Professional Documents
Culture Documents
Adoc - Pub Fredrik Backman Az Ember Akit Ovenak Hivnak
Adoc - Pub Fredrik Backman Az Ember Akit Ovenak Hivnak
Ove ötvenkilenc éves. Saabot vezet. Az a fajta ember, aki rábök azokra, akiket
nem kedvel, kicsit úgy, mintha betörők volnának, az ő mutatóujja pedig egy rendőrségi
zseblámpa. A pult előtt áll egy olyasféle üzletben, amilyenekbe japán autókkal
rendelkezők szoktak betérni mindenféle fehér kábelekért. Ove alaposan szemügyre
veszi az eladót, mielőtt meglengetne előtte egy közepes méretű, fehér dobozt.
– Igen… azaz, nos, ez egy iPad. Néhányan tabletnek hívják, mások pedig
táblagépnek. Többféleképpen is megközelíthető a kérdés.
– Iiigen.
– Ez jó fajta?
Ove sóhajt, és lassan kezd beszélni. Minden egyes szót gondosan formál,
mintha az egyetlen probléma a beszélgetéssel az volna, hogy az eladó kicsit süket.
– Nos… igen… nagyon jó… de persze attól függ, milyen számítógépet akar.
Ove rábámul.
Az eladó megáll, és olyan szó után kutat, amelyhez a vele szemben álló
férfinak talán van valami köze. Újból krákog, majd kiböki:
– …egy laptopot?
– A laptop számítógép.
– Oké…
Ismét csönd. Hasonló ahhoz, amely két fegyveres férfi között áll be, akik
hirtelen észreveszik, hogy otthon hagyták a fegyvereiket. Ove hosszan nézi a
dobozt, kicsit úgy, mintha azt várná, hogy az majd beismer valamit.
– Naná! Merthogy azt biztos külön kell megvenni, mi? ROHADT sok pénzért!
Az eladó ismét megvakarja a tenyerét.
Ove meghökkenve rázza a fejét, mintha épp azt látná, hogy az eladó egy
fagylaltospult üvegét nyalogatja.
Az eladó nagyot sóhajt, olyasformán, mint amikor az ember elszámol magában tízig .
– Egy Mek-búk?
Az eladó reménykedve bólint, mintha épp most ért volna el áttörést a tárgyalásban.
– Igen.
– Igen.
Az eladó lesüti a szemét, mintha leplezni akarná az iránti erős vágyát, hogy
végigkarmolja az arcát. Aztán hirtelen elmosolyodik.
– Tudja, néhányunknak egyéb dolga is van, mint egész nap itt állni és várni!
Az eladó gyorsan bólint. Aztán eltűnik a pult mögött. Pár pillanat múlva visszatér egy
kollégájával. Az illető boldognak tűnik. Mint azok, akik még nem dolgoztak elég
ideig eladóként.
A kolléga máris nem tűnik annyira boldognak. Aztán az első eladóra néz
olyan pillantással, ami azt üzeni: ezért még megfizetsz!
Ove rábámul.
Ove, mint mindig, tíz perccel korábban ébredt a kelleténél. Sose értette azokat az
embereket, akik folyton elaludtak, és az órát okolták, amiért nem csörgött. Ovénak soha
életében nem volt ébresztőórája. Háromnegyed hatkor ébredt, és rögtön fel is kelt.
Amíg a tisztességes kávé főtt, Ove felvette kék nadrágját és kék kabátját,
belelépett a facipőbe, és zsebre dugta a kezét, úgy, ahogy egy középkorú ember
teszi, aki bizton számít rá, hogy az inkompetens külvilág ma is csalódást okoz neki,
majd elindult ellenőrző körútjára a lakónegyedben. Ahogyan azt minden reggel tette.
A többi sorház csendbe és sötétbe burkolózott még. Erre számítani lehetett. Ebben a
negyedben senki meg sem próbál korábban felkelni, mint az feltétlenül szükséges, ezt Ove
jól tudta. Itt manapság csak vállalkozók és egyéb lusta népek laknak.
A macska nemtörődöm tartással ült a házak közötti ösvényen. Vagy legalábbis valami
macskaféle jószág . Fél farka volt, és csak egy füle. Valamint itt-ott hiányzott róla egy-egy
szőrcsomó, mintha valaki öklömnyi pamacsokat tépett volna ki belőle. De mégis: aligha
lehet máshogy meghatározni, mint egy igen rozzant macskát, vélekedett Ove.
Néhányat dobbantott felé. A macska felállt. Ove megállt. Ott álltak és méregették
egymást néhány pillanatig, mint két verekedni vágyó egy vidéki kocsmában késő este.
Ove azon merengett, hozzávágja-e a macskához az egyik facipőjét. A macska úgy
nézett ki, mint akit nagyon rosszul érint, hogy neki nincs facipője, amit visszahajíthatna.
– Sicc! – kiáltott fel Ove olyan hirtelen, hogy a macska felugrott és hátrált egy lépést.
Aztán még egyszer jól megnézte az ötvenkilenc éves férfit és a facipőjét. Végül
megfordult, és elügetett. Ove esküdni mert volna rá, hogy a szemét is forgatta közben.
Aztán Ove hazafelé indult a házak közti kis ösvényen. A saját ajtaja előtt
megállt, a járólapok fölé hajolt, és erőteljesen szimatolni kezdett. Pisi. Pisiszag
van. A megállapítást követően visszament a házba, és megitta a kávéját.
És arról nem volt szó, hogy az élet ilyen lesz. Ezt érzi Ove.
Kedd délután van, november, négy óra, és Ove lekapcsolt minden lámpát.
Kikapcsolta a radiátort és a kávéfőzőt. Beolajozta a konyhapultot, bár azok a szamarak az
IKEA-ban azt mondták, hogy ilyesmire nincs szükség . Ebben a házban azonban félévente
beolajozzák a konyhapultot, akár szükséges, akár nem. Bármit mondjon is egy sárga
piképulóveres, bohócszerűen kipingált hölgyemény az önkiszolgáló részlegen.
„Jó lesz végre egy kis nyugalom, nem?” Ezt mondták tegnap Ovénak a munkahelyén.
Amikor elmagyarázták, hogy kevés a munka, és hogy „leépítik az idősebb
generációt”. Egyharmad évszázad ugyanazon a munkahelyen, és így nevezik Ovét.
Egy átkozott „generációnak”. Mert ma már mindenki harmincegy éves, szűk
nadrágot hord, és már nem is iszik normális kávét. És senki sem akar felelősséget
vállalni. Egy csomó férfi gondosan nyírt szakállal mindenütt, akik váltogatják a
munkahelyüket, a feleségüket és az autómárkákat. Ahogy jön. Ahogy jólesik.
És ennek a sznobnak még barátnője is van! Tíz évvel fiatalabb! A szőke liba, ahogy
Ove hívja. Fel-alá járkál a környéken, tántorog, mint egy részeg panda a felhőkarcoló
magasságú cipőiben, cirkuszi sminkkel az arcán, és akkora napszemüvegben, hogy nem
is egyértelmű már, napszemüveg -e az vagy bukósisak. Ezenfelül még egy olyan kis
zsebállatkája is van, amelyik póráz nélkül rohangál körbe-körbe, és Ove járólapjaira pisil. A
nő azt hiszi, Ove nem veszi észre, de Ove észreveszi.
És arról nem volt szó, hogy az élet ilyen lesz. Ennyi az egész.
„Jó lesz végre egy kis nyugalom, nem?” – ezt mondták neki tegnap a
munkahelyén. És Ove most itt áll a beolajozott konyhapult mellett. Nem kellene,
hogy ilyesmire jusson idő egy keddi napon. Kinéz az ablakon a szemben lévő
ugyanolyan házra. Nyilvánvalóan egy gyermekes család költözött oda. Külföldiek,
tudta meg Ove. Azt még nem tudja, milyen autójuk van. Csak reménykedni lehet
benne, hogy nem Audi. Vagy ami még rosszabb: valami japán.
Ove bólogat, mintha valami olyasmit mondott volna, amivel ő maga is teljes
mértékben egyetért. Felnéz a nappali plafonjára. Még ma felszerel oda egy kampót. És
nem is akármilyen kampót. Akármelyik figyelemzavaros informatikus egy olyan nemileg
nem teljesen egyértelmű kötött pulóverben, amit mostanában mindenki hord, fel tud
szerelni egy átlagos kampót. De Ove kampója erős lesz, mint egy szikla. Olyan erős,
hogy mikor az egész ház összeomlik, a kampó még mindig tartsa magát.
Néhány nap múlva itt fog állni valami ingatlanos mókus, egy akkora
csokornyakkendőben, mint egy csecsemőfej, és majd olyasmiről hablatyol, hogy felújítási
lehetőség meg térkihasználás, és rengeteg rosszat mondhat majd Ovéra a marha, de semmi
rosszat Ove kampójára. Ezt eltökélte.
A nappali padlóján ott áll Ove kisebbik „minden eshetőségre” doboza. Így
van felosztva a ház: minden, amit Ove felesége vásárolt az szép vagy kedves.
Minden, amit Ove vásárolt, az hasznos és praktikus. Jó valamire. Két külön
dobozban tartja őket, a nagy meg a kicsi minden eshetőségre dobozban. Ez itt
most a kicsi. Csavarokkal, szögekkel, csavarkulcsokkal és más hasonlókkal. Az
emberek már nem tartanak olyan dolgokat, amik jók valamire. Az emberek csak a
szemetet gyűjtögetik. Húsz pár cipőt, de hogy hol a cipőkanál, azt sose tudják. Az
egész ház tele van mikrosütőkkel meg plazmatévékkel, de akkor se tudnának
előásni egy tisztességes tiplit, ha valaki megfenyegetné őket egy sniccerrel.
Ove minden eshetőségre dobozában egy egész rekesz van a tiplik számára.
Úgy nézi őket, mintha sakkfigurák volnának. Nem szeretné elsietni a tiplivel
kapcsolatos döntését. Nyugodtan kell elhatározni az ilyesmit. Minden tipli más, és
mindegyiknek megvan a felhasználási területe. Az emberek már nem tisztelik az
egyszerű funkcionalitást, mostanában minden csak legyen csinos, meg legyen köze
a számítógéphez, de Ove úgy csinálja a dolgait, ahogy azok azt megkövetelik.
Jó lesz végre egy kis nyugalom, ezt mondták a munkahelyén. Bejöttek az irodájába
hétfőn, és azt magyarázták, hogy nem akartak péntekig várni, mert nem akarták elrontani
Ove hétvégéjét. „Jó lesz végre egy kis nyugalom, nem?” – mondták. Mit tudnak arról,
milyen felkelni egy keddi napon úgy, hogy az embernek már nincs semmi feladata? Az
Internetükkel meg az eszpresszóikkal, mit tudnak a felelősségvállalásról?
Ove felnéz a plafonra. Bandzsít. Fontos, hogy a kampó középen legyen, dönti el.
Ove elhúzza a zöld virágos függönyt, amit a felesége évekig ígérgetett, hogy
lecserél. Egy alacsony, fekete hajú, harmincas, nyilvánvalóan külföldi nőt lát
odakinn. Áll és őrültmód gesztikulál egy hasonló korú, túlságosan is magas,
szőke mamlasz felé, aki be van szorítva annak a túlságosan is kicsi japán
kocsinak a kormánya mögé, amelyik éppen most karistolta végig Ove falát.
– Nahát, most aztán már…! – üvölti Ove az ablakon át, amikor az utánfutó
egyik kereke belegurul a virágágyásába.
Ove egy kis időre teljesen paff lesz. Rábámul a nőre. Az visszabámul.
– Ide a lakónegyedbe nem lehet behajtani! Nem tudnak olvasni, vagy mi?
Az apró külföldi nő egy lépést tesz felé, és Ove most először veszi észre,
hogy a nő vagy nagyon előrehaladott terhes, vagy pedig, ahogy Ove
kategorizálná, szelektív módon elhízott.
– Hát nem én vezetek!
Ove csöndben nézi egy pár pillanatig . Aztán a nagy, szőke mamlasz felé fordul,
aki épp akkor mászik ki a japán kocsiból, és bocsánatkérően felemeli a kezét. Kötött
pulóvere van, és olyan testtartása, amiből nyilvánvaló, hogy kálciumhiánnyal küzd.
Körülbelül két méter magas lehet. Ove ösztönösen szkeptikus minden olyan
emberrel, aki magasabb, mint száznyolcvanöt centi. A tapasztalatai alapján úgy
véli, hogy a vér olyankor nem ér el az agyig .
Aztán belekezd egy félórás szónoklatba, amiről Ove úgy tippeli, hogy elejétől
a végéig cifra arab káromkodásokból áll.
A szőke mamlasz harmonikus mosollyal bólogat. Pont azzal a fajta mosollyal, ami az
egyszerű embert arra készteti, hogy képen törölje a buddhista szerzeteseket, gondolja Ove.
– Jaj, hát elnézést! Csak egy kis baleset, de megoldjuk! – mondja boldogan
Ovénak, mikor a nő végre elhallgat.
Aztán gondtalanul előhalászik egy kerek dobozt a zsebéből, és egy kézilabda
méretű bagót vesz a szájába. Úgy néz ki, mint aki vállon akarja veregetni Ovét.
Ove olyan pillantással méri végig, mintha az épp most ült volna fel az ő
motorháztetejére, hogy ott végezze el a dolgát.
A mamlasz elgondolkodva vakargatja a fejét, úgy, hogy egy kis bagó is kerül
a kócos loboncába.
– Magának ahhoz semmi köze, hogy mit csinálok vagy nem csinálok a
virágágyásommal!
A terhes nem vigyorog . Ove sem. A nő karba teszi a kezét. Ove pedig az
övébe akasztja a sajátját. A mamlasz nyilvánvalóan nem igazán tudja, mihez
kezdjen hatalmas ökleivel, így hát kissé szégyenkezve hintáztatja őket előre-
hátra a teste mellett, mintha csak a szél lengetné őket.
A mamlasz néhány métert előregurul, Ove tisztán látja, hogy nem egyenesítette ki
rendesen az utánfutót. Aztán újra tolatásba kezd. Egyenesen bele Ove postaládájába,
úgy, hogy az utánfutó széle nagy lyukat üt a zöld bádogba, és el is görbíti azt.
Ove akkorát vág öklével az autó tetejére, hogy a mamlasz ijedtében felugrik,
és beveri a fejét. Ove olyan közel hajol hozzá, hogy a szavai szinte ki se jutnak a
levegőre, mielőtt bekerülnek a mamlasz fülébe.
– Kifelé a kocsiból!
– Mi?
Hogy a fenébe nem képes valaki utánfutóval tolatni? – kérdezi magától. – Mi?
Mennyire lehet már nehéz rájönni, hogy merre van a bal és a jobb, aztán pedig
fordítva csinálni? Egyáltalán: hogyan boldogulnak ezek az emberek az életben?
Automata váltó, na, még ez is, konstatálja. Várható volt. Ezek a kontárok
már vezetni se tudnak – gondolja Ove, mikor drive funkcióba teszi a kart és
elindul. Legjobb lenne, ha manapság a kocsik saját magukat vezetnék. Akárcsak
egy robot! Meg se kéne tanulni párhuzamosan parkolni, mi? Ove úgy véli, nem
volna szabad jogosítványt adni olyannak, aki még erre sem képes. Sőt abban
sem biztos, hogy jár-e a választójog olyasvalakinek, aki még erre sem képes.
– És most mi a baja?
Ove nem válaszol. Csak feltekeri az ablakot. A mamlasz tovább áll ott, félig
nyitott szájjal. Ove belenéz a bal oldali tükörbe. Aztán a jobb oldaliba. Aztán a
kétségbeesett sípolás közepette tolatni kezd, és tökéletesen középre állítja a
kocsit a saját és a mamlaszék háza közé.
– Köszönöm a segítséget! – kiáltja, mintha Ove nem épp tíz percen keresztül
inzultálta volna.
A várandós külföldi nő még mindig karba tett kézzel áll, de már nem tűnik
annyira dühösnek.
– Nem! Rohadtul nem oké! – felel Ove. Azzal bemegy a házába, és bevágja az ajtót.
Nem tudja, mennyi ideig áll ott. Elmerül a gondolataiban. Ellebeg, mint a köd.
Sose volt az a fajta ember, aki ilyesmit csinál, nem álmodozott, de az elmúlt
időben mintha valami megzavarodott volna a fejében. Egyre nehezebben
koncentrál. És ez nagyon nem tetszik neki.
Amikor csengetnek, úgy érzi, mintha mély szendergésből riasztották volna fel.
Erőteljesen megdörzsöli a fülét, körülnéz, mintha attól félne, hogy valaki figyeli.
Újra csöngetnek. Ove megfordul, és úgy bámul az ajtóra, mintha annak
szégyellnie kellene
magát. Néhány lépést tesz az előszoba felé, és ráébred, hogy az egész teste olyan
merev, mint a megszáradt gipsz. Nem is tudja, hogy a csontja recseg -e, vagy a parketta.
– És most mégis mi van? – ismétli meg, mikor kivágja az ajtót, olyan gyorsan, hogy a
kint várakozó hároméves kislány ijedtében megbillen, és meglepetten huppan a popójára.
Mellette egy hétéves lány áll, látszik rajta, hogy fél. Teljesen fekete hajúak.
És a legnagyobb barna szemük van, amit Ove valaha is látott.
– Mi itt lakunk!
– Vagy úgy.
– Micsoda?
Ove kidugja a fejét az ajtón, és utánuk néz. Látja, hogy a fekete hajú, terhes
nő ott áll a saját ajtajában, és rámosolyog, mikor a lányok beszaladnak a házba.
Még integet is. Ove behúzza az ajtót.
Újra az előszobában áll. Úgy néz a csirkére meg a sáfrányos rizsre, ahogy talán
egy doboz nitroglicerinre szokás nézni. Aztán kimegy a konyhába, és beteszi a dobozt
a hűtőbe. Nem mintha szokása lenne megenni akármit is, amit idegen külföldi gyerekek
a bejárati lépcsőjén hagynak. Hanem azért, mert Ove sosem dob ki ételt. Elvből.
Bemegy a nappaliba. Zsebre teszi a kezét. Felnéz a plafonra. Ott áll egy jó ideig, és
azon gondolkodik, melyik tipli lesz a legalkalmasabb a célra. Addig áll ott, míg a
bámulástól fájni nem kezd a szeme. Akkor némiképp zavarodottan horpadt karórájára néz.
Aztán kipillant az ablakon, és rájön, hogy már besötétedett. Lemondóan rázza a fejét.
Nem lehet elkezdeni fúrni, mikor már sötét van, ezt mindenki beláthatja. Akkor
fel kéne kapcsolni az összes lámpát, és nem lehet tudni, mikor kapcsolhatja le újra.
És az elektromos műveknek nem szerez ekkora örömet. Majd biztos hagyni fogja,
hogy több ezer koronás villanyszámlája legyen. Azt elfelejthetik!
Ove lemegy a nappaliba. Bekapcsolja a tévét. Nem azért, mert nézni akar valamit,
hanem mert semmi kedve csak úgy ülni magában és nézni a falat egész este, mint
valami idióta. Kiveszi a külföldi ennivalót a hűtőből, és megeszi egyenesen a dobozból.
Ove a nő felé nyújtja a virágokat. Kettőt. Persze nem kettőt akart venni. Mert
mértéket kell tartani. De ez más eset, elvi kérdés. Így lett kettő.
A hírekben ugyan azt mondták, hogy nem fog, de Ove szerint ez biztos jele
annak, hogy fog . Ezért mondja most ezt. De a nő nem válaszol. Ove kék
nadrágja zsebébe dugja a kezét, és biccent.
Ove bólint, és ismét a földet rugdalja. Nem érti azokat az embereket, akik azt mondják,
alig várják a nyugdíjat. Hogy lehet egész életedben az után vágyakozni, hogy felesleges
legyél? Koloncnak lenni a társadalom nyakán, miféle ember álmodozik erről? Hazamenni, és
csak várni a halált. Vagy ami még rosszabb: hogy jönnek, és elvisznek egy otthonba, mert már
nem tudsz gondoskodni magadról. Ove ennél visszataszítóbbat nem tud elképzelni. Hogy más
emberektől függjön, ki tud-e menni vécére. Ove felesége mindig azon élcelődött, hogy Ove az
egyetlen, aki egy temetésen szívesebben feküdne a koporsóban, mint lenne az az ember, akit
a betegszállító hoz. És talán van is ebben valami.
Mindig tudja, mikor fog havazni, mert a felesége akkor kezdi nyaggatni, hogy
fűtsenek be jobban a hálószobában. Őrültség, jelenti ki Ove minden évben. Nem rajtuk
fog az elektromos művek igazgatója meggazdagodni, csak mert kicsit korábban jött a
tél. Öt fokkal emelni a hőmérsékletet több ezer koronába kerül évente, ezt Ove
kiszámolta. Így minden évben levonszol a padlásról egy kis dízelgenerátort, amit egy
régi gramofonért cserélt egyszer a bolhapiacon. Aztán összekapcsolja
a kis hősugárzóval, amit egy kiárusításon vett harminckilenc koronáért. Amikor a
generátor felmelegítette a hősugárzót, az egy fél órát képes még működni a kis
akkumulátorról, amivel Ove szintén összekötötte, és akkor Ove felesége lefekvés előtt
megkapja a hősugárzót az ágyrésze mellé. Még ha Ove rá is mutat, hogy ezzel is csak
csínján. A dízel sem ingyen van. És Ove felesége úgy csinál, ahogy szokott. Bólint, és
azt mondja, hogy Ovénak nyilván igaza van. Aztán egész télen járkál körbe-körbe, és
suttyomban feltekeri a radiátorokat, amikor Ove nem figyel. Minden évben.
Ove úgy dönt, inkább nem beszél róla. Úgy gondolja, a felesége haragudna, hogy
elzavarta. Ha tőle függne, tele lenne a ház csavargókkal, akár van bundájuk, akár nincs.
Ovén a kék öltönye van. Fehér ingét egész állig begombolta. A felesége
mindig azt mondogatja, hogy a felső gombot nem kell, ha nem vesz fel
nyakkendőt, és Ove minden alkalommal azt válaszolja, hogy „a fenébe is, nem
vagyok valami nyamvadt görög nyugágykölcsönző”, és juszt is begombolja a
felső gombot. Az öreg, horpadt karórája van rajta, amit az apja örökölt az ő
apjától, mikor tizenkilenc éves lett, és amit Ove is megörökölt az apjától, amikor
az – nem sokkal Ove tizenhatodik születésnapja után – meghalt.
Ove felesége szereti ezt az öltönyt. Mindig azt mondja, hogy Ove nagyon elegáns
benne. Ove természetesen, mint minden értelmes ember, azon a nézeten van, hogy csak
a sznobok hordanak öltönyt hétköznap. De ma reggel úgy döntött, hogy egy kivételt azért
tehet. Még az elegáns fekete cipőjét is felvette, és megfelelő mennyiségű
cipőpasztával ki is pucolta.
Ehelyett a főút felé vette az irányt. Elgurult egy sor pontosan olyan ház
mellett, mint az övé. Mikor Ove és a felesége ideköltöztek, még csak hat ház állt
itt. Most már több száz. Mellettük
régebben erdő volt, de most már csak házak mindenfelé. Mind hitelre
persze. Manapság ez a módi. Hitelre vásárolni, elektronikus autót vezetni, és egy
villanykörte cseréjéhez is szakembert hívni. Laminált padló és elektromos
kandalló. Egy egész társadalom, amely nem tud különbséget tenni egy tipli és
egy tasli között. És ez már így is marad.
Két perccel később Ove egy piros lámpához ért. A Mercedes a sor végén állt.
Ove rávillogott. Látta, hogy a férfi nyaka megrándul, és a fehér vezeték a műszerfal
felé repül. Ove elégedetten bólintott. A lámpa zöldre váltott. A sor nem mozdult. Ove
dudált. Semmi sem történt. Ove a fejét csóválta. Nyilván valami nőszemély. Vagy
útépítés. Vagy egy Audi. Amikor harminc másodperc múlva sem történt semmi, Ove
üresbe tette a kocsit, behúzta a kéziféket, járva hagyta a motort, és kiszállt a
Saabból. Kiállt az útra, csípőre tette a kezét és előrekémlelt. Kicsit úgy, ahogy
Superman tette volna csípőre a kezét felháborodásában, ha dugóba került volna.
Ove balról érkezett a bevásárlóközponthoz. Csak két üres hely volt a parkolóban, ezt
már messziről látta. Hogy mit csinál ennyi ember hétköznap a bevásárlóközpontban, azt
nem értette. Az embereknek nyilvánvalóan nem kell dolgozniuk manapság .
Ove ma is tenni akart pár kört, hogy körülnézzen. De ekkor újra meglátta a
Mercedest. Dél felől érkezett. Szóval ide tartott a vezetékes fickó a nyakkendőben. Ove
egy másodpercig sem habozott. Beletaposott a gázba, és bevágódott a bejárat elé. A
Mercedes satufékezett, ráfeküdt a dudára, és utána eredt. Kezdetét vette a párbaj.
Így hát Ove lefékezett az első hely előtt, és aztán nem mozdult onnan. A
Mercedes dudált. Ove nem mozdult. A Mercedes újra dudált. A kis Toyota
távolabb volt, jobbról közelített. A Mercedes meglátta, és túl későn értette meg
Ove ördögi tervét. Őrülten dudált, megpróbált előrenyomakodni a Saab mellett,
de esélye sem volt. Ove már intett is a Toyotának, hogy álljon be az egyik üres
helyre. Mikor már beállt, Ove fegyelmezetten bekanyarodott a másik helyre.
A Mercedes ablaka annyira tele volt nyálfoltokkal, mikor elhúzott Ove előtt,
hogy a sofőr nem is látszott. Ove olyan diadalmasan szállt ki a kocsiból, mint egy
római gladiátor. Aztán a Toyotára pillantott.
Ove hallotta a hangján, hogy nevet. Nem tetszett neki a dolog . Csak egy rövid
„igen, igen”-t motyogott, de meg sem fordult, és bemasírozott a bevásárlóközpontba
a forgóajtón keresztül. Először balra fordult, és többször is körülnézett, mintha attól
félne, hogy a szomszéd család követi. De ők jobbra fordultak és eltűntek.
Ove tehát most itt áll a felesége előtt két virággal. Mert hát ez egy elvi kérdés.
Ove felesége gyakran vitázik Ovéval azon, hogy ő miért veszekedik minden
miatt. De hát a nyavalyába is, Ove nem veszekszik. Csak úgy gondolja, hogy ami
igaz, az igaz. Talán nem ez a megfelelő hozzáállás az élethez? – szokta kérdezni
Ove a feleségét. Ove szerint ez a megfelelő.
A torkát köszörüli.
– Nem tudtam felszerelni a kampót, mikor már sötét volt kint, érted, ugye?
Nem tudni, mikor fogják majd lekapcsolni a lámpákat. A villanyóra meg csak
ketyeg . Az meg nem járja.
Erre se kap választ. Ove bólint. Feltartja a virágokat, hogy a felesége lássa őket.
Ismét csönd.
Ott áll csöndben, és a jegygyűrűjét tekergeti az ujján. Minta keresné a szavakat, hogy
valami mást mondjon. Még mindig fájdalmasan nehezére esik neki vezetni a beszélgetést.
Ez mindig a felesége reszortja volt. Ő csak felelgetett. Ove végül leguggol, kiássa a régi
virágot, amit múlt héten tett oda, és óvatosan műanyag zacskóba teszi. Alaposan
megforgatja a földet, mikor leszúrja az új virágokat. A föld fagyos.
Aztán ott áll zsebre dugott kézzel, és csak nézi őt. Végül óvatosan a nagy
kőre helyezi a kezét, és gyengéden végigsimít rajta. Mintha csak az arca lenne.
– Hiányzol – suttogja.
Hat hónapja már, hogy meghalt. És Ove továbbra is körbejár a házban napi
kétszer, a radiátort fogdosva, hogy nem tekerte-e fel suttyomban.
5
Ove nagyon jól tudta, hogy a felesége barátai sosem értették, miért ment
hozzá a nő feleségül. Még csak nem is róhatta fel nekik. Legtöbben azt mondták,
hogy Ove megkeseredett ember. Talán igazuk volt, nem volt benne biztos. Sose
gondolt bele mélyebben.
Ove nem tudta, hogy kell ezt csinálni. Talán a neveltetésén múlott. Talán az ő
generációja nem készült fel kellőképpen egy olyan világra, ahol mindenki csak
beszél arról, hogy csinálni kéne dolgokat, de ahhoz már nem ért, hogy ténylegesen
megcsinálja őket. Ott álltak az emberek a frissen felújított házuk előtt, és úgy
dicsekedtek vele, mintha ők építették volna, pedig egy szalmaszálat sem tettek érte
keresztbe. És még csak nem is igyekeztek ezt tagadni! Manapság már
nyilvánvalóan nem számít, hogy az ember tud-e maga parkettázni, vagy felújítani
egy vizesblokkot, esetleg gumit cserélni. Valamit tisztességesen megcsinálni már
nem ér semmit. De ha így van, ha minden készen megvehető: mit ér egy ember?
Ove nagyon is értette, hogy a felesége barátai miért nem értik, hogy a nő
hogyan dönthetett úgy szabad akaratából, hogy minden reggel Ove mellett ébred,
és hogy vele tölti a napot. Ove sem értette. Épített a feleségének egy
könyvespolcot, ő pedig megtöltötte olyan könyvekkel, amelyeket az emberek
teleírtak érzésekkel. Ove azokat a dolgokat értette, amiket látni és tapintani lehetett.
Beton és cement. Üveg és acél. Szerszámok. Dolgok, amiket ki lehet számolni.
Értette a maketteket és tervrajzokat. A dolgokat, amiket le lehetett rajzolni egy
papírra. És értette az egyértelmű utasításokat. Ove fekete-fehér ember volt.
A felesége pedig színes. Ő volt Ove összes színe.
Hétéves volt, amikor anyja tüdeje felmondta a szolgálatot egy kora augusztusi
reggelen. Vegyszergyárban dolgozott. Akkoriban még nem tudtak annyi mindent a
légzésről és a biztonságról, tudta meg Ove később. Anyja ráadásul dohányzott is,
állandó jelleggel. Ez Ove legkorábbi emléke róla, ahogy ül a konyhaablakában a
városszéli kis háznak, ahol laktak, körülötte azzal az összevissza füstpamaccsal.
Néha énekelt, és Ove ott ült az ablak alatt, ölében a matematikakönyvvel, és
hallgatta, erre is emlékszik. Az ének rekedt volt, és néhány helyen hamis, de
elnézhető hibák voltak ezek, és ő ezeknek ellenére szerette.
Ove apja a vasútnál dolgozott. A tenyerén a vonalak úgy néztek ki, mintha valaki
egy bika bőrébe hasított volna késsel, és olyan mély barázdák voltak az arcán, hogy
munka közben az izzadság úgy folyt le bennük a mellkasa felé, mint a csatornában.
Ove még sosem látott ilyen megvadult férfiakat, mint amilyenek az apjával
szemben leültek a fapadon. Némelyikük nyomott vagy kétszáz kilót. Az apja
egyesével győzte le őket. Mikor hazafelé mentek éjszaka, átkarolta Ove vállát, és
azt mondta: „Csak egy semmirekellő hiszi azt, hogy a tömeg és az erő ugyanaz,
Ove, emlékezz erre.” És Ove ezt sosem felejtette el.
Az apja sosem emelt kezet senkire. Se Ovéra, se másra. Ovénak voltak
olyan osztálytársai, akik néha-néha, ha rosszul viselkedtek, monoklival jöttek
iskolába, vagy szíjnyomokkal. De Ove sosem. „Mi nem verekszünk ebben a
családban – jelentette ki néha az apja. – Sem egymással, sem másokkal.”
Szerették a vasútnál. Csöndes volt, de kedves. Volt, aki úgy vélekedett, hogy
„túl kedves”. Ove emlékezett, hogy gyerekként sosem tudta felfogni, az ilyesmi
hogyan is lehetne rossz.
Azok a szavak, amelyeket az anyja valamiért nem akart magával vinni, mikor
meghalt, a motorokkal voltak kapcsolatosak. Azokról az apja bármennyit tudott
beszélni. „A motorok mindig azt adják, amit megérdemelsz – szokta mondani. –
Ha tisztelettel kezeled őket, szabadságot adnak, ha úgy viselkedsz velük, mint
egy agyalágyult, akkor elveszik tőled.”
Néhány hónappal később az igazgató ismét hívatta Ove apját. Az iroda előtti
parkolóban egy láthatólag rossz állapotban leledző Saab 92 állt. Az első Saab gyártmányú
személyautó. Ezt a fajtát már nem is gyártották azt követően, hogy a jelentősen feljavított
Saab 93 betört a piacra. Ove apja jól ismerte ezt a típust. Elsőkerék-meghajtás és az a
keresztben beépített motor, aminek olyan a hangja, mint egy kávéfőzőnek. Karambolozott,
magyarázta az igazgató, és a nadrágtartóját húzogatta a zakója alatt. A palackzöld
karosszéria az elején igencsak behorpadt, és a motorháztető alatti látvány sem volt éppen
vidító, ezzel Ove apja egyetértett. De előkeresett egy kis csavarhúzót a koszos overallja
zsebéből, és miután egy ideig vizsgálgatta a kocsit, kijelentette, hogy igen, kell hozzá némi
idő, de újra forgalomképes állapotba tudja hozni.
– Kié a kocsi? – érdeklődött, felegyenesedett, és egy kis rongyba törölte olajos ujjait.
Ove minden embert kedvelt a vasútnál, kivéve Tomot. Tom magas, hangos
férfi volt, akkora öklökkel, mint egy-egy dinnye, és a szeme mintha folyamatosan
valami védtelen állat után
kutatott volna, amit meg lehet rugdosni.
Mikor Ove kilencéves volt, apja elküldte, hogy segítsen Tomnak kitakarítani egy
tönkrement vasúti kocsit. Egy hirtelen örömkiáltással Tom egy irattárcát emelt fel a
földről, amit valami ideges utas hagyhatott el. Leesett a csomagtartóról, és tartalma
kiszóródott a padlóra, Tom pedig négykézláb állva szedegette össze, amit csak ért.
Tom olyan erősen veregette hátba, hogy megfájdult a lapockája. Ove nem szólt
semmit. Kifelé menet belebotlott egy pénztárcába. Mikor felvette, Ove érezte, hogy
rugalmas bőrből készült. Még csak gumiszalag sem volt körülötte, mint amilyen apja öreg
tárcáján volt, hogy ne essen darabokra. Ennek egy kis ezüst patentja volt, ami kattant,
mikor kinyitotta. Több mint hatezer korona volt benne. Egy kész vagyon akkoriban.
Ove tudta, hogy esélye sincs elmenekülni, így becsukta a szemét, minden
erejéből tartotta a tárcát, és várta a pofont.
Egyikük sem vette észre Ove apját, csak mikor már ott állt közöttük. Tom
tekintete egy pillanatra találkozott Ove apjáéval, és olyan mély levegőt vett
dühében, hogy a torkából ziháló hangok törtek fel. De Ove apja nem mozdult.
Végül Tom leeresztette az öklét, és egy óvatos lépést tett hátra.
Ove eltökélten nézte a padlót, érezte, hogy Tom tekintete szinte lyukat éget a
feje tetejébe. Aztán halkan, de határozottan kijelentette, hogy talán a talált
tárgyak osztálya lenne a legmegfelelőbb hely a pénztárca számára. Az apja
bólintott, nem szólt semmit, kézen fogta Ovét, és elindultak végig a sínek
mentén. Jó fél órát mentek, egyetlen szó nélkül. Ove induláskor hallotta, hogy
Tom utánuk kiabál, hangjából hideg düh sugárzott. Ove sosem felejtette el.
– És csak úgy ott feküdt a földön? Nem találtak táskát vagy valamit? – érdeklődött.
Ove kutató pillantást vetett az apjára, de az csendben állt, így Ove is ezt tette.
– Nem sokan adtak volna vissza ennyi pénzt – mondta, és rámosolygott Ovéra.
– Sokaknak nincs eszük – mondta Ove apja kurtán, majd kézen fogta a fiát,
sarkon fordult, és visszament dolgozni.
– mondta Ove.
Ha Ove az a fajta ember lett volna, aki azon gondolkodik, hogyan és mikor válik
az ember olyanná, amilyenné válik, talán eszébe jutott volna, hogy ez volt az a nap,
amikor rájött, hogy ami igaz, annak igaznak kell lennie. De nem volt az a merengős
fajta. Megelégedett azzal, hogy emlékezzen arra: ez volt az a nap, amikor
eldöntötte, hogy a lehető legkisebb mértékben szeretne csak különbözni apjától.
Pont betöltötte a tizenhatodik évét, mikor az apja meghalt. Egy elszabadult kocsi a
síneknél. Ovéra nem maradt más, mint egy Saab, egy düledező ház a várostól
tizenvalahány kilométerre és az apja horpadt, öreg karórája. Sose tudta megmagyarázni,
mi történt vele aznap. De megszűnt boldognak lenni. Ezután évekig nem volt az.
A temetésen a pap beszélni akart vele az árvasági segélyről, de Ove nem volt
az az ember, aki adományt fogad el, tudta meg hamarosan a pap. Ove azt is a
tudomására hozta, hogy ezentúl nem kell számára helyet fenntartani a templomi
padokban a vasárnapi istentiszteletek alkalmával. Nem mintha nem hinne Istenben,
magyarázta a papnak, csak szerinte ez az Isten egy hitvány semmirekellő.
A nyanyák némileg habozva kérték, hogy üljön le és várjon, Ove pedig így tett. Egy jó
negyedóra múlva előkerült az igazgató, és végigmérte a furcsa tizenhat évest, aki egy
faszéken ült a folyosón, kezében halott apja bérborítékjával. Az igazgató jól tudta, kicsoda
a fiú. És amikor meggyőződött róla, hogy a fiút nem lehet rábírni arra, hogy megtartsa a
pénzt, amire szerinte az apja nem jogosult, nem látott más megoldást, mint hogy felajánlja
Ovénak, dolgozza le ő a hónap hátralevő részét. Ove úgy vélte, ez elfogadható megoldás,
és üzent az iskolába, hogy a következő két hétben kimarad. Sose ment vissza.
Ove igazából csak szeretne békében meghalni. Olyan nagy kérés ez? Ove
szerint nem. Persze, már hat hónappal ezelőtt intézkednie kellett volna. A temetés
után. Most már látja. De hát az ördögbe is, nem lehet ezt csak úgy, döntötte el akkor
Ove. El kell látnia a munkáját. Mégis hogy nézne ki, ha az emberek csak úgy
ukmukfukk abbahagynák a munkába járást, csak mert megölték magukat?
Ove felesége pénteken halt meg, vasárnap temették el, és aztán hétfőn Ove már
ment is dolgozni. Mert azt így szokás. Aztán elmúlt hat hónap és hopp, bejöttek a főnökök
hétfőn, és azt mondták, hogy azért nem pénteken hozták fel a témát, mert „nem akarták
elrontani Ove hétvégéjét”. És kedden már ott állt a konyhában, és a pultot olajozta.
Mindent azonnal eltervezett hétfőn ebéd közben. Kifizetett egy helyet a felesége
mellett a temetőben. Felhívta az ügyvédet, és írt neki egy levelet, amelyben egyértelmű
utasításokkal látta el. A levelet betette egy borítékba minden fontos számlával, a ház
egykori adásvételi szerződésével és a Saab szervizkönyvével együtt. A zakó belső
zsebébe tette a borítékot. Lekapcsolt minden lámpát, és kifizetett minden számlát.
Semmi kölcsön. Semmi adóság . Senkinek nem kell rendet tenni utána. Elmosta a
kávéscsészéjét, és lemondta az újság -előfizetést. Készen áll.
Talán tizennyolc, ha lehet, gondolja Ove egy alaposabb pillantás után. Inkább egy
kamasz, mint egy taknyos tehát, ha az ember nagyon szőrszálhasogató akar lenni.
– Dehogynem.
– De meg akarom javítani! – tör ki a kamasz olyan hangon, mint amikor egy
régi hangszóró torzítani kezd.
– Ez egy női bicikli – közli Ove.
ilyen hülye. Ove cserébe úgy néz a kamaszra, mintha az merő oxigénpocsékolás
volna. A kamasz mögött, csak most látja meg Ove, ott áll egy másik kamasz. Még
vékonyabb, mint az első, szeme körül fekete korommal. Most óvatosan megrángatja az
első kamasz dzsekijét, és valami olyasmit motyog, hogy „ne állj le vitatkozni”. Az első
kamasz dacosan rugdalja a havat. Mintha a hó tehetne róla.
Inkább úgy mondja, mint aki feladta, nem úgy, mint aki fel van dúlva. Túl nagy
tornacipője van, és túl kicsi farmere, figyeli meg Ove. A hideg miatt melegítőfelsőjét
felhúzta egész az álláig, ezzel kissé elrejtve pelyhedző szakállas, sovány arcát, ami
tele van pattanással. A frizurája meg olyan, mintha valaki úgy mentette volna meg
egy hordó ragasztóba fulladástól, hogy kirángatta a hajánál fogva.
A kamasz olyan mozdulatot tesz a karjával, mintha kábító lövedéket lőttek volna bele,
úgy mutatja, hogy Ove utcájának az utolsó házában lakik. Ott azok a kommunisták laknak
a lányaikkal, akik keresztülvitték a szelektív gyűjtéses reformot. Ove bólint.
Ove sorának a végén lakik Rune[2] és Rune felesége. Ove nem jelentené ki
egyértelműen, hogy Rune az ellensége. Vagyis, persze, igazából az. Minden, ami a
lakóbizottságban elromlott, az Runével kezdődött. Ő és a felesége, Anita,
ugyanazon a napon költöztek a lakónegyedbe, mint Ove és a felesége. Akkor Rune
még Volvót vezetett, de aztán vett egy BMW-t. És az ugye magától értetődő, hogy
nem is érdemes egy olyan emberrel tárgyalni, aki ilyesmit csinál, vélte Ove.
– Te csak ne fújjál Prince-re! – rikoltja a szőke liba, majd felkap egy újabb
követ Ove virágágyásából, és a macska felé hajítja. A macska félreugrik. A kő az
ablakpárkányt találja el.
A szőke liba újabb követ mar fel, és felkészül az újabb dobásra. Ove két
gyors lépéssel mögötte terem, olyan közel, hogy a nő talán még a leheletét is
érzi, amikor megszólal:
– Biztos, hogy tele van undorító betegségekkel, meg veszett, meg amit csak
akar! Ove a macskára néz. Aztán a libára. Bólint.
A liba úgy néz Ovéra, ahogy csak azok az emberek tudnak, akik
egyértelműen felsőbbrendűnek érzik magukat, de közben mélyen meg vannak
bántva. A szőrcsizma csendesen morogva vicsorít.
– Gyere, Prince – int a kutyának, aztán Ove felé emeli az ujját. – El fogom
mesélni Andersnek ezt az egészet, és maga akkor majd bánni fogja.
– Üzenem Andersnek, hogy ne az ablakom előtt nyújtson futás előtt – válaszolja Ove.
A nő tesz egy kézmozdulatot, amiről nem tudni, pontosan mit jelent, de azért ki
lehet következtetni. Aztán eltűnik a szőrcsizmával együtt Anders házának irányában.
A macska úgy fest, mint aki ezt alaposan meggondolja. Ove az út felé mutat.
– Takarodj!
Mert most aztán már elég . Most Ove meg fog halni.
Hanem azért, mert úgy gondolja, jó nagy lótás-futás lesz itt. A lelkes kis
sznob ingatlanügynökök falkában tódulnak majd be, még mielőtt a mentők
elvitték volna az ő holttestét. És azok a marhák csak ne rohangáljanak itt
cipőben, és ne karistolják össze Ove padlóját.
A szoba közepére állítja a hokedlit. Legalább hét különböző festékfolt van rajta.
Ove felesége eldöntötte, hogy félévente egyszer átfestet valamit Ovéval a lakásukban.
Vagyis pontosabban úgy döntött, hogy félévente egyszer más színben szeretné látni
valamelyik szobát. Amikor ezt elmondta Ovénak, ő azt felelte, hogy felejtse el. Ezek
után a felesége felhívott egy festőt és árajánlatot kért. Aztán elmesélte Ovénak,
mennyit szándékozik festőre költeni. És akkor Ove elment a hokedliért.
Ove megáll a szoba közepén és a szemével méricskél. Aztán úgy nézi át a fúrófejes
dobozt, mint ahogyan egy sebész válogat az eszközök között. Kiválaszt egyet, beilleszti a
tokmányba, próbaképp elindítja a gépet, a fúró felberreg . Megrázza a fejét, úgy
dönt, hogy ez nem lesz jó, fejet cserél. Ezt négyszer csinálja végig, mielőtt
megtalálná a megfelelőt, s utána úgy megy keresztül a nappalin, hogy a fúrót,
mint egy nagy revolvert, lengeti a kezében.
Megáll középen, és a mennyezetet nézi. Itt mérni kell, mielőtt elkezdi, látja
be. Hogy a lyuk középen legyen. Ove úgy véli, hogy nincs annál rosszabb, mint
ha valaki csak úgy hasraütés-szerűen lyukat fúr a mennyezetbe.
Szeret valami élőt nézni, ezt mondogatta egyfolytában. Ove ezért fordítja
most a fészer felé. Arra gondol, hogy a rozzant macska talán majd erre mászkál.
És a felesége szereti a rozzant macskákat.
– Igen? – Ove olyan lendülettel vágja ki az ajtót, hogy hajszál híján leüti vele a
mamlaszt.
– Üdv! – kiált fel mellette a várandós külföldi nő boldogan, aki fél méterrel
közelebb van a földhöz a mamlasznál.
És aztán ott állnak mind a hárman, és úgy tűnik, mindegyikük arra vár, hogy a
másik mondjon valamit. Végül a nő a mamlaszra néz, és lemondóan csóválja a fejét.
A mamlasz először rá, majd Ovéra néz. Ove a várandósra néz. A mamlasz a
dobozra mutat, és felragyog az arca.
– Rendben. Üdv.
– Úgy értem, nem kéne megköszönni, mert egy felnőtt ember képes kéne
hogy legyen utánfutóval tolatni egyedül is.
A mamlasz úgy néz rá, mintha nem tudná, hogy ez most sértés-e vagy sem. Ove
úgy dönt, nem segít neki rájönni. Hátralép, és megpróbálja ismét becsukni az ajtót.
Ove a lábra néz, aztán a hozzá tartozó arcra. Mintha nehezére esne elhinni,
hogy a nő tényleg megtette ezt.
– Engem Patricknak hívnak! – mondja a mamlasz. Sem Ove, sem Parvaneh nem vesz
róla tudomást.
– Maga mindig ilyen undok? – érdeklődik Parvaneh. Ove sértve érzi magát.
– Egyáltalán nem!
– Mi?
– Mint a macska?
– Igen.
– Informatikus vagyok!
– Mit csinál?
Ove kicsit úgy néz rá, mint ahogy arra szokás nézni, aki épp megkérdezte
egy embertől, aki fúróval a kezében áll, hogy mit csinál.
– Fúrok.
– Miféle „cuccot”?
– Gondolom, imbuszkulcsot.
– De igen!
– De nem!
– De IGEN!
– De NEM!
Ove tekintete ide-oda cikázik, mint egy hatalmas kutyáé, amely két egeret
figyel, akik nem hagyják aludni.
– Guglizzuk ki?
– Na de nincs nálam!
– Így jártál!
Ove ránéz az egyikre. Aztán a másikra. A vita folytatódik. Mint két vacak
vízforraló, akik egymásra fütyülnek.
– Szent egek! – motyogja Ove.
Parvaneh elkezd utánozni valamit, ami Ove szerint egy busz lehet. Brummog a
szájával, hogy idegesítse a mamlaszt. Működik. A mamlasz és Ove is ideges. Ove feladja.
A mamlasz ügyetlen mozdulattal átveszi a létrát. Ove úgy néz rá, ahogy az
ember egy vakra nézne, aki a városi busz volánjánál ül. És ekkor veszi észre
Ove, hogy még egy ember beszemtelenkedett a telkére.
Rune felesége, Anita az, az utca végéről; ott áll Parvaneh mellett és
jámboran szemléli a jelenetet. Ove úgy dönt, hogy az egyetlen ésszerű dolog úgy
tenni, mintha Anita ott sem volna. Minden más csak felbátorítaná.
A mamlasz úgy néz rá, mint azok az emberek, akik nem bírják ki, hogy ne
mondják ki, amire gondolnak.
– Az… átlagosra…
– Ja, hogy ííígy érti! Neeeem! A létra azért kell, mert az emeleti ablak
beragadt. Nem lehet kinyitni.
Úgy mondja ezt, mintha Ove amúgy nem értené a „beragadt” szót.
A mamlasz bólint. Ove úgy fest, mint aki még mondani akar valamit, de
aztán meggondolja magát. Parvaneh-hez fordul.
Ove tekintete vonakodva Rune feleségére siklik. Még mindig ott áll. Ovénak
úgy tűnik, mintha már évek óta nem látta volna. Megöregedett. Mindenki csak
úgy, az ő tudomása nélkül, megöregszik manapság .
– Ove! – kiált rá hirtelen Parvaneh, mint egy diákot feddő tanítónő. Ove rábámul.
Ovénak dereng valami, és bólint. Mintha lett volna valami hasonló, amit a
felesége vagy ezerszer elmondott, de ő egyfolytában sikeresen elfelejtett.
Ove egy gyors pillantást vet rá, mintha valamit válaszolni akarna, de aztán
inkább a földet nézi.
– Szóval, tudja, Rune és Ove nem mindig jöttek ki jól. Mielőtt Rune beteg lett, a
lakóbizottság vezetője volt. Őelőtte pedig Ove volt az. És amikor Runét
megválasztották, akkor támadt egy kis nézeteltérés kettejük között… mondhatni…
– Jó, ebben tényleg igazad van, Ove. De most mindenesetre nagyon beteg … szóval
már nem is igazán számít.
Ove ismét zsebre vágja a kezét, és eltökélten hátrébb lép. Erről már hallott.
– Az meg mi?
– Úgy néz ki, mintha… keréknyomok lennének a padlón. Bent biciklizik, vagy
mi? – kérdi a mamlasz.
Parvaneh tekintete óvatosan követi Ovét, aki még egy lépést hátrál az
előszobába, hogy eltakarja a kilátást a mamlasz elől.
– Ez itt semmi.
– Ove felesége, Sonja, ő vol… – szakítja félbe Rune felesége kedvesen, de alig jut
tovább a Sonja névnél, amikor Ove hirtelen, a tekintetében szörnyű dühvel, így szól:
Mindenki elhallgat, mind a négyen teljesen meg vannak döbbenve. Ove keze
remeg, amikor bevágja az ajtót.
Hallja Parvaneh lágy hangját odakintről, amint megkérdi Rune feleségétől, hogy
miről van szó. Az asszony idegesen keresi a szavakat, aztán végül ezt mondja:
„Ejh, ejh, legjobb lesz, ha hazamegyek. Ove feleségével kapcsolatban… ejh,
semmiség . Az ilyen magamfajta vén boszorkák túl sokat beszélnek, tudják…”
Ove nem tudta volna megmondani, hogy mennyi ideig maradt ülve a hokedlin, olyan
dobogó szívvel, hogy a fejében is érezte a lüktetést. A bejárati ajtó mellett a falon egy
fénykép lógott, rajta Ove és a felesége, Sonja. Majdnem negyven éve készült. Akkor voltak
Spanyolországban buszúton. A feleségén egy piros ruha van, a bőre le van égve, és
boldognak látszik. Ove mellette áll, és fogja a kezét. Ove legalább egy órán át ült, és nézte
a képet. Az összes dolog közül ezt hiányolta a legjobban. Annyira szerette volna még
egyszer megtenni. Fogni a kezét. A feleségének szokása volt a mutatóujját Ove tenyerébe
hajtani, mintegy elrejteni ott. És Ove ilyenkor úgy érezte, semmi sem lehetetlen ezen a
világon. Az összes dologból, amit csak hiányolhatott, ezt hiányolta a legjobban.
Furcsa dolog tizenhat évesen elárvulni. Elveszteni a családot jóval azelőtt, hogy az
ember alapított volna magának egy újat. Ez egészen különleges fajta magányt jelent.
Ove bólintott.
– Az igazgató azt üzeni, hogy jól dolgoztál az elmúlt hetekben – mondta a férfi.
– Az igazgató érdeklődik, hogy esetleg akarod-e folytatni ezt a remek munkát itt.
Ove csöndben állt, és a férfit nézte. Talán hogy rájöjjön, vajon szórakozik-e
vele. Aztán lassan bólintott és elindult. Pár lépés után a férfi utánakiáltott.
Ove nem fordult meg . De sokkal jobban kihúzta magát, és úgy folytatta útját.
És így ragadt ott apja régi munkáscipőiben. Keményen dolgozott, sosem
panaszkodott, sosem volt beteg. Idősebb munkatársai csöndesnek és kicsit
furcsának találták, mert nem akart sörözni menni velük munka után, és nem
különösebben érdeklődött a nők iránt sem, ami azért több mint érdekes. De az
apja fia volt, és senkinek nem volt soha problémája az apjával. Ha Ovét megkérte
valaki, hogy aprítson fel valamit, akkor felaprította, ha másvalaki arra kérte, hogy
végezze már el helyette a műszakot, szó nélkül megtette. Az idő múlásával szinte
mindenki tartozott neki egy-két szívességgel. Így elfogadták őt.
Mikor az öreg teherautó, amit arra használtak, hogy a sínek mentén fel-alá
közlekedjenek, felmondta a szolgálatot az év legrémesebb viharának közepén,
húsz kilométerre a várostól, Ovénak sikerült megjavítania mindössze egy
csavarhúzóval és egy fél tekercs szigetelőszalaggal. És ezek után a
pályamunkások szemében Ove végleg a helyére került.
Másnap újra elment dolgozni. És ez lett az élete. Kedvelte a rutint. Szerette, hogy az
ember mindig tudja, mire számíthat. Egyre inkább azon az alapon osztotta fel az
embereket, hogy kik azok, akik csinálják, amit kell, és kik azok, akik nem.
Emberek, akik cselekednek, és emberek, akiknek csak a szája jár. Így hát Ove
egyre kevesebbet beszélt, és egyre többet cselekedett.
Ove lehajtotta a fejét, és befogta a száját. Nem látta értelmét, hogy egy nála
kétszer nagyobb embert provokáljon. Minden nap elment dolgozni, és jól végezte a
munkáját, ez elég volt az apjának, így elég kellett hogy legyen neki is, vélekedett. A
többi kolléga megtanulta értékelni őt ezért. „Aki nem sokat beszél, az ritkán mond
hülyeséget, mondta mindig az apád” – mesélte az egyik kollégája egy délután a
síneknél. Ove bólintott. Voltak, akik ezt megértették, és voltak, akik nem.
És ebből következően voltak olyanok, akik megértették, miért tette Ove, amit tett,
azon a bizonyos napon az igazgató irodájában, és voltak, akik nem értették meg .
Majdnem pontosan két évvel az apja temetése után történt. Ove épp betöltötte
a tizennyolcat, Tomot pedig meggyanúsították, hogy pénzt lopott az egyik vasúti
kocsi kasszájából. Ovén kívül ezt senki nem látta, mert csak ők ketten voltak a
vagonban, amikor a pénz eltűnt. Mindkettőjüket behívták kihallgatásra.
Ovét leültették egy faszékre az igazgató irodája előtti folyosón. Tizenöt percig ült ott
földre szegezett tekintettel, mire az ajtó kinyílt. Tom jött ki rajta, olyan erősen szorítva
ökölbe a kezét az eltökéltségtől, hogy a bőre kifehéredett, tekintete pedig Ovéét kereste.
Ove továbbra is a padlót bámulta, még akkor is, amikor bevezették az igazgató irodájába.
– Rendben. Ez most csak puszta formalitás, Ove. Senki sem gondolja azt ebben a
szobában, hogy te vetted el azt a pénzt. Annyi a dolgod összesen, hogy elmondd, ki tette.
– Válaszolj a kérdésre, Ove! – törte meg a csendet türelmetlenül a férfi erős hangja.
– Akkor ki volt?
– Ugye érted, Ove… ha nem mondod el, ki volt, és ha van egy vagy több
tanúnk, akik azt állítják, hogy te voltál, akkor kénytelenek leszünk azt feltételezni,
hogy te voltál – mondta a mantás ember, immár nem annyira barátságosan.
Ove bólintott. De nem mondott többet. Az igazgató olyan fürkészőn nézett rá, mintha
megpróbálna egy blöffölőt lebuktatni egy kártyapartin. Ovénak arcizma sem
rezdült. Az igazgató elkeseredetten bólintott.
– Akkor mehetsz.
És Ove ment.
Tom az öltöző ajtajában állt, gúnyosan vigyorgott rá, mikor elment mellette
és utánasziszegte:
– Tolvaj!
Ove kisétált az esti levegőre anélkül, hogy visszafordult volna. Vett egy mély
lélegzetet. Dühös
volt, de nem azért, mert tolvajnak nevezték. Ő sosem lesz az az ember, aki azzal
törődik, mások minek nevezik. De a szégyen, hogy elvesztett egy munkahelyet, aminek
az apja az életét szentelte, égette a mellkasát, mint az izzó vas.
Elég ideje volt ezen gondolkodni az irodáig vezető úton, ahová most szégyenszemre
úgy érkezett, hogy a holmiját egy dobozban cipelte. Szeretett itt dolgozni. Tisztességes
megbízások, tisztességes szerszámok, egy valódi állás. Úgy döntött, hogy mikor a
rendőrség megteszi, amit mostanában tesz a tolvajokkal ilyen esetben, megpróbál
elköltözni. Máshol talán kaphat egy olyan állást, mint ez. Lehet, hogy sokat kell majd
utaznia, gondolta magában. Gyanította, hogy a bűnügyi nyilvántartásban való
szereplésének elhalványulásához idő kell majd. De nem bánta az utazást. Senki és semmi
sem tartotta itt. Persze, sehol sem tartja ott senki, jutott eszébe, miközben az irodához
közeledett. De legalább nem vált olyan emberré, aki árulkodik másokra. Remélte, hogy
apja ezért majd elnézi neki a munkahelye elvesztését, mikor újra találkoznak.
Negyven percig kellett ülnie a faszéken, mire egy idősebb nő szolid fekete
szoknyában és keskeny szemüvegben megjelent, és közölte, hogy bemehet az
irodába. Becsukta az ajtót Ove mögött. Az igazgató az íróasztala mögött ült,
kezeit összekulcsolta. Ove pedig állt előtte, kezében összecsomagolt ruháival. A
két ember úgy szemlélte egymást, mintha mindkettő egy különlegesen érdekes
festmény lett volna egy múzeumban.
Ez sem kérdés volt. Ove erre sem válaszolt. De az igazgató látta, hogy egy
árnyalatnyit megfeszül a „férfiak a te családodban” kifejezésre.
Az igazgató ismét bólintott. Felvett egy szemüveget, ránézett egy kupac papírra, és
elkezdett írni valamit az egyikre. Mintha Ove már el is tűnt volna a szobából. Ove annyi
ideig állt ott előtte, hogy már komolyan nem tudta eldönteni, vajon az igazgató tudja-e,
hogy még mindig ott van. Végül halkan megköszörülte a torkát. Az igazgató felnézett.
– Igen?
vasútnál, amióta két évvel ezelőtt megkezdte itt a munkát. Ove becsületére
legyen mondva, ő maga sem tudta, honnan jön mindez. Csak érezte, hogy ki kell
mondania. Az igazgató ismét a papírkupacra nézett. Ráírt valamit az egyikre.
Áttolta az asztalon. Rámutatott, hogy Ove írja alá.
Ove egyik lábáról a másikra állt, és nem tudta, mit kezdjen ezzel az
információval. Az igazgató intett neki az egyik kezével anélkül, hogy ránézett volna.
– Az igazgató úr azt is üzeni, hogy emlékszik, hogy nem vetted el azt a pénztárcát,
amikor kilencéves voltál. És hogy bizonyisten most se vettél el semmit. És hogy ördögtől
való tett lenne utcára tenni egy tisztességes ember fiát, csak mert szintén tisztességes.
És így lett Ove éjszakai takarító két évre. És ha nem lett volna ez a munkája, nem
szállt volna le a műszak végén aznap reggel a vonatról, és nem látta volna meg őt. A piros
cipőjével, az aranybrossal meg az aranybarna hajával. És azzal a nevetéssel, amelyiktől
élete hátralevő részében azt érezte, hogy valami mezítláb szaladgál a mellkasában.
Mert van egy helyes és egy helytelen módja a dolgok elvégzésének, ezt
mindenki tudja. És habár sok év eltelt azóta, és Ove nem is emlékszik már
pontosan, hogyan történt, amikor összevesztek a bevezetendő új központi
fűtésen, arra világosan emlékszik, hogy Runének nem volt igaza.
Persze nem is csak a központi fűtésről volt szó. Rune és Ove majdnem
negyven éve ismerték egymást, de ebből harminchétben össze voltak veszve.
Szóval Ove már nem is tudja felidézni, hogy hogyan kezdődött. Nem az a
fajta veszekedés volt, amire az ember emlékszik. Inkább az a fajta, amikor az
évek során összegyűlt sok apró nézeteltérés úgy összetorlódik, hogy az ember
végül ki se tudja nyitni a száját anélkül, hogy valamilyen aknaként lapuló régi vita
újra fel ne robbanjon. Az a fajta veszekedés volt, ami egyre csak folytatódik és
folytatódik és folytatódik. Míg végül egy nap véget nem ér.
És még csak nem is az autókról szólt. Pedig ugye Ove Saabot vezetett. Rune
pedig Volvót. Mindenki megértheti, hogy ez így nem tarthatott sokáig . Igazából már
az elején se voltak barátok. Még annyira sem, mint amennyire két hozzájuk hasonló
ember képes volna rá. Az igazat megvallva leginkább a feleségeik kedvéért voltak
kapcsolatban. Egyszerre költöztek be a lakónegyedbe, és Sonja meg Anita első
látásra a legjobb barátnők lettek. Ilyesmi gyakran történik olyan férjes asszonyok
között, akik olyan emberekhez mentek hozzá, mint Ove és Rune.
Ove arra emlékezett, hogy annyira erőt tudott venni magán az első években, hogy
legalábbis nem utálta Runét. Együtt kezdték meg a lakóbizottság irányítását. Ove volt a
vezető, Rune pedig a helyettese. Összefogtak, amikor az önkormányzat ki akarta
vágatni az erdőt a házaik mögött, hogy még több házat építhessen. Az önkormányzat
persze fenntartotta, hogy a beépítés tervei már évekkel Rune és Ove beköltözése előtt
megvoltak, de ez a fajta érvelés nem sokat ért kettejük ellen. „Akkor háborúban állunk,
maguk állatok!” – üvöltötte bele nekik a telefonba Rune. És az lett, háború. Panaszok
és felszólítások, aláírásgyűjtés és olvasói levelek az újságba. És másfél évvel később
az önkormányzat feladta: másik irányba kezdtek építkezni.
Rune és Ove megittak egy-egy pohár whiskyt Rune teraszán aznap este. De,
ahogyan a feleségeik rámutattak, tulajdonképpen nem is örültek a győzelemnek.
Mindkét férfi inkább csalódott volt kissé, hogy az önkormányzat ilyen gyorsan feladta.
Ez a tizennyolc hónap benne volt mindkét férfi életének legmókásabb hónapjai között.
– Senki sem áll már készen arra, hogy megküzdjön az elveiért? – mélázott Rune.
Ove nem gondolta, hogy reménytelen volna. Úgy gondolta, hogy egész egyszerűen
csak rendben kell tartani a dolgokat. Azt gondolta, nem lehet úgy élni, mintha minden
pótolható lenne. Mintha a hűség már nem érne semmit. Manapság olyan sebességgel
cserélgették az emberek a dolgaikat, hogy minden tudás, ami arra vonatkozott, hogyan
kell valamit felépíteni és megtartani, feleslegessé vált. Már senki sem törődött a
minőséggel. Sem Rune, sem a többi szomszéd, sem Ove főnökei. Most már minden csak
adat, már nem is tudnak elkezdeni egy építkezést, amíg egy tanácsadó, aki a
szükségesnél egy számmal kisebb inget visel, el nem kezdi nyitogatni a laptopját. Mintha
így építették volna a Colosseumot vagy a gizai piramisokat. Istenem, 1889-ben sikerült
megépíteni az Eiffel-tornyot, de manapság egy nyamvadt földszintes ház alaprajzát sem
tudják megrajzolni anélkül, hogy valaki el ne szaladna feltölteni a telefonját.
Olyan világot élünk, ahol a hasznos emberek egyszerűen kimentek a divatból. Egy
egész ország tapsol állva annak, hogy már senki nem tud tisztességesen megcsinálni
semmit. Éljen a haszontalanság . Senki nem tud kereket cserélni. Felszerelni egy
villanykapcsolót. Csempézni. Falat glettelni. Utánfutóval tolatni. A saját adóbevallását
elkészíteni. Mindezek elvesztették a fontosságukat. Ilyesmikről beszélt annak idején Ove
Runével. És akkor ezek után Rune fogta magát, és vett egy BMW-t.
Nem, már nincs olyan, hogy minőség, jelenti ki Ove, és feláll. Leporolja magát,
körülnéz. Érzi, hogy ég az arca, és nem biztos benne, hogy a düh vagy a szégyen miatt.
Az ablakra bámul, és az elhúzott függönyökre, mintha attól félne, hogy valaki megláthatta.
Annyira rohadtul tipikus, gondolja, hogy már tisztességes módon öngyilkos sem
lehet az ember. Felszedi a szétment kötelet, és kidobja a konyhai szemetesbe.
Összehajtja a védőfóliát, és elcsomagolja egy ikeás zacskóba. Visszateszi a fúrót és
a fúrófejeket a dobozukba, kimegy, és mindent visszapakol a fészerbe. Kint áll
néhány pillanatig, és arra gondol, hogy Sonja mindig azt mondta, hogy ki kéne itt
takarítani. Ő pedig mindig elutasította a javaslatot. Tudta, hogy csak azért kellene a
több hely, hogy legyen indok elmenni és még több kacatot vásárolni, amit aztán az
üres helyen lehet tárolni. Most meg már túl késő takarítani, állapítja meg . Most már
nincs senki, aki el akar menni kacatot vásárolni. A takarítás már csak nagy, ásító
ürességet hagyna maga után. És Ove utálja az ürességet.
Odalép a munkapadhoz, előkeres egy franciakulcsot és egy kis műanyag tartályt.
Kimegy, bezárja a fészert, próbaképp háromszor megrángatja a kilincset. Végigsétál a
házak közötti kis ösvényen, befordul az utolsó postaládánál és becsönget. Anita nyit
ajtót. Ove szó nélkül néz rá. Látja, hogy Rune a tolókocsijában ül a nappaliban, és
kinéz az ablakon. Valószínűleg ezt tette minden nap az elmúlt pár évben.
– Nahát, Ove, tényleg annyira kedves lenne tőled, ha nem túl nagy fárad…
Ove nem tudta, mi volt az, ami miatt vonakodott eladni a házat. Talán az,
hogy nem tetszett a levélnek a hangvétele. Vagy az, hogy ez volt az utolsó, ami
még megmaradt a családjától.
De akárhogyan is, este már ott állt az első saját kocsija a kertben. Órákon
keresztül ült benne, és nézte a házat. Eléggé rozoga volt. Az apja értett a gépekhez,
de az építkezéshez már sokkal kevésbé. Ove maga sem volt ebben jobb nála. Csak
a konyhát és a mellette levő kisszobát használta, az emelet pedig lassan átváltozott
az egerek üdülőhelyévé. Az autóból szemlélte a házat, mintha azt várná tőle, hogy
majd elkezd magától megújulni. Pontosan két megye határán feküdt a ház, a
vonalon, ezért akarta a hatóság kicsit odébb rajzolni a térképen a határvonalat. Ez
volt az utolsó ház, ami megmaradt egy kihalt kis faluból az erdő szélén, mellette már
ott csillogott a villanegyed, ahová nyakkendős emberek költöztek be a családjukkal.
A nyakkendősök nem szerették a magányos ifjoncot a lebontásra érett, utca végi
kunyhóból. A gyerekeknek nem engedték, hogy Ove házának közelében játsszanak. A
nyakkendősök más nyakkendősök közelében szeretnek lakni, jött rá Ove. Elvileg nem
volt ez ellen kifogása. De hát… ők költöztek be Ove utcájába. Nem fordítva.
Így, eltöltve valami lázadó daccal, amitől Ove szíve hosszú évek után először
vert egy kicsit gyorsabban, úgy döntött, hogy nem fogja eladni a házát az
önkormányzatnak. Inkább történjen az ellenkezője! Felújítja.
Persze arról fogalma sem volt, hogyan kéne nekilátni. Nem tudott
megkülönböztetni egy vízszintezőt egy fazéknyi krumplitól. Így, miután éleslátóan
megállapította, hogy az új munkabeosztásából fakadóan egész nap rá fog érni, elment
egy közeli építkezésre, és munka után érdeklődött. Úgy vélte, ott majd megtanulhatja
az építkezés csínját-bínját, és amúgy se volt szüksége túl sok alvásra. A munkavezető
azt mondta, jelenleg csak kifutófiúként tudják alkalmazni. Ove elfogadta.
Éjszaka szemetet szedett a városból dél felé kivezető vonalon közlekedő kocsikon,
aztán aludt három órát, és a nap hátralevő részét azzal töltötte, hogy fel-alá rohangált az
állványzatokon, és hallgatta, hogy a védősisakos emberek mit magyaráznak az építkezési
technikákról. Heti egyszer szabadnapos volt, olyankor tizennyolc órán át hordta zsinórban
a cementes zsákokat és a gerendákat izzadt magányban, és lebontotta, majd újra
felépítette az egyetlen dolgot, ami a szüleitől maradt rá a Saabon és apja horpadt
karóráján kívül. Ove izmai nőttek, és gyorsan tanult.
– Ha véletlenül éppen nem nézek oda, és valami, amire szükséged van, eltűnik,
akkor azt fogom feltételezni, hogy elégetted – mondta a munkavezető, és odébbállt.
Egyik délután pedig Ove egy kicsi, használt szerszámokkal teli szerszámosládát
talált a ruhái mellett, mikor hazafelé készülődött. A kölyöknek – állt egy cédulán.
Lassan, de a ház alakulni kezdett. Csavarról csavarra, padlódeszkáról
padlódeszkára. Persze, senki sem vette észre, de nem is volt rá szükség . A jó
munka már önmagában megéri, mondta mindig az apja, és Ove egyetértett.
Kitért a szomszédok elől, hacsak lehetett. Tudta, hogy nem kedvelik őt. Az
egyetlen kivétellé – egy bizonyos esetnek köszönhetően – az az idős ember vált,
aki Ove háza mellett lakott a feleségével. Ő volt az egyetlen az egész
negyedben, aki nem hordott nyakkendőt, bár Ove igazából meg volt győződve
arról, hogy amikor fiatalabb volt, hordott.
Sosem beszéltek egymással. Egyik reggel, mikor az idős ember kilépett a házból,
látta, hogy Ove épp a kerítés maga felé eső oldalát festi. És mikor elkészült, lefestette
az ő oldalukat is. Az idős ember nem szólt egy szót se a dologról, de mikor Ove elsétált
az ablaka alatt este, odabólintottak egymásnak. Másnap pedig Ovét egy házi készítésű
almás pite várta az ajtó előtt. Azóta nem evett házi almás pitét, mióta az anyja meghalt.
Néhány nappal később Ove elment a szomszéd ház előtt, és látta, hogy az idős ember
egy kisfiú társaságában eteti a madarakat. Az unokája, jött rá Ove. Suttyomban nézte őket a
hálószobaablakon keresztül. Az, ahogyan az idős ember és a kisfiú sugdolózott, mintha valami
nagy titkot osztanának meg egymással, emlékeztette őt valamire.
Néhány héttel később Ove beverte az utolsó szöget a házba, és amikor a nap felkelt,
ott állt a kertben, kezét kék nadrágja zsebébe dugva, és büszkén szemlélte a művét.
Rájött, hogy szereti a házakat. Talán mert olyan kézzelfoghatóak. Ki lehet őket
számolni és lerajzolni papírra. Szivárognak, ha nem szigetelted őket rendesen,
összeomlanak, ha nem támasztod meg őket. A házak igazságosak, azt adják,
amit megszolgáltál. Ami mindenesetre több, mint amit általában az emberekről el
lehet mondani.
A férfi már menni készült, amikor csak úgy futólag megkérdezte Ovét, hogy
biztosította-e a házat. Ove megmondta az igazat, hogy erre még sosem gondolt.
Az apja nem sokra tartotta a biztosításokat.
A kerek képű soha többé nem hallatott magáról. Ove egyszer megpróbálta
felhívni, de senki sem vette fel. Akkor kicsit beléhasított a csalódás, de úgy
döntött, nem gondol a dologra. Mikor egy
másik ügynök telefonált egy másik biztosítótársaságtól, nyugodt szívvel
mondhatta, hogy már van biztosítása. És ez azért már valami.
Azonnal kipattant az ágyból. Először azt hitte, hogy az, aki kővel dobálózott
a minap, úgy döntött, messzebbre megy. A lépcsőn lefelé menet ösztönösen
megragadott egy kalapácsot. Nem mintha Ove valaha is erőszakos ember lett
volna. De sohasem lehet tudni.
Csak egy alsónadrág volt rajta, mikor kilépett a teraszra. A sok cipekedés az
építkezésen az elmúlt hónapokban, mintegy észrevétlenül, izmos fiatalemberré
tette Ovét. Csupasz felsőteste és a jobb öklében lengedező kalapács hatására az
utcán összegyűlt emberek egy pillanatra elfordították tekintetüket a tűzről,
ránéztek, aztán szinte egyszerre tettek néhány óvatos lépést hátrafelé.
Az unokáét.
A házból dőlt a füst, és olyan érzés volt a közelébe menni, mintha egy lapáttal arcon
vágták volna. Az idős ember próbálta felemelni a felborult könyvespolcot, ami elzárta a
bejáratot. Ove úgy lökte félre a bútort, mintha papírból lett volna, utat nyitott az emelet felé
és beléptek. Mikor újra kijöttek a hajnali fényre, az idős ember talpig kormos volt, de a
karjában tartotta a kisfiút. Ovénak nagy, vérző sebek voltak a mellkasán és a karján.
Az utcán fel-alá rohangáltak az emberek, és kiabáltak. A levegőn
keresztülhasított a szirénák hangja. Egyenruhás tűzoltók vették körbe őket.
Egy fehér inges férfi, valami tűzoltóparancsnok, tudta meg Ove, teljes
testével elé állt, és azt mondta, hogy nem engedheti meg neki, hogy megpróbálja
eloltani a házán a tüzet, merthogy túl veszélyes. Sajnos, folytatta tovább a fehér
inges, és a papírjára mutogatott, a tűzoltóság sem olthatja el egészen addig, míg
a hatóságtól meg nem kapták a megfelelő engedélyt.
Ove szomorúan állt a kertjében, és nézte, ahogy minden leég . Mikor néhány
órával később egy telefonfülkénél állt, és a biztosítótársaságot hívta, megtudta,
hogy azok sosem hallottak a vidám kerek képűről. A házon nincs semmiféle
biztosítás. Az ügyintéző hölgy a vonal túlsó felén sóhajtott.
– Sok ilyen csaló jár házról házra. Remélem, hogy legalább nem készpénzzel fizette
ki! Ove fél kézzel letette a telefont. A másik kezét pedig ökölbe szorította a zsebében.
11
és egy mamlasz, aki nem tud kinyitni egy ablakot anélkül, hogy le ne esne a létráról
Ove hangosan becsapja maga után az ajtót, hogy elijessze. De a macskának még
annyi esze sincs, hogy megijedjen és elfusson. Csak ül ott a hó közepén, és a hasát
nyalogatja. Egyáltalán nem fél. Ove nem szereti az ilyen viselkedést. A fejét rázza, és
szétvetett lábakkal megáll a macska előtt, mintha azt kérdezné: „Hát ezt meg hogy
gondolod?” A macska minden érdeklődés nélkül emeli fel kis fejét, és arrogánsan
bámul Ovéra. Ove próbálja elhessenteni a kezével. A macska nem mozdul.
De nem számít. A macska erre sem reagál. A facipő végül széles ívben, jó másfél
méterrel a macska mellett húz el, mielőtt nekicsapódna a fészer falának, és beleesne a
hóba. A macska minden aggodalom nélkül mered először a cipőre, aztán Ovéra.
Egyáltalán nem fél. De végül azért feláll, és a fészer sarka felé indul, majd eltűnik.
Ove zokniban vág át a havon, hogy felvegye a facipőt. Úgy néz rá, mintha
szégyellnie kellene magát, hogy nem találta el a macskát. Aztán összeszedi
magát, és nekiindul a körútnak. Csak mert ma meg fog halni, az még nem ok
arra, hogy hagyja a vandálokat szabadon garázdálkodni.
Szóval megrángatja a garázsok kilincsét, megrugdossa a táblát, felírja a
rendszámokat a vendégparkolóban és ellenőrzi a kukatárolót.
Arról nem volt szó, hogy az élet ilyen lesz, ezt érzi. Az ember keményen
dolgozik, ellátja magát, pénzt spórol. Megveszi az első Saabját. Képesítést szerez,
levizsgázik, elmegy állásinterjúra, kap egy tisztességes állást, megköszöni, sosem
beteg, fizeti az adóját. Eleget tesz a kötelezettségeinek. Találkozik egy nővel,
feleségül veszi, keményen dolgozik, előléptetik. Vesz egy újabb Saab-
modellt. Elutazik nyaralni valahová, ahol külföldi zene szól az étteremben, és
olyan vörösbort iszik, ami a felesége szerint egzotikus. Aztán hazautazik, és újra
dolgozik. Felelősséget vállal. Ellátja magát. Eleget tesz a kötelezettségeinek.
Mikor kijön a fészerből a hólapáttal a kezében, a macska ismét ott ül a ház előtt. Ove
összehúzza a szemöldökét, őszintén meg van lepődve ekkora szemtelenségtől. A macska
bundájából víz csöpög . Vagyis a bundája maradékából. Egyik szemén és az orrán is
hosszú seb. Ha a macskáknak kilenc élete van, ez a példány itt legalább a hetediket éli.
A fehér Skoda balról érkezik, és annyira meglepi Ovét, hogy majdnem beleül a
hókupacba a fészer mellett. Végigrohan a kis úton a kocsi felé, és az öklét rázza.
A férfi kidugja az ablakon a bal kezét, lepöccinti a hamut a cigarettájáról. Kék szeme
teljes nemtörődömséget fejez ki. Úgy néz Ovéra, mintha egy állatot nézne egy kerítésen
át. Teljesen közömbösen. Mintha Ove olyasvalami volna, amit el lehet tüntetni
egy nedves konyharuhával.
Ove a Skoda után kiabál, de a férfi nem vesz róla tudomást. Még csak nem
is hirtelen indul el, csikorgó gumikkal, csak úgy elgurul a garázs felé, aztán
nyugodtan továbbhajt a főútra, mintha Ove hadonászó alakja nem volna sokkal
drámaibb jelenség, mint egy rossz utcai lámpa.
Ove továbbra is ott áll, olyan idegesen, hogy reszket a keze. Mikor a Skoda eltűnik,
megfordul, és olyan hirtelen indul meg a házak között, hogy majdnem orra bukik. Rune és
Anita háza előtt, ahol a Skoda nyilvánvalóan parkolt, két cigarettacsikk hever a földön. Ove
úgy veszi fel őket, mintha nyomok lennének egy különösen bonyolult bűnügyben.
Ove a nő felé fordul. Anita a lépcsőn áll, egy szürke pulóverbe burkolózva. A pulóver
úgy fogja körül a nőt, ahogy két kéz próbálhat megragadni egy nedves szappant.
A szőke liba kint áll az utcán. A szőrcsizma hisztérikus ugatásba kezd, amint
meglátja Ovét. Mögöttük a ház ajtaja nyitva, Ove gyanítja, hogy azt a bizonyos
Anderst várják. A szőrcsizma szájából valami bundás fityeg . A szőke liba
elégedetten vigyorog . Ove ránéz, ahogy elmegy előtte, a nő pedig állja a
pillantását. Még szélesebben vigyorog . Mintha Ovén mulatna.
Ove látja, hogy kölcsönadott létrája a háznak van támasztva. A mamlasz boldogan
integet. Korán kelt. Vagy legalábbis egy informatikushoz képest korán. Ove azt is látja,
hogy egy kés van a kezében. Úgy véli, a mamlasz azzal akarja majd kifeszegetni a
beragadt ablakot az emeleten. Ove létrája bele van állítva egy nagy hókupacba.
Kinyitja a garázskaput, majd a Saabot is, kulccsal. Aztán csak áll odabent a
félhomályban, zsebre dugott kézzel. Utólag belegondolva legalább fél órát. Nem
tudja igazán, hogy miért teszi, csak érzi, hogy az ilyesfajta dolog valamiféle
ünnepélyes csöndet igényel, mielőtt hozzáfogna.
Azon gondolkodik, vajon a Saab fényezése nagyon bekoszolódik-e majd. Úgy sejti,
hogy igen. Micsoda szégyen. De hát már nem sokat lehet tenni az ügy érdekében.
Ellenőrzésképp megrugdossa a kerekeket. Megfelelőek, azok hát. Még legalább két telet
kihúznak, állapítja meg az utolsó rúgás – az egyetlen normális állapotfelmérő módszer –
után. A télről hirtelen eszébe jut valami, előhalássza a zakója belső zsebéből a levelet,
hogy ellenőrizze, nem felejtett-e el rendelkezni a nyári gumikról. De persze, hogy nem!
Minden ott van a Saab + alkatrészek kategóriában a Nyári gumi a fészerben pont alatt. Az
utasítások olyan egyértelműek, hogy még egy teljesen hülye is képes legyen felfogni őket.
Az is ott van, hogy a csavarok a csomagtartóban vannak. Ove visszateszi a levelet a
borítékba, azt pedig a zakója belső zsebébe.
Vet egy pillantást a válla fölött a parkolóra. Nem mintha érdekelné a rozzant
macska, természetesen nem. Csak reméli, hogy nem lett semmi baja, mert akkor
majd kap a feleségétől, ebben biztos. Nem akarja, hogy leszidják egy rozzant
macska miatt. Ez minden.
A város felől egy közeledő mentőautó szirénái hallatszanak, de Ove alig figyel rá.
Beül a vezetőülésbe, és beindítja a motort. Öt centire lehúzza a hátsó ablakot. Kiszáll a
kocsiból. Magára zárja a garázsajtót. Ráhúzza a műanyag csövet a kipufogóra. Látja,
ahogy a füst lassan előpöfög a tömlő másik oldalán. Bevezeti a csövet a nyitott hátsó
ablakon. Beül a kocsiba. Bezárja az ajtót. Megigazítja a visszapillantó tükröt. A rádió
csatornaválasztóját félig előretekeri, aztán félig vissza. Hátradől. Becsukja a szemét. Érzi,
ahogy a sűrű kipufogógáz köbcentiméterről köbcentiméterre betölti a garázst és a tüdejét.
Arról nem volt szó, hogy az élet ilyen lesz. Az ember dolgozik és törleszt,
adót fizet, eleget tesz a kötelezettségeinek. Az ember megházasodik. Jóban és
rosszban, míg a halál el nem választ, tán nem ebben egyeztek meg? Ove tisztán
emlékszik, hogy dehogynem. És arról nem volt szó, hogy a felesége fog először
meghalni. Mindenki tudta, hogy Ove haláláról beszélnek. Vagy tán nem?
Ove hallja, hogy valaki dörömböl a garázsajtón. Nem vesz róla tudomást. Elsimít egy
gyűrődést a nadrágján. Megnézi magát a visszapillantó tükörben. Azon gondolkodik, hogy
talán fel kellett volna vennie a nyakkendőjét. A felesége szerette, ha nyakkendőben van.
Olyankor úgy nézett rá, mintha ő lenne a legelegánsabb fickó a világon. Ove azon mereng,
vajon most hogyan fog majd ránézni. Hogy szégyelli-e majd magát amiatt, hogy a férje
koszos öltönyben és munka nélkül jelenik meg a túlvilágon. Hogy idiótának fogja-e tartani,
amiért még egy tisztességes állást sem tudott megtartani. Amiért leépítették, csak mert a
tudása már megfakult, és a számítógép jobban tudja. Bárcsak továbbra is úgy nézne rá,
ahogy szokott: mint egy olyan emberre, akiben meg lehet bízni. Aki felelősséget vállal a
dolgokért, és meg tud javítani egy vízforralót, ha úgy adódik. Bárcsak ugyanannyira
szeretné most is! Most, hogy már csak egy haszontalan vénember.
Amint ezt Ove meglátja, rögtön magához tér. A nő az orrát fogja. Azzal a bizonyos
pillantással néz rá, ahogy azok szoktak, akiket éppen orrba vágtak egy garázsajtóval. A
füst vastag felhőben árad ki a garázsból, és a fél parkolót mocskos, büdös ködbe vonja.
– Mit csinál? – kérdezi a várandós nő, és a Saabot nézi, amint ott áll járó
motorral, meg a csőből kiáramló füstöt.
– Én… semmit – válaszol Ove, és úgy fest, mintha minden vágya az lenne,
hogy ismét becsukhassa a garázsajtót.
Az áll eltűnik, helyette ismét ott van a nagy, barna szempár. Nem néz valami
elégedetten.
– Tartsunk most erről egy vitát esetleg? Ove tanácstalanul vakarja a fejét.
– Nem… nem… de talán maga is oda tud vezetni, nem? Abban a kis japán
varrógépben, amiben a múltkor ültek – próbálkozik.
A nő türelmetlenül sóhajt.
– Csak nincs és kész, mi ezzel a probléma?
– Koncentráljon, Ove! Kórház! El kell vinnie minket a kórházba! Ove sértetten néz.
A nő talán megérzi, hogy Ove hangulata megváltozott, mióta kimondta azt a szót,
hogy „busz”. Vagy mégse. Mindenesetre bólint, mintha ezzel el lenne rendezve a dolog .
Ove tesz egy kísérletet arra, hogy fenyegetően a nőre mutasson, de aztán
leereszti a kezét, mert érzi, hogy ez nem túl meggyőző.
– Nincs időm erről cseverészni. Oldja meg ezt itt, aztán mehetünk. Hozom a
gyerekeket.
Ove ott áll, mintha azt várná, hogy valaki majd a nő után szalad, megragadja,
és elmagyarázza neki, hogy Ove még nem fejezte be a mondandóját. De persze
hiába. Két hüvelykujját az övébe akasztja, és lenéz a garázspadlón fekvő csőre.
Végül is nem az ő felelőssége, hogy emberek, akiknek létrát adott kölcsön, nem
tudnak rajta maradni, nem, ezt egyáltalán nem hiszi.
De azt nem tudja elkerülni, hogy ne jusson eszébe, mit mondana erre a
felesége, ha itt lenne. Nem nehéz rájönni. Ez sajnos Ove számára is egyértelmű.
És ha már a benzinnek úgyis mindegy, akár el is viheti. „Talán akkor végre békén
hagy ez a nőszemély annyi időre, amennyire szükségem van…” – reménykedik Ove.
Az emberek mindig azt mondták, hogy Ove és a felesége olyanok, mint a nappal
meg az éjszaka. Ove természetesen megértette, hogy úgy gondolják, ő az éjszaka. De
nem zavarta. A feleségét pedig kifejezetten szórakoztatta, ha valaki ezt mondta,
olyankor kuncogva magyarázta, hogy az egyetlen ok, ami miatt Ovéra jobban illik az
éjszaka, az az, hogy annyira spórol, hogy még a napot se kapcsolná fel, ha lehetne.
– Nem csapsz be, drágám – mondta aztán egy gúnyos kis mosollyal, és
összegömbölyödött Ove hatalmas karjai között. – Te belül táncolsz, Ove, amikor
senki sem lát. És ezért örökre szeretni foglak. Akár akarod, akár nem.
Ove sosem értette meg igazán, hogy pontosan mit akart ezzel mondani a
felesége. Nem volt valami nagy táncos. Az egész tánc-dolog olyan esetlegesnek
és zűrösnek tűnt számára. Ő az egyenes vonalakat szerette és az egyértelmű
parancsokat. Ezért szerette mindig a matematikát. Ott volt helyes és helytelen
válasz. Nem úgy, mint némely más tárgynál, amiknél megpróbálták rávenni őket
az iskolában, hogy mindenki „érveljen a maga igazáért”. Mintha azzal pontot
lehetne tenni egy vita végére, hogy ki ismer több nehéz szót. Ove csak azt
akarta, hogy ami helyes, az legyen helyes, és ami helytelen, az legyen helytelen.
Tudta jól, hogy néhányan úgy gondolják, ő csak egy mogorva vénember, aki nem
bízik másokban. De ennek csak és kizárólag az volt az oka, hogy mások sosem adtak neki
okot az ellenkezőjére.
Mert minden ember életében eljön a pillanat, amikor el kell döntenie, milyen
emberré váljon. Olyanná, aki hagyja, hogy a többiek eltapossák, vagy olyanná,
aki nem. Ha nem ismered a pillanat történetét, nem ismered az embert.
Ove a Saabban aludt a tűz utáni éjszakákon. Első reggel megpróbálta saját
kezűleg eltakarítani a hamut és a romokat. Másnap reggel végül belátta, hogy ez
így nem fog menni. A ház elveszett, minden bele fektetett munkával együtt.
Harmadik reggel két férfi érkezett, ugyanolyan fehér ingben, mint amilyet a
tűzoltóparancsnok is hordott. Megálltak a kapu mellett, láthatólag egyáltalán nem
hatották meg őket az előttük álló
romok. Nem a saját nevükön mutatkoztak be, hanem a hatóságén, amelyik
küldte őket. Mintha robotok lennének, akiket kiengedett egy anyahajó.
– Küldtünk önnek leveleket – mondta az egyik fehér inges, és egy köteg
papírt nyújtott Ove felé.
– Szomorú történet – biccentett az első fehér inges a felé, ami egykor Ove
háza volt. Ove bólintott.
– Igen… de a piacképes ár változott, most, hogy már nem áll ház a telken –
magyarázta a második fehér inges.
Gyűlölet.
Gyűlölte a fehér inges férfiakat. Nem emlékezett arra, hogy valaha is gyűlölt
volna bárkit, de ez most olyan volt, mintha egy gombóc égetné belülről. Ove szülei
vették ezt a házat. Ove itt nőtt fel. Itt tanult meg járni. Az apja itt tanított meg neki
mindent, amit egy Saab motorjáról érdemes tudni. Aztán egy hatóságnál valaki
kitalálja, hogy ide mást kell építeni. És egy kerek képű eladott neki egy biztosítást,
ami nem is volt biztosítás. Egy fehér inges férfi megakadályozta Ovét abban, hogy
eloltsa a tüzet, és most itt áll két másik fehér inges, és piacképes árról karattyolnak.
De Ovénak tényleg nem volt más választása. A világ végéig ott állhatott
volna, ezen akkor sem tudott volna változtatni.
– Nahát, csak nem a kis tolvajt látom? – kurjantotta harcra kész mosollyal.
Ove nem válaszolt. Megpróbált elmenni mellette, de az egyik, Tom köreibe tartozó
fiatal kolléga könyöke keményen megállította. Ove felnézett. A fiú gúnyosan vigyorgott.
Ove látta, hogy abban reménykedik, hogy válaszolni fog neki. Úgy döntött,
nem adja meg a nagydarab, fekete szakállas férfinak ezt az örömöt.
– Az apád büszke lehetne rád! Még ő sem volt olyan béna szerencsétlen, hogy
leégesse a saját házát! – kiáltott utána Tom, mikor ő már bent állt a zuhanyozóban.
Mikor kijött, az apja órája nem volt ott, ahol hagyta. Ove átkutatta a padon levő
ruhákat, végignézte a padlót, átfésült minden szekrényt.
Minden ember életében eljön a pillanat, amikor el kell döntenie, milyen emberré
váljon. Olyanná, aki hagyja, hogy a többiek eltapossák, vagy olyanná, aki nem.
Talán azért történt, mert Tom annak idején lopással vádolta őt. Vagy a tűz miatt.
Vagy az ál biztosítási ügynök miatt. Vagy a fehér ingesek miatt. Vagy csak úgy elege
lett. De akkor és ott olyan volt, mintha valami kioldott volna Ove fejében. A szeme előtt
minden egy árnyalatnyival sötétebbé vált. Kiment az öltözőből, továbbra is meztelenül,
megfeszített izmairól csöpögött a víz. Végigment a folyosón a munkavezetők öltözőjéig,
berúgta az ajtót, és keresztülnyomakodott a bent levő döbbent társaságon. Tom az
egyik tükörnél állt a helyiség túlsó végében, és a szakállát igazította. Ove megragadta
a vállát, és akkorát ordított, hogy a bádogfalak beleremegtek.
– ADD IDE! – üvöltött Ove, mielőtt Tom befejezhette volna, olyan hangosan,
hogy a többi férfi körülöttük ösztönösen is a szekrények felé húzódott.
Egy pillanattal később Ove kitépte Tom kezéből a kabátját, olyan erővel,
hogy az magához sem tért, hogy tiltakozhasson. Ott állt némán, mint egy
megfenyített kisgyerek, amikor Ove előhalászta kabátja belső zsebéből az órát.
Aztán Ove ütött. Csak egyszer. Elég is volt. Tom úgy dőlt el, mint egy átázott
liszteszsák. Mire a nehéz test földet ért, Ove már meg is fordult. Majd távozott.
Mert minden ember életében eljön a pillanat, amikor eldönti, milyen emberré
váljon. Ha nem ismered a pillanat történetét, nem ismered az embert.
Ove annyira csalódott volt, hogy meg se várta a buszt, hanem gyalog ment vissza
a vasútállomásra. Olyan sötét gondolatok közt ült a peronon, amilyenek nem törtek rá
azóta, hogy az apja meghalt. Néhány hónappal később ezen a peronon fog
végigsétálni a nővel, akit majd feleségül vesz. De akkor ezt még persze nem tudhatta.
Így töltötte a napokat. Aztán egy reggel megpillantotta a lányt. Barna haja
volt, kék szeme, piros cipője, és egy nagy, sárga hajcsatja.
Az anyjuk úgy néz, mint aki le akarja szidni Ovét, de aztán úgy dönt, hogy
most erre tényleg nincs ideje. Így ő is a kórház felé indul, egyik kezével terhes
hasán, mintha egy esetleges kitörési kísérlettől félne.
Ove csoszogva követi. Nem érdekli, hogy a nő azt gondolja, egyszerűbb lett
volna fizetni és nem vitatkozni, amikor itt elvekről van szó! Mert ha a parkolóőr
meg akarja büntetni Ovét, mert az megkérdőjelezi a kórház előtti fizetős parkolás
létjogosultságát, akkor Ove nem az az ember, aki ne kiabálná azt a parkolóőrnek,
hogy „álrendőr”. Mert hát ez az igazság .
Ove hallja, hogy a hétéves panaszkodik, hogy a ruhája kipufogófüst-szagú. Habár egész
úton idáig a Saab mind a négy ablaka le volt tekerve, nem igazán sikerült kiszellőztetni a bűzt.
Az anyjuk ismét megkérdezte Ovét, mit is csinált pontosan a garázsban, de Ove válaszként
csak morgott valamit. A hároméves persze élete kalandjának élte meg, hogy lehúzott
ablakokkal autóznak, miközben kint tombolnak a mínuszok. A hétéves kevésbé lelkesen állt a
dologhoz, csak ült, arcát a sáljába fúrva. Az is idegesítette, hogy az újságpapírokon kellett
csúszkálnia egész úton, amiket Ove teregetett ki a hátsó ülésen, hogy ő és a húga „össze ne
mocskolják” azt. Ove az anyósülésre is tett egy papírt, de az anyjuk elvette, mielőtt beült
volna. Ove több mint elégedetlen volt emiatt, de nem
szólt semmit. Ehelyett nyugtalan pillantásokat vetett a nő hasára, mintha félne,
hogy az egyszer csak csöpögni kezd az üléskárpitra.
– Tudta, hogy itt FIZETNI kell a vécéért? – tör ki Ove Parvaneh mögött. A nő
megfordul, és idegesen bámul rá.
– A vécéhez!
– Tíz percet.
A nő feljajdul.
– De azt ugye tudja, hogy ez több mint tíz percet fog igénybe venni?
– Akkor majd kimegyek tíz perc múlva, és fizetek még – válaszol Ove,
mintha ez magától értetődne.
– Miért nem most rögtön? – érdeklődik a nő, de látszik, hogy amint a kérdés
elhagyta az ajkát, már meg is bánta.
– Mert pont ezt akarják! De nem fogok nekik fizetni egy csomó időért, amit
talán fel se használok, ezt jobb, ha tudja!
A lányaira néz.
– Üljetek itt szépen Ove bácsival, amíg anya elmegy, és megnézi, hogy van
apa. Rendben?
Parvaneh feláll.
– Hogy érti, hogy „Ove bácsival”? Csak nem arra céloz, hogy maga most
elmegy? – érdeklődik Ove.
– Itt fog ülni, és vigyáz rájuk! – jelenti ki röviden, és eltűnik a folyosón, mielőtt
Ovénak ideje lenne ellenkezni.
Ove csak áll és néz utána. Mintha azt várná, hogy mindjárt visszarohan, azt
kiabálva, hogy csak viccelt. De nem tesz ilyesmit. Így Ove a lányok felé fordul.
Úgy néz rájuk, mint aki mindjárt a szemükbe világít egy lámpával, és megkérdezi
tőlük, hol tartózkodtak „a gyilkosság ideje alatt”.
– Aha. És te?
A hétéves úgy néz rá, mintha Ove épp most kínálta volna meg sörrel és cigarettával.
Ove kicsit úgy néz a könyvre, mintha az egy lánclevél lenne, ami azt állítja, hogy
egy nigériai hercegnek van egy „very lucrative business offer[3]”-je Ove számára, és
már csak Ove bankszámlaszáma kell neki, most azonnal, hogy elrendezzék az ügyet.
– Volt egyszer egy kisvonat – olvassa Ove egy olyan ember lelkesedésével,
aki egy adóbevallást olvas fel hangosan.
– El kell mesélni neki azt is, hogy mi történik a képen. Meg hangokat kiadni –
magyarázza.
– Miféle roha…
Krákog egyet.
– De – mondja a hároméves.
– Hát nem tetszik valami jónak lenni meseolvasásban – jegyzi meg a hétéves.
Ove felnéz, és egy felnőtt embert lát, aki teljesen komolyan be van öltözve
bohócnak, és a várószoba ajtajában áll. Idióta mosoly ül az arcán.
– Csak nem egy kislányt látnak szemeim? Mutassak esetleg egy bűvésztrükköt? –
hízeleg a bohóc, és úgy cuppog a gyerek és Ove felé, mint egy részeg jávorszarvas. A
lábán túlméretezett piros cipő éktelenkedik, amiből Ove végképp arra a következtetésre
jut, hogy egy semmirekellő emberrel van dolga, aki egy ilyen lehetetlen cipőben csetlik-
botlik ahelyett, hogy tisztességes munkát keresne.
Ove keményen állja a bohóc tekintetét, ami azt arra készteti, hogy tegyen
egy óvatos lépést hátra.
– Jól van – motyogja, és elővesz egy ötkoronást a tárcájából. Aztán a bohócra mutat.
– Ott… – mondja az ápolónő, és kissé lenézően egy pad felé mutat, amely a
parkoló felé vezető üvegajtók mellett áll.
Ott ül Ove karba tett kézzel, és nagyon dühösnek tűnik. Egyik oldalán a hétéves,
aki elgyötörten mered a plafonra, másik oldalán pedig a hároméves, aki úgy fest,
mintha éppen most tudta volna meg, hogy egy hónapon át minden nap fagylaltot kap
reggelire. A pad két oldalán két megtermett biztonsági őr áll, zord tekintettel.
– Ezek a maga gyerekei? – kérdezi az egyikük.
Parvaneh tátott szájjal bámul rá, és annyira sem tér magához, hogy valamit
válaszoljon.
Egy órával később már újra ott állnak Ove garázsa előtt. A mamlasz egyik
karját és lábát be kellett gipszelni, és néhány napig benntartják, tudta meg Ove
Parvaneh-től. Ovénak majd el kellett harapnia a nyelvét, hogy ne tegye szóvá,
hogy a szóban forgó mamlasz egy tökfej. Tulajdonképpen úgy érezte, hogy
Parvaneh ugyanígy gondolja. A Saabban még akkor is érezni lehetett a
kipufógógáz-szagot, amikor Ove összeszedte az ülésekről az újságpapírt.
– Nem.
– Hát akkor…
– De kicsit olyan, mintha az én hibám lenne – próbálkozik a nő óvatosan.
Mintha valami idióta lenne, akinek nem szabad megengedni, hogy szabadon
járkáljon a többi kórházi látogató között.
– Kéne egy kis segítség … hogy elvigye a létrát… – mondja, mintha egy
hosszú gondolat közepén lenne.
– És nekünk is van egy radiátorunk, ami nem működik – teszi hozzá mintegy
mellékesen. – Hálás lennék, ha vetne rá egy pillantást. Tudja, Patrick nem ért az
ilyesmihez – mondja, és kézen fogja a háromévest.
Ove egy mogorva pillantást vet rá. Némi tanakodás után, vonakodva bár, de
bevallja magának, hogy nem, nem szívesen hagyná a gyerekeket megfagyni ma
éjjel, csak mert az az alkalmatlan apjuk nem tud anélkül kinyitni egy ablakot,
hogy le ne essen a létráról. Majd kapna a feleségétől, teszi hozzá magában, ha
úgy érkezne meg hozzá a mennybe, mint gyerekgyilkos.
Piros cipője volt, nagy, sárga hajcsatja és egy aranybrossa, amelyen illetlen
táncot járt a vonatablakon beáradó napfény. Reggel fél hét volt, Ove épp befejezte a
műszakot, és leszállt a vonatról, hogy egy másikkal hazamenjen. De meglátta őt a
peronon, a barna hajával, a nagy kék szemével és a gyöngyöző kacagásával, amint
épp felszálláshoz készült. Így visszaszállt a vonatra. Persze nem igazán tudta,
miért. Sosem volt az a kifejezetten spontán ember, és a nők iránt sem érdeklődött
túlságosan. De amikor őt meglátta, valami átalakult, rakta össze magának később.
Nem tudta, mit fog mondani, de ez magától elrendeződött. Alig ült le az ülésre, a
lány máris felé fordult, és meleg mosollyal azt mondta: szia. És erre lehetett azt
válaszolni, hogy szia, anélkül hogy furcsa lett volna. És amikor a lány észrevette, hogy
Ove a könyvkupacot nézi, amit a térdén egyensúlyoz, lelkesen felemelte a köteteket,
hogy Ove el tudja olvasni a címüket. Ove csak a rajtuk lévő szavak felét értette.
Ove bizonytalanul rázta a fejét, de a lányt, úgy tűnt, ez nem érdekli annyira.
Aztán elkezdte mesélni, hogy miről szólnak az ölében lévő könyvek. És Ove
rájött, hogy élete egész hátra levő részében szívesen hallgatná, ahogy a lány
olyan dolgokról beszél, amiket szeret.
Sose hallott még olyan csodálatosat, mint ez a hang. A lány úgy beszélt, mintha
közben mindig nevetne. Amikor pedig nevetett, olyan volt a hangja, amilyen a
pezsgőbuborékoké lenne, ha nevetnének, gondolta Ove. Nem igazán tudta, hogy mit
mondjon, hogy ne tűnjön műveletlennek és butának, de láthatólag ez kisebb probléma volt,
mint gondolta. A lány szeretett beszélni, Ove pedig szeretett hallgatni. Ove később arra
jutott, hogy erre gondolnak, amikor azt mondják, hogy két ember kiegészíti egymást.
Sok évvel később a felesége elmesélte, hogy mikor Ove leült mellé a vonaton,
azt gondolta, hogy ez a fiú több mint furcsa. Első pillantásra talán mogorva és
unalmas. De széles válla van, és olyan izmos karjai, hogy csak úgy feszült rajtuk az
ing . És kedves szeme. Figyelt, mikor Sonja beszélt, ő pedig cserébe igyekezett
megnevettetni. Ezenfelül az út az iskolába annyira unalmas és hosszú volt minden
reggel, hogy a társaság mindenképpen üdítő változatosságot jelentett.
Sonja tanárnak készült. Minden nap vonatozott, aztán átszállt egy másik
vonatra, végül pedig egy buszra. Összességében másfél óra volt az út, az
ellenkező irányban, mint amerre Ovénak kellett volna mennie. Amikor először
sétáltak végig a peronon egymás mellett, és álltak meg a
buszmegállóban, a lánynak akkor jutott csak eszébe megkérdezni, hogy Ove
mit is csinál arrafelé. És mikor Ove rájött, hogy alig pár kilométerre van innen a
hadsereg, ahol most lehetne, ha nem lett volna az a dolog a szívével, akkor csak
úgy kicsúsztak a szájából a szavak anélkül, hogy tudta volna, miért.
Ove nem tudott mit válaszolni. A seregből az ember nem megy haza ötkor,
de a lány ezt láthatólag nem tudta. Így csak megvonta a vállát. Aztán a lány
felszállt a buszra, és elment.
Ove megállapította, hogy ez a hazugság bizony nem volt jó ötlet. De már mindegy
is. Így megfordult, keresett egy táblát, ami eligazította a kis egyetemi város központja
felé, ami legalább kétórányira volt a saját otthonától. És nekiindult. Némi
kérdezősködés után negyvenöt perc alatt eljutott a hely egyetlen szabójához, tiszteletet
parancsolóan belépett, s az iránt érdeklődött, ki lehet-e vasaltatni itt egy inget és egy
nadrágot, és ha igen, mennyi időbe telik. Tíz perc, ha megvárja – jött a válasz.
– Holnap este nyolckor itt várlak. Legyen rajtad öltöny, és vigyél el egy
étterembe – mondta röviden, mikor péntek este leszállt a vonatról.
És így lett.
Szombat este elővette apja öreg, barna öltönyét. Kicsit szoros volt vállban. Aztán
megevett két kolbászt és hét krumplit, amit a kis szobája főzőfülkéjében készített, és
tett egy kört a házban, hogy betekerjen néhány csavart, amire a néni megkérte.
– Aha – válaszolta olyan hangon, hogy nehéz volt eldönteni, hogy ez most
egy szó, vagy csak levegőt vett.
Ove mélyet lélegzett, és röviden bólintott. Mikor már az ajtónál volt, a néni
izgatottan utánakiabált a konyhából.
– Virág, Ove!
Ove értetlenül dugta vissza a fejét, és rábámult.
Így Ove, a várakozással töltött negyedóra minden egyes percével egyre idegesebb
lett. Aztán az idegességből aggodalom lett, végül pedig meggyőződésévé vált, hogy Sonja
csak szórakozott vele, mikor találkát kért. Sosem érezte még magát ennyire hülyének.
Naná, hogy nem akar vele találkozni a lány, mégis mit képzelt? A szégyen, ami ettől
gyökeret vert benne, úgy hullámzott bensőjében, mint egy lávafolyam, és kedve lett volna
az egész csokrot a legközelebbi szemetesbe vágni, és távozni.
Később nem tudta megmondani, mi késztette mégis arra, hogy maradjon. Talán
mert úgy érezte, hogy egy megbeszélt találkozó mégiscsak egy megbeszélt
találkozó. Vagy más oka volt rá. Valami, ami nem annyira kézzelfogható.
Akkor még nem tudta, hogy annyi negyedórát fog még a nőre való
várakozással tölteni az életéből, amennyitől az apja biztos kiborult volna. És amikor
a lány végül feltűnt, hosszú, virágos szoknyában és egy olyan rikítóan piros
pulóverben, hogy Ove csak álldogált zavartan egyik lábáról a másikra, szóval akkor
úgy döntött, hogy hát akkor legyen úgy, ahogy van. Már ami Sonja pontosságát illeti.
És most ott állt a lány az állomás előtt, olyan piros pulóverben, hogy az egész
világ fekete-fehérnek tűnt mellette, és boldogan ölelte magához Ove virágait.
Mikor a lány rendelt, a pincér behízelgően mosolygott. Ove tudta, hogy a pincér és az
összes vendég, akik látják őket, mit gondolnak. Hogy a lány túl jó hozzá, ezt gondolják. És
Ove ettől kellemetlenül érezte magát. Leginkább azért, mert egyetértett velük.
A lány lelkesen mesélt a tanulmányairól, a könyvekről, amiket olvasott, a filmekről,
amiket látott. És amikor Ovéra nézett, az életében először érezte úgy, hogy valaki számára
ő az egyetlen férfi a földön. És mivel Ove nem volt rossz ember, végül belátta, hogy nem
ülhet itt és hazudhat tovább. Megköszörülte hát a torkát, összeszedte magát, és elmondta
neki az igazat. Hogy egyáltalán nincs a seregben, hogy ő csak egy egyszerű takarító a
vasútnál, és rossz a szíve, és csak abból az okból kifolyólag hazudott neki, hogy nagyon
szeret vele vonatozni. Magától értetődik, hogy ez az egyetlen vacsora, amit vele elkölthet,
mert a lány nem szolgált rá, hogy egy csalóval étkezzen. Mikor befejezte, letette a
szalvétát az asztalra, és elővette a pénztárcáját, hogy fizessen és induljon.
Ove motyogott valami olyasmit, hogy igen, talán ez igaz, de ez még nem
változtat semmin. Hogy ő egy hazug ember. De mikor a lány arra kérte, hogy
üljön vissza mellé, engedelmeskedett. A lány nem lett dühös, mint ahogy Ove
számított rá. Sőt. Nevetni kezdett. Végül azt mondta, nem volt nehéz rájönni,
hogy Ove nincs a seregben, mert sosem volt rajta egyenruha.
– Ezenkívül mindenki tudja, hogy a katonák nem szoktak délután ötkor hazamenni.
Esetleg még felmerülhetett volna, tette hozzá a lány, hogy azért szegődött mellé,
mert kém, de ahhoz valahogy nem volt elég titokzatos. De szerette, ahogy Ove
hallgatja őt. És szerette Ovét megnevettetni. És ez, mondta a lány, neki bőven elég .
Aztán megkérdezte Ovét, mihez kezdene az életével, ha akármelyik álma
valóra válhatna. Ove erre gondolkodás nélkül azt válaszolta, hogy házakat építene.
Megtervezné őket. Lerajzolná őket. Kiszámolná, hol lesz a legjobb helyük. És akkor
a lány nem nevetni kezdett, ahogy Ove számított rá. Hanem dühös lett.
De Ovénak erre nem volt jó válasza. Hétfőn a lány egy csomó tájékoztató
füzetet hozott neki különböző levelező képzésekről. Az idős néni, akinél Ove lakott,
lenyűgözve nézte a szép, fiatal nőt, aki magabiztos léptekkel sietett fel a lépcsőn. A
néni aztán megkopogtatta Ove hátát, és odasúgta neki, hogy nagyszerű befektetés
volt megvenni azokat a virágokat. És Ove hajlott rá, hogy egyetértsen.
Mikor felment a szobájába, a lány ott ült az ágyán. Ove esetlenül állt az
ajtóban zsebre dugott kézzel. A lány ránézett és nevetett.
És alig negyven évvel később már nem volt erdő a ház körül. Csak más házak.
És egyik nap Sonja ott feküdt egy kórházi ágyon, Ove kezét fogva, és azt mondta,
ne nyugtalankodjon. Minden jól fog alakulni. Könnyű azt mondani – gondolta Ove,
és mellkasa dübörgött a dühtől és szomorúságtól. De a felesége azt suttogta, hogy
„minden rendben lesz, drága Ove”, és a fejét a karjára fektette. A mutatóujját meg
óvatosan a tenyerébe tette. Aztán becsukta a szemét és meghalt.
Ove több órán át ült ott, kezében felesége kezével. Végül bejött a kórházi
személyzet, és meleg hangon, óvatosan elmagyarázták neki, hogy el kell vinni a
testet. Akkor Ove felállt, bólintott, és elment a temetkezési vállalkozóhoz, hogy
rendezze a papírmunkát. Vasárnap eltemették Sonját. Hétfőn Ove dolgozni ment.
De ha valaki megkérdezte volna, elmondja, hogy nem élt Sonja előtt. És utána sem.
15
A plexi túloldalán ülő kövérkés férfi haja hátra van nyalva, és a karja tele van
tetoválásokkal. Mintha nem lenne elég ez a frizura, ami úgy néz ki, mintha valaki
fejbe vágta volna egy csomag margarinnal, még a bőrét is cicomázza, gondolja
Ove. Még csak nem is valami kép van rajta, veszi észre. Csak egy csomó minta.
Hogy akarhat egy egészséges, felnőtt ember szabad akaratából ilyet, úgy
mászkálni, mintha kabátbélést hordana a karján?
– Hogyhogy „nem”?
Ove úgy néz rá, mintha a férfi épp most kérdőjelezte volna meg, hogy képes-
e erekcióra. A másik a plexi mögött elcsendesedik.
Végül a férfi a plexi mögött azt kéri, hadd nézze meg a kártyát. Ove úgy néz
rá, mintha épp most találkoztak volna egy sötét sikátorban, és a férfi azt kérte
volna, hadd „nézze meg” Ove karóráját.
– Csak semmi trükk! – figyelmezeti Ove, mikor kelletlenül áttolja a kártyáját a plexi
alatt.
Ove úgy fest, mintha azt gondolná, itt lenne az ideje, hogy a férfi a plexi
mögött abbahagyja az ő idejének rablását. Mindenki képes felfogni, hogy ha a
kártya nem működött fél perccel ezelőtt, akkor rohadtul nem fog most sem. Ove
erre fel is hívja a plexi mögött ülő férfi figyelmét.
– Legyen szíves! – int a férfi.
Mikor visszateszi a tárcájába, Ove úgy néz a kártyára, mintha az elárulta volna.
Az elmúlt húsz évben senki nem csinált mást, mint arról hadovált Ovénak, hogy
használjon bankkártyát. De a készpénz megfelelt Ovénak, ahogy több ezer éven
át megfelelt az emberiségnek is. Ove nem bízik a bankokban és az elektronikus
rendszerükben.
Mert most aztán már tényleg elég . Most Ove meg fog halni.
Még egyszer ellenőrizte a menetrendet. Nem akart túl későn indulni. Odalett volna az
egész terv. Minden kútba esik. A felesége például sosem volt képes tartani magát az előre
megbeszéltekhez. De hát így van ez a nőkkel. Akkor sem tartanák magukat a tervhez, ha
hozzáragasztanák őket, tanulta meg Ove. Mikor autóval készültek valahová, Ove mindig
menetrendet és táblázatokat készített, előre eldöntötte, hol tankolnak, mikor isznak kávét,
hogy a lehető legjobban tudjanak gazdálkodni az idővel. Tanulmányozta a térképeket,
felbecsülte, mennyi időt fog igénybe venni egy-egy táv, kitalálta, hogyan kerüljék el a
csúcsforgalmat, és felmérte, milyen kerülőutak vannak, amikről azok a
dzsípíeszes fazonok nem is tudnak. Ovénak mindig kész útiterve volt. A felesége
ezzel szemben mindig olyan őrült ötletekkel jött, hogy vezessen „érzésből” meg
nyugodtan. Mintha egy felnőtt ember bárhová is eljuthatna így az életben. Aztán
meg mindig rájött, hogy még valakit fel kell
hívnia, vagy ott maradt a sálja. Vagy az utolsó percig nem tudta eldönteni, melyik
kabátot csomagolja be. Vagy valami hasonló. Aztán mindig otthagyta a kávéstermoszt
a konyhapulton, az e-gyet-len lényeges dolgot. Négy rohadt kabát van a bőröndökben,
de kávé egy csepp se. Mintha csak úgy be lehetne térni óránként bármelyik
benzinkúthoz, amikben ráadásul égetett rókapisit árulnak kávé gyanánt. Hogy aztán
még jobban elkéssenek. És amikor Ove mérges lett, a felesége mindig megkérdezte,
miért olyan fontos a menetrend, mikor autóznak. „Hiszen nem is sietünk” – mondta.
Mintha ENNEK bármi köze is lett volna a dolgokhoz.
Zsebre dugott kézzel áll az állomás peronján. Nincs rajta az öltöny. Túl koszos volt és
kipufogófüst-szagú, úgy vélte, a felesége leszidná, ha abban jelenne meg . Sonja nem
szereti ugyan annyira azt az inget és a pulóvert, ami rajta van, de ezek legalább tiszták.
Körülbelül mínusz tizenöt fok van. Még nem cserélte le az őszi kabátját a télire, átjárja a
hideg. Kissé szórakozott mostanában, ezt elismeri. Nem gondolta rendesen végig, vajon
milyen ruhát várnak el az embertől a túlvilágon. Először az jut eszébe, hogy talán valami
elegánsat és különlegeset. De aztán meggondolja magát. Biztos, hogy valami egyenruha
van a túlvilágon, hogy elkerüljék a kavarodást. Mindenféle halott emberek vannak ott,
valószínűleg. Külföldiek meg ilyesmi, egyik furcsább göncben, mint a másik. Tehát
valószínűleg helyben intézik el. Biztos van valami öltözködési hivataluk.
A peronon alig vannak. A túlsó vágánynál néhány hosszú hajú fiatal áll túl nagy
hátizsákokkal, amik Ove szerint tele vannak droggal. Kicsit távolabb tőlük egy negyvenes
férfi szürke zakóban és fekete kabátban újságot olvas. Még egy kicsit arrébb néhány élete
virágában levő, cseverésző nő, nyakukban önkormányzati beléptető kártya, hajukban lila
csíkok, és egymás után szívják a hosszú, mentolos cigarettákat.
Ove oldalán üres a peron, eltekintve három megtermett munkástól, akik kantáros
nadrágban és sisakban állnak egy lyuk körül, és lefelé bámulnak. Körülöttük hanyagul
kifeszített narancssárga műanyag szalag . Egyikük kezében kávé, a másik banánt majszol,
a harmadik úgy próbálja a telefonját nyomkodni, hogy nem veszi le a kesztyűjét. Nem
megy valami jól. És a lyuk meg csak ott van. És az emberek még meglepődnek, mikor az
egész világ összeomlik a gazdasági válságban, gondolja Ove. Mikor az egyetlen, amit az
emberek csinálnak, az banánevés és lyukba bámulás egész nap.
Az órájára néz. Még egy perc. Kiáll a peron legszélére. A cipőtalpán egyensúlyoz.
Megállapítja, hogy másfél méternél nem fog többet esni. Talán egy-hatvan. Van annak
valami különleges szimbolikája, hogy egy vonat fogja megölni, de még így se igazán
tetszik neki az ötlet. Nem örül, hogy a mozdonyvezetőnek ilyen szörnyűséget kell látnia.
Ezért úgy dönt, majd csak akkor ugrik, mikor a vonat már közel van, és akkor
inkább az első kocsi oldala kapja el és vágja a sínekhez, nem pedig a nagy
szélvédő elöl. Abba az irányba bámul, ahonnan a vonat érkezését várja, és
magában számolgat. Fontos a jó időzítés. A nap közben felkel, és undokul Ove
szemébe süt, mint egy gyerek, aki zseblámpát szerzett.
Még épp időben néz fel, hogy lássa az öltönyös, fekete kabátos férfit, amint fel-
alá dülöngél, mint egy panda, aki túl sok váliumot kapott. Eltelik néhány másodperc,
aztán a férfi szeme kifejezéstelenné válik, és egész testén végigfut valami remegés.
A karjait görcs rángatja. És végül, mintha az egész jelenet pillanatképekből állna,
kiesik a kezéből az újság, ő pedig elájul. Leesik a peronról a sínek közé egy olyan
puffanással, mint egy ládányi cement. És ott marad fekve.
A láncdohányos nők a beléptető kártyával a nyakukban pánikba esnek és
üvölteni kezdenek. A drogos fiatalok a síneket nézik, és úgy kapaszkodnak a
hátizsákjuk vállpántjába, mintha attól félnének, hogy máskülönben ők is leesnek.
Ove a peron szélén áll, és egyik csapatról a másikra néz.
A hátizsákos óvatosan közelít a perem felé. Ove úgy emeli fel az öltönyöst, mint az
olyan emberek, akik még sosem tették be a lábukat edzőterembe, de a hónuk alatt két-két
betongerendával mászkáltak egész életükben. Ölébe veszi a testet, úgy, ahogyan az Audit
vezető fiatalok meg a neonszínű futónadrágosok képtelenek lennének.
Végre. A halál.
Ove számára a pillanat olyan hosszúnak tűnik, mintha maga az idő fékezett
volna le, és alakított volna át mindent lassított felvétellé. A hangorkán az ő
fülében lágy suttogásnak hallatszik, a vonat pedig olyan lassan közeledik, mintha
két vén ökör húzná. Kétségbeesetten bámul Ovéra lámpaszemével. Ove
egyenesen visszabámul rá. És két pislogás között, amikor épp nem vakítja el a
sugár, tekintete összekapcsolódik a mozdonyvezetőével. Nem lehet több
húszévesnél. Olyan, mint akit a kollégái még mindig kölyöknek szólítanak.
Így, amikor a vonat már csak tizenöt-húsz méterre van tőle, Ove dühösen káromkodik
egyet, és olyan lazán, mintha egy csésze kávéért indulna, oldalra lép, és felugrik a peronra.
A vonat épp egy vonalban van vele, amikor a mozdonyvezető végre megállítja. Az
ijedtség az összes vért kiszívta a kölyök arcából. Láthatólag sírással küszködik. A két
ember úgy néz egymásra a fülke ablakán keresztül, mintha épp most találkoztak volna
egy apokaliptikus sivatagban, és jöttek volna rá, hogy egyikük sem az egyetlen
megmaradt ember a világon. Az egyik megkönnyebbül. A másik csalódott.
Ott állnak, és nézik őket, egészen úgy, mint ahogy a lyukat nézték az imént.
Nagyon úgy tűnik, hogy ez a fő szakterületük: dolgokra bámulni. Ove visszabámul.
Ove olyan hangot hallat, mint egy beragadt fiók. Szó nélkül megy el a három
sisakos mellett.
Ove nem válaszol. Elsétál a plexi mögött ülő férfi előtt, ki a hóborította utcákra,
és hazafelé veszi az irányt. Körülötte lassan ébredezik a város, tele lesz minden
külföldi autókkal, számítógépekkel, bankkölcsönökkel és más marhasággal.
A fehér inges Ove felé emeli füstölgő cigarettáját, amikor elmegy mellette, és
egy rövid, felsőbbrendű mosolyt villant rá. Mintha Ove hibája lenne, hogy az
útban áll, és a fehér inges elég nagylelkű volna ahhoz, hogy ezt elnézi neki.
Azzal a földre köp Ove elé, és megindul az Audi felé. Ove utánanéz, mellkasa
hullámzik a kabátja alatt. Mikor az Audi kifordul, a nő búcsúzóul még feltartja a
középső ujját. Ovénak az az első gondolata, hogy most azonnal utánuk veti magát,
és darabokra szedi az egész német bádogszörnyet, beleértve a sznobot, a libát, a
korcsot meg a hullám alakú fényszórót. De hirtelen valahogy kifullad, mintha máris
mögötte lenne a vágtázás a havon. Előrehajol, térdére támasztja a tenyerét, és
dühösen veszi észre, hogy levegő után kapkod. A szíve úgy dübörög, mintha a
szegycsontja lenne az ajtó a világ utolsó működő nyilvános vécéjén.
Pár perc múlva összeszedi magát. Kicsit vibrál a jobb szeme. Az Audi eltűnt.
Ove megfordul, és lassan elindul hazafelé, egyik kezével a mellkasán.
Ki hitte volna.
16
De Sonja számára Ove nem az a mogorva, szögletes és harapós ember volt, mint
másoknak. Az ő számára mindig azt a pár kusza rózsaszín virágot jelentette, amit az
első vacsorájuk alkalmával kapott tőle. Amikor úgy feszült a széles, szomorú vállain az
apja barna öltönye. És Ove annyira erősen hitt az igazságban, az erkölcsben és a
kemény munkában, no meg egy olyan világban, ahol ami helyes, az helyes. És ahol
nem azért kell helyesen cselekedni, hogy az ember érmet, diplomát vagy vállveregetést
kapjon érte, hanem azért, mert nem lehet máshogy. Már nem igazán vannak ilyen
emberek a világon, jött rá Sonja. Ezért úgy döntött, hogy ő ezt választja. Igaz, hogy
Ove nem írt hozzá verseket, nem adott szerenádot, nem hozott drága ajándékokat. De
soha semelyik másik fiú nem utazott hónapokon keresztül, naponta több órán át a
rossz irányba, csak mert szeretett mellette ülni, és hallgatni őt.
És mikor Sonja belekarolt Ovéba, akinek a karja olyan vastag volt, mint az ő combja,
és addig csiklandozta, míg a mogorva fiú arcán fel nem ragyogott egy mosoly, akkor
valami dalolni kezdett Sonjában. Olyan volt az a mosoly, mintha egy ékszert
körbezáró kő robbant volna szét. És ezek a pillanatok csak az övéi voltak.
És Sonja ekkor a karjaiba bújt, és azt mondta, szereti. Ove pedig bólintott.
Sonja csak egyszer kérdezett rá az Ove karján levő égési sérülésekre, de a válaszból
nem derült ki minden. Végül magának kellett összeraknia a pontos körülményeket az apró
részletekből, amiket Ove nagy vonakodva elmesélt szülőháza elvesztéséről. De végül csak
megtudta, hogy mi is történt. És ha ezt követően valamelyik barátnője
megkérdezte, miért szereti Ovét, akkor azt válaszolta, hogy azért, mert a legtöbb
ember elfut a tűzvésztől. Ove pedig beugrik a lángok közé.
Ove nem találkozott valami sokszor Sonja apjával, két kezén meg tudta volna számolni,
összesen hányszor. Messze északon lakott, bent az erdőben, egy olyan helyen, ami azt
sugallta, hogy annak idején bizonyára fogta a térképet, és megkereste azt a pontot, ahol a
lehető legmesszebb lehet lakni a többi embertől. Sonja anyja gyermekágyi lázban halt meg .
Az apja nem nősült újra. „Van egy asszonykám. Csak épp most nincs idehaza”,
– dohogta, ha valaki fel merte neki hozni ezt a kérdést.
Ernest volt a világ legnagyobb házimacskája. Mikor Sonja kicsi volt, szinte póni
méretűnek látta. Úgy járt-kelt az apja házában, ahogy kedve szottyant, de nem
lakott ott. Hogy valójában hol lakott, azt senki sem tudta. Sonja Ernestnek nevezte
el, Ernest Hemingway után. Az apját sosem érdekelték a könyvek, de amikor a
lánya ötévesen leült napilapot olvasni, akkor nem volt annyira bolond, hogy ne tudta
volna: itt valamit tenni kell. „Olyan marhaságot nem szabad kislyánynak olvasni, há’
megbolondul tűle” – dörmögte, miközben odaterelte a gyereket a falusi könyvtár
pultjához. Az öreg könyvtáros persze nem tudta, miről beszél, de hogy a kislány
egészen különleges, az egykettőre kiderült. Így tehát a havonkénti bevásárlás
könyvtárba járással fog kiegészülni, döntötte el a könyvtáros és Sonja apja együtt,
anélkül hogy túl sok szót fecséreltek volna erre. Mire Sonja betöltötte a tizenkettőt,
minden hozzáférhető könyvet elolvasott legalább kétszer. Azokat,
amiket szeretett, például Az öreg halász és a tengert annyiszor, hogy már
nem is számolta.
Ezért lett Ernest Ernest. Akit senki nem birtokol. Nem beszélt, de azért szívesen
elkísérte Sonja apját horgászni. Sonja apja pedig, mivel a macska mindkét tulajdonságát
nagyra becsülte, igazságosan megosztozott vele a zsákmányon, mikor hazatértek.
Mikor Sonja először vitte magával Ovét az öreg erdei faházba, a két férfi majdnem
egy órán keresztül ült pisszenés nélkül egymással szemben, és a tányérjukba bámultak,
míg Sonja valamiféle civilizált beszélgetés kialakításával próbálkozott. Sem Ove, sem
Sonja apja nem igazán értette, minek is csinálják ezt, csak azt tudták, hogy ez a találkozó
nyilvánvalóan fontos annak az egyetlen nőnek, akivel mindketten törődtek. Az elején
persze mindketten megpróbáltak a maguk módján tiltakozni a látogatás ellen, de
eredmény nélkül. Sonja apja eleve ellenséges volt. Minden, amit erről a fiúról tudott,
az volt, hogy városi, és nem kifejezetten kedveli a macskákat. Ez Sonja apja szerint
bőségesen elegendő volt ahhoz, hogy Ovét megbízhatatlannak könyvelje el.
Ove pedig úgy érezte magát, mint egy állásinterjún, és az olyanokon sosem remekelt.
Így mikor Sonja feladta a próbálkozást, csönd ült a szobára, olyan csönd, ami csak két
olyan férfi között állhat fenn, akik közül az egyik nem akarja elveszíteni a lányát, a másik
pedig még nem ébredt rá, hogy ő választatott ki arra, hogy elvigye. Végül Sonja
sípcsonton rúgta Ovét, hogy rávegye, szólaljon már meg . Ove meglepetten nézett fel a
tányérjából, egyenesen Sonja dühösen összehúzott szemébe. Megköszörülte a torkát, és
kétségbeesetten nézett körül, hogy találjon valamit, amiről megkérdezheti ezt az embert.
Mert Ove megtanulta, hogy ha az embernek nincs mondanivalója, legjobb kérdezni
valamit. Mert az emberek, ha megkapják a lehetőséget, hogy magukról beszéljenek, azt is
elfelejtik, hogy előtte rosszat gondoltak a másikról.
És a szobát ismét betöltötte a csend, ami csak egy lány szerelme és apja
között állhat fenn.
Ove konokul bámult a tányérjába. Sonja sípcsonton rúgta az apját. Az apja dühösen
nézett vissza. De akkor meglátta a lánya összehúzott szemét, és mivel nem volt teljesen
bolond, már megtanulta, hogy ha lehet, jobb elkerülni azt, ami az ilyen pillantás után
következik. Így hát megpiszkálta az ételt, és barátságtalanul megköszörülte a torkát.
Sonja apjának mindig is Scania teherautói voltak. Nem is értette, hogy lehetne
más. Azt, hogy miután hosszú évekig rendíthetetlenül hűséges volt hozzájuk, a Scania
összeolvadt a Saabbal, totális árulásnak tekintette, és sosem tudta igazán
megbocsátani nekik. Ove érdeklődése persze rögtön felhorgadt a Scania iránt,
amikor a Saab felvásárolta, így elgondolkodva nézett ki az ablakon a teherautóra,
miközben egy krumplit rágott.
– Nem – felelte a férfi durcásan. – Egyik modell sem megy már jól. Nincs, aki
rendesen összerakja őket. Hiába kapnak a szerelők egy vagyont minden
apróságért – tette hozzá lefelé nézve, ami azt a benyomást keltette, hogy
olyasvalakihez beszél, aki az asztal alatt ül.
– Rápillanthatok épp, ha megengedi – mondta Ove hirtelen lelkesedéssel.
Ez volt az első alkalom, hogy Sonja lelkesedni látta Ovét.
A két férfi néhány pillanatig egymást méregette. Aztán olyan mereven és eltökélten
álltak fel, mint két olyan ember, akik épp most egyeztek meg, hogy elmennek megölni
egy harmadikat. Néhány perccel később Sonja apja visszatért a konyhába, és botjára
támaszkodva, a szokásos nyögéssel leereszkedett a székére. Ott ült egy jó ideig,
gondosan megtömte a pipáját, majd végül a fazekak felé bólintott, és így szólt:
– Finom.
Az apja nem szólt semmit, csak halk harákolás közepette felállt, kezében a
pipával, és elvette az újságot a konyhapultról. Félúton a nappaliban levő fotelje
felé kissé habozva megállt.
– Nem hinném.
Az apja mogorván bólintott. Csöndben állt egy darabig .
– Nem jövök ki valami jól a macskákkal – tájékoztatja Ove, és sarkát a hóba vájja.
Ove még mélyebbre nyomja sarkát a hóba. Nem azzal a szándékkal kelt fel
ma, hogy majd nőszemélyeket meg macskákat enged a házba. De a nő, ölében
az állattal egyenesen felé tart, olyan eltökélt léptekkel, mintha csak Ove
reakcióidején múlna, hogy mellette fog elmenni, vagy rajta keresztül. Ove még
sosem találkozott senkivel, aki ennyire ne értett volna a jó szóból. Ismét
légszomjjal küzd. Próbálja legyőzni a késztetést, hogy a mellkasához kapjon.
A nő meg csak jön. Ove kitér. A nő csak megy előre. És a jégcsappá vált
kicsi szőrcsomó hatására Ove agyában megállíthatatlanul peregni kezdenek az
emlékképek Ernestről. A buta, kövér Ernest, akit Sonja annyira szeretett…
Ove áll néhány pillanatig, és vesz egy mély levegőt, mielőtt utánacammogna.
– Baromi hideg van idebent. Tekerje fel a radiátort! – pattog Parvaneh türelmetlenül,
mintha magától értetődő dolgokat mondana, és a kanapéra helyezi a macskát.
Mert most aztán már tényleg elég, gondolja Ove. A nappali ajtajában áll, és
azon gondolkodik, vajon a nő megint nekiáll-e a kesztyűvel gyepálni őt, ha szól
neki, hogy legalább egy újságot tegyen a macska alá. Aztán úgy dönt, ezúttal
ettől eltekint. Ove nem is tudja, látott-e valaha ilyen dühös nőt.
– Van egy pokrócom az emeleten – mondja végül, és hogy elkerülje a nő
pillantását, az előszobai lámpát kezdi fixírozni.
Ove úgy fest, mint aki gúnyosan affektálva megismétli a bajsza alatt
Parvaneh szavait, de azért kilép a cipőjéből, és átmegy a nappalin, persze a
kesztyű hatósugarán kívül.
– Helló, öregem! – mondja vidáman, és integet Ovénak. Csak egy rövid ujjú
van rajta a kinti hideg ellenére.
– Aham – mondja Ove, magában megállapítva, hogy az ember már fel se mehet a
lépcsőn anélkül, hogy lejövetelekor ki ne derülne, hogy közben fogadót nyitott.
– Hallottam, hogy valaki kiabál, öregem, és csak utána akartam nézni, hogy
minden cool-e – közli a fiatalember vidáman, és a vállát vonogatja, amitől a hátán
levő háj miatt a póló ráncokba szalad.
– Még hogy elpusztulni, csak kicsit átfázott… – szúrja közbe Ove újabb
kísérletként arra, hogy átvegye a helyzet felett az irányítást.
A várandós az ajkára teszi az ujját, és pisszeg . Ove úgy fel van háborodva, hogy attól
lehet
tartani, rögvest piruettezik egyet dühében.
Közben Parvaneh felemeli a macskát, aki egyre rosszabb színben van. Ove
elbizonytalanodik, amikor ezt meglátja. A nőre pillant, aztán vonakodva hátralép
egyet, hogy helyet hagyjon.
– Ide vele! – mondja a fiatalember lazán, és kinyújtja két, farönk méretű karját
Parvaneh felé. Mikor a nő odaadja neki a macskát, a fiú azonnal a hatalmas karjai közé
veszi, és a mellkasához
– Nyugi már, Ove. Kövér vagyok, tudja. Sok mindent el lehet mondani a
kövérekről, öregem, de az fix, hogy ördögien tudunk melegíteni!
– Forralok egy kis vizet! – szól Parvaneh, azzal már el is surran Ove mellett,
hirtelen a konyhában terem, és már nyitogatja is a szekrényeket.
Láthatólag meg van döbbenve, mintha igazából most értene csak meg
mindent. Ez az első alkalom, állapítja meg Ove, hogy ez a nőszemély nem tud
mit mondani. A konyhában rend van, de minden
koszos, poros kissé. Állott kávé szaga terjeng, és mindenütt Ove
feleségének a dolgai. Apróságok az ablakban, egy ottfelejtett hajcsat az asztalon,
kézírásos kis üzenetek a hűtőn.
A padló pedig tele lágy keréknyomokkal. Mintha valaki vagy ezerszer oda-
vissza görgetett volna egy biciklikereket a házban. A tűzhely és a pult sokkal
alacsonyabb, mint szokott. Mintha a konyhát egy gyereknek építették volna.
Parvaneh úgy bámulja, ahogy mindenki szokta, mikor először meglátja. Ovénak
már fel sem tűnik. Ő építette át a konyhát a baleset után. Az önkormányzat
persze vonakodott segíteni, így Ove maga kellett, hogy megoldja.
Parvaneh úgy áll, mint akiben megszakadt a rugó a mozdulat közepén. Ove
nem néz a szemébe, csak kiveszi a kezéből a vízforralót. Lassan megtölti vízzel,
és bedugja a konnektorba.
Ove háttal áll neki, az alacsony pult fölé hajolva. A nő előrelép, és óvatosan
a vállára teszi a kezét.
kezét Ove válláról s ő úgy dönt, nem söpri le. Jimmy hangja töri meg a csendet.
– Akad esetleg valami harapnivaló? – kiabálja a nappaliból.
Ove válla kicsusszan Parvaneh tenyere alól. Aztán, továbbra is háttal állva a
nőnek, megrázza a fejét, kézfejét gyorsan végighúzza az arcán, és a hűtő felé
indul. Jimmy hálásan kuncog, amikor Ove belép a szobába, és a kezébe nyom
egy szalámis szendvicset. Aztán megáll pár méternyire tőle, és eltökélten néz.
– Hogy van az ott? – kérdezi, és a Jimmy ölében fekvő macska felé biccent.
Ove kétkedve nézi. Jimmy úgy izzad, mint egy darab szalonna a szaunában.
Kissé bánatosan pillant Ovéra.
– Addig maradhat, amíg ki nem olvad, aztán vigye magával – mondja Ove
hangosan, és biccent egyet hátrafelé, a macska irányába. A szeme sarkából látja,
hogy a nő őt lesi. Mintha egy kaszinóasztal fölött ülnének, és a másik próbálna
rájönni, milyen kártyák is vannak Ove kezében. Kényelmetlen érzés.
– Sajnos nem lehet – mondja végül Parvaneh. – A lányok… allergiásak – teszi hozzá.
Jimmy, akiről mostanra már úgy folyik a víz, mintha egy vízesés alatt állna,
és ezenfelül csupa vörös folt az arca, jóindulatúan néz le az ölében tartott
macskára. Az lassan mozgatni kezdi kis farokmaradványát, és csöpögő orrát
mélyebbre fúrja Jimmy hatalmas felkarhájába.
– Nem hinném, hogy valami király ötlet, hogy én vigyázzak a cicára, sorry,
öregem – mondja Jimmy, és a vállát vonogatja, amitől a macska úgy billeg,
mintha valami vidámparki játékban ülne.
– Indulás a kórházba!
Az olyan arcot vág, mintha hozzá akarná vágni a macskát, így Ove lesüti a szemét, és
magában morog tovább. „Az ember nem akar mást, csak hogy meghalhasson, erre…” –
gondolja magában, és lábujját az egyik padlódeszkához nyomja. A deszka kissé meghajlik.
Ove Jimmyre néz. Aztán a macskára. Végigpillant az eláztatott padlón. A fejét rázza.
A nő félbeszakítja valami perzsa szöveggel, amit Ove nem ért, ennek ellenére
szükségtelenül drámainak érzi. Aztán Parvaneh még jobban bebugyolálja a macskát a
pokrócba, és követi Ovét a hóba.
Ove úgy általában nem kedvelte a macskákat. Úgy vélte, nem lehet megbízni bennük.
Főleg ha – mint Ernest volt –, akkorák, mint egy robogó. Nehéz volt elsőre megmondani, hogy
Ernest szokatlanul nagy macska, vagy szokatlanul kicsi oroszlán. És az ember nem szokott
összebarátkozni olyasmivel, amiről nem lehet biztosan megmondani, hogy nem eszi-e meg az
embert álmában, ha úgy tartja kedve. Ez volt Ove életfilozófiája.
És bár Ove az ominózus eset után váltig magyarázta, hogy az mégsem járja,
hogy az a nyamvadt macska az egyik széken ül, a másikon meg a farka van,
azért boldogultak. Sonja kedvéért.
Ove sosem tanult meg horgászni. De a második látogatásuk utáni első két
ősz úgy vonult el, hogy a ház nem ázott be. Ami addig még sosem fordult elő. A
teherautó pedig bármikor pöccre indult. Sonja apja persze nem fejezte ki nyíltan
a háláját ezzel kapcsolatban. De sosem említette többé a tényt, hogy Ove a
városból jött. És nála ez igen nagy megbecsülést jelentett.
Jött két tavasz. Aztán két nyár. Aztán a harmadikon, egy fülledt júniusi
éjszakán Sonja apja meghalt. És Ove még sosem látott senkit úgy sírni, ahogy
Sonja sírt akkor. Az első napokban alig kelt ki az ágyból. Ove, aki addigra már
annyiszor találkozott a halállal, elveszetten téblábolt az erdei házikó
konyhájában. A falusi templom papjával végigvették a temetés részleteit.
Persze baleset volt. De senki, aki ismerte Ernestet, nem hihette róla, hogy
véletlenségből ugrott
az elé az autó elé. A gyász különös dolgokat tesz az élőlényekkel.
Aznap éjszaka Ove gyorsabban vezetett, mint valaha. Sonja egész úton
fogta Ernest nagy fejét. Még lélegzett, amikor megérkeztek az állatorvoshoz, de a
sérülései túl súlyosak voltak, a vérveszteség pedig túl nagy.
És Ove megígérte. Bár tisztában volt vele, hogy ennél már lehetetlen jobban szeretni
őt.
Ernestet oda temették, ahova ő és Sonja apja horgászni jártak. A pap is ott volt,
felolvasott egy áldást. Aztán Ove bepakolt a Saabba, és elindultak a keskeny
utakon, vissza a városba. Sonja feje közben végig a vállán pihent. Az első falunál
megálltak egy kis üzletközpont mellett. Sonjának megbeszélt találkozója volt ott
valakivel. Ove nem tudta, kivel. Sonja később gyakran mondta, hogy senki mást
nem ismer, aki képes volna egy órát ülni az autóban és várni rá anélkül, hogy
megkérdezné, miért és meddig fog tartani. Nagyon becsülte őt ezért. Nem mintha
Ove nem nyavalygott volna, Isten a tudója, hogy igenis nyavalygott. Főleg ha fizetni
kellett a parkolásért. De sosem kérdezte, mit csinál Sonja. És mindig megvárta.
Ove jó hosszan hallgatott. Még magához képest is. Elgondolkodva nézte Sonja
hasát, mintha azt várta volna, hogy az majd felmutat valamiféle zászlót. Végül
megigazította magát az ülésben, a rádió csatornaválasztóját félig előretekerte, aztán
félig vissza. Ellenőrizte a visszapillantót. Aztán tárgyilagosan bólintott.
– Mondom, hogy nem jövök ki a macskákkal, nem érti? Fogja már fel! –
próbálta Ove többször is meggyőzni Parvaneh-t tegnap.
Ove vagy féltucatszor ébredt arra az éjszaka, hogy a macska, egy csipetnyi
tiszteletet sem tanúsítva iránta, mellékuporodott az ágyban. A macska pedig
ugyanennyiszer ébredt arra, hogy Ove visszarúgta a padlóra.
És most háromnegyed hat van, Ove felkelt, a macska pedig a konyha közepén
ül, olyan kifejezéssel a képén, mintha Ove az adósa lenne. Ove olyan gyanakvással
figyeli, mintha a macska épp most csöngetett volna be, mancsában egy bibliával, és
azt kérdezte volna tőle, készen áll-e beengedni Jézust az életébe.
– Gyanítom, hogy most ennivalót vársz – dünnyögi Ove végül.
A macska úgy néz rá, mintha arra készülne, hogy mindjárt Ove képébe fúj
egy rózsaszín rágóbuborékot.
– Csak azért vagy itt, mert az a terhes nőszemély nem hallgat az észérvekre
– mondja Ove, és az ablakon át Parvaneh háza felé biccent.
Ove négy apró zoknit nyújt felé. Az állatorvostól kapta őket. Nyilvánvaló,
hogy a rozzant macskának mozgásra van leginkább szüksége, és ebben Ove
szívesen áll a rendelkezésére. Minél távolabb vannak azok a karmok a
tapétájától, annál jobb, érvel magában.
És így esik, hogy Ovénak most először van társasága az ellenőrző körútján.
Megrugdossa az autóforgalmat tiltó táblát. Megmutatja a macskának azt a kisebb
táblát, ami egy hóborította füves részen áll az úttól pár méterre, és az van rajta, hogy
Háziállatokat a lakónegyedben sétáltatni tilos. Ezt a táblát még ő tette ki, annak idején,
amikor a lakóközösség vezetője volt, magyarázza határozott hangon a macskának.
– Akkor még rend volt itt! – teszi hozzá, és tovább talpal a garázs felé.
A macska leginkább úgy néz ki, mint aki sürgősen le akar pisilni valamit.
A macska Ovéra bámul, de nem szól egy szót sem. Mikor Ove hátat fordít, a
macska odabattyog a hóborította füves részre, és lepisili Ove tábláját.
Ove tesz egy extra kört az utca végén. Anita és Rune háza előtt összeszed egy
cigarettacsikket. Fel-alá gurigatja a kezében. Az a skodás hatósági fazon úgy furikázik itt a
negyedben, mintha az övé lenne az egész. Ove káromkodik, és zsebre vágja a csikket.
– Dolgom van, nem ülhetünk itt egész nap! – közli ezután Ove.
Így a macska is megy vele. Persze rögtön nézeteltérésük is támad, hogy kell-e a
macska alá az anyósülésre újságpapír, vagy sem. Ove először kétrétegnyi pletykarovatra
nyomja le a macskát, de az azonnal sértetten a földre söpri a lapokat a hátsó lábával, és
kényelmesen elhelyezkedik a puha ülésen. Erre Ove a tarkójánál fogva felemeli, amire a
macska meglehetősen agresszívan fúj, de Ove azért besuvaszt alá háromrétegnyi
kulturális és könyvajánlót. A macska dühödt pillantást vet Ovéra, mikor az végre leteszi, de
aztán csak megmarad az újságokon, és kissé sértetten néz kifelé az ablakon. Ove győztes
csataként könyveli el az eseményeket, elégedetten bólint, sebességbe teszi a Saabot, és
kigurul a főútra. A macska ezt a pillanatot választja, hogy tüntetőleg végighúzza a karmait
az újságon, feltépve azt, és mindkét mellső mancsát rátapassza a hasadékon át az ülésre.
S kihívóan néz Ovéra, mintha azt akarná megkérdezni: „És mit szólsz EHHEZ?”
A macska leül a hóba. Ove morcosan ránéz, aztán a sírkő felé fordul.
– Nos… igen… ez itt a rozzant macska. Most nálunk lakik. A házunk előtt
akart megfagyni.
– Hiányzol – suttogja.
Ove szeme sarka egy pillanatra megcsillan. Valami puhát érez a kezénél. Eltart
néhány pillanatig, míg rájön, hogy a macska dugta a fejét óvatosan a tenyerébe.
20
Amikor az oldalára fordul, és horkolni kezd, Ove rápillant. El kell, hogy ismerje,
hogy ez a rozzant macska elég flottul oldja meg a problémáit. De úgy ám.
Nem mintha Ovénak úgy általában lett volna valami kifogása Rune ellen. Volt
rendes munkája, és nem beszélt feleslegesen. Rendben, Volvót vezetett, de Ove
felesége makacsul állította, hogy attól még az ember nem szükségképpen egy
idióta. Így hát Ove elviselte őt. Egy idő után még szerszámokat is kölcsönzött
neki. Egy délután pedig a parkolóban állva, övükbe akasztott hüvelykujjal
megvitatták a fűnyírók árait. Mikor elváltak, kezet fogtak. Mintha egy üzleti
megállapodás keretében barátságot kötöttek volna.
Amikor a két férfi hírét vette, hogy hamarosan a többi házba is mindenféle
népek fognak beköltözni, tanácskozást tartottak Ovéék konyhájában. Mire végeztek,
megvolt a lakónegyedre szabott házirend, megvolt, hogy mit szabad, és mit nem,
valamint készen álltak a felállítandó táblák szövegei. No és persze az újonnan
alapított lakóbizottság vezetőjét is kinevezték: Ove lett az, Rune pedig a helyettese.
Néha együtt vacsorázott a két pár. Már ha sikerült, merthogy Ove és Rune többnyire
a parkolóban álltak esténként, a kocsijuk gumijait rugdosták, és a csomagtartók térfogatát,
az autók kanyarodási ívét meg más fontos dolgokat hasonlítottak össze.
Sonja és Anita hasa egyre nőtt, és Rune szerint Anita „kezdett megbuggyanni”.
Amióta a harmadik hónapba lépett, szórakozott lett, és Rune szinte már naponta talált rá a
hűtőben a kávéskannára. Sonja is megváltozott, olyan hirtelen tudott felcsattanni, ahogy a
szalonajtók csapódnak ki egy John Wayne-filmben. Ove lassan már attól is tartott, hogy
egyáltalán kinyissa a száját. Ez persze szintén zavarta Sonját, aki egyébiránt, ha nem
izzadt, akkor fázott. És ha Ove ráunt a veszekedésre, és fél fokozattal feljebb tekerte a
radiátorokat, akkor Sonja garantáltan újra izzadni kezdett, így Ove megint loholhatott körbe
a házban, hogy letekerje mindet. És kívánta a banánt. Olyan mennyiségben fogyasztotta,
hogy a boltban bizonyára azt hitték, hogy Ove állatkertet nyitott otthon.
Rune elmesélte, hogy előző nap ott találta a zokogó Anitát a rádió előtt. És
mint kiderült, az volt a sírás oka, hogy „egy szép dal” szólt.
Nem mintha Ove félt volna. Csak nem tudta, hogy készül fel az ember az
apaságra. Szeretett volna egy használati útmutatót, de Sonja kinevette. Ove nem
értette, miért. Minden máshoz van használati útmutató. Neki pedig erős kételyei voltak,
hogy vajon jó apa lesz-e. Nem kifejezetten rajongott a gyerekekért. Sőt még gyereknek
lenni sem ment neki túl jól annak idején, gondolta. Sonja azt mondta, Runével kéne
erről beszélnie, mert hát „egy cipőben járnak”. Ove nem értette, mit ért ez alatt Sonja.
Rune nem Ove gyerekének lesz az apja, hanem egy teljesen másiknak. De Rune
legalább egyetértett vele, hogy nincs mit megbeszélniük, és ez már valami volt. Így ha
Anita esténként átjött, és Sonjával arról beszélgettek a konyhában, hogy mi fáj és hol
fáj, Ove és Rune hivatkozhattak arra, hogy megbeszélnivalójuk van, aztán kivonultak
Ove fészerébe, és ott ácsorogtak csöndben, a munkapadon levő dolgokkal babrálva.
Amikor már a harmadik egymást követő este álltak ott egymás mellett
csukott ajtók mögött anélkül, hogy tudták volna, mihez kezdjenek, elhatározták,
hogy valamivel csak el kell foglalniuk magukat, mielőtt, Rune szavaival élve, a
szomszédok gyanakodni kezdenek, hogy rosszban sántikálnak idebent.
Ove egyetértett. És úgy is lett. Nem beszéltek valami sokat, miközben fabrikáltak,
de segítettek egymásnak kiigazodni a rajzokon, mérni, meg eltalálni, hogy a sarkok
egyenesek és tisztességesek legyenek. És egyik este, mikor Anita és Sonja a negyedik
hónapban voltak, mindkét ház gyerekszobájába bekerült egy-egy világoskék babaágy.
– Igen?
A nőről ez lepereg .
– Hogyan?
– Nyilván előfizetést árul. De nem veszek semmit. A nő zavarba jön.
– Igen… nos, szóval… nem árulok újságot. Írom. Újságíró vagyok – közli, és
olyan hangsúlyosan ejti ki az „r” hangokat, ahogy az újságírók akkor szokták,
amikor úgy gondolják, hogy az embereknek az velük az egyetlen problémája,
hogy elsőre nem hallották, mit mondtak.
Ove kifelé hessegeti. Mintha úgy próbálná meg elriasztani, hogy egy
láthatatlan szőnyeget lenget felé.
Látszik, hogy akar még valamit mondani, de hirtelen észreveszi, hogy Ove
már nem figyel rá. Összehúzott szemmel valahová máshová néz.
– Igen? – érdeklődik.
Ovét annyira felháborítja a válasz, hogy több másodpercébe kerül, hogy lenyelje a
káromkodást. A fehér inges eközben elvesz egy doboz cigarettát a műszerfalról.
– Arra magának ne legyen gondja – válaszolja monoton hangon a fehér inges, mintha
egy számítógépes üzenet lenne, és épp most tette volna Ovét várólistára a telefonban.
Kiráz egy cigarettát a dobozból, és rágyújt. Ove olyan mélyeket lélegzik, hogy a
mellkasa hevesen hullámzik a kabát alatt. A nő az anyósülésen a papírjait szedegeti
össze, és a szemüvegét igazgatja. A fehér inges úgy sóhajt, mintha Ove egy engedetlen
gyerek volna, aki csak nem akarja abbahagyni a járdán való gördeszkázást.
– Tudja, mit keresek itt. Az utca végén lakó Runéről akarunk gondoskodni.
hamut.
– És pontosan mit fog tenni, hogy megakadályozzon benne, Ove? – kérdezi végül.
Ahogy a másik kimondja a nevét, Ove úgy érzi, mintha gyomron találták
volna egy faltörő kossal. A fehér ingesre néz, enyhén elnyílt szájjal, a tekintete
pedig fel-le pattog az autón.
– Honnan tudja a nevem?
Ove éppen csak el tudja húzni a lábát a kerék elől, mikor a Skoda mozgásba lendül,
és megindul a ház felé. Ove még mindig sokkos állapotban áll, és csak bámul utána.
e.
– Halvány lila gőzöm sincs, még sose láttam ezt a férfit – biztosítja Ovét a nő.
Ove tovább szuggerálja. Végül megadóan bólint, inkább csak magának. Aztán
megfordul, és hazafelé indul. A macska követi őt. A nő utánuk kiált, de Ove nem
reagál. Belépnek az előszobába, Ove behúzza az ajtót. Közben odakint a fehér
inges férfi és a szemüveges nő a mappákkal becsönget Anita és Rune házába.
A buszút persze Sonja ötlete volt. Ove egyáltalán nem értette, miért jó az. Ha
már utazni kell valahova, menjenek a Saabbal. De Sonja makacskodott, hogy a
buszutak romantikusak, és ez nagyon fontos szempont. Ezt Ove felfogta, így hát
busszal mentek. Odaúton a buszban mindenki sörözött, fényes nappal, mintha
valami utazó cirkusz volnának. Ove megállapította, hogy Spanyolországban
mindenki azt hiszi, hogy ők ott különlegesek, csak mert selypegnek, külföldi zene
szól az éttermekben, és mert a nap közepén lefekszenek aludni.
Ove minden erejével azon volt, hogy ne örüljön ennek az egésznek. De Sonja annyira
örült, hogy végül elkerülhetetlenül megfertőzte őt is. Olyan hangosan nevetett, mikor Ove
átölelte, hogy az egész teste rázkódott. Még Ove sem tudott az ilyesminek nem örülni.
Egy kis szállodában laktak. Kis medencéje is volt, meg egy kis étterme, amit egy kis
ember vezetett, akit, mint Ove megtudta, Hoszénak hívtak. „José”-nak kellett írni, de hát a
kiejtésben nem olyan pontosak Spanyolországban. Hoszé nem beszélt svédül, de attól még
nagyon szeretett beszélni. Sonja megállás nélkül lapozgatott egy kis könyvet, és próbálta
spanyolul kimondani, hogy naplemente meg sonka. Ove úgy vélekedett, hogy akármilyen
nyelven mondják is, az attól még a disznó hátsó fele marad, de nem szólt semmit.
Ellenben arra rámutatott, hogy Sonjának nem kellene pénzt adnia a koldusoknak
az utcán, mert úgyis csak pálinkát vesznek rajta. De Sonja attól még adott.
– Ove, mikor egy ember ad valamit egy másiknak, nem az nyeri az áldást, aki kap.
Hanem az, aki ad.
Míg Sonja aludt, Ove sétára indult. Leballagott az úton a szállodától a faluba.
Kőházak mindenütt, észrevételezte. De sehol egy tisztességesen leszigetelt ablak,
ameddig a szem ellát. Sőt, némely bejárati ajtó alatt még küszöb sem volt. Ove ezt
enyhe barbarizmusként könyvelte el. Így rohadtul nem lehet házat építeni.
Már visszafelé tartott a szállodába, mikor meglátta, hogy Hoszé egy kis,
barna, füstölgő autó
motorháza fölé hajol az út szélén. Két gyerek ült a kocsiban, és egy nagyon
öreg nő, sállal a feje körül. A nő nem volt valami jó állapotban.
„Oszpital!” – kiabálta Hoszé, és a kocsiban ülő öreg nőre mutatott. Nem látszik
teljesen egészségesnek – állapította meg Ove ismét. Hoszé újra és újra a nőre mutatott,
aztán a füstölgő motorra, és kétségbeesetten ismételgette: „Oszpital! Oszpital!” Ove
megfontolta a dolgot, és végül arra jutott, hogy ez csak azt az autómárkát jelentheti,
amelyikbe a füstölgő kis kocsi is tartozik. Odament, a motorháztető fölé hajolt, és
belenézett a szerkezetbe. Nem tűnik valami bonyolultnak, gondolta.
Ove nem tudta, milyen választ vár erre, de úgy festett, ez az autómárka
nagyon fontos itt Spanyolországban, és ezzel Ove tudott azonosulni.
– Rohadtul nem kérdeztem, hogy hívnak, én csak azt… – kezdte Ove, de amikor a
motorháztető fölött meglátta a másik tóként csillogó tekintetét, elharapta a mondatot.
Hoszé talán még kevesebbet ért svédül, mint amennyit Ove spanyolul. Ove
sóhajtott, és a hátsó ülésen ülő gyerekekre pillantott. Az öreg nő kezét fogták, és
nagyon ijedtnek tűntek. Ove ismét belenézett a motorba.
Sonja sose értette meg, miért kaptak a hét hátralevő részében ingyen enni
José éttermében, akármennyit lapozgatta is a könyvét. De amikor a kis
étteremtulajdonos arca Ove láttán mindig felragyogott, és kinyújtott karral azt
kiáltotta: „Señor Saab!!”, akkor mindig gyöngyözően kacagott.
Sonja sziesztái és Ove sétái napi rutinná váltak. Másnap Ove megállt egy férfi
előtt, aki kerítést épített, és elmagyarázta neki, hogy így nem építünk kerítést. A férfi
egy szót sem értett a magyarázatból, így Ove úgy döntött, gyorsabb lesz, ha
megmutatja neki. A harmadik napon felhúzott egy új falat a templomi közösségi
házban, a lelkésszel közösen. A negyedik nap kiment Hoszéval egy mezőre a falun
kívülre, és segítettek Hoszé egyik barátjának kihúzni a sárból a lovát.
A buszúton hazafelé Sonja megfogta Ove kezét és a hasára vonta. Ove akkor
érezte először, ahogy a gyerek rúg . Gyengén, mintha valaki egy vastag edényfogó
kesztyűn keresztül böködte volna a tenyerét. Több órán át ültek így, és figyelték a
tompa, apró rúgásokat. Ove nem szólt egy szót se, de Sonja rajtakapta, amint
kézfejével megtörli a szemét. Aztán felállt, és azt dünnyögte: muszáj vécére mennem.
A macska nem dühösen, csak kissé csalódottan néz rá vissza. Ove kibámul
az ablakon. Abszolút osztozni tud ebben az érzésben.
Arról nem volt szó, hogy megint itt kell majd ülnie a kórház előtt. Utálja a
kórházat, és a nyavalyába is, harmadszor van itt, kevesebb mint egy hét alatt. Ez
így egyáltalán nincs rendben. De nem volt más választása. Őszintén szólva úgy
érzi, hogy zsarolás áldozata lett.
Azzal kezdődött, hogy Ove és a macska, napi ellenőrző körútjukon felfedezték, hogy
valaki ledöntötte a járműforgalmat tiltó táblát. Ove fehér festéket talált a tábla szélén.
Lekaparta a hüvelykujjával, és olyan hevesen káromkodott, hogy még a macska is kissé
meglepettnek tűnt. Aztán Anita és Rune háza mellett Ove csikkeket talált a földön. Annyira
dühös lett, hogy újabb ellenőrző körútra ment, csak hogy lenyugodjon. Mikor visszajött, a
macskát ott találta az ajtó előtt a hóban ülve. Elég vádlón nézett.
Nos. Őszintén szólva, ennek nincs köze ahhoz, hogy Ove és a macska most
a Saabban ülnek a kórház előtt. De annak már van, hogy Ove ott lapátolt, mikor
az az újságírónő a túlméretezett zöld
dzsekijében feltűnt a háza előtt.
– Tegye őket máshova. Mert ide aztán ne – válaszolt Ove, és úgy dobálta
maga körül a havat, hogy nehéz volt eldönteni, lapátol-e, vagy esetleg ás.
Ove felemelte nagy kezét, és úgy kitolta a küszöbön, hogy a nő majdnem hátrazuhant
hóba.
Persze, ami azt illeti, még ennek sincs közvetlen köze ahhoz, hogy miért ül
Ove a kórház parkolójában. De ahhoz igen, hogy mikor Parvaneh a háromévest
kézen fogva egy jó negyedóra múlva kopogtatott Ove házának ajtaján, senki sem
nyitott ajtót. Aztán Parvaneh meghallotta a hangokat a parkolóból. És ennek már
igenis sok köze van ahhoz, hogy miért ül Ove a kórház előtt.
Ovét hirtelen nagyon érdekelni kezdte az aszfalt a talpa alatt. A macska kicsit
úgy nézett ki, mintha szeretne fütyörészve eloldalogni.
– OVE!
– Nem kifejezetten?
– Nem bírom…
– Ő egy hős!
– Egy… mi?
– Hogyhogy hős?
– Vagy úgy. Szóval az teljesen kizárt, hogy az ember akár hős is lehet! – motyogta.
Parvaneh gyanakodva sandított rá. A hároméves közben egy lelkes „cica!”
felkiáltással megpróbálta megkaparintani azt a kicsit, ami a macska farkából még
megmaradt. A cica nem volt elragadtatva, és megpróbált Ove mögé menekülni.
– Áh, csak kihalásztam egy nyakkendőst a sínekről, igazán rohadtul szót sem érdemel
– motyogta.
Parvaneh megpróbálta megállni nevetés nélkül.
– Bocsánat…
válaszolta. Látta, hogy Ove arca gondterhelt lett, mikor kimondta a busz szót.
Ove felnézett. Nem volt meggyőzve. Igazából nem szerepelt a tervei között,
hogy újra a kórház közelébe menjen. Parvaneh kitárta a karját.
És hát ezért ül most Ove a kórház előtt. A macska úgy néz ki, mint aki meg van
sértődve, amiért Ove egész végig a háromévessel utaztatta a hátsó ülésen. Ove
megigazítja az újságpapírt az üléseken. Becsapva érzi magát. Mikor Parvaneh
azt mondta, megszabadul attól az újságírótól, akkor Ove nem igazán tudta
elképzelni, hogyan fog ez megtörténni. Nyilván nem várta el
Parvaneh-től, hogy elvarázsolja egy füstfelhőbe, vagy leüsse egy lapáttal,
aztán pedig eltemesse a sivatagban vagy ilyesmi.
De ennél azért többet várt. Mert Parvaneh mindössze annyit tett, hogy
kinyitotta a garázsajtót, odaadta a névjegyét az újságírónak, és azt mondta:
„Hívjon fel, és majd beszélgetünk Ovéról!” És ez mégis miféle módja annak, hogy
megszabaduljunk valakitől? Ove szerint ez minden, csak nem megszabadulás.
De most már persze késő. Most már itt ül és vár a kórház előtt immár
harmadszor egy héten belül. Hogy a rohadt életbe! Zsarolás, nem más.
– Nem fogják elvinni Runét. Azt mondják, elviszik, de évekig fog tartani a
hercehurca – magyarázza Ove a macskának.
„Minden embernek tudnia kell, miért küzd.” Egyértelműen így mondták. Vagy
legalábbis ezt olvasta fel Sonja egyszer Ovénak az egyik könyvéből. Ove nem emlékezett,
melyikből, Sonja körül mindig annyi könyv volt. Spanyolországban is vett egy egész
táskányit, bár nem értett spanyolul. „Majd megtanulok olvasás közben” – mondta
egyszerűen. Mintha az csak így menne. Ove azt mondta neki, ő inkább gondolkozik maga,
semmint hogy elolvassa, hogy a sok másik tökkelütöttnek mi jár a fejében. Sonja
mosolygott, és megpaskolta Ove arcát. És ez ellen Ovénak már nem volt kifogása.
Így hát feltette Sonja dagadozó táskáit a buszra. Mikor elment a sofőr mellett,
érezte, hogy annak borszaga van, de úgy döntött, biztos ez a spanyol módi, így
annyiban hagyta. Ült Sonja mellett a buszon, és amikor a nő a hasára húzta a kezét,
érezte a gyereket rúgni. Először és utoljára. Aztán felállt, hogy vécére menjen. Félúton
járt, mikor a busz felborult, végigkaristolta az autópálya elválasztó korlátját, aztán egy
pillanatnyi csönd állt be. Mintha maga az idő vett volna egy mély levegőt. Aztán pedig:
üvegszilánkok robbanása. A fém könyörtelen nyikorgása, ahogy meghajlik. Erőszakos
csattanások, ahogy a mögöttük levő autók belecsúsznak a buszba.
Ove is repült, és csak arra emlékezett, hogy a hasán landolt. Ijedten járt a szeme,
hogy megtalálja Sonját az emberi testek sokaságában, de nem látta sehol. Előrevetette
magát, a tetőről zuhogó szilánkeső megsebezte, és olyan volt, mintha maga az ördög
nyomta volna le fojtogató szorítással, kényszerítette volna a padlóra, alázta volna meg .
És ez kísértette élete egész hátralevő részében: a teljes tehetetlenség érzése.
Az első héten éjjel-nappal ott ült Sonja ágya mellett, míg az ápolók
határozottan ki nem terelték zuhanyozni és ruhát váltani. Általában együtt érzően
néztek rá, és kifejezték „részvétüket”. Bejött egy orvos és közömbös, hivatalos
hangon közölte, hogy készüljön fel, hogy a felesége talán nem fog felébredni.
Ove kihajította az orvost az ajtón. A csukott ajtón.
– Nem halt meg! Ne viselkedjenek úgy, mintha meghalt volna! – ordította Ove a
folyosón. És ezután senki nem mert a kórházban úgy viselkedni.
A tizedik napon, amikor épp eső verte az ablakokat, és a rádió az elmúlt évtizedek
legvadabb viharáról beszélt, Sonja elkínzott kis rezzenéssel kinyitotta a szemét.
Meglátta Ovét, és a kezébe tette a kezét. Ujját pedig belehajtotta a tenyerébe.
Sonja sírt. Ősi, vigasztalhatatlan, néhol kiáltozásba forduló sírás volt ez, és sok-
sok órán át tartott. Az idő, a bánat és a düh egyetlen hosszú sötétséggé olvadt
össze. És Ove tudta, hogy sose fogja tudni megbocsátani magának, hogy nem ült
ott az ülésen és védte meg őket. Tudta, hogy ez a fájdalom örökké fog tartani.
És így lett.
Kiküldtek egy kapkodós nőt valamelyik hatóságtól a kórházba, aki azt javasolta, hogy
Sonját be lehetne tenni egy otthonba, ahol „mások is hasonló helyzetben vannak”. Meg
valami olyasmit is mondott, hogy a mindennapi megerőltetés esetleg, és teljesen érthetően
elhatalmasodhat Ovén. Nem mondta ki nyíltan, de egyértelmű volt, mire gondol.
Nem hitte, hogy Ove így is a felesége mellett akar maradni. „A jelen körülmények
között”, mondogatta egyfolytában, és diszkréten az ágy felé pislogott. Úgy
beszélt Ovéval, mintha Sonja nem is lenne jelen.
Ove még mindig annyira tele volt dühvel, hogy Sonja időről időre megkérte, menjen ki
egy kicsit, hogy ne verje szét a berendezést. Végtelenül fájt látnia, ahogy Ovéban tombol a
vágy: megsemmisíteni a buszsofőrt. Az utazási irodát. Az autópálya korlátját. A bor
előállítóját. Mindent és mindenkit. Küzdeni és küzdeni, amíg minden rohadékot meg nem
semmisített. Csak ezt akarta. Megpróbálta levezetni a dühét a fészerben. A garázsban. A
napi ellenőrző körútjain. De nem volt elég . Végül levelekben kezdte kiélni. Írt a spanyol
kormánynak. A svédnek. A rendőrségnek. A bíróságnak. De senki sem vállalt felelősséget.
Senkit sem érdekelt, hogy mi történt velük. Csak paragrafusokra hivatkoztak a
válaszaikban, meg más hatóságokra mutogattak. Mikor az önkormányzat nem volt
hajlandó átépíteni Sonja iskolájának a lépcsőjét, Ove hónapokon át leveleket és
fellebbezéseket írt. Sőt olvasói levelet az újságba. Az apaságától megfosztott ember
bosszúvágyától fűtve valósággal elárasztotta őket az irományaival.
De általában előbb vagy utóbb megállította egy szigorú, önelégült arcú fehér inges.
És ezek ellen nem lehetett hadakozni. Nemcsak hogy az ő oldalukon állt az
állam, ők voltak az állam. Az utolsó fellebbezését is visszapöckölték. Már nem
volt kinek panaszkodni. A harc véget ért, mert a fehér ingesek úgy döntöttek. És
Ove ezt sosem bocsátotta meg nekik.
Sonja látta, mit meg nem tesz Ove. Értette, mi fáj neki. Ezért hát engedte
küzdeni, engedte, hogy dühös legyen, engedte, hogy kiélje a bosszúvágyát valahol,
valahogy. De egy májusi estén, amiben már benne volt a nyár ígérete, odagurult
Ovéhoz, a tolókocsija halvány nyomokat hagyott a parkettán. Ove a konyhaasztalnál
ült és levelet írt. Sonja elvette tőle a tollat, a kezébe tette a kezét, durva tenyerébe
hajtotta az ujját és lágyan a mellkasához döntötte a homlokát.
– Most már elég, Ove. Nincs több levél. Az életnek nem marad helye a sok
leveled mellett. Aztán felnézett, végigsimított Ove arcán, és mosolygott.
És így lett.
Minden embernek tudnia kell, miért küzd. Így mondták. És Sonja a jóért
küzdött. A gyerekekért, akiket sose kaphatott meg . Ove pedig érte küzdött.
A Saab annyira tele van, mikor Ove elhajt a kórháztól, hogy folyton az
üzemanyagszintet ellenőrzi, mintha attól félne, hogy a mutató esetleg gúnyos
táncba kezd majd. A visszapillantóban látja, hogy Parvaneh a legkisebb
aggodalom nélkül papírt és színes krétát ad a háromévesnek.
Ove nem válaszol. A visszapillantóban a háromévest nézi, aki egy nagy, lila krétát
lenget a Parvaneh ölében ülő macska felé, és azt kiabálja: „SZÍNEZNI!” A macska éberen
nézi a gyereket, nyilvánvalóan azt akarja elkerülni, hogy előlépjen festővászonná.
Patrick mellettük ül, és azon igyekszik, hogy egy kényelmes pozíciót találjon
begipszelt lábának, amit most épp az első ülések karfájára polcolt fel. Elég bajos
a dolog, s közben még azon is aggodalmaskodik, hogy le találja söpörni az
újságokat, amiket Ove az ülésére helyezett.
A hároméves leejt egy színes krétát a padlóra, ami aztán az anyósülés alá gurul, amin
Jimmy ül. A testi adottságait tekintetbe véve akrobatikusnak minősíthető mozdulatokkal
Jimmynek sikerül előrehajolni és kihalászni a krétát maga alól. Egy pillanatig méregeti,
vigyorog, aztán Patrick felpolcolt lába felé fordul, és egy nagy, mosolygó fickót rajzol a gipszre.
A hároméves annyira nevet, mikor meglátja, hogy a végén már sikongat.
Aztán Jimmy zsebe csipogni kezd. Előszed egy mobiltelefont, ami akkora,
mint egy felnőtt ember keze, és sebesen nyomkodni kezdi a kijelzőt.
Ove úgy néz végig a körülötte levő kis csoporton, mintha azok elrabolták és
elvitték volna egy párhuzamos univerzumba. Néhány pillanatig azt fontolgatja,
hogy egyszerűen lehajt az útról, de aztán meggondolja magát, nehogy megkapja
őket társaságnak a túlvilágon. Miután ezen túl van, lassít, és megfelelőre növeli a
távolságot az előtte levő autóhoz képest.
Parvaneh sült krumplit eszik. Ove előrehajol, és még több újságpapírt rak elé
a padlóra. A nő nevetni kezd. Ove nem érti, min.
A nő a vállát vonogatja.
– Patrickon hónapokon át gipsz lesz. Muszáj jogosítványt szereznem, hogy
tudjam hozni-vinni a lányokat. Arra gondoltam, gyakorolhatna velem.
– Nincs.
– Nem.
– Elhagyta valahol?
– Nem. Sosem volt.
Úgy fest, Ove agyának elég sok időre van szüksége, hogy feldolgozza ezt a
számára teljesen valószerűtlen információt.
– Ingatlanügynök vagyok.
Ove bólint.
– És nincs jogosítványa.
– Nincs.
Ove úgy rázza a fejét, mintha ez végképp betette volna nála a kaput.
Parvaneh megint azzal a játékos kis mosolyával figyeli; összegyűri a sült krumplis
zacskót, és kinyitja az ajtót.
– Nézze így a dolgot, Ove: Tényleg azt akarja, hogy valaki más tanítson
engem a lakónegyedben? Kiszáll az autóból, és elindul a szemetes felé. Ove
nem válaszol. Csak liheg .
Ove először nemet akar mondani, de aztán rájön, hogy akkor sose fognak
elindulni. Ehelyett annyi újságot tereget ki az anyósülésre és a padlóra, amennyi
elég lenne akkor is, ha a nappalit akarná kifesteni.
– Csak szállj már be, hogy egyszer végre hazaérjünk – nyögi. Jimmy boldogan bólint.
A telefonja pedig csipog .
A következő tíz perc csöndben telik, amíg meg nem állnak a parkolóban,
Ove garázsa előtt.
– Nasanin rajza.
– Mit csináljak vele?
Az utolsó mondatnál egy alakra mutat a rajz közepén. Minden más a papíron
feketével van rajzolva, de a középen levő alak egy valóságos színrobbanás.
Sárga, piros, kék, zöld, narancssárga és lila színek kavalkádja.
– Maga a legviccesebb, akit ismer. Ezért rajzolja mindig színesen – mondja Parvaneh.
Több másodpercbe telik, hogy Ove magához térjen, de mire utána kiáltja,
hogy: „Hogyhogy mindig? Mi a fenét ért az alatt, hogy mindig így rajzol engem?!”
már mind elindultak a házuk felé.
A vége felé az orvosok már annyi fájdalomcsillapítót írtak fel Sonjának, hogy a
fürdőszobájuk még most is úgy néz ki, mintha a kolumbiai maffia raktáraként üzemelne.
Ove persze nem szereti a gyógyszereket, nem bízik bennük, mindig is az volt az érzése,
hogy pusztán lelki hatással bírnak, és így csak a gyengeelméjű emberekre hatnak.
Valamit hall a bejárati ajtó felől. A macska korán visszajött. Áll és nyávog .
Mikor nem engedi be, elkezdi a küszöböt kaparni a mancsával. Olyan hangokat
ad ki, mintha odacsípte volna egy medvecsapda. Mintha érezne valamit. Ove
rájön, hogy a macska csalódott benne. De nem várja el tőle, hogy megértse.
A macska kint vinnyog a hóban. Ove becsukja a szemét, és Sonjára gondol. Nem
mintha az a fajta ember lenne, aki csak úgy feladja és meghal. Nem, nem akarja, hogy
Sonja ezt higgye. De igazából minden az ő hibája. Ő ment hozzá Ovéhoz. És Ove most
már nem is tudja, hogyan lehet aludni anélkül, hogy a nő orra hegye ott ne
pihenne a nyaka és a válla közötti mélyedésben. Ez minden.
Lecsavarja a doboz tetejét, kiönti a tablettákat a mosdó szélére. Úgy nézi őket, mintha
azt várná, hogy átváltoznak apró gyilkológépekké. Ove nincs lenyűgözve. Nem tetszik ez neki.
És képtelen felfogni, hogy ez a sok apró fehér pötty árthat neki, akármennyit vesz is be
belőlük. A macska most már olyan hangokat ad ki, mintha havat köpködne Ove bejárati
ajtajára. De akkor egyszer csak félbeszakítja egy teljesen más hang
.
Kutyaugatás.
– Ez egy roh… rohadt kóbor macska, és… meg kell döglenie! Megkarmolta Prince-t!
– dadogja. Ove nem mond semmit, de a tekintete elsötétül. Végül még a kutya is
hátrálásba kezd.
– Gyere, Prince! – mondja a liba halkan, és megrángatja a pórázt.
A kutya azonnal megfordul. A liba még egyszer utoljára Ovéra sandít a szeme
sarkából, majd eltűnik az utcasarkon, mintha Ove a tekintetével lökdösné hátulról.
A macska a mancsát nyalogatja, és nem úgy fest, mint aki túl nagy jelentőséget
tulajdonít annak, hogy számon tartsa, mennyinél is jár. Ove bólint, és oldalra lép.
– Befelé!
A nappali közepén ácsorog . Mindenhonnan Sonja néz vissza rá. Most jön
csak rá, hogy úgy tette ki a képeit, hogy azok végigkövethessék őt a házon,
akárhol legyen is. Van egy a konyhaasztalon, aztán egy az előszobafalon, meg a
lépcsőfordulóban. No meg a nappali ablakpárkányán is, pont ott, ahova most
ugrott fel a macska. Az állat barátságtalanul mered Ovéra, és a mancsával
lesodorja a gyógyszeres dobozt a földre. Ove felszedi a fiolát, a macska pedig
úgy néz, mintha bármelyik pillanatban elkiálthatná magát: „Vádolom!”
Csendben isznak.
– Gyere már! – buzdítja a macskát anélkül, hogy ránézne. – Majd jól megleckéztetjük
azt a korcsot.
Több percbe beletelik, mire kinyílik az ajtó. Hosszú, csoszogó hang előzi
meg a kilincs mozdulását, mintha egy kísértet kóvályogna végig a házon, nehéz
láncokat húzva maga után. Aztán végre kinyílik az ajtó, és ott áll Rune. Üres
pillantással mered Ovéra és a macskára.
Rune úgy néz rá, mintha igazából átnézne rajta. A szeme úgy csillog, mint egy frissen
fényezett motorháztető. Lesoványodott, a háta görbe, szakálla őszes. Régebben erős és
tiszteletet parancsoló fickó volt, de most rongyként lógnak rajta a ruhák. Megöregedett.
Nagyon, nagyon öreg lett, jön rá Ove, és ez olyan erővel hasít belé, amire nem is
számított. Rune tekintete pislákol pár pillanatig . Aztán kissé megrándul a szája sarka.
A lógó bőr Rune arcán hirtelen lelkes vigyorba rándul. A két férfi, akik régen
olyan közeli barátok voltak, amilyenek csak a magukfajták lenni tudnak, egymásra
néz. Egy, aki vonakodik elfelejteni a múltat, s egy, aki meg nem tehet ellene semmit.
– Jött valaki, Rune? Mit csinálsz ott? – kiáltja ijedten, és felbukkan az ajtóban.
Ove zsebre dugott kézzel áll. A macska mellette úgy néz ki, mintha legszívesebben
ugyanígy tenne, ha lenne zsebe. Vagy keze. Anita kicsi és szürke, szürke nadrágban van,
szürke kötött pulóverben, és szürke a haja meg a bőre is. De Ove látja, hogy a szeme
vörös, az arca pedig puffadt. A nő sietve megtörli a szemét, és megpróbálja elűzni a
fájdalmat. Sok korabeli nő él úgy, mintha minden reggel ott állnának az ajtóban, és
lankadatlanul próbálnák távol tartani a bánatot egy seprűvel. A nő gyengéden Rune vállára
teszi a kezét, és visszavezeti őt a nappali ablaka előtt álló kerekes székhez.
– Az embernek attól még van bádogja – mondja Ove, mintha ez magától értetődne.
Anita megértően bólint. Mintha azt is elfogadná, hogy egyáltalán nem furcsa,
hogy egy hétköznapi ember, akinek nincs is bádogtetője, olyan mennyiségben
használ mégis bádogot, hogy az elfogy.
Egy perccel később Ove diadalmasan tűnik fel a fészerajtóban, maga után
húzva egy hatalmas darab hullámbádogot, akkorát, mint egy nappaliszőnyeg .
Anitának ötlete sincs, hogy hogyan lehetett a fészerben egy ekkora darab bádog
anélkül, hogy ő tudott volna róla.
Ove az ablak felé néz. Rune odabentről őt figyeli. És pont mikor Anita megfordul,
hogy visszamenjen a házba, Rune ismét vigyorogni kezd, felemeli a kezét, és rövidet
int. Mintha akkor, csak egy pillanatra, pontosan tudná, kicsoda Ove és miért jött. Ove
olyan hangot ad ki magából, mint amikor egy nehéz zongorát végigtolnak a parkettán.
Hangja megtörik, mint egy darab száraz újságpapír, mikor kimondja a férje
nevét. Ove a bádogot piszkálja.
– Azt mondják, nem tudok gondoskodni róla. A betegség miatt, meg minden.
Azt mondják, otthonba kell vinni – mondja.
Ove bólint, és egy cigarettacsikket néz, ami odafagyott két járólap közé. A szeme
sarkából látja, hogy Anita kissé görnyedten áll. Sonja néhány évvel ezelőtt magyarázott
valamit egy csípőműtétről, jut eszébe. Anitának a keze is remeg . „Kezdődő szklerózis
multiplex”, ezt mondta Sonja. És néhány évvel később Rune meg alzheimeres lett.
– Johan? Ugyan… Hiszen tudod, Amerikában él. Van elég dolga. Tudod,
hogy van ez a fiataloknál! Ove nem válaszol. Anita úgy mondja azt, hogy
Amerika, mintha maga lenne a mennyország, ahova az az egoista fiuk költözött.
Ove egyetlenegyszer sem látta a fiút az utcában, mióta Rune
– Tessék?
Anita ráncos arca meglepett mosolyra húzódik. Félig kilép az ajtón, úgy fest,
mintha még akarna mondani valamit. Talán Sonjáról, hogy mennyire hiányzik
neki a legjobb barátnője. Vagy hogy mennyire hiányzik az, amik ők négyen
voltak, mikor beköltöztek ide a lakónegyedbe majd negyven évvel ezelőtt. Vagy
hogy mennyire hiányolja még Rune és Ove vitáit is. De Ove már eltűnt a sarkon.
A macska mellette áll, Ove pedig pár pillanatig elnézegeti a művét. Tökéletes
kutyacsapda, elrejtve a hó alatt, feltöltve árammal. Jól kiszámított bosszú.
Legközelebb, mikor a liba hagyja, hogy az az átkozott kutya Ove járólapjaira
pisiljen, akkor a korcsot egy árammal teli fémlemez fogadja majd. Akkor majd
meglátjuk, mennyire tartják szórakoztatónak a dolgot, gondolja Ove.
A macska hosszan néz rá, mintha azt kérdezné: „Nem gondolod komolyan,
ugye?” Ove zsebre dugja a kezét, és a fejét rázza.
– Most biztos azt hiszed, hogy ez az áram-dolog nem működött volna. Pedig
bizony, hogy igen! Működött volna! Ezt jobb, ha tudod! – kiáltja utána Ove.
Aztán megebédelnek.
26
Nem mintha Sonja sose bátorította volna Ovét, hogy barátkozzon. Néhanapján
megtette. De Ove tartotta magát a tényhez, hogy Sonja sosem erőltette őt, sosem rágta e
miatt a fülét, és ez volt az egyik legnagyobb bizonyítéka a szerelmének. Sok embernek
nehezére esik olyasvalakivel élni, aki kedveli a magányt. Akiknek ez nem megy,
kényelmetlenül érzik magukat tőle. De Sonja sosem morgott vele többet mint szükséges.
„A meglévő állapotodban fogadtalak el” – mondta mindig . És ehhez tartotta is magát.
Ez persze nem gátolta meg abban, hogy örüljön az éveknek, amikor Ove és
Rune csak-csak fenntartottak valami barátsághoz hasonlót. Nem mintha olyan sokat
beszélgettek volna. Rune keveset szólt, Ove pedig szinte semmit. De Sonja azért
tudta, hogy még az Ove-fajta emberek is értékelik, ha van valaki mellettük, akivel
lehet nem beszélgetni. És most már régóta nincs senki. Így alakult.
A kint álló ifjonc fürgén elhajol, hogy ne találja el az ajtó, mikor Ove kivágja.
Ove meglepetten néz rá. A fiú postásegyenruhában van.
– Igen? – kérdi Ove.
Az ifjonc még nem tért magához, hogy válaszolni tudjon. Egy újságot és egy
levelet tart a kezében. És Ove ekkor veszi észre, hogy ez ugyanaz az ifjonc, akivel a
tároló mellett vitatkozott a bicikliről néhány nappal ezelőtt. Arról a bicikliről, amit az
ifjonc „meg akart javítani”. De Ove ezt már ismeri. Megjavítani ezeknél a
csirkefogóknál annyit tesz, hogy ellopni és eladni az Interneten. Úgy bizony.
Az ifjonc, ha lehet, még kevésbé örül, mikor szintén felismeri Ovét. Kicsit úgy
néz ki, mint egy pincér, aki nem tudja, hogy átnyújtsa-e az ételt, vagy inkább
menjen ki a konyhába, és köpjön rá, mielőtt újra kihozza. Bizalmatlanul néz előbb
Ovéra, aztán a küldeményekre. Végül egy morcos „itt van” kíséretében átadja
őket. Ove átveszi anélkül, hogy levenné a szemét a csirkefogóról.
A meghajlott ócskavas felé biccent, ami egykor Ove postaládája volt, mielőtt a
mamlasz, aki nem tud utánfutóval tolatni, beletolatott volna. Ove lenéz a küldeményekre.
Az újság egy helyi lap, amit ingyen dobálnak be, akkor is, ha az ember kitesz egy táblát,
ami egyértelműen közli, hogy hagyják békén, köszöni, ő nem kéri. És a levél is nyilván
reklám, véli Ove. Persze a címzés kézzel írott rajta, de ez is csak egy tipikus reklámfogás.
Hogy az ember azt higgye, valós személytől kapott levelet, aztán kinyitja, és huss,
elárasztja a marketing . De Ove nem dől be egy ilyen trükknek, dönti el.
– Áh… basszus. Csak kedveltem. Ennyit akartam. Én… tudja… nem vagyok
valami jó az írásban, olvasásban és effélékben.
Ove már-már azt válaszolja, hogy ki hitte volna, de inkább annyiban hagyja.
Az ifjonc forgolódik. Végighúzza a kezét a haján, mintha abban reménykedne,
hogy ott a helyes megfogalmazás.
– Ő volt az egyetlen tanárom, aki nem hitte, hogy teljesen hülye vagyok –
motyogja gombóccal a torkában. – Rávett, hogy olvassam azt a… Shakespeare-t,
tudja. Azt se tudtam kábé, hogy tudok olvasni. Rávett, hogy tök vastag könyveket
olvassak meg ilyesmi. Tökre rossz volt, mikor hallottam, hogy meghalt, tudja.
Elcsöndesedik. Aztán az ötvenkilenc éves férfi is, meg a tinédzser is, csak
állnak, és a havat rugdossák. Mintha egy olyan nő emlékképét passzolgatnák
ide-oda, aki többet látott bizonyos férfiakban, mint amennyit azok a férfiak saját
magukban. Egyikük sem tudja, mihez kezdjen ezzel a közös tapasztalattal.
Ahol azok a szelektív gyűjtősök laknak, mikor épp nem Thaiföldön vagy hol a
fenében vannak.
– Nemtom.
Ove nem igazán tudja eldönteni, mit válaszoljon erre. Így hát összetekeri az
újságot meg a levelet, és csapkodni kezdi a hengerrel a tenyerét, mintha az
gumibot lenne. Egy hosszú pillanatig így áll, a monoton mozdulatba feledkezve.
– Eskü, öregem?
– Öhm, izé, úgy értem, komolyan? Én… tudja… basszus már… nem tudok érte
jönni ma! El kell menjek a másik munkahelyemre. De holnap! Holnap el tudnám hozni!
Ove oldalra billenti a fejét, és úgy néz, mintha épp most szólította volna meg
egy rajzfilmfigura. Az ifjonc mély levegőt vesz, és összeszedi magát.
– Mire?
– Egy autóra.
Ove nem tudja nem észrevenni, hogy a fiú egy kicsit kihúzza magát, mikor
azt mondja, autó. Ove egy pár pillanatig kétkedve néz. Aztán lassan, várakozva
ismét lecsap a tenyerébe az újsággal.
– Miféle autóra?
– Egy Renault-t néztem meg! – lelkendezik az ifjonc, és még jobban kihúzza magát.
A levegő egy tized másodpercre megfagy a két férfi között. Úgy tűnik, a
levegő hajlamos az ilyesmire efféle esetekben. Ha ez egy filmjelenet lenne, a
kamera valószínűleg háromszázhatvan fokos fordulatot tett volna körülöttük,
mielőtt Ove elveszíti a józan eszét.
– Mit is mondtál, hogy hívják azt a nyamvadt kávézót, ahol dolgozol? – motyogja.
Húsz perccel később Parvaneh meglepetten nyit ajtót. Ove áll odakint, és
mereven csapkodja a tenyerét papírbotjával.
– Mi?
– Egy olyan tanulóvezető táblára szükség van. Van vagy nincs? A nő bólint.
Sonja nyugodtan azt válaszolta, hogy ez teljesen egyszerű. Arról van szó, hogy mikor
ki-ki beköltözött a saját házába a feleségével, Ove egy Saab 96-ost vezetett, Rune pedig
egy Volvo 244-est. Néhány évvel később Ove vett egy Saab 95-öst, Rune pedig egy Volvo
245-öst. Három évvel később Ove vett egy Saab 900-ast, Rune pedig egy Volvo 265-öst.
Az elkövetkezendő évtizedek alatt Ove vett még két Saab 900-ast, aztán egy Saab 9000-
est. Rune vásárolt még egy Volvo 265-öst, aztán egy Volvo 745-öst, de néhány évvel
később visszatért a szedán modellhez, és beszerzett egy Volvo 740-est. Amire aztán Ove
vett egy újabb Saab 9000-est, Rune pedig áttért a Volvo 760-asra, erre persze Ove vett
egy újabb Saab 9000-est, Rune pedig lecserélte az autóját egy Volvo 760 Turbóra.
Persze lehet, hogy nem csak ez az oka, hogy a két férfi megutálta egymást,
tette hozzá Sonja. De ezt az ember vagy megérti, vagy nem. És ha nem érti meg,
nincs is értelme tovább magyarázni.
A legtöbben persze nem értették meg, állapította meg Ove. De hát mit tudnak az
emberek manapság a hűségről? Az autó már csak egy közlekedési eszköz, az út pedig csak
egy zavaró tényező két pont között. Ove meg van győződve róla, hogy ezért olyan a forgalom,
amilyen. Ha az emberek kicsit jobban féltenék az autójukat, nem vezetnének úgy, mint az
elmebetegek, gondolja, miközben fásultan szemléli, hogyan söpri le Parvaneh az újságokat,
amiket ő az ülésre teregetett. Teljesen hátra kell tolnia a vezetőülést, hogy be tudjon mászni a
terhes hasával, aztán teljesen előre kell húznia, hogy elérje a kormányt.
– Mivel kezdünk? – kiabálja lelkesen, miután végül nagy nehezen eltette az üdítőt.
Ove sóhajt. A macska a hátsó ülésen ül, és olyan képet vág, mintha hirtelen
az lenne a leghőbb
kívánsága, hogy be tudja kötni a biztonsági övet.
– Melyik a kuplung?
– Mert akkor már legyen rendes jogosítványa! – vág vissza Ove, és úgy
hangsúlyozza a rendes szót, amiből egyértelmű, hogy az ő fogalmai szerint egy
automata váltós autóra szóló jogosítvány pont annyira rendes jogosítvány, mint
amennyire egy automata váltós autó rendes autó.
tenyerét.
Mikor az első piros lámpához érkeznek, egy nagy, fekete városi terepjáró,
benne két borotvált fejű fiatalemberrel, áll be mögéjük, olyan közel, hogy Ove
biztos benne, hogy ott fog maradni a rendszámuk lenyomata a kocsi hátulján.
Parvaneh ideges pillantást vet a visszapillantóba. A terepjáró a motort túráztatja,
csak a miheztartás végett. Ove megfordul, és kinéz a hátsó ablakon. Mindkét férfi
nyaka tele van tetoválással. Mintha a városi terepjáró nem lenne elég jel a világ
számára, hogy teljesen idióták.
A lámpa zöldre vált. Parvaneh felengedi a kuplungot, a Saab köhög, aztán minden
elsötétül a műszerfalon. Parvaneh kétségbeesetten forgatja a kulcsot a gyújtásban,
amitől a motor szívet tépő hangok közepette elindul, majd hörög, köhög, és ismét leáll.
A borotvált fejű, tetovált nyakú férfiak dudálnak. Egyikük még mutogat is.
A mögöttük álló városi terepjáró olyan hangosan dudál, mint egy komp. És akkor,
ahogy a szakkifejezés mondja, Ovénál elszakad a cérna. Kivágja az ajtót, kiszáll a
kocsiból, néhány hosszú lépéssel megkerüli a terepjárót, és feltépi az ajtaját.
A tetovált nyakú nem jut szóhoz, de Ove nem is akarja engedni neki. Helyette
megragadja a gallérjánál fogva, és úgy megrántja, hogy esetlenül kizuhan a
kocsiból. Elég izmos ember, simán száz kiló fölött, de Ove vasmarokkal tartja. A
fickó szemmel láthatólag úgy megdöbbent az idős ember erejétől, hogy ellenállni
sincs érkezése. Ove szemében düh lángol, mikor a nála vagy harmincöt évvel
fiatalabb embert odanyomja a terepjáró oldalához, úgy, hogy az egész karosszéria
megreccsen. Mutatóujját a borotvált fej közepéhez nyomja, és olyan közelről néz a
tetovált nyakú szemébe, hogy még egymás leheletét is érzik.
– Ha még egyet dudálsz, az lesz az UTOLSÓ, amit ezen a földön tettél. Világos?
A tetovált nyakú sietve izmos társa felé pillant, aztán pedig a terepjáró
mögötti kocsisor felé. De
senki nem teszi a legkisebb erőfeszítést sem, hogy a segítségére siessen. Senki sem
dudál. Senki sem mozdul. Mintha mindenki ugyanazt gondolná: ha egy Ove
korabeli, nem tetovált nyakú férfi gondolkodás nélkül odalép egy fiatal, tetovált
nyakú férfihoz, és ekképpen nyomja neki az autónak, akkor talán nem a tetovált
nyakú az, akivel kerülni kell a nézeteltérést.
– Nem agysebészetet kérek. Arra kérem, vezessen autót. Ott a gáz, a fék és a kuplung
. A világtörténelem legnagyobb idiótáiból is jó párnak sikerült rájönnie, hogyan
megy ez. És maga is rá fog .
Aztán kimondja azt a hat szót, amire Parvaneh mindig úgy fog emlékezni,
mint az Ovétól kapott legnagyobb bókra.
Sonja mindig azt mondogatta, hogy Ove haragtartó. Példának okáért nyolc éven át
nem vásárolt a helyi pékségben, csak mert egyszer rosszul adtak neki vissza, mikor
süteményt vett a kilencvenes évek végén. Ove ezt „elvi kérdésnek” nevezte.
Ove tudta, hogy Sonja csalódott, hogy ő és Rune nem tudnak mindig jól kijönni.
Tudta azt is, hogy az ő ellenségeskedésük részben ellehetetlenítette, hogy Sonja és
Anita olyan barátok legyenek, amilyenek lehettek volna. De ha egy konfliktus már
elég sok ideje tart, lehetetlen megoldani, azon egyszerű oknál fogva, hogy senki
sem tudja, mi is váltotta ki. Ove sem tudta, valójában hogy is kezdődött.
Egy BMW-vel. Voltak, akik megértették ezt, és voltak, akik nem. Utóbbiak számára
elképzelhetetlen, hogy az érzelmeknek és az autóknak köze legyen egymáshoz.
Nem sokkal a baleset után, mikor Ove és Sonja hazajöttek Spanyolországból, Ove
új járólapokat tett le a kertjében. Erre Rune új kerítést húzott fel a sajátja köré. Amire
aztán Ove egy még magasabbat épített magának, Rune pedig elment a barkácsboltba,
és néhány nappal később úton-útfélen azzal dicsekedett a lakónegyedben, hogy
„medencét épített”. Francokat medence, morogta Ove Sonjának. Egy kis pancsoló
Rune és Anita újszülött fiának, semmi több. Amikor Ove már azt tervezgette, hogy
feljelenti Runét, hogy engedély nélkül építkezett, akkor Sonja azt mondta, hogy most
aztán már elég, és kiküldte Ovét, hogy nyírja le a füvet, és nyugodjon meg kicsit. Ove
így tett, még ha nem is lett tőle sokkal nyugodtabb.
A gyep hosszúkás volt, körülbelül öt méter széles, és kettejük meg a köztük álló ház
mögött helyezkedett el. A mögött a ház mögött, amit Sonja és Anita rögtön el is
kereszteltek semleges területnek. Senki sem tudta igazán, mit keres ott az a gyep, vagy
milyen szerepet szántak neki. Amikor a sorházakat építették, bizonyára volt egy építész,
aki a fejébe vette, hogy el kéne helyezni ide-oda egy kis pázsitot, mert az borzasztó jól néz
ki a tervrajzon. Mikor Ove és Rune megalapították a lakóbizottságot, és még barátok
voltak, úgy döntöttek, hogy Ove lesz a „pázsitfőnök”, és ezáltal a felelős a fűnyírásért. Így
ez Ove dolga volt éveken át. Egyszer a többi szomszéd javasolta, hogy helyezzenek ki
asztalokat meg padokat a gyepre, és legyen ez amolyan közösségi tér a lakóknak, de
Ove és Rune ezt rögtön megvétózta. Csak cirkusz lenne belőle, meg lárma.
A következő nyáron Rune rájött, hogyan fizethet meg ezért, és vett egy otromba
fűnyíró traktort. Aztán hazugságokkal és cselszövéssel rávette a bizottságot, hogy adják át
neki Ove fűnyírói feladatát a házuk mögött. Most, hogy neki „sokkal megfelelőbb”
felszerelése van, mint a korábbi felelősnek, mondta, és Ove felé vigyorgott. Ove persze
nem tudta bebizonyítani, hogy hazugság és cselszövés áll a mögött, hogy a gyűlés
beiktatta Runét az új pozíciójába, de feltételezte, hogy így történt. „Rohadt nagyképű
robogó” – dühöngött Ove minden egyes alkalommal, amikor Rune elpöfögött a fűnyíróval
az ablak alatt, önelégülten ülve a gépen, mint egy bikát meglovagoló cowboy.
Némi elégtételt jelentett, hogy négy évvel később megakadályozta Runét, hogy az
lecserélje az ablakokat a házán, mivel a harmincharmadik levél és a sokadik idegtépő
telefonhívás után az építési osztály feladta, és Ove szavaival élt, miszerint az
ablakcsere „tönkretenné a környék egységes építészeti megjelenését”. A következő
három évben Rune kizárólag „aljas paragrafuslovag” néven emlegette Ovét. Ove ezt
bóknak vette. A rákövetkező évben pedig ő maga cserélte le az ablakait.
És folytatódott…
De ahogy Sonja szokta mondani, voltak másféle pillanatok is. Nem olyan sok, de
Sonja és Anita kihozták belőlük a legtöbbet. Mert nem mindig állt a bál a két férfi között.
Például a nyolcvanas évek egyik nyarán Ove vett egy Saab 9000-est, Rune pedig egy
Volvo 760-ast. És mindketten annyira elégedettek voltak a vétellel, hogy heteken át
békében megfértek. Sonja és Anita még néhány közös vacsorára is rávette őket. Rune és
Anita fia, aki időközben tinédzser lett, a báj és a jó modor totális hiányával, ott ült velük az
asztalnál mint egy morcos kiegészítő. Ez a fiú mérgesnek született, mondogatta Sonja
bánatos hangon, de Ove és Rune ettől még nyugodtan viszkizgettek a vacsorát követően.
Eközben a szomszédok jöttek-mentek körülöttük. Végül már annyi új arc volt az ajtók
mögött, hogy egy nagy szürke masszává álltak össze. Ahol régebben erdő állt, ott daruk
emelkedtek. Ove és Rune a házuk előtt álltak, kezüket makacsul zsebre vágva, mint
régiségek egy új korszakban, miközben egy rakás fontoskodó ingatlanügynök császkált a
házak közötti kis ösvényen, propeller méretű csokornyakkendőkben, és úgy néztek rájuk,
ahogy a keselyűk nézik az idősödő vízibivalyokat. Ezek nem nyugszanak, amíg be nem
költöztetnek ide néhány átkozott informatikuscsaládot, ezt Ove és Rune is jól tudta.
Rune és Anita fia a 90-es évek elején költözött el otthonról, amikor betöltötte a
huszadik életévét. El is tűnt Amerikába, tudta meg Ove Sonjától. Alig látták eztán. Néha-
néha felhívta a szüleit karácsony táján. Anita megpróbált vidámnak tűnni, ha ez szóba
került, és azt mondta: „De hát annyi dolga van mostanság!” Ám Sonja látta, hogy nyeli a
könnyeit. Néhány fiú csak otthagy mindent, és sosem néz vissza. Ez már csak így van.
A következő hónapban került Rune először kórházba. Soha többé nem vett
új fűnyírót. Ove, bár már maga se tudta, hogyan kezdődött az
ellenségeskedésük, azt tudta, hogy akkor és ott befejeződött. Ezek után Ovénak
már csak az emlékek maradtak, Runének pedig a hiányuk.
És bizonyára vannak olyanok, akik szerint az érzelmeket nem lehet az
éppen általuk vezetett autón át közvetíteni.
De mikor beköltöztek a sorházi negyedbe, Ove egy Saab 96-ost vezetett, Rune
pedig egy Volvo 244-est. A baleset után Ove vett egy Saab 95-öst, hogy legyen helye
Sonja tolószékének. Ugyanebben az évben Rune vett egy Volvo 245-öst, hogy legyen
helye a babakocsinak. Három évvel később Sonja kapott egy modernebb,
összecsukható tolószéket, Ove pedig vett egy félkombit, egy Saab 900-ast. Rune pedig
egy Volvo 265-öst, mivel Anita egy újabb gyerekről kezdett beszélni.
Ezek után Ove vett még két Saab 900-ast, és utána az első Saab 9000-est. Rune egy
Volvo 265-öst, és nemsokára egy Volvo 745-öst. De nem lett több gyerek. Egyik
este Sonja hazajött, és elmesélte, hogy Anita járt az orvosnál. Egy héttel később
egy Volvo 740-es állt Rune garázsában. Egy szedán.
Ove akkor vette észre, mikor a Saabját mosta. Aznap este Rune egy fél üveg
whiskyt talált az ajtaja előtt. Sosem beszéltek róla.
Talán a meg nem született gyerek felett érzett bánat közelebb hozhatta volna a két
férfit. De a bánat megbízhatatlan ebből a szempontból, ha nem osztoznak rajta, meg tudja
osztani az embereket. Talán Ove nem bocsátotta meg Runének, hogy neki lett egy fia,
akivel aztán ki se jöttek. Talán Rune nem bocsátotta meg Ovénak, hogy nem tud ezért
megbocsátani neki. Talán egyikük sem bocsátotta meg saját magának, hogy nem tudták
megadni a legjobban szeretett nőnek, amire az a leginkább vágyott. Aztán Rune és Anita
fia felnőtt, és az első adandó alkalommal eltűnt otthonról. Rune pedig elment és vett egy
sport BMW-t, amibe csak két ember fért bele, meg egy kézitáska. Mert most már csak
Anita volt és ő, ahogy Sonjának mesélte, mikor találkoztak a parkolóban. „És nem is lehet
egész életünkben Volvónk” – próbálkozott egy bátortalan mosollyal. És Sonja látta, hogy
Rune a könnyeivel küszködik. És ez volt az a pillanat, amikor Ove rájött, hogy Rune örökre
feladta. És ezért se Ove, se maga Rune nem bocsátott meg Runének.
– Micsodát?
– Valamit!
Az utca közepén, egy ház falához támaszkodva egy koszos szakállú férfi ül. Előtte a
földön egy papírpohár. A kávézó előtt Ove, Parvaneh és a macska összetalálkoznak egy
húszas éveiben járó, cingár fiúval, akinek a szeme körül mintha fekete korom lenne.
Belekerül egy kis időbe, míg Ove rájön, hogy ez ugyanaz a fiú, aki a biciklis ifjonc
mögött állt, mikor először találkoztak a tárolónál. Ugyanolyan óvatosnak tűnik,
mint akkor. Egy kis papírtányéron két szendvicset visz, és Ovéra mosolyog .
Ovétól egy visszabólintásra telik.
– Miért nem engedett a piros autó mellé állni? – kérdezi Parvaneh, miközben
belépnek az üvegajtón.
Ove fáradtan csóválja a fejét. Két órával ezelőtt azt sem tudta, melyik a
kuplung, most meg haragszik, mert Ove nem engedte párhuzamosan parkolni.
– Üdv, Ove! – kiáltja valaki olyan lelkesen, hogy még a hangja is belebicsaklik.
Ove megfordul, és meglátja az ifjoncot, akivel a bicikli miatt veszekedett. Egy
hosszú, fényesre polírozott pult mögött áll. Sapkában van, konstatálja Ove. Idebent.
Ove tartja a megfelelő távolságot a bárpulttól. Mintha attól félne, hogy valaki
megpróbálná megölelni, ha közelebb menne.
– Adrian vagyok – mutatkozik be az ifjonc.
– Kávét. Feketét.
– Izé… eszpresszót?
– Nem. Kávét.
– Azt.
– Tejjel?
Adrian arrébb taszigál néhány cukortartót a pulton. Talán azért, hogy csináljon
valamit, és ne tűnjön teljesen hülyének. Késő bánat, vélekedik Ove.
– Főzött kávét. Nyamvadt, rendes, főzött kávét – ismétli meg . Adrian bólint.
– Értem most már, de… de sajnos nem tudom, hogy kell olyat csinálni.
Ove úgy mered rá, ahogy az Ovéhoz hasonló emberek szoktak, mikor valaki
közli velük, hogy fogalma sincs, hogyan kell vizet tölteni egy kannába, kávét
mérni egy filterbe és aztán megnyomni egy gombot. Ove a kávéfőzőre mutat, ami
egy sarokba van besuvasztva az ifjonc mögött. Félig eltakarja egy óriási, ezüst,
űrhajószerű gép, amiről Ove megállapítja, hogy az csinálja azt az eszpresszót.
– Ó, ja, hogy az! – bólint Adrian a kávéfőző felé, mintha most kezdene neki
derengeni.
Aztán ismét Ove felé fordul.
– Esetleg felvilágosítana valaki, mit keresünk itt? Ove vizet tölt a kannába.
Kábé…
Parvaneh vigyorog .
– Szóval Ove csak azért jött el idáig, hogy odaadjon neked egy biciklit, amit
aztán itt meg tudsz javítani? Egy lánynak?
– Akkor most van itt szerszám, vagy sem? – kérdezi Adriantól, és elhúzza a
karját Parvaneh közeléből.
Adrian bólint.
Parvaneh rögtön udvariasan feláll, és kezet nyújt. Ovét lefoglalja, hogy a pult
mögötti fiókokban
kutakodik.
– A srác biciklit akar javítani – válaszol Ove, mintha így már kristálytiszta
lenne az ügy. – Hol tartja a rendes kávéhoz való filtereket?
– Az smink?
Kissé megrándul a szája sarka. Mikor már több mint tizenöt másodperce csönd van,
elkezdi a pulóvere ujját húzogatni. Ove benyomja a kávéfőző gombját, megvárja, míg
elkezd kotyogni, aztán megfordul, és nekitámaszkodik a pult belső oldalának, mintha ez
egyáltalán nem lenne furcsa dolog egy olyan kávézóban, ahol az ember nem is dolgozik.
Parvaneh keze ismét megindul a karja felé, Ove azonban résen van.
Parvaneh úgy néz a kormos fiúra, mintha azt próbálná neki hangtalanul
elmagyarázni, hogy Ove egy elmegyógyintézet zárt osztályáról szabadult, ezért
nem szabad haragudni rá. De a kormos egyáltalán nem tűnik haragosnak.
Aztán fogja a csészét, és szó nélkül kimegy a parkolóba. A kormos nem tesz
megjegyzést rá, hogy kiviszi magával a csészét. Úgyis eléggé hiábavaló volna,
mikor ez az ember ötperces ismeretségük ideje alatt eddig már kinevezte magát a
fiú kávézójában baristának, aztán pedig kikérdezte őt a szexuális preferenciáiról.
Ove vagy egy fél percig nézi. Iszik még egy korty kávét. Aztán bólint, olyan
arccal, mint aki most jött rá, hogy egy túlérett avokádót nyomkodott meg . Átadja
a kávéscsészét a fiúnak, előrelép, és leszedi a biciklit. Aztán kerékkel felfelé a
földre állítja, és kinyitja a szerszámosládát, amit az ifjonc cipelt ide.
– Apád nem tanította meg, hogyan kell biciklit javítani? – kérdezi rá se nézve
Adrianra, miközben lehajol a defektes kerékhez.
Úgy néz ki, mint aki egy nagy, fekete lyukat keres, amiben azonmód
elsüllyedhet. Ove megáll a mozdulat közepén, felnéz, és fürkészve méregeti. A
fiú a földet nézi. Ove krákog.
– Nem olyan rohadt nehéz – motyogja végül, és int Adriannak, hogy üljön le a földre.
– Eh… azt mondja… hogy a hősugárzó olyan… Adrianra pillant, de aztán azonnal
lesüti a szemét.
– Azt mondja, pont annyira haszontalan, mint egy homo – motyogja olyan
halkan, hogy Ove az egyetlen, aki hallja, mert véletlenül ő áll a legközelebb.
– Az ember nem érti, mit mond, de azt azért hallani, hogy szinte az egész
káromkodás! Olyan,
mintha Ove szinkronizált verziója lenne!
– A macska. A magáé?
Nem is azt akarja mondani, hogy nem az ő macskája, hanem azt, hogy
igazából senki macskája.
Ove az órára néz. Délután negyed három van. A fejét rázza, és feszeng .
Kicsit a whisky miatt, kicsit mert Amel fogdossa. A kormos fiú eltűnik a
konyhában, még mindig lázasan törölgeti a szemét.
Fél órával később a macska és Ove már a Saab felé tartanak, amikor Adrian
beéri őket, és óvatosan megrángatja Ove kabátujját.
– A sminkes.
Adrian bólint. Ove a vállát vonogatja. Parvaneh érkezik döcögve, teljesen kifulladva.
Ove horkant, és kinyitja a Saabot. Adrian még mindig ott áll a kocsi túloldalán.
– Igen? – kérdi Ove.
– Ugye nem mond semmit Mirsadról? De tényleg! Ove felháborodva bök rá.
– Nem kéne mások miatt izgatnod magad, megvan neked a magad baja!
Francia autót akarsz venni!
30
Nem tudja pontosan, mikor történt. Mikor lett ennyire csöndes. A napok és a
hetek Sonja temetése után úgy egybeolvadtak, hogy nem igazán tudna elszámolni
vele, mit csinált ez alatt az idő alatt. Talán nem is szólt senkihez Sonja halálától
kezdve addig, amíg Parvaneh és Patrick bele nem tolattak a postaládájába.
Néhány este enni is elfelejtett. Ilyen se történt még soha vele. Legalábbis azóta,
hogy leült azon a vonaton a nő mellé majdnem negyven évvel ezelőtt. Amíg volt Sonja,
megvoltak a rutinok. Ove háromnegyed hatkor felkelt, kávét főzött, és elment az
ellenőrző körútra. Fél hétkor Sonja lezuhanyozott, aztán megreggeliztek és kávéztak.
Sonja tojást evett, Ove pedig szendvicset. Hét óra öt perckor Ove beemelte a nőt a
Saab anyósülésére, betette a tolókocsit a csomagtartóba, és elvitte Sonját az iskolába.
Aztán elment dolgozni. Háromnegyed tízkor mindketten kávészünetet tartottak a saját
munkahelyükön. Sonja tejjel itta a kávét, Ove feketén. Délben ebédeltek. Háromnegyed
háromkor újabb kávészünet. Negyed hatkor felvette Sonját az iskolaudvaron, beemelte
az anyósülésre, a tolókocsit betette a csomagtartóba. Hatkor a konyhaasztalnál
vacsoráztak. Leggyakrabban húst, krumplit és mártást. Ove kedvenc ételét. Aztán
Sonja rejtvényt fejtett, mozgásképtelen lábait maga alá húzta a fotelba, Ove pedig
ezalatt a fészerben matatott, vagy a híradót nézte. Fél tízkor Ove felvitte Sonját az
emeleti hálószobába. A nő több éven át rágta a fülét, hogy költöztessék le a hálószobát
a földszinti, üres vendégszobába. De Ove ezt vonakodott megtenni. Egy évtized után
Sonja rájött, hogy Ove így akarta megmutatni neki, hogy nem adta fel. Hogy Isten és az
univerzum és minden más nem nyerhetnek. Hogy minden átkozott eltakarodhat a
pokolba. Így Sonja nem hozta elő többet a témát.
Péntek esténként fent voltak fél tizenegyig, és tévét néztek. Szombaton későn
reggeliztek, volt, hogy csak nyolckor. Aztán elmentek ügyeket intézni. Barkácsbolt,
bútorbolt, kertészet. Sonja virágföldet vásárolt, Ove a szerszámokat nézegette. Bár
a kertjük nem volt nagy, mindig volt mit ültetgetni és építgetni benne. Hazafelé
megálltak fagylaltozni. Sonja csokoládésat evett. Ove mogyorósat. Évente egyszer
egy koronával felvitték a fagylalt árát, és ilyenkor, ahogy Sonja
mondta mindig, „Ove kapott egy gumicsontot”. Mikor hazaértek, Ove kitolta
Sonját a konyhai teraszajtón át a kertbe, kivette a székből, és leültette a földre.
Sonjának azért volt különösen kedves elfoglaltsága a kertészkedés, mert semmi
hátránya nem származott abból, hogy nem tud felállni. Ezalatt Ove fogott egy
csavarhúzót, és bement a házba. Az volt a legjobb ebben a házban, hogy sose
lett kész. Mindig volt egy csavar Ove számára, amit meg lehetett húzni.
És Ove nem tudta, mikor lett ilyen csöndes. Magában kezdett beszélni. Talán
kezdett megőrülni. Néha még ezt a lehetőséget is felvetette. Mintha nem akarta
volna a többi embert beszélni hagyni, attól való félelmében, hogy a karattyolásuk
lármája elnyomja Sonja hangjának emlékét.
Ove gyengéden végigfuttatja ujjait a sírkövön, mintha egy nagyon vastag szőnyeget
simogatna. Sosem értette meg a fiatalokat, akik arról hablatyoltak, hogy meg kell találni
önmagukat. A harmincasok a munkahelyén egyfolytában erről beszéltek. És mindig szóba
került, hogy több szabadidőt akarnak, mintha ez lenne a munka egyetlen célja: elérni addig
a pontig, hogy ne kelljen csinálni. Sonja kinevette Ovét, és azt mondta, ő „a világ
legrugalmatlanabb embere”. Ove ezt nem vette sértésnek. Úgy gondolta, rendnek kell
lennie, ez minden. Hogy vannak rutinszerű dolgok, és az ember megbízhat ebben-abban.
Nem értette, hogy ez miért rossz tulajdonság.
Sonja gyakran elmesélte azt az esetet, mikor Ove a nyolcvanas évek közepén,
valószínűleg pillanatnyi elmezavarnak köszönhetően, Sonja unszolására belement abba,
hogy vegyen egy piros Saabot, habár addig mindig csak kéket vett. „A legrosszabb három
év volt Ove életében” – kuncogott Sonja. Aztán persze Ove visszatért a kék Saabhoz, és
többé nem váltott. „Más feleségek megsértődnek, ha a férjük nem veszi észre, hogy
fodrásznál voltak. Mikor én megyek fodrászhoz, nálunk a férjem sértődik meg napokra,
mert nem úgy nézek ki, mint szoktam” – mondogatta Sonja.
Az embernek kell, hogy legyen valami rendeltetése, vallja Ove. És neki mindig volt
rendeltetése, ezt senki nem veheti el tőle. Mindent megtett, amit a társadalom elvárt.
Dolgozott, sosem volt beteg, megházasodott, törlesztett, adót fizetett, eleget tett
a kötelezettségeinek, rendes autója volt. És hogy köszönte meg a társadalom?
Bejöttek az irodájába, és azt mondták, menjen haza. Ezt tették…
Tizenhárom évvel ezelőtt vette meg Ove a kék Saab 9-5-ös kombiját. Nem sokkal
ezután az a sok marha a General Motorsnál felvásárolta az utolsó svéd részvényeket a
cégnél. Ove aznap reggel olyan hosszú káromkodás közepette vágta oda az újságot, hogy
az még a délutánba is jócskán belenyúlt. Többé nem vett autót. Egy amerikai autóba ő be
nem teszi a lábát, kivéve, ha a lábát és vele a többi testrészét is koporsóba teszik előtte,
ezzel legyen mindenki tisztában. Sonja persze némileg alaposabban olvasta el a cikket, és
kifogással élt Ovénak a cég nemzetiségéről alkotott történelmi felfogására nézve, de ez
már nem számított. Ove döntött. Ezt az autót addig fogja vezetni, míg vagy ő, vagy az autó
össze nem roskad. Úgysem gyártanak már rendes autókat. Ma már az egész csak egy
csomó elektronika és egyéb ökörségek. Mintha számítógépet vezetne az ember. Már szét
sem lehet szedni őket anélkül, hogy a gyártók érvénytelen garanciáról ne
kezdenének pampogni. De így is jó. Sonja egyszer azt mondta, hogy az autó
motorja le fog állni a szomorúságtól aznap, amikor Ovét eltemetik. És hát ki tudja.
És a fehér ingesek ellen nem lehetett hadakozni. Meg a diagnózis ellen sem.
Sonja rákos volt.
„El kell fogadnunk, ami jön” – mondta Sonja. És úgy lett. Folytatta szeretett
rosszaságai tanítását, ameddig csak tudta, míg végül már Ovénak kellett betolnia a
terembe minden reggel, mert egyedül nem ment. Egy évvel később már csak hetvenöt
százalékos munkaidőben dolgozott. Két évvel később ötvenben. Három évvel később
huszonötben. Mikor aztán végleg otthon kellett maradnia, hosszú, személyre szóló
leveleket írt minden egyes diákjának, és bátorította őket, hogy hívják csak fel, ha
szükségük lenne rá, hogy valakivel beszélgessenek.
„Isten elvett tőlem egy gyereket, drága Ove. De helyette adott ezer másikat.”
A negyedik évben meghalt.
És Ove most itt áll, és a sírkövét simogatja. Újra meg újra. Mintha
megpróbálná életre ringatni.
– Ne legyen.
Ez lett volna az a nap, amikor Ove meghal. Rohadtul ez lett volna a nap,
amikor végre megteszi. Kiengedte a macskát, a levelet a papírokkal a lábtörlőre
tette, és lehozta a fegyvert a padlásról.
Nem mintha tetszett volna neki ez így, de a fegyverek iránti utálata nem volt
nagyobb, mint az üresség, amit Sonja maga után hagyott. Itt az idő.
Tehát ez lett volna a nap, mikor Ove meghal. De valaki valahol nyilván
belátta, hogy egyetlen módon lehet megállítani őt: az útjába kell küldeni valakit,
aki kellőképpen felidegesíti.
Így most kint áll a házak közötti kis ösvényen, konokul, karba tett kézzel, a
fehér ingesre néz, és azt mondja:
A fehér inges az érzelmek legkisebb jele nélkül nézte Ovét a beszélgetés teljes ideje
alatt. Akárhányszor találkozott vele, Ove szemében inkább tűnt gépnek, mint embernek.
Pont, mint az összes fehér inges, akivel Ove élete során találkozott. Akik azt mondták,
Sonja meg fog halni a buszbaleset után, akik nem akartak felelősséget vállalni, és akik
nem akartak másokat felelősségre vonni. Akik nem akartak rámpát építeni az iskolában.
Akik nem akarták Sonját dolgozni hagyni. Akik megpróbálták azokból a rohadt
dokumentumokból előhalászni a szépen fogalmazott paragrafusokat, hogy valakinek
valahol ne kelljen biztosítási pénzt fizetnie. Akik be akarták tenni Sonját egy otthonba.
De mikor Ove kimondja, hogy nem volt semmi jó a tévében, végre először láthatja, ahogy
a fehér inges halántékán valami megrándul. Talán a tehetetlenség jeleként. Esetleg a dühtől.
Vagy puszta lenézésből. De akkor is, ez az első alkalom, hogy Ovénak sikerült az
álarc alá kerülnie a fehér ingesnél.
Hosszú, hosszú idő telt el azóta, hogy Ove utoljára ennyire jól érezte magát
valamitől.
Persze ma meg kellett volna halnia. Úgy tervezte, békésen főbe lövi magát
reggeli után. Kitakarította a konyhát, kiengedte a macskát, lehozta a fegyvert a
padlásról, és egyenes derékkal leült a foteljába. Azért tervezte így, mert a
macska ilyenkor kéredzkedett ki elvégezni a dolgát. Ez egyike volt annak a kevés
tulajdonságnak, amit Ove nagyra becsült a macskában. Hogy nem
szívesen végezte a dolgát másoknál. Ove is ilyesfajta ember volt.
tiltakozhatott volna.
– Jó napot! – kiáltotta az újságírónő olyan hangon, hogy Ove okosabbnak találta még
néhány centivel arrébb vinni a telefont a fülétől. – Lena vagyok. Tehát, készen áll
az interjúra? – kiabálta boldogan.
A nő elhallgatott.
– Micsoda?
– Micsoda?
– Ez egy tévedés!
– Na de… most komolyan, Ove, az összes cikk közül azon az egyen akad
fenn, ami az újság legvégén van és…
Újabb nagy levegőt vesz. Bizonyára azt tervezte, hogy végre rátér, miért is telefonált.
Nevezetesen azért, hogy megkérje Ovét, gondolja át még egyszer ezt az interjú-dolgot. De
persze elfelejtheti az ötletét. Mert ekkorra Ove már kiment a nappaliba, és meglátott egy
fehér inges embert egy fehér Skodában, ahogy végiggurult a háza előtt. És
tulajdonképpen ennek volt köszönhető, hogy ez sem lett az a nap, amikor Ove meghal.
– Most aztán már elég! Hallja? NEM jön be ide kocsival! Egy MÉTERT sem!
Érti? – ordította Ove már jóval azelőtt, hogy odaért volna az emberhez.
– Engedélyem van.
– Rohadtul nincs!
A fehér inges a vállát vonogatta. Mintha csak egy idegesítő bogarat akarna elkergetni.
Ove egy lépést tett a fehér inges felé, rátette a kezét a mellkasára, és
hátratolta. Nem erőszakosan. Nem agresszívan. Hanem lágyan, de határozottan,
mintha nem is ő irányítaná a kezét, hanem egy robot valami állami hatóság
számítógépes központjában. Mire a férfi így szólt:
– Menjen haza, és nézzen inkább tévét. Mielőtt még több baja lesz a szívével.
Ove pedig ott maradt ökölbe szorított kezekkel, felvetett állal, mint egy sértett
jávorszarvasbika, a fehér ingesek meg eltűntek Anita és Rune házában. Beletelt
pár percbe, míg összeszedte magát és megfordult. Aztán mindenre elszánt
arccal megindult Parvaneh háza felé. Parvaneh félúton állt a kis ösvényen.
– Otthon van az az életképtelen férje? – kiáltott rá Ove, és elment mellette
válaszra sem várva. Parvaneh-nek csak bólintani volt ideje, mielőtt Ove négy
óriási lépéssel ott termett az ajtajuk
előtt. Patrick mankójára támaszkodva nyitott ajtót. A gipsz mintha a fél testét
beborította volna.
– Hívd fel. Újra kölcsön fogod kérni! – mondta Ove, és nem várva invitálásra,
belépett a házba.
És így esett, hogy Ove ma sem halt meg. Mivel valaki annyira feldühítette,
hogy kénytelen volt odafigyelni rá.
Mikor a fehér ingesek kijönnek Anita és Rune házából körülbelül egy óra múlva, kis,
fehér autójuk, rajta az önkormányzat logójával, beszorítva áll a fordulóban egy hatalmas
utánfutó mögött. Valaki mögéjük parkolt vele, míg bent jártak, de pont úgy, hogy az egész
utat elállja. Az ember már-már azt hinné, hogy szándékosság van a dologban.
A nő őszintén meg van lepve. De a fehér inges férfi azonnal odamasírozik Ovéhoz.
– Nem.
A fehér inges férfi elnézően mosolyog . Mint azok a fehér ingesek, akik hozzá
vannak szokva, hogy akkor is keresztülviszik az akaratukat, ha valaki ellentmond nekik.
– Nincs jobb dolga, mint itt ácsorogni, és rendőröset játszani? – nyögi a fehér inges
férfi.
És ekkor rándul meg a fehér inges halántéka. Mintha az álarc egy icipicit
meghasadna. Végignéz az utánfutón, a beragadt Skodán, a táblán, az előtte álló, karba
tett kezű Ovén. Egy pillanatig úgy fest, mint aki azt mérlegeli, kényszerítse-e Ovét
erőszakkal, de aztán mintha gyorsan belátná, hogy az nem lenne valami jó ötlet.
– Ezt kár volt, Ove. Nagyon, nagyon nagy kár – sziszegi végül.
Az ember azt várná, hogy Ove diadalmasan néz majd utánuk. Ő maga is ezt
várja tulajdonképpen. De most csak szomorúnak és fáradtnak látszik. Mintha már
több hónapja nem aludt volna. Mintha már a karját se bírná felemelni. Zsebre
dugja a kezét, és hazamegy. De alig csukja be az ajtót, máris dörömbölnek rajta.
A szeme vörös.
– Ó, még évekig nem fognak érte jönni. Elég egy fellebbezés, aztán mire azt
feldolgozzák a bürokratikus marhaságaikban… – válaszol Ove.
– Maga nem tudja, miről beszél, sose volt köze a hatóságokhoz, semmit sem tud
arról, milyen hadakozni velük – válaszolja színtelen hangon, leeresztett vállakkal.
Talán Anita holtfáradt arcának a látványa tehet róla. Talán a belátás, hogy egyetlen
győztes ütközet semmit sem számít az egészben. Egy beszorított Skoda sem számít.
Úgyis visszajönnek. Ahogy tették Sonjával. Ahogy mindig teszik. A paragrafusaikkal és a
dokumentumaikkal. A fehér inges férfiak mindig győznek. És az olyanok, mint Ove, mindig
olyan embereket vesztenek el, mint Sonja. És semmi sem tudja visszaadni őt. A végén
csak egy csomó hosszú hétköznap marad, ahol egy beolajozott pult a legnagyobb
történés. És Ove már nem bírja. Ebben a pillanatban ezt jobban érzi, mint valaha. Nem bír
már harcolni. Nem akar hadakozni. Csak meg akar halni.
Sonja egyszer azt mondta, hogy ahhoz, hogy az ember megértse az olyan
férfiakat, mint Ove és Rune, először azt kell megértenie, hogy ők rossz korba
születtek. Csak néhány egyszerű dolgot várnak az élettől, magyarázta. Tetőt a
fejük fölé, egy csöndes utcát, egy megfelelő autómárkát és egy nőt, akihez hűek
lehetnek. Egy munkát, ahol van szerepük. Egy házat, ahol a dolgok szabályos
időközönként tönkremennek, és ezért mindig van valami javítanivaló.
„Minden ember méltóságteljes életet akar élni, ám a méltóság mást jelent minden
ember számára” – mondogatta Sonja. Az olyanoknak, mint Ove és Rune a méltóság talán
abban rejlett, hogy mivel mindig sikerült valahogyan maguknak megoldaniuk a dolgokat,
függetlennek tekinthették magukat másoktól. Az embert büszkeséggel tölti el, ha a
kezében van az irányítás. Ha igaza van. Ha tudja, melyik utat kell választani, és el tudja
dönteni, hogy lazítani kell egy csavaron, vagy húzni. Ove és Rune egy olyan generációból
valók, ahol az emberek cselekednek, nem pedig fecsegnek róla, mondogatta Sonja.
Sonja persze tudta, hogy nem a fehér ingesek tehetnek arról, hogy ő tolókocsiba
került. Vagy hogy elvesztette a gyereket. Vagy hogy rákos lett. De azt is tudta, hogy
Ove nem tudja elviselni a megnevezetlen ellenséget. Muszáj volt mindent felcímkéznie.
Kategorizálnia. Így mikor a hivatalok fehér ingesei, akiknek a nevét normális ember
nem tudta már számon tartani, olyasmikre próbálták rávenni Sonját, amit ő nem akart –
arra, hogy adja fel a munkáját, költözzön el otthonról, fogadja el, hogy nem ér annyit,
mint egy egészséges, mozgásképes ember, fogadja el, hogy haldoklik –, akkor Ove
hadakozott velük. Beadványokkal, levelekkel, olvasói levelekkel, panaszokkal, egészen
olyan dolgokig, mint az a rámpa az iskolában. Annyit hadakozott Sonja igazáért a fehér
ingesekkel, és annyira kitartóan, hogy végül már személyesen őket tartotta felelősnek
mindenért, ami Sonjával és a gyerekkel történt. A halálért.
Aztán Sonja egyedül hagyta őt egy olyan világban, ahol ő már a nyelvet sem értette.
Mikor a macska visszatér, Ove még mindig az előszobában ül. A macska az ajtót
kapargatja, Ove kinyitja neki. Egymásra néznek. Ove oldalra lép, és beengedi a macskát.
Aztán megvacsoráznak, és tévét néznek. Fél tizenegykor Ove lekapcsolja a lámpát a
nappaliban, és felmegy az emeletre. A macska éberen követi, mintha azt gyanítaná, hogy
Ove valami olyasmire készül, amiről ő nem tud. Olyasmire, ami nem tetszene
neki. A hálószoba padlóján ül, míg Ove levetkőzik, és olyan képet vág, mint aki le
akar leplezni egy bűvésztrükköt.
Ove lefekszik, és csöndben van, vár, míg a macska el nem alszik Sonja
oldalán. Több mint egy órába telik. Ove nem azért teszi ezt, mert úgy gondolja,
hogy köteles figyelembe venni a rozzant
macska érzelmeit. De nincs ereje veszekedni vele. Nem hiszi, hogy meg
kéne magyarázni az élet és a halál fogalmát egy olyan állatnak, aki még a farkára
sem tud vigyázni, és elhagyja a felét. Ez minden.
Mikor a macska végül a hátára gurul, keresztbe Sonja párnáján, és tátott szájjal
horkolni kezd, Ove amilyen halkan csak tud, kioson. Lemegy a nappaliba, előszedi a
fegyvert a radiátor mögötti rejtekhelyről. Elővesz négy védőfóliát, amit a fészerből
hozott be korábban, és a takarítószekrényben rejtegetett, nehogy a macska meglássa.
Elkezdi felragasztani őket az előszobafalra. Merthogy úgy döntött, hogy ez lesz a
legmegfelelőbb helyiség a dologra, mert ez a legkisebb. Gyanítja, hogy minden
szanaszét fröcsköl, ha az ember főbe lövi magát, és nem akar több rendetlenséget
hátrahagyni, mint amennyit muszáj. Sonja mindig utálta, ha rájött a takaríthatnék.
Ismét felveszi a szép cipőt meg az öltönyt. Utóbbi még mindig piszkos, és
kipufogógáz-szagú, de azért megteszi. Két kezében méregeti a fegyvert, mintha
a súlyelosztását latolgatná. Mintha ettől függene a vállalkozás sikere. Forgatja és
tekergeti, erőlteti a fémcsövet, mintha össze akarná hajtani a fegyvert középen.
Nem mintha Ove sokat értene a fegyverekhez, de az ember azért tudni akarja,
hogy megfelelő tárggyal hozta-e össze a sors. És mivel Ove gyanítja, hogy az
ember nem rugdoshatja meg a fegyvert, hogy tesztelje a minőségét, így arra jut,
úgy kell tesztelni, hogy meghajlítgatja, megrángatja, és megnézi, mi történik.
Míg ezzel foglalatoskodik, hirtelen rájön, hogy rossz ötlet, hogy ennyire fel van öltözve.
Csupa vér lesz az öltöny, el lehet gondolni. Kár lenne érte. Így leteszi a fegyvert, bemegy a
nappaliba, levetkőzik, gondosan összehajtja az öltönyt, és leteszi a földre a szép cipő mellé.
Aztán előveszi a levelet, amelyikben a Parvaneh-nek szóló utasítások vannak, és a Temetési
tennivalók alá odaírja: „Öltönyben temetni”, aztán a levelet a ruhakupacra helyezi. A levélben
az is ott áll egyértelműen, hogy egyébként meg semmi felhajtás. Semmiféle túlzott ceremónia
meg más badarság . Csak be a földbe Sonja mellé. A hely már ki van fizetve, és készen áll,
Ove még készpénzt is tett a borítékba az elszállításra.
Eléggé csöndes a ház. Az egész környék, ha már itt tartunk. Mindenki alszik. És
Ovénak akkor eszébe jut, hogy a macska valószínűleg fel fog kelni a lövésre. Szegény
pára halálra fog rémülni. Egy ideig töpreng ezen, majd eltökélten leteszi a fegyvert, kimegy
a konyhába, és bekapcsolja a rádiót. Nem mintha zene kéne ahhoz, hogy öngyilkos
legyen, és az ötlet sem tetszik neki, hogy a rádió majd itt fogyasztja az áramot, mikor ő
már nincs. De arra gondol, hogy ha a macska felébred a lövésre, aztán meghallja a rádiót,
akkor talán azt fogja hinni, hogy csak valami modern popsláger dübörgött, amit a rádiók
egyfolytában játszanak manapság. Aztán meg visszaalszik. Így gondolkodik Ove.
Persze épp semmiféle popsláger nem szól a rádióban, konstatálja Ove, mikor
visszatér az előszobába, és újra felveszi a fegyvert. A késői helyi híradó megy.
Megáll egy kicsit, és hallgatja. Nem mintha olyan fontosak lennének a helyi hírek, ha
az ember úgyis főbe akarja lőni magát, de Ove úgy véli, azért nem árt képben lenni.
Az időjárásról beszélnek. És a gazdaságról. És a forgalomról. És hogy a helyi villa-
és sorházi lakosok legyenek különösen óvatosak a hétvégén,
mert több betörés is történt a városban. „Rohadt csirkefogók” – motyogja
Ove, és kissé erősebben markolja meg a fegyverét.
Ha két másik csirkefogó, Adrian és Mirsad, akik épp gyanútlanul baktatnak Ove
ajtaja felé, is hallották volna ezt a hírt, az kétségkívül hasznukra vált volna. Akkor tudták
volna, hogy Ove, amikor meghallja nyikorgó lépteiket a hóban, nem azt fogja elsőre
gondolni, hogy „Látogatók, de jó!”, hanem inkább azt, hogy „Na most a pokolba is már!”
Bár azt akkor sem tudták volna megjósolni, hogy Ovén csak zokni meg alsógatya lesz,
és egy háromnegyed évszázados vadászfegyvert fog a kezében tartani, mikor kirúgja
az ajtót, mint egy idősödő, félmeztelen sorházi Rambo. Mindenesetre, ha
tájékozottabbak, Adrian talán nem üvöltött volna akkorát és olyan magas hangon, hogy
az egész negyedben megremegtek az ablaktáblák, és nem rohant volna neki teljes
pánikban a fészer falának menekültében, amitől majdnem elájult.
Mirsad kezében egy nagy táska van, amit óvatosan letesz a hóba. Adrian
hirtelen felteszi a kezét a levegőbe, mintha épp kirabolnák, aztán elveszti az
egyensúlyát, és ismét a hókupac alján köt ki.
– Adrian ötlete volt – kezdi Mirsad, és a havat nézi. Ove észreveszi, hogy ma
nincs kisminkelve.
– Mirsad ma rukkolt elő vele, tudja! – bólint Adrian lelkesen, egyik kezével a
homlokán.
Ove tekintete már nem annyira fenyegető. De a fegyvert nem ereszti le.
Ha már itt áll a mínuszokban egy szál alsógatyában, legalább hadd tudja meg, miért, ez
a véleménye. Mirsad vesz egy mély levegőt. Mintha szó szerint lenyelné a büszkeségét.
Mirsad bólint.
Adrian ezzel szemben mintha magára talált volna, lelkesen dülöngél Ove felé.
– Azördögbeis, Ove! Annyi rohadt sok helye van! Szóval gondoltuk, talán
Mirsad itt éjszakázhatna.
– Nem volt hová mennünk, elnézést – mondja halkan, és egyenesen Ove szemébe
néz, miközben elfordítja a fegyver csövét Adrianról.
Ove leereszti a puskát. Hátrál egy fél lépést befelé, mintha most jutott volna
el a tudatáig a hideg, ami körbeöleli a – diplomatikusan szólva – nem éppen
túlöltözött testét, és akkor a szeme sarkából meglátja Sonja képét a falon. A piros
ruha. A buszút Spanyolországba, mikor várandós volt. Annyiszor kérte Sonját,
hogy vegye le azt a rohadt képet, de nem akarta. Azt mondta, hogy „ez az emlék
is éppen annyit ér, mint az összes többi”.
A makacs nőszemély…
Szóval ez kellett volna hogy legyen az a nap, mikor Ove végre meghalhat.
Ehelyett az az este lett, ami az előtt a reggel előtt van, amikor nemcsak egy
macskával, hanem egy meleg személlyel is egy fedél alatt ébred. Sonjának
persze biztos tetszett volna a dolog . Szerette a szállodákat.
33
Ove meglepetten áll meg a lefelé vezető lépcsőn félúton. Nem volt ilyen illat
a házban, mióta Sonja meghalt. Óvatosan ereszkedik le a maradék
lépcsőfokokon, lelép a parkettára, és megáll a konyhába vezető ajtónál, mint aki
éppen most leplezett le egy tolvajt.
Ove észreveszi, hogy a fiú kávét is főzött. A macska a padlón ül, és tonhalat
eszik. Ove bólint, de nem válaszol a kérdésre.
Ove kicsit úgy néz rá, mintha Mirsad kalóznak öltözve megállította volna egy
sétálóutca közepén, és megkérte volna, ugyan találja már el, a három teáscsésze
közül melyik alatt van az ezüstérme.
– Esetleg segíthetnék? – kérdezi Mirsad fontoskodva. Ove kimegy az
előszobába, és belelép a facipőbe.
Egy émelyítően zöld melegítőben van, amely úgy feszül a testén, hogy Ove
először azon gondolkodik, ruha-e vagy testfestés.
Elégedetten bólint, amitől a tokája úgy leng, mint vitorla a szélben. Ove kétkedve néz
rá.
És így történik, hogy egy macska, egy túlsúlyos allergiás, egy meleg személy és egy
ember, akinek a neve Ove, együtt indulnak ellenőrző körútra aznap reggel. Ove rájuk
néz, miközben a parkoló felé mennek, és úgy véli, hogy valószínűleg épp most állította
fel a világtörténelem legkevésbé tiszteletet parancsoló állampolgáraiból álló gárdát.
– Hogyhogy?
– Komolyan? Szokott?
– Nem.
A macska úgy néz Jimmyre, mintha csalódott volna annak képességeiben. Jimmy
lebiggyeszti a száját, és a hasát fogja. Mintha ellenőrizné, hogy nem fogyott-e le
túl sok belőle ebben a hirtelen jött mozgási rohamban.
– Tudja, az a szitu, hogy Anita házi ellátást kért. Rune teljesen kész van, és Anita
már nem bírja. És a hatóságok kivizsgálták az ügyet, és eldöntötték, hogy Anita ezt
még úgy sem fogja bírni. Így Runét elviszik egy olyan intézetbe. És akkor Anita azt
mondta, hogy felejtsék el, nem akar házi ellátást. De akkor a csávó kissé bedurvult, és
tökre nem volt cool vele. Arról pampogott, hogy most már nem lehet a kivizsgálást
visszacsinálni, hiszen ő kérte. És ha a kivizsgálásnak ez az eredménye, akkor ez van,
tudja. Nem számít, Anita mit mond, mert a hatósági csávó attól még lejátssza. Vágesz?
Jimmy elhallgat, és Mirsad felé néz, valamiféle választ vár a történetére.
Ove nem áll meg, mikor ezt meghallja. De lassít. Hallja Jimmy nehéz lépteit
maga mögött a havon.
– Nem mondhattam semmit magának meg Sonjának. Anita nem akarta. Tudja…
– Mit tudok?
Az ezt követő csöndet szinte baltával lehetne hasogatni. Jimmy nem néz fel.
Ove nem mond semmit. Bemegy a szeméttárolóba. Kijön. Bemegy a biciklitárolóba.
Kijön. De valami történik vele. „Leesett a tantusz” – mondta Sonja mindig . Jimmy
utolsó szavai mintha vörös posztóként lengenének Ove előtt, és úgy ébred fel benne
a makacs düh, mintha egyre gyorsabban és gyorsabban dobolnának a mellkasában.
Egyre erősebben és erősebben rángatja az ajtókat. Rugdossa a küszöböket. És
mikor Jimmy végül valami olyasmit motyog, hogy „szóval ennek már annyi, öregem,
Rune otthonba megy”, akkor Ove úgy bevág egy ajtót, hogy az egész szeméttároló
beleremeg . Csöndben áll, háttal a többieknek, és egyre mélyebbeket lélegzik.
– Ezt mondta? Hogy nem akar Sonjától segítséget kérni, mert megvan a
magunk baja?
Jimmy ijedten bólint. Ove a havat nézi, mellkasa hullámzik a kabát alatt. Arra
gondol, hogyan reagált volna Sonja, ha ezt megtudja. Ha megtudta volna, hogy a
legjobb barátja nem kérte a segítségét, mert Sonjának „megvolt a maga baja”.
Megszakadt volna a szíve.
– Két éve?
– Azt hittem, csak most kezdte. Azt hittem… van még időm… – motyogja.
Jimmy mintha arra próbálna rájönni, hogy Ove hozzá beszél-e, vagy esetleg
magában. Ove felnéz.
Jimmy ismét bólint. Kinyitja a száját, hogy mondjon még valamit, de Ove már
el is indult. Egy olyan ember lépteivel tűnik el a házak között, mint akit borzasztó
igazságtalanság ért egy fekete-fehér westernfilmben. Befordul a legutolsó háznál,
ahol még mindig ott parkol az utánfutó meg a fehér Skoda, és úgy kezdi verni az
ajtót, mintha forgácsot akarna belőle csinálni még mielőtt kinyitják. Anita rémülten
nyit ajtót. Ove azonnal belép az előszobába.
– Itt vannak a papírok a hatóságtól?
– Ide vele!
Később Anita azt meséli a szomszédoknak, hogy nem látta Ovét ilyen
dühösnek 1977 óta, mikor a tévében arról volt szó, hogy a Saab és a Volvo egyesül.
34
Ove magával vitt egy kék műanyagból készült, összecsukható széket, hogy
le tudja tenni a hóba, és arra ülni. Eltarthat egy ideig, ezt tudta. Mindig sok idő,
míg elmeséli Sonjának, hogy valami olyasmit fog csinálni, aminek ő nem örülne.
Gondosan lesöpri a havat az egész sírkőről, hogy rendesen láthassák egymást.
Sokféle ember jön-megy egy sorházi negyedben röpke negyven év alatt. Az Ove és
Rune közti házban laktak csendesek, hangosak, figyelemre méltóak, kiállhatatlanok és alig
észrevehetőek is. Laktak ott családok tinédzser gyerekekkel, akik részegen lepisilték a
kerítést, családok, akik nem szabályosan ültettek bokrokat a kertbe, és családok, akik
fejükbe vették, hogy átfestik a homlokzatot rózsaszínre. És ha volt valami, amiben Ove és
Rune az évek során mindig egyetértett, akármennyire is rosszban voltak épp, az az volt,
hogy akárki is lakott a szomszéd házban, az biztos, hogy tök hülye volt.
Egyik este aztán látta, hogy Rune a parkoló felé tart, kocsikulccsal a
kezében. Mikor visszajött, egy műanyag zacskó volt nála, de Ove nem tudta
megállapítani, mi lehet benne. Másnap megérkezett a rendőrség, és letartóztatta
a három fiatalembert kábítószer birtoklásáért. Bilincsben vezették el őket. Az
anyagot egy névtelen bejelentőnek köszönhetően a fészerükben találták meg .
A negyvenes, vastag nyakú férfi, aki velük lakott, és akinek a szájszagáról egyik nő
sem akart tudomást venni, ő volt az új szerelem. Ritkán volt otthon, és Anita meg Sonja
nem is akartak kérdezősködni róla. Gondolták, a lány nyilván olyasmit is lát a
férfiban, amit ők nem. „Gondoskodott rólunk, és tudjátok milyen ez, nem könnyű
egyedülálló anyának lenni” – mondta egyszer a fiatal nő bátor mosollyal, és az
asszonyok ennyiben hagyták a dolgot.
Mikor először hallották a falakon át a vastag nyakú férfit ordítani, úgy döntöttek,
hogy az, ami otthon történik, mindenkinek a magánügye. Másodszorra azt
gondolták, hogy minden család veszekszik néha, és talán ez sem annyira komoly.
Amikor a vastag nyakú nem volt otthon, Sonja áthívta a nőt a kisfiúval egy kávéra.
A nő erőltetett nevetéssel mesélte, hogy a kék foltok csak attól vannak, hogy
túlságosan is óvatlanul nyitotta ki a konyhaszekrényt. Aznap este Rune és a vastag
nyakú találkoztak a parkolóban. A férfi nyilvánvalóan részegen szállt ki a kocsiból.
Az ezt követő két éjszakán mindkét szomszéd hallotta, hogyan ordít a férfi
odabent, s hogyan vagdos valaki dolgokat a padlóhoz. Hallották, hogy a nő
felkiált fájdalmában. Aztán amikor felhangzott a kilencéves könyörgő sírása, hogy
ne bánts, ne bánts!, Ove kiállt a kertjébe. Rune már ott állt a sajátjában.
Épp valamelyik viszály kellős közepén voltak. Nem beszéltek egymással már vagy
egy éve. Most összenéztek egy pillanatra, aztán mindketten visszamentek a házukba.
Két perccel később felöltözve találkoztak a ház előtt. A vastag nyakú megpróbált rájuk
rontani rögtön, ahogy kinyitotta az ajtót, de Ove ökle pont az orrának a tövét találta el. A
férfi megingott, aztán talpra állt, megragadott egy konyhakést, és Ove felé rohant vele.
Nem ért oda. Rune erős ökle úgy sújtott le rá, mint egy kalapács. Fénykorában Rune
daliás férfi volt. Nem érte meg kikezdeni vele.
– Csak azt hittem, van még időm. Még … sok mindenre. Sonja nem válaszol.
Délelőtt Ove felhívta a hatóságot. Parvaneh-től telefonált, mert neki már nem volt
előfizetése. Parvaneh azt javasolta, hogy legyen kedves és előzékeny. Nem kezdődött
valami jól, mivel Ovét elég gyorsan továbbkapcsolták az „ügy felelőséhez”. Aki a dohányzó
fehér inges férfi volt. Az rögtön hangot adott felháborodásának, hogy a kis, fehér Skoda
még mindig be van szorítva az utca végére Rune és Anita háza elé. És persze, bizonyára
sokkal kellemesebben zajlik a tárgyalás, ha Ove elnézést kér ezért, vagy ha esetleg
beismeri, hogy szükségtelen dolog volt a részéről a fehér ingest ebbe a járműtlen
állapotba helyezni. De annál garantáltan jobb lett volna, mint azt sziszegni: „Akkor talán
tanuljon meg olvasni! Rohadt analfabéta!” De hát ez is egy módja a társalgásnak.
Ove ezek után megkísérelte meggyőzni a férfit, hogy Runét nem kell otthonba
helyezni. A férfi tájékoztatta Ovét, hogy a „rohadt analfabéta” nem a legszerencsésebb
szóválasztás, ha az ember egy új napirendi pontra szeretne áttérni. Ezek után jelentős
mennyiségű szitokszó következett a telefonvonal mindkét végéről, majd Ove
egyértelműen kijelentette, hogy ez így nem mehet tovább. Nem lehet csak úgy
embereket elvinni otthonról és intézetbe tenni, csak mert már kicsit rossz a memóriájuk.
A férfi a vonal túlsó felén közölte, hogy semmi jelentősége sincs annak, hová teszik a
kérdéses személyt, azaz Runét, mert abban az állapotban, amiben ő van, ez
valószínűleg már úgysem számít. Ove egy sor káromkodást ordított vissza. És akkor a
fehér inges valami nagyon nagy hülyeséget csinált.
– A döntést meghoztuk. A kivizsgálás már két éve tart. Semmit nem tehet,
Ove. Semmit. Egyáltalán.
– Hol hagytad azt a szőke li… – kezdte Ove, miután Anders a beszámoló
végére ért, de félbehagyta a mondatot mert Parvaneh bokán rúgta.
Aztán elmondta, hogy a nő egy kissé feldúlt lett attól, hogy Ove annyit
veszekedett vele és a kutyával. De ez semmi nem volt ahhoz a földinduláshoz
képest, ami akkor következett be, amikor Anders röhögőgörcsöt kapott annak
hallatán, hogy Ove szőrcsizmának nevezi a kutyát.
– Az új pasija már járt itt, és elvitte a cuccait. Nyilvánvalóan már hónapok óta
tartott a viszonyuk a hátam mögött.
És így esett, hogy amikor a láncdohányos, fehér inges férfi aznap délután feltűnt a kis
utcában egy rendőr társaságában, hogy kikövetelje Ovétól a fehér Skoda szabadon
bocsátását, se az utánfutó, se a Skoda nem voltak már ott. Ove a háza előtt állt, kezét
nyugodtan a zsebébe mélyesztve, mialatt a megzavarodott fehér inges összefüggéstelenül
ordibált vele. Ove tartotta magát hozzá, hogy fogalma sincs, mi történt, de kedvesen
rámutatott, hogy mindez valószínűleg nem esett volna meg, ha a fehér inges tiszteletben
tartja a táblát a járműforgalom tilalmáról a lakónegyedben. Arról persze nem tett említést,
hogy Anders, mint kiderült, egy gépjármű-elszállító céget vezetett, és hogy az egyik
vontatója vitte el a Skodát ebédidőben, és letette egy nagy kavicsbányában negyven
kilométerre a várostól. És mikor a rendőr szerényen érdeklődött, hogy tényleg nem látott-e
semmit, Ove egyenesen a fehér inges szemébe nézett, és azt válaszolta:
Mikor a rendőr körülnézett, és aziránt érdeklődött, miért áll kint Ove az utcán
a nap közepén, ha nincs köze a Skoda eltűnéséhez, akkor Ove ártatlanul
megvonta a vállát, és a fehér ingesre sandított.
A düh kiszívta a férfi arcából az összes színt, majdhogynem fehérebb lett, mint az inge.
Elviharzott, de megesküdött, hogy ez még egyáltalán nem a vége. És nem is volt. Néhány
órával később Anita levelet kapott a hatóságtól, egy expressz futár hozta, és maga a fehér
inges írta alá. Pontos időpont-megjelölést tartalmazott a gondozásba vételről.
És most Ove itt áll Sonja sírköve mellett, és valami olyasmit motyog, hogy sajnálja.
Patrick egy dühös, bosszúálló, jövőbeli robothoz hasonlította Ovét, ahogy jár
házról házra és az ajtókat csapkodja. Ove nem is értette, mire céloz. De akárhogy
is, hosszú órákon át ült Parvaneh-nél, Patricknál és a lányoknál esténként, s Patrick
rendületlenül próbálta meggyőzni őt, hogy ne hagyja ott folyton az ujjlenyomatát a
monitoron, amikor meg akar mutatni valamit. Jimmy, Mirsad, Adrian és Anders is ott
ültek. Jimmy mindenkit megpróbált rávenni arra, hogy kezdjék Parvaneh és Patrick
konyháját Halálcsillagnak nevezni, Ovét pedig Darth Ovénak. Ove nem értette, mit
jelent ez, de gyanította, hogy valami totális hülyeséget.
Először Ove azt javasolta, ismételjék meg Rune cselét, és tegyenek a fehér
inges fészerébe marihuánát. De Parvaneh-nek nem tetszett annyira az ötlet, így
nekiálltak egy „B terven” dolgozni. Ám előző este Patrick megállapította, hogy ez
a terv nem fog egyedül sikerülni. Elérték az út végét. És akkor Ove keserűen
bólintott, elkérte Parvaneh mobilját, és átment a másik szobába telefonálni egyet.
Nem mintha tetszett volna neki az ötlet. De ha háború van, akkor háború van.
És mikor mégis elkezd sírni, Ove azt sóhajtja, Istenem, nők…, aztán
megfordul, és kimegy az utcára.
De Anita útját állja. Már amennyire egy ekkora asszony útját tudja állni bárkinek is.
– Két éve volt változtatni a helyzeten, Anita. Most már minden eldőlt. Ez van.
– Miféle szeretet hagyja magára a másikat, ha már nem olyan könnyű vele?
Milyen az, aki lemond a másikról a rosszban? Magyarázza meg, miféle szeretet az!
– Rune az idő nagy részében azt se tudja, hol van, a vizsgálat kimutatta…
– És én – mondja Ove.
– És én – mondja Parvaneh.
A fehér inges egyetlen pillantásra sem méltatja. Még mindig Ovét nézi.
Egyikük se szólal meg . A fehér inges lassan összeszorítja a fogait.
– Akkor mindig lehet valami olyasmit találni, amit az illető szíve szerint
titokban tartana – mondja az újságírónő elnézően mosolyogva.
Bent megy a tévé. Frissen főtt kávé illata árad ki az ajtón. Patrick előrenyújtja
egyik mankóját, és a papírkupacra mutat vele a férfi kezében, közben némi havat
szórva a fehér ingre.
fehér inges férfi meg a három ápoló, olyan csöndben, mint mikor a
pókerasztal körül mindenki teríteni készül.
Végül, mikor már minden résztvevő úgy érzi, mindjárt belefúl a némaságba,
a fehér inges elkezdi lapozgatni a papírokat.
Ove olyan hangot ad ki magából, mint mikor egy víztől bedagadt, recsegő
faajtót megpróbálnak benyomni.
Ove mintha azt válaszolná, naná, de az is lehet, hogy csak kicsit erősebben fújta
ki az orrán a levegőt. Nehéz megállapítani. Anders ott áll mellettük a ház előtt, és nem
tud mit kezdeni a kezével, végül némiképp esetlenül összekulcsolja őket a hasa előtt.
– Én is – mosolyog az újságírónő.
És akkor úgy lesz, ahogy ilyenkor lenni szokott.
Ove egy órán át ült Runével a nappaliban, mielőtt elment, és sokáig beszélgettek
halkan, nagyon halkan. Merthogy neki és Runének háborítatlanul kell tárgyalniuk,
közölte Ove eltökélten, miközben kitolta a konyhába Parvaneh-t, Anitát és Patrickot.
Nehéz beismerni, ha az embernek nincs igaza. Különösen, ha elég sokáig igaza volt.
„Szeretni valakit olyan, mint beköltözni egy házba” –mondta mindig Sonja. „Az
elején az ember beleszeret az újba, minden reggel rácsodálkozik, hogy mindez az
övé, és közben fél is egyszerre, hogy valaki hirtelen beront az ajtón, és közli, hogy
súlyos félreértés történt, és igazából nem lakhat az ember ilyen remek körülmények
között. De ahogy telnek az évek, megkopik a homlokzat, itt-ott megrepedezik a fa,
és az ember elkezdi nem azért szeretni a házat, mert olyan tökéletes, hanem éppen
azért a sok apróságért, amik miatt nem az. Megismeri az épület minden zegét-
zugát. Megtanulja, hogyan lehet elkerülni, hogy a kulcs beragadjon a zárba, ha
hideg van. Melyik parketta hajlik meg kissé, ha az ember ránehezedik, és pontosan
hogyan kell kinyitni a szekrényajtót, hogy ne nyikorogjon. Ezek azok, ez a sok apró
titok, amitől a ház az ember otthona lesz.”
Ove persze gyanította, hogy a példázatban ő a szekrényajtó. És néha hallotta is, hogy
Sonja, mikor ideges miatta, azt motyogja: „Néha azon gondolkodik az ember, hogy lehet-e
tenni bármit, ha már a kezdetektől ferdén áll a ház alapja.” Ove tudta jól, mire céloz ezzel
felesége.
– Csak azt mondom, hogy ez nyilván attól függ, mennyibe is kerül az a dízeles
autó. És mennyit fogyaszt, meg ilyesmi – mondja Parvaneh közönyösen, és megáll
a Saabbal egy piros lámpánál. Kissé zihálva próbálja magát kihúzni ültében.
Ove mélységes csalódottsággal néz rá, mintha a nő oda se figyelt volna arra, amit
mondott. Megpróbálta beavatni a terhes nőszemélyt az autóbirtoklás csínjába-bínjába.
Elmagyarázta neki, hogy háromévente autót kell cserélni, hogy ne veszítsen pénzt.
Módszeresen végigvezette, hogy az embernek legalább húszezer kilométert kell vezetnie
ahhoz évente, hogy nyeresége legyen abból, hogy dízeles autója van benzines helyett. És
mit csinál erre a nő? Csak jártatja a száját, és ellenkezik, mint mindig . Azt csacsogja, hogy
az ember csak nem spórol azon, ha valami újat vesz, és hogy minden attól függ, mennyibe
kerül az autó. Aztán még megkérdezi, hogy miért is fontos ez.
Ove úgy néz rá, mintha Parvaneh azt mondta volna, hogy gumicukorral
óhajtja feltankolni a Saabot.
A nő lazán balra fordul egy kereszteződésben, hogy Ove már-már azt várja,
mikor kezd fütyörészni.
Ove az utolsó két szót olyan nyomatékkal mondja, hogy kissé bele is rázkódik. Mert
amennyire szkeptikusan állt mindig is a bankkártyához meg a hitelkártyához, annyira
magától értetődőnek tartotta, hogy legyen törzsvásárlói kártyája egy benzinkúthoz. Mert
ennek ez a módja. Az ember jogosítványt szerez, megveszi az első autóját, aztán választ
egy benzinkútláncot, és hű marad hozzá. Az ember nem szórakozik olyan fontos
dolgokkal, mint az autómárka és a benzinkút.
– Statoil?
És ezen Ove annyira felháborodik, hogy arra se tudja rávenni magát, hogy
válaszoljon.
Ove némán száll ki a kocsiból. Nem volt semmi gond a tegnapi vacsorával, ezt
elismeri. Bár egyértelmű, hogy Ove nem csinál akkora cirkuszt a főzésből, mint Parvaneh.
Teljesen elegendő a hús, a krumpli és a mártás. De ha már tényleg akkora feneket kell
keríteni a dolgoknak, mint a nő teszi, akkor azért el kell ismerni, hogy a sáfrányos rizse
egészen ehető. Tényleg az. Annyira, hogy két adagot is betermelt belőle. A
macska másfelet.
Mikor Ove már az ajtóban állt, a hétéves óvatosan megrángatta az inge ujját,
és rámutatott egy képre a falon.
Amel mellkasa hullámzik a foltos ing alatt. Először valami cifrát akar
mondani, de aztán moderálja magát. Csöndben befejezi a pohár fényesítését,
összehajtja a konyharuhát, és leteszi az eszpresszógép mellé. Aztán szó nélkül
eltűnik a konyhában. Egy üveggel jön vissza, aminek a címkéjét Ove nem tudja
elolvasni, meg két pohárral. Leteszi őket a pultra maguk közé.
Úgy néz, mintha azt várná, hogy Sonja majd egyetértően bólint. Persze nem
teszi. A macska viszont, aki Ove mellett ül a hóban, láthatólag teljes mértékben
egyetért. Főleg azzal, hogy már békében vécézni sem lehet.
Ove bólintott, úgy vette, hogy ezzel a beszélgetésnek vége, és becsukta az ajtót.
Az újságot az előszobai lábtörlő alá tette. Pont jó lesz arra, hogy felszívja a havat és a
latyakot, amit a macska és Mirsad hurcoltak be nap mint nap.
Jó napot, Ove!
Remélem megbocsátja, hogy így lépek kapcsolatba önnel. Lena az újságtól azt
mondta, hogy ön nem akar nagy ügyet csinálni a történtekből, de azért volt olyan
kedves megadni a címét. Mert nekem igenis nagy ügy volt, és nem akarok olyan ember
lenni, aki ezt nem mondja el önnek, Ove. Tiszteletben tartom, hogy nem akarja, hogy
személyesen köszönjem meg önnek, amit tett, de akkor legalább szeretnék bemutatni
néhány embert, akik örökre hálásak lesznek a bátorságáért és önzetlenségéért.
Manapság már nincsenek olyan emberek, mint ön. A köszönöm itt túl kevés.
A fekete öltönyös, szürke kabátos férfi írta alá, akit Ove összeszedett a
vasúti sínről, mikor az elájult. Lena később elmesélte Ovénak, hogy az orvosok
utólag megállapították, hogy az ájulásnak valami bonyolult agybetegséghez volt
köze. Ha nem fedezték volna fel, és kezdték volna el időben kezelni, a férfi pár
éven belül belehalt volna. „Így hát tulajdonképpen kétszer mentette meg az
életét!” – lelkendezett azon a hangon, aminek hallatán Ove kicsit mindig
megbánta, hogy nem hagyta a nőt a garázsban, mikor lehetősége volt rá.
– Persze, mondtam nekik, hogy jár neked egy kis pihenés, az ördögbe is,
mint minden normális embernek. De nem hallgatnak rám – duzzogja, és
tehetetlenül a kőre csap.
Parvaneh hasa már akkora, hogy úgy néz ki, mint egy óriásteknős, mikor
egyik kezével a sírkőre, a másikkal Patrick karjára támaszkodva leguggol. Nem
mintha Ove el merné mesélni neki az óriásteknős-hasonlatot. Van kellemesebb
módja is az öngyilkosságnak, gondolja. És már ki is próbált néhányat.
Ove ezt nem tudja mire vélni, de ráhagyja. A hétéves segít a háromévesnek
a biztonsági övvel a hátsó ülésen. Jimmy, Mirsad és Patrick eközben beszállnak
Adrian előttük álló kocsijába. Egy Toyotába. Nem a legjobb választás,
mondogatta Ove folyton az autókereskedőnél. De legalább nem francia. És Ove
majdnem nyolcezer koronával lealkudta az árat, és kizsarolta, hogy a fiú téli
gumit is kapjon ráadásképp. Így végül egész elfogadható üzlet lett.
Pedig mikor Ove odaért a kereskedőhöz, az idióta kölyke épp egy Hyundait
nézegetett. Szóval lehetett volna rosszabb is.
Nehéz megállapítani, vajon a szögletes ember mióta áll a ház előtt. Talán
egész délelőtt ott várt. Arckifejezése eltökélt, akár egy katonának az őrhelyen.
Mintha egy darabból volna kifaragva, és nem ártanának neki a mínuszok. De
amikor Mirsad befordul a sarkon, és a szögletes ember meglátja, megmozdul.
– Szia, apa – motyogja Mirsad, aki szemmel láthatóan nem tud mit kezdeni a
végtagjaival, és megáll három méterre tőle.
Aznap este Ove Parvaneh és Patrick konyhájában vacsorázik, mert az övében az apa
meg a fia beszélgetnek csalódásokról, reményekről és férfiasságról, még ha két különböző
nyelven is. De talán leginkább a bátorságról beszélnek. Sonja örült volna ennek, ezt Ove
jól tudja. De inkább nem mosolyog, nehogy Parvaneh meglássa.
Mielőtt a hétéves elmenne lefeküdni, egy papírt nyom Ove kezébe, amin az
áll: Meghívó születésnapi zsúrra. Ove úgy olvassa el, mintha egy lakás
adásvételi szerződése volna.
– Tényleg?
– Anya azt mondja, túl drága, szóval nem számít – mondja a hétéves, és
továbbra is a padlót nézve megrázza a fejét.
Ove lassan bólint, mint egy bűnöző, aki épp most jelzett egy másik
bűnözőnek, hogy a telefont, amin beszélnek, lehallgatják. Mindketten
körülnéznek, hogy lássák, nem hallgatózik-e kíváncsian
egy sarok mögül a kislány anyja vagy apja. Aztán Ove lehajol, a gyerek
tölcsért formál a kezéből, és Ove fülébe suttogja.
– Egy iPadet.
Ove olyan képet vág, mintha a kislány azt mondta volna, hogy egy rwyttsczyckdront!
– Rám sózni egy halom SZEMETET, azt akarta! – ordítja Ove, anélkül hogy
engedné neki befejezni a mondatot, és fenyegetően hadonászik valamivel, amit
azon melegében rántott le a legközelebbi polcról.
Ove nem is tudja, mi az, úgy néz ki, mint valamiféle fehér falicsatlakozó, de
mindenesetre úgy érzi, hogy elég jól hozzá tudná vágni az eladóhoz, ha éppen úgy adódik. Az
eladónak ráng a szeme. Ezt Ove olyan gyakorta idézi elő a környezetében, hogy lassan
már egy szindrómát lehetne elnevezni róla.
Jimmy vigasztalóan ráteszi a kezét az eladó vállára, és hűvösen megkéri Ovét, hogy
nyugodjon le. Ove idegesen jelenti ki, hogy ő márpedig nyugodt, mint egy tál aludttej!
– Nem – válaszolja Jimmy, és úgy néz Ovéra, mintha valami nagyon furcsát
kérdezett volna. Úgy, ahogy Sonja nézett mindig, mikor Ove arról érdeklődött,
hogy tényleg szüksége van-e még egy pár cipőre. Mintha azt mondaná: „És mi
köze van ennek a dologhoz?”
Az eladó megpróbál eloldalogni, de Ove kiteszi elé az egyik lábát, hogy megállítsa.
Az eladó elkeseredetten néz Ovéra. Aztán Jimmyre. Aztán a másik pult felé,
ahol Ove nem sokkal ezelőtt azt ordibálta, hogy nem akar „egy rohadt
számítógépet billentyűzet nélkül”. Aztán sóhajt és összeszedi magát.
Ove úgy néz az eladóra, mintha annak az lenne a hobbija, hogy tisztességes
emberekhez véletlenszerű szógombolyagokat vagdos.
– Milyen van?
És így esik, hogy a hétéves aznap este kap egy iPadet Ovétól. És egy kábelt
Jimmytől.
A hétéves az előszoba közepén áll, és úgy tűnik, nem teljesen tudja, mihez
kezdjen az információval, így csak bólint, és azt mondja: „Nagyon szép…
köszönöm!” Jimmy boldogan bólint.
A hétéves a nappali felé mutat, ami tele van emberekkel. A szoba közepén áll egy
torta, nyolc gyertyával, amit a jó felépítésű fiatalember azonnal megcéloz. Az újdonsült
nyolcéves továbbra is az előszobában álldogál, és megbabonázva simogatja az ipades
dobozot. Mintha nem hinné el, hogy tényleg az övé. Ove odahajol hozzá.
– Én is pont így éreztem magam mindig, mikor vettem egy új autót – mondja halkan.
– Minden rendben?
Parvaneh hangja lassan jut el a tudatáig, mintha nagyon mély álomból ébredne.
A nő a nappali ajtajában áll, mindkét kezét a hasa köré kulcsolja, mintha egy
hatalmas lavórt egyensúlyozna maga előtt. Ove ködös tekintettel néz fel rá.
– Igenigenigen, persze.
– Rendben – mondja Parvaneh végül, bár nem úgy tűnik, mint akit
meggyőztek. – Vezessünk holnap? Nyolcra átmegyek – ajánlja fel aztán.
Látja, hogy egyikük pár lépést tesz felé, egy másik meg kiált valamit. Ove
gyorsít, egyenesen tör előre, mint egy élő faltörő kos. Még eszébe jut, hogy
hoznia kellett volna valamit a fészerből, amivel odasózhat nekik, de már késő. A
szeme sarkából észreveszi, hogy az egyik alak valami hosszú, vékony dolgot
lenget a kezében, ezért Ove úgy dönt, először azzal a barommal kell elbánnia.
Mikor szúrást érez a mellkasában, először azt hiszi, hogy közben egy másik alak
megkerülte, és jól a hátába öklözött. De akkor újabb szúrást érez, rémesebbet, mint valaha,
mintha valaki felnyársalná a fejét egy karddal, aztán módszeresen végigtolná a fegyvert az
egész testén, és végül ki a talpán. Ove levegő után kapkod, de hiába. Elzuhan mentében,
teljes testsúlyával beledől a hóba. Félig eszméletlen, de még érzi a tompa fájdalmat, ahogy a
jégkristályok az arcába szúrnak, és érzi azt is, hogy valaki könyörtelenül összeszorítja a
mellkasát belülről. Ahogy az ember egy alumíniumdobozt nyom össze.
A halál figyelemre méltó dolog . Az emberek úgy élik az életüket, mintha nem
létezne, és mégis, talán a halál az egyik legfőbb ok az életre. Néhányunknak annyira
erősen benne van a tudatában, hogy dühössé és makaccsá válunk tőle. Néhányunknak
szüksége van az állandó jelenlétére, hogy láthassuk, mi az ellentéte. Megint másokat
annyira lefoglal, hogy már jóval azelőtt ott ülnek a váróteremben, mint hogy bejelentette
volna érkezését. Félünk tőle, és mégis, a legtöbben leginkább attól félünk, hogy valaki
mást ragad el, nem minket. Mert a halállal kapcsolatos legnagyobb félelmünk az, hogy
elmegy mellettünk. És ott hagy minket magányosan.
Sokan mondták az évek során, hogy Ove megkeseredett ember. De a francokat is,
dehogy volt megkeseredett. Csak nem járt egyfolytában széles vigyorral az arcán.
Ezért már bűnözőként kell kezelni az embert? Ove nem így gondolta. De az biztos,
hogy az emberben valami tönkremegy, mikor eltemeti az egyetlent, aki valaha is
megértette. Nincs az az idő, ami begyógyíthat egy ilyen sebet.
És az idő figyelemre méltó dolog. A legtöbben csak azért élünk, ami előttünk áll.
Néhány napért, néhány hétért, néhány évért. Az egyik leggyötrelmesebb pillanat minden
ember életében valószínűleg az, mikor belátja, hogy elérte azt a kort, amikor már több
dolgot hagyott maga mögött, mint amennyi még vár rá. És mikor már nincs előttünk sok
idő, más dolgokat kell keresni, amiért érdemes élni. Emlékeket, talán. Délutánokat a
napsütésben, valakivel kézenfogva. A frissen kiterített virágföld illatát. A vasárnapokat a
kávézóban. Talán unokákat. Az ember megtalálja a módját, hogy valaki más jövőjéért
éljen. És Ove nem meghalt, mikor Sonja magára hagyta. Csak nem élt többé.
És akkor Parvaneh ismét verekedni kezd. Ove pedig jobbnak látja hallgatni egy kicsit.
Aztán amikor a nő, továbbra is Ove kezét fogva, összecsuklik a székben, elgyengülve az
együttérzéstől meg a rettegéstől, akkor Ove felemeli a kezét, és megveregeti a fejét. Ove
orrából csövek állnak ki, és a mellkasa nehézkesen mozog a takaró alatt. Mintha minden
levegővétel nagy fájdalommal járna. Sípolva jönnek ki száján
szavak.
Legalább negyven perc telik el, mire az egyik ápolónő be meri dugni a fejét a
szobába. Egy pillanattal később egy karót nyelt, szemüveges, fiatal orvos is megjelenik.
Műanyag papucsot hord, amitől Ove szerint totál hülyén néz ki. Rásandít egy papírlapra.
Parvaneh az orvosra néz, az arca csupa kérdő- meg felkiáltójel. Az orvos ismét
sóhajt, úgy, ahogy csak fiatal, szemüveges, műanyag papucsos, karót nyelt orvosok
tudnak, mikor olyan emberekkel kényszerülnek beszélni, akik még arra sem vették a
fáradságot, hogy valami rohadt orvosi képesítést szerezzenek, mielőtt idejönnek.
És akkor Parvaneh nagyon sokáig néz rá. Aztán kutató pillantást vet az
ágyban fekvő Ovéra. Aztán visszanéz az orvosra, mintha azt várná, hogy az
csettintgetni kezdjen, és azt kurjantsa: „Csak vicceltem!”
– Látja, mivel be nem fektetik ide az embert? Mi? – sziszegi Ove fáradtan az
orvos felé, aztán a szemét forgatja, miközben Parvaneh az egyik párnába temeti
az arcát megállíthatatlan nevetőgörcsében.
Az orvos úgy néz, mint aki hiányolja az ilyen esetekre felkészítő szemináriumot
a képzéséből, végül aztán hangosan megköszörüli a torkát, és toppant egyet, hogy
emlékeztesse őket a tekintélyére. Persze semmit sem ér el vele, de végül Parvaneh
néhány csuklás után összeszedi magát, legalább annyi időre, hogy levegőt vegyen,
és azt lihegje: „Ovénak túl nagy a szíve, meg kell halniii!”
– Ez minden?
Parvaneh legyint.
– Akkor aggodalomra semmi ok. Ove ugyanis RÉMESEN nem ért a meghaláshoz.
Négy nappal később Ove a háza felé biceg a havas úton, egyik karjával
Parvaneh-re, a másikkal Patrickra támaszkodva. Egyikük mankón jár, a másik pedig
terhes, jó kis támaszok, gondolja. De nem mondja ki hangosan, mert Parvaneh már
attól is kiborult az imént, hogy Ove nem engedte neki, hogy betolasson a házak
közé a Saabbal. „TUDOM, Ove! Oké?! TUDOM! Ha még egyszer kimondja, Isten
engem úgy segéljen, elégetem az összes rohadt tábláját!” – ordította. Ami Ove
szerint finoman fogalmazva is túl drámai reakció volt.
A cipője alatt ropog a hó. Fény van az ablakban. A macska az ajtó előtt ül és
vár. Rajzok fekszenek
konyhaaszalon.
– Nos… ne haragudjon, Ove, nem kell azzal foglalkozni, amit írtak. Tudja,
milyenek a gyerekek. Az én édesapám meghalt Iránban. Sosem volt egy… tudja…
Ove nem szól semmit, csak felveszi a rajzokat, és megindul a fiókok irányába.
Fiú lett.
Epilógus
A télből tavasz lesz, Parvaneh leteszi a forgalmi vizsgát. Ove megtanítja Adriannak,
hogyan kell kereket cserélni. Igaz, hogy a csirkefogónak Toyotája van, de attól még
megtanulhatja, ha vinni akarja valamire az életben, magyarázza Ove Sonjának, mikor
meglátogatja egy áprilisi vasárnapon. Aztán képeket mutat neki Parvaneh kisfiáról. Négy
hónapos, és olyan kövér, mint egy kölyökfóka. Patrick megpróbálta rábeszélni Ovét egy
olyan kamerás-telefonos dologra, amivel fényképeket is lehet mutogatni, de ő nem hagyta
magát. Így inkább egy köteg összegumizott színes fényképmásolattal a tárcájában jár.
Mindenkinek mutogatja őket, akivel csak találkozik. Még a virágbolti eladóknak is.
Rune nem lesz jobban. Vannak olyan napok, mikor szinte semmire nem
reagál. De akárhányszor a kislány átlépi a házuk küszöbét, és Anita felé rohan
kitárt karokkal, akkor eufórikus mosoly ömlik el Rune arcán. Mindig .
Egyre több ház emelkedik a kis sorházak körül. Néhány év, és a negyed
többé már nem lesz a város egy csöndes zuga. Patrick semmit nem fejlődik az
ablaknyitás és az IKEA-bútorok összerakása terén, és egyik reggel két hozzá
hasonló korú férfi kíséretében bukkan fel Ovénál, akikről kiderül, hogy szintén
nem mennek nekik az efféle dolgok. Mindketten a szomszéd negyedben laknak,
magyarázzák. Éppen egy felújítás közepén vannak, és problémájuk akadt egy
elválasztófallal. Nem tudják, hogyan kell pontosan megtámasztani. Ove persze tudja. Így
motyog valami olyasmit, hogy „pancserek”, aztán átmegy és megmutatja. Másnap egy
újabb szomszéd bukkan fel. Aztán még egy. És még egy. Néhány hónappal később Ove
már majdnem minden környékbeli házban megjavított ezt vagy azt. S továbbra is minden
alkalommal ugyanúgy káromkodik az emberek teljes alkalmatlanságán, ahogy
szokott. De mikor egyedül van Sonja sírjánál, néha megjegyez valami olyasmit,
hogy „egészen kellemes dolog, hogy megint van dolga, de tényleg”.
A nyarakból sorra ősz lesz, majd tél, és egy jéghideg novemberi vasárnap
reggel, majdnem napra pontosan négy évvel azután, hogy Parvaneh és Patrick
először tolatott bele Ove postaládájába, Parvaneh arra ébred, mintha valaki
rátette volna a fagyos kezét a homlokára. Felkel, kinéz a hálószobaablakon,
aztán az órára pillant. Negyed kilenc. Ove háza előtt nincs ellapátolva a hó.
Ove úgy néz ki, mint aki csak mélyen alszik. Parvaneh még sose látta az arcát
ilyen békésnek. A macska mellette fekszik, kis fejét óvatosan Ove tenyerébe hajtva.
Mikor meglátja Parvaneh-t, lassan, nagyon lassan feláll, mintha csak akkor fogadná
el, hogy mi is történt. A nő leül az ágy szélére, a macska pedig odakuporodik az
ölébe. Aztán csak ülnek ott együtt. Parvaneh egészen addig simogatja Ove vékony
hajszálait, míg a mentősök gyengéden el nem magyarázzák neki, hogy el kell
vinniük a testet. Akkor odahajol, és azt suttogja a fülébe: „Üdvözlöm Sonját, és
köszönöm a kölcsönt!” Aztán elveszi az éjjeliszekrényről a nagy borítékot, amin
kézírással az áll: „Parvaneh részére”, és lemegy a lépcsőn.
Adriané legyen a Saab. Az összes többiről intézkedjél te. Lakáskulcsod már van. A
macska naponta kétszer eszik tonhalat, és nem szereti másoknál végezni a
dolgát. Ezt tessék tiszteletben tartani! Van egy ügyvéd a városban, nála van az
összes banki papír meg ilyesmi. Van egy számlám 11 563 013 koronával és 67
örével. Még Sonja apjától. A pasasnak részvényei voltak. Ő persze rohadt
szűkmarkú volt. Sonja és én nem tudtuk, mit kezdjünk a pénzzel. A gyerekeid
kapjanak egy-egy milliót, mikor betöltik a tizennyolcat, Jimmy és Mirsad leánykája
szintén. A többi a tiéd. Csak nehogy Patrick kezébe jusson. Sonja kedvelt volna
téged. Ne engedd, hogy a nyamvadt új szomszédok behajtsanak a negyedbe.
Ove
A papír aljára még odaírta hatalmas betűkkel: „NEM VAGY EGY KOMPLETT
IDIÓTA!” Aztán rajzolt egy smiley-t, amit Nasanintól tanult.
Több mint háromszáz ember jön a temetésre. Mikor Patrick, Parvaneh és a lányok
megérkeznek, minden fal mellett és minden folyosón emberek állnak. Mindegyikük
kezében égő gyertya, „Sonja alapítványa” felirattal. Így határozott Parvaneh Ove
pénzéről. Létrehozott belőle egy jótékonysági alapítványt árva gyermekek számára.
Parvaneh szeme könnyben úszik, a torka annyira ki van száradva, mintha már napok
óta levegő után kapkodna. De a gyertyákat látva némi könnyebbséget érez a
mellkasában. És amikor Patrick meglátja a rengeteg embert, akik eljöttek elbúcsúzni
Ovétól, gyengéden oldalba böki a feleségét, és elégedetten vigyorog .
Este megmutatja Ove és Sonja házát egy fiatal párnak. Most esküdtek, s a lány
gyereket vár. A szeme ragyog, mikor átsétál a szobákon, mint ahogy azoknak a szeme
szokott ragyogni, akik a saját gyermekük eljövendő gyerekkori emlékeit látják maguk körül.
A férje persze nincs ennyire elragadtatva. Munkásnadrágban van, és miközben körbejár,
gyanakodva megrugdossa a parkettát, és mérgesen néz. Parvaneh persze tudja, hogy ez
nem számít, látja a lány szemében, hogy a döntés már megszületett. Aztán amikor a
fiatalember morcosan az iránt a garázs iránt érdeklődik, amiről a hirdetésben szó volt,
akkor Parvaneh tetőtől talpig végigméri, szenvtelenül bólint, és megkérdezi, milyen autója
van. A fiatalember most először kihúzza magát, halványan elmosolyodik, és Parvaneh
szemébe néz azzal az olthatatlan büszkeséggel, amit csak egy szó tud előidézni:
– Saab.
Az író köszönetet nyilvánít