Gayle Forman

CSAK
EGY ÉV
__________________________________

CSAK EGY ÉJSZAKA

A mű eredeti címe
JUST ONE YEAR

Fordította
SÓVÁGÓ KATALIN
A borítót PAUL MCGEE fotójának felhasználásával
CSIGÁS G ÁBOR tervezte

A könyv bármely részletének közléséhez

a kiadó előzetes engedélye szükséges.

ISBN 978 963 539 887 4

© 2013 by Gayle Forman, Inc. (Just One Year)

© 2014 by Gayle Forman, Inc. (Just One Night)
© Sóvágó Katalin, Hungarian translation, 2014
© Flickr/Paul McGee, borítófotó
© Ciceró Könyvstúdió, magyar kiadás, 2014
 MARJORIE-NAK, TAMARÁNAK ÉS LIBBÁNAK

Szikra pattan, olthatatlan, ég a munka, forr a katlan...*

*Shakespeare: Macbeth (Szabó Lőrinc fordítása).

 Mikor otthon voltam, bizony jobb helyen voltam;
de hát aki utas, legyen szerény. *

*Shakespeare: Ahogy tetszik (Szabó Lőrinc fordítása).

ELSŐ RÉSZ

EGY ÉV
 EGY

AUGUSZTUS
Párizs

M egint az a visszatérő álom: repülőgépen szállok, magasan a felhők fölött. A

gép ereszkedni kezd, és akkor jön ez a hirtelen pánik, mert tudom, hogy rossz gépen
ülök, és rossz helyre megyek. Az sose tiszta, hol szállnék le - háborús övezetben,
járvány sújtotta vidéken, egy rossz században -, csak annyit tudok, hogy olyan
helyen, ahol nem kéne lennem. Néha próbálom megkérdezni a szomszédomtól, hova
megyünk, de sose látom jól az arcát, sose hallom jól a válaszát. Összezavarodva,
leizzadva riadok fel a kiengedett futómű zökkenésére, a szívverésem visszhangjára.
Általában pár percbe telik, hogy összeszedjem magam, rájöjjek, hol vagyok egy -
prágai lakásban, egy ifjúsági szállón, Kairóban -, de utána is makacsul megmarad
bennem az érzés, hogy eltévedtem.
Azt hiszem, most is ezt álmodom. Feltolom az ablakon a sötétítőt, kilesek a
felhőkre. Érzem a motorok hidraulikus lökdösését, ahogy tolnak lefelé, érzem a
fülemben a nyomást, a belobbanó félelmet. Az arc nélküli alakhoz fordulok, aki
mellettem ül - csak ezúttal úgy rémlik, hogy nem idegen.

11
Olyasvalaki, akit ismerek. Valaki, akivel együtt utazom. És ez olyan mérhetetlen
megkönnyebbülés. Ketten nem szállhattunk fel rossz gépre.
- Te tudod, hova megyünk? - kérdezem. Közelebb hajlok. Már majdnem látom
az arcot, majdnem választ kapok, majdnem sikerül kiderítenem, hova is megyek...
És ekkor meghallom a szirénázást.

Először Dubrovnikban figyeltem föl a szirénára. Egy sráccal utaztam, akit

Albániában ismertem meg, és ekkor hallottuk meg az elhúzó szirénát. Olyasfajta
hang volt, amilyet az amerikai akciófilmekben használnak, és a srác, akivel együtt
utaztam, megjegyezte, hogy minden országnak megvan a saját szirénája.
- Ami hasznos, mert ha elfelejted, hol vagy, mindig becsukhatod a szemedet, és
a szirénák megmondják.
Akkor már egy éve úton voltam, ezért néhány perc kellett hozzá, hogy felidézzem
az otthoni szirénák hangját. Majdnem dallamos, le-föl-le-föl, la, Iá, la, Iá, mintha oda
se figyelve, de vidáman dudorászna valaki.
Ez a sziréna nem olyan. Monoton nyá-nyá-nyá, mintha villanybirkák bégetnének.
Nem hangosodik, és nem halkul, ahogy közeledésnél vagy távolodásnál kell, csak
vernyákol egy helyben. Akárhogy erőlködöm, nem tudom helyhez kötni ezt a szirénát.
Fogalmam sincs, hol vagyok.
Annyit tudok, hogy nem otthon.

Kinyitom a szemem. Éles fény árad mindenünnen, a magasból, de a szememből

is, ahol tűszúrásnyi gombafelhők robbannak. Istentelenül fáj. Behunyom a szemem.

12
 Kai. Kainak hívták a srácot, akivel Tiranából Dubrovnikba utaztam. Gyenge horvát
sört ittunk fent, a bástyán, és nevettünk, ahogy belepisiltünk az Adriába. Kai volt a
neve. Finnországból jött.
A sziréna bőg. Még mindig nem tudom, hol vagyok.

A sziréna elhallgat. Ajtó nyílik, vizet érzek a bőrömön. Mozog a testem. Azt
hiszem, jobb, ha csukva tartom a szememet.
Ebből semmit sem akarok látni.
De most erővel kinyitják a szemem, és újabb fény jön, nyers és kínzó, olyan, mint
amikor túl sokáig néztem bele a napfogyatkozásba. Saba figyelmeztetett, hogy ne
tegyem, de vannak dolgok, amiktől nem bírunk elszakadni. Utána órákig fájt a fejem.
Napfogyatkozási migrén. Így nevezték a hírekben. Sokan megkapták, akik
belebámultak a napba. Ezt is tudom, de azt még mindig nem, hogy hol vagyok.
Most hangok jönnek, amikkel mintha egy alagút pingpongozna. Hallom őket, de
nem értem, mit mondanak.
- Comment vous appelez-vous? - kérdezi valaki egy olyan nyelven, amelyről
tudom, hogy nem az enyém, de valamilyen okból mégis megértem. - Hogy hívják?
- Meg tudja mondani a nevét? - kérdezik ismét egy másik nyelven, ami
ugyancsak nem az enyém.
- Willem de Ruiter. - Ez most az én hangom. Az én nevem.
- Jól van. - Férfihang. Visszakapcsol a másik nyelvre. A franciára. Azt mondja,
hogy nem tévesztettem el a nevemet. Nem értem, honnan tudja. Egy pillanatig azt
hiszem, hogy Bram beszél, de még ebben a zavarodott állapotban is tisztában va-
gyok vele, hogy az lehetetlen. Bram sose tanult meg franciául.

13
 - Most fel fogjuk ültetni, Willem,
Az ágyam hátsó része - úgy vélem, hogy egy ágyon vagyok - előredől. Ismét
megpróbálom kinyitni a szememet. A világ összemosódik, de azért látom benne az
éles fényű mennyezetvilágítást, a kopott falakat és egy fémasztalt.
- Kórházban van, Willem - mondja a férfi.
Igen, ezt a részét kitotóztam. Ezért véres a pólóm, mármint a póló, mert ez nem
az enyém. Szürke, és az van ráírva vörös betűkkel, hogy SOS. Mit jelent az, hogy
SOS? Kié ez a póló? Kinek a vére van rajta?
Körülnézek. Látom a fehér köpenyes férfit - az orvost? - és mellette az ápolónőt,
aki egy jégtömlőt nyújt felém. Megérintem az arcomat. Püffedt és forró. Véres lesz
tőle az ujjam. Ez választ ad egy kérdésre.
- Párizsban van - mondja az orvos. - Tudja, hol van Párizs?
Tahinit eszem Montorgueilben, egy marokkói étteremben,
Yaellel és Brammel. Kalapozok a Montmartre-on a német utcai artisták előadása
után. Izzadtan rázok Céline-nel a Divan du Monde hiperszuper revüjében. És futok,
futok a Barbés piacon át, egy lány kezét fogva.
Melyik lányét?
- Franciaországban vagyok - sikerül kinyögnöm. A nyelvem vastag, mint a
gyapjúzokni.
- Emlékszik rá, hogy mi történt? - kérdezi az orvos.
Bakancsokat hallok és vért kóstolok. Vértócsa van a számban. Nem tudom, mit
kezdjek vele, úgyhogy lenyelem.
- Vélhetőleg megverték - folytatja az orvos. - Majd be kell jelentenie a
rendőrségen. Ám előbb össze kell varrni az arcát, és meg kell röntgeneznünk a fejét,
hogy nincs-e vérömleny a koponyaűrben. Vakációra jött ide?

14
 Fekete haj. Puha lélegzet. A kínzó érzés, hogy elhagytam valami értékeset.
Megtapogatom a zsebemet.
- A holmim? - kérdezem.
- A hátizsákját és azt, ami benne volt, szétszórták a helyszínen Az útlevele még
megvan. A pénztárcája is.
Nyújtja felém. Nézem a bankjegyeket. Száz-egynéhány euro, de úgy rémlik, jóval
több volt. A személyi igazolványom eltűnt.
- Ezt is találtuk. - Felmutat egy apró, fekete könyvet. - Még mindig van egy kis
pénze, ugye? Ez nem rablásra utal, hacsak nem zavarta el a támadóit. - A homlokát
ráncolja, nyilvánvalóan azért, mert rólam ilyet még feltételezni is bolondság.
Azt lettem volna? Köd ül az agyamon, mint a pára, amelyet nézegetni szoktam,
ahogy reggelenként felszáll a csatornákról és később felszívja a nap. Örökké fáztam.
Yael azt mondta azért, mert külsőre lehetek olyan, mint egy hollandus, de az ő
mediterrán vére folyik bennem. Erre emlékszem, és emlékszem a szúrós
gyapjútakaróra, amit magamra csavartam, hogy ne fázzak. És noha már tudom, hol
vagyok, azt nem tudom, miért vagyok itt. Nem Párizsban kéne lennem. Hollandiában
kéne lennem, Talán ez okozza odabent a bosszantó motoszkálást.
Szívódj fel, szívódj fel , parancsolom a homálynak, de az olyan makacs, mint a
hollandiai köd. Az is lehet, hogy az én akaratom olyan gyenge, mint a téli nap.
Akármiként legyen is, nem hajlandó felszívódni.
- Tudja, milyen nap van ma? - kérdezi az orvos.
Gondolkozni próbálok, de a dátumok úgy folynak el tőlem, mint a hullott levél a
csatornában. Bár ez nem új. Sose jegyzem

15
meg a dátumokat. Nincs szükségem rájuk. A fejemet rázom.
- Tudja, milyen hónap van?
Augustus. Août. Nem.
- Augusztus.
- Melyik napja a hétnek?
Donderdag, mondja a fejemben valami. Csütörtök.
- Csütörtök? - próbálkozom.
- Péntek - helyesbít az orvos. A motoszkálás erőszakosabb lesz. Talán valahol
másutt kellett volna lennem pénteken.
Csipog a belső telefon. Az orvos fölveszi, egy percig beszél, leteszi, és hozzám
fordul. - Félórán belül itt lesznek a radiológusok. - Azután beszélni kezd a commotion
cérébrale-ról, vagyis az agyrázkódásról, az átmeneti, rövid távú memóriavesztésről
meg a komputertomográfiáról és a letapogatásról, amiből nem sokat értek.
- Van valaki, akit felhívhatunk? - érdeklődik. Úgy rémlik, hogy van, de ha
agyonvernének, akkor se tudnám megmondani, ki az. Bram elment, Saba elment,
ennyi erővel Yael is elmehetett. Ki van még?
A hányinger olyan gyorsan jön, mint a hullám, amelynek háttal állunk.
Összerókázom a véres pólómat. Az ápolónő siet a tállal, de nem elég gyors. Ad egy
törülközőt, hogy csutakoljam le magam. Az orvos mond valamit az émelygésről és az
agyrázkódásról. Könnyes a szemem. Sose tanultam meg sírás nélkül taccsolni.
A nővér egy másik törlővel tisztogatja az arcomat.
- Jaj, itt kihagytam egy pontot - mondja szelíden mosolyogva. - Itt, ni, az óráján.
Fényes aranyóra van a csuklómon. Nem az enyém. Látom

16
egy villámló pillanatig egy lány csuklóján. FelvándorIok a kéztől a vékony karon át a
széles vállig, a hattyúnyakig. Amikor az archoz érek, azt várom, hogy üres legyen,
mint az álombeli arcok. De nem az.
Fekete haj. Fehér bőr. Bársonyos szem.
Ismét az órára nézek. Az üvege megrepedt, de még mindig ketyeg. Kilencet
mutat. Kezdem sejteni, mit felejtettem el.
Próbálok felülni. A világ átváltozik sűrű levessé.
Az orvos a vállamnál fogva visszanyom az ágyra. - Most izgatott, mert össze van
zavarodva. Ez átmeneti, de meg kell csinálnunk a tomográfiát, hogy lássuk, nem
történt-e bevérzés az agyában. Amíg várunk, elláthatjuk az arcsérüléseit.
Először is adok magának fájdalomcsillapítót.
A nővér valami narancsszínűt pacsmagol az arcomra. - Ne aggódjon, nem hagy
foltot.
Nem is lenne képes foltot hagyni. Ez csak csíp.

- Most már indulnom kell - jelentem ki, miután összevarrtak.

Az orvos elneveti magát. Egy másodpercre fehér port látok meleg, fehér bőrön,
egy fehér szobában. Az arcom lüktet.
- Valaki vár. - Nem tudom, ki vár, de ez az igazság.
- Ki várja? - kérdezi az orvos.
- Nem emlékszem - vallom be.
- Mr. Ruiter, meg kell csinálnunk a CT szkennelést, utána pedig szeretném bent
tartani megfigyelésen addig, amíg feltisztul. Addig, amíg eszébe nem jut, hogy ki
várja.
Nyak. Bőr. Ajak. Vékony-erős keze a szívemen. Megérintem a mellkasomat a zöld
zubbony alatt, amelyet az ápolónő adott rám, miután levágták rólam a véres pólót,
hogy megvizsgáljanak,

17
tört-e bordám. És a név. Itt van, a nyelvem hegyén.
Beteghordozók jönnek, hogy átgurítsanak egy másik szobába. Bedugnak egy
vascsőbe, ami zörög a fejem körül. Talán a zaj teszi, mindenesetre a csőben elkezd
felszívódni a köd. Ám nincs mögötte napfény, csak a helyükre kattanó részletek
ólomszín, fakó ege.
- Azonnal el kell mennem! - ordítom a csőből.
Csönd. Azután megnyikkan a mikrofon. - Most ne mozogjon - parancsolja
franciául egy testetlen hang.

Visszatolnak, hogy várjak. Dél múlt.

Még várok. Eszembe jutnak a kórházak, eszembe jut, miért gyűlölöm őket.
Még várok. Adrenalin vagyok, amelyet mozdulatlanságra kényszerítettek. Dugóba
szorult versenyautó. Előveszek a zsebemből egy aprópénzt, és megcsinálom a
trükköt, amelyre Saba tanított, amikor kisfiú voltam. Működik. Megnyugszom, és
ahogy megnyugodtam, újabb hiányzó részletek csusszannak a helyükre. Együtt
jöttünk Párizsba. Együtt vagyunk Párizsban. Érzem gyöngéd kezét az oldalamon,
ahogy mögöttem ült a biciklin. Érzem erőszakos kezét az oldalamon, ahogy
egymásba kapaszkodtunk. Múlt éjjel. Egy fehér szobában.
A fehér szoba. A fehér szobában van, engem vár.
Körülnézek. A kórházi szobák sose fehérek, ahogy az emberek hiszik. A színűk
bézs, almazöld, mályva: semleges árnyalatok, az a rendeltetésük, hogy zsongítsák a
szívet tépő fájdalmat. Mit nem adnék most egy igazi fehér szobáért!

18
 Később visszajön az orvos, és mosolyog. - Jó hírem van! Nincs koponyaűri
vérzés. Csak agyrázkódás. Hogy áll az emlékezete?
- Jobban.
- Helyes. Akkor most megvárjuk a rendőrséget, hogy fölvegyék a
jegyzőkönyvet. Azután elengedhetem a barátjához.
De nehogy megerőltesse magát! Adok majd írott tájékoztatót, de az franciául van.
Valaki esetleg lefordíthatja, esetleg keresünk magának angolt a neten.
- Ce ne sera pas nécessaire'*- mondom.
- Ó, maga beszél franciául? - vált át ugyanarra a nyelvre.
Bólintok. - Visszajött.
- Helyes. A többi is vissza fog jönni.
- Akkor elmehetek?
- Valakinek ide kell jönnie magáért! És feljelentést is kell tennie a rendőrségen.
Rendőrség. Az több óra. Azonkívül nincs mit mondanom nekik. Újra előveszem az
érmét, sétáltatni kezdem az ujjperceimen. - Nem akarok rendőrséget.
Az orvos követi a tekintetével a pénzt, ahogy táncol a kezemen. - Vannak
problémái a rendőrséggel? - kérdezi.
- Nem, nem erről van szó. Meg kell találnom valakit - mondom. A lehulló érme
zörög a padlón.
Az orvos fölveszi, visszaadja. - Kit?
Annyira félvállról kérdi, hogy az agyamnak talán ettől nincs ideje érthetetlenné
keverni a hangsort, mielőtt kiköpné. Vagy talán tényleg felszállóban a köd, és csak az
irtóztató fejfájás marad utána, mindenesetre úgy mondom ki a nevet, mintha
számtalanszor megforgattam volna a számban:

*Nem lesz rá szükség (fr.).

19
 - Lulut.
- Á, Lulut! Trés bien! - Összeüti a tenyerét. - Hát akkor nevezzük Lulunak. Lulu
bejöhet magáért. Vagy mi vihetjük el hozzá.
Túl fárasztó lenne elmagyarázni, hogy nem tudom, hol van Lulu. Annyit tudok,
hogy a fehér szobában van és nagyon régóta vár. Én pedig borzasztóan érzem
magam, nemcsak azért, mert kórházban vagyok, ahol rutinszerűen elvesznek a
dolgok, hanem valami másért is.
- Mennem kell - makacskodom. - Ha nem most megyek, késő lesz.
Az orvos a faliórára néz. - Még kettő sincs. Egyáltalán nincs késő.
- Nekem késő lehet. - Lehet. Mintha bizony már nem történt volna meg, aminek
meg kellett történnie.
Az orvos egy hosszú percig néz rám, aztán megcsóválja a fejét. - Jobb lesz várni.
Néhány óra múlva visszatér az emlékezete, és akkor megtalálja.
- Nincs néhány órám!
Nem tudom, itt tarthat-e akaratom ellenére. Nem tudom, hogy ebben a percben
van-e egyáltalán akaratom, de valami húz előre, a kínon és a ködön át.
- Azonnal indulnom kell - mondom makacsul.
Az orvos rám néz, sóhajt. - D'accord. - Ad egy csomó papírt, a lelkemre köti, hogy
a következő két napban pihenjek és rendszeresen tisztogassam a sebeket, a
varratok majd felszívódnak. Utoljára névjegyet nyom a kezembe. - A rendőrfelügyelő.
Szólok neki, hogy holnap felhívja.
Bólintok.
- Van hova mennie? - kérdezi.

20
 Celine bárja. Bemondom a címet. A metrómegállót. Ezekre könnyen emlékszem.
Ezeket könnyen megtalálom.
- Oké - mondja az orvos. - Menjen a pénztárhoz, jelentkezzen ki, utána távozhat.
- Köszönöm.
Megérinti a vállamat, figyelmeztet, hogy kíméljem magam.
- Sajnálom, hogy ilyen balszerencse érte Párizsban.
Szembefordulok vele. Névkártyát visel, és már látok annyira, hogy elolvashassam.
DR. ROBINET. Bár a látásom oké, a nap továbbra is iszapszín, de most átüt a sáron
ez az érzés. Érzek valamit - nem egészen örömet, inkább szilárdságot: mintha
kilépnék a szárazföldre azután, hogy túl sokáig hajóztam a tengeren. Azt mondja ez
az érzés, hogy akárki is ez a Lulu, valami történt közöttünk Párizsban, valami, ami a
szöges ellentéte a balszerencsének.

21
 KETTŐ

pénztárnál kitöltők pár ezer űrlapot. Problémás, amikor lakcímet kérnek.

Olyan nekem nincs. Régóta nincs. De nem engednek el, amíg nem adok egyet.
Először Marjoleinre gondolok, családunk ügyvédjére. Vele intézteti Yael az összes
fontos postáját, és, eszmélek rá most, amikor már késő, vele kellett volna
találkoznom ma - vagy holnap? vagy most már tegnap? - Amszterdamban. De ha ezt
a kórházi számlát Marjoleinnek postázzák, akkor ő azonnal szól Yaelnek, neki pedig
most nem akarok magyarázkodni. De nem is akarom megtagadni a magyarázatot
abban a valószínűbb esetben, ha egyáltalán rákérdez.
- Megadhatom egy barátom címét? - kérdezem a könyvelőt.
- Felőlem megadhatja az angol királynő címét is, csak legyen hova küldenünk a
számlát.
Megadhatom Broodje címét Utrechtben. - Egy pillanat.
- Csak nyugodtan, mon chéri.
A pultnak dőlök, és átlapozom a noteszemben a tavaly felgyűlt ismerősöket.
Megszámlálhatatlan név, olyanoké, akikre

22
nem emlékszem, már az előtt elfelejtettem őket, hogy ezt a csúnya kokit kaptam a
fejemre. Van egy üzenet: emlékezz Matala barlangjaira! Emlékszem a barlangokra, a
lányra is, aki az üzenetet írta, csak arra nem emlékszem, hogy miért kell emlékeznem
rájuk.
Rögtön az elején megtalálom Robert-Jant. Beolvasom a címét pénztárosnak, és
ahogy összecsapom a noteszt, kinyílik az egyik utolsó oldalon, és ott van ez az
ismeretlen írás. Először azt gondolom, hogy tényleg nagyon gajra mehetett a lá-
tásom, de aztán megértem, miről van szó. Csak arról, hogy ez itt nem angol vagy
holland szöveg, hanem kínai.
Akkor, egyetlen másodpercre nem a kórházban vagyok, hanem egy hajón, vele,
és ő ír a noteszomba. Emlékszem. Kínaiul beszélt. Megmutatta nekem. Lapozok, és
ott van ez.

Fordítást nem írtak mellé, de valahonnan tudom, mit jelent.

Kétszeres boldogság.
Látom az írásjelet itt, a noteszban. És látom nagyobbnak, egy cégéren. Kétszeres
boldogság. Ott lesz vajon ő?
- Nincs itt a közelben egy kínai vendéglő vagy bolt? - kérdezem az
adminisztrátort.
Megvakarja a fejét egy ceruzával, és tanácsot kér az egyik munkatársától.
Vitatkozni kezdenek, hogy hol lehet a legjobbat enni.
- Nem, nem enni akarok! - tiltakozom. - Ezt keresem. - Megmutatom nekik a
noteszomban az írásjelet.
Összenéznek, vállat vonnak.

23
 - Van itt kínai negyed? - kérdezem.
- A tizenharmadik kerületben - válaszolja az egyik.
- Az hol van?
- Bal part.
- Onnan hozott volna ide a mentő? - kérdezem.
- Á, persze hogy nem - válaszolja.
- Van egy kisebb is, Belleville-ben - szól közbe a kolléga.
- Innen pár kilométer, nincs messze - mondja az első adminisztrátor, és
elmagyarázza, hogyan jutok el a metróhoz.
Fölveszem a hátizsákomat, és megyek.
Nem jutok messze. A hátizsákot mintha vizes cementtel tömték volna meg.
Amikor két éve eljöttem Hollandiából, nagy hátizsákom volt, sokkal több mindennel.
Ám aztán ellopták, és sose pótoltam, inkább beértem egy kisebbel. Ahogy múlt az
idő, a hátizsákok egyfolytában zsugorodtak, hiszen olyan kevés dolog kell igazából
az embernek. Mostanában kizárólag néhány váltás ruha, néhány könyv, néhány
piperecikk van nálam, de most még az is túl soknak tűnik. Amikor lemegyek a
lépcsőn a metróba, a zsák minden lépésnél ugrik egyet, és ilyenkor belém döf a
fájdalom.
- Zúzódás, nem törés - mondta Robinet doktor, mielőtt eljöttem. Azt hittem, a
lelkemre érti, de ő a bordáimról beszélt.
A metró peronján kiszedek a hátizsákból mindent, kivéve az útlevelemet, a
pénztárcámat, a noteszemet és a fogkefémet. Amikor befut a szerelvény, otthagyom
az egészet a peronon, így már könnyebb, de semmivel sem kellemesebb.
A belleville-i kínai negyed rögtön a metrónál kezdődik. Megpróbálom egyeztetni a
noteszomban levő írásjelet a cégérekkel, de túl sok a cégér, és a neoncsövek
egyáltalán nem hasonlítanak ezekre a puha tollvonásokra. Rákérdezek a kétszeres

24
boldogságra, de fogalmam sincs, hogy egy helyet keresek, vagy egy személyt, egy
ételt, egy lelkiállapotot. A kínaiak megriadnak tőlem, senki sem válaszol. Kezdem azt
hinni, hogy talán nem is franciául beszélek, csak képzelem, hogy azt teszem. Végül
az egyik, egy öregember, aki díszesen faragott pálcába kapaszkodik gyűrött kezével,
szúrósan rám néz, majd azt mondja:
- Ön igen távol van a kétszeres boldogságtól.
Éppen meg akarom, kérdezni, hogy érti ezt és mennyire van a kétszeres
boldogság, de meglátom magam egy kirakat üvegében: a lila, bedagadt szememet,
az átvérzett kötést az arcomon, és megértem, hogy az öregember nem egy helyről
beszélt.
Ekkor ismerős betűk tűnnek elém. Nem a kétszeres boldogság, hanem az SOS a
titokzatos pólóról, amely korábban volt rajtam a kórházban. Most egy másik pólón
látom őket, amelyet egy korombeli, tépett hajú, agyonszegecselt srác visel. Talán
köze lehet a kétszeres boldogsághoz.
Kifulladok, mire fél háztömbbel arrébb utolérem. Amikor megkocogtatom a vállát,
megfordul, majd hátrál egy lépést. A pólóra mutatok. Éppen kérdezni akarom, mit
jelent a rövidítés, de megelőz, és ő kérdezi franciául:
- Mi történt veled?
- Bőrfejűek - mondom, majd elmagyarázom, hogy ugyanilyen póló volt rajtam.
- Aha - bólogat. - A rasszisták gyűlölik a Sous ou Surt, mert nagyon antifasiszta.
Bólintok, bár ekkor már eszembe jut, miért ruháztak meg, és bizonyos vagyok
benne, hogy kevés köze volt a pólómhoz.
- Tudsz segíteni? - kérdezem.

25
 - Azt hiszem, barátom, neked orvosra van szükséged.
A fejemet rázom. Nem arra van szükségem.
- Mit akarsz? - kérdezi.
- Errefelé keresek egy helyet, amin egy ilyen jel van.
- Mi ez?
- Kétszeres boldogság.
- Mi az?
- Nem tudom.
- Mit keresel?
- Talán egy bolt. Étterem. Bár. Tulajdonképpen nem tudom.
- Szart se tudsz, mi?
- Azt tudom, hogy szart se tudok. Az is valami. - Mutatom a fejemen a dudort. -
Megkevertek.
A fejemre sandít. - Orvos látott már?
- Látott. - A pólyára mutatok, amely a varrataimat takarja.
- Nem kéne pihenned vagy ilyesmi?
- Később. Majd ha megtaláltam. A kétszeres boldogságot.
- Mi olyan fontos ebben a kétszeres boldogságban?
Ekkor őt látom, nemcsak látom, de érzem is lélegzetének puha legyezését az
arcomon, amikor valamit suttogott, épp mielőtt elaludtam az éjszaka. Nem hallottam,
mit mondott. Csak arra emlékszem, hogy boldog voltam. Amiért ott lehetek, abban a
fehér szobában.
- Lulu - mondom.
- Aha. Egy lány. Én meg pont az enyémhez megyek. - Előhúzza a mobilját,
SMS-ezik valamit. - De ő várhat; a lányok mindig megvárnak! - Rám vigyorog,
kimutatva dacosan összevissza álló fogsorát.
Igaza van, a lányok mindig megvárnak. Még akkor is, amikor nem tudtam, hogy
várni fognak, még akkor is, ha sokáig

26
voltam oda, a lányok mindig vártak. Sose érdekelt, hogy várnak-e vagy sem.
Nekivágunk, járjuk a rövid utcákat a sűrű pörköltszagban.
Úgy érzem, mintha rohannom kellene, hogy lépést tarthassak vele, és a
megerőltetéstől ismét felfordul a gyomrom.
- Nem vagy valami szép, haver - mondja a srác, miközben epét öklendezek a
kanálisba. Kissé nyugtalan a képe. - Bizti, hogy nem akarsz doktort?
Rázom a fejem, megtörlöm a szemem, a szám.
- Oké. Arra gondolok, hogy el kéne vigyelek a csajomhoz, Toshihoz. Ő errefelé
dolgozik, úgyhogy tudhat erről a kétszeres boldogság dologról.
Megyek mögötte néhány saroknyit. Továbbra is keresem a kétszeres boldogság
jelét, de most még nehezebb, mert a hányásból jutott a noteszre is, és elmázolta a
tintát. Továbbá fekete pontok táncolnak a szemem előtt, így nehezen látom, hol is
van tulajdonképpen a járda.
Mikor végre megállunk, majdnem elsírom magam a megkönnyebbüléstől, mert
rátaláltunk a kétszeres boldogság helyére. Minden ismerős: a vasajtó, a vörös
állvány, a torz arcok, még a megfakult név is a homlokzaton, a Ganterie, mert ez
kesztyűgyár lehetett valamikor. Ez az a hely.
Toshi, aki ajtót nyit, rasztafrizurás, miniatűr fekete lány, és legszívesebben
megölelném, amiért el fog vinni a fehér szobába. Egyenesen be akarok menni a fehér
szobába, és le akarok feküdni Lulu mellé, hogy ismét kerek legyen a világ.
Ezt próbálom elmondani, de nem bírom. Még a lábamat se tudom mozgatni, mert
alattam elfolyósodott és hullámzik a padló. Toshi és az én szamaritánusom, akinek a
neve Pierre,

27
franciául vitatkozik. Toshi a rendőrséget akarja hívni, Pierre érvel, hogy meg kell
találniuk nekem a kétszeres boldogságot.
Oké, akarom mondani nekik, már megtaláltam. Ez az a hely. De nem jönnek ki
belőlem a szavak.
- Lulu - sikerül kinyögnöm. - Itt van?
Bejönnek még néhányan.
- Lulu - ismétlem. - Itt hagytam Lulut.
- Itt? - kérdezi Pierre. Toshihoz fordul, előbb a saját fejére mutat, majd az
enyémre.
Tovább hajtogatom a nevét: Lulu, Lulu. Aztán abbahagyom, de a neve folytatódik,
mintha egy visszhangkamrában lennénk, mintha a könyörgésem behatolna az épület
mélyébe és visszahozná őt onnan, ahova elment.
Amikor a csődület kettéválik, azt gondolom, hogy sikerült: a szavaim felkutatták,
visszaküldték hozzám. Hogy az egyetlen alkalommal, amikor azt szerettem volna,
hogy valaki megvárjon, az a valaki várt is rám.
Egy lány lép elő a csoportból. - Oui, Lulu, c'est moi * - mondja lágyan.
De ő nem Lulu, mert Lulu nyúlánk volt, fekete hajú, sötét szemű. Ez a lány egy
filigrán porcelánbaba, és szőke. Ő nem Lulu. Csak ekkor jut az eszembe, hogy Lulu
sem Lulu. Lulu a név volt, amit én adtam neki. Nem tudom az igazi nevét.
Csak bámulnak, amikor arról habogok, hogy meg kell találnom Lulut. A másik
Lulut. Itt hagytam, a fehér szobában.
Furcsán néznek rám, azután Toshi előhúzza a mobilját. Hallom, ahogy beszél:
mentőt kér. Csak egy perc múlva döbbenek rá, hogy nekem.

* Igen, én vagyok Lulu (fr.).

28
 - Nem! - tiltakozom. - Már voltam kórházban!
- Korábban megijedtem volna tőled - mondja ál-Lulu. - Véletlen baleset?
- Betakarták a bőrfejűek - magyarázza Pierre.
Pedig ál-Lulunak volt igaza. Véletlenül találtam rá, és egy baleset miatt
veszítettem el. Azt meg kell adni a Mindenségnek, hogy egyensúlyban tudja tartani
az ilyen dolgokat.

29
 HÁROM

T axit fogok, elvitetem magam Céline bárjába. A fuvardíj jó nagyot harap a

maradék pénzemből, de nem fontos. Csak annyi szükséges, hogy visszajussak
Amszterdamba, és már megvan a vonatjegyem. A rövid úton elbólintok a hátsó ülé-
sen, és akkor jut csak eszembe, hogy itt hagytuk Lulu bőröndjét, amikor megállunk a
La Ruelle előtt.
A bár sötét és üres, de az ajtó nyitva van. Lesántikálok Céline irodájába. Ott is
sötét van, csak a monitor szürkés izzása világítja meg az arcát. Amikor felnéz és
meglát, először azzal az ő mosolyával mosolyog rám, mint az álmából ébredő
oroszlán, amely felfrissült, de éhes. Azután felkapcsolom a villanyt.
- Mon Dieu! - kiáltja. - Mit művelt veled?
- Járt itt? Lulu.
Céline a szemét forgatja. - Igen. Tegnap. Veled.
- Azóta?
- Mi történt az arcoddal?
- Hol a bőrönd?

30
 - A raktárban, ahol hagytuk. Mi történt veled?
- Add ide a kulcsot.
Céline összehúzza a szemét, ahogy szokta, de azért kihúz egy fiókot, és idedobja
a kulcsokat. Kinyitom az ajtót, és ott a bőrönd. Nem jött vissza érte, és egy pillanatig
boldog vagyok, mert ez azt jelenti, hogy még mindig itt van. Még mindig Párizsban
van és engem keres.
Ám ekkor arra gondolok, amit az a nő mondott a Ganterie-ben, az, aki az
emeletről jött le, miután elfeketedett előttem a világ, és Toshi újra megfenyegetett,
hogy mentőt hív, én pedig könyörögtem, hogy inkább taxit. Az a nő azt mondta, hogy
reggel, amikor kinyitotta a vasajtót, kirohant bentről egy lány.
- Kiabáltam neki, hogy jöjjön vissza, de ő csak rohant - mondta franciául.
Lulu nem beszélt franciául. És nem ismerte a járást Párizsban. Tegnap este nem
tudta, hogyan jusson el az állomásra. Azt sem tudta, hogyan jusson el a bárba. Nem
tudta volna, hol keresse a bőröndjét. Nem tudta volna, hol keressen engem - még
akkor sem, ha meg akart volna találni.
Fogom a bőröndöt, keresem rajta a feladóvevényt, de nem találom: se név, se a
légitársaság jele. Próbálom kinyitni, de lezárták. Csak egy másodpercig tétovázom,
mielőtt letöröm a vékony lakatot. Ahogy kinyitom, azonnal érzem, hogy ismerős. Nem
a tartalma, a sose látott ruhák és emléktárgyak, hanem az illat. Kiveszek egy
gondosan összehajtott pólót, az arcomhoz emelem, szagolom.
- Mit csinálsz? - kérdezi Céline, aki váratlanul megjelent a küszöbön.
Bevágom az ajtót az orra előtt, és tovább turkálok Lulu holmijában.

31
Vannak emléktárgyak, köztük egy olyan felhúzható óra, mint amilyet együtt néztünk
tegnap az egyik Szajna-parti standon, vannak adapterek, töltők, kozmetikumok, de
semmi olyan, ami elvezetne hozzá. Van egy papírlap egy plasztiktasakban.
Reménykedve fölveszem, de csak valami leltárféle.
Útinapló bújik meg az egyik pulóver alatt. Húzogatom az ujjamat a borítóján. Több
mint egy éve, egy varsói vonaton történt, hogy megfújták a hátizsákomat. Nálam volt
az útlevelem, a pénzem, a noteszem, így a tolvajok zsákmánya egy félig elnyűtt
hátizsákból, egy csomó szennyesből, egy ócska fényképezőgépből és egy naplóból
állt. Valószínűleg mindent kidobtak, mihelyt rájöttek, hogy nincs mit eladniuk. Talán
ha húsz eurót kaphattak a kameráért, bár nekem sokkal többet ért. Viszont a napló
értéktelen volt; imádkoztam, hogy dobják ki. A gondolatát sem bírtam, hogy valaki
elolvashatja. Az elmúlt két évben az volt az egyetlen alkalom, amikor komolyan
fontolgattam, hogy hazamegyek. Nem mentem. De amikor új cuccot vásároltam, nem
pótoltam a naplót.
Mit szólna Lulu ahhoz, hogy elolvasom a naplóját? Megpróbálom elképzelni, én
mit éreznék, ha ő olvasná el a lopott naplómban a dühöngésemet Bramről és Yaelről.
Amikor mégis megteszem, nem a szokásos feszengés, viszolygás vagy szégyen
csap át rajtam, hanem valami csendes békesség tölt el. Olyan, mint a
megkönnyebbülés.
Kinyitom a naplóját, pergetem a lapokat, tudva, hogy nem lenne szabad. Ám
keresek valamilyen módot, hogy kapcsolatba léphessek vele. Vagy talán csak többet
szeretnék tudni róla. Más módon szeretném belélegezni.
De nem találom az illatát. Sehol egyetlen név vagy cím;

32
sem az övé, sem az ismerőseié. Csak néhány ködös bejegyzés, semmi konkrét,
semmi Lulu.
A napló végére lapozok. A könyv merev gerince megtörik. A hátsó borító alá
tasakba tett képeslapokat dugtak. Végignézem őket, hogy van-e rajtuk cím, de
üresek.
Leveszek egy tollat az egyik polcról, felírom az összes képeslapra a nevemet, a
telefonszámomat, e-mail címemet, a biztonság kedvéért még Broodje címét is.
Beírom magam Rómába, Bécsbe, Prágába, Edinburgh-ba, Londonba. Közben
egyfolytában azon rágódom, hogy miért is. Hogy tartsuk a kapcsolatot. Olyan, mint
egy mantra az útra. Ez a szokás, pedig ritkán jön be. Találkozunk emberekkel,
elválunk, útjaink néha ismét keresztezik egymást, de többnyire nem.
Az utolsó kép William Shakespeare-t ábrázolja Stratford-upon-Avonból. Én
javasoltam, hogy hagyja ki a Hamletet, nézzen meg inkább minket. Azt mondtam
neki, hogy túl szép az este a tragédiához. Több eszem lehetett volna annál, hogy ilyet
mondjak.
Megfordítom Shakespeare-t. „Kérlek!", kezdem, és valami ilyesmivel akarom
folytatni: Tartsuk a kapcsolatot! Hadd magyarázzam meg! Mondd meg, ki vagy! De az
arcom lüktet, a szemem előtt ismét felpuhult a világ, kimerültem, és ólomsúllyal húz le
a megbánás, így ezzel fejezem be a „kérlek"-et: „Ne haragudj".
Visszacsúsztatom a lapokat a tasakba, a tasakot visszatuszkolom a borító alá.
Becipzárazom, visszaállítom a sarokba a bőröndöt. Becsukom az ajtót.

33
 NÉGY

A mikor, több mint egy éve, utoljára jártam Céline lakásán, egy vázára való halott
virágot vágott a fejemhez. Körülbelül egy hónapja laktam már nála, amikor
kijelentettem, hogy ideje továbbmennem. Az évszakhoz képest túl meleg volt, és
szokatlanul sokáig maradtam. De utána hidegre fordult az idő, és bennem kiújult a
klausztrofóbia. Céline azzal vádolt, hogy csak napos időre vállalom a barátságot, és
az időben nem is nagyon tévedett, de sose voltam igazán a barátja, és sose ígértem,
hogy maradok. Volt rikoltozás, átkozódás, szállt a váza, a fejemet nem találta el, de
szétzúzódott a fakókék falon. Távozás előtt segíteni akartam a takarításban, de nem
hagyta.
Azt hiszem, egyikünk sem számított rá, hogy még egyszer beteszem ide a lábam.
Azt hiszem, egyikünk sem várta, hogy viszontlátjuk egymást még valaha. De pár
hónappal később összefutottam vele a La Ruelle-ben. Nemrég léptették elő
könyvelővé, és megörült, hogy lát. Egész este fizette az italokat, és lehívott az
irodájába, hogy megmutassa, milyen

34
bandákat szerződtetett a következő hónapokra. Vele mentem, bár bizonyosra vettem,
hogy nem a naptárt akarja megmutatni, és naná, hogy amint bent voltunk az
irodában, bezárta az ajtót, és nem kapcsolta be a számítógépét.
Hallgatólagos megegyezés volt közöttünk, hogy soha többé nem megyek el a
lakására. Különben is volt hol megszállnom, és már másnap el akartam utazni. Ezek
után találkoztam vele minden alkalommal, ha átutaztam Párizson. Mindig a bárban,
az irodában, zárt ajtó mögött.
Így azt hiszem, mindketten meghökkenünk, amikor azt kérdezem, alhatnék-e
nála.
- Biztos? Tényleg ezt akarod?
- Ha nincs kifogásod ellene. Ideadhatod a kulcsokat, és majd később
találkozunk. Tudom, hogy munkád van. Holnap úgyis elutazom.
- Maradj, ameddig akarsz. Hadd menjek veled! Segíthetnék.
Ujjaim szórakozottan megérintik a karórát, amely még mindig a csuklómon van. -
Nem muszáj. Csak pihennem kell.
Céline meglátja az órát. - Ez az övé? - kérdezi. Végighúzom az ujjamat a repedt
üvegen. - Megtartod? - kérdezi, most már epésen.
Bólintok. Céline tiltakozni akar, de fölemelem a kezem, hogy hallgasson. Alig van
annyi energiám, hogy álljak. Az órát pedig meg fogom tartani.
A szemét forgatja, de azért kikapcsolja a számítógépét, és föltámogat a lépcsőn.
Odakiált Modounak, aki a bárpult alatt kotorászik, hogy hazavisz éjszakára.
- Mi történt a barátnőddel? - dugja elő a fejét Modou.
Visszafordulok hozzá. Félhomály van, Céline támogatón alkuról. Alig látom
Modout.

35
 - Mondd meg neki, hogy sajnálom. A bőröndje a faliszekrényben van. Ha
visszajön. Mondd meg neki. - Arra is meg akarom kérni, hogy okvetlenül
figyelmeztesse Lulut a képeslapokra, de Céline kivonszol az ajtón. Arra számítottam,
hogy sötét lesz, de nem, még mindig világos van. Az ilyen napoknak, mint ez a mai,
nem akar vége lenni. Az rohan el - egy két, három másodperc alatt -, amit nyújtani
szeretnénk.
A falon még mindig ott a vízjel, ahol a váza eltalálta. Megvannak a könyvek,
magazinok, a CD-k boglyái, a bakelitlemezek ingatag tornyai. Tárva-nyitva állnak a
panorámaablakok, amelyeknek elfüggönyözésével Céline még éjszaka sem fárasztja
magát: engedik be a végtelen nappalt.
Céline ad egy pohár vizet, így végre bevehetem a fájdalomcsillapítót, amit Robinet
doktortól kaptam, mielőtt eljöttem a kórházból. Figyelmeztetett, hogy előbb vegyem
be, semhogy elkezdene fájni, és addig szedjem, amíg el nem múlik a fájdalom. De
attól féltem, hogy ha előbb kezdem szedni, eltompul az a kis eszem is, ami még
maradt.
Az üvegre írt használati utasítás szerint egy szemet kell be venni minden hatodik
órában. Lenyelek hármat.
- Emeld föl a karod - utasít Céline. Olyan, mint tegnap, amikor rám parancsolt,
hogy öltözzek át, és Lulu ránk nyitott, és nagyon aranyosnak találtam, ahogy próbálja
palástolni a féltékenységét. Aztán Modou puszit adott neki, és akkor már nekem
kellett palástolnom a magamét.
Nem bírom fölemelni a karomat, így Céline segít ki a kórházi ingből. Hosszan
bámulja a mellkasomat. Csóválja a fejét,
- Mi az?

36
 Csettint a nyelvével. - Nem lett volna szabad otthagynia így.
Magyarázni kezdeném, hogy nem így hagyott ott, nem készakarva. Céline legyint.
- Nem érdekes. Most itt vagy. Menj a fürdőszobába, szedd rendbe magad.
Főzök valamit.
- Te?
- Ne nevess. Tudok tojást főzni. Vagy levest.
- Ne fáradj, nincs étvágyam.
- Akkor készítek neked egy fürdőt.
Megengedi a vizet. Hallom, ahogy zubog, és az esőre gondolok, amely elállt.
Érzem a gyógyszer kezdődő hatását. Az álom puha csápjai lassan lehúznak. Céline
ágya olyan, akár egy meghosszabbított trónszék. Lerogyok rá, a repülőgépes
álmomra gondolok és arra, hogy kissé különbözött a szokott lidércnyomástól. Épp
mielőtt elaludnék, beugrik a Vízkereszt egyik sora - az én szerepemből,
Sebastianéból: „Ha álom: jobb, ha föl sem ébredek"*.

Először azt hiszem, hogy még mindig álmodom. Nem a repülőgépes álmot, egy
másikat, egy jót. Egy kéz csúszkál föl-le a hátamon, lejjebb siklik, egyre lejjebb. A
szívemen hagyta a kezét. Egész hajnalban, ahogy aludtunk azon a kemény padlón.
Ez a kéz a derekamat csiklandozza, majd lejjebb vándorol. Zúzódás, nem törés ,
mondta az orvos. Álmomban visszatér az erőm.
A kezem megtalálja a testét. Olyan puha, olyan hívogató. A lába közé csúsztatom
a kezemet. Felnyög.
- Je savais que tu reviendrais**.

* A Vízkereszt részletei Radnóti Miklós és Rónay György fordításában.

** Tudtam, hogy visszajössz (fr.).

37
 Ismét beszippant a lidércnyomás. Nem a jó hely. Nem a jó személy. Nem a jó gép.
Feldobom magam az ágyon, és olyan erővel lököm el, hogy a padlóra bucskázik.
-Mit művelsz? - ordítok rá Céline-re.
Feláll, gátlástalanul meztelen az utcai világításban. - Az én ágyamban vagy -
közli.
- Állítólag vigyáznod kell rám - mondom. Ez még szánalmasabban hangzik,
mert mindketten tudjuk, mennyire nem akarom, hogy vigyázzon rám.
- Azt hittem, azt teszem - válaszolja, megpróbálkozva egy mosollyal. Leül az
ágy szélére, megütögeti maga mellett a lepedőt. - Neked annyit kell tenned, hogy
hanyatt fekszel és lazítasz.
Csak az alsónadrágom van rajtam. Mikor vetettem le a farmert? Meglátom a
padlón, szép rendesen összehajtogatva, Mellette ott az ing. Érte nyúlok. Az izmaim
tiltakoznak. Felállok. Az izmok üvöltenek.
- Mit csinálsz? - kérdezi Céline.
- Elmegyek - válaszolom. Zihálok az erőfeszítéstől. Nem tudom, ki bírok-e jutni
innen, de azt tudom, hogy nem maradhatok.
- Most? Késő van. - Nem hiszi el. Amíg bele nem bújok a farmerbe.
Gyötrelmesen lassú folyamat. Céline közben megemészti a tényt, hogy valóban
lelépek. Előre látom, mi fog történni: jelen voltam a főpróbán. Káromkodik franciául,
mint egy zupás őrmester. Hogy én mekkora pöcs vagyok. Hogy mennyire
megaláztam.
- Felajánlottam az ágyamat, magamat, és te kilöksz belőle! A szó szoros
értelmében! - Nevet, nem azért, mert ez olyan vicces, hanem mert hihetetlen.

38
 - Sajnálom.
- De hát hozzám jöttél! Tegnap! Ma megint! Mindig visszajössz hozzám!
- Csak azért, mert kellett egy hely a bőröndnek - magyarázom - Luluért.
Most más az arca, mint legutóbb, amikor hozzám vágta a vázát, miután
megmondtam, hogy ideje továbbmennem. Az düh volt. Ez is düh, de még a nyers,
véres szakaszban, mielőtt kiforrhatná magát. Micsoda szamárság volt meglátogatni
Céline-t. Más helyet is találhattunk volna annak a bőröndnek.
- Érte? - üvölti. - Érte? Azért a tizenkettő-egy-tucat lányért?
Hát nézd már meg magad! Képes volt így otthagyni! Mindig én vagyok az, akihez
visszaszaladsz, Willem! Ez azért jelent valamit!
Sose néztem ki Céline-ből, hogy olyan lány, aki vár rám.
- Nem kellett volna idejönnöm. Nem teszek ilyet még egyszer - ígérem.
Összeszedem a holmim, kitántorgok a lakásából, le a lépcsőn, az utcára.
Elhúz előttem egy rendőrautó, a lámpája villog a végre elsötétült utcán, a sziréna
vinnyog: nyá-nyá-nyá!
Párizs.
Nem az otthon.
Haza kell mennem.

39
 ÖT
SZEPTEMBER
Amszterdam

M arjolein keskeny háza egy csatorna partján áll, a Broul wersgracht közelében.
A belseje színtiszta fehér és modern Bram, aki tervezte, az egyik „hiábavalóságának"
hívta. Pedig őbenne aztán nyoma sem volt hiábavalóságnak: nála ez annyit jelentett,
hogy ingyen.
Hivatalosan menekülteknek tervezett átmeneti szállásokat, aminek a
fontosságában hitt is, de ezek nem jelentettek igaz kihívást alkotótehetségének. Így
hát örökké kereste az alkalmakat, hogy kipróbálhassa rajongását a kortárs
művészetért - például olyan háromszintes, üveg-fa-acél palotává alakítson át egy
megfáradt teherszállító uszályt, amit „úszó Bauhaus"-nak nevezett egy építészeti
szemle.
Sara, Marjolein titkárnője átlátszó akrilasztalnál ül. Az asztalon fehér rózsák,
vázában. Amikor belépek, idegesen rám mosolyog, és lassan feláll, hogy elvegye a
kabátomat. Hozzáhajlok, puszival üdvözlöm. - Bocs, hogy késtem - mentegetőzöm.

40
 - Három hetet késtél, Willem - mondja, miközben betessékel.
Nem tiltakozik a puszi ellen, de nem néz a szemembe.
Megpróbálkozom a legcsibészesebb mosolyommal, pedig húzódnak tőle az
arcomon a most már viszketve gyógyuló varratok. - De megérte várni rám?
Nem válaszol. Több mint két éve, hogy megvolt a románcunk akkoriban sok időt
töltöttem ebben az irodában, ahol kéznél volt Sara, családunk jogászának titkárnője.
Amikor először történt, odáig voltam a méla tekintetű, érett nőért és a kékre festett
ágyáért. De nem tartott sokáig. Sose tart.
- Technikailag csak pár napot - közlöm vele. - Marjolein miatt kellett
halasztanunk két hetet.
- Mert szabadságra ment - feleli szokatlanul zsémbesen. - Amit készakarva
időzített a véglegesítés utánra!
- Willem! Az ajtóban a hosszúra nőtt Marjolein még magasabbnak látszik az
örökös tűsarkújában. Int, hogy menjek be az irodájába, amelyet meghatároz Bram
ízlése. Marjolein papírokkal és akták düledező tornyaival egészítette ki az összképet.
- Szóval dobtál egy lányért - mondja, miután becsukta az ajtót.
Ugyan honnan tudhatja? Merőn figyel, láthatólag jól szórakozik valamin.
- Visszahívtalak. Nem tudtad?
A vonaton Londonból Párizsba megpróbáltam SMS-t küldeni Marjoleinnek, hogy
később érkezem, de nem volt térerő különben is lemerülőben volt a mobil, Lulunak
meg valamilyen okból nem akartam szólni a dologról. Tehát amikor megláttam az
egyik hátizsákos belga lányt az étkezőkocsiban, kölcsönkértem a telefonját. A
zsákomban kellett kotorásznom

41
a noteszem után, mert abban volt felírva Marjolein száma, aminek az lett az
eredménye, hogy lekávéztam magam és a belga lányt.
- Csinosnak hangzott - mondja Marjolein, egyszerre pajkosan és feddőn
mosolyogva.
- Az is volt - felelem.
- Mindig azok. Na, gyere, adjunk egymásnak egy puszit.
Közelebb lépek, hogy megpuszilhasson, de megállít. - Mi történt az arcoddal?
Megbeszélésünk elhalasztásának egyik előnye, hogy a zúzódásoknak volt idejük
elhalványodni. A varratok is felszívódtak, csak egy vastag hurka maradt. Azt
reméltem, ne veszik észre.
Mikor nem válaszolok, Marjolein teszi meg helyette: - Rossz lánnyal kezdtél ki,
hm? Olyannal, akinek volt egy dühös fiúja? - A recepció felé int. - Ha már a témánál
tartunk, Sarának van egy helyes olasz pasija, úgyhogy tágulj tőle. Amikor legutóbb
elmentél, hónapokig picsogott utánad. Majdnem ki kellett rúgnom.
Fölemelem a kezem, és ártatlan képet vágok.
Marjolein a szemét forgatja. - Csakugyan egy lány miatt volt? - Az arcomra mutat.
Ebben a megfogalmazásban a sztori valamivel közelebb kerül az igazsághoz.
- Bicikli. Sör. Veszélyes kombináció. - Derűsen mímelem, ahogy leesek egy
bicikliről.
- Te jó isten. Olyan régen elmentél, hogy már azt is elfelejtetted, hogy kell inni
és biciklizni? Hogy nevezheted hollandnak magad egyáltalán? Épp idejében hoztunk
vissza.
- Úgy tűnik.

42
 - Na, gyere, hadd kínáljalak meg kávéval. Bujkál itt még valahol valami remek
csokoládé. Utána aláírjuk a papírokat.
Kikiált Sarának, aki behoz két kis csésze kávét. Marjolein addig, kotorászik a
fiókjaiban, amíg elő nem kerül egy doboz kemény, rágós csokoládé. Elveszek egyet,
és hagyom, hogy megolvadjon a nyelvemen.
Magyarázni kezdi, mit írok alá, bár nem számít, mert az én aláírásomra úgyis csak
valami bürokratikus formaság miatt van szükség. Yael sose vette föl a holland
állampolgárságot, és Bram, aki azt mondogatta aprólékosan kidolgozott terveiről,
hogy Isten a részletekben van, a személyes ügyeiben épp az ellenkező nézetet
vallotta.
Vagyis az én jelenlétemre azért van szükség, hogy véglegesítsük az eladást és a
különböző alapítványokat. Marjolein karattyol, én írok és írok és írok. Yael nem
holland állampolgár, már nem lakik sem itt, sem Izraelben, csak lebeg a semmiben,
mint egy hontalan menekült, és ez valóságos áldás az adózás szempontjából.
Hétszáztizenhétezer euróért adta el a hajót, magyarázza Marjolein. Ebből kikanyarít
egy szép darabot az állam, de még ennél is szebb darab jut nekünk. Holnap este,
munkaidő végeztével százezer eurót utalnak át a bankszámlámra.
Miközben irkálok, Marjolein egyfolytában engem néz.
- Mi van? - kérdezem.
- Csak mindig elfelejtem, menyire hasonlítasz apádra.
A toll megáll a levegőben a jogi halandzsa újabb sora fölött. Bram sokszor
emlegette, hogy bár Yael a legerősebb asszony a világon, az ő békés génjeinek
valahogyan sikerült felülkerekedniük a felesége sötét izraeli kromoszómáin.

43
 - Bocs - mondja Marjolein, visszatérve az üzlethez. - Hol laksz, amióta
visszajöttél? Danielnél?
Daniel bácsinál? Nem láttam a temetés óta, és a fél kezemen meg tudnám
számolni, hányszor találkoztam vele a temetés előtt. A tengeren túl él, és bérbe adja
a lakását. Miért laktam volna nála?
Majdnem úgy élek a hazatérésem óta is, mint egy utazó. Megmaradtam a
pályaudvar, az olcsó ifjúsági szállások és az eltűnőben levő vöröslámpás negyed
közelében. Részben kényszerűségből. Nem tudtam, van-e elég pénzem, hogy
kihúzzam a két hetet, valamiért mégse ment át mínuszba a bankszámlám. Lakhattam
volna a család régi barátainál, de nem akarom, hogy tudjanak a visszatérésemről,
nem akarom újra végigjárni azokat a helyeket, és bizonyosan a közelébe se mentem
a Nieuwe Prinsengrachtnak.
- Egy barátomnál - válaszolom lazán.
Marjolein félreérti. - Aha, egy barátodnál!
Félig bűntudatosan mosolygok. Néha egyszerűbb hagyni, hogy az emberek
elhamarkodottan következtessenek, mint elmagyarázni a bonyolult igazságot.
- Csak aztán vigyázz, hogy ennek a barátnak ne legyen egy mérges barátja.
- Igyekezni fogok - ígérem.
Mindent aláírtam.
- Akkor végeztünk - mondja Marjolein. Kinyitja az íróasztalát, előhúz egy
kartondossziét. - Itt a posta. Úgy szerveztem meg, hogy hozzám küldjenek mindent,
amit a hajóra címeztek, amíg meg nem adod az új címedet.
- Az eltarthat egy darabig.
- Semmi baj, én nem megyek sehova. - Egy szekrényből elővesz

44
egy üveg whiskyt és két kupicát. - Most lettél gazdag ember. Erre érdemes inni.
Bramnek volt az a vicce, hogy ha Marjoleinnél a kismutató átlépi tizenkettest, attól
kezdve minden percre érdemes inni. De azért elfogadom a kupicát.
- Mire igyunk? - kérdezi. - Új vállalkozásokra? Az új jövőre?
- A fejemet rázom. - Igyunk a balesetekre.
Látom az arcán a megütközést. Késve kapok észbe, hogy ez úgy hangzott,
mintha arra céloznék, ami Brammel történt, bár nem annyira baleset volt, mint egy
beteg fordulat.
De nem erről beszélek, hanem a mi balesetünkről. Arról, amely létrehozta a
családunkat. Marjolein bizonyosan ismeri a történetet. Bram szívesen mesélgette.
Olyan volt, mint egy családi eredetmítosz, egy mese és egy altató ötvözete.

Bram és Daniel Izraelben furikáztak egy Fiattal, amely folyton lerobbant. Egy
napon Netanja tengerparti város közelében robbant le, és Bram éppen meg akarta
javítani, amikor, szájában cigarettával, vállán puskával, odaballagott hozzájuk egy
katona.
- A legfélelmetesebb látvány, amit el tudsz képzelni - mondta Bram, és
mosolygott az emléken.
Ez volt Yael. Stoppal ment vissza a galileai támaszpontra a hétnapos eltávozás
után, amelyet Netanjában töltött egy barátnőjénél vagy talán egy pasinál, akárhol,
csak nem abban a lakásban, ahol felnőtt Saba mellett. A fivérek Szafedbe tartottak,
és miután Yael újra bekötötte a hűtővezetéket, felajánlották neki, hogy elviszik. Bram
gavallérosan felkínálta

45
az anyósülést, elvégre Yael javította meg a Fiatot. Ám Yael azt felelte, miután
meglátta a szűk hátsó ülést:
- Az üljön hátra, aki a legkisebb. - Magára gondolt, nem is tudhatta, melyik fivér
a magasabb, mert Daniel az anyósülésen sodort a libanoni dudvából, amit
Netanjában vásárolt egy szörfözőtől.
Ám Bram félreértette, és egy szükségtelen méredzkedés után eldöntötte, hogy ő
magasabb három centivel, így Daniel került hátra.
Visszavitték a katonát a támaszpontra. Mielőtt elváltak, Bram megadta neki az
amszterdami címét.
Másfél évvel később Yael leszerelt a katonaságtól, és mivel minél távolabb akart
lenni mindentől, amiben felnőtt, fogta összespórolt kevés pénzét, és elindult
autóstoppal észak felé. Négy hónapig húzta ki a pénzből, amely épp Amszterdamban
fogyott el, így hát kopogtatott egy ajtón, és Bram kinyitotta. Noha most látta
másodjára a lányt, és nem tudta, mit keres Amszterdamban, és bár nem ez volt a
modora, önmaga előtt is váratlanul megcsókolta Yaelt.
- Mintha őt vártam volna egész idő alatt - mondta csodálattal. - Látjátok, milyen
fura az élet? - szokta kérdezni eposzi románcuk zárszavában. - Ha a Fiat nem robban
le éppen ott vagy ha Yaelnek Koppenhágában fogy el a pénze, vagy Daniel a
magasabb, talán minden másképp történik.
Ám én tudtam, hogy igazából azt mondja: balesetek. Mindig, minden a
baleseteken múlik.

46
 HAT

K ét nappal később, mintegy varázsütésre, százezer euró jelenik meg a

számlámon. Persze nincs ebben semmi varázslat. Régen volt, hogy kirúgtak a
közgazdaságiról, de azóta megértettem, hogy a mindenségben ugyanaz az
egyensúly elv érvényesül, mint a piacokon: sohasem kapsz anélkül, hogy valahol
meg ne kellene fizetned érte.
Vásárolok egy leharcolt biciklit egy drogostól és még egy váltás ruhát az
ócskapiacon. Most van pénzem, de megszoktam az egyszerű életet, hogy mindig
csak annyim legyen, amennyit kézben elvihetek. Különben sem maradok sokáig,
úgyhogy minél kevesebb ujjlenyomatot akarok hagyni.
Csámborgok a Damrakon, nézegetem az utazási irodákat, próbálom eldönteni,
hova menjek legközelebb. Palau. Tonga. Brazília. Ahogy nő a lehetőség, úgy
nehezedik a választás. Vagy nyomozzam ki Daniel bácsit Bangkokban? Esetleg
Balin?
Az egyik ifjúsági utazási irodában a sötét hajú recepciós lány kiszúrja, hogy a
hirdetéseket bámulom. Megvárja, hogy

47
találkozzon a tekintetünk, elmosolyodik, és int, hogy menjek be.
- Mit keresel? - kérdezi enyhén idegenes kiejtéssel. Keleteurópai lehet, talán
román.
- Valamit, ami nem itt van.
Kurtán felnevet. - Lehetne konkrétabban?
- Valamit, ami meleg, olcsó és messze van. - Valamit, ahol ezzel a százezer
euróval addig tűnhetek el szem elől, ameddig nekem tetszik, gondolom hozzá.
Nevet. - Ez érvényes a világnak körülbelül a felére. Szűkítsük le. Tengerpartot
akarsz? Vannak egészen fantasztikus helyek Mikronéziában. Thaiföld még mindig
egész olcsó. Ha a kaotikusabb kulturális élményt szereted, India csodálatos.
A fejemet rázom. - Indiába ne.
- Új-Zéland? Ausztrália? Az emberek odáig vannak Malawiért Közép-Afrikában.
Nagyon jókat hallok Panamáról és Hondurasról, bár ott most volt államcsíny. Mennyi
időre akarsz menni?
- Meghatározatlanra.
- Ó, akkor talán érdekelhet egy világ körüli jegy. Van néhány különleges
ajánlatunk. - Kopácsol a számítógépén. - Itt van egy: Amszterdam, Nairobi, Dubai,
Delhi, Szingapúr. Sydney, Los Angeles, Amszterdam.
- Olyan van, amelyik nem áll meg Delhiben?
- Ennyire nem kell India, hm? - Csak mosolygok. - Oké.
Akkor a világ melyik részét akarod látni?
- Nem érdekel. Minden megfelel, csak legyen olcsó, meleg és messze. És nem
India. Miért nem választasz helyettem?
Úgy nevet, mintha viccet hallana. Pedig én komolyan beszéltem. Renyhe
tompultságban vegetáltam a visszatérésem

48
óta sivár szállások ágyain tétlenkedtem át egész napokat, várva, hogy találkozhassak
Marjoleinnel. Napokon át, rengeteg üres percben kapaszkodtam egy törött, de még
mindig ketyegő órába, és képzelegtem hiábavalóságokat a lányról, aki viselte. Egy
kicsit meg is ártott a fejemnek. Eggyel több ok, hogy ismét felkerekedjek.
A lány kopácsol a billentyűzeten. - Segítened kell. Először is, hol jártál már?
- Itt - eléje tolom gyűrött útlevelemet az asztalon. - Ebben van a történetem.
Kinyitja.
- Csak nem? - A hangja átváltozik barátságosból incselkedővé. Végigpergeti a
lapokat. - Te aztán jó sokat csavarogtál.
Fáradt vagyok. Nem akarom járni ezt a táncot, most nem.
Csak meg akarom venni a repülőjegyemet, hogy elmehessek.
Amint egyszer elszabadulok innen, távol Európától, valami meleg messzeségben
visszazökkenek majd önmagamba.
Vállal von, tovább lapozgatja az útlevelemet.
- Húha, figyelj csak. Egyelőre nem foglalhatok neked utat sehova.
- Miért nem?
- Mert nemsokára lejár az útleveled. - Összecsukja az okmányt,
visszacsúsztatja elém. - Személyi igazolványod van?
- Ellopták.
- Jelentetted?
A lejemet rázom. Fel se hívtam a francia rendőrséget.
- Na, mindegy. A legtöbb ilyen helyre úgyis kell útlevél. Csak meg, kell
újíttatnod.
- Az mennyi idő?
- Nem sok. Pár hét. Menj be a városházára az űrlapokért. -

49
Kerepel még néhány papírról, ami kelleni fog. Egyik sincs itt nálam.
Hirtelen csapdában érzem magam. Nem értem, hogyan történt azok után, hogy
két éven át sikerült elkerülnöm Hollandiát. Azok után, hogy sikerült kicseleznem a
kicsi, ám központi fekvésű országot a legsületlenebb ötletekkel - például
meggyőztem Tort, a Gerilla Will diktatórikus direktorát, hogy hagyja ki az
amszterdami fellépést, menjünk inkább Stockholmba, mert Európában rögtön az
Egyesült Királyság után a svédek szeretik a legjobban Shakespeare-t.
Ám tavasszal Marjolein végre tisztába tette Bram zűrös vagyoni ügyeit, és a
lakóhajót átruházták Yaelre, aki ezt azzal ünnepelte, hogy azonnal meghirdette az
ingatlanpiacon a neki épített otthont. Nem kellett volna meglepődnöm; akkor már
nem.
De hogy még arra is kérjenek, hogy jöjjek ide aláírni? Ehhez azért pofa kell.
Hücpe* , ahogy Saba mondta volna. Megértettem, hogy Yaelt csak a dolog gyakorlati
oldala érdekli. Én vonaton utazom, ő repülőn. Nekem ez csak néhány nap, csekély
fáradság.
Csakhogy halasztottam egy napot, és ez valamiért megváltoztatott mindent.

*Szemtelen, pimasz, okoskodó (jiddis).

50
 HÉT
OKTÓBER
Ulrecht

E lkésve jut eszembe, hogy talán telefonálnom kellett volna. Talán a múlt
hónapban, amikor visszaérkeztem. Mindenesetre azelőtt, hogy beállítok a házába.
De nem tettem. Mostmár késő. Csak úgy itt vagyok, és reménykedem, hogy sikerül
megúszni a lehető legkevesebb fájdalommal.
A bloemstraati házon kicserélték a régi csengőt egy szemrehányóan bámuló
szemgolyóra. Rossz előjel. Levelezésünk, mindig szabálytalan volt, az utolsó két
hónapban megszakadt. Nem emlékszem, mikor küldtem utoljára e-mailt vagy SMS-t.
Három hónapja? Hat hónapja? Ugyancsak elkésve jut eszembe, hogy talán már nem
is lakik itt.
Valahonnan mégis tudom, hogy igen. Mert Broodje nem ment volna el úgy, hogy
előtte nem szól nekem. Ezt nem tette volna meg velem.
Broodje és én nyolcéves korunkban ismerkedtünk meg, amikor rajtakaptam, hogy
távcsővel lesi a hajónkat. Amikor megkérdeztem, mit csinál, kifejtette, hogy nem ránk
les. Sorozatos betörések voltak a környéken, a szülei fontolgatják,

51
hogy valami biztonságosabb helyre költöznek Amszterdamból, ő viszont szívesebben
maradna a megszokott lakásban, így az ő dolga, hogy megtalálja a tetteseket.
- Ez nagyon komoly - mondtam.
- Igen, az - felelte. - De nekem ilyen is van. - Biciklije kosarából elővette
kémfelszerelése többi részét: a dekóder teleszkópot, a hangerősítő füldugót, az éjjel
látó szemüveget, amit engedett is felpróbálni.
- Ha meg akarod találni a rossz fiúkat, lehetek a társad - ajánlottam fel. - Nem
sok gyerek volt Amszterdam központjának keleti szélén, egyáltalán nem volt gyerek a
szomszédos lakóhajókon, a Nieuwe Prinsengrachton, ahol mi is horgonyoztunk, és
nem voltak testvéreim. Időm nagy részében labdát rugdostam a mólóról a
hajótestnek, a legtöbbet el is veszítettem a csatorna sötét vizében.
Broodje elfogadta a segítségemet, így lettünk társak. Órák hosszat nyomoztunk a
környéken, lefényképeztük a gyanús személyeket és járműveket, egész, addig, amíg
meg nem látott egy öregember, és azt gondolva, hogy a bűnözőknek dolgozunk, ki
nem hívta ránk a rendőrséget. Amikor a rendőrség megtalált, a szomszédunk mólója
mellett guggoltunk, és távcsővel figyeltünk egy gyanús furgont, amely rendszeresen
visszatért (azért, mert, mint később megtudtuk, a sarki pékségé volt). Kikérdeztek, és
mindketten sírni kezdtünk, mert attól féltünk, hogy börtönbe zárnak. Hebegve
előadtuk indokainkat és bűnüldöző stratégiánkat. A rendőrök végighallgattak, erősen
igyekezve, hogy ne nevessenek, majd hazavittek, és mindent elmagyaráztak Broodje
szüleinek. Távozásuk előtt az egyik nyomozó adott egy névjegyet, kacsintott, és azt
mondta, telefonáljunk, ha lesz valamilyen tippünk.

52
 Én eldobtam a névjegyet, de Broodje megtartotta a magáét. Éveken át. Akkor
szúrtam ki, amikor tizenkét évesek voltunk A szobája falitáblájára tűzte az
elővárosban, ahova végül mégis elköltöztek.
- Neked még megvan ez? - kérdeztem. Két éve volt, hogy elköltöztek, nem túl
gyakran láttuk egymást. Broodje a névjegyre nézett, aztán rám.
- Hát nem tudod, Willy? - kérdezte. - Én megőrzőm a dolgokat.

Merevre zselézett hajú, PSV-mezt viselő, hórihorgas pacák nyit ajtót.

Megrándulok a félelemtől, mert Broodje régebben egy Ivó nevű csontkollekcióval
lakott itt meg két lánnyal, akiknél folyamatosan bepróbálkozott, de sohasem járt
sikerrel. Ám aztán a pasi tekintetében megcsillan a felismerés. Rájövök, hogy Henk
az, Broodje egyik barátja az utrechti egyetemről.
- Te vagy az, Willem? - kérdezi, és mielőtt válaszolhatnék, már is kiáltott a
házba: - Broodje! Willem visszajött!
Csoszogást hallok, nyikorog a kopott padlódeszka, és már itt is jön ő, egy fejjel
alacsonyabb és kétszer szélesebb vállú, mint én. Különbségünk ihlette meg a
szomszéd hajón élő öregembert, hogy elnevezzen Spagettinek és Fasírtnak.
Broodje kedvelte a csúfnevét, hiszen a fasírt sokkal ízletesebb, mint a spagetti.
- Willy! - Fél másodpercre elhallgat, mielőtt rám vetné magát. - Willy! Már azt
hittem, meghaltál!
- Feltámadtam - mondom.
- Tényleg? - A szeme olyan kerek és kék, mint a fényes aprópénz - Mikor jöttél
vissza? Mennyi ideig maradsz? Éhes

53
vagy? Miért nem szóltál, hogy jössz, összecsaptam volna valamit. Mit szólnál egy
hidegtálhoz? Gyere már be! Idenézz, Henk, Willy visszajött!
- Látom - bólogat Henk.
- W! - kurjant Broodje. - Willy visszajött!
Bemegyek a nappaliba. Korábban viszonylag rendes volt, itt-ott látszott a női kéz
nyoma, például a virágillatú gyertyák; Broodje tette magát, hogy nem szereti, de még
akkor is gyújtott ilyen gyertyákat, amikor a lányok nem voltak otthon. Most szennyes
zoknitól, áporodott kávétól, kilocsolt sörtől szaglik. A lányokra már csak a régi
Picasso poszter emlékeztet, amely csálén lóg a kandalló felett.
- Mi történt a lányokkal? - kérdezem.
Broodje vigyorog.
- Na persze, Willynél a lányok az elsők. - Nevet. - Tavaly átköltöztek a saját
lakásukba, mire Henk és W beköltözött. Ivó meg Észtországba ment egy kurzusra.
- Lettországba - helyesbít Wouter vagy W, aki most jön le a lépcsőn. Még nálam
is magasabb, rövid haja magától nő tüskés csomókban, és akkora az ádámcsutkája,
mint a kilincsgomb.
- Lettországba - ismételi meg Broodje.
- Mi történt az arcoddal? - kérdezi W. Sose volt szokása bájologni.
Megérintem a forradást. - Leestem a bringáról - mondom.
Automatikusan jön ki a szájamon a Marjoleinnek feltálalt hazugság. Nem tudom,
miért. Talán csak ösztönösen igyekszem minél jobban eltávolítani magamat attól a
naptól.
- Mikor jöttél vissza? - kérdezi W.

54
 - Igen, Willy! - csatlakozik Broodje, aki úgy liheg és mancsol, akár egy kiskutya.
- Milyen régen vagy itthon?
- Kis ideje - mondom, a fájdalmas igazság és a pofátlan hazugság között
egyensúlyozva. - El kellett intéznem pár dolgot Amszterdamban.
- Már találgattam is, hol lehetsz - mondja Broodje. - Nemrég megpróbáltalak
felhívni, de csak valami fura hangposta válaszolt, e-mailezni pedig lusta disznó vagy.
- Tudom. Elveszítettem a telefonomat és az összes kapcsolatomat. Egy ír srác
nekem adta a magáét, a SIM-kártyával együtt. Úgy rémlik, megküldtem neked
SMS-ben az új számot.
- Talán meg. Na, mindegy, gyere be! Hadd látom, mi van enni. - Befordul a
miniatűr konyhába. Fiókok nyílnak és csukódnak.
Öt perccel később Broodje visszatér egy tálca harapnivalóval. Sört is hoz
mindenkinek. - Akkor most mesélj el mindent a vándorszínész varázslatos életéről!
Más lány minden éjszakára?
- Broodje, hagyd már, hadd üljön le - kéri Henk.
- Bocs, de én általa élek: olyan volt, mintha egy filmsztár lakna nálam. Azonkívül
kicsit unalmas volt nélküle az utóbbi pár évben.
- Húszat értesz az utóbbi pár év alatt? - ugratja W.
- Szóval Amszterdamban voltál? - kérdezi Broodje. - A mamád hogy van?
- Honnan tudjam? - felelem félvállról. - Indiában van.
- Még mindig? - kérdezi Broodje. - Vagy ingázik?
- Még mindig. Folyamatosan.

55
 - Ó. Nemrég jártam a környéken. A hajó ki volt világítva, be volt bútorozva:
ebből gondoltam, hogy ő jöhetett vissza.
- Nem, nyilván azért bútorozták be, hogy olyan legyen, mintha laknának benne,
de nem így van. Mi legalábbis nem lakunk ott. - Összesodrok egy szelet szalámit, és
a számba tömöm. - Eladtuk.
- Eladtad Bram hajóját? - hitetlenkedik Broodje.
- Anyám adta el - helyesbítek.
- Akkor nagyot szakíthatott - állapítja meg Elénk.
Nem szólok, képtelen vagyok közölni velük, hogy én is nagyot szakítottam.
Azután W beszélni kezd egy cikkről, amit nemrég olvasott a De Volkskrant ban, hogy
az európaiak óriási összegeket fizetnek az amszterdami öreg lakóhajókért és a
kikötési jogért, ami majdnem olyan értékes, mint maguk a hajók.
- De ez a hajó nem - tiltakozik Broodje. - Azt látnotok kellene. Willem apja
építész volt, úgyhogy az valami gyönyörű, három szint, erkélyek, rengeteg üveg. -
Melankolikusan néz a levegőbe. - Minek is nevezte az a magazin?
- Úszó Bauhausnak. - Lejött egy fotós, és lefényképezte a hajót meg minket a
hajón. Amikor a lap megjelent, leginkább csak a hajóról közöltek képeket, de volt egy
Yaelről és Bramről a panorámaablak keretében, az üvegben tükröződő víz és fák
hátterén. Az eredeti képen én is ott voltam, de kivágtak. Bram elmagyarázta, hogy az
ablak és a tükörkép miatt használták éppen ezt: a fotónak a művészi elképzelést
kellett bemutatnia, nem a családunkat, de én azt gondoltam, hogy nagyon jól
bemutatja a családunkat is.
- Nem tudom elhinni, hogy eladta - mondja Broodje.
Vannak napok, amikor én sem hiszem el, más napokon

56
meg nagyon is elhiszem. Yael az a típus, aki lerágja a saját kezét, ha menekülnie kell.
Csinálta már máskor is.
A fiúk mind engem néznek. Arcuk kiüresedik az aggodalomtól, ami szokatlan
élmény a két év névtelenség után.
- Szóval ma este Hollandia-Törökország - kezdem.
Egy darabig bámulnak. Aztán bólintanak.
- Remélem, nagyobb szerencsénk lesz - mondom. - Bár nem is tudom, azok
után, amilyen siralmasan szerepeltünk az Európa bajnokságon. Sneijder... - A
fejemet rázom.
Elsőnek Henk harap rá a csalira. - Viccelsz? Sneijder volt az egyetlen csatár, aki
bizonyította, hogy van benne spiritusz.
- Ne már! - vág közbe Broodje. - Azt a gyönyörű gólt Van Persie lőtte be a
németeknek!
Azután W bedobja a matekot, valamit a regresszióról az átlag felé, ami szavatolja,
hogy ezután csak javulás jöhet, mert a tavalyi pocsék évnél nincs lejjebb.
Fellélegzem. A csevegésnek megvan a maga világnyelve. Az úton az utazásról
dumálunk, egy ismeretlen ismeretlen szigetről vagy egy olcsó szállóról, egy
vendéglőről, ahol jó a menü. Ezekkel a srácokkal a foci a téma.
- Eljössz velünk a meccsre, Willy? - kérdezi Broodje. - Az O’Learybe akartunk
menni.
Nem fecsegni jöttem Utrechtbe, nem is a fociért vagy a barátságért, hanem a
papírmunka miatt. Egy gyors látogatásért az egyetemen, hogy megszerezzek
valamilyen papírokat az útlevelemhez. Amint az megvan, visszamegyek az utazási
irodába, ezúttal talán meghívom a lányt egy pohár italra, és kitalálom, hova menjek.
Megvásárolom a jegyemet. Talán átugrom Hágába vízumokért, beoltatom magamat
az idegenforgalmi orvosi rendelőben. Kinézek az ócskapiacra ruhákért. Kivonatozom
a reptérre, ahol alaposan megmotoznak

57
a határőrök, mert egy magányos férfi egyirányú jeggyel mindig gyanús. Hosszú
repülés. Időeltolódás. Bevándorlás. Vámvizsgálat. Aztán végül az első lépés az új
helyen, az a perc, amelyben egymást szítja az ujjongás és a zűrzavar. Az a perc,
amelyben minden megtörténhet.
Csak egy tennivalóm van Utrecthben, de váratlanul végeérhetetlennek érzem a
feladatok listáját, amelyeket el kell végeznem, hogy szabadulhassak innen. Még
különösebb, hogy nem hoz lázba az utazás. Még az sem, hogy megérkezhetek egy új
helyre, pedig az minden kapkodást megér. Csak a fáradságot látom benne. Nem
bírom összeszedni az energiát a gürcöléshez, ami kijuttat innen.
De az O'Leary? Az közel van, még egysaroknyira sincs. Azt kibírom.

58
 NYOLC

A z október hideg és vizes, mintha a nyári hőhullámban elhasználtuk volna a ránk

eső részt a derűs forróságból. Különösen hideg az én padlásszobám a
Bloemstraaton. Komolyan kétlem, hogy helyesen döntöttem, amikor beköltöztem.
Nem mintha én döntöttem volna. Miután zsinórban harmadszor ébredtem a földszinti
díványon úgy, hogy szinte semmit nem végeztem nappal, Broodje javasolta, hogy
költözzek be a padlásszobába.
Nem annyira ajánlat volt, mint ténymegállapítás. Már úgyis ott laktam. Néha
váratlan helyekre fúj bennünket a szél, néha meg elfúj ugyanonnan.

A padlásszoba huzatos, ablakai zörögnek a szélben. Reggelente látom a

leheletemet. Legfőbb élethivatásom, hogy ne hagyjam kihűlni magam. Az úton
gyakran töltöttem egész napokat könyvtárakban. Ott mindig találni újságokat,
könyveket és menedéket az időjárás vagy minden más elől, amitől el kell menekülni.

59
 Az egyetemi könyvtár ugyanazt a kényelmet kínálja: nagy, világos ablakokat,
puha pamlagokat és a számítógépek ütegét, hogy böngészhessek az interneten. Az
utóbbi kétes áldás. Útitársaimnak mániájuk volt, hogy lépést tartsanak a postájukkal.
Nekem nem. Utáltam bejelentkezni. Máig utálok.
Yael e-mailjei az óramű pontosságával jönnek, minden második héten egy.
Szerintem ezt is beírhatta a naptárába a többi munkája mellé. A levelek sose
mondanak sokat, így úgyszólván lehetetlen válaszolni rájuk.
Tegnap is jött egy rövid szösszenet, hogy kivesz egy-két nap szabadságot, mert
zarándokünnepre megy valamilyen faluba. Sose mondja, miből vesz ki szabadságot,
sose részletezi az ottani munkáját, a hétköznapjait. Az megmarad elmosódó titoknak,
amelynek körvonalát csak Marjolein odavetett megjegyzései töltik meg tartalommal.
Nem, Yael valamiféle anzixnyelven levelezik velem. Ez a tökéletes csevegés, ami
keveset mond és még kevesebbet árul el.
„Szia, mama", kezdem a válaszomat, aztán csak bámulom a képernyőt, és töröm
a fejem, hogy mit mondjak. Annyira járatos vagyok mindenféle csevegésben, de az
anyámhoz nincsenek szavaim. Amikor még utaztam, egyszerűbb volt, mert csak
küldtem egy képeslapot. Most Romániában vagyok, a Fekete-tengernél, egy
üdülőben, de nincs szezon, így nagy a csend. Órákig néztem a halászokat. Bár
ezekhez is lett volna mit hozzátennem gondolatban. Hogy amikor néztem egy viharos
reggelen a halászokat, eszembe jutott a családi utazás Horvátországba, amikor
tízéves voltam. Vagy tizenegy? Yael sokáig aludt, de Bram és én korán keltünk, hogy
lemenjünk a kikötőbe és a friss fogásból vásárolhassunk a só- és vodkaszagú

60
halászoktól, akik épphogy visszatértek a tengerről. Ám Yael példájára én is kiirtom a
nosztalgiázást az üzeneteimből.
„Szia mama." A kurzor feddőn hunyorog. Nem bírok túljutni rajta. Nem tudom, mit
mondjak. Átmegyek a postámba, visszagörgetek az időben az utóbbi pár évre,
Broodje alkalmi leveleire, a többi utazó üzeneteire, bizonytalan ígéretekre, hogy majd
találkozunk Tangerben vagy Belfastban, Barcelonában, ritkán megvalósult tervekre.
Ezt előzi meg egy löket a külgazdasági tanszék professzorainak leveleiből, hogy
amennyiben nem tudok „rendkívüli körülményeket" felhozni mentségemre, az a
veszély fenyeget, hogy jövőre nem hívnak vissza. (Nem hoztam fel, nem hívtak
vissza.) Még ennél is korábban vannak a részvétnyilvánító e-mailek, amelyeknek
némelyikét máig nem nyitottam meg, még ezeknél is korábban Bram üzenetei,
többnyire szamárságok, amiket szívesen küldözgetett nekem: recenzió egy
étteremről, amelyet szeretett volna kipróbálni, egy feltűnően förtelmes építészeti
monstrum fotója, egy felkérés, hogy segítsek be a legújabb restaurálásába. Már
négyévnyire járok a múltban, Saba e-mailjei között, aki élvezte a közlésnek ezt a
közvetlen módját, hogy oldalakat írhat tele, és egy fillért sem kell fizetnie a
postázásért, egészen addig, amíg a felfedezését követő második évben túl beteg lett
ahhoz, hogy használja.
Visszatérek a Yaelnek szóló levélhez. „Szia, mama, visszajöttem Utrechtbe,
együtt lógunk Robert-Jannal és a fiúkkal. Nincs semmi különös. Mindennap esik, már
egy hete nem láttuk a napot. Örülhetsz, hogy nem vagy itt. Tudom, mennyire utálod a
szürkét. Nemsokára dumálunk. Willem."
Anzixnyelv. A legcsevejebb csevej.

61
 KILENC

M oziba megyünk a fiúkkal. Jön W új nője is. Valami Jan de Bont-thriller a Louis
Hartlooperben. Bontból kiszerettem - nem is tudom, mióta de leszavaztak, mert
W-nek barátnője van, és ez komoly dolog, és ha a lány robbanásokat akar,
akkor robbanásokat nézhet.
A multiplex dugig, az emberek kifolynak az ajtón. Átkönyököljük magunkat a
tömegen a pénztárakhoz. Ekkor látom meg őt: Lulut.
Nem az én Lulumat. Azt a Lulut, akiről elneveztem. Louise Brooksot. Rengeteg
régi plakát van a mozi előcsarnokában, de ezt még sose láttam: nem is a falon van,
hanem egy állványnak támaszkodik. Egy pillanatfelvétel a Pandóra szelencéjéből.
Lulu italt tölt, közben derűsen és kihívóan vonja fel a szemöldökét.
- Szép. - Felnézek. Lien áll mögöttem, W punk barátnője,
akinek matematika a főszakja. Senki sem érti, hogy csinálták, de úgy tűnik, a
számelmélettől szerettek egymásba.
- Ja - helyeselek.

62
 Jobban megnézem a plakátot. Egy Louise Brooks-retrospektívet hirdet. Ma este a
Pandóra szelencéje megy.
- Ki volt ez? - kérdezi Lien.
- Louise Brooks - mondta Saba. - Nézd a szemét, hát nem egy gyönyörűség?
Rögtön tudod, hogy szomorúság bujkál mögötte." Tizenhárom éves voltam, és Saba,
aki utálta Amszterdam esős nyarait, akkor fedezte fel a filmmúzeumokat. Azon a
különösen rémes nyáron Saba megismertetett a némafilm sztárjaival: Charlie
Chaplinnel, Buster Keatonnel, Rudolph Valentinóval, Pola Negrivel, Greta Garbóval
és a kedvencével, Louise Brooksszal.
- A némafilm egyik sztárja - mondom Liennek. - Nosztalgiafesztivál van. Sajnos
éppen ma este megy.
- Akkor nézzük meg inkább ezt - mondja. Nem tudom, gúnyolódik-e, mert
ugyanolyan száraz a modora, mint W-é. De mikor rám kerül a sor a pénztárnál,
egyszer csak azt hallom, hogy a Pandóra szelencéjére kérek öt jegyet.
A fiúk először röhögnek rajtam. Azt hiszik, viccelek, amíg oda nem viszem őket a
plakáthoz és el nem magyarázom a retrospektív sorozatot. Akkor már nem röhögnek
annyira.
- Élő zongorakísérettel - mondom.
- Ettől jobban kellene éreznünk magunkat? - kérdezi Henk.
- Olyan nincs, hogy én ezt megnézzem - teszi hozzá W.
- És ha én akarom megnézni? - kérdezi Lien.
Csak az ajkamat mozgatva, hangtalanul köszönöm meg neki. Értetlenül felhúzza
átfúrt szemöldökét. W beleegyezik, a többiek jönnek utána.
Odafent leülünk. A csendben áthallatszanak a robbanások a szomszéd teremből.
Látom Henk szemében a bús vágyakozást.

63
 A terem elsötétül, a zongorista a billentyűk közé csap, a vásznat betölti Lulu arca.
Elkezdődik a karcos, fekete-fehér film. Szinte hallani, ahogy recseg, mint egy ócska
hanglemez. De Lulu nem öregedett meg. Időtlen, amikor vidáman kacérkodik az
éjszakai lokálban, amikor rajtakapják a szeretőjével, amikor agyonlövi a férjét rögtön
az esküvőjük után.
Különös, mert korábban is láttam már néhányszor ezt a filmet. Tudom, mivel
végződik, mégis annyira izgulok, hogy a gyomrom is émelyeg. Naivnak vagy talán
csak butának kell lenni ahhoz, hogy tudjuk, mi a vége, mégis abban reménykedjünk,
hogy most nem úgy lesz.
Zsebre dugom a kezem, hogy ne matassak idegességemben. Noha nem akarom,
az eszem mindegyre visszatér a másik Luluhoz azon a forró augusztusi estén.
Odadobtam neki a pénzt, ahogy sok más lánnyal csináltam. Csakhogy, ellen-
tétben a sok más lánnyal, akik mindig visszajöttek - ott ácsorogtak az összetákolt
színpadunk mellett, hogy visszaadják a becses pénzemet és lássák, mit lehet
vásárolni érte -, Lulu nem jött vissza.
Ez lehetett volna az első jel, hogy átlát a komédiázásomon.
De én csak azt gondoltam: így is jó. El kell csípnem a korai vonatot, aztán egy szar,
hosszú nap vár rám, és különben is, sose aludtam jól idegen társaságban.
De így sem aludtam jól. Korán keltem, ezért a tervezettnél előbb indulhattam
Londonba, és ő ott volt, azon a vonaton. Harmadszor láttam huszonnégy órán belül,
és emlékszem, hogy amikor bementem az étkezőkocsiba, zökkent egyet velem a
világ. Mintha a mindenség mondta volna: figyelj!
Így hát figyeltem. Megálltam és fecsegtünk, de aztán Londonba értünk, és ment
volna ki-ki a maga útján. Addigra

64
ököllé keményedett bennem az iszonyat góca, amely akkor keletkezett, amikor Yael
felszólított, hogy térjek vissza Hollandiába és mondjak le írásban az otthonomról. Az
évődés Luluval a londoni vonaton mégis feloldotta valahogy, de tudtam, hogy amint
felszállok arra az amszterdami vonatra, ismét nőni kezd, felfalja a belsőmet, és egy
falatot sem bírok majd enni, csak sétáltatok idegesen egy érmét az ujjperceimen, és a
következő következőre összpontosítok, a következő vonatra vagy repülőgépre,
amelyre felszállok. A következő távozásra.
De aztán Lulu beszélni kezdett arról, hogy Párizsba szeretne menni, nálam pedig
ott volt a pénz, amit a Gerilla Willnél kerestem a nyáron, a készpénz, amelyre úgysem
lesz már szükségem. Így azon a londoni állomáson azt gondoltam oké, talán így kell
lennie. A mindenség semmit sem szeret annyira, mint az egyensúlyt: itt egy lány, aki
Párizsba akar menni, és itt vagyok én, aki bárhova elmenne, csak ne Amszterdam
legyen. Amint fölvetettem, hogy menjünk együtt Párizsba, helyreállt az egyensúly, az
iszonyat marka elengedte a zsigereimet. A párizsi vonaton már olyan éhes voltam,
mint a farkas.
A vásznon Lulu sír. Elképzelem az én Lulumat, ahogy felébred másnap, látja,
hogy elmentem, elolvassa a cédulán a gyors visszatérés soha be nem váltott
ígéretét. Sokadszor találgatom, meddig tartott neki, hogy a legrosszabbat feltételezze
rólam, amit egyszer már megtett. A vonaton Londonból Párizsba fékezhetetlenül
kacagni kezdett, mert azt hitte, hogy otthagytam. Tréfára vettem a dolgot, és persze
nem is volt igaz. De nyomot kellett hagynia bennem, mert ez volt az első

65
figyelmeztetés, hogy valamilyen okból ez a lány olyannak lát, amilyennek nem
óhajtom megmutatni magamat.
Pereg a film, és bennem egyre nő a vágy, a keserűség, a késő bánat, értelmetlen
az egész, de ez a tudat csak ront rajta. Növekszik, dagad, és nincs hova mennie.
Mélyebbre fúrom a kezemet a zsebembe, lyukat szakítok rajta.
- Az istenit! - mondom hangosabban, mint akartam.
Lien rám néz, de úgy teszek, mintha belefeledkeznék a film-
be. A zongorista crescendót játszik, amikor a magányos, megvert Lulu kacérkodik
Hasfelmetsző Jackkel, majd felhívja a szobájába. Azt hiszi, talált valakit, akit
szerethet, és Jack is azt hiszi, hogy talált valakit, akit szerethet, ám ekkor meglátja a
kést, és a néző tudja, mi fog történni: kutyából nem lesz szalonna. Biztos, hogy Lulu
ezt gondolja rólam, és talán joggal gondolja. A film kétségbeesett záróakkordokkal ér
véget.
Aztán csend lesz.
A fiúk ülnek még egy percig, majd mindenki egyszerre kezd el beszélni.
- Ennyi? Megölte? - kérdezi Broodje.
- Hasfelmetsző Jack, és kés van nála - válaszolja Lien. - Nem a karácsonyi
pulykát vágja föl vele.
- Micsoda halál. Azt meg kell adni, hogy nem volt unalmas - mondja Henk. -
Willem! Hé, Willem, itt vagy még?
Összerezzenek. - Ja. Mi van?
Úgy rémlik, meglehetős hosszan néznek rám.
- Jól vagy? - kérdezi végül Lien.
- Remekül! Klasszul! - Mosolygok. Természetellenes módon szinte érzem,
ahogy az arcomon húzódik a sebhely, mint egy gumiszalag. - Gyerünk, igyunk
valamit.
Testületileg lemegyünk a földszinti, zsúfolt büfébe. Rendelek egy rund sört, aztán

66
még egy rund jenevert'* nyomtatéknak. A fiúk csak néznek, nem tudom, a pia miatt-e
vagy azért, mert mindent fizetek. Már tudnak az örökségemről, de továbbra is
elvárják a szokott mértékletességet.
Felhajtom a töményt, majd a sörömet.
- Hűha! - W elém tolja a jenevert. - Nekem nem kell kopstoot**.
Azt is felhajtom.
Bámulnak és hallgatnak. Aztán megszólal Broodje: - Biztos, hogy jól vagy? -
kérdezi sajátságosán tétovázva.
- Miért ne lennék? - A pálinka végzi a dolgát: felmelegít és elégeti az emlékeket,
amelyek életre keltek a sötétben.
- Apád meghalt. Anyád elment Indiába - mondja nyersen W - A nagyapád is
meghalt.
- Kösz. - mondom, pillanatnyi kínos hallgatás után. - El is felejtettem. - Viccnek
szántam, de olyan keserűen jön ki a számból, mint a pia, ami a garatomat égeti.
- Ó, ne haragudj rá - kéri Lien, és játékosan meghúzza W fülét. - Már dolgozik az
olyan emberi érzelmeken, mint a részvét.
- Nincs szükségem senki részvétére - tiltakozom. - Jól vagyok.
- Oké, csak mert mintha nem igazán lennél önmagad azóta, hogy... - Broodje
elnémul.
- Sokat vagy egyedül - szalad ki Henk száján.
- Egyedül? Veletek vagyok.
- Pontosan - bólint Broodje.
Újabb néma perc. Nem egészen tudom, mivel vádolnak.
Azután Lien megvilágosít.

* Holland gin. (A ford.)

** Kb. lefejelés: ginből és sörből kevert, népszerű holland koktél. (A ford.)

67
 - Mint értesültem, neked mindig volt nőd, és a hapsik most aggódnak, mert
folyton egyedül vagy. - A fiúkra néz. - Igazat mondok?
Úgy valahogy, dünnyögik.
- Szóval ti megbeszéltétek ezt? - Viccesnek kéne lennie, de nem az.
- Úgy gondoljuk, hogy azért vagy depressziós, mert nem szexelsz - fejtegeti W.
Lien nyakon legyinti. - Mi van? - kérdezi W. - Ez logikus élettani folyamat. A nemi
aktus szerotonint szabadít fel, ami fokozza az örömérzést. Egyszerű tudomány.
- Nem csoda, hogy annyira bejövök neked - ugratja Lien. - Az a sok egyszerű
tudomány!
- Ó, most meg már depressziós vagyok? - Úgy akarok beszélni, mintha
viccelődnék, de nehéz kiszűrni a hangomból annak a másik valaminek a
mellékzöngéjét. Lient leszámítva senki sem hajlandó rám nézni. - Ezt gondoljátok? -
Próbálom tréfára venni a dolgot. - Krónikus kangörcsben szenvedek?
- Szerintem nem a farkadnak van baja - mondja flegmán Lien. - Hanem a
szívednek.
Pillanatnyi csend után a fiúkból kitör a röhögés.
- Bocs, schatje* - mondja W -, de az lenne az abnormális viselkedés. Csak te
még nem ismered Willemet. Sokkal valószínűbb a szerotonin.
- Tudom, amit tudok - jelenti ki Lien.
Ezen jól összevitatkoznak, én pedig visszakívánom az út névtelenségét, ahol az
embernek se múltja, se jövője, csak az az egy perce van az időben. És ha az a perc
nyúlósnak vagy kellemetlennek bizonyul, a következő percben mindig indul
egy vonat.

* Szivi (holland).

68
 - Nos, megtört szívre és kangörcsre is ugyanaz, a kúra - szögezi le Broodje.
- Mégpedig? - érdeklődik Lien.
- A kefélés! - kukorékolja egyszerre Henk és Broodje.
Ez már sok.
- Pisilnem kell - mondom, és felállok.
A kézmosónál vizet fröcskölök az arcomba. Belebámulok a tükörbe. A sebhely
még mindig vörösen lángol, mintha piszkálnám.
Kint nagy a tömeg a folyosón, most tódultak ki egy másik filmről, nem a De
Bontról, hanem egy olyan szirupos brit vígjátékról, amelyik kétóránként ígér holtig
tartó szerelmet.
- Itt süllyedjek el, ha ez nem Willem de Ruiter!
Megfordulok. Ki más jön ki a moziból a művi érzelmektől párás szemmel, ha nem
Ana Lucía Aureliano?
Megállok, hogy utolérhessen. Puszival üdvözöljük egymást Ana Lucía int a
barátainak, akiket a kollégiumból ismerek, hogy menjenek csak tovább. - Nem is
hívtál fel! - Úgy biggyeszti az ajkát, akár egy kislány, de csak még bájosabb lesz tőle,
bár ő szinte mindentől az lenne.
- Nem volt meg a számod - mondom. Nincs okom félni, ösztönszerűen tagadok.
- De hiszen odaadtam! Párizsban!
Párizs. Lulu. Az érzések, amelyeket a film keltett, kezdenek visszajönni, de
elfojtom őket. Párizs csak illúzió volt, nem különb a filmnél, amelyet most nézett meg
Ana Lucía.
Közelebb hajol. Jó szaga van, fahéjból, füstből, parfümből keverve.
- Miért nem adod meg a számodat újra? - Előveszem a mobilomat. - Hogy
később felhívhassalak.

69
- Minek fárasztod magad? - kérdezi.
Vállat vonok. Hallottam pletykákat, hogy nem volt túl boldog, amikor véget ért a
dolog. Elteszem a telefont.
Ám ekkor megragadja a kezemet. Az én kezem hideg, az övé forró. - Mármint
minek fárasztod magad azzal, hogy később hívsz fel, amikor most vagyok itt?
Csakugyan itt van. Itt és most. Mint ahogy én is.
A kúra ugyanaz, hallom Broodje hangját.
Talán igaz.

70
 TÍZ

NOVEMBER
Utrecht

A na Lucía kollégiumi szobája olyan, mint egy selyemgubó vastag pehelypaplanok,

teljes üzemmódban harsogó fűtőtestek, forró csokoládé kifogyhatatlan
mennyiségben. Az első pár napban még annak is örülök, hogy itt lehetek, vele.
- Gondoltad volna, hogy ismét összejövünk? - turbékolja, és hozzám bújik, mint
egy meleg kiscica.
- Hm - mondom, mert erre nem lehet helyes választ adni.
Sose gondoltam, hogy ismét összejövünk, ugyanis sose gondoltam, hogy
összetartoznánk. Volt egy három- vagy talán négyhetes kalandunk azon a ködös
tavaszon, Bram halála után, amikor látványosan elhasaltam az iskolában, ugyan-
akkor látványos sikereim voltak a nőknél. Bár a siker nem egészen jó szó erre. Az
egyfajta erőfeszítést feltételez, az én életemben pedig ez volt az egyetlen, amiért
nem kellett erőlködnöm.
- Én igen - mondja, a fülemet majszolva. - Olyan sokszor gondoltam rád
ezekben az években! Úgyhogy amikor össze-

71
futottunk Párizsban, az olyan volt, mintha jelentene valamit.
Olyan, mint a végzet.
- Hm - ismételem. Emlékszem, hogy összefutottunk Párizsban, azt is éreztem,
hogy ez jelent valamit, de nem a végzetet, hanem az otthagyott világ tolakodását, egy
nappal korábban a kelleténél.
- És mégsem hívtál fel! - mondja.
- Ó, hát, tudod. Valami közbejött.
- Abban biztos vagyok. - A keze lecsúszik a lábam közé. -
Láttalak azzal a lánnyal. Párizsban. Csinos volt.
Félvállról mondja, sőt foghegyről, ám bennem kinyitja a szemét valami, és arra int,
hogy vigyázzak. Ana Lucía keze még mindig a lábam közölt van, és el is éri a kívánt
hatást, de most Lulu is itt van valahol a szobában. Minél távolabb akarom tartani
egymástól ezt a két lányt, úgy, mint azon a párizsi napon, amikor Lulu társaságában
összefutottam a Latin Negyedben Ana Luciával és az unokatestvéreivel.
- Csinos volt, te viszont gyönyörű vagy - igyekszem másra terelni a
beszélgetést. Szavaim igazak, de üresek. Mert Ana Lucía külsőleg ugyan
valószínűleg szebb Lulunál, de az ilyen versenyeket ritkán döntik el a külsőségek.
Szorosabbra veszi a fogást rajtam. - Hogy hívták? - kérdezi.
Nem akarom megmondani a nevét, de Ana Lucía a markában tart, és ha nem
mondom meg, gyanús leszek. - Lulu - mondom a párnába. Még csak nem is a valódi
neve, mégis árulásnak érzem.
- Lulu - ismételi Ana Lucía. Elenged, felül. - Egy francia lány. A barátnőd volt?
Az ablakon beszivárog a reggel fakószürke fénye, és mindent

72
kissé zöldesre fest idebent. Lulu abban a fehér szobában felizzott még a szürkülettől
is.
- Ugyan már.
- Akkor csak egy újabb numera? - Ana Lucía válaszol is magának a
nevetésével. Olyan mindentudó a hangja, hogy dühbe jövök tőle.
Azon az éjszakán a műteremben, amikor már utána voltunk a dolognak, Lulu
megdörgölte a csuklóját. Én ugyanazt tettem. Ez volt a kódja a foltnak, valaminek,
ami megmarad akkor is, ha talán nem akarjuk. Jelentett valamit, legalábbis abban a
pillanatban.
- De jól ismersz - vetem oda.
Ana Lucía ismét nevet, mély, buja, elnéző torokhangon.
Rám mászik, meglovagol. - Valóban ismerlek - mondja. Szeme felvillan, ujját
végighúzza a szegycsontomon, majd tovább. - Tudom, min mentél keresztül.
Korábban nem értettem, de azóta felnőttem. Te is felnőttél. Azt hiszem, mások
lettünk, mások az igényeink.
- Az én igényeim nem változtak - közlöm vele. - Ugyanazok, amik voltak.
Nagyon elemiek. - Magamhoz rántom.
Még mindig haragszom rá, de Lulu nevének említése felizgatott. Morzsolgatom a
csipkét a kombinéja szegélyén. Ujjam eltűnik a vállpánt alatt.
Ana Lucía pillái megrebbennek. Lehunyja a szemét, én is lehunyom a magamét.
Érzem, ahogy besüpped az ágy, érzem a puha csókokat a nyakamon.
- Dime ijiie me quieres - suttogja. - Dime que me necesitas. -
Mondd, hogy kívánsz, mondd, hogy szükséged van rám.
Nem mondhatom neki, mert spanyolul beszél, amiről nem tudja, hogy most már
értem. Zárva tartom a szemem, de még

73
a sötétségben is hallok egy hangot, amint azt ígéri, hogy ő
lesz nekem a hegyek lánya.
- Majd én a gondodat viselem - mondja Ana Lucía. Ugrok egyet az ágyon, mert
Lulu szavai jönnek ki a száján.
De amikor eltűnik a feje a takaró alatt, rájövök, hogy másfajta gondviselésről
beszélt. Nem erre van szükségem, de azért nem utasítom vissza.

74
 TIZENEGY

M iután két hétig bujkáltam Ana Lucía kollégiumi szobájában, visszatérek a

Bloemstraatra. Üdítően csendes a campus örökös nyüzsgése után, ahol mindenki
beleszól a mások dolgába.
A konyhában benézek a pohárszékbe. Ana Lucía a menzáról hozott kaját, vagy
készételt rendelt az apja hitelkártyájára. Valami igazit szeretnék.
Nem sok mindent találok: két csomag száraztésztát, pár
szem hagymát, fokhagymát. A kamraszekrényben egy doboz sűrített paradicsomot.
Mártáshoz elég. Vágni kezdem a hagymát, és azonnal könnybe lábad a szemem.
Mindig így vagyok a hagymával. Yael is. Sose szeretett főzni, de időnként elfogta a
honvágy; ilyenkor feltett valami rossz izraeli popzenét és saksukát* kotyvasztott. Még
fönt, a szobámban is megéreztem a szagot, ami tévedhetetlenül levitt a konyhába.
Bram néha ránk nyitott, amikor közösen ontottuk a könnyeinket. Nevetett, beleborzolt
a hajamba, csókot adott Yaelnek,

* Lecsó. (A ford.)

75
és arról mókázott, hogy egyedül a hagyma képes megríkatni Yael Shiloh-t.
Négy körül kattan a kulcs a zárban. Kikiáltok, hogy szia.
- Hát visszajöttél, Willy! És főzöl... - Broodje befordul a konyhába, és
megtorpan. - Mi a baj?
- He? - Aztán rájövök, hogy a könnyeimre érti. - Csak a hagyma.
- Ja, a hagyma. - Broodje elveszi a fakanalat, megkeveri a mártást, fujkálja,
belekóstol. Benyúl a kamraszekrénybe, szárított fűszereket vesz elő, belemorzsolja
őket a szószba. Pár csipet só, több csipet frissen őrölt bors. Végül takarékra állítja a
lángot, és befedi a serpenyőt. - Mert ha nem a hagyma...
- Mi más lehetne?
Félszegen toporog. - Aggódom érted az óta az este óta- mondja. - Azért, ami a
film után történt.
- Mi van vele? - kérdezem.
Szóra nyitja a száját, azután meggondolja magát. - Semmi - mondja. - Szóval Ana
Lucía? Megint.
- Ja. Ana Lucía. Megint. - Semmi más nem jut eszembe, így átkapcsolok
csevegő üzemmódba. - Üdvözöl.
- Képzelem - jegyzi meg Broodje, aki egy pillanatra sem veszi be a szöveget.
- Kérsz, enni?
- Kérek, de a mártás még nem kész.
Fölmegy a szobájába. Nem értem. Nem jellemző rá, hogy visszautasítson
valamilyen ételt, még akkor sem, ha nincs kész. Láttam már, amikor nyersen ette a
darált húst. Besűrítem a mártást. Az illat betölti a házat, Broodje mégsem jön.
Úgyhogy felmegyek, bekopogtatok.

76
 - Éhes vagy még? - kérdezem.
- Én mindig éhes vagyok.
- Nem akarsz lejönni? Főzök tésztát. - A fejét rázza. - Éhségsztrájk? - ugratom. -
Mint Sarsak*?
Vállat von. - Talán azt fogom tenni.
- Miért fogsz sztrájkolni? - érdeklődöm. - Nagyon fontos lehet, ha lemondasz
miatta az evésről.
- Te vagy nagyon fontos.
- Én?
Megpördül a forgószékében. - Ugye, Willy, mi nem szoktunk titkolózni egymás
előtt?
- Persze hogy nem.
- Mindig jó barátok voltunk, ugye? Még akkor is, amikor elköltöztem. Még akkor
is, amikor elmentél és nem is kerestél. De most visszajöttél, és mi van, ha sose
voltunk igaz barátok?
- Miről beszélsz?
- Merre jártál, Willy?
- Merre jártam? Hát Ana Luciánál. Te mondtad, hogy kefélni kell, ha túl akarok
jutni rajta.
A szeme felvillan. - Min, Willy?
Leülök az ágyra. Min akarok túljutni? Ez itt a kérdés.
- Papád? - kérdezi Broodje. - Mert az oké. Csak három éve történt. Nekem ennyi
kellett Varkenhez, pedig ő egy kutya volt.
Bram halála kizsigerelt. Szó szerint. De az akkor volt, és már egészen
helyrejöttem, úgyhogy nem értem, mitől szakadtak fel a sebek most. Talán attól, hogy
visszajöttem Hollandiába. Talán hiba volt itt maradni.

* Mahmud Sarsak, palesztin futballista három hónapig éhségsztrájkolt egy izraeli börtönben

77
 - Nem tudom, min - mondom. Már az is megkönnyebbülés, hogy ennyit
bevallok.
- De van valami - szögezi le Broodje.
Nem bírom elmagyarázni, annyira logikátlan. Egy lány. Csak egy nap.
- Van valami - felelem.
Broodje nem szól, de a hallgatása olyan, mint a biztatás.
Nem is értem, miért csinálok titkot ebből. Tehát elmesélem neki, hogyan találkoztam
Luluval Stratford-upon-Avonben; hogyan találkoztam vele ismét a vonaton; hogyan
flörtöltünk ugyancsak a vonaton, amire, ehhez szóljon, a hagelslag* volt az ürügy;
hogyan neveztem el Lulunak, mert annyira illett rá ez a név. Nyugodtan
elfelejthettem, hogy igazából nem is így hívják.
Elmesélem néhány fénypontját a napnak, amely így, visszanézve annyira
tökéletes, hogy időnként azt hiszem, csak én találtam ki: Lulu egy százdollárost
lobogtatva járkál a Bassin de la Villett** partján, és megfűzi Jacques-ot, hogy vigyen
el hajózni minket a csatornán. Majdnem letartóztat bennünket az a csendőr, amiért
ketten ültünk egyetlen Vélib drótszamáron, ami tilos, de amikor megkérdezte, miért
csinálok ekkora ostobaságot, egy Shakespeare-idézettel válaszoltam neki, hogy a
szépség boszorkány, és mivel a csendőr ismerte ezt a sort, épp csak megintett, de
elengedett minket. Lulu vaktában kiválaszt egy metrómegállót, mire kikötünk a
Barbés-Rochecouart-nál, és Lulu, noha kijelentette, hogy feszélyezi az utazás,
láthatólag élvezi ezt a kiszámíthatatlanságot. Mesélek a bőrfejűekről is. Hogy
tulajdonképpen megfontolatlanul

* Csokoládémorzsával megszórt vajaskenyér. (A ford.)

** Párizs legnagyobb mesterséges tava. (A ford.)

78
keltem a két arab lány védelmére, akiket zaklattak a kendőjük miatt. Nem is
gondoltam rá, mit tehetnek a bőrfejűek velem, és épp csak derengeni kezdett, hogy
most rendesen kiszúrtam magammal, amikor Lulu hozzávágott az
egyikhez egy könyvet.
Már mesélés közben észreveszem, hogy nem adom vissza híven sem a napot,
sem Lulut. Ki is hagyok dolgokat, mert vannak részletek, amelyeket egyszerűen nem
tudnék elmagyarázni. Például amikor Lulu lefizette Jacques-ot, hogy vigyen el minket
hajózni a csatornán, nem a nagyvonalúsága fogott meg. Sose árultam el neki, hogy
hajón nőttem fel vagy hogy egy nap múlva örökre lemondok az otthonomról. Mégis,
mintha tudta volna. Honnan tudta? Mivel magyarázzam meg ezt?
A mesének vége, és bár nem tudom, hogy nem csupa zagyvaságot hordtam-e
össze, valamiért mégis jobban érzem magam.
- Nahát, akkor most mi lesz? - kérdezem.
Broodje szimatol. A mártás illata betölti a házat.
- Kész a mártás. Most eszünk.

79
 TIZENKETTŐ
-G ondolkoztam - mondja Ana Lucía. Kint szakad az ónos eső, de idebent
kellemes és kényelmes. Az ágyon tálalva a thai lakoma.
- Az veszedelmes - ugratom.
Hozzám vágja a kacsamártás tasakját. - A karácsonyon gondolkoztam. Tudom,
hogy nem szoktad ünnepelni, de talán velem jöhetnél Svájcba a jövő hónapban.
Hogy családi körben légy.
- Nem tudtam, hogy vannak rokonaim Svájcban - tréfálkozom, és bekapok egy
tavaszi tekercset.
- Az én családomra gondoltam. - Zavaró komolysággal néz rám. - Szeretnének
megismerni.
Ana Lucía egy ágas-bogas spanyol nagycsalád sarja. A famíliának volt egy
szállítási vállalata, amit épp idejében sikerült eladniuk a kínaiaknak, mielőtt a válság
megbénította a spanyol gazdaságot. Megszámlálhatatlan rokona és unoka-
testvére él Európa-szerte, az Egyesült Államokban és Argentínában, akiket rotációs
elv szerint hívogat minden este.

80
 - Sose tudhatod, mit hoz a jövő. Egy napon talán gondolhatsz még rájuk úgy,
mint a családodra.
Mondani akarom, hogy van nekem családom, de hát ez aligha igaz. Ki maradt?
Yael és én. És Dániel bácsi, bár ő amúgy sem számított. Torkomon akad a névsor.
Le kell öblítenem egy korty sörrel.
- Svájc gyönyörű - teszi hozzá Ana Lucía.
Bram egyszer síelni vitt minket Olaszországba. Yael és én ki se mozdultunk a
turistaházból, csak vacogtunk. Bram megtanulta a leckét, a következő évben
Tenerifébe mentünk.
- Svájc túl hideg - mondom.
- Miért, itt olyan szép? - kérdezi.
Ana Lucía és én három hete vagyunk együtt. Hat hét múlva karácsony. Nem kell
hozzá egy W esze, hogy kikalkuláljam, mi következik ebből.
Amikor nem felelek, Ana Lucía azt is kérdezi, egészen más hangon: - Vagy talán
azt akarod, hogy elmenjek, te pedig mással melegíthesd magad? - Ránk engedi a
gyanút, amely, most már tudom, egész idő alatt itt lappangott körülöttünk.

Másnap délután, amikor megérkezem a Bloemstraatra, a fiúkat az asztalnál találom.

Az egész lakást beterítik a papírok. Broodje olyan bűntudatosan sandít rám, mint egy
kutya, amelyik elcsente a vacsorát.
- Elnézést - mondja azonnal.
- Miért? - kérdezem.
- Hát, mert pár dolgot elkotyogtam a beszélgetésünkből - habogja. - Abból, amit
mondtál.
- Nem volt túl nagy meglepetés - közli W. - Amióta visszajöttél, látszott rajtad,
hogy valami nincs rendjén. És én tudtam,

81
hogy azt a sebet nem egy biciklis baleset okozta. Ilyesmit nem okoz egy esés.
- Megmondtam, hogy nekimentem egy faágnak.
- Bőrfejűek vertek össze - int le Henk. - Ugyanazok, akikhez a lány hozzávágta
egy nappal előbb a könyvet.
- Szerintem Willy tudja, mi történt vele - jegyzi meg Broodje.
- Kész őrület, hogy ugyanazokkal fuss össze - mondja Henk.
- Inkább balszerencse - véli Broodje.
Hallgatok.
- Szerintünk abban a poszttraumás izében szenvedsz - folytatja Henk. - Azért
voltál olyan depressziós.
- Tehát töröltétek az önmegtartóztató elméletet?
- Ja - feleli Henk. - Mert most már kefélsz, de továbbra is depressziós vagy.
- Szerintetek ezért van? - ütögetem meg a forradást. - Nem a lány miatt? - W-re
nézek. - Nem gondolod, hogy Liennek volt igaza?
- Az a lány nem törte össze a szívedet - oktat ki W. - Csak meglógott tőled.
- Mit akarsz ezzel mondani? - kérdezem.
- Ugyan már, Willy! - Broodje hadonászva int csendre mindnyájunkat. -
Ismerlek. Tudom, hogy vagy a lányokkal. Beleesel valakibe, azután úgy eltűnik a
szerelem, mint a hó a napon. Ha jutott volna még pár hét ezzel a lánnyal, ugyanúgy
ráunsz, mint az összes többire. De nem unhattál rá. Majdnem olyan volt, mintha
dobott volna. Úgyhogy most búsulsz.
Te összehasonlítod a szerelmet egy folttal?, kérdezte Lulu. Kezdetben nem hitte.

82
 Olyasmi, ami sose jön le, bármennyire akarod. Igen, épp találó rá a folt.
- Oké. - W előszedi a golyóstollát. - Kezdjük az elején, annyi részlettel, amennyi
csak eszedbe jut.
- Minek az elején?
- A sztoridnak.
- Miért?
W fejtegetni kezdi az összekapcsolhatóság elvét és hogy a rendőrség is ezt
használja a bűnözők kinyomozására, a kapcsolati hálójuk segítségével. Mindig ilyen
elméletekről magyaráz. Hiszi, hogy az egész élet leegyszerűsíthető a matematikára,
hogy egy fődeterminánssal vagy egy algoritmussal leírható minden esemény, még a
véletlenek is (káoszelmélet!). Egy darabig eltart, míg felfogom, hogy az
összekapcsolhatóság elvével akarja megoldani Lulu rejtélyét.
- Ismétlem: miért? - csattanok fel. - A rejtély meg van oldva. Búsulok egy lány
után, aki lelépett, mert lelépett. - Nem tudom, azért vagyok-e ingerült, mert azt
hiszem, hogy igaz, vagy mert azt hiszem, hogy nem igaz.
W a szemét forgatja, mintha ez nem tartozna a tárgyhoz.
- De meg akarod találni vagy nem?

Este W táblázatokat, grafikonokat készít, és egy lap üres, vastag kartonpapírt

támaszt a kandallópárkányra, a megfakult Picasso poszter alá. - Az
összekapcsolhatóság elve. Lényegében lenyomozunk mindenkit, akit lehet, és
meglátjuk, milyen kapcsolatban vannak a titokzatos lánnyal. A legjobb tippünk Céline.
Lehet, hogy Lulu visszament a bőröndjéért. - Felírja Céline nevét, bekarikázza.
Ez többször megfordult az én fejemben is, és mindannyiszor

83
kísértésbe estem, hogy felhívjam Céline-t. De utána arra az estére gondoltam, arra a
sebzett, keserű arcra. Különben sem számít. Mert vagy a bárban van a bőrönd, és
Lulu nem ment vissza érte, vagy nincs ott, mert valamilyen módon elhozta, megtalálta
benne, amit a képeslapokra írtam, és úgy döntött, hogy nem válaszol. A helyzeten az
sem változtatna, ha biztosat tudnék.
- Céline nincs játékban - mondom.
- De hát ő a legerősebb kapcsolat! - tiltakozik W.
Nem számolok be nekik Céline-ről, se arról, hogy mi történt azon az estén a
lakásán vagy mit ígértem neki. - Húzd ki!
W színpadias mozdulattal kiikszeli Céline nevét. Azután rajzol egy kört, és
beleírja: „uszály".
- Mi van vele? - kérdezem.
- Töltött ki valamilyen papírt? - kérdez vissza W. - Kártyával fizetett?
A fejemet rázom. - Egy százdollárossal fizetett. Gyakorlatilag korrumpálta
Jacques-ot.
Felírja, hogy „Jacques". Bekarikázza.
Ismét a fejemet csóválom. - Több időt töltöttem vele, mint Lulu.
- Mit tudsz róla?
- Tipikus tengerész. Egész évben a vízen lakik. Jó időben hajózik. Az állandó
kikötője Deauville, ha jól emlékszem.
W felírja, hogy „Deauville". Bekarikázza. - Mi van a többi utassal?
- Idősebbek voltak. Dánok. Egy házaspár és egy másik, akik házasok voltak
valamikor, de mintha már elváltak volna. Ittak, mint a kefekötő.

84
 W felírja a kartonpapír legszélére, hogy „részeg dánok", és bekarikázza.
- ők az utolsó szalmaszál - mondja, mielőtt áttérne a következő tételre. - Úgy
gondolom, hogy valószínűleg a legerősebb nyom igényli majd a legtöbb időt. -
Elvigyorodik, felírja nagy, nyomtatott betűkkel a kartonpapír aljára: „UTAZÁSI
IRODA".
- Csak az a probléma, hogy nem tudom, melyikkel utazott.
- Megvan rá az esély, hogy valamelyikkel a hét közül mondja W, egy
számítógépes nyomat után nyúlva.
- Megtaláltad az utazási irodát? Miért nem azzal kezdted?
- Nem találtam meg, csak leszűkítettem hétre azoknak az irodáknak a számát,
amelyek amerikai diákoknak szerveznek körutazásokat, azon az alapon, hogy
melyiknek a csoportja tartózkodott Stratford-upon-Avonban a kérdéses éjszakákon.
- Kérdéses éjszakák! Kezd úgy hangzani, mint a megtörtént bűnesetek műsora!
- tréfálkozik Henk.
- Hogy csináltad meg ezt? - kérdezem a kinyomtatott szöveget bámulva. -
Egyetlen estén?
Bonyolult matematikai teorémára számítok, de ő csak vállat von. - Internet. -
Pillanatnyi szünet. - Lehet több hétnél, de ezeknek a valószínűségét sikerült
megállapítanom.
- Még több? - kérdezi Broodje. - Nekem már a hét is sok.
- Zenei fesztivál volt azon a héten - magyarázom. Csak azért ment el a Gerilla
Will Stratford-upon-on-Avonbe, amelyet Tor általában került. Epét hányt a Királyi
Shakespeare Társulatra és mérget a Királyi Színművészeti Akadémiára, ahova
másodszor sem vették föl. Utána ment át anarchistába és alapította meg a Gerilla
Willt.

85
 W írja és bekarikázza a kartonpapíron az utazási irodák nevét: „Széles Látóhatár",
„Korlátlan Európa", „Kicsi a Világ", „Kalandor", „Bolyongó", „Tini Túra!" és
„Szupereurópa". - Az a feltételezésem, hogy ezek közül valamelyikkel utazott a te
rejtélyes lányod.
- Oké, de ez hét - mutat rá Henk. - Most mit csinálunk?
- Hívjam fel őket? - kérdezem bizonytalanul.
- Pontosan - feleli W.
- Hogy keresem... a fenébe! - Már megint elfelejtettem, hogy még a nevét sem
tudom!
- Milyen jellegzetes részleteket tudsz róla? - kérdezi W.
Ismerem a nevetése hangját. A lélegzete forróságát. A holdfény színét a bőrén.
- A barátnőjével utazott - mondom -, aki szőke, de Lulunak fekete haja volt, rövid
bubifrizurára vágva, mint Louise Brooksé. - A fiúk összenéznek. - Volt egy anyajegye
itt. - Megérintem a csuklómat. Attól kezdve, hogy először mutatta meg a vonaton, az
járt az eszemben, hogy milyen íze lehet.
- Többnyire eltakarta a karórájával. Ó, igen, drága aranyórát
viselt. Akkor még. Most nálam van.
- Ez az övé? - kérdezi Broodje.
Bólintok.
W ezt is lefirkantja. - Ez jó - mondja. - Különösen az óra. Ez azonosítja.
- Továbbá neked is ad egy fedősztorit - veszi át a szót Broodje. - Hogy más
indokod is van, nemcsak meg akarod dugni még néhányszor, hogy kiizzadhasd
magadból. Mondhatod, hogy vissza akarod adni neki az órát.
Fél órája még üres volt a kartonpapír, de mostanra félig

86
megtelt. Ezek a körök, ezek a törékeny szálak fűznek össze Luluval. W is az ábra felé
fordul.
- Az összekapcsolhatóság elve! - mondja.

A következő héten W kartonján sorra változnak át ikszekké a körök, ahogy

kiiktatjuk a nem is létezett kapcsolatokat. A Kicsi a Világ tiniket és szülőket utaztat, ez
tehát ugrik. A Bolyongónál nem tudnak semmiféle fekete bubifrizurás-aranyórás
utasról. A Kalandor nem hajlandó információkat közölni az ügyfeleiről, a
Szupereurópa beadta az ipart. A Tini Túra! nem veszi fel a telefont, noha több
üzenetet hagytam és e-mailt küldtem nekik.
Lehangoló egy folyamat. Ráadásul bonyolult, mert zsonglőrködnöm kell az
időzónákkal, a visszahívásokkal és az egyre gyanakvóbb Ana Luciával. Nincs ínyére,
hogy többet vagyok távol, amit azzal magyarázok, hogy beléptem egy
légből kapott focicsapatba.
Az egyik este tizenegy után szólal meg a telefon.
- A barátnőd? - kérdezi fahangon Ana Lucía. Mostanában barátnőnek hívja
Broodjét, mert úgy véli, hogy több időt töltök vele, mint vele. Csak vicc, mégis
mindannyiszor belém nyilall a bűntudat.
Fölveszem a telefont, átmegyek a szoba túlsó végébe.
- Szia, Willem de Ruitert keresem! - mondja angolul a hang, amely kerékbe töri
a nevemet.
- Helló, én vagyok az - felelem, üzleties tónusra törekedve,
mert Ana Lucía itt van.
- Szia, Willem! Itt Erica a Tini Túrá!-tól! A miatt az e-mail miatt telefonálok,
amiben azt írod, hogy vissza akarsz adni egy elvesztett órát.

87
 - Ó, az jó! - felelem hanyagul, de Ana Lucía szeme már elkeskenyedett a
gyanakvástól. Rájövök, hogy azért, mert angolul beszélek, és bár vele is angolul
szoktam beszélni, mindig a hollandot használom, ha a fiúk telefonálnak.
- Minden utazónkkal biztosítást kötünk ellopott és elvesztett tárgyakra, tehát ha
valami értékes veszett volna el, a tulajdonosa már bejelentette volna.
- Ó - mondom.
- Viszont ellenőriztem abból az időszakból az összes kártérítési igényt, de csak
Rómából jelentettek egy ellopott iPad-et meg egy karkötőt, ami azóta megkerült. IX*
ha adnál egy nevet, ellenőrizhetném még egyszer.
Ana Luciára nézek, aki tüntetőén nem néz rám, ebből tudom, hogy hallgatózik. -
Azt pillanatnyilag nem tehetem.
- Ó. Oké. Akkor talán visszahívhatnál később?
- Azt sem tehetem.
- Ó. Biztos, hogy a Tini Túra! szervezte azt az utat?
Most már látom, hogy az elveszett óra meséje ugyanolyan tropa, mint az óra.
Még ha ez az iroda volt is a szervező, kizárt, hogy a csoportvezetők tudjanak Lulu
órájáról, hiszen a túra után veszítette el. Ez csak egy fikció. Az egész egy fikció.
Annyi van, hogy keresek egy lányt, akinek a nevét nem tudom, és aki félig-meddig
hasonlít Louise Brooksra. De ebből semmit sem mondhatok ki fennhangon. Nem is
akarok. Képtelenség.
- Azt a túrát az egyik veteránunk vezette - mondja Erica. - Ő bizonyosan tud
minden gikszerről. Kéred a számát?
Az ágyhoz fordulok. Ana Lucía éppen dobja le magáról a takarót.
- A neve Patrícia Foley - folytatja Erica. - Kéred a számát?

88
 Ana Lucía keresztülvág a szobán, és elém áll, anyaszült meztelenül, mint aki
tudja, hogy választást ajánl. De nem igazi választás az, ahol nem létezik alternatíva.
- Nem szükséges - felelem Ericának.

Másnap kopogtatás ébreszt. Az üvegezett tolóajtóra bandzsítok. Broodje az,

kezében tornazsákkal. Ujját az ajkára illesztve mutatja, hogy ne beszéljek.
Résnyire nyitom az ajtót. Broodje bedugja a fejét, és a kezembe nyomja a zsákot.
Ana Lucía morcosán dörgöli a szemét az ágyban.
- Bocs, hogy felébresztettelek - kiált oda neki Broodje -, de
kénytelen vagyok ellopni Willyt. Meccsünk lesz. Lappország veszített, úgyhogy
Wiesbadennel játszunk.
Lappország és Wiesbaden? Ana Lucía járatlan a futballban, ám ez akkor is
túlzás. De az arca nem gyanakvó, csak savanyú, amiért Broodje ilyen rosszkor
érkezett.
Valakinek az ócska futballszerkója van a zsákban: felső, alsó, stoplis cipő meg
egy vékony melegítő, amit rávehetek.
Broodjére nézek. Sokatmondóan néz vissza.
- Jobb lenne, ha máris átöltöznél - figyelmeztet.
- Mikor jöttök vissza? - érdeklődik Ana Lucía, amint előkerülök. A melegítő
centikkel rövidebb a kelleténél. Nem tudom, Ana Lucía észreveszi-e.
- Későn - feleli Broodje. - Külföldön játszunk. Franciaországban. - Felém fordul. -
Deauville-ban.
Deauville-ban? Nem. A kutatást befejeztük. Ám Broodje már félig kívül van az
ajtón, és Ana Lucía keresztbe fonta a karját a mellén. Ha máris lakolok, akár
bűnözhetek is.
Odamegyek, hogy adjak neki egy búcsúcsókot. - Kívánj

89
nekem sok szerencsét - mondom, egy másodpercre megfeledkezve róla, hogy nincs
itt semmiféle játék, legalábbis futballpályán, és Ana Lucía az utolsó, akinek
szerencsét kellene kívánnia nekem.
Nem is teszi.
- Remélem, veszítetek - mondja.

90
 TIZENHÁROM
Deauville

D eauville-ban vége az idénynek, a tengerparti üdülő szorosan begombolkozik,

mert hideg szél korbácsolja a La Manche felől. Már messziről látom a szárazdokkban
sorakozó vitorlásokat, amelyekből kiemelték az árbocot. A kikötő bezárkózott, készül
a téli álomra. Jól is teszi.
A fiúk rózsás kedvükben voltak, amikor elindultunk Lien kocsijával. Lefelé menet
az autónak levendulaszaga volt, visszajövet valamilyen okból vizes, koszos ruháktól
bűzlik. Tegnap este W felfedezett egy Viola nevű lakóhajót, és utána határozta el,
hogy át kell ugranunk Franciaországba.
- Nem lenne könnyebb telefonálni? - érdeklődtem, miután elmagyarázták a
tervet. De nem, a fejükbe vették, hogy menni kell. Persze, ők tisztességesen
felöltöztek az úthoz, rajtam meg csak egy vékony melegítő volt. Azonkívül nekik nem
volt mit veszíteniük, legfeljebb egy napot a tanulásban. Nekem még annyi
vesztenivalóm sem volt, valamiért mégis többnek rémlett.
Bebolyongjuk a kikötő útvesztőjét, amíg végre megtaláljuk

91
az irodát. Zárva. Hát persze. Délután négy van egy sötét, novemberi napon: akinek
van egy csepp esze, bevette magát valami jó, meleg zugba.
- Hát, úgy látom, nekünk kell felkutatnunk - állapítja meg W.
Körülnézek. Amerre a szem ellát, árbocok. - Csak azt nem tudom, hogyan.
- Az ilyen vitorláskikötőkben típus szerint csoportosítják a hajókat? - kérdezi W.
Sóhajtok. - Néha.
- Akkor lehet egy részlege az úszóházaknak? - türelmetlenkedik.
Ismét sóhajtok. - Talán.
- És azt mondtad, hogy ez a Jacques egész évben a hajóján él, tehát az
úszóház nem lesz szárazdokkban?
- Valószínűleg nem. - A magunkét négyévente ki kellett emelnünk a szárazra,
generálozáshoz. Egy akkora vízi jármű szárazdokkolása komoly vállalkozás. -
Valószínűleg ki van kötve.
- Mihez? - kérdezi Henk.
- Valószínűleg egy kikötőcölöphöz.
- Nahát akkor! Addig járkálunk, amíg meg nem találjuk a lakóhajót - jelenti ki W,
mintha ez olyan könnyű lenne.
De egyáltalán nem könnyű. Most már zuhog, víz alattunk, víz fölöttünk. Ráadásul
sehol egy lélek, és csak az eső kitartó kopogását, a hajótesteken megtörő hullámok
zúgását, a felhúzókötelek kampóinak zörgését hallani.
Az egyik mólón macska cikázik keresztül, csaholó kutya üldözi. A kutya mögött
egy ember jön, sárga esőköpenye az egyetlen színfolt a homályban. Nézem őket,
ahogy elmennek,

92
és az jut az eszembe, hátha én is olyan vagyok, mint az a kutya; kergetek egy
macskát, mert egy kutyának ezt kell tennie.
A fiúk behúzódnak egy eresz alá. Én már didergek, elegem van az egészből.
Megfordulok, hogy egy meleg bisztrót javasoljak, ahol eszünk valami tisztességes
ételt és esetleg iszunk valamit a hosszú hazaút előtt, és azt látom, hogy mindannyian
mögöttem mutatnak valamit. Visszafordulok.
A Viola kék zsalugátereit bezárták, amitől magányosnak látszik a betonlépcső és
a vaskos kikötőcölöpök mellett. És mintha ő is fázna, mintha ő is visszakívánkozna a
párizsi forró nyárba.
Felmegyek a mólóra, és egy másodpercre szinte érzem a napsugarakat a
bőrömön, hallom, ahogy Lulu bevezet a kétszeres boldogságba. Épp itt ültünk, a
korlát mellett. Itt vitatkoztunk, hogy mit jelent a kétszeres boldogság. Szerencsét,
mondta Lulu. Szerelmet, ellenkeztem én.
- Mi a fenét keresel te ott?
Sárga esőkabátos ember siet felénk. Keverék kutyája pórázra fűzve didereg.
- Sokan alábecsülték már Napóleont, de meg is fizettek érte fél kila hússal,
igaz-e? - kérdezi az ember az ebtől. Megrántja a pórázt, Napóleon siralmasan vonít.
- Nem vagyok tolvaj - mondom franciául.
Az ember fintorog. - Rosszabb. Külföldi vagy. Tudtam én, hogy túl magas vagy
ide. Német?
- Holland.
- Az mindegy. Takarodj innen, különben hívom a csendőrt vagy rád uszítom
Napóleont.
Megadóan fölemelem a kezemet. - Nem lopni akarok én. Jacques-ot keresem.

93
 Nem tudom, attól van-e, hogy bedobtam Jacques nevét, vagy attól, hogy
Napóleon nyalogatni kezdte a golyóit, mindenesetre az ember alább adja. - Te
ismered Jacques-ot?
- Egy kicsit.
- Ha csak egy kicsit ismered Jacques-ot, akkor tudod, hol keresd, amikor nincs a
Violán.
- Talán a kicsinél is kevésbé ismerem. Nyáron találkoztunk.
- Találkozni sok emberrel találkozhatsz, de egy hajóra nem szállhatsz fel hívás
nélkül, mert ez a legsúlyosabb birtokháborítás.
- Tudom. Én csak meg akarom találni, és ez volt az egyetlen hely, ami az
eszembe jutott.
Hunyorog. - Tartozik neked?
- Nem.
- Biztos? Nem a turf miatt van? Mindig rossz lóra tesz.
- Semmi köze hozzá.
- Lefeküdt a feleségeddel?
- Nem! Tavaly nyáron négy nyaralót furikázott Párizsban.
- A dánokat? A szemetek! Majdnem az egész bérleti díjat visszanyerték tőle.
Borzasztóan pókerezik! Te is elnyerted a pénzét?
- Nem! Ő kapott pénzt tőlünk. Száz dollárt. Tőlem és egy amerikai lánytól.
- Rémesek ezek az amerikaiak. Sose beszélnek franciául.
- Beszélt kínaiul.
- Abban mi a jó?
Sóhajtok. - Nézze, az a lány... - kezdem magyarázni, de leint.
- Ha neked Jacques kell, menj a Marine bárba. Ha nem a vízen van, akkor iszik.

94
 Jacques a hosszú bárpult mellett kornyadozik egy majdnem üres pohár mellett.
Alighogy belépünk, máris int nekem, bár nem tudom, azért-e, mert felismert, vagy
mert nála ez a szabvány üdvözlés. Elmélyülten cseveg a csapossal a legújabb
bírságokról. Rendelek a srácoknak egy rund sört, elhelyezem őket egy
sarokasztalnál, azután leülök Jacques mellé.
- Még kétszer ugyanezt - mondom a csaposnak, aki mindkettőnknek tölt egy
pohár pálinkát, jéggel. A pálinka olyan édes, hogy összeragad tőle a szám.
- Örülök, hogy ismét látlak! - mondja a kapitány.
- Szóval emlékszik rám?
- Hát persze, hogy emlékszem. - Hunyorogva méreget. - Párizs. - Böffent, majd
a mellére csap az öklével. - Ne légy már így meglepve. Csak pár hete volt.
- Három hónapja.
- Hét, hónap, na és. Az idő folyós.
- Igen, emlékszem, hogy ezt mondta.
- Ki akarod bérelni a Violát? Télen nem hajózunk, de májustól újrakezdjük.
- Nincs szükségem rá.
- Akkor mit tehetek érted? - Felhajtja a pálinkáját, megrágja a jeget, majd nekilát a
második pohárnak.
Komolyan nem tudom, mit válaszoljak. Csakugyan, mit tehet értem?
- Azt az amerikai lányt próbálom felkutatni, akivel voltam. Véletlenül nem
kereste meg magát?
- Az amerikai lány? De mennyire!
- Csakugyan?
- Ja. Azt mondta, közöljem azzal a hosszú stricivel, hogy

95
végzett vele, mert talált magának egy új pasit. - A mellére bök, azután nevetni kezd.
- Tehát nem kereste meg magát.
- Nem. Sajnálom, fiam. Vízben hagyott?
- Olyasmi.
- Rákérdezhetnél azoknál a csirkefogó dánoknál. Az egyik folyton küldözgeti az
SMS-eket. Lássam csak, megtalálom-e.
- Elővesz egy okostelefont, matatni kezd rajta. - A nővéremtől kaptam, azt
mondta, segíteni fog a navigálásban, a helyfoglalásban... de sehogy se jövök rá a
nyitjára. - Felém nyújtja. - Próbáld meg te.
Végignézem az SMS-eit, és találok egy üzenetet Agnethétől.
Megnyitom. Van több is, köztük képek a nyárról, amikor a dánok a Violán hajózgattak.
A képek többsége persze Jacquesot ábrázolja, a háttérben sárga repcetáblákkal
vagy tehenekkel, vagy alkonyatokkal, de egyet felismerek: egy klarinétost a Szent
Márton-hídon. Éppen vissza akarom adni a telefont, amikor ennek a képnek a
sarkában felfedezek egy szilánkot Luluból. Nem az arcából, csak a hátából - a
vállából, a nyakából, a hajából -, de akkor is ő az. Emlékeztető, hogy nem én
találtam ki.
Gyakran elgondolkoztam rajta, hány fotón ejthettek már foglyul véletlenül. Azon a
napon készült egy másik kép is, ami egyáltalán nem volt véletlen. Luluról és rólam.
Agnethét kérte meg, hogy fényképezzen le minket a telefonjával. Felajánlotta, hogy
elküldi nekem. Én pedig nemet mondtam.
- Elküldhetem ezt magamnak? - kérdezem Jacques-tól.
- Csak nyugodtan - legyint.
Továbbítom a felvételt Broodje telefonjára. Abban igazat mondtam annak idején,
hogy az én mobilom nem fogadja

96
a képeket, ám nem ezért hárítottam el a közös fotót, amikor Lulu felajánlotta.
Automatikus elutasítás volt, szinte már reflex. Az elmúlt év utazásairól alig vannak
képeim. Noha biztosan belekerültem sok más fotóba, magamat nem fényképeztem.
A hátizsákomban, abban, amit elloptak azon a varsói vonaton, volt egy ódon
digitális kamera, és abban a gépben voltak fotók rólam és Yaelről és Bramről a
tizennyolcadik születésnapomon; az utolsók, amelyeken hárman vagyunk, és még
csak nem is tudtam róluk, amíg egy éjszaka annyira szenvedtem az unalomtól, hogy
átnéztem az egész memóriát. És ott voltunk.
El kellett volna küldenem őket e-mailben valahova. Vagy kinyomtathattam volna
őket. Hogy megmaradjanak. Terveztem is, igazán. De folyton csak halogattam, aztán
a hátizsákomat megfújták, és már késő volt.
A veszteség kiborított. Mert más elveszíteni valamit, amiről tudjuk, hogy a mienk,
és más elveszíteni azt, amiről nemrég tudtuk meg, hogy ilyen is van nekünk. Az egyik
csak bosszúság, a másik viszont igazi veszteség.
Akkor nem tudtam. Most már igen.

97
 TIZENNÉGY
Utrecht

V isszafelé Utrechtbe felhívom a dán Agnethét, hogy megkérdezzem, küldött-e neki

Lulu fényképeket, leveleztek-e egyáltalán, de ő szinte arra sem emlékszik már, hogy
ki vagyok. Lehangoló. Az a nap, amely beleégett az emlékezetembe, másoknak csak
egy nap a sok között. Egyébként az is volt, és most már vége.
Ana Luciával is vége. Én már érzem, még ha ő nem is. Megértően vagy talán
diadalmasan nyugtázza, amikor csüggedten visszatérek, és mondom, hogy
részemről vége a futballszezonnak. Elhalmoz csókokkal és cariñókkal.
Elfogadom őket, ám tudom, hogy most már csak idő kérdése az egész. Három
hét múlva elutazik Svájcba. Mire négy héttel később visszatér, én már nem leszek itt.
El ne felejtsem megújíttatni az útlevelemet.
Ő mintha megsejtené, mert erélyesebben nyaggat, hogy
menjek vele Svájcba. Mindennap egy újabb érv. - Nézd, milyen szép az idő! - mondja
egy reggel, miközben előadásra készül

98
Felnyitja a laptopját, beolvassa a gstaadi időjárásjelentést.
- Tartós derült idő. Még csak nem is nagyon hideg.
Nem válaszolok, csak a szájamra erőltetek egy mosolyt.
- Itt pedig - kattint rá egy utazási oldalra, amelyet kedvel, és megdönti a
laptopot, hogy lássam a havasi legelőket és a festett diótörőket -, itt láthatod, mi
mindent lehet csinálni a síelésen kívül. Nem kell örökösen bent ülni a turistaházban.
Közel vagyunk Lausanne-hoz vagy Bernhez. Genf sincsen túl messze. Ott
vásárolhatunk. Híres az óráiról. Tudom már! Veszek neked egy órát!
Minden porcikám megmerevedik. - Már van órám.
- Van? Sose láttam rajtad.
A Bloemstraaton van, a hátizsákomban. Még mindig ketyeg. Szinte innen is
hallom. Hirtelen túl hosszúnak rémlik a három hét.
- Beszélnünk kellene. - A szavak kiszaladnak a számon, mielőtt tudnám, mivel
folytassam őket. Mennyivel könnyebb adni egy búcsúcsókot és elkapni egy vonatot.
- Ne most - mondja. Feláll, hogy kirúzsozza a száját a tükör előtt. - Máris
késésben vagyok.
Oké. Nem most. Később. Helyes. Lesz időm, hogy rátaláljak a megfelelő
szavakra. Mindig vannak megfelelő szavak.

Miután elment, felöltözöm, kávét főzök és leülök a laptopjához, hogy ellenőrizzem

a postámat, mielőtt elmegyek. Nyitva hagyta az utazási oldalt, és éppen bezárnám,
amikor meglátom az egyik hirdetést. MEXIKÓ!!!, visítja. Kint szürke hideg van, de a
képek meleget és napsütést ígérnek.
Rákattintok a linkre, és eljutok egy oldalra, amely különleges szünidei
programokkal csábít. Nem az én zsánerem, de

99
megmelegszem már attól is, hogy ránézek a tengerpartokra. Azután felfedezek
valami hirdetést, amely Cancúnba kínál utakat.
Cancúnba.
Ahova Lulu jár minden évben.
Ahol ugyanott száll meg a családjával minden évben. Az anyja kiszámíthatósága,
ami őt annyira bosszantja, most a legnagyobb reményem.
Lehívom a részleteket. Minden ragyog, mintha frissen mázolták volna. Egy üdülő,
amely maja templomot utánoz. Mű-Amerika, fallal körülvéve, karácsonyi dalok
mariachi stílusban. Karácsony. Az ünnepeket töltötték ott. A karácsonyt.
Vagy a szilvesztert? Ott lehetek mindkettőn!
W példáján okulva rákeresek a cancúni szállodákra. Sorra villannak fel a
monitoron a kristálytiszta vizű tengerpartok. Maja erődökké és templomokká stilizált
üdülőmonstrumok minden mennyiségben. Lulu azt mondta, hogy az övék valamilyen
folyó partján van. Már akkor furcsálltam, hogy egy üdülőnek folyója lehessen.
Cancúnban nincsenek természetes folyók, csak golfpályák, úszómedencék,
csúszdák és sziklaszirtek, ahonnan fejest lehet ugrani. De hogy folyók?
A Palacio Mayát keresem, amikor rábukkanok. Lusta, mesterséges folyó, amelyen
úszógumiban lehet utazni.
Szűkítem a keresést. Nincs olyan sok üdülő, amelyik maja templomot utánoz és
van egy lusta folyója. Négy, ha jól látom. Négy, amelyekben Lulu megszállhat
karácsony és újév között.
Odakint zuhog, ám ezek az oldalak azzal kérkednek, hogy Mexikóban forróság
van, határtalan kék ég és napsütés. Mióta rágódom, hogy hova menjek! Miért ne ide,
hogy megkeres-

100
sem Lulut? Rákattintok egy fapados légitársaságra, és megnézem, mennyibe kerül
két jegy Cancúnba. Sokba, de megengedhetem magamnak.
Összecsukom a laptopot. Fejemben már alakul a lista.
Olyan egyszerűnek látszik.
Megszerezni az útlevelet.
Meghívni Broodjét.
Megvásárolni a jegyeket.
Megkeresni Lulut.

101
 TIZENÖT
Utrecht

E ste hatra megvettem a jegyeket és szobát foglaltam magunknak Playa del

Carmen egyik olcsó szállodájában. Nagyon elégedett vagyok magammal, mert ebben
az egy napban többet végeztem, mint az utóbbi két hónapban. Már csak
egy dolog van hátra.
„Beszélnünk kell", írom SMS-ben Ana Luciának. Rögtön válaszol: „Tudom, miről
akarsz beszélni. 8-ra gyere". Majdnem elszállok a megkönnyebbüléstől. Ana Lucía
értelmes. Ugyanúgy tudja, mint én, hogy ami közöttünk van, az nem folt.
Odamenet vásárolok egy palack bort. Miért ne intézhetnénk civilizáltan?
Piros bikiniben és még pirosabb ajkakkal üdvözöl az ajtóban. Elveszi tőlem a bort,
behúz a szobába, ahol fogadalmi gyertyák világítanak, mint egy székesegyházban
valamelyik szent névnapján. Rossz előérzetem támad.
- Cariño, már értem! Ezt az egész beszédet, hogy mennyire utálod a hideget.
Kitalálhattam volna!
- Mit találhattál volna ki?

102
 - Hát csak természetes, hogy meleg helyre akarsz menni! Azt ugye tudod, hogy
a nagynéném és a nagybátyám Mexikóvárosban él, de fogalmam sincs, honnan
szereztél tudomást a villájukról az Isla Mujeresen!
- Isla Mujeresen.
- Az valami gyönyörű! Közvetlenül a parton, úszómedencével, személyzettel.
Meghívtak, hogy lakjunk náluk, ha akarunk, de maradhatunk a kontinensen is, bár
nem egy ilyen ócska szladiban - fintorgatja az orrát. - Ragaszkodom hozzá, hogy én
fizessem a hotelszámlát, ne is vitatkozz! Ez a minimum, miután te vásároltad a
jegyeket!
- A jegyeket - visszhangozom tehetetlenül.
- Ó, cariño! - turbékolja. - Végre megismerkedsz a családommal! Partit adnak a
tiszteletünkre. A szüleim ki voltak akadva, hogy lemondom Svájcot, de megértik, mire
képes az ember a szerelemért.
- A szerelemért - ismételem szorongva, mert kezd összeállni bennem a kirakós.
Ana Lucía internetes böngészője. A kereséseim. Két jegy. A szálloda. Merev
mosolyomból szivárog a hazug édesség. Honnan vegyem a szavakat ehhez? Majd
azt fogom mondani, hogy félreértés: a jegyeket egy fiús vakációra vásároltam,
Broodjénak és magamnak, ami igaz is.
- Tudom, hogy meglepetésnek szántad - folytatja Ana Lucía. - Most már tudom,
miért sumákoltál a telefonnal, de amor, három hét múlva indulunk, egyáltalán mikor
akartad megmondani?
- Ana Lucía - kezdem -, itt félreértés történt.
- Hogyhogy? - kérdezi, és még mindig ott a tekintetében a remény, mintha
valamilyen apróságot értett volna félre, például a szállodával kapcsolatban.

103
 - Azok a jegyek. Azok nem neked vannak, hanem...
- A másik lánynak, ugye? - szakit félbe - A párizsinak!
Talán mégsem vagyok olyan jó színész, mint képzelem, mert az a tektonikus csúszás
a mimikájában az imádatból a gyanakvásba azt mutatja, hogy valószínűleg egész idő
alatt tudta. Sőt, ebben a pillanatban valószínűleg rettenetesen rossz színész vagyok,
mert miközben a szám formálni kezdi a hihető magyarázatot, az arcom elárul
mindent. Abból látom, ami Ana Lucía arcán történik. Ahogy azok az összegyűrődő
szép vonások átrendezik magukat hitetlenkedésbe, majd meggyőződésbe.
- Hijo de la gran puta! A francia lány? Vele voltál egész idő alatt, mi? - süvölti. -
Azért mentél Franciaországba!
- Nem úgy van, ahogy gondolod! - Védekezőn fölemelem a kezemet.
Félrerántja a campusra nyíló, üvegezett tolóajtót. - Pontosan az van, amit
gondolok! - mondja, majd kilök az ajtón, én meg csak ácsorgok a küszöbön. Felkap
egy gyertyát, hozzám vágja. Elrepül mellettem, és az egyik párnán landol, amelyeket
Ana Lucía a betonkilépőn tart. - Egész idő alatt azzal a francia kurvával sunnyogtál! -
Újabb gyertya süvölt el mellettem. Ezúttal a bokrokat találja el.
- Fel fogsz gyújtani valamit!
- Az a jó! Legalább kiégetem az emlékedet, culero! - Hozzám vágja a harmadik
gyertyát.
Az eső elállt, és noha fagyos este van, a fél campus odacsődül gyönyörködni.
Próbálom visszatolni a házba Ana Luciát, próbálom megnyugtatni. Egyik sem sikerül.
- Lemondtam miattad a svájci utamat! A rokonaim bulit szerveztek neked!
Miközben te a francia kurváddal hetyeg-

104
tél titokban! Az én földemen! Ahol az én családom él! - Kidülleszti a mellét, mint aki
most jelenti be az igényét nemcsak Spanyolországra, hanem egész Latin-Amerikára
is.
Repül a negyedik gyertya. Ezt elkapom, mire szétrobban, üvegszilánkkal és forró
viasszal árasztva el a kezemet. A bőröm felhólyagzik. Vajon marad nyoma?
Szerintem nem.

105
 TIZENHAT
DECEMBER
Cancún

A maja civilizáció több mint ezer éve élte fénykorát, de kétlem, hogy akár a
legszentebb templomot is őrizték volna annyira, mint a Maya dél Solt.
- Szobaszám? - kérdezi az őr Broodjétól és tőlem, amikor megközelítjük a kaput
a jobbra-balra legalább kilométer hosszú, grandiózus faragott falon.
- Négyszázhetes - vágja rá Broodje, mielőtt kinyithatnám a szám.
- Kulcskártya - parancsolja az őr, aki derékig átizzadta az ujjatlan pulóverét.
- Izé, azt fent hagytam a szobában - feleli Broodje.
Az őr kinyit egy iratrendezőt, belelapoz a papírokba. - Mr. és Mrs. Yoshimoto? -
kérdezi.
- Aha - feleli Broodje, és belém karol.
Az őr bosszankodik. - Csak vendégek jöhetnek. - Becsapja az iratgyűjtőt, és
kezdené csukni a kis ablakot.
- Nem vendégek vagyunk - mondom egy összeesküvő mosolyával -, de egy
vendéget próbálunk megtalálni.

106
 - Neve? - Ismét előveszi a dossziét.
- Azt nem tudom pontosan.
Sötétített üvegű, fekete Mercedes érkezik. Szinte meg sem kell állnia, mert az
őrök máris fölemelik a sorompót és intenek, hogy mehet. A kapus fáradtan
visszafordul hozzánk. Egy másodpercig azt hiszem, hogy győztünk, ám ő azt mondja:
- Menjetek innen, ne kelljen kihívnom a rendőrséget.
- A rendőrséget? - kiált Broodje. - Hűha! Nyugodjunk csak le egy pillanatra.
Vessék le a pulóvert. Talán igyunk egy pohárral. Bemehetünk a bárba: egy ilyen
hotelben több kellemes bárnak is kell lennie. Hozunk maguknak sört.
- Ez nem hotel, hanem vakációs klub.
- Az mit jelent? - kérdezi Broodje.
- Azt, hogy ti nem jöhettek be.
- Legyen már szíve. Hollandiából jöttünk. A barátom egy lányt keres - érvel
Broodje.
- Mindenki azt keres - mondja a valamivel hátrább álló, második őr, mire
mindketten elnevetik magukat, de továbbra sem engednek be.
Tehetetlen mérgemben berúgom a harákoló mopedet, amely legalább életre kel.
Eddig semmi sem igazolta az elvárásaimat, még az időjárás sem. Arra számítottam,
hogy Mexikóban meleg lesz, de nem olyan, mint a kemencében. Vagy talán csak
azért érzem annak, mert ahelyett, hogy az első napon egy széljárta tengerparton
hűsöltem volna, mint Broodje, aki használni is szokta az eszét, én a tulumi romok
között bóklásztam. Lulu említette, hogy a családja oda kirándul minden évben, és
mivel úgyis Tulum van a legközelebb, azt gondoltam, ott majd utolérem. Négy órán át
figyeltem a túrabuszokból, minibuszokból, bérelt autókból kiokádott turisták ezreit.

107
Kétszer rémlett úgy, hogy Lulut látom, két lányt vettem üldözőbe. A haj megfelelő volt,
a lány nem. Különben lehet, hogy már nem is úgy hordja a haját.
Leégve, fejfájással tértem vissza kis hotelünkbe. Derűlátásom, amellyel
belevágtam ebbe az utazásba, szorongássá savanyodott. Broodje vígan azt
javasolta, hogy próbálkozzunk a szállodákkal, azok jobban körülhatárolt területek. Ha
az sem válik be, mehetünk a partra.
- Milyen sok lány van itt - mondta fojtott, már-már áhítatos hangon, a homokra
mutatva, amelynek minden négyzetcentiméterét elborították a bikinik.
Milyen sok lány, gondoltam. Miért van az, hogy csak egyet akarok megtalálni?

Pár kilométerrel északabbra van a Palacio Maya, műmaja üdülőim listájának

második darabja. Felpöfögünk a sztrádán, szívjuk az elhúzó túrabuszok és
teherautók kipufogógázát. A mopedet eldugjuk egy virágzó bokorban a kapuhoz
vezető, körömollóval nyírt, kanyargós út mentén. A Palacio Maya sokban hasonlít a
Maya del Solra, csak ciklopfal helyett hatalmas piramis van előtte, közepén őrzött
kapuval. Ezúttal felkészültem. Spanyolul mondom az őrnek, hogy egy barátomat
keresem, aki itt lakik, de meg akarom lepni. Aztán odacsúsztatok neki egy
húszdollárost. Egy szót sem szól, csak kinyitja a kaput.
- Húsz dollár - bólogat Broodje. - Sokkal stílusosabb, mint két sör.
- Ilyen helyen valószínűleg két sört kapsz ennyiért.
Végigmegyünk a kövesúton, keressük a hotelt vagy valamilyen ráutaló jelet, de
csak egy újabb őrzött kaput találunk.

108
Az őrök mosolyognak, azt mondják, hogy buenos días, mintha már vártak volna, és
abból, ahogy végigmérnek, mintha macskák lennének, mi pedig az egerek,
megállapíthatom, hogy a kollégák már telefonáltak nekik. Szó nélkül belenyúlok a
pénztárcámba, és átnyújtok egy tízest.
- Ó, gracias, señor! - mondja az őr. - Que generoso!* - Aztán körülnéz. -
Csakhogy ketten vagyunk.
Ismét belenyúlok a pénztárcámba. A kút kiszáradt. Mutatom a pénztárcámat,
hogy üres. Az őr a fejét rázza. Most esik le, hogy túl sokat fizettem az első kapunál.
Az elsőknek is tízet kellett volna adnom.
- Ne csinálja már - mondom. - Ennyim maradt.
- Tudja, mennyibe kerül itt egy szoba? - kérdezi. - Ezerkétszáz dollár egy
éjszaka. Ha be akar menni a barátjával, hogy élvezhessék az úszómedencéket, a
strandot, a teniszt és a büféket, akkor fizetni kell.
- Büféket? - vág közbe Broodje.
- Pszt! - súgom oda. - Ezek nem érdekelnek minket - mondom az őrnek. - Csak
egy vendéget próbálunk megtalálni.
Az őr felvonja a szemöldökét. - Ha ismeri a vendégeket, miért settenkedik itt úgy,
mint egy tolvaj? Azt hiszi, attól, hogy fehér bőrű és van egy tízdollárosa, már azt
fogjuk hinni, hogy gazdag? - Elneveti magát. - Ócska trükk ez, amigo.
- Nem settenkedem - mondom. - Egy lányt próbálok megtalálni. Egy amerikai
lányt. Lehet, hogy itt lakik.
Ettől még hangosabban nevet. - Egy amerikai lányt? Egy olyat én se bánnék.
Azok többet kóstálnak tíz dollárnál.
Kihívón meredünk egymásra. - Adja vissza a pénzemet - mondom.

* Köszönöm, uram, nagyon nagylelkű (sp.).

109
 - Miféle pénzt? - kérdezi az őr.
Dühöngök, ahogy megyünk vissza a motorhoz. Broodje is valami olyasmit
motyog, hogy megvágtak tíz dollárra. De engem nem a pénz érdekel, és nem az
őrökre haragszom.
Folyton a párbeszédet játszom vissza magamban, azt, amelyikben Lulu Mexikóról
mesélt. Panaszkodott, mennyire idegesítő, hogy minden évben ugyanabba az
üdülőbe mennek a családjával. Azt javasoltam, hogy talán térjen le a sínről, amikor
legközelebb elutaznak Cancúnba. „Kockáztass, és majd meglátod, mi történik",
mondtam. Azután elsütöttem egy tréfát, hogy egy napon én is elutazhatok Mexikóba,
összefutok vele, és világgá megyünk, nem tudva, hogy hebehurgya felbuzdulásunk
tulajdonképpen fontos küldetés. „Gondolod, hogy megtörténhet?", kérdezte. „Csak
úgy összefuthatunk?" Azt feleltem, hogy okvetlenül kell történnie még egy nagyon
váratlan dolognak, „Ó, ezek szerint váratlan vagyok?", incselkedett velem.
Miután felvilágosítottam, hogy a legnagyobb mértékben, valami különöset
mondott. Azt, hogy ez az egyik leghízelgőbb dolog, amit hallott valaha. Nem azt
provokálta, hogy bókoljak neki. Megmutatott magából valamit a rá jellemző
őszinteséggel, amely annyira lefegyverző volt, mintha nemcsak magát csupaszítaná
le, hanem engem is. Amikor ezt mondta, úgy éreztem, mintha valami nagyon
értékeset bíztak volna rám. És el is szomorodtam tőle, mert éreztem, hogy
igaz. Ha pedig igaz, az baj.
Rengeteg lánynak hízelegtem már, akik közül sokan megérdemelték, sokan nem.
Lulu megérdemelte. Sokkal hízelgőbbet is megérdemelt volna annál, hogy
váratlannak nevezzék, tehát kinyitottam a számat, hogy mondjak valami szépet, de

110
ami kijött rajta, az, azt hiszem, egyformán meglepett mindkettőnket, mert azt
mondtam neki, hogy ő az a típus, aki visszaadja a talált pénzt, aki sír olyan filmeken,
amelyeket nem is arra szántak, hogy megríkassák a nézőt, aki olyan dolgokat is
megtesz, amiktől fél. Azt se tudtam, honnan veszek ilyeneket, de amikor kimondtam
őket, halálbiztos voltam benne, hogy igazak. Mert hangozzék bármily hihetetlenül, én
ismertem Lulut.
Csak most jövök rá, mennyire nem volt igazam. Nem tudtam én róla semmit, és
nem kérdeztem meg tőle még a legegyszerűbb dolgokat sem, például hogy hol száll
meg Mexikóban vagy mikor megy oda, vagy mi a családi neve, vagy mi a
keresztneve. Ennek következtében most nyugodtan packázhatnak velem a
biztonsági őrök.
Visszamotorozunk a szállásunkra Playa del Carmen poros részébe, kóbor kutyák
és lerobbant üzletek közé. A közeli büfében olcsón adják a sört és a halas tacót.
Többet is rendelünk mindkettőből. Befut pár utazó a szállónkból. Broodje odainti őket
az asztalunkhoz, és mesélni kezdi a napunkat, annyira belakkozva, hogy majdnem
mulatságosnak hangzik. így születik az összes jó sztori az utazásokról: a rossz
álmokat poénokká szépítik. Ám bennem túlságosan friss a tehetetlen harag, hogy
bármi vicceset lássak benne.
Marjorie, a csinos kanadai lány együttérzőn csettint a nyelvével. A brit Cassandra,
akinek barna tüskehaja van, a mexikói szegénységen és a NAFTA*csődjén kesereg.
T. J., a napbarnított texasi csak nevet. - Láttam én azt a Maya del Solt. Olyan, mint
Disneyland a Riviérán.

* Észak-Amerikai Szabadkereskedelmi Egyezmény (North American

Free Trade Agreement) az Amerikai Egyesült Államok, Kanada és
Mexikó között. (A ford.)

111
 A szomszéd asztalnál valaki vihog. - Más como Disneyland del infierno.*
Odafordulok. - Ismered azt a helyet? - kérdezem spanyolul.
- Ott dolgozunk - feleli a magasabbik.
Nyújtom a kezemet. - Willem.
- Esteban - feleli.
- José - mondja az alacsonyabb. Ők is olyanok egy kicsit, mint a spagetti és a
fasírt.
- Nem tudnátok becsempészni?
Esteban a fejét rázza. - Az állásomba kerülne. Viszont könnyen bejuthatsz. Még
fizetnek is, hogy meglátogasd őket.
- Csakugyan?
Esteban megkérdezi, hogy van-e hitelkártyám.
Előhúzom a pénztárcámat, és megmutatom a vadonatúj Visa kártyámat, amellyel
a bank ajándékozott meg a nagy betét után.
- Oké, ez jó - mondja Esteban, azután szemügyre veszi öltözékemet, a pólót és
a kopott khaki sortot. - Szükséged lesz jobb ruhákra is. Nem erre a szörfös
szerelésre.
- Nem probléma. És még?
Esteban elmagyarázza, hogy Cancún tele van ügynökökkel, akik arra próbálják
rávenni a turistákat, hogy vásároljanak időrészvényt az üdülőkbe. Ott ólálkodnak az
autókölcsönzőkben, a repülőtereken, sőt a romok között is. - Ha kinézik belőled, hogy
van pénzed, meghívnak egy körútra. Még fizetnek is a fáradságodért, pénzzel, ingyen
kirándulással, masszázzsal.

* Inkább mint Disneyland a pokolban (sp.).

112
 Elmagyarázom a hallottakat Broodjénak.
- Túl szép, hogy igaz legyen - mondja.
- Nem túl szép, és igaz - feleli angolul José. - Rengetegen vásárolnak tőlük.
Ilyen fontos döntést hozni, egyetlen nap után! - Értetlenül vagy rosszallóan, vagy
értetlen rosszallással csóválja a fejét.
- Több a pénzük, mint az eszük - nevet T. J. - Szóval elég úgy kinézned, mint aki
vastag.
- De hát az is! - mondja Broodje. - Mit számít a kinézete?
- Mindegy, ki vagy; az számit, kinek látszol - feleli José.

Olcsón vásárolok magamnak és Broodjénak lenvászon nadrágot és legombolt

gallérú inget, és nevetséges összeget dobok ki két Armani napszemüvegre a város
idegenforgalmi majomfogójában.
Broodje elhűl a napszemüveg árán, de közlöm vele, hogy ez elengedhetetlen.
„Kis részletek mondják el a nagy sztorit", mindig ezzel magyarázta Tor, hogy miért
használunk minimális jelmezt a Gerilla Willnél.
- Mi a nagy sztori? - kérdezi Broodje.
- Naplopó, gazdag aranyifjúk vagyunk, akik házat bérelnek az Isla Mujeresen.
- Vagyis a házat nem számítva eljátszod magadról az igazat?

Másnap karácsony, tehát egy napot várunk, mielőtt belevágnánk. Az első

autókölcsönzőnél majdnem kibérelünk egy kocsit, de még idejében észbe kapunk,
hogy senki sem kínálgat ingyen kirándulást. A második kölcsönzőben egy mosolygó,

113
nagy fogú, amerikai szőke üdvözöl, és érdeklődik, hogy meddig maradunk és hol
lakunk.
- Ó, imádom az Islát! - turbékolja, miután meséltünk neki a villánkról. - Ettek már
a Mangóban?
Broodje kissé megriad, de én csak mosolygok. - Még nem.
- Ó! - mondja a szőke. - Szakács is van a villához?
Mosolygok rendületlenül és némileg zavartan, mintha feszélyezne ennyi jómód.
- Várjunk csak! Azt a fehérre meszelt, adobe villát bérelik, a feszített vizű
úszómedencével?
Ismét mosolygok. Biccentek.
- Akkor ott Rosa a szakácsnő?
Nem válaszolok. Nem szükséges. Egy félszeg vállrándítás is elég.
- Ó, imádom azt a helyet, és Rosa istenien ért a mártásokhoz! Már a
gondolatától megéhezem!
- Én mindig éhes vagyok - vigyorog Broodje. A szőke meglepődik. Észrevétlenül
tokán rúgom Broodjét.
- Az a hely nagyon drága - folytatja a szőke. - Sose gondoltak rá, hogy itt,
beljebb vásároljanak valamit?
Kuncogok. - Túl nagy felelősség - mondja Willem, a milliomos aranyifjú.
A szőke bólint, mint aki érti, mekkora teher az ingatlanok sokaságával
zsonglőrködni. - Igen, de van ennek más módja is. Ön a tulajdonos, de valaki mást
bíz meg azzal, hogy tartsa rendben, vagy akár ki is adhatja a tulajdonát. - Színes
prospektusokat húz elő mindenféle szállodákról, köztük a Maya del Solról.
A prospektusokra sandítok, az államat vakargatom. - Nézze,

114
olyasmiket hallottam, hogy az ilyen beruházásokkal legálisan csökkenthető az adó -
idézem Marjoleint.
- Ó, fantasztikusan lehet velük keresni és takarékoskodni! Igazán meg kellene
néznie valamelyiket!
Úgy teszek, mintha belebandzsítanék a prospektusokba.
- Ez egész csinosnak tűnik - mutatok a Maya del Solra.
- Bűnösen dekadens! - Mesélni kezdi mindazt, amit már tudok a hotelről, a
strandról és az úszómedencékről, meg az éttermekről, a moziról, a golfról.
Érdektelenséget mímelek.
- Hát, nem tudom - mondom.
- Ó, legalább nézzen körül! - Most már valósággal könyörög. - Akár ma is
megteheti!
Nagyot sóhajtok, és megengedek magamnak egy röpke pillantást a szőke
irányába. - Azt terveztük, hogy a romokhoz kirándulunk. Azért is akarunk autót
bérelni.
- Megszervezhetek önöknek a romokhoz egy ingyen kirándulást. - Egy másik
brosúráért nyúl. - Ez Cobába megy. Lehet cenotéban úszni, kötélpályán csúszdázni.
Hozzá tudom csapni kettejüknek. Ingyen.
Szünetet tartok, mintha töprengenék.
- Nézzék, bemehetnek, ott tölthetik a napot. - Int, hogy hajoljak közelebb. - Ne
árulják el, hogy én mondtam, de akár az éjszakát is. Amint belül vannak a kapun,
mindent lehet.
Broodjéra sandítok, mintha az ő engedélyét kérném, hogy szívességet tehessek a
lánynak és elfogadhassam a lehetőséget. Vitézül belemegy a játékba, és olyan
vértanú képet vág, mint aki azt mondja: hát, ha muszáj.
A lányra vigyorgok, aki valósággal felragyog. - Ó, fantasztikus! - Nekiveselkedik a
papírmunkának, de közben is a kirándulásról karattyol. - És ha majd visszatérnek az
Islára, okvetlenül

115
el kell menniük a Mangóba! Isteniek a reggelik! - Felnéz a papírokból. - Talán el is
vihetem.
- Talán - helyeselek.
- Szilveszterkor is itt lesz még? - Bólintok. - Mit csinál?
Vállat vonok, széttárom a kezemet, mutatva, hogy milyen sok-sok lehetőségem
van.
- Puerto Morelosban nagy buli lesz a parton. A Molas de Olas játszik, egy ilyen
vad reggae banda. Általában ez a legjobb rendezvény az egész plázson. Áttáncoljuk
az éjszakát, időnként átmegyünk komppal az Islára, hogy reggelizzünk egyet
másnaposság ellen.
- Akár össze is futhatunk.
Szélesen mosolyog. - Drukkolok majd, hogy úgy legyen! Itt van minden, amire
szükségük lesz a túrákhoz. - A kezembe nyom egy csomó papírt meg egy névjegyet
az otthoni telefonszámával. - Kayla vagyok. Csak hívjon fel, ha szüksége
van valamire. Akármire.

A Maya del Solnál ugyanazok az izzadt, ujjatlan szvetteres biztonsági őrök állnak
a kapuban, de nem ismernek meg. Vagy nem érdekeljük őket. A taxi hátsó ülésén,
kezemben a három példányban kinyomtatott hivatalos papírokkal egészen más
ember lett belőlem.
Elfuvaroznak az óriási előcsarnokig, amely tele van bambusszal, virágokkal és az
ülőfájukhoz pányvázott trópusi madarakkal. Kétszemélyes fonott kanapén ülve
várakozunk, amíg egy barna mexikói lány felveszi az adatainkat és lemásolja a
hitelkártyámat. Utána átadnak egy idősebb mexikói férfinak, aki teknőckeretű
Ray-Ban napszemüveggel fogja hátra aranyhaját.

116
 - Isten hozta önöket! - mondja. - Nevem Johnny Maximo, és azért vagyok itt,
hogy közöljem önökkel, miszerint itt, a Maya del Solban valóra válnak az álmok!
- A haverom pont ebben reménykedik - jegyzi meg Broodje.
Johnny vigyorog, és belenéz a kezében levő papírba. - Tehát William és Robert.
Robert vagy Bob?
- Valójában Robert-Jan - világosítja fel Broodje.
- Tehát Robert. Volt valaha vakációs ingatlana?
- Nem mondhatnám.
- Hát magának, William?
- Én inkább olyan világjáró típus vagyok.
Johnny felnevet. - Én is jobban szeretek hölgyeket nézni a világ minden táján.
Gondolom, akkor önök, mint agglegények, még sosem jártak vakációs klubban.
- Nem mondhatnám, Johnny - feleli Broodje.
- Amire én azt mondom maguknak, hogy ez az élet. Miért fizetnének bérleti díjat
a vakációért, amikor meg is vehetik? Miért élnének fél életet, amikor egészet is
élhetnek?
- Sőt, két életet! - tódítja Broodje.
- Itt az egyik úszómedencénk. Hat van belőlük! - dicsekszik Johnny. Az
úszómedencét napozóágyak és virágzó bokrok keretezik. Mögöttük úgy sziporkázik a
Karib-tenger, mintha az lenne az egyetlen rendeltetése, hogy háttér legyen. - Szép
a kilátás, ugye? - nevet Johnny, és a napozó nőkre mutat.
- Nagyon - válaszolom, miközben sorra végigpásztázom őket.
- Ön mivel foglalkozik, William?
- Ingatlan - felelem.
- Ó, tehát már tudja, hogy mennyire jövedelmező! Tudja...

117
 - Int, hogy hajoljak közelebb. - Valamikor nagy filmsztár voltam itt, Mexikóban -
közli eltúlzott suttogással. - De most...
- Színész volt? - szakítom félbe.
Nem erre a kérdésre számított.
- Korábban. Csakhogy itt többet keresek tulajdonosként, mint a filmiparban
valaha.
- Milyen filmekben szerepelt? - kérdezem.
- Ó, ön nemigen hallott róluk.
- Nálunk, Hollandiában rengeteg külföldi filmet vetítenek. Tegyen próbára.
- Komolyan kétlem, hogy ismerné őket. Egyszer szerepeltem együtt Armand
Assantéval. Elsősorban tévéfilmekre szakosodtam.
- Szappanoperákra? Mint a Jóban-rosszban? - csipkelődik Broodje.
- Itt nagyon komolyan veszik őket - válaszol némileg sértetten Johnny.
- Ez klassz - mondom. - Ez nagyon klassz, hogy ebből élhetett.
Egy másodpercre kiürül az arca, még mintha a barnasága is megszürkült volna.
Aztán visszakattan szokott formájába. - Az akkor volt. Most sokkal többel keresek. -
Összeüti a tenyerét, felém fordul. - Nos, William, mit szeretne látni? - Körbemutat, és
ekkor támad először az a gyönge, de cáfolhatatlan sejtelmem, hogy Lulu itt lehet.
Csekélység, ennek ellenére hónapok óta nem voltam ilyen boldog.
- Minden négyzetcentimétert - válaszolom.
- Nos, mivel több mint egy négyzetkilométert foglalunk el, ez beletelhet némi
időbe, viszont örülök, hogy ennyire lelkes.
- Ó, fogalma sincs róla, mennyire lelkes vagyok. - Vicces

118
dolog ilyet mondani, mivel tegnap még korántse lelkesedtem ennyire. De most olyan
a hangulatom, mint amikor ráérzek egy karakterre.
- Miért ne kezdenénk egyik világszínvonalú éttermünkkel?
Nyolc van. Mexikói, olasz, burger bár, szusi…
- Igen! - örvendezik Broodje.
Miért ne mutatná meg azt, ami a legnépszerűbb ebben a napszakban az ebédelők
között? - javasolom. - Szeretném látni, milyen összetételű a társaság.
- Ó, az az Olé-Olé, a szabadtéri bisztrónk! Svédasztallal!
Broodje vigyorog. Svédasztal! Neki ez a varázsszó.

Lulu nincs a svédasztalnál és a többi hét étteremben sem, amelyeket ötórás

túránkon bejárunk. Nincs a hat medence, a két strand, a tizenkét teniszpálya, a két
bár, a három társalgó egyikében sem. Nincs a Zen élményfürdőben, nincs a végtelen
kertekben, nincs az állatsimogatóban.
Ahogy vonszolja magát a nap, lassanként rájövök, hogy túl nagy a változók
száma. Talán nem is a jó helyen vagyok. Vagy talán a jó helyen vagyok, de nem jó
időben. Vagy az idő is jó, a hely is, de Lulu a szobájában tévézett, miközben
az úszómedencénél voltam. Most talán az egyik úszómedencénél ül, miközben az
egyik mintaszobában bámészkodom.
Vagy talán már elsétáltam mellette, csak nem vettem észre.
Kezd összelappadni a korábbi jó érzés. Lulu akárhol lehet. De az a legrosszabb,
hogy itt is lehet, a közvetlen közelemben, és még csak föl sem ismertem.
Mellettem két nevető, bikinis lány riszál tova. Broodje oldalba bök, de szinte oda
se nézek. Kezdem azt hinni, hogy belelovalltam magam egy hazugságba, amelyet én
agyaltam ki.

119
Mert igazság szerint nem ismerem. Annyit tudok róla, hogy
egy lány, aki nagyjából hasonlít Louise Brooksra. De mi az?
A személyiség körvonala nem valóságosabb a vászonra kivetített ábrándnál.

120
 TIZENHÉT
-N e lógasd már az orrodat, hombre! Mindjárt újév!
Esteban nyújtja az üveget. Ő, José, Broodje, Cassandra és én egyazon taxiba
zsúfolódva mászunk az ünnepi csúcsforgalomban észak felé, abba a bizonyos buliba
Puerto Morelosban, amelyikről Kayla beszélt. José és Esteban is tud róla; ezek
szerint valóban olyan hely, ahova muszáj elmenni.
- Igen, tényleg ne csináld - kontrázik Cassandra. - Szilveszter van!
- És te nem fogsz üres kézzel hazamenni, ha nem akarsz -mondja Broodje. -
Nem úgy, mint egyesek - teszi hozzá eltúlzott önsajnálattal.
- Szegény Broodje! - sajnálkozik Cassandra. - Jól mondom?
- Brot-hje - helyesbít Broodje. - Azt jelenti, hogy szendvics.
Cassandra elmosolyodik. - Ne izgulj, Szendvicsfiú. Gondoskodunk róla, hogy
valaki megkóstoljon ma éjszaka.
- Azt hiszem, ő maga szeretne egy falást a szendvicsemből - mondja hollandul
Broodje, és elvigyorodik a kilátástól. Próbálok visszamosolyogni, de megmondom
őszintén, én végeztem.

121
Végeztem már a Maya del Solban, bár kötelességtudóan ellenőriztem még néhány
üdülőt, hála Estebannak és Josénak, akik elmagyarázták, hogyan juthatok be a
Palacio Mayába, és szereztek nekem karszalagot a Maya Viejához. Kialudt bennem
a lelkesedés. Azt se tudom, kit keresek, hogyan találhatnám meg?
A taxi kifordul a beépítetlen partsávra. Kifizetjük a sofőrt, bevonulunk az arénába.
Óriási hangszórókból lüktet a zene, százak lődörögnek a homokon. A bejáratnál
magasodó cipőhegyekből ítélve mindenki mezítláb lehet.
- Talán a cipőjéről megtalálhatnád - veti föl Cassandra. - Mint Hamupipőkét.
Milyen lenne a modern lány üvegcipellője? Mit szólnátok ehhez? - Fölemel egy
világító narancsszín strandpapucsot, fel is próbálja. - Túl nagy - állapítja meg, és
visszadobja a halomba.
- Akar táncolni, gyönyörű hölgy? - kérdezi tőle José.
- Hogyne - feleli Cassandra. Elvonulnak. José máris rajta felejtette a kezét
Cassandra csípőjén.
Broodje arca megnyúlik. - Úgy látom, az ő tacója étvágygerjesztőbb volt, mint az
én szendvicsem.
- Te dörgölöd örökösen az orrom alá, hogy milyen sok lány van a világon.
Valamelyiknek biztosan kell egy falat a szendvicsedből.
Csakugyan rengeteg a lány. Sok százan vannak, minden színben és fazonban,
kicsípve, beillatosítva, bulira kész állapotban. Minden más szilveszteren ígéretes
startot jelentenének.
A bárnál olyan hosszú a sor, hogy végigér a pálmafák alatt, amelyekről
függőágyak lógnak. Ahogy araszolunk előre, belém

122
ütközik egy lány, akinek a szárong ós a mosoly az egyetlen öltözéke.
- El ne ess! - ragadom meg a könyökét. Felmutat egy üveg, tequilát, pukedlizik,
nagyot húz az agavepálinkából.
- Nem akarsz visszavenni? - kérdezem.
- Nem akarsz velem inni?
- Oké. - Elveszem tőle az üveget, meghúzom, továbbadom Broodjénak, aki
ugyancsak iszik, majd visszaadja a tequilát a tulajdonosának.
A lány fölemeli a palackot, megrázza. A báb bukfencezik a szeszben. -
Megkaphatod a kukacot, ha akarod - mondja kásásán. - Kuki, kuki, megehet a husi? -
A füléhez emeli az üveget. - A kukac azt mondja, hogy igen. - Közelebb hajol. -
És én is - leheli tüzesen.
- Igazából nem kukac - mondja Broodje. - Az agavelepke lárvája. - Ezt Josétól
tudjuk, aki bárpincér.
A lány kancsít. - Nem mindegy? Kukac, lárva. Ismered a mondást? Ki korán kel,
kukacot lel. - Broodje markába nyomja a palackot, azután két kézzel megragadja a
vállamat, és heves, nyálas, piaszagú csókot nyom a számra. - Visszatántorodik, a
pálinkája után kap. - Csókot is lel - kacarászik.
- Búék!
Nézzük, ahogy tovadülöngél a homokon. - Már el is felejtettem, hogy milyen veled
bulizni - mondja Broodje. - Hogy milyen is vagy.
Hat hónapja visszacsókoltam volna a lányt, és ez eldöntötte volna az éjszakát.
Broodje tudhatja, milyen vagyok, de én nem.
Miután megkaptuk az italunkat, Broodje megcélozza a táncteret. Mondom neki,
hogy később találkozunk. Feljebb

123
a parton, távolabb a színpadtól és a tánctértől kiszúrok egy tüzet. Emberek ülik körül
és gitároznak. Arrafelé indulok, ám ekkor észreveszem, hogy valaki közeledik. Kayla,
a kölcsönzőből. Tétován int, mintha nem lenne biztos benne, hogy valóban én vagyok
az.
Úgy teszek, mintha nem én lennék, és lekanyarodom a vízhez. Ahhoz képest,
milyen zsúfolt és ricsajos a buli, a tengernél meglepő csönd van. Néhányan
pancsolnak. Mögöttük már csak a holdfény tükröződik a vízen, amely még éjszaka
is kékebb, mint képzeltem. Az egész utazásban még a tenger közelíti meg a
legjobban az elvárásaimat.
Alsónadrágra vetkőzöm, fejest ugrok, és messze kiúszom, addig, amíg oda nem
érek egy tutajhoz. Megmarkolom a szálkás deszkát. A gitárosok a Stairway to
Heavent pengetik, a reggae banda súlyos basszusa végigvisszhangzik a tengeren.
Jó buli, gyönyörű parton, egy puha, meleg éjszakán. Együtt van minden, ami máskor
elég szokott lenni.
Még kijjebb úszom, és lebukom a víz alá. Pici ezüst halak cikáznak mellettem.
Utánuk nyúlok, hogy megérintsem őket, de olyan sebesen kitérnek előlem, hogy
valósággal kondenzcsíkot húznak maguk után. Amikor kifogy a tüdőmből a szusz,
felmerülök levegőért, pontosan akkor, amikor a reggae énekes bejelenti:
- Már csak félóra választ el bennünket az újévtől, amikor újra kezdődik minden!
Año nuevo! Tabula rasa!
Teleszívom a tüdőmet, lemerülök. Markolok a homokból, elengedem, nézem,
ahogy a szemcsék eloszlanak a vízben.
Feljövök.
- Ha majd éjfélt üt az óra, mielőtt megcsókolnád tu amor, tartalékolj un beso
para tí!

124
 Egy csókot neked.
Pár perccel azelőtt, hogy először csókoltam meg, Lulu ismét mondott valami
különöset: Megmenekültem a veszélytől. Megnyomta a szavakat, a szeme ugyanúgy
égett, mint amikor közém és a bőrfejűek közé állt. Furcsállottam, hogy épp ezt
mondja. Addig, amíg meg nem csókoltam. Mert akkor én is átéltem, olyan zsigeri
szinten és elemi erővel, mint amilyen ez a nagy víz itt, hogy mit jelent megmenekülni
a veszélytől. Nem tudom, milyen veszélyre célzott, csak azt tudtam, hogy Lulut
csókolni megkönnyebbülés volt, mintha megérkeznék egy hosszú utazás végén
valahova.
Hanyatt fordulok, felbámulok a csillagoktól flitteres égre.
- Tabula rasa… Ideje hacer borrón y cuenta nueva! Töröljük tisztára a táblát!
Tisztára törölni a táblát? Úgy érzem, hogy az én táblám túlságosan is tiszta,
örökre letöröltek róla mindent. Holott az ellenkezőjét akarom: kusza firkát,
eltörölhetetlen dolgok csillaghalmazait, amelyek lemoshatatlanok.
Itt kell lennie. Talán nem ezen a bulin vagy ezen a parton, vagy az üdülőkben,
amelyeket végigjártam, de valahol itt.
Ebben a vízben kell úsznia, amelyben most én vagyok.
Csakhogy az óceán nagy. A világ még nagyobb, és mi talán olyan közel kerültünk
már egymáshoz, amennyire kerülhettünk egyáltalán.

125
 TIZENNYOLC
JANUÁR
Cancún

A busznak olyan a formája, mint egy majomnak. Tele van öregekkel, nem akarok
felszállni rá. De Broodje akar, és miután végigvonszoltam a maja Riviéra üdülőinek a
felén, nem vitatkozhatok vele.
- Az első megálló Coba, azután egy maja faluba megyünk. Azután kötélpálya;
nem tudom, mire megy ez a társaság egy kötélpályán. - Broodje az útitársaink felé
bólint, akiknek túlnyomó többsége szürke hajú. - Azután úszás egy cenotéban, ez
egyfajta barlangi tó, azután Tulum. - Lapozgat a prospektusban. - Ez a túra százötven
dollár fejenként, és mi ingyen jutottunk hozzá.
- Ühüm - mondom.
- Nem értem. Félig holland vagy, félig zsidó. A legsóherebb palinak kellene
lenned a világon.
- Aha.
- Figyelsz egyáltalán?
- Bocs. Fáradt vagyok.

126
 - Inkább másnapos. Ha megállunk ebédelni, bekapunk egy kis Tequilát.
Kutyaharapást szőrével, ahogy T. J. mondja.
Párnát rögtönözök a hátizsákomból, és az ablaknak dőlök. Broodje előhúz egy
Voetbal Intemationalt. A busz zötyög. Elalszom, és fel sem ébredek, amíg meg nem
érkezünk Cobába.
Lecammogunk a buszról, kis csoportba verődve hallgatjuk, amit az idegenvezető
mond az ősi maja romokról, a magányos templomokról és piramisokról, amelyeket
félig bekebeleztek az őserdő fái és indái.
- Egyedüli példány - mondja. - Egyike annak a kevés romnak, amelyekre még
mindig föl lehet kapaszkodni. Érdekesnek fogják találni még a lagúnát, a templomot
és természetesen a labdatereket.
Mögöttünk azt kérdezi egy lány, az egyetlen turista, aki velünk azonos korú: - A
labdatereket? Miért, mit játszottak?
- Egyfajta kosárlabdát - feleli az idegenvezető.
- Ó. - A lány csalódottnak tűnik.
- Nem szereted a kosárlabdát? - kérdezi Broodje. - Azt hittem, minden amerikai
szereti!
- Ő futballozik - mondja egy öregasszony. - Állami bajnok volt a középiskolában!
- Nagyi!
- Csakugyan? Milyen pozícióban?
- Csatár.
- Középpályás. - Broodje megkocogtatja a mellkasát.
Nézik egymást.
- Akarod leellenőrizni a pályát? - kérdezi a lány.
- Naná.
- Félóra múlva itt légy, Candace! - mondja a néni.

127
 - Oké.
Broodje rám sandít, hogy jövök-e, de én bólintok, hogy menjen csak egyedül.
Miközben a csoport elindul a lagúnához, becélozom a Nohoch Múl piramist, és
felkúszom a nyaktörően meredek lépcsőn. Dél van és olyan meleg, hogy csak egy
család fényképez a csúcson. A súlyos csend felerősíti a lombok susogását, a trópusi
madarak kiáltozását, a tücskök fémes cirpelését. A forró szél felkap egy száraz
levelet, és tovarepíti a lombmennyezet fölött.
Két srác töri meg a némaságot, akik a madárhangokat utánozva kiabálják egymás
nevét.
- Josh! - rikoltja a lány.
- Allie! - sipítja vissza a fiú, vélhetőleg Josh.
- Csitt legyen, Joshua, Allison! - dorgálja őket az anyjuk. - Nem egyedül vagytok!
- int felém.
A srácok félrehajtják a fejüket, és úgy néznek rám, mintha biztatnának, hogy én is
kiáltsak egy nevet. Vállat vonok, és tehetetlenül fölemelem a kezemet, mert nem
tudom, kit akarok hívni. Már abban sem vagyok biztos, hogy akarom-e hívni
egyáltalán.
Visszamegyek a majombuszhoz, ahol Broodje és Candace egy üvegből szívják
két szalmaszálon a kólát. Mihelyt visszamászunk a fedélzetre, becsusszanok egy
magányosan utazó, idős férfi mellé, hogy Broodje és Candace egymás mellett
ülhessen. Hallom, amint arról vitatkoznak, Van Persie vagy Messi-e a jobb csatár, és
elmosolyodom. Úriember szomszédom visszamosolyog.
Ebéd után megállunk egy hagyományos maja faluban, ahol lehetőségünk van
spirituális megtisztítást kérni egy maja

128
paptól, tíz dollárért. Félrehúzódom, miközben a többiek sorra beállnak a füstbe, egy
eresz alá. Azután visszaterelnek a buszhoz. Az ajtó zihálva kinyílik. Broodje
felkapaszkodik, Candace felkapaszkodik, szandálos-zoknis szomszédom
felkapaszkodik, az idegenvezető felkapaszkodik. Mindenki felkapaszkodik, kivéve
engem.
- Nem jössz, Willy? - kiált Broodje.
Látja, amint az ajtónál tétovázom, és visszajön hozzám az üléseket elválasztó
folyosón. - Minden rendben, Willy? Haragszol, amiért Candace mellett ülök?
- Dehogy haragszom. Örülök neki.
- Akkor gyere.
Fejben számolok. Candace azt mondta, hogy nyolcadikáig marad Mexikóban,
tovább, mint mi. Broodjénak meglesz a társasága.
- Én itt kiszállok. - Ahogy kimondtam, eltölt az ismerős megkönnyebbülés. Ha az
ember úton van, mindig remélheti, hogy a következő megálló jobb lesz az előzőnél.
Broodje elkomolyodik. - Azért nem maradsz, mert azt mondtam, hogy neked jut
minden lány? Ne izgulj. Úgy gondolom, hogy ennek itt én tetszem.
- Én meg biztos vagyok benne. Úgyhogy hozzatok ki belőle mindent, amit lehet.
Találkozunk a repülőtéren, hazafelé.
- Micsoda? Az négy nap múlva lesz! Nincs is nálad a holmid!
- Van annyim, amennyi kell. Csak hozd el a többit a reptérre.
A sofőr feltúráztatja a motort. Az idegenvezető megkocogtatja az óráját. Broodje
riadtan néz.

129
 - Semmi gáz! - nyugtatom meg, és szorosabbra húzom a hátizsákom szíját.
- El ne tévedj nekem! - aggodalmaskodik.
Felfestek magamra egy megnyugtató mosolyt. Mert persze pontosan ezt akarom.

130
 TIZENKILENC
Valladolid, Mexikó

K ét lestoppolt teherautóval később ott találom magam Valladolid, a gyarmati

stílusú kisváros peremén. Körbeténfergem a főteret, ahol pasztellszín, ódon házak
nézik magukat a nagy szökőkút vizében. Hamarosan találok egy olcsó szállót.
Ezt a helyet egy világ választja el a maja Riviérától. Nem csak azért, mert itt
nincsenek behemót üdülők vagy bulizó turisták. Abban is más, ahogy idekerültem.
Nem kerestem, csak találtam.
Nincs programom. Alszom, ha elfáradok, eszem, ha éhes vagyok, valami forrót és
fűszereset az egyik utcai árustól. Késő éjszakáig fent maradok. Nem keresek senkit.
Nem beszélek senkivel. Az utóbbi néhány hónap a Bloemstraaton, ahol mindig a
közelben voltak a fiúk, vagy ha nem ők, akkor Ana Lucia, elszoktatott az
egyedülléttől.
Ülök a szökőkút peremén, figyelem az embereket, és egy percre megengedem
magamnak, hogy odaképzeljem közéjük Lulut és azt higgyem, hogy valóban világgá
mentünk Mexikóban.

131
Ide jönnénk? Beülnénk egy kávéházba, a bokánkat összefonva, a fejünket
összedugva, mint az a pár ott, a napernyő alatt? Sétálgatnánk egész éjszaka,
be-beugorva a sikátorokba egy csókra? Együtt ébrednénk-e reggel, hogy
szétbogozzuk magunkat, elővegyünk egy térképet, behunyjuk a szemünket és
eldöntsük, merre tovább? Vagy sose bújnánk ki az ágyból?
Nem! Hagyd abba! Ez értelmetlen! Ez az út a semmibe vezet! Feltápászkodom,
leporolom a nadrágomat, visszatérek a hotelbe. Eldőlök az ágyon, egy húszpesós
érmét sétáltatok az ujjperceimen, és töprengek, mi legyen a következő. Amikor a
pénz a padlóra esik, utánanyúlok, de mozdulat közben megáll a kezem. Ha fej,
Valladolidban maradok még egy napot. Ha írás, megyek tovább. írás.
Nem bökök rá a térképre, de így is jó.

Másnap reggel lemegyek, hogy kávét kerítsek magamnak. A kopott ebédlő

gyakorlatilag üres, csak az egyik asztalnál ül egy spanyolul beszélő család és a
sarokban, az ablak mellett egy csinos nő, nagyjából egykorú velem, akinek a haja
olyan színű, mint a rozsda.
- Csodálkoztam rajtad! - kiáltja oda angolul. Amerikai ízű a hangja.
Töltök magamnak kávét a kannából. - Én is gyakran csodálkozom magamon -
válaszolom.
- Láttalak tegnap este a mozgóárusoknál. Próbáltam bátorságot gyűjteni, hogy
náluk egyek, de sehogy se jöttem rá, mit kínálnak vagy hogy nem öli-e meg a
portékájuk a magamfajta gringót.
- Azt hiszem, disznó volt. Nem kérdezek túl sokat.

132
 - Hát, téged nem ölt meg. - Elneveti magát. - Ami pedig nem öl meg, az
erősebbé tesz.
Itt elhallgatunk egy pillanatra. Ugyanakkor intek, hogy odamehetek-e hozzá,
amikor ő egy székre mutat. Leülök vele szemben. A fonnyadt szmokingot viselő
pincér az asztalra zöttyent egy tálca mexikói kalácsot.
- Csak óvatosan! - int a nő, és türkizkékre lakkozott körmével megpöccinti a
saját szikkadt kenyerét. - Majdnem beletört a fogam.
Megkocogtatom a kalácsot. Olyan hangja van, mint az üregesre korhadt
fatuskónak. - Ettem már rosszabbat.
- Miért, mi vagy te, megélhetési kalandor evész?
- Olyasmi.
- Honnan jöttél? - Fölemeli a kezét. - Nem, állj, hadd találgassak. Mondj valami
mást.
- Mit mást?
A halántékát ütögeti az ujjával, azután csettint. - Holland vagy.
- Jó a füled.
- Mégis alig van akcentusod.
- Nagyon jó füled van. Angolul neveltek.
- Angliában éltél?
- Nem, csak az volt, hogy az anyám nem szívesen beszélt hollandul, mert azt
gondolta, hogy túlságosan hasonlít a németre. Így aztán otthon angolul beszéltünk.
Az asztalon heverő telefonra néz. - Nos, ebben szenzációs sztorit orrontok, de attól
félek, meg kell maradnia titoknak. - Egy pillanatig hallgat. - Máris késtem egy napot.
- Honnan?
- Méridából. Tegnap kellett volna ott lennem, de a kocsim

133
lerobbant, ami után, nos, az eszkalálódó tévedések vígjátéka következett. Hát te?
Hová tartottál?
Habozok, majd: - Méridába. Ha elviszel.
- Nem tudom, mitől rágna be jobban Dávid. Attól-e, hogy egyedül vezetek vagy
hogy idegeneket fuvarozok.
- Willem - nyújtom a kezemet. - Most már nem vagyok idegen.
Összehúzott szemmel néz a kezemre. - Ennél jobbat kell alakítanod.
- Elnézést. Willem de Ruiter. - A hátizsákomba nyúlok, átnyújtom neki ropogós,
új útlevelemet.
Átlapozza. - Jó a kép, Willem. Kate vagyok. Kate Roebling, és nem mutatom meg
az útlevelemet, mert nagyon előnytelen a kép. Kénytelen leszel vakon bízni bennem.
Mosolyogva visszacsúsztatja elém az útlevelet. - Hát akkor oké, Willem de Ruiter,
megélhetési kalandor evész. Most nyitott a garázs, úgyhogy megyek a kocsimért, és
amennyiben elkészült, félóra múlva indulok. Elég idő ez neked, hogy becsomagolj és
felkészülj az indulásra?
A hátizsákomra mutatok, amely mellettem ül a padlón. - Én mindig becsomagolt
és menetkész vagyok.

Kate egy harákoló Volkswagen dzsippel jön értem, amelynek szakadt üléséből
kilóg a bélés.
- Ez meg van javítva? - kérdezem bemászás közben.
- Ez csak kozmetika. Láttad volna korábban. A kipufogó leszakadóban volt és
szikrát hányt, mert szó szerint húztam magam után az úton. Az egész esőerdőt
felgyújthattam volna az öreglánnyal. Meg ne sértődj, cukorbaba! - Megpaskolja

134
a műszerfalat, felém fordul, és figyelmeztet: - Szépen kell bánni vele, különben nem
megy.
Megemelem képzeletbeli kalapomat az autónak. - Bocsánatért esedezem.
- Igazából príma autó. A látszat csal, mint tudod. - Bekapcsolja a motort.
- Igen, észrevettem.
- Hála istennek, különben nem lenne munkám.
- Bankrabló vagy?
- Hö! Színész.
- Tényleg?
Felém fordul. - Miért? Te is a törzshöz tartozol?
- Nem igazán.
Felvonja a szemöldökét. - Nem igazán? Ez olyan, mint a „kicsit terhes". Vagy az
vagy, vagy nem.
- Mit szólnál ahhoz, hogy az voltam, nem igazán, de most már nem vagyok az?
- Ó, „rendes munkát" kellett keresned? - sajnálkozik.
- Nem. Olyan sincs.
- Szóval csak utazgatsz és veszélyesen táplálkozol?
- Többé-kevésbé.
- Jó életed van.
- Többé-kevésbé. - A kocsi beleszalad egy kátyúba. A gyomrom a tetőnek
csapódik, majd ugyanolyan hirtelen visszazuhan a padlóra. - Konkrétan milyen
színész vagy? - kérdezem, mihelyt visszanyertem az egyensúlyomat.
- Alapítótársa és művészeti igazgatója vagyok a Rumli nevű kisszínházi
társulatnak New Yorkban. Játszunk, de vannak továbbképzési és oktatási
programjaink is.
- Hát, ez nem túl impozáns.

135
 - Tudom én azt. Sose voltam nagyravágyó, de amikor a barátaimmal New
Yorkba költöztünk, nem kaptuk meg azokat a szerepeket, amiket akartunk, úgyhogy
alapítottunk egy saját társulatot, ami magától belendült. Magunk írjuk a darabjainkat,
tanítunk, és most kezdtünk el terjeszkedni a határokon túlra, ezért vagyunk
Mexikóban. Méridában a Yucatáni Autonóm Egyetemmel közösen van egy
alkotóműhelyünk Shakespeare-ről.
- Te spanyolul tanítasz Shakespeare-t?
- Én nem, mivel egy mukkot sem beszélek spanyolul. Az angol nyelvűekkel
dolgozom. Dávid, a vőlegényem a spanyolos. Bár az a fura, hogy amikor fordításban
hallom Shakespeare-t, valamiből még akkor is tudom, hol járunk a darabokban. Talán
mert olyan jól ismerem őket. Vagy mert Shakespeare túllép a nyelven.
Bólintok. - Shakespeare-t franciául játszottam először.
Felém fordul. A szeme zöld és fényes, mint az őszi alma, az orrnyerge szeplős. -
Szóval játszottál Shakespeare-t? Ráadásul franciául?
- Bár többnyire angolul, természetesen.
- Ó, természetesen! - Egy pillanatig hallgat. - Ez egész jó egy „nem komoly"
színésztől.
- Sose mondtam, hogy jó vagyok.
Fölnevet. - Ó, én tudom, hogy az voltál!
- Tényleg?
- Ja. Van érzékem az ilyesmihez. - Előhúz egy csomag rágógumit, kivesz
magának egy darabot, majd engem kínál. Olyan íze van, mint a kókuszos
hintőpornak. Máris émelygő gyomrom egy kicsivel még jobban tiltakozik. Kiköpöm a
rágógumit.

136
 - Pocsék, mi? Sajátos módon mégis rá lehet szokni. - Bekap még egy szemet. -
No, és hogy a csudába jutott odáig egy hollandus, hogy Shakespeare-t játszott
franciául?
- Utaztam. Le voltam égve, Lyonban voltam. Találkoztam ezzel a Gerilla Will
nevű társulattal. Jobbára angolul játszottak, de a direktor egy kicsit... excentrikus, és
úgy gondolta, hogy akkor tudjuk beelőzni a többi utcai mutatványost, ha a
bennszülöttek nyelvén adunk elő Shakespeare-t. Összegányolta francia
szereposztásban a Sok hűhó semmiért et, csakhogy a srác, aki Claudiót alakította,
megszökött valami norvég hapsival, és mivel már így is mindenki több szerepet
játszott, kellett valaki, aki elboldogul a franciával. Én pedig elboldogultam.
- Korábban sosem játszottál Shakespeare-t?
- Sosem játszottam színpadon. Egy artistacsoporttal utazgattam. Abszolút
komolyan kijelenthetem, hogy véletlen volt az egész.
- De voltak más szerepeid is?
- Ja, a Sok hűhó katasztrófa volt, de négy estén át ment, mire Tor belátta. Utána
a Gerilla Will visszaváltott angolra, és én maradtam. Rendesen lehetett keresni vele.
- Szóval te olyan vagy! - csipkelődik Kate. - Csak pénzért játszol Shakespeare-t!
Te prosti! - Nevetek. - No, és miben szerepeltél még?
- Rómeó és Júlia, természetesen. Szentivánéji álom. Minden jó, ha a vége jó.
Vízkereszt, vagy amit akartok. Szóval mindenben, ami behozza a közönséget.
- Szeretem a Vízkeresztet, lehet, hogy megcsináljuk jövőre ha lesz időnk. Most
fejeztünk be egy kétéves haknit a Cymbeline kamaraszínházi változatával. Ismered?

137
 - Hallottam róla, de még sose láttam.
- Kedves, vicces, romantikus darab, rengeteg muzsikával. Legalábbis a mi
változatunkban.
- Mi is így csináltuk. A Vízkeresztünkben egy dobkör lépett fel.
Csak a szeme sarkából pillant rám, mert az utat figyeli. - A Vízkertresztünkben?
- Az övékben. A Gerilla Willnél.
- Úgy hallom, a prosti beleesett a fuvarba.
- Nem, nem estem bele - tiltakozom.
- De azért hiányzik?
Rázom a fejem. - Azon már túlléptem.
- Aha. - Egy darabig hallgatunk, majd megszólal Kate: - Sokat csinálod ezt a
túllépést?
- Lehet, de csak azért, mert sokat utazom.
A kormányon üti a ritmust egy dallamhoz, amelyet csak ö hall. - Vagy talán azért
utazol sokat, mert lehetővé teszi, hogy túlléphess.
- Lehet.
Ismét hallgat egy sort. - Most is túllépsz? - kérdezi aztán. - Ez hozott a nagyszerű
Valladolid metropoliszba?
- Nem, csak idefújt a szél.
- Micsoda? Mint egy nejlonzacskót?
- Jobb szeretem hajónak képzelni magam. Mint egy vitorlást.
- Csakhogy a vitorlásokat nem irányítja, hanem hajtja a szél. Mecsoda
különbség.
Kinézek az ablakon. Mindenütt dzsungel. Visszanézek Kate-re.
- Túlléphetsz valamin, ha azt se tudod, min lépsz túl?

138
 - A nagy semmin is túlléphetsz - mondja. - Bár ez kissé bonyolultan hangzik.
- Az is - mondom. - Bonyolult.
Nem felel. A csend nyúlik és villódzik, mint előttünk az út.
- Hosszú história - teszem hozzá.
- Hosszú az út - feleli.
Van valami Kate-ben, ami Lulura emlékeztet. Talán csak azért, mert mindketten
amerikaiak, vagy azért, ahogy találkoztunk: útközben, kajákról beszélgetve.
Vagy talán azért, mert még néhány óra, és aztán sose látom többé. Nincs mit
veszítenem. Így hát, miközben Kate vezet, elmesélem neki annak a napnak a
történetét, de nem abban a változatban, ahogy előadtam Broodjénak és a fiúk nak.
Tor mindig azt mondta, hogy a közönségnek játszunk. Talán azért mesélem el
Kate-nek azokat a részleteket, amelyeket nem árultam el - nem árulhattam el -
Broodjénak és a fiúknak.
- Olyan volt, mintha ismert volna - mondom. - Az első perctől fogva.
- Hogyhogy?
Bevallom, hogy Lulu azt hitte, otthagytam egyedül, amikor túl sok időt töltöttem az
étkezőkocsiban. Hisztérikusan kacagott, majd váratlanul közölte - először engedve
bepillantást különös őszinteségébe -, hogy azt hitte, leszálltam a vonatról.
- Le akartál szállni? - kérdezi nagy szemeket meresztve Kate.
- Nem, természetesen nem! - tiltakozom. Nem is akartam, de mindmostanáig
szégyellem az emléket amiatt, amit később tettem.
- Tehát pontosan hogy látott téged?

139
 - Azt mondta, nem érti, hogyan hívhattam meg minden hátsó gondolat nélkül.
Kate nevet. - Nem tudom, hátsó gondolatnak minősíthető-e, hogy le akarsz
feküdni egy csinos lánnyal!
- Persze hogy le akartam feküdni vele. De nem az volt a hátsó gondolat. Azért
hívtam meg Párizsba, mert nem akartam visszamenni Hollandiába aznap.
- Miért nem?
A gyomrom ismét hánykolódik. Bram nem volt többé. Úgyszólván Yael sem volt
többé. Az úszóházat egy aláírás választotta el attól, hogy ne legyen többé. Mosolyt
erőltetek a számra.
- Az egy sokkal hosszabb história, és még ezzel se végeztem.
Elmondom Kate-nek a kétszeres boldogság meséjét, amelyet Lulutól hallottam. A
kínai fiúról, akinek valamilyen fontos vizsgán kell részt vennie, de útközben
megbetegszik. A hegyi doktorról, aki gondját viseli. A doktor lányáról, aki azt a
különös verssort mondja neki. A császárról, aki, miután a fiú jól szerepelt a vizsgán,
elszaval egy rejtélyes mondatot, a fiú pedig azonnal felismeri benne a doktor lányától
hallott párvers második sorát, és fel is mondja az egészet, elnyerve a császár
tetszését és az állást, majd visszatér és feleségül veszi a lányt. Mesélek a kétszeres
boldogságról.
Zöld fák az égen, tavaszi esőben, az égből a fákra leszáll a homály. Szellő űz a
réten piros virágokat, piruló földön csattan a csók. így hangzott a párvers. Amint Lulu
elmondta, azonnal ismerősnek tetszett, holott még sose hallottam sem a verset, sem
a mesét. Ismeretlen volt, mégis ismerős. Ugyanolyan, mint amilyennek Lulu látszott.

140
 Elmesélem Kate-nek, hogy Lulu azt kérdezte - mintha előre tudná a választ -,
hogy ki viseli az én gondomat, majd ő maga tette meg. Odaállt közém és a bőrfejűek
közé. Hozzájuk vágta azt a könyvet. Elterelte a figyelmüket, hogy leléphessünk,
mielőtt bajunk esne. Még most is, ennyi hónap után is émelygek, ha eszembe jut a
vér a nyakán, ahol az egyik bőrfejű megsebezte az elhajított üveggel. Émelygek és
szégyellem magam. De ezt nem árulom el Kate-nek.
- Ez nagyon vagány dolog volt tőle - mondja, miután elmeséltem, mit tett Lulu.
Saba mondogatta, hogy más a vagányság és más a bátorság. Vagány az, aki
gondolkodás nélkül megtesz valamilyen veszélyes dolgot. A bátor ember úgy megy
neki a veszélynek, hogy tisztában van a kockázatokkal.
- Nem - tiltakozom. - Bátor volt.
- Mindketten bátrak voltatok.
Én nem voltam az. Megpróbáltam elküldeni Lulut. Mert gyáva voltam. De nem
sikerült. Mert gyáva voltam. Ezt sem árulom el.
- Akkor most miért vagy itt, Mexikóban? - kérdezi.
A fiúkra gondolok. Azt hiszik, azért vagyok itt, hogy védőoltást szerezzek. Hogy
megtaláljam Lulut, lefekhessek vele még néhányszor, azután élhessem tovább az
életemet.
- Nem tudom... hogy megkeressem őt. Vagy legalábbis tisztázhassuk a dolgot.
- Mi van itt tisztázni való? Hagytál üzenetet.
- Igen, de... - majdnem kibököm, aztán leállítom magamat.
- De mi? - kérdezi Kate.
- De... nem mentem vissza - fejezem be.

141
 Kate olyan sokáig néz, hogy a kocsi kezd kisodródni az út szélére.
- Willem, ha nem vetted volna észre, Cancún arrafelé van. - Az ellenkező
irányba mutat. Bólintok. - Az esély, hogy megleld azt a lányt, akkor is elég csekély, ha
nem egy másik városban keresed.
- Semmiképpen sem történhetett volna meg. Tudom.
- Honnan tudod?
- Mert ha keresünk valamit, sose találjuk meg. Akkor találjuk meg, amikor nem
keressük.
- Ha ez igaz lenne, soha, senki sem találná meg a kulcsait.
- Nem kulcsokról van itt szó. A fontosabb dolgokról.
Sóhajt. - Nem értem. Egyrészt elszántan hiszel a véletlenben, másrészt leírod
még a lehetőségét is, hogy létezhessenek véletlenek.
- Nem írtam én le semmit. Eljöttem egészen Cancúnig.
- Ahol rögtön át is mentél Méridába.
- Úgyse találhatom meg azzal, hogy keresem. - A fejemet rázom. Ezt a részét
nehéz elmagyarázni. - Nem így volt elrendelve.
- Elrendelve! - csúfolódik Kate. - Már bocsánat, de nehéz bevennem ezt az ezó
dumát. - A magasba löki a karjait, nekem kell megragadnom a kormányt. - Semmi
sem történik szándék nélkül, Willem. Semmi. Ez a te elméleted az életről, amelyet a
véletlenek kormányoznak, nem csak egy szép, kövér mentség a passzivitásra?
Tiltakozni kezdenék, ám ekkor bevillan Ana Lucia képe. A megfelelő helyen volt a
megfelelő időben. Akkor vakvéletlennek tűnt. Most inkább beletörődésnek.
- Hogyan magyarázol meg minket? - Magamra, majd Kate-ra

142
mutatok. - Épp most, épp itt dumálunk erről. Mi ez, ha nem véletlen? Hogy az autód
kipufogója épp Valladolidban szakadjon le, ahol nekem még csak nem is volna
szabad lennem? - Azt nem említem, hogy a feldobott pénz döntött az útról, pedig az
én elméletemet erősítené.
- Jaj, ne, belém ne szeress! - Nevetve megkocogtatja a gyűrűjét. - Nézd, nem
zárom én ki mindenestől a végzet titokzatos ujját. Végül is színész vagyok, sőt,
Shakespeare-színész! De a sors nem irányíthatja az életedet. Neked kell fognod a
kormányt. Mellesleg azért dumálunk erről, mert az autómnak... édes, tündér kocsi
vagy! - turbékolja, és megcirógatja a műszerfalat -, szóval az autómnak műszaki
problémái voltak. De te kértél arra engem, hogy vigyelek el, te beszéltél rá, úgyhogy
ezzel máris cáfolod a saját elméletedet. Ez kizárólag akaratból volt, Will. Néha a sors
vagy az élet, vagy nevezd, aminek akarod, résnyire nyitva hagy egy ajtót, és te
átmész rajta. De máskor bezárja, és neked kell megkeresned a kulcsot vagy feltörnöd
a zárat, vagy berúgnod az egész vacak ajtót. És máskor még csak nem is mutat
neked ajtót, úgyhogy magadnak kell fölépítened. De ha egyre csak azt várod, hogy
megnyíljanak az ajtók... - Elnémul.
- Igen?
- Akkor, azt hiszem, még az egyszeres boldogságot is nehéz lesz megtalálnod,
nemhogy a kétszerest.
- Kezdek kételkedni benne, hogy egyáltalán létezik kétszeres boldogság -
mondom, és a szüleimre gondolok.
- Ez azért van, mert keresed. A kétely hozzátartozik a kutatáshoz. Akárcsak a
hit.
- Nem ellentétes ez a kettő?
- Talán csak egyazon párversnek a sorai.

143
Erről eszembe jut Saba egyik mondása: Az igazság és az ellentéte ugyannak a
pénznek a két oldala. Még sose éreztem ennyire logikusnak.
- Willem, gyanúm szerint valahol mélyen pontosan tudod, miért vagy itt,
pontosan tudod, mit akarsz, de félsz vállalni, hogy akarsz valamit, és még jobban
félsz attól, hogy el is érheted, amit akarsz, mert mindkét kilátás megrémít.
Felém fordul, metszőén néz rám, sokáig nem veszi le rólam a szemét. Ismét a
kormányhoz kell kapnom, nehogy kisodródjunk. Kate még el is engedi a volánt,
amelyet most már két kézzel kell megragadnom.
- No, látod, Willem? Megragadtad a kormányt.
- Csak azért, nehogy karambolozzunk.
- Vagy, mondanád te, nehogy valami váratlan történjék velünk.

144
 HÚSZ
Mérida, Mexikó

M érida nagyobb változata Valladolidnak, pasztellszín gyarmati város. Kate kitesz

egy barackrózsaszín műemlék előtt, amelyről úgy hallotta, hogy egész tisztességes
szálló. Bejelentkezem egy szobába, amelynek erkélye a főtérre néz: kiülök a
balkonra, figyelem az embereket, ahogy menedéket keresnek a délutáni nap elől.
Szieszta lévén, bezárnak a boltok. Azt terveztem, hogy felderítem a környéket és
kerítek valamit enni, de nem különösebben vagyok éhes. Kissé kifacsart a délelőtti
autózás, és még mindig úgy érzem, mintha a rázós úton zötyögtetném a gyomromat.
Úgy döntök, hogy én is sziesztázom.

Verejtékben úszva ébredek. Kint sötét van, szobámban áporodott, mozdulatlan a

levegő. Felülök, hogy kinyissam az ablakot vagy az erkélyajtót, de a mozdulattól
felfordul a gyomrom. Visszazuhanok az ágyra, behunyom a szemem,
megparancsolom magamnak, hogy aludjak vissza. Néha be tudom

145
ugratni a szervezetemet, hogy hozza rendbe magát, még mielőtt rájönne, hogy
valami baj van. Néha működik.
De ma este nem. A barna mártásban úszó disznóhúsra gondolok, amit előző nap
vacsoráztam, és a gyomrom úgy vonaglik az emléktől, mintha egy kis ragadozót
zártak volna bele.
Ételmérgezés. Annak kell lennie. Sóhajtok. Oké. Pár óra rosszullét, aztán alvás.
Utána vége lesz. Minden azon múlik, hogy el tudjak aludni.
Nem tudom, mennyi az idő, így azt sem tudom, meddig tart, hogy feljöjjön a nap,
de mire megtörténik, még csak a közelébe sem kerültem az alvásnak. Annyiszor
taccsoltam, hogy csaknem színültig van a műanyag szemetes. Párszor
megpróbáltam elkúszni a folyosón a közös vécéig, de az ajtón sem jutottam ki. Most,
hogy a nap feljött, gyorsan melegszik a szoba. Szinte érzem a szeméttartó mételyes
kipárolgását, amely ismét meg akar mérgezni.
Egyfolytában rókázok. Nincs pihenés vagy megkönnyebbülés két hányás között.
Addig taccsolok, amíg semmi se marad bennem: se étel, se epe. Mintha még a
belsőm is eltűnt volna.
Ekkor megrohan a szomjúság. Valamikor régen megittam a maradék
ásványvizemet, de azt is kihánytam. Képzelődni kezdek hegyi patakokról,
vízesésekről, esőzuhanyról, még a holland kanálisokról is; még azokból is innék, ha
tehetném. A földszinten árulnak palackozott vizet. A mosdóban van egy vízcsap. De
nem bírok felülni, pláne felállni, pláne kimenni vízért!
Van itt valaki? Ezt kiáltom. Hollandul. Angolul. Töröm a fejemet, hogy mondják
spanyolul, ám a szavak összegabalyodnak az agyamban. Azt hiszem, beszélek, de
nem vagyok biztos

146
benne, túl nagy a zaj a téren, gyenge hangomnak semmi esélye.
Fülelek, hogy nem kopogtatnak-e be hozzám, imádkozom, hogy kérdezzék meg,
nem kell-e víz, tiszta ágynemű, hideg borogatás, egy puha kéz a homlokomra, de
nem jön senki. Ez csak egy szálló, és előre kifizettem két éjszakát.
Ismét öklendezem, de már csak könnyek jönnek belőlem.
Huszonegy éves vagyok, és még mindig megsiratom, ha rókázok.
Végül eljön az álom, hogy megmentsen. Aztán felébredek, és meglátom őt,
annyira közel, és csak arra bírok gondolni: Megérte, ha idehozott téged.
Most ki viseli gondodat?, suttogja. Lehelete olyan, akár a hűsítő szellő.
Te, suttogom vissza. Te viseled gondomat.
Leszek a te lányod a hegyekből.
Nyúlnék utána, de már elment, és a szoba tele van a többiekkel: Céline-nel és
Ana Luciával, Kaylával és Sarával meg a kukacos lánnyal, és ez még nem minden,
mert van itt Rigából egy Franke, Prágából egy Jana, Tuniszból egy Zsoszra.
Egyszerre kezdenek beszélni hozzám.
Majd mi gondodat viseljük.
Menjetek innen, Lulut akarom! Szóljatok neki, hogy jöjjön vissza!
Zöld teknősbékák, vérpiros vér, égszínkék ég, kétszeres boldogság, lallallalal,
trillázzák.
Nem! Nem így van! Nem így van a kétszeres boldogság!
De már én sem emlékszem, hogy van.
Hogy így hagyjon itt!
Majd én gondodat viselem.

147
 Francia kurva!
Hívjon fel, ha bármire szüksége lenne.
Akarsz velem inni?
Hagyjátok abba!, üvöltöm.
Fogd már meg azt a kormányt! Ezúttal Kate üvölt. Csakhogy nem látok semmiféle
kormányt, és az a rémes érzésem van, mint az álmokban, hogy mindjárt
összezúzódom.
Ne! Hagyjátok abba! Menjetek innen! Mind menjetek innen! Nem is vagytok
igaziak! Egyikőtök sem igazi! Még Lulu sem! Szorosan behunyom a szemem,
eltakarom a fülem az izzadságtól lucskos párnával, és gombóccá húzom össze
magam, mint egy magzat. Akkor végre-valahára elalszom.

Felébredek. A bőröm hűvös. Az ég lila. Nem tudom, hogy hajnal van-e vagy
alkony és mennyi időre ütöttem ki magam. Annyira eszemnél vagyok, hogy tudjam,
rövidesen vissza kell jutnom Cancúnba, mert találkoznom kell Broodjéval és el kell
repülnünk Hollandiába, tehát valamilyen módon értesítenem kell Broodjét, hogy
alighanem nélkülem kell elutaznia. Le akarok lépni az ágyról. A szoba megdől, de
nem borul fel. Megvetem a talpamat a padlón. Feltápászkodom, és úgy totyogok le az
előtérbe, mint egy járni kezdő gyerek vagy egy nagyon öreg ember.
A sarokban van egy netkávézó, ahonnan külföldre lehet telefonálni. Annyira fáj a
szemem a monitoroktól, mintha hónapokig kuksoltam volna a sötétségben. Fizetek
valamennyit, és kérek egy telefont, mire odakalauzolnak a számítógépekhez, ahol
van fejhallgatós telefon. Kinyitom a noteszemet, kiesik belőle Kate névjegye,
amelynek a tetejére a RUMLI SZÍNTÁRSULAT szavakat nyomtatták pirossal.

148
 Tárcsázni kezdek. Annyira úszkálnak a szemem előtt a számok, hogy nem
tudom, jól ütöttem-e be az ország kódját vagy nem nyúltam-e mellé a tárcsázásnál.
Ám a telefon bádoghangon kicseng. Utána egy hangot hallok, olyan messziről,
mintha egy alagút végéből beszélne, mégsem lehet félreismerni. Elszorul tőle a
torkom.
- Halló! Halló, ki beszél?
Annyit sikerül krákognom: - Mama?
Csönd. Amikor kimondja a nevemet, sírhatnékom lesz.
- Mama! - ismétlem.
- Willem, hol vagy? - A hangja száraz, éles, hivatalos, mint mindig.
- Eltévedtem.
- Eltévedtél?
Tévedtem már el máskor is, új városokban, ahol nem igazodhattam ismerős
tereptárgyakhoz, ébredtem idegen ágyakban, nem tudva, hol vagyok vagy ki fekszik
mellettem. Most döbbenek rá, hogy akkor nem tévedtem el. Az valami más volt. Ez...
Pontosan tudom, hol vagyok: egy főtéri szállóban, a mexikói Méridában - de még
sose vétettem el ennyire az utat.
Olyan hosszú csend a vonal másik végén, hogy már attól félek, letette. Ám akkor
Yael megszólal: - Gyere hozzám. Küldök neked jegyet. Gyere hozzám.
Nem igazán ezt akartam hallani. Azt akarom hallani - arra éhezem hogy gyere
haza.
De ugyanúgy nem mondhatja nekem a telefonba, hogy menjek egy olyan helyre,
amely már nem létezik, mint ahogy én sem mehetek oda. Egyelőre mindkettőnk
számára ez a legjobb megoldás.

149
 HUSZONEGY
FEBRUÁR
Mumbai, India
EMIRÁTUSOK 148
Febr. 13. Indulás Amszterdamból 14:40, érkezés Dubaiba 00:10
EMIRÁTUSOK 504
Febr. 14. Indulás Dubaiból 03:55, érkezés Mumbaiba 08:20 Szerencsés utat

E bben az e-mailben az útitervemről nagyjából ki is merül a kommunikáció Yael és

közöttem azóta, hogy az elmúlt hónapban visszatértem Mexikóból. Ahogy megjöttem
Cancúnból, felhívott egy Mukes nevű barátságos utazási ügynök, hogy kérjen egy
másolatot az útlevelemről. Egy héttel később megkaptam az útitervet Yaeltől. Azóta
nemigen hallatott magáról.
Igyekszem minél kevesebbet belemagyarázni. Ez Yael.

150
És ez vagyok én. A legelnézőbb magyarázat, hogy tartalékolja a csevejt, így lesz mit
mondanunk egymásnak a következő... két hétben, hónapban, hat hétben? Nem
tudom. Nem beszéltük meg. Mukes azt mondta, hogy a jegy három hónapig
érvényes, és ha segítséget szeretnék a helyfoglaláshoz Indián belül vagy kívül,
keressem meg őt. Igyekszem ebbe is minél kevesebbet belemagyarázni.
Az útlevélvizsgálatnál tiszta idegsokk vagyok. Valószínűleg rátett a (Yaelnek
szánt) vámmentes Toblerone is, amelyet végül én ettem meg, miközben a gép lefelé
ereszkedett Mumbaiba. Ahogy döcögünk, egy türelmetlen hindu asszony megtaszajt
száriba burkolt, félelmetes potrohával, mintha ettől felgyorsulhatnánk. Majdnem
helyet cserélek vele, hogy abbahagyja a lökdösést és még jobban lelassuljon a sor.
Az érkezési csarnokban olyan jelenet fogad, amely egyszerre atomkori és
biblikus. A repülőtér új és modern, ám a csarnokot zsúfolásig megtöltik az emberek,
akik mintha az egész életüket tolnák a fémtargoncákon. Ahogy átesem a vámon, már
tudom, hogy Yael nincs itt. Nem abból, hogy nem látom, bár nem is látom, hanem
mert, mint megkésve ráeszmélek, egyetlen szóval se mondta, hogy kijön elém. Csak
feltételeztem. És az én anyámnál sose szabad feltételezni.
De hát ennek majdnem három éve. És ő hívott ide. Járkálok fel-alá a csarnokban.
Körülöttem emberek nyüzsögnek, tülekednek, lökdösődnek, mintha valamilyen
láthatatlan célszalag felé igyekeznének. Ám Yael nincs itt.
Még mindig optimistán megyek ki a reptérről, hátha ott van. Szememet bántja az
éles reggeli fény. Várok tíz percet. Tizenötöt. Anyámnak semmi nyoma.
A taxisok és a hordárok gladiátormérkőzést vívnak az utasokért

151
Psszt!, sziszegnek utánam. Úgy bámulom az ernyedtté puhult útitervet, mintha
valamilyen kulcsfontosságú új információt közölhetne velem.
- Vár valaki?
Előttem egy férfi áll. Vagy egy fiú. Valahol a kettő között. Velem egyidős lehet,
kivéve a tekintetét, amely évezredes.
Még egyszer körülnézek. - Úgy látom, nem.
- Szükséged van sofőrre?
- Úgy látom, igen.
- Hova mész?
Eszembe jut a cím a belépési formanyomtatványról, amelyet most töltöttem ki
három példányban. - Bombay Royale. Kolabában. Ismered?
Félig tagadó, félig igenlő fejmozdulat; nem valami megnyugtató. - Oda viszlek.
- Te taxis vagy?
Ugyanúgy billegeti a fejét. - Hol a bőröndöd?
Kis hátizsákomra mutatok.
Nevet. - Mint Kurma!
- Az étel?
- Nem, az korma. Kurma Visnu egyik megtestesülése, a teknős, aki a hátán viszi
a házát. De ha szereted a kormát, mutathatok egy jó helyet.
Bemutatkozik, hogy a neve Pratík, azután magabiztosan utat nyit magunknak a
tömegben a repülőtéri garázs mellett egy poros telekig. Az egyik oldalon vannak a
kifutópályák, a másikon magas toronyházak és még magasabb toronydaruk billegnek
a szélben. Pratík megkeresi a kocsiját, amit otthon retrónak neveznének, de amikor
megdicsérem, pofát vág és azt mondja, az autó a nagybátyjáé, és egy napon majd
vesz

152
magának külön autót, egy jó, külföldi márkái, Renault-t vagy Fordot, vagy Marutit,
vagy Tatát. Kifizeti a cingár, poros fiút, aki némi apróért őrizte a járművet, azután
kinyitja a hátsó ajtót. Bedobom a hátizsákomat, próbálom kinyitni az első ajtót. Pratík
azt mondja, várjak, és ő nyitja ki belülről, a rázások és csavarások bonyolult sorozata
után, lesöpörve az anyósülésről egy halom képeslapot.
Az autó rángva életre kel, a műszerfalra tapasztott rézszobrocska - örök derűvel
mosolygó, pici elefánt - táncolni kezd.
- Ganésa - mondja Pratík. - Aki eltávolítja az akadályokat.
- Hol voltál a múlt hónapban? - kérdezem a szobortól.
- Itt - feleli ünnepélyesen Pratík.
Elhagyjuk a repülőteret, elhúzunk egy csomó putri mellett, mielőtt
felkapaszkodnánk az emelt szintű sztrádára. Kidugom a fejem az ablakon.
Kellemesen forró az idő, de még ennél is forróbb lesz, figyelmeztet Pratík. Egyelőre
tél van; a júniusi monszun idején jön az igazi meleg.
Menet közben Pratík mutogatja a nevezetességeket. Egy híres templomot. Egy
pókhálószerű függőhidat a Mahim-öböl felett.
- Sok hollywoodi sztár lakik errefelé, hogy közelebb legyenek a stúdiókhoz,
amelyek a repülőtér mellett vannak. - Hátrafelé bök a hüvelykujjával. - Habár a
Dzsuhu-parton és a Malabár-dombon is laknak. Még Kolabában is, ahol a szállásod
van. Ott a Tádzs Mahal hotel. Angelina Jolié, Brad Pitt, Roger Moore, James Bond.
Még az amerikai elnökök is mind ott laktak.
Sűrűsödik a forgalom. Lelassulunk, Ganésa abbahagyja a táncot.
- Mi a kedvenc filmed? - kérdezi Pratík.

153
 - Nehéz így kiválasztanom egyet.
- Milyen filmet láttál utoljára?
Fél tucatot pergettem végig, amíg idejöttem, de túlságosan izgultam ahhoz, hogy
odafigyelhessek valamelyikre. Gondolom, a Pandóra szelencéje volt az utolsó,
amelyet az elejétől a végéig megnéztem. Az a film indított el mindent, az vezetett a
katasztrofális mexikói úthoz, ami elég groteszk módon idejuttatott. Lulu. Ha korábban
messze volt tőlem, most még messzebb van. Most már nem egy, hanem két óceán
választ el tőle.
- Ilyen filmről még nem hallottam - ingatja a fejét Pratík. - Nekem tavaly két
kedvenc filmem volt holtversenyben. Vászipur bandái. Thriller. És a London, Párizs,
New York. Tudod, hogy évente hány filmet gyártanak Hollywoodban?
- Fogalmam sincs.
- Találgass.
- Ezret.
A homlokát ráncolja. - A stúdiókról beszélek, nem egy amatőrről, kamerával. Ezer,
az képtelenség.
- Százat?
Úgy mosolyodik el, mintha felkattintottak volna benne egy kapcsolót. - Téves!
Négyszázat. És azt tudod, hogy a hollywoodi producerek hány filmet gyártanak
évente? Nem kérem, hogy találgass, mert úgyis eltévesztenéd. - Hatásszünetet tart. -
Nyolcszázat!
- Nyolcszázat - ismétlem, mert Pratík nyilvánvalóan úgy gondolja, hogy ez a
szám megérdemel egy újrázást.
- Igen! - Most már vigyorog. - Kétszer annyit, mint Hollywoodban. Tudod, hogy
Indiában naponta hány ember megy moziba?

154
 - Úgy sejtem, te fogod megmondani nekem.
- Tizennégymillió! Németországban elmennek naponta tizennégymillióan a
moziba?
- Azt nem tudom, mert én Hollandiából jöttem. De nem hiszem, tekintve, hogy
Németország lélekszáma nem sokkal több tizenhatmilliónál.
Pratík ragyog a büszkeségtől.
Letérünk a sztrádáról az utcákba, amelyek már a gyarmati Bombayben is itt
lehettek, és befordulunk egy parkos területre, ahol üresjáratban ácsorgó, emeletes
buszok böfögik a fekete füstöt.
- Az ott India Kapuja - mutat Pratík egy faragott diadalívre az Arab-tenger
peremén. - A Tádzs Mahal hotel, amelyről beszéltem - mondja, míg elhúzunk egy
óriási torta mellett, ami csupa kupola és párkány. Lengő fehér köntösű arabok ülnek
be sötétre színezett ablakú SUV-okba. - Odabent van egy Starbucks. - Suttogássá
halkítja a hangját. - Ittál már Starbucks kávét?
- Ittam.
- Az unokatestvéremtől hallottam, hogy Amerikában azt isznak minden
étkezéshez. - Megáll egy újabb kivénhedt épületnél. Viktoriánus, és valósággal izzad
a hőségben. A cégérre azt írták megfakult, cifra dőlt betűkkel: BO BAY RO AL. - Itt is
vagyunk. Bombay Royale.
Követem Pratíkot az elsötétített, hűvös előcsarnokba, ahol csak a mennyezeti
ventilátorok suhogását és nyikorgását meg a valahol a falban tanyázó tücskök halk
cirpelését hallani. A hosszú mahagónipult mögött egy ember szundikál; olyan vén,
hogy egyidős lehet az épülettel. Pratík hangosan csenget, a vénség felriad.

155
 Azon nyomban elkezdenek vitatkozni, jobbára hindi nyelven, itt-ott megfűszerezve
angollal. - Előírás! - hajtogatja az öregember.
Egy idő után Pratík hozzám fordul. - Azt mondja, hogy nem maradhatsz itt.
A fejemet rázom. Miért hozatott ide az anyám? Minek jöttem ide?
- Ez privát közös rezidencia, nem hotel - magyarázza Pratík.
- Igen, hallottam már ilyenekről.
Pratík a homlokát ráncolja. - Vannak más hotelek is Kolabában.
- De nekem ide kellett jönnöm! - Yaelt ezen a címen érhettem el az utóbbi pár
évben. - Nézzenek utána az anyám nevén! Yael Shiloh!
Erre a névre az öregember felkapja a fejét. - Willem szahib? - kérdezi.
- Willem. Igen, az vagyok.
Hunyorog, megragadja a kezemet. - Ön egyáltalán nem olyan, mint a memszahib
- mondja. Nem kell tudnom, mit jelent ez annak, akiről beszél. Mindenki ezt mondja. -
De hol van a memszahib? - kérdezi.
Végre valami megnyugtató. Nem én vagyok az egyetlen, aki sötétben
tapogatózik.
- Ó, hát tudja, milyen - mondom.
- Igen, igen, igen. - Bemutatja ugyanazt a bólintás/fejrázást, amit Pratík.
- Akkor felmehetek a lakosztályába? - kérdezem az öregtől.
Fontolóra veszi, vakargatja az állán a szürke borostát. - Az
előírás szerint csak tagok lakhatnak itt. Ha a memszahib megteszi önt tagnak, akkor
tag lesz.

156
 - Csakhogy ő nincs itt - siet a segítségemre Pratík.
- Előírás - mondja a vénség.
- De hát maga is tudta, hogy jövök! - erősködöm.
- Azonban ön nincs a memszahibbal. Akkor mi van, ha ön nem is ön? Van
önnek bizonyítéka?
Bizonyítékom? Miféle bizonyítékom? A családi nevem? Az enyém más. Fotó? -
Tessék. - Előhúzom a gyűrött, nyirkos e-mailt.
A papírra bandzsít sötét szemével, amely fátyolos lett a kortól. Úgy dönthetett,
hogy ennyi elég, mert kétszer bólint gyors egymásutánban, és így szól: - Isten hozta
önt, Willem szahib.
- Na, végre - mondja Pratík. A vénember elengedi a füle mellett.
- Csavdari vagyok - mutatkozik be, és a kezembe nyom egy csomó papírt, hogy
töltsem ki. Mihelyt elkészültem, előnyikorog a recepciós pult mögül, csoszogva
elindul a kopottra járt padlójú folyosón. Követem, Pratík mögöttem baktat. A liftnél
Csavdari figyelmeztetően billegeti az ujját Pratík felé. - Csak tagok jöhetnek lifttel -
mondja. - Neked ott a lépcső.
- Velem van! - tiltakozom.
- Előírás, Willem szahib.
Pratík a fejét csóválja. - Vissza kell vinnem az autót a nagybátyámhoz - mondja.
- Oké, hadd fizessek. - Előhúzok egy köteg piszkos rúpiát.
- Háromszáz rúpia légkondicionálás nélkül. Négyszáz légkondicionálással -
mondja Csavdari. - Ez a törvény.
Adok Pratíknak ötszáz rúpiát, amiért otthon nagyjából egy szendvicset kapna.
Sarkon fordul, hogy távozzon. - Hé, mi lesz azzal a kormával? - kérdezem.

157
 Lökötten vigyorog, kissé úgy, mint Broodje. - Majd jelentkezem - ígéri.
A lift felzötyög az ötödik emeletre. Csavdari kilép egy padlóviasz- és tömjénszagú,
napfényes folyosóra, amelyen zsalugáteres ajtók sorakoznak. Megáll az utolsónál,
elővesz egy álkulcsot.
Először azt hiszem, rossz lakosztályhoz vezetett az öreg. Ezeken a szobákon
semmi nyoma annak, hogy Yael két éve bennük lakik. Jellegtelen, ormótlan
fabútorok, a falakon sablonfestmények sivatagi erődökről és bengáli tigrisekről.
Kétszámyú üvegajtó, előtte kis, kerek asztal.
Ám azután megérzem. Az egymással vetélkedő hagyma, tömjén, padlófény és
ammónia szagegyvelege alatt ott a citrom és a nedves föld félreismerhetetlen
aromája - az anyámé -, amelyet mindig ismertem, de még sohasem kellett
felismernem.
Teszek egy tétova lépést a folyosón. Ismét orrba vág a szag, és már nem
Indiában vagyok, hanem Amszterdamban, egy hosszú, nyári alkonyaton. Végre elállt
az eső, Yael és Bram tehát odakint vannak, hogy megünnepeljék a napsütés apró
csodáját. Én mindig fáztam az esőtől, ezért bent maradtam, és egy szúrós
gyapjútakaró alatt gubbasztva figyeltem őket a nagy panorámaablakon át. A csatorna
túlpartján, az egyik lakásban valami diákok bömböltették a zenét. Amikor jött egy régi
new wave szám a szüleim fiatalkorából, Bram elkapta Yaelt, és összesimulva táncolni
kezdtek, pedig nem is lassú szám volt. Figyeltem őket az ablak mögül, le se bírtam
venni róluk a szememet, de úgy tettem, mintha nem leskelődnék. Tizenegy-tizenkét
éves voltam, abban a korban, amikor feszélyezniük kellett volna az efféle érzelmi

158
megnyilvánulásoknak, ám engem nem zavart. Yael észrevette, hogy bámulok, és - ez
akkor is meglepett, és ma is meg vagyok lepve, amikor eszembe jut - bejött. Nem
vonszolt éppen ki, nem is hívott, hogy táncoljak velük, ahogy Bram tette volna. Csak
összehajtotta a pokrócot, és a könyökömnél fogva felhúzott, beburkolva a narancs, a
lomb, a tinktúrák, a csatornák és a vizek homályos titkainak lemoshatatlan, átható,
csípős szagába. Igyekeztem úgy tenni, mint aki engedelmesen hagyja vezetni magát,
nem árultam el, milyen boldog vagyok. De nem fojthattam mindenestől magamba,
mert Yael visszamosolygott rám, és azt mondta: „El kell csípnünk a napot, amíg lehet,
ugye?"
Tudott ilyen meleg lenni, ám ez ugyanolyan múlékony melegség volt, mint
Hollandia napsütése. Kivéve, ha Bramről volt szó, Bár lehet, hogy csak visszaverte a
meleget - végül is Bram volt Yael napja.
Ahogy Csavdari elvonul, ledőlök a kanapéra. Fejemet kényelmetlenül nyomja a
vaskos karfa, de nem mozdulok, mert süt rám a nap, és szükségem van a melegre,
mint egyfajta vérátömlesztésre. Meg kéne keresnem Yaelt, gondolom, de lehúz az
álmosság, az időeltolódás és egyfajta megkönnyebbülés. Úgy alszom el, hogy még a
cipőmet sem volt időm levetni.

Megint repülök. Visszakerültem egy gépre, és ez nem helyes, mert épp most
szálltam le egy gépről. De a kép olyan színes és életszerű, hogy egy pillanattal
tovább tart felismernem benne az álmot. Utána eltorzul, rikítóan szürreális lesz,
elnehezül, lelassul, ahogy az álmok szoktak, amikor a szervezet tiltakozik a biológiai
óra elárulása miatt. Talán ez okozza, hogy ebben az állomban nincs leszállás. Nem
gyullad fel

159
a lámpa, hogy a biztonsági öveket kérjük becsatolni, nem tesz érthetetlen bejelentést
a kapitány. Csak a motorok zúgnak, és érzem, hogy nem a földön állok. Repülök.
De van mellettem valaki. Hozzáfordulok, próbálom megkérdezni: Hol vagyunk? Ám
minden olyan súlyos, gyászos, hogy nem bírom megfelelően mozgatni a szájamat,
így az jön ki belőle: Ki vagy?
- Willem! - szólít a messzeségből egy hang.
Az álombéli szereplő elfordul. Még mindig nincsen arca, de már ismerős.
- Willem! - Ismét a hang. Nem válaszolok. Még nem akarok szabadulni az
álomból, ezúttal nem. Ismét a szomszédomhoz fordulok.
- Willem! - A hang ezúttal éles, és kiránt az álom nyúlós mézéből.
Kinyitom a szemem, felülök. Egy másodpercig csak nézzük egymást és
pislogunk.
- Miért vagy itt? - kérdezi.
Ezen magam is töprengtem az utolsó hónapban. Bizakodásom, amellyel
kezdetben az utazás elébe néztem, kétellyé fakult, aztán borúlátássá savanyodott,
most pedig megbánássá fonnyad. Miért vagyok én itt?
- Mert küldtél nekem egy jegyet. - Igyekszem tréfára venni a dolgot, de a fejem
zavaros az álomtól, és Yael rendületlenül komor.
- Azt kérdeztem, hogy miért itt vagy? Mindenütt kerestünk a repülőtéren.
Többes szám? - Én nem láttalak.
- Be kellett mennem a rendelőbe. Odaküldtem egy sofőrt, aki egy kicsit elkésett.
Azt mondta, több SMS-t küldött neked.

160
 Előveszem a telefonomat, bekapcsolom. Semmi. - Szerintem itt nem működik.
Undorral néz a telefonomra, ami váratlanul szenvedélyes szolidaritást ébreszt
bennem a készülék iránt, azután sóhajt.
- Lényeg, hogy megérkeztél - szögezi le optimistán a nyilvánvaló tényt.
Felállok. Elaludtam a nyakamat, és amikor fejkörzést végzek, a csigolya
hangosan megreccsen. Yael ismét elkomorodik. Felállok, nyújtózkodom, körülnézek.
- Szép szoba - mondom, folytatva a csevejt, amelyen három éve élünk. -
Tetszik, hogy mit hoztál ki belőle.
Ez olyan reflex nálam, mert hátha mosolyra bírhatom. Sose jött be, most se jön
be. Anyám arrébb megy, kinyitja az erkély üvegajtaját. Az erkély India kapujára, a
tengerre néz. - Olyan lakást kellett volna szereznem, ami közelebb van Andherihez,
de úgy látszik, megszoktam, hogy víznél lakjak.
- Andherihez?
- Ahol a rendelő van - mondja úgy, mintha tudnom kellene. Honnan tudnám?
Felületes e-mailjeinkben szó sem lehetett a munkájáról. Csak az időjárásról. A
kosztról. A számtalan hindu ünnepről. Anzixok voltak, színes képek nélkül.
Tudom, hogy azért jött Indiába, mert ajurvéda gyógyászatot akart tanulni. Ezt
tervezték Brammel arra az időre, amikor én már elkerülök egyetemre. Többet
utaznak, hogy Yael megtanulhassa a hagyományos gyógymódokat. India lett volna
az első állomás. A helyeket Bram halála előtt foglalták le.
A halála után arra számítottam, hogy Yael szétesik. Csakhogy ezúttal én leszek
ott mellette. Félretolom a saját gyászomat, és segítek neki. Eddig csak betolakodó
voltam Yael

161
életének nagy szerelmében, most végre a gyümölcse leszek. A vigasztalója leszek.
Ami ő nem volt anyának, én az leszek fiúnak.
Két hétre bezárkózott a szobájába a legfelső szinten, amelyet Bram neki épített,
behajtotta a zsalugátert, kulcsra zárta az ajtót, úgyszólván senkiről sem vett
tudomást, akik benéztek hozzánk. Bram, amíg élt, csak az övé volt, és ez a halálban
sem változott.
Hat héttel később az ütemtervnek megfelelően úgy utazott el Indiába, mintha
semmi sem történt volna. Marjolein azt mondta, hogy Yael csak a sebeit akarja
nyalogatni. Hamarosan visszajön.
Ám két hónappal később Yael megüzente, hogy nem jön vissza. Valamikor régen,
még mielőtt elkezdett természetgyógyászatot tanulni, diplomás ápolónő volt. Most
ehhez akart visszatérni egy mumbai rendelőben. Azt mondta, lezárja a hajót: a fontos
dolgokat már bedobozolta, minden mást elad. Vigyem el, amit akarok. Telepakoltam
néhány dobozt, és elraktároztam őket Dániel bácsi padlásszobájában. Minden mást
otthagytam. Rövidesen kirúgtak az egyetemről. Ekkor becsomagoltam a
hátizsákomba, és nekivágtam az útnak.
- Szakasztott olyan vagy, mint az anyád - mondta Marjolein némileg sötéten,
amikor közöltem vele, hogy elmegyek.
Holott mindketten tudtuk, hogy ez nem igaz. Semmiben sem vagyok olyan, mint
az anyám.

Ugyanaz a sürgős eset, amely miatt Yael nem jött ki a repülőtérre, visszahúzza a
rendelőbe, miután egy órát töltött a társaságomban. Hív, hogy menjek vele, de
ugyanazzal a gépies

162
kelletlenséggel teszi, amellyel, mint gyanítom, Indiába invitált meg. Udvariasan
elhárítom, az időeltolódásra hivatkozva.
- Ki kellene menned a napra, az a legjobb kúra. - Rám néz.
- Bár ezt takard el. - Megérinti az arcán ugyanazt a pontot, ahol a sebhelyem
van. - Frissnek látszik.
Megérintem a forradást. Már hat hónapos. Egy pillanatra elképzelem, amint
mesélek Yaelnek róla. Dühöngene, ha tudná, mivel tereltem át a bőrfejűek figyelmét
a lányokról magamra - egy-négy-hat-nulla-három, az azonosító szám, amit a nácik
tetováltak Saba csuklójára -, de legalább reagálna.
Nem szólok neki. Ez nem fér bele a csevegésbe. Itt fájdalmas dolgokról van szó,
amelyekről sohasem beszélünk. Sábáról. A háborúról. Yael anyjáról. Yael egész
gyerekkoráról. Megérintem a forradást. Tüzel, mintha már attól begyulladt volna,
hogy arra a napra gondoltam.
- Nem olyan friss - mondom. - Csak nem gyógyul megfelelően.
- Keverhetek rá valamit. - Megsimítja a sebhelyet. Az ujjai érdesek, kérgesek.
Dolgos kéz, szokta mondani Bram. Úgy illett volna, hogy neki legyen durvább a keze.
Ekkor döbbenek rá, hogy nem öleltük át és nem pusziltuk meg egymást, nem
csináltuk semmi olyat, ami elvárható egy találkozásnál.
Mégis rossz, amikor elhúzza a kezét. Amikor csomagolni kezd és közben ígérgeti,
mi mindent csinálunk majd, ha lesz egy szabadnapja, már bánom, hogy nem szóltam
neki a bőrfejűekről, Párizsról, Luluról. Bár ha megpróbálnám, akkor se tudnám,
hogyan tegyem. Anyám is, én is beszélünk hollandul és angolul, de sose
beszélhetjük ugyanazt a nyelvet.

163
 HUSZONKETTŐ
T elefon ébreszt. A mobilomért nyúlok, azután eszembe jut, hogy itt nem működik.
De csak csörög. A házi telefon az, és nem akarja abbahagyni. Végül felveszem.
- Willem szahib, itt Csavdari beszél. - Krákog. - Vonalban van Pratík Szanu -
folytatja hivatalosan. - Óhajtja, hogy megkérdezzem, milyen természetű ügyben
keresi önt?
- Nem, ne fáradjon. Kapcsolhatja.
- Egy pillanat. - Kattogás, majd Pratík hallózik visszhangosan, amíg félbe nem
szakítja Csavdari, miszerint: - Pratík Szanu keresi Willem Shiloh-t!
Vicces hallanom, hogy Yael és Saba családnevén szólítanak. Nem helyesbítek.
Pillanatnyi csend után Csavdari kiszáll.
- Willem! - bömböli Pratík, mintha nem órákkal, hanem hónapokkal ezelőtt
beszéltünk volna utoljára. - Hogy vagy?
- Jól.
- Mi a véleményed a Maximum Cityről?
- Még nem sokat láttam belőle. Aludtam.
- Most ébren vagy. Mik a terveid?

164
 - Még azt sem tudom.
- Hadd tegyek egy ajánlatot: látogass meg a Crawford piacon.
- Ez jól hangzik.
Ismerteti az útirányt. Hideg vízzel lezuhanyozok, mielőtt elindulnék Csavdarival a
sarkamban, aki baljós intéseket huhog. Zsebmetszők, tolvajok, prostituáltak, utcai
bandák, számolja vastag ujjain a rémségeket.
- Le fogják szólítani önt!
Megnyugtatom, hogy ennyit ki fogok bírni, és egyébként sem szólítanak le mások,
csak az árnyas utcák füvesített felezővonalán összeverődött, kolduló anyák, akik
tápszert szeretnének venni a karjukon alvó babáknak.
Mumbainak ez a része a pusztuló gyarmati házaival kissé emlékeztet Londonra,
azt leszámítva, hogy túl van telítve színekkel, mintha a szárik, a
körömvirág-füzérekkel felsallangozott templomok és az eszelősen kimázolt buszok
elnyelnék, majd felbontva vernék vissza a tüzes napfényt.
Kívülről a Crawford piac is olyan, mintha a régi Angliából maradt volna itt, de belül
hamisítatlan India: üzleti sürgésforgás és még szürreálisabban harsogó színek.
Gyümölcsös- és ruhásbódék mellett igyekszem az elektronika felé, mert Pratík azt
mondta, ott keressem. Megveregetik a vállamat.
- Rossz felé mentél? - kérdezi fülig érő szájjal Pratík.
- Jó felé.
Ezt nem érti. Elkomorodik. - Aggódtam - mondja. - Fel akartalak hívni, de nem
tudom a mobilod számát.
- A mobilom nem működik itt.
A mosoly visszatér. - Történetesen számos mobiltelefonunk van a nagybátyám
elektronikai üzletében.

165
 - Szóval ezért csaltál ide? - ugratom.
Pratík felháborodik. - Természetesen nem! Honnan tudtam volna, hogy hibádzik
egy telefonod? - A körülöttünk levő bódék felé int. - Vásárolhatsz más helyen.
- Csak viccelek, Pratík.
- Ó! - Bevonszol a nagybátyja bódéjába, amely a mennyezetig tömve van
mobilokkal, rádiókkal, számítógépekkel, hamis iPadokkal, televíziókkal és
mindenfélével. Bemutat a nagybátyjának, majd mindenkinek teát vásárol a
csai-vallától, a teaárustól. Utána leülünk a bódé hátuljában két, rozoga sámlira.
- Te itt dolgozol?
- Hétfőn, kedden és pénteken.
- A többi napon mit csinálsz?
Ismét bemutatja azt a bólogatással keresztezett fejrázást. - Könyvelést tanulok.
Továbbá anyámnak is dolgozom bizonyos napokon. És időnként segítek az
unokatestvéremnek, amikor goreh kell a filmekhez.
- Mi az a goreh?
- Fehér ember, mint te. Ezért voltam ma a repülőtéren. Ki kellett vinnem az
unokatestvéremet.
- Hogyhogy nem kérdeztél meg engem? - ugratom.
- Ó, én nem vagyok szereposztó, még a helyettesét sem helyettesítem! Én csak
kiviszem Rahult a repülőtérre, hogy kereshessen olyan turistákat, akiknek szükségük
van pénzre. Neked szükséged van pénzre, Willem?
- Nincs.
- Nem is gondoltam. A Bombay Royale-ban laksz. Nagyon magas szintű hely.
És anyádhoz jössz látogatóba. Apád hol van?

166
 Nagyon rég volt, hogy utoljára kérdezték tőlem ezt. - Meghalt.
- Ó, az enyém is - mondja szinte már derűsen. - De nekem sok nagybátyám
van. És unokatestvéreim is. Neked?
Majdnem kibököm, hogy igen. Van egy nagybátyám. De hogyan magyarázzam el
Dánielt? Nem annyira fekete bárány, mint láthatatlan, akit eltakart Bram. És Yael.
Dániel a lábjegyzet Yael és Bram sztorijához, az apró betűs rész, amelynek
elolvasásával senki sem fárasztja magát. Dániel a fiatalabb, darabosabb, zűrösebb,
fegyelmezetlenebb (és el ne felejtsük, alacsonyabb) testvér. Dániel, akit a Fiatban
(következésképpen az életben is) a hátsó ülésre száműztek.
- Nem túl nagy a család - felelem végül, és vállat vonok. Nálam ez a
fejrázás/bólintás megfelelője.
Pratík megmutatja a telefonok választékát. Kinézek egyet, SIM-kártyát is
vásárolok hozzá. Pratík azonnal beprogramozza a számát, és nyomtatéknak a
nagybátyjáét is. Miután megittuk a teánkat, közli velem: - Most pedig el kell menned a
moziba.
- De hiszen csak most érkeztem ide!
- Pontosan. Mi jellemzőbb ennél Indiára? Naponta tizennégy millió indiai...
- ...megy moziba - vágok közbe. - Igen, ezt már hallottam. Kivesz a táskájából
egy köteg magazint, ugyanazokat, amelyeket az autóban láttam. Magna. Csillagpor.
Fellapozza az egyiket, sorra mutogat mindenféle szép embert, akiknek vakítóan fehér
fogaik vannak, elhadar egy csomó nevet, és szömyülködik, amiért egyiket sem
ismerem, végül kijelenti:
- Most pedig megyünk.
- Nem kell dolgoznod?

167
 - Indiában a munka az úr, de a vendég az isten - közli Pratík. - Mellesleg, a
telefon és a taxi között... - Elmosolyodik. - A nagybátyám nem fog tiltakozni. - Belenéz
egy újságba. - Megy a Dil Mera Golmál. Meg a Vászipur bandái. Vagy a Dál Gajadín.
Mi a véleményed, Baba?
Pratík és a nagybátyja lendületes társalgást folytatnak hindi-angol
keveréknyelven, megvitatva a három film érdemeit és gyarlóságait. Végül
megegyeznek, hogy legyen a Dil Mera Golfnál.
A mozi - szecessziós épület, amiről hámlik a fehér festék - emlékeztet a
filmmúzeumokra, ahova Saba vitt magával, ha látogatóba jött hozzánk. Én vásárolom
meg a jegyeket és a pattogatott kukoricát, Pratík cserébe megígéri, hogy fordít.
A film - a Rómeó és Júlia tekervényes parafrázisa, hadakozó családokkal,
gengszterekkel, atomfegyverek megszerzésére összeesküvő terroristákkal,
megszámlálhatatlan robbanással és tánccal - nem igényel túl sok fordítást, mert
minden képtelenségével együtt is érthető.
De Pratík azért bedobja magát. - Az a fiú annak a testvére, de nem tudják -
suttogja. - Az egyik gonosz, a másik jó, és a lány a rossznak a menyasszonya, de a
jót szereti. A lány családja gyűlöli a fiú családját, és a fiú családja gyűlöli a lány
családját, de nem igaziból, mert a másiknak az apja miatt van a viszály, aki úgy
robbantotta ki a viszályt, hogy elrabolta az újszülöttet, tudod. És terrorista is.
- Aha.
Utána tánc jön, azután harc, és váratlanul a sivatagban találjuk magunkat.
- Dubai! - súgja Pratík.
- Miért? - kérdezem.

168
 Elmagyarázza, hogy Dubaiban van az olajvállalat. Meg a terroristák.
Több sivatagi jelenetet látunk, köztük két irtóztató kamion párbaját. Henk
méltányolná.
Aztán a film ukmukfukk átvált Párizsba. Kezdődik egy sablonos képpel a
Szajnáról, de a következő pillanatban a rakpartokat mutatják. Azután a hősnőt és a jó
fivért látjuk, akik, magyarázza Pratík, összeházasodtak és megszöktek. A
szerelmespár dalra fakad, de már nem a Szajnán vannak, hanem a villette-i
csatornák egyik, boltozatos hídján. Felismerem. Lulu és én átmentünk alatta, egymás
mellett ülve, a lábunkkal harangozva. Időnként véletlenül összekoccantottuk a
bokánkat, és még ebben is volt valami delejesen izgató.
Most is érzem, ebben a dohos moziban. Szinte gépiesen érintem meg a
hüvelykujjammal a csuklóm belső oldalát, bár ez a mozdulat értelmetlen itt, a
sötétben.
Hamarosan vége a dalnak, és visszakerülünk Indiába a nagyszabású fináléhoz,
amikor a családok újraegyesülnek, kibékülnek, van egy újabb esküvő, tömeges
tánccal. Rómeóval és Júliával ellentétben ezek a szeretők boldog véget érnek.
Mozi után végigballagunk a zsúfolt utcákon. Besötétedett, a levegő rezeg a
forróságtól. Addig kanyargunk, amíg ki nem érünk egy széles homoksarlóra.
- A Csupatti-part - mondja Pratík. Mutatja a fényűző toronyházakat a tengerparti
sétányon. Gyémántként sziporkáznak az öböl karcsú, ívelt csuklóján.
Karneváli hangulat van: rengeteg mozgóárus, bohóc és léggömbszobrász.
Rejtőzködő szerelmesek használják ki a sötétséget, hogy lopott csókokat váltsanak
egy pálmafa mögött. Igyekszem nem bámulni őket. Igyekszem nem emlékezni

169
a lopott csókokra. Igyekszem nem emlékezni arra az első csókra. Nem Lulu ajkára
adtam, hanem arra az anyajegyre a csuklóján. Egész nap azt akartam megcsókolni.
Valamiért pontosan tudtam, milyen íze lesz.
A partot nyaldossa a víz. Az Arab-tenger. Az Atlanti-óceán. Két óceán van
köztünk. És még az sem elég.

170
 HUSZONHÁROM
N égy nappal később Yael végre szabadságot vesz ki. Már nem arra ébredek a
kempingágyon, hogy rohan ki az ajtón, hanem pizsamában láthatom.
- Ide rendeltem a szobába a reggelit - mondja azon az éles hangján, amelyből
az angolul átbeszélt évtizedek kivasalták az ivrit torokhangokat.
Kopogtatnak. Zsúrkocsit tolva becsoszog Csavdari, aki örökösen dolgozik, és
láthatólag ő itt a mindenes.
- Reggeli, memszahib - jelenti.
- Köszönöm, Csavdari - válaszol Yael.
Csavdari megtekint bennünket, azután a fejét rázza. - Egyáltalán nem olyan, mint
ön, memszahib - állapítja meg.
- Olyan, mint az apja - feleli Yael.
Tudom, hogy igaz, de akkor is különös az ő szájából hallani. Bár, gondolom, nem
olyan különös, mint neki azt látni, hogy a halott férje bámul vissza rá az arcomból. Ha
irgalmas kedvemben vagyok, ezzel magyarázom, hogy három év óta

171
ennyire távol tart magától. Ilyenkor a kevésbé irgalmas oldalam megkérdezi: no, és
az azt megelőző tizennyolc évben?
Csavdari színpadiasan kiesztergált mozdulatokkal tálalja a pirítóst, kávét, teát,
gyümölcslevet, azután kihátrál.
- Soha sincs szabadságon? - kérdezem.
- Nem igazán. A gyerekei mind elmentek külföldre, a felesége meghalt.
Úgyhogy dolgozik.
- Szánalmasan hangzik.
A szokott, kifürkészhetetlen tekintetével néz rám. - Legalább van célja.
Átlapozza a napilapot. Még ez is lazacrózsaszín, nem fehér. - Mit csináltál az
utóbbi napokban? - kérdezi a főcímeket pásztázva.
Visszamentem a Csupatti-partra, jártam a kolabai piacokon, India Kapujánál.
Megnéztem Pratíkkal egy másik filmet. Leginkább csavarogtam, cél nélkül. - Ezt-azt -
mondom.
- Akkor ma azt-ezt fogunk csinálni - válaszolja.
Az utcán megrohan a szokott koldushad. - Tíz rúpiát! - könyörög egy asszony,
akinek csecsemő alszik a karján. - Tápszerre a babámnak. Maga jön velem
megvenni.
Húznám elő a pénzt, de Yael rám förmed, hogy nyughassak, majd az asszonyra
förmed rá hindi nyelven.
Nem szólok, de az arcom elárulhat, mert Yael ingerült magyarázkodásba kezd. -
Simli az egész, Willem. A babák csak kellékek. Az asszonyok a koldusmaffiákhoz
tartoznak, az alvilág irányítja őket.
A nőre nézek, aki a Tádzs hotellel szemközt ácsorog, és vállat vonok. - Na és?
Akkor is szüksége van a pénzre.
Yael komoran bólint. - Neki igen. És a babának kétségtelenül szüksége van
ételre, de egyik sem kapja meg, amit kellene.

172
Ha vettél volna tejet annak az asszonynak, inflációs árat fizettél volna érte, hogy még
inkább érezhesd, milyen drága jó ember vagy. Segítettél egy anyán, hogy táplálhassa
a gyermekét. Mi lehet magasztosabb ennél?
Nem mondok semmit, mert mindennap adtam a koldusasszonyoknak pénzt, és
most ostobának érzem magam.
- Amint elmész, a tejet visszaviszik a boltba. És a pénzed? A boltos leveszi a
magáét; a gengszterfőnökök leveszik a magukét. Az asszonyok önként szerződtek,
így nem kapnak semmit. Ami meg a babákkal történik... - Sokat sejtetően elhallgat.
- Mi történik a babákkal? - Már kiböktem a kérdést, amikor észbe kapok, hogy
talán nem is akarom tudni a választ.
- Meghalnak. Hol az alultápláltságtól, hol tüdőgyulladásban. Ahol ilyen törékeny
az élet, egy apróság is elég.
- Tudom - mondom. Néha még ott is, ahol nem ilyen törékeny az élet. Lehet,
hogy Yael is ugyanerre gondolt?
- Az érkezésed napján is azért késtem, mert épp egy ilyen gyerek volt kritikus
állapotban. - Nem fejti ki bővebben, rám bízza, hogy összerakjam a részleteket.
Indirekt vallomásával eléri, hogy visszamenőleg bűntudatom legyen, amiért
hibáztattam, mert valami fontosabb volt nálam. Mindig van valami fontosabb. Keserű
vagyok, főleg pedig fáradt. Nem lett volna elég, ha csak közli velem, megkímélve a
keserűségtől és a lelkifurdalástól?
Bár néha úgy gondolom, hogy egyetlen közös nyelvünk van Yaellel: a bűntudat és
a keserűség nyelve.
Első megállónk a Srí Sziddhivinájak templom, egy cifra esküvői torta, amelyet
turisták hangyafalkái támadnak. Yael és

173
én betagozódunk a tömegbe, amely besodor egy levegőtlen arany terembe, az
elefántfejű isten felvirágozott szobrához. Az isten céklavörös, mintha szégyenkezne,
bár lehet, hogy csak neki is melege van.
- Ganésa - mondja anyám.
- Aki eltávolítja az akadályokat.
Bólint.
Körülöttünk az emberek virágfüzérekkel díszítik a szentélyt vagy énekelnek, vagy
imádkoznak.
- Szükség van valamilyen felajánlásra? - kérdezem. - Hogy eltávolítsa az
akadályokat?
- Megteheted - mondja. - Vagy csak elénekelsz egy mantrát.
- Milyen mantrát?
- Rengeteg van. - Egy darabig hallgat, azután rázendít mély, tiszta hangján: -
Om gam ganapataje namaha. - Egy pillantással jelzi, hogy ennyi elég.
- Ez mit jelent?
Félrehajtja a fejét. - Nyersfordításban annyit, hogy ébresztő.
- Ébresztő?
Egy másodpercig néz, és noha egyforma a szemünk, fogalmam sincs, mit lát a
magáéval.
- A mantránál nem a fordítás a fontos, hanem a szándék - világosít fel. - Ezt
mondod, ha szeretnéd újrakezdeni.
A templom után leintünk egy riksát. - Most hova? - kérdezem.
- Mukessel fogunk ebédelni.
Mukessel? Az utazási ügynökkel, aki a jegyeimet intézte?
Félórányi néma csend következik. Kígyózunk az egyre sűrűbb

174
forgalomban, kerülgetjük az egyre számosabb teheneket, amíg meg nem érkezünk
egy poros üzletközpontszerűséghez. Miközben fizetünk a riksásnak, a Külföldi Utak
feliratú boltból kiront egy bő, fehér inget viselő, magas, vállas, mosolygó ember.
- Willem! - üdvözöl szívélyesen, és megragadja a két kezemet. - Isten hozta!
- Köszönöm - mondom. Jár a tekintetem ide-oda közte és Yael között, aki
tüntetőén nem néz az indiaira. Mi folyik itt? Együtt vannak? Rávallana az anyámra:
úgy mutatni be a barátját, hogy nem a barátjaként mutatja be, és rám bízza, hogy
rakjam össze a részleteket.
Mukes szól a riksásnak, hogy várjon, azután visszamegy az utazási irodába egy
nejlontasakért, azután ismét beülünk a riksába, és újabb tizenöt percet utazunk egy
étteremig.
- Közel-keleti - mondja büszkén Mukes. - Mint a mami!
Félretolja a menüt, odahívja a pincért, akitől hummuszt, szőlőlevelet,
padlizsánkrémet és tabuié salátát rendel.
Amikor kihozzák a hummuszt, megkérdezi, milyennek találom az indiai kosztot.
Mesélek a dószáról meg a pakoráról, amit a mozgóárusoknál vettem. - Viszont
még nem ettem egy tisztességes curryt.
- Ezt majd megszervezzük magának - ígéri. - Azért vagyok itt. - Belenyúl a
nejlontasakba, előhúz egy csomó színes prospektust. - Mivel nem sok időt tölt
nálunk, azt javaslom, válasszon ki egy tájegységet, Rádzsasztánt, Keralát, Uttar
Pradést, és azt fedezze föl. Voltam bátor összeállítani néhány útvonalat. - Elém
csúsztat egy számítógépes nyomatot. Az egyik Rádzsasztánba szól. Ott van rajta
minden. Retúrjegyek Dzsaipurba, átszállások Dzsodpurba, Udaipurba,

175
Dzsaiszalmérbe. Van még tevegelés is. Mukes hasonló részletességgel dolgozta ki a
keralai programot. Repülőjegyek, átszállások, folyami hajókirándulások.
Nem értem. - Utazni megyünk? - kérdezem Yaelt.
- Ó, nem, nem! - válaszol az anyám helyett Mukes. - Maminak dolgoznia kell. Ez
különleges utazás önnek, hogy mindenben tip-top legyen az Indiában eltöltött idő.
Már értem a bűntudatos pillantást. Mukes nem barát, hanem utazási ügynök.
Akinek az volt a dolga, hogy idehozzon. Akinek az a dolga, hogy elküldjön.
Legalább tudom, miért vagyok itt. Nem lesz itt semmiféle újrakezdés. Itt csak egy
elsietett meghívás van, amit oktalanság volt elküldeni, oktalanság volt elfogadni, és a
legnagyobb oktalanság volt örülni neki.
- Melyik utazás tetszik a legjobban? - érdeklődik Mukes, aki nem veszi észre,
hogy aknamezőre tévedt.
Torkomat forrón marja a düh, de nem engedem kitörni. Mivel nem szabadulhat,
önmagát kezdi emészteni. Hogy is hangzik az esztelenség meghatározása?
Ugyanazt tenni újra meg újra, és másfajta eredményt várni.
- Ez - pöccintem meg a legfelső prospektust. Meg se nézem, hova szól. Minek?

176
 HUSZONNÉGY
MÁRCIUS
Dzsaiszalmér, India

T íz óra van Dzsaiszalmérben, a sivatagi nap égeti az erődváros homokszín köveit.

A sikátorokat és a lépcsőket megüli a trágyából rakott reggeli tüzek forró füstje, amely
a mindenütt jelen levő tevékkel és tehenekkel együtt sajátos aromát ad a városnak.
Kikerülök egy csoport asszonyt, akik látszólag szemérmesen sütik le antimonnal
körülrajzolt szemüket, ám tudnak kacérkodni más módon is; rikító szárijuk
suhogtatásával, boka- pereceik csilingelésével.
A domb tövében elmegyek a bódék előtt, ahol helyi textíliákat árulnak. Az egyiknél
megállók, hogy megbámuljak egy tükörlemezkékkel hímzett, lila falikárpitot.
- Tetszik, amit látsz? - kérdezi hanyagul a pult mögött álló fiatalember. Csak a
szemében csillogó fény árulja el, hogy ismer.
- Talán - felelem diplomatikusan.
- Van valami, ami különösen tetszik?
- Már kinéztem magamnak.

177
 Naval ünnepélyesen bólint; a leghalványabb mosollyal sem mutatja, hogy
ugyanezt a párbeszédet folytattuk le az előző négy napban. Olyan, mint egy játék.
Akkor kezdődött, amikor megtaláltam a faliszőnyeget, amit akartam, jobban mondva,
amit Pratík akar.
Második napja voltam Rádzsasztánban, még mindig annyira keserű hangulatban,
hogy már azt fontolgattam, korábban megyek vissza Amszterdamba, amikor Pratík
SMS-ben tett nekem egy „grandiózus!!!!!!!!" ajánlatot. Az ajánlat nem is volt olyan
grandiózus. Arra kért, vásároljak rádzsasztáni kézműves termékeket, amelyeken
felárral adhat túl Mumbaiban. Az árából kifizeti, amit költöttem, a hasznon
megosztozunk. Először azt feleltem, hogy nem, főleg, miután megküldte a
bevásárlólistát. Ám egy napon kikötöttem a dzsaipuri Bapu bazárban, és mivel nem
volt semmi dolgom, utánanéztem annak a különleges bőrszandálnak, amit Pratík
akart. Onnantól nem volt megállás. A piacok átfésülése fűszerek, karperecek és egy
nagyon különleges papucs után egyfajta formát adott az útnak, aminek segítségével
elfelejthettem, hogy tulajdonképpen száműzetésben vagyok. Éppen ezért
elintéztettem Mukessal, hogy hosszabbítsa meg egy héttel a száműzetésemet.
Mostanra a harmadik hetet töltöttem itt, és úgy akartam visszamenni Mumbaiba, hogy
csak pár napom maradjon, mielőtt elindulok Amszterdamba.
Pratík arra utasított, hogy Dzsaiszalmérban a környék hírességének számító,
különleges faliszőnyeget vásároljam meg. Selyemnek kell lennie, amit abból tudhatok
meg, hogy ha elégetem egy szálát, annak olyan szaga lesz, mint a perzselt hajnak.
Hímzettnek kell lennie, de ne ragasztott minta legyen, hanem kézzel varrott, és abból
fogom tudni, hogy

178
kézzel varrták, ha megnézem a fonákját és megrántom a cérnát, aminek ugyancsak
selyemnek kell lennie, és ezt ki kell próbálnom egy gyufaszállal. És nem lehet
drágább kétezer rúpiánál, tehát alkudnom kell, méghozzá keményen. Pratík nem
hitte, hogy lenne tehetségem az alkudozáshoz, mert azt állította, hogy túlfizettem a
taxizást, mire megnyugtattam, hogy láttam a nagyapámat, miként alkudta le a felére
egy sajtkorong árát az Albert Cuyp piacon, tehát bennem is megvan az adottság.
- Egy kis teát, amíg keresgélsz? - kérdezi Naval. Benézek a pult alá, és látom,
hogy, akárcsak tegnap, a tea már kész.
- Miért ne?
Ezen a ponton véget ér a forgatókönyv és kezdetét veszi a társalgás, amely
órákig tart. Leülök a nyugszékbe Naval mellé, és beszélgetünk, úgy, ahogy négy
napja csináljuk. Ha túl meleg lesz vagy Navalnak komoly vásárlója érkezik, elmegyek.
Mielőtt távozom, ötszáz rúpiát enged a kárpit árából, ezzel biztosítva, hogy másnap is
visszajöjjek és újból végigcsináljam vele a dolgot.
Naval kitölti a fűszeres teát a díszes fémkannából. Rádiója ugyanazt az eszement
hindu popzenét játssza, amelyet Pratík szeret.
- Később krikett - tájékoztat. - Ha szeretnéd hallani.
Kortyolok a teából. - Krikett? Valóban? Csupán egy dolog unalmasabb a krikett
nézésénél: krikettet hallgatni.
- Ezt csak azért mondod, mert nem érted a játék különlegességeit.
Naval élvezettel oktat mindama dolgokról, amelyekhez nem értek. Nem értem a
krikettet, mellesleg a futballt sem, nem értem az indiai-pakisztáni szomszédságot,
nem tudom,

179
mi az igazság a globális felmelegedésről, és bizonyosan nem értem, miért
alacsonyabb rendű az érdekházasságnál a szerelmi házasság. Tegnap elkövettem
azt a hibát, hogy megkérdeztem, mi baj a szerelmi házassággal, mire egy
kiselőadással büntettek.
- Az egész világon Indiában a legalacsonyabb a válások aránya, míg nyugaton ez
az arány ötven százalék. Már ha egyáltalán összeházasodnak - vetette oda utálkozva
Naval. - Mondok én neked valamit: az összes nagyszülőm, a nagynénéim, a
nagybátyáim, a szüleim, a fivéreim házasságát a rokonok rendezték el. Boldog és
tartós házasságban élnek. Az unokatestvérem a szerelmi házasságot választotta:
gyerek nincs, és az asszony két év után szégyenszemre faképnél hagyja.
- Mi történt? - kérdeztem.
- Az történt, hogy nem illettek össze - felelte Naval. - Térkép nélkül vezettek. Ilyet
nem szabad tenni. Azt rendesen meg kell szervezni. Holnap megmutatom.
Ma el is hozta az asztrológiai táblázatot, amelyet azért készítettek, hogy
kiderüljön, illik-e Naval a menyasszonyához, Gítához. Naval kitartóan hangoztatja,
hogy az ő boldog házasságukat az istenek döntötték el.
- Az ilyen kérdésekben az emberi szívnél hatalmasabb erőkre kell hagyatkoznunk -
mondja.
A táblázat kissé hasonlít W matematikai egyenleteire: a papírt részekre osztották,
és minden részben más jelkép van. W hisz benne, hogy az élet összes kérdése
megoldható matematikai alapon, de szerintem ezt még ő is túlzásnak találná.
- Nem hiszel benne? - kérdezi kihívóan Naval. - Mutass nekem egyetlen tartós
szerelmi házasságot!
Lulu hasonló kérdést tett föl nekem. Amikor ültünk abban

180
a kávéházban és a szerelemről vitatkoztunk, megkérdezte, ismerek-e egyetlen párt,
akiknél nem múlt el a szerelem, akik foltosak maradtak. Így hát azt mondtam: Yael és
Bram. Csak úgy kiszaladt a nevük a számon, és ez olyan különös volt, mert kétévi
csavargás alatt soha, senkinek sem beszéltem róluk, még azoknak sem, akikkel
hosszú ideig utaztam együtt. És ahogy kimondtam ezt, rögtön el is akartam mesélni
Lulunak róluk mindent, hogy hogyan találkoztak és hogy úgy illettek egymáshoz, mint
a kirakós darabjai, de én valahogy mindig kilógtam az egyenletből. De akkor már
olyan régóta nem beszéltem róluk, hogy nem tudtam, miként csináljam. Habár
valamilyen különös okból úgy rémlett, hogy ez is egy újabb dolog, amit Lulu
kimondatlanul is tud. De akkor is fájlalom, hogy nem mondtam el neki mindent. Még
egy tétel a megbánásaim listáján.
Majdnem beszélni kezdek Navalnak róluk, a szüléimről, akik látványosan szép
szerelmi házasságban éltek, bár talán egész idő alatt meg volt írva róluk itt, a
táblázatban, hogy mi lesz a végük. Ha előre tudhatná az ember, mennyire megtöri
végül a huszonöt évnyi szerelem, vállalná-e vajon a kockázatot? De hát nem volt
elkerülhetetlen? Aki ilyen sokat vesz ki magának a boldogságból, valahova
ugyanolyan sokat kell betennie érte. A mindenség az egyensúlyt szereti.
- Azt hiszem, ez az egész szerelem egy tévedés - fejtegeti Naval. - Csak nézd
meg magad. - Ezt úgy mondja, mint egy vádat.
- Miért, mi van velem?
- Huszonegy éves vagy, és még mindig egyedül.
- Nem vagyok egyedül. Itt vagyok veled.
Naval szánakozva méreget, amivel eszembe juttatja, hogy

181
legyenek bármilyen kellemesek ezek a napok, ő azért van itt, hogy eladjon valamit,
én pedig azért, hogy vásároljak.
- Nincs feleséged, és fogadnék, hogy voltál már szerelmes. Fogadnék, hogy
sokszor voltál már szerelmes, mert a nyugati filmekben is mindig szerelmesek.
- Tulajdonképpen sose voltam szerelmes. - Naval meglepődik. Már kezdeném
magyarázni, hogy bár sokszor beleszerelmesedtem lányokba, de szerelmes sose
voltam, és ez a kettő egészen más kategória.
De aztán leállok, mert ismét átkerülök a rádzsasztáni sivatagból abba a párizsi
kávéházba. Szinte hallom Lulu hangjában a kétkedést, amikor azt mondtam neki: A
szerelmet egy világ választja el attól, hogy beleszerelmesedünk valakibe. Azután
rákentem a nutellát a csuklójára, színleg azért, hogy szemléltessem az elméletemet,
valójában azért, mert ez volt az ürügyem, hogy kipróbáljam, milyen íze van Lulunak.
Kinevetett. Azt mondta, hogy az egész megkülönböztetés hamis. Úgy hangzik,
hogy egyszerűen csak szeretsz hetyegni. De legalább valld be magadnak.
Elmosolyodom az emléktől, habár Lulunak, aki olyan sok igazságot mondott rólam
azon a napon, ebben nem volt igaza. Yael ejtőernyős kiképzést kapott az izraeli
hadseregben, és egyszer leírta, milyen érzés kiugrani a gépből, a zuhanást a
levegőben, a süvöltő szelet, a részegséget, a gyorsaságot, a gyomrunk
felvándorlását a torkunkba, a kemény becsapódást. Mindig úgy véltem, ennél
pontosabban le sem lehetne írni, ami a lányokkal történik. Szélvész, mámor,
zuhanás, vágy, szabadesés. A hirtelen vég.
Érdekes módon az a nap Luluval cseppet sem hasonlított zuhanásra. Olyan érzés
volt, mintha megérkeznék.

182
 Naval és én teázgatunk, zenét hallgatunk, beszélgetünk a közelgő országos
választásokról és a közelgő labdarúgó bajnokságról. A nap átragyog a vászon
ámyékvetőn. Elnyom bennünket a hőség. Ilyenkor senki sem jön vásárolni.
Telefonom csörömpölése töri meg az idillt. Mukes lesz. Ő az egyetlen, aki
telefonálni szokott ide. Pratík SMS-t küld. Yael egyiket sem teszi.
- Willem, tip-top minden? - kérdezi.
- A-oké - mondom. Mukes minősítésében az A-oké egy fokkal magasabban van,
mint a tip-top.
- Nem akarom bosszantani, de változás állt be a tervekben. A tevekirándulást
töröltük.
- Törölték? Miért?
- A tevék megbetegedtek.
- Megbetegedtek?
- Igen, hányás, hasmenés, borzasztó, borzasztó.
- Nem foglalhatunk helyet egy másikra? - A háromnapos sivatagi tevetúra volt
az egyetlen része a kirándulásnak, amely vonzott. Amikor meghosszabbítottam egy
héttel az utazásomat, megkértem Mukest, hogy tegye át egy másik időpontra a
tevegelést.
- Próbáltam, ám sajnálatos módon a következő túra, amelybe bejuttathattam
volna, csak egy hét múlva esedékes, és ha elmegy arra, akkor lemarad jövő hétfőn a
dubai gépről.
- Valami probléma van? - kérdezi Naval.
- A tevegelést törölték. A tevék betegek.
- Az unokatestvérem túravezető. - Naval már veszi is elő a mobilját. - Meg
tudom szervezni.
- Mukes, azt hiszem, az itteni barátom el tud juttatni egy másik kirándulásra.

183
 - Ó, nem! Willem, ez a legnagyobb mértékben elfogadhatatlan! - Örökké
barátságos hangja megkeményedik, mielőtt valamivel enyhébben folytatná: - Már
lefoglaltam a helyét az esti vonaton vissza Dzsaipurba és a holnapi gépre Mumbaiba.
- Már ma este? Mi ez a sietség? Még egy hétig maradok! - Amikor szóltam
Mukesnek, hogy hosszabbítsa meg egy héttel a rádzsasztáni utazásomat, arra is
megkértem, pár nappal az után foglaljon helyet az amszterdami gépre, hogy
visszaérkeztem Mumbaiba. Tökéletesen elterveztem mindent, hogy a végén csak két
napig kelljen látnom Yaelt. - Nem maradhatnék még néhány napot?
Mukes csettint, ami az ö zsargonjában a szöges ellentéte az A-okénak, azután
karattyolni kezd repülőgép-menetrendekről és valutaváltásról, figyelmeztet, hogy itt
ragadhatok Indiában, hacsak nem jövök vissza még ma Mumbaiba, úgyhogy végül
meg kell hátrálnom.
- Helyes, helyes! - örvendezik. - Majd e-mailben megküldöm az útitervet!
- Vacakol a postám. Nem engedett be, úgyhogy meg kellett változtatnom a
jelszót, aztán pedig eltűnt egy rakás új üzenet - mondom. - Azt hiszem, vírus.
- Igen, az a Dzsagdis-vírus lesz. - Ismét csettint. - Regisztrálnia kell egy új
postafiókot. Addig is majd SMS-ben küldöm meg a vonat és a repülőgép
menetrendjét.
Elköszönök Mukestől, és a hátizsákomba nyúlok a pénztárcámért. Kiszámolok
háromezer rúpiát, Naval utolsó ajánlatát. Megnyúlik az arca.
- Mennem kell - magyarázom. - Ma este.
Naval benyúl a pult alá egy barna papírba burkolt, vastag csomagért. -
Félretettem már az első napon, hogy senki se vihesse

184
el. - Lefejti a csomagolópapírt, hogy lássam a tapétát. - Egy kis extrát is hozzátettem.
Elbúcsúzunk. Sok szerencsét kívánok a házasságához.
- Nekem nincs szükségem a szerencsére; minden meg van írva a csillagokban.
Viszont azt hiszem, te vagy az, akinek szüksége van szerencsére.
Erről eszembe jut valami, amit Kate mondott, mielőtt kitett Méridában: „Kívánnék
neked szerencsét, Willem, de úgy gondolom, fel kéne hagynod vele, hogy mindig a
szerencsére hagyatkozol".
Nem tudom, melyiknek van igaza.
Becsomagolok, lesétálok a forró alkonyatban a vasútállomásra. A város
aranyszínű a dombokon, a fodrozódó homokdűnék előterén. Látványa máris fájó
nosztalgiával tölt el.
A vonat másnap reggel hatkor fut be velem Dzsaipurba. A gépem tízkor indul
Mumbaiba. Nem tudok új e-mailt küldeni, és Mukes nem említette az SMS-ben, hogy
behoznának a repülőtérről. Küldök egy SMS-t Pratíknak, majd miután két nap óta
egyetlen SMS-emre sem válaszol, megpróbálom felhívni.
Szórakozottan hallózik.
- Szia, Pratík, Willem vagyok!
- Willem, hol vagy?
- Egy vonaton. Itt hozom a faliszőnyegedet.
- Ja? Jó. - Ahhoz képest, hogy milyen szertelenül lelkesedett a legújabb
vállalkozásáért, meglepően blazírt a hangja.
- Minden oké?
- Jobb, mint oké. Nagyon jó. Rahul, az unokatestvérem, megbetegedett
influenzában.
- Ez borzasztó. Hogy van?

185
 - Jól, jól, de ágyban kell feküdnie - újságolja vidáman. - Most én vagyok a
kisegítő. - Suttogássá halkítja a hangját.
- A filmeknél!
- A filmeknél?
- Igen! Én keresem a fehéreket, hogy szerepeljenek a filmekben. Ha tudok
szerezni tízet, felkerül a nevem a stáblistára! Asszisztensből előléptetnek
szereposztó rendezőasszisztenssé!
- Gratulálok.
- Köszönöm - feleli szertartásosan. - De csak akkor, ha találok még négyet.
Holnap visszatérek az Üdvhadsereghez és talán a repülőtérre.
- Remek, ha kijössz a reptérre. Szükségem lesz fuvarra.
- Azt hittem, szombaton érkezel vissza.
- Megváltozott a terv. Holnap jövök.
Csend lesz, amelyben Pratík és én ugyanarra gondolunk.
- Akarsz szerepelni? - kérdezi ugyanakkor, amikor felajánlom: - Nem akarod, hogy
szerepeljek...?
A vonal visszhangzik a nevetésünktől. Megadom neki, hogy mikor érkezik a
gépem, azután befejezem a beszélgetést. Alkonyodik; a szerelvény mögött lángoló
tűz, előttünk sötétség. Rövid idő múlva minden elsötétül.
Mukes kusettet foglalt nekem egy légkondicionált vagonban, amelyet az India Rail
úgy hűt, mint egy frizsidert. Az ágyon csak egy szál lepedő van. Didergek, aztán
eszembe jut a meleg, vastag faliszőnyeg. Kibontom a papírt, amelyből kihullik valami
kemény és kicsi.
Ganésa apró szobra az. Fogja a kezében a szekercét és a lótuszvirágot, és úgy
mosolyog, mintha tudna valamit, amiről nekünk, többieknek még fogalmunk sem
lehet.

186
 HUSZONÖT

Mumbai

A film címe Híra Ki Tamanna, ami nyersfordításban annyit tesz, hogy A gyémántot
akarom. Szerelmi románc. A főszerepekben Billy Devali (nagy sztár) és Amisa Rai
(nagyon nagy sztár), és Faruk Khan rendezi, aki olyan, de olyan nagy, ami nem
igényel további leírást. Pratík mindezt lélekszakadva pihegi el nekem. Szinte abba
sem hagyta a beszédet, amióta kihurcolt az érkezési csarnokból az autóhoz, alig
méltatva egy pillantásra a különböző rádzsasztáni kincseket, amelyeket olyan
fáradságos alkudozás árán szereztem meg az utóbbi három hétben.
- Ó, Willem, ez már lejárt lemez! - csóválja a fejét azon szörnyülködve, hogy
ennyire egyszerű dolgot is meg kell magyaráznia. - Most Bollywoodban dolgozom. - A
folytatásban előadja, hogy az előző napon Amisa Rai olyan közel suhogott el
mellette, hogy a szárija súrolta Pratík karját. - Elmondjam, milyen érzés volt? -
kérdezi, de nem várja be a választ. - Mint egy simogatás az istenektől! Elmondjam,
milyen illata volt? -

187
Behunyja a szemét, mélyet szippant a levegőből. Amisa illata láthatólag nem
durvítható szavakba.
- Pontosan mi lesz a dolgom?
- Emlékszel a Dil Mera Golmálra, a jelenetre a tűzpárbaj után?
Bólintok. Olyan volt, mint a Kutyaszorítóban, csak egy hajón. Tánccal.
- Mit gondolsz, honnan vették azt a sok fehért?
- Ugyanarról a bűvös helyről, mint a go-go görlöket?
- Az olyan szereposztóktól, mint én! - A mellére csap.
- Szereposztó? Tehát hivatalos. Meglett a tíz?
- Te vagy a nyolcadik. De akkor is leszek én még szereposztól Te olyan magas
és jóképű és... fehér vagy.
- Nem lehetne engem duplán számítani? - kérdezem tréfásan.
Pratík úgy néz rám, mint egy hülyére. - Nem, csak egyesével lehet. Te csak egy
ember vagy.
Megérkezünk Film City külvárosba, ahol egy csomó stúdió van, és bemegyünk
valahova, ami olyan, mint egy hatalmas repülőgéphangár.
- Ja, jut eszembe, a fizetés - veti oda Pratík. - Meg kell mondjam, hogy napi tíz
dollár.
Nem felelek. Arra nem számítottam, hogy még fizetnek is nekem.
Félreérti a hallgatásomat. - Tudom, hogy a nyugatiaknak ez nem sok -
magyarázza. - Viszont kapsz ételt és szállást, úgyhogy nem kell minden este
visszabumliznod Kolabába. Kérlek, kérlek, mondd, hogy beleegyezel!
- Hát persze! Nem a pénzért csinálom! - Tor pontosan ezt

188
szokta mondani a Gerilla Willről. Nem a pénzért csináljuk! De legalább fele
alkalommal úgy mondta, hogy közben gondosan számolta az esti bevételt, vagy az
International Herald Tribune-ban olvasta az időjárás-jelentést, hogy hol süt majd a
legszebben a nap, azaz hol lehet számítani a legnagyobb haszonra.
Akkor nagyon is a pénz miatt csináltam. Még a Gerilla Willnél kapott kevés gázsim
is jó volt arra, hogy ne kelljen hazamennem oda, ahol senki sem örül nekem.
Érdekes, hogy megváltoztak ezek az apró dolgok.

A forgatás helyszínén Pratík bemutat Arúnnak, a szereposztó

rendezőasszisztensnek, aki rövid időre leválik a mobiljáról, hogy felmérjen. Mond
valamit Pratíknak hindi nyelven, azután bólint, és azt vakkantja: - Jelmez!
Pratík megszorítja a karomat, és elvezet a jelmeztárba, ami öltönyökkel és
ruhákkal telezsúfolt, kereken gurítható állványokat jelent. Hajszolt, szemüveges
asszony vigyáz rájuk.
- Keress valamit, ami illik rád - parancsolja.
Minden ruhát nálam legalább egy fejjel alacsonyabb szereplőkre szabtak.
Körülbelül ennyivel magasodom az indiaiak többsége fölé. Pratík nyugtalankodik. -
Van öltönyöd? - kérdezi.
Utoljára Bram temetésén viseltem öltönyt. Nem, nincs öltönyöm.
- Mi van a probléma? - mordul ránk Níma, a ruhatáros hölgy.
Pratík azt se tudja, hogy kérjen bocsánatot a magasságomért, mintha jellemhiba
lenne.
Níma türelmetlenül sóhajt. - Várj itt.

189
 Pratík aggodalmasan néz rám. - Remélem, nem küldenek el. Most mondta Arún,
hogy ma reggel elment az egyik az asramból, úgyhogy megint csak hétnél tartok!
Meggömyedek, hogy alacsonyabb legyek. - Ez segít?
- Az öltöny akkor sem illik rád. - Úgy csóválja a fejét, mintha gyengeelméjű
lennék.
Níma visszajön egy ruhástáskával, amiben van egy öltöny: frissen vasalt, fényes,
kék, alpakka. - Ez a színészek ruhatárából van, úgyhogy be ne piszkold! -
figyelmeztet, miközben belök egy függönnyel elkerített zugba, próbálni.
Az öltöny passzol. Amikor Pratík meglát, elvigyorodik. - Olyan első osztályúnak
tűnsz! - mondja. - Gyere, mutasd magad Arúnnak. Könnyedén, könnyedén! Ó, igen,
látja. Azt hiszem, úgyszólván biztos helye van a nevemnek a stáblistán. Ha
belegondolok, hogy egy napon én is olyan lehetek, mint Arún!
- Merjünk álmodni.
Csak évődöm, de megfeledkeztem róla, hogy Pratík mindent szó szerint vesz. - Ó,
igen, álmodni a legnagyobb merészség, hát nem?

A díszlet egy mű-koktélbár, közepén hangversenyzongorával. Az indiai

filmcsillagok a bárban köröznek, az ötven-egy-néhány statiszta a háttérben hemzseg.
Többségük indiai, de van tizenöt-húsz nyugati is. Beállok egy szmokingos hindu
mellé, ám az gyanakodva sandít rám és eliszkol.
- Micsoda sznobok! - mondja nevetve egy cingár, napbarnított lány, aki
sziporkázó kék ruhát visel. - Nem hajlandók szóba állni velünk!
- Tisztára fordított kolonializmus vagy ilyesmi - csatlakozik

190
egy srác, aki szalaggal köti hátra raszta frizuráját. - Nash - nyújtja a kezét.
- Tasha - mondja a lány.
- Willem.
- Willem - ismételik álmatagon. - Az asramban vagy?
- Nem.
- Ó. Bár nem is gondoltuk. Téged felismertünk volna - mondja Tasha. - Olyan
magas vagy. Mint Jules.
Nash bólogat. Én is bólogatok. Mindannyian bólogatunk ennek a Julesnak a
magasságára.
- Hogy kerültetek Indiába? - siklom vissza könnyedén anzixnyelvbe.
- Menekültek vagyunk - feleli Tasha. - Az Államok celebmániásan anyagias
világának menekültjei. Azért vagyunk itt, hogy megtisztuljunk.
- Itt? - A filmgyári díszletre mutatok.
Nash fölnevet. - A megvilágosodás nincs ingyen. Sőt, elég költséges. Úgyhogy itt
próbálunk venni valamennyi időt. No és te, haver? Téged mi hoz Bollywoodba?
- A hírnév, természetesen.
Mindketten nevetnek, azután Nash megkérdi: - Akarsz szívni? Úgyse csinálnak
mást, csak váratnak minket. - Előhúz egy kövér dekket. - Várni elszálltan is tudok.
Vállat vonok. - Miért ne?
Kiosonunk az udvarra, ahol már a statiszták fele cigarettázik az eresz
árnyékában. Nash rágyújt, slukkol egyet, továbbadja Tashának, aki letüdőzi a füstöt,
majd továbbadja nekem. Régen szívtam, a fű erős, így azonnal beüt. Még
néhányszor körbeadjuk a spanglit.

191
 - Te tényleg olyan... magas vagy, Willem - állapítja meg Tasha.
- Igen, úgy rémlik, ezt már említetted.
- Tényleg be kell mutatnunk Julesnak - nyávogja orrhangon Tasha. - Jules
magas. És kanadai.
- Totál - mondja Nash. - Talpán álló ötlet.
A világ szétfolyt egy kicsit. A színek túlságosan rikítóak, és forognak. - Kicsoda az
a Jules? - kérdezem.
- Lány - feleli Nash. - Aranyos. Vörös haj. Az asramban van, de lehet, hogy kijön
egy-két napra. Magas. Ó, Tasha ezt már mondta. Francba, jön a rendezőasszisztens
hapsi! Dugd el a dekket!
Tasha épp akkor csippenti az ujjai közé a spanglit, amikor megáll előttünk a
madárszerű asszisztens. Annyira csak rám figyel, hogy ügyet sem vet a cigit
szorongató Tashára. Előveszi a mobilját, készít rólam egy fotót, azután szó nélkül
eltűnik.
- Francba! - vihog Tasha. - Lebuktunk!
- Ő bukott le - mutat rá Nash. - Csak őt fényképezték le. - Némileg sértett a
hangja.
- Ha fű van, rögtön a hollandokat hibáztatják - mondom.
- Na, ja - bólogat Nash.
- Már paranoid vagyok - jelzi Tasha.
- Gyerünk vissza. Azt meg tegyük el későbbre - mondja Nash.
Fűtől zúgó fejjel nemhogy gyorsabbnak, de lassabbnak tűnik a várakozás. Kis időt
elütök azzal, hogy egy rúpiát sétáltatok az ujjperceimen, de folyton elejtem.
Bekapcsolom a mobilomat, hogy pasziánszozzak, aztán valami furcsa, lefáradt

192
szeszélyből arra használom a készüléket, amire gyártották, és telefonálok vele.
- Halló... itt Willem - mondom, amikor fölveszi.
- Tudom, ki az. - Hallom a hangjában a dühöt. Már az is baj, hogy felhívtam? -
Hol vagy? - kérdezi.
- Filmforgatáson. A következő pár napban egy hollywoodi filmben fogok
szerepelni.
Csönd. Yaelnek sose volt türelme az „alacsony" kultúrához, kivéve a nyálas izraeli
popzenét, amelynek nem bír ellenállni. Nem szerette se a mozit, se a tévét. Fixen
időpocsékolásnak tartja őket.
- És mikor döntötted el ezt? - kérdezi végül. A hangja olyan kemény, hogy
szikrát lehetne csiholni vele.
- Tegnap. Hivatalosan ma reggel.
- És mikor jutott eszedbe, hogy értesíts?
Talán a fűtől van, de szó szerint elröhögöm magam. Hát nem röhejes, hogy
milyen abszurd a világ?
Yael nem így gondolja. - Mi ennyire mulatságos?
- Mi a mulatságos? - kérdezem. - Az a mulatságos, hogy tudni akarod a
programomat. Holott három éve egyszer sem jutott eszedbe, hogy merre járok és mi
van velem. Holott idehozattál Indiába csak azért, hogy rá egy hétre elzsuppoltass, és
egyszer se méltóztattál felhívni. Még annyi fáradságot sem vettél, hogy kijöjj értem a
reptérre. Ó, tudom, volt egy kritikus állapot, valami fontosabb, de hát az mindig van,
nem? Akkor miért kellett volna tudnod, hogy szerepelek egy hollywoodi filmben?
Leállok. Ahogy kikopott belőlem a fű hatása, magával vitte a dühömet - vagy a
hősködésemet - is.

193
 - Azért kellett volna tudnom - feleli bőszítő kimértséggel -, hogy ezúttal ne
menjek ki érted a repülőtérre.
Miután letette, bekapcsolom a mobilomat. Látom a fél tucat, nem fogadott hívást,
a Hol vagy?-SMS-eket.
Újabb elmulasztott kapcsolás. Mostanában ebből áll az életem.

194
 HUSZONHAT

E ste nyolckor végzünk, és bezsúfolódunk egy rozoga buszba, amellyel egy órát
utazunk egy alacsony panelszállodáig. Négyesével helyeznek el bennünket a
szobákban. Nash-sel, Tashával és Arginnel kerülök össze, aki ugyancsak az
asramból való. Három szobatársam körbeadja a dekket, és többször elmesélik
megvilágosodásuk történetét. Kínálnak engem is, ám amióta délután lebőgtem
Yaelnél, nem bízom magamban. Egy idő után elalszom, de éjnek évadján arra
ébredek, hogy lelkesen nyikorog az ágy. Nash és Tasha - esetleg mindhárman.
Rendkívül visszatetsző, ugyanakkor szánalmas, mert nem tudom elképzelni, hol
lennék inkább.

Másnap nagyjából ugyanaz van a stúdióban. Fölveszem az öltönyömet, és alig fél

másodpercre látom Pratíkot, mielőtt elrohanna.
- Muszáj embereket találnom - kiált oda. - Tegnap elment három. Ma találnom kell
négyet! Níma rosszindulatúan méreget.

195
A rendezőasszisztens még egyszer lefényképez. Nagyon komolyan veszik ezt az
öltönyt.
Késő délután visszatér Pratík az újoncokkal, köztük egy nyurga lánnyal, akinek
rózsaszínnel csíkozott, vörhenyes haja van.
- Jules! - sikítja Nash és Tasha. Összeölelkeznek, kis körtáncot járnak, azután
Tasha odaint magukhoz.
- Jules - mondja -, ő Willem. Úgy döntöttünk, hogy tökéletes lesz hozzád.
- Ó, tényleg? - forgatja a szemét Jules. Csakugyan magas, nem annyira, mint
én, de majdnem. - Jules vagyok, bár úgy látom, ezt már tudod - mondja nekem.
- Willem vagyok.
- Tetszik az öltönyöd, Willem.
- Még szép. Ez nagyon különleges öltöny. Olyan különleges, hogy egyfolytában
fényképezik, nem piszkoltam-e össze.
- Látom, van érzéked az öltözködéshez. El kell mennem a ruhatárba.
Megmutatod, merre van?
- Örömmel.
Belém karol, ahogy megyünk az állványokhoz. - Látom, már ismered Nash-t és
Tashát.
- Volt részem a gyönyörben velük tölthetni az éjszakát. Pofát vág. - Szexeltek,
mi?
Bólintok.
A fejét csóválja. - Részvétem.
Nevetek.
- Nohát, ma éjszaka veled leszek a szobában, és igyekszem jóvátenni a dolgot.
- Végigmér. - Nem úgy, ha arra gondolsz.
- Én csak arra gondolok, hogy felöltöztesselek - mondom.
- Tényleg? - kérdezi. - Hogy felöltöztess?

196
 Ismét nevetek. Jules belém karol, jólesően elterelve a figyelmemet a
másnaposságomról, amely azóta kínoz, hogy tegnap összevesztem Yaellel. Mindig a
lányok jelentették a legjobb kikapcsolódást.
De csak addig, amíg nem jött egy olyan lány, akiről ugyancsak el kellett terelni a
figyelmemet.

197
 HUSZONHÉT

M ár öt is elmúlt, amikor végre kamerához jutunk egy zenés jelenetben. A

szereplő, akit Billy Devali alakít, először találkozik a szereplővel, akit Amisa Rai
alakít, és úgy belehabarodik, hogy legott dalra fakad, zongorán kísérve saját magát,
nekünk pedig megigézve kell bámulnunk az első látásra támadt szerelemnek ezt az
őszinte megnyilvánulását. A jelenet végén tapsolunk.
Ettől kezdve zárásig forgatunk. A műszak végén a rendezőasszisztens
figyelmeztet, hogy még legalább kétnapi munkára készüljünk. Pratík félrevon és
megsúgja, hogy ennél valószínűleg hosszabb időről lesz szó, és ugye, nem baj, ha
maradnom kell? Nem baj. Boldogan maradok addig, amíg vissza kell repülnöm
Hollandiába.
Ismét sorba állunk, hogy felszálljunk a buszra, amikor a rendezőasszisztens újból
lefényképez.
- Nem értem - mondom. - Most még csak nem is viselem az öltönyt.
Azon az éjszakán öten vagyunk a hotelszobában: Nash,

198
Tasha, Argin, én és Jules, akivel közös matracon alszunk a padlón. Semmi sem
történik. Legalábbis velünk. Jules jelenléte ugyan nem tartja vissza Nash-t és Tashát
az éjszakai gimnasztikától, de mikor bekövetkezik, látom, hogy Jules pukkadozik a
nevetéstől, és én is azt teszem.
Az oldalára fordul, hogy a szemembe nézhessen. - A baj nem jár egyedül - súgja.

Másnap az ebédnél állok sorba valamilyen rizses borsófőzelékért, amikor a

rendezőasszisztens megkocogtatja a hátamat. Még be is állok a fotózáshoz, de nincs
kamera, csak utasít, hogy menjek vele.
- Összekoszoltad az öltönyt? - kiált utánam Jules.
Mögöttük Árún trappol, akit a megrendült Pratík követ.
Mennyit érhet ez az öltöny?
- Mi ez? - kérdezem Pratíktól, ahogy megyünk el a díszlet mellett a lakókocsik
sora felé.
- Faruk! Khan! - Úgy szakad fel belőle, akár a köhögés.
- Mi van Faruk Khannal? - De mielőtt Pratík válaszolhatna, felvonszolnak a
lépcsőn az egyik lakókocsiba. Odabent Faruk Khan, Amisa Rai és Billy Devali ül egy
csomóban. Örökkévalóságnak tűnő ideig bámulnak rám, amíg Billy el nem bődül:
- Na! Nem megmondtam?
Amisa újabb cigarettára gyújt, és rúg egyet meztelen lábával, amelyre hennával
festett minták csavarodnak. - Tökéletesen igazad van - dalolja. - Olyan, mint egy
amerikai filmsztár.
- Mint az a... - Billy csettint az ujjával. - Heath Ledger.
- Csak nem halott - mondja Faruk.
Egyetértően kotyognak.
- Azt hiszem, Heath Ledger ausztrál volt - jegyzem meg.

199
 - Nem érdekes - int le Faruk. - Honnan vagy? Amerika? Egyesült Királyság?
- Hollandia.
Billy fintorog. - Nincs akcentusod.
- Majdnem úgy beszélsz, mint egy brit - mondja Amisa. - Közel jársz a
dél-afrikaihoz.
- Ez közelebb van a dél-afrikaihoz - válaszolom feszes búr kiejtéssel.
Amisa összecsapja a tenyerét. - Tud akcentusokkal beszélni!
- Az afrikaans közel áll a hollandhoz - magyarázom.
- Játszottál már? - kérdezi Faruk.
- Nem igazán.
- Nem igazán? - vonja fel a szemöldökét Amisa.
- Egy kis Shakespeare-t.
- Az ember nem mondhatja, hogy „nem igazán", aztán meg hogy William
Shakespeare-t játszott - oktat ki lenézően Faruk. - Mi a neved? Vagy szólítsunk Nem
Igazán úrnak?
- Jobb szeretem a Willemet. Willem de Ruiter vagyok.
- Jó nehéz kiejteni - állapítja meg Billy.
- Nem jó művésznév - tódítja Amisa.
- Megváltoztathatja - mondja Billy. - Minden amerikai azt csinálja.
- Mintha a hinduk nem azt csinálnák - feleli Amisa. - Billy.
- Nem amerikai vagyok, hanem holland - szólok közbe.
- Ó, igen, Mr. de... Willem - mondja Faruk. - Nem érdekes. Van egy problémánk.
Az egyik nyugati színészünk, egy Dirk Digby nevű amerikai, Dubaiban lakik, talán
hallottál róla?
A fejemet rázom.
- Nem érdekes. Úgy tűnik, Mr. Digbynek az utolsó percben problémái támadtak
a szerződéssel, és meg kellett változtatnia

200
a terveit, ami azt jelenti, hogy egy kis szerep betöltetlen maradt. Ez egy dél-afrikai
gyémántkereskedő, kétes egzisztencia, aki megpróbálja elcsábítani Miss Rait,
ugyanakkor megpróbálja ellopni Miss Kai családjától a Saktí-gyémántot. Nem nagy
szerep, ám fontos, és most kissé meg vagyunk akadva. Olyasvalakit kerestünk, aki
külsőleg hiteles, azonkívül el tud mondani néhány sort hindi nyelven és néhány sort
angolul. Hogy állsz a nyelvekkel?
- Jól - mondom. - Eleve többnyelvűként nőttem fel.
- Oké, próbáld meg ezt - mondja Faruk, majd felolvas valamit.
- Fordítsa le, hogy mit jelent.
- Látod? - kérdezi Amisa. - Egy született színész tudni akarja. Nem hiszem,
hogy Dirk valaha is tudná, mit beszél.
Faruk leinti, majd visszafordul hozzám. - Te meg akarod akadályozni, hogy Híra,
akit Amisa alakít, feleségül menjen ehhez a Billyhez itt, de valójában csak a családi
gyémántjait akarod. A szerep angol nyelvű, kevés hindivel. Ez az a rész, amelyikben
megmondod Hírának, hogy tudod, kicsoda, és hogy a neve gyémántot jelent. Én
mondom, te elismételed.
- Oké.
- Main dzsánta hún tum kaun ho, Híra Gopal. Híra, az gyémántot jelent, nemde?
- mondja Faruk.
- Main dzsánta hún tum kaun ho, Híra Gopal. Híra, az gyémántot jelent, nemde?
- ismételem.
Csak bámulnak rám.
- Hogy csináltad ezt? - kérdezi Amisa.
- Mit?
- Úgy mondtad, mint aki folyékonyan beszéli a hindit - magyarázza Billy.

201
 - Nem tudom. Mindig volt fülem a nyelvekhez.
- Valóban hihetetlen! - Amisa a rendezőhöz fordul. - Nem kell kivágnod a
dialógust!
Faruk szúrósan néz. - A forgatás három napig tart. Jövő héten kezdünk. Itt,
Mumbaiban. Szöveget kell tanulnod. Küldhetek valakit, aki segít a hindi kiejtésben és
a fordítással, de a nagyobb része angolul van. - A szakállát simogatja. - Tudok fizetni
harmincezer rúpiát.
Nem válaszolok, mert azzal próbálkozom, hogy fejben átváltsam.
Félreérti a hallgatásomat, azt hiszi, alkudni akarok. - Oké - mondja. - Negyvenezer
rúpia.
- Meddig kell maradnom?
- A forgatás hétfőn kezdődik és eltart három napig - feleli Faruk.
Hétfőn kell visszarepülnöm Amszterdamba. Akarok maradni még három napot?
De Faruk már folytatja is: - Átköltöztetünk abba a hotelbe, ahol a szereplők laknak. A
Dzsuhu- parton.
- A Dzsuhu-part nagyon csinos - mondja Billy.
- Hétfőn el kell utaznom. Már megvan a jegyem.
- Nem tudod átcserélni egy másik járatra?
Mukes biztosan el tudja intézni. És ha beköltöztetnek egy hotelbe, az megkímél
attól, hogy vissza kelljen térnem a Bombay Royale-ba.
- Ötvenezer rúpia - mondja Faruk -, de ez az utolsó ajánlatom!
- Az több mint ezer dollár, Mr. De Ruiter - informál Amisa torokhangú kacaj és
bodor füstfelhő kíséretében. - Szerintem túl jó ahhoz, hogy elutasítsák.

202
 HUSZONNYOLC

A gyártásvezető haladéktalanul átköltöztet az egyik puccos hotelbe a

Dzsuhu-parton. Először is lezuhanyozom. Azután bedugom a töltőbe a telefonomat,
amely egy teljes napja döglött. Félig-meddig arra számítok, hogy Yael hívott vagy
küldött SMS-t, de egyiket sem tette. Fontolgatom, hogy szólok neki, hogy tovább
maradok, de az utolsó társalgásunk után, az utolsó három hét - az utóbbi három év -
után úgy érzem, nincsen joga ehhez az információhoz. Inkább Mukesnek írok SMS-t,
hogy cserélje át újabb három nappal későbbre a jegyemet.
Azonnal visszahív. - Úgy döntött, hogy hosszabb ideig marad nálunk! -
örvendezik.
- Csak pár napot. - Elmagyarázom, hogy statiszta voltam, de kaptam egy kisebb
szerepet.
- Ó, ez roppant izgalmas! - mondja. - Mami bizonyosan ujjong!
- Az a helyzet, hogy mami nem tud róla.
- Nem tudja?

203
 - Nem találkoztam vele. Kint szálltam meg a filmvárosban, és most egy hotelben
lakom a Dzsuhu-parton.
- A Dzsuhu-part nagyon elegáns - mondja. - De azóta nem találkozott mamival,
hogy visszajött Rádzsasztánból? Azt hittem, elhozta önt a repülőtérről.
- Változott a program.
- Ó. Aha. - Szünet. - Mikor óhajt távozni?
- Hétfőn kezdődik a forgatás, és három napig tart.
- Okosabb, ha a duplájára számítunk - véli Mukes. - Meglátom, mit tehetek.
Letesszük. Előveszem a szerepemet. Faruk beírta a hindi fölé az angol fordítást,
valaki készített egy magnófelvételt a hindi szövegről. Egész délután ezt
ismételgetem.
Mihelyt végeztem, járkálok egy darabig. A szoba korszerű és flancos, fürdőkád,
zuhany, széles franciaágy. Időtlen idők óta nem aludtam ilyen elegáns helyen. Kissé
túlzottan is csendes, túlzottan tiszta. Ülök az ágyon, hindi nyelvű tévét nézek, csak
hogy legyen társaságom. A szobámba kérem a vacsorát. Este, mikor lefekszem,
rájövök, hogy nem bírok elaludni. Az ágy túl puha, túl nagy, miután évekig aludtam
vonaton, autóban, priccsen, díványon, futonon, Ana Lucia keskeny ágyán. Most olyan
vagyok, mint a megmentett hajótöröttek, akik, miután visszatértek a civilizációba,
egyedül a padlón bírnak aludni.

Pénteken felébredek, és megint gyakorolom a szöveget. A forgatásig még három

nap, amelyek olyan végeérhetetlenül nyújtóznak előttem, mint a szürkéskék tenger
az ablakom alatt. Amikor megszólal a telefonom, annyira örülök, hogy elszégyellem
magam.

204
 - Willem, itt Mukes. Híreim vannak az útjáról.
- Pazar.
- A legkorábban áprilisra tudtam áttetetni a jegyét. - Néhány dátumot mond.
- Micsoda? Miért olyan későre?
- Mit mondhatnék? Addig egyetlen járatra sincs hely. Húsvét.
Húsvét? Egy hindu/muzulmán országban? Sóhajtok. - Biztos, hogy nincsen
korábbra? Szívesen ráfizetek.
- Semmit sem tehetünk. Elkövettem mindent, ami tőlem telik. - Az utolsó három
szónak van némi sértett mellékzöngéje.
- És ha új jegyet váltana?
- Igazán, Willem, csak pár hétről van szó, ebben az évszakban drága az utazás,
és egyetlen szabad hely sincs - vált át pirongató hangra. - Mindössze néhány plusz
nap.
- Megtenné, hogy mégis ellenőrzi? Hátha lemondja valaki.
- Természetesen! Azt fogom tenni!
Bontom a vonalat, próbálok szabadulni a rossz előérzettől. Azt hittem, a film csak
néhány napig marasztal itt, mindvégig egy hotelben. Most benne vagyok a pácban.
Emlékeztetem magam, hogy nem szükséges Mumbaiban vesztegelnem, ha vége a
forgatásnak. Nash, Tasha és Jules lemennek Goába pár napra, ha össze tudják
kaparni a pénzt. Talán velük tartok. Talán még fizetek is érte.
Küldök Julesnak egy SMS-t: Aktuális még Goa?
Visszaír: Csak ha nem ölöm meg N&T-t. Elviselhetetlenül hangos éjszaka. Áruló
vagy, megszöktél.
Körülnézek a szobámban, ahol elviselhetetlen csönd volt az éjszaka. Készítek
egy fényképet az erkélyről, elküldöm

205
Julesnak. Itt csend van és hely is kettőnek, ha meg akarsz szökni, írom.
Szeretem a desszertet, írja. Mondd meg, hol vagy.
Pár órával később kopognak. Ajtót nyitok, Jules bejön. Megcsodálja a kilátást,
felugrik az ágyra. Elveszi az asztalkáról a szerepet.
- Akarsz próbálni? - kérdezem. - Le van fordítva angolra.
- Naná - mosolyog.
Mutatom neki, hogy hol kezdje. Megköszörüli a torkát, elrendezi az arcát. - Kinek
képzeli magát ön? - kérdezi gőgösen. Gondolom, most Amisát próbálja utánozni.
- Olykor magam sem tudom - felelem. - A keresztlevelem szerint Lars Von
Gelder vagyok. Ám azt tudom, hogy ön kicsoda, Híra Gopal. Híra, az gyémántot
jelent, nemde? Ön éppen olyan fényesen ragyog, mint a neve.
- Nem óhajtom megvitatni a nevemet önnel, Von Gelder úr.
- Ah, tehát mégis tudja, ki vagyok?
- Tudok annyit, amennyit akarok.
- Úgy, tehát tudja, hogy én vagyok Dél-Afrika legnagyobb gyémántexportőre,
vagyis értek a drágakövekhez. Többet látok szabad szemmel, mint az ékszerészek
többsége nagyítóval. Látásból megmondom, hogy ön egymillió karátos. És
makulátlan.
- Azt rebesgetik, Von Gelder úr, hogy ön a családunk gyémántját akarja.
- Ó, de mennyire, Miss Gopal. Azt akarom. - Hatásszünetet tartok. - Bár talán
nem a Saktí-gyémántot.
Jules leteszi a szöveget. - Hát, ez jó nyálas, Van Gelder úr.
- Von Gelder.
- Ja? Bocs. Von Gelder úr.

206
 - A nevek nagyon fontosak - mondom.
- Tényleg? No és minek a rövidítése a Jules?
- Julianna? Mint a holland királynő?
- Nem. - Jules föláll, mosolyogva odajön hozzám, az ölembe ül és megcsókol.
- Júlia - próbálkozom.
A fejét rázza, és mosolyogva kigombolja a blúzát. - Nem Júlia, de te lehetsz ma
éjszaka a Rómeóm.

207
 HUSZONKILENC

M ásnap reggel Jules visszatér az asramba Nash-sel és Tashával. Szóba kerül,

hogy egy héttel később találkozhatnánk Goában. Nem derítettem ki, minek a
rövidítése a Jules.
Másnapos vagyok, holott nem is ittam, magányos vagyok, holott megszoktam az
egyedüllétet. Telefonálok Pratíknak, hogy mit csinál a hétvégén, de ő otthon segít az
anyjának, holnap pedig nagy családi vacsorára hivatalos a bácsikájánál. Egész nap a
Dzsuhu-parton ténfergek. Megbámulok egy csapat embert, akik fociznak a homokon,
és váratlanul hiányozni kezd Utrecht. Majd az összes hiányérzetem kicsapódik, és
már Lulu hiányzik, és tudom, hogy ki kellene vetnem magamból. Magányom a
hőkereső rakéta, Lulu a hőség. Csakhogy nem találok új hőforrást. Jules egy cseppet
sem hiányzik.

Vasárnap már megőrülök a tétlenségtől. Úgy döntök, hogy felülök a vonatra és

egy napra elutazom a városból valahova. Éppen kinyitottam az útikönyvemet, hogy
találjak valamit

208
ahova elmehetnék, amikor megszólal a telefon. Valósággal rávetem magam.
- Willem! - harsogja kedélyesen Mukes. Nem hiszem, hogy valaha is örültem
volna neki ennél jobban. - Mit csinál ma?
- Most próbálom kitotózni. Azon gondolkoztam, hogy elmegyek egy napra
Khandalába.
- Khandala nagyon szép hely, de messze van egy napra, úgyhogy korán kellene
visszaindulnia. Ha akarja, megszervezhetem, hogy kocsival elvigyék valamelyik
másik napon. De most más ajánlatom van önnek. Mit szólna hozzá, ha én tartanék
magának városnézést?
- Csakugyan?
- Igen. Van néhány igazán szép templom Mumbaiban, kisebb templomok,
amelyeket olyan ritkán lámák a turisták. A feleségem és a lányaim elutaztak, úgyhogy
szabad a napom.
Hálásan elfogadom. Délben Mukes értem jön egy megviselt kis Forddal, és
furikázni kezdünk Mumbaiban. Megállunk három templomnál, látunk
jógagyakorlatokat végző fiatalembereket, áhítatos meditációban elmerült, vén
szadhukat. Harmadik megállónk egy dzsaina templom, ahol a hívők apró seprőkkel
sepregetik maguk előtt az utat járás közben. - Hogy eltávolítsanak minden élőlényt,
nehogy akaratlanul kioltsanak egy életet - magyarázza Mukes. - Mennyire fontos
nekik az élet. Akárcsak a maminak.
- Igaza van. Mami gyakorlatilag már dzsaina - mondom. - Vagy talán a
következő Teréz anya akar lenni?
Mukes olyan részvéttel pillant rám, amitől kedvem támad összetörni valamit. -
Tudja, hogyan ismerkedtem meg mamival? - kérdezi a templom egyik nyitott
átjárójában.
- Feltételezem, a légiközlekedés fantasztikus világához lehetett

209
köze. - Igazságtalan vagyok Mukeshez, de ezzel kell fizetnie azért, mert beállt
Yaelhez követnek.
A fejét rázza. - Az később jött. A saját anyácskámmal voltam, akinek rákja volt. -
Csettint a nyelvével. - Kapta a kezeléseket, tip-top doktor, de a tüdejében volt,
úgyhogy nem lehetett sokat tenni. Jöttünk egy napon a specialistától, taxira vártunk,
de amma, vagyis anyácskám úgy legyengült és szédült, hogy összeesett az utcán. A
mami történetesen a közelben volt, és odarohant megkérdezni, hogy nem
segíthetne-e. Elmagyaráztam neki amma állapotát - terminális volt! - teszi hozzá
suttogásra halkítva. - De a mami azt mondta, hogy más dolgok még segíthetnek, nem
a gyógyulásban, de enyhíthetnék a gyengeséget és a szédülést. És el is jött minden
héten a házamhoz, a tűivel meg az olajaival, és az olyan sokat segített. Amikor amma
ideje eljött, sokkal békésebben lépett át a következő életébe. Hála érte az ön
mamijának.
Tudom, mi ez: Mukes értelmezni próbálja nekem az anyámat, nagyon úgy, mint
amikor Bram magyarázta, hogy Yael miért tűnik olyan érdesnek vagy közönyösnek.
Bram mondott halk meséket Sábáról, akit összeroppantott a felesége, Naomi halála,
mert ez már eggyel több tragédia volt a kelleténél. Most már nem is paranoid módon,
de paranoiásán féltette a gyerekét mindentől, mesélte Bram, a legegyszerűbb
dolgoktól is eltiltotta: nem járhatott uszodába, nem hívhatta meg magukhoz a barátait,
és vészhelyzetekre kötelező volt mindig magánál tartania a sürgősségi ellenőrző
listát.
- Yael megfogadta, hogy mindent másképp fog csinálni - mondta Bram. - Hogy
neked más életed legyen. Hogy ne érezd úgy, mintha elnyomnának.
Mintha csak egy módon lehetne elnyomni az embert.

210
 A templomok után ebédelünk. Bánt, ahogyan Mukessel viselkedtem, ezért amikor
azt mondja, hogy valami egészen különlegeset szeretne mutatni - olyasmit, amit
nagyon-nagyon kevés turista láthat -, kiakasztom a mosolyt, és játszom, hogy
föllelkesültem. Zötyögünk Mumbain át a növekvő zsúfoltságban. Biciklik, riksák,
autók, szamárfogatok, tehenek, felükön csomagokat cipelő asszonyok hágnak
egymás sarkára az utcákon, amelyeket nem erre a fojtogató forgalomra terveztek. Az
épületek - toronyházak és putrik vegyesen - is ugyanattól a nyavalyától szenvednek:
kifolyik belőlük az embertenger, amely gyékényeken alszik, mosást tereget, nyílt
tüzecskéken főz az utcán.
Befordulunk egy pállott sikátorba, ahova nem hatol be a vakító napfény. Mukes a
rongyos száriban ácsorgó lányokra mutat. - Prostituáltak - mondja.
A sikátor végén megállunk. Visszanézek a prostituáltakra. Vannak köztük nálam
fiatalabbak, a tekintetük üres. Valamitől elszégyellem magam. Mukes egy zömök
betonépületre mutat, amelyre cirkalmas hindi betűkkel és latin nagybetűk kel írtak föl
valamit. - Megérkeztünk - mondja.
Elolvasom az írást. MITALI. Ismerős valahonnan.
- Mi ez? - kérdezem.
- Hát a mami rendelője, természetesen!
- Yael rendelője? - kérdezem riadtan.
- Igen, úgy gondoltam, hogy meglátogathatnánk.
- De hát... - Habogva keresek kifogásokat. - Vasárnap van
mondom, mintha a nap lenne a probléma.
- A betegség nem ismer ünnepet. - Mukes egy kis teázóra mutat a sarkon. - Ott
fogom megvárni önt. - Azzal már el is ment.

211
 Állok egy percig a rendelő előtt. Az egyik prostituált - nem látszik tizenháromnál
idősebbnek - elindul felém. A gondolatot sem bírom elviselni, hogy ügyfélnek néz.
Belököm a lengőajtót, egyenesen neki a bent guggoló öregasszonynak. Mindenütt
emberek, házilag barmolt kötésekkel, fásult babákkal szunyókálnak a padlóra terített
szalmazsákokon. Letáboroztak a betonlépcsőn és a váróban, új jelentést adva a
„várakozás" szónak.
- Te vagy Willem? - Az üveg válaszfal mögül komoly arcú, fehér köpenyes hindu
asszony néz rám. Két másodperccel később kijön a váróba. Érzem, hogyan fordul
felém minden szempár. Az asszony mond valamit hindi vagy marathi nyelven, amit
néma bólogatás fogad.
- Dr. Gupta vagyok - mondja erélyes, de barátságos hangon. - Anyáddal
dolgozom együtt. Mindjárt megkeresem. Kérsz egy kis teát?
- Köszönöm, nem. - Az a kellemetlen gyanúm támad, hogy itt mindenki benne
van valamiféle ugratásban, amelyből csak engem hagytak ki.
- Helyes, akkor várj itt.
Bevezet egy ablaktalan kis szobába, ahol van egy szakadt, kerekes hordágy.
Rám zuhannak az emlékek. Az utolsó alkalom, mikor kórházban voltam: Párizs. Még
Párizs előtt: Amszterdam. Yael nagyon korán reggel hívott fel a kollégiumban, hogy
jöjjek, mert Bram beteg.
Nem értettem, mi olyan sürgős. Egy hete sem volt, hogy láttam. Kissé
gyengélkedett, fájlalta a torkát, de Yael kúrálta a szokott teákkal és oldatokkal.
Vizsgám volt aznap, megkérdeztem, nem jöhetnék-e utána.
- Most gyere - parancsolta.

212
 A kórházban Yael a sarokba húzódott, miközben engem három orvos - a
hagyományos, tartózkodó arcú típus, sztetoszkóppal - komor kis gyűrűbe fogott, és
elmagyarázták, hogy Bramet megtámadta egy ritka streptococcus, amitől a
szervezete szeptikus sokkot kapott. A veséje már felmondta a szolgálatot, most a
mája van soron. Megtesznek érte mindent, ami lehetséges, dialízisre kapcsolták,
nyomatják bele a legerősebb antibiotikumokat, de eddig semmi sem hatott. Fel kell
készülnöm a legrosszabbra.
- Nem értem! - mondtam.
Ők sem értették. Annyit tudtak mondani: „Az eshetősége egy az egymillióhoz".
Nagyon vigasztaló arány, kivéve, ha mi vagyunk az az egy.
Mintha azt tudtam volna meg, hogy a világ tulajdonképpen pókhálóból készült és
egykettőre szétszakítható. Hogy ki vagyunk szolgáltatva a sors kénye-kedvének.
Bram örökké a véletlen baleseteket emlegette, de ezt még azzal együtt sem lehetett
felfogni.
Yaelre néztem, a hatalmas Yaelre, hogy lépjen közbe, csapjon le, vegye a
gondjaiba Bramet úgy, ahogy szokta. Ám ő csak kushadt abban a sarokban, és egy
szót sem szólt.
- Csinálj valamit, az istenedet! - üvöltöttem rá. - Csinálnod kell valamit!
De nem csinált, és Bram két nappal később elment.
- Willem!
Megfordulok, és ott van Yael. Mindig olyan félelmetesnek látom, holott igazából
kicsi, alig ér a vállamig.
- Te sírsz? - kérdezi.
Az arcomhoz nyúlok. Nedves a könnyektől. Majd elsüllyedek

213
hogy ilyet csinálok. Őelőtte. Elfordulok. El akarok futni.
Ki ebből a rendelőből. El Indiából. El akarom felejteni a forgatást, a halogatott utat.
Vásárolok egy másik jegyet. Nem kell Amszterdamba szólnia. Mindegy, hova, csak
ne itt legyen.
Érzem a kezét. Visszafordít maga felé. - Willem? Mondd el nekem, miért tévedtél
el.
Sokkoló, hogy a saját szavaimat kell hallanom az ő szájából. Sokkoló, hogy nem
felejtette el.
De mivel felelhetnék? Hogyan felelhetnék, amikor mást se tettem ebben a három
évben, csak tévelyegtem? Sokkal többet tévelyegtem, mint amennyire számítottam.
Folyton arra a másik történetre kell gondolnom, amit Bram szokott mesélni.
Tulajdonképpen rémtörténet, Yael kislánykorából.
Tízéves volt, amikor Saba kivitte táborozni a sivatagba. Csak ketten voltak.
Alkonyatkor Saba azt mondta, mindjárt visszajön, azután egyedül hagyta a gyereket
egy ilyen sürgősségi listával, amilyeneket egyfolytában íratott vele. Yael a listáknak
köszönhette, hogy rémületében sem veszítette el a fejét: tüzet rakott, vacsorát főzött,
sátrat vert, kiépítette a tábor védelmét. Amikor Saba másnap beállított, Yael
ráordított: Miért hagytál egyedül? Saba azt felelte: Nem hagytalak egyedül.
Figyeltelek egész idő alatt. Felkészítettelek.
Engem miért nem készített föl Yael? Miért nem tanított meg a mindenség
egyensúlytörvényére, mielőtt a magam kárán kellett rájönnöm? Akkor talán nem
hiányzana ilyen rettenetesen minden.
- Hiányzik... - kezdem mondani, de nem jönnek ki a szavak a szájamon.
- Hiányzik Bram - mondja.
Ó, igen, persze hogy hiányzik az apám. Hiányzik a nagyapám.

214
Hiányzik az otthonom. És hiányzik az anyám. De az a helyzet, hogy majdnem teljes
három éven át sikerült kimódolnom, hogy egyik se hiányozzon. Azután eltöltöttem azt
az egy napot azzal a lánnyal. Egyetlenegy napot. Egy napot, amelyen figyeltem,
hogyan hullámzik alvó teste a parkban, a gomolygó felhők alatt, és ettől olyan
békességre leltem, hogy magam is elaludtam. Egy napot, amelyen ő viselt gondot
rám; máig érzem kezének szorítását, ahogy menekültünk az utcákon, miután
hozzávágta a könyvet a bőrfejűekhez - olyan erővel markolt, mintha egy test lennénk,
nem kettő. Egy napot, amelyen élvezhettem különös nagylelkűségét - az utazást a
lakóhajón, a karórát, a becsületességét, az őszinteségét, amellyel hajlandó volt
kimutatni a félelmét és a bátorságát. Olyan volt, mintha mindenestől nekem adta
volna magát, és ennek következtében én is többet adtam magamból, mint amiről
valaha is tudomásom volt. De aztán elment, és akkor értettem meg - csak miután
feltöltöttem magam belőle és abból a napból -, hogy igazából milyen üres voltam.
Yael még egy pillanatig figyel. - Ki hiányzik még? - kérdezi, holott tudja a választ.
- Nem tudom - felelem. Egy pillanatra bosszús lesz az arca, mintha azt hinné,
titkolózom, pedig nem így van, már semmit sem akarok eltitkolni előle, így
szabatosabban fogalmazok: - Nem tudom a nevét.
Yael felnéz. Meg van lepve, és nincs meglepve. - Kinek a nevét?
- Luluét.
- Hát nem az a neve?
Így hát elmesélem anyámnak, hogy találtam rá erre a lányra, erre a különös,
névtelen lányra, akinek nem mutattam

215
meg semmit, mégis látott mindent. Elmondom, hogy amióta elvesztettem,
kifosztottalak érzem magam. És az, hogy elmondhatom anyámnak, majdnem akkora
megkönnyebbülés, mint amekkora megkönnyebbülés volt rátalálni Lulura.
Amikor befejezem annak a párizsi napnak a történetét, Yaelre nézek, és újra
megdöbbenek, mert olyasmit csinál, amit kizárólag a konyhában, hagymaszeletelés
közben láttam tőle.
Az anyám sír.
- Miért sírsz? - kérdezem, de addigra már nekem is eleredtek ismét a könnyeim.
- Azért, mert pont úgy hangzik, mint ahogy én találkoztam Brammel - mondja,
nevetésbe fojtva felcsukló zokogását.
Hát persze hogy úgy hangzik. Nem erre gondoltam minden áldott napon azóta,
hogy megismertem Lulut? Nem is tudom, nem azért ragaszkodom-e hozzá ennyire,
mert a történetünk úgy hasonlít a szüléimére?
- Kivéve egy részletet - mondom.
- Mi az? - kérdezi a szemét törülgetve.
A legfontosabb részlet. Holott azt hihetnék, több eszem volt, miután annyiszor
hallottam Bram történetét: „A lánynak mindig megadod a címedet!"

216
 HARMINC
Mumbai

M ukes számításának megfelelően a forgatási idő épp a kétszeresére nyúlik, így

hat napig van részem az örömben, hogy Lars Von Gelder lehetek. Mert valóban az.
Öröm. Meglepő öröm. A stúdióban, jelmezben, Amisa és a többi színész
társaságában nem érzem nyálasnak Hans Von Gelder nyálas hindi szövegét. Még
csak idegen nyelvűnek sem érzem. Gyöngyként pereg a nyelvemről, és azonosulok
Von Gelderrel, a simlis vállalkozóval, aki ezt mondja, de azt akarja.
Két felvétel között Amisa lakókocsijában lebzselek, pikk dámát játszom vele és
Billyvel.
- Mindenki le van nyűgözve a képességeidtől - mondja Amisa. - Még Faruk is,
noha sose árulná el.
Nem is teszi. Nem egészen. Ám minden műszak végén hátba vág, és azt mondja:
- Nem rossz, Nem Igazán úr. - Én pedig büszke vagyok.
Aztán eljön az utolsó nap. Abból tudom, hogy vége, amikor

217
Faruk nem azt mondja, hogy „nem rossz", hanem azt, hogy „szép munka", és
megköszöni a közreműködésemet.
Hát, ennyi volt. A következő héten Amisa és a többi főszereplő csomagol és indul
Abu-Dzabiba, mert ott forgatják a zárójeleneteket. És én? Tegnap SMS-t kaptam
Tashától. Ő, Nash és Jules Goában vannak. Meghívnak magukhoz. De nem megyek.
Még két hét hetem van itt, és azt az anyámmal töltöm.
Visszatérésem első estéjén későn érkezem a Bombay Royale-ba. Csavdari
hortyog a recepción, inkább gyalog megyek az ötödikre, mint hogy fölverjem. Yael
kitámasztotta az ajtót, de ő is alszik, mire beosonok, ami egyszerre
megkönnyebbülés és csalódás. Egyszer sem beszéltünk igazán az óta a nap óta a
rendelőben. Nem tudom, mire számítsak. Megváltoztak a dolgok? Most már közös
nyelvet beszélünk?
Reggel felráz álmomból.
- Szia - mondom pislogva.
- Szia - feleli már-már félénken. - Csak azt szerettem volna tudni, még mielőtt
bemegyek dolgozni, hogy eljössz-e velem ma este széderre. Az a pészah első estéje.
Majdnem azt hiszem, hogy viccel. Gyerekkoromban kizárólag a világi ünnepeket
ültük meg. Az újévet, a Királynő Napját. Nálunk sosem volt széder. Nem is tudtam a
létezéséről, amíg el nem kezdődtek Saba látogatásai. Ő mesélt róla, hányféle
ünnepet tart meg és hogy annak idején a kicsi Yael is vele ünnepelt.
- Mióta jársz te széderre? - kérdezem óvatosan, mert már a kérdezés is
érzékeny pontot érint: a gyerekkorát.
- Idén lesz másodszor - mondja. - Van itt egy amerikai család, akik iskolát
nyitottak a rendelő közelében. Tavaly

218
szédert akartak tartani, és mert én voltam az egyetlen zsidó, a kit ismertek,
könyörögtek, hogy menjek el, mert azt mondták, mégis fura lenne a széder egy zsidó
nélkül.
- Tehát nem zsidók?
- Nem. Keresztények. Sőt misszionáriusok.
- Viccelsz?
A fejét rázza, de közben mosolyog. - Fölfedeztem, hogy senki sem szereti annyira
a zsidó ünnepeket, mint egy fundamentalista református. - Elneveti magát. Nem
emlékszem, hogy utoljára mikor hallottam nevetni. - Lehet, hogy még egy katolikus
apáca is lesz ott!
- Egy apáca? Kezd úgy hangzani, mint Daniel bácsi valamelyik vicce. Elmegy az
apáca és a missziós pap a széderre...
- Három kell oda. Elmegy az apáca, a missziós pap és az imám a széderre -
mondja anyám.
Imám. A párizsi muzulmán lányokra gondolok, és ismét eszembe jut Lulu.
- Ő is zsidó volt - mondom. - Az én amerikai lányom.
Yael felvonja a szemöldökét. - Csakugyan?
Bólintok.
Yael a levegőbe löki a kezét. - Akkor talán ő is szédert tart ma este!
Ez eszembe sem jutott eddig, de ahogy anyám kimondja, az a különös érzésem
támad, hogy így igaz, és egy másodpercre nincs is olyan távol Lulu, holott két óceán
és mindenféle más van közöttünk.

219
 HARMINCEGY

D onnellyék, a család, akik az esti szédert tartják, fehérre meszelt, zegzugos

házban laknak. A bejárat előtt házilag készült focipálya. Mikor megérkezünk, egy
csomó szőke fej rajzik elő a házból, köztük három fiú, akiket Yael, mint közölte, sose
tud megkülönböztetni. A magasságukat leszámítva egyformák: kócos haj, vékony
alak, bütykös ádámcsutka. - Az egyik Declan, a másik Matthew, a kicsi, azt hiszem,
Lucas - mondja anyám, amivel nem könnyíti meg a dolgomat.
A legmagasabb focilabdát dobál. - Van idő egy gyors meccsre? - kérdezi.
- Ne sározzátok össze magatokat túlságosan, Dec - figyelmezteti a szőke
asszony, majd rám mosolyog. - Szervusz, Willem, Kelsey vagyok, ő pedig Karenna
nővér - mutat az apácaruhás, ráncos, mosolygó nénire.
- Isten hozott. Isten hozott! - üdvözöl az apáca.
- Én meg Paul vagyok - mutatkozik be egy virágos hawaii inget viselő, bajszos
ember, és átnyalábol. - Szakasztott olyan vagy, mint a mamád!

220
 Csak összenézünk Yaellel. Senki se mondott még ilyet.
- A szem teszi - magyarázza Paul. Yaelhez fordul. - Hallottad, hogy a Dhavari
nyomornegyedben kitört a kolera?
Azonnal erről kezdenek beszélni, úgyhogy részemről kimegyek focizni a
fivérekkel. Elmesélik, hogy a tanulmányaik keretében az egész előző héten a
Kivonulással és a pészahhal foglalkoztak. Otthon tanulnak.
- Még kovásztalan kenyeret is sütöttünk tábortűznél! - dicsekszik Lucas, a
legfiatalabb.
- Akkor te többet tudsz nálam - mondom.
Úgy nevetnek, mintha viccet hallottak volna.
Valamivel később Kelsey behív a házba mindenkit. A berendezés olyan, akár egy
bolhapiac: ebből is egy kicsi, abból is egy kicsi. Az egyik oldalon ebédlőasztal, a
másikon iskolai tábla. A falakon munkarendek Jézussal, Gandhival és Ganésával
felváltva. A házat belengi a sülő hús illata.
- Isteni szaga van! - mondja Yael.
Kelsey mosolyog. - Almával és dióval töltött báránycombot sütöttem. - Felém
fordul. - Próbáltunk szegyhúst beszerezni, de itt lehetetlen.
- Szent tehén, ugyebár - szúrja közbe Paul.
- Izraeli recept - folytatja Kelsey. - Legalábbis a weboldal szerint.
Yael egy pillanatig hallgat. - Anyám is ilyet sütött volna.
Anyai nagyanyámat, Naomit, aki megúszta a rémségeket, amelyeket Saba
átvészelt, halálra gázolta egy áruszállító teherautó. Éppen hazafelé tartott, miután
elkísérte Yaelt az iskolába. A mindenség az egyensúlyt kedveli. Megúszod az egyik
iszonyatot, belehalsz a másikba.
- Mire emlékszel még? - kérdezem bátortalanul. - Naomiról.

221
 - Gyerekkoromnak ő volt az egyik tabuja, akiről nem beszéltünk.
- Énekelt - mondja halkan Yael. - Folyton énekelt. A széderesteken is.
Rengeteget énekeltek a szédereken - valamikor. És mennyien voltak! Kicsi koromban
tele volt emberekkel a ház. Később nem. Akkor már csak mi... - Elnémul.
- Már nem volt olyan vidám.
- Akkor ma este énekelünk - dönti el Paul. - Hozza csak valaki a gitáromat!
- Ó, ne, csak ne a gitárt! - ugratja Matthew.
- De én szeretem a gitárt! - mondja Lucas.
- Én is - csatlakozik Kelsey. - Arra emlékeztet, amikor találkoztunk. -
Összenéznek Paullal, és a tekintetük egy szavak nélküli történetet mesél, úgy, ahogy
a szüléimé szokta. Elszorul a szívem a szomorúságtól.
- Leülünk? - mutat az asztalra Kelsey. Elfoglaljuk a helyünket.
- Tudom, Yael, hogy most is én rángattalak bele, de nem lenne baj, ha te
vezetnéd a szertartást? - kérdezi Paul. - Sokat tanultam tavaly, és már gagyogok
valamennyit, de úgy érzem, te avatottabb vagy. Egyébként felkérhetjük Karenna
nővért is.
- Engem? Mire? - kapja fel a fejét Karenna nővér.
- Kicsit nagyothall! - súgja Declan.
- Semmit sem kell tennie, nővér, csak lazítson! - emeli fel a hangját Kelsey.
- Majd én csinálom - mondja Paulnak Yael. - Ha segítesz.
- Megosztjuk. - Paul rám kacsint.
Ám Yaelnek nincs szüksége segítségre. Olyan tiszta, erős hangon mondja el a
nyitó áldást a pohár borra, mint aki minden

222
évben ezt csinálta, majd Paulhoz fordul. - Elmagyaráznád, mi a széder célja?
Persze. - Paul megköszörüli a torkát, és hosszú, tekervényes magyarázatba kezd.
A széder azért van, hogy megemlékezzünk a zsidók meneküléséről Egyiptomból, a
szolgaságnak házából, visszatérésükről az ígéret Földjére és a csodákról, amelyek
mindezt lehetővé tették. - Noha több ezer éve történt, a zsidók ma is elmesélik a
történetet minden évben, hogy örvendezzenek és emlékezzenek a győzelemre. No,
és itt akarok én beszállni a magaméval. Mert ez több egy történet újramesélésénél és
megünneplésénél: emlékeztet is, hogy a szabadság kiváltság, amelynek ára van. -
Yaelhez fordul. - Jól mondom?
Anyám bólint. - Azért meséljük újra és újra a történetet, mert azt szeretnénk, hogy
így ismétlődjön meg a történelem.
A széder folytatódik. Áldást mondunk a kovásztalan kenyérre, megesszük a sós
vízbe mártogatott zöldséget, azután a keserű füveket. Kelsey feltálalja a levest. -
Nem maceszgombóc, hanem mulligatawny - mondja. - Remélem, a lencse oké.
Miközben kanalazzuk a levesünket, Paul felveti, hogy mivel a széder célja a
szabadulás történetének felelevenítése, ki-ki meséljen el az életéből egy epizódot,
amikor megmenekült valamiféle elnyomástól. - Vagy egyáltalán megmenekült.
- Rögtön el is kezdi, beszél a régi életéről, ivásról, drogokról, céltalanságról, bánatról,
mielőtt megtalálta Istent, azután megtalálta Kelseyt, és végül megtalálta a célt.
Következőként Karenna nővér beszél arról, hogyan menekült meg a nyomor
brutalitásától, amikor felvették az egyházi iskolába, és később apáca lett, hogy
szolgálhasson másokat

223
 Rajtam a sor. Habozom. Először Luluról akarok mesélni, mert azon a napon
valóban úgy éreztem, hogy megmenekültem a veszedelemből.
Aztán úgy döntök, hogy inkább egy másik mesét mondok, részben azért, mert
kétlem, hogy egyszer is elmondták volna fennhangon Bram halála óta: mesét egy
autóstoppos lányról, két fivérről és a három centiméterről, amely megpecsételte
mindnyájunk sorsát. Igazából nem az én menekülésemről szól, hanem az anyáméról,
de akkor is az én mesém. Családom eredetmítosza. És ahogy Yael mondta a
széderről: olyan történet, amelyet azért ismételek, mert azt szeretném, ha
megismétlődne.

224
 HARMINCKETTŐ

A mszterdami utam előestéjén Mukes felhív, hogy átvegye velem a részleteket. -

A vészkijárathoz foglaltam helyet - mondja. - Kényelmesebb lesz az ön
magasságával. Talán, ha közölné velük, hogy hollywoodi sztár, az üzleti osztályra is
ülhetne.
Elnevetem magamat. - Majd igyekszem.
- Mikor jön ki a film?
- Nem tudom biztosan. Csak most fejezték be a forgatást.
- Érdekes a dolgoknak ez az alakulása.
- Megfelelő hely, megfelelő idő - bölcselkedem.
- Igen, de nem lehetett volna a megfelelő időben a megfelelő helyen, ha nem
töröljük a tevekirándulást.
- Úgy érti, ha nem törlik. Mert a tevék megbetegedtek.
- Ó, nem, a tevéknek kutya bajuk. A mami kért meg, hogy előbb hozzam haza
önt. - Lehalkítja a hangját. - Továbbá számos amszterdami járaton volt hely a
holnapin kívül, de amikor ön eltűnt a film világában, a mami megkért, hogy tartsam

225
még itt egy kis ideig. - Kuncog. - Megfelelő hely, megfelelő idő.

Reggel jön Pratík, hogy kivigyen bennünket a repülőtérre. Csavdari kicsoszog a

járdára, hogy elbúcsúztasson, és az ujját billegetve emlékeztet a törvényesen előírt
taxiviteldíjakra.
Ezúttal hátra ülök, mert Yael is velünk jön. Hallgat, amíg kifelé tartunk a reptérre.
Én is hallgatok. Nem egészen tudom, mit mondjak. Mukes tegnapi beismerése
felzaklatott, rá akarok kérdezni Yaelnél, de nem tudom, megtehetem-e. Ha azt akarta
volna, hogy tudjam, ő maga mondta volna el nekem.
- Mihez fogsz otthon? - kérdezi kisvártatva.
- Nem tudom. - Csakugyan fogalmam sincs róla. Mégis alig várom, hogy
visszamehessek.
- Hol fogsz lakni?
Vállat vonok. - Megalhatok Broodje díványán még pár hétig.
- A díványon? Azt hittem, ott laksz.
- Kiadták a szobámat. - De még ha nem is adták volna ki, onnan akkor is
kihurcolkodik mindenki a nyár végén. W elköltözik Liennel Amszterdamba. Henk és
Broodje közös lakást vesznek. Véget ér egy korszak, Willy, írta egy e-mailben
Broodje.
- Miért nem mész vissza Amszterdamba? - kérdezi Yael.
- Mert nincs hova - mondom.
A szemébe nézek, a szemembe néz, amivel mintha megpecsételnénk a tényt.
Ám aztán felvonja a szemöldökét. - Azt sose tudhatod - mondja.
- Ne aggódj, majd kikötök valahol. - Kibámulok az ablakon

226
Az autó most kúszik föl a sztrádára. Máris érzem, hogyan hullik le rólam Mumbai.
- Tovább keresed? Azt a lányt?
Úgy mondja, hogy tovább keresed, mintha sose hagytam volna abba, és rájövök,
hogy valamilyen értelemben csakugyan így van. Talán ez a probléma.
- Milyen lány ez? - lepődik meg Pratík. Neki sose beszéltem semmiféle lányról.
A műszerfalra nézek, amelyen Ganésa táncol, mint akkor, amikor először jöttünk
be a repülőtérről. - Figyelj, mama, hogy is szólt az a mantra? A Ganésa-templomból?
- Om gam ganapataje namaha? - kérdezi Yael.
- Az.
Pratík rázendít az első ülésen. - Om gam ganapataje namaha!
- Om gam ganapataje namaha! - ismétlem, aztán elhallgatok, és figyelem a
dallam hullámzását a kocsiban. - Ezt keresem. Az új kezdeteket.
Yael megérinti az arcomon a sebhelyet, amely már megfakult, hála a
kezelésének, és rám mosolyog. Az jut eszembe, hogy talán máris megkaptam, amit
kértem.

227
 HARMINCHÁROM
MÁJUS
Amszterdam

E gy héttel később, amikor még mindig a Bloemstraat utcai díványon próbálom

kiheverni az időeltolódást és kitalálni, mi legyen a következő húzásom, kapok egy
valószínűtlen telefont.
- Hé, kisember! Átjössz kiganyézni a padlásszobámból? - Se bemutatkozás, se
bevezető. Nem mintha szükségem lenne rá. Noha évek óta nem beszéltünk, a
hangot felismerem. Annyira emlékeztet a bátyjáéra.
- Hahó, Daniel bácsi! - mondom. - Hol vagy?
- Hol vagyok? A lakásomban. Amelyiknek van padlásszobája. Ahol a szarodat
tartod.
Hát, ez meglepetés. Amióta az eszemet tudom, egyszer se láttam Danielt a saját
lakásában. Ez ugyanaz a lakás a Ceintuurbaanon, ahol együtt laktak a testvérével,
akkor még mint önkényes lakásfoglalók. Ott laktak, amíg be nem kopogtatott Yael és
meg nem változtatott mindent.
Bram hat hónapon belül feleségül vette Yaelt és átköltözött vele a saját
lakásukba. Újabb egy éven belül összekaparta

228
a pénzt egy rozzant, ócska lakóhajóra a Nieuwe Prinsengrachton. Daniel ottmaradt a
lakásban, amelyet később sikerült kibérelnie, majd bagóért megvásárolnia az
önkormányzattól. Brammel ellentétben, aki padlódeszkánként Javította fel a hajóját
„úszó Bauhausszá", Daniel anarchikus Iepusztultságban hagyta ott a lakását a
bérlőnek. Szinte semmit sem kapott érte. „De a semmi is elég, hogy úgy élj Dél-
kelet-Ázsiában, mint egy király", mondogatta Bram. Mert Daniel ott kötött ki, ott
szörfözött a többnyire sehova sem vezető üzleti vállalkozások hullámán.
A mamád telefonált - folytatja. - Elmondta, hogy visszajöttél. Azt mondta,
szükséged lehet egy helyre, ahol lakhatsz. Mondtam neki, hogy ki kell ganyéznod a
padlásszobámból.
Szóval én ott tartom a szarom a padlásszobában? - kérdezem. Azt se tudom,
hova legyek a megdöbbenéstől. Yael felhívta Danielt? Miattam?
- Mindenki ott tartja - feleli Daniel. A nevetése olyan, mint amilyen Bram
nevetése volt, csak füstösebb, rekedtebb változatban. - Mikor tudsz átjönni?
Megbeszéljük, hogy másnap megyek át. Daniel megküldi SMS-ben a lakcímet,
bár erre nincs szükség. Jobban ismerem a lakását, mint őt. Ismerem az ósdi
bútorzatot: a zebracsíkos kagylófotelt, az 1950-es évekből maradt lámpákat,
amelyeket Bram szerzett be az ócskapiacokon, majd felújította őket. Ismerem még a
szagát is: pacsuli és fű. „Ennek a helynek húsz éve ilyen a szaga", jegyezte meg
Bram, amikor együtt átmentünk a lakásba, hogy megjavítsunk egy csapot vagy
odaadjuk a kulcsot az új bérlőnek. Gyerekkoromban az élettől pezsgő kozmopolita
negyed, ahol Daniel élt, szemben az Albert

229
Cuyp utcai piac kincseivel, egy másik országnak tűnt a csendes külső csatornához
képest, ahol mi laktunk.
Az évek során a környék megváltozott. A piac melletti munkásvendéglőkben ma
szarvasgombás dolgokat tálalnak, és luxusbutikok nyíltak a piaci halas- és
sajtosbódék között. A házakat is kinyalták. A panorámaablakokon be lehet látni a
villogó konyhákra, a méregdrágán egyszerű bútorokra.
Ám Daniel lakása nem ilyen. Miközben a szomszédai felújítottak és csinosodtak,
az ő kéglije megragadt az időben. Gyanítom, most sem lehet más a helyzet, főleg
miután figyelmeztetett, hogy a kapucsengő nem működik, és utasított, hogy szóljak
fel mobilon, ha megérkeztem, és ő majd ledobja a kulcsot. így hát kissé
meghökkenek, amikor ajtót nyit, és egy széles bambuszlécekkel burkolt padlójú
nappaliba kerülök, zsályazöld falak és alacsony, modem pamlagok közé. A szoba
felismerhetetlen; egyedül a kagylófotel maradt meg, de még azt is áthúzták.
- Kisember! - üdvözöl Daniel, holott egyáltalán nem vagyok kicsi, pár ujjnyival
még magasabb is vagyok nála. Vörhenyes haját már megütötte a dér, a mosolygós
szarkalábak is elmélyültek az arcán, egyébként nem változott.
- Kicsi bácsi - lövök vissza, és megpaskolom a feje búbját. Visszaadom a
kulcsokat, azután körülnézek. - Jól kirittyentetted a lakást - állapítom meg, az
ujjammal ütögetve az államat.
Daniel fölnevet. - Ó, még csak a felénél tartok, de az is ötven százalékkal több a
semminél.
- Igaz.
- Nagy terveim vannak. Igazi terveim. Hol vannak a terveim? - Odakint
sugárhajtású gép robajlik a felhők között. Daniel megbámulja, azután folytatja a
kutatást, forog ide-oda,

230
keresgél a zsúfolt könyvespolcokon. - Kissé lassan halad, mivel én végzem a
munkát, bár megengedhetném magamnak, hogy kiadom vállalkozónak, de úgy tűnt,
hogy ez lesz a helyes módja.
Megengedhetné magának? Daniel örökké le volt égve, mindig Bram segítette ki.
De Bram nincsen többé. Talán végre bejött az egyik ázsiai vállalkozása. Figyelem,
ahogy futkos ide-oda és végre megtalálja, amit keresett: két alaprajzot, amelyek félig
elbújnak a kisasztal alatt.
- Bár is itt lehetne, hogy segítsen; azt hiszem, örülne, hogy végre otthont
csinálok ebből a házból. De én úgy érzem, itt is van. Mindenesetre ő fizeti a számlát.
Nem azonnal értem meg, kiről és miről beszél. - A hajó? - kérdezem.
Bólint.
Indiában Yael alig említette Danielt. Azt hittem, megszakadt a kapcsolatuk. Miután
Bram elment, mi köthette volna össze őket? Sosem kedvelték egymást. Daniel
megbízhatatlan volt, rendetlen, költekező - szélsőségesen eltúlzott változata
mindannak, amit Yael szeretett Bramben -, Yael pedig a nő, aki berontott és
fenekestől felforgatta Daniel életét. Ha nekem nem jutott sok hely, el tudom képzelni,
hogyan érezhette magát ő. Teljesen logikusnak találtam, hogy pár évvel Yael
feltűnése után Daniel áthurcolkodott a Föld másik oldalára.
- Nem volt végrendelet - mondja. - Anyádnak nem kellett volna osztoznia, de
természetesen azt tette. Ilyen mamád van neked, ha nem tudnád.
Ilyen? Rádzsasztáni utazásomra gondolok, a száműzetésre, amely végül épp
annak bizonyult, amire szükségem volt. Azután Mukesre gondolok, aki nemcsak
lefújta a tevekirándulást

231
és Yael kérésére halogatta a távozásomat, hanem el is vitt azon a napon a
rendelőbe, ahol mintha csak rám vártak volna. Mindig hidegnek tartottam az
anyámat, aki mindenkire gondot visel, csak rám nem. Kezdem azt hinni, hogy sose
ismertem fel a gondoskodását.
- Már dereng - mondom Danielnek.
- Épp idejében jött. - A szakállát vakargatja. - Nem is kínáltalak kávéval. Kérsz
kávét?
- Nem utasítanám vissza.
Követem a konyhába. Ez még a régi: leütött sarkú konyhaszekrények, repedt
csempék, ősrégi, pici gáztűzhely, hideg vizes mosogató.
- A konyha lesz a következő. Meg a hálószobák. Talán kissé optimista becslés
volt, hogy a felével megvagyok. Ezen még javítani kell. Ide kéne költöznöd hozzám.
Segíthetnél! - Összeüti a tenyerét. - A papád mindig mondta, hogy ügyes vagy.
Nem tudom, ügyes vagyok-e, de Bram csakugyan mindig beszervezett, hogy
segítsek, ha a házon kellett javítani vagy csinosítani.
Daniel felteszi a kávét. - Sebességbe kell kapcsolnom. Már csak két hónapom
van, és ketyeg az óra!
- Mire van két hónap?
- Francba, nem mondtam? Csak a mamádnak mondtam el. - Mosolyra húzódik
a szája, és most annyira hasonlít Bramre, hogy az már fáj.
- Mit mondtál el neki?
- Hát, Willem, apa leszek.

232
 Kávézás közben ismerteti a nagy újságot. Negyvenhét éves korában az örök
agglegény végre megtalálta a szerelmet. De mivel a Ruiter férfiak láthatólag
képtelenek egyszerűen csinálni a dolgokat, Daniel gyerekének anyja brazil, a neve
Fabiola. Balin ismerkedtek meg. Fabiola Bahíában lakik. Daniel megmutatja a képét:
gazellaszempár, belülről világító mosoly. Azután megmutatja a több centiméter
vastag aktát, a levelezését a különböző kormányhivatalokkal, amelyekkel
kapcsolatuk törvényességét igazolta, hogy Fabiola vízumot kapjon és
összeházasodhassanak. Júliusban elutazik Brazíliába, hogy felkészüljenek a
szeptemberben esedékes szülésre és utána a remélhetőleg mihamarabb
megtartható esküvőre. Ha minden simán megy, ősszel Amszterdamban lesznek és
télre mennek vissza Brazíliába. - Ott telelünk, itt nyaralunk, és ha majd a fiú
iskoláskorú lesz, megfordítjuk a dolgot.
- Biztos, hogy fiú? - kérdezem.
Daniel mosolyog. - Biztos. Már nevet is választottunk neki. Abraão.
- Abraão - ízlelgetem a szót.
Daniel bólint. - Abraham, portugálul.
Egy darabig hallgatunk. Abraham. Bram teljes neve.
- Ideköltözöl segíteni, ugye? - Az alaprajzra mutat, a hálószobára, amelyet
leválaszt kettőbe a lakásban, ahol egykor a két fivér lakott, majd rövid ideig hárman,
aztán csak Daniel egyedül, végül pedig már ő sem.
De most kelten vagyunk, és hamarosan még többen leszünk. Családom a
zsugorodás után ismét nőni kezd.

233
 HARMINCNÉGY
JÚNIUS
Amszterdam

Éppen útban vagyunk a fürdőszobaszerelvény-áruházba egy zuhanypanelért,

amikor Daniel bringájának kereke kipukkad.
Megállunk szemlét tartani. Egy szög állt bele a tömlőbe. Fél öt van, a bolt ötkor zár
és a hétvégén is zárva tart. Daniel képe elfancsalodik, és úgy löki a karját a levegőbe,
mint egy dühös gyerek.
- A szentségit! - káromkodik. - Holnap jön a szerelő!
Elsőnek a hálószobákat választottuk le agyonszegecselt rabicfalakkal. Egyikünk
se tudta pontosan, hogy mit csinálunk, de a könyveknek és Bram néhány régi
barátjának köszönhetően sikerült összehoznunk egy parányi hálószobát, emeletes
ággyal, és egy még parányibb babaszobát, amelyben jelenleg lakom.
Csakhogy rengeteg mindent kellett megtanulnunk, és a tanulás tovább tartott a
vártnál, a fürdőszoba pedig, amelyet Daniel egyszerűnek képzelt - hiszen csak
hetvenéves szerelvényeket kellett volna felváltani újakkal - minden volt, csak

234
nem egyszerű. Az összes csövet ki kellett cserélni. A fürdőkád és a kézmosó
leszállításának összehangolása a vízvezeték-szerelő érkezésével - ő is Bram egyik
barátja volt, aki olcsón vállalta a munkát, de csak a szabadidejében, vagyis esténként
és a hétvégeken tudott beiktatni minket - komoly kihívást jelentett Daniel korlátozott
logisztikai adottságainak, de azért vitézül állta a sarat. Azt hajtogatta, hogy ha Bram
egy hajót épített a családjának, akkor ő is épít egy lakást a sajátjának, a fene egye
meg! Furcsa ilyet hallani, mert én mindig azt gondoltam, hogy az apám Yaelnek
építette a hajót.
Tegnap este átjött a vízvezeték-szerelő - azt hittük, azért, hogy befejezze a
fürdőszobát -, és közölte, hogy addig nem tudja beszerelni a végre-valahára
leszállított fürdőkádat, amíg nincs zuhanypanelünk. És addig nem fejezhetjük be a
burkolást és nem térhetünk át a konyhára - ahol, mondta a szerelő, valószínűleg
ugyancsak ki kell cserélni a csöveket -, amíg nincsen zuhanyunk.
Daniel egyébként a homokvárat építő gyerek ártatlan lelkesedésével esett neki a
felújításnak. Esténként, amikor Skype-on dumálnak Fabiolával, körbehurcolja
megviselt laptopját a lakásban, eldicsekszik a legújabb változásokkal, megbeszéli a
bútorok helyét (Fabiola irtó jó fengsujban) és a színeket (az ő szobájuk halványkék, a
babáé vajsárga).
Az esti beszélgetéseknél azt is látni, hogyan nő a pocak. A vízvezeték-szerelő
távozása után Daniel azt mondta, szinte hallja belülről a babát, ahogy ketyeg, mint
egy régimódi ébresztőóra.
- Jönni fog, akár felkészültünk rá, akár nem - csóválja a fejét. - Azt hinnéd, hogy
negyvenhét éves koromra már felkészültem.

235
 - Talán senki sem kész rá addig, amíg a nyakába nem szakad az áldás - vélem.
- Nagyon okos vagy, kisember - mondja. - De a fene essen bele, ha én nem is
vagyok kész, a lakás, az kész lesz.
- Használd az enyémet - mondom most, és leugrom a bringáról. Ugyanaz a
megviselt, vén csataló, amit tavaly, a hazatérésem után vásároltam áron alul egy
amszterdami ócskásnál. Indiai hónapjaimat láncra fűzve vészelte át a bloemstraati
ház előtt, és egy cseppet sem rontott az állapotán a várakozás. Amikor dolgozni
kezdtem a lakáson, ezt is áthoztam Amszterdamba a többi cuccommal együtt, ami
éppen elfért a babaszoba könyvállványának két alsó polcán. Nincsen sok holmim:
némi ruha, pár könyv, a Navaltól kapott Ganésa-szobor. És Lulu órája. Még mindig
ketyeg. Olykor hallom éjszaka.
Most, hogy a probléma megoldódott, Daniel ismét ragyog, mint a napsugár.
Foghíjas vigyorral felpattan a bringámra és elteker, de közben integet is hátrafelé,
amitől majdnem alászalad egy közeledő motorkerékpárnak. Áttolom a bicaját a
sikátorból a széles Kloveniersburgwal csatorna partjára, amelyet a zsugorodó
vöröslámpás negyed és az egyetem határol. Az egyetem felé indulok, mert arra
nagyobb valószínűséggel találok biciklijavító műhelyt. Feltűnik az angol nyelvű
könyvesbolt, amely mellett többször elmentem már, és mindannyiszor valami enyhe
kíváncsiságot ébresztett bennem. A kilépőn, egy dobozban vannak az egyeurós
könyvek. Végigbogarászom a választékot: zömmel amerikai puhafedelűek, az a
típus, amelyet egy nap alatt kiolvastam, majd elcseréltem út közben. Csakhogy a
doboz alján ott van, mint egy rossz helyre cseppent menekült, a Vízkereszt.

236
 Tudom, hogy valószínűleg nem olvasom el, de az egyetem óla először van saját
könyvespolcom, még ha átmenetileg is.
Bemegyek fizetni - Nem tud itt, a közelben egy biciklijavítót? - kérdezem a pult
mögött ülő embert.
- Két sarokra innen, a Boerensteegen - válaszolja, fel sem nézve a könyvéből.
- Kösz. - Elé csúsztatom a Shakespeare-t.
A borítóra pillant, majd mégis felnéz. - Ezt veszi meg? - kérdezi szkeptikusan.
- Ja - felelem, azután szükségtelenül elmagyarázom, hogy tavaly szerepeltem a
darabban. - Sebastian voltam.
- Angolul játszotta? - kérdezi ugyancsak angolul, annak a valakinek a furcsa,
hibrid kiejtésével, aki sokáig élt külföldön.
- Ja - mondom.
- Ó. - Visszamerül a könyvbe. Adok neki egy eurót.
Majdnem az ajtónál tartok, amikor utánam kiált: - Ha Shakespeare-t játszik, be
kellene néznie erre lefelé a színházba. Egész tisztességes Shakespeare-előadásokat
tartanak a Vondelparkban a nyáron. Láttam, hogy az idén meghallgatások is lesznek.
Olyan hanyagul veti oda a javaslatot, mint valami hulladékot, én pedig úgy
méregetem, mintha a lábamnál heverne a földön. Talán értéktelen, talán nem. Addig
nem tudom, amíg föl nem veszem.

237
 HARMINCÖT
-N eve?
- Willem. De Ruiter - suttogom.
- Még egyszer.
Krákogok, ismét próbálkozom. - Willem de Ruiter.
Csönd. Érzem a szívverésemet a mellkasomban, a halántékomban, a torkomban.
Nem emlékszem, mikor voltam ennyire ideges utoljára, és nem értem az okát. Sose
volt lámpalázam. Még az első alkalommal sem, az artistáknál, még akkor sem,
amikor franciául alakítottam a Gerilla Willnél; még akkor sem, amikor Faruk először
kiáltotta, hogy felvétel, és a kamerák venni kezdtek, és hindi nyelven kellett
mondanom Lars Von Gelder szövegét.
De most még a nevemet se bírom kinyögni úgy, hogy hallják. Mintha lenne rajtam
egy hangerő-szabályozó, amit valaki lecsavart. Hunyorgok, hátha úgy jobban látom a
hallgatóságomat, de az erős fény láthatatlanná teszi őket.
Mit csinálhatnak? Vajon az összecsapott, nevetséges pályázatomat nézik? Daniel
lefotózott a Sarphatiparkban, és rányomtattuk

238
a kép hátuljára a szakmai önéletrajzomat. Kellő távolságból nem is rossz. Sok
szerepet játszottam a Gerilla Willnél, csupa Shakespeare-t. Csak alaposabb
ránézésre látszik, hogy a kép vacak és pixeles, mert telefonnal készült, és otthon
nyomtattuk ki. Ami pedig a szakmai tapasztalataimat illeti, nos, a Gerilla Will nem
éppen hivatalos színház. Láttam néhány más színész pályázatát. Jöttek egész
Európából: Csehországból, Németországból, Franciaországból, az Egyesült
Királyságból, Hollandiából - és igazi színházakban játszottak. A fotójuk is sokkal jobb.
Mély lélegzetet veszek. Legalább van mivel pályáznom, hála Kate Roeblingnek,
akit az utolsó percben felhívtam és tanácsot kértem tőle, mert még sose jártam
meghallgatáson. A Gerilla Willnél Tor döntötte el, ki mit játszik. Egyesek kritizálták
miatta, de engem nem érdekelt. A pénzt egyenlően osztottuk el, függetlenül a szerep
hosszúságától.
- Á, igen, Willem! - szólal meg egy testetlen hang. Unott, pedig még ki se
nyitottam a számat. - Mit fog előadni nekünk ma?
Idén nyáron az Ahogy tetsziket viszik színre, amit sose láttam, és keveset tudok
róla. Amikor az előző héten bementem a színházba, azt mondták, készülhetek
bármelyik Shakespeare-monológgal. Angolul. Természetesen. Kate azt tanácsolta,
nézzek bele az Ahogy tetszikbe. Abban találhatok valami zaftosat.
- Sebastiant, a Vízkeresztből - válaszolom. Sebastiannak három, rövidebb
szövegét ollóztam össze. Ez a legkönnyebb. Ez volt az utolsó szerepem, ma is sokra
emlékszem belőle.
- Felkészült?
Próbálok emlékezni arra, amit Kate mondott, de úgy kavarog

239
a fejemben, mintha egy alig ismert, idegen nyelven mondta volna. Olyat válassz, amit
érzel. Az légy, aki vagy, nem az, akinek mások akarnak, légy nagy vagy menj haza.
És volt még valami más, valami, amit azelőtt mondott, hogy letette. Valami fontos. De
most nem emlékszem. Most az is elég lesz, ha fejben tudom tartani a szövegemet.
Valaki krákog. - Felkészült? - Ezúttal egy nő. Nyögjed már!, ez van a hangjában.
Lélegezni! Kate azt mondta, vegyek mély lélegzetet. Erre emlékszem. Tehát
veszek egy mély lélegzetet, és belevágok:
- „Bocsáss meg, de nem. Baljóslatú csillagzat van felettem; s rossz sorsom még
a te dolgod is elrontaná."
Az első sorok megvoltak. Nem is rosszul. Folytatom.
- „Ezért hát engedj utamra, bajommal hagyj magamra, kérlek."
Ömleni kezdenek belőlem a szavak. Nem úgy, mint tavaly nyáron, a parkok, terek,
plázák végtelen sorozatában. Nem akadozva, mint Daniel fürdőszobájában, ahol
egész hétvégén szavaltam a tükörnek, a csempének és alkalmanként Danielnek.
- „Bár adta volna a sors, hogy úgy is fejezzük be életünket!"
Most másképp jönnek a szavak, mintha más szemmel nézném őket. Sebastian
nem holmi céltalan tekergő, aki arra megy, amerre a szél fújja. Gyógyulni szeretne,
miután véresre horzsolta és elbizonytalanította a balszerencse, a sors komiszsága.
- „Lelkét még az irigy is csak szépnek mondhatta." - Lulut látom azon a forró,
angliai estén, amikor utoljára ejtettem ki ezeket a szavakat nyilvánosan. Látom az
ajkán a tartózkodó mosolyt.

240
 - „Ő már a sós vízbe fúlt, barátom, de én még sós könnyekbe fojtom emlékét."
Ezzel vége. Taps nincsen, csak súlyos csend. Hallom a lélegzésemet, a szívem
még mindig kalapál. Nem az van, hogy a lámpaláznak el kell múlnia a színpadon?
Vagy miután befejeztük?
- Köszönöm - mondja kimérten, semlegesen, különösebb hála nélkül a nő.
Felvillan bennem, hogy talán nekem kellene megköszönni.
De nem teszem. Leszédelgek a színpadról. Nem nagyon értem, mi volt ez. Ahogy
megyek kifelé a széksorok között, látom, amint az igazgató, a producer és az ügyelő
már valaki másnak a pályázatáról értekezik. Az előtérben olyan vakító a fény, hogy
megdörgölöm a szememet. Most mi következik?
- Örülsz, hogy túl vagy rajta? - kérdezi angolul egy cingár hapsi.
- Ja - felelem gépiesen. Pedig ez nem igaz. Máris elönt a mélabú, ami olyan
érzés, mint az első hideg őszi nap egy tüzes nyár után.
- Mitől gondoltad meg magad? - kérdezte Kate a telefonban. Mexikó óta nem
tartottuk a kapcsolatot, és igencsak meglepődött, amikor ismertettem vele a tervemet.
- Ó, nem is tudom. - Elmeséltem, hogyan találtam meg a Vízkeresztet és utána
hogyan szereztem tudomást a meghallgatásról, vagyis a megfelelő időben voltam a
megfelelő helyen.
- Hogy ment? - kérdezi a cingár hapsi, aki az Ahogy tetsziket szorongatja és
idegesen rázza a térdét.
Vállat vonok. Fogalmam sincs. Komolyan.
- Én Jaques-re hajtok. Te?

241
 A színdarabra nézek, amelyet még csak nem is olvastam. Úgy képzeltem, hogy
elfogadom, amit kapok, úgy, ahogy Tornál csináltuk. Derengeni kezd a nyomasztó
felismerés, hogy helytelenül álltam hozzá a dologhoz.
Ekkor eszembe jut, mit mondott Kate a telefonban, miután elmagyaráztam neki,
hogy milyen tekervényes úton jutottam el a meghallgatásig:
- Elkötelezettség, Willem. El kell kötelezned magad. Valami iránt.
Ez is, mint oly sok fontos dolog a mai napon, későn jutott eszembe.

242
 HARMINCHAT

E ltelik egy hét, nem hallok semmit. Vincent, a sovány hapsi, akivel beszéltem, azt
mondta, hogy lesznek visszahívások a végleges szereposztás előtt. Engem nem
hívnak vissza. Túlteszem magam rajta, és ismét munkához látok Daniel lakásában.
Annyi energiát fektetek bele a csempézésbe, hogy két nappal határidő előtt
készülünk el a fürdőszobával és áttérünk a konyhára. Kimegyünk metróval az Ikeába,
faliszekrényekért. Épp egy mintakonyhában vagyunk, ahol olyan a színe a
bútoroknak, mint a vörös körömlakk, amikor megszólal a telefonom.
- Willem, itt Linus Felder az Allerzielentheatertől.
Akkorát dobban a szivem, mintha ismét a színpadon állnék.
- Tanulja be Orlando nyitó beszédét, és jöjjön be holnap délelőtt kilencre. Meg
tudja csinálni? - kérdezi.
Hát persze hogy meg tudom! Közölni is akarom vele, hogy kirázom én azt a
kisujjamból! - Persze - válaszolom. Mielőtt rákérdezhetnék a részletekre, Linus
leteszi.
- Ki volt az? - kérdezi Daniel.

243
 - Az ügyelő abban a darabban, amelyiknél meghallgatásra jelentkeztem.
Visszahívtak, hogy Orlandót szavaljak. A főszereplőt.
Daniel ugrál, mint egy kisgyerek, még a kellék mixert is felborítja a
mintakonyhában. - Francba! - Elhurcol a konyhából, és boldogan fütyörészik.
Otthagyom Danielt az Ikeában. A nap hátralevő részében kimegyek a
Sarphatiparkba, és a szitáló esőben magolom a monológot. Amikor szalonképes idő
van New Yorkban, telefonálok Kate-nek, hogy újabb tanácsokat kérjek tőle, de mégis
fölverem, mert, mint kiderül, most Kaliforniában van. A Rumli hathetes turnéra indul a
Cymbeline-nel a nyugati parton, mielőtt átjönne augusztusban az Egyesült
Királyságba, különböző fesztiválokra. Amikor ezt hallom, szinte szégyellek tanácsot
kérni, ám ő a szokott nagylelkűségével perceken át magyarázza, mire számítsak egy
visszahíváson. Előadhatok több részt, több jelenetből, más színészekkel együtt, és
bár Orlando miatt hívtak be, ne feltételezzem, hogy ezt a szerepet kapom meg.
- Ígéretes, hogy épp rá hívtak vissza - mondja. - Neked való szerep.
- Hogy érted ezt?
Zajosat sóhajt. - Még mindig nem olvastad el a darabot?
Fülig vörösödöm. - El fogom, ígérem. Még ma.
Váltunk még pár szót. Azt mondja, hogy azokon a hétvégeken, amikor nem
játszanak, szeretne átjönni a kontinensre, akár Amszterdamba. Mondom neki, hogy
én csak örülni fogok, bármikor is jöjjön. Utána ismételten emlékeztet, hogy olvassam
el a darabot.

244
 Késő este, miután annyiszor olvastam el a nyitó monológot, hogy álmomban is
elszavalhatnám, nekilátok a darab többi részének. Ekkor már erősen kerülget az
álom, ezért kissé nehéz belerázódni. Próbálom megfejteni, hogyan értelmezi Kate
Orlandót. Gondolom, arról van szó, hogy Orlando találkozik egy lánnyal és
beleszeret, majd ismét találkozik vele, de addigra a lány már álruhát visel. Csak itt a
sztori boldog véget ér.

Amikor másnap délelőtt megérkezem, a színház majdnem üres, és egyetlen

lámpa ég a színpadon. Helyet foglalok az utolsó ülésen. Rövid idő múlva
felkapcsolják a nézőtéri világítást. Kezében csiptetős dossziéval besiet Linus, akit
Petra, a miniatűr rendező követ.
Nincs nyájaskodás.
- Felkészült? - kérdezi Linus.
Ezúttal igen. Kész akarok lenni.
Épp csak nem vagyok az. Tudom a szöveget, de mihelyt elmondok egy sort, majd
egy másikat, hallom magamat, amint mondom őket, utána azon rágódom, milyen volt
a hangzásuk, eltaláltam-e az ütemet. Minél tovább csinálom ezt, annál furcsábban
hangzanak a szavak, mint ahogy a hosszas ismételgetéstől egy teljesen normális szó
is átmehet zagyvaságba. Próbálok összpontosítani, de minél jobban próbálok, annál
nehezebb lesz, azután meghallom, hogy tücsök ciripel valahol a kulisszák mögött,
úgy, mint a Bombay Royale előterében, azután eszembe jut Csavdari és a priccse, és
Yael, és Pratík, és már mindenütt vagyok, csak nem ebben a színházban.
Mire befejezem, dühöngök magamon. Ennyi gyakorlás, a

245
nagy semmiért. A Sebastian-monológ, amelyből sokkal kisebb ügyet csináltam,
elmondhatatlanul jobb volt.
- Megpróbálhatnám még egyszer? - kérdezem.
- Nem szükséges - feleli Petra. Motyognak valamit Linusszal.
- De komolyan! Tudom jobban is! - Hetykén mosolygok; a mai napon talán ez a
legjobb színészi teljesítményem. Mert igazából nem tudom, hogy képes vagyok-e
jobbra. Csak próbálkoztam.
- Jó volt - mordul rám Petra. - Gyere vissza hétfőn kilencre. Linus megcsinálja a
papírmunkát, mielőtt elmész.
Ennyi? Csak nem most kaptam meg Orlandót?
Talán nem kellene ilyen nagyon csodálkoznom. Végül is ugyanennyire könnyű
volt az artistáknál és a Gerilla Willnél, sőt még Lars Von Gelderként is. Ujjonganom
kellene. El kellene szállnom a megkönnyebbüléstől. De én fura módon le vagyok
sújtva. Mert ez most már fontos nekem. És valami azt súgja, hogy ha fontos, akkor
talán nem lenne szabad könnyűnek lennie.

246
 HARMINCHÉT
JÚLIUS
Amszterdam

-S
-
zia, Willem, hogy vagy ma?
Jól, Jeroen. Hát te?
- Ó, hát tudod. Nagyon hasogat a köszvény. - Jeroen a mellére csap és
harákolva köhög.
- A köszvény a lábat hasogatja, te kretén! - mondja Max, és becsusszan mellém
az ülésre.
- Ja, persze. - Jeroen rávillantja a legcsábosabb mosolyát, azután nevetve
elsántikál.
- Micsoda pöcsmácsik! - jegyzi meg Max, és a lábamhoz dobja a szatyrát. -
Esküszöm, ha meg kéne csókolnom, elhánynám magamat a színen.
- Akkor imádkozz Marina egészségéért.
- Bár őt szívesen megcsókolnám. - Vigyorogva nézi Marinát, a színésznőt, aki
Rosalindát alakítja Jeroen Orlandója mellett. - O, édes Marina, bármilyen jól is jönne,
sose kívánnám, hogy beteg legyen. Olyan aranyos. Különben is, ha kidőlne, még
nekem kellene csókolóznom azzal a tetűvel. Már pedig én őt akarom betegen látni.

247
 - Csakhogy ő nem szokott beteg lenni - mondom, mintha bizony Maxnak
szüksége lenne emlékeztetőre. Amióta rám osztották ki, hogy Jeroen beugró
színésze legyek, mást se hallok, csak azt, hogy művészi pályafutása tizenkét évében
Jeroen Gosslers egyetlenegyszer sem hagyott ki előadást, akkor se, amikor rókázott
az influenzától, akkor se, amikor elment a hangja, akkor se, amikor a barátnője pár
órával kezdés előtt betegedett le a lányukkal. Sőt, úgy látszik, Jeroen folttalan
szakmai előéletének köszönhetően kaptam meg ezt az esélyt, miután az eredeti
beugró leszerződött egy Mentos rágógumireklámra, és ki kellett hagynia három
próbát a forgatás miatt. Három próba egy beugrónál, aki sosem lép fel! Ám Petra
egyszerre mindent és semmit sem követel a beugróitól.
A követelményeknek megfelelően mindennap bent vagyok a színházban az első
olvasópróba óta, amikor a szereplőgárda körülült a színpadon egy hosszú,
összekaristolt faasztalt, és soronként végigvette a szöveget, elemezve, mi mit jelent,
elemeikre bontva szavakat, megvitatva, hogyan kell értelmezni ezt és ezt a sort.
Petra meglepően méltányos volt, szinte mindenkinek a véleményét meghallgatta
arról, hogy mit jelent Lukrécia szent erénye vagy miért ragaszkodik olyan sokáig az
álcájához Rosalinda. Ha Frigyes herceg valamelyik embere akarta értelmezni
Rosalinda és Célia valamelyik párbeszédét, Petra annak is helyt adott.
- Aki ennél az asztalnál ül, annak joga van hallatni a hangját - mondta
nagylelkűen.
Ám Maxot és engem feltűnően nem invitáltak meg az asztalhoz, hanem pár
lépéssel arrébb ültettek le, elég közel, hogy halljunk, de elég távol, hogy részvételünk
a vitában tolakodásnak

248
látsszék. Először azt hittem, nem szándékosan csinálják, de miután többször
hallottam Petrától, hogy „a színjátszás sokkal több a szöveg felmondásánál, mert
minden egyes gesztussal, minden kimondatlan szóval üzen valamit a közönségnek",
megértettem, hogy de bizony úgy.
Ma már szinte nevetni tudnék az aggodalmaskodásomon, amiért túl könnyen
ment a dolog. Illetve könnyűnek is bizonyult, csak nem abban az értelemben, ahogy
gondoltam. Max és én vagyunk az egyetlen beugrók, akik nem kaptak semmiféle
szerepet. Sajátos helyünk van a társulatban. Árnyékok vagyunk, áthidaló megoldások
végső esetre. Nagyon kevesen állnak szóba velünk, például Vincent (aki végül csak
megkapta Jaques-ot) és Marina, aki Rosalindát játssza, mert ő kimondhatatlanul
kedves. Továbbá Jeroen presztízskérdést csinál belőle, hogy mindennap
leereszkedjen hozzám, bár jobban örülnék, ha nem tenné.
- Nohát akkor, mink van máma? - kérdezi Max a londoni cockney kiejtésével.
Hozzám hasonlóan ő is keverék: az apja szurinámi holland, az anyja londoni. Ha túl
sokat iszik, erősebben kiüt a beszédén a cockney, de ha Rosalindát szavalja, olyan
selymes az angolsága, mint a királynőjüké.
- Átveszik a birkózás koreográfiáját - mondom.
- Az jó. Talán tényleg baja esik a stricinek. - Fölnevet, beletúr tüskés hajába. -
Akarsz ismételni? Nem sok esélyünk lesz rá, ha elkezdődik a technikai próba.
A technikai próba és a jelmezes próba utolsó öt napjára hamarosan kiköltözünk a
Vondelpark amfiteátrumába, ahol hat hétvégén megy majd a darab. Két péntek múlva
főpróba, két szombat múlva premier. A társulat többi tagja ekkor aratja le a rengeteg
munka jutalmát. Max és az én számomra ekkor

249
szűnik meg még a látszata is annak, hogy a társulathoz tartozunk. Linus utasított,
hogy tanuljuk be az egész darabot és az összes színpadi mozgást, és az első
technikai próbán árnyékként kell majd követnünk Jeroent és Marinát, de ennél
közelebb nem jutunk a játékhoz. Soha, semmiféle instrukciót sem kaptunk, sem
Linustól, sem Petrától, sose kértek, hogy végszavazzunk vagy vegyük át a darab
valamelyik részét, így hát mi, ketten végszavazunk fáradhatatlanul egymásnak.
Szerintem így hitetjük el magunkkal, hogy csakugyan részt veszünk az előadásban.
- Vehetjük a Ganymedes-részeket? Tudod, hogy azokat szeretem a legjobban -
mondja Max.
- De csak azért, mert fiúnak kell lenned.
- Naná. Jobban szeretem Rosalindát, amikor ugráltatja a hapsiját. Az elején
olyan málé.
- Nem málé. Szerelmes.
- Első látásra. - Max a szemét forgatja. - Málé. Tökösebb, amikor azt játssza,
hogy van töke.
- Néha könnyebb másnak lenni - jegyzem meg.
- Gondolom. Azért is lettem színész. - Rám néz, és felnyerít. Betanulhatjuk a
szöveget, betanulhatjuk a színpadi mozgást, megjátszhatjuk magunkat, de egyikünk
sem színész. Fölöslegek vagyunk.
Max sóhajt, és felpakolja a lábát a székre, amivel kivív magának egy néma
megrovást Petrától és egy utólagos lebaltázást Linustól, vagy ahogy Max nevezi, a
Lakájtól.
Fent, a színpadon Jeroen vitatkozik a koreográfussal. - Ez nem igazán jön be
nekem. Nem érzem hitelesnek - mondja.
Max ismét a szemét forgatja, ám én fölegyenesedem ültömben és figyelek. Ez
történik a színpadi mozgáspróba nagyjából

250
minden napján, Jeroen nem „érzi" a mozgást, mire Petra változtat rajta, ám Jeroen az
új mozgást sem érzi, úgyhogy Petra a legtöbb esetben visszaváltoztatja.
Szövegkönyvem a firkák és törlések zűrzavara, térkép Jeroen útjához a hiteles ség
felé.
Marina betoncölöpön ül a színpadon a Céliát alakító Nikki mellett. Unottan nézik a
birkózást. Egy pillanatra találkozik a tekintetünk. Marina együttérzőn mosolyog.
- Láttam! - mondja Max.
- Mit láttál?
- Marinát. Kellesz neki.
- Azt se tudja, ki vagyok!
- Lehet, de tegnap este nagyon viszketegen nézett rád a bárban.
Minden este, próba után a társulat többsége elmegy a közeli bárba. Max és én
velük tartunk, vagy provokálásból, vagy mazochizmusból. Általában egyedül kötünk
ki a hosszú bárpult mellett vagy egy asztalnál Vincenttel. A nagy asztalnál valahogy
sosincs számunkra hely.
- Nem nézett rám viszketegen!
- Egyikünkre viszketegen nézett. Nem éreztem nála szapphói rezgéseket, bár
ezeknél a holland lányoknál sose lehessen tudni.
Marinára pillantok. Nevet valamin, amit Nikki mondott, miközben Jeroen és a
színész, aki Charlest, a birkózót alakítja, a kamu bunyót dolgozza ki a koreográfussal.
- Rajtad sem éreztem ilyen rezgéseket - folytatja Max -, hacsak nem az van,
hogy nem szereted a lányokat.
- Szeretem én a lányokat.
- Akkor miért velem távozol a bárból minden éjszaka?

251
 - Te nem vagy lány?
Max a szemét forgatja. - Sajnálom, Willem, de köztünk nem fog megtörténni,
akármilyen helyes vagy.
Nevetek és cuppanós puszit adok az arcára, amit eltúlzott utálkozással töröl le.
Fent, a színpadon Jeroen megpróbál behúzni egyet Charlesnak, és elesik a saját
lábában. Max tapsol. - Vigyázz a köszvényeddel! - kiáltja.
Petra megpördül, rosszallóan belénk szúrja a tekintetét. Max úgy tesz, mintha
elmerülne a szövegében.
- Baszd meg a végszavazást - súgja, mihelyt Petra ismét a színpadnak szentelte
a figyelmét. - Gyere, szopjuk le magunkat.
- Akkor te miért nem? - kérdezi este a bárban, iszogatás közben.
- Mit miért nem?
- Miért nem mész el egy lánnyal? Ha nem Marinával, akkor valamelyik civillel a
bárból.
- Te miért nem? - kérdezem.
- Ki mondja, hogy én nem?
- Minden este velem távozol, Max.
Sóhajt egy hatalmasat. A sóhaj sokkal öregebbnek tűnik Maxnál, aki csak egy
évvel idősebb nálam. Mint mondja, ezért nem bánja, hogy csak áthidaló megoldás.
Eljön még az én időm. Átlósan végighúzza az ujját a mellkasán. - Meghasadt szív -
mondja. - A leszbiknél sokáig tart a gyógyulás.
Bólintok.
- És te? - kérdezi. - Meghasadt szív?
Időnként magam is úgy véltem, hogy ilyesmi lehet - végül is még sose voltam
ennyire odáig egy lányért. Csak az a furcsa

252
hogy az óta a párizsi közös napunk óta helyreállt a barátságom Broodjéval és a
fiúkkal, meglátogattam anyámat és újra beszélő viszonyban vagyok vele, most pedig
Daniel bácsinál lakom. Azonkívül színész vagyok. Jó, lehet, hogy nem igazán
színész. De nem is véletlenségből az. Általában jobban érzem magam. Jobban, mint
Bram halála óta bármikor. Bizonyos téren még apám életében sem éreztem ennyire
jól magam. Nem, Lulu nem hasította ketté a szívemet. Kezdek arra gondolni, hogy
valamilyen közvetett módon éppenséggel összeragasztotta.
A fejemet rázom.
- Akkor mire vársz? - kérdezi Max.
- Nem tudom - felelem.
Ám azt az egyet tudom, hogy legközelebb ráismerek, amikor megtalálom.

253
 HARMINCNYOLC

D aniel bácsi elutazása előtt felszereljük az utolsó konyhaszekrényt. A konyha már

majdnem kész. Még hátra van a mosogatógép, ami a vízvezeték-szerelő dolga, meg
a védőpanel a tűzhely mögé, amit mi intézünk, és ennyi.
- Célegyenesben vagyunk - mondom.
- Még majd javíttasd meg a kapucsengőt, és ganyézz ki a padlásszobában -
figyelmeztet Daniel.
- Ja, igen, a szar a padlásszobában. Mennyi van? - kérdezem. Nem emlékszem,
hogy ilyen sok dobozt vittem volna fel.
Legalább tizenkét olyat hozunk le, amelyiken az én nevem van. - Ki kéne dobni az
egészet - vélem. - Eddig is megvoltam nélküle.
Daniel vállat von. - Ahogy akarod.
A kíváncsiság erősebb nálam. Felbontom az egyik dobozt. Papírok és ruhák a
kollégiumból. Nem is tudom, minek őriztem meg őket. Mennek a szemétbe.
Felbontok egy másikat, megismétlem az eljárást. A harmadik dobozban színes
dossziékat találok, olyasféléket, amilyenekben Yael tartotta a páciensei

254
adatait. Bizonyosan félrecímkézték. Ám az egyik dossziéból kiáll egy papírlap.
Kihúzom.

Szél a hajamban
Kerék ugrál a kövön
nagy, mint az égbolt

Hirtelen visszatér az emlék.

- Nem is rímel! - mondta Bram, amikor megmutattam neki. Borzasztó büszke
voltam rá, mert a tanár felolvastatta velem az osztály előtt.
- Nem is kell rímelnie, ugyanis ez haiku - mondta a szemét forgatva Yael, és
megajándékozott egy ritkaságszámba menő, összeesküvő mosollyal.
Kihúzom a dossziét. Néhány régi házi feladat van benne, korai írások, matek
röpdolgozatok. Belenézek egy másik dossziéba: ebben már nem iskola füzetek
vannak, hanem rajzok egy hajóról és egy Dávid-csillag: Sábától tanultam, hogyan
rajzoljam meg két háromszögből. A rideg Yael és a mindenféle lomot utáló Bram sose
mutogatták az ilyesmit. Azt hittem, kidobták.
Egy másik dobozban találok egy bádogszelencét, amely tele van jegyek ellenőrző
szelvényeivel: repülőjegyekével, hangversenyjegyekével, vonatjegyekével. Egy régi
izraeli útlevél, Yaelé, telepecsételve. Alatta felfedezek két, nagyon régi, fekete-fehér
fotót, amelyeken csak nehezen ismerem föl Sábát. Sose láttam még ilyen fiatalnak,
fogalmam sem volt róla, hogy a képek túlélhették a háborút. Pedig ez cáfolhatatlanul
ő. Ugyanolyan a szeme, mint Yaelé. Meg az enyém. Az egyik képen átkarolja egy
sötét hajú, rejtelmes tekintetű, szép

255
lány vállát, és imádattal néz rá. A lány némileg ismerős, de nem lehet Naomi, akit
Saba csak a háború után ismert meg.
Kutatok, hátha találok még régi képeket Sábáról és a lányról, de csak egy róla
szóló újságkivágás kerül elő, műanyag tokban. Estélyi ruhában áll két, szmokingos
férfi között. A fénybe tartom a kivágást. A megfakult szöveg magyar nyelvű, de a
képaláírásban megtalálom a neveket. Peter Lorre, Fritz Lang - ezek ismerősek
Hollywoodból -, a harmadik, Szabó Olga viszont nem.
Félreteszem a fotókat, tovább ások. Egy újabb dobozban rengeteg emléktárgy.
Újabb papírok. Egy másik dobozban nagy karton iratgyűjtő. Felnyitom, kiömlenek
belőle a fényképek: én, Yael és Bram Horvátországban. Ismét eszembe jut, hogyan
jártunk le Brammel reggelenként a kikötőbe, hogy friss halat vásároljunk, amiről
egyikünk sem tudta pontosan, hogyan kéne elkészíteni. Egy újabb képen téliesen be
vagyunk bugyolálva a korcsolyázáshoz, mert abban az évben befagytak a csatornák
és mindenki felvette a korcsolyáját. Ezen a másikon Bram negyvenedik
születésnapját ünnepeljük egy hatalmas bulival, amely be sem fért a hajóba, kifolyt a
rakpartra, ahol csatlakozott hozzánk az egész szomszédság, úgyhogy végül utcabál
lett belőle. Itt vannak a kiszerkesztett képek, amelyek nem kerültek be az építészeti
magazinba, hármunkról, még mielőtt engem kivágtak. Mire a kupac aljára érek, már
csak egy fotó van hátra, de az annyira hozzáragadt a borítékhoz, hogy óvatosan kell
lefejtenem.
A lélegzet, amely kiszakad belőlem, nem sóhaj, nem zokogás, nem borzongás.
Valami élő, mint egy madár, amely megsuhogtatja a szárnyát, és elszáll a csendes
délutánban.
- Valami baj van? - kérdezi Daniel.

256
 Bámulom a képet. Itt vagyunk hárman, a tizennyolcadik születésnapomon. Nem
az a kép, amelyet elvesztettem, hanem egy másik, más szemszögből, valaki másnak
a gépéből. Egy újabb, véletlen kép.
- Azt hittem, hogy elvesztettem ezt - ragadom meg a fotót.
Daniel félrehajtja a fejét, és a halántékát vakargatja. - Én folyton elhányom a
dolgaimat, és a leglehetetlenebb helyeken találom meg őket ismét.

257
 HARMINCKILENC

P ár nappal később én a próbára indulok, Daniel a repülőtérre. Furcsa elgondolni,

hogy mire este visszajövök, Daniel már nem lesz itt. Bár nem sokáig lesz csak az
enyém a lakás. Broodje a nyár nagy részét Hágában töltötte szakmai gyakorlaton,
jelenleg Törökországban látogatja meg Candace-t, aki kéthetes kirándulásra ment
oda a nagyszüleivel. Amint Broodje visszatér, nálam fog lakni, amíg ő és Henk be
nem költöznek ősszel az utrechti új lakásukba.
A mai próba lázálom és lidércnyomás. Bontják a díszletet, hogy átszállítsák a
parkba a holnapi technikai próbához, és a díszletezetlen színpadon mindenki
megzakkan. Petra eszelősen pörög, ordít a színészekkel, ordít a technikusokkal, ordít
Linusszal, aki a legszívesebben elbújna a csiptetős dossziéja mögé.
- Szegény Lakáj - szánakozik Max. - Klimaxos nyanyához képest Petra úgy
viselkedik, mint akinél lecsóérés van. Szétverte Nikki mobilját.

258
 - Tényleg? - kérdezem, miközben becsúszom mellé a szokott helyünkre.
- Na, hát tudod, mit művel, ha bekapcsolva hagyod a telódat a „próbaterem
szentélyében". De mint hallom, elsősorban azért arénázik, mert Geert ki merte
mondani a színházban, hogy „Mackers".
- Az mi?
- A Skót Darab - feleli Max. Látva, hogy most sem értem, csak az ajkát
mozgatva leheli: Macbeth. - Baromi rosszat jelent.
- Te hiszel ebben?
- Abban hiszek, hogy nem szabad összebalhézni Petrával egy nappal az első
technikai próba előtt.
Jeroen tovalejt mellettünk. Rám néz, és köhögést mímel.
- Ez a legjobb, amit tudsz? - kiált utána Max. - És még ez nevezi magát
színésznek!
Linus lefuttatja a társulattal az egész darabot. Pocsék. Elfelejtik a sorokat. Lekésik
a végszavakat. Elszúrják a mozgásokat.
- Mackers átka! - súgja Max.
Hatra Petra olyan állapotba kerül, hogy Linus mindenkit korábban elenged. - Jól
aludjátok ki magatokat - int bennünket. - Holnap sűrű programunk lesz. Kezdés
tízkor.
- Kocsmázáshoz még korán van - mondja Max. - Együnk valamit, azután
menjünk táncolni vagy zenét hallgatni. Megnézhetjük, ki van a Paradisóban vagy a
Melkwegben.
Elmegyünk a Leidseplein térre. Max odáig van meg vissza, mert valami zenész,
aki valamikor egy híres bandában játszott, ma este a Paradisóban szólózik, és még
kaphatók jegyek. Veszünk kettőt, utána körülcsámborogjuk a teret,

259
amely ebben az idényben a turisták törzshelye. Tömör embergyűrű övez valamilyen
utcai mutatványosokat.
- Valószínűleg csak azok a nyavalyás perui zenészek - véli Max. - Tudod, hogy
kicsi koromban azt hittem, hogy ugyanaz a zenekar követ engem? Egy
örökkévalóság kellett, amíg megfejtettem, hogy klónok. - Fölnevet, megkocogtatja a
homlokát az ujjperceivel. - Nagyon kőagyú tudok lenni néha.
Nem a peruiak, hanem zsonglőrök, és nem is rosszak. A szokott tüskés és tüzes
tárgyakat dobálják. Egy darabig nézzük őket. Amikor kalapoznak, beleszórok egy
marék aprót.
Éppen indulnánk, amikor Max oldalba bök.
- Most jön az igazi műsor! - mondja. - Megfordulok, és látom, hogy az egyik
zsonglőrre felült egy nő; a lábával átkulcsolja a fiú derekát, a kezét belefúrja a hajába.
- Menjetek szobára! - vihog Max.
Egy perccel tovább bámulom őket, mint kellene. A lány leszáll a földre, megfordul.
Kiszúr engem, én is kiszúrom őt.
- Wills! - kiáltja.
- Bex! - kiáltom.
- Wills? - ismétli Max.
A zsonglőrt maga után vonszolva Bex odajön hozzám, látványosan megölel és
megcsókol. Ugyancsak nagy változás a legutóbbi alkalom óta, amikor kezet fogni is
alig volt hajlandó velem. Bemutat Matthiasnak, én bemutatom Maxnak.
- A barátnőd? - kérdezi Bex, mire Max kulisszahasogató hangerővel tiltakozik.
Rövid bevezető fecsej után lefuttatjuk a fontos dolgokat. Több a mondanivalónk,
mint annak idején, amikor együtt háltunk.
- Most már igazán mennünk kell. Matthiasnak sok pihenésre

260
van szüksége, hogy tudjon alakítani. - Bex sokatmondóan kacsint, hátha valaki nem
értette meg, miféle pihenésre és alakításra célzott.
- Oké.
- Puszi-puszi, pá.
Már elfele megyünk, amikor Bex utánam kiált. - Hé, megtalált aztán Tor?
Megtorpanok. - Tor keresett engem?
- Megpróbált lenyomozni. Valamilyen leveled jött a headingley-i címre.
Mintha áramot nyomtak volna belém. - Headingleybe?
- Ahol Tor lakik, Leedsben - mondja Bex.
Tudom én, hol van Headingley, Leeds külvárosa, de ritkán adom meg a levelezési
címemet, és nem emlékszem, hogy bárkinek is megadtam volna Tor lakcímét, amely
a Gerilla Will alkalmi főhadiszállása volt: oda jártunk próbálni vagy pihenni. Semmi
okom azt hinni, hogy Lulu épp oda küldene levelet, hogy egyáltalán tudná, hova
küldjön nekem levelet, mégis visszasietek Bexhez. - Levél? Kitől?
- Mit tudom én, bár Tor mindenképpen el akarta juttatni hozzád. Azt mondta,
próbálkozott e-mailben is, de nem reagáltál. Hogy mik vannak!
Elengedem a fülem mellett a szúrást. - Mikor?
Bex úgy vakarja a fejét, mintha az emléket akarná előásni. - Nem emlékszem.
Elég rég volt. Várj csak, mikor is turnéztunk Belfastban? - kérdezi Matthiastól.
A fiú vállat von. - Nem húsvét táján volt?
- Nem, inkább korábban. Húshagyó kedd idején. - Bex széttárja a karját. -
Valamikor februárban. Arra emlékszem, hogy palacsintát ettünk. Vagy márciusban.
Esetleg áprilisban. Tor

261
azt mondta, próbált e-mailben megkeresni, de nem kapott választ, így azt akarta
tudni, hogy én tudom-e, hol vagy elérhető. - Tágra nyitja a szemét, ezzel mutatva,
mennyire nevetséges ez az elképzelés.
Márciusban. Áprilisban. Amikor Indiában utazgattam, és a postámat megfertőzte
az a vírus. Utána új címet regisztráltam. Hónapok óta be se néztem a régibe. Talán
most is ott van a levél. Talán ott volt egész idő alatt.
- Nem tudod véletlenül, ki küldte a levelet?
Duzzogó képe eszembe juttatja azt az időt, amikor bedöglött rövid életű
kapcsolatunk, és ő az idény végéig szívatott, Skev pedig azzal gúnyolt: „Haver, te
még sose hallottad azt a mondást, hogy házi nyúlra nem lövünk?"
- Fogalmam sincs - mondja annyira begyakorolt unalommal, hogy nem
tudhatom, igazat beszél-e vagy csak nem óhajtja az orromra kötni. - Ha annyira
érdekel, miért nem kérdezed meg Tort? - Elneveti magát. Nem barátságos a
nevetése. - Bár nagyon szerencsés leszel, ha utoléred ősz előtt.
Tor „módszeréhez" tartozott, hogy turné közben megpróbálta minél hívebben
követni Shakespeare korának életmódját. Nem volt hajlandó számítógépet vagy
mobilt használni, habár kölcsönvette a másokét e-mailhez vagy ha fontos ügyet
kellett intézni. Nem nézett tévét, nem hallgatott iPodot. És bár mániákusan figyelte az
időjárás-jelentést, ami elég modem találmány, a nyomtatott sajtóban tette, mert így
korrektebb volt, minthogy már a tizenhetedik századi Angliában is létezett újság,
mondta ő.
- Nem tudod véletlenül, hogy mit csinált vele? - Felgyorsult a szívverésem,
mintha futnék, és nehezen kapok levegőt, de megparancsolom magamnak, hogy
ugyanolyan unottan

262
beszéljek, mint Bex, mert attól félek, ha megtudná, hogy nekem fontos a levél, csak
azért se mondana semmit.
- Esetleg elküldte a hajóra.
- Miféle hajóra?
- Hát, ahol laktál.
- Egyáltalán honnan tudott a hajóról?
- Jézus atyavilág, Will, hát honnan tudjam? Feltételezhetőleg te szóltál róla
valakinek. Többé-kevésbé egy évig éltél együtt mindenkivel.
Egyetlen embernek szóltam a hajóról. Skevnek. Amszterdamba készült, és
megkérdezte, nem tudok-e olyan helyet, ahol ingyen alhat. Felsoroltam néhány
lakatlan házat, és azt is mondtam, hogy ha a kulcs még ott van a helyén, alhat a
hajón is, amennyiben nem előzte már meg valaki más.
- Ja, igen, de én évek óta nem jártam azon a hajón.
- Hát, nyilvánvalóan nem annyira fontos a dolog - szögezi le Bex. - Különben a
levélíró tudta volna, hol keressen.
Nincs igaza, ugyanakkor igaza van. Mert Lulu valóban tudta volna, hol keressen.
Visszafogom magam. Lulu? Ennyi idő után? Sokkal hihetőbb, hogy az adóhatóságtól
jött a levél.
- Mi volt ez? - kérdezi Max, miután Bex és Matthias távoztak.
A fejemet csóválom. - Nem is tudom. - Körülnézek a téren. - Nem haragszol? Be
kell ugranom egy percre egy netkávézóba.
- Oké - mondja. - Addig én iszom egy kávét.
Belogolok a régi postafiókomba. Jobbára csak szemét van
benne. Visszamegyek a forrásig, oda, ahol megfertőzte a vírus: nagy semmi. Csak
úgy eltűnt négy hétre való üzenet. Megpróbálom a kukát. Semmi. Mielőtt
kijelentkeznék, megszokásból visszagörgetek Bram és Saba e-mailjeihez. Meg-

263
könnyebbülve látom, hogy még ott vannak. Holnap kinyomtatom valamennyit, és át is
küldöm őket az új postafiókomba. Addig is megváltoztatom a réginek a beállítását,
hogy minden beérkező postát továbbítson az új címemre.
Bejelentkezem az új e-mail címre, habár Tor erről nem tudhat, mert csak egy
maroknyi embernek árultam el. Megnézem a beérkező leveleket, a spameket.
Semmi.
Küldök egy üzenetet Skevnek, hogy hívjon fel. Utána küldök egyet Tornak is, hogy
mi volt a levélben és hova továbbította. Ismerve Tort, nem kapok választ őszig.
Addigra több mint egy éve lesz, hogy találkoztam Luluval. Minden épelméjű ember
azt mondaná, hogy elkéstem. Már akkor úgy éreztem, hogy elkéstem, amikor
magamhoz tértem a kórházban. De azért csak kerestem tovább.
Most is keresem.

264
 NEGYVEN

A technikai próba iszonyat. A szövegből hosszú részeket felejtenek el a szereplők

az új környezetben, mindent újra kell tanulni, és a mozgást is újra be kell gyakorolni
az amfiteátrum színpadán. Egész nap Jeroen mögött állok, Max pedig Marina mögött,
amíg keservesen végigrágják magukat a jeleneteiken. Most is olyanok vagyunk, mint
a főszereplők árnyékai, épp csak egyikünk sem vet árnyékot, mert ma nem süt a nap,
csak szitál az eső, amitől mindenkinek savanyú a kedve. Jeroen ma még a
betegségéről sem tett valamilyen elmés megjegyzést.
- Kinek a briliáns ötlete volt ez? - kérdezi Max. - Szabadtéri Shakespeare!
Hollandiában, ahol még csak nem is angolul beszélnek és örökké esik!
- Megfeledkezel róla, hogy a hollandok örök optimisták - figyelmeztetem.
- Ez igaz? - kérdezi. - Azt hittem, hogy ők az örök pragmatisták.
Nem tudom. Talán én vagyok optimista. Tegnap este ellen-

265
őriztem a postámat, amikor hazaértem a Paradisóból. Reggel ismét megtettem,
mielőtt próbára indultam. Volt egy e-mail Yaeltől, egy továbbított vicc Henktől, de
Skevtől vagy Tortól semmi. Egyáltalán mire számítottam?
Még abban sem vagyok biztos, van-e okom az optimizmusra. Ha Lulu írta a
levelet, mi garantálja, hogy nem a bús fenébe küldött el benne? Minden alapja
meglenne rá.
Ebédszünetben megnézem a telefonomat. Broodje SMS-t küldött, hogy pár napig
elérhetetlen lesz, mert vitorlázni megy, de a jövő héten hazatér Amszterdamba.
Daniel ugyancsak SMS-ben tudatta, hogy épségben megérkezett Brazíliába, és
mellékelt egy fotót Fabiola hasáról. Esküszöm, holnap beszerzek egy olyan mobilt,
ami fogadja a képeket!
Petra nem tűr mobilokat a próbákon, de miközben Jemennel beszél, rezgőre
állítom át a csengőhangot, és a zsebembe csúsztatom a telót. Csakugyan optimista
vagyok.
Öt körül abbamarad a szitálás, Linus folytatja a próbát. Bajok vannak a
jelzőfényekkel, nem látjuk őket. Mivel az előadás alkonyatkor kezdődik és belenyúlik
az éjszakába, a darab felénél kapcsolják majd fel a reflektorokat. Tehát holnap a
próba délután kettőkor kezdődik és éjfélig tart, hogy a második rész, amit már
sötétben adunk elő, tisztességesen be legyen világítva.
Hatkor rezeg a telefonom. Kihúzom a zsebemből, Max szeme elkerekedik.
- Falazz! - súgom, azzal eliszkolok a színfalak mögé.
Skev az.
- Szia, kösz, hogy visszahívtál - suttogom.
- Hol vagy? - kérdezi ugyancsak súgva.
- Amszterdam. Te?

266
 - Megint Brightonban. Miért suttogunk?
- Próbálok.
- Mit?
- Shakespeare.
- Amszterdamban? Bassza meg, de király! Én már feladtam. Most a
Starbucksban dolgozom.
- Jaj, bocs.
- Semmi gáz, haver.
- Figyelj, Skev, nem beszélhetek hosszan, de beleszaladtam Bexbe.
- Bexbe. - Füttyent. - Mit csinál az édeske?
- Amit mindig, most egy zsonglőrre varrta rá magát. Említett egy levelet, amit Tor
próbált meg eljuttatni hozzám. Valamikor az idén.
Szünet.
- Victoria. Ő más káposzta, apám.
- Tudom.
- Kérdeztem, nem mehetnék-e vissza, és azt mondta, nem. Pedig csak most az
egyszer. Utószezonban. Ezért nem szabad házinyulat lőni.
- Tudom, tudom. Ami azt a levelet illeti...
- Hát, apám, arról nem tudok.
- Ó.
- Victoria nem volt hajlandó közölni. Merthogy magánügy. Tudod, milyen. -
Sóhajt. - Ezért csak annyit mondtam neki, hogy küldje el neked. Megadtam a hajó
címét. Nem tudtam, jár-e postás a hajóra.
- Jár. Járt.
- Szóval megkaptátok.
- Nem, Skev. Éppen ezért hívlak.

267
 - Hát, pedig ott kell lennie a hajón, haver.
- De már nem lakunk ott. Már egy ideje.
- Ó, francba. Elfelejtettem, hogy üres. Elnézést.
- Semmi baj, haver.
- Egy stráfkocsi szart a Shakespeare-edhez.
- Neked is a capuccinóidhoz.
Nevet. Azután elbúcsúzunk.
Visszamegyek a próbára. Max fel van dúlva. - Mondtam nekik, hogy taccsolnod
kellett. A Lakáj dühöng, hogy miért nem kértél előbb engedélyt. Kíváncsi lennék,
felhívja-e Petrát engedélyért, mielőtt megdugja a feleségét.
Ez olyan jelenet, amelyet inkább nem képzelek el. - Adósod vagyok. Majd
megmondom Linusnak, hogy vaklárma volt.
- Nekem is elmondod, hogy mi volt ez?
Lulura gondolok, az összes alkalomra ebben az évben, amikor árnyékra
vetődtem. Miért lenne ez más?
- Valószínűleg csak az, amit te mondtál: vaklárma.

Épp csak a valószínűlegből tüske lesz a körmöm alatt, egész nap nem hagy
békén, muszáj tőle a levélre gondolnom, hogy hol van, mi van benne, ki küldte. Mire
vége a próbának, nem bírok a türelmetlenségemmel. Noha ismét megeredt az eső és
hullafáradt vagyok, úgy döntök, hogy megpróbálkozom Marjoleinnél. Nem veszi fel,
én viszont nem akarok holnapig várni. A közelben lakik, egy flancos, nagy ház
földszintjén, a park déli végében. Mindig biztatott, hogy bármikor beugorhatok hozzá.
- Willem! - mondja, ahogy ajtót nyit. Egyik kezében egy pohár bor, a másikban
cigaretta, és nem nagyon örvendezik,

268
amiért bőrig ázva beugrottam. Nem invitál beljebb. - Mi szél hozott erre?
- Bocs, hogy zavarlak, de egy levelet próbálok megtalálni.
- Levelet?
- A hajóra küldték, valamikor tavasszal.
- Miért kapod még mindig a hajóra a postádat?
- Nem kapom. Valaki csak odaküldte.
Marjolein a fejét csóválja. - Ha a hajóra jött volna, továbbítják az irodába, azután
pedig arra a címre, amit adtál.
- Utrechtben?
Sóhajt. - Vélhetőleg. Nem hívhatnál föl inkább reggel?
- Ez fontos.
Sóhajt. - Próbálkozz Saránál. Ő kezeli a postát.
- Megvan neked Sara száma?
- Azt hittem volna, hogy neked van meg Sara száma - mondja.
- Már hosszú ideje nincs meg.
Sóhajt. Azután a mobiljáért nyúl. - Nehogy kikezdj vele!
- Nem fogok - ígérem.
- Helyes. Tényleg más ember lettél. - Nem tudom, hogy gúnyolódik-e vagy sem.
Bent a puha dzsessz átvált valami vadabbra. Trombiták sikonganak. Marjolein
vágyakozó pillantást vet a zene irányába. Most kapok észbe, hogy nincs egyedül.
- Nem zavarlak tovább - mondom.
Puszit ad az arcomra. - Anyád örülni fog, hogy láttalak.
Csukni kezdi az ajtót. - Kérdezhetek tőled valamit? Yaelről.
- Persze - válaszolja szórakozottan. A figyelme már a meleg szobánál jár meg
annál a valakinél, aki odabent várja.

269
 - Csinált-e, mit tudom én, csinált-e dolgokat azért, hogy rajtam segítsen?
Amikről nem tudok?
Arca félig elrejtőzik az árnyékban, de a foga felragyog a visszavert fényben. - Ő
mit mondott?
- Hát, épp az, hogy semmit.
Marjolein a fejét rázza. - Akkor én se mondhatok. - Csukni kezdi az ajtót, azután
megáll. - De miközben csavarogtál, sose ütött szöget a fejedbe, hogy évek alatt miért
nem volt egyszer sem mínuszban a bankszámlád?
Erre nem is gondoltam. Nem igazán. Ritkán használtam a kártyámat, de ha igen,
mindig volt rajta pénz.
- Valaki mindig figyelt - mondja Marjolein. Még akkor is mosolyog, amikor
becsukja az ajtót.

270
 NEGYVENEGY
Utrecht

T úlságosan elhúzódik minden. A vonat késik. A bicikliért túl sokan állnak sorba,
ezért inkább buszra szállok. A busz megáll minden szarkafészeknél. Korábban kellett
volna indulnom, de már akkor késésben voltam, amikor reggel sikerült utolérnem
Sarát. Aztán kellett még egy kis hízelgés, hogy eszébe jusson a levél. Nem, nem
olvasta el. Nem, nem emlékszik, honnan jött, de úgy rémlik, továbbította a címre. Az
utrechtire. Nem olyan rég.
Mire a Bloemstraatra érek, majdnem dél van. A második technikai próba délután
kettőkor kezdődik Amszterdamban. Semmim sincsen az időn kívül, de sosincs belőle
elég, amikor kellene.
Megnyomom a szemgolyót formázó csengőt. Nincs válasz. Azt se tudom, ki lakik
itt. A vonatról küldtem SMS-t Broodjénak, de nem felelt. Aztán eszembe jutott, hogy
most éppen az Égei-tengeren jár valahol. Candace-szel. Akinek a nevét tudja, akinek
a telefonszámát és az e-mail címét felírta, mielőtt eljött Mexikóból.

271
 Az ajtó zárva, de még mindig megvan a kulcsom, és még mindig nyitja a zárat. Az
első jó jel.
- Halló! - kiáltom. Az üres ház visszaveri a hangomat. Már nem olyan, mint az a
hely, ahol laktam. Eltűnt a göcsörtös dívány. Nincs fiúszag. Még a Picasso-virágok is
eltűntek.
Van egy ebédlőasztal, azon hever szétszórva a posta. Átnézem, amilyen gyorsan
tudom, de semmit sem látok, ezért erővel befékezek, és módszeresen szétválogatom
őket takaros kötegekbe: Broodjénak, Henknek, W-nek, néhány még Ivónak is, mert
máig kap ide postát, két ismeretlen lánynak, nyilván ők laknak itt most. Nekem is
vannak érvényüket vesztett leveleim az egyetemről és egy idegenforgalmi
katalógusom az ügynökségtől, amelynél lefoglaltam a jegyeinket Mexikóba.
Felnézek a lépcsőre. Talán odafent van a levél. Vagy a régi manzárdszobámban.
Vagy az egyik faliszekrényben. Vagy talán nem is azt továbbította Sara. Talán még
mindig a Nieuwe Prinsengrachton van. Vagy valahol Marjolein irodájában.
Vagy talán nem is ő írt. Talán csak egy újabb csalfa remény, amelyet én koholtam
magamnak.
Ketyegést hallok. A kandallón, amely fölött a Picasso lógott, régimódi, fa tokos óra
áll. Sábának volt ilyen a jeruzsálemi lakásában. Egyike a kevés tárgynak, amelyeket
Yael megőrzött az apja halála után. Vajon hol lehet most?
Fél egy van. Ha el akarom érni a vonatot, hogy időben visszaérjek a technikai
próbára, most kell indulnom, különben elkésem. És elkésni a technikai próbáról?
Petra ennél csak egy nagyobb bűnt ismer: azt, ha valaki nem jelenik meg az
előadáson. Az eredeti beugróra gondolok, akit azért cseréltek le, mert ki kellett
hagynia három próbát. Ahhoz már késő, hogy

272
engem lecseréljen, de ez még nem jelenti azt, hogy nem rúghat ki. Úgyis csak árnyék
vagyok.
E pillanatban a kirúgás nem viselne meg anyagilag, de nem akarom, hogy
kirúgjanak. Főleg pedig nem akarom átengedni a döntést Petrának. Márpedig ha
kések, pontosan ez fog történni.
Váratlanul óriásinak tűnik a ház, mintha évekbe telne átkutatni az összes szobát.
De a pillanat még annál is nagyobbnak tűnik.
Korábban már lemondtam Luluról Utrechtben. Mexikóban. De az olyan volt, mint a
beletörődés. Mintha igazából magamat adtam volna fel. Ám ez valamiért más. Mintha
Lulu hozott volna ide, és hosszú idő óta először állnék valami igazinak a küszöbén.
Talán épp ez az értelme az egésznek. Talán itt kellett véget érnie az útnak.
A képeslapokra gondolok, amelyeket a bőröndjében hagytam. Azt írtam az
egyikre: ne haragudj. Csak most értem meg, hogy azt kellett volna: köszönöm.
- Köszönöm - mondom halkan az üres háznak. Tudom, hogy Lulu nem hallhatja,
de most valamiért ez sem fontos.
Azután bedobom a postámat a szelektív papírkosárba, bezárom az ajtót, és
elindulok vissza Amszterdamba.

273
 MÁSODIK RÉSZ

EGY NAP

274
 NEGYVENKETTŐ
AUGUSZTUS
Amszterdam

C seng a telefon. Én pedig alszom. Két dolog, aminek nem lenne szabad
egyszerre történnie. Kinyitom a szemem, matatok a mobil után, de a csengés nem
hallgat el, belesüvölt az éjszakába.
Villany gyúl. Az anyaszült meztelen Broodje belehunyorog a sárga fénybe a
babaszoba vajsárga falai között. Nyújtja a telefonomat. - Téged keresnek - motyogja,
azután lekapcsolja a villanyt, és alvajárva visszatámolyog az ágyba.
A fülemhez emelem a mobilt, és pontosan azt a két szót hallom, amit nem
akarunk hallani egy éjszakai telefonban.
- Baleset történt.
A gyomrom bukfencezik egyet, a fülemben sivítás kezdődik, miközben várom,
hogy ki az. Yael. Daniel, Fabiola. A baba. Újabb kivonás a családomból. Ezt már nem
bírnám elviselni.
Ám a hang tovább beszél. Egy percembe telik, hogy lelassíthassam a
lélegzésemet és meghallhassam, mit mond. Bicikli és motor és boka és törés és
előadás és vészhelyzet. Akkor már értem, hogy nem olyan balesetről van szó.

275
 - Jeroen? - kérdem végül, pedig ki más lehetne? Kacagni szeretnék; nem a
helyzet iróniájától, hanem a megkönnyebbüléstől.
- Igen, Jeroen! - mordul rám Linus. Jeroent, a győzhetetlent elcsapta egy részeg
motoros. Jeroen makacskodik, hogy tud ő játszani begipszelt lábbal is, és talán
valóban tud már a jövő heti előadáson. Ám ezen a hétvégén? - Lehet, hogy törölnünk
kell - mondja Linus. - Gyere be a színházba, amilyen hamar csak tudsz. Petra látni
akarja, mire vagy képes.
Dörgölöm a szemem. A roletta mellett már bekandikál a fény. Még sincs éjszaka.
Linus azt mondja, legyek nyolcra a színházban, az igaziban, nem a Vondelparkban.
- Hosszú nap lesz - figyelmeztet.
Petra és Linus szinte fel se néz, amikor megérkezem. A kökényszemű Marina
fáradtan, együttérzőn pillant rám. Kettészakítja a zsemléjét, a felét a kezembe
nyomja.
- Köszönöm - mondom. - Nem volt időm enni.
- Gondoltam - feleli.
Leülök mellé a színpad szélére. - Mi történt?
Felvonja a szemöldökét.
- Karma. - A füle mögé simít egy hajtincset. - Azzal viccelődött, hogy őt semmi
sem zavarhatja a teljesítésben. Hányszor hallottam dicsekedni, és mi lett belőle? -
Elhallgat, amíg lesöpri az öléből a morzsákat. - Ám a sorsot nem lehet
szembenevetni, mert úgyis a sors lesz az, aki utoljára nevet. Az a baj, hogy nem csak
magának ártott vele. Megeshet, hogy törölni kell az egész programot.
- Törölni? Azt hittem, csak a mai estéről van szó.
- Jeroen nem léphet föl a hétvégén, és még ha sikerülne is

276
játszania begipszelt lábbal, az egész darabban át kell dolgozni a színpadi mozgást,
mert hat héten át viselnie kell a gipszet. És hol van még a biztosítás! - Sóhajt. - Talán
könnyebb lenne, ha egyszerűen lefújnák.
Vállam megroskad szavainak súlyától. Tehát ennyi múlik rajtam.
- Kezdek hinni Mackers átkában - mondom.
Marina együttérzőn és aggodalmasan néz rám. Éppen mondani akar valamit,
amikor Petra felparancsol a színpadra.
Linus nyomorúságosán fest, ám az örök hisztérikus Petra feltűnően egykedvű.
Bodor cigarettafüstben ül, mint egy égő szobor. Aztán rájövök, hogy ez nem
nyugalom, hanem beletörődés. Már leírta a mai estét.
Felkapaszkodók a színpadra. Mélyen beszívom a levegőt. - Mit tehetek? -
kérdezem Petrától.
- Később az egész darabot átvesszük - válaszol Linus. - Most a Marinával közös
jeleneteidet szeretnénk. Hogy lássuk, hogy megy.
Petra elnyomja a cigarettáját. - Az első felvonás második jelenetével kezdjük. Én
olvasom Céliát, Linus a herceget és Le Beau-t. Kezdjük Le Beau-val, a birkózás előtt.
- „Kihívó úr, a hercegkisasszonyok kéretik?" - kérdezi Linus. Petra bólint.
- „Teljes és kötelességszerű tiszteletem" - felelek simán Orlando szövegével.
Pillanatnyi meghökkenés. Mindenki engem néz,
- „Maga hívta ki Charles-t, a bajnokot, fiatalember?" - kérdezi Marina mint
Rosalinda.
- „Nem, szép hercegkisasszony; ő hívott ki mindenkit egyszer s mindenkorra; én
csak úgy jöttem, mint mások, hogy

277
összemérjem vele fiatal erőmet" - válaszolom, nem kérkedve, mint Jeroen szokta,
hanem egy cseppnyi habozással enyhítve a hősködést, mert valamiért tudom, hogy
Orlandónak ezt kell éreznie.
Százszor elmondtam már ezeket a szavakat, amikor végszavaztunk Maxszal, de
akkor csak sorok voltak egy szövegkönyvben; sose álltam meg annyi időre, hogy
elgondolkozzam a jelentésükön, mert sohasem kellett. Ám ahogy Sebastian
monológja is életre kelt hónapokkal ezelőtt a meghallgatáson, ezek a szavak is
megtelnek váratlan jelentéssel. Olyan nyelvvé lesznek, amelyet ismerek.
Folytatódik a bájcsevely. Egyszer csak megérkezünk Orlandónak ehhez a
mondatához: „Nem okozok fájdalmat barátaimnak, mert senki sincs, aki megsirasson;
a világ nem veszít velem, mert nincs benne semmim", és a torkom egy picit elszorul a
felindulástól. Mert tudom, hogy mire érti Orlando. Egy pillanatig vissza akarom fojtani
az elérzékenyülést, aztán magamba szívom, és hagyom, hadd sodorjon végig a
jeleneten.
Kellemesen laza hangulatban térek át a mérkőzésre, amelyben pantomimmel
adom elő, hogyan küzdők egy láthatatlan ellenféllel. Ezt a részt jól ismerem. Orlando
győz a birkózásban, de így is ő lesz a vesztes. Száműzik a herceg országából, és
figyelmeztetik, hogy a bátyja meg akarja ölni.
A jelenetnek vége. Petra és Linus, sőt még Marina is csak bámul rám és egy szót
sem szól.
- Folytassuk? - kérdezem. - A második felvonással? - Bólintanak. Ezt a jelenetet
úgy csinálom végig, hogy Linus olvassa Ádámot. Miután befejeztem, Petra
megköszörüli a torkát és

278
arra kér, menjek vissza az elejére, Orlando nyitó monológjára, amellyel olyan
csúnyán elhasaltam a visszahívásnál.
Ezúttal nem hasalok el. Ahogy kimondtam az utolsó szót, ismét hallgatnak.
- A szöveget tudod, az világos - állapítja meg Linus. - És a mozgást?
- Igen, azt is - mondom.
Olyan hitetlen képet vágnak. Hát mit képzelnek, mit csináltam egész idő alatt?
Árnyékoltam, válaszolok magamnak. Talán nem kellene ennyire csodálkoznom a
csodálkozásukon. Nem ugyanezt gondoltam én is?
Petra és Linus elengedi Marinát és engem, mert megbeszélnivalóik vannak. Ha
úgy döntenek, hogy megtartják az esti előadást, délben teljes főpróba lesz a
színházban. Később - ezúttal csak Linusszal - végig kell csinálnom a mozgásokat az
amfiteátrumban.
- Maradj készenlétben, és ne kapcsold ki a mobilodat - mondja Linus. Hátba
vereget, és olyan pillantást vet rám, amely már-már atyai. - Hamarosan kereslek.
Marina és én kimegyünk egy közeli presszóba kávét inni. Esik, az ablakok
bepárásodtak. Leülünk egy asztalhoz. Kör alakban letörlöm a párát az üvegről. A
csatorna túlpartján ott a könyvesbolt, ahol megtaláltam a Vízkeresztet. Éppen
nyitnak. Elmesélem Marinának a kipukkadt biciklikereket, megállásomat a
könyvesboltnál, az események különös láncolatát, amelyek odavezettek, hogy
Jeroen pótléka lettem, most pedig valószínűleg el fogom játszani Orlandót.
- Egyiknek sincsen köze a mostani teljesítményedhez. -

279
A fejét csóválja, és rejtelmesen mosolyog. Ez a mosoly szabadít meg végleg az
érzéstől, hogy az árnyék-szereposztáshoz tartozom. - Ámulatba ejtettél minket.
Nem tudom, mit feleljek. Talán magamat is ámulatba ejtettem.
- El kellene mondanod neki - mutat a könyvesboltra Marina. - Az illetőnek, akitől
vásároltad a könyvet és hallottál a darabról. - Ha valóban fellépsz, el kellene
mondanod neki, hogy részben az ő érdeme.
Ha valóban fellépek, nagyon sok embernek kell majd elmondanom ugyanezt.
Marina folytatja: - Te nem akarnád tudni, ha valamilyen aprósággal véletlenül
ugyanilyen mély nyomot hagynál valakinek az életében? Minek is nevezik ezt?
Pillangóeffektus?
Nézem az árust, ahogy kinyitja a boltját. El kellene mondanom neki. Ám annak,
akinek igazán szeretném elmondani, aki valamilyen furmányos módon bele van
szőve ebbe az egészbe, aki igazából eljuttatott ide, neki nem mondhatom el.
- Ha már a vallomásoknál tartunk - így Marina - el kell árulnom, hogy kezdettől
felkeltette az érdeklődésemet a titokzatos színész, aki elvan magában, akiről soha,
senki sem hallott, mégis elég jó, hogy helyettesítő lehessen.
Elég jó? Meg vagyok lepve. Az ellenkezőjét hittem.
- Szigorúan tartom magam ahhoz, hogy munkahelyen nincs románc - folytatja. -
Nikki erősködik, hogy veled kivételt lehet tenni, mert beugró vagy, nem leszel benne a
darabban, de most, hogy talán mégis benne vagy, még kíváncsibb lettem. - Ismét
azzal a rejtelmes mosollyal néz rám. - Vagy ma csukjuk be a boltot, vagy három hét
múlva, de bármi legyen is, utána esetleg eltölthetünk együtt egy kis időt?

280
 Véremben még mindig ott van a vágyakozás Lulu után, de már elhasználta a fele
erejét. Marina nem Lulu, viszont Lulu még csak nem is Lulu. Marina pedig csodálatos.
Ki tudja, mi történhet?
Már éppen mondani akarom, hogy igen, zárás után nagyon szívesen, ám
megzavar a telefon. Marina ránéz a számra, és elmosolyodik. - A sorsod hív.

281
 NEGYVENHÁROM
O lyan sok a dolgom. Délben teljes próba. Utána technikai próba. Vissza kell
rohannom a lakásba, el kell hoznom pár dolgot, szólnom kell a fiúknak. És Danielnek.
Yaelnek.
Broodje csak most ébredezik. Ellihegem neki az újságot. Mire befejeztem, már rá
is vetette magát a telefonra: hívja a srácokat.
- A mamádnak szóltál már? - kérdezi, amint letette.
- Most hívom.
Kiszámítom az időeltolódást. Mumbaiban még nincs délután öt, Yael tehát még
dolgozik. Aztán inkább e-mailt küldök neki, és ha már benne vagyok, küldök egyet
Danielnek is. Az utolsó percben küldök egyet Kate-nek, tájékoztatom Jeroen
balesetéről, meghívom, hogy ha a közelben van, jöjjön el a bemutatóra. Még azt is
felajánlom, hogy szálljon meg nálam, és megadom neki a lakás címét.
Mielőtt kilogolnék, átfutom a beérkező postámat. Új üzenet jött egy ismeretlen
címről, szemétnek nézem, amíg meg nem látom a tárgyát: levél.

282
 Kissé reszkető kézzel nyitom meg. Tor küldte, illetve Tor üzenetét továbbította a
Gerilla Will valamelyik játékosa, aki nincs kitiltva a levelezésemből.
Szia, Willem!
Tor kérte, hogy írjak neked és mondjam meg, hogy a múlt héten összefutott
Bexszel, és Bex mondta neki, hogy nem kaptad meg azt a levelet. Tor eléggé kiakadt,
mert a levél fontos volt és nagyon sokat fáradt, hogy eljuttassa hozzád. Azt akarta
tudatni veled, hogy egy lány küldi, akivel Párizsban találkoztál, és aki azért keresett,
mert átkúrtad és elhúztál a francba. (Tor mondta így, nem én.) Azt mondta, hogy
tudnod kéne, hogy a tetteknek következményei vannak. Ezt megint Tor mondta.
Ne a postást lődd le.  Tudod, milyen.
Puszi: ]osie
Egészen más érzelmek között süllyedek le az ágyamra. Átkúrtad, elhúztál a
francba. Érzem Tor dühét. És Luluét is. Felágaskodik bennem a szégyen és a
megbánás, ám egyszer csak megtorpannak, mert visszatartja őket valamilyen
láthatatlan erő. Mert keres engem. Lulu is keres engem. Vagy keresett. Talán csak
azért, hogy megmondja, hogy menjek a víz alá száradni. De akkor is úgy keresett,
mint ahogy én kerestem őt.
Nem tudom, mit érezzék, amikor kitámolygok a konyhába. Túl sok ez így egy
napra.
Broodje tojásokat üt bele egy serpenyőbe. - Kérsz egy uitsmijtert ?
A fejemet rázom.
- Enned kéne valamit. Szükséged van az erőre.

283
 - Mennem kell.
- Most? Henk és W már útban vannak ide. Látni akarnak. Egyáltalán elérhető
leszel a nagy premiered előtt?
A próba délben kezdődik és legalább három órát vesz igénybe. Linus azt mondta,
utána kapok szünetet, de este hatkor technikai próba az amfiteátrumban.
- Talán úgy négy-öt tájban elszabadulhatok.
- Sirály! Addigra megbeszéljük a bulit!
- Miféle bulit?
- Willy, ez óriási dolog! - Elhallgat, rám néz. - Ez után az éved után, ilyen évek
után, meg kell ünnepelnünk ezt!
- Na, jó, oké - felelem félig még kábán.
Visszamegyek, tisztát csomagolok, amit felvehetek a jelmez alá. Cipőt is. Már
indulnék, amikor meglátom Lulu óráját a polcomon. A kezembe fogom. Ennyi idő után
még mindig ketyeg. Még egy percig tartogatom a markomban, azután a zsebembe
csúsztatom.

284
 NEGYVENNÉGY

A színházban már együtt van a társulat. Max mögém áll. - Fedezem a hátadat -
súgja.
Meg akarom kérdezni, hogy érti, de már látom, hogyan. Az itteniek többsége
számára majdnem három hónapon át úgyszólván láthatatlan voltam, egy
árnyék-szereposztás tagja. Most befog a vakító reflektorfény, már nem bújhatok el az
oltalmazó árnyékban. A gyanakvás és a leereszkedés sajátos elegyével néznek rám,
amit jól ismerek; útjaimon elvetődtem bizonyos környékekre, ahol a fajtámnak nem
illik csellengenie. Most is azt csinálom, amit az utakon; úgy teszek, mintha nem
venném észre, és megyek tovább. Petra kisvártatva összeüti a tenyerét, és mi köréje
csődülünk.
- Nincs vesztegetni való időnk - mondja Linus. - Módosítjuk a próbát, kihagyjuk
azokat a jeleneteket, amelyekben Orlando nincsen benne.
- Akkor miért hívtatok be mindenkit? - motyogja Geert, aki Frigyes egyik
emberét és Silviust alakítja; szinte nincs is közös jelenete Orlandóval.

285
 Mennyire megértelek! Hát nem egy kurva időpazarlás ücsörögni és nézni, ahogy
mások játszanak? - mondja Max, és a hangja olyan komoly, hogy Geert csak néhány
másodperc elteltével kap észbe és kezd el pironkodni.
Max kajánul mosolyog rám. Örülök, hogy itt van.
- Azért hívtam be mindenkit - közli Petra annyira eltúlzott türelemmel, amiből
mindenki megértheti, hogy szakadóban nála a cérna -, hogy alkalmazkodhassatok az
új színész másfajta ritmusához és mindannyian segíthessünk Willemnek, hogy az
átmenet közte és Jeroen között a lehető legsimább legyen. Eszményi esetben nem is
lesz észlelhető az eltérés.
Max erre csak a szemét forgatja. Ismét örülök, hogy itt van mellettem.
- Most pedig kérem az elejétől. - Linus megkocogtatja a csiptetős dossziéját. -
Nincs díszlet, sem jelzés, úgyhogy tegyetek ki magatokért!
Rögtön fellélegzem, ahogy fellépek a színpadra. Itt az én helyem, Orlando
bőrében. Ahogy végigmegyünk a darabon, egyre több dolgot tudok meg Orlandóról.
Felfedezem, menynyire kulcsfontosságú az első jelenet, amelyben találkozik
Rosalindával. Csak pár perc, de valamit meglátnak és felismernek egymásban, és az
a szikra az egész játék alatt ébren tartja kölcsönös szenvedélyüket. Pedig tudatosan
csak a darab végén látják viszont egymást.
Micsoda táncot írt bele Shakespeare abba a néhány oldalba! Orlandónak egy nála
sokkal erősebb emberrel kell megbirkóznia, de azért ő páváskodik Rosalinda és Célia
előtt, hogy imponáljon nekik. Nagyon fél - nagyon kell félnie -, de nem mutatja, inkább
blöfföl. És flörtöl. „Hadd kísérjen szép szemük és gyöngéd jókívánságuk az
összecsapásnál", mondja.

286
 Pillanatokon fordul meg a világ. Ebben a darabban azon a pillanaton, amikor
Rosalinda így szól: „Szeretném magának adni azt a kis erőmet, amim van".
Az az egy sor. Az hasítja fel Orlando álcáját és világít rá, hogy mi van alatta.
Rosalinda meglátja Orlandót. A fiú meglátja a lányt. Ebben benne van az egész
darab.
Úgy érzem a sorokat, mint még soha: mintha valóban megérteném, mit akart
Shakespeare. Úgy érzem, mintha igazán élt volna egy Rosalinda meg egy Orlando,
és én azért vagyok itt, hogy képviseljem őket. Nem csak arról van szó, hogy
szerepelek egy darabban. Ez mélyebb annál. Sokkal nagyobb nálam.
- Tíz perc szünet! - kiáltja Linus az első felvonás végén. A társulat kitódul egy
bagóra vagy egy kávéra, csak nekem nem akaródzik elhagyni a színpadot.
- Willem! - mondja Petra. - Egy szóra.
Mosolyog, ami ritkaság nála. Először örömöt látok benne, hiszen mi mást üzenne
egy mosoly?
A színház kiürült, csak ketten maradunk. Még Linus sincsen itt.
- Meg akarom mondani neked, hogy el vagyok ragadtatva - kezdi Petra.
Bennem egy kisfiú vigyorog, aki most kapja meg a születésnapja reggelén az
ajándékokat, de igyekszem őrizni a profi egykedvűséget.
- Ilyen kevés tapasztalattal így ismerni a nyelvet. Már a meghallgatáson is
lenyűgöztél bennünket, ám ez... - Ismét mosolyog, de most már látom, hogy ez a
mosoly kissé hasonlít arra, amikor a kutya vicsorogni kezd. - És a mozgás! Valóban

287
a kisujjadban van. Linustól hallom, hogy részben még a birkózás koreográfiáját is
betanultad.
- Megjegyeztem - mondom. - Odafigyeltem.
- Kiváló. Pontosan ezt kellett tenned. - Újra az a mosoly. Már nem hiszem, hogy
örömet jelentene. - Ma beszéltem Jeroennel - folytatja.
Nem mondok semmit, de a gyomrom görcsbe rándul. Idáig jutottam, és Jeroen
most beletrappol a gipszelt lábával.
- Borzasztóan restelli, ami történt, de leginkább attól van elkeseredve, hogy
cserbenhagyta a társulatot.
- Erre semmi oka. Baleset volt - mondom.
- Igen. Természetesen. Baleset. És nagyon vissza szeretne jönni az utolsó két
hétre, mi pedig igyekezni fogunk, hogy mindenben alkalmazkodjunk az igényeihez,
mert az ember így viselkedik egy társulatban. Világos?
Bólintok, bár nekem nem igazán az.
- Én megértem, hogy igyekezted kialakítani magadnak a te Orlandódat.
A te Orlandódat. Attól, ahogy mondja, úgy érzem, Orlando már nem lesz sokáig
az enyém.
- De a beugró színésznek nem az a dolga, hogy önállóan értelmezze a darabot -
fejtegeti Petra -, hanem az, hogy úgy alakítsa a szerepet, mint az a színész, akit
helyettesít. Tehát lényegében nem Orlandót játszod. Jeroen Gosslerst játszod, aki
Orlandót játssza.
De hiszen Jeroen abszolút félreérti Orlandót, szeretném mondani. Az ő Orlandója
hőbörgő macsó, aki semmit sem mutat meg magából; ha nem lenne sebezhető,
Rosalinda nem szeretné, ha pedig Rosalinda nem szereti, miért szeretné a
közönség?

288
Hadd csináljam én, szeretném mondani. Hadd csináljam most én, úgy, ahogy az jó.
De nem mondok semmit, Petra pedig csak bámul rám mereven, majd végül
megkérdezi; - Mit gondolsz, képes leszel rá? - Ismét mosolyog. De buta voltam, hogy
nem ismertem fel a mosolyában az igazságot! - Még mindig lefújhatjuk a hétvégi
előadást - mondja. A hangja lágy, a fenyegetés félreérthetetlen. - A sztárunk
balesetet szenvedett. Mindenki megértené.
Valamit valamiért. Nem így működik az élet?
Vége a tízperces szünetnek, a társulat visszaszállingózik, hogy folytassa a
munkát, hogy meg lehessen tartani az előadást. Látják, hogy Petrával tárgyalok, és
elhallgatnak.
- Értjük egymást? - kérdezi Petra. A hangja olyan nyájas, hogy valósággal dalol.
A színészekre nézek. Petrára nézek. Bólintok. Értjük egymást.

289
 NEGYVENÖT
A -
mikor Linus elenged bennünket, rohanok az ajtóhoz.
Willem! - kiált utánam Max.
- Willem! - kiáltja mögötte Marina.
Elhessegetem őket. Jelmezpróbára kell mennem, és utána mindössze két órám
lesz, mielőtt Linusszal végigvenném a mozgást az amfiteátrum színpadán. Ami pedig
Max és Marina mondanivalóját illeti: ha bókolni akarnak az alakításomhoz, amely
olyan hű mása volt Jeroenének, hogy még Petra is elámult, azt nem akarom hallani.
Ha azt akarják megkérdezni, miért játszom így, amikor előzőleg egészen másképp
játszottam, azt végképp nem akarom hallani.
- Mennem kell - mondom. - Viszlát este
Megbántva néznek rám, amikor otthagyom őket.
A lakásban W, Henk és Broodje elmerülten dolgozik. Sárga noteszlapok borítják a
kisasztalt. - Tehát akkor jön Femke - mondja éppen Broodje. - Hé, itt a sztár!
Henk és W máris gratulál. Én csak a fejemet rázom. - Mi ez? - mutatok az
asztalra.

290
 - A bulid - mondja W.
- Miféle bulim?
- Amit ma este csapunk - világosít fel Broodje.
Sóhajtok. Erről meg is feledkeztem. - Nem akarok bulit!
- Hogyhogy nem akarsz? - értetlenkedik Broodje. - Azt mondtad, hogy oké!
- Most már nem az. Fújjátok le!
- Miért? Nem lépsz fel?
- Fellépek. - Bevonulok a szobámba. - Nincs buli! - kiáltom.
- Willy! - ordít utánam Broodje.
Becsapom az ajtót, ledőlök az ágyra. Behunyom a szemem, aludni próbálok, de
nem jön az álom. Felülök, belelapozok Broodje egyik Voetbal Intemationaljába, de ez
sem altat el. Visszadobom a könyvespolcomra. Egy nagy kartonboríték mellé esik. A
fotók, amiket múlt hónapban kiástam a padlásszobából.
Felnyitom a borítékot, végigpergetem a képeket. Hosszabban időzöm annál,
amely engem, Yaelt és Bramet ábrázol a tizennyolcadik születésnapomon. Fáj, hogy
mennyire hiányoznak. Hogy mennyire hiányzik Lulu. Annyira belefáradtam, hogy
folyton hiányzik valami.
Úgy veszem föl a telefont, hogy ki se számítottam az idő- eltolódást.
Azonnal beleszól, és ugyanúgy nem találok szavakat, mint régen. De Yael igen.
Ezúttal igen.
- Mi baj? Mondd el!
- Megkaptad az e-mailemet?
- Nem néztem a postát. Valami baj van?
Rémült a hangja. Több eszem lehetett volna. Váratlan telefonoknál
megnyugtatásra van szükség. - Semmi olyasmi.

291
 - Milyesmi?
- Ami korábban volt. Mármint senki sem beteg, bár valakinek eltörött a bokája. -
Beszámolok Jeroenről és hogy én vettem át a szerepét.
- De hát ennek örülnöd kellene, vagy nem? - kérdezi.
Azt hittem, boldog leszek tőle. Ma reggel boldog is voltam.
Úgy felvidított, amikor hallottam Lulu leveléről. Ám az öröm mostanra megkopott, és
már csak a vádjait hallom. Hogy kilenghet egyetlen nap alatt az inga! Azt hinne az
ember, hogy mostanra megtanultam. - Úgy tűnik, nem.
Sóhajt. - Daniel azt mondta, hogy annyira föllelkesültél!
- Beszéltél Daniellel? Rólam?
- Többször. A tanácsát kértem.
- Te Danieltől kértél tanácsot? - Valamiért ez döbbenetesebb még annál is, hogy
rólam kérdezgette a nagybátyámat.
- Kíváncsi voltam, mit szólna hozzá, ha megkérnélek, hogy gyere vissza ide. -
Egy pillanatra elhallgat. - Hogy itt lakj, nálam.
- Azt akarod, hogy visszamenjek Indiába?
- Ha akarsz. Itt is szerepelhetnél. Láthatólag bejött neked. Nézhetnénk nagyobb
lakást. Olyat, ami elég tágas kettőnknek. De a nagybátyádnak az volt a véleménye,
hogy ne tegyem. Úgy látta, hogy találtál magadnak valamit.
- Nem találtam semmit. És megkérdezhettél volna engem. - Milyen keserűen jön
ki a számon.
Yaelnek is hallania kell, de változatlan szelídséggel folytatja: - Most kérlek rá,
Willem.
Valóban ő kér engem valamire. Ennyi idő után. Hálás vagyok, hogy ebben a rövid
pillanatban több ezer kilométer választ el bennünket.

292
 - Milyen hamar mehetek? - kérdezem.
Szünet, utána azt válaszolja, amire szükségem van: - Olyan hamar, ahogy
akarod.
A darab. Ezen a hétvégén meg kell csinálnom, utána visszajön Jeroen. Vagy én
is kiléphetek. - Hétfőn?
- Hétfőn? - Csak egy kicsit van meglepve. - Meg kell kérdeznem Mukestől, hogy
mit tud tenni.
Hétfőn. Az már csak három nap. Minek maradnék? A lakás elkészült. Daniel és
Fabiola hamarosan visszajön a babával, és akkor nekem már nem lesz itt hely.
- Nem túl korai? - kérdezem.
- Nem túl korai - válaszolja. - Csak azért vagyok hálás, hogy nem túl kései.
Annyira elszorul a torkom, hogy nem tudok beszélni. De nem is kell, mert Yaelből
áradni kezdenek a szavak, bocsánatot kér, amiért nem engedett közel magához,
megerősíti, amit Bram mondogatott, hogy nem miattam volt, hanem őmiatta, Saba
miatt, a gyerekkora miatt, elmond mindent, amit eddig is tudtam, de mostanáig nem
érthettem igazán.
- Nincs semmi baj, mama! - szakítom félbe.
- Dehogy nincs - tiltakozik.
Pedig nekem van igazam, mert tudom, hányféle módon próbál szabadulni az
ember, és néha csak azért szökik meg az egyik börtönből, hogy rögtön be is kerüljön
a másikba, amelyet ö épített magának.
Érdekes. Azt hiszem, anyám és én végre megtaláltuk a közös nyelvet, most meg
mintha már nem is kellenének hozzá szavak.

293
 NEGYVENHAT
E lbúcsúzom Yaeltől. Úgy érzem magam, mintha valaki ablakot nyitott volna, hogy
beengedje a friss levegőt. Hasonlít az utazásra: az egyik napon még minden
reménytelen, kétségbeejtő. Azután felszállunk a vonatra vagy felhívnak telefonon, és
rögtön megnyílik a lehetőségek széles skálája. Petra és a színdarab fontosnak tűnt,
bár lehet, hogy csak a legújabb helyet jelentették, ahova odafújt a szél, amely már fúj
is vissza Indiába. Az anyámhoz. Ahova tartozom.
Még mindig szorongatom a fényképek borítékját. Már megint elfelejtettem rájuk
kérdezni Yaeltől. Azt nézem, amelyen Saba van a titokzatos lánnyal, és most jövök
rá, miért tűnt már az első alkalommal ismerősnek a lány. Sötét hajával, pajkos
mosolyával, bubifrizurájával kissé hasonlít Louise Brooksra ez a... előveszem az
újságkivágást... ez a Szabó Olga. Ki volt vajon? Udvarolt neki Saba? Ő hagyta el
Sabát?
Mit kezdjek a képekkel? Akkor lennének a legnagyobb biztonságban, ha
visszavinném őket a padlásra, ám az kissé olyan, mintha börtönbe zárnám őket.
Készíthetnék másolatokat

294
róluk, és magammal vihetném az eredetieket, de így is elkallódhatnak.
Egy darabig bámulom Saba képét. Azután előveszek egy Yaelt. Micsoda
lehetetlen életük volt, csak mert Saba annyira szerette a lányát, hogy meg akarta
védeni minden veszélytől, lehet egyidejűleg szeretni és óvni valamit? Szeretni
eredendően veszélyes. Mégis a szeretet jelenti a biztonságot.
Vajon megértette ezt Saba? Végül is ő mondogatta, hogy az igazság és az
ellentéte ugyannak a pénznek a két oldala.

295
 NEGYVENHÉT

F él öt. Linusszal csak hatkor kell találkoznom egy gyors mozgáspróbára, mielőtt
fölmegy a függöny. A nappaliból hallom Broodjét és a fiúkat. Nem akarok odaállni
elébük. El se akarom képzelni, amint megmondom nekik, hogy három nap múlva
indulok vissza Indiába.
Telefonomat az ágyon hagyom, és kiosonok az ajtón, hogy elbúcsúzzak tőlük.
Broodje gyászosan néz rám.
- Egyáltalán akarod, hogy odamenjünk ma este? - kérdezi.
Nem akarom. Nem igazán. De nem lehetek ilyen kegyetlen. Broodjéval nem.
- Hogyne! - hazudom.
A földszinten belebotlom Van Der Meer asszonyba, a szomszédomba, aki sétálni
viszi a kutyáját. - Úgy látom, végre kisüt a nap - mondja.
- Remek! - válaszolom, holott ezúttal jobban szeretnék esőt. Ha esik, nem lesz
közönség.
De persze a nap utat vág magának a vastag felhőmennyezetbe. Átbaktatok a kis
parkba az utca másik oldalán. Már

296
majdnem a kapunál járok, amikor hallom, hogy valaki a névemet kiáltja. Megyek
tovább. Sok ezer Willem van nálunk. De egyre hangosabban kiáltják, végül már
üvöltik, angolul:
- Willem, te vagy az?
Megállók. Megfordulok. Ez nem lehet!
Pedig ő az. Kate.
- Jézus, úristen, hála az égnek! - Fut hozzám. - Hívtalak, de nem vetted föl,
azután idejöttem hozzád, de nem működik az a buta csengőd. Miért nem vetted föl a
telefont?
Mintha egy éve küldtem volna neki azt az e-mailt. Egy másik világból. Most már
szégyellem, hogy idáig fárasztottam.
- A lakásban hagytam.
- Még szerencse, hogy megláttam a kutyasétáltató szomszédasszonyodat; ő
mondta, hogy erre jöhettél. Az egyik kis véletlened! - Elneveti magát. - Ez a
véletlenek napja. Soha jobbkor nem jöhetett volna az e-mailed! David mindenáron el
akart vonszolni Berlinbe a legförtelmesebb avantgárd Médeiára, én meg
kétségbeesetten kerestem valamilyen ürügyet, hogy ne kelljen mennem, erre ma
reggel megkaptam az e-mailedet, és inkább ide jöttem. Csak a gépen döbbentem rá,
hogy fogalmam sincs, hol játszol! Amikor nem vetted föl a telefonodat, némileg
pánikba estem, de gondoltam, majd kinyomozlak. De most itt vagyunk, és minden
rendben. - Színpadiasán megtörli a homlokát. - Pfű!
- Pfű - visszhangozom bágyadtan.
Kate radarja tüstént jelez. - Vagy talán nem pfű.
- Talán nem.
- Mi az?
- Megkérhetlek valamire? - Máris olyan sok mindenre kértem.

297
De hogy még itt is legyen? Broodjénak és a fiúknak talán nem tűnik fel. De Kate-nek
igen. Azonnal átlát a simlin.
- Természetesen.
- Ugye, nem jössz el ma este?
Úgy nevet, mintha viccet mondtam volna, aztán megérti, hogy nem vicc, és
elkomolyodik. - Ó! Mégse léptetnek fel? Varázsütésre meggyógyult a másik Orlando
bokája?
A fejemet rázom. Lesütöm a szememet, és látom, hogy Kate-nél ott a bőröndje. A
szó szoros értelmében egyenesen a reptérről jött ide. Hogy engem lásson.
- Hol fogsz lakni? - kérdezem.
- Az egyetlen helyen, amit az utolsó percben találtam. - Cédulát húz elő a
táskájából. - Major Rug Hotel? - kérdezi. - Fogalmam sincs, hogy kell kiejteni, pláne,
hogy hol van. - Nyújtja felém a papírt. - Te tudod?
Magere Brug Hotel. Hogyne tudnám. Életem szinte minden napján elmentem
mellette. Hétvégeken házi süteményt tálaltak az előtérben. Broodje és én olykor
beosontunk és csentünk belőle. Az igazgató úgy tett, mintha nem venné észre.
Elveszem Kate-től a bőröndöt. - Gyere, hazaviszlek.

Amikor utoljára jártam a hajónál, szeptember volt; a mólóig jutottam, mielőtt

elkarikáztam. Olyan üresnek látszott, olyan kísértetiesnek, mintha gyászolná a
veszteséget, ami logikus is volt, hiszen Bram építette. Összeaszott és megbámult
még az iszalag is, amelyet Saba ültetett - „mert felhős országban is szükség van
árnyékra", magyarázta -, holott valamikor elborította a fedélzetet. Ha Saba itt lett
volna, visszavágja. Mindig ezt csinálta, amikor nyaranta visszatért és látta, hogy a
növények megbetegedtek a távollétében.

298
 Az iszalag megújult; fékezhetetlenül, dúsan burjánzik, telehinti bordó szirmokkal a
fedélzetet. Számtalan másféle világ is nyílik pergolákban, cserepekben, lugasokon,
falra futó Indákon.
- Ez volt az otthonom - mondom Kate-nek. - Itt nőttem fel.
- Gyönyörű - feleli Kate, aki alig szólalt meg, mialatt idejöttünk villamossal.
- Az apám építette. - Látom Bram hunyorgó mosolyát, hallom, ahogy megjegyzi
nagy általánosságban: ma délelőtt segítségre van szükségem. Yael ilyenkor elbújt a
paplan alatt. Tíz perccel később nekem már a kezemben volt a fúró. - Bár én is
segítettem. Rég nem jártam erre. A szállodád itt van, a szomszédban.
- Micsoda véletlen - mondja.
- Időnként azt hiszem, hogy minden az.
- Nem, nem minden az. - Rám néz, megkérdezi: - Szóval mi a baj, Willem?
Lámpaláz?
- Nem.
- Akkor?
Elmesélem neki. Azt, hogy felhívtak hajnalban. Azt, hogy az első próbán találtam
valami újat, valami igazit Orlandóban, aztán dobhattam az egészet a fenébe.
- Most már nem akarok mást, csak felmenni a színpadra, hogy túlessek rajta -
mondom. - A lehető legkevesebb tanúval.
Szánakozást várok vagy Kate valamelyik talányos, mégis érthető instrukcióját.
Helyette hahotát kapok, nyerítést, pukkadozást. - Te most viccelsz? - kérdezi.
Nem viccelek. Nem válaszolok.
Uralkodni próbál magán, - Már bocs, de végre az öledbe

299
hull a lehetőség, ami egyszer adódik az életben, végre bejön az egyik csodás
véletlened, erre te hagyod, hogy kisiklasson egy nyamvadt rendezői utasítás?
Az ő szájából olyan semmiség. Csak egy rossz tanács. De annyival többnek
érzem. Pofonnak, és nem utasításnak, hanem helyreutasításnak. Nem arra van az út!
Épp akkor, amikor azt gondoltam, hogy végre találtam valamit. Keresem a szavakat,
hogy megmagyarázzam ezt az... ezt az árulást.
- Olyan, mint megtalálni életed nagy szerelmét - kezdem.
- És rájönni, hogy meg sem kérdezted a nevét? - fejezi be Kate.
- És rájönni, hogy tulajdonképpen pasi. Rájönni, hogy ekkorát tévedtél.
- Az csak a filmekben van így. Vagy Shakespeare-nél. Bár érdekes, hogy életed
nagy szerelmét említed. Sokat gondolkoztam ezen a lányon. Akit Mexikóban
kergettél.
- Lulun? Mi köze neki ehhez?
- Meséltem Davidnek rólad meg a sztoridról, és ő föltette azt a nevetségesen
egyszerű kérdést, amelyen azóta is rágódom.
- Mit?
- A hátizsákodról.
- Te a hátizsákomon rágódtál? - Próbálom tréfára venni a dolgot, pedig
váratlanul felgyorsul a szívverésem. Elhúztál a francba. Átkúrtad. Hallom Tor
utálkozását, azzal a yorkshire-i kiejtésével.
- Ez itt a kérdés: ha csak kávéért vagy kifliért ugrottál ki, vagy azért, hogy foglalj
egy hotelszobát vagy akármi, akkor miért vitted magaddal a hátizsákodat és
mindenedet?
- Nem volt nagy hátizsák. Te is láttad. Ugyanaz volt, amit

300
Mexikóban használtam. Mindig ilyen kevéssel utazom. - Túlságosan hadarok, mintha
rejtegetnivalóm lenne.
- Aha Aha. Kevéssel utazol. Hogy gyorsan mehess tovább. Ám te vissza akartál
menni abba a műterembe, amelynek, ha jól emlékszem, az emeletéről kellett
kimásznod. Így van? - Bólintok. - És hátizsákot vittél magaddal? Nem lett volna
kényelmesebb otthagyni? Könnyebben is mászhattál volna, de a hátizsák minimum
jelezhette volna, hogy vissza akarsz térni.
Ott voltam az ablakpárkányon, az egyik lábam bent, a másik kint. A feltámadó szél
olyan hideg és éles volt a hőség után, hogy belém szúrt, mint a kés. Bentről suhogást
hallatszott: Lulu megfordult, beburkolózott a ponyvába. Egy percig figyeltem, és
közben minden eddiginél erősebb volt bennem ez az érzés. Talán ki kéne várnom,
hogy felébredjen, gondoltam. De már kívül voltam az ablakon, és láttam lentebb az
utcában a pékséget.
Pocsolyában értem földet, az esővíz felcsapott a lábamra. Amikor visszanéztem
az ablakra, a fel-feltámadó szélben lobogó, fehér függönyre, egyszerre éreztem a
bánat és a megkönnyebbülés egymással viaskodó húzását: az egyik fölfelé vont, a
másik lefelé. Akkor értettem meg, hogy Lulu és én elkezdtünk valamit, amit mindig
akartam, ugyanakkor féltem, hogy megkaphatom. Valamit, amiből még több kellett
volna. És valamit, amitől el akartam futni. Az igazság és az ellentéte.
Magam sem tudtam, mit akarok, amikor elindultam a pékséghez -
visszamenjek-e, maradjak-e még egy napot -, de azt tudtam, hogy ha megteszem,
akkor lelepleződöm. Megvásároltam a rongyoskiflit, de még mindig nem döntöttem el,
mit tegyek. Azután befordultam egy sarkon, és ott voltak a bőrfejűek.

301
Valamilyen fonák módon még meg is könnyebbültem: majd ők döntenek helyettem.
Csakhogy amikor magamhoz tértem abban a kórházban, ahol nem emlékeztem
sem Lulura, sem a nevére, sem arra, hogy hol van, de kétségbeesetten meg akartam
találni, akkor értettem meg, hogy ez volt a rossz döntés.
- Vissza is mentem - mondom Kate-nek, ám a hangomban ott a bizonytalanság
éle, és felhasítja a hazugságomat.
- Tudod, mit gondolok, Willem? - kérdezi szelíden Kate. - Azt gondolom, hogy
neked egy az a lány és a színjátszás. Megszeretsz valamit, ami rád ijeszt, ezért
módot találsz, hogy eltávolodj tőle.
Párizsban, abban a percben, amikor a legnagyobb biztonságban éreztem magam,
amikor Lulu közém és a bőrfejűek közé állt, amikor gondot viselt rám, amikor az én
lányom lett a hegyekből, kis híján elküldtem. Abban a percben, amikor megtaláltuk a
biztonságot, belenéztem a szemébe, amelyben égett az elszántság, és mögötte már
ott volt, teljesen valószínűtlen módon, egyetlen nap után, a szerelem. Vágytam,
éheztem rá, de féltem is, mert én már láttam, mivé tehet a szerelem, ha elveszítjük. El
akartam bújni Lulu oltalmazó szerelmében, és védelmet akartam ellene.
Akkor nem értettem. A szerelmet nem szoktuk védeni. Kockára tesszük.
- Tudod, mi a színjátszás iróniája? - elmélkedik Kate. - Ezer maszkot viselünk,
mesterek vagyunk az álcázásban, de az egyetlen hely, ahol lehetetlen elbújni, az a
színpad. Hát, nem is csoda, hogy frászban vagy. Ezúttal Orlandótól!
Már megint igaza van. Tudom. Petra nem tett mást, csak ürügyet adott, hogy
ismét elhúzhassak a francba. De igazából

302
én azon a napon sem akartam elhúzni Lulutól a francba. Ma sem akarok.
- Mi a legrosszabb, ami történhet, ha ma este a magad feje után mégy? -
kérdezi Kate.
- Petra kirúg. - De ha igen, akkor azért lesz, mert tettem valamit. Nem pedig
elviseltem. Lassan elmosolyodom. A mosoly bátortalan, de igazi.
Kate a fülig érő amerikai változattal viszonozza. - Tudod, mit mondok én? Légy
nagy vagy menj haza!
A hajóra nézek, ahol csend van, de a kert olyan dús és ápolt, amilyen sose volt a
mi időnkben. Otthon. Már nem az enyém, ám akkor is valakié.
Légy nagy vagy menj haza. Korábban is hallottam már ezt Kate-től, és nem
egészen értettem. Ma már értem, habár szerintem ebben az esetben nem jól mondta.
Mert nálam nem arról van szó, hogy vagy legyek nagy, vagy menjek haza. Nagy
leszek és hazamegyek.
Meg kell tennem az egyiket, hogy megtehessem a másikat.

303
 NEGYVENNYOLC

A kulisszák mögött a szokott bolondokháza, csak én vagyok sajátságosan

nyugodt. Linus behurcol a hevenyészett öltözőbe. Lecserélem utcai ruhámat Orlando
jelmezére, amelyet rohamtempóban igazítottak rám. Sminkelek. Beteszem a színpad
mögött az egyik szekrénybe a farmeremet, a pólómat, Lulu óráját, amelyet egy
másodperccel hosszabban tartok a kezemben, hogy érezzem rezgését a bőrömön.
Linus maga köré gyűjt minket. Hanggyakorlat következik. A zenészek hangolják a
gitárjukat. Petra az utolsó percben is utasításokat kaffog: álljak be a fénybe, hogy
mindenki rám és a színésztársaimra figyeljen, és hozzak ki magamból mindent.
Aggodalmas, metsző pillantást vet rám.
Linus jelzi, hogy még öt perc, majd fölteszi a fejhallgatóját. Petra elmegy. Max
feljött a színpadra, és egy háromlábú zsámolyon ül a kulisszák mögött. Nem szól,
csak rám néz, megcsókolja két ujját, fölemeli őket. Megcsókolom ugyanazt a két
ujjamat, és én is fölemelem őket.
- Kéz- és lábtörést! - súgja a fülembe valaki. Marina az, aki

304
mögém osont. Gyorsan átkarol hátulról, és megpuszil valahol a fülem és a nyakam
között. Max észreveszi és vigyorog.
- Mindenki a helyére! - kiáltja Linus. Petra sehol. Eltűnik, mielőtt felhúzzák a
függönyt, csupán akkor jön vissza, amikor véget ér az előadás. Vincent azt mondja,
ilyenkor elmegy valahova, ahol járkálhat vagy bagózhat, vagy kiscicákat belezhet.
Linus megragadja a csuklómat. - Willem - mondja. Megpördülök, ránézek. Kissé
megszorítja a csuklómat, és bólint. Én is bólintok. - Zene indul! - parancsolja Linus a
fejhallgatóban.
A zenészek játszani kezdenek. Elfoglalom a helyemet oldalt, a kulisszák mögött.
- Egyes fény be! - mondja Linus. A közönség elcsendesedik. Linus: - Orlando
indul!
Egy pillanatig habozok. Lélegezz!, hallom Kate hangját. Beszívom a levegőt.
A pulzusom dübörög a koponyámban. Bumm, bumm; bumm! Behunyom a
szemem, és hallom Lulu órájának ketyegését, mintha most is viselném. Megállok,
odafigyelek a kettőre, azután kimegyek a színpadra.
Ekkor csak úgy megáll az idő. Egy év van és egy nap. Egy óra és huszonnégy.
Egyszerre történik az idő.
Az elmúlt három év sűrűsödik össze ebbe az egy percbe, énbelém, Orlandóba, az
elárvult fiatalemberbe, akinek hiányzik az apja, nincsen családja, nincsen otthona.
Ebbe az Orlandóba, aki összefut ezzel a Rosalindával. És noha csupán percekre
találkoztak, valamit felismernek egymásban.
- „Szeretném magának adni azt a kis erőmet, amim van" - rántja le Orlandóról a
leplet Rosalinda.

305
 Most ki viseli gondodat?, rántotta le rólam a leplet Lulu.
- „Viseld ezt értem" - mondja Marina mint Rosalinda, és nyújtja a kellék
nyakláncát.
Leszek a te lányod a hegyekből, és gondodat viselem, mondta Lulu pár perccel
azelőtt, hogy levettem a csuklójáról az órát.
Múlik az idő. Múlnia kell. Bemegyek a színpadra, lejövök a színpadról.
Végszavazok, mindig oda állok, ahova kell. A nap megjárja útját az égen, eltűnik a
látóhatár mögött, előbukkannak a csillagok, kigyúlnak a reflektorok, rázendítenek a
tücskök. Érzem, hogy mindez megtörténik, de én fölötte lebegek valahogy. Csak itt
létezem, csak most. Ebben a percben. Ezen a színpadon. Orlando vagyok, aki
Rosalindának adja magát. És Willem is vagyok, aki Lulunak adja magát, úgy, ahogy
egy éve kellett volna, de nem voltam képes rá.
- „Azt akarod tudni, hogy hány az óra; itt az erdőben nincs egy se" - mondom az
én Rosalindámnak.
Elfelejtetted, hogy már nem létezik az idő? Nekem adtad, mondtam az én
Lulumnak.
Érzem a csuklómon az órát azon a párizsi napon; most a fejemben hallom, ahogy
ketyeg. Nem tudom különválasztani őket, a tavalyi évet és az ideit. Egy és ugyanaz a
kettő. Az „akkor" most van. A „most" akkor van.
- „Csakhogy én nem akarok meggyógyulni, fiacskám" - mondja az én Orlandóm
Marina Rosalindájának.
- „Meggyógyítanálak, ha Rosalindának hívnál" - feleli Marina.
Gondodat viselem, ígérte Lulu.
- „Hitemre, és egész komolyan, és úgy segítsen meg az Isten, és mindarra a sok
kisebbfajta esküre, ami nem jár veszedelemmel" - mondta Marina Rosalindája.

306
 Megmenekültem a veszélytől, mondta Lulu.
Mindketten megmenekültünk. Valami történt azon a napon. Még most is történik.
Itt történik, idefent, ezen a színpadon. Csak egyetlen nap volt és csak egyetlen év. De
talán egy nap is elég. Talán egy óra is elég. Talán az égvilágon semmi köze hozzá az
időnek.
- „Szép kis cimborám, bár meg tudnálak győzni, hogy szerelmes vagyok" -
mondja Orlandóm Rosalindának.
Határozd meg a szerelmet, követelte Lulu. Milyen lenne „foltosnak" lenni?
Olyan, mint ez, Lulu.
Ilyen lenne.

Aztán vége. Úgy robban ki a taps, mintha egy hatalmas hullám tört volna meg a
parton, és itt vagyok, ezen a színpadon, a megdöbbenten és boldogan mosolygó
színésztársak körében. Kézen fogjuk egymást, meghajolunk, aztán amikor
kitapsolnak a függöny elé, Marina előrevonszol, majd félreáll és int, hogy én menjek
elsőnek, és amikor megteszem, még hangosabban tapsolnak.
A színfalak mögött elszabadul a pokol. Max sikít. Marina sír, Linus mosolyog, bár
a tekintete mindegyre odatéved a mellékajtóhoz, amelyen Petra több órája távozott.
Körülvesznek, hátba vágnak, gratulálnak, összecsókolnak, és én itt is vagyok, és
nem is. Valami különös pokoltornácon vagyok, ahol nem léteznek az idő, a hely és a
személy korlátai, ahol egyszerre lehetek itt és Párizsban, ahol egyszerre lehet most
és akkor, ahol egyszerre vagyok én és Orlando.
Igyekszem ezen a helyen maradni, miközben átöltözöm és lesúrolom az arcomról
a festéket. Megnézem magam a tükörben

307
és próbálom megemészteni, mit műveltem. Tökéletesen irreálisnak tűnik, ugyanakkor
a legvalóságosabb dolog, amit valaha tettem. Az igazság és az ellentéte: fent, a
színpadon, szerepet játszva mutattam meg magamat.
Emberek rajzanak körülöttem. Buliról, ünneplésről megy a beszéd, társulati bulit
terveznek, holott csak két hét múlva lesz a záró előadás, és előre ünnepelni kihívja a
balszerencsét. De ma este senki sem törődik vele. Mi vagyunk a magunk
szerencséjének a kovácsai.
Petra bejön a színfalak mögé. Az arca merev, egy szót sem szól. Elmasírozik
mellettem, meg sem áll Linusig.
Kijövök a kulisszák mögül a mellékajtón, amit művészbejárónak használunk. Max
úgy szökdécsel mellettem, mint egy boldog kutyakölyök. - Na, jól csókolózik Marina?
- kérdezi.
- Hát, tuti boldog lehetett, hogy nem Jeroennel kell csókolóznia - szúrja közbe
Vincent. Elnevetem magam.
Odakint körülnézek, keresem a barátaimat. Nem tudom, ki lesz itt. Azután hallom,
hogy egy nő a nevemet kiáltja.
- Willem! - ismételi.
Kate viharzik felém, mint egy aranyvörös forgószél. Repes a szívem, amikor a
nyakamba ugrik. Megpörgetem a levegőben.
- Megcsináltad, megcsináltad, megcsináltad! - súgja a fülembe.
- Megcsináltam, megcsináltam, megcsináltam! - Csak nevetek az örömtől, a
felszabadulástól és a megilletődéstől, hogy így végződhetett ez a mai nap.
Valaki megkocogtatja a vállamat. - Elejtettél valamit.
- Ó, igaz is, a virágaid! - Kate lehajol, összeszed egy csokor napraforgót. - A
döbbenetes premieredhez!

308
 Elveszem tőle a virágokat.
- Hogy érzed magad? - kérdezi.
Nincsen válaszom, nincsenek szavaim. Csordultig vagyok. Próbálom
elmagyarázni, ám Kate félbeszakít: - Mintha most estél volna át a legistenibb
szexen? - Fölnevetek, mert igen, ilyesmi volt. Megfogom a kezét, megcsókolom.
Átkarolja a derekam.
- Felkészültél imádó közönségedre? - kérdezi.
Nem készültem fel. Most csak ezt az élményt akarom kóstolgatni, azzal az
emberrel közösen, aki hozzásegített. Kézen fogva odavezetem Kate-et az egyik
csendesebb padhoz egy közeli filagóriában, és igyekszem tagolt szavakba önteni,
ami történt, de csak az jut az eszembe: - Hogy történhetett?
Kate megszorítja a kezemet. - Csakugyan muszáj megkérdezned?
- Szerintem igen. Volt valami nem evilági íze.
- Jaj, ne! - tiltakozik Kate, és nevet. - Hiszek a múzsában meg minden, de ne
tulajdonítsd ezt az előadást is valamelyik véletlenednek. Itt minden rajtad múlott.
Igen. És nem. Mert nem egyedül voltam odafent. Üldögélünk még egy kicsit.
Egész testem zsong és hümmög. Tökéletes ez az éjszaka.
- Úgy látom, a rajongóid türelmetlenek. - Kate hátrafelé int. Odafordulok.
Broodje, Henk, W, Lien és még néhányan vannak ott. Kíváncsian kémlelnek minket.
Kézen fogom Kate-et, bemutatom a fiúknak.
- Ugye, jössz a bulinkra? - kérdezi Broodje.
- A bulinkra? - kérdezek vissza.
Broodje pironkodó képet vág. - Az utolsó percben nehéz lefújni egy bulit.

309
 - Főleg, miután meghívta az összes szereplőt és a közönségnek körülbelül a
felét - pontosít Henk.
- Nem igaz - háborog Broodje. - Nem a felét hívtam meg, csak két kanadait.
A szememet forgatom, és nevetek. - Na, jó, gyerünk.
Lien felkacag, megfogja a kezem. - Én el is búcsúzom. Egyikünknek magánál kell
lennie holnap. Költözünk. - Megcsókolja W-t, nekem puszit ad. - Gratulálok, Willem.
- Én meg majd kimegyek Lien után a parkból - mondja Kate. - Nem tudok
eligazodni ebben a városban.
- Nem jössz? - kérdezem.
- Előbb el kell intéznem pár dolgot. Később odamegyek. Támaszd ki nekem az
ajtót!
- Neked mindig. - Puszit adok az arcára.
- Tudtam én, hogy meg tudod csinálni - súgja.
- Nélküled nem tudtam volna.
- Ne butáskodj. Csak egy kis buzdításra volt szükség.
Nem a buzdításra értettem. Tudom, Kate azt vallja, hogy el kell köteleznem
magamat, nem szabad a véletlenekre hagyatkoznom, meg kell ragadnom a
kormánykereket. Ám ha nem találkoztunk volna Mexikóban, itt lennék-e vajon? A
véletlen műve volt? Vagy az akaraté?
Ma este századszor kerülök vissza Lulu társaságába, ezúttal Jacques uszályán, a
hihetetlen nevű Violán. Lulu épp most mondta el a kétszeres boldogság meséjét,
amelynek az értelmén vitatkozunk. Ó úgy gondolta, hogy a fiú a szerencséjének
köszönhette az állást és a lányt. Nem értettem egyet.
A párvers miatt történt, amelynek a két sora megtalálta egymást. A szerelem volt az
oka.

310
 Bár az is lehet, hogy egyikünknek sem volt igaza vagy mindkettőnknek igaza volt.
Ez nem vagy/vagy kérdése: nem szerencse vagy szerelem. Nem sors vagy akarat.
Talán mind a kettőre szükség van a kétszeres boldogsághoz.

311
 NEGYVENKILENC

A lakásban áll a bál. Több mint ötvenen vannak: a társulattól, Utrechtből, de

eljöttek még régi barátaim is az amszterdami iskolából. Fogalmam sincs, hogy tudott
Broodje ennyi mindenkit előásni ilyen kevés idő alatt.
- Anyám, borogass! - rohan le Max abban a pillanatban, ahogy Vincenttel
megérkezik.
- Szólhattál volna, hogy színész vagy! - teszi hozzá Vincent.
- Szeretek megőrizni egy kis rejtelmességet - mosolygok.
- Ja, igen, a truppban kurvára boldog mindenki - újságolja Max. - Kivéve Petrát.
Zabos, mint mindig.
- Csak azért, mert a beugró színésze komplett kitakarta a sztárját. Most csupán
azt kell eldöntenie, beéri-e egy konkrét és átvitt értelemben is kripli sztárral vagy
hagyja, hogy te arass nekünk diadalt - mondja Vincent.
- Örökké ezek a döntések! - sopánkodik Max. - Ne nézz oda, de Marina megint
viszketősen néz rád.
Mind odanézünk. Marina nem fordítja el a tekintetét, és mosolyog rám.

312
 Ne is tagadd! - figyelmeztet Max. - Ha csak nem engem akar lezsákolni.
- Mindjárt jövök - mondom Maxnek. Odamegyek az asztalhoz, amelyet Broodje
bárrá alakított át. Marina valamilyen kancsót tart a kezében. - Mi ez? - kérdezem.
- Nem tudom. Az egyik haverod adta, és megígérte, hogy nem leszek tőle
másnapos. Szaván fogom.
- Ez az első hibád.
Marina az ujját húzogatja a pohara peremén. - Rég túl vagyok én már az első
hibámon. - Meghúzza az italt. - Te nem iszol?
- Máris részegnek érzem magam.
- Tessék, érd utol magad.
Nyújtja a poharát, iszom egy kortyot. Fanyar tequila, Broodje legújabb kedvence,
valamilyen narancsízű piával keverve. - Ja, ettől nem lehetsz másnapos. Abszolúte ki
van zárva.
Nevet, megérinti a karomat. - Nem fogom elmondani, milyen fantasztikus voltál
ma este. Valószínűleg torkig vagy már vele.
- Te voltál vele torkig valaha?
Elvigyorodik. - Nem én. - Lesüti a szemét. - Tudom, mit mondtam korábban, hogy
mi lesz az előadás után, de... - Egy pillanatra elhallgat. - Tényleg számíthat ennyire
három hét?
Marina szexi, gyönyörű és okos. Azonkívül nincs igaza. Három hét nagyon is
számíthat. Egy nap is. Én csak tudom.
- Igen - felelem. - Számíthat.
- Ó! - mondja meglepve, némileg sértetten. - Valaki mással vagy?

313
 Ma, azon a színpadon úgy éreztem, hogy igen. De az egy szellem volt.
Shakespeare tele van szellemekkel. - Nem.
- Csak mert láttalak azzal a lánnyal. Az előadás után. Nem voltam biztos benne.
Kate. Hirtelen nagyon sürgős lesz beszélnem vele, mert hirtelen tisztán látom, mit
akarok.
Elnézést kérek Marinától, végigkajtatom a lakást, Kate sehol. Lemegyek az
előtérbe megnézni, hogy ki van-e még támasztva az ajtó. Ki van. Megint összefutok
Van der Moer asszonnyal, aki megint sétálni viszi a kutyáját. - Bocsánat, hogy ilyen
ricsajt csapunk - mentegetőzöm.
- Semmi baj. - Fölfelé néz a lépcsőn. - Hozzá vagyunk mi szokva a
hepajozáshoz.
- Itt élt már az önkényes lakásfoglalások idején? - kérdezem, próbálva
összeegyeztetni a középkorú háziasszonyt a képeken látott ifjú anarchistákkal.
- Ó, igen. Ismertem az apját.
- Milyen volt? - Nem tudom, miért kérdezem. Bramet sose volt nehéz megfejteni.
Annál jobban elcsodálkozom Van der Meer asszony válaszán: - Kissé búskomor
volt fiatalnak. - Úgy pillant fel az emeletre, mintha láthatná ott az apámat. - Amíg be
nem toppant a maga anyja.
A kutya megrántja a pórázt, Van der Meer asszony elindul, otthagyva engem, aki
azon rágódom, mennyit tudok és mennyit nem tudok a szüléimről.

314
 ÖTVEN
C seng a telefon. Én pedig alszom.
Matatok a mobil után. A párnám mellett van.
- Halló - motyogom.
- Willem! - pihegi Yael. - Felébresztettelek?
- Mama? - kérdezem. Várom a szokott pánikot, de nem jön. Valami mást érzek,
valami jónak az utórezgését. Dörgölöm a szemem. Még mindig ott van, hullámzik
körülöttem, akár a köd. Álmodtam.
- Beszéltem Mukessel. Hát, az egy varázsló! Ki tud hozatni hétfőn, de ahhoz
most kell helyet foglalnunk. Ezúttal nyitott repülőjegyet váltunk. Gyere ide egy évre,
utána eldöntöd, mit akarsz!
Kába vagyok a kialvatlanságtól. A buli négyig tartott, öt óra körül, már világosban
aludtam el. Lassan visszajön a tegnapi beszélgetésünk anyámmal. Az ajánlata. Hogy
mennyire kaptam rajta. Vagy azt hittem. Vannak dolgok, amelyeknél akkor értjük
meg, hogy kellettek volna, amikor nincsenek

315
többé. Másokról meg azt hisszük, hogy éhezünk rájuk, és nem fogjuk fel, hogy rég a
mieink.
- Mama - mondom -, nem megyek vissza Indiába.
- Nem? - A hangja kíváncsi, de csalódott is.
- Nem oda tartozom.
- Te oda tartozol, ahova én tartozom.
Megkönnyebbülés ezt hallani, ennyi idő után, de szerintem nem igaz. Hálás
vagyok, hogy sikerült kialakítania magának Indiában egy új otthont, de nem ott van a
helyem.
- Színész leszek, mama - mondom. És komolyan mondom. Tegnap este vagy
talán sokkal hosszabb idő óta kész van a tervem. Sürgősen találkoznom kell Kate-tel,
aki nem jött el a bulira. Ezt az esélyt nem szalasztom el! Ez kell nekem. - Színész
leszek - ismételem. - Ez a hivatásom.
Yael fölnevet. - Hát hogyne lenne az. A véredben van. Akárcsak Olgának.
Azonnal ismerős a név. - Szabó Olgára gondolsz?
Szünet. A vonal valósággal serceg a meghökkenésétől. - Saba mesélt róla
neked?
- Nem. Megtaláltam a képeket. A padláson. Kérdezni is akartam tőled, de olyan
sok dolgom van... - Egy pillanatig hallgatok. - És mert sose beszéltünk igazán az ilyen
dolgokról.
- Nem, soha.
- Ki volt Olga? A barátnője volt Sábának?
- A húga - feleli Yael. Csodálkoznom kellene, de nem csodálkozom. Egy
csöppet sem. Mintha egy kirakósban csusszannának a helyükre a darabok.
- Saba mindig azt mondta, hogy fantasztikus tehetség volt -

316
folytatja anyám. - Már meghívták Hollywoodba. De aztán kitört a háború, és azt nem
élte túl.
Nem élte túl. Csak Saba élte túl.
- A Szabó a művészneve volt? - kérdezem.
- Nem. Sabát hívták Szabónak, amíg ki nem vándorolt Izraelbe, ahol
héberesítette. Sok európai csinálta ugyanezt.
Hogy eltávolodhassanak a múlttól. Ezt megértem. Habár Saba nem tudott igazán
eltávolodni. Az a sok némafilm, amelyre elvitt magával. A szellemek, amelyeket űzött
és magához ölelt.
Szabó Olga, anyám nagynénje, a nagyapám húga. Szabó Oszkáré, akiből Oskar
Shiloh lett, aki az apja volt Yael Shilohnak, aki a felesége lett Bram de Ruitemek, aki
a fivére volt Daniel de Ruitemek, akiből hamarosan Abraão de Ruiter apja
lesz.
Tovább növekszik a családom.

317
 ÖTVENEGY

M ikor előkerülök a fürdőszobából, Broodje és Henk éppen ébredezik, és úgy

nézik a rendetlenséget, mint két tábornok, akik elveszítettek egy döntő ütközetet.
Broodje hozzám fordul.
- Elnézést - mondja bűntudatos pofával. - Ki fogok takarítani, de megígértük
W-nek, hogy tízkor találkozunk, mert segítünk a költözködésben, és máris elkéstünk.
- Szerintem hányni fogok - jelzi Henk.
Broodje fölemel egy sörösüveget, amely kétharmadig van cigarettacsikkekkel. -
Majd később hányhatsz. Megígértünk valamit W-nek. És Willynek is. Majd mindent
eltakarítok. Henk hányását is, amit egyelőre szépen le fog nyelni.
- Emiatt ne izgulj - mondom. - Vállalom a takarítást és a rendcsinálást.
- A helyedben nem lelkesednék - figyelmeztet Henk. Felszisszen, a halántékát
nyomkodja.
Lekapom a kulcsokat a konyhai pultról. - Bocs - mondom. Az ajtóhoz indulok.

318
 - Hová mész? - kérdezi Broodje.
- Átveszem a kormányt!

Éppen a biciklimet lakatolom ki odalent, amikor megszólal telefonom. Ő az, Kate.

- Egy órája próbállak hívni - mondom. - Most indulok a hoteledbe.
- Hozzám, hm? - Hallom a mosolyt a hangjában.
- Izgultam, hogy elmész, ugyanis van egy ajánlatom számodra.
- Nos, az ajánlatokat legjobb személyesen megtenni, úgyhogy maradj veszteg,
mert útban vagyok hozzád. Ezért telefonálok. Otthon vagy?
A lakásra gondolok, az alsógatyás Henkre és Broodjéra, az emeletes piszokra. A
nap hét ágra süt, hetek óta először. Javaslom, hogy találkozzunk inkább a
Sarphatiparkban.
- Az utca másik oldalán, ahol tegnap voltunk - emlékeztetem.
- Leszállítod az ajánlatodat egy hotelről egy parkra, Willem? - csipkelődik. - Nem
tudom, hogy hízelgőnek találjam-e vagy megsértődjek.
Én se tudom.
Egyenesen a parkba megyek, és leülök az egyik padra, a homokozó közelében.
Egy kislány és egy kisfiú épp azt vitatják meg, milyenre építsék a várat.
- Lehet száz tornya? - kérdezi a kisfiú.
- Szerintem jobb lesz húsz - feleli a kislány.
Azután a kisfiú azt kérdezi: - Lakhatunk benne örökre?
A kislány egy darabig szemléli az eget, majd azt feleli: - Amíg nem esik az eső.

319
 Mire Kate megjelenik, a gyerekek jelentős előrehaladást értek el: vizesárkot ástak
és megépítettek két tornyot.
- Bocs, hogy ilyen sokáig tartott - lihegi Kate. - Eltévedtem. Micsoda egy
körkörös városod van!
Magyarázni kezdem a koncentrikus csatornákat, a Cein-tuurbaant, amely övként
fogja körül a város derekát, de leint. - Ne bajlódj, reménytelen vagyok. Mellém ül. -
Rendezőnő őnagysága nem hallatott magáról?
- Csend és hullaszag.
- Vészjóslóan hangzik.
Vállat vonok. - Lehet. Úgysem tehetek semmit. Egyébként új tervem van.
- Ó! - Kate még nagyobbra nyitja egyébként is nagy, zöld szemét. - Csak nem?
- De igen. Sőt, ehhez kapcsolódik az ajánlatom.
- A nemzetközi helyzet egyre fokozódik.
- Tessék?
A fejét rázza. - Nem érdekes. - Keresztbe veti a lábát, felém hajol. - Készen állok.
Tégy ajánlatot.
Megfogom a kezét. - Téged akarlak. - Szünet. - Rendezőmnek.
- Nem kissé olyan ez, mint szeretkezés utánra időzíteni a bemutatkozást? -
kérdezi.
- Ami tegnap este történt, miattad történt - kezdem. - Úgyhogy veled akarok
dolgozni. Át akarok jönni, hogy a Rumlinál tanulhassak. Tanonc akarok lenni.
Kate szeme réssé keskenyedik a mosolytól. - Honnan tudsz te a
tanoncképzésünkről? - nyávogja orrhangon.
- Talán megnéztem a weboldalatokat egyszer vagy százszor. Azt is tudom, hogy
elsősorban amerikaiakkal dolgozol,

320
de otthon, nálunk, a családban angolul beszéltek. Angolul beszélek a színpadon. A
legtöbbször angolul álmodom. Shakespeare-t akarok játszani. Angolul. Veled.
Kate arcáról eltűnt a széles mosoly.
- Nem lenne ám olyan, mint tegnap este: Orlando, a színpad közepén! A mi
tanoncaink mindent csinálnak. Díszleteket készítenek. Műszaki munkákat végeznek.
Tanulnak. Statisztálnak. Nem azt mondom, hogy nem játszanál főszerepeket egy
napon, nem zárnám ki ezt a lehetőséget, a tegnapi este után nem. De beletelhet egy
időbe. És akkor ott van még a vízum, nem is szólva a szakszervezetről, vagyis ne
várd, hogy reflektorfénybe érkezel. Azonkívül megmondtam Davidnek, hogy
találkoznia kell veled.
Kate-re nézek, és már mondanám, hogy nem is számítok ilyesmire és türelmes
leszek, tudom, hogy kell építkezni, de leállítom magamat, mert az jut az eszembe,
hogy őt semmiről sem kell meggyőznöm.
- Mit gondolsz, hol voltam tegnap este? - kérdezi. - Davidet vártam, hogy
kiszabaduljon a Medeiáról és beszélhessek vele rólad. Azután megszerveztem neki
mára a repülőutat, hogy láthasson ma este, mielőtt az a rokkant visszajön. Már útban
is van ide, erről jut eszembe, hamarosan indulnom kell elé a reptérre. Ekkora hajcihő
után okosabban teszik, ha ismét téged léptetnek fel, különben szólóznod kell majd
Davidnek. - Fölnevet. - Csak vicceltem, de a Rumli kisvállalkozás, és az ilyen
döntéseket közösen hozzuk meg. Ez egy másik dolog, amire fel kell készülnöd:
borzasztóan kapaszkodunk egymásba. - Égnek löki a karjait. - De hát nem ilyen
minden család?
- Várj, akkor ezek szerint elfogadsz?

321
 A mosoly visszatér. - Kételkedtél benne egy percig is? Viszont kimondhatatlanul
tetszik, Willem, hogy te kerestél meg engem. Ez azt bizonyítja, hogy figyelsz,
márpedig egy rendező ezt várja el a színészétől. - Megkocogtatja a halántékát. -
Továbbá nagyon okos ötlet, hogy az Államokba költözöl. Jót tesz a karrierednek,
azonkívül ott lakik a te Lulud.
Tor levelére gondolok, ezúttal megbánás nélkül. Lulu keresett engem. Én
kerestem őt, és tegnap este valamilyen különös módon megtaláltuk egymást.
- Nem azért akarok átmenni - mondom.
- Tudom - mosolyog Kate -, csak ugrattalak. Bár úgy vélem, tetszeni fog neked
Brooklyn. Sokban hasonlít Amszterdamra. A sorházak, a türelem a hóbortok iránt. Azt
hiszem, rögtön úgy érzed majd magad, mint otthon
Amikor ezt mondja, olyan érzésem támad, mintha megpihennék. Mintha a világ
összes órája elhallgatott volna.
Otthon.

322
 ÖTVENKETTŐ
H anem Daniel otthona kész kupleráj.
Mire hazaérek, a fiúk elmentek, és minden egy merő dzsuva. Bram azt mesélte, hogy
ilyen volt a lakás valamikor, mielőtt megérkezett Yael és könyörtelenül bevezette a
rendet.
Palackok, hamutartók, tányérok, pizzásdobozok. Minden edényt előszedtek,
mindegyik mocskos. A lakásnak cigarettaszaga van. Bizonyosan nem olyan hely,
ahol egy csecsemő lakhat. Egy pillanatra lebénulok, azt se tudom, hol kezdjem.
Felteszek egy CD-t Adam Wilde-tól, attól az énekes- zeneszerzőtől, akit pár hete
hallgattunk meg Maxszel, azután nekilátok. Kiöntöm a sört és a bort, az üvegeket egy
dobozba teszem, hogy elvigyem őket a szelektív hulladékgyűjtőbe. Aztán kiürítem és
elmosom a hamutálakat. Noha most már van mosogatógépünk, teleengedem a
mosogatót forró, szappanos vízzel, elmosom az összes piszkos edényt, majd
eltörölgetek. Szélesre tárom az ablakokat, hadd jöjjön be a napfény és a friss levegő.
Délre összeszedtem az üvegeket, kidobtam a csikkeket, elmosogattam

323
és eltörölgettem, port töröltem és porszívóztam Körülbelül olyan tiszta lett a lakás,
mint Daniel idejének legjobb napjaiban volt, de mire hazahozza Abraãót és Fabiolát,
addigra olyan lesz, akár a patyolat. Készen várja őket.
Kávét főzök. Megnézem a telefonomat, hogy üzent-e Linus, de a mobil döglötten
hever az ágyon. Bedugom, hogy töltődjön, a kávét a polcomra teszem. Még mindig
ott van a boríték, benne Yael, Bram, Saba, Olga fényképei. Végighúzom az ujjamat a
boríték gyűrődésén, érzem a benne levő történelem súlyát. Akárhova megyek is
legközelebb, ezek velem jönnek.
A telefonomra pillantok. Még mindig döglött, de hamarosan üzeni fog Linus vagy
Petra. Egy részem azt gondolja, hogy okvetlenül kirúgnak. Ezt az árat kell fizetnem az
esti diadalért, és nincs is kifogásom ellene, mert ezt az árat hajlandó vagyok
megfizetni. De a másik részem nem nagyon hiszi, hogy így működne az egyensúly
univerzális törvénye.
Visszamegyek a nappaliba. Végtelenre állítottam a CD-t, kezdenek annyira
ismerősek lenni a számok, hogy most már akkor is hallani fogom őket, ha nem
figyelek oda.
Körülnézek a szobában. Felverem a párnákat, ledőlök a díványra. Izgulnom
kellene, hogy mikor tudom már meg, mi lesz az este, de épp az ellenkezőjét érzem.
Olyan, mint az a cezúra, amikor kilépek a vasútállomásról vagy a buszpályaudvarról,
vagy a repülőtérről egy idegen városba, és nem létezik más, csak a lehetőség.
A nyitott ablakon beszivárog a város kakofóniája - villamosok, biciklicsengők
csilingelőse, alkalmanként a magasban elhúzó szuperszonikus gépek
mennydörgése -, elvegyül a zenével, álomba ringat.
Egy napon belül harmadszor ébredek telefoncsörgésre.

324
Ugyanaz az érzésem van, mint reggel, amikor Yael hívott: valahol másutt vagyok.
Azon a helyen, ahol kell.
A csörgés elhallgat, de tudom, hogy Linusnak kell lennie.
A sorsomnak, ahogy Marina nevezte. Ám Linus nem a sorsom; legfeljebb a mai
estéről lehet szó. A sorsomat én irányítom.
Bemegyek a szobámba, felveszem a telefont. Látom kint a magasban egy
KLM-gép kék-fehér hasát, ahogy kapaszkodik fölfelé a fellegek között. Elképzelem
magam egy gépen, ahogy elrepülök Amszterdamból, elszállok az Északi-tenger,
Anglia és Írország felett, elhagyom Izlandot, Grönlandot, Uj-Fundlandnál lefelé
kanyarodom, és meg sem állok a keleti partvidéken New Yorkig. Érzem a rántást,
hallom a földet érő kerekek csúszását, az utasok tapsviharát, mert mindenki annyira
hálás, hogy végre megérkezett.
A mobilomra pillantok. Számtalan SMS, gratulációk a tegnapi estéhez, és egy
hangüzenet Linustól. - Willem, fel tudnál hívni minél előbb? - kérdezi.
Mély lélegzetet veszek, felkészülök Linus mondanivalójára. Nem igazán számít.
Nagy lettem, és most hazamegyek.
Amikor Linus felveszi, halkan kopogtatnak a bejáratnál.
- Halló, halló...? - kurjantja Linus.
Újabb kopogtatás, ezúttal hangosabb. Kate? Broodje?
Mondom Linusnak, hogy azonnal visszahívom. Leteszem a telefont. Kinyitom az
ajtót. És ismét megáll az idő.
Sokkot kaptam. És nem kaptam. Ugyanolyan, mint akire emlékezem, és
mindenben megváltozott. Idegen és olyasvalaki, akit ismerek. Az igazság és az
ellentéte ugyannak a pénznek a két oldala, hallom Saba hangját.
- Szia, Willem - mondja. - A nevem Allyson.
Allyson. Kimondom gondolatban a nevet, felülvizsgálom és

325
frissítem egy teljes év emlékeit, ábrándjait, egyoldalú párbeszédeit. Nem Lulu.
Allyson. Erős név. Szilárd név. És valahonnan ismerős név. Rajta minden ismerős.
Ismerem őt, és ő ismer engem. Ekkor értem meg, miről álmodtam ma reggel, ki ült
mellettem a gépen egész idő alatt.
Allyson bejön.
Az ajtó kattanva becsukódik mögötte, és egy percre ők is itt vannak a szobában
velünk, Yael és Bram, harminc évvel ezelőtt. Egész történetük átzúdul a fejünkön,
mert az a mi történetünk is. Csak most jövök rá, hogy hiányos történet volt, mert
akárhányszor mesélte is Bram, mindig elhallgatta a fontos részt. Hogy mi történt az
autóban, abban az első három, együtt töltött órában. Vagy talán elmesélte, szavak
nélkül. A tetteivel.
- Így hát megcsókoltam. Mintha őt vártam volna egész idő alatt - mondta az én
korábban búskomor apám, változatlan áhítattal.
Azt gondoltam, hogy az áhítat a véletleneknek szólt. Pedig talán nem. Talán a
foltnak szólt. Három óra egy autóban, ennyi kellett hozzá, hogy két évvel később
megérkezzen Yael.
Talán apámat is megrendítette, mint ahogy engem is megrendít most az a
titokzatos metszéspont, ahol a szerelem találkozik a szerencsével, ahol a sors
találkozik az akarattal. Mert várta anyámat, aki megérkezett.
Így hát Bram megcsókolta.
Megcsókolom Allysont.
Bevégzem a történetet, amely előbb volt, mint mi, ugyanakkor elkezdem a
magunkét.
Kétszeres boldogság; most már az enyém.

326
 CSAK EGY ÉJSZAKA

Gayle Formán ezt a novellát e-bookban jelentette meg, 2014 májusában, hogy
lezárja Allyson és Willem történetét. Ha úgy érzed, számodra nem lezáratlan a
történet, ne olvass
tovább! (A szerk.)

327
N em egy első csók. Még csak nem is az első csókjuk. Mégis olyannak érzik.
Nem azért, mert ügyetlen vagy félszeg. Nem azért, mert a lány nem tudja, hova
tegye a kezét vagy a fiú nem tudja, hova tegye az orrát. Szó sincs róla. Úgy
összepasszolnak, mint a kirakós darabjai. Amikor Allyson és Willem egy év után
először csókolják meg egymást, mindketten ugyanazt gondolják: ez valami új.
Habár ide talán nem a gondol a megfelelő ige, mert egy ilyen csóknál a
gondolkodás távozik az ablakon, és valami nyersebb veszi át a helyét: belső hangok,
megérzések. „A kiske* tudja", mondaná Saba, Willem nagyapja.
Willem nem győz ámulni, hogy Allyson megtalálta őt ugyanúgy, ahogy Yael találta
meg Bramet. Nem tudja, hogyan történt, csak azt tudja, hogy megtörtént és ez jelent
valamit.
Allyson lélekben az ég felé löki az öklét. Nem megmondtam?

• Konkrétan belsőség, átvitt értelemben az ösztönök. (A ford.)

328
Egy éven át kereste Willemet, és kereste a lányt, akivé Willem tette őt. Azután tegnap
este, amikor Willemet nézte, ahogy Orlandót alakítja a Vondelparkban, már bizonyos
volt benne, hogy mindkettőt megtalálta, bizonyos volt benne, hogy a fiú szavai neki
szólnak. Mindörökké és azon felül egy napig. Érezte. Zsigeri megérzés volt. Ám
Allyson nem szokott hozzá, hogy a belső hangra hallgasson. Tizenkilenc évet élt le
úgy, hogy nem vett tudomást róla. Gyakorlatilag mindenre figyelt ezen kívül. Tehát
amikor meglátta Willemet egy másik lánnyal, sugárzóan boldognak látta egy másik
lánnyal, akkor eljött.
De nem igazán, hiszen itt van, a fiú lakásában, ahol Willem csókolja és ő
visszacsókolja a fiút, és ez a csók tökéletesen új, egyszersmind valahol mélyen
ismerős. Ami látszólag ellentmondás, pedig nem az. Az igazság és az ellentéte
ugyanannak a pénznek a két oldala, mondogatta Saba.

Semmi sem tart örökké, még a második első csókok sem. Még az olyan nehezen
kiharcolt csókok sem, mint ez. Az ablak előtt villamos csilingel, és mint az
ébresztőóra hangja, valósággá szilárdítja a kábult pillanatot. Allyson és Willem
szétrebben.
Allyson nem egészen tudja, mit tegyen most. Elvben föl kellene szállnia a
horvátországi gépre. Ez a megálló Willem lakásában kitérő volt, a csók pedig boldog
meglepetés. De mi lesz ezután?
Willem, mintha a kérdésre válaszolna, mintha a cserét véglegesítené, elveszi a
lány hátizsákját, azután kávéval kínálja Allysont.
Most szívesen fenékbe rúgná magát. Ezt a lányt, akit egy éve nem látott, ezt a
lányt, akiről egy éven át töprengett, álmodott

329
akit egy éven át keresett, ezt a lányt csak az imént csókolta meg (még mindig szédül
egy kicsit a csóktól)... és akkor az első szavai hozzá olyanok, mintha egy pincér
mondaná őket.
Ám aztán eszébe jut valami. - Vagy teát? Szereted a teát, ugye?
Ilyen apróság. Allyson valóban szereti a teát, teát ivott a Londonba tartó vonaton,
amikor először beszélgettek, ráadásul - még ilyet! - a hagelslagról. Ugyanazon a
reggelen, valamivel később megint teát ivott azon a vonaton is, amelyen együtt
utaztak Párizsba.
Tea. Egy napon. Egy éve. Willem emlékszik rá.
Na, látod?, rikoltja odabent egy hangocska (Allyson kiskéje, bár ő még nem ismeri
ezt a szót).
- Igen - mondja. - Kérek teát.
Nem igazán szomjas. Öt perce olyan volt a szája az idegességtől, mint a smirgli,
de a csók azt is orvosolta. De itt most mintha többet kínálnának innivalónál.
- Teát - ismételi Willem. Látja, hogy a kínálás megoldott valamit a lány arcában,
mint tavaly, amikor Allyson játékosan kikövetelte, hogy bókoljon neki, ő pedig azt
mondta, hogy bátor, nagylelkű és őszinte. Akkor csak tippelt. Most emlékezik.
Mindenre emlékezik. Meg akarja mondani neki. Meg fogja mondani neki.
Ám első a tea.
A konyhába indul. Allyson nem tudja, kövesse-e, de a fiú megfordul, és így szól: -
Várj meg itt. - Pár lépés után hozzáteszi: - Nehogy elmenj!
A lány leül az alacsony bőrdíványra. Kellemes lakás, vidám, napfényes, modem.
Itt lakik Willem? Sose képzelte el,

330
hogy hol lakhat. Hogy lakhat-e valahol. Amikor megismerkedtek, a fiú a hátán vitte a
házát.
Willem a konyhában megpróbálja összeszedni magát, miközben elkészíti az
innivalót. (Bűvöli a teáskannát, amely csak azért sem forr fel.) Feltúrja a
konyhaszekrényeket a tea után, amelyet emlékezete szerint Daniel bácsi félretett
Fabiolának, a leendő feleségének, a leendő gyereke leendő anyjának, akihez
látogatóba ment Brazíliába. Magának kávét főz, neszkávét, mert az gyorsabb, és már
így is elég idő ment el a teavízre.
Tálcára tesz mindent, visszatér a nappaliba. Allyson a díványon ül, a szandálját
levetette, szép rendesen elhelyezte a kisasztal alatt. (Az a meztelen láb, hogy az mit
művel Willem vérnyomásával! Ennyi erővel a lány a ruháját is levethette volna.)
Elhelyezi a tálcát az asztalkán, és úgy ül le a díványra, hogy szemben legyen
Allysonnal. - Remélem, nem baj, hogy kamilla - mondja. - A nagybátyámnak nincs
más.
- Jó lesz - feleli Allyson. - Neked van nagybátyád?
- Daniel. Ez a lakás az övé. Csak addig lakom itt, amíg ő Brazíliában van.
Allyson kevés híján kiböki, hogy ő azt hitte, Willem Utrechtben lakik, odáig sikerült
követnie, mielőtt kihűlt a nyom. Vagy ő azt hitte, hogy kihűlt. Amíg véletlenül meg
nem hallotta, hogy az Ahogy tetsziket mutatják be a Vondelparkban, és valahonnan
tudta, hogy benne lesz Willem.
Véletlenek. Örökké a véletlenek. Ezt meg akarja mondani Willemnek, éppen azon
töpreng, miként fogalmazzon, hogy ne hangozzék úgy, mintha sültbolond lenne,
amikor megszólal a fiú:
- Daniel valamikor együtt lakott itt az apámmal, Brammel.

331
Amikor fiatalok voltak. Aztán az apám megismerkedett utazás közben egy lánnyal.
Egy napot töltöttek együtt. Még csak egy nap sem volt, csak pár óra, és két évvel
később a lány betoppant ide. Bekopogtatott hozzá.
Mint te, gondolja Willem, de nem mondja ki. Nem akarja, hogy úgy hangozzék,
mintha sültbolond lenne.
- Az anyád - mondja Allyson.
- Igen. Az anyám. Aki most Indiában van. - Yaelre gondol. Alig várja, hogy
beszámolhasson neki erről. Megszavaz magának egy rövid percet, hogy élvezhesse
az élményt: örül, mert elmesélhet valamit az anyjának. Azután tovább élvezi Allysont
a csupasz lábával, aki viszont itt van. Sose gondolta magáról, hogy lábra indul be, de
talán felül kell vizsgálnia az álláspontját.
Allysonnak eszébe jut, mit mesélt Willem a szüleiről. Éppen a szerelemről
beszélgettek - vitatkoztak? elmélkedtek? -, amikor Willem nutellát kent az ő
csuklójára, és lenyalta. Allyson nekitámadt, hogy mondjon egy párt, akik nemcsak
szerelembe estek, de szerelmesek is maradtak; foltosak maradtak. Yael és Bram,
felelte a fiú.
- Yael és Bram - ismétli most Allyson. Még csak törnie sem kell a fejét a
neveken.
Eszébe jut, milyen szomorú volt Willem tavaly nyáron, és azonnal tudja, talán már
akkor is tudta, hogy Bram nincs többé. De ez nem azt jelenti, hogy nincs többé folt.
Yael és Bram. Willem szíve elszorul. Jól sejtette. Allyson ismeri őt. Az első perctől
ismerte.
A lányra néz. A lány visszanéz rá.
- Megmondtam, hogy emlékezni fogok - szól Allyson.
Mielőtt Willem megcsókolta a műteremben azon az éjszakán

332
Allyson azt mondta, hogy emlékezni fog mindenre ebben a párizsi napban. Emlékezni
fog rá.
Willem nem ígért ilyeneket, de ismeri közös napjuk legapróbb részletének is az ízét, a
tapintását, a hangját és a szagát.
- Én is emlékszem - mondja.
Olyan sok mindent kellene mondani. Mintha a világ összes homokját próbálnák
beletölteni egy homokórába. Vagy kiszedni belőle.
Ám Willem telefonja örökösen cseng. Következetesen nem vesz tudomást róla,
amíg eszébe nem jut, hogy mielőtt ajtót nyitott Allysonnak, megígérte Linusnak, hogy
visszahívja.
- Ó, a francba, Linus! - Felveszi a mobilt, öt nem fogadott hívás.
Allyson kíváncsi.
- El kell intéznem egy telefont - mondja a fiú.
Allyson azt hiszi, átmegy telefonálni a másik szobába, de nem. Visszaül a
díványra, ezúttal őmellé.
A telefonbeszélgetés hollandul zajlik, úgyhogy Allyson nem érti. Willem arcából
sem olvashat ki sokat. Egy félmosoly. Egy vállrándítás. Ebből nem fejtheti meg, hogy
jó-e a hír vagy rossz.
Willem kinyomja a telefont. - Én ugrottam be Orlando szerepébe egy darabban.
Megint Shakespeare. Az Ahogy Tetszik - kezdi.
- Beugrottál? - kérdezi Allyson. - Én azt gondoltam, te voltál Orlando.
Csak tegnap. És ma este. Így rendelkezett Petra, közölte az imént Linus. A
következő héten visszajön Jeroen, a színész, akit Willem helyettesített, egy utolsó,
hétvégi fellépésre,

333
begipszelt bokával. A mai este után nem tartanak igényt Willemre, se mint színészre,
se mint beugróra. Ám ma még ő szerepel, éppen ezért meg kell jelennie, hogy
végighallgassa a megjegyzéseiket, mielőtt este hétkor felmegy a függöny. Már épp
kezdené magyarázni Allysonnak, de leállítja magát.
- Tudtad? - kérdezi.
És ekkor a lány megmondja: - Ott voltam.
Willemnek nem kellene csodálkoznia. Vagy nem érezte meg a lányt? Nem neki
mondta a szöveget? Ám az eltelt év alaptalan reményei és a levél után, amiről Tor
beszélt, azt képzelte, hogy csak a szellemét idézte meg. Talán valóban így volt. Talán
olyan jó munkát végzett, hogy hús-vér alakjában is idevarázsolta a nagybátyja
lakásába, ahol most ül és az ő ölébe teszi a lábát.
Hogy történt ez? Homályosan emlékszik, hogy megragadta Allyson bokáját és
feltette a lábát az ölébe, olyan hanyagul, mintha pokrócot terítene a térdére, bár
ebben nem biztos. Minden olyan, akár egy álom, mégis olyan természetes, mint a
lélegzés. Így kell csinálnod. Tedd az öledbe Allyson lábát.
- Fantasztikus voltál - mondja Allyson. - Delejes. Olyan volt, mintha te lennél
Orlando.
Willem csakugyan a rokonának érezte Orlandót, az elárvult ifjút, aki
megmagyarázhatatlan módon beleszeret egy lányba, aki jön, majd eltűnik, mint a
pára. Ám a lány visszajön. (A lány visszajött.)
- Mindig tudtam, hogy jó vagy - folytatja Allyson. - Már amikor tavaly láttalak
játszani, azon az estén, amikor találkoztunk, bár azt össze sem lehet hasonlítani a
tegnapival.
Azon az estén, amikor találkoztak. Akkor a Vízkereszt Sebastianját alakította a
Gerilla Willnél. Nem beszéltek, de

334
a darab végén odadobott a lánynak egy pénzdarabot. Kacérság volt, kihívás.
Uramisten, mennyire tudatlan volt akkor!
- Sok minden történt ebben az évben - mondja.
Ha Allyson elmosolyodik, Willemnek a hajnalra kell gondolnia. Előbb egy pici fény,
azután több, azután kirobbanóan sok. A hajnalt is naponta látjuk, de a sokadik
alkalommal is ámulatba ejt. Talán azért olyan ismerős ez a mosoly. Sok hajnalt látott
már.
De nem, nem is azért ismerős.
Eközben Allyson emlékezik. Miért éppen Willem? Abból a sok mindenből, amit ő
mondott magának vagy mások mondtak neki - elragadtatás, Párizs, színészi tehetség
vagy libidó -, egy sem állja meg a helyét. Most egészen újfajta érzéssel nézi az
ösztönök emlékeit. Nem ezek a lényegesek, még csak nem is a fiú. Hanem ő. Az
számít, hogy ő milyen tud lenni Willem közelében.
Milyen új volt az a nap, mennyire felszabadította, hogy őszinte, hogy bátor, talán
egy kicsit buta lehet. Mostanra valamivel több a gyakorlata, illetve sokkal több, hála
ennek az utolsó pár hétnek, amikor egyedül kellett boldogulnia Európában. Mostanra
jól megismerte azt a lányt.
- Sok minden történt velem is - mondja Willemnek.

Felváltva, szakaszonként mesélik el a történetet. Van, amit már tudnak, például,

hogy Willemnek agyrázkódása volt. Van, amit feltételeztek: Willemet összeverték a
bőrfejűek, Allyson boldogtalanul menekült vissza Londonba. Elmondják egymásnak,
milyen nagy csalódás volt, hogy sosem sikerült kideríteni a másik igazi nevét, teljes
nevét, e-mail címét, de most pótolják a hiányt (Willem Shiloh de Ruiter, Allyson

335
Leigh Healey stb.). Allyson beszámol Willemnek a levélről, amit tavaly márciusban írt,
akkor, amikor szembe mert nézni a lehetőséggel, hogy talán nem is a legrosszabb
történt: talán nem is hagyta faképnél a fiú.
Willem elmondja Allysonnak, hogy csak a múlt hónapban szerzett tudomást a
levél létezéséről, és megpróbálta felkutatni, de csak tegnap értesült a tartalmáról.
- Az meg hogy lehet? - kérdezi Allyson. - Hiszen négy napja visszaszereztem.
- Vissza? - csodálkozik Willem. - Hogy?
- Elmentem a házadba. A régi házadba, Utrechtben.
Broodje házába a Bloemstraaton, ahol a sötét napokat töltötte, miután hazatért
Párizsból. Ahol próbált felépülni a verésből. Meg mindenből.
- Honnan tudtad, hogy oda kell menned? - kérdezi. - A Bloemstraatra. - Nem ott
lakott, amikor megismerte Allysont, nem adott meg semmiféle címet a lánynak. Hogy
bánta utólag!
Allysont most feszélyezi az a sok minden, amit vállalt, hogy megtalálja a fiút. Nem
mintha megbánta volna, de akkor is, olyan túllihegésnek tűnhet. Zavarában kezdené
elhúzni a lábát, de Willem megmarkolja a bokáját, és nem engedi. Ez a kis gesztus
megadja a lánynak a bátorságot, hogy meséljen. Arról, hogy bemerészkedett
Párizsba. Hogy kinyomozta Céline-t. Hogy járt a Szent Lajos kórházban és beszélt a
kedves Robinet doktorral, és megkapta a címet, amely elvezette az utrechti házhoz
és a levélhez.
- Nem dobtam ki. Itt van, a hátizsákomban.
Lehajol a díványról, előhúz egy gyűrött borítékot, odaadja Willemnek. Egy vándorút
van rajta: Tor háza Leedsben, a Gerilla

336
Will eredeti főhadiszállása (ezt meg hogy derítette ki?), ahonnan továbbították az ő
amszterdami címére, az eladott lakóhajóra, ahonnan továbbították a Bloemstraatra.
- Elolvashatod, ha akarod - ajánlja fel Allyson.
- Szerintem már nincs értelme - mondja a fiú, ám nem ezért nem akarja
elolvasni. Tor utasított valakit, hogy e-mailben tájékoztassa a levél tartalmáról. Nincs
bátorsága elolvasni Allyson előtt.
De a lány visszaveszi a borítékot, széthajtogatja a benne levő levelet, és felé
nyújtja.

Drága Willem!
Már kilenc hónapja próbállak elfelejteni téged és a párizsi napunkat, de mint látod,
nem megy valami jól. Leginkább azt szeretném tudni, hogy csak úgy otthagytál-e. Ha
igen, az is oké. Mármint nem az, de ha tudom az igazságot, képes leszek túljutni
rajta. És ha nem hagytál ott, akkor nem tudom, mit mondjak. Legfeljebb azt, hogy
sajnálom, hogy én azt tettem.
Nem tudom, mit válaszolsz, amikor megérkezik hozzád ez a levél, mint egy
szellem a múltadból. De függetlenül attól, ami történt, remélem, hogy jól vagy.

A levél nem olyan, amilyennek Willem hitte. Nem az, amire Tor célzott. Egy percre
megnémítja a fiút, és miután rátalált a hangjára, egyszerre szól ahhoz az Allysonhoz,
aki a levelet írta, és a lányhoz, aki mellette ül.
- Nem hagytalak ott csak úgy - mondja. - Örülök, hogy nem felejtettél el. És nem
voltam jól.
- Most már tudom - feleli Allyson. - Azt hiszem, egy részem akkor is tudta, de nem
voltam elég bátor, hogy elhiggyem.

337
Aznap nem volt semmi bajom, de általában rosszul éreztem magam. Ma már jól
vagyok.
Willem összehajtja a levelet, olyan gondosan, mint egy megszentelt írást. - Én is.
Visszaadja a levelet Allysonnak. A lány a fejét rázza. - Neked írtam.
Willem azonnal tudja, hol fogja tartani. A mellett a fénykép mellett, amely a
tizennyolcadik születésnapján készült róla, Yaelről és Bramről. Együtt Saba és Olga
fényképével. Olgáéval, Saba húgáéval, akinek a létezéséről, akárcsak erről a levélről,
csak nemrég szerzett tudomást. Allyson levele is csatlakozik az elveszettnek hitt, de
megtalált fontos dolgokhoz.
- Akkor sem értem - mondja. - Múlt hónapban jártam a bloemstraati házban, és
a levél nem volt ott.
- Bizarr - mondja Allyson. - Saskia és Anamiek egy szóval sem említették, hogy
találkoztak veled.
- Azok meg kik? - kérdezi Willem.
- Ők laknak ott.
- Igen? Hát, én nem találkoztam velük. Kulcsom volt a házhoz.
- Akkor ez a magyarázat - nevet Allyson. - Nem ismernek, habár tudtak rólad. És
tudtak... - Elnémul, aztán kényszeríti magát, hogy befejezze - ...Ana Luciáról.
- Ana Luciáról? - csodálkozik Willem. Nem sokat gondolt a lányra azóta, hogy
olyan csúnyán összevesztek karácsony előtt. - Mi van vele?
- Megkerestem.
- Te megkerested Ana Luciát?
Allysonnak eszébe jut az a félelmetes düh. Mint Ana Lucia egyik évfolyamtársától
megtudta, Willem egész idő alatt csalta

338
a barátnőjét egy francia lánnyal. Ez a hír igazolni látszott mindazt a rosszat, amit
Allyson gyanított a fiúról.
- Milyen volt? - kérdezi Willem.
- Hát, nem vágott éppen orrba.
A fiú megrándul. - Nem örült neked - mondja.
- Nem értettem. Akkor láttam először.
- Találkoztál te már vele. Pár pillanatra.
Allyson a fejét rázza. - Arra emlékeznék.
- Párizsban. A Latin Negyedben.
Allyson agya sebesen jár, majd megáll a képeslapok forgó állványánál. Azoknak a
nézegetését mímelte, miközben Willem valamilyen, otthonról ismert lányokkal
dumált. Köztük lett volna Ana Lucia?
- De miért utált ennyire? - kérdezi, ám közben eszébe jut, mennyire féltékeny
volt minden lányra, aki iránt Willem akár a leglanyhább érdeklődést mutatta.
Csakhogy a féltékenységnek semmi köze nem volt ahhoz az indulathoz, amellyel Ana
Lucia szó szerint kivágta a kollégiumi szobájából.
- Mert rajtakapott, amikor repülőjegyet foglaltam a felkutatásodhoz.
Repülőjegyet? Hol akart felkutatni? Allyson agya nem boldogul ezzel az új adattal.
Nem logikus. Willem Spanyolországba utazott, hogy találkozzon a francia lánnyal,
akivel csalta Ana Luciát. Allyson Céline-re gyanakodott, habár Céline közölte vele,
hogy azóta nem látta a fiút, amióta beállított hozzá Párizsban Allysonnal, ő pedig hitt
neki.
És akkor csak úgy leesik. Hogy eltorzítja a tényeket a féltékenység! Céline-re
gondol. Milyen féltékeny volt rá és mennyire félreismerte! Hiszen ő volt Ana Lucia
Céline-je!

339
 Nem volt ott semmiféle francia lány, csak egy amerikai lány, akivel Willem
Franciaországban találkozott.
- Tehát nem jártál Spanyolországban? - kérdezi.
- Spanyolországban? - kérdez vissza Willem. - Nem. Én Mexikóba mentem.

Minél több kérdés kap választ, annál több kérdés születik, ám Willemnek most el
kell mennie Petrához és Linushoz. Pedig nem akaródzik elválni Allysontól. Most csak
arra vágynak, hogy így beszélgethessenek, minél tovább.
Willem szeretné magával vinni a lányt; a legszívesebben zsebre tenné. Csakhogy
Petrával, rossz természetű rendezőjével kell szembenéznie, aki dühös rá a tegnapi
előadás miatt. Willem semmibe vette az utasítását, hogy menjen biztosra, úgy játssza
a szerepet, ahogy Jeroen játszotta. De ő inkább azt tette, amit Kate barátnője
javasolt; a saját feje után ment, rátalált a saját Orlandójára, és ezzel szárnyakat adott
magának a színpadon. Élete legrészegítőbb élménye volt. Jó, addig, amíg ma be
nem kopogtattak hozzá.
Akármennyire szeretne Allyson közelében maradni, tudja, hogy oktalanság lenne
felvonultatni a lányt Petra előtt. Bár azt alig várja, hogy összeismertethesse Kate-tel.
Ma este bemutatja Kate-nek. És Broodjénak. És W-nek és Henknek és Maxnek.
Mindenkinek, akik elvezették Allysonhoz.
- A rendező kirúg rám - magyarázza. - Talán jobb lenne, ha később
találkoznánk.
Valami megáll közöttük a levegőben. Egy későbbi találkozás hozta rájuk ezt az
egész bajt. Willem elugrik valahova pár percre, és mindig becsúsznak véletlenek. Egy
évvel ezelőtt is megtalálták egymást.

340
 Mindketten felismerik a pillanatot, de azt is tudják, hogy a mostani pillanat nem
azonos az akkorival. Willem, mintha ezt akarná bizonyítani, lehúz egy kulcsot egy
karikáról, és odaadja a lánynak. Allyson rábámul a tenyerén heverő kulcsra. Willem
is.
Egy éve hátizsákom volt, most lakáskulcsom, gondolja a fiú.
Egy éve nem mondtuk meg egymásnak a nevünket, most pedig lakáskulcsot ad
nekem, gondolja a lány.
(Továbbá Willem csak ránézett az anyajegyre Allyson csuklóján, és azonnal
megrohanta a vágy, hogy ismét megkóstolja. Allyson lába és csuklója eléggé
megnehezíti, hogy kikerüljön az ajtón.)
(Ha már a lábnál tartunk, Allyson a cikcakkos forradást nézi Willem lábfején - a bal
lábán -, és eszébe jut, hogy ki akarta deríteni, hogyan szerezte a fiú. Valamint, hogy
mikor van a születésnapja, mi a kedvenc fagylaltja. Sem ezekre, sem tízezer más
kérdésre nincs elég idő.)
Úgyhogy Willem egyelőre azt mondja neki, hogy érezze magát otthon. Egye meg,
amit a konyhában talál. Használja a számítógépet. Wifi van. Skype-oljon. Pihenjen.
Az ő szobája a sárga. Öröm elképzelni Allysont a lakásában.
- Ez a mobilszámom - mondja. Felírja egy jegyzetblokkba. Legszívesebben a
lány karjára írná, megjelölve Allysont a tetoválással, de ellenáll a kísértésnek.
Már indul, aztán megtorpan az ajtóban. Most tükörképei annak a pár órával
ezelőtti felállásnak, amikor Willem a lakásban volt, Allyson a folyosón. Egyik sem
biztos benne, hogy ez mit jelent.
Csak abban biztosak, hogy csókolózni akarnak. Mindketten

341
akarják. Érzik a húzást; majdnem olyan, mint egy lánc, amely összeköti őket.
- Hatra itt vagyok - ígéri Willem.
- Hatra - ismétli a lány. Négy óra múlt. Végleg lekéste a horvátországi gépet.
Willem csukni kezdi a lakásajtót, azután ismét kinyitja. - Itt leszel? - Most fél a
távozástól. Nem tehet róla. A tükörképek.
A mindenség az egyensúlyt szereti. Tavaly ő tűnt el. Az idén Allyson tűnhet el.
Csak mostanában mintha már nem hinne a tartozások és követelések univerzális
főkönyvében, ahol minden jónak ára van. Tehát amikor Allyson becsukja az ajtót,
miután megígérte, hogy itt lesz, Willem megengedi magának, hogy el is higgye.

A nagy újságokkal el kell dicsekedni. Meg is teszik.

Willem rohanvást küld egy SMS-t Kate-nek, akitől alig pár órája vált el, mert a
lány a vőlegénye elé ment a repülőtérre. Össze akarja ismertetni Willemmel, hogy
David az áldását adja a fiú csatlakozására a társulatukhoz.
Óriási hírem van!, írja. Orlando vagyok ma este!
Ennek egy változatát küldi el Broodjénak, aki Henkkel együtt W-nek és a
barátnőjének, Liennek segít beköltözni az új lakásba. így mindenki megkapja az
üzenetet, és mindenki eljön a színházba, akkor is, ha tegnap este is ott voltak
testületileg. Mert neki ilyen barátai vannak.
A színház felé karikázva kap észbe, hogy most majd mind azt hiszik, az a nagy
hír, hogy még egy lehetőséget kapott Orlandóra. Holott igazság szerint kirúgták. Ma
csak azért

342
szerepelhet, mert nincs más. Szinte érzi Petra utálatát, amiért kénytelen ismét
fölengedni őt a színpadra.
Nem ez az újság. Az újság Lulu, természetesen. Allyson. De hát ma este úgyis
eljön mindenki. Akkor majd megtudják.
Ezután Yaelre gondol, az anyjára, akivel annyira eltávolodtak egymástól az utóbbi
pár évben, amíg Párizsban az a tavalyi nap mozgásba nem hozta az életüket.
Mumbaiban most éjszaka van, így SMS-t küld.
Megtaláltam. Habozik. Talán pontosabb lenne azt írni, hogy a lány találta meg őt.
De Willem nem így érzi. Úgy érzi, hogy ő találta meg Lulut. Tehát ezt írja.
Nem részletezi. Az anyja így is meg fogja érteni.
Willem lakásán Allyson SMS-t küld Wrennek: AZONNAL HÍVJ FEL! Utána
elhatározza, hogy kíváncsiskodni fog. Nem kutakodik éppen, de körülnéz.
A nappali nem kínál nyomokat. Még ha nem is közölték volna vele, hogy a lakás
Willem nagybátyjáé, akkor is tudná, hogy nem Willemé. Átmegy a hátsó szobába. A
sárgába. Az ágy vetetlen és Willem-szaga van. Valamiből tudja, hogy az.
Félénk és tétova, mintha betolakodó lenne. Ám eszébe jut, hogy Willem azt
mondta, arra ösztökélte, már amennyire egy ilyen Willem-típus képes ösztökélni
másokat, hogy érezze itthon magát. A lakáskulcs most is a zsebében van.
Leül az ágyra, amely olyan alacsony, hogy a feje fölé kerül az ablak. Van egy kis
könyvespolc. Elmosolyodik, amikor meglátja rajta a Vízkeresztet. Belelapoz, és
eszébe jut, hogy ezt a darabot nem volt hajlandó felolvasni a Shakespeare
fennhangon szemináriumon. Deere gondol. Párizs óta nem beszéltek.

343
Kiszámítja az időeltérést. New Yorkban reggel nyolc múlt. Talán Skype-olhatna
Deenek.
A könyvespolcon ott a laptop. Amikor kiveszi, véletlenül lever egy nagy borítékot.
Fényképek, újságkivágások hullnak ki belőle, némelyik nagyon régi. Van egy kép
Willemről is, egy fiatalabb Willemről, akinek az arca még nem ilyen finoman metszett,
de akkor is Willem. Egy férfi és egy nő fogja közre. A nő kicsi, fekete, komoly. A férfi
épp az ellentéte: magas, aranyhajú, mosolygós. Csak Yael és Bram lehetnek.
Kissé úgy érzi, mintha ismerné őket. És bántja, hogy sose találkoztak.
Gondosan visszacsúsztatja a képeket a borítékba, amelyet eltesz a könyvespolc
egy biztonságosabb sarkába. Ekkor hallja meg a hangot. Azonnal ráismer. Kissé
tovább tart megtalálni Willem dzsekijének a zsebében, amit a fiú tegnap este, az
előadás után viselt.
Előveszi. Az ő régi, arany karórája, amit tavaly kapott az érettségijére. Akkor
utálta, mert olyan súlyos volt és tökéletes. Most rokonszenvesebb: a fénye megfakult,
az üvege megrepedt. Megfordítja. Hogy nyomasztotta a MEG SE ÁLLJ véset, amikor
az anyja átadta az órát, pedig most szinte úgy hangzik, mint egy jövendölés. Mintha
ennél tökéletesebbet nem is kívánhattak volna neki. Szeretne beszámolni az
anyjának erről a kinyilatkoztatástól. Egy pillanatig kóstolgatja az élményt, hogy ő el
akar mondani az anyjának valamit.
Ezzel együtt sem akarja visszakapni az órát.
Abban a párizsi parkban Willemnek adta az órát, a fiúnak adta az időt, és cserébe
ő lett a lány a kétszeres boldogság meséjében. Az én lányom a hegyekből, ahogy
Willem mondta.
Tudta, hogy a fiú megtartotta az órát. Ennyit elárult Céline,

344
amikor Allyson odaállt elébe Párizsban, a múlt héten. Csakhogy Céline szájából úgy
hangzott, mintha Willem azért tette volna el az órát, hogy bevágja a zaciba. Pedig
azért tette el, hogy megőrizze. Hogy megőrizze Allysont.
Fogja a ketyegő órát, érzi a rezgését, és csordultig eltelik valamivel, amit nem ért.

Willem alig tudja megállni, hogy ne nevessen.

Petra szapulja, azt mondja, hogy tegnap este gúnyt űzött a társulatból. Lehet,
hogy igaz, de az előadás akkor is diadal volt. Bár lehet, hogy épp ez volt a gúny. Ám
azért hagyja, hogy Petra előadja a kifogásait, felhánytorgasson minden elhibázott
ütemet. Szépen meghallgatja, hogy kerékbe törte a nyelvet, összezavarta a
közönséget.
- Ma este úgy fogod játszani, ahogy Jeroen játssza, ahogy egy beugrónak kell
játszania! - parancsolja Petra. Ugyanezt az utasítást adta tegnap is, amikor Willemet
berendelték, hogy helyettesítse Jeroent, mert a társulat vezető színésze eltörte a
bokáját. Willem majdnem elveszítette a lába alól a talajt, de azután Kate meggyőzte,
hogy vállalja a kockázatot. „Légy nagy vagy menj haza!", ahogy Kate fogalmazott, ám
Willem ezt úgy értelmezte, hogy „légy nagy és menj haza!" Ilyen érzés volt. Tegnap
este azt gondolta, hogy a hazatérés egyenlő a színjátszással, egy új otthonnal New
Yorkban, az inaskodással a Rumli kisszínházban, amelyet Kate és a vőlegénye
vezetnek. Ma azonban úgy érzi, hogy az otthon jött el hozzá.
- Értjük egymást? - kérdezi Petra, miután a második cigarettát is elszívta a
ledorongolás mellé. - Azt fogod tenni, amit a rendeződ mond!

345
 Willem meg is tenné, amit a rendezője mond, de az ő rendezője mostantól Kate.
- Úgy fogom játszani a szerepet, ahogy tegnap - közli.
Petra feje belilul. Willem fütyül rá. Mit tehet vele? Kirúgja? Petra felpattan. Olyan, mint
egy kislány, aki nem kapta meg a desszertjét. Willem igyekszik fapofát vágni,
igyekszik, hogy ne nevessen, igyekszik nem észrevenni, hogy Linus magába fojtja a
kuncogását.

Dee is nevet.
A sztorin, amit most fejezett be a barátnője. Olyan bolond történet, hogy szinte
hihetetlen, ebből lehet tudni, hogy igaz.
- Kár, hogy Shakespeare halott - mondja. - Mert ez az a sztori, amit ellopna.
- Tudom - feleli Allyson.
Dee mamája egy csésze kávét tesz az asztalra. Dee érzi a konyhában piruló
szalonna illatát. - Csak nem a barátnőnk? - kérdezi.
Dee nem tudja, mikor lett az ő barátnőjéből az ő barátnőjük, de azért megnyitja a
képernyőt, hogy anyus is üdvözölhesse Allysont.
- Halló, bébi! - mondja Sandra. - Hát mi az újság? Szeretnél egy kis gofrit?
- Halló, Mrs. D...
Dee figyelmeztető pillantása egy töredék másodperc alatt teszi meg a 6400
kilométeres utat.
- Mármint Sandra - helyesbít Allyson. - Nagyon szeretnék, csak nem tudom,
lehet-e Skype-on küldeni.
- Kinézem belőlük, hogy egy napon még lehet - mondja Sandra.

346
 Dee elfordítja a számítógépet. - Anyus, egy hete nem beszéltem a barátnőmmel.
Megkaphatod, ha majd hazajön. - Visszafordul a géphez. - Áll még, hogy hozzalak el
a reptérről?
- Áll. Bár azt hiszem, anyu is lejön. Azt mondta, visszafelé betársulhatsz
hozzánk.
- Mikor kezdődik az a buli? - kérdezi Dee.
- Elvileg holnap délután kell hazarepülnöm. Elvileg most Horvátországban
kellene lennem.
- Túl sok nálad az „elvileg" - jegyzi meg Dee.
- Tudom - nevet Allyson. - Igazság szerint gőzöm sincs, mit fogok csinálni.
Lehet, hogy neki gőze sincs, ám Dee tudja, milyen tünetei vannak egy szerelmes
lánynak. Allyson valósággal ragyog, ráadásul a joghurtos-uborkás arcpakolás nélkül,
amit Dee betervezett a szépítkezésbe, a lány hazatérésének örömére. Egész listát
állított össze programokból, de leginkább azt szeretné, ha egy fedél alatt
dumálhatnának, hosszasan. Hiányzik neki Allyson. Nem is tudta, hogy lehet ennyire
hiányolni egy barátot, amennyire Allyson hiányzott neki ezen a nyáron, de hát nem is
volt még egy ilyen barátja.
- Sose volt neked gőzöd semmiről, de most legalább beismered a
tudatlanságodat - kötekedik a lánnyal.
- Ennyire ismersz? - tréfálkozik Allyson, ám a kezét a kamerához emeli, hogy
látsszon a képernyőn, és Dee tudja, hogy nem viccel, nem igazán. Ő is felemeli a
kezét, hogy Allyson lássa a saját monitorján. Erre a gesztusra bízzák a kimondatlan
szavakat: köszönöm, hogy eljuttattál ide. Köszönöm, hogy megértesz.
- Hiányzol - mondja Allyson.

347
 Dee pontosan ezt akarta hallani. - Te is hiányzol, bébi.
Anyus hátulról támad, visszanyomul a képernyőre. Puszikat lehel Allysonnak. -
Tényleg hiányol. Búsul az én fiam.
- Én is hiányolom őt.
Sandra bedugja a fejét a kamera elé. - Hogy válik be a térkép?
Útravalóul vásárolt Allysonnak egy laminált térképet. Deet először feszélyezte a
gesztus, csakúgy, mint a búcsúztató, mert anyus nem engedett abból, hogy bulit
rendez a sose látott Allyson tiszteletére. „Érzésem szerint igazából nekem tartasz egy
hurrá-végre-van-egy-barátod babazsúrt", mondta Dee, mire anyus felvonta
félelmetes szemöldökét, és visszavágott: „No, és miért ne ünnepelhetném
mindkettőt?" (Dee alulmaradt a vitában, a buli pedig remek volt.)
- Anyus, már nem is Párizsban van, hanem Amsz... - kezdi mondani.
Ám Allyson belefojtja a szót. - A térkép tökéletes volt! - Elmagyarázza, hogy a
térképnek köszönheti az ötletet, hogy ellenőrizze a párizsi kórházakat, ami elvezette
Wrenhez és Robinet doktorhoz és a bloemstraati házhoz, most pedig ide. - Nélküle
sose találtam volna el ide!

Broodje romokban hever. Éjszaka alig aludt, annál többet ivott; ünnepelte Willem
debütálását Orlandóként. Három óra alvás után pokoli fejfájással ébredt, és akkor
még eszébe is jutott, hogy ő és Henk segítséget ígértek W-nek a költözéshez.
Egész nap dobozokat hurcolt meredek lépcsőkön a harmadik emeletre. (Ez W-re
vall, hogy a legfelső emeletre költözik. Broodje megjegyezte, hogy ha nem lennének
másnaposak, bezzeg a földszinten lenne a lakás. W tizenöt hosszú percet

348
töltött azzal, hogy kimutassa ebben az állításban a logikai hézagokat.)
Broodje most hazaért a lakásába. Illetve pontosabban nem a sajátjába. Csak arra
a két hétre az övé, amíg ő és Henk vissza nem költöznek Utrechtbe. Nincs túl sok
kedve másodszor is elmenni ma este Willy előadására, de Willy kedvéért megteszi.
Legalább van pár órája, hogy pihenjen. Végre ledobhatja átizzadt, poros ruháját és
ágyba bújhat.
Már belépés közben hámozza le magáról a pólót.
Aztán felüvölt.
- Ó, a francba, elnézést! - Visszaveszi a pólót. - Nem tudtam, hogy Willynek
társasága van.
Eléggé sablonos élmény rányitni Willy valamelyik nőjére. Mindig így volt. Bár egy
ideje már nem. Már nagyon hosszú ideje, hogy nem.
- Bocsánat - mondja a lány. - Nem tudtam, hogy jön valaki. Broodje
alaposabban megnézi. - Állj, én ismerlek téged. Te voltál ott az előadáson az este. A
parkban. - Még meg is hívta őt meg a másik lányt, hogy jöjjenek el a buliba. Broodje
többet beszélt a másik lánnyal, aki nagyon aranyos volt, habár még mindig hiányzik
neki Candace, a barátnőfélesége, csak hát Candace Amerikában lakik, és még
mindig nem sikerült kisütniük, hogy akkor ezt most hogy. Mikor szedte fel Willy ezt a
nőt?
- Te Broodje vagy - mondja a lány.
- Ja, az vagyok - feleli Broodje. Fáradt, macskajajos, fájnak az izmai, és nem
óhajtja szórakoztatni Willy valamelyik csaját. - Hát te ki vagy?
- Allyson - feleli a lány. Majd mintha eszébe jutna valami. - Bár te talán úgy
ismersz, mint Lulut.

349
 Broodje egy pillanatig bámul rá, aztán megrohanja és átöleli.
Amikor Willem hazajön, azt látja, hogy a legjobb barátja és a lány, akit a legjobb
barátja segített kinyomozni, egy asztalnál esznek. Broodje kiürítette a kamrát: van
sajt, sós keksz, kolbász, hering, sör. Eteti Allysont, mert Broodje ezt csinálja azokkal,
akiket szeret. Willem megállapítja, hogy Allyson díszhelyet kapott Broodje szívében.
- Willy! - kurjantja Broodje. - Éppen rólad beszéltünk!
- Tényleg? - kérdezi Willem. Közelebb lép Allysonhoz, akit ösztönösen meg akar
csókolni. Mostantól nem akar ki-be járni a szobákban úgy, hogy ne csókolná meg
Allysont. Ez is valami új. Ám most épp azért nem teszi, mert még annyira új, noha
Broodje és Allyson úgy kenegetik az asztalnál a sajtot a sós kekszre, mintha egész
életükben ezt csinálták volna.
- Épp azt meséltem Lulunak, pardon, Allysonnak, micsoda savanyú képű voltál
egész évben.
- Nem az egész évben - helyesbít Willem (bár igazából majdnem egy év volt az).
- Oké. Indiában talán nem. Nem voltam veled Indiában. Három hónapra elment
Indiába a mamájához - magyarázza Broodje a lánynak. - Még egy filmben is
szerepelt ott.
- Sztár vagy Indiában? - kérdezi Allyson.
- Brad Pitt vagyok Indiában - feleli Willem.
- Meg talán azóta nem szomorú, hogy hazajött. De miután visszatért Párizsból,
olyan volt, mint egy rakás szerencsétlenség. És amikor Mexikóban nem talált...
- Oké, Broodje - csitítja Willem. - Nem szükséges kikürtölni az összes családi
titkot.

350
 Broodje a szemét forgatja. - Részemről családtagnak tekintem Allysont.

Ha már a családnál tartunk, Allyson örül, hogy együtt láthatja Willemet és

Broodjét. Nem mintha megnyugtatásra lenne szüksége, de azért megnyugtatja
kettejük látványa.
- El akartalak vinni valahova enni - mondja Willem -, de Broodje megelőzött.
- Még mindig elmehetünk, ha akarsz - feleli Allyson.
- Nem egészen egy óra múlva a színházban kell lennem - mondja Willem. -
Mehetünk utána? Csak mi.
- Nem csak ti - szól közbe Broodje. - Jön W, Henk, Lien, mindenki. És mindenki
meg akarja ismerni öt. - Allyson felé bólint. - Te vagy a vállalkozás, amibe mindnyájan
befektettünk, úgyhogy látnunk kell belőle valami hasznot, hogy... később kettesben
lehessetek.
- Wren is telefonált. A barátnőm, akivel Amszterdamban voltam - mondja
Allyson. - Találkozni akar veletek.
Továbbá itt lesz Kate és a vőlegénye, gondolja Willem. Egymásra néznek
Allysonnal. A láthatatlan lánc húzása nagyon erős. Hogy miért nem használták ki
jobban a csendes órákat ma délután? Miért csak ültek itt, Allyson lábával Willem
térdén, holott rendelkezésükre állt egy tökéletes, üres lakás?
Csakhogy Allyson semmiért a világon nem adná oda azokat az órákat Willemmel.
De Willem se.

Most is túl korán kell elválniuk Willem előremegy a színházba. Wren a lakásban
találkozik Allysonnal és Broodjéval.

351
A parkban csatlakoznak a társaság többi tagjához, és az előadás után együtt
ünnepelnek.
Ezúttal kevésbé zaklatottan köszönnek el egymástól. Egyszer már végigcsinálták
azt, amit normális emberek szoktak: elmész, utána visszajössz. Ez erősíti a bizalmat.
Willem most csókkal búcsúzik a lánytól. Futó csók, csak egy puszi. Korántsem
elég. Willem mindenestől akarja. A szájától a lábáig.
- Viszlát előadás után - mondja Allyson.
- Igen - feleli a fiú.
Ám tudják, hogy már annál előbb keresni fogják és meg is találják egymást ismét,
az előadás közben, Shakespeare szavaiban.
Kevéssel Willem távozása után megérkezik Wren. Nagyot sikít, és átöleli Allysont.
Nagyot sikít, és átöleli Broodjét. Megcsókolja a szenteket a karperecén. Szent Júdát,
a vesztes ügyek patrónusát. Szent Antalt, az elveszett tárgyak patrónusát.
Végigcsókolja az összes szentet, mert mindegyik beváltotta a hozzá fűzött
reményeket.
- Tudtam! - mondja fuvolázó hangján. - Bár én azt hittem, hogy a vonaton fogod
megtalálni, mint legutóbb.
- Bizonyos értelemben a pályaudvaron találtam meg - feleli Allyson, majd
elmagyarázza, hogy mielőtt felszállt volna a repülőtérre induló vonatra, kicsomagolta
a reggelit, amit Winston, a szállodájuk recepciósa készített neki. Az egész a
hagelslag műve volt, a csokoládémorzsával megszórt kenyéré, az első témáé,
amelyről Willem és ő beszélgettek. Ez volt a jel, a véletlen, az oldalba bökés, hogy
menjen el Willemhez.
- Honnan tudtad, hol keresd? - kérdezi Wren.

352
 - Mert te megmondtad a címet és azt is, hogy az utca egy öv.
- Ezt te mondtad - fordul Broodjéhez Wren.
- A külföldiek csak így képesek megjegyezni a Ceintuur-baant - feleli a fiú.
- Ellentétben számos más itteni, kiejthető utcanévvel? - kérdezi Allyson.
Nevetnek.
Rendet raknak, nekikészülnek, hogy átmenjenek a Vondelparkba. Valahol Allyson
tudata alatt ott lappang a tény, hogy holnap délután négykor indul a gépe Londonból.
Még ki kell ókumlálnia, hogyan jut oda. Pár száz dollárja marad. Ha el kell vernie a
gyors Eurostarra, hát majd elveri. Annak idején egyetlen perc alatt döntött úgy, hogy
átmegy Londonból Párizsba, és az indította el ezt az egész lavinát. Két óra kellett
hozzá, hogy átjusson az egyik világból a másikba. Bízik benne, hogy idejében vissza
is jut.
Mialatt Broodje gyorsan lezuhanyozik, Wren megütögeti maga mellett a díványt. -
Kiderítetted már, ki volt tegnap este az a lány a virágokkal? - kérdezi.
Allyson nem derítette ki. Tegnap este sorsfordító volt együtt látni Willemet a
lánnyal. Igazolt mindent, amivel gyanúsította a fiút. Ugyanúgy, mint Ana Lucia dühe.
De már nem igazán érdekli, ki volt az a lány. Találkozott Willemmel, egy délután
töltött vele. Tudja, hogy ami tavaly történt vele, az, bizonyos értelemben, megtörtént a
fiúval is.
- Nem én - feleli Wrennek.
- Rá kellene kérdezned Broodjénél.
Megtehetné, de nem akarja, Már nem számít.
Szinte hallja Melanie gúnyos nevetését az Atlanti-óceán túlsó partjáról. Melanie
ott volt vele tavaly nyáron, amikor

353
 találkozott Willemmel, az első perctől gyanakodott rá, nem értette, miért
kapaszkodik csökönyösen Allyson abba a pasiba, abba az egyetlen napba.
Nem érdekes. Úgyse hallgat Melanie-ra. Vagy anyura. Vagy Deere. Vagy
Céline-re. Vagy Ana Luciára. Önmagára hallgat, és tudja, hogy minden oké.
- Tudod, mit kéne tennünk? - kérdi Wren azzal a fülig érő, bolondos, vásott
mosolyával. - Virágot kellene vinnünk neki.
Allyson egy pillanatra azt hiszi, hogy ez afféle párbaj a tegnap esti vörös hajú
lánnyal, de azután megérti, mit akar Wren. Virágot kell vinniük Willemnek. A
virágpiacról. Ahol Wolfgang dolgozik.
Wren biciklijével mennek, Allyson oldalvást ül a csomagtartón. (Úgy véli, hogy
egész Amszterdamban talán ez az ülésmód tetszik neki a legjobban. Importálni
akarja a szokást.) Kora este érkeznek a piacra, de mivel szombat van, nagy a
forgalom. Wolfgang éppen egy hatalmas csokor liliomot csomagol papírba.
Cseppnyi meglepetés sem látszik rajta, amikor felnéz és észreveszi a lányokat,
holott Allysonnak elvileg Horvátországban kellene lennie. Mindössze kacsint egyet.
Allyson kivárja, hogy levonuljanak a vásárlók, és az első szélcsendben Wolfgang
nyakába borul. Olyan jó és ismerős a dohánnyal kevert virágillat, hogy az teljességgel
érthetetlen, hiszen alig három napja ismeri Wolfgangot (illetve nagyon is érthető).
- Megtalálta! - jelenti be Wren. - Megtalálta az Orlandóját!
- Nekem már tegnap este az volt a benyomásom, hogy megtalálta, amit keresett
- mondja Wolfgang azon a morajló hangján, erősen idegenes kiejtéssel.

354
 Szótlan megértéssel néz Allysonra, aki tudja, hogy Wolfgangnak igaza van.
Tegnap este úgy gondolta, hogy Willem csak egy káprázat, amelyet hasztalanul
kerget, mégis azt érezte, hogy megtalálta, amit keresett. Valamit, amit nehezebb
elveszíteni. Mert annak hozzá, Allysonhoz volt köze. Mert az ő volt.
- Az a helyzet, hogy mindkettőnket megtaláltam - újságolja Wolfgangnak.
- Tehát kétszeresen jó a hír.
- Kétszeres a boldogság - mondja Allyson.
- Az is - helyesel Wolfgang.
- Ma este ismét megnézzük Orlando szerepében. El tudsz jönni? - kérdezi
Wren.
Wolfgang azt feleli, hogy Shakespeare-ből neki elég egy este, különben is, ma
este még be kell zárnia, de tíz után szabad.
- Akkor utána találkozzunk - javasolja Allyson. - Egy csomóan megyünk
vacsorázni. Neked is ott kell lenned.
Eszébe jut, amit Broodje mondott: a vacsora olyan lesz, mint egy bankett a
befektetőknek. Wolfgangnak ott kell lennie. Deenek is. És Glenny professzornak. És
Babsnek. És Kálinak meg Jenn-nek, a tavalyi szobatársainak. Talán tart egy második
befektetői bankettet is, ha majd otthon lesz.
- Ki nem hagynám! - mondja Wolfgang. - Nohát akkor, kértek valamilyen
virágot?

A Vondelpark amfiteátrumában Allyson kiszúrja Broodjét, aki több ülést lefoglalt

elöl. Van vele egy hapsi, még Willemnél is magasabb, egy rövid hajú lány, egy másik
hapsi. Hozott egy kosár kaját és számos palack sört.

355
 Háromszor megpuszilja Allysont és Wrent, majd a társasághoz fordul: - Hé,
mindenki! Ez ő. Lulu. Igaziból Allyson. Ö pedig Wren, a barátnője.
Egy darabig csak meresztik a szemüket. A lány szólal meg elsőnek, miközben
kezet nyújt: - Lien vagyok.
- Allyson.
- Wren.
Lien megbámulja Allysont. - Tényleg olyan vagy, mint Louise Brooks.
- He? - kérdezi Wren.
- A némafilm sztárja - magyarázza Allyson. - Olyan frizurám volt, mint neki.
Willem ezért nevezett el Lulunak.
Liennek eszébe jut, hogy Willem egy Louise Brooks-filmre vonszolta el őket. Már
akkor tudta, hogy valami van a fiúval, de senki sem hitt neki, amikor azt mondta, hogy
Willem szerelmes.
Most már elhiszik.

W-nek sehogy se megy a fejébe.

Ami módszeres munkát beleöltek ebbe - végigtelefonálták az amerikai utazási
irodákat, felkutatták Deauville-ban az uszály kapitányát, grafikont rajzoltak az
összefüggésekről -, azok után egyszerűen nem logikus. Az se volt logikus, amikor
Willem elment Mexikóba a lány után. Más lett volna, ha a lány egy kisvárosba látogat,
turistaszezonon kívül, de hogy egy forgalmas üdülőbe, karácsonykor? Nevetségesen
alacsony volt a valószínűségi hányados. De legalább megvolt benne a logika, az
összekapcsolhatóság elve, még ha visítva is.
Ám ezt nem érti. Mit összekeresgéltek, és mint Broodjétól

356
tudja, a lány is keresgélt. De hogy csak úgy beállítson a tegnapi előadásra? Arra a
darabra, amelyben Willemnek még csak fel sem kellett volna lépnie? Tegnapig csak
beugró volt. Logikátlan. Egyszerűen logikátlan.

Willem a kulisszák mögött ismét a véletleneken tűnődik és azokon a dolgokon,

amelyek látszólag értelmetlenek. Holott van értelmük. Mint például ott, kint, az ötödik
sorban. Mindnyájan együtt. Logikus.
Kate-et még nem látta, de a lány megírta SMS-ben, hogy itt lesz Daviddel, csak
rögtön a darab után el kell menniük. David el akarja csípni a kései gépet Londonba,
Kate kikíséri a repülőtérre.
A kollegák hátba paskolják, gratulálnak az előző estéhez, részvétüket fejezik ki a
jövő hetet illetően. Willem ugyanúgy elfogadja a gratulációt, mint a
részvétnyilvánítást.
Max van mellette, mint mindig. Ő a másik beugró, Rosalindáé, és Willem legjobb
barátja a társulatban.
- Ezt megnyered, azt elveszíted. Néha egyszerre nyersz és veszítesz. Rohadt
egy kupleráj az élet! - állapítja meg.
- Ez Shakespeare? - kérdezi Willem.
- Á. Csak én.
- Úgy hangzik, mint az egyensúly univerzális törvénye - mondja a fiú.
- A micsoda? - Amikor Willem hallgat, ő maga válaszolja meg a saját kérdését: -
Úgy hangzik, mint egy nagy marhaság.
- Valószínűleg igazad van - helyesel Willem, majd megkérdezi, hogy megy-e
valahova Max az előadás után.

357
 - Még mindig macskajajos vagyok a tegnapitól - panaszkodik a lány. - Hány bulit
bír ki az ember?
- Ez más - biztosítja Willem.
- Miben? - kérdezi a lány.
Max az egyik legjobb barátja lett az utóbbi hónapokban, Willem mégsem mondott el
neki semmit. Most már nem tehet mást, csak azt, hogy elmond neki mindent.
- Mert szerelmes vagyok.

Kate és David hajszállal a kezdés előtt érkezik. Kate egyenesen a Vondelparkba

akart jönni a repülőtérről, de amikor meglátta Davidét, elvesztette a fejét, ami igazán
butaság volt. Mindössze néhány napig nem látta, és öt éve vannak együtt. Csakhogy
még mindig be volt zsongva a tegnapi estétől. Egy jó Shakespeare-produkció
köztudottan ajzó hatású. Tehát amikor David megérkezett, visszafuvarozta a Major
Booger Hotelbe, és nekiesett. Utána elaludtak, és rendesen el is tévedtek a park felé
jövet (valaki figyelmeztethetné a várostervezőket, hogy Amszterdam olyan, mint egy
patkánylabirintus, habár nagyon szép patkánylabirintus), de most itt vannak.
Remélem, nem dicsértem túl, gondolja Kate, miközben kialusznak a lámpák. A
tegnapi este után gyakorlatilag megígérte Willemnek, hogy lehet náluk tanonc, de ezt
Davidnek is jóvá kell hagynia. Biztos, hogy David jóváhagyja. Willem olyan príma volt.
Ám Kate most ideges. Korábban is felvettek külföldi tanulókat, de nagyon ritkán, mert
annyi a baj az adminisztrációval és a szakszervezettel.
Belép Willem. - „Ahogy én emlékszem..." - kezdi mint Orlando.

358
 Kate megkönnyebbülten fúj egyet. Nem dicsérte túl.
Jobb, mint tegnap este. Mert nincsenek falak. Nincsenek illúziók. Mindketten
pontosan tudják, kihez beszélnek.
- „Szeretném magának adni azt a kis erőmet, amim van."
Allyson, az ő lánya a hegyekből.
- „Mit mondanál most nekem, ha az igazi, az igazi Rosalindád volnék?"
Nincs több színjátszás. Mert Willem tudja. Allyson tudja.
- „Szép kis cimborám, bár meg tudnálak győzni, hogy szerelmes vagyok."
Allyson elhiszi. Mindketten hiszik.
- „Előbb megcsókolnálak, azután beszélnék."
Ez a sor egy csók. Az ő csókjuk.
- Mindörökké és azonfelül egy napig.
Mindörökké és egy napig.

- Anyám, borogass! - mondja David Kate-nek, miután vége.

Nem megmondtam?, gondolja Kate, ám egy szót sem szól.
- Ez az a stopos, akit felszedtél Mexikóban?
- Hányszor mondjam még, hogy nem stopos volt! - David már hónapok óta
szapulja, hogy minek enged be a kocsijába idegeneket, Kate fáradhatatlanul
emlékezteti, hogy kezdetben mindenki ismeretlen. „Valamikor még te is az voltál ne-
kem!", mondta.
- Az sem érdekel, ha egy háromlábú majom volt - szögezi le David. - Ez
hihetetlen!
Kate mosolyog. Sok mindent szeret, de különösen szereti, ha neki van igaza.
- És nálunk akar tanulni?
- Ja - feleli Kate.

359
 - Sokáig nem tarthatjuk távol a színpadtól.
- Tudom. Egyelőre zöld, de majd megérleli a képzés. Utána elintézzük a
szakszervezeti dolgokat és áthozzuk oda.
- Csakugyan holland? - kérdezi David. - Nincs akcentusa. - Egy pillanatra
elhallgat. - Ezt figyeld! Még mindig tapsolnak.
- Féltékeny vagy? - csipkelődik Kate.
- Annak kéne lennem? - vág vissza a férfi.
- Ez a srác reménytelenül szerelmes valami amerikai lányba, akit Párizsban
talált és azután elveszített. Részemről reménytelenül szerelmes vagyok valami
idegenbe, akivel öt éve találkoztam.
David megcsókolja.
- Tényleg vissza kell menned ma éjszaka? - kérdezi Kate. - Gyorsan
elintézhetnéd Willemet, utána még egyszer megnyikorgathatnánk az ágyat a Major
Boogerben.
- Csak egyszer? - kérdezi David.
Ismét megcsókolják egymást. A közönség tovább tapsol.
Allyson felfigyel a csókolózó párra. Nehéz is lenne nem észrevenni őket, mert a
közönség már kifelé kanyarog a színházból, de ők csak csókolóznak, és mert bár
Allyson szeretne megismerkedni Willem barátaival, igazából azt szeretné csinálni,
amit ez a pár.
Aztán a párocska leválik egymásról, és Allysonnak elakad a lélegzete. A lány! Ez
a tegnap esti lány! Akit Willemmel látott! Akit Willem szerelmének nézett! Noha ma
délután már nem hitte annak, és most már tudja, hogy nem az.
- Ki az? - kérdezi Broodjétól, és a lányra mutat.
- Fogalmam sincs - feleli Broodje. - Odanézz! - mutat a színészbejáróra. - Jön
Willy!

360
 Allyson hirtelen lebénul. Tegnap este ugyanennél az ajtónál állt, és Willem csak
úgy elsuhant mellette, annak a másik lánynak a karjaiba. Akit most egy másik férfi
ölel.
De ez nem a tegnapi este. Hanem a mai, és Willem jön, egyenesen őhozzá. És
mosolyog. A bokrétát, amelyet Wolfgang kötött (óriási bokréta, majdnem elhúzta a
bringát, miközben idekerekeztek a parkba) Wren átpasszolja Allysonnak.
Öt másodperc múlva a bokréta szétlapul, mert Willem fütyül a virágokra és az őt
váró sokadalomra. Ma este követi Orlando útmutatását: „Előbb megcsókolnálak,
azután beszélnék". És, aznap már másodszor, meg is teszi.
Ó, micsoda csók az! A délelőtti szűzies ehhez képest! Egyszerre préselik le
maguk között az összes virágot. Allyson meg tudna élni ebből a csókból!
Ám ekkor nevetés hallatszik mögöttük és egy hang, egy ismeretlen hang, ámbár
Allyson rögtön tudja, hogy a vörös hajú nő beszél.
- Látom, megtaláltad! - mondja.

Egy örökkévalóság, amíg kitrappolnak a parkba, olyan sokan vannak: Willem,

Allyson, Broodje, Henk, W, Lien, Max, Kate, David. Wolfgang és Winston, a recepciós
srác a hotelből, ahol Wren megszállt, később csatlakoznak hozzájuk.
A logisztika bonyolult. Ez itt hagyta a bringáját, az ott találkozik velük.
Még ennél is tovább tart a bemutatás.
Kate színházigazgató. Akit Willem Mexikóban ismert meg, ahol Allysont kereste.
David a vőlegénye, akit Willem még sose látott, de egyfolytában

361
arról áradozik, milyen jó volt Willem ma este, micsoda merészség sebezhetőnek
játszani Orlandót.
Wren a barátnő, akit Allyson Párizsban ismert meg, majd ismét összefutott vele
Amszterdamban.
- Ha nincs Wren, nem találtalak volna meg - mondja Allyson a fiúnak. - Már fel
akartam adni, ő vett rá, hogy menjek el a kórházba, ahol ápoltak.
Willem köszönetét mond Wrennek.
Wren pukedlizik.
W hallgatja a bemutatásokat, és továbbra sem érti.
Mint ahogy Max sem. - Hát, ez kurvára komplikált. Rajzolna valaki egy sémát?
- Nem rossz ötlet - helyesel W.
- Csak vicceltem - mondja Max. - Amire igazából szükségem van, az egy kis pia.

Wolfgang az egyik barátja bárjában foglalt nekik asztalt a zsugorodó vöröslámpás

negyed határán, a Klovenlersburgwalon, nem messze a könyvesbolttól, ahol Willem a
Vízkeresztet találta, és ahol megtudta a könyvárustól, hogy onnan nem messze
meghallgatás van az Ahogy tetszikhez a színházban.
Körülbelül egy óra, amíg odaérnek, mert egy fürtben ballagnak ahelyett, hogy
szétoszolnának taxikba, villamosokra, bringákra. Senki sem akar elszakadni a
többiektől; van valami varázslatos ebben az estében, mintha Shakespeare
tündérpora szitálna rájuk.
Wolfgang az asztalnál várakozik Winston és egy kancsó sör társaságában.

362
 Mindenki leül. Allyson készít egy képet, és elküldi SMS-ben Deenek. Bár itt lennél!
Már tenné el a telefonját, de aztán SMS-t ír az anyjának is a fotóhoz. Életem
legszebb napja. Kicsit tétovázik, mielőtt elküldené. Nem egészen biztos benne,
mennyire szívesen fogadnak egy ilyen üzenetet, pláne egy bárból. De azt gondolja
(reméli), hogy az anyja boldog lesz, ha a lánya is boldog, és megnyomja a küldés
gombját.
Wolfgang rendelt egy kocsiderék pizzát, spagettit, salátát, amit most kezdenek
felhordani az asztalukra, egy csomó ital kíséretében.
Willem szinte semmit sem evett aznap, és most éhes, akár a farkas. Ám Allyson a
szomszédja, és mivel kevés a hely az asztalnál, elég szorosan kell ülniük. Ekkor a
lány lerúgja a szandálját az asztal alatt, és odadörgöli a lábát a fiúéhoz. Willemnek
rögtön elmegy az étvágya, legalábbis a kajára.
A társalgás rendezetlen. Mindenki el akarja mondani a magáét a meséből, és
mondja is, összevissza, egyre részegebben. Allyson és Willem hátradől, és hallgatja
ezt a históriát.
- Még nem is ismertem, de már tudtam, hogy el kell mennem vele a kórházakba!
- mondja Wren.
- Ahogy Willem hazajött, rögtön tudtam, hogy van valami! - mondja Lien.
- Hé, én is tudtam! - jelentkezik Broodje.
- Nem, nem tudtad! - mondja Henk.
- De tudtam! Csak nem hittem el, hogy egy lány!
- Én tudtam, hogy van valami, mert nem akarta lezsákolni Marinát - mondja
Max. Allysonra néz. - Bocs, de láttad te Marinát? Rosalindát? - A fejét csóválja. -
Lehet, hogy ferde vagyok, mert én szívesen lezsákolnám.

363
Az asztalnál hahotáznak.
- Nincs okod izgulni - mondja Kate Allysonnak. - Mexikóban a földet szántotta az
orrával, miután nem talált téged.
- De még annál is rosszabb volt az ételmérgezés után - tódítja Broodje.
- Neked ételmérgezésed volt? - kérdezi Kate. Willem bólint. - A titokzatos hús!
Tudtam én!
- Eléggé lerobbantam, miután kitettél - mondja Willem.
- Miért nem telefonáltál? - kérdezi Kate.
- Végül a mamámnak telefonáltam, Indiába. Így kerültem oda, tehát
tulajdonképpen jó volt az ételmérgezés. - A betegség vezetett a gyógyuláshoz.
Megint az igazság és az ellentéte.
- De az legalább megtérült, mert a mexikói utazás kész katasztrófa volt - mondja
Broodje. - Azon a szilveszteri bulin egy nagy rakás szerencsétlenség voltál, Willy.
- Nem voltam egy nagy rakás szerencsétlenség.
- Dehogynem. Sorra szálltak rád a lányok, és mindet lepöckölted. Még a cipődet
is elvesztetted. - Broodje a társaságra néz. - Ekkora hegyekben álltak ott a cipők!
Allyson tarkóján felborzolódik a pihe. - Várj csak, mi volt ez?
- Mexikóban elmentünk egy ilyen szilveszteri bulira.
- Ahol hegyekben álltak a cipők?
- Ja - mondja Broodje.
- És mexikói reggae banda volt. A Tabula Rasa? - kérdezi Allyson.
Nagy a lárma a bárban, de egy másodpercre mély csönd lesz. Allyson és Willem
összenéz, és ismét megértenek valamit, amit valahol, valamiért már tudtak.

364
 - Te ott voltál - mondja a lány.
- Te ott voltál - mondja a fiú.
- Mindketten ott voltatok ugyanazon a bulin - csóválja a fejét W. - Még csak el
sem kezdem kiszámolni a valószínűségét.
Allyson gondolt is akkor Willemre, de ostoba vágyálomnak - önáltató
vágyálomnak - tűnt.
Willem is gondolt rá. Bent, a tengerben tudta, hogy Allyson közel van, de azt nem.
Hogy ennyire.
- Ezt nem hiszem el, hogy ott voltatok azon a bulin! - mondja Henk. - Ezt nem
hiszem el, hogy odáig mentetek és mégse leltétek meg egymást!
Kate és Wolfgang csak az imént találkoztak, ám valamiért most mégis
összenéznek.
- Talán még nem készültek fel rá - kezdi Wolfgang.
- Ezért nem is találkoztak - fejezi be Kate.
- Ebben nincs semmi logika - szögezi le W.
De még W, a matematikus, logikus, analitikus W is tudja, hogy van.

Az éjszaka folydogál. Söröskancsók. Borospalackok. Ahogy az újdonság varázsa

megkopott, Allyson és Willem körvadászata háttérbe szorul más, prózaibb témák
mögött. Foci. Az időjárás. Megvitatják, mit kéne csinálnia holnap Wrennek és
Winstonnak. Allyson igyekszik nem gondolni arra, hogy holnap el kell utaznia.
Ami nem is olyan nehéz, mert Willem keze egy órája eltűnt az asztal alatt és az
anyajeggyel játszik a csuklóján. Allyson nem is tudta, hogy ennyi idegvégződés van
az ő csuklóján. Allyson csuklója átváltozott kocsonyává. Allyson szinte semmire sem
tud gondolni Willem kezén és a saját csuklóján kívül.

365
Még esetleg azokra a helyekre tud gondolni, ahova odakívánja a fiú kezét. Közben
mindkét lábfejét ráfonja Willem bokájára. El sem képzelheti, mit tesz ez a fiúval.
Elsőnek Wolfgang távozik. Holnap munkába kell mennie, nem túl korán, lévén
vasárnap, de nem is későn. Búcsúpuszit ad Allysonnak. - Úgy sejtem, viszontlátlak
még - mondja.
- Én is téged.
Allyson érzi, hogy visszajön még Amszterdamba. Munkát kell szereznie a
campuson, az iskolai szünetekben túlóráznia kell a Café Finlay-ben, hogy legyen
pénze a jegyre. Örül, ha arra gondol, hogy visszajöhet, de nem szívesen gondol arra
az évre, amelyben nem lehet itt, ezért nem is teszi. A csuklójára összpontosít, az
apró körökre, amelyeket Willem rajzol a csuklójára, amelyek egyre szélesedő
hullámgyűrűket indítanak el a testében, mint a kavics a tó tükrén.
Kate és David, akik ugyancsak kivették a maguk részét az asztal alatti
mókázásból, kihasználják Wolfgang távozását, hogy ők is elhúzzanak. Sietős
búcsúpuszik következnek.
Kate, mielőtt elmenne, azt mondja Willemnek:
- Hétfőn megkereslek. Azonnal el kell kezdenünk intézni a papírmunkát a
vízumodhoz, de ezt meg tudjuk sürgetni, úgyhogy talán már októberben kint leszel.
- Feltétlenül - mondja nyomatékosan David.
Willem azóta tisztában van vele, hogy helyesen döntött, amióta tegnap
megkérdezte Kate-től, felvennék-e a Rumlihoz, márpedig ha így helyes, akkor meg is
kell történnie, de csak David lelkes támogatása váltotta valóra az elméletet.
- Miféle papírmunkát? - kérdezi W, miután Kate és David elment. Holland
turistáknak nincs szükségük vízumra az Államokban.

366
 Allyson abban a pillanatban kizökken a csuklóindukciós kábulatból (talán azért,
mert Willem abbahagyta a cirógatást).
Willemnek nem volt ideje, hogy beszéljen az inaskodásról a Rumlinál, se a
barátainak, akiket itt fog hagyni, sem Allysonnak, akit más szempontokból érint ez a
lépés. Talán azért is lett most olyan ideges. Nem tudja, hogyan reagálhat a lány. Nem
szeretné, ha Allyson azt érezné, hogy noszogatják. Hogy neki, Willemnek, elvárásai
vannak. (Reményei vannak, természetesen, főleg most, miután tudja, milyen közel
lesz Allyson ahhoz, ahol ő lesz, de a remény nem azonos az elvárással.)
Észre sem veszi, hogy mindenki az ő válaszát lesi, amíg Broodje meg nem szólal: -
Mi van, Willy?
- Á, semmiség. Nem, nem semmiség. Valami nagyon fontos. - Várakozva
néznek rá, még Wren és Winston is, akiket ma este látott először. - Kate-nek és
Davidnek van egy színháza New Yorkban. Beállok hozzájuk inasnak.
- Mit jelent ez? - kérdezi Henk.
- Tanulok náluk, díszleteket építek, megcsinálok mindenféle munkát, és egy idő
után talán fel is lépek. Shakespeare- színház. - Allysonra néz. - Erről elfelejtettem
szólni neked.
Mindenről elfelejtett szólni. Mert nagyon félt szólni. Most is nagyon fél. A baljós
hallgatás az asztal körül egy cseppet sem segít. Tovább rontja a helyzetet, hogy
Allyson elengedi az asztal alatt a bokáját.
Talán nincsenek is annyira egy hullámhosszon. Lehet, hogy ami neki jó hírt,
reményt jelent, az túl sok a lánynak.
Messziről idehallatszik, hogy az asztaltársaság gratulál.
De Willem agya ezt nem veszi be, mert Allysont nézi.
És Allyson nem gratulál, hanem sír.

367
 Allyson látja Willem arcán a rémületet, és tudja, hogy a fiú félreérti. De most nem
bírja megmagyarázni. Cserbenhagyták a szavak. Csak érzelmei maradtak.
Túl sok ez. Nem az, hogy Willem Amerikába költözik, ahol autóbusszal is elérhető
lesz. Hanem hogy egyáltalán megtörtént. És ahogy történt.
Mondania kell valamit. Willem olyan zaklatottnak tűnik. Olyan nagy csend van az
asztalnál. Csend van a vendéglőben. Mintha egész Amszterdam a lélegzetét
visszafojtva figyelné őket.
- Te New Yorkba költözöl? - kérdezi. Önuralmat erőltet magára egy egész
mondat erejéig, de aztán megtörik a hangja, és ismét kibuggyannak a könnyei.
Winston gyengéden megérinti Willem vállát. - Nem kéne elmennetek?
Willem és Allyson kábán bólogat. Lanyhán búcsúzkodnak (senkit sem érdekel;
ennél a kettőnél úgysem lehet adni a búcsúszóra), azután távoznak. Wren megígéri,
hogy reggel telefonál, Broodje megígéri, hogy ma W-nél és Liennél héderel.

Szótlanul mennek a bicikliállványhoz a sikátorban. Willem kétségbeesetten töri a

fejét, hogy találjon valamit, amit mondhat. Mondhatná Allysonnak, hogy nem kell
elmennie. Csak hát kell.
Nem Allysonról van itt szó. Ő kristályosította ki, bele van épülve, de ez végső
soron Willemről szól, az ő életéről, arról, hogy mit kell tennie a kiteljesedéshez most,
miután felhagyott a sodródással, és nem arra megy, amerre a szél fújja.
De ettől még nem kell együtt lenniük. Ez nem azt jelenti. Bár jelentené. De nem
muszáj.

368
 Allyson ismét a véletleneken tűnődik. Amelyek nem is véletlenek. A nagyinak van
erre egy szava: basert. Így rendeltetett. Saba és a nagyi jól eldumálhatnának a
basertről és a kiskéről.
Csakhogy Allyson (még) nem tud Sábáról, sem a kiskéről (hivatalosan, habár azt
tudja, hogy létezik, azt is, hogyan hallgasson rá, és ezentúl mindig oda is figyel), és
nincsenek szavai, hogy elmondhassa Willemnek, amit el kell mondania.
Tehát nem szavakat használ. Megnyalja a hüvelykujját, megdörgöli vele a
csuklóját.
Foltos.
Willem megragadja a lány csuklóját, ő is megdörgöli a hüvelykujjával. Ugyanezt
megismétli a saját csuklójával. Csak a félreértések elkerülése végett.
Foltos.
Utána a falhoz csapódnak, és olyan vadul csókolóznak, hogy Allyson elszakad a
földtől. (Mintha szárnyakat kapott volna ettől a csóktól, pedig valójában Willem karja
emeli föl, noha a fiú nem érzi, hogy fölkapná a derekánál fogva a lányt, mert
Allysonnak mintha nem lenne súlya. Vagy mintha egy lenne az ő testével.)
Csókolóznak, nyitott szájjal, omló könnyekkel, játékos nyelvvel. Habzsoló,
sorvasztó csók. Az a fajta, amiből sosem elég.
Willem a lány combjai közé nyomja a térdét, és érzi a melegséget a szoknya alatt.
Kezdenek elvadulni a dolgok ebben a sikátorban, még amszterdami mércével is.
Rájuk csenget egy elkarikázó biciklista, eszükbe juttatva, hogy a szabad ég alatt
vannak, nyilvános helyen. Egyikük sem akarja abbahagyni, viszont van valahol egy
üres lakás és

369
egy ágy. Willemnek csókolózás közben is sikerül valahogy eloldoznia a biciklijét.
Allysont mulattatta, amikor Wren mögött ült oldalvást a csomagtartón, de
Willemmel egész más. Eszébe jut a párizsi tilalmas kerékpározás, amikor neki jutott
az ülés, Willem pedig előtte pedálozott. Mennyire szerette volna megérinteni! De nem
tette. Nem akarta. Azután lemeszelte őket a rendőr. Ám Amszterdamban ezt is
szabad. Kényelmesen elhelyezkedhet az ülésen, és kedve szerint átkarolhatja Willem
derekát. Odabújhat a hátához, és nyaldoshatja a csigolyáit, ha akarja. (Akarja, tehát
megteszi.)
A piros lámpáknál lecsúszik a bringáról, Willem feléje fordul, és ismét
csókolóznak, gyakran még akkor sem hagyják abba, amikor a lámpa zöldre vált, és a
biciklisták meg a motorosok rájuk dudálnak-csengetnek, hogy menjenek már az
útból.
Őrjítően fáradságos így hazamenni. Allyson borzasztóan szeretné, ha vége lenne,
és szeretné, ha sose érne véget.
Willem ugyanilyen borzasztóan szeretné, ha vége lenne. Annyira tele van
vággyal, hogy az már fáj. És Allyson folyton felhúzza a pólóját, és a hátát nyalogatja.
Nem kéne ezt csinálnia, mert Willem elájulhat bringázás közben. (Bár Allyson akkor
sem hagyná abba.)
Végre-valahára megérkeznek a ház elé. Willem keze annyira reszket, hogy alig
bírja leláncolni a biciklijét, és már a hallban le akarja támadni Allysont, amikor eszébe
jut az óvszer. Egy sincs nála, hónapok óta nem volt szüksége rá, így elvonszolja
Allysont egy drogériába, amely még mindig nyitva tart, és vesz egy hármas
csomagot.

370
 - Kilencesét vegyél - mondja Allyson, amitől a fiú kis híján elélvez ott, helyben.
Azután ismét ott állnak a ház előtt, és ó, a fene egye meg, hát nem most hozza le
sétáltatni a kutyáját Van der Meer asszony, és Willem nem akar bájcsevegni, de azért
persze bájcsevegnek, és bemutatja Allysont, és Van der Meer asszony mindenáron
mesélni akar a lánynak a kaliforniai utazásáról 1991-ben, és Willemnek maga elé kell
állítania Allysont, mert annyi önfegyelme maradt, mint egy tizenkét évesnek, de így,
hogy Allysonnal takargatja magát, legalább elviselhető (ugyanakkor elviselhetetlen).
A kutya rángatja a pórázt, a szomszédasszony kimegy, ők belépnek, és Willem
most már tényleg nem bír várni. A lépcsőn vannak, Allyson alatta van, a lány csuklója
Willem szájában (végre!), ám ez nem elég, mindenét akarja (a lábát!), és mindketten
tudják, hogy be kell jutniuk Dániel lakásába, az utolsó szakasz a legnehezebb, de
valahogy sikerül nekik, és Willem nem találja a kulcsát, és ezen a ponton már
meghágná kint, a folyosón, mert nem érdekli, és Allysont sem érdekli, de aztán a
lánynak eszébe jut, hogy nála a kulcs! Willem odaadta neki a kulcsot. A zsebében
van.
Még csak ki sem húzzák a kulcsot a zárból. Még csak fel sem tápászkodnak a
padlóról.
Egy év épp elég hosszú várakozási időnek.
Allyson és Willem úgy érzik, hogy ennél jóval hosszabb ideig vártak.

Csupán akkor higgadnak le annyira, hogy beszélgetni tudjanak, miután kihúzták a

kulcsot a zárból és felöltöztek, de rögtön le is vetkőztek, hogy ezúttal lassabban
csinálják, és

371
hajnali háromkor haraptak valamit Willem ágyában. Olyasmikről beszélgetnek, mint a
születési dátumok és a kedvenc fagylaltok (március, augusztus, mindkettejüké a
csokoládé) és a sebhelyek (Willem elesett a családi lakóhajón, amit az apja ép ített;
még sokat kell mesélnie Allysonnak Bramről). Beszélgetnek Willem inaséveiről és
Allyson főiskolájáról. Sok időt fordítanak Északkelet-Amerika földrajzának és
közlekedési lehetőségeinek megvitatására.
- New Yorktól Boston négy óra busszal - mondja Allyson. - Philadelphia egy óra
vonattal.
- Szeretem a vonatokat - mondja Willem a lány fülét majszolva. - A buszokat is.
- Hétvégeken én is feljöhetek Brooklynba - mondja bátortalanul Allyson. Illetve
nem is olyan bátortalanul. Keze lefelé vándorol a takaró alatt. Willem örül, hogy a lány
lebeszélte a hármas csomag óvszerről. - Októberig már elszalad az idő.
- Gyakorlatilag holnap október - mormolja Willem.
- Azt hiszem, a mából már holnap lett. - Allyson egy pillanatra elnémul. - Vagyis
ma kell hazarepülnöm. Tíz órán belül el kell jutnom a Heathrow-ra. Lehetséges
egyáltalán? (Reméli, hogy nem az.)
- Minden lehetséges - mondja Willem. - Mehetsz vonattal vagy valamelyik
fapados géppel. Bár valószínűleg már most helyet kellene foglalnunk valamelyikre.
Azon gondolkozik, hogy előveszi a számítógépét, ám Allyson keze abban a
pillanatban elérte, amit keresett, és Willem jelenleg használhatatlan. Behunyja a
szemét. A lány, akit a szemhéja belsején lát, azonos a lánnyal, aki az ágyában
fekszik. Semmit sem akar tenni, ami elriasztaná.
Tavaly, Párizsban Allyson arra kérte, hogy maradjon vele

372
csak egy napot. A fiú akarta is, nem is. Ezek a vegyes érzelmek sokba kerültek neki.
Vagy talán mégse? Arra gondol, amit Kate és Wolfgang mondott. Talán még nem
az ő idejük volt a tavalyi év. De ez már az. Willem tudja. A kiske biztos benne.
- Máris vissza kell menned? - kérdezi.
Allysonnak foglalt helye van a gépen. Szeptemberben kezdődik az iskola. Ám
szeptemberig még van pár hét, és a repülőjegyek átirathatók.
- Nem maradhatnál? - esdekel Willem. - Csak egy...
Allyson nem várja meg, hogy befejezze a kérdést - órát, napot, hétét -, mert az ő
válasza mindig ugyanaz:
- Igen.

373
 KÖSZÖNET

A regényíró szükségszerűen tolvaj. Először is szeretnék elnézést kérni, azután pedig

köszönetét mondani mindazoknak, akikkel utazásaim éveiben és életem során
találkoztam, akiktől morzsákat loptam és kellő álcázás után belefoglaltam ebbe a
könyvbe. Túl sokan vagytok, hogy felsoroljalak benneteket, nem is tudom,
emlékszem-e minden névre, de azért megemlékezem rólatok. Az emberek, akikkel
egyetlen napra találkoztunk, olyan módon ihletnek meg bennünket, amit csupán
akkor ismerünk fel, amikor évtizedekkel később megpendül a hangjuk egy
regényben.
Szívből jövő köszönetem mindenkinek, aki segített kifőzni ezt a világcsavargó
nagy gezemicét; tehát merci, bedankt, gracias, thank you és obrigada, főleg Jessie
Austriannak, Fabiola Berginek, Michael Bourret-nek, Libba Braynek, Sarah
Burnesnak, Heleen Buthnak, Mitali Dave- nek (és a szüleinek), Daniella Delaney-nek,
Céline Faure- nak, a Fiaskó Színtársulatnak, Greg Formannek, Lee és Ruth
Formannek, Rebecca Gardncmek, Logan Garrisonnak, Tamara Glennynek,
Marie-Elisa Gramainnek, Tori Hillnek, BenHoffmannek,
 Marjorie Ingallnek, Anna Jarzabnak, Maureen Johnsonnak, Deborah Káplánnak,
Isabel Kyriacou-nak, E. Lockhartnak, Elyse Marshallnak, Tali Measnek, Stephanie
Perkinsnek, Mukes Praszadnak, Will Robertsnek, Philippe Robinet-nek, Leila
Salesnek, Tamar és Robert Schamhartnak, William Shakespeare-nek, Deb
Shapirónak, Courtney Steinmelnek, a Slings & Arrowsnak, Andreas Sonju-nak, Emke
Spauwennek, Margaret Stohlnak, Julie Strauss-Gabelnek, Alex Ulyettnek, Robin
Wassermannak, Cameron és Jackie Wilsonnak, Ken Wrightnak, és a Penguin Young
Readers Group egész csapatának. Kitesztek egy falut - ebben az esetben egy
világfalut.
Végül pedig köszönet Nicknek, Willának és Denbelének: a családomnak. Az
otthonomnak.
Kiadja a Cicero Könyvstúdió Kft.,
a Magyar Könyvkiadók és Könyvterjesztők egyesületének tagja.
1126 Budapest Tarsay Vilmos u. 4
Telefon: 06/1-329-0879
e-mail: cicero@cicerokonyvstudio.hu
www.cicerokonyvstudio.hu
Felelős kiadó: Földes Tamás
Felelős szerkesztő: Till Katalin
Műszaki vezető: Vaisz György
Korrektor: Aranyossyné Bondi Judit
A Ciceró Könyvstúdió könyveinek terjesztője a Talentum Kft.
2046 Törökbálint DEPÓ n.
Tel.: 06/23-332-105 / Fax: 06/23-232-336

A Ciceró Könyvstúdió könyvei megvásárolhatók

a Talentum Könyvesboltban.
Cím: 1054 Budapest. Bajcsy-Zsilinszky út 66. Tel.: 36/1-311 -8824,
valamint megrendelhetők a www.gabo.hu webáruházban.
Tördelés: (VaCy)
Nyomdai előállítás: Borsodi Nyomda Kft., Miskolc
Felelős vezető: Ducsai György