József Attila: Talán eltűnök hirtelen

József Attila kései költészetéhek egyik nagy létösszegző verse, költő életének összefoglalása és
értelmezése. 1937-ben íródott Balatonszárszón. A címet az utókor adta a versnek (ez az oka, hogy a
cím az első sorral azonos).

A lírai én szembesül azzal, hogy az életének vége, és megvizsgálja, tudott-e élni az élet nyújtotta
lehetőségekkel. Három idősík (jelen, múlt, jövő) szembesítéssel végző életének összegzését. A jelen
állapotból és jövőbeli kilátásaiból kiindulva értékeli a múltat.

A vers szerkezete is a lírai én életének három alapminőségére épül, A vers egy jövő idejű kijelölésével
indul és egy jelen idejű kijelentéssel zárul.

Az első és az utolsó mondat egy létállapotot közöl, a közbülső mondatokban a múlt idő uralkodik.
Ezek a közbülső mondatok az első kijelölésével kapcsolatos oksági viszonyok vannak: "Talán eltűnök
hirtelen." Mert "Elpazaroltam mindenem / amiről számot kéne adnom." Az utolsó mondattal pedig
következtető, következményes viszonyban: „ifjúságom. szabadnak hittem és öröknek, "ezért" most
Könnyezve hallgatom, / a száraz ágak hogy zörögnek.

A vers nem lineárisan, hanem folytonosan visszatérve, spirálisan halad tovább, ezt a spirális
láncszerkesztésnek nevezzük, és ez a kései József Attila versek egyik legjellemzőbb szerkesztésmódja.

A vers hangja megadó, bántó, csöndes. Visszaadni a teremtőnek a testét, visszatérni a nagy egészbe,
a természetbe. Ő hibázott, ő volt a bűnös, dacos volt, túl korán vagy túl későn kezdte, stb. Úgy
beszél, mintha semmi jót nem tudna felmutatni ezen a világon, közben a legnagyobb versek
születnek a tolla alatt.

Egyetlen hely marad meg számára, ezt leli meg az utolsó versében, amelyet az „Íme, hát megleltem
hazámat”-ban ír le. De van a versben egy másik életérzés is: arra vágyik, hogy hihessen a szabad
lehetőségekben. Ezt mutatja az, hogy a legsúlyosabb vétkét a leggyöngédebb, legérzelmesebb
képpel fejezi ki: ifjúságom, e zöld vadont / szabadnak hittem és öröknek" Erre a képre csap rá a
kegyetlen következmény: „Most könnyezve hallgatom/ a száraz ágak hogy zörögnek."

A vers befejezése a nyitó képet folytatja: a zöld vadon télivé válik, száraz ágak zörögnek, s
vadnyomként semmivé válik a lírai én is, aki hallgatja ezt a zörgést. Olyan, mintha az élő ember
önmaga élet utáni állapotáról beszélne. Ezekben a kései létösszegző versekben már nincs küzdelem a
helyzettel, nincs vívódás: minden befejezett és világos.

A hangnem elégikus. „Karóval jöttél…”, „Talán eltűnök hirtelen…”, „Íme, hát megleltem hazámat…” .
Ez a három vers nagyon sok szállal kötődik egymáshoz, részben ugyanazok a motívumok jelennek
meg bennük más összefüggésbe
 József Attila: Karóval jöttél

A Karóval jöttél 1937-es költemény, József Attila halálának évéből való. Egyik utolsó verse tehát,
késői költészetének létösszegző költeménye, melyben még egyszer utoljára mérlegre teszi életét,
sorsát, lehetőségeit, még egyszer utoljára rákérdez élete értelmére.

Az itt megjelenő lírai én tökéletes ellentéte az Eszmélet-ciklus „meglett ember”-ének. A költemény

csaknem egész kép- és szókincsét a gyermekkor világából meríti. A negyedik versszak két sora -
„Magadat mindig kitakartad, / sebedet mindig elvakartad” - az önsorsrontás találó látlelete.

A Karóval jöttél... is önmegszólító vers, szenvedélyes drámai párbeszéd, melyet a költői én

önmagához intéz s amelynek csak az egyik felét halljuk. Már az első mondat nyomatékosan jelzi: az
én születése pillanatától predesztinálva volt arra, hogy ellenséges viszonyban álljon a világgal. A
„karó” (akad értelmező, aki elírásnak tartja - a „kóró” helyett) és a „virág” metaforájával az ember
világhoz való viszonyát egyszerűsíti a két alapmagatartás - az ellenállás és elfogadás - közötti
választásra. A „karó” értékhiányt jelöl: szürke, formátlan, élettelen; támadó vagy védő fegyver is
lehet, a verés eszköze. A következő sorban a „feleselés” ezt a jelentést erősíti fel, hiszen a feleselés is
szembenállást, perlekedést jelent. Mégsem egyértelmű a nyitókép: nem tudjuk meg, hogy az én
magatartásában mekkora szerepet játszik a kényszerűség.

A lírai én számon kéri önmagán az elkövetett mulasztásokat és bűnöket, melyek eredménye a

társadalmi elkülönítés, a „bolondgomba”-lét, illetve a „Hét Torony” bezártsága (a „Hét Torony”: a
végleges börtön jelképe - olyan világ, amely nem nyújt életlehetőséget, csak korlátokat -, egyúttal
belső börtön is, ahová az ember magát zárja be). Mint a Talán eltűnök hirtelen... kezdetű versben, itt
is a személyiség megvalósításának elmulasztása a fő vétség. Az önostorozó gesztus nem egészen
meggyőző: ugyan joggal érezheti az én bűnösnek magát azért, mert feleselt a másvilággal, aranyat
ígérgetett stb., de aligha hibáztatható azért, hogy karóval jött, nem virággal, mert annak ellenére
próbált szeretni, hogy őt nem szerette senki. A kérdések valójában költői kérdések, olykor talán
tagadószóval lehetne válaszolni rájuk. Önmaga korholása keserű váddá alakul át a világgal szemben;
az elégikus hangnem az ironikus fölé kerekedik.