Lincoln Child a szüleinek, Bilinek és Nancynek ajánlja ezt a könyvet.

Douglas Preston pedig Steve Elkinsnek dedikálja.

 1. FEJEZET
Ward Persall végigsétált a keskeny tengerpart egy kellemesen hűs sávján,
ahol az ütemesen mozgó hullámok nyaldosták a csillogó fövenyt. Az éppen
tizenhét éves fiú túlságosan alacsony és vézna volt a korához képest, és ezt
tudta is magáról. Felhőtlen nap volt, a hullámverés habos tajtékot hozott a
Mexikói-öböl felől. Különösen kellemes érzés volt, ahogy a strandpapucsa
belesüppedt a nedves talajba, és minden lépésnél apró homokrögök
peregtek le a lábujjairól.
– Hé, Ward! – szólt az apja. A fiú megfordult. A férfi egyedül ült egy
nyugágyban pár méterre a víztől; a Washington Nationals baseballsapkáját
viselte, és egy strandtörölközőt terített a lábára. Elmaradhatatlan vastag,
zöld Boorum & Pease jegyzetfüzete nyitva hevert az ölében. – Tartsd
szemmel a húgodat! Értve vagyok?
– Persze!
Mintha nem ezt tenné már legalább egy hete. Mellesleg Amanda sehová
se mászkált el, az óceánba pedig egészen biztos nem merészkedett be.
Kicsit lejjebb a parton lehajolva szedte a kagylót, mint ahogy a Sanibel-
szigeten szokás.
Ward egy ideig az apját figyelte, amint újra visszafordul a
jegyzetfüzetéhez, és különféle egyenleteket, feljegyzéseket vagy ki tudja,
miket firkant bele, amiket neki sohasem mutatott meg. Az apja egy
hadiipari beszállító cégnek dolgozott Newport Newsban, és nagyon ügyelt
arra, hogy a vacsoraasztalnál ne árulja el a családjának, mivel telt a
munkanapja – ez hétpecsétes titok volt –, s ezáltal csak még jobban
elmélyült a köztük lévő szakadék. Fura, hogy Ward kezdett felfigyelni az
efféle dolgokra, amelyek mindig is a szeme előtt zajlottak, de soha nem volt
képes pontosan értelmezni őket. Mint például azt, hogy az apja miért hord
folyton baseballsapkát (hogy elfedje a kopaszságát), vagy miért takarja be
falfehér lábát (hogy elkerülje a bőrrákot, amely előfordult a családjukban).
Feltételezte, hogy az anyja is rájött ezekre a dolgokra – sőt még ennél
többre is –, és minden bizonnyal ez vezetett három éve a válásukhoz.
 Most a húga visszaszaladt hozzá az egyik kezében a vödörrel, a
másikban a műanyag lapáttal.
– Ide nézz, Ward! – mondta a kislány izgatottan, miközben ledobta az
apró lapátot, majd a vödörbe dugta a kezét, és valamit kivett belőle. –
Lókagyló!
A fiú elvette tőle, és alaposan szemügyre vette.
Tőle balra a hullámok szüntelen, monoton moraja hallatszott.
– Szuper!
A kislány visszavette tőle a kagylót, majd újra a vödörbe tette.
– Először azt hittem, hogy Cantharus, mert olyan simák a dudorjai. De a
formája nem olyan.
Aztán meg sem várva a testvére válaszát, újra nekiállt a
kagylókeresésnek.
Ward pár percig nézte. Kellemesebb volt, mint az apját bámulni. Aztán
gyorsan körbepillantott, hogy meggyőződjön arról, nem mostak-e a partra a
hullámok valami újabb kincset azalatt, amíg beszélgettek. De a Captiva-
szigetnek ezen a részén a strand nyugodt volt, nem akadt nagy
konkurenciájuk: alig tucatnyi ember bóklászott a part mentén ugyanabban a
furcsa pózban, amit ő és a húga is felvett kagylókeresés közben.
Amikor öt nappal korábban megérkeztek a Sanibel-szigetre, Ward igen
csalódott volt. Eddig Virginia Beachen és Kitty Hawkon nyaralt az óceán
partján. A Sanibel-sziget mintha a világ végén lett volna; nem volt sétánya,
kevés volt az üzlet és a szórakozási lehetőség, és ami a legrosszabb: pocsék
volt az internetkapcsolat. De ahogy múltak a napok, egyre inkább
hozzászokott a nyugalomhoz. Elég filmet és könyvet töltött le az elmúlt
héten, és nem volt szüksége online hozzáférésre ahhoz, hogy azon az
oldalsó görgetésű videojátékon dolgozzon, amelyet az iskolában Python
programozási nyelven fejlesztettek éppen. A válás óta az apjának nem
nagyon volt lehetősége arra, hogy nyaralni vigye őket – a tartásdíj meg az
egyéb költségek miatt nem sok megtakarított pénze maradt –, így amikor a
munkahelyén az egyik barátja felajánlotta neki egy hétre az apró nyaralóját
a Sanibel-szigeten, a Gulf Drive közelében, kapott az alkalmon. Ward azzal
is tisztában volt, hogy a nyaralás így is jelentős anyagi terhet jelentett az
apjának a repülőjegyekkel, az éttermi költségekkel és egyebekkel együtt, de
a férfi ügyelt arra, hogy ne panaszkodjon emiatt.
A kagylókeresés is klassz volt.
 A Florida délnyugati partvidékén fekvő Sanibel- és Captiva-sziget a
világ egyik legismertebb kagylólelőhelyei közé tartozott. A két sziget
hálóként nyúlt bele a Mexikói-öbölbe, és kifogott mindenféle puhatestűt –
élőt és döglöttet egyaránt –, majd szétterítette őket a homokos fövenyen. A
megérkezésük előtt’ éjszakán rövid vihar söpört át a szigeten, ami
szerencsének bizonyult, mert szemlátomást még több kagylót sodort a
partra. Az első nap szinte hihetetlen kincsekre bukkantak, ritka, csodálatos
fajokra – nem csupán rákollókra, törött fésűkagylókra és egyéb
törmelékekre, amelyek az Outer Banks szigetein találhatók –, így a
kagylószedési láz magával ragadta Wardot, de legfőképpen a húgát,
Amandát. A kislány már egyfajta szakértővé avanzsált; képes volt
különbséget tenni a porceláncsiga, a kürtcsiga és a közönséges parti csiga
között. Ward lelkesedése pár nap múlva kissé alábbhagyott. Kritikusabb
szemmel nézte a kagylókat, és csak hébe-hóba szedett fel néhány igazán
különleges fajt. Az apjuk fejenként egy-egy zacskó kagylót engedélyezett a
számukra, amit majd felvihetnek a hazafelé tartó repülőjáratra, és Ward
tisztában volt azzal, hogy másnap este – Amanda tiltakozása ellenére – újra
át kell válogatniuk őket, és akkor elszabadul a pokol.
Közelgett a dagály, a szél egyre erősödött, és a hullámok kissé
erélyesebben csapkodták a fövenyt. Ekkor egy hullám csapott át Ward
lábán, és egy spirál formájú rózsaszín kagylót görgetett át a lábujjain.
Amikor felvette, egy másik kagylószedő furakodott mögé – a sekély vízben
az élénk színek legyekként vonzották őket –, és Ward válla fölött szuszogva
mustrálta a kagylót.
– Rózsaszirom kagylók? – kérdezte a férfi izgatottan.
Ward a kérdező felé fordult – ötven körüli, túlsúlyos alak Ron Jon
napellenzővel a fején, olcsó napszemüvegben, leégett alkarral. Turista volt,
mint mindenki más a strandon. A helybéliek tudták, melyik a legjobb
időpont a part átfésülésére, és Ward ritkán látta őket.
– Nem – felelte Ward. – Csak egy kúpcsiga. Betűs csiga.
A húga, mintha ösztönösen megérezte volna a nagy zsákmány
lehetőségét, rögtön odaszökdécselt hozzá. Ward odadobta neki a kagylót. A
kislány egy gyors pillantást vetett rá, majd egy olyan mozdulatot tett,
mintha a vízbe akarná hajítani, de aztán mégis meggondolta magát, és a
vödrébe ejtette.
A napellenzős férfi visszavonult, Ward pedig továbbment, maga után
húzva Amandát, miközben az ősi tengeri teremtmények csontjai csak úgy
ropogtak flip-flop papucsa talpa alatt. A csomagolás gondolata emlékeztette
arra, hogy holnapután otthon lesznek. Ez azt jelenti, hogy folytatni fogja a
régi életét: befejezi a tizenegyedik osztályt, aztán elkerülhetetlenül bekerül
a vizsgák, dolgozatok és egyetemi felvételik taposómalmába. Az utóbbi
időben aggódni kezdett amiatt, hogy úgy végzi, mint az apja: hajt, mint az
állat, de sohasem jut ötről a hatra; megelőzik a fiatalabbak, akik briliánsabb
végzettséggel és piacképesebb szakértelemmel rendelkeznek. Ő ezt képtelen
volna elviselni.
Egy újabb hullám csapódott a lábának, mire önkéntelenül is irányt
változtatott, és a szárazföld felé indult. Az örvény visszaszippantotta a friss
kagylókat: egy nyilascsiga, egy kúpcsiga, aztán még egy nyilascsiga. Már
annyi nyilascsigát szedett össze, hogy élete végéig kitart.
Egy újabb, még az előbbinél is erősebb hullám érkezett; Ward a nyílt
tengert kémlelte. A hatalmas víztömeg egyre zordabbá vált. Ez valószínűleg
jó jel: a holnapi lesz az utolsó napjuk a szigeten. Talán egy újabb vihar van
készülőben, amely majd megint valóságos kincsesbányát fog maga után
hagyni, mint az érkezésük napján.
Ebben a pillanatban a szeme valami zöld villanást észlelt. Világosabb
árnyalatú volt, mint az óceán türkizkék vize; kifelé sodródott, majd
visszahúzódott a hullámveréssel. Nagy méretű volt. Talán egy
szárnyascsiga? Nem, a színe nem olyan. És nem is kürtcsiga.
Közömbössége hirtelen elpárolgott, és a gyűjtő ritka kincsek iránti
szenvedélye lépett a helyébe. Lopva végigpásztázta a partot. Sem a húga,
sem a napellenzős férfi nem vette észre. Mintha csak úgy mellékesen tenné,
felgyorsította a lépteit. A következő hullámmal újra fel fog tűnni, vagy talán
a rákövetkezővel.
Aztán újra megpillantotta félig elmerülve, mintegy két méterre a parttól.
Ekkor felismerte, hogy nem kagyló, hanem egy tornacipő. Egy vadonatúj,
halványzöld tornacipő. Nem igazán hasonlított azokhoz, amelyeket eddig
látott.
Bár ő nem engedhetett meg magának ilyesmit, az iskolában hallotta,
hogy bizonyos trendi tornacipők nagy népszerűségnek örvendenek a
gyűjtők körében. A Balenciaga Triple S vagy a Yeezys csukákat gyakran
három-négyszáz dollárért árulják – már ha van belőlük készleten. És ha
olyan mázlista vagy, hogy kifogtál pár ritkaságszámba menő Air Jordan 11
Blackoutot, könnyen eladhatod használtan az e-Bayen négyszeres áron.
 Amanda a héten gyűjtött valamennyi kagylójáért, beleértve a
legkülönlegesebb fajokat is, legfeljebb tíz dollárt kaphat.
Egy fél pár zöld tornacipő. Vajon milyen márkájú? Újra a part felé
sodródott. Egy perc múlva meg fogja tudni.
A tajtékzó habok tompa sistergéssel kavarogtak a lába körül. Ügyesen
kihalászta a cipőt a vízből. A francba, de nehéz! Biztos teleszívta magát
vízzel. Mégis szuperül megtartotta a formáját. Automatikusan
megfordította, hogy ellenőrizze a talpát, de a gumifelületen nem volt
semmiféle embléma vagy márkajelzés.
Inkább érzékelte, mint látta Amanda és a hájas, napellenzős férfi
közeledését. Nem vett róluk tudomást, miközben a gumitalpat mustrálta.
Talán egy prototípus volt. Valószínűleg itt tesztelik a parton. Egy
prototípusért még több pénzt lehet kapni. A szemével ösztönösen a habokat
pásztázta. Ha a párja is itt úszik a közelben, akkor ez az egyetlen felfedezés
igazán különleges élménnyé teheti ezt a nem túl fényes nyaralást, még az
is...
A húga hirtelen felsikított. Ward a szemöldökét ráncolva nézett rá. A
kislány újra visított, most még hangosabban, és valami oknál fogva a bátyja
kezében lévő cipőre meredt. Ward kíváncsian pillantott le a cipőre,
miközben elfordította a csuklóját, hogy jobban lássa.
Most belelátott a tornacipőbe. Meg volt töltve valamivel: valami pirosas-
rózsaszínes kocsonyás anyaggal, amelynek közepéből egy fehér szilánk állt
ki. Ward ereiben megfagyott a vér, elméje nem volt képes teljes egészében
feldolgozni a látványt.
Az apja már talpon volt, és feléjük rohant. Úgy tűnt, mintha nagyon
távolról hallaná a napellenzős fickó átkozódását és a húgát, amint
sikoltozva hátrál, majd a homokba hány. Hirtelen, a bénultságából
felocsúdva egy görcsös rángással eldobta a cipőt, és megtántorodott, majd
elveszítve az egyensúlyát, térdre rogyott. De a tekintetével még eközben is
ösztönösen a tengert fürkészte, ahol a tejszínszerű habokban tucatnyi újabb
tornacipőt látott föl-le mozogni, amint lustán, megállíthatatlanul közelednek
a part felé.
 2. FEJEZET
P. B. Perelman a Ford Explorerjével behajtott a Turner Beach nyilvános
parkolójába. Alig telt el öt perc a segélyhívó központba befutó első hívás
óta, és már a helyszínen is volt. Háza a Coconut Drive-on alig másfél
kilométerre volt, de megkönnyebbüléssel konstatálta, hogy két járőre,
Robinson és Laroux már a helyszínen vannak. Úgy tűnt, Robinson éppen
evakuálta a strandot, és visszaküldte az embereket a kocsijukba, majd a
rendőrségi kordonnal elkerítette a területet. Laroux tőle mintegy négyszáz
méterre lejjebb állt, és egy kis csoport emberrel beszélgetett. Perelman látta,
amint a rendőr hátrapillant a víz felé, aztán megfordul, és berohan a habok
közé, kivesz valamit, majd óvatosan lehelyezi a homokba, oda, ahol nem
érik el a hullámok.
Mi az istennyila lehet? A diszpécser csak annyit közölt vele, hogy
„rendbontás a strandon”. De tapasztalatból tudta, hogy ez a két szó még
ezen az álmos kis szigeten is bármit jelenthet: részeg hétvégi turistákat,
amint a sötétben vontatják a partra a motorcsónakjukat, vagy az észak-
naples-i nudista kolónia lila hajú matrónáit, akik nap-éj egyenlőségi
ceremóniát tartanak.
Perelman megindult a fűvel és tengeri zabbal benőtt keskeny sávon a
part felé. Eközben elhaladt Robinson mellett, aki serényen kísért két
lesújtottnak tűnő családot a plédek, nyugágyak, hűtőtáskák, szörfdeszkák
között a parkoló felé.
– Jobb lesz, ha hívja a felderítőket, főnök! – mormogta oda neki
Robinson menet közben.
– Mindenki itt van?
Válaszként Robinson Laroux közrendőr irányába biccentett.
Perelman tovább haladt a part felé, most már gyorsabb léptekkel.
Laroux, aki közben visszatért a kis csoporthoz, most újra elszakadt tőlük, és
visszarohant a vízhez, hogy ismét kiemeljen valamit a hullámok közül.
Amikor Perelman közelebb ért, látta, hogy valami halványzöld anyagból
készült cipő vagy papucs.
 Laroux, ahogy megpillantotta a főnökét, megtorpant. Abból a
távolságból már Perelman is láthatta, hogy a cipőben egy emberi láb van.
Egyértelműen egy levágott láb.
A rendőr szó nélkül megmutatta neki, aztán óvatosan a homokba
helyezte.
– Helló, főnök! – üdvözölte végül.
Perelman nem válaszolt azonnal, hanem némán bámult le a homokba.
Aztán a helyetteséhez fordult:
– Henry – kezdte –, volna szíves tájékoztatni a legújabb fejleményekről?
A rendőr furcsa, üres tekintettel nézett vissza rá.
– Reece és én a homokfutóval éppen Silver Key felé tartottunk. Mielőtt a
Blind-szoroshoz értünk volna, egy kisebb tumultusra lettem figyelmes itt, a
szabadstrandon. Hívtam a központot, azután idesiettünk, hogy...
– Úgy értem, erről a fejleményről – szakította félbe Perelman a cipőre
mutatva.
Laroux a tekintetével követte, aztán egy tehetetlen vállrándítással maga
mögé mutatott.
A főnöke abba az irányba nézett, és akkor látta meg a dagályvonal
mentén sorakozó rengeteg cipőt. Úgy tűnt, mindegyikben van egy levágott
láb. Amikor a tenger felé fordította a tekintetét, újabbakat fedezett fel, amint
a hullámok közt hánykolódva sodródnak a part felé. Fölöttük hangosan
rikácsoló sirályok köröztek.
Perelman megértette, hogy a beosztottjai miért voltak úgy ledöbbenve, és
miért ügyködtek olyan serényen azóta, hogy öt perce megérkeztek a
homokfutóval, és miért nem szorítkoztak egy egyszerű telefonhívásra. Őt is
elfogta az a váratlan lidércnyomás; az egész helyzet olyan bizarr, különös és
hihetetlen volt. Behunyta a szemét, mély lélegzetet vett, aztán még egyet.
Végül a dűnéknél álló kis csoportra mutatott.
– Ez a társaság találta meg az első lábat?
Laroux bólintott.
A főnök újra körbepillantott. Laroux helyesen cselekedett; azt súgták az
ösztönei, hogy amíg nem kapnak erősítést, addig a legjobb, amit tehetnek,
hogy kihalásszák a lábakat az öbölből, és a tengerpart magasabban fekvő
részeire helyezik őket – nagyjából azokra a pontokra, ahol partra kerültek.
– Lehet belőlük valamire következtetni?
– Nem sok mindent árulnak el azon túl, amit magunk is láthatunk.
Perelman bólintott.
 – Oké. Kitűnő munkát végeztetek. – Újra a hullámok felé pillantott. –
Csak így tovább! Menekítsetek ki minden egyes darabot, és ne feledjétek,
hogy emberi maradványokról van szó!
Amikor Laroux ismét a víz felé indult, a főnöke elővette a rádió
adóvevőjét.
– Diszpécser, itt Perelman!
– Diszpécser vagyok. Folytassa, P. B...!
Tehát délelőtt Priscilla van szolgálatban, gondolta. Felismerte a
rikácsoló hangjáról. Senki más nem volt olyan vakmerő, hogy „P. B.-nek”
szólítsa. Nem csupán a neve kezdőbetűivel hívta, hanem – mivel a férfi
soha senkinek nem árulta el, pontosan mit jelölnek ezek a betűk – élvezte,
ha találgatásokba bocsátkozhat minden egyes alkalommal, amikor Perelman
hallótávolságban van. Véleménye szerint a világ legszokatlanabb
rendőrfőnökével volt dolga, és ezért felhatalmazva érezte magát arra, hogy
játssza az eszét. Már vagy tucatnyi poént elsütött, köztük olyanokat, mint
Pisztolyos Bambi, Pénisz Bubi, Pacal Bográcsban, anélkül, hogy közel
került volna az igazsághoz.
Megköszörülte a torkát.
– Priscilla, a legmagasabb szintű készültséget rendelem el. Mindenkit
irányíts ide, akinek fegyvere vagy jelvénye van!
– Igen, uram! – Priscilla hangja sokkal feszültebb lett.
– Mindkét hadnagyot szolgálatban akarom látni, és valamennyi őrmester
álljon készenlétben arra az esetre, ha esetleg rövid időn belül kijárási
tilalmat kell elrendelnünk. Ismerik a procedúrát. Mondd meg nekik, hogy
viselkedjenek nyugodtan, nem szeretnénk, ha a turisták pánikba esnének.
Most lezárjuk az egész Captiva-strandot és a nyugati partszakaszt. Kérd
meg őket, hogy tegyenek előkészületeket a sziget esetleges evakuációjára.
És figyelmeztesd a polgármestert, ha esetleg még nem tudna a dologról.
– Igen, uram!
Perelman gyorsan beszélt. Úgy tűnt, mintha minden egyes másodperccel
egyre gyorsabban ejtené ki a szavakat. Eközben Laroux további négy vagy
öt cipőt halászott ki. Durva becslés szerint ezzel mintegy huszonötre nőtt a
parton a cipők száma, és még továbbiak voltak érkezőben. A rendőr most a
sirályokat hajkurászta, amelyek megpróbáltak elcsenni néhányat. Robinson
kikísérte az utolsó kagylószedőket és napozókat a strandról, és szalaggal
lezárta a strand bejáratait.
 – Állítsanak fel ellenőrző pontokat a Sanibelbe vezető magasút
szárazföldi végénél és a Blind-szoros hídjánál. Ez utóbbinál kizárólag a
Captiva-sziget lakói és az ott nyaralók léphetnek be. Értesítsd a
Huszonegyes Körzet vezető boncorvosát, hogy jöjjön ki Turner Beachre,
ahol nagy mennyiségű emberi maradványt kell megvizsgálnia.
– Igen, uram! – mondta Priscilla immár harmadszorra.
– Hívd fel a Fort Myers-i parti őrség parancsnokságát, és mondd meg
nekik, hogy amilyen gyorsan csak tudnak, küldjenek ide egy egyárbocos
hajót; azt hiszem, a szövetségi parti őrség Pompano járőrhajója a cortezi
kikötőben áll lehorgonyozva. A parancsnokság közvetlenül velem lépjen
kapcsolatba. És ideiglenes repülési korlátozást rendelek el Captiva-sziget
légterében. Kizárólag vészhelyzetben lehet berepülni. A tévéstábok
helikopterei sem repülhetnek be. Értve vagyok?
Rövid csönd következett, amely alatt Perelman egy toll sercegését
hallotta.
– Roger.
– Rendben. Nos, miután a szigetet lezárták és az ellenőrzési pontokat
felállították, minden rendőr nekem tegyen jelentést itt a Blind-szorosnál.
Perelman kilép a vonalból.
Visszatette a rádió adó-vevőt, és újra Laroux felé pillantott. A rendőr a
tőle telhető legnagyobb sebességgel futkosott, hogy kiszedje a cipőket a
tengerből, de a sirályok egyre erőteljesebben rajzottak, rikoltozva köröztek
a levegőben, és Laroux alulmaradt velük szemben. A távolból figyelve a
beosztottját, Perelman tísztában volt a helyzet lehetetlen és abszurd
voltával, de ennek ellenére a figyelmét arra fókuszálta, hogy a dolgokat az
irányítása alatt tartsa. Huszonöt cipőt, huszonöt lábat mosott az ő
partszakszára az óceán, és úgy tűnik, a dagállyal még több is fog érkezni.
Egyszerűbb lett volna egy kupacba rakni őket, de Perelman tudta, hogy
ebben az esetben minden apró nyom számít, és a cipőknek a lehető
legközelebb kell lenniük ahhoz a helyhez, ahol a partra sodródtak.
A zsebéből elővette a rendőrségi kameráját, és az objektívet a partra
irányította, majd készített néhány fotót és videofelvételt a helyszínről.
Aztán visszapillantott a szemtanúkra, akik most már a kordon mögött
álltak – egy apró, kísértetiesnek tűnő társaság. Nagyon szerette volna
kihallgatni őket – bár kételkedett abban, hogy bármi fontosat megtudhat
tőlük –, de egyelőre az volt a feladata, hogy biztosítsa és őrizze a helyszínt,
amíg az erősítés meg nem érkezik.
 Közben még több sirály gyűlt oda, a rikoltozásuktól csak úgy vibrált a
levegő. Perelman látta, amint az egyik madár leszáll egy cipő mellé.
– Henry! Lőj a sirályokra!
– Mi?
– Lőj a madarakra!
– Túl sokan vannak. Nem tudom kinyírni mindet.
– Csak lőj feléjük! Riaszd el őket!
Látta, amint Laroux a bőrtokból előveszi a Glockját, majd a magasba lő,
aztán pedig a nyílt tenger felé céloz. Sűrű sirályfelhő emelkedett a magasba
hangos lamentálás közepette; az a példány is köztük volt, amelyiknek az
imént kis híján sikerült elcsórnia egy cipőt. Jobban szemügyre véve az
óceánt, rossz érzéssel konstatálta, hogy még a parttól jó messze is számos
cipő himbálózik a vízen. Talán az egész nyugati partszakaszt le kéne zárni,
és kordonnal körülvenni mint bűnügyi helyszínt.
Ekkor észrevette, hogy a dűne tetején néhány alak tűnik fel. Nem
próbáltak meg közelebb jönni; csak néztek lefelé, mozdulatlanul, mint az
őrszemek. Újabb szájtáti turisták. Összeszorult a szíve. Nem nyaralók
voltak, hanem helybéli lakosok. Ezeknek az embereknek az otthona Captiva
Drive-on volt, amelynek a tengerpartját meggyalázta ez a furcsa, rémisztő
dagály. Ahogy egyenként rájuk pillantott, rájött, hogy legalább minden
másodiknak ismeri a nevét.
A halál egy szilaj pacsirta... / A hegyek halott kövek...
Ekkor hirtelen valami zűrzavar támadt; ordítás és átkozódás, amit dühös
ugatás követett. Ahogy körülnézett, egy kis időre összezavarodott, mert a
helyzet teljesen kaotikusnak tűnt; egy rézvörös örvényt érzékelt: egy kutya
száguldott el előtte egy cipővel a szájában, és északnak tartott, a
természetvédelmi terület felé – egy ír szetter volt. Sligónak hívták.
Hogy a fene vigyen el, te bitang!
– Sligo! – kiáltotta. – Sligo, gyere vissza!
De a kutya nyílegyenesen futott tovább egy falat bizonyítékkal a
szájában: egy emberi maradvánnyal. Ha Sligo eljut a rezervátumig, akkor
valószínűleg soha többé nem látják azt a bűnjelet.
– Sligo!
Mintha a kiképzőtisztje ordította volna a fülébe: Őrizd a bizonyítékokat!
Bánj tisztelettel az emberi maradványokkal! A végső felelősség az övé volt,
ő volt a főnök.
Perelman elővette a szolgálati fegyverét.
 – Mit csinál? – kiáltotta egy hang a bámészkodók sorából.
– Ne! Semmi esetre se! – sikította valaki.
A rendőrfőnök célzott. Hosszan, remegve szívta be a levegőt; kis ideig
benn tartotta. Aztán amikor a kutya már majdnem beugrott a bozótba,
megeresztett egy lövést.
Az állat hang nélkül felfordult, a cipő kiesett a szájából. Egy irtózatosan
hosszú perc következett, majd egyfajta sóhaj morajlott végig a dűnén álló
tömegen.
– Te jó ég! – mondta valaki elfúló lélegzettel. – Lelőtte a kutyát.
Perelman visszatette a pisztolyt a tokba.
A pokolba!
Mögötte újabb lövések dördültek fel: Laroux a sirályokat hessegette,
miközben kétségbeesetten próbálta kihalászni a vízből az újabb cipőket.
Robinson most feléje futott, hogy segítsen. Perelman a távolból egy
helikopter surrogását és egy hajómotor pöfögését hallotta.
– Hé, maga ott! – kiáltotta egy vádló hang. Perelman felnézett a
bámészkodókra. – Maga lelőtte azt a kutyát! – mondta egy ötvenes nő,
miközben vádlón rászegezte a mutatóujját. Perelmannek nem volt ismerős,
talán csak a nyári szezont tölti itt.
Egy szót sem szólt.
A nő közelebb lépett, a kordon széléhez állt.
– Hogy tehette? Hogy tehetett ilyesmit?
– Nem engedhettem, hogy elvigyen egy bizonyítékot.
– Bizonyítékot? Bizonyítékot?
A nő heves mozdulattal a part felé mutatott.
– Nincs belőlük elég?
Hirtelen valami – talán a nő megvető mozdulata, amellyel a homokban
sorakozó mozdulatlan húscafatokra mutatott, talán a megjegyzés
abszurditása – Perelmant egy keserű mosolyra késztette.
– És még viccesnek is találja! – kiáltotta a nő. – Mit fog szólni a kutya
gazdája?
– Egyáltalán nem vicces. Tegnap volt a születésnapja.
– Úgy, tehát ismerte a kutyát? – folytatta a nő, miközben dühösen
dobbantott a lábával. – Ismerte. és ennek ellenére lelőtte!
– Persze hogy ismertem – felelte a rendőrfőnök. – Hiszen az enyém volt.
 3. FEJEZET
Miután elhagyta Miamit, az FBI-helikopter leereszkedett a Biscayne-
öböl kékeszöld vize fölé; dél felé tartott, majd nyugatnak fordult, amikor
elérte a Florida Keys felső végét jelző, hosszú, zöld ujjat formázó nemzeti
parkot.
Walter Pickett, az FBI területi igazgatóhelyettese bekötötte magát a Bell
429 fedélzetén a másodpilóta ülésébe, kijelölte az útvonalat a térképen, amit
egy vékony aktatáska tetejére helyezett; ez utóbbi pedig a térdén nyugodott.
Már majdnem délután két óra volt, és a ragyogó napsugarak, amelyeket
visszatükrözött a szelíd víztömeg, a napszemüvegén és a helikopter
színezett üvegén keresztül is vakították. A tengeri növényzetet és a
korallzátonyokat egy keskeny, trópusi szigetekből álló lánc váltotta fel,
melyeket, mint a zsinórra fűzött gyöngyszemeket, egy négysávos út kötött
össze. Gondozott utcácskák tűntek fel, aztán hirtelen luxusrezidenciák és
jachtok. Ezeket egy festői halászfalunak tűnő kép váltotta, majd egy sor
teljesen egyforma lakópark következett, aztán újra az óceán; majd egy
újabb sziget: egy újabb, vékony szalagnak látszó autóút, amelyet minden
oldalról víz vesz körül. A következő sziget Plantation Key, vélte Pickett. A
helikopter gyorsasága és az alacsony repülési magasság miatt nehéz volt
követni a térképet.
Ekkor a gép egy éles kanyarral kelet felé fordult, eltávolodott a
kulcscsomóra emlékeztető szigetektől, és a nyílt óceán felett repült tovább.
Olyan sokáig repültek – tíz percig, vagy talán még annál is hosszabb ideig
–, hogy a területi igazgatóhelyettes azon kezdett spekulálni, hogy a pilóta
esetleg eltévedt. Előttük csupa kékség terült el, ameddig a szem ellát.
De nem – ez nem volt teljesen igaz. Ahogy kisandított sötét szemüvege
mögül, Pickett épp hogy ki tudott venni egy apró, zöld foltot, amely hol
előbukkant, hol eltűnt, mintha a hullámokkal kokettálna. Egy kis ideig
nézte, aztán visszanyúlt az utasrészbe, és megragadta a nehéz
tengerésztávcsövet. A nagyítóüvegen keresztül a folt egy önmagában álló
zöld oázissá vált: egy apró ökoszisztéma az óceán kellős közepén.
 Leengedte a távcsövet.
– Ez az?
A másik férfi bólintott.
Pickett lepillantott a térképre.
– Itt nincs semmi a mappán.
A másik férfi ismét bólintott, de ezúttal vigyorogva.
– Még mindig azon agyalok, hogy vajon mennyibe kerülhet ez a pirinyó
földdarab.
Pickett még egy pillantást vetett a szigetre, miközben a helikopter
elsuhant egy korallzátony fölött. Most már gyorsan közeledtek; a szelíd
hullámok színe halvány smaragdzölddé változott, ahogy a víz egyre
sekélyebb lett. A burjánzó dzsungelnek tűnő növényzet pálmafákká
rendeződött, amelyek olyan rendezetten és szorosan álltak egymás mellett,
mint egy sor gránátos. A fák között különféle alakzatokat vett észre:
csontfehér színük kitűnt a zöldből. Stratégiai helyeken elhelyezett őrtornyok
voltak; nem feltűnőek, de gépfegyverrel felszereltek. Aztán egy hosszú,
lapos csónakház tűnt fel, amelyet ügyesen elrejtettek a zöldellő növényzet
közé. Épphogy látható volt a benne álló két hajó egy hosszú móló mellett,
mely benyúlt a türkizkék vízbe.
A helikopter lassított, majd bedőlt a csónakház közelében. A móló
távolabbi részére két helikopter-leszállóhelyet építettek a víz fölé.
Ragyogtak, mintha csak nagyon ritkán használnák őket.
A pilóta leszállás közben körözött a géppel, aztán szabályosan landolt az
egyik leszállóhelyen. Pickett megragadta az aktatáskáját, kinyitotta az ajtót,
és kilépett a vakító napfénybe. Ekkor két férfi bukkant elő a fák árnyékából,
és megindultak felé a mólón. A bőrük fahéjszínű volt; fekete svájcisapkát
viseltek gondosan vasalt olívaszínű inggel és hozzáillő sorttal – mintha a
brit indiai hadseregből léptek volna ki enyhe karib beütéssel.
Mosolyogva kezet ráztak Pickett-tel, aztán átkísérték a mólón, majd
kecsesen kanyargó, kagylótörmelékekkel borított ösvényeken haladtak
végig, melyeket itt-ott márványpadok szakítottak meg a trópusi virágoktól
nehéz lombok alatt. Felmentek egy márvány lépcsősoron, aztán
leereszkedtek egy másik ösvényen, majd újra egy emelkedő következett. A
napsütés ellenére a pálmafák alatt hűvös volt, csupán egy-egy lágy fuvallat
borzolta a virágillattól fűszeres levegőt. Pickett elszórtan épületeket fedezett
fel a fák között: alabástromból készültek, mint minden más építmény. Néhol
egy-egy páva haladt át kevély léptekkel az úton, a magas
kefevirágcserjékről pedig óriási papagájok bámultak le rájuk. A sziget
gyéren lakottnak tűnt, Pickett csak pár férfit és nőt látott a távolban a fák
között tisztásokon vagy a hosszú, zöldellő füves területeken; ezek
ugyanolyan öltözéket viseltek, mint a kísérői.
Végül, miután még egy lépcsőn felmentek, amely az előbbinél nagyobb
és hosszabb volt, és egy Poszeidón-szobor őrizte, a két vezető megállt egy
árnyas folyosó előtt. Mutatták, hogy onnan egyedül kell mennie. Pickett
megköszönte a segítségüket, egy kis ideig állt, aztán megindult az árkádok
alatt.
Egy fedett oszlopos folyosón találta magát; a korinthoszi oszlopok
ugyanabból a hófehér márványból készültek, mint a többi építmény. A
beszűrődő napsugarak aranycsíkokat festettek a földre. A távolból
beszélgetés moraja hallatszott, amit szinte teljesen elnyomott a
madárcsicsergés.
A folyosó egy oszlopokkal és cserepes virágokkal szegélyezett
perisztülionba nyílt. Középen két művészi eleganciával kidolgozott
szökőkút állt kerubokkal, akik pajkosan fröcskölték egymásra a vizet.
Az udvar végében székek voltak felállítva a szőlőlugas alatt, és Pickett
végül itt pillantotta meg Aloysius Pendergast különleges ügynököt. Fehér
vászonöltöny volt rajta, hasonló ahhoz, amit a legutóbbi találkozásukkor,
mintegy két héttel azelőtt egy bárban viselt, Miami Beach egyik
tetőteraszán. Két lábát átvetette egymáson, csodálatos kidolgozású, vajpuha
bőrből készült papucscipőt viselt.
A lugas két oldalánál két férfi állt a sziget szokványos egyenruhájában.
De egy további személy is jelen volt: Pickett meglepetésére egy nő foglalta
el a Pendergasthoz legközelebb álló széket. Fiatal volt, a húszas éveinek az
elején járhatott, és ahogy a területi igazgatóhelyettes közelebb lépett, látta,
hogy feltűnően szép ibolyakék szemével és rövid, sötét, elegáns
bubifrizurájával. Világos muszlinruhában volt, és egy, a címéből ítélve
francia könyvet tartott a kezében: À rebours. Olyan hűvös közömbösséggel
pillantott fel Pickettre, hogy az igazgatóhelyettes kényelmetlenül érezte
magát. Bizonyára ő Constance Greene, Pendergast gyámleánya. Hallott már
erről a nőről, és megpróbált többet is kideríteni a személyéről, de még az
FBI adatbázisában is alig talált információt róla. Volt benne valami szinte
nem e világi, de nem tudta megmondani, hogy mi. Talán a szeme. Mintha
az a hideg, nyugodt szempár mindent látna, és így semmi sem tudná
felbosszantani.
 A lány megköszörülte a torkát, hogy megszólaljon, és Pickett ekkor jött
rá, hogy bámulja, így elfordította róla a tekintetét.
– Ni, uram, jő! – szólalt meg meglehetősen mély, bársonyos hangon.
[1]
– Ó, irgalomnak minden angyali, s ti égi szolgák, most őrizzetek! –
mormogta Pendergast.
– Tessék? – kérdezte Pickett egy kis idő múlva egy lépést hátrálva.
– Meg kell bocsátania Constance-nak ezért az apró tréfáért – mondta
Pendergast, majd a lány felé fordult: – Drágám, attól tartok, Pickett területi
igazgatóhelyettes nem osztozik az irodalmi utalások iránti szenvedélyedben.
A lány bólintott.
– Talán jobb is így.
Pendergast az üres szék felé intett.
– Kérem, foglaljon helyet! Ismerkedjenek meg: Walter Pickett, a New
York-i FBI-iroda területi igazgatóhelyettese, a gyámleányom, Constance
Greene.
Pickett kezet fogott a lánnyal, majd leült, és a földre helyezte az
aktatáskáját. A rákövetkező csendben a területi igazgató helyettes
végigpillantott az udvaron, majd az oszlopokat szemlélte, amelyeket
impozáns pálmák szegélyeztek. A távolban, a fák vonalán túl,
megpillantotta a halvány nefritzöld óceánt. Pompázatos hely volt:
elképzelhetetlenül exkluzív, elképzelhetetlenül nyugodt – és nyilván
elképzelhetetlenül drága.
Pickett nem kedvelte a felesleges fényűzést. Ennek ellenére ez a hely
zsigeri vonzást gyakorolt rá. Olyan elegáns és kifinomult volt, mint egy
vízesésen átívelő szivárvány. Igen, csakugyan hozzá tudna szokni.
– Parancsol egy italt? – Pendergast megemelte a poharát, amely valami
zavaros, karmazsinvörös italt tartalmazott.
– Mi ez? – érdeklődött Pickett.
– Halvány fogalmam sincs. A vendéglátóink szerint ez a főzet az
őslakosok receptje szerint készül, és jó az emésztésre.
– Ne kóstolja meg! – figyelmeztette Constance. – Én ittam egy kortyot
az őslakosok eme főzetéből, és olyan íze van, mint a sós lében pácolt
formaldehidnek. – Aztán Pendergastra mutatva folytatta: – Ő szinte
egyfolytában ezt issza azóta, hogy megérkeztünk. Nem tűnt fel, hogy már
kezd zsugorodni a feje?
Feleletül Pendergast nagyot kortyolt az italból.
 – Constance, ne kényszeríts rá, hogy vacsora nélkül küldjelek a
szobádba!
– Megkérdezhetem, hogy maga mit iszik? – kérdezte Pickett Constance-
tól.
– Lillet Blanc koktélt zöldcitrommal.
Pickett ezt sem volt hajlandó megkockáztatni.
Pendergast odahívta az egyik egyenruhás férfit, aki megkérdezte az
igazgatóhelyettestől, hogy mit rendel. „Daiquiri” volt a válasz. A férfi alig
észrevehető bólintással távozott, majd szinte azonnal visszatért az itallal.
– Ez magára vall, hogy egy ilyen helyet talált magának – jegyezte meg
Pickett. – Valami miatt engem Atlantiszra emlékeztet.
– És mint Atlantisz esetében – válaszolt Pendergast lágy déli kiejtéssel –,
a természet kétségtelenül tesz róla, hogy hamarosan elsüllyedjen. Tehát ez
ideális időpont arra, hogy kiélvezzük.
– Nem számítottam rá, hogy ilyen hamar visszatérek Floridába – szólalt
meg újra Pickett. – De tegnap délutánra behívtak, hogy jelenjek meg az
esküdtszék előtt „Megtörtszív” perében.
Pendergast bólintott.
– Az én jelenlétemre is igényt tartottak. A hét elején tettem
tanúvallomást.
Pickettnek már volt tudomása arról, hogy Pendergast megjelent az
esküdtszék előtt, és hogy még Floridában tartózkodik – csak azt nem tudta,
hol. Hogy ezt kiderítse, több idejébe és erőfeszítésébe került, mintsem
gondolta volna.
– Nagyon kedves magától, hogy beugrott hozzánk látogatóba a
nyaralásunk alatt – jegyezte meg Pendergast. – Feltételezem, hogy innen
New Yorkba igyekszik majd.
A fenébe is, ez a fickó sohasem fárad bele abba, hogy szívassa?
Pendergast nagyon jól tudta, hogy nem udvariassági látogatásra jött. Ez az
egész ügy a lehető legrosszabb időpontban történt: épp akkor, amikor abban
reménykedett, hogy áthelyezik Washingtonba vezető pozícióba.
– Valójában egyelőre nem utazom vissza északra. A Captiva-szigetre
megyek.
Pendergast belekortyolt az italába.
– Ó!
Pickett kissé nyersen biccentett.
 – Egy bűnügy van kibontakozóban, amíg itt csevegünk: egy teljesen
egyedülálló eset. Ma reggel nagy mennyiségű lábat, emberi lábat. – mosott
partra a víz. Valamennyihez egy-egy zöld cipő tartozott.
Pendergast felvonta a szemöldökét.
– Pontosan mennyi?
– Még továbbra is érkeznek a dagállyal. A legutóbbi számlálásnál már
majdnem ötven volt.
Hallgattak. Pickett lenyúlt, és kinyitotta az aktatáskáját. Kissé
kellemetlenül érezte magát amiatt, hogy Ms. Greene jelenlétében oszt meg
egy bizalmas információt Pendergasttal. De hallotta, hogy a nő nemcsak a
különleges ügynök gyámleánya volt, de a titkári és a kutatói szerepet is
betöltötte. Mellesleg érezte, hogy ha távozásra kéri, akkor az – enyhén
fogalmazva – nem lesz valami hasznos a missziójukra nézve.
– Senki sem tudja, honnan érkeznek ezek a lábak, sem azt, hogy miért
van belőlük olyan sok, vagy hogy kikhez tartoznak – folytatta, miközben
egy dossziét vett elő az aktatáskájából, és átnyújtotta a különleges
ügynöknek. – Emiatt vesz részt az FBI a nyomozásban a parti őrséggel és a
helyi hatóságokkal együtt. Egy közös munkacsoportot fogunk létrehozni.
– Találtak valami kapcsolatot az áldozatok között? Az életkoruk, nemük,
fajuk alapján?
– Ezt még nem lehet tudni. A rendfenntartó szervek munkatársai sorra
érkeznek a bűnügyi helyszínre, és a maradványokat éppen most szállítják a
törvényszéki orvos rendelőjébe Fort Myersbe. Nem könnyű egy efféle
helyszín biztosítása. Tizenkettő, maximum huszonnégy óra múlva többet
fogunk tudni.
Constance Greene előrébb csúszott a székén.
– Bűnügyi helyszínről beszélt. Hogy lehet biztos abban, hogy valóban
bűntény történt?
Pickett már válaszra nyitotta a száját, de aztán leállította magát. A kérdés
vagy nagyon agyafúrt volt, vagy nagyon ostoba. Mi más lehetne ez az
egész, mint valami szörnyű tömeggyilkosság?
– A lábakon rendkívül súlyos sérülések nyomai láthatók: felhasított hús,
eltört és elmetszett csontok. Nem tudok elképzelni semmiféle balesetet vagy
egyéb olyan körülményt, amely efféle sérüléseket okozna.
– Csak lábakat mosott a partra a víz? Egyéb testrészeket nem?
– Semmi mást. A többi maradványt még meg kell találnunk.
 – Maradványokról beszél. Honnan tudja, hogy azok az emberek, akikhez
valaha ezek a lábak tartoztak, már nincsenek az élők sorában?
– Én... – Az igazgatóhelyettes egy pillanatra elhallgatott. – Ezt nem
tudjuk. Ahogy már említettem, egy rendkívüli esettel állunk szemben. –
Bármennyire is bosszantották ezek a szondázó kérdések, ügyelt arra, hogy
különleges nyomatékkal ejtse ki a rendkívüli szót.
– Igen, el tudom képzelni. Köszönöm, Mr. Pickett. – Azzal Constance
visszahúzódott a székén, mint egy ügyvéd, aki végzett a keresztkérdéseivel.
A különleges ügynök visszaadta neki a fényképeket tartalmazó irattartót.
Pickett arcizma összerándult, de meg sem mukkant.
– Megragadó – jelentette ki Pendergast. – De feltételezem, nem azért tett
ekkora kitérőt, hogy udvariassági formulákat váltson egy bizarr esetről.
– Nem. – Pickett ekkorra már kezdte megszokni az új környezetet, és
elég szilárdnak érezte a talajt a lába alatt ahhoz, hogy újra átvegye a
parancsnoki szerepet. – Valójában ez nem olyan nagy kitérő. Ahogy
említettem, most a Captiva-szigetre indulok. És azt szeretném, ha maga is
velem jönne.
– Értem – felelte a különleges ügynök egy rövid szünet után. – És ha
szabad kérdeznem, miért?
– Minden arra utal, hogy egy rendkívül szokatlan és bonyolult esettel
állunk szemben. Úgy gondolom, hogy az ön kompetenciái hasznosak
lehetnének.
– Örömmel tölt el, hogy ennyire bízik a kompetenciámban. De amint
látja, éppen nyaralok.
Pickett észrevette, hogy Constance leplezetlen érdeklődéssel nézi át a
képeket.
– Azt gondolnám, hogy valamennyi ügynököm közül magát érdekelheti
a legjobban ez az eset – mondta Pickett.
– Rendes körülmények között valóban így lenne. De még nem ért véget a
nyaralásunk.
Az igazgatóhelyettes mély lélegzetet vett.
– Ennek ellenére szeretném, ha megtekintené a helyszínt.
Tudta, hogy megparancsolhatná a különleges ügynöknek, hogy vállalja
el az esetet, de ez a taktika biztos visszafelé sülne el.
Pendergast kiitta az italát.
– Uram – kezdte –, feltételezem, nem bánja, ha nyíltan beszélek.
Pickett intett, hogy folytassa.
 – Egyszer már elrendelte, hogy gyökerestül kiszakítsam magam New
Yorkból, és jöjjek le Floridába egy bűneset miatt. És most azt kéri, hogy
„tekintsek meg” egy második helyszínt. Őszintén szólva nem rajongok az
ötletért, hogy távoli helyeken vállaljak el ügyeket pusztán szeszélyből. Jobb
szeretnék visszatérni a területi irodámba, azaz New York Citybe. Továbbá
az ön által elmondottak alapján ez a probléma nem tartozik a
kompetenciáim közé. Nem úgy tűnik, hogy egy sorozatgyilkosról lenne szó.
A körülmények ugyan érdekesek lehetnek, de nem látok semmiféle deviáns
pszichológiai beállítottságot. Továbbá nem lenne úriemberhez méltó
viselkedés a részemről, ha hölgykísérő nélkül hagynám itt Constance-t.
– Nem kell aggódnod, Aloysius – mondta a lány, miközben visszaadta a
fényképeket. – Aligha állíthatod, hogy ezen a helyen felügyelet nélkül
maradnék. Másrészt itt van Huysmans, aki majd társaságot nyújt nekem –
mondta a mellette lévő könyv felé biccentve.
Pickett elgondolkodott. Odaadhatná Gibbonsnak, Flowernek vagy
Singhnek az ügyet. De az ösztöne azt súgta, hogy ez az eset annyira bizarr,
annyira sajátságos, hogy messzemenően Pendergast lenne az ász a
paklijában. Ezt már a „Megtörtszív”-ügyben is bizonyította. Újra azt
fontolgatta, hogy megparancsolja a különleges ügynöknek, hogy jöjjön
vele. Tény, hogy a férfi élcelődő, elutasító viselkedése már-már a
parancsmegtagadás határait súrolta. A területi igazgatóhelyettes szokásos
türelmetlensége kezdett újra visszatérni. De ha már idáig eljött. A kedvében
kell járnia Pendergastnak, valami ínyencfalattal kell kicsalogatnia innen. Ő
maga is vissza akart térni New Yorkba, és az idő egyre csak telt. Felállt.
– Hallgasson ide, Pendergast! – kezdte. – Jöjjön velem! Itt vár a
helikopter. Körülnézünk a helyszínen. Csupán körülnézünk, az isten
szerelmére! Aztán majd megvitatjuk a részleteket. Egy tál kőrák mellett.
Pendergast, aki eddig tunyán szemlélte az üres poharát, most lassan
felemelte a tekintetét.
– Kőrákot mondott?
 4. FEJEZET
A helikopter egy golfcentrum tizennegyedik greenjén landolt Sanibel-
sziget északi végében. Pendergast kicsatolta az övét, kilépett a pázsitra,
majd körülnézett. Úgy tűnt, hogy valaki – Pickett, vagy valamelyik lakája –
már megtette az előkészületeket: rögtön a hajóút után, a kikötőben már várt
rájuk egy motorcsónak, mely, miután felszálltak a fedélzetre, rögtön
befarolt a Wulfert-csatornába, aztán megfordult, és nyugatnak indult,
áthaladva a Sanibel- és Captiva-szigeteket elválasztó keskeny Blind-szoros
alacsony hídja alatt. Miközben áthaladtak Florida Evergladesen, Pickett
elmondta Pendergastnak mindazt, amit a két szigetről tudott: ezek a
turistaparadicsomok – Palm Beachtől és Miamitól eltérően – nyugodt
légkörükről és kiterjedt természetvédelmi területeikről voltak híresek.
Továbbá arról, hogy nagyobb területi fejlesztések hiányában a világ legjobb
kagylólelőhelyei közé tartoztak.
E tulajdonságok egyike sem volt szembeszökő, miközben áthaladtak a
Blind-szoroson, és Turner Beach látótávolságba került. A parti őrség három
hajója – egy kutter és két járőrhajó – tűnt fel a part mentén. A kutter távol
tartotta a kíváncsiskodókkal teli sétahajókat, míg a két járőrhajó oda-vissza
cirkált a vízen a parttól mintegy száz méterre, mint a szagot fogott
vadászkopók. Miközben Pendergast figyelte őket, az egyik járőrhajóról
ordítás hangzott fel; a hajó megállt, majd egy férfi egy hosszú rúdra szerelt
hálóval kinyúlt, és kihalászott valamit a vízből.
További rendőrségi és mentőhajók zárták le a csatornát a Blind-szoros
mögött, és a bárkák rákényszerültek, hogy a strand hozzájuk legközelebb
eső részén kössenek ki; ott, ahol a homok összeért a hullámgáttal. A parton
nagy volt a nyüzsgés: az emberek hat-hét kisebb csoportba tömörülve
hevesen gesztikulálva beszéltek; mentőszolgálatosok és helyszínelők jöttek-
mentek, jegyzeteltek, a földön térdelve bizonyítékokat gyűjtöttek; a parti
őrség tagjai a rádió adóvevőikbe beszéltek. Dugók keletkeztek a rendőrségi
ellenőrző pontok mögött; mindenkinek átnézték a papírjait, és a feltorlódott
járműveket a Blind-szoroson átívelő híd egyetlen sávjára terelték. Több
mint másfél kilométernyi partszakaszt lezártak sárga szalaggal; a parton
tucatnyi, bizonyítékokat jelölő zászlócska lobogott a dagályvonal fölött.
– Olyan az egész part, mint egy átkozott hangyaboly, amibe valaki
belerúgott – jegyezte meg a területi igazgatóhelyettes, amikor
Pendergasttal kilépett a csónakból a fövenyre. Megállt egy percre, és
körülnézett. – Kezdjük velük – javasolta, és a legnagyobb csoportosulásra
mutatott.
A rendőrségi kordonon túl nagyobb tömeg csődült össze a sziget főútján.
Lábujjhegyre álltak, a mobiltelefonjukat a magasba emelve, hogy
lefotózzák azt, amit nem láthattak. Mások a villák és társasházak második-
harmadik emeleti ablakaiból bámultak ki; egyesek távcsövön keresztül. A
sajtó képviselői is nagy számban képviseltették magukat; őket a hídnál lévő
ellenőrzési pontnál visszatartották. A rendőrök most szétnyitottak egy
nehéz, fehér műanyag paravánt, majd elkezdték felállítani a helyszínelő
szalag mentén; így próbálták megvédeni a part alsó szakaszának egy részét
a kíváncsi tekintetek elől.
Pickett odalépett a csoporthoz, bemutatkozott, majd kiosztott néhány
névjegykártyát. Megfordult, hogy Pendergastot is bemutassa, de a
különleges ügynök már továbbsétált. Átfurakodott a tömegen, és a dűnék
magasabb pontja felé tartott, ahonnan áttekinthette az egész helyszínt.
Észrevette, hogy valaki már megelőzte: egy magas, ötvenes, barnára sült
férfi, napszítta, világos hajjal, sortban és pólóban; széltől cserzett arcán két
függőleges ránc húzódott. Egyedül a hüvelykujjoldású biztonsági
pisztolytáskája és a rendőrségi adóvevője árulkodott arról, hogy hatósági
személy. Egy árnyas helyen állt egy pálmafacsoport alatt, és szinte
melankolikus arckifejezéssel szemlélte a lenti sürgést-forgást.
Odabiccentett Pendergastnak, és megeresztett egy bágyadt mosolyt,
miközben tetőtől talpig végigmérte, felfigyelve az öltönyére.
– Jó napot! – üdvözölte Pendergast miközben kissé meghajolt, és az
egyik ujjával megérintette a panamakalapját.
– Valóban úgy gondolja? – kérdezett vissza a férfi.
– Nem – válaszolta Pendergast. – De az embernek be kell tartani az
udvariassági szabályokat még egy ilyen groteszk helyzetben is.
– Ezt nem vitatom – mondta a férfi, és kezet nyújtott.
– Perelman rendőrfőnök a Sanibel-szigeti kapitányságról.
– Pendergast különleges ügynök az FBI-tól.
– Tudom.
 Azzal Perelman a felé a csoport felé biccentett, amelynek Pickett
parancsokat osztogatott.
– Láttam, ahogy megérkezett azzal a fickóval.
– Ó... – bólintott Pendergast. – Tehát tudott róla, hogy idejön?
– Tett róla, hogy mindenki tudjon az érkezéséről. Jobban teszi, ha egy
szíjjal a nyakába köti az azonosítóját, ha el akarja kerülni a folytonos
igazoltatást.
– Én sokkal érdekesebbnek találom, ha inkognitóban járhatok. De látom,
hogy maga is civilben van.
Perelman lenézett a teniszpólójára.
– Tulajdonképpen ez a szokásos egyenruhám. És itt már mindenki tudja,
ki vagyok. A Sanibel-sziget nem egy tipikus floridai üdülőhely, Pendergast
ügynök. A lakosaink közé sorolhatunk nyolc sikerkönyvírót, három
világhírű festőt, egy Nobel-díjas tudóst, egy Pulitzer-díjas költőt, továbbá a
hírszerző szolgálat két egykori vezetőjét. Rengeteg pénz van ezen a
szigeten, de általában senki sem fitogtatja a gazdagságát. Ha nagyvilági
hivalkodást szeretne látni, akkor Naples itt van pár kilométerre délre, rögtön
a magasút után. Mi azt szeretjük, ha az utcáink csendesek, a strandjaink
tiszták, és a turistáink civilizáltak.
Ez utóbbit, mely nyilván a város mottója lehetett, enyhén ironikus
hangsúllyal ejtette ki.
Ekkor egy kiáltás harsant fel a partvonaltól, aztán még egy; számos
egyenruhás rendőr és parti őr kezdett rohanni a hang irányába.
Mindkét férfi a zűrzavar felé tekintett. Úgy tűnt, újabb lábak voltak
érkezőben.
– Úgy tűnik, két újabb példány – állapította meg Perelman. – Ezekkel
együtt már ötvenhétnél tartunk.
– Észrevettek bármi szabályszerűséget vagy sémát az érkezésüket
illetően? – kérdezte Pendergast.
– Annyit mondhatunk, hogy először két hullámban érkeztek. A zömük
akkor sodródott a partra. De amint látja, folyamatosan kapjuk az
ajándékokat. Az utolsó egy órával ezelőtt érkezett. Talán lesz egy harmadik
hullám is.
– És ez a jelenség a szigetnek csak erre a szakaszára korlátozódik?
Perelman bólintott.
– Eddig igen.
– Ez meglehetősen különös, nem?
 – Valójában nem. Amikor az árapály megfelelő, úgy, mint most, amikor
apály van, az összes hulladék összetorlódik, és együtt ér partra. Ezeknek a
rekesztőszigeteknek az elhelyezkedése igen érdekes, az óceán áramlatai egy
keskeny sávba terelik az uszadékokat; ez az oka annak is, hogy töméntelen
mennyiségű kagylót vetnek partra a hullámok.
A férfi rádió adó-vevője sercegő hangot hallatott. Perelman kihúzta az
övéből, egy percig hallgatta, amit mondanak, majd beledörmögött néhány
rövid parancsot, végül letette.
Odalent a partvonalnál a rendőrök kiszedték az újonnan felfedezett
lábakat, óvatosan a homokba helyezték őket, majd zászlócskákat tűztek
melléjük.
Pendergast egy pillanatra körbenézett.
– Ha szabadna feltennem egy kissé indiszkrét kérdést: miért van itt, ezen
a megfigyelőponton, ahelyett hogy benne lenne a dolgok sűrűjében, és
odalent részt venne az irányításban?
– Látja ott azt a csoportot Pickett területi igazgatóhelyettes körül?
Különösképpen azt a férfit az arany kivarrásos egyenruhában? Ő a parti
őrség szektorparancsnok-helyettese. A mellette álló karcsú nő Sanibel- és
Gaptiva-sziget polgármestere. És azt a másik, bajuszos, kopasz fickót a
mankóival? Ő a Forth Myers-i rendőrség főnöke. Ha Lee megyében egy
ilyen volumenű bűneset történik, akkor Fort Myers automatikusan átveszi a
parancsnokságot a nyomozóival, a gyilkossági csoportjával és az
igazságügyi orvosszakértőivel. Így az én feladatom annyi, hogy irányítsam
az embereimet, tegyek róla, hogy a helybéliek és a turisták megőrizzék a
nyugalmukat, és az egész város a lehető legjobban jöjjön ki ebből az
[2]
egészből. Non omnia possumus omnes.
Pendergast tekintete felélénkült.
– Azon kívül, hogy rendőrfőnök, még latintudós is?
Perelman megvonta a vállát.
– Némely dolgokat jobb, ha Vergilius szavaival fogalmazunk meg.
– Pontosan így van. És ha most megbocsát. – Azzal újra biccentett, és
lassú léptekkel megindult lefelé a parton a víz felé; itt-ott megállt, és
körülnézett. Világos szemével végigpásztázott mindent: a helyszínen
dolgozók csoportjait; a hajókat, amelyek őrködtek a part mentén; a sirályok
röptét; a parton lobogó apró zászlókat. Odalépett az egyikhez. Mellette egy
egyszínű, világoszöld cipő hevert; egy amputált láb lapult benne, mint fióka
a fészekben.
 Letérdelt. Nem volt kimondottan tornacipő, de papucscipőnek sem volt
nevezhető. A rugalmas, belebújós modellnek nem volt fűzője. A talpa
gofrimintázatú, csúszásgátló gumiból készült. Az olcsó, egyszer használatos
lábbeli a gyárak speciális termeiben és a kórházi osztályokon megszokott
viseletnek számított.
A zsebébe nyúlt, egy pár nitrilkesztyűt és egy arcmaszkot vett elő, majd
felvette őket. Aztán kivette a cipőt a homokból, közelebbről szemügyre
vette, forgatta a kezében. Nem csupán a cipő modellje, hanem az anyaga is
szokatlannak tűnt.
Miközben bedugta az ujját, hogy megtapogassa a húst, hallotta, amint
valaki hangosan kiabál:
– Hé! Hé, maga, ott!
A különleges ügynök megfordult, és megpillantotta az aranydíszítésű
egyenruhát viselő férfit – azt, akiről a rendőrfőnök azt mondta, hogy a parti
őrség parancsnoka –, amint szigorú tekintettel gesztikulál.
Pickett mondott neki valamit, aztán odakiáltott a kollégájának:
– Pendergast ügynök, volna szíves idejönni?
A különleges ügynök gondosan visszatette a cipőt, és megindulta a
parton a rendőrök csoportja felé, miközben levette az arcmaszkját és a
kesztyűjét.
A parti őrség parancsnoka vészjósló tekintettel nézett rá.
– Nem szabad megérintenie a bűnügyi helyszínen talált bizonyítékokat
anélkül, hogy.
– Pendergast ügynök – szakította félbe Pickett türelmetlen, éles hangon.
– Hadd mutassam be Baugh szektorparancsnok-helyettest a parti őrségtől. –
Aztán összeismertette Sanibel polgármesterével és a Fort Myers-i
rendőrfőnökkel; úgy tűnt, mintha mindkettőjüket kissé megfélemlítette
volna a kivörösödött fejű parancsnok arroganciája. – Baugh parancsnok
fogja átvenni a nyomozás vezetését.
– Így van – fűzte hozzá Baugh. – És a bizonyítékok kezelése az erre a
célra kijelölt munkacsoportok feladata. A helyzet kiszámíthatatlan, ezért
egyértelmű parancsnoki láncolatot kell felállítanunk, fel kell osztani egymás
közt a kötelezettségeket, a különféle procedúrákat, időbeosztást kell
készítenünk. Csak így haladhatunk előre a nyomozásban.
– Ha már az időről beszélünk – szólt közbe Pendergast úgy tűnik, ezek a
lábak már vagy három hete a tengerben vannak. Kíváncsi lennék, hogy ez a
tény miképpen fogja motíválni a nyomozási terveiket.
 Hirtelen csönd állt be. A parancsnok rámeredt, bizonytalanul ráncolva a
homlokát.
– Három hete? Ezt meg honnan tudja?
– Vagy talán már négy hete vannak kint a szabadban. A laboratóriumi
vizsgálatok további részletekkel fognak szolgálni. Tudja, parancsnok, a
tengerbiológia, és azon belül a kacslábú rákok életciklusának a
megfigyelése rendkívül hasznos a törvényszéki szakértők számára. Az
állatok fejlődési üteme meghatározott, és az általam megvizsgált cipő talpán
egy korai szesszilis fázisban lévő példány volt látható. Tanulmányozniuk
kéne a kacslábú rákokat, méghozzá minél hamarabb.
Amikor Baugh a kopasz Fort Myers-i rendőrfőnökhöz fordult, hogy
megkérdezze, miért nem jelentették neki ezt a kacslábú rákokkal
kapcsolatos megfigyelést, Pickett félrevonta a különleges ügynököt.
– Látja, hogy áll a helyzet – mondta, miközben bosszúsan ráncolta a
szemöldökét. – Már a seggfejek is bevetésben vannak. Az eset annyira
bizarr, hogy rendesen összezavarta a helyi hatóságokat. Baugh parancsnok
hatáskörébe tartozik az ügy, mivel ezek az átkozott végtagok a tenger felől
érkeznek. Természetesen fontos, hogy az FBI is képviselve legyen.
– Természetesen.
– Minden bizonnyal egy közös munkacsoportot fognak létrehozni, és a
fejemet teszem rá, hogy Baugh parancsnokot helyezik az élére. Úgy kell
tűnnie, mintha maga a parancsnok alárendeltje lenne. Rendszeres
jelentéseket várok.
A különleges ügynök mélyet sóhajtott.
– Uram, elfelejti, mit mondtam korábban?
– Emlékszem rá; de mondja: látott már valaha bármit, ami ehhez
fogható?
– Nem.
– Soha a sokéves tapasztalata alatt? Semmit, ami akárcsak legkevésbé is
hasonlítana ehhez az esethez?
Pendergast rövid szünet után válaszolt:
– Nem.
– Van valami halvány elképzelése arról, hogy miért mosnak a partra a
hullámok hatvan, vagy akár hetven emberi lábat egy floridai üdülőszigeten?
– A leghalványabb sincs.
– És nem is lenne kíváncsi rá?
A különleges ügynök nem felelt a kérdésre.
 – Na tessék! – A területi igazgatóhelyettes elégedetten pillantott rá,
mintha egy sakkpartin csekkolná az ellenfelét. – Pont ezért kéne elvállalnia
az ügyet. Mert ezen a téren nincs semmiféle tapasztalata. Magának tudnia
kell a megoldást.
– Nem vagyok különösebben oda a tengerért és a hajókért.
– Deadalon – javasolta Pickett, majd folytatta: – Továbbá arra is
gondoltam, hogy az ügy megoldásában némi segítséget is igénybe vehetne.
Mint a legutóbb: egy partnerrel dolgozhatna.
Pendergast továbbra is mélyen hallgatott.
– Érdemes megemlíteni, hogy Coldmoon ügynök még itt van a közelben.
Megpályázott egy állást Coloradóban, és ha meg is kapja, az áthelyezése
még hetekig eltarthat. – Pickett rövid szünetet tartott, hogy lesöpörjön
néhány homokszemcsét a mandzsettájáról. – Végül is olyan pompásan
tudtak együttműködni.
A különleges ügynök meg se moccant.
– Én minden tőlem telhetőt megtettem, hogy elősegítsem a Coldmoon
ügynökkel való együttműködést. Burkoltan arra akar célozni, hogy a saját
erőmből nem tudtam volna megoldani a „Megtörtszív”-ügyet?
Hosszú csönd volt a válasz.
– Most valami egészen másfajta, de nem kevésbé megdöbbentő esettel
állunk szemben – folytatta Pickett. – Coldmoon ügynök olyan
tulajdonságokkal rendelkezik, amelyek kiegészítik a maga képességeit.
– Emlékezetem szerint – szólalt meg hűvösen Pendergast – kapkodása és
szertelensége miatt Coldmoon ügynök beleesett egy gödörbe, ahonnan
nekem kellett kimentenem.
A területi igazgatóhelyettes felemelte a kezét.
– Oké, rendben, felejtsük el, amit Coldmoonról mondtam. Ahogy tudja,
én mindig meg voltam győződve arról, hogy az együttműködés a legjobb
stratégia, de nem számít. Ha szabad kezet kap, hogy a saját módszereivel
derítse fel ezt az ügyet. Természetesen tiszteletben tartva a munkacsoport
hierarchiáját, de a mi részünkről mégis teljes szabadságban dolgozva.
Akkor elvállalná a nyomozást?
Miközben Pickett feltette ezt a kérdést, különös kifejezés suhant át
Pendergast ábrázatán. Ez a mimika is a sakkozók arcán szokott megjelenni
kevéssel sakk-matt előtt.
– Ha ez a parancsa, uram, akkor nincs semmi kifogásom az ellen, hogy
pár napig itt maradjak – csupán a kíváncsiságom kielégítése céljából.
 – Akkor erről azonnal tájékoztassuk Baugh parancsnokot – javasolta
Pickett, majd az egyik karját óvatosan Pendergast vállára helyezte, és
visszavezette a tőlük nem messze álló csoporthoz.
 5. FEJEZET
Roger Smithback, a Miami Herald riportere nem várta meg, hogy a
szerkesztője zöld utat adjon a sztori megírásához. Amikor a rendőrségi
frekvenciákat lehallgatva tudomást szerzett arról, hogy a Captiva-szigeten a
hullámok emberi lábakat sodortak partra, azonnal belevágta magát a
Subarujába, és őrült iramban száguldott végig a Floridaifélszigeten; közben
a radardetektorát és a lézerblokkolóját sem kímélte, hogy elkerülje a
zsarukat. Smithback ismerős volt a szigeten, mivel egyszer egy méregdrága
vakációt töltött itt a barátnőjével (most már csak volt barátnője, hogy kapna
szifiliszt!), így tisztában volt azzal, hogy problémás lesz a bejutás. Vezetés
közben azon tűnődött, miként közelítse meg a bűnügyi helyszínt, hogy majd
elsőként közölhesse a szenzációs hírt. De akadt két probléma: először is
többórás késésben volt. Számos újságnak és médiaügynökségnek közelebb
volt a székhelye, ők hamarabb küldhették ki a riportereiket. A Fort Myers-i
News-Pressnek legalább kétórányi előnye volt hozzá képest, nem is szólva a
Tampa Bay Timesról, a Sarasota Herald-Tribune-ről és a Charlotte Sunról.
A másik probléma az volt, hogy fizikailag hogyan jusson be a Captiva-
szigetre. A rendőrök biztosan ellenőrző pontokat állítottak fel. Az egyik
kétségtelenül a Sanibel felé tartó magasúton lehet, de ezen majd valami
kamudumával átjut. A nagyobb problémát az jelentette, hogy miként jut át
Sanibelből a Captiva-szigetre. Egyetlenegy összeköttetés volt a két sziget
között: a Blind Pass-híd. Ha az emlékezete nem csal, a híd pont annál a
strandnál végződik, ahol a lábakat a partra mosta a víz. Biztos volt benne,
hogy hermetikusan lezárták a környéket.
De Roger Smithback, a Herald sztárújságírója semmiképpen sem fog
csatlakozni ahhoz a szánalmas újságíróbagázshoz, amely a kordon mögött
izzadva pitizik néhány hírmorzsáért. Mindenáron el fog jutni a Captiva-
szigetre – a legészszerűbb az lenne, ha az utat hajón tenné meg. Vezetés
közben nyomkodta a mobilját, elintézett néhány telefonhívást, és hamarosan
készen állt a terve. Ahelyett, hogy kocsival érkezne Sanibelbe, a közeli
magasúton fog áthajtani a Pine-szigetre, aztán dél felé veszi az irányt St.
James Cityig; ott hajót bérel, és a szoroson keresztül áthajózik a Captiva-
sziget jachtklubjába. A klubnak vannak kölcsönautói a vendégei számára:
azzal majd oda megy a szigeten, ahová csak akar. Csupán annyit kell tennie,
hogy úgy viselkedik, mint azok a gazdag jachtozó seggfejek, és majd
osztogatja a húszdolláros jattokat.
Smithback aztán üzenetet küldött a szerkesztőjének, Kraskinak, és
közölte vele, hogy majd ő fog tudósítani erről a sztoriról – nehogy közben
kiadják valaki másnak. Az ördögbe a formalitásokkal! Ez az ő sztorija:
partra sodródott, levágott lábak – szinte borzongó kíváncsiság fogta el ez
iránt a kísérteties eset iránt.

Alig három és fél óra telt el azóta, hogy elindult Miamiból, és a tervét
már tökéletesen véghez is vitte. Smithback búcsút intett a jachtklub
alkalmazásában álló kellemes úriembernek, aki a Captiva Drive déli
végénél tette ki a kocsiból. Captiva keskeny szigete exkluzív helynek
számított; a közepén egyetlen út futott végig, amelynek mindkét oldaláról
lehajtók vezettek a milliódolláros vízparti villákhoz. Ahogy a távolból
felmérte a terepet, Smithback úgy vélte, hogy akkor kerülhetne a
legközelebb az eseményekhez, ha valakinek a kertjén átlopakodva sikerül
eljutnia a part öbölre nyíló részébe. A nyilvános parkoló bejáratát nyilván
lezárták, és most biztos nyüzsögnek ott a hekusok.
Kiszemelt egy lakatlannak tűnő házat; leosont a kocsibehajtón,
keresztülment az udvaron, majd egy ösvényre ért, amely tengeriszőlő- és
szappanfák között vezetett végig a szélesen elterülő partig. A bozótban egy
kis időre megállt, hogy levegye a cipőjét és a zokniját; betette őket a
riportertáskájába, majd feltűrte a nadrágját, hogy egy helybéli
kagylóguberáló látszatát keltse.
Ahogy az ösvényről kiért a tengerpartra, sárga rendőrségi szalag zárta el
az útját. Amint végigpásztázta a partot, észrevette, hogy az egész strand
körül van kerítve – és azt is látta, hogy a rendőrség óriási erőkkel reagált: a
parti őrség hajói folyamatosan föl-le cirkáltak a part mentén; a haderő tagjai
hálókat merítettek a vízbe, hogy kihalásszák a lábakat. A parton pedig
rendőrök járőröztek gyalogosan vagy homokfutókkal. Úgy tűnt, mintha
több részleget is kirendeltek volna Sanibelből és Fort Myersből; jelen volt
továbbá a parti őrség kiegészítő alakulata kék kezeslábasban. A parti őrség
két helikoptere körözött a magasban; viszont a sajtó gépeinek nyoma sem
volt. Remek!
A part végénél felhúzott kordon mögött jó néhány embert látott, akik a
rendőri akciót figyelték, s közben izgatottan beszélgettek, fotókat
készítettek, szelfizgettek. De amikor a távcsövén keresztül alaposabban
szemügyre vette őket, egyetlen újságírót sem fedezett fel közöttük. Azokat a
pojácákat minden bizonnyal akolba zárták a Blind-szorosnál, mint a
birkákat. Egyedül neki sikerült bejutnia a szigetre – vagy legalábbis azt
remélte.
A partszakasz legtávolabbi részén, az öböl közelében, alkalma volt
megfigyelni, hogy néz ki egy ideiglenes parancsnokság. Egy fehér műanyag
spanyolfal takarta el a kilátást. E mögött zajlott a rendőri tevékenység
leglényegesebb része – és ahová neki is be kell jutnia.
Gyors léptekkel haladt déli irányba a bámészkodó tömegen keresztül.
Interjút kéne készíteni néhány szemtanúval – minél hisztérikusabb az
interjúalany, annál jobb. De azt később is megteheti. Tíz perc múlva oda fog
érni a parancsnoki központ legközelebbi pontjához, ahol a fehér paraván
kezdődik. A távcsövén keresztül most általános képet kaphat arról, hogy a
valóságban mi is történik. Több tucat világoszöld cipőt hoztak be;
jegyzékbe vették őket, címkéket ragasztottak rájuk, majd hűtött
bűnjeltárolókba helyezték őket; ezeket aztán egy mentőautóba pakolták.
Úgy tűnt, hogy még mindegyikben benne van egy-egy láb maradványa. A
szívverése felgyorsult, s ezzel egyidejűleg kezdett felfordulni a gyomra.
Nem tudta kivenni, hogy mit beszélnek odaát a nagykutyák. Közelebb
kell mennie. Miközben terepszemlét tartott, észrevette, hogy a paraván egy
részét eltakarják a parton egy sorban parkoló járőrkocsik. Ha ott feltűnés
nélkül be tudna jutni, akkor simán elvegyülhet a technikusok, a detektívek
és a többi civil ruhás szakember között. Szinte mindenkinek a nyakában
lógott az azonosító kártyája. Nála is volt egy vékony szíj, amin a
sajtóigazolványa lifegett. Elővette, leszedte róla, és a PADI
búvárigazolványát tette rá. Távolról hivatalos okmánynak tűnt, és ha valaki
esetleg közelebbről is ellenőrizte volna, azt hihette volna, hogy képesített
búvár.
Újra leengedte a nadrágját, felvette a cipőjét és a zokniját, leveregette a
homokot, lesimította a haját, és a nyakába akasztotta az igazolványt. A
riportertáskája is olyan külsőt fog kölcsönözni neki, mint aki teljesen
jogosan tartózkodik ott.
 A nap már alacsonyan járt az öböl fölött, és a parkoló autók hosszú
árnyékot vetettek a földre. Odasettenkedett, ahol a járőrkocsik gátolták a
rálátást a kordonponyva mögötti részekre, majd gyors mozdulattal elővette
a zsebkését, felhasította a ponyvát, és besurrant; aztán gyors léptekkel
megindult a kocsik felé, és megpróbált a takarásukban maradni. Eddig
minden rendben. Aztán a céltudatosság látszatát keltve kilépett az autók
takarásából, és határozott léptekkel megindult a parancsnoki sátor felé.
Senki sem tartóztatta fel, így szerencsésen odaért egy asztalhoz, amelyen
különféle bizonyítékgyűjtő eszközök voltak kirakva. Egy dobozból gyorsan
kivett két gumikesztyűt, majd felhúzta őket. Ezután megragadott egy
arcmaszkot és egy hajhálót, és ezeket is felvette.
A szíve egyre hevesebben vert, ahogy ráébredt: sikerül véghez vinnie a
tervét. Elővette a mobilját, és úgy tett, mintha ellenőrizné, de eközben
tucatnyi fotót lőtt a készültségről és a bűnjelekről: a cipősdobozokról, a
sürgő-forgó rendőrökről és technikusokról, a sebtében felállított
parancsnoki központról – mindent lefényképezett.
Lassan közeledett azokhoz a hűtőtárolókhoz, melyekben az amputált
lábakat őrizték. Ismét úgy tett, mintha a mobilján babrálna, és megint
készített egy csomó fotót. Sőt, egy rövid videót is felvett. Atyaég, Kraski
odalesz ezért a felvételért; mindig amiatt siránkozik, hogy nincs elég
videójuk a weboldalukon.
Ekkor kiabálást hallott, és megfordult. Erős karok ragadták meg, és a
mobilját durván kitépte a kezéből a parti őrség egyik tísztje, akinek az arca
csak úgy lángolt a dühtől. Gyorsan ott termett egy kollégája is. Úgy néztek
ki, mint az egypetéjű ikrek, azzal a különbséggel, hogy az egyik vörös hajú
volt, a másik pedig fekete.
– Mi a fészkes fenét csinál itt? – ordította a vörös hajú.
– Újságíró. Fotókat készít – állapította meg a fekete hajú, miközben
letépte Smithbackről az arcmaszkot és a hajhálót.
– Adják vissza a mobilomat! – követelte az újságíró. Megpróbált
parancsolónak tűnni, de a hangja megbicsaklott. Vajon mi árulhatta el?
A vörös hajú a nyakában lévő zsinórhoz nyúlt.
– Hát ez meg mi a tököm? Búvárigazolvány? – horkantotta. – Kitörlöm
ezeket a fotókat.
– Kérem, ne tegye! Az embereknek joguk van tudni, mi történik!
– Nézd, pajtíkám, örülhetsz, ha nem vágunk sittre. Már így is elég sok
szar alakkal kell foglalkoznunk.
 Smithback érezte, amint a két mellette álló rendőr előretaszítja.
– Gyerünk, seggfej! Kotródj innen kifelé!
A két férfi hirtelen megtorpant, és Smithback egy mézesmázos hangot
hallott:
– Nicsak, kit látnak szemeim! Régi jó ismerősöm, Roger Smithback.
Smithback megfordult, és nem mással találta szembe magát, mint
Pendergast ügynökkel. Egy pillanatra a szava is elállt.
A két parti őr mintha elbizonytalanodott volna; a szorításuk enyhült.
– Tartsák erősen, uraim! – mondta Pendergast, megvillantva előttük a
szolgálati jelvényét. – Ez egy minden hájjal megkent alak. Már korábban is
volt dolgom vele.
– Rajtakaptuk, amint felvételeket készített, a lábakról is.
– Szégyenletes – jelentette ki Pendergast, és kinyújtotta a kezét a
mobiltelefonért. – Én törlöm ki a fotókat, ha megengedik.
– Hogyne!
Pendergast elvette a telefont, és derült arckifejezéssel böngészni kezdte a
fotókat.
– Mr. Smithback, látom, hogy maga egy sok tehetséggel megáldott
ember. Milyen mesteri mélyélesség! Kár, hogy nem tarthatja meg ezeket.
Smithback könyörgőre fogta:
– Pendergast ügynök, ne tegye! A régi szép idők kedvéért.
– Nem tudom, milyen „régi szép időkre” utal. Mindenesetre sajnálom, de
illegálisan hatolt be egy bűnügyi helyszínre, ezért ki kell kísérnünk. Ezeket
a fotókat pedig meg kell semmisítenünk.
– Én csak a munkámat végzem.
– Mi is a miénket.
Hiába könyörgött; látta, amint Pendergast letörli a fotókat. A két parti őr
helyeslően nézte.
– Azt hittem, barátok vagyunk – mondta Smithback szinte siránkozó
hangon. – Ne!
– Ezzel meg is volnánk – jelentette ki a különleges ügynök a telefont
lóbálva. – Akkor fogja visszakapni a telefonját, ha már szépen kiért a
kordon mögé.
Te rohadék, gondolta magában az újságíró. De talán sikerül kicsikarnia
belőle valami információt.
– Pendergast ügynök, legalább annyit áruljon el, hogy mi folyik itt! A
rendőrségnek már van valami elképzelése?
 Pendergast megfordult, és intett a két parti őrnek:
– Kérem, kísérjék ki a bűnügyi helyszínről!
– Várjon! Csak egy kérdést engedjen meg!
A két férfi megragadta a karját, és kikísérte.
Smithback újra próbálkozott:
– Semmi elképzelés vagy feltételezés? Csak egy aprócska információra
lenne szükségem, ez minden.
Pendergast nem válaszolt.
– Hány levágott lábat találtak? Azt isten szerelmére, Pendergast,
legalább egy számot mondjon!
Semmi válasz.
Elértek a rendőrségi kordonhoz; Pendergast felemelte a szalagot, majd a
két férfi átlökte az újságírót a túloldalra. Ekkor a különleges ügynök
visszaadta Smithback telefonját.
– Ha újra átjön engedély nélkül, akkor letartóztatjuk – jelentette ki a
vörös hajú férfi, és az ujjával erősen Smithback mellkasára bökött. – Vágja?
Azzal mindhárman megfordultak, és elindultak visszafelé. Smithback
verejtékben fürödve nézte őket elmenni, és közben alig hallhatóan
átkozódott. Aztán ellenőrizte a mobilját, morózusan átböngészte a galériát.
A képek csakugyan eltűntek. De várjunk csak: egy frissen begépelt üzenetet
talált a jegyzetek között. Mindössze ennyi állt benne: „Ellenőrizze a kukát!
Most az egyszer segítek,”
És ott, a lomtárban várt rá egy apró, de jól megválogatott
fotógyűjtemény.
 6. FEJEZET
– Mintha egy átkozott halpiacon lennénk.
Moira Crossley hallotta, amint az egyik technikus ezt dünnyögi a bajusza
alatt, miközben kinyitja a levágott lábakkal teli hűtőrekeszt, amit épp akkor
hoztak meg a mentők. Egy kerekes hordágyra helyezte őket, a többi
technikus pedig mindent lefotózott és jegyzékbe vett – mintha futószalagon
dolgoztak volna. Crossley volt a Huszonegyes Körzet vezető halottkémje,
és eddig úgy gondolta, hogy sokéves tevékenysége alatt már mindent látott.
A hullámok a legkülönfélébb állapotban lévő maradványokat sodorták már
a partra, amelyek közül némelyik igen bizarr sajátosságokkal rendelkezett;
de ez mindent képzeletet felülmúlt. Több mint hatvan láb – az előzetes
vizsgálatok szerint. Ez vajon hatvan gyilkosságot jelent? Ha igen, akkor
valószínűleg Florida történetének a legelvetemültebb tömeggyilkosával
állnak szemben. De ha ezek az egyének még élnek. akkor hol vannak? És
mi történt velük? Ez dacol minden logikával.
Crossley általában nyugodt és rendezett laboratóriumában most olyan
nyüzsgés volt, mint egy hangyabolyban; és valóban olyan szag terjengett,
mint egy halpiacon, ahol az áruk megromlottak a napon: kis patakokban
csorgott le a tengervíz a padlóra, a központi lefolyóba, amely tele volt izgő-
mozgó apró tengeri rákokkal és egyéb tengeri teremtményekkel; ezek
korábban a lábakra tapadva táplálkoztak, és most leválasztották őket róluk.
Épp most érkezett egy újabb mentő még két rekesszel, s így a lábak
száma – te jó szagú isten! – több mint kilencvenre rúgott. Valamennyi
ugyanolyan zöld cipőbe volt bújtatva. Dr. Crossley a teljes személyzetet
behívatta: négy technikust és két patológus asszisztenst, hogy
elboldoguljanak a töméntelen mennyiségben érkező bűnjellel. Perelman
rendőrfőnök is itt volt a sanibeli kapitányságról. Az utolsó rakományt
kísérte két detektívjével együtt. A Fort Myers-i gyilkossági csoport is részt
vett a vizsgálatokban, nem is szólva a parti őrség számos tagjáról, akik
bevetési öltözékben voltak, és szemlátomást lövésük sem volt arról, hogy
mit kellene csinálniuk; a homlokukat ráncolva ácsorogtak, és megpróbáltak
elfoglaltnak látszani.
De a lebzselő csoportból teljesen kirítt egy sápadt, magas alak fehér
vászonruhában, ropogós fehér ingben, fekete nyakkendőben. Finom
metszésű arcából úgy csillogott ki a szeme, mint két kifényesített tízcentes.
Míg maga a férfi olyan mozdulatlan volt, mint egy görög szobor, a tekintete
megállás nélkül ide-oda járt, semmi sem kerülte el a figyelmét.
Dr. Crossley az asszisztenséhez, Paul Rameau-hoz fordult:
– Most vagy soha.
– Tessék? – kérdezte az asszisztens. Paul egy hatalmas tedimackóra
hasonlított, a műtősruhája majd szétrepedt rajta, szakálla akár egy vikingé.
Szorgalmas volt, vágyott az elismerésre, de dr. Crossley-nek el kellett
ismernie, hogy nem ő volt a legbriliánsabb elme a teremben.
– Vegyél ki egyet közülük, és hozd át az egyes fülkébe. Végrehajtjuk a
boncolást.
– Most?
– Nem, úgy gondoltam, hogy majd holnapután kiskedden, vagy
borjúnyúzó pénteken.
– Oké, rendben, bocsi.
Paul egy csipesszel óvatosan kivett egy lábat, belehelyezte egy
tárolóedénybe, és átvitte az egyik apró vizsgálófülkébe. Miközben a
doktornő kivette, és felrakta a boncasztalra, Rameau beállította a
videokamerát, majd kipróbálta, hogy működik-e.
– Az eszközöket!
Az asszisztens egy guruló asztalkát telerakott bonceszközökkel, és
odatolta a doktornőnek.
Dr. Crossley felvette az arcmaszkját, és kiválasztott egy apró csipeszt.
– A bocsánatáért esedezem – hangzott fel a háta mögül egy hang olyan
lágyan, mint a szaténselyem.
A doktornő megfordult, és egy sápadt férfit pillantott meg.
– Tessék?
– Szeretném megfigyelni a boncolást, ha ez lehetséges.
Dr. Crossley-nek fogalma sem volt arról, hogy mit keres itt az idegen. De
a férfi egyáltalán nem úgy nézett ki, mint bárki más, akit a nő valaha is
látott a rendfenntartók vagy az egészségügyisek között.
– Hát maga kicsoda? – kérdezte.
 A férfi egyik keze eltűnt a zakója zsebében, majd egy bőrtokot tartva
került elő; kinyitotta, és felmutatta a kék-aranyszínű, feliratos jelvényét és a
felette lévő személyi igazolványát.
– Ó, az FBI-tól van! – állapította meg dr. Crossley.
Bármi is volt a beosztása, bizonyára – sőt, szinte biztosan – jó pár fokkal
magasabban lehetett a ranglétrán, mint a többiek. Annyi biztos, hogy a
megjelenése tekintélyt sugárzó volt.
– Pendergast különleges ügynök – mutatkozott be a férfi enyhe
biccentéssel. A kiejtése összetéveszthetetlen volt, és különbözött a többi
déli hanglejtéstől, így hála a gyerekkori emlékeinek, a doktornő hamar
felismerte azt a kifinomult, a felsőbb osztályok által beszélt New Orleans-i
dialektust, melyet csak a legősibb családok beszéltek. Pendergast. A név is
valahogy ismerősen csengett, bár úgy tűnt, nem kellemes emlékek fűződtek
hozzá.
– Moira Crossley vezető orvosszakértő – mondta élénk hangon. –
Megengedem, hogy nézze. De öltözzön be, és ne legyen láb alatt!
– Ez csak természetes.
A doktornő ekkor az asztalon lévő lábra koncentrált a bekapcsolt
videokamera előtt; majd hozzáfogott a mikroszkopikus vizsgálathoz. A
külsődleges leírással kezdte. Megvizsgálta a csont végét, megjegyezve,
hogy az amputációt a lehető legkontárabb módon hajtották végre egy
tompa, vastag pengéjű szerszámmal, amely vágási nyomokat és szilánkokat
hagyott hátra. Úgy tűnt, hogy számos csapással – legalább hat lehetett, a
sípcsonton és a szárkapocscsonton lévő vágásnyomokból ítélve –
választották le a lábat a testről mintegy öt centiméterre a bokaízület fölött.
A tengeri organizmusok megtisztították az ízület felett részt a hústól, csupán
a csontot hagyták meg. De lejjebb, ahol a láb a cipő által védve volt, még
maradt némi hús. Alaposan fel volt dagadva, és kitüremkedett a nyíláson.
Az apró tengeri lények – férgek, bolharákok, ráklárvák és tengeri tetvek –
még mindig fürtökben csüngtek róla. A hús össze volt rágcsálva, és nyálkás
lyukak látszottak rajta, amelyeket a nagyobb méretű állatok vájtak bele.
– Paul, hozz ide egy etílalkoholos mintavevő tégelyt!
Az asszisztens odacammogott vele, majd a doktornő egy csipesszel
leszedte a legkülönbözőbb fajtájú tengeri élőlényeket a húsról, és a tégelybe
dobta őket egy későbbi vizsgálat céljából.
– Szabad lenne feltennem egy kérdést? – hallatszott egy nyugodt hang a
háta mögül.
 Dr. Crossley enyhe bosszúságot érzett.
– Tessék!
– Milyen irányból érkeztek az ütések?
Jó kérdés. A nő újra megvizsgálta a lábat.
– Az ütések fentről érkeztek a láb jobb elülső részére, teljesen
találomszerűen, a vízszinteshez képest mintegy negyven-hetven fokos
szögből.
– Köszönöm.
Perelman ugyancsak beöltözött, és ő is figyelemmel kísérte a boncolást.
A doktornő ennek örült. Szeretett együtt dolgozni a rendőrfőnökkel, és
remélte, hogy majd a segítségére lesz a többi nyomozó távoltartásában –
nem is szólva az újságírók siserahadáról.
A doktornő folytatta a vizsgálatot a protokoll szerint haladva. Amikor
ezzel végzett, eljött az ideje annak, hogy levegye a cipőt, felboncolja a
lábat, és mintákat küldjön a toxikológiai és a szövettani laborba.
– Kérdezhetnék még valamit? – hallatszott fel újra a negédes hang.
– Tessék!
– Meg lehet állapítani, hogy a hús előzőleg le volt-e fagyasztva?
Dr. Crossley-t meglepte ez a kérdés. Ez a vizsgálat sohasem jutott volna
az eszébe, de ha jobban belegondol, akkor meg lehet, sőt, meg kell csinálni.
– Igen, lehetőség van egy ilyen irányú analízis elvégzésére. Hozzá is
teszem a szövettani laboratóriumtól kért vizsgálatok listájához.
Aztán odaszólt Paulnak:
– Ollót!
Paul átnyújtotta a kért eszközt, mire a doktornő elkezdte levágni a cipőt a
lábról.
– Pardon – alkalmatlankodott újra a mézesmázos hang. – Megkaphatom
a lábbelit mint bűnjelet, miután végzett?
– Nem – volt a tömör válasz. A hús teljesen deformálódott a boka alatt;
úgy nézett ki, mint egy túlfújt lufi.
Nyissz, nyissz. A szürkés-rózsaszín hús vészesen kitüremkedett a
cipőből. Úgy tűnt, mintha mozogna. Mintha élne.
Nyissz, nyissz.
Ekkor, mintha rothadó anyag robbant volna szét, egy csapkodó tengeri
lény bukkant elő: egy nyálkahal – mint a legpokolibb rémálomban. A vágás
kiszabadította a cipő szorításából. Az állat hatalmas mennyiségű ragacsot
lövellt a doktornő mellkasára, majd telibe találta Paul arcát, beterítve a
szakállát is. A laboráns velőtrázó kiáltással hátraugrott, az arcát tapogatta;
eközben a nyálkahal a padlón landolt, s ott tekergőzve még több trutymót
spriccelt ki a nyálkamirigyeiből, miközben a terem közepéig siklott.
– Jaj, ne! – kiáltott fel a nő, amikor Paul szinte vakon, a lábakkal teli
hosszú, guruló asztalnak vágódott, és felborította; hallatszott, amint a
rozsdamentes acél hatalmas robajjal a földhöz csapódik. A lábak a levegőbe
repültek, majd a földön pattogva szétszóródtak. Ettől még több nyálkahal,
rák és angolna szabadult ki, amelyek csúsztak-másztak, nyüzsögtek,
ugráltak, vonaglottak a járólapon a kizúduló tengervízben, miközben az
emberi húst rágcsálták abban az orrfacsaró bűzben. Hatalmas zsivaj támadt;
az emberek csúszkálva tülekedtek, hogy kitérjenek a nyálkás özön elől, s
közben többen is elvágódtak.
Dr. Crossley döbbenten figyelte, ahogy az általa szervezett profi akció
egy ilyen burleszkfilmbe illő jelenetbe fúl.
Megfordult, és Pendergastra pillantott, aki a ramazúritól jól távol állva,
derült arckifejezéssel szemlélte a jelenetet. A férfi dr. Crossley nyálkától
csöpögő műtősruháját figyelve megjegyezte:
– A természet minden megnyilvánulásában van valami csodálatos –
mondta délies hanghordozással.
– Ezt maga csodálatosnak nevezi? – kérdezte Crossley.
Perelman rendőrfőnök visszafojtotta kitörni készülő nevetését.
– Arisztotelészt szórakoztatná a dolog.
– Nos – jelentette ki dr. Crossley –, fel kell takarítanom ezt az istenverte
felfordulást. Mivel a boncolás egyértelműen véget ért, volnának szívesek
távozni a laboromból?
Amikor a két férfi megfordult, hogy kimenjen, a nő utánuk szólt:
– Pendergast ügynök! Megkaphatja azt az átkozott cipőt.
 7. FEJEZET
Perelman rendőrfőnök végtelen megkönnyebbülésére a munkacsoportot
a tágas Fort Myers-i rendőrkapitányságon hozták létre, a Widman Wayn,
nem pedig az ő szűk irodájában a sanibeli közkönyvtár mögött. Leállította
az Explorert az egyik parkolósávban, aztán kiszállt a két hadnagyával,
Towne-nal és Morrisszal. Perelman szeretett vezetni, amikor csak lehetett,
maga vezetett; irtózott a gondolattól, hogy külön sofőrje legyen, sőt
ragaszkodott ahhoz, hogy a beosztottjait is maga fuvarozza, amikor csak
tudja.
A munkacsoport első megbeszélése tizenegyre volt kitűzve, de ők
félórával korábban érkeztek, részben a forgalom miatt, de főképp azért,
mert szerette volna jobban kiismerni a munkacsoport vezetőjét, Baugh
parancsnokot, hogy rájöjjön, együtt tudnak-e működni. Eddig sohasem vett
részt ilyesmiben, és az eddigi benyomása Baughról nem volt túl pozitív, de
hitt abban, hogy mindenkinek kell adni egy második esélyt. Aztán
visszavonhatatlanul ez alapján könyvelte el az illetőt.
„Becsület, etíka, felelősség, tísztelet, csoportmunka” – olvasta Towne az
épület homlokzatára hatalmas betűkkel felírt szavakat.
– Inkább Istenben reménykedem, mint ebben a süket dumában.
– Menjünk be, és feltételezzük a legjobbakat! – javasolta Perelman.
Azzal belépett a munkatársaival; egy mogorva títkárnő egy hatalmas
konferenciaterembe irányította őket, ahol a munkacsoport tagjai
gyülekeztek. A helyiség az épület végében volt, egy osztatlan terű iroda
mellett, amelyben csak úgy nyüzsögtek a technikusok és a munkások, akik
íróasztalokat, táblákat állítottak fel, komputereket, óriásképernyőket
kötöttek be. Első pillantásra úgy tűnt, hogy meglehetősen hatékony a
szervezés. Ez némi reményt ébresztett Perelmanben: egy újabb bizonyíték
arra, hogy jól kezdődik az együttműködés. Odakint a folyosón kávé-, tea- és
ívóvíz-automatákat állítottak fel.
Perelman nyílegyenesen odament. Öntött magának egy csésze kávét,
beletett három kávétejszínt és ugyanennyi adag cukrot. Kortyolgatta az italt.
Tűrhető. Egész tűrhető. Towne és Morris is kiszolgálták magukat, majd
gőzölgő csészéikkel beléptek a konferenciaterembe, és a legelső sorban
foglaltak helyet. Hamarosan a többiek is megérkeztek – egy Fort Myers-i
rendőrkapitány két hadnaggyal, akik üdvözölték Perelmant, s velük
egyenruhás rendőrök kis csoportja. Caspar, Fort Myers rendőrfőnöke nem
tartott velük; ez jellemző volt rá. Bár névlegesen ő volt megbízva a
nyomozás vezetésével, már vágta a centit a nyugdíjazásáig. Ráadásul
részben mozgáskorlátozottá vált – nyúzta a csúz –, így boldogan engedte,
hogy magasabb rangú munkatársai – és a sanibeli rendőrség – piszkítsa be a
kezét. Ha a nyomozás végül sikeresnek bizonyul, akkor minden kétséget
kizáróan részt fog venni a műveletek utolsó fázisában; majd besántikál, és
több érdemet követel magának, mint ami megilleti.
Az informális öltözködés egy másik híve, Kyra Markson, Sanibel
polgármestere is jelen volt; a tragikus események ellenére – vagy, ami
valószínűbb, pont amiatt – az immár névjegyévé vált fehér teniszszerelését
viselte. Zord arckifejezése kissé enyhült, amikor megpillantotta Perelmant.
A férfi visszabiccentett neki. Korábban Markson egy marketingcégnél volt
felsővezető, és ez – továbbá az a tény, hogy a családja már azokban az
időkben is a szigeten élt, amikor még komp kötötte össze Sanibelt a
külvilággal – sokak meglepetésére a polgármesteri poszt ideális
várományosává tette. Úgy tűnik, a nő is felismerte Perelman kivételes
kvalitásait, mert nagyban hozzájárult ahhoz, hogy rendőrfőnökké nevezzék
ki. Jól tudtak együttműködni úgy, hogy közben tiszteletben tartották egymás
területeit: Markson gondoskodott az emberek boldogságáról, Perelman
pedig a biztonságukról. A férfi ismerte a polgármesternőt, így legalább
számíthatott arra, hogy nem fogja akadályozni a munkájában, és segíti, ha a
bürokrácia útvesztőibe kerül.
Egy perccel később megérkezett a vezető boncorvos, dr. Crossley a két
asszisztensével. Az arca meglehetősen nyúzott volt, és Perelman azon
tűnődött, hogy a nyálkahalmalőrön kívül vajon még mi történhetett azután,
hogy ő előző este elhagyta a labort.
Körülnézett; kíváncsi volt, hogy hol lehet az a Pendergast nevű fickó, de
sehol sem látta.
Aztán szoros kötelékben haladva megérkezett a parti őrség kontingense
Baugh parancsnok vezetésével, aki kék egyenruhát viselt; utána további
beosztottjai következtek ugyancsak kékben vagy menetruhában.
Megjelenésükkel igencsak mély benyomást keltettek. Baugh előrement, míg
a többiek leültek. Az egyik technikus egy csíptethető mikrofont rögzített a
ruhájára. A terem elcsöndesedett, amikor a parancsnok a pódiumra lépett és
elővette a feljegyzéseit a zsebéből. Amikor az óra pontban elütötte a
tizenegyet, Pendergast ügynök besurrant; ahelyett, hogy leült volna, állva
maradt, és karba tett kézzel a terem végében a falnak támaszkodott. Most
egy másik fehér öltönyt viselt; ez szemmel láthatóan selyemből készült,
nem pedig lenvászonból, mint a múltkori. Úgy tűnt, mintha egy leheletnyi
korall árnyalata lenne, de a világítás miatt Perelman nem volt benne biztos.
Csak abban volt biztos, hogy még sohasem látott olyan FBI-ügynököt, aki
így öltözködött volna.
– Mindenkit üdvözlök! – kezdte Baugh, miközben körülnézett. – Stephen
Baugh vagyok, az Egyesült Államok parti őrségének a szektorparancsnok-
helyettese – pontosabban a hetedik szektoré. Én fogom vezetni a Captiva-
munkacsoportot, mely a parti őrségből, a Fort Myers-i
rendőrkapitányságból, a sanibeli rendőrkapitányságból, az FBI-ból, továbbá
a Huszonegyes Körzet halottkémi intézetéből áll...
Perelman nem követte a parancsnoki hierarchia és a különféle
kötelezettségek részletes leírását. Amint ezzel végzett, Baugh drámai
szünetet tartott, szenvedélyesen körbepillantott a teremben,
megkapaszkodott a pódium szélében, és magáról a bűncselekményről
kezdett beszélni.
– Eddig – kezdte – kilencvenkilenc zöld cipőt sodort a partra a víz a
Captiva-sziget egy másfél kilométeres partszakaszán. Mindegyikben egy
kegyetlenül megcsonkított, a boka fölött lemetszett emberi lábat találtunk.
Ismerik a részleteket, amelyek igen hiányosan állnak a rendelkezésünkre,
bár további vizsgálatok és tesztek eredményére még várunk, így ezeket nem
ismételném meg. A legfontosabb tény az, hogy a lábak körülbelül huszonöt
napja voltak a vízben. Ezt a rájuk tapadt tengeri organizmusok fejlődéséből
tudjuk. Most fel szeretnék tenni egy egyszerű kérdést a teremben ülő
valamennyi egység vezetőjének: van valami teóriájuk az üggyel
kapcsolatban? Adok egy percet, hogy konzultáljanak az embereikkel.
Perelman a két hadnagyra pillantott.
– Van valami ötletük?
– Nos – kezdte Towne –, én arra gondoltam, hogy valami őrült szekta
csinálhatta. Mint annak a Jim Jones nevű fickónak a szektája, a Népek
Temploma, akik Kool-Aid üdítőitalporral kevert ciánnal nyírták ki magukat,
mert azt gondolták, így csatlakozhatnak a marslakók űrhajójához.
 – Hm. Érdekes. És maga mit gondol, Morris?
– Totál le vagyok döbbenve, de ez a szektás ötlet jónak tűnik. Perelman
bólintott.
– És maga, főnök?
– Gőzöm sincs, úgyhogy maradjunk a szektánál.
Ekkor a parancsnok felemelte a fejét.
– Készen vagyunk? Dunleavy rendőrkapitány-helyettes Fort Myersből,
elmondaná az elképzelését?
Caspar rendőrkapitány dublőre, egy ötvenes afroamerikai nő, felállt.
– Mi azon tűnődünk, hogy ezeket a lábak esetleg valami orvosi kísérlet
során amputálhatták. Esetleg Közép-Amerikából sodródhattak ide. Ezt azért
is feltételezném, mert a cipők hasonlítanak a kórházi nővérek által használt
lábbelikhez. De ez csak puszta spekuláció.
– Köszönöm. Perelman rendőrfőnök?
– Leszögezve, hogy ugyancsak spekulációról van szó, mi valami
világvégét váró szektára gondoltunk, amelynek a papja a beavatási
szertartásnál levágja a követői egyik végtagját.
– Köszönöm! Pendergast különleges ügynök, most magán a sor!
Hosszú csend. Minden szem a terem végében álló alakra szegeződött.
Pendergast lassan leengedte összefont karját, és egyszerűen ennyit mondott:
– Én inkább nem bocsátkoznék találgatásokba.
– Ezeket senki sem hányja majd a szemére. Én pont ezt akarom, hogy
találgassanak.
– És pont ez az, amit én nem akarok, parancsnok.
Ezt a bejelentést síri csend fogadta, a parancsnok elhúzta a száját.
– Joga van a saját véleményéhez. Most pedig a kérdést magamnak
teszem fel.
Perelman látta, hogy a parancsnok kezdettől fogva erre akart kilyukadni.
– Fel szeretném hívni a figyelmüket arra a tényre, hogy az amputációkat
kontár módra követték el – kezdte Baugh. – A cipők egyformasága, és az a
tény, hogy valamennyit egyszerre mosta a partra a víz, arra utal, hogy
valamennyit egyszerre dobták bele az óceánba. – Kis szünetet tartott, majd
folytatta: – Gondolkodjanak: melyik közeli ország volna képes egy ilyen
barbár tett elkövetésére? Az egész világon melyik országban a legmagasabb
a bebörtönzöttek aránya? Melyik ország van kilencvenkilenc lábra a
partjainktól?
Hosszú csönd következett.
 – Kuba.
Hagyta, hogy a jelenlévők megemésszék a hallottakat, aztán folytatta:
– Több part menti börtönjük is van, és közülük némelyik, mint a
Combinade del Este, a világ legbrutálisabb fogházai közé tartozik, ahol a
politikai foglyokat kínzásoknak vetik alá, és ki is végzik őket. – Előrébb
hajolt. – Bár nincs közvetlen bizonyítékunk, én azzal a lehetséges
magyarázattal állnék elő, hogy bárhogyan is, de ez a rakás láb Kubából
érkezett, és borzalmas kínzásokból származik.
Perelmannek el kellett ismernie, hogy nem volt rossz feltételezés. De
Baugh bizonyossága kissé irritálta. Túlságosan hosszú időt töltött el a
rendőrségnél ahhoz, hogy ne tegye a kezét a tűzbe egy minden bizonyítékot
nélkülöző teóriáért.
Baugh leszállt a pódiumról, és odasétált egy közeli asztalhoz, amely tele
volt térképekkel és hajózási könyvekkel, melyeket egy meglehetősen
ellenszenves kinézetű hadnagy felügyelt. Ekkor beszélgetések moraja
zúgott végig a termen, mire Baugh felemelte a kezét.
– Most pedig beszéljünk nagy vonalakban a különböző egységek
feladatairól. A parti őrség lesz felelős valamennyi tengeri műveletért. –
Elvette a legfelül lévő hajózási térképet, és a magasba tartotta. – Az első
dolgunk az áramláselemzés lesz: rekonstruáljuk az áramlatokat, a hullámok
irányát, a szélerőt, hátha sikerül pontosan meghatároznunk, hogy ezeket a
lábakat Kuba melyik részén bocsáthatták vízre. Kapcsolatot létesítünk a
nemzetbiztonsági szolgálattal, hogy títkos műholdfelvételeket kapjunk a
minket érdeklő területekről. – A parancsnok megköszörülte a torkát. – A
sanibeli rendőrkapitányság feladata biztosítani a bűnügyi helyszín
integritását. Járőrözzenek a parton, és szedjenek össze minden elszórt
lábbelit. A Huszonegyes Körzet halottkémi hivatala folytassa a
laborteszteket a maradványokon és a rájuk tapadt tengeri organizmusokon.
A Fort Myers-i rendőrkapitányság fogja összegyűjteni a tanúvallomásokat,
ők fogják tartani a kapcsolatot a sajtóval, továbbá általános bűnüldözési
feladatokat látnak el a munkacsoport támogatására. Az FBI-t pedig arra
fogjuk kérni – itt kis szünetet tartott, és Pendergastra pislantott –, hogy
nézzék át az erőszakos bűncselekményeket elemző központjuk adatbázisát,
továbbá, hogy vizsgálják meg a cipőket, és kutassák fel a gyártóikat.
Ekkor Perelman észrevette, hogy Pendergast felemeli a mutatóujját,
mintha kérdezni szeretne valamit.
– Tessék!
 – Megkérdezhetném, hogy mikori keltezésűek azok a hajózási térképek?
– Mikori keltezésűek? Úgy érti, mikor készítették őket?
– Pontosan.
– Nem értem, hogy jön ez ide. Ezek a létező legpontosabb térképek. A
kereskedelmi hajózásnál és a parti őrségnél is ezeket használjuk. Az
árapályok és az áramlatok nemigen változnak az évek során.
– Igen, de kérem, megmondaná a keletkezésük dátumát?
– Mint a parti őrség szektorparancsnoka már több mint tízezer órát
töltöttem szolgálatban ezeken a vizeken kapitányként és
hajóparancsnokként. Nap mint nap használom ezeket a térképeket –
jelentette ki Baugh mosolyogva. – Pendergast ügynök, rendelkezik
valamiféle tengerészeti tapasztalattal?
– Azt hiszem, az vagyok, amit maguk „szárazföldi patkánynak”
neveznek. Mindazonáltal nagyon szeretném tudni azoknak a térképeknek a
keletkezési dátumát.
Baugh egy bosszús mozdulattal az asztal mellett álló őrnagyhoz fordult.
– Darby?
A férfi megvizsgálta a térkép alsó sarkát.
– 1961 – jelentette ki éles hangon, aztán rátért a következő kettőre.
– 1965. 1969.
– Köszönöm, hadnagy! – Baugh újra Pendergastra pillantott. – Meg van
elégedve?
A különleges ügynök arca mindent elárult, csak éppen elégedettséget
nem.
– Pendergast ügynök, épp az imént vallotta be, hogy hiányosak a
tengerészeti ismeretei. Így javasolhatnám, hogy inkább koncentráljon az
elemző központjuk adatbázisára és a cipőket gyártó cég felkutatására, és
hagyja ránk az oceanográfiai tudományokat? Vagy talán van valami, ami
nem világos a feladatával kapcsolatban?
– Nem, semmi.
– Köszönöm. Rendben, akkor gyerünk, lássunk hozzá!
Amikor a megbeszélés véget ért, Perelman körülnézett: Pendergastot
kereste, de a különleges ügynök mintha felszívódott volna. Baugh elég
keményen beszólt neki, és Perelman sejtette, hogy Pendergastot csak egy
bizonyos határig lehet sarokba szorítani, mert különben valami történni fog,
aminek esetleg ronda vége lesz.
 8. FEJEZET
Furcsa módon, miután az ülés után Perelman hiába kereste Pendergastot,
végül a parkolóban, az ő jelzés nélküli autója mellett bukkant rá; a
különleges ügynök az Explorernek támaszkodva várakozott.
– Engem keres? – kérdezte a rendőrkapitány, amint közelebb ért.
– Igen – felelte Pendergast. – Arra gondoltam, hogy esetleg egy kicsit
elbeszélgethetnénk.
– Természetesen. Esetleg volna kedve egy ebédhez valahol?
– Nem különösebben. Inkább arra gondoltam, hogy végigsétálhatnánk a
Turner Beachen.
Perelman először azt hitte, hogy viccel. De a különleges ügynök mosolya
most túlságosan halvány volt ahhoz, hogy a humor legcsekélyebb jele is
látszódjon rajta. Mielőtt elindultak volna, a különleges ügynök elővett egy
méregdrága Persol napszemüveget és egy széles karimájú panamakalapot.
Most még kevésbé volt olyan a megjelenése, mint aki a rendfenntartó
erőkhöz tartozik; inkább egy pólóklub tagjának vagy egy sikkes
drogbárónak tűnt.
Munkája során Perelman hozzászokott a legkülönfélébb hóbortokhoz,
mindazonáltal maga sem tudta, miért, de kíváncsi volt arra, hogy mi lesz
Pendergast következő lépése. A járőrei már munkába álltak, hogy Baugh
utasításai szerint „biztosítsák a bűnügyi helyszín integritását”, így egyelőre
szabad volt, és megtehette, hogy szélesebb perspektívából vizsgálja meg az
ügyet. Towne és Morris pedig majd valaki mással visszavitetí magát a
szigetre. Így megvonta a vállát.
– Rendben. Elvigyem a kocsimmal?
– Ha nem bánja.
Tehát Pendergastnak jelenleg autója sincs. Perelman ezt is elintézte egy
vállrándítással, aztán beszálltak a rendőrségi terepjáróba. A rendőrfőnök
beindította a motort, ráhajtott a McGregor Boulevardra, aztán dél felé
fordult, a Sanibelbe tartó magasút irányába.
 – Nem zavarják a nyitott ablakok? – kérdezte Perelman. A kocsiban a
hőmérséklet harminckét fok körül járhatott százszázalékos páratartalom
mellett, de a rendőrfőnök nem kedvelte a légkondit.
– Pont így szeretem, köszönöm.
Csendben haladtak mintegy öt vagy tíz percen keresztül. Pendergastnak,
aki a pálmákkal szegélyezett utcát figyelte, szemlátomástnem volt sürgős a
beszéd. Végre Perelman megkérdezte:
– Honnan tudta, hogy ez az én kocsim?
– Azt hiszem, hosszan sorolhatnám az esetleges árulkodó jeleket: az
észrevétlen fényszórók, a rejtett ajtónyitó gombok a hátsó üléseknél, az üres
fegyvertartó és a többi egyértelműen felismerhető berendezés, melyekkel a
Ford Police Interceptor terepjárók fel vannak szerelve. De legfőképpen az
aranyszélű rendőrségi parkolómatrica volt az, ami feleslegessé tett minden
további vizsgálódást.
Perelman nevetgélve ingatta a fejét. Gyorsan vezetett, már elhagyták
Cape Coralt, és a magasút felé tartottak. Átlavíroztak a terelőbóják és az
ideiglenes jelzőtáblák között, melyek az első útlezárást mutatták. Pár perc
múlva már a szigeten voltak, és a Sanibelt Captivával összekötő úton
haladtak a Blind-szoros irányába. A tegnapi események okozta zűrzavar –
és a vele járó rendőri intézkedések, a villogó fényjelzések, a mentők és a
szirénák szinte szűnni nem akaró kórusa – kissé alábbhagyott, és az
avatatlan szem számára úgy tűnhetett, hogy az apró városkába szinte
visszatért a normalitás. Útközben Perelmant háromszor is leintették a helyi
lakosok. Valamennyien ugyanazt a kérdést tették fel, és Perelman
barátságosan valamennyiüknek ugyanazt a választ adta.
– Elbűvölő kisváros – állapította meg Pendergast.
– Köszönöm!
– Hogy lett Sanibel rendőrfőnöke?
– Úgy értí, miért pont én a sok ember közül? – kérdezett vissza
Perelman.
– Az általam ismert rendőrfőnökök közül maga az első, aki Vergiliustól
idéz.
Perelman először nem értette, aztán beugrott neki az első találkozásuk.
Megvonta a vállát:
– Mindig is rajongtam Vergiliusért.
– De az is tény, hogy még sosem találkoztam olyan rendőrkapitánnyal,
aki otthagyta a New York-i Zsidó Egyetemet, méghozzá pár hónappal
azelőtt, hogy befejezte volna a rabbiképző mesterkurzust.
Perelman nem tudta, hogy csodálkozzon-e, vagy inkább hízelgőnek
találja azt, hogy Pendergast ügynök vette magának a fáradságot, és
utánanézett a múltjának.
– Van valami, amit úgy hívnak: „egzisztenciális válság”. Egy ilyenen
mentem keresztül az egyetemi éveim vége felé. Nem tudtam, mi legyek:
kántor, tóratudós, vándortrubadúr vagy mi egyéb. Az az elképzelés is
vonzott, hogy vizigót legyek, segédkeztem volna Róma kifosztásában.
De rossz volt az időzítés. Hát igen, otthagytam a keleti partot; nyugat
felé indultam, amíg el nem jutottam Észak-Kaliforniába. Aztán ott,
Humboldt megyében egy szikvója fenyvesben egy épp akkor kirobbant
zavargás kellős közepébe csöppentem: favágók vitatkoztak egy csapat
természetvédővel, akik a fák tetején tanyáztak. Ne kérdezze, miért, de úgy
éreztem, ez a küldetésem; két erő áll egymással szemben: egyfelől a törvény
képviselői, másfelől a természet szószólói – és nem voltam biztos abban,
hogy melyik oldalhoz szeretnék csatlakozni.
– Végül melyiket választotta?
– Egyiket sem. Én lettem a közvetítőjük: leültem közéjük a senki
földjére, és mindkét oldallal tárgyaltam. Úgy éreztem, mindegyik félnek
megvan a maga igaza: nem helyes megszegni a törvényt, de az sem, ha a
profit miatt tönkretesszük a természetet. Végül csatlakoztam az erdészethez.
Úgy tűnt így tudom a leginkább hasznossá tenni magam. Aztán innen
egyenesen a rendőrség felé sodródtam.
– Gondolom, ott is jól jön egy kis mediáció.
Perelman elvigyorodott.
– Némelyik törvény ostoba. mint ahogy némelyik ember is az. A
munkám lényege, hogy megmutassam az embereknek, miért jobb az, ha
békésen egymás mellett élnek, mint az, ha letartóztatják vagy sittre vágják
őket.
– Egy zen mester rendőrjelvénnyel.
– Bár néha fel kell emelnem a hangomat.
– És Sanibel jó választásnak bizonyult?
– Nem terveztem, hogy idejövök. De egyik dolog hozza magával a
másikat. És őszintén szólva arra születtem, hogy egy ilyen helyen éljek.
Áthaladtak az ellenőrzési ponton, áthajtottak a hídon, végül megérkeztek
a Turner Beach parkolójában felállított parancsnoki központba. A part
természetesen még mindig le volt zárva, de a munka legnehezebb részével
már végeztek. Néhány ott maradt helyszínelő még tett-vett a homokban. A
parti őrség csónakjai még járőröztek a vízen, hogy távol tartsák a sétahajók
flottilláit.
Kiszálltak a kocsiból; Pendergast egy pillanatra megállt, és különleges,
ezüstkék szemével végigpásztázta a bűnügyi helyszínt.
A parancsnoki sátorban tartózkodott a közegészségügyi osztály jó
néhány munkatársa, továbbá Perelman néhány beosztottja, köztük egy
Cranfield nevű őrmester. Egy összecsukható asztal körül ültek, és kávéztak.
Amikor Pendergast és Perelman belépett, a csoport tagjai felállni készültek.
Perelman intett nekik, hogy maradjanak csak ülve.
– Bemutatom Pendergast különleges ügynököt az FBI-tól. Néhányan már
bizonyára találkoztak vele tegnap. – Aztán Cranfieldhez fordulva
megkérdezte: – Nem sodródtak a partra újabb szörnyűségek?
– Csupán egyetlen láb az elmúlt nyolc órában.
– És egyébként hogy mennek a dolgok?
– A szokásos káosz: forgalmi dugók, kíváncsiskodók, az a fura újságíró.
Perelman bólintott.
– Akkor maradjon a narancssárga fokozatú készültség. Aztán majd
tizenkét óra múlva felülvizsgáljuk. – Aztán a különleges ügynökhöz
fordulva megkérdezte: – Akkor indulhatunk?
Kiléptek a perzselő napfényre, átmentek az aszfaltozott úton, átbújtak a
sárga szalag alatt, és máris a homokos parton jártak. Pendergast újra
megtorpant.
– Micsoda szégyen, hogy ennyi szemét van egy ilyen csodás strandon –
jegyezte meg.
– Nem tisztíthatunk meg egy aktív nyomokat tartalmazó bűnügyi
helyszínt. Még nem tudtuk újraindítani a homoktisztító gépeket azóta, hogy
ez az egész elkezdődött.
– Nos, nekem úgy tűnik, hogy valamennyi fontos bizonyítékot
elszállították. Bizonyára nem sértődnek meg az emberei, ha arra kérem
őket, hogy segítsenek összeszedni a szemetet.
Szemétszedés? Perelman megpróbált közömbös arckifejezést erőltetni
magára, miközben leakasztotta az övéről a rádióját.
– Cranfield?
– Igen, főnök!
– Kérlek, küldd ki Dixont és Ramirezt. Szemeteszsákokkal.
Rövid szünet következett.
 – Értettem.
Egy perccel később a közegészségügyi intézet két munkatársa bukkant
elő a sátorból nagy fekete zsákokkal a kezükben. A négy férfi lassan
megindult lefelé a parton. Pendergast még mindig ugyanazt a méregdrága
cipőt viselte. Ramirez lehajolt, hogy felvegyen egy műanyag tányért.
– Erre nem lesz szükség – jelentette ki Pendergast. – Majd én végzem a
szemétgyűjtést, ha nem bánja.
Így araszoltak előre, meg-megállva Pendergast miatt, aki itt-ott
felszedegetett valamit – csipszes zacskókat, növényi hulladékokat, uszadék
fákat, műanyag pohártetőket –, és beledobta a két férfi által tartott zsákba.
Úgy tűnt, nincs se füle, se farka annak, amit csinál. Minden bizonnyal ez a
legkülönösebb „séta”, amit Perelman valaha is tett.
– Magánál van az a térkép, amit kértem? – érdeklődött a különleges
ügynök, miközben egy műanyagtömítést vizsgálgatott, amit kissé hátrébb
lökött a homokban.
A rendőrfőnök elővett egy darab papírt, és odaadta Pendergastnak.
A partvidék kézzel megrajzolt térképén piros pöttyökkel voltak
megjelölve azok a helyek, ahová a lábakat kisodorta a víz még azelőtt, hogy
áthelyezték volna őket a dagályvonal fölé. A pöttyök mellett ott állt az
egyes lábak körülbelüli érkezési időpontja is. Pendergast előző este kérte ezt
a térképet, kevéssel azelőtt, hogy elindult volna a halottkémhez.
Most megállt, hogy szemügyre vegye.
– Kitűnő munka, köszönöm!
– Az egyik járőröm, Laroux készítette. Valóságos művésznek képzeli
magát.
Pendergast a kezében tartotta a térképet, de továbbra is csak találomra
haladt előre. Tovább sétáltak, és közben a különleges ügynök időnként
megállt, hogy megvizsgáljon egy-egy bizonyítékjelző zászlócskát, vagy
hogy felvegyen valami hulladékot, amit aztán betett a zacskóba, vagy
visszadobott a homokba. Eközben végig kérdésekkel ostromolta a
rendőrkapitányt: történt már hasonló eset ezelőtt? Természetesen nem a
partra érkező emberi lábakat érti ezalatt, hanem azt akarja tudni, hogy
érkezett-e már valaha is egyszerre ilyen különös, nagy tömegű „adomány” a
tenger felől? Érdemes-e kihallgatni a helyi halászokat? Általában sok
szemetet és hínárt hordanak a partra a hullámok a kagylók mellett? Milyen
gyakran tisztítják a homokot? Perelman mindent megtett annak érdekében,
hogy kielégítő válaszokat adjon.
 Már közeledtek a strand legtávolibb részéhez, amikor Pendergast
megtorpant, és egy hatalmas, ódon házra mutatott, mely a rendőri kordonon
kívül, a dűnéken állt.
– Mily elragadó példája a viktoriánus zsindelyes építészeti stílusnak!
– A Mortlach-ház – magyarázta Perelman.
– A fekvése majdnem ideális, bár a dűnék mögött helyezkedik el, mégis
ügy tűnik, nincs teljesen biztonságban. – Kis szünetet tartott, majd folytatta:
– Kissé idegen ebben a környezetben. Legalábbis a környéken lévő
épületekhez képest. Ki lakik itt?
– Senki. Valójában lebontásra vár.
– Szégyen és gyalázat. – Lehajolt, és felszedett egy műanyag címkét,
majd beledobta a most már jól telepakolt szemeteszsákok egyikébe. Aztán
felegyenesedett. – Visszamegyünk? Azt hiszem, már elég szemetet
összeszedtünk.
– Felőlem mehetünk.
Megfordultak, és elindultak visszafelé. Ramirez és Dixon cipelték a teli
zsákokat.
– Perelman kolléga, kíváncsi lennék, mit gondol a parancsnok
teóriájáról.
– Baugh szektorparancsnok-helyettes tapasztalt tengerész, aki több
tízezer órát töltött a tengeren kapitányként, ahogy ő maga mondta, és a
képességeit nem lehet megkérdőjelezni. – A különleges ügynök nem ilyen
válaszra vált, és ezt Perelman is tudta. Egy percig habozott, aztán úgy
döntött, Pendergast méltó a bizalmára. Hogy pontosan miért gondolta így,
azt már nem tudta volna megmondani. – Régi vágású, a parancsai
tekintetében nem tűr ellentmondást; emiatt egy kissé öntelt, és kevésbé
hajlandó meghallgatni a másikat. De már dolgoztam vele korábban.
Tisztelem a tapasztalatát; egy egész életet töltött a tengeren. Az elképzelése,
miszerint az amputált lábak Kubából származnak, számomra teljesen
lehetségesnek tűnik. Kubában változások folynak, de sajnos még mindig
sok másképp gondolkodó ül börtönben.
Pendergast a rendőrfőnök mellett ballagva bólogatott.
– Másfelől – folytatta Perelman –, most nem a parti őrség négyszáz
tonnás hajójának a helyzetéről, sodródásáról vagy légsúrlódásáról van szó,
hanem a vízen úszó cipőkről. Nem vagyok biztos abban, hogy bárkinek is
lennének ezzel kapcsolatos tapasztalatai, még a parancsnoknak sem.
 Beszéd közben Perelman a szeme sarkából valami mozgást észlelt. Egy
fekete limuzin lefordult a Captiva Drive-ról, és továbbhajtott az úton, mely
a parkolónál véget ért; aztán közvetlenül a rendőrségi kordon előtt megállt.
A rendőrfőnök a homlokát ráncolta. Mi az istennyila lehet? Talán megint
valami aktakukac jött ki fotózgatni? Tudomása szerint már találkozott, vagy
legalábbis beszélt minden olyan városi hivatalnokkal, önkormányzati
vezetővel vagy magas rangú tartalékos tiszttel, akinek valami minimális
jogalapja lenne a belépéshez.
De aztán a hátsó ajtó kinyílt, és rájött, hogy tévedett. Egy nő szállt ki az
árnyékos pálmafák alatt. Széles, elegáns szalmakalapot viselt, és egy
világos, organzának tűnő ruhát, amely szabásával kiemelte a nő karcsú
alakját. Ahogy az árnyékból kilépve közeledett feléjük a napsütésben,
Perelman észrevette, hogy nem csupán nagyon fiatal – huszonhárom-
huszonnégy éves lehetett –, de feltűnően vonzó is. Perelman nagy
mozirajongó volt, és a nő keskeny, ívelt szemöldöke és rövidre vágott
mahagóniszínű haja Claudette Corbertre emlékeztette. Nem! A rendőrfőnök
képzeletében inkább a némafilm csillagának, a legendásan gyönyörű Olive
Thomasnak a képe jelent meg, aki 1920-ban halt meg.
De aztán ez a múltból előbukkant látomás kecsesen átbújt a rendőrségi
szalag alatt, és ez megtörte Perelman lelkében a varázst.
– Hé, álljunk csak meg! – kiáltotta.
A távolban látta, amint néhány embere a fekete autó irányába siet.
Egy enyhe szorítást érzett a karján.
– Minden rendben van – mondta a különleges ügynök. – A hölgy velem
van.
De a fiatal nő saját magától is megállt, mivel ódzkodott attól, hogy a
homokba mélyessze a cipője sarkát, és szemlátomást várakozott. Perelman
visszahívta az embereit, és az FBI-ügynökből, a rendőrfőnökből és a
szemeteszsákokat cipelő két közegészségügyi dolgozóból álló kis menet
megindult a nő irányába.
– Constance – szólalt meg Pendergast, amikor közelebb értek –, hadd
mutassam be Perelman rendőrfőnököt a sanibeli rendőrkapitányságról. Ő
pedig a gyámleányom és az asszisztensem, Constance Greene.
A fiatal nő levette a napszemüvegét, és ibolyakék szemével a
rendőrfőnökre tekintett.
– Örülök, hogy megismerhetem!
 A közép-atlanti kiejtéssel beszélő mély, alt hang különös módon mintha
megint visszarántotta volna Perelmant a távoli múltba.
– Meglep, hogy itt látlak, bár örülök a látogatásodnak – üdvözölte
Pendergast. – Mi vett rá, hogy elhagyd az édent?
– Azt hiszem, rátaláltam a tudás fájára.
– Idővel még a paradicsom varázsa is elhalványul.
– Kiolvastam az À rebours-t. És eszembe jutott – miután a biztonsági
szolgálat vezetője elmagyarázta az általa használt M60-as géppisztoly
kezelésének sarkalatos pontjait –, hogy meglehetősen önző a részemről,
hogy itt henyélek a luxusban, amíg te valószínűleg ezzel a nyomozással
vesződsz. Attól függetlenül, hogy ebben a segítségedre lehetek-e, vagy sem,
legalább társaságot nyújthatok.
– Nagyon kedves a részedről.
– Azt mondták, a Flamingo View Motelben szálltál meg – mondta, úgy
ejtve ki ezt a nevet, mintha egy meztelencsigáról beszélne. – De amikor
odaértem, feltételeztem, hogy valami félreértésről lehet szó, így nem
merészkedtem be, hogy érdeklődjem utánad.
– Sajna, szó sincs félreértésről! Pickett területi igazgatóhelyettes
bizonyára egy megfelelőbb helyet szándékozott foglalni a számomra.
Hamarosan tisztázni fogom a dolgot.
– Miattam ne eszközölj semmiféle változtatást! Tisztában vagyok azzal,
hogy a viskókban való alvás erősíti a jellemet.
Pendergast újra Perelmanhez fordult, aki kíváncsian követte ezt az
eszmecserét.
– Köszönöm, hogy eleget tett abbéli kívánságomnak, hogy átvizsgáljam
a szemetet. Élveztem, hogy lehetőségünk nyílt egy kis beszélgetésre.
Bizonyára hamarosan újra találkozunk.
– Ugorjon be ma este, ha ráér! Ha éppen nem a hajómat bütykölöm,
akkor általában a verandán gitározom, tequilát kortyolgatok, és úgy teszek,
mintha verseket olvasgatnék. Ms. Greene, örülök, hogy megismerhettem. –
Azzal a beosztottjai felé biccentve megindult a parancsnoki sátor irányába.
– Egy pillanat! – kiáltott utána a különleges ügynök, és a két zacskó
szemétre mutatott.
– Engedje meg, hogy átvegyem ezeket.
– Micsoda? – kérdezte Perelman a homlokát ráncolva.
– Maga volt olyan kedves, hogy a kocsijával kihozott a partra. A
munkatársai pedig készséggel cipelték ezeket a zacskókat, miközben én
telepakoltam őket szeméttel. A minimum, ami tehetek, az az, hogy majd én
szelektálom a hulladékot, ezzel is megszabadítva önöket a további
fáradozástól.
– De miért. – Perelman megtorpant, miközben rájött, hogy nem fog
egyenes választ kapni. Odabiccentett a két munkatársának, akik követték
Pendergastot és a gyámleányát a fekete limuzinig; a különleges ügynök
mutatta a férfiaknak, hogy tegyék a zsákokat a csomagtartóba. A két férfi
visszatért a rendőrfőnökhöz, és nézték, amint a csillogó fekete limuzin egy
Y forduló után megindul déli irányba, áthajt a hídon, és a Flamingo View
Motel felé veszi az irányt.
 9. FEJEZET
Roger Smithback felment a lepukkadt manzárdlakásba vezető külső
lépcsőn, miközben megpróbált a lehető legkevesebb zajt csapni, hogy ne
ébressze fel az első emeleti lakót. A lépcsőmászás most nehezebben ment:
azzal az ötödik Johnnie Walker Blackkel teljesen kiütötte magát.
Elérte a lépcsőfordulót, egy pillanatra megtámaszkodott, hogy mélyeket
lélegezzen, és közben az éjszakai tájat szemlélte. Apró, egyforma, Cap Cod
stílusú házak sorakoztak odalent a mesterséges csatorna partjai mentén.
Különféle zajok hallatszottak: autóberregés, énekszó, a hullámok halk
moraja és a rovarok szüntelen zümmögése.
Kinyitotta az ajtót, felkapcsolta a villanyt, végigbotorkált a szobán egy
karosszékig, amibe rögtön belehuppant. Elővette a mobilját, és gyorsan
megkereste azokat a fotókat, amelyeket títokban lőtt aznap este. Hál’
istennek még megvoltak, és elég jól lettek exponálva, Smithback ismerte a
riporteri szakma gusztustalan trükkjeit, amiatt viszont aggódott, hogy a
bárban túl sötét volt.
A mobilt tartó keze lecsúszott a földre, aztán behunyta a szemét. A szoba
azonnal forogni kezdett vele. Újra kinyitotta a szemét, és az órájára
pillantott: kilenc óra múlt. Kraski még az irodájában lehet: ha rajta múlna,
sohasem hagyná el a munkahelyét.
Azután, hogy minden teketória nélkül kitessékelték a bűntett
színhelyéről, Smithback visszatért a szárazföldre; beszállt a Subarujába, és
visszahajtott Sanibelbe – már maga az út is kész gyötrelem volt –, hogy
kivegyen egy motelszobát. De az újságíró-invázió miatt csak akkor
találhatott volna, amikor foga nő a tyúknak. Még a legvacakabb hoteleken
is kint volt a „Megtelt” tábla. Végül kénytelen volt egy „második emeletí
lakosztályt” bérelni egy privát háztulajdonostól – egy nyugdíjas postástól –,
méghozzá vérlázítóan magas áron. A „lakosztály” egy szobából és egy
fürdőszobából állt – továbbá a háziúr is hozzátartozott, aki lyukat beszélt a
hasába, ahányszor csak összetalálkoztak. És ami a legrosszabb: a szállása
egy pocsék helyen, a Gumbo Limbo néven ismert negyedben volt, a
magasút mellett, távol Turner Beachtől. De minden rosszban van valami jó:
a „lakosztály” a hőn áhított A típusú parkolási engedéllyel járt – ez a helyi
lakosokat illeti meg –, s így szabadon mászkálhat. Fő, hogy távol tartsa
magát attól a vörös hajú faszfejtől, aki kiebrudalta a bűnügyi helyszínről. A
„helyi lakosok” természetesen nem mehetnek közelebb a helyszínhez, mint
a kirándulók, de legalább nincsenek akadályozva a mozgásban, és
átjuthatnak az ellenőrzési pontokon.
Természetesen még mindig fennállt az újabb információ beszerzésének a
problémája. Kraski majd összeszarta magát, amikor tudomást szerzett a
sztoriról, és lelkendezve dicsérte Smithbacket az exkluzív fotókért. A
Herald főszerkesztője szűkmarkúan bánt a dicsérettel, és Smithback most
valósággal sütkérezett a szavai fényében. De bármilyen szenzációsak is
voltak, azok a hírek tegnapiak voltak. Kraski frissebbeket akart, és gyorsan
visszazökkent az ingerült, követelőző főszerkesztő szerepébe.
Néhai bátyjával, a szintén riporter Bill-lel ellentétben Roger Smithback
nem szerette a feltűnősködést munka közben. Az egyik készség, amire szert
tett a miami portyázásai alatt, az volt, hogy gyorsan ki tudta szúrni, hogy
melyik éttermet vagy bárt látogatták a turisták, melyiket a helybéliek; hogy
hová jártak a zsaruk vagy a felvágós sznobok. Így az estéjét azzal töltötte,
hogy sorra látogatta a Periwinkle Way ígéretesnek tűnő bárjait, szódavizet
ivott, és hegyezte a fülét. Végül ennek a stratégiájának köszönhetően jutott
el a Reef bárba, és ismerte meg Paul Rameau-t. Ez a barátságos óriás orvosi
laboráns volt, aki az elmúlt harminchat óra alatt látottakat intenzív
sörkúrával akarta meg nem látottá tenni – ehhez a nagyobb szesztartalmú,
száraz komlóval készült sörkülönlegességeket részesítette előnyben. A
riporternek sikerült leülnie a mellette lévő bárszékre, és hamarosan – ha
nem is éppen barátok, de – ivócimborák lettek.
Rameau sörfelvevő képessége arányban állt hatalmas termetével. És így
Smithback is szükségesnek látta, hogy bajtársiasságból a szódavízről
átálljon a skót whiskyre.
Most a manzárdszobában megrázta a fejét, és megpróbált felülni a
székben. Atyaég! Jobb lesz, ha még azelőtt telefonál, hogy elalszik.
Gyorsan újra átnézte a fotókat, aztán megjelenítette a névjegyzéket, és
kiválasztott egy nevet.
Az első kicsöngésre felvették.
– Kraski!
– Helló, főnök!
 – Smithback! Már vártam a hívásod. Van valami új híred a számomra?
Mint egy madárfióka, amely az éhségtől őrjöngve tátogatja a csőrét. Az
előző napi szenzációs hír már a múlté. Smithback, akit érdekeltek a
különféle játékelméletek, úgy vélte, az lesz a legjobb stratégia, ha Kraski
türelmetlenségére játszik rá, és még egy kicsit hagyja tűkön ülni.
– Valami nagyon durva dolog történhetett. – jelentette ki.
– Tényleg?
– Valami, ami még sohasem fordult elő. olyasmi, amire még nem készült
forgatókönyv. A hatóságok zsigerből cselekednek. Kezdve azzal, hogy
teljes hírzárlatot rendeltek el.
– Ittál? Úgy összefolynak a szavaid.
– Csak az ügy érdekében, becsületszavamra.
– Oké, folytasd!
Smithback nem válaszolt. Magában azt számolgatta, hogy vajon mennyi
sört rendelt Rameau-nak, és azt mind elszámolhatja-e költségként.
– Roger! – szólt rá Kraski. – Ott vagy?
– Igen, főnök!
– Nos, mit tudtál meg?
– Egy kicsit kifaggattam a helybélieket: semmit se tudnak. De kivettem
egy szobát, úgyhogy, ha történik valami, rögtön a helyszínre tudok érni.
– Most, hogy a bűntett színhelyén vagy, tudod, hogy ásnod kell.
– A zsaruk jobban vigyáznak az információkra, mint Krőzus kincsére.
Csend támadt a vonal másik végén. Aztán egy kétségbeesett sóhaj.
– Smithback, nagyon csodállak amiatt, ahogy így fejest ugrottál ebbe az
ügybe. De a legjobb oknyomozó riporteremtől elvárom, hogy valami
produktummal álljon elő; és egy ilyen szenzációs esetnél naponta, nem
pedig hetente. Tegnap igazi kezdeményezőkészségről adtál
tanúbizonyságot. De hová tűnt mára mindez?
A legjobb oknyomozó riporterem. Ez már jobban hangzott.
Smithback tudta, hogy siránkozó történetével a hírzárlatról nem jut
tovább; már a végsőkig felspannolta Kraskit.
– Épp most akarom mondani: van produktum.
– Valóban? – A főnöke eddig bosszús hangjából most mohóság csendült
ki. – Mint például?
– Mint például a partra mosott lábak száma. Száz darabot számoltak
össze. Ehhez mit szólsz? Ráadásul hosszú ideig voltak a vízben: majdnem
egy hónapig.
 – Basszus. Honnan jöhettek?
– Senki sem tudja. Most végzik a DNS-teszteket és az egyéb
vizsgálatokat.
Smithback hallotta a szék reccsenését, amikor Kraski odagördült az
íróasztalához.
– Még valami?
– Ez több annál, mint amennyit bárki is tud az ügyről. – És nekem ezért
egy teljes estét kellett eltöltenem azzal, hogy leitassak egy kagylóktól
beparázott laboránst. De úgy döntött, visszatartja az igazán nagy szenzációt,
vagy legalábbis azt, amiről azt remélte, hogy az lesz.
– Világos. – Kraskinak jobb ötlete támadt, mint hogy rávegye
Smithbacket a forrása felfedésére. – Majd leírod a sztorit, és azonnal
elküldöd?
– Máris csinálom.
– Szép munka volt, Roger! Csak így tovább! – mondta Kraski, azzal
letette.
Az újságíró hátradőlt a székében. Valóban szép munka volt.
De ő még ennél is továbbment. Sokkal tovább. Amikor Paul Rameau a
legrészegebb – és a legbarátságosabb – volt, Smithback szívélyesen
felajánlotta neki, hogy cseréljenek telefonszámot. Rameau megadta neki a
számát. Aztán Smithback azt javasolta, hogy a laborasszisztens mentse le a
mobilja névjegyzékébe úgy, hogy felhívja a saját telefonjáról.
Úgy végződött, ahogy remélte: Rameau elővette a mobilját, hogy
végrehajtsa a műveletet, aztán elől hagyta a készüléket, miközben
Smithback arról áradozott, hogy mennyire odavan az OtterBox
mobiltokokért; erre Rameau arról kezdett beszélni, hogy a laborban
különféle undorító, maró folyadékokat kezel, és a robusztus OtterBox tok
tökéletesen megvédi a mobilját, mivel szinte mindennap használnia kell a
munkájához.
Azzal letette a készüléket a bárpultra.
Biztosan tele van információkkal. De hogy tehetné rá a kezét? Ekkor
vetett be egy igazán zseniális trükköt: nagy mennyiségű urológiai
szakirodalmat olvasott, többek közt arról, hogy nagy mennyiségű sör
elfogyasztása után az ember annyit hugyozik, mint egy versenyló – ő ezen
okból kifolyólag ivott kizárólag skót whiskyt. Rövid időn belül meg is
érkezett a kívánt hatás: Rameau kidülöngélt a férfivécébe.
 Alighogy eltűnt az ajtó mögött, Smithback megérintette a laboráns
mobiljának a kijelzőjét, hogy megnézze, nincs-e lezárva, aztán elvette a
pultról. Hatvan másodperce volt, hogy kiaknázza ezt az apró kincsesbányát.
Az e-mailek megtekintése túl hosszú időt venne igénybe. Ugyanezen okból
kifolyólag a hangpostát is elvetette. De a fotókat megnézhetné – Rameau
vajon készít fényképeket munka közben? Az újságíró a galériára kaffintott,
és valóban: több tucat felvételt talált. Smithback végigfutotta őket: egy
halom friss, szörnyű felvétel a lábakról a boncolás különféle fázisaiból: az
első bemetszéstől kezdve a megnyúzott, csontvázzá csupaszított állapotig.
Ráadásul Rameau átkozottul jó fotós volt: minden felvétel éles, és a
képbeállítás is tökéletes.
Valamennyi kép visszataszító volt, de nem volt rajtuk semmi figyelemre
méltó. Aztán pár másodperc múlva megtalálta az aranyrögöt, amit keresett!
Három elképesztő fotó egy sorban, ugyanarról a részletről.
A saját mobiljával gyorsan lefotózta őket: egy, kettő, három. És most,
ahogy a képzeletében újra átélte ezt a merész akciót, annyira meg volt
elégedve magával, hogy a „lakosztály” sötétjében a mobilján újra
végiggörgette a Rameau mobiljáról lopott képeket. Három közelkép volt,
egy láb külső, boka felett részéről. Az amputáció körüli részen a
szétroncsolt bőr ráncos volt, és a tengervíztől kifehéredett húsból kiálló
csont gyomorforgató volt. De a bőrnek ezen a részén tisztán látszott egy
tetoválás – méghozzá szinte valamennyi lábon! Egy kereszt volt, amit
villámok vettek körül, és valami felirat. A betűk kissé elmosódottak voltak,
de ezzel még csinálhat valamit.
Nem akarta hebehurgya módon azonnal elmondani Kraskinak. Még több
információra van szüksége. Úgy tervezte, hogy letölti a képeket a
laptopjára, majd átdolgozza és annyira kiélesíti őket, hogy el lehessen
olvasni a rajtuk lévő betűket. Aztán majd kérdezősködik, remélve, hogy
sikerül beazonosítania a tetoválást, és esetleg azt is kideríti, hogy hol
készítették. Mert valami miatt ismerősnek tűnt. És ha mindez összejön,
megírhatja élete legütősebb cikkét, ami a karrierjét is előrébb vinné. Kraski
hamarosan nyugdíjba megy. és a „Roger Smithback főszerkesztő” titulus
nagyon jól hangzana.
Feltápászkodott a székből, kikapcsolta a mobilját, és megindult a
helyiség egyetlen asztala felé, ahol a laptopja – és a Herald
főszerkesztőjének megígért sztori – már várta.
 10. FEJEZET
Pamela Gladstone a Caloosahatchee folyóról a Legacy Harbour Marina
kikötőjének a bejáratához kormányozta a Leucothea nevű kutatóhajót, és
megindult a dokk felé. Bonyolult manőver volt, amit még csak
megnehezített a mintegy harminchét kilométer per órás part mentí szél. A
stéghez közeledve a hajótól jobbra az égbe nyúló High Point Place
toronyházai árnyékot vetettek a vízre abban a késő délutáni órában. Amint a
legkevésbé forgalmas vízi úthoz közeledett, óvatosan a stég felé fordította a
hajó orrát úgy, hogy az finoman nyomja a stéghez erősített ütközőgumikat,
így nem vitték vissza a hullámok, mert közben kikapcsolta a motort, és a
menetirány szerinti jobb oldal felé fordította a hajót.
– Fogd a kötelet! – kiáltotta oda az épp ledoktorált, nem túl lelkes első
tisztjének, Wallace Lamnek, aki már készen állt a hajókorlátnál.
Kivetette a kötelet – ez alkalommal a dobás tökéletesre sikerült –, amit
egy kikötői munkás gondosan kikötött a bakra.
– Fogd a kikötőkötelet! Annak mentén viszem be a hajót – mondta
Gladstone, miközben a hajó menetirány szerinti jobb oldalával oldalazott
lassan előre, hogy a tat hátul maradjon. Így vezette a negyvenhat láb hosszú
kutatóhajót a kikötőbe úgy, hogy az szorosan hozzásimuljon a rév falához.
Ekkor üresbe tette a motort.
Amikor az összes kötél rögzítésre került, Gladstone megkönnyebbülten
felsóhajtott: a manőver sikerült, és nem tette magát nevetségessé, mint a
legutóbb, amikor a tatjával nekiment egy cölöpnek. Totál figyelmetlen volt
– és persze mindenki szeme láttára bénázott. A végén ki kellett töltenie egy
baleseti bejelentőlapot annak ellenére, hogy sem a hajóban, sem a kikötői
felszerelésben nem keletkezett kár, leszámítva egy látható fekete csíkot a
hajó fehér gélcoat rétegén.
Jó útjuk volt. Sikerült kiszedniük mindkét akusztikai Doppler
áramlásmérőt. Már egynek az elvesztése is huszonkétezer dolláros tragédia
lett volna. Most alig várta, hogy lássa, hogy végül megerősítést nyertek-e a
matematikai modellezéssel nyert adatok.
 A kormánylapátot nulla állásba kapcsolta, és a kormányszerkezet
műszereit mind kikapcsolta. Ekkor az ablakon át megpillantott egy magas,
sápadt férfit, aki a mólón várakozott, miközben fehér öltönyét a szél cibálta.
A fején lévő panamakalappal úgy nézett ki, mint egy albínó drogbáró, aki a
beérkező szállítmányát várja. Az ő hajóját kémlelte, és Gladstone-nak úgy
tűnt, mintha egyenesen rá nézne. Azon töprengett, hogy vajon hogy
engedhettek be a kikötőbe egy ilyen dilis fazont, mert az egyértelműen
látszott, hogy nem lehet tengerész.
Miután mindennel végzett, kitöltötte az elektronikus regisztrációt,
lekapcsolta az áramot, és kilépett a kormányfülkéből. Közben Lam
áthelyezte az akusztikus Doppler elvű áramlásmérő műszert a mólón lévő
kétkerekű szállítókocsira. A fehér öltönyös férfi most egyenesen megindult
Gladstone felé. A nő hátat fordított neki, és úgy tett, mintha egy sáros
hurkot rendezgetne, reménykedve, hogy a pasas odébbáll.
– Dr. Gladstone? – kérdezte egy selymesen puha hang.
A nő megfordult.
– Igen!
– Pendergast különleges ügynök vagyok – mutatkozott be, és kezet
nyújtott, de a nő ahelyett, hogy megrázta volna, a magasba tartotta mindkét
kezét, mely tiszta sár lett a kötéltől.
– Elnézést! – mentegetőzött.
A férfi visszahúzta a kezét, és csillogó tekintetét a nőre szegezte.
– Beszélni szeretnék magával.
– Csak tessék, folytassa! – mondta a nő. Különleges ügynök. Ez nem azt
jelenti, hogy az FBI-tól van? – Egy pillanat! Van magánál valami jelvény,
vagy hasonló?
A férfi elővett egy tárcát, felmutatta a jelvényét, majd a keze újra eltűnt
az öltönye zsebében.
– Esetleg visszavonulhatnánk a laboratóriumába, ahol bizalmasan
beszélgethetnénk?
– Miről lenne szó?
– A Captiva-szigetről.
– Szó sem lehet róla. Elnézést – felelte, azzal sarkon fordult, a
sporttáskáját a vállára vetette, és fürge léptekkel megindult a mólón. Lam a
kocsit tolva megpróbálta utolérni, de a nő csak még jobban felgyorsította a
lépteit, miközben megpróbált elszökni a fehér ruhás férfi elől. De a
különleges ügynök könnyedén lépést tartott vele.
 – Úgy tudom, az elmúlt öt évben az öböl áramlatainak sémáját
tanulmányozta – jegyezte meg.
– Már mondtam, hogy nem! Egy kutatási projekt kellős közepén vagyok,
az ösztöndíjam hamarosan elfogy, a kutatóhajóm bérlete a jövő héten lejár,
a pasim dobott. És nem akarom, hogy bármi közöm legyen azokhoz a partra
sodródott lábakhoz.
– És ha szabad kérdeznem, miért nem akarja?
– Mert az egész egy nagy katasztrófa lesz. Egy óriási, nagy port kavaró
politikai katasztrófa, amelyben a tudomány, a tényleges tudomány, csak
vesztes lehet. Már volt részem ilyesmiben. Higgyen nekem.
A nő még gyorsabban lépkedett, de a férfi a nyomában maradt anélkül,
hogy érzékelhetően felgyorsult volna a mozgása. Gladstone gyaloglásban
általában bárkit lehagyott, és most még ez az apróság is csak fokozta a
bosszúságát.
– Dr. Gladstone, örülök, hogy említést tett a kutatóhajójáról. Nem
számítva azt a ronda csíkot a tatján, csinos kis vízi jármű.
A móló végéhez értek. Lam úgyszólván már kocogott, hogy ne maradjon
le. Gladstone Kia Soul gépkocsija – a nő nagy örömére – a közelben
parkolt. Ahogy meglátta a kocsit, felemelte a kulcsát, megnyomott rajta egy
gombot, mire a zár csipogó hangot hallatva kioldott. Aztán kinyitotta az
ajtót, és beszállt. Épp be akarta csapni az ajtót, de a férfi keze megállította.
Aztán a különleges ügynök behajolt a kocsiba.
– Kérem, vegye le a kezét az autómról! – Azzal megpróbálta behúzni az
ajtót, de a férfi figyelemre méltó erővel tartotta. Aztán egy enyhe kis
mosolyt villantott a nőre.
– Dr. Gladstone, sajnálattal értesülök az egyéb problémáiról, de legalább
a hajója bérlete miatt nem kell aggódnia.
A nő hallgatott, aztán megkérdezte:
– Ezt hogy érti?
– Beugrottam a caloosahatcheei hajókölcsönző társaság irodájába.
Meghosszabbították a hajója bérletének az időtartamát. És magához
irányítottak.
– De. miért?
– Azért, dr. Gladstone, mert az FBI-nak szüksége lesz a hajójára. És
természetesen magára.
 11. FEJEZET
Perelman rendőrfőnök a konferenciaterem végében ült Towne és Morris
között, és egyre fokozódó türelmetlenséggel hallgatta, amint a parti őrség
oceanográfusa, egy McBean, McBoon, vagy valami hasonló nevű fickó,
monoton hangon motyogott, és közben Power Point képek végtelen sorát
jelenítette meg; zöld lézermutatója úgy villogott, mint egy egeret kergető
macska. Miközben a képek és a térképek egymás után peregtek le a szeme
előtt, úgy érezte, mintha körutazást tenne az öböl déli részében és a Karib-
térségben, mindenekelőtt Kubában.
Baugh parancsnok az oceanográfus mellett állt kék egyenruhában; karba
font kézzel, előrebillentett fejjel hallgatta, és a homlokát mély ránc
barázdálta.
A képek egymás után villództak, majd végül egy animációs videóval
értek véget, mely a Mexikói-öböl köráramlásának örvénylését és kavargását
mutatta be; ez az örvény egy ismert oceanográfiai jelenség, mely délről
indulva melegebb vizet hoz az Atlanti-óceánba, majd egyesül a Golf-
áramlattal.
Perelman annyit tudott meg a bemutatóból, hogy teljesen kizárt, hogy a
lábak az áramlatok, szelek és árapályok bármiféle kombinációjának
köszönhetően sodródtak volna a kubai szárazföldről Captiva szigetére – ez
alól egyetlen terület volt kivétel. Miközben a Mexikói-öböl köráramlása
túlnyomórészt észak felé tart a Yucatán-félsziget mentén a Mexikói-öbölbe,
egy hidegebb tengerörvény, a Mariel-áramlat, leválik róla, és továbbhaladva
súrolja Kuba északkeleti partját a Mariel-öböltől a Playa Cereneróig. Ha
ezen a mintegy harminc kilométernyi partszakaszon apály idején vízre
helyeznek egy úszó tárgyat, akkor megvan annak az esélye, hogy a
hullámok északi irányba, Florida mexikói-öbölbeli partja felé sodorják, és
így a Sanibel-Captiva-szigetlánc által alkotott természetes akadályba
ütköznek. A szakértő azzal fejezte be, hogy a Mexikói-öböl köráramlásának
és a Mariel-áramlatnak a szimulációs visszakövetése azt jelezte, hogy
bizonyos feltételek mellett a szóban forgó tárgy körülbelül három hét alatt
érne el Captiva szigetére; ez – mutatott rá – összhangban van azzal a
feltételezéssel, miszerint a lábak huszonöt napot töltöttek a vízben.
Miután végzett a beszámolójával, a férfi lelépett a pódiumról, a
parancsnok pedig sötét, komoly arccal felment. Két bütykös kezével
megragadta az emelvény szélét, zord pillantással nézett a közönségére,
miközben a fejét ingatva közszemlére tette frissen felnyírt frizuráját.
– Köszönöm, McBath hadnagy! – mondta érdes hangon.
Megvárta, amíg a terem elcsendesedik.
– Valamennyien emlékszünk a Mariel-mentőakcióra, amelynek során
több mint százezer börtönökből és elmegyógyintézetekből kiengedett kubai
zsúfolódott össze az Egyesült Államok felé tartó hajókon. Ez az elnevezés
onnan kapta a nevét, hogy a menekültek Mariel kikötőjéből indultak el.
A parancsnok körbenézett a teremben.
– Megvan az oka, hogy miért pont onnan jöttek. A kikötő bejáratánál, az
öböl felőli oldalon áll az El Duende nevű börtön. Ez a gyalázatos intézmény
számos politikai fogoly bebörtönzése és megkínzása miatt vált hírhedtté. Az
akcióhoz az El Duende fogvatartottjai közül is sokan csatlakoztak, csaknem
ki is ürült a börtön.
Ekkor egy „TITKOS” felirattal ellátott műholdfelvétel jelent meg a
képernyőn: egy falakkal és kerítésekkel körülvett hatalmas
börtönkomplexum terült el a parton, a kikötő bejárata mögött.
– De a kubai kommunista rezsim azonnal újra megtöltötte az intézményt.
A parancsnok egy újabb Power Point-bemutatóba kezdett: egy légi
felvétellel kezdte, amelyen egy, a part mentén elterülő létesítmény volt
látható.
– Ez a belbiztonsági szolgálat legutóbbi felvétele az El Duendéről. Jól
prosperál, bár talán nem ez a legmegfelelőbb kifejezés, ugyanis a becslések
szerint tizenkétezer rab él a falai között.
Baugh végigpörgette a műhold által készített fotókat: érkező és induló
buszok voltak láthatók, amelyekre a rabok fel- és leszálltak; foglyokkal teli
udvarok látszottak a kötelező séta idején, és hasonlók. Perelman
érdeklődéssel hallgatta, amikor a parancsnok ecsetelte az El Duendében – a
híresztelések szerint – elkövetett szörnyűségeket.
– Az első számú feltételezésünk az – mondta befejezésképpen –, hogy
ezek a lábak kínzások és tömeges kivégzések produktumai. Hogy a lábakat
készakarva dobták-e a tengerbe, az egy érdekes, de egyelőre mellékes
kérdés. Így vagy úgy, de itt kötöttek ki, és a mi dolgunk megtalálni a
válaszokat.
Kihúzta magát.
– Van valakinek bármilyen kérdése?
Beszélgetések moraja hallatszott, majd kérdések tömkelege érkezett.
Towne odahajolt Perelmanhez:
– Nem rossz teória, ha a véleményemre kíváncsi.
– Annyira valószínű, mint bármelyik másik. – Perelmannek el kellett
ismernie, hogy volt logika ebben az elméletben, de az kissé zavarta, hogy a
parti őrség ilyen gyorsan elfogadta ezt a teóriát, miközben minden más
lehetőséget elvetett. Körbepillantott, Pendergastot keresve; kíváncsi volt,
hogy a különleges ügynök tesz-e fel ez esetben is provokatív kérdéseket –
de nem látta a teremben.
Amikor a kérdések elapadtak, a parancsnok újra magához ragadta a szót.
– Tehát mi lesz a következő lépés a nyomozásunkban? Megkértük a
belbiztonsági szolgálatot, hogy készítsenek a számunkra egy részletes
elemzést az El Duende börtönéről, beleértve azt az időkeretet is, amelyben a
lábak valószínűleg bekerülhettek az óceánba; meg kell vizsgálnunk, hogy
nem történt-e valami szokatlan tevékenység. A Belbiztonsági Minisztérium
is át fogja vizsgálni az abból az időintervallumból származó SIGINT-
lehallgatásokat és a humán erőforrások által végzett felderítéseket.
Baugh kapitány körbenézett a teremben.
– Amit most mondok, az szigorúan bizalmas.
Ekkor síri csönd lett a teremben.
– Az elkövetkező pár napban a parti őrség egy a parancsnokságom alatt
álló nemzetbiztonsági hajót fog küldeni a marieli partszakaszra, hogy
felderítési műveleteket hajtson végre. Van egy erre a célra megfelelő
Sentínel-osztályú gyorsreagálású kutterünk, mely a charlotti támaszpont
hadikikötőjében állomásozik. Érzékeny S/SCIF és SEI-szenszorokkal, AIS
adatmegosztóval és egyéb csúcstechnológiájú funkciókkal van felszerelve,
továbbá megemelt sávszélességgel rendelkezik a hatékony adatcseréhez. A
felszállópálya alkalmas egy DoD HH-60 típusú helikopter fogadására, és
adottságaival teljes mértékben megfelel a nemzetí vészhelyzet-elhárítási
rendszert korszerűsítő programnak.
Perelman már nem is követte. Te jó ég, ezek a katona csávók hogy
odavannak ezekért a rövidítésekért! Tudta, hogy az amerikai flotta
rendszeresen megfigyeli a kubai partokat, ebben nem volt semmi szokatlan.
Ami meglepte, az az volt, hogy Baugh maga fogja irányítani az akciót.
Másfelől olyanfajta fickónak tűnt, aki babérra vágyik. Egyre több hatalmat
fog kapni, ahogy haladnak az üggyel.
A megbeszélés véget ért, és a társaság kezdett szétszéledni. Perelman
Towne-nal és Morrisszal együtt állt fel.
– Azon töprengek, hogy vajon Pendergast hol lehet.
Towne kuncogott.
– Különc egy alak. Mi a fenét csinálhat azzal a halom szeméttel, amit
magával hurcolt? Az ördögbe is, szeretném látni a Flamingo View Motel
menedzserének a képét, amikor becipeli hozzájuk azokat a büdös zsákokat!
– A Flamingo View-ban szállt meg? – kérdezte Morris. – Azt hittem, a
szövetségieknek vastagabb a pénztárcájuk.
– Talán épp most kutatja át a szemetet abban a reményben, hogy
megtalálja Kidd kapitány kincses térképét – jegyezte meg Towne.
Perelman egy szót sem szólt. Sokat gondolkodott ezen azután, hogy a
különleges ügynök és a gyámleánya elhajtottak, aztán végül már egészen
pontos elképzelése volt arról, hogy mit is csinálhatott Pendergast a
szeméttel. Sőt, azon csodálkozott, hogyhogy Baughnak – vagy neki
magának – ez nem jutott az eszébe. Különc egy alak, az biztos – de
átkozottul ravasz.
 12. FEJEZET
Pamela Gladstone kinyitotta a laboratóriumának az ajtaját, és beengedte
az FBI-ügynököt. Az aprócska hely tele volt zsúfolva különféle
elektronikus felszerelésekkel: komputerekkel, képernyőkkel, és itt volt a
Nemzeti Óceán- és Légkörkutatási Hivatal automatizált felületmegfigyelő
rendszerének a terminálja is.
– Nyugodtan vegye el azokat a kézikönyveket arról a székről – mondta
egy hokedlire mutatva. – A földre is leteheti őket.
Pendergast odébb tette őket, de nem ült le. Inkább körülnézett ezüstösen
csillogó szemével. Lam, aki az immár a márkajelzésévé vált piros,
magasszárú Keds tornacipőt viselte, belépett a helyiségbe, és beszuszakolta
magát a munkaállomásául szolgáló szűk kis sarokba. Gladstone leült nagy,
kényelmes székébe, és karba tett kézzel hátradőlt.
– Oké, beszélni akart velem. Akkor kezdje!
– Számos forrásból tudom, hogy az áramlatokkal és a tengeri
jelenségekkel kapcsolatban magának unkonvencionális teóriái is vannak.
Gladstone felnevetett.
– Unkonvencionális? Ez úgy hangzik, mintha a politikai nézeteimet írná
le.
– Utálom a politikát, most jobban, mint bármikor. Kizárólag az
oceanográfiai nézetei érdekelnek.
A nő kisöpörte hosszú, a sós levegőtől rakoncátlan szőke tincseit az
arcából.
– Rendben, beszéljünk a teóriáimról. Nos, ezek mindig káoszt vonnak
maguk után; úgy értem, matematikai értelemben. Ismeri az úgynevezett
pillangóeffektust? Hogy egy pillangó szárnycsapása Afrikában hurrikánt
idézhet elő Floridában?
– Igen, ismerem ezt a fantáziadús elképzelést.
– Fantáziadús. – motyogta Lam gúnyosan a bajusza alatt. Gladstone
tekintete szikrákat hányt.
 – Az igaz, hogy kissé idealizálják, de valójában azt jelenti, hogy egy
rendszer kezdeti állapotában beállt legkisebb változás is később lavinaszerű,
gigantikus hatást válthat ki. Wallace-szal most ezt a matematikai koncepciót
alkalmazzuk az óceán áramlataira. Sajnos a legtöbb kollégánk úgy
gondolja, tévedünk.
– És igazuk van?
A nő nem várta ezt a kérdést.
– Ez attól függ, hogy mit ért tévedés alatt. Tudom, hogy jó nyomon
vagyunk, de téves eredményeket kapunk. Ez nem elhanyagolható probléma.
Időre van szükségem. És még több adatra. Azok, akik úgy gondolják, rossz
nyomon vagyunk, máshogy látják a dolgokat. Nincs képzelőerejük... kissé,
tompa agyúak.
Pendergast ajkai enyhe, fanyar mosolyra húzódtak.
– Tapasztalatom szerint a legtöbb ember kissé tompa agyú. Ha nem
túlságosan is az.
A két kutató erre felnevetett. A különleges ügynöknek szigorú
megjelenése ellenére jó humorérzéke volt.
A nő folytatta:
– Úgy tűnik, az óceán áramlatai egy bizonyos logika szerint mozognak;
apályok és dagályok váltakoznak. A Mexikói-öböl köráramlata is így, ilyen
kiszámítható módon működik. Mindez fel van tüntetve a térképeken. A
probléma akkor keletkezik, amikor apró, GPS-szel követhető úszókat
dobunk az óceánba, és azt tapasztaljuk, hogy nem lehet előre megmondani,
hová érkeznek az egyes darabok. Meglehet, hogy egyszerre indulnak, és
óriási távolságokra szétszóródnak; de az is előfordulhat, hogy egymástól
távol dobják őket a vízbe, és mégis ugyanarra a partszakaszra érkeznek.
Ezért Wallace és én egy olyan matematikai fraktálmodellen dolgozunk, ami
ezt megmagyarázná.
– Valójában én dolgoztam ki – szólt közbe Lam. – Teljesen egyedül.
A férfi lassan bólogatott. Gladstone azon töprengett, vajon mennyit
érthetett meg az elmondottakból. Nehéz volt bármit is kiolvasni abból a
márványszerű arcból.
– És hogy működik ez a modell? – kérdezte.
– Wallace! Rajtad a sor, te nagyokos!
Lam furcsán megköszörülte a torkát.
– Khm... Azzal kezdjük, hogy a tengerfelszínt milliónyi vektorrá
alakítjuk, majd egy fraktál-mátrixelemzést hajtunk végre, mely megmutatja,
hogy az egyes vektorok idővel milyen változásokon mennek keresztül –
tekintve a levegő, a vízhőmérséklet, az árapály, a hullámok, az áramlatok a
napenergia-felvétel és egyéb tényezők különféle kezdeti feltételeit. Így
lényegében egy többdimenziós, Poincaré-féle követőfüggvényt kapunk az
óceán felületéről. Számításainkat a floridai Atlantic Egyetem
szuperkomputerével végezzük. – Lam félrebillentette a fejét: – Tud
követni?
Pendergast ügynök ugyancsak félrebillentett fejjel visszakérdezett:
– Poincaré-féle követőfüggvény? Ez minden? Miért nem veszik
fontolóra a Rámánudzsán-féle tizenegy dimenziós mátrix attraktor
alkalmazását?
Lam hüledezve nyögte ki:
– Ööö... micsodát?
– Azt hiszem, a vendégünk csak tréfál – jegyezte meg Gladstone.
– Ó... vagy úgy – mondta lassan. Megszokta, hogy egyedül ő használ
gunyoros hangnemet a laborban.
– Nincs semmi kérdésem – jelentette ki Pendergast. – Mégpedig azon
egyszerű oknál fogva, hogy fogalmam sincs, miről beszél.
– Pedig én megpróbáltam leegyszerűsíteni – mondta Lam önelégült
vigyorral.
– Nem fontos – mondta Pendergast, majd Gladstone-hoz fordult. – És
jelenleg mennyire működik a modelljük?
A nő elmosolyodott.
– Sajnos azt kell mondanom, hogy eddig nagy rakás szar az egész.
A férfi összerezzent, és Gladstone észrevette, hogy a durva beszéd bántja
a fülét. Ez némi derültséggel töltötte el.
– De működni fog. Ebben biztos vagyok. Hadd érzékeltessem a
probléma nagyságát! Wallace, beindítanád azt a videót az úszókról?
– Miért is ne. – A fiú odalépett a terminálhoz, és babrálni kezdett rajta.
Hamarosan a Mexikói-öböl és a floridai part képe bukkant fel.
– Ez az animációs videó nyomon követ minden egyes úszót, amelyről az
elmúlt húsz évben adatot nyertünk. Több ezer van belőlük.
Fekete vonalak tűntek fel a képen, ide-oda mozogtak, míg egy széles
pókháló be nem borította a képernyőt.
– Látja, milyen muris? – Azzal egy nagy csomó „kiszőrösödött” apró
vonalra mutatott, melyek a Karib-térségtől vezettek felfelé, végighaladtak a
Yucatán-félsziget mentén, felhúzódtak az öbölbe, és itt egy kanyart leírva
Florida nyugati partvidéke felé vették az irányt, majd Keyst súrolva
kiáramlottak az Atlanti-óceánba, számos ellentétes irányú kisebb örvényt
hagyva maguk után.
– Ez a Mexikói-öböl híres körkörös áramlása – magyarázta a nő. – De
ahogy látja, számos vonal követi ezt az áramlatot, több száz pedig nem.
Azokat, amelyek nem követik, a kivételeket, megpróbálom beilleszteni a
matematikai modellünkbe. Wallace valóságos zseni, és ahogy maga is
rájött, senki sem érti az egyenleteit.
– Elég jól haladunk – szólt közbe Lam –, és én egyáltalán nem nevezném
„egy rakás szarnak” a legutóbbi eredményünket. Mindenesetre eljutottunk a
balfaszság fázisába.
Gladstone felnevetett.
– Egy másik dolog, hogy a mi modellünk eredményei éles ellentétben
állnak a vén tengeri medvék generációk alatt összegyűjtött hagyományos
bölcsességeivel. Ugyan mit tudhat az öböl áramlásairól egy fiatal nő, mint
én, és egy kínai-amerikai agytröszt, mint Wallace? Mit tudhatunk mi
minderről? Nem vagyunk valami népszerűek. hogy finoman fejezzem ki
magam. Nos. miként lehetek a segítségére, Pendergast ügynök?
– Szeretném, ha rekonstruálnák azt az utat, amelyet ezek a lábak
megtettek, mielőtt Captiva-szigetre értek. Hogy kinyomozzák, honnan
indultak. Meg tudják csinálni?
A nő gyanította, hová akar kilyukadni.
– Megpróbálhatom.
– És a tőlem kapott adatokat és információkat teljesen bizalmasan
kezeli?
– Azért, amiért meghosszabbította a hajó bérleti szerződését, a véremmel
fogom aláírni a titoktartási megállapodást.
– Erre nem lesz szükség. Mondja meg, mire van szüksége az analízishez.
– Mindenekelőtt kellenek majd a lehető legpontosabb adatok arról, hogy
az egyes lábak mikor és hol sodródtak partra. Ha esetleg van fénykép vagy
videofelvétel az eseményről, az szuper lenne. A lábak mellett egyebet is
partra mosott a víz?
– A szokásos hordalékot: hínárt, uszadékfát és vegyes hulladékokat.
– Valaki összegyűjtötte őket?
– Igen.
– Hozza el nekem!
– Két zsák szemét van.
 – Remek. Szeretjük a tenger felől érkező szemetet. Minden darab mesél
a megtett útjáról.
– Nagyszerű.
A nő a homlokát ráncolta.
– A parti őrség nem végzi el ugyanezt az analízist? Nem szeretnék
keresztbe tenni nekik. Egyébként sem nagyon kedvelnek bennünket.
Pendergast kis szünetet tartott, mielőtt válaszolt volna.
– Azt hiszem, helyénvaló azt feltételezni, hogy bárki, aki részt vesz a
nyomozásban, elvégzi ezt a fajta vizsgálatot. Egyértelmű, hogy ezen a
nyomon kell elindulni. Ennek ellenére a parti őrség, vagy legalábbis az a
része, amelyet a nyomozással megbíztak, az úgynevezett „régi iskolához”
tartozik. A legmodernebb technológiákkal rendelkeznek, és mégis a saját
tengerészeti tapasztalataikra támaszkodnak. beleértve az ötvenéves
térképeket. Meggyőződésem, hogy alábecsülik a probléma összetettségét.
Elég meteorológiai ismerettel rendelkezem ahhoz, hogy megértsem: a Föld
természeti rendszerei nem mindig követik a kiszámítható sablonokat. Ennek
következtében jobb szeretnék együttműködni olyasvalakivel, aki jártas a
csúcstechnológiában, és a legújabb teóriákat alkalmazza. És abszurd lenne
elvetni a lehetséges eredményeiket csak azért, mert azok nem egyeznek
meg az ismert bölcsességekkel. Mindenesetre a nyomozásban játszott
szerepe titokban kell hogy maradjon.
– Rendben, benne vagyok. Tehát. mi a parti őrség elképzelése?
– Az, hogy a lábak egy kubai börtönből érkeztek.
– Nekem észszerű feltételezésnek tűnik.
– A probléma az, hogy ez pusztán feltételezés. Miután eljutottak erre a
hipotézisre, megpróbálják kozmetikázni az adatokat, hogy bizonyítani
tudják.
– Tehát úgy gondolja, hogy a lovak elé fogják a kocsit?
– Ezt a kardinális hibát minden bűnügyi nyomozó elköveti.
A nő bólintott. Teljesen biztos volt abban, hogy szörnyű kudarcba fog
fulladni a dolog. Kétségei voltak afelől, hogy végre tudja hajtani ezt a
vizsgálatot – Pendergastnak igaza volt, amikor azt állította, hogy ez egy
összetett probléma. De hogy is mondhatna nemet az FBI-nak? Ezenkívül
volt valami ebben a sápadt, világos öltönyös férfiban, ami mágnesként
vonzotta – intellektuális szempontból.
 13. FEJEZET
Loren Mayfield ügyvéd elmerülten olvasta egy különösen bonyolult,
visszavonhatatlan vagyongondnokság utolsó oldalait, amikor kopogás
hallatszott az irodája ajtaján. Megkönnyebbülten letette az iratot, és kiszólt.
– Tessék!
Az ajtó kinyílt, és a titkárnője, Evelyn dugta be a fejét.
– Mr. Mayfield, itt van az a nő, aki ma reggel telefonon kért időpontot.
– Rendben. Kérem, küldje be! – Az ügyvéd félretette a
dokumentumokat, és megigazította a nyakkendőjét. A nő reggel nem volt
hajlandó elárulni, hogy milyen ügyben keresi. Mint ügyvéd, Mayfield
kedvelte a rejtélyeket. Minél nagyobb a rejtély, annál valószínűbb a magas
ügyvédi honorárium.
De amikor a nő megjelent, Mayfield átmenetileg megfeledkezett a
pénzről: kivételes szépségű fiatal nő volt, és a ruhája, mely bár szolid volt,
és konzervatív, nem tudta elrejteni a teste körvonalait.
Felemelkedett, és ügyvédi ösztönei újra felülkerekedtek. Jófiú! –
parancsolt magára.
– Örülök, hogy megismerhetem! Loren Mayfield vagyok. Kérem,
foglaljon helyet! – Szándékosan nem említette meg, hogy milyen szép idő
van, és hogy milyen pompásan néz ki a látogatója, és mellőzött minden
hasonló bemelegítő csevegést.
– Constance Greene vagyok. Köszönöm, hogy ilyen rövid időn belül
fogadott.
– Részemről a megtíszteltetés. – Most, hogy túl volt a kezdetí
meglepetésen, észrevette, hogy a nő ruhája nemcsak hogy szolid volt,
hanem egyenesen régimódi. Sanibelen senki sem hordott bokáig érő ruhát:
ha az ember belebújt a tangapapucsába, az már formális öltözéknek
számított. Azon töprengett, hogy a nő talán az amish vagy valamelyik más
ősi keresztény szektához tartozik. Kinézett az ablakon, de nem látott
egyetlen triciklit sem a parkolóban. Nem gond: hamarosan ki fogja deríteni.
A könyökét az íróasztalra helyezve teljes figyelemmel hallgatta. – Miben
lehetek a segítségére, Ms. Greene?
– A Mortlach-ház ügyében jöttem.
– Úgy. – Talán ez megmagyarázza az öltözékét. Talán valami fotózáshoz
akarja használni a házat? Ha így van, bizonyára sürgős neki a dolog.
– Azt mondták, önnél érdeklődjek.
Mayfield bólintott.
– Igen, én képviselem a ház jelenlegi tulajdonosát.
– Nagyszerű! Ki szeretnénk bérelni.
– Többen?
– Én és a gyámom.
– Mi célból? – Talán jelmezbált akar tartani? Esetleg valami perverz
partit?
– Természetesen lakás céljából. Ideálisnak tűnik a fekvése. Ekkor az
ügyvéd nem tudta elrejteni a mosolyát.
– Sajnálom, Ms. Greene, de attól tartok, ez nem lehetséges.
– Miért? Valami gond van a házzal?
– Nem. Akkurátusan karban van tartva.
– Mások laknak benne? Esetleg bútorozatlan, vagy takarításra szorul?
– Mindkét kérdésére nemmel válaszolhatok. A Mortlach-házat azért nem
lehet bérbe adni, mert a lebontása pár nap múlva esedékes.
Ez az információ nem lepte meg a fiatal nőt. Figyelemre méltó
higgadtsággal simította ki a ruháját.
– Vagy úgy, értem. De talán valamiféle egyezségre juthatnánk. Az
ügyvéd megrázta a fejét.
– Ms. Greene, bárcsak öt évvel ezelőtt sétált volna be az irodámba!
– Öt évvel ezelőtt nem voltam olyan helyzetben, hogy kibéreljem azt a
házat.
– Úgy értem, öt évvel ezelőtt egy olyan ajánlat, amit most maga tett, égi
mannának tűnt volna. De attól tartok, most már egyszerűen túl késő van.
Ms. Greene kérdően felvonta a szemöldökét. Mayfield bár ügyvéd volt,
aki nem szerette szaporítani a szót, most mégis kísértést érzett arra, hogy
eláruljon egy-két részletet. Így legalább egy kicsit tovább az irodájában
tarthatja ezt a vonzó nőt, és késleltetheti a visszavonhatatlan
vagyongondnokság irataihoz való visszatérését.
– Az ügyfelem alig egy évtizeddel ezelőtt vásárolta meg a Mortlach-
házat, amikor még elég rossz állapotban volt – kezdte. – Az illető fent él
északon, New York államban, és úgy gondolta, jó ingatlanbefektetés lesz,
hiszen akár télen is kiadhatja. Kicserélte a tetőt és néhány elrohadt gerendát,
kifestette, kidíszítette és bebútorozta. De a bérleti díj kevésnek bizonyult, és
egyre nehezebben talált bérlőt. – A férfi előrehajolt: – Tudja, hogy van ez a
pletykás kisvárosokban.
– Feltételezem, hogy a gyilkosságra utal.
Mayfield hirtelen hátrébb húzódott a széken.
– Igen. 2009-ben történt. Nem ismerem a részleteket, csak azt tudom,
hogy a tulajt megölték, nyilvánvalóan egy fejszével, ahogy az a
hátrahagyott bűnjelből kitűnik, és a tettest sohasem kapták el. A test
eltűnése természetesen, ha lehet, még jobban beindította a pletykákat.
– Mayfield összeszorította a száját. – Az ingatlan leírásához tartozó
eladói nyilatkozatnak tartalmaznia kellett volna ezt az információt. Ehelyett
kivárták, amíg a botrány elül, aztán eladták a házat egy távol lakó
személynek, akinek fogalma sem volt erről a történetről.
– A vevő beperelhette volna őket.
– Sajnálom, de ezekbe a részletekbe nem mehetek bele, annál is inkább,
mivel csak az adásvétel megtörténte óta képviselem az illetőt. Annyit
azonban mondhatok, hogy az ügyfelem azt hitte, egy totális felújítással
semmissé teheti a történteket. De sajnos nem így lett. Újfent a helyiek
fecsegésének köszönhetően.
– A titkárnője mesélte, hogy nem számít, hányszor festették ki a falakat,
a vér tovább szivárgott belőlük. És hogy az a pár ember, aki ott éjszakázott,
kopogó zajokról, sőt egy-két alkalommal halk lánccsörgésről számolt be.
Erről majd beszélnie kell Evelynnel.
– Ez nevetséges, nem gondolja? Mindenesetre a kliensem türelmes volt,
és kitűnően karbantartotta az épületet, de mivel ez az ostoba pletyka nem
akart megszűnni, és a szezonális látogatóknak valahogy mindig a fülébe
jutott, mindez fölösleges pénzkidobásnak bizonyult, mintsem jó
befektetésnek. Az ingatlanfejlesztők kezdettől fogva érdeklődtek a telek
iránt, és az ügyfelem úgy döntött, eljött az ideje a ház lebontásának és az
ingatlan eladásának. – Szép kis haszonnal, tette hozzá gondolatban. – Egy
egyszerű telekspekuláció.
– De az imént mondtam, hogy mi ki szeretnénk bérelni.
Az ügyvéd szomorúan ingatta a fejét.
– Attól tartok, már kifutottak az időből.
Az irodában hirtelen csönd lett. Aztán a nő megszólalt:
 – Szégyen, gyalázat lerombolni egy ilyen csodálatos épületet! Meglep,
hogy a sanibeli helytörténeti társulat nem tesz semmit a megmentéséért.
– Ó, megtették mindazt, amire lehetőségük volt: esti tüntetéseket
tartottak, és nyakra-főre szervezték az adománygyűjtő rendezvényeket, de
nem tudtak elég pénzt összeszedni. Az ügyfelem pedig hajthatatlan volt, és
a városrendezési törvények is mellette szóltak. Talán ha a gyilkosságot
megfejtették volna, akkor a dolgok másként alakulnak, de még mindig
felderítetlen az ügy. – Mayfield széttárta a karját, jelezve, hogy már nincs
értelme erről beszélni.
Miközben beszélt, a látogatója valamit írt.
– Az én felfogásom szerint egy megoldatlan bűnügy csak hab a tortán.
Ha ki tudják szellőztetni és takarítani az épületet, akkor holnap
beköltözünk.
– De Ms. Greene, épp elmagyaráztam, hogy.
Halkan hallatszott, amint a nő letép egy papírcsíkot, és átnyújtja az asztal
felett. Mayfield látta, hogy egy New York-i privát bank által kibocsátott
csekk: az ügyvédi irodája nevére volt kiállítva tízezer dollárról. A kézírás
régimódi volt, és magabiztos. A megjegyzések rovatba az volt írva. Az első
hétre.
– Feltételezem, Mr. Mayfield, hogy ez az összeg átmentíleg távol tartja a
buldózereket és a faltörő golyókat.
Az ügyvéd a csekkről a nőre nézett, aztán megint a csekkre.
– Én. – hebegte.
Ms. Greene ezt beleegyezésnek vette, mert felállt a székből.
– Köszönöm a kedvességét. Holnap délután majd beugrunk a kulcsért.
Javasolhatnám a négy órát?
És amikor nem kapott választ, elmosolyodott, alig észrevehetően
biccentett, és kiment az irodából.
 14. FEJEZET
Pendergast ügynök belépett abba a részben irodaként, részben pedig
laboratóriumként működő helyiségbe, amelyet dr. Crossley bocsátott a
rendelkezésére Lee megye halottkémi hivatalának alacsony, homokszínű
épületében. Már ott volt egy másik férfi – egy alacsony, sovány, a
negyvenes évei vége felé járó fickó, akinek középen gondosan elválasztott
sötét haja olyan sima és fényes volt, mint egy etoni iskolás fiúnak. A
különleges ügynök belépésekor a férfi hirtelen felállt. Mellette egy tálcás
guruló asztalka állt, amelyen négy kopottas és átlátszatlan bűnjeltároló
zacskó sorakozott.
– Ó, Mr. Quarles, ugye? – kezdte Pendergast. – Nagyon köszönöm, hogy
hajlandó velünk együttműködni.
– Nagyon szívesen, Pendergast ügynök – válaszolta a férfi, miközben
megrázta a felé nyújtott kezet.
– Peter Quarles igazságügyi szakértő a LACS-tól.
– Igen, igen. LACS?
– Lábbeli és Abroncs Csoport.
– Vagy úgy, természetesen.
– Alighogy megkaptam a futár által küldött csomagját tegnap reggel,
otthagytam csapot-papot, és nekiálltam a minták elemzésének. Az FBI
számára abszolút prioritást jelent ez az ügy.
– Remek! Alig várom, hogy halljam az eredményeket. – A különleges
ügynök leült az apró tárgyalóasztalhoz, és hellyel kínálta a szakértőt is. –
Meséljen valamit erről az. izé. Lábbeli és Abroncs Csoportról. Még
sohasem dolgoztam együtt ezzel az alcsoporttal.
– A gumiabroncsokat illetően a legbonyolultabb eseteket Quanticóban
vizsgáljuk, a többit Huntsville-ben. A „Lábbeli és Abroncs” elnevezés
természetesen kissé megtévesztő. Mivel olyan sokfajta tárgy létezik,
amelynek a bevizsgálásához speciális ismeretekre van szükség, hogy a
csoport valamennyi tagjának ki kellett bővítenie a szakterületét. Az én
szakterületem a cipők mellett magában foglalja a fejfedőket, a
nyakkendőket és a férfifehérneműt.
– Értem.
– De csak a bokszereket. A fecskéket viszont Quanticóban értékelik ki.
– Erről sejtelmem sem volt.
Mr. Quarles elégedetten biccentett.
– Gratulálhatok az önéhez?
– Tessék?
– A cipőjéhez. John Lobb, ha nem tévedek. A kézzel készített cipők
csodás példánya.
– Nagyon kedves öntől! – Pendergast az egyik lábát átvetette a másikon,
és félreérthetetlen pillantást vetett a bűnjeltároló zacskókra.
– De mit fecsérlem itt az idejét a kellemkedéssel! – Quarles felállt,
odagurította az asztalkát a fémtálcával, és olyan magasságra állította, hogy
mintegy három centiméterrel legyen a tárgyalóasztal fölött. Pendergast
tudta, hogy a zacskók a partra sodródott cipőket tartalmazzák: mindegyik
egy-egy darabot; két jobblábas volt, és két ballábas, különféle méretekben.
Köztük volt az is, amit a halottkém korábban szétvágott.
– Mind a négy példányt alaposan megvizsgáltam. Mivel kétségtelenül
egy helyről származnak, és teljesen egyformák, az egyszerűség kedvéért
csak az egyikre összpontosítok – kezdte Quarles miközben felvett egy pár
kesztyűt. Aztán kiválasztotta az egyik bűnjeltároló zacskót, eltávolította róla
a pecsétet, és kivette a cipőt. Bár még valamennyire egyben volt, de
felboncolták, szeletekre vagdalták, átlyuggatták, és olyan sok mintát vágtak
ki belőle, hogy inkább egy megnyúzott madárhoz, mintsem egy cipőhöz
hasonlított. A szakértő Pendergast elé tette a tárgyat; tengervíz és rothadó
hal enyhén facsaró bűze csapta meg a különleges ügynök orrát.
– Önnek, mint a minőségi lábbelik kedvelőjének, gondolom, nem kell
bemutatnom a hagyományos cipőkészítés menetét: elkészítik a kaptafát;
felhúzzák rá a kérget; aztán gőz segítségével rádolgozzák a felsőrészt,
belevarrják a bélést, a nyelvet és az egyéb apróságokat. Ez itt – folytatta
Quarles, és a nyomaték kedvéért megrázta a cipőt, hogy a nyelve csak úgy
leffegett – nem az a fajta cipő, hanem egy olcsó tucattermék; szinte biztos,
hogy Kínában gyártják. Speciális használatra tervezték, nem pedig
hétköznapi utcai viseletre. Egyértelműen nem divatcipő. Az
adatbázisunkban nem találtam semmi effélét.
– Milyen speciális területen használhatták?
 – Számos olyan munkakörnyezet van, ahol különleges lábbelik viseletére
van szükség. Léteznek egyszer használatos, nem-szőtt anyagból, műanyag
habból készült papucsok wellness-szalonok, hotelek részére; a méreteket
általában színkóddal jelölik. Másfelől ott vannak a nehéz, polietilénnel
bevont munkacipők, amelyeket biológiai veszélyt rejtő helyeken és
tisztaterekben használnak. Ez a cipő ezek közé sem tartozik.
Pendergast intett, hogy folytassa.
– Ha egy lábbeli nem analizálható egyszerű módszerekkel, akkor
alkotóelemeire kell bontanunk, hogy megtaláljuk a választ. – Quarles a
szemléltetéshez elvett egy apró, fogpiszkálóhoz hasonló fémeszközt a
tálcáról. – Ez a cipő, és a „cipő” kifejezést itt a szó legáltalánosabb
értelmében értem, egy olcsó előállítású, gyenge minőségű anyagokból
készült darab, amelyből hiányozik számos, a szabvány által előírt összetevő,
mint például a bélés. A cipő felsőrészét a szakmában egy speciális eljárással
készítik: két fonott polipropilén-réteg közé egy olvadt, fújt polipropilén-
réteget helyeznek. Az effajta lábbelik általában háromnégy réteg anyagból
állnak, ezek itt viszont csupán kettőből. Ez is azt bizonyítja, hogy milyen
alacsony költséggel készítették őket. A külső rétegek nem légáteresztő
anyagból készültek; ettől jobb lesz a folyadékellenálló képessége, viszont
kevésbé lesz kényelmes.
– Folyadék-ellenálló képesség?
– Igen. Ezeket a cipőket, vagy talán pontosabban fogalmazva:
papucsokat, olyan környezetben használhatták, ahol nagy mennyiségű
folyadék lehet a padlón; kórház, öregek otthona, konyha, valamilyen
műhely, börtön, gazdaság. Túlságosan drágák ahhoz, hogy egyszer
használatosak legyenek, a hosszú távú viseléshez pedig túl olcsók.
Ezenkívül egyéb különös jellegzetességgel is rendelkeznek.
– Mégpedig?
– A felsőrészt egy igen olcsó ragasztó rögzíti a csúszásgátló talphoz. A
ragasztás vonalát elrejti itt ez a kis díszítés – mondta Quarles, azzal a
kezében lévő eszközzel egy vékony csíkra bökött, ami kissé sötétebb volt a
papucs tengerzöld árnyalatánál, és vízszintesen futott végig a lábbeli
felületén egy kevéssel a talp fölött. – Bevizsgáltuk, és nem más, mint
egyszerű poliészter. Egy drágább cipőn ez dekorativ elem lehetett volna:
egy csík, amely eltakarja a felsőrész és a talp között összeillesztési vonalat.
De ez itt egy bóvli gyártmány, és a csíkok színe sem üt el a cipőétől. Tehát
kontármunka. – Azzal olyan pontokra mutatott, ahol a szalag ki volt lazulva
a papucs aljánál, vagy teljesen leszakadt róla.
Pendergast bólogatott.
– Érdekes. És melyik az a másik részlet, amelyre nem talál
magyarázatot?
– Ez egy igen különös felfedezés: amikor bevizsgáltuk a felsőrészt,
kiderült, hogy antibakteriális felületkezelést kapott. Ez általános
jellegzetessége a munkavédelmi cipőknek, melyeket egy műtőben, egy
laborban vagy egy tisztateremben használnak. De az efféle cipők szinte
kizárólag EVA felsőrészből készülnek, és általában drágák.
– EVA – feltételezem, hogy az etilén-vinil-acetátot érti ezalatt.
– Látom, tanult kémiát. Tökéletesen igaza van: vízálló, rugalmas, ennek
ellenére nehéz és robusztus, így biztos védelmet nyújt. Ahogy látja, ez a
papucs egyáltalán nem nevezhető robusztusnak; még kevésbé nehéznek. A
mintadarabok súlya negyven-negyvennégy gramm. És nem EVA az
anyaguk.
– Tehát miért fecséreltek időt arra, hogy antibakteriális felületkezeléssel
védjenek egy ilyen bóvli terméket?
– Pontosan.
– Ez igen érdekes, Mr. Quarles.
– Ez minden. Van valami kérdése?
Hirtelen csönd ült a helyiségre, miközben Pendergast a gondolataiba
mélyedt. Végül kissé odébb húzódott a székén.
– Ismeri az ügy részleteit?
– Olvastam a mappában.
– És az erőszakos bűncselekményeket elemző központ adatbázisában
sincs semmi, ami valamennyire is hasonlítana erre az ügyre?
– Így van – bólintott Quarles.
– Említette, hogy valószínűleg Kínában készítették a cipőket. Ezt kissé
részletesebben is kifejtené?
– Örömmel. Kína különböző területein három vagy négy cipőgyártó
régió létezik, és mindegyik más-más típusú termékre van szakosodva.
Vegyük például a Fucsien tartományban lévő Csincsiang megyét, mely
fejlett technológiájával a kínai cipőipar fővárosának számít. Aztán ott van
Vencsou Csöcsiang tartományban. Ők gyártják a legnagyobb mennyiségű
cipőt, de a hazai piac felé orientálódtak. Végül ott van Tungkuan városa
Kuangtung tartományban. Az ottani gyárak kisebbek, inkább szűk piaci
szegmensekre koncentrálnak.
– Értem – jelentette ki Pendergast. – És járt valaha ezeken a helyeken?
– Mielőtt az FBI-hoz kerültem volna, három évig alkuszként dolgoztam.
Én voltam a közvetítő a túltermelésből visszamaradt áruk értékesítéséhez.
Vagy pedig hibás termékek adásvételét bonyolítottam.
– Pompás! Az ezen a téren való jártassága, valamint a cipőkkel
kapcsolatos figyelemre méltó ismeretei miatt logikus, hogy önre esett a
választás.
– Választás? – kérdezte Quarles elsápadva. Aztán az arca hirtelen
meglepettséget tükrözött.
– Ugye nem azt várja el tőlem, hogy. elutazzam Kínába, és lokalizáljam
azt az üzemet, ahol ezeket a cipőket gyártották?
– Ki más, ha nem maga? Rá kell jönnünk, ki készítette ezeket a
lábbeliket.
– De ez lehetetlen! A cipőgyártásból Kínának évente majdnem
hétmilliárd dollárnyi bevétele származik. Egyedül Tungkuanban ezerötszáz
üzem működik. Némelyik alig nagyobb egy étteremnél.
– Ennek ellenére meg kell próbálnia. Fogja ezeket a mintákat, és hordja
őket körbe a gyárakban! Használja ki a helyi kapcsolatrendszerét.
Természetesen anélkül, hogy elárulná a részleteket! Ni huj suo Csungven
ma?
– Putunghua – felelte Quarles szórakozottan, aztán riadtan nézett,
amikor észrevette, hogy önkéntelenül nyelvet váltott. – Beszéli a mandarin
nyelvet?
– Akárcsak maga, ahogy hallom. Remek! Azonnal indulhat!
Quarles ajka egy percig némán mozogott.
– Csak így, minden előzetes értesítés nélkül.
– Nálam van Pickett területi igazgatóhelyettes engedélye – folytatta a
különleges ügynök. – Nem kell majd összehúznia a nadrágszíjat, inkább
tekintse egy kis kiruccanásnak. Majd gondoskodom róla, hogy első
osztályon utazzon, és a saját maga által választott hotelekben szálljon meg;
ezenkívül bőséges költségtérítést fog kapni. Az ügy megoldásának
szempontjából kulcsfontosságú kideríteni, hogy ki a cipők gyártója.
Quarles nem felelt, de a tekintete elárulta, hogy mi jár a fejében: az
előléptetés és az ezzel járó hatalmas ugrás a szövetségi alkalmazottak
bérskáláján.
 – Vissza kell mennem Huntsville-be – mondta a szakértő –, hogy
bepakoljak néhány cuccot.
– Természetesen. Jöjjön vissza, mondjuk, holnap ilyenkor, hogy
megbeszéljük a nyomozás részleteit. Aztán foglalunk magának helyet az
egyik Miamiból induló járatra. Addig is újra megköszönöm a
felbecsülhetetlenül értékes segítségét. – Azzal Pendergast felállt, és
megindult az ajtó felé. Amikor odaért, hirtelen visszafordult.
– Mr. Quarles!
A szakértő, aki épp azzal volt elfoglalva, hogy összeszedje a
bizonyítéktároló zacskókat, feléje fordult.
– Igen?
– Ne feledje becsomagolni a. bokszereit.
 15. FEJEZET
Baugh parancsnok az Egyesült Államok Parti Őrségének a Chickering
nevű hajóján állt, és Kuba ködös északi partvidékét fürkészte egy távcsövön
keresztül. A hajó kormányosa már négy csomóra lecsökkentette a
sebességet, és most a tizenkét mérföldes limitet épphogy csak meghaladva
hajóztak az alacsony parttal párhuzamosan.
– Mr. Peterman, lassítson, két csomóra! – utasította Baugh. – Tartsa
ugyanezt az irányt.
Baugh érezte, amint a dízelmotorok kissé lelassulnak – erre inkább a
vibrálásuk megváltozásából, mint a zajuk erősségéből lehetett
következtetni. A kézi távcső elég pocsékul működött. Letette, és átment a
navigációs központba, ahol a főtíszt állt egy sor elektronikus hajótérkép,
adó-vevő készülék és radarképernyő előtt.
– Mr. Rama, meg szeretném figyelni a börtönt az elektronikus
teleszkópon keresztül.
– Igen, uram!
A másodkapitány beállította a készüléket, mire a part képe hamarosan
felbukkant a képernyőn. Meleg és párás nap volt, a kép elmosódottan
látszott, remegett a hőségben. Egy gigantikus méretű szürke börtön terült el
a parton a hajó bal oldalán: az El Duende. A Mariel-öböl bejárata kissé
távolabb volt, ott, ahol a halászhajók nyüzsgése látszott, és egy kisebb
méretű kubai hadihajó, amint épp befut az öbölbe, majd eltűnik a földnyelv
mögött.
Baugh mereven nézte a képet. Valami történt a parton, a börtön előtt: egy
csapat férfi valamivel foglalatoskodott. Foglyok, legalábbis az egyforma
narancssárga rabruhájukból ítélve; és őrök zöld egyenruhában. De csak
foltok látszottak a párás délutáni fényben: emberek körvonalai, amint
elvegyülnek egymással, akár a szellemek.
– Mr. Rama, tudna élesíteni a képen?
– Igen uram, azon dolgozom.
 A kép kicsit ugrált. Bármit is csinált az a csoport férfi, úgy tűnt, hogy
valami nincs rendjén: a középen álló rabokat szorosan közrefogták az őrök.
– Jesszusom, Mr. Rama, maga is látta? – Baugh alig akart hinni a
szemének. Talán csak képzelte.
– Igen, uram!
– Játssza vissza lassítva a második képernyőn!
A másodkapitány visszatekert egy percnyit, aztán a második képernyőn
lassítva megindult a kép.
– Ott! Állítsa meg!
Te jó ég, ez lefejezésnek tűnt! Nem, ez lehetetlen – vagy talán mégsem?
– Mr. Rama, elmondaná, hogy maga szerint mi történik?
– Nem vagyok benne biztos, uram. Úgy tűnik, valami erőszakos
cselekmény.
– Talán egy lefejezés? Játssza le újra!
Újra átnézték, filmkockáról filmkockára. Az emberek nagy sebességgel
ide-oda mozogtak. Mintha egy embert feltettek volna valami homályos
objektumra vagy falra – aztán egy rántással mintha leválasztották volna a
fejét a törzséről, miközben a mellette álló férfi feléje lendítette a karját. A
kép túl homályos volt, és meglehetősen vibrált, így nem lehetett kivenni,
hogy miféle fegyvert tart a kezében a második férfi, de Baugh látta, amint a
fej leválik a testről, és a földre zuhan – legalább ez teljesen kivehető volt.
– Igen, uram, meglehet, hogy lefejezés volt.
– Maga látta, hogy lehullik a fej, ugye?
– Azt hiszem, igen, uram. Kissé nehéz megmondani.
Baugh érezte, hogy dübörög a vére. Mi az ördög folyik ott? A kubaiak
hírhedtek a kínzási módszereikről. De lefejezés. Az inkább az ISIS-re
jellemző. Lehet, hogy valami terrorista szövetség jött létre alig száznegyven
kilométerre az amerikai partoktól? Jobb lesz, ha műholdas vagy egyéb
felderítéssel pontosabb képi információkat szereznek. Atyaúristen, lehet,
hogy egy újabb kubai rakétaválság van kialakulóban!
Baugh mély lélegzetet vett.
– Tud valamit tenni annak érdekében, hogy javítson a kép minőségén?
– Minden tőlem telhetőt megteszek, uram.
Rama a műszerfalon babrált, aztán behívott egy másik tisztet. A kép
tovább ugrált, hol élesedett, hol pedig életlenné vált, a képkockák hol
nagyobbak, hol kisebbek lettek – de semmit sem javult a helyzet. A levegő
párássága és a forróság okozta légrezgés eltompította a felvételt.
 Közelebb kellett menniük.
– Kettőzzék meg az őrséget! – parancsolta Baugh. – Azonnal jöjjön ide
Atcitty műveleti technikus és Darby főhadnagy.
Aztán ki lett adva a parancs.
– Mr. Rama, kapcsolja ki az Automatikus Azonosító Rendszert és a
transzpondereket! Minden rádiókapcsolatot megszakítani!
– Igenis, uram!
– Oké, most rájuk irányítani a nagy felbontású radart!
A másodkapitány habozott.
– Uram, esetleg provokációnak értelmezhetik.
– Hajtsa végre a parancsot!
A nagy felbontású radar nem mutatott mást, mint egy zöld pacát a
parton, ami rosszabb volt, mint a leképezés. Még mindig túl messze voltak,
és a hőhullámok nem verték vissza a képet. Nem volt azonnali reakció.
Atcitty időközben odaért a hídra, és szalutált a parancsnoknak. Egy
perccel később Baugh jobbkeze, Darby hadnagy is megérkezett.
– Ezt nézze meg, Mr. Darby!
Darby kövérkés testével előrehajolva a képernyőre meredt.
– Mit csinálnak ezek az emberek? – kérdezte.
– Maga szerint?
– Úgy tűnik, nagy tömeg van. Egy ide-oda mozgó bagázs. A rabok
narancssárga, az őrök sötétzöld ruhát viselnek. De a kép túlságosan
homályos, nem igazán tudom kivenni az egyes embereket.
– Lehetséges, hogy egy. kivégzőhely?
Darby a szemét meresztette.
– Meglehet, uram. Vagy esetleg egy felkelés. Úgy tűnik, mintha
harcolnának egymással.
Baugh a kormányoshoz fordult.
– Mr. Peterman, kormányozzon tíz fokkal balra, megtartva ugyanezt a
sebességet.
– Uram, ilyen nagy ívben való fordulással kubai felségvizekre hajózunk.
– Tegye azt, amit mondtam, Mr. Peterman.
– Igenis, uram!
Hirtelen csend lett a hídon. Baugh a főtiszthez fordult, aki maga elé
meredt. Baugh egy megnyugtató mosolyt villantott rá.
– Ne vágjon ilyen riadt képet, Mr. Rama. Rájuk irányítottuk a radart, de
nem reagáltak. Valaki épp alszik a kormánynál. Észre se fogják venni.
 – Igen, uram!
A kormánylapát tízfokos elfordítása két mérföld sugarú fordulási ívet
eredményez, amelynek eredményeképpen nyolc mérföld távolságra lesznek
a partvonaltól.
Baugh újra Ms. Atcittyhez fordult:
– Ms. Atcitty, készüljön föl egy felderítő drón bevetésére! Mr. Peterman,
forduljon tovább a hajóval egy kétszázhetven fokot is meghaladó ívben! A
nullpont elérésekor gyorsítson negyven csomóra, és
Így hagyja el a kubai felségvizeket.
Még döbbentebb csend következett.
– Kiadtam egy parancsot!
– Igen, igen, uram!
Baugh érezte, amint a hajó fordulni kezd. Megértette a személyzet
hezitálását, de azt is tudta, hogy még sosem voltak ehhez hasonló
helyzetben. Ilyenkor nem a megszokott procedúrát kell követni; vannak
olyan pillanatok, amikor rendkívüli, sőt, hősies intézkedéseket kell
meghozni. Valami szörnyűség történik a börtön előtt partszakaszon, és csak
merő véletlenségből fedezték fel. Talán mindez egy bonyolult katonai
stratégia, amelynek a levágott lábak csak a kezdetét jelentették. Ha így van,
akkor erről tájékoztatni kell Washingtont. Nem várhatnak a
műholdfelvételekre; ahhoz órákra, ha nem napokra lehet szükség. Most
azonnal kell dokumentálnia az esetet. A hajó gyors – átkozottul gyors –, és
ha a kubaiak üldözőbe vennék, könnyen lehagyja bármelyik
bádogdobozszerű kubai hadihajót.
A Chickering folytatta a lassú fordulási manővert. A parton tovább
folytatódott az a gyanús tevékenység, és Baugh megesküdött volna rá, hogy
egy újabb lefejezést látott; de túl gyorsan zajlott le, és a kép is túl homályos
volt ahhoz, hogy biztos legyen benne. De a kép lassan tisztábbá vált, ahogy
közelebb értek a szárazföldhöz. Amikor a hajó jobb oldali része a parttal
párhuzamos helyzetbe került, Baugh kiadta a parancsot:
– Ms. Atcitty, indítsa a drónt!
– Igenis, uram!
A nő továbbította a parancsot, és egy perc múlva bejelentette:
– A drón elindult!
Baugh zúgó hangot hallott, majd megpillantotta a helikopterhez hasonló
drónt, amint nyílsebesen száguldott a víz fölött a part irányába. Ekkorra a
hajó orra már észak felé fordult.
 – Uram – mondta a műveleti technikus –, ha negyven csomóra
gyorsítunk, akkor ki fogunk kerülni a drón hatótávolságából. Nem lesz
képes visszatérni a hajóra.
– Akkor semmisítse meg a vízen, miután a felvételek továbbítása
megtörtént.
– Igenis, uram!
A hajóorr most a legészakibb pont felé közeledett.
– Növelje a sebességet negyven csomóra! – kiáltotta a parancsnok,
amikor a hajó beállt az új irányba. Egy figyelmeztető hang süvített fel, és
egy perccel később a hajó nekilódult, amint a nagy teljesítményű, négyezer-
nyolcszáz lóerős iker dízelmotoros vízsugárhajtóművek beindultak.
A másodkapitány hirtelen megszólalt:
– Uram, egy kubai hadihajót észlelek kettő-nulla-kilenc pozícióban
tőlünk tizenhárom tengeri mérföldnyire; húsz csomóval halad. Most irányt
vált, és egyre nagyobb sebességgel felénk tart.
– Hogy az ördögbe.?
– Szerintem egy rutinőrjáratból tért vissza a Mariel-öbölbe. Pechünkre
épp összefutott velünk.
– Tartsa az irányt, és kapcsoljon maximális sebességre! Négy perc múlva
elhagyjuk a kubai vizeket.
– Uram, befogtak bennünket a radarjukon tüzelési távolságra!
– Tűzkészültségi riadó, mindenki a fedélzetre! – ordította Baugh. –
Manőverezéssel menekülni! Zavarást megkezdeni! Felkészülni a
radarzavaró töltetek kilövésére!
A hídon elszabadult a pokol – egy szervezett, koordinált pokol. A hajón
általános riadó volt. Baugh most megpillantotta a kubai hadihajót: egy
hullámzó fekete pont volt a horizonton, kétszázhatvanöt fokra a hajóorr bal
oldalától. Északnyugati irányból közelített feléjük, és a radarjuk nem
érzékelte. Lehet, hogy orosz lopakodótechnológiát alkalmaznak?
A Chickering most negyvenöt csomós sebességgel haladt, majdnem
elérve a maximális sebességét. Két perc múlva nemzetközi vizekre érnek.
Ezek a rohadékok csak nem fognak rájuk lőni?
– Egy gyors, Komar típusú rakétahajó – állapította meg a főtíszt a
távcsövébe nézve.
– Mennyire gyors?
– A maximális sebessége negyvenöt csomóra becsülhető, de ez a hajó
most harminccal halad.
 – Fegyverek?
– Két huszonöt milliméteres ágyú, két hajókra fejlesztett Styx rakéta.
E hír hallatán a parancsnok mellett álló Darby hadnagy kínjában nyelt
egy nagyot.
A Chickering most egy kissé kilengett a menekülőmanőverek
következtében. Baugh a vezérlőállás korlátjába kapaszkodott. A kubai
rakétahajó sokkal kisebb, mint az övék, de rajta vannak azok az átkozott
Styx-rakéták! Te jó ég! Ezek egyike is elég volna a hajójuk
megsemmisítésére, és nincs annyi zavarótöltet, amellyel egy ilyen rakétát el
tudnának téríteni az útirányától. De a Chickering nem lőhet először,
kiváltképp nem kubai vizeken.
– Továbbra is ránk irányítják a radart!
Még egy perc. Ha ki akarják lőni a rakétájukat, akkor azt most teszik
meg. Baugh Istenhez fohászkodva reménykedett, hogy csak blöffölnek.
Ekkor apró robbanást hallott a háta mögött, és ijedtében majd kiugrott a
szíve. Aztán megfordult. Egy füstfelhőt pillantott meg az égen mögöttük.
– Ez meg mi a fene volt?
– A drón megsemmisítette magát, uram – felelte a műveleti technikus.
– Kint vagyunk – közölte a főtiszt. – Nemzetközi vizekre értünk, de még
mindig ránk irányítják a radarjukat.
– Folytassuk a menekülőmanővert!
De a kubai hajó már nem követte őket. Lassított, és elkezdett
visszakanyarodni, majd folytatta az útját a Mariel-öböl felé.
– A radar-célmegvilágítás kialudt, uram.
Ezek a szarházi kubaiak meg akarták félemlíteni. Végül is csak
blöfföltek. Talán szét kellett volna lőnie a nyavalyás hajójukat, hogy csak
úszó gyufaszálak maradjanak belőle. Mindenesetre nagy szarvihar fog
kitörni amiatt, hogy behatolt Kuba felségterületére. De majd hagyja, hogy
Darby kezelje ezt az ügyet; a hadnagy nagyon jól ért az elterelő
hadműveletekhez. Ráadásul a kezükben vannak a drón által készített
felvételek. És ezzel a kubaiak is tisztában vannak. Nagy port fog kavarni ez
az ügy.
– Menekülőmanővert befejezni! – adta ki az utasítást. – Irány nulla-egy-
nulla, sebesség harminc csomó! Vége a riadókészültségnek.
A hídon csönd lett, és visszatért a normalitás. Baugh észrevette, hogy
izzad, mint egy ló. Odafordult a műveleti technikushoz.
– Ms. Atcitty, jók lettek a drón által készített felvételek?
– Igen, uram!
– És mit lát rajtuk? Mit műveltek azok a rohadékok?
Hosszú csönd következett.
– Úgy tűnik, uram, hogy a rabok és az őrök strandröplabdáztak.
 16. FEJEZET
A széles képernyőn megjelenő részletes térkép az Indiai-óceánnak azt a
szakaszát mutatta, mely az Ausztráliától és a Madagaszkártól keletre fekvő
Réunion-sziget között terül el; északról Borneo és Szumátra határolja, délen
pedig a nagy semmi. A térkép közepén rózsaszín, piros és bordó szálakból
álló gomolyag húzódott, amely olyan sűrű és gubancos volt, mint a Day-
Glo acélgyapot, és egy vastagabb fekete vonalat vett körbe, amely Jáva
partjától kiindulva egy ívet formálva az Indiai-óceán déli részénél egy
pontban végződött, több ezer kilométerre a szárazföldtől.
Gladstone Wallace Lam mögött állva a képre meredt.
– Miből gondolod, hogy ez a segítségünkre lesz? – kérdezte.
– Mert ez volt a legdrágább és legkorszerűbb oceanográfiai
áramláselemzés, amit valaha is végeztek.
– Ja, és kudarcot vallott.
Lam felsóhajtott:
– Uram, védj meg a bolondoktól és a tökfejektől!
– Vigyázz, mert lecsökkentem a béredet!
– Miféle béremet? – Beszívta a levegőt, és folytatta: – Figyelj! Csak
azért vallott kudarcot, mert a kutatók nem jól értelmezték az eredményeket.
De én meg tudtam szerezni az adataikat, és másféle számításokat végeztem.
– Ezzel azt akarod mondani, hogy tudod, hová zuhant le az MH370-es
járat?
– Százötvenmillió dollárt költöttek arra, hogy átkutassák ezt, ezt és ezt a
területet itt... És minden egyes alkalommal tévedtek.
Gladstone a térképre meredt.
– Oké, de mi nem a 370-es járat után kutatunk, hanem azt a helyet
keressük, ahol az óceánba dobták azt a száz amputált lábat.
– Valójában ugyanarról a problémáról van szó. – A férfi újra felsóhajtott,
ezúttal türelmetlenül. – Hadd próbáljam meg elmagyarázni!
– Jó, ha nem követelsz túl sokat.
 – Imádok büntetni. Tehát ismered az eltűnt gép történetét. 2014. március
8-án az MH370-es járat felszállt Kuala Lumpurban, és Peking felé tartott. A
Thai-öböl felett hirtelen megfordult, majd délnyugat felé vette az irányt, és
mélyen behatolt az Indiai-óceán felett’ légtérbe. A felszállástól számítva
mintegy hét és fél óra múlva érkezik a gépről az utolsó jelzés; ez volt a
legutolsó kapcsolat a repülővel, ami azt mutatta, hogy az Indiai-óceán déli
része felett haladt át; aztán bumm, eltűnik.
Gladstone bólintott. Jól ismerte ezt a történetet.
– A nyomozók azt számítgatták, hogy milyen messze repülhetett,
figyelembe véve a tartályban lévő üzemanyag mennyiségét, a sebességet és
a repülési magasságot. A becsléseik szerint kifogyhatott az üzemanyag, és
valahol ennek a vonalnak a mentén zuhanhatott le. – Azzal a vastag fekete
ívre mutatott a képernyőn. – Így ez lett a kutatások fő területe.
– Így van.
– De – hangsúlyozta Lam az ujját felemelve. – Július 29-én egy
száznyolcvan centi hosszú repülőalkatrész, egy csűrő vetődött a partra a
Réunion-szigeten. Ekkor végezték el ezt a visszakereséses sodródási
vizsgálatot március 8-ig visszamenően. Azt próbálták kideríteni, hogy a
csűrő hol kerülhetett a vízbe.
– Nem mondtál semmi olyat, amit ne tudtam volna eddig is.
– A türelem, főnök asszony, rózsát terem. Most pedig könyörgök, fogd
be a szád, és hallgass végig! – Nem lehet csak úgy egyszerűen bedobni egy
virtuális csűrőt az óceánba a Réunion-szigetnél, aztán visszapörgetni az
időt, hogy megnézzék, hol lehetett öt hónappal korábban. Így azt csinálták,
hogy ötmillió virtuális csűrőt dobtak az óceánba, és szimuláció által
visszakövették, hogy hol lehettek március 8-án.
– Milyen adatokat használtak?
– Készítettek egy modellt a csűrőről, amit beletettek egy tartályba, és
különféle teszteknek vetették alá. Figyelembe vették azt, hogy a szél és a
hullámok milyen mértékben befolyásolhatták az úszó tárgy mozgását;
számoltak a felszíni hullámokkal, az árapály által kiváltott hullámokkal és a
mélyebb óceáni áramlatokkal. Végül pedig szem előtt tartották a csűrő
áteresztőképességét: hogy mennyire telítődött vízzel, és mennyire bomlott
le az óceánban töltött idő alatt. Ezeknek az adatoknak az alapján dolgozták
ki a modellt. Ahogy egyre több roncs vetődött partra a különféle szigeteken
és az afrikai szárazföldön, ezeknek az adatait is hozzáadták.
 – Tehát ezek a kis színes kunkori vonalak mindegyike egy-egy
lehetséges útvonal?
– Eltaláltad.
Gladstone a képen tekergő számtalan vonalra meredt.
– Ennek a térképnek az alapján azok a virtuális csűrök egy egymillió
négyzetkilométernyi terület bármelyik részéről jöhetnek. A vizsgálat nem
hozott semmi eredményt.
– De legalább kimutatta, hogy melyek azok a területek, amelyeken
nagyobb a valószínűsége a katasztrófa megtörténtének. Ezután ezekre a
helyekre összpontosították a kutatásokat.
– De még mindig nem találták meg a 370-es járatot.
– Nem.
– Ahogy mondtam, a modelljük kész kudarc volt. Elcseszett
kontármunka.
– De ahogy én mondtam.
– És most azt akarod, hogy megismételjük a kudarcukat?
– Nem a kudarcukat. – Lam elhúzta a száját. – Tudod.
– Azt akarod, hogy zúdítsunk a tengerbe ötmillió virtuális lábat Turner
Beach közelében, és kövessük őket vissza, hogy megtudjuk, honnan
indultak?
Ez alkalommal Lam kicsit várt, mielőtt válaszolt volna; biztos akart lenni
abban, hogy a kolléganőjének nem lesz több kérdése.
– Igen, azt.
– És ha nekik nem sikerült a kísérlet, akkor nekünk miért sikerülne?
– Nekünk több adatunk van a Mexikói-öbölről, mint nekik az Indiai-
óceánról. És nekünk időben csupán huszonöt napot kell visszakövetnünk,
nem pedig öt hónapot. De ami a legfontosabb: van egy új elképzelésem
arról, hogy miként elemezzük az adatokat. Alkalmaztam ezt a módszert a
370-es járat esetére, és az eredmény az lett, hogy a gép úszó roncsainak a
modelljei egy behatárolható területen futottak össze, nem pedig több ezer
különböző pontra érkeztek.
Gladstone a térképre meredt.
– Tehát mi lenne az új ötleted?
– Arra gondoltam, hogy ha a Feynman-féle alakulásösszegző gráfot
alkalmazom a lehetséges útvonalak meghatározásához, akkor esetleg képes
leszek kiiktatni a legkevésbé valószínűeket. Az áramlásokat ábrázoló
kacskaringós vonalak közül nem mindegyiknek ugyanakkora a
probabilitása. Így a Feynman-gráf segítségével kiiktatjuk a kevésbé
valószínűeket.
– Mi az a Feynman-féle gráf?
– Most fáradt vagyok. Mennyit fizetsz, ha elmagyarázom?
Gladstone a homlokát ráncolta. A pénz és a matematika – Lamet
szemlátomást csak ez a két dolog érdekelte (bár ez előbbiből nemigen
volt neki).
– Pluszsajtot rendelek a ma esti pizzánkra. És hagymát. Oké?
– Rendicsek. Nos, ez nem más, mint a részecske-kölcsönhatások
lehetőségeinek a diagramszerű ábrázolása. Mint egy részecskeütköztetőben.
Ezt a matematikai módszert az óceánokra is alkalmaztam: mintha az a
részecskék és erők kölcsönhatásának a tengere lenne. Ezekhez a
számításokhoz szuperkomputerre van szükség. De amikor elkészültem, ez
történt – jelentette ki a képernyőre mutatva. Az apró színes szálak
egyenként eltűntek a térképről, míg végül csak az a fekete ív maradt, amely
a repülőgép lehetséges lezuhanási helyeit jelölte. Aztán újabb vonalak
kezdtek feltünedezni a térképen, melyek a Réunion-szigettől indultak.
Egyik erre örvénylett, a másik arra, de végül valamennyi megközelítőleg
ugyanarra a pontra érkezett – mely a fekete íven helyezkedett el.
Gladstone a fejét ingatta. Talán ez Lam legújabb matematikai
fantazmagóriája?
– Tehát hol van a 370-es gép? Itt? – kérdezte, és arra a pontra mutatott,
ahol valamennyi vonal összefutott.
– Természetesen az óceán fenekén van.
Gladstone rámeredt.
– Biztos vagy ebben?
– Nos, természetesen nincsenek bizonyítékaim. De több milliárd
Feynman-diagram-permutációt tápláltam be az egyetem
szuperkomputerébe. – Újra mély levegőt vett. – És ezzel meglehetően nagy
adósságot csináltam.
– Mekkora az összeg?
– Négyezer.
Jézus Mária!
– És erről miért nem szóltál?
A fiú eltúlzott sértettséggel pillantott rá.
– Nem vettem észre, hogy ilyen magasra megy fel az összeg.
 – És gondolod, hogy ezt a kísérletet az úszó lábakkal is meg tudod
csinálni?
– Nos, neked tömérdek adat van a birtokodban, amiket az elmúlt öt év
alatt az úszókkal végzett kísérleteiddel gyűjtöttél össze. Ezek sokkal
akkurátusabbak, mint azok, amelyekkel a hajóroncsokat kereső kutatók
rendelkeztek. Csupán arra van szükségem, hogy kiderítsem az amputált
lábak úszási jellemzőit, és hozzáadjam őket a kalkulációimhoz.
– Pontosan mire lenne szükséged?
– Két példányra a partra vetett lábak közül, valamint egy vízzel teli
tartályra és egy szélgenerátoros hullámkeltő gépre. Az Eckerd Főiskolának
van egy ilyenje.
– És mennyibe fog mindez kerülni, feltéve, hogy be tudok szerezni
néhány mintát?
A fiú elvigyorodott.
– Talán még egy ezres.
– Atyaég! És honnan szerzünk pénzt?
– Miért nem kérsz attól az FBI-os csávótól? Nekem elég gazdagnak
tűnik.
 17. FEJEZET
Roger Smithback a Cypress Lagoon Drive-on hajtott végig a
Subarujával. Az elmúlt félórát azzal töltötte, hogy körbejárta a Forth
Myerstől délre eső negyedeket – állítólag ezek voltak a város
legveszélyesebb részei, de ő többnyire csak jól karbantartott apartmanokat,
iskolákat, bodegákat, apró házakat látott, sőt még egy tűrhetően kinéző
country clubot is, mely Whiskey Creek mindkét partját elfoglalta.
Egyáltalán nem ezt várta.
Tudta, hogy a tetoválás, amit titokban lefotózott, nagy valószínűséggel
valamilyen bandának a jelképe lehet. Miután kinagyította és kiélesítette a
képet, sokkal jobban kivehetővé vált az ábra: egyértelműen egy kereszt volt,
a keresztgerenda alsó szelvényéből átlósan kiinduló villámokkal, amelyek
fent mintha állati karmokban végződtek volna – bár a hegyük nem volt
látható, mivel a bőrt szétmarcangolták és megcsócsálták a tengeri állatok.
Az ábrát két betű fogta közre: egy P balról és egy N jobbról, ugyanazzal a
gótikus betűtípussal, amit általában a bandatagok tetováltatnak magukra. A
színe a börtöntetkók kékjére emlékeztetett, de ez még nem jelentette
feltétlenül azt, hogy ott csinálták; valamelyik közép- vagy dél-amerikai
tetoválószalonban is készíthették. Mert a kutatásai során rájött, hogy az
ehhez hasonló keresztek – a megkülönböztető Bourbon-liliom díszítés és az
árnyékolás szokatlan módszere – a déli gengek védjegyének számítanak.
De a megszokott módszerekkel ennél többet nem tud kideríteni. És
kibaszottul sokféle banda létezik. Sokat totózott azon, hogy mit jelenthet a
P és az N: Panama? Padre Nuestro? Ha valóban többet akar megtudni,
akkor ki kell mennie az utcára kérdezősködni.
Riporterként korábban hallott a Fort Myers-i balhékról – a Latín
Kingsről, a Surf 69-ről és a többi bandáról; egy csomó narkó, egy rakat
rossz arcú gengszter, aki más rossz arcú gengsztereket nyír ki. De a
hatóságok összehangolt fellépéssel megtísztogatták a terepet, és a régebben
rossz hírű negyedek – mint Dunbar és Pine Manor – most már teljesen
biztonságosak. Most azonban délnyugatra volt ezektől a városrészektől, a
Caloosahatchee folyó közelében. Ahogy a háztömbök mellett elhaladva
egyre több lehúzott redőnyt és egyre több graffitít látott, egyre biztosabb lett
abban, hogy jó helyen szimatol.
Még kissé nyugatabbra hajtott – minél rosszabb állapotok uralkodnak,
annál jobb –, aztán leállt az útpadka mellett. Ebben a negyedben régi,
meglehetősen lepukkant nyaralók és különféle családi üzletek sorakoztak
szorosan egymás mellett. A boltok fele be volt zárva; az ablakok fehérre
voltak festve, a bejárati ajtókon le volt húzva a roló. Mindenfelé
szétnyomott vagy behorpadt italosdobozok hevertek. Kisteherautók és
hajóroncsok álltak salakblokkokon a kocsibeállókon vagy a ház előtt füvön,
és lassan málladoztak a hőségben. Egy lógó nyelvű kóbor kutya haladt el
épp arra. A levegőben égettgumi- és szemétszag terjengett.
Smithback kiszállt a kocsijából, és elsétált az első vityillóig, amelyet,
mint a legtöbb régi, szegényes házat, félig benőtt a dúsan burjánzó trópusi
növényzet. A valaha fényes festékrétegből mára már csak fakó, hámladozó
csíkok maradtak. Megnyomta a csengőt – de bedöglött; így végül
bekopogott. Pár perc múlva csoszogó lépteket hallott odabentről. Aztán az
ajtó félig kinyílt.
Bár forróság volt odakint is, az újságíró érezte, hogy a ház belsejéből
még forróbb levegő árad ki.
Egy idős, latin-amerikai nő állt az ajtóban otthonkában, és kíváncsi
tekintettel fürkészte.
– Buenos días! – üdvözölte az újságíró, majd tört spanyolsággal
elmesélte, hogy ő egyetemista, és egy kutatási projekten dolgozik. Aztán
elővette a tetoválásról készített fotó kinagyított, kiélesített változatát.
[3]
– Ha visto esto antes? – kérdezte.
Az asszony hunyorgott az előszoba félhomályában, és közelebb tartotta
az arcát a képhez.
[4]
– Qué es esto? – kérdezte tőle Smithback.
Az öregasszony szeme hirtelen elkerekedett. A kíváncsiságot a
gyanakvás váltotta fel.
– Vaya! – fröcsögte, azzal hirtelen az arcába csapta az ajtót.
Smithback újra és újra bekopogott, de semmi válasz. Végül az ajtó alatt
bedugta a névjegykártyáját, visszament a járdára, és körülnézett. Pár házzal
odébb egy alacsony, inas, hatvan év körüli férfit látott, amint a füvet nyírja.
Smithback odasétált hozzá.
 Közeledtére a férfi kikapcsolta a motort. Büdös, vágott végű szivart
szívott, és egy piszkos pólót viselt, rajta egy kertépítő vállalat logójával.
Smithback odabiccentett neki, a férfi pedig visszabiccentett. A logótól
felbátorodva a riporter ezúttal angolul kezdett neki magyarázni.
Egy perc múlva a férfi félbeszakította:
[5]
– No hablo inglés.
Smithback megmutatta neki a fotót.
[6]
– Qué significa eso?
A férfi a fényképre nézett – valójában épphogy egy futó pillantást vetett
rá –, aztán megrázta a fejét. Arckifejezése mesterkélten üres volt.
– Lo ha visto antes? – unszolta az újságíró.
A férfi megvonta a vállát.
– No hablo inglés.
A francba, de hiszen nem is angolul szólt hozzá. De a férfi csak a fejét
ingatta és a vállát vonogatta; azért végül Smithback neki is adott egy
névjegykártyát, aztán sarkon fordult. A férfi azonnal bekapcsolta az ócska
fűnyíróját, és újra dolgozni kezdett.
A riporter ismét körülnézett. Kissé arrébb észrevett egy másik nőt – aki
kissé fiatalabb és elegánsabb volt az előzőnél –, amint bevásárlószatyrokkal
megpakolva egy kétemeletes társasház kapujához ér. Smithback ösztönösen
előrefutott, és épp időben ért oda ahhoz, hogy megtartsa az ajtót, amíg a nő
bemegy.
– Gracias! – mondta egy mosoly kíséretében.
– De nada. – Smithback elővette a tetoválásról készült fotót. – Por favor
– qué es esto?
A nő a fényképre pillantott. Az újságíró látta, hogy – a kezdeti
szívélyessége ellenére – most szinte azonnal ugyanazt az arckifejezést ölti
fel, mint az idős hölgy: gyanúval vegyes félelem tükröződött a tekintetéből.
Smithback újra megpróbálta visszatartani.
[7]
– Por favor, por favor. Quién lo Meva?
A kapualj takarásában a nő idegesen körbepillantott. Aztán a fejével a
városrész nyugati része felé biccentett, és mielőtt Smithback odaadhatta
volna neki a névjegykártyáját, besietett a lépcsőházba, és becsapta maga
mögött az ajtót.
Smithback lassan visszaballagott a kocsijához. Te jó ég, mekkora hőség
van! Eddig nem tudott meg semmi konkrétumot. Mindazonáltal az emberek
hallgatása és ijedtsége nagyon is beszédes. Bekapcsolta a motort, és
megindult a városrész azon pontja felé, amely felé a bevásárlószatyros nő
mutatott.
A következő útkereszteződésnél találta meg, amit keresett: egy lepukkant
klubház állt a sarkon; a nyitott bejárati ajtón valami gengszterrapnek tűnő
zene hangjai szűrődtek ki. Három fiatal férfi lebzselt odakint. Az egyiknek
számos tetoválás volt a karján. Drága tornacipőik és aranyláncaik kissé
elütöttek az egyébként gagyi öltözéküktől.
Smithback megállt. Általában józan paraszti ésszel gondolkodott, ami
most azt súgta neki, hogy jobb, ha nem állítja le a motort.
Leengedte az anyósülés mellett ablakot, és a kezével intett a fiataloknak.
– Hola! – üdvözölte őket újra, mire végre az egyikük elmozdult a faltól
és odaslattyogott hozzá.
Smithback megmutatta neki a tetoválást ábrázoló képet.
– Qué es esto?
A fickó egy percig a képre bámult, aztán visszament a többiekhez, és
mormogott nekik valamit, amit Smithback nem értett. Most valamennyien
megindultak a kocsiablak felé. Smithback veszélyt szimatolt.
– Quién lo usa? – kérdezte a tőle telhető legnyugodtabb hangon.
Hirtelen a három fickó közül az egyik megpróbálta kikapni a kezéből
a képet. Smithback épp időben húzta vissza, miközben összegyűrte és a
hátsó ülésre dobta. Ezzel egyidejűleg sebességbe tette a kocsit, és elhajtott a
járdától.
[8] [9]
– Vaya de aquí! – kiáltotta a tetkós csávó. – Hijo de puta!
[10]
– Pendejo! – ordította a harmadik fickó, és a kocsiajtó felé köpött.
Smithback elhajtott onnan, miközben gyakran belenézett a visszapillantó
tükörbe. A fickók nem követték, de tudta, hogy ők is figyelik, amint elhajt.
Mélyre szívta a levegőt, majd lassan engedte ki. A McGregor Boulevard
nem volt messze, onnan pedig félóra alatt visszaér a Sanibelben bérelt
lakásába.
Elért valami eredményt? Nagy valószínűséggel igen.
Kis híján összeszarta magát az imént? Kétségtelenül igen.
 18. FEJEZET
A legközelebbi megbeszélésen P. B. Perelman rendőrfőnök élénk
érdeklődéssel figyelte Baugh parancsnokot; a férfit, aki kubai vizekre
irányított egy hajót – merész tett! –, és ezzel kisebbfajta diplomáciai
incidenst váltott ki, de ebből semmi kézzelfogható előnye nem származott.
Ennek ellenére az ülésterem elejében álló férfi egyáltalán nem tűnt
olyannak, mint akit megfenyítettek. Ellenkezőleg: olyan magabiztos és
határozott volt, mint soha: egy eltökélt, ízig-vérig kapitány. Perelman
magában azon tűnődött, vajon nem éppen ennek a tulajdonságának
köszönhette-e azt, hogy ilyen sokra vitte.
Mindenesetre az incidens óta a parancsnok más nyomra koncentrált, és
ejtette a kubai börtönnel kapcsolatos elképzeléseit. Most az volt a
feltételezése, hogy az amputált lábakat egy hajóról dobhatták a tengerbe.
Perelman hátrapillantott a terem végébe, ahol Pendergast állt a szokásos
helyen, összefont karral, a szemére húzott panamakalapban.
Baugh megköszörülte a torkát, aztán megszólalt; rekedt hangja betöltötte
a termet.
– Hadd mutassam be dr. Bob Kendry oceanográfust, aki a hullámok
tanulmányozásával foglalkozik, és aki ismertetni fogja a nyomozás új
irányát. Dr. Kendry?
Egy feltűnően magas, kopasz, hatvanas férfi lépett a pódiumra, karcsú,
fitt alakjára méretre szabott kék öltöny simult. Volt benne valami
filmsztárszerű – ehhez passzolt mély, bársonyos, nyugodt hangja is.
– Köszönöm, parancsnok úr. – Elővett néhány feljegyzést a zsebéből, és
a pulpitusra helyezte. – Az elmúlt három nap folyamán száztízenkét darab
amputált lábat sodort a partra a víz Captiva szigetén. Jobban mondva
többnyire Captiva szigetén, mert kettőt Sanibelen, további kettőt Észak-
Captíván, egyet Cayo Costán, egyet a Gasparilla-szigeten. A nyomozási
probléma nagyon egyszerűen meghatározható: vissza tudjuk követni, hogy
ezek a lábak honnan érkeztek? És azt, hogy hol voltak huszonnyolc-
harminc nappal ezelőtt? A válaszom: igen.
 A lámpákat lekapcsolták, és Kendry hosszas eszmefuttatásba kezdett az
áramlatokról, a szelekről, az árapályokról, a hullámok mozgásáról, és ehhez
számos térképet és diagramot jelentetett meg a képernyőn, továbbá nagy
vonalakban grafikusan ábrázolta, hogy az úszó tárgyak, melyeknek a mérete
és lebegési tulajdonsága a lábakéval megegyező, milyen utat tettek meg,
amíg eljutottak a Captiva-szigetre. Tíz perc elteltével Perelman a mellette
ülő Morrishoz fordult.
[11]
– „A kárhozat végzé mesterművét!”
Morris elhúzta a száját.
– Már én is jó ideje elveszítettem a fonalat.
Kendry szünetet tartott, és Perelman reménykedve várta, hogy ez az
előadás végét jelenti.
– És így végezetül.
Hála neked, kegyes Isten – gondolta magában a rendőrfőnök.
– …ahogy látják, képesek voltunk arra, hogy visszakeressük azt az
útvonalat, amelyet ezek az amputált lábak a tengerbe kerülési ponttól a
Captiva-szigetig megtettek. Ezt a területet azonosítottuk be.
Egy hosszú, pöttyökkel ellátott ovális ábra jelent meg, de nem az
öbölben, hanem a Karib-tengerben.
[12]
– „Útlan vizen, nem-álmodott vidéken...” – mormolta magában
Perelman.
– Minden alkalomra tud egy megfelelő idézetet, ugye, főnök?
– Persze hogy tudok.
– Sosem fogy ki belőlük – fűzte hozzá Towne.
Kendry folytatta a magyarázatokat:
– Ez a célterület mintegy százhatvan kilométerre fekszik a
Kajmánszigetektől nyugatra, a kiterjedése pedig mintegy ezerötszáz
négyzetkilométer.
– Köszönöm, Mr. Kendry – mondta Baugh, miközben a kigyúló lámpák
fényében újra felment a pódiumra. – A nyomozásunkat dr. Kendry
elemzései alapján folytatjuk. A pöttyözött terület szerencsére a nagyobb
hajózási útvonalakon kívül esik. Ami nem meglepő, ugyanis előre látható
volt, hogy egy hajó, amely ilyen rakományt szándékozik a tengerbe önteni,
nem választ egy forgalmas területet. Az automatikus azonosító rendszer
segítségével megállapítottuk, hogy négy hajó haladt át ezen a területen a
szóban forgó időintervallum alatt; huszonnyolc, plusz-mínusz három napról
van szó. Megvizsgáltuk a területen készített műholdfelvételeket is, és
konstatáltuk, hogy két további, kisebb hajó is elhaladt arra abban az
időpontban, amikor az AIS nem volt használatban. Sikerült
beazonosítanunk mind a hat hajót.
Towne a főnökéhez hajolt, és a fülébe suttogta:
– Úgy tűnik, a parancsnok végre kézben tartja a dolgokat.
De mielőtt Perelman megszólalhatott volna, Towne figyelmeztette:
– Főnök, kíméljen meg a további lírai idézetektől!
A rendőrfőnök összehúzta a szemöldökét.
– Filiszteus.
– A négy nagyobb hajó – folytatta Baugh – nemzetközi zászlókat viselt:
a Pearl Nori, egy kémiai anyagokat szállító kereskedelmi hajó; az Everest,
mely ugyancsak konténerhajó; végül a First Sea Lord és az LNG
tartályhajók. A területen áthaladó másik két hajó tulajdonosai helyiek. Az
első sétahajó volt, és úgy hívták, hogy. – kis szünetet tartott, és összehúzta a
szemöldökét – Monkey Sea Monkey Do. A másik egy huszonhat méteres
vonóhálós halászhajó, az Irish Wake. Mind a kettő az öböl kikötőiből indult
ki.
A parancsnok kis szünetet tartott, és hunyorogva körülnézett.
– Így tehát a nyomozás következő fázisa magába foglalja, többek közt, a
hat hajó kapitányának a felkutatását és kihallgatását. – A szeme megakadt
Pendergaston. – Pendergast ügynök, örülök, hogy újra látom a
távolmaradása után. A kapitányok kihallgatása tökéletes munka lenne az
FBI számára, így önt szeretném megbízni ezzel a feladattal.
Amikor a különleges ügynök nem válaszolt, és annak sem adta jelét,
hogy hallotta volna, Baugh felemelte a hangját.
– Pendergast ügynök! Hahó!
Az FBI-ügynök még mindig karba font kézzel állt. Nehéz lett volna
megmondani, hogy mit gondol, mert az arcát még mindig eltakarta a kalap.
Egy perc múlva kurtán biccentett.
– Talált valamit az adatbázisukban?
– Úgy tűnik, ez egy precedens nélküli eset.
– És hogy áll a cipők eredetére irányuló nyomozás?
– Nagyon jól, köszönöm. Egy ügynökünk már kint van Kínában.
Ez a „köszönöm” talán kissé pimaszra sikeredett, gondolta Perelman; de
talán csak úgy képzeli.
 A parancsnok ekkor elkezdte kiosztani a feladatokat, és ez volt az a
pillanat, amikor Pendergast úgy döntött, hogy macskaléptekkel kisurran a
teremből.
 19. FEJEZET
– Nem szeretek durva lenni, de ez itt úgy néz ki, mint. mint. egy. –
Gladstone elhallgatott, mert nem tudta pontosan, hogy mihez hasonlítsa.
– Nos, én szeretek durva lenni – jelentette ki Lam. – Úgy néz ki, mint
egy felrobbant fanszőrcsomó.
Talán igaza van, gondolta Gladstone, miközben a nagy képernyőre
meredt, amelyen az öböl déli részének a képe tűnt fel: ezernyi apró fekete,
kígyózó vonal, melyek Turner Beachtől indultak, aztán minden
elképzelhető irányba haladtak tovább. – Micsoda káosz! Ennek így semmi
értelme.
– Nos, még dolgozom a program tökéletesítésén – mentegetőzött Lam.
– És a processzoridő? Mennyibe fog kerülni ez az egész?
– Khm. kábé kétezer dollárba.
– Te jó ég! Nos, mi a probléma?
Lam a fejét ingatta.
– Alapjában véve a legtöbb matematikai megoldás egy képzeletbeli térbe
vezet.
– És ez mit jelent?
– A sodródáselemzés lehetetlen eredményeket hoz. Úgy tűnik, nincs egy
olyan hely a széles óceánban, ahová bedobhatnánk több mint száz amputált
lábat úgy, hogy azok Turner Beachre sodródjanak.
– Kell, hogy legyen.
Lam megvonta a vállát.
– És mi van a hátsó szobában bűzölgő szeméttel?
Lam hányást imitált.
– Jegyzéket készítettem mindenről, amit nagyjából be tudtam
azonosítani. Nem voltak köztük cáfolhatatlan bizonyítékok.
– És mi van az elemzésekkel? Hozzáadtad az új adatokat a képletedhez?
– Igen. De nem mindegyiket. Csupán néhány kiválasztott elemet. De
ugyanolyan lehetetlen eredményt értem el.
– De tudjuk, hogy a lábak a partra sodródtak!
 Lam felsóhajtott.
– Ahogy mondtam, lehetetlen.
– Nem lehet lehetetlen ! – tiltakozott Gladstone szinte a haját tépve.
– Ne üvöltözz velem!
– Én nem üvöltök, csak hangsúlyozom a mondandómat.
– Hát nekem ne így hangsúlyozd! Tudod, milyen érzékeny vagyok.
Gladstone fintorgott.
– Rá kell jönnöd, hogy mi a hiba, és újra le kell futtatnod az elemzést.
– Oké, én benne vagyok. De a szuperkomputer használata minden egyes
alkalommal ötszáz dollárba kerül.
A nő elgondolkodott, majd egy hosszú csend után elővette a mobilját, és
tárcsázott. Kihangosította a készüléket, hogy Lam is hallja.
– Beszélhetnék Pendergast ügynökkel? – kérdezte, amikor felvették.
– Én vagyok.
– Itt Gladstone. Örülök, hogy elértem. Épp azon az elemzésen
dolgozunk, amire megkért bennünket.
– És hogy haladnak?
– Ööö... jól. Nagyszerűen. Jegyzéket készítettünk a partra vetett
hulladékokról, és a matematikai modellünkön dolgozunk. Egész jó
eredményeket értünk el.
Lam elhúzta a száját.
– Örülök, hogy ezt hallom !
– De egyre nagyobb költségekkel jár a nagyszámú numerikus adat
feldolgozása az egyetem nagyszámítógépén.
– Megkérdezhetném, mennyi?
– Jelenleg pár ezer dollárnál tartunk, de az is lehet, hogy elérjük a
tízezret is, mire választ kapunk.
– Tizenötezerig elmehetnek.
– Hű, ez szuper! Köszönjük! – Kis szünetet tartott. – De… ööö... van
még valami, ami nagyban elősegítené a kalkulációink pontosságát. Őszintén
szólva alapvető fontosságú lenne.
– És mi lenne az?
– Egy lábra lenne szükségünk. Sőt, kettőre. Az áramlási viselkedés és
egyéb változók pontos modellezéséhez.
Hosszabb csönd következett.
– Mennyi időre lenne szükségük rá?
A nő Lamre pillantott, aki mindkét kezét felemelte, és széttárta az ujjait.
 – Tíz órára.
– Azt hiszem, a rendelkezésükre tudom bocsátani. De feleannyi időre, és
végig jelen akarok lenni. Ez elfogadható lenne az önök számára?
– Azannyát. – mondta Lam halkan. Aztán elhallgatott, és egy perc múlva
rábólintott.
– Igen, köszönöm. Hálás köszönet!
– Ebben az esetben mindent megteszek annak érdekében, hogy egy órán
belül ott lehessek. És őszintén remélem, hogy ez a kiegészítő finanszírozás
segíteni fogja önt és dr. Lamet abban, hogy jobban haladjanak a
kísérletükkel. Szép napot, dr. Gladstone!
A nő letette a telefont.
– Vajon honnan tudhatta, hogy nem haladunk jól a kísérleteinkkel?
– Lövésem sincs, de mondtam, hogy van lóvéja a fickónak.
– Az a tizenötezer nem a sajátja lehet.
– Ebben nem lennék olyan biztos.

Moira Crossley megvárta, amíg Pendergast különleges ügynök befejezi a

telefonbeszélgetést, és visszateszi a mobilját a zsebébe.
– Bocsásson meg, amiért félbeszakítottam.
Micsoda fura fickó – gondolta a nő. Déli, úri modorát és lágy
hanglejtését furcsamód megnyugtatónak találta. De nem volt semmi lágyság
halványszürke szemének metsző tekintetében.
– Megjött jó néhány laboreredmény. Átküldtem őket az irodájába, hogy
nézze át őket.
– Megkaptam őket, de nagyra értékelném, ha röviden összefoglalná.
– Természetesen. Menjünk át a dolgozószobámba, ahol négyszemközt
beszélhetünk.
A boncolóteremben voltak, ahol még számos technikus dolgozott az
utolsó lábakon; óvatosan szétvágták a cipőket, azonosító jelek után kutattak,
fotóztak, szövetmintákat vettek, és ahol szükséges volt, boncoltak, leszedték
a döglött tengeri lényeket és a húsba fúródott apró parazitákat. Pendergast
egy pillanatra megtorpant, hogy szemügyre vegye a tevékenységet –
nyughatatlan tekintetét semmi sem kerülte el –, aztán újra dr. Crossley-re
figyelt, és bocsánatkérően bólintott.
A nő végigvezette a laboron, aztán beléptek az irodába, amelynek
egyetlen ablaka a parkolóra nézett. A hely meglehetősen szűk volt, de dr.
Crossley pedáns rendet és tisztaságot tartott; ez akkor vált szokásává,
amikor évekig egy lakóhajón élt a Cape Coral-i jachtkikötőben.
– Kérem, üljön le!
A különleges ügynök helyet foglalt, a doktornő pedig az íróasztala mögé
ült le. Az asztalon számos akta volt elhelyezve katonás precizitással.
Felnyitotta az elsőt.
– Felvetette azt a kérdést, hogy vajon a lábak le voltak-e fagyasztva.
Igen, közvetlenül az amputáció után. Valamennyi, legalábbis az eddig
bevizsgáltak közül. A mikroszekciókból arra lehet következtetni, hogy
gyorsan igen alacsony hőmérsékletre hűtötték le őket. Mintegy mínusz
harminc fokra. Ez a hőmérséklet sokkal alacsonyabb annál, mint amin az
átlagos konyhai fagyasztószekrények működnek. Ez arra enged
következtetni, hogy ezeket a lábakat valami professzionális vagy esetleg
laboratóriumi mélyhűtőben tárolták.
– És mindezt honnan tudja?
– Fagyás közben jég-mikrokristályok nőnek a sejtekben, és számos
membránt megrepesztenek. Ezek mintájából következtethetünk arra, hogy
milyen gyorsan és milyen alacsony hőmérsékletre fagyasztották le a
vizsgált anyagot.
Pendergast biccentett.
– Továbbá van néhány érdekes DNS-teszt-eredményünk – folytatta a nő,
miközben elvett egy újabb aktát. – Hogy összefoglaljam: az eddig tesztelt
mintegy hatvan egyén többségében van némi indián beütés; az indián vér
aránya váltakozó: kilenctől kilencven százalékra tehető, átlagban körülbelül
hetven százalék. Ami az európai DNS-t illeti, túlnyomórészt az Ibériai-
félszigetre, azaz Spanyolországra, továbbá Délés Nyugat-Európára
vezethető vissza. Több mintában afrikai DNS-t is találtunk, ezek aránya
három és tizenöt százalék között. Ez a DNS-keverék a közép-amerikai
populációra jellemző, kiváltképpen Hondurasra, Nicaraguára, Guatemalára
és El Salvadorra. Kisebb mértékben pedig Panamára és Costa Ricára.
Belize-re, Mexikóra, Columbiára és Venezuelára csak részben jellemző.
Jelenleg a mitokondriális DNS-vizsgálat van folyamatban annak
megállapítása céljából, hogy vajon az egyének valamelyike rokoni
kapcsolatban lehetett-e egy másikkal; ezeket az eredményeket legkésőbb
holnap fogom megkapni. Mindenesetre nagy valószínűséggel úgy tűnik,
hogy a lábak Közép-Amerikából származnak.
Egy újabb lassú bólintás.
 – Néhány lábon tetoválás látszik. Némelyik általános, karperecszerű
vagy hasonló, a többi viszont szemlátomást vallási szimbólum vagy
különféle bandák titkos jele. Az egyik lábat a boka fölött magasabban
amputálták, mint a többit, így alkalmunk volt szinte az egész ábrát
rekonstruálni.
– Érdekes.
– Valamennyi testrész felnőtt egyénektől származik, akik látszólag jó
egészségnek örvendtek. A nemek szerinti megoszlásuk szerint nagyjából
fele-fele. Némelyik lábon körömlakkmaradványokat találtunk. Ennek a
származási helyét is próbáljuk kideríteni a kémiai összetevők és a szín
alapján, de eddig még nem jártunk sikerrel.
Aztán a doktornő a harmadik aktáért nyúlt.
– Itt van valami érdekes. Több esetben a lábfejeken vagy a cipőtalpakon
rovarirtószer-maradványokat találtunk, DDT-t és klordánt, amelyeket már
évtizedek óta tiltottak Amerikában. Szignifikáns nyomokat találtunk
továbbá egy másik vegyületből, a nátrium-hidroxidból. E rovarirtó szerektől
eltekintve nem fedeztünk fel más közös tulajdonságot a megvizsgált lábak
között.
Crossley átfutotta az aktát, az ujjával követve annak pontjait.
– Összegyűjtöttünk különféle mintákat: szőrszálakat, rostokat, polleneket
és egyéb maradványokat. Semmi említésre méltó, egy dolog kivételével: a
pollenek tipikusan a helyi flórához tartoznak, nem Közép-Amerikából
származnak. A pollen típusából ítélve tavasszal került a levegőbe. a
frissességéből ítélve valószínűleg idén tavasszal.
– Folytassa, kérem!
A doktornő lapozott egy oldalt.
– Valamennyi toxikológiai eredmény negatív, legalábbis a leggyakoribb
méreganyagokra és drogokra vonatkozóan. Azt hiszem, önnél van a tesztelt
anyagok listája.
– Igen, valóban. Most ha esetleg újra áttérhetnénk arra, hogy pontosan
mi módon amputálták a lábakat.
Crossley bosszúsan folytatta:
– Ahogy már korábban említettem, az amputációt kontár módon
hajtották végre, több ütéssel, úgy tűnik, egy fejszével, méghozzá elég
tompával; némelyiket pedig talán egy bozótvágó késsel. Az amputáció
helye változó: némelyik lábat egy kevéssel a boka fölött metszették le, ez a
leggyakoribb eset, némelyiket pedig a térd alatt. Sok esetben nem találtunk
bizonyítékot arra, hogy érszorítót használtak volna, bár néhány esetben
vannak jelei annak, hogy egy ügyetlenül felhelyezett, teljesen hatástalan
érszorító kötést alkalmaztak a végtagon az amputáció előtt. Semmi nyoma
annak, hogy az amputáló személy orvosi képzettséggel vagy
elsősegélynyújtói gyakorlattal rendelkezett volna. Valószínű, hogy az
áldozatok nagy része elvérzett.
– És az ütések szöge?
– A vízszinteshez képest többnyire negyven-hetven fok között
váltakozik.
– És a vágások iránya?
Crossley egyre ingerültebb lett. Erről korábban már beszélt
Pendergasttal.
– Az amputáció a lábszár külső részén kezdődött, jobbról vagy balról.
– Az ütések fentről érkeztek.
– Igen, igen, de ezt már tudja, hiszen megbeszéltük.
– Valóban. Most pedig, dr. Crossley, kérem, tegye meg a kedvemért azt,
hogy képzeletében felidézi az amputáció folyamatát, figyelembe véve az
imént felsorolt valamennyi tényezőt.
A doktornő nem tudta tovább elrejteni az ingerültségét.
– Nem látom a dolog lényegét.
A férfi hangja elhalkult, és sima lett, mint a méz.
– Dr. Crossley, megígérem, hogy a dolog lényege hamarosan világossá
fog válni. Ennek megkönnyítése érdekében engedje meg, hogy
végigvezessem egy bizonyos folyamaton. Hunyja le a szemét, vegyen öt
lassú, mély lélegzetet, aztán képzelje maga elé az amputálás folyamatát!
Vegyen figyelembe minden idevonatkozó részletet, és gondolatban játssza
le az amputálást, odaképzelve egy igazi embert, akinek a lábát levágják.
– Ez teljesen bizarr módszer, és nincs semmiféle tudományos alapja.
– Nézze el nekem. Most, kérem.
A férfi hangja furcsán hipnotikusan hangzott.
– Hunyja le a szemét.
A nő szinte akarata ellenére engedelmeskedett.
– Vegyen egy lassú, mély lélegzetet.
A nő így tett.
– Most lassan fújja ki a levegőt.
Dr. Crossley Pendergast irányítása alatt ezt ötször elismételte. Különös
módon az ingerültsége és a feszültsége mintha elpárolgott volna, az elméje
megnyugodott.
A különleges ügynök kellemes, suttogó hangon további utasításokat
adott. Aztán pár perc múlva ugyanazon a nyugodt, monoton hangon
elkezdte sorolni az amputáció groteszk részleteit. Arra kérte a nőt, hogy
mintegy lassítva vizualizálja a fejsze mozgását, amint fentről lefelé halad,
aztán újra és újra lecsap; a felhasított húst; az összetört, szétforgácsolódott
csontot; a leváló lábat; a kiömlő vért. Borzalmas volt elképzelni. Dr.
Crossley éveket töltött azzal, hogy megtanulja úgy tekinteni a boncolást,
mint egy élettelen tárgyon végzett műveletet; megpróbált nem úgy gondolni
a keze alatt lévő alanyokra, mint olyan teremtményekre, akik valaha éltek
és szenvedtek – csak így tudta megőrizni az érzelmi egyensúlyát. De
Pendergast gyengéd gyámsága alatt képes volt életre kelteni a
munkaalanyait, és visszaidézni az amputálás pillanatát.
Ekkor a megdöbbentő felismeréstől a szeme hirtelen tágra nyílt.
– Jaj, ne! – kiáltotta zihálva.
Egy percig képtelen volt megszólalni. Pendergast kíváncsisággal vegyes
aggodalommal figyelte.
Aztán végül erőt vett magán, és megszólalt:
– Ezek az amputációk. öncsonkítások voltak – nyögte ki. – Jézus Mária,
ezek az emberek a saját lábukat vágták le!
– Valóban ezt tették – mondta Pendergast. – A lehető legkontárabb és
legügyetlenebb módon. A kérdés az, hogy miért tették.
 20. FEJEZET
Pendergast a bérelt kocsiját vezette az 1-es úton, amit a „tengert átszelő
főútnak” is szoktak hívni. Ez utóbbi elnevezés különösen találó volt; a
különleges ügynök éppen a Key West-i reptértől haladt északkeleti irányba
– itt az 1-es út inkább hídnak tűnt, mint autósztrádának. Itt-ott szárazföld
felett is elhaladt – némelyik sziget elég nagy volt ahhoz, hogy egy település
elférjen rajta, a többi alig volt nagyobb, mint egy pálmákkal és fűvel
borított földkitüremkedés; aztán végül a szárazföld elmaradt, és az út újra a
zöldeskék óceán fölött ívelt át.
Egy hosszú tengercsík után az 1-es út Marathon Key-n haladt át, aztán
pár kilométer után Islamoradához ért. Florida Keys alsó részének trópusi
hangulata van, és mintha egy különálló terület lenne: egy nyugodt település,
mely erősen ki van téve az időjárás viszontagságainak. Bár Islamorada is a
turizmustól függ, össze sem hasonlítható a fényűző Palm Beachcsel.
Islamorada elegánsabbnak tűnt a szigetcsoport többi tagjánál. Útközben
Pendergast elhaladt számos üdülőfalu mellett, amelyek monopolizálták a
sziget strandjait. Az északi rész viszont úgy tűnt, hogy inkább a helyi
lakosoké: iskolákkal, lakóházakkal teli utcák húzódtak az óceántól kissé
távolabb, itt-ott egy-egy lakókocsi állt a fák takarásában.
A különleges ügynök a mobilján lévő navigátorra pillantott, aztán
mielőtt az út újra átívelt volna az óceán fölött, balra fordult, és megindult a
cserjék közt átvezető egyik szűk utcán, amelynek fele aszfaltozott volt, fele
pedig homokút. Itt nem voltak hotelek, csak lakókocsik és a romlás
különböző stádiumában lévő házak, továbbá csónakmotor-javító műhelyek,
nap fakította cégtáblák.
Öt-hat háztömb után az út egy halásztársaság murvás parkolójában ért
véget. Pendergast megállt egy sor kisteherautó mellett, kiszállt, majd
körbepillantott. Tőle délre régi halászhajók oldalra fordított rozsdás vázai
sorakoztak egymás mellett, egyfajta kerítést alkotva. Északra, ahol a terület
egy mocsaras partszakaszban végződött, a legvegyesebb építmények tarka
egyvelege tárult a szeme elé: hullámos tetejű, összeeszkábált fészerek,
lepukkant lakóautók, melyek alatt salaktéglák álltak kerekek gyanánt; egy-
két tíki-kunyhó, melyeket Gauguin élvezettel festett volna meg. A part
lakossága vaktában terjeszkedett, úgy, ahogy a kagylók tapadnak rá a
hajótestre. Pendergast újra a navigátorra pillantott, aztán megindult a házak
felé.
Közelebb ért, aztán megtorpant. A dízelolaj, a döglött hal és az állóvíz
bűzébe valami újabb szag vegyült: egy szúrós, kesernyés szag, amit inkább
egy vegyipari gyárban lehetne érezni, mintsem egy trópusi szigeten.
Odakozmált kávé – bár az odakozmált nem a leghelyesebb kifejezés: kávé,
amit csak főznek és főznek, míg minden sava-borsát, méltóságát el nem
veszíti. A különleges ügynök eltette a mobilját, aztán óvatosan kutatni
kezdte a bűz forrását. Az egyik kunyhóból jött, mely egy növényzettől
megtisztított terület szélén állt, ahol az utolsó fák mögött egy mocsaras
partszakasz húzódott. Azon túl pedig semmi más, mint a smaragdzöld víz,
benne egy-két apró homokzátonnyal – és a Mexikóiöböl.
Pendergast körbesétálta a kunyhót, és megállt a bejárata előtt. Egy
borotválatlan és fésületlen fiatalembert pillantott meg egy nyugágyon.
Olcsó napszemüveget viselt, és egy rongyos, napszítta farmert, mely a
combja közepénél ki volt vágva. Nem viselt inget, közszemlére téve izmos,
bronzszerű mellkasát. Egy hatalmas sebhely vékony vonala – a varratokat
nemrég szedték ki – húzódott végig a hasán, mint egy halvány festékcsík az
olívabarna bőrön. Tintafekete haját hátul apró lófarokba fogta össze, és egy
piros bandannát viselt a nyaka körül. A nyugágy egyik oldalán egy óriási
kávésbögre állt, a másikon pedig egy félig üres sörösüveg, melyen hideg
cseppek gyöngyöztek. Egy rendőrségi rádió halk recsegése hallatszott ki a
kunyhóból.
A fiatalember, akit felriasztott Pendergast érkezése, felpillantott. A két
férfi pillantást váltott. Egy perc múlva a nyugágyban ülő férfi biccentett.
– Kemosabe! – mondta.
– Coldmoon ügynök.
– Szép időnk van!
– Egyszerűen csodás.
A Coldmoonnak nevezett férfi a szanaszét lévő olajoshordók egyikére
mutatott.
– Kérem, foglaljon helyet!
– Nagyon köszönöm, de inkább állok.
 – Ahogy akarja. Akkor esetleg megkínálhatom egy kis kávéval? – Azzal
egy hatalmas vaskannára mutatott, mely egy régi tűzhelyen pöfögött a
kunyhó sötétjében.
Pendergast nem válaszolt.
Coldmoon nagyot kortyolt a söréből.
– Furcsa. Nem gondoltam, hogy viszont fogom látni. Legalábbis nem itt
délen, Floridában.
– Egy halaszthatatlan ügy miatt itt kellett maradnom. Egyébként én
ugyanezt mondhatnám magával kapcsolatban. Ha jól rémlik, a múlt héten
engedték ki a kórházból. Miért van még mindig itt?
Coldmoon megvonta a vállát.
– Egyelőre lábadozom. A havas Colorado még várhat.
– És hogy került erre a kies helyre? – Azzal végigmutatott a kibelezett
lakóautókon, a nagy halom hajómotoron és a mocsári füvön.
– Azt hiszem, csak a szerencsémnek köszönhetem. Itt potom összegért
lehet szállást bérelni. A Greyhounddal épp délnek tartottam Miamiból, egy
helyet keresve, ahová elvonulhatok, hogy a „Megtörtszív”-eset után kissé
kitisztuljon a fejem. Úgy döntöttem, hogy itt állok meg.
E szeszélyes döntés jócskán megnehezítette a felkutatását.
– Tehát úgy döntött, hogy a lábadozása alatt visszatér a gyökereihez, és
őslakosként él – mondta Pendergast.
– Jól válogassa meg a szavait, Pendergast! Én amúgy is bennszülött
vagyok: lakota.
– Természetesen. De azért ne feledkezzünk meg a kedves olasz mamáról
se.
Pendergast tudta, hogy Coldmoon vegyes érzelmekkel viszonyul az
indián gyökereihez; ugyanis nem tiszta vérvonalú, mivel az ereiben európai
vér is csörgedezik.
[13]
– Non mi rompere i coglioni! – kiáltotta Coldmoon, és olasz módra
beintett a különleges ügynöknek.
– Engedje meg, hogy a lényegre térjek. Hallotta a hírét azoknak a furcsa
uszadékoknak, melyeket Captiva szigetén vetettek partra a hullámok?
– A lábaknak? Annyit tudok róluk, amennyit az újságokban olvastam.
Vagy amit azon a rendőrségi rádiószkenneren hallottam.
Pendergast mély lélegzetet vett.
– Érdekelt vagyok a nyomozásban.
– És?
 – Teljesen elképesztő, példa nélküli eset. Mivel még itt tartózkodik, és
mivel tudom, hogy mennyire méltányolná, ha további tapasztalatokkal
bővíthetné az önéletrajzát, arra gondoltam, hátha érdekli a dolog, és
hajlandó volna egy-két napot megfigyelőként az ügynek szentelni.
Természetesen csak informálisan. Továbbá.
Coldmoon nevetése félbeszakította. Nagyon ritkán nevetett: szokatlanul,
dallamosan csengett a hangja. Amikor abbahagyta, kiitta a maradék sörét,
aztán az üveget a homokba dobta.
– Oké. Hagyjuk a szónoklatot, és térjünk a lényegre! Ugye Pickett
kényszerítette rá, hogy elvállalja az ügyet?
– Nem tett semmi ilyesfélét – felelte Pendergast ingerülten. – Csupán
ismertette velem a helyzetet. Saját magamtól vállaltam el, mert engem
kifejezetten érdekelt az ügy.
– Igen, persze! Most pedig nyakig benne van, és szüksége lenne a régi
társára, hogy kisegítse.
– Ahogy tudja, általában nem szoktam partnerrel dolgozni. Csupán
konzultációs lehetőséget ajánlok fel.
– Ah, konzultációs lehetőséget. Milyen nyakatekerten fogalmaz; de pont
ez a fajta segítség nincs ínyemre.
– Ha mellébeszéléssel vagy titkolózással vádol, azt zokon veszem.
– Nos, inkább én „veszem zokon”, hogy félbeszakította a nyaralásomat.
Ó, és elállja előlem a napot is! – Azzal Pendergastra nézett, és az egyik
szemöldökét felvonta a napszemüvege fölött.
Aloysius kis ideig hallgatott, majd kissé arrébb lépett, és óvatosan
elhelyezkedett az imént visszautasított hordó tetején.
– Gyanakvó és cinikus természete van. Ezt általában előnyös
tulajdonságnak tartom. De jelen helyzetben nem tudom, nem álcaként
használja-e, hogy betegnek tettetve magát kibújjon a kötelességei alól.
– Betegnek tettetem magam? Azt hiszi, hogy egy mellkasba fúródott
golyó és egy mokaszínkígyó-harapás csak ürügy arra, hogy lógjak?
– Azt hiszem, kezd kissé hozzászokni ahhoz, hogy a nyugágyban
bóbiskolva kortyolgassa a sörét és a förtelmes kávéját, ahelyett hogy egy
fontos eset kapcsán konzultáljon velem.
Mindketten hallgattak. A távolból különféle hangok szűrődtek oda:
gépek berregése, a forgalom zaja, a sirályok és a flamingók rikoltozása.
Végül Coldmoon szólalt meg:
 – Oké, Pendergast. Miért van szüksége rám? Mondja meg kerek perec.
Csak semmi süketelés.
– Maga különös, a szokásostól eltérő szemszögből látja a dolgokat. Így
kiegészíti az én meglátásaimat.
– Miért nem fogalmazza egyszerűen így: Szükségem van a segítségére.
– Pontosan ez az, amit próbálok magyarázni – felelte Pendergast
hűvösen.
Coldmoon a fejét ingatta.
– És Pickett mit szól ahhoz, hogy engem is bevon a dologba?
– Teljes mértékben támogatja ezt a kérésemet.
– És ha nemet mondok? Akkor a kérés paranccsá válik?
– Egy közmondás szerint akkor menjünk át a hídon, ha már odaértünk.
Coldmoon a tengert fürkészte.
– Rendben van. Egy kicsit kíváncsi vagyok azokra a partra sodródott
lábakra. Ki ne lenne az? És igen, még van egy kis időm, mielőtt
Coloradóban felvenném a szolgálatot. De többé nem fogom eljátszani
Winnetou szerepét. Semmi informális konzultáció meg hasonlók. Ez csak
egy eufemizmus a „csicskásra”. Ha segítek ebben az ügyben, akkor én is
benne akarok lenni. Vagy teljes partnerség, vagy semmi.
– Ismeri a módszereimet. Amit felajánlottam, az valami sokkal… ööö...
provizórikusabb.
– Felejtse el!
Válasz helyett Aloysius behunyta a szemét. Ez alkalommal a csönd
percekig elhúzódott. Aztán még mindig csukott szemmel megszólalt:
– A lábak előzőleg le lettek fagyasztva.
– Ez abszurdum.
– Az amputációkat kontár módon, bozótvágó késsel vagy fejszével
hajtották végre, látszólag minden orvosi vagy elsősegélynyújtó tapasztalat
nélkül.
A csönd egyre mélyebb lett.
– Ezt csak valami komplett őrült tehette!
– Ígérhetem, hogy az ügynek igen különleges aspektusai vannak.
– De akkor is: vagy teljes partnerség, vagy semmi.
Pendergast végre kinyitotta a szemét, és Coldmoonra fókuszált.
– Rendben van. Ennek az ügynek az időtartamára.
– Vagy addig, amíg az egyikünket ki nem nyírják.
 – Szép gondolat. – Ekkor Pendergast felállt, macskaszerű, kényes
mozdulatokkal leporolta magát, majd megindult a bérelt kocsija felé. –
Nyugodtan töltse itt az éjszakát, és szórakozzon a maga felszínes módján.
De holnap ebédidőben várom Captiva szigetén. Mondjuk egy órakor.
– Hol?
Pendergast kinyitotta a kocsi ajtaját.
– A Mortlach-házban leszek, mindjárt a Blind-szoros fölött híd után a
strand mögött. Kibéreltük a villát; rengeteg szoba van benne, így nem kell a
szállás miatt aggódnia. – Pendergast végigjártatta a tekintetét Coldmoon
tiki-kunyhóján. – De ha kényelmesebben érezné magát, akkor levitethetek
egy kartonpapírt és egy matracot a veranda alatt kúszópincébe.
– Hahaha! Kacag a májam.
– Rendelkezik valamiféle közlekedési eszközzel?
– Oda fogok érni, ne aggódjon – mondta vigyorogva Coldmoon. – Akkor
holnap egy órakor találkozunk, partner!
Pendergast fájdalmas arckifejezéssel becsusszant a volán mögé, becsukta
az ajtót, majd beindította a motort, és megindult a földúton nagy port
kavarva, mely lassan szállt, majd lerakodott a kalibákra és az elhagyatott
csónakokra.
 21. FEJEZET
Constance az ablaknál lévő baldachinos ágyában feküdt a Mortlach-ház
második emeleti hálószobájában. Az ügyvéd, Mr. Mayfield takarítók és
lakberendezők hadát csődítette oda, és a zsindelyes stílusú viktoriánus villa
most tiszta volt, és levegős. Bár Constance erősen figyelt, mégsem látta,
hogy a tapéta mögül vér szivárogna, ahogy azt az ügyvéd titkárnője
állította.
Az ablak tárva volt, hogy beengedje az öböl felől fújdogáló szellőt és a
hullámok halk moraját a még mindig körülkerített part felől. Ettől eltekintve
a házban tökéletes csend honolt. Valamennyi hálószoba a második emeleten
volt, és úgy találta, hogy az övé a megszokottnál közelebb található
Aloysius hálóhelyéhez. A régi ház jó szerkezete ellenére korántsem volt
olyan stabil, mint a Riverside Drive-i villa New York Cityben. Ez volt az
első éjszakájuk ezen a helyen; Pendergast délután Key Westbe ment
kocsival, és fél kettő előtt nem ér haza.
Az ágyban fekve nézte, amint egy holdsugár indaként kúszik át a
kazettás mennyezeten. Egyáltalán nem volt álmos. Jól kiismerte magát a
születése óta eltelt sok-sok év alatt, így semmi kételye sem volt afelől, hogy
miért ilyen éber: az érzékszervei teljesen kiélesedtek, és feszülten várta,
hogy valami történjen.
A rejtély egyébként mi is volt?
Érkezésekor minden tőle telhetőt megtett azért, hogy elmélyüljön az
ügyben, amelyen Aloysius dolgozik: online kutatásokat végzett, véleményt
mondott a férfi elméleteiről, és a sajátjait is kifejtette. De nehezen tudott
érdeklődést ébreszteni magában az ügy iránt. Mintegy száz partra sodródott
emberi láb – ez egy szörnyű és egyben groteszk eset, ám szó sincs azokról a
gyilkos elmecsatákról, melyeket annyira élvezett a Pendergasttal folytatott
közös nyomozások során. Egy ilyen léptékű gyilkosság inkább népirtás
volt, és az sohasem lehet agyafúrt vagy rejtélyes: az emberiség
legocsmányabb és legkegyetlenebb oldalának brutális és értelmetlen
megnyilvánulása. A korábbi gyámja, Enoch Leng, a genocídium
szaktekintélye volt, és rajta keresztül többet megtanult e témáról, mint
amennyit valaha is meg szeretett volna tudni.
Végül bevallotta Pendergastnak, hogy kevéssé érdekli az ügy, és inkább
másfajta dolgoknak szeretné szentelni magát, amíg a szigeten tartózkodik.
De volt egy másik oka is annak, amiért nem akart részt venni a
nyomozásban – és ezt nem árulta el a különleges ügynöknek.
Ha az ember alaposan átböngészi a tizenkilencedik század végén New
York Cityben kiállított halott anyakönyvi kivonatokat, akkor megtudhatja,
hogy egy fiatal házaspár halt meg a kolerajárvány idején, mely főleg a
kikötő nyomornegyedeiben pusztított. De a halott anyakönyvi kivonatból
nem ismerhető meg az egész történet. Miután a férj – egy rakodómunkás –
meghalt a kórban, a felesége, aki a láztól és a kétségbeeséstől magánkívül
volt, beleesett vagy beleugrott az East Riverbe. A két kislány, Mary és
Constance végignézte, amint csáklyával emelték ki az anyjuk testét a
mocskos habokból.
Ezt soha senkinek nem mondta el, még dr. Lengnek sem. De ez a kép
örökké elkísérte, és így egyáltalán nem vágyott rá, hogy száz darab vízzel
teleszívódott, cipőbe bújtatott láb kiélezze az emlékeit.
Így tehát turistaként járta az utcákat, benézett az üzletekbe, ellátogatott a
helytörténetí társulathoz, vagy elüldögélt a Mortlach-ház verandáján, és az
öblöt fürkészte, vagy pedig A világítótorony című regényt olvasta. Ki nem
állhatta ezt a könyvet, és sohasem volt képes végigolvasni, de most
mártíromságból szilárdan eltökélte, hogy véghezviszi ezt a feladatot – mint
IV. Henrik német király, amikor szőrcsuhában megkezdte a Canossa-járást.
Constance gondolatmenete hirtelen félbeszakadt.
Teljesen mozdulatlanul feküdt. Újra hallatszott: valami halk, de
felismerhető kopogás – és nem kintről jött, hanem a ház lentí részéből; talán
a pincéből, amit még nem kutatott át.
És most az ágyban fekve Constance rájött, hogy mire várt: a Mortlach-
ház szellemének a jelentkezésére.
Izgalommal vegyes félelemmel felült. A szeme már hozzászokott a
sötéthez; kinyúlt az antík olasz tőrjéért, amitől sohasem vált meg.
Kilendítette a lábát az ágyból, és teljesen nesztelenül belebújt a
selyemköntösébe, majd odalopakodott az ajtóhoz, és nagyon lassan
kinyitotta.
Az egyetlen apró lámpával megvilágított előcsarnok üres volt. A
fegyverét szúrásra készen tartva megállt, és hallgatózott.
 Még egy koppantás, és utána még egy, kongó hangot hallatva –
meglehetősen sürgetőnek tűntek, és egyértelműen a pincéből jöttek. Mintha
egy csontos kéz kopogna az ódon villa falain. Az elmebeteg bűnözők
számára fenntartott Mount Mercy kórház jutott az eszébe, ahol az egyik
fogvatartott arról volt hírhedt, hogy.
A levegő megmozdult, majd egy hirtelen széllökés meglebegtette a
függönyt, és az ajtó nagy robajjal becsapódott.
Constance megdermedt. Hosszú ideig mozdulatlanul várakozott és fülelt,
de a kopogás megszűnt.
Végül visszaért, és ugyanolyan csendben, mint ahogy felkelt,
visszafeküdt az ágyába, a párnára hajtotta a fejét, majd újra a mennyezetet
pásztázó ezüst holdsugarakra bámult.
 22. FEJEZET
Az utolsó vizsgálati eredmények előző este érkeztek meg, éppen akkor,
amikor Moira Crossley be akarta zárni a labort. Végül kilenc óráig benn
maradt, átnézte őket. Aztán ma reggel hétkor visszatért az irodájába, hogy
végezzen velük, mielőtt az a Pendergast nevű különös FBI-ügynök
megérkezne, és a legújabb fejleményekről kérdezné. Tudta, hogy a férfi
pontos lesz; volt benne valami nyugtalanító, ami azt az érzést keltette
benne, hogy nagyon óvatosnak kell lennie, nem hibázhat, és készen kell
állnia bármilyen kérdés megválaszolására.
A csengő akkor csörrent meg, amikor az óra nagymutatója épp a
tizenkettes számra kúszott: kényszerbetegséggel határos pontosság. Hogy
sikerült ilyen pontosan ideérnie ebben a kaotikus, kiszámíthatatlan
forgalomban? Esetleg már korábban megérkezett, és egy stopperral a
kezében várakozott? A nő azon töprengett, hogy vajon miért akar ennyire jó
benyomást kelteni. Általában magasból tesz rá, hogy az emberek mit
gondolnak róla.
Kinyitotta az ajtót, mire a különleges ügynök belépett; gyönyörű,
citromsárga selyemöltönyt viselt, és hozzá a múltkori panamakalapot.
Régimódi szokás szerint kicsit megbillentette a kalapját, majd felakasztotta
az ajtó mellett fogasra.
– Szép jó reggelt, dr. Crossley! – üdvözölte. – Be kell öltöznöm?
– Nem szükséges – válaszolta a nő. – Az új eredményeket átnézhetjük az
irodámban. Kérem, jöjjön velem !
Pendergast követte a doktornőt, aki kinyitotta az irodája ajtaját.
– Foglaljon helyet! – mondta, amikor beléptek.
A különleges ügynök lehuppant a székre. Crossley a széfaez lépett,
beütötte a kódot, majd kivett néhány aktát. Pendergast tanácsára még
nagyobb figyelmet fordított a biztonságra. Egy halomba rakta a
dokumentumokat.
– Ezeket a mai nap folyamán átküldöm az FBI-nak, de ha úgy kívánja,
átnézhetjük őket most.
 – Igen, úgy kívánom.
– Nagyszerű!
Ebben a percben újra megszólalt a csengő. Crossley bosszúsan az órájára
pillantott. Kilenc óra öt perc. Nem Paul az; neki van saját kulcsa. Bizonyára
valamelyik átkozott újságíró.
– Adjon pár percet, hogy megszabaduljak az illetőtől, akárki legyen is az
– mondta, azzal az ajtóhoz lépett. A drótüveg ablakon keresztül egy nagyon
magas, karcsú férfit látott, amint szálegyenesen áll vasalt kék öltönyben,
borotvált arccal, frissen fodrászolt kefefrizurával; finoman kidolgozott
izmai voltak, és lenyűgözően zöld szeme.
Nem riporter volt.
– Ki az? – kérdezte a kaputelefonon keresztül.
Válaszul a férfi felemelte a jelvényét.
– Coldmoon különleges ügynök az FBI-tól.
– Ah! – Pendergasttól eltérően ez a férfi minden ízében szövetségi
nyomozónak nézett ki. Beengedte. – Épp most kezdjük átnézni Pendergast
ügynökkel a laborvizsgálatok eredményeit. Ön is illetékes ebben az
ügyben.?
– Partnerek vagyunk.
A férfi elbűvölő mosolyától csaknem elalélt. Amikor bevezette az
irodába, Pendergast felállt.
– Örülök, hogy újra láthatom, Pendergast ügynök! – üdvözölte
Coldmoon. – Látom, pont időben érkeztem.
– Későbbre vártam, Coldmoon ügynök – felelte Pendergast metsző
pillantást vetve rá.
Coldmoon könnyedén felnevetett.
– Van egy ősi lakota közmondás: a korán kelő madár kapja a gilisztát.
– Valóban. És látom, hogy a korán kelő madár új tollakkal ékeskedik.
Coldmoon megráncigálta a zakója hajtókáját.
– Walmart. Százhuszonkilenc dolcsim bánta.
Leplezetlen undor suhant át Pendergast arcán.
Coldmoon leült egy üres székre, miközben Crossley elfoglalta a helyét
az íróasztal mögött. Coldmoonnak is adott egy példányt az aktákból, majd
nagy vonalakban ismertetni kezdte a vizsgálati eredményeket.
– Ahogy Pendergast ügynöknek már említettem, végeztünk a DNS-
vizsgálatokkal, és meglehetősen érdekes eredményekre jutottunk. Korábban
már megállapítottuk, hogy a legtöbb láb olyan genetikai örökséggel
rendelkezik, amely általában Közép- és Dél-Amerikában található –
többnyire az indián populációban –, némi európai, pontosabban spanyol
beütéssel; kisebb mértékben afrikai vérvonalat is találtunk. Kissé
finomítottuk az eredményeket, és erre jutottunk – jelentette ki, miközben
elővett egy nagy, összehajtott diagramot. – Ezek közül az egyének közül
sokan a legkülönbözőbb fokú rokoni kapcsolatban állnak egymással.
Fivérekre és nővérekre bukkantunk, továbbá szülőkre és felnőtt
gyerekeikre; továbbá első-, másod-, harmad-, negyed- és ötödfokú
unokatestvérekre. – Odatolta a diagramot az ügynököknek. – Megkíséreltük
ábrázolni a rokoni kapcsolatokat. Természetesen ez rendkívül bonyolult,
mert némelyik első unokatestvér egyben másoknak a harmad- vagy negyed-
unokatestvére, és így tovább.
Coldmoon mohón előrehajolt, maga felé húzta a diagramot,
megvizsgálta, aztán átadta Pendergastnak.
– Hamarosan továbbítani fogjuk az eredményeinket a nagyobb genetikai
teszteket végző cégek adatbankjaihoz, hogy megtudjuk, be lehet-e név
szerint azonosítani valakit ezek közül az egyének közül. Ez bonyolult
folyamat, de mi megpróbálunk a lehető leggyorsabban eljárni, és hamarosan
a kezünkben lesznek az eredmények. – Megköszörülte a torkát. – Ezenkívül
hat egyénen találtunk teljes vagy részleges tetoválást, amelyeket jelenleg
még elemzünk. Néhányról megállapítottuk, hogy olyan bűnbandák vagy
vallási szekták szimbólumai, melyek igen elterjedtek Guatemala nyugati
felföldjein. A tetováláshoz használt tinta megfelel a kontár módra
összeállított fajtának, amely általánosan elterjedt Közép-Amerikában.
Sajnálatos módon az efféle gengek annyira elszaporodtak, hogy nehéz róluk
ellenőrizhető, aktuális információkat szerezni. Egy szakértő bevonásával
vizsgáljuk tovább az ügyet, és minden tőlünk telhetőt megteszünk. Az egyes
lábakon található körömlakkot beazonosítottuk: egy Közép-Amerikában
használatos olcsó márka. De az általunk talált legfontosabb bizonyíték talán
ez. – jelentette ki, azzal elővett egy fotót a dossziéból, és eléjük tette.
Coldmoon most is mohó kíváncsisággal elhappolta, alaposan megnézte,
és csak azután továbbította Pendergastnak.
– Ez az ezüst lábujjgyűrű a Guadalupei Szűzanyát ábrázolja olyan
stílusban, amely a guatemalai maja népcsoportra jellemző. És a gyűrűbe
bele van vésve – folytatta, miközben kivett egy közeli felvételt – egy
guatemalai város neve: San Miguel Acatán.
– Az hol van? – érdeklődött Coldmoon.
 – Egy település a nyugatí felvidéken a mexikói határ közelében.
Többnyire a maják leszármazottjai lakják. – A nő kis szünetet tartott. – Nos,
ennyi lenne röviden összefoglalva.
Coldmoon letette a fotókat.
– A nyilvánvaló következtetés az, hogy egy csoport bevándorlóról van
szó, akik ugyanabból a városból, San Miguel Acatánból származnak.
Crossley bólintott.
– Tudja, hogy van ez – jelentette ki a fiatal ügynök. – Egy kisvárosból
egy csapat ember összeáll, hogy együtt vándoroljanak ki Amerikába.
Gazdasági menekültek. És az gyakori, hogy egy kis településen sok ember
áll egymással rokoni kapcsolatban. Úgy képzelném, hogy miközben észak
felé tartottak, orvul megtámadhatták őket az útonállók, és aztán. hát, valami
szörnyűség történhetett, és a banditák levághatták a lábukat.
– Ahogy Pendergast ügynök felhívta rá a figyelmemet, úgy tűnik, hogy
ezek az egyének a saját fél lábukat amputálták.
Erre Coldmoon hátrahőkölt.
– Mi a szent szar?! A saját lábukat vágták le?
– Igen.
– Meg voltak bilincselve? Talán ez volt az egyetlen módja a
menekülésüknek?
– Jó feltételezés, de nem voltak megbilincselve. Nem találtunk
semmiféle horzsolást, véraláfutást vagy karcolást a bokájuk körül, amit
bilincs okozhatott volna. Valami más ok miatt csonkították meg magukat.
– Mi vihet rá valakit, hogy levágja a tulajdon lábát? – kérdezte
Coldmoon hitetlenkedve.
Ekkor Pendergast is megszólalt:
– Milyen remek, hogy végre itt van, Coldmoon ügynök, hogy feltegye a
valóban fogas kérdést.
Ezt a megjegyzést egy rövid csönd követte.
– Lenne még valami, dr. Crossley? – kérdezte Pendergast.
– Egyelőre ez minden.
A két férfi felállt, és megindult kifelé.
Egy perccel később, miután az ajtó becsukódott mögöttük, csönd borult a
laborra.
Moira Crossley egy darabig csöndben meredt maga elé. Coldmoon
utolsó kérdését – amit ő is sokszor feltett magában –, úgy tűnik, egyáltalán
nem lehet megválaszolni.
 23. FEJEZET
Odakint Coldmoon követte Pendergastot a parkolóba.
– Van autója, Coldmoon ügynök? – érdeklődött.
– Dehogyis! – Coldmoon előre felkészült erre a húzásra: nem állt
szándékában a sofőr szerepét is eljátszani, mint az előző nyomozásuk során.
– Kár. Mindenesetre előre sejtettem, hogy ez lesz a válasza, így
beszereztem egy járművet, amely megfelelőnek bizonyulhat. Amellett, hogy
fel van szerelve különféle extrákkal, amelyek lehetővé teszik, hogy minden
elképzelhető terepen, beleértve a lápvidéket, a tengerpartot és az
elmocsarasodott folyókat, átmenjen, még kényelmes utazást is biztosít.
Coldmoon körülnézett, de nem látott egyetlen hivatalinak tűnő autót sem
a Ford Explorerek és a Jeep Cherokeek között. Aztán a pillantása a parkoló
végében álló járműre esett.
– Na ne! – mondta elképedt tekintettel.
– De – felelte Pendergast, miközben a kezébe csúsztatta a kulcstartót.
A vadonatúj Range Rover Autobiography gyönyörű matt szatén
kivitellel, gyöngyház törtfehérben ragyogott a napsütésben. Szemlátomást
minden opcióval fel volt szerelve ahhoz, hogy az ember elegánsan
odaérhessen egy operapremierre vagy akár az Everest csúcsára. LED-
fényszórók, lágyított színű hátsó lámpák, hátsó ködlámpák és egy a
motorháztető alatt rejlő fémcímke, ami az 5.0 literes, 557 lóerős,
kompresszoros LR-V8 modellt hirdeti. És ezek csak a külső adottságok.
Coldmoon füttyentett.
– Szuper verda!
Amíg a fiatal ügynök a kocsi extráit nézegette, Pendergast hátulról
körbesétálta a járművet, aztán beszállt az anyósülésre. Coldmoon lenézett a
kezében lévő kulcsra. Micsoda gazember! – gondolta magában. De ahelyett,
hogy nyíltan tiltakozott volna, a táskáját betette a csomagtartóba, és beült a
volán mögé, belesüppedve a krémpuha bőrbe. Amikor rájött, hogy kell
beindítani a motort, észrevette, hogy a kocsiban alig nyolcvan kilométer
van. A vezetőülés mellett ajtózsebben egy összehajtott cetli volt az
autókereskedéstől; amíg az utastér lehűlt, kíváncsiságból kivette. A
papírlapon olyan kifejezések szerepeltek, mint elektromos vezérlésű
légrugózás, gázlóérzékelő, emelkedőn elindulást segítő és menetstabilizáló
technológia – és egy további lista, amely olyan hosszú volt, hogy végig se
tudta olvasni. Az alján szerepelt az ár: száznyolcvankilecezer-ötszáz dollár.
Coldmoon egy újabb pillantást vetett az autókereskedő számlájára, és
akkor döbbent rá, hogy ez mit jelent.
– Álljon meg a menet! – szólalt meg. – Ezt most vásárolta?
– Valójában béreltem. Ugyanis itt nincs kéznél Alex, hogy furikázzon
bennünket, és az az elkobzott Mustang, amivel maga járt, annyi
kényelemmel van megáldva, mint egy külvárosi ingázóvonat. Amikor
megtudtam, hogy hajlandó a partnerem lenni, úgy döntöttem, hogy a
nyomozást eggyel magasabb komfortfokozaton is lefolytathatjuk.
Coldmoon megértette: Pendergast továbbra is elvárja tőle, hogy a sofőr
szerepét játssza, de kicsit megédesítette a keserű pirulát azzal, hogy
beszerzett egy csaknem háromtonnás guruló luxuscsodát. Megvonta a
vállát, aztán indított.
– Szeretném bemutatni annak az óceánkutatónak, aki a privát
felkérésemre dolgozik az ügyön – jelentette ki Pendergast. – Azt próbálja
visszakeresni, hogy a lábak hol kerültek be az óceánba, eddig sajnos nem
túl sok sikerrel.
– Persze, szeretnék találkozni vele.
– De előtte vigyük el a poggyászát a villába, amit kibéreltem a nyomozás
időtartamára. Gyámleányom, Constance Greene is velünk lesz, de
gondolom, a házat megfelelően tágasnak, ugyanakkor meghittnek is fogja
találni.
– Ja, persze… – Gyámleány? Ez kissé különösnek hangzik, de
Pendergast körül semmi sem volt normálisnak mondható.
Pendergast megadta neki a címet, aztán miután kis ideig babrált a
műszerfal érintőképernyőjén, sikerült beütnie a GPS-be.
– Bekapcsoljam a klímát? – kérdezte Coldmoon.
– Nem, köszönöm. – Pendergast letekerte a mellette lévő ablakot, mire
Coldmoon is ugyanígy tett. Ahogy elhagyták Fort Myerst, Coldmoon
kíváncsian figyelte a lakónegyedeket, amelyek jól leképezték Florida
társadalmi szerkezetét: voltak köztük jómódú városrészek, akárcsak
lepukkantak, és a kettő közöttiek – de valamennyi sűrűn lakott terület volt.
Elképesztő, hogy mennyi átkozott ember él ebben az államban.
DélDakotában voltak olyan sztrádaszakaszok, ahol száz kilométert is
végigvezethetett anélkül, hogy egy házat is látott volna.
Aztán hirtelen áthaladtak egy ellenőrzési ponton, majd rátértek a
magasútra, amely handzsárként nyúlt át a sekély öböl csillogó vize fölött,
miközben egyre élesebben rajzolódtak ki Sanibel-sziget körvonalai. A
súlyához és a méretéhez képest a Range Rover meglepően gyorsan reagált,
és könnyen gyorsult, miközben langyos légáramlat suhant át a kocsi
utasterében. Egy röpke pillanatra Coldmoon mintha megértette volna, hogy
miért akarnak az emberek Floridában élni.
A szigeten a házak elegánsabbak voltak, és minél beljebb haladtak, annál
nagyobb lett a luxus. A sziget északi végénél egy sor leparkolt kocsihoz
értek.
– Attól tartok, egy újabb ellenőrzési ponthoz értünk – jegyezte meg
Pendergast.
De a jelvényük felmutatásával gyorsan átjutottak. Egy öböl fölött átívelő
rövid hídon keresztül beértek a Captiva-szigetre. A partot és a parkolót
rendőrségi bázissá alakították át: sátrak, lakókocsik, konténerházakban
kialakított irodák sorakoztak egymás mellett, és egy szatellitantennákkal
felszerelt kamion.
A parti őrség két hajója hasította a vizet a hullámtörés vonalán túl.
– A lábak túlnyomó része ezen a szakaszon sodródott a partra – mondta
Pendergast, miközben Coldmoon lassított, hogy szétnézhessen.
– A rendőrség az egész partot bűnügyi helyszínként körülkerítette a
helybéliek nagy bosszúságára.
– Én is bosszús lennék. Egy ilyen csodás strand.
Továbbhajtottak, maguk mögött hagyva a rendőrségi bázist. A part
utolsó szakaszán túl Coldmoon a pálmák és az amerikai platánok között
egy, a többi épület közül kimagasló viktoriánus villát vett észre, melyet két
torony és egy apró, erkélyes kilátó díszített. Rögtön rájött, hogy ez lehet
Pendergast szállása – a ház letűnt eleganciájával tökéletesen illett a
személyiségéhez.
– Ez a Mortlach-ház?
– Igen. Hajtson a porte-cochère-hez, és szíveskedjen megállni az ajtónál.
Coldmoon nem tudta pontosan, mi az a porte-cochère, de áthaladt egy
tetővel fedett kiugró alatt. Egy sor ovális üvegű, magas, szárnyas ajtóval
szemben leparkolt.
 – Hű, ez aztán tényleg úgy néz ki, mint egy kísértetjárta ház! – kiáltott
fel a fiatal ügynök, miközben kiszállt, és felnézett az épületre.
– Valóban. – mormogta Pendergast.
Az ajtók kinyíltak, mire Coldmoon megtorpant, és szinte kővé meredt a
meglepetéstől: egy hosszú ruhás, bubifrizurás nő jelent meg a
lépcsőfordulóban, és ibolyakék szemével őt nézte.
– Maga bizonyára Coldmoon ügynök – mondta alt hangján, miközben
előrébb lépett. Megállt, hogy tetőtől talpig szemügyre vegye a férfit. –
Aloysius leírása alapján másmilyennek képzeltem el. Egy kicsit.
lezserebbnek.
A fiatal ügynök elvigyorodott:
– Ne aggódjon! Olyan slampos vagyok, mint csak kevesen. Csak
álcázom magam, hogy átverjem a feletteseimet.
Ez enyhe derültséget váltott ki. Volt valami sejtelmes ebben a fiatal
nőben, aki a korához képest nagyon magabiztos volt, és akinek szokatlan
kiejtése a fekete-fehér filmekre emlékeztette Coldmoont.
– Van útitáskája? – érdeklődött a nő.
Coldmoon rájött, hogy milyen bárgyú képet vághat.
– Igen. A csomagtartóban. – Körbejárta a kocsit, kinyitotta a
csomagtérajtót, és elővette a táskáját.
– Megmutatom a szobáját – jelentette ki Constance, majd megfordult, és
megindult befelé. Coldmoon követte.
– Visszavonulok a kvártélyomba – mondta mögöttük Pendergast. – Ms.
Greene-nél jó kezekben lesz – fűzte hozzá, azzal elillant.
A ház hűs homályába lépve Coldmoonnak az az érzése támadt, mintha
visszament volna az időben. Odabent bútorviasz, textília és ódon fa illata
terjengett. A bejáraton túl a folyosó végén egy széles nappalit látott
szőnyegekkel és antík bútorokkal. Az ablakok hosszú sora a tengerre nézett,
ahonnan behallatszott a hullámok ritmikus moraja és a sirályok rikoltozása.
Constance megfordult, és a bejáratí folyosótól jobbra fellépett néhány
lépcsőfokon.
– Erre, Coldmoon ügynök!
A férfi követte egy különálló épületszárnyba, ami egy nappaliból, a
belőle nyíló két hálószobából és egy fürdőszobából állt.
– Ez a cselédség szálláshelye.
– A cselédségé. – ismételte meg Coldmoon ironikus hangon. Constance
újra rámeresztette ibolyakék szemét.
 – Maga Pendergast ügynök beosztott partnere, nemdebár?
Coldmoon csak nevetni tudott ezen a kajánul csengő, pimasz
megjegyzésen.
– Feltételezem, hogy egyfajta cseléd vagyok – mondta, és letette a
táskáját. – Mellesleg, ha kívánja, hívjon nyugodtan Armstrongnak –
csúszott ki a száján szinte öntudatlanul.
Vajon miért árulta el neki ezt az információt? Szinte soha senkinek nem
mondta meg a keresztnevét.
– Maga pedig hívjon Constance-nak. Itt van a hálószobája. A másik
szobában talál egy komputert, azt használhatja dolgozónak. – Egy kulcs tűnt
fel a finom fehér kézben. – Itt a kulcsa, Armstrong.
– Köszönöm, Constance. – A férfi elvette. – Hm. Tényleg úgy tartják,
hogy kísértetek laknak ebben a házban?
– Így mondják.
– Mi a történetük?
Constance arcán újra kaján mosoly tűnt fel.
– Ez az én nyomozásom. Miután összeraktam valamennyi kirakódarabot,
begyújtunk a szalonban, és majd elszórakoztatom a részletekkel.
 24. FEJEZET
Peter Quarles a kanyargós, népes utcákat járta egy városban, aminek
nem volt neve. Vagy ha volt is, nem tudta kideríteni, hogy mi. Csak azt
állíthatta teljes bizonyossággal, hogy a dél-kínai Kuangtung tartományban
van. Tungkuan, a kiemelkedő iparváros ettől a helytől keletre helyezkedett
el a Gyöngy-folyó mentén. Keletre egy több városból álló agglomeráció –
Fosan – terült el, mely a legkülönfélébb ipari ágazatokra szakosodott:
vegyipar, távközlés, biotechnológia. Itt volt tehát ezen a senki földjén, mely
bóvliáruk gyártására és kereskedelmére rendezkedett be egy anonim
vidéken, egy kőhajításnyira a Dél-kínai-tengertől.
Quarles különös módon mégis otthon érezte magát. Nem telt el olyan
sok idő azóta, hogy felhagyott az export-import tevékenységgel, és az FBI-
nál töltött idő még nem változtatta meg annyira a mentalitását, hogy ne
tudjon visszatérni a régi szerepébe. Egyetlen nap után ismerősnek tűntek a
véget nem érő kiáltozások, a szmog, a különféle szagok, és hamarosan
visszaszokott ahhoz a sasszézó járásmódhoz, amellyel a tömegben előre
tudott haladni. Senki sem gyanította volna róla, hogy nem egy gweilo
viszonteladó, az ipari termelés legutolsó láncszeme – ami igaz is volt, ha azt
nem számítjuk, hogy túlságosan is tökéletesen ismerte a mandarin nyelvet.
A régi időkhöz képest az volt az egyetlen különbség, hogy ezúttal
Pendergast ügynök finanszírozta az utazását, méghozzá elég bőkezűen.
Quarlesnek fogalma sem volt róla, hogy ezt hogy tudta elérni, de a
különleges ügynök egyértelműen a tudtára adta, hogy nem kell korlátoznia
a kiadásait, legyen szó szállásról, étkezésről, kenőpénzről, asszisztensek
felvételéről. Így aztán Quarles szórta a pénzt: Csincsiangban a Marco Polo
hotelben szállt meg, Vencsouban pedig a Shangri-Lában. Ahogy előre látta,
egyik városban sem gyártottak efféle eldobható propilénpapucsot, amely
annak ellenére, hogy olcsó termék, vízálló, és antibakteriális réteggel van
bevonva. Még Tungkuan városában is kudarcot vallott, pedig ehhez fűzte a
legtöbb reményt; a brazil gyártók beáramlása kiszorította a helyi termelők
egy részét – azokat, akik nagy valószínűséggel ezeket a cipőket gyártották.
De hamarosan megtudta, hogy ezek a bóvligyártók nem tűntek el, hanem
átvándoroltak a folyó túloldalára, Fosan árnyékába. Tehát itt, a Csaofang
úton, a Lunhsziang városnegyed tornyainál kezdte meg komolyan a
keresést.
Egy pillanatra megállt, hogy megtörölje a homlokát, és hogy megigazítsa
az olcsó vászontáskáját, amit a vállán átvetve hordott. Már beszélt számos
családi vállalkozás vezetőjével, akiknek néhány csomag Dunhill-lel,
Gauloise-zal és Camellel próbálta megoldani a nyelvét. Bár egyikük sem
tudott közvetlenül segíteni, azt javasolták, nézzen körül a szomszédos
Csaofang út környékén. Körülnézett a forgalmas utcán, és észrevett egy
pamutfonodát, egy limonádét árusító boltot és egy csirkeéttermet, melynek
a cégtábláján ez a név szerepelt: „Minden nap jobb lesz.” Látta a lépten-
nyomon felbukkanó ruhaipari cégek kirakatait, de cipészeknek se híre, se
hamva. Ez azonban nem tántorította el a szándékától. A kisebb műhelyek
gyakran az épületek második emeletén kaptak helyet, vagy pedig a szűk
sikátorok végében.
Továbbment, nagy ívben elkerülve azt a masszív építményt, amin a
„Központi Fegyelmi Ellenőrző Bizottság” felirat díszelgett, aztán amikor az
út élesen elkanyarodott, a kantoni ételpiac szélén találta magát. A piacon
hatalmas tégelyek sorakoztak, amelyekben csak úgy nyüzsögtek a különféle
tengeri herkentyűk; mellettük árusok álltak, akik ízletes karéjokat kínáltak
kutyák, macskák és egyéb négylábú teremtmények húsából. Nem voltak a
láthatáron turisták, csak helybéliek – az útikalauzok ennek a régiónak az
ételeit „a nyugati ízléssel éles ellentétben állónak” definiálják. Quarles
mégis megkedvelte őket. A jüe konyha nagy hangsúlyt fektet a friss
alapanyagokra, a fűszerezésre és a könnyű, gőzöléses főzési technikákra.
Ami pedig az alapanyagokat illeti – hát, az ember idővel megszokja azokat.
Keresztülvágott a piacon, aztán továbbment a Csaofang úton, végül
megpillantotta azt, amit keresett: egy apró, ablaktalan üzletet, amelynek a
kapuja fölé néhány bőrkaptafa volt felszegelve. A Facsöbör nevű kifőzde
mellett volt, amelynek a specialitása a belsőségekből készült fűszeres
marhahúsleves. Gyorsan odament, elhúzta a rögtönzött ajtót, és belépett.
Amikor a szeme hozzászokott a helyiség homályához, egy idős férfit
pillantott meg egy hosszú faasztal mögött. A cipőfelsőrészek alját vagdosta
be, előkészítve őket a talp felragasztásához. Mögötte egy ugyanolyan idős
asszony ült, és egy varrógépen dolgozott. Halmokban álltak a lábbelik –
eldobhatók is voltak közöttük, amelyek nem sokban különböztek a
táskájában lévőktől.
Elővette őket, és előrébb lépett.
– Minden rendben? – kérdezte lassan, udvariasan, mandarin nyelven.
A férfi csupán bólintott.
Quarles megmutatta neki a cipőt.
– Látott már korábban efféle, kézzel gyártott cipőt?
Valami mintha megvillant volna a férfi szemében, amiből Quarles arra
következtetett, hogy ismerős volt neki.
De csak egyszerűen megvonta a vállát, és egyetemes gesztussal azt
mutogatta, hogy nem érti, amit Quarles mond.
Ez persze nevetséges volt, de hozzátartozott a szokásos színjátékhoz. Bár
az üzlet nyelve elsődlegesen a mandarin nyelv volt, Quarles most mégis
átváltott a helybéliek által beszélt dialektusra. Aztán újra a táskájába nyúlt,
és ezúttal egy hung baót, egy készpénzt tartalmazó piros borítékot vett elő;
ez ugyancsak egyetemes gesztus volt. Letette, a cipőtalpra helyezte, aztán
mindkettőt a férfi felé tolta.
– Tudja, hol kaphatok még ilyen cipőket? – kérdezte.
Az öregasszony, akit rögtön érdekelni kezdett a dolog, mihelyt a piros
borítékot meglátta, most felállt, és a férfival együtt tüzetesen megvizsgálta a
lábbelit.
Quarles várt, aztán újabb borítékokat húzott elő a táskájából, azt sejtetve,
hogy újabb hung baók vannak kilátásban, ha megtalálja azt, amit keres.
Végül az öregember visszaadta a cipőt – a boríték nélkül.
– Próbálja meg a Csangju Negyedik utcát – mondta helyi dialektusban. –
Lent van az ősi templom közelében. Ott van még egy-két üzem, ahol talán
gyártanak olyan cipőt, amit keres.
Quarles köszönetet mondott, aztán eltette a cipőt és a többi borítékot,
kinyitotta az ajtót, és hagyta, hogy magával sodorja az utcán tolongó tömeg.
 25. FEJEZET
Perelman feje és válla mélyen a hajója motorterében volt, amikor
meghallotta, hogy valaki közeledik a mólón, de minden figyelmét a kezében
lévő csőkulcsnak szentelte, és nem vett tudomást a zajról. Talán a
változatosság kedvéért olyasvalaki lesz, aki nem azzal a szándékkel jön,
hogy zrikálja. Annyi biztos, hogy a hajó nem billent meg úgy, mintha valaki
rálépett volna a fedélzetre. Tehát tovább birkózott a hétszáz lóerős motorral,
ami teljesen lekötötte a figyelmét az elmúlt másfél órában.
– Ez az utolsó lehetőséged, hogy kigyere! – ijesztgette a dugót, és
fenyegetően felemelte a csavarkulcsot. – Ha nem, akkor hozom a WD-40
gépolajat, és a seggedbe nyomom!
Most újabb nesz hallatszott mögötte, ezúttal teljesen kivehetően: egy
illedelmes torokköszörülés. Egy káromkodást elnyomva kiegyenesedett,
megfordult, és – nagy meglepetésére – Constance Greene-t, Pendergast
unokahúgát pillantotta meg. Ugye annak nevezte a különleges ügynök? –
tűnődött magában. Akkor túlságosan aggódott a parton szétszóródott lábak
miatt, és nem koncentrált kellőképpen a különleges ügynök szavaira. De
annyi biztos, hogy emlékezett a nő ibolyakék szemére és karcsú alakjára,
továbbá Olive Thomashoz való kísérteties hasonlóságára.
– Ms. Greene! – üdvözölte, és lezárta a fedélzeti nyílást, majd egy
rongyban megtörölte olajos kezét.
A fiatal nő biccentett.
– Perelman rendőrkapitány, hogy s mint?
– Épp hadakozok egy sereg gyújtógyertyával.
– És hogy áll a küzdelem?
– A gyújtógyertyák állnak nyerésre. De most már a vereség is
megkönnyebbülést jelent.
Constance egy halvány mosolyt villantott rá. Rövid csend következett.
– Feljön a fedélzetre?
– Igen, szívesen!
 Elfogadta a felé nyújtott kezet, mire Perelman átsegítette a hajókorláton,
és betessékelte az apró hajókabinba, ahol csupán két szék volt, mögöttük
pedig egy kárpitozott dívány. A nő megköszönte, letette a kézitáskáját, majd
elegáns ruháját kisimítva helyet foglalt.
Perelman elkezdte csomóba gyűrni az olajos rongyot, de aztán
meggondolta magát, és ehelyett gondosan összehajtogatta, majd a
motorháztetőre helyezte. Volt ebben a fiatal nőben valami, ami illedelmes
viselkedésre késztette; és Perelman elég jól ismerte önmagát ahhoz, hogy
rájöjjön, mi: mintegy tíz évvel ezelőtt, épp mielőtt otthagyta a jupiteri
rendőrkapitányságot az előléptetése miatt, egy topmodellel kavart. Annyi
közös vonásuk volt, mint King Kongnak és Fay Wraynek, de az együtt
töltött rövid idő alatt a nő egy csomó dologra megtanította; a
hálószobatitkokon túl például arra, hogy meg tudja különböztetni a jó ízlést
az otrombaságtól. Csak úgy falta a női magazinokat – például a Graziát és a
L’Officielt. A nő szépségétől megigézve Perelman is követte a példáját, így
számos ezoterikus információra tett szert. Florida tele volt valódi és önjelölt
gazdagokkal. Az, hogy képes volt különbséget tenni közöttük, nagyon jól
jött a munkájánál. Constance Greene esetében például felismerte, hogy a
kézitáskája egy Hermès márkájú, rendkívül ritka, fekete-narancssárga
példány. A táska nevére nem emlékezett, de arra igen, hogy a volt barátnője
milyen hosszú listát készített azokról a lehetetlen feladatokról, amelyeket
hajlandó lett volna végrehajtani annak érdekében, hogy megszerezze. Aztán
ott volt Constance karórája: Perelman felismerte, hogy egy Patek Philippe
Nautilus 5711 vintage óra fehéraranyból, opál számlappal. Finom és
visszafogott – annak ellenére, hogy a „beavatottaknak” akár tíz évet is
kellett várniuk arra, hogy hozzájussanak. Constance ruhájának és cipőjének
a márkáját viszont nem ismerte. Perelman érdekesnek – és szokatlannak –
találta a módot, ahogy a nő ezeket a drága holmikat viselte: fesztelen bájjal,
minden elfogultság nélkül.
– Miben lehetek a segítségére? – kérdezte.
Constance újra biccentett, mintha értékelné a közvetlenségét.
– A villa, ahol megszálltunk, a Mortlach-ház.
– Hallottam róla. Örömmel értesültem róla, hogy elhalasztották a
lebontását.
– Bérlőként érdekel a ház története.
– Hogyhogy? – kérdezte a rendőrfőnök óvatosan.
 – Kíváncsi vagyok a gyilkosságra. Számos olyan aspektusa van, amely
fejtörést okoz. Abban reménykedtem, hogy majd maga a segítségemre lesz.
– Miben leszek a segítségére?
– Hogy megértsem, mi történt. Bizonyára részt vett a nyomozásban.
Perelman a homlokát ráncolta, és elfordította a tekintetét. Nem válaszolt,
így a nő folytatta:
– A holttest, úgy tűnik, sohasem került elő. A gyilkosságot pusztán a
helyszínen talált nagy mennyiségű vérre alapozták, ami megfelelt egy
megtermett férfi összvérkészletének; valamint a ház lakója és a baltás
behatoló között szörnyű küzdelemre utaló jelekre. – A nő a táskájába nyúlt,
és elővett egy vékony köteg fényes fényképet, majd átnyújtotta őket a
rendőrfőnöknek.
Perelman gyorsan átnézte őket, és meglepetéssel vegyes bosszúsággal
konstatálta, hogy megjegyzésekkel ellátott hivatalos rendőri felvételek
voltak. Elég volt rájuk pillantania ahhoz, hogy megrohanják a kellemetlen
emlékek. Honnan a fenéből vehette ezeket? – kérdezte magában, de aztán
ugyanilyen gyorsan megtalálta a választ.
– Úgy vélem, ezek a fotók megválaszolják a gyilkossággal kapcsolatos
valamennyi kérdését. Nem tudom, mit fűzhetnék még hozzá. Ahogy maga
is tudja, az ügy nem lett megoldva.
A hangja kissé nyersebb volt annál, mint ahogy szerette volna; aztán
csend borult a hajóra, amit csak a sirályok rikoltozása tört meg.
– Különös hajó – jegyezte meg Constance, témát váltva. – Gyors?
Perelman önkéntelenül elmosolyodott.
– Ez egy cigarettahajó. És igen: nagyon gyors.
– Cigarettahajó?
– Eredetileg a szesztilalom alatt használták a rumcsempészek, hogy
elkerüljék a parti őrséget. Aztán valahogy rájuk ragadt ez a név, mivel
hosszúak és keskenyek voltak, mint egy cigaretta, hogy a lehető
leggyorsabban haladjanak.
– És most, hogy már visszavonták a szesztilalmat, mire használják őket?
– Igen népszerűek manapság a motorcsónakversenyek. Ehhez ez az
áramvonalas modell ideális. – Heves mozdulatot tett a kezével. – Pár éve
vásároltam ezt a tízméteres hajót, azután, hogy rendőrfőnök lettem.
Valóságos relikvia. A hatvanas évek végén építették; de új volt a fedélzeti
rekesz, és ez keltette fel az érdeklődésemet.
– Mit tartalmaz a fedélzeti rekesz?
 – Motorokat, amelyeken már rajta vannak az elosztók, és egyéb
autóalkatrészeket.
– Autóalkatrészeket? Úgy érti, hogy ezt a hajót autómotorok hajtják?
– Pontosan. Ezeket gyakran bontott autókból veszik ki, majd
hajómotorként újrahasznosítják őket. – Megveregette a fedélzeti nyílást.
– Ezt a cukorfalatot egy felturbózott Corvette 454 ikermotor és egy régi
Chevrolette motorblokk hajtja.
– Azt hittem, hogy a hajó- és az autómotorok nem kompatibilisek
egymással.
– Nem nehéz átalakítani őket. Az igazat megvallva, könnyebb vezérelni
őket egy hajóban, mint egy másik négykerekű járműben. Mert nincs rajtuk
sebességváltó. – Felnevetett. – Tudja, elég elfordítani a kulcsot, gázt adni,
aztán már csak kapaszkodni kell.
– Őszintén szólva nem tudom, de köszönöm a lenyűgöző magyarázatot.
– Még sohasem vezetett hajót?
– Még sohasem vezettem semmiféle motorral ellátott járművet.
– Én... – Perelman elhallgatott. Meglepte ez a kijelentés. De egyben azt
is megértette, hogy a nő puszta udvariasságból érdeklődött.
– Világos – folytatta témát váltva. – Ez a különleges hajó egyébként
sokkal több időt tölt a hajóállásban, mint kint az öbölben. Két évembe telt,
hogy lefessem, és még mindig nem találtam ki, hogy nevezzem el. – Aztán
Constance felé fordulva megkérdezte: – Volna valami javaslata?
– Felfelé a folyón?
A férfi felnevetett.
– Lehet, hogy az imént kissé ingerültnek tűntem, amikor a gyilkosságról
kérdezett. Egy kényes pontot érintett. Alig két hónappal a gyilkosság után
kerültem ide. Égtem a vágytól, hogy kipróbáljam magam, és teljes
lendülettel vetettem bele magam az ügybe. De semmire sem jutottunk.
– Miért?
– Nos, a gyilkosnak valahol be kellett lépnie a házba, és valahol ki is
kellett mennie, de nem találtunk erre utaló jeleket; és arra sem, hogy hajón
vagy autón érkezett és távozott volna. Nincs szemtanú, aki látott volna
bárkit is megérkezni és távozni. Lövésünk sincs, hogy ki lehetett.
– És a holttest sem lett meg?
– Azt feltételezzük, hogy a gyilkos valahol a közelben bedobta az
óceánba, de semmit sem mosott a partra a víz. Világos, mint a nap, hogy
gyilkosság történt. Nem csak az áldozat által veszített vér mennyisége miatt,
hanem a vérfröccsenés-elemzésből is erre következtettünk; továbbá
vágásnyomokat találtunk egy szék fáján, amelybe fejbőr- és
hajmaradványok voltak beleragadva. A vércsoport természetesen
megegyezett a tulajdonoséval.
– Mennyi vért veszített?
– Mintegy öt litert. Ez többé-kevésbé megegyezik az emberi testben lévő
összes vérmennyiséggel. Még ha csak feleennyit is veszít egy áldozat, már
akkor is negyedik osztályú kivérzéses sokkot kaphat. Ilyenkor
elkerülhetetlenül beáll a halál.
– Mondjon valamit az áldozatról!
– Wilkinsonnak hívták; Randall Wilkinsonnak. Egy hatvan körüli
agglegény. Kenőanyag- és oldószerszakértő volt, és vegyészmérnökként
dolgozott egy autókkal foglalkozó alvállalkozó cégnél Fort Myersben. Pont
annyira lehetett izgalmas ez a meló, mint azt végignézni, ahogy a festék
szárad.
– A szó szoros értelmében – mondta Constance alig hallhatóan.
– Ja. Mindenesetre segített feltalálni néhány új eljárást. Emiatt költözött
a Captiva-szigetre, és vásárolta meg a Mortlach-házat. Aztán pár évvel
később valami vegyi baleset érte. Azt hiszem, a tüdeje károsodott. Utána
már csak részmunkaidőben dolgozott. Ez. ööö... talán 2004-ben vagy 2005-
ben történt. A fickó nyugodt életet élt; udvarias volt, és visszahúzódó.
Naplementekor mindig sétált a parton, akár esett az eső, akár tiszta volt az
ég. Aztán 2009-ben egy júliusi éjszakán. – Perelman széttárta a kezét.
– Azt mondta, agglegény volt.
– Így van.
– Tud róla, hogy volt életbiztosítása?
– Igen, volt egy biztosítási kötvénye. Figyelemre méltó, de azért nem
olyan elképesztően nagy összegről. A férfi nővére volt a kedvezményezett.
A biztosítótársaság persze eleinte megmakacsolta magát, de végül fizetett.
– A testvére a közelben él?
– Nem. Azt hiszem, Massachusettsben. – A rendőrfőnök rápillantott.
– Ugye nem gondolja, hogy megölte a tulajdon öccsét? Erre még a
biztosítótársaság sem gyanakodott, pedig ők minden elképzelhető
lehetőséget számba vesznek. Mindenesetre amennyire vissza tudok
emlékezni, a nő is nyugodt életet élt. Sohasem költözött be a házba.
Meghalt nem sokkal azután, hogy megörökölte.
Constance újra kisimította a ruháját.
 – Voltak ellenségei a vegyészmérnöknek?
– Tudomásunk szerint nem. Mindenkit kihallgattunk: a vele együtt
dolgozó vegyészt, a rokonait, a szobatársát a Floridai Egyetem
kollégiumában, az általános iskolai barátait. Unalmas, törvénytisztelő,
nyugodt életet élt.
Constance bólintott.
– A fényképekből úgy tűnik, mintha a gyilkos az ajtóhoz vonszolta volna
a holttestet.
– Pontosan. És ez volt az igazi rejtély: a vérnyomok egyenesen az ajtóig
vezetnek, majd a küszöb után hirtelen véget érnek. Azt feltételeztük, hogy a
gyilkos ezen a helyen rakhatta fel a hullát valami járműre. De az istennek se
találtunk bármiféle nyomot, vagy szemtanút, aki látta volna a kocsit.
– Értem.
A nő különös, átható pillantást vetett rá. Perelman egy percre teljesen
irracionális módon azt kívánta, bárcsak Constance is a nyomozócsoportja
tagja lenne.
– Tudom, Perelman rendőrfőnök úr, hogy a megoldatlan gyilkosságokat
sohasem zárják le, csupán a fiókba teszik az aktákat. Abban az időszakban
bizonyára számtalan spekulációt hallott ezzel az üggyel kapcsolatban. Volt
olyan teória, amit meggyőzőbbnek talált a többinél?
A férfi habozott.
– Minél többet agyal rajta az ember, annál kevésbé stimmelnek a dolgok.
Volt dolgom jó néhány megoldatlan gyilkossággal. Minden tőled telhetőt
megteszel, aztán végül félre kell tenned az ügyet. Nem hálás feladat, de ez
van. – Felállt a párnázott ülésről. – Bemegyek a kabinba sörért. Hozhatok
magának valamit? Ha nem sört, akkor esetleg egy üveg jégbe hűtött
Beaujolais nouveau-t?
– Köszönöm, nem kérek – mondta Constance, miközben ő is felállt. –
Nagyra értékelem a türelmét és a nyíltságát.
– Majd tudassa velem, ha megoldotta az ügyet – mondta a férfi egy
fanyar mosoly kíséretében. Kicsit késve vette észre, hogy a nő úgy
értelmezte a mozdulatát, mintha véget akarna vetni a találkozásuknak. Kár,
mert az igaz, hogy elege volt a témából, de nem a nő társaságából.
– Természetesen. – Constance visszacsúsztatta a gyilkosság helyszínén
készített fotókat a táskájába, amit aztán a vállára tett. – Még ha megenged
egy utolsó kérdést.
– Tessék!
 – Nem szeretném megkérdőjelezni a munkáját, de biztos benne, hogy a
talált vér Wilkinsoné volt?
– Az igaz, hogy a gyilkosság idején Sanibelben, de még Fort Myersben
sem álltak rendelkezésünkre olyan felszerelések, mint manapság. Ennek
ellenére személyesen vettem DNS-mintát a bűnügyi helyszínen féltucatnyi
tárgyi bizonyítékról. A vér- és hajmintákat a miami rendőrkapitányság
minden korszerű eszközzel felszerelt törvényszéki laborjába vittük néhány
Wilkinsontól származó ismert DNS-mintával együtt. Az eredmények
megegyeztek Randall Wilkinson DNS-ével. Kétségtelenül az ő vére volt.
Aztán. – Kicsit habozott, aztán folytatta: – Tavaly egy másik laborban is
megismételtettem a vizsgálatot, hátha 2009-ben a technológia még nem volt
annyira topon. Az eredmény ugyanaz lett.
A fiatal nő ajkán pajkos mosoly játszadozott.
– Én pedig már azt hittem, félretette az ügyet.
– Elevenemre tapintott.
– Még egyszer köszönöm.
Aztán mielőtt a férfi segíthetett volna, Constance az egyik lábát a
hajóperemre helyezte, és könnyedén kiugrott a mólóra. E mozdulat közben
Perelman orrát enyhe parfümillat csapta meg. Ez szintén kivételesen ritka
márka volt – az excsaja egyszer kiokította erre egy Palm Beach-i
parfümériában, ahová csak meghívóval lehetett belépni. Sohasem felejtette
el azt az illatot, de a nevére nem tud visszaemlékezni. Attól tartott, hogy ez
olyan fejtörő, ami egész éjjel ébren fogja tartani.
 26. FEJEZET
Peter Quarles kinyitotta a fosani Sofitel hotel tizennegyedik emeleti
tetőteraszára vezető üvegajtót. Meglehetősen kellemes, tudatosan
minimalista hely volt: a padló és a bútorok világos fából készültek, mint
egy skandináv házikóé. A terasz kihalt volt, ahogy remélte, figyelembe
véve, hogy már jócskán elmúlt este tíz óra.
Kilépett, és becsukta maga mögött az ajtót. Végigsétált az asztalok és a
csobogó szökőkutak mellett az épület széléig, ahol egy sor fapad állt a
dekoratív védőkorlát előtt. Egy hirtelen széllökés átmenetileg az alatta
elterülő tenger felé fújta a szmogot és a kormot; Quarles jól látta a Gyöngy-
folyó deltájában elterülő végtelen megapoliszt: a középen futó
autósztrádákat, a piros-fehér fényszalagokat, melyek átfurakodtak a
semmitmondó építményekből álló városnegyedeken, végigfutottak a sötét
sikátorok kusza labirintusán. A városi látképbe itt-ott felhőkarcolók apró
csoportjai vegyültek, mintha védekezőleg összetömörültek volna;
neonfelirataik és fényes cégtábláik vadul villogtak a sötétségben. Az ipari
negyedekben pedig ugyanilyen magas tornyok sorakoztak, de ezek komorak
és funkcionálisak voltak; csupán egy-egy figyelmeztető piros fény villogott
rajtuk, amit a számtalan gőz- és füstgomolyag tollbokrétaként vett körül;
néha egy-egy lángnyelv lövellt ki a közéjük ékelődött kéményekből.
Quarles hátat fordított a kilátásnak, és leült az egyik fapadra, majd
elővett a dzsekijéből egy lezárt csomagban lévő eldobható telefont, és
letépte róla a papírt. A másik zsebébe nyúlva elővett egy SIM-kártyát, és
beillesztette a készülékbe. Akkumulátort tett bele, és bekapcsolta a mobilt.
Miután végzett a kártya aktiválásával, újra körülnézett, majd beütött egy
hosszú számot, és a füléhez emelte a telefont.
Tíz másodpercnyi csönd következett, aztán a távolból egy
összetéveszthetetlen hang hallatszott.
– Igen!
– Pendergast ügynök?
– Ah, Mr. Quarles! Mi újság?
 A szakértő megnyalta a szája szélét.
– Megtaláltam – mondta.
– Biztos ebben?
– Igen. Ez az egyetlen olyan termék, amely megfelel az összes
kritériumunknak. Ezt az egyik forrásom és a saját megfigyeléseim is
megerősítik.
– Kitűnő! Ugyanazon a helyen, amit tegnap bebarangolt?
Bebarangolt. Megegyeztek abban, hogy a lehető legártatlanabb
kifejezéseket fogják használni. Quarles nem volt biztos abban, hogy ebbe a
régies szavak is beletartoznak-e.
– Igen.
– Van bármi olyan részlet, amit megoszthat velem?
Quarles egy pillanatig elgondolkodott.
– Szokatlan helyzet: a biznisz azelőtt jobban hasított, de egy sor
sajnálatos esemény miatt visszaesett. – Kínában minden politikai ballépés
könnyen „sajnálatos eseménybe” torkollhat. – Ennek ellenére megtartottak
néhány korábbi kuncsaftot – fűzte hozzá a szakértő, és remélte, hogy az
utolsó előtt szóra helyezett hangsúly érezhető volt a vonal túlsó végén is,
tőle mintegy tizenegyezer kilométerre.
– Értem. Közvetlen kapcsolatba került velük?
– Közvetettbe.
Pendergast nem válaszolt, és Quarles ezt jelzésnek vette arra, hogy
további információkkal szolgáljon.
– A cég valaha számos ügyfélnek szállított ilyen tételeket. De ma már
nem. Ez egyetlen megrendelés volt egyetlen kliensnek, közvetítőn
keresztül.
Most Quarles hallgatott el, jelezve, hogy valamire különösen fel akarja
hívni Pendergast figyelmét.
– Folytassa!
– Mivel a kapcsolat közvetett volt, még semmit sem erősíthetek meg. De
úgy tűnik, nem egy. szokatlan kérés is volt.
– De még nem tudja, hogy ezek miben állnak.
– Így van.
– Tud valami számot?
– Trió. – Ennek a rejtett jelentése az volt, hogy háromszáz pár eldobható
cipőt rendeltek. Ezt az információmorzsát Quarles utolsó piros borítékja
bánta.
 – Példás munkát végzett. Most csak meg kell találnunk az evőpálcika
keskeny végét.
Quarles tudta, hogy ez fog következni. Be kell azonosítania a vásárlót
anélkül, hogy gyanút keltene. Valami ismeretlen oknál fogva az apró
üzemben dolgozó három cipész meglehetősen títkolózó volt. Már a puszta
érdeklődésével is szinte ellenséges reakciót váltott ki belőlük. A
kémtrükkök (eldobható telefon, kódolt beszéd) eredetileg a vészhelyzetekre
kitalált standard eljárások közé tartoztak. De a vészhelyzet abban a
pillanatban beállt, amikor úgy érezte, hogy követik. Mintha egy finomra
hangolt radarral érzékelte volna a veszélyt, és most, hogy a paranoia
elhatalmasodott rajta, úgy érezte, nem csak a képzelete játszott vele.
– Előfordulhat, hogy nem lehet megtalálni a pálcika keskeny végét –
mondta.
Pendergast vette a lapot, és megérezte Quarles nyugtalanságát, mert így
válaszolt:
– Ha ez a benyomása, akkor ejtse a pálcikákat, és térjen vissza a további
feladataihoz. Ha már itt tartunk: felkészült a tusszakselyem-szakértővel való
megbeszélésre?
Quarles felsóhajtott megkönnyebbülésében.
– Igen.
Pendergast épp most tisztázta vele, hogy a veszély első jelére –
bármilyen kicsi is legyen az – elutazhat Kínából.
– Rendben. Ne feledje, hogy az itteni kapcsolatunkat kizárólag a
vadselyem érdekli. Nem a szokásos, eperfalevélen tenyésztett hernyók
selyme.
Ez a banális, megtévesztő társalgás még vagy harminc másodpercig
folytatódott, majd elbúcsúztak. Aztán a szakértő kivette a SIM-kártyát a
telefonból, a hamutartóba helyezte, majd gyufával meggyújtotta, végül az
apró, olvadt masszát átdobta a védőkorlát fölött. Felállt, egyszer
körbesétálta a tetőteraszt, és közben légzőgyakorlatokat végzett, amíg a
szíve újra szabályosan nem vert. A hotelbe vezető üvegajtó felé közeledve
két kézzel megfogta az eldobható telefont, kettétörte, majd két különböző
szeméttartóba dobta a darabjait. Kinyitotta az ajtót, aztán hátrapillantott. A
korábbi légmozgás megszűnt: a levegőt újra betöltötte az ásványolaj-
finomítók és a festékgyárak bűze és a nyugatabbra lévő cserzőműhelyek
zsíros pernyéje.
 Beslisszant, és hagyta, hogy az ajtó becsukódjon mögötte. Rohadt egy
éjszakája lesz.
 27. FEJEZET
Coldmoon elhelyezkedett a Range Rover volánja mögött, míg
Pendergast higgadtan ült az anyósülésen. Újból a fehér vászonruháját
viselte a panamakalappal; olyan szerelést, amit egyetlen FBI-ügynök sem
öltött magára az Egyesült Államok megalakulása óta.
Átjutottak a Blind-szoros hídján lévő ellenőrzési ponton, aztán a
szárazföldön haladtak tovább, ugyanazon az úton, amelyen Coldmoon
érkezett előző nap. Tizenöt perc múlva befordultak a Fort Myers-i
rendőrség parkolójába, mely zsúfolásig telt a különleges munkacsoport
járműveivel.
– Mondjon még valamit erről a Baugh parancsnokról! – kérte Coldmoon.
Pendergast tájékoztatta a legújabb fejleményekről és a munkacsoport
megalakulásáról, de óvatosan tartózkodott attól, hogy véleményt formáljon
a parancsnokról, vagy kommentálja a viselkedését.
– Egy perc múlva találkozni fog vele, és akkor saját maga is megítélheti.
A fiatal ügynök némi megvetést érzett ki a hangjából.
– Tehát egy seggfej?
– Micsoda fülsértő kifejezés! – felelte Pendergast. – Úgy vélem, a maga
széles körű műveltségével más szót is találhatna rá.
– Mit szólna a „baromarcú köcsöghöz”? Esetleg kankós fasz? Szarjankó?
– Maga a szabadszájú kifejezések kimeríthetetlen bőségszaruja.
– Ez még semmi. Ha hallaná, lakotául hogy cifrázom!
– Talán majd egy másik alkalommal. Nem gondolt még rá, hogy e ritka
tehetségét kamatoztatva doktori disszertációt írjon a témából?
Beléptek az épületbe a klímaberendezés frissítő zuhataga alá, és
hamarosan a parancsnoki iroda zárt ajtaja előtt találták magukat. Pendergast
bekopogott.
Az ajtót egy tetőtől talpig egyenruhába öltözött lakáj nyitotta ki.
– Kérem, lépjenek be!
Majd odébb állt, és ekkor láthatóvá vált a széles íróasztal mögött
uniformisban feszítő, friss és fitt kinézetű parancsnok.
 – Ah, Pendergast, maga az! Kedves magától, hogy tiszteletét teszi nálunk
– mondta faarccal.
– A társam, Armstrong Coldmoon különleges ügynök.
A fiatal ügynök előrelépett, de Baugh nem állt fel, hogy kezet fogjon
vele. Ehelyett újra megszólalt:
– A társa? Örülök, hogy végre hozott magával segítséget.
Coldmoonnak azonnal bizseregni kezdett a tarkója. Pendergastra nézett,
és meglepte a férfi szelíd arckifejezése.
– Ő pedig – folytatta Baugh – az én jobbkezem, Darby hadnagy.
Egy csapott állú és vállú, vékony, ideges, fura fickó volt, akinek az
ádámcsutkája fel-le ugrált, miközben biccentett.
Aztán a parancsnok mutatta, hogy üljenek le. Darby Baugh asztala
mellett foglalt helyet. Elővett egy gyorsíró noteszt, és tollal a kezében
felkészült a jegyzetelésre.
– Már vártam a beszámolójukat. A szóban forgó hat hajó közül kettő
jelenleg a felségvizeinken tartózkodik, pont itt az öbölben. Javasolnám,
hogy kérjen felhatalmazást az átkutatásukra, és csapjon le rájuk, mielőtt
elhajóznának innen.
– A felhatalmazás folyamatban van – felelte Pendergast. – Coldmoon
ügynökkel hamarosan végrehajtjuk a feladatot.
– Remek! Nos, lenne még egy dolog, amiről beszélni szeretnék magával.
Azt hallottam, a tudtom nélkül bérelt fel egy oceanográfust.
Pendergast mélyen hallgatott, majd megkérdezte:
– Hol hallott erről?
– Nem számít, hogy hol hallottam. De igaz?
– Baugh parancsnok, tisztában van azzal, hogy csoportokra osztva
dolgozunk?
– Az isten szerelmére, most nem egy CIA-akcióról van szó! Én vagyok
ennek a nyomozásnak a vezetője, és nem hagyhatom, hogy az FBI a saját
pecsenyéjét sütögesse.
Pendergast ezüstszürke szeme hosszan elidőzött a parancsnokon.
– Ha nincs ínyére, hogy visszatartok bizonyos információkat, akkor ezt
Pickett területi igazgatóhelyettessel kell megbeszélnie.
– A szemembe mondja, hogy visszatartja az információkat? Ez
elfogadhatatlan. Megparancsolom, hogy ossza meg a megismert
eredményeket a munkacsoporttal!
 Coldmoon érezte, hogy egyre növekvő indulata kitörni készül. Félig
felemelkedett a székéből.
– Nagy túróst parancsol maga az FBI-nak!
Ekkor Pendergast kezét érezte a karján.
– Coldmoon ügynök. – szólította meg szelíden.
A fiatal ügynök magában füstölögve visszaült a helyére.
– Köszönöm, hogy féken tartja a társát – mondta a parancsnok, rosszalló
pillantást vetve Coldmoonra.
Elég volt! Nem fog eltűrni még egy pimasz megjegyzést ettől a
felfuvalkodott, egyenruhás hólyagtól. Már épp kinyitotta a száját, hogy
megszólaljon, amikor elkapta Pendergast figyelmeztető tekintetét.
– Baugh parancsnok – kezdte Aloysius –, készséggel meg fogom osztani
önnel a következtetéseimet azután, hogy levontam őket. Egyelőre azonban
teljes diszkréció mellett fogok tevékenykedni.
– Annyi mondhatok, Pendergast, hogy az együttműködésének a hiánya
következményekkel fog járni.
Pendergast felállt, és még mindig barátságos hangon elköszönt:
– Köszönöm, parancsnok! Most, ahogy az imént rámutatott, a hajó
átkutatási engedélyével kell foglalkoznunk, úgyhogy távozunk.
Ahogy kiléptek a légkondicionált oázisból a tikkasztó hőségbe, és
megindultak a parkoló felé, Coldmoon Pendergast felé fordult, és kitört
belőle:
– A rohadék! Hogy merészel ilyen hangon beszélni velünk? És maga
hagyta.
– Coldmoon ügynök, a válaszainkat stratégiainak nevezném; jelen
helyzetben nem lenne jó stratégia, ha összetűzésbe kerülnénk a
parancsnokkal. Vésse az eszébe, hogy maga új ebben a közegben, és még
nem ismeri a hiányosságait.
Coldmoonnak úgy tűnt, hogy a parancsnok iránt érzett dühének egy
része most Pendergastra irányul, mivel úgy vélte, teljes mértékben hiányzik
belőle a küzdőszellem.
– De nem hagyhatja, hogy így beszéljen velünk! Az isten szerelmére, mi
az FBI-nak dolgozunk!
– El fog jönni a leszámolás ideje. De most az a legfontosabb, hogy
megkapjuk az áramláselemzési adatokat dr. Gladstone-tól. És mindent meg
kell tennünk annak érdekében, hogy kihagyjuk a nevét a nyomozásból. El
sem tudom képzelni, hogy jutott Baugh tudomására a dolog.
– Miért, veszélyben van a nő?
– Valamennyien veszélyben vagyunk.
– És mi fenyeget bennünket?
– Nem tudom. És pont ettől olyan veszélyes a helyzet.
 28. FEJEZET
Smithback a vezetőülésben ült a Subaruban, amely egy összetört utcai
lámpa mellett parkolt fél háztömbnyire a LeeTran elnevezésű
buszmegállótól. Senki sem járt az utcán, és a bódé üres volt.
Az órájára pillantott: negyed tizenegy volt. Te jó ég, a fickó már tizenöt
percet késett! De ez volt az egyetlen nyom, amire rábukkant, úgyhogy ha
szükséges, akár fél éjszakát is itt fog várni. Halk zajokat hallott: valahol
spanyolul veszekedtek; a folyón hajók közlekedtek; egy autókürt a La
Cucarachát harsogta, ami aztán a Doppler-jelenség következtében egyre
távolabbról hallatszott.
Egyfolytában azon agyalt, hogy vajon ki hívhatta. Egy nyers hang volt
spanyol akcentussal. Smithback elég hosszú ideig élt Dél-Floridában ahhoz,
hogy tudja: számos spanyol kiejtés létezik, de sohasem volt képes
megkülönböztetni őket. A hang azt mondta, találkozzanak a
buszmegállóban este tíz órakor; ez a megálló Fort Myers egyik délnyugati
negyedében található, nem messze attól a helytől, ahol az a kellemetlen
találkozása volt azokkal a fickókkal. A férfi a telefonban csupán annyit
mondott, hogy információi lennének Smithback számára.
Információi. Ez bármit jelenthet. Smithback vadászterülete Miami volt,
így itt nem ismerik a nevét. Ráadásul a mobilján hívták, ami szinte biztosan
azt jelenti, hogy a kiosztogatott névjegykártyáknak köszönhetően érkezett a
hívás. De alig több, mint egy tucat embernek adott belőlük. A spanyol
negyedben az emberek többsége egyszerűen nem volt hajlandó elfogadni.
Éppen ebben a pillanatban mozgást észlelt a szomszédos háztömbnél.
Ösztönösen összekuporodott az ülésen, és figyelt. A sötét árny átment az
úton, és egyre közelebb ért. Smithback hirtelen felismerte: az idős kertész
volt, aki a füvet nyírta, és aki nem beszélt angolul. Mi folyik itt? Vagy lehet,
hogy csak véletlenül jár erre?
Látta, amint a szikár férfi egyre közeledik, elszánt léptekkel, egyenesen
maga elé nézve, amíg el nem ér a buszmegálló bódéjáig. Ekkor megállt,
körülnézett, majd leült, és karba tett kézzel, egyenes derékkal várakozott.
 Smithback felemelkedett az ülésen, és alaposan szemügyre vette a férfit.
A kertész testbeszéde azt közölte a riporterrel, hogy nem a buszra
várakozik. Az öreg – ahogy mindenki más, akivel találkozott a negyedben –
nem volt hajlandó beszélni vele, legalábbis a nyilvánosság előtt nem.
Smithback tudta, miért: félt. Az elmúlt években a bandák pestishullámként
söpörtek végig ezeken az utcákon, elnéptelenítve azokat; a városnegyedet
önmaga lidérces árnyékává változtatták a fegyveres drogdílerek; mindenfelé
elhagyatott házak, falfirkákkal borított falak látszottak.
A kertész leengedte a kezét, hogy egy slukkot szívjon a szivarjából, és
ekkor Smithback észrevette, hogy remegnek az ujjai. Világos, hogy fél.
Egyértelmű volt, hogy a férfi sokat kockáztat azzal, hogy beszél vele, így
nem akarta további veszélynek kitenni azzal, ha késlekedik. Újra
körülnézett, mert biztos akart lenni abban, hogy az utca még mindig kihalt,
aztán beindította a motort, és fél háztömbnyit előrehajtott, majd megállt a
buszmegállóval szemben. A férfi felnézett: összetalálkozott a tekintetük.
Egy pillanatra egymásra meredtek. Aztán a férfi alig észrevehetően
biccentett, a szivart a földre dobta, majd felállt és beszállt Smithback
kocsijába, és éppen úgy összekuporodott, ahogy azt a riporter tette pár
perccel korábban. Nem üdvözölte, és be sem mutatkozott. Smithback
azonnal elindította a kocsit a sötét éjszakában.
[14]
– Adonde? – kérdezte Smithback.
A férfi intett a kezével.
– Hajts! Circula. Körbe.
Tehát valamilyen szinten azért beszélt angolul. Smithback felismerte a
telefonban hallott hangot.
Elég sok hasonló interjút csinált már ahhoz, hogy tudja, milyen fontos a
tömörség.
– Miért segít? – kérdezte.
[15]
– Eres tonto? Te lenni bolond? Te lenni egyetlen, aki segítséget
keresni. Te lenni egyetlen, aki mindenhol kérdezősködni, és bajt hozni
emberekre, rád és miránk. Ha ők tudnák, hogy én veled beszélni, ya valio
madre.
A férfi megrázta a fejét.
– Azt mondod, bajt hozok saját magamra. Miért?
– Mert te lenni pollo, ami kapirgálni rókalyuk előtt. Mit csinálsz itt
egymagában? Riporter vagy, sí? Akkor én mondani neked történet. Nem
minden, de elég. Aztán rajtad a sor megírni sztorit. Talán segít, talán nem.
Gira aquí. Befordulni itt.
Az újságíró behajtott egy szűk utcába, amelynek mindkét oldalán
lepukkant lakókocsik és a lerobbantság különféle stádiumában leledző
autók sorakoztak. Kevéssé kivilágított apró házak mellett haladtak el. Itt-ott
néhány közép-amerikai ország zászlója lobogott az ablakban.
– Amikor én ideköltözni, itt lenni már bandák – jegyezte meg a férfi.
– Mint El Salvadorban: árulni narkó, játszani pénzben, juegos de dinero,
tudod? De ők ellenőrizni barriót is. Aztán jönni zsaruk, bandavezért dutyiba
csukják. Évek múlni. Aztán új geng jönni. De pandillas mindnél rosszabb.
Azelőtt a bandák rejtőzködni, nem mutatkozni, hacsak nincs balhé. De most
új bandák olyanok, mint a darazsak: mindenhol ott vannak, mindenkit
megszúrnak. – A nagyobb nyomaték kedvéért összefűzte az ujjait. –
Szervezettek, muy malas, muy sanguinarias. Nem érdekli őket saját népük,
nem számít az életük. Ha csatlakozni akarsz, ölj. Bárkit. – Az utca felé
biccentett. – Azelőtt az emberek kint ülni éjszaka. Zenét hallgatni, énekelni.
Most mi is meghalhatunk.
Smithback hallott már efféle történeteket a miami bandákról.
– És az a tetoválás? Amin a P és az N betű látszik.
Az öreg gyorsan keresztet vetett, és motyogott valamit.
– Ez az a banda, amiről beszélt? Az a vérszomjas geng?
A férfi újra bólintott, majd megint mormogott valamit.
– Tessék?
– Panteras de la noche – mondta a férfi.
Panteras de la noche – az éjszaka párducai. Megvolt a hiányzó
láncszem. Megfejtette a tetoválás rejtélyét. A riporter alig tudta leplezni az
izgatottságát.
– Úgy. muy mala... De még mindig főleg drogokban utaznak, ugye?
– Sí, sí. De azelőtt – hogy is mondják? – kis halak voltak. Most azonban
jól szervezett család, ahogy mondtam. Most nagy narkó. Kokalevelek,
amiket Kolumbiában termesztenek. Talán Peruban. De a panteras
guatemalaiak. Ők csinálnak minden. Olyan közvetettek.
– Közvetettek?
– Igen, közvetettek.
Smithback egy pillanatra elgondolkodott.
– Úgy érti, közvetítők?
 – Sí, intermediarios! – A férfi idegesen hadonászott begörbített ujjaival,
mintha a szavakat akarná nyakon ragadni. – Guatemala a legjobb a
szállításhoz. A drog repülőn jön, meg hajón. Guatemala nagyon szegény. A
párducok ismerik az oficialest, a funzionariost. Nagyon könnyű a
reclutamiento. Ők gyakran egy familia. – Harsányan felnevetett.
Az út T alakban végződött; Smithback utasa jelzésére jobbra fordult. Ez
az utca forgalmasabb volt, egyfajta sugárút bodegákkal és éttermekkel. A
környéken most látott először nagyobb tömeget.
Ez az információ aranyat ért. Sőt, annál is többet. Teljesen véletlenül
belebotlott egy helyi lakosba, akinek tele van a hócipője azzal, ami a
környékükön történik, és volt bátorsága ahhoz, hogy tegyen ellene valamit.
Még ha csak annyit is, hogy beszél róla egy újságírónak.
– Ezt a bandát, az Éjszaka Párducait, hol találom?
A férfi szeme tágra meredt.
[16]
– Pinche estúpido! Nem hallani, mit mondtam? Te egyedül semmit
se tehetsz. Te írj! Írj az újságodba. Arról, hogy a policía semmit se csinálni.
De először hazamenni.
– Több infóra lenne szükségem. Egy névre, egy helyre, bármire.
Egyébként az egész csak mese.
A férfi nem higgadt le.
– Mondtam, hogy nem! Semmi név!
– Nézze, meg kell értenie. Bizalmasan beszélünk, mikrofon nélkül. Még
ha ismerném, se adnám ki a nevét. De nem jelentethetünk meg egy cikket
csupán spekulációk vagy szóbeszéd alapján. Valami kőkemény alap kell
ahhoz, hogy átmenjen a cikk.
A férfi a szorongása ellenére felröhögött:
– Kőkemény, hogy átmenjen? Semmi név, de. – Egy pillanatra
elgondolkozott. – Mutatok valamit. Egy hely, ahol ők találkozni. Én
megmutatni neked, te aztán elmenni. Lelépni, entiende?
– Sí.
A férfi felsóhajtott.
– Menni tovább. Nincs messze.
Továbbhajtottak a sugárúton az éttermek és a sétáló emberek mellett. Itt
a fények erősebbek voltak, a hangulat szemmel láthatóan nyugodtabb.
Mintegy három háztömb után Smithback érezte, amint a férfi megragadja a
karját.
– Ott, jobbra ! A Polio Fresco után! Látod?
 Az újságíró abba az irányba nézett. Egy családi minimarket és egy
csicsás piros-sárga cégtábla mellett egy szűk utca nyílt: a többi üzlethez
vezető szolgalmi út lehetett.
– Itt befordulni. Nem megállni. Amikor beléptünk, majd mondom,
merre. De nem megállni. Lassan vezetni következő útig, aztán vamos.
A riporter befordult ott, ahol a férfi mutatta. Az utca szűkebb volt, mint
gondolta: inkább egy sötét sikátornak tűnt. Horpadt kukákat látott maga
előtt, a feje fölött pedig a kiteregetett szennyes száradt a házak közt
keresztbe kifeszített köteleken. Egyik ajtó után a másik következett –
homályos, szürke körvonalak, sehol egy házszám vagy egy névtábla.
– Hé – kezdte –, hogy lesz képes.
Ekkor hirtelen egy kocsi vágódott be elé, amelynek éles fényszórói
elvakították. Smithback hunyorgott, és elfordította a tekintetét. Eközben a
visszapillantó tükörben újabb fényszórókat vett észre. Felbőgtek a nagy
teljesítményű motorok, a fények mindkét irányból egyre közelebb értek,
míg végül satuba fogták a Subarut. Némán, kérdő tekintettel a kertészre
pillantott, mivel nem tudta, mitévő legyen, de óriási meglepetésére a férfi
már kiszállt az anyósülésről. A kocsi mellett állt, és egy tagbaszakadt,
tetovált alakkal beszélgetett – minden bizonnyal ez volt a legmegtermettebb
és legkigyúrtabb fickó, akit Smithback életében valaha is látott. Kábán
bámult maga elé. Úgy tűnt, hogy a hústorony összegöngyölt bankjegyeket
ad Smithback bizalmas forrásának. Aztán a két férfi kezet – jobban mondva
ujjat – rázott egymással. Az újságíró összeszorult gyomorral konstatálta,
hogy átverték. Aztán a „tájépítő” megindult visszafelé a sikátorban, az óriás
pedig ráérős léptekkel odaballagott a kocsihoz, behajolt az anyósülésnél
lévő ablakon, és Smithbackre meresztette a szemét. A riporternek épp csak
annyi ideje maradt, hogy megpillantson egy füstöltsonka nagyságú kezet,
amint ökölbe szorul, és mint egy gőzkalapács leteríti – aztán minden teljes
sötétségbe borult.
 29. FEJEZET
Coldmoon mintegy másfél kilométer távolságból felismerte a teherhajót:
egy rozsdacsíkos, különböző színű konténerekkel megpakolt vízi jármű
volt, amely egy halom Lego-kockára hasonlított. El sem tudta hinni, hogy
egy ennyire túlterhelt hajó hogyhogy nem billen fel. Amint a helikopter
közeledett, a fiatal ügynök megpillantotta a hajó egyik oldalán a nevet,
mely a lepattogzott festék miatt nehezen volt olvasható. A hajó le volt
horgonyozva; hallottak róla, hogy motorproblémák miatt vesztegel. Nem
csoda: egy efféle ócskavas.
– Ott van, Coldmoon ügynök – jelentette ki Pendergast. – Az Empire
Carrier nevű, libériai zászlót viselő, ukrán tulajdonban lévő hajó. A
legénység tizennyolc főből áll.
– Tizennyolc? Egy ilyen hatalmas hajón?
– Úgy tűnik, manapság ennyi elegendő.
Ahogy alattuk a hajó egyre élesebben körvonalazódott, Coldmoon egyre
bosszúsabb lett. Micsoda lehetetlen vállalkozás! – gondolta.
– Ha szabad kérdeznem, hogy az ördögbe várják el kettőnktől, hogy
átvizsgáljuk ezt a hajót? Van vagy kétszáz-kétszázötven méter hosszú, és a
konténerek legnagyobb részéhez hozzá se lehet férni.
– Ah, tudja, nem kell átkutatnunk az egészet. Fordítsa a figyelmét a
hajóorrban lévő üres területre. Látja ott azt az egymagában álló konténert a
fedélzeti rekesz mellett? Az a célpontunk.
– Köszönöm a kiokítást! – mondta Coldmoon ironikus hangon.
– Emiatt okítom, Coldmoon ügynök: az ott egy fagyasztókonténer,
amely gyorsfagyasztott vagy hűtött rakományt szállít. De ahogy látja, úgy
tűnik, nincs semmiféle áramforráshoz csatlakoztatva. Tehát bármi is van
benne, megromlott. vagy eltűnt.
– Mint egy szállítmány fagyasztott láb?
– Meglehet.
Pendergast elővett egy köteg papírt az aktatáskájából, és átadta őket
Coldmoonnak.
 – Itt van néhány műholdfelvétel öt héttel ezelőttről, ugyanerről a hajóról,
mely körülbelül abban az időpontban épp azon a helyen tartózkodott, ahol a
parancsnok emberei szerint a végtagokat a tengerbe ömlesztették. Ahogy
látja, a hajóról tényleg a vízbe öntenek valamit. Méghozzá ebből a
konténerből. Észrevette, hogy az első fotón látszik, amint egy másik hajó
közeledik észak felől? A parti őrség hajója. Úgy tűnik, az Empire Carrier
legénysége azt gondolta, őket jönnek ellenőrizni, pánikba estek, és
megszabadultak a konténer tartalmától. De csak véletlenül járt arra a parti
őrség; elhaladtak mellettük, anélkül hogy megálltak volna, így a
fagyasztórekesz tartalmát feleslegesen öntötték az óceánba.
Coldmoon egyre nagyobb megdöbbenéssel nézte a képeket. Az látszott
rajtuk, hogy a daruval felemelt konténer a tat felett himbálódzik, aztán
megbillenik, és homályosan kivehető rakományát az óceánba csobbantja.
– A francba! Ez egyértelmű bizonyíték!
– Nem egészen. Két probléma is van; az egyik: bármit öntöttek is a
vízbe, az azonnal elsüllyedt. A lábak lebegtek volna, mivel olyan cipőkbe
voltak bújtatva, amelyek fennmaradnak a vízen.
– Hm.
– A második: míg az oceanográfosunk, dr. Gladstone nem volt képes
hajszálpontosan meghatározni azt a helyet, ahol a lábakat a tengerbe dobták,
de elemezte a parancsnok ezzel kapcsolatos teóriáját, és úgy találta, hogy
nagyon kevés a valószínűsége annak, hogy ezek pontosak legyenek.
legalábbis az ő algoritmusa szerint – jelentette ki, majd eltette a
fényképeket.
– És most készen áll egy meglepetésszerű leszállásra?
Coldmoon elővette a Browning Hi-Powerjét, és ellenőrizte a tárat.
– Készen állok.
Az FBI-helikopter elhaladt a hajó fölött, miközben a pilóta megszólalt a
fejhallgatóján keresztül:
– Van egy helikopter-leszálló a hajó tatján.
– Nagyszerű! Rádión közölje velük, hogy felhatalmazásunk van a hajó
átvizsgálására, és mondja, hogy a kapitány készüljön a fogadásunkra. Aztán
rögtön landoljon, ne hagyjon nekik időt a reagálásra.
A helikopterpilóta felhívta a hajót, ami a személyzet ellenkezését és
fenyegetőzését váltotta ki.
– Landolunk – jelentette ki Pendergast.
 A pilóta hirtelen tett egy kanyart, és felkészült a leszállásra, épp abban a
pillanatban, amikor a legénység hadonászva kirohant, hogy elfoglalja a
helikopter-leszállót.
– Mondja meg nekik, hogy hagyják szabadon a pályát, egyébként
ideküldöm a parti őrséget, hogy tartóztassa le a kapitányt a rendvédelmi
erők akadályozása miatt.
Ez a fenyegetés bevált, és a férfiak szabaddá tették a pályát. A helikopter
leszállt. Először Pendergast ugrott ki, őt pedig Coldmoon követte, kissé
görnyedten haladva a rotorlapátok alatt. A leszállópálya szélén a fedélzeti
főnök várakozott néhány marcona, piszkos overalt viselő tengerész
kíséretében. A fedélzeti főnök egy alacsony, köpcös férfi volt, hátrafésült,
zsíros hajjal, és cigaretta fityegett a szájában.
Pendergast nagy svunggal az orra alá dugta a hajó átkutatására szóló
engedélyt.
– Vezessen minket a kapitányhoz!
A fedélzeti főnök elvette a papírt, rámeredt, ide-oda forgatta, végül
felemelte a fejét:
– Nem beszélni angolul.
Aloysius tüzetesen megnézte a férfit.
– Italiano? Francois? Hung bao?
A fedélzeti főnök a fejét rázta.
– Kapitány – mondta Pendergast a hajóhíd felé mutatva és gesztikulálva.
A férfi megfordult, és csoszogva megindult az egymásra rakott
konténerek dzsungelében a belső lépcsőn. Megizzadtak, mire felértek.
Amikor felléptek a hosszú hajóhídra, látták, hogy szinte teljesen kihalt. A
felépítményben nem volt légkondicionáló berendezés, emiatt szörnyű hőség
uralkodott. Egy férfi, aki minden bizonnyal a kapitány lehetett, egy másik
fickó mellett állt, aki a kormányosnak tűnt – bár nem volt semmi olyasmi,
ami Coldmoont kormányra emlékeztette volna: csupán néhány kar és
joystick, továbbá egy sor lapos képernyőjű monitor, amelyeken térképek és
radarfelvételek látszottak. A hajóhíd régi volt, és rozoga; a homályos
plexiüveg ablakok össze voltak karistolva. A levegőben gázolaj-és
hányásszag terjengett.
A hajóhíd teljes számú legénysége – mintegy öt fő – leplezetlen
ellenségeskedéssel meredt rájuk. Vajon most mi a fene fog történni? –
töprengett Coldmoon. A legénység többsége bűnöző kinézetű volt.
 – Jaroszláv Olijnyik kapitány? – kérdezte Pendergast, miközben elővette
a jelvényét. Coldmoon követte a példáját. – Pendergast különleges ügynök
az Egyesült Államok szövetségi bűnügyi nyomozóirodájától. Ő pedig
Coldmoon különleges ügynök.
A fedélzeti főnök odaadta a kapitánynak az engedélyt. Magas, gyászos
képű ember volt, beesett, borostás arccal, vizenyős szemekkel. Elvette a
papírokat, és gyorsan átfutotta. Coldmoont megcsapta a férfi alkoholos
lehelete. Egy fegyvert is észlelt a kapitány derekára erősített tokban.
– Beszéli a nyelvünket? – érdeklődött Pendergast.
A férfi habozott; Coldmoonnak úgy tűnt, mintha azt mérlegelné, hogy
hazudjon-e, vagy sem.
– Igen.
– Ez egy bírósági felhatalmazás arról, hogy átkutassuk az egész hajót
– folytatta az idősebb ügynök –, és megkívánja a legénység és a tisztek
közreműködését. Aki a munkánkat akadályozza, azt jogunkban áll
letartóztatni. Felhívom a figyelmüket arra, hogy a hajójuk az Egyesült
Államok felségvizein tartózkodik, így a mi törvényeink és szabályaink
vonatkoznak önökre.
A kapitány az ujjai közé vette az engedélyt, két kezében a magasba
emelte, mintha alaposabban át akarná tanulmányozni, aztán lassan
kettétépte, majd gondosan egymásra helyezte a széttépett darabokat, és újra
kettétépte; végül harmadszor is ugyanígy járt el – majd hagyta, hogy a
papírszeletkék lassan a földre szállingózzanak. Aztán váladékos szemével
újra Pendergastra pillantott, és azt mondta:
– Szarok rá.
A különleges ügynök mintha meg sem hallotta volna, a zsebébe nyúlt, és
elővett egy papírdarabkát, amire egy szám volt felírva.
– Ezt a konténert kívánjuk átvizsgálni. A hajó elején található.
Olijnyik kapitány mintha meg sem hallotta volna; még csak rá sem
pillantott a papírra. A mellette álló matrózokhoz fordult, és hevesen
magyarázott nekik valamit egy olyan nyelven, amit Coldmoon nem tudott
beazonosítani. Az emberek hirtelen előrelódultak, miközben a kapitány
hátrébb lépett, és kirántotta az oldalán viselt fegyverét. De mielőtt kivehette
volna a tokból, Pendergast villámgyorsan kitört, mint egy támadni készülő
vipera, és öklével a férfi arcába csapott úgy, hogy a kapitány feje
hátracsuklott, a fegyvere pedig elsült, de senkiben sem tett kárt. Ezzel
egyidejűleg két matróz Coldmoonra támadt; a fiatal ügynök az egyiket
tökön rúgta, és miközben elővette a Browningját, kitért a második férfi suta
ökölcsapása elől, majd a fegyver csövével az arcába vágott. Mindkét matróz
a földre zuhant, a többiek pedig dermedten hallgattak. Pendergast
karkulcsba fogta a kapitányt, és a füléhez szorította a Les Baer 1911-et.
Coldmoon előrelépett, és felvette a padlóról a kapitány fegyverét – egy
ősrégi német Lugert –, majd a két pisztollyal sakkban tartotta a meghökkent
matrózokat. A kapitányon kívül látszólag senki más nem viselt fegyvert.
– A földre! – parancsolta Coldmoon. – Valamennyien kinyújtott kézzel,
arccal a földre!
Elképedve álltak, meg sem moccantak.
Pendergast megforgatta a fegyver csövét a kapitány fülében.
– Mondd meg nekik!
A férfi mondott nekik valamit, mire gyorsan engedelmeskedtek. Most mi
lesz? – töprengett a fiatal ügynök. Kérjenek erősítést? A matrózok még
mindig többségben voltak velük szemben, és a jó ég tudja, hány fegyveres
lehet még a hajó többi részén.
Pendergast szelíd hangon a kapitányhoz fordult.
– Most már készen áll arra, hogy elvezessen bennünket ahhoz a
konténerhez?
A férfi bólintott.
– Remek! Mondja meg az embereinek, hogy maradjanak itt.
Valamennyien. Ha valakit meglátok elmozdulni innen, azt halálos
fenyegetésnek veszem, és lelövöm az illetőt. Jelentse be!
Azzal elengedte a férfit, aki levett egy mikrofont a vezérlőpultról, és
bejelentette – Coldmoon legalábbis remélte, hogy azt mondta, amit kell.
– Most pedig, Olijnyik kapitány, mutassa az utat! Csak lassan és
nyugodtan! Coldmoon ügynök, figyeljen az esetleges orvlövészekre!
A kapitány átcsoszogott a hajóhíd ajtaján, majd megindult lefelé a
lépcsőn. Miután kiértek a fedélzetre, a hajó elejébe vezette őket; a külső
korlát mellett haladtak, a nagy rakás konténer mellett. A hajó elejében
széles szabad terület volt néhány konténerrel. A világoskék hűtőtartály ott
állt egymagában.
Pendergast megvizsgálta a konténer ajtaján lévő hegesztett acéllakatot.
– Ha volna szíves kinyitni.
– Üres. Semmi sincs benne.
– Nyissa ki!
– Nincs kulcsom. Ide kell hozatnom a kulcsot.
 – Akkor hívjál valakit. De úgy csináld, hogy csak egy fedélzeti matróz
jöjjön, fegyver nélkül. Ellenkező esetben valami nagyon kellemetlen dolog
történhet.
– Így van – erősítette meg Coldmoon. – Például az, hogy kapsz egy
golyót a fejedbe. – Azzal a félreértések elkerülése végett ráfogta mindkét
fegyvert.
A kapitány elővett egy kézi adóvevőt, és beleszólt. Aztán vártak. Öt perc
múlva egy férfi érkezett, és átadta a kapitánynak a kulcsot, aki aztán
kinyitotta a hűtőkonténert.
– Látja? – kérdezte a kapitány. – Semmi nincs benne.
Valóban üres volt. Rothadt hal bűze csapott ki belőle.
Pendergast párszor beleszagolt a levegőbe, és undor ült ki az arcára.
A kapitányhoz fordult.
– Maga megy elől, kapitány, és mi majd követjük.
A férfi belépett, és a konténer végébe ment. Pendergast és
Coldmoon a nyomában haladt; ez utóbbi szinte öklendezett a fojtogató
bűzben. A konténer oldalai és a padlója valami barna, ragacsos anyaggal
volt összekenve. Te jó ég, hogy bűzlött! Coldmoont, aki nem szerette a
halat, most a hányás kerülgette.
Aloysius elővett egy apró ceruzalámpát a zsebéből, és körbevilágított
vele; aztán lefelé irányította, hogy megvizsgálja azt az undorító trutymót.
Elővett egy apró bizonyítékgyűjtő készletet és néhány mintavevő kanállal
ellátott dugós kémcsövet. Innen-onnan mintákat vett, beletette őket a
kémcsövekbe, majd lezárta őket.
– Menjünk ki innen, Coldmoon ügynök! – javasolta Pendergast, aki újra
a levegőbe szagolt, és utálkozva összeráncolta a homlokát. – Maga a
konténer végében marad, kapitány, és csak azután mozdulhat, ha mi már
kiértünk.
Azzal a két ügynök kilépett a konténerből; a kapitány verejtékező arccal
követte őket. Coldmoon nagyokat nyelt a fülledt levegőből, és érezte, hogy
kezd múlni a hányingere.
Pendergast az egyik kémcső tartalmát vizsgálta, majd hirtelen fájdalmas
arckifejezéssel fordult a kapitányhoz:
– Kapitány, hogy tehette? Micsoda tragédia!
A férfi értetlenül meredt rá.
– Hány kiló volt? Kétszázötven? Ötszáz? Jézus Mária! Gondoljon bele,
mekkora pazarlás!
 Azzal lesújtott arccal Coldmoon felé fordult, izgatottságában még a
bizonyítékgyűjtő készletről is megfeledkezett.
– Coldmoon ügynök, itt nem emberi lábakról van szó, hanem egy olyan
szállítmányról, amely közvetlenül megsértette az Egyesült Államok
előírásait.
– Miféle szállítmány?
– Ha nem tévedek, ebben a konténerben a legkiválóbb minőségű iráni
belugakaviár volt, maga a fekete arany, amit a pániktól vezérelve a tengerbe
öntöttek. Istenem, sírni tudnék!
 30. FEJEZET
Gladstone nem lepődött meg, amikor Pendergast ügynök bejelentés
nélkül megjelent a laborjában; méghozzá egy kollégájával. De legalább ez a
fickó valódi FBI-ügynöknek nézett ki. Pendergast egy hercegnek és
hercegnőnek kijáró ceremóniával mutatta be őket egymásnak. Most
valamennyien a szűk laborban zsúfolódtak össze, ahol Lam bemutatta a
legutolsó szimulációja eredményét. Már olyan hosszú időt dolgozott az
egyetem szuperkomputerén, hogy kilencezer dollárnyi költséget halmozott
fel, de Pendergastnak a szeme sem rebbent, amikor meghallotta ezt az
összeget.
Amikor a szimuláció véget ért, Gladstone elmagyarázta a kudarc okát.
– Az egyetlen következmény, amit levonhatunk, az, hogy valamilyen
adat nem áll a rendelkezésünkre.
– Miféle adat? – érdeklődött Pendergast.
– Bárcsak tudnám! Hiányzik egy input. Hogy rájöjjünk, melyik az, el
szeretném végezni az úgynevezett „gumikacsás” tesztet azon a területen,
ahol a legkisebb adathalmazzal rendelkezünk.
– Melyik ez a terület?
– Florida öböl mentí partjának az északi része. Ledobunk mintegy
huszonöt darab, apró GPS-szel és elemmel ellátott úszó bóját a kérdéses
helyen, aztán nyomon követjük őket. Azt hiszem, az így kapott adatokkal
kitölthetjük a hiányosságokat.
– Nagyszerű! – jelentette ki Pendergast a zavar legkisebb jele nélkül;
Coldmoon ügynök viszont összehúzott szemmel, gyanakvóan meredt rá.
– Gumikacsák? – kérdezte kételkedő hangon.
Lam felvihogott, majd hirtelen elhallgatott, amikor Gladstone lesújtó
pillantást vetett rá.
– Ez csak egy kifejezés, amivel az érzékelőkkel ellátott úszó bójákra
utalunk, mivel azok sárga színűek. Darabja száz dollár; ezenfelül ott van a
hajó üzemanyagköltsége is. Már beszereztük a bójákat, és holnap szeretném
az óceánba engedni őket. Wallace meghatározta azokat a helyeket, ahonnan
még adatokat kell gyűjtenünk. Wallace, kérlek, mutasd meg Pendergast
ügynöknek, hogy miről beszélünk!
Lam pötyögni kezdett egy billentyűzeten, mire a képernyőn megjelent az
öböl mentí partvidék térképe.
– Errefelé vannak a fő áramlatok és a velük ellentétes irányú kisebb
áramlatok – magyarázta. – Különösen a folyótorkolatoknál és a keskeny
öblöknél találhatók. Ez az a terület, ahol híján vagyunk adatoknak. Tehát az
úszókat ezen a vonalon dobjuk a tengerbe. Aztán itt, majd ott. És igen,
errefelé is. Ó, és ezen a ponton is! – mondta széles vigyorral, mint aki
mérhetetlenül meg van magával elégedve. – Öt hely, öt úszó bója.
A nő a Coldmoon nevű ügynökre nézett, aki a monitoron lévő pontozott
vonalakra meredt.
– Van valami kérdésük?
A fiatal ügynök megrázta a fejét.
– Azt se tudnám, hol kezdjem.
– Szilárd meggyőződésem, hogy így megtaláljuk az utolsó mozaikkockát
– jelentette ki Gladstone, és megpróbált olyan magabiztosnak mutatkozni,
amennyire csak tudott. – Mindenesetre – fűzte hozzá gyorsan – holnap már
kidobjuk a bójákat. Nincs értelme késlekedni.
– Szeretnék csatlakozni önökhöz – mondta Pendergast. – Ha ez nem
jelent túl nagy problémát.
Ettől a bejelentéstől Gladstone hirtelen elhallgatott: nem szerette, ha
szárazföldi patkányok téblábolnak a hajóján. Mindig láb alatt voltak, sosem
tudták, mit csináljanak, és egy csomó ostoba kérdést tettek fel; ráadásul
mindent összehánytak. De aligha mondhat nemet.
– Ha úgy kívánja! Korán indulunk: hajnali ötkor. Hosszú nap lesz. És az
előrejelzések szerint erős hullámzás várható.
Pendergast rövid szünetet tartott, mielőtt válaszolt volna.
– Ez nem lesz probléma.
– Akkor rendben. De viseljen vízálló ruhát. És hozzon magával
Deadalont.
A nő hallotta, amint Pendergast mobilja vibrálni kezd. Az ügynök
elővette a zsebéből, majd elnézést kért, és kiment a laborból. Hallatszott,
amint az ajtó mögött halkan beszél.
– Coldmoon ügynök, maga is jön? – érdeklődött Gladstone. A férfi
hátrahőkölt, az arcán rémület tükröződött.
 – Nem, köszönöm ! A víz, a hajók és én nem vagyunk jó barátságban.
Az óceántól háromezer kilométerre nőttem fel.
A nő megkönnyebbült. A hajó jobb oldali korlátjánál öklendező
embernél csak egy rosszabb van: a bal oldali korlátnál öklendező.

Pendergast, miután befejezte a telefonbeszélgetést, visszatért a laborba.

Coldmoont meglepte az átváltozása: az arca teljesen kipirult. Biccentett az
oceanográfusnak, és megerősítette, hogy másnap hajnali ötkor találkoznak a
mólón, aztán a társával együtt kiment a laborból.
Pendergast olyan fürgén lépkedett, hogy Coldmoon alig tudott vele
lépést tartani.
– A halottkém be tudta azonosítani az egyik áldozatot – mondta. – Vagy
legalábbis két emberre szűkítette a kört.
– Mármint hogy név szerint beazonosította?
– Igen. Úgy tűnik, az egyik láb két nővér valamelyikéhez tartozott: vagy
a harmincöt éves Ramona Osorio Ixquiachoz, vagy pedig a húgához, a
harminchárom éves Martinához. Mindketten San Miguelben születtek.
Ugyanabban a guatemalai városban, ahonnan a lábujjgyűrű származik.
– Hogy az ördögbe tudták beazonosítani?
– Egy genealógiai weboldal segítségével. Az Ixquiac család számos tagja
él az Egyesült Államokban, akiknek a DNS-e benne van egy genetikaiteszt-
adatbázisban. Crossley ugyanazt a technikát alkalmazta, amit a fel nem
derített bűneseteknél szoktak, és sikerült kiderítenie, hogy a láb a két nővér
valamelyikéhez tartozik. Nagyszerű munkát végzett!
– És a két nővér most hol van? Eltűntek?
Pendergast a könyörtelen hőség ellenére sem lassított a léptein.
– Mindössze annyit tudunk, hogy San Miguelben születtek, és hogy
valamelyiküknek a lába a birtokunkban van. E két tényen kívül semmit sem
tudunk. Maga majd egy csomó dolgot ki fog deríteni róluk, amikor San
Miguelben lesz.
– Álljon meg a menet! – torpant meg Coldmoon. – Amikor San
Miguelben leszek?
– Holnap reggel indul.
– Egy pillanat! Azért jöttem a floridai partokra, hogy együtt dolgozzunk
az ügyön. Szó sem volt arról, hogy Guatemalába utazzak. Az ördögbe is,
semmiképpen se megyek oda!
 – Az aktájában olvasottak alapján maga ideális lenne erre a feladatra:
folyékonyan beszél spanyolul; járt már abban az országban, és beutazta
egész Közép-Amerikát. Ráadásul indián származású.
– Igen, de lakota vagyok, nem maja!
– Elismerem, nem néz ki majának.
– Nem, és Pancho Villára sem hasonlítok – fűzte hozzá, majd rövid
szünetet tartott. – Várjon csak! Ugye kezdettől fogva ez volt a terve?
– Biztosíthatom afelől, hogy.
– Most már értem. Amikor rájött, hogy a nyomozás során előbb-utóbb
valakinek el kell utaznia Közép-Amerikába, mintegy varázsütésre rögtön az
én nevem ugrott be.
– Coldmoon ügynök, igazságtalanul bánik velem. A lábak, amelyek után
nyomozunk, valóban itt vannak, nem Guatemalában. De a DNS-
bizonyítékok, a lábujjgyűrűk, és most már a rendelkezésünkre álló nevek is,
mind olyan szálak, amelyek abba a közép-amerikai országba vezetnek, és
ezt nem hagyhatjuk figyelmen kívül.
Coldmoon nem felelt.
– Én szívesen elmennék maga helyett, ha megtehetném. De vegye
figyelembe, hogy mennyire kirínék abból a környezetből. Maga a logikus
jelölt erre a kis kiruccanásra. – Kis időre elhallgatott, majd halvány mosolyt
villantva megkérdezte: – Vagy inkább velem jönne a hajókirándulásra?
A fiatal ügynök nagyot nyelt. A tegnapi ízelítő a nyílt tengeri hajózásból
bőven elegendő volt.
Pendergast rá nem jellemző módon a vállára tette a kezét, és kissé
megszorította.
– Köszönöm, kolléga! Ezt igazán nagyra értékelem magától.
 31. FEJEZET
Coldmoon a Mortlach-ház cselédlakásának a nappalijában ült – újra
megmosolyogtatta ez a kifejezés –, miközben a nyitott táskáját és az ágyon
szétszórt ruhadarabjait nézte. Te jó ég! Nemrég pakolt ki, és most újra össze
kell csomagolnia a cuccait. Ráadásul pont Guatemalába kell utaznia. Járt
már ott: csodás ország csodás emberekkel, de veszélyes hely, így nem
lelkesedett azért, hogy visszamenjen, főleg nem beépített ügynökként, hogy
kiderítse: miként került egy nő San Miguel Acatán utcáiról Florida vizeibe
– vagy legalábbis az egyik lába. Senki sem tudta megmondani, miféle
hmunga vár rá odalent.
Különféle átkokat mormolt az orra alatt. Ha belegondol, még mindig
Islamoradán lábadozhatna Coronát kortyolgatva, és nézhetné a lerobbant
halászati üzem fölött lemenő napot. De aztán felbukkant Pendergast, és
elhúzta az orra előtt a mézesmadzagot: egy olyan izgalmas üggyel
kecsegtette, aminek tudta, hogy nem lesz képes ellenállni.
Elvett egy pólót az ágyról, és undorral a táskájába dobta. Visszagondolva
a beszélgetésükre az a sanda gyanúja támadt, hogy Pendergast kezdettől
fogva tudta, hogy ő majd teljes jogú partnerként akar részt venni a
nyomozásban. Tehát manipulálta. Utólag visszaemlékezett arra, amit Joe
nagyapja egyszer mondott neki: Tarts csukva a szád, és hagyd, hadd
beszéljen a sápadtarcú – aztán mondj nemet! Ebben az esetben a
„sápadtarcú” kifejezés annyira pontos volt, hogy aligha lehetett sértésnek
venni.
Másfelől ez egy lebilincselő ügy – a legkomplikáltabb, amivel valaha is
dolga volt. Ráadásul nagy port kavaró eset. Ha sikerül megoldaniuk, az nem
fog ártani a karrierjének, egyáltalán nem.
Aztán tétlenül ült, és azon tűnődött, hogy vajon hol lehet a „sápadtarcú”.
Már majdnem éjfél volt, és Pendergast nem az a típus, aki bárokban és
éttermekben lóg. Ha jobban belegondol, Constance-ról sem tudta, hogy hol
van. Nem látta a könyvtárban és a konyhában sem, amikor tíz órakor lement
egy gyökérsörért; az ajtaja mögül sem szűrődött ki fény, amikor visszafelé
felment a cselédlépcsőn. Talán együtt vannak.
Csak most ébredt rá, hogy látszólag önkéntelenül pillantott oda, de mégis
nagyon is tudatosan kereste azt a fényt a lány ajtaja alatt.
Újfent azon töprengett, hogy vajon mi lehet ez a „gyámleány”-história.
Talán lehet valami köztük? Coldmoon számos furcsa kapcsolatot látott már,
de ez mindent felülmúlt. Arra nem gondolt, hogy valami románc lenne
közöttük – bár Constance a prűd ruházata ellenére is dögös csaj volt –, és
mégis, valahogy vibrált közöttük a levegő. Amikor Pendergast és Constance
egymással beszélgettek, szinte érezte a levegőt átjáró ózon illatát, mintha
vihar közeledne.
Még sohasem találkozott hozzá hasonló lánnyal: olyan összeszedett,
tartózkodó, művelt, gyors észjárású volt – és mégis, Coldmoon úgy érezte,
mintha a lelke mélyén valamilyen mély fájdalmat őrizne. Ennek ellenére
minden volt, csak éppen törékeny nem: érződött rajta, hogy hidegvérű, és
akár erőszakra is képes. Az ügynököt egy nagymacskára emlékeztette: egy
párducra vagy tigrisre, amely miközben rád mosolyog, nem veszíti szem
elől a torkodat.
Valami oknál fogva apai nagyanyja emléke jutott az eszébe. Hideg téli
éjszaka volt a Pine Ridge rezervátumban; ő hat- vagy hétéves lehetett. Az
öregasszony egy pár gyöngyökkel díszített papucsot javítgatott a kályha
mellett, aztán hirtelen a láthatatlan dolgokról kezdett beszélni.
– Vannak szellemek – kezdte –, mint a Bagolycsináló, mely a Tejutat
őrzi. És ott van Keyla, a teknősbékaszellem. Ők nem e világiak. De
Wachiwi, a Táncoló Lány, halandó, akárcsak mi. És mégis különbözik
tőlünk. Több száz évet élt, így nagyon öreg és bölcs. Már nem táncol, csak
ül és figyel.
A rákövetkező ősszel Coldmoon a saját szemével is látta Wachiwit a
távolból. Lassan sétált a szürkületben a fagyos fák között; kordbársony
ruhát viselt, és egy plédbe burkolódzott. Egy rövid pillantást vetett a fiú
irányába, de Coldmoonnak ez elég volt ahhoz, hogy lássa a szemében
megcsillanó bölcsességet.
Vajon ugyanezt látta Constance tekintetében is?
Az ördögbe ezekkel a gondolatokkal! Csak késleltette az elkerülhetetlent.
Felvett egy kockás inget, és bedobta a táskájába; aztán egy viseltes
kekinadrágot és egy apró hátizsákot az FBI-os felszereléseivel. Valami
stratégiát kellett kidolgoznia a guatemalai úthoz. Biztos van rá mód, hogy a
hátrányait – azt, hogy egyértelműen külföldinek néz ki, túl magas, és nem
ismeri az ottani bennszülöttek nyelvét és szokásait – előnyeivé változtassa.
Ha azt mondaná az embereknek, hogy Dél-Amerikából jött, akkor nem
firtatnák a különös spanyol kiejtését és a megjelenését. Nem volt szüksége
álruhára – azok a ruhái, amiket szolgálaton kívül hord, elég olcsók és
slamposak, akárcsak a táskája. Improvizálnia kell majd, de pont ez az
erőssége. És ha Pendergastnak nem tetszik, kinyalhatja a kokoyahaláját,
mert ő saját maga fogja megtervezni az akcióját. Ez az ő, csakis az ő...
Hirtelen valami zaj ütötte meg a fülét. Egy pillanatig mozdulatlanul
fülelt, aztán megrántotta a vállát, és folytatta a pakolást. Eközben újabb
neszt hallott. Különös zaj volt: mintha egy madárcsőr kopogna, csak lassan,
tudatosan – és furcsán, üregesen kongott. Honnét jöhet? Senki sem volt a
házban. Odakint nem tombolt vihar; a szél sem fújt, hogy megrázza a
faágakat, és a tengerpart még mindig le volt zárva az emberek elől.
Még egy halk koppantás. Lenézett a padlóra, a fűtés légbeömlő rácsára.
Onnan jött a hang; és ez magyarázta meg az üreges kongást. Tudta, hogy a
cső a pincében lévő kazánhoz vezet.
Felsóhajtott, majd folytatta a pakolást. Valószínűleg patkányok lehetnek.
Nem csoda, hogy ott tanyáznak, mivel a fűtést csak nagyon ritkán
kapcsolják be errefelé.
De aztán újra hallotta a zajt: ütemesnek tűnt, mintha emberi értelemre
vallana. Tungmanitóra, az éjszakai fakopáncsra gondolt, aki a haldoklók
házait kereste fel; megpróbált bejutni, hogy ellopja a lelküket, mielőtt
befejezhették volna az utazást az örök vadászmezők felé.
Annyi biztos, hogy fura gondolatok keringenek ma a fejében. Jobb lesz,
ha emlékezteti magát a tényre, hogy ő az FBI bevetésben lévő különleges
ügynöke, és felhagy ezekkel az ostoba babonákkal. Lehet, hogy van valaki a
házban – mégpedig egy valóságos személy –, és ez megér egy kis
nyomozást.
Elvette a szék támlájáról a fegyvertokját, és a farmerzsebébe dugta;
azután amilyen halkan csak tudott, kilépett a nappaliba. Körülnézett, aztán
megindult lefelé a hátsó lépcsőn, ami a cselédszobából a konyhába vezetett.
Továbbment a pincébe vezető ajtóig, kinyitotta, végigtapogatta a falat,
végül megtalálta a villanykapcsolót, de ekkor meggondolta magát. Elővette
az apró, szolgálati LED-zseblámpáját, amit mindig magánál hordott, és
alacsony fokozatra kapcsolta – már ha „alacsonynak” lehet nevezni a
háromszáz lument –, azzal megindult lefelé a lépcsőn.
 A Mortlach-ház alagsora épphogy csak magasabb volt egy
„kúszópincénél”. Egy kicsit kellett lehajolnia, hogy elférjen. Amikor
körbevilágított, látta, hogy a helyiség a valóságban egy tartógerendákból
álló dzsungel; feltűnt neki, hogy a gerendák olyan vízálló anyaggal vannak
bevonva, amelyek újabbak, mint maga a ház, és egyfajta labirintust alkotva
falfülkékre osztják a teret. A levegőben sósvíz-, penész- és földszag
terjengett.
Újra megtorpant. A kopogó hang megszűnt. Ennek ellenére alaposan
átkutatta a labirintusszerű teret: végigsétált az oszlopok között,
bekukkantott a különféle zugokba, tárolóhelyekre és fülkékbe. Végül a
kazán előtt állt meg, ami újabb volt, mint gondolta, de ahogy sejtette, hideg.
A tenyerével kétszer jó nagyot ütött az oldalára, mire kongó hang
visszhangzott fel a sötétben. Ha voltak benne mókusok, patkányok – vagy
ne adj’ isten éjszakai fakopáncsok –, akkor megkapták a magukét!
Még utoljára végigpásztázta a helyiséget a zseblámpával, aztán
megfordult, és felment a lépcsőn, hogy folytassa a pakolást. Coldmoon
lépteinek a zajai elhalt, és a pincébe újra visszatért a csend és a sötétség. Az
egyik apró falfülkében megbúvó alak mozdulatlan maradt. Aztán egy perc
múlva előjött szűk rejtekhelyéről. Constance Greene feketébe öltözve,
mintha gyászolna, körülnézett, majd konstatálta, hogy a pince újra üres.
Miután látta, hogy minden úgy van, ahogy Coldmoon zavaró látogatása
előtt volt, visszahúzódott a homályba, és csak várt. és várt.
 32. FEJEZET
Roger Smithback nyöszörögve megfordult az ágyául szolgáló mocskos
matracon, és óvatosan az arcához emelte az egyik kezét. A fájdalom még
most, két nap elteltével sem csillapodott. A szeme be volt dagadva, csak
félig tudta kinyitni; a füle is meg volt duzzadva, a halántéka pedig túl
érzékeny volt ahhoz, hogy megérintse. Csak elképzelni tudta, hogy milyen
ramaty állapotban lehet, mivel nem volt tükör a cellájául szolgáló koszos
kis raktárban.
Két napja – két teljes napja van itt. Ezt csak onnan tudja, hogy a falon a
magasban van egy apró rácsos ablak, amin besüt a nap. Amikor először
magához tért az után a nem várt, irtózatos balegyenes után, még sötét volt.
Aztán pár óra múlva feljött a nap, majd végtelenül hosszúnak tetsző
várakozás után lement, és egy újabb szűnni nem akaró éjszakának nézett
elébe. Aztán újra kisütött a nap, majd lenyugodott, immár a második
alkalommal.
Két napja van itt. Az egyetlen étel, amit fogyasztott, banáncsipsz volt,
amihez több doboz tamarinduszitalt ivott; ezeket az egyik sarokban lévő
raklapon tárolták. A csipszet pedig naponta szervírozták: egy figyelmeztető
üvöltés után az ajtó kitárult, de csak épp annyira, hogy egy pisztoly
hegyével betoljanak neki néhány zacskót. Illemhelyként egy ócska
horganyzott vödör szolgált. Már ki kellett volna üríteni.
Sok időbe telt, amíg kitisztult a feje a brutális ütés után. Ekkor viszont
elfogta a rettegés. Mi fog történni vele? Ez az ütés csak ízelítő volt abból,
ami majd következni fog?
Vajon keresi majd valaki? A testvére halála óta nem volt családja; és
barátnője sem. Az utazásai olyan gyakoriak és kiszámíthatatlanok voltak,
hogy a barátai, akiket nem szokott értesíteni róluk, nem aggódtak volna az
eltűnése miatt. Így egyedül Kraskinak tűnne fel a távolléte – de ő
valószínűleg azt feltételezné, hogy a riportere lazsál.
De legalább úgy tűnik, nem akarják megölni – legalábbis egyelőre nem.
De vajon mi a szándékuk vele?
 Ez után a felismerés után a gondolatai – már amennyire a kínzó fejfájása
ezt lehetővé tette – visszatértek azokra az eseményekre, amelyek miatt
idekerült. Csőbe húzta az a vén köcsög kertész. Talán előre kellett volna
látnia, hogy ez lesz a vége. Szokás szerint megint túlságosan
szenzációéhesnek bizonyult.
Most meglenne a sztorija, ha élve kijutna innen.
Hézagos spanyoltudása miatt csak egy részét tudta kivenni a bezárt ajtó
mögött zajló hangos beszélgetésnek. Amennyire meg tudta állapítani, annak
a guatemalai tiendának a hátsó helyiségében tartották fogva, amely után
befordultak a sikátorba. Úgy tűnt, hogy csak két férfi hangját hallja. Néha
durván felröhögtek, mocskos vicceket meséltek, és hencegtek a
hőstetteikkel, és valami nagy jutalomról spekuláltak, amit valaki valamiért
kilátásba helyezett. Főleg drogokról, lövöldözésekről, csempészetről folyt a
szó. Smithback úgy vette ki, hogy egyszer-kétszer őt is megemlítették,
méghozzá olyan hangon, hogy a riporter ereiben megfagyott a vér. De
mindenekelőtt úgy tűnt, hogy a főnökük visszatértét várták. Ezt a valakit
úgy hívták, hogy El Engreído.
Ezen eltűnődött. Átvitt értelemben ez azt jelentette, hogy „beképzelt”. A
szó szerinti jelentése pedig tudomása szerint „Nagyfej” volt. Ez bizonyára
egy becenév. Azon agyalt, hogy vajon mi fog vele történni, ha ez a
„nagyfejű” fószer visszatér.
Mintegy végszóra nagy lárma csapott fel a rögtönzött cellája előtt
folyosóról. Hallotta a két ismerős hang izgatott óbégatását. Aztán egy
harmadik hang is csatlakozott hozzájuk: egy lassúbb, mélyebb, tekintélyt
parancsoló hang.
Smithback ösztönösen hátrébb csúszott a matracán, míg végül a hátát a
falhoz tapasztotta a lehető legnagyobb távolságra az ajtótól. A francba!
Nem kellett sokat várnia. Egy kicsit babráltak a zárral, aztán az ajtó
kinyílt. Ez alkalommal nem egy puskacső kandikált be; nem volt rá
szükség. Az ajtónyílást annak a tetovált húskolosszusnak az alakja töltötte
be, aki leterítette.
A férfi ahogy meglátta Smithbacket, elvigyorodott, majd átlépett a
küszöbön.
[17]
– Flaco, cierra la maldita puerta! – szólt hátra a válla fölött. Az ajtó
becsukódott a férfi mögött, és egy perc múlva kigyúlt egy drótkosárlámpa a
plafonon – az első alkalommal azóta, hogy Smithback magához tért. A
fényben a fickó még drabálisabbnak látszott, mint a sikátorban. A feje le
volt borotválva, és egy vastag zsírgyűrű, bár meglehet, hogy izomköteg
volt, dudorodott ki a tarkóján. Az izomtrikója csak úgy feszült a masszív
mellkasán, és mindkét karját a csuklójától a válláig tetoválások borították.
Smithback rettegéssel fedezte fel rajta a számára már túlságosan is ismerős
P és N betűket.
A tamarindaitalt tartalmazó raklap a sarokban állt. Nagyfej Smithback
matraca felé lökte. Bár többtucatnyi láda volt rajta, az óriás olyan
könnyedén tolta odébb, mintha egy cipősdoboz lett volna. Aztán
felült a tetejére, és az újságíróra nézett.
[18]
– Bibis lettél, chiquito ? – kérdezte. Meglepő módon akcentus nélkül
beszélt angolul.
Smithback ekkor vette észre, hogy önkéntelenül még mindig a
halántékán tartja a kezét. Leengedte.
– Tehát te vagy az a csávó, aki fotókat mutogat a barrióban, és a
tetkónkról kérdezget?
– Én... – kezdte Smithback, de a fickó nagy hangon félbeszakította:
– Tudom, ki vagy: Roger Smithback. Smithback. Riporter vagy.
Smithbacket egy pillanatra kíváncsisággal vegyes félelem fogta el.
Honnan tudja ezt ez a vadbarom? Persze, elvették az irattárcáját, és
benne volt a jogsija. A többit meg a kiguglizták.
– De messzire eljöttél az otthonodtól, Smithback. Mit csinálsz itt, ilyen
messze Miamitól? És miért kérdezősködsz a Párducokról?
A férfi tökéletesen beszélt angolul. Smithback nyelt egyet, és
megpróbálta emlékezetébe idézni az újságírói hivatástudatot, amit
lapszerkesztő apja mindig oly büszkén hangoztatott. Vajon most mit tenne
Ernie Plye? – mindig feltette magában ez a kérdést a nehéz percekben.
– Ha tudod, hogy riporter vagyok – kezdte Smithback –, akkor azt is
tudnod kell, hogy a munkám abból áll, hogy kérdéseket tegyek fel. Én.
Nagyfej pusztán a mutatóujja felemelésével elhallgattatta.
– Most egyedül én vagyok az, aki kérdéseket tesz fel. Te már nem vagy
újságíró. Kutyaszar vagy a cipőm talpán. – Elhallgatott, és tűnődve
Smithbackre nézett. – Vagy ez problémát jelent a számodra, mierda de
[19]
perro ?
Újságírói hivatástudat ide vagy oda, Smithback számára nem jelentett
problémát.
Nagyfej bólintott.
 – Azt hiszem, én is szívesen lennék riporter. Sok helyre eljuthatsz, olyan
dolgokba ütheted bele az orrod, amik nem tartoznak rád; beszélsz a
zsarukkal, vagy megszólítod az utcán az embereket. Kétszer annyit
megtudsz, mint bárki más. Azt kérdezel, amit csak akarsz, még akkor is, ha
semmi közöd sincs hozzá. – Szünetet tartott, úgy téve, mintha valamin törné
a fejét. – És ha okos riporter lennék, és esetleg megtudnék valami olyasmit,
amiről nem lett volna szabad tudnom, akkor még több kérdést tennék fel.
Például a Párducokról. És erről mindenki azt gondolná, hogy csak a
munkámat végzem.
Aztán hirtelen, olyan sebesen, mint ahogy egy vipera támadáskor
előrenyújtja a nyelvét, a férfi izmoktól dagadó karja előrelendült, és
galléron ragadta Smithbacket, majd felemelte a matracról. Az újságíró
felvonított részben ijedtségében, részben pedig a fájdalomtól.
– Nos, mi folyik itt, chiquito? – kérdezte iszonyatosan fenyegető,
behízelgő hangon. – Tudom, hogy el szeretnéd mesélni nekem. Nem lennél
így beindulva, és nem szaglásznál itt éjjel-nappal, ha nem tudnál valamit.
Mi lett elcseszve azon a megbeszélésen? És ők, las mulas, hol vannak? Mi
történt azokkal a kamionokkal?
Minél erősebb lett a szorítás, annál gyorsabban járt Smithback agya, de
csak gyermeteg gagyogás hagyta el az ajkát:
– Miről beszél? Mulas? Kamionok?
– Ne játszd a hülyét! Nagy kamionok, kormányzati kamionok. Tele
voltak cuccal. Az én cuccommal. – Kis szünetet tartott, majd folytatta: –
Valami késik, firkász pajtikám. Valami nagyon nagy cucc. És nagyon sokat
késik. Ettől az embereim bepöccennek. És a jefe is bepöccen.
Egypercnyi csönd következett. Aztán az izomkolosszus még erősebben
megszorította Smithback nyakát, és a levegőbe emelte; az erőfeszítéstől
horkant egyet, majd, miközben a matrac felett lógatta, a másik öklével jól
gyomorszájon vágta az újságírót. Smithback rettenetes fájdalmat érzett a
hasában. Ösztönösen próbált volna embrió pózba összehúzódni, de mivel a
nyakánál fogva lógott a levegőben, csak a térdei rángtak. Nagyfej ekkor egy
újabb hatalmas ütést irányzott a rekeszizmára, aztán ledobta a matracra.
Smithback összegörnyedt, és a mocskos takaróra hányt.
Nagyfej előrelépett, és lovaglóülésben ráült.
– Ha nem tudnál erről az egész szarságról, chiquito, akkor nem lennél itt,
hogy kérdezősködj. De szerintem te tudsz valamit azokról a kamionokról,
amelyeknek lefestették a rendszámait.
 Smithback alig hallotta, mit mond. Küszködött, hogy levegőhöz jusson,
és hullámokban jelentkező görcsös fájdalom szaggatta a beleit.
– És el fogod mondani nekem – fenyegette Nagyfej. – Tudod, miért?
Mert az emberek mindig mindent elmondanak nekem. Mint amikor két évet
ültem a Charlotte-ban. Nagyon bejöttek nekem az újoncok, főleg a
pederaszták. Valamennyien puhányok voltak, akárcsak te. Kicsit
kényeztettem őket análisan, csak hogy betörjem őket. Aztán rögtön beszélni
kezdtek! – Nagyfej felröhögött. – Mindent elmondtak: az összes titkukat, az
összes beteg dolgukat, amit valaha is tettek, remélve, hogy abbahagyom. De
én nem hagytam abba, chiquito, amíg be nem fejeztem. Most pedig beszélj!
– A lábakról van szó – nyögte ki Smithback nagy szenvedések közepette.
– Qué?
– A lábak. – Az újságíró szájából még mindig csöpögött a hányadék, és
egyszerre csak pár szót tudott kinyögni. – Amik partra sodródtak. a
strandon.
Nagyfej felállt, és pár lépést hátrált.
– Mi van a lábakkal?
– A tetoválás. ami az egyik lábon volt.
– Mi? Azokról a lábakról beszélsz, amiket Captiva-szigeten találtak a
strandon?
– Van egy fotóm. a boncolásról. Én csak azért kérdezősködtem. a
tetoválásról. mert egy sztorit akartam kihozni belőle. egy sztorit.
– Kuss! A hiányzó szállítmányomnak semmi köze azokhoz a lábakhoz!
Csak megpróbálsz átverni. – Nagyfej átkozódott, aztán a válla fölött kiszólt:
[20]
– Carlos! Flaco! Pongan tus culos aquí, carajos!
Az ajtó rögtön kinyílt, és két alak lépett be. A fájdalom ködfátylán át
Smithback látta, hogy ők is tele vannak tetoválásokkal, akárcsak Nagyfej:
az egyikük magas volt, és jó felépítésű, a másik alacsonyabb. A hústorony
elfordult Smithbacktől, és halkan spanyolul kezdett beszélni a két férfihoz.
Olyan gyorsan beszélt, hogy az újságíró meg sem próbálkozott azzal, hogy
megértse. Ekkor valami eszébe jutott- valami, amire minden bizonnyal már
korábban is gondolnia kellett volna. De ez a szadista kegyetlenkedés kellett
ahhoz, hogy beugorjon: az a vén kertész, aki csőbe húzta, az autóban egy
csomó mindenről fecsegett. Úgy tűnt, hogy a Párducok bandájának komoly
problémái vannak – Nagyfej ezzel kapcsolatban akart megtudni valamit. De
amit Smithback nem tudott kiverni a fejéből az az volt, amit egyszer egy
rendőr haverja mondott: Ha fogva tartanak, és az elrablóid nem viselnek
maszkot, és a jelenlétedben kimondják egymás nevét, az azt jelenti, hogy
neked annyi; előbb-utóbb golyót eresztenek a fejedbe.
Észrevette, hogy Nagyfej visszanéz rá. A behemót alak arckifejezése
megfejthetetlen volt: kifejezhetett haragot vagy bizonytalanságot – és még
egy csomó más dolgot is.
– Ami azt a kis sztorit illeti a lábakról – kezdte –, nem tudom eldönteni,
hogy agyafúrt vagy, vagy pedig hülye. Majd egy kicsit kérdezősködöm,
hogy megtudjam, van-e valami alapja annak, amit mondtál; hogy van-e
valami összefüggés a két dolog között. Aztán visszajövök, és betörlek. És
akkor rájövök, hogy hazudsz-e; ha pedig igazat mondasz, akkor majd egy
kicsit többet fogsz elmesélni.
– Már mindent elmondtam. – kezdte a riporter, de Nagyfej már hátat
fordított neki, és megindult az ajtó felé, miközben a mobilját előhúzta a
zsebéből. A küszöbön megtorpant, hogy további utasításokat adjon a két
gengszternek.
– Rakjátok meg alaposan, mielőtt újra rázárjátok az ajtót! Azzal kilépett
a szűk folyosóra, és eltűnt.
 33. FEJEZET
A Leucothea nevű kutatóhajó áthaladt a híd alatt. Borongva hajnalodott,
és a viharos égbolt acélszürke fényt vetett a fodrozódó vízre. Miután
elhaladtak Sanibel világítótornya mellett, kikerültek a szárazföld nyújtotta
menedékből, és összetalálkoztak a tengeri vihartól felkorbácsolt
hullámokkal: a hajó fel-le hánykolódott a fehéren tajtékzó habok között, a
szél beverte a vizet az ablakokon. Pamela Gladstone a sziget déli része
mentén a háborgó tenger felé irányította a Leucothea-t.
Pendergast a kormánnyal szemközt elhelyezkedő székre ült le.
Esőköpenyt viselt sárga viharkalappal, vízálló nadrággal, a lábán pedig
gumicsizmát. Valamennyi ruhadarab vadonatúj volt, még érezni lehetett
rajtuk a bolt szagát, ahol vásárolta őket.
A nő kénytelen volt elfojtani egy mosolyt.
– Pocsék egy idő a hajókiránduláshoz – jegyezte meg.
– Valóban.
Gladstone az utasát fürkészte a tengeribetegség első jeleit kutatva, de
egyetlenegyet sem talált. A különleges ügynök arca közömbös és hűvös
volt, mint mindig: lehetetlen volt róla bármit is leolvasni. Az emberek
általában elsápadtak, mielőtt rókáztak volna, de a különleges ügynök arca
egyébként is falfehér volt.
– Kábé tizenöt perc múlva odaérünk az első ledobási ponthoz, a Boca
Grande és a Cayo Costa között szoroshoz. A második hely Manasota Key
mellett lesz, a harmadik és a negyedik pedig Venice Inlet közelében. Az
ötödik pont kicsit távolabb található: kimegyünk a nyílt tengerre, aztán
mintegy tizenhat kilométert észak felé haladunk. Viszonylag egyenes
szakaszon.
– Köszönöm a tájékoztatást! – Pendergast nem ajánlotta fel a segítségét,
amire Gladstone egyébként sem tartott volna igényt. A háborgó tengeren
nincs kizárva, hogy az ember a vízbe pottyanjon. A hullámverést okozó
vihar tőlük jó messze volt, valahol az öbölben, és a delta felé haladt. Őket
csak a pereme érintette, és a hajójuk nem vált irányíthatatlanná. Az
időjárás-előrejelzés szerint sem fog rosszabbodni a helyzet. Csak a szokásos
viharos nap erős hullámzással – legalábbis ebben reménykedett.
Nem telt bele sok idő, és a radar segítségével egy hajót vett észre tőlük öt
tengeri mérföldre. Mögöttük haladt legalább azóta, hogy elhagyták a
sanibeli világítótornyot. Nagyobbra állította a radar hatósugarát, és
magában feltérképezte a közelben található hajók elhelyezkedését és
haladási irányukat. Közel sem volt annyi, mint általában – a pocsék időjárás
távol tartotta a sétahajókat. Csak munkahajók tartózkodtak a közelben. A
pillantása újra a tőlük öt tengeri mérföldre lévő zöld foltra esett, amely
hozzájuk hasonló sebességgel közeledett. De hiába erőltette a szemét: a
tajtékzó fehér haboktól, a felverődő vízpermettől és a ködtől nem tudta
kivenni a hajót.
Pendergast, aki eddig csendben volt, most megszólalt:
– Úgy tűnik, követnek bennünket.
– Úgy gondolja, az a hajó száznyolcvan foknál, tőlünk öt tengeri
mérföldre? Nekem is feltűnt, de lehet, hogy véletlen egybeesés.
– Végrehajthatnék egy egyszerű próbát? – mormogta.
– Miféle próbát?
– Kilencven fokkal változtassa meg a haladási irányt.
– Nem rossz ötlet – felelte a nő, azzal visszafordult a kormányhoz, és
széles ívben elfordult a hajóval, így az új irány kétszázhetven fok volt.
– Hé! – kiáltott be Lam a kormányfülke nyitott ablakán. Visszament a
tatra, és készült az első bója vízre bocsátására. – Mi van, miért változtattunk
irányt? Észak felé kéne tartanunk.
– Csak egy kis kísérletezés – felelte Gladstone.
Pendergast mellett állva azt az apró zöld foltot figyelte a távolban. Pár
perc elteltével a másik hajó is irányt váltott, hogy kövesse őket.
– A rohadékok! – kiáltott fel Gladstone.
– Az a hajó fel van szerelve automatikus azonosító rendszerrel? –
érdeklődött Pendergast.
A nőt meglepte, hogy a vendége tud erről az automatikus azonosító
rendszerről, ami a legtöbb hajón megtalálható.
– Nincs – felelte.
– És maga használja?
– Igen – felelte Gladstone, és közben tétova pillantást vetett hátrafelé;
látta, hogy Lam, aki a piros tornacipőjét egy túlméretezett gumicsizmára
cserélte, esőköpenybe burkolódzva az úszó bóják előkészítésével
foglalatoskodik. – Pendergast ügynök, volna szíves felmenni ezzel a
távcsővel a tatra, és elmondani, hogy mit lát? Az egyik kezével
kapaszkodjon a korlátba, a tenger erősen hullámzik.
– Természetesen.
A különleges ügynök a kormányfülkéből a hajó hátsó részébe ment, és
felemelte a távcsövet. A nő látta sárga esőkabátos alakját, amint megpróbál
kivenni valamit a széltől felfröcskölt vízcseppeken keresztül.
Gladstone most visszatért az eredeti útvonalukra, és észrevette, hogy a
másik hajó is követi a példáját.
Pendergast víztől csöpögve visszatért.
– Sajnálom, de semmit se tudok kivenni.
– Igen, nagyon szarok a látási viszonyok.
Ki az ördög követheti, és vajon miért?
– Maga szerint lenne értelme, ha kikapcsolnánk az AIS-t? – kérdezte
Pendergast.
– Megtehetném, de az mit sem változtatna a helyzeten. Már ránk
irányították a radarjukat. Ehelyett inkább felhívom a rohadékokat a VHF
sávú adóvevőn.
– Remek ötlet!
Gladstone hirtelen mozdulattal megragadta a mikrofont. A tizenhatos
csatorna néma maradt, így megnyomta az adásindító gombot.
– Ismeretlen hajó, ismeretlen hajó, itt Leucothea, vége.
Semmi válasz. Két percet várt, majd újra próbálkozott.
Még mindig nem kapott választ.
– A hajó nem vette az üzenetét? – kérdezte Pendergast.
– Nagyon is vette; a hajózási szabályok előírják, hogy a VHF adóvevője
a tizenhatos csatornára legyen állítva. Egyszerűen nem válaszol. –
Gladstone-nak már tényleg tele volt a hócipője. Egy hajó, amin nincs
automatikus azonosító rendszer, és nem vesz tudomást a hívásokról. Itt
valami nem stimmel. De közeledtek az első vízrebocsátási ponthoz,
úgyhogy most erre kellett koncentrálnia.
– Wallace, hogy állsz ott hátul? – kiáltott ki a nyitott ajtón.
– Készen állok a bója kidobására.
– Majd ha jelt adok.
A férfi felvette a bójákat tartalmazó műanyag kosarat, és visszavitte a
tatra. Gladstone lelassított hét csomóra. Észrevette, hogy az őket követő
hajó is csökkentette a sebességét.
 Miközben a térképplottert figyelte, felemelte a kezét, majd hirtelen
leengedte. Látta, amint Lam átdobja a korláton az első bóját. További
százötven méter megtétele után jelt adott a második vízre bocsátásra. Öt
perc múlva az első vízre eresztéshez megjelölt bóják mindegyike az
óceánban volt.
A fiú vigyorogva lépett be a fülkébe. Elvett egy kampón lógó törölközőt,
és megtörölte az arcát és a kezét; aztán ellenőrizte a vezérlőpult oldalára
erősített iPadet.
– A bóják sugározzák a helyzetüket – jelentette ki.
Gladstone gázt adott.
– Tovább Manasota Key-re!
A hajó gyorsított. A nő az őket követő hajót figyelte, hogy vajon mit
csinál. De az most valami mással volt elfoglalva. Ahelyett, hogy követte
volna őket, gyorsított, és arra a helyre sietett, ahol az imént kidobták a
bójákat. A zöld folt közelített az első vízrebocsátási ponthoz, aztán lassított,
megkerülte a helyet, végül megállt. Gladstone nem akart hinni a szemének.
Mi a fenét csinálnak?
– A picsába! – kiáltott fel Lam, miközben a radarra meredt. – Az a hajó
felszedi a bójánkat!
Gladstone nézte, amint a hajó elmosódott zöld foltja a radaron
egybeolvad az egyik bója által sugárzott GPS-pozícióval. Lassított, és
megragadta a mikrofont.
– Ismeretlen hajó, ismeretlen hajó, amely felszedi a bójánkat. Itt
Leucothea, vége.
Most sem kapott választ.
– Ismeretlen hajó, itt Leucothea. El a kezekkel a cuccainktól, vagy
jelentjük az esetet a parti őrségnek.
Még mindig semmi válasz. De most a hajó a második bója felé indult.
– Parti őrség, parti őrség, itt a Leucothea kutatóhajó, vége. Várt. Semmi
válasz.
– Parti őrség, parti őrség, itt a Leucothea kutatóhajó; pozíció: 26.68
észak, 82.34 nyugat. Kérem, válaszoljanak, vége.
Ez őrület. A parti őrség a nap huszonnégy órájában figyeli a tízenhatos
csatornát, és biztosan vették a hívását. Mi a francért nem válaszolnak?
Ellenőrizte, hogy nincs-e valami probléma a rádiójával, és meggyőződött
arról, hogy huszonöt wattos teljesítménnyel működik.
 – A hajó felszedett két bóját – állapította meg Lam. – És most… úgy
tűnik, gyorsít, és felénk tart.
Gladstone a radarra meredt. Lamnek igaza volt: a hajó csakugyan feléjük
tartott, most már majdnem harminc csomós sebességgel. A nő Pendergastra
pillantott:
– Még sohasem fordult elő ilyesmi. Nem tudom lehagyni ezt a
rohadékot.
– Hagyja, hogy a hajó közelebb érjen – javasolta a különleges ügynök.
– De lehet, hogy veszélyesek. Talán drogcsempészek vagy más bűnözők.
Nem értem, miért nem válaszolt a parti őrség a hívásunkra.
– Talán azért, mert a hajó a parti őrségé.
– Micsoda? Mi a fenének akadályoznák a munkámat? Egy valagnyi
engedélyem van rá!
– A maga helyében a kezem ügyében tartanám ezeket az engedélyeket.
A nő várt. Lassított. A Leucothea csak minimális sebességgel haladt
előre. Ahogy a zöld pont közeledett, egyre kivehetőbben lehetett hallani a
motor dübörgését, majd a hajó is előbukkant a ködből a szitáló esőben: a
parti őrség semmivel össze nem téveszthető formájú, fluoreszkáló
narancssárga színű RB-M járőrhajója volt, amelynek a fedélzete egy
ötvenkaliberes géppuskával volt felszerelve.
– Jézusom, ez a parti őrség! – kiáltott fel Gladstone, és újra levette a
mikrofont. – Hé, parti őrség, itt a Leucothea! Mi van, srácok, a fületeken
ültök? Vége.
A hajó lassítva mintegy harminc métert tett meg, aztán felrecsegett egy
hangszóró:
– A hajójuk mellé állunk. Álljanak meg, és készüljenek a fogadásunkra.
– Parti őrség, ha netalán nem vették volna észre, túlságosan erős a
hullámverés ahhoz, hogy mellénk álljanak. Vége! – üvöltötte a mikrofonba
Gladstone.
Végre egy hang megszólalt a VHF-en keresztül:
– Leucothea, itt a parti őrség RB-M 5794 lajstromszámú hajója.
Váltsanak a kilences csatornára. Vége.
A nő dühösen nyomta le a gombot.
– Hé, mi az ördögöt csinálnak? Miért szedik fel a bójáimat? Ez egy
kutatóhajó! És nem biztonságos a tenger az átszálláshoz.
– Ismétlem: a hajójuk mellé állunk bal oldalról, és felmegyünk a
fedélzetre. Vége.
 Gladstone bontotta a vonalat.
– Seggfejek! Wallace, dobd ki az ütközőpárnákat baloldalt! Ez kész
őrület! Csaknem kétméteres hullámok csapkodnak a vízen. – Aztán
Pendergasthoz fordult: – Maga az FBI-tól van. Mit fog csinálni?
A különleges ügynök viszonozta a pillantását.
– Együttműködöm – felelte.
– Remek, azzal aztán sokra megyek.
Megállította a hajót, amit most, hogy a motor nem járt, ide-oda dobáltak
a hullámok. A parti őrség hajója melléjük navigált, és egy matróz néhány
kötelet dobott át, amelynek a végét Lam rögzítette, majd a raktérbe rohant,
valószínűleg azért, hogy elrejtőzzön. A két egymáshoz kötözött hajó fel-le
hánykolódott. A parti őrség hajójának a pereme minden egyes
hullámverésnél a hajótestnek ütődött. A műveletet irányító esőkabátos férfi
kijött a kormányfülkéből, de Gladstone nem ismerte fel a kabátja ujján a
hadnagyi rangjelzést. Két tengerész felsegítette a Leucothea fedélzetére,
aztán ők is követték.
– Duran hadnagy az Egyesült Államok parti őrségétől – bömbölte.
Nagydarab férfi volt; nem kövér, de széles és köpcös, bozontos bajusszal,
jegeskék szemekkel. A másik két férfi mögötte lépkedett. – Ellenőrzést
tartunk a hajón. Kérem, maradjanak a helyükön, amíg a vizsgálat tart.
– Ácsi ! Ehhez nem kéne engedély? – kérdezte Gladstone.
– Az Egyesült Államok Törvénykönyve 14. paragrafusának 89. szakasza
felhatalmazza az amerikai parti őrséget arra, hogy bármikor és bárhol
átvizsgáljon bármilyen, az Egyesült Államok felségvizén tartózkodó hajót a
nyílt tengeren, vagy bármilyen az Egyesült Államok joghatósága alá tartozó
vízi úton, abból a célból, hogy ellenőrzéseket, vizsgálatokat, fedélzetí
szemlét, kutatásokat, lefoglalásokat és letartóztatásokat hajtson végre.
– Tényleg? Szent Habakuk!
A két férfi megkezdte a hajó átvizsgálását. Átkutatták a vízre bocsátásra
váró bójákat tartalmazó ládát, kinyitották a csapóajtókat, levilágítottak a
hajófenékre, a levegőbe dobálták a párnákat, kinyitották a tárolószekrényt,
és szétdobálták a benne lévő felszereléseket.
– Csak óvatosan! – kiáltotta Gladstone, majd Pendergastra pillantott.
– Nem mutatja fel a jelvényét?
– Nagyon jól tudják, hogy ki vagyok – felelte a különleges ügynök,
akinek az arca a megszokottnál is sápadtabbnak tűnt.
Duran visszajött.
 – Rendben. Lássuk a tengeri hajóvezetői engedélyét és a regisztrációs
papírjait.
A nő kinyitott egy szekrényt a kormány mellett, és odalökte neki a
dokumentumokat. A férfi elvette, ellenőrizte őket, majd visszaadta.
– Kutatási engedély?
Gladstone azokat is odaadta. A hadnagy átfutotta őket, még arra sem
véve a fáradságot, hogy úgy tegyen, mint aki olvas.
Aztán visszaadta őket, és az embereihez fordult:
– Oké. Mehetünk.
– Egy pillanat – szólalt meg Pendergast halkan.
Duran visszalépett, és az állát előrenyújtva Pendergast felé fordult.
– Tessék!
– Megtudhatnánk a hajó átkutatásának az okát?
Duran elvigyorodott.
– Nos, láttuk, hogy valaki szemetet dobál a vízbe, ezért úgy döntöttünk,
hogy utánajárunk. Lehetett volna akármi: hulladék, narkó vagy szennyvíz.
Valami gondod van vele, pajtíkám?
Pendergast nem felelt.
A férfi arrogáns, önelégült vigyorral nézte egy darabig, aztán újra
Gladstone-hoz fordult:
– Úgy tűnik, minden rendben van. A fedélzeten hagyjuk a bójáit. Ööö...
úgy tűnik, az egyik kissé behorpadt, amikor átmentünk rajta. – Majd még
szélesebb vigyorral hozzáfűzte: – Elnézést a kellemetlenségért.
Azzal kilépett a fedélzetre a két társa kíséretében, majd valamennyien
beültek a csónakba. Gladstone sajnálattal látta, hogy egyiküket sem
sodorták el a hullámok.
– Oldozzák el a kötelet!
Gladstone megtette, mire a parti őrség hajójának a motorja felpörgött, és
eltávolodtak.
Amikor Lam óvatosan előbújt, Gladstone Pendergasthoz fordult:
– Ezt meg miért csinálták?
– Bosszantásból – felelte a különleges ügynök.
– Magának magasabb a rangja, hogyhogy nem tette helyre ezt a
seggfejet?
– Egy bölcs ember egyszer ezt mondta: „A saját feltételeid között
támadd meg az ellenséged, ne az ő feltételei között!”
– És ez mit kéne, hogy jelentsen?
 – A tengeren akartak provokálni, ahol nekik szinte korlátlan hatalmuk
van, nekem meg szinte semmi.
– Tehát azt várja, hogy majd a szárazföldön támadhassa meg őket?
– Ugyanez a bölcs ember ezt is mondta: „Hagyd, hogy a terveid sötétek
és kiismerhetetlenek legyenek, mint az éjszaka, és amikor cselekszel,
mennykőként csapj le!” – Azzal a sápadt ügynök kísértetiesen
elmosolyodott, miközben a szemei csillogtak, mint az üvegszilánkok.
 34. FEJEZET
A San Miguel Acatán fölött hágón áthaladva Coldmoon ügynök az
autóbusz mocskos ablakán keresztül lepillantott. El kellett ismernie, hogy
festői látvány tárult elé: hófedte csúcsok vették körül a felhőkbe burkolódzó
völgyet, a dombokon pedig mezők mozaikkockái zöldelltek.
Egy FBI-ügynöknek két lehetősége volt arra, hogy nyomozást folytasson
egy közép-amerikai országban: az egyik hivatalos csatornákon keresztül
történt a közép-amerikai hírszerző program, a CAIP által, amellyel a
külügyminisztérium, illetve a quanticói központ foglalkozik. Ez napokba,
ha nem hetekbe telt volna, beleértve az együttműködő
kormánytisztviselőkkel való hivatalos találkozásokat Guatemalában, a véget
nem érő papírmunkát, a vízumokat, a hivatalos vacsorákat, a
fényképezkedést és hasonlókat. A másik lehetőség az volt, amit ő éppen
megtett: turistavízummal beutazik az országba, megtalálja azt, amit keres,
aztán utólag, ha szükséges, lefutja a hivatalos köröket.
Ahogy lepillantott a ködlepelbe burkolódzó völgyszorosra, úgy érezte, a
világ végére érkezett. A busz csikorgó hajtóművekkel hamarosan a felhők
szintje alá ereszkedett, egy homályos, álomszerű vidékre. Kis idő múlva
beértek a városba. A ködcafatok közül apró, pasztellszínű, bádogtetős
parasztházak bukkantak elő, melyek fürtökben kapaszkodtak a meredek
dombokon a mezők zöldellő rongyszőnyegén, a szurdokban morajló hegyi
patak fölött.
A busz megállt a városka főterén, amelyet egyik oldalról egy fehérre
meszelt templom határolt, a másikról pedig néhány bádogtetejű
kormányépület és egy kis szabadtéri piac, ahol élő állatokat és zöldségeket
árultak.
A hátizsákjával a vállán leszállt a téren, és körülnézett. San Miguel
Acatán elszegényedett város volt, mely ennek ellenére szilárdan megőrizte a
méltóságát. Nem volt nehéz meglátni, hogy az emberek miért hagyják el ezt
a helyet, hogy Amerikában próbáljanak szerencsét. Te jó ég, milyen szörnyű
út lehet! – gondolta a különleges ügynök, miközben a mexikói határ felé
terjeszkedő hegyek végtelen láncolatát figyelte.
Látta, hogy a téren és a kis piacon mindenki észlelte a jelenlétét; nem
nyíltan bámulták, hanem ravaszul, a szemük sarkából. Mindig
elővigyázatosak voltak, ha egy idegen érkezett a városba. Bár a jövevény
bőrszíne ugyanolyan volt, mint az övék, feltűnt nekik Coldmoon hatalmas
termete, szikár alkata és markáns megjelenése, ami annyira eltért a helyi
maja populáció apró, kerekded formáitól.
Amennyire csak tudott, felkészült a küldetésére. Bár San Miguelben nem
volt vezetékes telefon, meglepő módon volt mobilszolgáltatás, és sikerült
megszereznie egy listát arról a tizenkét lakosról, akiknek a vezetékneve
Ixquiac volt. A nevet Ish-ki-ak-nak kell ejteni, emlékeztette magát. A
telefontársaság nyilvántartása szerint valamennyien postafiókon keresztül
kapták a számlát. Majd kérdezősködni fog utánuk.
Már kitalált magának egy fedősztorit. Tudta, hogy ha egy idegen
puhatolózni kezd egy apró, elszigetelt településen, akkor az egész város
felbolydul: gyanakvást, kíváncsiságot vagy akár riadókészültséget is
kiválthat a magatartásával.
Áthaladt a kis téren, amin néhány fehérre meszelt törzsű fa állt, és
bement a piacra. Odalépett egy asszonyhoz, aki apró ketrecekben lévő
tengerimalacokat árult; kinyújtotta a kezét, és spanyolul bemutatkozott,
majd gyorsan elővett egy névjegykártyát, amit előző este nyomtatott ki.
– Señor Lunafría vagyok – mondta. – Ügyvéd.
Ennek hallatán a nő zárkózott lett, az arcvonásai megkeményedtek a
gyanakvástól.
– Señorita Ramona Osorio Ixquiacot keresem.
A különleges ügynök megelégedéssel konstatálta, hogy a név hallatán
villant egyet a nő szeme, mintha ismerné a keresett személyt.
– Mit akar tőle? – kérdezte.
– Fontos híreim vannak.
A nő kifejezéstelen arccal, hosszan bámult rá. Olyan hosszan, hogy
Coldmoon már-már kezdte magát kényelmetlenül érezni. Lehet, hogy
mégsem ez a helyes stratégia?
Előrehajolt, és halkabbra fogta a hangját.
– Ha nem ő, akkor lenne valaki más az Ixquiac családból, akivel
beszélhetnék? Bizalmas ügy.
 Ekkor az asszony megfordult, és indián nyelven odakiáltott valamit az
egyik közeli kofának. A másik nő szeme elkerekedett, majd otthagyta a
pultját, odajött hozzájuk, és Coldmoonra meredt.
– Én vagyok Ramona Osorio Ixquiac. Miről van szó?
Coldmoonnak gyorsan kattogott az agya; teljesen elképedt azon, hogy
milyen hamar sikerült rábukkannia az Ixquiac család egyik tagjára. Ha ez a
nő Ramona, akkor a láb minden bizonnyal a testvéréé, Martináé. Végül
megszólalt:
– A testvére, Señorita Martina miatt jöttem.
Ettől még jobban elkerekedett a nő szeme.
– A testvérem miatt? Ó, hála istennek! Már olyan régen nem hallottunk
felőle. Kérem, jöjjön el hozzám, és majd otthon mindent elmond róla: hogy
hol lakik, és mit csinál Amerikában. – A szemében izgatottsággal vegyes
aggodalom csillogott, és Coldmoonnak elszorult a szíve attól, amit közölnie
kell vele. De talán, egyelőre, még nem kell mindent elmondania.

Ramona háza a szurdok szélén állt, és több apró teraszos konyhakert

vette körül. A köd tovább szitált, de most egy napsugár átdöfte a
felhőpaplant, mire egy fényes folt rajzolódott ki a távoli domboldalon. A
világoskék salaktéglából épült ház patyolattiszta volt; az ablak előtt kockás
függönyök lógtak, a konyhaasztalon pedig egy agyagkorsó állt friss
virágokkal.
– Kérem, érezze magát otthon! – mondta, és székkel kínálta Coldmoont.
A különleges ügynök leült, a nő pedig a fatüzelésű kályhán lassan
pöfögő kávéskannával foglalatoskodott. Két bögrébe öntötte az italt, és egy
cukortartót és egy tejszínkiöntőt is előkészített.
A bögrét felemelve Coldmoon megérezte a sötét, kissé odakozmált,
savanyú kávé illatát.
– Pont így szeretem – jelentette ki az első korty után. Felséges volt:
végre egy csésze kávé, ami hasonlít ahhoz, amit a rezervátumban töltött
évei alatt ismert meg.
Ramona leült a saját csészéjével, és egy tál chuchitost tett az asztalra.
– Kérem, mondjon el mindent, amit csak tud a testvéremről!
– Attól tartok, nincsenek túl jó híreim – felelte Coldmoon. Te jó ég,
mennyit lenne szabad közölnie vele? – A testvérét eltűnt személynek
nyilvánították.
 – Eltűnt személynek?
Ramona a szája elé kapta a kezét.
– Ettől tartottam! Mi történt?
– Úgy tűnik. – Coldmoon habozott. Nem tudta, mit mondjon, így
megfogta a nő kezét. – Úgy tűnik, bajban van.
– Ó! – Ramona levegőért kapkodott, könny szökött a szemébe. –
Mondtam neki, hogy ne menjen, könyörögtem; annyira aggódtam!
– Nem tudjuk pontosan, mi történt vele. Emiatt nyomozok utána. A
segítségére van szükségem. Kérem, mondjon el mindent, amit csak tud !
A nő a szemét törölgette.
– Ahogy látja, nagyon szegények vagyunk itt San Miguelben. A
testvérem folyton arról beszélt, hogy északra akar menni, az Egyesült
Államokba. De nem csak ő: mindenki erről beszélt. Hogy ott mindenki
milyen gazdag, hogy a becsületes, keményen dolgozó embereknek milyen
jó életük van, minden ételt megvehetnek, mindent, amire csak szükségük
van; akár házat és autót is vásárolhatnak, és minden gyerek iskolába járhat.
Én tudtam, hogy ebben sok a túlzás. De a kivándorlás vágya futótűzként
terjed ebben a városban.
– Mikor utazott el a testvére?
– A Szeplőtelen Fogantatás ünnepe előtt, december elején.
– Úgy érti, négy hónappal ezelőtt?
– Igen.
– Mesélje el, hogy történt!
– A testvérem egy kivándorolni készülő csoport tagja lett; aztán végül
valaki kapcsolatba lépett egy fickóval, aki tudta, hogy lehet átjutni a
mexikói határon; ez az illető pedig ismert egy embercsempészt, aki át tudta
vinni őket Amerikába. Mexikóba könnyű átjutni. A neheze akkor
következik, amikor az Államokba akarnak bejutni.
– Ki ez a férfi?
– Zapaterónak hívják. Jorge Obregón Zapatero. Valamennyiüket
összehívta – és egy nap elindultak. – A nő ekkor újra megtörölte a szemét.
– Hányan voltak a csoportban?
– Kábé húszan. – A nő reszketve felsóhajtott: – Aggódtunk, hogy valami
szörnyűség történhetett, mert azóta semmi hírt nem kaptunk róluk. Semmit
az égvilágon. A csoport egyik tagja sem írt vagy telefonált. Zapatero
esküszik, hogy átadta őket a másik embercsempésznek Mexikóban. De úgy
tűnik, mintha nyomtalanul eltűntek volna.
 – Mennyit kért Zapatero a szolgálataiért?
– Ezer quetzalt.
Coldmoon fejben gyorsan átváltotta: mintegy százharminc dollár.
– Ez nem sok.
– Igen, de aztán további harmincezer quetzalt kellett fizetniük a mexikói
embercsempésznek.
– Értem. És ki volt az a személy?
A nő megvonta a vállát.
– Ki tudja?
– Zapatero biztos tudja.
– Nem fogja megmondani. Azt mondja, ő korrektül elvégezte a feladatát.
Azt gondolja, elfogták őket a határon, és Amerikában börtönbe zárták őket.
– Most hol van Zapatero?
– Egy újabb csoportot szervez, akik kábé egy hónap múlva fognak
kivándorolni.
– Miért indulnának el mások is azután, hogy az előző csoportnak nyoma
veszett?
Hosszú csönd következett.
– Mert amíg élünk, remélünk. De itt nincs miben bíznunk.
 35. FEJEZET
Smithback a matracán feküdt és a plafonra meredt. Bogarak másztak
rajta, és ő közönyösen figyelte a haladásukat.
Fogva tartása első napjaiban másra sem tudott gondolni, mint a
menekülésre. Minden lehetőség megfordult a fejében: betöri az ajtót;
megpróbálja elérni azt a képtelenül magas és túlságosan kicsi ablakot;
elrántja a pisztolyt, amikor az ajtó nyílásán betolják vele az ételt – remélve,
hogy a gengsztert is behúzza a kamrába, és felülkerekedik rajta. De ezek
egyike sem tűnt megvalósíthatónak. Amióta Nagyfej „eldiskurált” vele,
mást sem csinál, mint fekszik a mocskos matracon, és reménykedik, hogy
majd csak elalszik. Mintha az a behemót állat a rémes fenyegetéseivel
minden reményét szertetépte volna.
Újra átkozta magát amiatt, hogy elutazásakor nem értesítette a barátait és
a kollégáit. Vajon mit tett Kraski? Szólt a zsaruknak? Nem, az a seggfej
bizonyára csak nyavalyog és morog a távolléte miatt. Talán kiküld még
néhány újságírót szimatolni. Semmirekellő balfaszok, a létezésük csak
oxigén- és helypocsékolás.
Először azt hitte, a bandavezér ütései szétroncsolták a belső szerveit. De
ma a hasa már nem fájt annyira, mint az előző nap, és a szeme sincs annyira
bedagadva.
Persze hosszú távon ennek nincs semmi jelentősége. Tudta, hogy csak
idő kérdése, és kinyírják. „Majd egy kicsit kérdezősködöm, hogy
megtudjam, van-e némi igazság abban, amit mondtál. Aztán visszajövök, és
betörlek.” Nagyfej szavai ahelyett, hogy menekülésre ösztökélték volna,
csak kétségbeeséssel töltötték el.
Már egy napja nem mutatkozott az a rohadék. Smithback még mindig
nem értette egészen, hogy mi folyik körülötte. De amennyire ki tudta venni
az ajtó mögött zajló beszélgetésekből, valami drogszállítmányról lehetett
szó – kokainról –, amely eltűnt az arizonai határon; olyan kamionokról
beszéltek, amelyeknek lefestették a rendszámait. És úgy tűnik, Nagyfej
emiatt szorult helyzetbe került. A rohadék bizonyára azért van távol, hogy
megpróbálja menteni a menthetőt, és rájöjjön, mi okozta malőrt.
Ráadásul nagy volt a jövés-menés: meglehet, hogy Nagyfej valami
jutalmat helyezett kilátásba a hasznos információkért. Az egyik látogató egy
vén alkesz volt, akinek a hadoválása átszűrődött a csukott ajtón. Ő volt az
egyetlen, aki angolul beszélt. Azt követelte, hogy beszélhessen Nagyfejjel,
és lett volna valami mondandója bizonyos tízkerekű nyerges vontatók elülső
sárvédőihez csavarozott dobokról, ponyvákkal borított rakterekről.
Smithback őrei azt mondták neki, hogy jöjjön vissza később, amikor a
főnök is itt lesz. Az alkesz nyilván azt hitte, hogy le akarják rázni, ezért
hangosan kezdett beszélni azokról a kamionokról, amelyeket egy Tate’s
Hole vagy Tate’s Hall nevű helyre látott bemenni.
A Nagyfejjel folytatott kellemetlen társalgás után most egy újabb
meglepetés érte: a két gengszter, Carlos és Flaco most nyíltan mutatkoztak
előtte. A főnökük távollétében sokkal fesztelenebbül viselkedtek. Néha még
a cellájába is bejöttek, vagy az ajtón keresztül elbeszélgettek vele. Bár nem
cserélték ki a hányásfoltos matracát, de legalább megfordították. Kezdtek
jobb ételeket adni neki, sőt még a toalettként szolgáló vödrét is kiürítették.
Smithback persze nem áltatta magát. A két fickó még mindig a börtönőre
volt, akik ellátták Nagyfej következő – és talán végső – kihallgatásáig.
Mivel semmi más dolga nem volt, mint hallgatni az ajtó túloldalán zajló
beszélgetéseket, Smithback jó néhány dolgot megtudott a fogvatartóiról.
Megismerte a nevüket, és következtetni tudott a jellemükre. Mindketten
nagyszájúskodtak; a riporter minimális spanyoltudása ellenére annyit kivett
a beszédükből, hogy kérkednek, amikor nőkről, rablásokról és
lövöldözésekről beszélnek. Mindketten különösen büszkék voltak az általuk
elkövetett gyilkosságokra, de Smithbacknek az volt a benyomása, hogy
inkább csak handabandáznak. Más alkalmakkor pedig viszonylag átlagos
srácoknak tűntek. Carlos, a magasabbik, valószínűleg egy mopedüzletben
dolgozott Guatemalában, és teljesen elbűvölték a nagy motorok – néha
érthetetlen műszaki értekezésekbe kezdett. Flaco, az alacsonyabb és
vékonyabb – aki szívós volt, nem vézna – pedig úgy tűnt, rajong a
képregényekért. Nagyfej távollétében nem tűntek különösebben brutálisnak:
a főnökük utasítása ellenére, miszerint rendszeresen püföljék el, Carlos
például csak egy amolyan tessék-lássék pofont adott neki, mielőtt
megfordította a matracát, majd egy kézzel visszalökte rá.
 Most hallotta, amint röhögnek a folyosón, majd összecsapják a
tenyerüket. Úgy tűnt, Carlos elment valami ügyet elintézni. Smithback újra
a plafonra meredt. Meglepte, hogy képes viszonylag jó szándékkal
viseltetni börtönőrei iránt. Talán ez jelzi, hogy mennyire rezignált lett. Ha
Guatemalában maradnak, és nem kerülnek rossz társaságba, akkor Carlos
valószínűleg még mindig abban a mopedkereskedésben dolgozna, Flaco
pedig. Flacóról Smithback semmi biztosat nem tudott. Az előző este,
amikor behozta azt, amit rabkosztnak lehetne nevezni, egy képregény
kandikált ki a farzsebéből. Amikor Smithback valami megjegyzést tett rá, a
fickó gyorsan ledobta a műanyag tálcát a matracára, és kisétált, miközben a
képregényt beljebb gyűrte a zsebébe. Az újságíró csak ekkor jött rá, hogy
nem valami kiadvány volt, hanem egy kézirat – Flaco saját rajzaival. Ha
egy képregényen dolgozik, vagy ha csak rajzolgat szabadidejében, az
bizonyára nem az a fajta hobbi, amit a többi compañer értékelni tudna.
Carlos elment; késő délután volt, és a kis üzlet elcsendesedett.
Smithback behunyta a szemét, és megpróbálta kikapcsolni az agyát, hogy
elaludjon. De öt perc múlva megzavarta valami nyikorgás: kinyílt az ajtó.
Felhúzódzkodott, és a könyökére támaszkodott. Kissé megrándult az
arca. Flaco volt az. Valami oknál fogva ahelyett, hogy a szokásos pimasz
arckifejezését vette volna fel, idegesnek tűnt. Végigpásztázta a folyosót,
aztán – miután meggyőződött arról, hogy Smithback nem mozdult el a
helyéről – belépett, és becsukta maga mögött az ajtót. Odament a
tamarindaitalt tartalmazó raklaphoz – ami még mindig ott állt, ahová
Nagyfej húzta több mint huszonnégy órával azelőtt. Felült rá.
– Te – mondta angolul – ugye író vagy? Periodista. Sí? – Flaco az egyik
zsebébe nyúlt, és elővett egy összehajtogatott papírt. Szétnyitotta, és
Smithback orra elé tartotta. Az újságíró meresztgette bedagadt szemeit a
félhomályban. Meglepetten látta, hogy a Heraldban megjelent első riportja
volt a Captiva-szigeten partra sodródott lábakról. Flaco a cikk alatt névre
bökött. – Smithback – mondta. – Ez te vagy, ugye?
Az újságíró bólintott. Flaco jobban beszélt angolul, mint ahogy eleinte
gondolta.
– És te... egy kiadóval dolgozol? – kérdezte Flaco. – Egy újságnál?
Smithback azon tűnődött, hogy Flaco honnan vehette ezt a fénymásolt
cikket. Elmosódott volt, mint egy kinyomtatott képernyőkép. A riporter
most jött rá, hogy egy Flaco helyzetében lévő srác számára mit jelenthet
egy újságíróval való találkozás. Nem ismerte a fiatalember múltját, de
szinte biztos volt abban, hogy egy apró, a külvilágtól elszigetelt guatemalai
településről származik. Egy hozzá hasonló fickó számára egy híres újság
riportere fontos személyiségnek számíthat. Visszagondolt arra, amikor
Flaco a Párducok beavatási szertartásáról hencegett. Azt parancsolták neki,
hogy öljön meg két embert: egy rata besúgót és a feleségét. A férfit
bármilyen módon megölheti, mondták neki; de először a nővel kell
végeznie. Át kell vágnia a torkát – a patkány férje előtt. Lényegében ebből
állt a sztorija. De abból, ahogy hencegve előadta a valószínűtlen részleteket,
Smithback arra következtetett, hogy az egészet csak kitalálta, vagy
legalábbis nagyon kiszínezte a történetet.
Flaco most őt nézte, a kérdés még a levegőben lógott. Smithbacknek
kattogott az agya, és megpróbálta elhessegetni az iménti gondolatait. Ő egy
riporter, akinek a neve egy híres városi újság címlapján szerepel. Egy
Flacóhoz hasonló fickó úgy gondolhatja, hogy az ő életstílusa fényévnyire
van a sajátjától.
– Igen – felelte, miközben felült. – Több kiadóval is dolgozom.
Méghozzá fontos kiadókkal. – A remény szikrája, ami előző éjszaka
kihunyni látszott, most újra felizzott. Eddig úgy érezte magát, mint egy
fuldokló, és most hirtelen mintha megpillantott volna egy mentőövet; távoli
volt, de mégis látható. Csak létezik valami kiút innen.
– Mivel foglalkoznak ezek a kiadók?
– Mindenfélével: napilapokkal, képes magazinokkal, könyvekkel.
E szavak hallatán villant egyet Flaco szeme.
– Magazinokkal?
– Persze. A legjobb barátom, mejor amigo, azelőtt karikatúrákat rajzolt
abba az újságba, amelynél dolgozom. Most saját kiadója van. Épp itt, Fort
Myersben. – Ez hazugság volt: Smithback senkit sem ismert az újság
képregényrészlegéről, és személy szerint utoljára tínédzser korában olvasott
ilyesmit: a Peanutst és a Zap Comixot.
– És miket publikál ez az amigo?
Bakker, most mit is kéne mondania?
– Képregényt, mangát. Sí?
Flaco felélénkült.
– Képregényt? És azt mondod, a barátod itt él valahol Fort Myersben?
– Aha. A belvárosban. – Az agya sebesen pörgött, megpróbálta
aprólékosan kidolgozni a történetet. – Próbál betörni a filmiparba is.
Hollywoodba. Azon dolgozik, hogy a képregények is szerepet kapjanak a
filmiparban.
– Te. olvasol képregényeket?
– Persze! Imádom őket, nagy rajongójuk vagyok!
Flaco ettől bátorságra kapott, és a kezével a bermudája egyik zsebére
ütött.
– Én. rajzolok ilyesmi.
– Valóban? Te képregényeket rajzolsz? Na ne. ez komoly? – A riporter a
hangjában megpróbálta a megfelelő módon adagolni a csodálkozást és a
hitetlenkedést, hogy inkább hízelgőnek tűnjön, mintsem sértőnek.
– Sí. Gyerekkorom óta mást se akartam, mint… dibujar. – Azzal a fiatal
gengszter úgy tett, mint aki rajzol egy jegyzettömbbe. – Az apám megvert,
amikor firkáltam, nem pedig dolgoztam. No me importa.
– Hű, ez elképesztő! – Bizonyos szempontból tényleg elképesztő volt.
Smithbacknek a kedvére volt, ha a legváratlanabb helyeken a kreativitás
jeleit fedezte fel. Nagyfej viszont biztos nem örülne a gondolatnak, hogy
Flaco ambíciói nem csupán a narkókereskedelemre és a konkurencia
megsemmisítésére terjedne ki. A fickó nyilván ki volt éhezve az
elismerésre.
– Ööö... megnézhetném?
Flaco rövid habozás után benyúlt a rövidnadrágja túlméretezett zsebébe,
és egy csomó gyűrt lapot vett elő.
– Olvasd el! Aztán megmondod, jó-e. – Olyan gyengéd mozdulattal
nyújtotta oda őket Smithbacknek, mintha virágszirmok lennének, és nem
szeretné, ha valami bajuk esne. – Elolvasod?
[21]
– Sí. Con mucho gusto.
– Carlos elment egy órára. Te addigra befejezed, aztán megmondod,
hogy jó.
Megmondod, hogy jó. Nem azt, hogy nem jó. Smithback bólintott, és
óvatosan elvette tőle a lapokat.
Ekkor Flaco hirtelen előrántott egy rugós kést, és az újságíró nyakának
szegezte. A szeme újra villant egyet, de most teljesen másfajta lánggal.
– Nem mondod meg Carlosnak! És Nagyfejnek sem!
Smithback a fejét rázta.
– Nem, dehogy!
– Vagy azt mondom, megszúrtalak, mert menekülni próbáltál. Úgy
csinálom, hogy fájjon.
 A riporternek efelől nem voltak kétségei. Olyan hevesen rázta a fejét,
ahogy a kés megengedte.
– Senkinek se mondom el. A mi titkunk marad. Nuestro secreto.
Flaco egy hosszú percig mozdulatlan maradt. Aztán lassan elvigyorodott,
és visszahúzta a kést.
– Nuestro secreto. Sí.
A titkok olyasmik – elmélkedett magában Smithback a nyakát
dörzsölgetve, miután az ajtó halk zajjal becsukódott –, amiket nagyra
értékel a barátunk.
 36. FEJEZET
Coldmoon megtalálta azt az apró, egyetlen helyiségből álló kocsmát a
város szélén, ahol a hírek szerint Zapatero a pultot szokta támasztani. A
különleges ügynök besurrant, abban a reményben, hogy rendel egy sört, és
így lesz ideje tanulmányozni az emberét; de reménytelen ötlet volt.
Alighogy elhúzta a gyöngyökkel díszített függönyt, ami a salaktéglából
épült bár bejáratául szolgált, a teremben hirtelen néma csönd lett, és minden
szem rászegeződött.
Nos – gondolta magában Coldmoon –, néha a direkt módszer a legjobb.
– Señor Zapatero? – kérdezte.
Hosszú csend következett, majd egy férfi megszólalt:
– Én vagyok Zapatero.
– Szeretnék egy kicsit elbeszélgetni magával – mondta spanyolul. –
Odakint, négyszemközt.
– Miről van szó?
– Odakint.
– Señor, nem szoktam hozzá, hogy parancsolgassanak nekem, mint egy
sült parasztnak.
Ha a dolog ilyen fordulatot vesz, hát legyen. A különleges ügynök
gyorsan Zapatero mellett termett, mielőtt a férfi felállhatott volna a
székéből. Csaknem kétméteres magasságával fölébe tornyosult, és ezt a testi
előnyét arra használta, hogy megbizonyosodjon róla: nincs nála lőfegyver –
legalábbis hozzáférhető helyen nincs; ellenben egy apró bozótvágó kés volt
a férfi bőrövébe dugva. A férfi keze megindult a kés nyele felé.
– Nem lenne túl okos ötlet – figyelmeztette Coldmoon.
A férfi keze megállt félúton.
– Miért jössz ide mint egy cabrón, és miért beszélsz velem ilyen
tiszteletlenül? Én nem ismerlek.
Coldmoon belátta, hogy nem jó módszerhez folyamodott: Zapatero
jobban fél attól, hogy elveszíti a tekintélyét a cimborái előtt, mint egy
esetleges konfliktustól.
 – Nem kell aggódnia, señor – felelte Coldmoon, aki hirtelen udvarias
lett, és megpróbálta nyugodtabbra fogni a hangját. Te jó ég, még sokat kell
tanulnia ahhoz, hogy bánni tudjon az emberekkel Dél-Amerikában! –
Egy bizonyos ügyről szeretnék beszélni magával, ami érdekelheti. De
személyes jellegű a dolog. Bocsásson meg, ha esetleg az imént
megsértettem volna. Lunafríának hívnak – mondta, és kezet nyújtott.
Zapatero lecsillapodott, és elmosolyodott.
– Miért nem így mondta az előbb? Menjünk ki beszélgetni. Uraim, egy
pillanatra magukra hagyom önöket.
Azzal kimentek az utcára.
– Señor Lunafría, a kiejtéséből és a viselkedéséből ítélve azt hiszem,
maga nem erről a vidékről való.
– Délről jöttem. A messzi délről... – Remélte, hogy Zapatero
megelégszik ezzel a magyarázattal, mivel a Dél-Amerikában beszélt
spanyol nyelv nagyon eltér a közép-amerikaitól. Tudta, hogy nem tökéletes
a spanyoltudása, de meglehetősen folyékonyan beszél ahhoz, hogy egy
másik spanyol ajkú ország lakosának tartsák, és ne északamerikainak.
– Mondja el, milyen ügyben keres!
– Azt próbálom kideríteni, hogy mi történt Martina Osorio Ixquiackal,
aki abban a csoportban volt, amit tavaly decemberben maga vitt át
Mexikóba.
– Te jó ég, már tele van a hócipőm ezektől a kérdésektől! Én mindent
megtettem, amit megígértem a csoportnak, és semmit nem tudok arról, hogy
mi történt azután.
Coldmoon elővett egy ezerquetzalos bankjegyet a zsebéből.
– Én bizalmas információkat keresek, és hajlandó vagyok fizetni is értük.
Zapatero nem vette el a pénzt.
– Mit akar tudni?
– Mondjon valamit arról a csoportról. Kik voltak azok az emberek, és
miért indultak útnak?
– Nem sokat fűzhetek hozzá ahhoz, amit a saját szemével is lát. Ez a
vidék haldoklik. A földek kiszáradnak, nincs munka, nincsenek orvosok, a
kormány tudomást sem vesz rólunk, kivéve akkor, amikor ideküldi a
hadsereget, hogy ellopják a pénzünket és a jószágainkat, és megfenyegessék
a feleségünket és a lányainkat. Nem jó itt élni. Ezért segítek az embereknek
megszökni. Bárkinek, aki el akar menni innen, és fizikailag képes rá. Én
Isten munkáját végzem, señor Lunafría: egy jobb élet lehetőségét kínálom
fel az embereknek. Északra viszem őket, Mexikóba. A mexikói határ innen
csupán negyven kilométer, de a hegyeken vezet át az út, és mivel a
legtöbben még sohasem hagyták el a városukat, szükségük van egy
vezetőre.
– Miután átjut velük a határon, mi történik?
– La Gloriába viszem őket. Ez egy apró település Chiapas tartományban
a 190-es út mentén. Itt átadom őket egy profi embercsempésznek, aki észak
felé viszi őket az Egyesült Államokba.
– Ki ez az embercsempész?
– Csak a becenevét ismerem: El Monito.
– Mexikói?
– Azt hiszem, legalábbis az akcentusa alapján.
– Van valami elképzelése arról, hogy mi történhetett Martina
csoportjával?
– Señor, a dolog pofonegyszerű: elcsípték, majd letartóztatták őket a
határon. Ez elég gyakran előfordul. Fogságban vannak Amerikában, ezért
nincs semmi hír felőlük. Azelőtt ki szokták őket engedni, de most
táborokban tartják őket.
– Mondjon valamit El Monitóról!
– Igazi üzletember. Drágán dolgozik, de amit megígér, azt véghez viszi.
Nem bíznám rá a honfitársaimat, ha tisztességtelennek hinném. Bármi is
történt azokkal az emberekkel, azután kellett történnie, hogy beléptek az
Államok területére.
– Hogy találkozhatnék El Monitóval? – Újra pénzt kínált Zapaterónak,
de a férfi még mindig nem vett róla tudomást.
– Azt hiszem, ez nehéz lesz. Nagyon rejtőzködik. Hat hónappal ezelőtt
megállapodtunk abban, hogy egy újabb csoportot viszek La Gloriába. A
jövő hónapban indulunk. Ekkor neki is ott kell lennie a furgonjaival, hogy
felvigye őket északra. Tudtommal ez az egyetlen módja annak, hogy
találkozzon vele.
– És ha elmegyek La Gloriába, hol találhatom meg?
Zapatero megvonta a vállát.
– Van ott egy kávézó, ahol én is kapcsolatba szoktam vele lépni egy
Corvacho nevű pincéren keresztül. A presszót Del Charrónak hívják, és a
város északi peremén található.
– Köszönöm! – Megint feléje gyújtott egy bankjegyet, de hiába. A férfi
nem fogadta el a pénzt, és ez idegesé tette Coldmoont.
 Zapatero ránézett.
– Meg szabad kérdeznem, hogy miért aggódik kiváltképpen Martina
miatt?
– Mint ahogy maga, én is a munkámat végzem, és ez azzal jár, hogy
kiderítsem, mi történt Martinával. Bárcsak többet is elárulhatnék. Jóravaló
embereknek dolgozom. Ez minden, amit mondhatok.
– Ezt elfogadom – mondta végül a férfi, és elvette a bankjegyeket.
Gondosan összehajtogatta, és a pénztárcájába dugta őket. – Kérem, ne
mondja el El Monitónak, hogy beszéltünk. Szeret inkognitóban maradni.
Amikor Coldmoon elmenni készült, még hozzáfűzte:
– Még valami, señor: nagyon ingerlékeny a fickó. És egy ideges pasas
plusz egy pisztoly. az nem túl jó kombináció.
 37. FEJEZET
Negyvenhét perccel később halk kopogás hallatszott. Újra Flaco volt az.
Beslisszant az ajtón, és egy szót sem szólt; de nem is volt rá szükség: a
szeme ide-oda járt Smithback és a papírlapok között. Nem lépett egyenesen
oda. Szemlátomást égett a kíváncsiságtól, de úgy tűnt, ez alatt a kis szünet
alatt elgondolkozott azon, hogy milyen veszélyekkel járhat, ha túlságosan
bratyizik a fogvatartottal.
A riporter a kéziratra mutatott:
– Ezt. te csináltad? Egyedül?
– Sí.
– Tényleg? Bocs, nem mintha kételkednék a szavaidban. de ez. – kezdte,
miközben átlapozta a rajzokat – tényleg szuper.
Az igazat megvallva egyáltalán nem volt szuper. A rajzok elég tűrhetőek
voltak – bár a stílusukat erősen befolyásolta a tetoválóművészet. Furcsa
módon egyedül azok az apró ceruzarajzok árulkodtak némi kreativitásról,
amelyek a későbbi tollrajzok vázlatai lehettek. Elképzelhető, hogy a srácban
lappang némi művészi tehetség.
Maga a történet egy kalap szart se ért. Ez részben az angol-spanyol
keveréknyelvnek volt tulajdonítható, amit Smithback helyenként nagyon
nehezen tudott megfejteni. De a fordítás elég könnyen megoldható lett
volna, és a helyesírási hibákat vagy az összefüggéstelen mondatokat is ki
lehetett volna javítani. A fő probléma az ostoba és lehetetlen történet volt.
Állítólag egy macsó gengszter önéletrajza, amit groteszk, erőszakos
jelenetek, valószínűtlen kufircolások tarkítottak; egy röhejes hős
domborodó mellizmokkal, amint gonosz erők ellen küzd egy képzeletbeli
univerzumban. Nagy faszság az egész.
– Igazán zseniális – folytatta Smithback –, az illusztrációk pedig annyira
elevenek és hatásosak! – Tovább tömjénezve a „művet” a történet
eredetiségéről áradozott, és arról, hogy a főszereplő, El Acero milyen élethű
személyiségnek tűnik.
– Kinek mutattad meg? – kérdezte végezetül.
 Flaco a homlokát ráncolta.
– Qué?
Smithback ekkor azoknak az előfeltételeknek az ecsetelésébe kezdett
bele, amelyek egy képregény megjelentetéséhez szükségesek. Elmagyarázta
a sok vesződséggel járó folyamatot: el kell készíteni egy próbamunkát,
ügynököt keresni, és végig reménykedni, hogy valamelyik kiadó esetleg
érdeklődést mutat. Hétről hétre küldözgetni a kéziratokat, és elviselni a
visszautasítást. Mert ahhoz, hogy publikálhass, összeköttetésekkel kell
rendelkezned. Akárcsak a drogbizniszben: minden az összeköttetéseken
múlik.
Ezzel a zseniális párhuzammal próbálta megértetni Flacóval a
kapcsolatok fontosságát.
Az előnyös lehet, folytatta Smithback, aki a tanácsaiba gyakran beszúrta
a mi és a miénk névmásokat, hogy számos képregénykiadó még közvetlenül
is elfogad kéziratokat a szerzőktől. Továbbá a szórakoztató irodalmat
publikáló kiadóktól eltérően nem kizárólag New Yorkban működnek: a
Drawn & Quarterly Kanadában van, a Dark Horse pedig Oregonban – hogy
csak kettőt említsen meg. Nem beszélve persze a barátja apró kiadójáról,
ami épp itt van Floridában. Miután ebbe az irányba terelte a beszélgetést,
kiemelte, hogy milyen jó kapcsolatban van a kiadó vezetőjével, akit Bill
Johnsonnak kezdett hívni – olyan nevet választott, aminek nem egykönnyen
lehet utánanézni a Google-ön. Vigyázott, hogy a cég nevére is csak
homályos utalásokat tegyen, mert azt Flaco simán ellenőrizheti. Újra
nyomatékosította, hogy a könyvkiadásban, mint minden más szektorban,
minden a kapcsolatrendszeren múlik: ha az ember beléphet egy kiadó
ajtaján, akkor már félig nyert ügye van.
És ez olyasmi, fejezte be Smithback, amit ő is könnyedén megtehet.
– A Kellogg Streeten van – jelentette ki; nem ismerte túlságosan Fort
Myerst, és véletlenül épp ennek a gondozott, belvárosi utcának a neve
pattant ki az elméjéből. – Időnként együtt szoktunk ebédelni. Simán
bemehetnék vele. Így. – mondta, és csettintett az ujjával.
– És ő elolvassa a könyvem? – Flaco ezt olyan hangon kérdezte, mintha
álkulcsot ajánlott volna fel neki a Fort Knox erődhöz, ahol Amerika
aranykészleteit őrzik.
– Ha én vinném be neki, mi amigo, ott helyben elolvasná.
Flaco, aki szemlátomást egyre nagyobb izgalomba jött ez alatt az
eszmecsere alatt, most hirtelen a homlokát ráncolta, és távolságtartóbb lett.
Egy perc múlva kinyújtotta a kezét.
– Add ide a könyvet!
Smithback visszaadta neki. Flaco a zsebébe gyömöszölte, majd sarkon
fordult, és kiment a helyiségből.
Te genyó! – gondolta magában az újságíró. Pedig már majdnem a
markában volt.
Tíz perc múlva Flaco visszajött.
– Te hazudsz. Meg akarsz szökni.
Smithback a fejét rázta.
– Hová mennék? Tudjátok a nevemet, tudjátok, hol lakom, hol a
munkahelyem. Ha nem hiszel nekem, velem jöhetsz.
De a fiatal gengszter a fejét ingatta.
– Nagyfej holnap délután jön vissza. Ha rájön, hogy mi ki.
A képregény tanulmányozása közben Smithback egy játékelméletet is
kidolgozott magában, és számba vette, milyen döntési lehetőségei vannak.
Most a korlátozott lehetőségeinek a legjobbikát dobta be:
– Ezért reggel megyek. Akarom mondani, reggel megyünk – mondta
gyorsan, amikor látta, hogy a fiatal gengszter arckifejezése megváltozott.
– Majd te megvársz kint a sarkon. Jobb lesz, ha Billy először nem lát
meg, mert. tudod. – És inkább kézmozdulatokkal, mint szavakkal
elmagyarázta neki, hogy Flaco félelmetes megjelenése először esetleg
elrettentheti a kiadó tulajdonosát. Bár Johnson végül bizonyára értékelni
fogja a hitelességet, ami Flaco művében is megnyilvánul.
Miközben Smithback az érveit fejtegette, Flaco szemlátomást hezitált.
– No. Demasiado peligroso. Túl veszélyes.
– Figyu, gyorsan nyélbe üthetjük. Majd én bemegyek, kezet rázok vele,
felkeltem az érdeklődését a kéziratod iránt, aztán odaadom neki, és hagyom,
hogy elolvassa. Csak annyi kell, hogy átfussa, és rájöjjön, milyen zseniális a
sztorid. Aztán te magad beszélhetsz vele. Utána már nem lesz rám
szükséged.
– Miért nem beszélsz vele most? Hívjad!
– Flaco, ez nem így működik! Az ilyesmit személyesen kell elintézni.
Akárcsak a drogbizniszben. Kötnél üzletet olyasvalakivel, akivel csak
telefonon beszéltél, és soha nem találkoztál vele személyesen? Persze hogy
nem.
Úgy tűnt, Flaco még mindig nem tud dönteni: művészi ambíciói és
óvatosságra intő ösztönei egyértelműen konfliktusba kerültek egymással.
 – Peligroso – ismételte meg.
Smithback kijátszotta az utolsó aduját.
– Te vagy a főnök – ismerte el. – De sohasem adódik még egy ilyen
lehetőséged. A haverom minden fontos embert ismer Hollywoodban. És
egy olyan izgalmas karakter, mint a te El Aceród. Hollywoodban nagy
pénzeket lehet szakítani a filmek és a sorozatok jogdíjaival. – A fejét
ingatta. – Bill egy csomó művészt gazdaggá tett.
Hirtelen elhallgattak, amikor valaki elhaladt a folyosón. Flaco
összeszorította a száját.
– Majd meglátjuk. Ha Carlos elmegy reggel.
Azzal tettetett közönyösséggel megvonta a vállát, de a riporter
észrevette, hogy majd kibújt a bőréből.
– Egy kicsit rendbe kell hoznom magam – mondta Smithback az
összegyűrt ruhájára és a feje egyik felére vastagon rászáradt
hányásnyomokra mutatva.
– Meglátjuk – válaszolta Flaco. – Közben emlékezz rá: ha egy szót is
szólsz Carlosnak. Jobb, ha tartod a szád. – Azzal elővette a rugós kését, és a
nagyobb nyomaték kedvéért Smithback szájára szorította. Aztán újra
visszacsúsztatta a bermudája zsebébe. – Most hozom a vacsorádat.
Azzal sarkon fordult, és kiment a hevenyészett cellából. Az ajtó
becsukódott, majd kulcsra zárult mögötte.
 38. FEJEZET
Constance és Pendergast a nyugágyukon ültek a tágas verandán, és
nézték, amint az öböl fölött a nap nyugat felé hanyatlik. Pelikánok, sirályok
és szalonkák köröztek az égen, amíg a szem ellátott: fekete pontok a
rózsaszínben és kék-aranyban játszó horizonton. Az ajtó mellett asztalon
Coldmoon rendőrségi rádiója volt, amit itt hagyott, amikor elutazott Közép-
Amerikába. Be volt kapcsolva, és alacsony hangerőre volt állítva –
folyamatosan recsegett, mint valami rendőrségi háttérzene. Pendergast és a
gyámleánya már több mint egy órája lazítottak a teraszon, és a társalgás –
annak ellenére, hogy komótosan ide-oda kalandozott, és néha csendbe
torkollt – mindkettőjük számára roppant érdekes volt. Arról beszélgettek,
hogy Piranesi Börtönök című sorozatával legalább három művészeti és
tudományágra volt hatással: a képzőművészetre, az irodalomra és a
rektilineáris geometriai ábrázolásra. A geometria témája közvetve elvezette
őket egy eszmecseréhez a házzal kapcsolatban, amelyben jelenleg laktak:
jelesül, hogy vajon az épület szimmetrikus homlokzata és számos jellemző
vonása miatt – mint például a keresztgerendák, a kazettás mennyezet vagy a
rokokó díszpárkány – valóban a viktoriánus zsindelyes építészeti stilus egy
jellegzetes példányának minősül-e. Egyszer-kétszer, a lehető
legtapintatosabb módon Pendergast afelől érdeklődött, hogy Constance
mivel tölti a napjait; a lány pedig minden egyes alkalommal ugyanakkora
tapintattal kitért a kérdés elől.
– Különös, nem? – kérdezte váratlanul Constance.
– Micsoda, drágám? – kérdezett vissza Aloysius. A társalgásuk épp arra
terelődött, hogy vajon a Campari vagy az Aperol számít-e előkelőbb
aperitifnek.
– Az, ahogy a nap leáldozik az óceán fölött. Először úgy tűnik, mintha
lankadtan hanyatlana. Az ember valamennyire meg tudja figyelni az
útvonalát. De aztán, ahogy egyre közelebb ér a horizonthoz, felgyorsul,
mintha láthatatlan elemi erők húznák lefelé.
 – Erre létezik egy tudományos magyarázat – jelentette ki Pendergast a
Campariját kortyolgatva. – De azt hiszem, jobban tetszik a te elképzelésed
az elemi erőkről.
– A naplemente arra való, hogy az elemi erőket méltassuk, nem pedig
arra, hogy tudományos dolgokról beszéljünk.
Pendergast halványan elmosolyodott.
Ebben a pillanatban megcsördült a telefon. A férfi a zakója zsebéből
elővette a mobilját, megnézte a hívószámkijelzőt. Semmi sem látszott rajta.
Felvette, és beleszólt:
– Pendergast.
– Nagyszerű! – hallatszott a vonal másik végéről. – És látom, hogy a
szolgálati mobilját használja: ez megkönnyíti a dolgunkat.
A különleges ügynök felismerte Pickett területi igazgatóhelyettes
hangját. De nem a megszokott tónus volt: feszültnek tűnt.
– Épp most hallottam a dél-kínai irodánkból, hogy Quarles szakértő
meghalt.
Egy rövid pillanatra Pendergast teljesen elnémult. Aztán a
napszemüvegéért nyúlt.
– Mondja el a részleteket!
– Kiesett a fosani Sofitel hotelben lévő lakosztálya ablakából Kuangtung
tartományban. A kínai rendőrök a mentősök segítségével már azelőtt
elszállították a holttestet és megkezdték a nyomozást, mielőtt még a CIA
rájött volna, hogy Quarles milyen minőségben és milyen megbízatással
tartózkodott az országban. Mire a szükséges diplomáciai hercehurca után
sikerült kapcsolatba lépnünk a kínai hatóságokkal, már végeztek a
boncolással. Szerencsére oda tudtuk küldeni az egyik halottkémünket, hogy
vizsgálja meg a holttestet, mielőtt még elhamvasztották, és visszaküldték
volna Amerikába.
– És mit állapítottak meg?
– A hivatalos kínai vélemény az, hogy a halált trauma okozta, ami
összeegyeztethető a huszadik emeletről való kizuhanás következményeivel.
Most átküldök néhány titkosított felvételt. – Rövid szünet következett. –
Öngyilkosságnak gondolják. A boncolást meglehetős alapossággal
végezték, a mi szakemberünk csak nehezen tudott volna ellenkező
bizonyítékot találni. Quarles a szobája ablakán esett ki, ez tény. De.
– Igen?
 – A halottkémünk valami szokatlan dologra bukkant: a férfi nyelőcsövén
abrázió látszott.
– Abrázió?
– Igen, ezt a kifejezést alkalmazta a halottkém a jelentésében.
– Volna szíves átküldeni nekem azt a jelentést?
– Egy pillanat, van még valami. – Kis szünet következett, majd folytatta:
– A kínai halottkém ezt azzal intézte el, hogy nyelőcsőperforáció, amely
már meglévő, nézzük csak mi. ööö. laphámráknak tulajdonítható.
– Talált egyebet is a halottkémünk?
– Nem volt ideje. Minden tőle telhetőt megtett, mielőtt a kínaiak
elhamvasztották volna a holttestet az ő megszokott módszereik szerint,
eltüntetve minden olyan gaztettre utaló nyomot, ami a Kínában tartózkodó
külföldieket esetlegesen érheti.
– Van felvétele a nyelőcsőről?
– Máris küldöm.
E beszélgetés közben Constance felállt a nyugágyból, és az aperitiffel a
kezében a terasz korlátjához sétált; nyugat felé fordulva átnézett a hatalmas
víztömeg fölött. A nap narancssárga korongja végigcsókolta a tenger
horizontját. Pendergast feloldotta a titkosítást a mobilján megjelent
üzeneten, és gyorsan végiggörgette a képeket. Quarles szinte
felismerhetetlen volt még emberi lényként is, nemhogy akként az alacsony,
aggodalmaskodó férfiként, akinek a frizurája egy etoni kisdiákéra
emlékeztetett, és akivel nem is olyan régen a Fort Myers-i halottkém
irodájában találkozott. Nagyon magas volt az az épület. Továbbgörgette a
képeket, míg meg nem találta az amerikai boncorvos jelentését.
– Az áll benne, hogy mind a nyálkahártya, mind a nyálkahártya alatt rész
érintett volt, és hogy nem voltak escharra vagy debridementre utaló jelek.
– Pendergast ügynök, én egy kukkot se értek, ha orvosi szakkifejezéseket
használ.
A különleges ügynök továbbgörgette a képeket, amíg az utolsó
felvételhez nem ért: ez volt az egyetlen, amit az orvosuk készíteni tudott
Quarles nyelőcsövéről.
– Traumás sérülés vagy sem, ezek biztosan nem rákos laphámsejtek –
jelentette ki.
Pickett hallhatóan felsóhajtott.
– Ha ezt Pendergast doktor úr mondja.
 – Az LACS-csoport szakértője, akit kiküldtem Kínába, nem szenvedett
előrehaladott nyelőcsőrákban. Ezt biztosan állíthatom.
– Akkor mi lehetett?
– Én pontosan azt mondom, amire a boncorvosunk valószínűleg szintén
megpróbált utalni a lehető legdiplomatikusabb módon az adott körülmények
között. A nyelőcsőt ért károsodást nem rák és nem is a zuhanás okozta;
hanem teljes mélységű égési sérülés.
– Égési sérülés?
– Harmadik fokú, amikor a bőr alatt szövetek is elpusztulnak.
Most kissé hosszabb volt a szünet a vonal másik végén.
– Pontosan mire akar utalni?
– Arra, hogy Quarles szakértőt megkínozták. Egy külön erre a célra
készített gyomortükröt toltak le a torkán.
– Külön erre a célra készített. gyomortükröt?
– Igen. Lehet vásárolni ilyet, ha az ember tudja, hová forduljon. Orvosi
műszerek, amelyeket nem gyógyításra használnak, hanem épp az
ellenkezőjére. A gyomortükrök általában apró lámpákkal, kamerákkal és
szikékkel vannak ellátva a biopsziákhoz. De felszerelhetik őket elektromos
szondákkal vagy kauterizáló eszközökkel is. Ez egy olyan kínzási módszer,
ami nem hagy hátra külső nyomokat. csak belsőket.
– Atyaúristen!
– Quarles három napja hívott fel. Azt mondta, úgy hiszi, megtalálta a
cipők gyártóját. Egy apró üzem volt, amely korlátozott számú ügyfélnek
szállít – közéjük tartozik egy alkusz, aki nemrégiben háromszáz pár cipőt
rendelt meg abból a fajtából, amit keresünk.
– Egyéb?
– Quarles azt mondta, hogy a megrendelő néhány különös kéréssel is
előállt. Ráadásul az volt az érzése, hogy egy kényes szállítmányról van szó,
és ha tovább kérdezősködik, azzal bajba sodorja magát.
– Folytassa.
– Quarles éppannyira elemében volt, amikor cipőkkel kereskedett
Kínában, mint amikor cipőket és nyakkendőket tesztelt Huntsville-ben. De
nem volt FBI-ügynök, és elsődlegesen nem fedőtevékenységre lett
kiképezve. Úgy gondolta, megtalálta a cipők gyártóit és az alkuszt, aki
megrendelte őket. Természetesen be akartuk azonosítani a vevőt, de azt
mondtam neki, hogy cselekedjen a belátása szerint, és ha veszélyben érzi
magát, akkor ezt ne kísérelje meg, hanem azonnal vonuljon vissza.
 – Megtudta a gyártó vagy az alkusz nevét?
– Egyiket sem. Akkor nem volt oka rá, hogy többet elmondjon a
telefonba. már csak elővigyázatosságból sem.
– Elővigyázatosságból? Nekem úgy tűnik, hogy amikor azt a
beszélgetést lefolytatták, már túl késő volt.
– Ez bennem is felmerült.
– Az is felmerült magában, hogy ha ezek a valakik ilyen messzire
mentek, akkor Quarles valószínűleg elmondta nekik azt, amit tudni akartak?
– Igen.
– Elmondhatta nekik, hogy az FBI érdeklődik a cipők megrendelője
után, és a nyomozással megbízott ügynök nevét is. Vagyis a magáét.
– A valódi kérdés ez: honnan tudták, hogy mennyire közel jár a
megoldáshoz? Quarles és én óvatosságból egyes szintű titkosítást
alkalmaztunk a kommunikációnkhoz.
– Ez fontos kérdés. Hogy szándékozik folytatni a nyomozást? – kérdezte
Pickett egy percnyi hallgatás után.
– Ma éjszaka gondolkozni szeretnék rajta.
– Oké. Azt hiszem, nyugodtan kijelenthetjük, hogy ez a szerencsétlen
fejlemény legalább egy dologra rávilágított: arra, hogy itt olyan emberekkel
van dolgunk, akik nagyon rafináltak, és meglepően messzire elér a kezük.
Hivatalosan is figyelmeztetem, hogy legyen elővigyázatos. És mondja meg
Coldmoonnak, hogy ő is legyen óvatos.
– Amikor el tudom érni, megmondom neki.
A telefon elhallgatott; Pendergast visszatette a zsebébe. A horizont
mögött tovatűnt nap utolsó sugarai a legtisztább fahéj árnyalatát hagyták
maguk után. Constance újra leült. Aloysius nem próbálta eltitkolni előle a
telefonbeszélgetése végét.
A lány megitta az aperitiflét, és letette a poharat a közelben lévő
üvegasztalra.
– Valakit elveszítettél – jegyezte meg.
– Attól tartok, ez túlságosan kegyes megfogalmazás; az én utasításom
miatt valakit megkínoztak. és megöltek.
Constance nem válaszolt. Ehelyett megfogta a férfi kezét, és csendben
ültek, amíg a fény lassan elenyészett.
– Milyen ember volt? – kérdezte a lány.
– Bátor ember, aki szolgálat közben halt meg. – Komor árny suhant át
Pendergast arcán. – Nem kaphat ennél nagyobb dicséretet.
 Megint hallgatott egy percig, aztán Constance felé fordult:
– Figyelmeztetlek rá, hogy ez a hír nem egyszerűen csak tragikus: azt is
jelentheti, hogy mi magunk is veszélyben vagyunk.
– Ah, valóban? – kérdezte Constance, de az arckifejezése mit sem
változott. – Abban az esetben jobb lesz, ha valamit most azonnal
megteszünk.
– Mit?
– Vacsora után nézünk. Farkaséhes vagyok.
Felálltak, és miközben Pendergast részben szeretetteljesen, részben
védelmezően átkarolta a lány vállát, megindultak a verandáról levezető
lépcsőn, majd kiléptek az utcára, és a Captiva Drive éttermei felé vették az
irányt.
 39. FEJEZET
– Itt van – jelentette ki Smithback.
Flaco lefordult a 41-es főútról, és behajtott a Kellogg Streetre. Az
újságíró az előtte elterülő utcát fürkészve egy kissé megnyugodott. Pont
olyan volt, mint ahogy emlékezett rá: egyike volt azon utcáknak,
amelyeknek ez épületei – egykori magánlakások – most ügyvédi irodákká,
orvosi rendelőkké és mutatós irodaházakká avanzsáltak. A homlokzatokon
ízléses, fából faragott cégtáblák hirdették a bent folyó tevékenységet.
Továbbá csupán pár lépésnyire van a Lee Memorial kórháztól.
A riporter apait-anyait beleadott abba, hogy ez a pillanat biztosan
bekövetkezzék; alaposan átgondolta a tervét. Azt javasolta a srácnak, hogy
a kézirat néhány oldalát rajzolja újra, kicsit javítson rajta. Kért tőle egy
kefét, hogy egy kicsit rendbe tegye a haját. Mindent, ami csak az eszébe
jutott, megtett annak érdekében, hogy Flaco – aki Carlos visszatérte után
egyértelműen vacillálni kezdett – Hollywood gazdagságáról álmodozzon,
ne pedig Nagyfej esetleges dührohama járjon az eszében. Ahogy elérkezett
az éjszaka, és az órák ólomlábakon vánszorogtak, Smithback egyre jobban
aggódott. Mi lesz, ha Flaco elveszti az önuralmát? Vagy ha Carlos mégse
megy el? Tudta, hogy minden óra közelebb viszi Nagyfej visszatértéhez és
ígéretéhez: „Visszajövök, és betörlek.”
Amikor Flaco szó nélkül behozta neki a reggelit, akkor az újságíró
egészen odáig ment, hogy részesedést követeljen a képzeletbeli profitból.
– Figyelj – mondta neki –, ha El Acero valóban bombasikerré válik,
tudod, a jogdíjakra gondolok, akkor azt hiszem, jobb lesz, ha már most
megegyezünk a jutalékomban. Úgy értem, azért, mert én hozlak össze Bill-
lel. Világos? Egy ügynök általában tizenöt százalékot kap. De én nem
akarok kapzsinak tűnni; megelégszem tíz, esetleg tizenkét százalékkal.
Erről majd azután beszélhetünk, hogy visszatértünk ide a találkozó után.
Flaco ledobta a matracára a tortillát és babot tartalmazó tányért, aztán
sarkon fordult, és szó nélkül kiment a helyiségből. Smithback nem tudta,
hogy a fiatal gengszter számára világos volt-e az arra való utalása, hogy –
mintha Stockholm-szindrómás lenne – hajlandó visszatérni a börtönébe;
vagy hogy egyáltalán megértette-e, milyen gazdagsággal kecsegteti.
A rákövetkező két óra élete leghosszabb két órája volt.
Aztán hirtelen kinyílt a cellája ajtaja, és megjelent Flaco.
– Most megyünk! – jelentette ki.
– De a ruháim, az arcom.
– Majd a kocsiban, ese. Carlos délben ér vissza. És egy kurva fillért sem
kapsz.
Tehát a kigyúrt seggfej elment. Az újságíró Flaco után loholt végig egy
szűk folyosón, aztán még egyen. A cellájában töltött idő alatt egyszerre
csak pár lépést tudott megtenni, és most furcsa érzés volt, hogy mozoghat.
Flaco hirtelen kinyitott egy fémajtót, és kiléptek a ragyogó napfényre.
Smithback egy pillanatra megtorpant: elvakította a nap.
[22]
– Date prisa! – parancsolt rá Flaco fojtott, sürgető hangon,
miközben a karjánál fogva húzta az újságírót, és közben megvillantotta a
derékszíjába dugott pisztolya végét.
Abban a sikátorban voltak, ahol a riportert jó néhány nappal korábban
tőrbe csalták. Az ajtó előtt egy hatvanas évekbeli vajsárga Chevrolet állt.
Smithback számtalan hasonló járművet látott, amikor Miamiban
oknyomozó riporterként az alvilági negyedeket járta. A striciknek voltak
ilyen verdái; helyrepofozták és felturbózták őket, de azért még legálisan
lehetett velük közlekedni. A kocsiban egy papírzacskót talált, abban pedig
egy kefét, egy gagyi napszemüveget, egy doboz nedves törlőkendőt és egy
összehajtogatott pólót valamelyik rock nacional banda lógójával. Flaco
megindult a sugárúton, aztán északi irányba fordult, és ráhajtott a 41-es
útra; eközben a riporter levette a mocskos ingét, belebújt az újonnan kapott
trikóba, majd elkezdte lekefélni a koszt a nadrágjáról, és a lehetőségekhez
képest valamennyire rendbe szedte magát. Az anyósülésnél lévő napellenző
visszapillantó tükre egy szörnyű ábrázatot tárt elé: az arcán vér- és
hányásnyomok éktelenkedtek, és az egész képe fekete volt a rátapadt
csapzott hajtól és a többnapos borostától. A szakállával semmit se tehetett,
de a nedves törlőkendők és a hajkefe segítségével valamennyire
visszaállította a normálisra emlékeztető külsejét. A napszemüveg és az
ügyesen az arcába fésült haj sikeresen elrejtették a véraláfutásokat. Mire
végzett a toalettjével, már a belvárosba is értek, és gyorsan közeledtek a
Kellogg Streethez. Az újságíró beletette az ingét a papírzacskóba, aztán
összegöngyölte, és letette a lábához – épp abban a pillanatban, amikor
odaértek a keresett utcához. Nem maradt ideje, hogy felkészüljön arra, ami
jönni fog.
De vajon mi fog történni? Minden eddigi erőfeszítése erre a pillanatra
irányult: bejutni a városközpontba, és kiszabadulni pokoli börtönéből. Nem
ismerte Fort Myerst elég jól ahhoz, hogy valami jobb tervet agyaljon ki:
improvizálnia kell. Egy dolgot biztosan tudott: nem ugorhat ki csak úgy
egyszerűen a kocsiból, hogy elszaladjon. Flaco habozás nélkül golyót
repítene a fejébe, aztán nyílegyenesen visszaszáguldana a tiendába, ahol
azzal töltené az idejét, hogy valami meggyőző magyarázatot találjon ki
Smithback halálára. Az egyedüli lehetősége az lenne, ha kiszúrna egy arra
járó zsarut. De szokás szerint egy sincs a közelben olyankor, ha az
embernek szüksége lenne rájuk. Ahogy a háztömbök egyre fogytak, a
riporter rájött, hogy kezd kifutni az időből. Mintegy nyolc kilométerre
előrébb látta, hogy a városnegyed jellege kissé megváltozik: kissé
elhanyagoltabb, szegényesebb lett – a jól karbantartott épületeket
felváltották a tipikus floridai faházak.
– Lassíts! – mondta a fiatal gengszternek. Bakker, most valamit
cselekednie kéne, mégpedig gyorsan.
– Hol van, cretino?
– Közel van, oké? Ezek a házak ismerősnek tűnnek. Ha meglátom,
felismerem.
Miközben Flaco lassított, Smithback a környező épületeket csekkolta, és
minden tőle telhetőt megtett annak érdekében, hogy elrejtse a rátörő
pánikot. Az utca másik oldalán – a Flaco felőli részen – már nagyobb üzleti
épületek emelkedtek. Míg az ő oldalán még mindig ízléses, zsindelyes
stílusú házak sorakoztak, de ezek közé néhol már kevésbé esztétikus
építmények ékelődtek, amelyeknek hátsó kertjei mögött dzsumbujos
ingovány terült el.
– Ott! – kiáltott fel főleg a kétségbeeséstől vezérelve, azzal egy
különösen terebélyes és díszes épületre mutatott. Flaco elhajtott mellette,
aztán a következő kereszteződésben megfordult. Visszahajtott, és leparkolt
az építménnyel szemben.
Smithback szinte rettegett attól, hogy szemügyre vegye az
épületegyüttest. Ki kell választania egyet, nincs ideje fontolgatni, hogy
melyiket. Olyan volt, mintha orosz rulettet játszana.
A felirat szerencsére tetszetős volt: lakkozott, domborműszerű
vörösfenyőből készült táblába voltak belevésve a betűk. Felül állt a felirat:
„FLAGLER-HÁZ”. Alatta, egy függőleges oszlopban sorakoztak a nevek:
dr. John Kramer, dr. Lauren Richards, dr. Kenneth Sprague, dr. Shirley
Gupta. Végül alul ez állt: Odontológia és gnatológia.
Te jó ég! – gondolta Smithback. Egy átkozott fogászati rendelő. Akarva
se találhatott volna ennél pocsékabb helyet Flaco átveréséhez. Inkább
érezte, mint látta, hogy a fickó őt nézi, majd megkérdi:
– Flagler-ház? – A hangja még a szokásosnál is fenyegetőbbnek és
gyanakvóbbnak tűnt.
– Igen, ez az. Még nem olvastál egyet sem Bill folyóiratai közül? – A
riporter hirtelen már nem is ügyelt rá, hogy mit beszél; a fenébe is, ő
minden tőle telhetőt megtett, és most már semmi új ötlet nem ugrik be.
– Így hívják a cégét: Flagler kiadó. A testvéréről nevezte el, aki fiatalon
halt meg: Flagler Johnsonnak hívták.
– És azok a nevek? És mi az az Odon... vagy Ödön.?
– Azok Bill üzleti partnerei. Mind művészek. Nézd meg a saját
szemeddel: John Kramer, a rajztudományok doktora. Te tényleg még egyet
se olvastál a képregényeik közül? „Odontológiának” hívják a sorozatukat. A
szuperhőseik valamennyien az Odont bolygóról származnak.
– És a pelicula? A film?
– Karácsony körül lesz a mozikban. – Talán egyszerűen ki kellene
ugornia a kocsiból, hogy elszaladjon. De az öngyilkosság lenne. Flaco keze
által.
Amikor Smithback kétségbeesése már elérte a csúcspontját, Flaco
megindult a kocsival. A következő útkereszteződésben megint csak
visszafordult, aztán visszajött, és megállt a Flagler-ház előtt.
– Veled jövök – jelentette ki.
Smithback szívverése felgyorsult. Ez a fickó épp most szopta be a
legnagyobb faszságot, amit életében valaha is mondott. Ez csak azért
történt, mert már nem ügyelt rá, hogy mit beszél – és így a félelem eltűnt a
hangjából.
– Nem tartom jó ötletnek – felelte, és Flaco tetkókkal borított karjára és a
feje köré tekert színes kendőre mutatott. – Ezt már átrágtuk. Hadd beszéljek
én Bill-lel, hogy megmutassam neki a kéziratot. Miután elolvasta, akkor
már nem számít a megjelenésed, az apariencia. De most még igen. Biztos
nem akarnál ráijeszteni. – Smithback a fejét ingatta.
A gengszter egy pillanatig mozdulatlanul ült. Aztán a jobb kezével
átnyúlt az anyósülés ajtaja felé. Az újságíró először ezt hitte, a fegyverét
keresi; de ehelyett az ajtózsebbe nyúlt, kivette a kéziratát, és átnyújtotta
Smithbacknek.
– Muévete! – förmedt rá.
Az újságíró bólintott. Aztán kinyitotta az ajtót, és kidugta az egyik lábát.
Átizzadt pólója elvált a kagylóülés műanyag borításától.
Fürgén lépkedett a ház felé, és közben gyorsan kattogott az agya. Az
épület tele volt orvosi rendelőkkel. Ha szerencséje van, akkor nemcsak egy
recepciós lesz, hanem több is. Mögöttük pedig számos helyiség és esetleg
egy hátsó kijárat. Vagy esetleg talál valami búvóhelyet. Minden attól függ,
hogy Flaco elég sokáig marad-e a kocsiban ahhoz, hogy kihívhassa a
zsarukat.
Anélkül, hogy hátrapillantott volna, az ajtóhoz kocogott, és a tőle telhető
legnagyobb lendülettel kinyitotta. Az ajtó becsukódott mögötte; bent
fényes, világos fapadló vezetett végig egy folyosón, amelynek mindkét
oldaláról ajtók nyíltak. Rögtön a bejárat után egy lépcső volt fehérre festett
fokokkal. Egy asztalkán virágok álltak, és egy műanyag névjegykártyatartó.
Smithback felrohant a lépcsőn. Innen egy újabb folyosó nyílt, és most
kizárólag az ösztöneitől vezérelve odalépett egy pulthoz, ami mögött két
fehérbe öltözött nő ült.
– Segíthetek valamiben? – kérdezte az egyik, miközben tetőtől talpig
végigmérte.
– Használhatnám a telefont? – kérdezte. – Vészhelyzetben vagyok.
A két nő összenézett. De épp ebben a pillanatban a riporter dühös
spanyol káromkodást hallott odalentről, és rájött, hogy már túl késő. Az
örökké gyanakvó Flaco utánament az épületbe.
A riporter átszáguldott a recepcióspulton, majd berohant egy félig nyitott
ajtón. Elszaladt egy rendelő előtt, amelyből egy fogorvosi fúró visítása
hallatszott. Egy másik rendelőben egy páciens várakozott egy állítható
támlájú székben, félelmetes, csillogó szerszámoktól körülvéve. Előrébb, az
egyik ajtó fölött a KIJÁRAT szó volt olvasható. Odarohant, és felrántotta az
ajtót. Egy hátsó lépcsőfeljáróhoz ért, amikor újra spanyol kiabálás
hallatszott; ezúttal hosszabban, hangosabban és dühösebben.
Kettesével szedve a fokokat lerohant, ekkor egy második lépcsőforduló
következett; ahol a lépcsők véget értek, egy ajtó volt; feltépte, és az épület
hátsó udvarában találta magát. Egy pillanatra megtorpant. Mindkét oldalon
hasonló építmények tornyosultak, előtte pedig a már a kocsiból megfigyelt
ingovány terült el: egy sűrű, patakokkal szabdalt mocsaras lápvidék, melyet
jobbról és balról saspáfrányok szövevénye szegélyezett – egy zöld
labirintusnak tűnt. Az épülettől eltávolodva arrafelé iramodott. Eközben egy
lövés dördült el mögötte, amit kiabálás és sikítás követett. Az ingovány
széléhez érve a riporter gyakorlatilag fejest ugrott a dzsungelszerű
növényzetbe; gördült egyet, aztán talpra állt, majd berohant a mély sárba,
ahol a mangrovék kusza ágai összezárultak a feje fölött, és
elhomályosították a napot.
Hirtelen egy újabb lövés dördült. Aztán még egy durranás pár méterrel
mögötte: a golyó lenyeste az útjában lévő gallyakat. Ekkor a riporter
észrevette, hogy még mindig a kezében szorongatja a kéziratokat. Azonnal
elhajította őket: a lapok lebegve hulltak a mocsárba. Aztán most már
távolabbról hallotta Flacót, amint dühödten és frusztráltan ordítja:
– Smithback, te halott vagy! Chinga tu madre! Hallasz, te köcsög?
Halott! Halott! Halott!
 40. FEJEZET
P. B. Perelman rendőrfőnök, akinek a botrányos ügy kirobbanása óta ez
volt az első szabadnapja, délben épp leült volna ebédelni, amikor
megszólalt a csengő. A csengetés ez alkalommal is felkavarta a lelkét,
mivel nem követte buzgó csaholás, hanem csak a csönd. Te jó ég,
mindennap gyászolja azt a kutyát! Bárcsak rendesen bezárta volna a kaput
azon a végzetes, szörnyű reggelen!
Meglepte, hogy Pendergast áll a verandán. A férfi teljesen
kiszámíthatatlan volt: sohasem ott bukkant fel, ahol az ember elvárta volna.
A szeszélyesség, úgy tűnik, a nyomozási módszereinek az egyik
jellegzetessége.
– Szép napunk van! – mondta Perelman. – Megkínálhatom egy kávéval?
– Nem, köszönöm. Találkozóm van a parancsnokkal, és abban
reménykedtem, hogy esetleg elkísérne.
– Természetesen. Jöjjön be, amíg elkészülök. – Kicsit furcsa kérés.
A különleges ügynök belépett az előszobába, és ott várta, amíg a
rendőrkapitány felcsatolta az övét és az oldalfegyverét, majd begombolta és
megigazította az ingét. Perelman nem kedvelte a kapitányt, ezért mindig
kiglancolva akart megjelenni előtte. Apropó glanc: feltűnt neki, hogy
Pendergast cipője milyen tökéletesen ki van fényesítve. Lenézett a sajátjára.
– Egy pillanat! – kiáltotta.
Tartott egy cipőkefét az előszobában – kimondottan erre a célra; most
kivette a dobozból, és gyorsan kisuvickolta a cipőit.
– Mi a megbeszélés témája? És ha szabad megkérdeznem, miért van
szüksége rám?
– Nélkülöznöm kell a társamat, Coldmoon ügynököt, aki Közép-
Amerikába utazott. Constance-nak valami elintéznivalója akadt, de hogy
mi, arról nincs tudomásom. Következésképpen nincs senki, aki a tanúm
lehetne. Ezért gondoltam önre, Perelman rendőrfőnök.
– Tehát tanúnak kellek. – Követte Pendergastot a verandán keresztül.
Meglepetésére egy hatalmas, vadiúj, Range Rover csillogott az útpadka
mellett. – Hogyhogy?
– Attól tartok, hogy a parancsnokkal való megbeszélésem egy
kisebbfajta szócsatába fulladhat. Őt elkíséri a segédje, Darby hadnagy.
Nekem is szükségem van egy segédre.
– Úgy tűnik, mintha párbajról lenne szó – jegyezte meg a rendőrfőnök
nevetve. A nevetése rögtön elhalt, amikor rájött, hogy a férfi egyáltalán nem
viccel. Ma volt benne valami dermesztő, nyugtalanító.
A különleges ügynök beült a vezetőülésre, a rendőrfőnök pedig az
anyósülésre.
A szokásosnál gyérebb volt a forgalom, így végigsuhantak a magasúton,
majd Fort Myers felé vették az irányt. Különös látvány volt Pendergast a
volán mögött, de Perelman teljesen el volt ragadtatva a gépkocsi minden
luxussal felszerelt utasterétől. A parkoló csaknem üres volt. Pendergast az
épület közelében állította le a kocsit, majd kiléptek a fülledt levegőbe.
Perelman emlékezete szerint ez volt az első alkalom, hogy Pendergast
aktatáskát vitt a kezében.
A parancsnok ajtaja be volt zárva, ahogy mindig, és amikor a különleges
ügynök bekopogott – pontosan tizenkét óra harminc perckor –, Darby
kinyitotta az ajtót, majd csendben félrelépett, hogy beengedje őket.
A parancsnok felállt.
– Perelman rendőrfőnök, micsoda meglepetés! Ennek ellenére én abban
reménykedtem, hogy bizalmas megbeszélést folytathatok Pendergast
különleges ügynökkel.
– Perelman rendőrfőnök a távol lévő partneremet helyettesíti – jelentette
ki Pendergast. – Ugyanúgy beszélhet előtte, mint ahogy Coldmoon ügynök
előtt tenné.
– Oké, rendben. Ha így szeretné, hát legyen. De mielőtt elkezdenénk a
megbeszélést, figyelmeztetnem kell, hogy olyan dolgokat fogok mondani,
amelyről talán nem szeretné, ha más is hallana, Pendergast ügynök.
A különleges ügynök nem reagált, így helyet foglaltak. Perelmannek
feltűnt, hogy Darby Baugh mellé ült le, mintha az ölebe lenne – a
valóságban az is volt. Már a gyorsíró füzete is a kezében pihent, és készen
állt a jegyzetelésre.
– Rendben – dörögte a parancsnok. – Elkészítették végre a jelentéseiket
azokról a hajókról?
Pendergast kinyitotta az aktatáskáját, elővett egy iratot, és átnyújtotta.
 – Sajnálatos módon semmit sem találtunk a hajó átkutatásakor. Úgy
tűnik, az Empire Carrier egy szállítmány iráni kaviárt próbált becsempészni
az országba, és a műholdfelvételeken az látszik, ahogy ezt a tengerbe öntik.
A többi hajó még ennél is érdektelenebbnek bizonyult.
Baugh parancsnok egy horkantással elvette a papírt, és félrelökte
anélkül, hogy egy pillantást is vetett volna rá.
– Most arról az óceánkutatóról akarok magával beszélni, akivel együtt
dolgozik: Pamela Gladstone-ról.
Jeges csend.
– Azt gondoltam, megértette a diszkrét figyelmeztetésemet – folytatta a
kapitány. – De úgy tűnik, ehelyett úgy döntött, hogy tudomást sem vesz
róla. Mindenről tudomásom van, előttem nincs titok. Ennek a nőnek és az
őrült rögeszméinek nincs helye ebben a nyomozásban. Már elküldtem neki
a felmondást, és elrendeltem, hogy részletesen számoljon be a munkájáról,
a költségeiről és az eredményeiről. Világosan megmondtam neki és az
asszisztensének, hogy ha folytatja az eddigi tevékenységét, azt a mi
munkánkba való beavatkozásnak fogom tekinteni, és ripityára tépem az
óceánkutatói engedélyét. Méghozzá olyan gyorsan, hogy csak kapkodhatja
a fejét.
Csend.
– Nos, mit tud mondani a Kínába kiküldött emberükről? Talált valamit?
– Meggyilkolták.
– Micsoda? Meggyilkolták? Hogy az ördögbe történt? És miért nem
informáltak róla?
– Azért nem informáltam, mert egyre jobban aggódok amiatt, hogy azért
ölték meg, mert egy besúgó van a nyomozás résztvevői között. A
legnagyobb valószínűséggel a maga emberei között.
– Egy besúgó? Az én embereim között? Ez a vádaskodás felháborító!
Istenemre mondom, Pendergast, ezzel túl messzire ment! Reménykedtem,
hogy nem kell megtennem, de nem hagy más választást. – Felállt, az arca
elsötétedett. – Ezennel kizárom ebből a nyomozásból. Erre, mint a
munkacsoport vezetője, teljes mértékben fel vagyok jogosítva. Fogja a
holmiját, és távozzon! Majd kapcsolatba lépek a feletteseivel, és
tájékoztatom őket a fegyelmezetlenségéről, és arról, hogy akadályozza a
nyomozást. – Ebben biztos lehet.
Pendergast felállt, mintha megindulna kifelé. Perelman ledöbbent.
Lehetséges, hogy csak úgy egyszerűen kisétál azután, hogy így lapátra
tették?
De a különleges ügynök még hezitált.
– Mielőtt elmennék – kezdte –, őszinte részvétemet szeretném kifejezni
az önt ért veszteség miatt.
Erre Baugh majd szétrobbant.
– Mi a jó büdös francról beszél?
– Természetesen arra a tragédiára utalok, hogy le kellett terítenie a
lovát, Noble Nexust.
Perelman még sohasem látott ilyen bíborvörös színt egy emberi arcon,
mint amit most észlelt a kapitányon. Baugh lehajtotta a fejét, és az
íróasztala fölé hajolva suttogta:
– Húzzon innen a pokolba!
A különleges ügynök meg se moccant.
– Volt egyszer egy ember, aki egy szép napon megvásárolt egy csodás
díjlovat, Noble Nexust.
– Húzzon a picsába!
Pendergast megtorpant, és olyan hangon szólalt meg, amitől Perelmant a
csontja velejéig átjárta a borzongás.
– A saját érdeke, Baugh parancsnok, hogy végighallgassa a kis mesémet
a lovasról és a csoda szép lováról, és az azt követő tragédiáról.
A parancsnok elhallgatott, mintha a guta kerülgetné.
– Noble Nexus egy előkelő pedigrével rendelkező holland telivér volt,
melyet a Georgetownban lévő Rocking lovas farmon tenyésztettek és
idomítottak. A lovas százhuszonötezer dollárért vásárolta meg. A korábbi
tulajdonost aggasztotta ez az üzlet, mivel látta a vevőt lovagolni, és nem
volt meggyőződve arról, hogy elég tapasztalattal rendelkezik egy ilyen
mozgékony állat irányításához. De a pénz beszél. Így eladták neki a lovat.
– A lovas hazavitte Noble Nexust a Palmdale-ben lévő kis farmjára, és
elkezdett vele díjlovagló versenyekre járni. A férfi valóban nem volt jó
lovas, de a hiányosságait kompenzálta, hogy egy kitűnően idomított lova
volt, amely kimondottan szeretett szerepelni. Így bár a lovas nem tűnt ki
különösebben ezeken a versenyeken, mégis elég jó eredményeket ért el.
Ettől az emberünk sokkal tehetségesebb díjlovasnak képzelte magát annál,
mint ami a valóságban volt. Ez is segített neki abban, hogy végül bejusson a
floridai téli lovasfesztiválra.
Perelman látta, hogy Baugh szinte teljesen ledermedt. A korábban
bíborvörös arca most halálsápadttá vált. Darby meredten ült, mint egy
kőszobor, a gyorsírófüzettel és a tollal a kezében.
– A versenyen, amikor rákerült a sor, bevezette Noble Nexust az
arénába, és ügetni kezdett. Noble Nexus remek paripa volt: energikus, jó
felépítésű és izmos. Hatalmas szíve volt, és készen állt arra, hogy a legjobb
teljesítményét nyújtsa. De a lovasa ideges volt, és bizonytalan. Az arénában,
a rengeteg néző előtt Noble Nexus próbálta megérteni, hogy mit akar a
lovasa, de az ellentmondásos jeleket adott: rosszkor gyakorolt nyomást a
lábára, rosszkor nyúlt hozzá, rosszkor vitte hátrébb a súlypontját. És ami
még rosszabb: hogy az idegeit megerősítse, gyorsan felhajtott egy pohár
italt a verseny előtt. A lovaknak rendkívül kifinomult szaglásuk van, és ez
az új, kellemetlen szag megijesztette Noble Nexust. A helyzet akkor vált
kritikussá, amikor a lovas egy nehéz manővert próbált elvégeztetni a lóval:
a sorozatos ugrásváltást.
Ekkor Pendergast elhallgatott, félrebillentette a fejét, és metsző
tekintettel Baugh arcát fürkészte.
– Ügetni kezdtek az arénában, de Noble Nexus meg volt rémülve és
össze volt zavarodva. Amikor nem tudta, mit kell tennie, a zsoké a
sarkantyúját az oldalába döfte. Így Noble Nexus azt tette, amit minden
normális ló tenne ilyen helyzetben: ledobta a lovasát a zsúfolásig telt
arénában.
Újabb hosszú szünet következett.
– A lovas fizikailag nem sérült meg, csak egy kicsit piszkos lett a ruhája.
De megalázottnak érezte magát. Ennek a zsokénak igen különleges jelleme
volt: azok közé az emberek közé tartozott, akik szerfölött magabiztosak, és
akik azért emelkednek fel a ranglétrán, mert képesek teljes határozottságot
sugározni a környezetük felé; egy olyan ember, aki sohasem téved, aki
sohasem néz magába, aki számára minden tévedés vagy probléma mások
hibájából származik. Röviden: egy olyan ember, aki bármeddig képes
elmenni, csakhogy megőrizze az önmagáról kialakított képet. Számára az a
tény, hogy egy ló ledobta a hátáról tízezer ember szeme láttára, csak egy
dolgot jelenthet: azt, hogy a malőr a ló hibájából történt. És nemcsak ezt,
hanem azt is, hogy a ló veszélyes. Csak egyetlen módja volt annak, hogy a
világ előtt bebizonyítsa: nem őt, hanem a lovat kell hibáztatni; mégpedig az,
hogy Noble Nexust le kell teríteni.
Pendergast elhallgatott. Perelmannek a hideg futkosott a hátán.
Ekkor Baugh megszólalt:
 – Pendergast, maga teljesen beteg, ha azt képzeli, hogy ezzel a történettel
megfélemlíthet. Az egy veszélyes ló volt, és papírom is van, ami ezt
igazolja. Egy lóidomár veszélyesnek nyilvánította, és egy élvonalbeli
állatorvos elismerte ezt az igazolást, és elaltatta. Ez volt az egyetlen
biztonságos és humanitárius dolog, amit tehettünk, máskülönben más
zsokékat is veszélynek tettünk volna ki.
A különleges ügynök elővett egy dokumentumot az aktatáskájából, és az
asztalra helyezte.
– Itt van az eskü alatt tett, közjegyző által hitelesített nyilatkozat a
szóban forgó lóidomártól, miszerint maga megfélemlítette, kilátásba
helyezve a testí bántalmazást is, ha nem igazolja, hogy a ló veszélyes. Az
eskü alatt tett nyilatkozatban megtalálhatók a fenyegetés részletei, továbbá a
lóidomár kifejezi abbéli véleményét, hogy az állat nem volt veszélyes, és
maga a saját hibájából esett le a lóról. Kijelentí továbbá, hogy szörnyen
megbánta a tettét, és szándékában áll a bűnéért vezekelni.
Aztán egy újabb papírt húzott elő az aktatáskájából.
– Itt van egy újabb eskü alatt tett, közjegyző által hitelesített nyilatkozat
attól az állatorvostól, akit felkért a feladatra. Az orvos bevallja, hogy ötezer
dollárt kapott azért, hogy elfogadja az igazolást, és elaltassa a lovat.
Továbbá azt is hozzáfűzi, hogy maga megfenyegette, miszerint, ha nem
működik együtt, akkor maga majd „tesz róla, hogy a fia soha ne találjon
munkát”. Az állatorvos fia épp akkor szerezte meg a diplomáját az Egyesült
Államok Parti Őrség Akadémiáján, és emiatt maga a markában tarthatta a
férfit. Ő is rettenetesen bánkódik amiatt, hogy szerepe volt annak a pompás
állatnak a megölésében.
Baugh még jobban elsápadt. Csak a jó ég tudja, hogy mit érezhet.
Perelmannek a maga részéről felfordult a gyomra. A történet arra
emlékeztette, amit Sligóval volt kénytelen tenni – ezen soha az életben nem
fogja túltenni magát.
Sűrű csönd ült a helyiségre. Úgy tűnt, Baugh meg sem bír mukkanni.
– Parancsnok – szólalt meg Pendergast nyugodt hangon –, a karrierem
során számos vérengző pszichopata emberi lénnyel volt dolgom, de ritkán
találkoztam olyan gyalázatos tettel, mint ennek a megbízható, ártatlan lónak
a hidegvérű legyilkolása pusztán azért, mert a maga egója akkora, mint egy
túlfújt luftballon.
Végül a parancsnok kinyitotta a száját, de csak egyfajta krákogás jött ki a
torkán.
 – Mit. mit akar tenni azokkal a dokumentumokkal?
– Mindenekelőtt elmondom a követeléseimet: meg fogja engedni, hogy
tovább nyomozzak az ügyben úgy, ahogy azt jónak látom, és
együttműködik velem. Azonnal visszavonja a dr. Gladstone-nak küldött
felmondást, és lehetővé teszi, hogy a kutatónő továbbra is részt vehessen az
ügyben. Küld neki egy bocsánatkérő levelet és egy százegy dollár huszonöt
centről kiállított csekket, hogy kifizesse a talpnyalója, akarom mondani,
Duran hadnagy által tönkretett bóját. Nem lép többé kapcsolatba az
óceánkutatóval. Az én munkacsoportom tevékenységébe a maga
embereinek és a köztük lévő besúgónak nincs többé betekintése. Ennek
értelmében semmit sem fogok közölni magával a kutatásaimról. Maga
pedig nem fog nyomozni utánam.
A parancsnok szája egy kis ideig mozgott, amíg végül kijött rajta egy
„rendben”.
– Ami pedig az eskü alatt tett nyilatkozatokat illetí, biztonságos helyen
fogom őket tartani arra az esetre, ha újabb problémák merülnének fel.
Azzal felállt. Perelman követte a példáját: már alig várta, hogy elhúzzon
onnan. A különleges ügynök faképnél hagyta a parancsnokot, ezt a
reszkető, ziháló roncsot, majd Darbyhoz fordult, és rákiáltott:
– Hadnagy, miért nem jegyzetelt? Szégyellne magát!
Azzal elnyújtott léptekkel kiballagott az irodából, Perelman követte,
majd beszálltak a kocsiba. A rendőrfőnök mélyeket lélegezve kászálódott
be az anyósülésre. Még sohasem volt szemtanúja ilyen fagyos,
megsemmisítő – és hatékony – konfrontációnak.
– Ez aztán durva volt. Jól játszotta.
– Nem játszottam – felelte a különleges ügynök, és csak ekkor engedte
meg, hogy egy halvány mosoly barázdálja merev arcát. – Menjünk,
keressünk egy éttermet, ahol friss kőrákot lehet kapni mustárkrémmel.
Igencsak megjött az étvágyam.
 41. FEJEZET
Az Acatánból a mexikói határ felé induló reggeli busz tömve volt, és
bűzlött a gázolaj füstjétől. Két órába telt, hogy dülöngélve és csikorogva
megtegyen negyven kilométert. Egy szomorú kinézetű határ mentí
állomáson nagy nyikorgással megállt, és mindenkinek le kellett szállnia, be
kellett mutatnia a papírjait a mexikói határőröknek, aztán átszállni egy
másik, hasonlóképpen lerobbant buszra, amivel aztán még egy további órát
vánszorogtak az autósztrádán.
Végül nagy fékcsikorgás közepette megállt La Gloria városában, a
Mexikó déli részén található Chiapas államban. Egyedül Coldmoon szállt ki
– nem csoda, gondolta, miközben körülnézett a világtól elzárt kisvárosban,
amelynek útjait nyamvadt pálmafák és poros bokrok szegélyezték. A vállára
vetette a hátizsákját, miközben a busz eltávolodott. A sofőr a külvárosban, a
Del Charro bárral szemben tette ki, amelynek magányosan villogó
neonreklámja az Olmeca sört hirdette, és ahonnan halk ranchero zene
szűrődött ki. Átment az utcán és a bár előtt parkolón – mely szinte teljesen
üres volt ebben a napszakban –, majd kinyitotta az ajtót.
Odabent kellemes hűvösség fogadta, és kis időbe telt, amíg a szeme
hozzászokott a homályhoz. Senki sem volt a bárban a pultost és egy
tizenéves srácot kivéve, aki a helyiség távoli sarkában egy hordón ült.
Coldmoon beballagott, és leült a pulthoz.
– Mit parancsol, señor? – kérdezte a férfi spanyolul.
– Egy Olmeca sört kérnék.
A pultos, egy barátságos kinézetű férfi színes, csíkos ingben és
cowboykalappal a fején odahozta az üveget.
– Kér poharat?
– Jó lesz az üvegből, köszönöm.
Letette az üveget, Coldmoon pedig elvette.
– Csak nem señor Corvachóhoz van szerencsém?
– De, az vagyok.
Ez jó jel.
 – Egy barátomat keresem.
– Ki az?
– El Monitónak hívja magát.
Erre Corvacho mintha lemerevedett volna, majd túlságosan is gyorsan
kijelentette:
– Sose hallottam róla.
Az ügynök bólintott, és belekortyolt az italába: meglepő módon jéghideg
volt. Eközben Corvacho úgy tett, mintha törülgetné körülötte a pultot.
Coldmoon látta, hogy a férfit nagyon megijesztette a kérdése, és ezt
próbálja leplezni.
A sörét kortyolgatva Coldmoon azon morfondírozott, hogyan tovább.
Pénzt ajánlhatna neki, de érezte, hogy ezzel csak még jobban megrémítené.
Néha az igazság – vagy a részigazság – sokkal jobban beválik, mint egy
komplikált hazugság – gondolta.
– Keresek valakit – folytatta. – Decemberben jött át San Miguel
Acatánból egy Amerikába tartó migránscsoporttal. Martina Ixquiacnak
hívták. – Azzal elővette a Ramonától kapott fotót. – Nyomtalanul eltűnt, és
azt szeretném kideríteni, hogy mi lett vele.
– Semmit sem tudok róla – mondta Corvacho szinte fel sem pillantva a
munkájából.
A válasz most is túl gyorsan érkezett.
– Hallgasson ide: a nő családjának dolgozom, akik aggódnak miatta. Én
csak próbálom megtalálni. Komolyan szükségem lenne a segítségére.
– Ahogy már mondtam, señor, sohasem hallottam erről az emberről, és
semmit sem tudok arról a csoportról, amelyről beszél. – A hangja remegett
a félelemtől. – Sajnálom, de nem segíthetek. – Befejezte a kényszeres
takarítást, majd gyorsan eltűnt a hátsó helyiségben.
Te jó ég! – gondolta Coldmoon. – Most azonnal hívja El Monitót, hogy
figyelmeztesse.
De aztán az ablakon keresztül látta, amint a pultos feltűnt a bár sarkánál,
majd beszállt egy kisteherautóba. Személyesen megy el hozzá, hogy
figyelmeztesse. Coldmoonnak pedig nincs kocsija, hogy követhesse.
Magában káromkodott egyet. El Monito vagy rögtön iderohan, vagy pedig –
ami nagyon valószínű – összehívja a bandáját, és együtt jönnek vissza, hogy
szembeszálljanak vele.
De látta, hogy a teherautó nem indul el. A fickó próbálta beindítani. Egy
perccel később a kocsmáros kiszállt, és becsapta a kocsi ajtaját. A
különleges ügynök hallotta, amint visszatér a hátsó helyiségbe, és nagy
zörgéssel és csörömpöléssel szerszámok után kotorászik.
Megérezve, hogy itt az alkalom, Coldmoon lecsusszant a bárszékről, és
kisietett a parkolóba. A kocsi egykabinos volt, semmi sem volt a
rakterében; sehová nem bújhatott el, hacsak nem az alvázkeret alá, ami
öngyilkosság volna ezeken a kátyús földutakon. A kocsmáros bármelyik
percben visszaérhetett. Egy utolsó kísérletet tehet: benézett az utasfülke
ablakán, és memorizálta a kilométeróra pontos állását.
Aztán visszasurrant a bárba épp azelőtt, hogy a kocsmáros néhány
szerszámmal a kezében visszaért volna a parkolóba. A férfi kinyitotta a
motorháztetőt, babrált az akkumulátorvezetékkel, aztán újra lecsapta, beült,
nagy robajjal beindította a motort, majd egy nagy porfelhő kíséretében
kirobogott a parkolóból.
A különleges ügynök az órájára pillantott.
– Még egy sört – jelezte a sarokban ülő fiúnak.
A srác megrázta a fejét.
– Még nem vagyok elég idős ahhoz, hogy sört szolgáljak fel.
– Oké, bocs – felelte Coldmoon. – Tudnál ajánlani valami hotelt, ahol
megszállhatok?
– Csak egy van, señor. A tér mellett, a Sol y Sombra szálló.
– Köszönöm!
Pontosan harminckét perc múlva a kocsmáros visszaért. Belépett, és
kivörösödött arcán látszott, hogy fel van dúlva.
– Maga még itt van?
Coldmoon intett, hogy fizetne.
– Mennyi lesz?
– Ötven pezó.
Coldmoon letett néhány érmét a pultra, és kiment. A kisteherautó mellett
elhaladva újra ránézett a kilométer-számlálóra, és fejben gyorsan elvégzett
egy kivonást: a kocsi tizennyolc egész négytized kilométert ment. Azt is
észrevette, hogy a gumiabroncs szinte teljesen sima, alig látszik a
mintázata.
A táskájával a kezében beballagott a mintegy négyszáz méterre lévő
városközpontba. Egy apró térhez ért, amelynek egyik oldalán egy régi,
kékre festett, vályogtéglából épült templom állt, a másikon pedig a hotel.
Megelégedéssel konstatálta hogy egy taxi áll a szállodával szemben: az
ablakok le voltak eresztve, a sofőr bent szunyókált.
 Bement a hotelbe, lefoglalt egy szobát, majd felvitte a cuccát az
emeletre. Elég tűrhető volt a szobája: tágas és világos, egy ággyal, egy
asztallal és – hál’ istennek – légkondival, amit azonnal be is kapcsolt. A
hotel rendelkezett továbbá egy lassú, meg-megszakadó internetszerűséggel
is. A táskájából elővette az iPadjét, letöltötte a Google Térképet, és beütötte
La Gloria nevét. Szerencsére kis település volt, amelyből nem sok út indult
ki. Volt egy nagyobb főútvonal, a 190-es út, amely mintegy öt kilométerre
nyugatra haladt. Tucatnyi kisebb utca ágazott ki a városka úthálózatából.
Valamennyi földút volt, és félreeső farmokhoz vagy tanyaházakhoz vezetett.
Egy online eszköz segítségével mindegyik úton kimért kilenc egész
kéttized kilométer távolságot a Del Charro kocsmától kiindulva.
Bingó! Volt egy – az egyetlen –, ami egy pontosan kilenc egész kéttzed
kilométerre lévő farmháznál végződött.
Amíg ezeket a számításokat végezte, nem látott semmiféle
fegyveresekből álló konvojt a bár felé közeledni. Úgy tűnt, El Monito
inkább kivárja, hogy a balhé házhoz jöjjön.
Lement a lépcsőn, és a hallon keresztül kilépett az utcára. Bekopogott a
taxi ablakán, felébresztve a sofőrt.
– Szabad a taxi?
– Persze, természetesen! Hová szeretne menni, señor? – kérdezte a sofőr,
aki felegyenesedett, és beindította a motort meglepetten, amiért fuvarja
akadt.
– Majd megmondom, hol forduljon be.
– Rendben.
– A tér jobb végéből indulunk.
Kiirányította a taxisofőrt a városból az imént beazonosított útvonalon
keresztül, mely nyugat felé, az alacsony dombok láncolata felé vezetett;
útközben számos apró farm és szarvasmarhatelep mellett haladtak el.
– Hová megyünk, señor? – kérdezte a sofőr, aki egyre idegesebb lett.
– Földet vásárolnék, azt akarom megnézni.
A kérdéses farmháztól körülbelül egy kilométerre Coldmoon megszólalt:
– Itt kiszállok.
– De hiszen itt semmi sincs.
– Itt van a föld.
Ekkor a sofőr már tiszta ideg volt, de próbálta nem kimutatni. Az ügynök
bőséges borravalót adott neki, átnyújtotta a névjegykártyáját, és
megállapodott vele, hogy két óra múlva ugyanazon a helyen vegye fel. Nem
volt biztos benne, hogy a férfi fel fog-e bukkanni, de valószínűleg eléggé be
van majrézva ahhoz, hogy teljesítse a kérését.
A taxi megfordult, és megindult visszafelé. Coldmoon nézte, amint
elhajt, aztán előrébb sétált, és megvizsgálta a poros utat. Ott voltak a friss
nyomok: egy szinte teljesen sima gumiabroncsé, amelyen alig látszott a
mintázat.
Ezeken az oda-vissza vezető keréknyomokon kívül semmi más új keletű
nyom nem volt látható.
Megtorpant, és az El Monitóval való találkozáson gondolkodott. A férfi
minden bizonnyal fel van fegyverezve. Elvégre embercsempész, és azok
hírhedtek a brutalitásukról, akárcsak a kábítószer-csempészek és a
gengszterbandák tagjai. Ráadásul meglehet – sőt biztos –, hogy a cinkosai is
a házban tartózkodnak. Ráadásul figyelmeztették őket, hogy legyenek
résen. Egyszóval – ismerte fel –, egy teljesen ostoba és veszélyes akcióra
készül.
Fontolóra vette a helyzetet. Elég nagy utat tett meg idáig, és a válasz,
amit keres, abban a farmházban rejlik. Tehát átkozott legyek, ha csak úgy
elsétálok innen – gondolta.
Az iPadjén a Google Térkép segítségével meghatározta a pontos
tartózkodási helyét, aztán átmászott egy kerítésen, ami egy kukoricatáblát
vett körbe; megindult a száraz kukoricaszárak között; körbejárta a házat,
hogy váratlan irányból közelítse meg. A kukoricaföld kitűnő fedezéknek
bizonyult, és lehetővé tette, hogy mintegy kilencvenméternyi közelségbe
jusson. Egy kis időre leült, hogy megfigyelje az épületet, és átgondolja,
hogy bent hány emberrel lehet dolga. A farmház egy fehérre meszelt falú
apró épület volt piros bádogtetővel. Mellette egy megroggyant istálló állt,
amelynek a falain és a tetején lyukak éktelenkedtek. Egy ócska Ford állt az
aszfaltozatlan parkolóban.
Félóra eltelt, de Coldmoon semmi életjelet nem tapasztalt. A ház
kihaltnak látszott, de a kint álló autóból és a friss autónyomok hiányából
arra következtetett, hogy legalább egy személy biztosan tartózkodik
odabent. Egy másik szögből is meg kell figyelnie a házat, lehetőleg
közelebbről, ahonnan belát az ablakokon.
Tovább körözve az épület körül, az istálló magasságába ért, amely majd
jó fedezékül szolgál, ha közelebb akar jutni. Kiemelkedett a
kukoricatáblából, és a pajta hátsó részéhez futott, majd a falhoz
támaszkodott, és elővette a Browningját. Tovább nyomult, míg egy
mocskos ablakhoz nem ért; benézett rajta: a tető és a fal lukjain keresztül
beszűrődő napfény apró fényfoltokat vetített a sötétségbe. Üresnek tűnt, így
a különleges ügynök továbblopakodott az ajtóig, és besurrant. Hosszában
áthaladt a pajtán, majd megállt egy tolóajtó előtt, mely a ház felé nyílt.
Azt ajtó nyitva állt; kilesett rajta az épület sarka felé. A ház továbbra is
csendes volt – de mintha éberen figyelt volna. Ahhoz, hogy bejusson, át
kellett haladnia egy földes területen. El merjen futni odáig? Nagy
valószínűséggel nem látták meg. De ha mégis, akkor is gyorsan mozgó
célpont lenne.
Kitört a fedezékéből, és gyorsan, cikcakkban futni kezdett. A puska
hangja szinte azonnal feldördült; a félrecélzott lövések mindkét oldalán
felverték a port. Pár másodperc múlva odaért a ház hátsó falához, és
meglapult. A lövések jobbról, egy tőle alig másfél méterre lévő ablakból
érkeztek.
A rohadt életbe, most aztán tényleg kutyaszorítóba került. A gengszterek
bizonyára túlerőben vannak. Az egy szem Browningjával kell
szembeszállnia az arzenáljukkal. De talán szerencséje van, és csak az
orvlövész lesz odabent.
– Hola, El Monito! – kiáltotta.
Nagy csönd volt a válasz.
– Csak beszélgetni akarok veled.
Ekkor egy elcsukló, magas hang felelt:
– Én mindent megtettem, amit kértél! Az isten szerelmére, hagyjál
békén!
Ez váratlan volt.
– Nem bántalak, megígérem.
[23]
– Mira qué cabrón! Még hogy bántani? Te ki akarsz nyírni.
Miközben a férfi ordítozott, Coldmoon kihasználta az alkalmat, és a ház
sarkánál befordulva az ajtóhoz lopakodott.
– Megtarthatod a pénzt! – kiáltotta a férfi. – Csak hagyj békén!
A különleges ügynök felkészült, aztán a vállával nekirontott az ajtónak,
ami nagy reccsenéssel kinyílt. Ekkor Coldmoon az ablak alatt guggoló
alakra vetette magát. A férfi elfordította a fegyverét, de annyira be volt
pánikolva, hogy még azelőtt elsütötte, hogy célzott volna. Így Coldmoon a
földre rántotta, és kiverte a fegyvert a kezéből. Odébb rúgta a pisztolyt,
aztán a Browningját a földön elterülő férfira szegezte.
 – Ne! – kiáltotta a férfi, aki a kezével eltakarta a fejét, és a mellkasához
húzta a térdét. – Kérem! Csak mondja meg, hogy mit akar tőlem!
A brutális embercsempész helyett, akire számított, egy apró, csenevész,
kecskeszakállas emberke állt előtte, aki pityergett félelmében.
– Maga El Monito?
– Ne tegye!
– Szedje össze magát! Van még valaki a házban?
A férfi a fejét rázta.
– Maga El Monito?
A férfi habozva bólintott.
– Oké. Most pedig tegye azt, amit mondok. Lassan álljon fel, úgy, hogy
lássam a kezét.
A férfi a két vékony karját feltartva felállt. Az ügynök gyorsan átkutatta,
és elvette tőle a kését.
– Most pedig gyerünk a konyhába. Előttem menjen!
A férfi megfordult, és bementek a konyhába.
– Üljön le! – parancsolt rá Coldmoon. Ekkor égett kávé szaga csapta
meg az orrát. Egy kanna állt a fatüzelésű kályhán. Az ördögbe is, szüksége
lenne egy csészére!
El Monito leült, és reszketett félelmében.
– Hallgasson ide: először is, nem fogom megölni.
A férfi meg se mukkant.
– Másodszor: kávéra lesz szükségünk. Hozzon két csészét, és szép lassan
öntse ki a kávét; közben a kezét végig látni akarom. Megértette?
A férfi felállt, levett két bögrét egy fapolcról, és kiöntötte az italt.
– Csúsztassa ide az enyémet.
Coldmoon elvette, élvezettel beszippantotta az égett aromát, majd
megkóstolta az italt. Aztán egy nagyobbat kortyolt, és lelkesedésében kis
híján megégette a száját.
– Rendben – mondta, letéve az ibriket. – Most pedig meg fogja
válaszolni a kérdéseimet; nincs mellébeszélés, világos?
Újabb bólintás.
– Kezdjük azzal, hogy megmondja: mit gondolt, ki vagyok, és miért
kéne megölnöm.
 42. FEJEZET
Két órával később a reptér felé tartva Coldmoon felhívta Pendergastot.
– Nagy örömömre szolgál, hogy hallat magáról – hangzott fel a lágy
hang, amit Coldmoon meglepő módon megnyugtatónak talált. – Történt
valami előrelépés az ügyben?
– Nem is kevés.
– Remek.
– Martina Ixquiac egy nagyobb migránscsoporthoz tartozott, amely az
Egyesült Államok felé tartott. Decemberben indultak el San Miguel
Acatánból. Egy helybéli férfi vitte át őket a mexikói határon, ahol egy
embercsempésszel találkoztak. A fickót El Monitónak nevezték, a rendes
neve pedig Alonzo Romero Iglesias. El Monito már vagy hat éve visz
csoportokat Mexikó déli részéből az Államokba. Elég hosszasan
eldiskuráltunk.
– Milyen módszerekkel dolgozik?
– Először azt mesélem el, hogy általában hogy zajlik az
embercsempészet; Martina csoportjában a dolgok másként alakultak.
– Jó. – A háttérből valami zúgó hang hallatszott.
– Általában Chiapas államban, a La Gloria nevű település határában
veszi át a csoportokat. Pillanatnyilag én is ebben a guatemalai határtól
mintegy harminc kilométerre fekvő kisvárosban tartózkodom. A fickónak
vannak kamionjai és sofőrjei, így egyfajta karavánt alkotva viszi fel az
embereket északra. Bizonyos határőröket és rendőröket lefizetnek, hogy
átengedjék őket az ellenőrzési pontokon. Átmennek Oaxacán, elhaladnak
Mexiko City mellett, majd Durango és Hermosillo következik, aztán Sonora
– a San Pedro folyó felé haladnak, mely Mexikóból Arizona felé folyik,
Palominastól délre. Ott viszik át őket. A mexikói határnak azt a részét a
sonorai drogkartell tartja ellenőrzése alatt, akik az embercsempészektől
egyfajta vámot követelnek.
– És hogy viszik át őket a folyón?
 – Ezt a határszakaszt kerítés védi, de a folyónál csupán néhány
acélsorompó van, amin könnyen át lehet mászni. A területet szigorú
megfigyelés alatt tartják az amerikai bevándorlási és vámhivatal szervei, de
az embercsempészeknek nagy teljesítményű, éjjellátó teleszkópokkal
rendelkező felderítőik vannak a mexikói dombokon, akik képesek szemmel
tartani a határőrök jövését-menését. A csoport órákat, néha napokat is vár a
mexikói oldalon a megfelelő alkalomra.
– És mi történik, miután átjutottak?
– El Monito elviszi őket egy „biztonságos farmra” Palominastól északra.
Ott várakoznak, amíg nem engedik nekik, hogy oda utazzanak, ahová csak
akarnak: Houstonba, Chicagóba, New Yorkba, Los Angelesbe. A
legtöbbjüknek van konkrét úti célja: családtagokhoz, barátokhoz mennek.
El Monito ügyel rá, hogy egyszerre csak kevesen hagyják el a farmot
átlagos kinézetű áruszállító furgonokon vagy személygépkocsikon, nehogy
gyanút keltsenek.
– De Martina csoportja esetében nem így történt, ugye?
– Pontosan. Ez egy különleges eset volt. Az előző útja után a
bevándorlási és vámhivatal egyik tisztje, vagy valaki, aki annak adta ki
magát, kereste meg El Monitót. A pasi majd összeszarta magát félelmében
attól, hogy ismerik, és tudják a számát. De a férfi csak egy javaslattal állt
elő: egy látványos, drámai rajtaütést szeretnének megszervezni. Ez nemcsak
a karrierjüket mozdítaná előre, hanem egy kicsit oldaná a feszült politikai
légkört is. Így arra kérték El Monitót, hogy hozzon be egy, a szokásosnál
nagyobb létszámú csoportot, hogy letartóztathassák őket. Ezért majd nagy
pénz üti a markát: ötvenezer dollár. A migránsokat majd azelőtt kapják el,
hogy eljutnának a biztonságos farmházig. Az ötvenezer zöldhasúnak El
Monito nem tudott ellenállni. Hogy a bevándorlási és vámhivatal kérésének
eleget tegyen, El Monito három húsz-húsz főből álló csoportot toborzott, és
Sonorában egyesítette őket. Az egyik csoportot San Miguelben rekrutálta, a
másik kettőt pedig Huehuetenangóban. Felhozta őket a határig, lefizette a
sonorai drogkartellt, egyesítette a csoportot, és mind a hatvan főt egyszerre
vitte át a határon. Gyorsan, minden nehézség nélkül átjutottak. Ekkor El
Monito azt feltételezte, hogy mindez a „hivatalos” terv része. De az is lehet,
hogy felfogadtak néhány szélhámost, hogy terelje el a határőrök figyelmét.
– A letartóztatásoknak ott kellett volna megtörténniük, ahol
keresztezniük kellett a 92-es utat. Holdtalan, kriptasötét éjszaka volt,
amikor El Monito és két segítője átvitte a csoportot a határon és a Mesquite
bozótvidékén. Aztán a 92-es útnál várakoztak. Miközben ott álltak, hirtelen
számos teherautó fényszórója villant fel, és egy másodperc múlva
fegyveres, katonai egyenruhás férfiak rajzottak elő. De valami nem volt
rendben. El Monitónak valami rossz előérzete támadt. Ő legalábbis ezt
állítja. Nem a bevándorlási és vámhivatal szerveinek a tehergépjárműi
voltak, hanem az amerikai hadsereg kamionjai, amelyeken a feliratokat és a
rendszámokat lefestették. És a letartóztatások sem a normális módon
zajlottak; nem kellett mindenkinek a földre feküdni, meg hasonlók. Ehelyett
a katonák körülvették a bevándorlókat, és amilyen gyorsan csak lehetett,
feltuszkolták őket a teherautóikra. El Monito, aki hátulról irányította a
csoportot, látta, amint a két segítőjét rájuk irányított puskával elvezetik. Így
elmenekült dél felé. Néhány katona a nyomába eredt, de ő úgy ismerte a
vidéket, mint a tenyerét, és vissza tudott szökni a határon.
– És aztán mi történt?
– Egészen Mexikóig üldözték. Ettől teljesen beparázott. Ezek a fazonok
katonai egyenruhát viseltek, nem pedig a vámosokét, és őt keresték. Nem
azért, hogy kifizessék, hanem azért, hogy kinyírják. Sokszor csak egy
paraszthajszálon múlt, hogy sikerült elmenekülnie előlük. Az üldözői
nagyon eltökéltek voltak, állította, ezért rejtőzködött el azon az elhagyatott
farmon La Gloria közelében, ott, ahol rátaláltam.
– Öt hónap után még mindig vadásznak rá?
– Igen.
– És maga elhiszi ezt a történetet?
– Igen. Meg vagyok győződve arról, hogy igaz. A fickó teljesen be volt
majrézva, és amikor rájött, hogy nem akarom kinyírni, mindent kipakolt.
– Ott hagyta?
– Nem akart velem jönni, és a beleegyezése nélkül nincs lehetőség arra,
hogy kihozzam Mexikóból.
– Nagy pech lenne, ha megölnék, mert akkor egy értékes tanút
veszítenénk el.
– Ezzel én is tisztában vagyok. Majdnem az összes pénzem odaadtam
neki, mintegy tízezer dollárt, és mondtam, hogy vegyen egy másik kocsit,
tűnjön el La Gloriából, és rejtőzzön el máshol. Nagyon hálás volt érte.
– Coldmoon ügynök, remek munkát végzett, köszönöm. Milyen gyorsan
tud visszaérni? Az ügy kezd váratlan fordulatot venni, és ez meglehetősen
nyugtalanít.
 – Úton vagyok a tuxtlai reptér felé – este érek Fort Myersbe. A
rákövetkező csöndben Coldmoon újra valami zúgást hallott, és rájött, hogy
mi az: egy autó motorja.
– Hé, csak nem az autóban ül?
– De igen.
– Azt akarja mondani, hogy valahová utazik? És saját maga vezet? –
Coldmoon nem tudta visszatartani a nevetését.
Válasz helyett egyszerűen megszakadt a vonal.
 43. FEJEZET
Pendergast váratlanul toppant be a laborba kora délután. Gladstone
zavarban volt amiatt, hogy a légkondi megint bedöglött, és a helyiségben
fülledt hőség uralkodott, de ez szemlátomást cseppet sem zavarta a
különleges ügynököt, aki vászonöltözékében frissnek tűnt, és egyetlen
izzadságcsepp sem látszott rajta. Még a zakóját sem vette le. Hogy bírta ki?
Talán részben hüllő. Olyan ritkán pislogott, gondolta, hogy talán nem
teljesen téves ez a feltételezés.
Azt akarta, hogy még egyszer részletesen beszéljék át az
áramláselemzéseket. Lam újra érthetetlen magyarázatba fogott a
káoszelméletről és a képzeletbeli terekről, de a végeredmény ugyanaz volt:
nada – a nagy büdös semmi. Az úszó bójákkal végzett kísérlet eredményei
nagyszerűek és hibátlanok voltak, de amikor beillesztették őket a
matematikai modellbe, értelmetlen végeredményt kaptak. A processzoridő
ára már meghaladta a tízezer dollárt, de még semmit sem tudtak felmutatni.
– Tehát itt tartunk – fejezte be Lam, és széttárta a karját, amikor az
analízis véget ért, és a lebegő cipőket szimuláló kígyózó vonalak a
semmiből a semmi felé haladtak. – Hacsak nem akarja megpróbálni a
Rámánudzsán-féle tízenegy dimenziós mátrix attraktorral, aminek a
szakértője.
Csend lett a laborban. Pendergast egy szót sem szólt, sápadt arcáról
lehetetlen volt bármit is leolvasni. A szokásosnál kissé feszültebbnek, szinte
gyanakvónak tűnt. A tekintete még a nyugodt pillanatokban is szüntelenül
ide-oda járt. Az arra haladó kamionok zaja is felkeltette az érdeklődését.
Egyszer-kétszer ellenőrizte a mobilját – Gladstone még soha azelőtt nem
látta, hogy ezt tenné. Végül a nő megköszörülte a torkát.
– Akkor most már értí, miért kérettük ide.
– Mindenképpen szándékomban állt eljönni. Van valami, egy nagyon
komoly dolog, amire fel kell készülnünk.
Gladstone alig figyelt rá.
 – Minden, amit tudnia kell, ott van azon a képernyőn. Ezenkívül semmi
mást nem mondhatunk. Minden elképzelhető variációt kipróbáltunk. Lam
úgy dolgozott, mint egy igásló, és olyan típusú elemzéseket alkalmazott,
amelyeknek a létezéséről én nem is tudtam.
De egyszerűen nem jöttek ki a kívánt eredmények. – Kis szünetet tartott,
aztán hozzáfűzte: – Sajnálom, hogy elpocsékoltuk a pénzét.
Pendergast egy pillanatra elgondolkodott, aztán újra ránézett ezüstszürke
szemével.
– A kudarc mindig hasznos.
– Szép gondolat. De az én véleményem az, hogy a kudarc szar dolog.
– Azzal lehuppant a székére, és megpróbált kényelmesen elhelyezkedni.
De a sok óra munka után ez nem volt könnyű.
– A kudarc egy kérdést vet fel: mi az, amiről tudjuk, hogy nem tudjuk?
– Azta... – szólalt meg Lam. – Micsoda mélyenszántó gondolat.
Gladstone-nak egy kis ideig elemeznie kellett magában ezt a mondatot.
– Hogy találhatnánk ki azt, amit nem tudunk? Minden elképzelhető
adatot betápláltunk, mégis értelmetlen eredményt kaptunk.
– Kivéve azt, amit nem tápláltak be. Mert kell lennie valamilyen
magyarázatnak. Valamilyen tényezőt figyelmen kívül hagytak, ami
megmagyarázhatná ezt a jelenséget. És ennek a megtalálása
kulcsfontosságú.
Nem hányhatta a fickó szemére, hogy dühös lenne, amiért elpocsékolták
a pénzét, de most már kezdett úgy beszélni, mint Don Quijote.
– Nagyon sokat agyaltunk rajta, komolyan. A szimulációknál minden
rendelkezésünkre álló meteorológiai adatot figyelembe vettünk; minden
olyan tényezőt, amely befolyásolhatja az áramlást, még az időjárási
eseményeket is az óceán egy-egy szűken meghatározott területe felett –
például az izolált szeleket és viharokat.
– Lehetséges, hogy a meteorológusok elsiklottak valami fontos fölött?
Gladstone a fejét rázta.
– Az ki van zárva. Vannak szatellitantennáik, időjárási bójáik, és a
rendelkezésükre állnak a hajózási beszámolók: ha egyetlen esőcsepp is az
óceánba hullik, arról már tudnak.
– Azt mondta, figyelembe vettek minden egyes tényezőt, ami
befolyásolhatja az áramlást – kezdte Pendergast, majd a homlokát ráncolva
elhallgatott. – És mi van a szárazföldön történt események hatásával?
– Például? – kérdezett vissza Gladstone.
 – Bocsásson meg a kérdésem naivitása miatt, de egy szárazföldi vihar
befolyásolhatja az óceán áramlását?
– Nem világos, hogy érti.
– Abban az esetben, ha például árvizet okoz.
Na jó, a fickó most már igazán kezd mellébeszélni.
– Az igaz, hogy egy folyó áradása kisebb mennyiségű vizet juttatna az
öbölbe, de ennek a hatása elenyésző lenne. A floridai folyók lassú folyásúak
és sekélyek. Csak a part közelében lenne némi hatásuk, és nem sodornák az
uszadékot a Mexikói-öböl köráramlatába.
A különleges ügynök lassan bólogatott.
– És a szemét átvizsgálása? Biztos, hogy abból sem derül ki semmi?
A nő felsóhajtott.
– Ahogy a telefonban is említettem, mindaz, amit be tudtunk azonosítani,
az öböl környékéről származik.
– Várjunk csak! – mondta Lam. – Valami épp eszembe jutott.
– Micsoda? – kérdezte Gladstone.
– Emlékszel arra, amikor pár éve északon egy területfejlesztőt
megbírságoltak amiatt, hogy illegálisan kikotorta valamelyik folyó
torkolatát?
Gladstone bólintott.
– Egy hosszú, egyenes csatornát ásatott ki, amely váratlanul tölcsérként
viselkedett, amikor egy nagy vihar a felvízi szakaszon árhullámot váltott ki,
és a mezőgazdasági kemikáliákat az öböl vízébe mosta; ez a halak tömeges
kipusztulásához vezetett. A pasasnak bírságot kellett fizetnie, és vissza
kellett állítania a folyó kanyarulatait.
– Mire akarsz kilyukadni?
– Nos, meglehet, hogy valaki ugyanezt tette a közelmúltban.
– Mit tett?
– Ó, Jézus a szamárháton! – sóhajtott fel Lam türelmetlenül. – Kikotort
egy csatornát, ami egy vihar okozta áradás esetén veszélyes áramlatokat
idézhet elő egy egyébként védett kikötőben. És ennek folyamán hordalékot
sodor a Mexikói-öböl köráramlatába.
Gladstone hallgatott. Egy hajánál fogva előráncigált elképzelésnek tűnt –
főképpen az, hogy egy efféle árhullám olyan erős legyen, hogy elérje a
köráramlatot. De nem volt semmi jobb ötletük, amin tovább tudtak volna
indulni. És talán így sikerül kielégíteniük Pendergast kíváncsiságát.
 – A Műszaki Katonai Alakulat hatáskörébe tartozik a part kotrása.
Wallace, töltsd le a weblapjukat! Nézzük meg, hogy megbüntettek-e valakit
a közelmúltban.
Lam beütötte a címet, és várták, hogy a honlap megnyíljon.
– Itt van valami.
Gladstone a fiú válla fölé hajolt. Úgy tűnt, hogy nem túl régen
Carrabelle-ben egy területfejlesztőt megbüntettek, amiért illegális csatornát
ásatott a Crooked Rivertől az új jachtkikötőjéig, és eközben számos
mangrovecserjét is kiirtott – micsoda gaztett! A nő megérezte a különleges
ügynök jelenlétét a háta mögött.
– Ez úgy néz ki, mint az az egyenesen kikotort csatorna, amit említett-
jegyezte meg.
– Igen, de az egészen fent volt, Panhandle-ben.
Pendergast hátrébb lépett.
– Ha megkérhetném, volna szíves letölteni a szemétről készített
analízisét?
Gladstone letöltötte, és egy példányt ki is nyomtatott.
– Ott van – mondta az ügynök, aki kivette a lapokat a nyomtatóból, és
rámutatott a második oldalra. – A lábakkal együtt két Carrabelle-ből
származó rákvarsaengedély sodródott partra.
Gladstone rámeredt. Ezt az ötletet már korábban elvetette, mivel
Carrabelle túlságosan távol volt minden elképzelhető áramlási sémától.
Ezenkívül tucatnyi halászatiengedély-cédulát találtak, melyek az öböl
legkülönbözőbb pontjairól származtak, még olyan távoli területekről is,
mint Texas és Louisiana.
– Ööö... nem tudom, hogy ennek van-e valami jelentősége.
– Lehet, hogy nincs, de gondoljon vissza a hiányzó kirakódarabra.
Nézzünk utána, hogy történtek-e szélsőséges időjárási jelenségek. a
szárazföldön. Mindenekelőtt annak járjunk utána, hogy kiáradt-e a Crooked
River abban az időszakban, amikor a lábak a partra sodródtak, és hogy az
illegálisan kikotort csatorna még megvolt-e.
– Ezt könnyen megállapíthatjuk – mormogta Lam, majd pár percnyi
gyorstüzelésszerű billentyűcsattogtatás után meteorológiai adatok és
térképek gördültek le a képernyőn.
– Azta! – kiáltott fel. – Ezt nézze! Erős vihar az Apalachicola Nemzeti
Erdő területén március 19-én. Ez a Crooked River vízgyűjtő területe.
Lam tovább pötyögtette a gépét.
 – És igen – a folyó kiáradt. – Elsodort néhány stéget és hajót. Ezt
követően a területfejlesztőnek vissza kellett állítania a folyó eredeti
állapotát.
Gladstone érezte, amint a szíve egyre gyorsabban kalapál. Ez őrületes...
Valószínűtlen, váratlan és teljességgel elképesztő.
– Wallace, táplálj be a matematikai modellbe néhány cipőt, amelyek egy
ilyen erősségű áradás mellett a Crooked River torkolatánál kerülnek a
vízbe! Aztán egy ideig futtasd a szimulációs programot, hogy meglássuk,
hová érkeznek.
– Máris csinálom.
Lam gyilkos tempóban gépelni kezdett, és gyorsan készen volt vele.
– Indítsam a programot? Drága lesz.
– Természetesen majd én állom a költségeket – jelentette ki Pendergast.
Lam megnyomta az Enter gombot, és vártak. Az áramlásszimulációs
programok úgy nyelik a processzoridőt, mint kacsa a nokedlit, de a gép
most még a megszokottnál is lassabbnak tűnt. Gladstone hallotta, amint a
kollégája halkan átkozódik.
Végre a képernyő életre kelt, és Florida partvidéke jelent meg rajta. Egy
sereg fekete vonal – több száz szimulált láb – indult el nyílsebesen a
Crooked River torkolatából a Saint George-szorosba, végigtekergőztek a
Dog Island körül, örvénybe kerültek, a vízben keringve kisodródtak a
Mexikói-öbölbe, ott elkapta őket a köráramlat, és a part felé sodorta őket. és
valamennyi a Captiva-szigetre érkezett meg.
– Te jó ég. – suttogta Lam.
Gladstone alig tudta felfogni. Hirtelen kifogástalanul működött a
matematikai modelljük: a Crooked Riverből kiinduló kígyózó vonalak
mindegyike huszonöt nap múlva a Captiva-szigetre ért.
– Úgy tűnik – jelentette ki a különleges ügynök –, hogy a lábakat nem a
nyílt tengeren dobták a vízbe, hanem a Crooked River kiáradásakor
sodródtak az óceánba. Azt hiszem, megtaláltuk a hiányzó láncszemet. –
Ekkor a pillantása, mely most a szokásosnál is nyugtalanabb volt, Wallace-
ra esett. – Dr. Lam, kissé frusztráltnak tűnik a számítógépe működése miatt.
A megszokottnál is lassabban működik?
– Igen, bizonyára az egyetemen futtatnak rajta néhány nagyobb
szimulációs programot. Már egy-két napja ilyen lassú.
Pendergast megdermedt.
– Egy-két napja?
 – Igen, azt hiszem. Először nem is nagyon figyeltem rá.
– És ezt pontosan melyik rendszeren észlelte?
– Mindegyiken. Legalábbis azokon, amelyek össze vannak kötve az
egyetem gépével – tehát szinte valamennyin.
– Értem. Bocsásson meg, de most telefonálnom kell. – Azzal elővette a
mobilját, beütötte a számot, és elfordult. Egy ideig halkan mormogott
valamit a telefonba. Aztán megfordult, és átnyújtotta a készüléket Lamnek.
– Ki az? – kérdezte a kutató.
– Egy komputerszakértő, aki nekem dolgozik. A fő területe a
kiberbiztonság és a kiberhadviselés. Mime-nak hívják. Át szeretné vizsgálni
a rendszerüket. Biztosíthatom önöket afelől, hogy teljesen megbízható az
illető.
– Meglehet. De itt én vagyok a számítógépes szakértő. – Ennek ellenére
Lam zavart képpel elvette a telefont. Gladstone figyelte, amint a vonal
másik végén lévő személy pontos utasításokat ad, amiket Wallace bepötyög
a gépbe. Néhány másodperc múlva úgy tűnt, hogy az az ismeretlen személy
a távolból tartaná ellenőrzése alatt a gépet, mert Lam már nem ütögette a
billentyűket, hanem csak nézte, ahogy a képernyőn végiggördülnek a
különféle komputerkódok. Tíz hosszú perc után Lam visszaadta
Pendergastnak a telefont, aki pár szót váltott a szakértővel, aztán letette.
– Úgy tűnik, meghekkelték a rendszerüket – tájékoztatta őket az
eredményről, majd a kinyomtatott papírral együtt visszatette a telefont a
zsebébe. – Egy profi tehette. A legnagyobb valószínűséggel olyasvalaki, aki
kormányzati vagy hadászati kompetenciákkal rendelkezik.
– Milyen típusú hekkelésről van szó?
– Mime „nulladik napi támadásnak” nevezi, de a rossz szándékú
behatolást keyloggereken, azaz kémprogramokon keresztül hajtották végre,
amelyek minden betáplált információt megfigyeltek.
– A francba! – átkozódott Lam. – Tehát valami rohadt szemétláda
végigkövette mindazt, amit beírtam? Ki az ördög akarna ellopni egy rakás
áramlási adatot?
– Tényleg, ugyan ki? – kérdezett vissza Pendergast, méghozzá olyan
szokatlan hangon, hogy Gladstone fürkészve tekintett rá. A férfi korábban
észlelt elővigyázatossága most félelemmé változott. A különleges ügynök
tekintete egyikükről a másikukra vándorolt, majd megszólalt: – Attól tartok,
itt az ideje indulnunk.
– Indulnunk? – csodálkozott Gladstone. – Hová?
 – El innen. Méghozzá most azonnal. – Aztán még mielőtt a nő
reagálhatott volna, megragadta a karját, és kituszkolta az ajtón.
 44. FEJEZET
Coldmoon a karfába kapaszkodott, miközben a repülő újra egy
légörvénybe került, és a kapitány nyugodt hangja mindenkit arra
emlékeztetett, hogy tartsa bekapcsolva a biztonsági övét. Te jó ég,
éppannyira utálta a repülőt, mint a hajót! A helyváltoztatás értelmes
módjának a gyaloglást vagy az autózást tartotta; esetleg a lóháton való
közlekedést. A többi egy nagy rakás szar.
Régen, a rezervátumban egy csomó ló kószált szabadon, akármikor
kölcsönvehették őket. A legtöbb kissé vad és dilis volt; mintha azokból az
időkből maradtak volna vissza, amikor a lovak a lakoták számára szent
állatnak számítottak. Manapság az emberek minden különösebb ok nélkül,
pusztán hagyományból és nosztalgiából tartanak lovat. De Coldmoon és a
barátai, mint sok más gyerek abban az időben, néha lasszóval elfogtak egy-
egy lovat, felkantározták, rádobtak egy pokrócot, és oda lovagoltak rajta,
ahová csak akartak – már ha meg bírtak maradni rajta; ez a stoppolás és a
gyaloglás alternatívája volt. Az egyik lovat különösen megkedvelte:
Pamacsnak hívták a sűrű szőke sörénye miatt. Néha zabbal etette; könnyebb
volt elkapnia, ha megrázta a vödröt. Kijavította a megrepedt patkóját, és
féregtelenítette. Nem tudta, ki Pamacs gazdája – ezt senki sem tudta –, de
nem volt rossz ló. Öröm volt lovagolni rajta. A ló hátán az ember nem
émelyeg, mint a repülőn vagy a hajón, és az ellenőrzése alatt tudja tartani a
dolgokat – legalábbis bizonyos mértékig. A gondolat, hogy mintegy tíz
kilométer magasságban ül egy gépen a székhez szíjazva, és teljesen ki van
szolgáltatva a pilótának, a repülésirányítóknak, a gépet karbantartó
szerelőknek, a gépet tervező mérnöknek, az időjárásnak, a madárrajoknak, a
terroristáknak és bizonyos mértékben a többi utasnak, éppannyira őrjítő
volt, mint a hajók alatt hullámzó feneketlen mélységű sötét víztömeg. A
kisebb hajók esetében elegendő egy lék. De mivel a hajók egyre nagyobbak
lettek, egyre több berendezésük hibásodhat meg; kigyulladhatnak,
lerobbanhat a motorjuk, jéghegynek ütközhetnek, felborulhatnak, Szomáliái
kalózokkal találkozhatnak – aztán mindennek befellegzett.
 Egy újabb rázkódás zökkentette ki rémes gondolataiból, amikor a repülő
egy újabb légörvényen haladt keresztül. A felhők fölött repültek, és a
hatalmas viharfellegek mesebeli tornyokként vették körül őket. A pilóták
láthatóan megpróbáltak kikerülni egy viharos területet, de nem sok sikerrel.
Néhány felhő üllőszerűen szétterült, ami komoly vihart jelzett.
Bájos.
A gondolatait igyekezett a nyomozás irányába terelni.
Telefonbeszélgetésük alatt mindent jelentett Pendergastnak, amit a
guatemalai és mexikói kiruccanása alatt megtudott. Kezdett meglehetősen
világossá válni, hogy ez az eset éppen olyan nagy horderejű, mint amilyen
bizarr; és hogy egy nagy hatalommal és tőkével bíró, kiterjedt szervezet áll
a háttérben. Hogy ezek kik lehetnek, és mik a terveik, az továbbra is
hétpecsétes titok maradt. Százhúsz láb, amelyeket minden szakértelem
nélkül, a saját tulajdonosaik vágtak le; ezután valakik lefagyasztották, majd
a hullámokba vetették őket. De miért? És hogy illeszkednek egymásba a
kirakós darabkái? Embercsempészek, illegális határátlépések
Guatemalában, váratlan letartóztatások és a Mexikói-öbölben sodródó
levágott végtagok. Egy nyomozás során az első kérdés, amit az ember
feltesz magában, általában ez: kinek származik haszna az adott
bűncselekményből? De hogy származna bárkinek is haszna abból, ha valaki
levágja a saját lábát? Mi más okuk lehetett volna rá, hacsak nem az, hogy
ezen az extrém módon szabaduljanak meg a bilincseiktől – de ez a
lehetőség is ki van zárva.
Egy újabb rázkódás, aztán a kapitány a hangszórón keresztül
bejelentette, hogy a járat Fort Myers helyett Tallahasseeban fog leszállni.
Aztán a szokásos bocsánatkérések következtek, miközben az utasok
sóhajtoztak és átkozódtak.
Tallahassee. Milyen messze lehet Fort Myerstől? Coldmoon előhalászott
egy fedélzeti brosúrát, és halkan káromkodott egyet. Fent volt északon,
Panhandle-ben, több száz kilométerre – minimum ötórányi út.
Egy újabb ok arra, hogy utáljam a repülést – gondolta.
 45. FEJEZET
– Mi történik? – akarta tudni Gladstone, amikor Pendergast a laborból a
parkolóhoz tessékelte. Feltűnt neki, hogy a férfi egész idő alatt éberen ide-
oda járatta a tekintetét. – Valami veszély fenyeget bennünket?
A különleges ügynök válasz helyett kinyitotta a kocsija ajtaját: egy
vadiúj Range Rover: robusztus, ugyanakkor elegáns.
– Szálljanak be! Mindketten.
A nő az anyósülésre ült be, Lam pedig hátra. Pendergast beindította a
motort, és lassan kigördült a parkolóból.
– Egy nagy hatalommal bíró szervezettel van dolgunk – kezdte. – Azzal,
hogy meghekkelték a rendszerüket, most már tudják, hogy ismerjük a
tartózkodási helyüket – ami valahol a Crooked River felső szakaszán lehet.
Nincs kétségem afelől, hogy erre az információra azonnal reagálnak.
Azalatt is, amíg mi beszélgetünk, és ez valamennyiünk számára közvetlen
veszélyt jelent. El kell rejtőzniük valami biztonságos helyen.
– Miért nem hívja fel az FBI-t vagy a munkacsoportot, hogy rendeljenek
ki a védelmünkre egy osztagot?
– Azért, mert a csoportban beépült emberek vannak, akik híreket
szivárogtatnak ki. Senkiben sem bízhatunk meg. És már nincs rá időnk.
Pendergast a nő felé fordult.
– Elviszem magukat innen délre, a Corkscrew lápvidékre. Ott van egy
bungaló, ahol biztonságban lesznek, amíg újra nem jelentkezem.
– Hogy az ördögbe? – kérdezte Lam. – Bemegyünk arra a területre?
– Igen. Már jó ideje gyanítottam, hogy a vártnál sokkal félelmetesebb
ellenféllel állunk szemben. Erről az idő előrehaladtával egyre inkább
meggyőződtem, mint ahogy arról is, hogy a munkacsoportunkban valaki
információkat szivárogtat ki. Hogy ezt véletlenül vagy készakarva teszi, azt
nem tudom. Ekkor kialakítottam egy biztonságos menedékházat arra az
esetre, ha a helyzet eldurvulna. Elvégre maguk civilek, akik az én
megbízásomból dolgoznak, nem kéne veszélyeztetniük magukat. De most
már egyértelmű, hogy veszélyben vannak. Azt sem vettem észre, hogy a
helyzet milyen gyorsan változik, és a veszély milyen gigantikus méreteket
ölt. Csak magamat hibáztathatom, amiért nem vettem komolyabban a
helyzetet akkor, amikor még áttekinthető volt.
– Biztonságos menedékház? Áttekinthető helyzet? Az ördögbe ezzel a
dumával! – Lam a kilincs után nyúlt. De ebben a pillanatban Pendergast
felbőgette a nagy teljesítményű motort, ami hirtelen úgy felgyorsult, hogy
az utasok a bőr háttámlához préselődtek. Aztán átszáguldott egy piros
lámpán, majd ráhajtott a Fort Myerstől délre vezető 41-es útra.

Több mint százhatvan kilométer per órás sebességgel repesztettek az

országúton, miközben a nap narancssárgában és tűzvörösben játszó
viharfelhők kavalkádjában letűnt a horizonton – azon látványos
naplementék egyike volt, melyek mintha a világvége eljövetelét hirdetnék.
Gladstone-t megrémítette Pendergast kijelentése, de most a sztrádán
száguldva azon tűnődött, hogy a különleges ügynök vajon nem reagálta-e
túl a dolgot. Nem tűnt melodrámai személyiségnek, másfelől nem ismerte
igazán.
Mielőtt Bonita Springsbe értek volna, a különleges ügynök lefordult a
sztrádáról kelet felé, és egy jelzés nélküli aszfaltozott úton haladt tovább,
amely a lakott területeket elhagyva nyílként tört előre a sárgafenyő-
ültetvények, a mocsaras területek és a ciprusligetek között. A nap
hamarosan lebukott a vérvörös felhők színorgiájában, és beköszöntött a
bíbor alkony.
Gladstone-nak most feltűnt, hogy a különleges ügynök még nagyobb
sebességbe kapcsolt, és amikor hátrapillantott, a távolban fényszórókat
látott. A sebességük ellenére úgy tűnt, hogy a fények nem maradnak el
mögöttük.
– Tudja, hogy egy kocsi követ bennünket? – kérdezte Lam leplezetlen
félelemmel.
– Igen – volt a válasz.
A nő érezte, hogy hullámokban tör rá a pánik. Atyaúristen, a senki földje
kellős közepén voltak! És ami még rosszabb: látta, amint Pendergast az
öltönye zsebéből elővesz egy böhöm nagy pisztolyt, és leteszi maga mellé
az ülésre.
– Basztikuli! – kiáltott fel Lam. – Csak nem áll szándékában használni?
Pendergast egy szót sem szólt.
 Hogy az ördögbe tudták követni őket? Honnan tudhatta bárki is, hogy
hová tartanak? Ekkor halk zúgást hallott a feje felett – és egy perc múlva
megpillantotta a fényeket. Mozdulatlannak tűntek, és eltorlaszolták az utat.
Ugyanebben a pillanatban Pendergast lassított. Aztán kikapcsolta a
lámpákat, és rögtön ezután a Range Rover letért az aszfaltozott útról, és
befordult jobbra, egy földútra. Az alkonyi fényben épphogy csak lehetett
valamit látni, de miután beértek a fák közé, teljesen sötét lett. A jármű
rugózva és billegve átzötykölődött a gödrökön. A nő el sem tudta képzelni,
Pendergast hogy az ördögbe látja, hová mennek. Felettük a rotorok zúgása
felerősödött, és a fák koronáján túl egy helikopter tűnt fel; jobbra bedőlt,
aztán sebesen közeledett feléjük.
– Kapcsolják ki a biztonsági övüket! – parancsolt rájuk a különleges
ügynök.
Dobogó szívvel ügyetlenkedett a csattal. Hallotta, amint a hátsó ülésen
Lam bepánikolva zihál.
– Készüljenek fel a kiugrásra! Még menet közben tárják ki a kocsi
ajtaját, ugorjának, aztán felhúzott térdekkel guruljanak le az útról!
Pendergast letért a földútról egy alig egy nyomsávos, fákkal sűrűn benőtt
területre. Felbőgette a motort, mire a Rover a sötétben végigcsúszkált a
lápos talajon és a sáros gödrökön. A helikopter most szinte közvetlenül a
fejük fölött volt, és velük egy sebességgel haladt. Egy vakító fénysugár
szinte átdöfte a sötétséget, és a fák között őrülten vibráló árnyékok
mozogtak.
Éles, gépi hang szólalt meg odafentről:
– Állítsák meg a járművüket!
Ehelyett Pendergast még nagyobb sebességre kapcsolt, mire a kocsi egy
alacsonyabban fekvő lápvidékre ért; a kocsi földbe süppedő kerekei
felverték a sarat az ablakokra.
– Álljanak meg, vagy lövünk!
Gladstone rémülten meglapult az ülésben, és a kezébe temette az arcát.
A nehéz jármű hirtelen kissé oldalra dőlt, és ezzel egyidejűleg fentről
fegyverropogás hallatszott, egy gyors pop-pop-pop. A nő felsikoltott,
amikor a Rover egy fa törzsét súrolta. Újabb lövés dörrent, amit hangos,
puffanó zaj követett a kocsi hátsó részénél: üvegcserepek röpültek
szanaszét, gallyak és levelek kavarogtak körülöttük a vakító fényben. A
hátsó ülésen Lam torkából gurgulázó sikoly szakadt ki.
 Pendergast a fékre taposott, mire a SUV oldalra sodródott, majd megállt.
Gladstone megfordult, és megpillantotta Lam golyóktól szétroncsolt testét;
a rettenetes látványtól megdermedt. Pendergast megragadta a nőt, egy
rántással kinyitotta az ajtót, és kivonszolta a kocsiból. Aztán megfordult, és
újra behajolt a kocsiba; a tekintete rövid ideig elidőzött Lam megcsonkított
testén, majd újra megragadta a nő karját, és elhúzta a helyszínről. Miközben
bemenekültek a bozótba, tompa csattanás hangzott fel mögöttük, és a Rover
kigyulladt; tűzlángok csaptak a magasba, miközben a kocsi sisteregve
belesüllyedt az iszapba. A bozótot éles sárga fény világította meg.
A nőt maga után húzva Pendergast behatolt egy sűrű, kusza
ciprusbozótba. Úgy tűnt, a helikopter elveszítette a nyomukat; a fényszórói
szabályos vonalakban pásztázták az erdőt.
Pendergast kissé lassabban, óvatosan mozgott, és még mindig fogta
Gladstone kezét. Ekkor langyos eső kezdett hullni: először gyengén, aztán
egyre erősebben. A helikopter fényszórói távolabb látszottak, és Gladstone
hirtelen reménykedni kezdett, hogy az üldözőik teljesen elveszítették a
nyomukat. A férfi ekkor egy sűrűbb növényzettel benőtt területre vezette:
egy mangrove-mocsárerdőbe, amelyet fél méter mélységű, kacskaringós
vízfolyások szabdaltak. A lehető legnagyobb csendben gázoltak át ezen a
vizes labirintuson. Gladstone megpróbálta elhessegetni Wallace hullájának
az emlékképét, és óriási erőfeszítést tett arra, hogy úrrá legyen a félelmén,
és olyan halkan mozogjon, amennyire csak lehet.
Egy holtponthoz értek, ahonnan nem lehetett továbbmenni. A férfi a
vízbe merítette a kezét; iszapot szedett ki, és elkezdte magára kenni. Intett a
nőnek, hogy ő is tegyen ugyanígy, különösen a szőke haját rejtse el. Az
iszapból undorító hal- és rothadásszag áradt, de Gladstone
engedelmeskedett, és olyan vastagon bedörzsölte magát, ahogy csak tudta.
Aztán megfordultak, és továbbfutottak. De most újra felhangzott a rotorok
zúgása: a helikopter most szélesebb területeket kutatott át. De nem: a gép
egy helyben lebegett. Pendergast megtorpant, és a lombok között
megpróbálták kivenni, mi történik. Kötélen férfiak ereszkedtek le a lebegő
gépből a felhőszakadásban. Fegyverektől duzzadó páncélmellényükkel,
szürkészöld sisakjukra szerelt éjjellátójukkal kocsányos szemű
marslakóknak tűntek.
Pendergast intett a nőnek, hogy maradjon csöndben, aztán megfordultak,
és belegázoltak a mélyebb vízbe; leguggoltak, és így haladtak előre a
mangrovék között legkeskenyebb vízfolyásban, végül bekúsztak egy
gyökérköteg alá, ahonnan egy dúsan burjánzó aljnövényzettel benőtt kis
tóba jutottak. A különleges ügynök odahajolt Gladstone-hoz, és a fülébe
suttogta:
– Merüljön nyakig a vízbe! Kenjen még több iszapot magára.
A nő engedelmeskedett a parancsnak: elmerült a langyos pocsolyában és
még több bűzös iszapot kent a fejére, bár úgy tűnt, az eső éppolyan gyorsan
le is mosta róla.
Épp amikor már kezdte azt hinni, hogy sikerült lerázniuk az üldözőiket,
zseblámpák fényeit látta felvillanni a mangrovetörzsek között. Azután a
fények eltűntek. Erősen hegyezte a fülét. Villogó piros pontok, mint
megannyi szentjánosbogár mozogtak ide-oda a fák között, és hallotta a
közeledő férfiak lépteinek a cuppogását.
Érezte, hogy Pendergast keze egyre görcsösebben szorítja. A különleges
ügynök a nő füléhez hajolt, és belesuttogta:
– Lézerzseblámpák. Vegyen mély lélegzetet, aztán bukjon le a víz alá!
Gladstone mélyet lélegzett, aztán alámerült a sötét, zavaros latyakban.
Addig tartotta benn a levegőt, ameddig csak bírta, azután pedig igyekezett
úgy tartani a fejét, hogy minél kevésbé legyen a víz felszíne fölött
miközben levegőért kapkod. De miközben kissé kiemelkedett, éles fény
vakította el a szemét.
– Ne mozduljanak! Fel a kezekkel!
Lassan felállt, és pár pillanat múlva Pendergast is követte. Gladstone
szeme káprázott a hirtelen ráirányuló fényszóróktól, de a háttérben mégis ki
tudott venni fél tucat állig felfegyverzett alakot.
– Kifelé!
Pendergast és Gladstone utat törtek maguknak a mangrovék között. A
férfiak körülvették őket. Az egyikük megmotozta a különleges ügynököt, és
elvette a pisztolyát, a kését és egyéb személyes tárgyait.
– Tegyék a kezüket a fejükre! Mozogjanak! – A fegyveresek hátulról
lökdösték őket, aztán gyors léptekkel megindultak az özönvízben. A
helikopter egy fűrészfűszigeten landolt, a rotorjai felkorbácsolták a
növényzetet.
– Menjenek a géphez!
A fejükre tett kézzel átgázoltak a vízfolyáson. Amikor odaértek, az ajtó
kinyílt, és egy nő bukkant elő. Egy pillanatig mustrálta őket, aztán
megszólalt:
– Mr. Pendergast. Milyen kellemetlen újra látnom.
 46. FEJEZET
Nyugodt, sötét, esős éjszaka volt. A rendőrségi barikádok és a pocsék
időjárás miatt a Captiva-sziget szinte kihaltnak tűnt. Turner Beach még
mindig le volt zárva; a nyomozások miatt a szokásos turistaforgalom
alaposan megcsappant. Vihar volt készülőben.
Turner Beachtől északra, a víztől kissé távolabb magaslott a Mortlach-
ház. Szeszélyes, viktoriánius körvonalai kirajzolódtak az ég sötétjén. Magas
ablakaiban nem égett fény, és hangok sem szűrődtek ki a falai mögül. Az
alvó dűnék között álló házat egy tengeri szőlővel és ballagófűvel benőtt
különös senki földje választotta el az északabbra kezdődő vízparti
villanegyedtől. Az egyedüli nesz a hullámok ritmikus moraja volt a parton,
és a Blind-szoros hídján olykor áthaladó autók robaja.
Ekkor egy alak emelkedett ki a dűnék közül, ahonnan eddig figyelte az
épületet. Egy szakállas férfi volt egy vászonzsákkal, és igen óvatosan
lépkedett. Viseltes, szürke esőkabátjában szinte láthatatlan volt; lassan,
lopva közeledett észak felől egy, a dűnék között kanyargó ösvényen.
A férfi áthaladt a gazzal benőtt területen, és észrevétlenül eljutott a
Mortlach-ház széléhez. Megállt, egy hosszú percig fülelt, majd körülnézett,
aztán továbbment.
A ház északi oldalán egy pálmafacsoport alatt egy körülbelül egy méter
hosszú, vastag polietilén-darab hevert – barnára volt festve, hogy ne üssön
el a körülötte lévő földtől, közvetlenül a ház mellett. A férfi amint odaért,
újra fülelni kezdett. A verandán felejtett rendőrségi rádió halk recsegésén
kívül semmi más zaj nem hallatszott. A rádiószkenner már napok óta ment
a nap huszonnégy órájában anélkül, hogy hallgatósága lett volna. Ez a
sistergő háttérzörej neki éppen jól jött. Miután hosszú ideje szemmel tartotta
az épületet, bizonyos volt benne, hogy a házban nyugalom honol. Az egyik
férfi pár napja elutazott egy útitáskával, az a sápadt alak pedig ma reggel
ment el. A lány még a házban volt, homályos alakja átderengett a
gézfüggönyön, amint az első emeleti hálószobában egy könyvet olvasott.
 A férfi letérdelt, megragadta a vastag HDPE műanyagot, és lassan
felemelte a szélét, felfedve egy lyukat. Az anyag vízálló volt, és
gyakorlatilag széttéphetetlen. Meglehetősen könnyű volt elmozdítani.
Óvatosan leereszkedett az alatta tátongó fekete lyukba, aztán a feje felett
visszatette a tetőt, hogy az pontosan úgy álljon, mint a megérkezése előtt.
Az egész művelet teljesen zajtalanul történt.
Most, a föld alatt, az esőtől védve a férfi összekuporodott. Ekkor már
senki sem láthatta: sem egy odatévedt járókelő, sem egy járőr. Sem pedig a
házban tartózkodó személy. A félelemtől mégis hevesen kalapált a szíve. Az
aprólékosan megtervezett sikerek, a sok kudarc és a szorongó töprengések,
hogy elérkezzen ez a győzedelmes pillanat, most valami rossz előérzettel
elegyedtek. Ez késztette arra, hogy a végső pillanatot kora estére időzítse,
ne pedig a tőle megszokott éjszakai időpontra: egyszerűen nem tudott
tovább várni. Mellesleg olyan sötét volt, hogy akár éjfél is lehetett volna –
mindenesetre őt már nem láthatták.
Előtte egy téglákkal megerősített üreg volt, mely a ház alapfala előtt két
méterrel ért véget. A téglafalakat zöldes patina és pókháló borította, és a
lába alatt padló – a tulajdonképpeni lépcső, amit elkezdtek, de sohasem
fejeztek be – agyag, homok és a beszivárgó brakkvíz elegye volt. Mocskos,
bűzös alagút, de már olyan sokszor járt itt, hogy mindez már fel sem tűnt
neki. Eredetileg egy lépcsőt szándékoztak ide építeni, amely a pincéből
fölfelé vezetne, de sohasem vágtak ajtót a szárfalakba, és a tervről már
évtizedekkel ezelőtt lemondtak.
A hullámverés lágy moraját itt lent inkább csak érezni lehetett, mint
hallani. Lassan megnyugodott, és a szíve újra a normális ritmusban vert.
Lement a befejezetlen kőlépcsőn, amíg néhány centiméterre maga előtt
nem érezte, mintsem látta a ház alapzatát. A fal túloldalán a pince volt.
Vászontáskáját lecsúsztatta a nedves padlóra, majd kinyitotta, és elővette
a szerszámait: egy apró vésőt, egy gumikalapácsot, egy jégcsákányt és egy
hosszú, borotvaéles filézőkést. Egyéb eszközei is voltak, többek között egy
fékrugó-beakasztó fogó, amit általában az autószereléshez használnak, és
amelynek a behajlított pofái úgy néznek ki, mint egy csörgőkígyó
méregfogai. E szerszámok némelyike jó szolgálatot tett neki azokban az
órákban, amelyek végül elvezették idáig.
A többi pedig majd akkor válik hasznára, ha már bejutott.
Miután a szerszámait a legalsó lépcsőfokon elrendezte, felegyenesedett.
A figyelme megint a ház alapzatára irányult. Kinyújtotta a kezét, és az
ujjaival végigtapogatta a mocskos felületet, amíg meg nem találta azt, amit
keresett: egy megkeményedett sárréteget, amely elrejtette fáradhatatlan
munkája gyümölcsét. A körmeivel kikaparta a törmeléket, a másik kezével
pedig felfogta és zajtalanul a földre ejtette a lába mellé.
Miután eltávolította a sáros agyagot, az eszközei közül elővett egy apró
zseblámpát, a legkisebb fokozatra állította, és végigpásztázta vele az
újonnan feltárt falazatot. A fényben régi, különös kék színben játszó téglák
sora tárult elé: futótéglák váltakoztak a fejelőtéglákkal egy régi, flamand
kötésnek nevezett kőművesmódszer szerint. A téglák között malter teljesen
el lett távolítva egy körülbelül egy méter hosszú, hat sor széles területen.
Sok éjszakán át dolgozott rajta a vésővel. Vigyáznia kellett, hogy a lehető
legkisebb zajt csapja, és ettől természetesen hosszabb ideig tartott a munka.
De ami a fal túloldalán vár rá – bent az épületben –, majd mindenért
kárpótolja.
A megdolgozott terület alatt és fölött a téglák szabályos, mélyvörös
színűek voltak. Készakarva választotta a szürkéskékkel kirakott sorokat –
ezeket azért alkalmazták, hogy felszívják a felszálló nedvességet –, mert
ezek nem tartófalakon voltak. Ennek ellenére olyan sok maltert kapart ki,
hogy úgy döntött, faékeket helyez be, nehogy a fal megsüllyedjen. Az
ékeket rövidre vágta, hogy ne álljon ki a sárrétegből, és most a fogóra volt
szüksége, hogy kihúzza őket. A zseblámpa fényénél alaposan ellenőrizte a
falat, itt-ott megtisztította a sártól, és a véső élével a maradék maltert is
kipiszkálta, majd meggyőződött arról, hogy minden készen áll. Aztán
megfordult, letette a vésőt, és felvette a fogót. Már hosszú-hosszú ideje várt
erre a pillanatra.
Óvatosan, zajtalanul használta a fogót, és minden második éket kihúzott
az alsó két téglasorból. Aztán ugyanezt a műveletet megismételte egy sorral
feljebb is, ezúttal még óvatosabban, vigyázva, hogy ne távolítson el két éket
ugyanabból a függőleges falrészből. Végül hátrébb lépett, hogy szemügyre
vegye a munkáját. Semmi jele süllyedésnek vagy az instabilitásnak. Most
gyorsabban dolgozott, és eltávolított minden második éket a felső
téglasorokból, míg el nem ért a hatodikig.
Számításai szerint éjszakai óvatos robotolása során sikerült eltávolítania
– az utolsó pár centí kivételével – az összes maltert a téglák közül. Az, ami
a pincéből szemlélve stabil téglafalnak tűnt, a valóságban csak illúzió volt.
Az utolsó téglák között maltert csak tegnap éjjel távolította el, és a kora
hajnali órákban osont el a törmelékkel, amit szokás szerint tengeri
homokkal vegyített, hogy ne legyen feltűnő. Most, hogy kihúzta az ékeket a
nedvességálló téglák közül is, már csak az utolsó malterréteget kell
kiütögetnie.
Ehhez egy saját maga által tervezett szerszámot használt: egy körülbelül
hatvan centí hosszú vékony vaspálcát, amelynek a végére derékszögben egy
kiélesített acél négyszög volt hegesztve. Ezt bedugta a téglák között
hézagokba, és ha ellenállásba ütközött, akkor megtörte, és óvatosan
kipiszkálta az utolsó vékony malterréteget. Halk neszek hallatszottak a
nyíláson keresztül – a pincepadlóra hulló malter zaja –, alig hangosabb,
mint a homokórában pergő homoké. Most a munkaeszközeivel a
meglazított téglák legalsó során haladt végig, kiszedegetve a maradék
malterréteget. Természetesen jól bepiszkolja a pince padlózatát, de a malter
száraz, és majd később eltünteti.
Amint az első sorral végzett, a véső segítségével kihúzta a téglákat az
alapzatból, majd óvatosan felhalmozta őket a befejezetlen lépcső mellett.
A második sorral gyorsabban végzett, a harmadikkal pedig még
gyorsabban haladt. Addig rakta egymásra a téglákat, amíg az utolsó sorral
nem végzett – ekkor hat oszlop állt az alapfal mellett – elrejtve, akárcsak ő
maga –, az esővízmegosztó alatt. Gyorsan, mielőtt még az újonnan
keletkezett nyílás felett fal süllyedni kezdene, elővett a vászontáskájából két
kocsiemelőt; a nyílás két széléhez illesztette, majd csendben tekerni kezdte
őket, amíg nem támasztották alá a lyuk felső szélét.
Megcsapta az orrát a pince por- és régi papírszagú langyos levegője. Az
volt az érzése, mintha a ház lassan lélegezne.
Egy pillanatig mozdulatlanul gubbasztott. Végre – sok éjszakányi titkos
fáradozása, a késések, a véget nem érő megfigyelések ellenére meghozta
gyümölcsét: befejezte a feladatát.
Majdnem befejezte. A legfontosabb része, amiért ilyen keményen
dolgozott, még hátravan.
A földön kuporogva hallgatózott. A ház hallgatott, mintha tudomást se
venne a fáradozásairól. Most kicserélte az eddig használt szerszámait:
jégcsákányt, gumikalapácsot, acélhúrt és egy hosszú, üreges csövet vett elő.
A zsebéből előhúzott egy kilenc milliméteres pisztolyt, és az övébe dugta.
Kikapcsolta a zseblámpáját, mire a pince szinte teljes sötétségbe borult.
Elővett egy infravörös zseblámpát. Végül pedig egy harmadik generációs
monokuláris éjjellátót erősített a fejére. Aztán mély lélegzetet vett,
bekapcsolta a készüléket, összeszedte a szerszámait, és bebújt a nyíláson.
 Óvatosan rálépett a törmelékre, aztán teljesen kiegyenesedett, és lassan
körbehordozta a tekintetét. Időközben odakint teljesen besötétedett, és a
pince természetesen nem volt kivilágítva. Miközben megtekintette a
berendezést, önkéntelenül is egy mély, rekedt sóhaj tört ki belőle. Itt volt
hát minden – bár újrafestették őket, de összetéveszthetetlenül a régi darabok
voltak: a munkapad, a tárolófülke, a kazán. és a lépcsők, amelyek a ház
lakott részébe vezettek.
Tudatában volt, hogy a szívverése a pincébe történő behatolás
pillanatában felgyorsult, így várt egy percet, amíg újra megnyugszik.
Közben újra körülnézett – ezúttal céltudatosan. Előtte őrszemként
magasodott egy magas, széles oszlop, mely kissé vibrált az éjjellátó zöldes
fényében. Erősen megmarkolva a szerszámait, egy lépést tett előre.
...és ebben a pillanatban érezte, amint egy szilfidszerű teremtmény karja
a jobb válla fölött átsiklik olyan lágyan és olyan váratlanul, hogy egy
pillanatra az is megfordult a fejében, hogy talán álmodik. De abban már
nem volt semmi álomszerű, ahogy a kar hirtelen satuba fogta a nyakát, majd
egy másik kar kígyószerű mozdulattal előrelendült, és egy rövid, de
borzalmasan éles pengét tartott, ami megvillant az éjjellátó fényénél,
mielőtt a hegye megbirizgálta volna az ádámcsutkája felett érzékeny
bőrfelületet.
Amikor a félelme és a zavara a tetőfokára hágott, és már nem tudta
pontosan, hogy mi a valóság és mi a rémálom, felhangzott egy hang, amely
kétségtelenül női hang volt, de mély és különös; volt benne valami vad,
ugyanakkor arisztokratikus fenyegetés.
– Jó estét, Mr. Wilkinson! Mielőtt reagálna, hadd állítsam egy választás
elé. Ha eldobja a fegyverét, utána pedig a zseblámpáját és azt a nevetséges
sisakját, akkor elveszem a kést a torkától. Amennyiben ellenállást
tanúsítana, úgy elmetszem a nyelve négy külső izmát, hogy utána átvágjam
a nyaki ütőerét. Maga dönt, de a helyzetében én az első opciót ajánlanám.
Ép nyelvizmokkal könnyebben tud nekem mesélni.
 47. FEJEZET
Constance könnyű léptekkel ment föl a pincelépcsőn, aztán csöndben, de
határozottan bezárta maga mögött a nehéz ajtót. A konyha, akárcsak a ház
többi része, sötét volt, egyetlen lámpa sem égett. Így hagyta a lakást jó pár
órával ezelőtt, hogy előkészítse a csapdát. De most ez a komor üresség
szorongással töltötte el. Valahol a lelke mélyén reménykedett, hogy
Aloysius hazatér – egy kicsit úgy érezte magát, mint egy macska, mely alig
várja, hogy megmutassa gazdájának a vadászati tehetségéről árulkodó
hadizsákmányát.
Odasétált a mosdókagylóhoz, elvette a szappant a porcelántányérról,
majd alaposan megmosta a kezét és az alkarját. A belső zsebéből elővette a
tőrjét, kinyitotta, és óvatosan ugyanolyan gonddal lemosta a borotvaéles
pengét. Aztán megtörölte a kezét és a fegyverét, majd levette a gyászlepelt,
amit a pincében töltött hosszú őrködése alatt viselt, kissé ügyetlen
mozdulatokkal összehajtotta, és gondosan egy szék háttámlájára helyezte.
Alatta hosszú ujjú, vékony szürke gyapjúszövetből készült szabadidőfelsőt
viselt hozzáillő leggingsszel: nem ez volt a szokásos öltözete, de ebben a
ruházatban szabadon tudott mozogni, ugyanakkor kitűnően tudta magát
álcázni – ráadásul a pince nyirkos volt, és meglepően hűvös.
Egy pillanatra megállt, és fülelt: csak az eső kopogását, a rendőrségi
rádió alkalomszerű recsegését és a pincéből jövő tompa jajgatást hallotta.
Ez utóbbinak éppoly kevés figyelmet szentelt, mint a rádiószkennernek;
inkább belépett a kamrába, megtöltött jéggel egy metszett üvegpoharat,
aztán bőkezűen meglocsolta Lillet vermuttal; felnegyedelt egy zöldcitromot,
egy cikkelyt az italba dobott, majd megtörölte a kezét a mellette lévő
konyharuhában. Visszament a konyhába, és kinyitotta a hátsó veranda
ajtaját. Kíváncsi volt arra a helyre, ahol a férfi behatolt a házba, és azon
tűnődött, hogyhogy eddig nem találta meg. De először pár percig lazít a
megnyugtató sötétségben.
Az öböl felől fújdogáló hűs, párás szellő éppolyan hívogató volt, mint
amennyire pihentető. A strand néptelen volt, és a jobb oldalán magasló
hatalmas villák olyan sötéten álltak, mintha álomba merültek volna. A
rendőrségi rádió egy kerek, fehérre festett bambuszasztalon pihent, így
Constance a hintaszékét a veranda túloldali végébe vitte, hogy minél
távolabb legyen tőle.
Most, hogy elfogta a „szellemet”, újra távol lévő gyámja járt a fejében –
és kapcsolatuk tisztázatlan természete. A férfi javaslata, hogy a
„Megtörtszív”-eset megoldása után töltsenek el egy hetet közösen azon a
névtelen luxusszigeten, felébresztette rég elfojtott reményeit. De aztán
Pickett, az FBI területi igazgatóhelyettese, mint egy kegyetlen Mercurius,
felbukkant, épp annyi időre, hogy elragadja tőle Aloysiust; így magára
maradt az emlékeivel és a töprengéseivel azon, hogy mi volt és mi lehetett
volna, ha.
Tudsz úgy szeretni, ahogy nekem szükségem van rá? Akkor meg kell
válaszolnod a saját kérdésedet.
Követte a férfit ide, a Sanibel-szigetre, és buzgón segíteni akart neki –
amíg az ügy szörnyű részletei ki nem élezték saját fájdalmas emlékeit, és
nem kényszerítették arra, hogy elálljon a nyomozástól. Felfedezett egy
másik rejtélyt, amivel eltölthette az idejét, és így távol tarthatta magát
Aloysius ügyétől – kiváltképp attól a szőke óceánkutatótól, akivel a férfi
olyan sok időt tölt együtt. Ugyanezen oknál fogva gyűlölte a rendőrségi
rádiót is. Ez, akárcsak maga Coldmoon, arra az ügyre emlékeztette, amely
elragadta Pendergastot a szigetükről. És mégis, mazochizmusból nem volt
hajlandó kikapcsolni.
Ingerülten letette a poharat anélkül, hogy belekortyolt volna. Ez
nívótlanság volt a részéről. Valójában az elmúlt napok, amelyeket a
tengerpart közvetlen közelében töltött – még közelebb, mint azokban az
időkben, amikor Pendergasttal Exmouthban tartózkodott –, enyhítették a sós
víztömeg moraja iránti irtózását, mely gyermekkora óta kísérte. Az ő apró
ügyét, a Mortlach-ház rejtélyét, megoldotta. Talán Aloysius mellett lenne a
helye. Segítenie kéne, hogy jobban haladjon a nyomozásban, ötleteket adni,
kutatásokat végezni, amihez annyira ért. És meg kéne védenie. Gyengeség
volna megengedni, hogy a saját félelmei visszatartsák a kötelességétől.
Gondolatfolyamát a rádió hangja szakította félbe. Általában nem esett
nehezére figyelmen kívül hagyni a recsegését, de most szokatlanul hangos
volt.
 ...egy szétégett, Autobiograpy típusú Range Rover roncsai... a 41-es
útnál egy mocsárvidéken Estero-öböl környékén. a hátsó ülésen egy be
nem azonosított fiatal férfi meglőtt és megégett holtteste. egyéb
személyeknek nincs nyoma a közvetlen környéken. összecsapás jelei.

A lány hirtelen felkapta a fejét. Range Rover? Aloysius nemrégiben

vásárolt egy ilyen járművet. Az óceánkutató-nő asszisztense, Lam
huszonnégy éves volt. Talán Pendergast kocsijáról lehet szó? Figyelmesen
hallgatta, amint a diszpécser azzal folytatta, hogy a kocsi rendszáma
megolvadt a tűzben, és semmiféle igazolványt vagy forgalmit nem találtak
az utastérben.

Mocsárjáróval arra dolgozó halászok jelentették, automata fegyverek

ropogást, helikopter zúgását, a távolban lángok, lehetséges emberrablás.
minden egység, kérem, jelentkezzen minden egység.

Elővette a mobilját, és beütötte Pendergast számát, de azonnal a

hangposta jelentkezett. Egy második számmal is próbálkozott, de
ugyanazzal az eredménnyel járt.
Keresztülszaladt a verandán, megragadta a rádiót, és tanulmányozta a
kapcsolóit, miközben azt kívánta, bárcsak jobban odafigyelt volna, amikor
Coldmoon először megmutatta neki azt az átkozott készüléket. Hogy lehet
vele közvetíteni? Egyáltalán lehetséges rajta keresztül üzenetet küldeni?
Elcsavart egy gombot, aztán még egyet, de csak a frekvencia változott meg,
és elnémult a babiloni hangzavar. Pánikba esve visszakapcsolta, és fülelt, de
ugyanazt az információt ismételték: semmi fejlemény, nincsenek meg sem
az áldozat, sem a kocsi papírjai. Hirtelen dühében lehajította a készüléket a
verandáról a lentí járdára, ahol ripityára tört.
Tudomása szerint Coldmoon visszatérőben volt Mexikóból. Pendergast
tartózkodási helye pedig ismeretlen. Lehetséges emberrablás.
Valamit tennie kell.
Megbizonyosodott róla, hogy a tőre a zsebében van. Pillanatnyilag
semmi másra nincs szüksége – csak egy Uber taxira.
Alighogy megrendelte a kocsit, megszólalt a mobilja. A hívó elrejtette a
számát – talán Aloysius lehet az? A szíve majd kiugrott a mellkasából.
 Beleszólt:
– Halló!
– Ki az? – kérdezte egy hang.
– Bennem ugyanez a kérdés vetődik fel.
– Roger Smithback vagyok, a Miami Herald riportere. Pendergast
ügynököt próbálom elérni.
Roger Smithback – Constance emlékezett rá, hogy Aloysius többször is
említette a nevét a „Megtörtszív”-ügy kapcsán.
– Honnan ismeri ezt a számot?
– Ne kérdezze! Többször is hívtam Pendergast privát számát. Az
egyetlent, amit megadott. Információm van a számára.
Az ügynöknek több telefonszáma is volt. Köztük egy különleges is, amit
csak akkor használtak, amikor együtt dolgoztak; ilyenkor a második
megismételt tárcsázás után hozzá kerül átirányításra a hívás.
Majdnem letette – most nem ér rá beszélgetni. De talán ez az újságíró
tud valamit.
– Constance Greene vagyok – mutatkozott be. – Miféle információról
van szó?
– Constance Greene – ismételte meg Smithback. – Ó, igen, maga a.
– Hirtelen elhallgatott. Aztán folytatta: – Figyeljen ide! Ugye maga
szoros kapcsolatban áll Pendergasttal? Legalábbis ő ennyit árult el nekem.
Hogy személyes a viszonyuk.
– Kérem, térjen a lényegre!
– Több napon keresztül fogságban tartottak, bármelyik percben
szétkúr… ööö... megölhettek volna. Beszélnem kell Pendergasttal; tudja, a
gengszterbanda, a tetoválások.
– Mr. Smithback, amennyiben fontos információkkal rendelkezik,
közölje ezeket velem felesleges szószaporítás nélkül!
– Oké, rendben.
A riporter zihált, mintha nehezen szedné a levegőt.
– A partra vetett lábakkal kapcsolatos sztorihoz kerestem anyagot. A
kezembe került egy fotó, mely az egyik lábon lévő tetoválásról készült. Úgy
tűnt, mintha egy gengszterbanda szimbóluma lenne. Kérdezősködni
kezdtem, de végül rossz személyt interjúvoltam meg, így a helyi banda
vezére, Nagyfej, elrabolt. Te jó ég, mekkora drabális.
– Ne térjen el a tárgytól! – Az órájára pillantott. Hol késhet az az
átkozott sofőr?
 – Oké. Ezek a drogcsempészek teljesen felcseszték az agyukat, mert
eltűnt valami nagyobb szállítmányuk. Jutalmat ajánlottak fel a
nyomravezetőnek, és súlyos megtorlást helyeztek kilátásba, ha a
szállítmány nem kerül elő. Migránsok közé vegyült csempészek hozták át a
narkót a határon. Aztán hirtelen rajtuk ütöttek, és mindenkit teherautókra
tettek. Kormányzati katonai járműveknek tűntek, melyeknek a rendszámait
lefestették.
– Folytassa! – Constance tovább hallgatta, mialatt félrehúzta a függönyt,
és kipillantott az ablakon. Egy kocsi fényszórói tűntek fel a Captiva Drive-
on.
– Egy vén alkesz mesélte ezt a történetet egy konvojról, amit Tate’s
Hole-ba vagy Tate’s Hallba látott behajtani. Nem tudtam pontosan kivenni a
szavait.
Constance kinézett, és közben hallgatta a riportert. Kint a kocsi lassított.
– .Nyugatra, Johnson’s Fork után van, így mondta az alkesz. Tízkerekű
nyerges vontatókat, ponyvákkal borított raktereket emlegetett. Meg valami
fura dobokat, amik valahová a vezetőüléssel szemben vannak becsavarozva.
Ez úgy hangzik, mintha azokat a migránsokat szállító teherautók lennének.
Pendergastnak tudnia kell erről. El fogja mondani neki? És feltétlenül
figyelmeztesse arra, hogy tartozik nekem. Megértette?
A kocsi megállt a Mortlach-házzal szemben.
– Mennem kell – jelentette ki.
Fogalma sem volt, hogy van-e valami jelentősége a riportertől kapott
információnak, de elraktározta az elméjében.
– Mellesleg hol van Pendergast? – kérdezte Smithback.
A lány letette a telefont, és kirohant a várakozó autóhoz. A korábban a
pincéből kiszűrődő fojtott jajgatás, ami közben megszűnt, most, a léptei
zajára újra felerősödött.
Túl fogja élni – gondolta Constance, miközben beszállt az üresjáratban
várakozó terepjáróba.
– Hölgyem, ha szabad megjegyeznem, a cím, amit megadott az Estero-
öböl közelében, valahol a senki földje közepén van.
– Majd amikor az úton a hely közelébe érünk, szólok, hol akarok
kiszállni.
A visszapillantó tükörben látta, amint a vezető a homlokát ráncolja.
– Nem tudná megmondani, hogy pontosan hol? Az egy hosszú, néptelen
út.
– Majd ott, ahol a rendőrök lesznek.
 48. FEJEZET
– Üdvözöljük Tallahassee nemzetközi repülőterén! – hangzott fel a
légiutas-kísérő hangja a hangosbemondón keresztül. – Még egyszer
elnézésüket kérjük az időjárási viszonyok okozta útvonal-módosulás miatt.
Minden tőlünk telhetőt megteszünk annak érdekében, hogy…
A vezető utaskísérő további bejelentését elnyomta a lárma: az emberek
elővették a mobiljukat, felugráltak, és a fejük felett lévő csomagteret
nyitogatták, küszködtek a kerekes bőröndjeikkel, nyomakodtak és
lökdösődtek. Coldmoon csak ült morózusan, és próbálta megemészteni a
történteket. Beszállás előtt bejelentette a kézifegyverét a bűnüldöző szervek
számára fenntartott ellenőrzési ponton, és most, miután öt órát töltött a
kényelmetlen, szűk ülőhelyen, úgy érezte, mintha valami ólomnehezék
lógna a válláról a zakója alatt. A pokolba kívánta Tallahasseet. Fort
Myersbe szólt a jegye, most pedig egy többórás autóútnak néz elébe,
ráadásul viharban.
Komor töprengésének a farmernadrágjában érzett vibrálás vetett véget –
és nem az a fajta volt, amit értékelni tudott volna. A telefonja csörgött, amit
nem kapcsolt ki, csupán elnémított. Valószínűleg Pendergast lesz az.
Elővette a mobilját. A körzetszám 212-es volt – egy ismeretlen New
York-i szám. Valószínűleg Pendergast hívja, készen arra, hogy kapcsolja
Pickettet, aki majd tömjénezni fogja. Remek – mindig is szerette, ha még
azon melegében gratulálnak neki.
De valószínűleg csak rosszkedvében képzeleg. Mindjárt kiderül, hogy ki
az. A füléhez emelte a készüléket, és beleszólt:
– Coldmoon különleges ügynök.
– Coldmoon ügynök – hallatszott egy női hang –, itt.
A mondandója többi része mintha egy szélcsatornából jött volna.
– Tessék? – kérdezte az ügynök. – Ki beszél?
Hallotta, amint ugyanaz a hang utasítást ad, hogy csukják be az ablakot,
mire a zúgás azonnal megszűnt.
 – Hölgyem, semmit sem látok a szélvédőn keresztül – hallatszott egy
panaszos hang.
– Hamarosan újra kinyithatja.
Ekkor Coldmoon felismerte a hangot: Constance Greene volt, aki, úgy
tűnt, egy sofőrrel beszél.
– Constance? – kérdezte.
– Igen, én vagyok. Már egy negyedórája egyfolytában hívom.
– Épp most landolt a gépem. Tallahasseeben. A vihar miatt ide
irányították át a gépet. Mi történt? Hol van?
– Az nem számít. Van valami híre Pendergastról? – kérdezte sürgető
hangon.
A vonal másik végén mintha valami felbolydulás hangja hallatszott
volna.
– Ahogy már mondtam – hallotta Coldmoon a sofőr hangját –, az Estero-
öböl egészen Bonito Springsig nyúlik. Meg kell mondania, hol forduljak le.
– Már mondtam: ott, ahol a rendőrautók lesznek.
Aztán újra Coldmoonhoz beszélt:
– Elmondta, hogy hová tart, és mit tervez?
– Nem. Miért?
– Azért, mert azt hiszem, elrabolták.
Az ügynök, aki épp be akart állni a sorba, hogy kiszálljon a gépből,
teljesen ledermedt.
– Micsoda?! – Ez őrület.
– A rendőrségi rádióján keresztül hallottam. Egy kiégett Range Rover
roncsaira bukkantak, ahhoz hasonló modell, mint amit ő is vezetett. Egy
tanú helikopterekről, automata fegyverekről és tűzharcról beszélt. A hátsó
ülésen egy szétégett hullát találtak.
Mi a szent szar…? Időközben már felállt, és az ülések közti folyosón a
kijárat felé tartott.
– Egyéb információ?
– Egy Roger Smithback nevű újságíró hívott. Egy nagy
drogszállítmányról beszélt, aminek nyoma veszett; úgy tűnik, ellopták,
miközben elraboltak egy migránscsoportot az amerikai határon,
Arizonában. Ez a dolog valahogy összefügg a levágott lábakkal.
– Várjon! A határon elrabolt migránsokról beszélt?
– Igen. Kamionokba rakták őket.
– Kamionokba? Miféle teherautók voltak?
 – Egy konvoj, melyek kormányzati, katonai járműveknek tűntek. A
rendszámaik le voltak festve. Tízkerekű nyerges vontatók; ponyvákkal
borított rakterek; a vezetőüléssel szemben lévő dobok.
– Ez megfelelt annak, amit El Monito mondott – sőt szóról szóra az volt.
Coldmoon kilépett a kapun, és a főterminál felé tartott.
– Ezek a dobok a valóságban légszűrők, amelyek a bal oldali lökhárító
fölé vannak felszerelve. Egy M813-as csapatszállítóról beszélünk, amely
nagy valószínűséggel fel van szerelve oldalmagasítóval, ülőhelyekkel és
vízhatlan ponyvával. A drogcsempészek nem használnak ilyen járművet, de
az amerikai hadsereg igen. Azt is mondta az illető, hogy hová tartottak a
teherautók?
– Egy pillanat.
A telefont egy kis időre letakarták; aztán a különleges ügynök hallotta,
amint Constance a sofőrhöz fordul:
– Oda, átellenben! Látja azt a villódzó narancssárga fényt ott, a
szemhatár alatt? Hajtson oda, amilyen gyorsan csak tud!
– Hölgyem, erre nem vezet út, és a kocsim nem kétéltű jármű. Jézus
Mária, most még piros-kék villogók is jönnek felénk. Úgy néz ki, hogy ezek
a maga rendőrei.
Coldmoon hallotta az arra haladó autók szirénáját.
– Hajtson tovább, amíg meg nem találja az elágazást.
– De a kocsim.
– Megveszem a kocsiját – mondta Constance, aztán újra Coldmoonhoz
intézte a szavait: – Mennem kell.
– Biztos abban, hogy Pendergasté az a Rover? – kérdezte az ügynök.
– Majd visszahívom, ha már többet tudok.
Azzal a vonal megszakadt, Coldmoon pedig a tallahasseei nemzetközi
repülőtér érkezési csarnokának a közepén állva a készülékre meredt.
 49. FEJEZET
Mark Macready, aki a foglalkozására nézve biztosítási elemző, de
jelenleg munkanélküli, nem igazán rajongott a felesége ötletéért, aki azt
javasolta, hogy a vadiúj Lincoln Navigatorral Uber-sofőrként jusson valami
mellékkeresethez ebben a nehéz időszakban. Még kevésbé lelkesedett most,
hogy a zuhogó esőben mintegy nyolcvan kilométer per órás sebességgel
hajtott keresztül egy földúton a mocsarak és a kis fenyvesek között az öböl
felé.
– Menjen gyorsabban! – ösztökélte az a hibbant nő a hátsó ülésről.
Macready engedelmeskedett, bár így megnövekedett annak a
veszélye, hogy frontálisan nekimegy egy fának. Azt tudta, hogy ha
vitába száll ezzel a pokolból előbukkant utassal, az legjobb esetben
hasztalan lenne, legrosszabb esetben pedig fenyegetéseket vonna maga
után. A nő már beleegyezett abba, hogy további ezer dollárt fizet neki ezért
az útért, és egy halom gyűrött százdollárost dobott az anyósülésre. Égető
szüksége volt a pénzre, csak ezért nem vetett véget idő előtt ennek az
utazásnak.
Egy hatalmas buckára hajtott, mire egy ág ütődött az ablaknak.
– Ez összekaristolja az üveget – mondta, és visszavett a sebességből.
– Tartsa a tempót!
Egy újabb bucka következett: ezúttal kis híján leszakadt a
lengéscsillapító. Aztán a fák eltűntek, és Macready a szűnni nem akaró
esőben látta, hogy nyílt lápvidék terül el előttük. Nem is gondolta volna,
hogy ilyen közel van ahhoz a helyhez, bármi is történjen ott. Alig nyolcszáz
méterre tőlük rendőrségi fényszórók pásztázták a növényzetet. Ha nem lett
volna koromsötét, biztos feltűnt volna a zsaruknak.
– Itt álljon meg! – hallatszott az alt hang a háta mögül.
Hála a jóistennek! Macready végtelen megkönnyebbüléssel
engedelmeskedett.
– Köszönöm, Mr. Macready! Tisztában vagyok azzal, hogy nem ilyen
fuvarra számított – mondta a fiatal nő. – Most pedig arra kérem, hogy
kapcsolja ki a motort, és maradjon itt, amíg vissza nem térek. Talán
negyedóráig fog tartani, talán egy kicsit tovább. Nem tudom pontosan
megmondani.
Kinyitotta az ajtót, mire a hatalmas terepjáróba beszűrődtek az eső
hangjai. Egy pillanat múlva a nő bekopogott az ablakon. Macready félig
leengedte.
– Mellesleg, ha az járna a fejében, hogy itt hagyjon, akkor erről
határozottan lebeszélném. Az a típus vagyok, aki megjegyzi, ha mások
helytelenül viselkednek vele szemben.
A férfi nyelt egyet.
– Itt leszek – felelte.
Leállította a motort. Ilyen nincs. Nézte, amint a nő eltávolodik; szürke
szabadidőruhája gyorsan eltűnt a viharos szélben. Macready feltekerte az
ablakot, aztán elcsigázva felkészült a várakozásra.

Constance a dús növényzet fedezékében meggörnyedve futott a rendőri

tevékenység helyszíne felé. Megállt, és hegyezte a fülét: ki tudta venni a
rádiók recsegését és a beszélgetések moraját. Zseblámpák éles fénye
szabdalta itt-ott a nyirkos sötétséget, és egy állandó fényforrás élénksárga
fénytócsát rajzolt egy délebbre eső területre.
Továbbment az ingoványos, iszapos gödrökkel teli vidéken. A bűnügyi
helyszín körüli sürgölődés mintha alábbhagyott volna. Ekkor egy villám
szelte ketté az égboltot, majd mennydörgés következett.
A mocsaras talajon haladva egy olyan helyhez ért, ahol nemrégiben egy
csoport ember haladt át: letaposott növényzet, törött faágak, sáros, vízzel
teli, a tetthelytől távolodó lábnyomok látszottak. Az emberrablók lehettek.
Tovább követve a nyomokat egy nyílt területre ért, ahol a fű spirál alakban
lelapult, a középen lévő két párhuzamos nyom pedig egyértelműen egy
helikopter futóművére utalt. Ha Pendergastot elrabolták, akkor annak itt
kellett megtörténnie. Alaposan körülnézett, de nem látott töltényhüvelyeket,
vérnyomokat, dulakodásra vagy erőszakra utaló jeleket.
Megfordult, és visszafelé követte a lábnyomok kusza szövevényét, amíg
a tetthely közelébe nem ért. Fények villogtak a zuhogó esőben,
megvilágítva egy rendőrségi kordonnal körülkerített Range Rover roncsát,
mely félig elsüllyedt az iszapban. A legközelebbi rendőr alig tízméternyire
állt tőle; bőrig átázott, és a zseblámpájával apatíkusan pásztázta a
környéket. Constance nagy ívben kikerülte, és most a burjánzó növényzeten
átvágva a roncsautó hátuljához közelített. Letérdelt, és átmászott a
rendőrségi kordon alatt. A kocsi hátsó része csúnyán megégett; az égési
nyomok az anyósülés mellett ajtóig értek. Bár a Rover nem égett le teljesen:
az anyósülés és a motorház ép maradt; a szélvédőüveget oltóhab borította,
amit most lassan lemosott az eső. A kocsi másik végénél, a szalag előtt
négy rendőr állt; szemmel láthatóan várakoztak.
Constance egy kis ideig mozdulatlan maradt, felmérte a helyzetet. Aztán
közelebb kúszott a kocsi anyósülés felőli oldalához. Látta, hogy a
karosszériát nagy kaliberű golyók lyuggatták át. A lyukak egy tisztán
kivehető vonal mentén helyezkedtek el. A panorámatető egy tátongó
üvegszájnak tűnt. Továbbra is az árnyékban maradva odalopakodott a
lenyitható hátsó ajtóhoz. Félig nyitva volt, így sikerült bebújnia.
A kocsi belső terében olvadt műanyag, megégett vezetékek,
megpörkölődött bőr és hús szaga terjengett. Visszatartotta a lélegzetét,
amikor egy emberi lényt vett észre, akinek a haja és a ruhái elégtek, a fogai
egy ajak nélküli vigyorba préselődtek össze, végtagjai pedig a tűzvészek
áldozataira jellemző módon deformálódtak. A tetőn lévő golyó ütötte
lyukak, amelyeken most becsöpögött az eső, és a lábánál keletkezett
vértócsák ékesen beszéltek a halála okáról. A test felismerhetetlen volt, de
Constance-nak feltűnt a hulla lábán lévő jellegzetes tornacipő – az egyetlen
tárgy, ami nem égett el. Aloysius nagy derültséggel említette neki ezt a
lábbelit, amikor az óceánkutató-nővel dolgozó friss diplomás tudósról
beszélt. A holttest minden bizonnyal Wallace Lam szakértőé volt.
Constance szíve megdermedt. Minden erre utaló jel ellenére a lelke
mélyén visszautasította a gondolatot, hogy ez Pendergast kocsija lenne.
Valószínűtlennek tűnt, hogy bárkinek is sikerülne elrabolnia őt. De itt volt a
bizonyíték. Óvatosan bekúszott a hátsó ülésre a hulla mellé; az égett bőr
recsegett.
Egy pillanatig eltöprengett. A rendőrök csoportja csak pár méterre volt
tőle, de a gépjármű belsejébe nem láttak be, és úgy tűnt, egyik rendőrnek
sem áll szándékában közelebbről benézni. A szélvédőn lévő hab és korom is
segített abban, hogy elrejtse a belső teret.
A hulla magyarázatot adott arra, hogy a rendőrség még miért
tartózkodott itt: a halottkémre, egy mentőautóra és a helyszínelőkre vártak,
akiknek rögzíteniük kell a nyomokat, mielőtt a halottat és a kocsit
elszállítják.
 Ha Lam a hátsó ülésen ült, és Pendergast vezetett, akkor Lam főnöke,
Pamela Gladstone minden bizonnyal az anyósülésen utazott. Minden
valószínűség szerint Aloysiust nem egyedül rabolták el: az óceánkutató-nőt
is magukkal vitték.
A távolból szirénák vijjogása hallatszott: úgy látszik, most érkezik az
erősítés. Nem maradt sok ideje.
Pendergast üldözőit erre a helyre vezette; itt ért véget a hajtóvadászat. De
miért üldözték, miért kellett hirtelen elmenekülnie? Egyértelműnek tűnt,
hogy Aloysius felfedezett valamit, ami az ellenlábasait, akárkik voltak is
azok, cselekvésre késztette. Felfedezése kétségtelenül nagy horderejű
lehetett, ha ilyen heves reakciót váltott ki.
Mivel tudta, hogy követik, és egy fontos információ birtokában volt,
talán hagyott hátra valami jelet, üzenetet, ami erre az információra utal.
Ennek az üzenetnek valahol itt kell lennie a kocsiban. Minél tovább
gondolkodott rajta, annál biztosabb volt benne. De azt nem lehetett előre
látni, hogy a rendőrök és a nyombiztosítók mikor fogják megtalálni.
A kocsi belső terében kuporogva töprengett. A kocsi kiégett. Nem
hagyhatott hátra egy lefirkantott üzenetet: vagy elégett volna, vagy pedig az
elrablói találták volna meg. Az üzenetet olyan helyen hagyta volna,
amelyről tudta, hogy a lángok nem érik el, de ahol később meg fogják
találni. És csak pár másodperc állt a rendelkezésére.
Hirtelen hangos beszédet hallott egészen közelről, ami arra késztette,
hogy lebukjon és mozdulatlan maradjon. Aztán a hangok kissé eltávolodtak,
és elvegyültek a közeledő szirénák sivításával. Reflektorok fénye szűrődött
át a kormos szélvédőkön. Constance még mindig összegörnyedve
előrehajolt, és kinyitotta a kesztyűtartót. Semmi. A pohártartón és a
műszerfalon sem volt semmi. Az első üléseknél lévő szőnyegeket is
felemelte, de semmit sem talált alattuk.
Egy lángokban álló kocsiban ezek a részek is eléghettek volna. Tehát a
kocsi belső terének melyik része állna ellen a tűznek?
Constance a hátsó ülésre nézett, de annak még a rugója is el volt
szenesedve.
Aztán Lamre esett a pillantása. Végigmustrálta elégett ruházatát,
megperzselődött haja maradványait és a fogait, melyek furcsamód fehérek
voltak, és a forróságban összepréselődtek. A habozása csak a pillanat
törtrészéig tartott. Aztán egyetlen villámgyors mozdulattal előhúzta a tőrét a
zsebéből, majd Lam szájába erőltette, és megforgatta.
 Egy pillanatig semmi sem történt. Aztán egy kellemetlen csikorgással
Lam fogai – melyek a hőségtől törékennyé váltak – engedtek, és az
állkapcsa ellazult. Constance benyúlt, és megtalálta, amit keresett: egy apró
kemény tárgy volt mélyen Lam torkában. Előhúzta: egy apró kémcső volt,
melyet egy gumidugó zárt le.
Ekkor mögötte újabb fényszórók villantak, és hallotta a becsapódó ajtók
zaját. A homályos ablakon keresztül megpillantotta a nyomrögzítők
csapatát. Constance a nadrágja zsebébe csúsztatta az üvegcsét. Aztán
kinyújtotta a karját, és hűvös kezét a hulla töpörödött ujjaira helyezte.
– Köszönöm önnek, dr. Lam! – motyogta. Az iflú tudós halálában a
legbiztonságosabb, ha nem a legvalószínűtlenebb, rejtekhelyet nyújtotta
ahhoz, hogy egy apró tárgy megmeneküljön a tűz lángjaitól. Ugyanakkor
azt is garantálta, hogy a tárgyat megtalálják.
Pendergast gyámleánya balra, majd jobbra pillantott, aztán mély
lélegzetet vett, összekuporodva oldalra húzódott, és kisurrant a csomagtér
ajtaján. Térdre ereszkedett, és átmászott a rendőrségi kordon alatt, majd
bevetette magát a dúsan burjánzó aljnövényzet közé.

Mark Macready, aki egyre nagyobb aggodalommal figyelte a távolban

zajló eseményeket, kis híján infarktust kapott, amikor a nő teljesen
észrevétlenül, csuromvizes, sáros ruhában, koromtól és füsttől büdösen
visszasurrant a kocsija hátsó ülésére.
– Most már indulhatunk, Mr. Macready – jelentette ki lihegve. – Minél
hamarabb, annál jobb.
A férfi meredten nézte a visszapillantó tükörből.
– Most, ha volna olyan kedves. – mondta a nő.

Csak miután elérték a 41-es főutat, és útban voltak észak felé, nyúlt
Constance a zsebébe, hogy elővegye a mini kémcsövet. Amikor a belső
világítás gyenge fényénél szemügyre vette, látta, hogy egy összetekert
papírfecnit tartalmaz. Megfordította a csövecskét, és a tenyerébe ejtette a
benne lévő papírt. Amikor óvatosan széthajtotta, észrevette, hogy egy
kinyomtatott papírlap része volt: látszólag egy helységneveket tartalmazó
lista. Az egyik nevet mintha hirtelenjében karikázták volna be:
 50. FEJEZET
Pár perccel azután, hogy bedugaszolta az üveget, megcsörrent a
telefonja.
– Coldmoon vagyok – szólt bele egy hang, amikor felvette. – Vártam a
hívását. Mi az ördög történik.
Constance félbeszakította:
– Aloysiust elrabolták. A kocsijával csapdába csalták a Fort Myerstől
délre eső mocsárvidéken; vele volt az az óceánkutató, Gladstone, és az
asszisztense, dr. Lam. A kocsit kilyuggatták a golyók. Lamet meggyilkolták
és felgyújtották, Aloysiust és Gladstone-t pedig magukkal vitték.
Rövid hallgatás után az ügynök megkérdezte:
– Van valami elképzelése arról, hogy hová vihették?
– Aloysius hátrahagyott egy nyomot. Két szót üzent: Crooked River.
– Crooked River. Gyorsan utánanézek. – Egy perc múlva újra
megszólalt: – Egy folyó fent Panhandle-ben, Carrabelle városa mellett.
A háttérből motorberregés hallatszott.
– Hol van?
– Épp most szállok be a reptéri buszba. Crooked River. mi a fene lehet
ott?
– Más is van. Emlékszik a Smithback nevű riporterre? Hallotta, hogy az
elrablói egy elveszett kamionkonvojról beszélgettek.
– Igen. M183-as teherautókról.
– Véletlenül meghallott egy olyan infót, miszerint egy a leírásnak
megfelelő konvojt láttak Tate’s Hole vagy talán Tate’s Hall közelében.
– Tate’s Hole. Egy pillanat, épp a Google Térképen nézem Crooked
Rivert. Bakker, ez Tate’s Hell! A Tate’s Hell egy állami erdőgazdaság a
Crooked River fölött. Pont itt van. Mit mondott még az a riporter?
Constance az Uber taxi hátsó ülésén megpróbálta felidézni magában
Smithback pontos szavait.
– Azt mondta. Johnson’s Fork. A kamionokat látták befordulni Tate’s
Hellbe, nyugatra, Johnson’s Fork után.
 Ismét háttérzajok hallatszottak. Coldmoon valakinek mormogott valamit,
aztán újra vonalban volt.
– A térképen nem találok semmiféle Johnson’s Forkot. Ez a rohadt folyó,
a Crooked River, végigkanyarog az egész területen, de ilyen nevű hely
nincs.
Constance a saját mobilján is megnézte Tate’s Hellt. Egy végtelen
mocsaras erdőségnek tűnt, amit átszelt a Crooked River.
– Megvan! – kiáltotta diadalmasan az ügynök. – Itt van Johnson’s Fork.
– Hol?
– Mintegy tizenhat kilométerre északra Carrabelle-től, közvetlenül
Bucketmouth Crossing után.
Constance a mobilja képernyőjére meredt. Megtalálta Bucketmouth
Crossingot – két mellékút kereszteződését –, de utána nem látott
helységneveket, csak egy újabb kacskaringós folyóelágazást, melynek
formája egy pár fellógatott kolbászra emlékeztetett.
– Még mindig nem találom – mondta Constance.
– Higgyen nekem! Ez egy elágazás nyugat felé. Egy pillanat, most kocsit
kell bérelnem. Tartsa a vonalat!
Constance tovább tanulmányozta a térképet, de a hatalmas kiterjedésű
mocsaras erdőségben mást sem látott, mint néhány régi erdészeti utat és
néhány kikötőt a folyó mentén.
– Újra itt vagyok – szólt bele a telefonba Coldmoon. – Sorban állok, így
még van pár percem.
Constance továbbgörgette a Google Térképet, hátha rábukkan valamire,
bármire abban az erdőben.
– Figyeljen! – szólalt meg újra a különleges ügynök. – Látja azt a
hatalmas, lapos tetejű épületet a folyó mellett? A folyón felfelé, mintegy
huszonnégy kilométerre északkeletre Carrabelle-től. Ez az egyetlen
nagyobb méretű építmény az egész vidéken. – Most újra eltakarta a
mikrofont a kezével, és valaki mással beszélt. A nő hallotta, amint azt
mondja: „négykerék-meghajtásos”.
Aztán megtalálta. Egy épületkomplexum volt egy tisztáson; egy fal vette
körül, amelyen számos kapu volt. Néhány kikötője és raktárhelyisége is volt
a folyó partján.
– Mi ez? – kérdezte. – Egy gyár? Elhagyatottnak látszik.
– Itt az áll, hogy egy cukornád-feldolgozó üzem. Illetve csak volt. Bonita
Sugar. De évekkel ezelőtt bezárt.
 Constance tovább keresgélt a neten.
– Itt van valami. Igen, igaza van. Az üzemben tiltott kemikáliát
használtak a cukorgyártási folyamathoz: az olcsóbb nátrium-hidroxiddal
helyettesítették a kalcium-hidroxidot. Az állam 1967-ben bezáratta az
üzemet.
A vonal másik végén csönd lett. Ekkor a sofőr szólalt meg:
– Hölgyem, itt vagyunk, visszaértünk a házhoz.
Constance csodálkozva felpillantott. A kocsifelhajtón álltak, újra előttük
magasodott a Mortlach-ház. A sofőr hátrafordult.
– Hölgyem!
– Kiszállok – jelentette ki Constance.
Kiszállt, mire a kocsi homokfelhőt kavarva elindult.
– Coldmoon ügynök?
Most újra hallatszott a férfi izgatott hangja.
– Ugye nátrium-hidroxidot mondott?
– Igen.
– Épp most néztem át a partra sodort cipőkön talált vegyi anyagok
listáját. A nátrium-hidroxid megtalálható volt mind az amputált lábakon,
mind a cipőkön.
Constance a műholdfelvételeket figyelte a mobilján. A gyár
meglehetősen réginek tűnt, de közelebbről szemügyre véve feltűntek neki
az épület körül szemlátomást nemrégiben megtisztított területek és az új
körfal.
– Ez az a hely – jelentette ki. – Ide hozták őket.
– A fenébe is, igaza van! – kiáltott fel az ügynök.
Constance a vonal másik végén ajtócsapódást hallott.
– Hol van most, Armstrong? – kérdezte.
– Épp most szállok be a bérelt kocsiba.
– Felejtse el az autót! Szerezzen egy helikoptert!
– Ilyen rövid idő alatt ez lehetetlen. A GPS szerint másfél óra lenne
kocsival.
– Hívja fel a kapcsolattartóját az FBI-nál, és kérjen egy gépet!
– Hallgasson ide: ilyen időben senki sem repül. És tudja, mi történik, ha
felhívom az FBI-t? Mindent előírásszerűen fognak csinálni, beleértve a
Kríziseseményekre Reagáló Csoport bevetését is. Hat órát vesz igénybe a
felhatalmazás és a tervezés, további hat órát pedig az emberek eligazítása és
felfegyverzése. És csak aztán jön a nagy bevetés. Ezalatt a partneremet
egész biztos likvidálják.
– A partnerét? Az én gyámomat. Nekünk együtt kell cselekednünk,
mégpedig most azonnal.
– Nekünk együtt? Ebben a forgatókönyvben nem szerepel ez a kifejezés.
– De szerepelnie kell! Ha egyedül megy oda, kudarcot vall.
Hallotta, hogy Coldmoon mély lélegzetet vesz.
– Maga nyilván megőrült. Hogy maga. elkísérne?
– Természetesen.
– Ez semmi esetre sem fog megtörténni. Fel kell sorolnom ennek az
okait? Először is maga délebbre, innen ötórányi autóútra tartózkodik.
Másodszor: egy óriási vihar van készülőben, és egy gép sem szállhat föl.
Harmadszor: maga civil, és semmi keresnivalója sincs egy ilyen
akcióban.
Constance érezte, hogy egyre jobban fojtogatja a düh.
– Őrültség lenne egyedül odautaznia! Meg kell várnia. Ha nem hajlandó
megszervezni az utazásomat, akkor majd én magam szervezem meg.
– A válaszom egyértelműen nem! Most pedig inila yaki ye. Vége a
beszélgetésünknek.
Constance hirtelen úgy érezte, hogy minden érzelme – dühe, szorongása,
önvádja – egybeolvad, és fehérizzással az ádáz hang felé tör ki:
– Ha nélkülem utazik oda. azt így vagy úgy megbánja. Nagyon
megbánja.
Csönd lett a vonal másik végén. Aztán a hívás egy jól hallható
kattanással megszakadt.
Constance a néma telefonra bámult. Aztán újra felemelte a tekintetét.
Feltétlenül el kell jutnia oda. De az Uber taxis már messze járt, és soha nem
fordulna vissza, hogy elvigye. Legalább ötórás út lenne; és a repterek is le
vannak zárva.
De Aloysiust azon a helyen tartják fogva, talán az élete is veszélyben
forog. Biztos van valami módja, hogy eljusson oda.
A sötét autófelhajtón állva várta, hogy izzó dühe valamennyire
lecsillapodjon. De ez nem történt meg.
Mélyen beszívta a levegőt; aztán kiengedte; újra mélyet lélegzett – majd
arcát az éjfekete égbolt felé emelte, és vad frusztrációja szörnyű, szinte nem
e világi, véget érni nem akaró sikolyban tört ki belőle.
 51. FEJEZET
Perelman rendőrfőnök csuromvizesen és felháborodottan haladt át Buck
Key-n. Az utóbbi másfél órát a száraz és meleg dolgozószobájában, Doc
Watson 1972-es felvételételvel, a Way Downtownnal szerette volna tölteni.
Ehelyett kiráncigálták a lakásából az esőbe, mert valami idióta turista úgy
döntött, hogy ez a tökéletes időjárás ahhoz, hogy a Redfish-szorosnál a
vízbe ugorjon. Mire a sebtében összehívott mentőcsapat megtalálta a fickót,
a partra vonszolta, kipumpálta a sós vizet a tüdejéből, és elmagyarázta neki,
mi a különbség egy egy számjegyű és egy két számjegyű IQ között, addigra
a rendőrfőnöknek már nem volt kedve se gitározni, se bármi mást csinálni;
egyedül arra vágyott, hogy hazamenjen, megszárítkozzon, és
bekecmeregjen az ágyába. A trópusi viharok hozzátartoztak a sziget
mindennapi életéhez, Perelman ehhez hozzá volt szokva. De az utóbbi
időben a rengeteg túlóra és a munkacsoport bürokratikus huzavonái miatt
több baromságot kellett elvégeznie, mint amennyi méltányos lett volna.
Ennek a Skokie-ból érkezett seggfejnek a „műugrása” pedig már csak hab
volt a tortán.
A Blind-szoros hídján átjutott Captivára, majd ráhajtott a Sanibelbe
vezető útra. Útközben a rendőrségi rádióban hallott valamit egy kiégett
roncsról, lövöldözésről és egy gyilkosságról a közelben lévő Estero Bayben,
de ez a terület a hatáskörén kívül esett. Másfelől a szükséges helyszínelést
mostanra már minden bizonnyal elvégezték. Most, Captiváról hazatérőben,
még mindig információfoszlányok hallatszottak a rádióból:

Sikerült azonosítani a hátsó ülésen talált áldozatot: Wallace Lam

Jacksonville-ből...

Lam... Így hívták az asszisztensét annak a dögös kutatónőnek –

emlékezett vissza Perelman –, akivel Pendergast együtt dolgozott. A jármű
pedig a diszpécser elmondása szerint egy Range Rover volt. Úristen,
Pendergast épp egy ilyen kocsit bérelt! Miért nem ellenőrizték a
rendszámot? De ezt a kérdését szinte azonnal megválaszolta a további
jelentés, miszerint a kocsi hátsó része szétégett, így a rendszámtáblát nem
lehetett leolvasni, és az utastérben sem találtak semmiféle igazolványt.
Perelman lehúzódott az út szélére, hogy megforduljon, és a gyilkosság
színhelyére száguldjon. De tolatás közben valami zajt hallott, ami elnyomta
az eső moraját. Semmivel össze nem téveszthető zaj volt: egy csónakmotor
éles csikorgása, amelyet túlságosan felpörgettek, majd hangos robaj
következett. Kis szünet után az egész újra megismétlődött: az ikermotor
durván felpörgött, majd hangos wumm-wummal felbődült.
A rendőrfőnök a fékre taposott, aztán meresztette a szemét a sötétségben.
A zaj az apró községi kikötőből jött, az út túloldaláról, ahol az ő hajója is
állt.
Mi az istennyila lehet?
A gázra taposott, de ahelyett, hogy a magasút felé tartott volna, farolt, és
megindult a kikötőhöz vezető keskeny, homokos ösvényen. Amikor kiugrott
a kocsiból, égve hagyta a fényszórót.
A fényben valami különös dolgot észlelt. A sivító motorok – ahogy
tartott tőle – az ő hajójához tartoztak. A hajó körül a víz olyan erősen
tajtékzott, hogy szinte szappanhabnak tűnt. A kormánynál egyetlen alak
volt látható, akinek a kilétét a zuhogó esőben nem lehetett felismerni.
Perelman látta, hogy az alak mindkét gázszabályzó kart előrelöki. De mivel
a hajó fara még odalapult a mólóhoz, a hajó csak pár métert ugrott előre,
majd nagy puffanással egy cölöpsornak ütődött. Az alak anélkül, hogy
megfordult volna, dühösen visszamenetbe lökte a gázszabályozó karokat, és
megismételte a műveletet úgy, hogy ez alkalommal a hajó a farával
nekiment a mólónak, hogy az ellökje. A vitorlaszabályozó kötél vége nem
volt rögzítve, és ide-oda csapódott a vízben, de mivel a hajó a faránál még
mindig rögzítve volt, a mozgása egy betöréshez kalodázott vadló
viselkedéséhez hasonlított. A rendőrkapitány elszörnyedve, dühösen nézte,
amint a csodálatos hajóját – amin mindig akadt valami bütykölnivaló –
szinte ripityára törik. Kész csoda, hogy a propellerjei még nem szakadtak le.
Végigszaladt a mólón a hajóig, majd beugrott, megragadta és üresbe
állította az irányváltó karokat, aztán odébb lökte azt az alakot.
– Hé! – kiáltotta. – Az ördögbe, hogy képzeli, hogy csak úgy.
Hirtelen elhallgatott. Az előtte álló bőrig ázott alak, akinek sáros víz
csorgott a ruhájából és az arcáról egyaránt, nem volt más, mint Pendergast
gyámleánya, Constance Greene. Nagyvilági, elegáns öltözékét, amelyet
olyan fesztelenül viselt előző találkozásuk alkalmával, most sportruházatra
cserélte, amely csuromvizes és sáros volt, a haja pedig egy csöpögő, vad
gubanchoz hasonlított. Csak ibolyakék szeme és nyugtalanító arckifejezése
– a szenvtelenség és a féktelenség keveréke – győzte meg a rendőrfőnököt
arról, hogy ugyanarról a nőről van szó, aki csak pár napja szállt ki a parton
egy limuzinból, és aki a rég elfeledett színésznőre, Olive Thomasra
emlékeztette.
– Perelman rendőrfőnök úr – biccentett oda a nő. – Jó estét!
A nyugalom, amellyel Pendergast gyámleánya üdvözölte, meglepte
Perelmant.
– Mi a fenét csinál a hajómon? – kérdezte dühösen.
– Örülök, hogy itt van. El kell hogy vigyen valahová. Úgy tűnik, nem
vagyok képes megfelelő módon üzemeltetni ezt a szerkezetet.
Bár a szóváltásuk rövid volt, de olyan választékos, hogy Perelman
érezte, amint a haragja kezd elpárologni.
– Miről beszél?
– Aloysiust elrabolták.
– Ki az az Aloysius?
– Pendergast ügynök.
A rendőrségi rádióban hallott jelentés. Oké, most már kezdi érteni.
– A kocsijával menekült, de csapdába csalták, és rálőttek. Dr. Lamet
megölték, Aloysiust és Gladstone-t pedig elvitték.
– Hová vitték őket?
– A régi Bonita cukorgyárba a Crooked Rivernél, Carrabelle-től északra.
– És ezt honnan tudja?
Constance mélyet sóhajtott.
– Ezt túl hosszú lenne elmagyarázni.
– De az én hajómmal akar eljutni oda.
– Jelen körülmények között találhatnék más járművet?
– De hiszen az a hely majdnem négyszáz kilométerre van innen, és
keresztül kell hajóznunk a Mexikói-öblön!
A nő egy lépéssel közelebb lépett hozzá.
– Rájöttek az igazságra, és ezért elrabolták őket. Meg fognak halni, vagy
valami szörnyűség fog történni, ha nem mentjük meg őket.
– Te jó ég, ha ez igaz. akkor erősítést kell hívnunk.
 – Nem! – Egy rövid pillanatig Constance szeme olyan élesen villant,
hogy a rendőrfőnök visszariadt. – Talán már tudja, hogy a munkacsoportba
egy kém furakodott be. Elég egy elejtett szó egy akcióról, és azonnal
megölik őket. Ezt maga is tudja. Azzal is tisztában van, hogy egy akció
megszervezése miként zajlik: még ha nem is vesszük figyelembe a beépült
téglát, a maga „erősítése” csak tíz-tizenkét óra múlva állna össze. Így
beláthatja, hogy nekünk kell odamennünk, hogy megmentsük őket.
Perelman a nőre meredt, miközben az agya vadul kattogott. Constance-
nak sok mindenben igaza volt. Baugh nem a megfelelő ember volt erre a
feladatra, és ő maga is érezte, hogy valami bűzlik a csoportban. Ha felhívná
Pickettet... nos, akkor minden bizonnyal egy előírásszerű támadást
indítanának. De hogy hajóval menjenek.
– Ez őrültség! – jelentette ki.
Egy szívdobbanásnyi idő telt el, és Constance lecsapott. Egy támadó
kígyó gyorsaságával kinyitotta a férfi övén lévő fegyvertokot, kirántotta
belőle a Glockot, és miközben hátrébb lépett, a bal kezéből a jobb kezébe
csúsztatta. Perelman még sohasem látott egy emberi lényt ilyen gyorsan
mozogni. Még mindig hitetlenkedve pislogott, amikor a nő hátrahúzta a
závárt, és célzott. Egy golyó csattant a kabin padlóján.
Constance most a férfira emelte a fegyvert. Egy pillanatra mindketten
hallgattak.
– Épp elpazarolt egy golyót – jegyezte meg a rendőrfőnök.
– Nem gondoltam, hogy egy vidéki rendőr, aki a pancake típusú
fegyvertokot részesítí előnyben, csőre töltött fegyverrel járkál az utcán.
Hosszú csönd következett, amit csak az eső és a járó motor tört meg.
Perelman kinyújtotta a kezét a fegyverért, és Constance rövid habozás után
leeresztette, és visszaadta.
– Ha lelövöm, azzal nem jutok el a Crooked Riverhez.
A rendőrfőnök visszadugta a fegyvert a tokjába.
– Ha Baugh parancsnok és az egysége nem képes megmenteni
Pendergastot, akkor mi hogy tudnánk?
Constance egy percig hallgatott, mintha teljesen magába zárkózott volna.
Aztán újra a férfira nézett.
– Hogy Szun Cét parafrazeáljam: Ismerd meg magadat, és akkor
megnyersz minden csatát.
Perelman felsóhajtott:
– Nem hinném, hogy ez a Szun Ce-idézet ideillene.
 – Az időnket vesztegetjük. Vagy segít, vagy nem. Mert ha Pendergast
meghal, akkor, így vagy úgy, én is meghalok. Mindketten tudjuk, hogy
ezzel a hajóval lehet a leggyorsabban eljutni Crooked Riverhez.
A csönd ezúttal rövidebb volt.
– A rohadt életbe! – tört ki Perelman. – Na jó, üljön le a kormány mellé,
és induljunk!
Constance helyet foglalt. A rendőrfőnök ellenőrizte a fenékvízszivattyút,
és arról is megbizonyosodott, hogy Constance előző akciója során nem
folyt-e be víz a kabinba; azután eloldotta a tatot rögzítő kötelet, és leült a
kormány mellé.
– Kapaszkodjon! – mondta. – A hajón nincs biztonsági öv. A tenger
pillanatnyilag nyugodt, csak az eső esik, de vihar van készülőben, és
valószínűleg pokoli utunk lesz. Azzal a jobb oldali motort rükvercbe tette,
gázt adott, és kimanőverezte a hajótestet a kikötőből, majd mindkét gázkart
előremenetbe tette, gyorsított, és megindult a csatorna torkolata és a nyílt
óceán felé.
 52. FEJEZET
A helikopter alacsonyan repült a sötét óceán felett; a műszerfal
csillogása jelentette az egyetlen fényforrást. Gladstone a padlón kuporgott.
Háttal Pendergasthoz bilincselték, és a biztonság kedvéért egy lábbilincset
is tettek rá, továbbá egy kábelkötegelővel is megkötözték. A kezdeti sokk
ijedtsége lassan elmúlt, és analitikus elméje újra kezdett feléledni. A
brutalitás, amellyel Lamet megölték, teljesen elborzasztotta és kiborította,
de ugyanilyen félelmetesnek találta a szervezettséget, a fegyveresek nagy
számát és nyugodt professzionalizmusát. Ez nem egy átlagos bűnbanda.
Jelvényekkel teli harci egyenruhájukkal, kefefrizurájukkal, automata
fegyvereikkel és tömör kommunikációjukkal inkább katonáknak tűntek.
Csak egyféle magyarázat lehet: a kutatásaikkal valamiképpen túl közel
kerültek az igazsághoz.
De a csoport vezetőjének tűnő nő, aki olyan szarkasztikusan üdvözölte
Pendergastot, valahogy teljesen más volt, mint a többiek. Őt is a fegyelem
és a precizitás jellemezte, de ezzel éles ellentétben állt dús, mahagónivörös
haja, arisztokratikus vonásai, barna szeme és civil öltözéke. Míg a többiek
golyóálló mellényt, sisakot, éjjellátókat viseltek, addig ő csupán egy
gyöngysort.
Az isten szerelmére, hogy viselhet valaki gyöngysort egy ilyen akció
alatt?!
Pendergast normál körülmények között sem volt valami közlékeny, de
amióta elfogták őket, egy árva szót sem szólt. Nem látta az arcát, és azon
töprengett, hogy vajon mi járhat a fejében. Megpróbált felkészülni a
legrosszabbra. Nem tűnt valószínűnek, hogy épp bőrrel megússzák. Ezek a
katonák halálkomolyan tették a dolgukat, kegyetlenek voltak, és úgy tűnt,
egy titkos szervezethez tartoztak, amely legalább száz embert
megcsonkított. És még most sem került közelebb e brutális tett
megértéséhez.
A helikopter bedőlt, és Gladstone egy partvidéki város fényeiből látta,
hogy újra föld fölött repülnek. Aztán a fények elmaradtak, és a gép behatolt
a végtelen, viharos sötétségbe.
 53. FEJEZET
Amikor a bérautó kigördült a tallahesseei repülőtér parkolójából,
Coldmoon ügynök ellenállt a kísértésnek, hogy a gázpedálra taposson.
Ismerte az úti célját, de nem tudta, hogy jusson el oda. Így egy kis időre volt
szüksége, hogy megadja az útvonalat, és – ami ugyanilyen fontos – hogy
rendezze a gondolatait. Megállt egy homokos útelágazásnál rögtön a reptér
mögött. Elővette a mobilját, újra megnyitotta a Google Térképet, és
kinagyította azt a területet, ahol az egykori cukorfeldolgozó üzem állt.
Mintegy négyszáz méterre volt a Crooked River partjától, egy lakatlan
helyen, a Tate’s Hell nevű állami erdőgazdaságban.
Nyílegyenes, mintegy másfél órás út vezetett a tengerparti Carrabelle
városkáig. Onnan rá kell fordulnia a 67-es főútra észak felé, amely az erdő
szélén halad végig, aztán meg kell találnia a bevezető utat. De úgy tűnt,
nincsenek jelzett utak az erdőben, nem számítva néhány régi gazos ösvényt,
amelyet bizonyára lezártak. Feltételezhetően zugpálinkafőzdékhez vagy
hasonló helyekre vezettek, amelyekről jobb nem is tudni. Felismerte a nagy
kiterjedésű cukorgyár körvonalait, amit, úgy tűnt, két kerítés vesz körül.
Egy kaput is látott, de azt nehéz volt kivenni, hogy honnan indul az az út,
amely keresztülmegy rajta. Improvizálnia kell.
Anélkül, hogy kikapcsolta volna a Jeep motorját, hátranyúlt, és
kicipzározta az útitáskáját. Elővette a zöld terepmintás katonai hátizsákját,
amit még a guatemalai kiruccanására készített össze, az FBI-os rádió adó-
vevőjét, Ka-Bar kését és pár bilincset. Gyors mozdulattal lerántotta a
zakóját, majd ellenőrizte a Browningját; miután megállapította, hogy tiszta,
visszatette a tokjába. Még két tölténytárat csúsztatott a hátizsákjába, aztán
egy kést, további bilincseket, egy üveg ásványvizet, egy ejtőernyős kötelet,
egy zseblámpát és egy esőköpenyt. Kis gondolkozás után kivette a
bilincseket; felesleges súly – gondolta.
Az épületet nagy valószínűséggel kerítés és őrség védi. Basszus, bárcsak
lenne nála egy csapszegvágó! A szíve hevesen zakatolni kezdett, amikor
belegondolt, hogy mi történhetett a társával – feltéve, ha még egyáltalán
életben van. De azzal próbálta nyugtatni magát, hogy Pendergast rendkívül
leleményes, és kilenc élete van, akár a macskának: erről a saját szemével
győződött meg.
Leeresztette az ablakot, mélyet lélegzett a fülledt levegőből, és
megpróbálta kitisztítani a fejét. Vihar készülődött, de remélte, hogy odaér,
mielőtt még kitörne.
Ha nélkülem utazik oda, azt megbánja – nagyon megbánja. Még mindig
a fülében csengtek Constance szavai, melyeket a lány teljes
meggyőződéssel ejtett ki. Egyfajta fenyegetés volt? Mindenesetre annak
tűnt. Coldmoon életében számtalan fenyegetést hallott, de ez most a
csontjáig hatolt. Az az erőszakos kis ribanc valóra váltja az ígéretét – tudta,
hogy megteszi.
De ezekkel a gondolatokkal majd ráér később foglalkozni; most csak egy
dologra kell koncentrálnia: hogy miként mentse meg a partnerét. A
rendőrségi rádiót az anyósülésre helyezte, és úgy felpörgette a motort, hogy
a kerekek szinte vibráltak a kavicsos úton, aztán visszatért az útra.
Folyamatosan gyorsított, miközben a szél besüvöltött a nyitott ablakokon. A
Google Térkép szerint az út egy óra és tizenöt perc, de neki gyorsabbnak
kell lennie. Sajnos a Jeep terepjáró volt, és így feleannyira sem gyorsult,
mint ahogy szerette volna. De azért sikerült elérnie a százhatvan kilométer
per órát; szerencsére a 319-es úton gyér volt a forgalom dél felé, és így
tudta tartani a sebességet a gyorsítósávban. Jellegtelen, sík területeken
hajtott keresztül. Mögötte, a távolban, az északi horizonton villámok
cikáztak. Negyven perc múlva – nagyon jó tempóban haladva – elhagyta
Carrabelle-t; elszáguldott egy hatalmas börtön előtt, aztán ráhajtott a 67-es
főútra. Ez még az előzőnél is néptelenebb volt; a nyílegyenes, kétsávos út
egy fenyőkkel és mocsári ciprusokkal benőtt bozótos területen haladt
keresztül. Az eget most sötét viharfelhők borították, és a feltámadó szélben
az út menti fák hajlongtak, és az ágaikkal csapkodtak.
Elhaladt egy viharvert tábla mellett, amely azt jelezte, hogy itt kezdődik
a Tate’s Hell erdő. A nevéhez híven pokolian nézett ki. Sűrű, mocsaras, és
nyugtalanítóan sötét. Még tizenhat kilométer, és keresnie kell az erdőbe
bevezető utat, amelyen eljuthat a régi cukorgyárig. Lassított, miközben
elhaladt néhány hordalékokkal és ágakkal elbarikádozott erdészeti út
mellett. Végre egy kissé jobban karbantartott úthoz ért, amely a 67-es
főútról derékszögben ágazott le. Ez is le volt zárva – egy nehéz vaskapuval,
amelynek mindkét oldalán szögesdrót húzódott. Coldmoon megállt, és a
kocsi lámpájának a fényénél megvizsgálta a régi utat. Benőtte a gaz, de
azért kocsival járható volt. És épp abba az irányba vezetett, ahová el akart
jutni.
Kiszállt, és végigment a szögesdrót mellett, amíg nem talált egy olyan
helyet, ahol a fák olyan ritkák voltak, hogy áthajthatott közöttük.
Visszament a Jeephez, bekapcsolta a négykerék-meghajtást, lezötykölődött
a főút töltéséről, aztán gázt adott, és a kocsival áttörte a kerítést.
Átmanőverezte a terepjárót a fák között, míg el nem érte az ösvényt, mely
széles kanyarban haladt a sötét erdőben.
Megállt, hogy ellenőrizze a GPS-ét. Nagyon gyenge volt a térerő, és
biztos volt benne, hogy hamarosan teljesen meg fog szűnni. Így
képernyőképet csinált a térképről, amelyen a cukorgyár irányába vezető régi
erdészeti utak látszottak, majd lementette, hátha később még szüksége lesz
rá.
Ahogy továbbhaladt, az út olyan lett, mint egy pokoli rémálom: az
ösvényt teljesen elmosta az eső; a haladást megnehezítették a hatalmas
kövek, a sáros gödrök és a motorháztető fölé érő gaz. Olyan gyorsan
vezetett, amennyire csak mert, alig látta, hová tart az út. Félig elvakította a
saját fényszórója, melynek fényét visszatükrözte a falmagasságú nedves
növényzet. Néhányszor majdnem beleragadt a sárba, de hála a Jeep erős
motorjának, még a legmélyebb kátyúból is sikerült kikecmeregnie. A
rezervátumban töltött évek alatt látott bőven sáros földutakat, és
veleszületett tehetsége volt a rajtuk való közlekedésben. Majdnem olyan
volt, mint a frissen hullott havon vezetni. A legfőbb szabály az volt, hogy
nem szabad megállni, fékezni, hanem gázt kell adni és menni.
Az elhanyagolt fenyőültetvényt hamarosan egy mocsaras, ciprusokkal
teli vidék váltotta fel; a fáknak csomós kérge és tollszerű ágai voltak.
Ahogy előre látta, elment az internet, de tovább navigált a képernyőkép
segítségével, a helyzetét pedig körülbelül megsaccolta. A mobilja iránytűjét
végig nyugati irányban tartotta. Ha két erdei út keresztezte egymást, vagy
elágaztak, akkor mindig azt választotta, amelyik jobb állapotban volt, de
némelyik utat teljesen elmosta a víz, és ilyenkor kénytelen volt
visszafarolni. Aztán teljesen váratlanul egy mostanában elegyengetett úthoz
ért, amelyen friss keréknyomok látszottak. Jól el volt rejtve a magas, lehajló
ciprusfák alatt. Egészen biztos volt benne, hogy ez az az út, ami a régi
cukorgyárhoz vezet – vagy ahhoz a létesítményhez, amivé átalakították.
Zakatoló szívvel ráhajtott az útra, aztán megállt, kikapcsolta a fényszórókat,
és kiszállt, hogy felderítse a terepet. A távolban, az út végén gyenge fényt
látott derengeni az éjszakai égbolton a gyülekező viharfelhők között. Úgy
saccolta, mintegy hat kilométerre lehet.
Tehát ide hurcolták el Pendergastot.
Visszaült a kocsiba, és lassan haladt tovább; a fényszórókat nem
kapcsolta vissza, hanem az ablakon kitartott zseblámpájával világította meg
az utat. A fény fokozatosan erősebb lett, míg a fák koronája felett fel nem
tűnt néhány lámpa. Megállt, és elővette a távcsövét. Börtönnek tűnt: ide-oda
pásztázó reflektorokkal felszerelt betontornya mögött egy viszonylag
alacsony, talán három emelet magas épület húzódott, melynek homlokzatát
sárga ablakkeretek szabdalták. A torony mellett egy kocka formájú, erősen
kivilágított központi épület állt. Bizonyára innen irányítják a műveleteket,
mivel ez az épületegyüttes központja. Coldmoon gyomra összeszorult a
gondolatra, hogy a partnerét itt tartják fogva. Rohadékok.
Érezte, hogy egyre inkább elönti a düh, így újra emlékeztetnie kellett
magát arra, hogy a feladatára koncentráljon. Óriási komplexum volt, biztos
rengeteg emberük van, akik felfegyverezetten, készenlétben állnak, és őrzik
az épületet. A hely egyértelműen kormányzati intézménynek tűnt. Megint
csak örült, amiért nem hallgatott az első ösztönére, és nem hívta föl
Pickettet. Nem számítva azt, hogy mennyi időt venne igénybe egy támadás
megszervezése – még a Kríziseseményekre Reagáló Csoport bevetése
esetén is –, nem lehetett tudni, hol szivároghat ki ez az információ, és a még
be nem azonosított „tégla” már így is elég sok kárt okozott.
Kikapcsolta a zseblámpáját, és továbbhaladt: az egykori gyár fényeinél
látta az utat. Ez persze azt jelentette, hogy valószínűleg őt is megláthatják.
Biztos volt benne, hogy előbb-utóbb lesz egy kapuval és kerítéssel ellátott
ellenőrzési pont.
Jobb lesz, ha megszabadul a Jeeptől.
Az út széléhez hajtott. Nem volt semmi lehetőség arra, hogy elrejtse a
kocsit; hacsak el nem süllyeszti. Egy percig habozott. Aztán az összes
ablakot letekerte, és nyitva hagyta a vezetőülés mellett ajtót. Ezután
bekapcsolta a négykerék-meghajtást, és gyors tempóban a töltésről lehajtva
az iszapos vízbe vezette a kocsit; felpörgette a motort, hogy minél jobban
lendületbe jöjjön az autó. Amikor a Jeep végül beragadt a sárba, és
süllyedni kezdett, Coldmoon megragadta a hátizsákját, és kilépett a langyos,
zavaros vízbe. A terepjáró bugyborékolt és sistergett, miközben meglepő
gyorsasággal egyre mélyebbre merült a mocsárban. Rájött, hogy ő is
süllyedni kezd, és a hirtelen rátörő pániktól kapálózva kikecmergett az
iszapból, és visszatért az útra. Egy utolsó pillantás vetett a Jeepre: a nyitott
ablakokból kitóduló levegő bugyborékoló hangot hallatott, aztán a kocsit
végleg elnyelte a zavaros sötét víz.
A különleges ügynök az úton, amennyire tudta, megtisztította magát a
sártól, aztán a komplexumra meredt. Őrültségre készül. Baromi nehéz lesz
egyedül behatolni az épületbe. Mindenképpen elő kell állnia valamiféle
tervvel; így egyedül behatolni értelmetlen és ostoba dolog lenne – nem is
beszélve arról, hogy kész öngyilkosság.
Miközben a betontornyot szemlélte, gondolatai váratlanul nagyapjához,
Joe Coldmoonhoz kalandoztak, aki a második világháborúban a csendes-
óceáni hadtest 7. gyaloghadosztályában harcolt. „Mi harcias nép vagyunk”
– mondta egyszer Coldmoonnak, miközben elmesélte, hogy az ő nagyapja,
Arcra Hulló Eső lőtte a végzetes nyilat George Armstrong Custerbe a Little
Bighorn-i csatában. Akkoriban ellentmondásosnak tűnt nagyapja
patriotizmusa és Custer meggyilkolása fölött büszkesége. A rezervátumban
sok család lakásában volt egy fal, amely tele volt tűzdelve a háborúban
szolgált családtagok fényképeivel.
Harcias nép vagyunk. A leyte-i invázió alatt Joe és az alakulata a
japánokkal szembeni lövészárokban kuporgott; a két ellenséges csapatot
egy mintegy száznyolcvan méter széles senki földje választotta el
egymástól. A legsötétebb holdtalan éjszakákon a nagyapja hátrahagyta a
fegyverét, alsónadrágra és trikóra vetkőzött, a foga közé szorította a kését,
és kimászott a senki földjére. Amikor körülbelül egy óra múlva visszatért, a
társai megkérdezték tőle: „Mennyi, Joe? Mennyi?” Ő ilyenkor sohasem
válaszolt, csak az ujjával mutatta: egy, kettő, három. Egyszer Coldmoon
megkérdezte tőle, hogy hogyan csinálta. Még sohasem érezte olyan
hosszúnak és kellemetlennek a csöndet, mint akkor. A nagyapja végül
megszólalt: „A lelked kiszáll a testedből, és szellemmé válsz, akit senki se
láthat.” Többet nem volt hajlandó mondani.
Ezek a szavak jártak Coldmoon fejében, miközben a régi cukorgyár
épületét figyelte. Sohasem értette egészen, mit jelent kiszállni a testből, és
szellemmé válni, akit senki sem lát. Bárcsak most meg tudná tenni ezt!
Megrázta a fejét. Ez a régi ostoba babona nem fog segíteni abban, hogy
bejusson. Vagy talán mégis?
Megindult lefelé az úton.
 54. FEJEZET
Miközben a névtelen hajó kilőtte magát észak felé, P. B. Perelman
magában azt firtatta, hogy milyen pokoli helyzetbe sodródott bele.
Az első két óra simán ment, a nyugodt víz lehetővé tette, hogy a
maximális, hetvenöt csomós sebességgel haladjon. De ahogy a kitartó
esőben a fények eltűntek, szinte a csontjaiban érezte a vihar közeledtét és a
levegőben vibráló elektromosságot. A hullámverés felerősödött, ami azt
jelezte, hogy a java még csak most fog jönni; a szél megélénkült, és
felkorbácsolta a hullámokat. A hajó már kint volt a nyílt tengeren, és ezzel a
sebességgel haladva a sötétben könnyen felborulhat.
Visszavette a sebességet.
– Mi a fenét csinál? – kérdezte Constance éles hangon.
– Ilyen időjárási körülmények között lassítanunk kell – felelte Perelman,
aki nem tudta elhinni, hogy a nőnek nincs semmi félelemérzete. Bárki más
már a földön fekve könyörögne, hogy lassítson.
– Ne veszítse el a hidegvérét!
– Amiatt aggódom, hogy az életemet veszítem el. És a magáé miatt is
aggódom. Ha meghalunk, nem segíthetünk Pendergaston.
A nő nem válaszolt, de minden további nélkül hagyta, hogy ötven
csomóra lassítson. De még ennél a sebességnél is dülöngélt a hajó, a
propellerek pedig időként félelmetes robbajjal bukkantak fel a vízből. A
Crooked River torkolatához tartottak egy olyan útvonalon, amely a nyílt
óceánon vezetett keresztül. Te jó ég, ha nem jutnak oda még a vihar kitörte
előtt, akkor már kurvára nem számít, hogy mekkora a sebességük. Ez a hajó
nem lesz képes átvészelni a vihart.
Constance-ra pillantott, aki tőle balra állt. Az arcát gyengén
megvilágította a kormány tompa vörös fénye. Nyílegyenesen nézett maga
elé, miközben rövid haját a szél cibálta; őrült egy csaj – gondolta –, a
különös modorosságával és a régimódi beszédstílusával. De ibolyakék
szeme nem tűnt őrültnek. Inkább egy hidegvérű gyilkos szemei voltak, aki
már mindent látott, következésképpen már semmin sem lepődik meg.
 Ez az egész ügy hirtelen bizarr fordulatot vett. Visszagondolva így utólag
felismerte a jeleit annak, hogy valakik híreket szivárogtattak ki a
munkacsoportból. Akárkik is voltak azok, egy szövetségi ügynök elrablása
az őrület csúcsa volt – hacsak nem tartoztak ők maguk is valamilyen
kormányzati szervhez. Egy kormányzati szervhez. Bármilyen hihetetlennek
is tűnt, ez lehet az egyetlen értelmes magyarázat. Ez azt jelentette, hogy az
egyetlen módja annak, hogy a különleges ügynököt életben tartsák, az, ha
elhitetik velük, hogy nem ismerik a tartózkodási helyüket, és nem hívnak
erősítést. Természetesen egyre kisebb az esélye annak, hogy Pendergast
még életben van.
Ekkor a hajó orra egy különösen nagy hullámnak ütközött, mire
kiemelkedett a vízből, majd úgy megdőlt, hogy Perelman félelmében majd
összeszarta magát. Tovább csökkentette a sebességet, mire Constance újra
jól leszúrta.
Lövése sem volt róla, hogy hogyan kell kezelni egy gyorshajót, de most
nem volt értelme vitázni vele.
– Inkább erősebben kapaszkodjon! – figyelmeztette. – Innentől nagyon
durva lesz.
 55. FEJEZET
Miután a helikopter leszállt egy ismeretlen helyen, ami a leginkább egy
ipari létesítmény belső udvarának tűnt, még mindig megkötözve kivitték,
majd tolószékbe ültették őket, amelyen további szíjak voltak. Fél tucat állig
felfegyverzett férfi kísérte őket egy végtelen hosszúnak tűnő, téglákkal
kirakott folyosón. Majd betolták őket egy liftbe, és egy elképesztően
elegáns terembe értek: aranyozott bútorokkal volt berendezve, a padlót
perzsaszőnyegek borították, középen egy masszív asztal állt, melynek két
oldalát zászlók díszítették, a falakon pedig festmények lógtak.
Az íróasztal mögött egy katonai egyenruhát viselő idős férfi ült. A
foglyok kísérői az íróasztaltól mintegy tíz méterre álltak meg. Az
öregember lassan, fájdalmak közepette felállt. Gladstone látta, hogy az
egyenruháról eltávolították azt a kis névtáblát, amin a nevének, a rangjának
és az egységének a neve kellett volna hogy álljon; a helyén egy sötét folt
éktelenkedett. Az egyenruha gallérjának mindkét oldalán három kiszakított
lyuk volt, ami azt jelentette, hogy letépték onnan a galléron lévő három
csillagot. A férfi négyszögletes, vékony erekkel behálózott kőkemény arca
gondterheltnek tűnt. Nyolcvanéves lehetett, vagy talán még annál is több.
Májfoltos koponyáját gyér haj szegélyezte, olyan rövid, hogy szinte
kopasznak tűnt. Odakint a vihar szörnyen felerősödött, de a vastag
betonfalak olyan jól szigeteltek, hogy csupán egy gyenge moraj szűrődött át
rajtuk.
– Üdvözlöm! – mondta a férfi szívélyesnek egyáltalán nem nevezhető
hangon. – Smith tábornok vagyok.
Gladstone hallgatott, és Pendergast sem szólalt meg. A nő az FBI-
ügynökre pillantott, akinek sápadt arcáról semmiféle érzelmet nem lehetett
leolvasni.
– Nagyon sajnálom azt, ami a laborasszisztensével történt, dr. Gladstone.
– Az történt vele, hogy maguk meggyilkolták.
A férfi sóhajtott, és kissé megvonta a vállát.
 – Az itt végzett munkánknak óriási jelentőséget tulajdonítunk. Néha
előfordulhatnak sajnálatos események.
Gladstone kérdezni akart valamit, de a tábornok nem hagyta szóhoz
jutni.
– Olyan kevés időnk van, és annyi fontos feladatot el kell még
végeznünk. Sokkal célszerűbb lesz, ha elkísérem magukat a laboratóriumba.
– Azzal megfordult, és lassan a szoba másik végében lévő ajtóhoz ment. A
katonák a tolószékben ülő két foglyot kitolták az elegáns szalonból, és
követték az öreget a folyosón, majd átmentek egy dupla ajtón. Ekkor egy
erősen kivilágított csillogó laboratóriumba értek, amelyben olyan orvosi
felszerelések voltak, mint egy intenzív osztályon. Két kisegítő és egy ápoló
tartózkodott a helységben, és látszólag meglepetten pillantottak rájuk.
Ekkor egy másik férfi lépett be a labor hátsó részében lévő fémajtón. A
kezében egy apró műanyag tok volt. A helyet metilalkohol és povidon-jód
szaga járta át. A tábornok megfordult.
– Nagy örömömre szolgál, hogy bemutathatom önöknek dr. Smitht.
– Meglehetősen sok Smith van itt – jegyezte meg Gladstone
szarkasztikus hangon.
– A neveknek nincs semmi jelentősége.
Dr. Smith előrelépett. Apró, fürge mozgású férfi volt, teknőckeretes,
enyhén foncsorozott szemüvegben és vakítóan fehér köpenyben. Fekete,
bezselézett üstökével, turcsi orrával egy gonosz affektáló koboldra
emlékeztette az óceánkutató-nőt. Apró arcát buzgó mosoly ráncolta. Kissé
meghajolt, miközben szemével a vastag lencse mögött hunyorgott, mint egy
bagoly.
– Örvendek!
– Dr. Smith, előkészítené a pácienst?
– Igen, uram. – Az orvos az egyik ápolóhoz fordult. – Hozza az infúziót!
Az ápoló kivett néhány dolgot egy szekrényből, aztán egy görgethető
infúziós állvány tálcájára helyezte őket, és Gladstone felé tolta.
Eddig különös, kíváncsisággal vegyes dühöt érzett Gladstone, most
azonban belehasított a félelem.
– Ne merjenek a közelembe jönni! – kiáltotta.
Az orvos tovább tette a dolgát, mintha meg sem hallotta volna.
Megragadott egy ollót, és elkezdte felvágni az óceánkutató-nő karján a
ruhát.
 – Álljon meg! Ne! – tiltakozott a tolószékben vergődve, de erősen oda
volt szíjazva.
Az orvos egy gézcsomóval megtörölte a nő szabaddá tett alkarját.
– Neee!! – sikította Gladstone. Amikor az orvos a karja fölé hajolt,
megérezte a hajzseléje szagát. – Neee!
– Dr. Gladstone – szólalt meg mögötte a tábornok. – Ha továbbra is ilyen
zavaró viselkedést tanúsít, kénytelen leszek kipeckeltetni a száját.
Itt nem megengedett a zajongás.
Az óceánkutató-nő érezte a szúrást, amikor a tű behatolt a vénájába,
hiába tiltakozott és küszködött ellene. Az orvos rögzítette a vénakanült,
összenyomta a cseppszámláló kamra falát, majd visszahelyezte a szerelékre
a védőkupakot, aztán hátrébb lépett.
A nő újra Pendergastra pillantott, de a különleges ügynök arca továbbra
is kifejezéstelen volt, csak a szeme villogott, mint a halvány gyémánt.
– Most a második lépés következik – jelentette ki a tábornok.
Gladstone nézte, amint a doktor kinyitja az apró műanyag tokot, elővesz
egy injekciós tűt és egy üvegcsét; aztán a tűvel valami színtelen folyadékot
szív fel az ampullából.
– Mi ez? – hallotta Gladstone a saját hangját.
– Dr. Gladstone, még egy kérdés, és véghez vitetem az előbbi
fenyegetésemet.
Gladstone rettegve elhallgatott, miközben a szíve majd kiugrott a
mellkasából. Érezte, hogy hiperventilál.
Az orvos az infúzió befecskendezőnyílásába helyezte a tűt.
– Várjon egy percet – szólalt meg a tábornok Pendergastra pillantva.
– Ahogy látja, dr. Smith éppen egy injekciót szándékozik beadni a
kísérőjének. Most néhány kérdést teszek fel, és választ fogok kapni rá.
Ellenkező esetben az orvos beadja az injekciót. Megértette?
Gladstone óriási erőfeszítést tett, hogy ne szólaljon meg, és hogy ne
csapjon zajt. Pendergast továbbra is néma maradt.
A tábornok először a nőre pillantott, aztán újra Pendergastra.
– Sajnálom, hogy idáig jutottunk – jelentette ki. – Tudja, valamennyien
ugyanazon az oldalon állunk. – Azzal felsóhajtott, mintha hozzászokott
volna ahhoz, hogy olyan emberekkel van dolga, akik semmit sem értenek. –
Sokkal jobb lenne, ha értelmes emberekként tudnánk kommunikálni. Nem
úgy, mint a Kínába küldött embere esetében. Attól tartok, ő nem viselkedett
értelmes ember módjára. Egyáltalán nem.
 Pendergast végre megszólalt:
– És az értelmes dolog, ha meggyilkolnak egy ártatlan tudóst, egy
másikat pedig pisztollyal fenyegetnek és elrabolják? Ha a lehető
legkegyetlenebb módon megkínoznak egy embert? Ha megcsonkítanak
több mint száz embert? És az, ha most folytatják ezt a brutális tettet?
– Mindez egy létfontosságú ügyet szolgál.
– Sztálin is valami nagyon hasonlót mondott.
Az öreg tábornok legyintett.
– Elég a fecsegésből! Csak pár kérdést teszek fel, de kielégítő válaszokra
van szükségem. Ki másnak van még tudomása erről a helyről?
A különleges ügynök nem válaszolt.
A tábornok megfordult.
– Dr. Gladstone! Engedélyt adok arra, hogy beszéljen, és megválaszolja
a kérdésemet.
A kutatónő hallgatott.
– Acélból vannak az idegei – állapította meg a tábornok a csodálat
legkisebb jele nélkül. – Ilyen bátor lesz akkor is, ha a dr. Smith által beadott
drog szörnyű következményekkel fog járni? – Kis szünetet tartott, majd
folytatta: – Nos, Pendergast ügynök, hogy e tragédiát elkerüljük, el kell
mondania, hogy más is tud-e erről a létesítményről, vagy. ööö. a lábak
eredetéről. Egy későbbi analízishez tartogattuk őket, és nem sejthettük,
hogy az özönvízszerű eső következtében kiáradó folyó lerombolja a
kikötőnket és a melléképületeinket, beleértve a fagyasztókamrát, és a
Mexikói-öbölbe sodorja a lábakat. Abban reménykedtünk, hogy
lebomlanak, vagy megeszik őket a halak, esetleg valami módon
elsüllyednek; ez egyértelműen nem történt meg. De azt sohasem gondoltuk
volna, hogy idáig visszakövethetők lesznek.
Újabb szünet következett.
– Természetesen nem engedhetjük meg, hogy mások is ugyanarra a
következtetésre jussanak, mint maguk. Óriási pénzt fektettünk ebbe a
létesítménybe; nap mint nap keményen dolgoztunk azon, hogy az összeget
elrejtsük a titkos katonai műveletekre szánt költségek közé; az itt végzett
kutatásaink már túlságosan előrehaladott állapotban járnak ahhoz, hogy
valahová máshová helyezzük át őket. Megválaszolja a kérdéseimet – de
miért nem most, mint később, amikor a kísérője már átlépett a szörnyűségek
birodalmába? Tényleg annyira vágyik a pirruszi győzelemre?
 Gladstone a férfira meredt. Fáradt, szinte unott tekintete még nagyobb
hitelt adott a szavainak. Gladstone érezte, hogy egész testében megremeg.
– Kérem, Pendergast ügynök, válaszoljon a kérdésére!
A tábornok a különleges ügynökhöz fordult:
– Hallotta a társa könyörgését.
– Azt állította, hogy ugyanazon az oldalon állunk – szólalt meg végül
Pendergast hűvös hangon. – Ha esetleg elárulná, hogy mi az az
életbevágóan fontos munka, ami itt folyik, akkor talán kényszerítés nélkül is
hajlandóak lennénk együttműködni.
A tábornok hosszan nézte.
Ekkor közbeszólt a gyöngysort viselő nő is, aki eddig a háttérben állt.
– Tábornok, a múltban már volt dolgom ezzel az emberrel. Legyen
óvatos, és ne válaszoljon a kérdéseire!
A különleges ügynök újra megszólalt; a hangja továbbra is szelíd volt.
– Ahogy látom, a katonaságnál szolgált – három csillag volt az
egyenruháján, ha nem tévedek. És Ms. Alves-Vettoretto – biccentett a nő
felé – szintén katonai múlttal büszkélkedhet. Tehát járjunk el a katonai
korrektség szerint. Úgy lenne tisztességes, ha próbálna meggyőzni minket,
mielőtt folytatná, amit elkezdett.
– Tábornok, határozottan eltanácsolom attól, hogy tovább társalogjon
ezzel az emberrel – jelentette ki az Alves-Vettorettónak nevezett nő.
Az öreg megint türelmetlenül legyintett.
– Méltányos a kérése. Végül is itt valamennyien amerikai patrióták
vagyunk. – Leült egy közeli székre, és összeillesztette az ujjait. – Hallott
valaha az MK-Ultra projektről?
 56. FEJEZET
A lápvidék ösvénye egy sötétségbe vájt alagútnak tűnt, amelynek a
végében Coldmoon most már látta a kapu és az őrhely fényeit. Ezeket ki
kéne kerülnie.
A lehető legcsendesebben mozogva megpróbált nagyapja, Joe
szellemévé válni, miközben letért az útról, és belemerült a langyos iszapos
vízbe. Szúnyograjok szálltak fel körülötte, és a fülébe zümmögtek. A
levegő rothadó fáktól és a mocsári gázoktól bűzlött. Idefelé jövet a kocsiból
látott néha egy-egy aligátort, és azzal is tisztában volt, hogy kígyók, és még
ki tudja, miféle teremtények lehetnek ebben a mocsaras holtágban.
Gyerekkorában nem félt különösebben a mérges kígyóktól. Egy kis
óvatossággal elkerülhette a csörgőkígyókat. De ez azelőtt volt, hogy
megharapta volna a mokaszinkígyó a Pendergasttal közös első bevetésük
alkalmával. Atyaég, ez tényleg alig egy hónapja történt? Akkor
megesküdött, hogy soha az életben rá sem fog nézni egyetlen mocsárra sem,
nemhogy belemenni. Coloradóban nincsenek lápvidékek: ez volt az egyik
oka annak, hogy megpályázta azt az állást. És most tessék, itt van.
Hallott róla, hogy a zseblámpa fényében visszatükröződik az aligátorok
szeme, de ebben a helyzetben nem kapcsolhatta be. Koromsötét éjszaka
volt: az egyetlen fény az erősen kivilágított létesítménytől szűrődött oda. A
víz csupán harminc-hatvan centi mély volt; ez alatt egy újabb harminccentis
cuppogó sárréteg húzódott, ami nehézzé, sőt kimerítővé tette az előrejutást.
Mintegy nyolcszáz méterre vonszolta el magát az úttól, a gyártól
derékszögben haladva. Mindegyik percben azt várta, hogy méregfogak
mélyednek a lábikrájába, vagy éppen hallani vélte, amint a vizet hirtelen
felfröccsenti egy rá leselkedő aligátor. Időnként megpillantotta a ciprusok
törzsein keresztül az őrhely villogó fényeit. Hamarosan az őrbódé
magasságába ért – és ekkor, nagy meglepetésére, egy dróthálóba ütközött. A
másik oldalon egy kis csatornát hagytak a mocsárjáróknak, amelyeket
bizonyára az őrök használtak. Hihetetlen: elkerítettek egy létesítményt,
amely már egyébként is egy elszigetelt helyen, egy mély mocsárban, a senki
földje közepén állt.
Elővette a zseblámpáját, és lefelé világítva megvizsgálta a kerítést,
vigyázva, nehogy megérintse. Látta, hogy a palánk tetején három vezeték
megy keresztül néhány szigetelt csíptetőn. A kerítésben nyilván áram volt,
és bizonyára riasztóval is fel volt szerelve.
Megállt, és elgondolkodott. Egy kerítésen, mely több kilométer hosszan
egy mocsárban húzódik, a kiszáradt, kidőlt fák és az állatok miatt bizonyára
gyakran szólal meg ok nélkül a riasztó. Ráadásul a vihar most még inkább
felerősödött, a fák koronái ide-oda hajlongtak a szélben. Miközben ott állt,
nehéz esőcseppek ostorozták az arcát. Végiggázolt a vízben, még vagy száz
métert megtett a kerítés mentén, aztán megtalálta azt, amit keresett: egy
elkorhadt fatörzset, mely közvetlenül a drótháló mellett hevert. Meglökte,
mire a tönk egy undorító, cuppanós zajjal a sövénynek dőlt. Néhány szikra
pattant ki a kerítésből.
A különleges ügynök visszahúzódott a homályba, elmerült a vízben, és
várt.
És valóban: mintegy tíz perc múlva meghallotta egy mocsárjáró
berregését, és látta, amint fényszórók szelik át a sötétséget. Két őr volt.
Odamentek a kidőlt fához, és ráirányították a lámpájuk fényét; közben
káromkodtak, a háttérből pedig a rádió adó-vevőik recsegése hallatszott. Az
egyik férfi, aki horgásznadrágot viselt, kiszállt, és egy kampós végű rúddal
leemelte a korhadt fatönköt a kerítésről, és a vízbe lökte.
Miután az őrök elmentek, Coldmoon továbbhaladt a drótháló mentén, és
hamarosan egy újabb korhadt fára bukkant, ezúttal a kerítés túloldalán. A
szél és a felhőszakadás időközben még hevesebb lett, így az őrök bizonyára
nem fogják azt firtatni, hogy miért esett két fa egymás után a kerítésre.
Kivette a hátizsákjából a nejlonkötelet, egy darabon felmászott a
kerítésre, majd átdobta a hurkot a túloldalra, és visszatért a földre. Aztán a
kötél erőteljes megrántásával kiugratta a vezetéket a műanyag csíptetőkből:
csak úgy röpködtek a szikrák mindenfelé. Ekkor villámgyorsan átmászott a
kerítésen, elkerülve a lógó, feszültség alatt lévő vezetéket. A túloldalon
leugrott, és az elhalt fát a kerítés felé lökte. De ez nem volt annyira
elkorhadva, mint az előző, és egy pillanatra Coldmoont elfogta a rettegés,
hogy nem akar kidőlni. A vállával nekifeszült, és ekkor hirtelen a korhadt
korona letört, és a kerítésre zuhant. Odébb ugrott, épp időben ahhoz, hogy
ne dőljön rá.
 A fa fennakadt a kerítésen; Coldmoon majdnem felnevetett – ennél
jobban nem is sikerülhetett volna.
Tovább folytatta az útját, olyan gyorsan vonszolva magát, ahogy csak
tudta. A távolból hallotta a mocsárjáró berregését, amint visszatér, hogy
ellenőrizze a helyzetet. Azon tűnődött, vajon mikor ütközik bele a
következő kerítésbe – és hogy mennyire lesz nehéz átjutnia rajta.
Nagyon remélte, hogy közben nem kell megölnie senkit.
 57. FEJEZET
A hajót föl-le dobálták az egyre magasabbra csapó hullámok, miközben
a panhandle-i partok felől fújó szél egyre jobban felerősödött. A szél és a
dagály miatt tajtékozott a tenger, és az eső is egyre nagyobb cseppekben
hullt, szinte már jégesőnek tűnt.
Perelman az időjárási csatornára állította a rádiót, mely folyamatos
vészjelzéseket adott ki a kisebb hajók számára, és most még egy közeledő
tornádóra is figyelmeztetett. A rendőrfőnök kénytelen volt újra visszavenni
a sebességből, amit az utasa megint csak nehezményezett. Az óceánon
koromsötét volt, és Perelmannek nem volt radarja. Abban reménykedett,
hogy a kis hajókra kiadott figyelmeztetések miatt szabad lesz a part. Csak
az őrültek hajóznak ki ebben az időben. Ha be tudnának érni a folyó
védelmet nyújtó torkolatába, mielőtt a vihar teljes erővel lecsapna rájuk,
gyorsan elmormolt egy Baruch HaShemt, aztán még egyet, hálát adva
Istennek, hogy ilyen messzire elhozta őket. Csak még egy kicsit messzebb,
lehetne?
A hajótestet csapkodó hullámok robaja, a motor visítása a szélvédőt
verdeső esőcseppek kopogásával és a szél bömbölésével együtt fülsüketítő
[24]
zajként tört be a kabinba. „Fújj, szél, szakadj meg, fújj, dühöngj!” A
térképplotterre pillantott. Mintegy tíz kilométerre voltak Dog Islandtől.
Constance még mindig a bal oldalán állt, és ádáz pillantással bámult a
sötétségbe, mint egy valóságos Jeanne d’Arc.
Még hat kilométert kell megtenniük. Őrült szél kerekedett. Perelman újra
visszavett a sebességből. Legalább most Constance nem reagált rá. Óriási
megkönnyebbülésére a távolban megpillantotta Dog Island halvány fényeit,
melyek hol előbukkantak, hol eltűntek a homályban. A hullámverés egyre
erősebb lett, amint a sziget északi végéhez közeledtek. Ekkor Carrabelle
elmosódott fényei is láthatóvá váltak a viharban. Aztán a várostól nyugatra
megpillantotta Crooked River világítótornyának erős, jól kivehető
jelzőfényét, és ekkor nagy kő esett le a szívéről. Már majdnem ott voltak.
 Ahogy beértek a Saint George tengerszorosba, a fénynél betájolta magát,
és a világítótoronytól keletre kormányozta a hajót, ahhoz a ponthoz, ahol a
GPS szerint a Carrabelle folyó az öbölbe ömlött. Te jó ég, valóságos
megváltás volt a világítótorony egyenletes, biztonságos villogása abban a
süvöltöző sötétségben! De az irányváltás következtében a hullámok most
oldalról érték a hajót, ide-oda dobálták, és néha félrebillentették; a zárt
hajóorron átcsapott a szürke víz, és a belső térbe is befröccsent. A kabin
padlóját elöntötte a tengervíz, majd lefolyt a fedélzeti lefolyónyíláson. A
meteorológiai szolgálat továbbra is tornádókra figyelmeztetett az északi
területeken. Ha el tudnának jutni addig az átkozott folyóig, és maguk
mögött hagyhatnák ezt a szörnyű óceánt, akkor biztonságban lennének.
Vagy legalábbis kissé nagyobb biztonságban, mint most.
Végre megpillantott valamit, ami egy folyó széles torkolatának tűnt; a
város fényei kísértetiesen villogtak a sötét görgőfelhők között. Hunyorogva
megpróbálta kivenni a csatorna kivilágított bójáit. Amikor behajóztak a
folyó torkolatába, a magasba csapó hullámok habos vízfodrokká
szelídültek, melyeket a nagy hajó könnyedén szelt át. A rendőrkapitány
azon tűnődött, hogy a parton lévő emberek vajon mit gondolhatnak, ha
meglátják a folyón felfelé haladó gyorshajója oldallámpáit. De aztán rájött,
hogy egyáltalán nem csodálkoznának, mert biztosan őrültnek tartanák. És
talán igazuk is van. Nem lett volna szabad hagynia, hogy ez a nő rábeszélje
egy ilyen eszement akcióra.
Mintha a gondolataira reagálna, Constance hirtelen megszólalt:
– Adjon gázt!
Kissé gyorsított, figyelmen kívül hagyva a sebességkorlátozási
előírásokat. A szél olyan erővel korbácsolta a vizet, hogy a fehér tajtékban
alig lehetett látni a vízfelszínt. De legalább nem voltak akkora hullámok.
Ahogy továbbhajóztak, a város fényei mindkét oldalon láthatóak voltak.
Áthaladtak a Davis Island híd alatt, majd egy S-kanyart írt le a folyó, aztán
két ágra szakadt: az egyik a New River volt, a másik pedig a Crooked River.
Ekkor a meteorológiai szolgálat az általános figyelmeztetés helyett egy
vészhelyzetet jelző közleményt sugárzott: a radarfelvételek szerint nagy
valószínűséggel tornádó várható a Tate’s Hell állami erdőgazdaság területén
– pontosan azon a helyen, ahová éppen tartottak.
– Hallotta? – kérdezte Constance.
– Igen – felelte Perelman. – Pillanatnyilag semmit sem tehetünk. Kivéve
persze azt, hogy visszafordulunk.
 – Nem fogunk visszafordulni.
– Akkor imádkozzunk, hogy ne kapjon el bennünket!
– Én nem szoktam imádkozni – jegyezte meg a nő.
– Rendben – felelte a férfi bosszúsan. – Én viszont mindenesetre fogok,
és remélem, nincs ellene kifogása.
Constance egy szót sem szólt, csak maga elé bámult; az arcát alulról
megvilágította a térképplotter piros fénye.
Közben maguk mögött hagyták a várost, és a Crooked River kanyarjait
követték; a „kanyargó folyó” a nevéhez híven az egyik patkó formájú
kanyarulattól a másikig vitte őket. A vízi jelzések eltűntek, és a
térképplotter segítségével hajóztak tovább. Perelman örült, hogy a hajó csak
hatvan centiméternyire merült el. A vihar ellenére elég gyorsan haladtak, de
Perelman megkönnyebbülését most kezdte beárnyékolni az aggodalom,
hogy vajon mi vár rájuk, amikor odaérnek ahhoz a létesítményhez. A
tengerrel való küzdelem az elmúlt órákban kiszorította ezeket a
gondolatokat a fejéből.
– Amikor odaérünk – kezdte –, felmérjük a helyzetet, aztán erősítést
kérünk. Egyedül semmire sem megyünk.
– Már elmagyaráztam, hogy ez miért nem jó ötlet. Senkiben sem
bízhatunk. A nyomozásban részt vevők közül valaki híreket szivárogtat ki,
és nem tudjuk, hogy ki, miért, és hogyan teszi. Túl hosszú időbe telne a
Könnyű Brigád összehívása és a támadás megszervezése. Aloysius
valószínűleg már most is életveszélyben forog, de biztosan meghalna, ha ez
a támadás bekövetkezik.
Perelmanen egyre inkább úrrá lett a kétségbeesés.
– Akkor mi lenne a terv?
– Nem tudom, mi a maga terve – felelte Constance –, de az enyém ez:
bejutni, lefegyverezni az emberrablókat, és kihozni a gyámomat.
Most már biztos, hogy egy pszichopatával van dolga.
– És milyen fegyverrel, ha szabad kérdeznem?
A nő előhúzott a nadrágja zsebéből egy díszes, antik tőrt, és megmutatta.
– Magának teljesen elment az esze! – Ellenőrizte a térképplottert, és
látta, hogy közelednek úti céljukhoz, az egykori cukorgyárhoz, mely a folyó
partján áll. Ebben a pillanatban a szél hirtelen iszonyatosan felerősödött, a
part menti fák minden irányba hajlongani kezdtek. Ezzel egyidejűleg
különös vibrálást hallott és érzett.
A rohadt életbe!
 A folyó következő éles kanyarulata után fények tűntek fel – egy
folyóparti móló és kikötő volt rakodódaruval és egy dereglyével. A fák
mögött pedig egy nyugtalanító látvány: egy zord őrtorony mozgó
keresőreflektorokkal, mögötte pedig egy ipari komplexum. Sokkal nagyobb
volt, mint ahogy képzelte. Nyakig benne voltak a szarban, amiből egyedül
nemigen fognak tudni kimászni. De ekkor a figyelmét elterelte a bömbölő
szél, mely a sötétségből tört ki, és jobb oldalról érte a hajót. Rettegve
meresztette a szemét. Valami kezdett kiválni a tomboló sötétségből: fekete a
feketén – egy örvénylő massza kígyózva és vergődve közelített hozzájuk.
Áttört a fák között, és kavargó forgácsokká hasította őket.
Perelman azonnal elfordította a hajót, remélve, hogy megmenekülhetnek.
Gázt adott. De a folyó keskeny volt, a hajó fordulási íve pedig túlságosan
nagy, így a töltéstől mintegy tíz méterre megfeneklett a sárban.
– Kifelé! Kifelé a hajóból!
Miközben kiabált, a tornádó átrobogott a Crooked River felett, és
piszkosbarnára változtatta a folyót, amikor felszippantotta a vizet; a
forgószél hangja magas sivításból rémisztően mély bömböléssé változott.
Amikor vizet ért, megváltoztatta az irányát, és a kikötő felé tartott, amely
szétrobbant, mintha bombatámadás érte volna. Amikor a villanyoszlopok
kidőltek, elektromos szikrák sziporkáztak mindenfelé a sötét éjszakában.
Perelman érezte, amint a nehéz hajó furcsán megmozdul alatta. A
kormányba kapaszkodott, amikor megpördültek; a szélvédők játékszerként
törtek le a hajótestről, majd eltűntek a dühöngő égiháborúban. A
rendőrfőnök megragadta Constance-t, és kilökte a hajóból a sáros vízbe.
A vízoszlop most már majdnem felettük volt, és olyan gyorsan
örvénylett, hogy szinte mozdulatlannak tűnt – mintha egy tévé képernyőjén
látszana. Perelman füle kínzóan kattogott, miközben erősebben
megszorította Constance-t, és a mocskos, iszapos vízben maga után húzva
megpróbált a töltés menti fák menedékébe vonulni. Aztán a tomboló, süvítő
vízoszlop már fölöttük járt: elrántotta és megpörgette a testüket; Perelman
teljesen tehetetlennek érezte magát, aztán minden elsötétült előtte.
 58. FEJEZET
– Igen, ismerem az MK-Ultrát – jelentette ki Pendergast. – Magamban
már azt firtattam, hogy ami itt zajlik, az valamilyen formában nem annak a
projektnek a folytatása-e. De amennyiben most beszélgetni fogunk, akkor
volna kedves megkérni a doktor urat, hogy távolítsa el azt a tűt?
A tábornok megfordult:
– Dr. Smith, kérem, egyelőre vegye ki a tűt!
Az orvos kissé csalódott képpel kihúzta a tűt a befecskendezőnyílásból,
és hátrébb lépett. Gladstone megkönnyebbülten fellélegzett. Érzékei a
végletekig kiélesedtek; hallotta az odakint tomboló vihar zaját, a
légkondicionáló berendezés halk zúgását és egy óra ketyegését. Infúzióra
kötött karja lüktetett. A labornak nem voltak ablakai, csak egy hosszú,
vízszintes tükör volt a fal felső részére erősítve.
– Az MK-Ultra mögött elképzelés az volt – folytatta a tábornok –, hogy
módszereket keressenek az egyének elmeállapotának a manipulálására.
Agykontrollnak is nevezhetjük, ha így jobban megfelel. Ehhez drogokat és
magatartás-módosító technikákat alkalmaztak. Eredetileg háborús
fegyvernek szánták, hogy az ellenséget összezavarják vagy megbénítsák; a
kihallgatások során is bevetették. A projekt 1953-ban indult, és hivatalosan
1973-ban ért véget néhány betoji állami bürokrata jóvoltából. –
Méltatlankodással vegyes undorral megrázta a fejét.
Alves-Vettoretto újra megszólalt:
– Tábornok úr, és ezt akár írásba is foglalhatja, azt tanácsolom, hogy ne
szövetkezzen ezzel az emberrel, és főleg ne adjon ki neki információkat.
– Ugyan már! Teljesen méltányos kéréssel állt elő. Talán együtt fog
működni velünk.
– Sohasem fog együttműködni.
– Majd meglátjuk. Hol is tartottunk? Az MK-Ultra tevékenységének
legnagyobb része abból állt, hogy különféle pszichoaktiv drogokat
teszteltek. Olyan vegyületeket kerestünk, amelyek zavarodottságot
okoznak, csökkentik az egyének teljesítőképességét, hányingert,
részegséghez hasonló állapotot idéznek elő, esetleg amnéziához,
paralízishez vagy egyéb tünetekhez vezetnek. Röviden: harcképtelenné
teszik őket. Ennek a részlegnek az egyik ága pozitív drogokkal is
foglalkozott, melyek javítják a gondolkodási képességet, a tisztánlátást,
vagy fokozzák a testi erőt, illetve csökkentik az alvási igényt anélkül, hogy
negatív hatással lennének a szervezetre.
A férfi felállt, és lassan sétálgatni kezdett a laborban.
– Némelyikünk az egész életét ennek a projektnek szentelte. A
kísérleteket a CIA vezette, de a katonaságot is bevonták. Én ez utóbbiak
közé tartoztam. Mi biztosítottuk a tesztekhez a munkaerőt, a felszereléseket
és a tesztalanyokat is. Amikor a CIA véget vetett a tevékenységének, a
projektben részt vevő katonák egy része teljesen kétségbeesett.
Tudomásunk volt arról, hogy más országok igen aktívan folytatnak hasonló
jellegű kísérleteket. Őrültség volt az Egyesült Államok részéről ez az
egyoldalú leszerelés, annál is inkább, hogy egy lehetséges áttörés előtt
álltunk. Akkoriban fiatal tíszt voltam, és egy csoportunk úgy döntött, hogy
folytatja a kísérleteket. Kiléptünk a katonai szolgálatból. De maradtak ott
barátaink, méghozzá nem is kevesen, akik egyetértettek velünk. Így feketén
finanszírozni tudtuk a tevékenységünket abból a pénzből, amit a központí
katonai beszerzésekből átjátszottak nekünk. Ez a finanszírozás lehetővé
tette a számunkra, hogy megvásároljuk és átalakítsuk ezt a létesítményt, és
hogy álcázzuk a tevékenységünk valódi jellegét.
Az orvos felé fordulva folytatta:
– Dr. Smith nagyban hozzájárult e forradalmian új szer kifejlesztéséhez.
Doktor úr, átvenné a szót?
– Szíves-örömest – mondta az orvos, és mosolyogva előrébb lépett.
Levette a szemüvegét, és gondosan megtörölte egy fehér zsebkendővel,
amit a zsebéből vett elő. Fényes zöldesbarna szeme végigpásztázta a
helyiséget, és úgy pillantott el Gladstone feje fölött, mintha a nő nem is
létezne. – A csoport 1973-ban izolált egy igen hatékony pszichoaktív szert,
amely egy parazitafajtából, a Toxoplazmából ered. Ezek a vegyületek már
ismertek voltak az agyra tett rendkívül különleges hatásuk miatt. Ekkor én
még természetesen nem dolgoztam. – Újra zsebre tette a zsebkendőjét, majd
az orrára biggyesztette a szemüvegét, és affektáló mozdulattal megigazította
a füle mögött a szárakat. – A csapat gyógyszerész biológusai minden
erejüket összeszedve próbálták megérteni a folyamatot. Már kis híján
feladták, amikor 1989-ben csatlakoztam hozzájuk.
 Visszafogottan kuncogott, majd folytatta:
– A szóban forgó élősködő egyáltalán nem ritka: a Toxoplasma gondii az
emberekben a toxoplasmosis néven ismert megbetegedést okozza. A
betegség többnyire enyhe lefolyású, influenzaszerű tünetekkel jár, és olyan
háztartásokban szokott előfordulni, ahol macskát tartanak, amelyek e
parazita legfőbb hordozói. Azért érdekelt minket ez a parazita, mert úgy
tűnt, képes megváltoztatni az emlősök viselkedését. A toxoplasmával
megfertőzött egerek elveszítik a félelemérzetüket; nem félnek a macskától,
sőt, egyenesen keresik a társaságát, aminek következtében a macskák
elkapják és felfalják őket. Így szaporodik ez a parazita és terjed a macskák
között – az egerek viselkedésének a megváltozása miatt. Emellett bizonyos
kutatások kimutatták, hogy a toxoplasmával megfertőzött emberek között is
kimutatható a magatartás-változás. Például az „őrült macska-hölgy”
szindrómához vezethet. Ezenkívül bizarr, szélsőségesen magas
kockázatvállalást, sőt skizofréniát is kiválthat.
A doktor megint kuncogott, és hosszan, hangosan szívta be a levegőt.
– Képzelje csak el! Egy egysejtű parazita, amelynek nincsen agya, és
nem képes gondolkodni, képes irányítani egy egér vagy egy emberi lény
elméjét, és megváltoztatni a viselkedését. Ez valóban figyelemre méltó!
Egy újabb furcsa lélegzetvétel következett, mielőtt folytatta volna. Éles,
magas hangon beszélt, mintha egy előadóteremben lenne.
– Hogy ez miként lehetséges? Ez itt a kérdés! – kiáltotta felemelve apró
ujját. – Amikor megérkeztem, megváltoztattam a kutatás irányát, és
hamarosan sikerült izolálnunk egy sor bonyolult neurotropikus vegyületet,
melyeket ez a parazita bocsát ki. Ezek hozzátapadtak az agy egyik
lipoproteinjéhez, és megváltoztatták a neuronok potenciálját, ami bizarr
emberi viselkedéseket okozott. Többnyire kényszerbetegségeket. Ilyenek
például a véget nem érő kézmosások, a haszontalan tárgyak felhalmozása
vagy a hirtelen fellépő fóbiák. Némelyik tesztalany a saját testét harapdálta
kényszeresen, illetve meg is ette. Vagy erőszakos szexuális viselkedést.
Igazán eufórikus időszak volt!
Az izgatottságával együtt a hangja is egyre élesebb lett, szinte már
sivalkodott. Elhallgatott, és nagy fújtatások közepette újra hosszan beszívta
a levegőt.
– A szóban forgó vegyületek kutatása során egy alkalommal egy igen
különös reakcióra bukkantunk: egy bizarr pszichiátriai állapotot váltott ki,
amit tudományos nyelven testkép-integrációs zavarnak neveznek. Ezt a
drogot H12K-nak neveztük a termelés sorozatszáma után.
Ekkor a tábornok félbeszakította:
– Mr. Pendergast, hallott valaha a testkép-integrációs zavarról?
– Nem.
– Ez nem lep meg, hiszen még nem állapították meg a diagnosztikai
kritériumokat pszichiátriai körökben. Ez egy rendkívül ritka és
meghökkentő pszichés állapot. Olyan különös, hogy az ember szinte el sem
tudja hinni. Sohasem fogom elfelejteni azt a pillanatot, amikor először
láttam meg egy tesztalanyt ebben az állapotban. Először nem értettük, hogy
mi történt vele. Azt állította, hogy a bal lába térdtől lefelé nem az övé. Egy
tőle idegen valami, állította. Hangosan, és mindenki számára érthetően
kijelentette, hogy az ördögtől való, és el kell távolítani. Mindez annak
ellenére történt, hogy a szóban forgó végtag teljesen normális volt, és
egészségesnek látszott. Napokon keresztül kínozta magát ezzel a szörnyű
kényszerképzettel, és a szó szoros értelmében segítségért könyörgött.
Eleinte nem értettük, hogy mindez hová fog vezetni, amíg egyszer nem
találtunk rá a cellájában vérbe borulva. Az ágyából kicsavarozott egy
fémdarabot, megélesítette, és ezzel próbálta levágni a lábát.
Egy hosszú győzedelmes fújtatás és kuncogás következett a doktor
részéről.
– Akkor értettem meg, hogy ez a drog különleges, igazán különleges!
Gladstone-nak feltűnt, hogy ez a kuncogás inkább egy ideges tic volt,
mintsem nevetés. Borsódzott a háta tőle.
– És most jön a legelképesztőbb rész – folytatta az orvos. – A
valóságban az amputálás jelenti az egyetlen gyógymódot a testkép-
integrációs zavarban szenvedő páciensek számára. Semmi más nem válik
be. A világban vannak olyan orvosok, akik nyugodt szívvel végrehajtják
ezeket az amputációkat, és olyan pszichiáterek is, akik jóváhagyják. A saját
testrészüktől való elidegenedés annyira erős ezekben az egyénekben, hogy
az amputáció után megkönnyebbülnek, sőt, eksztázisba esnek, hogy végre
megszabadultak a zavaró végtagtól. Tökéletesen meggyógyulnak.
– Milyen érdekes – jegyezte meg Pendergast.
A különleges ügynök hangja olyan nyugodt és érzelemmentes volt, hogy
Gladstone nem tudott rájönni, mi járhat a fejében.
– Valóban érdekes! – ismételte meg az orvos izgatottan, magas, metsző
hangon. – Finomítottunk a H12K-n, hogy a hatása gyorsabb és intenzívebb
legyen. És ami a legjobb: porlasztani is lehet!
Összekulcsolta az ujjait, és megint hurutos hangon felkuncogott.
Most a tábornok vette át a szót:
– El lehet képzelni, milyen hatása lenne annak, ha H12K-t permeteznénk
szét egy csatatér vagy egy ellenséges város fölött. Egy órán belül káosz
törne ki; a kórházakban az orvosok és az ápolók túlterheltek lennének, a
lakosság elvérezne, kész diliház lenne. Sokkal jobb megoldás, mint a
nukleáris fegyverek, mert az infrastruktúrák épek maradnának. Az
ideggázoknál is jobb, mert azok sokáig a levegőben maradnak, és a szél
esetleg rossz irányba fújhatja őket. A H12K két óra alatt lebomlik a
környezetben. Egyszerűen bevetjük, majd várunk fél órát, aztán behatolunk
a területre anélkül, hogy ellenállásba ütköznénk. Miután finomítottunk a
testkép-integrációs zavart okozó drogon, a tesztalanyokon nem vált ki
hosszan tartó hatást; a vágy, hogy megszabaduljanak a gyűlölt, idegenné
vált végtagjuktól, meglehetősen rövid ideig tart, de elég hosszú ahhoz, hogy
elérjük vele a célunkat. Még nem jutottunk el odáig, hogy meghatározzuk,
melyik végtag váljon idegenné a tesztalanyok számára: egyelőre
valamennyiüknél ugyanazok a tünetek lépnek fel. Háborús helyzetben
természetesen nincsenek aggályaink. Gondoljon bele, mit értünk volna el,
ha bevethettük volna Vietnámban vagy a Közép-Keleten! Kétségtelenül ez
az ideális fegyver!
– Ideális. – visszhangozta Pendergast.
– Örülök, hogy a mi szemszögünkből nézi a dolgot.
– Úgy tudom, a tesztalanyait nem regisztrált emberek közül verbuválja,
akik csoportokban érkeznek a déli határon.
– Nem regisztrált emberek – mondta a tábornok a homlokát ráncolva. –
Úgy érti, illegális bevándorlók? Ők nagyon is megfelelnek a céljainknak.
Nagyon valószínűtlen, hogy bárki is keresné őket. Ha jobban
belegondolunk, maguknak keresték a bajt, nem érdemelnek különösebb
figyelmet.
– Maga egy beteg seggfej! – kiáltotta Gladstone a bilincsét rángatva.
– Egy újabb kéretlen kirohanás. Kérem, peckeljék ki a száját!
Gladstone minden erejével ellenállt, de a várakozó katonák előreléptek,
lefogták a fejét, és egy rongyot tömtek a szájába, majd ragasztószalaggal
körbetekerték.
A tábornok továbbra is Pendergastot fixírozta.
– Talán a magyarázatom meggyőzte, és együttműködik velünk?
 A különleges ügynök nem felelt.
– Úgy tűnt, érdekli a dolog.
– Érdekel. Főleg az a mélységes pszichopátia, amit mind önnél, mind dr.
Smithnél észleltem.
– Ezt sajnálattal hallom.
– Figyelemre méltó, hogy ilyen sok katonánál képes volt agymosást
végrehajtani, hála megosztott téveszméjének, más néven SDD-
szindrómájának. Vagy ők talán nincsenek tisztában az itt folyó atrocitások
mértékével?
– Én figyelmeztettem – jelentette ki Alves-Vettoretto. – Ez egy kígyó.
– Senkit sem kellett agymosásnak alávetnünk. Amikor belekezdtünk
ebbe az akcióba, gondunk volt arra, hogy olyan katonákat válasszunk, akik
elégedetlenek voltak az amerikai hadsereg átalakulásával; akiket
felháborított a fegyelem lazulása, a nők és a homoszexuálisok beengedése a
harcterekre, és a fajoknak ez a felelőtlen vegyítése. – A hangja egyre inkább
felerősödött. – Hazafias, istenfélő, de kemény fiúkat válogattunk ki, akik
szó nélkül engedelmeskednek a parancsoknak, nem pedig nyafogó,
„politikailag korrekt” közkatonákat. – Hirtelen abbahagyta, mélyet
lélegzett, majd kifújta a levegőt. – De kezdek eltérni a tárgytól. A katonáink
nagyon is jól tudják, hogy mivel foglalkozunk. És száz százalékban
támogatnak bennünket.
– Úgy tűnik, maga és az emberei a kelleténél hetvenöt évvel később
születtek, ráadásul rossz országban – jegyezte meg Pendergast.
A tábornok nem vett róla tudomást.
– Szigorú ütemterv szerint dolgozunk, nem fecsérelhetjük az értékes
időnket. Most pedig vagy válaszol a kérdésemre, vagy ez a derék doktor
beadja az injekciót a társnőjének. Dr. Smith? Újra vezesse be a tűt, de csak
akkor adja be, ha parancsot adok.
Smith újra elvette a fecskendőt, megvizsgálta, aztán előrébb lépett.
Behelyezte a tűt az infúzió befecskendezőnyílásába, aztán várakozó
tekintettel pillantott a tábornokra.
– Újra megkérdezem: ki tud erről a létesítményről?
Gladstone könyörgő tekintettel nézett Pendergastra, de az nem válaszolt.
– Nyilván tisztában van azzal, hogy mi fog történni. Biztos, hogy nem
akarja leállítani? A maga lelkén fog száradni.
Csönd.
– Általában kivéreztetjük őket. És maga végig fogja nézni.
 – Csak arra kérhetem, hogy ne tegye – szólalt meg a különleges ügynök.
– Akkor válaszolja meg a kérdésemet!
Hosszú csönd.
Válaszolj, te rohadék! – mondta magában Gladstone nyöszörögve és
vergődve.
A tábornok sóhajtott egyet, és odabiccentett az orvosnak.
– Adja be!
– Várjon! – szólalt meg Pendergast éles hangon.
A tábornok visszapillantott rá.
– Na jó, válaszolok a kérdésére; a szavamat adom.
A tábornok elmosolyodott, és intett Smithnek, hogy álljon le.
Pendergast folytatta:
– Rajtam, dr. Gladstone-on és a néhai dr. Lamen kívül senki sem tud
erről a létesítményről.
A tábornok felvonta a szemöldökét.
– Senki?
– Így van.
– És mi van a partnerével? Úgy tudjuk, nem egyedül nyomoz.
– Ő most tér haza Mexikóból, és nem tudtam kapcsolatba lépni vele.
– És miért nem tájékoztatta a munkacsoportot?
– Nem volt rá időm. Pontosabban mondva: meg voltunk róla győződve,
hogy valaki híreket szivárogtat ki, méghozzá valaki a központból. Senkiben
sem bízhattam meg.
A tábornok újra elmosolyodott.
– És hogy sikerült beazonosítani az amputált lábak származási helyét?
– Egy áramláselemző program segítségével, amit dr. Lam és dr.
Gladstone fejlesztett ki.
– A saját laborjukban?
– Igen.
– Más is hozzáfért?
– Nem.
– Egy szerencsétlen tűzeset majd erről is gondoskodni fog. Nos,
megkönnyebbüléssel hallom, hogy biztonságban vagyunk. Legalábbis
egyelőre. Dr. Smith, kiveheti a tűt.
Alves-Vettoretto újra közbeszólt:
– Honnan tudja, hogy igazat mond?
 – Remek kérdés! Még nincs itt túl régen ahhoz, hogy megértse a
módszereimet. Tény, hogy hamarosan megtudjuk, hogy Mr. Pendergast
hazudott-e, vagy sem.
A vergődő és nyöszörgő Gladstone látta, amint Alves-Vettoretto zavartan
felvonja a szemöldökét.
– Azt firtatja, hogy miként lehetek biztos benne? – kérdezte a tábornok.
– Úgy, hogy a saját szemével fogja látni a drog hatását egy tesztalanyon.
Tudja, dr. Smith már beadta a H12K-t dr. Gladstone-nak. Akkor tette meg,
amikor először behelyezte a tűt az infúzió befecskendezőnyílásába. A
második tűben csak sóoldat van. Amint Mr. Pendergast látja, hogy mi
történik, és tudja, hogy ez vele is megtörténhet, akkor teljesen készséges
lesz. Ha eddig nem lett volna az. – Mosolyogva újra a különleges ügynökre
pillantott, majd ellenőrizte az óráját. – A drog körülbelül egy óra alatt fejti
ki a hatását az agyra. Majdnem negyven perc telt el azóta, hogy dr. Smith
először behelyezte a tűt. Ez azt jelenti, hogy még van húsz percünk a show
kezdetéig. – Azzal a falra szerelt hosszú tükörre mutatott. – Sajnos
meglehetősen ronda látvány lesz, jobb, ha visszavonulunk a
megfigyelőszobába, és onnan nézzük.
Megfordult, és megkérdezte:
– Ms. Alves-Vettoretto, ugye még nem látta a szer hatását élőben? A nő
megrázta a fejét.
– Akkor feltétlenül csatlakoznia kell hozzánk.
 59. FEJEZET
Amikor Coldmoon mintegy kétszáz méterre volt a főépülettől, a
mocsárvidéket egy gyér fenyőerdő váltotta fel, melynek satnya fái a
homokban gyökereztek. A vihar végül csakugyan kitört. Az eső mintha
dézsából ömlött volna, az égen villámok cikáztak, és az erős szélrohamok a
földig hajlították a fákat, és őt is kis híján fellökték. De örült neki. Bár bőrig
ázott, az éjszakai levegő fülledt volt, és langyos, és hálás volt, amiért az eső
lemossa a sarat a bőréről és a ruháiról. Ráadásul kitűnő fedezéket jelentett:
szinte semmi esély sem volt arra, hogy meglássák vagy meghallják ebben a
káoszban.
Átszaladt az erdőn, és hamarosan egy körülbelül öt méter magas
betonfalhoz ért, amelynek a tetején hegyes tüskék meredeztek. Túlságosan
magas és sima volt ahhoz, hogy átmásszon rajta, ráadásul mindkét oldalon
kivágták a fákat legalább harminc méteren.
A kapun keresztül kell bejutnia. Ez nagyon sajnálatos, az őrökre nézve.
Visszahúzódott az erdőbe, és megindult a fallal párhuzamosan, amíg meg
nem pillantotta a fénynyalábokat. Ott lesz a kapu.
Hányan lehetnek őrségben?
Az úttól távol, és még óvatosabban mozogva, eljutott egy cserjésbe,
mely a kaputól mintegy tizenöt méterre volt.
Egyetlen embert – egy katonát – látott az erősen kivilágított őrbódéban.
A különleges ügynök felemelte a távcsövét: az őr a Maxim magazint
lapozgatta; úgy tűnt, mintha unatkozna. Lehetséges, hogy csak egy őr van?
Az nagyon előnyös lenne. Természetesen kamerák is fel voltak szerelve a
kapura; összesen négy, melyek az egész környéket lefedték. Valaki nyilván
figyeli őket.
Hason kúszva haladt előre, míg végül már csak öt méter választotta el a
kaputól. Az eső erősen verte az őrbódé ablakát, amitől a katona, nehezen
vette volna észre, ha valami odakint történik – ha egyáltalán felnézett volna
az újságból. Tényleg úgy nézett ki, hogy csak egy őr van. Coldmoon
továbbmászott, amíg oda nem ért az őrbódéhoz. Az ajtó be volt csukva,
akárcsak a tolóablak. De vajon be is van zárva?
Végtelenül óvatosan az ajtóhoz csúszott, és felnyúlt. A szél megrázta a
vékony fémbódét.
Csak egy lehetősége van, hogy bejusson.
Felállt, és benézett az ajtóüvegen.
Az őr háttal ült, és előrehajolva lapozgatta a magazint. Coldmoon
felkapott egy ágat, és megütögette vele az őrbódé ablakát.
Az őr talpra ugrott, mintha meglőtték volna, és kinézett. Természetesen
semmit se látott. Aztán újra leült. Coldmoon pontosan tudta, mire gondolhat
– a szél odacsapott egy ágat. Nem éri meg a fáradságot ellenőrizni.
Az ügynök újra megütögette az ablakot, ezúttal hangosabban.
Az őr újra felállt, odament az ablakhoz, kinézett, aztán bizonytalan
képpel kilépett.
Coldmoon azon nyomban megragadta a hajánál fogva, hátrahúzta a fejét,
és ezzel egyidejűleg az őrbódé mögé rángatta, ahová a térfigyelő kamerák
nem tudták követni, aztán elmetszette a torkát. Hátraugrott, amikor az őr
teste a földre zuhant, a nyakából pedig sugárban spriccelt a vér.
Még jó, hogy senkit sem szándékozott megölni.
Egy percet várt, amíg a test kivérzett. Aztán gyorsan levette az őr
kabátját és sapkáját, magára húzta, majd visszament az őrbódéba, és
kinyitotta a magazint, lehuppant a székbe, de csak a kamerák miatt.
Amennyire csak tudott, megpróbált a kamerák látószögén kívül maradni, de
ha esetleg valaki megláthatta, azt jobb, ha most tudja meg, mint később. Pár
percig ülve maradt, és az újságot lapozgatta, aztán letette, és kiosont az
őrbódéból. Az ujjaival a sliccén babrált, mintha éppen meg akarna állni
vizelni.
Besurrant a kapun, és megindult belül, a fal mentén, majd egy sötét
sarokban megállt. Felkavarta az, amit tett. és az, ami még előtte áll. Már
korábban is ölt – egyszer –, de nem ilyen hidegvérrel.
Elfojtotta magában ezeket az érzéseket. Nem most. Amíg nem
menekítette ki innen a partnerét, addig nem gondolhat ilyesmire.
Nem lehetett biztos abban, hogy a kamerák nem rögzítették, de a zuhogó
esőben rossz lehet a kép. Mindenesetre senki sem rohant ki, nem szólaltak
meg a szirénák, nem kezdtek villogni a reflektorok. Miután a pulzusa újra
normális lett, továbblopakodott a fal mentén, és egy még sötétebb területre
ért. Az őrtorony keresőreflektorai folyamatos mozgásban voltak, de nyilván
senki sem számolt egy esetleges behatolóval. Elővette a távcsövét, hogy
felderítse a terepet.
A főépület egy repedezett, gazzal benőtt betonalapon állt; egy masszív,
kétemeletes ipari létesítmény, egy sor apró ablakkal a homlokzatán. Az
ablakok újnak tűntek, és a renoválás egyéb jelei is látszottak; kiváltképpen
egy nemrégiben lefestett háromszintes melléképületen az egyik oldalon. A
kapu mögött az út egyenesen az épülethez vezetett egy magas árkádsor
alatt. Itt egy újabb kapu állt, amely egy belső udvarba nyílt. Itt mindkét
oldalon parkolóhelyeket látott.
Coldmoon összekuporodva várta, hogy a fényszórók pásztája elhaladjon
felette, aztán az épülethez vezető árkádsorhoz rohant.
 60. FEJEZET
Ahogy visszanyerte az eszméletét, felkészült a legrosszabbra; a kezével a
tőrét kereste, de nem volt ott. Aztán hirtelen felbukkantak az emlékezetében
a képek: az a szörnyű moraj, aztán valami felemelte és megpörgette, mint
egy rongybabát. Aztán a teljes sötétség.
Az eső folyamatos zajától eltekintve hátborzongató csend volt.
Constance felemelte a fejét, és bosszúsan állapította meg, hogy aznap már
másodszor is ellepte a sár. De a langyos eső már kezdte lemosni. A
folyóparton feküdt, és egy percig mozdulatlan maradt, hogy összeszedje
magát. A kikötő és az építményei ripityára törtek: szétforgácsolódott
cölöpök és tető nélküli építmények felismerhetetlen romhalmazát látta maga
előtt. A hajójuk felborulva hevert ott, ahol a vízoszlop feldöntötte. Mintegy
száz méterre volt, félig a vízben, félig a töltésen, szétrepedt törzzsel.
De hol van Perelman?
Nagy nehezen felült, sajgott minden porcikája. Olyan sötét volt, hogy
szinte semmit sem látott, kivéve a tőle nem messze csillogó tőrét a földön.
– Perelman rendőrfőnök! – szólította halkan, aztán egyre hangosabban.
– Erre.
Az elfojtott hang tőle mintegy tíz méterről hallatszott a sötétből.
Constance talpra állt, és összerándult a fájdalomtól.
– Nincs semmi baja? – kérdezte a rendőrfőnök.
– Azt hiszem, nincs. És magának?
– Attól tartok, nekem van.
Óvatosan megindult a hang felé. Hirtelen egy villám megvilágította a
sáros töltésen heverő férfit. Az egyik lába a teste alá volt szorulva, csúnya,
természetellenes pózban.
A lány mellé térdelt.
– A lába?
– Eltört, ahogy láthatja. Segítene kimászni ebből az iszapból?
– Igen – felelte a lány, azzal a férfi hóna alá nyúlt, és kihúzta a partra,
egy füves területre, egy facsoport alá.
 – Szegény kis hajóm. – kesergett a férfi.
Constance a rendőrfőnök homlokára tette a kezét. Látszott, hogy hideg
veríték verte ki; sokkos állapotba került.
_ Vegye ki a mobilomat a zsebemből! – kérte Perelman. – Telefonálnom
kell.
Constance kinyújtotta a kezét, és kivette a telefont a férfi esőkabátjából.
Össze volt törve, és csöpögött belőle a víz. A férfi előhalászott egy
zseblámpát a másik zsebéből, és bekapcsolta.
– Ó, basszus! És a maga mobilja?
– Elúszott.
– Úgy tűnik, harcképtelenek lettünk.
– Maga lett harcképtelen – felelte Constance. – Én még harcképes
vagyok.
– Maga? – nyögte Perelman. – Mit akar tenni?
Újra villámgyorsan mozogva Constance kikapcsolta a férfi
fegyvertokját, és előhúzta a pisztolyát.
– Mi az ördögöt akar csinálni azzal a fegyverrel?
– Hasznosabbnak fog bizonyulni, mint a tőröm.
– Nem mehet be oda egyedül. Az kész öngyilkosság lenne. Ki kell
jutnunk innen, aztán hívni a kommandósokat. Már az elején ezt kellett
volna tennünk.
A lány az övébe dugta a fegyvert, és egy szót sem szólt.
– Constance, kérem, hallgasson rám! Ezt semmiképpen nem teheti. Meg
fogják ölni. Segítségre van szüksége. Hívja fel Pendergast főnökét az FBI-
nál. Hogy is hívják, azt hiszem, Pickettnek.
Constance szorosabbra húzta a férfin az esőkabátot, hogy a rendőrfőnök
a lehető legkomfortosabban érezze magát. Aztán felállt, és az építmény
fényeit nézte a fák koronái fölött.
– Ezt már megbeszéltük, és már nincs időnk. Pendergast ebben az
épületkomplexumban van. Ha maga kihívja a kommandósokat, akkor
megölik. Egyedül megyek be.
– Nem. – Hitetlenkedve elhallgatott. – Nem, nem, ez tiszta őrültség.
– Sajnálom, hogy itt kell hagynom. Biztosra veszem, hogy túléli.
– Constance, könyörgök, hogy a saját érdekében ne menjen oda!
Anélkül, hogy a legkisebb jelét is adta volna annak, hogy hallotta, a lány
megfordult, és besurrant a fák közé, majd megindult az egykori cukorgyár
irányába. Perelman tiltakozása gyorsan beleveszett a szél és az eső zajába.
 61. FEJEZET
Az elvágott torkú őr esőkabátjába és sapkájába öltözve – a kabát belső
része kellemetlenül ragacsos volt a vértől, a külső részt viszont lemosta az
eső – Coldmoon a belső udvarba vezető árkádsort figyelte. Ezen a második
ellenőrzési ponton több őr volt, és csak úgy hemzsegett a kameráktól.
Esélye sem volt bejutni.
Az épület hosszú homlokzatáról további ajtók nyíltak. Nyugodt,
határozott léptekkel keresztülhaladt egy nyílt területen, remélve, hogy abból
a távolságból nem fog feltűnni. Egy járdához ért, amely az épület körül
vezetett végig. A homlokzaton lévő ajtók be voltak zárva; kívül nem volt
rajtuk kilincs. Coldmoon körülnézett, és látta, amint egy őr kijön az egyik
ajtón az épület távolabbi végén, aztán megfordul, és eltávolodik. Az ügynök
megindult az ajtó felé, és attól nem messze, egy sötét helyen megállt,
magában azt firtatva, hogy vajon nem jön-e még ki valaki. A torony
fényszórói a falakon kívüli területeket pásztázták, de úgy tűnt, az épület
homlokzatát nem érik el.
Várt. Abban reménykedett, hogy ott, ahol egy ember kijött, egy második
személy is felbukkanhat. Várt és várt, míg csüggedten meg nem állapította,
hogy csak az idejét vesztegeti. Valami más tervet kell kiagyalnia, ha be akar
jutni.
Az épület sarkánál volt egy nehéz, réz esőcsatorna, mely a tetőről vezette
el a vizet egy kibetonozott lecsapolóárokba. Alaposan tanulmányozta a
csövet. Másfél méterenként nehéz csőtartó gyűrűk rögzítették a betonfalhoz.
Mászás közben ezekben megkapaszkodhat. A második emeleten volt egy
keskeny párkány, amire átmászhat – és ezen az emeleten nem volt rács az
ablakokon.
Bár ezzel az akcióval teljesen felfedi magát – egy sötét árny mászik egy
bézs színű homlokzaton. De a zuhogó eső azért részben elrejti.
Az esélyei nem voltak túl jók, de feltételezte, hogy ennél jobb lehetősége
úgysem lesz.
 Az épület mellett haladva odaért az esőelvezető cső aljához. Ahogy
körülnézett, látott néhány embert a főbejáratnál, egy-két őr járkált fel-alá –
és ott volt még az az átkozott torony a keresőreflektoraival. De úgy tűnt,
mindenki összegörnyedve futkos az esőben. Nem voltak olyan rosszak az
esélyei, legalábbis addig, amíg nem jön el az őrségváltás ideje, és nem
fedezik fel az átvágott torkú őrszemet.
Megragadta a csövet, és mászni kezdett; a lábával az alsó csőtartó
gyűrűre támaszkodott, a kezével pedig a következőbe kapaszkodott. A fém
csúszós volt az esővíztől. Mászás közben hallotta, amint a víz zubog a
vezetékben. A következő gyűrűhöz érve felhúzta magát, aztán mászott
tovább. Amikor a lába lecsúszott, a szíve rémülten kalapálni kezdett; a
kezeivel a tartógyűrűbe kapaszkodva lógott egy pillanatig, de aztán sikerült
újra megtámaszkodnia. Pár perc alatt elérte a párkányt. Átmászott rá, és
megindult az első ablak felé. Szerencsére a tériszony nem tartozott a fóbiái
közé. De most semmi fedezéke nem volt – ha bárki is felpillant,
megláthatja, de nem nézett fel senki. Az esőben mindenki lehajtott fejjel
közlekedett.
Az ablakhoz mászott, és benézett. Egy sivár, erősen kivilágított – és
teljesen néptelen – folyosót látott. Régi, szárnyas ablak volt, belső retesszel.
A Browning markolatával a lehető legkevesebb zajt csapva betörte az
üveget, lesöpörte a szilánkokat, aztán benyúlt, és kireteszelte. Nagy nehezen
kinyitotta, majd beszuszakolta magát a keskeny nyíláson. Amint beért,
gyorsan becsukta maga mögött az ablakot.
A folyosó mintegy tizenöt méter után jobbra kanyarodott. Miközben
várakozott, lépéseket hallott kopogni a linóleumpadlón. Előrerohant olyan
csendben, ahogy csak tudott, aztán a falhoz lapult.
Szinte azonnal egy őr jelent meg; Coldmoon elgáncsolta a kését úgy
tartva, hogy a férfi beleessen, majd a kést felfelé rántva elnyisszentette a
nyakát. A férfi gurgulázó hangot hallatva a földre zuhant. Coldmoon a
folyosót fürkészte: nem jött senki más a kanyarban.
Lehajolt, és gyorsan átkutatta az őrt. Elvett tőle egy mágneskártyát és
egy 9 milliméteres Berrettát. Levette az átázott kalapját és ingét, és magára
kapta az őr ingét, övét és övtáskáját. Amennyire lehetett, elrejtette a hullát,
aztán gyorsan végigfutott a második folyosón, majd egy újabb elágazáshoz
ért; úgy vélte, hogy ez az épület központjába vezet. Lehajtott fejjel elhaladt
néhány munkás mellett, de ezek annyira el voltak foglalva a saját
tevékenységükkel, hogy ügyet sem vetettek rá.
 A folyosó egy zárt ajtó előtt ért véget, amin egy kerek ablak volt.
Bepillantott: egy széles, nyílt teret látott, amelyről celláknak tűnő
helyiségek nyíltak mindkét oldalról. Halk zajok szűrődtek ki: kiáltozó,
sikoltozó, zokogó hangok – a szokásos börtönzajok.
Amikor az őrtől elvett mágneskártyát a zárhoz illesztette, az ajtó kattant
egyet, és zöld fény villant fel.
Kinyitotta az ajtót; a hangok most erősebbek lettek. Az első cellasornál
megállt, és benézett: minden cellában három-négy ember ült. Coldmoonnak
úgy tűnt, hogy közép-amerikaiak lehetnek – nők és férfiak vegyesen.
Valamennyien kórházi köpenyt viseltek – és a már jól ismert zöld cipőt.
Piszkosak voltak, és elhanyagoltak, az ágyuk matrac nélküli
furnérlemezekből állt. Amikor benézett, ijedten visszariadtak.
[25]
– Lo siento de verdad! – mondta. Válaszul rettegő, üres tekintetek
[26]
meredtek rá. – Soy un amigo.
Semmi reakció; csak csendes, rémült arcok.
Coldmoon elhúzódott tőlük, majd megfordult, és megindult a csarnok
másik végében lévő kijárat felé. Egyelőre semmit sem tehet értük, gondolta,
miközben elsietett onnan. A fő feladatára kell koncentrálnia; ezzel a
szörnyűséggel, bármilyen elítélendő is, egyelőre még nem tud foglalkozni.
De aztán a rácsos ablak előtt utolsó cellánál megtorpant. Három férfi ült
bent bő kórházi köpenyben és a szokásos zöld lábbeliben.
– Hola, amigos!
Gyanakvóan néztek rá.
– Barát vagyok – folytatta spanyolul. – Azért jöttem, hogy segítsek
maguknak. – Azzal elővette az FBI-jelvényét, és megmutatta nekik.
A férfiak összenéztek. Végül az egyikük odalépett az ajtóhoz.
– Igen?
– Az urak valamelyike esetleg San Miguel Acatánból származik?
A férfiak gyanakvóan hallgattak.
– Az Ixquiac család barátja vagyok.
Ez heves reakciót váltott ki belőlük.
– Ixquiac? – Mindhárman talpra ugrottak, és az ablakhoz nyomultak.
Coldmoon az ajkára helyezte az ujját.
– Halkan. Nagyon halkan beszéljenek.
Bólintottak.
 – Információra van szükségem – folytatta a különleges ügynök. – Mi
folyik itt? Mit csinálnak magukkal?
Valamennyien egyszerre kezdtek beszélni, mire Coldmoon a hozzá
legközelebb eső férfira mutatott.
– Maga beszéljen! Hogy jutottak ide?
A férfi beszélt neki az utazásukról Guatemalából a mexikói határig, ahol
találkoztak az embercsempésszel, aki az amerikai határig kísérte őket;
átjutottak, aztán fegyveresek kamionokba terelték, és erre az isten háta
mögött helyre hozták őket. Alapjában véve ugyanaz a történet volt, amit az
embercsempész szájából hallott.
– Mit csinálnak itt magukkal? – kérdezte a férfit.
– Nem tudom. Kísérleteket végeznek.
– Miféle kísérleteket?
A férfi a fejét ingatta.
– Elvették a ruháinkat, és ezeket adták helyettük. Először egy közös
hálóteremben szállásoltak el bennünket. Aztán áthoztak minket ezekbe a
cellákba. Mindenki kapott egy számot.
– Ez mikor történt?
– Öt héttel ezelőtt. Vagy talán hat hete. Ez volt az első kísérlet időpontja.
– Az első kísérleté?
– Igen. Az első kísérlet alkalmával másfél óránként elvittek valakit.
Mindig az utolsó cellából. Amikor egy cella kiürült, akkor mindenkinek
eggyel hátrébb kellett költöznie.
– Maguk most az utolsó cellában vannak?
– Igen.
– Hová vitték őket?
– Nem tudom.
– És mikor jöttek vissza?
– Sohasem jöttek vissza.
– Nem tudja, hogy mi történt velük?
– Egyszer láttuk, amint kocsin tolták a hullákat. A megcsonkított
hullákat. És mindenféle hírek terjengenek. Kínzásokról. Meg egy drogról,
amitől az ember megbolondul.
– Mennyi ideig tartott ez a kísérlet?
– Kisebb megszakításokkal két hétig.
– És azután mi történt?
 – Semmi. Egészen mostanáig; épp most kezdtek bele egy újabb
kísérletbe.
– Egy második kísérletbe?
– Igen.
– Hány embert vittek el?
– Eddig csak egyet.
– Ebből a cellából?
– Igen.
– Mikor jönnek a következőért? – kérdezte Coldmoon.
– Bármelyik percben itt lehetnek.
Basszus!
– És ki lesz az?
A férfi elhallgatott, és az egyik cellatársára mutatott:
– Luís. A számok szerint haladnak.
Coldmoon a Luísnak nevezett magas, sovány ötvenes, sötét szemű férfira
pillantott. Neki is riadt képe volt, mint itt mindenkinek. Alacsonyabb volt
Coldmoonnál, de nem sokkal.
– Én következem – jelentette ki a különleges ügynök. – Kérem, lépjenek
hátrébb!
Azzal elővette a mágneskártyát, és kinyitotta vele a zárat. Az ajtó kattant
egyet, és felvillant a zöld fény. Coldmoon benyomult a cellába, aztán az
emberekhez fordult:
– Azért jöttem, hogy segítsek maguknak megszökni innen. De pontosan
azt kell tenniük, amit mondok.
A férfiak egy pillanatra összenéztek, aztán egyszerre bólintottak.
 62. FEJEZET
A katonák kitolták Pendergastot a laborból, a tábornok pedig követte
őket. Egy másik ajtón keresztül beléptek a gyér megvilágítású
megfigyelőterembe. Szinte teljesen üres volt, csak egy szőnyeggel borított
emelvény állt benne egy sor székkel, melyek a hosszú ablak előtt
sorakoztak; innen tökéletes rálátás nyílt a laborra.
– Ültessék pont szembe! – parancsolta a tábornok. Ő maga Pendergast
mellett ült le. – Ms. Alves-Vettoretto, ha volna szíves ott helyet foglalni. Itt
nagyon kényelmes helyünk lesz. A látványt semmi sem zavarja, és a belső
intercomrendszerünkön keresztül hallhatjuk, mi történik.
Pendergast nézte, amint az ápolók a kínjában fetrengő Gladstone-t a
helyiség közepére tolják; oda, ahol a csempézett padlón egy széles lefolyó
volt.
Ekkor megszólalt:
– Tábornok, egy dolgot megígérhetek.
– És mi lenne az? – kérdezte az öreg.
– Az, hogy nem éri meg a napfelkeltét.
A tábornok legyintett a kezével, mintha egy szúnyogot hessegetne el.
– Lárifári! Ahogy Ayn Rand mondta: „Az évszázadok során mindig
voltak olyan férfiak, akik elsőkként léptek új utakra, és nem volt egyéb
fegyverük, mint a víziójuk.” FBI-ügynökként maga nem más, mint egy apró
fogaskerék egy status quóban; az Egyesült Államok kormányának nevezett
haszontalan bürokrácia egy résztvevője; a kormányé, melyet azért hoztak
létre, hogy hátráltassa a Rand által említett embereket.
– Akik közé természetesen maga is tartozik.
A tábornok elmosolyodott.
– Segítenem kell az előkészületeknél, így most itt hagyom, Mr.
Pendergast, hogy tanúja legyen az eseményeknek. Természetesen Ms.
Alves-Vettoretto is itt marad: már egy ideje kéri, hogy megfigyelhesse a
kísérletet.
A nő bólintott.
 – Az őrök is itt maradnak, nehogy valami sajnálatos esemény történjen. –
Azzal megfordult, és egy parancsot morgott. – Tizedes, hozzon egy nemrég
kifent parangot a laborba! Iparkodjon!
A katona szalutált, aztán kiment.
A tábornok Pendergastra mosolygott.
– A teszt során a kísérleti alanyokat különféle fegyverekkel látjuk el: éles
és tompa fémdarabokkal, olyan tárgyakkal, amelyek egy roham alkalmával
a kezük ügyében lehetnek. Volt, aki teljesen kontár módon állt neki,
képzelheti, hogy milyen eredménnyel. Az adott körülmények között egy
borotvaéles parang a legkönyörületesebb szerszám. A tesztalanyaink
általában elvéreznek vagy megváltást kapnak a szenvedéseiktől, de jelen
esetben sürgősségi beavatkozással meg fogjuk menteni dr. Gladstone életét.
– Milyen emberséges gesztus magától.
– Most pedig el kell mennem.
A különleges ügynök újra az ablak felé fordította a figyelmét. Gladstone
a labor közepén ült lekötözve a tolókocsiban, pont a lefolyó felett. Látszott,
hogy halálosan retteg. Az egyik oldalán az orvos állt lelkesült
arckifejezéssel, a másikon pedig két kórházi ápoló várakozott. A doktor újra
levette a szemüvegét, és megtörölte. Pendergast Alves-Vettoretto felé
fordult. A nő hűvös szenvtelenséggel viszonozta a pillantását.
– Isabel, maga tényleg sokra vitte. Amikor utoljára láttam, New York
egyik legelegánsabb irodájában dolgozott tanácsadóként egy kőgazdag
vállalkozónál, aki sajnálatos módon elhunyt. Milyen érdekes most itt
látnom, a floridai mocsarak mélyén egy rakás zsoldos katona között.
A nő csupán a szemöldökét vonta fel.
– Látom, hogy saját nagyszerű tanácsát követve nem társalog velem.
Még ha így is van, remélem, nincs ellenére, ha elmondok pár dolgot.
Semmi reakció, kivéve azt, hogy a nő elfordította róla a tekintetét.
Pendergast szelíd hangon folytatta:
– Akaratlanul is csak csodálni tudom magát. Maga a legnagyobb túlélő,
akivel valaha is találkoztam.
A nő továbbra is hallgatott.
– Úgy képzelem, hogy a karrierje során valamikor gyalázatos módon
elárulták – jelentette ki nyugodt hangon. – Egyébként nem tenné magáévá a
tábornok nézeteit.
A nő végigsimított a gyöngysorán.
 – Az imént tévedtem, amikor katonának tituláltam. Inkább a kormányzati
körökhöz tartozott. Nagy valószínűséggel a CIA-nak dolgozott. – Kíváncsi,
átható pillantással méregette. – Irak?
A nő összeszorította a száját.
– Képzelem, mi történt. Mindenkit megöltek, ugye?
Semmi reakció.
– Maga nagyon jó vezető volt. Képzelem, hogy szoros kapcsolatba került
a beosztottjaival és a családjaikkal.
Alves-Vettoretto újra a gyöngysorával babrált, ezúttal kissé idegesen.
– Megtanultak bízni magában, és maga is megbízott bennük. De amikor
az Egyesült Államok kivonta a csapatait, az ISIS bevonult, és megölt
minden ügynököt és informátort, a hozzátartozóikkal együtt. Ez egy régi
történet.
– Honnan tudja mindezt? – szólalt meg végül a nő halkan.
– Maga megpróbálta megmenteni őket – folytatta Pendergast. – De a
kormány cserben hagyta őket, és megtagadta a beígért vízumokat. Ez a
kiábrándultságának az oka.
Most a nő odafordult hozzá:
– Ha nem hagy fel ezzel a manipulatív dumával, akkor a katonákkal a
maga száját is kipeckeltetem.
– És a CIA-nál senki sem volt hajlandó segíteni. Ilyen a háború,
mondták. Az emberek meghalnak. Sok évvel ezelőtt nekem is mondtak
ilyesmit, amikor még más volt a foglalkozásom.
– Na és? – kérdezett vissza Alves-Vettoretto hevesen. – Az emberek
meghalnak a háborúban. Vége a történetnek.
– A történelem végtelen folyamában azok az életek alig számítanak
valamit. Ugye ezt mondták magának? A háborúban győztesek vannak és
vesztesek. A morálnak itt semmi keresnivalója sincs.
– Persze hogy nincs – felelte a nő. – A cél az ölés.
– És ez elvezet a maguk fegyveréhez – jegyezte meg a különleges
ügynök. – Egyszerűségében a maga módján csodálatra méltó. Többek
között a miatt a képessége miatt, hogy a támadás után az infrastruktúrák
épek, bár kissé ragacsosak maradnak.
– Mi a különbség a között, ha egy taposóakna tépi le az ellenség lábát,
vagy ha arra kényszerítjük, hogy maga csonkítsa meg magát?
– Mindkét módszer egyformán visszataszító.
 – Így igaz. És pusztán képmutatás szörnyülködni e miatt a drog miatt,
amikor maga a háború másról sem szól, mint az öldöklésről, a
gyújtogatásról és a megnyomorításról. Tényleg azt hiszi, hogy ez az új
fegyver embertelenebb, mint napalmbombákat dobni egy falura, és
mindenkit élve elégetni?
– A napalmbombák természetesen ugyanilyen kegyetlenek, ha nem
kegyetlenebbek. – Pendergast hangja nyugodt, már-már hipnotikus volt.
– Akkor miért nem kooperál velünk? Én csak azért vagyok itt, mert ez a
drog véget vethet a ma ismert hadviselési módnak.
– Ezt mondta Alfred Nobel is, amikor feltalálta a dinamitot. De valami
elkerülte a figyelmét.
– És mi lenne az?
– Az ember úgy is dönthet, hogy nem vesz részt a háború
kegyetlenségében.
– A pacifizmusra gondol? Hát ez a filozófia – ha egyáltalán annak lehet
nevezni – meglehetősen sántít.
– Az embernek nem muszáj pacifistának lennie ahhoz, hogy
szembeszálljon a háború ostobaságaival. Itt van például maga. Megvan a
lehetősége ahhoz, hogy kiszálljon. Nem muszáj itt lennie ebben a teremben,
hogy végignézze ezt az aljas kegyetlenkedést.
Alves-Vettoretto a fejét ingatta.
– Úgysem fogja megváltoztatni a véleményemet, úgyhogy kár a szóért.
Ekkor egy fojtott nyögés tört ki az óceánkutató-nőből, amikor a pecekkel
a szájában beszélni próbált. Aztán még egy. Még mindig lekötözve
vonaglani kezdett; fújtatott, nyöszörgött, és közben a fejét rázta. Pendergast
látta, amint megváltozik az arca: a szeme elkerekedett, és mélyen a
tekintetében valami furcsa, dermesztő kifejezés ült.
– Ebben az esetben – biztosította Alves-Vettorettót halkan –
tanulságosnak fogja találni a következő fél órát.
A tábornok visszatért.
– Ah, pont időben érkeztem!
Azzal helyet foglalt, mintha csak egy mozi nézőterén lenne, majd
előrehajolt, és megnyomta a belső telefon gombját.
– Doktor úr, vegye ki a szájából a pecket!
 63. FEJEZET
Pamela Gladstone a csillogóan fehér laboratóriumban ült a
kerekesszékhez szíjazva. Az ajka kissé égett a ragasztószalagtól, amit az
orvos éppen levett róla. Óvatosan tette, hogy a lehető legkisebb
kellemetlenséget okozza. Furcsa, hogy egy ilyen sátánfajzat miként képes
az orvosok szokásos finom mozdulataival eljárni.
A pecek volt a legrosszabb; még a végtagjai lekötözésénél is rosszabb.
Tágra nyitotta a száját, és levegő után kapkodott. Aztán minden akaraterejét
összeszedve próbált enyhíteni a pánikrohamán. Úrrá lett azon a
kétségbeesett vágyán is, hogy sikítson. A szívverése lelassult, de csak
valamennyire.
A legutóbbi órákban az óceánkutató-nőn hol az egyre fokozódó rettegés,
hol pedig a hitetlenkedés vett erőt. Minden olyan gyorsan történt: a hirtelen
menekülés, az a szörnyű hajtóvadászat a mocsárban, a reflektorok, a
gépfegyverek ropogása, Wallace rettenetes halála, a helikopter. és most itt
van.
Mindig is büszke volt a bátorságára és a függetlenségére. Odakint
mindig egy merész nő benyomását keltette, ameddig ez lehetséges volt. De
ez az injekció. Kétségbeesetten reménykedett, hogy ez csak egy trükk,
amivel megpróbálják beszédre bírni őket. Az elmúlt órák borzalmai ellenére
egy gondolat tartotta benne a lelket: az, hogy Pendergast valamiképpen
megmenti. A kezdetektől fogva sejtette, hogy a különleges ügynök kivételes
képességekkel bír. De most őt is elvitték, és csak a doktor és két kórházi
ápoló maradt itt, akik őt nézték, és csak vártak és vártak. A tolószékét a
helyiség közepére állították. ahol a csempézett padló enyhén lejtett egy
csillogóan fényes ipari lefolyó felé.
A rettegés hullámokban tört rá.
– Pendergast! – kiáltotta a kötelékeiben vergődve.
Egy percnyi csönd. Aztán a falra szerelt hangszóróból felharsant a
tábornok hangja:
– Hozza be a parangot! Aztán folytassák le a megszokott procedúrát.
 Gladstone szíve újra ezerrel vert, és ezúttal sokkal nehezebben tudott
úrrá lenni a pánikrohamán.
De sikerült. Ennél rosszabbat is kibírt már. Teljesen abszurd volt az a
feltételezés, hogy a saját lába levágására tudják kényszeríteni.
Visszagondolt arra az esetre, amikor a Sitka tengerszorosban felborult a
kajakjával. Vagy amikor öt éve a La Grave gleccserein síelt, az egyik
kísérője, egy nő, egy szakadékba zuhant, és kificamította a vállát; neki
kellett kötéllel kibiztosítania magát, hogy leereszkedjen, és felhozza. Meg
kell őriznie a hidegvérét; nem veszítheti el az önuralmát.
Most minden ezen múlik.
Ekkor kinyílt egy fémajtó, és egy ápoló egy kerekes hordágyat tolt be.
Valami tárgy volt rajta, kórházi lepedővel leterítve. Nézte, amint a segéd
tőle jó egy méterre megáll, lefékezi a kocsi kerekeit, egy könnyed
mozdulattal lehúzza róla a lepedőt, majd visszaindul az ajtó felé. Egy óriási
kés hevert a hordágyon: egy bozótvágó késre hasonlított, de nehezebb volt,
és hosszabb, a pengéje pedig egy furcsa, hosszú kanyarulatot írt le.
Borotvaélesre kifent éle ezüstösen csillogott, míg a pengeháton és a
pengetükrön szürkésfekete erezet látszott. A formája egy hatalmas csigára
emlékeztetett, kopott famarkolata pedig egy pisztolyéhoz hasonlított.
Gladstone az orvos és a két kórházi ápoló felé pillantott.
Az orvos odabiccentett az egyiküknek, aki a nő háta mögé lépett, és
kioldotta a bőrszíjakat, amelyekkel a székhez volt kötözve. Hirtelen egy
ötlete támadt: alighogy kiszabadul, megragadja a fegyvert, és elmenekül.
Miközben az egyik ápoló kiszabadította a bokáját, a lábát és a könyökét,
Gladstone gondolatban lépésről lépésre kitervelte a mozdulatait. De aztán a
másik kisegítő is odalépett, és lefogta a karját, miközben az előző kioldotta
a szíjat. A nő megpróbált küzdeni vele, de a férfi erősen tartotta – nyilván
egy jól begyakorolt mozdulatsor volt.
– Engedj el, te rohadék! – kiabálta az óceánkutató-nő, és újra viaskodni
kezdett a férfival.
– Mindjárt – mondta az orvos magas, fejhangon. – Hamarosan.
Felállították, majd az egyik ápoló ellökte onnan a kerekes kocsit, míg a
társa továbbra is vasmarokkal szorította a karját. Aztán a füléhez hajolt:
– Most elengedem. Ne viaskodjon!
Engedelmeskedett, mire érezte, hogy enyhül a férfi szorítása. Aztán még
valamit babrált, és gyorsan hátralépett. A nő kis habozás után egy lépést tett
a fegyver felé.
 – Még nem! – mondta a másik segítő éles hangon. Egy pisztolyt tartott a
kezében, és Gladstone-ra célzott vele.
Dermedten állt, miközben az orvos a két segítőjével megindult a fémajtó
felé; az egyikük továbbra is rászegezte a fegyverét, a másikuk pedig
megragadott egy kerekes szekrényt, és odébb húzta. A fémajtóhoz érve az
orvos visszapillantott rá. Zöldesbarna szeme még mindig csillogott, és
leplezetlen kíváncsisággal fürkészte a tesztalanyt. Aztán megfordult, és
követte a többieket az ajtón keresztül, ami csendben becsukódott utána.
Gladstone elfordult az ajtótól, és a pillantása újra a késre esett, amit a
tábornok „parangnak” nevezett. A hirtelen felismerés, hogy miért, és milyen
célból van ott, olyan súllyal nehezedett rá, mint egy acélköpeny. Elsántikált
a fal túlsó oldaláig, mindvégig a hordágyra és a parangra szegezve a
tekintetét. Még mindig egy lehetséges önvédelmi fegyvernek látta, amellyel
megmenekülhet. Meg akarta érinteni, felvenni, hogy azok ellen fordítsa,
akik ezt tették vele, hogy kiszabaduljon erről a pokoli helyről. De az agya
logikusan gondolkodó része figyelmeztette: Ne érintsd meg!
– Nem! – mondta hangosan. – Nem, nem és nem.!
Óriási erőfeszítéssel összeszedte a gondolatait, elhessegette a félelmét és
a kétségbeesését, és megpróbálta logikusan felmérni a helyzetét. Minden
azon múlik, hogy ne veszítsem el a kontrollt.
Mikor is adták be neki a szérumot? Negyvenöt perccel ezelőtt? Az orvos
szerint egy óra múlva jelentkezik a hatása.
Úristen, de nehéz racionálisan gondolkodnia.
Mindenki kiment a teremből. Felpillantott a hosszú, tükrös ablakra. Ott
ülnek a túloldalon, és őt nézik. Várakoznak.
Nem. Minden jelentéktelen gondolatot el kell hessegetnie a fejéből,
szembe kell néznie a helyzetével, ha esélyt szeretne arra, hogy legyőzze ezt
a.
Nem. Tévedés. Ő győzni fog. A gondolat, hogy ezzel a borzalmas
fegyverrel megsebesítse magát, tiszta őrültég volt.
Körülnézett. A labor tele volt infúziós állványokkal, monitorokkal és
más olyan felszerelésekkel, amiket egy sürgősségi osztályon szoktak
használni. A fal mellett szekrényekben bizonyára gyógyszerek és injekciós
tűk voltak. Ha felfegyverkezhetne egy vagy akár több szikével, és elrejtené
őket a ruhájában, akkor, ha visszajönnek. de ott volt az az átkozott tükör.
Valamennyien ott ültek az ablak mögött, és minden mozdulatát figyelték –
nem volt egyetlen olyan pont sem az egész laborban, ahová nem láthattak
oda. Mégis.
Odaszaladt a falnál álló szekrényekhez. Miért esik olyan nehezére a
mozgás?
Aztán rájött: biceg. Először akkor tűnt fel, amikor felállt a kerekes
kocsiból. Most, öt perccel később, sokkal határozottabban érezte.
Valószínűleg a szoros szíjak okozták, amelyekkel a székhez kötözték; vagy
esetleg megsebesült a hajtóvadászat vagy a rákövetkező küzdelem során.
Lépés közben megtorpant, és lepillantott a jobb lábára. Teljesen normálisan
nézett ki. Felemelte, és térdből előre hátra mozgatta. Semmi fájdalmat nem
érzett, a végtagja teljesen szabadon mozgott. Újra a földre helyezte a lábát,
készen arra, hogy továbbmenjen; és csak ekkor, amikor a cipőtalpa
megérintette a hideg járólapot, fogta fel, hogy valami nem stimmel. A lába
idegenszerű volt, ólomnehéz, és a bokája fölött mintha egy bizsergő gyűrű
lett volna.
Ez nem az ő lába volt. Valamit csináltak vele. Valaki más végtagját
ültették át a szervezetébe.
Egy pillanatra ledermedt a rémülettől. De aztán ráébredt, hogy ez egy
teljesen beteg gondolat. Persze hogy az ő lába volt. Kiverte ezt a téveszmét
a fejéből, és továbbment a szekrények felé. Nem voltak bezárva, de nem
talált bennük mást, mint gézt, orvosi köpenyeket, műtősruhákat, hajhálókat
és arcmaszkokat.
Tovább keresgélt. Arra gondolt, hogy ha fegyvert nem is, de esetleg talál
valami gyógyszert – nyugtatót vagy erős fájdalomcsillapítót –, amivel
kiütheti magát, amíg ez a különös érzés el nem múlik.
Semmit sem talált. A kocsiban, amit a kórházi szolga kitolt, bizonyára
benne volt minden, amire szüksége lehetett ahhoz, hogy valakit
megsebesítsen, vagy hogy ellássa magát.
A pillantása visszatért az asztalon csillogó parangra. Félelmetes egy
fegyver volt: egyetlen suhintással kettéhasíthatná azokat a rohadékokat.
Ne érj hozzá!
Rettegve és frusztráltan elfordult a fegyvertől, és a szobán áthaladva a
tükör felé tartott. A sántítása most még jobban érzékelhető volt. Aztán
rájött, hogy a „sántítás” nem a megfelelő kifejezés. Egyszerűen nem bírta
elviselni azt az érzést, amikor az a valami megérinti a talajt.
Az a valami. Az a „valami” a lába volt. A saját lába. Minden azon múlik,
hogy ne veszítse el a kontrollt.
 Felnézett a tükörre. Tudta, hogy a tábornok visszanéz rá, és talán az
orvos is. Durván be akart szólni nekik, de olyan különösen érezte magát.
Összerogyott, és ekkor valami csörömpölést hallott közvetlenül maga
mellett. A parang volt az. A hosszú, borzalmas, tökéletesen éles penge
mellette hevert, és csillogott a fényben. Hogy került oda? Bizonyára
felemelte, miközben elhaladt a hordágy mellett. Elhúzódott tőle.
– Pendergast! – kiáltotta a tükör felé. – Ott van? Pendergast!
Óriási erőfeszítéssel újra összeszedte magát. Nem szabad megtörténnie.
Ő nem olyan volt, mint a többi áldozat, akik lemetszették a saját lábukat. Ő
tudja, hogy milyen hatása van a drognak. Ez a tudás hatalom.
De miközben ez átsuhant az agyán, azon kapta magát, hogy a jobb
lábfejét fixírozza. Különös, hogy ez eddig nem tűnt fel neki. Hogy élhetett
ilyen sok évet anélkül, hogy észrevette volna ezt a testi hibáját? Ez a láb
nem az övé. Forró volt, és zsibbadt, mintha megfertőződött volna. Érezte,
amint a kórokozók, mint megannyi apró rovar, másznak fel a vérerein, és
megpróbálnak utat törni az egyébként egészséges testébe.
Nem! – parancsolta magának.
Megpróbálta összeszedni a gondolatait, de nem volt képes koncentrálni.
Bármennyire is erőlködött, a régi emlékeit és a megszokott önuralmát
teljesen elnyomta ez az idegen kinövés. Közelebbről is szemügyre vette,
hogy rájöjjön, mi az, ami nem stimmel; képtelen volt elfordítani a
tekintetét: mint amikor az ember elhajt egy autóbaleset színhelye mellett, és
nem igazán szeretné látni, mi történt, de kénytelen odanézni.
Valamit csináltak vele. Kicserélték a lábát, valami idegen szervet ültettek
be a helyére. Valamit, ami – szörnyű módon nem találta a megfelelő szót,
hogy leírja – túl sok volt neki. A testének nem volt rá szüksége. A teste nem
akarta. Ő.
– Neee! – Ez alkalommal hangosan sikította. Felpillantott az órára. Több
mint hatvan perc telt el az injekció beadása óta.
Őt figyelték ezek a beteg állatok. Pedig ő nem fogja azt a show-műsort
produkálni, amire várnak. Megpróbált mélyeket lélegezni, hogy
megszabadítsa az elméjét a félelemtől és az undortól.
Ne tedd! Ne tedd! Ne tedd!
De miközben ezt ismételgette, rájött, hogy még mindig a saját lábát nézi
meredten.
NE TEDD! NE TEDD! NE TEDD!
 Anélkül, hogy a tudatára ébredt volna, a parang már a kezében is volt.
Felsikoltott, aztán pár lépést botladozva hátralépett, de a kés továbbra is a
kezében maradt, mintha képtelen lenne elengedni. Amikor a jobb lába újra
megérintette a talajt, lassan valami undorító, hányingerkeltő érzés kerítette
hatalmába.
Mindez csak a drog hatása – nyugtatta meg magát. Ez a te teljesen
egészséges lábad, nem pedig valami fertőzött húsdarab.
Valami másra kell irányítania a figyelmét. Hatalmas akaraterővel egy
gyerekkori játékára gondolt. Az általános iskolában túlságosan langaléta
volt a korához képest, és esetlensége miatt gyakran kinevették. De képes
volt elmenekülni ezek elől a megaláztatások elől úgy, hogy visszavonult
képzelete titkos kertjébe: ez egy színpompás táj volt élénkzöld pázsittal,
tarkabarka, dús lombokkal, amelyben ő egy fehér, lobogó sörényű csikó
volt, és szabadon, vadul vágtatott.
Ez gyerekkorában bevált; és most, hogy koncentrált, újra működött:
képes volt lelassítani korábban ziháló lélegzését; kinyitotta az ujjait, és
leejtette a fegyvert, ami nagy csörömpöléssel a csempézett padlóra hullt.
Egy lépést hátrált, behunyta a szemét, hogy ne zavarja a vakító fény és azok
az őrjítően szabályos csempesorok. Képes volt kontrollálni a légzését. Újra
kinyitotta a szemét, és a tükörrel álcázott ablakra nézett, amely mögül a
tábornok őt figyelte, mint egy ketrecbe zárt egeret.
– Baszódj meg! – kiáltotta hangosan. – Nem működik a trükköd.
Semmi válasz vagy reakció. Tökmindegy. Ellen tud állni. Ő fog győzni.
Majd leül a labor egyik sarkába a paranggal a kezében, vár, amíg valaki be
nem lép, aztán rátámad, és megszökik. Majd rajtuk próbálja ki a parangot,
nem pedig saját magán.
A fegyver ott volt a keze ügyében – felvette, majd felállt, és megindult
az egyik sarok felé. De ez az újabb erőfeszítés, hogy lépkedjen, maga volt a
pokol: minden lépésnél mintha egy méregzsákot ürítettek volna a testébe.
Megtántorodott, képtelen volt megőrizni az egyensúlyát, így hirtelen leült a
járólapra.
NE TEDD! NE TEDD! NE TEDD! NE TEDD! NE TEDD!
Újra zihált, az izzadságtól gyöngyözött a homloka, a keze csúszós lett,
amikor lassan, tudatosan felemelte és a fény felé fordította a bárdot. Ismét
rátört az émelygés, fulladozott, és összegörnyedt a kíntól. Méreg van ebben
a lábban, ami meg fogja ölni – most azonnal megöli.
NE! NE! NE!
 Emberfeletti erőfeszítéssel megpróbálta újra az emlékezetébe idézni a
fehér csikót gyermekkora bűvös kertjéből. De ehelyett a káosz zöldesfehér
ködje ereszkedett rá, amelyben egy oszlásnak indult, gennytől csöpögő
szemű ló botladozott. A teljes tudatával, minden csepp energiájával arra a
testéhez rögzített undorító koloncra fókuszált. A combjához húzta, és
elszörnyedt a gondolattól, hogy mások is megláthatják. Úristen, bárcsak
megszabadulhatna tőle!
Megszabadulni.
A lábát mustrálta, és egyre jobban zihált. Látta azt a pontot, ahol az a
parazitákkal teli képződmény oda volt erősítve a testéhez. Felismerte a
pontos helyet: három centiméterre lehetett a bokája fölött.
Szabadítsd meg magad! Szabadítsd meg magad! Szabadítsd meg magad!
Hihetetlen, hogy ezt eddig nem vette észre. Tényleg úgy érezte, mintha
egy vonal húzódna a bőrén, és szinte látta azt a területet, ahol a pórusai, a
szeplői már nem hozzá tartoznak. Irtózás futott végig a testén.
Elviselhetetlen volt.
A fejében hallotta, amint az oszlásnak induló ló megtorpan, és
félelmében hangosan felnyerít.
SZABADÍTSD MEG MAGAD! SZABADÍTSD MEG MAGAD!
Szörnyű dühroham fogta el, miközben a lábát szemlélte. A parang a
kezében volt, hosszú, borotvaéles pengéje csillogott a fényben: szépséges
látványt nyújtott. Nem fegyver volt – hanem a megszabadulás eszköze.
SZABADÍTSD MEG MAGAD! SZABADÍTSD MEG MAGAD!
Maga felé húzta, és a pengét a vádlijára helyezte. Hűvösnek érezte; erőt
adott. Most felemelte, majd lágyan végigcsúsztatta azon a helyen, ahol az a
számára idegen végtag a testéhez kapcsolódott. Újra megismételte ezt a
mozdulatot, kissé nagyobb nyomást gyakorolva a késre. Egy vékony piros
vonal tűnt fel, amitől óriási megkönnyebbülés fogta el. Egyáltalán nem fájt.
A megszabadulás iránti vágya fékezhetetlen volt. Ez a megoldás – ismerte
fel. Így, felhúzott lábbal, sokkal egyszerűbb lesz a dolga. A legjobb, ha
azonnal eltávolítja a parazitákat. Megacélozta az akaratát. Tudta, hogy
képes megtenni. Válsághelyzetekben mindig határozottan cselekedett.
Mély lélegzetet vett, aztán a feje fölé emelte a parangot. Érezte, amint a
kézizmai erősen szorítják a markolatát. Megmentheti magát. A szabad
akarat és a kontroll kérdése az egész. Minden azon múlik, hogy ne veszítse
el a kontrollt.
 Újra mélyet lélegzett, reszketve szívva be a levegőt. És amikor minden
erejét összeszedve lesújtott a bárddal, egy kép villant fel lelki szemei előtt:
a pompás fehér ló, mely visszanyerte egészségét és életerejét, egy zöldellő
kerten vágtat keresztül büszkén és szabadon – aztán hirtelen megbotlik,
amikor törékeny mellső lábai száraz gallyakként szétroppannak, és az állat
kínjában felüvölt, majd egy sötét, miazmás porfelhőben a földre hull.
 64. FEJEZET
A kerekesszékbe kötözve Pendergast mozdulatlanul figyelte Pamela
Gladstone-t a rejtett ablakon keresztül. Látta, amint kiszáll a tolókocsiból,
és a hátával a falhoz támaszkodik. A mikrofon felerősítette kapkodó
légzését, rémült zihálását.
„Ne!” – hallotta, ahogy a nő gyötrelmében és kétségbeesésében hirtelen
felkiált. „Ne! Ne! Ne!”
Könnyű lett volna kikapcsolnia az agyát: egy rakat meditációs technika a
segítségére lehetett volna abban, hogy elmeneküljön a jelen pillanat szörnyű
valósága elől. De ezt nem engedhette meg magának.
Végignézte, amint a nő a labor másik végébe megy, és belenéz az orvosi
szekrényekbe – feltételezhetően valami fegyverként felhasználható eszköz
után kutatott. Miután semmit sem talált, visszahúzódott a sarokba.
Pendergast észrevette, hogy bicegni kezd.
Azért nem engedi meg magának, hogy elszökjön a látvány elől, mert a
felelősség ólomsúllyal nehezedett a vállára amiatt, ami most az
óceánkutató-nővel történik. Ő vonta bele Gladstone-t és Lamet ebbe a
nyomozásba. Természetesen nem ismerte a valódi jellegét annak a
félkatonai szervezetnek, amelynek a nyomára bukkantak, és azzal sem volt
tisztában, hogy mekkora veszélyben forognak. De még az utolsó napokban
sem tette meg a kellő óvintézkedéseket, pedig akkor már egyre
bizonyosabbá vált, hogy valaki a kapitány bizalmi emberei közül híreket
szivárogtat ki. Quarles halála után kibérelt egy biztonságos házat, és tett
néhány lépést annak érdekében, hogy megvédje Constance-t, de nem volt
tisztában azzal, hogy milyen hatalmas és sokkarú ellenséggel áll szemben.
Egy kiáltás visszhangzott a helyiségben: „Pendergast!” Gladstone az ő
nevét kiáltotta, a hangját felerősítették a hangszórók. Összerándult.
A tábornok, aki a reakcióját figyelte, elégedetten bólintott. Alves-
Vettoretto továbbra is mozdulatlan és szótlan maradt.
„Ne!” – hallatszott egy újabb kiáltás a hangszórón keresztül.
A tábornok ellenőrizte a csuklóján lévő stopperórát.
 – Egy óra tizenkét perc. Ez a nő tovább kitart, mint bárki más az előző
tesztcsoportból. Erről majd beszélnem kell a doktorral. A folyamatnak
gyorsabbnak kéne lennie. Úgy tűnik, hogy az előzetes ismeretek lassító
hatással bírnak. Ha így van, akkor ezt valahogy
ellensúlyozniuk kell.
Gladstone már nem kiabált. A hangszóróból szabálytalan időközönként
nehéz, erőlködő légzés hallatszott. Pendergast meredten nézte, amint
felemeli a parangot. Bár kecsegtette a gondolat, hogy visszavonuljon az
emlékpalotájába, amit pár másodperc alatt megtehetett volna egy mentális
gyakorlat segítségével, de ellenállt, és arra kényszerítette magát, hogy
végignézze.
Nem tartott olyan sokáig, mint ahogy gondolta. A kezdeti tétova kísérlet
után a bárd szörnyű határozottsággal és precizitással sújtott le. Az első
hang, amelyet Gladstone kiadott magából, egyfajta éles zümmögés volt;
Pendergastnak szinte ujjongásnak tűnt. Az óriási lendület mégsem volt
elegendő ahhoz, hogy teljesen leváljon a láb. Amikor további ütésekkel
farigcsálta a csontot, már kezdett alábbhagyni a kezdeti határozottsága.
Mégis, vadul rikácsolva kitartott, míg utoljára le nem sújtott; ekkor a parang
végighatolt a csonton, és nagy csörömpöléssel a járólapra hullott, miközben
a végtag hirtelen levált a testről.
A tábornok előrehajolt, és megnyomott egy gombot. A lentről jövő
kiáltások hirtelen elnémultak. Megnyomott egy másik gombot.
– Doktor úr! Most már elviheti.
Pendergast a kísérői felé pillantott. Alves-Vettoretto úgy állt, mintha
legyökerezett volna; tágra meredt szemmel nézett, és a szájához szorította a
kezét. Eközben Smith tábornok őt nézte, szinte bátorító arckifejezéssel. A
kórházi ápolók beléptek a laborba, és feltették az óceánkutató-nőt egy
hordágyra, lekötözték, és kisiettek vele a hátsó ajtón.
Az utolsó kisegítő egy lapáttal felvette a levágott végtagot, és egy orvosi
hulladéktároló zacskóba tette.
– Adjunk nekik egy kis időt, hogy rendbe tegyék odalent ezt a kuplerájt
– mondta a tábornok. – Aztán folytathatjuk. Nem kell sokáig várnunk.
 65. FEJEZET
A kisegítők gyorsan visszatértek a felmosókkal, ablaklehúzókkal és
fertőtlenítőszerekkel, és ijesztő hatékonysággal tüntették el a
szétfröcskölődött és a tócsákban álló vért, miközben a doktor karba tett
kézzel figyelte őket. Felvették a földről a parangot, megtörölték, alkohollal
fertőtlenítették, majd visszatették a kerekes kocsira, és egy fehér lepedővel
letakarták. Aztán az orvos intett az egyik ápolónak, aki kiment a laborból,
majd egy perc múlva kinyitotta a megfigyelőszoba ajtaját.
– A doktor úr kéreti a következő tesztalanyt a kísérlet második
szakaszához – jelentette ki.
A tábornok nem vett róla tudomást, hanem Pendergastra pillantott.
– Szeretne valami megjegyzést tenni?
A különleges ügynök nem válaszolt.
– Képzelem, azon tűnődik, hogy vajon ellen tud-e állni a drog által
kiváltott gyilkos kényszernek. A társnője elég sokáig bírta. Maga jobban
csinálná? Bevallom, én kíváncsi lennék rá. Érdekes kísérlet lehet.
Csönd.
– Nincs semmi mondanivalója?
Pendergast a tábornokra szegezte a tekintetét.
– Mindketten tökéletesen tisztában vagyunk azzal, hogy ez csak
színjáték. Ki fogja rajtam próbálni a szert függetlenül attól, hogy mit teszek
vagy mondok.
– Ezt miből gondolja?
– A derék doktor lelkes arckifejezéséből. És természetesen abból az
egyszerű tényből, hogy nem engedhet ki innen élve.
– Attól tartok, ez utóbbi kijelentése igaz. Ami pedig dr. Smitht illeti, az
arckifejezése a kísérlet második szakaszának tulajdonítható, amit az
érkezésükkor meg kellett szakítanunk. Mindazonáltal biztos vagyok abban,
hogy nem fog tiltakozni a további késedelem miatt, ha elmagyarázom neki,
hogy egy önhöz hasonló kaliberű férfi lesz az utolsó tesztalany. Tudja,
olvastam a személyes aktáit, tisztában vagyok azzal, hogy mit tett a katonai
szolgálata alatt. Egy olyan embernek adhatjuk be a drogot, aki vasakarattal
rendelkezik, tudatában van annak, hogy mi fog következni, és tudja, mire
kell felkészülnie. Vajon képes lesz ellenállni? Ha nem, akkor biztosak
lehetünk abban, hogy a szer tökéletes. – Azzal a katonákhoz fordult: –
Vigyék be a laborba ! – parancsolta.
Az egyik katona megragadta a kerekesszéket, a másik pedig mögé állt,
kivitték az ajtón, és végigtolták a folyosón. A különleges ügynök kocsija
egy perc múlva már a terem közepén állt a lefolyó felett. Az orvos egy
falitelefont tartott a kezében; egy belső telefon lehetett, ami a
megfigyelőszobával volt összeköttetésben, ahol a tábornok tartózkodott.
Végül az orvos letette a kagylót, egy ollót vett elő, és felvágta Pendergast
ingét a jobb alkarján. Nem törődött azzal, hogy gézzel lefertőtlenítse a
bőrét, hanem azonnal beleszúrta az infúziós tűt, felszívott egy kis vért, aztán
ragtapasszal rögzítette a tűt.
– Egy ampulla H12K-t kérek! – mondta az egyik segédjének.
– Doktor úr – felelte a férfi –, csak hogy tudja: ez az utolsó az eredeti
tételből.
– Na és?
– Nos, a 714-es számú tesztalany részére volt előjegyezve; ő következik
a listán, és már az előkészítő szobában vár.
– Ez itt sokkal fontosabb – förmedt rá az orvos. – Adja ide az ampullát,
és küldje vissza a 714-est a cellájába!
– Igenis, doktor úr!
A segéd kinyitott egy minihűtőszekrényt, kivett belőle egy ampullát, és
átadta az orvosnak egy frissen felbontott injekciós tűvel együtt.
Az orvos felnyitotta az ampullát, felszívott egy bizonyos mennyiségű
anyagot, aztán felfelé tartotta a tűt, és a dugattyú segítségével légtelenítette;
egy tiszta csepp reszketett a tű hegyén.
Várakozásteli pillantással nézett a tükör felé.
– Pendergast! – hangzott fel a tábornok hangja a hangszórón keresztül.
– Ez az utolsó alkalma, hogy beszéljen.
Hosszú csönd következett. Ekkor újra felharsant a tábornok hangja:
– Adják be neki!
 66. FEJEZET
Coldmoont már több mint egy órája kihozták a cellájából; be volt kötve a
szeme, és a két őr egyikéhez volt bilincselve. Egy mocskos kórházi köpenyt
viselt, ami Luisé volt, és amin a 714-es szám állt. Miután végigvezették a
hosszú folyosókon, végül levették a kötést a szeméről, és egy kis szobában
találta magát – egy toldalékhelyiségnek tűnt –, melynek világos
cementfalaihoz két pad és egy orvosi szekrény volt rögzítve. Leültették egy
padra; a hozzábilincselt őr mellette ült, a másik pedig velük szemben, M16-
os fegyverével az ölében. Mindketten unott arcot vágtak, nyilván már
hozzászoktak ehhez a rutinhoz. Coldmoon vigyázott rá, hogy megviseltnek
tűnjön; idejövet apatikusan csoszogott, ami bosszantotta az őröket, és jó
párszor löktek rajta egyet.
Ahogy az idő telt, Coldmoon csodálkozva vette észre, hogy milyen
csendes a szoba. A szemközti falon egy hatalmas, nehéz ajtó volt, amelyről
úgy gondolta, hogy a laboratóriumba vezet, ahol a rabokon kísérleteket
folytatnak. Fogalma sem volt, hogy miféle kísérletek lehetnek, de
feltételezte, hogy ezek a borzalmas öncsonkítások is beletartozhatnak. Ha
ez a váróterem, akkor érthető a hangszigetelés – elképzelte, hogy odaát igen
hangos megpróbáltatások zajlanak.
Ahogy teltek a percek, Coldmoon átgondolta a következő lépését.
Egyfelől kivárhatja, amíg behívják. Az a fogoly azt mondta, hogy másfél
óra telik el két „vizsgálat” – jobb szó híján ezt használta – között, és
amennyire meg tudja ítélni, ez már majdnem lejárt. De talán jobb módszer
lenne, ha most lendül támadásba, és veszi kézbe a dolgok irányítását,
amikor az ellenfelei a legkevésbé vannak felkészülve. A mellette ülő őr már
félig bóbiskolt, és a vele szemben ülő is már bólintgatott az álmosságtól.
Sohasem lenne ennél jobb alkalma – sőt, valószínűleg semmilyen más
alkalma nem lenne.
Coldmoon úgy tett, mintha maga is kimerült lenne: előrehajolt, a
könyökével a térdére támaszkodott, aztán lehajtotta a fejét és lelógatta a
kezét. Csendben, rezignáltan ásított. Lassan becsúsztatta az egyik kezét a
kórházi köpenye alá, és megragadta a Browning végét, ami a vádlijához
volt erősítve. Kihúzta a tokból, vigyázva, hogy ne csapjon zajt. Aztán egy
nyugodt, megfontolt mozdulattal felemelte, és minden teketória nélkül a
mellette ülő őrre célzott. A szűk térben fülsüketítő volt a lövés robaja, és
vér fröccsent a cementfalra. A másik őr épp időben emelte fel a fejét ahhoz,
hogy egy golyót kapjon a képébe. A hátával a falnak dőlt, aztán lecsúszott a
földre. Hangszigetelés ide vagy oda, tudta, hogy a lövés hatalmas robajára
valószínűleg reagálni fognak. A füle csengett. Letette a Browningot, és a
szabad kezével megragadta az őr M16-osát, összekuporodott, és a
hangszigetelt ajtóra irányította a fegyvert. Egy-két másodperc múlva az ajtó
kivágódott, és Coldmoon leadott egy sorozatot, leterítve egy egyenruhás őrt,
aki azért jött, hogy megnézze, mi történt. A fegyvert a jobb hóna alá
szorítva, még mindig az ajtóra célozva letérdelt, elvette a padon heverő
halott őrtől a kulcsot, és kinyitotta a bilincsét. Aztán az ajtó felé mozdult,
egy pillanatot várt, majd egy rúgással kitárta.
Egy kápráztatóan fényes laborban találta magát. Nagy meglepetésére
Pendergastot pillantotta meg egy kerekesszékhez kötözve egy infúziós
állvány mellett. A két kisegítő és az orvos rémülten és zavarodottan
hátráltak, az orvos elejtette az injekciós tűt. A két katona, akik a kísérletre
felügyeltek, Coldmoon felé fordultak, aki azonban egy hosszú sorozattal
leterítette őket.
– A tükör mögött! – mondta Pendergast egy biccentéssel. – Öljön meg
mindenkit, a nő kivételével!
Coldmoon egy pillantást vetett a megadott irányba, és azonnal rájött,
hogy a tükör nem más, mint a megfigyelőterem ablaka; ráirányította a
fegyvert, és megeresztett egy rövid sorozatot. Az üveg betört, a szilánkok
szanaszét repültek, és a lezuhant ablaktáblák mögött megpillantott egy
egyenruhás katonatisztet, aki megpróbált felállni. Mellette egy nő ült. A
harmadik lövés felhasította a tábornok törzsét egészen a nyakáig, majd az
élettelen test a törött ablakon át a labor padlójára zuhant a nedves hús
cuppanására emlékeztető zajjal. Eközben a nő pánikba esve megpróbált
elmászni onnan. Coldmoon körbeforgatta a fegyverét, hogy az orvost és a
két segédjét is likvidálja, de azok már megléptek a labor egyik ajtaján
keresztül.
Felharsantak a szirénák.
– A parangot! – mondta Pendergast, és a tekintetével mutatta, hogy hol
van.
 Coldmoon felkapta a fegyvert, és arra használta, hogy kiszabadítsa a
társát a tolószékből. Pendergast kitépte az infúziót a karjából, talpra ugrott,
és megragadta az egyik halott katona géppuskáját.
A szirénák tovább búgtak. A mennyezeten egy vörös fény kezdett
villogni.
Pendergast Coldmoonhoz fordult:
– Búcsút vegyünk ettől a helytől?
– Hogy az ördögbe ne!
 67. FEJEZET
Amikor kitörtek az ajtón, megpillantották a nőt a megfigyelőszobából a
folyosó felé tántorogni.
Megfordult. Coldmoon látta, hogy a szilánkoktól megsebzett arca csupa
vér.
– Ezt nem tudom, nem tudom elhinni. – mondta elfúló hangon, letörölve
a vért az arcáról. – Fogalmam se volt.
– Szedje össze magát! – parancsolt rá Pendergast. – Maga fog bennünket
kivezetni ebből a horrorisztikus kínzókamrából, Ms. Alves-Vettoretto.
– Az én mágneskártyám nem nyit ki minden ajtó. De... –
Megtántorodott, mire Pendergast megragadta a karját, megakadályozva azt,
hogy összeessen. – Az orvos… ő… itt rohant el előttem, és oda bújt be –
mondta, és véres ujjával egy kis falfülke ajtajára bökött. – Az ő kulcsa
minden zárat kinyit.
– Lépjen hátrébb – utasította Pendergast, majd az ajtóhoz ment, és
megpróbálta elfordítani a kilincsgombot. Mivel zárva találta, rálőtt a zárra
az M-16-tal, és berúgta az ajtót. A doktor egy üvegekkel teli polc mögött
kuporgott, két segítője pedig a két oldalán próbált meg elrejtőzni.
Pendergast előrelépett. A két fegyvertelen segéd visszariadt, amikor
Pendergast megragadta az orvos lábát, miközben a polcok nagy
csörömpöléssel a fölre hulltak. A férfi összegörnyedt, és rémülten hebegte:
– Kérem, ne öljön meg! Én nem akartam megtenni; úgy kényszerítettek.
Pendergast megrázta, mint egy rongybabát.
– Maga fog kivezetni minket erről a helyről.
– Igen, megteszem, természetesen megteszem – makogta, miközben
szolgálatkészen hunyorgott és bólogatott. Pendergast kiráncigálta az ajtón.
– A legrövidebb úton, és semmi trükközés! – Aztán a nőhöz fordult:
– Maga is velünk jön!
– A legrövidebb úton – bólintott a doktor szervilisen, miközben a
rettegés groteszk grimaszba rántotta az arcát. – Erre!
 Azzal végigrohant a folyosón, a többiek pedig követték. A folyosó túlsó
végén lévő ajtót a mágneskártyájával nyitotta ki.
– Erre jöjjenek!
Az ajtón keresztül egy újabb folyosóra értek, melynek volt egy jobb
oldali és egy bal oldali elágazása. Az orvos jobbra fordult.
– Ez hová vezet? – kérdezte Pendergast.
– A barakkok mögött kijárathoz vezetem magukat. Ott kevesebb az őr.
– Hazudik! – tört ki az Alves-Vettorettónak nevezett nő.
A két ügynök meglepetten fordult feléje; úgy tűnt, a nő maga is
meglepődött a kirohanásán. Kissé megremegett, és mélyet sóhajtott.
– A barakkoknál lévő kijárat valóságos darázsfészek. Az oldalbejáratnál
kéne kimenniük, a régi folyókapunál.
Pendergast kérdőn az orvos felé fordult, fenyegetően rászegezve a
fegyverét.
A férfi hezitált. Aztán felszisszent, és gonosz pillantást vetve Alves-
Vettorettóra megfordult, és a bal oldali folyosón vezette őket végig, ami egy
ajtó előtt ért véget. A doktor kinyitotta a mágneskártyájával. Mögötte egy
lépcsőház tűnt fel.
Pendergast szélesebbre tárta az ajtót, és hallgatózott. Lentről kiáltozás
hallatszott, és lábdobogás.
Kiosont a lépcsőfordulóra Coldmoonnal a nyomában. Hallották, amint
egy csapat katona szalad sebesen felfelé. Pendergast Coldmoonra pillantott,
aki egyetértően bólintott. A korlát fölé emelte a fegyverét, és abban a
pillanatban Coldmoon hangosan lekiáltott nekik:
– Hé, srácok! Nézzetek le! Ott vannak a lépcső alján, csapdába
kerültetek!
Öt fej bukkant elő az alattuk lévő lépcsőfordulóban, mire Pendergast
beléjük eresztett egy hosszú sorozatot.
– Hülye seggfejek! – kommentálta Coldmoon, miközben elrohantak a
korláton lógó és a lépcsőfordulóban elterült öt hulla mellett. Alves-
Vettoretto Coldmoon mellett botladozott, aki néha megtartotta, hogy el ne
essen. Még egy forduló, és leértek a lépcső aljára.
– Először jobbra, aztán egyenesen – mondta a doktor. – Erre van a fogda,
azon megyünk keresztül.
Pendergast újra az orvosra irányította a fegyverét, mire a férfi
visszahökkent.
– Erre van. esküszöm.
 Pendergast Alves-Vettorettóra pillantott. A nő bólintott.
Továbbhaladtak a megadott irányba, átrohanva a betonfolyosók
szövevényén, míg ahhoz a széles helyiséghez nem értek, ahol Coldmoon
rábukkant a rabokra.
A foglyok a rácsokhoz nyomultak.
– Qué pasa? – kiáltozták többen is. – Qué pasa?
– Hamarosan szabadok lesznek – felelt nekik Coldmoon spanyolul.
Továbbfutottak, maguk mögött hagyva az izgatott zűrzavart.
– Egy szinttel lejjebb kell mennünk – jelentette ki a doktor. – Ott vannak
a vészkijáratok, amelyeken keresztül ki tudunk jutni az épület hátsó részén.
Egy újabb lépcsőhöz vezette őket, lementek még egy szintet, majd egy
labirintusszerű folyosóra jutottak; itt csak egy őrrel találkoztak, aki annyira
meg volt rémülve, hogy eldobta a puskáját annak jeléül, hogy megadja
magát.
Coldmoon kiürítette a tölténytárát, és figyelmeztetően az ajkára helyezte
az ujját, hogy meg ne merjen mukkanni, aztán otthagyta. Végre egy rövid
folyosó végén megtalálták a vészkijáratot.
– Ez az – jelentette ki a doktor.
– Hová vezet?
– Egy parkolóba, majd egy kapun keresztül ki lehet jutni a folyó mentí
útra.
Pendergast Alves-Vettorettóhoz fordult. A nő megvonta a vállát, és a
fejét ingatta. Pendergast az ajtóhoz hajolt, résnyire kinyitotta, és kinézett.
Aztán kitárta, és intett, hogy felemelt fegyverekkel kövessék. Amint az ajtó
kitárult, Coldmoon hallotta, hogy a szirénák üvöltése hirtelen még
hangosabb lett.
– Már nincs rám szükségük – mondta az orvos, és le akart lépni.
– Csak ne siessen annyira! – mondta Coldmoon, azzal megragadta a
grabancát, és jól megrázta. – Maga velünk marad!
Egy parkolóba értek, ahol terepjárók, katonai járművek és teherautók
sorakoztak. A viharos szél esőfelhőket görgetett az égen; a közelben
becsapott egy villám, amit távoli dörgés követett. A torony kereső
fényszórói éppen odavilágítottak. A falhoz lapulva várták, hogy a fénycsóva
továbbhaladjon.
Pendergast Alves-Vettorettóra pillantott.
– Képes lesz rá?
A nő némán bólintott.
 – Maradjon a közelemben – mondta neki Pendergast, azzal átrohant egy
nyílt területen, majd lekuporodott az egyik kamion mellé; a többiek
követték.
A fényszórók újra végigpásztázták a parkolót, és ekkor Coldmoon egy
csapat katonát pillantott meg, amint előretartott fegyverekkel rohannak a fal
mentén.
– Hol van a kapu? – kérdezte Pendergast az orvost.
– Annál a falnál – felelte a férfi. – A mögött a nagy kamion mögött
jobbra.
– Őrzött kapu?
– Igen, de ennél a kapunál áll a legkevesebb őr.
– És mögötte mi van?
– Csak egy romos udvar. Onnan pedig egy út vezet le a folyóhoz.
A két ügynök óvatosan felegyenesedett, és kinézett a kamion
motorháztetője felett. Az esőben megpillantották a kaput: ki volt világítva,
és négy riadókészültségben lévő őr védte. Egy másik járőr a fal mellett
futott végig, majd befordult a sarkon, mire újra lelapultak.
– Milyen messze van a folyó attól az udvartól? – kérdezte Pendergast.
– Mintegy négyszáz méterre.
Pendergast összegörnyedve osont a kamion mellett, aztán átvágott egy
nyílt terepen, majd leguggolt egy harci jármű mögé. A többiek követték a
példáját. Megint kivárták, hogy a keresőpászmák elhaladjanak felettük,
aztán berohantak egy másik jármű mögé, aztán még egy mögé, egyre
közelebb érve a kapuhoz.
Ekkor újra előbukkant a járőrcsapat; a parkolón futottak keresztül,
hordozható reflektoraikkal bevilágítottak a sötét járművek közé.
Pendergast intett a többieknek, hogy lapuljanak le és várjanak.
A katonák átfurakodtak a kocsik között; néha bevilágítottak az
ablakaikba, néha pedig a karosszéria alá néztek. Halkan beszéltek a rádió
adó-vevőikbe, és közben gyorsan mozogtak.
Miközben a katonák egyre közelebb értek a búvóhelyükhöz, Coldmoon
felkészült; ha felfedezik őket, akkor nem lesz más választásuk, mint
tűzpárbajba keveredni velük: ketten tíz ellen. De talán nem is fedezik fel
őket – gyorsan haladtak, és ilyen tempóban nem tudják valamennyi
járművet alaposan átvizsgálni. Csak felületesen ellenőrizték a parkolót.
Visszatartotta a lélegzetét, miközben az eső zúgásán keresztül
meghallotta, amint a katonák a rádiótelefonjukba mormognak.
 Ekkor a doktor hirtelen felugrott, és a karját lengetve élesen felkiáltott:
– Én vagyok az, dr. Smith! Ne lőjenek! A főorvos vagyok. Túszok
vannak.
Két egymással egyidejűleg leadott lövés szinte kettőbe hasította: a teste
szétnyílt, mint egy érett papaja. De az orvos árulása elterelte a katonák
figyelmét, így a két különleges ügynöknek alkalma nyílt viszonozni a tüzet.
Két katonát leterítettek, a többiek pedig fedezékbe vonultak.
Pendergast óvatosan megkerülte a kocsit, aztán tüzelt, és sikerült
leterítenie az egyik katonát az ellenőrzési pontnál.
– A kapuhoz! – kiáltotta, azzal karon ragadta Alves-Vettorettót, és maga
után húzta.
De ugyanebben a pillanatban rájuk vetült a kereső fényszóró sugara, és
az élénk fény elvakította őket. Fedezéket keresve egy teherautó mögé
vetették magukat, miközben a katonák újra tüzeltek; a golyók csak úgy
kopogtak a fejük felett lévő fémen, miközben lakkforgácsok és
ponyvafecnik zúdultak rájuk.
– Ha sikerül kijutnunk a kapun, akkor az erdőben fedezéket találunk –
mondta Pendergast a társának. – Majd váltjuk egymást. Lőjön vissza, és
fedezzen, miközben megpróbálom megtisztítani a kaput. Aztán maga
menjen előre, én meg majd hozom Alves-Vettorettót. – Aztán a nőhöz
fordult, és megkérdezte: – Készen áll?
A nő bólintott.
Miközben Coldmoon felkészült a kitörésre, Pendergast felegyenesedett,
és a motorháztető fölött a katonákra lőtt, arra kényszerítve őket, hogy újra
fedezékbe vonuljanak. Coldmoon a következő járműhöz rohant, aztán
fedezte Pendergastot és Alves-Vettorettót, miközben ők is követték. Már
csak két gépkocsi választotta el őket a kaputól, és Coldmoon látta, amint
Pendergast egy újabb őrt likvidál.
Coldmoon megeresztett néhány sorozatot, hogy fedezze Pendergastot,
amint Alves-Vettorettót maga után húzva előrerohan. Eközben kilőtt vagy
tucatnyi golyót, és elintézte az utolsó két őrt is.
Aztán lekuporodtak az utolsó kamion mögé, és ekkor az összes
fényszóró rájuk irányult. Világosabb lett, mint fényes nappal. Bizonyára
még több katona tartott feléjük, hogy részt vegyenek a tűzpárbajban.
– Muníció? – kérdezte Pendergast.
A társa gyorsan ellenőrizte a tárat.
– Te jó ég, már csak egy maradt. És magának?
 – Nekem is csak egy. De a kapu szabad.
Alighogy ezt kimondta, Coldmoon rádió adó-vevők recsegését hallotta a
kapu túloldaláról. Bakker. Mögöttük pedig megpillantotta a katonákat,
amint a parkolóban egyik fedezékből a másikba ugorva közelednek feléjük.
– Körülvettek bennünket – jelentette ki Coldmoon. – Még két golyó,
aztán ezek a rohadékok biztos nem fogják engedni, hogy megadjuk
magunkat.
– Megölnek minket? – kérdezte Alves-Vettoretto.
– Maga szerint? – kérdezett vissza Coldmoon szarkasztíkusan.
Rövid csend következett; egymásra meredtek.
– Nos – kezdte Pendergast, és kinyújtotta a kezét –, maga remek partner
volt.
– Maga sem volt rossz.
Kezet ráztak.
– Feltételezem, senkinek sem fogja elmesélni, hogy ezt mondtam. –
jegyezte meg Pendergast.
A helyzetük ellenére Coldmoon felnevetett.
– Nem mondta volna, ha azt gondolja, lesz alkalmam bárkinek is
elismételni.
A katonák a parkolóban egy újabb sorozatot adtak le a kamionra, amely
mögött a három menekülő rejtőzködött.
Ekkor Pendergast megszólalt:
– Készüljenek fel! – Azzal a puskájával célzott, de nem a közeledő
katonákra, hanem a kamion benzintankjára. Aztán tüzelt.
– Mi a.? – Coldmoon meghátrált, amikor a kamion kigyulladt és
robbanással fenyegetett.
Pendergast megragadta Alves-Vettorettót, és a lángokon és a füstön
keresztül a kapuhoz rohant. Coldmoon, aki az utolsó lövedékét a sötétbe
kilőtte, a nyomukban volt. Amikor átjutottak a túloldalra, a régi udvarra,
egy hang harsant fel:
– Dobják el a fegyvereiket! Fel a kezekkel! Most azonnal!
Gyakorlatilag belerohantak egy csapat katonába, akik a kapu túloldalán
álltak félkörben, és fegyverüket a trióra szegezték.
Coldmoon rémülten körülnézett, a menekülés útját keresve. Düledező,
málló falak emelkedtek mindkét oldalon, téglákkal megrakott raklapok
között, melyeket teljesen benőtt a kudzubab. A keresőreflektorok sugara
mindent kísérteties, fakó fénybe borított. Csapdába kerültek.
 – Dobják el a fegyvereiket! – vakkantotta egy hang. – Nem fogom még
egyszer kérni!
Pendergast és Coldmoon a földre helyezte a már amúgy is üres
fegyvereket. Aztán a fejük fölé emelték a kezüket. Coldmoon hallotta,
amint mögöttük az első csapat katona a parkolóból kiér a kapuhoz.
Be voltak kerítve, és nem kevesebb, mint húsz puska szegeződött rájuk.
Az alak, aki beszélt, most közelebb lépett: egy magas, izmos, ragyás
képű férfi volt. A többi katonától eltérően ő az egyenruháján viselte a
tábornoki rangjelzést, és egy névtáblát is, amin ez állt: Kormann.
Megvetéssel vegyes gyűlölettel nézett végig a három foglyon.
– Melyikük lőtte le Harrigant? – kérdezte, és egy hirtelen mozdulattal az
egyik közvetlenül mögötte heverő alakra bökött. Coldmoon észrevette,
hogy a férfi csizmáján friss vércseppek vannak, melyek minden bizonnyal
attól a hullától származnak.
– Nekem volt hozzá szerencsém – felelte Coldmoon.
A Kormann nevű férfi odalépett hozzá, és tunya képpel rámosolygott.
Coldmoon visszavigyorgott rá.
Kormann előrelendítette a kezét, és behúzott neki egyet; az állán találta
el. A különleges ügynök az ütéstől megtántorodott, de nem esett el. Amikor
újra kiegyenesedett, a tábornok arcul köpte, és jól gyomorszájon vágta.
Coldmoon felnyögött, és hétrét görnyedt; ekkor Kormann egy durva
ökölcsapással a földre küldte.
Pendergast minden bizonnyal közbe akart lépni, mert Coldmoon a
távolból hallotta a fegyverek zörgését, aztán Kormann parancsát:
– Helyben maradni!
Rövid csönd következett. Aztán Kormann felnevetett.
– Maga Pendergast, ugye? Hát most megnézheti magát!
Coldmoon, aki közben teljesen magához tért, látta, amint Kormann az
egyik emberéhez fordul:
– Visszavisszük őket a barakkba, és egy kicsit elszórakozunk. Coldmoon
felvett egy követ a törmelékkel borított földről, és félig felegyenesedve
megpróbálta leütni vele a tábornokot. De Kormann könnyedén kitért az ütés
elől, és egy brutális rúgással újra a földre küldte, majd röviden felnevetett,
miközben fenyegetően közeledett, hogy befejezze a „művét”.
 68. FEJEZET
Coldmoon kábultan és véresen nem tehetett mást, mint hogy elfordítja a
fejét az irdatlan csapás elől, aminek következnie kellett. De semmi sem
történt. Ehelyett különös csend ült az udvarra, mintha mindenki
visszatartotta volna a lélegzetét.
– Hát ez meg mi a tököm? – hallotta Kormann hangját.
A csendet néhány katona halk mormogása törte meg. Minden tekintet
egy különös alakra szegeződött, aki az udvar túlsó végén, az árkádsor
romjai között állt.
Coldmoon megpróbálta kipislogni a vért a szeméből, hogy fókuszálni
tudjon. Azon tűnődött, hogy vajon nem hallucinál-e. Amit látott, az egyfajta
erdei manónak tűnt, kissé lányos alakkal, akinek sártól maszatos ruhájára
itt-ott levelek és gallyak tapadtak. Mellette a szélben egy páfrány
lengedezett. Az alak mozdulatlanul állt, fesztelen, magabiztos, már-már
nyugodtnak tűnő pózban. Az egyik kezében egy tőr volt.
– Ez meg kicsoda? – kérdezte Kormann. – Macskanő mentőakcióra
készül?
Az egyik katona felröhögött. A többiek feszülten, éberen figyeltek.
Az alak körbejártatta a tekintetét az udvaron, mintha a memóriájába
akarná vésni. Most közvetlenül a tábornokra pillantott, és megszólalt.
Coldmoon nem volt biztos benne, hogy mit ismert fel először: az ibolyakék
szemét vagy a hangját, mely nyugodt volt, és apró testéhez képest
szokatlanul mély.
Constance Greene.
– Engedje el őket! – mondta a lány.
Ez a követelés olyan váratlan volt, és olyan groteszk, hogy most jó
néhány katona felröhögött.
Maga Kormann is szarkasztikusan felnevetett.
– Ez minden? – kérdezte.
Constance higgadt maradt.
 – Van maga mellett még valaki? Esetleg Batman, vagy a SEAL team
kommandósai?
Constance a fejét rázta.
– Ebben az esetben boldogan elengedem őket – folytatta Kormann.
– Csak egy probléma van.
– Micsoda?
– Elfelejtette azt mondani, hogy „kérem”.
Újabb nyerítés a katonák soraiból. Coldmoon ezt a pillanatot használta ki
arra, hogy talpra álljon. Ez a váratlan intermezzo egy kicsit enyhítette a
helyzet feszültségét és veszélyességét. Bármennyire is elképedt a lány
megjelenésétől, a helyzet továbbra is kilátástalan és szinte nevetséges volt:
húsz katona vette őket körül, és bizonyára még több fog hamarosan érkezni.
Pendergastra pillantott, hogy kifürkéssze a reakcióját, de a különleges
ügynök arca, mint mindig, most is kifejezéstelen volt.
Constance egyszerűen ott állt előttük. Fogalma sem volt, hogy mit fog
csinálni csupán egy vékony pengéjű tőrrel felfegyverkezve. Vajon mit
forgat a fejében? Nem tehet mást, mint hogy egy kis szórakozást nyújt a
katonáknak, mielőtt meghalna. De volt benne valami macskaszerű,
ragadozószerű.
– Én nem kérek semmit a magához hasonló gyáva alakoktól – jelentette
ki Constance. – Olyanoktól, akik csak hencegnek és fenyegetőznek. Mindez
nagyon könnyű, ha gépfegyveres gengszterek védelmezik őket.
– Miért nem jön ide, hogy csatlakozzon a barátaihoz földi létük utolsó,
fájdalmas pillanataiban? – kérdezte ingerülten Kormann.
– Most még nem – felelte a lány, és egy villámgyors mozdulattal hirtelen
eltűnt.
Ez épp akkora megdöbbenést okozott, mint a megjelenése. Azt a pár
katonát kivéve, akik a fegyverüket továbbra is a két különleges ügynökre
szegezték, valamennyien Constance hűlt helyét bámulták a romos árkádok
között.
Aztán a lány ugyanilyen hirtelenséggel újra felbukkant. De ez
alkalommal valami nehéz tárgy lógott a vállán, és esetlenül vonszolt két
lőszeresládát. Coldmoon figyelte, és alig akart hinni a szemének.
A moraj, akár a nád susogása, söpört végig a katonai osztagon.
Az erőlködéstől nyögdécselve Constance letette a két lőszeresládát –
zöld színűek voltak, a szokásos sárga felirattal –, és lecsúsztatta a válláról
azt, ami szemmel láthatóan egy fegyver volt. Kissé megtántorodott, amikor
elengedte, és a puska a földre hullott.
A fegyver láttán a katonák ösztönösen Constance-ra szegezték a
puskájukat, egyikük egy lövést is leadott; a golyó elsüvített a lány mellett.
Coldmoon kimeredt szemmel nézte; felismerte a tárgyat, amit a lány a
földre dobott: egy M240-es gázelvezetéses golyószóró volt egy kétlábú
állvánnyal kiegészítve. Az egyik muníciós doboz nyitva állt, a heveder már
benne volt a gépfegyverben.
– Tüzet szüntess! – kiáltotta Kormann. Természetesen bármelyik percben
likvidálhatná a nőt, de úgy tűnt, nem siet túlságosan. Vigyorgott, mintha egy
kis játékhoz volna kedve. – Így, szóval Csingiling beszerzett magának egy
gépfegyvert.
– A folyótól idevezető úton találtam – felelte a lány. – Remélem, nem
bánja, hogy kisajátítottam.
A katonák idegesek voltak, de a lány visszavágása szemlátomást még
jobban inspirálta Kormannt.
– És most mihez kezdesz, Csingiling? – kérdezte. – Csak nem akarsz
valamennyiünket lepuffantani azzal a micsodával? – Miközben beszélt, a
keze a pisztolyára csúszott, és kinyitotta a tokját. – Még csak fel sem tudod
emelni. Soha az életben nem leszel képes elég hosszú ideig biztosan tartani
ahhoz, hogy egy lövést le tudj adni. Ettől eltekintve valószínűleg azt sem
tudod, melyik végével kell célozni. – Kis szünetet tartott. – De ha még
egyszer hozzáérsz, tüzet nyitunk.
Constance most Pendergastra nézett.
– Sajnálom, hogy nem tudtam előbb ideérni, Aloysius. – Aztán a
gépfegyver felé biccentett. – Meglehet, hogy troglodita bunkó, de azért
egyvalamiben mégis igaza van: ez sokkal nehezebb annál, mint gondoltam.
A hangja most gúnyosra váltott. Kormann képe elvörösödött, és
Pendergast felé fordult.
– Ah, szóval Aloysius. Tehát ismered a kis Csingilinget? – Azzal az FBI-
ügynök felé lépett. – Még túlságosan fiatal ahhoz, hogy a mocsárban
fegyverekkel játszadozzon. El kéne fenekelned. Úgy értem, biztos te vagy a
papája, vagy nem?
Pendergast hallgatott.
– Kérdeztem valamit! – Azzal a tábornok felemelte a karját, és a
kézfejével erőteljesen az arcába sújtott.
– Ne! – kiáltott fel azonnal Constance.
 Jó néhány katona felnevetett. Kormann felbátorodva közelebb hajolt a
különleges ügynökhöz.
– Na, te vagy a papája? Vagy esetleg a cukros bácsija? – Azzal újra
pofon vágta, ezúttal még nagyobb erővel. Pendergast szája sarkából vér
kezdett szivárogni.
– Ne! – ismételte meg Constance olyan hangon, amitől még az acél is
megfagyott volna.
– Sejtettem. – mondta Kormann, és Pendergast lábára köpött. – Te vagy
a cukros bácsi. Egy cukros bácsi, aki imádja az ő cuki puncikáját. – Azzal
visszahúzta a kezét, hogy egy újabb csapást mérjen az ügynökre.
Ekkor Constance egy szinte kivehetetlenül gyors mozdulattal felemelte
az egyik kezét – a tőr hegye megvillant az ujjai között –, majd a tábornok
felé hajította a kést, és szinte ezzel egyidejűleg lebukott, és eltűnt a
látóterükből.
Egy pillanatnyi elképedt hitetlenkedés következett, majd fegyverzörgés,
és jó néhány lövés a sötétbe, abba az irányba, ahol a lány eltűnt. Aztán
csönd. Amíg Kormann kissé meg nem tántorodott, és egy különös
mozdulattal a torkához nem kapott. Coldmoon csak ekkor pillantotta meg
Constance tőrjének a nyelét. Egészen a markolatáig bele volt fúródva a
tábornok nyakába, szorosan az állkapcsa alatt.
Kormann megpróbált beszélni, de csak gurgulázó hang jött ki a torkán.
Egy lépést tett előre, majd összeesett az udvar kőburkolatán.
 69. FEJEZET
Aztán elszabadult a pokol.
A katonák azonnal tüzelni kezdtek az árkád irányába, amely alatt
korábban Constance állt. Ez Pendergastnak és Coldmoonnak a másodperc
egy törtrészéig lehetőséget adott a kitörésre. Pendergast megragadta Alves-
Vettorettót, és magával ráncigálta a romos fal felé; Coldmoon követte őket.
Aztán átvetették magukat rajta, és így fedezékbe kerültek.
Az udvar az általános zűrzavar színhelyévé vált: a katonák, miközben
előrenyomultak, összevissza lövöldöztek az árkád irányába. Ekkor,
Coldmoon óriási meglepetésére, az M240-es hirtelen tüzelni kezdett: a
ropogása mélyebb és lassúbb volt, mint a katonák támadó fegyvereié. A
sortűz végigsöpört az egész udvaron, néhány katonát leterített, másokat
pánikba ejtett. Volt, aki a földre vetette magát, volt, aki fedezéket keresett;
köztük két katona, akik halálosan megsebesülve tántorogtak az alacsony
falon, és kis híján Coldmoon ölébe estek.
Megragadta az egyikük fegyverét, és felemelte a fejét. Jobbra
megpillantotta Constance-t, amint a földön hasal a gépfegyver mögött egy
mélyedésben, ami fedezéket nyújt a számára. Vad elszántsággal tartotta a
fegyvert, és az egész teste megremegett minden alkalommal, amikor a
zárszerkezet kirántotta a lőszert a hevederből az egyre sűrűbb füstfelhőben.
Villámgyorsan megértette: Constance csak megjátszotta, hogy nem tudja
megtartani a fegyvert, és közben ravaszul egy kis dombra ejtette le,
ahonnan csak a fegyver csöve és az állványa látszik ki.
Coldmoon és Pendergast – aki megragadta a másik halott katona
fegyverét – a fal fedezékéből tüzeltek, és megtizedelték a pánikba esett
katonákat, akik tülekedve ide-oda rohangáltak az udvaron.
Mások viszont fedezékbe vonultak, és onnan kezdtek visszalőni
szervezettebb módon. Coldmoon felismerte, hogy Constance fedezéke nem
elegendő ahhoz, hogy sokáig kitartson a záporozó golyókkal szemben.
Pendergast valószínűleg ugyanerre a következtetésre jutott, mert felvette
a szemkontaktust a társával, aztán a védőfal felé pillantott. Coldmoon
azonnal vette a lapot. Átugrottak a falon, és közben az udvar felé tüzeltek,
ahol a katonák a téglákkal teli raklapok mögé rejtőztek.
Aztán különváltak. Coldmoon egy kőrakás mögé bújt le, épp akkor,
amikor egy nagy sebességű lövedék pattant le mellette. Constance ezt
észrevette, mert most Coldmoon felé irányultak a géppuska mély
vakkantásai, és a fiatal ügynök látta, amint a 7,62 milliméteres
lövedékekkel leadott sorozat kicsipkézte a feje fölött másfél méterre a falat,
lekaszabolva két katonát, akik épp őrá céloztak. A katonák – mint két
rángatózó marionettigura – a földre zuhantak, miközben a golyók
végigszántottak a testükön. Egy másik katona is felemelkedett, hogy
visszalőjön, de az M240 szétszaggatta: vér és agyvelő fröccsent a falra.
– Erre! – hallotta Pendergast hangját, amit alig tudott kivenni a pokoli
zajban.
Átrohantak egy nyílt téren egy téglákkal teli raklaphoz, mely mintegy
húsz méterre volt az árkádtól. Egyszerre emelkedtek fel, épp csak annyira,
hogy kilássanak a raklap mögül, aztán szinkronban tüzet nyitottak a
katonákra; kettőt sikerült likvidálniuk.
Coldmoon észrevette, hogy Constance periodikusan lő; mindig pár
másodpercnyi szünetet tartott, hogy egy új célpontot válasszon, aztán újra
tüzelt. A fegyveréből néha egy-egy fényjelző lövedék villant át az udvaron.
Tudatosan, vagy sem, de bizonyos időközönként tüzelt. De Coldmoon tudta,
hogy ennek ellenére a géppuska csöve pár percen belül túlhevül. A katonák
eközben koordinált támadásba lendültek: a golyók csak úgy pattogtak
Constance körül, nagy porfelhőket kavarva. Coldmoon hallotta, amint egy
gellert kapott lövedék visszavágódik a félig üres töltényládáról.
A golyók csak úgy süvöltöttek a feje fölött, és a téglákkal teli raklapba
fúródtak. Pendergast felugrott, tüzelt, és így visszaverte a támadást. A
feléjük irányuló golyózápor megszűnt, de Coldmoon most más irányból
hallotta a lövéseket – a toronyból érkeztek, és jégesőként kopogtak
körülöttük. Pendergast megfordult, felfelé fordította a fegyverét, és
megeresztett egy sortüzet; hirtelen sötétebb lett, amint néhány reflektort
kilőtt. Végül még egy lövés, és szinte teljes sötétség borult az udvarra. Csak
a kivilágított épületegyüttes közvetett fénye nyújtott némi világosságot.
Coldmoon újra megkockáztatta, hogy kilessen a raklap fölött. Az udvar
úgy nézett ki, mint egy mészárszék. Mindenfelé hullák hevertek a
teraszokon és a falak tövében; a vér patakokban folyt a régi köveken. Az
udvaron épp egy katona vonszolta keresztül magát, és közben segítségért
kiáltozott.
Constance fegyvere hirtelen elhallgatott. Egy másodpercig Coldmoon
hallotta, amint a töltényhüvelyek a lány körül a fűbe hullnak. Aztán ez a zaj
is megszűnt. Egy pillanatra azt gondolta, hogy talán megölték. De aztán
rájött, hogy mi történt: kilőtte mind a kétszáz töltényt a hevederből, és a
muníciós doboz üres volt.
Gyorsan visszapillantott az udvarra: tucatnyi, vagy talán még annál is
több katonát sikerült likvidálniuk. De még maradtak bőven. Ezek most arra
használták fel a tűzszünetet, hogy jobb védelmi állásokat találjanak. Szinte
valamennyien az udvar túloldalán lévő kő mellvéd mögé bújtak, vagy pedig
felmásztak rá. A fal magassága és csipkézete miatt kitűnő tüzelőállásnak
bizonyult.
Constance-ot szinte teljesen elrejtette a füst, Coldmoon inkább csak a
körvonalait észlelte, de azért nagyjából ki tudta venni a mozdulatait. A lány
fekvő testhelyzetéből felállt, és kinyitotta a fegyver adogatófedelét, kihúzta
a hevedertálcát, aztán elkezdte betölteni az új hevedert a második
lőszeresdobozból. Elrontotta, de aztán egy türelmetlen mozdulattal újra
megkísérelte. Coldmoon azt kívánta, bárcsak odaszaladhatna, hogy segítsen
neki. De egy nyílt tér választotta el őket – kész öngyilkosság lenne.
A romos falról csak úgy záporoztak a golyók, a becsapódó lövedékek
felkavarták a port Constance körül, miközben a fegyver megtöltésével
bajlódott. A katonák most szervezetten támadtak – ráadásul a magasból
lőttek az egyre védtelenebb alakra, aki a fegyverrel ügyetlenkedett.
– Fedezzen! – kiáltotta Pendergast.
Coldmoon tüzelt, mialatt a társa összegörnyedve átfutott az udvaron,
hogy jobb lőállást találjon, ahonnan lőheti a mellvédet. Coldmoon
felemelkedett, és ő is mellvédre célzott. A katonák lövöldözése egy időre
alábbhagyott. Ezalatt Constance-nak sikerült kiürítenie a hevedertálcát,
majd behelyezte az új hevedert. A szeme sarkából Coldmoon látta, amint
becsukja az adogatófedelet, és hátrahúzza a töltőkart. Egy perccel később a
géppuska újra kelepelni kezdett, és halálos záport zúdított a mellvédre,
amelyről hatalmas kődarabok váltak le; a megsemmisülés előhírnökeként a
falon pókhálószerű repedések jelentek meg, melyek egyre nagyobb
kiterjedésűek lettek; aztán lassan kezdett szétmállani az egész építmény.
Majd a fal hirtelen leomlott, és a lehulló kövek maguk alá temették a
katonákat a téglapor és a vakolattörmelékek közé.
 – Gyerünk! – kiáltotta Pendergast. Mindketten felugrottak, és egymást
fedezve végigfutottak az udvar szélén, míg oda nem értek a romos
árkádhoz; aztán az egyikük jobbról, a másikuk balról lőállásba helyezkedett
Constance mellett.
A lány látszólag nem is észlelte a jelenlétüket, teljes figyelmét az
udvarra összpontosította. És ekkor Coldmoon megpillantott egy férfit, amint
felemelt kezekkel feláll. Aztán többen is követték a példáját. De Constance
még mindig erősen tartotta a fegyvert, a puskaagyat a vállához szorította,
miközben a cső füstölt és gőzölgött az esőben. Célzott, és közben zihálva
szedte a levegőt.
Pendergast a vállára tette a kezét.
– Constance. – Szelíden megrázta. – Most már abbahagyhatod.
A lány egy pillanatra ledermedt a beálló csendben; aztán levette az ujját
a ravaszról. A némaságban még több katona állt fel reszketve;
némelyiküknek az egyenruháját a társaik vére fröcskölte be.
Bár Constance arckifejezése higgadt volt, a szeme tűzben égett – egy
kísérteties, sártól maszatos haláltündér.
– Jobb lesz, ha elhúzzuk a csíkot – mondta Coldmoon. Miközben ezt
kimondta, az udvar mögött parkolóból újra lövések dördültek fel. A
katonák, akik megadták magukat, látták, hogy érkezik a felmentő sereg, és
hezitálni kezdtek. Némelyikük megfordult, és futva elmenekült.
Pendergast egy a helyzethez egyáltalán nem illő udvarias mozdulattal a
sötét lápvidék alig látható ösvényére mutatott.
– Constance, volnál szíves előremenni?
Leszaladtak az ösvényre, és máris beborította őket a jótékony sötétség.
Néhányszor utánuk lőttek, de úgy tűnt, senki sem követi őket.
– Hová tűnt az a nő? – kérdezte hirtelen Coldmoon.
– Alves-Vettoretto? Lelépett – felelte Pendergast. – Ő egy túlélőművész.
Tud magára figyelni.
– Egyáltalán miért hurcolta magával?
– Azt hittem, rábukkantam valamire, amit érdemes megmenteni. Esetleg
rójuk fel a személyes gyengeségemnek.
 70. FEJEZET
Constance vezetésével végigrohantak a kikötőhöz vezető ösvényen.
A rendfenntartó erőknél töltött évei alatt Coldmoon még sohasem látott
semmi ahhoz foghatót, amit ez a nő tett. Azon tűnődött, hogy vajon tényleg
Pendergast „gyámleánya”-e ez az őrült, öldöklő angyal a sáros, tépett
ruhájában, és nem pedig valami gyilkos testőr, akit a különleges ügynök a
saját védelmére képzett ki. Egy pillanatra a nagyanyjához kalandoztak el a
gondolatai, és eszébe jutott, hogy mit mesélt a Wachiwiről. A különleges
ügynök emlékezett rá, hogy a saját szemével látta a Táncoló Lányt, amint a
fagyos erdőben sétál, és karcsú alakját egy takaróba burkolja. Halandó,
akárcsak mi. De mégis különbözik tőlünk.
Pendergast elvette az egyik halott katona reflektorát, és a szörnyű
látványra irányította: három halott őr egy földből és téglákból összetákolt
bódéban; a hullák szörnyű haláltusájuk következtében teljesen kitekeredett
pózban hevertek.
– Ez a te műved, Constance? – kérdezte Pendergast.
– Szükségem volt a fegyverükre.
– Hogy sikerült? Hiszen csak egy tőrrel voltál felfegyverkezve.
– Perelman rendőrfőnök kölcsönadta a fegyverét. Persze nem a saját
jószántából. Törött lábbal lent fekszik a folyónál. Megérkezésünkkor
elkapott bennünket a tornádó.
Továbbhaladtak a sötét fák között, majd az ösvény elkanyarodott. Ekkor
a kikötő, a stég és a fémkonténerek roncsai mögött Coldmoon
megpillantotta a folyó sötét tömegét. Constance letért az ösvényről, és a
töltésen haladtak tovább.
– Itt hagytam – mondta a lány, amikor felismerte a kis facsoportot.
Pendergast körbevilágított.
– Ide jöjjenek! – hallatszott egy gyenge hang közvetlenül a folyó mellől.
Keresztülvágtak a töltésen, míg végül megtalálták Perelman
rendőrfőnököt, aki az oldalán feküdt a hajója roncsai mellett. A fedélzeti
rádió mikrofonját tartotta a kezében; mellette hevert a készülék, ami egy
hajóakkumulátorhoz volt csatlakoztatva.
– Idevonszoltam magam – mondta zihálva. Esőáztatta arca sártól volt
maszatos. – Amikor meghallottam a lövöldözést, úgy gondoltam, nem
bánnák, ha erősítést hívok.
Ekkor, mintegy végszóra, Coldmoon meghallotta a rotorok távoli
zúgását, és keletre, a fák koronái fölött megpillantotta az alacsonyan szálló,
gyorsan közeledő helikoptereket. Egy perccel később a folyó lenti
szakaszán fényeket látott felvillanni, melyeket a külső hajómotorok egyre
erősödő dübörgése kísért. Aztán a sötétségből kiemelkedett a parti őrség
villámgyorsan közeledő phalanxa, melynek fényszórói a folyópartot
pásztázták.
– Ez gyors volt – jegyezte meg Coldmoon.
– Annyit mondtam nekik, hogy két szövetségi ügynök tűzpárbajba
keveredett, és már van egy sebesült. Ennyi elég volt.
Perelman visszafordult, és szemügyre vette Constance-t.
– Ezt nem tudom elhinni. Maga valóban bement oda egyedül, és
megmentette őket?
– Én csupán azt tettem, amit előre bejelentettem – mondta a lány
egyszerűen.
– Csupán. – ismételte meg a rendőrfőnök a fejét ingatva, majd a
fájdalomtól felszisszenve hátradőlt. A folyó felé pillantott. – Remélem,
hoznak fájdalomcsillapítót.
Coldmoon a fejük felett elhúzó helikoptereket nézte.
Az első járőrhajó kikötött, és számos testpáncélos, rohamfegyverekkel,
aknavetőkkel és gránátokkal felfegyverzett katona – nők és férfiak
vegyesen – ugrott ki. Miután az alakulat partra szállt, a hajó eltávolodott,
hogy a következő is kiköthessen.
– Visszamegyek – jelentette ki Pendergast, és megindult a csapat felé.
– Mi az ördögnek? – kérdezte Coldmoon. – Mi már teljesítettük a
kötelességünket. Hagyjuk rájuk a végső tisztogatást.
– Vissza kell mennem dr. Gladstone-ért. Beadták neki azt a bizonyos
drogot. és amputálta a saját lábát.
– Te jó ég. – nyelt egy nagyot a fiatal ügynök. – Akkor magával jövök.
Pendergast bólintott.
– Köszönöm!
Csatlakoztak a hajókból kiözönlő katonák tömegéhez.
 – Erre! – kiáltotta Pendergast. – Kövessenek!
Pár perc múlva az összerendeződött csapat megindult a fák mögött
felfénylő épületkomplexum felé. Az egykori cukorgyár fölött köröző
helikopterekből kötélen ereszkedtek le a SWAT különleges egység emberei,
és felvették a harcot az álkatonákkal.
 71. FEJEZET
Az előző éjszaka mozgalmas eseményei után reggel egy feltűnően
nyugodt kis csoport utazott Perelman Explorerjében. A kocsit Towne
vezette, míg a rendőrfőnök az anyósülésen ült hátradőlve, begipszelt lábbal.
Coldmoon, Pendergast és Constance Greene hátul foglalt helyet. A vihar
elállt, és a frissen mosott égbolt csak úgy kéklett fölöttük.
– Nagyon kedves öntől, hogy a házunknál tesz ki bennünket – mondta
Pendergast olyan nyugodt hangon, mintha csak shoppingolni mentek volna
a helyi bevásárlóközpontba.
– Ez a legkevesebb, amit megtehetek – jött a válasz az anyósülésről.
Coldmoon túlságosan fáradt volt a beszédhez. A hajnali utazás a
helikopterrel a Crooked Rivertől Fort Myersig, a kötelező orvosi
vizsgálatok, a bevetésről készített beszámoló és a papírmunka – mindez
szinte egybefolyt. Most Perelman hazavitte őket a kocsiján, és Coldmoon
másra sem tudott gondolni, mint arra, hogy bekászálódjon az ágyába.
Amikor az Explorer átdübörgött a Blind-szoros hídján, és beért Captivára, a
fiatal ügynök arra gondolt, hogy ez a legszebb hely, amit valaha is látott, de
túlságosan kimerült ahhoz, hogy élvezni tudja.
Pendergast mellette ült, olyan sápadtan és mozdulatlanul, mint egy
márványszobor. Constance az ellenkező oldalon. Nem tudta, mit gondoljon
a lányról. Constance egy szót sem szólt hozzá, amióta otthagyták a régi
cukorgyár épületét, és szinte érezte, ahogy süt belőle a feszültség minden
alkalommal, amikor a közelében tartózkodik. Újra visszaemlékezett
Constance figyelmeztetésére, amikor megtagadta, hogy együtt induljanak
Pendergast megmentésére. Reménykedett, hogy ez csupán múló dühkitörést
jelentett nála, nem pedig valós fenyegetés volt. De sajnos az előérzete nem
ezt súgta. Talán meggyőzhetné Pendergastot, hogy beszéljen vele –
kételkedett benne, hogy bárki más tudna hatni rá.
Amikor az Explorer már majdnem odaért a Mortlach-házhoz, a
rendőrségi rádió recsegni kezdett.
– Explorer egy, Explorer egy. P. B., válaszoljon!
 Perelman morogva előrehajolt, és elvette a mikrofont.
– Priscilla, mi történt?
– Caspar rendőrfőnök jelentést akar a legújabb fejleményekről. Baugh
parancsnok pedig egyfolytában hívogat.
– Csak miután szundítottam egyet – szakította félbe, majd visszarakta a
mikrofont a helyére, és Towne-hoz fordult.
– Ahogy előre megmondtam: mindazok, akik a kisujjukat sem
mozdították, sőt, még azok is, akik alaposan melléfogtak és elcseszték a
nyomozást, most előbújnak az odújukból, hogy learassák a babérokat. Csak
várjon, és majd meglátja.
A kocsi lassított, miközben befordult a Mortlach-ház kocsifelhajtójára.
Ekkor Pendergast a rendőrfőnökhöz fordult.
– Azon tűnődöm, hogy vajon hajlandó lenne-e kielégíteni a
kíváncsiságomat egy aprósággal kapcsolatban.
– Természetesen – felelte Perelman.
– Mit jelent a P. B. a nevében?
Kínos szünet következett. Aztán a rendőrfőnök a beosztottjához fordult.
– Lewis, volnál szíves a ház előtt megvárni minket?
Perelman megvárta, amíg Towne kiszáll az autóból, aztán még egy kis
ideig hallgatott, végül Pendergast felé fordult.
– Percy Bysshe.
– Ez csodálatos! Bizonyára irodalomrajongó szülei lehettek.
– Nincs ebben semmi csodálatos. Inkább tök ciki. Főleg egy tizenhárom
éves kamasz számára.
– A későbbi életében, úgy tűnik, nem okozott különösebb traumákat.
– Mert senki sem tud róla. És nagyon remélem, hogy megőrzi a titkomat.
– Azzal kinyitotta az ajtót, és nagy nehezen kikászálódott, miközben
Pendergast odanyújtotta a mankóját.
Coldmoon is követte a többieket a Mortlach-házba. Az ódon deszkák
nyikorogtak a talpuk alatt. Ezt rögtön valami fojtott hang követte, ami a ház
mélyéből jött – úgy hangzott, mint egy hosszan elnyújtott tutulás.
A rendőrfőnök meglepődve megtorpant.
– Hát ez meg mi az istennyila?
– Ez – felelte Constance – a Mortlach-ház szelleme.
Coldmoon elképedten kimeresztette a szemét, amikor egy újabb hang –
egyfajta nyöszörgés – szűrődött fel a padlódeszkák alól.
 – Uraim, ha volnának szívesek követni a pincébe, akkor örömmel
bemutatnám önöknek. – Azzal megindult előttük a pinceajtó felé, kinyitotta,
felkapcsolta a villanyt, és lement a lépcsőn. Coldmoon és a többiek a
nyomában. Csak egyszer járt itt lent; a hely éppannyira szűk volt, és dohos,
mint ahogy emlékezett rá.
De volt egy jelentős változás: a külső falba egy lyukat fúrtak, a padlón
tégla- és maltertörmelék volt szétszóródva. A beszélgetésük zajára egy
újabb méltatlankodó nyüszítés hangzott fel egy sötét sarokból – olyan
gyötrelmesen, hogy Coldmoonnak felállt a szőr a hátán.
Constance átment a pincén, és kivett egy tolvajkulcsot a zsebéből.
Odament egy nehéz faajtóhoz, ami egy falfülkét zárt le. Az apró, ablaktalan
szobából egy összekuszált hajú, piszkos, gubancos szakállú, sáros
rongyokba öltözött férfi tántorgott ki a fénybe. Zavarodott, könyörgő
pillantással nézett rájuk.
– Hé, én azt hiszem, ismerem ezt a fickót – mondta Perelman. – Ez az a
vén krapek, aki Silver Key Beach környékén szokott kódorogni. – Aztán
Costance-ra meredt. – Ki ez, és mi az ördögöt csinál itt?
– Randall Wilkinsonnak hívják.
– Randall Wilkinson. – ismételte meg a rendőrfőnök a mankóján
egyensúlyozva.
– De ez. de ez ki van zárva! Wilkinson volt a gyilkosság áldozata, aki. –
A hangja elcsuklott.
– Így van – folytatta helyette a lány. – Az áldozat, akit tíz évvel ezelőtt
ebben a házban meggyilkoltak, és akinek a hulláját sohasem találták meg.
Legalábbis ezt akarták mindenkivel elhitetni. De a dolog ennél kissé
bonyolultabb, igaz, Mr. Wilkinson? Volna szíves elmondani itt mindenki
előtt azt, amit tegnap közölt velem?
A férfi meg sem mukkant.
– Akkor, ha megbocsát, majd én teszem meg. – Aztán a többiek felé
fordulva folytatta: – Mr. Wilkinson valaha vegyészmérnökként dolgozott, és
elég jól ment neki. Olyannyira, hogy megvásárolhatta ezt a házat. De egy
munkahelyi baleset érte, aminek következtében nem dolgozhatott tovább
teljes munkaidőben. A munkaadója azt állította, hogy a baleset a saját
hibájából történt, és nem volt hajlandó egy minimális rokkantsági segélynél
többet fizetni neki, végül kirúgta. A rákövetkező néhány évben nagy
adósságokat halmozott fel, és úgy tűnt, elveszíti a házát is. Végső
kétségbeesésében özvegy nővéréhez fordult, aki kezdetben kórházi
nővérként dolgozott, később pedig kriminalisztikai szaktekintéllyé
avanzsált. Közösen eszelték ki a tervet. Mr. Wilkinson magas hozamú
életbiztosítást kötött a nővére javára. Tudta, hogy a biztosító akkor fizet, ha
a halála teljesen kétségbevonhatatlan. még ha nincs is meg a hulla. Így
néhány hónap alatt rendszeresen levett magától egy bizonyos mennyiségű
vért, míg végül mintegy öt litert össze nem gyűjtött. Ez az a mennyiség, ami
általában egy emberi testben megtalálható. A nővére, aki Massachusettsben
élt, időnként meglátogatta, hogy segítsen. Mindez itt, ebben a pincében
zajlott titokban. A vérvételhez és a vér tárolásához szükséges eszközöket ez
alatt az idő alatt az egyik pillér üregében őrizték.
A férfihoz fordulva megkérdezte.
– Eddig jól mondtam?
Mivel a férfi nem reagált, folytatta:
– Egyik éjjel, amikor végre elegendő vért összegyűjtöttek, munkához
láttak. Mr. Wilkinson nővérének voltak tapasztalatai a bűnügyi helyszínelés
terén, így jól tudta, hová spricceljék a vért ahhoz, hogy minden hihetőnek
tűnjön. A falakon és a bútorokon ügyes fröccsenésmintákat hozott létre, a
maradékot pedig a padlóra öntötte. Olyan mennyiségben, hogy az
végzetesnek tűnjön. Mr. Wilkinson kivágott egy kis darabot a hajas
fejbőréből, és ezt egy baltával egy széktámlához „tűzte”. Aztán összetört
néhány bútort, hogy minden úgy nézzen ki, mintha dulakodás történt volna.
Hogy nyomokat hagyjanak, vérrel átitatott ruhadarabokat húztak végig a
hátsó ajtón keresztül, lefelé a lépcsőn, egészen a kisteherautóig. Aztán
elhajtottak, pár nap múlva pedig szétváltak, és Mr. Wilkinson új
személyazonosságot vett fel. Néhány évig Utah állam egy félreeső
településén rejtőzködött. Bár úgy vélem, a „Utah állam egy félreeső
települése” kifejezés meglehetősen redundáns. Mindenesetre a biztosítási
társaság a kezdeti huzavona után végül fizetett Mr. Wilkinson nővérének,
aki megosztotta a pénzt az öccsével. A nő természetesen a házat is
megörökölte. Nyilvánvaló okokból kifolyólag sosem lakott itt, később pedig
rákban meghalt. A vagyonkezelő eladta a házat, és ez lett volna a történet
vége. De mégsem így történt.
Újra a férfira pillantott.
– Biztos benne, hogy nem akarja saját maga folytatni a történetet?
Mr. Wilkinson a fejét lógatta.
– Minden nagyszerűen alakult. Mr. Wilkinsonnak új személyazonossága
volt, és elég pénze ahhoz, hogy munka nélkül is megéljen. De a helyzet
apránként kezdett rosszra fordulni. Miután Mr. Wilkinson nővére meghalt,
és a házat eladták, tépelődni kezdett. Egyfolytában az az üreges oszlop járt a
fejében, amelyben a saját vérével kontaminált vérvételi eszközök voltak
elrejtve. Korábban olyan frenetikusan készítette elő a „saját halálát”, hogy
elfelejtette eltávolítani ezeket a felszereléseket. Ha ezeket valaki megtalálja,
akkor az egész csalás napvilágra kerülhet. A biztosítási társaság csak
vonakodva fizetett, és a kárbecslő valóságos cápa volt. Bár megpróbálta
elhessegetni ezeket az aggodalmait, egyre jobban félt. Az áruló szív című
Poe-novellában leírtakhoz hasonlóan a félelmei valóságos rögeszmévé
váltak. Megszállottsága még rosszabbodott, amikor megtudta, hogy a
jómódú New York-i tulajdonos renoválni akarja az épületet. Ekkor Mr.
Wilkinson obszesszív félelmei hirtelen megalapozottak lettek. Úgy vélte,
hogy csak egyetlen megoldás lehet: betörni, és eltávolítani az instrumenta
scelerist az oszlop üregéből, így egy éjszaka, a bizonyítékok
megsemmisítéséhez szükséges eszközökkel felszerelkezve visszatért
Captiva szigetére. De a városba való visszatérése szellemileg igen
megviselte. Bár idősebb lett, megváltozott a külseje, és csavargónak álcázta
magát, paranoiás lett attól való félelmében, hogy valaki esetleg felismerheti.
Még rosszabb, hogy amikor először próbált betörni a házba, felriasztott
néhány hajléktalant. Feldúlva elmenekült a szigetről, miközben a
hajléktalanok szellemekről, kopogásról, lánccsörgésről szóló meséket
kezdtek terjeszteni.
– Ah, szóval ez a forrása a szellemekről szóló pletykáknak – jegyezte
meg Perelman.
– Én is pontosan ezt gondolom. Az épület felújítása mindenesetre
megtörtént, de az elrejtett felszereléseket nem találták meg. Ekkor Mr.
Wilkinson természetesen megkönnyebbült. Egészen addig, amíg pár évvel
később a New York-i tulajdonos, aki a megálmodott vendégházat nem tudta
megnyitni, igen kedvező ajánlatot nem kapott egy területfejlesztőtől. A
helytörténeti társulattal való hosszas csatározás után végül kitűzték a bontás
időpontját. Wilkinson valamennyi félelme most újult erővel tért vissza. A
vérvételi eszközeit most minden bizonnyal megtalálják. Nincs más
választása, mint visszatérni, és újra megpróbálni kihozni.
Constance rövid szünetet tartott, és végignézett a hallgatóságán.
– De ez alkalommal óvatosabb volt. Tudta, hogy van egy
esővízmegosztó a ház rejtett oldalán, ahová egy pincekijáratot terveztek, de
sohasem építettek meg. Pár nappal a ház lebontásának a dátuma előtt meg
akart győződni arról, hogy ezúttal nincsenek ott hajléktalanok, csavargónak
öltözve tért vissza. Képzelhetik, mennyire meglepődött, amikor a
hajléktalanok helyett bérlőket, azaz minket talált a házban. De már túl késő
volt ahhoz, hogy visszatáncoljon. Így kénytelen volt nagyon lassan és
csendben dolgozni. és hogy meg ne lássák, többnyire éjszaka. Pechjére, én
meghallottam a halk kopogást. Mivel a szellemjárta ház elképzelését inkább
érdekesnek, mint félelmetesnek találtam, és volt bőven szabadidőm, úgy
döntöttem, utánajárok a dolognak. És most itt vagyunk.
Azzal a férfi felé biccentett.
– Uraim, íme Randall Wilkinson.
Rövid szünet követte ezt a kiselőadást. Végül Pendergast szólalt meg.
– Bravissima, Constance!
– Hihetetlen, hogy egész idő alatt életben volt – jegyezte meg Perelman.
Constance Wilkinsonra mutatott:
[27]
– Ecce homo!
– Mit csináljunk vele? – kérdezte Perelman egy perc elteltével. – Azt
hiszem, itt többrendbeli szabálysértés valósult meg: biztosítási csalás,
összeesküvés, halott anyakönyvi kivonat meghamisításában való
közreműködés, pénzügyi csalás, a bűnök lajstroma teljesen elképesztő.
Constance most Wilkinsonhoz fordult:
– Mekkora haszonra tett szert?
A férfi most szólalt meg először. Coldmoonnak feltűnt, hogy szinte
dallamos a hangja.
– Kétmillió dollárra a biztosításból. A nővéremé lett a ház, ez is az
egyezség része volt, plusz félmilliót kapott. A másfél milliót én tartottam
meg.
– Mi történt a nővére részével a halála után?
– Amikor rákot diagnosztizáltak nála, kisebb összegekben egy offshore
számlára utalta át a pénzt, amit én később felvettem. Tudják, nem voltak
gyerekei.
– Látszik, hogy a nővére mindent megtett magáért – jegyezte meg
Pendergast.
– Igen szoros kötelék volt köztünk.
– És mennyi pénze maradt meg? – faggatta tovább Constance.
Rövid habozás után a férfi kibökte:
– Körülbelül egymillió-kétszázezer.
Constance Perelman felé fordult:
 – Meg tudná mondani, hogy mekkora összegre van még szüksége a
helytörténeti társulatnak ahhoz, hogy megvásárolja és restaurálja a házat?
Újabb rövid szünet következett, amely alatt Coldmoon hallotta, amint
Pendergast valamit latinul mond a lánynak, aki elmosolyodott, mintha
gratulált volna neki.
– Plusz-mínusz egymillió dollár – felelte Perelman.
– Micsoda véletlen! – ámult el Constance. – És vajon mit szólna Mr.
Wilkinson ahhoz, ha névtelenül a helytörténeti társulatnak adományozná ezt
az összeget, hogy megmentsék az épületet, ő pedig szabad ember maradjon?
Egypercnyi csönd után Perelman szólalt meg:
– Vért izzadtam, hogy megoldjam ezt az ügyet, de kudarcot vallottam.
Ez elég megalázó volt. Nem vagyok benne biztos, hogy annyiban hagynám
a dolgot.
– Gondoljon bele, hogy mi történne az ellenkező esetben – avatkozott
közbe Pendergast bársonyos hangján. – Ha letartóztatja, az összes pénz
visszafolyik a biztosítótársasághoz, és gagyi apartmanok fognak épülni
ennek a csodás, ódon villának a helyén. A Captiva-sziget nem lesz ugyanaz,
Perelman nyelt egyet. Körbenézett a szobában. Minden szem rászegeződött.
– De ezzel nem válunk valamennyien cinkossá egy biztosítási csalásban?
– A válasz természetesen igen. De néha egy apró törvényszegés a közjó
érdekében bölcs döntés lehet. A biztosítási társaság már jó ideje leírta ezt a
veszteséget. A város, amelynek a szolgálatában áll, ebből profitálni fog. És
ami a legfontosabb: a titok köztünk marad, ugye, uraim? Constance?
Hosszú csönd állt be. Aztán Perelman lassan rábólintott.
– Gondolom, egy anonim adomány nagyon jól jönne a helytörténeti
társulatnak.
Constance Wilkinsonra pillantott.
– Az orvosi felszereléseket itt tartjuk, amíg az adományozás meg nem
történik. Aztán visszaadjuk őket, és azt csinál velük, amit akar.
Wilkinson összekulcsolta a kezét, mintha imádkozna.
– Köszönöm...
Valószínűleg csak a képzelete játszott vele, de Coldmoonnak hirtelen
úgy tűnt, mint egy kicsit meglebbent volna a levegő a pincében.
– Remek – mondta Pendergast Constance-nak.
– Még valami – jegyezte meg a rendőrfőnök egy félmosollyal az ajkán.
Minden szem feléje fordult.
 – Ha ez a Mortlach-szellem végét jelenti, nem kéne ördögűzést
tartanunk?
– Nem – vágta rá Coldmoon.
– De – mondta Constance egyidejűleg.
– Célszerű lenne valami rövid rituálét tartani – jegyezte meg Pendergast.
– De azt hiszem, Mr. Wilkinsonnak mindenekelőtt pihenésre és egy kis
felfrissülésre volna szüksége.
– És egy fürdőszobára – fűzte hozzá a férfi.
– Természetesen. Mialatt Mr. Wilkinson igénybe veszi a
mellékhelyiséget, és valaki megkínálja itallal, én exorcizáló felszerelések
után nézek. – Azzal sarkon fordult, felment a lépcsőn, és eltűnt.
 72. FEJEZET
A Bell 429 alacsonyan siklott a korallzátonyok és a smaragdzöld víz
fölött, miközben Pickett területi igazgatóhelyettes újra kipillantott a
másodpilóta-ülés mellett ablakon. A zöldellő trópusi növényzettel benőtt
rejtélyes sziget lassan feltűnt a horizonton, mint egy ékkő az óceán végtelen
kékségében. Ahogy közelebb értek, a területi igazgatóhelyettes ki tudta
venni a pálmafák díszsorfalát, a csónakházat, a csillogó márvánnyal borított
sétányokat és épületeket, és mögöttük a helikopterleszállót. Az egyik pálya
már foglalt volt: egy Augusta Westland 109 Grand márkájú elegáns
luxushelikopter állt bent, amelynek a sebessége majdnem kétszer akkora
volt, mint a Bell 429-é. Leszálltak az üres helyre. Amikor Pickett kinyitotta
az ajtót, az volt az érzése, mintha egy Rolls-Royce mellett parkoló
Zastavából szállna ki.
Az első látogatásakor megismert két férfi fogadta kikeményített és
kivasalt egyenruhában. Végigvezették a kagylótörmelékkel borított
ösvényen, majd felmentek a fehér márványlépcsőn. De most nem haladtak
végig az udvarba vezető fedett folyosón, mint az első látogatásakor; ez
alkalommal teljesen más irányba indultak, míg egy templomszerű
építményhez nem értek, mely ugyancsak csontfehér márványból készült.
Minden oldalról korinthoszi oszlopok szegélyezték, és a trapéz formájú tető
alatt koronapárkányzat ékeskedett. Olyan extravagáns építmény volt, hogy
nyilván ez a sziget főépülete.
A kísérője egy oszlopos előcsarnokhoz vezette, ahol Pendergast egy
nyugágyban ülve várta. Az oszlopok közt frissítő szellő lengedezett,
megzizegtetve a közeli királypálmák lombjait, és mézbogyók illatát hozta
feléjük. Pendergast újra a már védjegyévé vált fehér öltönyt viselte,
szürkéskék szeme és az arca elhalványult a ráömlő napfényben. Coldmoon
is a szokásos civil szerelésében volt: egy ócska farmert és egy kockás inget
viselt. Mellettük útipoggyászok különös egyvelege állt: az elegánsan
szögletes Vuitton bőröndök mellett hevert két viharvert, koszos hátizsák.
Pickettnek feltűnt, hogy a fiatal ügynök teljesen – már-már nevetségesen –
kirítt ebből a környezetből, és az arcára volt írva, hogy mennyire feszeng.
– Pickett területi igazgatóhelyettes úr – üdvözölte Pendergast, és
kinyújtott kézzel felállt, miközben Pickett felment a lépcsőn.
– Milyen kedves öntől, hogy eljött elbúcsúzni.
Ezt olyan hétköznapi hangon mondta, mintha csak egy turista lenne, aki
épp sétahajózásra indul. A különleges ügynök viselkedésében nem volt
semmi olyan, ami utalt volna az elmúlt hét frenetikus eseményeire; a
nyomozás, a tanúvallomások, a letartóztatások, a házkutatási parancsok, a
razziák – mindez a legnagyobb titokban zajlott. Pickett még az FBI-on belül
sem hagyta kiszivárogni a dolgot, és mindent megtett annak érdekében,
hogy az egész ügyet a bürokrácia szőnyege alá söpörje.
– Nem hagyhatom elutazni anélkül, hogy összesítő jelentést ne adnék
azokról az eseményekről, melyek azóta történtek, hogy idejött, ööö...
befejezni a félbeszakított nyaralását – mondta Pickett.
– Köszönöm; izgatottan várjuk a fejleményeket – felelte Pendergast, és
egy székre mutatott, amely mellette állt az árnyékban.
Pickett kihúzott egy újságot a hóna alól, és miközben leült, letette a
földre.
– Képzelheti, mekkora leszámolások voltak Lee megyében. Baugh
parancsnokot elmozdították az állásából, és a parti őrség hamarosan
hivatalos vizsgálatot indít ellene; a Fort Myers-i rendőrfőnököt
megrovásban részesítették; Baugh „szárnysegédjét”, egy bizonyos Darby
hadnagyot pedig kémkedés vádjával letartóztattak egy Duran nevű parti
őrrel együtt. A letartóztatások még nem értek véget. Ez még csak a kezdet.
– És Sanibel városa hogy jött ki a dologból? – érdeklődött Pendergast.
– Sikerült az ügy nagy részét eltussolnunk. Perelman rendőrfőnök
fölöttébb együttműködőnek bizonyult. Sőt, egyfajta helyi hőssé vált. A
településen ennek senki sem tudja a pontos okát, de általánosságban neki
tulajdonítják az ügy felderítését. Annak ellenére, hogy maga a megtestesült
szerénység, és azt állítja, hogy semmit sem tud a dologról.
Pickett kuncogott.
– Mi a hivatalos verzió? – kérdezte Coldmoon.
– Az amputált lábakról azt mondjuk, hogy egy titkos szervezet rossz
szándékú kísérletezéseiből származnak. A színfalak mögött persze
keményen gürcölünk: be kell azonosítanunk a hullákat, kompenzálni kell a
fogva tartott bevándorlókat, el kell dönteni, hogy lépjünk tovább. Mindez
valóságos rémálom a számunkra!
– A bevándorlók számára sem volt kellemes – jegyezte meg Coldmoon.
– Természetesen. És minden tőlünk telhetőt megteszünk annak
érdekében, hogy jóvátegyük a dolgokat.
– Ha már a témánál vagyunk: jelenleg mi a funkciója annak a Carrabelle-
től északra található intézménynek? – érdeklődött Pendergast.
– Teljesen kiürítettük és lezártuk. Azt a hírt terjesztettük el, hogy a
közelben felütötte a fejét a hantavírus, így távol tartjuk a kíváncsiskodókat.
Mivel az egykori cukorgyár egy isten háta mögött helyen van, ráadásul
vihar is volt, úgy tűnik, senki sem vett észre semmit, leszámítva a szokatlan
helikopterforgalmat. Amint lezárulnak az álkatonai alakulat tevékenységére
irányuló nyomozások, a földdel tesszük egyenlővé az épületkomplexumot.
A Pentagon százszázalékosan támogat bennünket: teljesen megdöbbentette
őket az, amit az Egyesült Államok egykori katonái a rosszul értelmezett
„patriotizmus” nevében elkövettek. A kulcsszó az „egykori”; mivel a
jelenlegi amerikai fegyveres erőknek semmi köze a történtekhez.
Pickett elhallgatott.
– Mit hozott magával? – kérdezte Coldmoon az újságra pillantva.
– Gondolom, még nem látták. – Azzal felvette az újságot, kinyitotta, és
megmutatta a címlapot. A két ügynök előrehajolt. A Miami Herald volt az,
melynek főcíme öles méretű betűkkel hirdette, hogy az újság sztárriporterét,
Roger Smithbacket Fort Myers polgármestere a város kulcsával jutalmazta
meg nemcsak a Captive-szigeten folyó nyomozásban való részvételéért,
hanem azért is, mert merész cikkei következményeként a rendőrség razziát
tartott a város legfélelmetesebb bűnbandájánál, az Éjszaka Párducainál. A
genget felszámolták, és Nagyfejnek nevezett vezetőjét védőőrizetbe vették.
A híresztelések szerint a fickó bekattant, és a közép-amerikai kartell
hatalmas fejpénzt tűzött ki rá. A lélegzetelállítóan izgalmas cikk ennek
ellenére meglehetősen rövid volt, és kevés konkrét információt tartalmazott.
– Lenne egy kérdésem – mondta Pickett, és félretette az újságot. –
Meglehet, hogy kissé kényes kérdés. Arról az óceánkutató-nőről, dr.
Gladstone-ról, akit kimentettek abból a létesítményből. Annak ellenére,
hogy elveszítette az egyik lábát, teljesen fel fog épülni. Az orvosok és a
pszichiáterek biztosítottak afelől, hogy nem szenvedett maradandó
pszichológiai károsodást.
 Pickett észrevette, hogy a nő nevének hallatán egy árnyék futott végig
Pendergast arcán.
– Mi lenne a kérdése? – kérdezte.
– Azt állítja, hogy nem emlékszik vissza annak az éjszakának a
történéseire. Arra még emlékszik, hogy egy helikopterrel üldözték, aztán
egy nagy űr. egészen addig, amíg fel nem ébredt a kórházban. Hihetetlennek
tűnik, hogy rá tudták venni a saját lába amputálására.
Pendergast arca mozdulatlan volt, mint egy gránitszobor.
– Áldást jelent a számára, hogy nem tud visszaemlékezni. A történteket
leírtam a jelentésemben. Egy borzasztóan veszedelmes drogról van szó. De
remélem, hogy már csak múlt időben beszélhetünk róla. Életem végéig
kínozni fog a lelkiismeret-furdalás, amiért bevontam őt és dr. Lamet a
nyomozásba.
– Nem sejthette előre – jegyezte meg Coldmoon.
Ha ezt Pendergast meg is hallotta, nem adta semmi jelét.
– Mellesleg megjegyezném, ha ugyan említésre méltó, hogy a Vita
Brevis nevű alapítvány, amelynek tagja vagyok, felajánlotta a közbenjárását
annak érdekében, hogy dr. Gladstone felépülése után tanári álláshoz jusson
egy általa kiválasztott egyetemen.
Pickett bólintott.
– Erre valóban rászolgált. – Aztán a rakás bőröndre pillantva
megkérdezte. – Tehát visszatér New Yorkba?
– Olyan gyorsan, ahogy csak lehetséges.
– És maga – fordult Pickett a fiatal ügynökhöz –, ha jól tudom, megkapta
az áthelyezési papírjait Coloradóból...
Coldmoon megütögette az inge zsebét.
– Akkor sok sikert mindkettőjüknek! – Rövid habozás után újra
megszólalt: – Pedig kár, mert épp most szereztem tudomást egy igen
különös esetről, ami a múlt éjszaka történt Savannah-tól északra.
– Felejtse el. – szakította félbe Coldmoon – uram!
Pendergast is a homlokát ráncolta e rosszkor jött javaslat hallatán.
– Hát akkor – sóhajtott fel Pickett –, figyelembe véve, hogy mi
mindenen mentek keresztül az elmúlt napokban, nem adok ki parancsot. De
kár, mert.
Újra félbeszakította valami: léptek halk zaja hallatszott a közeli
ösvényről. Egy perc múlva Constance Greene lépett ki a vakító trópusi
fénybe. Széles karimájú szalmakalapot viselt, vászonblúzt és rakott
szoknyát. Különös, ibolyakék szemét Ray Ban Wayfarers napszemüveg
védte.
– Mr. Pickett! – mondta, és a férfi felé nyújtotta a kezét.
– Ms. Greene! – üdvözölte a területi igazgatóhelyettes, miközben felállt,
és kezet rázott vele.
– Sajnálom, hogy nem voltam itt az érkezésénél, hogy megfelelő módon
üdvözöljem. Csak még el kellett intéznem néhány dolgot az elutazásunk
előtt.
– És vajon mi volt az? – érdeklődött a gyámja.
– Csak egy apróság. A biztonsági szolgálat vezetőjének adtam át hálánk
és elismerésünk zálogát. – Aztán újra Pickett felé fordult: – Volt olyan
kedves, és harctechnikai oktatásban részesített azután, hogy maga elorozta
tőlem Aloysiust – magyarázta. – Természetesen csak a szórakoztatásomra.
Erre rövid csönd következett. Aztán Pickett Coldmoonra pillantott.
– Jöjjön, sétáljunk egyet!
Leballagtak a templomszerű építmény lépcsőjén, majd végigmentek a
kagylótörmelékkel borított ösvényen, mely egy kilátóhoz vezetett. A területi
igazgatóhelyettesnek pár percre volt szüksége, hogy rendezze a gondolatait.
Aztán Coldmoonhoz fordult.
– Olvastam a beszámolóját – kezdte.
Coldmoon bólintott.
– Természetesen Pendergastét is elolvastam. Méghozzá nagyon
figyelmesen. Tisztában vagyok vele, hogy azon az éjszakán a káosz és az
illegális katonai létesítményben tapasztaltak miatt a memóriája nem lehetett
kristálytiszta. De egy dolog nyugtalanít.
– És mi lenne az, uram?
– Nos, Constance Greene-ről van szó.
Olyan arckifejezés jelent meg Coldmoon arcán, amilyet Pickett eddig
még sohasem tapasztalt a fiatal ügynöknél, de azért folytatta:
– Ő ebben az egyenletben az az ismeretlen, amit nem tudok megfejteni.
Az elsőként a helyszínre érkező segítők említést tettek arról, hogy volt
magukkal egy fiatal nő sáros taktikai öltözékben. Arról is hallottam
beszámolót, hogy volt egy ennek a leírásnak megfelelő személy azon a
mentőhelikopteren, amely visszahozta magukat Fort Myersbe. A landolás
után viszont különös módon semmiféle beszámolóban nem szerepel ez a
személy.
– Tényleg? – kérdezett vissza a különleges ügynök.
 – De van itt más is: egy nehézgéppuskát találtunk azon a helyen, ahol
kitörtek a létesítmény udvarából. Amikor megpróbáltuk pontosan
rekonstruálni a szökésüket, ezt a fegyvert nem tudtuk hová tenni. Ki
kezelte? Nemrégiben háromszáz lövedéket lőttek ki belőle.
– Akkora káosz volt, hogy nemigen tudok visszaemlékezni.
– Oké. És még valami: Perelman rendőrfőnök kijelentette, hogy amint
tudomást szerzett Pendergast elrablásáról, rögtön mentőakcióra indult a
hajójával. De a tornádó, amely szétroncsolta a hajóját, és kis híján őt magát
is megölte, bizonyos fokú amnéziát okozott nála. bár másfélét, mint dr.
Gladstone esetében. Nem nagyon tud visszaemlékezni a tornádót megelőző
időszakra, főleg arra, hogy egyedül volt-e, vagy pedig egy utassal. – Egy
pillanatra elhallgatott, majd folytatta: – Maga eközben a Mexikóból érkező
gépen ült, mely Tallahasseeben volt kénytelen leszállni. Van valami
elképzelése arról, hogy Ms. Greene hol tartózkodott ez alatt az idő alatt?
– Fogalmam sincs. Talán otthon volt?
– Rendben. Nos, bevallom, nem szívesen lennék annak a helyében,
akinek ki kell hallgatnia ezt a nőt. – Bár a kilátó teljesen néptelen volt,
Pickett mégis körülnézett, mielőtt folytatta volna. – Tudja, ez nem egy
olyan nyom, amit valaha bárki is ellenőrizne. De szeretem, ha az alám
tartozó ügyeknél minden klappol. És jól ismerem magukat.
– Megértem, uram.
– Akárcsak én.
Pickett kíváncsi tekintete összetalálkozott Coldmoonéval, míg a hátuk
mögött felhangzó lárma félbe nem szakította őket.
– Ez bizonyára a sziget személyzete lesz – jegyezte meg Coldmoon némi
megkönnyebbüléssel. – A csomagjainkat viszik a
helikopterleszállópályához.
– Természetesen – felelte Pickett. – Ne várassuk őket tovább!

Tíz perccel később a két pilóta már melegítette a helikopterek motorjait;

a propellerek csak úgy korbácsolták a párás levegőt. Constance szállt be
elsőként az Augusta Westland bőrkárpitozású luxuskabinjába, miközben az
egyik kezével a kalapját tartotta, a másikkal pedig megrázta Pickett kezét.
Őt Coldmoon követte, akit elvisznek a szárazföldig, hogy onnan repüljön
tovább Coloradóba. Pendergast szállt be utolsóként.
 – Nos, uram – mondta az ajtóból kihajolva –, a legutóbb, amikor itt járt,
arra kért, hogy vessek egy pillantást a helyszínre. Remélem, a
perlusztrációmmal a segítségére voltam.
– A segítségemre volt? Hiszen megoldotta az ügyet.
– Akkor most elbúcsúzom. Coldmoon ügynök már ég a vágytól, hogy
megérkezzen az új munkahelyére. És korábbi szíves ajánlatára reagálva
még hozzáfűzném: Constance és én már alig várjuk, hogy visszatérjünk
New Yorkba. minden további késlekedés nélkül. – Ez utóbbi szavait
félreérthetetlenül kihangsúlyozta.
– Akkor én lennék a legutolsó, aki visszatartaná – felelte Pickett, és
hátralépett, miközben a poggyászaikat az utastér hátsó részébe pakolták be.
Egy perc múlva az ajtó becsukódott; a helikopter erőteljes motorja
felbőgött, miközben gyorsan felemelkedett, majd északkeletnek fordulva
tovaszállt.
Pickett nézte, amint a vasmadár eltűnik a ragyogó, kék égbolton. Aztán
kilépett a saját helikoptere mögül, elővette a mobilját, és beütött egy
számot.
– Egyes számú irányítóközpont! – mondta, amikor felvették. – Itt Pickett
területi igazgatóhelyettes. A helikopter, amiről beszéltem, egy AW109,
lajtstromjel: Z-513227. Igen, pontosan. Kérem, továbbítsa az utasításomat,
és irányítsák át a gépet Savannah-ba, ahogy korábban megbeszéltük. Ha
szükséges, én magam beszélek a pilótával.
Aztán anélkül, hogy bármi mást hozzáfűzött volna, visszatette a mobilját
az öltönye zsebébe; egy utolsó pillantást vetett a mögötte elterülő
valószínűtlen paradicsomra, aztán összehajtogatta a Miami Heraldot, és a
légcsavar keltette szélben beszállt a gépbe. Egy perc múlva a helikopter
felemelkedett a gyöngyházszerűen csillogó égboltra, és követte
Pendergastot egy sokkal méltóságteljesebb, komótosabb, a kormány által
megengedett tempóban.
A Pendergast sorozatban eddig megjelent
kiadványok
1., A megtalált ereklye – The Relic
2., Az ereklyetartó – Reliquary
3., Titkok háza – The Cabinet of Curiosities
4., Csendélet varjakkal – Still Life with Crows
5., Kénköves pokol – Brimstone
6., A halál tánca – The Dance of Death
7., Elátkozott völgy – The Book of the Dead
8., A sötétség kereke – The Wheel of Darkness
9., Temetői tánc – Cemetery Dance
10., Lázálom – Fever Dream
11., Leszámolás – Cold Vengeance
12., Két sír – Two Graves
13., Fehér tűz – White Fire
14., Kék labirintus – Blue Labyrinth
15., Vérvörös part – Crimson Shore
16., Az obszidiánkamra – The Obsidian Chamber
17., A végtelen éjszaka városa – City of Endless Night
18., Halotti versek – Verses for the Dead
19., Zavaros folyó – Crooked River
20., Bloodless*
 Jegyzetek
[1]
William Shakespeare: Hamlet. (Arany János fordítása)
[2]
Szabad fordításban: A képességek és a lehetőségek különbözőek. (latin)
[3]
Látott már ilyet? (spanyol – nyelvtanilag rossz szerkezet)
[4]
Mi ez? (spanyol)
[5]
Nem beszélek angolul. (spanyol)
[6]
Ez mit jelent? (spanyol - nyelvtanilag rossz szerkezet)
[7]
Ki visel ilyet? (spanyol – nyelvtanilag rossz szerkezet)
[8]
Takarodj innen! (spanyol)
[9]
Szarházi! (spanyol)
[10]
Idióta! (spanyol)
[11]
William Shakespeare: Macbeth. (Szász Károly fordítása)
[12]
William Shakespeare: Téli rege. (Kosztolányi Dezső fordítása)
[13]
Ne baszogasson! (olasz)
[14]
Merre? (spanyol)
[15]
Megőrültél? (spanyol)
[16]
Kibaszott idióta! (spanyol)
[17]
Csukd be az átkozott ajtót! (spanyol)
[18]
picikém (spanyol)
[19]
kutyaszar (spanyol)
[20]
Hozzátok ide a seggeteket, a francba! (spanyol)
[21]
Szívesen. (spanyol)
[22]
Siess! (spanyol)
[23]
Micsoda egy gazember! (spanyol)
[24]
William Shakespeare: Lear király. (Vörösmarty Mihály fordítása)
[25]
Nagyon sajnálom! (spanyol)
[26]
Barátként jöttem. (spanyol)
[27]
Íme az ember! (latin)
* Nincs még magyar címe
 Tartalomjegyzék
Címoldal
Ajánlás
1
2
3
4
5
6
7
8
9
10
11
12
13
14
15
16
17
18
19
20
21
22
23
24
25
26
27
28
29
30
31
32
33
34
35
36
37
38
39
40
41
42
43
44
45
46
47
48
49
50
51
52
53
54
55
56
57
58
59
60
61
62
63
64
65
66
67
68
69
70
71
72
A Pendergast sorozatban eddig megjelent kiadványok
Jegyzetek
Copyright
 A mű erede címe
Crooked River

Copyright © 2020 by Splendide Mendax, Inc. and Lincoln Child

This edition published by arrangement with Grand Central Publishing,
New York, New York, USA.

Hungarian translation © Kajsza Krisztina

© General Press Könyvkiadó, 2021
Fordította KAJSZA KRISZTINA
A borítót KENYÓ ILDIKÓ tervezte
A borító Jesse Adair fotójának a felhasználásával készült
Kiadja a GENERAL PRESS KÖNYVKIADÓ
Felelős kiadó KOLOSI BEÁTA
Műszaki szerkesztő DANZIGER DÁNIEL
Felelős szerkesztő HORVÁTH ANNAMÁRIA
Nyomta és kötötte a KORREKT NYOMDAIPARI Kft., 2021
Felelős vezető Barkó Iliász ügyvezető igazgató

ISBN 978 963 452 507 3

Minden jog fenntartva.