HEATHER

GRAHAM

A kékkabátos
 I.rész

JOHN BROWN TESTE

PROLÓGUS

Kiernan körül a világ - úgy tűnt - két részre szakadt. Az egyik oldal kék, a másik szürke
lett.
A szétválás óta minden megváltozott. Mindaz, ami szép volt az életben, kezdett
elhalványulni. A csupa bájjal, szellemességgel és nagyszerűséggel teli élet véget ért.
Bármennyire is ragaszkodtak hozzá az emberek, elmúlt. A világ kettészakadt, és családok is
szakadtak ketté. Így történt ez Cameronékkal is.
Az egyik testvér kéket öltött magára, a másik szürkét.
Az egyik fiú Kiernan játszótársa volt odahaza, Tidewater Virginiában. Együtt csavarogtak
a mezőkön, és együtt viselték szüleik fenyítéseit. Álmaikat is megosztották egymással a
hosszú, gondtalan napokon, amikor hűs, csobogó források partján heverésztek a kék ég alatt.
A másik Cameron fivért pedig bálványozta. Gyermekként rajongott érte. Felnőtt nőként
szerette. Amikor a világ eseményei új fordulatot vettek, olyan vad, kétségbeesett és
szenvedélyes gyűlölet ébredt benne, amilyen a szerelme volt. Elvei szerint élt, és ezekhez hű
is maradt.
Csakhogy már olyan régóta szerette...
Amikor az oltár előtt egy másik férfinak esküdött örök hűséget, még akkor is őt szerette.
Majdnem annyira, amennyire gyűlölte.
Aznap, amikor elment, megmondta neki, hogy megveti.
De a sors úgy hozta, hogy ezen a napon visszatért az életébe, eszmélt rá Kiernan.
Jesse. Jesse Cameron.
A kékkabátos katona.

1861-ben, egy őszi nap késő délutánján kezdődött. Hűvös szellő fújt, és a hegyek a
legszelídebb arcukat mutatták.
Az alkonyat gyönyörű őszi színeivel érkeztek. Olyanok voltak, mint egy óriási hullám,
mely megemelkedik, alábukik, majd ismét a magasba csap. A nap kihunyó fényénél
hullámoztak és hömpölyögtek. A lebukó nap utolsó sugarai meg-megcsillantak az övcsatok és
kardok fémes felületén. Az egyik pillanatban úgy közeledtek, mint egy tekergő kígyó, a másik
pillanatban pedig elnyelte őket a homály. Ami¬kor éppen eltűntek, a Blue Ridge-hegységben
leszálló éjszaka békéje és nyugalma szinte tagadta létezésüket. Itt, ahová az ősz olyan
szelíden, olyan gyönyörűen köszönt be, ahol az utolsó napsugarak és a közelgő homály
tölgyeket és dimbes-dombos, borostyánzöld mezőket takar be, itt Montemarteban, nem is
létezhetnek.
De mégis itt voltak.
Rendületlenül vonultak. Férfiak meneteltek lóháton. Katonák hosszú-hosszú sorai.
Kiernan Miller a tölgyfák alatt állt Montemarte nyári kertjében, és látta, amint
felbukkannak egy távoli emelkedőn.
A szürkületben nehéz volt felismerni, milyen színű egyenruhát viselnek, de ahogy nézte
őket, érezte, hogy rémület és félelem fogja el. A torkához kapott, mintha le tudná nyelni
kétségbeesését.
 Tudta, hogy a Konföderáció csapatai - miután felrobbantották az összes lőszert -
kivonultak a közeli Harpers Ferry városából. Még mindig a közelben vannak, de létszámuk
nem jelentós, így a lassan, de biztosan vonuló csapat bizonyára jenkikből áll.
Amint egyre közeledtek, már látta, hogy a szövetségesek kék egyenruháját viselik. Nem
katonaszökevények, nem is portyázó csapat. Az Unió hadserege.
Csak egyetlen céljuk lehet, amiért Montemarte-ba vonulnak. Porig égetni a birtokot.
Kiernan mozdulatlanul állt, csak gyönyörű élénkzöld szeme árulta el aggodalmát. Az esti
szellő meglengette fénylő, aranyszőke haját. Büszke testtartásával jobb időkben maga az
előkelőség megtestesítője lehetett volna, és a szellő is kiemelte ruhájának tökéletességét.
Ezüstös kék szoknyát, fehér fűzőt, és mély kivágású, puffos ujjú pruszlikot viselt. Gyönyörű
volt, mintha egyenesen a Lady Godey's magazinból lépett volna ki. Minden este szép, sötét
ruhát öltött magára, úgy, mint régen. A világ megváltozott körülötte, ó mégis megpróbált
ragaszkodni azokhoz a hagyományokhoz, melyek eddigi életének részesei voltak.
A jenkik közeledtek.
Szeretett volna felkiáltani, és elfutni valahová. Arra vágyott, hogy sok udvarlója közül
legalább egy mellette legyen, és a fülébe súgja, hogy minden rendben lesz, vigyázni fog rá, és
meg fogja védeni.
De nem volt hová futni, nem volt kihez menekülni. A gyerekek a házban már biztosan
észrevették a katonákat. Hamarosan kérdezősködni fognak, neki pedig valamilyen választ kell
adnia. Kétséges, hogy meg tudja védeni a házat, hiszen a Miller-féle lőfegyvereket már
sikerrel használták az északiak ellen. A gondjaira bízott gyermekeket és a család
szolgálatában álló rabszolgákat mégis meg kell védenie.
A jenkik pedig egyre közeledtek...
A gyalogság előtt lovas egység vonult. Legalább százan voltak.
Amint egyre előrébb nyomultak, a csapat hirtelen kettévált. A fél osztag még mindig felé
tartott, a másik fele pedig a dombról le, a Freemont birtok irányába.
- Kiernan! Jenkik! Az isten szerelmére, jönnek a jenkik!
Kiernan hirtelen megfordult. Tizenkét éves kis sógornője, Patricia a verandán állt, és a
szoknyáját markolta.
Különös, milyen szép most Patricia Miller. Ő is átöltözött már a vacsorához. Szőke haját
copfban viselte, muszlinruháját bársonyos lila virágok díszítették. A kislány alakját a
szürkületben előkelően magasodó ház foglalta keretbe.
Montemarte Harpers Ferry szélén, a dombtetőn emelkedett. Mint sokan mások a
környéken, Millerék is fegyvergyártásból gazdagodtak meg, Montemarte ezt a gazdagságot
testesítette meg. Az istállókban elhelyezett lovak egykor a család büszkeségei voltak. A ház
körül konyhakert és csodálatos virágokkal teli park terült el. A birtok nem foglalt magába
szántóföldeket - csak a klasszikus görög oszlopokkal emelt házat, az istállókat és a gazdasági
épületeket.
- Kiernan...!
- Tudom, tudom - szólt vissza halkan Kiernan. - Jönnek a jenkik. - Felsóhajtott, kihúzta
magát, és leküzdötte könnyeit. Felemelte a szoknyáját, és a verandára sietett. - Patricia, fel
fogják gyújtani a házat!
- Nem! Azt nem tehetik! Mi lesz velünk? Hová megyünk akkor? - Patricia nagy barna
szeme könnyekkel telt meg.
Bármennyire is szép, Montemarte csak egy épület, gondolta magában Kiernan. Az igaz,
hogy az otthonuk, de mégis, csak egy téglából, fából, malterból és vakolatból álló ház. Éppen
nem kell nélkülözniük; a Miller gyerekeket elviheti apja birtokára, a félszigeten lévő
Tidewater Virginiába.
A jenkik oda úgysem merészkednek, hacsak nem találkoznak Stonewall Jacksonnal vagy
Lee tábornokkal.
 Tudta, hogy Patricia miért van annyira kétségbeesve. Még épp hogy csak kitört a háború,
de Patricia már elveszítette a szeretteit. Ha Kiernan nem kötötte volna ezt a meggondolatlan
házasságot Patricia bátyjával, még ó sem lenne itt a gyerekek mellett.
- Ne aggódj! - nyugtatta a kislányt. - Bármi is történjen, nekünk nem esik bántódásunk.
- Azt te csak hiszed! - csattant fel egy hang. Kiernan hirtelen felnézett, és elkapta Patricia
ikertestvére, Jacob Miller pillantását. A fiú barna szemű, szőke hajú, mint Patricia, és korához
képest nagyon magas, egyenes tartású. Hosszasan nézett Kiernanre, fiatal szeme fájdalmat és
tapasztalatot tükrözött. - Aljas dolgok történnek már mindenfelé, Kiernan. Nagyon sok
aljasság. Jobb lesz, ha te és Patricia elrejtőztök valahová. - Jacob torka elszorult. - Tricia még
gyerek, de ha ezek a büdös jenkik meglátnak benneteket...
- Jacob - szólt Kiernan, és lehajtotta a fejét, hogy eltitkolja mosolyát. A fiú meg akarja
védeni a becsületüket; mindhalálig. Kiernan is hallott hasonló történeteket a bevonuló északi
hadseregről, de nem hitte, hogy ötven férfi, aki olyan fegyelmezetten üli meg a lovát, azért
jön, hogy meggyalázzon egy magányos asszonyt.
- Minket nem fognak bántani. A Miller Fegyvergyár miatt jönnek. Attól tartok, ez nem
egyéb, mint bosszúállás.
- Kiernan...
Az asszony a puskára tette a kezét, és lenyomta a csövét.
- Jacob Miller, nem szállhatsz szembe egy egész jenki lovasszázaddal. Szüleid és Anthony
emlékére gondoskodnom kell róla, hogy felnőj, és megérd bölcs öreg napjaidat. Értesz
engem?
- De hiszen fel fogják gyújtani a házat!
- Valószínűleg igen.
- És te csak úgy át akarod adni nekik a birtokot?
- Nem, Jacob. - Kiernan kihívóan mosolygott rájuk. - Olyan gyötrelmes estét fogunk nekik
okozni, amilyet csak tudunk. Most mindketten menjetek be a házba! Egyikőtök üljön be a
könyvtárszobába, és tegyen úgy, mintha olvasna. A másik pedig nézzen utána, hogy elkezdte-
e már főzni a vacsorát Janey. Én itt várom meg őket a verandán, és ha utasítanak bennünket,
hogy hagyjuk el a birtokot, elmegyünk. De olyan lassan és méltóságteljesen, amennyire csak
tehetjük.
Jacob még mindig úgy nézett ki, mint aki harcolni akar. Drága jó istenem, az ikrek eddig
még mindig szót fogadtak neki! Kiernan remélte, hogy Jacob nem éppen ezt a pillanatot
ragadja meg, hogy ellenkezzen vele.
- Az isten szerelmére, Jacob! Ne nehezítsd meg a helyzetet! Esküszöm, nem bírok már
több vérontást elviselni. Nem fognak bántani téged.
- A jenkik mást sem forgatnak a fejükben, csak hogy elbánjanak a déliekkel! - jelentette ki
Jacob még mindig megszeppenve. Végül is még gyerek volt. Félt.
De nem akart gyávának látszani. Most már ő a férfi a házban, és egy férfi megvédi azt, ami
az övé.
- Ez nem így van- mondta Kiernan, de már ő maga sem volt biztos benne.
A háború mindent megváltoztatott. Földeket pusztított, és családokat választott szét.
Valamikor Délen abban bíztak, hogy Észak hagyja őket elszakadni, hogy saját útjukat
járhassák. Ez már a múlté.
Volt idő, amikor mind azt hitték, hogy a déli csapatoknak nem lesz szükségük néhány
hétnél többre ahhoz, hogy legyőzzék az északiakat.
Ezek az idők is elmúltak már, akármilyen kiválóak is voltak a déli tábornokok, akármilyen
bátrak a férfiak, akármilyen pompásan ülték meg a lovaikat, és forgatták kardjukat. Réges-
régen, valójában azon a napon kezdődött Harpers Ferry városában, amikor John Brown
megpróbálta lefoglalni a lőszerraktárt. Az öreg megszállottat foglyul ejtették, és bíróság elé
állították árulás és gyilkosság vádjával. Aztán kötél általi halálra ítélték.
 Kivégzése napján megmondta előre, hogy a földeket hamarosan vér fogja áztatni.
- Senki sem fog bántani. Tedd el azt a puskát!
- Magamnál akarom tartani - makacskodott Jacob.
De azért engedelmeskedett. Hál' istennek, gondolta Kiernan, nem fogja eldobni az életét
csak azért, hogy bátorságát ostobán bebizonyítsa.
- Köszönöm - mosolygott rá Kiernan.
A jenkik rendületlenül közeledtek.
- Menjetek be! - parancsolta. - Gyerünk, mozgás! - Nem akarta, hogy észrevegyék hangja
remegését. Kezeit is össze¬kulcsolta maga előtt, hogy elrejtse ujjai reszketését.
Hirtelen Janey jelent meg a verandán. Kövér, korosodó asszony volt, mélykék szeme
aggodalmat tükrözött.
- Kiernan kisasszony! Jönnek a jenkik!
- Tudom, Janey - mondta Kiernan, és meglepődött, mi¬lyen nyugodt hangon szólalt meg. -
Menj vissza, és tedd fel a vacsorát!
- Már fő, Kiernan kisasszony. De nem hallotta, hogy mit mondtam? Jönn...
- Igen, igen, jönnek a jenkik. Menjetek be mindnyájan! Ennek a háznak a lakói mindig
méltóságteljesen viselkedtek. Tegyünk úgy, mintha mi sem történt volna.
Én majd üdvözlőm a vendégeket. Ti csak menjetek be, és végezzétek a dolgotokat!
--Mindhárman megdöbbenve meredtek rá, mintha megbolondult volna. De Patricia - hála
az égnek - hirtelen felemelte apró orrocskáját, sarkon fordult, és dacosan bevonult a házba.
Egy pillanat múlva Jacob is követte.
- Én nem értem ezt - csóválta a fejét Janey. Kiernan kitartott elhatározása mellett, és nem
mozdult, de Janey nem tágított.
- Mondom, nem látom értelmét. Azt akarja a kisasszony, hogy főzzem meg a vacsorát,
hogy aztán azt is porig égessék? Azonnal szednünk kellene a sátorfánkat, kis asszonykám, és
menekülni innen! Úgy ám! Elkapják a kisasszonyt, és akkor nem csak a házat fogjuk
elveszíteni!
- Janey, nekem nem történik semmi bajom. Nyilván nem portyázó csapatok jönnek. Nézd,
hogy menetelnek. Én nem leszek...
- Lehet, hogy nem fogják megerőszakolni - jegyezte meg - minden gátlás nélkül Janey -, de
a kisasszony az utolsó túlélő felnőtt a Miller családban, és amilyen veszteséget okoztunk
nekik a Miller-féle fegyverekkel, még el találják vinni a kisasszonyt valami északi
fogolytáborba, és ahogy hallottam, azok nem éppen kellemes helyek!
- Ne légy nevetséges, Janey! - mondta határozottan Kiernan. - Északon nem bántják a
nőket. - Enyhe szorongás vett rajta erőt. Vagy mégis? Nem volt benne biztos, de kitartott
elhatározása mellett.
- Én nem venném azt olyan biztosra, kisasszony!
Kiernan és Janey jó barátok voltak annak ellenére, hogy Janey jelenleg csak egy rabszolga
volt. Anthony a végrendeletében szabaddá tette, viszont mindenféle okmányokat kellett még
kiállítani, hogy Janey igazolni tudja a szabadságát. Janeynek igazán nem volt sürgős. Soha
nem hagyta volna Magára Kiernant, hiszen olyan nagy szükségük volt egymásra.
Kiernan most kissé felemelte a hangját, és olyan hangnemben szólt az asszonyhoz, amilyet
hosszú évekkel ezelőtt otthon sajátított el.
- Janey, azt mondtam, eredj be!
Az asszony tovább szipogott, aztán elindult a bejárat felé.
- Uramatyám, adj erőt! Az én csontjaim már túl öregek ahhoz, hogy tapossam az utat egy
hólepte északi városig, ahol majd bolond úrnőkre kell vigyáznom valami istenverte
börtönben! - Janey megállt az ajtóban, csak azért is szipogott még egyet, és becsoszogott. -
Nem tudom, miért főzök én vacsorát, amikor földi halandó úgysem fogja azt a szájába venni!
Úgy is szénné ég ma este, az biztos!
 Az ajtó becsapódott mögötte.
Kiernan mozdulatlanul állt a verandán, és érezte, hogy a szellő újra meglebegteti a haját és
a szoknyáját. Az ellenség pedig egyre közeledett.
Mint egy mélykék óceán hömpölygő hullámai, könyörtelenül, feltartóztathatatlanul törtek
előre. Kiernan csendben, mozdulatlanul várta őket. Bármennyire is próbált nyugodt maradni,
szíve vadul kalapált, és kapkodta a levegőt.
A jenkik jönnek, hogy felégessék az otthonát. Nincs menekvés; meg fogják tenni
megtorlásul minden egyes fegyverért, amit a Miller család - ahová bekerült - valaha is
előállított. Eltűnődött, vajon miért tétovázik. Miért nem menekül el? Úgysem tudja
megállítani őket.
És akkor ráébredt, hogy az elveiért harcol, Virginiáért, a Konföderációért, saját magáért és
a lelkiismeretéért. Nem tudna fejet hajtani az ellenség előtt, sem most, sem máskor. Nem
tudna meghátrálni, sem megalázkodni.
Figyelte az ellenség vonulását. Az első néhány lovas kivált, és vágtatva közeledett fel a
dombra, egyenesen őfelé. A szíve vadul zakatolt, de nem mozdult.
Pillanatokon belül egy kecses pej állt meg előtte, hátán egy megviselt külsejű katona ült,
akinek még sötét bajusza és szakálla sem igazán tudta elrejteni gúnyos mosolyát.
- Ön bizonyára Mrs. Miller, asszonyom.
- Igen.
- Asszonyom, én Hugh Norris kapitány vagyok, és úgy vélem, legjobb, ha gyorsan
szedelőzködnek. Parancsot kaptam, hogy gyújtsam fel a házat.
- Kitől?
- Nos, a tábornoktól...
- Mi nem tartozunk a tábornoka hatáskörébe.
- Asszonyom, itt van az északi hadsereg. A maguk konföderációs csapatai már rég
eliszkoltak. Ezt a helyet pedig porig égetjük, úgyhogy jobban teszi, ha azonnal eltávozik a
családjával és a szolgáival együtt. Ha szagolt is már rosszat, hölgyem, égő emberhúshoz
foghatót még biztos nem!
Kiernan minden erejét összeszedve próbált nyugodt maradni, tekintetét a férfira szegezte,
és elhatározta, hogy nem engedelmeskedik.
- Akkor várniuk kell, uram.
- Tíz percet kapnak, Mrs. Miller. - A kapitány vidám volt. Nyilvánvalóan örömét lelte a
munkájában.
- Nem is tudom, uram. Azt hiszem, rossz fényt vetne az északi hadsereg tisztjeire, ha
elterjedne, hogy házakat gyújtanak fel, mialatt nők és gyermekek tartózkodnak bennük. Att61
tartok, uram, meg kell várnia az alkalmas időpontot.
Norris dühösen meredt az asszonyra. Lova oda-vissza lépdelt a veranda feljárata előtt. A
kapitány hirtelen megsarkantyúzta, és felugratott vele a verandára, egészen Kiernan elé, aki
felszegte a fejét, és egy lépést sem hátrált; nem félt a ló erős rúgásaitól.
- Hadd mondjak önnek valamit, asszonyom. A bájos déli tündérek ideje már lejárt. Egy
magamfajta férfival hamarosan szóba sem mer állni. Tudja mit, ne siessen! Nem fogom
magukat bennégetni. Csak kihurcolom mindnyájukat, és akkor úgy fog kinézni a dolog, hogy
a büdös jenki megmentette az életüket annak ellenére, hogy maguk az öngyilkosságot
választották!
- Nem hiszem, uram! - vágta rá dacosan Kiernan. Elment az esze! Mihez kezd most? Mit
tud csinálni?
Egy megmentőre van szüksége. Az egész déli lovasságra Jeb Stuart vezetésével. Egy
lovasra, egy bátor férfira, aki vajszínű és szürke egyenruhát visel.
- Őrmester! Készítsen elő gyújtóst! - parancsolta Norris.
 Egyik embere leszállt a nyeregből. Odaszólt néhány katonának, akik csatlakoztak hozzá, és
rőzsét gyűjtöttek, amire Száraz szalmát kötöttek, hogy be tudják tömködni a veranda alját
képező rácsos sarkokba és résekbe. Kiernan tehetetlenül figyelte őket, és hirtelen olyan düh
fogta el, hogy legszívesebben odarohant volna közéjük, hogy kikaparja a szemüket, és
megtépje a hajukat. De sikerült türtőztetnie magát, és csak csendesen szitkozódott.
- Az ördögbe is! - dühöngött Norris. Levezette lovát a lépcsőn, és megállt az emberei előtt.
- Fáklyagyújtáshoz felkészülni! - kiáltotta.
Kiernan még mindig nem mozdult, amikor meggyújtották a fáklyákat.
- A ház felgyújtásához felkészülni!
Kiernan meg volt róla győződve, hogy nem gyújtják fel a házat, amíg ő ott áll. A
kékkabátos férfiak idegesen néztek rá, aztán a parancsnokukra, majd ismét őrá. Elindultak.
Egy kiáltás hangzott fel, hangos, éles és figyelmet követe¬lő.
- Állj!
Egy lovas tűnt fel a katonák mögött. Ugyanazon az úton érkezett, mint a többiek: a
városból a völgyön keresztül.
Ő már nem lovagolt olyan mereven. Olyan bátran és könnyedén ülte meg a lovat, mint aki
arra született. Úgy vágtatott, mint aki otthon érzi magát a hegyek, dombok és völgyek között.
Úgy lovagolt, mint akinek a szíve egy ritmusban ver a lováéval, izmai együtt feszülnek az
állatéval.
Az ezüstszürke mén észvesztő iramban, port kavarva száguldott. A távolsággal egy
szempillantás alatt megbirkózott.
- Norris, állj!
Az utasítás félreérthetetlen parancsként hangzott fel; Kiernanen halvány felismerés és
nyugtalanság söpört végig.
Hugh Norris kapitány káromkodott magában, és elindult a közeledő idegen elé.
Egy katona elé, aki szintén kék egyenruhát viselt.
Sötétkéket, mély sötétkéket, az északi hadsereg színét. Lovassági zubbonyát aranysújtás
díszítette. Hosszú tollal ékesített kalapja is kék volt, melyet mélyen a homlokába húzott.
A háztól alig százlépésnyire megállt, amint Hugh Norris eléje ment. Az idegen egy iratot
tolt a kapitány orra elé. Halk, de heves szóváltás következett. Az égő fáklyákat tartó férfiak
türelmetlenül várakoztak. Számtalan tekintet szegeződött Kiernanre, és ő ráeszmélt, hogy
néhány embernek ínyére lenne egy kis tűzijáték.
Azoknak is, akiknek a szemében a halál tapasztalata tükröződött. Vártak, ahogy az asszony
is várt.
Eljött valaki, aki megakadályozta házának és világának le¬rombolását.
Egy jenki. Egy kékkabátos férfi.
Ösztönei azt súgták, nem akármilyen jenki. A két férfi abbahagyta a vitatkozást.
- Oltsátok el a fáklyákat! - rendelkezett az idegen lovas félelmetes hangon. A férfiak
azonnal engedelmeskedtek neki, és égő fáklyáikat a porba nyomták.
Az idegen szürke lován ügetve közeledett a veranda felé. Megemelte tollas kalapját, és
acélkék szemével Kiernan szemébe nézett.
A nyugtalan érzés, mely eddig csak átsuhant Kiernan tes¬tén, most úrrá lett rajta. Szíve hol
kihagyott egy ütemet, hol pedig szinte kiugrott mellkasából.
Eljött egy jenki.
Nem akármilyen jenki.
Jesse Cameron. Az a jenki, akit gyermekkora óta ismert. Az a jenki, akit a legjobban
megvetett. Az, akit egykor szeretett, és aki most újra felkavarta a szívét és lelkét.
Már régóta nem látta. Réges-rég volt, hogy szerelmesen a lábai előtt hevert, és a férfi
visszautasította könyörgését. Északra távozott, és kék egyenruhát öltött. Semmit sem
változott.
 Vagy talán mégis? Szeme ugyanolyan szigorú volt, mint egykor, de talán még több
bölcsességet, kimerültséget, ugyanakkor könyörtelenséget sugárzott. Azóta apró ráncok
jelentek meg körülötte. Állát még határozottabban szegte fel. Gondosan borotvált arca éles
vonásokat árult el. Markánssága ellenére jóképű volt; durva vonásait sötét szemöldökének
ívelése és szemének meglepő csillogása enyhítette.
Érzéki ajka most megfeszült és összeszorult, ahogy Kiernant nézte.
- Szervusz, Kiernan!
Kiernan nem akarta bevallani magának, hogy ismeri őt. Még csak emlékezni sem akart rá,
hogy valaha ismerte. Ki akarta törölni az emlékezetéből azt a pillanatot is, amikor utoljára
látta, és mindenekfelett nem akarta elfogadni azt a tényt, hogy most ott áll előtte.
Kettejük közül Jesse a győzedelmeskedő fél, ó pedig egy törékeny asszony az ellenség
táborából, akinek az életét veszély fenyegeti.
Nem válaszolt. Jesse vállat vont, de Kiernan látta, hogy a szeme ragyog, és viselkedése is
megenyhült.
- Mrs. Miller, ezennel kinevezem ezt a birtokot főhadi¬szállásommá, és egyben kórházzá,
amennyiben szükséges. Kérem, tájékoztassa a ház lakóit.
Kiernan összeszorította a fogát.
A férfi azért jött ide, ébredt rá, hogy megvédje otthonát, de ő egy szürke kabátos
megmentőre várt.
Ehelyett a birtokot egy kék kabátos katona menti meg a pusztulástól.
Azt már nem, határozta el magát az asszony, és felszegte a fejét.
- Cameron kapitány, Norris kapitány fel akarja égetni ezt a helyet. Attól tartok, máshol kell
főhadiszállást keresnie.
A férfi szigorúan nézett rá. Leszállt a nyeregből, és fellépett a verandára. Egy lépésnyire
megállt Kiernan elótt. Magas volt, több mint hat láb magas, széles vállán feszült lovassági
inge és galléros köpenye. Jesse veszélyes, mindig is az volt.
Olyan veszélyes, mint a körülötte lévő helyzet. Hirtelen hőhullám öntötte el Kiernant, mely
szikrázott a kettejük között suhanó szellőben.
Jesse mindig ilyen feszültséget tudott kelteni maga körül.
Halkan beszélt, olyan halkan, hogy szavai nem juthattak el a többi katonához, akik a ház
előtt állva figyelték őket.
- Az életét és az otthonát próbálom megmenteni, Mrs. Miller - mondta izgatottan Jesse.
- Az életemet eddig sem fenyegette veszély, Cameron kapitány - vágott vissza Kiernan.
- Beszéljen csak, Mrs. Miller, és akkor fogja! - fenyegetőzött a férfi. - De most fogja be a
száját, és akkor a birtok épségben marad.
- Valóban le akarja foglalni?
- Igen.
- Akkor inkább égessék fel!
- Persze, Kiernan! A józan gondolkodás soha sem volt az erősséged! De gondolj az ifjú
Jacob Millerre és a húgára!
- Jacob sem akarná, hogy egy ilyen köpönyegforgató jenki betegye a lábát a házunkba!
- Azt akarod, hogy inkább felgyújtsuk?
- Azt.
Jesse elmosolyodott, majd nevetésben tört ki. Olyan hangosan nevetett, hogy Kiernan
legszívesebben rávetette volna magát, nem törődve a kíváncsi tekintetekkel. A férfi
meg¬fordult, és lement a lépcsőn.
Kiernant félelem fogta el. Montemarte valójában nem is az övé - Jacobé és Patriciáé. Nincs
joga, hogy meggondolatlanul a pusztulását okozza. De mégsem tudta feladni büszkeségét.
- Cameron kapitány! - kiáltotta éles hangon. A férfi megtorpant. - Most... most fogják
felgyújtani?
 A kapitány visszafordult Kiernanhez, bal lábával fellépett egy lépcsőfokra, és könyökével
a térdére támaszkodott.
- Nos, Mrs. Miller, lehet, hogy éppen ezt kellene tennem. De sajnálom, hogy csalódást kell
okoznom. Attól tartok, most nem égethetem fel. Fenyegetőznöm és hízelegnem kellett, éppen
hogy csak tótágast nem álltam a tábornok előtt, hogy rávegyem, adja át nekem ezt a birtokot.
A Miller család ugyanis nem éppen népszerű az Unió katonái körében. Sok emberünk
vesztette el a hozzátartozóit és barátait a Miller-féle fegyverek jóvoltából. Szeretnének tanúi
lenni a Miller birtok és a család teljes pusztulásának.
- Ez most már nem okoz nehézséget, ugyanis a család legtöbb tagja halott. Az északi
hadseregnek köszönhetően.
- Biztosíthatom, hogy a mi hadseregünk is ugyanúgy több száz katonát vesztett. A
Konföderáció csapatainak köszönhetően.
- Mert betették a lábukat Virginia földjére!
A férfi vállat vont, és minden színlelést félretéve ismét megszólalt.
- Nem én kezdtem a háborút, Kiernan.
- De ellenséges oldalon állunk.
- Akkor harcolj ellenem! - szólította fel szelíden Jesse. - De én beköltözöm az
embereimmel együtt. Fogd a gyerekeket, és menj vissza az apádhoz! Ott biztonságban lesztek
egy ideig. Valószínűleg nem tudok mindent megmenteni a házban, de legalább a falak
megmaradnak.
- Nem kell tőled semmilyen szívesség - jelentette ki dacosan Kiernan. - És átkozott legyek,
ha elfutok egy csapat modortalan jenki elől!
Jesse meglepődve húzta fel a szemöldökét.
- Maradni akarsz?
Az asszony felszegte az állát.
- Stonewall Jackson hamarosan megérkezik a seregével, és mindnyájatokat leseper a föld
színéről. Ennyi erővel akár meg is várhatom. És nyitva tartom a szememet, nehogy az
embereid teljesen kifosszák a házat.
- Senki sem mondta, hogy maradhat, Mrs. Miller!
- Utasítani akarja a katonáit, hogy dobjanak ki a gyerekekkel együtt? Csakugyan ezt
akarja?
- Az isten szerelmére, dehogyis! Háború van, és már sikerült őket harcba küldenem. De én
könyörületes parancsnok vagyok... Még álmomban sem küldeném őket ellened.
- Akkor maradok.
- Nem biztos. Azt nem mondtam, hogy én magam nem látom el a bajodat.
- Milyen bátor cselekedet lenne, Cameron kapitány! - jegyezte meg gúnyosan a nő.
- Menj haza, Kiernan! - mondta szelíden a férfi. Az asszony gyűlölte ezt a szelíd hangot,
gyűlölte, ahogyan az melegséggel árasztotta el egész testét. Ahogyan kívül-belül simogatta, és
felkavarta az emlékeit.
- Ez most már az új otthonom! És Jackson nemsokára itt lesz, vagy Lee. Valamelyik déli
tábornok fel fogja szabadítani ezt a földet, magukat pedig kitoloncolják.
- Az könnyen megeshet, Kiernan. - A férfi továbbra sem vette le róla a szemét, és vállat
vont. - Rendben van! Maradj! De előre figyelmeztetlek, átveszem a ház irányítását!
- Még hogy figyelmeztet, uram! Nekem is beleszólásom lesz a dolgokba. Gondoskodni
fogok róla, hogy a mi sebesültjeinkkel is ugyanúgy bánjanak, mint a magukéval!
A férfi szeme szikrázott a haragtól. Kiernan tudta, hol van Jesse érzékeny pontja, hiszen
ismerte a férfit. Tudta, milyen szenvedély fűzi a gyógyítás tudományához. Annak
feltételezése, hogy a lázadók sebesültjeit nem teljes elkötelezettséggel kezelné, pofonként érte
Jesse-t.
 Lángoló szemén kívül azonban semmi más nem árulta el érzéseit. A férfi önuralma - mint
mindig - feldühítette Kiernant.
Jesse közelebb lépett, és hangja még mélyebben, még veszélyesebben csengett. Olyan
közel volt, hogy az asszony érezte a leheletét. A férfi nem érintette meg, de ő érezte teste
melegét, a szavaiból áradó haragot és érzékiséget. Szavai figyelmeztetően hangzottak.
- Azt hittem, el fogsz futni előlem, mint azelőtt. Nem bánom, ha a közelemben vagy. Még
élvezni is fogom a társaságodat. De nem te esküdtél meg az élő istenre, hogy nem fogod
elrontani az életedet azzal, hogy egy jenki mellé szegődsz?
- Nem fogom elrontani az életemet! - csattant fel Kiernan. - El fogom viselni, még ha te itt
is leszel mellettem. Minden percben harcolni fogok ellened. És a végén Dél fog győzni!
- Talán a csatákban igen, de a háborút sohasem fogja megnyerni.
Kiernan egy pillanatra eltűnődött, vajon a nemzetek konfliktusáról, vagy a kettejük között
kialakult viszályról beszélnek-e.
A férfi néhány másodpercig mereven nézett Kiernanre. A szél felborzolta az asszony haját,
és hirtelen reszketni kezdett. Nem volt menekvés Jesse acélkék szeme elől, melyből a láng
már kezdett kihunyni.
- A Konföderáció hadserege vissza fog jönni! - fenyegetőzött Kiernan.
- Az könnyen meglehet. - Jesse izzó, perzselő tekintete egy pillanatra tűnődővé vált a
kijelentésre. Túl sok minden volt közöttük; túl sok gyűlölet, túl sok szenvedély, túl sok
feszültség, mely szikrázott és lesújtott, mint a villám. - De addig is, amíg a lázadói
megérkeznek, Mrs. Miller, megosztjuk a feladatokat.
Megemelte a kalapját, és tettetett udvariassággal meghajolt. Aztán megfordult, lelépett a
lépcsőről, és utasításokat adott ki az embereinek.
Kiernan is sarkon fordult, és besietett a házba. A hallban Patriciába botlott.
- Fel fogják gyújtaní a házat, Kiernan? - kérdezte aggódva a kislány.
- Nem!
- Hát akkor mi lesz itt? - faggatózott Jacob a konyhából érkezve.
- Itt lesz a főhadiszállásuk.
- Főhadiszállás! Az a hely, ahol azt tervezgetik, hogyan lehetne a mieink közül még több
embert lemészárolni?
Kiernan megrázta a fejét. Mennyire gyűlöli Jesse-t! Bárcsak sohasem jött volna ide!
Egy szürke kabátos hőst várt, és otthonáért imádkozott.
És a házat egy ellenséges katona mentette meg - egy kékkabátos! Egy ellenség, akit régóta
és jól ismert.
- Cameron kapitány orvos.
- Cameron! - lepődött meg Jacob.
- Igen. Jesse. Ó akadályozta meg, hogy felgyújtsák a házat. De most már az ő felügyelete
alá fog tartozni.
Jacob Kiernanre meredt, majd szó nélkül hátat fordított. Hallották, amint a hátsó kijáraton
keresztül elhagyja a házat. Patricia még egy pillanatig nézte a sógornőjét, aztán sarkon
fordult, és a bátyja után szaladt.
Kiernan felsietett a lépcsőn.
Az ikreknek egyelőre egymásra kell vigyázniuk. Időre van szüksége.
Jesse itt van.
Kiernan kivágta szobája ajtaját, az ágyra vetette magát, és arcát a párnájába temette. Ki
akart tervelni valamit, átgondolni a helyzetet - de csak egy valami járt a fejében. Itt van Jesse,
itt van Jesse.
Annyira gyűlöli őt, és mégis, még mindig szerelmes belé. Amikor az oltár előtt egy másik
férfinak esküdött örök hűséget, még akkor is szerette.
 De szerelme nem volt olyan erős, mint gyűlölete, amiért kék kabátot viselt - amikor Jesse
egész családja szürkét öltött magára.
Amikor ó közös világukért harcolt, Virginiáért, a szerelemért, a becsületért és a családjáért.
Hanyatt feküdt, és a plafont bámulta.
Bárcsak Daniel Cameron jött volna, aki szürke egyenruhát visel!
Nem is olyan régen a Cameron fivérek még mindketten kék egyenruhát viseltek, amikor
John Brown megpróbálta elfoglalni a lőszerraktárt.
Akkor is Jesse sietett a megmentésére.
Akkor még józan volt a világ.
Mennyi minden történt azóta!
 1. fejezet

1859. október 16. Harpers Ferry, Virginia Éjfél körül

- Puskalövést hallottam!
Kiernan felült az ágyában. Lacey Donahue, aki ősz haján hálósapkát viselt, egy gyertyát
vitt Kiernan ágyához, és iz¬gatottan topogott körülötte.
Kiernan félálomban igyekezett felfogni, mi történik.
- Puskalövést? Ki 1ótt?
- Nem tudom - suttogta Lacey.
- Mikor? Hol?
- Nem tudom, de hallottam!- esküdözött az asszony.
- Lacey, én nem hallottam semmit - nyugtatta Kiernan. Amint kövér szállásadónője
összekuporodott ágyánál,
Kiernan ráébredt, hogy Laceynek társaságra van szüksége.
- Valami történik odakint! Felébredtem, és emberek vol¬
tak az utcán!
- Hol? Ezek nyilvános utcák... - kezdte Kiernan, de az asszony idegesen közbeszólt.

- Nem, nem, lelkem! Ezek idegenek, és fegyverekkel szaladgálnak. Nem, nem is

szaladgálnak, settenkednek. Ó, Kiernan, tudod, hogy értem! Olyanok, akiknek nincs joguk itt
lenni!
Kiernan leszállt az ágyról, az ablakhoz sietett, és elhúzta a fodros függönyöket. Messze
balra a Potomac folyót lehe¬tett látni, és a vasúti síneket , melyek Marylandbe vezetnek. Egy
kicsivel közelebb a fegyverraktár épületei helyezkedtek el. A hold fenn volt, és az utcákat
halvány fénnyel árasztotta el.
- Nem látok semmi különöset.
- Állj el az ablaktól! - figyelmeztette Lacey. - Nehogy meglássanak!
Kiernan elrejtette mosolyát, és hátralépett. Az esti csend¬életben gyönyörködve arra
gondolt, mennyire szereti az éj¬szakát, a hegyek és völgyek szépségét itt, ahol a Shenan¬doah
és a Potomac folyó találkozik. Egy gyönyörű legenda szerint egy indián lány, Shenandoah
túlságosan szerette az ő Potomacját, és amikor el kellett válniuk, könnyeik fakasz¬tották a két
folyót.
Kiernan otthona Virginia Tidewater vidékén volt, a Ja¬mes-folyó partján, a félsziget távoli
csücskében, nem messze Jamestown óvárosától. Virginia hatalmas állam, és neki hosszú utat
kellett megtennie - az alacsonyan fekvg földek¬tól a James-folyó mentén Williamsburgön,
Richmondon és Fredericksburgön át egészen Harpers Ferryig, ahol az állam határos
Marylanddel, és ahonnan déli irányba nézve éppen Washington D. C.-t lehet megpillantani.
Lenyűgözte a táj szépsége. Imádta minden részletét. Nagyon szerette ezt a félszigetet, mely az
otthont jelentette számára. Éjszaka, ami-kor a hold szelíden világítja meg a város-utcáit és a
Blue Ridge hegyei között csobogó patakokat, nincs ennél csodála¬tosabb vidék, gondolta
Kiernan.
Vagy akár békésebb, mint ma éjszaka.
Lacey csupán ideges, vélte a lány. Férje, Thomas elment Kiernan apjával és Andrew
Millerrel meg a fiával, Anthony Millerrel. Alkalmas helyet keresnek délebbre, ahol a
máso¬dik fegyvergyárat felépíthetik. Mivel az állami fegyverrak¬tár Harpers Ferryben volt,
Andrew Miller továbbra is itt akarta folytatni a gyártást, ugyanakkor terjeszkedni is szere¬tett
volna, felkutatni az új lehetőségeket. Ehhez viszont tá¬vol kellett kerülnie az állami
közigazgatás örökké figyelő szemeitől.
 A politikai helyzet pillanatnyilag nem volt éppen feszült¬ségmentes. A déliek
megesküdtek, hogy ha Abraham Lin¬colnt választják meg elnöknek, háborút indítanak.
Elégedet¬lenség hatotta át az országot. Ha háborúra kerülne sor, a szövetségi kormány a
fegyverraktár miatt azonnal Harpers Ferryre fordítaná a figyelmét.
Kiernant érdekelte a politika. 'Tudta, hogy ez nem helyes - Fiona nagynénje már kioktatta,
hogy ez nem hölgyhöz méltó, és ez később még meg fogja bosszulni magát. Apja is
megszólta, de csak azért, hogy kövesse Fiona nagynéni pél¬dáját.
De Kiernan egyedüli gyermek volt, és az évek során apja társává és legjobb barátjává vált,
kivéve azt az időszakot, amikor Lady Ellen leányiskolájában nevelkedett. Nagyon jól ismerte
apja észjárását, és egyetértett vele, amikor az kifej¬tette véleményét barátjának, Andrew-nak
Virginia bizonyta¬lan politikai jövőjéről.
- Dél-Carolina az, ahol leghangosabban kiabálnak az álla¬mi jogokról. Andrew! -
jelentette ki az ebédlőasztalnál. - A Honszerző Atyák [Honszerző Atyák az 1776-os
Független¬ségi Nyilatkozat aláírói voltak] többsége virginiai volt! Washington, Jefferson,
Madison, Monroe mind virginiai! Patrick Henry szintén virginiai. Virginia az ország szíve és
lelke! Még nem fordult elő, hogy egy állam is kivált volna!
- Ha Lincolnt megválasztják - vitatkozott Andrew - Dél-Carolina ki fog válni. És ha kilép
az Unióból , nyakamat rá, hogy a többi gyapot- és dohánytermelő, rabszolgatartó állam is
követni fogja a példáját. Emlékezzetek a szavaimra!
Kiernan kíváncsi volt, vajon ez fog-e bekövetkezni, vagy pedig a zűrzavar csak a napi
politikai légkör sajátossága. Komoly problémák csak a Vadnyugaton jelentkeztek.
Aboli¬cionisták [a rabszolga-felszabadítás hívei voltak az abolicio¬nisták) siettek nyugatra
Missouriba, Nebraskába és Kansas¬be - melyet „vérző Kansas"-nek neveztek -, hogy még
több vérontást csináljanak. Nyugaton már háború dúlt. A rab¬szolgatartás hívei és az
abolicionisták olyan módon estek egymásnak, hogy az inkább fegyveres támadások és
gyilkos¬ságok sorozata volt, nem pedig csata. Egyes rabszolgatartók is elmentek nyugatra.
Mindenki a maga oldalára próbálta ál¬lítani az új államokat.
Iszonyatos dolgok történtek, valóban nagyon iszonyatosak - ezek mellett az indiánokról
szóló történetek csak ártatlan meséknek hangzottak.

Háború folyt a rabszolgatartó pártok és azok között, akik elhatározták, hogy szabad
állammá te¬szik NebraskátVárosokat rohantak le. Fegyvertelen férfiak, nők és gyerekek
estek áldozatul..Az abolicionisták közül egy név emelkedett ki: John Brown. Még Virginiába
is eljuott a híre, hogyan vezette követőit Missouriba, ahol fegy¬vertelen embereket hurcolt ki
házaikból, és lemészárolta őket ott helyben, szeretteik szeme láttára. Megtorlás, állítot¬ta.
De Kiernan szerint gyilkosság volt, aljas, förtelmes gyil¬kosság. Örült, hogy Virginiában
nem történnek hasonló dol¬gok, még itt, a hegyekben sem. Meg volt róla győződve, hogy aki
akár Kansasben, akár Missouriban ártatlan embere¬ket gyilkol meg, bíróság elé kell állítani.
Nemcsak nyugaton voltak problémák, jól tudta. Egy asszony, akit Harriet Beecher Stowe-
nak hívtak, írt egy könyvet „Tamás bátya kunyhója" címmel, melyben megal¬kotta a
legkegyetlenebb emberi lényt, aki valaha is rabszol¬gát tartott.
De nem minden rabszolgatartó ilyen szívtelen! Kiernan szerette volna ezt a sajtó
tudomására hozni. Legtöbb rab¬szolgatartó ismerőse jó ember volt, akik szolgáik számára
igyekeztek megfelelő körülményeket biztosítani, és még ar¬r61 is gondoskodtak, hogy
vallásoktatásban részesüljenek. Akadt persze közöttük néhány kegyetlen is, be kellett
ismer¬nie, de egyik sem volt olyan gonosz, mint Simon Legree!
A déliek többsége nem is tartott rabszolgát. A probléma valójában a gazdaságban rejlett.
Dél gyapotbirodalom volt, és az ültetvények művelésére rabszolgákra volt szükség. Ez persze
nem jelentette azt, hogy mindenkinek tetszett a do¬log. Jefferson is megfogalmazta a
Függetlenségi Nyilatkozat eredeti változatában, hogy minden embernek joga van a
sza¬badsághoz - még a rabszolgáknak is -, noha maga is rab¬szolgatartó volt. De más
államférfiak meggyőzték arról, hogy ha a nyilatkozat egy ilyen cikkelyt tartalmazna, azt az
amerikai kongresszus soha nem hagyná jóvá, azon oknál fogva, hogy Délnek - a gazdaságnak
- még mindig szüksé-ge van rabszolgákra.
Ahogy Kiernan látta, nem az volt a kérdés, hogy az úr vagy úrnő jó ember-e. A kérdés az
volt, hogy az embernek miért nincs joga a szabadsághoz. Nem tudta volna magát el¬képzelni
valakinek a tulajdonaként. Apja csodálatos ember volt, akinél kedvesebb, nemesebb
rabszolgatartót nem is¬mert. De ő is régimódi virginiai ültetvényes volt, akárcsak az apja, a
nagyapja és a dédapja. Kiernan véleménye a rab¬szolgatartást illetően nem egyezett sem apja,
sem a szomszé¬dok vagy az üzlettársak nézeteivel.
Nem tudta, hogy Lacey Donahue hogyan vélekedett a do¬logról, mindenesetre ő és a férje,
Thomas nem tartottak rab¬szolgát. Tulajdonképpen bentlakó szolgáik sem voltak. La¬cey
csak egy ír szobalányt alkalmazott, aki reggelente járt el, Thomas pedig egy segéd és egy
írnok segítségével tartot¬ta fenn ügyvédi irodáját, mely a lakásuk földszintjén volt. Donahue-
ék háza a város főutcáján épült.
A két nő ma éjszaka teljesen egyedül tartózkodott a ház¬ban. Ezért nyugtalankodott Lacey,
amikor lépéseket és tom¬pa zajokat hallott az utcáról. Melegszívű asszony volt, gyer¬mek
nélkül; csak a férjére támaszkodhatott. Kiernan legjobb tudomása szerint Lacey és Thomas
még soha nem voltak tá¬vol egymástól, de a férfi, Andrew Miller és Kiernan apja most
messze jártak, mert azt tervezték, hogy közösen fektet¬nek be egy új fegyvergyárba.
Kiernan azt is jól tudta, hogy apja és Andrew Miller a két család egyesítésében - az b és
Anthony házasságkötésében - érdekelt. Kedvelte Anthonyt, nagyon is kedvelte. A fiú ma¬gas
és szikár, haja aranyszőke, szeme sötétbarna, és modora a lehető legkifinomultabb,
legelragadóbb. Teljesen odáig volt az apjáért és Virginiáért. Derűs és szórakoztató, kiváló
táncpartner, mindig szívesen ment kirándulni vele, barátait gyakran kihívta egy-egy vakmerő
lóversenyre.
Lehet, hogy szerelmes Anthonyba. Sok közös vonásuk volt, és nagyon élvezte a társaságát.
Mégis valamilyen ok¬ból - amit ő maga sem értett - várt, és halogatta házasság¬kötésüket.
Szívesen kacérkodott, táncolt vele, imádott mel¬lette lenni, de...
Úgy képzelte, a szerelem más, olyan, amitől az egész tes¬te remeg, mérhetetlen izgalom
fogja el, ha tudja, hogy sze¬relmével fog találkozni, és mindig elönti a forróság, ha csak a
közelében van.Az érzések, amiket megpróbált mélyen elrejteni a szívé¬ben és a lelkében,
most legnagyobb erőfeszítése ellenére is a felszínre törtek.
Azt akarta, hogy olyan szerelmet érezzen, amilyet egykor Jesse Cameron iránt érzett.
De híszen az olyan régen volt! - gondolta.
Amikor még kislány volt, azt hitte, hogy a nap Jesse-ért kel, és Jesse-ért nyugszik. Senki
nem lovagolt nála kiválób¬ban. Senki nem tudott olyan jól lőni, vagy olyan kedvesen
csipkelődni egy lánnyal.

Jesse tíz évvel volt idősebb nála. Kiernan még éppen csak kezdett kinőni a babázásból,
amikor Jesse el8ször tért haza West Pointból [West Point az USA tisztképző akadémiája]
csinos egyenruhájában. Senkinek sem állt olyan jól az egyenruha, mint Jesse-nek. Senki sem
volt még ilyen nagy hatással rá. Mindig kedves volt hozzá, amikor találkoztak. Fénylő kék
szeme szeretettel és huncutsággal telt meg, amint nyers, virginiai akcentusával köszöntötte:
- 'reggelt, Miss Mackay! Esküszöm, maga napról napra csinosabb!
 Persze csak ugratta, hiszen állandóan nyüzsögtek körülöt¬te a déli és az északi szép lányok
egyaránt.
Eddig még legalábbis ugratta, gondolta Kiernan. Nem mintha olyan gyakran találkoztak
volna. Jesse eljött West Pointból, hogy orvosnak tanuljon, és ideje nagy részét így
Washingtonban töltötte. Ezalatt ő apjával és Anthony Mil¬lerrel ütötte el az időt.
Emlékeztetnie kellett magát arra, hogy Jesse iránt érzett szerelme csak gyermekkori
fellángolás volt, semmi több. Családjaik évtizedek óta barátságban éltek. Jesse öccse, Da¬niel
Kiernan egyik legjobb barátja volt, és bevallotta, hogy bátyja gyakran nevetett Kiernan
csínytevésein, és azt mond¬ta rá, hogy „akaratos kis ördögfajzat", meg hogy „minden férfi
vigyázzon, ha a közelébe kerül".
Persze ez nem volt igaz. Jesse eltúlozta a dolgot. Ó egy¬szerűen csak annyit tett, hogy
visszaadta, ha valaki kikez¬dett vele. Egyik nap az iskolában Tristan Tombey úgy pró¬bálta
meg felkelteni az érdeklődését, hogy Kiernan haját a tintatartóba mártotta. Ezért bosszúból -
Kiernan nem tagad¬ta - kacérkodott vele, hízelgett neki, mosolygott rá, rabul ejtve ezzel a fiú
szívét. Ez volt az egyetlen módja arra, hogy a tintatartót Tristan nadrágzsinórjához
erősíthesse, hogy az¬tán mindene csupa tinta legyen. Jesse éppen haza tartott, el¬lovagolt az
iskolaudvar mellett, amikor Tristan nagy hűhót csapott.
Jesse nagyot nevetett, aztán felvette Kiernant maga mellé a nyeregbe, hogy hazavigye.
- Mackay kisasszony, maga egy hihetetlenül kacér nősze¬mély! Sajnálom azt a szegény
fiút, aki az útjába kerül - mondta határozottan Jesse.
Aztán hazavitte, és - Kiernan heves tiltakozása ellenére - nevetve mesélte el a történetet a
lány apjának. Kiernan per¬sze nagy bajba került, de Jesse még akkor is mulatott rajta. Amikor
elbúcsúzott, felemelte a lány állát, és izzó kék sze¬mével mélyen a szemébe nézett.
- Csak óvatosan, Miss Mackay! Maga még túl fiatal, hogy a hódítás fortélyait
gyakorolja.•Egy nap még egy sze¬gény lélek nem fogja hagyni magát.
- Egy finom déli úriember? - firtatta incselkedve a lány. - Mint például ön? Képes lenne
egy hölgyet... nem is, egy gyereket elszomorítani?
- Ah, a férfiak nem mindig lesznek ám finom déli úriem¬berek! - intette Jesse.
Megborzolta Kiernan haját, és el¬ment.
A lány tombolt dühében.
De már akkor is róla álmodott, azokról a kék szemekről és mély, rekedt hangjáról.
Jesse azonban nemcsak csipkelődni tudott. Egyszer Kier¬nan elhatározta, hogy lemegy
fürödni az egyik patakhoz. Útközben találkozott a kis Cissy Wade-del, az öreg Evan
Turner egyik gyerekrabszolgájával, és egy hirtelen ötlettól vezérelve rávette az ijedt
tekintetű, vézna kislányt, hogy tartson vele. Amikor visszajöttek, Kiernan megdöbbenve látta,
hogy Evan Turner mennyire mérges Cissyre. Magya¬rázkodott, hogy minden az ő hibájából
történt, de Turner botot emelt Cissyre, és őt is megfenyegette, hogy - akármi¬lyen kis
úrihölgy - ő is megkapja a magáét, ha nem tűnik el gyorsan a szeme elől. A szegényebb
farmereknek minden rabszolgakézre szükségük volt.
Kiernan nem szaladt el. Ott állt, és nézte, ahogy Turner Cissyt veri. Akkor értette meg,
miért nevezi az apja Turnert „Fehér Szemét"-nek. Cissy visított, és ő elszaladt segítsé¬gért,
bár tudta, úgysem fogja a papát időben megtalálni ah¬hoz, hogy Cissynek segfteni tudjon.
Ahogy kirohant az útra, majdnem összeütközött Jesse¬szel, aki Cameronék egyik
gyönyörű, fekete versenylován nyargalt. A fiú leszállt a nyeregből, és elkapta Kiernant.
- Kiernan! Hova sietsz? Kit húztál már megint csőbe?
Most nem érdekelte, hogy Jesse csipkelődik-e vagy sem. Könnycseppek csillogtak a
szemében. Megpróbálta kiszaba¬dítani magát, de a fiú nem engedett a szorításból.
- Elhívtam Cissyt fürdödni. Csak ide a patakhoz, csak e,gy órára. És az öreg most veri ót!
Turner agyon fogja ütni! 0, Jesse, még megöli!
Jesse hátralépett, szeme fáradtságot tükrözött.
 - Kiernan! Cissy Turner tulajdona. A törvény szerint meg is verheti.
- De meg fogja ölni!
- Gondolnod kellett volna Cissy helyzetére, mielőtt ma¬gaddal hívtad.
- Csak azt akartam, hogy egy kicsit szórakozzon. Az öreg olyan keményen dolgoztatja.
Mindig fáradtnak látszik. Én nem akartam, hogy baja essen. Én sohasem bántanám ót! Ó,
legszívesebben megcibálnám a haját az öreg Turnernek!
- Ha pár évvel idősebb lenne, Miss Mackay, bizonyára meg is próbálná - mondta szelíden
Jesse, aztán hozzátette: - Jól van, jól van. Menj haza, Kiernan. Megteszem, ami tő¬lem telik.
A lány nem ment haza. Követte Jesse-t Turner farmjára, és elbújt a bokrok között. Jesse
közéjük vágtatott, lepattant a lováról, és kicsavarta a botot Turner kezéből. Az öreg
megperdült, és szemben találta magát a fiúval, aki még nem volt húszéves, de magas és széles
vállú volt, és Turner nem akart vele verekedni. Azért mégis megmondta a magáét.
- Ehhez aztán nincs jogod, fiam! Még akkor sem, ha a Cameron családhoz tartozol!
- Agyon akarja verni ezt a gyereket, Turner? - fakadt ki Jesse.
- Ő a rabszolgám, és elszökött.
- Nagyon jól tudja, hogy nem szökött el! - mondta mér¬gesen Jesse.
Turner hangja elhalkult, de a két férfi tovább veszekedett.
Végül Jesse elővett egy vaskos köteg pénzt, és Cissy ká¬bultan és szó nélkül, szipogva
felült a lovára. Jesse megvet¬te Turnertől. Egy héttel késbbb Cameronék megvásárolták Cissy
egész családját - anyját, vén apját, aki az ültetvényen dolgozott, és csecsemő öccsét.
Talán akkor kezdte el Kiernan igazán bálványozni Jesse-t.
De Jesse még mindig ki tudta hozni a sodrából! Úgy bánt vele, mint egy gyerekkel!
Amikor apja bált rendezett hazajövetelének tiszteletére, azt hitte, hogy Jesse a hadseregnél
teljesít szolgálatot Was¬hingtonban, vagy nyugaton harcol az indiánokkal. Csodála¬tos este
volt az számára. Derekát egy hihetetlenül szoros fűző szorította, és úgy tűnt, mintha ezer meg
ezer alsószok¬nyát viselne. Eletében először engedte meg apja, hogy me¬rész kivágású,
divatos, felnőtt ruhát vegyen fel. Loknis ha¬ját elegánsan a feje tetejére tűzve hordta.
Gyönyörűnek és végre felnőttnek érezte magát. Magabiztosan, igazi nőként viselkedett,
élvezte a mulatságot, a kacérkodást, a táncot. A fiatalemberek nyüzsögtek körülötte, és
minden olyan csodá-latos volt. Tudta, hogy nem szabadna igazán gyötörnie ud¬varlóit, de
elbűvölő kacérkodását még megengedhette magá¬nak, és nem tudta megállni, hogy ne
élvezze hatalmát.
Élvezte is, amíg meg nem pillantotta Jesse-t. A fiú az aj¬tónak támaszkodva nézte őt, és
Kiernan ráeszmélt, hogy már régóta figyelheti. Szeme nevetett, és félrebiggyesztett ajkán
huncut mosoly ült, ami meglehetősen bosszantotta a lányt.
Ekkor odajött hozzá, hogy felkérje táncolni, és a karjába vette, bár Kiernan ezt a táncot már
másnak ígérte.
- Ah, te egyre gyönyörűbb vagy! - dicsérte Jesse, de kék szemében még mindig nevetés
bujkált, még akkor is, amikor Kiernan keze fölé hajolt, és megcsókolta. A lány elpirult, és
legszívesebben belerúgott volna, pedig bensőjében valami reszketett, egyenesen a szfve
tájékán. - Szóval, kit fogsz ma este elszédíteni? ~.
- Az egész világot, Jesse Cameron! - felelte elragadóan a lány, de amikor Jesse újra
felnevetett, és elengedte, Kiernan gondoskodott róla, hogy új bőrcipellójével „véletlenül" a
lábaujjára taposson.

Jesse mehet a polkolba! Kinőtte már Jesse Cameront, kinőt¬te az effajta gyerekes
fellángolásokat, mondta magának hatá¬rozottan azon az éjszakán 1859-ben, Harpers
Ferryben. Nem tekintett már olyan áhítattal Jesse-re. Felnótt, és hatá¬rozott véleménye volt a
világ dolgairól, fgy - legalábbis Jesse szerint - valószfnűleg még „akaratosabb kis
ördögfaj¬zattá" vált, mint valaha.
 Jesse szórakoztató és udvarias is tudott lenni. Még kedves is - ha akart, gondolta Kiernan.
Sohasem szépítette szavait, nézeteit nyíltan kifejtette, és fütyült a közhelyekre. Képtelen volt
az alkalmazkodásra és a megalkuvásra. Ha hozzá men¬ne feleségül, egész biztosan nem
hallgatna rá, nem úgy, mint Anthony.
Jesse a határozatlanságot sem bírta elviselni. Mindent vagy semmit- ez volt az elve.
Kettejük közül kétségtelenül Anthony volt a jólneveltebb.
Jesse egy senki volt Anthonyhoz képest.
Visszagondolt Jesse iránti érzelmeire. Az izgalomra, ami¬kor a közelében volt, a vad,
hullámzó izgalomra, ;~ borzon¬gásokra, a reszketésekre. Ez az, amit hiányolt Anthonynál.
Nem Anthony hibája volt. Nem volt már gyerek, így termé¬szetes, hogy ezek a fellángolások
is elmúltak.

- Ó, Kiernan! Nézd! Valaki megint járkál odakint! - so¬pánkodott Lacey.

Kiernan gondolatai azonban máshol jártak. Mire odané¬zett, már nem volt ott senki.
- Sajnálom, Lacey, én nem látok senkit.
- Mert nem is akarod látni! - fakadt ki az asszony.
- Jól van na, jól van! Most már nyitva tartom a szemem, megígérem.Hirtelen vonatfütty
hasított az éjszakába. Fél kettó körül lehetett.
- Nincs semmi baj. Ez csak az éjszakai vonat - nyugtatta Kiernan.
Lacey reszketett.- Én mondom neked, valami történik odakint ma éjjel!
Kiernan hirtelen megborzongott. Még mindig nem látott semmi gyanúsat, de kezdte érezni,
hogy Lacey aggodalmá¬nak talán mégis van valami alapja.
Visszanézett az ablakra. Szempillája megrebbent, amint egy alakot pillantott meg az épület
árnyékában. Nyugtalan¬ság fogta el. Laceynek igaza van - valami szokatlan történik kint.
De ez őket nem érinti, vélte. Lacey otthonában biztonság¬ban vannak.
Ismét a szállásadónőjére nézett.
- Van puska a házban?
Az asszony lassan megrázta a fejét, és Kiernan majdnem elnevette magát. Egyedül vannak,
mert a férfiak elmentek, hogy helyet keressenek egy új fegyvergyárnak, de nekik
egyetlen fegyverük sincs.
- Ó, Kiernan! Gondolod, bajban vagyunk?
- Nem, dehogyis. Lehet, hogy valakik éjszakai gyűlést tartanak, vagy ellenőrzést, vagy
valami hasonlót.
- Akkor miért settenkednek? Es mi volt az a lövés, amit hallottam?
Kiernan vállat vont. Meg akarta nyugtatni Laceyt, de ő maga is meg volt róla győződve,
hogy valami nincs rend¬ben.
- Biztos vagyok benne, hogy semmi veszély nem fenye¬get bennünket - mondta. Miért is
fenyegetne? Ez egy nagy város, és két nb semmiféle veszélyt nem jelent senkire se ,nézve.
Lacey és Thomas jó körülmények között éltek, de nem voltak különösebben gazdagok.
Értékesebb vagyontár¬gyak fgy nem is voltak a házban.
De bárki is jött ma Harpers Ferrybe, nem azért jött, hogy meggazdagodjon. Kiernan tudta
ezt, mint ahogy azt is tudta, hogy valami szokatlan dolog történik.
- Miért nem iszunk egy pohár sherryt odalent? - ajánlot¬ta.
- A földszintről nem lehet rálátni a városra.
Kiernan elmosolyodott.
- Akkor felhozzuk ide a sherryt. Rendben?
Laceynek tetszett a javaslat. Gyertyát gyújtottak, és lesi¬ettek a Thomas irodája melletti
társalgóba.
Úgy néznek ki, mint két kísértet, gondolta Kiernan. Ő egy csipkés fehér pamuthálóinget
viselt, ami szinte lebegett, ahogy haladt, Laceyn pedig egy halványkék hálóköntös volt -
hátborzongató szín az éjszaka sötétjében. Harpers Ferry¬nek megvoltak a maga
kísértethistóriái. Azt mondják, az őreg Harper ház ablakaiban gyakran feltűnik egy kísértet.
Állítólag Mrs. Harper az, és az aranyra vigyáz, amit - a tör¬ténet szerint - a férje ásott el a
kertben. Mások azt vallják, hogy George Washington az, aki kijelölte azt a helyet a
fegyvergyár számára, s néha még mindig az utcákat járja, hogy ellenárizze részesedését.
Természetesen voltak indiántörténetek is. Potomac és Shenandoah még mindig hullatják a
könnyeiket.
A vendégszobában Kiernan mindkettőjüknek töltött egy-¬egy pohár sherryt. Hintaszékben
ülve örködtek az ablaknál, miközben italukat kortyolgatták. Lacey elégedett volt - vagy azért,
mert biztonságban voltak, vagy mert élvezte rögtön¬zött partijukat.
Kiernan egyre nyugtalanabbá vált. A fűtőház és a fegy¬verraktár épületei körül tényleg
mozgolódás volt. És az éj¬szakának hamarosan vége. Ahogy felnézett az égre, majd a hegyek
és a folyók irányába, látta, hogy a hajnal első suga¬rai nemsokára elérik a víztükröt.
Lacey egy estélyről mesélt neki, melyen nem olyan régen vett részt Washingtonban, és
ecsetelte, milyen gyorsan fel¬vitte a vonat a fővárosba. Kiernan még egyet kortyolt
sherryjéből. Éppen kezdett ellankadni, amikor vad dörömbölést hallottak a bejárati ajtón.
Egyszerre pattantak fel a székükről, és egymásra mered¬tek.
- Most mit csináljunk? - sopánkodott Lacey.
- Ne nyissunk ajtót! - javasolta Kiernan.
- És ha valaki a segítségünkre jött?
- És ha valaki bántani akar?
Csak néztek egymásra tágra nyílt szemmel
Aztán hallották, hogy az irodaajtó ablakát valaki nagy csörömpöléssel betöri. Lacey
felsikoltott, de Kiernannek si¬került visszafognia sikítását. Jobb volna, ha senki nem tudná
meg, hol vannak.
- Lacey, szükségünk lenne valamire, bármire! Miért nincs egyetlen fegyver sem a házban?
- Nem tudom, még sosem volt szükségünk rá itthon! - magyarázkodott az asszony kezét
tördelve.
Semmi értelme szegény Laceyt hibáztatni, ébredt rá Kier¬nan. b maga i~ éppen úgy
rettegett.
Ekkor léptek közeledtét hallották a lépcső felől.
Kiernan, amint körülnézett, egy napernyőt pillantott meg a szoba egyik sarkában. Magához
vette, bár nem tudta, hogy mi hasznára lesz. De képtelen volt csak úgy ott állni, és várni, hogy
valami történjen. Nem engedheti meg, hogy valaki csak úgy berontson, és bántsa a drága jó
Laceyt. Meg kell védenie magukat.
Egy napernyővel!
Hallották, hogy a folyosó másik oldalán valaki betöri La¬
cey hálószobájának ajtaját, és a léptek zaja folytatódott. - Bújj el! - súgta oda Kiernan az
asszonynak. - De hová?
Nem volt hová rejtőzni. A kis szoba kellemes és kényel¬mes volt, Lacey apró holmijaival
díszítve, de gyéren búto¬rozva. Mindössze egy ágy, egy ruhásszekrény, két párnázott
hintaszék és egy éjjeliszekrény foglalt benne helyet.

- Bújj az ágy alá! - javasolta Kiernan, de rájött, hogy La¬cy kerek formáival nem tudna
egy ilyen helyre becsúszni.
- Te rejtőzz el, Kiernan Mackay! - Lacey parancsa hősies volt, hiszen a lány érezte
hangjának remegését.
- Soha nem hagynálak magadra... - kezdte Kiernan, de mondatát nem tudta befejezni, mert
a szoba ajtaja hirtelen kivágódott¬
 Két fegyveres férfi állt meg előttük. Az egyik Lacey szí vére célzott a coltjával, a másik, a
magasabb, szakállas né¬ger pedig Kiernanre szegezte a puskája csövét.
Bár a lány szíve vadul vert a félelemtől, nagy erőfeszítés¬5d kihúzta magát, és
felháborodott arcot vágott.
- Az isten szerelmére, kik maguk, és hogy merészelnek berontani egy magánházba, és
törékeny nőket fenyegetni? - csattant fel Kiernan olyan határozottan, hogy még S maga is
meglepődött. A tenyere nyirkos volt. Még soha életében nem volt így megrémülve.
- Szabadságharcosok vagyunk, kisasszony - közölte az alacsonyabb, fehér férfi. - Es maga
Kiernan Mackay, a rab¬szolgatartó John Mackay lánya

- Igen, az vagyok - jelentette ki hűvösen.- És önök...

- Mi a forradalom képviselői vagyunk. Itt, ma este tört ki. Az ország itt fog fellázadni,
éppen ma éjszaka.
Kiernan torka elszorult; ráébredt, hogy a férfi egy rab¬szolga-felszabadító forradalomról
beszél.
Tudta, hogy hasonló dolgok történtek már a Karib-szige¬teken és Dél-Amerikában is.
Rabszolgák lázadtak fel uraik és úrnőik ellen, melynek borzalmas vérontás lett a
következ¬ménye. Embereket mészároltak le a saját ágyukban - férfia¬kat, nőket, gyerekeket
egyaránt.
Azt viszont képtelen volt elhinni, hogy ez itt is megtör¬ténhet. Lacey otthonában semmi
esetre sem, amikor Thomas világosan kijelentette, hogy soha nem birtokolna embert.
- Nincs joguk betörni ide! Még hogy forradalom! Maguk bárkit lemészárolnának, amilyen
eszeveszettek!
- Mrs. Donahue-t nem fogjuk bántani - közölte a férfi, és ezzel még nagyobb rémületet
keltett Kiernanben. Mindkettő¬jüket ismeri hát! Tudta, hogy ez a ház Laceyé, és hogy

Kiernan itt lesz ma éjjel. Bármi is legyen ez az úgynevezett forradalom, nagyon j61
megszevezték. - De ön, Miss Mac¬kay, velünk jön!
- Nem megyek - jelentette ki határozottan a lány.
Lacey bepréselte kövér testét Kiernan és az ajtóban álló két férfi közé.
- Hozzá ne nyúljanak ehhez a lányhoz, maguk haramiák! Nem tudom, mit képzelnek, mit
fognak csinálni egy ilyen fi¬atal lánnyal...
- Semmi rosszat, asszonyom - biztosította a magas néger. - Mi John Brown vezetésével
jöttünk, és őt az Ur vezérli. De kitört a háború, és Miss Mackayt túszul ejtjük John Brown
számára.
John Brown. Kiernant elöntötte a forróság, aztán kiverte a verejték. John Brown kegyetlen
módon mészárolt le embe¬reket. Megszállott, és azt hiszi, hogy isten nevében cselek¬szik. A
lány megvetette ezeket az embereket, ugyanakkor nagyon félt tőlük. Csak nem akar John
Brown nbk és gyer¬mekek ellen is hadat viselni?
- Nem akarjuk bántani - mondta a fehér férfi Kiernannek. - Ha minden ellenkezés nélkül
velünk jön...
Ő sem akarta, hogy bántsák. De mi lesz vele, ha velük megy?
Lassan megrázta a fejét.
- Nem mehetek így magukkal. Nem vagyok felöltözve.
- így igaz! - helyeselt Lacey. - Nem vihetnek ki az utcá¬ra egy fiatal lányt hálóingben!
Lacey megpróbált időt nyerni, ahogy Kiernan is tette. De mit segít rajtuk az időhúzás? Ha
hozzá akarnának nyúlni, el¬lenállás nélkül nem adja meg magát - határozta el Kiernan. A
napernyőt még mindig a kezében fogta. Jó erősen meg¬markolta. De mit ér egy napernyő a
fegyverek ellen?
- Gyerünk, Miss Mackay, azonnal! Ha tovább tiltakozik, összekötözöm, mint egy
karácsonyi pulykát, és Cain - az alacsony férfi rámutatott magas fekete társára - fogja kivinni
innen a vállára vetve.
Nem engedheti meg, hogy megkötözzék, gondolta Kier¬nan. Ha bármilyen lehetősége
adódna a szökésre, nem sza¬bad, hogy meg legyen kötve.
- Rendben van! Elindulok a lépcsőn.
- Állj! - kiáltotta Lacey. - Ha Kiernant elviszik, engem is vigyenek magukkal!
- Nem, Mrs. Donahue, magára nincs szükségünk - jelen¬tette ki nyomatékosan Cain.
- Lacey, kérlek maradj itt! - mondta a lány az asszonyra tekintve, és remélte, hogy az
megérti, könnyebben boldogul nélküle.
- De Kiernan...
- Kérlek!
Lacey elállt az útból, és apró száját méltatlankodva biggyesztette le. Egészen jól viseli az
eseményeket, vélte Kiernan.
Jobban, mint én, gondolta.
- Miss Mackay!
Cain udvariasan maga elé engedte. A lány elsétált mellet¬te. A napernyőt még mindig a
kezében tartotta. Csodálato¬san néz ki - gondolta magában - csipkés, fehér pamut
háló¬ingben, kék napernyővel. Még cipő sincs a lábán.
- Pompás - jegyezte meg kurtán.
Elhaladt mellettük, és elindult a lépcsőn. Ha előttük lépne ki a házból, talán el tudna
menekülni. Tapasztalt emberek¬nek néznek ki, de biztosan nem ismerik olyan j61 ezt a
vá¬rost, mint ő- a sikátorokat és a hegyekbe vezető ösvénye¬ket.
Gyorsan szedte a lábát, de a nyomában voltak.
Belépett a társalgóba. A felkelő nap halvány fényénél ki tudta venni a kandalló mellett
fekvő piszkavas alakját. Mé¬giscsak jobb fegyver, mint egy napernyő, gondolta.
Nem mintha el tudna hárítani egy golyót.
Átsietett az irodába. Az üvegdarabok az ajtónál hevertek. Megállt előttük.
- Uraim, mivel nem engedik meg, hogy felvegyem a ci¬pőmet, méltányolnám, ha
összesepernék ezeket az üvegcse¬repeket, mielőtt továbbmennék.
- Micsoda? - háborodott fel a fehér férfi. - A talpam miatt - jelentette ki Kiernatt. - Ha jó
benyo¬mást akarnak kelteni a világ szeme előtt, nem volna ésszerG, ha sebesült túszt
vinnének magukkal.
- Nincs értelme, hogy a lánynak baja essen - jegyezte meg Cain.
A másik vállat vont. - Ó, a pokolba!
A két férfi odalépett, hogy összeszedje a törmeléket. Kier¬nan megvárta, amíg lehajolnak,
aztán sarkon fordult, és ina¬szakadtából rohanni kezdett a hátsó kijárat felé.
Hallotta, amint káromkodnak mögötte. Odaért az ajtóhoz, de az be volt reteszelve.
Magában szitkozódva kiakasztotta a reteszt, és kiszaladt.
A hátsó lépcsón egy pillanatra megállt, hogy felmérje a lehetőségeit. A város kellős
közepén volt, és a sziklák ma¬gasan tornyosultak fölötte. A hegyoldalban a katolikus
templom emelkedett a feje fölött, és a Jefferson Sziklájához meg a temetóhöz vezető ösvény
is éppen innen indult ki. Jól ismerte a területet, tudta, hogy fákkal szegélyezett, zord ös¬vény
vezet oda fel, valahol a sziklák között.
Leugorhatna a lépcsóről, és a házat megkerülve az utcára futhatna, vagy nekivághatna a
hegyre vezető ösvénynek, ahol menedéket kereshetne a kiálló sziklákat borftó növény¬zet
között.
A két férfi már a nyomában volt.
 Eldobta a napernyőt, és végigrohant az udvaron, ami fáj¬dalmasan emlékeztette rá, hogy
mezítláb van. Megtalálta a benótt ösvényt a meredek hegyoldalban, és elkezdett mász¬ni,
abban reménykedve, hogy a visszahajló faágak maguk mögé rejtik. Megkapaszkodott a
bokrokban, lábának tá¬maszt keresett, és sietett, ahogy csak tudott.
- Elindult fel! - kiabálta az egyik férfi.
- Állj, vagy lövök! - kiáltott fel a társa.
Vajon ez csak üres fenyegetés? Kiernannek az volt az ér¬zése, hogy a két térti azt a
parancsot kapta, hogy élve vi¬gyék el. Tovább folytatta a mászást.
Káromkodás hangzott fel a hűvös hajnalban.
Valaki követi ót az ösvényen.

- Kiernan!
Valakí a nevét kiáltotta az utcáról. Lódobogást hallott. Valaki volt odalenn, és mély, rekedt
hangon a nevén szólf¬totta. De még mindig követték.
- Megölöm a kís ringyót! - hallotta Kiernan.
Tovább kapaszkodott, szinte eszeveszetten, mert kétség¬beesése egyre nőtt.
- Gyerünk, Kiernan, gyerünk!
Nem volt szükség a rekedt hang biztatására. Csak abban reménykedhetett, hogy az utcán az
idegen leszállt a lováról, és üldözői nyomába eredt.
Mellkasa zihált, és szíve hevesen kalapált. Abban már biztos volt, hogy előnyét
megnövelte. Ha elérné a csúcsot, a templomhoz szaladhatna. Esetleg felébreszthetné Costello
atyát - lehet, hogy már fel is kelt, és imádkozik. Talán a templom menedéket nyújtana
számára.
Amint felért a csúcsra, hálóinge beakadt egy ágba. Leve¬g6 után kapkodva próbálta
kiszabadítani.
Ekkor ismeretlen kezek ragadták meg a vállát. Felsikol¬tott, amint a férfi a földre rántotta.
Kétségbeesetten küzdött az er6szakos fehér emberrel, aki a testére nehézkedett. Újra
felsikított. A férfi a szájára tapasztotta tenyerét, és ő megp¬róbált beleharapni. A férfi ökle a
levegőbe lendült, és Kier¬nan tudta, hogy hamarosan állon találja.
De erre nem került sor.
A férfi szeme tágra nyílt. Kiernan homályosan érzékelte, hogy egy bórkesztyűs kéz elkapta
a támadója csuklóját. Va¬laki állt mögötte. A magas és vakmeró lovas kiszabadította őt.
Hallotta, amint egy hatalmas ökölcsapás csattan üldözője testén.
Ismét felsikoltott, mivel ekkor hirtelen megcsúszott a lába. Nem volt mibe kapaszkodnia,
elkezdett gurulni a szik¬lákon, le a csupasz köveken.
- Kiernan!
A lány egy pillanatra meglátta a magas, egyenruhás lovas sötét alakját, amint támadóját
szorongatta. Az idegen azon¬ban hirtelen elengedte a férfit, és Kiernan után vetette ma¬gát.
Testét testével takarta, és a lendület visszasodorta őket az ösvényre. Együtt bukfenceztek
vissza egészen a ház hátsó udvaráig. Amikor végre megálltak, Kiernan a férfin feküdt.
Köhécselve, szédelegve megpróbált feltápászkodni, és ekkor tekintete egy kék szempárral
találkozott.
- Jesse! - lihegte. - Jesse Cameron!
A férfi szája huncut mosolyra görbült.
- Üdvözlöm, Miss Mackay! Régen találkoztunk. Bár az ember sosem tudhatja, mikor fog
beléd botlani, ugye, Kier¬nan?

2. fejezet
 Belém botlani? - ismételte Kiernan. El sem tudta hinni, hogy Jesse ott van vele. Csipkés és
fodros hálóinge szétsza¬kadva és gyűrötten terült el a férfi testén. Kezét Jesse mell¬kasán
pihentette, haja kék egyenruhájára omlott. Jesse haja ugyanolyan zilált volt, sötét fürtjei a
szemébe lógtak. - Iste¬nem, hiszen ez Jesse!
- Személyesen - felelte a férfi.
Kiernan hirtelen széles mellkasára ütött az öklével.
- És ráadásul milyen durva és erőszakos is vagy!

Jesse átkarolta a lány derekát, és gyengéden letolta magá¬ról. Azonnal fel kellene
pattannia, gondolta Kiernan meg¬szégyenülve, de Jesse csak azért tette ezt, hogy végre
feltá¬pászkodhasson. Amint felállt, Kiernant is felsegítette.
- Kiernan...
- Mit keresel te itt? Hogy kerülsz ide?
- Az éjszakai vonat hozta a hírt. Éppen egy tábornok ba¬rátommal italozgattunk, aki
utasított, hogy jöjjek ide, és lás¬sam el a sebesülteket. A csapatok is hamarosan
megérkez¬nek.
- De mi folyik itt?
- Kiernan, arra most nincs idő, hogy ezt megmagyaráz¬zam. Meg kell találnom azt az
embert.
- Jesse, b tudta ki vagyok, és hogy hol leszek ma éjszaka.
- Tudom.
- De...
- Menj vissza a házba!
A férfi felvette a porban heverő kalapját.
- Mi lesz, ha visszajönnek? Ketten voltak.
Jesse egy hatlövetű coltot vett elő a csípőjére erősített pisztolytáskából.
-Tudod, hogyan kell használni?
A lány bólintott. Jesse rámosolygott, és megsimogatta , az arcát.
- Már biztosan messze járnak. Menj vissza a házba, és maradj ott, amíg vissza nem jövök.
Rendben?
Kiernan lassan bólintott. Remegő forróság áradt szét vég, tagjaiban. Kinyújtotta ujjait,
majd ökölbe szorította.
Jesse Cameron újra megjelent az életében! Éppen akkor, amikor a legnagyobb szüksége
volt rá. Foglyul ejthette vol¬na azt a lázadót, de ehelyett utána ugrott, hogy megmentse az
életét a halálos zuhanástól.
Sötét ruhájában beleolvadt a növényzet sűrűjébe, bár a napsugarak már egyre erősebben
kezdtek világítani. Kiernan suhogást hallott, és tudta, hogy Jesse visszatalált a sziklára. Bár
meg volt róla győződve - mint ahogy Jesse is -, hogy üldözője már messze jár. Az ösvény
egyenesen Jefferson Sziklájához - ahonnan Thomas Jefferson felmérte a területet - és azon túl
a temetőhöz vezetett. A talaj itt durva és egye¬netlen volt. Létezett azonban számos más út is,
és azóta még az is rátalálhatott az egyikre, aki nem ismerte a terepet.
Kiernan érezte, hogy arca kipirult, és tenyerét rászorítot¬ta. Jesse! Nincs itt semmi
keresnivalója, de mégis itt van. Lehet, hogy nincs olyan jó modora, mint Anthonynek, de az
élete megmentéséhez most erre nem is volt szükség.
Kiernan megfordult, és gyors léptekkel elindult a ház felé. Lacey már várta a hátsó ajtónál.
- Kiernan! Hál' istennek! Mi történt? Ki volt az az ember az udvaron? Már majdnem
beszaladtam a nyújtófáért, ami¬kor megláttam, hogy rajta fekszel, és úgy tűnt, hogy
isme¬red. Kiernan, ez igazán nem volt helyénvaló viselkedés, akár ismered, akár nem! -
aggodalmaskodott Lacey. - De mit számft ez! Az a lényeg, hogy most már újra biztonság¬ban
vagy. De tényleg ismered őt, ugye, kedvesem?
 - Igen. 0, Lacey, valami nagy dolog történik itt. De hi¬szen te is ismered! Jesse volt az,
Jesse Cameron, az egyik otthoni szomszédunk.
- Mit keres itt?
- Valaki figyelmeztetést küldött az éjszakai vonattal.
Jesse nem tudott mindent elmondani Valami tábornok küldte ide. A hadsereg is hamarosan
érkezik.

De miért? - Ó, drága istenem! Orvos, ugye? A hadse¬régben szolgál. Te jóságos ég! - Az

asszony a Kiernan ke¬zében lévő pisztolyra tekintett. - Nem lehetne ezt a micso¬dát eltenni?
- Szeretném magamnál tartani.
- Azok az emberek már nem jönnek vissza - jelentette ki meggyőződéssel Lacey.
- Miből gondolod?
- Gyere, megmutatom. - Az asszony a házon keresztül az utcai bejárathoz vezette Kiernant,
ahol az üvegcserepek még mindig a padlón hevertek. - Nézd! - mutatta Lacey.
A lány kinézett az utcára. A fegyvergyár épülete körül már tömeg sereglett össze.
Felfegyverzett férfiak nyüzsögtek mindenfelé. Valaki az élükre állt, és mindenki kiabált.
- Most már mindenki tudja - dünnyögte Lacey.
Kiernan lépéseket hallott jobbról a járdáról, és gyorsan odafordult. Lacey egyik
szomszédja, Mr.Tomlin igyekezett a tömeggel. Kezében puskát tartott, és tizenhat éves
fiához, Ebanhez beszélt, aki szorosan követte.
- Adj még néhány szeget, fiam! - A férfi megállt Kiernan és Lacey előtt. - Hallottak már
ilyet, hölgyeim? Fegyvere¬ket gyártunk, és amikor éppen töltényre lenne szükségünk, nem
találunk sehol. De az ördögbe is, ez nem okoz nekünk gondot! Attól még a falhoz szegezzük
őket, he? - Kiernanre kacsintott, miközben megtöltötte a puskáját szegekkel.
- Mr. Tomlin, mit akar tenni?
- Lázadás tört ki az utcákon, Miss Mackay. Nem látta? - A férfi csak most nézett végig
igazán Kiernanen, és látta szakadt, gyűrött hálóingét, és a hajába ragadt fűcsomókat. -
Uramisten, Miss Mackay, jó1 van?
Kiernan bólintott, és Lacey válaszolt helyette.
- Most már jól van, de egy órával ezelőtt még nem volt valami fényesen!
- Megpróbálták elrabolni? Önt is, kisasszony? - Eban Tomlin tisztelettel vegyes
csodálkozással meredt a lányra.
- Miért, kit próbáltak még elrabolni? - kérdezte aggódva Kiernan.
- Próbáltak? Több embert is elvittek. A polgármestert is! Meg a fegyvermestert. És még
azért is kilovagoltak öt mér¬földet, hogy elfogják Lewis Washington ezredest, George
Washington rokonát. Azt mondják, Lewis ezredesnél több minden van, ami George-é volt, és
John Brown most azokat akarja megkaparintani - magyarázta izgatottan Eban. - Per¬sze John
Brown Isaac Smith néven jött a városba, de nem telt bele sok idó, míg valaki rájött, ki ő
valójában!
- Szentséges úristen! - sóhajtott fel Lacey.
- És még többet is elfogtak. Fogadok, hogy legalább húsz túszuk van, de lehet több is.
- Lacey lövéseket hallott - mondta Kiernan.
- Úgy volt, a teremtésit! - szitkozódott Eban. Apja figyelmeztető tekintete láttán elpirult.
- Bocsássanak meg, hölgyeim! Igen, volt egy kis lövöldö¬zés is - vette át a szót az idbsebb
Tomlin. - Ez aztán min¬dennek a teteje, az biztos! Az öreg John Brown fel akarja szabadítani
az egész világot. Nos, hölgyeim, az öreg idejön Harpers Ferrybe, és az első dolog, amit tesz,
hogy lepuf¬fantja szegény Hayward Shepherdöt, azt a szabad négert a vasútállomáson.
Gondolom, nem akarta, hogy bárki is meg¬tudja, miben mesterkedik. De akkor megérkezett a
vonat, és ő továbbengedte, s most Washingtonban, sSt még azon túl is mindenki tudja, mi
történik mifelénk. Jobb lesz, ha most már visszamennek a házba, hölgyeim. Nagy zűrzavar
van most az utcákon. Vannak olyanok, akik ha egy kicsit meg¬ijednek, mindenre
lövöldöznek, ami az útjukba kerül.
Kiernan ránézett a szegekkel töltött puskára.
- Igen, tudom - mondta halkan.
Tomlin megemelte a kalapját.
- Gyerünk, fiam!
Kiernan elindult a házba, és Lacey követte.
- Leülünk szépen a fenekünkre, Kiernan. A hírek úgyis eljutnak hozzánk. Annyira örülök,
hogy itt maradsz velem!

- Lacey, nem maradhatok nálad. Megyek, és felöltözöm,amilyen gyorsan csak tudok!

Kirohant a konyhába, és vizet engedett, hogy bevigye a szobájába. Elindult a lépcsőn,
miközben Laceyre mosoly¬gott
- ó, édes Istenem! - siránkozott az asszony.
- Nem lesz semmi bajom. Van egy megtöltött coltom, és tudom, hogyan kell használni.
Lacey a lépcsó aljáról felkiáltott Kiernannek:
- Kiernan, drágám, kérlek! Isten tudja, mi folyik valójá¬ban odakint!
A lány beleöntötte a vizet a mosdótálba. Szakadt hálóin¬gét ledobta magáról, majd
gyorsan ingbe, hosszú, csipkés alsónadrágba és alsószoknyába bújt. Egy pillanatig habo¬zott,
aztán úgy döntött, hogy egy forradalom közepette mel¬lözheti a fűzőt. Alsónemüjében a
mosdótál fölé hajolt, és si¬etve mosakodni kezdett.
- Figyelsz rám, Kiernan? Ó! - visított fel Lacey.
Mialatt száját öblögette, Kiernan eltűnödött, vajon mi okozta Laceynél ezt a hirtelen
riadalmat. Felnézett, és meg¬hűlt benne a vér.
Jesse állt az ajtóban, kényelmesen az ajtófélfának támasz¬kodott, és ajkán bágyadt mosoly
ült, amint a lányt nézte.
Kiernan elvörösödött lábujjától egészen a feje búbjáig. Mégis, hogy merészeli ezt?
Úriember nem nyit be egy hölgy szobájába, amikor az éppen öltözködik.
De Jesse megtette. Egyre növekvő dühe ellenére édes, iz¬gató érzés söpört végig testében.
A pokolba is! Jesse - hol¬lófekete hajával, huncut, kék szemével és bágyadt, érzéki
mosolyával - még mindig a legvonzóbb férfi, akit valaha is látott.
- Jesse...
- Ejha, kedves! - szólalt meg lágyan, szeme kedélyesen és fürkészőn pásztázott végig
Kiernanen, majd a szemébe nézett. - Megnőttél, amíg odavoltam.
El kellett volna pirulnia. Minden oka meglenne rá, hogy hisztériás rohamban törjön ki, de a
veszély és izgalom érzé¬se azt követelte, hogy mélyen a szemébe nézzen. Ha ártatlan női
választ várt tőle, azt nem fogja megkapni - határozta el Kiernan.

Cameron kapitány, ha megbocsát! - Arcával felé fordult, kezét rosszallóan a csípőjére

tette. - Igen hálás lennék, ha odalent várná meg, amíg tisztességesen felöltözöm ahhoz, hogy
társaságot fogadjak.
A férfi felnevetett.
- Kiernan, te vagy a legtisztességesebb tünemény, akivel valaha is találkoztam. Jellemző!
A várost a történelem viha¬rai kavarják fel, és te attól félsz, hogy meglátlak bugyogó¬ban.
- Nem hordok bugyogót, Cameron kapitány! - Jól van, akkor az alsószoknyádban. - Jesse...
- Gyere le, ha már úgy ítéled meg, hogy tisztességesen nézel ki. Nem maradhatok sokáig.
Sőt az sem biztos, hogy meg tudom...
 - Ne mozdulj! - utasította Kiernan. Átment a szoba másik végébe a ruhásszekrényhez, és
gyorsan előkapott egy fod¬rokkal és finom fekete mintákkal díszített fehér pamutruhát. Éppen
a fejét bújtatta át rajta, amikor Lacey az ajtóhoz ért, hogy megdorgálja Jesse-t
- Cameron kapitány, mit képzel maga?
- Ó, Mrs. Donahue, már akkor ismertem Kiernan, ami¬kor még pelenkában bömbölt.
- De kapitány, én felelős vagyok érte, és már nem visel pelenkát.
A lány ruhája végigsimult karcsú testén. Jesse szemébe nézett, és érezte annak perzselését,
amint a férfi válaszolt Laceynek.
- Nem, asszonyom. Valóban nem visel már pelenkát.
Kiernan egy pillanatig meg sem tudott szólalni, amint a férfi rajta felejtette a tekintetét. Ó
is hallgatott. Kiernan úgy érezte, hogy vibrál közöttük a levegő, mint láthatatlan
vil¬lámcsapás. Lacey is csendben maradt, nehogy megtörje a kettejük közötti feszültséget.
Ekkor a lány már úgy érezte, hogy meg tud mozdulni. Odalépett Jesse-hez, hátát pedig
Laceynek fordította.
- Lennél olyan kedves begombolni a ruhámat?

I,acey gyorsan elkezdte gombolgatni az apró gyöngyök hosszú sorát, míg Kiernan továbbra
is Jesse-re nézett. - Ezek szerint nem sikerült utolérned azt a lázadót. - Nem, attól tartok, hogy
azóta már elérte a társait.
- A társait?
_ Az emberek az utcán azt mondják, hogy John Brown¬ak egy körülbelül húsz főből álló
csapata van.
-- Es a másik férfi?
- Őt nem láttam. Kár, hogy az a másik kicsúszott a keze¬im közül, de... - hirtelen
elhallgatott. Kiernan aggódást vélt felfedezni az arcán. - Elkaphattam volna, de én téged
vá¬lasztottalak - mondta szelíden.
- Ó! - sóhajtott fel Lacey.
Ez persze így is történt. Ha Jesse nem veti magát utána, a sziklákon gurult volna le, nem
pedig az ösvényen. De Jesse úgy tett, mintha...
- Felfogta a zuhanásomat - magyarázta a lány Laceynek olyan méltóságteljesen, ahogy
csak tudta.
- Ó! - ismételte az asszony, s ezúttal már értette, miről van szó.
De Jesse nem hagyta, hogy mindent megértsen. Lángoló kék szemével ismét végignézett
Kiernanen, és mosolya fél¬reérthetetlenül érzéki volt.
- Csakugyan felnőttél. Kifinomult és nőies vagy. - Aztán elcsúfította a hfzelgő bókot azzal,
hogy kivett egy gallyat a lány hajából. - Majdhogynem szelíd.
Kiernan kikapta a kezéből a gallyat, és mosolyt erőltetett magára. A benne kavargó
izgatottság jólesó érzéssel töltötte él. Szeretett volna továbbsodródni vele, ha nem is tudta,
hová.
Még akkor is, ha a világ fel is lázadt körülötte.
- Én soha nem leszek szelíd, kapitány. A háziállatok a szelídek.
- Csakugyan. Lássuk csak! Milyen egy magadfajta úri¬hölgy, Kiernan?
Megszelídíthetetlen?
- Nem vagyok vadló, Jesse.
- A lovakat be kell törni. Időnként a nőket is meg kell szelídíteni.

- És sok nőt szelídítettél már meg?

- Néhányat - vallotta be, amint hanyagul támaszkodott az ajtófélfának.
- Nos, Cameron kapitány, engem nem lehet sem betörni, sem megszelídfteni.
 - Kiernan! Kapitány! - szólt közbe Lacey aggodalmas¬kodva.
Jesse tudomást sem vett az asszony jelenlétéről - aki még mindig Kiernan ruháját
gombolgatta -, vagy ha mégis, nem törődött vele. Kissé felkacagott.
- Nem emlékszem, hogy ilyen ajánlatot tettem volna - vágott vissza.
Lacey mély lélegzetet vett.
- Kapitány, ez igazán nem helyénvaló!
- Jesse, te soha nem teszel semmilyen ajánlatot, és nem is beszélsz soha egyértelműen -
mondta Kiernan szemrehányó¬an. Ó éppúgy nem figyelt Laceyre. Jesse mindig ilyen
hatás¬sal volt rá. Tulajdonképpen mindenkire. Bárkit meg tudott nevettetni, feldühíteni vagy
megnyugtatni.
Izgalmat és feszültséget tudott kelteni, amivel felhívta ma¬gára a figyelmet.
- Te mindig csak célozgatsz - jegyezte meg Kiernan hal¬ványan mosolyogva.
Legszívesebben belé rúgott volna!
- Kérem, kapitány! Kiernan! - könyörgött Lacey. - Tilta¬kozom! Ez nem helyénvaló!
- Azért, mert semmi sem helyénvaló abban, amit Jesse csinál - jelentette ki nyájasan a lány.
- Most én tiltakozom! - csattant fel a férfi. - Ha az alka¬lom úgy kCvánja, én rendkívül
udvarias tudok lenni, Mrs. Donahue. De Kiernan és én régóta barátok vagyunk.
Sőt - súgta bizalmasan az asszony fülébe, miközben elbűvölően mosolygott -, még teljesen
meztelenül is láttam, amikor még kis csöppség volt.
- Szentséges úristen! - méltatlankodott Lacey, és mérge¬sen folytatta a gombolást.
- Ez nem igaz! - fakadt ki Kiernan.
- De igenl - jelentette ki elragadóan Jesse. - Kislány ko¬rában imádta magáról ledobálni a
ruháit, és a tóba ugrani.
_ Igazán aljas vagy, hogy ilyen dolgokra emlékszel, Jesse :. mérgelődött a lány -, és még
fel is hozod!
- ó, de hiszen ezek a legkedvesebb emlékeim! - tiltako¬Ott a férfi, mintha megsért~dött
volna.
I,acey végre végzett az öltöztetéssel.
- Valóban? - kötekedett dölyfösen Kiernan. - Lacey, meg vagyok győződve róla, hogy az
utóbbi egy-két évben eszébe sem jutottam egészen mostanáig, amíg utánam nem szaladt.
- Hogy megmentselek - tette hozzá Jesse.
- A szerénység az egyik legnagyobb erénye - gúnyoló¬dott a lány.
Jesse elvigyorodott.
- Kiernannek pedig mindig is a kedvessége és szelídsége volt a legvonzóbb tulajdonsága!
- Te jó ég, mi folyik itt, kapitány? - szólt közbe Lacey. - így nem illik beszélni, hiszen
Kiernan gyakorlatilag már menyasszony.
- Menyasszony? - Jesse meglepődve húzta fel a szemöl¬dökét. Kiernan szívét izgatottság
járta át a férfi nyilvánvaló érdeklődése láttán. - És ki a szerencsés fickó? Ne is mondd, tudom
jól. Képzelem, hogy az ifjú Anthony Miller, a fegy¬vergyár örököse. Mindenesetre jó modorú
kiskutyát fogtál ki magadnak, Kiernan.
- Anthony maga a tökély - vitatkozott dühösen a lány.
- Csakugyan. El tudom képzelni, hogy úgy táncol, ahogy te fütyülsz - értett egyet vele
Jesse. Kiernan azt hitte, hogy a férfi kineveti, és újra szeretett volna belé rúgni.
De szavai kissé élesen hangzottak. Lehet, hogy féltékeny?
- Anthony igazán elragadó.
- Tehát akkor tényleg eljegyeztétek egymást? Gratulálok!
- Nem - vallotta be a lány. - Még nem vagyunk jegye¬sek.
- Anthony teljesen bele van bolondulva - jegyezte meg Lacey.
- Meg tudom érteni! - jelentette ki még mindig nevetve Jesse. - Hiszen Kiernan gyönyörű,
bájos... és úgy vág az esze, mint a borotva.
 - Anthony maga a tökély - vitatkozott dühösen a lány.
- Csakugyan. El tudom képzelni, hogy úgy táncol, ahogy te fütyülsz - értett egyet vele
Jesse. Kiernan azt hitte, hogy a férfi kineveti, és újra szeretett volna belé rúgni. De szavai
kissé élesen hangzottak. Lehet, hogy féltékeny?
- Anthony igazán elragadó.
- Tehát akkor tényleg eljegyeztétek egymást? Gratulálok!
- Nem - vallotta be a lány. - Még nem vagyunk jegye¬sek.
- Anthony teljesen bele van bolondulva - jegyezte meg Lacey.
- Meg tudom érteni! - jelentette ki még mindig nevetve Jesse. - Hiszen Kiernan gyönyörű,
bájos... és úgy vág az esze, mint a borotva. A lány arcáról még mindig nem hervadt le a
mosoly.
- Ha megbocsátotok, megyek, és megnézem, mi a helyzet odakint.

Sarkon fordult, de Jesse elkapta a karját.

- Maradj itt, Kiernan! Gyertek le, és elmondom rnindket¬tőtöknek, mit tudtam meg.
Jesse meg sem várta a választ, hanem elindult a lépcsőn. A lány vállat vont, és Laceyre
nézett, aki csak sopánkodott, mert csődöt mondott egy fiatal, ártatlan lány becsületének
megvédésében.
Kiernan szerette volna megnyugtatni, hogy Jesse-szel szemben bárki kudarcot vallott
volna. Mérges volt magára, mert Jesse-nek mindig megvolt az a képessége, hogy irányí¬tani
tudta a beszélgetést, majd ha akart, visszalépett. Az idó¬sebb, a bölcsebb, az erősebb - a férfi.
A dolgok megváltoztak - akarta odakiáltani Jesse-nek. Nagyon is felnőtt vagyok már, és
bármilyen helyzetben meg tudom magam védeni!
Bár abban nem volt biztos, hogy Jesse felett is gyózedel¬meskedni tudna.Összeszorította a
fogát. Dehogyisnem!
A férfi leért a társalgóba, Lacey és Kiernan követték. Minden komolytalanság eltűnt a
szeméből és viselkedéséből; udvariasan megvárta, hogy a két ná leüljön a kanapéra. Elé¬jük
tett egy széket, és a támlájára könyökölve terpeszülés¬ben helyezkedett el, szemben velük.
- Eddig azt tudtam meg, hogy John Brown már hónapok óta tervezgette ezt a rajtaütést.
Sandy Hookban tartózkodott, Maryland államban, és ott dolgozta ki a haditervét. Bizo¬nyára
azt remélte, hogy sokkal többen fognak vele fellázad¬ni a rabszolgatartók ellen. El tudom
képzelni, hogy forra¬dalmat akart kirobbantani itt helyben, ahol rabszolgák keltek volna fel
uraik ellen, és az utcákon gyilkolták volna le óket. Ő komolyan azt hiszi, hogy csak egy
vérfürdő tisztithatja meg ezt a földet.
- Istenem! - sóhajtott fel Lacey.
Kiernan Jesse-t nézte, és megborzongott, amint elképzelte azt a képet, amit a férfi olyan
hűen lefestett.
- Biztos vagy benne, hogy nem fog erre sor kerülni? ;
- Biztos - felelte határozottan Jesse. - John Brownt sike¬fült feltartóztatni.
- Tudom, hogy vérontás volt - rebegte Kiernan. A férfi felvonta a szemöldökét. -
Hallottad?
- Az egyik szomszéd ment el itt elóttünk, és szegekkel töltötte meg a puskáját. Ó! - kiáltott
fel kétségbeesetten a lány, - Milyen jogon jött ez az ember Virginiába? Hogy
merészeli azt gondolni, hogy rendelkezhet az életünkkel?
- Csak úgy - dünnyögte Jesse. Egy pillanatra levette a szemét Kiernanról, és úgy tűnt, az
előttük á11ó jövőbe me¬reng, mely aggodalommal tölti el.
- Ahogy én látom, a lakosság a saját erejéből akar meg¬birkózni a történtekkel. Egy embert
mindjárt az elején lelőttek.
 - Hayward Shepherdöt az állomáson - fűzte hozzá Lacey együttérzően. - Jó lélek volt,
rendes ember.
- Rendes emberek esnek áldozatul mások gaztetteinek -töprengett el Jesse.
- Történt más is? - kérdezte Kiernan. A férfi viszonozta hosszú pillantását. - Igen. Az egyik
túszt is lelőtték.
- Ó, nem! - siránkozott Lacey.
- Sajnos, igen. Az egyik helyi földbirtokos, Turner is meghalt.
Egy pillanatig mindannyian hallgattak. Aztán Lacey foly¬tatta sopánkodását:

- Te szentséges úristen, Kiernan! Mi lett volna, ha...

- De nem esett bántódásom - nyugtatta kedvesen a lány, majd Jesse-re nézett.
- Nőket egyébként sem szoktak bántani, ugye?
- Persze hogy nem - felelte Jesse, de Kiernan reszketett.Őt is majdnem túszul ejtették.
- És a többi? Még mindig fogva tartják őket?
- Igen. Többek között Beckham polgármestert, Lewis ez¬redest és Mr. Alstadtot, a
fegyvermestert.
- És most mi lesz? - kérdezte aggódva Lacey.

Jesse elmosolyodott.
- A lovasság hamarosan a megmentésünkre siet, Mrs Donahue - mondta, miközben felállt.
- Voltaképpen a ha. dügyminiszter, Jefferson Davis utasítást adott ki Robert E Lee
ezredesnek, hogy vezesse be a csapatait. Ők majd kéz¬ben tartják a dolgokat. De most
mennem kell. Beszélnem kell néhány emberrel, és el kell intéznem egy-két fontos dol¬got,
mielőtt a csapatokat fogadnám.
- Várjon, ne menjen még, Cameron kapitány! - kérte La¬cey, miközben felpattant.
Kiernan gyors pillantást vetett az asszonyra. Meg mert volna esküdni rá, hogy Jesse
felkavarta Lacey lelki nyugal¬mát. Lacey elmosolyodott, és lesütötte a szemét. Lehet, hogy
Jesse felkavarta, de ugyanakkor le is vette a lábáról.
Es nem akart egyedül maradni az események közepette.
- Mrs. Donahue, becsületszavamra semmi bántódás nem fogja érni - nyugtatta Jesse. - John
Brownt az embereivel együtt feltartóztattuk a fegyvergyár melletti fűtőházban. Tőle nem kell
tartania. Abban azonban már nem vagyok olyan biztos, hogy fegyvervisel8 szomszédaitól
sem. Minde¬nesetre ne menjenek ki az utcára.
- De mi lesz, ha az a két férfi visszajön Kiernanért?
- Egyszer már megégették a kezüket. Nem hiszem, hogy újra próbálkoznának. - Jesse
Lacey feje fölött rákacsintott a lányra, és Kiernan nem tudta megállni, hogy el ne
moso¬lyodjon.
- Egy kávéra! - tartóztatta Lacey. - Legalább egy csésze kávéra maradjon! Meg készítek
egy kis reggelit is. Tojást sonkával és kolbásszal. És nagyon finom kukoricazsemlénk is van.
Biztosan van még egy kis ideje - próbálta meggyőzni Lacey.
Kiernan meglepetésére Jesse elfogadta a meghívást, és elóhúzta a zsebóráját.
- Rendben van, Mrs. Donahue. Még egy órát maradok,de egy perccel sem többet. Kiernan
felállt, hogy kövesse Laceyt a konyhába. - Segítek neked.
- Dehogyis! - tiltakozott az asszony. Odafent még Jesse viselkedése miatt aggódott, de
most eltökélte, hogy ottartja a kapitányt, ameddig csak tudja; még akkor is, ha
egyedül kell vele hagynia Kiernant.
Jesse-szel azonban már nem lehet incselkedni, ébredt rá Kiernan, amikor Lacey kiment a
szobából. A férfi odasétált az egyik ablakhoz, félrehúzta a függönyt, és komoran bá¬tttult
ki¬. A lány érezte, hogy szíve gyorsabban ver.
 - Mi a baj, Jesse? Nem mondtál igazat, nehogy megijeszd Laceyt? Komoly a helyzet?
Gondolod, hogy teljes lázadás fog kirobbanni?
A férfi visszafordult, és lassan megrázta a fejét.
- Nem, Kiernan. Igazat mondtam. John Brown nem vár¬hat több segítséget. Ha várt volna,
az már rég megérkezett volna. Nem, attól tartok, Brown úrnak vége.
Kiernan dühösen felcsattant: .
- Az az ember gyilkos! Ki kell végezni! Csak nem rokon¬szenvezel vele?
Jesse ismét megrázta a fejét.
- Nem! Nem tudnám megbocsátani, amit tett. Ha bíró vagy esküdt volnék, halálra kellene
ítélnem. Ha nem őlik meg a csapatok megérkezésekor, biztos vagyok benne, hogy fel fogják
akasztani.

- Akkor mi a baj? - faggatta Kiernan.

lesse ismét ránézett, arca komoly volt.
- Mindig is jó megérzéseid voltak, Kiernan - mondta csendesen. Hihetetlenül mély forróság
öntötte el. A lány olyan gyakran olvasott a gondolataiban. Visszaemlékezett, hogy amikor
azzal látogatott haza West Pointból, hogy or¬vosnak fog tanulni, útközben megállt, hogy
beköszönjön Mackay úrnak. Kiernan a zongora előtt ült. Amikor belépett a szobába, a lány
ránézett, és elmosolyodott.
- El fogod mondani apádnak, hogy inkább orvos akarsz lenni, mint ültetvényes?
Az orvostan iránti érdeklődése senkinek nem okozott kü¬lönösebb meglepetést - mindig is
lenyűgözte ez a tudomány. De egy igen sikeres gyapot- és dohánytermesztő legidősebb fia
volt. Úgy döntött, hogy elvégzi az orvosi egyetemet anélkül, hogy kilépne a hadseregből. Azt
akarta, hogy a, orvostudomány iránti érdeklődésének a hadsereg is hasznát vegye, és úgy
érezte, még sokra viheti. Sem apjának, sem húgának, de még Danielnek sem árulta el
szándékát. De amikor azon a napon Kiernan ránézett, tudta, a lány megér¬ti.
- Jó megérzéseid voltak - ismételte Jesse, és bánatosan elmosolyodott. - Vagy pedig jól
ismersz engem.
E pillanatban Kiernan nagyon is ismerni akarta Jesse-t. Jobban, mint bárki mást a világon.
Sőt, legszívesebben oda¬szaladt volna az ablakhoz, hogy érezze, amint Jesse a karjai¬ba
zárja, és szorosan öleli. De - nem tudta, miért - félt azoktól az érzésektől, amiket a szeméből
és a viselkedéséből kiolvasott.
- Mi bánt akkor? - kérdezte újra, és megmarkolta a kana¬pé karfáját.
- Nem is tudom, Kiernan. Azt hiszem, attól félek, hogy ezzel még nincs vége, hogy ezek az
események tovább foly¬tatódnak. Az abolicionisták és a rabszolgatartást pártolók közötti
vérontás nem fog megszűnni Kansasben. Továbbra is követelni fogják államuk jogainak
elismerését, és az em¬berek közötti nézeteltérés egyre komolyabb vitákká fog fa¬julni. Nem
tetszik nekem, ahogy a világ változik. Szeretem az életemet úgy, ahogyan van. Szeretem
Cameron Hallt, az Scsémet, a húgomat, a magas füveket, a James-folyót, és... - Jesse hirtelen
elhallgatott, és vállat vont. Kiernan ráesz¬mélt, hogy a férfi már így is sokkal többet árult el
az érzel¬meiből, mint amennyit akart.
- Ezek nem fognak megváltozni - mondta gyorsan Kier¬nan. - Cameron Hall évszázadok
óta áll. És Daniel mindig a közeledben lesz. - Elmosolyodott. - Mindannyian Tidewa¬ter
földjén születtünk, és örökké tidewateriek maradunk.
- Nem, hogyha hozzámész ehhez a hegyi emberhez, eh¬hez az Anthonyhoz - jelentette ki
Jesse. Megint csipkelődött vele, de csak azért, mert nem akarta, hogy beszélgetésüket
ugyanabban az irányban folytassák.
Kiernan egy kissé elpirult.
- Még nem döntöttem el, hogy hozzámegyek-e.
_ Miért nem?
 A lány felállt, és odament a másik ablakhoz. Szeretett volna bájosan rámosolyogni, és
megmondani neki, hogy semmi köze hozzá.De hirtelen átjárta a szívét az igazság, és az
igazat sem akarta elárulni.
Azt, hogy őrá várt. Egész életében.Felszegte állát, rámosolygott Jesse-re, és úgy döntött,
hogy elmondja a fél igazságot.
- Nem vagyok biztos benne, hogy szeretem.
_ Ah, talán valaki másba vagy szerelmes? - kérdezte gyengéden a férfi, de hirtelen úgy
tűnt, mintha mérges lenne magára is és Kiernanre is. - Ne válaszolj!
- Nem is akartam. Semmi közöd az érzelmeimhez - fa¬kadt ki Kiernan.
- Kiernan, én... - A lány felé lépett, majd megállt. Aztán újra feléje lépett, Kiernan
megdöbbent, amikor a karjaiba zárta, és szorosan magához ölelte. Ujjaival a haját simogatta a
tarkójánál. Kiernan majdnem tiltakozni kezdett fájdalmá¬ban, de érezte a férfi szenvedélyét.
Jesse tekintete szinte perzselte.

- Kiernan, te ezt nem érted. A világ meg fog vál¬tozni, és attól félek, csalódást fogok
neked okozni. Bárcsak meg tudnám értetni veled! - Fürkészően nézett a lányra. - Kiernan! -
Gyengéden megrázta. Kiernan feje hátracsuklott, és tekintete - mely nem ijedtséget, hanem
inkább meglepó¬dést tükröződött - találkozott Jesse-ével. - A pokolba is! - morogta a férfi, és
kezébe fogta Kiernan állát. A lány érezte tenyerének és ujjainak durva tapintását. Érintése
gyengéd volt és izgató, amint hüvelykujjával bársonyos bórét simo¬gatta. Jesse föléje hajolt,
és megcsókolta.
Ez a csók más volt, mint amilyet eddig ismert.
Anthony is megcsókolta már; ajkát Kiernan ajkához dör¬zsölte. Jólesett neki, de valahogy
mulattatta, ha erre az él¬ményre gondolt.
Most már tudta, hogy az a kellemes érzés mennyire felül¬múlható.
Jesse csókja maga volt a tűz - édes, vad tűz. Nem kért engedélyt, és nem is habozott. Ajkai
egybeolvadtak az övé¬vel; forróságot és szenvedélyt adtak, és ugyanazt követeltek. Úgy
csókolta ót, mint ahogy úriember nem csókolhat meg egy hölgyet.De Jesse soha nem játszotta
az úriembert. Előtte nem. Ő sem akart most úrihölgy lenni, amikor Jesse ilyen per¬zselően
csókolta.A férfi még jobban magához szorította. Kiernan abron¬csos alsószoknyája a háta
mögött a magasba libbent, amint teste hozzápréselődött Jesse-éhez. A férfi nyelve birtokba
vette szája sötét, titkos mélységét, és úgy tűnt, még mé¬lyebbre hatol teste és lelke rejtett
zugaiba. Az izgalom, amit eddig is érzett, amikor Jesse a közelében volt, most a ma¬gasba
röpítette. Szíve vadul kalapált, végtagjai elgyengül¬tek, és az izzás, mely hatalmába kerítette,
most már arra késztette, hogy karját Jesse nyaka köré fonja, csókját ízlelje, és átadja magát az
édes, elsöprő szenvedélynek.
Jesse még mindig csókolta, nyelve játszadozott a nyelvé¬vel, ajka követelt, és teste oly
közel volt, oly szorosan si¬mult az övéhez. Kiernant lángra gyújtották az új, még isme¬retlen
érzések. Jesse testének alakja, ruhájának tapintása és az alatta rejlő tűz és vágy. Érezte, hogy
teste egybeolvad Jesse-ével. Vakmerő és vad sóvárgások lopóztak szíve és gondolatai
mélyébe, és mint egy kígyó tekeregtek lényében - a kfgyó, amely Ádámot és Évát bűnre
csábította az Eden¬kertben.Jesse...
A férfi ajkai erőteljesen csókoltak, szinte megolvasztották Kiernan ajkait. Nyelve lázasan
kutatott a feltárulkozó mély¬ségben.
Ah, ha ez a bűn, hadd lobogjon csak a tüze! Boldogan megtenne bármit Jesse-ért. Egy zöld
füves, virágos réten meztelenül sétálna vele, és mellé feküdne a pázsitra...
 Jesse elengedte ajkait. Leheletének forrósága még na¬gyobb remegéssel töltötte el
Kiernant, amint a férfi a fülébe súgott.
- Ha nem tud fgy megcsókolni, ne menj hozzá!
- Micsoda? - kérdezett vissza élesen a lány. Dühösen próbált kiszabadulni az ölelésből.
Kezét a levegőbe lendítet¬ette, hogy arcul üsse, de Jesse elkapta, és rekedt, érces
kaca¬gásban tört ki,
- Ha nem tud így megcsókolni, édesem, ne menj hozzá!
- Gazfickó! - mérgelődött Kiernan, és küszködött, hogy kiszabadítsa magát.
De Jesse ismét magához szorította.
- Várd ki az igazit, Kiernan! Megérdemled. Bizonyosodj meg róla, hogy mindkettőtök
szívében tűz lángol. Lehet, hogy néha jég fogja kioltani, de keresd meg az igazit, a
leg¬jobbat, a legragyogóbbat! Ne állapodj meg a langyos mel¬lett, mert te magad is tűz és jég
vagy, Kiernan! A legkülön¬legesebb és a legfényesebb.
- Kiernan! Kapitány! - kiáltotta Lacey a társalgó ajtajá¬hoz igyekezve. - Kész a reggeli!
Jesse sokáig nem vette le a szemét Kiernanről, majd végül elengedte.
Kiernan meglendítette a kezét, és egy hatalmas pofont adott Jesse-nek.
- Édes istenem! - sopánkodott Lacey.
- Ez nem volt igazságos : mondta a férfi, elvörösödő ar¬cához emelte a kezét, majd lassan
elmosolyodott.
- Igazságos, Jesse Cameron, te..

.
- Hé, hé, Kiernan! Csak óvatosan! Vigyáznunk kell Mrs. Donahue érzékeny fülére! -
intette, majd ismét felkacagott. Mindkét kezét Kiernan vállára tette, és eltolta az útjából. -
Úgy tud szitkozódni, mint egy öszvérhajcsár, Mrs. Dona¬hue.
- És úgy tudok rúgni, mint egy cszvér! - fortyant fel Kiernan.
- Mindketten hagyj... - kezdte Lacey.
- Igazán? - vágott közbe Jesse, és ismét megfogta a lány vállát. - Nem ajánlom, hogy
kipróbálja rajtam, Miss Mac¬kay!
- Ah! És mit csinálsz akkor, Jesse?
- Ne akard megtudni, Kiernan!
- Nézzenek oda! Micsoda úriember!Jesse elvigyorodott.
- Hölgyeknek egyébként sem illik rugdosódni, Kiernan.
-Az úriembereknek pedig... - A lány elhallgatott. Meg akarta neki mondani, hogy egy
tisztességes úriember pedig soha nem lopott volna csókot olyan arcátlanul, mint ahogy azt az
elább tette.
- Az úriemberek pedig micsoda?
- Én a helyedben vigyáznék az utamból, Jesse - figyel¬meztette elbűvölően Kiernan.A férfi
újra felnevetett.
- Vigyázz, hogy beszélsz velem, Kiernan! Az elragadó jövendőbelid előtt fitogtasd a
bátorságodat, ne előttem! Bármit is elkezdesz, én azt befejezem!
- De igazán! - könyörgött Lacey. - Ha mindnyájan leül¬nénk reggelizni...
- Ne kezdj ki velem, Jesse!
- Sütöttem palacsintát is! - erósködött Lacey.
A férfi elengedte Kiernant, és az asszonyhoz fordult. Le¬hajolt hozzá, és arcon csókolta.
- Az az érzésem, hogy nemkívánatos személy vagyok itt e pillanatban, Mrs. Donahue.
Mindenesetre köszönöm a meghívást. Legyenek olyan jók, és maradjanak a házban!
Megteszik? Most mennem kell.
- De Cameron kapitány...
 - Viselkedj, Kiernan! - intette hirtelen szigorúsággal a lányt, amint Lacey feje fölött a
szemébe nézett. - Kérlek, légy óvatos! Ma este a város határában leszek, hogy fogad¬jam a
csapatokat. Abban pedig biztosak lehettek, hogy az utcák veszélyesek.
- Ezek az emberek a szomszédaim! - dünnyögte Lacey.
- Igen, egyiküknek sem fog bántódása esni, ebben biz¬tos vagyok. De ne hagyják el a
házat, a kedvemért, jó? Jesse az ajtó felé indult. Kiernan hirtelen Laceyre pillan¬tott, aztán
utána sietett.Még mindig kedve lett volna belerúgni egy nagyot. A férfi után kiáltott:
- Kapitány!
Jesse meglepődött, hogy a rangján szólította, megfordult, és kérdően felhúzta hollófekete
szemöldökét. - Visszajössz, Jesse?

A férfi bólintott.
- A csapatokkal együtt visszajövök, Kiernan. - Vigyázz magadra, Jesse!
Jesse szélesen elmosolyodott, és odalépett a lányhoz, de az hirtelen elhúzódott.
- Nem, nem, kapitány! Csak lassan a testtel! Maga nem viselkedik tisztességesen. A férfi
megrázta a fejét.
- Te nem viselkedsz tisztességesen, Kiernan. - Mosoly¬gott, de a lány érezte, hogy
komolyan mondja.

- Hogy érted? - faggatta Kiernan. Újra melegség öntötte el, elpirult, és érezte, hogy egész
testét átjárja az izgalom.
- Ugy, hogy mindig azt akarod, hogy az történjen, amit te akarsz.
- Nem azt mondják, hogy a szerelemben és a háborúban mindent szabad? - dünnyögte a
lány. Nem akarta ó mindig a maga igazát. Csak meg akarta óvni magát a csalódástól.
- Éppen ettől félek - jelentette ki rekedt hangján Jesse. Újra megérintette, de csak a kezét,
és a szemébe nézett. -Szerelem... és háború.
- Nem értem.
- Én pedig nem tudom megmagyarázni. Vigyázz magad¬ra, Kiernan! Nemsokára
visszajövök.
Újra megcsókolta a lányt, de most csak éppen megérintet¬te az ajkait. Kiernant ismét
elsöprő forróság öntötte el.Még egyszer izzó, kék szemébe pillantott, aztán Jesse
távozott.

3. fejezet

Kiernan egész délelőtt nem tette ki a lábát a házból. Nyil¬vánvaló, hogy Jesse felzaklatta
Lacey lelkiállapotát, de La¬ceyt ugyanúgy bántotta az is, hogy Kiernannek valamilyen módon
sikerült elzavarnia a kapitányt, pedig az már meg¬ígérte, hogy velük reggelizik.
- Sokkal nagyobb biztonságban éreztem magam a kapi¬tány jelenlétében! - mondta
idegesen Lacey, amint a regge¬linél ültek.
Az utcákon még mindig nagy zűrzavar volt. Az esemé¬nyek viszont már a fegyvergyár és
a fűtőház környékén zaj¬lottak, így nem láthattak belőle olyan sokat. Hallottak lövé¬seket, és
a tömeg még mindig kiabált. Kiernan még a ház¬ban is érezte, hogy a drámai eseményektől
milyen feszült¬ségteli a légkör.
- Nem hagyott volna magunkra, ha úgy érezte volna, hogy bármilyen módon
veszélyeztetve vagyunk.
 Lacey összecsapta a tenyerét.
- Milyen elragadóan romantikus! Úgy érted, elhanyagolta volna a kötelességét, csak azért,
hogy két nőre vigyázzon?
- Jesse azt nem tette volna meg - Kiernan grimaszt vá¬gott. - Ő inkább felpakolta volna a
két hölgyet, és magával vitte volna. - A lány most nem bánta volna, ha magával vi¬szi. Nem
bírta elviselni a tétlenséget, amikor annyi minden történik körülötte. A város harcba indult!
Nem tudta elkép¬zelni, mi hasznosat tehetne, de érezte, hogy tennie kellene valamit.
- Drága jó istenem! - sóhajtott Lacey. - Mennyire isme¬red tulajdonképpen ezt a
fiatalembert?
- Gyermekkorom óta ismerem. Együtt nőttünk fel Tide¬waterben. - Kiernan éppen a
harmadik palacsintát ette.

Egyáltalán nem volt éhes, de csak evett és evett, és dicsérte az ételt, hogy legalább ezzel
vidítsa fel Laceyt. Elvégre az asszony őt hibáztatta azért, amiért a kapitány nem
részesül¬hetett a finomságokból.
- Mit csinálsz, ha Anthony visszajön? - kérdezte aggo¬dalmaskodva Lacey.
- Hogyhogy mit csinálok?
- Hát, tudod kedves, mennyire szerelmes beléd! Ha ész¬reveszi, hogy Jesse Cameron...
- Ismeri öt, mint ahogy te is ismered, Lacey. Találkoztál vele, amikor a papa bált rendezett
hazaérkezésem tiszteleté¬re, aztán meg Stacyék kerti mulatságán Richmondban... Ja, és
persze! Úgy tudom, két évvel ezelótt mindketten ott vol¬tak Anthony húgának születésnapi
bálján Montemarte-ban - számolta az ujján Kiernan.
- Igen. Persze, hogy találkoztam vele. De te olyan jól is¬mered.
- Anthony is jól ismeri - kötekedett a lány derűsen moso¬lyogva. - Mindannyian jó
barátok. Jesse, az öccse, Daniel, Anthony és még néhány évfolyamtársa a West Point
akadé¬miáról. Többször is összejöttek, hol Cameron Hallban, hol pedig Montemarte-ban.
Laceyt nem igazán elégítette ki a válasz.
- Hát nem érdekes, hogy a kapitány éppen egy ilyen kriti¬kus pillanatban botlott beléd?
- Nem hinném, hogy csak úgy belém botlott. Bizonyára tudta, hogy itt tartózkodom. A
napokban írtam Danielnek, így Jesse tudhatta, hogy itt vagyok nálad Harpers Ferryben, amíg
a papa, Thomas, Anthony és az apja üzleti ügyeiket in¬tézik. Mivel John Brown és az
emberei tovább engedték az éjszakai vonatot Washingtonba, eljutott hozzá a rajtaütés híre.
Utasítást kapott, hogy lássa el itt a sebesülteket. Annak ellenére, hogy milyen benyomást kelt
az emberben, meg van a sajátos becsületérzése. Ugy érezte, tartozik vele az apám¬nak, hogy
ellenőrizze, nem esett-e bajom.
- Hm!
- Hogy érted azt, hogy „hm"?
- Úgy, hogy vén bolondnak nincsen párja, de én nem va¬gyok vén bolond, Kiernan
Mackay! Más miatt jött ide ez a fiatalember, nem az apád iránti kötelességtudatból!
Kiernan szíve hevesen vert, és az arca elpirult. Buzgón ette palacsintáját, miközben kávéját
kortyolgatta.
- Lacey, úgy marakszunk itt egymással, mint a kutya és a macska! Bizonyára észrevetted!
- Sok mindent észrevettem én! - mondta nagy bölcsen az asszony.
A lány vállat vont. Nem tudta, hogy mondja el Laceynek, hogy talán szerelmes Jesse-be.
És ha így is van, akkor sincs semmi ok az aggodalomra. Abban biztos volt, hogy Jesse
vonzódik hozzá; érezte a vágyat a csókjában. De jól ismerte a nőket. Csókja gyakorlott,
pajkos és szemtelen volt. Kier¬nan azt is jól tudta, hogy Jesse bármelyik nőben hasonló
ér¬zéseket tudott kiváltani, akkor is, ha ő maga csupán egysze¬rű vágyakozást érzett. Jártas
volt a csábítás művészetében.
 A lány még mindig érezte magán Jesse ajkának perzselé¬sét. Magába szívta az érzést, és
még többre áhítozott. Fel akart fedezni mindent, ami eddig tiltott gyümölcs volt.
De Jesse semmit sem ígért neki. Mindössze annyit mon¬dott, hogy nem szabad
hozzámennie Anthonyhoz, ha nem tud úgy csókolni, mint ő. De vajon ő mit akar?
Miért tűnt úgy, hogy bántja valami, amikor a szerelemről és a háborúról beszélt, és
elmondta, hogy mitől fél?
Miért fél most, amikor azelőtt soha semmitől nem ijedt meg? A lovasságnál maradt, és már
harcolt az indiánok el¬len is az új nyugati államokban. Ha kitörne a háború, és Virginia
különválna, ő minden erejével mellette állna. Fájna neki, amikor Jesse csatába indulna, de
mindketten Tidewa¬ter Virginia-iak - er~sek, önállóak, szülőföldjük hűséges és szenvedélyes
szerelmesei.
Talán az tartja vissza Jesse-t, hogy nem tudja, szerelmes-e ó Anthonybe. Talán még nem
akar családot alapítani.
De az is lehet, hogy egy cseppet sem vonzódik hozzá. Vé¬gül is, ó csak egy a sok fiatal nő
közül, akivel lehet gúnyo¬lódni és incselkedni, és akin lehet gyakorolni a csábftás
mű¬vészetét. Talán csak álmodta, hogy Jesse arra várt, hogy fel¬nőjön.

- Azt rebesgették, hogy Jesse-nek már rengeteg nőügye volt.Volt benne valami megnyerő.
Volt valami, ami sugár¬zott a szeméből. Ha nem is beszélt soha a magánéletéről, az ember
tudott következtetni.
- Mit fog ehhez szólni szegény Anthony? - Lacey számá¬ra ezentúl már csak „szegény
Anthony" marad.
,_ Mihez?- kérdezte Kiernan unott sóhajjal.
- Hát ahhoz, ami történt. Nagyon ideges lesz, ha megtud¬ja, hogy az a két férfi rád támadt.
És nagyon ideges lesz,hogy nem volt itt, hogy védelmezzen. Es nagyon ideges lesz, ha
megtudja, hogy...
- De Lacey! Szegény Anthony semmit sem fog megtudni. Mire ó és a többiek
hazaérkeznek, Jesse már ki is vonul a csapatokkal, és minden a múlté lesz. Nem áruljuk el
neki, hogy mi történt.
- De Kiernan, Anthonynek joga van hozzá! A városban egyébként is mindenki tudni fogja!
Es apád...
- Lacey, kérlek! Arra aztán igazán nincs semmi szükség, hogy feleslegesen aggasszuk a
papát. Úgyis meg fogják tud¬ni, mi történt, de meggyőződhetnek arról is, hogy nem esett
bántódásunk. És még nem vagyok Anthony menyasszonya. Még nem döntöttem el, mit fogok
tenni. - A lány rámosoly¬gott Laceyre.
- De az apádnak tudnia kell! Azért akartak téged is túszul ejteni, mert...
- Mert ő gazdag.
- Mert rabszolgatartó - helyesbített Lacey.
- Mint sok más virginiai! - vitatkozott Kiernan.
- Mint sok más gazdag virginiai. Te is nagyon jól tudod, hogy a, szegényebb farmereknek
szinte egy rabszolgájuk sincs. És a gazdag virginiaiak sem mind rabszolgatartók, legalábbis
nem a nyugati vidéken - jelentette ki az asszony. Kiernan tudta, hogy Lacey ellenzi a
rabszolgatartást. Nem erószakosan, mint John Brown, csak a maga kis csendes
megnyilvánulásaival. Nagyon gyűlölte a rabszolgatartás in¬tézményét.
- Kérlek, Lacey! Nem akarom, hogy a papa bármit is megtudjon. Nem történt semmi
bajom. Végül is semmi bán¬tódásom nem esett.
- Azért, mert Jesse Cameron épp jókor érkezett.
- Igen, mert épp jókor érkezett - vallotta be Kiernan. El¬mosolyodott, és felállt, hogy
hozzálásson a mosogatáshoz. Néhány órával később azonban, amikor a társalgóban ültek,
Lacey újrakezdte.
 - Engem annyira aggaszt ez a dolog, Kiernan.
- Igazán nem kellene aggódnod. Sót, megtiltom! Azt hi¬szem, kimegyek egy kicsit a friss
levegőre - határozta el magát hirtelen a lány. Ki akarta deríteni, mi történik az ut¬cákon. Nem
bírt tovább a fenekén maradni.
- Nem mehetsz ki! Megígérted Cameron kapitánynak, hogy nem teszed ki a lábad a
házból!
- Nem ígértem én senkinek semmit, és semmiféle kötele¬zettséggel nem tartozom
Cameron kapitánynak! - csattant fel a lány.
- De Kiernan...
- Nálam van Jesse pisztolya, és tudom használni, ha kell. Nem bírom tovább ezt a
tétlenséget. Tudni akarom, mi tör¬ténik odakint! - Kiernan felpattant, és szeretettel megcsípte
Lacey arcát. Az asszony kinyitotta a száját, de csak egy meghatározhatatlan hangot hallatott.
Nem igazán tudott tilta¬kozni, mert Kiernann egy hatalmas puszit nyomott a homlo¬kára. -
Ne aggódj, Lacey, minden rendben lesz. Vigyázok magamra, és tudom, hogyan kell lőni.
Ráadásul van igazi töltényem, amivel rajtam kívül nyilván nem sokan dicseked¬hetnek.
Fürgén magához vette a pisztolyt, ami a kandalló párká¬nyán hevert. Enyhe bűntudatot
érzett, amiért ellenszegül La¬cey akaratának, de nem volt mit tenni. Odakint az utcán most
történelmet írtak, és ó részese akart lenni az esemé¬nyeknek.
- Nemsokára jövök! - szólt vissza az ajtóból, és kisietett az utcára.
Felnézett az égre, és látta, hogy hamarosan lemegy a nap. Néhány óra múlva újra sötétség
borul a városra.
A ház előtt nem állt senki, de lejjebb az utcán - úgy tűnt, lőtávolságon kívül - a fűtőházat
tömeg vette körül. Tulaj¬donképpen a nemzetőrök voltak azok, akik az épületet kö¬rülfogták,
és Harpers Ferry polgárai körülöttük tolongtak.
A lárma lassan elhalkult, de a levegőben érezhetően fe¬szültség bújkált.
Az emberek arról beszélgettek, hogyan vették fel a harcot John Brown ellen, hogyan
szorították be a fűtőházba, ami¬kor már nem volt más választása.
Kiernan éppen oda igyekezett, amikor valaki megérintette a vállát. Ijedtében majdnem
felsikoltott, és hirtelen megfor¬dult. Az ősz hajú, nagy bajuszú Dr. Bruce Whelan nézett rá
szigorúan galambszürke szemével.
- Whelan doktor...
- Megkértek, hogy vigyázzak magára, ifjú hölgy -- mond¬ta cinkosan az orvos.
- Tessék?
- Cameron kapitány eljött, hogy segítsen a sebesültek el¬látásában. - Whelan hadonászva
magyarázott. - Nem csoda, hiszen az emberek mindenféle kacatokkal töltötték meg a
fegyvereiket, bármivel, ami csak a kezük ügyébe akadt, és azzal lövöldöztek össze-vissza.
Rengetegen haltak meg, lá¬nyom. Rengetegen.
- Jesse-nek nincs joga, hogy...
- De igenis van, Kiernan Mackay! Mesélte, hogy amikor magába botlott, éppen egy kis
nehézséggel kellett megküz¬denie.
A lány kétségbe volt esve. Ha Whelan doktor tud a teg¬nap éjszakáról, akkor az az apja
fülébe is el fog jutni. Márpedig akkor sem ő, sem Anthony nem fogja többé békén hagyni.
Pedig az önállósága nagyon fontos volt számára.
- Nem történt semmi borzasztó...

- Az élete akár ebben a pillanatban is veszélyben forog¬hatna! Jesse mondta, hogy maga is
majdnem megküzdött a betolakodókkal, de az Isten szerelmére, lányom! A puskago¬lyóval
még egy férfi sem tud szembeszállni! John Brown a társaival együtt menekült a fűtőházba.
Lewis Washington ezredes is ott van! Azt mondják, hogy Brown azt akarja tőle, amit még a
Nagy Frederick ajándékozott George Was¬hingtonnak, és azt a pisztolyt, amit Lafayette-től
kapott. Szóval foglyul ejtették a szerencsétlent. És Allstadt úr, a szomszédja is ott van a fiával
együtt. Maga is könnyen kö¬zöttük lehetne!
Kiernan összeszorította a fogát. Jesse bizonyára eleresz¬tette a képzelőerejét, amikor
ecsetelte, hogyan menekült meg az üldözőjétől, gondolta.
- De nem vagyok.
- Nem kellene az utcán járkálnia.
- De Whelan doktor, az egész város az utcákon van!
- Valóban, az egész város. De az események számukra is kellemetlen élményekkel
szolgáltak. Mr. Beckham halott, Kiernan kisasszony.
Kiernannek elakadt a lélegzete. Jól ismerte a nemes lelkű polgármestert. Igazán kedves
ember volt.
- Amikor elterjedt a híre, hogy Beckham polgármestert megölték, a csócselék berontott a
Wager Hotelbe, és nekie¬sett John Brown egyik emberének, akit már korábban sike¬rült
foglyul ejteni. Aztán kivonszolták a hídra, és agyonlSt¬ték. Akadnak olyan félőrültek, akik
még a holttestbe is bele¬lőnek.
- Te j6 isten! - szörnyülködött Kiernan. - Menjen haza, leányom!
- Nemsokára. Megígérem.
- Más szörnyűség is történt, ifjú hölgyem. Mindenfelé lö¬völdöznek most, hogy különféle
nemzetórségek jöttek a vá¬rosba. A lázadók eleinte körülbelül húszan voltak. Néhány
megsebesült, néhányat pedig megöltek. Volt, amelyiket ak¬kor lőtték le, amikor a folyó túlsó
partjára próbált menekül¬ni. A mai nap nem alkalmas arra, hogy valaki az utcán sétál¬jon.
Komolyan mondom!
- Tudom én, Whelan doktor. Tényleg.
Az orvos egy pillanatig megpróbált szigorúnak látszani, de aztán vállat vont.
- Ha rekedtre beszélném magam, akkor sem tudnám rá¬venni, hogy menjen haza,
Mindenesetre legyen óvatos, és még sötétedés előtt érjen haza! A pokolba is, j61 jönne
vala¬mi segítség, mielőtt a szövetségi csapatok megérkeznek,
hogy rendet csináljanak! - Egy pillanatig a lány szemébe né¬zett. - Milyen kár, hogy
Cameron kapitány nincs a közel¬ben. Ő biztosan hazavinné. - Az orvos elvigyorodott, aztán
hangosan felnevetett. - Rögvest a vállára kapná, és úgy vin¬né a házba. - Ismét elvigyorodott,
és otthagyta Kiernant. Egy pillanatra még megállt, és újra felnevetett, ami inkább
kotkodácsoláshoz hasonlított, aztán elindult.
Kiernan észrevette, hogy a lövöldözés abbamaradt. Foly¬tatta útját.
Jesse messze jár ugyan, de neki senki ne szabja meg, mit tehet, és mit nem.
Jesse Cameron sokkal közelebb volt, mint ahogy azt Kier¬nan sejthette.
Az egyik nemzetőrcsapat tagja, Baylor ezredes átvette az irányítást. A fűtőházba szorult
lázadóknak és a város polgá¬rainak nem sikerült egyezséget kötniük.
John Brown két emberére rál8ttek, amint azok fehér zász¬lóval a kezükben jelezték
megadási szándékukat. Az egyik¬nek sikerült visszakúsznia az épületbe, a másik meghalt. Az
emberek megcsonkították az ottmaradt holttestet.
Ekkor Brown lázadói közül valaki orvost hívott. Jesse hi¬vatásos katona volt. Baylor egyik
emberével együtt - akit Sinn-nek hívtak- őt küldték be.
A fűtőház egy közel száz négyzetméter alapterületű tégla¬épület volt. Az ajtók vastag
fából készültek, és szilárdan áll¬tak. Jesse és Sinn fehér zászlót lengetve közelítették meg a
házat. Az ajtó résnyire kinyílt, és beengedték őket.
Jesse a lovassággal már járt Kansasben, és évek óta hal¬lott az öreg „Ossawatomie»
Brownról, de még személyesen nem találkozott vele.
 Most, amikor először látta, megrémisztette, szinte meg¬rendítette az öreg szemében
lángoló tűz. Még soha nem ta¬pasztalt hasonlót. Brown vén arca durva és ráncos volt. Hosszú
szakálla és sűrű, bozontos szemöldöke jellegzetessé tette. Lángoló tekintete megigézte Jesse-t.
Most már nem kételkedett benne, hogy ez az ember hidegvérű gyilkos.
Arról is meg volt győzödve, hogy még soha nem látott olyat, aki ennyire abban a hitben élt
volna, hogy Isten nevé¬ben cselekszik.
- Megérkezett a lovasság - jegyezte meg Brown.Jesse megrázta a fejét.
- Orvos vagyok. Azért jöttem, hogy megvizsgáljam a se¬besültjét.
- Akkor nézze meg azt a kölyköt ott!
A fiú a földön feküdt, a régi gőzgépek mellett. Jesse bó¬lintott, és odalépett hozzá.
Jóképű fiatalember volt, nem több húszévesnél. Jesse leg¬uggolt mellé, és abban a
pillanatban tudta, hogy a fiú meg fog halni. Haslövést kapott, és már semmit sem lehetett érte
tenni.
Sinn kereste az alkalmas pillanatot, hogy megszólítsa Brownt, és felsorolja Baylor ezredes
feltételeit, de az öreg csak Jesse-t nézte.
- Ő a fiam, Oliver.
Jesse ismét bólintott. A fiatalember fájdalommal teli pil¬lantása találkozott apjáéval.
- Apa, nagyon fáj. Végezz velem, kérlek! - Kibírod te azt.
Jesse komor volt. Meg tudott volna esküdni rá, hogy hű¬vös válasza ellenére az öreg
aggódott a fiáért.
Kinyitotta orvosi táskáját, és kötszert keresett, hogy be¬kötözze a sebesültet, amennyire az
lehetséges. A fiú szeme most már őt fürkészte. Jesse fecskendőt és egy üveg morfiu¬mot vett
elő. Legalább csökkenti a fiú fájdalmát. A tűt a bőre alá szúrta, és beadta az injekciót.
- Köszönöm, uram - nyögte a szerencsétlen. Becsukta könnyes szemét, és újra felnyögött.
- Ha meg kell halnod, legalább férfihoz méltóan halj meg! - morogta Brown.
Jesse szemrehányóan pillantott az öregre. Hosszasan néz¬tek egymás szemébe. Brown
érezte, hogy az orvos elítéli.Úgy tűnt, megbánta kíméletlen szavait, de a szemében
még mindig ott lobogott a tűz. Ügyéért bármikor feláldozta volna akár a saját életét, akár a
fia életét.
Sinn felrótta John Brownnak, hogy Beckham polgármester éppen fegyvertelen volt, amikor
meggyilkolta. - Az, uram, sajnálatos eset volt - felelte Brown.
Jesse minden tőle telhetőt megtett. Észrevette, hogy a tú¬szokat és a többi sebesültet a
fűtőház hátsó végében tartják. Washington ezredest azonnal felismerte. A magas,
egyenes tartású férfi fejbólintással üdvözölte. Jesse tisztelgett, az ezredes pedig viszonozta.
- Hamarosan találkozunk, uram. Washington cinikusan mosolygott.
- Lehet, hogy már csak a pokolban, kapitány! Brown és Sinn befejezték a tárgyalásukat.
- Kapitány! - szólította Sinn. - Mehetünk, uram? - Egy pillanat!
Jesse megvizsgálta a többieket is, bár az adott körülmé¬nyek között nem sok mindent
tudott tenni értük. Bekötötte a sebeket, sínpólyába rakott néhány végtagot, egy férfi
karjából pedig szöget távolított el.
Azt tanácsolta, hogy ne nagyon mozogjanak, amíg komo¬lyabb orvosi ellátásban nem
részesülnek.
- Akasztás előtt az embernek nincs szüksége az egészsé¬gére - jegyezte meg szárazon az
egyik lázadó.
- Akasztás? - értetlenkedett egy sovány fiatalember, akit Jesse éppen akkor látott el.
- Persze, hazaárulásért - magyarázta valaki.
A fiatalember szeme tágra nyílt, és az öreg John Brownt kereste.
- Ez hazaárulás volt, uram? - Úgy ám!
- Az ördögbe is! Én nem akartam hazaáruló lenni! Csak rabszolgákat akartam
felszabadítani! - A fiú megmarkolta Jesse karját. - Csak rabszolgákat akartam felszabadítani!
 Semmi rosszat nem akartunk!
Jesse bólintott, bár sejtette, hogy a fiatalember úgysem fogja megérni az akasztást.
- Pontosan tudom, mi volt a szándékuk. - A szemére vet¬hette volna, hogy ártatlan
embereket öltek meg, de úgy érezte, nem lett volna helyénvaló. Ő orvos, nem bíró.
Kü¬lönben is, ha John Brown tudta is, mi volt Isten akarata, ő ugyan nem.
- Kapitány! - szólította Sinn.
Jesse becsukta a táskáját, felegyenesedett, és odament az ajtóban álló Sinnhez. A két férfi
kilépett a fűtőházból. Jesse érezte magán John Brown perzselő tekintetét, és
amikor hátrafordult, az öreg valóban őt nézte. Megborzongott. Nem félt az öreg
megszállottól, de tartott tőle, hogy John Brown tekintete valamiféle végzetet jósolt. A nehéz
ajtó becsukódott a hátuk mögött, és elindultak, hogy jelentést tegyenek Taylor ezredesnek.
Azután pedig Jesse végigvágtázott az őrült városon.
Kiernan meglátta Ebant a tömeg szélén, és odasétált, hogy beszéljen vele.
- Mi történik, Eban?
- Néhány túsznak sikerült elmenekülnie.
- Ó, hiszen ez nagyszerű! - örvendezett a lány, aztán hal¬
kan megkérdezte: - Volt még, akit...
- A többi túsz még életben van - vágta rá Eban. - De lát¬nia kellett volna, mit műveltek
Daingerfield Newbyjal. - Kivel?
- Ó is egy felszabadított rabszolga volt. Azt mondják, azért szegődött John Brown mellé,
mert akárhogy is próbál¬kozott pénzt gyűjteni, hogy a feleségét és a családját megvá¬sárolja
volt urától, az újra és újra felemelte az árukat. Sze¬gény embert agyonlőtte a csőcselék, a
holttestet pedig ott¬hagyták abban az átjáróban - mutatott Eban a hegyre vezető kis utcára. -
Aztán meg ráengedték a disznókat.
- Uh! - szörnyülködött Kiernan. A gyomra felkavarodott, de valami arra késztette, hogy
maga is megnézze a gyilkos¬ság színhelyét. Talán nem tudta elhinni, hogy azok az embe¬rek,
akiket olyan jól ismert, képesek voltak ilyen szörnyű tett elkövetésére. Elindult a kis utca
irányába, majd vissza hőkölt a borzalmas látvány láttán.
Minden csupa vér volt - a föld és a házfalak is.
A disznók még mindig ott voltak az átjáróban, és a földet túrták. Kiernant hányinger
kerülgette, és gyorsan elfordítot¬ta a fejét.
Daingerfield Newby most már soha nem fogja felszabadí¬tani a feleségét és a gyermekeit.
- Miss Mackay! Jól van? - Eban állt mögötte.
Kiernan bólintott. A földön kormos szegek hevertek, és lehajolt, hogy felvegyen egyet. A
félőrült tömeg azzal tüzelt a szegény négerre. Ránézett Ebanre, aki rögtön mentegetőz¬ni
kezdett.
- Az isten szerelmére, Miss Mackay! John Brown embe¬rei csupán azért lőtték agyon Mr.
Turnert, mert rabszolgá¬kat tartott. Ránk akarták szabadítani a környék összes rab¬szolgáját.
Az éjszaka közepén, az ágyainkban akartak min¬ket lemészárolni! De nem hagytuk
magunkat. Puszta kézzel küzdöttünk ellenük, és beszorítottuk őket a fűtőházba. El¬kaptuk a
gazfickókat! De Turneren már nem segíthettünk. A fejéhez szegezték a puskát, és meghúzták
a ravaszt. Hay¬wardot is meggyilkolták! Azt állítják, hogy kedvesek és jó¬ságosak a
négerekhez, és hogy mennyire szeretik őket, de amikor betolakodtak a városunkba, az első
dolguk az volt, hogy maguk puffantottak le egy felszabadított rabszolgát. Félelmetes, Miss
Mackay, átkozottul félelmetes. Mi min¬dössze annyit tettünk, hogy megvédtük saját
magunkat, Szembeszálltunk velünk.
Kiernan ismét bólintott. Kit lehetne vajon okolni ezért a felfordulásért? John Brownt? De
az öreg azt hiszi magáról, hogy Isten akaratát teljesíti, és az ó parancsait követi.
- Brown még mindig a fűtőházban van?
 - Igen, Miss Mackay - felelte Eban, és megigazította a kalapját.. - És a többi túsz is vele
van még: Senki sem tud¬ja, mi lesz a következő lépése. A nemzetőrség tárgyalást
folytat vele, de ha sürgetjük, attól tartok, még kivégzi a fog¬lyokat. Nem tehetünk mást,
mint hogy megvárjuk, mit mon¬danak Washingtonban, és megérkezzen a szövetségi
hadse¬reg.
Kiernant kirázta a hideg, és hirtelen félelem vett rajta erőt. Úgy tűnt, sok nemzetőr jött a
város segítségére. Az ut¬cákon nyüzsögtek az emberek. Egy-egy lövés, vad kiáltás hasított a
levegőbe, és a vér látványa iszonyatos volt abban az átjáróban. Kiernant ugyanolyan félelem
fogta el, mint amilyenról Jesse beszélt.
Nem mi kezdtük ezt a vérengzést, gondolta, amint felrém¬lett előtte a néger megcsonkított
holttestének látványa. John Brown volt az, aki bevonult városunkba, és felzaklatta a bé¬kés
emberek nyugalmát. Viszont a rabszolgatartás miatti vi¬szálykodást nem John Brown
robbantotta ki. Azért nem ót hibáztatta. Azért viszont már felelős, hogy vérfürdőt és ret¬tegést
hozott Virginiába.
- Bocsásson meg, Miss Mackay! Megyek, megnézem, mi a helyzet - mondta Eban.
Kiernan a tömeg szélén állt, amint esteledni kezdett. Kier¬nan megtudta, hogy Robert E.
Lec ezredes egy tengerész¬gyalogos osztag élén a város határában állomásozik, és
ha¬marosan átveszi az irányítást a nemzetőrségtől.
Vajon Jesse is ott van vele?
A fűtőháznál újabb lövések dördültek el. Az emberek to¬lakodni kezdtek. Kiernan - még
mielőtt észrevette volna - egyre közelebb és közelebb sodródott a fűtőházhoz.
Egyszer csak majdnem felbukott egy férfi holttestében, akit annyi lövés ért, hogy
bizonyára tele volt ólommal. Ar¬cát a sérülések a felismerhetetlenségig torzították.
Kiernant újból meglökték, ahogy a tömeg egyre szoro¬sabb kört alkotott az épület elótt.
Majdnem ráesett egy férfi¬ra. Amikor lenézett az üres lyukakra, melyek helyén valaha
szemek voltak, elfogta a rémület, és sikoltozni kezdett. Ek¬kor a holttestet újabb lövés érte. A
fiatal farmer, aki a pus¬kájával tüzelt, nem töródött a körülötte nyüzsgó tömeggel.
- Ne! - sikftotta Kiernan. El kell szaladnia attól az iszo¬nyú holttesttől!
Ekkor valaki hirtelen erős karjaiba kapta, Kiernan felné¬zett, és tekintetében ijedtség
tükröződött. Sötétkék szemek meredtek rá szigorúan. Jesse! Jesse nincs tehát Lee ezredes¬sel.
Itt van vele.
Újra a segítségére sietett.
Kiernan karjait a férfi nyaka köré kulcsolta a rászegeződő dühös tekintet ellenére.
- Jesse! - suttogta.
- Engedjenek utat! - parancsolta a kapitány, és az embe¬rek félrehúzódtak. Hosszú
lépteivel hamarosan kijutottak a tömegből, és elértek a lovához.
Jesse felültette a lányt, majd ó maga is felpattant a nye¬regbe. Pillanatokon belül már
könnyed ütemben ügettek az utcán, és Kiernan érezte, hogy a szél simogatásával elsepri a
borzalom és a vér leheletét.
A hideget, mely átjárta testét, karcsú dereka köré fonódó kezek enyhítették.

4. fejezet
 Jesse nem vitte vissza Kiernant Laceyék házába.
A nagyszerűen idomított ló rémisztó sebességgel száguldott H'arpers Ferryn át hegynek fel,
a Bolivar magaslat irányába.
Kiernan nem félt, mert Jesse vele volt.
Amint lovagoltak, hátán érezte a Jesse izmos mellkasából áradó hót, és az elmúlt két nap
eseményei kezdtek elhalvá¬nyulni. Most, hogy a férfi karja átfogta derekát, biztonság¬ban
érezte magát.
Már Bolivart is elhagyták, amikor Jesse a hegycsúcson levő erdő felé irányította lovát -
oda, ahonnan a magas fák arra a távoli hasadékra tekintettek le, ahol a Shenandoah és a
Potomac folyó találkozik, és ahol az öreg Harper kompjai elóször szelték át a széles folyó
vizét. Innen nézve az embe¬rek és az épületek is parányinak tűntak, mint valami
gyer¬mekjátékok.
Jesse leszállt a lováról, majd Kiernant is lesegítette. A lány egyenesen a karjaiba csúszott.
Reszketett, és a férfi szorosan megölelte.
- Ó, Jesse! Milyen iszonyatos dolgok történnek odalenn!
A férfi gyengéden és megnyugtatóan simogatta a haját.
- Nincs semmi baj. Nemsokára véget ér. Ez csupán egy szélvihar a kacsaúsztatóban. -
Megsimogatta Kiernan arcát is, a szemébe nézett, majd megfordította, hogy ő is láthassa a
hegy alján fekvő messzeséget.
Az emberek és az épületek innen valóban csak apró játék¬szereknek tűntek. Látni lehetett
a folyók hatalmas víztöme¬gének egyesülését.
- A mai nap is véget ér egyszer. Shenandoah és Potomac továbbra is hullatni fogják a
könnyeiket, és a hegyek újra gyönyörűek lesznek. - Jesse átkarolta Kiernan derekát, ujjai
ósszefonódtak a hasa előtt.
Bizonyára érezte, hogy már nem reszket. A férfi hangszí¬ne hirtelen megváltozott, és
ismét maga felé fordította Kier¬nant, úgy, hogy a szemébe nézhessen.
- Megmondtam, hogy ne tedd ki a lábad a házból!
- Az ördögbe is, Jesse! Nem vagy az apám!
A férfi káromkodott az orra alatt. Kiernan rátette a kezét a karjára, hogy kiszabadítsa magát
az öleléséből, és eltaszítot¬ta magától magas, izmos alakját, mely most hirtelen fenye¬getően
tornyosult elötte.
- Ha megfogadtad volna a tanácsomat, nem lettél volna mindezeknek kitéve!
- De Jesse, sokan mások is ott voltak! Olyanok, akiket is¬merek. Golyókat és szegeket
röpítettek egy férfi holttestébe!
- És egy kis szerencsével egymást fogják majd lepuffan¬tani - jegyezte meg Jesse, és
odalépett a lányhoz, aki már nem tudott hátrálni, mert a szikla szélén állt.
- Jesse...
- Te kis bolond! - mondta szenvedélyesen a férfi. - Ba¬jod is eshetett volna.
- Bárkinek baja eshetett volna.
- Néhányukkal így is történt! A polgármester fegyverte¬len volt, amikor lelőtték.
- Jesse...
A férfi nagyon mérges volt. Amikor a lány elé állt, és megragadta a karját, hogy magához
szorítsa, Kiernan már nem akart többé vitatkozni. Jesse szemében kék tűz izzott, amint
ránézett. Kiernan térde megremegett, és hirtelen úgy érezte, mintha szárnyra kapna, és
repdesne, mint egy pillan¬gó. Ő is ugyanolyan mérges volt, de dühe elgyengítette.
- Jesse... - kezdte a lány újra, de a férfi belé fojtotta sut¬togását, amint száját ajkára
tapasztotta. Jesse csókja, mely kedves és vad volt, sem lélegzetnek, sem magyarázatnak nem
engedett utat. Kiernan keze a férfi mellkasán pihent, és ajkai a férfi nyelvének nyomására
elbűvölve nyíltak szét.
 Jesse csókjának lázas, izgató forrósága szétáradt ereiben - megérintette ajkát, és mint a
lassan folyó nektár, mint az izzó láva, elárasztotta testét. Tudatában volt érzéseinek. Jesse
kezének lágy érintésére tűz öntötte el. A hozzá simuló test erős v)lt, perzselt és lüktetett, mint
a saját testében égő láz. Minél szorosabban ölelte magához Jesse-t, annál jobban megismert; a
vágyat, mely kész volt mindkettőjüket fel¬emészteni, Amíg nyelvét ízlelte, érezte, hogy a
férfi erősen az övéhez tapad, és ennek a különös érintésnek a tüze arra késztette, togy még
nagyobb áhítattal és vággyal sóvárogjon a tiltott gyimölcs felfedezése után.
Jesse écs ajkai elváltak, majd újra meg újra, egyre for¬róbban érintették meg Kiernan
ajkait. A lány akkor lassan kezdett magához térni kábulatából. Neki nem szabadna Jesse
karjaiba omlania. Fel kellett volna háborodnia, és meg kel¬lett volna botránkoznia.
Van valaki más az életében...Valaki,akivel így még sohasem ölelkezett. De akkor is el
kellene futnia, és megállítania ezt az egé¬szet.
- Jesse , ,
A név épp csak suttogás volt a szellő hátán, a férfi mégis meghallotta. Felsóhajtott, és
eltaszította magától Kiernant. A lány meglepetésére majdhogynem ellökte. Odasétált egy
sziklához, csizmás lábával rálépett, és térdére könyökölve letekinteti az alattuk fekvő völgyre.
KiernA ajka még mindig nedves volt, még mindig érezte rajta Jesse csókját. A férfi újra
dühösnek látszott.
- Az ördögbe is, Kiernan! - fakadt ki, és megfordult, hogy a lányra nézhessen. - Csak néha
tennéd azt, amit mon¬dok!
- Jesse, hogy jössz te ahhoz...
- Sem apád, sem a drágalátos Anthonyd nincs itt. Hol a fenében vannak?
Kierna;1 mérgében elvörösödött, és újra szédülés környé¬kezte. Nem lett volna szabad
engednie, hogy Jesse egy ujjal is hozzáérjen. A férfi olyan állhatatlan volt, mint egy erdő¬tűz;
lobbanékony mind szenvedélyében, mind haragjában.
- Tud4d nagyon jól, hogy hol van Anthony - mondta Kiernan, és türtőztette magát,
amennyire csak tudta.
- Nem érdekes, nem számít - Jesse visszasétált a lány¬hoz. - Csak hallgass rám, kérlek!
Maradj abban az átkozott házban, és tartsd magad távol a zűrzavartól! Megteszed? Lá¬tod,
mit csináltál most is!
- Én...
- Kiernan...
A lány szeme villant, és hirtelen meglendítette a kezét. Jesse elkapta a csuklóját, és tüzes
tekintetük találkozott. A férfi szomorúan elmosolyodott.
- Hazaviszlek Laceyhez. - Inkább gyalog megyek! - Nincs valami közel. - Nem bánom.
Jesse megcsóválta a fejét.
- Sajnálom - mondta, és még mielőtt Kiernan észrevehet¬te volna, a karjaiba kapta, és
felültette a hatalmas termetű lovára, Pegazusra.
Felpattant mögé, és átfogta a lány derekát. Megsarkantyúzta Pegazust, és elindultak le a
hegyről. Ahogy érezte magán a férfi karjának melegét, Kiernan
lassan lecsillapodott. Mire Lacey házához értek, már csak
vigasztalanságot és ürességet érzett. Jesse leszállt a nyereg¬ből, hogy lesegítse a lányt, aki
tudta, hogy a férfi ezúttal nem fog vele maradni. Felháborodást kellett volna mutatnia,amiért
olyan arcátlanul csókolta és simogatta, de nem tudott haragot érezni. Valami történt kettejük
között. Kiernan nem volt hajlandó szégyenkezni miatta, hiszen annyira természe¬tes, édes és
igaz érzés volt.
- Ne menj sehová! - parancsolt rá Jesse. Kiernan elmosolyodott, és lesütötte a szemét. - A
magam ura vagyok, Cameron kapitány. - Kiernan...
- De úgy döntöttem, hogy a házban maradok – szakította félbe a lány. - Ó, Jesse! Hogy
viselkedhetnek így az embe¬rek?
 - Nem tudom - felelte röviden a férfi. Felült Pegazusra,és Kiernanre nézett. - Lehet, hogy
még rosszabbra fordul a helyzet. Kérlek, hogy...

Kiernan méltóságteljesen meghajolt, majd sarkon fordult, és beszaladt a házba.

Az üvegcserepeknek hűlt helye volt, de az irodaajtó ablaka helyén nagy lyuk tátongott.
Kiernan elhatározta, hogy befedi a lyukat agy vászondarabbal, és azzal tölti az estét, hogy
megnyugtatja Laceyt. Bűntudatot érzett, amiért magá¬ra hagyta szegényt.
- Ki az? - hallotta az asszony éles kiáltását, amint kinyitotta az ajtót.
- Én vagyok az, Lacey! Visszajöttem.
- Ó! Éppen ideje! - Lacey magasra tartott gyertyával je¬lent meg az ajtóban az éjszaka
sötétjében. - Hál' istennek! Már annyira aggódtam!
- Minden rendben, Lacey. Illetve, majdnem minden. Menjünk a társalgóba, és elmesélem.
Az asszony bólintott, szeme kíváncsian tágra nyílt, és elindult Kiernan elótt a társalgóba. A
lány mindent elmesélt, amit a városban látott és hallott, de a durvább részektől megkímélte
Laceyt, aki még így is szörnyülködött, és na¬gyon ideges lett.
Ragaszkodott hozzá, hogy hozhasson egy csésze teát Kiernannek, és hogy vacsorát
készítsen. Addig a lány be¬ment a kamrába, keresett egy vászondarabot, szegeket és
ka¬lapácsot, majd nekilátott, hogy legalább átmenetileg helyre¬hozza az irodaajtót.
A két nő csendben vacsorázott; még tudatában voltak az
utcán zajló drámai eseményeknek.
- Nem mondta a kapitány, hogy visszajön? - érdeklődött
aggodalmaskodva az asszony.
- Lehet, hogy visszajön, lehet, hogy nem.
- Jobban kellene vigyáznia rád! - méltatlankodott Lacey. Kiernan bánatosan elmosolyodott.
- Azt hittem, szegény Anthonynek kellene rám vigyáznia.
Nem azt mondtad, Lacey?
Az asszonyban volt annyi szemérmesség, hogy elpiruljon. - Nem számít. Nem bánnám, ha
ez az éjszaka hamar vé¬get érne! - sóhajtotta.
- Nincs kedvem ma este kézimunkázni - dünnyögte .
- Nem valószínű, hogy bármi is meg tudná könnyíteni ezt az éjszakát. Hol az iszonyú
látványok emlékei elevenedtek meg előtte, hol pedig az a bizonyos édes,
varázslatos érzés kerítette a hatalmába, ami újra meg újra visszatért ajkára, valahányszor
Jesse-re gondolt.
Az a csók tiltott csók volt - Anthony miatt.
- Miért nem kártyázunk egyet! - javasolta Lacey.
- pirosozzunk?
- Isten ments! Pókerre gondoltam!
Kiernan először meglepődött, majd hangos nevetésben tört ki.

- De Lacey! Micsoda erkölcstelenség! Mit szólna ehhez a férjed?

Lacey grimaszt vágott.
- És az apád, ifjú hölgyem? Hiszen tudod, hogyan kell játszani!
- Mert apám mellett nőttem fel - jegyezte meg a lány, és szélesen mosolygott. - Hozd a
paklit, és keverj, Donahue asszonyság! Játszunk pennyre!
- Megegyeztünk!
A pókerezés valóban kellemes időtöltés volt. Maga az,hogy a kártyázás élvezete hölgyek
körében kerülendő volt,nagyon izgalmassá tette az egészet. Ez örökre kettejük titka
marad, hogy így töltötték ezt az éjszakát.Az órák csak teltek, de Jesse nem jött
vissza.Végül Lacey ásított egyet, és beismerte, hogy nagyon fá¬radt.
 - Hogy tudnék én egyáltalán aludni? - sopánkodott. - Semmi baj nem fog történni-
nyugtatgatta Kiernan.
De Lacey még mindig ideges volt, és Kiernan azt javasol¬ta, hogy vegyék fel hálóingüket,
és bújjanak egy ágyba. Laceynek tetszett az ötlet.
- Magunk mellé vesszük Jesse pisztolyát - mondta a lány. - A te szobádban elég széles az
ágy. Ott biztosan ké¬nyelmesen elférünk.
Az asszony egyetértett, de amikor lefeküdtek, újra felsó¬hajtott.
- Soha nem fogok tudni elaludni!
Azonban nem sokkal azután, hogy a párnára hajtották a fejüket, Kiernan észrevette, hogy
Lacey úgy alszik, mint egy csecsemő. Ó viszont nem tudott álomba merülni. Talán azért, mert
még korán volt. Vagy azért., mert félt? Ma reg¬gel majdnem elrabolták, és ha sikerült volna
nekik, most ő is ott lenne a fűtőházban John Brown túszai között.
John Brown a híveivel együtt azóta már biztosan kétségbe van esve a fűtőházban, gondolta
Kiernan. Rá kellett ébred¬nie, hogy a nagyszerű forradalom álma szertefoszlott. Nem sikerült
fellázítania az egész vidéket.
Reggel szembe kell néznie az Egyesült Államok hadsere¬gével. Vajon ki fogja végezni a
túszokat utolsó kétségbeesé¬sében?
Vagy meg tudják akadályozni a további vérontást? Kier¬nan nagyon remélte, hogy igen.
Vajon hogy néz ki ez a híres John Brown? Komolyan azt hiszi, hogy gyilkosságait egyfajta
keresztes hadjáratként fogják elkönyvelni? Kiernannek eszébe jutott, hogy milyen méreggel
töltötte el, amikor elolvasta a„Tamás bátya kuny¬hójá"-t.
Azt is el kellett ismernie, hogy egyes emberek valóban rendkívül kegyetlenek voltak.
Lovaikkal és kutyáikkal is jobban bántak, mint a rabszolgáikkal. Kiernan még mindig
hánykolódott az ágyban. Lacey egyszer csak mély lélegzetet vett, és horkolni kezdett.
A lány most már tudta, hogy úgysem fog elaludni. Fel¬kelt, és az ablakhoz botorkált.
Megdöbbenésére két férfi állt az ablak alatt. Mindkettő magas volt. Kiernan visszafojtotta a
lélegzetét.
Az egyik férfi leguggolt, és felvett egy kavicsot a földről, majd felnézett a magasban lévő
ablakra, és megcélozta. Kiernan elmosolyodott, fellélegzett, és visszalépett az ablak¬t61. Az
arc, mely az ablakát leste, ismerős volt.
Jesse az.
A kavics hangosan pattant az üvegen. Kiernan lenézett.
Most már mindkét arc az ablakot leste. Jesse volt az, az öc¬csével, Daniellel, és
mindketten az Egyesült Államok egyenruháját viselték. Mindketten szélesen mosolyogtak
a
lányra. Nagyon hasonlítottak egymásra. Danielnek is ugyan¬olyan kobaltkék szeme volt,
mint Jesse-nek, mely annyira jellemző volt a Cameron családra. Határozott vonásai is
ha¬sonlítottak bátyjáéra. J6 pár évvel fiatalabb volt Jesse-nél, és vállai még nem voltak olyan
szélesek, erősek. Modora vi¬szont sokkal udvariasabb, finomabb volt. Jó barátok voltak
Kiernannel, és a lány nagyon kedvelte, míg lesse-t... ah, lesse!
- Pszt! - emelte mutatóujját a szája elé, és megrázta a fe¬jét, amikor látta, hogy Danielnél
is van kavics, és ó is arra készül, hogy megdobja az ablakot.
Kiernan kinyitotta az ablakot, és halkan leszólt:
- Hagyjátok abba!
- Akkor gyere le, és engedj be bennünket! - mondta Da¬niel. - Kissé hűvös van.
- Kutya hideg van - helyesbített Jesse, és öccsére fintor¬gott.

Kiernan gyors pillantást vetett Laceyre, aki még mindig édesen aludt, és intett a két
testvérnek. Daniel elvigyoro¬dott, és helyeslően felmutatta hüvelykujját. lesse is
elmoso¬lyodott.
 A lány kiviharzott a szobából, leszaladt a lépcsőn, és ki¬nyitotta az ajtót. Daniel állt előtte.
Felkapta a karjaiba, meg¬perdült vele, és már benn is voltak a keskeny folyosón.
- Uramisten, Kiernan! Hogy megváltoztál, amióta nem láttalak! - csipkelődött vele, és
végre letette. - Egyre csino¬sabb vagy, egyre nőiesebb, kifinomultabb, bájosabb és...
- Kihívóbb! - tette hozzá Jesse.
Kiernan az ajtófélfának hanyagul támaszkodó Jesse-re pil¬lantott, aki - úgy tűnt - jól
szórakozik saját megjegyzésén. Szempillái megrebbentek, és tekintete azonnal forrósággal
öntötte el a lányt.
A férfi szeme olyan dolgokat volt képes művelni vele, melyek tulajdonképpen
szemérmetlenek voltak.
Igen, Jesse mindig is szeretett vele incselkedni. De ma délután nem tette. Ma felkavarta
saját tüzének lángja, és azért volt olyan dühös a lányra. Ahogy egymás szemébe néztek,
Kiernan érezte, hogy ezt mindketten tudják.
- Igen. Kihívó - mondta Daniel, és felnevetett. - Bocsás¬son meg, Miss Mackay! -
Hátralépett, lekapta fejéről a ka¬lapot, és a szívére tette. - Nekünk, katonáknak, megvannak a
magunk hibái. Naphosszat tartó menetelések, meg min¬den. Kiernan végül levette szemét
Jesse-ról.
- Naphosszat tartó menetelések! Persze! Jesse egyenesen egy washingtoni kocsmából jött
ide. És te?
- Éppen egy partin voltam az egyik barátomnál, amikor üzenetet kaptam Jeb Stuarttól. - Jeb
Stuart egy jóvágású lo¬vassági parancsnok volt, mindkét Cameron fiú jó barátja. - Ő tudta,
hogy Jesse-t már ideküldték, és hogy aggódott mi¬attad, amikor meghallotta, miféle zűrzavar
van itt.
- Képzelem - jegyezte meg a lány, és egyik fiúról a má¬sikra nézett. - Ti is ott lesztek
reggel, amikor a katonaság megrohamozza a fűtőházat? Christa betegre fogja aggódni magát.
Christa a két fiú húga volt, egy évvel fiatalabb, mint Kier¬nan, és a Cameron család
legkisebb gyermeke. Gyermekko¬rában Ő is - akárcsak Kiernan - folyton Daniel sarkában
volt, és mindhárman nagyon közel álltak egymáshoz.
Mindhárman Jesse-t bálványozták, bár Daniel ezt nem szívesen ismerte el. A két fivér most
már nagyon jól kijött egymással, és nincs még két olyan testvér a világon, akik hűségesebbek
lennének, és jobban szeretnék egymást.,
- Nincs véletlenül itthon egy kis süteményetek? Es egy kis forró kávé két átfagyott lélek
számára? - kérdezte Dani¬el.
- Egész véletlenül van egy kis almás piténk - árulta el Kiernan. - Főzök egy kis kávét. De
nehogy megpróbáld ki¬használni a helyzetet, Daniel Cameron!
A lány sarkon fordult, és elindult a konyha irányába. A két férfi követte, majd mindketten
helyet foglaltak az étke¬zőasztalnál, és szétterpesztették hosszú lábaikat. Kiernan hozzálátott
a kávéfőzéshez, és eléjük rakta az almás pitét, két tányért, és Lacey hímzett szalvétáit.
- Mi lesz reggel? - érdeklődött.
- Megadásra szólítjuk fel John Brownt - válaszolta Jesse. - És ha nem hajlandó?
A férfi vállat vont, miközben felvágta a süteményt. - Gondolom, megrohamozzuk a
fűtőházat.
- Nem lesz az veszélyes? Úgy értem rátok nézve. Igazán nincs értelme, hogy
kockáztassátok az életeteket. Mondom én nektek...
- Én meg megmondtam neked, hogy ne menj el hazulról!- szakította félbe Jesse, és a lány
orra előtt hadonászott a késsel.
- Mindenki megnézte, hogy mi történik, Jesse - mentege¬tőzött mérgesen Kiernan.
- Mindenki! - nevetett fel Daniel. - Beleértve Whalen doktort is. Mesélte, hogy már
egyszer kint voltál az utcán, és Jesse nyakon csípett.
A lány lesütötte a szemét.
 - Igen, így volt - vallotta be kedvesen.

- Ha jól tudom - dünnyögte Jesse -, Whalen azt javasol¬ta, hogy össze kellene kötözni
téged, mint egy pulykát, és
vállon cipelni be a fáskamrába. Én nem voltam olyan durva. - Nem álltál nagyon messze
tőle! - vágta rá Kiernan. Jesse felvonta a szemöldökét, és Kiernan érezte, hogy
egész testét forróság önti el.
- Jól érzékelem, hogy valami feszültség van itt a levegő¬ben? - kérdezte Daniel.
- Nem! - felelte egyszerre a másik kettő.
- Ó! Ezer bocsánat! - Daniel elvigyorodott.
- Egyáltalán nem voltam durva - jelentette ki Jesse. Kiernan felállt, hogy megnézze, kész
van-e a kávé, de
hirtelen erős kezek ragadták meg a karját.
- Ez alkalommal - mondta gyengéden Jesse.
- Ez alkalommal? - csodálkozott el a lány. Érezte, hogy vihar készülődik kettejük között.
Izzó és édes feszültséget érzett a levegőben. Kész volt szembeszállni a férfival. Kész
volt vitatkozni és veszekedni...
És megérinteni őt.
- Hé! Kifut a kávé! - kiáltott fel Daniel.
Jesse tekintete még mindig perzselte Kiernant. Lassan elengedte a karját. A lány gyorsan
elfordult, és sietett, hogy megmentse a kávét.
Daníel csak beszélt és beszélt, miközben nagy élvezettel tömte magába a süteményt.
Kiernan és Jesse csendben iszogatták a kávéjukat, és óva¬tosan fürkészték egymást.
Danielnek szerencsére nem volt szüksége segítségre a beszélgetéshez.
Jesse hirtelen felpattant.
- Vissza kell mennünk!
Daniel sajnálkozóan bólintott.
- Valóban. - Felállt, magához húzta a lányt, arcon csó¬kolta, majd ismét szorosan
megölelte. - Kérlek, Kiernan, ne mozdulj ki holnap, amíg vége nincs ennek az egésznek! -
kérlelte.
- Nem fog kimozdulni! - jelentette ki határozottan Jesse. - Garantálom!
- Csakugyan? - hitetlenkedett a lány.
- Igen, ugyanis a közelben leszek. Es gondoskodni fogok róla, még ha a vállamon kell is
hazacipeljelek, mint egy krumpliszsákot.
- Milyen megható a figyelmessége, uram! - gúnyolódott Kiernan.
- Nevezd annak, aminek akarod.
- Akkor is ilyen lovagias lennél, ha a papa is itt lenne? A férfi felhúzta a szemöldökét, és
elvigyorodott.
- Kiernan, te is tudod, hogy ugyanígy viselkednék bárki¬nek a jelenlétében. - Egy
pillanatig habozott, majd széle¬sebb mosolyt vágott.
- Beleértve a drágalátos Anthonydet is!
Sarkon fordult, és elindult az ajtó felé. Daniel vigyorogva követte. Kiernan utánuk sietett a
folyosón át, amely a hátsó ajtóhoz vezetett.
- Vigyázz magadra! - kérte Danielt, amint kiléptek a hát¬s6 verandára.
Lovaik kikötve várakoztak az udvar végében, a sziklák árnyékában.
- Megígérem! - mondta Daniel, és megállt. Jesse odaért a lovához, és könnyedén felpattant
rá. Pegazus odaügetett a lépcsőhöz, és a férfi rámosolygott Kiernanre.
- En is vigyázzak magamra, Miss Mackay?
 - Természetesen, Jesse - felelte higgadtan a lány. - Na¬gyon sajnálnám, ha valami történne
veled. Christa miatt.
- Csak Christa miatt?
- Sajnálnám, ha egy ilyen jó szomszédot elveszítenék.

Jesse felnevetett, és mélyen lehajolt, hogy megfogja a lány kezét. Gyengéden megcsókolta.
- Milyen elragadó és kedves magától, Miss Mackay!Elengedte Kiernan kezét. - Vigyázz,
nehogy meglássam azt az elragadó és kedves kis fenekedet holnap a házon kívül! -
figyelmeztette szigorúan.
- Kedves Jesse, neked aztán tényleg olyan kellemes a mo¬dorod, mint egy orángutánnak.
Nem ártana, ha valaki egy¬szer-kétszer elnáspángolna!
- Komolyan mondtam, Kiernan! - Én is!
- Esküszöm, megkereslek, ha kiteszed a lábad a házból! - Ez ígéret vagy fenyegetés?
- Fenyegetés, és vedd is annak! - A férfi elmosolyodott, és kezét tisztelgésre emelte.
A hatalmas paripa felágaskodott, és Jesse eltűnt az éjsza¬kában.
- Jesse, vigyázz magadra! - suttogta Kiernan, de már
késő volt. A férfi elment, és már nem hallotta a lány szavait. Daniel még mindig ott állt
Kiernan mellett, és nézte őt a holdfényben. Vállat vont, szemében nevetés bujkált.
- Mindig ilyen - mondta minden magyarázkodás és bocsánatkérés nélkül.
- Igen, tudom. Ó, Daniel, tényleg vigyázzatok magatok¬ra! Mind a ketten!
- Vigyázni fogunk - ígérte a fiú, és újra megölelte Kier¬nant, majd ugyanolyan
könnyedséggel szállt fel a lovára,mint a bátyja.
Leemelte kalapját, és integetett a lánynak.
- Aztán valami jó harapnivalóval várj minket holnap este! - Megígérem! - kiabálta Kiernan.
- Daniel!
- Igen?
- Gyere... gyertek vissza minél hamarabb! - Rendben!
A fiú integetett, és elvágtatott az éjszakába a bátyja után.
Kiernan erősen reszketett, és besietett a házba. Ma éjsza¬ka nem talált vigaszt a maga
számára. Hirtelen nagyon egye¬dül érzte magát. A kora este minden melege elillant már, és
valóban nagyon hideg volt.És félt attól, amitől Jesse is félt. A szerelemtől és a háborútól.

5. fejezet

Jesse mindössze egy-két percet lovagolhatott még, amikor öccse utolérte. Daniel a
szemébe nézett, és Jesse látta, hogy mondani akar valamit.
Talán azért, amiért úgy búcsúztak el Kiernant6l, gondol¬ta.Nem, inkább azért, amiért ő
úgy búcsúzott el Kiernant6l.
Szerencse, hogy Daniel nem volt itt napközben. Egyéb¬ként már mindenféle kérdéseket
tett volna fel.
De tudta, hogy így is választ kell adnia aggódó testvére néhány kérdésére.
- Nagyon csendes vagy, Jesse - szólalt meg Daniel.
- Gondolod? - dünnyögte a bátyja, bár nagyon is tisztá¬ban volt vele, hogy Danielt az ilyen
válasz nem fogja kielé¬gíteni.
- John Brown miatt? Vagy talán Kiernan miatt?
Jesse gyors pillantást vetett Danielre, és észrevette, hogy öccse szemei ragyognak. Lehet,
hogy Danielnek több él¬ményben volt része az évek során, mint ahogy ó hitte? Le¬het, hogy
többet tapasztalt, mint ő maga.
Minek is áltatja magát? Kiernanben mindig is volt valami. Már kislány korában is olyan
különleges volt a szeme -- el¬lentmondó, kihívó, kacagó és merész zöld szemek.
 Tízéves korára már egyénies járása volt. Jesse felidézte, milyen átkozottul sajnálta Kiernan
apját, amiért lánya olyan gyorsan cseperedett pimasz kis tidewateri fruskává. Kiernan
gyönyörű volt, és bárki fejét el tudta csavarni, bárki lelkét meg tudta gyötörni, és bárki
testében sóvárgást tudott éb¬reszteni. Ugyanakkor büszke volt és makacs, soha senki nem
tudta jobb belátásra bírni. Szívesen játszott és csipkelő¬dött, de mindig az illendőség határain
belül.
Persze, szerette magára felhívni a figyelmet. Bárkivel tudott kacérkodni, de nem keltette
kedves, naiv lány benyomását - megvolt az életről alkotott saját véleménye, tisztában volt a
világban el¬foglalt helyéről, és mindezeknek hangot is adott.
Jesse jól ismerte őt, hiszen hosszú éveken keresztül figyelte Cameron Hallból. Gyakran
mulattatták a kislány csínytevései. Kiernan mindig elérte, amit akart. Néha szelíd volt, néha
kedves, de mindig büszke, és kíváncsi az őt kö¬rülvevő világra. Hamar próbára tette erejét,
olyan világban, ahol a nőket imádattal vették körül. Hamar megismerkedett apja üzleti
dolgaival, de szeretett táncolni és lovagolni is. Ha szükség volt rá, levetkőzte női
ártatlanságát, és ha jól jött, újra magára öltötte. Kis boszorkány volt a maga mód¬ján, de teljes
értékű nő is, akinek úgy vágott az esze, mint a borotva, és olyan kemény volt a szíve, mint a
kő.
Ahogy Kiernan nőtt, Jesse még mindig szórakozott rajta egy bizonyos mértékig. De azon a
bálon, amit apja a hazajö¬vetelének tiszteletére rendezett, elbűvölő volt, olyannyira
el¬bűvölő, hogy Jesse-nek elállt a lélegzete. Talán azon az éj¬szakán ébredt rá, hogy egész
életében őrá várt.
Anthony Miller tökéletes választásnak tűnt a lány számá¬ra. Tökéletes - déli, főnemesi és
gazdag - család fia. Még ennél is több - tökéletes úriember. Anthony Miller jóképű és
elragadó. Könnyen hízelgett és hamar teljesítette Kiernan legcsekélyebb óhaját is.
Jesse-nek be kellett látnia, hogy tulajdonképpen kedveli Anthony Millert. Semmi
kifogásolhatót nem talált benne. Montemarte-ban mindent megtanult, amit egy
fiatalember¬nek illett megtanulnia. Barátságos volt, illedelmes, erköl¬csös, apjának hűséges
fia, és minden más, ami jellemző volt egy déli úriemberre.
Csakhogy nem illett Kiernanhez. A lány hónapokon belül ki fogja borítani. Jesse
elmosolyodott, amint arra a következtetésre jutott, hogy ő az egyetlen megfelelő férfi Kiernan
számára. Amikor nézte, hogyan kacérkodik másokkal Kiernan, mindig azt gondolta, hogy ő
az igazi. Az igazi, aki szeretné és megérte¬né, aki néha nyerni engedné, és aki ismeri annyira,
hogy tá¬maszt nyújtson, ha a lánynak segítségre van szüksége.
Jesse-en egyfajta feszültség vett erőt. A mai napig nem tudta, hogy érzései ilyen erősek.
Nem tudta, amíg meg nem érintette őt a szikla tetején, és amíg nem érezte azt az izzást és
vágyakozást, amely mindkettőjükön végigsepert.
Eddig nem tudta, milyen sóvárgással fog áhítozni a lány után, és hogy a benne égő
szenvedély milyen elképzelhetet¬lenül hatalmassá fog nőni. Igen, ő az a férfi, akinek a lányt
meg kell szelídítenie, akinek a lány tüzét meg kell fékeznie, és néznie, hogyan ég
gyönyörűségében.
A megfelelő férfi a számára...
De Jesse hirtelen ráébredt, hogy ő nem is olyan tökéletes a lány szemében. Kiernan
szenvedélyesen harcolt bármilyen ügyért, amit nemesnek tartott, nagyon hűséges volt, és
éle¬sen megkülönböztette a jót a rossztól.
Az is lehet, hogy Jesse tévesen ítélte meg a jövőt. A Kongresszus már évek óta vitatkozott
bizonyos kérdések¬ben. Dél-Carolina már ezelőtt is külön akart válni, és akkor is a j6 öreg
Andy Jacksonnák kellett közbelépnie, azt han¬goztatva, hogy egy egyesült szövetség az
legyen is egyesült szövetség.
De lehet, hogy Jesse mégsem téved. Lehet, hogy az a ré¬málom, amit maga előtt látott,
valóban be fog következni, és olyan lavinát fog elindítani, amit senki sem lesz képes
meg¬állítani. Jesse nem tudott egyet érteni egy olyan megszál¬lottal, mint John Brown, de azt
belátta, hogy valami volt ab¬ban, amit az öreg mondott.
John Brown mindenképpen meg fog halni, de a vihar, amit kavart, korántsem fog véget
érni itt, Harpers Ferryben.
Voltak bizonyos dolgok, amikről nem tudott beszélni a lánynak. Megpróbálhatta volna
meggyőzni, hogy Anthony nem hozzá való: nem elég erős, nem elég szívós, és - az ör¬dögbe
is - nem elég szenvedélyes. De maga Jesse semmit sem tudna nyújtani Kiernan számára,
semmit, amit a lány akarhatna.
Kiernan Anthonyt is megigézte, vélte Jesse. Kevés férfi akadt, akire a lány közömbösen
hatott, Megérdemelné, hogybűbájos hátsófelét jól elnáspángolják, amiért úgy bánik
An¬thonyvel. Jesse biztos volt benne, hogy Kiernan nem szerel¬mes Anthonybe. De
Anthonyben minden megvolt, amit Kiernan csak kívánhatott magának - tökéletes déli
úriember, akivel a lány jól érezte magát.

Várni, gondolta Jesse cinikusan. Volt idő, amikor odaha¬za Tidewaterben meg volt róla
győződve, hogy Kiernan is ugyanolyan érdeklődéssel figyeli őt, mint ahogy ő a lányt. Volt,
amikor úgy érezte, hogy Őket egymásnak teremtették. Sót, még ennél is többet. Ezt érezte,
amikor megérintette és megcsókolta. Az egész olyan édes, olyan szikrázó, olyan
természetfeletti volt, hogy bizonyára időtlen idők óta léte¬zett.
Jesse azon vette észre magát, hogy mélyen elgondolko¬dott, és öntudatlanul kihúzta magát
a nyeregben. Nem volt időszerű, egyáltalán nem volt időszerű most Kiernanről el¬mélkednie.
A világ sorsa ezekben a napokban új fordulatot vett. Egyetlen tengely körül forgott, egy
nagyon bizonytalan tengely körül. lesse attól félt, hogy a világ, melyet olyannyira ismert és
szeretett, a végéhez közeledik. Nem volt benne biztos, milyen helyet foglal el benne, de egyre
világosabbá vált előtte, hogy hamarosan el kell döntenie, melyik oldalra áll. Lelkiismerete
szerint kell majd választa¬nia. Szerettei közül sokan gyűlölni fogják majd döntéséért. Meg
kell tanulnia elviselni ezt a gyűlöletet.
De ha az ember feladná a saját elveit, nem tudna úgy élni, mert soha nem tudna
megbocsátani saját magának.
Lehet, hogy éppen Kiernan fogja a legjobban gyűlölni. Semmiféle magyarázatot nem fog
sem megérteni, sem elfo¬gadni.
Persze az is lehet, hogy az események másképpen alakul¬nak, mint ahogy azt elképzeli,
mondta magának Jesse. Talán Dél-Carolina nem az elszakadás mellett fog dönteni. Vagy ha
igen, talán a többi déli állam nem fog vele tartani. Az ör¬dögbe is, az Egyesült Államok első
öt elnökéből négy virgi¬niai volt! Hátha legalább Virginia nem akar majd elszakad¬ni. Az
ország nyugati államai semmiféle elszakadási szándé¬kot nem jeleztek.
- Szóval? - kérdezte Daniel.
- Szóval, mi?
- Mi aggaszt? A helyzet vagy a lány? - Mindkettő - felelte tömören Jesse.
Daniel egy pillanatig hallgatott, majd gyengéden így szólt:,
- Ugy vettem észre, hogy már régen elkezdődött köztetek valami. Azt hiszem, hogy...
- Azt hiszem, hogy semmi közöd hozzá, öcsi! – intette szelíden Jesse.
Daniel elvigyorodott.
- Jól ismerlek mindkettőtöket. Te az én vérem vagy,Kiernan pedig a lelkem része, szóval
azt hiszem, mégis van hozzá valami közöm.
- Gondolod? - kérdezte szárazon Jesse. Daniel felnevetett.
- Tégy már valamit! Vedd el feleségül, még mielőtt hoz¬zámenne Anthony Millerhez!
Jesse elkeseredetten sóhajtott fel. - Nem tehetem.
- Az ördögbe is, miért nem?
 - Mert nem tudnám boldoggá tenni.
- Ó! Anthony talán boldoggá tenné? Az ördögbe is, ha ezt mondod!
- Anthonyhoz sem kellene hozzámennie. Nem szerelmes belé - jelentette ki Jesse.
- Nem mindenki házasodik szerelemből - jegyezte meg Daniel. - És van, akinek egészen jól
sikerül. Mint ahogy Kiernannek is sikerülhetne.- Ő és Miller nagyon sokban ha¬
sonlítanak egymáshoz. Ugyanaz a családi háttér, ugyanaz az életvitel. De tulajdonképpen
kettőtöknél is ugyanígy van.
- Igen - dünnyögte Jesse. - Kettőnknél is. - De a meg¬győződés hiányzott a hangjából.
Nem tudta, hogyan magya¬rázza meg az öccsének, mit érez, hiszen ők ketten is
ugyanabban a neveltetésben részesültek. Ugyanazzal az életvitel¬lel rendelkeztek. De
eldöntötte, hogy elmond neki mindent,amit csak tud, és odafordult hozzá.
- Háború lesz, Daniel.

- Dehogy lesz háború, Jesse. Legfeljebb egy kis csetepa¬té. Különben is, nem hiszem,
hogy az öreg John Brown va¬lami jó formában lesz a mai nap után. Embereket gyilkolt meg,
és sokakat megsebesített. Nem lesz belőle nagy ügy. Ha nem adja meg magát, pillanatokon
belül vége.
Igaz. Az Öreg John Brown valóban nagy nyomorúságot okozott sokak számára. lesse maga
előtt látta a fiatal Oliver Brownt, és nem tudta kiverni a fejéből a fiú apjának szavait: „Ha meg
kell halnod, legalább férfihoz méltóan halj meg!». Jesse valóban látott egy reménysugarat, de
John Brown is látott egyet.
- Ijesztő az öreg - mondta hangosan Jesse. - A legfélel¬metesebb ember, akivel valaha is
találkoztam.
- Az ördögbe is, lesse, mit csinált veled az az ember? - Daniel egy pillanatig hallgatott, és
bátyját fürkészte. - A pokolba is, Jesse, csak nem gondolod, hogy a vén megszál¬lottnak meg
kellene úsznia szárazon?
Jesse sietve megrázta a fejét.
- Dehogyis! Ahogy én látom, Kansasben is és itt is gyil¬kosságokat követett el. A fenébe
is, nem vagyok bíró, sem esküdt, de nagyon úgy néz ki, hogy amit művelt, ráadásul
hazaárulás is volt. - Jesse-nek eszébe jutottak John Brown fiatal hívei, akik hirtelen
rádöbbentek, hogy tettüket hazaá¬rulásként is lehet értelmezni. - Daniel, nem tudom, hogyan
lehetne ezt elmagyarázni. Egyfajta tűz lobog a szemében.Tudja, hogy meg fog halni, és azt is
tudja, hogy a fia sem éli túl. Úgy viselkedik, mint aki egy szent hadjáratot vezet.
- Őrült, és fel kell akasztani!
- Igazad van - értett egyet Jesse, és felsóhajtott. - De lát¬nod kellett volna az öreget,
Daniel. Esküszöm, rémisztő.
- Még soha nem tapasztaltam, hogy bármitől is megijed¬tél volna, Jesse - jegyezte meg
Daniel.
Jesse elvigyorodott.
- Akkor nem voltál elég figyelmes. Mindenki félt már va¬lamitől legalább egyszer az
életében. Én nem félek, ha har¬colni kell, még a haláltól sem, de előfordult már, hogy meg¬
rémültem valamitől.
- Mitől?
 - Olyan dolgoktól, amiket nem tudok megérinteni, amiket nem tudok elérni, amiket még
csak megérteni sem tudok. Olyan dolgoktól, amiket nem tudok megszerezni, és amiket nem
tudok megakadályozni.
Daniel sokáig nézett a bátyjára. Jesse már azt hitte, hogy öccse viccelődni akar vele, de
amikor találkozott a tekinte¬tük, látta, hogy Daniel pontosan érti, miről beszél.
- Majd az idő mindenre választ ad, lesse.
- Igen, biztosan.
Annyi mindenben hasonlítottak egymásra. Otthon, Came¬ron Hallban ugyanazokat az
elveket nevelték mindkettőjük¬be. Mindketten rendkívül erkölcsösek, hűségesek és
becsü¬letesek voltak. De könnyen meglehet, hogy külön utakat fognak követni.
- Mindenképpen vértestvérek vagyunk, Jesse!
Daniel lépésre fogta a lovát, és kezét nyújtotta lesse-nek, átszelve a közöttük lévő
távolságot. lesse megszorította öcs¬se kezét.
- Vértestvérek, Daniel. Mindenképpen.
- Megegyeztünk.
- Megegyeztünk.
Szorosan fogták egymás kezét, amint lovagoltak, és tekin¬tetük újra találkozott. Daniel
elmosolyodott. Még nem jutot¬tak holtpontra.
- Szörnyen nyomasztó hangulatban vagy ma este, Jesse.
- Nyomasztó napom volt - mondta, majd Kiernanre gon¬dolt, és hangja ellágyult. -
Legalábbis nagyobb részben.
- Tudod, mire van neked szükséged? Egy kis whiskyre! - jelentette ki Daniel.
Jesse arca felderült.
- Az ördögbe is, miért ne! Lehet, hogy igazad van. Egy kis whisky biztosan jót tenne.

- Már csak azért is lenne jó ötlet az éjszaka hátralévő ré¬szében iszogatni, mert hivatalosan
még mindig eltávozáson vagyunk. - Daniel megsarkantyúzta lovát, hogy gyorsabb haladásra
ösztökélje.Különös körülmények vezérelték őket ide, Harpers Ferry¬be, mint ahogy különös
körülmények vezérelték a West Po¬int akadémiai parancsnokukat, Robert E. Lee ezredest, és
j6 barátjukat - aki iskolatársuk volt -, Jeb Stuart hadnagyot is ebbe a helyzetbe, melyet az
Egyesült Államok tengerészgya¬logsága tartott irányítása alatt. Amikor a rajtaütés híre
elju¬tott Washingtonba, éppen ez az Israel Green által vezetett egység állt csak rendelkezésre.
Buchanan elnök sürgősen ki¬rendelte Green csapatait Harpers Ferrybe.
Jeb éppen rokonainál volt látogatóban Virginia északi ré¬szén, amikor berendelték a
hadügyminisztériumba. Jeb fel¬talált egy új módszert arra, hogyan lehetne a kardot az övre
csatolni. Találmányát szerette volna szabadalmaztatni, és a kormány meg is akarta vásárolni.
Jeb éppen várakozott, amikor a váratlan események elkezdődtek. Elküldték az Ar¬lington
House-ba, hogy keresse meg Lee-t.
Jesse-t már előző éjszaka kiküldték. Winfield Scott, az öreg tábornok hallotta, mik
történnek, és míg az összes in¬formációjuk csak híreszteléseken alapult - ráadásul Brown egy
bizonyos "Smith"-nek adta ki magát -, az öreg hadas¬tyán már tudta, hogy valami nagy dolog
van készülőben. Daniel éppen Jeb társaságát élvezte. Stuart felajánlotta ön¬kéntes
szolgálatait, mint Lee szárnysegédje, és Daniel is ön¬kéntesen jelentkezett szolgálatra, mint
Stuart mellé beosztott tiszt.
A két testvér útban volt a Wager Hotel felé, hogy felhajt¬sanak néhány pohárral. Mivel
hivatalosan egyikük sem tar¬tozott a csapatokhoz, a szálláshelyüket maguk választhatták
meg, és a Wager Hotel mellett döntöttek Jebbel és Lee-vel másnap reggel hatkor volt
találkozójuk.
 Amikor megérkeztek a szállodába, hallották, hogy a bár¬ban az emberek nagy lármával
vitatják meg az eseményeket.
- Odafent igyuk meg azt a whiskyt, jó? - javasolta Jesse.
- Nem rossz ötlet.
Bekötötték a lovaikat az istállóba, és Jesse egyenesen fel¬ment a szobájukba. Daniel vett
egy üveg Kentucky whiskyt, és felvitte. Miközben iszogattak, Daniel beszámolt bátyjá¬nak,
mi újság mostanában Cameron Hallban.
Tidewateri otthonuk valójában Jesse tulajdonát képezte,
mivel S volt a legidősebb fiú. A család birtoka hatalmas volt, és a házon kívül még több
szép épület foglalt helyet rajta, amiért közösen vállalták a felelősséget. Nem került szóba, de
egyértelmű volt, hogy ha a testvérek - Jesse, Da¬niel vagy Christa - közül bármelyik
házasságot kötne, a bir¬tok otthont nyújtana a családja számára is.
Jesse szerint Daniei sokkal jobban ismerte a birtokot, mint ő maga. Daniel közelebb állt
hozzá. Jesse szerette csa¬ládja múltját, de abban nem volt biztos, hogy annyira, mint az öccse.
Ennek ellenére nem hitte, hogy valaha is fel tudná adni. Senki nem kérte rá, egyelőre.
Egy idő múlva ő és Daniel szótlanságba merültek. A csend kellemes volt. Daniel ásítozott.
- Még mindig nem értem, Jesse.
- Mit nem értesz?
- Téged és Kiernant. Miért nem veszed le azt a lányt a lá¬báról, és vágtatsz el vele
valahová azon a csodálatos paripá¬don?
Ezt már megtette, éppen ma délután, mulatott rajta Jesse. Az örökkévalóságig vágtatott
volna vele. Csókolhatta volna, és hagyhatta volna, hogy a csók valami többé váljon. Ha még
egyszer megcsókolhatná, tudta, hogy a csók már csaku¬gyan többet jelentene mindkettőjük
számára. Ő nem Ant¬hony Miller, és nem úriember, akinek talán lennie kellene. Hirtelen
világossá vált előtte, hogy ő és Kiernan között nem érvényesek a másokra jellemző
hagyományos szabályok.
- Azt akarom, hogy ő válasszon! •
- Úgy érted, közted és Anthony Miller között? - horkan¬tott fel Daniel.
- Miért? Mi baj van Anthonyvel? - lepődött meg a saját kérdésén Jesse, és majdnem
elmosolyodott a szobát betöltő sápadt holdfényben.
- Szerintem nincs semmi baj Anthonyvel. De mégis, mi¬féle választásra gondoltál?
Jesse szélesen elmosolyodott. Húzott a whiskybál, és oda¬nyújtotta az üveget Danielnek.

- Kösz, Öcsi! - Mélyen felsóhajtott. - Az ördögbe is, le¬het, hogy nemsokára bőven lesz
miből választani. Menjünk aludni! Hamarosan megvirrad.
Valóban nemsokára kivilágosodott.Fél nyolcra a rohamosztag felsorakozott a fűtőház előtt.
Lee a hivatalos eljárást követve felajánlotta a nemzetőrségnek, hogy elsőként rohamozhatja
meg az öreg John Brown tar¬tózkodási helyét. A nemzetőrség parancsnoka visszautasítot¬ta
az ajánlatot. Tagjai közül sokan családos emberek voltak,míg a szövetségi csapatok katonái
fizetést kaptak azért, hogy életüket kockáztassák.
Israel Green, a tengerészgyalogság parancsnoka szertartá¬sosan és tiszteletadással tudatta
Lee-vel, hogy az ó csapatai büszkén vállalnák magukra ezt a feladatot. John Brown még egy
utolsó lehetőséget kapott, hogy megadja magát.
Jeb Stuart Jesse kíséretében adta át Brownnak Lee feltéte¬leit. Jeb felolvasta Lee
felszólítását, mely először is Brown tudomására hozta, hogy az ezredes és a parancsnoksága
alá tartozó csapatok az Egyesült Államok elnökének, Buchanan¬nak a közvetlen irányítása
alatt állnak. Majd követelte, hogy bocsássa szabadon a túszokat, és felhívta a figyelmét, hogy
a menekülésre nincs módja. Ha önszántából megadja magát, és visszaszolgáltatja a
fegyvergyár tulajdonát, akkor az ezre¬des kezeskedik a biztonságáról, amíg további utasítást
nem kap az elnöktől. Ha viszont nem adja meg magát, Lee már nem tud felelősséget vállalni a
személyes biztonságáért.
Ekkor az öreg John Brown résnyire kinyitotta az ajtót. Közölte Jebbel, hogy szabad
elvonulást akar, hogy az embe¬reit biztonságban visszavezethesse a folyón át Marylandbe.
A túszok zúgolódtak odabent:- Mondjátok meg Lee-nek, hogy módosítsa a feltételeit!
Majd egy újabb kiáltás hangzott fel szintén a túszok kö¬zül:- Velünk ne törődjetek!
Tüzeljetek!
Jesse elmosolyodott. Felismerte a hangot - Lewis Wa¬shington ezredes volt az. A
forradalom tüze mégis tovább él, vélte.
Aztán már nem hallotta, mi történik, de Stuart és Brown még jó ideig tárgyaltak. Ekkor
Brown felkiáltott:
- Hadnagy úr, úgy látom, nem tudunk megegyezni! Tu¬dom, hogy ránk szegezték a
puskáikat, de mi, katonák nem félünk a haláltól. Inkább a golyók végezzenek velem, mint a
kötél!
- Ez az utolsó válasza, kapitány? - kérdezte Jeb.
Egy pillanatra néma csend lett. A nap már emelkedett a gyönyörű reggeli égbolton. Jesse
hallotta a madarak gondta¬lan csivitelését.
Körülnézett. Öreg West Point-i tanára, a finom modorú és megszelídíthetetlen Robert Lee
nem messze állt tőle, és az egyik épület oszlopának támaszkodott.
Nem viselt fegyvert. Úgy tekintette a helyzetet, mint egy kisebb jelentőségű katonai
bevetést, amelyet a tengerészgya¬logság majd gyorsan és ügyesen elvégez.
Igy is van. Lee-nek igaza van, gondolta Jesse. Miért is akart ő mindenáron nagy ügyet
csinálni belőle?
- Igen - közölte hűvösen Brown.
Ekkor Stuart félreállt, és intett a kalapjával. Ez volt a je¬ladás Israel Greennek, hogy
indíthatja a csapatait, akik csak szuronnyal támadhattak, nehogy megsebesítsék a túszokat.
A gyalogság hatalmas dorongokkal kezdte verni a vastag ajtót. A fa megrengett és
megrepedt, de ellenállt az ütések¬nek. Ekkor egy pillanatra megálltak, majd újra próbálták,
ezúttal egyesített erővel. Az ajtón egy formátlan lyuk kelet¬kezett, és a katonák berontottak.
Jesse követte őket.
Az akció gyorsan lezajlott. A gyalogság csillogó, ezüst színű szuronyokkal belépett.
Miután Washington ezredes azonosította John Brown személyét, Green lesújtott az öreg¬re,
aki a földre rogyott.
A lázadók lövöldözni kezdtek. Egy katona, aki az ajtóban állt, hirtelen a hasához kapott, és
összeesett. A fűtőház füst¬tel telt meg. Még több katona érkezett, és egy lázadót rög¬tön
halálos szúrás ért. Egy másikat sebesülten vonszoltak ki az épületből.

Washington ezredes felhúzta a kesztyűjét, majd kilépett a fűtőházból. Jesse éppen egy
másik túszt segített ki mögötte, amikor Washingtont egy barátja üdvözölte.
- Lewis, öreg cimborám, hogy vagy?
- Éhes vagyok, mint a farkas, és elapadtam, mint egy ki¬száradt kút! - mondta a megviselt
ezredes.
 Jesse-t lenyűgözte a bátor férfiú lelkiereje és tartása. Ez az a lelki nagyság, amit
megteremtettünk itt, Virginiában, gondolta. Ilyen férfiakat neveltünk!
Ráébredt, hogy részben ez az, amit félt elveszíteni.
Sok minden történt még, de Jesse már nem tudott tovább foglalkozni az ép és egészséges
emberekkel. Elsősorban a polgári lakosságot kell ellátnia, majd a katonákat, és legvé¬gül a
lázadókat.

Jeb Stuart később elmesélte Jesse-nek, hogy John Brownt a Wager Hotel egyik szobájába
vitték. Lee, Stuart, Mason szenátor, Henry Wise - Virginia kormányzója -, egy ohiói
képviselő, Washington ezredes és Faulkner - egy virginiai képviselő - gyűltek össze, hogy
kihallgassák az öreget.
Jeb elmondta, hogy órákig faggatták. John Brown nem hi¬báztatott másokat, de saját
szándékait és döntéseit nyíltan védelmezte. Közölte, hogy csupán a rabszolgákat akarta
fel¬szabadítani, és senki mást nem akart bántalmazni. Amikor felhívták a figyelmét, hogy
ártatlan emberek vesztették éle¬tüket, azt válaszolta, hogy az ő tudomása szerint sem
ártat¬lan férfit, sem ártatlan nőt nem ért bántódás. Jeb elismerte, hogy Brown rendkívüli
ember. Egy megszállott, akinek a sorsa megpecsételődött, sőt még annál is több.
Amíg Brownt kihallgatták, Jesse mindent megtett a sebe¬sültekért. John Brown másik fia,
Watson, szintén ott hal¬doklott a földön egész délután. Az emberek kíméletlenül vallatták, mi
volt a szerepe a lázadásban.
Egy Anderson nevű fiú szintén ott feküdt a füvön, és a halált várta. Még mindig lélegzett,
amikor egy férfi elsétált mellette, és gorombán megjegyezte, hogy milyen sokáig
tart, amíg végre kileheli a lelkét. De végül meghalt, és hó¬hérai elhallgattak.
A végén ástak egy gödröt, és eltemették a halottakat, ki¬véve Andersont, akinek a
holttestére winchesteri orvosok tartottak igényt. Jesse a fogait csikorgatta mérgében, amikor
megtudta, hogy a fiút begyömöszölték egy hordóba, és úgy zárták rá a fedelet, hogy
valószínűleg minden csontja össze¬tört.
Nem is arról van szó, hogy egy fiú holttestét - aki fel sem fogta, hogy hazaárulást követett
el - felajánják az orvostu¬domány számára. De azt, hogy egy halott embert ilyen mó¬don
meggyalázzanak, és megfosszák emberi méltóságától, már Jesse is borzalmasnak tartotta.
Jesse számára ezzel betelt a pohár. Megtett minden tőle telhetőt. Ellátta a sebesülteket, a
tengerészgyalogsággal megrohamozta a fűtőházat, aztán ismét ellátta a sebesülte¬ket.
Elege lett Harpers Ferryből. Most már sohasem lesz ké¬pes ugyanúgy tekinteni a városra,
mely azelőtt olyan gyö¬nyörű és békés volt. Akkor telt be igazán a pohár, amikor Anderson
testével azt a szörnyűséget művelték. Amikor a hordót elgörgették, és ő már túl későn ért oda,
hogy bármit is tehessen, valami megszakadt benne. Óriási harag kerítette hatalmába, amilyet
még eddig soha nem tapasztalt.
Felpattant a lovára. Valószínűleg meg kellene keresnie az öccsét, de fogalma sem volt, hol
lehet. Dühös volt, de nem tudta kin kitölteni a mérgét.
Úgy érezte, mintha megbántották volna, miközben el sem tudta képzelni, miért érzett így.
Mindent egybevetve olyan volt, mint egy közelgő vihar.
Most helyesen tenné, ha távol maradna, és elkerülné Kiernant. De nem ezt tette. Azon vette
észre magát, hogy Lacey háza felé tart. Kiernan nem várta vissza ilyen hamar
Jesse-t. Amikor meg¬hallotta, hogy mindennek vége, a fűtőházat megrohamozták, és John
Brownt elfogták, ő is kimerészkedett az utcára. De nem ment messzire. Már előző nap látta,
hogy az emberek mit művelnek a sebesült és a halott lázadókkal. Bár megré¬misztette és
borzalommal töltötte el, hogy ártatlan emberek vesztették életüket Harpers Ferry-ben a
lázadók miatt, azt már nem tudta felháborodás nélkül nézni, hogy a város lakói miket
műveltek velük megtorlásként.
 Ő virginiai úrihölgy, mondta magának azon a reggelen, amint a tükörbe nézett. Törékeny
és érzékeny volt, bizton¬ságban nevelkedett. Semmiféle borzalomnak nem volt még kitéve.
De tudta magáról, hogy ő minden volt, csak törékeny nem, és soha nem engedte, hogy
valaki túlságosan az oltal¬mába vegye. A történtek azonban megviselték, és nem akart többet
tapasztalni belőlük.
Éppen a társalgóban ült, és egy marylandi újságot olva¬sott, amikor hangos dörömbölést
hallott a hátsó ajtón. Egy pillanatra megrémült, és kétségbeesés fogta el. Amióta
meg¬kísérelték elrabolni és túszul ejteni, mindig szorongás vett erőt rajta, ha valami arra az
estére emlékeztette.
Ha valaki azért jött, hogy elrabolja, nem fog az ajtón be¬kopogni. Kiernan egyedül volt,
mert Lacey - miután az ese¬mények véget értek - elment, hogy megtudja, mik a leg¬újabb
fejlemények a hotelban. Kiernan felállt, és az ajtóhoz sietett, hogy kinyissa, még mielőtt az
illető kitépné a keretből.
Jesse állt előtte. Tollas kalapja hetykén félre volt csapva homlokán. Egyenruhában volt,
vállát egy galléros szolgálati köpeny borította.
- Jesse! - lepődött meg Kiernan, és hátralépett. Alig látta a férfi szemét, mert kalapjának
karimája leárnyékolta. Érez¬te a Jesse-en uralkodó feszültséget, és hogy lobbanéko¬nyabb,
mint valaha. - Nem vártalak ilyen korán. Sem téged, sem Danielt. Még nem készítettem
semmit. Ó, de gyere be! Ne haragudj, nem akartam udvariatlan lenni. Valami inniva¬ló
biztosan akad, és...
A férfi belépett; a levegő szinte perzselt körülötte. Lekap¬ta kalapját, és Kiernan végre
megpillantotta sötét, mély ér¬zelmektől lángoló szemét.
- Nem akarok semmit sem inni.
- Akkor...
- Lovagolj velem! - mondta röviden.
Kiernan csak nézte. Érezte, hogy Jesse veszélyes hangu¬latban van. Bizonytalanul rázta
meg a fejét.
- Jesse, Lacey nincs itthon. Elment...
- Hagyj neki üzenetet! - utasította a férfi.
Kiernan legszívesebben megmondta volna neki, hogy hova menjen a parancsolgatásával.
Egy úrihölgynek nem il¬lik ilyenre igennel válaszolnia, de ő sohasem játszotta Jesse előtt a
tökéletes úrihölgyet.
- Azt kellene válaszolnom, hogy eredj a pokolba! - sut¬togta neki lágyan.
Jesse az ajtófélfára tette a kezét, és közelebb hajolt a lány¬hoz, néhány ujjnyi távolságot
hagyva arcuk között.
- De nem fogod azt válaszolni, ugye?
Pimaszsága ellenére kétségbeesés tükröződött a szavaiból. Életében először ébredt rá
Kiernan, hogy Jesse-nek szük¬sége van rá. Szüksége van rá, mint egy felnőttre.
Mint egy felnőtt nőre. Felszegte a fejét.
- Veled megyek, Jesse. Ez alkalommal...
A férfi nem mosolyodott el, még a lány hangjában érezhe¬tő gúnyra sem figyelt fel.
Kiernan úgy érezte, hogy most neki is ugyanúgy szüksége van Jesse-re.
- Mindjárt jövök - rebegte.
A konyhában Írt egy üzenetet Laceynek - csak annyit, hogy elment Jesse-szel. Felszaladt a
szobájába egy kendőért, és már sietett is vissza.
Jesse úgy járkált fel-alá az ajtónál, mint egy ketrecbe zárt oroszlán. Kiernan
megborzongott. A férfi végre megállt, és anélkül, hogy észrevette volna Kiernan visszatértét,
nézte, amint az ősz arany és szürke árnyalataival játszik a kis hátsó udvaron. A nap szelíd
sugarakat szórt a hegy szikláira és domborulataira. lesse csak bámul, gondolta a lány, de nem
érzékei semmit.
 Jesse! - szólította meg kedvesen.
A férfi sötétkék tekintetét hirtelen Kiernanre szegezte. Ki¬tárta az ajtót, és szeme követte a
lányt, amint kilépett a ház¬b61. Hallgatott.
Fényes szőrű lova az udvaron várakozott. Jesse felsegítet¬te Kiernant, és könnyedén
felpattant mögé a nyeregbe. A lány azt hitte, hogy Jesse - amilyen hangulatban volt - is¬mét
száguldani fog, de ehelyett ügetésre fogta a lovát, majd miután elhagyták a hátsó udvart,
megállította.
- Mi a baj, Jesse?
- Nem tudom, hová menjünk - vallotta be reményvesztet¬ten.
Kiernan tudta, hogy most csendben kellene maradnia - néma csendben. Jesse jelenlegi
kedélyállapota bármelyikük¬nek fájdalmat okozhat.
De a férfi vad, féktelen és zaklatott állapotából valami a szívébe hatolt, és - mint egy
elsöprő vihar - a lelkét és a testét is átjárta.
- Tarts nyugatra a folyó mentén!

Csendben elhagyták a várost, és elindultak le a hegyről, a folyó irányába. Elhaladtak az

öreg malom mellett, és addig lovagoltak, amíg több mérföld távolságra nem kerültek
Har¬pers Ferrytől. Hallották a fehér víz csobogását, de nem lát¬hatták, mert a dús
növényzet és az út meg a folyó között magasodó fák elrejtették szemük elől.
- Fordulj le itt! - javasolta Kiernan.
Jesse nem vette volna észre a folyóhoz vezető keskeny, benőtt ösvényt, ha Kiernan nem
hívja fel rá a figyelmét. De nem kérdezte, miért akar erre tartani. Azt tudta, hogy közel
vannak Montemarte-hoz, a Miller család birtokához.
A vízpartón egy kis, fából épült halászkunyhó állt, mely¬nek stégje messze kinyúlt a
sziklák fölött. A szürkület tom¬pa fényében a kunyhó szinte láthatatlan volt.
Kiernan érezte, hogy a férfi vonakodik, és még nagyobb feszültség lesz úrrá rajta.
- Anthonyé? - érdeklődött hűvösen Jesse.
- Az apjáé.
A férfi eljött érte, hogy elvigye valahová, és ő volt olyan nagylelkű, hogy egy ilyen
csendes paradicsomot nyújtott a számára.
A kunyhó előtt Jesse leszállt, és kezét Kiernan felé nyúj¬totta. A lány a karjaiba csúszott,
de Jesse hamar elengedte, és a vízhez sétált. A folyó sekély volt. Egyik fekete bakan¬csos
lábával fellépett egy kőre, és a szüntelenül hömpölygő vizet bámulta.
Kiernan nem törődött vele, hanem besietett az egyszerűen berendezett kunyhóba. A kis
házikót minden évben újraépí¬tették, miután a folyó szintje megemelkedett, majd
visszahú¬zódott. Volt benne egy tűzhely, egy kanna kávé készítésé¬hez, és egy serpenyő a
kifogott halak megsütéséhez. Ezenkí¬vül egy összetákolt asztal négy székkel, meg egy ágy a
szo¬ba túlsó végében A berendezést egy polc egészítette ki ., me¬lyen kevés whisky, dohány
és néhány pohár helyezkedett el.
Ő és Anthony nem is olyan régen, a nyár végén voltak itt legutóbb, emlékezett vissza
Kiernan. A kellemes alkonyat¬ban a férfiak a politikai helyzetről vitatkoztak, de Anthony
otthagyta őket, hogy megtanítsa őt halat fogni.
Kellemes időtöltés volt. Nem nagyon izgalmas, de unalo¬műző.
Kiernan a polchoz húzott egy széket, hogy elérhesse a whiskyt. Hátha Jesse inni akar
egyet, ha bejön.
Amint felállt a székre, az ajtó kivágódott. Jesse állt ott. Alakját a szemébe húzott tollas
kalapjával és sötétkék gallé¬ros köpenyével bevonta a naplemente narancssárga fénye.
Az egyre sűrűsödő homályban a folyó őrült iramban ro¬hant a zúgóin keresztül, és a lány
erősebben érezte a férfin elhatalmasodó féktelenséget, vadságot, és a benne dúló vi¬hart.
Kiernan megdermedt, és a kezét a szoknyájához dörzsöl¬te, amint Jesse-t nézte, és érezte a
benne feléledő szenve¬délyt, forróságot és vágyat. Szája kiszáradt, szíve hangosan kalapált.
Vére oly vadul és sebesen száguldott ereiben, mint ahogy a folyó hömpölygött a sziklák
fölött.
Most már tudta, hogy Jesse nem whiskyt akar.Őt akarja.

6. fejezet
Jesse hirtelen becsapta az ajtót maga mögött, és hosszú lép¬tekkel Kiernan felé indult.
Megállt a szék előtt. A lány szót¬lanul tekintett a férfi kobaltkék szemébe.
Várta, hogy Jesse megszólal, kiönti előtte a szívét, remél¬te, hogy megoszthatják
gondolataikat, és csillapíthatja a férfi lelkében dúló haragot.
De Jesse nem szólt, csak felé nyújtotta a karját, és átölel¬te. Kiernan nem tudott ellenállni
a férfi forró és szenvedé¬lyes ölelésének, karjai önkéntelenül köré fonódtak. Jesse egy hosszú
pillanatig a lány mellén nyugtatta fejét. Kiernan remélte, hogy valóban sikerült enyhítenie
Jesse fájdalmát.
Jesse lelke azonban szüntelenül tombolt. Nem tudott meg¬nyugodni. Karjai Kiernan
derekára csúsztak, és leemelte ót a székről. A lány lassan siklott végig Jesse testén. Újra
elöntötte az előző ölelés minden melegsége.
Érezte a férfi testében izzó feszültséget.. Érezte izmos mellkasának erejét, combjának
feszülését. Erezte hozzási¬muló csípőjét, az ágyékában előtörő vágyat.
Jesse szája mohón érintette meg ajkát, csókjai ostromol¬ták, feltartóztathatatlanul
borították el Kiernant. Mintha csak ez az egyetlen alkalom lenne, hogy együtt legyenek. Nem
várta meg, hogy a lány ajkai megnyíljanak előtte; nyel¬ve behatolt fogai közé, és birtokba
vette szája édes barlang¬ját.
Ölelésének hevessége, tüze csodálatos érzéssel töltötte el, mely mélyen áthatotta egész
testét, és válaszát követelte.
Jesse hirtelen elengedte, és csak nézte őt a lemenő nap su¬garainak árnyékában. Kiernan
nem mozdult. Hosszú-hosszú pillanatokig nézték egymást, a felgyülemlett heves érzelem
hatására szinte vibrált körülöttük a levegő. A lányban feléb¬redt az eddig bűnösnek vélt és
elfojtott vágy és sóvárgás.
Hányszor képzelte már el ezt, amikor Jesse megölelte!Lehunyta a szemét, karjait a férfi
nyaka köré fonta. Jesse csókjára egy eddig ismeretlen szomjúság és vágy remegtette meg
ajkait.Hamar megtanulta, mit kell tennie azokkal az ajkakkal.
Feltört benne a veleszületett ösztönös érzékiség, ahogy ott álltak a halászkunyhóban a késő
délutáni mapfényben, mely bíborba öltöztette az ég alját.
Ajkaik újra meg újra találkoztak. Csókjaik perzselő forró¬sága szétáradt testükben,
felszabadította lelkük eddig lelán¬colt érzelmeit.
Kiernan eddig rendezett gondolatai összekuszálódtak. Jesse ajka lesiklott az övéről,
megérintette fülcimpáját és ar¬cát, majd végigcsúszott karcsú nyakán, és csókokkal
hal¬mozta el.
A férfi ujjai finoman letolták Kiernan kendőjét, mely a padlóra hullott. Ajkai újra
visszatértek, és végigperzselték nyakának és feltárult vállának meztelen bőrét.
Kiernannel megpördült a világ. Alig állt a lábán, szinte a testében érezte a férfi minden
érintését. Megremegett, és mézédes melegség öntötte el egész bensőjét. Gondolatait és
figyelmét megbabonázták a rátörő csodálatos érzések, Így alig vette észre, hogy Jesse sorra
kigombolja hátán a ruhá¬ját, mely lassan lecsúszott egészen a derekáig. Ujjai megla¬zították
ingének megkötőit. Szája megérintette a finom se¬lyem alatt feszülő kebleket, és a nedves
melegségtől az ing Kiernan megkeményedett mellbimbójára tapadt. Csodálatos érzés kerítette
hatalmába, mintha villám futott volna végig a selyem alatt. Mint amikor az első meleg
napsugarak beha¬tolnak a fagyos földbe és átmelegítik azt, úgy áradt szét a szerelem
forrósága Kiernan egész testében - le a köldökéig, a combjai közötti titkos helyekig.
 - Ó, Jesse! - suttogta nevét vágyakozóan.
A férfi a karjaiba vette, és az ágyhoz vitte. Kiernan nem tiltakozott.Nem érdekelte a
gyapjútakarót beborító por és az átható hideg. Nem fázott. Mint minden fiatal lány, az első
éjszakát ő is csodálatos környezetben, halvány gyertyafénynél kép¬zelte el. De ez most nem
számított.Semmi sem számított.Nem számított, hogy nem esküdtek egymásnak örök hűsé¬get
Isten színe előtt. Jesse-szel volt, és hitt benne. Hitt ben¬ne, hiszen úgy kívánta.
Jesse letette őt az ágy mellé, és letörölte a port. Köpenyét kifordítva az ágyra terítette, majd
ismét a lányhoz forduít. Kiernan észrevette, hogy ó is remeg.
A férfi gyengéden félretolta a lány vállára omló hajfürtje¬it, és végigsimított a nyakán.
Majd arcával a vállára borult, és újra magához ölelte. Újra megízlelték egymás csókjait, és azt
az édes, rejtélyes, borzongató érzést, melyre annyira vágytak.
Jesse sorra végiggombolta a többi gombot, Kiernan ruhá¬ja kibomlott, és lecsúszott a
bokájára. Ott állt előtte finom ingében, alsószoknyájában és selyemnadrágjában.
Jesse tapasztalt szerető, vélte a lány, hiszen könnyen bol¬dogult ruhájával.
Kiernan alsószoknyája meglazult, és a lábaihoz omlott. Jesse kibújtatta a selyemingből,
mely lágyan simította végig meztelen bőrét. Ujjai végül a fűzőt is kioldották, miközben
ajkával szüntelenül csókolta és izgatta Kiernan testét.
Válla és melle teljes meztelenségében feltárulkozott.
Jesse egy pillanatra eltávolodott tőle, hogy gyönyörköd¬hessen a lányban. Szemében
tükröződött Kiernan vággyal és félénkséggel teli tekintete, a benne lobogó tűz. Nem tudta,
hogy elrejtse vagy feltárja őket a férfi előtt. Még át sem érezte teljesen a Jesse szeméből áradó
izzást, s már újra a karjaiban volt.
A férfi forró suttogással érintette meg a bórét, és vallotta be,,hogy gyönyörű. A költészet
szavai voltak ezek...
Es a vad áhítozás szavai.

Jesse újra felkapta Kiernant, és határozottan, de mégis gyengéden ráfektette köpenyének

szaténbélésére. Mellé fe¬küdt, és simogató ujjaival és forró nyelvével bejárta duzza¬dó
keblének lankáit. Felfedezte selymes bőrének minden részletét, a hirtelen átforrósodó és
csúcsosodó mellbimbókat és a hajlatokat.
Kiernan sohasem hitte volna, hogy Jesse csókjainak hatá¬sára ilyen mélyen
megborzonghat egész bensője. Csak egyet tudott: vágyott a férfira. Teste nekifeszült a férfi
tenyerének, amint az kioldotta selyemnadrágjának megköt,~jét. Arca a halászkunyhó
félhomályában alig láthatóan elpirult. De Jesse így is észrevette, és öblös, rekedt hangján
felnevetett. Ajkaik újra egyesültek, és a férfi suttogása eloszlatta minden zavarát.
Jesse már olyan régóta vágyott Kiernanre. Várt és várt. Tudta, hogy egyszer majd
egymásra találnak.
A lány selyemnadrágja és cipője már az ágy mellet he¬vert. Jesse lehúzta a harisnyáját is,
de olyan érzékien, hogy Kiernan el sem tudta képzelni, hogy egy ruhadarab Így is le¬kerülhet
a testéről. Jesse ujjai begyével olyan lágyan simí¬tott végig combján, mintha tollal cirógatná,
és közben köze-lített az izzás központja felé.
A férfi széles vállát bronzzá varázsolta a kunyhóban ural¬kodó halvány fény. Teste izmos
volt és szikár, hasa lapos és csf~óje keskeny...
Ágyékának rejtett fészkében szenvedély tüze égett.
Kiernan csak néhány pillanatig tudott gyönyörködni a férfi testében, mert az fölé
magasodott, és átfogta a csípőjét. A lánynak elakadt a lélegzete, ahogy érezte magán kemény
férfiasságát. Jesse~arcán különös mosoly bujkált, de mégis komolynak hatott. Kiernan érezte,
hogy a férfi megremeg, és tudta, hogy bármennyire is kívánja, egyetlen szavába ke¬rülne, és
Jesse megállna.
 A nap egyre mélyebbre ereszkedett. Vörös fény árasztotta el a kunyhó belsejét, amely
eltüntetett minden árnyékot. Jesse alakját vörösre festette a bíbor csillogás, és amikor a lány
magasba emelte a karját, az is bíborrá változott.
Mintha vérben úsznának.
Kiernan megborzongott, és félelem fogta el. Nem Jesse¬től félt. Szerette volna, ha örökre
így maradnak.
- Jesse! - suttogta.
- Ez nincs rendjén így! Nem kellett volna idehoznom.
Nem kellett volna lerohannom téged, nem lett volna szabad megérintenem. Apád most
jogosan szegezhetné rám a pus¬káját, ha itt találna bennünket.
Kiernan szeméből eltűnt a vörös fény varázsa. Már nem borzongott. Testében és lelkében
tűz lángolt. Szerette volna megérinteni a férfit, ujjaival végigsiklani izmos vállán, fe¬szes
hasán. Szerette volna csillapítani vágy okozta éhségét, betölteni a benne tátongó űrt.
Megérintette a férfi arcát, és kimondta azt az igazságot, amelyről nem hitte, hogy valaha is
lesz ereje bevallani.
- Szeretlek, Jesse.
Érezte a férfi forró leheletét, és újra a karjaiban feküdt. Érezte csókjának hevét, és a tűz
ismét fellángolt benne.
Vágytól éhesen kezdte ízlelgetni, simogatni a férfit, vé¬gigcsókolta vállát, nyakát, és
lágyan elkalandozott izmos mellkasának domborulatain.
Jesse Kiernan fölé emelkedett. Térdével gyengéden szét¬nyitotta combjait, majd egész
testével a lányhoz simult. Uj¬jai érzékien simogatták, egyre szenvedélyesebben, egyre
merészebben járták be testének minden részét, majd a lány érzékelte, hogy azon a helyen
érinti meg, ahol a legerőseb¬ben érezte a fokozódó izzást.
Felnyögött, és egész testével nekifeszült Jesse kezének. Egyre mélyebben, egyre
izgatóbban érezte a férfi simogatá¬sát.
Fájdalmas gyönyörűségben remegett. Jesse olyan erőket mozdított meg benne, melyeknek
hatására testében elszaba¬dult minden. Megvonaglott, lábai megfeszültek. Forgott vele a
világ, és Jesse minden mozdulatára egyre heveseb¬ben, egyre lángolóbban égett benne a tűz.
A férfi lejjebb csúszott és csókokkal halmozta el Kiernan combjának tövét. A lány érzete,
hogy tiltakoznia kellene. mint ahogy azt is, hogy arca ismét elpirul. Próbálta kimon¬dani
Jesse nevét, ajkai azonban nem engedelmeskedtek.
Nem tudott ellenállni. Hatalmas vágya még többet köve¬telt.
Jesse még előbbre tört. Forró és nedves ajkaival megérin¬tette, megcsókolta a lány
szűziességének legrejtettebb zu¬gait. A természet egyetlen csodája sem képes arra, hogy
ilyen határtalan érzéssel töltse el az embert.
Kiernan egész testében zihált, próbált felemelkedni, de Jesse ujjai körbefonták az ujjait.

Az önkívület egyre erősebben tört rá. Úgy érezte, hogy ennél többet már nem bír elviselni.
Ereje elszállt; szédült, reszketett. Tudta, hogy már nem lehet messze az annyira
áhított végső beteljesüléstől, a csiklandozó borzongásba bur¬kolt fájdalmas remegéstől.
Kiernan ajka megrándult. Torkából kiáltás tört fel. Ott volt a megálmodott gyönyör
csúcsán. Lábai elgyengültek, kezével Jesse vállába markolt.
Majd minden eltűnt. Eltűnt a feltárult gyönyör érzése, mégis teljesnek érzett mindent.
Jesse szorosan ölelte, és csókjaival borította be Kiernant. Csípőjével a lány combjai közé
feszült, és behatolt. Egyre mélyebbre és mélyebbre. Mintha kettévágták volna Kier¬nant. Két
félnek érezte magát, amit megoszt egy másik test. Nem tudott mit tenni, noha érezte, hogy
ellenállnia kellene.
 A férfi érintése, csókjai, lassú, előretörő mozgása azon¬ban újra felizzították benne az
édes, elsöprő eksztázist.
Jesse teste lassan végighullámzott, újra meg újra. Kiernan felnyögött. Aztán a lassú,
fájdalmasan lassú mozgás tovább folytatódott...
A lány megemelte és megfeszítette csípőjét. Vágyott a mélyebb érintésre, vágyta a benső
izzást, a lelkéig hatoló, elemésztő, kéjes borzongást. A férfi csókokat lehelt a melle¬ire, és
hirtelen nagyon szorosan megölelte. Kiernan tudta, hogy lesse már nem várhat tovább.
Combjai megfeszültek, izmaiban feldúsult a vér. Mozdulataiban egyre keményebben és
gyorsabban, mégis gyengéden hatolt mélyebbre. Testük lüktető ütemben szárnyalt. Kiernan
számára megszűnt a vi¬lág. A víz morajlása összefolyt a külvilág minden neszével.
Csodálatos, felfokozott érzések kerítették hatalmukba. A tűz egyre hevesebben lángolt a
testében lesse minden mozdula¬tára. Úgy érezte, felemészti, megsemmisíti a gyönyör.
Elszállt belőle minden erő. Ezúttal tényleg úgy érezte, hogy nincs tovább. Megszűnt
létezni. Fénysugarak pásztáz
ták és törték át szemhéját. Ezer csillag fénye villant fel előt¬te. Szinte elvakították a
szikrázó sugarak. Majd hirtelen minden kihunyt, megszűntek a fények. Megszűnt a káprá¬zat,
elborult a világ. Mozdulni sem tudott. Puha melegség áradt szét testében és végtagjaiban. Még
végigfutott rajta egy-egy kéjes borzongás,• míg végleg át nem adta magát a teljes
elernyedésnek.
Jesse ott volt mellette. Még egyszer fölé magasodott, iz¬mai megfeszültek, és újra birtokba
vette őt, mélyen, nagyon mélyen.
Kiernan nem hitte, hogy az előző érzéseket még fokozni lehet, de most újra kigyúltak
benne a fények, újabb gyönyör áradt szét bensőjében.
A férfi teste megpihent rajta egy pillanatra, majd átkarol¬ta, és megfordult vele. Kiernan
arcát Jesse mellkasára haj¬totta, és lehunyta a szemét. Soha nem merült még ki ilyen
kellemesen.
Soha nem ismert még ilyen gyönyörű érzést.
Jesse hallgatott. A lány haját simogatta. Ő sem szólt egy szót sem; nem tudta, mit
mondjon. Csodálatos volt átélni az együtt töltött perceket, de beszélni róluk nem tudott. A
le¬hűlő esti levegő és a besötétedett kunyhó hideg valósága megrohanták gondolatait. Úgy
érezte, hogy nem lett volna szabad ezt megtennie. Ha bárki is megtudja, mi történt kö¬zöttük
- különösen az apja -, kitör a botrány, és ki tudja, mi vár majd rá.
Anthonyt még meg sem csókolta úgy igazán, gondolta. Anthonynek eszébe sem jut, hogy
így együtt töltsenek egy éjszakát.
Érezte, hogy ez így nem helyes. Ha hozzámegy Anthony¬hoz, talán évek is eltelnek úgy,
hogy nem ismerik meg annyira, olyan bensőségesen egymást, mint ahogyan most Jesse-t
megismerte. Amit tett, abban nincs semmi bűn. Szereti Jesse-t, és ezt meg is mondta neki.
Nem Jesse hajszolta bele ebbe az együttlétbe, ó is ugyanúgy kívánta.
Kiernant kirázta a hideg. - Fázol? - kérdezte Jesse.
- Nagyon - suttogta a lány.
A férfi magához húzta, és homlokon csókolta. Majd gyen¬géden átfordult rajta, meztelenül
a tűzhöz sétált, és letérdelt az alig pislákoló lángok mellé.
- Alig ég - dünnyögte.
Perceken belül már lobogott a tűz. Kiernan Jesse katona¬köpenyén ült az ágyon. Nem
tudta, hogy szégyellje-e magát a történtek miatt, és szabad-e továbbra is meztelenül
mutat¬koznia Jesse előtt.
Amikor a férfi visszament az ágyhoz, Kiernan kissé za¬vartan pillantott rá. Jesse
elmosolyodott. Fekete hajfürtjei kócosan omlottak a homlokába. Fiatalabbnak látszott, mint
néhány órával ezelőtt. Mosolyában volt valami gonoszság is a jókedv és gyengédség mellett.
- Láttam, hogy az italért nyúltál, amikor bejöttünk. Kérsz most valamit inni?
 - Igen. Vagyis nem. Nem kérek semmit! Nem iszom whiskyt. Hölgyek nem... - Kiernan
hangja elcsuklott.
Ráné¬zett a férfira. - Ó, Jesse, a tisztességes hölgyek nem tesznek olyat, amit én itt veled
tettem! Vagy igen?
Jesse levett a polcról egy poharat, megtörölte a szélét, és whiskyt töltött bele. Belekortyolt,
majd leült a lány mellé, és magához húzta. Arcának bőre Kiernan homlokához
si¬mult, miközben beszélt.
- Csak a legnagyszerűbb hölgyek képesek ilyen mélyen és teljes szívből szeretni.
A férfi odanyújtotta neki a whiskyt. Kiernan belekortyolt, aztán köhögni és fuldokolni
kezdett. Jesse gyengéden meg¬paskolta a hátát, és elmosolyodott.
- Ne! Kérlek, ne nevess ki!
- Kiernan, én soha nem nevetnélek ki. Ha tudnád, mennyire hálás vagyok neked ezért a
gyönyörű napért! Éle¬tem legcsodálatosabb napja ez.
Jesse őszintén beszélt. Kiernan nem tudott a szemébe néz¬ni. Tekintete a kezükre siklott.
Jesse-é jóval nagyobb volt, `és barnább is. Tenyerén látszottak az állandó lovaglás durva
nyomai, de ujjai hosszú, igazi orvos ujjak voltak. Ezek az uj¬jak simogatták. Ezek a barna
ujjak.
- Azt hiszem, ez a nap meghatározza az életünket.
- Én már tulajdonképpen egy másik férfi jegyese vagyok - mondta halkan Kiernan.
- Ó, tényleg. A szegény Anthony - szólt Jesse szárazon.
A lánynak nem tetszett a férfi hangsúlya. Jesse felállt, és a nadrágjáért nyúlt. Felvette, és a
tűzhöz ment. Megpiszkál¬ta a parazsat, hogy nagyobb legyen a láng. A fellobbanó tűz fénye
táncolt a férfi mellkasán. Kiernan gyönyörködött Jesse-ben, ahogy a vörös és narancssárga
színek játszottak a bórén. Szép volt, ahogy ott állt előtte. Ez a férfi az, aki a karjában tartotta,
szorosan ölelte, akitől annyi szeretetet ka¬pott. Kiernannek nem volt sok tapasztalata, mégis
érezte, hogy Jesse személye valami egészen különleges. Tudta, hogy nem egy egyszerű férfit
szeret, és hogy varázsát senki sem pótolhatja.
- Nincs rá okod, hogy így beszélj Anthonyről - szólt hal¬kan a lány, és összehúzta magán a
köpenyt.
- Nem, hát persze, hogy nincs okom rá - mondta gúnyo¬san Jesse.
- Jesse, téged már hónapok óta nem láttalak, és akkor egyszer csak...
- És egyszer csak újra feltűnök az életedben - szakította félbe nyugodt hangon a férfi.
- Igen, megjelensz egy délután - kezdte Kiernan, de nem tudta befejezni. Jesse az ágyhoz
lépett, letérdelt, és megfog¬ta a kezét.
- Igen, azért jöttem, hogy elraboljalak, hogy magammal ragadjalak, mint a szél. Es te
engedted - mondta halkan Jesse, és megsimogatta a lány haját.
Kiernan elmosolyodott.
- Igen, engedtem neked. - Letolta a válláról a köpenyt, gyengéden beletúrt a férfi fekete
hajfürtjeibe, és hátrasimí¬totta. Nem akart Anthonyról beszélni Nem akarta megtörni a
kettejük között remegő varázst.
Nem kívánt semmit és senkit, csak Jesse-t és az együttlé¬tet.
Anthony most már a múlté. Féktelensége, makacssága és szívéből néha előtörő vadsága
ellenére Jesse megkülönböz¬
tetett figyelmet érdemlő férfi. Nem kétséges, hogy feleségül venné ót. De mindez csupán a
jövő. Anthony és az apja a je¬len, akiket ki kell engesztelni és meg kell győzni. Tudta, hogy
apjával nehezen fog boldogulni, mert rossz szemmel fogja nézni, hogy közel került egy
férfihoz, míg egy másik¬nak már szinte a menyasszonya. De minden megoldható, csupán
érzék kell hozzá.
Most viszont semmi mást nem akart, ami megmérgezheti ennek a csodálatos
szeretkezésnek az emlékét.
 - Mi a baj, Jesse? Miért vagy szomorú?
- Nem volt hozzá jogom, hogy veled legyek. Igazán nem!
- Mi mondatja ezt veled? Mi nincs rendben?
Jesse felült a lány mellé, és magához ölelte.
- Rendben van egyáltalán valami? - dünnyögte.
- John Brownt elfogták. Mindennek vége!
- Nincs vége. Hát nem érted? Sohasem lesz vége, és sem¬mi sem lesz már olyan, mint
azelőtt.
- Nem értem, miről beszélsz.
- Persze, hiszen alig láttál valamit az egészből. - Jesse felállt, és a tűzhöz lépett. A lángokat
bámulta. - Kiernan, nyugaton rettenetes dolgokat láttam. Az indiánok fehér em¬bereket öltek,
ugyanolyan kegyetlenül, mint ahogyan azt a fehérek tették velük. Mert a fehér ember igenis
kegyetlenül bánt az indiánokkal. Itt is éppen ilyen szörnyű dolgokat lát¬tam. Az embereket
nem csak egyszerűen lelőtték, hanem megalázták, megkínozták. Rémes dolgokat követtek el.
A lány értette is, meg nem is, amit Jesse mondott. Átérez¬te a szörnyűségeket, de azok
nem kavarták fel úgy, mint a férfit.
- Jesse, John Brown rátámadt ezekre az emberekre. Le¬lőtte a polgármestert, az egyik
legkedvesebb, legnemesebb embert, akit valaha ismertem. Az emberek erre válaszoltak.
- Nagyon rossz módja ez a válaszadásnak. Mindenkin megtorolni egyesek bűnét.
- Jesse, megrémítesz. Nem értelek.
- Ettől tartok én is. Sosem fogsz megérteni.
- Akkor mondd el, mire gondolsz! - csattant fel Kiernan.
A férfi megrázta a fejét.
-Magam sem vagyok tisztában aban a gondolataimmal, Kier¬nan.
A lány hirtelen megértett valamit Jesse vívódásából. Fel¬ugrott az ágyról, és a férfira
meredt.
- John Brown egy megszállott, és Lincoln is az! Ha meg¬nyeri a választásokat, odalesz az
ország egysége. Két részre fog szakadni!
- Nem tudhatod te azt, Kiernan.
- De igenis tudom. Az érdekek és a gazdasági különbsé¬gek miatt. Nekik nem felel meg a
mi életünk, és nekünk nem tetszik az övék.
- Egy országot nem lehet így kettészakítani!
Kiernan sosem hitte, hogy valaki gondolatai ennyire meg¬rémíthetik. Úgy érezte, minden
az övé. 0vé Jésse. Szeretke¬zett vele. Soha nem lett volna szabad megtennie, de ő soha nem is
volt mindennapi ember, éppúgy, ahogy Jesse sem. A legcsodálatosabb dolog volt a világon.
Orömökkel teli szép jövő várt rá Jesse oldalán.
Most azonban minden veszni látszott. Mint az apró ho¬mokszemek az ember ujjai közül,
úgy pergett szét és hullott darabokra a szép jövő képe.
- Jesse, te virginiai vagy!
- Nem választhatjátok szét ezt az országot, Kiernan! Nem tehettek ilyet! - mondta
keményen Jesse.
Kiernan ellökte magától a férfit. Szeme könnyekkel teltek meg, alig látott valamit. Gyorsan
felkapkodta szétszórt ru¬háit. A fűzővel nem boldogult, de Jesse-tól nem volt hajlan¬dó
segítséget elfogadni.
A férfi hirtelen mögé lépett.
- Ne nyúlj hozzám! - kiáltott rá a lány.
- Már késő - morogta Jesse, hangjából szórakozottság tükröződött.
- Eressz el! - Kiernan megpróbálta magát kiszabadítani, de a férfi erősen fogta a fűző
szalagjait. - Maradj nyugton!
 Kiernannek nem volt más választása, mint hogy hagyja, hogy Jesse megkösse a fűzőt.
Amikor befejezte, a lány gyorsan ellépett, és összeszedte a többi ruháját is. Érezte
magán a férfi tekintetét, de nem akart a szemébe nézni. Vé¬gül mégis találkozott a
pillantásuk.
- Megyek, Jesse.
- Majd ha én is elkészültem.
- Visszasétálok magam.
- Nem, majd én visszaviszlek.
- Jesse...
- Velem jöttél. Vissza is viszlek.
Jesse felvette az ingét a földről, de közben nem tévesztet¬te szem elől a lányt. Kiernan alig
bírt a szemébe nézni, mé¬gis erőt vett magán, hogy tudassa a férfival haragját.
Hogy vonhatja kétségbe Jesse a déli államok jogait? Hogy mondhat ellent az ó apjának, a
saját öccsének, az egész éle¬tének?
Nem számít. Nem számíthat, próbálta meggyőzni magát Kiernan.
Valójában, azonban nem tudott szabadulni ezektől a gon¬dolatoktól. Ugy érezte, mintha
túlerővel szemben harcolna. Az emberek azt beszélik, hogy háború lesz.
Ha háború lesz, Jesse vajon melyik oldalra áll majd?
A férfi betűrte az ingét, leült, és felhúzta a csizmáját. Majd hamis mosollyal az arcán a
fejébe csapta a kalapját, és a köpenyéért nyúlt.
A köpenyért, melyen az előbb még együtt feküdtek.
Kiernan sarkon fordult, és az ajtó felé sietett. Jesse elkap¬ta a karját, és visszarántotta.
- Úgy emlékszem, azt mondtad, hogy szeretsz.
- Nem tudok szeretni egy árulót.
- Nem vagyok áruló.
- De a rossz oldalon állsz.
- Nincs rossz vagy jó oldal!
- Akkor esküdj meg! Esküdj meg, hogy a jó oldalra állsz...
- Melyik a jó oldal, Kiernan? Megmondanád?
A lány hallgatott, és Jesse-t nézte. Legszívesebben sírva fakadt volna, és a karjaiba vetette
volna magát. Szerette vol¬na elfelejteni ezt az egészet, és leheveredni vele a kandalló
elé. Nézni, hogyan játszik a lángok fénye meztelen bőrükön, és szeretkezni, ahogyan az
előbb tették.
Szeretni akarta Jesse-t, és a választottjának tekinteni. Azt a férfit, aki a neki oly kedves
életet, a virginiai életet éli.
Szeretett volna vele lenni, bármi történjék is.
- Az én oldalam a j6 oldal - jelentette ki ridegen Kier¬nan. Várta, hogy a férfi majd
egyetért vele, és megígéri, hogy többé sosem válnak el.
De Jesse egy szót sem szólt. Kobaltkék tekintete lándzsa¬ként fúródott a lány szemébe.
Kiernan elfordult, arcán könnyek csordultak végig. Jesse újra elkapta, és szembefor¬dította
magával.
- Kiernan, légy a feleségem! A feleségem leszel! Annak kell lenned!
- Semminek nem kell lennem, Jesse Cameron!
- Vissza tudnál menni ezek után Anthony Millerhez?
- Anthonyvel legalább egyek a gondolataink!
Jesse nem tudta, mit mondjon mérgében. Még egyszer magához húzta a lányt. Kiernan
megpróbált szabadulni, de a férfi megfogta az állát, és megcsókolta. Szenvedélyesen
csó¬kolta, míg Kiernan nem viszonozta. Azután felemelte a fe¬jét.
- Ne tedd tönkre az életünket ilyen ostobaság miatt! - fa¬kadt ki.
 A lány kirohant a házból. Jesse utánasietett, és elkapta a derekát, mielőtt még messzebb
szaladhatott volna. Egy pil¬lanat sem telt bele, már Jesse előtt ült a lovon.
- Most hová viszel?
- Haza.
A férfi lazára fogta a kantárszárat, engedte, hogy lova hadd vágtasson egészen Harpers
Ferryig.
Megálltak Lacey háza előtt. Kiernan magától csúszott le a nyeregből. Még mindig nagyon
dühös volt. - Kiernan!
A lány megállt és megfordult. Jesse-nek döntenie kellett a jövőt illetően. Döntenie, hogy
Virginia oldalára áll-e majd.A férfi leugrott a nyeregből, és a lány felé indult.
Arcán különös, kéjes kifejezés bujkált.- Mit akarsz? - Kiernan meghátrált; félt, nehogy újra
hozzáérjen.
Jesse mégis magához ölelte, bármennyire is tiltakozott a lány.

- Mit akarsz, te...?! - ismételte Kiernan. A férfi mély, rekedt, halk hangon szólalt meg:
- Már mondtam neked, hogy ne menj hozzá, ha nem tud így csókolni, mint én. Most azt
mondom, hogy vele sosem lesz olyan, mint ma velem. Soha, Kiernan!
A lány kitépte magát az ölelésből, és Jesse felé ütött. Aférfi elkapta lendülő kezét, és
gyengéden megveregette.- Kiernan...
- Menj a pokolba, Jesse! - Kiernan elrántotta a kezét, és a ház felé sietett.
- Kiernan! Nem tudok változtatni az elveimen! A lány nem fordult meg, csak
visszakiáltott: - Én sem!
Érezte a hirtelen támadt csend feszültségét. Jesse szótlan maradt.
Kiernan hallotta, ahogy elvágtat, és megfordult, hogy utá¬naszóljon.
- Jesse! - suttogta fájdalmasan.
De már késő volt. A férfi eltűnt a sötétségben.
Kiernan ott állt zavarodottan. Feltámadt a szél, és hirtelen hideg lett. Nagyon hideg. Semmi
sem pótolhatta Jesse melegét.
7. fejezet
Kiernan nem látta viszont Jesse-t azon az éjszakán, és Dani¬el sem tért vissza. Hallotta,
hogy rabszolgazendülés van Pleasant Valleyben, és hogy Jesse és Daniel odalovagoltak Lee-
vel és Stuarttal.
A várost még mindig nyugtalanság töltötte el. Az embe¬rek attól tartottak, hogy a környék
rabszolgái fellázadnak - még akkor is, ha már nem csatlakozhatnak John Brown ügyéhez.
Kiernan tudta, hogy neki is aggódni kellene, de sokkal in¬kább el volt foglalva saját
vívódásaival.
Az egész estét azzal töltötte, hogy megpróbálta megnyug¬tatni a lelkét. Igyekezett
élvezettel fogyasztani a vacsorát, melyet Lacey a Cameron fivérek számára készített, arra az
esetre, ha időben visszatérnének.
De valójában Kiernan alig bírt ott ülni Laceyvel. Az ud¬varias viselkedés most nagyon
nehezére esett. Kavargó gon¬dolatai egy pillanatra sem nyugodtak, és az első adandó
al¬kalommal kimerültségre hivatkozva felsietett a hálószobájá¬ba.
Kapkodva elkezdte mosni az arcát, mely nem tudta eldön¬teni, hogy piros rózsákat
teremjen-e szégyenében, vagy sá¬padt jégvirágokat bánatában és kétségbeesésében.
Végiggon¬dolta a történtek minden apró részletét, és megdöbbent. hogy lehetett olyan
szemérmetlen. Majd emlékeztette magát arra, hogy Jesse volt vele, az a férfi, akit szeretett.
Végül, bármennyire is szidta magát, egy mélyről jövő édes remegés hullámzott végig
testén, és tudta, hogy egy dologban biztos lehet.
Újra vele akar lenni.
 Ugyanakkor dühöngött is mérgében, mert nyilvánvaló volt, hogy Jesse a valóság egy másik
talaján él. Eszébe ju¬tott, hogy ő már mondta neki, hogy szereti, de a férfitól ha¬sonló
vallomást még nem hallott.
Jesse csak azt mondta, hogy feleségül veszi. Nem! Azt mondta, hogy neki hozzá kell
mennie! A kötelességérzete késztette rá, gondolta elkeseredve Kiernan. Talán több ra¬gadt
me benne a neveltetéséből, mint amennyit be mert vallani. ~ soha nem menne hozzá, ha Jesse
véleménye sze¬rint a történtek miatt lenne ez szükséges. Csak akkor mon¬dana igent, ha
bebizonyítaná, hogy szereti.
Őt és Virginiát is. ,
Eltöprengett, vajon helyes-e oly erősen ragaszkodni a né¬zeteihez. Nem kellene annyit
törődnie a napi politikával, mint ahogy azt ő teszi. Nem igazán bájos és nőies vonás,
fi¬gyelmeztette apja éppen elégszer. De b és Anthony ugyano¬lyan elveket vallottak.
Bármiről fejtette is ki a véleményét, a fiú mindig buzgón egyetértett vele.
Nem mehet hozzá Anthonyhoz - ezt talán mindig is érez¬te. Addig nem, amíg Jesse része
az életének.
Melegség árasztotta el bensőjét, amitől egy idegen, újsze¬rű remegés fogta el. Mi lenne
ha... következménye lenne a mai napnak? Ugyan ártatlan volt - a mai népig -, de nem naiv.
Talán már ebben a pillanatban Jesse gyermekét hordja a szíve alatt.
Meglepődött, hogy a gondolat nem rémítette meg. Még csak nem is szégyenkezett miatta.
Izgalom fogta el, és elön¬tötte a vágy, hogy világra hozhassa Jesse gyermekét.
Mert szerette Jesse-t, tiszta szívből.
Egy közös gyermek talán könnyebben betölthetné azt az tirt, melyet eltérő nézeteik
teremtettek köztük - bármennyire széles is ez a szakadék.
Szorosan magához ölelte a párnáját. Odasétált az ablak¬hoz, és abban reménykedett, hogy
Jesse újra megjelenik, de csak az est hűvös levegőjét érezte maga körül. Becsukta az ablakot,
és hátralépett. Visszafeküdt az ágyába, és párnáját ismét magához szorította. Végül elaludt.
Ahhoz képest, hogy milyen zűrzavarban ért véget a napja, édes álmok kísérték éjszakáját.

Kiernan éppen hogy kinyitotta a szemét, amikor meghallotta Lacey izgatott kiabálását:
- Kiernan! Gyere le! Vendégeink érkeztek!
Felpattant, keze remegett. Biztosra vette, hogy Jesse jött vissza Daniellel. Eljöttek
reggelizni.
Gyorsan megmosakodott, és végigböngészte a magával hozott ruháit. Egy bó szoknyájú,
földig éró, halványzöld ruha mellett döntött, melyhez zöld bársonykabátka tartozott. Az ujja
könyök fólött elegánsan bővülb volt, míg a kabát szorosan simult karcsú alakjára. Egy ideig
küszködött a fű-zőjével, mivel Lacey nem volt ott, hogy segítsen, és ideges¬ségében csak
ügyetlenkedett. Hogyan üdvözölje? Vajon másképpen fog viselkedni?
Igen. Találkozásuk már soha nem lesz a régi.
Végre felöltözött. Felkapta a keféjét, hogy hajából ele¬gáns frizurát csináljon, de
ráeszmélt, hogy nincs ideje, és ujjai is reszketnek. Hátrafésülte, és befonta a tarkójánál.
Aranyszőke haja csillogott a nap szikrázó fényében. Belené¬zett a tükörbe, és ajkába harapott,
hogy élénk színűvé vará¬zsolja. Arca már kipirult. Smaragdzöld szeme kihívóan ra¬gyogott.
Mérges Jesse-re, emlékeztette magát, és mérgesnek is kell maradnia.
Egy utolsót simított a haján, és elindult le a lépcsőn. Min¬den tehetségét összeszedve
lassan és méltóságteljesen lép¬delt.
Szíve vadul kalapált. Jesse újra itt van!
De nem Jesse jött vissza. Lélegzete elakadt, amint leért a társalgóba.
- Kiernan!
 Anthony volt az, aki a nevén szólította. Kiernan apja, Thomas, Anthony, apja és maga
Anthony volt az, aki ma reggel visszatért. Edesapja - akit mélységesen szeretett - ót
nézte érzelemmel telt, jámbor, szürke szemével, és ráncos,markáns arcán boldog, büszke
mosoly ragyogott. A lány rögtön érezte, hogy apja tudott a Harpers Ferryben történ¬
tekről, és bizonyára betegre aggódta magát miatta.
- Papa! - suttogta.
Bár Jesse-t várta, azért apját kitörő örömmel fogadta. Oda akart szaladni hozzá, hogy
átölelje, de Anthony elé lépett, így apja helyett az ő karjaiba zuhant.
- Kiernan! 0, drága Kiernan! De örülök, hogy épségben vagy!
Kiernan felnézett a mahagónibarna szemébe. Anthony Miller jóképű fiatalember volt.
Nemes arcát aranyszóke, göndör hajfürtök keretezték. A szemében égő tűz és az ar¬cán
uralkodó nyugtalanság elárulta, hogy valóban aggódott a lányért. Kiernan elhúzódhatott volna
tőle, de túl nagy bűn¬tudatot érzett, mintsemhogy ezt megtette volna. Nem akart hozzábújni,
de megsérteni sem.
Kezét a fiú karjára tette, és kedvesen megsimogatta az ar¬cát, hogy megnyugtassa.
- Jól vagyok, Anthony. Nem esett bántódásom.
Még csak most ébredt rá, hogy a fiú milyen mély érzel¬mekkel viseltetik iránta, most,
amikor éppen arra készült, hogy megbántsa.
- 0, Istenem! Már megint kopogtatnak! - dünnyögte La¬cey, és az ajtóhoz sietett. Anthony
még mindig a karjaiban tartotta Kiernant. Szorosan magához ölelte, álla megpihent a lány
fején. Kiernan érezte, hogy a fiú egész testében remeg, amint a haját simogatta. A
leggyengédebb ragaszkodás meg-nyilvánulása volt ez.
Csak ekkor hallotta meg Jesse hangját.
- Bocsássanak meg! Látom, zavarunk.
Kiernan hirtelen kibújt Anthony öleléséből, a fiú szemébe nézett, majd Jesse-hez és
Danielhez fordult. Jesse éppen a lány apját üdvözölte, de sértődöttséget és féltékenységet
su¬gárzó tekintetét Kiernanre szegezte.
Az ördög vigye el! Igazán megérthetné, hogy nem tud ke¬gyetlenül bánni Anthonyval,
hiszen nem érdemli meg!
- Jesse fiam! Ti sohasem zavartok! - mondta a lány apja, amint kezet fogott vele, és
barátságosan megveregette a vál¬lát. -Még nem volt alkalmam, hogy üdvözöljem a
lányo¬mat; Tudod, milyen az ember, ha fiatal és szerelmes. De benneteket mindig szívesen
látlak.
Köszönjük! - felelte Jesse udvariasan, és hirtelen elmo¬solyodott. - Valóban, milyen
elragadó az ifjú szerelmespár!
Kirnan legszívesebben nekiesett volna, amint Jesse az apjával társalgott, és még mindig őt
nézte.
Lacey kis borospoharakkal megrakott ezüsttálcával jelent meg újra a társalgóban.
- Saját készítésű szederbor, uraim! És hölgyem! - mo¬solyg)tt kedvesen Kiernanre. -
Koccintsunk arra, hogy min¬dann`ian épségben vagyunk, és összegyűltünk az én szerény
hajlékomban!
-ÉJljen, éljen - lelkendezett Daniel, és els6ként nyúlt a pohárért.
Kiernan nem tudta pontosan, hogyan és mikor, de azon vette észre magát, hogy
eltávolodott Anthonytól. Odabújt édesapjához, és érezte, hogy szívét melegség önti el a
vi¬szontlátás örömétől.
Aztán egyszer csak veszélyes közelségben találta magát Jesseszel. A férfi lehajtotta a fejét,
és odasúgta neki:
- Ugye még nem mondtad meg neki, hogy nem mész hoz¬zá feleségül?
Kia,rnan felszegte a fejét, és ugyanolyan szenvtelen arcot vágok, mint Jesse.
- Ugyan, Cameron kapitány! Még én magam sem dőntöt¬tem ,
 - Pedig már ideje lenne!
-Törődjön a maga dolgával, kapitány! Kettőnk között sem o1yan rózsás a helyzet.
- Legjobb lenne, ha megkérném a kezedet apádtól! Talán fel kellene tárnunk a lelkünket
előtte... és mást is, amit mi már feltártunk egymás előtt. - Jesse mulatott szóváltásukon,
de szeméből elszántság tükröződött.
- Úgysem mernéd megtenni!
- Kiernan, tudod, hogy tőlem minden kitelik!
- De akkor sem fogod elmondani, remélem. Rám való te¬kintettel.
A férfi nagyot sóhajtott, és Kiernan szemébe nézett, aki tudta, hogy megfelelő hangnemet
ütött meg. Jesse bármire képes lenne, de az ő kérésének nem tud ellenállni.
Kiernannek egyelőre nem volt oka az aggodalomra.
Miért is lenne? Talán félnie kellene tőle? De hiszen sze¬relmes belé! Ugyanakkor gyűlöli
is. Gyűlöli, amiért így viselkedett.
Lacey hamarosan mindenkit leültetett. John Mackay, Thomas Donahue, Andrew és
Anthony Miller mind hallani akarták a legapróbb részletekig, hogy mi történt, amfg
oda¬voltak.
- Mindannyian kétségbe voltunk esve, amikor a hegyekbe is eljutott az események híre -
mondta John Mackay. - Ré¬misztő volt. A hírek persze megbízhatatlanok voltak. Egyik
pillanatban arról szóltak, hogy az egész város fegyvert fo¬gott, a másikban pedig, hogy csak
egy kis csetepaté történt. Lányom, soha többé nem hagylak magadra. Soha - rázta a fejét az
öreg.
- Nem lett semmi bajom, papa.
- Hála Cameron kapitánynak - motyogta Lacey az orra alatt. Kiernan megdermedt. Lacey
felnézett, és ráeszmélt, hogy az érdeklődés középpontjába került. - Ö, bocsánat! - mondta
sajnálkozva.
- Miről beszélsz, asszony? - kérdezte John Mackay. Fel¬állt, Laceyhez fordult, aki
majdnem sírva fakadt, majd a lá¬nyához szólt: - Az Isten szerelmére, mi történt? - Nem
vár¬ta meg Kiernan válaszát, hanem Jesse-re meredt. - Drága barátom, elhunyt apád emlékére
kérlek, felelj, mi történt?
Jesse vállat vont, és Kiernanre nézett, átadva neki a vála¬szadás jogát.
- Ne aggódj, papa! Igazán semmiség volt. Azok a gazfic¬kók betörtek a házba, ugyanis
úgy vélték, jó üzletet kötnek, ha túszul ejtenek.
- Uramisten! - kiáltott fel szörnyülködve Anthony.
- De nem történt semmi! - erősködött a lány. - Jesse éppen erre járt, ők meg elszaladtak.
Tényleg semmiség volt az egész.
- Méghogy semmiség! Remélem, azóta megháláltad a ka¬pitány szolgálatait!
- John! - szólt halkan Jesse. Tekintetét ismét Kiernanre szegezte, akinek nem túlságosan
tetszett a férfi szeméből áradó gúny. - Biztosíthatom, hogy Kiernan hálája mindent felülmúlt.
A pokolba Jesse-szel! Kiernan arca vörös volt a dühtől, és elhatározta, hogy kihívásra
kihívással válaszol. Elbűvölően mosolygott apjára.
- Igenis, papa, illendóen megköszöntem! Végül is Jesse olyan... olyan úriemberként
viselkedett.
- Az ember nem győzi dicsérni a lánya bátorságát, ráter¬mettségét és... szenvedélyességét,
uram!
Ó, bárcsak a fejéhez vághatna valamit, kívánta Kiernan.
Ekkor Anthony hirtelen felállt, és Jesse-hez fordult.
- Kapitány úr, az adósa vagyok. Örökké hálás leszek ma¬gának! - Hangja reszketett a
megindultságtól.
Jesse mélyen a fiú szemébe nézett, és Kiernan azt hitte, hogy azonnal dührohamban fog
kitörni. De Jesse nem tette.
 Méghogy az adósom! - gondolta Jesse. Anthony, te sze¬gény bolond, semmivel sem
tartozol nekem. Én vettem el tóled valamit. A legértékesebbet. És most mindketten a
sze¬szélyeinek hódolunk.
Jesse kényelmesen hátradőlt, kortyolt egyet a borából, majd közömbösen válaszolt:
- Kiernan és én régi barátok vagyunk, Anthony. Szeren¬cséje volt, hogy éppen akkor erre
jártam. - Előrébb ült, és újra a lány szemébe nézett. - Ki tudja, talán Brownnak még
szerencséje is lett volna, ha sikerül Kiernant túszul ejtenie. - Mosolygott, de szavai mérgezett
nyilak voltak. - Akkor lehet, hogy nem lett volna szükség rá, hogy megrohamoz¬zuk a
fűtnházat. Kiernan adott volna neki egy kis politikai fejmosást, és az öreg máris szaladt volna,
hogy megadja ma¬gát!
John Mackay harsány nevetésben tört ki, Anthony pedig Zavartan nézett. Kiernan szeme
villámokat szórt Jesse-re, I,acey pedig gyorsan újratöltötte a poharakat.
A lány apja lecsendesedett.
- Jesse Cameron, valóban hálával tartozunk neked. Itt most minden jól végződött, de ti,
fiatalok nem emlékezhet¬tek a Tidewater környéki Nat Turner lázadásra harmincegy¬ben.
Otven embert öltek meg akkor. Az ágyukból ráncigál¬ták ki őket, és meggyilkolták mindet.
Nőket és gyerekeket is. Hálát adhatunk az istennek, hogy itt nem történt semmi hasonló.
Mindnyájan hallgattak. Kiernan Jesse-re pillantott, aki őt figyelte komoly tekintettel.
Mindenért hálás vagyok, Jesse! Nagyon szeretlek!
De a lánynak nem volt módja, hogy gondolatait közölhes¬se vele. Nem is akarta...A férfi
távol tartotta magát tőle, és mindentől, amivel azt bizonyftotta volna, hogy szereti.
A beszélgetés alatt Jesse egy pillanatra sem vette le a sze¬mét Kiernanről. Meghívták
ebédre, de nem fogadta el. Kezében a kalapjá¬val meghajolt, mindannyiuknak további jó
szórakozást kí¬vánt.
Kiernan nem tudott mit tenni, csak nézte, ahogy távozik. Valaki megérintette a vállát.
Anthony volt. Karjait a lány köré fonta.
- Nyugodj meg, Kiernan! Most már biztonságban vagy! - Suttogta. - Amióta meghallottuk
a hírt, éjjel-nappal érted imádkoztam. Ha módom lett volna rá, az életemet is felál¬doztam
volna a tiedért.Nem mehetek hozzád feleségül, Anthony, gondolta Kier¬nan. A szavak a
szívéból szóltak, s már a nyelve hegyén voltak.
De most nem tudná megmondani neki. Mosolyt eróltetett magára, s bár rossz kedve volt,
visszatért a többiekhez Ant¬honyval.Daniel Cameron ott maradt. Elmondta, hogy tegnap
éj¬szaka, amikor Pleasant Valleyben jártak, lázadásnak semmi jelét nem tapasztalták.

- Csak álmos farmerek és szolgák tartottak még mindig John Brown követőitől. - Akkor
hát, túlvagyunk rajta - állapította meg elégedet¬ten John Mackay.
- A tárgyalást és az akasztást kivéve - tette hozzá Daniel. A férfiak folytatták
beszélgetésüket, és Kiernan észrevet¬te, hogy Daniel figyeli őt.
Fáradtságra hivatkozva elnézést kért, és visszavonult szo¬bája magányába.
Reggel megtudta, hogy Jesse-t visszahívták Washington¬ba.
Kiernan nem látta viszont Jesse-t John Brown tárgyalásáig, mely október 27-én kezdődött.
Brownt az elfogatását követő napon a Harpers Ferrytől néhány mérföldre fekvő Charles
Townba vitték. Ő és még négy lázadó 25-én került vizsgálóbíró elé, és másnapra elké¬szült a
perirat. A vád: a Virginiai Köztársaság ellen elköve¬tett árulás, rabszolgákkal való
szövetkezés és gyilkosság. Minden vádlott ártatlannak vallotta magát, és külön tárgya¬lást
követeltek.
A tárgyalások sora Brownéval kezdődött.
John Mackay elhatározta, hogy részt vesz, csakúgy, mint Anthony és Andrew Miller,
valamint Thomas Donahue.
 Mindannyian egyetértettek abban, hogy ez nem Kiernan¬nek való élmény, és ő maga sem
volt biztos benne, hogy el akar menni.
Viszont tudta, hogy Jesse is ott lesz. Meg volt róla győ¬ződve, hogy a vád kérni fogja a
jelenlétét, ha szükség lenne rá tanúként.
Anthony nagyon kedvesen viselkedett. Szereti őt, ébredt rá a lány, de csak mint egy drága
és nélkülözhetetlen bará¬tot, akit soha nem tudna megbántani. Már csak egy napja maradt,
hogy beszéljen vele. Mindeddig sikerült halogatnia választását. Amikor pedig Anthony
rákérdezett, azzal a ki¬fogással állt elő, hogy még nem kapta meg mindazt az okta¬tást, amit
kfvánt.
- Kiernan - szólt egy este udvariasan a fiú -, mi sem le¬szünk fiatalabbak.
Persze, nem úgy értette, hogy mi, hanem úgy, hogy a lány. Valamilyen oknál fogva a
férfiak szabadon dönthetik el, mikor házasodnak. Anthony, mint mindig, finoman
em¬lékeztette arra, hogy már tizennyolc éves, azaz már néhány évvel idősebb, mint az ő
társadalmi osztályához tartozó lá¬nyok többsége férjhezmenéskor.
- Akkor talán máshol kellene keresgélned, Anthony!
- Később még beszélünk róla. Használd ki az időd, Kier¬nan. Tanulj, ha akarsz. Annál
okosabb kis feleségem lesz majd.
- Anthony, nem vagyok biztos...
- Nincs más lány, akit helyetted választhatnék!
- Anthony - mondta gyorsan Kiernan -, nem vagyok benne biztos, hogy szeretlek.
- De én szeretlek, és ez elegendő mindkettőnknek. Bár¬mit mondhatsz, Kiernan, nem tudsz
lebeszélni.
Azt is, hogy egy másik férfival szeretkeztem? - kérdezte magában.
Vagy azt, hogy azt a másik férfit szeretem? Hogy mindig is ót szerettem?
Tudta, hogy meg kell mondani az igazságot. Azt viszont nem tudta, hogyan tehetné meg
anélkül, hogy meg ne sebez¬né.
Amikor Charles Townban a tárgyalóterembe értek, már tudta, hogy sokkal
határozottabbnak kellett volna lennie. Éppen Anthony jobbján sétált be, amikor körülnézett a
te¬remben, és meglátta Jesse-t, aki már korábban megérkezett, és őket figyelte.
Meglepő, hogy milyen hamar észrevette, gondolta Kier¬nan, pedig a terem zsúfolt volt.
Az emberek zúgolódtak, de Parker bíró gyorsan csendet intett.
John Brownt, aki még mindig szenvedett sérüléseitől, egy fekvőalkalmatosságon hozták
be. Kiernan kíváncsian nézte,és összevetette azzal a képpel, amit a hallottak alapján alko¬tott
róla. Nem csalódott. Az öreg szeme valóban lángolt. Kiernan kínosan érezte magát a
szokatlan környezetben.
Miután a terem elcsendesedett, John Brown egyik védő¬ügyvédje máris érdekes
mentségeket hozott fel a számára. Felolvasott egy táviratot az ohiói A. H. Lewistól, aki azt
ál¬lította, hogy már több elmebeteg is volt Brown családjában. Erre hivatkozva kegyelmet
kért a vádlottnak.
Fondorlatos védelmi stratégia, vélte Kiernan, ami akár meg is menthetné a férfi életét.

John Brown viszont nem hagyta annyiban a dolgot. Büsz¬kén felült az ágyán, és hevesen
tiltakozott az ellen, hogy el¬mebajos lenne. Őt nem fogják intézetbe küldeni; nem akar¬ja,
hogy így mentsék meg az életét. Tudta, mit csinál, és hitte, hogy ez jogában áll.
Kiernan nézte őt, és megdöbbent, hogy könyörületet érez a férfi iránt. Megrémítette az
öreg, de mégis sajnálta. ~t nem tudta csodálni, de meggyőzódését igen.
A tárgyalás során hazaárulásának a bizonyítékait újra meg újra felolvasták, és a lány egyre
inkább úgy vélte, hogy Brown komolyan Isten szolgájának tekinti magát, és bár vé¬rontást
csinált, megbánta, hogy vérnek kellett folynia.
 A tárgyalóteremben óriási zűrzavar uralkodott, amikor Kiernan elhagyta a bíróságot.
Szeretett volna találkozni Jesse-vel.
Ez hamarabb megtörtént, mint ahogy várta. Amikor kilé¬pett a teremből Anthonyval,
éppen belé botlottak. A férfi hátralépett, és üdvözlésképpen megemelte a kalapját.
- Kiernan! Anthony! Orülök, hogy találkoztunk! - Hang¬ja egyfajta éllel csengett, és
szemében is gúny tükröződött, ahogy a lányra nézett.
Anthony kezet fogott vele, és lelkesen üdvözölte, majd odajött Kiernan apja, Andrew
Miller és Thomas Donahue is, és a férfiak hamar társalogni kezdtek. Mielótt Kiernan
észbekapott volna, már meg is hívták Jesse-t vacsorára.
Nos, ő látni akarta, de nem akkor, amikor a fél világ je¬len van, és az egyetlen beszédtéma
a tárgyalás.
Visszatartotta lélegzetét, és várta, hogy Jesse visszautasít¬ja a meghívást.
Nem tette.
- Köszönöm, élvezném a társaságukat - mondta, majd Kiernanhez fordult. - És különösen
egy ilyen finom hölgy jelenlétét.
Két óra múlva találkoztak annak a hotelnek az éttermé¬ben, ahol megszálltak.
Akármennyire is áhítozott rá, hogy kettesben legyen Jesse-szel, Kiernannek illendőségből a
töb¬biekkel kellett maradnia. Igyekezett bekapcsolódni a társal¬gásba, és megpróbált higgadt
maradni, nehogy apja gyanút 'fogjon. De az első adandó alkalommal kimentette magát, és a
szobájába menekült. Az alatt a rövid idő alatt, ami a va¬csoráig rendelkezésére állt, rendelt
egy fürdőt, és illatosftott samponnal hajat mosott. Haragos lendülettel szárftotta
törül¬kózőjével aranyszőke fürtjeit. Elegáns, barackvirág színű ruhát vett fel, és leviharzott az
étterembe. Azt remélte, hogy ősszefut Jesse-szel, még mielőtt a többiek lejönnének.
A hely valóságos őrültek háza volt, tele a tárgyalásra mindenfelől érkezett emberekkel.
Kiernan kíváncsian nézett körül, de nem látta Jesse-t. Az étterem szmokingos főpincé¬re
mélyen meghajolva közölte vele, hogy Cameron kapitány már foglaltatott asztalt a társaságuk
részére.
Odaért az ajtóhoz, és megpillarltotta Jesse-t, amint éppen italát kortyolgatta. Jóképű és
vonzó volt sötét díszegyenru¬hájában. A lány szíve hirtelen elszorult, ahogy figyelte.
A férfi megérezte, hogy valaki nézi, és megfordult. Te¬kintetük találkozott, és Kiernan egy
pillanatig legyőzhetetlen vágyat érzett, hogy a karjaiba repüljön.
- Ah, szóval itt vagytok! Kedves tőled, Jesse, hogy lefog¬laltattad ezt a csendes asztalt.
Kiernan nem mozdult. Szíve újra normális ütemben vert. Anthony állt mögötte, és kezét
gyengéden a vállára tette. Jesse továbbra sem vette le a szemét a lányról, úgy szólt
Anthonyhoz:
- Úgy véltem, tömeg lesz, ezért foglaltattam asztalt.
Végül megérkezett Kiernan apja, Andrew és Thomas is. A lányt apja és Anthony közé
ültették, szemben Jesse-szel.
- Nos, Jesse - szólalt meg John Mackay, amint kihajto¬gatta és ölébe helyezte szalvétáját. -
Mi a véleményed a tár¬gyalás alakulásáról? Az elmezavart igazoló okirat alapján Brown akár
felmentést is kaphatott volna. Úgy bizony! Ha valaha is láttam őrültet, hát ő az!
- Uram, ez egy megszállott. Hogy órült-e, abban egyálta¬lán nem vagyok biztos.
- Ugyan! - mondta Andrew Miller ingerlékenyen. - őrült és veszélyes. Egy bolond. Azt
hiszi, Isten akaratát tel¬jesíti! A Bibliában az Ur azt mondja: „Szolgák, engedelmes¬kedjetek
uraitoknak!". Hát nem így van, Cameron kapitány?
Kiernan Jesse-re meredt, és abban reménykedett, hogy a férfi az elvártaknak megfelelően
fog társalogni.
Jesse vállat vont.
- Mr. Miller, attól tartok, nem igazán vagyok jártas a Bibliában.
 - Hogy érti ezt,, uram? - kérdezte szinte felháborodva Andrew Miller. - Úgy gondolja,
hogy Brown nem fog lóg¬ni, vagy hogy megérdemli?
- Ó, igen! Lógni fog. Rá is szolgált.
Andrew lecsillapodott. Thomas nagyon nyugtalannak tűnt. Andrew barátja volt, és
szilárdan hirdette az államjo¬gokat, de ő maga nem fogadta el a rabszolgatartás intézmé¬nyét.
Jesse előrehajolt.
- Uraim, egy hölgy is jelen van az asztalunknál. Javas¬lom, hagyjunk fel a politikai vitával
az étkezés idejére.
- Kiernan? Miért, Jesse, hiszen úgy ismered a lányomat, mint bárki más itt!
Kiernan megsértődött apja kijelentése miatt. Jesse rámo¬solygott.
- Talán jobban is - jegyezte meg kedélyesen.
- Akkor tudod, hogy a legkevésbé sem zavarja, ha politi¬káról van szó.
- Ejha - dünnyögte bájosan a lány -, és ezt a társaságot kell elviselnem! - Oldalba bökte
apját, aki meglepetten kiál¬tott fel, és fenyegetően ráncolta össze szemöldökét, de
Kiernan továbbra is nyájasan mosolygott. - Tégy kedvemre, apám! Ne folytassuk ezt a
témát egy ideig.
Ezután a társalgás új mederbe terelődött; színdarabok, s birtokaik, a hadsereggel közösen
tett hegyi kirándulások ke¬rültek szóba. A pincérek ízletes ételeket szolgáltak fe, de Kiernan
alig nyúlt hozzá. Egyre nyugtalanabb lett, mire ki¬hozták a kávét. A vacsorának hamarosan
vége, s talán akkor alkalma nyílik rá, hogy beszéljen Jesse-szel.
De nem így történt. A férfi alig ivott a kávéjából, felállt, és közölte, hogy találkozója van
egy bajtársával, aki meg¬hívta egy italra. Mindenkinek jó éjt kívánt, Kiernan előtt pe¬dig
udvariasan meghajolt.
A tárgyalás még két és fél napig tartott. Kiernan végigülte az egészet. Figyelte John
Brownt, és figyelte a tanúkat. Ami történt, borzasztó volt - John Brown gyilkosságot követett
el. Több száz vasvillával érkezett, és felfegyverezte a rab¬szolgákat. Ha a felkelés elfajult
volna, emberek százait gyil¬kolták volna le hidegvérrel.
Mégis, volt valami abban az emberben. Nem lehet gyor¬san elfelejteni.
Október 31-én tartották a záró tárgyalást. Délután fél ket¬tőkor az esküdtszék visszavonult
döntéshozatalra. Negyve¬nöt percnyi tanácskozás után megszületett az ítélet. John Brownt
mindhárom vádpontban bűnösnek találták. Az öreg „Ossawatomie" Brown lógni fog.
Kiernan arra számított, hogy a tömeg fenyegetéseket és megjegyzéseket fog bekiabálni,
mint ahogy azt az ítélethoza¬tal elótt oly sokszor megtette.
De csend volt. Síri csend.
Brown csupán megigazította ágyának matracát, és elterült rajta.
Kiernan a terem túlsó végébe pillantott. Jesse eddig Brownt figyelte, de megérezte, hogy a
lány nézi, és felé te¬kintett. A férfi szomorúnak látszott - nem is, inkább feszült¬nek, szinte
dühösnek. Mintha megérintené a pillantásával, vélte Kiernan. De mindenütt emberek álltak
körülöttük. Má¬sodperceken belül szem elől tévesztették egymást a tömeg¬ben.
- - Vége van, lányom. Menjünk! - szólította apja, és ka¬ronfogva vezette ki a
tárgyalóteremből.
Most, hogy az ügy lezárult, Kiernan tudta, hogy Jesse visszatér Washingtonba. De még
egyszer utoljára beszélnie kell vele négyszemközt.
Nem tudta, mikor látja viszont.
A férfi bizonyára csatlakozik hozzájuk vacsorára, mint ahogy minden este tette, de kibírni
azokat az étkezéseket a többiek jelenlétében merő kín volt. Ha tehette volna, ki¬hagyta volna
ezeket az alkalmakat. Nem számított, milyen udvarias volt Jesse, milyen gondosan válogatta
meg a szava¬it, politikai meggyőződését nem kendőzte. Megjegyzései olykor már-már
hitszegóek voltak ahhoz képest, hogy ó is született Tidewater Virginia-i volt.
 Amikor éppen nem keltett feszültséget az asztalnál, őt és Anthonyt nézte; ajkát gúnyosan
félrebiggyesztette, szemé¬ben fájdalom és keserűség tükröződött.
Ezen az utolsó estén Kiernan nagy gonddal választotta ki a ruháját a vacsorához. Mélykék
bársonyruhát vett fel. Az ujjakat és a rövid kabátkát prém díszítette, mely védte őt az éjszaka
hidege ellen. Haját egyszerűen kötötte hátra, és né¬hány vöröses árnyalatú aranyfürtöt
kihúzott a kontyából, hogy keretezze arcát. Hátralépett hotelszobájának tükre előtt, és
végigmérte teljes alakját.
Anthonynak igaza volt. Tényleg öregszik. Szeme nagyon idősnek tűnt. Mégsem volt
elégedetlen a látvánnyal. A ruha gyönyörű volt, kebléből és vállából jócskán szabadon
ha¬gyott, anélkül, hogy túl merésznek hatott volna. A szín tö¬kéletesen illett hozzá, és a ruha
is alkalomhoz illő volt egy olyan estére, melyet apja és barátai társaságában fog eltölte¬ni.
Tökéletes volt arra is, hogy emlékeztesse rá Jesse-t, hogy S felnőtt nó - az, akivel
szeretkezett.
Elhatározta, hogy ma este nem törődik a vacsorával. Al¬kalmat keres rá, hogy közölje
Jesse-szel, kettesben szeretne lenni vele.
Lesietett az étterembe. Kétségbeesve tapasztalta, hogy apja és Andrew már helyet
foglaltak. Thomas Donahue köz¬vetlenül utána jött be. Kellemes, idősödő arcára mosoly ült,
és egy pillanatra megállt, hogy bókokkal üdvözölje a lányt. Kiernan visszamosolygott rá.
Thomas igazán kedves volt.
Amikor Anthony is megérkezett, futó csókot nyomott Kiernan arcára, és kihúzott neki egy
széket.
- Kíváncsi vagyok, vajon hol időzik Jesse - jegyezte meg John Mackay.
- Sok katonai parancsnokság van a közelben - mondta Anthony, tudtán kívül sértve meg
riválisát. - Talán feltar¬tóztatták valahol.
Egy pincér lépett az asztalhoz; ezüsttálcán hozta az üzene¬tet. John elolvasta, és
összegyűrte a papírt.
- A fiú késik. Azt írja, lássunk hozzá a vacsorához. Ó is itt lesz, amint tud.
Kiernan felpattant székéről. Izgatott volt, már nem bírta tovább. Látnia kell Jesse-t!
Minden szem rászegeződött.
- Olyan hűvös van itt - mondta kényesen apjának. - Ha megbocsátanak, uraim...
Anthony is felállt.
- Ha kendőre van szükséged, Kiernan, boldogan lehozom neked.
- Ó, köszönöm, Anthony, de nem vagyok benne biztos, hogy a szobámban hagytam azt a
stólát, amire szükségem van. Lehet, hogy a kanapén felejtettem a hallban. Maradj, kérlekl -
Felvette legelbűvölőbb mosolyát, majd hozzátette: - Ne zavartassák magukat, uraim! Csak
beszélgessenek to¬vább! Néhány percen belül itt leszek.
Apja kék szemében gyanakvás tükrözódött, de a lány nem törődött vele. Gyorsan távozott
az étteremből.
Tudta, hogy lennie kell nála egy kendőnek, amikor visszatér, így felrohant a szobájába, és
felkapta a stóláját, mely az ágya szélén hevert, pontosan ott, ahol hagyta. Lesi¬etett a
fólépcsőn, ki a tágas verandára.
Csend volt odakint. Mindenki bent tartózkodott. Az este hideg volt és gyönyörű. Kinézett a
sötét utcára. Jesse egy másik hotelban szállt meg. Észak felól kell érkeznie.
Vajon eljön?

Átpillantott az utca túlsó oldalára, az istállók irányába, majd leviharzott a lépcsőn, és

átsietett az úton.
Meglepetésére észrevette Jesse-t, amint az istálló felőli ol¬dalon közeledik. A sötétben
nem tudhatta volna, ki tart felé, ha nem ismerné olyan jól a járását.
- Jesse! - suttogta, és a férfi rögtön észrevette. Akaratla¬nul odaszaladt hozzá.
 A karjaiba vetette magát, ajkát mohón az övéhez nyomta, s majdnem lángra lobbantotta a
csók édes hevessége, melyet cserébe kapott. Jesse nyelve bebarangolta száját, szenvedé¬lye
elvette a lélegzetét és az eszét. Ahogy magához szorítot¬ta a férfi, érezte, hogy szívük egy
ütemben szárnyal. Érezte az este hidegét és a közöttük vibráló forróságot. Jesse lassan
elengedte, és a szemébe nézett. Kiernan elpirult, és lesütötte a szemét.
- Hol van szegény Anthony?
- A... az étteremben.
- Megmondtad neki, hogy nem mész hozzá? - Megpróbáltam.
- Megpróbáltad?
- Nagyon kitartó.
- Csak mondd meg neki, hogy hozzám jössz feleségül. Kiernan a férfi tekintetét fürkészte,
s ujjai gallérgombjai¬val játszadoztak.
- Nem megyek hozzád, Jesse. Addig nem, amfg nem lá¬tod helyesen a dolgokat.
- Ahogyan te? - A férfi felhúzta egyik szemöldökét. Le¬hajolt, és egy csókot lehelt a lány
szája szélére, majd nyel¬vét lassan, lágyan végighúzta Kiernan alsó ajkán, fogai közé vette,
majd gyengéden megcsókolta. A lány hozzásimult, és élvezte melegét, érintésének
érzékiségét. - Mert az a helyes, ahogyan te látod?

- Igen - suttogta a lány. - Ó, Jesse...

Jesse hirtelen eltolta magától.
- Hogy is van ez, Kiernan? Flörtölsz, ingerled és gyötröd szegény Anthonyt, amíg úgy nem
gondolkodom, mint te? Kiernan mérgesen hunyorított.
- Honnan veszed, hogy gyötröm? Uramatyám, ő jobb ember, mint te, legalábbis úgy tűnik!
A férfi hirtelen olyan erővel ragadta meg, hogy alig ka¬pott levegőt.
- Hogy érted ezt, Kiernan? Jobb férfi, amikor csókol, vagy megérint? Úgy döntöttél, hogy
Anthonyn is kipróbálod legfőbb hatalmadat?
- Eressz el, te erőszakos jenki! - fakadt ki a lány. - Hogy merészelsz ilyet feltételezni?!
Anthony túlontúl nemes...
- Anthony egy túlontúl lassú észjárású bolond, Kiernan - jelentette ki nyersen Jesse. - Még
nem szeretkezett veled el¬dugott helyeken. Hagyja, hogy szeszélyeid szerint ugrál¬tasd, és
semmit nem kér cserébe, csak egy lehengerlő mo¬solyt. Nos, én nem vagyok Anthony!
Szeretlek, de megvan¬nak a saját elveim, és nem tudok a kedvedért változtatni azon, mit látok
helyesnek és mit nem. Ebbe senki nem szól¬hat bele, még te sem! Értesz engem?
Kiernan megértette, hogy Jesse azért utasítja el őt az élet¬vitelével együtt, mert lát valamit
a jövőben.
Fájdalmában megpróbálta kitépni magát a férfi karjaiból.
- Soha többé ne érints meg, Jesse Cameron!
- Megérinteni, Mackay kisasszony? Javíts ki, ha téved¬nék, de az előbb nem te vetetted
magad a karjaimba?
- Hogy lehetsz ilyen tapintatlan, hogy így értelmezed a történteket?
- Hát nem vagyok olyan, mint az a mézesmázos Ant¬honyd, az biztos!
Még egyszer magához húzta, olyan közel, hogy a lány érezte forró leheletét, testének
izgalmát, mely belé hatolt... felizzította és felkavarta.
- Szeretlek, Kiernan! Minket egymásnak teremtettek. Én vagyok számodra az igazi férfi, az
egyetlen, aki ismerhet és szerethet! De nem engedem, hogy uralkodj rajtam! Megér¬tetted?
Mindent megadnék neked, amit csak tudok, de van¬nak dolgok, amiket nem adhatok. Ha kész
vagy elfogadni úgy, ahogy vagyok, hitemmel együtt, akkor gyere el hoz¬zám. - Jesse
elmosolyodott. Mosolya keserű volt, dühödt ésgúnyo; mely mindkettőjüknek szólt. - Ha
szerencsés vagy, várni fgok.
 - Ó!- kiáltott fel Kiernan, de a férfi túl erősen fogta ah¬hoz, hcgy kárt tehessen benne. - Te
elfajzott! - maiom.
Jessi újra megcsókolta, erősen, szenvedélyesen és sokat sejtetően. Olyan hosszan és olyan
hevesen csókolta, hogy Kierna úgy érezte, mintha magáévá tette volna. Addig csó¬kolta, míg
már nem kapott levegőt, lábai el nem gyengül¬tek, és el nem öntötte a vágy forró tüze. Aztán
Jesse elen¬gedte.
- Viszlát, kislány, ne gyötörj tovább!
A férfi megérintette kalapja karimáját, és elsétált Kiernan mellett A lány döbbenten nézett
utána.Egy pillanatig úgy érezte, mintha Jesse arcul csapta vol¬na, de az az ütés nem az arcát -
a szívét érte.Büszkeségét azonban nem tudta leküzdeni. Lehagyta a férfit, és háttal neki
hűvösen azt mondta:
- Kérlek, mondd meg apámnak, hogy ma este visszavo¬nulok, mert rosszul érzem magam.
Jess elkapta a karját, és visszahúzta. Szeme ragyogott, mosolya gyengéd volt.
- Mm. Soha nem hinné el, hogy megbetegedtél. Te egy¬szerűek nem vagy az a nyápic
fajta, Kiernan.
- Rendben! - vágta rá a lány. - Vacsorázni fogunk! - Jesse lőtt lépdelt, egy pillanatig
habozott, majd hátrafor¬dult. -Ne várj rám, Jesse! Hajthatatlan vagyok!
Átment előtte az úton, és elsőként lépett be az ajtón. Va¬csora közben a társalgás
gördülékenyen és udvariasan folyt. Az asztalnál bárki azt mondta volna, hogy ez egy
kellemes,
barátok között eltöltött este volt.
Hamar véget ért. Jesse felállt, a férfiaknak jó éjszakát kí¬vánt, és közölte velük, hogy még
aznap éjjel visszamegy Washitgtonba.
Aztán Kiernanhez lépett. Kezét ajkához emelte, s közben a szemébe nézett.
- Jó éjt, Kiernan! - mondta lágyan. - Csodálatos este volt.

- Valóban, kapitány - felelte méltóságteljesen a lány. El¬húzta a kezét, de tekintetét nem

vette le a férfiról. - Vi¬szontlátásra, kapitány!
Jesse bólintott, szemébe húzta a kalapját, és hosszú lép¬tekkel kisétált az étteremből.
Kiernan percekkel később hallotta lovának dobogását, amint távozik a városból.
És az ő életéből.

8. fejezet

Jesse tudta, hogy Kiernan nem fogja megnézni az akasztást. Nem is engednék meg neki, de
ha lehetősége lenne rá, ak¬kor sem menne el. Ott nem fog vele találkozni.
Nem is szabad találkoznia vele. Mindketten megmondták, mit akarnak. Jesse nem tudott
engedni. Ha találkozna vele, magánk akarná, megpróbálná meggyőzni, hogy felejtse el
Anthonyt, menjen hozzá feleségül, és hitveseként álljon az oldalán És fogadja el azt, amit a
jövőre nézve választ.
Már megkérte a kezét, de arra nem kényszeríthette, hogy igent mondjon. Ezerszer kívánta,
bárcsak elrabolhatná, és ráerőltethetné az akaratát, de az sem lett volna megoldás. Anthorry
becsületbeli kötelességének érezné, hogy kihívja valamilyen párbajra, de ő igazán nem akarja
bántani a fiata¬lemberi.
Kienan nem szerelmes Anthonyba. Jesse tudta, hogy a lány szve érte ég, hiszen bevallotta
neki.
Soha nem akarta megérinteni, de amikor meglátta Kier¬nant abban a folyóparti kis
halászkunyhóban, ahogy a szé¬ken álli, és szeme ót fürkészte, úgy érezte, hogy mindig is
magához akarta ölelni.
 Talát már azelótt is szerelmes volt belé. De amikor a kunyhója áradó vörösen izzó fényben
megpillantotta arany¬szőke lajának csillogását, smaragdzöld szemének ragyogá¬sát,
megérintette selymes bórét, és magába szívta illatát, tudta, rogy soha többé nem fog
szabadulni e kép emlékétől. Tagadhatta volna, hogy a lány őt is bűvkörébe vonta, mint
Anthonyt, de nem tette. Kiernan az ő napjait is kisértette, mint ahogy Anthonyét, és tündér-
boszorkány volt álmaiban.
Nincs joga a lányhoz, mert lelkiismerete közéjük állna.
De önzően azt gondolta, hogy ha Kiernan egyszer már meg¬ismerte karjainak ölelését,
akkor nem tud többé elszakadni tőle, és jobban fog ragaszkodni hozzá, mint bármelyik
esz¬ményéhez vagy hitvallásához.
Tévedett.
Mégis visszajött Charles Townba. Éppen Washingtonban állomásoztak, és rengeteg
eltávozási ideje volt, ahogy köze¬ledett John Brown akasztásának napja. Így elhatározta,
hogy kilovagol, és megnézi. Végül is jelen volt az öreg John Brown által kirobbantott drámai
események kezdetén, miért ne lenne ott a végén is.
1859. december 2-át írtak. Hideg volt, de sütött a nap. A tárgyalást követően számos
óvintézkedést tettek Charles Townban. Többen attól féltek, hogy John Brown hívei a
vá¬roson kívül szökést készítenek elő, ezért közhírré tették, hogy azt a látogatót, aki
megkísérli átlépni a város határát,
letartóztatják. A kivégzés helyszínének közvetlen közelében csak a katonaság
tartózkodhatott. Ezek az óvintézkedések azonban nem tartották távol a polgári lakosságot
Charles Town utcáitól, sem pedig attól, hogy a lehető legközelebb¬ről kísérjék
figyelemmel az eseményeket. Az emberek töme¬gesen csődültek ki az utcákra, hogy
megnézzék, amint az öreg John Brown kivonul az akasztófához.
Jesse egyedül lovagolt be a városba, hatósági engedélyé¬nek segítségével. Nem szállt le
Pegazusról, hogy távol tartsa magát a lármás gyülekezettől. Az emberek többségén egy¬fajta
ünnepélyes, mégis komor hangulat uralkodott. John Brown gyilkosságot és hazaárulást
követett el, de a bíróság elótt becsületesen viselkedett. Jesse-nek volt egy olyan érzé¬se, hogy
John Brownt mártírként fogják tisztelni Északon. Még Wise kormányzó is azt mondta róla,
hogy ,ő a legbát¬rabb férfi, akit valaha is láttam".
- Cameron!

, Jesse meglepődött, hogy nevét hallotta, és amikor hátra¬fordult, Anthony Millert

pillantotta meg. Miller a saját helyi nemzetőregységével volt, de különvált tőlük, hogy Jesse
mellett lovagolhasson. Arcán széles mosoly ült, amint kéz¬fogásra nyújtotta jobbját.
Eljöttünk megnézni az akasztást, he?Jesse megszorította Anthony kezét, majd vállat vont.
- Úgy gondoltam, megnézem, mi lesz a vége.
- Pokoli jó mulatság - jelentette ki a fiatalember. Jesse erre nem tudott mit válaszolni, de
Anthony nem úgy nézett ki, mint aki választ vár. - Érdekes népség gyűlt itt össze, Ott van
például egyik nagyrabecsült szenátorunk. Az a férfi' pedig egy színész ott, a richmondi
Grayek társaságában. Már láttam egy darabban. Kitűnően játszik. Valami Boots¬nak hívják,
azt hiszem. Vagyis inkább Booth-nak, igen, John Booth-nak. Ha van rá lehetőséged,
mindenképpen nézd' meg. Valóban sok érdekes ember gyűlt itt össze.
- Eljött valaki a szomszédaink közül? - érdeklődött Jesse. Hallani akart Kiernan felől. Azt
tudta, hogy az akasztást úgysem nézné meg, de lehet, hogy a városban tartózkodik. Ezt nem
merte megkérdezni.
- John Mackayre gondolsz?Jesse Kiernanre gondolt.
- Igen - felelte.
Anthony vállat vont.
 - Ő nincs itt. - Hátratolta a kalapját. - Kiernan kitalálta, hogy magasabb szintű oktatásra
van szüksége. Mi szüksége van egy, ilyen lánynak magasabb szintű oktatásra, fogalmam
sincs. En csak meg akarok nősülni, és véget vetni ennek a huzavonának. Gondolom, ezt
úgysem érted meg. De ez a lány valahogy a fejébe vette, hogy Európába utazik egy idő¬re.
Van ott Londonban egy leányiskola, azt mondja. - An¬thony rosszallóan csóválta a fejét.
Megbántva érezte magát. - John elkísérte a hajóhoz. Elbúcsúzik tőle.
Jesse bólintott. Szíve a torkában dobogott, majd' kiugrott a helyéről. Kiernan tehát nem
maradt Anthony mellett. Mégsem teljesen bolond. Az óceán túlsó oldalára tartott, hogy más
szögből nézze a helyzetet.
- És mikor jön vissza?
- Egy év múlva, azt hiszem.
Egy év. Mennyi minden történhet még egy év alatt!
- Bocsáss meg! - szólt Anthony. - Ott áll a csapatom. Ha akarsz, velünk tarthatsz.Később
vacsora lesz apám házában.
-Köszönöm, de még ma este vissza kell mennem Washingtonba.
Az akasztás látványa után nem tudna szórakozni egy társasági összejövetelen. Akár
megérdemli az ember, akár nem, így távozni az árnyékvilágba nem kellemes.Persze Jesse meg
tudta érteni, miért éreznek így az emberek. Hiszen John Brown megtámadta őket.Azért jött
Harpers Ferrybe, hogy lázadást szítson. Nyugaton hidegvérrel gyilkolta le a rabszolgatartókat.
A férfiakat éjszaka kivonszolta ágyukból, és karddal vágta el a torkukat a szeretteik szeme
láttára. Kansasban és Missouriban szörnyű csaták zajlottak le. Az öreg Jhon Brown nem
ismert könyörületet. Megérdemli , hogy meghaljon.
Mégis olyan erősen hitt abban, hogy minden embernek joga van a szabadsághoz, hogy ezt
prédikálta.
- Ugye nem vagy közülük... - kezdte Anthony. - Ugye,nem tartozol azok közé, aki szerint
el kellene engedni' Brownt?
Jesse a fiúra meredt.
- Megszegte a törvényt. Gyilkosságot és hazaárulást kö¬vetett el. Nem, Anthony, nem
tartozom közéjük.
A fiú zavartan mosolygott. - Bocsáss meg! Nem akartam .arra célozni, hogy te is egy vérző
szívű abolicionista vagy. Az ördögbe is, hiszen ti magatok is tartotok rabszolgákat Cameron
Hallban!
Igen, tartanak, gondolta Jesse. Nem is keveset. Cameron Hall ültetvényeit még mindig
művelik, és ő ugyanúgy meg¬érti Dél gazdasági helyzetét, mint mások.
Bár Daniel, Christa és ő már felszabadították néhány rab¬szolgájukat. Jesse még évekkel
ezelőtt megbeszélte a dolgot apjával, és megegyeztek, hogy a család árveréseken nem vesz
több rabszolgát. Ha rabszolgájuk egy másik ültetvény¬ről választ párt magának, akkor ők
megvásárolják a felesé¬get, és akár a gyerekeket is. Bevezettek egy rendszert, mi¬szerint a
férfiak és a nők megkereshették a szabadságuk megváltásához szükséges pénzt, de remélték,
hogy azután is náluk maradnak, mint fizetett munkások. Jesse tudta, hogy ez megalkuvás. Ő
maga is megalkuvó. Washington és Jefferson is elkövette ezt a hibát. Amikor Jefferson
megfogalmazta a Függetlenségi Nyilatkozatot, fel akarta szabadítani az összes rabszolgát. De
meg volt róla győződve, hogy ha erre a lépésre szánná el magát, soha nem tudná egyesíteni az
összes államot.

És most, sok-sok évvel később, még mindig ugyanez a helyzet.

- Orülök, hogy találkoztunk, Jesse. Ne felejtsd el, hogy bármikor szívesen látunk.
- Köszönöm, Anthony.
 Anthony megemelte a kalapját, és ellovagolt. Jesse nézte, ahogy távolodott. Arcán érezte a
nap melegét, és felnézett az égre. Hallotta a nyugtalan lovak dobogását. A csapatok
fegyelmezettek voltak, annak ellenére, hogy nagy lárma folyt körülöttük.
Jesse gondolatai Kiernanen jártak.
A lány elment. Elment oda, ahol már nem érheti el. Nem is baj!
Jesse-t felmelegítették a napsugarak. Végtagjai kissé el¬zsibbadtak.
John Brown megjelent, éppen a kitűzött idöpontban. egy lovasszekéren hozták; keze össze
volt kötve a háta mögött. Az öreg hallgatott, kihúzta magát, és csendes magányba burkolózott.
A saját koporsóján ült.Méltóságteljesen lelépett a szekérről, és emelt fővel sétált az
akasztófához.
A tömeg néma csendben várt. John W. Campbell seriff egy fehér vászoncsuklyát húzott a
halálraítélt fejére, majd nyakára helyezte a hurkot. A hóhér felszólította Brownt, hogy lépjen
előre a csapóajtóra.
- Oda kell vezetnie - mondta Brown higgadt hangon. - Hiszen nem látok.
A hóhér odavezette, és megigazította a kötelet. - Végezzenek gyorsan! - mondta Brown.
Egy baltaütés kivágta a csapóajtót, és a test egy irtózatos hang kiséretében alázuhant.
John Brown halott.
A néma csendet egy nemzetőr törte meg.
- Így pusztuljon el Virginia minden ellensége! És az Egyesült Államok minden ellensége!
És az emberi faj min¬den ellensége!
Jesse nem érzett hasonló lelkesedést. John Brown akasz¬tófán végezte egy gyönyörű téli
reggelen, a törvény megfe¬lelő eljárása szerint.
Bár Brown nem mondott sokat kivégzése pillanatában, Jesse nem tudta elfelejteni, amiket
az öreg korábban írt és mondott - különösen azokat a szavakat, melyeket órzőjének írt nem
sokkal az akasztása előtt.
E bűnös föld soha nem fog megtisztulni vétkeitől, amíg vér nem áztatja!"
John Brown halott. Mindennek vége.De nem. Még csak most kezdődik. Jesse
megfordította lovát .És szíve mélyén Északnak tartott.

II. rész
 ÖSSZETARTÁS NÉLKÜL

9. fejezet

Cameron Hall köelében, Tidewater Virginia 1860. december 20.

Kiernan almásderes kancáján ült, s az erdős hegygerincről letekintett az alatta elterülő

Cameron Hallra.
A nap már felkelt, s a hullámzó pázsiton csillogó harmat¬cseppek fentröl
gyémántszőnyegnek látszottak. A gyönyörű oszlopos központi ház a gondosan rendben tartott
birtok kö¬zepén állt. A ház mögött szép kert volt, amely felől nyaranta rózsaillat áradt. Az
épület Tidewater Virginia legrégibb há¬zai közé tartozott. Az eredeti alapokat nem sokkal a
legna¬gyobb indián mészárlás után, 1662-ben tették le. Jesse vala¬melyik őse - annyi volt,
hogy már 8 maga sem volt benne biztos, melyik - helyezte el büszkén az első névvel
megje¬lőlt követ.
Szeretettel és ragaszkodással építették fel házukat az új földön. Az idő vasfoga nem fogott
a birtokon, s a James Ri¬ver mentén ez volt az egyik legszebb gyarmati település. Kellemes
napokon a ház mindkét ajtaját sarkig tárták, s így a folyó felől fújó lágy, hűvös szél
végigsuhanhatott a szobá¬kon. Az oszlopcsarnok és a tágas, szellős előszoba szinte egy
helyiséggé olvadt. A polgári forradalom után épftett ha¬talmas épületszárnyak tetszetősen
mutattak a ház két olda¬lán. A konyha, a húsfüstölő, a mosókonyha, a sütöde, az is¬tálló és a
cselédségi épületek a ház jobb oldala felől a hegy¬gerinc felé néztek, ahonnan Kiernan
figyelte a gyarmatokon dolgozók szorgos munkáját.
Közel ahhoz a helyhez, ahol lovával állt, a sarjerdó, a lombos fák és a folyópart mellett
volt a családi temető. A Cameronokat azóta temették ide, mióta Lord Cameron –
aki a temetőt építette - és szeretett Jassyje örök álomra szende¬rült. A parcellákon
gyönyörű szobrok álltak, amelyeket ko¬vácsoltvas kerítés, művészien formázott angyalok,
madon¬nák és elárult Krisztust ábrázoló sírkövek vettek körül. A temető értékes, rendben
tartott szobraival magáért beszélt.

Kiernan ellátott egészen a ház bal oldalán lévő lankás he¬gyoldalig, s az alatta elterülő
hatalmas mezőkig, ahol dúsan termett a dél gazdaságát megalapozó gyapot és dohány.
Kívánni sem lehetne kellemesebb otthont vagy tekintélye¬sebb örökséget. Cameron Hall
fiúgyermekei mindig is az ál¬lam köztiszteletben álló polgárai közé tartoztak, s lányaikra is
fényes jövő várt. Olyan otthon volt ez, melyet minden nő irigyelt.Őrhelyén állva Kiernan úgy
érezte, a világon sem¬mi sem lehet ennél gyönyörűbb. Mennyire hiányzott min¬dez, am;
külföldön volt. Egy cseppnyi szégyenérzettel vet¬te tudomásul, hogy jobban szereti Cameron
Hallt, mint kö¬zelben Evő otthonát. Persze, az ó téglából és kőből épült háza is zép és
kellemes, de alig ötvenéves. Nem élt át év¬századolat, s valahogy hiányzik belőle az a
varázsos légkör, mely körüllengi James River-i szomszédját. Háza teljesen hétköznapi, s nem
illik bele ebbe a környezetbe.
Mélyen belélegezte a kora reggeli kenyérsütés és sonka¬füstölés illatát. A folyó felől fújó
szél hideg volt, de ezzel most nen törődött. Jól ismerte a nyirkos hideg telet, s a pá¬rás forr5
nyarát. Ez volt az otthona. Sokáig volt távol, és ezen a r,ggelen nem értette, miért gyötörte
magát eddig.
Először úgy látszott, hogy az egyetlen kiút Anthonyval készülő házasságából az, ha
elmegy. Talán így nem sérti meg annyira a férfit. Ezzel Jesse-tól is megszabadulhatott volna.
A megbízatása Washingtonba szólította, mikor a lány elment, s ez túl közel esett hozzá.
Tudta, hogy ha Jesse-nek el kellet hagynia a tiszti akadémiát, akkor mindig otthoná¬hoz
közeli helyre kérte megbízatását. Akkor még élt az apja, aki egész életében a katonaságnál
szolgált. Később Jesse-nek a lovasággal kellett tartania, s hosszabb időt töltött Mexi¬kóban,
ahol részt vett az indiánok elleni döntő küzdelem¬ben.
A„vérzó Kansasban" is harcolt egy ideig, ahol a kor¬mány megpróbálta megfékezni a
mészárlást.
Kiernan majdnem mindenről tudott, ami akkor a férfi éle¬tében történt. Daniel és ő mindig
is szerettek levelezni. Szüksége volt rá, hogy írásban fejezze ki érzelmeit, s a lány
rendszeresen tájékoztatta ót az otthoni dolgokról. Kiernan mindig alaposan átolvasta a Jesse-
ról szóló részeket. Mindig tudta, hogy mire készül a férfi.
Ezúttal is.
Az Európában töltött nyomasztó év az óceán mindkét ol¬dalán félelmetes és feszült légkört
teremtett. Londonban mo¬hón bújta az Államokról szóló információkat. Tucatjával ol¬vasta a
politikai híreket. A jó öreg John Brown mártír lett. Az északi rabszolgafelszabadítás hívei
gyűlést szerveztek emlékére. A„John Brown porladó teste a sírban fekszik" című dalt
énekelték, majd Harriet Beecher Stowe sorai kö¬vetkeztek a Tamás bátyja kunyhójából, hogy
csillapítsák a tomboló dühöt. De a legszörnyűbb hír Abraham Lincoln el¬nökké választása
volt. A déliek nem tudtak belenyugodni.
A választások elátt Kiernan remélte, hogy a politikai helyzet stabilizálódik, mivel az ország
különbözó részein élők a polgárháború óta megpróbálták elfogadni egymás né¬zeteit. De
ahogy a történteket meghallotta, rögtön hazain¬dult. Éppen időben érkezett ahhoz, hogy lássa,
Dél-Karolina össze akarja hívni a parlamentet, hogy az elszakadásról döntsön.
Más államok, köztük Florida, Mississippi és Tennessee is követték példáját. Az emberek
úgy gondolták, hogy Dél-Ka¬rolina és a többi állam ki fog válni az unióból. Virginia egyelőre
csak figyelt. Az észak-amerikai alkotmány megte¬remtői méltóságteljesen, körültekintően
vártak. Akadtak azonban köztük forrófejű virginiaiak, akik nem voltak haj¬landók várni.
Fiatalok és idősek mindenfelé új katonai egy¬ségeket alakítottak. A gazdagok felvásárolták a
lovakat, a katonai egyenruhákat és a fegyvereket. A szegények pedig igyekeztek megfelelni
az elvárásoknak.
Ha kitörne a háború, ők készen állnak. A déliek legkivá¬lóbb emberei közül sokan
besorozott katonák vagy hivatásos tisztek voltak az Egyesült Államok hadseregében - többek
között Robert E. Lee és Jeb Stuart és a Cameron fivérek.
Daniel megírta, hogy azt fontolgatja, lemond tisztségéről, de eddig sem Jesse, sem ő nem
tettek semmit.
Néhányan lemondtak tisztségükről, s ez azt bizonyította, hogy sokan követik majd őket, és
természetesen azt, amire Dél-Karolina és a többi állam is készül.
Ahogy a nap egyre feljebb emelkedett, Kiernan végigte¬kintett a tájon. Hazafelé tartott,
mióta az elnökválasztás hí¬rét meghallotta. Ahogy hajója kifutott a londoni kikötőből,
izgalma egyre csak nőtt. Azon gondolkozott, miért is hagyta el hazáját ebben a válságos
helyzetben. Londont azonban ér¬dekesnek találta: Az ifjú hölgyek számára fenntartott iskola
szórakoztató volt, de abban a pillanatban, ahogy megérke¬zett, rájött, kinótt már az
iskoláskorból. Az időt elmélkedés¬sel és álmodozással töltötte. Azon gondolkozott, miért
nem képes elfelejteni Jesse-t. Múlt novemberben azt hitte, teher¬be esett, de csalódottan
kellett tudomásul vennie, hogy téve¬dett. Áldott állapotban nem vágott volna neki az útnak.
Ta¬lán nem, gondolta, és halványan elmosolyodott. Az apja fegyverrel kényszerítette volna
Jesse-t, hogy az oltár elé ve¬zesse. De erre nem került sor.
Hogyan is aludhatott át annyi éjszakát, mikor csak rá tu¬dott gondolni. Gondolatban újra
átélte az együtt töltött per¬ceket.
Sok nemesi rangot viselő gazdag fiatalemberrel találkozott Londonban. Úgy viselkedett,
ahogy egy fiatal hölgyhöz il¬lett, s közben próbálta elfelejteni Jesse-t, és beleszeretni va¬laki
másba. Végignézte, ahogy barátnői szüleik akaratának engedelmeskedve kötnek házasságot, s
hálásan gondolt apja engedékenységére. Azonban egyik férfi sem érdekelte. Nem volt
szüksége gazdag férjre, hisz apja gazdag volt. Nem kápráztatták el a rangok, s igazából sokkal
többre becsülte Anthonyt és Danielt, mint bármelyik fiatalembert, akik al¬kalmanként
vendégségbe vagy színházba kfsérték. Lehet, hogy Jesse-nek igaza volt vele kapcsolatban,
tűnődött el.
Elvezte a flörtölést. Élvezte, hogy a fiatalemberek körül¬veszik, megcsodálják lágy
virginiai kiejtését, finoman be¬szélnek vele, és elpirulnak az igyekezettől, hogy elbűvöljék.
Tetszett neki, hogy hatalma van felettük.
De ahogy visszatért szűk iskolai szobájába, dicsőség he¬lyett szíve fájdalmasan sajgott.
Rájött, hogy nincs visszaút, felnőtté vált.
Azért sértett meg másokat, mert legbelül ő is gyötrődőtt. Félt attól, hogy haláláig kell majd
szenvednie Jesse miatt. Halkan felsóhajtott, s hallgatta, ahogy lélegzetét szárnyára veszi a
suttogó szél.
Mi lesz most? Mit tegyen? Továbbra is szeresse Jesse-t, tartsa bizonytalanságban
Anthonyt, és imádkozzon, hogy ö is találjon valaki mást? Vagy adja fel saját hitét?
Nem. Soha nem válik meg ettől a helytől, ettől a földtől. Biztos, egészen biztos, hogy Jesse
sem tudná ezt megtenni.
Most, hogy komolyra fordulnak a dolgok, Jesse-nek is másképp kell gondolkodnia. Egész
Cameron Hall veszély¬ben van. Minden, amit szeretett.
- Minek köszönhetjük ezt a nagy megtiszteltetést?
Kiernan majdnem leesett a nyeregből, mikor meghallotta az érdes hangot. Szíve majd
kiugrott a helyéből, ahogy cso¬dálkozva megfordult. Jesse volt. Már akkor tudta, mielőtt felé
fordult. Bárhol felismerné a hangját, álmaiban ezerszer hallotta, ahogy szenvedélyesen suttog,
s a hosszú, hűvös éj¬szakákon görcsösen próbálta elfojtani a feltörő emlékeket.Ránézett a
férfira.
Csodálkozott, hogy tudott ilyen csendesen a közelébe ke¬rülni. Vagy egyszerűen csak
annyira lekötötték gondolatai, hogy érzékei cserbenhagyták egy pillanatra.Leszállt Pegazus
nevű szép dereséről, s kícsit távolabb a lánytól megállt. Pegazust Cameron Hallban
tenyésztették, és , Jesse magával vitte a lovassághoz is. Tökéletesen képzett ló volt.

Ott állt előtte a szálfa termetű férfi. A magas fűben a szél összeborzolta a haját, és
belekapott nyitott nyakú gyapjúin¬gébe. Civilben volt. Barna bricseszt és hosszú szárú fekete
csizmát viselt. Látszott rajta, hogy ő Cameron Hall ura. Haja rendkívül feketének hatott, és
ragyogó kék szeme szik¬rázott.
Határozottan állt a gyeplőszárral a kezében, egyik lá¬bát egy ~s dombon nyugtatva, s
halványan elmosolyodott.
- Tehát hazajöttél - mondta halkan.
- Ugy látom, te is.
Lesüttte a szemét, majd széles mosollyal nézett a lány szemébe
- Nem kellene itt lennem?
- Én.. azt hittem Washingtonban vagy.
- Remélem, tapintatlanságommal nem rontottam el a ha¬zaérkezésed örömét. A húgom
tudja, hogy jössz? Megrázta a fejét.
- Senki sem tudja, hogy megjöttem.
Megváltozott és mégis ugyanolyan - gondolta Jesse. Csá¬bosabb olt, mint valaha. A
legújabb francia divat szerinti öltözéke viselt. A jól szabott zöld bársonyruha és a tollas
lovaglókalap egyszerre kölcsönzött neki elegáns és nőies külsőt. A testhezálló kabátka alatt a
csipkés blúz kiemelte a ruha nőibáját. Jól állt neki. Almásderes kancája hátán olyan volt, mint
egy lélegzetelállítóan gyönyörűen fénylő fest¬mény.
Smaragdzöld szeme felülmúlta a legszebb drágakő csillo¬gását. A nap ragyogó vöröses
glóriaként vonta be dús haját, melyet koszorúba fonva csatokkal erősített nyakszirtjére.
Idősebbiek és talán bölcsebbnek látszott, s a szeméből külö¬nös szomorúság áradt.
Ahogy a lányt nézte, újra érezte a gyötrő kínt, melyről azt hitte, réten elfeledte.
Összekulcsolta, majd újra szétnyitotta kezét, s a vágy olyan elemi erővel borította el, mint
nyári napon a hőség. Keserédes emlékek ébredtek benne, milyen érzés megérinteni a lányt.
Minden nő egyforma, nyugtatta magát. Legalábbis sötét¬ben. Ez persze nem volt igaz. Egy
nő sem érezte ugyanazt, amit Kiernan, még sötétben sem. Egy nőnek sem volt ilyen édes
illata, és egyikük sem suttogott vagy sóhajtott úgy, mint ő.
Végső elkeseredésében azt kívánta, bárcsak hozzáment volna a lány Anthonyhoz. Akkor
talán örökre ki tudná tö¬rölni az életéből és az álmaiból.
- Mit keresel itt, Kiernan? - kérdezte indulatosan.
A lány megmerevedett a nyeregben.
- Én is örülök, hogy látlak, Jesse - mondta hűvösen.
- Birtokháborítást követsz el.
- Uram, a modora semmit sem változott - kezdte, de a férfi ledobta a kantárszárat, és
hosszú léptekkel megindult felé. El akarta rántani a kancáját, de Jesse megragadta, és erősen
tartotta a gyeplőt. Mielőtt Kiernan még bármit tehe¬tett volna, felé nyújtotta kezét.
- Jesse, mit képzelsz...
De elhallgatott, mert tudta, mi fog történni. A férfi karjá¬ba emelte, és a téli hideg
egyszerre eltűnt, ahogy magához szorította. Követelőzően és vadul csókolta, s miközben a
lány érezte teste melegét, emlékeik újraéledtek. Ujjait gyen¬géden végigfuttatta a lány puha
állán, de szemei kéjesen csillantak, ahogy hüvelykujja arca lágy bőrét becézte, s iz¬mos testét
hozzápréselte.
Kiernan a ló és a férfi közé szorult, s ki volt szolgáltatva Jesse nyers erejének.
- Istenem, mennyire hiányoztál - suttogta. - El sem tu¬dod képzelni, mit éreztem. Minden
vendégségben suhogó selyemruhák hangját figyeltem, és imádkoztam, hogy ha megfordulok,
te állj ott előttem. Éjjelente ébren feküdtem, rád gondoltam, és mikor végre el tudtam aludni,
még akkor is minden istenverte álmomba beférkőztél.
Akárhányszor megérintettem egy nő haját, mintha durva lent tartottam volna a kezem
között, s csak a te tűzhajad bár¬sonyos, selymes tapintására és puha szaténragyogására
tud¬tam gondolni. Az elsuttogott szerelmes szavak sem jelentet¬ték már ugyanazt.
Megigéztél, te boszorkány! Az isten ver¬jen meg ezerszer!
Ahogy a férfi szemébe nézett, gyűlöletet és vágyat olva¬sott ki belőle. És még valami mást
is. Érezte, hogy szüksége van rá. Érezte a szorosan hozzápréselődő test forróságát és
szenvedélyét. Ahogy a férfi könyörtelenül az övére tapasz¬totta száját, ajkai ösztönösen
szétnyíltak, és felidézte azokat az édes emlékeket, melyek elhomályosították a köztük
fe¬szülő, egymás nélkül töltött időt.
Újra egymás karjában voltak, és semmi más nem számíttott. A köztük dúló szenvedély
ellenére elhagyta a férfit, A szenvedély Jesse nélkül lénye legmélyén szunnyadt. Olyan volt,
mintha szíve érte dobogna, érte lélegezne, combjai az ő érintését kívánták, s a belsejéből
áradó tűz majd szétvetet¬te. Annyira kívánta.. Megnedvesítette ajkát, s a férfi forró
te¬kintetével találta szemben magát. Görcsösen kapkodta a le¬vegőt, és alig tudott elsuttogni
pár szót.
- Hová mehetnénk?
Szélesen elmosolyodott, és a lány rájött, hogy a férfi sut¬togta ugyanezt egy éve.Akkor a
kikötőbe mentek.
 - Majd meglátod, csak gyere! - válaszolta lágyan. A lo¬vakat a domboldalon hagyták, majd
kézen fogva szaladtak le a lejtón. Pillanatoknak tűnt csak, amíg elrohantak a temető mellett és
eltűntek a folyó bal oldalát övező sűrű lombok kö¬zött. Végigszáguldottak a bokrok és
fasorok között, és egy cserjéshez értek, melynek közepén egy elegáns fehér nyári lak állt.
Nyolcszög alakú metszett üvegajtaja nyáron szinte hívo¬gatta a folyó felél fújó szellőt,
télen azonban fogva tartotta a kellemes meleget. Most már emlékezett erre a helyre.
Gye¬rekkorában sokszor járt itt.
Jesse kinyitotta előtte a decemberi hideg ellen védő dupla ajtót. Előreengedte, majd a
bezárt ajtónak dőlt.
Hosszú ideig csak nézte a lányt, s Kiernan hirtelen meg¬bánta, hogy ide jött, de
ugyanakkor kellemes vágyakozás kerítette hatalmába. A férfi észveszejtően jól nézett ki. A
fe¬hér ing kiemelte napbarnított arcbőrét, vállának ívét, izmos karját és felsőtestét. Arcán és
szeme körül apró ráncok hú¬zódtak. De a lány csinosabbnak látta mint valaha, ahogy
ko¬moran, gúnyosan, követelőzve állt előtte. Mindketten idő¬sebbek lettek, de Jesse érzékibb
is lett egyben. És határozot¬tabb - gondolta.
Rövidesen egymás karjában és örökké együtt lesznek. - Jesse, én...
A férfi alig érthetően, kínlódva motyogott valamit, majd hatalmas léptekkel a lány mellett
termett.

- A fenébe is, nem akarok beszélgetni. - Lerántotta fejé¬ről az elegáns kalapot, s mielőtt
még megakadályozhatta volna, kezei rátaláltak és megszabadították a hajába tűzött csatoktól.
Kibontott tincseit arca köré rendezte, szó nélkül, forrón megcsókolta, és a szenvedély tüze
hirtelen fellángolt közöttük. Helyesen cselekszenek, ha hagyják, hogy szerel¬mük ennyire
mélyre ragadja őket?
Kiernan nem tudta - abban azonban biztos volt, hogy Jesse karjában elveszti lelkét, és a
férfi ajka után kutatva újra és újra örömmel adja át magát érzéki, becéző csókjá¬nak.
Sem heverő, sem ágy nem volt a nyári lakban. Csak egy terítő volt a kovácsoltvas asztalon.
Jesse lerántotta, és a földre terítette, majd odalépett a lányhoz. Még a legforróbb szenvedély
tüze sem tudta elűzni a hideget a házból, ezért egyelőre nem vetkőztek le. Jesse felemelte és a
terítőre fek¬tette, miközben sóvár szemmel nézték egymást. A lány ujjai a férfi ébenfekete
hajában kalandoztak. Ahogy a padlón fe¬küdtek, újra ajkán érezte a férfi nedves csókját, forró
kutató nyelvét a szájában. Fogaival gyengéden harapdálta alsóaj¬kát, majd nyelvük újra
találkozott, s végül egy vad, éhes csókban forrt össze a szájuk.
A bársony melege odaadóan vette körül, s szinte egybeol¬vadt felhevült testének izzásával.
Szomjazott Jesse édes érin¬tésére, és most végre megkapta. Bársonykabátja lecsúszott
válláról, mellei kiszabadultak a habos selyem és csipke fe¬hérnemű szorításából.
Szoknyájának öve meglazult, alsóne¬műjének szalagja kibomlott. A férfi keze szabadon
barangolt a kelmék között.
Tenyerével hevesen simított végig a szoknya bár¬sonyanyagán, majd meztelen gerincén,
csípőjén és combján. A bársony finoman simult rá, ahogy az érintés végigsiklott rajta.
Izgalma egyre nőtt, édes érzéki vágy kerítette hatalmába, mialatt a férfi egyre csak
simogatta és csókolta. Ajkuk szét¬vált, de csak azért, hogy Jesse a nő buján csúcsosodó
mell¬bimbójára szoríthassa száját. Nyelve feszes mellét becézte, majd szájába vette és erősen
szívta, megindítva ezzel a vágy édes izgató hullámait, melyek egész testét elöntötték, és
kí¬méletlenül nyilalltak combjai közé. Érintésével megtalálta a legérzékenyebb pontot.
Gyötrő lassúsággal simogatta ott,ahol a lány leginkább vágyott rá, míg a perzselő forróság
szinte eviselhetetlenné vált. Addig simogatta, míg torkából nyögések szakadtak fel, és teste
felvette kezének hullámzó ritmusát. Szoknyája csípője fölé gyűrődött, és megérezte Jesse
meztelen hasának feszülő, kőkemény férfiasságát.Megérintette, s ujjai körülfogták
nemiszervét, megdöbbené¬sében azonban majdnem visszarántotta kezét, ahogy a lükte¬tő,
forrón élettel teli falloszt megérintette. A férfi kezei az övére kulcsolódtak és ott tartották.
Ajkuk kéjes játéka magá¬val ragdta őket, s a lány felderítette az acélos izmokat, me¬lyek
minden egyes érintésére megremegtek, cirógatta ágyé¬kának sötét szőrzetét, lágy
herezacskóját, majd újra vessző¬jét. Addig csinálta ezt, amíg rekedt kiáltásokat hallatva fölé
emelkedett, és testéből feltört egy sikoly, válaszként az erő¬teljes lökésekre, melyek mélyen
hatoltak nőiessége legrejtet¬tebb zugába, és megérintették a szívét. S bárjeges szél fújt a nyári
lak körül, bent szinte izzott a levegö. Kiernan minden álma valóra vált. Az Angliában töl¬tött
magányos várakozással teli éjszakáknak, a végtelennek tűnő napoknak - mikor az a férfi, aki
tüzes vágyat ébreszt¬hetett volna benne, nem volt vele - már csak az emléke ma¬radt. Vége
annak az időnek, csak a jelen számít. Alig látta az arcát, s oly keveset beszéltek, de újra együtt
voltak, és a férfi érzéki szilaj vágyának örvénye magával ragadta, s nem eresztette többé. Édes
istenem, hová lett a becsület és az ön¬megtartóztatás, hová a lelkiismeret-furdalás és a
józanság?
A féri karjában fekve nem talált rá választ, de nem is ér¬dekelte. A folyó felől érkező édes
fuvallat szerelmesének ti¬tokzatos illatával vegyülve szállt felé.
Izzad;ágtól fénylő testük tökéletes összhangban mozgott együtt, s a férfi egyre
erőteljesebb, gyorsabb mozdulatai a kielégülés felé repítették őket. Rájött, hogy saját
nyöszörgé¬sét és lágy, kéjes nyögdécselését hallja, s tomboló mámorral adta át magát a
szenvedélynek, hogy Jesse-szel összeolvadva jusson el a csúcsig.
Égetően áradt szét benne a gyönyör. Megmerevedett és megborzongott az újra és újra
rátöró, perzselő, mámorító csodálatos érzéstól. A férfi még egyszer mozdult, majd a lányra
ereszkedett, s beléengedte magját. A lány mellé fe¬küdt, és magához húzta. Egy pillanatig
csendben feküdtek, s a férfi a lány egy hajtincsét kezébe fogva mélyet lélegzett.
• - Jesse - suttogta Kiernan.
- Nem is értem, hogy bírtam ki nélküled? - mormolta a férfi. A lány hálásan fészkelte be
magát a karjába, kiélvezve a belőle áradó gyengédséget és meleget.
- Ó, Jesse mindig ilyen érzés? - kérdezte, s megcsókolta homlokát.
- Még soha nem volt ilyen.
- Mihez kezdünk most? - akarta tudni Kiernan.
Legnagyobb rémületére Jesse kibontakozott öleléséből, és felállt. Elgondolkodva gombolta
be ingét, és bricseszébe tűrte.
Kiernan felült, és próbálta rendbehozni ruháját. A férfi a ház felé néző ablakhoz állt. A
csodálatos oszlopcsarnok alig látszott a fák lombkoronájától. De ahogy jobban megnézte, a
családi temet6ben lévő szobrok tetejét épp láthatta.
- Szeretem ezt a helyet - mondta szenvedélyesen. - Iste¬nem, mennyire szeretem.
Szeretlek, Jesse. Annak ellenére, hogy régebben már ki¬mondta, most nem tette meg.
Tudta, hogy a férfi is így érez. Így hát könnyedén mondta ki az igazságot.
- Én is szeretem, Jesse.
Hirtelen elfordult az ablaktól, és gyengéden átölelte a de¬rekát. Haja kócos volt, sokkal
bölcsebbnek és idősebbnek látszott mint valaha, s talán életuntnak is.
Látszólag ura volt tetteinek, ahogy ott állt izgatóan, feltű¬nően vonzóan, határozottan
keményen.
- Gyere hozzám feleségül - kérte.
Rémülten sütötte le a szemét, és reszketni kezdett. Szeret¬te Jesse-t, és feleségül akart
menni hozzá. Cameron Hall úr¬nőjeként akart mellette élni, a dús lombú fák alatt hűs üdítőt
kortyolgatva akarta nézni, ahogy gyermekeik felnőnek. Elő¬ször szóhoz sem jutott. - Mi lesz,
ha kitör a háború? - motyogta.
- Most nincs háború.
- Lincolnt rövidesen elnökké választják.
 - Mi a fenéért törődsz a politikával? - támadt rá nyersen.
- Nem a nők dolga.
- Fetérdelt és tiltakozva kiáltotta:
- Jessse, hogy mondhatsz ilyet, azelőtt nem Így gondol¬tad...
- Talán most másképp gondolom - morogta. Aztán újra kezdte: - Gyere hozzám feleségül!
Kiernan felkelt, megigazította a szoknyáját. Odament hoz¬zá, és. hogy mellkasához simult,
érezte szívverését. Igen! Semmi mást nem akarok jobban, mint hogy az asszonyod le¬gyek! -a
szavak már a nyelvén voltak, s szinte égették.
- á, 'esse - suttogta szomorúan, és esdeklőn nézett a sze¬mébe.
- Igéd meg, hogy mindig mellettem leszel! Elmosolyodott.
- Bármi történik is, melletted.
- Jesse, összetartozunk örökre.
Keserédesen elmosolyodott, és lehajolt, hogy megcsókolja a Iányt, miközben gyengéden
simogatta fejét. Hirtelen sö¬tét tekirtettel emelte fel a fejét. Egy pillanatig nem értette, de
aztár g is meghallotta a lódobogást.
- Jesse! Jesse! Az ördög vigyen el, hol a fenében vagy?
Daniel izgatott dühös hangja hallatszott. Kiernan hátralé¬pett, lesimította a haját, és
lesütötte a szemét. Jesse ösztönö¬sen óvón elé állt, majd gyorsan a nyári lak ajtajához lépett.
- Daniel, itt vagyok! Mi történt? - Meggyőződött róla, hogy Kiernan úgy-ahogy rendbe
szedte magát, és együtt lép¬tek ki a:, ajtón.
Testvére, Daniel, kiváló lovashoz méltón vágtatott ke¬resztül á fák között. Kék szeme
szikrázott. Szóra nyitotta a száját, de akkor meglátta a lányt.

- Kiernan! Végre itthon vagy!

Leugrott a lóról és már ölelte is a lányt, körbeforgatta, és cuppanós csókot nyomott a
szájára. Jesse kábultan és méltó¬ságteljesen figyelte a jelenetet.
- Igen! Végre itthon vagyok! - nevetett, és ő is megölelte Danielt. - Mondtam, hogy
visszajövök!
- Igen, de azt nem tudtam, hogy már itthon vagy! Hirtelen Jesse-re nézett, majd vissza a
lányra. Bizonyára észrevette, milyen zilált a haja. De bármit is gondolt vagy
tudott, azt megtartotta magának. Mielőtt újra megszólalhatott volna, Jesse hosszú léptekkel
elindult feléjük. - Daniel, mi történt? Mi ennyire sürgős?
- Uram isten, megtörtént! - De hát mi?- Az elszakadás. Dél-Karolina kivált az Unióból!

10. fejezet
Az elszakadás híre futótűzként terjedt el Virginiában. A ha¬rangok december 20-án
éjszaka adták hírül az új korszak kezdetét az államban. A hír nem lepett meg senkit.
Mióta a republikánus elnököt megválasztották - Lincoln szilárdan ragaszkodott a
rabszolgaság intézményének eltör¬léséhez -, már mindenki biztos volt benne, hogy ez
hamaro¬san bekövetkezik. Államszerte újabb egyezmények jöttek létre.
1860 karácsonyára az izgalom és a feszültség a tetőfokára hágott.
Jesse és Kiernan csendben vártak. Karácsony este Kiernan eljött a Cameron Hallban
rendezett ünnepségre. A vendégek legtöbbje messziről érkezett, és itt volt Anthony és családja
is.Mióta visszatért Virginiába, ez volt az első alkalom, hogy Anthony találkozott Kiernannal,
aki megpróbált kedvesen viselkedni. A férfi semmit sem változott. Azt hitte, hogy a lánynak
megjött az esze és komolyabb lett. Szeme sóváran és gyengéden tekintett rá.
Először a nyitott előszobában látta meg. Ebben az évben a karácsony kopogott, így az ajtók
nyitva álltak, mert az összegyűlt vendégek meglepő meleget teremtettek odabent. A főépület
minden kandallójában vidám tűz lobogott. Came¬ron Hallt fagyalágakkal, babérbogyóval,
gyertyákkal és sza¬lagokkal díszített koszorúkkal ékesítették fel.
A forralt bor átmelegítette a szíveket, s a levegőt fahéj édes illata töltötte be. Kiernan korán
érkezett édesapjával. Christa és Daniel lelkesen ölelték magukhoz. Jesse átka¬rolta a vállát, és
hanyagul arcon csókolta, mialatt szemük ta¬lálkozott. Mások előtt csak hétköznapi dolgokról
beszélhet¬tek . Mióta Daniel elmondta nekik az elszakadás hírét, nem volt alkalmuk
beszélgetésre. Daniel velük ment vissza Ca¬meron Hallba, hogy elmondják Christának a
történteket, s ragaszkodott hozzá, hogy elkísérje Kiernant az apjához.
A hír hallatán mindenki izgatottá vált. Egyedül Jesse ma¬radt higgadt.
- A dél-karolinaiak biztosak benne, hogy minden békésen zajlik majd - tájékoztatta őket
Daníel.
- Nem lesz béke - mondta halkan Jesse.
- Nos, itt az ideje, hogy a többi állam is állást foglaljon - merengett Daniel.
Mindannyian tudták, hogy a többi állam nem nagyon szá¬mit, a fontos az, hogy Virginia
mit választ.
Kiernan továbbra sem tudott négyszemközt beszélni Jesse-szel. Egyre több vendég érkezett
a karácsonyi ünnep¬ségre.
Mindenkí vidám volt és j61 érezte magát. Bár az izgalom egyre nőtt, és az emberek
találgatásokba bocsájtkoztak, en¬nek ellenére karácsony volt, a szeretet ünnepe.
A vendégek gyönyörű ruhákban érkeztek, a férfiak ele¬gáns frakkot, a hölgyek bársony-,
selyem- és szőrmekölte¬ményeket viseltek. A hideg ellenére a legújabb divat szerint, kivágott
ruhákban pompáztak. A lágy hegedű és furulyaszó kihallatszott a hatalmas előtérbe, s a
fáradhatatlan táncosok egyre csak ropták a táncot.

Mikor Anthony és családja megérkezett, Kiernan Christá¬val beszélgetett a bejáratnál.

Christa, a legfiatalabb Cameron gyermek a család kék szemét örökölte. Hollófekete hajával,
elefántcsontszínű bőrével, és finom vonásaival igazi szépség volt. Christa Kiernan fülébe
súgta, hogy Anthony megérke¬zett, majd elsuhant mellette bársony és taft ruhájában, hogy
személyesen üdvözölje Milleréket. Anthony és az édesapja Patriciával és Jacobbal, a fiatalabb
testvérekkel együtt érke¬zett. Kiernan a háttérből figyelte a négy Cameront, ahogy köszöntik
az újonnan érkezett vendégeket. Millerék messzi¬ről jöttek. Valószínűleg vendégül látják
őket itt a birtokon, s
újévig itt maradnak. Anthony, mint mindig, most is tökéle¬tes úriemberként viselkedett.
De miután kezet fogott Jesse¬szel és Daniellel, majd arcon csókolta Christát, szeme láza¬san
kutatott a tömegben, végül megállapodott a lányon. Gú¬nyos tekintete odaszögezte, s egy
pillanatra sem eresztette a lányt. Szeméből sütött a szinte elviselhetetlen gyengédség. Gyorsan
utat tört felé a táncosok s a beszélgető, mulatozó társaság között.
Kiernan tudta, hogy Jesse figyeli mindkettőjüket. Ant¬hony odaért mellé, és remegő kézzel
érintette meg a vállát. Erősen magához szorította, s lágyan, de udvariasan arcon csókolta.
Vonakodva engedte el.
- Kiernan, annyira hiányoztál. Remélem, végleg hazajöt¬tél. Az események felgyorsultak.
Lehet, hogy kitör a hábo¬rú. Nem mászkálhatsz többé egyedül a nagyvilágban. Itthon a
helyed... és hozzám kell jönnöd feleségül. Hadd jelentsem be az eljegyzésünket most rögtön.
Kérlek, tégy boldoggá ez¬zel az ajándékkal!
 Belenézett a meleg, barna szemekbe, s érezte, hogy a fiún úrrá lesz a vágy. -
- Anthony... - kezdte gyötrődve -, nem tehetem... Csalódottság villant a fiú szemében, de
gyengéden és gyorsan újrakezdte.
- Megint siettetlek. Bocsáss meg!
Kiernan rá akart kiáltani. Nem neki kellene bocsánatot kérnie, hanem Kiernannek. De nem
mondhatja meg neki, hogy másba szerelmes. Talán mégis... és ezzel véget vetné¬nek
mindennek. Azonban nem akart még több forró olajat csöpögtetni a fájó sebre. Ráadásul Jesse
figyelte őket.
Jobb, ha Jesse látja, nem ó az egyetlen férfi, aki szeretné megkapni, és akiben megbízik.
- Táncoljunk! - A fiú válla fölött küldött egy ragyogó mosolyt Jesse-nek, majd Anthony
karjába simult.
Karácsony volt, és ünnepeltek. Táncolt Anthonyval, And¬rew-val és Anthony kisöccsével,
Jacobbal. Táncolt édesapjá¬val, Daniellel és más férfi vendégekkel. Csinos virginiai
fia¬talemberekkel, szomszéd ültetvényesekkel, a Cameron csa¬lád katona barátaival -
ragyogó, izgalmas férfiakkal.
Botrányosan flörtölt mindegyikükkel.
Jesse is táncolt - saját nővérével és Andrew csinos testvé¬rével, Patriciával. Később
Elizabeth Nash-sel, a gazdag richmondi örökösnővel, Charity McCarthyval, aki szenátor férje
halála után továbbra is Washingtonban maradt.
Közel lakik ahhoz a helyhez, ahol Jesse állomásozott - gondolta keserűen Kiernan.
A férfi újra Charityvel táncolt. A virginiai hadsereg had¬nagyának karjából Kiernan az
elegáns, fekete hajú Charityt nézte. A nő hátrahajtott fejjel nevetett, kebleit és vállát
sza¬badon hagyta ruhája, nyakában gyémántmedált viselt, mely hangsúlyozta természetes
bájait.
A férfi keze a derekán volt, és tekintetük összekapcsoló¬dott. Úgy látszott, a világon
semmi sem érdekli, csak a kar¬jában lévő elegáns hölgy.
- Szerelmes vagyok.
- Tessék?
Kiernan rémülten nézett a fiatal hadnagyra. Csinos fiú volt, hamvasszőke fürtökkel, meleg,
mogyorószín szemek¬kel, és borotválkozás nélkül is selymes bőrrel. Kedvesen
rá¬mosolygott.
- Én is szerelmes vagyok. Ön a leggyönyörűbb nő, akit valaha is láttam. Remélhetem, hogy
közelebbről is megis¬merhetjük egymást?
Talán egy évvel fiatalabb nálam - gondolta a lány.
Zavartan bámult rá, aztán meglátta, ahogy Jesse a was¬hingtoni özveggyel a karján elsiklik
mellettük. A fiúra vil¬lantott egy mosolyt.
- Becsben tartom a barátaimat, s megtisztelne, ha önt kö¬zéjük sorolhatnám.
Pár perccel később Jesse gyengéd ölelésében találta ma¬gát. Kék szemei mérgesen
gonoszkodva csillantak. Vadul keresték a lány tekintetét.
- Nos, Miss Mackey, egy újabb hódítás? Nem elég, hogy az ifjú Mr. Millernek még a
nyelve is megbotlik, ha csak a közelében van? Csak tessék, van itt még pár fiatalember, akik
szívesen suttognának szerelmes szavakat a fülébe! Sportként űzöd a szerelmet!

Keze megfeszült, s megpróbálta megütni, de a férfi szorí¬tása bilincsként fogta körül.

Durván és gyorsan beszélt.
- Lassan a testtel, szerelmem. Képzeld csak el, mit szól¬nának, ha hirtelen megütnél! Apád
halálra rémülne, s kény¬telen lennék elmesélni neki mindent a kapcsolatunkról. Ant¬hony
becsületbeli kötelességének érezné, hogy megmentse erényedet, Kényszerből párbajra hívna,
s a küzdelemben vi¬gyáznom kellene magamra is és arra is, nehogy megöljem a szegény
bolondot. Ezt akarod, Kiernan? Hogy mindketten - vagy hárman, vagy négyen, esetleg még
többen - párbajoz¬zunk érted?
Újra megpróbálta felemelni öklét, de legszívesebben sfrva fakadt volna. Lesütötte a
szemé,t és megrázta a fejét.
- Nem. Nem ezt akarom. - Könnyek homályosftották el a szemét, ahogy Jesse-re nézett. -
Téged akarlak.
Lassan, fájdalmasan - önmagát gúnyolva - mosolyodott el.
,- Már megkaptál, Kiernan. És most is a tiéd vagyok.
Megpördültek a táncparketten, és Kiernan tudta, hová fogja vinni. A nyitott ajtó felé
táncoltak. Ahogy az oszlop¬csarnokhoz értek, lesse levette elegáns frakkját, és a lány vállára
terftette.
A rabszolgaházakból nevetés és énekszó hallatszott. Íny¬csiklandozó illat szállt a füstölő, a
konyha és a sütöde felól. A karácsonyra jellemzö fahéj, szegfúszeg, fagyal, babér, forralt bor,
rum és püspökkenyér különleges, édes illata le¬begett a levegőben.
Kiernannak újra sírhatnékja támadt. Keblére akarta ölelni a tájat, az oszlopcsarnokot, a téli
kertet, a folyóig tartó föl¬deket, az istállókat és az egész birtokot a temetővel meg a hozzá
tartozó hosszú történettel együtt.
- Ez az! Ezt akarom! - suttogta.
A férfi elmosolyodott, felült a csarnok távolabbi végében lév8 rácsos védőkorlátra és
magához húzta a lányt.
- Ezt? A csarnokot? Ha ezt akarod, miért nem mentél hozzá Danielhez?
- Nem a csarnokra gondoltam, bár azt is szeretem - pi¬rulva, komolyan fordult felé. - lesse,
szükségem van rád.
Akarlak és akarok mindent, ami hozzád tartozik. A folyót, a földeket és még sok ehhez
hasonló boldog karácsonyt. Ele¬gáns...
- Tudod, mennyí munkával jár a gyarmati élet - szólt közbe élesen. Kiernan tudta.
Reggeltől estig munka, attól függetlenül, hány rabszolgájuk van. Ekkora háztartás állan¬dó
felügyeletet igényelt. A mosás, a gyertyák, padlófényesí¬tés, sütés, varrás, takarítás,
bevásárlás, aratás és az állandó¬an felmerülő problémák megoldása, s ha végzett, mindent
kezdhet elölről.
De Kiernan szerette mindezt. Már gyermekkora óta ö szolgálta ki apját, és így sok mindent
megtanult. És az ilyen pillanatokért, mikor lenézhet a folyóra - érdemes dolgozni.
- Akarom - mormolta. - Akarlak és akarok mindent. Úgy akarok megöregedni, hogy
ünnepséget adok és itt üldö¬gélek veled. Látni fogjuk az unokáinkat, ahogy a mezőn
szaladgálnak. Azt akarom, hogy a kis temetóben nyugodjak, és a síromon a Cameron név
álljon.
- Akkor gyere hozzám - szakította félbe Jesse -, ha sem¬mi mást nem is, azt megígérhetem,
hogy oda temetnek majd, és a fejfádon a Cameron név fog díszelegni.
Elhúzódott és mérgesen nézett a férfira.
- Gúnyolódsz velem.
- Nem, tényleg nem - mondta kedvesen. A szeme sötét¬kéken izzott. Gyengéden és
vágyakozva figyelte a lányt. Egy pillanatra úgy érezte, összetartoznak. Jesse megértette, mit
érez. Ugyanazokat a dolgokat szerették, és persze egy¬mást. Talán csak a pillanat varázsa
volt. Valami arra kész¬tette, hogy közelebb húzódjon a férfihoz, s gyönyörűsége egyre nőtt,
ahogy az lehajolt és gyengéden - istenem, mi¬lyen gyengéden -, édesen szájon csókolta.
Szétváltak, és csak nézték egymást. Hirtelen éles torokkö¬szörülést hallottak. Jesse
felnézett, és Kiernan ijedten for¬dult hátra.
Az apja állt előtte. A vér az arcába szökött, és azon gon¬dolkodott, vajon mióta állhat itt.
Elég régóta ahhoz, hogy mindent lásson. Mérgesen me¬redt Jesse-re.
- Kiernan, menj be a házba! - figyelmeztette kurtán John Mackay.
 - Apa... - kezdett tiltakozni Kiernan.
- Kiernan, tedd, amit az apád mondott - mondta kemé¬nyen Jesse, és szemét egy pillanatra
sem vette le Johnról.

- Sohasem félt az apjától. Nagyon szerette. Mindig kedves, megértö és gyengéd szülő volt.
Végül is ók ketten alkották a családot. De az örökké lágy, meleg szemek most kemények
voltak, mint az acél. Tiltakozni akart, apjáról Jesse-re, majd újra apjára nézett, de szemmel
láthatóan egyikük sem szen¬telt neki figyelmet.
- Apa, Jesse...
Mindketten felé fordultak. Egyszerre mondták ki:
- Menj be, Kiernan!
Mérgesen, remegve a sértő hangtól, fogcsikorgatva fel¬szegte állát, és nemét
meghazudtolva az ajtó felé indult.Az ajtó mellett azonban megállt, és zakatoló szívvel hall¬
gatózott. Először Jesse szólalt meg. Biztosította Johnt, hogy szán¬dékai tisztességesek.
Megkérte Kiernan kezét. Egyenlőre a lány nem mondott igent, ezért is nem beszélt még
Johnnal. Apja szokatlanul csendes volt.
- Mr. Mackay - kezdte újra Jesse. - Biztosíthatom, hogy...
- Tudom, Jesse, tudom. Becsületes fickó vagy, és öt év¬vel ezelőtt szívesen láttalak volna.
Sajnos, a lányom kezét az ifjú Millernek ígértem. Nem hibáztatom Kiernant, amiért
visszautasította az ajánlatát, de meg kell mondanom, Jesse, nem adhatom áldásomat
házasságotokra.
Kiernan nem láthatta Jesse-t, de tudta, hogy szilárdan me¬rev gerinccel áll, és csak apja
miatt fogja vissza dühét.
- Nem maradsz itt sokáig, ugye?! - kérdezte halkan az idősebb férfi. Jesse csendesen
válaszolt.
- Még nem tudom, Mr. Mackay.
- Attól függ, hogy alakul a helyzet, nem igaz? Jesse nem válaszolt.
- Talán jobb lenne, ha elkerülnéd a lányomat, amíg dön¬tesz! - ajánlotta John.il
- Ez nagyon nehéz lesz, uram - mondta Jesse.
- És miért?
- Mert szeretem.
- Hát persze - mondta John alig hallhatóan. - Ezek sze¬rint körültekintően kell
cselekednünk. Hadd menjenek a dol¬gok a régi kerékvágás szerint. Addig is figyeljük a
fejlemé¬nyeket!
- Rendben van, Mr. Mackay - egyezett bele Jesse. - Ad¬dig is figyeljük a fejleményeket -
ismételte.
Kiernan még mindig az ajtóban állt, mikor az apja bevi¬harzott a csarnokba. Ránézett a
lányra, és felvonta bozontos szemöldökét.
- Nahát! - kiáltott fel. - Gondolhattam volna, hogy itt vagy!
Kiernan mérgesen meredt az oszlopcsarnokra, de apja ka¬ron fogta, és az előcsarnokon
keresztül visszaráncigálta a táncparkettre.
- Ott kellett volna maradnod még egy kicsit Európában, nem gondolod, gyermekem?
Mindig mondtam, hogy a gyö¬nyörű nők bajt hoznak mindenkire, de te elébe mentél a
baj¬nak!
- De apa! - nyögte Kiernan.
Hogy szavait enyhítse, rákacsintott a lányra. Ahogy a zene elhalt, így szólt:
- Köszönj el Christától, Danieltől és Jesse-töl. És szentelj megkülönböztetett figyelmet az
ifjú Anthonynak - az apja és én üzlettársak vagyunk. Menj, aztán indulunk haza!
- De hát még korán van!
 - Úgy érzem, már túl késő van mindenhez - mondta John Mackay fáradtan sóhajtva. - Most
az egyszer tedd, amit mondok, lányom. Komolyan gondolom!
Nem szokott hozzá, hogy az apja utasítgassa, de biztos volt benne, hogy most komolyan
gondolja.
Megcsókolta és megölelte Danielt, megpróbált méltóság¬teljesen elköszönni Jesse-tbl, és
olyan udvariasan, és kedve¬sen búcsúzni Anthonytól, ahogy azt apja kívánta. Tudta, hogy
nemsokára újra találkozik mindannyiukkal apja újévi vacsoráján.
De hirtelen elfogta a félelem. Jesse távol fogja tartani ma¬gát tőle. De most, hogy apja
mindent tud...
John Mackay látta, hogy Jesse is szenved attól a politikai helyzettől, amellyel
mindannyiuknak szembe kell nézniük.Szerelmes Jesse-be. De vajon szerelme legyőzheti-e
azt, ami körülöttük zajlik? Tudna-e valaha is a férfi ellen harcol¬ni? Tudnék - gondolta
elkeseredetten. Lehetetlen, hogy emi¬att a felesleges politikai viszálykodás miatt Jesse
elhagyja őt és az otthonát.
Nem akarja, hogy elszakítsák Jesse-től. Vele akar marad¬ni örökre. Elindult, hogy
megkeresse Christát. Jesse testvérét nem félt bizalmába avatni.
- Christa, kérlek, mondd meg Jesse-nek, hogy holnap szürkületkor várom a nyári laknál.
Christa tágra nyitotta szemét. - Jó, megmondom. - És kérlek...
- Megígérem, hogy nem szólok senkinek.
Kiernan elmosolyodott.
A két lány összeölelkezett. Kiernan nem akarta felidegesí¬teni apját, ezért gyorsan
távozott.
A hintóban John Mackay a lányára nézett. - Elbúcsúztál tőle?
- Igen, apa - válaszolta kurtán. - Szereted, igaz?!
- Igen!
- Es mennyire szereted?
- Mennyire? - kérdezte riadtan, és Jesse védelmére kelt. - Virginia még nem lépett ki.
Egyelőre nem állunk hadban.
Az apja megfenyegette az ujjával.
- Figyelj rám, kisasszony. Jesse nagyon jól tudja, hogy Virginia ki fog lépni az unióból, és
háború lesz. Ez az egyetlen oka annak, hogy nem erőlteti a házasságot. Ha nem lenne ilyen
belátó, ha nem ismerné jobban a szívedet, mint te magad, s ha nem szeretne ennyire, már
régen megkérte volna tőlem a kezed. Jegyezd meg, amit mondok, hölgyem, vigyázz a
szívedre. Nagyon fog vigyázni a szívére. De holnap találkoznia kell vele a nyári laknál.
Tartogat számára egy karácsonyi ajándé¬kot. .
Még sötétedés előtt odaért a kis házhoz, és a kandallóban égő tűzről látta, hogy Kiernan
hamarabb jött. Nem aggó¬dott, hogy a kéményből szálló füstöt valaki észreveheti.
Jesse elmosolyodott. A lány jól tudta, hogy Jesse gyakran jön ide, és a családja ilyenkor
nem zavarja meg magányát.
Belépett, és egy pillanatig hunyorognia kellett, míg szeme hozzászokott a szobában lévő
félhomályhoz. A tűz fénye fi¬noman játszott a tűzrostélyon, és halvány aranyszínbe vonta a
szobát. Hirtelen megpillantotta a lányt. A prémekkel borí¬tott padlón ült, nem messze a
tűztől.
Gyönyörű, fehér rókaprém simult testére. Haját kibontva viselte, s a tűz vörös fénye glóriát
vont a lágy fürtök köré. Ahogy ült, hagyta, hogy a prém a földre hulljon. Alatta meztelen volt,
s a lágy szőrme buján ölelte körül.
- Boldog karácsonyt - suttogta.
Smaragdzöld macskaszemei titokzatosan, hívogatóan, vággyal telve csillogtak. A férfi
megtorpant - szinte kővé dermedve állt -, szeme élvezettel kutatta és becézte a lány testének
minden egyes zugát. Ismerte aranyhajának édes il¬latát és selymességét. Ismerte szemeit, és
arcának finom vo¬nalát. Tudta, milyen ízű a bőre, ismerte csípője fvét és telt keblei érintését
ujjai alatt. Ismerte combja karcsúságát és lá¬bai között lévő pézsmaillatú titkos nőiességét.
Nagyon jól ismerte... de nem annyira, mint gondolta.
Kiernan felállt. Úgy emelkedett ki az elegáns prémek kö¬zül, mint Vénusz Poszeidón
kagylójából. Jesse lélegzet¬visszafojtva figyelte az izgató érzéki jelenetet. Tettének
sze¬mérmetlenségét meghazudtolta a szeméből áradó szégyen és bizonytalanság. Telt,
nedves, csókra termett ajkai egy kér¬dést suttogtak lágyan. A férfi felé nyújtott krémszínű
karjai megemelték keblének halmait. Alabástromfehér mellén lát¬szottak a kék erecskék,
melyek a vörösen csúcsosodó mell¬bimbó felé futottak. Tekintete lejjebb siklott a combjai
közt megbúvó aranyló fészekre és csípőjének hajlataira.
Ajkára szenvedélyes, rekedt kiáltás tolult, és karjába von¬ta a lányt. Szinte letépte magáról
a ruhát, s egy szempillan¬tás alatt a lány mellett termett.Térden állva ölelték egymást.A tűz
fénye körülfonta és simogatta testüket, kiemelve a lány csípőjének és kebleinek szépségét.
Ujjaik találkoztak és összekapcsolódtak, majd ajkuk mámoros játékba kezdett, el¬vált, s újra
eggyé olvadt.Testük rövidesen verejtékben fürdött gyengéd csókjaiktól és becézgetéseiktöl.A
tűz ragyogva parázslott. Jesse a prémekre nyomta a lányt, és szenvedélyesen beléhatolt. A téli
fagy forró nyárrá változott; a kandalló melege átjárta őket.

Mississippi január 9-én, Florida 10-én, Alabama 11-én vált ki az Unióból. A négy
államnak már csak Georgiára volt szüksége ahhoz, hogy üsszeálljon az Észak-Karolina déli
határától a Mississippiig tartó egység.
Joseph E. Brown, Georgia erősen szeparatista kormány¬zója felkérte a törvényhozó
testületet, hogy hívja össze a parlamentet. A gyűlésen beszédet mondtak a már kivált
álla¬mok képviselói.
Georgia január 19-én ötödikként lépett ki az Unióból. Kö¬vette Louisiana 26-án, Texas
február 1-jén.
A hónap végére Jesse és Daniel visszatértek egységükhöz. Virginia egyelőre nem
szándékozott kilépni az Unióból. A törvényhozó testület azt javasolta, hogy a parlamentet a
há¬ború megakadályozásának jegyében, Washingtonban a Wil¬lard Hotelben tartsák. A
gyűlést február 4-én hívták össze, mely a történelembe a washingtoni békekonferencia néven
vonult be.A dél-alföldi küldöttek azonban nem jelentek meg. Ugya¬nezen a napon tartották
saját kongresszusukat az Alabama állambeli Montgomeryben, ahol létrehozták az új
kormányt, s az elszakadt államok konföderációját. Így mialatt északon a béke lehetőségéről
tárgyaltak, létrejött a déli államok szö¬vetsége.
A konfóderáció küldöttei igyekeztek fontos feladatokat végrehajtani, hogy megszilárdítsák
saját szövetségüket Ab¬raham Lincoln beiktatása elótt. Montgomeryben Jefferson Davis -
Buchanan elnök egykori hadügyminisztere, aki fel¬elós miniszter volt, mikor John Brown
kifosztotta Harpers Ferryt -, a szövetség legfontosabb pozfcióját töltötte be.
A konfóderált államok alkotmányát ratifikálták, zászlaju¬kat pedig elfogadták.
Megszervezték a hadsereget. Az Egye¬sült Államok jogtörvényeit szintén elfogadták, kivéve
a ta¬gállamok jogairól és a rabszolgaság intézményéről szóló részt.
A Mississippi folyón szabad hajózást engedélyeztek, s Te¬xas csatlakozott a szövetséghez.
Az ideiglenes kormány köl¬csönöket vett fel, szerződéseket kötött, és váltókat írt alá -
egyszóval készült a háborúra.
Ezalatt a Willard Hotelben a washingtoni békekonferenci¬án még mindig volt esély a
békére.
Kiernan otthon várt, s azt kívánta, bárcsak ott lehetne, ahol az események zajlanak. Minden
újságot elolvasott, ami¬hez hozzájutott, és csak várt. Úgy látszott, Virginia nem változtat
álláspontján, és a Cameron testvérek ezredüknél maradtak.
 Kiernan rendszeresen kapott levelet Danieltől, aki lelke¬sen osztotta meg vele élményét a
kialakult helyzetről. „Tel¬jes szívemből egyetértek a konföderációval és a polgárok¬kal,
akikkel oly sokban hasonlítunk egymásra" - írta. „A szövetségesek oldalán állok és déli
vagyok - ha így jobban tetszik, lázadó. De elsősorban virginiai, és alávetem magam hőn
szeretett államom akaratának. Igazából - vallotta be -, ezeket a gondolatokat Lee tábornoktól
idéztem, de hát úgyis tudod, hogy mindenki felnéz rá. Ő egy személyben fejezi ki azt, amit
mindannyian érzünk."
A levél összefüggéstelenné vált, és utóirattal zárult. „Jesse szeretettel üdvözöl!"
Szeretettel és hallgatással - gondolta Kiernan.
Délszerte fontos események zajlottak. Florida már elsza¬kadása előtt megkezdte a háborús
előkészületeket.
A polgárőrség gyakorlatozott. Pensacolában a föderalista csapatok távozásra
kényszerítették és a Fort Pickens-i kikö¬tóig szorították a McRee és Barrancas haderőket.
A St. Augustin-i Marion erődöt elfoglalták, az alabamai és floridai csapatok bevonultak a
pensacolai haditengerészeti dokkba. A déli katonai vezetők Fort Pickens letámadását
tervezték, de a háború elkerülése végett még vártak.
Hasonló esetek történtek a többi szövetséges államban is. Dél-Karolinában Pierre
Beauregard dandártábornok az egye¬sftett csapatok hadmozgását figyelte, és attól tartott,
hogy Washington erősítést küld.
A feszültség egyre nőtt.
Kiernan csak várt. Anthony nem ostromolta többé állandó türelmes házassági terveivel:
sietve távozott. Feladta beosz¬tását a helyi polgárárségnél, ahol a legtöbb ember az
egyesí¬tés, mellett állt, mint ahogy az állam nyugati megyéinek többsége is. Anthony
politikailag teljesen megfelelt Kiernan ízlésének. Elszántan kitartott elvei mellett, és
mindenben egyetértett gyapot- és dohánytermesztő szomszédaival. Ant¬hony szinte sohasem
írt, de ha néha mégis megtette, szavai szenvedélyről árulkodtak. Ő és az apja újonc katonákat
to¬boroztak, és fegyverrel láttak el egy lovassági egységet. Minden idejüket lekötötte az
egyenruha tervezése és a lóvá¬sárlás.

1861 áprilisának elején Kiernannak nem kellett tovább várnia. Christa ujjongva hozta
lóháton a hírt, hogy rövide¬sen mindkét testvére hazatér.
- Olyan boldog vagyok! Mindketten eltávozást kaptak a születésnapomra. Ahogy
megtudtam, rögtön el akartam mondani neked. Még szerencse, hogy Daniel lelkes levélíró!
- Igen, még szerencse - helyeselt Kiernan.
0, már alig várom, hogy találkozzam velük!
- Én is! - kiáltotta lelkesen Kiernan.
Két nappal később Christa visszatért. Az oszlopcsarnok¬nál találkoztak, de Christa nem
szállt le a lováról. Pajkosan nevetett.
- Jesse egyik leköszönő katonatársa látogatott meg min¬ket.
- Tényleg? - Kiernan szíve majd' kiugrott a helyéből. Christa mosolygott.
- Úgy látszik, Jesse mégiscsak tud írni. Küldött nekem egy veled kapcsolatos üzenetet.
- Igazán?
Christa átnyújtott egy borítékot. Kiernan felvonta a sze¬möldökét, és kivette a levelet.
Átfutotta a rövid, de szeretet¬teljes sorokat, melyben a férfi érdeklődik a házról, az
idSjá¬rásról és Christa egészsége felől. Az utolsó bekezdés ót érintette.
„Christa, kérlek menj el Kiernanhez, és mondd meg neki, hogy 16-án este sötétedés után
várom a nyári laknál."
- Mit üzensz?
 Kiernan lesütötte a szemét, nehogy Christa kiolvassa be¬lőle az örömöt. Visszafogta
magát, barátnójére nézett, és habozva elmosolyodott.
- Mondd meg neki, hogy ott leszek!
Christa hazafelé indult, de hirtelen megállt, és visszafor¬dította a lovát.
- 0, majdnem elfelejtettem, hogy a lap másik oldalán utóirat van. Jesse azt javasolja, hogy
szőrmét vegyél fel. Bi¬zonyára hideg lesz.
Kiernan elmosolyodott, és gyorsan lehajtotta a fejét. Összekulcsolta a kezét, és hangja
akarata ellenére is lágyan szólt:
- Mondd meg... mondd meg neki, hogy szőrme lesz raj¬tam.
Megfordult, és berohant a házba. Nem bírt Christa sze¬mébe nézni. Szőrmét fog viselni.
Jesse ezt akarja. Jesse ha¬zajön.

11. fejezet
Ahogy Jesse kinézett a nyári lak ajtaján, a szürkületben is látta a temető szobrait. A pázsit a
házig húzódott, s a kert lassan kezdte levetni téli köpenyét, hogy újra virágba borul¬jon.
A nap egész nap gyönyörűen sütött. A virginiai április mindig szeszélyes. Néha
elviselhetetlen forróság söpört vé¬gig a tenger menti földeken. A kora reggeli magas
páratarta¬lom miatt az esték fullasztóak és melegek voltak.
A ragyogó napsugarak sárgás fénybe vonták a friss hajtá¬sokat és a gyenge füvet. A tavasz
első színes virágai szépsé¬gesen sütkéreztek a melegben.
A nap heve a folyó felől fújó esti szél hatására megeny¬hült, s az ember séta közben
mélyet szippantva a levegóből boldog volt, hogy itt élhet.
Újszülött csikók ugrándoztak és játszottak a mezőkön, arab telivérek csapkodták vidáman
farkukat, s úgy látszott, mintha táncra akarnának perdülni a legelőn.
A mai is ilyen kellemesen langyos nap volt. Az éjszaka balzsamos levegője, a szellő lágy
suhogása buján vette körül Jesse-t. Kíváncsian várta, eljön-e a lány.
A vezetékes. híradás egyfolytában közvetítette a legújabb fejleményeket az Egyesült
Államok és a szövetség között.
Április 12-én a kora reggeli órákban a charlestoni kikötő¬ben a déli csapatok Beauregard
tábornok vezetése alatt tüzet nyitottak az északiak Sumter erődben lévő állásaira. Robert
Anderson órnagy volt Sumter parancsnoka, és Abner Doub¬leday kapitány a helyettes
parancsnok. Beaugard tüzérségi ütegeket helyezett el Charlestonban, mivel Dél-Karolinát
el¬foglalták a szövetséges csapatok, és letáboroztak a szuverén területen. Az északiakat
megadásra szólították fel, de An¬derson a Washingtontól várt támogatás miatt megtagadta W.
Csak hatvanhat ágyú állt rendelkezésükre, legtöbbje nem funkcionált megfelelöen, s a
lőportöltet-zacskókból sem volt elég.
Hajnali 3 óra 20 perckor bejelentették a hadiállapotot. Az északiak újra visszautasították a
déliek ajánlatát, akik vála¬szul közölték, hogy rövidesen tüzet nyitnak.
Két órával később a déliek áttörték az arcvonalat. Ander¬son reggel hétkor adta ki
Doubledaynek a tűzparancsot, és megkezdődött az egész nap tartó, egyenlőtlen küzdelem.
Az est leszálltával a tűzharc alábbhagyott, de 13-án haj¬nalban újra megkezdték a
támadást. Anderson és Dóubleday `figyelmeztette embereit, hogy próbáljanak úgy mozogni,
hogy minél kevesebb füstöt lélegezzenek be. A hadianyagot szállító hajót - amire Anderson
várt - visszatartotta a déli tüzérség.
Nem sokkal dél után a szövetségesek eltalálták az erőd zászlórúdját. A szeparatista Wigfall
ezredes látta, ahogy a zászló lehull, s megadásra szólította fel az erőd védőit.
 Andersonnak nem volt más választása, megadta magát, így egyetlen katonát sem vesztett.
Az erőd feladását más¬napra tervezték, és Anderson engedélyt kért és kapott Beau¬gardtól,
hogy tisztelegjen az amerikai zászlónak, mielőtt le¬vonják.
A százpuskás tisztelgés egy szövetséges katona halálához vezetett.
Dél-Karolina szerte nagy volt az öröm. Az északi csapato¬kat visszaszorították.
Virginiában válságos helyzet alakult ki. Az országgyűlés az állam sorsáról döntött, Lincoln
fegyverbe szólította az embereket. Közelgett a háború.
Virginia lehetetlennek tartotta, hogy fegyvert fogjon a testvérállamok ellen.
Vajon eljön Kiernan? - kérdezte újra önmagát. Ahogy a kérdést végiggondolta,
mozgolódást vett észre a bokorban, majd a lány kilépett a tisztásra, és a nyári lakhoz szaladt.
Bezárta maga mögött az ajtót, nekidőlt, és szemük talál¬kozott. Kiernan zöld szeméből
izgatottság és életerő sugár¬zott. Keble minden egyes lélegzetvételnél vadul hullámzott. Haja
szabadon és kócosan, napsugárként omlott vállára. Elegáns, aranyszínű prém szegélyezte
köpenyét, mely Jesse¬nek ismerós volt.
- Jesse!
Elsuttogta a nevét, s már a karjában is volt. A férfi azon¬
nal nal észrevette, hogy a köpeny alatt csak egy vékony pamut¬ruhát visel. Kibontotta a
köpeny övét, s az lágyan a földre hullt, míg a lány az ő bricseszéből húzta ki az ingét.
Élvez¬te, ahogy a lány ujjai végigfutnak meztelen bőrén, és megre¬megett a rátöró forró
vágytól.
Az elkövetkezó napokban fájó pontossággal fog emlékez¬ni erre az éjszakára, s újra
megborzong majd, ha eszébe jut a karjában tartott lány.
Hosszú évekig csak figyelték egymást, és vártak. Ezalatt Jesse arra gondolt, milyen
gyönyörű lesz Kietnan, ha felnő, de ami most történik velük, arról még álmodni sem mert.
Hozzá tartozott. Ő volt az első szerelme, az elsó, aki megkapta és tanította. S mivel jó
tanítványnak bizonyult, so¬kat tudott nyújtani mesterének. Soha nem töródött a
konven¬ciókkal, egyszerűen szerette. Jesse-t eddig még nem tapasz¬talt csodálatos érzés
kerítette hatalmába. A lány buja, ele¬gáns, gyönyörű lénye soha nem érzett szerelemmel
töltötte el.
A lány végigsimított a hátán, keze a feszülő izmokon ját¬szott. A pamutruha alatt
kirajzolódtak testének lágy hajlatai, ahogy a férfi meztelen mellkasára ereszkedett.
Ovatosan beleharapott Jesse alsó ajkába, és felemelte a fe¬jét, hogy szájuk mohó édes
csókban egyesüljön. Úgy érezte, mintha démonok játszanának ágyékában, s vérébe ajzószer
vegyülne.
Megszabadította köntösétől, és leszorította a szőrmékre, melyek hívogató
mennyországként fogadták őket.
Órökké emlékezni fog erre az éjszakára. Ajka nedves me¬legére, mely testén kalandozott,
a tűzre, mely körülölelte őket, s arra a kellemes érzésre, ahogy fogával mellbimbóját ingerelte.
Hajzuhataga követte szája bársonyos vágyat éb¬resztő útját. Egzotikus, erotikus gyengéd
csókjai becézték,
elvarázsolták, tűzbe hozták, és egyre lejjebb ereszkedtek bő¬rén, amíg el nem érték lüktető
férfiasságát.

Kiernan először gyengéden, édesen vette szájába hím¬vesszőjét, mellyel szinte az őrületbe
kergette a férfit. Simo¬gatásai elragadták, s már alig bírta elviselni az égetó vágyat, mikor
hirtelen elemi erővel tört fel belöle a kielégülés.
Magához húzta a lányt, vére izzott és vadul száguldott testében. Leszorította a selymes
szőrmére, ujjai belekapasz¬kodtak hajába, melyet forró csókokkal árasztott el. Hosszú
combjai érzékien fonták körül csípőjét, s Jesse mélyen a csábító meleg fészekbe hatolt.
 Ahogy mindketten a szenvedély csúcsára értek, hagyták, hogy az éjszaka hűs szellője
elsuhanjon felettük, s aztán újra hevesen birtokba vették egymást. A szürkületben a lány
kéj¬től homályos szemébe mosolygott, majd újra szeretkeztek.
Édesen csókolta, becézte, kutatta érzékeny pontjait, tor¬kán lüktető ütöerét, s fülcimpáját.
Testét végighúzta az övén, és gyötrő lassúsággal ingerelte, követelte dús kebleit. Gyengéden
arrébb húzódott, s tovább csókolta a lány térd¬hajlatát, lágy combjait és a lábai közt megbúvó
édes szirmo¬kat. Kiernan felkiáltott, de Jesse egyre csak simogatta, ölel¬te és szerelmes
szavakat suttogott a fülébe. Feltérdeltek, a lány ujjai végigfutottak a férfi mellén, és hajába
túrtak. Emésztő vágyak forrósították fel a hűvös éjszakát.
A vég kínzó fájdalommal tört Jesse-re. A világ kifordult a sarkából, ahogy a lányra nézett.
Kiernan behunyt szemmel feküdt, haja összekuszálva vette körül mindkettőjüket, gyö¬nyörű
arca felhevült, és nyirkosan fénylett. Újra csókolóz¬tak, és Jesse szorosan magához ölelte őt.
- Ó, Jesse - suttogta.
- Féltem, hogy nem jössz el - mondta a férfi.
- Miért?
Megcsókolta a homlokát.
- Mindegy, hagyjuk ezt. Nem akarok vitatkozni.
Kiernan megmerevedett¬
- Jesse! Miért?
A férfi a könyökére támaszkodott. - Mert közeleg a háború. Bizonyára hallottál a Sumter
erődről.
- Igen, hallottam. Bár a vezetékes híradás elég keveset közölt. Jesse, a virginiai
törvényhozó testület a kiválás miatt fog összegyűlni.
- Tudom - válaszolta halkan. Kíváncsi volt, hogy a lány megérzett-e valamit a hangjából.
Elhúzódott tőle, megreme¬gett és a hirtelen rátörő hideg miatt összefonta maga előtt karját.
- Jesse, mi van veled? - kiáltotta¬- Hogy tudsz hátat fordítani mindennek, amit...
- Nem fordítok hátat semminek! - vágott közbe mérge¬sen. Felállt, és lenézett a lányra.
- Kiernan, számodra mindig minden annyira egyértelmű. Nézz körül egy kicsit a nagybetűs
életbenl
- Miféle nagybetűs életben? - kérdezte.Tágra nyílt szeme csak úgy szikrázott a haragtól.
Jesse felsóhajtott. Azt akarta, hogy életük az eddig meg¬szokott mederben folyjon tovább.
Szerette Virginiát és az otthonát. Mikor még gyerekek voltak, Daniel, Christa és ő lesétáltak a
temetőbe, és virágot ültettek szüleik sírjára. Testvérei elmentek, s ó egyedül maradt, becsukta
a szemét, és a múltra gondolt, mely csak az övék volt: a viszontagsá¬gokra, amiket az öreg
ház kiállt, a dicsőségre és a szenve¬désre.
Szerette a James Rivert. Szerette nézni, ahogy a gózhajók befutnak a kikötőbe, ahogy a
rabszolgák énekelnek, miköz¬ben a fedélzetre rakják a gyapotbálákat.
Miért gondolja Kiernan, hogy hátat fordít mindennek, amit szeret? Hát nem érti meg, hogy
sokkal több forog koc¬kán, mint a rabszolgakérdés és az államok jogai? Min¬dannyian
amerikaiak.
- Ha nincs összetartás, minden összeomlik - idézte hal¬kan.
- Tessék?
- Lincoln mondta ezt pár éve, mikor Illinoisban szenátor¬nak jelölték.
A lányon látszott, hogy nem nagyon érdekli Abraham Lincoln.

- Igaza volt. Uram Isten, hiszen még egy évszázada sincs, hogy nemzetté váltunk. Amerika
le tudta gyözni az angolo¬kat, a világ egyik legjobb haderejét. És miért? Természete¬sen
azért, mert összetartottunk. Mert Virginia kiállt Massa¬chusetts mellett.
- És mert segítséget kaptunk a franciáktól - dörmögte Kiernan kedvetlenül.
- Mert összetartottunk! - állította határozottan Jesse.
 - Egy ország vagyunk, és naggyá válhatunk a feudális-;ag¬rár dél és az iparosodott észak
segítségével.
- Virginia ellen akarsz harcolni!
- Én Virginiáért akarok harcolni!
Talpra ugrott, és gyönyörűen, méltóságteljesen fordult Jesse felé. Leengedett kezei ökölbe
szorultak.
- Jesse, azt mondod, ha nincs összetartás, minden össze¬omlik. De hát mi lesz a házaddal,
Cameron Hall-lal? Mi lesz Virginiával és velem? Ezek a dolgok összetartoznak. Nem érted?
A rabszolgatartás ellen vagy? Nem csak te egye¬dül! Lehet, hogy végül vakbuzgóság nélkül
is felszabadít¬hatjuk az összes szolgánkat. A francba, Jesse, te is tartasz rabszolgákat! Még te
sem jöttél rá, hogyan kellene megvál¬tani a világot!
- A rabszolgáimat fel fogom szabadítani - felelte szenve¬délyesen.
De gátat vetett haragjának, s legyűrte a feltörő fájdalmas keserű érzés.
- Kiernan, én szeretem Virginiát.
- Akkor mit teszel majd, ha Virginia kiválik?
- Nem tudom - felelte keményen, s a lány felé lépett. An¬nak ellenére, hogy órákat
töltöttek együtt, Kiernan elhúzó¬dott tőle. Jesse-t újra elöntötte a düh, és magához húzta a
lányt.
- Szeretlek, Kiernan.
Könnyek homályosították el Kiernan szemét, ahogy egy¬másra néztek.
- De vajon mennyire szeretsz?
- Az ördög vigyen el, ezt inkább én kérdezhetném! - tört ki Jesse. ,,
Kiernan kiszabadította magát a férfi karjából, és a ruhájá¬ért nyúlt. Felkapta azokat, és újra
hátrálni kezdett, de Jesse megfogta a karját, és vadul magához rántotta. Edesen és mohón
csókolta, nem engedte elmenni. Addig csókolta, míg a lány ajka szétnyílt és megadta magát.
A férfi szórös melle lágyan simogatta telt kebleit és kemény mellbimbóit.
Végül ajkuk szétvált.
- Engedj el, Jesse!
- Nem! Ma éjszaka nem!
- Kérlek!
- A fenébe is! Ma éjszaka nem bírlak elengedni!
Hirtelen minden ellenállása megszűnt. Arcát Jesse mellka¬sára hajtotta, és sírni kezdett. A
férfi felemelte, a szőrmékre fektette, és lecsókolta könnyeit.
Lassan, gyengéden szeretkeztek a balzsamos éjszakában. Jesse mozdult meg először.
Felállt, és segített a lánynak fel¬öltözni.
- Hazaviszlek! - mondta.
- Hazatalálok egyedül is.
- Azt mondtam, hazaviszlek.
Maga elé ültette Pegazusra, és mikor elérték Kiernan legelésző kancáját, Jesse szabadon
engedte a lovat, de a lányt nem engedte leszállni.
Mikor odaértek a házhoz, Kiernan megfordult.
- Jesse, innen egyedül kellene mennem. Az apám... - Hazáig viszlek.

John Mackay az oszlopcsarnok előterében várakozott. Tá¬gas, kényelmes hely volt,

kőhomlokzatát magas, masszív oszlopok tartották. John, szájában pipával, kezében egy
po¬hár whiskyvel, elégedett, nyugodt arccal üldögélt.
- Reméltem, hogy hazahozod a leányzót - mondta. - Késő van, aggódtam érte.
- Nem engedném, hogy egyedül jöjjön haza, uram.
- Sajnálom, apa - kezdte Kiernan.
 - Semmi baj. Tudtam, hogy Jesse vigyáz rád.
Valószínűleg más ember nem nézte volna jó szemmel, ha Jesse társaságában tölti az estét.
De Mackay más volt. Még ha sejtette is Kiernan és Jesse szerelmét, nem tett semmit, mert
lánya életét és boldogságát mindennél fontosabbnak tartotta. Különleges ember volt.
- Bemegyek, ti pedig búcsúzzatok el egymástól - ajánlot¬ta.
Jesse leugrott Pegazusról, és leemelte a lányt. Kiernan rá¬támaszkodott, és hagyta, hogy a
férfi megcsókolja. Lehajtot¬ta a fejét.
- Szeretlek, Kiernan!
- Én is szeretlek, Jesse! - mondta, és ráemelte könnyes, smaragdzöld szemét.
- De ha Virginia kiválik, és te nem mondasz le tisztsé¬gedről a hadseregbén , soha többé
nem látsz. Soha!
Kitépte magát a karjából, és az ajtóhoz rohant. Jesse sem¬mit sem tehetett, csak nézte,
ahogy a lány eltűnik a szeme elől
Másnap reggel Jesse szörnyű fejfájással ébredt, amit részben magának köszönhetett.
Miután hazakísérte Kiernant, az éj¬szaka hátralévő részét Daniel és egy üveg bourbon
társasá¬gában töltötte. A múltról és a jelenről beszélgettek.
Christa és a hajnal első fénysugarai a pincében találták a testvéreket. Mint jó Cameronhoz
illik, a lány ivott velük egy korty bourbont, majd ágyba parancsolta mindkettőjüket.
Jesse feje iszonyatosan hasogatott, és a kintről hallatszó sikítozástól, kiabálástól és jövés-
menéstől csak rosszabbo¬dott az állapota. Dereka köré csavart lepedővel a kitárt dup¬la
ajtóhoz támolygott. Az ajtó a teraszra nyílt, ahonnan le lehetett látni a kertre, és végig a
folyóig.
Észrevette, hogy Daniel a ház előtt üdvözöl két lovast. Az egyikben felismerte Anthony
Millert, s ettől a fájdalom a fe¬jében újra lüktetni kezdett. A másik Aaron Peters volt, kö¬zeli
szomszédjuk a williamsburgi részről. Ujjongva, kiáltoz¬va vágtattak be az udvarba. Ahogy
Daniel hallgatta őket, hirtelen lekapta a kalapját a fejéről és a magasba dobta. Ve¬lőtrázó iarci
üvöltés szakadt fel belőle, mintha csak nyuga¬ton lenre a sziú vagy csejen indiánok között.
- Mi a fene folyik itt? - morogta Jesse. Minden szónál fájdalmat érzett.
Felvette bricseszét és csizmáját, majd a szoba sarkában álló hatalmas szekrényből kirántott
egy inget.
Hirtelen megállt. Végigsimított a szekrényen, hátralépett, és a szobára meredt. Cameron
Hall gazdájának szobája volt.
Az apa halála utáni években sokáig nem használta. Mint a legidősebb fiú, ő örökölte a
birtokot. Bár az elmúlt évek¬ben ennek nem volt jelentősége. Túlságosan lefoglalta orvo¬si
karrierje és a katonaság, Danielnek sem volt túl sok ideje. Az első virginiai Cameronok
harcoltak az indiánok ellen, tú¬lélték a mészárlást, és dinasztiát alapítottak.
Harcoltak kalózokkal is, és nagyapja az amerikai függet¬lenségi háborúban a kialakuló
kolóniákért szállt harcba.
Jesselevette a kezét a szekrényről. A nagyúri ágy, az osz¬lopcsarnokba vezető szép
üvegajtó és a szekrény emberem¬lékezetáta ugyanott álltak. Az íróasztal évekre
visszamenő¬leg melőrizte a Cameronok könyvelését.
Aholy megnedvesítette ajkát, érezte, hogy kiveri a verí¬ték és Úrrá lesz rajta a rettegés.
FelvRtte az ingét, és kisietett a szobából. Újra megtor¬pant. S:inte sohasem szentelt
figyelmet a lépcsó tetején lévő családiportréknak, most mégis úgy érezte, hogy mindegyik
Camercn őt figyeli. Tanulmányozni kezdte a képeket.
LordJamie Cameron és megfékezhetetlen, bájos pincérnő feleség~, Jassy. Nagyanyja, a
hűvös, elegáns Amanda, akit azzal vídoltak, hogy konzervatív párti kém, s aki mindvégig
kitartot férje mellett. Eric Cameron, szája sarkában egy ha¬lovány szórakozott kis mosollyal,
csodálatos mélykék sze¬mével tekintett Jesse-re, s mintha figyelmeztette volna a férfit: hgyen
hű elveihez!
 Ott függött a falon apja egyik öregkori képe, melyen hó¬fehér lajával és bölcs, ragyogó
kék szemével követte Jesse minder egyes lépését. Mintha azt sugallta volna fiának,
hogy mindig a saját törvénye és hite szerint éljen és csele¬kedjen. „De most
mindannyiótokat elárullak" - suttogta.
Ugy látszik, rosszabb állapotban vagyok, mint gondol¬tam, hiszen az őseimmel
beszélgetek - töprengett magában.
Lement a lépcsőn, és kilépett az előszobába. Az oszlop¬csarnokban csoportokba verődött
férfiak gyülekeztek. Ant¬hony Miller felkiáltott, és a levegőbe lőtt.
- Az Isten szerelmére! Megmondaná végre valaki, mi tör¬tént? - kérdezte Jesse.
- Kiváltunk, Jesse! A jó öreg Abe Lincoln északon csapa¬tokért könyörög az államoknak.
Virginia nem fog fegyvert déli testvérei ellen. A parlament meghozta döntését. A fené¬be is,
Jesse, kiváltunk az Unióból!
Jesse gyomra felkavarodott, de látszólag senki sem vette észre, mennyire kényelmetlenül
érzi magát. Mindenki a le¬vegőbe lövöldözött, mint egy falka őrült, és arról beszélt, hogyan
fogják pár hét alatt legyőzni a jenkiket, ha azoknak lesz egyáltalán merszük harcolni.
Lerogyott a fehérre festett kovácsoltvas székbe Christa mellé, aki forró feketekávét öntött
poharába.
- Kávét?
- Kösz - motyogta, majd az udvar felé nézett. Még Dani¬el is úgy viselkedett, mint egy
idióta. A levegőbe dobálta tollas kalapját, és úgy üvöltött, mintha kísértetet látna.
- Jesse, Daniel ma lemond tisztségéről!
A férfi kifejezéstelenül bólintott, és feketekávéjába szür¬csölt.
- Van még egy másik hír is - mondta sietve a lány. - Lincoln küldötteket menesztett
Washingtonból a folyó túlol¬dalán álló Arlington Házba.
Az Arlington Ház Robert E. Lee ezredes otthona volt. Az üzenetet felesége, George
Washington mostoha dédunokája továbbította neki. Az asszony apja építtette az Arlington
Há¬zat, és sok olyan értékes háztartási ingósággal és bútorral rendelkezett, amit még az első
elnöktől örökölt.
Lee ezredes ebben a csodálatos, kellemes környezetben nevelte fel gyermekeit. A ház egy
dombon állt, és Washing¬
185hirtelen lekapta a kalapját a fejéről és a magasba dobta. Ve¬lőtrázó iarci üvöltés
szakadt fel belőle, mintha csak nyuga¬ton lenre a sziú vagy csejen indiánok között.
- Mi a fene folyik itt? - morogta Jesse. Minden szónál fájdalmat érzett.
Felvette bricseszét és csizmáját, majd a szoba sarkában álló hatalmas szekrényből kirántott
egy inget.
Hirtelen megállt. Végigsimított a szekrényen, hátralépett, és a szobára meredt. Cameron
Hall gazdájának szobája volt.
Az apa halála utáni években sokáig nem használta. Mint a legidősebb fiú, ő örökölte a
birtokot. Bár az elmúlt évek¬ben ennek nem volt jelentősége. Túlságosan lefoglalta orvo¬si
karrierje és a katonaság, Danielnek sem volt túl sok ideje. Az első virginiai Cameronok
harcoltak az indiánok ellen, tú¬lélték a mészárlást, és dinasztiát alapítottak.
Harcoltak kalózokkal is, és nagyapja az amerikai függet¬lenségi háborúban a kialakuló
kolóniákért szállt harcba.
Jess elevette a kezét a szekrényről. A nagyúri ágy, az osz¬lopcsarnokba vezető szép
üvegajtó és a szekrény ember em¬lékezet óta ugyanott álltak. Az íróasztal évekre
visszamenő¬leg melőrizte a Cameronok könyvelését.
Ahogy megnedvesítette ajkát, érezte, hogy kiveri a verí¬ték és Úrrá lesz rajta a rettegés.
Felvette az ingét, és kisietett a szobából. Újra megtor¬pant. Szinte sohasem szentelt
figyelmet a lépcső tetején lévő családi portréknak, most mégis úgy érezte, hogy mindegyik
Camercn őt figyeli. Tanulmányozni kezdte a képeket.
 LordJamie Cameron és megfékezhetetlen, bájos pincérnő feleség, Jassy. Nagyanyja, a
hűvös, elegáns Amanda, akit azzal vídoltak, hogy konzervatív párti kém, s aki mindvégig
kitartott férje mellett. Eric Cameron, szája sarkában egy ha¬lovány szórakozott kis mosollyal,
csodálatos mélykék sze¬mével tekintett Jesse-re, s mintha figyelmeztette volna a férfit:
Legyen hű elveihez!
Ott függött a falon apja egyik öregkori képe, melyen hó¬fehér hajával és bölcs, ragyogó
kék szemével követte Jesse minden egyes lépését. Mintha azt sugallta volna fiának,
hogy mindig a saját törvénye és hite szerint éljen és csele¬kedjen. „De most
mindannyiótokat elárullak" - suttogta.
Ugy látszik, rosszabb állapotban vagyok, mint gondol¬tam, hiszen az őseimmel
beszélgetek - töprengett magában.
Lement a lépcsőn, és kilépett az előszobába. Az oszlop¬csarnokban csoportokba verődött
férfiak gyülekeztek. Ant¬hony Miller felkiáltott, és a levegőbe lőtt.
- Az Isten szerelmére! Megmondaná végre valaki, mi tör¬tént? - kérdezte Jesse.
- Kiváltunk, Jesse! A jó öreg Abe Lincoln északon csapa¬tokért könyörög az államoknak.
Virginia nem fog fegyvert déli testvérei ellen. A parlament meghozta döntését. A fené¬be is,
Jesse, kiváltunk az Unióból!
Jesse gyomra felkavarodott, de látszólag senki sem vette észre, mennyire kényelmetlenül
érzi magát. Mindenki a le¬vegőbe lövöldözött, mint egy falka őrült, és arról beszélt, hogyan
fogják pár hét alatt legyőzni a jenkiket, ha azoknak lesz egyáltalán merszük harcolni.
Lerogyott a fehérre festett kovácsoltvas székbe Christa mellé, aki forró feketekávét öntött
poharába.
- Kávét?
- Kösz - motyogta, majd az udvar felé nézett. Még Dani¬el is úgy viselkedett, mint egy
idióta. A levegőbe dobálta tollas kalapját, és úgy üvöltött, mintha kísértetet látna.
- Jesse, Daniel ma lemond tisztségéről!
A férfi kifejezéstelenül bólintott, és feketekávéjába szür¬csölt.
- Van még egy másik hír is - mondta sietve a lány. - Lincoln küldötteket menesztett
Washingtonból a folyó túlol¬dalán álló Arlington Házba.
Az Arlington Ház Robert E. Lee ezredes otthona volt. Az üzenetet felesége, George
Washington mostoha dédunokája továbbította neki. Az asszony apja építtette az Arlington
Há¬zat, és sok olyan értékes háztartási ingósággal és bútorral rendelkezett, amit még az első
elnöktől örökölt.
Lee ezredes ebben a csodálatos, kellemes környezetben nevelte fel gyermekeit. A ház egy
dombon állt, és Washing¬ton D. C. felé nézett. Stratégiailag tökéletes volt az
elhe¬lyezkedése. Jesse hátradőlt
.- És? - kérdezte. Christa gyorsan beszélt.- Lincoln felajánlotta Lee ezredesnek a
szövetséges erők parancsnoki posztját. Még Lincoln is tudja, hogy ő az egyik legjobb katona
errefelé. De képzeld - hajolt előre -, Lee visszautasította. Az elszakadás ellen van, legalábbis
Daniel ezt állítja. De most, hogy Virginia kivált az Unióból, Lec benyújtotta lemondását.
Jesse, mindenki így tesz!
Jesse egyszerűen bólintott és fejét félrehajtva rámosoly¬gott a lányra.
- Christa, miért hagytad, hogy annyit igyunk tegnap este? Mindenem sajog.
Felállt, nyújtózkodott, és a birtokán lármázó embereket nézte. Egyikük épp akkor taposott
le egy rózsabokrot.
- Bocsánat - morogta Jesse. Visszament a házba, és belé¬pett a társalgóba. Az áprilisi
reggel hűvös volt, de Christa előrelátóan befűtött a kandallóba. Nekidőlt a
kandallópár¬kánynak, és fásultan gondolt az elszakadásra.
Hirtelen berontott valaki. Megfordult, és szemben találta magát az izgatott, kipirult ifjú
Anthony Millerrel.
 - Bocsáss meg, Jesse! Nem akartalak megzavarni. Látom, egyedül vagy. Ki kellene jönnöd
közénk ünnepelni! Jesse, szemében vad vidámsággal bámult Anthonyra. Hir¬telen nyers
harag öntötte el.
- Anthony! Háború lesz! Mi ezen az ünnepelni való?
A fiú kifejezéstelenül meredt Jesse-re, és kifakadt.
- A fenébe, Jesse! Én sohasem tartottalak gyávának.
- Remélem, hogy most sem fogsz! - figyelmeztette élesen Jesse.
Anthony homlokához emelte a kezét.
- Bocsánatot kérek, Cameron kapitány úr. Nem avatko¬zom többé az ön dolgába.
Megfordult, megállt egy pillanatra, majd visszanézett.
- Te mindenkinél jobban ismered őt, Jesse. Gondolod, hogy hozzám jön feleségül, most,
amikor csak egy karnyúj¬tásnyira vagyunk a háborútól? Remélem, elég romantikus¬nak
fogja találni. Az ifjú katonaférj elmasírozik a háborúba. Na jó, ellovagol. Egy lovasezredhez
soroztak be.
Kisfiúsan elvigyorodott. Bizonyára nehezére esett, hogy mérges legyen, de Jesse még
mindig érezte a mardosó dü¬höt.
- Kire kellene gondolnom jövendőbelijeként, Miller?
- A tidewateri kedves szomszédjára, Miss Mackayre, uram. Kiernanre.
Volt valami stréber lelkiismeretesség Anthony arcán, úgyhogy Jesse inkább visszafordult a
tűz felé.
- Igazából nem akarod őt feleségül venni, Anthony.
Teljes csend lett, majd a fiú éles hangja törte meg a hall¬gatást.
- Követelem, uram, hogy magyarázza meg kijelentését!
Jesse Anthonyra nézett, aki egyenesen állt előtte, mint a cövek. Mit mondhatna ennek a
szerencsétlen flótásnak? Hogy a lány, akit imád, Jesse-be szerelmes? De vajon iga¬zán
szereti-e őt Kiernan?
- Nincs mit megmagyaráznom, Anthony. Felejtsd el!
De Anthony nem hagyta ennyiben a dolgot. Átvágott a szobán és zavarában lehúzta
lovaglókesztyűjét. Jesse elé állt.
- Követelem, hogy magyarázza meg kijelentését!
- Már megmondtam, hogy nincs mit megmagyaráznom!
- Rágalmazta a hölgyet, akit szeretek!
- Nem rágalmaztam senkit. Egyszerűen csak megjegyez¬tem, hogy talán ő nem az a hölgy,
akit feleségül akarsz ven¬ni!
- Csak azért, mert jelentett önnek valamit, uram, hogy merészel ilyen ízléstelenséget
állítani?
- Én nem tettem ilyet! Ha valaki ilyet állított, az csak te lehettél! - fortyant föl Jesse
mérgesen. '
Anthony vadul a férfi felé ütött. Jesse ösztönösen arrébb ugrott, de Anthony újra
megpróbálta megütní. Jesse lehúzó¬dott, mögé került, s kénytelen volt önvédelemből jobb
öklét használni. Állkapcson vágta a fiút, aki erősen a kandallópár¬kánynak esett. Anthony
Jesse-re bámulva dörzsölte az állát. A férfi fogcsikorgatva nyújtott kezet a fiúnak.
- Kérd meg a kezét. Talán a háború megváltoztatja a vé¬leményét.
De Anthony haragja nem múlt el. Kikerülte a felé nyújtott kezet, és felállt.
- Gondolom, Cameron, a háborúban is ellenkező oldalon fogunk harcolni!
- Nem ünnepelem meg a vérontást. Ez az egyetlen, ami¬ben teljesen biztos vagyok.
- Nem fog veled menni, mert nem akar téged - jelentette ki élesen Anthony. Jesse, kezét
felemelve, jelezte, hogy nem akar veszekedni.
De Anthony fájdalmas ütéssel az arcába vágta kesztyűjét. Döbbenten tapogatta az arcát, és
úgy nézett a fiúra, mintha órült lenne.
 - Mi a fene...?
- Pisztolypárbajra hívom, uram. Ma este, a régi kápolná¬nál a völgyben, sötétedéskor.
- Micsoda?
- Azt mondtam...
- Értettem, amit mondtál. Ördög és pokol, nem lesz sem¬miféle pisztolypárbaj!
- Akkor legyen kard!
Jesse halkan káromkodott.
- Jézusom, nem akarlak megölni, Anthony!
A fiú a szájába harapott, mintha megbánta volna a hirtelen kihívást. Jesse újra megpróbálta
lebeszélni.
- Anthony, rajtunk kívül senki sincs a szobában. Senki sem tudja, mi történt. Felejtsük el
ezt az egész párbajosdit!Egy pillanatra úgy látszott, Anthony beleegyezik, de aztán
megmakacsolta magát.
- A megbeszéltek szerint várom, uram. - Édes istenem! - kezdte Jesse.
- Hát ti mit csináltok itt? - hallatszott hirtelen egy lágy hang.
Jesse elnézett Anthony mellett, és az ajtóban meglátta Christát, mögötte Daniel és a
többiek álltak.
- Mr. Cameron és én egy személyes ügyben pisztolypár¬baj mellett döntöttünk.
- Micsoda? - kérdezte hitetlenkedve Daniel.
- Aaron, megtisztelnél, ha a segédem lennél ma este. Da¬niel, feltételezem, hogy a bátyád
mellé állsz - mondta Ant¬hony. Jesse elkeseredetten emelte fel a kezét.
- Mi értelme lenne a vérontásnak? - kérdezte¬
- Sötétedéskor találkozunk, uram! Én hívtam ki önt, így ön választhat fegyvernemet.
- Szerintem hozzunk el mindent, amit otthon találunk -húzta el a szavakat gúnyosan Jesse.
- Adjuk meg a módját! - Ezt az ügyet nem vehetjük ilyen könnyen!
- Hát jó, Anthony. Találkozzunk sötétedéskor! - vála¬zolta utálkozva Jesse.
Mélyen, fölényes gúnnyal hajolt meg Anthony elótt, majd felnézett.
- Isten lássa lelkem, én nem akarom megölni ezt a sze¬gény bolondot - dünnyögte.
Anthony elvörösödött, de Jesse nem vett róla tudomást. Mindenki ránézett, s ő hirtelen vad
esküt tett, megfordult,és kirohant a szobából.

12. fejezet

Kevés ember volt annyira izgatott a kiválás miatt, mint Kiernan apja. John Mackay teljesen
biztosra vette, hogy a délieknek igazuk van. Mikor a gyarmatok úgy érezték, hogy Anglia
igazságtalanul bánik velük, egyszerűen elváltak t61e. Kitört a forradalom, és meg kellett
küzdeniük fiüggetlensé¬gükért. A jelenlegi déli helyzetet is ehhez hasonlónak érez¬te. Ahhoz
képest, hogy Kiernan semmit sem aludt az éjsza¬ka, korán kelt.
A mosókonyhában utasításokat adott Julie-nak, hogy tá¬volítson el egy pudingfoltot apja
egyik kedvenc ingéből. Rendesen meg kellett nyúzni és eltenni pár szarvast és vad¬disznót,
így a lány a füstölőbe sietett. Volt elég munka, ami¬vel elfoglalja magát. De a sok tennivaló
ellenére is egyre csak Jesse-re tudott gondolni. Mire ünnepi hangulatban lévő apjának eszébe
jutott, hogy ó a füstölőben dolgozik, késő délután lett.
Kiernan puskalövést hallott, és ránézett az öreg Natére, aki a feldarabolt vadhúst
akasztotta deszkákra. Körberohant az épületen, kezét a kötényébe törölte, és megigazította
kon¬tyából elszabadult fürtjeit.Felnézett, és meglátta az apját, amint lóháton fel s alá vágtatott
a birtokon. Ahogy észrevette Kiernant, megállt. Szélesen elmosolyodott, és ködös kék szemei
fényleni kezd¬tek.
- Megcsinálták, kislányom! Virginia kivált az Unióból! Újra a levegőbe lőtt, és a közelben
lévő csirke kotkodá¬csolva elmenekült. Nate Kiernanre nézett.
 Újra idegesen a kötényébe törőlte a kezét. - Ez igaz? - kérdezte a lány.
- Hát persze, kisasszony! Hadd kapkodják a levegőt a
zendülő jenkik, féljenek, és zavarodjanak össze, ha lázadni mertek! Az ország és a
forradalom szíve a dél!
Megfordította a lovát, és a ház felé indult. Kiernan látta a lovasokat, akik az oszlopcsarnok
előtt várakoztak. A régi cimborák hozták neki a hírt - gondolta. Megpihennek a pin¬cében, és
annyit isznak majd, hogy legyőzhetetlen hősnek képzelik magukat.

Halkan felsóhajtott, és emlékeztette magát, hogy apja a többi emberrel együtt

katonáskodott West Pointban és Mexi¬kóban. Méltóságteljesen és elegánsan festett
egyenruhájá¬ban.Abban az egyenruhában, amit soha többé nem fog viselni. De Jesse igen!
Rövidesen döntenie kell - gondolta, s a vér kifutott az ar¬cából. Megmondta a férfinak,
hogy nem találkozhatnak töb¬bé, de most hirtelen kötelességének érezte, hogy találkozzon
vele. Rá kell beszélnie, hogy mondjon le a szövetségi hadsereg¬ben betöltött posztjáról.
Lesimította a haját, és kezét a köté¬nyén nyugtatta. Szörnyen nézek ki - jutott eszébe.
Kőténye alatt csak egy pamutszövet ruhát és egy alsó¬szoknyát viselt, haja nedvesen
tapadt a fejére, és valószínű¬leg illatozott, mint a falusi sonka. Szíve hevesen vert, és elindult
a házba, hogy megfürödjön, mielőtt Cameron Hall¬ba indul.
Élete egyik döntő pillanata lesz.
-.Nate, most már boldogulsz egyedül is - mondta a férfi¬nak.
. Nate egyike volt apja ügyes kezű, szabad, fekete munká¬sainak. Becsületes munkával
keresett pénzen váltotta ki ma¬gát. De Nate szerette az otthonát és John Mackayt, így ott
maradt a birtokon. Kiernanre hunyorított, és arra gondolt, milyen furcsák is a dzsentrik, majd
komolyan bólintott.
A lány elmosolyodott és intett neki, de ahogy a ház felé szaladt, arca egyre komolyabb lett.
Ösztönösen érezte, hogy nincs sok ideje.
Hat ló állt az udvaron, kantárszáruk a főidre lógott, és Kiernan úgy gondolta, gazdáik
beugrottak egy italra, meg¬ünnepel;i az elszakadást. A korábban hallott harangzúgás a
törvénylozó testület végső határozatát adta hírül.Ahog a kőlépcsbkön szaladt felfelé, hallotta,
hogy valaki a nevét :k:iáltja.
- Kienan!
Hátrafordult, és meglátta Christát, aki szőrén ülte meg lo¬vát, és vadul vágtatott felé. Nem
törődött a szoknyájával, vagy női méltóságával, hanem odarohant Kiernanhez, és Így
szólt:
- Most rögtön velem kell jönnöd!
Kierrnan egész testében megremegett. Bizonyára valami szörnyúség történt.
- Jese - mondta ki hangosan. - Baleset történt, és meg¬sérült, vagy talán meg is halt.
- Uram isten! Meghalt?
- Nem. Legalábbis egyenlőre nem. Kiernan, meg kell aka¬dályoznod!
- Kit és miben?
- Jeset és Anthonyt... - Anhonyt?
- Ő és Andrew éppen üzleti úton voltak Williamsburg¬ban, mikor megtudták a
Richmondból érkező hírt. Anthony egyenesen hozzánk lovagolt, hogy elmondja Danielnek.
Az¬tán Jesse és Anthony összevitatkozott valamin.
- Dehát min? Mi miatt?
Christa megrázta a fejét és lesütötte ragyogó kék szemét. - Nem tudom - nyöszörögte. -
Egyikük sem hajlandó meg¬mondani. Párbajozni fognak.
- Pábajozni? - fakadt ki Kiernan.
- Igei! Próbáltam őket lebeszélni róla, de minden hiába. Elóször azt hittem, csak viccelnek.
Jesse próbálta visszauta¬sítani a kihívást, de Anthony azt bizonygatta, hogy a becsü¬letén
esik csorba, ha nem áll ki ellene. Még azt sem tudom, mi miatt történt. Az egyik pillanatban
mindenki a kalapját dobálta a levegóbe, aztán ahogy beléptem a szobába, csak azt láttam,
hogy ők ketten rögtön egymás torkának esnek. Többet nem tudok mondani. Mennünk kell.
Daniel és én nem voltunk képesek megállítani őket. Talán neked sikerül!
- Istenem - lehelte szomorúan Kiernan. Csak nem miatta történt? Mit mondhatott Jesse
Anthonynak? Elmondta, hogy viszonyuk van? Nem, Jesse nem tenne ilyet. Akkor miért?
Kijelentette, hogy az elválás hibás lépés volt? Nem. Ha Jesse valami másban hisz, azt
Anthonynak el kell fogadnia. Nem ölné meg Jesse-t, amíg szemtől szemben nem állnak
a csatatéren.
- Kiernan, gyere már!
Lerántotta magáról a kötényt, és szemügyre vette a lova¬kat. Apja hatalmas csődöre, Riley
a sor végén legelt. Chris¬ta nyeregbe szállt, és Kiernan felé nyújtotta a kezét.
- Nincs idónk arra, hogy a saját lovadat felnyergeld.
Gyere át az enyémmel!
- Rileyval megyek.
Christa felhúzta a szemöldökét. Riley néha teljesen megvadul. John Mackay büszkesége, a
hatalmas mén vad, erós és irányíthatatlan.
- Kitöröd a nyakad! - figyelmeztette Christa.
- Idóben kell odaérnünk! - válaszolta Kiernan. Elég ta¬pasztalt lovas volt ahhoz, hogy
kezelni tudja a tüzes állatot.John Mackay idóról időre sok pénzt nyert az állaton.
Kiernan kérdön nézett Christára.
- Merre?
- A birtokunk melletti völgybe, a régi leégett templom felé.
A lány bólintott, és megsarkantyúzta lovát. Christa valamit kiáltott utána, de Kiernan nem
hallotta.
Szíve olyan hangosan dübörgött, mint Riley patái az úton. A ló féktelenül vágtázott, és
pezsgő energiája Kiernanbe áramlott. Mélyen a ló nyakára hajolt, nem töródve a széliel
és a sebességgel.Ráfordult az útra, és elszáguldott egy szekér és egy cso¬port ünneplő
ember mellett. Christa messze mögötte lova¬ golt.
Nem engedheti, hogy bármelyikük meghaljon miatta. Mu¬száj meggyőznie őket
valamilyen úton-módon.Emlékezteti őket, hogy a háborúban majd lesz alkalmuk egymásra
lövöldözni. Jesse nem halhat meg, de Anthony ha¬lálát sem bírná elviselni. Anthony szereti,
és képes meghalni érte. Az ó hibája minden. Meg kellett volna mondania a fiú¬nak, hogy nem
szerelmes belé. A völgyből fiíst szállt fel, és Kiernan - nem t~rődve a hajába csimpaszkodó
faágakkal - még gyorsabb vágtára ösztökélte a lovat.
Hirtelen lövést hallott.
Riley egy pillanatra megtorpant, s hátsó lábaira támasz¬kodva felágaskodott. Kiernan
megpróbált nyeregben marad¬ni.
- Te túlméretezett vadállat, állj már a lábadra! - kiáltott mérgesen a lóra, és elszántan
kapaszkodott sörényébe.
A mén végre négy lábra ereszkedett, de egy szempillantás alatt ledobta hátáról a lányt. A
fóldre érkezést baj nélkül megúszta. Könnyek szöktek a szemébe. Oda kell érnie a
sar¬jerdóhóz, ahonnan a lövés jött! De ha Riley elszökik, az apja elevenen felnyársalja, és
végez vele.
Végez vele! Édes Istenem, valaki újra lőtt.
Riley a fák közé ügetett. Fölállt és utánaszaladt. Az ös¬vény felől patkódobogást hallott.
- Álljon meg! - kiáltotta, de a lovas vagy nem hallotta, vagy nem figyelt rá.
Kétségbeesetten kezdte keresni Rileyt.
Meglátta a tisztáson legelészó lovat. A kantárszárért nyúlt, de az állat felhorkant, és barna
szeme vadul villant a lányra. Kiernan azonban a félelemtől bátrabb lett. Megfé¬kezte a lovat,
és újra nyeregbe szállt. Visszatért az ösvény¬re, s addig vágtázott, míg elérte a sarjerdőt.
Erősen megrán¬totta a gyeplőt.
Valaki a földön feküdt, s két férfi volt mellette. Az egyik¬ben felismerte Danielt, a másikat
alig ismerte, de tudta, hogy Aaronnak hív_iák.
Es a földön...
Felsikoltott, leugrott apja szeszélyes cs~dörérőí és futás¬nak eredt... -
A szíve a torkában dobogott. lesse feküdt előtte. Ha meg¬halt, akkor az ő élete fabatkát
sem ér. Inkább a halált vá¬lasztja.
Daniel felnézett és meglátta a kétségbeesést a lány szemé¬ben. Megnyugtatóan
mosolyodott el.
- Csak egy vágás - mondta gyorsan. - Vágott seb.
Kiernan térdre esett. Nem Jesse volt. A férfit sehol sem látta. A földön Anthony Miller
feküdt. Ingét teljesen átáztat¬ta a vér.
- Istenem - lehelte a lány.
Anthony kinyitotta őzbarna szemét, és megpróbált moso¬lyogni.
- Kiernan - suttogta, majd újra lecsukta a szemét.
- Anthony - nyöszörögte.
- Semmi baj. Jesse beadott neki egy adag morfiumot - mondta halkan Daniel.
- Mit? - suttogta a lány.
Daniel felállt és a derekánál fogva felsegítette Kiernant. Arrébb tolta egy kicsit, és így
szólt.
- Nyugodj meg, Kiernan.
- lesse...
- J61 van. Engedte, hogy Anthony adja le az első lövést, aztán a fiú jobb kezébe lőtt.
Anthony újra lőni akart, de Jesse azt mondta, hogy nemsokára lesz alkalmuk harcolni.
- Mi történt aztán? - kiáltotta Kiernan.
Daniel elvigyorodott.
- Behúztam egyet a fiúnak. Elesett, és Jesse megvizsgál¬ta, aztán adott neki egy injekciót a
fájdalom ellen. Bekötöt¬tűk a sebét. Nemsokára kutya baja sem lesz!
- Értem! - suttogta, majd Anthonyhoz sietett, hogy saját szemével gyózödjön meg
állapotáról. Felhajtotta a fiú ingét, és látta, hogy sebét gondosan ellátták.
Danielre nézett.
- Jesse kötözte be?
- Igen - válaszolta, majd fanyarul hozzátette: - A bátyám azon kevesek közé tartozik, akik a
párbajokra a saját orvosi táskájukkal érkeznek.
Meg akarta nevettetni a lányt, de nem sikerült.
- lesse kötözte be, és ó adta be neki a morfiumot is?
- Igen, miután kapott tőlem egy jól irányzott ütést. Nem akartam leütni, de anélkül nem
engedte volna, hogy Jesse ellássa a sebét. Azért kapott morfiumot, mert ki kellett vág¬ni a
golyót.
- De miért hagyta itt Jesse? El kellett...
- Aaron bátyja már elment egy hintóért. Elviszi Anthonyt Williamsburgbe, ahol
megvizsgálja egy másik orvos is. Tartott egy kis szünetet.
- Jesse elmegy.
Kiernan úgy érezte, mintha arcul csapták volna Néma csendben állt fel, és Danielre bámult.
- Elmegy? Hogy érted azt, hogy elmegy?! - Elmegy, és nem tudom, mikor tér vissza. -
Nem értek semmit!
- Leköszöntem a tisztségemról. Megírtam és feladtam a lemondó levelemet. Jesse azonban
azt mondta, nem lenne nyugodt a lelkiismerete, ha megtenné.
 - Nem! Hol van most? - kérdezte és könnyek gyűltek a szemébe, de nem engedhetett nekik
szabad folyást.
- Valószínűleg otthon.
Kiernan elfordult, gyomrára szorította a kezét, majd fel¬ugrott Rileyra, megsarkantyúzta,
és már repültek is a fák között.
A rövidebb utat választotta, a tavaszi ágyásokon át. Lo¬vaglás közben érezte arcán a nap
melegét és a szél simogatá¬sát, ahogy elhaladt a földeken dolgozó munkások mellett.
A mén forró és csatakos volt az izzadságtól, mikor elérte a ház bejáratát.
- Jesse! - kiáltotta és felrohant a lépcsőn.
Jigger, Cameronék becsületes, fekete főkomornyikja állt az előszobaajtóban.
- Jigger, hol van Cameron kapitány?
- Melyik, Miss Mackay? - kérdezte udvariasan.
- Dr. Cameron! Jesse!
- Azt hiszem, már bepakolt, kisasszony. Már nem jön vissza a házba.
A lány arcára lehetett írva, mi megy végbe benne, mert Jigger sietve így szólt:
- Talán a temetóben még megtalálja, ha siet, Miss Mac¬kay. Azt mondta, hogy van még
néhány ember, akiktől el kell búcsúznia.
A lépcső tetejéről a hullámzó réten át ellátott a temetőig. s az öreg tölgyfák között állt a
kovácsoltvas kapuhoz e. Meglátta Jesse-t, amint lehajtott fejjel, kezében ka-jával a sírok
között imádkozik. Jesse! - sikoltotta, s lerohant a lépcsőn, majd keresztül a hatalmas
réten.Szíve őrülten vert, s futás közben zokogni kezdett. Ahogy odaért hozzá, a férfi nagyon
lassan, gyengéden, vágyakozva elmosolyodott.
Kiernan!

A lágy szellő becézve vette szárnyaira nevét. - Jesse!

; Hirtelen halálos csend lett. A kovácsoltvas kerítés két ol¬dalán álltak, de a férfi ilyen
távolságból is kiolvasta a gyöt¬rődést a lány szemében.
- Isten látja lelkem, megtettem mindent, ami tőlem telt. Nem akartam megölni. -
Felrántotta a vállát. - Nem mond¬tam neki semmit kettőnk kapcsolatáról, de szerintem sejt
va¬lamit.
A sebe rendbe fog jönni.
Kiernan zavartan bólintott. Nem akart most Anthonyról heszélni. Tudta, hogy a fiú jól van.
- Jesse, nem mehetsz el.
- Muszáj elmennem - mondta a férfi, és kényszeredetten elmosolyodott. - Nem akarok
párbajozni minden barátom¬mal és ismerősömmel.
- Jesse! - kiáltotta fájdalmasan kínlódva.
Ebben az egy szóban benne volt minden szeretete és sze¬relme, amit a férfi iránt érzett.
- Kapok egy búcsú csokot -kérdezte a férfi kedvesen.
Elmegy. Ezek szerint végleges az elhatározása. Szereti az otthonát, de nem eléggé.
És őt is szereti, de...
- Jesse, ha most elmész, örökre gyűlölni foglak! A férfi megmerevedett.
- Kiernan, ha itt maradnék, sohasem tudnál többé igazán szeretni. Én pedig megvetném
önmagam!
- Gyűlöllek, Jesse Cameron! Teljes szívemből megvetlek! Sohasem fogok megbocsátani
neked! Még az ellenség sem fog olyan mérhetetlenül gyűlölni, mint most én!
A férfi nem szólt semmit. A folyó felől fújó szél megsu¬sogtatta a falombokat. Felemelte a
fejét, és a folyó, majd a ház felé nézett.
Még egyszer utoljára szülei sírjára tekintett.
Megfordult, és kiment a temetőből. Odalépett a kapuhoz, és felemelte Pegazus
kantárszárát.
 Hirtelen a lányhoz lépett, a karjába vonta, és megpróbálta legyózni ellenállását. Ajkuk
forrón tapadt egymáshoz, szinte égette egész lényüket, felidézve a csodálatos emlékeket.
Tudták, hogy erre a csókra egy életen át emlékezni fognak. Csak gyenge emlékeztetője volt ez
annak az édes szenve¬délynek, amit együtt éltek át.
El fog menni. Kiernan a férfi mellének feszftette a tenye¬rét, és kiszabadította magát.
Hangja remegett, -mikor meg¬szólalt.
- Gyűlöllek, Jesse Cameron! Ha újra meglátlak ezen a környéken, én magam fogok
fegyvert ellened!
Felemelte a kezét, hogy megüsse Jesse-t. Meg akarta sér¬teni. Azt akarta, hogy ugyanúgy
szenvedjen, mint ő. A férfi lefogta.
- Ne haragudj - suttogta.
Kék szeme elszántan nézett a lányra, majd elengedte, és Pegazushoz sétált.
- Egész életemben szeretni foglak.
Kiernannek le kellett ülnie, nehogy elájuljon. Selyemsu¬hogás és halk női sírás hallatszott,
ahogy Christa és Daniel megérkezett.
- Viszlát, Jesse! Vigyázz magadra!
- Orvos vagyok, Christa. Annyi életet mentek majd meg, amennyit csak tudok - válaszolta
a férfi.
Kiernan szorosan lehunyta a szemét, de a könnyek áttör¬tek szempillái mögül. Mellette
Christa zokogott.
Jesse az öccséhez lépett. Kinyújtotta a kezét, és a házra, a folyóra, a kikötőkre, a mezőre, a
temetőre, majd a lányra mutatott.
- Vigyázz jól mindenre, Daniel.
- Minden rendben lesz!
A két testvér összeölelkezett. Kiernan csak Daniel arcát látta. A fiú összeszorította
állkapcsát, nehogy kitörjön belőle a keserü sírás.
- Az ördög vigye el Jesse-t!
- Kiernan...
A lány elfordult, és lehajtotta a fejét. Hallotta Jesse távo¬lodó lépteit, és látta a könnyed
mozdulatot, ahogy felugrott Pegazus hátára. Aztán már csak a patkódobogást hallotta. Szemét
elhomályosították a könnyek.
- Gyűlöllek, Jesse... szeretlek Jesse - suttogta alig hall¬hatóan.
Egy kicsit később Christa odament hozzá, és megpróbálta talpra állítani, de Kiernan
indulatosan rázta meg a fejét. Da¬niel odalépett mellé, de a szavait nem hallotta.
- Kérlek, hagyjatok magamra! - könyörgött mindkettő¬jüknek.
Bár tudta, hogy Daniel mellette marad és nem hagyja ott, ennek ellenére olyan egyedül
érezte magát, mint a sötét éj¬szaka.
Kábultan ült, de megfogadta, hogy túlteszi magát minde¬nen. Elfelejti Jesse-t, és úgy fogja
gyűlölni, mint az ellensé¬gét.
Ha valaha visszatér ide, fegyverrel űzi el. Szíve mást sú¬gott, de a józan ész
felülkerekedett benne.
Ahogy ott ült a szürkületben, hagyta, hogy úrrá legyen rajta a fájdalom. Végül felállt, és
dühösen bizonygatta, hogy erősebb, mint Jesse.
- Gyere, hazaviszlek - mondta Daniel.
Ránézett, és remegve kitörölte szeméből az utolsó könny¬cseppet.
- Hogy tudsz ilyen nyugodt lenni, Daniel? Hiszen áruló! Beáll a jenkik közé!
- Akkor is a bátyám marad - mosolyodott el szomorúan.
- Mit teszel majd, ha a csatatéren találkozol vele?
- Kiernan, mindenképpen a bátyám marad - csattant fel hevesen Dániel. - És az ellenségem
- sóhajtotta. - Nézd, nekem sem tetszik, amit tett, de megértem. Mikor dönteni kell és nincs
lehetőség arra, hogy az ember az arany közé¬putat válassza, egy férfinak ki kell állnia a saját
elvei mel-lett. Ha nem így cselekszik, nem ér semmit. Megértem őt, és megbocsájtok neki. -
Nos, én nem értem meg - mondta Kiernan hidegen. - És sohasem bocsátok meg neki! - Aztán
még halkan hozzá¬tette: - Soha.
Elfordult, és hazafelé indult. Daniel utánament. - Kiernan, haza...
A lány megfordult.
- Köszönöm, Daniel, de igazán nem kell. Mostantól a sa¬ját lábamra állok.
Lesimította a szoknyáját, kihúzta magát, és elindult haza¬felé. Valaki az egyik szoborhoz
kötötte Rileyt. Kibontotta a kötóféket, és felült a ménre. Egyenes tartással, büszkén, de
magányosan lovagolt, miközben vetett egy pillantást a fo¬lyóra és a házra.
Mikor a házhoz ért, az apja már várta. Az oszlopcsarnok előtt ült fehér fa hintaszékében és
az ösvényt figyelte.
Kiernan megmerevedett. Bizonyára dühös rá, hiszen a két férfi miatta párbajozott. Még
szerencse, hogy Anthony nem halt meg, még csak meg sem sérült komolyabban. John
Mackay felállt, ahogy meglátta a lányát. Odasétált hozzá, és felnézett rá. Fürkészve tekintett
végig ruháján, könnyáztatta arcán, és lesegítette a lóról.
- Szörnyű egy nap, ugye, lányom?
- Ó, apa - suttogta.
A férfi lesimította lánya haját, és a szemébe nézett.
- Hallottam, mi történt, Kiernan.
Felvezette a lépcsőn, és egy szolgáért kiáltott, hogy vigye Rileyt az istállóba. Leültette a
lányt, és a kezébe nyomott egy poharat.
- Brandy - mondta a férfi.
Kiernan szomorúan nézett az apjára. - Nem szereted, ha iszom.
- Ezt most idd meg. Több okom is lenne rá, hogy dühös legyek rád, de mégsem vagyok.
Eszembe sem jutott, hogy megbüntesselek, mert úgy látom, hogy ezt te már megtetted
helyettem. Belekortyolt az italba, aztán lenyelt egy nagy kortyot, vé¬gül az egészet
megitta.
- Igazad volt Jesseszel kapcsolatban.
A férfi egy percig némán hintázott a székben.
- Szeretem Jesse Cameront. Mindig szerettem, és ezutánis szeretni fogom.
- Gyúlölöm ót.
- Igen. Ez természetes.
- Soha, de soha többé nem akarom látni.
John Mackay egy szót sem szólt. Összefont karral ült, és hintázott.
Lassan leszállt az est. John végül megszólalt.
- Az id6 minden sebet begyógyít. Sok fiatalember nem fog visszatérni. A szerencse
forgandó, a becsület állandó. De a vér és a halál örök. Ha van valami a világon, amiben
teljesen biztos vagyok, az az, hogy háború készül.
A hintaszék recsegve megállt, és a férfi magához ölelte a lányát.
- Háború!
13. fejezet
Az események hirtelen felgyorsultak Virginiában. Április 17-én hivatalosan bejelentették
az állam elszakadási igényét, s egy héten belül az alelnök, Alexander Stephens Richmond¬ba
érkezett, hogy katonai megállapodást kössön a déli álla¬mok szövetsége és Virginia között.
Stephens megemlítette azt a lehetóséget, hogy Ricmond lehetne a szövetség köz¬pontja, így a
virginiai küldöttség és az alelnök hamar meg¬egyezésre jutott.
Májusban a déli kormány felszámolta az előző főváros¬ban, Montgomeryben lévő
hivatalait, és Richmondba költö¬zött.
 Azért választották Richmondot fővárosnak, mert közel esett az események gócpontjaihoz.
Csak száz mérföld távol¬ság volt Washington D. C. és az új déli központ között.
A hűséges szövetséges, John Mackay gondterhelten fi¬gyelte otthonából a történteket.
- Hibát követnek el - mondta Kiernannek.
- Jegyezd meg, amit mondok. Túl közel van a gócpont¬hoz. Ha az északi seregek átlépik a
száz mérföldet, elkerül¬hetetlen lesz a vérontás. Ennek ellenére az északiak „Fel
Richmondba!" csatakiáltásokat hallatnak. Biztosak benne, hogy a déli parlament nem fog
ülésezni ebben a hónapban.
Kiernan keserűen elmosolyodott, és egy pillanatra abba¬hagyta a vacsorát.
- De apa, úgy hallottam, hogy a déliek pár hét alatt le¬győzik a jenkiket. Biztos vagyok
benne, hogy Richmond nincs veszélyben.
A férfi összehúzott szemmel nézett a lányra.
- Te vagy az egyik legbuzgóbb kis lázadó a környéken. - Tudom - biztosította Kiernan.
Ujjai szórakozottan simogatták a pohár peremét.
- Daniel és néhány barátja kisfiúkként lelkesednek a harc gondolatáért. Azt hiszik, hogy
erősebbek és okosabbak a jenkiknél, akiket majd percek alatt kardélre hánynak, és minden
olyan csodálatos lesz, mint azelőtt.
John átnyúlt az asztalon, és megpaskolta lánya kezét.
- A mi lovasságunk a legjobb. Nekünk vannak a legjobb mesterlövészeink és a
legtehetségesebb katonai vezetőink. Nem veszíthetünk.
De az egyik tehetséges katona átállt az északiakhoz - gon¬dolta a lány.
Megfogadta magának, hogy nem gondol többé Jesse-re. Már július van, és a férfi régóta
nem jelentkezett. Kiernan csendes, nyugodt hónapokat töltött a birtokon. Forró, tik¬kasztó
nyár várt rájuk.
Kiernan figyelemmel kísérte az eseményeket, és messzire elkerülte Cameron Hallt. Túl
fájdalmas lett volna odamen¬nie. Éjszakánként álmatlanul forgolódott ágyában, és
elte¬kintve a fájdalomtól, amit Jesse okozott neki, igazán gyűlöl¬ni kezdte a férfit.
Imádkozott, hogy a fájdalom csituljon.
Daniellel és Christával sem akart találkozni. Azonban nem bujkálhat előlük örökké, hiszen
a barátai és egyben a legközelebbi szomszédai is. Daniel mint a lovasság kapitá¬nya, sokszor
volt távol. A szövetséges hadsereg csapatai a manassasi vonatállomáson gyülekeztek,
ahonnan természete¬sen Daniel sem hiányozhatott. Anthony is ezekhez a csapa¬tokhoz
csatlakozott, vagy rövidesen csatlakozni fog. A ha¬derő szervezése még folyamatban volt és a
fiú százada egye¬nlőre még nem hagyta el az állam nyugati részét. Jesse-ról semmit sem
tudott.
Kényszerítette magát, hogy ne gondoljon rá. Néha elfogta a csüggedés, és ilyenkor
felidézte magában az együtt töltött pillanatokat.
A háború vészesen közeledett.
A Potomac túlsó partján lévő Alexandriát elfoglalták az északiak. Senki sem csodálkozott,
mikor az ellenséges csa¬patok bevonultak. Az uniós haderőt itt érte először veszte¬ség. Egy
közkedvelt fiatal ezredes, Ephraim Elmer Ellsworth észrevette a szövetségesek zászlaját a
Marshall House Hotel tetején. Felmászott a tetőre, és letépte onnan. Lefelé jövet a hotel
tulajdonosa lelőtte. Willsworth egyik embere pedig a tulajdonossal végzett.
Kiernan sajnálta az ezredest. Olvasta, hogy csinos, bátor és jószívű férfi volt, s Abe
Lincoln közeli, személyes jó ba¬rátja. Holttestét a Fehér Házban ravatalozták fel, majd
haza¬küldték, hogy otthonában, New Yorkban temessék el.
Az északiak John Brownhoz hasonlóan Wilsworthot is mártírnak titulálták, és még több
vérontást követeltek. A helyzet reménytelennek látszott.
Kiernan szomorúan hallotta, hogy Robert E. Leet - miu¬tán visszautasította az északiak
ajánlatát, és elfogadta kine¬vezését a szövetséges hadseregben - kényszerítették, hogy hagyja
el otthonát. A férfinak tudnia kellett volna, hogy a történtek után a föderalisták nem engedik
meg, hogy az Ar¬lington House-ban maradjon.
Elképzelte, amint Lee és felesége döntést hoz a távozási felszólítást követő éjszakán. Lee
családjával együtt hagyta el otthonát. Nem sokkal később az ellenség beköltözött a ház¬ba,
ahol Lee tábornok felnevelte gyermekeit.
Igaz, hogy Anthony és Jesse miatta párbajoztak, de ez soha nem történt volna meg, ha nem
fenyegeti őket a hábo¬rú. Ha Jesse-nek nem kell elmennie harcolni, hozzáment volna
feleségül, és akkor nem marakodnának Anthonyvel, s eszükbe sem jutott volna, hogy a
becsületról vitázzanak.
De nem pazarolhatta a gondolatait Jesse-re. Inkább Ant¬hony miatt kellene aggódnia.
Kiernan a párbaj után megláto¬gatta Anthonyt Williamsburgben. Nagyon aggódott a fiú
mi¬att, de be kellett vallania önmagának, hogy nem a mély ér¬zelmek, hanem a bűntudat
miatt ment el hozzá.
Williamsburgben a lányon egyre inkább elhatalmasodott a bűntudat, amikor Anthony
biztosította arról, hogy jól van, és a becsületén esett csorba jobban fáj, mint a sebe.
Megesküdött a lánynak, hogy szereti, és életét kockáztat¬va akár ezer párbajt is megvívna
éite. De Jesse, aki szintén igényt tartott Kiernan kezére, még arra sem volt képes, hogy a saját
otthonában vívja meg szerelméért a harcot.

Mint orvos, ragaszkodott az életmentéshez, de emiatt nem kellett volna az ellenséghez

pártolnia.
A lány Jesse-re gondolt, mikor a fid így szólt.
- Nos, Kiernan?
- Nos, mi?
- Hozzám jössz feleségül? Vagy legalább gondolkodni fogsz rajta? Most, hogy Virginia
kivált, rövidesen be kell vonulnom. Jól ellátjuk a kékmundérosok baját! Hadd vi¬gyem
magammal a csatába szerelmed emlékét!
- Anthony, én nem...
A fiú Kiernan ajkára tette az ujját.
- Kérlek, ne mondj nemet. Gondolkozz el az ajánlato¬mon, és a remény éltetni fog.
A lánynak nem volt szíve nemet mondani. Nemcsak Ant¬hony, Daniel is Jesse ellen fog
harcolni. Testvér testvér el¬len.
De ez a háborúval jár. Ahogy apja megjósolta, a vérontás a küszöbön áll. Úgy látszott, már
mindenki alig várja.
Fel Richmondba! - John Mackaynek igaza volt. Az észa¬kiak biztosak a lázadók feletti
gyors győzelemben.
De nem a szabvány uniformist, hanem a kizárólag e század részére készült, kézzel varrott
darabokat. Fejükön ugyano¬lyan lovassági sapka díszelgett, mint az uniósokon, bár ezek
szürkék voltak.
Mélyen szemükbe húzva, hetykén viselték. Vidáman, bát¬ran, hangoskodva dübörögtek
végig a pázsiton.
- Az isten szerelmére, mit... - kezdte John Mackay, de az egyik lovas kivált a zűrzavarból,
és hozzájuk lovagolt.
Hátratolta a sapkáját.
- Anthony - sóhajtotta Kiernan.
A fiú szélesen elmosolyodott. Nagyon csinos volt, kipö¬dört bajszával, tökéletesen nyírt
szakállával, hátracsapott sapkája alól előkunkorodó aranytincseivel.
 Ügyesen ülte meg a lovát, s ahogy kedvesen Kiernanre mosolygott, felidézte benne a
karácsony estét. Nem volt sze¬relmes Anthonyba. Soha senkit sem fog olyan féktelen, vad
szenvedéllyel szeretni, mint Jesse-t.
Ahogy azon az éjjelen szerelmes lovagként állt előtte, végre felszabadultan nevethetett.
Mióta Jesse elment, nem sok oka volt a tréfára.
- Mr. Mackay! - kiáltotta a fiú, és újra a lányra nevetett. - Annak ellenére, hogy a lánya
rendkívül illetlenül kineveti a kiváló déli hadsereg katonáit, azért jöttem, hogy megkér¬jem
öntől a hölgy kezét... Nem uram, helyesbítek. Azért jöttem, hogy könyörögjek: adja hozzám
feleségül a lányát!
John Mackay felvonta a szemöldökét.
- Nos, fiam, ha könyörögni és nyüszíteni akarsz, azt rossz helyen teszed!
Anthony elvigyorodott és leugrott a lováról. A férfiak ab¬bahagyták a vad rohangálást, és
meglepően fegyelmezetten a fiú lova mellé kötötték csatakos ménjeiket.
Anthony Kiernan felé fordult, és megállt előtte az első lépcsőfokon. A kezéért nyúlt és így
szólt:
- Manassas Junction felé lovagolunk, de valószínűleg nem érünk oda a megbeszélt időben.
Ezek a nagyszerű fic¬kók mindannyian tudják, milyen mély érzelmeket táplálok irántad,
Elmondtam nekik, hogy évekig visszautasítottál, de legutoljára láttam a szemedben egy kis
reményt. Így elhatá¬roztuk, hogy megszakítjuk utunkat...
- Te jó ég, körülbelül száz mérföldnyi kerülőt tettetek! Az egész félszigeten
keresztüllovagoltatok! - kiáltotta Kier¬nan.
- Igazán kínos lenne, ha újra visszautasítanál! - vígyor¬gott Anthony.
Felment a lépcsón, és magához húzta a lányt.
- Kiernan, nincs sok időm. Még egy éjszakát, vagy egy napot sem tudok veled tölteni. Még
haza sem tudlak vinni. De van velem egy igehirdető , a charlestowni Dowling kapi¬tány, aki
pap is egyben, és ha beleegyezel, hogy ma este a feleségem légy, ígérem, visszatérek hozzád.
Ígérem, a vilá¬gon bárhová elviszlek, ahová csak akarod, ha vége ennek a csetepaténak.
Magammal viszem a csókod a harcba, és édes, ígéretes jövőnkre esküszöm, győzelemre
vezetem ezeket a kiváló urakat!
Kiernan kifejezéstelenül meredt egy pillanatig a fiúra. Igen! Igen, hozzámegy. Hozzámegy
Anthonyhoz. Régóta is¬meri és bízik benne. Tartozik neki ezzel, hiszen játszott vele, és
áltatta, mialatt Jesse-t szerette. A fiú nagyon szereti, s talán idővel a szerelem is megjön a
házasságban. Menj hozzá! Menj hozzá! - mondogatta magának.
Add fel a reményt, hogy Jesse valaha is visszatér.
- Anthony - válaszolt helyette az apja -, nagyon lovagias és romantikus, amit tettél, de talán
jobb lenne várni, amíg...
- Igen! - jelentette ki Kiernan.
- Micsoda? - fordult felé egyszerre a két férfi.
Anthony nem nagyon reménykedett benne, hogy igenlő választ kap. Az apja pedig túl jól
ismeri.
- Azt mondtam: igen!
- Kiernan - csóválta meg a fejét John -, korai lenne még döntened.
- Butaság, apa. Évek óta ismerjük egymást, és Anthony régóta szeretne feleségül venni.
Elmegy a háborúba... - A katonák diadalmas vidám kiáltozása szakította félbe a
mon¬dandóját.
- Úgy látom, leszavaztak - morogta John, majd Anthony¬re nézett.
- Fiatalember, egy pillanatra szeretnék egyedül maradni a lányommal.
Bevezette Kiernant az előszobába, becsukta az ajtót, és a vállára tette a kezét.
- Gyermekem, tudod mit csinálsz? - Igen, apa !
- Nemrég még Jesse Cameronba voltál szerelmes.
 A lány keményen állta apja pillantását.
- Gyűlölöm Jesse Cameront - válaszolta szárazon.
- Ez az, ami megrémít. A szerelem és a gyűlölet között csak egy halovány határ van. Soha
életedben nem kényszerí¬tettelek házasságra senkivel. Reméltem, hogy szerelmes le¬
szel, és magad választod meg életed párját.
- De ha neked kellett volna választanod, Anthonyt válasz¬tottad volna - emlékeztette
Kiernan.
A férfi halkan felsóhajtott. - Kiernan, ne tedd ezt. - Meg kell tennem, apa!
- Mindig is túl szenvedélyes voltál, Kiernan, túl vakme¬rő!
- Kérlek, apa, ne akadályozd meg! A háborúba készül, és sok mérföldet lovagolt miattam.
- És újra ellovagol majd, ahogy kimondod az igent. Re¬mélem, tudod, mit csinálsz, de
hallgass meg először! Ha hozzámész ma este, nincs visszaút. Hazajön a háborúból, és az ó
otthona lesz a te otthonod is. Meg kell osztanod vele az ágyad, és fel kell nevelned a
gyermekeiteket. Érted, amit mondok?
Kiernannek összeszorult a szíve, s megjelent előtte Came¬ron Hall képe. Mindig arról
álmodozott, hogy Ő lesz a ház úrnője.
- Igen - válaszolta.
- Biztos, hogy ezt akarod? - Teljes szívemböl.
John újra felsóhajtott, és kinyitotta az ajtót. Anthony az oszlopcsarnokban várakozott.
Csinosan, magabiztosan, szál¬faegyenesen állt. Csak meleg, barna szeme árulkodott
türel¬metlenségről.
- Úgy tűnik, a lányom teljesen biztos a dolgában. Ennyi év után most minden előzetes
ceremónia nélkül tartjuk meg az esküvőt. Örülök, ha a vacsorát össze tudom állítani. De ha
egyszer így döntöttetek...
- Fáradjanak beljebb, uraim.
A férfiak olyan üvöltést hallattak, amilyet Kiernan még sohasem tapasztalt azelőtt.
Anthony felkiáltott, lekapta a sapkáját és magasba emelte a lányt. Kiernan a fiú szemébe
nézett és boldognak érezte magát.
Legbelül azonban hideg volt és érzéketlen.
- Miller hadnagy úr, kezdjünk hozzá! - ajánlotta egyik embere.
Hirtelen szürke egyenruhás katonák lepték el a házat, és S újra a földön állt. Anthony
szerelmesen tekintett a szemébe.
- Köszönöm - suttogta,
Kiernan mosolyogni próbált, de ajka nem engedelmeske¬dett. Végül az apja karon fogta és
bevezette a házba.
- Gyere, Anthony!
Kiernan alig tudott visszaemlékezni az esküvői szertartás¬ra. Az apja mellette állt, és
Anthony kezébe tette az övét. Dowling kapitány - a charlestowni Dowling tiszteletes - el¬.
mondta a szokásos szavakat, míg a tanúk - Anthony katonái - mögöttük álltak.

Ezalatt John Mackay kivett egy csokor sárga nárciszt a vázából, és a lány kezébe nyomta.
A fiú gyengéden oldalba bökte, hogy ismételje a fogadal¬mat. Mereven mondta ki az
igent, öntudatlanul.
Újra felharsant az éljenzés, és Jubilee, apja házvezetőnője - akit Kiernan anyjaként
szeretett - sírni kezdett.
- A vőlegény megcsókolhatja a menyasszonyt - mondta Dowling atya, és Anthony átölelte
és megcsókolta. Abban a pillanatban tudta, hogy hibát követett el.
A fiú csókja kedves, meleg, gyengéd és visszafogott volt. Hiányzott belőle a szenvedély, a
tűz és a vágy. Nem váltott ki~ remegést belőle, nem melegítette fel. A vér nem száguldott tőle
vadu1 ereiben. Nem ért el nőiessége rejtett zugaiba. Nem forgott vele a világ, és nem...
 Nem Jesse csókja volt.
Könnyek gyűltek a szemébe, de visszafojtotta őket. Kény¬szerítette magát, hogy átölelje és
megcsókolja a fiút. Szeret¬te volna `viszonozni Anthony szerelmét.
A csatikiáltások és az éljenzés folytatódott. A katonák hangosan dübögtek a lábukkal a
padlón, és pezsgősüvegek durranása hallatszott. Kiernan kibontakozott az ölelésből, és
kényszerítette magát, hogy Anthonyra nézzen. Jobban át kellett volna gondolnia ezt az
esküvőt.
Nem Szerelmes Anthonyha, de esküszik, hogy jó felesége lesz. Jó ayja lesz kistestvéreinek,
vezeti a háztartást és az üzletet, am[g a fiú harcol. Igazán kedves lesz hozzá. Meg kell
barátkoznia a ténnyel, hogy haláláig mást fog szeretni.Anthony azonban soha nem fogja ezt
megtudni.
- Kieinan, szeretlek. Ha ma meghalok, boldogan halok meg azz11 a tudattal, hogy szeretsz.
A lássan, erőltetetten elmosolyodott. John pezsgőt hozott nekik, és kezet rázott
Anthonyvel, mint vejével.
A lány arca szinte elzsibbadt a sok csóktól, amit a kato¬náktól kapott. Az apja jéghideg
pezsgőt hozott fel a boros¬ pincéből és Jubilee húsos pitéből, süteményekből, füstölt húsból
és kenyérből esküvői lakomához hasonló vacsorát készített.
Minden olyan gyorsan történt. Egy ideges közlegény fi¬gyelmeztette az embereket, hogy
ideje indulni. A század a ház elött várakozott, míg Anthony kilépett az oszlopcsar¬nokba.
- A világ legboldogabb emberévé tettél - mondta a lány¬nak, és kézen fogta.Kierran
visszatartotta kitörni készülő könnyeit, és meg¬csókolta a férjét.
- Nag,yon vigyázz magadra, Anthony.
- Vilssza térek, amilyen hamar csak tudok. Ó, Kiernan, köszönöm. Annyira szeretlek!
Utoljára megcsókolta a feleségét, aztán elengedte, és Johnhoz fordult.
- Köszönöm, uram! Kérem, vigyázzon rá helyettem is!
- Egész életében azt tettem. Ez a kis idő, azt hiszem, már nem számít.
Anthony mosolygott, és elment.
Az apja odament hozzá, átölelte, és együtt nézték, ahogy Anthony és százada ellovagol.
Mindannyian jól mutatnak, fiatalok, új egyenruhájuk elegáns, és kiválóan lovagolnak.
Isten óvja mindannyiukat - gondolta Kiernan.
- Nos, Mrs. Miller, hogy érzi magát?
John Mackay maga felé fordította a lányát, és felemelte az állát.
- Boldog vagyok, apa. Őszintén. Jó feleség leszek, meg¬ ígérem - nyögte könnyek között.
A férfi összeráncolta a homlokát.
- A legtöbb férfi nem azt kívánja a feleségétől, hogy jó legyen hozzá, hanem azt, hogy
szeresse.
Kiernan gyorsan lehajtotta a fejét.
- Apa, én szeretem ót - felnézett az apja szemébe. - Na¬gyon csinos volt ma este, ugye?!
Csinos, udvarias és ked¬ves.John Mackay ebben egyetértett gyermekével. A fiú töké¬letes,
megfelelt az ízlésének. De az, hogy csinos, udvarias és kedves, még nem minden. Egy férfi
nagysága a bensójé¬ben rejlik. Egyik ember olyan, mint a másik, de az igazi
férfit...
Kiernan még mindig Jesse Cameront szereti. John Mac¬kay jobban ismerte ezt az érzést,
mint a lánya. Volt valami különleges Jesse-ben, és abban, hogy ők ketten szerették
egymást.De a férfi csatlakozott az ellenséges csapatokhoz, így az a legjobb, ha Kiernan
elfelejti.
Most már minden rendben lesz - gondolta savanyúan John. Férjhez ment, és boldogan
élnek majd Anthonyvel,amíg meg nem halnak. Remélte, hogy a lány megérti.
- Fáradt vagyok, apa. Megyek lefeküdni.
 Apja kutatva nézett a szemébe, és megcsókolta az arcát. Kiernan felvillantotta ragyogó
mosolyát, és elsietett. Később, mikor John Mackay elment a lánya szobája előtt, halk zokogást
hallott. Nem túl jó jel egy ifjú asszonytól, aki alig négyórája esküdött örök hűséget -
sóhajtotta. Anthony Miller jó ember és kedves lesz Kiernanhez. Jól kijönnek majd egymással,
és ez a lényeg. De ahogy ott állt a folyosón, szíve mélyén megértette egyetlen imádott
gyermekét. Imádkozott a boldogságáért. Ha Anthony visszatér, és a fiataloknak saját otthonuk
lesz, ha kisgyermekek szaladgálnak a házukban, akkor a lány majd metalálja azt a
boldogságot, ami idáig elkerülte. Kiernan a saját csapdájába került, ahonnan nincs kiút. Tanú
erre Manassas.

Jesse könyékig véresen állt a Bull Run-i kórházi sátorban. Félelmetes iramban szállították
a sebesülteket, a halottakat és a haldoklókat. Éppen egy golyót próbált eltávolítani a fia¬tal
tüzér vállából, mikor hirtelen valaki azt kiáltotta, hogy sürgőset el kell hagyni a környéket. A
golyó még nem jött ki teljesen. Jesse összeszorította a fogát, és a közelben be¬csapódó
gránátok ellenére elszántan folytatta tovább az ope¬rációt.
- Caneron kapitány! Hallotta ezt? - kérdezte a fiatal őr¬mester.
- Igen. Megígérem, fiam, hogy kiveszem a vállából azt a golyót, mielőtt még nyúlcipót
kell húznunk. Minden rend¬ben lesz!
A beteghordozókra nézett, és utasította őket, hogy gyor¬san tegyék a sebesülteket a
szekerekre.
Visszatért a fiúhoz. Egy újabb gránát robbant, Jesse meg¬remegett, de folytatta a munkát.
Hallotta, ahogy a csapatok elrohannak a sátor mellett.
Bull Runnál kezdték meg a támadást. A katonai vezetők türelemre intették Lincolnt, de az
északiak mindenképp har¬colni akartak. A vérfürdő megkezdődött. Lincoln parancsára a
csapatok Iwin McDowell vezetése mellett támadásba len¬dültek De semmi sem a haditerv
szerint történt.
Jesse szakasza július 16-án szándékozott bekapcsolódni a harcba. McDowell harmincöt
ezer emberből á11ó serege nagy parádéval vonult ki Washingtonból.
Kétnapi fárasztó menetelés után elérték Centreville Virgi¬niát, melyet Bull Run keleti és
északi részén egy sebes fo¬lyású folyó határolt. De a folyó túloldalán állomásozott a déli
Beauregard tábornok és huszonkét ezer fős serege, akik már alig várták, hogy
megtámadhassák a létfontosságú ma¬nassas junctioni vasútvonalat.
A megérkezés napján McDowell kivezényelt egy felderítő osztagot. Ez a két szövetséges
dandár közti csetepatéhoz ve¬zetett.
A következő két nap Blackburn's Fordban a teljes zűrza¬var jegyében telt el. McDowell
próbálta megfékezni fegyel¬mezetlen katonáit, mialatt elkészítette a haditervet.
Végül 21-én hajnalban két óra körül McDowell és tizen¬két ezer emberből álló
hadoszlopszárnya Centreville-ból Warrenton Piee felé indult.
Jesse úgy gondolta, hogy McDowell terve megfelel. De a csapat képzetlen, tapasztalatlan
csőcselékét a legnagyobb jó¬indulattal sem lehetett seregnek nevezni.
Nyilvánvaló volt, hogy a déliek tudomást szereztek az előkészületekről. Beauregard
erősítést kapott a szövetséges Joseph E. Johnston tábornok parancsnoksága alatt álló nyu¬gati
csapatoktól.
A harc délelőtt már javában folyt, mikor a szövetséges tá¬bornok lerohanta az uniós
haderőt. Jesse az egyik sebesült¬től hallotta, hogy mind a szövetséges, mind az uniós erősítés
szakaszosan érkezik, és a tábornokok kapkodva küldik em¬bereiket a meglazult déli
balszárnyhoz.
Jesse egyik beteghordozója, egy Gordon Gray nevű har¬cedzett virginiai férfi, megtörten
mesélte az orvosnak, hogy egyik közeli ismerőse volt az áruló.
 - Bartow ezredes és Lee tábornok irányították az esemé¬nyeket. De a lázadók ugyanolyan
zöldfülűek, hevesek és agyalágyultak, mint a mi újoncaink legtöbbje. Aztán az a Jackson - a
virginiai Katonai Főiskola bogaras professzora - felállította csapatait. Thomas Jackson -
Jackson dandárpa¬rancsnok úr - csak állt a hegyen, és meg sem mozdult. Lee tálornok
megpróbálta összevonni a csapatokat.
- Nézzétek! - kiáltotta a tábornok. - Jackson úgy áll a hegyen, mint egy kőfal: körülfogta a
virginiaiakat. - Gor¬don szonorúan megrázta a fejét.
- Istenem, igaza volt! Jackson csapatai megfutamították az emberiket, akik talán még azóta
is futnak.
Az uniósok átrendezték haderejüket, és az öldöklés foly¬tatódott.,A, sebesültek megállás
nélkül érkeztek az ideiglenes kórházba és úgy látszott, semmi esély a győzelemre.
A gránátok egyre csak hullottak. Jesse ügyesen kihúzta a golyót a katona vállából, és
bekötözte a sebet.
A fiú kinyitotta a szemét, és elgyötört, ópiumtól ködös te¬kintettel nézett Jesse-re.
- Életben maradok? - kérdezte.
- Ha szerencsés vagy, akár száz évig is élhet még!
A tüzér elmosolyodott. Gordon Gray tizedes felsegítette a sebesültekkel megrakott
szekérre, ami azonnal el is indult. Egy bonba közvetlenül a szekér mellett csapódott le.
Gordon elfelejtkezett feljebbvalója iránti tiszteletéről, és a férfira ordított:
- Jesse, jöjjön már!
Jesse gyorsan összeszedte a műszereit, és bezárta orvosi táskáját majd utasításokat adott,
hogy próbálják menteni, ami még menthető. A kötszereket és a hordágyakat feldobál¬ták egy
másik szekérre.
Pegazus, a sokat próbált harci mén nyugodtan várta gaz¬dája palarancsát. Jesse felugrott
rá, és a szekér nyomába sze¬gődött.
Az uniós csapatok visszavonulót fújtak. Meghátráltak. A katonák hanyatt-homlok
menekültek a csatatérről, és vaktá¬ban lövöldöztek. Előttük azoknak a bolond civileknek a
hin¬tói haladtak, akik Washingtonból lovagoltak ide, hogy lás¬sák, ahogy a lázadó déliek
megkapják méltó büntetésüket.
A déliek bebizonyították, hogy nem olyan egyszerű őket legyőzni. Jesse sohasem gondolta,
hogy könnyű lesz. A dé¬liek lertöbbjét jól ismerte. Fogcsikorgatva nézte a felborult hintót.
Leugrott Pegazusról, és elindult segíteni. Egy civil férfi szorult a kettétört kerekek alá.
Gordon, gyere gyorsan! Segíts!
Kiszabadították a férfit a romok alól. Jesse tudta, hogy el¬tört a lába, de nem tehetett
semmit. Szerencsére a férfi esz¬méletlen volt. Ki fogja bírni Washingtonig - gondolta.
Ez volt az utolsó alkalom, hogy a harctérre jött szórakoz¬ni. Körülöttük mindenfelé
dühöngött a háború.
Jesse becsukta a szemét, és azokra a sebesültekre gondolt, akiket ma ellátott. Összerándult
a gyomra, ha eszébe jutot¬tak a halottak. Több százan feküdtek temetetlenül a csataté¬ren.
Mindannyian a háború mellett döntöttek.
Pegazus hirtelen a szekérrel együtt megállt. Találkoztak egy másik, sebesülteket szállító
kocsival, és a bakon ülő férfi feléjük kiáltott.
- Cameron kapitány úr! Ott egy orvosi sátor, egyenlőre kí¬vül esik a tüzérségi lőtértől. Az
orvosukat lelőtték. Gondol¬tam, talán bekötözne egy pár embert, akik segítség nélkül nem
boldogulnak a visszavonulásnál. Jesse bólintott.
- Tizedes, hozza a táskámat!
Bement a sátorba, és döbbenten nézett szembe a rémült, mocskos emberekkel. Ijedten látta
a hordágyakon fekvó te¬hetetlen sebesülteket. A szokásos kék zubbonyok mellett mindenféle
színes ruhákba öltözött katonák ültek és álltak odabent. Egy takaróval leterített hordágy mellé
lépett.
- Azok lázadók - állította meg egy katona. - Valaki vé¬letlenül idehozta őket. Valószínűleg
lovasságiak, és ilyen koszosan, porosan összetévesztették őket az uniós fiúkkal. Majd utoljára
megvizsgálja őket!
Jesse szíve hevesebben kezdett dobogni. Lázadó lovassá¬giak - talán ismerősök is vannak
közöttük.
A fenébe is, százával vannak olyan déliek, akiket nem is¬mer. Kinézett a sátor ajtaján, és
meglátta a két beteghordo¬zót, akik próbáltak rendet teremteni, és minden tólük telhe¬tőt
megtenni, hogy a sérülteket a lehető legjobb ellátásban részesítsék.
- Mutassa meg, kiknek van szükségük segítségre. Nem érdekel az egyenruhájuk színe, csak
vigyen a súlyos sérül¬tekhez.

- A lázadókkal akarja kezdeni? - kérdezte a meglepett ka¬tona.

- Na ide figyeljen, közlegény! Én orvos vagyok, és nem érdekel a véleménye! Azért
jöttem, hogy megmentsem az emberek életét! Érti?
Nem kapott választ, és az egyik beteghordozó elórelépett. Jesse szemügyre vette a
férfiakat. Sok közülük már halott volt. A sátor iszonyú látványt nyújtott.
Volt, akit hasba lőttek, volt, áki megvakult, vagy olyan csúnya seb húzódott a lábán, hogy
még az amputálás sem segített volna rajta. Az idő sürgette őket, így Jesse össze¬varrt néhány
vágást, és bekötözte a sebeket, hogy a férfiak vissza tudjanak menni Washingtonba.
A beteghordozó beterítette az egyik déli holttestet. Jesse szívverése felgyorsult. Próbált
pártatlan maradni, de nem si¬került. Lehet, hogy a lovassági tiszt az öccse.
- Halott! - mondta Gordon.
- Higgye el, uram, alaposan megvizsgáltam - folytatta, de Jesse leintette. Mialatt a terem
felé tartott, imádkozott, nehogy Daniel feküdjön a takaró alatt.
Kiverte a veríték, és megszédült, ahogy hátrahajtotta a pokrócot. Ajkáról rémült kiáltás
szakadt fel.
A férfi halott volt.
De nem Daniel feküdt előtte, hanem... Anthony Miller!

A szővetségesek egyértelmű győzelmet arattak. Az uniós se¬regek zöldfülű újoncai

eszüket vesztve menekültek a csata¬térról. Mindkét oldalon súlyos károk keletkeztek. A
Har¬per'si Hírmondó kirendelt tudósítójának becslése szerint az északiak körülbelül ötszáz
embert veszítettek, a sebesültek száma 1200-ra volt tehető.
A rettenetes zűrzavarban lehetetlen volt pontos adatokat mondani. Legalább 1200 ember
eltűnt. Ki tudja, hogy az "eltűnteket" gránát szaggatta-e szét, vagy egyszerűen dezer¬táltak,
mikor rájöttek, hogy a háború nemcsak győzelemből áll?
A tudósító szerint a délieknek is rengeteg a halottjuk. Kö¬rülbelül négyszáz embert
megöltek, és ezerötszázan megse¬besültek, de az „eltűntek" száma nem volt olyan magas,
mint az északiaknál.Jesse annyi információt szedett ki a tudósítóból a déli csa¬patokkal
kapcsolatban, amennyit csak tudott.
Az öccséről semmi hír sem volt, de a tudósító hallotta, hogy Jeb Stuart nagyszerűen vezeti
a lovasságot,és talán le¬hetne vele egyezséget kötni.
Jesse biztosan tudta, hogy az elöljáró parancsnok. nem já¬rulna hozzá ehhez. A jelenlegi
káoszban nem akarta kitenni magát a katonai bürokráciának, csakhogy Stuarttal, az ellen¬ség
katonájával beszélhessen. Gibbs közlegényt küldte ki a harctérre fehér zászlóval és az
üzenettel. Egy kis időbe telt, míg a férfi elérte Stuartot, és sikerült megbeszélnie vele egy
találkozót. Jesse a hegygerincen találkozott régi barátjával. A bal¬szárny nemrég fejezte be itt
a harcot, s a földet mindenfelé tetemek borították. A fű kiégett, a fák és a bokrok tövestől
kicsavarva hevertek szanaszét.
Stuart nagyszerű katonához méltóan félelem és kétely nél¬kül galoppozott keresztül a
mezón. Jesse a nyergéhez erősí¬tett háncskötél segítségével hordágyon húzta maga után
Ant¬hony Miller holttestét.
A két katona - szövetséges és uniós - találkozott. Jeb ün¬nepélyesen bólintott.
- Jesse, az ördög vigyen el, azért örülök, hogy életben vagy!
- Látom, te is a legjobb egészségnek örvendesz! - vála¬szolta Jesse.
- Daniel...
- Az öcséd százada az én parancsnokságom alá tartozik. A fiú jól van. Egy horzsolás nem
sok, annyi sincs rajta.
- Kösz - sóhajtotta Jesse.
- Nem maradhatok sokáig - figyelmeztette a férfi.
- Tudom. De a halottak között találtam valakit, aki egy¬szer kedves barátunk volt.
Gondoltam, vissza tudnád juttatni a családjának, hogy tisztességesen legyen eltemetve.
Jeb összeráncolta a homlokát és a letakart testre nézett. Leszállt a lóról, és felemelte a
takarót.
Jese-re nézett. - Jézusom! - mondta.
- Az apja is halott. Andrew Miller Johnston seregében harcolt. Nem messze innen ölték
meg, még a csata kezde¬tén.
Jesenek elszorult a torka. Apja és fia egy napon! A gye¬rekek két holttestet temetnek majd
el. Csak a két kicsi ma¬radt életben Anthony családjából - gondolta keserűen.

- Mindkét holttestet a felesége házába kell szállíttatnom.

- Felesége? - nézett fel csodálkozva Jesse.
- Nem tudtad? Anthony feleségül vette Kiernan Mackayt.
-Nem tudtam. - Úgy érezte, szívét jeges kéz markolja meg. Hozzáment feleségül. Nem volt
szerelmes belé, de hozzáment. Féltékeny vagyok - gondolta Jesse elképedve. Hogy az
ördögbe irigyelhetek egy halottat?
- Igazán rendes tőled, hogy elhoztad a holttestet. Haza fogom juttatni, és elmondom
Kiernannek, mit tettél Antho¬nyért
Jese megrázta a fejét.
-Szeretném, ha senki sem tudná meg. Add át üdvözlete¬met Danielnek.
Jeb lassan, kényszeredetten elmosolyodott. Tudta, milyen helyzetben van Jesse. Az ő apósa
ezredesként szolgált az unióseregében, és valószínűleg hamarosan előléptetik.
Ismerte jól azt az érzést, mikor egy család felbomlik a há¬ború miatt.
- Átadom!
Jesse leszállt a lováról és eloldozta a hordágyat tartó köte¬let.
- Vigyázz magadra, Jeb! - Te is, Jesse!
Felült a lovára, és a véráztatta fóldön át visszavágtatott egységéhez. Szíve nagyon nehéz
volt. Nem az egykori barát holttestét juttatta vissza hozzátartozóinak, hanem egy féri
holttestét a feleségének. Kiernannek.

14. fejezet

Eltelt egy hét, s Kiernan kábán, talpig feketében álldogált Harpers Ferry vasútállomásán.
Megözvegyült, de egyszerű¬en nem tudta elhinni, hogy Anthony halott.
Daniel hozta a szomorú hírt, mely annyira megdöbbentet¬te, hogy igazából fel sem fogta,
milyen csapás érte. Azon éjszaka óta, mikor Anthony feleségül vette s elhagyta, rette¬gett
férje visszatérésétől. Félt asszonyi kötelességének telje¬sftésétől, s biztos volt abban, hogy
soha nem tudna olyan örömet okozni neki, mint Jesse-nek.
És most...
Apja, miután értesültek a hírről, magára hagyta. Még mindig Anthony apját gyászolta, aki
sokkal több volt, mint űzlettárs. Egyik legjobb barátja volt, s most ez az úriember halott.
- Túl őreg volt a háborúhoz - mondogatta, de észrevette, hogy lánya még csak nem is
hallja. Kiernan teljesen kábul¬tan állt mellette.
Nyár volt, s tenni kellett valamit a holttestekkel. Még Da¬niel sem bírt segíteni, csak nézte,
ahogy a halottakat a dí¬szes mahagóni koporsókba teszik, s tudta, hogy minél elóbb e1 kell
hantolni őket. Millerék ügyvédje egy nappal később megjelent a Mackay háznál, s tájékoztatta
Johnt a körülmé¬nyekről.
John maga mellé ültette lányát, s megpróbálta elmagyarázni neki, mi is a helyzet.
~ Andrew és Anthony halott. A kis Jacob Miller és testvére, Patricia örökölték
Montemarte-ot. Anthony, aki minden helyzetben úriemberként viselkedett, megváltoztatta
végren¬deletét, mielőtt a háborúba indult, s feleségül vette Kier¬nant. szép összegű aranyat, s
a fegyvergyári részesedét hagyta rá így a lány apja üzlettársa lett.
Kettejük halálával a gyerekek nevelése ís rá hárult. Kife¬jezéstele szemekkel meredt
apjára.
- Kienan, hát nem érted? Vigyáznod kell rájuk, védened kell Őket A te kezedben van a
sorsuk. Hallgtására apja felsóhajtott.
- Ide kell őket hoznunk. Senkijük sem maradt, teljesen egyedül vannak. De ha nem látod át
a helyzetet...

- Nem! - tiltakozott, s felpattant ültéből. Bűntudata iszo¬nyatos súllyal nehezedett rá. Nem
szerette Anthonyt, s mé¬gis hozzáment. Nem kívánta ágyába, s ez a férfi most halott.
A legevesebb, amit tehet, hogy gondoskodik a családjá¬ról, s ez nem is kerül nagy
erőfeszítésébe. Ismerte és szeret¬te a gyerekeket. Millerék háza tökéletesen meg fog felelni.
De az oly messze fekszik otthonától! Másnap reggel mé¬gis feketébe öltözött, s a kocsin a
két koporsóval kész volt arra, hogy Harpers Ferrybe és Montemarte-ba utazzon. Apja elkísérte
volna, de ragaszkodott ahhoz, hogy egyedül menjen Sürgönyöztek Thomas és Lacey
Donahue-nak, hogy várják őket az állomásra a gyerekekkel együtt. Boldo¬gulni fog maga is.
És most, valamivel több, mint másfél évvel azután, hogy John Bown megpróbálta
elfoglalni Harpers Ferryt, megint visszatért ide. Ahogy gyászruhájában az állomáson várt,
kö¬rülpillantott, s úgy vélte, hogy a hely teljesen megváltozott. Szinte teljesen üres volt. A
.nyomasztó csend lepelként bo¬rult az utcákra, s csak a szél susogása hallatszott.
Áztán meghallotta a dobogást s a szekér zörgését. Tho¬mas Donahue ugrott le róla, és a
lányhoz sietett.
- Kiernan!
A kedves, nagydarab ember szelíden magához ölelte. Mi¬után kibontakoztak az ölelésből,
a lány tágra nyílt szemmel kérdezte, hogy mi történt errefelé.
- Majd otthon mindent elmesélek - felelte a férfi, s felpa¬kolta , csomagokat az ülés mögé.
Az állomásfőnököt már elózőleg utasították, hogy vitesse a koporsókat az episzkopális egyház
templomába. A szertartás holnap reggelre ma¬rad.
Thomas csettintett a lovaknak, s gyorsan haladtak a ház felé. Lackey már a lépcsőnél várta,
s a nyakába borult. Szo¬morúan nézett Kiernanre, majd szelíden bevezette a házba.
- Ide akarta hozni a gyerekeket, de úgy gondolta, hogy még várhatnának vele. Igyál egy
teát, aztán Thomasszal kö¬rülnéztek a háznál. A gyerekek egyébként jól vannak. Janey vigyáz
rájuk Montemarte-ban már olyan régóta... na, de vé¬gül is semmi baj, csak annyira aggódtunk
érted. Ó, Kiernan! - Szeme megtelt könnyel. - Olyan jó, hogy eljöttél!
 Újra magához ölelte, majd kiment a konyhába teát főzni, míg Thomas és a lány a tűz előtt
üldögéltek.
- Thomas, mi történt itt? Olyan elhagyatott a környék.
A férfi szippantott pipájából, s a tűzbe bámult.
- Tudod, nehéz idők jártak errefelé.
Válla megremegett, s összeráncolta homlokát, míg gon¬dolkodott.
- Lássuk csak! - Áprilisban volt a szavazás a kiválásról. A postahivatalban volt egy lázadó
katona, az uniósok pedig a fegyverraktárnál dolgoztak. Az események olyan gyorsan
peregtek, hogy elég nehéz volt nyomon követni őket. 18-án bevonultak a déliek. A jenkik,
mielőtt elmenekültek volna, mindent elpusztítottak a fegyvertárban, amit csak tudtak. Egy
Donovan nevű úr, aki itt lakott, egy muskétával a vál¬lán őrködött, és mikor a lázadók
bevonultak, szegény fickót majdnem meglincselték azért, mert a jenkikkel szimpatizált.
Kemény idók jártak akkoriban, Kiernan. A nép egyik fele az új kormányhoz húzott, másik
fele a régihez. A déliek nemi¬gen bírtak magukkal a városban, többségük zöldfülű, fiatal
gyerek, pimaszok és önteltek. Persze mind virginiai volt, és hallottam is, amint mondogatják,
hogy ók a legelnézóbbek a lakossággal. Hogy ha délebbi államokból jöttek volna, Do¬novan
már alulról szagolná az ibolyát. Harpers Ferry kutya¬szorítóban volt, én mondom neked!
Lássuk csak! A lázadók néhány hónapig voltak itt. Jeb Stuart feladata volt a lovasság
felállítása, s az egyik barátod, az ifjú Daniel Cameron is vele volt. Olyan kis hercig volt abban
az egyenruhában, de aszondom neked, Kiernan, míg itt voltak ezek a mi déli fia¬ink, a város
csak hanyatlott. Aztán a parádézó polgárőröket kivezényelték, és mikor egy rendes ember,
Jackson ezredes - aki ma már tábornok - Bull Runnál tüntették ki, úgy is hívják, hgy Kőfal
bejött, a dolgok kicsit jobbra fordultak. De a város valahogy megfertőződött. Hirtelen
mindenki spicli lett vagy legalábbis azt gondolták róla. Mindenki av¬val seftel amivel tud.
Csak a fehérnépnek van jobb dolga att6l,,hogy a katonák itt vannak.
- Ugy látszik, mindenki elment - mondta Kiernan.
- De, azért maradtak itt népek, ha nem is túl sokan. De a dolgok azért rosszul állnak.
Néhanapján „Jenkik!" kiáltozás hallatszik Egyik nap hatalmas jégeső volt - igen, igen,
jé¬geső -, az összes katona kivonult, mert azt hitték, táma¬dás készülödik. Aztán csak
jöttek visszafelé ázottan, fagyo¬san, vadonatúj egyenruhájuk teljesen tönkrement. A
fegy¬verműhelyekből kiszerelték a gépeket, és mindet Dél-Karo¬linába, Nasettesville-be
vitték. A Miller-üzemet is szétszed¬ték, az egykori föderációs műhelyekkel együtt, de azért
leg¬alább adtak fizetséget. Millerék ügyvédje meg szépen félre¬tette azt, és vigyázott rá.
Azért a hely megvan, és az édesapja Andrew, meg én kevesebb mint egy év alatt fel is
építenénk mindent lent a völgyben. Majd később beszélünk erről.
Ahogy, elhallgatott, szomorú öregembernek látszott. Kier¬nan azoban tovább nógatta.
- És aztán mi történt?
- Na, nézzük csak. Jackson elment, és Joe Johnston tá¬bornok lett a parancsnok. Aztán
június 14-én a felkelők el¬kezdtek robbantgatni. Felrobbantották a vasúti hidat, a
fegy¬verraktárakat, és visszavonultak a völgybe. A hónap végén jött néhány csapat
Mississippiből meg Marylandből, és azok végképp elintézték a hidat. Aztán július 4-én volt
egy vidám kis csetepaté. A jenkik azt mondták, hogy ők győztek, a fel¬kelők meg azt, hogy
ők. De sötétedéskor a jenkik Maryland Height.ből elkezdtek átlőni a folyón, és megöltek egy
civilt. Aztán a dolgok egyre rosszabbra fordultak. Patterson, az egyik uniós tábornok Joe
Johnston csapatait üldözte, de ezek kicsúsztak a kezükből, és nagy részük átment
Beausegardba. Patterson visszatért ide, Harpers Ferrybe. Aszondom én ne¬ked, Kiernan, az
uniósok csak a fosztogatás közben nem vesztik el bátorságukat, nem úgy, mint a csatatéren.
Feldúl¬ták az egész várost, mindent elvittek, ami mozdítható volt! Az egyik fiú azt mesélte,
hogy még egy sírkövet is elloptak a metodista temetőből.
Szünetet tartott, s lassan kifújta a pipafüstöt.
 - Hál'istennek, mostanra már elmentek. A magaslatokon ugyan hagytak néhány
mesterlövészt, de néhány déli mindig kiront rájuk, és viszonozza a tüzet. De a város
megsérült, s néha azt hiszem, hogy halálos sebet kapott.
Kiernan felállt, a férfi mellé lépett, átkarolta a nyakát, és ráhajtotta a fejét.
- Annyira sajnálom, Thomas!
A férfi szelíden megpaskolta a lány haját.
- Én téged sajnállak, Kiernan. Oly hamar lettél me¬nyasszony és özvegy. Anthony nagyon
jó ember volt.
- Igen, tudom - felelte a lány.
- Kész a tea! - Lacey jelent meg a konyhaajtóban, arcán kényszeredett mosollyal¬
- Igazán nem sok, de csak ennyit tudtam összeszedni. Van itt egy kis ~ideg csirke, Kiernan.
Azok a jenkik majd' minden tollas jószágot elvittek, ezt is Janey küldte, mikor Thomas
mondta neki, hogy jössz. Akarta, hogy tudd, mi¬lyen boldog, hogy eljöttél.
Kiernan szerint is valami hasonlót gondolhatott. Homá¬lyosan emlékezett rá, hogy
Anthony felszabadította őt vég¬rendeletében, s tudta, hogy arra a papírra vigyáznia kell, de
mindenekelőtt minél gyorsabban meg kell szereznie. Hirte¬len jeges borzongás futott végig
rajta. Ez már túl sok volt!
Montemarte, a gyönyörű ház a hegyekben, Anthony na¬gyon szerette. . ~reg volt, mint a
Cameron Hall. Gyönyörű volt, s méltóságteljes. Majd száz éve épült, és most Jacobé - egy
tizenkét éves kisfiúé.
Tartozott Anthonynak annyival, hogy megóvja a fiú örök¬ségét. De itt volt Patricia is, és
az üzlet is, a Miller Tűz¬fegyver Üzem. Hirtelen nagyon fásultnak érezte magát. Aztkfvánta,
bárcsak véghez tudná vinni elképzeléseit. Igenis, képes vagy rá! - utasította magát szigorúan.
Azok után, ahogy azzal a szegény emberrel viselkedtél!
- Kiernan, drágám - ismételte Lacey. - Jól vagy? Hát persze, hogy nem. El is felejtettem,
hogy még el sem temet¬tük szegény Anthonyt.
- Minden rendben van - mondta Kiernan, s elmosolyo¬dott.
Thomasszal együtt asztalhoz ültek, hogy elfogyasszák az ételt, melyet Lacey készített,
latba vetve szakácsnői tudomá¬nyát. Ennek ellenére Kiernan alig bírt enni belőle. Csak
tur¬kálta az ételt, teája forró és édes volt, s gyanftotta, hogy La¬cey v,alami mást is tett bele.
- Izlett? - kérdezte Lacey.
- Csodás volt - biztosította a lány, kezében a teáscsészé¬vel.
- Hazok még egy kis teát!
Kiernan arra gondolt, hogy a város alapjaiban változott meg. John Brown rajtaütése előtt
több ezren éltek itt, s a vá¬ros virágzott. S mi van most?
A csend nyomasztó volt. Ahogy leszállt az est, ez az érzé¬se csak fokozódott. Kint
egyetlen fény sem pislákolt, nem voltak utcai lámpák, s a házban sem gyúlt világosság.
A férfi mintha megérezte volna, hogy mire gondol, s hal¬kan magyarázni kezdte:
- Nem lehet túl világos. A jenkik mindenre lónek. Mu¬száj sötétben maradnunk.
Thomas közelebb hajolt hozzá.
- Kiernan, nagyon kell vigyáznod!
- Hogyhogy? - kérdezett vissza elkeseredett szavakkal.
- Nos, a Miller Fegyvergyár sok harcost látott el. And¬rew azon volt, hogy kimentse a
készletet és önmagát a vá¬rosból, mielőtt még a jenkik bejönnének. Andrew és Ant¬hony
ugyan halott, de embereink még mindig elképesztó mennyiségű fegyvert készítenek a
felkelóknek. A jenkik bármikor elhatározhatják, hogy betörnek a házba.
- Montemarte-ba? - döbbent meg a lány.
- Igen, Montemarte-ba.
- De hiszen ez önkényes tulajdonsértés! - háborodott fel.
Thomas keserűen elmosolyodott.
 - Nézd, a háború mindent megmagyaráz. Már volt példa ilyen önkényes tulajdonsértésre.
Nem mondtam, hogy bármi ;S fog történni, csak figyelmeztetlek, hogy vigyázz, légy
mindenre felkészülve.
Kiernan kihúzta magát, bár szíve majd kiugrott ijedtében.
Nem akart itt lenni. Haza akart menni apjához. Virginiá¬ban, Tidewaterben akarta
átvészelni a háborút. Tudni akar¬ta, mi történik Daniellel.
És bármennyire is megvetette, de valami hírt szeretett volna hallani Jesse-rőL
De hozzáment Anthonyhoz, s az ő helye most itt van.
- Boldogulni fobok, akár egyedül is - felelte érdes han¬gon, s összefonta karját, hogy
titkolja remegését. De ahogy a férfi ránézett, Kiernan tudta, hogy az látja visszatartott
kőnnyeit, s érti ót. Thomas hátratolta székét.
- Ugy tűnik, mégis el kell téged kísérnem Montemarte¬ba.
Kiernan is felállt, megcsókolta Laceyt, s kölcsönösen megígérték egymásnak, hogy
nemsokára találkoznak, majd elindult a férfi után a szekérhez.

Az út Montemarte-ba még húsz percig sem tartott. De ezen az éjszakán még ennél is
rövidebbnek tűnt. Thomas megállí¬totta a kocsit, és lesegítette a lányt.
Fény csillant az ablakban. Távol voltak a Maryland He¬ights-i orvlövészektól. A férfi
fogta a karját, úgy vezette Vajon hogyan fogadják majd a gyerekek? A félelem egy pil¬lanatra
átcikázott mellkasán, s torkát fojtogatta. Micsoda csaló is ó! Bátyjuk özvegye. Bárcsak
tudnák! Nem volt joga hozzámenni! Majd a szemébe néznek, és tudni fogják, s megvetik
majd képmutatása miatt.
Lelassította lépteit, s felnézett a ház gyönyörű homlokza¬tára.
- Kiernan? - Thomas hangja aggódóan csengett A lány
225kfvánta, bárcsak véghez tudná vinni elképzeléseit. Igenis, képes vagy rá! - utasította
magát szigorúan. Azok után, ahogy azzal a szegény emberrel viselkedtél!
- Kiernan, drágám - ismételte Lacey. - Jól vagy? Hát persze, hogy nem. El is felejtettem,
hogy még el sem temet¬tük szegény Anthonyt.
- Minden rendben van - mondta Kiernan, s elmosolyo¬dott.
Thomasszal együtt asztalhoz ültek, hogy elfogyasszák az ételt, melyet Lacey készített,
latba vetve szakácsnői tudomá¬nyát. Ennek ellenére Kiernan alig bírt enni belőle. Csak
tur¬kálta az ételt, teája forró és édes volt, s gyanftotta, hogy La¬cey v,alami mást is tett bele.
- Izlett? - kérdezte Lacey.
- Csodás volt - biztosította a lány, kezében a teáscsészé¬vel.
- Hazok még egy kis teát!
Kiernan arra gondolt, hogy a város alapjaiban változott meg. John Brown rajtaütése előtt
több ezren éltek itt, s a vá¬ros virágzott. S mi van most?
A csend nyomasztó volt. Ahogy leszállt az est, ez az érzé¬se csak fokozódott. Kint
egyetlen fény sem pislákolt, nem voltak utcai lámpák, s a házban sem gyúlt világosság.
A férfi mintha megérezte volna, hogy mire gondol, s hal¬kan magyarázni kezdte:
- Nem lehet túl világos. A jenkik mindenre lónek. Mu¬száj sötétben maradnunk.
Thomas közelebb hajolt hozzá.
- Kiernan, nagyon kell vigyáznod!
- Hogyhogy? - kérdezett vissza elkeseredett szavakkal.
- Nos, a Miller Fegyvergyár sok harcost látott el. And¬rew azon volt, hogy kimentse a
készletet és önmagát a vá¬rosból, mielőtt még a jenkik bejönnének. Andrew és Ant¬hony
ugyan halott, de embereink még mindig elképesztó mennyiségű fegyvert készítenek a
felkelóknek. A jenkik bármikor elhatározhatják, hogy betörnek a házba.
- Montemarte-ba? - döbbent meg a lány.
 - Igen, Montemarte-ba.
- De hiszen ez önkényes tulajdonsértés! - háborodott fel.
Thomas keserűen elmosolyodott.
- Nézd, a háború mindent megmagyaráz. Már volt példa ilyen önkényes tulajdonsértésre.
Nem mondtam, hogy bármi ;S fog történni, csak figyelmeztetlek, hogy vigyázz, légy
mindenre felkészülve.
Kiernan kihúzta magát, bár szíve majd kiugrott ijedtében.
Nem akart itt lenni. Haza akart menni apjához. Virginiá¬ban, Tidewaterben akarta
átvészelni a háborút. Tudni akar¬ta, mi történik Daniellel.
És bármennyire is megvetette, de valami hírt szeretett volna hallani Jesse-rőL
De hozzáment Anthonyhoz, s az ő helye most itt van.
- Boldogulni fobok, akár egyedül is - felelte érdes han¬gon, s összefonta karját, hogy
titkolja remegését. De ahogy a férfi ránézett, Kiernan tudta, hogy az látja visszatartott
kőnnyeit, s érti ót. Thomas hátratolta székét.
- Ugy tűnik, mégis el kell téged kísérnem Montemarte¬ba.
Kiernan is felállt, megcsókolta Laceyt, s kölcsönösen megígérték egymásnak, hogy
nemsokára találkoznak, majd elindult a férfi után a szekérhez.

Az út Montemarte-ba még húsz percig sem tartott. De ezen az éjszakán még ennél is
rövidebbnek tűnt. Thomas megállí¬totta a kocsit, és lesegítette a lányt.
Fény csillant az ablakban. Távol voltak a Maryland He¬ights-i orvlövészektól. A férfi
fogta a karját, úgy vezette Vajon hogyan fogadják majd a gyerekek? A félelem egy pil¬lanatra
átcikázott mellkasán, s torkát fojtogatta. Micsoda csaló is ó! Bátyjuk özvegye. Bárcsak
tudnák! Nem volt joga hozzámenni! Majd a szemébe néznek, és tudni fogják, s megvetik
majd képmutatása miatt.
Lelassította lépteit, s felnézett a ház gyönyörű homlokza¬tára.
- Kiernan? - Thomas hangja aggódóan csengett A lány
225remegő térdekkel haladt előre. Az isten szerelmére! Talál¬kozni fog a gyerekekkel.
A gyerekekkel, akik oly tisztán látnak, s biztosan azt is látják, hogy egy jenki katonába
szerelmes - abba az ember¬be, akit bátyjuk párbajra hívott, s aki megsebesítette őt. S talán ót
okolják az egészért.
Úristen, milyen gyáva vagy! - szitkozódott magában.
Hirtelen kivágódott az ajtó. Egy pillanatra látta a feléje rohanó alakot, s a kis test az övéhez
csapódott. Ösztönösen lehajolt, s kitárta karjait.
Az alig tizenkét éves Patricia Miller a lány karjaiba vetet¬te magát, s ő azonnal átölelte a
szomorú szürkébe öltözött kislányt.
- Hát eljöttél! Eljöttél, hogy velünk legyél! Jacob azt mondta, hogy nem jössz, mert nem
voltatok annyi ideje há¬zasok, hogy ezt kötelességednek érezd. De én tudtam, hogy el fogsz
jönni!
Patricia hátralépett, s meleg, könnyes szemeivel rajongva nézett Kiernanre.
- Tudtam, hogy el fogsz jönni! Mindig tudtam, hogy mi¬ért szeretett annyira Anthony.
Ugye itt maradsz? Nem hagysz minket itt?
Kiernan csak nézte, s testét melegség járta át. Patricia ugyanazon a napon vesztette el
édesapját és bátyját. Egyedül volt, megsebezve, s amint ott álltak az előcsarnokban, a kis¬lány
valamit visszaadott Kiernannek, valamit, amit elvesz¬tett, vagy talán amely soha nem volt az
övé.
- Hát persze hogy itt maradok!
- Akkor most már te vagy a nővérem, ugye?
- Igen, én vagyok a nóvéred, és te, Jacob meg én nagyon jól megleszünk együtt.
 Ránézett Jacobra, aki szintén tizenkét éves volt, a kislány ikertestvére, de vonásai máris
férfiasak voltak, s nem sietett kifejezni szeretetét és bizalmát. Kiernan nem is erőltette.
- Szervusz,Jacob!
Barna szemei ugyanolyan komolyak, mint Anthonyé.
- Szervusz, Kiernan.
Ami hiányzott Jacob köszönéséből, sokszorosan megvolt Janeyében. A néger asszony is
kilépett a házból.

- 0, Kiernan nagysága. Orülök, hogy hazajött! - Janey forrón megölelte.

Otthon.
De hát ez nem az ö otthona!
De igen, az övé!
Otthon.Reggel Kiernan Jacob és Patricia között ült az episzkopális egyház templomában, s
hallgatta, amint elmondják a szent¬beszédet Anthony és Andrew Miller fölött.
A tiszteletes Anthony szomorú özvegyéről beszélt, s rá¬döbbent, hogy valójában róla van
szó.
Rájött, hogy attól eltekintve, hogy szerelmes volt Ant¬honybe vagy sem, egy nagyon
kedves barátot veszített el. Már soha nem fogja hallani nevetését, sohasem fogja látni ószinte,
meleg szemét. Onkéntelenül is zokogni kezdett, s a fájdalom egyre erősödött benne. Anthony
halott volt. A ha¬Iott nem éled fel, legalábbis nem ezen a világon. Soha többé nem láthatja
már.
A tiszteletes a két férfi bátorságáról és hősiességéről be¬szélt, s hogy életüket adták a nagy
déli ügyért. A Millerek köztiszteletben álltak ezen a vidéken, ezt a pap komoly, szenvedélyes
szavai is alátámasztották. Az élet, a fiatalság, a szépség elmúlásáról beszélt, és az álmokéról, s
mikor ideért beszédében, Kiernan lehunyta szemeit, és látta Anthonyt úgy, mint azon az
utolsó éjszakán.
Olyan egészségesen, gyengéden, izgatottan, és ahogy a pap mondta, olyan jóképűen a
fiatalságával, udvariasságá¬val, lovagiasságával. Most mindez semmivé vált. Mindaz, ami
ebből a fiatal, kedves emberből maradt, nem más, mint egy megcsonkított test, amely a
temetőben fog porladni.

Vagy annak tudatosulása, hogy Anthony halott, s eltávo¬zott, vagy az a hirtelen éles és
pontos felismerés, hogy a vé¬rontás még csak most kezdődik, okozta azt, hogy magához.tért a
kábulatából, s könnyei csendes patakokként folytak le arcán.Most legalább már tudott
szenvedni.
A holttestek a fekete halottaskocsin feküdtek, melyet ébenszínű ló húzott a temetőbe.
Thomas Donahue fekete be¬vonatú kocsiján a Dorahne család, Kiernan, Jacob és Patri¬cia
követték.Fent, a hegyoldalban, a régi temetőben helyezték őket örök nyugalomra a családi
sírban, hol rokonaik is nyugsza¬nak.
Porból lettünk, s immár porrá válunk...
Ahogy a sírnál álltak, Jacob ujjai ráfonódtak a lányéra.
A konföderáció zászlaját, mely Andrew koporsóját takar¬ta, Patriciának adták át,
Anthonyét Kiernan kapta. ~k ketten előreléptek, hogy rózsát dobjanak a koporsókra.
Ezek a rózsák is meghalnak nemsokára - gondolta Kier¬nan.
Porrá válnak, mint az alattuk fekvő ember.
A temetés véget ért.
Már csak a halotti tort kellett kibfrni Montemarte-ban. Mikor visszatértek, ijesztően kevés
étel volt az asztalokon, viszont nagyon kevesen is jöttek el.
A háború már megtizedelte Harpers Ferry, Bolivar és a környező vidék lakosságának nagy
részét.
 Kiernan mégis úgy gondolta, hogy szólnia kell Janeynek a szegényes ételek miatt. Az
asszony ránézett fáradt, szomorú szemeivel, s így szólt:
- Kiernan nagysága, mindent felszolgáltam, amink csak volt.
- Ha segítség kell, nyugodtan szólj! A néger nő egy pillanatra elhallgatott. - Janey?
- Nos, nagysága, ez nem olyan ültetvény, mint az otthona Tidewaterben.
- Persze, hogy nem, de...
- Nekünk csak kertjeink vannak. Csirkék, egy tehén és néhány disznó. Volt még másik két
másik házi szolga, és tíz, hogy az istállókat és a földet gondozzák.
- Ezért gondoltam, hogy ha segítségre van szüksége...
- Épp ezt próbálom elmagyarázni, nagysága. A házon kívüli munkához csak Jeremy és két
fia, David és Tyne ma¬radt, házimunkára pedig egyedül én. Andrew úr és Anthony úr
elmentek, mikor az uniós csapatok itt voltak. Rajtuk kí¬vül mindenki elmenekült.
Széttárta karjait, s így szólt:
- Andrew úr sohasem kegyetlenkedett senkivel, soha sen¬kit nem korbácsolt meg, de a
szabadság íze túl jó volt. Egy¬szerűen csak szétszaladtak. Ha most a folyó marylandi
olda¬lán lennénk, a törvény keze mindannyiunkat elérne, de ez itt Virginia, a felkelők állama,
és senki sem próbálkozna azzal, hogy egy délinek visszaadja rabszolgáit, különösen annak,
aki a Miller Fegyvergyár tulajdonosa.
Kiernan Janeyre nézett, s szíve összeszorult. A hatalmas ház, melyet rendben kell tartani, a
kert, a jószágok.,. s enni¬ük is kell. De mindenki elment Janey, Jeremy és két fia ki¬vételével.
Vajon hogy fog ezzel megbirkózni? Úgy érezte, a hisztéria rögtön kitör rajta. Nincs itt semmi
keresnivalója, haza akar menni. Gyűlölte a kihalt hegyi utakat, a repesz szántotta városi
utcákat, a sötétséget, a depressziót, mely megülte a környéket. Gyűlölte a jenkiket, mert
megölték Anthonyt és Andrewt. És legjobban Jesse-t.
Minden az ó hibája.
Nem, nem gyűlölheti, egyáltalán nem is gondolhat rá. Nem imádkozhat életéért, s nem
hitetheti el magával, hogy örült annak, hogy nem hallotta halálhírét.
Gyorsan, kapkodva lélegzett. Hallotta, hogy a gyászolók kedvesen beszélgetnek a két
gyerekkel. Nem voltak túl so¬kan, így talán elég lesz az étel. Majd gondoskodik róla, hogy jól
érezzék magukat.
Voltak olyan dolgok, amiért hálás volt.
- Janey, köszönöm, hogy te itt maradtál!
A kedves, büszke asszony elmosolyodott.
- Én szabad ember vagyok, nagysága, s úgy szeretem ezeket a gyerekeket, mintha a
sajátjaim volnának, és ók is engem. Miért mentem volna el?
- Azért én köszönöm - mondta Kiernan -, merthogy nagy szükségem van rád. Holnap
elmegyek Jeremiah-hoz, hogy neki is elmondjam.
A lány elindult, majd hirtelen visszafordult.
- Attól tartok, ez ideig homályban éltem. Nem emlékszel, Mr. Andrew rendelkezett
Jeremiah felöl?
- Azt hiszem, nem, Kiernan nagysága.
- Akkor mondd meg neki, hogy magam járok utána, hogy minél hamarabb szabad ember
legyen. - Janey szélesen el¬mosolyodott.
- Hát ennek - isten bizony - nagyon fog örülni.
A hirtelen rátörő aggodalom a hisztéria szélére sodorta.
- 0, Janey - suttogta, s az asszony karjaiba vetette ma¬gát.
- Rendben lesz minden, nagysága. Meg fogjuk csinálni. Igen, határozta el Kiernan, meg
fogják csinálni, sőt, na¬gyon jól fogják csinálni.
Távolabb húzódott Janeytől.
- Tudom, hogy így lesz, de még túl kell lennünk a mai napon, ugye?
 Mire beesteledett, az összes vendég elhagyta a házat. Ja¬cob ragaszkodott hozzá, hogy
egyedül menjen~ lefeküdni. Így hát betakargatta Patriciát, s vele maradt, mfg a kislány el nem
aludt. Akkor csendesen kiment a folyosóra, s a vend¬ég szobához sétált. Ezt választotta
Anthony szobája helyett. Ott túl sok minden emlékeztette a férfira - a fésűi,
borotvál¬kozószerei, ruhái, az oklevelek, iratok, s az emlékek. Mikor erre gondolt, úgy vélte,
hogy Anthony még mindig él.
Sohasem lesz képes ott aludni. Majd egy napon, ha Jacob felnő és megnősül, a fiú
beköltözik abba a szobába, ahol az a nagy, baldachinos ágy áll.
A vendégszoba ablaka délre nézett, s a hegyeken túlra is el lehetett látni. Az eléje táruló
kép idilli volt.
Remegő kézzel állt az ablaknál, majd közelebb hajolt, s a kinti sötétségbe meredt. Eszébe
jutott a nap, mikor Jesse el¬hagyta, s egyszeriben nyomorúságosan érezte magát. De ezt most
már nem engedheti meg magának. Itt az otthona, s mindenre neki kell vigyáznia. Csak magára
számíthat.
Nem rágódhat ezen tovább, hisz mindjárt itt a reggel. Fel¬vette hálóruháját, s a takaró alá
bújt. A ropogósra vasalt ágynemű kellemesen simogatta a bőrét. Az éjszakai szellő
jázminillatot hozott a szobába. Könnyek gyűltek szemébe, de nem törődött vele. Aludni kell -
mondogatta magában -, s meglepetésére ez sikerült is.

Nyolc héttel később, amikor a kertben négykézláb állva a paradicsomtöveket nézegette,

jókedvűen kiáltott fel. Janey, aki az érett, vörös termést szedte, megállt, s ránézett.
- Hisz ezek gyönyörűek - kiáltotta, kipirulva az örömtől, s nevetett, mikor látta, hogy az
asszony is elmosolyodott. Kiernan nagy szeretettel gondozta a kertet, s a gyümölcsök
tökéletessége elragadtatta.
- Egész életem során nem láttam még ilyen szép paradi¬csomot - válaszolta Janey.
Kiernan felállt, és felvett néhány szemet.
- A saláta pedig egyszerűen tökéletes - mondta az asszonynak, s észrevette, hogy Jacob, aki
még mindig nem engedett fel iránta, a lépcsőn állt, és őt figyeli mosolyogva.
- Tökéletes? - kérdezte udvariasan, azzal a mosollyal az arcán, ami annyira hasonlított a
bátyjáéhoz.
- Teljesen - felelte, s letépett néhány paradicsomot a tő¬ről, majd a fiú felé dobta az
egyiket.
- Kapd el!
Jó reflexszel kapta el, de mosolya, miként Kiernané is, le¬hervadt, mikor a lódobogást
meghallotta. A lány hirtelen hátrafordult. Három lovas közeledett kék uniformisban.
Biztosan a massachusetti Tizenhármasokból - gondolta. Harpers Ferryben csend volt -
halotti csend -, mióta itt volt. Hadsereg sem foglalta el, a mesterlövészek is szünetet tartottak.
De Nathaniel Banks, az északiak tábornoka - aki még a legrendíthetetlenebb déli
szimpatizánssal is úriemberként vi¬selkedett - előrenyomult, csak néhány csapatot hagyott
hátra Sandy Hooknál, a folyó marylandi gázlójánál.
Az emberek gyűlölték a tizenhármasokat, akik válogatás nélkül gyilkoltak és fosztogattak.
Kiernan ugyan még nemtalálkozottegyetlen ilyen jenkivel sem, de eleget hallott ró¬luk
Laceyhl. Biztos volt benne, hogy ezek Sandy Hookból jöttek. Err,felé ugyanis csak ott voltak
északiak. Túl késő volt fegyvrt ragadni, vagy bármit is tenni.
- Kiernn - szólt idegesen Jacob.
- Csak hárman vannak. Maradj nyugodtan!
- Kiernan, a többiek lent vannak a völgyben agyárnál - intette a fiu korát meghazudtoló
bölcsességgel. - Es mi van, ha...
- Ha tényleg bántani akarnának, többen jöttek volna.
 - Puszta kézzel ölöm meg mindet, hogy ha csak égy ujjal is hozzáérnek a házhoz - felelte
indulatosan a fiú.
Az egyik lovas hirtelen a levegőbe lőtt, s vágtatva kőzele¬dett. A lány iszonyodva nézte, s
kis híján felsikított ijedté¬ben.
A lovas megállt, és leugrott a nyeregből. Fiatal, pattaná¬sos képű suhanc volt.
- Paradicsomok, he? Na, el is visszük mindet, és minden mást is, amitek van, szeretve
tisztelt déliek!

Előre lépett, s Kiernan vállára tette kezét. A lány lerázta, s iszonyatos gyűlölet lobbant
szívében.
- Itt nem nyúltok semmihez! - jelentette ki.
- De bizony, ezek a paradicsomok az enyémek lesznek,ez nem is vitás!
Ha amyira akarja ezeket a paradicsomokat, hát megkap¬hatja őket A lány hátrált, majd
teljes erővel a katona arcába vágta úgy hogy maga is meglepődött rajta.
Az szitkozódott, s előrántotta pisztolyát. Lövés dördült, s Kiernan akaratlanul is torkához
kapott, azt hitte, eltalálták.
De a katonát érte a golyó, s az csendesen térdre rogyott. A hasából ömlö vér már egész
alsótestét beborította.

15. fejezet

Jacob rákiáltott a lányra, amint a két jenki viszonozta a tü¬zet. Kiernan ösztönösen a földre
vetette magát. Több szürke egyenruhás lovas vágtatott felfelé a gyepen, s szakadatlanul lőttek.
A küzdelem rövid volt, Kiernan még mindig kábultan ha¬salt a füvön, mikor a lövöldözés
megszűnt.
A három jenki holtan feküdt a földön. Nem volt rá szük¬ség, hogy megnézze a sebeiket
vagy a pulzusukat.
Az elsó férfi tágra nyflt szemmel nézett az égbolt felé. A másodikat a homlokán, a
harmadikat pedig a szívén érte a lávés.
A lány csak nézte őket, és egy kiáltás szakadt fel torká¬b61, s felkavarodott a gyomra.
Felemelte a fejét, és meglátta maga mellett Jacobot, aki felsegítette. Két felkelő vágtatott
feléjük. Az idősebbik leugrott a lováról. Apjával nagyjából egyidős, ősz hajú, fehér szakállú,
kedves, ráncos arcú férfi volt.
- Jól van, Mrs. Miller?
A katona előzékeny hangjából aggodalom hallatszott, s a lány most fogta fel igazán, hogy
akár ő is feküdhetne holtan a fiivön.
Ha Jacob erős karja nem tartja, kis híján elájul. Janey szaladt feléjük. Bizonyára Patricia is
hallotta a dörrenéseket, és rövidesen ő is itt lesz. Jeremiah és a fiúk a tyúkokat etet¬ték, és a
vacsorát választották ki. Lehetetlen, hogy semmit
• Sem hallottak. Nem mutatkozhat gyengének ezek előtt az emberek előtt.
- Semmi bajom - jelentette ki, és a holttestekre nézett, majd vissza a katonákra.
- Köszönöm. Úgy látom, a legjobbkor érkeztek. A fiatalabb katona is leszállt a lováról és a
halottakat vizs¬gálgatta. Undorodva szólalt meg, és szivarjának végét a földre köpte.
- Ezek a fiúk nem az állandó sereghez tartoznak. Hóna¬pok óta nem láttam erre ilyen
egyenruhát. Inkább dezertő¬röknek nézem őket. Még csak nem is gerillák... egyszerű mezei
dezertőrök. Parancsnokára és Kiernanre nézett, majd újra kiköpött.
- Ó, bocsásson meg, naccsága!
Kiernan felemelte a kezét, és jelezte a férfinak, hogy ne zavartassa magát. Mit számít, hogy
köpködi a dohányt ezu¬tán a véres és...
 A vér és a belek még melegek voltak. A katona komoly arccal magyarázott valamit, és a
lány próbálta felfogni az ér¬telmét.
- A legtöbb jenki úriember, Mrs. Miller. A kisebbik fiam is bevonult a marylandi 47-es
lovashadosztályhoz. Őszintén szólva lehet, hogy kegyetlen harcos, és okoz Abe Lincoln¬nak
egy kis fejfájást. De ha élelemre vagy szállásra lenne szüksége - akár északon, akár délen -,
először köszönne, és megtörülné a csizmáját, mielőtt bárhova belép. A legtöbb északi fiút
becsületesnek nevelték, s ismerik a kérem" és „köszönöm" szót. De mindkét oldalon vannak
csavargó, alja emberek, mint ezek itt. Ezekkel nagyon vigyázzon!

- Igazán köszönöm, hogy segítségemre siettek. Még a ne¬vüket sem tudom, hogy
tisztességesen megköszönhessem, amit tettek! - válaszolta a lány. - De önök ismernek engem.
- Hát persze, hogy ismerjük, naccsága - emelte meg a fi¬atalabbik a kalapját.
- Maga az öreg Andrew menye, Anthony felesége. Az ön hadiüzeme látja el a fiúkat
munícióval. Bármikor szívesen állok szolgálatára. A nevem Geary, Angus Geary őrmester. Ez
meg itt T. J. Casteeman, egyike a legkiválóbb mesterlö¬vészeknek, akikkel valaha is
találkoztam.
- A közelben állomásoznak? - kérdezte Kiernan. - A lá¬zadó sereg visszavonult?
- Nos, naccsága, igazából nem vonulunk vissza, de nem is törünk előre. Felderítjük őket, és
rajtaütünk az uniós csapatokon a Shenandoah Valleyben. Ide-oda vándorolunk. Hol a
hegyekben vagyunk, hol itt lent.
- Kőfalhoz tartozunk, mármint Thomas Jackson tábor¬nokhoz. A legjobb parancsnok a
határ innenső és túlsó olda¬lán¬
- Nos - mondta Kiernan Geary őrmesternek, s rámosoly¬gott mesterlövész társára -, mível
megmentették az élete¬met, szeretném meghálálni. Meghívhatom önöket egy finom ebédre?
Ahogy kimondta, rájött, hogy három halott mellett cse¬vegnek ilyen vidáman.
- Ó, talán fel kellene tennünk ezeket a férfiakat a szekérre - mormogta, és biztos volt
benne, hogy egy falatot sem tud majd lenyelni. - Jeremiah visszaviheti óket a városba, és
onnan elküldhetik...
- Nem, naccsága! Nem hinném, hogy ez jó ötlet lenne - mondta T. J. Castleman. - Ne
aggódjon, mi majd gondos¬kodunk a jenkikről.
Kiernan szólni akart, de nem jött ki hang a száján.
- Mrs. Miller, ha visszaküldjük a testeket, a jenkik tudni fogják, hol akadtunk össze velük.
Ebből rájöhetnek arra is, hogy jelenleg hol állomásozunk. El kell hitetni a jenkikkel,
hogy az ön háza a mi területünkön áll, és persze hogy vigyá¬zunk kiskegyedre. Előbb vagy
utóbb valaki úgy dönt, hogy ez a kedves kis ház útban van. De addig is... - hangja meg¬
bicsaklott és megrántotta a vállát - van fegyvere itthon?
Jacob elvigyorodott, és így szólt.
- Mit képzel, uram? Persze, hogy van fegyverünk! Apa fegyverszekrénye tele van a
legkiválóbb darabokkal. Külön nekem csináltak egyet. Muníciónk is van elég.
- Ezt jó hallani, fiú. Ha újra erre jár valami csavargó, cé¬lozz ám!
- De jegyezd meg, amit mondok. Ha egy egész sereg kö¬zeledik, állj félre. Ha a sereg jön,
nem fognak bántani. Csak feldúlják a birtokot. Na persze, ha rájuk lősz, visszalőnek
ők is. Még ha egy lázadó tíz jenkivel is felér – Kiernanre kacsintott -, akkor sem éri
meg kiállni egy egész század vagy ezred ellen. Érti, Mrs. Miller? - Igen - válaszolta a lány, és
a férfi szép, szürke szemébe nézett.Tökéletesen megértette. Nem hagyja, hogy Jacob
fölösle¬gesen megölesse magát. Az is világossá vált számára, hogy erre tévedhet néhány
könyörületlen gerilla vagy dezertőr is. Majdnem biztos, hogy tüzet nyitnak a ház lakóira, hisz
nincs mit veszíteniük.
- Őrmester, bízza csak rám ezeket a kék madárkákat - mondta T. J.
 Újra kiköpőtt, és rémülten nézett a lányra. Kiernan halvá¬nyan elmosolyodott és megrázta
a fejét.
- Kérem, uraim, fáradjanak be hozzánk! Kényelmes kis ágyikót készítek önöknek! - fordult
grimaszolva a hullák felé a fiatal katona, és elmosolyodott.
A fiú faragatlan viccelődése hegyi lakóra vallott. - A vir¬giniai dzsentrik, akik sokat
tudnak a lovasokról és j61 érte¬nek a fegyverekhez, az ilyen kedves, egyszerű emberek
se¬gítségével meg fogják nyerni a háborút - gondolta Kiernan.
- A finom vacsora rendkívül csábítóan hangzik - közölte T. J.
A lány nem mert többé a holttestekre nézni. Janeybe ka¬rolt.
- Menjünk be, és nézzük meg, sikerült-e Jeremiah-nak el¬kapni az ebédre való csirkét.
Aztán pedig főzünk gyorsan egy ízletes ebédet.
Kiernan sohasem kérdezte meg, mi történt a jenkik holt¬testével. Igazából nem is akarta
megtudni.
Abban azonban biztos volt, hogy a háztól távol helyezték el őket. A katonáknak nem volt
sok idejük, így Kiernan maga intézkedett, és az ebéd egy óra múlva az asztalon gő¬zölgött. A
társaság egy kis színt hozott mindennapjaikba. Nem mintha magányosan, vagy visszavonultan
éltek volna, de... Thomas és Lacey sokszor meglátogatták, és gyakran járt be a városba is.
A völgyben lévő hadiüzem munkafelügyelője jött el hozzá a minap, és Kiernan részt vett
élete első üzleti tárgyalásán.

De az más volt. Szinte semmit sem tudott a hadiüzemrál, és Thomas apjával egyenrangú,
rendkívül segítőkész partnemek bizonyult. Mindketten biztosították a lányt, hogy az árut
nagyrészt - akár szövetségesek, akár magáncégek ve¬szik meg - katonai célokra használják
fel.
Bull Run volt az első komoly b~fektetés. Mindenki láthat¬ta, hogy Virginia hozzájárul
saját, új kormányának győzel¬méhez.
Egyértelműen látszott, hogy a termőföldek rővidesen csa¬tatérré válnak.
Azzal, hogy Angus őrmestert és T. J.-t vendégül látta a házában, valamennyire részesévé
vált a háborúnak.
Hirtelen úgy érezte, teljes szfvével részt kell vennie ben¬ne. Ez az egyetlen lehetösége,
hogy túlélje. Az étkezés alatt végig erre gondolt. Egy falat sem ment le a torkán, de
An¬gus és T. J. szemmel láthatóan élvezték a finom falatokat, a hófehér abroszt és az ezüst
evőeszközöket.
Janey ellenezte ugyan, hogy a családi ezüsttel terítsenek, de Kiernan megígérte neki, hogy
ma este esznek vele utoljá¬ra, és rövidesen elrejtik, nehogy a gaz lázadók és a gaz jen¬kik
elrabolják.
Teljesen megbízott Angusban és T. J.-ben.
Leginkább T. J. miatt volt boldog, hogy meghívta őket. A fiú megilletódve nézte az
egyszerűen, de szépen berende¬zett házat. A csipkefüggönyöket, a gyönyörűen faragott
an¬gol bútorokat, a kristály gyertyatartókat és az elegáns evő¬eszközöket.
Ebéd után régi ír balladákat és virginiai altatódalokat éne¬kelt nekik, és hárfán kísérte áket.
Jacob a testvérével tán¬colt, majd a kedves kis Patriciának sikerült rávennie T. J.-t, hogy
táncoljon vele. Kiernan mélyen meghajolt Angus előtt, és felkérte egy táncra.
Angus hirtelen elkomolyodott, mikor észrevette, mennyi¬re eljárt az idó. Megköszönte
Kiernannek és a családnak a szíves vendéglátást, és megígérte, hogy amikor csak teheti,
meglátogatja őket.
- Sokszor állomásozunk a közeli völgyben - nézett a lány szemébe. - Ha szükségük van
ránk, hagyjon üzenetet a régi Chagalé tanya romjai mögött lévő öreg tölgy gyökerei kö¬zött.
Tudja, hol van? - kérdezte Kiernantól. Bólintott.- Egyszer régen kilovagoltunk oda
Anthonyvel.
 - Hát akkor ne feledje! - mondta Angus.
Mikor a két férfi ellovagolt, Kiernan vidáman látta, hogy Angus ott felejtette a kalapját.
Szólt az ikreknek és Janey¬nek, és utánuk vágtatott.
Angus éppen le akart szállni a lováról - valószínűleg a vi¬gyorgott. T. J. figyelmeztette,
hogy hiányzik a sapkája.
- o, Mrs. Miller, ezer köszönet!
Kiernan mosolyogva nyújtotta át a fejfedőt, és kezével be¬árnyékolta a szemét, hogy a
ragyogó napfény ne süssön belé.
- Én tartozom köszönettel, uram! - emlékeztette a férfit. Előrelépett. Nem kellett suttognia,
hiszen az ikrek halló¬ távolságon kívül voltak, de azért jobbnak látta lehalkítani a
hangját, ahogy az őrmesterhez hajolt.
- Szeretnék tenni valamit, amire büszke lehetek - kezdte, Angus hátrahőkölt, és
csodálkozva bámult rá. - Nem egészen értem!
- Talán tudnék információkat szállítani önöknek a„Tölgyön keresztül". - T. J. és Angus
gyors pillantást váltott.
- Rendben! Igaz, senki sem hatalmazott fel rá. Ön már teljesítette a kötelességét a
hadiüzemmel, naccsága. Bátor fi¬atal férje, aki már halott, szintén megszolgálta a hős nevet!
- mondta Angus.
- Szeretnék kém lenni - mondta rendíthetetlenül.
Angus összerezzent.
- A kémkedés veszélyes dolog, Mrs. Miller.
Persze hogy veszélyes, már a gondolattól is hevesebben vert a szíve. Ha egy férfit
rajtakaptak kémkedésen, felakasz¬tották.
Összeszorította a fogát. Még a jenkik sem kötnek fel nő¬ket. Egyel6re.Nem kívánta, hogy
elfogják. Abban sem volt biztos, he¬lyes-e, amit tesz.A meglepett Angusra mosolygott.

- Egyébként is tökéletes célpont vagyok a hadiüzem mi¬att. Nem ismerem annyira a

jenkiket, hogy valami szörnyű¬séget tudjanak tenni ellenünk. Annyit azonban megtehetek,
hogy ha megtudok valami fontosat, rögtön az öreg tölgyhöz viszem az üzenetet!T. J.
megrántotta a vállát.
- Szükségünk van rá, őrmester - mondta lassan.
- Túl sok északi bujkál az erdőben, és vannak, akik nem azt mondják, amit éreznek. Mrs.
Miller, ne kockáztasson semmit, de ha valamit közölni akar velünk, kapjon fel vala¬melyik
nagyszerű lovára, és vágtasson a tölgyhöz. Azt hi¬szem, ez nekünk is nagy segítség lenne,
nem igaz, őrmes¬ter?
Angus feltette a sapkáját.
- Örökre a lekötelezettjei lennénk, Mrs. Miller. Kiernan elmosolyodott, és utánuk
integetett.

Nem sokkal ezután már hírt vitt a Chagall tanyára. Nem mintha egy eget rengető titkot
tudott volna meg, egyszerűen csak Thomas hallott valamit az egyik vasúti munkástól.
A Virginius Island-i malmot leromboltatta egy uniós tá¬bornok, hogy a szövetségesek
lisztutánpótlását elvágja.
A malom tulajdonosát, Mr. Herrt már régóta gyanúsítják szövetségi kémkedéssel. A
felhalmozott gabonát Herr fel¬ajánlotta a marylandi uniósoknak.
Thomas elmondta Kiernannek, hogy a wisconsini harma¬dik hadosztály egyik embere
irányítja a Harpers Ferryben maradt munkabíró férfiakat, akik hajókra rakják a gabonát, Mióta
a Potomac felett nincsenek hidak.
A polgárok valószínűleg jutalmat kapnak fáradozásukért.
 - Elég valószínűtlennek látszik, hogy valaki egy lyukas petákot is kapjon ezért a munkáért!
- mondta Thomas.
A férfi általában savanyú képet vágott. Az uniós csapatok minden mozdíthatót elvittek
Maryland Heights-i otthonából. Házát keresztben és hosszában golyó lőtte lyukak
díszítet¬ték.
Az egykor virágzó Harpers Ferry kísértetvárossá vált, s az utcák üresen tátongtak.
Beköszöntött a tél, s a nappalok lerövidültek. Lámpákat kellett gyújtani, melyek fénye
megvédi fiz embereket az éj¬szaka előbújó sötét árnyaktól.
Kiernan tudta, hogy Thomas jobban szereti a városát, mint bárki más, és szerinte a város
csak veszthet ezen a há¬borún.
Mindent megtett, hogy felvidítsa, majd hazalovagolt. Hir¬telen kedve támadt egy hosszabb
lovaglásra. Az októberi he¬gyek őszi színekben pompáztak. A folyók veszélyesek vol¬tak az
elővigyázatlanokra. A víz magasan állt az év e részé¬ben, és csodálatosan fodrozódott a part
menti sziklákon. A felszfnén úszó levelek takaróként simultak a tajtékzó habok¬ra. A
halászkunyhóhoz vezető út előtt megpihent. Romanti¬kus hangulatának engedve majdnem
elindult a vízpart felé. Már majdnem két év telt el azóta, hogy John Brown kifosz¬totta
Haipers Ferryt!
És majdnem két éve, hogy itt járt Jesseszel.
Erősen az ajkába harapott. Mostanában nem nagyon gon¬dolt Jesse-re... vagy inkább
tudata legmélyén egyfolytában ott motoszkált a férfi emléke. Hirtelen maga előtt látta Jesse
szomorú arcát aznap, mikor elment, és eladta lelkét az ör¬dögnek..
Tudta, gondolta Kiernan. Jesse tudta, hogy ez lesz a vége minden álmuknak Összetartás
nélkül. Még a szerelem sem változtathatott semmit a jelenlegi helyzeten.
Milyen büszkén beszélt Angus jenki fiáról. Harpers Ferry ketté vált.
Maga Virginia is ketté vált. Melyik déli anya ne szeretné az északiak oldalán harcoló
gyermekét? Daniel is szereti a bátyját.
Es én is annyira szerettelek - gondolta. De ez már a múl¬té, mint ahogy az édes szenvedély
is a múlté, amit itt a folyó mellett ajándékoztak egymásnak. Szerelmüknek semmi esé¬lye
sem volt. Visszafordította a lovát, és elvágtatott. Nyug¬talan volt, így a birtok helyett a
Chagall tanya felé vette út¬ját.
Valamikor csodálatos hely lehetett. Kocsibehajtójának romjait benőtte a gaz és a fű, de a
dór oszlopok - a rájuk ra¬kódott korom ellenére - ellenálltak az időnek. A házra né¬' zett, és
megborzongott a tél fagyos leheletétől.
Összehúzta magán a köpenyét, és a tölgy felé fordult. A több száz éves fát egyszer
széthasította egy villám. Göcsör¬tös kérgén mély lyuk tátongott - nagyszerű rejtekhely az
üzenetek számára. .
Papír és írószerszám azonban nem volt nála. Nagyszerű kém leszek - gondolta savanyúan.
Ahogy ott állt, hallotta, hogy megremegnek az ágak. Elfogta a rémület, és haza akart vágtatni,
amilyen gyorsan csak lehet, mikor egy isme¬rős hangot hallott.
- Mrs. Miller!
Megállt, és észrevette, hogy T. J. kibújik a bokorból. Ajka közül egy szál fű fityegett, és
olyan nyugodtan és lus¬tán indult felé, mintha csak az őszi napfényben heverészett volna
idáig.
- Üdv, naccsága! Gondolom, üzenetet hozott.
- Nem is tudom - fogadkozott, de azért elmondta a fiú¬nak, amit a gabonáról megtudott.
T. J. bólintott.
- Már hallottunk valamennyit a dologról. Kösz az infor¬mációért. Elmondjuk a
polgárőrségnek, és meglátjuk, mi a véleménye a fiúknak a helyzetről.
- Nagyon köszönjük, naccsága! Igazán! Jól vannak a gye¬rekek?
- Mindannyian jól vagyunk, köszönjük!
 A fiú újra bólintott.
- Jobb, ha most hazamegy. Nem biztonságos manapság egy nőnek egyedül járkálni. Meg
aztán nehogy valaki meg¬lásson minket együtt! •
Kiernan lóra pattant és búcsút intett. A fiú, szájában a fű¬szállal, felé biccentett. A lány
arra gondolt, bizonyára elfo¬gyott a dohánya.
- Kiernan! Kiernan!

Október 16-án késő délután Kiernan odakint bolondozott Je¬remiah-val.

A fiatal David a tyúkól körül ólálkodott, és próbálta ki¬lopni a tojásokat a rémült csirkék
alól. Kiernan elkomolyo¬dott, és előreszaladt a bejárathoz. Legnagyobb meglepetésé¬re
Thomas Donahue állt előtte. A legszokatlanabb az volt, hogy Thomas köztudottan gyűlölt
lovagolni, most mégis lo¬von jött.
- Mi történt? Gyere be! Igyál egy teát vagy kávét. Esetleg valami tüzesebbet? Thomas
megrázta a fejét, és nem szállt le a nyeregből.
- Figyelmeztetnem kell a többieket is. Úgy tűnik, a virgi¬niai polgárőrségnek nem tetszik,
hogy néhány fickó segít a jenkiknek gabonát pakolni. Azt rebesgetik, hogy Oshby ez¬redes
útban van, hogy leállítsa őket.
- Igazán? - Kiernan szívverése felgyorsult.
- Nos, a jenkik követik a lázadókat. Ashby valószínűleg Bolivar Heightsben van. Ott
találkozik a jenkikkel. Vidd be a kicsiket, és jól rejtsd el. Nehogy egy kósza golyó erre
té¬vedjen. Érted?
- Igen. Köszönöm, Thomas!
Thomas ellovagolt, és Kiernan a gyerekekért kiáltott.
- Egy kis ideig a pincében kell maradnunk. Patricia, szedj össze néhány plédet. Jacob, hozd
le a fegyveredet. Ja¬ney, mi előkészítjük az uzsonnát a piknikre. Menj, és nézd meg, mi van
az éléskamrában!
- Ez azt jelenti, hogy nem kell tovább bajlódnom a csir¬kével? - kérdezte vidáman David.
David energikus, kedves, kilencéves kisfiú volt. Úgy dol¬gozott, mint bármelyik felnőtt, és
szerette hallgatni, ha Pat¬ricia felolvasott neki. Patricia és Kiernan még sohasem
be¬szélgettek a rabszolgaság kérdéséről, de Kiernan kíváncsi volt a Miller gyerekek
véleményére.
De Patricia, aki maga is anya nélkül nőtt fel, védőszár¬nyai alá vette a hálás Davidet.
- Igen, azt jelenti. Nem kell tovább bajlódnod! - biztosí¬totta Kiernan. - Segíts Patriciának
lehurcolkodni a pincébe!
- Kiernan naccsága!
Jeremiah idősebb fia, Tyne már nem volt kisfiú. Majdnem húszéves, és legalább hat láb
magas, ébenfekete, izmos, csinos fiú volt. Kiernan büszke tartású afrikai hercegként tudta
volna elképzelni őt. A fiú lehalkította a hangját.
- Egyik lázadó vagy kékmellényes sem,fog velem törőd¬ni. Vigye csak le a gyerekeket a
pincébe. Én itt maradok, és vigyázok a birtokra.
Kiernan megdermedt. A fiú megszökhet. De ha akart vol¬na, már hónapokkal ezelőtt
megtehette volna. Egyébként is szabadságot ígért Jeremiah-nak és fiainak.
- Rendben van, Tyne - bólintott.
Levitte az embereket a pincébe. Röviddel ezután meghal¬lották az első lövéseket.
Kiernan óvón ölelte Patriciát, és arra gondolt, hogy pont ma van két éve, hogy John Brown
Harpers Ferrybe jött.

Egy idő múlva a lövések és dörrenések elhaltak. Kiernan éppen fel akart állni, mikor a
pince ajtaja kinylt. Lélegzet¬visszafojtva figyelte a lépcsőt.
 - Kiernan naccsága!
Megkönnyebbülten sóhajtott fel. Tyne jelent meg.
- Vége?
- Úgy tűnik. Egy ideje csend van. Láttam néhány kékka¬bátost, akik a város és a folyó felé
menekültek, és szürke egyenruhás katonákat Charles Town felé menni. Úgy visel¬kedtek,
mintha megnyerték volna a háborút, így hát valójá¬ban nem tudom, mi történt.
- A ház felé nem jöttek? - kérdezte Kiernan, és felszaladt a lépcsőn.
- Én egyet sem láttam.
Mélyet sóhajtott, és a ház bejárata felé indult. Ujjával vé¬gigsimított az egyik oszlopon.
Becsapódott egy golyó - gon¬dolta, és megremegett. Tudta, hogy közel volt a tűzharc, de azt
nem, hogy ennyire. Észrevett egy testet a fűben. Lejött az oszlopcsarnokból, és futni kezdett.
Mikor odaért, térdre hullott a férfi mellett. Egy jenki feküdt előtte.
Ajkába harapott, és tudta, hogy ha a jenki megsebesült, mindenképpen segítenie kell neki.
Megfordította. Nem volt szüksége,' segítségre. A fiatalember tágra nyílt szemmel, me¬reven
nézett az ég felé. A valaha égszínkék szemeket ma sötét felhők árnyékolták. Még alig
pelyhedzett a szakálla, jó¬képű volt markáns arcvonásaival. Valószínűleg sok fiatal lány
szívét hódította meg, és bizonyára húgai is rajongtak érte. - Oh, Istenem! - sóhajtott. Tyne a
férfi mögőtt állt. Nagyot nyelt, hogy vísszafojtsa könnyeit, hisz nem fakadhat sírva egy jenki
katona miatt. Ő akarta vajon a halálát? Nem, a lázadók már tudtak a gabonáról és a malomról,
mielőtt ő elmond~ta volna. Lázadók és jenkik egyaránt sokan pusztul¬tak el, de az isten
szerelmére, háború volt, hogyan akadá¬lyozhatta volna meg a halálukat?
Még Jesse sem tehet semmit a halál ellen. Bár orvos volt, ennek ellenére mindig részt vett
a legveszélyesebb csaták¬ban. Nyugat felé lovagolt csapatával, míközben a csataterek¬től
táv01 eső kórházi sátorban kellett volna lennie.
- Víssza kell juttatnunk az övéihez - mondta. - Nem áru¬ló, hanem egy bátor fiatal férfi,
aki csatában esett el.
- Először vegye el tőle a dohányát - tanácsolta Tyne a lánynak.
Kiernan dermedten állt. Tyne lehajolt, és átkutatta a kato¬na véres ruháit. Egy zacskó
dohányt és a pipát átadta Kier¬nanne'k.
- Még gyerek. Túl fiatal ahhoz, hogy dohányozzon. A mamája valószínűleg nem tapsolna
örömében, ha látná. Kiernan bólintott.
- Szerzek egy szekeret - mondta Tyne.
A lány újra bólintott. Ott maradt a halott jenkivel, amíg Tyne és Albert vissza nem tért egy
szamárfogatos szekérrel. Felemelték, és a kocsira helyezték a holttestet. Kiernan vé¬gül
felemelkedett és a kocsihoz ment, hogy megnézze a ha¬lott katonát, aki alig volt idősebb,
mint egy „kisfiú". Egy kockás pléd hevert összegyűrve a kocsi egyik sarkában, Kiernan
óvatosan a holttestre terítette.
Tyne csendben volt. - Ő az ellenség, Kiernan naccsága.
A lány csodálkozva pillantott rá, és látta, hogy a fiú ko¬molyan gondolja, amit mondott. A
jenkik voltak az egyetle¬nek, akik megpróbálták felszabadítani a feketéket.
- Az én ellenségem, de nem a tíed, Tyne.
Tyne megvonta a vállát, és megigazította a takarót.
- Nos, megmondom magának, Kiernan naccsága, azt hal¬lottam, hogy Abe Lincoln áldott
jó ember. Magas, finom,ámbár bűn csúnya , de akárhogy ís, egy nagyon jó ember. De
azt is hallottam beszélni, hogy nemcsak felszabadítani akarja a feketéket, hanem egy saját
köztársaságot akar szervezninekik valahol egy szigeten. De én akkor is Virginiát
válasz¬tanám. Némely népek ott fenn északon nem akarják, hogy a déliek legyőzzenek
minket, feketéket, és az bizony nagyon jó, hogy nekik is várniuk kell még.
 De néhányuknak meg az a véleménye, hogy némely fekete ember színe dörzsöléssel lejön.
És félő, hogy az egyszerűen csak kosz. Én szerencsés rabszolga vagyok, Kiernan naccsága.
De én világéletemben olyan fehérek között voltam, akik nem hitték azt, hogy ha hozzám
érnek, koszosak lesznek. Akárhogy ís, én a maga oldalán állok, Kiernan nacesága.
- Köszönöm, Tyne - felelte Kiernan. Tyne mosolyogva hozzátette:
- Nekem sohasem kellett gyapotot szednem. Azt hiszem, igen nagy különbség van a réti és
a földeken dolgozó nége¬rek élete közt.
Kiernan bólintott. Tyne igen büszke ember volt, s ő meg tudta érteni az érzéseit, mivel
benne is ugyanilyen büszke¬ség munkált. Fel akart szállni a szekérre.
- Onnek nem szükséges jönnie, Kiernan naccsága. Egye¬dül ís el tudom intézni, és ígérem,
vigyázok rá a maga ked¬véért.
- Tyne, nem viheted el a holttestet egyedül. Te...
- Kiernan naccsága - kezdte vigyorogva. - Egy fekete nem akar visszavinni egy halott
felkelőt a csapatához. Bevi¬szem ezt a kékmellényest, és minden rendben lesz. Hisz ők az
egyetlenek, akik fel akarnak minket szabadítani, emlék¬szik? A lány nevetett, lehajtotta fejét,
és bólintott. Tyne felká¬szálódott a szekérre, és megragadta az ostort. - Tyne! - szólt a lány. -
Igen, naccságal
- Ovatosan hajtson, vigyázzon rá, kérem!
- Igenis. Úgy lesz!
Csettintett az ostorral, és a szekér zörögve elindult. Egy ideig még nézett a távolodó fogat
után, majd visszatért a házba. Leült egy kicsit a hintaszékbe, és hirtelen érezte a hi¬deg szél
borzongató fuvallatát. Csodálkozott, hogy lelke mi¬lyen nyugodt. Ugy gondolta, megbékélt
az élettel. Soha nem tudja elfelejteni a sok halott borzalmas látványát, de a hábo¬rú minden
oldalról körülvette.
Ott élt, ahol a háború teljes erővel tombolt, és túlélte. Az otthonától nem messze fekvő
város állandó tűz alatt állt, de ő túlélte. Igazán egyik félnek sem volt elegendő ereje ahhoz,
hogy megtartsa Harpers Ferryt. A várost körülvevő hegyek ezt lehetetlenné tették.
Megborzongott, ahogy maga előtt látta a kihalt kísértetvá¬rost. Mindegy, hogy a szürkék
vagy a kékek szerezték volna meg a várost, újabb és újabb harcokat szült volna.
Fájdalmasan felsóhajtott. Ő azt is átveszelné. Ez a gondo¬lat meglepően nyugodttá tette.
Még akkor is nyugodt volt, amikor az éjjel Tyne visszatért "zal a hírrel, hogy még mindig
vannak jenkik a környéken, és hogy számos polgárt letartóztattak felkelők rejtegetésének
vádjával.
Ez volt az első éjszaka, hogy rendesen aludt, de halottak ezreit látta álmában. A jenkik,
akik az ő házában haltak meg, úgy lebegtek előtte, mint az ír balladák halálszellemei. A ma
kiszenvedett fiú kék szemei kísértették.
Aztán a kék egyenruhás jenki teste újra megjelent, és ő si¬kítani kezdett. A test Jesse teste
volt.

Felriadt álmából, és emlékeztette magát, hogy Jesse már nem tartozik az életéhez.
De még hosszú-hosszú ideig ébren feküdt. Amikor újra elaludt, már elkerülték az álmok.
Mélyen aludt egészen késő reggelig. Délután kilovagolt, és mikor visszatért, kiment az
istállóba Jeremiah-val és Daviddel, hogy ellássák a lovakat az öszvéreket, s ellenőrizzék, nem
kell-e patkolni valame¬lyiküket.
Az a néhány jenki még mindig a város környékén kóbo¬rolt, de pontosan nem tudta,
mennyien lehetnek. Ő azonban pyugodt volt. Rendezett életét senki és semmi nem
zavarhat¬ja meg. A mai este egy megtévesztően békés és gyönyörű őszi éjszakának látszott.
A katonák visszavezették őt az életbe.
Közjáték

JESSE
Washington D. C. 1861. október 17.

- Jesse, beszélhetnék veled?

A washingtoni kórház asztalánál ülő Jesse felnézett. Allan Quinn állt előtte, az Egyesült
Hadsereg 14-dik észak-virgi¬niai lovasságának kapitánya. Jesse megpróbált
visszaemlé¬kezni, hogy Quinn emberei közül kik fekszenek az ő osztá¬lyán, és fejében
gyorsan végigpergette azoknak a nevét, akik ott voltak. Ismerte az egységet, legtöbbjükkel
együtt szolgált, amikor a lovassághoz állt. A lovasságból sokan harcoltak vele együtt
Nyugaton. Akárcsak Daniel, Jeb és so¬kan mások.
Quinnre pillantva Jesse megkönnyebbülten sóhajtott fel. A két fú itt volt, csatában
sebesültek meg, de mindkettőjük rendbejött. Egyiküknek amputálták a karját, és ez eleinte
nyugtalanította Jesse-t, mert az volt a gyanúja, hogy nem kellett volna megoperálni, ha
idejében ellátják a sebét. De a huszár már jól volt, és azt mondta Jesse-nek, hogy sokkal
inkább megvan egy kézzel, mint egy lábbal. Egy kézzel még tudna lovagolni, de egy lábbal
már nehezen menne a dolog. A másik férfi a fején sérült meg, de nem súlyosan. Egy lö¬vedék
épp a feje mellett süvített el, felszakítva a fejbőrt, de csodával határos módon a csont és az
agy sértetlen maradt¬ Ő is rendbe fog jönni.
De már sokkal jobban lenne, ha az orvosi ellátást időben megkapta volna.
Jesse nem szeretett Washingtonban lenni. Inkább egy, a tűzvonalhoz közelebb eső
kórházba kívánkozott. Mire a sé¬rülteket ideszállították, sokaknak súlyosbodott az állapota az
elégtelen ellenállás miatt. Nem értett egyet azokkal az észa¬kiakkal, akik nem tudták, hogyan
kell helyesen ellátni a se¬besüléseket. Akikkel nyugaton együtt harcolt, bebizonyítot¬ták,
hogy ha ugyanazt a kötszert használják különböző em¬bereknél, az elősegíti a fertőzés
terjedését. A legtöbb orvos nevetségesnek tartja ezt a nézetet, de Jesse figyelmesen
meg¬vizsgálta a betegeit. Tiszta kötszer életet menthet - mint néha egy kupica alkohol, akár
külsőleg, akár belsőleg, ami¬kor már semmi más nem segít.
Valami hirtelen azt súgta Jesse-nek, hogy Quinn most nem a sérülések miatt jött.
Nyugtalan érzése támadt. Már régóta ismerte Quinnt, és a másik férfi is sokat tudott róla.
- Jess!
- Tessék. Mi a baj? - kérdezte Jess feszülten. - Hallottál valamit az öcsémról?
Quinnre, aki Jesseszel egyidős volt, valószínűleg nagy jövő várt a hadseregben. Megvonta
a vállát.
- Nem, Jesse, nem hallottam semmit Danielről. Még ab¬ban sem vagyok biztos, hogy
egyáltalán van-e valami baja. Csak azt hiszem, rövidesen lesz.
Addigra Jesse már felállt, és a tollát szorongatta idegessé¬gében.
- Akkor mondd el, mi az, ami lehet, hogy baj, vagy le¬het, hogy baj lesz.
- Túl sok a csetepaté.
- Igen, tudom. Elmondanád, hogy mi a...
- Jesse, tegnap csata volt Bolivar Heightsben Harpers Ferry mellett.
Jesse ujjai vaspántokként szorították a kezében tartott tol¬lat. Kiernan. Kiernan nagyon
közel van a csata színhelyéhez. Hideg veríték ült ki homlokára.
- Fogtak el civilt? - kérdezte rekedten.
 - Nem, Jesse, nem erről van szó... Mrs. Miller nem sé¬rült meg. Jesse letette a tollat, és a
kezét szorosan összekulcsolta a há a m~gött. Szétáradt benne a megkönnyebbülés. Nem
tör¬tént senimi baja. Kiernan. A fenébe is!
A fenébe. Mindent elkövetett, hogy kiűzze gondolatai kö¬zü1. Kettőjük között vége
mindennek, vége lett, mielőtt még elkezdödhetett volna.
Azt mondta Jesse, hogy gyűlöli ót, és ő a legveszedelme¬sebb ellensége. Hozzáment
Anthonyhoz, aki már halott.
Kieoan kinn volt a Montemarte-néL Jesse tudott erről, mert Christa mindig írt neki. Christa
a szővetségesek lelkes híve volt, de mégis rendszeresen írt neki. Christa soha nem írt
háborúról, soha nem ítélte el és soha nem próbálta befo¬lyásolni, eltéríteni elveitől. Ő csak
emberekről, helyekről és eseményekről irt. Általa tudta meg Jesse, hogy Kiernan el¬ment
segíteni a sógorának és sógornőjének Montemarte-ra, Harpeis Ferry mellé.
Megfordult a fejében, hogy ír Kiernannek, és figyelmezte¬ti, hogy az a hely most túl
veszélyes. Kiernan valószínűleg fel sem nyitotta volna a levelet, amelyet Jesse ír.
Minden¬képp jobb lett volna, ha hazamegy. Harpers Ferry épp a há¬ború egyik kényes pontja
volt, és az érte való harc a közeli vidéket is veszélyesen érintette.
Jesse szíve izgatottan kalapált. Quinn ugyanolyan helyzet¬ben volt, mint ő. Quinn is
virginiai. Ez néha nagyon zavaró tudott lenni. Quinn ugyanabba a társasági körbe került, mint
Jesse, és Quinn tudta, hogy Kiernan Mackay milyen fontos neki.Jesse fáradtan gondolt arra,
hogy már biztos a fél vi¬lág tudott arról az ostoba párbajról, közte és Anthony kö¬zött.
Kérdőn a barátjára pillantott.
- Quinn - bökte ki végre -, mit akarsz mondani? Volt egy csata, de már véget ért. Kiernan
Mackaynek haja szála sem görbült, és egyetlen civil sem sérült meg. Akkor...?
- Találkoztál már Hugh Norris kapitánnyal?
Jesse kérdőn felvonta a szemöldökét. Norris? - Igen. Ta¬lálkozott valami ilyesmivel még a
Manassasnél.
A marylandi férfi el volt keseredve, hogy hazájából mennyien „árulóvá" lettek. Úgy tűnt,
hogy nagyon a szívé¬re vette a dolgokat.
- Találkoztam vele.
- A bátyját megölték Bull Runnál, és meg van győződve, hogy Millerék a felelősek érte.
Jesse ősszeráncolta szemöldökét.
- Millerék voltak a felelősek a manassasi csata miatt?
Anthony és Andrew élvezte volna, ha látná, milyen fonto¬sak lettek hirtelen - gondolta
Jesse fintorogva.
- Nem - mondta Allan. - Ez a Norris azt gondolja, hogy Miller fegyvere ölte meg a bátyját,
mivel az a bal szárnyban harcolt, amikor a halálos lövés érte, és a déli csapatok főleg a
nyugat-virginiai megyékből jöttek.
- Ezt bárkire rá lehetne kenni - mondta Jesse.

De a félelem lassan szorítani kezdte a torkát. Norris ott volt, Kiernan ott volt. Vonattal
kicsit több, mint egyórai utazás - már amikor még működött a vasút. Lóháton nagyon hosszú
az út. Quinn folytatta. - És azt is hallottam, hogy Norris azzal fenyegetőzött, leégeti a Miller-
birtokot Monte¬marte-on, Tudom, hogy nem voltatok jóban Anthonyval, mielőtt meghalt,
de... azt is tudom, hogy Mackeyék szom¬szédja voltál. Ahogy én tudom, Anthony és az apja
meghal¬tak. Ott van az özvegye és azok a gyerekek. Esküszöm, fel nem foghatom, nagy isten,
hogy lehetne a mi oldalunkon, ha özvegyeket és gyerekeket füstölünk ki otthonaikból. Nem
tudom megakadályozni - itt a megbízásom, hogy a főcsapa¬tot vezessem. De Jesse, neked jó
összeköttetéseid vannak. Ott van a General Bank és más bankok is becsülnek téged. Talán te
tehetnél valamit.
 Jesse kiszáradt szájjal hallgatta. Sok házat égetnek még le, mielőtt a háború véget ér,
gondolta. Mindkét oldalnak nagy gyakorlata van a pusztításban, a végsőkig harcolnak a fontos
utánpótlásforrásokért. De Quinnek ígaza volt. Ebben a helyzetben indokolatlan lenne
felgyújtani egy özvegy há¬zát. Még akkor is, ha az özvegynek beleszólása van a Miller
Fegyvergyár ügyeibe. Meg kellett győznie valakit efelől.
- Kösz, Quinn - mondta röviden. Felkapta kalapját az asztalról, és végigsietett a folyosón.
Serbing ezredesnek, a közvetlen felettesének megvolt a magához való esze. Jesse berontott az
irodába.
- Uram, fontos operációt kell végrehajtanom nem messze a csatamezőtől. Most rögtön.
Pontosan tudom, mit kell ten¬nem.
Serbing ámulva nézett fel. Hátradőlt, felvonta bozontos szemöldökét. - Most?
- Most, uram. Engedélyt kérek, hogy egy órán belül in¬dulhassunk. Már megbeszéltük.
-Ó! - mondta Serbing. - Úgy látom, már hallott a Boli¬var Heightsnél történt incidensről.
Csak egy csetepaté volt, Jesse. Semmi több. Te vagy az egyik legjobb orvosunk, sen¬ki
sem állja úgy meg a helyét, ilyen háborús viszonyok közt senki sem dolgozik ilyen jól, ilyen
lehetetlen körülmények között, mint te.
- Ez az, amiért nem Washingtonban kellene lennem, uram.
Serbing hátradőlt székében. - Úgy látom, fiam, hogy te a Miller birtokhoz akarsz menni.
Mi is a neve... Montremar¬te?
Most Jessen volt a meglepődés sora. Serbing egy igen ra¬vasz vén róka volt. A
Montremarte-ot és Milleréket sokan ismerték. De Jesse még álmában sem gondolt arra, hogy
Serbing esetleg tud valamit az ö Millerékkel való viszonyá¬ról.
- Norris kapitány már ott van, azzal a céllal, hogy leégeti azt a helyet. Nem látom okát,
miért. A gyárak mélyen a völgyben húzódnak meg. És taktikai szempontból sem lenne
szerencsés. Sok nyugat-virginiai megye nem örül, hogy a szövetségesekkel kell tartaniuk.
Jövő héten népszavazást tar¬tanak erről. Lehet, hogy végül is elszakadnak a saját
álla¬muktól, és visszatérnek az Unióhoz. Ma odamegyünk, és le¬égetjük a házaikat.
- Ez soha nem fog megtörténni, uram.
Serbing hófehér bajszát pödörgette, és Jesset figyelte.
- Itt van rád szükségem, Jesse. De lehet, hogy ez önzés részemről. Tucatjával vannak civil
orvosaink.
- Ezredes - emlékeztette Jesse ingerülten -, én a lovas¬ságnál szolgáltam, jogom van...
- Ó, lassabban a testtel, fiatal barátom!
- Nem tudok várni, uram! Norris már ott van, vagy leg¬alábbis a környéken. Már így is
késésben vagyok. Serbing ezredes szélesen elvigyorodott. - Nyertél, nyertél.
Egy pillanatig csendben volt, majd a tolláért nyúlt, és megírta az eltávozási parancsot.
- A környék katonáinak legjavát adom melléd. És adok néhány olyat is, akiknek még
lábadozásra lenne szükségük,de tudnak harcolni.
- És - állt meg hirtelen, mutatóujjával megfenyegetve Jesse-t -, ha vissza kell vonulnunk,
visszavonulunk. Érted? - Igen, uram, értem.
Jesse - kezében a paranccsal - az ajtó felé indult. - Jesse - mondta Serbing. Jesse
visszafordult. - Ne keverd össze a magánéletet és a szolgálatot! Jesse megdermedt.
- Ha ezt tenném, uram, akkor a másik oldalon állnék. Serbing megvonta a vállát. - Veled
leszek, fiam! Jesse már majdnem kilépett, amikor Serbing újra megállította.
- Kapitány!
Jesse visszafordult.
- Vigyázz arra a lányra! Vannak, akik azt gondolják,hogy az a lány minden lépésünket
árgus szemmel figyeli. Amit megtud, továbbadja.
- Mi? - Jesse ijedten bámult.
 - Jó1 hallottad, Jesse. Tartsd rajta a szemed. Tudomásom szerint eddig még egy nőt sem
lőttünk le, de ki tudja, mit hoz még a háború?
Jesse bólintott és kisietett, mielőtt Serbing újra megállít¬hatta volna. Csodálkozott, hogy
tudhat Serbing mindent a Harpers Ferry-i eseményekről.
Lehet, hogy Kiernan tényleg figyeli a szövetségeseket. Ez jellemző rá. De úgy tűnik, a
szövetség is figyeli őt. A fené¬be - jobb lenne, ha kimaradna ebből, sokkal jobb lenne, ha
kimaradna, ha hazamenne, vissza Tidewater Virginiába
De nem fog hazamenni. Jesse tudta ezt. Semmi garancia sincs arra, hogy Virginia
bármelyik része biztonságos.
Virginia végül is közel esik a fővároshoz. Jesse elszánta magát, hogy gyorsan odamegy.
Úgy érezte, mintha tartozna ezzel Anthonynak. Nem tudta biztosan, miért érzi úgy, de lehet,
hogy tényleg tartozott valamivel. Anthony felesége egykor az övé volt. Lehet, hogy meg tudja
menteni Anthony házát és a családját. És Kiernant, a kis bolondot. Nem tudta, mit tenne a
szövetség a lánnval. Tudta, hogy a washingtoni, előkelő származású, páratlan szépségű
özvegyet, Rose Gren¬how-t börtönbe vetették. Azzal vádolták, hogy bájait és kap¬csolatait
bevetve próbált információt szerezni Beauragard tá¬bornoknak, és ezek segítségével Bull
Runnál győzelmet arattak. Az mondják, árulás vádjával ítélték el. Az árulásért pedig, csak
gyetlen büntetés jár: halál.
-A fenébe! - Jesse hangosan mondta ezeket a szava¬kat.
Nagy ler3ülettel tért vissza íróasztalához, hogy helyette¬sének megírja betegei kezelési
útmutatóját, majd perceken belül elhagyta a kórházat. Ő és Pegazus vonattal tette meg az út
nagy észét. Beült, és hátradőlt az ülésen. Viszont fog¬ja látni Kienant. Szíve hevesen vert, és
testén mintha áram futott volna végig. Úgy tűnt, nagyon sok idő telt el, mióta látta. A kó~tük
lévő szakadék soha nem volt ekkora, mint most. Kierian megesküdött, hogy örök ellensége
lesz, és soha többé nem engedné, hogy megérintse. Az egyetlen, amit tenni tad, hogy vigyáz
rá.
Erősen összeszorította fogait. Lehet, hogy nem ér oda időben. Lelet, hogy mire odaér, a
ház már csak por és hamu lesz. És Kiernan már messze jár Shenandoah Valley felé, túl
messze, semhogy elérhetné! Lehet, hogy Richmond felé igyekszik. Lehet, hogy haza, de az is
lehet, hogy ottma¬rad.
Tényleg kém? Ha igaz, majd tesz róla, hogy a lány abba¬hagyja.
- A saját érdekedben meg foglak állítani.
A pokolba is! Délnek most nincs rá szüksége. A déliek¬nek most jó1 alakulnak a dolgaik.
Manassas Junctionnál a szövetség rájött arra, amit Jesse már rég tudott, hogy a dé¬lieket nem
lehet egykönnyen megfőzni.
A hosszú, nyári, forró éjszakákon, mialatt ellátta a sebe¬sült férfiakat és fiúkat, eszébe
jutott a csatatér látványa. Semmi sem olyan szörnyű, mint a háború! Egészséges, éle¬terős
férfiak holtan, szétszaggatva, széttépve, egymás he¬gyén-hátán sírnak, haldokolnak a vértől
szennyes mezőn. Nem, a háború borzalma semmihez sem fogható.
Manassasban zajlott az első igazi csata. Addig mindkét fél csak tanulgatta a hadviselés
tudományát, próbálgatta a forté¬lyokat, amiket eddig csak könyvekben olvastak a katonai
akadémiákon: mikor kell támadni és mikor visszavonulni. Hogy kell oldalba támadni az
ellenséget, és bekerfteni. Ho¬gyan kell létszámfölényben lévő sereg ellen harcolni, ho¬gyan
kell győzni. Egy egyszerű katonának nem kellett tud¬nia ezeket a dolgokat. Neki csak vakon
követni kellett a pa¬rancsokat, és vakon menetelni a mennydörgő golyózáporban az ellenség
felé. És ha a lövések elhallgattak, tudnia kellett, hogy döfje a kését úgy, hogy az ellenség
lehetőleg meghal¬jon, ő pedig életben maradjon.
A haditudományokat és a hadviselés művészetét meg¬hagyták a tábornokoknak és az
ezredeseknek. A délieknek rengeteg kitűnő, katonailag képzett emberei voltak. Ahogy Jesse
hallotta, Lee ezredes tábornok lett mostanra, és jelen¬leg a nyugat-virginiai katonák
parancsnoka. Régi barátja, Stuart, mostanra már tábornok lett. Jacksont, azt a rendes fickót a
vírginiai katonai főiskoláról, Manassas óta Kőfal tá¬bornoknak hívják. A Dél valójában
nagyon erős volt. Ma¬nassas az első igazi megmérettetés, és ez még mindig tart.
A háború még alig kezdődött el, a férfiak máris mesteri fokon űzték a harcot. Elsajátították
minden csínját-bínját. Augusztusban, Missouriban a délnyugaton fekvő dimbes, dombos
Springfieldben, a Wilson-pataknál folyt a harc. Akárcsak Manassas, ez is a szövetség elsöprő
győzelmét hozta.
Az Unió vezetőjét meggyilkolták, és a csapatot visszavo¬nulásra kényszerítették. Nemcsak
hogy visszavonultak, de a területek nagy részét is hátrahagyták a felkelőknek. A Dél¬nek még
be kellett törnie az északi államokba, Washingtont azonban továbbra is nagy erőkkel védték.
Sok helyen össze¬tűzésre került sor. Big Bethelnél az uniós csapatok megtá¬madták a
szövetségeseket, s ezen kívül még Piggot's Mill¬nél, Walle Court House-nál és Blue House-
nál voltak kis¬ebb összecsapások. A harcok sebesültjei megtöltötték a kór¬házakat. A
lázadók jól elboldogultak egyedül is. Nem volt szükségük Kiernan segítségére. Jesse
Marylandnél szállt le a vonatról, és innen végig lovagolt, míg Banks tábornokhoz nem ért
Serbing ezredes parancsával a zsebében.
Banks először értetlenül ráncolta szemöldökét, nem tudta, miről beszél Jesse. Aztán eszébe
jutott, hogy ő adott enge¬délyt kapitányának, hogy gyújtsa fel a házat. Millerék meg¬szállott
felkelők.
- Carrcron kapitány, mindent elkövettem, hogy igazságo¬san és helyesen járjak el a
környék civil lakosságával szem¬ben, de Millerék kivételek.
- De a Miller férfiak halottak, uram. Egy fiú, egy özvegy és egy kislány él ott. A házat
tökéletesen be lehetne rendez¬ni kórháznak. Uram, még több embernek az életét meg
tud¬nám menteni. Banks ijedten meredt Jesse-re. Jesse kíváncsian várt egy pillanatig, hátha
Banks keményen reagál, de a férfi elmoso¬lyodott.
- Folytassa! Győzzön meg!
Jesse emlékeztette Bankst, hogy Nyugat-Virginia valószí¬nűleg mégis visszatér a
szövetséghez, és a kórház létrehozá¬sa befolyásolhatja véleményüket a jövő heti szavazáson.
Banks szája széles vigyorra húzódott. Végül is bólintott, és a tolláért nyúlt.
- Rábeszélt, kapitány. A hely az öné. - Egy pillanatra még elkemorult az arca. - De tartsa a
szemét!
- Tudom, uram. Tartsam a szemem Mrs. Milleren. Már figyelmeztettek. Ismerem őt - tette
hozzá csendesen. - Na¬gyon jól ismerem.
Banks adott mellé két betegszállítót és egy kis csapat ka¬tonát, akik az operációnál
segítenek majd. De még mielőtt az emberek elkészültek volna, Jesse útra kelt

.
***
Szorította az idő. Amikor elérte a Harpers Ferry külterüle¬tén lévő katonákat, megtudta,
hogy Norris és emberei mái úton vannak Montemarte felé. Jesse lóhalálában rohant fel a
sziklás hegyoldalon, félve, hogy nem tudja megelőzni Nor¬rist. Nem érzett égett szagot. Ez jó
jel - gondolta. Végül is feltűnt Montemarte. Látta, hogy a kék ruhás katonák körbe¬vették a
házat. Látta a lóról parancsnokukat, aki utasításokat osztogatott. És látta az égő fáklyákat,
amelyek készen áll¬tak, hogy lángra lobbantsák a házat. Egészen közel ment, és meglátta
Kiernant. Ott állt a tornácon, magas, vékony és ne¬mes hölgy, minden báj, szépség és
finomság megtestesítője-ként, a legelragadóbb tünemény a világon, az ő világában,
mindkettőjük világában, abban a világban, amelyet mindket¬ten a szívükbe zártak örökre. A
lemenő nap fényében hajzu¬hatagából elszabadult tincsek szinte még elevenebben
lán¬goltak, mint az égő fáklya, amely életét fenyegette.
Csinosan, elegánsan volt öltözve, mintha csak most lépett volna ki egy ruhaszalonból.
Ezüstös kék ruháját, amely alatt a sok alsószoknya a földet seperte, fehér csipke díszítette, és
amelynek kivágása látni engedte hosszú, elegáns nyakát és sejtetni engedte telt mellei
körvonalát. Szeme gyönyörű, izzó smaragdként csillogott. Minden porcikájában gyönyörű és
dacos - gondolta Jesse. A férfiak - kezükben égő fák¬lyákkal - elindultak a ház felé.
- Állj! - kiáltotta Jesse. Megsarkantyúzta Pegazust, és gyors vágtába váltott, hogy elérje a
házat. - Norris, állj! - üvöltötte. Norris most meglátta Jesse-t. Elfordította a lovát, és Jesse felé
lovagolt, de az már majdnem a házhoz ért. Erő¬sen megrántotta a gyeplőt és a két ló megállt
egymással szemben.
- Mi a fenét képzelsz - támadt neki Norris dühösen. - Engedélyem van, hogy...
- Már nincs. Olvasd, Norris! - mondta Jesse, miközben átadta a parancsot.
- Kórház - fakadt ki hevesen. - A hely az enyém. Érted? - mondta határozottan Jesse.
- Te szemét - sziszegte Norris. - Ezért még megfizetsz, Cameron!
Jesse magában mosolyogva, sajnálkozva tárta szét karját, majd sajnálkozó mosolyt
villantott Norrisra, és Pegazus ide¬gesen ágaskodni kezdett. - Még megfizetek ezért? Azért,
mert felállítok egy kórházat? Mi az ördög történt "veled, Norris?
Norris Jesse mellé lovagolt. - Megmondom, mi történt. Ezt a helyet fel kell égetni.
Mindennek és mindenkinek el kell pusztulnia, porig kell égnie ennek az átkozott helynek!
- Gyerekek is vannak itt.
- Ha felnőnek, mind felkelők lesznek. És ők fogják a mi¬einket megölni a harcmezőn.
- Andrew Miller halott, Norris. És Anthony Miller is ha¬lott. Ez elég.
- Vigyázz magadra, Cameron. Vigyázz magadra! - szólt dühösen Norris.
- Mindig azt teszem, Norris - mondta Jesse. - Oltsátok el a fáklyákat! - parancsolta
erélyesen Jesse a férfiaknak. Majd újra Norrisra nézett. - Te is vigyázz magadra, Norris. Ez
alkalommal egészségügyi feladatot látok el, de ezelőtt sokáig a lovasságnál szolgáltam, és
tudom, mit csinálok!
- Fenyegetsz?
- Csak azt mondom, hogy vigyázz magadra!
- Felkelőpárti! Te is felkelő vagy? - kérdezte Norris.
- Takarodj az utamból - vicsorogta Jesse -, mielőtt elfe¬lejtem, hogy ugyanazon az oldalon
állunk.
Ellovagolt Norris mellett és megállt a veranda előtt. Kiernan is ott állt, ugyanolyan
dacosan, mint mindig, mint egy hercegnő.
- Hello, Kiernan - mondta a lánynak Jesse.
Kiernan hűvös megvetéssel pillantott végig rajta. Hol volt már az a lány, akit valaha
ismert, és akibe valaha szerelmes volt. Egy ideig állt előtte, olyan hidegen, akár a közeled8 tél
fagyos lehelete.A lány nem viszonozta a köszönést. Jesse összeszorította a fogát, és érezte,
hogy elönti a düh. Nyersen a lányra akart kiabálni. Jól meg akarta rázni, hogy eltűnjön
szeméből vég¬re az a fölényes dac, és hogy megértse végre, miért jött.

- Mrs. Miller, ettől a pillanattól átveszem az irányítást, mint kórházat és szükség esetén
mint műtőt használjuk ezt a helyet. Lenne olyan szíves, és tájékoztatná erről a ház többi
lakóját is?
Kiernan egy csípős pillantással újra végigmérte Jesse-t, de végül így szólt: '
- Norris kapitány eltökélt szándéka, hogy felgyújtja ezt a helyet, Cameron kapitány. Attól
tartok, más főhadiszállás után kell néznie.
 Ez volt az utolsó csepp. Most már nem csak egyszerűen megrázni akarta a lányt. Térdre
akarta vonni, mint amikor gyerek volt, és valami érzelmet kicsikarni belőle. Tűzön-ví¬zen át
rohan, hogy időben ideérjen, és ő azt mondja, hogy inkább égjen porig a háza, mintsem hogy
Jesse-t lássa ben¬ne.
Mielőtt felfogta volna mit tesz, leszállt a nyeregből és fel¬ment a lépcsőn. Ujjai
bizseregtek, de nem érintette meg a lányt. Valahogy sikerült magát visszafognia.
Összeszorított fogai közül úgy szólt: - Próbálom megmenteni a házát és az életét, Mrs. Miller.
- Nincs veszélyben az életem, Cameron kapitány.
- Ha még egy szót szól, veszélyben lesz. Na, most már fogja be a száját, és a birtok
megmarad.
A lány egyik szemöldökét felhúzva nézett Jesse-re.
- Tényleg átveszi az irányítást?
- Igen.
A lány szája legörbült. - Akkor inkább égjen porig!
Minden önuralmára szüksége volt, hogy ne ragadja meg a lány vállát, és ne erőszakkal
értesse meg vele a helyzet ko¬molyságát. Uralkodott magán, hogy ne emelje fel a hangját.
- Biztos vagyok benne, hogy inkább tényleg a pusztulást választja. A józan ész sohasem
volt az erőssége. De mi lesz Jacob Millerrel és a húgával?
- Jacoby sem tűrne meg egy ilyen köpönyegforgatót a há¬zában, mint maga, Cameron
kapitány.
- Inkább égjen le?
_ Igen!
Jesse a lány szemébe nézett, és arra gondolt, milyen el¬szántan mindent hátrahagyva
igyekezett, hogy ideérjen, és megrmentse az otthonát a pusztulástól. Erre ó inkább választ¬ja
a pusztulást, mintsem , hogy őt el kelljen viselnie maga mellett. Meg tudta volna ölni. De
ehelyett inkább hangosan felnevetett. Elindult a lépcső felé.
- Cameron kapitány!
Megtorpant. A lány nagy lendülettel szaladt le a lépcsőn. Erőson lihegett, mellkasa
hullámzott. Hirtelen maga előtt látta azt a pillanatot, mikor a karjában tartotta a
szenvedély¬től alélt lányt. Azonban ő még mindig fensőbbségesen visel¬kedett. Látszott,
hogy nem a házat akarja leégve látni, ha¬nem az iránta érzett gyűlöletét akarta kifejezni.
-Fel fogja gyújtani? - kérdezte a lány.
Egyik lábát a legfelső fokra tette, és rátámaszkodott. - Nos, Mrs. Miller, valószínűleg ezt
kellene tennem. Sajná¬lom, de csalódást kell okoznom. Attól tartok, most nem gyújthatom
fel. A tábornokot valahogy rá kell vennem, hogy engedje át nekem ezt a helyet, és ez nem lesz
könnyű. Tudja, Mrs. Miller, ön nem igazán örvend nagy népszerű¬ségnek az uniósok között.
Sok barátot és rokont küldtek sír¬ba Miller fegyverei. Ők a teljes Miller birtok és az összes
Miller pusztulását kívánnák.
- Az nem lenne nehéz, ha azt nézzük, hogy már majdnem mindegyik Miller halott. Hála az
uniós seregeknek. - Biztos vagyok benne, hogy több száz uniós katona halt meg a szövetséges
seregeknek köszönhetően.
- Szégyent hoztak Virginiára. - mondta, és szemei dühös villánlokat szórtak.
- Nem én kezdtem a háborút, Kiernan.
- De ellenségek vagyunk.
Érezte, hogy érzelmei elszabadulnak. Nagyon szerette a lányt...
Ennek ellenére ellenségek voltak. Ezt bármilyen kimon¬dott szónál jobban kifejezte a lány
tekintete.
- Akkor harcolj ellenem! - Megpróbálta olyan lágyan mondani ezeket a szavakat, ahogy
csak tudta. - De én akkor is beköltözöm az összes felszereléssel és személyzettel együtt. Tedd
félre a vádaskodást, és menj haza a saját ottho¬iodba! Ott egy ideig biztonságban lehetsz.
Előreláthatóan nem tudok mindent megmenteni, de a ház legalább megma¬rd¬
Nincs szükségem a segítségedre - vágta oda a lány.
Szemében újra az ellenség harci tüze lángolt. Mellkasa hullámzott a ruha alatt.
- És átkozott gyáva lennék, ha elfutnék ilyen rossz modo¬rú jenkik elől.
Jesse-ben megállt az ütő.
- Itt maradsz?
Állát dacosan felszegte, s úgy állt előtte, mint Anglia ki¬rálynője.
- Stonewall vissza fog jönni, és kisöpör innen benneteket `- fenyegetőzött.
- Akár meg is várhatom. Ügyeljen, hogy az emberei ne szedjék szét a házamat.
- Nem kell ittmaradnia, Mrs. Miller.
- Azt tervezi, hogy a gyerekekkel együtt kirak minket?
- Az isten szerelmére, dehogy! Háború van, és a férfiakat harcba kell küldenem. De én egy
irgalmas parancsnok va¬gyok, és meg sem fordult a fejemben, hogy önök után küld¬jem az
embereimet.
A lány nem vett tudomást a gúnyos megjegyzésről, majd¬hogynem rnosolygott, s a
visszavágáson gondolkodott.
- Akkor maradok.
- Lehet, hogy mégsem - vágta rá hevesen a férfi. - Azt nem garantálhatom, hogy én magam
nem veszem önt üldö¬zőbe.
- Micsoda hősi tett, Cameron kapitányl
- Menj haza, Kiernan!
- Ez az otthonom. Jackson vagy Lee vissza fog térni. Va¬lamelyik déli tábornok
visszaszerzi majd ezt a fóldet, és ak¬kor neked véged.
Talán igaza van - gondolta Jesse. Kőfal bizonyára újra és újra megpróbálja majd a táma
dást. Nem tudja, meddig maradhat, de míg a szövetségesei itt vannak, neki is itt a helye.
Látta a büszkeséget és az érzékiséget a lány szemében. Gyönyörű arca dühösen,
gyűlölködve lángolt. Jesse se mást nem akart, csak letépni Kiernanről a gyönyörű ruhát és
magához szorítani, dühével és gyűlöletével együtt. Újra szeretkezni akart vele.
Tekintete végigfutott a testén, majd vállat vont, és olyan személytelenül szólalt meg,
amennyire csak tudott. - Ez valószínűnek látszik, Kiernan. - Rendben van, maradj itt. De a
ház az enyém. Figyelmeztettelek előre, ne feledd!
- Előre figyelmeztetett, uram? - kérdezte dühösen.
- Gondoskodni fogok róla, hogy a lázadófoglyok és az ön emberei ugyanolyan ellátásban
részesüljenek.
Szerette volna megragadni a torkát! De a lány a lelkébe taposott, és nem szabad rájönnie,
hogy a markában tartja a férfit. Közelebb lépett hozzá.
- Azt hittem, a jöttömre elmenekül, Mrs. Miller. Nem bánom, ha marad. Sőt, örülök!
Egyszer azt mondta, hogy sohasem kötné össze az életét egy jenkivel.
- Nem fogom magával összekötni az életem attól, hogy kénytelenek leszünk egy házban
lakni. Túl fogom élni.
A férfi ránézett, és lassan elmosolyodott. Rendben! Te¬gyél próbára! Isten engem úgy
segéljen, hogy nem fogsz győzni! Nem fogsz győzni!
- Utolsó csepp véremig harcolok és dél győzni fog:
- A harcban győzhetnek, de a háborúban soha!
Rájött, hogy nem az észak és dél közt dúló ellentétről be¬szél, hanem kettójük
kapcsolatáról. A köztük lévő feszültség hirtelen elviselhetetlenné vált. Érezte a lány elemi
vágyát, elszántságát, hevességét és határozottságát. Erezte a szenve¬dély tüzét, mely minden
egyes alkalommal fellángolt közöt¬tük.
 Őrülten kívánta őt. S ahogy a lány szemébe nézett, látta benne tükröződni annak a
csodálatos pillanatnak az emlékét, melyet együtt éltek át.Akkor is az enyém leszel újra -
suttogta.
~Talán már nem is emlékszik rá, hisz egykor Anthony felesé¬ge volt.Elöntötte a harag.
Figyelmeztették, hogy magánéletét ne verje össze a katonai szolgálattal. És most? Kicsúszik a
kezéből az irányítás. Akarja a lányt. Addig akarja szeretni, míg elfelejti a halott férfi érintését.
Azt akarja, hogy csak rá emlékezzen, és gyűlölje a halott férjét. Megpróbált szabadulni a
rátörő érzésektól, de nem si¬került.
Annyira kívánta, hogy legszívesebben ott helyben a karjá¬kapta volna, és magáévá tette
volna a gyepen, nem törőd¬e az emberekkel és a becsülettel. - A szövetségesek vissza fognak
térni - fakadt ki a lány irtelen.
- Jól teszik - válaszolta. - De addig is, míg a lázadók visszatérnek, kénytelenek leszünk
megosztani mindent, Mrs. Miller!
Lekapta a sapkáját és mélyen, gúnyosan meghajolt. Aztán dühösen elfordult, és otthagyta a
lányt. Parancsokat osztogatott várakozó embereinek.
Szavai nyugodtan csengtek, mialatt fejében egymást kergették a nyugtalanul száguldó
gondolatok. `' Az ördög vigye el ezt a lányt!
Minden kétséget kizáróan háború volt!

III.rész

A háború

16. fejezet

Montemarte
1861.október 18.

A nő hajthatatlan volt, nem akarta elhagyni a házat. Mindez nban nem zavarta abban, hogy
segítsen a beköltözés előkészítésében.
Millerék házvezetőnője üdvözölte Jesse-t, amikor belépett Montemarte halljába. Az
elterpeszkedő árnyék miatt a férfi először még a nőt sem látta. Mintha hályogot vont volna sze
mére az őszi félhomály. Emlékeiben az előcsarnok a szép múltat idézte. A hatalmas, a
bejárattól egészen a ház mélyé¬be nyúló csarnok leginkább Cameron Hall hosszú, fedett
fo¬lyosójára emlékeztetett. Az elócsarnokot egy szép formájú spinét és elegáns bútorzat zárta
le. Középen melegével hívo¬gató kandalló állt. Az egykori bálok és rendezvények idejére
Millerék mindig hátrahúzták a bútorokat. Egész éjszakákat keringőztek itt át a selyemben,
szaténban, taftban pompázó vendégek. Szinte még hallotta a szoknyák suhogását.
- Tehát eljöttél, jenki.
 A szavak hallatán elindult az árnyék felé. Meglátta a ház¬vezetőnőt. Szép volt és magas.
Fejét gesztenyebarna hajko¬rona ővezte. Alig emlékezett rá. Nem sokkal Anthony húgának és
öccsének születése után, Andrew feleségének halála óta az asszonynak jelentős szerep jutott a
háztartásban.
Az asszony ismerte Jesse-t. Mindig szívesen fogadta őt,,Danielt és Christát, és kísérte fiatal
pártfogoltjait Cameron Hallba.
A nevét is tudta, noha ez alkalommal inkább „jenkinek” szólította. A férfi csípőre tett
kézzel állt, az asszonyt figyelte.
- Érten - mondta az ember. - Majd másképp gondolja, ha leég aház a feje fölül.
Az asszony a férfira nézett, és megrázta a fejét. - Nem. Én nem. Szeretem, ha tető van a
fejem felett, és ez a tető éppen megfelelő. De ha azt hiszed, hogy szívesen látlak, ak¬kor
tévelsz, jenki.
A fért megvonta a vállát. - Rendben, ne fogadjon szíve¬sen, de lallgasson ide! Ha van itt
bármi érték...
- Már régen elástunk mindent, ami ért valamit, jenki.
- Értem. De nézze csak azt a pofás spinétet. Azt hiszem, jobb helye lenne a padláson.
- Világos, amit mondasz, jenki - biztosította Janey, a házvezetőnő. - Utána is nézek az
elszállításnak. - Helyes. - A férfi megindult a lépcső felé. Szállást keresett magának, egy
szobát, ahol aludhat, és amely elég világos ahhoz, hogy irodaként is használhassa. Az
emeletre menet félúton vette csak észre, hogy Janey mindenhová követi. Hirtelen megállt és
visszafordult. A nő majdnem beleütkö¬zött.

- Körbevezetlek, jenki - mondta az asszony. - Ó, gen?

- Így legalább figyelmeztethetlek, hogy hol nem alud¬hatsz.Felértek az emeletre. Janey
elsietett mellette.
- Ez nem lesz jó, itt a fiatal Jacob úr lakik. - Továbbment a folyosón. - Ez pedig Patricia
szobája. ,- Újra megindult, de Jess megállt. Nyitva volt egy ajtó. Az ajtó mögött hatal¬mas
suba, nagy, keletre, a kelő napra néző ablakokkal. A szobában á11ó termetes ágy
kényelmesnek, és különösen ez után a fárasztó nap után, igen hívogatónak tűnt. Az ágy előtt
keresztben egy asztal állt, mellette hatalmas szekrény, az ab¬lak felé. Pontosan megfelelő.
Valamelyik úr szobája lehe¬tett, gondolta. Anthonyé vagy Andrew-é? Lehet, hogy Kier¬nan
szobája volt ez valamikor? Vajon aludt itt valaha is a férjével?
- Jössz, jenki? - kérdezte Janey.
A férfi válasz helyett kérdezett. - Ez Miller asszony szo¬bája?
Janey megállt, állkapcsa megrándult. Nem tudta, vála¬szoljon-e a kérdésre. Végül
megszólalt. - Nem, ott senki sem lakik most. Andrew úr szobája volt, majd Anthony úr
szobája lett volna, ha meg nem öleti magát. Igy most üres. Egy nap azonban majd Jacob úré
lesz.
- Nem akarok én végleg ittmaradni, Janey - szólt Jesse -, csak egy ideig.
- Mennyi ideig? - kérdezte a nő.
- A háború idejéig.
A házvezetőnő felnevetett. - Nem lesz el itt még addig sem, jenki.
- Lehet. De ha el is veszítjük ezt a helyet, visszaszerez¬zük. Az Egyesült Államok számára
ez fontos terület. Azon¬ban nem várom meg, amíg Jacob felnő, menyasszonyt talál és
megházasodik.., legalábbis remélem - mondta szinte hangtalanul. - Ez a hely pontosan
megfelel.
Janey megfordult és elindult. Némileg szórakozottan, Jesse utánaszólt.
- Mi az, jenki? - szólt vissza Janey.
- Miller asszony hol alszik?
Janey összehúzta szemeit. - Mit érdekel az téged, jenki?
 - Nem akarok sebesülteket fektetni az ágyába - válaszolt Jesse szárazon.
Janey nagyot sóhajtott, és a szomszéd szoba ajtajára mu¬tatott. - Az az ő szobája.
Remélem, most már minden rend¬ben van. Az egészségesek ezen a részen, a folyosó végében
lesznek. A sebesülteket pedig a lépcsőhöz közelebbi szobák¬ban lehet majd elhelyezni. Még
öt másik szoba van itt fenn. Az ott elég nagy lesz a kórterem számára. A többiben két¬három
ember fér el.
- Köszönöm az információkat, Janey. - Újra elindult. - Ó,Janey?
- Igen, uram? Jenki úr? - vetette oda Janey hamiskásan, rabszolgahangsúllyal. A férfi
majdnem elmosolyodott. Az asszony ugyanolyan életteli volt, mint úrnője.
- Hol aludt Anthony úr?
Janey elgondolkodott egy pillanatra, a férfi úgy gondolta, hogy csak a mosolyát leplezi.
- Miért jenki? ~ már nem alszik ott. Nyugodtan fektet¬hetsz sebeülteket a szobájába.
- Csak kíváncsi voltam - ismerte be a férfi.
Janey keresztbe mutatott a folyosón, arra a szobára, ami¬ről azt mondta, hogy megfelelő
lesz az őrség számára. Kiernan nem a férje szobájában aludt.
Vajon áludt valaha is a férje szobájában? Jesse meg akarta tudni, de Janeytől már nem
tudta megkérdezni. Nem mintha minden krdésére most akart volna választ kapni.
- Köszinöm - mondta a nőnek.
- Nemfogok jenkikre főzni - vetette oda az asszony. - Vannak szakácsaim.
Az asszony elindult, le a lépcsőn. Azonban mielőtt Jesse belépett volna a szobába, hogy
munkához lásson, a nő visszajött
- Az én konyhámban nem lesznek jenkik. Majd én fózök a házra, hogy eddig is. Maga ehet
az asztalnál, ha Kiernan asszony igy rendeli.
- Nerr, Janey - javította ki a házvezetőnőt a férfi. - A há¬zat én irányítom. Később szoktam
vacsorázni. Leghamarabb nyolc órakkor, mert minden órára szükségem van, amíg le nem
megy a Nap. Ha Miller asszonynak megfelel ez az idő¬pont, akkor ő és a gyerekek
csatlakozhatnak hozzám.
Janey úgy nézett ki, mint aki mindjárt elveszti a fejét, de uralkodott magán. Elment, így
Jesse végre körülnézhetett.
Szemmel láthatóan Kiernan-nek nem állt szándékában, hogy összevesszen a férfival a
vacsorát illetően, mint ahogy nem emelt hangot a Montmarte kastély kisajátítása ellen sem.
Miután elrendezte szálláshelyét, Jesse két négert talált a csarnoklban, akik éppen a spinétet
szállították el. Az egyik idősebb volt.
Jesse nem bírta nézni, ahogy fújtat a nehéz bútor súlya alatt. Odaszólt nekik, hogy
várjanak. Felgyűrte ingujjait, és segített felvinni a spinétet és más hatalmas bútorokat a
lép¬csőn.

Nem Millerék bútorait akarta ő megmenteni, egyszerűen szüksége volt helyre a reggel
érkezö tábori ágyak számára.
Nem sokat beszélt a két emberrel munka közben, de min¬dig magán érezte fekete
szemeiket.
Megtudta, hogy ők ketten apa és fia. Az idősebbet Jeremi¬ah-nak, míg a fiatalt Tyne-nak
hívták. Jeremiah az öregedés küszöbén állt. Tyne azonban fiatal volt és erős, akár a
bi¬valy.Jesse megtudta Tyne-tól, hogy kettejükön kívül csak egy testvére, David és Janey
maradt az ültetvényen.
Észrevette, hogy a négerek hűségesek gazdájukhoz. Bár¬mit hozzon is a jövő, ők nem
hagyják el Kiernant. Valami módon megkönnyebbült e hírektől. Ideges volt, nem tudta, mitől
a megkönnyebbülés. Elvégre is, ha mindenki elhagyta volna, akkor Kiernan feltehetően
délebbre utazott volna, hogy biztonságban le¬gyen.
Sem Kiernan, sem a gyermekeik nem vacsoráztak aznap este a férfival.
 Janey, ennek ellenére, kellemesen füszerezett csirkepásté¬tomot készftett neki. Ez volt az
egyik legfinomabb étel, amit evett, mióta Virginia kivált az Egyesült Államok köteléké¬böl.
Kimerült, mire felért, hogy levetkőzzön és elnyúljon az ágyon. Olyan fáradt volt, hogy
akár azonnal is tudott volna aludni.
Nem aludt. Tudta, hogy ott van Kiernan. Csak egy falnyi¬ra tőle. Elhagyhatná a szobáját,
beronthatna hozzá, megölel¬hetné és...
Nem, a fenébe is, sosem tudna ilyet tenni. Kiernannek kell választania.
Sóhajtott, átfordult a másik oldalára, és elaludt, azon tű¬nődve, vajon elég erős tud-e
maradni, hogy tényleg meg¬hagyja a döntést Kiérnannek. Elég gyakran hallotta Kiernan¬től,
hogy megveti őt, ha északra megy. Északra ment, beállt az északiakhoz, és kékbe öltözött.
Valamikor az éjszaka folyamán aztán végre elaludt. Reg¬gel egyedül reggelizett odalenn
az ebédlóben. Janey jó adag sűteményt készített neki, amíg ő a Harper's Weekly legfris¬sebb
számát olvasta, melyet egyik új embere hozott neki . Az ember, aki a kert pázsitján verte fel
sátrát bajtársaival együtt.
- Hol van Miller asszony ma reggel? - kérdezte Jesse Ja¬neyt.
- Miért, hiszen bement a városba, jenki.
- Ertem - mondta a férfi. Megdicsérte a finom kávét, majd elindult, hogy ellenőrizze a
kórház és felszereléseinek elrendezését a hatalmas előcsarnokban. Megérkeztek a tábo¬ri
ágyak, kötszerek és a fekete táskája, benne a sebészeti eszközökkel - mely nélkül sosem indult
el a csatatérre.
Délutánra Montemarte teljesen átalakult. Még le sem szállt áz este, amikor megérkezett
Jesse első páciénse.
Egy középkorú katona, akinek sikerült átvészelnie a me¬xikói háborút, és rengeteg sikeres
bevetésben vett részt nyu¬gaton. Majd jött az alkony. A Montemarte-tól nyugatra eső
erdőb-,n összecsapások folytak. Több sebesültre is számítani lehetett. •
Jesse nem várt segítséget a háziaktól, igazság szerint nem is volt rá szüksége. Volt húsz
egészséges embere, kettejük kiváld, megbízható műtős.
Tyne éppen a tornácon volt, amikor a sebesültet meghoz¬ták, segített bevinni a sérült
katonát a sebészeti rendelőbe, amit Millerék földszinti irodájából alakított ki. Jesse meg¬kérte
Tyne-t, hogy tartsa mozdulatlanul a sérült lábát, amíg ő megvizsgálja.
Később, miután eltávolította a lövedéket, megtisztította és sínbe rakta a törést, vette csak
észre, hogy idáig Tyne telje¬sítette minden utasítását. A hatalmas néger csendben követte
utasításait, olyan gondossággal, amilyet Jesse még egy se¬gédjétől sem kapott.
Kiernantől nem is várt segítséget. Az asszony továbbra sem akart elköltözni, de nagy ívben
elkerülte Jesse-t. Ami¬kor ellátta a beteget, kitakarított, és lement az ebédlőbe. Ja¬ney tudatta
vele, hogy Kiernan asszony és a gyermekek már nyugovóra tértek.
Reggel meglepetéssel tapasztalta, hogy Kiernan megláto¬gatta ápoltját. Jesse megkérdezte
az ágyhoz kötött veterántól, hogyan telt az éjszakája.
- Minden rendben, kapitány. Köszönöm.
- Vannak fájdalmai?
Az öreg, kipróbált katona fekete haja már őszbe vegyült, szakálla azonban még mindig
koromfekete volt. Mosolygott. - Rettentöen éreztem magamat, és akkor jött ez az angyal. Itt
állt fölöttem, és amikor felébredtem, megkérdezte, hogy vagyok. A haja tűzarany, szemei
zöldebbek, mint Írország nagyapám meséiben! Whiskyt hozott, épp hogy csak lenyel¬tem,
elaludtam, mint egy gyerek.
- Whiskyt?
- Igen, whisky volt.
Jesse elgondolkodott. Vajon ő elfogadná-e Kiernantól a whiskyt, ha fekvő beteg lenne,
még az is lehet, hogy mérge¬zett. Meglepte, hogy a nő ilyen kegyesen viselkedett egy
jenkivel a saját házában.Az is lehet, hogy valódi gyűlöletét a magafajta jenkiknek tartogatja,
az olyan jenkiknek, akiknek szerinte a déli szö¬vetség uniformisát kellene viselniük.
Nem foglalkozhatott tovább ezekkel a gondolatokkal. Megérkezett Sebring ezredes, akinek
át kellett adnia az összes aktát. Mire leszállt az este, a nagyszoba teljesen meg¬telt.

Újra látnia kellett Kiernant. Tudta, hogy valahol a közel¬ben van. Az asszony rendszeresen
látogatta betegeit.
Mindegyikük angyalként emlegette. Sosem mondta meg nekik, hogy ő valójában nem más,
mint kemény ellenfél. Amikor Jesse lefeküdt, a nő vizet vagy whiskyt hordott a sé¬rülteknek.
Még leveleket is írt. Lehet, hogy megvetette Jesse-t, de ahogy Tyne is kiváló segítség volt a
műtőben, úgy Kiernan is nagy segítség volt a kórteremben.
Egy éjjel Jesse direkt ébren maradt, hogy meglesse, amint segédkezik. Hallotta, amikor az
asszony puha léptekkel lesi¬et a lépcsőn. Felkelt halkan, mezítláb és pantál1óban a
folyo¬sóra ment. Figyelte, hogy bánik az emberekkel. Hat ápolt volt összesen. A nő
meghallgatta haditörténeteiket, mire azzal vigott vissza, hogy tudniuk kellett volna, miszerint
egy déli felér akár tíz jenkivel is.
Egyik embernek sem jutott eszébe, hogy komolyan vegye szavait. Nevezhette volna őket
patkányoknak, kutyáknak, azon sen sértődtek volna meg. Egyszerűen olyan gyönyörű volt, és
gondozta őket. Csodálatos volt a mosolya, gyönyö¬rű a vállára omló haja. Valóban olyan
volt, mint egy angyal, ahogy %hér hálóingében és köntösében járkált közöttük.
Jesse szíve a torkában dobogott, szerette volna rávetni magát - sötét folyosón, és leteríteni
egy pillanat alatt.
De nem tette. A szoba sötétje felé indult, összeszorított fogakkal uralkodott magán, míg a
nő elhaladt előtte érintetlenül.Az illata megcsapta a férfit. Átkozta magát, amint visszatért
szobájába. Nem tudott aludni. Másnap alig állt a lábán, átvergődte a napot. Örült, hogy nincs
műtétre váró katona.
A következő éjszakán álmot erőltetett magára. Mintha hallotta volna a nő nevetését
álmában. Haragudott a nőre, amiért itt maradt, s nem menekült délre, jó messzire, mie¬lőtt ő
rnegérkezik.

Néhány nappal azután, hogy megérkezett, szokásai kezdtek megváltozni. Késő este volt,
azonban még nem elég késő ahhoz, hogy Kiernan elindulhasson gyógyító körútjára, de elég
késő, hogy megvacsorázhasson, újra végigjárja betege¬it, és nyugovóra térjen. De nem feküdt
le. Felvette hálóingét és tábori rövidnadrágját. Átnézett minden jelentést, melye¬ket Sebring
ezredesnek kellett küldenie.
Asztala az ablak előtt volt, pontosan háttal az ajtónak. Hallotta, amint kinyílt az ajtó,
Janey-t várta. Janey szigorú¬an ügyelt a kettejük közti távolságra, de gondosan ellátta.
Naponta kiadós ételeket készített számára, és ellátta embere¬it tanácsokkal a lepedők és
kötözőszerek eredményesebb mosását illetően. Ugyesen beosztotta az időt és a munkát,
megbízhatott benne. Kezdeti állításával ellentétben Janey nemcsak a ház legfontosabb
teendőit látta el, de egyre több¬ször tett annál többet. Éjszakánként, látva, hogy Jesse
szo¬bájában még ég a gyertya, kávét készített számára.A férfi nem nézett fel az ajtó bezáródó
hangjára, csak érezte a jelenlétét. Janey nem szerette, ha megköszönte szol¬gálatait, mert
akkor úgy tűnhetett, hogy tényleg tett érte va¬lamit.
- Lerakná oda, Janey?
Csak késóbb vette észre, hogy csend van a szobában, és senki sem jött az asztalhoz.
Osszeráncolta homlokát, lerakta a papírt, melyre az előbb írt, és megfordult.
Nem Janey állt a bejáratban. Jacob volt az. Magas, szi¬kár, aranyszőke, nagyszemű fiú.
Teljesen olyan volt, mint Anthony Miller fiatalkorában. Ebben a pillanatban nagyon is
hasonlított a bátyjára. A család egyik különleges pisztolya, egy hatlövetű volt nála. Jesse-re
szegezte.
Jesse tudta, hogy akár használni is képes. Hiszen aki eb¬ből a családból való, az tud lőni.
Közvetlen lőtávolságra áll¬tak egymástól.
Lehet, hogy Jacob Miller még nem tapasztalt eleget a há¬borúból, s ezért akar tüzelni. Az
ujjai remegtek, két kézzel kellett tartania a fegyvert. A szoba gyertyafényében arca jnészfehér
volt.
Jesse hátradőlt székében.
- Valóban meg akarod húzni a ravaszt? - kérdezte Jacob¬tól.
A fiú olyan sokáig hallgatott, hogy Jesse már azt hitte, nem is hallotta a szavait.
- Azt akarom, hogy tűnjön el a házból, máskülönben meghal!
Jesse elfordította tekintetét, arcán mosoly bujkált. Lehet, hogy komolyan mondja. Nem
lenne szabad mosolyognia. Indiánok, dezertőrök és ellenségek nem lőtték le, de egy ilyen
ideges fickó könnyen megteheti. Jacob halálkomolynak látszott. - Egy egész regimentnyi
jenkit hozott ide! Megölte a bá¬tyámat! - mondta Jacob vádlón. Jesse nem is sejtette, honnan
jutott ez mind Jacob tudo¬mására. Majd rájött, hogy csak általánosságban beszél, hi¬szen
mindenki, aki kék uniformist viselt, felelős volt Ant¬hony,Miller haláláért.

- És., és nem érdekel, ha maguk lelőnek, de én is ma¬gammal viszek egy kéket.

- Rerdben - mondta Jesse. - De mi lesz Patriciával? És Kiernamal? Ha megölsz, ebből a
házból tűzifa lesz.
Jacobszeme megrebbent. - Majd keletre mennek - mond¬ta.'- Elnennek Kiernan apjához.
Magan is ezt szeretném, gondolta Jesse.
- Jacob, ha lennél szíves...
- Sokkal jobban ismeri Kiernant, mint én - szólt a fiú hir¬telen. - Lehet, hogy még a
bátyámnál is jobban.
- Egész életünkben egymás mellett laktunk, Jacob.
- Azt akarta, hogy a bátyám meghaljon! - vádaskodott Jacob.
Jesse felállt. A pisztoly csöve követte mozdulatait, de túl mérges volt ahhoz, hogy
elengedje a füle mellett a fiú szava¬it. Nem gondolkodott. - Nagyon tévedsz, Jacob Miller.
So¬sem kívántam senki halálát. - Kezét kinyújtva megindult a fiú felé. - Add ide azt a
pisztolyt, és menj vissza...
Megrindult. Jacob lába elé zuhant, nem hitte el, hogy a fiú tényleg elsütötte a fegyvert. A
lövedék megsebesítette a karján, majd az asztalba fúródott. Fehér ingének ujját azon¬nal
átitatta a kiserkenő vér, de nem volt nagy baj. Jacob ott ült mellette a földön, markából
kifordult a fegyver.
- Mi értelme volt ennek az istenverte dolognak? - kérdez¬te Jesse magából kikelve.
- Nem akartam - mondta Jacob zihálva. - Esküszöm, nem akartam.
A szoba ajtaja hirtelen felvágódott. O'Malley tizedes, egy jóvágású ír állt az ajtóban,
kezében töltött fegyver. - Cameron kapitány?
- Sernmi baj, tizedes - szólt hátra a válla fölött. - De kapitány...
- Azt mondtam, minden rendben, csak baleset történt.
O'Malley még egyszer körbenézett, majd kiment a szobá¬ból. Alig hagyta el az ajtót,
amikor Kiernan rohant a szobá¬ba.
Kiernan - mint mindig - most is az angyali fehér köntöst viselte. Elbűvölő volt, a
legelbűvölőbb teremtés, akit Jesse valaha is látott.
. Valóban angyal. Egy pokoli angyal, akit azért küldtek, hogy megkeserítse minden percét.
Most azonban semmi mást nem tükröztek szemei, csupán félelmet. Talán Jesse-ért
aggódott?
 - Jesse, mi történt? Ó, istenem, Jacob!
Kiernan megindult feléjük, akkor azonban Jesse felemelte a kezét, és álljt intett. A nő
megállt, izgalmában ajkait ha¬rapta. Meredten nézte őket.
- Jesse, ne bántsd a gyereket. Jesse, kérlek, ne bántsd, ha jelent valamit számodra a
barátságunk.
- Jesse? Mi történt, hogy egyszeriben így szólítsz? - szólt oda keményen a férfi. - Barátság?
Miféle barátság? Én csak egy jenki vagyok, emlékszel? Inkább leégetnéd a házat, csakhogy
engem ne láss, ezek a te szavaid! Jacob csak segí¬teni próbált önnek, asszonyom.
Kiernan arca falfehérré változott, talán még Jacobénál is fehérebbé. Jesse felállt. Ép
karjával lábra állította Jacobot. Kiernan elhaló hangon szólt. - A karod! Engedd el a
gyere¬ket. Hadd nézzem, mi történt!
- Miller asszony, megszakad a szívem, hogy egy ilyen szíves ajánlatot visszautasítsak, de
azt hiszem, mégis azt te¬szem. Most pedig kérem, bocsásson meg.
Inggalléron fogta Jacobot, és megindultak az ajtó felé.
- Jesse!...
Megállt. Haragudott az asszonyra. - Önnek Cameron ka¬pitány, asszonyom, és ha
megengedi, van némi tisztázniva¬lónk a kölyökkel.
A szavak mintha arcul ütötték volna Kiernant. Jesse rá sem hederített. Végigvezette
Jacohot a folyosón, egészen a lépcsőig, majd le a földszintre. A volt uradalmi irodába, a
műtőbe ttentek. Jesse megállt, lámpát gyújtott. Csak most vette észrr, hogy Kiernan végig
követte óket. - Jessd ...
- Camwon kapitány!
- Camzron kapitány! - csattant fel az asszony. Hangjából
hiányzotta szokott angyali kedvesség. Jesse elmosolyodott.
Még mindig hogy elragadják az indulatai!
- Jaco) még csak gyerek, nem gondolta komolyan...
- Nagrfiú 8 már, és átgondolta - válaszolta Jesse. - Kife¬
lé!
Jacobd a szoba közepén hagyta. Megpróbálta távozásra bírni Kiemant. Örült, hogy végre
haragudhatott rá. Olyan jó volt megkinteni a nő testét, érezni ruhájának simítását,
ne¬kifeszülómelleit, amint megpróbálta hátraszorítani.
- Nem hagyom itt veled a gyereket - kiáltotta. Ökleivel hatalmasat ütött a férfi mellkasára.
Jesse egy gyors mozdulattal felkapta Kiernant. Hirtelen találkozott a tekintetük. Emlékezett
a régi időkre, milyen sokszor tartotta így Kiernant. Tűz futott végig az ágyékán, és tépett a
végtagjaiba, még mindig egymást nézték. Bizser¬gő borzongás futott végig a nó testén.
Kiernan lesütötte a szemeit.
Amikor újra egymás szemébe néztek, a nő szemében fel¬lobbant a düh.
- Engedj el, jenki! Azonnal tegyél le.
Jesse leengedte. Kivitte az ajtón kívülre, egyszerűen letet¬te, és becsapta előtte az ajtót.
Hallota a nőt dörömbölni, hol az ó, hol más nevét kiabál¬ta.
Jacobra nézett, ott állt a szoba közepén mozdulatlanul, tágra nyílott szemekkel.
Jesse mosolygott. - Végre egyedül vagyunk. - Kellemes elégedettséget érzett, noha még
mindig ideges volt. Átment a műtő másik felébe, ahhoz a szekrényhez, amiben a köt¬szert és
más eszközöket is tartották. - Bekötözhetnéd a ka¬romat. Ha már megcsináltad a bajt, rendbe
is hozhatnád.
Jesse megállt, az ajtót figyelte. Kíernan még mindig dö¬römbölt és átkozódott. Nem vett
róla tudomást.
Jacob őt bámulta, majd az ajtót és újra ót. Jesse viszonozta Jacob pillantását, mintha azt
mondaná, hogy rá sem hede¬rít Kiernanre. - Lássunk hozzá! Lehet, hogy fájni fog, amíg
tisztítod. Azt hiszem, iszom valamit. Igen, van ott egy üveg whisky. Kérsz?
 - Én... nem vagyok még elég idős - mondta Jacob zavar¬tan.
- Á, dehogynem. Ha elég idős vagy ahhoz, hogy pisztol¬lyal fenyegetőzz, akkor nem
rettenhetsz meg egy kevés italtól.
Néhány pohár és üveg állt az íróasztal melletti cseresz¬nyefa asztalkán.
Jesse kitöltött két adag whiskyt. Az egyiket odaadta Ja¬cobnak, majd ivott.
Ivás közben figyelte a fiút. Jacobot kirázta a hideg, de nem köhögött. Megitta az egész
adagot.
- Ittál már whiskyt? - kérdezte Jesse.
- Egyszer vagy kétszer. Apámmal ittunk, amikor Virgi¬nia megszavazta a Szövetségből
való kiválást.
- Hm! - mordult fel Jesse. - Nézzük, remeg-e még a ke¬zed?
Friss vizet öntött egy tégelyből. Letépte ingujját, és meg¬vizsgálta a sebét. - Lássuk csak,
kell-e varrni?
- Varrni? - nyelt nagyot Jacob.
- Igen - mondta Jesse. - Talán egy vagy két öltés.
Örült, hogy csak a bal, s nem a jobb keze sérült meg. Könnyedén lemosta a vért a sebről,
ami nem igényelt volna feltétlenül varrást. Azonban úgy érezte, hogy Jacobnak meg
kell valamit tanulnia a jövőt illetően.Jesse tűt és fonalat keresett elő a táskájából. Befűzte a
tűt, és odaadta Jacobnak. - Kezdheted is. Két öltést. Kicsit és szépet. Az elkötés miatt ne
fájjon a fejed, majd én is segí¬tek.
- Varrjam, csak így egyszerúen? - Aha.
- Nem kellene valahogy érzésteleníteni?
- Majd iszom még whiskyt, és amúgy is csak két öltés lesz. cob izzadni kezdett. Kezében
volt a tű. Még egy utolsó, kérlelő illantást vetett Jesse-re.
- Átéltem már ehhez hasonlót. Gyerünk, fiú, varrj!
Jacob jobban szenvedett, mint a férfi, aki összeszorftotta fogait, nekifeszült a fájdalomnak.
A tű behatolt a karjába, majd a seb másik szélén tűnt elő, másodszorra már gyorsab¬ban.
Jacob tapasztalatbeli hiányosságait a gyorsasággal pó¬tolta. verejték verte ki homlokát és
szemöldökét. Jesse megmutatta neki, miként lehet elkötni a fonalat. Ivott egy újabb pohárral a
whiskyből, majd a sebre is öntött. Karja megránault, és iszonyúan szúrt. - Nem tudom, miért,
de jót tesz neki - mondta Jacobnak.
Jacot csendben maradt, félt. Jesse hátradőlve figyelte. - Tisztázzunk valamit, fiú. Te a
háborúban az egyik, én a má¬sik oldalon állok. Nem kívánom, hogy változtass a
vélemé¬nyeden ahogy én sem változtatok azon. Ez háború. A hábo¬rúban minden
megtörténik. De szeretném, ha egy dolgot megjegyeznél. Sohasem akartam a bátyád halálát.
Mindig becsültem, sőt volt idö, amikor a barátomnak tekintettem.
Jacob lesütötte a szemét, aztán felnézett Jesse-re. - Igen, azt hiszem, tudok róla.
- Tudsz róla?

Jacob megvonta a vállát, és zsebre dugta a kezét. - Ant¬hony mondta, hogy párbajoztak.
Többet nem igazán mon¬dott, csak még annyit, hogy elvesztette a fejét, és nagy buta¬ságot
csinált. Anthony azt mondta, hogy maga nem akarta megöln Azt, mondta, milyen korrekt volt,
de egy dologban hi¬bázott.
- És mi volt az?
- Hitt abban, hogy jenki lett.
- Ó, értem - mondta Jesse halkan.
- És.. én nem is akartam megölni magát - szólt Jacob.
-- Magam is így gondolom, hiszen nem láttam még olyan Millert, aki ne bánt volna
kifogástalanul a fegyverekkel. Tu¬dom, hogy megöltél volna, ha azt akartad volna.
 - Hát lehet - mondta Jacob, és elpirult.
- Azért jöttem ide, mert van mit törlesztenem – mondta Jesse. - Lehet, hogy nem egy
ügyért harcolunk, Jacob, de én értetek is harcolok.
Jacob bólintott.
- Nem kérem, hogy adjátok meg magatokat, de szeret¬ném, ha béke lenne ebben a házban.
- Jesse Jacob felé nyúj¬totta a jobbját.
Jacob nem értette, csak bámult. - Én magára lövök, smaga békét ajánl?! - kérdezte
meglepetten.
- Igen. Szeretném, ha megígérnéd, hogy nem próbálsz újra megölni.
Kezet ráztak. Jacob őszintén Jesse szemébe nézett. - Ígé¬rem, hogy nem próbálom meg
újra. De ennyi elég? Ennyire bízik bennem?
- Igen. Sosem kellett a Millerek szavában kételkednem. Jacob arcán enyhe mosoly futott
végig. Bólintott. – Mi nem hazudunk, sosem hazudunk - mondta büszkén. Nyelt
egyet, miközben Jesse arcát fürkészte. - Köszönöm - mond¬ta végül.
Jesse érezte, milyen nehezére esett a köszönet. – Nincs mit megköszönnöd. Most azonban
gyerünk aludni.
- Igenis, uram - szólt Jacob. Elindult az ajtó felé, majd megállt és megfordult. - Azért jött
vissza, mert úgy érezte, tartozik ennyivel a bátyámnak, Anthony-nek?
- Igen - mondta Jesse.
- Ez furcsa. Meg mertem volna rá esküdni, hogy Kiernan miatt jött - szólt Jacob ártatlanul.
Egyikőjük szeme sem rebbent. - Igazad van, miatta is.
Jacob újra elmosolyodott és elindult. Útközben még jó éj¬szakát kívánt. Ahogy kinyitotta
az ajtót, Kiernan majdnem beesett rajta. Nem olyan régen hagyta abba a dörömbölést,
elfáradt. Amint meglátta a fiút, megölelte. - Jacob, nincs semmi bajod?
- Jól vagyok. Képzeld, Kiernan, megtanultam sebet varr¬ni. - Megcsókolta az arcát, és
elindult fel a lépcsőn. Kiernan a falnak dőlt. Fáradt volt, szemeit lehunyta. Hir-telen újra
kinyitotta gyönyörű smaragdszemeit, és dühösen a férfira rrzett. - Hagytad, hogy idekinn
halálra izguljam ma¬gam!
- Nem kellett volna féltened őt, nem volt mi miatt izgulni – felelte Jesse közönyösen. -
Ismerhetnél már annyira, hogy tudd, soem tudnék egy gyereket bántani.
- Nem - tiltakozott Kiernan. A dühtől élesen megvillan¬tak szemei. - Nem, nem ismerlek
egyáltalán. Az az ember, akiről art hittem, hogy ismerem, sosem hagyott volna ott azon a
napon Cameron Hallnál a temetőben.
Kiernan hangjában a düh és fájdalommal keveredett. Jesse szerette volna megérinteni. -
Kiernan...
Kiernan odébb lépett, rámosolygott. Volt valami felsőbb¬rendű királyi ebben a
mosolyban. - Magának Miller asszony Cameron kapitány. Miller asszony, érti?
A nő negfordult, haját hátravetette és kiment a szobából.Jesse utána ment a lépcsőig, majd
nézte, ahogy felszalad rajta.
Elmoolyodott, miközben nem értette, miért, hiszen a lel¬ke tombolt. Úgy érezte, valami
tépi legbelül. Ez az érzés gyötörte mióta megérkezett. Az isten verje meg ezt a cso¬dálatos
elbűvölő teremtményt.
17. fejezet

A kővetkező héten Jacob már Jesse-szel vacsorázott. Alig telt el egy hét, és Jacob nővére,
Patricia is csatlakozott hoz¬zájuk. Kiernan azonban továbbra is tartotta a távolságot.
Ahhoz képest, hogy Kiernan ki nem állhatta a jenkiket, sok időt töltött velük. Már nemcsak
takarodó után látogatta meg a sérülteket. Délutánonként, amikor Jesse vizitelt, nem egyszer
ott találta az asszonyt a betegeknél. Kiernan kedves személye valóságos ír volt az emberek
fájdalmára, egyedül az ő bája tudta feloldani a közelgő tél bénító hidegét. Cso¬dálatos illata
volt. Elegánsan öltözködött, finoman mozgott. Finomak voltak a kezei, melyekkel a leveleket
írta, és meg¬törölte a férfiak homlokát.Mindannyian szerették.
- Hát nem ő a legszebb teremtés ezen a földön, doktor? - kérdezte egy katona Jesse-t
vizsgálat közben.
Jesse megvonta szemöldökét, és dörmögött valamit az orra alatt. Valóban gyönyörű,
gondolta magában. Igaz, az öreg fickó sosem látta még mérgesen.
A sérültek sosem látták Kiernant mérgesnek vagy ídeges¬nek. Kiernan mindig vidám és
jókedvű volt, csak nevetni és viccelődni hallották. Az egyik délután, mint aki fogadást tart,
beült a nagyterembe. Csodálatos sárga ruhában volt, csipkeszegéllyel és -rátéttel a vállán és a
karján. Gallérjait és nyakát elegáns melltű ékesítette. Szoknyája szinte szállt utána. Szemében
csillogott a vidám életkedv, hangja teltebb és fényesebb volt, mint valaha. Teljesen elbűvölte
az embe¬reket.
- Nem arról van itt szó, uraim, hogy én ne becsülném magukat, csupán úgy gondolom,
hogy a mieink közül kettő
Az ajtóban állva Jesse észrevette hogy az előbbi katona éppen az, aki két nappal ezelőtt
érkezett Montemarte-be, mert a karját szilánk hasította fel. Azért küldték Jesse-hez, hogy
eldöntse, kell-e amputálni, vagy meg tudja menteni. Jesse órákat töltött a műtőben, amíg
sikerült eltávolítania az összes szilánkot és lövedéket.
- Majd meglátja, Miller asszony - szólt újra a katona. - Majd meglátja, ha a mieink
meglepik az ellenséget. Bekerít¬jük őket a völgyben egy-két napon belül. Bekerítik és
szét¬zúzzuk az öreg Stonewall seregeit.
- Szétzúzzák? - kérdezte Kiernan nevetve.
- Hát persze. A meglepetés erejével és számbeli fölénnyel csak a miénk lehet a győzelem.
- Meglátjuk, majd minden eldől. - Kiernan továbbsétált az ágyak között. - Nahát, Billy Joe
Raily! Egészen jól néz már ki, az arca egészségesen piros.
Kirnan kedvesen megveregette a katona arcát. Billy Joe-t majdszétvetette a düh, alig tudott
magán uralkodni.
Jesse elképzelte, hogy amíg ő megmenti a katonákat és sebeket kezeli, addig Kiernan egy-
egy ilyen megszólalása könnyen szívrohamot idézhet elő náluk.
Kierrnan éppen lehajolt, hogy borogatást tegyen az egyík beteg homlokára, amikor
meglátta Jesse-t. Hirtelen megme¬revedett, földbe gyökerezett a lába.
Egy pillanatra eltűnt az arcáról a szokásos kedves gyön¬geség. Gyönyörű volt, de vonásai
kemények és fáradtak vol¬tak. Felegyenesedett, miközben szemeit végig Jesse-en tar¬totta, és
az asztalra rakta a borogatást. Majd visszafordult a terem felé, és elköszönt. - Kellemes
délutánt, fiúk – mondta megszokott gyengéd hangján. Újra felöltötte a nyugodtság álarcát.
Elsietett Jesse mellett. A férfi érezte az édes illatot, ami Kiernan után lebegett.Mélyet
lélegzett, és figyelte a szoknya surrogó hangját.
Még ugyanezen a délutánon, naplementekor, újra látta az asszonyt a ház előtt. Kiernan
éppen lovagolni készült, fekete bársony lovaglóruhájában az istálló felé tartott.
Jesse lerakta a levelet, melyet az imént kapott Washing¬tonból. Felkapta kacagányát és
lesietett. Mire leért, a nó már éppen kilovagolt, el a katonai sátorok mellett.
Jesse is az istálló felé vette az útját. Az öreg Jeremiah az istállóajtóban ült. Hátát az
ajtófélfának támasztva szundi¬kált. Amikor Jesse mellé lépett, hirtelen felébredt és Jesse
után sietett.
- Merre tart, Jesse úr? - Lovagolni.
- Nem hiszem, hogy ez a megfelelő idő, uram. Nemsokᬠra sötétedik.
Jesse megállt Pegazus boksza előtt. - Ó, valóban?! Ebben az esetben miért engedted el az
úrnőt?
- Kicsoda?
 - Kiernan épp hogy elment. Egy perce sincs, hogy Miller asszony ellovagolt - vágta oda
Jesse.
- Tényleg elment?
- Jeremiah, ne mond azt, hogy nem láttad, hiszen itt ül¬tél!
- Hát nem is tudom... ,
- Na jó - mormogta Jesse. Eloldotta a lovat. - Akarja uram, hogy felnyergeljem?
- Nem, köszönöm. Ha terád bíznám, akkor még holnap is itt ülhetnék.
- Miért mondja ezt, Jesse úr?
- Lépj odébb, Jeremiah - szólt Jesse, miközben kivezette Pegazust az istállóból. Pokrócot
és nyerget rakott a ló hátá¬ra, majd felkantározta. Felugrott a lóra és lenézett Jeremiah¬ra.
- Ne bosszankodj, jóval előttem jár. Jeremiah ellépett az útból. Jesse megsarkantyúzta a
lovát és elindult. Nem kerülte meg a tábort, hanem átvágott a sát¬rak között, ezzel is nyerve
némi időt. Amikor az erdőszélre ért, oda, ahol Kiernant szem elől vesztette, lovát
visszafog¬ta. Lépésben folytatta útját. Nyomok után kutatott a talajon, de szinte esélytelenül,
mivel a föld teljesen száraz és ke¬mény vot. Az egyik ösvény mentén letört gallyakat és
leve¬leket fedezett fel, így abba az irányba fordította lovát. Felvázolta a tájat gondolatban.
Nem messze volt Harpers Ferrytól és Marlyland Heightstól. Dombok, hegyek, hegy¬csúcsok
és völgyek vették körül. Eszébe jutottak a terület kúriái és ültetvényei, a régi bálok és
vadászatok. Az ösvény, amin haladt, a Chagallbirtok romjaihoz veze¬tett. - Gyerünk,
Pegazus, nézzük, miben mesterkedik - mor¬mogta Jesse. Combjaival megnyomta a ló oldalát.
Ügetni kezdett.

Néhány reggel, amikor Kiernan felébredt, szerette volna hinni, hcgy minden, ami történik,
csupán rettentő rémálom. Szerette volna, ha Jesse-t sohasem látta volna ismét, ha egy jenki
sem lett volna a házában. Bárcsak sosem tört volna ki ez a háború, s ne lenne tele minden
sebesültekkel. Először még Jesse jelenlétének a gondolatától is kiverte a verejték. Talán a
pokol tüzei sem okozhattak volna neki oly nagy fájdalmat és szenvedést, mint a férfi
közelsége. Nem tudott aludni, érezte, hogy Jesse ott van a szomszéd szobá¬ban. Hallotta
lépteit, érezte minden mozdulatát. Szinte látta maga előtt még az arcvonásait is, hiszen olyan
jól ismerte. Látta maga előtt, ahogy fáradtan visszatér a műtőből, fel¬akasztja köpenyét, és
hátradől a székében, lábát az asztalon pihentetve. Arcát a kezébe hajtja, szemeit lehunyja,
ujjaival megtámasztja a halántékát. Aztán kezeit leereszti, szemét ki¬nyitja, és feláll. Hallotta,
ahogy körbejár a szobában, és vetkőzni kezd. Hallotta a levetett csizmák koppanását a
fapadlón, s szinte látta, hogy ruháit sorra egy székre rakja. Ledől az ágyra, kezeit összefűzi
tarkóján, és a szoba árnyait nézi a mennye¬zeten.Semmi mástól nem szenvedett jobban, mint
ezektől a láto¬másoktól. Kínozták érzékei, pedig olyan közel volt hozzá Jesse. Azonban
ellenségek voltak, nem is lehetett közös jö¬vójük. Jesse az északiakhoz állt, és lehetetlen lett
volna er¬ről lebeszélni. Fejébe vette, hogy gyűlölni fogja. És próbál¬ta elhitetni magával,
hogy tényleg gyűlöli. Sikerült.Szerelme csak nehezen engedett, nem akart az uniformis színe
miatt meghalni. Anthony özvegye volt. Feleségül ment Anthonyhoz. Ant¬hony azonban
meghalt, nem is olyan régen. Gyászolni kelle¬ne őt. Mindenről azonban megfeledkezett,
amikor Jesse-re gon¬dolt. Nem számított, milyen erős benne a düh, milyen lehe-tetlen a
helyzet, nem tudott közönyös maradni, ha meglátta Jesse-t. Jesse gondolatára újra felizzott a
letakart parázs. Erős volt benne a gyűlölet, de erősen vágyódott is utána.Nem egyszerűen
Jesse érkezése kavarta fel a lelkét, ha¬nem a sok ember, aki a parkban táborozott. Gyűlölte az
em¬bereket, akik elfoglalták Anthony szobáját. Gyűlölte a jenki¬ket. Amikor először hallott
emberi kiáltást a műtőból, egysze¬rűen befogta a fülét. Meg mert volna rá esküdni, hogy az
ember meghalt. De látta aznap este, hogy él és jól van. A sebesült mosolygott, amikor
Kiernant meglátta. Ez az ember is ellenség. De hogy kívánhatná a halálát? Aztán jött a többi,
beesett arcúak, barna és kék szeműek, fáradtak és elcsigázottak. Emberek voltak, mégis
ellensé¬gek. Ugyanolyan emberek, mint bárki más. Nem egynek volt rokona az ellenség
soraiban, s titkon mindegyikük azt remélte, hogy elkerülhetik az összetűzést az ellenséggel,
hogy talán nem ölik meg saját szeretteiket. Kiernan nem akarta tudomásul venni a szenvedést,
mégsem tudott elmenni mel¬lette szótlanul, közönyösen., Rájött arra is, hogy a betegektől
milyen sok értékes infor¬mációhoz lehet jutni az északi csapatok mozgását illetóen.
A setbesült katonákat a közeli harcoktól hozták be, fgy érte¬sülésoik felbecsülhetetlenek
voltak.
Már korábban is hagyott üzenetet egy tölgyfánál a déliek¬nek, hogy hagyják el a területet,
mielött a jenkik meglepnék őket. Most másodszor is alkalma nyílt erre, és igyekezett is
kihasználni. Úgy érezte, hogy valamilyen módon vissza kell vágní Jesse-nek a ház
elkobzásáért és a sok katonáért.
Az éj hamar leszállt, miközben Kiernan a Chagallbirtok felé vágtatott, majd lelassította
lovát, és lépésben haladt a kiégett, holdfényben úszó, félelmetes, üszkös romokig.
Szél tépte a fák koronáját, félelmetes árnyékok játszottak a rowok felett. Körülötte árnyak
repkedtek, mintha minden életre kelt volna. Egy pillanatra megállt, hideg borzongás futott
végig a hátán.
Nagy butaság volt ilyen későn jönni, gondolta. Nincs mi¬tő1 félnie, mondta magának, a
déliek úgysem bántják, a jen¬kik pedig ott vannak nála.
És mégis...
Hideg szél fújt, rettenetes volt ez az éjszaka. Leugrott a lováró1, és a nagy tölgyhöz sietett.
Alighogy odaért, egy árny lépett ki a fa mögül.
Egy emberi árnyék, vagy mégsem...
Magas, koromsötét és rettenetes. A holdfény különös szi¬luettet rajzolt köré. A fényben
árnyéka hatalmasra nyúlt, és megtört a fák ágain és a ház előtti buja növényzeten.
Kiernan felkiáltott, hátrahőkölt. Majd ösztönszerűen meg¬fordult és rohanni kezdett.
Kiáltást hallott, de nem értette. Rohant a lova felé, át a gyomon, bozóton, fák gallyai kö¬zött.
Újra feltámadt a szél, vadul tépte a fák lombját.Érezte, hogy a nyomában jár, érezte, ahogy
űzi. Zihálva rohant egyre gyorsabban. Kapkodott a levegőért, szíve a torkában kalapált, égett
a tüdeje, lábába iszonyú fájdalom hasított.

Alig egy méterre a lótól az árnyék utolérte. Kiernan a földre zuhant. Hatalmasat kiáltott
félelmében. Az árnyék be¬borította. Úrrá lett rajta az eszeveszett félelem. Küzdött az árnyék
ellen, rúgta, ütötte szinte már önkfvületben.
- Kiernan!
Neve hallatán felengedett, idegei megszabadultak a kínzó szenvedéstól. Teste megdermedt.
- Kiernan!
Jesse volt az. Tudhatta volna. Meg kellett volna ismernie a kalapjáról, még ha el is torzult a
sziluetten. Éreznie kellett volna, hogy ez ő. Az alakjáról, az illatáról...
De amikor ő eljött a házból, Jesse még a szobájában volt! Éppen hogy csak befejezte a
műtétet, biztosan a washingtoni híreket olvasta, és lefoglalták a kórház ügyei. Hogy érhetett
előbb a tölgyhöz, mint ő?
- Jesse. - Lassan kezdett magához térni. Zúgott a szél, csavarta és törte az ágakat. A
holdfény beborította őket, és a férfi arca kezdett kirajzolódni az övé fölött. Kedves arc volt,
finom karakterű, jó vonású, szigorú arc. Ez volt az az arc, melyet oly jó1 ismert.
Talán van valaki más is a közelben, hasított belé az aggo¬dalom... talán Angus, vagy T. J.,
vagy valamelyik szom¬széd. Ha meglátják, hogy Jesse így közrefogja, még meg is ölhetik.
- Szállj le rólam, Jesse!
- Miért, Kiernan? - kérdezte Jesse. Hangja kemény volt, szemei, mint az obszcidián,
ragyogtak az éjszakában. Kemé¬nyen fogta a nőt.
 - Miért? - kérdezett vissza Kiernan. - Mert teljesen a földhöz szegeztél, és majdnem
halálra ijesztettél. Azért, mert ki nem állhatlak és gyűlöllek. Ellenség vagy. Ellenség vagy,
hiszen kék az uniformisod!
A férfi szemei megvillantak a sötétben. Kezeivel leszorí¬totta a nő csuklóit a feje mellé.
Olyan közel voltak egymás¬hoz. Kiernan érezte a férfi meleg leheletét, érezte, amint
megfeszül a teste és az izmai. Jesse-t nem érdekelték Kier¬nan szavai. Ügyet sem vetett rá.
- Mi a csudát keresel itt ilyenkor?
- Mi közöd van hozzá? - csattant fel Kiernan. Meg sem bírt moccanni, habár szeretett
volna. Jesse nem volt durva, Csak feszesen tartotta a combjaival, súlyával és erős kezei¬vel.
- Mit keresel itt? –ordította Jesse.
- Csak kilovagoltam! - Éjszaka?
- Igen, amint látod, éjszaka van. Már értem, ezért vagytok ti jenkik, olyan jók a csatában -
gúnyolódott Kiernan. -Hagyd abba! - parancsolt rá a férfi. - Mit?
- Ezt a gúnyolódást!
- Gúnyolódást? Én nem gúnyolódom, kapitány. Ilyen a háborí, emlékszik? - Kiernan a
hideg földön fekve nézte Jesse-:. Gyűlölte, majd megijedt, amikor hideg kegyetlensé¬get
fedezett fel a férfi szemében. A férfi szorítása kicsit en¬gedett Kiernan hirtelen megpróbálta
levetni magáról. Sike¬rült kiszabadítani magát, próbált kitérni a férfi keze elől. Forró
mellkasa zihált, kapkodta a levegőt.
Alig került ki Jesse szorításából, a férfi újra megragadta. Maga alá gyűrte Kiernant. Egy
kézbe fogta a nő két csukló¬ját, míg a másik kezével megfogta az állát. - Még egyszer
megkérdezem. Mit csinálsz itt ilyenkor?
- Én lovagolni jöttem, de te mit keresel itt?
- Téged követtelek.
- Semmit nem árulok el neked, Jesse!
- Kiernan, a kémeket kivégzik!
- Menj a pokolba, Jesse! Én nem vagyok kém, és ha még...
- Te szajha! - robbant ki hirtelen Jesse. Felállt, és felse¬gítette az asszonyt is. Jesse olyan
keményen tartotta, hogy az a fájdalomtól majdnem felkiáltott. Jesse szinte elviselhe¬tetlenül
szorosan magához vonta Kiernant, ujjai a hajába mélyedtek. Pillantásuk találkozott.
- Kijátszottad az embereimet. Játszottad a kegyes angyalt, de valójában nem is érdekelt a
szenvedésük. Orülnél, ha mind meghalnának, igazam van? Mindezek ellenére, közöt¬tük
voltál már az első éjjel, csak hogy információt gyűjt¬hess. Kihasználtad, hogy olyan hálásak
voltak a jóságodért!
Jesse-t kirázta a düh, érezte, ahogy elhatalmasodik rajta. Olyan szorosan magához vonta
Kiernant, hogy érezhették egymás szívverését. Jesse forró lehelete és dühe Kiernan aj¬kait
égette. Mintha megcsókolták volna egymást.
- Az istenedet, Jesse, én nem...
- Nekem ne hazudj, a hétszentségit!

- Jó1 van, bevallom - tört ki Kiernan. Könnybe lábadt a szeme a fájdalomtól, hiszen Jesse
még mindig erősen mar¬kolta a haját. Nem fordíthatta el a tekintetét. - Mindig is ki fogom
használni őket, téged is kihasználnálak. Te az ellen¬ségem vagy, Jesse! Hányszor mondjam
még, hogy meg¬értsd? Gyűlöllek téged és a katonáidat is! Elfoglalták és megszállták a
földemet! Kisajátították a házamat. Megölték az embereimet és a barátaimat! Ezek után mi
mást vársz tő¬lem?
Jesse nem szólt egy szót sem, csak a szél süvített és verte a fák leveleit. .
- Hát persze - szólalt meg végül. Hangja idegesen reme¬gett, ujjaival az asszony vállát
markolta. - Hogy mit várok tőled? - kérdezte vadul. Fogai hidegen felvillantak a
hold¬fényben. - Mit akarok tőled? Szeretném kitekerni a nyakad. Ezt szeretném...
 Újra elhallgatott, majd amilyen vadul beszélt az előbb, olyan vadul kezdte csókolni a nőt.
Szája forrón és követelő¬en tapadt Kiernanéhez. Képtelenség lett volna ellenállni en¬nek a
vad erőnek. Kiernan teljesen elernyedt, megadta ma¬gát.
Nem is emlékezett, mikor volt... Mikor tartotta őt Jesse így utoljára, mikor dübörgött így a
világ körülötte. Csodála¬tos érzés áradt szét benne. Meghódította a szívét, átjárta minden
porcikáját. Nem tudott ellenállni, érezte, ahogy egy¬beolvad a férfival. Jesse erősen karolta,
ajkaival hozzá ta¬padt, elválaszthatatlanul. Elfogta a forró vágy, nem érezte a talajt a lába
alatt. Nem tudta közönyösen fogadni a mélyről előtörő, eddig visszaszorított érzést. Könnybe
lábadt a sze¬me. Szereti a férfit, vallotta be magának. Nem számíthat a háború, nem lehet
meghatározó az uniformis színe. Szereti, és érezni akarja.
Nem lehet! Hiszen ha már nem lehetett a férje hű társa a férfi halála miatt, legalább
özvegyként becsülnie kell. Kitép¬te magát Jesse karjaiból. - Ne, Jesse, hagyj békén -
kiáltot¬ta, és hátralépett. Keze fejével letörölte az arcát, mintha el akarná tüntetni a csókok
nyomait. - Kiernan!
- Nem! Soha! Nem itt, és nem most! Nem Anthony házá¬nál!
- Kiernan! - A férfi hangja kemény volt és érdes. Kier¬nan felé lépett.
- Özvegy vagyok, Jesse! Anthony özvegye!
Jesse hirtelen megtorpant, ökölbe szorított kezeit maga mellé engedte.
- Meg ne érints még egyszer! Ha valaha jelentett valamit számodra Anthony. Jesse, ez az ó
háza, az ő földje!
- Az is az ő háza volt és az ő birtoka, ahol először szeret¬keztünk! - robbant ki Jesse.
Jesse szavai szinte arcul ütötték Kiernant. Igaza volt.
Kiernan megfordult, és a lova felé igyekezett. Nem jutott messzire, Jesse megmarkolta a
karját és sarkon fordftotta.
- Hol van a gyászruhád, Kiernan? Miért nem vagy feke¬tében? Ez neked a gyász?
Kiernan megdöbbenve nézett a férfira. Gyászruháját alig néhány hónapja vetette le. Nem
tudott a meleg fekete ruhá¬ban dolgozni a kertben, és a mosásra sem sok lehetőség volt.
Szerette Anthonyt a maga módján, de mégsem érezte ma¬gát az özvegyének. Így könnyen
megszabadult kényszerű ru¬házatától.
Jesse gúnyosan mosolygott, és hátrább lépett. - Micsoda szerelem lehetett a tiétek! -
mondta gunyorosan.
Kiernan vadul felé csapott. Jesse még a levegőben elkapta a karját és magához húzta az
asszonyt. Kiernan érezte a ben¬ne kiteljesülő félelmet. Tudta, hogy újra meg fogja csókol¬ni.
- Engedj el, Jesse!
Jesse nem engedte. Nem tudott szabadulni a férfi marko¬lásából. Tudta, ha megcsókolja,
elveszett.
- Ne felejtsd, Jesse, Anthony a barátod volt. Harcolt ellened, de amellett mindig becsült
téged.
Jesse kemény és rideg maradt. Nem szólt. Fogait össze¬szorította, állkapcsa és arcizmai
megfeszültek. Alig nyitotta ki a száját, amikor megszólalt. - Légy átkozott, Kiernan!
Elengedte. Kiernan Jesse-re emelte tekintetét, és gyorsan hátrálni kezdett, mielött
kicsordultak volna a könnyei. Nem akarta elárulni valódi érzelmeit.
Lovához szaladt és hazavágtatott. Jesse végig a nyomában volt, de nem próbálta utolérni.
Visszatérve a házba Kiernan nem mert újra a férfi szemébe nézni. Lovát Jeremiah-ra bíz¬ta.
Jeremiah nem tudta, mi történt. Utánakiáltott. Kiernan azonban nem figyelt rá. Berohant a
házba, és bezárkózott a szobájába. Nem tudott aludni. Hallotta Jesse lépteit a
szomszéd szobából. Hallotta a szék reccsenését, ahogy leült, hal¬lotta a levetett csizmák
koppanását, az összehajtott ruhada¬rabok zizegését, és azt, ahogy elnyúlt az ágyán.
Aludni akart. Lehunyta szemeit, összeszorította a fogait. Milyen könnyű lenne. Csak
néhány lépés, és a szobájában lehetne, kinyitná az ajtót, és belépne fehérben. Fehérben, -mint
egy menyasszony. Mellé feküdne az ágyba. Érezhetné a férfi ráfonódó karjait és az éjszaka
forró leheletét, ahogy végigjárja meztelen testét. Nem bírta ezeket a gondolatokat. Arcát a
párnába fúrta. Megpróbálta gyűlölni őt. Megpróbál¬ta gyűlölni önmagát.

Csak reggel jutott eszébe, hogy nem hagyta ott az üzenetet a tölgyfánál. Pedig értékes
emberéleteket menthetett volna meg a megszerzett információk segítségével.
Egyszerű barna pamutruhába öltözött, nehogy Jesse ész¬revegye, amint elhagyja a házat.
Figyelmesen összehajtotta az írott üzenetet, becsúsztatta a blúzába, és elhagyta a
szo¬`báját.Tudta, hogy nem szabad elárulnia magát, ezért, mint minden másnap, ma is a
kórterembe ment először. Éppen , O'Malley tizedes volt bent a segédeivel. A betegeket és
kö¬téseiket ellenőrizték. Kiernan végigsétált az ágyak között.Mindenkihez volt egy jó szava,
egy kedves mosolya. Igye'kezett jó hangulatot varázsolni.
Egyszerre azonban mintha dupla hegyű dárda állt volna a hátába, érezte, hogy egy szempár
égeti a hátát. Megfordult. Jesse állt az ajtóban, őt figyelte. Tudta, hogy Jesse mit gon¬dol a
látogatásairól. Hiszen meg is mondta neki, hogy ked¬vessége csupán látszat, amit a kémkedés
érdekében használ föl. Jesse ezen a reggelen is az információt vadászó kémet látta
Kiernanben. Nem hitt a nő érdek nélküli kedveskedésé¬ben. Jesse pillantása sokkal
megsemmisítőbb volt, mint va¬laha is eddig. Kiernant kirázta a hideg. Ordítani szeretett
volna. Gyorsan kitért Jesse szeme elől, és új borogatást tett az egyik katona homlokára. Jesse
már nem állt az ajtóban, amikor ő visszafordult. Még egy órát töltött a kórteremben, majd
hallotta, hogy O'Malley tizedes Tyne-t keresi, hogy Jesse segítségére le¬gyen a műtőben. Itt
volt az idő az indulásra. Lerohant a lépcsán, ki a ház¬ból. Futás közben hátra-hátra nézett.
Még az ablakokat is megnézte, nem figyeli-e valaki. Az istállóhoz sietett.Azonban az
istállóban két katonát talált.
- Maguk, uraim? - kérdezte.
Az egyikőjük, Yeager honvéd, megrázta a fejét. - Ne próbáljon levenni minket a
lábunkról a kedves beszédével, Miller asszony.
- Levenni magukat a lábukról, uraim? - mondta Kiernan élesen, szemöldökét megvonva.
- A délieknek visz információt - mondta a másik katona, Herrington őrmester egyszerűen.
- Ne butáskodjanak! Engedjenek, hadd menjek! Előre indult, de Yeager elállta az útját.
- Kérem, adja át az üzenetet, amit visz, Miller asszony!
- Álljon elaz utamból - mondta, és ellépett a katona mel¬lett.
Kiernan megdöbbenésére a katona megfogta és visszahúz¬ta. Szemei határozottak voltak. -
Adja ide az üzenetet!
- Hogy mer így hozzám nyúlni?! - kiáltott fel Kiernan.
- Úgy kezelem magát, ahogy... - de ekkor elakadt a hangja. Atnézett a nó válla fölött és
elengedte. Kiernan megfordult.
Jesse állt az ajtóban, karját összefűzte a mellkasán. Szemében harag villant.
- Mi folyik itt, őrmester?
Herrington őrmester megköszörülte a torkát. - Uram, a hölgy üzenetet visz a délieknek.
Ebben bizonyosak va¬gyunk.
Jesse megvonta a szemöldökét, és Kiernanre nézett. - Va¬lóban titkos üzenetet visz a déli
seregeknek?
- Nem - felelte az asszony minden indulat nélkül. Jesse az embereire nézett. - Tagadja a
vádat, emberek. - Ha majd én... - vágott közbe Herrington őrrmester. - Mit csinál maga? -
kérdezte Jesse. - Átkutatom! - mondta Herrington élvezettel.
Kiernan felhördült. - Kapitány, csak nem engedi, hogy ez az orángután hozzám érjen!?
- Asszonyom, az ilyen összehasonlítás sértá az orángu¬tánra nézve.
 - Kapitány...
- Uraim, mi az Egyesült Államok katonái vagyunk. Nem kutathatnak át egy hölgyet. És
mint úriemberek, el kell fo¬gadniuk a hölgy szavát. Most visszatérhetnek az őrhelyükre.
Herrington gyűlölettel nézett az asszonyra, miközben el¬ment Yeager közlegénnyel.
Kiernan egy kissé megnyugodott, de már nem lovagolha¬tott el. Elindult a katonák után,
de Jesse becsapta elótte az ajtót. Megijedt. Felnézett a férfira, és a szíve egyszerre
gyorsabban kezdett verni. Teljesen egyedül voltak az istállóban. Jesse szeme tűzben izzott.
- Van nálad üzenet, Kiernan? - kérdezte Jesse fürkésző¬en.
- Sosem fogod megtudni, vagy talán mégis? – kérdezte kedvesen. - És ha most
megbocsájtanál...
Jesse megingatta a fejét. - Természetesen nem mész sehová. - Kiernan felé lépett. A nő
hátrálni kezdett. - Mit csinálsz, Jesse?! - Kiderítem, van-e nálad üzenet.
- Hogy mit? - kiáltotta. - Nem teheted! - Hátralépett, lá¬bai alál kicsúszott a talaj.
Egyenesen a frissen behordott szalmalbálákra zuhant. Jesse fölötte állt terpeszállásban, és
nézte.
-- Jesse, nem teheted!
_ Már megmondtam. Én mindenre képes vagyok.
_ Éppen az előbb mondtad, hogy egy északi úr sosem te¬het ilyet! Hiszen az embereknek
sem engedted.
- De hisz te mondtad, Kiernan, hogy a szemedben én nem vagyok úriember. És én azt
mondtam, hogy ők nem te¬hetik nneg - mosolygott hamisan. - Én nem mondtam, hogy én
sem, csak azt, hogy ők nem tehetnek ilyet.
Kiernan megdöbbent, félt. Jesse leereszkedett mellé a ka¬zalba.

18. fejezet

Jesse az asszony combja mellett térdelt, egyik könyökével támaszkodott a teste mellett,
míg bal kezével a derekát ka¬rolta. Kiernan dühösen nézett rá.
- Mindig tudtam, hogy nem vagy úriember, Jesse, de...
- Ne kezdjük ezt újra, Kiernan. Add ide a levelet.
- Nincs semmilyen levél. Nincs üzenet.
- De igenis van. Vagy ide adod, vagy elveszem.
Jesse komolyan beszél, gondolta Kiernan. De éppen ő szolgáltasson bizonyítékot maga
ellen? Miért is nem várt, hiszen az üzenetet a fánál is megírhatta volna? Talán azért, mert ha
ismét követte volna, akkor nem tudta volna ott meg¬írni a levelet. Ezzel a gondolattal
próbálta meggyőzni ma¬gát.
- Jesse - szólt kedvesen, és mélyen a szemébe nézett. - Kérlek, hagyd ezt abba! Teljesen
nevetséges! Tönkreteszi mindazt, amit egymásnak valaha is jelentettünk - mondta pátosszal a
hangjában.
- Van mit tönkretenni, Kiernan? - kérdezte Jesse gyengé¬den. Ujjhegyeivel végigsiklott az
arcán. Kiernant elöntötte a forróság. Elöntötte minden porcikáját, amerre a férfi keze
elhaladt. Ajkaik közel kerültek egymáshoz. Kiernan érezte a rá nehezedő testet, annak
minden gyönyörűségével és fájdal¬mával.
Kiernan megpróbálta elcsábítani a férfit, s az így talán majd elengedi, gondolta.
Megérintette Jesse haját, ujjai köré fonta egy sötét hajtincsét, majd gyengéden hátra simította.
Ujjhegyeivel finoman játszott a férfi tarkóján és arcán.
- Engedj, Jesse, fel szeretnék állni. El kell mennem. Néha úgy érzem, ki kell lovagolnom,
hát nem érted?
Jesse megfogta és megcsókolta az ujjait, majd elhalmozta csókjaival.Kiernan bőrébe forró
barázdákat égetett Jesse izzó nyelve.
 - Jesse...
- Értem - mormolta. - Nem bírod, hogy jenkik vannak a házadban. Jenkik - ismételte meg a
szót, miközben Kiernan szemébe nézett, mosolygott és megborzongott. - Pfuj, jen¬kik.
Kiernan majdnem kirántotta a kezét Jesse kezéből. Össze¬szorította fogait és elhúzta a
száját. - Kérlek, Jesse, ne bu¬táskodj!
- Én egyáltalán nem butáskodom. Komoly vagyok. - Hátrad6lt, ujjait Kiernan ujjaival
összekulcsolta, és mellé¬nek hajlatára tette. - Szóval a jenkik miatt kell kilovagol¬nod.
- Igen, Jesse.
- Pedig olyan jó vagy ezekhez a szerencsétlen jenkikhez. - Ipen, minden nap.
- Es most el akarsz lovagolni, hogy tovább add a kis érte¬süléseidet, amiket ezektöl a
szerencsétlen félholtaktól kap¬tál? Ugye, így van?
- Igen. - Kiernant meglepte saját válasza. Nem tudta, mit beszél, és ellbűvölte Jesse hangja.
- Akarom mondani, nem! Ó, Jesse, teljesen összezavarsz! •
- Valóban ördögi a természetem - mondta, és kihívóan elvigyorodott
- Szállj le rólam, Jesse! - kiáltotta Kiernan, és kétségbee¬setten próbát szabadulni. De Jesse
nem engedett. Nem akarta elvesíteni ezt a küzdelmet. Mielőtt Kiernan bármit is tehetett volna,
a férfi a földhöz szögezte karjait. Egyik kezé¬nek ujjai acélkapcsokként zárultak csuklói köré.
Mozdulni sem tudott.
Egyik kezével a nő csuklóit fogta keményen. Szabad ke¬zét pedig Kiernan melleire tette.
Ujjai közvetlenül érezték meztelen testét, ahogy behatoltak ruhájának gombsorai kö¬zött.
Kiernan teste megvonaglott. Mellén szétnyíItak a gombsorok.
- Jesse, te piszok!
Kiernan hangja elakadt. Ruhaderekának fűzői meglazultak.Keblei alól, a corset alól előtűnt
az üzenet. Jesse kibon¬totta az üzenetet és elolvasta. Majd Kiernan szemébe nézett. Kiernan
fényes, smaragdzöld szemeibe.
- Csak nem kémkedni akartál, Kiernan? - kérdezte ked¬vesen.
- Jesse, megkaptad, amit akartál, szállj le rólam!
De a férfi meg sem mozdult. Szeme az istálló árnyáit für¬készte. Kiernan kibontott haja
szétzilálva egybekeveredett a széna aranysárga szálaival. Arca kipirult, szemei hatalmasra
nyíltak, meztelen mellei kiemelkedtek a fűző laza szálai kö¬zül. Teste megfeszült, bőre
kipirult. Képtelen volt elrejteni az érzelmeit.
- Még nem kaptam meg mindent, amit akartam - szólalt meg a férfi.
- Megőrültél - kiáltotta Kiernan. Érezte, hogy Jesse újra megérinti. A férfi végigsimftotta a
ruháját. - Ne - szólt Kiernan elhaló hangon, és lehunyta a szemeit. Istenem, ne engedd, hogy
megérintsen, máskülönben rájön, hogy mennyire szeretem! - Kérlek, ne! - suttogta ismét.
Érezte, hogy a fűzők nem lazultak tovább, hanem össze¬húzódnak, és ruhájának bársonya
összezárul meztelen teste főlött, ahelyett hogy tovább lazulna.
Felnyitotta szemeit. Ott volt fölötte Jesse. Szemeiben kü¬lőnös sötét feszültség. Nem
erőszakoskodott, nem volt ben¬ne semmi kegyetlenség. Gyengéden megsimogatta Kiernan
arcát.
- Letartóztathatnálak.
- Akkor tartóztass le - mondta Kiernan.
- Nem akarom. De szeretném, ha nem folytatnád a kém¬kedést.
- Itt fekszem az istálló padlózatán. Ezt is szívesen befe¬jezném - mondta az asszony
keserűen.
Jesse elmosolyodott. Felült és felsegítette Kiernant is. Jólesett, ha csak egy percre is, hogy
karjaiban tarthatta újra.
- Kiernan, tudod, hogy ezt a háborút egyszerűen nem nyerhetitek meg. Tudod, hogy még
Washingtonban is tud¬nak a tevékenységedről.
 - Tehát figyelmeztettek téged? - kérdezte megdöbbenve. Jesse bólintott. - Érted most már?
Nem engedhetem, hogy tovább kémkedj, és hogy továbbra is kihasználd az embereimet. Az
asszony hátravetette a fejét. - Akkor tartóztass le, Jesse.
- Add fel a harcot! Nincs keresnivalód ebben a háború¬ban!
- De igenis van. Ez itt az én otthonom, Virginia. Nem tu¬dom, és nem is fogom feladni a
harcot - jelentette ki Kier¬nan szenvedélyesen.
- Kiernan...
- Nem! - Odébb lépett Jesse mellől. Megigazította a ru¬háját, és Jesse-hez fordult. - Add
meg magad te! Neked nincs itt keresnivalód!
- Hogy micsoda? Mit mondasz?
- Neked nincs mit keresned ebben a háborúban. Én az otthonomért harcolok, de te miért?
Lehetetlen célokért? Mi¬lyen célokért? Az Egyesült Államok Kongresszusa azt mondta, hogy
el kell fojtani a Szövetségből kiváltak lázadá¬sát! Azt hiszed, hogy a rabszolgaság
felszámolásáért harcol¬tok? Még északon sem szűnt meg a rabszolgaság! Mit akar¬tok?
Miért háborúztok? Nap mint nap jönnek hozzád a sebe¬sültek! Miért állsz az ő oldalukon?
- Mert a Szövetségnek fenn kell maradnia! - válaszolta Jesse kiáltva. - Hát nem érted? A
fél semmit sem ér az egész nélkül!
- Nem. Nem értem, egyáltalán nem! - kiáltott vissza Kiernan. Vajon miért érzi ilyenkor
mindig úgy, hogy azon¬nal elsírja magát? Ez az ütközet már régen a Jesse-é. - A fene enne
meg, Jesse! - tört ki magából. Nem tudott tovább ott maradni. Sírni szeretett volna, és félt,
hogy Jesse újra megérinti. - Megszerezted az üzenetet, megvan a bizonyí¬ték. Tartóztass le,
akassz föl, vagy csinálj, amit akarsz! Csak most engedj el! Nem bírok arra gondolni, amit az
előbb tettél, nem tudok beszélni veled.
Jesse nagyot sóhajtott majd így szólt: - Háziőrizet alá veszlek, Kiernan.
- Rendben. Nem érdekel! Hát nem érted, Jesse, hogy Jackson vagy más majd visszajön?
Szétveri a csapataitokat, mert a déliek sokkal fegyelmezettebbek. És mert ők az ott¬honukért
harcolnak. Kiernanben megfagyott a szó, amikor Jesse keményen megragadta a vállát és
megrázta. Kiernan feje hátracsuklott, haja összeborzolódott. Jesse megpróbálta elkapni a
tekinte¬tét.
- Igen, Kiernan! Jackson vagy más vissza fog jönni. Iga¬zad van, a déliek valóban jó
lovasok és harcosok. Lovon és puskával a kezükben nőttek fel. Az is igaz, hogy nem egy¬szer
megszorongattak minket. De a végén, Kiernan, mi fo¬gunk győzni. Mi fogunk győzni, mert
többen vagyunk. Több a gyárunk, több a ruhánk és az erőnk.
Hirtelen iszonyú félelem tört rá az asszonyra. Sosem hit¬te, hogy Dél elveszítheti ezt a
háborút. Kirántotta vállát a férfi kezéből, és mélyen a szemébe nézett. - Gyűlöllek, Jesse!
Meglepetésére a férfi elmosolyodott, szája sarkában némi hamis aggodalommal. - Tudom,
hogy utálsz - mondta las¬san -, de én akkor is szeretlek.
- De ez nem elég! Nem elég! - suttogta kétségbeesetten.
Jesse Kiernan felé nyúlt. - Kiernan...
- Ne! Engedj el, az isten szerelmére!
Jesse elengedte. Kiernan rohanni kezdett a ház felé. Sze¬mei elé sűrű fátylat vontak a
pergő könnycseppek. Alig lá¬tott valamit.
A következő reggel Kiernan arra ébredt, hogy a ház körül hatalmas a nyüzsgés. Felkelt, és
az ablakhoz szaladt.
Csapatok jöttek. Két lovas vezetett egy szekérkaravánt, és a karaván mögött újabb
emberek. Nem úgy mentek, mint akik csatából jönnek. Lassan haladtak, egymást segítették,
karjaikon véres kötésekkel. Sebesültek jöttek.
Jesse épp most jött ki az udvarra. Segítséget kért a csapa¬tok fogadásához, és Tyne már
szaladt is hozzá. Janey, Jere¬miah és David is kint volt már, sőt Jacob is.
 Hideg volt a reggel, minden dermedt volt. Mindenki jenki volt körülötte. Biztos, hogy
nagyon sok délit hagytak maguk mögött, sérülten és holtan, a csatatéren. Fájdalmas
kiáltásokat hallott, a hideg végigfutott a hátán, szinte bebugyolálta. Rettenetes volt nézni a sok
szenvedő ar_ cot, és tudni, hogy nem egy meg fog halni.
Kiernan elfordította a fejét. Nagyot nyelt, mintha megpró¬bálna megszabadulni az őt
gyötrő képektől. Mégsem tudta átérezni a szenvedéseiket. Nem akarta. Hiszen amint Jesse
talpra állítja Őket, máris mennek vissza a frontra gyilkolni. Délieket gyilkolni! Több és még
több virginiait!
Gondolatait Jesse kiáltása szakította félbe. Jesse parancso¬kat osztogatott, emberei
megállás nélkül teljesítették azokat. Kicsit odébb járóképes sérültek álltak. Hirtelen
végigvizs¬gálta sebeiket. Jesse mindegyiket megnézte, a kis David vi¬zet hordott a
katonáknak. Majd Jesse Janeynek szólt, hogy intézkedjen az új sebesültek elhelyezéséről, és
körbejárta a kocsikat.
- Tizedes, kérem, nézze meg, és intézkedjen a második kocsiban lévő halottakat illetően! -
Igenis, uram!
Furcsa, kínzó fájdalom hasított Kiernan hasába, amint ke¬resztülsietett a szobán.
Megmosta az arcát. Jobban volt.
Kiernan gyorsan felöltözött és lesietett. Az udvaron válto¬zatlan volt a kavarodás.
Mindenütt vérző és sánta emberek. Üres és már elfoglalt hordágyak. Ahogy keresztülvágott a
nagy előcsarnokon, hirtelen földbe gyökerezett a lába. Meg¬látott három déli katonát, ahogy
szürke egyenruhájukban ül¬nek a fal tövében.
- Miller asszony!
Egy halk, fátyolos hang szólt hozzá. Szíve a torkában do¬bogott. Meggyorsította a lépteit,
át az ágyak között a szürke katona felé.
Milyen rosszul néz ki. Vér pettyezte szürke gyapjú egyenruhájának elejét, és vér borította
az egész lábát. Haja csapzott volt, arcát sár borította. Kiernan sokáig nézte, míg ráismert.
- T. J.! - kiáltotta Kiernan, és megmarkolta a férfi kezét. Meglátta Davidet, amint vízzel
kínálja a katonákat. Odaszólt neki.
- David, gyere ide gyorsan!
David kitöltött egy pohár vizet, és T. J. szájához emelte. Riernan letépett egy darabot
szoknyája alsó részéről. Letö¬rölte T. J. sáros arcát.
- Istenem, T. J.! - mondta Kiernan alig hallhatóan.
A katona szemei kérdően rámeredtek. - Ne engedje, hogy levágják! Kérem, Miller asszony,
ne engedje, hogy lefűré¬szeljék!
- T. J... - szólt hozzá Kiernan, de a katona szemei lezá¬rultak. Alig lélegzett. Kezeit a
mellkasára tette. Szíve lassan és gyengén dobogott.
- Ó, T. J., meg ne halj itt nekem! - kérte könyörögve. Nem lehetett várni a segítséggel. A
katona hirtelen megszo¬rította Kiernan kezét. - Inkább meghalok, minthogy ezek - és a
jenkikre mutatott - nyírjanak ki a műtőasztalon. Ha tu¬domást sem vesznek rólam,
meghalhatok békében.
- Nem halhatsz meg. Van itt egy jenki sebész, aki más, mint a többi. T. J., ó majd segít,
erre esküszöm.
A katona már nem válaszolt, szemei újra lezáródtak. Kiernan kétségbeesetten nézett körbe.
Mindenütt sebesültek, mindenki segítségre várt. Meglátta Janey-t egy sebesülttel. Odasietett
hozzá.
- Nem láttad Jesse-t?
Janey meglepetten nézett rá.
- Janey, hol van Jesse?!
Janey a műtőre mutatott. - Ott van bent, de nem hiszem,`hogy tud magával beszélni,
asszonyom.
 Kiernan otthagyta, és a rendelőbe rohant. Megdermedt az őt fogadó látványra. Az ember az
operálóasztalon vadul vo¬naglott és ordított. Jesse Tyne-ra parancsolt, hogy próbálja
lefogni, amíg morfiumot ad neki.
A férfinak hiányzott az egész lába, csak az összeroncsolt lábtöve maradt meg combig. Egy
nagy darab élettelen, véres húscafat.
- Jesse... - kiáltotta Kiernan önkívületben elhaló hangon.
Jesse felnézett, meglátta Kiernant, és azonnal magához hívta.
- Gyorsan, Kiernan... szükségünk van rád.
- De Jesse...
egíts, kérlek!
Már ott is volt az asztal és a megcsonkított ember mellett, Jesse gyorsan elmagyarázott
mindent, megmutatta a fűrésze_ ket, és azt, hogy hogyan kell gyorsan elállítani a vérzést.
Kiernan kérlelően körbenézett. Kell, hogy legyen másva_ laki, aki segít, gondolta. Érezte,
hogy nem fogja bírni.
De rajta kívül nem volt senki, aki segíthetett volna. O'Malley tizedes a kisebb sebeket
varrta össze. Jeremiah neki segített. Janey próbált rendet teremteni az előtérben és a
folyosókon.
- Jesse, én nem tudom ezt csinálni - mondta Kiernan, de Jesse meg sem hallotta. Jesse
éppen Tyne-t kérte, hogy ke¬ményebben fogja le az embert. Kiernan akarta vagy nem, ott
kellett maradnia. A katonát már felkészítették a műtétre. Jesse kérte a szerszámait, a szikét, a
fűrészt és a kis csontfű¬részt.
Kiernan segített. Valahogy kibírta. Sorra adta a szerszá¬mokat, ahogy Jesse kérte. Követte
Jesse minden utasítását. Jesse nagyon finoman összevarrta az ember lábát a térde alatt, úgy,
hogy ne legyen majd gondja a műláb viselésével.
Tyne elvitte az eltávolított lábmaradványt. Kiernan azt hitte, hogy elmehet. De Jesse vizet
kért. Megmosta kezeit és kérte a következő sebesültet. Kiernannek eszébe jutott, hogy
valójában miért jött.
- Jesse, odakint fekszik egy ember halálos sebbel. Segíte¬ni kell rajta azonnal.
- Q'Malley majd intézkedik, hogy behozzák.
- Jesse... az egy déli katona! - mondta Kiernan.
Jesse Kiernanra nézett. - O'Malley tizedes! - kiáltotta Jesse, még mindig Kiernant nézve. -
O'Malley, ki az, aki a legsürgősebben kezelésre szorul?
O'Malley egy varratot kötött el éppen. - Azt hiszem, az élők között a déli a legsürgősebb
eset.
- Azonnal hozzátok be! - parancsolta Jesse.
Az előbb műtött embert átszállították egy ágyba. Jesse tiszta lepedőt húzott a műtőasztalra,
és egy perc múlva már ott is volt T. J. az asztalon. O'Malley hozta be egy fejsérü¬léses ember
segítségével.
- Kapitány! Miért a délit kezeli?! - kérdezte az idegen ér¬
tetlenül. - Itt vagyok én is a fejsérülésemmel. Iszonyúan ha¬
sogat.
- Menson közlegény, elhiszem, hogy fáj. A maga sérülé¬
se azonban csak felületi, nem olyan komoly. Ne aggódjon,
maga is sorra kerül. Ez a fiú azonban meghal, ha nem segí¬tek rajta azonnal. - Ránézett T.
J.-re. - Lehet, hogy amúgy is meghal - mondta.
- Meg is kell halnia, hiszen déli - mondta a közkatona. - Egyáltalán nem kellene
megmentenie, doki!
- Ide figyeljen, közlegény! Amikor felesküdtem az emberi
élet megmentésére, akkor én minden ember életéért vállal¬
tam felelősséget. Nem teszek különbséget az uniformis színe
 szerint. Magára is sor kerül majd, idővel.
A közlegény nem vitatkozott tovább. O'Malley és ő tá¬
voztak.
- Jesse - szólt Kiernan halkan.
Jesse átnézett az asztal fölött Kiernanre. - Maradj csak ott, ahol vagy. Ne, előbb mosd meg
a kezed és a szerszámo¬kat. Kérlek, maradj itt segíteni! - Jesse T. J.-re nézett. Tyne feltépte a
sebet eltakaró egyenruhát. Jesse szivaccsal letöröl¬te a vért T. J. hasáról és a sebszéleiről.
Kiernan összeszorí¬tott fogakkal adogatta az eszközöket. Szörnyű látvány volt az
összeroncsolt test, a megpörkölődött bőr, a húsba mé¬lyedt fémdarabok. Jesse tűt, fogót és
sebészcérnát kért. Varrni kezdett. Kiernan lehajtotta a fejét, majd érezte Jesse szemeit magán.
Jesse próbálta kitalálni Kiernan gondolatait. - Rosszul vagy? - kérdezte.
- Nem, már nem annyira.
Jesse elmosolyodott, és visszafordult az asztalhoz. Szólt, hogy tegyék tisztává és szabaddá
T. J. lábát.
- Szent isten - mormolta Jesse. - Nem is tudom, mit te¬hetünk. - T. J. kihasználta a döbbent
csendet, megmarkolta lesse csuklóját. Jesse és Kiernan T. J, sápadt arcára nézett.
- Ne vágja le, doktor!
- Nem tudom, mit tehetek...
T. J.-n látszott, hogy nagyon szenved. - Doktor, voltam én már sérült és kibírtam. Ezt is
túlélem, higgye el.
304
305egíts, kérlek!
Már ott is volt az asztal és a megcsonkított ember mellett, Jesse gyorsan elmagyarázott
mindent, megmutatta a fűrésze_ ket, és azt, hogy hogyan kell gyorsan elállítani a vérzést.
Kiernan kérlelően körbenézett. Kell, hogy legyen másva_ laki, aki segít, gondolta. Érezte,
hogy nem fogja bírni.
De rajta kívül nem volt senki, aki segíthetett volna. O'Malley tizedes a kisebb sebeket
varrta össze. Jeremiah neki segített. Janey próbált rendet teremteni az előtérben és a
folyosókon.
- Jesse, én nem tudom ezt csinálni - mondta Kiernan, de Jesse meg sem hallotta. Jesse
éppen Tyne-t kérte, hogy ke¬ményebben fogja le az embert. Kiernan akarta vagy nem, ott
kellett maradnia. A katonát már felkészítették a műtétre. Jesse kérte a szerszámait, a szikét, a
fűrészt és a kis csontfű¬részt.
Kiernan segített. Valahogy kibírta. Sorra adta a szerszá¬mokat, ahogy Jesse kérte. Követte
Jesse minden utasítását. Jesse nagyon finoman összevarrta az ember lábát a térde alatt, úgy,
hogy ne legyen majd gondja a műláb viselésével.
Tyne elvitte az eltávolított lábmaradványt. Kiernan azt hitte, hogy elmehet. De Jesse vizet
kért. Megmosta kezeit és kérte a következő sebesültet. Kiernannek eszébe jutott, hogy
valójában miért jött.
- Jesse, odakint fekszik egy ember halálos sebbel. Segíte¬ni kell rajta azonnal.
- Q'Malley majd intézkedik, hogy behozzák.
- Jesse... az egy déli katona! - mondta Kiernan.
Jesse Kiernanra nézett. - O'Malley tizedes! - kiáltotta Jesse, még mindig Kiernant nézve. -
O'Malley, ki az, aki a legsürgősebben kezelésre szorul?
O'Malley egy varratot kötött el éppen. - Azt hiszem, az élők között a déli a legsürgősebb
eset.
- Azonnal hozzátok be! - parancsolta Jesse.
Az előbb műtött embert átszállították egy ágyba. Jesse tiszta lepedőt húzott a műtőasztalra,
és egy perc múlva már ott is volt T. J. az asztalon. O'Malley hozta be egy fejsérü¬léses ember
segítségével.
 - Kapitány! Miért a délit kezeli?! - kérdezte az idegen ér¬tetlenül. - Itt vagyok én is a
fejsérülésemmel. Iszonyúan ha¬sogat.
- Menson közlegény, elhiszem, hogy fáj. A maga sérülése azonban csak felületi, nem olyan
komoly. Ne aggódjon, maga is sorra kerül. Ez a fiú azonban meghal, ha nem segí¬tek rajta
azonnal. - Ránézett T. J.-re. - Lehet, hogy amúgy is meghal - mondta.
- Meg is kell halnia, hiszen déli - mondta a közkatona. - Egyáltalán nem kellene
megmentenie, doki!
- Ide figyeljen, közlegény! Amikor felesküdtem az emberi élet megmentésére, akkor én
minden ember életéért vállal¬tam felelősséget. Nem teszek különbséget az uniformis színe
szerint. Magára is sor kerül majd, idővel.A közlegény nem vitatkozott tovább. O'Malley és
ő tá¬voztak.
- Jesse - szólt Kiernan halkan.
Jesse átnézett az asztal fölött Kiernanre. - Maradj csak ott, ahol vagy. Ne, előbb mosd meg
a kezed és a szerszámo¬kat. Kérlek, maradj itt segíteni! - Jesse T. J.-re nézett. Tyne feltépte a
sebet eltakaró egyenruhát. Jesse szivaccsal letöröl¬te a vért T. J. hasáról és a sebszéleiről.
Kiernan összeszorí¬tott fogakkal adogatta az eszközöket. Szörnyű látvány volt az
összeroncsolt test, a megpörkölődött bőr, a húsba mé¬lyedt fémdarabok. Jesse tűt, fogót és
sebészcérnát kért. Varrni kezdett. Kiernan lehajtotta a fejét, majd érezte Jesse szemeit magán.
Jesse próbálta kitalálni Kiernan gondolatait. - Rosszul vagy? - kérdezte.
- Nem, már nem annyira.
Jesse elmosolyodott, és visszafordult az asztalhoz. Szólt, hogy tegyék tisztává és szabaddá
T. J. lábát.
- Szent isten - mormolta Jesse. - Nem is tudom, mit te¬hetünk. - T. J. kihasználta a döbbent
csendet, megmarkolta Jesse csuklóját. Jesse és Kiernan T. J, sápadt arcára nézett.
- Ne vágja le, doktor!
- Nem tudom, mit tehetek...
T. J.-n látszott, hogy nagyon szenved. - Doktor, voltam én már sérült és kibírtam. Ezt is
túlélem, higgye el.
- Az más sérülés lehetett. Akkor nem sérültek meg a bel¬ső szerveid. Már kivettem a
szilánkokat, mégsem ígérem, hogy túléled. De én bízom benned.
- Drága istenem, ne amputálja a lábamat, doktor! Kö¬nyörgöm, ne tegye! Kérem, Miller
asszony, ne engedje!
- Kérlek - suttogta Kiernan.
- Rendben, déli, megpróbálom.
- Tyne, fogd le erősen. Kiernan, szakítsuk fel végig a nadrágját. - Nekiláttak a lábának. T.
J. felordított fájdalmá¬ban. Jesse megpróbálta kitisztítani a sebeit. Meg sem szó¬lalt, mintha a
világ nem is létezne a műtőasztalon túl. Kier¬nan sorra adogatta a fogót, a szivacsot, a
sebtisztító pálcát, a szikét és újra a szivacsot.
Úgy látszott, sosem lesz vége. Letörölték a vért és újra törölték. Kiernan olyan erősen
harapta ajkait, hogy fogai he¬lyén megkékült a bőre.
Időközben Jesse összevarrta a láb sebeit, letörölte az alva¬d6 vért, és tiszta gézbe
bugyolálta. Kiernan végig követte kezeinek kitűnő mozdulatait.
Minden mozdulata pontos, ha¬tározott volt, valódi hozzáértő sebészkezek voltak ezek. A
leghatározottabb mozdulatai is gyengédek és finomak vol¬tak.
Befejezte. Kérte, hogy mossák le a beteg arcát és a válla¬it. Kiernan tiszta lepedőbe
csavarta T. J.-t. Jesse még egy¬szer végigmérte a műtöttet.
- Megmarad? - kérdezte Kiernan halkan.
- Most lélegzik. De ahogy mondtam, semmit sem ígérhe¬tek - válaszolta Jesse .Kiernan
megértően bólintott. Jesse nézte az arcát. - Egy barátod? - kérdezte.
- Igen.
 Jesse még mindig nézte. Kiernan érezte, ahogy arca elpi¬rul.
- Csak barát - mondta megnyugtatóan.
Jesse arcán mosoly bujkált, Kiernan szemébe nézett. – Én nem is mondtam, hogy más,
Miller asszony.
Jesse elfordult, mielőtt az asszony még válaszolhatott volna , és szólt a tizedesnek, hogy
gondoskodjon a déli helyéről , a kórteremben, illetve küldje be a következőt.
- Itt maradsz? - kérdezte Kiernantől.
Kiernan már alig bírta a vér látványát és a sok szenve¬dést. Legszívesebben azonnal
elment volna. De ott maradt.
Kezdett ráébredni, hogy a jenkik is emberek. Ők is szen¬vednek, fájdalmaik, vérző sebeik,
lövéseik vannak. Embe¬rek, akiknek családja, szülei, testvérei és szerettei vannak.
Emberek voltak, s lehet, hogy újra visszatérnek a frontra, de most szenvedő, kiszolgáltatott
emberek, akiken segíteni kell. Jesse sem habozott segíteni a délinek, hiszen esküt tett az
emberi élet védelme mellett. Kiernan ottmaradt segíteni. - Maradok - mondta halkan.
Jesse felnézett az asszonyra. - Jól van - felelte egyszerű¬en. - Szükség lesz rád. - Jesse
Tyne-ra pillantott. - Jó az új személyzet, nem?
Tyne, aki eddig egy szót sem szólt, elmosolyodott. - Ki¬fejezetten jó - mondta, és
Kiernanra nézett. - Az előző hé¬ten három katona dolgozott velünk, de mindegyik kidőlt.
Maga azonban, Miller asszony, nagyon jól bírja.
Kiernan azonban tudta, hogy a napnak még nincs vége. Lehet, hogy ő sem fogja bírni.
Nem, nem adhatja fel Jesse szeme láttára, mondta magának.
Ahogy az órák haladtak, Kiernan azon vette észre magát, hogy az asztal mellett áll, és
bírja. Jólesett, hogy Jesse-szel dolgozhat. Tudta, szinte ösztönösen, mikor mire van szük¬ség.
Keveset beszéltek, és a megfeszített munkában elrepült az idő.Egymást követték a kezelések.
A másik két délit is ellát¬ták. Az utolsó páciens is elhagyta a műtőt.
Tyne megmarkolta és elvitte a véres lepedőket és kötsze¬reket. Jesse kimosakodott.
Kiernan fáradtan rogyott Andrew Miller nagy forgószékébe.
- Hogy érzed magad? - kérdezte Jesse Kiernant.
Kiernan magán érezte a férfi szemeit, de túl fáradt volt, hogy bármit is tegyen. Több volt
ez, mint fáradtság. Túl volt a kimerültség határán, és mégis jó érzés töltötte el. Na¬
gyon lényeges volt számára ez a nap. Kimerülésig dolgo¬zott, de nagyon jólesett. Még akkor
is, ha az északiakért is dolgozott.
Megértett valamit abból, ami lesse-t olyan jó orvossá te¬szi. Az ember és az emberi élet
megnőtt a szemében. Az élet szent dolog, gondolta. Már nem számított az uniformis szí¬ne.
- Jól érzem magam - felelte Jesse előbbi kérdésére.
- Biztos? - érdeklődött Jesse meleg hangon. Kiernanhez ment, megtámaszkodott a szék
karfáján. Fölé hajolt és rámosolygott.
- Nagyon fáradt vagyok. Azt hiszem, még sosem voltam ilyen fáradt - mondta Kiernan
mosolyogva.
Jesse bólintott. Még sosem látta ennyire zöldnek Kiernan Szemeit.
- Iszonyú volt ez a mai nap. A fele elég lett volna egy normál halandónak - válaszolta Jesse
megnyugtatóan.
Valóban nem lett volna szabad látnia a rengeteg szétron¬csolódott testrészt, a vérrel
keveredő gennyt és piszkot.
- Hidd el, jól vagyok. Sőt talán még jól is érzem maga¬mat. Hát nem különös ez? -
kérdezte Kiernan tágra nyílt szemekkel.
Jesse megrázta a fejét és mosolygott. - Nagyon jó gon¬doskodni az emberek életéről.
Csodálatos életet menteni. Órülök, hogy te is érzed! - Jesse felegyenesedett. - De az az
igazság, hogy ma szerencsénk volt. Nem vesztettünk el senkit.
- Gyakran előfordul, hogy meghalnak, Jesse?
 - Igen, elég gyakran. Az ágyúkat, puskákat és szuronyo¬kat azért csinálták, hogy öljenek,
és manapság sokszor meg¬teszik.
Kiernan csendben hallgatta, de oly jó volt tudni, hogy ma senki sem halt meg.
- Meg kell néznem a betegeinket - szólt Jesse. - Igyál va¬lamit, és feküdj le.
Kiernan egyedül maradt. Már majdnem elaludt, amikor enyhe neszt hallott. Janey szavait
hallotta halkan. - Te gyerek, teljesen kimerültél. Gyere a konyhába, és förödj meg!
Készítettem húslevest. Hosszú volt ez a mai nap. Istenem, de hosszú.Kiernan engedett Janey
szavainak. Levetkőzött, és elme¬rült a kádban.

A meleg fürdő maga volt a mennyország.Sosem érezte ilyen kellemes illatúnak a szappant.
Most a víz is finomabban simogatta, ahogy melegével megbizserget¬te fáradt végtagjait.
Elengedte magát, élvezte a pihenést. Amikor kiszállt a meleg vízből, Janey bebugyolálta és
meg¬törölgette. Készen volt a meleg leves és egy pohár brandy. Kiernan egy szempillantás
alatt elfogyasztott mindent.
- Ma kidolgoztam magam - mondta Janey-nek.
- Az biztos, Kiernan asszony. Most azonban menj aludni, mert nem lesz időd kipihenni
magadat.
Kiernan megfogadta szavait. Almosan elköszönt, és meg¬ölelte Janey-t, majd összefogta
köntösét, és elment aludni.
Az emberek is aludtak a csarnokban. Minden nyugodt volt. Kiernan a lépcső felé indult,
átvágott az ágyak között.
- Jó éjt, Miller asszony - szólította meg 0'Malley tize¬des. Felé bólintott és felsietett.
Mikor felért, eszébe jutott T. J. Nem tudta, hová vitték, de mivel közel volt a fenti
kórteremhez, besietett.
Tompán égtek a fények, az emberek pihentek. Kiernan halk nyögést hallott. Elindult az ágy
felé, ahonnan a hangot hallotta. A katona azonban aludt. Kiernan megfordult, és puha
léptekkel elindult kifelé.
- Miller asszony! - szólította meg egy jenki halkan.
- Igen?
- A délieket keresi?
- Igen, őket.
- Lent vannak a csarnokban a gyerekszobában. A gyere¬kekkel együtt alszanak. Kellett a
hely, és a gyerekek belee¬gyeztek.
- Köszönöm - mondta Kiernan.
Kiernan a szobához sietett. Benyitott Jacob szobájába, majd megtorpant a látványtól.
Jesse-t látta, ahogy az egyik déli fölé hajol. Éppen meg¬fordult, hogy elmegy, de lesse
halkan utána szólt. - Gyere be, Kiernan!
Kiernan bejött a sötét szobába. Bezárta az ajtót, és egy pillanatra nekidőlt. Jesse magához
hívta. T. J.-t vizsgálta, T. J, nyugodtan feküdt. Szemei zárva, nyugodt volt, mintha halott
lenne.
- Istenem! - sóhajtott fel Kiernan.
Jesse Kiernanre nézett, megszorította a kezét, és mosolygott.
- Ne aggódj, Kiernan, jól van.
Kiernan teljesen elgyengült, de nem rogyhatott össze, ha már eddig kibírta. .
- Mélyen alszik.
- Hogy van a lába?
- Majd idővel megtudjuk.
Kiernan bólintott. Körmeit tenyerébe mélyesztette, fel akart ébredni. Rettenetesen szédült.
Szerette volna megkö¬szönni Jesse-nek, amit tett, de nem mert megszólalni. Gyor¬san
megfordult és elköszönt. - Jó éjt, Jesse! - Jó éjt.
 Kiernan még benézett a gyerekekhez. Egymáshoz bújva aludtak Patricia ágyán. Visszatért
a szobájába. Úgy tűnt, mintha már hetek óta nem járt volna itt, pedig csak reggel óta. Kinézett
a holdfényes éjszakába, és lefeküdt. Magára húzta a takarót. Fáradt volt, de nem tudott aludni.
Az elmúlt nap gondolatai nem hagyták békén. Jesse járt az eszében. Aludni akart. Próbálta
Anthony-vel betölteni a gondolatait. Minden eszközzel el akarta hessegetni Jesse-t a
gondolatai¬ból.
Nem használt semmi. Jesse-t nem tudta kiverni a fejéből. Felült és kibújt a takarók alól.
Elindult a férfi szobája felé, és mielőtt még meggondolhatta volna magát, benyitott. Be¬zárta
az ajtót maga mögött. Jesse az ágyában feküdt. Nem aludt. Csak ült az ágyában meztelen
felsőtesttel, az ágy támlájának támaszkodva. Ujjait összefonta a feje mögött, és bámult a
sötétbe. Figyelte Kier¬nan árnyékból kibontakozó alakját.Az ablakon halványan beszűrődött a
holdfény. Jesse ágyát és felsőtestét ezüstbe vonta a tompa fény, de arcának voná¬sai és
szemei nem látszottak.
- Tessék, Miller asszony?! - mondta lágyan. - Miben se¬gíthetek?
Kiernan Jesse ágya mellé állt. - Csak azt akartam, hogy tudd, milyen hálás vagyok azért a
segítségért, amit T. J.-ért tettél. Köszönöm.
Jesse felé nyújtotta kezét, várta, hogy elfogadja. Kiernan szótlanul állt, majd kezét az
övébe helyezte.
Mielőtt még észrevette volna, már mellette is volt. Jesse átölelte, ujjaival megsimogatta a
nyakát és tarkóján játszott. Föléje hajolt.
- Szeretném, ha tudnád, hogy mindenképpen megpróbál¬tam volna megmenteni őt, akár
kérted volna, akár nem. -, Vágyakozóan nézett rá.

Hirtelen csodálatos meleg borzongott végig Kiernan tes¬tén. Elborította egész lényét,
tudta, miért akart idejönni. Felnézett Jesse kék szemeibe, amelyek olyan forróvá tették arcát
és bőrét. Szeméből kiolvashatta a férfi legmélyebb ér¬zelmeit. Törődést, szeretetet és
bölcsességet sugároztak.
- Nem kell hálásnak lenned - mondta nyersen.
Hangja ellenére mosolygott. Kiernan átölelte a nyakát. - Nem is vagyok - suttogta. -
Vagyis hálás vagyok, de most `nem csak azért jöttem.
- Akkor?
- Azért jöttem, mert...
- Mert?
- Mert szeretném, ha átölelnél.
Jesse rámosolygott. A holdfényben megelevenedtek ke¬mény vonásai. Arca boldog volt.
- Boldogan - suttogta Jesse Kiernan fülébe. Karjai körbe¬fonták. Megcsókolta.

19. fejezet
Ha a férfi csókja nem győzte volna meg a szenvedély igaz voltáról, akkor lágy ölelése
biztos elfeledtette összes kéte¬lyét. Olyan rég várta ezt a pillanatot, oly sokáig nem láthat¬ta.
Eddig csak az emlékeiből élhetett.
A háború még mindig tart, szedi áldozatait, ki tudja, meddig. De Kiernan számára ezen az
éjszakán megállt min¬den, nem akart gondolni semmi másra. Ajkai forrón meg¬érintették.
Érezte, ahogy a szenvedély feltört fesse lelkének mélyéből. Magához húzta, és hevesen,
forrón átölelte. Elha¬talmasodott rajtuk a vágy, szétáradt bennük, megbizsergetve minden
tagjukat.
Kiernan viszonozta a férfi csókját, érezte meleg leheletét, testének tüzét, és újra vágyott rá.
Újra és újra. A férfi szája eleven parázsként égette ajkát. Nyelvük játékával hajszolták
egymást a gyönyörűség karjaiba. Jesse ujjai megmarkolták a hálóinget. Az anyag megrepedt
egészen Kiernan hasáig. Előtűnt csodálatos alakja. Kiernan lehunyta a szemét. Érez¬te, hogy
Jesse csókjai égetik a bőrét, beleremegett. Áthevült a nyaka, a kulcscsontja, érezte ajkát a
mellei között, ahogy lefelé halad, és arcával simítja a bórét.
Alig várta, hogy Jesse megérintse, ajkaival végigcirógas¬sa kebleit.
De Jesse nem ért hozzájuk, Kiernan köldökét és hasát csókolta. Végigfutott rajta a hideg,
megvonaglott. Nem akarta, hogy valaha is vége legyen. Jesse orrát és egész tü¬dejét betöltötte
Kiernan illata. Belülről kényszerítette, hogy minél közelebb kerüljön hozzá, és érezhesse
egész testével lényének minden rezdülését. A férfi nem állhatott meg a köl¬dök
magasságában. Lejjebb hatolt, Kiernan hasa alját per¬zselte csókjaival.
Kiernanben elszabadultak az indulatok. Testében vonag¬lott a gyönyör és a bűn, hideg
villámok csapdosták felhevült testét. Bőrén felizzott az elszabadult szenvedély. Hangja
el¬csuklott a torkában s megrázta bensőjét.
Jesse föléemelkedett, átölelte. Olyan szorosan húzta ma¬gához, mintha külön nem is
létezhetnének, mintha egybe akarnának olvadni. fesse törzse megfeszült, karjának acéljá-val
átfogta Kiernan vállait, és magához húzta. Egybeolvad¬tak, mélyebben és szorosabban.
Kiernan ajkát halk sóhaj hagyta el. Arcát fesse nyakának feszítette, szorosan újra és újra
magához vonta. Combjai elernyedtek, csfpájét átjárta a perzselő forróság, tarkóját, nyakát az
ágynak feszítette, gerince hátrahajlott, medencéje megemelkedett. Érezte fesse-t önmagában,
érezte a megrán¬duló izmokat, a szenvedélyt.
Jesse lassú mozgása felgyorsult, szemében különös fény csillant. Tagjaiból előtört a
felgyülemlett vágy és hév. Meg¬ragadta Kiernant, nekifeszült a csípőjének. Nem tudta
fékez¬ni lendületét, s nem is akarta. Combjai megfeszültek és eler¬nyedtek. Izmait
megtöltötte és majd szétrepesztette a benne szétáradó gyönyörű fáradtság. Hideg volt az
éjszaka, mégis úgy tűnt, elemészti őket a fellobbanó hév. Kiernan ezer csókkal borította fesse
arcát és nyakát. Megvonaglott annak minden mozdulatára. Szemeí előtt addig ismeretlen
árnyak és formák vibráltak, misztikus képek igázták le gondolatait. Egy új világ tárta ki előtte
kapuját, a maga gyönyörűségé¬vel. Mert csodálatos volt fesse-t érezni. Érezni és
elemész¬teni nem szűnő energiáit.
Jesse lelassult, szinte megállt, majd újra nekifeszült, ke¬ményen. Kiernan az ágyba
süppedt, és majdnem felkiáltott. A férfi azonban lecsókolta az előtörő kiáltást az ajkáról. Ne-
kifeszült és még egyszer egybeolvadtak. Határtalan érzések hömpölyögtek végig csapzott
testükön. Fülledt levegő vonta burokba a még sosem tapasztalt, átható boldogságot.
Kiernant kirázta a hideg, érezte, ahogy izmai görcsbe rán'dulnak és belémarkolnak. Egész
testében remegett.Jesse karja megfeszült és felemelkedett. Őt is megcsapta a szoba hűvös
levegője, megborzongott. Mintha csak Jessemelegét vette volna át Kiernan, hasán újra érezte
a férfi tes¬tének melegét. Jesse mellé dőlt és átkarolta.
A szobát már teljesen elöntötte a holdsugár, minden tisz¬tán látszott. Andrew Miller
asztala, ágyának kerete, az abla¬kon túli föld is, ami az övé. Egy napon biztosan az
Ant¬honyé lett volna. És Kiernané. De ma este Kiernan itt volt Jesse-szel.
- Ó, istenem - sóhajtott fel Kiernan hirtelen.
- Mi az? - kérdezte Jesse.
- Mennem kell - válaszolta Kiernan.
Kiernan megpróbált felkelni, de Jesse még szorosabban ölelte magához. - Miért?
Mozdulni sem tudott. Jesse erősen fogta. Nem akarta elengedni.
- Jesse...
- Miért akarsz elmenni? Ezek után, amit együtt tettünk. - Jesse mérges volt, arca
megkeményedett, állkapcsa megrán¬dult.
- Felejts el mindent! El kell felejtenünk... - kezdett bele Kiernan.
- Én sosem fogom elfelejteni, ezt ígérem, Miller asszony! Nem tudom elfelejteni a tested
illatát, a szenvedélyt, amit adtál. Semmit sem fogok elfelejteni! Nem tudom elfeledni azt,
ahogy nézel, ahogy nekem feszülsz! Nem!
 - Hagyd abba, Jesse!
- Micsoda? Beszélni sem szabad róla? Vagy valami más bánt?
- Jesse, én özvegy vagyok - szólt halkan.
Az ölelés elernyedt, majd újra feszes lett. - Rendben, Miller asszony. Ozvegy vagy. De én
többet tudok neked adni, mint amit ő adhatott. Az isten áldjon meg, hisz te jöt¬tél hozzám,
Kiernan! Miért tagadsz le engem?!
- Nem tagadlak le! - szólt dühösen. Jesse elengedte. - Hogy is tudnálak letagadni? Akkor is
a tiéd voltam, amikor az ő felesége voltam. Amikor az ő felesége kellett volna hogy legyek.
Most pedig az ő özvegye vagyok... Ez az ő háza, Jesse.
- Szent isten! Nehezebb a helyzetem most, hogy Anthony halott. Egy szellemmel kell
csatáznom.
- Ez az ő háza, Jesse!
- És ha egy szalmakazalban történik, akkor minden rend¬ben?
- Nem, nincs rendben.
- Sosem szeretted! - tört ki Jesse-ből.
- Csitt! - Kiernan Jesse szájára tette a tenyerét. - Kérlek,Jesse!
Jesse nem mozdult, csak az arcizmát rázta még a düh.Karjai megfeszültek, keze ökölbe
szorult.
- Jesse, mennem kell! - Magára tekerte hálóingének ma¬radékát. Jesse azonban utánanyúlt,
és visszahúzta.
- Nézz rám! - szólt Jesse. Szemeik találkoztak. - Valld be, hogy sosem szeretted Anthonyt!
- Jesse...
- Ismerd be!
- Ne, Jesse, fáj!
- Még jobban fog, ha nem vallod be!
- Az isten verjen meg! - Szemeit elöntötte a könny. – Jól van, rendben. Te is tudod, hogy
sosem szerettem. Miért kell, hogy tólem halld?!
- Miért csinálsz úgy, mintha lett volna köztetek valami? Talán ez volt a közös ágyatok?
Ettől ébredt fel hirtelen a bűntudatod?
- Semmi közöd hozzá, Jesse!
- De van! Most már rám is tartozik! - Jesse...
- Nem is szeretted! Akkor miért mentél hozzá?!
- Mert ő nem lett jenki! - vágott vissza dühösen Kiernan.Jesse szorítása engedett. Kiernan
kirántotta a karját, össze¬fogta a hálóingét, és a férfira nézett.
- Anthony nem lett jen¬ki!
Kiernan legszívesebben elszaladt volna , de Jesse nem engedte.Megfogta karjait és
magához húzta.-Igazad van, belőle nem lett jenki, de be kell látnod , hogy ő nem volt hozzád
való.És most már úgyis halott.Nem akartam, hogy így legyen, de így alakult. Halott ő is , és
még rengeteg ember. Talán több is, mint amennyit el lehet képzelni, nem tu¬dom. De
legalább nekem ne mondd, hogy szeretted!
- Lehet, hogy elfoglalhatod a házát, de az özvegyét nem veheted el! Nem hagyom magam!
Nem!
Kiernan megpróbált kiszabadulni Jesse szorításából. Azonban a férfi egyre erősebben
markolta csuklóit. Kiernan hirtelen megmerevedett. Szemük találkozott.
- Már elvettem - emlékeztette Jesse.
- Azonnal engedjen el, Cameron kapitány - csattant föl Kiernan.
- Neml - Jesse hangja megkeményedett. - Ide hallgass, Kiernan! Anthony nekem is
jelentett valamit. Részben azért is vagyok itt. Tudom, hibáztam, de szeretném, ha rendbe
hozhatnám. Azért jöttem ide, hogy ha már érte nem is, de a családjáért tegyek valamit.
Megóvjalak titeket és a házato¬kat. Lehet, hogy nagyon hosszú lesz a háború. Te pedig már
megtetted a kötelességedet. Jacobnak és Patriciának szüksé¬ge van rád. Törődtél velük,
vigyáztál rájuk. Anthony meg lenne elégedve veled. Büszke lenne rád.
- Talán az is tetszene neki, ha minket egy ágyban találna? - kérdezte Kiernan vádlón,
hangjában kemény gúnnyal.
- Hát nem te jöttél hozzám?!
Kiernan elpirult. - Jesse, engedj, el akarok menni.
- Nem, addig nem, amíg el nem ismered, hogy vele so¬sem voltál így együtt. Ezen a
szégyenérzet nem változtat semmit! Nem érdekel a lelkiismeret, nem érdekel a
szégye¬nérzet!
- Jesse...
- Igen, hallgatlakl
- Ide figyelj, te disznó! - tört ki Kiernan vadul. - Sosem voltam így együtt vele, mint ahogy
az előbb veled. Egyálta¬lán nem is voltunk együtt. Épp hogy megházasodtunk, neki már
mennie is kellett.
- Micsoda? - kérdezte Jesse, kételkedve Kiernan szavai¬ban.
- Hallottad, amit mondtam. Most eressz!
Jesse magához vonta. Megcsókolta, keményen és szenve¬délyesen. Kiernan minden erejét
összeszedte, hogy kiszaba¬díthassa magát a férfi fogásából. Próbálkozása eredményte¬lenlen
volt, azonban Jesse hirtelen elhúzta a fejét.
- Mondd, hogy sosem akarsz velem lenni újra!
-- Kérlek, engedj el! - szólt Kiernan határozottan, és neki¬feszült Jesse izmos testének. El
akarta tolni magától. Jesse ellenállt, majd még erósebben magához húzta a nőt. - Mondd,
Kiernan! - A férfi meleg lehelete végigfutott Kier¬nan nyakán. Gyűlölte Jesse-t, de nem
tudott gátat vetni a benne újra elhatalmasodó vágynak. Újra átjárta a perzseló érzés. Erezni
akarta. Jesse ujjai végigsimították a vállát és melleit. Hevesen átölelte a csípőjét.
- Jesse... - Kiernan igyekezett enyhíteni a szorításon, próbálta összerendezni, és magára
tekerni a hálóing megma¬radt részét.
- Csend legyen, Kiernan! - mondta Jesse nevetésbe fúló - hangon, és felemelte. Kiernannal
megfordult a világ, nem tudta, hol van. Újra az ágyon feküdt, hálóinge lecsúszott a testér8l.
Megdőbbent, szemei összeszűkültek az ébredő dühtól. - Jesse, te... - Jesse ráborult,
megcsókolta. Kiernan ellenállá¬sa elhalt a csók hatására. Bágyadt,, édes vibrálás futott végig
rajta. Megsimogatta Jesse fejét. Erezte hajának és tarkójá¬nak vonalát. Kezei szabadok
voltak. Teljesen szabad volt. Már nem akart elmenni. Kívánta az együttlétet. Aznap éjjel
másodszor járták be a szenvedély végtelen ösvényeit. Végig dúlt a háború. Háború közte és
Jesse között. Fáradt volt, nem tudott ellenállni Jesse harmadik rohamának sem.
A beszűrődő hajnal fényére együtt ébredtek. Kiernan szo¬morú volt. Jesse még mindig
szorosan ölelte, de neki menni kellett.
- Jesse, mennem kell. A gyerekek...
A férfi szemében megértés tükröződött. Karja szorítása meglazult.
- A hálóinged - szólt Jesse szinte bocsánatkéróen.

- Mindegy, majd magamra tekerek egy lepedőt - felelte gyorsan, és már öltözködött is.
Imádkozott, hogy ne talál¬` kozzon senkivel a folyosón. Sietett az ajtaja felé.
- Kiernan!
Kiernan megfordult a hangra. Jesse állt mögötte, Széles vállaival felé magasodva. Kék
szemeiben elszánt fény buj. kált.
- Jesse, mennem kell!
- Kiernan, légy a feleségem!
- Nem lehet, Jesse!
- Már hogy a csudába ne lehetne? - kérdezte Jesse inge¬rülten.
 - Te északi vagy! Eddig is azért nem mehettem hozzád, mert északi vagy. Most is ugyanez
áll közénk. Hát nem ér¬ted? Sosem leszek a feleséged. Soha!
Sarkon fordult, és végigfutott a folyosón. Senki sem volt ott, csak a födszintröl lehetett
hangokat hallani. Kezdődött a következő nap.
Kiernan leült az ágyára. Egész testében remegett. Kiné¬zett az ablakon. Sokáig nézte a
vörösben úszó horizontot. Látszott, hogy szép nap virrad Montemarte-ra.
Senki sem tudta kettőjük titkát. De hogy fogja túlélni az el¬következő napokat? - hasított
bele a kérdés. Tud-e majd uralkodni az érzelmein, hogy minden tényleg csak az ő tit¬kuk
maradhasson? Ki fogja-e bírni a tudatát, hogy Jesse ott van tőle egy karnyújtásnyira. Meg
tudja-e majd állni, hogy ne találkozzanak?- Kiernant ilyen gondolatok kínozták.
Nagy megkönnyebbülésére a probléma magától megoldó¬dott.
Alig szállt le az éj, Jesse parancsot kapott. Ki kellett köl¬töznie a házból.
Kiernan megmosakodott és felöltözött, majd körbejárta a kórtermet. Az éjszaka folyamán
nem halt meg senki.
- Csodálatos az élet és csodálatos életben maradni - mondta O'Malley tizedes boldogan és
optimistán. - Egye¬tért, Miller asszony?
- Ó, természetesen, tizedes - felelte Kiernan.
- Még a déli is jobban van. De ha gyűjtőtáborba viszik... Ó, sajnálom, asszonyom,
megfeledkeztem az ön pártállásá¬ról. Amúgy maga nagyon j6 hozzánk. Vannak ugyan, akik
azt mondják, hogy maga kém, de én látom, hogy mi is je¬lentünk valamit a számára.
Hogy jelentenek? De hiszen tényleg kém voltam, gondol¬ta Kiernan, és szerette volna
bűnét szétkiáltani.
- Köszönöm, hogy így érez, kapitány. De én a délieket pártolom, és azt hiszem, ma meg is
látogatom őket - mond¬ta Kiernan, legyűrve előző gondolatait.
Még egyszer rámosolygott a tizedesre, és elsietett a folyo¬són. T. J. már ébren volt. Az
ágyában ült, mellette Patricia egy kis széken levelet írt. Patricia Kiernanra mosolygott.
- Kiernan, tegnap még azt mondták, hogy T. J. meghal¬hat, és nézd, ma milyen jól van.
T. J. és Kiernan szeme találkozott. Érezték, hogy túl ko¬rai még a kislány öröme, de nem
akarták letörni.
- Jó, hogy ilyen jó híreket hallok - szólt Kiernan, és az ágy felé lépett. Borogatást készített,
és a férfi homlokára he¬lyezte.
T. J. homloka szinte teljesen hideg volt. Ez is a gyógyu¬lás jele, gondolta Kiernan.
T. J. melegen megmarkolta a kezét. - Megmentette a lá¬bamat.
- T. J., ne butáskodjon.
- De nézze! - A férfi örömében teljesen megfeledkezett arról, hogy nem illendő
megmutatni a lábát egy hölgynek és egy kislánynak, noha Kiernan látott már ennél
borzasztóbbat is. T. J. felemelte a takarót, hogy megmutathassa a lábát. Kier.nan
elcsodálkozott. A varratok szépek és pontosak vol¬tak. Dagadás sehol sem volt, és
elszíneződés is alig. Emlé¬kezett a tegnapi nagy munkára, ahogy Jesse körül megállt a világ,
és csak a férfira koncentrált. Kiernanen újra végigfu¬tott a tegnapi nap izgalma. Minden
rendben volt, a legna¬gyobb rendben.
- Azért vigyázzunk - mondta Kiernan -, a fertőzés jelen¬tős veszélyt jelenthet az
elkövetkező napokban.
T. J. bólintott. Ujjait mellén összefűzte, hogy ne lehessen látni enyhe remegésüket.
- Meg akartam halni - vallotta be T. J. rövid szünet után. - El sem tudtam képzelni, hogy
mit fognak velem csinálni a jenki orvosok. Féltem, meg akartam halni. De ez a sebész
egyszerűen csodálatos.
- Igen, nagyon j6 sebész.
- Kár, hogy jenki.
- A bátyám is pontosan ezt mondja Jesse-ről - szólalt meg Patricia gyerekesen.
 T. J. meglepődve nézett a kislányra. - Ezt úgy mondtad, mintha már régről ismernéd a
jenkit.
- Igen, úgy van. Sokszor voltunk nála, és S is szívesen látott vendég volt nálunk a háború
előtt. Szerettem Jesse-t - mondta Patricia őszintén, majd elpirult. - Vagyis csak annyira,
amennyire egy jenkit szeretni lehet.
T. J. elnevette magát. - Semmi baj, Patricia. Az ember nem egy szót, hanem a személyt
szereti. Nincs itt semmi gond.
Patricía aggódó szemekkel Kiernanre nézett, remélve, hogy ó sem gondolja másképp. -
Leégették volna a házun¬kat, ha nincs itt lesse. Jacob sem szerette először, de most már ó is
kedveli. De egyikünk sem ismeri annyira Jesse-t, mint Kiernan.
T. J. szemei Kiernanre szegeződtek. Kiernan érezte, hogy T. J. mindent megtudott róla és
Jesse-ről. Megtudta, hogy milyen kapcsolat van közöttük. Azonban T. J. semmit sem
szólt.Patricia felugrott a székéről, és vizet hozott az egyik kato¬nának.
Kiernan T. J.-hez hajolt. - Hát nem furcsa ez a háború? Próbáltam üzenetet hagyni az
északi csapatok mozgását ille¬tően.
T. J. lehunyta a szemét és fáradtan azt mondta: - Valaki mindig van a tölgynél. Számomra
véget ért a háború. Azt hiszem, a hátra levő időt egy gyűjtő táborban töltöm majd.
- Nem biztos.
Kiernan hirtelen férfihangot hallott a háta mögött. Meg¬borzongott.
Nem tudta, mióta állhatott mögötte Jesse, és vajon hallot¬ta-e, amit beszéltek.
Szembefordult Jesse-szel. Szemeik hirtelen forrón találkoztak, majd Jesse T. J.-hez fordult.
Felemelte a takarót, és megnézte a lábát. Jesse elégedettnek látszott.
- Még maradtam volna - mondta halkan. - De visszahiv¬tak Washingtonba.
Kiernan megdermedt. Nem olyan régen éppen valami ha¬sonlóért imádkozott. De nem ezt
akarta. A jenkiket elszállít¬ják, de mi lesz T. J.-vel és a másik két délivel? T. J. elpusz¬tulna
egy gyűjtőtáborban. És mikor látná újra Jesse-t?
- Szent isten, doktor - mondta T. J.. - Akkor nekem lőt¬tek!
Jesse nem szólt egy szót sem. - Majd meglátjuk, mi lesz - mondta végül.
Biccentett egyet Kiernan felé, és kiment a szobából.
A nap folyamán Kiernan szeretett volna Jesse-szel négy¬szemközt beszélni. Mindent
megmozgatott volna, csakhogy megmentse T. J.-t.
Hiába próbálta, nem tudott lesse-szel beszélni. Jesse-t le¬kötötte a rengeteg tennivaló.
Kocsik egész sora jött, hogy elszállítsa a kórházat és a sebesülteket. Jesse minden kocsit
felkészített a hosszú útra. Ellenőrizte az állapotukat és a fel¬szerelésüket.
O'Malley tizedes tájékoztatta Kiernant a sietség okáról. A terület mostanra amolyan senki
földjévé vált. Sem a jenkik, sem a déliek nem uralták. Kisebb összecsapások, váltakozó
hadiszerencse hullámzott át a területen időről időre. Pinkerton, a titkosszolgálat vezetője
azonban olyan értesüléseket
hallott az embereitől, hogy Stonewall Jackson ezen a terüle¬ten készül nagyobb áttörésre.
Így Washington megkezdte a terület kiürítését.
Jesse személye fontos volt az Egyesült Államok számára, hiszen tőle függött nagyon sok
ember élete. Jesse megállás nélkül dolgozott. Ahányszor Kiernannek sikerült a közelébe
jutnia,Jesse mindig osztott rá valami feladatot. Kiernan szí¬vesen dolgozott, átérezte a helyzet
komolyságát,. és már ő is magáénak érezte a betegeket.
Már teljesen besötétedett, és még mindig nem nyílt lehe¬tőségük a beszélgetésre. Éjfél
volt, amikorra az összes sebe¬sültet felkészítették az útra.
A ház szinte teljesen kiürült.
Patricia és Jacob elaludtak a veranda lépcsőjén. Tyne és Janey vitték fel és fektették ágyba
Őket. Lassan Jeremiah is nyugovóra tért. Tyne és O'Malley tizedes a három délit ké¬szítette
össze. Janey a konyhában volt.
 Kiernan egyedül volt a nagy előcsarnokban. Nézte a ha¬talmas üres teret, és hallgatta a
szétterülő csend nyugalmát.
Enyhe zajra lett figyelmes. jesse állt a rendelő ajtajában. Kék egyenruháját viselte.
- Gondolom, most boldog vagy.
Kiernan megvonta a vállát. Egyáltalán nem volt boldog.
- Nem is tudom... esetleg elvigyünk magunkkal?!
Az asszony megrázta a fejét. - A déliek nem fognak bán¬tani - mondta.
- Nem is a déliekre gondolok. Ami azt illeti, ők most mással vannak elfoglalva. Nem
fognak egyből idejönni. A katonaszökevények és a garázdálkodók miatt gondoltam, hogy
esetleg...
Kiernan elmosolyodott. - Ezelőtt is voltak ilyenek és el¬bírtam velük. Hát, ami igaz, T. J.
nagy segítségünkre volt azokban az időkben. De most már én is meg tudom védeni magam.
Én is, Jacob is jól lövünk.
- Szóltam Banks tábornoknak, hogy még szükségem lesz a házra. Így sem ó, sem más
csapatok nem veszélyeztetnek majd benneteket. "
- Köszönöm - mondta Kiernan félszegen.
- Még utána kell néznem egy dolognak - szólt Jesse hal¬kan. Szétnézett az üresen kongó
csarnokban. Csizmái kemé¬nyen koppantak a kövezeten. Elindult a lépcsőn felfelé, a déliek
szobája irányába. Kint az udvaron már várt rájuk egy kocsi.
Kiernan utánaszaladt. A lépcsőn érte utol.
- Jesse, nem vitetheted T. J.-t börtönbe. Meg fog halni, hiszen te is tudod, hogy meghal
olyan körülfiények között. Kérlek, Jesse!
- Ne állj az utamba, légy szíves! Kiernan, ne légy ostoba, hiszen pontosan te adtál rólunk
információkat ennek a nak!
322
- De én nem...
- Kiernan, el az útból! - Felkapta a nőt a derekánál fog¬
va. Egymás szemébe néztek, és elébük tűnt az elmúlt éjsza¬
ka minden varázslatos emléke. Jesse érzéssel tartotta Kier¬
nant, majd finoman lerakta a főldre.
- Ne haragudj!
Jesse benyitott a szobába. T. J. fölé hajolt. Ellenőrizte a
kötéseit és a hőmérsékletét. Megvizsgálta a szemét és a szív¬
működését.
- Hogy érzi magát?
- Tűrhetően, jenki.
- Jesse! - Kiernan szaladt be a szobába.
- O'Malley tizedes, állítsa meg! Ez parancs! - kiáltotta
Jesse.
O'Malley éppen elkapta az asszonyt, mielőtt az Jesse-hez
ért volna.
- Ha nem fogja be a száját, vigye ki a szobából! - szólt a
kővetkező parancs.
- Igenis, uram! - válaszolta O'Malley kelletlenül.
- Katona, ez a háború véget ért a maga számára - mondta
Jesse.
- Igen, uram, véget ért. - Ugye, maga virginiai? - Igen, Uram.
- Becsületes, szavahihető ember? - Mindig az voltam, doktor.
Jesse bólintott. - Én is így gondoltam. Kiállítottam a pa¬
pírokat a maguk számára.
 - Én nem lehetek jenki, uram!
- Nem is kell, hogy az legyen. A papírok csupán azt sza¬
vatolják, hogy nem fognak fegyvert az északiakra ezentúl.
Mit gondol, meg tudják tenni?
T. J. lassan elmosolyodott, és nagyot sóhajtott. - Igen,
Uram, én is és a fiúk is.
- Es még valami. Minden, amit Miller asszony mondott,
iü kell hogy maradjon a szoba falain belül! Megértették? Jesse hátrafordult Kiernan felé,
majd T. J.-hez szólt. -
''Megígérik?

323A ház szinte teljesen kiürült.

Patricia és Jacob elaludtak a veranda lépcsőjén. Tyne és Janey vitték fel és fektették ágyba
Őket. Lassan Jeremiah is nyugovóra tért. Tyne és O'Malley tizedes a három délit ké¬szítette
össze. Janey a konyhában volt.
Kiernan egyedül volt a nagy előcsarnokban. Nézte a ha¬talmas üres teret, és hallgatta a
szétterülő csend nyugalmát.
Enyhe zajra lett figyelmes. jesse állt a rendelő ajtajában. Kék egyenruháját viselte.
- Gondolom, most boldog vagy.
Kiernan megvonta a vállát. Egyáltalán nem volt boldog.
- Nem is tudom... esetleg elvigyünk magunkkal?!
Az asszony megrázta a fejét. - A déliek nem fognak bán¬tani - mondta.
- Nem is a déliekre gondolok. Ami azt illeti, ők most mással vannak elfoglalva. Nem
fognak egyből idejönni. A katonaszökevények és a garázdálkodók miatt gondoltam, hogy
esetleg...
Kiernan elmosolyodott. - Ezelőtt is voltak ilyenek és el¬bírtam velük. Hát, ami igaz, T. J.
nagy segítségünkre volt azokban az időkben. De most már én is meg tudom védeni magam.
Én is, Jacob is jól lövünk.
- Szóltam Banks tábornoknak, hogy még szükségem lesz a házra. Így sem ó, sem más
csapatok nem veszélyeztetnek majd benneteket. "
- Köszönöm - mondta Kiernan félszegen.
- Még utána kell néznem egy dolognak - szólt Jesse hal¬kan. Szétnézett az üresen kongó
csarnokban. Csizmái kemé¬nyen koppantak a kövezeten. Elindult a lépcsőn felfelé, a déliek
szobája irányába. Kint az udvaron már várt rájuk egy kocsi.
Kiernan utánaszaladt. A lépcsőn érte utol.
- Jesse, nem vitetheted T. J.-t börtönbe. Meg fog halni, hiszen te is tudod, hogy meghal
olyan körülfiények között. Kérlek, Jesse!
- Ne állj az utamba, légy szíves! Kiernan, ne légy ostoba, hiszen pontosan te adtál rólunk
információkat ennek a féfinak!
- De én nem...
- Kiernan, el az útból! - Felkapta a nőt a derekánál fog¬va. Egymás szemébe néztek, és
elébük tűnt az elmúlt éjsza¬ka minden varázslatos emléke. Jesse érzéssel tartotta Kier¬nant,
majd finoman lerakta a főldre.
- Ne haragudj!
Jesse benyitott a szobába. T. J. fölé hajolt. Ellenőrizte a kötéseit és a hőmérsékletét.
Megvizsgálta a szemét és a szívműködését.
- Hogy érzi magát?
- Tűrhetően, jenki.
- Jesse! - Kiernan szaladt be a szobába.
- O'Malley tizedes, állítsa meg! Ez parancs! – kiáltotta Jesse.
 O'Malley éppen elkapta az asszonyt, mielőtt az Jesse-hez ért volna.
- Ha nem fogja be a száját, vigye ki a szobából! - szólt a kővetkező parancs.
- Igenis, uram! - válaszolta O'Malley kelletlenül.
- Katona, ez a háború véget ért a maga számára – mondta Jesse.
- Igen, uram, véget ért. - Ugye, maga virginiai? - Igen, Uram.
- Becsületes, szavahihető ember? - Mindig az voltam, doktor.
Jesse bólintott. - Én is így gondoltam. Kiállítottam a pa¬pírokat a maguk számára.
- Én nem lehetek jenki, uram!
- Nem is kell, hogy az legyen. A papírok csupán azt szavatolják, hogy nem fognak fegyvert
az északiakra ezentúl.Mit gondol, meg tudják tenni?
T. J. lassan elmosolyodott, és nagyot sóhajtott. - Igen,Uram, én is és a fiúk is.
- Es még valami. Minden, amit Miller asszony mondott, itt kell hogy maradjon a szoba
falain belül! Megértették? Jesse hátrafordult Kiernan felé, majd
T. J.-hez szólt.
-Megígérik ?
- Igen, uram, megígérjük. - Kiernan?
Jesse kék szemei szigorúan meredtek Kiernanra. Várták a választ.
Kiernan úgy érezte, hogy feladja elveit, ugyanakkor vele maradhattak a déli katonák, akik
amint felépültek, egyből szabadokká válnak.
- Igen... én is megígérecr~ - mondta végül.
- Helyes! Végre megúsztunk egy kérdést vita nélkül. O'Malley, kérem, írassa alá velük a
papírt. Amint végzett, mehetünk. Uraim, sok szerencsét! - szólt vissza Jesse az aj¬tóból.
Kiernan még mindig nem tudta elhinni, ami történt. Jesse után sietett. Jesse már lement a
lépcsőn. Kiernannek eszébe jutott hogy még el sem búcsúzott tőle.
Zajt hallott a valahai rendelő felől. Tudta, hogy Jesse van bent, az utolsó még ott maradt
személyes tárgyait szedi össze. Gyorsan leszaladt a lépcsőn, át a csarnokon, be a ren¬delőbe.
Jesse háttal állt az ajtónak, hátán a vastag katonakabáttal. Szerszámait tisztogatta és rakta
rendbe. Kiernan számára már ismerősek voltak ezek a szerszámok. A csipeszek, szi¬kék,
fogók, fűrészek, mind, amit használtak. Mindegyik eszköz eltűnt Jesse nagy sebésztáskájában.
Kiernan beljebb lépett, és segített összeszedni a többi kel¬léket. A cérnákat, a gézt, az
érszorítót és a tűket. Odavitte Őket Jesse-nek, aki gondosan elcsomagolta mindet. Jesse
megsimogatta Kiernan kezét. Egymásra néztek. Hallgattak. Jesse elfordult és az altatószereket
egybe gyűjtötte. Sorba rakta a kloroform, az éter és a fájdalomcsillapítók - az ópi¬um és
morfium - üvegcséit. Jesse elgondolkodott, majd a táskájába nyúlt. Kivett belőle egy kis
méretű fecskendőt, amivel a morfiumot adagolta.
- Ezt itt hagyom T. J.-nek. Leírom a használatát és az adagolást. Nagyon vigyázz az
adagolással. Ezt szintén itt hagyom - mondta, és a lázcsillapítóra mutatott. - Mindig
1e¬gyenek tiszták a kötései és szárazak a sebei. Meg tudsz vele birkózni?
Kiernan bólintott.
Jesse berakta a táskáját. - Nos, akkor itt a vége. - Kezei¬vel végigsimította táskájának
finom bőrét. - Szép darab, nem? Danieltől kaptam karácsonyra egy pár évvel ezelőtt.Sosem
gondoltam, hogy az amputáláshoz szükséges dolgo¬kat ilyen gyakran kell majd használnom.
És sosem gondol¬tam, hogy erről a táskáról jut majd eszembe Daniel.
- Jesse...
Felé fordult. - Most mennem kell. De ígérem, jövök, amint lehet.
- Köszönöm, Jesse - mondta Kiernan hadarva. Tegnap este még oly közel voltak
egymáshoz, ma pedig alig tudtak egy szót is szólni. Jesse újra elmegy, és Kiernan semmit sem
tudott tenni ellene.
- Köszönöm, amit T. J.-ért tettél... és amit Jacobért és a házért.
- És amit érted tettem? - kérdezte Jesse barátságosan.
 Kiernan úgy szeretett volna odaszaladni hozzá! Jesse ott állt előtte, és újra menni készült.
Nem tudta, mikor látja újra, ha látja még egyáltalán.
- Kérlek, gyere ide, Kiernan. Elmegyek. Most már nem árthatok neked, nem kell félni.
Kiernan mellé lépett. Jesse megemelte az állát, és meg¬csókolta. Amikor ajkaik szétváltak,
Jesse a fülébe súgta: - Vigyázz magadra, Kiernan!
Kiernan felnézett a férfira. Szemei könnybe lábadtak, de nem szólt semmit. Jesse száján
kesernyés mosoly jelent . meg. - Még mindig nem tudsz szerencsét kívánni egy jenki¬nek?
Mindegy, semmi baj. Megértelek, Kiernan.
Elengedte a nőt. Lehajolt a táskájáért, és az ajtó felé in¬dult.
Kiernan lehunyta a szemét. Hallotta, ahogy az ajtó halkan :bezárult. Hallotta csizmája
kopogását kint az előcsarnok kö¬vezetén.
Kiernan felocsúdott. Feltépte az ajtót, átrohant a csarno¬kon, ki a verandára. Jesse éppen
felült Pegasus nyergébe. Riernan egyenesen hozzászaladt.
- Jesse...

A férfi nyergében ülve várt. Szemében egyszerre csillant meg a boldogság és a fájdalom.
Kiernan megállt a ló előtt.
- Jesse, vigyázz magadra - suttogta. - Kérlek, vigyázz nagyon magadra.
Jesse elmosolyodott. Ajándék volt ez Kiernannek, hiszen annyira sz~rette ezt a mosolyt.
Két ujjával megérintette kalapjának a karimáját. - Köszö¬nöm, Kiernan, megpróbálom. -
Lábaival jelt adott a lónak az indulásira. Kiernan hirtelen megragadta a férfi lábszárát, arcát a
térdéhez nyomta. - Kérlek, Jesse, ne halj meg! Meg ne halj!
Jesse megsimogatta Kiernan kezét és az arcát. - Nem fo¬gok meghalni - mondta.
Kiernar felnézett rá, szeméből kicsordult a könny. - Szereitlek, Kiernan - szólt Jesse
búcsúzóul.
Kiernarn képtelen volt szavakat találni arra, mit érzett.Jesse rámosolygott,
megsarkantyúzta a lovát és az emberei
felé vágtaftott.
- Szeretlek, Jesse! - szólt Kiernan halkan. De már késő volt... Jesse nem hallhatta.

IV. rész

KÜLÖNBÉKE

20. fejezet
1861. december

Kiernan érezte, hogy az előtte álló télnél hidegebbet sosem élt még át.
A Harpers Ferry nagy része, valamint a környező táj a hadak pusztításának áldozatává vált.
Az északiak katonái megsemmisítették az élelemkészletet és a muníciót maguk mögött, a
déliek visszajöttek, és elpusztítottak mindent, amit az északiak hasznosítani tudtak volna.
Úgy tűnt, sosem szűnik meg ez az állapot.
A város szívében minden kietlen pusztaságnak látszott. Az északi mesterlövészek
folyamatos tüzelése a Maryland¬hegyről - melyet a déliek a Londonn-hegyről viszonoztak -
teljesen elriasztotta a lakókat az utcákról. Harpers Ferry va¬laha hatezres lélekszámú, virágzó
város volt, de oly sokan menekültek el a pusztítás elől, hogy mára csupán egy szel¬lemváros
maradt néhány száz kábult, de kitartó lélekkel.
 Thomas és Lacey Donahue karácsony napján jöttek ki a Montmarte-ra először. Kiernan
minden tőle telhetőt megtett, hogy ha nem is örömtelivé, de legalább kellemessé tegye ezt az
alkalmat. Nehéz nap volt, hiszen ez volt az első olyan ka¬rácsony, amit a gyerekeknek az
apjuk és a bátyjuk nélkül kellett tölteniük.
Nem tudott nosztalgia nélkül visszagondolni a Jesse-szel töltött előző karácsonyra a
Cameron Hall-i nyaralóban, és hogy akkor mennyire tele volt tervekkel. Akkor mindenki úgy
gondolta, hogy Dél legyőzi Északot, és nagyon hamar vége lesz az egésznek.
Azt azonban senki nem sejtette, milyen állhatatos ember is Abe Lincoln, senki nem hitte,
hogy John Brown jóslata,miszerint vér fogja áztatni a fóldet, ennyire igaznak fog bi¬zonyulni.

Karácsony napja csendesen telt. A templom után Jeremiah levágott egy nagyobb csirkét,
amit Janey áfonyával, petre¬zselyemmel és édes krumplival készített el. Almás sütemény tette
még ízletesebbé az ételt. T. J. még mindig velük volt, szépen gyógyult, egyre többet lehetett
odakint. Kiernan lát¬ta, amint a fiú a messzi távolba néz, mintha szemével a harc¬mezőt
keresné. Nem jön, mondta Kiernannak. A szavát adta, de ha az adott szó semmit nem jelent,
akkor miért har¬colnak egyáltalán?
A vacsora végeztével megajándékozták egymást - ez év¬ben csak apróságokkal, melyeket
saját kezűleg készítettek: T. J. és Thomas zoknit, Kiernan és Lacey zsebkendőt, Pat¬ricia
blúzt kapott, melyet Kiernan egyik ruhájából szabtak át, Jacob pedig egy tokot a
vadászkésének. Eztán Kiernan és az ikrek Thomasszal és Laceyvel együtt hazaindultak.
Kier¬nan úgy tervezte, Harpers Ferryben marad egy darabig, amíg néhány iratot hitelesít.
Azonban nem mentek egyenesen a házhoz. Megkérte Thomast, hogy tegye ki egy
pillanatra a High Streeten, amit Thomas készséggel megtett. Megállt az egykor forgalmas főút
közepén, érezte a ridegséget és a magányt. Elszáradt le¬velek rozsdálltak körös-körül a
földön, a hegyoldal meredek lejtőjén éppúgy, mint a házak és a boltok ablakaiban végig az út
mentén. Minden csendes volt.
Levertség kerítette hatalmába, és arra gondolt, hogy talán már az északiak földjén áll.
Harpers Ferry egyike azon me¬gyéknek, melyek eldöntötték, hogy államot alapítanak. A
szavazás napján igen sok északi volt a városban, de voltak errefelé szép számmal a régi
rendszer hívei közül is. Hama¬rosan új alkotmány és új állam lesz - gondolta.
Kebléhez szorította a karjait és beleremegett.Beismerte végül magának: új rendszer van
születőben.
Még valamit meg kellett vallania. Gyereket várt Jesse-től.
Egy évvel ezelőtt még nem hitte, hogy ilyen szörnyű lesz a helyzet. Akkor olyen könnyen
összeházasodhattak volna!
De most Anthony özvegye volt, akinek még mindig feke¬tében kellene járnia. Jesse távol
van, a háborúban harcol. Talán sosem látja többé. Mégha akkor előtte is állt volna a férfi, nem
hitte, hogy meg merte volna mondani neki, hogy állapotos. Ha megmondaná, megadná magát.
Az őt körülvevő emberek durván kiközösítették. A többi¬ek épp ezért úgy érzik, nekik is
ezt kell tenniük.
Nem érdekelték az emberek általában, egyedül Patricia és Jacob volt az, akikkel törődött.
Nincs mit tenni, gondolta. Nem hagyhatta magukra az ik¬reket, és azok is jobban szerettek
volna vele maradni.
Meg kell majd mondania az apjának. Ő nem fog durván és hidegen válaszolni. Ő sosem
akarta elzavarni őt a nagyvi¬lágba és - ebben biztos volt - a gyereket is szeretni fogja. De
őbenne csalódni fog. A férfi régen oly erős vállai meg¬roggyannak majd attól a súlytól, amit
a nő tett rá.
A nappal hidege megérintette és elzsibbasztotta az arcát. Fogát összeszorítva üdvözölte
bensejében a hideget. Szüksé¬ge volt a zsibbadtságra. Az ikreknek egyelőre nem kellett
semmit mondania. Majd elmondja, mikor eljön az ideje.Elszánva magát, nekivágott az
utcának a Donahue ház felé.
Februárra a frissen alakult Nyugat-Virginia megalkotta saját alkotmányát. Kiernan
figyelmesen hallgatta, mikor Thomas és T. J. megbeszélte mindezek jelentőségét, de számára
ez egyáltalán nem bírt jelentőséggel. Mikor az északiak voltak itt, övék volt a város és a
környék. Mikor pedig a déliek, akkor olyan déli volt minden, akár a pecandiópástétom.
A várost még mindig pusztították az északiak. A hónap elején jó pár katona leevezett a
Maryland-hegy felől, és egyikük a visszatérő déliek áldozata lett. észak megtorlásba
kezdett, és Tynsdale őrnagy vezetésével szétrombolták a vá- rosnak azt a részét, ahol a
déliek rejtekhelyét gyanították.
Tynsdale korábban pártfogásába vette John Brown özvegyét 'Pennsylvaniából, és
gondoskodott a megboldogult férj földi maradványainak hazaszállításáról.
Tynsdale táborában voltak ekkorra mindazok, akik a városban maradtak. John Brown
megjövendölte a város pusz¬tulását, és most, alig két évvel a halála után a jóslat Tynsda¬le
által beteljesedett.
Február végére a General Bank a város tulajdonába ke¬rült. Kiernan nehezen viselte a
katonák közelségét, de senki sem háborgatta, amit úgy gondolt, Jesse-nek köszönhet.
Egy napon, mikor a mosodában volt, T. J.-t pillantotta meg maga mögött, készen arra,
hogy átvegye tőle a nehéz kosarat, amit cipelt. Mikor a fiú végül letette azt, a nőre nézve
nekidőlt az ajtófélfának. Kiernan ránézett és Így szólt.
- Rendben van T. J. Mi a baj? - Amaz előhúzta a kukori¬cacső pipáját, rágyújtott,
vonakodott elkezdeni.
- Mrs. Miller, egyáltalán nem az én dolgom, és én itt nem is bírálhatok semmit, de túl sokat
dolgozik.
- Mindannyiunknak dolgoznia kell, T. J., ha enni és ru¬házkodni akarunk.
- De túl sokat dolgozik - habozott egy pillanatig -, ha azt akarja, hogy a pici egészségesen
jöjjön a világra.
A nő érezte, hogy elsápad. Ösztönösen, oltalmazón a ha¬sához kapott.
- Ennyire látszik? - kérdezte aggódva.
T. J. a fejét rázta.
- Nem, amikor azt a bő... - T. J. elpirult - alsószoknyát viseli. Csak azért mondom, mert
ismerem, és látom, hogy beteg, nagyon fáradt. Látom, mikor az ablakon néz ki, a pil¬lantása
olyan szomorú, kimerült és sivár, akár maga a tél. Segített nekem, ahogy az a jenki doki is
segített, most vissza akarom adni a kölcsönt.
- Senki sem tud segíteni, T. J. Már nem vagyok beteg, jól vagyok. Azért köszönöm. -
Elhallgatott, és az alsó ajkát harapdálta. - Gondolod, tudom még titkolni egy ideig?T. J.
bólintott.
- Csak ne cipelje többé azokat a nehéz kosarakat, Mrs.Miller. Szóljon nekem.
- Szólok. Köszönöm.
- Tudja - kezdte -, biztos vagyok benne, hogy a jenkihajlandó lenne...
- Nem akarom hallani, T. J. - mondta konokul Kiernan
- Elvenné magát.
- Még megvannak a gyerekeim, T. J. Sosem élnének azok között, akik az apjukat és a
bátyjukat megölték.
- Szerintem nincs igaza, Mrs. Miller. Azt hiszem, jobb esélyeik vannak, mint maga
gondolja.
- Talán jó1 van így - mondta neki Kiernan. - Hagyjuk, hogy a dolgok maguktól menjenek,
jó? Időre van szüksé¬gem.
De nem úgy alakult, hogy sok ideje lett volna. A követke¬ző héten a gyerekekkel a
városba ment, hogy megnézze, mit tudnának vásárolni. Nem volt könnyű, hiszen a fizetését a
fegyvergyártól déli pénzben kapta, és mivel jenkik lakták a várost, azt a pénzt senki nem
akarta elfogadni. Ennek elle¬nére mégis tudott venni néhány dolgot. Jó oldala is volt an¬nak,
hogy a jenkik megszállták a várost, mégpedig az, hogy az egész télen át szigorú blokádot
felszámolták, és az északi áruk bőségesen megjelenhettek.
De épp hogy kiléptek az egyik üzletből, mikor a nő mell¬kasába vágódott egy lövedék,
amitől rögtön megszédült. Patricia felsikított mellette, és Kiernan pánikba esve rögtön arra
gondolt, hogy lövés érte, lévén egy nagy vörös folt a mellkasán.
Aztán rájött, hogy csak paradicsom.
- Jenki szeretője! Kurva! - kiabálták egy ablakból. Meg¬fordult, de már késő volt. A
paradicsomdobáló utálta a jen¬kiket, de nem bírta volna ki, ha egy is elkapja.
- Kiernan - kiáltotta rémülten Patricia. - Miért?
- Menjünk innen - mondta Jacob dühösen. - Kiernan, állj közénk! Ha dobálnak még
valamit, engem találjanak el elő¬ször.
- Ha még egy eltalál, visszadobom - mondta határozottan Kiernan. Dühös volt, remegett, és
nagyon közel állt ahhoz, hogy zokogásban törjön ki.
- Menjünk! - ismételte Jacob.
Kiernan hagyta, hogy vezessék. A Donahue háznál Lacey megpróbálta letisztítani Kiernan
ruháját, meg akart bizonyo¬sodni róla, hogy nem sérült meg. Thomas a tűzhely mellől
csendben figyelte őket. Néhány pillanat múlva az ajtóhozment, hogy felvegye a puskáját.
Kiernan rémülten vette ész¬re, hogy bosszút akar állni azon, aki őt megsértette.A nő felugrott
és eléállt.
- Ne tedd, Thomas!
- Kiernan, annak az embernek nem volt joga meggyalázni egy hölgyet.
- Kérlek, Thomas, ne menj utána! - Hogy annak az em¬bernek az ó becsülete vagy annak
elvesztése miatt kelljen meghalnia - ezt nem tudta volna elviselni. - Thomas, nem mehetsz
csak úgy akárki után. Régen is volt dolgom jenkik¬kel. Kérlek, Thomas, tedd le a fegyvert.
Lacey levegőért kapkodott.
- Cameron kapitányra gondolsz, Kiernan? - kérdezte.
- Elég legyen, Lacey! - mondta gyorsan Thomas, hiszen a gyerekek a házban voltak.
Kiernanra nézett.

- Az embereknek még mindig nincsenek jogaik.

- Kérlek, Thomas! Tedd le azt a puskát! Haza kell vin¬nem a gyerekeket, mielőtt a
mesterlövészek rákezdik. Kérlek, ígérd meg, hogy leteszed.
Thomas felsóhajtott, és lerakta a puskát. - Minden rendben, Kiernan.
A nő rámosolygott, majd szóit Patriciának és Jacobnak. Nem beszéltek, mialatt Kiernan
visszahajtott velük Mon¬temarte-ra. Mikor megérkeztek, Jeremiah készen állva várt, hogy
elrendezze a kocsit. Kiernan besietett a házba. Bealkonyodott. Kiernan a hintaszékben ült
Andrew irodá¬jában - illetve Jesse rendelőjében -, minden kitakarítva állt,a tábori ágyak és a
kötszerek eltűntek, a vérnek semmi nyo¬ma nem maradt. Ott ült elmerülve a közelgő
sötétségben.
Érezte, hogy bejön valaki a szobába. Tudta, hogy Jacob az.
- Gyereked lesz, ugye? - kérdezte.
Bólintott, és tovább hintázott kifelé bámulva. - Ugye, nem a bátyámtól van?
Kiernan megfordult végre, és a fiű arcába nézett. - Ó, Jacob. Annyira sajnálom.
Jacob bénultan állt az ajtóban. Barna szemeiben mélysé¬ges fájdalom és bölcsesség
tükröződött. Túl fiatal volt efféle bölcsességhez.
- Mit akarsz most csinálni? - kérdezte. - Még nem tudom.
- El akarsz hagyni minket - Patriciát és engem?
- Nem, Jacob, sosem hagynálak el. Ezt megígérem ne¬ked. Hacsak...
 - Hacsak?
- Hacsak nem te akarnád, hogy így tegyek. Újra csend lett.
- Nem. Nem akarom, hogy elhagyj minket. - Felsóhaj¬tott, mintha vállairól a világ súlyát
vették volna le.
- Jól megleszünk majd, Kiernan. Tudom, hogy így lesz. - Köszönöm.
Jacob habozott egy pillanatig. - Tudod, hogy hozzáme¬hetnél ahhoz a jenkihez. -
Bármennyire ismerte is Jacob Jesse-t, mégis úgy tűnt, szükségesnek véli tartani a
távolsá¬got.Kiernan vállat vont.
- Még csak azt sem tudom, hol van, Jacob. Megesküdtem neki, hogy sosem megyek hozzá.
- De hiszen szereted.
- Jacob, én...
- Láttam, ahogy rád nézett, mikor itt volt. Azt is láttam, ahogy te nézted őt. - Jacob hirtelen
összeráncolta a szemöldökét. - Ő ugye soha, soha nem erőltette?
Kíernan a fejét rázta, megpróbált nem mosolyogni. Jacob olyan heves tudott lenni.
Micsoda ember lesz egy napon be¬lőle!
- Nem - mondta halkan. - Jesse sosem kényszerített sem¬mire.
- Akárhogy is van, valahogy csak megleszünk - mondta Jacob. Átment a szobán és a
meglepődött Kíernan vállára tette a kezét. Hirtelen átkarolta, majd elment, magára hagy¬va őt
a sötétben.
Jesse - gondolta. Hol lehet ma éjjel? Imádkozott érte, hogy melegben legyen, távot a
veszélyektől, és kíváncsi volt, vajon mit csinálna, ha Jesse itt ülne most szemben vele.Jenki
volt, és sosem akart más lenni.Ő persze nem tudta megváltoztatni - legalábbis
igazságérzetében és hűségében nem.
Másrészről Jesse sem kérte őt, hogy változzon meg. Meg¬értette, hogy neki is van saját
meggyőződése. Pedig Kiernan már nem volt biztos önmagában, sem a jó és a rossz
kérdé¬sében, sem a déliek érveiben. Mindössze annyit tudott, hogy a háború embereket ölt és
csonkított meg; keserű és fájdal¬mas dolog, a katonai egyenruha színétől függetlenül.Vajon
hozzá tudna-e menni most?
Igen, úgy döntött, hogy igen. De csak ha ő is igazán akar¬ja. Nem a kisbaba miatt, sem a
becsülete miatt. Ha szereti, az elég.
Persze csak akkor menne hozzá, ha eljönne érte. Még mindig nem bírt a büszkeségével,
amiért engedett egy jenki udvarlásának.

Nyugalom szállta meg, elgondolkodott, ajkai enyhén mo¬solyra hajlottak. Nem olyan
régen jelenlegi helyzetének a puszta gondolatát is botrányosnak érezte volna, a társadalmi
norma születése óta sújtja. A tisztes családanyákat suttogás¬ra késztette a helyzete, és arra,
hogy mikor elmennek mel¬lette a járdán, odébb húzzák a gyerekeiket.
Olyanfajta állapot volt ez, ami a magukat igazságszerető¬nek valló embereket arra
készteti, hogy paradicsommal do¬bálják meg. Ez minden apa rémálma.
Nem egyszerűen azért volt mindez, mert gyereket vár. Az elhamarkodott házasságokat
mindig pletykálkodás kíséri.
De Kiernan botránya túlnőtt ezen. Ozvegye volt egy kivá¬ló déli katonának, aki
Manassasnál vesztette életét. Egy jen¬kitől várt gyereket, mikor még egy éve sincs, hogy a
férje meghalt.
Mindezek ellenére Jacob szerette. Azt mondta, kiáll mel¬lette. Csak ez számított. Bárcsak
lenne valami bizonyossága afelől, hogy Jesse él és jól van!
Hirtelen szorongást érzett mélyen a gyomrában. Először azt hitte, képzelődik, de újra
jelentkezett az érzés.
 Minden baja ellenére borzongás futott végig rajta, minden eddiginél édesebb borzongás. A
kisgyereke él, jól van, mo¬zog. Igazi kisgyerek. Az övé, Jesse-é, az ő húsuk és vérük.A
háborúban fogant.Ugyanakkor szerelemben is.
- Szeretni foglak, kicsim - fogadta meg szilárdul. - Elég¬gé foglak szeretni ahhoz, hogy
mindenért kárpótoljalak.
Elmosolyodott. Hirtelen boldogság járta át, hogy Jacob tudja. Patricia boldog lesz, ha
Jacob is az. Mindketten tud¬nak neki segíteni, és c5 talán elkezdheti lelkes, boldogsággal teli
életét.A szorongás újra jelentkezett a gyomrában, a magzat megmozdult. Szerető
gondoskodással tette rá a kezét, és az öröm furcsa könnyeivel csendesen sírni kezdett.

Daniel Cameron a Shenandoah völgyében állomásozott visszavágva az állandóan zaklató

és kémkedő ellenségnek el¬sőrendű lovascsapatával. 1862 márciusát írjuk, a legfrissebb
parancs szerint kelet felé kell nyomulniuk - Lincoln egy bi¬zonyos McClellant nevezett ki
keleti hadainak élére, aki má¬ris hatalmas rohamot készített elő Richmond ellen, átvágva a
félszigeten -, a Tidewater területén.
Daniel folytonos izgalomban él, mióta a parancs megérke¬zett. Egyrészt biztos volt, hogy
Jesse McClellan seregében harcol. Másrészről ez a hadjárat ijesztően közel viszi a
had¬színteret az otthonához. Aggódott, átkozottul félt, hogy részt kell vennie benne. Ha az
északiak közel jutnának Ca¬meron Hallhoz, Ő ott lesz, és várni fogja őket.
Nem az otthona volt az egyetlen, ami izgatta. Christa egyedül volt otthon. És John Mackay
is közel volt.
Kiernan derekasan helytállt. Daniel semmit sem hallott sem Kiernan, sem pedig Jesse felől,
amit furcsának talált.Valaha szenvedélyes levelezőtársak voltak. De ezekben a na¬pokban
kevés volt az ideje, épp csak arra volt elég, hogy Christának írjon néhány sort. Christa
folyamatosan tájékoz¬tatta, mert Jesse írt neki.
Daniel az asztalánál ült a tábori sátorban, érezte, amint azUjjai erősen szorítják a tollat. A
háborút átkozottul furcsá¬nak találta. Egész életében a bátyját követte, a West Point¬hoz is,
meg Kansasbe. Nem végzett orvosi tanulmányokat, mint Jesse - soha nem is hallgatott Jesse
ösztönzésére. De mindamellett olyan közel álltak egymáshoz, amennyire test¬vérek csak
állhatnak.
De immár több mint egy éve nem látta, nem hallotta a hangját. Ha látná Jesse-t, talán le is
lőné.
Daniel tudta, hogy Jesse nem harcol, hanem kórházban teljesít szolgálatot. Azt is tudta,
hogy Jesse minden tőle tel¬hetőt megtesz, hogy életeket mentsen meg, de évekig a
lo¬vasságnál szolgált. Kitelik tőle, hogy - akár a paranccsal szembeszegülve is - a pillanat
hevében lóra száll, és beveti
magát a csatába.
Daniel ettől félt leginkább. Nem a haláltól, nem a fogság¬tó1, nem is a veszteségektől,
hanem attól, hogy szembekerül a harcban a testvérével.
Felsóhajtott, összegyűrte a félig megírt parancsot, és újra¬kezdte. Hirtelen hangzavar
támadt a sátor előtt. Egy pillana¬tig arra gondolt, hogy az effajta sátras hadsereg felett eljárt
az idő. Amint elképedve a bejáratra bámult, hallotta, ahogy a nevén szólítják.
- Cameron kapitány! Cameron kapitány!
- Mi az ördög folyik itt? - kiáltotta, és felugrott a szék¬ből.
Szárnysegédje, Beal tizedes rontott be az ajtónyíláson egy felháborodott, fiatal, szőke,
göndör fürtös, fekete szemű legénnyel maga előtt. Beal tizedes keze már szinte a fiú
tar¬kójánál volt, de az kisiklott a kezei közül, egy hatalmas lé¬péssel Daniel asztalánál
termett, és gyorsan tisztelgett neki.
- Cameron kapitány - kezdte a fiú.
 - Cameron kapitány - szakította félbe Beal -, ez a vad kölyök nem hallgatott rám, mikor
megmondtam neki, hogy ön el van foglalva a visszavonulás előkészítésével. Elrohant
mellettem, és mikor utolértem volna, hátralökött ez a vad csirkefogó, és...
- Minden rendben van, Beal tizedes - mondta Daniel Megigazította a székét az asztal
mögött, és összeráncolta a szemöldökét, ahogy felismerte Jacob Millert. - Jacob régi barátom.
- Mondtam neki, hogy amilyen gyorsan csak lehet, ki kell vonulnunk innen...
- Észak eddig még semmit nem csinált olyan gyorsan, hogy kapkodnunk kellene, tizedes.
Úgy gondolom, Így szentelhetek néhány percet egy régi barátomnak. - Moso¬lyogva nézett
Jacobra. - Most elmehet, tizedes.
- Lehet, hogy kém - folytatta makacsul Beal.
- Nem, az bizonyosan nem. Ez a fiú oly biztosan hűsé¬ges, mint amennyire amazok
jövetele az. Igazam van, Ja¬cob? - Meglepetésére Jacob elvörösödött, de így felelt:
- Igenis, kapitány úr.
- Manapság senkiben nem bízhat az ember - motyogta Beal -, senkiben és sehogy sem. -
Daniel Jacobra vigyor¬gott. Beal körülnézett, de végül magukra hagyta őket.
- Ugye nem lettél jenki, fiam? - kérdezte Daniel rámutat¬va a szemközti tábori székre.
Jacob leült.
- Nem, nem lettem az.
- Nem akarsz csatlakozni hozzánk?
- Egyelőre nem.
- Micsoda megkönnyebbülés - mondta Daniel. - Kiernan tudja, hogy idejöttél? - váltott
keményre a hangja. Szárnyra kapott az a hír, hogy Kiernan információkat adott ki a völgyben
állomásozó csapatoknak. De csak nem küldött ide egy ilyen korú gyereket kémkedni?
A háború rákényszeríti az embert, hogy mindenféle dol¬gokat tegyen.
- Hoztál nekem valami üzenetet?
- Nem, dehogy - tiltakozott Jacob. Kezében fogta a ka¬lapját, ujjai közt sündörgetve
bámult le rá. - Szóval - elhall¬gatott, és felnézett Danielre.
- Biztos elnáspángolna, ha megtudná, hogy itt voltam.
- Ó! - Daniel zavarodottan előredőlt. - Akkor...
- Legmesszebbmenőkig számíthatok a titoktartására?
- Számíthatsz - válaszolta józanul Daniel.
- Arra kérem, uram, menjen át a bátyjához. Tudom, hogy ó a másik oldalon harcol. Azt
akarom, hogy tudassa vele...
- Mit?
- Azt, hogy apa lesz.
Danielnek egy pillanatra elállt a lélegzete. Nehezen szó¬lalt meg. - Ó- mondta halkan, és
hátradőlt a székében. Nem volt ez olyan váratlan dolog. Aki ismerte Jesse-t és Kiernant, az
érezhetett egyfajta feszültséget a levegőben, mikor egymáshoz közel voltak. Ha valaki, akkor
Daniel tudta, mit jelent Jesse Kiernannek. És ha valaki, akkor Da¬niel jól ismerte Jesse szívét.
Így ha ők ketten még ebben a szörnyű háborúban is így éreztek egymás iránt, akkor ez tényleg
nem olyan váratlan dolog.Ujra előredőlt.
- Kiernan jól van? - kérdezte Jacobtól.
- Igen, kitűnően. De ugye megérti, ő sosem beszélne neki erről.
- Nagyon büszke.
- Igen, az. Ő pedig egy... - Jenki.
- Igen - Jacob aggódva ismét Danielre nézett. - Át tud juttatni egy üzenetet?
Daniel bólintott.
- Igen.
- Számíthatok a...
- Diszkréciómra?
 - Igen.
- Írok a nővéremnek egy levelet - mondta Daniel -, ó át fog menni. Más nem tud majd róla,
hacsak nem történik olyasmi, ami miatt nyilvánosságra kell hoznom. Bízol ben¬nem?
- Igen, uram.
- Rendben van. Legjobb lesz, ha most hazamégy. Vagy azt akarod, hogy Kiernan aggódni
kezdjen érted?
Jacob Miller tisztelgett, fejébe nyomta lelógó karimájú kalapját, és kifelé indult. Majd
megállt és visszanézett.
- Talán az én nevemet ne említse. Illetve, ahogy akarja. Anélkül nem lenne túl tisztességes,
ugye? Menjen, és mond¬ja, hogy én üzenem, ha akarja. Feltétlenül mondja meg azt is, hogy
Patricia és én nem vagyunk az ellenségei. A bátyja átkozottul jó ember, uram, csak az a kár,
hogy jenki.
- Így gondolom magam is - erősítette meg Daniel. Jacob elmosolyodott ezen, majd elment.
Daniel visszaült, és az uj¬jaival dobolni kezdett az asztalon.
Eszébe jutott, hogy nagybácsi lesz, és elmosolyodott.
- De miért, ti komisz kölykök? - szeretetteljesen gondolt bátyjára és Kiernanre.
Aztán a mosolya elhalványodott. Háború volt. Egyáltalán nem volt biztos abban, hogy
bárki helyesen tudna cselekedni más valaki helyett.
Mégis megpróbálná. Pokolian biztos volt ebben.

21. fejezet

Késő délután volt már, mikor Thomas Donahue lovával a Montmarte házhoz ügetett.
Gyors volt Thomasnak ez a tem¬pó, mondta is elégszer Kiernannek, mennyire nem szereti,
mikor öreg csontjai így rázkódnak. Hogy ilyen gyorsan látta közeledni Thomast, rettegés járta
át Kiernan testét.
Kirohant a tornácra. A jenkik is útban voltak a ház felé, éppen fel akarták gyújtani. Valami
rémületes dolog történ¬hetett.
- Kiernan! - zihálta Thomas, mialatt leszállt a nyeregből. Kiernan odarohant, hogy segítsen.
- Haza kell menned.
- Haza? Mi történt?
- Kiernan, az apádról van szó.
- Ó, istenem! Nem lehet! - Rosszul érezte magát. Sötétbe borult előtte a világ. - Ugye
nem... Ugye nem...
- Nagyon beteg. Christa Cameronnak sikerült egy levelet átjuttatnia. Úgy gondolja, haza
kell jönnöd. De ő is aggódik a hosszú és veszélyes út miatt. Azt akarta, hogy tudd, apád
mellett marad, vigyázni fog rá, és a világon mindent meg fog tenni érte, amit csak tud.
- De ő nem pótolhat engem! - mondta halkan Kiernan. - Ha apám nagyon rosszul van...
Nem - gondolta hirtelen. A háború szörnyű dolog, annyi mindent elvett már tőle és
másoktól. Nem fogja hagyni, hogy az apját is távol tartsa tőle.
Kiegyenesedve állt, mindenre elszántan.
- Hazamegyek, Thomas.
- Hatalmas hadak vannak végig az út mentén - figyelmez¬tette Thomas. - Katonák
szürkében és katonák kékben, min¬dannyian egyformán veszélyesek.
- Nem lesz semmi bajom. Ki bántana egy asszonyt, egy ilyen törékeny asszonyt?
Thomas habozott. Nem akarta azt mondani, hogy nagyon szépnek találja, és hogy a háború
furcsa dolgokat tartogat meg a jó emberek számára is.
- Veled megyek - döntötte el Thomas.
 - Nem jössz sehova. Gyűlölöd az utazást, és én emellett még gyorsan is megyek.
Magammal viszem Janey-t és Tyne-t. - T. J.-t nem vihette. Jeremiah-val és Daviddal együtt
Montmarte-on kellene hagynia. De az ikrek vele is jöhetnének. Nem tudná itthagyni őket.
Megfogadta, hogy nem is teszi.
- Ugye, nem tudlak lebeszélni erről? - kérdezte Thomas.
- Nem - lábujjhegyre állt, és megcsókolta a férfit.
Ezután hazaparancsolta, majd felsietett a lépcsőn, szólt Janey-nek, hogy segítsen
összepakolni. Patricia is berohant a szobába, ám Kiernan sietve csomagolni küldte. Forgószél
módjára pakolta össze a dolgait. Janey segített neki, majd kirohant a konyhába Tyne-ért és
Jeremiah-ért, és megnézte, hogy készen áll-e a kocsi.
Mikor végzett az öltözködéssel, Kiernan lesietett a rende¬lőbe, és végigfutotta a
gyógyszereket, amiket Jesse ittha¬gyott. Az apja beteg volt, de mi lehet a baja? Bámulta az
üvegek gondosan ragasztott címkéit, és úgy döntött, elviszi mindet.
Az ujjai remegtek, de eldöntötte, hogy azonnal megy, amint a gyerekek készen
lesznek.Hazafelé ment.
Megérintette a hasát, a testét furcsa izgalom járta át. A ki¬csi talán épp otthon, Tidewater
Virginiá-ban születik meg.Hirtelen boldogság érzése öntötte el.
Nehezen kapott levegőt, kihúzta az asztal alól a forgószé¬ket és leült. A bébi életerősen
mozgolódni kezdett, mintha csak osztozott volna az érzelemkitörésben.
Hazafelé tart.A rendelő ajtaja hirtelen kivágódott, és megjelent Jacob. Kiernan felnézett rá,
és tudatosult benne, hogy egész nap nem látta.
- Hol voltál? - kérdezte.
- Utazunk? - kérdezett vissza Jacob hitetlenkedve. A nő bólintott.
- El kell mennünk. Apám beteg, Jacob, haza kell men¬nem. Szeretném, ha velem jönnél. -
De én.
- De te?
- Semmi. Természetesen veled megyek. Sosem hagylak egyedül - mondta Jacob, és
megfordult. - Csak remélhetem, hogy megtalál minket - motyogta.
- Tessék? - fordult oda Kiernan, és megpróbált felállni. Kezdett nagyon nehezen menni. -
Jacob?
De Jacob elment, és egy órával később, mikor készen áll¬tak az indulásra, Kiernan már
nem emlékezett, hogy a be¬szélgetésük félbeszakadt. Csak az járt a fejében, hogy az apja
nagyon beteg.
Hazafelé tartott.

Hajnalodott. Jesse tudta, hogy ez a nap még több harcot hoz majd, mint az előző.
George B. McClellan seregeivel a félszigeten tartózko¬dott, és Richmond felé nyomult
előre.
Eddig az egész hadjárat egy nagy zűrzavar volt csak.
McClellan a félsziget végéhez vezette a csapatait. Április első felében a szövetségesek
frontvonala Yorktól egészen a Warwick folyóig húzódott, végig a félszigeten.
Az északiak egy hónapig ostromoltak, lassú és óvatos ost¬rom volt, időt adva Joseph
Johnston generálisnak és Magru¬der generálisnak, hogy egyesítsék a déli seregeket. Május
4¬én McClellan óriási rohamot indított, de ekkorra már Johns¬ton seregei is felsorakoztak a
másik oldalon. Május 5-én az északiak előőrse elérte a déliek hátsó vonalait, ami a
wi11i¬amsburgi akciót eredményezte. Mindenfelé kiújultak a har¬cok. Az északiak
elfoglalták Norfolkot, és elsüllyesztették a Virginia nevű páncéloshajót. Megnyílt az út a
James folyón az északiak számára, de május 15-én Drewry's Bluff-ná1>
hét kilométerre Richmondtól, a déliek meg tudták bénítani a folyami közlekedést.
 Az esőzés megárasztotta a Chickahominy-folyót. Két északi hadtest állomásozott Seven
Pines és Fair Oaks Stati¬on falvakhoz közel. A másik oldalon Johnston generális ko¬moly
sebesülést szenvedett.
Robert E. Lee generálist nevezték ki a helyére.
McClellan óvatos maradt.
Jesse megbízható forrásból -- egy felderítő járőrtől - tud¬ta, hogy tovább kellene állniuk. A
hadjárat elején csupán ti¬zenhét-ezer déli harcolt a yorktowni tűzvonalban. Mostanra már
lényegesen többen voltak.
Ez megnehezítette Jesse dolgát. A sebesültek csak jöttek, 6 pedig megpróbálta őket úgy-
ahogy összetákolni. Látta Őket meghalni azután, hogy minden tőle telhetőt megtett, hogy
megmentse az életüket. Ráébredt, hogy a sebesültek minden eltelt nappal egyre többen
lesznek. Előléptetése ez¬redessé semmin sem változtatott. Épp úgy felelős volt a töb¬bi
doktor betegeiért,mint a sajátjaiért.
Korán reggel volt. Jesse a felderítő járőr kezét kötözte be. A járőr sötét hajú, kifejező
szemű, lekonyuló bajszú ember volt. Jól ismerte Jesse-t. Flicker őrmesternek hívták.
- Ma reggel nagy mozgás várható, ezredes - szólalt meg Flicher.
- Igazán? Azt hittem, távol vagyunk az erősebb déli ha¬daktól.
- Nem, hogy vinné el az ördög. A lovasságuk itt állomá¬sozik, nem messze. Legjobb
kémeink azt jelentették, hogy tiszta a levegő, de néhányunk egész éjjel kint szimatolt szür¬ke
egyenruhába öltözve, és egy egész csapat délit láttunk.
Jesse felvonta a szemöldökét. Köztudott volt, hogy az északi „kémszervezet" vagy eltúlzott
fogalom, vagy teljesen eredménytelenül működik.
De azért egy lovasság!?
Megdobbant a szíve. Talán az öccse is ott van.
Alighogy a gondolat megfogant benne, egy ember lépett a sátrába.
- Ezredes úrl
- Mi az? - kérdezte Jesse.
- Egy déli akarja látni!
- Micsoda? - lepődött meg Jesse. A katona habozva folytatta. - Uram...
- Az Isten szerelmére, nyögje már ki, mit akar!
A katona elhúzta a száját.
- Elpasszoltunk néhány csomag Virginia dohányt egy-két font jófajta kávéért, uram.
Jesse elvigyorodott. A katonák sosem vallották be neki, de a kereskedelem állandóan folyt.
A Kékek és a Szürkék gyakran beszélgettek napközben, aztán szürkületkor egy¬másra
tüzeltek, és megölték egymást.
- Rendben van, folytassa! Miféle déli akar látni? - Azt állítja, hogy az öccse.
- A lovasságuk itt van a környéken. Ki más is lehetne, mint az öcsém. Hol vannak a
déliek?
- A folyó másik oldalán. Egy fatörzsből faragott hajón küldték az üzenetet. Lehet, hogy
hamarosan lőni fogunk, de mivel még nincs teljesen világos, az őrnagy úr biztosított, hogy
nem lesz lövöldözés, amíg mindkettőjük nincs a saját oldalán. Az a déli azt mondja, ön majd
meglátja őt a folyó¬nál.
- Az ördögbe, igen. Látni fogom! - kiáltotta Jesse.
Kabátot vett, a reggeli levegő hideg volt, kilépett a sátrá¬ból és követte a katonát. A
csapataik már beásták magukat a lövészárkokba, készen a hadviselésre. Jesse sietve követte az
ösvényt a folyó felé.
- Utat! - szólt az ót vezető katona. - Az ezredes urat egy rokona akarja látni!
Az emberek átengedték őket. Elment Grayson ezredes mellett, akire a
frontvonalban lévő gyalogság vezetése volt bízva. Tisztelgett neki, amaz viszonozta.
 - Ne menjen messzire! Parancsom van, hogy elkezdjem a gránátozást, mihelyt teljesen
kivilágosodik.
- Köszönöm - mondta neki Jesse.
Kiugorva a lövészárokból tovasietett a folyó mentén. A folyóból felszálló pára ködében
lassan meglátta az öccse
alakját. Szürke kabátot és szürke, tollakkal díszített kalapot viselt, mindez egybeolvadni
látszott a reggeli párában.
- Daniel? - szólította meg Jesse. Felgyorsította a lépteit. Futott.
- Jess!
Pár pillanat múlva az öccse előtt állt halotti mozdulatlan¬ságban. Nagyon hasonlítottak
egymásra. Ő volt az idősebb, de Daniel akár a tükörképe is lehetett volna a ködben - azt
leszámítva, hogy egyikük kékben volt, másikuk szürkében.
Daniel talán épp ugyanerre gondolt. Hosszú percekig ün¬nepélyesen nézték egymást. Egy
nagyon hosszú év telt el, és mindketten megváltoztak ez idő alatt.
És mégsem egyáltalán. Jesse előrelépett, átölelték egy¬mást, és érezte, hogy mindketten
beleremegnek.
- Daniel - mondta, és hátrább lépett. - Csodálatos érzés látni téged, hogy élsz és jól vagy.
Daniel elmosolyodott.
- Nekem is, Jess.
- Sok idő telt el az utolsó találkozásunk óta.
- Testvéreknek túl sok is, less.
- Hamarosan otthon leszünk.
. Daniel bólintott.
- Christa jó1 van. Aggódom az északi hadak miatt a fél¬szigeten. Nem vagyok túl népszerű
néhány hadtestben. A fi¬aimmal jó néhány portyázó hadtest haragját kiváltottuk. Ag¬gódom
Cameron Hall miatt.
- Cameron Hall miatt? - kiáltott Jesse. - Miért akarnák az északiak felégetni, törvényesen
az enyém, és nem a tiéd.
-Jess, Cameron Hall Virginiában van, érvényes rá az al¬kotmány, ami rám is vonatkozik.
Azt hiszem, ők így látják a dolgot, bár nem tudom. Megmondtam Christának, hogy menjen el
John Mackayhez és maradjon nála, amíg vége nincs ennek az egésznek. Mackayt levette a
lábáról a beteg¬ség, Christa talán segítségére lehet. Nem tudom, eljutott-e apja betegségének
híre Kiernanhoz.
- Mackay beteg?
- Sajnos, igen.
- Mi a baja?
A tüdejével van valami. Jesse...
- Bárcsak el tudnék menni meglátogatni! De annyira be¬kerítettetek ide minket...
- Hagyd abba, Jess! Meg kell hallgass. - Van még valami? - Ig en. Kiernan...
- Istenem! - Jesse hirtelen megragadta az öccse karját.
- Mi történt? Mi baja? És hol van most?
- Jesse...
- Daniel, ha történt valami...
- Jesse, épp azt próbálom elmondani - robbant ki Daniel¬ból. - Nem beteg. Gyereket vár
tőled.
Megszédült, mintha egy téglával vágták volna fejbe. Bár¬mit e1 tudott volna képzelni ezen
a reggelen, de hogy apa lesz, az nem jutott volna eszébe.
- De hogyan...
- Jesse, te tudod a legjobban, hogy hogyan - mosolygott Daniel enyhe rendreutasítással a
hangjában.
 - Honnan tudod? - kérdezte Jesse.
- Jacob Miller jött a hírrel, épp mielőtt elindultunk. Úgy gondolta, tudnod kell róla. Azt
üzeni, hogy a nővérével együtt kiváló embernek tartanak ahhoz képest, hogy jenki vagy.
Azt mondtam neki, hogy én is Így gondolom. Jesse, hozzá kell menned.
- Daniel! Próbálok hazamenni!
- Hé! - hallatszott a kiáltás Jesse mögül. - Mondja meg a délinek, hogy húzza be a fejét, ön
pedig jöjjön vissza, Ca¬meron ezredes! A tűzijáték perceken belül elkezdődik.
- Menj, Daniel! - mondta Jesse, és még egyszer utoljára szorosan átölelte az öccsét.
- Hé, uram! Rögtön megindul a lövöldözés.
- Húzd be a fejed! - parancsolt Danielre Jesse.
- Jó. Remélem, hamarosan hallok az esküvődről – vágott vissza Daniel.
- Kiernan még mindig Montmarte-on van?
- Nem tudom, talán éppen hazafelé tart. Jesse, most menj és húzd be a fejed! - mondta
Daniel. Jesse bólintott. Mind¬ketten sarkon fordultak, és visszasiettek a saját erőikhez.
Épp akkor dördültek el az első lövések, mikor Jesse visszaért a lövészárokhoz. Órákig
tartott a lövöldözés.
Jesse gépiesen dolgozta végig a napot. Voltak időszakok, mikor a feje teljesen üresnek és
zsibbadtnak tűnt. Mindenfe¬lé lövedékek csapódtak, és állandó zajjá vált a süvítés. Egy
ponton úgy tűnt, a déliek lerohanják a kórházat, de végül az északiaknak sikerült méterről
méterre visszaszorítani őket.
Özönlöttek a sebesültek.
Öt orvos dolgozott lázasan Jesse felügyelete alatt. Puszta ujjával kereste a golyókat, és
állkapcsába harapott, akár¬hányszor azt látta, hogy egy ember életét csak a szétzúzott
végtagjának az eltávolításával mentheti meg.
Kloroform és éter legalább volt. Hallotta, hogy az ellen¬ség orvosai már kifogytak belőle.
Nehéz volt arra gondolni, hogy ezek a sebesültek szerencsésnek mondhatják magukat, de
Jesse erre gondolt. Elegendő segítség volt, hogy a műté¬tek sikeresek legyenek, volt, aki az
altatót beadja, és figyelje a beteg lélegzését az operáció alatt, volt, aki fogja a végta¬got, és ott
volt a sebész, aki gondosan elmetszette a húst, az izmot, végül a csontot.
A nap végére belefáradt, elege volt az egész háborúból. Végre influenzát és
gyomorbántalmakat akart kezelni. És vi¬lágra akart segíteni egy gyermeket.
A sajátját akarta világra segíteni. Kiernan! Ráébredt, hogy más dolgok is vannak a világon.
Voltak napok, mint például ez is, mikor úgy érezte, a nő tökéletes segítségként áll mellette.
Sosem fáradt bele, sosem hibáztatta.Megígérte, hogy sosem fog hozzámenni.
Hozzám fogsz jönni! - gondolta a férfi dühösen.
Szólt a betegszállítónak, az utolsó beteget is hordágyra tették, majd kivitette a műtőből egy
közeli kocsihoz. Ezután feszülten figyelt.
A tüzelés véget ért, a csata befejeződött.Kilépett a sátorból. Félhomály fogadta,
alkonyodott a fo¬lyó ezen oldalán éppúgy, mint a másikon.
Egy katona rohant el mellette. Jesse elkapta a karját.
- Mi történt? - kérdezte.
- Visszavertek minket a legtöbb helyen, ezredes. Felszedjük a tábort, és egyenesen keletre
megyünk, ott állítjuk fel újra. Még mindig sok a sebesült a túlparton. De legyen óva¬tos,
uram. Még mindig vannak déliek a környéken.
- Vezényelje ki az embereimet. O'Malley tizedest kivéve. Mondja meg nekik, hogy
pakoljanak be a kocsikba, de a sát¬rakat még hagyják állva. A műszeres táskám is legyen
kéz¬nél. Ha találok valakit, O'Malley majd segít.
- Igenis, ezredes úr. Ne feledje, még mindig van néhány déli a környéken.
- Köszönöm, de ne feledje, hogy évekig a lovasságnál szolgáltam.
- Értem, uram - mosolygott a katona. - Ez minden, uram?
 Jesse bólintott, és elsietett a folyó felé. Átment a vízen, ami annyira hideg volt, hogy még a
fekete, magas szárú csizmáján át is érezte.
Aztán megállt. Szeme előtt feltárult az ellentmondásos táj. A folyó maga kékesen
nyugodott a medrében, a hideg víz csak a köveken és a lehullott ágakon fodrozódott.
De a folyó partján az elesettek hullái hevertek szerteszét. Jesse a közelgő alkony vérvörös
egéről az előtte elterülő mészárlásra pillantott.
Emberről emberre járt. A kék ruhás testek összefonódtak a szürkébe öltözöttekkel.
Mindenkihez odahajolt, megnézni a pulzusát.
- Jesse!
Felriadt nevének hallatára. Felegyenesedett, és körül né¬zett a harcmezőn. Iszonytató
látvány volt.
Egy tiszt szólította, egy szürke egyenruhás lovassági tiszt. Daniel volt.
Jesse odarohant hozzá, és térdre borult testvére előtt. Da¬niel a gyomrához szorította a
kezét. Ujjai vértől ragadtak.
- A francba, Daniel - káromkodott Jesse -, mondtam, hogy húzd be a fejed!
- Azt tettem - erősítette meg Daniel -, de gyomron lőt¬tek. - Mosolyogni próbált, de
összerándult az arca, elfehé¬redett, és eszméletét vesztette.
Jesse feltépte testvére kabátját és ingét. Gyakorlott ujjai¬va1 gyorsan megállapította, hogy
a golyó még mindig Daniel testében van. El kell távolítania, amilyen gyorsan csak le¬het.
Daniel azonban nagyon gyenge volt. Sok vért vesztett, és folyamatosan egyre többet veszít,
ahogy telik az idő.
- El kell hogy vigyelek a tábori kórházba.
- Hé, jenki, ha még egyszer hozzáérsz a kapitány úrhoz - figyelmeztette egy hang -, neked
lesz szükséged tábori kór¬házra.
Jesse megfordult, átkozta önmagát. Jobban kellett volna figyelnie. De az öccsét
megsebesítették, és ő nem hallotta a két déli közeledését, akik most rászegezték fegyvereiket.
- Segítségre van szüksége - mondta Jesse.
- Igen, de nem egy jenkitől. Érte jöttünk, ő a kapitá¬nyunk.
- Nem vihetik el. Ha nem kap azonnal segítséget, meg¬hal.
- A pokolba is, ha módja lenne rá, megölné, de mi nem fogjuk ezt a lehetőséget megadni
semmiféle jenki orvosnak. ' Vidd onnan a kezed és életben hagyunk. Van jó pár príma
börtönünk lent délen.
- Őrültek - átkozódott Jesse. Karjai közé emelte az öc¬csét, s a két déli szemébe nézett. - Ő
az öcsém. Átkozottul jó sebész vagyok, nem fogom hagyni saját húsomat és vére¬met
meghalni. Elviszem, lőjenek, ha akarnak.
A két ember egymásra nézett, majd Jesse-re bámult.
- Tom - szólalt meg egyikük bizalmatlanul. - Honnan tudhatnánk, hogy maga tényleg a
bátyja?
- Az ördögbe is, nézzenek rám! - kiáltotta Jesse elkesere¬detten, és megindult előre. -
Nincs időm erre.
Hallotta a kattanást, ahogy azok felhúzták a fegyvert. Alig habozott. Daniel kezdett
magához térni.
- Daniel, mondd meg a vak katonáidnak, hogy a testvé¬red vagyok.
Daniel elhúzta a száját.
- Fiúk, ő a bátyám! A pokolba, Jess, visszaviszel az északiakhoz?
- Igen - azt nem tette hozzá, hogy nincs más esélye, ha életben akar maradni.
- Kapitány úr - szólt a Tom nevű katona.
- Menjenek vissza, fiúk, Jesse majd remekül összetákol, és a saját lábamon fogok
visszatérni.
A két katona még mindig nem engedte Jesse-t elmenni. Tom makacsul elállta az utat.
 - Tegyük fel, hogy tényleg meg akarja menteni a kapi¬tányt, doki. De majd azok ott
elviszik egy jenki táborba, bí¬róság elé állítják, és mint kémet, lelövik. Lehet, hogy egy másik
hentes teszi rá a kezét...
- Azt hiszi, hagyom majd, hogy a testvéremet börtönbe vigyék? - robbant ki Jesse.
A katona egy pillanatig habozott.
- Hogy tudja megakadályozni? - kérdezte végül. Jesse érezte, amint öccse forró vére
végigfolyik a testén.
- A szavamat adom. Nem fogom hagyni, hogy elvigyék. Most vagy lőjön le, vagy engedjen
végre utamra. Sürgős se¬gítségre van szüksége, különben elvérzik.
A katona továbbengedte őket.
Jesse átvitte Danielt a folyón. A sebesült szeme félig nyit¬va volt.
- Túlélem, Jesse?
- Egészen biztos. Ne félj, nem hagylak meghalni.
- Ha majd úgy látod, hogy nincs sok időm, kérlek, pró¬bálj hazavinni. Jesse! Nagyon
szeretnék hazamenni.
- Én is, Daniel - válaszolta. - Én is.
Sosem érzett még ilyen erős sóvárgást Cameron Hall iránt. Otthon akart lenni Kiernannel.
At akarta ölelni, vá¬gyott egy új életre, ülni a kandalló előtt Kiernannel, hosszan elnézni a
folyó hömpölygését. Szinte maga előtt látta.
Daniel felnyögött, eloszlatva az álmokat. Torka úgy összeszűkült, hogy majd megfulladt
tőle.
Istenem, ha eztán csak egy életet menthetek meg, engedd, hogy ez legyen az - könyörgött
Jesse.
A nap utolsó sugarai is lenyugodtak, mire Daniellel a tá¬bori kórházba ért, és gyengéden
lefektette.

22. fejezet

Kiernan úgy érezte, sosem volt még hosszabb és kimerítőbb útja, mint az abizonyos
áprilisi.
Az eső elmosta az utak nagy részét. A háború késleltette a rendbehozatalukat.
Kiernannek gyakran le kellett szállnia a kocsiról, mikor Tyne és Jacob vállukkal tolva
segítettek a lovaknak kihúzni a szekeret a mély kátyúkból. Gyakran kidőlt fák keresztez¬ték
az utat, amiket el kellett vonszolniuk, vagy a meredek emelkedők miatt kellett olykor
megállni. Nem lévén semmi¬féle szállás a környéken, a kocsiban aludtak, szorosan
egy¬máshoz bújva, hogy ne fázzanak.
Állandóan katonák állították meg őket.
Közvetlen azelőtt, hogy elindultak a Montmarte-ról, Tho¬mas tért vissza egy jenki
ezredestől kieszközölt szabad átke¬lésre jogosító papírral. Biztosította Kiernant, hogy ezzel
át¬juthatnak a jenki vonalakon.
A nő megköszönte Thomasnak a szívességet. Sosem for¬dult elő azelőtt, hogy ilyesfajta
írásra lett volna szüksége. De ezen az úton többször is hasznára vált.
észak-Virginia nagyon különös hely volt ezekben a na¬pokban, erre gyorsan rájött. Jenkik
itt, déliek amott, köztük földig rombolt városok.
Lehetetlen volt a legrövidebb úton menni. Egy hétig úton voltak, míg elérték Richmondot,
és megtudták, hogy a város peremvidékén számos véres csata folyik. A jenkik nagy számban
jöttek a félsziget felől. A déli városok határánál azonban a kiváló szürke egyenruhás katonák
rendre vissza¬verték a betolakodókat.
- Előre Richmond felé - kiabálták a jenkik.
De a déli katonák az előkelő és nevezetes Robert E. Leevezetésével visszaszorították Őket.
Jeb Stuart lovassága vol¬taképp csak az ellenség körül keringett.
Feszült volt a város. Kiernan sosem hitte volna, hogy Richmond valaha is lehet ilyen, mint
akkor volt - túlzsúfolt¬ság mindenhol. Az utak tele voltak katonákkal és politiku¬sokkal. Az
árak a vásárlóerő ilyen megnövekedésétől ug¬rásszerűen felszöktek. Janey bement egy boltba
ennivalóért, és értetlenkedve jött ki, hiszen a pénz még egy krumplira sem volt elég.
Kiernan kimerült, kimerítették a Richmondban tapasztalt dolgok, a kocsi mellett állva
Janey-t nyugtatgatta.
- Annyiba kerül, amennyibe. Ma éjjel itt maradunk, és megpróbálunk holnap estére
hazaérni.
- Mrs. Kiernan - mondta neki Tyne -, figyelmen kívül hagyja, hogy a katonák körös-körül
harcolnak, védelmi gyű¬rű van a város körül, nem fognak átengedni.
- Dehogyisnem, átengednek - mondta Kiernan makacsul. - Haza akarok menni - jelentette
ki -, és sem a jenkik, sem a déliek nem fognak ebben megakadályozni.
Jacobot és Patriciát elvitte egy étterembe, nem messze a parlament gyönyörű épületétől,
míg Tyne és Janey szállás után néztek.
Jó1 ismerte az éttermet. Apjával gyakran jártak ide. Most tömeg volt előtte, rengeteg
ember várt arra, hogy bejusson. Sikerült olyan közel mennie, hogy benézzen.Legalább ez nem
változott. Az asztalterítők hófehérek, az ezüst és a kristály még mindig elegáns, és még
mindig szól a hegedűszó. Az étterembe lépve Kiernan ráeszmélt, hogy nincsenek megfelelően
öltözve az elegáns étteremhez, ami ebben a tekintetben sem változott semmit. Terjedelmes
kö¬penye tökéletesen elrejtette ruhája állapotát, és a gyerekek¬nek is sikerült a hosszú úton
töltött napok ellenére is tűrhe¬tően kinézniük.
Megrémítette az asztalra várók hosszú sora. Látványuk majdnem könnyekre fakasztotta.
Nagyon kimerült volt.
Ag¬gasztotta, hogy vámot szednek tőlük, hogy kocsiban kell aludniuk. Kényelmetlen
élete volt ezekben a napokban, túl sok teher volt a vállán. Azonban elszánt volt, és
legtöbbször nyugalmat tudott erőltetni magára.Bár ez a hosszú sorbaállás egy tál tisztességes
ételért majdnem kihozta a sodrából.
- Nocsak, Mrs. Miller!
Egy férfi közeledett feléjük a teremből. Magas, szikár ember volt, kifogástalan,
galambszürke felöltőben és fehér fodrozott ingben. Kiernan megesküdött volna, hogy sosem
látta azelőtt, de úgy tűnt, a férfi ismeri ót.
A nő aggódva Jacobra pillantott.
- Ki ez?
- Nem tudom biztosan - suttogta Jacob. - Talán egy régi üzleti partner.
- Uzlet! - kiáltott fel hirtelen Patricia, aki éppoly kime¬rült volt, tágra nyitotta barna
szemeit. Kiernan elmosolyo¬dott.
- Miller Fegyvergyár - mormogta -, ők fognak hazavin¬ni.
- Mrs. Miller!
A férfi melléjük ért. Kiernant végre egy szikrányi életsze¬rű érzés járta át. Csókra
nyújtotta a kezét.
- Utoljára Charles Townban láttam - mondta a férfi -, annak az ellenszenves John
Brownnak a tárgyalásán. Akkor még Miss Mackay volt. Hallottam, mi történt a férjével,
szörnyen sajnálom. Itt Richmondban minden nagyon csen¬des. Andrew Miller, Thomas
Donahue és az ön apja a leg¬jobb terepet választotta a hadműveletekhez. Sheneandoah¬
völgyben.
 - Igen, nagyon előrelátók voltak, Mr...?
- Norman. Niles Norman, szolgálatára. Ha van valami, amit megtehetek önért...
- Nos, uram, tulajdonképpen van valami. Teljesen kiszá¬radt a torkom, és a szegény
gyerekek már órák óta állnak itt. Tudja, épp az apámhoz tartok. Attól félek, nagyon be¬teg.
Kimerítő utunk volt egy kocsiban, részben azért, mert az utak olyan veszélyesek. Mostanra
teljesen kiéheztünk, el¬fáradtunk, és...
Hagyta, hogy remegjen a keze, és hogy könnyek nedve¬sítsék be az arcát.
Jacob cinkosan nézett rá.
Niles Norman persze azonnal kész volt segíteni. Egy per¬cet sem kellett várniuk. Niles
ismerte a megfelelő embert, és nemsokára egy asztalnál ültek. Néhány perc múlva
csodála¬tos báránysült feküdt előttük az asztalon mentolos zselével, édes krumplival, és vajas
lében áztatott zöldbabbal.
Kiernan sosem gondolta volna, hogy valaha ilyen j61 fog esni neki egy étel.
Niles Norman velük maradt, a háborúról beszélt. - A jen¬kik már a nyakunkon vannak
Richmondnál, de nincs mitől félni. Lee ezredes kívül tartja őket a városon.
Kiernan csendesen mosolygott.
- Ugye minden gond nélkül át tudunk jutni? - Niles Nor¬man összeráncolta a szemöldökét.
- Nos, Mrs. Miller, ez most nem a legkedvezőbb alka¬lom.
- Annak kell lennie, Mr. Norman. Át kell jutnunk.
Szeméhez emelte a zsebkendőjét. Norman pillanatokon belül biztosította, hogy szerez
menetlevelet, végtére is Kier¬nan a Miller Fegyvergyár társtulajdonosa volt, és vajon a déli
katonák meg tudnának lenni azok nélkül a fegyverek nélkül?
Jacob még mindig kérdően nézett rá. A nő figyelmeztető¬leg megrúgta a lábát az asztal
alatt. Niles Normant látható¬lag nyugtalanította a nő helyzete.
Kiernan egy szédítő mosolyt küldött felé.
Bár igen kevés üres szoba volt a városban, Niles Norman mégis talált nekik kettőt, elég
hellyel Tyne és Janey számára is. Miután Niles j6 éjszakát kívánt Kiernannek, többször is
megköszörülte a torkát, és azt mondta, hogy nagyon szeret¬né, ha még találkoznának. Az idő
semmiképp sem volt meg¬felelő, de...
- Uram - szólt Jacob haragosan -, ön nem tudja, mennyi¬re nem megfelelő az idő erre.
- Jacob! - tiltakozott Kiernan hevesen.

Most Jacobon volt a sor, szélesen, ártatlanul elmosolyo¬dott.

- Bocsásson meg, Mr. Norman. De higgye el, Kiernan e pillanatban nincs felkészülve
ilyesmire.
- Csak azt nem tudom, hogy honnan veszed a bátorságot, hogy ilyet csinálj? - szólt
dühösen Jacobnak, miután Niles Norman otthagyta őket.
Jacob csípőre tette a kezét és rábámult.
- Flörtöltél!
- Ezt kellett tennem - válaszolt meglepődve. - Máskülön¬ben hogy boldogulnánk?
- Hét hónapig megvoltunk bárki emberfia nélkül...
- Jacob! - zihálta Kiernan. Olyan dühös lett hirtelen, hogy alig bírt uralkodni magán.
Majdnem megütötte. A könnyeivel küszködött, ökölbe szorította a kezét, és hátralé¬pett,
megvonva még a lehetőségét is annak, hogy megüsse Jacobot.
. - Még ha te Jesse-t véded is! - kiabálta. - A francba! - Szörnyen kimerült volt és a baba is
nagyon nehézzé kezdett válni. Bár a növekvő csöppséget nagyon szerette, a terhes¬ség erősen
igénybe vette a szervezetét. Csak neheztelve tu¬dott Jesse-re gondolni. - Véded, pedig csak
egy jenki. Olyan, mint azok, akik elvették tőled a házadat.
 - Ő a gyereked apja - emlékeztette Jacob -, és tudom, hogy nagyon is számítana neki, hogy
te flörtöltél. Tudom, mert ismerem - mondta habozva Jacob, de a végkövetkezte¬tésben már
biztos volt.
- Ismerem őt, és így - szóval - nincs jogod az ehhez ha¬sonló flörtökhöz!
Jesse miatt nem flörtölhet? Ó, ha nem Jesse-ért tenné, ha nem szeretné Jesse-t, most nem
került volna ilyen kellemet¬len helyzetbe.
Akarta a gyereket.
- Nincs jogod hozzá, nincs jogod, ifjabb Mr. Miller, hogy megmondd nekem, mit tehetek
és mit nem! - kiáltott Jacobra. Jacobbal nem volt képes vitatkozni, most annyira feszült és
kimerült volt, hogy meg sem próbálta. Nagyon közel állt a síráshoz. Most nem hagyhatja el
magát, hisz szinte már otthon van.
- Kérlek, hagyjátok abba - könyörgött Patricia.
Kiernan megfordult és Patriciára nézett, a lány szavai fel¬riasztották a gondolataiból.
- Jacob csak... - habozott Patricia, sokkal bátortalanab¬bul beszélt, mint a bátyja. - Jacob
csak védelmébe vette Ca¬meron kapitányt. És te, Kiernan, te is szereted a kapitányt, ugye?
Kiernan nagyot nyelt és bólintott.
- Sokáig szerettem - ismerte be alig hallhatóqan -, még a háború előtt. Ha a háború nem
szól közbe, talán hozzá is mentem volna. De Anthony miatt nem tehettem, ezt meg kell
értenetek.
- Megértjük - szakította félbe méltóságteljesen Jacob, és egy mosolyt küldött Kiernan felé.
- Nagyon j6 özvegy vol¬tál, és nagyon jó feleség lennél.
Arcon csókolta Kiernant, és a szobába ment. Kiernan utá¬nanézett, Patricia átkarolta őt.
Nagyon lassan egy könny¬csepp gurult végig a nő arcán.
- Kiernan! Mi a baj? - kérdezte kétségbeesve Patricia.
- Szeretlek mindkettőtöket - mondta, és gyorsan letörölte a könnyeit, majd közös
szobájukba vezette Patriciát.
Kora reggel indultak útnak.
Tyne megpaskolta a lovak lágyékát, és a kocsi megindult le¬felé az úton. Alig hagyták
maguk mögött a városszéli vörös téglás sorházakat, mikor egy őrszem megállította őket.
Kier¬nan előhúzta a menetlevelet, amit Niles Norman szerzett számukra, de a katona a fejét
rázta.
- Mrs. Miller, tisztelettel közölnöm kell önnel, hogy amerre mennek, ott harcok folynak.
- De csak Williamsburgon túl van a csatatér, vagy nem?
- De igen, asszonyom.
- Akkor hát engedjen tovább - mondta lágyan.
Vonakodva bár, de a katona átengedte őket. J6 negyed mérföld múlva Kiernan
megállíttatta Tyne-nal a szekeret, és hátrafordult, hogy beszéljen az ikrekkel.
- Nem vihetlek benneteket tovább, túl veszélyes. Vissza kell mennetek Richmondba.
Innentől magam megyek.
- Nincs most időnk erre - mondta Jacob makacsul. - És ha eközben az apád..; -
jelentőségteljesen megnyújtotta a szavakat.
- Apám talán már meg is halt, Jacob. Azzal nem segítünk rajta, ha titeket veszélybe
sodrunk. - Ha John meghalna, azt nem tudná elviselni, gondolta.
Pedig el kell hogy viselje. Nem számít, mi történt, élni kell, erősnek kell lennie Jacobért,
Patriciáért és a kisbabá¬ért.
- Veled megyünk - mondta Patricia. - Nem félünk a jen¬kiktől. Mi már éltünk velük,
emlékszel?
- Igen, emlékszem.
- Emlékezned is kell - mondta Jacob csendesen elmoso¬lyodva. Egészen Jesse
védőszentjének tűnt már a folytonos gúnyos figyelmeztetéseivel.
 - Milyen kedves, hogy emlékeztetsz - válaszolta lágyan Kiernan a fogait csikorgatva. -
Tyne, csapj a lovak közé.
Nemsokára egy másik őrrel találkoztak. Az szintén figyel¬meztette őket.
Egy órával később a legteljesebb pusztítás színhelyére ér¬tek. A csata nemrég érhetett
véget. Patricia felsikoltott a szekér előtt heverő testek látványától. Kiernan sietve ráhaj¬totta a
Patricia fejét a vállára és becsukatta vele a szemét. Össze kellett szorítania a fogát, ahogy
továbbhaladtak.
Tyne imádkozott. Kiernan Patricia göndör fürtjei közül nézett előre. Több kék egyenruhás
őrt látott maga előtt az úton. Mindenfelé katonák meneteltek. Tyne lelassította a lo¬vakat.
Kiernan szíve hevesen vert.
- Nem lesz semmi baj - biztosította Tyne-t és a kicsiket. De ő maga is reszketett. Csak
jenkiket látott maga előtt. Ahogy Jacob volt szíves figyelmeztetni, igen közel látta őket.
De ennyit még sosem látott egyszerre.
- Állj! - parancsolta egy hang.

Tyne megállította a szekeret. Egy gyalogos a kocsihoz lé¬pett. Felnézett Kiernanre és így
szólt:
- Hölgyem, mégis mit gondol, hova tart?
- Hazafelé - válaszolta. - Haza próbálok jutni, de önök elállják az utat.
- Mindenfelé harcok folynak, asszonyom, az egész félszi¬geten.
A szíve hevesen vert. Imádkozott, hogy álljon még az otthona,, hogy még legyen hová
hazamennie. - At kell engedjen
- Sajnálom, asszonyom, nem tehetem.
- De miért?
- Hé, te fiú - szólt a katona Tyne-nak. - Vidd ezt a kocsit amoda. Asszonyom, attól tartok,
hogy önnek és a gyerekek¬nek velem kell jönniük a parancsnokhoz. Jöjjenek!
Nem volt más választásuk. Leszállt a kocsiról és lesegítet¬te Patriciát. A kezét nyújtotta
Jacob felé is, de a fiú megma¬kacsolta magát.
- Most rendesen kell viselkedned. Jacob felvont szemöldökkel nézett rá. - Jacob...
- Asszonyom, kövessen - mondta a katona.
- Menjen előre, uram, máris megyek.
Mélyen a fejébe húzta a csuklyáját a bámész tekintetek és a nyirkos reggel hidege ellen. A
katona a menetelők végelát¬hatatlan sora mellett vezette Őket - fáradt, sebesült, sárral és
kötésekkel borított katonák voltak mind. Némelyikük bice¬gett, a puskáját használva
mankónak.
- Temetési osztag, pihenő! - rendelte el egy tiszt.
Elmentek a katonák mellett, akik saját társaikat temették idegen földbe. Legtöbbjük mintha
csak a szabadidejét tölte¬né, mások a fűben ültek szétszórt felszerelésük mellett,
két¬szersültet rágcsáltak, vagy hátradőlve egy fűszálat forgattak a szájukban. Sokuknak a
feje, lába, karja bekötve - és néhá¬nyuknak ott volt kötés, ahol végtagnak kellett volna lennie.
Kiernan szíve hevesen vert, izmai összerándultak. A baba hirtelen megmozdult benne
életerősen és fürgén - mintha Ő is érezné a csata pusztító dúlását, és lázadna ellene.

Az emberek megbámulták őt. Néhányan mosolyogva megbillentették a sapkájukat, mások

megértően vagy kíván¬csian néztek, és volt, aki egyszerűen kimerülten.
Volt, aki úgy nézett rá, mint ahogy a szürke ruhás ellen¬ségeire nézett a csatában.
Kiernan Patríciát átölelve sietett előre. Az őket vezető ka¬tona hirtelen megállt egy nagy
sátor előtt.
 - Várjon itt, asszonyom - mondta, és otthagyta Kiernant Patriciával és Jacobbal. Jacob
átbámult az út másik oldalára, ahol néhány jenki sebesült üldögélt, kabátjaíkat terítve ma¬guk
alá.
- Jacob, kérlek, légy óvatos itt. Tudom, hogy gyűlölöd őket, de most egyszerűen el kell
mellettük mennünk.
Jacob a homlokát ráncolva nézett rá, és rámutatott egy emberre, akinek a bal lábfeje és a
jobb keze hiányzott.
- Nehéz egy olyan embert gyűlölni, aki így néz ki, mint az.
- Kiernan, meddig leszünk még itt? - kérdezte Patricía türelmetlenül.
- Nem tudom - válaszolt őszintén Kiernan.
Meglehetősen durva dolognak tartotta a jenkik részéről, hogy megváratják. Szenvedett a
köpenytől, amit viselt, a háta átforrósodott, amint a nap egyre magasabbra hágott. Le nem
vehette, hiszen azonnal nyilvánvalóvá vált volna, hogy terhes. Kíváncsi volt, vajon érdekelne-
e valakit is, hogy há¬zasságon kívüli gyereket vár.
Percek teltek el. A nap egyre melegebben sütött, egyre in¬kább égetve a hátát.
- Elnézést - mondta a gyerekek felé.
- Kiernan - kezdte Jacob, de mielőtt megállíthatta volna, Kíernan sarkon fordult, és
beszáguldott a tiszti sátorba.
Rengeteg tiszt tolongott egy térképekkel teli asztal körül. Egyenesen a tollas kalappal
szegélyezett jenki arcokba né¬zett.
- Elnézést. Önök, uraim, nemcsak egyszerűen ellensége¬im, amiért az otthonomat, a
földemet elfoglalták, hanem mindamellett szörnyen udvariatlanok is.
Síri csend követte a kirohanást, egyikük megpróbálta el¬rejteni a térképeket. Egy Őszülő
úriember lépett elő.
- Kérem, bocsásson meg, asszonyom. Roppant udvariat¬lanul viselkedtünk. Miért nem
értesített, hogy egy hölgy vá¬rakozik odakint? - kérdezte. A katana, aki idevezette őket,
előlépett és feszesen tisztelgett.
- Tábornok úr, az ezredes úr nem hagyta, hogy félbesza¬kftsam önöket.
- Asszonyom, mi az, amit tehetek önért? Jensen tábornok vagyok. Állok rendelkezésére.
- Haza akarok jutni, tábornok, és az ön katonái megaka¬dályoznak ebben.
- Sürgős az útja?
- Az apám beteg, uram.
Valaki felhorkant. Egy ember lépett ki a többiek közül. Kiernan tágra nyílt szemmel
ismerte fel Hugh Norrís kapi¬tányt, aki tevékeny részese volt Montmarte felégetésének.
- Norris, magyarázatot követelek a viselkedésére mondta élesen Jensen.
- Ez egy Miller, tábornok úr.
- És ez jelent valamit?
- Épp eleget, tábornok úr. Miller Fegyvergyár. Ő a cég társtulajdonosa.
- Értem - motyogta a tábornok az állát vakargatva, mi¬közben végigmérte Kiernant.
- Ezen felül - folytatta Hugh Noreis - többen megerősí¬tették, hogy Harpers Ferry-bál
kémkedést folytat. Az ottani déliek mindig kicsúsztak a kezeink közül.
- Talán mert sokkal talpraesettebbek voltak, mint maga - tette hozzá Kiernan kedvesen.
Egy pillanatig azt hitte, Norris rátámad. Jensen tábornok azonban közéjük állt. Norris tiszta
szívből gyűlölte, és nyil¬vánvaló volt, hogy a nő életét akarta.
Kiernan az idősebb tisztre nézett.
- Jensen tábornok, esküszöm önnek, hogy nem vagyok kém. Apám beteg, és én hiába
próbálom elérni.
- Mrs. Miller - mondta Jensen egy sóhaj kíséretében - meg kell kérnem önt arra, várjon
odakint pár percig, amíg néhány dolgot megbeszélünk. Riker közlegény, vigyen egy ' széket a
hölgynek, és kínálja meg kávéval.
 Kiernan megijedt. Hugh Norris rengeteg dologról tudott, amit elmondhatott a felettesének.
Riker volt az a katona, aki idekísérte a sátorhoz, most ka¬ron fogta és elindult, hogy
kivezesse. Kiernan tudta, hogy olyan kedvesnek és ártatlannak kell látszania, amilyennek csak
tud e nehéz pillanatban.
- Kérem, uram - szólt vissza a válla fölött a tábornoknak, amint Riker elindult vele kifelé. -
Én csak haza akarok menni.
- Hol van az a haza?
- Lóháton egy órányira Williamsburgtól - válaszolt Kier¬nan.
- Kérem, legyen egy kicsit türelemmel.
Nem sok esélye lévén, lehajtott fejjel tűrte, hogy Ríker kívezesse. 3acob különösen
nyugodtnak tűnt - a nő arra szá¬mított, hogy időközben valamelyik jenki torkának esik.
Riker előkotort valahonnan egy összecsukható tábori szé¬ket. Jacob nézése olyan volt,
mint egy macskáé, aki épp most nyelt te egy kanárit.
Kiernan tudni akarta, mi történt vele, de Riker közlegény nem hagyta magukra őket.
Kiernan kávét kért, de a kávé is ott volt mögöttük a tűzön.Hirtelen egy katona közeledett.
- Üzenet a tábornoknak, közlegény! Utat!
A közlegény odébb lépett, és a most érkezett katona be¬ment. Tovább vártak.Egy tiszt jött
ki a sátorból. Kiernan talpra ugrott.
- Uram!
- Sajnálom, asszonyom - mondta a férfi -, de az ezredes ragaszkodik hozzá, hogy
maradjon.
- Az ezredes? - mondta, nem tudván, kiről van szó.
- Foglaljon helyet. Rögtön itt lesz.
Alighogy visszaült a helyére, lódobogást hallott, egy férfi vágtatott felé. Felugrott, úgy
érezte, a ló rögtön legázolja. Csodálkozás¬tól tágra nyílt szemmel ismerte fel a lovast.
Jesse volt.
Ő volt az ezredes, aki azt akarta, maradjon.
A férfi sietve megállította a lovát és leugrott. Ott állt a nő előtt, vadabbnak tűnt, mint
ahogy a nő Harpers Ferry-i em¬lékeiben élt.
De ez másfajta vadság volt. Sokkal inkább dühnek lát¬szott.Rendezetlen hajának néhány
fürtje haragvó szemébe ló¬gott. Nem volt sapka a fején, csizmáját a hosszú út sara bo¬rította.
Ujjaival keményen, szinte már kegyetlenül durván szorította a nő karját.
Mégis halk, kétségbeesett hangon szólt hozzá:
- Segíts, Kiernan! Együtt kell működnöd velem.
Hirtelen megváltozott a modora. Szavai és hanglejtése karja szorításának dühére és
hevességére emlékeztetett. - Kiernan!
Annyira ingerülten és hangosan beszélt, hogy a hangja behallatszott még a sátorba is.
A tábornok azonnal kijött, és megállt előttük. Úgy tűnt, a felháborodott Jesse nem vette
észre.
- Igen, hallottam az állapotáról, Mrs. Miller. Bár soha nem jutott volna eszembe, hogy
megállíthatatlanul végigül¬döz ezen a háborús tájon. Kérni fogom, hogy hazakísérhes¬sem,
de többet ne várjon tőlem, asszonyom! Nem fogok az ön becsületéért megnősülni. Ki tudja,
mi mindenre volt kap¬ható azoknak a déli katonáknak, akik állandóan odajárkál¬tak.
Együtt kell működnöd velem! - Vajon csak képzelődött, vagy ezek a szavak valóban a férfi
szájából hangzottak el. Mindenki hallhatta, ahogy gúnyt űzött belőle, és azt, ami le¬játszódott
köztük. A nő arca vérvörös lett, és a férfi megfon¬tolt, nyugodt hangneme ellenére, sértett és
dühös volt.
- Miről beszélsz? - kérdezte végül.
- Nem foglak elvenni, Kiernan. Nem fogom megtenni!
 Kiernan megdöbbent, szinte a lélegzete is elállt. Mi hoz¬hatta felszínre a férfi effajta
viselkedését?
- Nincs szükségem rá, hogy hazavigyél, és te vagy a legutolsó, akihez hozzámennék -
kiáltotta haragtól rázkódva. Istenem, ez nem lehet Jesse, szeme lángolt, szorítása fájt, és ennyi
ember előtt így mert viselkedni vele - bolondot csinált belőle és önmagából is.
Együtt kell működnöd velem! - mondta neki a férfi. Ha ez kell, megkaphatja. Zavarodott
volt, dühös, és szánalmas is, teljes szívéből máshol akart lenni, távol a férfitól és min¬den
jenkitől.

- Hagyj engem! - kiáltotta. Vadul a férfi felé rúgott. Az durván ellökte magától. A nő
elkeseredett harcot folytatott. - Jesse, te átkozott bolond. Nem is vagyok...
- Hazudsz! - kiáltott vádlón a férfi.
Egy pillanat alatt magához rántotta, így érezhette a jele¬ket, melyek bizonyossá tették a nő
állapotát. Kiernan most közel került hozzá. Hirtelen felfogta, hogy nemsokára apa lesz.De
még mindig mintha játszott volna.
- Soha nem foglak elvenni!
Ez nem vallott rá. A saját gyerekkorából kiindulva józan esze azt követelte, hogy saját
gyerekének a szülei házasodja¬nak össze, függetlenül attól, hogy szeretik-e egymást vagy
sem.Legalábbis az a Jesse, akit a nő ismert, így tett volna.
A nő felemelte a fejét. Együtt kell működnöd velem! Mi ez a disznóság? Megalázónak
érezte a helyzetet.
- Az ördög vigyen el, Jesse! Hagyj engem békén! De mi¬előtt Kiernan felfoghatta volna,
mi történik, Jesse széttárta a nő kabátját, akinek az állapota így nyilvánvalóvá vált min¬denki
számára.
Jensen tábornok parancsoló hangon Jesse nevét kiáltotta.
- Cameron ezredes!
- Uram!
Jesse megpördült, feszesen tisztelgett, mintha épp most venné észre a tábornok jelenlétét.
Hugh Norris enyhe mo¬sollyal az arcán állt a tábornok mellett.
- Mi az ördög folyik itt? - dörögte a tábornok.
- Személyes ügy, uram! - válaszolta Jess.
- Cameron ezredes, ennek a hölgynek a dolga megszűnt magánügynek lenni. Magáé a
gyerek vagy sem?
Jesse mereven állt a helyén. Kiemelkedett magasságával a többiek közül. Keményen
megvetett lábakkal, katonásan állt.
Kiernan a dühtől és a megrökönyödéstől alig kapott leve•• gőt.
- Talán - mondta nevetve Hugh Norris. - Mondtam én, hogy kém. Megvan a magához való
esze, de én átláttam raj¬ta. Cameront pedig rászedte és kihasználta.
- Engem sosem szedtek rá, uram. Játszotta a csábítót, ki akart csinálni, de sosem szedett rá.
Háziőrizetben volt.
- Elég volt! - kiáltotta dühösen Kiernan. - Hazamegyek. Ha lefoglalják a kocsimat, majd
gyaloglok. Tábornok, haza¬megyek, hacsak úgy nem dönt, hogy inkább lelő. Ha megte¬szi,
istenemre, a világ összes újságja tele lesz vele.
De mielőtt sarkon fordulhatott volna, Jesse megállította.
- Nem mész sehova!
- Ezredes! - csattant fel a tábornok. - Asszonyom, az embereim nem lőnek hátba védtelen
nőket.
Kiernan teljesen tanácstalan volt Jesse-t illetően. Miért rendez jelenetet? Szerette, akarta a
férfit, ezt biztosan tudta. De úgy tűnt, ismét a színek - a kék és a szürke - állnak fáj¬dalmasan
közéjük. Ő egyszerűen csak haza akart menni, meglátogatni az apját.
 Gyereket akart szülni.
A Jesse gyerekét.
Kiegyenesedett, és méltóságteljesen odaszólt a tábornok¬nak.
- Maguk senkiházi jenkik. Lefoglalták a házamat, és ké¬nyük-kedvük szerint használták.
Az életemet fenyegették. Megölték a férjemet. Most pedig...
- Azon vagyok, hogy orvosoljam a problémáját, Mrs. Miller - erősítette meg a tábornok. -
A parancsnokságom alatt álló északi katonák úriemberek. Nos, a gyermek, aki¬vel terhes,
Cameron ezredestől van?
A pillantások kereszttüzében Kiernan le akarta tagadni az igazságot, hogy mindenki
megrökönyödjön, de túl sokáig habozott.
- Igen! - kiáltott fel hirtelen Jesse. - Beismerem, minden kétséget kizáróan az enyém.
- Szóljanak Darby atyának. Most azonnal összeházasod¬nak - rendelkezett a tábornok.
- Megértette, Cameron ezre¬des? Haladéktalanul elveszi ezt a hölgyet. Ez parancs! Nem
fogom hagyni, hogy a hadseregünket az a vád érje, hogy törvénytelen gyerekekkel népesítjük
be a délvidéket!
Jesse hallgatott. Állkapcsa remegett, mintha a dühtől rán¬gana, keresni látszott a módját,
hogy kerülheti el ezt a há¬zasságot. De végül elszántan felnézett és várt.
- Megértette, Cameron ezredes?
- Igen, uram! - mondta végül Jesse kurtán, kötelességnek és becsületbeli kérdésnek
tekintve a házasságot.
- Álljon meg a menet! - tiltakozott Kiernan.
Nem szándékozott itt és most férjhez menni, hisz még csak Jesse-el sem beszélhetett előtte.
Azt sem értette mi fo¬lyik itt. - Álljon meg a menet! Nem fogok...
Jesse hirtelen magához ölelte újfent, olyan szorosan szo¬rítva a nőt, hogy az azt hitte,
menten megfullad. Mélyen a nő arcába nézett a tengernél is kékebb szemével, melynek
átható, éles kéksége szinte vibrált. Ajkai megérintették a nőt, hangja kétségbeesett és kapkodó
volt.
- Egyezz bele, Kiernan.
- Engedj elmennem... - kezdte.
De a férfi egyre szorosabban ölelte, suttogott, hangja egy¬re sürgetőbbé vált.
- Szükségem van indokra, amiért elmehetek. Haza kell vigyelek. Daniel is itt van.
Megsebesült. Ki kell juttatnom innen, és el kell rejtenem. Kockán forog az élete.
Daniel!
A nő elhallgatott, megértett végre mindent. Jesse kény¬szerítve volt, hogy jelenetet
rendezzen, hogy azután senki ne kérdőjelezhesse meg azt, hogy miért hagyja el az alakula¬tát,
holott mindenfelé harcok folynak.
Az ikrek nem messze álltak tőlük síri csendben. Jacobegy szót sem szólt Kiernan
védelmében egész idő alatt - mert tudta. Kitalálta, hogy Daniel miatt lehet az egész.
Hol volt most Daniel? Milyen súlyos volt a sérülése?
- Mrs. Miller - kezdte Jensen tábornok vigasztalón, mi¬közben egyik kezét a nő karjára, a
másikat Jesse vállára tette -, elsimítjuk a problémát. Az ezredes nagyszerű ember, sőt
rendszerint úriember. Na de hadd haladjanak a dolgok. Itt van Darby atya. Atyám, az ott
Cameron ezredes. Jöjjön Mrs. Miller, álljon ide.
Darby atya magas, szikár ember volt, bánattal teli szeme és szomorú arca azt sugallta,
hogy mostanában túl sok vi¬gaszt nyújtott haldoklóknak. Egy esküvői szertartás a
harc¬mezőn egy kellemes meglepetésnek tűnt szomorúan egysíkú életében.
- Egyet kell érteniük abban, hogy összeházasodnak - mondta szemmel láthatóan
zavarodottan, amint végigmérte Jesse-t.
- Egyetértenek - mondta Jensen tábornok. - Jesse?
- Igen - mondta Jesse egy hosszú, eltúlzott sóhaj kísére¬tében.
 - És ön, Miss...
- Mrs. Kiernan Miller - egészítette ki Kiernan. - Én... Jesse oly keményen rátaposott a nő
lábára, hogy annak könnyek szöktek a szemébe. Daniel élete forgott kockán. - Igen! - kiáltott
fel.
Mielőtt bármit is tehetett volna, Jesse megfogta a kezét. Patricia és Jacob csendesen
álldogáltak a háttérben. Riker közlegény és Hugh Norris is ott volt, Norris végig csak
mo¬solygott.Jensen tábornok vezette Kiernant az oltárhoz.
Nem egészen öt perc alatt mindketten hűségesküt tettek.Jesse ujján ott volt a súlyos
pecsétgyűrűje, Kiernan zsebé¬ben pedig Anthony aranygyűrűje lapult.
Darby megköszörülte a torkát.
- Nos, ezredes, most fel kellene szólítanom, hogy csókol¬ja meg a menyasszonyt. De ön
úgy tűnik, kezébe vette a dolgok irányítását. Nincs szükség rá, hogy megmondjam,mi
következik.
Jesse szemei Kiernanen csüggtek.
Nem volt szokványos csók, nem volt tiszteletteljes és áhí¬tatos ölelés, sem nemes érintése
az ajkaknak.
Ehelyett az ölelés viharos volt, a férfi a sátor háta mögé vezette a nőt, távol minden
kíváncsi szemtől találkoztak for¬ró ajkaik.
Izzott a levegő a szenvedélytől, a mennyország íze és a pokol lángjai egyaránt ott vibráltak.
A nő harcolt a férfi érintése ellen mindazért a szégyenért, amit neki köszönhe¬tett, most hogy
már házasok voltak. Keményen küzdött... De soha semmi nem söpörheti el a férfi csókjának
vará¬zsát. Semmi nem nyomhatja el a benne égő vágyat. Semmi nem röpítheti el az édes és
forró érzést, mikor a férfi oly so¬káig távol volt.Semmi - kivéve Jesse-t.
Ajkai kissé eltávolodtak a nőétől.
- Mennünk kell - suttogta hevesen. - Át kell vinnem Danielt titokban. Érted?
A nő késlekedett a válasszal, mire a férfi megrázta. - Érted?
- Igen! - suttogta vissza a nő.
- Ezredes! - szólt Darby atya fojtott hangon.
Kiernan azonnal talpra ugrott. Jesse a tábornok felé ránci¬gálta a nőt.
- Uram! Engedélyt kérek hazavinnem a feleségemet! Jensen tábornok a fejét rázta.
- Ezredes, a hadjárat kellős közepén vagyunk. Nem en¬gedhetem el.
Kiernan arcon szerette volna ütni Jesse-t oly keményen, ahogy csak képes. De felfogta,
hogy a férfi bajban van, tud¬ta, hogy nem fog Danielről beszélni, akármi is történik. Hirtelen
megfogant benne, hogyan segíthet.Jesse egyszer azzal vádolta, hogy kitűnően tud
színész¬kedni. Most eljött az ideje, hogy bebizonyítsa ezt a képessé¬gét.
- Ó- kiáltott fel. A földre vetette magát, odafigyelve, hogy ne veszélyeztesse a magzatot az
esés. Jesse azonnal mellette termett és átölelte a vállait. - Ó, Jesse! A baba! Ó! -
jajgatott Kiernan.
- Cameron ezredes! Helyezze kényelembe a feleségét - rendelkezett Jensen tábornok.
- Nem! - sikoltotta a nő. Olyan hisztérikusan küzdött Jesse ölelése ellen, ahogy csak tudott.
- Nem, alávaló jen¬kik. Megszállták a házamat, elvették mindenemet. Tönkre¬ tették az
életemet, és most azt is elvárnák tőlem, hogy a csa¬tatéren adjak életet a gyerekemnek?
Patricia lépett elő.
- Maga jellemtelen fráter! - mondta felháborodottan a tá¬bornoknak.
Kiernan tovább jajgatott, és a drámai hatást fokozandó, nagyokat nyögött hozzá. Jesse-t
sosem tette lóvá az előadá¬sával. Soha életében nem csapta be Jesse-t.
De most jóval több forgott kockán. Üvöltött, mint akit nyúznak.
- Haza akarok menni! - csikorogta.
- Amit ön akar, Mrs. Cameron - mondta határozottan Hugh Norris -, az teljességgel
lehetetlen. Háború van.
 - Haza akarok menni! - jajgatott újra. Norris, az a senki¬házi! Rájött, hogy valami nincs
rendben. Úgy tűnt, Jesse-t éppúgy utálja, mint a nőt.
- Kérem, otthon akarom megszülni a gyerekemet!
- Istenem - Jensen tábornok jó ember volt, nyilvánvalóan felizgatták a történtek. - De a
férje itt van, Mrs. Mill... Mrs. Cameron! - próbálta nyugtatni a tábornok. - Talán egy gazfickó,
de ó az északi hadsereg egyik legjobb orvosa. Az ő kezei között...
- Gyűlölöm Őt. Haza akarok menni! Apám beteg, és én haza akarok menni. Otthon akarom
megszülni a gyerekemet. Ha arra kényszerítenek, hogy a csatatéren hozzam világra a
kicsinyemet, esküszöm, hogy...
- Igen, igen! A világ összes újságja meg fogja Írni - fe¬jezte be Jensen kimerülten. -
Meggyőzött, Mrs. Cameron. Ezredes, vigye haza a feleségét. Asszonyom, huszonnégy órát
kap, hogy megszülje a gyereket. Aztán magát, ezredes, itt akarom látni újra a csatatéren.
Jesse feszesen tisztelgett.
- Igen, uram!
Hugh Norris összehúzta a szemét, a fogát csikorgatta, de nem tehetett semmit. Jensen
tábornok kiadta a parancsot.
Jesse a karjaiba emelte Kiernent és kihozta a sátorból. Ja¬cob és Patricia sietve követték
őket.
Az ölelés nem párosult románccal. Ahogy kiértek, talpra állította a nőt, és utasításokat
osztogatott a többieknek.
- Jacob! Menj Tyne-ért és a kocsiért. Gyertek utánam az orvosi sátorhoz.. Kiernan, szállj
be a kocsiba, és tégy úgy, mintha pokolian szenvednél.
A nő bólintott. Fájdalom szaggatta a testét, erősen össze¬szorította a fogait.
Elképedve vette észre, hogy ez már nem színészkedés többé.
23. fejezet
Hosszú volt az út a tábortól Jesse orvosi sátráig. Kiernan úgy gondolta, hogy a hadsereg
taktikai okokból vonult vissza, Jesse-re bízva a hátrahagyott sebesültek szállítását.
Ahogy Jesse sátra felé mentek, már nem érezte a mély fájdalmat a hátában. Már azt hitte,
csak képzelődött, de az érzés újra jelentkezett. Annyira elhatalmasodott rajta a két¬ségbeesés,
hogy szinte felordított segítségért könyörögve. A gyereknek nem volt itt az ideje még
legalább négy hétig. Halálra rémült, mikor hirtelen arra gondolt, hogy az apjá¬hoz való
kétségbeesett sietségben veszélynek tette ki a mag¬zatot.
Ráharapott az ujjaira, így próbált csendben maradni. Da¬niel élete is kockán forgott.
Lacey-től hallotta, hogy az első gyerek hosszú idő alatt jön a világra - néha egész nap és egész
éjszaka tart a szülés, sőt akár másnapig is. Csendben kellett maradnia. Nemsokára fájdalma is
alábbhagyott.
Mikor a sátorhoz értek, Jesse leszállt Pegazusról és élesen rendelkezett.
- Tyne, te segítesz, a többiek a kocsin maradnak. Kiernan nem hallgatott a parancsra,
leugrott a szekérről és Tyne után sietett.
Jesse, észrevéve a nő közeledtét, dühösen hátrafordult.
- Mondtam, hogy várj a kocsiban! Kiernan szemeit könny mardosta.
- Amióta csak ismerlek, mindig te mondod meg, mit és hogyan tegyek, kényed-kedved
szerint. A férfi megszorította a nő vállát. - Daniel...
- Igen, Daniel. Kockán forog az élete. Ha már a kezdet kezdetén mondtad volna, nem
érezném olyan megszégyení¬tőnek, hogy rákényszerítettél a házasságra.
- Megmagyaráztam volna, ha tehetem. Kértem, hogy mű¬ködj együtt velem. Nem
gondolod, hogy épp ideje volt összeházasodnunk?
- Nincs szükségem rá, hogy időszerűségből házasodjak - tiltakozott Kiernan sietve. -
Tudok gondoskodni magamról.
- De talán a gyerekem nem méltányolná, ha törvényen kí¬vüli fattyúként nevelkedik fel.
 - Nincs most időnk erre - mondta hűvösen Kiernan. - Ha egyszerűen azt mondtad volna,
hogy...
- Nem mehettem oda hozzád ezzel. Azelőtt már kértem, hogy elmehessek, de megtagadták
az engedélyt. Ez volt az egyetlen lehetőség.
Kiernan kitépte magát a férfi karjaiból.
- Hozzád mentem Daniel érdekében - mondta dühödten -, legalább engedd, hogy
láthassam! Itt van, vagy valahol máshol?
- Mrs. Kiernan - szólalt meg Tyne diplomatikusan, és közéjük lépett - engedje Cameron
kapitányt a kocsiba, ak¬kor nemsokára meg fogja látni.
- Igen, sietnünk kell - folytatta élesen Jesse. - Tele van a környék katonákkal - kék és
szürke egyenruhásokkal egy¬aránt. Haza akarom őt vinni. - Meg akart fordulni, de hirte¬len
visszalépett, és mélyen a nő szemébe nézve magához ölelte.
- Most szükségem van rád, Kiernan. Mondj, amit akarsz. Hagyj el, ha azt akarod. Tudom,
hogy minden megvan ben¬nem, amit csak gyűlölsz a világon. De az isten szerelmére, most
segíts nekem!
Az érzelem iszonyatos erővel tört fel a nőben. Sok min¬den múlhat most rajta.
- Segíteni akarok - ez természetes, te bolond.
- Meg is sértődhetnék, hogy az újsütetű feleségem ilyen gorombaságokkal illet - mondta
neki Jesse.
Szavai lágyak és barátságosak voltak, ajkai bánatos mo¬solyra görbültek.
- Kössünk fegyverszünetet, asszonyom. Egy különbékét, egy tűzszünetet. Ertjük egymást?
A nő bólintott.
-- Mennyire súlyos Daniel állapota?
- Kivettem a golyót tegnap éjjel. A nemesebb szervek nem sérültek meg. Daniel erős, mint
a bivaly. Olyan helyre van most szüksége a gyógyuláshoz, ahol hűvös és tiszta a le¬vegő.
Nem hagyhatom, hogy börtönbe kerüljön. Értesz en¬gem?
Kiernan bólintott. A börtönök mocskában biztosan meg¬halna a férfi.
- Igen, értelek.
- Akkor megegyeztünk? Fegyverszünetet kötünk?
- Rendben. Egy különbékét - egyezett bele Kiernan.
- Kiernan - figyelmeztetett Jesse -, mindkettőnknek ez lesz az eddigi legveszélyesebb
dolog az életében. A jenkik kerestetni fogják Danielt, a déliek pedig készek rá, hogy
le¬lőjenek. Még mindig hajlandó vagy segíteni? - Őszinte sze¬mekkel nézett a nőre. A
problémáikat később kell megvitat¬niuk.
- Többször is átjöttem már a hadszíntéren, Jesse. Hazafe¬lé tartok. Apámnak szüksége van
rám, és nekem is rá. Dani¬elnek is kell a segítségem. De nem félek semmitől, Jesse.
- Te sosem féltél - mondta halkan a férfi. - De ez, sze¬relmem, a végzetedet okozhatja.
Bízzál bennem. Félek, át¬kozottul félek.
Kiernan mintha álmából riadna, úgy nézett a férfira.
- Nem akarom kivégzőosztag előtt végezni - mondta tö¬mören Jesse.
Kiernan csendesen nézte a férfit, amint az elhaladt mellet¬te. Néhány perc múlva Tyne és
O'Malley tizedes társaságá¬ban egy hordággyal tért vissza a kocsihoz. A hordágyon fekvő
alak fehér lepelbe volt bugyolálva.
- Utat! - kiáltott Jesse Patricia, Jacob és Janey felé, akik helyet csináltak a hordágynak a
kocsi padlóján. Kiernan O'¬Malleyra nézett. A férfi tudta, hogy a nő férje déli volt. O'Malley
megemelte a kalapját, olyan ártatlan arccal, ami egy pókerjátszmában is becsületére vált
volna.
- Jó reggelt, asszonyom.
- Jó reggelt, tizedes - mondta a nő.
- Szép nap ez a mai az utazásra.
 - Magam is úgy gondolom. Ön is velünk jön?
- Nem, asszonyom, az ezredes úr nem engedi. Vigyáz¬nom kell, hogy az ő távollétében is
rendben menjenek a dol¬gok.,
- Ertem - motyogta Kiernan.
- Vigyázzon az ezredesre, asszonyom.
- Vigyázni fogok.
O'Malley közelebb lépett.
- Jól vigyázzon rá! - tette hozzá gyorsan. - Annyira el¬szánt, hogy megmentse az öccsét,
hogy ezzel már a saját életét is veszélyezteti. Egy szürke egyenruhás rejtegetéséért hazaárulás
vádjával le is lőhetik. Ha pedig a déliek keze közé kerül, kémkedés miatt kerül veszélybe az
élete. Höl¬gyem, hálátlan kirándulás lesz ez!
- Kiernan! - szólt Jesse élesen.
Ó, Jesse, te tényleg egy bolond vagy, gondolta a nő. Mé¬gis, mi egyebet tehetne? Eppúgy
eldöntötte, hogy az északi¬ak oldalán fog harcolni, mint most azt, hogy Danielért har¬col.
Nem lehetett megváltoztatni, és ezt Kiernan is tudta. Elhatározta magát. Még ha a házasságuk
furcsa körülményei előtérbe helyezték is a problémáikat, Kiernan akkor sem tu¬dott a tényen
változtatni, hogy szereti Jesse-t.
- Kiernan! - szólt újra Jesse.
- Igen, jövök. - O'Malley tisztelgett a nőnek, majd az to¬vasietett a kocsi felé. Egy
pillanatra felnézett Jesse-re. Ar¬cán kimerültség tükröződött, de elszánt és határozott volt. A
nő rögtön tudta, mit szeret benne annak ellenére is, hogy el¬lenség.
Kiernan még mindig keveset tudott Daniel állapotáról, ezért saját szemével akarta őt látni.
Egy takaróval volt lebo¬rítva, az ikrek és Janey ott ültek mellette.
- Kiernan, dőlj neki, hogy ne látszódjon - utasította Jesse. A nő bólintott. A férfi kék
szemei találkoztak az övé¬vel. Az arca feszültebbnek és fáradtabbnak tűnt, mint vala¬ha. - Ne
engedd, hogy észrevegyék ót - mondta halkan.
- Nem engedem.
Jesse elsietett, felmászott Tyne mellé a kocsi elejére. O'Malley feszesen tisztelgett Jesse-
nek.
- Köszönöm, tizedes - szólt vissza Jesse.
- Viszlát hamarosan - válaszolt 0'Malley. Jesse megrán¬totta a kantárt és a lovak
elindultak. O'Malley a kocsi mel¬lett szaporázta a lépteit.
- Minden jót önnek és az ezredesnek -, asszonyom.
Kiernan O'Malley után integetett, és a kocsi tovasietett az utána kötözött Pegazussal.
Megkezdték hát az utazást. Patri¬cia tágra nyílt, riadt szemekkel nézett rá. Jacob minden
por¬cikájában nyugodt és beletörődő volt.
Kiernan mosolyogni próbált. Nem mert a veszélyre gon¬dolni.
Inkább a körülmények jártak a fejében. Jesse és ő férj és feleség. Ez az, amit mindig is
akart. Nemsokára mindketten szülők lesznek.
Semmi sem változott. Ha valami, akkor a világ, ami egy lidérces álom volt. Ott feküdt
mellette Daniel sebesülten. Talán meg is halt, talán haldoklik, és nem érintheti meg.A
környéket át- meg átfésülték a katonák.Jesse még mindig egy jenki volt, egy ádáz ellenség.
Kiernant elöntötte a félelem, lecsukta a szemeit. Még hosszú órák vannak hátra az útból, a
jenkik Daniel életét fe¬nyegethettik a déliek pedig Jesse-ét, lelőhetik anélkül, hogy bármit is
kérdeznének.
-Állj!
Kiernan szíve hevesen kezdett verni a parancs hallatára. Jacob pont előtte ült, Így nem
láthatta az utat, de a fiú látta.
 - Déli vagy jenki? - kérdezte tőle. Hogy fogja ezt kibír¬ni? Összeszorította az ujjait, hogy
ne remegjenek. Milyen szerencsés Daniel! Akár eszméletlen, akár alszik, nincs tu¬domása a
helyzetükről.
- Jenki - válaszolta Jacob.
Jesse igazolta magát. A nő hallotta a magabiztos stílust, ahogy Jesse az Őket megállító
katonával beszélt.
- Bocsásson meg, ezredes, de parancsunk van, hogy min¬denkit megállítsunk, aki erre jár -
mondta a katona.
- Jó látni, hogy a katonák teljesítik a parancsot - vála¬szolta Jesse. Kiernan hallotta, amint
Jesse kezébe vette a kantárt.
Daniel nagyot sóhajtott a ráterített takaró a161. - Mi volt ez? - kérdezte gyanakvóan a
katona.
Kiernan minden porcikájával feszülten figyelt. Mi lesz, ha a katona át akarja kutatni a
kocsit? Jesse-nek nem lesz más választása, mint lelőni. Tud majd vajon élni a gondolattal,
hogy lelőtt egy ártatlan embert?
- Micsoda? - kérdezett vissza Jesse színtelen hangon. - A feleségem ül hátul a gyerekekkel.
Engem azért engedtek el, hogy hazavigyem őket.
- Férfihang volt - mondta a katona -, megesküdnék rá. - Elkezdte körüljárni a kocsit.
- Ó! Ó! - kiáltott fel Kiernan, elfojtva Daniel sóhajtozá¬sát. A katona megkerülte a kocsit,
és benézett a belsejébe. Kiernan összefonta ujjait a kidomborodó hasán.
- Kérem, uram! Sietnünk kell. Kérem!
- Hogyne, persze! - a katona hátralépett. Jesse a lovak közé csapott, és gyorsan
megindultak előre.
Fél óra múlva a nő hallotta, amint Jesse megállítja a lova¬kat. A kocsi megállt a hatalmas,
árnyas fák alatt. Jesse leug¬rott a bakról.
- Janey, Jacob, Patricia, egy folyó van a töltésen túl. Hozzatok vizet! - Kiernanre nézett,
majd összekulcsolt ke¬zeire ültetve, lesegítette a nőt a kocsiról. Megfogta a kezét, és lágyan
megcsókolta.
- Bármit is gondolsz rólam, Kiernan, vagy bármit is érzel irántam, azt akarom, hogy tudd,
örökké hálás leszek neked ezért.
- Szeretem Danielt. Ó az egyik legjobb barátom - mondta alig hallhatóan.
- Igen, tudom. És ez az, amiért beleegyeztél a házasság¬ba. Nem a gyerekünk miatt, te nem
bánnád azt sem, ha tör¬vénytelen lenne. Sem azért, mert szeretsz. Ó, te biztosan nem szeretsz,
hiszen az ellenséged vagyok. - Hangja kese¬rűen csengett.
- Jesse, mit akarsz tőlem? - kiáltotta. - Te az ellenséghez tartozol. Már magam sem tudom,
mit érzek.
- Te most már a feleségem vagy. Esküt tettél nekem, Kiernan. Szeretet, tisztelet és
engedelmesség, míg a halál el nem választ.
- Vagy a háború, Jesse. Oly gyorsan utolérhet a halál.
- És ha utolér? - kérdezte csendesen Jesse.
A nő nem tudott mit válaszolni. Házasok voltak, és nem¬sokára gyerekük születik.
Azonkívül veszélyekkel teli kör¬nyéken utaznak. Meg akarta mondani a férfinak, hogy
szere¬ti, de a büszkeség és a félelem lakatot tett a szájára.
- Csak arra vagyok kíváncsi, hű feleségem leszel-e? Felül tudsz-e emelkedni azon, hogy az
északiak oldalán harcol¬tam? Vagy megpecsételtem mindkettőnk sorsát? - kobaltkék
szemeivel a nőt fürkészte. Kiernan még mindig nem vála¬szolt.
- Na, nem baj, nagyszerű voltál, és én ezért mindig is há¬lás leszek neked - mondta Jesse
egy sóhaj kíséretében.
 Hirtelen erős és éles fájdalom hasított a nő hátába. Csak¬nem felkiáltott, de mégsem tette,
hisz nem engedhette, hogy a férfi tudomást szerezzen az állapotáról. Legalábbis még nem.
Bámulatos akaraterővel uralkodott magán, nehogy fel¬kiáltson.
- Most Daniellel kell törődnünk - mondta. - Igazad van.
Jesse beugrott a kocsiba, és odaguggolt az öccse mellé.Levette a takarót Daniel arcáról,
majd megnézte a torkán a pulzusát. Daniel kinyitotta a szemeit.
- Jól érzed magad? - kérdezte tőle Jesse.
Daniel bólintott, és vizet kért. Jesse - számítva erre -már korábban a takaró alá tett egy
kulacsot. Hagyta, hogy a testvére nagyot húzzon belőle, majd odébb rakta.
- Lássuk csak a kötést - mondta Jesse.
Kiernan összeszorította a fogát, amint meglátta a véráztat¬ta kötést Daniel gyomrán.
Daniel sápadt volt, de nem vesztette el az eszméletét.
Jesse-re nézett, és elmosolyodott.
- Veszélyes környék ez egy kék egyenruhásnak.
- Igaza van! - szólt közbe Kiernan. - Jesse, magadra kel¬lene venned valamit Tyne
ruháiból...
- Ahogy leveszem az egyenruhát, kémnek számítok - vá¬laszolta Jesse. - Vállalom a
színemet. Kiernan, hozz vizet,hogy indulhassunk. Töltsd meg, kérlek, a kulacsot!Elvette a
férfitól a kulacsot, esetlenül megfordult, és elsi¬etett, hogy a gyerekeket még a folyónál érje.

Mikor visszaért, Jesse felsegítette a kocsira Daniel mellé. - Tudsz majd vigyázni rá? -
kérdezte tőle Jesse.
- Igen - felelte tömören a nő. Jesse felült Tyne mellé a bakra. Megcsörrentek a
lószerszámok, és a szekér útnak indult.
Kiernan úgy gondolta, Daniel alszik, hiszen lecsukódott a szempillája. De a férfi
elmosolyodott.
- Szóval nagybácsi leszek? - mondta halkan. - Igen.
- Megtette Jesse, amit tennie kellett?
- Igen - felelte Kiernan. Lehajtotta a fejét, és gúnyosan folytatta. - Ez neked köszönhető!
Ez volt az egyetlen mód¬ja, hogy kihozzunk a jenkik táborából. Ezek után igazán
meggyógyulhatnál.Daniel önelégülten mosolygott.
- A pokolba is. Sikerült elérnem, hogy Jesse megtegye, amit tennie kellett. Nektek
könnyebb dolgotok volt. Gyo¬morlövést kellett kapjak, hogy végül összehozzalak
bennete¬ket.
Kiernan kész volt a válasszal, de épp megzökkent a sze¬kér egy kátyún, és Daniel arca
fájdalmasan összerezzent. Kiernan megszorította a kezét. Daniel szeme becsukódott. Csak
néhány másodperc múlva nyílt ki újra.
- Kiernan, az apád...
A nő pulzusa felgyorsult, ahogy Daniel ajkát e szavak el¬hagyták.
- Daniel? - keze szorítása még szorosabbá vált. - Daniel, mi van az apámmal? Mit hallottál
róla?
A férfi szemei csaknem teljesen zárva voltak.
- Nem, nem hallottam. De bizonyosodj meg róla, hogy Jesse melletted áll. Én is
megteszem. Már kivette belőlem a golyót, és szépen gyógyulok
- Daniel, te vérzel!
- Vérezni fogok majd akkor is, mielőtt mindennek vége lesz, ez nem kétséges.
Megnézzük, hogy van John, aztán együtt fogunk meggyógyulni.
Az apja vagy Daniel? Kiernan Jacobra nézett, de ő csak a fejét rázta, nem tudta a kérdést
eldönteni. Az összekuszáló dott dolgok tetejébe égető fájdalma ismét jelentkezett. Meg-
támasztva hátát, mereven ült a helyén, és megfogadta, hogy nem szól a többieknek .
 Janey, látva a nő helyzetét, szólni akart. Tudta, min mégy Tudta, min megy ¬keresztül
Kiernan. Kiernan hevesen megrázta a fejét, mire a Janey, bár nem értett egyet a dologgal,
elhallgatott. Kiernan hátradőlt, érezte a szellő érintését az arcán. A szekér egy hirtelen
rántással megállt, és Kiernan hallotta, amint Jesse halkan szitkozódik.Jacob, aki a másik
oldalon ült, felkiálltott.
- Déliek!
- Uramisten! - suttogta Kiernan ijedten. Legvadabb ré málmai látszottak valóra válni,
- Hé, ez egy jenki! - kiáltott egy öblös déli hang. - Egy istenverte jenki! Hé, te! Szállj le
onnan! Mi van a kocsiban?
Kiernan erejét megfeszítve próbált kinézni. Rémülettel látta, hogy öt déli veszi körül a
kocsit. Az, aki beszélt, elöl lovagolt, közel a kocsihoz, és gúnyosan mosolygott Jesse re. Túl
sokan voltak. Meggondolatlanul és vakmerően beszélni kezdett.
- Nincs itt semmi. Semmi, kivéve egy várandós asszonyt és egy sebesült katonát. Kérem,
uraim. Engedjenek tovább.
- Kiernan, fogd be a szád! - kiáltott dühösen Jesse. A bakon állt, a kocsit körülvevő öt
marcona fickót nézte, és óva tosan a pisztolytáskája felé nyúlt.
Kiernan a férfira nézett.
- De Jesse, ha tudnák, hogy...
- Ha tudnák - világosította föl Jesse halkan -, akkor is szökevények volnának! Ulj vissza, és
maradj csendben!

Szökevények! - kiáltott dühödten a déliek vezetője. - Jen¬ki, hogy kerülsz te erre a

környékre? - Kiernan megborzon¬gott, ahogy meglátta a férfit. Borotválatlan volt,
egyenruháját sár és mocsok borította. Hirtelen felfogta, hogy Jesse¬nek igaza volt. A férfi
rámosolygott.
- Milyen bájos kis fruska, annak ellenére is, hogy állapo¬tos - újra Jesse-re nézett. - Majd
jót játszadozunk vele, mi¬ után téged kicsináltunk.
- Mocskos gazember! - hallatszott a nő háta mögül.
A déli elvigyorodott, és Jesse-re emelte Enfield karabé¬ lyát. De már nem maradt ideje.
Jesse coltja gyors volt, mint a villám. Majd hirtelen megfordult, és kezelésbe vette a másikat
is. A harmadiknak sikerült leadnia egy lövést, amitől a colt kiesett Jesse kezéből.
A Kiernan felsikoltott, de Jesse nem vett róla tudomást, kivont karddal leugrott a kocsiról.
A harmadik déli szöke¬vény nek nem maradt ideje még egy lövésre az elöltöltős Enfielddel .
Szuronyként használva a puskát, Jessre rontott. Jesse kivédte az első szúrást - majd a
másodikat és a harma¬ dikat is. Két másik déli azonnal beavatkozott a vérre menő
küzdelembe. A negyedik ember hátulról célba vette lesse-t.
Kiernan felkiáltott, de a lövés mögüle dörrent el. Megfor¬ dult. Daniel talpon volt, ó
lőtt rá a férfire.Pontosan célzott, a golyó egyenesen szíven találta.Kiernan hirtelen még egy
embert pillantott meg a fák kö¬ zött. Leugrott a kocsiról, hogy megkeresse a földön a
col¬tot. Épp nyúlt érte, mikor egy csizmás láb keményen a kezé¬re taposott. Felnézett, egy
férfi tornyosult felette.
- Mindent bele, fiúk, mielőtt mindannyiunkat lelőnének! - kiáltott a férfi. Három újabb
borotválatlan és sáros katona jött elő a fák közül.
Jesse még azzal a kettővel volt elfoglal¬va, mialatt Daniel a kocsiból tüzelt.
-Felállni!- ordított a szökevény Kiernanra. A férfi megmarkolta a karját. Kiernan
kicsavarta magát a szorításból és sikerült teljes erejéből ágyékon rúgnia a férfit. Az
felüvöl¬tött, és előhúzta a pisztolyát az övéből, egyenesen a nőre fogva.
 De tüzelni már nem maradt ideje. Szemei kitágultak. Kiernan meglátta Jesse-t a férfi
mögött, aki kardját a szöke¬vény hátának szegezte.
- Dobd le a földre! - szólt Jesse a pisztolyra mutatva.
De a szökevény pimasz mosollyal az arcán Jesse-t próbál¬ta célba venni. Jesse villámgyors
kardja azonban lesújtott rá. A férfi megfordult. Döbbenten bámult Kiernanre. Mellét vérvörös
folt borította. Holtan bukott a földre a nő lábaihoz. Kiernan élesen felsikoltott. Jesse gyorsan
odébb lökte a tete¬met, és átölelte a nőt.
- Jesse!
Kiernan erősen magához szorította a férfit, feje annak szí¬ve fölött megnyugodott. Érezte a
szívverését, teste melegét és karja gyöngédségét.
- Jesse, feküdj! - kiáltotta Daniel.
Lövés dördült. Kiernan és Jesse megfordultak, és egy újabb déli szökevény holttestét látták
földre bukni nem messze tőlük. Jacob intézte el a férfit Daniel szolgálati pisz¬tolyával.
Jacob leugrott a kocsiról, és Kíernanhez rohant. Vissza¬vezette a nőt a kocsihoz, mialatt
Jesse a közeli fák közt átfé¬sülte a terepet.
- Ez volt az utolsó? - kérdezte Danieltől.
Az kimerülten bólintott.
- Ma nem voltam nagy formában - mondta.
- Átkozottul jó teljesítmény volt egy eszméletlen ember¬től - mondta a visszatérő Jesse.
Daniel halványan elmosolyodott.Kiernan Jacobra támaszkodva megindult a kocsi
felé.Megingott, az eddig érzett legerősebb fájdalomtól. Nem bírt
többé uralkodni magán, felkiáltott.Jesse a kiáltástól megriadva hátrafordult. A még mindig
kivont kardjával rohant oda hozzá, hogy segítsen. - Kiernan!
- Nincs semmi baj - erősködött a nő, és a kocsi felé in¬dult. Alig tett pár lépést, egy lövés
dördült a fák közül.

Jesse elkáromkodta magát, és megpördülve a sáros úton, a földre zuhant.Daniel azonnal

viszonozta a tüzet, és egy férfi zuhant ki a fák közül, holtan, még mielőtt földre esett volna.
De Kiernan nem törődött a délivel, szemével az út mocs¬kában fekvő lecsukódott szemhéjú
Jesse-t nézte. Letérdelt a férfi mellé. Jesse karját és mellét vér borította.
- Jesse! - folytak a könnyei, ölébe emelte a férfi fejét, mintegy bölcsőben ringatva tartotta. -
Jesse! Szerelmem!Hol találtak el? Jesse, nyisd ki a szemedet! Élned kell! Hű feleséged leszek,
ígérem. Szeretni foglak tisztelettel és enge¬delmesen, míg a halál el nem választ. Ó, Jesse,
szeretlek!Nem hagyhatsz itt. Annyira szeretlek. A feleséged akarok lenni, örökké akarlak
szertni...
Elállt a szava, amint a férfi kinyitotta a szemét és rámosolygott. - Igazán?
- Igazán, Jesse, csak ne halj meg! - Orökké szeretni fogsz? - Örökké!
- Esküszöl? - suttogta rekedten. - Esküszöm.
Kiernan legnagyobb ámulatára a férfi felült. Átölelte a nőt, és megcsókolta, egyáltalán nem
úgy, mintha haldokol¬na. Lázas szenvedéllyel csókolták egymást a sáros úton, nem törődve
fontosabb dolgukkal, és azzal sem, hogy hol vannak.
Kiernan hirtelen ellökte magát a férfitól és keményen a szemébe nézett. A férfi megbánóan
mosolygott.
- Csak horzsolt a golyó. Látod, itt a karomon. A vér a mellkasomon...
- Te átkozott jenki gazember! - szólt vádlón Kiernan. A férfi széles mosolyra húzta a
száját. - Nagyszerű dolog tudni, hogy örökké szeretni fogsz.
- Jesse! Lovasok! - szakította félbe Tyne Őket.
Jesse talpra ugrott, felsegítette Kiernant, és oltalmazóan elé állt. Tyne leugrott a kocsiról,
és egyenest a colthoz rohant.
- Tyne! Add ide azonnal! Ha ezek déliek, menten lelő¬nek, ha fegyvered van.
 - Jess úr, kész vagyok harcolni magukért.
- Ne tedd, felakasztanak, te szerencsétlen! - Jesse kikapta Tyne kezéből a fegyvert. Egyik
kezében a kardjával, másik¬ban a pisztolyával odakiáltott a testvérének: - Daniel, fe¬küdj!
- Nem, Jess, én is harcolni akarok.
- Déliek - kiáltotta Jacob. - Nézzétek!
Kiernan arra fordult. Lovasok közeledtek, déli lovasok. Egy szakállas lovaskapitány
vágtatott feléjük mintegy húsz emberrel. A szakállas megállította a lovát, és felemelt kézzel
jelzett a seregének. Egy szürke ruhás fickót látott a földön. Keményen Jesse szemébe nézett.
- Hé, jenki, mi folyik itt? - kérdezte a déli kapitány. Pil¬lantása Jesse sebész-kitüntetéseire
esett, majd a fegyvereire, amiket még mindig fenyegetően tartott a kezében.
- Úgy tűnik, van egy foglyom, olyan, aki akár kivégző¬osztag elé is kerülhet. Ki az ördög
maga, uram? És mi a fe¬nét keres egy jenki ezen a területen? Ezredes, tekintse magát a
foglyomnak.
- Attól tartok, nem hagyhatom, hogy magával vigyen, kapitány.
A kapitány a homlokát ráncolta. - Uram? Azt hiszem lét¬számfölényben vagyunk, hiszen
ön csak egy lánnyal, egy fi¬úval, két négerrel és egy előrehaladott terhességű nővel áll velem
szemben. Asszonyom, arra kell kérnem, hogy húzód¬jon hátrébb egy kicsit.
Kiernan hevesen megrázta a fejét. Megpróbált oltalmazón Jesse elé lépni.
- Kiernan! - kiáltott élesen Jesse, és kardját megvillantva visszalépett Kiernan elé. -
Ismétlem, uram, nem hagyha¬tom, hogy elvezessen. - Vakmerően mosolygott. - És
bo¬csásson meg, amiért ellent merek mondani önnek. Kiváló kardvfvó vagyok, az a fiú a
kocsiban pedig - bátran állítha¬tom - az egyik legjobb lövész a környéken. Ami pedig ezt a
hölgyet illeti itt mellettem, nos mindannyiunk közt S a leg¬veszélyesebb.
Még mindig ugratja, gondolta Kiernan. Bátor, sőt hősies ez a kötekedés, mikor már
harcolni és győzni nem lehetett,
mikor a körülmények teljesen ellenük fordultak. Jesse addig akart harcolni ezek ellen, amíg
csak bírt.
- Várj! - szólt közbe Kiernan.
- Nocsak, hiszen ez Greenbriar! - szakította félbe hirte¬len Daniel hangja. Kötését szorítva
sikerült szinte teljesen kiegyenesedni a kocsiban.
A kapitány megfordult. - Cameron!
Villámgyorsan nevette el magát Daniel. - Vigyázzba vág¬nám magam, ha tudnám. De
meglehetősen siralmas állapot¬ban vagyok. Ez a jenki pedig - aki egy kiváló kardvívó
-,mellesleg a bátyám, Jesse. Ezen felül ő a legjobb sebész Nyugat-Virginiában. Jesse Cameron
ezredes, ez Nathaniel Greenbriar kapitány, a Virginia hadtesttől.Greenbriar Danielről Jessre
bámult, majd újra Danielre.
- Cameron kapitány, mi a fene folyik itt?

- Találatot kaptam, mikor Richmondnál harcoltunk a jen¬kik ellen. A mieink odébbálltak

és mikor kinyitottam a sze¬mem, Jesse-t láttam magam előtt. Átvitt a folyón, és ott búj¬tatott
el. Aztán jött a sógornőm - aki itt áll -‚ még időben érkezett, azóta Jesse próbál hazajutni
velem. Greenbriar, nem kémkedünk, esküszöm. Ő csak haza akar vinni. Nem csukathatja be
ezért!
Greenbriar újra Jesse-re nézett, majd megint vissza Dani¬elre.
- Uram - szólalt meg az egyik lovas a háttérből.
- Mi az, Potter?
- Az ott a földön Shelley, uram. A múlt hónapban dezer¬tált, az előző héten pedig
rajtaütött a Halpzen birtokon. És ezen kívül még sok minden van a számláján. Már jó ideje
üldözzük. Agyonlőtt három emberünket, mikor azok megp¬róbálták letartóztatni. Úgy tűnik,
uram, ez a jenki szívessé¬get tett nekünk.
- Ez biztos? - Greenbriar az állát vakarta.
Az út teljes hosszában nem látszott semmi mozgás. Nem susogtak a falevelek sem, a csend
örökké látszott tartani.
Végül Greenbriar mozdult meg. Felült a nyeregbe. - Gyerünk! - mondta az embereinek.
- De mi lesz a jenkivel? - kérdezte Potter.
- Miféle jenkivel? - kérdezte Greenbriar, és lovát meg¬sarkantyúzva elvágtatott.
Mikor a többi déli nem nézve semerre, csak előre, utána¬indult, Potter lemaradt, és
odaszólt Danielnek.
- Ez a jenki, aki nincs itt, legjobb lesz, ha rövid időn be¬lül elhordja magát innen. Mikor
visszajövünk, eltemetni ezt a csőcseléket, és meglátjuk, hogy még mindig itt van az úton,
akkor nem állok jót az embereinkért.
- Nem lesz itt - mondta Daniel. Potter elhúzta a száját, és a többiek után lovagolt.
Mikor eltűnt a szemük elől, újra csend honolt mindenfelé. Kiernan érezte a feszültséget a
levegőben, majd a hatalmas megkönnyebbülést, mikor felfogták, hogy biztonságban van¬nak.
- Jézusom! - kiáltott fel Daniel. - Megcsináltuk!
- Hála az égnek! - sóhajtott fel Janey.
Kiernan nevetni akart és át akarta ölelni Jesse-t, Danielt,
és az Úrnak is meg akarta köszönni.
De hirtelen soknak tűnt mindez.
Elsötétült körülötte a világ, úgy érezte, menten elájul. - Ó, Jesse! - suttogta, és eszméletét
vesztve összeesett.
A férfi sietve a karjaiba emelte. Kiernan küszködött a sze¬
mére ereszkedő sötétséggel, megpróbált Jesse-re nézni.
- Miért nem mondtad eddig? - kérdezte Jesse. - Mit? - mondta alig hallhatóan Kiernan. -
Azt, hogy útban van a gyerek.
- Nem szülhetem meg most. Van neked elég sürgős ten¬
nivalód enélkül is.
- Akár van, akár nincs, Kiernan, a gyerek útban van. És itt fogod megszülni az út közepén,
ha nem megyünk sürgő¬sen tovább!
- Nem - mondta a nő, és tágra nyílt, káprázó sma¬ragdszemekkel nézett a férfira -,
Cameron Hallban akarom megszülni.
De sötétség borult a szemére, és nem volt képes tovább vitatkozni.

24. fejezet

Kiernan gyötrő fájdalomra ébredt, az érzés a háta legalján jelentkezett, szaggatva

tovagyűrűzött a hasürege felé olyan keményen szorítva, akár egy acélpánt. Saját sikolya
ébresz¬tette fel, a fájdalom annyira hatalmába kerítette, hogy nem volt képes harcolni ellene.
- Minden rendben, Kiernan. Minden rendben. Fogd erő¬sen a kezem, és menni fog.
Kiernan hallotta Jesse lágy, rekedtes hangját, hirtelen a férfi szemébe nézett. Igen, vele
volt, megnyugtatta a férfi mosolya. Jesse egy hideg, nedves ruhadarabot tett a nő homlokára.
Otthon voltak végre, a nő felismerte a helyet.
Végigcsinálták egész Cameron Hallig.
A saját otthona volt ismét. Jesse az övé lett, együtt csinál¬ták végig. A gyerek is itt fog
megszületni.
Kiernan Jesse hálószobájában feküdt egy hatalmas ágyon, az ablakon kinézve láthatta a
kertet és a pázsit hullámzását. Ha egy pár centit odébb tudna menni, láthatná az utat egész a
folyóig.
 Enyhült a fájdalma.
- Jesse, meddig voltam öntudatlan? - suttogta. Szája és az ajkai iszonyúan ki voltak
száradva.
A hosszú és fáradságos úton viselt ruhája, kabátja már nem volt rajta. Egy hűvös hálóinget
viselt szépen hímzett ujjakkal. Bizonytalanul próbálta felismerni, végül rájött, hogy a sajátja.
Nem azok közül való volt, amik vele voltak a kocsiban. Ezt a saját, félszigeten fekvő
házából hozták.
Hirtelen megragadva Jesse gallérját, felült.
- Az apám! Jesse, az apám! Láttad Őt? Jól van?
Jesse megfogta a kezét, és finoman visszanyomta az ágy¬ra.
- Kiernan...
- Jesse! - Kiernan küzdeni próbált Jesse segítő kezével, de végül a fáradtságtól kimerülten
visszahanyatlott az ágyra.
- Kiernan, már nagyon közel van az idő, mikor a közös gyermekünk megszületik. Pihenned
kell, erőt kell gyűjte¬ned.
- Jesse...
- Várj! - mondta határozottan a férfi.
Átment az előszobán, egész az ajtóig, és kinyitotta. - John!
Kiernan ismét felült. - Itt van? Hát tud járni?
- Mit értesz azalatt, hogy tud járni? - dörögte John Mac¬kay kemény hangja. Egy pillanat
alatt ott termett a nő ágyá¬nál. - Ó Kiernan, annyira boldog vagyok, hogy ébren lát¬lak, hogy
tudatodnál vagy. Kimondhatatlanul aggódtam, mi¬kor oly sokáig teljes mozdulatlanságban
láttalak feküdni. - Letérdelt a nő ágya mellé. Kiernan azonnal észrevette, mi¬kor aggódó
tekintetével az apja arcát kereste, hogy apja so¬ványabb volt, arca beesett, de szemeiben
ugyanaz a fény és cinkosság csillogott, mint rég,és karja is éppoly erős volt, mint azelőtt.
- Ó, papa, Christa üzent értem, hogy beteg vagy.
- Igen, az voltam. Christa Cameron kisasszony egy szent, amiért oly sokat virrasztott
mellettem. Van valami gyógyító¬erő a családjukban. Hosszú napokig gyötört a láz, de végig
kitartott mellettem. Kezdtem lassan egészségesnek érezni magam, mígnem Jacob jött el
hozzám Jesse lován megnézni, hogy érzem magam. Akkor szereztem tudomást az
állapo¬todról.
Kiernan lágyan leeresztette a szempilláit. Minden tőle tel¬hetőt megtett, mégis
megbüntetett gyereknek érezte magát. Tudta, hogy mindez az apja iránti szeretetéből fakadt,
ab¬ból, hogy nem akart neki soha csalódást okozni.
- Nos, lányom, már épp a puskám után nyúltam, de meg¬tudtam, hogy biztonságban, jó
kezekben vagy.
- John! - tiltakozott halkan Jesse. - Mindig is j6 kezek¬
ben volt.
- Helyes - mondta John Mackay. Égszínkék szemét a lá¬
nyán nyugtatta. - Igazán írhattál volna!
- Nem akartalak fölöslegesen izgatni - mondta Kiernan -, hazafelé tartottam, haza akartam
jönni.
John Mackay elmosolyodott. - Kiernan, hazaértél. Kér¬lek, bfzz jobban j6 öreg apádban.
Sosem voltam mérges rád emiatt, Kiernan.
- Annyira szeretlek, papa.
- Én is nagyon szeretlek, kislányom. De nem kellett vol¬na átutaznod a vidéket. Jesse azt
mondja, a baba túl korán fog születni. Imádkozunk, hogy a kicsi egészséges legyen. Nem
kellett volna miattam veszélyeztetned a gyereket.
- Ezt kellett tennem.
 - Ha jól értesültem a dolgokról, akkor bizony azt kell mondanom, j61 tetted. Daniel itt van,
ő is biztonságban érezheti magát. Te pedig megint férjnél vagy. - Közelhajolt a lányhoz, és
rákacsintott. - Egy jenkihez mentél hozzá, de legalább férjnél vagy, Így lesz neve az
unokámnak. Mackay nagyszerű név bárki emberfiának, de minden gyereknek az apja nevét
kell viselnie, és ez így van rendjén.
- Ó, papa... - kezdte, de feszülő fájdalmai ismét elvisel¬hetetlen erővel törtek rá.
Közeledett az idő, egyre rosszab¬bul érezte magát.
Fogát összeszorítva küzdött a feltörni készülő kiáltás el¬len. Acélerővel szorította apja
kezét. Óriási akaraterővel ké¬pes volt elnyomni a gyötrő fájdalom kínjait, pusztán halk,
nyöszörgő hangot hallatott. Apja azonnal talpra ugrott.
- Jesse! Csinálj már valamit.
- Vajúdik, igen keveset tehetek, uram.
- Fiam, hiszen a feleséged!
- Vajúdik.
Jesse mosolyogva ült újra a nő mellé. Erősen megszorí¬totta a nő kezét. - Kiernan, lazítsd
el magad. Meglátod, minden rendben lesz. Próbálj a légzésedre figyelni, szerel¬mem. Én itt
vagyok melletted.
A fájdalom őrjítő erejétől könny tódult a szemébe, és úgy
érezte, menten kettészakad. Közeledett az idő.
- Minden rendben lesz - nyugtatgatta Jesse. - A pokolba, Jesse! - suttogta a nő.
- lesse - kezdte John Mackay aggodalommal az arcán.
- John, kérem, hagyjon most magunkra minket - mondta
neki lesse. - Hamarosan megkezdődik a szülés. Küldje be,
legyen szíves, Janey-t és Christát.
Kiernan lecsukta a szemét. A fájdalom kezdett csillapod¬
ni.
- Jól van! - mondta John.
Jesse elengedte Kiernan kezét, és levette róla a takarókat. A nő erősen remegni kezdett.
Csitult a fájdalma, de rettene¬tesen fázott.
- Jesse, terítsd vissza! -- kérte a nő.
- Kiernan, most feljebb kell ülnöd.
- Ó! - kiáltotta hirtelen az újra jelentkező fájdalomtól megriadtan. Alighogy az utolsó
fájások elmúltak, megjelent az újabb gyötrelem. Hevesen terjedt a hátától előrefelé a kínzó
érzés.
Megragadta lesse-t, ahogy a nyomás hirtelen ingere fáj¬dalmával keveredett.
- Jesse, itt a gyerek?
- Várj, Kiernan, ha gyorsan nyomod, megsértheted ma¬gad.
Kiernan visszahanyatlott az ágyon, érezte, ahogy az arcát elönti a vér. Szerencsétlennek
érezte magát. Legkínzóbb gyötrelmei közepette Jesse olyan ártatlanul és meghitten tu¬dott
nézni.
Jesse odament, hogy megvizsgálja. A nő összeszorította a térdeit.
- Kiernan, a férjed vagyok! - mondta neki. - Fáj!
- Persze, hogy fáj - hiszen gyereket szülsz. - Jesse...
- Orvos vagyok, Kiernan.
- Te sosem szültél gyereket, így ne mondd meg nekem, milyen érzés is az.
- Kérlek, Kiernan - könyörgött elkeseredetten a férfi.
Újabb fájdalmas kiáltás hagyta el a nő ajkát, biztos volt benne, hogy perceken belül
patakokban fog folyni a könnye, olyan hevesek voltak a fájásai. De a férfi mellette volt, fogta
a karját és simogatta.
 - Szeretlek, Kiernan. Nem tudhatom, mennyire fáj, de már több csecsemőt segítettem a
világra. Izgatott vagyok, de ugyanakkor elragadtatott is, hiszen a saját gyerekemen van most a
sor. Mert néhány percen belül, Kiernan, a saját gyer¬mekünket ringathatjuk. A mi
gyerekünket, Kiernan. Egy gyönyörű, értékes új élet, a szerelem csodálatos gyümölcse a
háború minden borzalma ellenére is. A szerelem egy da¬rabja, dacolva a külvilággal, mely
ellenségeknek nevez min¬ket. Kiernan, bízz bennem! Tiszta szívemből szeretlek. Tu¬dásom
legjavát fogom nyújtani érted és gyerekünkért.
A nő szemeiben könny csillogott. Felült, és átölelte Jesse-t. A férfi megpróbálta
visszanyomni az ágyra, és tré¬fálkozva a nő fülébe suttogta:
- Egyébként is, sokszor láttam én már azt a helyet.
- lesse! - kiáltott fel a nő.
De a férfi csak nevetett, újjáéledő haragja ellenére a nőt új erő töltötte el. Fogát
öszeszorítva tűrte a fájdalmat, mikor a férfi megvizsgálta. Az ismétlődő fájások és
nyomásinger ha¬tására felkiáltott, és hallotta a férfi hangját.
- Látom a fejét! Csak a tetejét, de látom! Fekete, mint a holló. Jól van, Kiernan, nyomd!
Christa a nő vállainál állt készenlétben, míg Janey a babát várta, hogy kézbe foghassa.
Kiernan csak nyomta, nyomta, hárman biztatták, bátorították. Kimerülten hátrarogyott,
fel¬kiáltott, hogy nagyon gyenge, nem bírja tovább.
Jesse szólalt meg. - Kiernan, a feje kint van, már majd¬nem megszületett. Nyomd még -
erősen!
Nyomta. Érezte, ahogy a gyerek teste kifelé lüktet. Meg¬könnyebbülve, kimerülten és
elragadtatottan nézett fel.
- Jesse!
Mindenki csendben volt. Nem hallatszott a sírás.
- lesse, a gyerek...
Hirtelen a levegőbe hasított a csecsemő hangja. Jesse a nő
mellett állt, és megmutatta neki a cseppséget. Sötét hajú volt, piciny karjait és lábait
energikusan mozgatta, és már nemhogy sírt - egyenesen üvöltött.
- Ó! - zihált a nő, és szemében hála tükröződött. - Jesse!
-- Kisfiú - mondta neki a férfi. - Mrs. Cameron, életet adott a fiamnak. Teljes szívemből
köszönöm. - Gyorsan el¬vágta a köldökzsinórt, és odalépett a nőhöz.
Megcsókolta és karjai közé tette a bebugyolált cseppséget. A nő átölelte a kicsit, belenézett
a gyermek parányi, visító arcába, amit ő és Jesse keltettek életre. A szeretet hullámai olyan
erősen járták át a testét, amilyet sosem tudott volna eddig elképzelni.
- Fiunk született! - mondta lágy hangon. Tiltakozott, mi¬kor Janey el akarta venni tőle a
kicsit.
- Meg kell fürdetni, Mrs. Kiernan.
- Nekünk pedig be kell fejeznünk, amit elkezdtünk - tájé¬koztatta Jesse. - Néhány öltésre
lesz szükség, mert a szülés felszakította a húsod.
- Pedig olyan jól érzem magam, Jesse!
Jesse elnevette magát. A nő visszadőlt az ágyra, és Chris¬tát figyelte, aki leírta neki a
kisfiút. Semmiféle fájdalmat nem érzett, mikor Jesse eltávolította a méhlepényt, és
össze¬varrta a húsát. Christa a bebugyolált cseppséget tartotta, mi¬alatt Janey egy hálóinget
hozott Kiernannek, és vizet, hogy megmoshassa az arcát. Úgy látszott, tele van energiával, de
mikor fel akart ülni, Jesse visszanyomta az ágyra. - Aludj, Kiernan.
" - Jesse, annyira gyönyörű.
Jesse megcsókolta a nő homlokát. - Valóban az.
- Látni akarom. Így lehetetlenség aludni.
De alighogy kimondta, túláradó kimerültség kerítette ha¬talmába. Jesse visszanyomta a
fejét a párnára.
 - Milyen szép is, hogy most az egyszer nincs erőd har¬colni velem.
Kiernan elmosolyodott, szeme lecsukódott, és elaludt.
Úgy érezte, nem sokkal azután ébredt, hogy elaludt. Janey odavitte a gyermeket, aki úgy
ordított, ahogy a torkán csak kifért. - Nagyon éhes - mondta Janey a nőnek.
Kiernan a hálóingével ügyetlenkedett, de aztán csodálattal vette észre, hogy a kicsit
ösztönösen emeli a melléhez. Ahogy a baba elsőt rántott a mellbimbóján, szinte a lélegze¬te
is elállt. Csodálatos érzés járta át a testét.
Hozzáment az ellenségéhez, és most gyerekük született, tűnődött.Sosem ismerte eddig a
léleknek ezt az édes békéjét.
Egy kis idő múltán Janey elvette tőle a kicsit, és csendben kivitte, Kiernan álomba merült.

Mikor felébredt, reggel volt. A madarak élénken csiripeltek, a nap sugarai betörtek az
ablakon.
Patricia az ágy lábánál állt, a gyereket ringatta egy hinta¬székben.
- Ó, Kiernan, annyira gyönyörű baba!
- Ugye az? Én is úgy gondolom, de tényleg minden por¬cikájában az?
- Remekbe szabott! - mondta neki Patricia. Kiernan el¬mosolyodott, és a baba felé nyúlt.
Az ágyra fektette, kibu¬gyolálta a takarókból, és levette róla a csepp kis gyapjúnad¬rágot.
- Megvan minden ujja, a lábán is - biztosította Patricia. - Egy picit kicsi, de ez csak azért
van, mert koraszülött. Jesse azt mondja, hogy mindemellett jól fejlett gyermek.
Csak ez számít, gondolta Kiernan. Elmosolyodott. A kisfiú ránézett. Szeme világoskék
volt. Piros arcocskái töké¬letesen gömbölyödtek. Ajkai édesen gyűröttek, megmosott és
megszárított haja hollófekete volt. - Valóban tiszta Ca¬meron - mormogta Kiernan maga elé.
Patriciára nézett, bűntudatot érezve. De Patricia meleg, barna szemei semmi mást nem
sugároztak, csak szerető gondoskodást, ahogy a gyermeket nézte. - Éppolyan, mint Jesse.
A gyermek eltorzult arccal heves sírásban tört ki. Kiernan felnevetett. - Pont olyan a hangja
is, nem?
- Megrágalmaztad az unokaöcsémet? - kérdezte egy férfi¬hang.
Kiernan felnézett. Daniel állt az ajtóban. Sápadt volt, de már erősebbnek látszott.
A nő halkan felkiáltott, és minden segítség nélkül kimá¬szott az ágyból. Összerezzent az
arca, ahogy ráébredt, nem könnyű járni. Daniel összeszidta, amiért felkelt, de a nő sem maradt
adósa.
- Daniel, neked még ágyban kellene lenned!
- Kiernan, neked sem lett volna szabad felkelned! Egymásra nevettek, majd Kiernan
átkarolta Danielt. A férfi homlokon csókolta a nőt.
- Daniel, úgy érzed, jól vagy? - kérdezte aggódva a nő. A férfi bólintott. - Megyek,
visszafekszem. Csak azt akartam mondani, hogy az unokaöcsém egyszerűen gyönyö¬rű. A nő
bólintott, szemeik találkoztak. - Jenki vér is folyik benne - mondta -, de mindemellett
szeretem.
- Igen - mondta Daniel egy enyhe sóhaj kíséretében, és elmosolyodott -, az apja jenki, de
azért szeretem.
- Én is - mondta egyetértően Kiernan.
Daniel rámosolygott. - Rendben, most bújj be az ágyba, én is ezt teszem.
Kiernan úgy is tett. Egy darabig babusgatták a cseppséget Patriciával, majd Kiernan újra
megszoptatta. Aztán Janey vacsorát hozott neki. Kiernan teljesen kiéhezett. Az apja jött be a
szobába, megnézni a kisunokáját. Jacob is bejött, és még ő is elismerte, hogy jó kinézetű
kisfiú.
Már mindenki bent volt, Jesse-t kivéve.- Hol van Jesse? - kérdezte Kiernan Christától.
- Lent van a rendelőben. Úgy hiszem, elaludt ott lent. Megyek, megnézem.
 - Nem - mondta Kiernan -, én megyek.
- Várj - tiltakozott Christa. - Dühös lesz rád, amiért fel¬keltél az ágyból.
- Kitűnően érzem magam, és én is jó leszek, mint Daniel. Visszabújok az ágyamba. De
előbb látni akarom. Christa félt tőle, hogy a nő esetleg nem tud még lemenni a lépcsőn, de
Kiernan ragaszkodott egy tiszta hálóinghez, és ahhoz, hogy kifésüljék a haját. Megnézte
magát a tükörben, és Christa titkos mosolyát figyelte, amint szemük
összetalál¬kozott.Kiernan kiment a szobából, egyenesen a képekkel teli fo¬lyosóra.
Rámosolygott a falon függő Cameron férfiak jóké¬pű arcára és a feleségeik gyönyörű
szemére. - Valóban ha¬za értem - suttogta, és kíváncsian szemlélte, vajon melyik Cameron
mosolyog vissza rá a falról.Óvatosan lement a lépcsőn. Gyengének érezte magát, vi¬gyáznia
kellett a lépteire. De egyfajta energia járta át a tes¬tét. Látni akarta Jesse-t.Átment a szalonon,
és benézett a rendelőbe. Jesse valóban bent volt, lábai az asztalon hevertek. Fejét a
széktámlának döntötte, szemei csukva voltak. Fe¬hér ingét a nyakánál kigombolta. Már az
éjjel megmosako¬
dott, most civil nadrágot és egyszerű gyapjúinget viselt. Mélyen aludt.A nő ajkába
harapott, és arra gondolt, nem kellene hábor¬gatnia a férfi álmát.Vissza kell mennie a
harcmezőre, szüksége van a pihenés¬re. Emellett volt elég családi problémája, amivel az
utóbbi időben meg kellett küzdenie.De most újra el kell mennie.Emiatt érezte a nő, hogy most
mellette a helye.Az ajtót becsukva maga mögött, belépett a szobába. Eb¬ben a pillanatban a
férfi kinyitotta a szemét. Meglátta a nőt,és enyhe rosszallással a hangjában megjegyezte:
- Kiernan! Miért keltél fel az ágyból?
A nő az asztalhoz lépett, érezte, hogy elsápadt. Ezek után, ennyi együtt töltött év ellenére
ezt kellett kap¬nia a férfitól!Pont a gyermekük születésekor! Megállt az asztal előtt. - Jesse,
látni akartalak. - Nem tu¬dott hirtelen mást mondani.
A férfi felállt, csizmái súlyosan csapódtak a földre. Gyors léptekkel megkerülte az asztalt,
és hevesen átölelte a nőt, majd erősen migához szorítva odavezette a székhez, amin eddig ült.
- Megköszöctem már neked eléggé a fiamat? - kérdezte
lágyan a férfi.
A nő bólintot•
- Ó, Jesse, é~ megköszöntem már neked? Jesse elnevete magát.
- Örömömreszolgált.
Kiernan elpiiult, de együtt nevetett a férfival.
- Ó, Jesse! - szeretett volna többet is mondani, hisz annyi mondani~alója volt még. Ujjait a
férfi kigombolt inge alá csúsztatta. Alig hallhatóan megszólalt. - Minden jól vég¬ződött.
Daniel itthon van, szépen gyógyul. Biztos vagyok benne, hogy hamarosan j61 fogja érezni
magát.
Egy darabig. gondolta hozzá. A háború még mindig tar¬tott. De vigyáz)tt, nehogy
kimondja.
Akárcsak Jede, Daniel is visszamegy harcolni.
Nem akart eire gondolni. - Apám jól van, Jesse. És fiunk született. Nag}on pici, de
ugyanakkor nagyon gyönyörű - hirtelen gyors~n kezdett beszélni. - Meg örülök is, hogy fiú.
Persze a lányok is szép gyerekek, ezt már megtanultam Patriciával. Mi: szóltál volna egy
kislányhoz?
- Szerettem volna, ha lány - mondta komolyan Jesse - de azt hiszem, telesen elégedett
vagyok egy fiúval is. - Hátra¬simította a homlokába lógó haját. - Még háború van. Én az
egyik oldalon, Daniel a másikon. Boldog vagyok, mert tu¬dom, hogy apán, aki Daniel apja is,
boldog lenne, hiszen...
Elhalt a hatja. - Hiszen a Cameron név fennmarad, mégha egyikőt5k sem tér vissza, akkor
is - egészítette ki Kiernan akado~ó hangon.
 Jesse forrón átölelte. - Annyira szeretlek, Kiernan. Már évek óta. Éjsz~kákon át
gondolkodtam. Mindig azt hittem, az a helyes, az~rt kell harcolnom, amit a lelkiismeretem
dik¬tál. De a szerelmem oly erős irántad, hogy megingatott a meggyóződése~nben. Nem
vagyok képes többé harcolni a déliek ellen. tjtazzunk el innen Angliába, vagy költözzünk
nyugatabbra, vagy...
A meghatott~ágtól könnyek szöktek a nő szemébe.
- Jesse, megtennéd mindezt? Értem?
A férfinak enyhe mosolyra görbültek az ajkai.
- Az életemet adnám érted, a szívemet, a lelkemet, min¬denemet.
A nő hevesen megrázta a fejét. - Ó Jesse!
- Tudnál szeretni, Kiernan? Szívem jenki szív, az egyen¬ruhám pedig kék.
- Szeretlek Jesse, tiszta szívemből. Valamikor még ag¬gasztott, hogy képes leszek-e egy
jenkit szenvedéllyel és tel¬jes odaadással szeretni. De egy barátom egyszer azt mondta, nem
egy jenkit szeretek, hanem egy embert. Igen Jesse, sze¬retlek. Az egyenruha színe ezen
semmit sem változtat. Mint embert szeretlek.
Ajkaik egymásra találtak, megcsókolták egymást. Hosszan tartó forró csók volt, a
szenvedély magasra csapó lángjain a gyengédség mély érzése uralkodott.
Mikor ajkaik elváltak, a nő gyönyörtől káprázó szemeit a férfira emelte. Elmosolyodott.
- Nem akarok nyugatra menni, Jesse, sem Angliába.
A férfi homlokát ráncolta, hollófekete tincsei fésületlenül hulltak a homlokára, éles, kék
szemével a nőre nézett. A nő szerelemtől sugárzó arccal mosolygott rá.
- Jesse, te orvos vagy, mégpedig jó orvos. Nem is csak jó, a legjobb. Életeket mentesz, nem
pedig elveszed azokat. Tudom, hogy úgy éreznéd, elárultad a hivatásod, ha nem mennél
vissza.
- Kiernan...
- A szívében senki sem változik meg, Jesse. A háború to¬vább folyik, amíg csak valaki
győztesen ki nem kerül belő¬le. Ha pedig újra Washingtonba helyeznek, utánad megyek.
Soha többé nem fogok kémkedni, ezt megígérem. A minap fegyverszünetet kértél tőlem.
Különbékét. Ez az, amit most akarok, Jesse. Kettőnk különbékéjét.
Jesse elmosolyodott, és újra megcsókolta a nőt. Forró, ér¬zéki csók volt. Gyengéden és
sokáig csókolták egymást, hogy a nő szinte beleszédült, ahogy az önkívület édes hullá¬mai
átcsaptak a fejük felett. Ajkaik nagysokára tudtak csak elszakadni egymásétól.

majd erősen migához szorítva odavezette a székhez, amin eddig ült.

- Megköszöctem már neked eléggé a fiamat? - kérdezte
lágyan a férfi.
A nő bólintot•
- Ó, Jesse, é~ megköszöntem már neked? Jesse elnevete magát.
- Örömömreszolgált.
Kiernan elpiiult, de együtt nevetett a férfival.
- Ó, Jesse! - szeretett volna többet is mondani, hisz annyi mondani~alója volt még. Ujjait a
férfi kigombolt inge alá csúsztatta. Alig hallhatóan megszólalt. - Minden jól vég¬ződött.
Daniel itthon van, szépen gyógyul. Biztos vagyok benne, hogy hamarosan j61 fogja érezni
magát.
Egy darabig. gondolta hozzá. A háború még mindig tar¬tott. De vigyáz)tt, nehogy
kimondja.
Akárcsak Jede, Daniel is visszamegy harcolni.
Nem akart eire gondolni. - Apám jól van, Jesse. És fiunk született. Nag}on pici, de
ugyanakkor nagyon gyönyörű - hirtelen gyors~n kezdett beszélni. - Meg örülök is, hogy fiú.
Persze a lányok is szép gyerekek, ezt már megtanultam Patriciával. Mi: szóltál volna egy
kislányhoz?
- Szerettem volna, ha lány - mondta komolyan Jesse - de azt hiszem, telesen elégedett
vagyok egy fiúval is. - Hátra¬simította a homlokába lógó haját. - Még háború van. Én az
egyik oldalon, Daniel a másikon. Boldog vagyok, mert tu¬dom, hogy apán, aki Daniel apja is,
boldog lenne, hiszen...
Elhalt a hatja. - Hiszen a Cameron név fennmarad, mégha egyikőt5k sem tér vissza, akkor
is - egészítette ki Kiernan akado~ó hangon.
Jesse forrón átölelte. - Annyira szeretlek, Kiernan. Már évek óta. Éjsz~kákon át
gondolkodtam. Mindig azt hittem, az a helyes, az~rt kell harcolnom, amit a lelkiismeretem
dik¬tál. De a szerelmem oly erős irántad, hogy megingatott a meggyóződése~nben. Nem
vagyok képes többé harcolni a déliek ellen. tjtazzunk el innen Angliába, vagy költözzünk
nyugatabbra, vagy...
A meghatott~ágtól könnyek szöktek a nő szemébe.
- Jesse, megtennéd mindezt? Értem?
A férfinak enyhe mosolyra görbültek az ajkai.
- Az életemet adnám érted, a szívemet, a lelkemet, min¬denemet.
A nő hevesen megrázta a fejét. - Ó Jesse!
- Tudnál szeretni, Kiernan? Szívem jenki szív, az egyen¬ruhám pedig kék.
- Szeretlek Jesse, tiszta szívemből. Valamikor még ag¬gasztott, hogy képes leszek-e egy
jenkit szenvedéllyel és tel¬jes odaadással szeretni. De egy barátom egyszer azt mondta, nem
egy jenkit szeretek, hanem egy embert. Igen Jesse, sze¬retlek. Az egyenruha színe ezen
semmit sem változtat. Mint embert szeretlek.
Ajkaik egymásra találtak, megcsókolták egymást. Hosszan tartó forró csók volt, a
szenvedély magasra csapó lángjain a gyengédség mély érzése uralkodott.
Mikor ajkaik elváltak, a nő gyönyörtől káprázó szemeit a férfira emelte. Elmosolyodott.
- Nem akarok nyugatra menni, Jesse, sem Angliába.
A férfi homlokát ráncolta, hollófekete tincsei fésületlenül hulltak a homlokára, éles, kék
szemével a nőre nézett. A nő szerelemtől sugárzó arccal mosolygott rá.
- Jesse, te orvos vagy, mégpedig jó orvos. Nem is csak jó, a legjobb. Életeket mentesz, nem
pedig elveszed azokat. Tudom, hogy úgy éreznéd, elárultad a hivatásod, ha nem mennél
vissza.
- Kiernan...
- A szívében senki sem változik meg, Jesse. A háború to¬vább folyik, amíg csak valaki
győztesen ki nem kerül belő¬le. Ha pedig újra Washingtonba helyeznek, utánad megyek.
Soha többé nem fogok kémkedni, ezt megígérem. A minap fegyverszünetet kértél tőlem.
Különbékét. Ez az, amit most akarok, Jesse. Kettőnk különbékéjét.
Jesse elmosolyodott, és újra megcsókolta a nőt. Forró, ér¬zéki csók volt. Gyengéden és
sokáig csókolták egymást, hogy a nő szinte beleszédült, ahogy az önkívület édes hullá¬mai
átcsaptak a fejük felett. Ajkaik nagysokára tudtak csak elszakadni egymásétól.

A férfi felállt. Erős karjaival oltalmazón magához ölelte a nőt. Ragyogó kék szemmel,
mosolyogva nézett rá. - Mrs. Cameron, ezennel megkötöttük a különbékét. Most pedig nézzük
meg John Daniel Cameron fiatalurat.
- John Daniel Cameron? - kérdezte a nő.
- Tetszik? - érdeklődött Jesse.
Kiernan Jesse biztonságot adó karjaiba simult. - Igen, tet¬szik - biztosította, és átkarolta a
férfi nyakát. - Tetszik, mert az apja is tetszik nekem.
Jesse gyengéden elmosolyodott, majd megfordult.
 Kiléptek a rendelőből, és kéz a kézben elindultak felfelé a lépcsőn. Fürkésző Cameron-
tekintetek kereszttüzében halad¬tak végig a képekkel teli folyosón, mígnem a fiatalúr
háló¬szobájához értek.
A legifjabb Cameron békésen aludt odabent.
Kint tombolt a háború, de Jesse és Kiernan valóban meg¬találta a saját különbékéjét. A
férfi felállt. Erős karjaival oltalmazón magához ölelte a nőt. Ragyogó kék szemmel,
mosolyogva nézett rá. - Mrs. Cameron, ezennel megkötöttük a különbékét. Most pedig nézzük
meg John Daniel Cameron fiatalurat.
- John Daniel Cameron? - kérdezte a nő.
- Tetszik? - érdeklődött Jesse.
Kiernan Jesse biztonságot adó karjaiba simult. - Igen, tet¬szik - biztosította, és átkarolta a
férfi nyakát. - Tetszik, mert az apja is tetszik nekem.
Jesse gyengéden elmosolyodott, majd megfordult.
Kiléptek a rendelőből, és kéz a kézben elindultak felfelé a lépcsőn. Fürkésző Cameron-
tekintetek kereszttüzében halad¬tak végig a képekkel teli folyosón, mígnem a fiatalúr
háló¬szobájához értek.
A legifjabb Cameron békésen aludt odabent.
Kint tombolt a háború, de Jesse és Kiernan valóban meg¬találta a saját különbékéjét.