Az a bizonyos fektetett örök nyolcas!

Hogyan és miképpen kezdhetnék bele, jelenlegi eszmefuttatásomba? Néha magamat sem igazán
értem teljesen, mégis arra próbálom szánni perceimet, hogy Titeket ismerjelek, s ezáltal ismerhetem
meg valahol Önmagamat is. De nem igazán egyszerűsíti meg a dolgokat az a tény sem, hogy mind
valamilyen fomrában különbözőek vagyunk. Akkor mégis, hogyan ismerhetném meg magamat
álalatok? Minden nagyon nagyon nagyon régen történt... Mindannyian éltünk és ugyanakkor
egyikünk sem. A napokban azon törtem a fejem, hogy honnan és hova tartunk az életben. Életcélt,
értelmet keresni úgyhiszem a legostobább dolog szerintem. Na jól van. Az életcél még vissza
kacsinthat, hiszen... Mikor kezdődött? Mit is takar pontosan az élet kifejezés? Fizikai valónk, teljes
materializált alakja? A test, a burok aminek belsejéből mi magunk tekintünk ki? Ez lenne maga az
életünk? Létünk?

Mi lenne, ha korábbra mennénk vissza? Gondolkodjunk el azon, hogy mit jelent maga az elmúlás, és
azzal együtt képet kaphatunk arról, hogy mi is maga a létezés...? *valami misztikus zenét képzeljünk
el*
Akkor nézzünk végig magunkon. Tanult módon nem kell ecsetelni a születés menetét... majd a
felcseperedést... Mi lenne ha azt mondanám, hogy mi mindannyian egy idősek vagyunk? Irritálóan
nevetséges kijelentés lenne, de menjünk bele a játékba és fogadjuk el mint feltételezést. Az életkort
igazából mivel határozzuk meg, illetve mivel mérjük? Persze, hogy az általunk kialakított és
megteremtett naptár és az évek számlálásával. De mindez már a születsünk korának világában... Azaz
egy ember alkotta mérő eszköz, de az is csak onnantól mérhető amióta megalkottuk. Pedig előtte is
voltak, éltek emberek. Akkor és ott mértek időt? Ki volt a legelső? A nagy bölcs? Vagy csak
egyszerűen lettünk vagy valami azért mégis csak formált minket?
Én úgy vélem, hogy abszolút kortalanok vagyunk, csak elhasználódik a test, a búra, a palack amibe
Önmagukat zártuk. Félelemből, vagy puszta kedvtelésből? Ezt nem tudhatjuk....

Mint ahogyan a hernyók is bebábozódnak és levetik régi búrájukat, belebújva egy újabba s végül
hosszú keserves földi, csúszó-mászó életük egyszercsak megváltozik... szárnyrakapnak és tova
libbennek az őket felkapó széllel, szárnyaikat kitárva olyan világ felé ahol még sohasem jártak.

Ezek a szárnyak bennünk is ott vannak. Nem láthatóak, de amikor felszabadult vagy és úgy érzed nem
gátol semmi... Kint vagy egy mezőn a tavasz kellős közepén, elfekszel a virágok között és csak lesed a
bárányfelhőkkel tarkított kék eget. Nem úgy érzed magad, mint aki repül? Szabadon, távol minden
kötöttségtől, boldogan... Végre egy kis kikapcsolódás... gondolod magadban...

Szerintem a legszebb érzés a világon, de kövezzetek meg, ha tévednék! Sehol egy kő! Köszönöm! 

Vonjunk össze egy kis hasonlóságot... Az ember is megszületik... nevelgetik, felcseperedik, aztán
mégis szinte egyik napról a másikra él. Annyira beleszürkül a hétköznapokba, hogy totálisan
realizálódik benne az Őt körülvevő környezet és nem érzi, nem tudja s nem gondolja, hogy ez valaha
másmilyen is lesz majd. Vannak szerencsésebbek és vannak akik kevésbé... A kis hernyócskák is
ilyenek... telnek a napok... van amelyik rá talál a Paradicsomra, gondozatlanul ahova nem téved senki
más és nincs mitől félnie... van amelyik meg éppen egy kertbe születik ahol, meg kell tanulnia
óvatosan élni... félnie attól, hogy mikor űzik el onnan, vagy csapnak le rá az égiek...
Így élünk mi is.... feszengünk attól amit a Sors/Élet adott nekünk... kinek többet, kinek kevesebbet...
Majd bekövetkezik a változás... A testünk bizonyos részei már elérték határait... Nem növekszünk...
csak ráncolódunk... megálltunk, begubózunk saját magunkba... vegetálunk és keressük a biztos
nyugvóhelyet ahol élhetünk... letelepedhetünk. Ahogy mi keresünk egy biztos pontot az életünk
során, úgy keresi a hernyó is azt biztos pontot ahol úgy érzi letelepedhet, ahol Gubót házat teremthet
magának....

Az általunk meghatározott idő az mindenki számára másképpen telhet. Mint például a kutyáknál is.
Az a bizonyos 7 éves dolog... Őszinte leszek nem jártam utána, hogy pontosan hogy is van ez, de a
lényeg, hogy teljesen más nálunk és náluk is egy év! Vegetálunk... majd lassan úgy érezzük, hogy
lebetegszünk, elromlunk... elhasználódunk... megöregszünk majd mind aki jól végezte dolgát elengedi
mindazt amit összegyűjtött... Jobb esetben ez így is van, de van aki idáig már nem jut el  Vagy
feladja, vagy éppen az élet egy nagyobb esemény részévé tette Őt... Balesetek, gyilkosságok, feladás
és ezzel ez a kör így bezárult...

Az öregedés ami jóformán a jelenlegi írásom témája is... az voltaképpen nem létezik.
Alkalmazkodunk! Ez a legjobb szó rá! Rosszul látunk, nem bírunk lábra állni, nem hallunk.... tipikus
esetei az elhasználódásnak... A test már nem bírja azt a megannyi ingert amit adunk neki. Egyre
gyorsabb fejlődőbb világ, fények, információk amelyeket behabzsolunk, melyek minda szemünk
láttára jönnek s mennek az életünkbe... Fel kell őket dolgoznunk, újabb és újabb ismeretek, tudás
reményében... de ezzel nagy árat is fizetünk. Minél jobban zúdítjuk, erőltetjuk, akarjuk anál előbb is
jutunk el oda, mikor már a szervezet nem bírja követni és csak azt fogja fel éppen ami létfontosságú,
ami a közvetlen környezetünkbe kerül és szükségünk van rá. Igaz akadnak eszközök ennek
javítására... de az már csak rosszabb lesz, hiszen újabb és újabb információk jönnek amiket
megintcsak magunknak akarunk... És lassan már nem lesz az a lencse amivel úgy láthatnánk, úgy
tekinthetnénk a világra mint zsenge korunkban. Gyermeki elmével mennyivel színesebben láttuk a
világot, aztán beindult a fejlődés és azt láttuk amit látattak velünk, amit látnunk kellett... és csak
ritkán tudtuk azt észrevenni amit akartunk... Nem azért mert nem volt ott előttünk... hanem mert
már azt sem tudtuk mit is keresünk.... Majd a színek egyre fogyóbbá váltak, a képek egyre
homályosabbá, majd a sziluettek is csak apró pacáknak tűntek s végül mikor végleg elfáradt, nem
lehunytuk, hogy bele vesszünk a sötétségbe? Szomorú... de, ha a mondandóm végére jutok talán
nem is fog annak tűnni. Ez még csak a látás volt... Még nagyon az elmúlás témáját kerülgetem,
boncolgatom, de előbb utóbb oda jutok ahova el kell, hogy jussak. A hallásunk is teljesen ugyan ezen
utazásnak a része. Gyermekkorban annyira új, annyira ismeretlen minden, hogy nincs olyan amire ne
fülelnénk fel, egy apró nesz, egy nevetés, sírás, kiabálás, egy csengettyű hangja vagy Édesanyánk s
magunk szívdobbanásának örök dob szólója. Ezek szinte mind egyenértékű hangok amik
körbevesznek minket... de a rohamos fejlődés és információk halmazának gyűjtögetése ezt sem
hagyja ki... Gépek, járművek, a környezetünkben egyre gyorsuló kommunikációk hang magassága,
mélysége valamint gyorsasága és lassusága olyan hihetetlen módon váltakozik ami, nem természetes
és arra késztet, hogy alkalmazkodjunk... erőltessük magunkat s végül behódolunk. Én magam is része
vagyok eme behódolásnak több szempontjából is, a zenét én is szeretem... Már már kizárom a
külvilágot, bömböltetem a fülembe a baszusokat és élvezem amit nyújt. A pörgést, a hangerőt... De
ezzel már el is értem azt, hogy lassan nem fogok mindent meghallani... Fejlődünk... Ritkán vagy már
semmennyire sem halljuk meg a madarak énekét, a levelek moralylását... és legfőképpen egymást....
Akár tetszik a gondolat, akár nem.... egyedül maradunk végül... Mi magunk vagyunk Önmagunk
megsemmisítői... vagy éppen felszabadítói? Többi érzékre nem is szándékozok kitérni mert
kikövetkeztethető az, hogy igen szép lassan, de elhasználódunk. Nem elromlunk, csak a test
hozzászokik alkalmazkodik ahhoz az időhöz és terheléshez amit elbír.. Végül úgyis gyengén fogunk
heverni valahol majd lehunyjuk a szemünket, hátrahagyva a Bábot és tovább repülünk, emlékezünk a
régmúltra, hogy honnan jöttünk mi történt velünk és várjuk az újabb ingereket... az újabb
ingereket....

Hiszen mint említettem kortalanok vagyunk... Több milliárd év is eltelt már a Földön de élet az mindig
is volt... és még kitudja, hogy mi volt még azelőtt? Arra jöttem rá, hogy a tudatunk, a lelkünk is
iszonyatos időn ment és fog is menni keresztül... Az elmúlás... a halál pillanata kerül most terítékre...
Bárhogyan is érjen véget... az utolsó pillanat, mikor a test megreped, hogy kiszökhessünk belőle...
akkor már egy utolsó hangos dalt hallunk... egy neszt... a legutolsót... bármit is látunk utoljára... az
lesz az utolsó emlék... bármihez is értünk , ízleltünk azok maradnak az utolsók... a tudatunknak...
aztán haladunk tovább... szárnyalunk... de csak mlékeket örzünk... de nem látunk már semmit, nem
hallunk már semmit, nem érzünk már senkit... Nem akarok téríteni senkit és egyik vallást sem
szeretném cáfolni... ez egyéni véleményen alapszik, aztán sose tudhatjuk... Olyan, hogy Menny vagy
Pokol csak egyfajta megnevezés... hogy melyik válik számunkra végső útnak az azon múlik, hogyan
éltünk, és hogyan fogadtuk el az elmúlást. Aki megbánással vagy kicist gőgösen olyan érzésekkel,
hogy „Én még családot akartam!” ... „Én gazdag akartam lenni!” ... „Pont ma van a szülinapom és egy
jó buliba mentem volna” sorolhatnék rengeteg ilyet, hiszen egyik sem buta kijelentés, mert bármikor,
bárhogyan, elérhet minket ez az állapot... Aki nem tudta elfogadni, az örök kétségbeesésbe zuhan,
mert a tudata viszont erőlködik, hogy lehet, hogy csak álom és fel kéne ébredni... Jaj bárcsak
elköszönhettem volna a kedvesemtől... Bárcsak mosolyogtam volna a családomra mikor kiléptem az
ajtón... Vajon mit gondoltak Ők akkor? Emésztjük és nyugtalanná tesszük vele a tudatunkat... egy
testetlen depresszió halmazzá válunk amiből már senki nem hoz vissza... Ez életünk során is sokszor
bekövetkezik, egy szakítás, egy baleset után akár... Mégis vannak ingerek amik segítenek
elmúlasztani... Egy ölelés, egy dallam, egy jó barát megnyugtató szavai...stb. Mikor már nincs testünk
amivel ezeket felfogjuk... akkor már nem reagálhatunk rájuk.... csak a tudatban, lélekben zajlódik le...
s ha nem győzzük le akkor lassan olyan elmúlásban lesz részünk ami nem lesz jobb... Elmúlás...
megint ez a fura szó... De még nincs vége... Végülis az elmúlás ugyanúgy eléri azt is aki, elfogadta az
utolsó fizikai pillanatát, és nem aggasztó, felzaklató gondolatokkal emlékszik vissza hanem mindarra
amin végigment ami érezteti vele, hogy boldog pillanatokat okozott mind magának, mind pedig
másoknak, s ezeket már nyugodtan engedi el magától... Az élet viszont nem áll meg. Egy testetlen
tudatállapotban létezünk tovább... és igen... kitudja, hogy ezen állapot alatt hány év, vagy hány millió,
milliárd év telik el ismét... Az emlékeket... akár rosszak, akár jók... apránként lassan az váltja fel, hogy
végig egy világtalan ingertelen helyen éljük... nem látunk, nem hallunk, nem érzünk semmit... még
emlékszem mikor a pöttyös labdámmal játszottam... mert talán az volt a legboldogabb emlékem...
telt az idő.... kitudja megint hány milliárd év... emlékszem, hogy játszottam egy labdával.... aztán
telnek a pillanatok amik megint csak évek lehetnek..... de még emlékszem, hogy volt egy ilyen gömb
izé.... és így az idő múlásával... a tudatunk ugyanúgy megmarad... de már... az emlék.. az utolsó
emlék is... eltűnik.... Nincsenek se színek, se hangok... se szagok... lassan beköszönt egy békés....
tudatlan, ártatlan állapot.... visszatértünk... oda ahonnan mindannyian származtunk... egyszerűen
csak vagyunk.... lassan egyfajta lüktetést érzünk... egy ismétlődő hangot... fusztrál, majd magunkénak
érezzük és megnyugvást hoz számunkra.... Nem tudjuk mi az, nem tudjuk kik vagyunk... de vagyunk....
majd hirtelen... erős fény támad... egyre nagyobb és nagyobb lesz... zavar... új dolog ez... majd fura
hangokat hallunk... vajon mi lehet ez? Akarjuk, nem akarjuk? Félünk? Kíváncsiak vagyunk? Nem
halljuk a megnyugtató lüktetést... hol van? Adják vissza... Majd lassan újra halljuk..
A szülő orvosok, vissza adtak minket Édesanyánknak... ÉS minden kezdődik előről....

Csak újabb és újabb burokba kerülünk... aztán egyfajta játék is lehet önmagunkkal, hogy meddig
bírjuk legközelebb, de ezt persze tudatalatt... mert előző életünk olyan régre tehető... hogy már
elfelejtettük mert az új inger csak a sötétség volt, nem halottunk már kitudja mikor utoljára... így az,
hogy hang... nem is létezhetett... Újra kell tanulnunk, járnunk, felsimerni a dolgokat... elemezni,
elsajátítani és élni. De minél inkább fejlesztjük a tudatunkat, minél jobban figyelünk... talán... talán
előfordulhat, hogy egy érzés... egy megmagyarázhatatlan gondolat.... megmarad...
Hányszor fordult elő például az, hogy volt egy fura megérzésünk, vagy gyerekkorban amikor elvoltunk
magunkba és nem értettük a felnőtteket... mert akkor is mintha lett volna bennünk olyan érzet, hogy
valami nem okés, vagy nem így kellene, vagy ez most más.... Nem tudom... sajnos annyira nagyon
régre én magam sem emlékszem... Ilyennek gondolom a reinkarnációt is, de nem tudok sokat róla...
de, ha hasonló akkor igazából újjászületés sincs.. mert végig VAGYUNK! Egyszerűen haladunk tovább
és élünk ahogy eddig. Annyira nem ismerjük még a világegyetemet, a Természetet... s talán nem
fogadjuk el azt a tényt, hogy ez talán így működik... és nem új... csak folytatás....

Nem tudom, milyen volt mikor mindez elkezdődött... kik voltunk, mivé lettünk, s itt feljön az első
kérdés, hogy a kezdetkor ki volt az első aki abból a nagy egészből kilépett vagy éppenséggel nem
lépett ki? Nem tudom... de onnantól kezdve mindenki meglelte a párját, a társat.. azt akikkel teljesen
egészek voltak... aztán jöttek a milliárd évek..... felejtettünk majd újra tanultunk és ez ismétlődve telt
múlt az általunk elnevezett idő.... Keressük a lelki társunk, azt aki talán a kezdetekkor volt velünk...
persze, ha keressük... ha keresni akarjuk. Hogy erre mikor és hogyan ébredhetünk rá? Erre nincs
válasz... A tudatunk mint végtelen mély óceán, rengeteg mindent rejt magába... talán a válaszokat
is...