Norman Doidge
A VÁLTOZÓ AGY
Elképesztő történetek az agykutatás
élvonalából

PARK KÖNYVKIADÓ
 El a kezekkel ettől a könyvtől, WhoAmI!
Nem te javítottad, nem dolgoztál meg vele, nincs jogod
„saját eredeti release”-ként feltölteni!
 A fordítás alapjául szolgáló kiadás:
Norman Doidge: The Brain That Changes Itself, Stories of Personal Triumph
from the Frontiers of Brain Science, Penguin Books, 2007

Fordította Sóskuthy György

A fordítást szakmailag ellenőrizte dr. Acsády László és dr. Bokor Hajnalka
A Szellemekből ősök című fejezet fordítását szakmailag ellenőrizte dr. Erős
Ferenc
Stendhal A szerelemről című esszéjének részletét (146. o.) Kolozsvári
Grandpierre Emil fordításában idézzük.

A könyv megjelenését a Nemzeti Kulturális Alapprogram támogatta

nka
Nemzeti Kulturális Alap

MEGJEGYZÉS A neuroplasztikus átalakuláson átesett szereplők – kivéve ahol ezt

külön jelezzük, illetve ahol gyermekek és családjaik érintettek – a valódi
nevükön szerepelnek. Az egyes fejezetekhez és a függelékekhez kapcsolódó
jegyzetek és szakirodalmi hivatkozások a Park Könyvkiadó honlapján
(www.parkkiado.hu) olvashatók, illetve onnan tölthetők le.
Copyright © Norman Doidge, 2007
Hungarian translation © 2010 Sóskuthy György
Magyar kiadás © 2020 Park Könyvkiadó, Budapest
Szerkesztette Gáspár Zsuzsa
Felelős szerkesztő Szalay Marianne
A szöveget gondozta Lovass Gyöngyvér
Műszaki szerkesztő Kuha Zulejka
A borítót tervezte Gerhes Gábor
Tördelte Kochlitz Vera

Készült a Szekszárdi Nyomda Kft.-ben

Printed in Hungary
  

Dr. Eugene L. Goldbergnek mert azt mondtad, talán

szívesen elolvasnád
 
 Tartalom
Előszó
1 A folyamatosan zuhanó nő...
Akit az érzékelés plaszticitásának felfedezője gyógyított
meg
2 Építs magadnak jobban működő agyat!
Egy „szellemi fogyatékosnak” bélyegzett nő rájön, hogyan
gyógyíthatja meg önmagát
3 Az átszerkesztett agy
Egy tudós megváltoztatja az agyat, hogy kifinomultabbá
tegye az észlelést és az emlékezetet, gyorsítsa a
gondolkozást és orvosolja a tanulási problémákat
4 Tanult vonzalom és szerelem
Mit tanít a neuroplaszticitás a szexuális vonzalomról és a
szerelemről?
5 Éjféli feltámadás
Szélütöttek, akik újra megtanultak mozogni és beszélni
6 Feloldott agyi blokkok
Aggodalmak, mániák, kényszercselekvések és rossz
szokások megszüntetése a plaszticitás segítségével
7 Fájdalom
A plaszticitás árnyoldala
8 Képzelet
Hogyan válik valóra a gondolat
9 Szellemekből ősök
A pszichoanalízis mint neuroplasztikus terápia
10 Ép aggyal élni
Az idegi őssejt felfedezése, és amit agyunk megőrzéséért
tehetünk
11 Több, mint a részek összege
Egy példa az agy elképesztő plasztikusságára
1 függelék – A kulturálisan módosuló agy
Nemcsak az agy formálja a kultúrát, a kultúra is formálja
az agyat
2. függelék – Plaszticitás és haladás
Név– és tárgymutató
 Előszó
Az emberi agy képes megváltoztatni önmagát – könyvünk
erről a forradalmi felfedezésről szól. Tudósok, orvosok és
páciensek történeteit ismerhetjük meg, akik együtt vitték
véghez e csodálatra méltó átalakulásokat. Műtéti
beavatkozás és gyógyszerek nélkül mozgósították az agy
addig ismeretlen képességét arra, hogy megváltoztassa
önmagát. A páciensek közül egyesek gyógyíthatatlannak
tartott agyi rendellenességektől szenvedtek, másoknak nem
voltak ugyan problémái, de szerették volna javítani vagy az
évek múlása ellenére megőrizni agyuk működését.
Vállalkozásuk a megelőző évszázadok során
elképzelhetetlen lett volna, mivel a „hivatalos” tudomány és
orvoslás is változtathatatlannak tartotta az agy anatómiáját.
Általánosan elfogadott nézet volt, hogy a gyermekkor
lezárultával az agy csak a hanyatlás hosszú időszakában tud
megváltozni; hogy ha az agysejtek rendellenesen fejlődnek,
megsérülnek vagy elpusztulnak, akkor semmiképpen sem
pótolhatók. Azt is lehetetlennek gondolták, hogy ha az agy
valamely része károsodik, akkor megváltoztassa saját
szerkezetét, vagy újfajta módon kezdjen működni. A
változatlan agy elmélete szerint azok, akik agyi vagy
szellemi korlátokkal születtek, vagy agykárosodást
szenvedtek, egész hátralevő életükben fogyatékosak vagy
sérültek maradnak. Ha egy tudós azon kezdett töprengeni,
vajon az egészséges agyat nem lehetne-e megfelelő
aktivitással vagy szellemi gyakorlatokkal továbbfejleszteni,
illetve az állapotát megőrizni, gyorsan lebeszélték az efféle
időpocsékolásról. Kultúránkban egyfajta neurológiai
nihilizmus terjedt el – az a vélekedés, hogy számos agyi
probléma esetén minden kezelés hatástalan, sőt egyenesen
ellenjavallt –, s ez még az emberi természetről alkotott
képünket is károsan befolyásolta. Az agy
változtathatatlanságának elvével együtt járt az a nézet is,
hogy az agyi működések révén kialakuló emberi természet
is megváltoztathatatlan.
Az a meggyőződés, hogy az agy képtelen a változásra,
három fő forrásból táplálkozott. Abból a tényből, hogy a
károsodott agyú páciensek igen ritkán voltak képesek teljes
gyógyulásra; az élő agy mikroszkopikus működéseinek
megfigyelésére való képtelenségünkből; és abból – a
modern tudomány kezdetéig visszanyúló – nézetből,
miszerint az agy voltaképpen egy csodás gépezet. A
gépezetek ugyanis hihetetlen dolgokra képesek, ámde nem
változnak és nem fejlődnek.
A változó agy gondolata kutatópszichiáteri és
pszichoanalitikusi munkám miatt kezdett el érdekelni. Ha
egy páciensnél nem következett be a várt mértékű
pszichológiai javulás, az orvostudomány ezt
hagyományosan azzal intézte el, hogy az illető problémái
mélyen „beleégtek” a változásra képtelen agyba. Ez a
„beleégés” is gépezethez kötődő hasonlat: arra utal, mintha
az agy a számítógépek hardveréhez hasonlítana, ahol a
szilíciumlapkákba „beleégetett” áramkörök mindegyike csak
egy bizonyos működésre képes, attól soha nem térhet el.
Amikor először hallottam híreket arról, hogy az emberi agy
talán mégsem egy ilyen módon állandósult gépezet, magam
akartam utánajárni a kérdésnek, hogy a bizonyítékokat is
magam mérlegelhessem. Kutatásaim során igencsak
messzire kerültem a rendelőmtől.
Rengeteget utaztam, és egy sor kiváló agykutatót
ismertem meg, akik az 1960-as évek végén, az 1970-es
évek elején váratlan felfedezéseket tettek. Kimutatták, hogy
az agy minden egyes tevékenysége során megváltoztatja
önnön szerkezetét, és folyamatosan tökélete-sítgeti
áramköreit, hogy az adott feladatokat jobban tudja
elvégezni. Ha bizonyos „részei” meghibásodnak, akkor néha
más részek veszik át azok feladatát. A célfeladatokra
specializált részekből álló gép hasonlata nem adhatott
magyarázatot a tudósok által tapasztalt változásokra. Az
agynak ezt az alapvető képességét neuroplaszticitás néven
kezdték emlegetni.
A neuro a neuronokra, azaz az agyat és az idegrendszert
alkotó idegsejtekre utal. A plasztikus ebben az
összefüggésben változtathatót, képlékenyt jelent. Sok
kutató eleinte nem is merte cikkeiben a neuroplaszticitás
kifejezést használni, tudóstársaik pedig gúnyt űztek belőlük,
amiért egy ilyen „bolondos” elképzelésben hittek. Ámde
kitartottak, és lassacskán sikerült megváltoztatniuk a
változtathatatlan agy doktrínáját. Bebizonyították, hogy a
gyerekek nem minden esetben „ragadnak le” a velük
született agyi képességeknél; hogy a sérült agy sokszor
átszervezi magát, hogy a kieső rész funkcióját egy másik
rész vehesse át; hogy az elpusztuló agysejtek olykor
pótolhatók; és hogy számos „áramkör” és reflex, amelyeket
addig véglegesen rögzültnek hittek, egyáltalán nem az. E
tudósok egyike még azt is igazolta, hogy a gondolkozás, a
tanulás és a cselekvés képes lehet a gének be– és
kikapcsolására, s ezen keresztül agyunk anatómiájának és
viselkedésünknek a formálására – ami kétségtelenül a 20.
század egyik legrendkívülibb felfedezése.
Utazásaim közben találkoztam olyan tudóssal, aki vakon
született embereket tett képessé a látásra, és egy másikkal,
akinek köszönhetően a süketek hangokat hallottak.
Beszéltem emberekkel, akiket évtizedekkel korábban
szélütés ért, s annak nyomán gyógyíthatatlannak mondták
őket, ám a neuroplasztikus kezelésnek hála mégis
meggyógyultak. Találkoztam olyanokkal, akik kigyógyultak
tanulási nehézségeikből vagy akiknek megnövelték az IQ-
ját; láttam, hogy nyolcvanéves emberek is képesek a
huszonöt évvel korábbi szintre javítani agyuk működését.
Láttam embereket, akik a gondolataik segítségével
programozták át az agyukat, hogy addig gyógyíthatatlannak
számító betegségeket és sérüléseket gyógyítsanak meg.
Beszéltem Nobel-díjasokkal, akik lelkesen magyarázták,
miként kell gyökeresen átalakítanunk az agyról alkotott
képünket, mert kiderült, hogy az agy állandóan változik.
Az az elképzelés, miszerint az agy a gondolkozás és a
cselekvés révén képes megváltoztatni önnön szerkezetét és
működését, úgy vélem, a legfontosabb változás a szervvel
kapcsolatos nézeteinkben azóta, hogy alapvető anatómiai
jellemzőit és alapegységeinek, az idegsejteknek a
működését kezdtük megismerni. Mint minden
forradalomnak, ennek is mélyre ható következményei
lesznek – remélem, hogy ez a könyv bemutat néhányat ezek
közül. A neuroplasztikus forradalom hatással lehet egyebek
közt arra is, amit a szerelem, a szex, a gyász, a kapcsolatok,
a tanulás, a függőség, a kultúra, a technika és a
pszichoterápia agyra gyakorolt, azt megváltoztató hatásairól
tudunk. A bölcsészetnek, a társadalomtudományoknak és –
az emberi természettel kapcsolatos elemeik
vonatkozásában – a természettudományoknak is figyelembe
kell majd venniük ezt, akárcsak az oktatás minden
formájának. A tudományoknak el kell fogadniuk azt a tényt,
hogy az agy képes önmaga megváltoztatására, hogy az agy
felépítése minden embernél különböző, sőt életünk
folyamán változik is.
Az emberi agy tehát a jelek szerint alábecsülte önmagát,
a neuroplaszticitás következményei ugyanakkor nem csak
kedvezőek: nem csupán arról van szó, hogy agyunk sokkal
többre képes, de arról is, hogy a külső hatások számára
sebezhetőbb. A neuroplaszticitás nemcsak rugalmasabbá,
hanem merevebbé is teheti a viselkedést – e jelenségnek a
plasztikus paradoxon nevet adtam. Ironikus módon ugyanis
legmakacsabb szokásaink és rendellenességeink egy része
is a plaszticitásunk következménye. Miután az agyban
végbemegy és állandósul egy plasztikus változás, az
meggátolhatja a további változások bekövetkeztét. Az
ember lehetőségeinek tényleges megértéséhez tehát a
plaszticitás pozitív és negatív hatásaival egyaránt tisztában
kell lennünk.
 Mivel mindig jó, ha külön néven nevezhetjük azokat, akik
valami újat tesznek, az agy megváltoztatása ezen új
tudományának művelőit neuroplasztikusoknak fogom hívni.
A továbbiakban a velük, illetve az általuk átformált
páciensekkel történt találkozásaimról számolok be.
 1. A folyamatosan zuhanó
nő...
Akit az érzékelés plaszticitásának
felfedezője gyógyított meg
Cheryl Schiltz úgy érzi, mintha állandóan zuhanna. És mivel
így érez, gyakran el is esik.
Ha támaszkodás nélkül áll, néhány pillanat múlva már
olyan, mintha egy szakadék peremén egyensúlyozna. A feje
inogni kezd, és félrebillen, a karját kinyújtja, hogy
megkapaszkodjon valamiben. Hamarosan már az egész
teste előre-hátra imbolyog, mintha kötéltáncos lenne az
egyensúly elvesztése előtti utolsó pillanatban – csak éppen
a szilárd földön áll, széles terpeszben. Nem úgy fest, mint
aki csak a zuhanástól fél, inkább úgy, mintha attól tartana,
hogy le fogják lökni.
– Úgy néz ki, mintha egy híd szélén állana – jegyzem meg.
– Igen, és úgy érzem, ugrani fogok, pedig eszem ágában
sincs.
Jobban megfigyelve látom, hogy miközben megpróbál
biztosan állni, a teste úgy rángatózik, mintha láthatatlan
huligánbanda venné körül, és hol az egyik, hol a másik
oldalról taszítanának rajta egyet azzal a céllal, hogy a földre
lökjék. Csak éppen ez a banda valójában benne lakozik, és
immár öt éve teszi ezt vele. Amikor járni próbál, egyik
kezével mindvégig a falnak kell támaszkodnia, és még ekkor
is úgy tántorog, akár egy részeg.
Cheryl azonban akkor sem nyugodhat meg, ha a földre
zuhan.
– Mit érez, miután elesett? – faggatom. – Olyankor elmúlik
a zuhanás érzése?
– Vannak alkalmak – feleli Cheryl amikor szó szerint nem
érzem a padlót magam alatt... megnyílik alattam egy
képzeletbeli csapóajtó, és elnyel. – Vagyis miután elesett,
továbbra is úgy érzi, hogy zuhan – vég nélkül zuhan valami
feneketlen mélységbe.
Cheryl problémáját az okozza, hogy nem működik az
egyensúlyérző szerve. Nagyon fáradt, és lassacskán
beleőrül az állandó zuhanásérzésbe, mivel semmi másra
nem tud gondolni. Nagyon fél a jövőtől. Nem sokkal a
panaszok jelentkezése után elveszítette az állását –
nemzetközi kereskedelmi ügynök volt –, és ma igen szerény
rokkantsági segélyből kénytelen élni. Egyre jobban retteg az
öregedéstől, és a szorongás egy ritka, még névtelen formája
is gyötri.
Közérzetünk egyik nem túl gyakran emlegetett, ám
alapvető eleme a normálisan működő egyensúlyérzés. Az
1930-as években Paul Schilder pszichiáter végzett
vizsgálatokat arra vonatkozóan, hogyan függ össze a jó
közérzet és a „stabil” testkép az egyensúlyérzékkel. Ha arról
beszélünk, hogy „kiegyensúlyozottak” vagy
„kiegyensúlyozatlanok” vagyunk, „gyökértelennek”,
„bizonytalannak” vagy „ingatagnak” érezzük magunkat,
akkor voltaképpen az egyensúlyérzék nyelvét használjuk –
még ha ez csak a Cherylhez hasonló emberek esetében
válik is igazán nyilvánvalóvá. Egyáltalán nem meglepő,
hogy a hozzá hasonló rendellenességben szenvedő
páciensek pszichésen gyakran teljesen szétesnek, és sokan
követnek el közülük öngyilkosságot.
Vannak tehát olyan érzékeink, amelyekről nem is veszünk
tudomást, amíg el nem veszítjük őket. Az egyensúlyérzék
például általában olyan remekül és észrevétlenül működik,
hogy az Arisztotelész által leírt öt fő érzék között sem
szerepelt, s hosszú évszázadokon át nem is nagyon
foglalkoztak vele.
Az egyensúlyérzéknek köszönhetjük térbeli tájékozódási
képességünket. Az egyensúlyérzékért felelős labirintusszerv
a belső fülben van, és három félkör alakú csatornából,
úgynevezett félkörös ívjáratból áll, amelyek a tér három
irányában történő elmozdulások észlelése alapján elárulják,
hogy egyenesen állunk-e, és miként hat testünkre a
gravitáció. Egy ívjárat a vízszintes, egy másik a függőleges,
a harmadik pedig az előre-hátra való mozgásokat érzékeli. A
félkörös ívjáratokat folyadék tölti ki, belső felszínüket pedig
apró szőrszálak borítják. Ahogy elmozdítjuk a fejünket, a
folyadék megmozgatja a szőröket, és ez jelzést küld az
agyba arról, hogy milyen sebességgel mozdultunk el a tér
valamely irányába. A test többi része megfelelő módon
igazodik az egyes elmozdulásokhoz. Ha a fejünket
előrehajtjuk, az agyunk arra utasítja testünk megfelelő
részét, hogy – a tudatunktól függetlenül – alkalmazkodjon
súlypontunk megváltozásához, és ezzel segítse az
egyensúly fenntartását. A labirintusszervből a jelek egy
idegen keresztül az agy specializálódott
idegsejtcsoportjaiba, az úgynevezett vesztibuláris magokba
kerülnek, amelyek feldolgozás után utasításokat küldenek
izmainknak a megfelelő alkalmazkodásra. Az egészséges
egyensúly-érzékelő rendszer szoros kapcsolatban áll a
látással is. Amikor például a megállóban várakozó busz felé
futunk, és fejünk minden lépésnél előre-hátra billen, azért
tudjuk a buszt állandóan a szemünk előtt tartani, mert a
labirintusszerv jelzései tudatják az aggyal, milyen irányban
és mekkora sebességgel futunk. Az agy e jelzések alapján
úgy mozgatja a szemgolyókat, hogy azok folyamatosan
célpontunkra, a buszra szegeződjenek.
Cheryllel és az agy plaszticitása kutatásának egyik
úttörőjével, Paul Bach-y-Ritával a férfi egyik
kutatócsoportjának laboratóriumában vagyunk. Cheryl sokat
remél a mai kísérlettől, és sztoikus ugyan, de nyíltan beszél
állapotáról. A csapat biofizikusa, az orosz Jurij Danyilov
számításokat végez a Cheryl labirintusszervéről gyűjtött
adatokkal. Jurij rendkívül okos-fiatalember, az angolt erős
akcentussal beszéli. Cheryl 95—100 százalékban
elveszítette a labirintusszervét – mondja.
 A hagyományos tudományos elméletek alapján Cheryl
esete reménytelennek minősülne. Ezek szerint ugyanis az
agy adott feladatokra specializálódott
feldolgozóegységekből áll. Az egységek csak és kizárólag
egy bizonyos, genetikailag meghatározott feladat
elvégzésére képesek, amelyre sok millió év evolúciója tette
tökéletesen alkalmassá őket. Ha egy ilyen egység károsodik,
pótlására nincs lehetőség. Labirintusszervének károsodása
miatt Cherylnek annyi esélye van visszanyerni az
egyensúlyérzékét, mint egy sérült retinájú embernek arra,
hogy ismét lásson.
Ma azonban kiderül, hogy mindez valóban így van-e.
Cheryl egy, az építkezéseken használatos műanyag
védősisakot visel, amelynek oldalába lyukakat fúrtak, a
belsejébe pedig egy gyorsulásmérőt erősítettek. Nyelvére
vékony műanyag csíkot tesz, amelyen apró elektródák
vannak. A sisakban lévő gyorsulásmérő a közelben álló
számítógép közvetítésével jelzéseket küld az elektródákba.
Cheryl nevet azon, hogyan fest a sisakban, mivel, ahogy
mondja: „Ha nem nevetnék, akkor sírnom kellene.”
A készülék Bach-y-Rita bizarr külsejű kísérleti eszközeinek
egyike. Az a feladata, hogy a labirintusszervet helyettesítve
a nyelven keresztül küldjön az egyensúlyozáshoz szükséges
jelzéseket az agyba. A sisak talán véget vethet Cheryl
jelenlegi, rémálomszerű állapotának. 1997-ben az akkor 39
esztendős asszony egy rutinszerű méheltávolító műtétet
követően fertőzést kapott, ami ellen a gentamicin nevű
antibiotikummal kezelték. Ismert tény, hogy a gentamicin
túl nagy adagban alkalmazva károsíthatja a belső fület, ami
hallásromláshoz, fülzúgáshoz és az egyensúly-érzékelő
rendszer tönkremeneteléhez vezethet. Cheryl a
hallásromlást nem, a másik két következményt azonban
kénytelen volt elszenvedni. A gentamicin olcsó és hatékony
antibiotikum, ezért rövid ideig tartó kezelésekhez ma is
használják, ám Cheryl elmondása szerint ő sokkal többet
kapott belőle a biztonságosnak tartott mennyiségnél. Így
lett egyike a gentamicin-áldozatok kis csoportjának, akik
önmagukat Imbolygóknak nevezik.
Egy nap észrevette, hogy ha feláll, szinte azonnal el is
esik. Ha elfordította a fejét, forgott vele az egész szoba.
Nem tudta megállapítani, vajon ő mozog-e vagy a helyiség.
Végül nagy nehezen, a falba kapaszkodva sikerült felállnia,
és eljutnia a telefonig, hogy felhívja az orvosát.
Kórházba érkezése után az orvosok különféle
vizsgálatokkal tesztelték az egyensúlyérzékét. Jéghideg,
majd meleg vizet töltöttek a fülébe, és speciális asztalra
fektetve különböző irányokba billentették. Megkérték, hogy
álljon csukott szemmel, ám ő azonnal elesett. Végül az egyik
orvos közölte vele a rossz hírt: „Gyakorlatilag nem működik
a labirintusszerve.” A vizsgálatok szerint a szerv eredeti
funkcionalitásának mindössze a 2 százaléka maradt meg.
– Az orvos – emlékszik vissza Cheryl – egészen
közönyösen vetette oda: ez valószínűleg a gentamicin
mellékhatása. – Ezen a ponton nem tud uralkodni az
érzelmein. – De hát hogy az ördögbe lehet, hogy nem
szóltak előre erről a veszélyről? Az állapot végleges, tette
még hozzá az orvos. Egyedül voltam. Édesanyám vitt el a
kórházba, de ő ekkorra már kiment az autóhoz, és ott várt
rám. Megkérdezte: rendbe fogsz jönni? Én meg ránéztem, és
azt mondtam: nem, ez végleges... Sohasem fog elmúlni.
Mivel Cherylnél a labirintusszerv és a látás közötti
kapcsolat is károsodott, szeme nem tudja simán követni a
mozgó tárgyakat.
– Minden, amit csak látok, úgy ugrál, mint valami rossz
amatőr videofelvétel – magyarázza. – Olyan, mintha minden
kocsonyából lenne körülöttem, és minden egyes lépésemnél
rezegni kezdene.
A mozgó dolgok követésének nehézsége ellenére csak a
látására támaszkodva tudja megállapítani, hogy a feje
egyenesen áll—e. Egyszer, amikor váratlanul kialudt a
villany, Cheryl azonnal elesett. Szemünk úgy segít térbeli
helyzetünk meghatározásában, hogy vízszintes vonalakat
keres a környezetben. Számára azonban a látás
megbízhatatlan támpont, mivel ha valami mozog előtte –
még ha csak egy felé nyúló emberi kéz is –, az még
rosszabbá teszi a zuhanásérzést. Sőt akár egy szőnyeg
cikcakkos mintája is elég lehet ahhoz, hogy elessen, mivel
téves üzeneteket küld az agyába, amely így azt hiszi, hogy
Cheryl ferdén áll, noha nem ez a helyzet.
Szellemileg is kimerült, hiszen állandóan koncentrálnia
kell. Az egyenes testhelyzet fenntartása nagyon sok agyi
kapacitását köti le – és ez olyan egyéb funkciók rovására
történik, mint az emlékezet vagy az ésszerű gondolkozás.
Amíg Jurij a számítógépet készíti elő, megkérem, hadd
próbáljam ki a berendezést. Felveszem a védősisakot, és a
nyelvemre helyezem az elektródákkal ellátott műanyag
eszközt, az úgynevezett nyelvkijelzőt. Vékony kis lapocska,
nem vastagabb egy rágógumicsíknál.
A sisakba szerelt gyorsulásmérő két síkban észleli az
elmozdulást. Ahogy előrebiccentem a fejemet, a mozdulat
megjelenik a számítógép monitorján kijelzett térképen is,
ahol a kísérletet végző csoport ellenőrizheti. A nyelvemen
lévő műanyag lapocska 144 apró elektródája e térkép
pontjainak felel meg. Amikor tehát előrehajtom a fejemet,
gyenge, leginkább pezsgőbuborékokra emlékeztető
áramütéseket érzek nyelvem elülső részén, amelyek azt
jelzik, hogy előrehajoltam. A számítógép kijelzőjén azt is
látom, hol van a fejem. Ahogy hátrahajolok, a
pezsgőbuborékok finoman áthúzódnak nyelvem hátsó
részére. Ugyanez történik, amikor oldalra hajtom a fejemet.
Ezután behunyom a szememet, és kísérletezni kezdek azzal,
hogy a nyelvemmel érezzem, hogyan is áll a fejem.
Hamarosan elfeledkezem róla, hogy az érzékelési
információk a nyelvemből érkeznek, és elég pontosan meg
tudom állapítani a térbeli helyzetemet.
Cheryl visszaveszi a sisakot – a művelet közben az
asztalnak támaszkodva őrzi meg az egyensúlyát.
– Kezdjük – mondja Jurij, mialatt beállítja a kapcsolókat.
 Cheryl felteszi a sisakot, behunyja a szemét. Lassan
visszaáll egyenes helyzetbe, már csak két ujjal érinti az
asztalt, a biztonság kedvéért. Nem esik el, pedig semmi más
nem jelzi neki, merre van fent és merre van lent, csak a
nyelvén örvénylő pezsgőbuborékok. Azután felemeli az ujjait
az asztalról. De már nem imbolyog. Egyszer csak elsírja
magát. A megrázkódtatás könnyei ezek: most, hogy
biztonságban érzi magát, nem kell többé uralkodnia az
érzelmein. Amint felvette a sisakot, öt év után először
elmúlt az állandó zuhanás érzése. Ma az a célja, hogy húsz
percig álljon mozdulatlanul, támaszkodás nélkül, sisakkal a
fején. Húsz percig támasz nélkül, egyenesen állni –
nemhogy egy Imbolygótól, de még egy hétköznapi embertől
is a brit királyi testőrség medvekucsmás tagjait
megszégyenítő önfegyelmet és gyakorlatot igényel.
Cheryl nyugodtnak tűnik, csak kisebb korrekciókat végez a
tartásán. A rángatózás megszűnt, és eltűntek a rejtélyes
belső démonok is, amelyek mostanáig szünet nélkül
taszigálták. Agya gond nélkül fejti meg a mesterséges
labirintusszervből érkező jelzéseket. A nyugalom e pillanatai
igazi csodát jelentenek a számára – neuroplasztikai csodát,
hiszen a nyelvéből származó csiklandozó érzés, amely
általában az érzőkéregnek nevezett területre kerül (az agy
vékony, felszíni rétegébe, amely a tapintási információkat
dolgozza fel), most valami módon egy új útvonalon halad át
az agyon, és az egyensúlyozásért felelős területre
továbbítódik.
– Jelenleg azon dolgozunk, hogy az egész eszközt a szájba
rejthető méretűvé kicsinyítsük – magyarázza Bach-y-Rita –,
valahogy úgy, mint egy fogszabályozót. Ez a célunk. Ha
sikerül, akkor Cheryl és bárki más, aki ugyanilyen
problémával küszködik, újra normális életet élhet. Senki
nem venné észre, hogy viselik és használják a készüléket,
és közben nyugodtan ehetnének és beszélgethetnének is.
– Ráadásul ez nem csak a gentamicin áldozatainak
lehetne hasznos – folytatja. – Éppen a tegnapi The New York
Timesban olvastam egy cikket az idősek eséseiről. Az
öregek jobban félnek az eleséstől, mint attól, hogy
kirabolják őket. Minden harmadik idős ember elesik, és
mivel nagyon félnek ettől, inkább otthon maradnak, tehát
nem használják a végtagjaikat, fizikailag egyre jobban
legyengülnek. Szerintem az is közrejátszik a problémában,
hogy az öregedés során a halláshoz, a látáshoz, az
ízleléshez és a többi érzékhez hasonlóan az egyensúlyérzék
is romlik. Az eszközünk tehát az időseken is segíthetne.
– Lépjünk tovább – szólal meg Jurij, és kikapcsolja a
készüléket.
Most következik a neuroplaszticitás második csodája.
Cheryl kiveszi a szájából a műanyag lapot, és leveszi a
sisakot is. Szélesen elmosolyodik, becsukja a szemét, és
támaszkodás nélkül is biztosan áll. Ezután kinyitja a szemét,
és az asztalt továbbra sem érintve felemeli az egyik lábát –
fél lábon is biztosan egyensúlyoz.
– Imádom ezt a pasast! – jelenti ki, azzal odamegy Bach-y-
Ritához, és megöleli. Utána hozzám lép. Most, hogy ismét
szilárdnak érzi a talpa alatt a világot, annyira túlcsordulnak
az érzelmei, hogy engem is megölel.
– Úgy érzem, biztonságosan állok. Nem kell odafigyelnem
rá, mit csinálnak az izmaim. Más dolgokra is tudok végre
gondolni.
Visszamegy Jurijhoz, és megcsókolja.
– Hangsúlyoznom kell, miért csoda ez – ecseteli Jurij, aki
önmagát egy kizárólag az adatoknak hívő szkeptikusnak
tartja. – Cherylnek szinte egyáltalán nincsenek természetes
egyensúlyérzékelői. Az elmúlt húsz percben mesterséges
érzékelővel segítettünk neki. Az igazi csoda azonban az, ami
most tapasztalható, hogy eltávolítottuk az eszközt. Sem
mesterséges, sem természetes egyensúly-érzékelése nincs.
Úgy tűnik, felébresztettünk benne valamiféle erőt.
Az első próbálkozás során Cheryl csak egy percig viselte a
sisakot. Ekkor vették észre, hogy miután levette, még
nagyjából húsz másodpercig, vagyis harmadannyi ideig,
mint ameddig az eszközt használta, „utóhatás” volt
észlelhető. Legközelebb Cheryl két percig viselte a sisakot,
és az utóhatás negyven másodpercig tartott. Ezután
nagyjából húsz percre növelték a kezelés idejét, arra
számítva, hogy az utóhatás közel hétperces lesz. Ámde
ekkor nem harmad-, hanem háromszor annyi ideig tartott,
mint a kezelés: egy teljes óráig. Mint Bach-y-Ritától
megtudom, most azt vizsgálják, hogy ha további húsz
perccel meghosszabbítják a kezelést, akkor tovább
növelhető-e az utóhatás időtartama.
Cheryl bolondozni kezd, és „felvág”:
– Újra tudok nőiesen járni! A legtöbb embernek ez
valószínűleg nem túl fontos, nekem azonban nagyszerű
érzés, hogy nem kell széles terpeszben csoszognom.
Feláll egy székre, majd leugrik. Lehajolva vesz fel dolgokat
a padlóról, hogy megmutassa, képes rá.
– Legutóbb még ugrókötelezni is tudtam az utóhatás alatt!
– Az az igazán elképesztő – szólal meg Jurij –, hogy nem
csupán a testtartását képes korrigálni. Miután eltölt némi
időt a készülékre kapcsolva, szinte teljesen normálisan
működik. Végig tud menni egy gerendán. Autót vezet.
Olyan, mintha újra működne a labirintusszerve. Ha
elmozdítja a fejét, tekintetét könnyedén a célpontján tartja,
tehát a látó– és egyensúlyozó rendszer közötti kapcsolat is
helyreállt.
Felpillantok: Cheryl Bach-y-Ritával táncol... és ő vezet!
Miként lehetséges, hogy Cheryl a készülék nélkül is táncol,
és normális egyensúlyozásra képes? Bach-y-Rita szerint
ennek több oka van. Először is, a károsodott labirintusszerv
szervezetlen és „zajos”, azaz véletlenszerű jelzéseket küld.
Ez a sérült szövetekből származó zaj gátolja az egészséges
szövetek által küldött jelzéseket is. A készülék segít
megerősíteni az egészséges szövetek jelzéseit. A szakember
emellett úgy véli, hogy új idegpályák kialakításában is segít
– és itt jelenik meg a plaszticitás. Az agyi rendszerek
neuronhálózatokból, azaz egymáshoz kapcsolódó és
együttműködő idegsejtekből épülnek fel. Ha e hálózat
bizonyos kulcsfontosságú pályái elzáródnak, az agy más,
korábban használt pályákat igénybe véve kerülheti meg
őket.
– Jó hasonlat például – magyarázza Bach-y-Rita –, hogy ha
valaki innen Milwaukeeba akar autózni, és az autópályahíd
valamiért járhatatlanná válik, akkor először megbénul a
tanácstalanságtól. De aztán eszébe jutnak a farmok között
vezető másodrendű utak, és arra fog menni. Ahogy többet
használja ezeket az utakat, egyre rövidebb útvonalakat talál
rajtuk, és egyre gyorsabban fog célba érni. A
neuroplasztikus változás során ezek a „másodlagos”
idegpályák aktivizálódnak, és a használattól egyre erősebbé
válnak. Általában úgy gondolják, hogy az addig nem
használt pályák aktiválódása az egyik fő módja annak,
ahogyan a plasztikus – azaz formálható – agy újraszervezi
önmagát.
A tény, hogy Cherylnél fokozatosan hosszabbodik az
utóhatás időtartama, az aktiválódó új pályák erősödésére
utalhat. Bach-y-Rita azt reméli, hogy kitartó gyakorlással
Cheryl tovább növelheti az utóhatás hosszát.
Néhány nappal később Bach-y-Rita e-mailt kap Cheryltől:
otthonról tájékoztatja, meddig tartott az utóhatás. „A teljes
időtartam 3 óra 20 perc volt... Aztán elkezdődött az
imbolygás a fejemben – ahogy az lenni szokott... Nehezen
találok szavakat. Szédelgek... Fáradt vagyok, kimerült és
levert.”
Fájdalmas Hamupipőke-történet ez. Nagyon nehéz
elviselni a normális állapotból való visszaesést. Cheryl
ilyenkor úgy érzi, mintha meghalt, feltámadt, aztán újra
meghalt volna. Másfelől persze 3 óra 20 percnyi hatás
mindössze húsz, a gépre kapcsolt perctől azt jelenti, hogy a
maradványidő tízszer hosszabb volt a gépen töltött
időtartamnál. Ő az első Imbolygó, akit valaha kezeltek, és
még ha a maradványidő nem is hosszabbodik tovább,
megteheti, hogy a készüléket naponta négyszer rövid ideig
használva normális életet él. Ámde mivel a jelek szerint
minden egyes kezelés segített az agyának a maradványidő
további növelésében, jogosan lehet ennél többet várni. Ha
ez így folytatódik...
...És folytatódott. A következő évben Cheryl gyakrabban
használta a készüléket, hogy megszabaduljon a tüneteitől és
erősítse az utóhatást. Ami aztán előbb néhány órára nőtt,
később napokra, majd négy hónapra. Most már egyáltalán
nem használja a készüléket, és többé nem tekinti magát
Imbolygónak.
***
A világ rangos tudományos folyóirata, a Nature egyik
1969-es számában rövid cikk jelent meg, amely a többség
szerint inkább egy tudományos-fantasztikus magazinba illett
volna. Vezető szerzője, Paul Bach-y-Rita egyszerre volt
rehabilitációs orvos és alapkutatással foglalkozó tudós, ami
meglehetősen ritka kombináció. A cikk egy olyan eszközt
ismertetett, amely látóvá tette a vakon született embereket.
Az alanyok mindegyikének károsodott a retinája, és
teljességgel gyógyíthatatlannak tekintették őket.
A Nature cikkéről a The New York Times, a Newsweek és a
Life is beszámolt, ám – talán mert állításai olyan
képtelennek tűntek – hamarosan az eszköz és feltalálója is
eltűnt a köztudatból.
A cikkhez tartozó fénykép bizarr külsejű gépezetet
ábrázolt: régimódi, nagy fogorvosi széket rezegtethető
háttámlával, vezetékek kusza szövevényével és jókora
számítógépekkel. A kidobott alkatrészekből összeállított
szerkezet a hozzá tartozó, az 1960-as évek technikáját
alkalmazó elektronikával együtt közel kétszáz kilót nyomott.
A székbe vakon született – tehát a látás élményét sem
ismerő – embert ültettek, egy nagy, a korabeli
tévéstúdiókban használthoz hasonló méretű kamera mögé.
Az alany kerekeket forgatva mozgatta a kamerát, így
„tapogatta le” az előtte lévő tárgyakat. A kamera
elektronikus jelzéseit számítógép dolgozta fel, majd
továbbította egy, a szék háttámlájába épített fémlemezhez,
amelyre négyszög alakba rendezve négyszáz darab,
rezgésre képes stimulátort erősítettek úgy, hogy azok
közvetlenül az alany hátának bőrével érintkezzenek. A
stimulátorok pixelekként (képpontokként) működtek: a kép
sötét részeinél rezegtek, a világosaknál nem. A „tapintva
látó eszköznek” nevezett készülék segítségével a világtalan
alanyok képesek lettek olvasni, fel tudtak ismerni arcokat és
árnyékokat, meg tudták különböztetni a közelebbi tárgyakat
a távolabbiaktól. Általa megismerték a perspektíva fogalmát
és azt, miként változik a tárgyak alakja attól függően, hogy
milyen szögből szemlélik őket. A kísérletben részt vevő hat
ember megtanult felismerni bizonyos tárgyakat, például a
telefont – akkor is, ha az részben egy váza takarásában volt.
Sőt, még a kor népszerű, csontsovány szupermodelljének,
Twiggynek a képét is felismerték.
Mindenki, aki kipróbálta a viszonylag esetlen tapintva látó
eszközt, figyelemre méltó érzékelési élményt élt át: azt,
ahogy a tapintási érzés személyek és tárgyak „látványává”
alakul át.
Némi gyakorlás után a világtalan alanyok három
dimenzióban kezdték érzékelni az előttük lévő teret, noha az
információt csak két dimenzióban, a hátukon keresztül
kapták. Ha valaki labdát dobott a kamera felé, az alany
önkéntelenül megpróbált hátraugrani, hogy elkerülje. Ha a
rezgő stimulátorokat tartalmazó lemezt a hátuk helyett a
hasukra tették, az alanyok továbbra is helyesen, a kamera
előtt lévőként értelmezték a képet. Ha a stimulátorok
mellett csiklandozták őket, nem tévesztették össze a
csiklandozást a vizuális jelet közvetítő ingerrel. A mentális
észlelési élmény nem a bőrük felszínén következett be,
hanem a világban. Ráadásul ez az észlelés összetett volt.
Kellő gyakorlással az alanyok arra is képesek voltak, hogy
célirányosan mozgassák a kamerát, és olyan
megállapításokat tegyenek, mint: „Az ott Betty, aki ma
kibontva hordja a haját, és nem tette fel a szemüvegét, a
szája nyitva van, és a jobb kezét balról a tarkójához
emelte.” Való igaz, hogy a felbontás általában elég gyenge
volt, de mint Bach-y-Rita rámutatott, nem csak a tökéletes
látás látás.
– Ha például egy ködös utcában sétálva megpillantjuk egy
épület körvonalait – kérdezi –, akkor kevésbé látjuk azt a
részletek hiánya miatt? Ha fekete-fehérben látunk valamit,
kevésbé látjuk azt a színek hiánya miatt?
A mára feledésbe merült készülék a neuroplaszticitás
egyik legelső és legmerészebb alkalmazása volt – kísérlet
arra, hogy egy érzéket egy másikkal helyettesítsenek –, és
bevált. Mégis elképzelhetetlennek tartották, és figyelmen
kívül hagyták, mivel a kor tudományos gondolkozása
megváltoztathatatlannak tekintette az agy szerkezetét, és
úgy vélte, hogy érzékeink, vagyis azok az útvonalak,
amelyeken át az élmények az elménkbe jutnak, véglegesen
rögzültek. Ezt a még ma is sokak által támogatott elméletet
nevezzük lokalizácionizmusnak. Szoros kapcsolatban áll
azzal a felfogással, miszerint az agy egy bonyolult
gépezethez hasonlítható, amely számos különböző részből
áll, ezek mindegyike egy adott mentális működést végez,
helyük az agyban örökletesen és véglegesen lokalizált –
innen ered a név is. A változtathatatlan agyban, ahol
minden mentális működésnek pontosan meghatározott
helye van, nem „jut hely” a plaszticitásnak. A gépszerű agy
gondolata azóta volt nagy hatással az idegrendszer
kutatására, hogy a 17. században felváltotta a lélekre és
testre vonatkozó misztikusabb elképzeléseket. Miután Galilei
(1564—1642) bebizonyította, hogy a bolygók mechanikai
erők hatására mozgó, élettelen testek, a tudósok közül
sokan jutottak arra a meggyőződésre, hogy a természetben
minden egyfajta gigászi, kozmikus óramű részeként, a fizika
törvényeinek engedelmeskedve működik. A különféle élő
dolgokat, beleértve saját szerveinket is, mechanisztikus
elvek alapján kezdték magyarázni, mintha azok is csupán
gépezetek lennének. Ez a természet egészét óriási
mechanikus szerkezethez, szerveinket pedig gépekhez
hasonlító elgondolás azt a mintegy két évezredes, görög
eredetű elképzelést váltotta fel, amely a természetet
hatalmas élőlénynek tekintette, szerveinket pedig
egyáltalán nem vélte élettelen gépezeteknek.
Az új „mechanisztikus biológia” első nagy eredménye egy
roppant eredeti felfedezés volt. William Harvey (1578—
1657), aki az itáliai Padovában tanult anatómiát – itt volt
oktató Galilei is –, rájött, miként kering a vér a testünkben,
és bebizonyította, hogy a szív pumpaként, azaz egyszerű
gépként működik. Hamarosan már egyre több tudós vélte
úgy, hogy egy jelenség magyarázata csak akkor
tudományos, ha mechanikai elveken alapul, tehát a mozgás
mechanikus törvényeit követi. Harvey felfedezésére építve
René Descartes (1596—1650) francia filozófus vetette fel,
hogy az agy és az ideg-rendszer is pumpaként működik.
Idegeink valójában csövek, magyarázta, amelyek a
végtagjainkból az agyba, illetve onnan vissza vezetnek. Ő
volt az első, aki elméletet dolgozott ki a reflexek
működéséről: úgy vélte, hogy amikor valakit megérintenek,
az idegcsövecskékben valami folyadékszerű anyag áramlik
az agyba, ahonnan mechanikusan „visszaverődve”
mozgásba hozza az izmokat. Bármilyen kezdetlegesnek is
hangzik az elképzelés, valójában nem is áll annyira távol a
valóságtól. A tudósok aztán hamarosan tovább finomították
Descartes vázlatos elképzelését, s azt mondták, hogy az
idegek nem folyadékot, hanem elektromos áramot
továbbítanak. Az agyról mint bonyolult gépezetről alkotott
Descartes-féle elmélet az agyat számítógépnek tekintő
jelenlegi elképzelésben és a lokalizácionizmusban
csúcsosodott ki. Az agyra egyre inkább alkatrészekből
felépülő szerkezetként tekintettek, amelyben minden
résznek megvan a maga előre meghatározott helye, és
mindegyik egy bizonyos feladatot lát el, így ha valamelyik
megsérül, akkor az sehogyan sem pótolható – elvégre a
gépek sem növesztenek maguknak új alkatrészeket.
 A lokalizácionizmust az érzékekre is alkalmazták: úgy
vélték, hogy minden érzékünknek – a látásnak, a hallásnak,
a szaglásnak, az ízlelésnek, a tapintásnak és az
egyensúlyérzésnek – megvannak a maga specializált
receptorsejtjei, amelyek a környezetünkben jelen lévő
energia különböző formáinak az észlelésére képesek. A
megfelelő inger hatására az ilyen receptorsejt a hozzá
tartozó idegen keresztül elektromos jelet küld az agy egy
meghatározott, az adott érzék információinak
feldolgozásáért felelős részébe. A legtöbb tudós szerint ezek
az agyi területek olyan magas szinten specializálódtak, hogy
soha nem lehetnek képesek átvenni egymás munkáját.
Paul Bach-y-Rita tudóstársaitól szinte teljesen
elszigetelődve ugyan, de elutasította ezeket az
elképzeléseket. Felfedezte, hogy érzékeink meglepően
rugalmasak, és ha az egyik megsérül, olykor egy másik
veheti át annak a feladatát – ezt a jelenséget
érzékhelyettesítésnek nevezte el. Módszereket dolgozott ki
az érzékhelyettesítés létrehozására, és olyan eszközöket,
amelyek „szuperérzékekkel” ruházhatnak fel bennünket.
Annak felfedezésével, hogy az ideg-rendszer képes
alkalmazkodni a retina helyett kamerával való látáshoz,
Bach-y-Rita minden eddiginél nagyobb reményt kínált a
vakoknak: azt a lehetőséget, hogy egy nap majd
mesterséges retinát lehet beültetni a szembe.
A legtöbb tudós egyetlen területtel foglalkozik, Bach-y-
Rita viszont sokféle tudománynak vált a szakértőjévé – az
orvoslásnak, a pszicho-farmakológiának, a szemmozgás
idegélettanának, a látás idegélettanának és az
orvosbiológiai mérnökségnek. Ha támad egy ötlete, azt
addig vizsgálgatja, amíg sikerre nem viszi, vagy meg nem
győződik a tévességéről. Öt nyelvet beszél, hosszabb
időszakokat töltött Olaszországban, Franciaországban,
Németországban, Svédországban és az Egyesült Államok
különböző részein. Jó néhány neves vagy éppen Nobel-díjas
tudós laboratóriumában dolgozott, de sohasem foglalkozott
azzal, mit gondolnak róla mások, és nem vesz részt azokban
a politikai játszmákban sem, amelyekbe jó néhány, a
gyorsabb előmenetelre vágyó tudóstársa bonyolódik. Egy
ideig orvosként dolgozott, de aztán érdeklődése inkább az
alapkutatás felé fordult. A józan észnek ellentmondó
kérdéseket vetett fel, például ezt: feltétlenül szükség van-e
szemre a látáshoz, fülre a halláshoz, nyelvre az ízleléshez
vagy orra a szagláshoz? Nyughatatlan elméje azután 44
éves korában visszairányította a gyógyításhoz, ahol az egyik
legkimerítőbb szakterülettel, a rehabilitációs orvoslással
kezdett foglalkozni. Feltett szándéka volt, hogy a
tudományos érdeklődés hátterébe szorult területen igazi
tudományos módszereket honosít meg annak alapján, amit
a plaszticitásról addig megtudott.
Bach-y-Rita kifejezetten kerüli a feltűnést. A
legszívesebben olcsó konfekcióöltönyöket és az
Üdvhadseregnél beszerzett holmikat visel – amíg a felesége
hagyja. Rozsdás, tizenkét éves autóval jár, míg a felesége
egy új Volkswagen Passatot vezet.
A fürge, halk szavú, göndör, ősz hajú férfi jóval
fiatalabbnak tűnik 69 événél, sötét bőre mediterrán és zsidó
ősökről árulkodik. A racionális gondolkozású tudós kisfiús
rajongással szereti maja származású, mexikói feleségét,
Esthert.
Megszokta a kívülálló szerepét. Bronxban nőtt fel, és
amikor középiskolába került, mindössze 145 centiméter
magas volt, mivel egy titokzatos kór nyolc évre
megakasztotta a növekedését, s ez alatt kétszer is azt
jósolták, hogy valószínűleg leukémiás lesz. A nagyobb
diákok szinte napi rendszerességgel verték, a
fájdalomküszöbe ebben a néhány évben vált hihetetlenül
magassá. Tizenkét esztendős korában perforált
vakbélgyulladás miatt orvosi kezelésre szorult, s ekkor
derült csak ki, hogy a titokzatos kór nem más, mint a
krónikus vakbélgyulladás egy ritka formája. Rövid idő alatt
húsz centimétert nőtt, és nem sokkal később – életében
először – már ő került ki győztesen egy verekedésből.
A wisconsini Madisonban autózunk: ez a város az otthona,
amikor nem Mexikóban él. Egyáltalán nem beképzelt,
beszélgetéseink jó néhány órája alatt is csupán egyetlen
olyan megjegyzést hallottam tőle, amely – jókora adag
túlzással ugyan – az eredményeire való büszkeség jelének
tekinthető.
Mosolygott, és azt mondta: bármit össze tudok kapcsolni
bármivel.
– Az agyunkkal látunk, nem a szemünkkel – mondja.
Ez az állítás ellentmond a közfelfogásnak, amely szerint a
szemünkkel látunk, a fülünkkel hallunk, a nyelvünkkel
ízlelünk, az orrunkkal érezzük a szagokat és a bőrünkkel
tapintunk. Ugyan ki vonná kétségbe ezeket a tényeket?
Bach-y-Rita szerint azonban a szemünk csupán a
fényenergia változásait érzékeli; az agyunk az, ami ezt
felfogja, vagyis lát.
A tudós úgy véli, egyáltalán nem fontos, hogy az
információ mi módon jut be az agyba.
– Amikor egy vak a botját használja, jobbra-balra lengeti,
és csak egyetlen pont, a bot hegye továbbít információkat
keze bőrreceptorain keresztül. Mégis, ez a lengetés elég
számára annak megállapításához, hol van az ajtófélfa vagy
a szék, és azt is felismeri, ha valaki másnak a lába kerül elé,
mivel annak kissé rugalmas a felszíne. Az így gyűjtött
információ segítségével a székhez megy, és leül. Noha az
információkat kezének érzéksejtjein keresztül kapja, hiszen
itt „kapcsolódik” hozzá a botja, szubjektiven nem a bot
nyomását érzi a kezén, hanem a szoba bútorzatának
elrendezését: a székeket, a falakat, mások lábát, a
háromdimenziós teret. A kéz tényleges receptorfelülete
pusztán információtovábbító eszköz, egyszerű
adatcsatlakozó. A receptorfelület a folyamat során elveszíti
az identitását.
 Bach-y-Rita arra a következtetésre jutott, hogy a bőr és
tapintásreceptorai alkalmasak a retina helyettesítésére,
mivel mindkettő érzéksejtekkel borított kétdimenziós felület,
amelyeken így „kép” alakulhat ki.
Egy dolog új adatcsatlakozót találni, vagy megoldást arra,
hogy az érzés keltette ingerület az agyba jusson, egészen
más feladat azonban ezeket a bőrön jelentkező érzéseket
úgy dekódolni, hogy képpé váljanak. Az agynak ehhez
valami újat kell tanulnia, és a tapintás feldolgozásával
foglalkozó részének alkalmazkodnia kell az újfajta jelekhez.
Ez az alkalmazkodókészség csak úgy lehetséges, ha az agy
plasztikus, vagyis formálható, legalábbis abban az
értelemben, hogy képes átszervezni önmaga érzékelési,
percepciós rendszerét.
Ám ha az agy képes saját maga átszervezésére, akkor az
egyszerű lokalizácionizmus nem adhat róla helyes képet.
Kezdetben még Bach-y-Rita is lokalizácionista volt, hiszen
lelkesítették az elmélet zászlaja alatt elért ragyogó sikerek.
Az „igazi” lokalizácionizmus alapjait 1861-ben fektette le
egy Paul Broca nevű sebész, aki felfigyelt az egyik szélütött
páciensére: az illető elveszítette a beszédképességét, és
csak egyetlen szót tudott kimondani. Bármit kérdeztek is
tőle, szerencsétlen ember mindig azt felelte rá: Tan, tan. A
páciens halála után Broca felboncolta az agyát, és sérült
szöveteket talált a bal homloklebenyben. Sok korabeli tudós
kétségbe vonta, hogy a beszéd az agy egyetlen részére
lokalizált tevékenység lehet, de Broca megmutatta nekik a
sérült agyszövetet, később pedig más, beszédképtelenné
vált páciensekről is beszámolt, akiknél az agynak ugyanez a
része szenvedett károsodást. Ezt a részt később Broca-
területnek nevezték el, és feltételezték, hogy az ajkak és a
nyelv mozgásainak összehangolásáért felel. Nem sokkal
később egy másik orvos, Carl Wernicke összefüggést talált
egy hátrébb lévő agyi terület sérülése és egy másik
probléma, a beszédértésre való képtelenség között.
Wernicke úgy vélte, hogy itt, az agy később Wernicke-
területnek elnevezett részén történik a szavak mentális
leképezése és a szövegértés. A következő száz év folyamán,
ahogy az újabb kutatások mind pontosabbá tették az agy
térképét, a lokalizácionizmus egyre erősödött.
Sajnos a lokalizácionizmus jelentőségét hamarosan már
túl is értékelték. Míg eleinte csupán egy sor érdekes
összefüggés felismerésére korlátozódott (azokra a
megfigyelésekre, hogy az agy bizonyos területeit érő
sérülések jól körülírható mentális funkciók elveszítésével
járnak), idővel általános elméletté nőtt, amely szerint az agy
minden funkciójáért csak egy, pontosan lokalizált terület
felelős. Ezt a nézetet foglalta össze az „egy funkció, egy
terület” kifejezés, ami lényegében azt is jelentette, hogy ha
egy része megsérült, az agy nem képes átszervezni magát
vagy visszanyerni az elveszett funkciót.
Sötét időszak kezdődött a plaszticitás szempontjából, az
„egy funkció, egy terület” elv alóli kivételeket egyszerűen
figyelmen kívül hagyták. Jules Cotard 1868-ban olyan
gyermekeket tanulmányozott, akik egészen kicsi korukban
súlyos agybetegségen estek át, s annak következtében
agyuk bal féltekéje, ahol a Broca-terület is van, elsorvadt. A
gyermekek ennek ellenére teljesen normálisan beszéltek. Ez
azt jelentette, hogy még ha Broca elképzelésének
megfelelően a beszéd feldolgozása valóban a bal
agyféltekében történik is, az agy elég rugalmas lehet ahhoz,
hogy szükség esetén újraszervezze önmagát. Otto Soltmann
1876-ban újszülött kutyák és nyulak agyából távolította el a
mozgásért felelősnek tartott úgynevezett motoros
kéregrészt, ám az állatok ennek ellenére képesek voltak a
mozgásra. E felfedezések azonban rendre elsüllyedtek a
lokalizácionista lelkesedés tengerében.
Bach-y-Rita az 1960-as évek elején, Németországban
kezdett kételkedni a lokalizácionizmusban. Egy
kutatócsoport munkájában vett részt: a látást feldolgozó
agyi területek elektromos aktivitását tanulmányozták
macskákban. Arra számítottak, hogy amikor képet mutatnak
a macskának, az agy látókéregnek nevezett területére
helyezett elektróda elektromos jelet érzékel majd, jelezve,
hogy a kép feldolgozását végzi. Ez így is történt. Ám amikor
megsimogatták a macska lábát, akkor ez is kiváltotta a
látókéreg elektromos aktivitását, ami azt jelezte, hogy a
hely az érintési inger feldolgozásában is részt vesz. Sőt mint
kiderült, a látókéreg hangokra is aktivizálódott.
Bach-y-Rita kezdte úgy vélni, hogy az „egy funkció, egy
hely” lokalizácionista elve nem lehet helyes. A macska
agyának „vizuális” része legalább két további funkció, a
tapintási ingerek és a hangok feldolgozásában is részt vett.
Egyre inkább „poliszenzorosként” tekintett az agy nagy
részére – a kifejezés azt jelenti, hogy az érzékelésért felelős
területek egynél több érzék jelzéseinek feldolgozásáért
felelősek.
Ez azért lehetséges, mert érzékszerveink mindegyik
receptora az idegeken keresztül az agyba küldött
elektromos jelzésekké fordítja le a külvilágban jelen lévő
különböző energiafajtákat. Ezek az elektromos mintázatok
alkotják az agyon belül „beszélt” univerzális nyelvet – hiszen
az idegsejtjeinkben nem képek, hangok, szagok, ízek vagy
érzések közlekednek. Bach-y-Rita felismerte, hogy az ezeket
az elektromos impulzusokat feldolgozó területek között
sokkal több a hasonlóság, mint azt az idegrendszer kutatói
addig gondolták. E véleményét támasztotta alá Vernon
Mountcastle azon felfedezése, hogy a látó-, a halló– és az
érzőkéreg felépítése igen hasonló: egyformán hat-hat
rétegből állnak. Bach-y-Rita számára ez azt jelentette, hogy
az agykéreg bármely részének képesnek kell lennie
feldolgozni az oda beérkező különféle elektromos jelzéseket,
és hogy az agyunkat alkotó egységek egyáltalán nem olyan
szélsőségesen specializáltak.
A következő néhány évben Bach-y-Rita mind többet
tanulmányozta a lokalizácionizmusnak ellentmondó
kivételeket. Nyelvtudásának köszönhetően számos régebbi,
angolra le nem fordított tudományos cikket is elolvasott, és
olyan, korábbi tudományos eredményekre bukkant, amelyek
még a lokalizácionizmus új, merev formájának elterjedése
előtt születtek. Így talált rá például Marie-Jean-Pierre
Flourens munkájára, aki az 1820-as években kimutatta,
hogy az agy át tudja szervezni önmagát. Emellett elolvasta
Broca sokat idézett, de csak ritkán lefordított eredeti, francia
nyelvű művét is, és rájött, hogy követőivel ellentétben Broca
nem zárta ki a plaszticitás lehetőségét.
Tapintva látó eszközének sikeressége további ösztönzést
jelentett Bach-y-Ritának arra, hogy újragondolja az emberi
agyról alkotott képet. Végül is nem az ő készüléke volt az
igazi csoda, hanem az élő, változó és újfajta mechanikus
ingerekhez alkalmazkodó emberi agy. Úgy gondolta, hogy az
átszerveződés során a tapintásérzés jelei (amelyeket
eredetileg az agy felső részén lévő érzőkéreg dolgoz fel) új
útvonalon a hátul lévő látókéregbe kerültek további
feldolgozásra, ami azt jelentette, hogy fejlődésnek indult
egy, a bőrtől a látókéreghez vezető idegpálya.
Negyven évvel ezelőtt, amikor a lokalizácionizmus a
legelterjedtebb volt, Bach-y-Rita tiltakozni kezdett. Méltatta
az elmélet eredményeit, ám így érvelt: „Nagy mennyiségű
bizonyíték jelzi, hogy az agy érző és mozgató funkcióinál is
tapasztalható plaszticitás.” Egyik cikkét hatszor dobták
vissza a szaklapok – nem azért, mintha vitatták volna a
bizonyítékait, hanem mert volt bátorsága ahhoz, hogy a cikk
címében használja a „plaszticitás” szót. A Nature-cikk
megjelenése után szeretett mentora, Ragnar Granit, aki
1965-ben orvosi-élettani Nobel-díjat kapott a retinával
kapcsolatos kutatásaiért, és aki megszervezte Bach-y-Rita
egyetemi diploma-munkájának a kiadását is, teára hívta
meg a tudóst. A látogatás során Granit megkérte a
feleségét, hogy menjen ki a szobából, majd miután
elismerően szólt Bach-y-Rita szemizmokkal kapcsolatos
munkájáról, megkérdezte tőle, mi a csudáért vesztegeti az
idejét azzal a „felnőtteknek való játékszerrel”. Bach-y-Rita
azonban hajthatatlan volt, és hozzálátott, hogy egy
könyvsorozatban és több száz cikkben összegyűjtse az agyi
plaszticitás bizonyítékait, emellett kidolgozzon egy
elméletet a jelenség lehetséges működéséről.
Bach-y-Ritát ettől kezdve a plaszticitás magyarázata
érdekelte a legjobban, de nem hagyta abba az
érzékhelyettesítő eszközök fejlesztését sem. Mérnökökkel
együttműködve jelentősen lekicsinyítette a vakoknak látást
adó fogorvosi székből, számítógépből és kamerából álló
rendszert. A támlába épített, rezgő stimulátorokkal
telerakott, esetlen és súlyos fémlemez helyét egy
elektródákkal teli, pénzérme nagyságú, papírvékony
műanyag lap vette át, amelyet a nyelvre kellett tenni. A
tudós szerint ugyanis a nyelv az ideális „agy—gép
csatolófelület”: kiváló hely az agyhoz való hozzáférésre,
mivel nem borítja elhalt sejtek érzéketlen rétege. A
számítógép szintén sokat zsugorodott, az egykor bőrönd
nagyságú kamerát pedig immár egy szemüvegkeretre is
felerősíthették.
Más érzékhelyettesítő találmányokon is dolgozott. A
NASA-tól megbízást és pénzt kapott arra, hogy elektronikus
„érzőkesztyűt” fejlesszen ki az űrhajósok számára. A
szkafanderek akkoriban használt kesztyűi igen vastagok
voltak, így az űrhajósok nemigen érezték az apró tárgyakat,
és finom műveletek elvégzésére sem voltak képesek. Bach-
y-Rita ezért érzékelőket szerelt a kesztyű külső felületére,
amelyek elektromos úton továbbítottak jelzéseket a
kézfejre. Az űrhajóskesztyűvel szerzett tapasztalatait azután
arra használta fel, hogy készítsen egy, a leprások életét
megkönnyítő kesztyűt. A betegség tönkreteszi a bőrt és a
perifériás idegeket, így a leprások keze érzéketlenné válik. A
számukra kifejlesztett kesztyűnek is kívül voltak az
érzékelői, a jeleket azonban egy egészséges, a beteg
kézfejtől távolabb lévő, ép beidegzésű bőrfelületre
továbbította. Ez az egészséges bőrrész lett a kézfejről
származó érzések fogadóállomása. Bach-y-Rita belekezdett
egy olyan kesztyű fejlesztésébe, amelynek segítségével a
vakok olvashatnának a számítógép képernyőjéről, sőt egy
olyan óvszeren is dolgozik, amelynek segítségével az
érzéketlenné vált hímvesszőjű gerincsérülteknek újra
lehetne orgazmusuk. Az eszköz működése azon az elven
alapul, hogy a többi érzékelési élményhez hasonlóan a
szexuális izgalom is „az agyban jön létre”, tehát a
közösüléssel járó mechanikus érzés az óvszerbe épített
szenzorok segítségével elektromos impulzusokká alakítható
át, amit aztán az agy szexuális izgalmat feldolgozó részébe
továbbíthatnak. Munkájának egyéb potenciális
felhasználásai között szerepel az ember „szuperérzékekkel”
– például infravörös vagy éjszakai látással – való
felruházása. Kidolgozott egy eszközt az amerikai
haditengerészet SEAL kommandósai számára, amelynek
segítségével a víz alatt pontosabban meg tudják állapítani a
testhelyzetüket. Franciaországban már sikerrel próbálták ki
az általa feltalált szikét, amely a benne lévő elektronikus
szenzor jeleit a sebész nyelvére továbbítva jelzi a penge
pontos helyzetét.
***
Paul Bach-y-Rita azután kezdett el érdeklődni az agy
rehabilitációs képességei iránt, hogy édesapja, Pedro Bach-
y-Rita katalán költő és tudós maradéktalanul felépült egy
súlyos szélütésből. A 65 esztendős, özvegy Pedro arca és
testének jobb oldala a szélütés következtében megbénult,
és a férfi képtelenné vált a beszédre.
Paul fivérének, a ma Kaliforniában pszichiáterként dolgozó
George-nak azt mondták, nincs remény a gyógyulásra, és az
lenne a legjobb, ha apját egy otthonban helyezné el. Ő
azonban, aki akkor még az egyik mexikói orvosi egyetemen
tanult, úgy döntött, hogy New Yorkból saját mexikói
otthonába költözteti apját. Először az Amerikai Brit
Kórházban próbálta megoldani a rehabilitációját, de ott csak
egy szokásos négyhetes kezelést vállaltak, mivel senki sem
hitte, hogy az agynak a hosszabb kúra jót tehetne. Letelt a
négy hét, és az idős férfin semmiféle javulás nem
mutatkozott. Továbbra is magatehetetlen volt, úgy kellett
kivinni a vécére, a lezuhanyozásához pedig George a
kertésze segítségét is igénybe vette.
– Szerencsére nagyon alacsony ember volt, alig nyomott
54 kilót, így meg tudtunk birkózni vele – mondja George.
A fiatal orvostanhallgató semmit sem tudott a
rehabilitációról, de tudatlansága igazi áldásnak bizonyult,
mivel az összes akkori szabályt felrúgva ért el sikert, és nem
hátráltatták a különféle borúlátó elméletek.
– Elhatároztam, hogy nem próbálom rögtön járni tanítani
az apámat, hanem először tanuljon meg négykézláb mászni.
Azt mondtam: „Gyerekkorodban is mászva kezdtél
közlekedni, így hát most is ezt fogod tenni.” Kapott
térdvédőt is. Eleinte nekünk kellett megtartanunk
négykézláb is, mert a karja és a lába nem bírta el, így elég
sokat küszködtünk.
Amikor Pedro már valamennyire képes volt megállni
négykézláb, George rávette, hogy a fal mellett, annak
támaszkodva kezdjen el mászni.
– Hónapokig tartott ez a fal melletti négykézláb mászás.
Utána a kertben folytattuk a gyakorlást, ami némi
feszültséget okozott a szomszédainkkal, mert úgy vélték,
illetlen dolog egy professzort kutyaként mászkáltatni. De én
csak arra alapozhattam a munkámat, ahogyan a kisbabák
tanulnak, ezért például játszottunk is a padlón – golyókat
gurítottam, neki pedig el kellett kapnia őket. Máskor
pénzérméket szórtunk le, neki pedig a gyenge jobb kezével
össze kellett szednie. Arra törekedtünk, hogy a mindennapi
élet összes elemét bevigyük a gyakorlásba. Még a
mosogatást is. Az ép kezébe egy fazekat fogott, a jobb kezét
pedig, amelyet alig tudott irányítani, s ezért görcsösen,
rángatózva mozgott, körbe-körbe mozgatta az edényben,
tizenöt percig az egyik irányban, utána tizenöt percig a
másikban. A fazék fala szabta meg, hogyan mozoghatott a
keze. Lépésről lépésre haladtunk, mindegyik lépés az
előzőre épült, és így lassan, apránként egyre jobb lett az
állapota. Egy idő után már ő is részt vett az újabb lépések
kidolgozásában. El akart jutni addig a pontig, hogy le tudjon
ülni velem és a többi orvostanhallgatóval közösen étkezni.
A gyakorlás mindennap jó néhány órát vett igénybe, de
Pedro a négykézláb járásról előbb a térden csúszásra tért át,
aztán felállt, és végül járni is megtanult.
A beszédtanulással saját erejéből próbálkozott, és három
hónap elteltével itt is biztató jelek mutatkoztak. További
néhány hónap után elhatározta, hogy újra írni kezd. Leült az
írógéphez, középső ujját a kívánt betű billentyűjére tette,
majd az egész karját leejtve ütötte le azt. Amikor ez már jól
ment, a karja helyett csak a csuklóját mozdította, majd az
ujjait, bár eleinte csak egyesével. Végül azonban újra
megtanult normálisan gépelni.
Egyévi lábadozás után az ekkor 68 esztendős Pedro úgy
érezte, elég jól van ahhoz, hogy visszatérjen a New York-i
City College-ba, és újra teljes munkaidőben tanítson.
Elvezettel vetette bele magát a munkába, és addig
folytatta, amíg hetvenévesen nyugdíjba nem ment. Ezután
ismét oktatói állást vállalt San Franciscóban, újra megnősült,
és folytatta a tanítást, az utazgatást és a túrázást. A
szélütés után még hét évig volt aktív. Ekkor a kolumbiai
Bogotába utazott, hogy meglátogassa néhány barátját, s
elment velük hegyet mászni. Kétezer-hétszáz méteres
magasságban szívroham érte, és nem sokkal később meg is
halt. Hetvenkét éves volt.
Megkérdeztem George-tól, tisztában volt-e azzal, milyen
szokatlan ez a látványos felépülés ilyen hosszú idővel a
szélütés után, és hogy eszébe jutott-e akkoriban
összefüggésbe hozni a gyógyulást az agy plaszticitásával.
– A dologból csak annyi érdekelt, hogy segítsek apámnak.
De Paul később a neuroplaszticitással hozta összefüggésbe
a dolgot. Nem azonnal, csak apánk halála után.
Pedro holttestét San Franciscóba szállították, ahol Paul is
dolgozott. Ez 1965-ben volt, még a korszerű képalkotó
eljárások megjelenése előtt. Ebben az időben rutinszerűek
voltak az agyboncolások, mivel az orvosok csak így
juthattak új információkhoz a szerv betegségeiről és a
páciens halálának okáról. Paul dr. Mary Jane Aguilart kérte
meg arra, hogy végezze el apja boncolását.
– Pár nap múlva Mary Jane felhívott, és azt mondta: Paul,
gyere át! Szeretnék mutatni valamit. A régi Stanford
Kórházban, az asztalon kiterítve vártak rám az apám
agyából készített szeletek.
Hirtelen elakadt a hangja.
– Menekülni vágytam volna, de azt is láttam, hogy Mary
Jane nagyon izgatott. A metszetekből ugyanis kiderült, hogy
a szélütés okozta súlyos agykárosodás egyáltalán nem
gyógyult meg, noha apám az összes elvesztett funkciót
visszanyerte. Teljesen kikészültem. Beleszédültem a
gondolatba. Te jó ég, milyen iszonyú károsodás! – jutott
eszembe. Mary Jane viszont azt kérdezte: Hogyan gyógyul
fel valaki úgy, ha közben ilyen károsodásai vannak?
Paul alaposabban is megvizsgálta a metszeteket, és
kiderült, hogy a hét évvel korábban keletkezett károsodás
főként apja agytörzsét – az agynak a gerincvelőhöz
legközelebbi részét – érintette, ugyanakkor tönkretett
néhány fontos, az agykéregben lévő, a mozgás
szabályozásáért felelős központot is. Az agykéregből a
gerincbe vezető idegek 97 százaléka semmisült meg – ez a
katasztrofális mértékű károsodás okozta a bénulást.
– Rögtön tudtam, hogy ez azt jelenti: az agya a George-
dzsal végzett munka során teljesen átszervezte önmagát.
Egészen eddig a pillanatig magunk sem voltunk tisztában
azzal, mennyire rendkívüli volt a gyógyulás, hiszen
akkoriban még nem állt módunkban felvételeket készíteni
az agyról. A felgyógyuló emberek esetében általában azt
tételeztük fel, hogy eleve nem is volt olyan súlyos a
károsodás. Mary Jane azt akarta, hogy legyek társszerzője a
cikknek, amit erről az esetről ír, de én képtelen lettem volna
rá.
 Apja esete első kézből megtapasztalt bizonyíték volt arra,
hogy idős embereknél súlyos agykárosodás után is
előfordulhat „kései” gyógyulás. A károsodás alapos
vizsgálata és a szakirodalom áttanulmányozása után pedig
Paul további bizonyítékokat talált arra, hogy az agy
katasztrofális szélütést követően is képes arra, hogy saját
magát átszervezve visszanyerjen elvesztett funkciókat.
Felfedezte például, hogy egy Shepherd Ivory Franz nevű
amerikai pszichológus már 1915-ben kimutatta: az agyat
stimuláló gyakorlatok segítségével akár a húsz éve bénult
páciensek állapotában is előidézhető kései javulás.
Apja időskori gyógyulásának hatására Bach-y-Rita
érdeklődése gyökeresen megváltozott. Negyvennégy
évesen visszatért a gyakorlati gyógyításhoz, továbbá
neurológiai és rehabilitációs gyógyászati szakmai
gyakorlatot szerzett. Felismerte, hogy a páciensek
gyógyulásához megfelelő motiváció kell, ahogyan az apjánál
is történt, és a gyakorlatoknak minél jobban kell
hasonlítaniuk a való életben előforduló tevékenységekre.
Figyelme a szélütésen átesettek kezelése felé fordult, és
elsősorban „kései rehabilitációval” foglalkozott: segített
abban, hogy a páciensek súlyos neurológiai problémákat
küzdjenek le, akár évekkel azok jelentkezése után is, később
pedig számítógépes videojátékokat fejlesztett ki, amelyek a
szélütésen átesett pácienseket újból megtanították karjuk
mozgatására. A plaszticitásról addig szerzett tudását
felhasználva újfajta gyakorlatok kifejlesztésébe kezdett. A
hagyományos rehabilitációs kezelések általában csak
néhány hétig tartottak, a betegek állapotának javulása
ugyanis ilyenkor általában leállt, és az orvosokat semmi sem
motiválta a további kezelésre. Bach-y-Rita azonban az
idegek növekedésére vonatkozó ismeretei alapján azzal
kezdett érvelni, hogy a tanulásban beálló efféle stagnálás
csak átmeneti jellegű, s szerves része a plaszticitás alapú
tanulási ciklusnak, amelyben a tanulási szakaszokat a
tanultak konszolidációs (rögzülési) időszakai követik. Noha a
konszolidációs időszakban nem történik észlelhető fejlődés,
ahogy az új képességek egyre automatikusabbá váltak és
tovább finomodtak, az agyban biológiai változások zajlottak
le.
Bach-y-Rita programot dolgozott ki azok számára, akik az
arc mozgatóidegeinek károsodása miatt nem tudták
mozgatni arcizmaikat – nem voltak képesek becsukni a
szemüket, jól beszélni vagy érzelmeket kifejezni, és emiatt
megjelenésük torz gépezetekhez vált hasonlóvá. Bach-y-
Rita a nyelvhez futó egyik „extra” ideget műtéti úton egy
páciens arcizmaihoz kapcsoltatta, majd az agy
gyakorlatozására alkalmas programot készített, hogy a
„nyelvideget” (illetve elsősorban az agy azt vezérlő részét)
megtanítsa arcidegként viselkedni. Az így kezelt páciensek
újra megtanultak beszélni, megtanulták arcukkal kifejezni az
érzelmeiket és becsukni a szemüket – ez az eset is azt
igazolta, hogy Bach-y-Rita képes „bármit összekapcsolni
bármivel”.
Harminchárom évvel Bach-y-Rita Nature-cikkének
megjelenése után más kutatók a tapintva látó eszköz egy
modern, kisméretű változatát viselő páciensek agyát
vizsgálták korszerű képalkotó eljárásokkal, és igazolták,
hogy a páciensek testébe a nyelvükön keresztül bejutó
ingerek feldolgozása valóban az agy látókérgében történik.
Nemrégiben aztán az érzékek „újrahuzalozhatóságával”
kapcsolatos minden ésszerű kétséget eloszlatott korunk
egyik leglenyűgözőbb plaszticitási kísérlete. Ezúttal nem a
tapintás és a látás idegpályáit kötötték át, ahogyan azt
Bach-y-Rita tette, hanem a hallásét és a látásét – viszont az
„újrahuzalozást” szó szerint kell érteni. Mriganka Sur
idegrendszer-kutató egy nagyon fiatal menyét agyában
végzett műtéti változtatásokat. A látóideg rendes
körülmények között a szemből a látókéregbe vezet, Sur
azonban úgy kötötte át, hogy a hallókéregbe fusson.
Kiderült, hogy a menyét így is megtanult látni. Az állat
agyába helyezett elektródákkal a kutató bebizonyította,
hogy amikor a menyét látott valamit, hallókérgének
idegsejtjeiben nőtt meg az elektromos aktivitás, tehát itt
történt a látási információk feldolgozása. A hallókéreg,
minthogy pontosan olyan plasztikus volt, amilyennek Bach-
y-Rita mindig is képzelte, átszervezte önmagát, így
szerkezete immár inkább a látókéregéhez hasonlított. Noha
a műtéten átesett menyétek látása a tökéletesnek (20/20-
as) csupán nagyjából a harmadát (20/60) érte el, ez nem
sokkal rosszabb, mint néhány szemüveget viselő ember
látása.
Az efféle átalakulások egészen a legutóbbi időkig teljesen
megmagyarázhatatlannak tűntek volna. Bach-y-Rita
azonban bebizonyította, hogy agyunk jóval rugalmasabb,
mint azt a lokalizácionizmus elismerné, és így segített
megalkotni az agy egy pontosabb felfogását, amely az
efféle változásokat is megengedi. Korábban teljesen
elfogadható volt azt álllítani – ahogyan azt az
idegrendszerrel foglalkozó kutatók többsége ma is teszi –,
hogy a nyakszirtlebenyben lévő „látókérgünk” felelős a
látásért, a halántéklebenyben lévő „hallókéreg” pedig a
hallásért. Bach-y-Ritától megtanultuk, hogy a helyzet
bonyolultabb ennél, és hogy az agynak ezek a területei
plasztikus, egymással összeköttetésben álló processzorok,
amelyek meglepően sokféle bemenet feldolgozására
képesek.
Nem Cheryl volt az egyetlen, akinek hasznára vált Bach-y-
Rita fura fejfedője. A csoport azóta további ötven páciens
egyensúlyérzékét és járását javította az eszköz
segítségével; egy részüknél ugyanolyan károsodás okozott
problémát, mint Cherylnél, másoknál agysérülés, szélütés
vagy Parkinson-kór volt a felelős.
Paul Bach-y-Rita munkásságának jelentőségét az adja,
hogy az idegrendszer-kutatók e nemzedékében ő volt az
első, aki felismerte az agy plaszticitását, és ezt a tudást a
gyakorlatban is alkalmazta az emberi szenvedés
enyhítésére. Minden munkáját átjárja az az alapelv, hogy
sokkal rugalmasabb, sokoldalúbb és a lehetőségeket
nagyobb mértékben kihasználó aggyal születünk, mint azt
eddig hittük.
Amikor Cheryl agya újrafejlesztette az egyensúlyérzékét,
vagy amikor a világtalan páciensek agyában új pályák
fejlődtek ki, s ezáltal ők képessé váltak tárgyak, perspektíva
vagy mozgás felismerésére, ezek a változások nem a
szabály alóli titokzatos kivételek voltak, hanem a szabály
maga: az érzőkéreg plasztikus, és igen nagy mértékben
képes alkalmazkodni. Amikor Cheryl agya megtanulta,
hogyan reagáljon a sérült érzékszervét helyettesítő
mesterséges receptor jelzéseire, akkor valójában semmi
rendkívülit nem tett. Bach-y-Rita munkássága nyomán a
kognitív képességek kutatásával foglalkozó Andy Clark
nemrég egy szellemes érveléssel hozakodott elő, miszerint
valamennyien „született kiborgok” vagyunk. Ezen azt
értette, hogy agyunk plaszticitása eleve lehetővé teszi
számunkra az összekapcsolódást bizonyos mesterséges
berendezésekkel, például számítógépekkel és elektronikus
eszközökkel. Agyunk azonban már egészen egyszerű
eszközök, például a vakok botjának jelzései alapján is
átszervezheti önmagát. A plaszticitás ősidők óta fontos
jellemzője agyunknak, mely sokkal nyitottabb rendszer,
mint azt valaha is gondolni mertük volna, és a természet
rendkívül sokat tett azért, hogy segítsen nekünk érzékelni és
befogadni a környező világot. Olyan agyat adott, amely úgy
képes fennmaradni a változó világban, hogy önmagát
változtatja meg.
 2. Építs magadnak jobban
működő agyat!
Egy „szellemi fogyatékosnak”
bélyegzett nő rájön, hogyan
gyógyíthatja meg önmagát
Az aggyal kapcsolatos fontos felfedezések gyakran olyan
tudósoknak köszönhetők, akiket rendkívüli szellemi
képességgel áldott meg a sors, és tudásukat a sérült agyú
emberekkel való munkában kamatoztatják. Ritka dolog,
hogy agyi problémákkal küszködők tesznek fontos
felfedezéseket. Ritka, de azért előfordul – mint például
Barbara Arrowsmith Younggal.
„Aszimmetria” – ez a szó jellemezte iskoláskorában a
legpontosabban az elméjét. Az 1951-ben Torontóban
született és gyermekéveit az ontariói Peterboroughban töltő
Barbara kicsi korában bizonyos területeken rendkívül
tehetségesnek mutatkozott – hallási és vizuális memóriája
egyaránt 99 százalékos teljesítményre volt képes. Agyának
homloklebenyei szokatlanul erősen fejlettek voltak, ami
roppant kitartóvá és makaccsá tette. Agya azonban
aszimmetrikus volt: vagyis e kivételes képességekhez más
területeken elmaradottság társult.
Az aszimmetria különös nyomai a testén is ott voltak.
Édesanyja igyekezett tréfásan felfogni a dolgot.
– A szülész bizonyára a jobb lábadnál fogva rángatott ki –
mondogatta, mivel ez a lába hosszabb volt a balnál, s
emiatt a csípője is félrebillent. A jobb karját nem tudta
kinyújtani, testének jobb oldala nagyobb volt a balnál, a bal
szemével kevésbé tudta alaposan megfigyelni a dolgokat. A
gerince is aszimmetrikus volt, ráadásul gerincferdülés is
torzította.
 Zavarba ejtően sokféle komoly tanulási nehézséggel
küszködött. Agya beszédért felelős része, a Broca-terület
nem működött megfelelően, ezért nehézségei voltak a
szavak kiejtésével. Hiányzott belőle a térbeli gondolkozás
képessége is. Amikor testünket a térben mozgatni kívánjuk,
fejünkben a térbeli gondolkozás segítségével már előre
megtervezzük az útvonalat, mielőtt még mozogni
kezdenénk. A térbeli gondolkozás ugyanolyan fontos a
négykézláb mászó babának, mint a fogat fúró fogorvosnak
vagy a pályán cselező jég– korongozónak. Hároméves
korában Barbara egy nap elhatározta, hogy bikaviadalosat
játszik. Ő volt a bika, a kocsifelhajtón álló autó pedig a
matador köpenye. Leszegett fejjel rontott neki, azt tervezve,
hogy majd félrekanyarodik és elkerüli a járművet, ám
elszámította magát, belefutott a kocsi oldalába, és felrepedt
a feje. Édesanyja azt mondta, meg lenne lepve, ha Barbara
megérne még egy évet.
Térbeli gondolkodásra van szükség ahhoz is, hogy
gondolatban térképet készítsünk a dolgok helyéről. Ennek
segítségével rendezzük el a tárgyakat az íróasztalunkon,
vagy jegyezzük meg, hová tettük a kulcsainkat. Barbara
viszont mindig mindent elveszített. Mivel nem volt mentális
térképe a dolgokról, amit nem látott, arra nem is gondolt,
így aztán „halmozó” lett, vagyis mindent, amivel játszott
vagy dolgozott, maga előtt kellett tartania, szekrényei és
fiókjai pedig állandóan nyitva voltak. A szabadban igen
gyakran eltévedt.
Volt egy kinesztetikai problémája is. A kinesztetikus
észlelés teszi lehetővé, hogy tudatában legyünk annak, hol
is van a térben a testünk vagy a végtagjaink – ez a tudás
nélkülözhetetlen mozdulataink irányításához és
összehangolásához. Abban is segít, hogy tapintás alapján
felismerjük a tárgyakat. Barbara azonban soha nem tudta,
milyen messzire mozgatta a bal karját vagy lábát. Lélekben
igazi vadóc volt, esetlen mozgása azonban megakadályozta,
hogy úgy is viselkedjen. Képtelen volt a bal kezében úgy
tartani egy pohár italt, hogy ki ne löttyintsen belőle.
Gyakran megbotlott és elesett. A lépcsőn való közlekedés
mindig nagy kihívást jelentett a számára. Teste bal oldalán
csökkent volt a tapintóérzéke, emiatt itt állandóan
zúzódásokat szedett össze. Miután megtanult autót vezetni,
gyakran horpasztotta be az autó bal oldalát.
A látása sem volt teljes értékű: látótere annyira beszűkült,
hogy amikor ránézett egy szövegre, tekintetével egyszerre
csak néhány betűt tudott átfogni.
Ámde a legtöbb nehézséget nem ezek a problémák
okozták számára. Mivel agyának a jelképek közti kapcsolat
megértéséért felelős része nem működött jól, nehézséget
okozott számára megérteni a nyelvtant, a matematikai
fogalmakat, a logikát és az ok-okozati összefüggéseket.
Nem tudott különbséget tenni a „testvér apja” és az „apa
testvére” kifejezések között. A kettős tagadás jelentésével
képtelen volt megbirkózni. Nem tudta leolvasni az óráról az
időt, mert nem értette, milyen kapcsolat van a mutatók
között. Képtelen volt megkülönböztetni a jobb és a bal kezét
– nemcsak a térbeli térkép hiánya miatt, hanem azért is,
mert képtelen volt felfogni a „jobb” és „bal” közötti
kapcsolatot. Csak rendkívüli szellemi erőfeszítéssel és
állandó ismétléssel tudta megtanulni, hogyan viszonyulnak
egymáshoz a szimbólumok.
A b, a d, a p és a q betűket fordítva írta, a „was” (volt) szót
„saw”-nak (látott) olvasta, s jobbról balra írt és olvasott: ezt
a rendellenességet tükörírásnak nevezik. Jobbkezes volt, ám
mivel jobbról balra írt, állandóan elmaszatolta a saját betűit.
A tanárai fegyelmezetlennek tartották. Diszlexiája miatt
olykor veszélyes helyzetekbe került. A fivére például
szeretett kísérletezni, és a kénsavat egy régi orrcseppes
fiolában tartotta. Egy alkalommal, amikor úgy döntött,
orrcseppekre van szüksége a náthája miatt, Barbara rosszul
olvasta el az üvegre ragasztott új címkét. Az ágyában fekve
tűrte, amint a sav az orrüregébe folyik, annyira szégyellte
magát, hogy nem akart anyjának szólni újabb baklövéséről.
 Minthogy képtelen volt megérteni az ok-okozati
összefüggéseket, olykor szociálisan is furcsa dolgokat
művelt, ugyanis nem ismerte fel a kapcsolatot a viselkedés
és annak következményei között. Kisiskolásként nem
értette, hogy ha a fivéreivel azonos iskolába jár, miért nem
mehet át az ő osztályukba, amikor csak kedve támad rá. A
matematikai műveletsorokat meg tudta jegyezni, a
matematikai fogalmak viszont érthetetlenek maradtak a
számára. Arra emlékezett, hogy ötször öt az huszonöt, de
nem értette, hogy miért. A tanárok több gyakorló feladatot
adtak neki, apja pedig hosszú órákig tanult vele, de hiába.
Édesanyja kis papírlapokra írt fel egyszerű számtani
feladatokat, és azokat mutatta fel neki. Barbara nem tudta
megoldani őket, viszont rájött, hogy ha egy bizonyos helyen
ül, a napfényben áttetszővé válik a papír, és el tudja olvasni
a hátoldalára írt megoldást. Az efféle trükkök azonban nem
orvosolták a probléma gyökerét, inkább még
gyötrelmesebbé tették.
Kétségbeesetten vágyott rá, hogy jól teljesítsen – az
általános iskolát úgy sikerült elvégeznie, hogy ebédidőben
és órák után mindent bemagolt. Középiskolai teljesítménye
szélsőségesen ingadozó volt. Megtanulta, hogy kiváló
emlékezete segítségével hogyan leplezheti a hiányosságait,
és némi gyakorlással képessé vált arra, hogy sokoldalnyi
adatot jegyezzen meg. A dolgozatok előtt magában azért
imádkozott, hogy a feladatok tényekről szóljanak, mivel
tudta, hogy ez esetben százszázalékos teljesítményt
nyújthat; ha viszont összefüggések megértését igényelték,
akkor az eredménye általában jóval húsz százalék alatt
maradt.
Barbara semmit sem a valós időben értett meg, mindig
csak késve, miután már megtörténtek a dolgok. Mivel nem
értette, mi megy végbe körülötte az adott pillanatban,
órákat töltött azzal, hogy fel idézze magában a lezajlott
eseményeket, és megpróbáljon értelmet találni a
zavarosnak tűnő részletekben. Újra végig kellett játszania
magában az egyszerű beszélgetéseket, a filmek
párbeszédjeit és a dalok szövegét – néha akár hússzor is,
mivel mire a mondat végére ért, már nem emlékezett rá,
mit jelentett az eleje.
Érzelmi fejlődése is problémákkal volt terhes. Mivel
hadilábon állt a logikával, ha hazudozókkal beszélt, nem
vette észre a következetlenségeket, ezért sohasem volt
biztos benne, hogy kiben bízhat meg. Nehezen kötött
barátságokat, és egyszerre csak egy emberrel volt képes
szorosabb kapcsolatot fenntartani.
Ámde összes nehézsége közül a mindennel kapcsolatos,
szűnni nem akaró kétségeit és bizonytalanságát érezte a
legrosszabbnak. Mindenben jelentést sejtett, de ezt az
érzését soha nem tudta alátámasztani. Nem értem – ez volt
a mottója. Gyakran mondogatta magában: ködben élek, és
a körülöttem levő világ nem szilárdabb a vattacukornál. A
súlyos tanulási zavarokkal küszködő gyerekek egy jelentős
hányadához hasonlóan egyre többet gondolt arra, hogy
talán nem is normális.
***
Amikor Barbara gyerek volt, még nemigen kaphatott
segítséget.
– Az 1950-es években az ember nem beszélt efféle
dolgokról egy olyan kisvárosban, mint Peterborough –
mondja. – Az általános hozzáállás az volt, hogy vagy sikeres
vagy, vagy nem. Nem voltak tanárok, akik a különleges
nevelési igényű gyerekekkel foglalkoztak volna, és nem
jártunk szakorvosokhoz vagy pszichológusokhoz sem. A
„tanulási zavarok” kifejezés csak két évtizeddel később
került be a köztudatba. Első osztályban a tanítóim azt
mondták a szüleimnek, hogy „mentálisan blokkolt” vagyok,
és még tanulni sem leszek képes úgy, ahogy a többi gyerek.
Ennél többet nem is foglalkoztak a dologgal. Az ember csak
okos, átlagos, lassú vagy szellemi fogyatékos lehetett.
A szellemi fogyatékosok számára „könnyített osztályokat”
tartottak fenn – csakhogy az efféle hely szóba sem jöhetett
egy nagyszerű memóriájú lány számára, aki mindig
remekelt a szódolgozatokban. Barbara gyermekkori barátja,
a ma szobrászként ismert David Frost így mesél erről az
időszakról:
– Barbarára otthon óriási nyomás nehezedett. A Young
családban mindenki igen eredményes volt. Villamosmérnök
édesapja, Jack harmincnégy szabadalmat dolgozott ki a
kanadai General Electric számára. Már az is csodának
számított, ha valaki a vacsora idejére le tudta vele tétetni a
könyvet. Barbara édesanyja, Mary határozott egyéniség
volt, aki egyszerűen látta a dolgokat: „Sikeres leszel, ez nem
kétséges” vagy „Ha valami problémád van, oldd meg
magad!” Barbara mindig is hihetetlenül érzékeny, kedves és
gondoskodó volt, ráadásul roppant ügyesen leplezte a
problémáit. Az egész dolgot agyonhallgatták. A háború utáni
években az volt az általános szemlélet, hogy az ember ne
hívja fel mások figyelmét a fogyatékosságaira jobban, mint
azt a pattanásaival tenné.
Barbarát főként a gyermekek fejlődésének
tanulmányozása vonzotta, részben azért, mert remélte,
hogy így saját magán is segíthet majd. A Guelphi Egyetem
hallgatójaként ismét feltűnt szellemi képességeinek
kiegyensúlyozatlansága. Szerencsére a tanárai észrevették,
hogy rendkívül jó érzéke van a gyerekek nem szóbeli
jelzéseinek felismerésére, ezért felkérték, hogy vezesse ő a
gyermekmegfigyelési gyakorlatokat. Barbara úgy érezte, ez
csak valami tévedés lehet. A diploma megszerzése után
felvették az Ontariói Oktatás-tudományi Intézetbe (Ontario
Institute for Studies in Education, OISE) PhD-hallgatónak.
Diáktársai többségének elég volt egyszer vagy kétszer
elolvasni egy tudományos cikket, Barbarának azonban
általában hússzor kellett átrágnia magát a szövegen,
ráadásul a hivatkozott források közül is jó néhányat át
kellett tanulmányoznia ahhoz, hogy valamilyen mértékben
felfogja a tanulmány értelmét. Ebben az időszakban csupán
négy órát aludt éjjelente.
 Viszont sok tekintetben annyira ragyogó teljesítményt
nyújtott, és olyan kitűnő eredményei voltak a
gyermekmegfigyelés terén, hogy az OISE oktatói nemigen
hittek szellemi fogyatékosságában. Elsőként az OISE egy
másik, szintén tanulási nehézségekkel küszködő diákja,
Joshua Cohen ismerte fel a lány helyzetét. Joshua kis klinikát
vezetett a tanulási zavaroktól szenvedő gyerekek számára,
ahol az akkoriban legelterjedtebb módszert, az ún.
kompenzálást alkalmazták. Ez azon az általánosan
elfogadott elven alapult, hogy az elpusztult vagy
csecsemőkorban ki nem fejlődött agysejtek utólag már
semmiképpen sem állíthatók helyre. A kompenzáció ezért
igyekezett megkerülni a problémákat. Akiknek olvasási
nehézségeik voltak, azok hangoskönyveket hallgattak. A
lassúaknak több időt hagytak a dolgozatok befejezésére.
Azoknak, akik nem tudták követni az érveléseket, azt
javasolták, hogy gondolatban kössék színekhez a főbb
pontokat. Joshua Barbara számára is kidolgozott egy
kompenzációs programot, de ezt a lány túlságosan
időigényesnek találta. Ráadásul disszertációja, amely az
OISE klinikáján kompenzációs módszerekkel kezelt, tanulási
nehézségekkel küszködő gyerekekkel foglalkozott, azt
mutatta, hogy a többségüknél nem tapasztalható érdemi
fejlődés. Neki magának pedig olyan sok problémája volt,
hogy néha nehéz volt olyan ép funkciót találni, amelyikkel
kikerülhette volna a problémás területeket. A memóriája
fejlesztésében elért sikereire alapozva ezért azt mondta
Joshuának, hogy szerinte kell lennie jobb megoldásnak is.
Egy nap Joshua azt javasolta, olvasson bele Alekszandr
Lurija könyveibe, amelyeket ő is csak nemrég ismert meg.
Barbara nekilátott, bár a könyvek nehezebb bekezdéseit
számtalanszor újra meg újra el kellett olvasnia – különösen
sokszor futott neki a Basic Problems of Neurolinguistic (A
neurolingvisztika alapvető kérdései) című könyv egyik
részének. A szerző itt olyan személyekről írt, akiknek
szélütés vagy sérülés miatt nehézségeik voltak a
nyelvtannal, a logikával és az óra leolvasásával. Az 1902-
ben született Lurija a forradalmi Oroszországban lett
nagykorú. Mélységesen érdeklődött a pszichoanalízis iránt,
Freuddal is levelezett, és cikkeket írt a szabad asszociációról
– e módszer alkalmazásakor a pácienseknek mindent ki kell
mondaniuk, ami csak az eszükbe jut. Az volt a célja, hogy
objektív eljárásokat fejlesszen ki a freudi elméletek
értékeléséhez. Még harmincéves sem volt, amikor
megalkotta a hazugságvizsgáló gép prototípusát. A sztálini
nagy tisztogatások kezdete után azonban a pszichoanalízis
scientia non grata lett, és Luriját sarlatánná nyílvánították.
Nyilvánosan vissza kellett vonnia tanait, és be kellett
ismernie, hogy bizonyos „ideológiai hibákat” követett el.
Ezután, hogy eltűnjön szem elől, beiratkozott az orvosi
egyetemre.
A pszichoanalízissel azonban nem szakított teljesen.
Feltűnés nélkül, de beépítette a neurológiába a
pszichoanalízis bizonyos módszereit és a pszichológia egyes
elemeit, s ezzel a neuropszichológia megalapítója lett.
Esetleírásai nem rövid tünetfelsorolások voltak, hanem
részletes ismertetők a páciensekről. Oliver Sacks így írt
róluk: „Lurija esetleírásai pontosságukban, elevenségükben,
részletgazdagságukban és alaposságukban tulajdonképpen
csak Freudéhoz hasonlíthatók.” Lurija egyik könyve (The
Man with a Shattered World, A szétesett világú ember) egy
igen különös állapottól szenvedő páciens naplójának
megjegyzésekkel kiegészített összefoglalása volt.
A kisfiús külsejű Ljova Zazeckij 1943 májusában
jelentkezett Lurijánál a rehabilitációs kórházban, ahol
akkoriban orvosként dolgozott. Zazeckij hadnagy a
szmolenszki csatában vett részt, ahol rosszul felfegyverzett
szovjet erőket vetettek be az előrenyomuló náci
hadigépezet ellen. A fiatal tisztet a fején érte egy lövés, és a
golyó súlyos károsodásokat okozott a bal oldali mélyagyi
struktúrákban. Sokáig hevert kómában, és amikor végre
magához tért, különös tüneteket tapasztalt. A lövedék
agyának abba a részébe ágyazódott be, amely lehetővé
tette számára a szimbólumok közti kapcsolatok
értelmezését. Emiatt érthetetlenné vált számára a logika, az
ok-okozati viszony és a dolgok közti térbeli kapcsolat. Nem
tudta megkülönböztetni egymástól a jobb és a bal kezét. A
nyelvtannak azok az elemei, amelyek kapcsolatokra,
viszonylatokra utalnak, teljesen értelmetlennek tűntek a
számára. Semmi értelmet nem talált az olyan szavakban,
mint a be, ki, előtte, utána, vele vagy nélküle. Nem értette
meg az egyes szavakat vagy mondatokat, mert ahhoz
kapcsolatot kellett volna találnia a szimbólumok között.
Csak futó töredékeket volt képes felfogni. A homloklebenye
viszont – amely lehetővé tette számára, hogy megtalálja a
dolgok lényegét, tervezzen, stratégiát dolgozzon ki,
szándékok formálódjanak benne, és azokat valóra is váltsa –
ép maradt, ezért képes volt felismerni újonnan szerzett
fogyatékosságait, és nagyon vágyott rá, hogy leküzdje
azokat. Olvasni ugyan nem volt képes, mivel az nagyrészt
észlelési tevékenység, de sérülése nem gátolta a szándékos
tevékenységek közé tartozó írásban. Töredékes naplót
kezdett vezetni, amelynek a Tovább küzdők címet adta, és
amely végül háromezer oldalasra duzzadt.
– 1943. március 2-án öltek meg – írta –, de szervezetem
valamiféle különös életereje miatt csodával határos módon
mégsem haltam meg.
Lurija több mint harminc éven át figyelte Zazeckijt és azt,
hogyan hat a sérülés a férfi szellemi tevékenységére. Tanúja
volt, milyen fáradhatatlanul harcolt a hadnagy azért, „hogy
ne csak létezzen, hanem éljen”.
Zazeckij naplóját olvasva Barbarába beléhasított a
felismerés: de hiszen ez róla szól!
– Tudtam, mit jelentenek az „anya” és a „lány” szavak, de
azt már nem, hogy mit jelent az „anya lánya” kifejezés –
ecsetelte Zazeckij. – Nem láttam különbséget az „anya
lánya” és a „lány anyja” kifejezések között. Gondot okoztak
az olyan kérdések is, mint például: „Nagyobb-e az elefánt a
légynél?” Tudtam, hogy a légy kicsi, az elefánt pedig nagy,
de a „nagyobb” és „kisebb” szavakat már nem értettem.
– Filmnézés közben – írta Zazeckij – mielőtt még esélyem
lenne megérteni, mit mondanak a színészek, máris új
jelenet kezdődik.
Lurija kezdett rájönni, mi is a probléma. A golyó Zazeckij
agyának bal féltekéjébe fúródott, egy olyan területet
roncsolva össze, ahol három, az észlelésben fontos szerepet
játszó rész találkozik: az általában a hangok és a beszélt
nyelv feldolgozásáért felelős halántéklebeny, a normális
esetben a képi információk feldolgozását végző
nyakszirtlebeny és az egészséges embereknél a térbeli
információkat feldolgozó és a különböző érzékek jelzéseit
integráló fali lebeny. Az agynak e részén egyesülnek az
észlelés e három változatának bemenetei, és itt jönnek létre
köztük az asszociációk. Lurija rájött, hogy bár Zazeckij
érzékelésével semmi baj nem volt, képtelen a különböző
érzékieteket egymáshoz, vagy a dolgok részeit az egészhez
viszonyítani. Ennél is fontosabb volt, hogy csak nagy
nehézségek árán volt képes kapcsolatot találni több,
különböző szimbólum között, pedig az emberek állandóan
ezt teszik, amikor szavakban gondolkoznak. Emiatt Zazeckij
gyakran mondott oda nem illő dolgokat. Olyan volt, mintha
nem lett volna képes fejben tartani a szavakat és azok
jelentését, és sokszor az sem volt világos számára, hogy mit
jelentenek a szavak. Az élete töredékekből állt, s a
naplójában így írt erről: „Állandóan ködben járok... csak
képek villannak át az agyamon... elmosódott látomások
tűnnek fel hirtelen, hogy aztán éppoly hirtelen elillanjanak...
Egyszerűen képtelen vagyok megérteni vagy felidézni a
jelentésüket.”Barbara most először döbbent rá, hogy fő agyi
rendellenessége pontosan körülhatárolható. Ámde Lurija
éppen azt nem adta meg neki, amire a legnagyobb
szüksége lett volna: a hatékony kezelést. Felismervén, hogy
milyen súlyosak is valójában a korlátjai, Barbara még
kimerültebbé és levertebbé vált, és úgy érezte, képtelen így
élni tovább. A metrómegállókban mind gyakrabban
keresgélte azt a helyet, ahonnan ha leugorna, a szerelvény
a legnagyobb erővel ütné el.
Itt tartott tehát huszonnyolc éves korában, még mindig az
OISE hallgatójaként, amikor a kezébe került egy cikk. Mark
Rosenzweig Berkeley-ben, a Kaliforniai Egyetemen
patkányokat tartott ingerszegény, illetve ingergazdag
környezetben, s a kifejlett állatok boncolása során azt
találta, hogy az ingergazdag környezetben tartott állatok
agya nehezebb, jobb vérellátású és idegi ingerületátvivő
anyagokban gazdagabb volt, mint azoké, amelyek
egyhangúbb környezetben éltek. Rosenzweig volt az egyik
első tudós, aki igazolta a neuroplaszticitás létezését azáltal,
hogy kimutatta: az aktivitás képes megváltoztatni az agy
szerkezetét.
Barbara számára olyan volt ez, mint egy villámcsapás.
Rosenzweig kimutatta, hogy az agy módosítható. Noha
sokan kételkedtek ebben, számára ez egyértelműen azt
jelezte, hogy nem feltétlenül a kompenzáció az egyetlen
lehetséges megoldás. A saját állapotában akkor érhet el
áttörést, ha ötvözi Rosenzweig és Lurija kutatási
eredményeit.
Elszigetelte magát a világtól, és hosszú heteken át maga
tervezte szellemi gyakorlatokat végzett a kimerülésig – az
alvásra is csak kevés időt hagyva –, noha semmi biztosítéka
sem volt rá, hogy azok valóban segíteni fognak. A
kompenzáció helyett a leggyengébb képességét
gyakorlatoztatta – a különböző jelek egymás közötti
viszonyának meghatározását. Az egyik gyakorlata abból állt,
hogy több száz papírlapról kellett leolvasnia a pontos időt,
az oda rajzolt órák számlapja alapján. Megkérte Joshua
Cohent, hogy a lapok hátoldalára írja fel a helyes választ. A
lapokat gyakran megkeverte, hogy ne jegyezhesse meg a
helyes válaszok sorrendjét. Megnézett egy lapot,
megpróbálta leolvasni az óráról az időt, ellenőrizte a választ,
aztán máris a következő lappal folytatta – mindezt a lehető
leggyorsabban igyekezett végrehajtani. Ha nem sikerült
eltalálnia a mutatott időt, akkor néha órákig tanulmányozta
az igazi órát: lassan forgatta a mutatókat, s próbálta
megérteni, hogy például miért van 2 óra 45 perckor a
kismutató háromnegyed úton a kettes és a hármas között.
Amikor végre kezdett jó válaszokat adni, másodperc, sőt
hatvanad másodperc mutatókkal egészítette ki az ábrákat.
Jó néhány fárasztó hét elteltével nem csupán arra vált
képessé, hogy az átlagembernél gyorsabban olvassa le az
óráról az időt, hanem javulást vett észre egyéb, a
szimbólumokkal kapcsolatos nehézségei terén is. Érteni
kezdte a nyelvtant, a matematikát és a logikát. De ami a
legfontosabb volt: végre azonnal megértette, mit mondanak
az emberek. Életében először valós időben élhetett.
Kezdeti sikerein felbuzdulva gyakorlatokat tervezett egyéb
fogyatékosságai – a térérzékelésben és végtagjai
helyzetének megállapításában fennálló nehézségei és látási
problémái – fejlesztésére is, és ezeket is sikerült az
átlagosnak megfelelő szintre javítania.
Barbara és Joshua Cohen összeházasodtak, és 1980-ban
megnyitották a torontói Arrowsmith Iskolát. Együtt folytattak
kutatásokat, de Barbara további agyi gyakorlatokon is
dolgozott, és őrá hárult az iskola vezetésének feladata.
Néhány év múlva különváltak, 2000-ben Joshua meghalt.
Mivel oly kevesen ismerték vagy fogadták el a
neuroplaszticitást, és oly kevesen hitték, hogy az agy
ugyanúgy edzhető, mint az izmok, ritkán akadt olyan
környezet, ahol igazán megértették volna Barbara
munkáját. Egyes kritikusai szerint olyan állításokat tett –
például a tanulási nehézségek kezelhetőségéről –,
amelyeket nem lehetett alátámasztani. Barbarát azonban
egyáltalán nem gyötörték kétségek, sőt folytatta munkáját:
gyakorlatokat dolgozott ki, amelyek az agynak a tanulási
nehézségekkel küszködőknél leggyakrabban problémás
területeit dolgoztatták meg. Ezekben az években, amikor a
korszerű agyleképezési eljárások még nem voltak széles
körben elterjedtek, csak Lurija munkájára hagyatkozhatott
annak megértésében, hogy az agynak általában mely
területei felelősek a különféle gondolkodási funkciókért.
Lurija a Zazeckijhez hasonló páciensekkel végzett munkája
alapján dolgozta ki saját agytérképét. Megfigyelte, hol
okozott károsodást a katona sebesülése, és e területhez
rendelte az adott embernél elvesztett funkciókat. Barbara
rájött, hogy a tanulási rendellenességek sok esetben a Lurija
pácienseinél tapasztalt gondolkodási zavarok enyhébb
változatai.
Az Arrowsmith Iskolába jelentkezőkkel – gyermekekkel és
felnőttekkel egyaránt – igen alapos, néha negyven órán át
tartó felmérést végeznek, hogy pontosan meghatározzák,
mely agyi funkcióik gyengék, és lehet-e segíteni rajtuk. A
felvett diákok, akik közül a rendes iskolákban sokaknak
minduntalan elkalandozott a figyelme, itt csendben ülnek
számítógépeik előtt, és dolgoznak. Van köztük, aki a
diagnosztizált figyelemhiány és tanulási rendellenességek
kezelésére Ritalint is szedett. Ahogy a gyakorlatokkal
haladnak előre, egy részüknél szükségtelenné válik a
gyógyszerezés, mivel figyelmi problémáik valójában csak az
itt eredményesen kezelt tanulási zavarok következményei
voltak.
Az olyan gyerekek, akik Barbarához hasonlóan képtelenek
voltak leolvasni az óráról a pontos időt, az iskolában most a
számítógép képernyőjén megjelenő, elképesztően bonyolult
tízmutatós órákkal gyakorolnak (ezeken a szokásos óra, perc
és másodperc mellett a mutatók egyéb időegységeket,
például napokat és hónapokat is jeleznek). Csendben ülnek,
feszülten figyelnek, és másodpercek alatt olvassák le az
órák mutatta pontos időt, amíg elegendő helyes választ
nem adnak ahhoz, hogy a következő szintre lépjenek.
Ilyenkor gyakran hangos „igen!” kiáltást hallatnak, és a
számítógép képernyőjén gratuláló felirat jelenik meg. Mire
végigcsinálják a gyakorlatsort, könnyedén olvasnak le
sokkal bonyolultabb órákat is, mint amilyenhez a „normális”
emberek hozzászoktak.
Más asztaloknál a gyerekek urdu és perzsa írásjeleket
tanulmányoznak, hogy javítsák vizuális memóriájukat. E
betűk egészen más jellegűek, mint a latin írásban
használtak, és a gyakorlatoknak az a céljuk, hogy a diákok
agya megtanulja gyorsan felismerni az idegen formákat.
Más gyerekek mintha kalóztanoncok lennének, a bal
szemükön kötést viselnek, s tollaikkal szorgalmasan követik
az előttük lévő papírokon sorakozó bonyolult vonalakat és
kínai írásjeleket. A kötés miatt csak a jobb szemükön át
kapnak vizuális információt, amely azután az agynak abba
az oldalába kerül, ahol probléma van. Ezek a gyerekek nem
csupán azt tanulják meg, hogyan írhatnak ügyesebben.
Legtöbbjüknél három rokon probléma is jelen van: akadozó
beszéd, rendetlen íráskép és olvasási zavar. Lurija
eredményei alapján Barbara úgy véli, hogy mindhárom
nehézséget az agy azon funkciójának nem kielégítő
működése okozza, amely normális esetben segít egymáshoz
kapcsolni és összehangolni azokat a mozdulatokat, melyek
ezeknek a végrehajtásához szükségesek.
Amikor beszélünk, agyunk szimbólumok szekvenciáját – a
gondolatot alkotó szavakat – alakítja át a nyelv és az ajkak
izmainak mozgássorozatává. Barbara, ismét csak Lurija
munkájára alapozva, úgy véli, hogy e mozdulatok
összefűzéséért az agy bal oldali, premotoros kéregnek
nevezett területe felel. Jómagam is beutaltam az iskolába
néhány olyan páciensemet, akiknél ez az agyi funkció tűnt
gyengén működőnek. Az egyik fiú például állandóan roppant
frusztrált volt, mert a gondolatai gyorsabban követték
egymást, mint ahogy beszéddé tudta volna formálni őket, s
emiatt gyakran hagyott ki információdarabokat, nehezen
talált megfelelő szavakat, vagy összefüggéstelennek tűnt,
amit mondott. Kifejezetten társaságkedvelő volt, de nem
tudta jól kifejezni magát, ezért többnyire hallgatásba
burkolózott. Ha az osztályban kérdeztek tőle valamit, sok
esetben tudta ugyan a választ, de annyira lassan és
nehézkesen adta elő, hogy a valóságosnál sokkal kevésbé
tűnt intelligensnek, és már önmagában is kételkedni
kezdett.
Amikor leírjuk egy gondolatunkat, agyunk a szavakat –
amelyek szimbólumok – a kéz és az ujjak mozdulataivá
alakítja át. Ugyanennek a fiúnak igen rángatózó volt az
írása, mivel könnyen túlterhelődött nála az a kapacitás,
mely a jelek mozdulatokká való átalakítására számára
rendelkezésre állt. Emiatt a folyóírás hosszú, egybefüggő
vonalai helyett kénytelen volt sok apró, külön mozdulattal
írni. Noha megtanulta a folyóírást, szívesebben használt
nyomtatott nagybetűket. (A felnőttek körében sok esetben
éppen arról ismerhetők fel az ilyen problémával küszködők,
hogy szívesebben használnak nyomtatott betűket. A
nyomtatott betűs íráskor minden egyes betűt külön írunk le,
kisszámú tollvonással, ami jóval kevésbé veszi igénybe az
agyat. A folyóírásnál több betűt írunk le egyszerre, ezért az
agynak sokkal bonyolultabb mozdulatokat kell feldolgoznia.)
Az írás azért volt különösen keserves a fiú számára, mert
bár a dolgozatoknál sokszor tudta a helyes megoldást, olyan
lassan haladt a betűvetéssel, hogy nem volt ideje befejezni
a választ. Az is előfordult, hogy nem azt a szót, betűt vagy
számot írta le, amelyikre gondolt. Az ilyen gyerekekre
sokszor sütik rá, hogy figyelmetlenek, holott a valóságban
csupán arról van szó, hogy túlterhelt agyuk nem a megfelelő
mozdulatokra ad utasítást.
Az ilyen fogyatékossággal küszködő diákoknak az
olvasással is vannak nehézségeik. Olvasás közben az agy
rendes esetben elolvassa a mondat egy részét, majd utasítja
a szemet, hogy ugorjon az oldalon pontosan oda, ahol a
következő rész kezdődik. Ehhez egymást gyors
egymásutánban követő igen pontos szemmozdulatok
szükségesek.
Az említett fiú azért olvasott lassan, mert szavakat
hagyott ki, nem találta meg, hol is tartott a szövegben,
azután már összpontosítani sem volt képes. Az olvasás
rendkívül megterhelő és kimerítő feladat volt a számára. A
vizsgákon gyakran rosszul olvasta el a kérdést, amikor pedig
megpróbálta ellenőrizni a válaszait, sok esetben egész
szövegrészeket ugrott át.
Az Arrowsmith Iskolában kapott egyik feladataként
bonyolult vonalakat kellett követnie, hogy ezzel serkentsék
a gyengén működő premotoros kéreg idegsejtjeit. Barbara
úgy találta, hogy a vonalkövetéses feladatok a gyerekeknél
mindhárom problémás területen – a beszédben, az írásban
és az olvasásban is – javulást eredményeznek. Mire a fiú
befejezte az iskolát, az adott életkor követelményeinél
jobban olvasott, és életében először szórakozásból vehetett
könyvet a kezébe. Könnyebben beszélt, hosszabb és
folyamatosabb mondatokat használt, és az írása is javult.
Az iskola egyes diákjai CD-ket hallgatnak és verseket
tanulnak meg, hogy javítsák hallási memóriájukat. Az ilyen
gyerekeknél gyakori eset, hogy elfelejtik a kapott
utasításokat, ezért felelőtlennek vagy lustának tartják őket,
pedig valójában csak agyi problémáik vannak. Miközben az
átlagember általában hét, egymáshoz nem kapcsolódó
dolgot is meg tud jegyezni (például egy telefonszám hét
számjegyét), az ilyen emberek legfeljebb kettőre vagy
háromra képesek visszaemlékezni. Egyesek ezért
kényszeres jegyzetelővé válnak, így próbálják ellensúlyozni
feledékenységüket. Súlyosabb esetekben képtelenek végig
figyelemmel kísérni egy dal szövegét, és annyira
túlterhelődnek, hogy inkább nem is figyelnek oda.
Némelyeknek nemcsak a hozzájuk intézett szavak
megjegyzése okoz gondot, hanem a saját gondolataiké is,
mivel eleve lassú a nyelvi gondolkozásuk. Ez a hiányosság
hatékonyan kezelhető egyszerű, „magolásos”
memóriagyakorlatokkal.
Barbara olyan gyerekek számára is kidolgozott
gyakorlatokat, akik a nem verbális jelzések értelmezését
segítő agyi funkciók gyengesége miatt rosszul boldogulnak
az emberek között. Más gyakorlatok a homloklebenyi
problémákkal küszködőknek készültek, akik nagyon
impulzívak, és nehézséget okoz számukra a tervezés, a
stratégiák kidolgozása, a lényeges dolgok kiszűrése, a célok
megfogalmazása és azok következetes megvalósítása.
Gyakran tűnik úgy, hogy szétszórtak, felületesek, és
képtelenek tanulni saját hibáikból. Barbara szerint a
„hisztérikusnak” és „antiszociálisnak” mondott emberek jó
részénél az agynak e része gyengébben működik az
átlagosnál.
Az agygyakorlatok megváltoztatják a páciensek életét.
Barbara egyik amerikai tanítványa elmondta, hogy amikor
tizenhárom évesen az iskolába került, matematikai és
olvasási készsége a harmadik osztályosok szintjén volt. A
Tufts Egyetem neuropszichológiai laboratóriumában
elvégzett vizsgálatok után közölték vele, hogy soha nem is
fog ennél tovább fejlődni. Édesanyja tíz különböző,
tanulászavaros diákokkal foglalkozó iskolával is próbálkozott
nála, de egyikük sem segített. Miután azonban három évig
az Arrow-smith Iskolába járt, matematikában és olvasásban
is az életkorának megfelelő, tizedikes szintre javult. Azóta
elvégzett egy főiskolát, és ma befektetőként dolgozik. Egy
másik diák tizenhat évesen, az elsősökének megfelelő
olvasási készséggel került az iskolába. Tanár szülei korábban
az összes szokásos kompenzációs módszerrel
eredménytelenül próbálkoztak. Még csak tizennégy hónapja
tanul az Arrowsmith Iskolában, de már úgy olvas, mint egy
hetedikes.
Mindannyiunk agyának vannak az átlagosnál gyengébb
funkciói, és az ilyen, neuroplaszticitáson alapuló technikák
szinte mindenkinek sokat segíthetnek. E gyengéink nagyban
befolyásolhatják szakmai sikerességünket, hiszen a legtöbb
foglalkozáshoz többféle agyi funkcióra van szükség. Barbara
agyi gyakorlatokkal mentett meg egy tehetséges művészt,
aki csodálatosan rajzolt, remek színérzéke volt, de
nehézséget okozott számára a dolgok alakjának a
felismerése. (A formafelismerés képessége egészen más
agyi funkciót igényel, mint a rajzolás vagy a színlátás; ezt a
képességet használjuk például az olyan fejtörőkben,
amelyekben zsúfolt képeken kell megtalálni néhány dolgot.
A nők e téren sokszor jobb teljesítményre képesek, mint a
férfiak – ez az oka például annak is, hogy a férfiak látszólag
nehezebben találják meg a dolgokat a hűtőszekrényben.)
Barbara segített egy ragyogóan tehetségesnek tartott
fiatal ügyvéden is, aki a Broca-terület rendellenessége miatt
nem tudott elég jól beszélni a bíróságon. Mivel a gyengébb
területek megsegítéséhez szükséges szellemi többletmunka
a jelek szerint az erősebb területektől von el erőforrásokat,
a Broca-terület zavarában szenvedőknél előfordulhat, hogy
beszéd közben nehezebben tudnak gondolkozni. A Broca-
területet megdolgoztató agyi gyakorlatoknak köszönhetően
az illető sikeres védőügyvéd lett.
Az Arrowsmith-féle megközelítés és általában az agyi
gyakorlatok alkalmazása igen hatásos lehet az oktatásban
is. Nyilvánvaló, hogy számos gyereknek válna hasznára egy,
az agyi területeket vizsgáló és a gyengébb funkciókat
azonosító felmérés, illetve az utóbbiakat megerősítő
program. Ez sokkal hatékonyabb lenne, mint az olyasfajta
korrepetálás, ahol újra meg újra ugyanazt ismételgetik, ami
csak frusztrációhoz vezet. A „gyenge láncszemek
megerősítése” után az emberek olyan képességekhez is
hozzáférhetnek, amelyeknek a fejlődése addig gátolt volt, s
emiatt óriási megkönnyebbülést éreznek. Egyik páciensem
például az agyi gyakorlatok előtt úgy érezte, hogy hiába
nagyon értelmes, nem tudja kihasználni az intelligenciáját.
Sokáig abban a tévhitben voltam, hogy problémáit
elsősorban lélektani konfliktusok okozzák, például a
versengéstől való félelem, vagy a rejtett lelkifurdalás,
amiért szüleit és testvéreit felülmúlta a képességek terén.
Valóban voltak nála ilyen belső konfliktusok, és azok tényleg
hátráltatták a kibontakozását. Idővel azonban rájöttem,
hogy a tanulással kapcsolatos problémájának – a tanulás
elkerülése vágyának – gyökere a sokéves frusztrációban és
a kudarcoktól való, megalapozott félelemben keresendő,
ezek oka pedig agyának „korlátjaiban” keresendő. Miután az
Arrowsmith Iskola gyakorlataival megszabadult a
nehézségeitől, elemi erővel tört fel benne a vele született
tanulási vágy.
Ennek az új felismerésnek meglehetősen ironikus jelleget
ad, hogy a pedagógusok a jelek szerint hosszú időn át, talán
nem is tudatosan, de ezt a módszert alkalmazták: egyre
nehezebb gyakorlatokkal igyekeztek megerősíteni a
különböző agyi funkciókat. A 19. században és a 20. század
elején a klasszikus oktatás fontos eleme volt a hosszú – és
gyakran idegen nyelvű – versek megtanulása, ami erősítette
a hallási memóriát (és ezzel a nyelvi gondolkozást),
valamint a szép kézírásra fordított szinte fanatikus figyelem,
amely valószínűleg javította az agy motoros (mozgások
irányításával kapcsolatos) képességeit, és így nemcsak a
kézíráson segített, de gyorsabbá és folyamatosabbá tette az
olvasást és a beszédet is. Igen nagy gondot fordítottak a
szabatos és ékesszóló beszédre, valamint a szavak
kiejtésének tökéletesítésére is. Az 1960-as évektől kezdve
azonban a pedagógusok egyre inkább mellőzték a
tananyagból e hagyományos gyakorlatokat, mondván, hogy
azok túl merevek, túl unalmasak, „nem életszerűek”.
Csakhogy e képességek elvesztése igen sokba került:
könnyen lehet ugyanis, hogy sok diák számára ezek voltak
az egyedüli lehetőségek a szimbólumok gyors és folyékony
kezelését lehetővé tevő agyi funkciók módszeres
gyakoroltatására. A többi embert illetően pedig talán e
feladatok hiánya is közrejátszik abban, hogy általános
hanyatlás érzékelhető a szabatos szóbeli kifejezés terén – ez
ugyanis remek memóriát igényel, és olyan magas szintű
agyi kapacitást a hallottak feldolgozásában, amely ma már
csak keveseknek a tulajdona. Az 1858-as Lincoln—Douglas-
vitákban például a felek akár egy óránál is hosszabb ideig
folyamatosan és könnyedén beszéltek, anélkül hogy
jegyzetekre lett volna szükségük, és szövegük előre
megtanult, ám menet közben gazdagon kibővített
egységekből állt. Manapság viszont, az 1960-as évek óta,
még a legkiválóbb elitiskolában végzett legműveltebbek
körében is mind többen akadnak olyanok, akik szónoklat
helyett inkább a gyönge premotoros kéreg leghatékonyabb
mankójára, a Power Point prezentációra hagyatkoznak.
Barbara Arrowsmith Young munkája nyomán arra kell
gondolnunk: milyen csodálatos hatása lehetne annak, ha
minden gyermeknél elvégeznék az agyi funkciók felmérését,
és probléma esetén testre szabott, a létfontosságú
területeket erősítő gyakorlatokat végeztetnének velük már
egészen fiatalon, amikor az agy neuroplaszticitása még a
legnagyobb fokú. Sokkal jobb az agyi problémákat még a
kezdet kezdetén orvosolni, mint engedni, hogy a gyermek
agyában rögzüljön a „buta vagyok” gondolat, s ennek
hatására gyűlölni kezdje a tanulást és az iskolát, ne
használja gyengébb agyi területeit, és elveszítse meglévő
erősségeit is. A kisebb gyerekek sok esetben jóval
gyorsabban haladnak az agyi gyakorlatokkal, mint a
serdülők, talán azért, mert a fiatal agyban az idegsejtek
közti kapcsolatok, a szinapszisok száma még 50 százalékkal
nagyobb, mint a felnőtt agyban. Serdülőkorba érve az
agyban nagyszabású „metszegetés” veszi kezdetét, s azok
az idegsejtek és szinapszisok, amelyeket nem használtak
rendszeresen, hirtelen elhalnak – tökéletes példa ez a
„használd, vagy elveszíted” elvre. Valószínűleg sokkal jobb,
ha a gyenge területeket addig erősítgetjük, amíg még
rendelkezésre áll ez a gazdag agykérgi erőforrás-állomány.
Ettől persze az agyat vizsgáló értékelések az iskolás évek
alatt végig hasznosak lehetnek – sőt, még a főiskolán és az
egyetemen is, ahol a középiskolában jó teljesítményt nyújtó
diákok közül sokan azért vallanak kudarcot, mert agyuk
gyenge funkcióit túlterheli a fokozott igénybevétel. De az
ilyen „válsághelyzetektől” eltekintve is minden felnőttnek
hasznára válhatna az agyi kognitív képességek elemzése –
egyfajta kognitív fitneszteszt –, hogy jobban megértsék
tulajdon agyukat.
Hosszú évek teltek el azóta, hogy Mark Rosenzweig
elvégezte a Barbarának ihletet adó kísérleteit, és kimutatta,
hogy az ingerekben gazdag környezet és az állandó
stimuláció az agy fejlődéséhez vezet. Időközben ő és más
kutatók is igazolták, hogy az agy a megfelelő stimulálás
hatására szinte minden elképzelhető módon képes a
fejlődésre. Az ingergazdag környezetben – más állatokkal
együtt, felfedezni való dolgok, játékszerek, megmászható
létrák és mókuskerekek közt – nevelt állatok jobban
tanulnak, mint a velük genetikailag azonos, de egyhangú
környezetben nevelt társaik. A bonyolult térbeli problémák
megoldására késztetett patkányok agyában jóval több van a
tanuláshoz nélkülözhetetlen, acetilkolin nevű vegyületből,
mint azon fajtársaikéban, amelyeknek csak egyszerűbb
feladatokat kellett elvégezniük. A szellemi gyakorlatoztatás,
illetve a változatos, stimuláló környezetben való élet az
állatoknál öt százalékkal növeli az agykéreg egészének
tömegét, a stimuláció által közvetlenül érintett agykérgi
területekét pedig akár kilenc százalékkal is. A
gyakorlatoztatott vagy stimulált idegsejteknek huszonöt
százalékkal több dendritelágazásuk fejlődik, s a méretük
éppúgy megnő, mint a más idegsejtekkel kialakított
kapcsolataik száma, valamint vérrel való ellátottságuk. E
változások későbbi életszakaszokban is végbemehetnek,
bár az idősebb állatoknál jóval tovább tartanak, mint a
fiataloknál. Az eddig megvizsgált összes állatfajnál hasonló
hatást figyeltek meg a stimuláció és az agy anatómiájának
fejlődése között.
Ami az embereket illeti, a boncolási eredmények azt
mutatják, hogy a tanulás növeli az idegsejtek közti
összeköttetések számát. Mivel ezekhez több nyúlvány
szükséges, az idegsejtek távolabb kerülnek egymástól, s ez
megnöveli az agy térfogatát és sűrűségét. Az az elgondolás
tehát, miszerint az agy a gyakorlástól ugyanúgy fejlődik,
mint az izom, nem csupán képletesen igaz.
Vannak azonban dolgok, amiket sohasem lehet
megjavítani. Ljova Zazeckij naplóbejegyzései például
mindvégig töredékes gondolatfoszlányok maradtak. A
töredékek értelmét és okát megfejtő Alekszandr Lurija sem
tudott rajta érdemben segíteni. Ámde Zazeckij története
tette lehetővé Barbara Arrowsmith Young számára, hogy
meggyógyítsa előbb önmagát, azután ugyanezt tegye
másokkal is.
Barbara Arrowsmith Young ma éles eszű, szellemes
asszony, akinek szellemi folyamataiban semmiféle akadály
nem észlelhető. Egyik dolgot csinálja a másik után, egyik
gyerektől siet a következőhöz, s számos képességet használ
mesterien.
Bebizonyította, hogy a tanulási nehézségekkel küszködő
gyerekeknél gyakran sokkal több is elérhető, mint ami a
kompenzációval lehetséges, és a nehézségeiket okozó
alapvető probléma is orvosolható. Az agyat gyakorlatoztató
más programokhoz hasonlóan az övé is azoknál működik a
leghatékonyabban, akiknek csak néhány területen vannak
nehézségeik. Ámde olyan sokféle agyi rendellenesség
kezelésére dolgozott már ki gyakorlatokat, hogy gyakran
azokon a gyerekeken is tud segíteni, akik egyszerre többféle
tanulási zavarral küszködnek – azokon, akik olyanok, mint ő
volt, mielőtt megjavította az agyát.
3. Az átszerkesztett agy

Egy tudós megváltoztatja az agyat, hogy kifinomultabbá

tegye az észlelést és az emlékezetet, gyorsítsa a
gondolkozást és orvosolja a tanulási problémákat
Michael Merzenich nevéhez számos neuroplasztikai újítás
és a gyakorlatban is használható találmány fűződik. Hozzá
tartok, a kaliforniai Santa Rosába. A neuroplasztika művelői
őt méltatják a legtöbbet – és őt is a legnehezebb utolérni
közülük. Csak úgy sikerült megbeszélnem vele egy San
Franciscó-i találkozót, hogy kiderítettem: jelen lesz egy
texasi konferencián, majd odautaztam, és leültem mellé.
– Ezt az e-mail címet használja – mondja.
– És ha megint nem válaszol?
– Legyen kitartó!
Aztán az utolsó pillanatban még megváltoztatta a
találkozó helyszínét, ezért megyek most a Santa Rosa-i
villájába.
Merzenich után azonban érdemes futni.
Ian Robertson ír idegrendszer-kutató azt mondta róla,
hogy „az agy plaszticitásának első számú kutatója az egész
világon”. Merzenich szakterülete az emberek észlelési és
gondolkozási képességeinek a javítása, amit úgy ér el; hogy
módszeres gyakorlatoztatással átépíti az agy bizonyos
feldolgozóterületeit, amelyeket agytérképeknek nevez, hogy
azok több munkát végezzenek. Azt pedig talán minden más
tudósnál meggyőzőbben és részletekbe menően mutatta ki,
hogyan változnak meg agyunk feldolgozóterületei.
A Santa Rosa-i dombok közt fekvő villa az a hely, ahol
Merzenich egy kicsit lelassíthat és felfrissülhet. A levegő, a
fák, a környező szőlők miatt az ember úgy érzi, mintha
Toscana egy darabját ültették volna át Észak-Amerikába. Itt
töltöm majd az éjszakát vele és a családjával, reggel pedig
elkísérem őt San Franciscó-i laboratóriumába.
Közelebbi munkatársai csak Merznek nevezik, ami kiejtve
a whirs (gyorsan pörögve zúg) és stirs (felkavar) szavakra
rímel. Ahogy kis kabriójával a megbeszéléseire tartunk –
előjegyzései alapján a délután nagy részében egyszerre két
helyen kellene lennie -, ősz haja vidáman csapkod a szélben.
Recsegő hangján arról beszél, hogy élete e második feléből
– most hatvanegy esztendős – származó emlékeinek nagy
része a tudományos ötletekről folytatott beszélgetésekre
vonatkozik. Ezekből az ötletekből magam is hallok
néhányat, ugyanis gyakran keresik a mobiltelefonján. San
Francisco gyönyörű hídjainak egyikén áthaladva hídpénzt
fizet, pedig nem kellene, de észre sem veszi, annyira
belemerül a beszélgetésünkbe. Kísérletek és
együttműködések tucatjait folytatja egyszerre, több
vállalkozást is beindított. „Hajszál híján őrült” – így jellemzi
magát. Persze egyáltalán nem az, de nagyon érdekesen
keveredik benne a feszültség és a barátságosság. Az
oregoni Lebanonban született, német származású szülőktől,
de németesen hangzó neve ellenére jellegzetes nyugati-
parti kiejtéssel beszél, fáradhatatlansága és rendkívüli
munkabírása pedig egyáltalán nem érzékelhető könnyed,
két lábbal a földönjáró stílusán.
A neuroplaszticitás komoly tudósként számon tartott
kutatói közül Merzenich tette közzé a szakterület
legmerészebb állításait.
Szerinte az elme tréningjének hatékonysága a
gyógyszerekével vetekedhet olyan súlyos betegségek
kezelésében is, mint a szkizof-rénia; a plaszticitás a
bölcsőtől a sírig kísér bennünket; és még az időseknél is
elérhető a kognitív működések – a tanulás, a gondolkodás,
az észlelés és az emlékezés – jelentős mértékű javulása.
Legújabb szabadalmai olyan technikákra vonatkoznak,
amelyek a nyelvi készségek fárasztó memorizálás nélküli
elsajátítását ígérik a felnőttek számára. Merzenich azt állítja,
hogy ha megfelelő körülmények között gyakorolnak egy új
képességet, akkor agyi térképeinkben egyszerre
kapcsolatok százmilliói vagy akár milliárdjai változhatnak
meg.
Ha e látványos állítások hallatán az olvasót kételkedés
fogja el, gondoljon csak bele: egy olyan embertől
származnak, aki sokáig gyógyíthatatlannak vélt
rendellenességek gyógyításában is segített. Karrierje korai
szakaszában Merzenich és kutatócsoportja részt vett az
azóta is leggyakrabban használt mesterséges csiga (belső
fül) ki-fejlesztésében, amellyel a siketen született
gyermekek is hallóvá válhatnak. Jelenlegi, a plaszticitással
kapcsolatos munkája tanulási zavarokkal küszködő diákok
kognitív és észlelési képességeit segít fejleszteni. Ezek a
technikák – vagyis az általa kifejlesztett, Fast ForWord című,
a plaszticitást kihasználó számítógépes programok – már
százezreken segítettek. A Fast ForWord egyébként olyan,
mint egy számítógépes játék. A módszerben az a
legelképesztőbb, hogy milyen gyorsan jelentkezik a
változás. Egyes esetekben az egész addigi életükben
kognitív nehézségektől szenvedő emberek már 30—60
órányi kezelés után jobban lettek. Ráadásul a program nem
várt mellékhatásként egyes autisztikus gyerekeken is
segített.
Merzenich azt mondja, hogy ha a tanulás az agy
plaszticitását szabályozó törvényeknek megfelelően
történik, az agy szellemi „gépezete” továbbfejleszthető,
hogy pontosabban, gyorsabban és tartósabb eredménnyel
tanuljunk és észleljünk.
Nyilvánvaló, hogy a tanulás során gyarapítjuk a
tudásunkat. Merzenich szerint azonban magának az agynak
a szerkezetét is megváltoztathatjuk vele, és növelhetjük
tanulási kapacitását. A számítógépekkel ellentétben az agy
szüntelenül alkalmazkodik.
– A cortex – mondja az agy vékony, külső rétegéről –
valójában szelektív módon úgy finomítja önnön
feldolgozóképességét, hogy minél jobban igazodjon az
elvégzendő feladathoz. – Nem csupán tanul tehát, hanem
„tanulni is tanul”, méghozzá szüntelenül. Merzenich
számára az agy nem egy élettelen edény, amelyet mi
töltünk meg, hanem inkább jó étvágyú élőlény, amely
megfelelő táplálás és gyakorlás mellett képes a
növekedésre és önmaga megváltoztatására is. Merzenich
kutatásai előtt az agyat bonyolult gépezetnek tartották,
amelynek memóriája, feldolgozási sebessége és
intelligenciája megváltoztathatatlan korlátok között
működik. Ő azonban bebizonyította, hogy e feltételezések
egytől egyig tévesek.
A tudósnak eredetileg esze ágában sem volt azzal
foglalkozni, miként változtatja meg önmagát az agy. Csak
véletlenül ismerte fel, hogy a szerv képes átszervezni saját
belső térképeit. Noha nem ő volt az első, aki igazolta a
neuroplaszticitás létezését, mégis a pályafutásának
kezdetén elvégzett kísérleteknek volt köszönhető, hogy a
hagyományos agyszemléletet valló kutatók közül is mind
többen fogadták el a plaszticitás létezését.
Ha meg akarjuk érteni, hogyan változtathatók meg az agyi
térképek, először is el kell tudnunk képzelni ezeket a
térképeket. Az emberi agyban való jelenlétüket a Montreali
Neurológiai Intézet egyik munkatársa, dr. Wilder Penfield
idegsebész szemléltette először látványosan, még az 1930-
as években. Penfield számára egy páciens agyának
„feltérképezése” azt jelentette, hogy meg kellett keresnie,
az agy mely területei feleltethetőek meg az egyes
testrészeknek és az azokhoz kapcsolódó tevékenységeknek
– ez egyértelműen lokalizácionista szemléletű munka volt. A
lokalizácionisták felfedezték, hogy az agy motoros
rendszere, amely kiváltja és összehangolja izmaink
mozgásait, a homloklebenyben van. A homloklebenytől
hátrébb elhelyezkedő három másik lebeny – a halánték-, a
fali és a nyakszirtlebeny – alkotja az agy érzőrendszerét,
amely az érzékszerveinkből – a szemből, a fülből, a
tapintásérzék receptoraiból stb. – az agyba küldött
jelzéseket dolgozza fel.
Penfield évekig dolgozott az agy érző és motoros
részeinek fel-térképezésén – ezt a munkát a daganatos és
epilepsziás pácienseken végzett agyműtétek tették számára
lehetővé. E műtétek különlegessége, hogy a betegek a
beavatkozás során ébren lehetnek, hiszen az agyban
nincsenek fájdalomérző receptorok. Az érző és a motoros
térkép is az agy felszíni rétegét alkotó agykéreg egyes
területeit fedi le, s emiatt a mérőeszköz számára könnyen
hozzáférhetők. Penfield felfedezte, hogy ha elektródát érint
a páciens érző agytérképének valamely részéhez, az így
kiváltott érzést a páciens a testében fogja érezni. Az
elektródát egyébként azért használta, hogy meg tudja
különböztetni az ép és megőrzendő agyszövetet a
daganatoktól, illetve egyéb beteg szövetektől, amelyeket el
kellett távolítania.
Ha megérintik az ember kezét, onnan normális esetben
elektromos jel továbbítódik a gerincvelőbe, majd tovább, fel
az agyba, ahol a jel a szenzoros térkép azon sejtjeit
aktiválja, amelyek a kéz megérintésének érzéséért
felelősek. Penfield felfedezte, hogy a páciensek ugyanezt
érzik akkor is, ha elektromos ingerléssel „kapcsolja be” az
agyi térkép megfelelő részét. A térkép más részeinek
stimulálásakor a páciens úgy érezhette, hogy, mondjuk, a
karját érintették meg, megint más rész ingerlésekor pedig
az arcát. Valahányszor így ingerelt egy agyi területet, az
orvos mindig megkérdezte páciensét, mit érez, hogy
véletlenül se vágjon ki egészséges szövetet. Számos ilyen
műtét elvégzése után már meg tudta mutatni, hogy a
testfelszín különböző pontjainak az agy érző térképének
mely részei felelnek meg.
Ugyanezt elvégezte az agy motoros térképével, azaz
mozgásokat szabályozó rendszerével is. Az agyfelszín e
részének különböző pontjait megérintve mozgásra
késztethette a páciens láb-, kar-, arc– és egyéb izmait.
 Penfield egyik nagy felfedezése az volt, hogy az érző és a
motoros térkép a földrajzi térképekhez hasonlóan
topográfiai jellegű, vagyis a test felületén egymással
szomszédos területek az agyi térképeken is egymás mellett
vannak. Rájött továbbá, hogy az agy más részeit
megérintve rég elveszettnek hitt gyermekkori emlékek vagy
álomszerű képek merülnek fel a páciensekben, ami azt
jelentette, hogy a magasabb szintű szellemi
tevékenységeknek is megvan a maguk térképe az agyban.
A Penfield-féle térképek több tudósnemzedék
agykutatására voltak igen nagy hatással. Mivel azonban a
tudósok úgy tartották, hogy az agy képtelen a változásra,
azt feltételezték és tanították, hogy a térképek rögzítettek,
megváltoztathatatlanok és egyetemesek – azaz minden
emberben egyformák –, bár maga Penfield sohasem állított
ilyesmit.
Merzenich felfedezte, hogy e térképek az agyban
egyáltalán nem megváltoztathatatlanok, és nem is
egyetemesek, hiszen határvonalaik elhelyezkedése és
méretük egyénenként változó. Egy sor ragyogó kísérlettel
igazolta, hogy agyi térképeink alakja attól függően változik,
mit teszünk az életünkben. Állítása igazolásához azonban
Penfield elektródáinál sokkal finomabb eszközre volt
szüksége – olyanra, amellyel már a néhány idegsejtben
bekövetkező változások is kimutathatók.
Még a portlandi egyetem hallgatójaként Merzenich és egy
barátja az elektronikai laboratóriumból származó felszerelés
segítségével viharos elektromos tevékenységet mutatott ki
rovarok idegsejtjeiben. E kísérletek felkeltették egyik
professzora figyelmét, aki nagyra tartotta Merzenich
tehetségét és kíváncsiságát, ezért beajánlotta a Harvard és
a Johns Hopkins Egyetem doktori kurzusára is. Mindkét
helyre felvették volna, de Merzenich a Hopkins Egyetemet
választotta, ahol élettani PhD-programját a kor egyik
legnagyobb idegkutatója, Vernon Mountcastle irányította.
Mountcastle még az 1950-es években kimutatta, hogy az
idegsejtek elektromos aktivitásának tanulmányozásával
meghatározhatók az agy felépítésének finom részletei.
Ehhez egy új technikát alkalmazott: a tűszerű
mikroelektródákkal végzett mikrotérképezést.
A mikroelektródák annyira kicsik és érzékenyek, hogy akár
egyetlen idegsejtbe vagy a mellé is beszúrhatok, és azt is
képesek érzékelni, amikor egyetlen idegsejt kisül, hogy
elektromos jelzéseket küldjön a vele kapcsolatban álló többi
neuronnak. A neuron elektromos jele a mikroelektródából
egy erősítőbe kerül, onnan pedig egy oszcilloszkóp
monitorjára, ahol hegyes kisülésként jelenik meg. Merzenich
fontos felfedezéseinek java része mikroelektródákkal
végzett kutatásai során született.
E nagy horderejű találmány tette lehetővé az idegrendszer
kutatói számára, hogy megfejtsék az idegsejtek közti
kommunikációt – a felnőtt agy nagyjából százmilliárd ilyen
sejtből épül fel. A nagyméretű elektródákat használva,
ahogyan Penfield is tette, a tudósok csak több ezer idegsejt
egyidejű kisüléseit figyelhették meg. A mikroelektródákkal
viszont egyetlen vagy néhány neuront is „lehallgathattak”.
A mikrotérképezés még mindig nagyjából ezerszer
pontosabb a mai legkorszerűbb képalkotó eljárásoknál,
amelyek csak akkor észlelik az agyi aktivitást, ha az több
ezer idegsejtben következik be, és legalább egy
másodpercig tart. Az idegsejtek egyedi jelzései azonban
sokszor csak ezredmásodperces időtartamúak, ezért a
képalkotó eljárásos vizsgálatok elképesztő mennyiségű
információt hagynak figyelmen kívül. Másfelől viszont a
mikrotérképezés nem léphet a képalkotásos módszerek
helyébe, mivel rendkívül aprólékos műtéti beavatkozást
igényel, amelyet mikroszkóp alatt, parányi sebészeti
eszközökkel végeznek el.
Merzenich azonnal használni kezdte az eljárást. A kézből
származó érzetek agyi feldolgozásának feltérképezéséhez
egy majom koponyájából kivágott egy kis darabot az
érzőkéreg fölött, s az így szabaddá tett egy-két milliméternyi
agyfelületen behelyezte a mikroelektródát egy idegsejt
mellé. Ezután addig kocogtatta a majom kezét, amíg meg
nem érintett egy olyan részt – mondjuk, az egyik ujj hegyét
–, amelynek hatására az idegsejt elektromos jelet küldött, és
azt a mikroelektróda érzékelte. Pontosan feljegyezte az
ujjhegynek megfelelő idegsejt helyét, az lett a térkép első
pontja. Ezután kihúzta az elektródát, beillesztette egy másik
idegsejt mellé, és újra kocogtatni kezdte az állat kezét, amíg
rá nem talált az ezt a sejtet elektromos aktivitásra késztető
pontra. Ezt addig folytatta, amíg az egész kezet fel nem
térképezte. Egyetlen térképezési vizsgálat akár ötszáz
elektródapont felvételéből is állhatott, és napokat vett
igénybe – s Merzenich a kollégáival együtt több ezer ilyen
fáradságos műtétet végzett el, mire megszülettek a
felfedezéseik.
Nagyjából ugyanekkor született egy rendkívül fontos
felfedezés, amely megváltoztatta Merzenich munkáját. Az
1960-as években, amikor ő még éppen csak elkezdte
mikroelektródás agyvizsgálatait, két másik, szintén a Johns
Hopkins Egyetemen, Mountcastle irányításával dolgozó
tudós kimutatta, hogy az egészen fiatal állatok agya
plasztikus. David Hubel és Torsten Wiesel a látókérget
vizsgálták mikrotérképezéssel, hogy kiderítsék, hogyan is
működik a látás. Mikroelektródákat illesztettek
macskakölykök látókérgébe, és felfedezték, hogy ott más-
más terület végzi a vizuálisan észlelt dolgok vonalainak,
irányának és mozgásának feldolgozását. Azt is
megállapították, hogy van egy „kritikus időszak”, az élet
harmadik és nyolcadik hete között, amikor az újszülött
macskák agyának vizuális ingereket kell kapnia a normális
fejlődéshez. Nagy jelentőségű kísérletükben Hubel és Wiesel
csukott állapotban összevarrták egy kismacska egyik
szemhéját erre a kritikus időszakra, így az a szeme
semmilyen vizuális ingerlést nem kapott. A varrat
eltávolítása után aztán kiderült, hogy az agyi térképnek a
normális esetben az itt lezárt szemből érkező ingerek
feldolgozásáért felelős része nem fejlődött ki, így a macska
erre a szemére egész életében vak maradt. Nyilvánvaló volt
tehát, hogy kritikus időszakban a kismacskák agya
plasztikus, és hogy szerkezetét szó szerint a tapasztalat
alakította.
A vak szemhez tartozó agyi térképet alaposabban
megvizsgálva Hubel és Wiesel még egy váratlan felfedezést
tettek a plaszticitásról. A kismacska agyának bemenettől
megfosztott része nem maradt tétlen, hanem elkezdte
feldolgozni a nyitott szem vizuális információit, mintha csak
az agy nem akarta volna elpazarolni az értékes kéreg
egyetlen részét sem, és megoldást talált volna arra, hogy
újrahuzalozza önmagát – ami szintén azt bizonyította, hogy
az agy a kritikus időszakban plasztikus. E munkájukért Hubel
és Wiesel Nobel-díjat kaptak. Noha a gyermekkori
plaszticitás jelenségét ők fedezték fel, továbbra is
lokalizácionisták maradtak: azt az elképzelést védelmezték,
miszerint az agyi funkciók helye a gyermekkor végére
maradandóan rögzül.
A kritikus időszak felfedezése a 20. század második
felének egyik leghíresebb biológiai eredménye lett. A
tudósok hamarosan kimutatták, hogy más agyi rendszerek
fejlődéséhez is szükség van környezeti ingerekre. Emellett
úgy tűnt, hogy a kritikus időszak, vagyis az az
időintervallum, amelyben különösen plasztikus és érzékeny
a környezeti ingerekre, és amelyben gyors fejlődésre képes,
minden idegi rendszernél eltér. A nyelvi képességek
fejlődésének kritikus rendszere például csecsemőkorban
kezdődik, s nyolcéves kor és a pubertás között ér véget. Ha
ez az időszak lezárult, jelentősen korlátozottá válik az egyén
képessége az idegen nyelvek akcentus nélküli
megtanulására. Sőt, a kritikus időszak után megtanult
idegen nyelveket az agynak nem is ugyanaz a része kezeli,
mint az anyanyelvet.
A kritikus időszakok felfedezése alátámasztotta Konrad
Lorenz etológus azon megfigyelését is, hogy ha a kislibák a
tojásból való kibújásukat követő rövid – a tizenötödik óra,
illetve három nap közötti – időszakban embert látnak az
anyjuk helyett, életük végéig ahhoz a személyhez fognak
anyjukként kötődni. Ezt bizonyítandó elérte, hogy néhány
kisliba hozzá kötődjön, és mindenhová kövesse őt. A
folyamatnak az imprinting (bevésődés) nevet adta. A
kritikus időszak pszichológiai változatának gondolata
egyébként már Freud-nál is megjelent, aki úgy vélte,
fejlődési időszakokon megyünk keresztül, amelyek
viszonylag rövid időbeli „ablakok”, s ezek során szükségünk
van bizonyos élményekre, illetve tapasztalatokra ahhoz,
hogy egészségesek legyünk. Ezeket az időszakokat
személyiségformálónak tekintette, amelyek egész hátralevő
életünkre rányomják a bélyegüket.
A kritikus időszak plaszticitása az orvoslást is
megváltoztatta. Hubel és Wiesel felfedezésének
köszönhetően a szürke hályoggal született gyermekek nem
voltak többé örökös vakságra kárhoztatva.
Csecsemőkorukban, még a kritikus időszak alatt műtétileg
korrigálták a problémát, hogy agyuk hozzájusson a látási
kapcsolatok kialakulásához nélkülözhetetlen
fényinformációkhoz. A mikroelektródás vizsgálatok
kimutatták, hogy a plaszticitás a gyermekkor
elválaszthatatlan része. Emellett azonban azt is jelezték –
vagy legalábbis úgy tűnt –, hogy az agynak ez a
rugalmassága a gyermekkorhoz hasonlóan csak rövid ideig
tart.
***
Merzenich először teljesen véletlenül találkozott a
felnőttkori plaszticitással. Miután ledoktorált, 1968-ban
Penfield egyik tudóstársánál, a wisconsini Madisonban
dolgozó Clinton Woolseynál kapott állást, aki azzal bízta
meg, hogy felügyelje két idegsebész, dr. Ron Paul és dr.
Herbert Goodman munkáját. A három kutató elhatározta,
megfigyelik, mi történik az agyban, ha elvágják a kézbe futó
perifériás idegek egyikét, majd az regenerálódni kezd.
 Tudnunk kell, hogy az idegrendszer két fő részből áll. Az
első rész a központi idegrendszer (az agy és a gerincvelő),
amely a parancsnoki és irányító központ szerepét tölti be, és
amelyről úgy vélték, egyáltalán nem plasztikus. A másik
rész a környéki vagy perifériás idegrendszer, amely az
érzékelő receptorok üzeneteit közvetíti a gerincvelőbe és az
agyba, onnan pedig utasításokat továbbít az izmokhoz és a
mirigyekhez. A környéki idegrendszer plasztikussága régóta
ismert és elfogadott tény: ha elvágunk egy ideget a
kezünkben, az regenerálódhat, azaz meggyógyíthatja
önmagát.
Minden idegsejtnek (neuronnak) három része van. A
dendritek fához hasonlóan elágazó nyúlványok, amelyek a
más idegsejtektől érkező bemenő jeleket fogadják. A
dendritek a sejttestbe vezetnek – ez gondoskodik a sejt
életben tartásáról, és annak DNS-ét is tartalmazza. Végül
pedig ott az axon, ez a változó méretű, élő kábel (az agyban
mikroszkopikus a hossza, de egyes idegsejtek esetében
egészen a lábfejig nyúlik, és hossza a két métert is
megközelíti). Az axont gyakran hasonlítják vezetékhez,
mivel elektromos impulzusokat szállít nagy sebességgel (3—
300 km/h) a szomszédos idegsejtek dendritjei felé.
Egy idegsejt kétféle jelzést kaphat: serkentőt és gátlót. Ha
egy idegsejt elegendő serkentő jelet kap a többi neurontól,
akkor maga is kisül, és elektromos impulzust indít útnak. Ha
elegendő gátló jelet kap, csökken a kisülés valószínűsége.
Az axonok azonban nem érintkeznek közvetlenül a
szomszédos dendritekkel: azoktól mikroszkopikus rés,
úgynevezett szinapszis választja el őket. Amikor az
elektromos jel az axonvégződéshez ér, hatására egy idegi
ingerületátvivő anyag, úgynevezett neurotranszmitter
szabadul fel és jut be a szinaptikus résbe. Ez az anyag
átúszik a szomszédos idegsejt dendritjéhez, és serkenti
vagy gátolja azt. Amikor azt mondjuk, hogy az idegsejtek
„áthuzalozzák” magukat, ezen azt értjük, hogy a
szinapszisoknál történnek változások: a neuronok közti
kapcsolatok megszaporodnak és megerősödnek, vagy
csökken a számuk és az erősségük is.
Merzenich, Paul és Goodman egy, a környéki és a központi
idegrendszer közötti jól ismert, ám rejtélyesnek tűnő
jelenséget kívántak megvizsgálni. Ha átvágnak egy nagy
perifériás ideget (amely számos axonból tevődik össze), a
regeneráció folyamata során néha előfordul, hogy
„kereszteződnek a vezetékek”. Ha az axon vége nem a saját
sejttestjéhez tartozó axon folytatásával nő össze, az érintett
személy „hamis lokalizációt” tapasztalhat, és például a
hüvelykujjában érezheti azt, ha megérintik a mutatóujját. A
tudósok e hamis lokalizációt azzal magyarázták, hogy a
regeneráció során „összekeverednek” az idegek, s emiatt a
mutatóujjból a hüvelykujj agyi térképéhez kerülnek a jelek.
Az agyat és az idegrendszert úgy képzelték el, hogy a
testfelszín minden pontjának megvan a maga hozzá tartozó
idege, amely közvetlenül az agyi térkép egy meghatározott
pontjára továbbítja a jeleket, és hogy ez a rendszer a
születéstől kezdve változtathatatlan módon van jelen. A
hüvelykujjból érkező ideg tehát minden esetben közvetlenül
az érző agytérkép hüvelykujjnak megfelelő pontjára küldi a
jelzéseket. Merzenich és kutatócsoportja is elfogadta az
agytérképnek ezt a „ponttól pontig” modelljét, s
szorgalmasan hozzá is láttak annak kiderítéséhez, mi
történik az agyban az idegek ilyen összekeveredésekor.
Mikroelektródás módszerrel elkészítették néhány
serdülőkorú majom kézfejének agyi térképét, ezt követően
elvágtak egyet a kéz perifériás idegei közül, majd azonnal
össze is varrták a két átvágott véget, úgy, hogy közel
legyenek egymáshoz, de ne érintkezzenek. Remélték, hogy
ily módon az ideg regenerálódása során jó néhány axon fog
keresztbe kötődni. Néhány hónappal később aztán újra
feltérképezték az állatok agyát. Merzenich azt feltételezte,
hogy teljesen összezavarodott, kaotikus képet fognak kapni
az agyról. Arra számított, hogy ha, mondjuk, a mutató– és
hüvelykujj idegei keresztbe kötődtek, akkor a mutatóujj
megérintése a hüvelykujj agyi térképén vált majd ki
aktivitást. Ámde semmi ilyesmit nem tapasztalt – a térkép
szinte teljesen normális volt.
– Amit láttunk, az egyszerűen elképesztő volt – mondja
Merzenich. – Egyszerűen nem értettem, hogyan lehetséges
ez. A térkép topográfiásan volt elrendezve, mintha csak az
agy visszarendezte volna a keresztbe kötődött idegekből
érkező jeleket.
Ennek a hétnek az áttörő eredményei megváltoztatták
Merzenich életét. Rájött, hogy ő és a fővonalban dolgozó
agykutatók alapvetően félreértelmezték, hogy a test és a
világ leképezésére miként hoz létre az agy térképeket. Ha az
agyi térkép a rendellenes bemenetre reagálva képes
normalizálni önmaga szerkezetét, akkor az uralkodó
nézetnek, miszerint eleve változtathatatlan rendszerrel
születünk, tévesnek, az agynak pedig plasztikusnak kell
lennie.
De vajon hogyan csinálja ezt az agy? Merzenich ráadásul
azt is észrevette, hogy az új topográfiai térképek a
korábbitól kissé eltérő helyen alakultak ki. Eszerint tehát a
lokalizácionista nézetnek, miszerint az egyes mentális
funkciók feldolgozása az agynak mindig ugyanazon a helyén
történik, vagy tévesnek, vagy nagyon hiányosnak kell
lennie. Csak azt nem tudta még, hogy mit kezdjen
mindezzel.
Merzenich bevette magát a könyvtárba, hogy olyan
bizonyítékokat keressen, amelyek ellentmondanak a
lokalizácionizmusnak. Talált is néhányat. 1912-ben például
Graham Brown és Charles Sherrington kimutatták, hogy a
motoros kéreg egy bizonyos pontja ingerlésének a hatására
a vizsgált állat egyszer behajlította, egy másik alkalommal
viszont kinyújtotta a lábát. Ez a feledésbe merült kísérlet azt
jelezte, hogy nincs pontról pontra vetülő kapcsolat az agy
motoros térképe és valamely adott mozdulat között. Karl
Lashley 1923-ban a mikroelektródáknál sokkal
kezdetlegesebb eszközöket használva feltárta egy majom
agyának motoros kérgét, ingerelte annak egy pontját,
megfigyelte az így kiváltott mozgást, majd visszazárta az
állat koponyáját. Egy idő elteltével megismételte a
kísérletet, és azt tapasztalta, hogy a majomagy ugyanazon
ponton való ingerlése sok esetben a korábbitól eltérő
mozdulatot váltott ki. „Az egyik nap készült térkép másnap
már nem volt érvényes” – írta a jelenségről Edwin G. Boring,
a Harvard Egyetem kiváló pszichológiatörténésze. A
térképek dinamikusak voltak.
Merzenich azonnal felismerte, milyen forradalmi
következményei vannak e kísérleteknek. Megvitatta Lashley
eredményeit a lokalizácionista Vernon Mountcastle-lal, akit,
ahogy Merzenich mesélte, kifejezetten nyugtalanítottak
Lashley kísérletei. Mountcastle-ban nem ébredt ösztönös
vágy arra, hogy higgyen a plaszticitásban. Azt szerette
volna, ha a dolgok mindörökre szépen a helyükön
maradnak. Azzal is tisztában volt, hogy ez a kísérlet
alapvető módon kérdőjelezi meg az aggyal kapcsolatos
nézeteinket. Úgy gondolta tehát, hogy Lashley különc volt,
aki erősen eltúlozta önnön eredményeit.
Az agykutatók azért voltak hajlandók könnyen elfogadni
Hubel és Wiesel felfedezését a gyermekkori plaszticitásról,
mivel úgy vélték, hogy a születés utáni időszakban az agy
még javában fejlődik. Merzenich felfedezése azonban a
felnőttkorban is folytatódó plaszticitásról már túl sok volt a
számukra.
Merzenich szinte bánatos arckifejezéssel dől hátra, ahogy
felidézi a történteket.
– Nekem is megvoltak ugyanezek az okaim arra, hogy ne
akarjak hinni az agy ilyen plaszticitásában, ámde egy hét
alatt teljesen megváltozott a helyzet.
Merzenichnek az egykori tudósok, mint Sherrington és
Lashley között kellett támogatókra találnia. Cikket írt a
keresztbe kötődő idegek vizsgálatáról, és az eredmények
értelmezése során oldalakon át érvelt a felnőtt agy
plaszticitása mellett – bár magát a szót gondosan kerülte.
 A cikknek ez a része azonban nem jelenhetett meg. A
főnöke, Clinton Woolsey ugyanis kihúzta, mondván, túl sok
benne a feltételezés, és Merzenich túl sokat magyaráz bele
az adatokba. A megjelent cikkben így szó sem esett a
plaszticitásról, és az új topográfiai szerveződés sem kapott
különösebb hangsúlyt. Az ellenzők nyomásával szemben
Merzenich meghátrált – legalábbis nyomtatásban. Elvégre
fiatal kutató volt, és másvalakinek a laboratóriumában
dolgozott.
Az eset azonban feldühítette, elméjében vadul kavarogtak
a gondolatok. Egyre inkább úgy vélte, hogy a plaszticitás az
agy alapvető sajátosságai közé tartozhat, amely azért
fejlődhetett ki, hogy előnyt nyújtson az embernek – és hogy
ez „egy mesés dolog”.
1971-ben Merzenich a Kaliforniai Egyetem professzora lett
San Franciscóban, a fül betegségeit tanulmányozó fül-orr-
gégészeti és élettani tanszéken. Most, hogy saját maga
főnöke volt, olyan kísérletsorozatba kezdett, amellyel
minden kétséget kizáróan igazolhatta a plaszticitás
létezését. Erősen vitatott területről lévén szó, a
plaszticitásra vonatkozó kísérleteit a tudományos
közvélemény számára elfogadhatóbb kutatásnak állította
be. Így aztán a korai hetvenes években ideje java részét a
különböző állatfajok hallókérgének feltérképezése töltötte
ki, s másokkal együtt részt vett a mesterséges csiga
kidolgozásában és tökéletesítésében is. A csiga voltaképpen
a fül mikrofonja. A térbeli helyzet érzékelését végző félkörös
ívjáratok (ez a szerv károsodott Bach-y-Rita páciensénél,
Cherylnél) mellett található. Ha a külvilágban hang szólal
meg, annak különböző frekvenciái a csigán belül más-más
szőrsejteket hoznak rezgésbe. E szőrsejtekből úgy
háromezer van, és az a feladatuk, hogy a hangot elektromos
jelsorozattá alakítsák át, amely azután a hallóidegen
keresztül jut el a hallókéregbe. A mikroelektródás
vizsgálatok során kiderült, hogy a különböző frekvenciájú
hangok tonotopikusan térképeződnek fel az agyban, vagyis
úgy rendeződnek el, mint a zongorán: a mélyebb hangok a
terület egyik végén, a magasabbak a másik végén.
A mesterséges csiga nem hallókészülék. A hallókészülék
csupán felerősíti a hangokat a nagyothallók számára,
akiknek a csigája még elég jól működik ahhoz, hogy
meghalljanak bizonyos hangokat. A mesterséges csiga
azoknak készül, akik azért siketek, mert a csigájuk
egyáltalán nem működik. Az eszköz a csiga helyére kerül, a
hangokat elektromos jelekké alakítja át, azokat pedig az
agyba továbbítja. Mivel Merzenich és munkatársai nem is
remélhették, hogy olyan eszközt tudnak készíteni, mely
megközelíti a természetes, háromezer szőrsejtet tartalmazó
csiga összetettségét, ezért az volt a nagy kérdés, vajon
képes lesz-e a rengeteg szőrsejttől érkező információk
feldolgozására kifejlődött agy megfejteni egy sokkal
egyszerűbb eszköz jeleit. Ha igen, az a hallókéreg
plaszticitását bizonyítja, hiszen ez esetben módosítja
önmagát, és egy mesterséges bemenetre reagál. A
mesterséges csiga egy hangfelfogó eszközből és egy, a
hangokat elektromos impulzusokká átalakító egységből áll,
és van egy elektródája is, amelyet sebészek kapcsolnak a
fülből az agyba vezető idegekhez.
Az 1960-as évek közepén egyes tudósok kifejezetten
ellenségesen fogadták a mesterséges csigának még a
gondolatát is. Néhányan lehetetlennek tartották, hogy egy
ilyen eszköz működőképes lehet, mások azzal érveltek, hogy
a beültetés további károsodásnak teszi ki a siket
pácienseket. A kockázat ellenére azonban nem volt hiány
önkéntesekben, akik vállalták az implantátumok
kipróbálását. Az alanyok eleinte néha csak zajt hallottak,
mások néhány különböző magasságú hangot, zúgást, vagy
azt, hogy egy hang megszólal, majd elhallgat.
Merzenich azzal járult hozzá az eszköz
továbbfejlesztéséhez, amit a hallókéreg feltérképezése
során megtudott: ennek alapján határozta meg, miféle
bemenetet kell az implantátumnak az agyba küldenie
ahhoz, hogy az képes legyen értelmezni a beszédet, és hová
ültessék be az elektródát. Távközlési mérnökökkel
együttműködve egy olyan eszközt tervezett, amely képes
volt az összetett beszédet néhány frekvenciatartományra
leszűkítve továbbítani úgy, hogy az továbbra is érthető
maradjon. Kifejlesztettek egy igen pontos, sokcsatornás
implantátumot, amely hallóvá tette a siketeket – a
mesterséges csigák két fő típusának egyike ma is ezen a
konstrukción alapul.
Merzenich persze továbbra is arra vágyott a legjobban,
hogy közvetlen módon tanulmányozhassa a plaszticitást.
Végül úgy döntött, elvégez egy egyszerű, ám egészen
radikális kísérletet, amelynek során minden érző
bemenetétől megfoszt egy agyi térképet, és megvizsgálja,
miként reagál. A nashville-i Vanderbilt Egyetemen dolgozó
barátjához, a szintén az idegrendszer kutatásával foglalkozó
Jon Kaashoz fordult, aki felnőtt majmokkal dolgozott. A
majom kezében, akárcsak az emberében, három főideg fut:
az orsócsonti, a közép– és a singcsonti ideg. A középideg
főként a kézfej középső részéről származó érzeteket
továbbítja, a másik kettő a kézfej két széléről érkezőket.
Merzenich átvágta az egyik majom egyik kezének
középidegét, hogy lássa, miként reagál az adott ideg agyi
térképe, ha minden bemenetétől megfosztják. A
beavatkozás elvégzése után visszatért San Franciscóba, és
türelmesen várt.
Két hónappal később ismét Nashville-be utazott, és
feltérképezte a majom agyának érintett részét.
Várakozásainak megfelelően azt tapasztalta, hogy a
térképnek a középideghez tartozó részén semmiféle
aktivitás nem jelentkezett, amikor hozzáért az állat kezének
középső részéhez. De tett egy másik, megdöbbentő
megfigyelést is.
Amikor megsimogatta a majom kezének a széleit,
ahonnan az orsócsonti és singcsonti idegeken át futnak az
érző jelzések az agyba, a középideg térképén is aktivitás
volt kimutatható! Az orsócsonti és a singcsonti ideg agyi
térképei csaknem a duplájukra nőttek, és elfoglalták a
középideg korábbi térképét. Ráadásul az új térképek is
topográfiai jellegűek voltak. Ez alkalommal a Kaasszal
közösen írt cikkben látványosnak nevezték az
eredményeket, a változás magyarázata során pedig a
„plaszticitás” szót is használták, bár még mindig csak
idézőjelben.
A kísérlet azt igazolta, hogy ha átvágják a középideget, az
elektromos jeleket továbbra is szállító egyéb idegek
elfoglalják és a saját bemenetük feldolgozására fordítják a
használaton kívül került térképrészeket. Az agy
feldolgozókapacitásának elosztása során tehát az agyi
térképek vetélkednek az értékes erőforrásokért, és a
„használd, vagy elveszíted” elv érvényesül.
A plaszticitás kompetitív jellege valamennyiünkre hatással
van. Agyunkban az idegek szüntelenül háborút vívnak
egymással. Ha abbahagyjuk szellemi képességeink
gyakorlását, akkor nem egyszerűen elfelejtjük őket: az addig
azon képességekért felelős agyi térképterületek olyan más
képességek feldolgozására fordítódnak, amelyeket továbbra
is gyakorlunk. Amikor azt kérdezzük magunktól: milyen
gyakran kell gyakorolnom a francia nyelvet, a gitározást
vagy a matekot, hogy ne felejtsem el, amit megtanultam? –
akkor valójában a kompetitív plaszticitásról kérdezünk. A
kérdés lényege ugyanis ez: milyen gyakran kell végeznem a
szóban forgó tevékenységet ahhoz, hogy a hozzá tartozó
agyi térképterület ne vesszen el?
A felnőttek esetében még egyes korlátok is a kompetitív
plaszticitással magyarázhatók. Gondoljunk csak bele, hogy a
legtöbb felnőtt számára milyen nehéz megtanulni egy
idegen nyelvet! A jelenleg legelterjedtebb nézet szerint a
nehézségnek az az oka, hogy véget ért a nyelvtanulás
kritikus időszaka, s emiatt az agyunk már túl merev ahhoz,
hogy nagyobb szabású változtatásokat végezzen önnön
szerkezetén. A kompetitív plaszticitás felfedezése azonban
azt sugallja, hogy nem csak erről van szó. Ahogy telnek az
évek, minél többet használjuk az anyanyelvünket, az annál
jobban eluralkodik a nyelvi képességek térképterületén. Így
tehát agyunk plaszticitásának – és a plaszticitás kompetitív
jellegének – is fontos szerepe van abban, miért olyan nehéz
megtanulni egy idegen nyelvet, és véget vetni az anyanyelv
„zsarnokságának”.
Ám ha ez igaz, akkor miért könnyebb fiatalon megtanulni
egy második idegen nyelvet? Akkor talán nincs versengés?
Nos, valójában nem nagyon van. Ha egyszerre két nyelvet
tanulunk a kritikus időszakban, mindkettő „megveti a lábát”.
Merzenich szerint az agyról készült felvételeken is jól
látható, hogy a kétnyelvű gyermekeknél a két nyelv hangjai
egyetlen, nagy közös térképen osztoznak – ez afféle
hangtár, ahol mindkét nyelv hangjai megtalálhatók.
A kompetitív plaszticitás magyarázatot adhat arra is, miért
olyan nehéz feladni a rossz szokásokat. A legtöbben úgy
képzeljük el az agyat, mint egy nagy edényt, a tanulást
pedig úgy, mintha töltenénk valamit az edénybe. Ha le
akarunk szokni egy rossz szokásról, úgy hisszük, az a
megoldás, hogy valami újat töltünk az edénybe. Valójában
azonban amikor felveszünk egy rossz szokást, az elfoglal
egy agyi térképet, és valahányszor megismételjük azt a
bizonyos dolgot, az egyre jobban ellenőrzése alá vonja a
megszerzett térképet, és egyre erősebben gátolja, hogy azt
a helyet jónak tekintett szokások használják. Ez az oka
annak, hogy a megtanult dolgok feladása sokszor jóval
nehezebb, mint a megtanulásuk volt, és ezért olyan fontos a
kora gyermekkori oktatás – jobb valamit minél előbb
helyesen csinálni, még mielőtt egy rossz szokás
versenyelőnyhöz jut.
Merzenich következő, roppant egyszerű és ötletes
kísérlete egy csapásra ismertté tette a plaszticitást az
idegrendszer kutatói körében, és idővel hasznosabbnak
bizonyult a szkeptikusok meggyőzésében, mint bármely más
korábbi vagy későbbi plaszticitási kísérlet.
 Gondosan felmérte egy majom kezének agyi térképét,
majd amputálta az állat középső ujját. Néhány hónappal
később újra feltérképezte a kéz agyi területét, és azt találta,
hogy az amputált ujj agyi térképe eltűnt, a helyét a
szomszédos ujjak megnövekedett térképei foglalták el.
Ennél egyértelműbben aligha lehetett volna szemléltetni az
agyi térképek dinamikusságát, azt a tényt, hogy állandó
versengés folyik az agykéreg értékes erőforrásaiért, és hogy
ezen erőforrások felosztása a „használd, vagy elveszíted”
elv szerint történik.
Merzenich azt is észrevette, hogy az egyazon fajba tartozó
állatoknak hasonlóak ugyan az agyi térképeik, de soha nem
egyformák. A mikrotérképezés segítségével olyan
különbségeket is kimutathatott, amelyeket Penfield a
nagyobb elektródáival nem vehetett észre. Azt is
megállapította, hogy a normális testrészek agyi térképei
néhány hetente megváltoznak. Valahányszor feltérképezte
például ugyanannak a majomnak az arcát, minden esetben
más eredményeket kapott. A plaszticitáshoz nincs szükség
az átvágott idegek vagy az amputáció külső stimulusára.
Teljesen normális, hétköznapi jelenség: az agyi térképek
állandóan változnak. Az erről az új kísérletéről szóló
cikkében Merzenich végre elhagyta az idézőjeleket a
plaszticitás szó mellől. Ámde bármilyen elegáns volt is a
kísérlete, a nézeteivel szembeni ellenállás nem szűnt meg
egy csapásra.
Nevetve számol be a történtekről.
– Hadd meséljem el, mi történt, amikor elkezdtem
hirdetni, hogy az agy plasztikus. A válaszok ellenségesek
voltak – nem is tudom, hogyan fogalmazhatnám ezt meg
másként. A szakértők a cikkel kapcsolatos reakcióikban
olyasmiket írtak, hogy mindez roppant érdekes lenne, ha
igaz lehetne, de az sajnos teljességgel kizárt. Úgy tettek,
mintha az ujjamból szoptam volna az egészet!
Mivel Merzenich azt állította, hogy az agyi térképek még
felnőttkorban is jócskán képesek megváltoztatni határaikat,
helyzetüket és funkciójukat, a lokalizácionisták
szembefordultak vele.
– Szinte minden ismerősöm, aki komolyan foglalkozott az
idegrendszer kutatásával, úgy vélte, hogy ezt csak félig
lehet komolyan venni, vagyis hogy a kísérleteket hanyagul
végeztem, a leírt hatások pedig bizonytalanok. Valójában
azonban a kísérletet éppen elégszer végeztük el ahhoz,
hogy rájöjjek: a többség álláspontja egyszerűen arrogáns és
védhetetlen.
A kétségeiknek hangot adó ismertebb tudósok egyike volt
Torsten Wiesel is. Bár a kritikus időszakban fennálló
plaszticitást éppen ő mutatta ki, elutasította azt az
elképzelést, hogy a jelenség felnőttkorban is létezhet, és így
írt saját maga és Hubel nevében: „Egyértelműen hisszük,
hogy miután kialakult az agykérgi kapcsolatok állandósult
formája, azok véglegesen úgy is maradnak.” Elvégre ő
kapott Nobel-díjat azért, mert meghatározta a látási
információk feldolgozásának helyét; ezt az eredményét a
lokalizácionizmus egyik legnagyobb sikerének tartják. Ma
már Wiesel is elfogadja, hogy létezik felnőttkori plaszticitás,
és volt olyan elegáns, hogy írásban ismerje be: sokáig
tévedésben élt, de Merzenich úttörő jellegű kísérleteinek
hatására végül neki és a kollégáinak is felnyílt a szemük. Azt
már a legeltökéltebb lokalizácionisták sem hagyhatták
figyelmen kívül, ha olyan elismert tudós változtatta meg a
véleményét, mint Wiesel.
– Az volt a legfrusztrálóbb – meséli Merzenich –, hogy
pontosan láttam, milyen sokféle módon lehet hasznos a
neuroplaszticitás az orvosi kezelésekben, az idegrendszeri
problémák megismerésében és a pszichiátriában, ám senki
sem figyelt rám.
Mivel a plasztikus változás folyamat, Merzenich rájött,
hogy csak akkor értheti meg igazán, ha megfigyeli, hogyan
zajlik le az agyban. Átvágta egy majom középidegét, majd a
következő hónapokban jó néhányszor elvégezte a megfelelő
agyi terület feltérképezését.
 Az első alkalommal, közvetlenül az ideg átvágása után,
várakozásainak megfelelően azt találta, hogy a középideg
agyi térképe teljesen néma maradt a kéz középső részének
ingerlésekor. Amikor azonban a kéz külső idegek által
ellátott részét érintette meg, a térkép addig néma,
középidegi részén is aktivitás mutatkozott. A két külső ideg –
az orsócsonti és a singcsonti ideg – térképei a középideg
agyi térképén is megjelentek. Olyan gyorsan bukkantak fel,
mintha a fejlődés korai szakasza óta mindvégig ott rejtőztek
volna, de csak most váltak volna „láthatóvá”.
A huszonkettedik napon Merzenich ismét elvégezte a
térképezést. Az orsócsonti és singcsonti ideg térképei,
amelyek az első alkalommal meglehetősen homogének
voltak, ekkorra sokkal részletgazdagabbá váltak, és
továbbnövekedve a középideg szinte teljes térképét
elfoglalták. (A kezdetleges térképen nincsenek részletek; a
kifinomult térképen viszont sok van, így ez jóval több
információt hordoz.)
A 144. napra az egész térkép ugyanolyan részletessé vált,
mint a normális térképek.
Azáltal, hogy különböző időpontokban többször elvégezte
a térképezést, Merzenich megfigyelhette, hogyan változnak
az új térképek határai, hogyan válnak egyre részletesebbé,
sőt hogyan változtatják a helyüket is az agyban. Egy
alkalommal annak is tanúja volt, hogy egy térkép
egyszerűen eltűnt.
Ésszerűnek tűnt a feltételezés, hogy ha teljesen új
térképek képződtek, akkor a neuronok között új
kapcsolatoknak kellett kialakulniuk. A folyamat
megértéséhez Merzenich felhasználta Donald O. Hebb
kanadai viselkedéspszichológus ötleteit, aki egy ideig
Penfielddel dolgozott együtt. Hebb 1949-ben vetette fel,
hogy a tanulás során az idegsejtek közötti kapcsolatok
megváltozhatnak. Az volt az elképzelése, hogy ha két
idegsejt többször is egyszerre aktiválódik (vagy az egyik
kisülése újra meg újra kisülésre készteti a másikat), akkor
mindkettőben kémiai változások mennek végbe, s ennek
következtében erősebbé válik a köztük lévő kapcsolat. Carla
Shatz idegrendszer-kutató így foglalta össze Hebb ötletét
(amelyet egyébként hatvan évvel korábban már Freud is
felvetett): „Az együtt aktiválódó idegsejtek
összekapcsolódnak.”
Hebb elmélete szerint tehát a tapasztalatok
megváltoztathatják az idegsejtek szerkezetét. Merzenich új
teóriája – követve ezt a gondolatmenetet – az volt, hogy az
agyi térképeket létrehozó idegsejtek között erős kapcsolatok
alakulnak ki, ha ugyanabban a pillanatban aktiválják őket.
Ha pedig a térképek megváltozhatnak, gondolta, akkor jó ok
van reménykedni abban, hogy az agyi térképek feldolgozási
zavarával született embereknél – a tanulási vagy
pszichológiai problémákkal küszködőknél, illetve a
szélütésen vagy agysérülésen átesetteknél – új agyi
térképek alakíthatók ki. Ehhez arra lenne szükség, hogy
valami módon segíteni tudjon nekik az új
idegsejtkapcsolatok létrehozásában, ami az egészséges
idegsejtek egyidejű kisülésekre való késztetésével és ennek
következtében történő összekapcsolásával érhető el.
Az 1980-as évek végétől kezdve Merzenich számos olyan,
roppant ötletes kutatásban vett részt irányítóként vagy
közreműködőként, amelyek azt kívánták kideríteni, hogy az
agyi térképek időalapúak-e, s hogy határaik és működésük
manipulálható-e bemeneteik időzítésének
megváltoztatásával.
Az egyik ilyen kísérletben Merzenich feltérképezte egy
egészséges majom kezét, majd összevarrta az állat két ujját,
hogy azok csak együtt mozoghassanak. Miután hagyta,
hogy a majom néhány hónapig így használja a kezét, és
hozzászokjon az összevarrt ujjakhoz, megismételte a
térképezést. Azt találta, hogy az eredetileg különálló
ujjakhoz tartozó két térkép egybeolvadt. Amikor a
kísérletezők megérintették a két ujj bármely pontját, ezen
az új, egyesült térképen jelentkezett aktivitás. Mivel a két
ujjon az összes mozdulat és érzés egyszerre jelentkezett,
közös térképet alakítottak ki. A kísérlet igazolta, hogy a
térkép kialakulása az idegsejtjeibe érkező bemenet
időzítésétől függ – ha az idegsejtek egyidejűleg sültek ki,
akkor egy térképpé kapcsolódtak össze.
Más kutatók embereken ellenőrizték Merzenich
eredményeit. Van egy ritka születési rendellenesség, a
szindaktília, amikor két ujj még az anyaméhben összeforr.
Két ilyen embert vizsgáltak meg, és az agyukról készült
felvételek azt mutatták, hogy összenőtt ujjaiknak nem két
külön, hanem egy nagy, közös agyi térképe volt.
Miután műtétileg különválasztották az összenőtt ujjakat,
újra megvizsgálták a páciensek agyát, és ekkor már azt
találták, hogy két külön térkép tartozott az ujjakhoz. Mivel
az ujjak egymástól függetlenül mozogtak, az idegsejtek nem
egyszerre sültek ki, és ez jól szemléltette a plaszticitás egy
újabb alapelvét: ha időben különválasztjuk az idegsejtekbe
érkező jelzéseket, azzal külön agyi térképeket hozunk létre.
E felfedezést szakmai körökben ma úgy foglalják össze,
hogy „a külön aktiválódó idegsejtek szétválnak”.
A sorozat következő kísérletében Merzenich térképet
alakított ki egy nem létező ujjnak, amely a többi ujjra
merőlegesen állt volna. A kutatócsoport egy hónapon át
napi ötszáz alkalommal ingerelte egy majom mind az öt
ujjának a hegyét, és azt is meggátolták, hogy az állat külön
használja az ujjait. A majom agyában hamarosan egy új,
elnyúló ujjtérkép jelent meg, amelyben az öt ujjhegy
összeolvadt. Ez az új térkép merőleges volt a többi ujjra, és
az öt ujjhegy ehhez kapcsolódott, nem pedig a saját ujjaik
térképeihez, amelyek a használat hiánya miatt kezdtek
eltűnni.
Utolsó és legragyogóbb kísérletükben Merzenich és
csoportja azt bizonyította be, hogy a térképek nem lehetnek
anatómiai alapúak. Leválasztottak egy kis bőrdarabot egy
ujjról úgy – és ez a lényeg hogy az onnan az ujj agyi
térképéhez futó ideg továbbra is hozzá kapcsolódott, és
átültették az egyik mellette lévő ujjra. Ez a bőrdarab és a
hozzá tartozó ideg tehát akkor kapott stimulációt, ha az
ujjat, amelyre rávarrták őket, megmozdították vagy
megérintették. Az anatómiai alapú, változtathatatlan
térképmodell szerint a bőrből érkező jelzéseknek az idegen
át továbbra is azon ujj agyi területére kellett volna
befutniuk, ahonnan a bőrdarab eredetileg származott.
Ehelyett azonban azt találták, hogy ha ezt a bőrdarabot
ingerelték, annak az ujjnak az agyi térképe reagált, amelyre
átültették. A bőrdarabhoz tartozó agyi térkép tehát az egyik
ujjról átvándorolt a másikra, mivel a foltot és az új ujjat
egyszerre érték az ingerek.
Merzenich alig néhány év alatt felfedezte, hogy a felnőtt
agy plasztikus, meggyőzte igazáról a tudományos közösség
kétkedő tagjait, és azt is kimutatta, hogy a tapasztalatok
megváltoztatják az agyat. Az egyik legfontosabb rejtélyre
azonban továbbra sem talált választ: hogyan szervezik
magukat a térképek úgy, hogy topográfiai jellegűek
legyenek és oly módon működjenek, ami hasznos a
számunkra?
Amikor azt mondjuk, hogy egy agyi térkép topográfiai
szerveződésű, az azt jelenti, hogy a térkép elrendezése
megfelel a test elrendezésének. A középső ujjunk például a
mutató– és a gyűrűsujjunk között van, és ugyanez az ujjak
agyi térképére is érvényes: a középső ujj térképe a mutató–
és gyűrűsujjhoz tartozó térképek között fekszik. A
topografikus szerveződés igen hatékony, mivel így a
gyakran együtt dolgozó testrészek az agyi térképen is közel
vannak egymáshoz, tehát a jeleknek nem kell az agyban
nagy távolságra utazniuk.
Merzenichet az a kérdés izgatta, hogy miként alakul ki ez
a fajta elrendeződés az agyi térképen. Az általa és csoportja
által talált válasz igencsak leleményes volt. A topografikus
rend azért alakul ki, mert mindennapi tevékenységeink
jelentős része állandó sorrendben lévő elemekből áll össze.
Amikor megfogunk egy alma nagyságú tárgyat, először
általában a hüvelyk– és a mutatóujjunkkal nyúlunk hozzá,
majd egyesével kulcsoljuk rá a többi ujjunkat. Mivel a
hüvelyk– és a mutatóujj szinte egyszerre érintik meg a
tárgyat, és csaknem egyidejűleg küldik az agyba jelzéseiket,
e két ujj térképe általában egymáshoz elég közel alakul ki az
agyban. (Az együtt aktiválódó idegsejtek
összekapcsolódnak.) Ahogy folytatjuk a mozdulatot, a
középső ujjunk ér a tárgyhoz, így annak agyi térképe a
mutatóujjé mellé kerül, a hüvelykujjal ellentétes oldalra.
Ahogy ezt a hétköznapi mozdulatsort, a kis, gömbölyded
tárgy megfogását – először a hüvelykujj, majd a mutatóujj,
aztán a középső ujj – több ezerszer megismételjük, olyan
agyi térkép alakul ki, amelyben a hüvelykujjhoz tartozó
terület a mutatóujj területe mellett van, utána következik a
középső ujjé, és így tovább. A többnyire külön érkező jelek –
például azok, amelyek a hüvelyk– és a kisujjból származnak
– egymástól távolabbi agyi térképekbe futnak be, hiszen a
külön kisülő idegsejtek különválnak.
Sok – ha ugyan nem minden – agyi térkép úgy működik,
hogy az egyszerre végbemenő eseményeket térben
összecsoportosítja. Amint azt már láttuk, a hallás térképe
zongorához hasonlítható: a mély hangokhoz tartozó régiók
az egyik végén vannak, a magas hangokhoz tartozók a
másikon. Hogy miért ilyen szabályosan elrendezett ez a
rendszer? Azért, mert a természetben az alacsonyabb
frekvenciájú hangok általában együtt fordulnak elő. Amikor
egy mély hangú ember beszédjét hallgatjuk, a hallott
frekvenciák túlnyomó része alacsony, így érthető, hogy ezek
térképei egymás közelében lesznek.
Amikor Bill Jenkins csatlakozott Merzenich
laboratóriumának gárdájához, az a kutatások új
szakaszának kezdetét jelentette, ami segített Merzenichnek
abban, hogy felfedezéseiből gyakorlatban használható
alkalmazásokat fejlesszen ki. Jenkins viselkedéspszichológiai
tanulmányokat folytatott, és főként a tanulás folyamata
érdekelte. Azt javasolta, tanítsanak meg állatoknak új
képességeket, és figyeljék meg, miként változtatja meg a
tanulás az idegsejtjeiket és az agyi térképeiket.
Az egyik kísérletben először is feltérképezték egy majom
érzőkérgét, majd az állatot megtanították arra, hogy ujja
hegyével érintsen meg egy forgó korongot. Ha a majom tíz
másodpercen át éppen a megfelelő nagyságú erőt
alkalmazta, jutalmul egy darab banánt kapott. Ehhez
nagyon oda kellett figyelnie, és meg kellett tanulnia, hogy
csak egészen könnyedén érintse meg a korongot, és
pontosan becsülje meg az időt. Miután az állat több ezerszer
próbálkozott, Merzenich és Jenkins újból elvégezték az
érzőkéreg térképezését. Azt találták, hogy ahogy a majom
megtanult éppen megfelelő erőt gyakorolni a korongra, az
ujjhegyéhez tartozó terület megnagyobbodott. A kísérlet azt
bizonyította, hogy ha egy állatnak kellő motivációja van a
tanulásra, akkor az agya plasztikusan reagál.
Azt is kimutatták ezzel a kísérlettel, hogy az agyi térképek
növekedése során az egyes idegsejtek hatékonysága két
lépésben növekszik. Ahogy a majom gyakorolt, először csak
az ujjhegy térképe nőtt meg, hogy nagyobb helyet foglaljon
el. Egy idő után azonban a térképen belüli egyes idegsejtek
is hatékonyabbá váltak, míg végül kevesebb idegsejt is elég
lett a feladat elvégzéséhez.
Amikor egy gyermek skálázni tanul a zongorán, általában
az egész felső testét – a csuklóját, a karját és a vállát is –
használja az egyes hangok lejátszásakor. Még arcizmai is
grimaszba torzulhatnak. De a gyakorlás révén az ifjú zenész
fokozatosan abbahagyja a szükségtelen izmok használatát,
és hamarosan már csak a megfelelő ujját fogja használni az
adott billentyű lenyomásához. Kifejlődik nála a könnyedebb
érintés, ha pedig elég ügyessé válik, akkor játéka
elegánsabb és könnyedebb lesz. Ez annak köszönhető, hogy
nagyszámú idegsejt helyett már csak azt a néhányat veszi
igénybe, amelyre az adott feladathoz valóban szükség van.
Minden olyan esetben ez történik, amikor járatossá válunk
egy bizonyos tevékenységben: hatékonyabban használjuk
az idegsejteket, s ezzel magyarázható az is, hogy gyakorlás
vagy egyre újabb képességek megtanulása során miért nem
fogyunk ki a térképterületekből.
Merzenich és Jenkins azt is kimutatta, hogy az egyes
idegsejtek szelektívebbé válnak a gyakorlással. A
tapintásérzés agyi térképében minden egyes idegsejtnek
megvan a maga észlelőmezeje, vagyis az a bőrfelület,
ahonnan hozzá futnak be a jelzések. Ahogy a majommal
gyakoroltatták a korong érintését, az egyes idegsejtek
észlelőmezeje összezsugorodott, a kisülés már akkor is
jelentkezett, ha az ujjhegy egészen kis felülete érintette a
korongot. Miközben tehát az agyi térkép megnőtt, a
térképen belüli egyes idegsejtek kisebb bőrfelület
tapintásérzéséért lettek felelősek, s ennek eredményeként
az állat finomabb tapintásérzékre tett szert, a térkép pedig
pontosabbá vált.
A két kutató azt is megállapította, hogy a gyakorlás során
egyre hatékonyabbá váló idegsejtekben a feldolgozás
sebessége is nő. Eszerint tehát gondolkozásunk sebessége
is plasztikus. A gyors gondolkozás nélkülözhetetlen a
túlélésünkhöz. Az események olykor nagyon gyorsan
zajlanak, és ha az agy lassú, fontos információkról maradhat
le. Egyik kísérletükben Merzenich és Jenkins sikeresen
tanítottak be majmokat arra, hogy egyre rövidebb idő alatt
tegyenek különbséget hangok között. Az így „edzett”
idegsejtek a hangok hatására gyorsabban sültek ki,
rövidebb idő alatt dolgozták fel azokat, és kevesebb
pihenőidőre volt szükségük két kisülés között. A gyorsabb
idegsejtek végső soron gyorsabb gondolkodást
eredményeznek – ami nem csekélység, hiszen a
gondolkodási sebesség az intelligencia egyik igen fontos
összetevője. Az intelligenciatesztek, akárcsak az élet, nem
csupán azt vizsgálják, képesek vagyunk-e helyes választ
adni, hanem azt is, hogy mennyi idő alatt sikerül azt
megtalálnunk.
 Arra is fény derült, hogy miközben egy állatot valamilyen
tevékenységre tanítanak be, idegsejtjei nem csupán
gyorsabban működnek, hanem a gyorsaságnak
köszönhetően a jelzéseik is tisztábbak. A gyorsabb
idegsejtek nagyobb valószínűséggel voltak képesek
összehangolt kisülésre – jobb csapatjátékossá váltak –, több
és erősebb kapcsolat épült ki közöttük, és olyan
csoportokba szerveződtek, amelyek tisztább és erőteljesebb
jeleket közvetítettek. Ez rendkívül fontos, mivel az erősebb
jelzés nagyobb hatást vált ki az agyban. Ha hallás után
szeretnénk valamit megjegyezni, tisztán kell azt hallanunk,
hiszen az emlék csak annyira lehet tiszta, amennyire az
eredeti jel az volt.
Végül pedig Merzenich arra is rájött, hogy a hosszú távú
plasztikus változásokhoz nagyon fontos az igazi figyelem.
Számos kísérletben mutatta ki, hogy tartós változások csak
olyankor következtek be, amikor a majmok nagyon
odafigyeltek a tevékenységükre. Ha csak automatikusan,
odafigyelés nélkül csináltak valamit, akkor is megváltozott
az agyi térképük, de a változás nem volt maradandó.
Manapság gyakran magasztaljuk a figyelem megosztásának
képességét. Igaz ugyan, hogy így, egyszerre több dologra
figyelve is lehet tanulni, csakhogy az agyi térképeinkben
ilyenkor bekövetkező változások nem fognak rögzülni.
Merzenich még kisfiú volt, amikor édesanyja egyik
unokatestvérét, egy wisconsini általános iskolai tanítónőt Az
év tanítójának választották meg az Egyesült Államokban. A
Fehér Házban rendezett díjátadó ünnepség után az asszony
ellátogatott Merzenichék oregoni otthonába.
– Édesanyám ekkor – emlékszik vissza Merzenich – feltett
egy tipikusan semmitmondó társalgási kérdést: „Na és
melyek a legfontosabb pedagógiai elveid?” Az unokatestvér
így felelt: „Nos, letesztelem a gyerekeket, amikor az
iskolába kerülnek, hogy kiderítsem, érdemes-e velük
foglalkozni. Akikkel érdemes, azokra valóban odafigyelek, a
többiekre pedig nem vesztegetem az időmet.” Pontosan ezt
mondta. Ha belegondolunk, ez elég pontosan tükrözi azt,
hogyan kezelték az emberek mindig is az átlagtól eltérő
gyerekeket. Az a nézet, hogy agyi erőforrásaink egyszer s
mindenkorra rögzülnek, és azokat sem megváltoztatni, sem
fejleszteni nem lehet, hihetetlenül káros hatású.
Merzenich tudomást szerzett Paula Tallal munkájáról, aki a
Rutgers Egyetemen azt tanulmányozta, miért okoz
nehézséget egyes gyerekeknek az, hogy megtanuljanak
olvasni. Az óvodáskorú gyermekek mintegy 5-10
százalékának vannak olyan nyelvi fogyatékosságai, amelyek
megnehezítik számukra az olvasást, az írást vagy éppen az
utasítások követését. Az ilyen gyerekeket néha
diszlexiásnak nevezik.
A kisbabák úgy kezdenek beszélni, hogy először
mássalhangzó/magánhangzó kombinációkat ismételgetnek:
da-da-da-da vagy ba-ba-ba-ba. Sok nyelven az első szavaik
is ilyen kombinációkból állnak. Gyakran mondják először
például, hogy „mama”, „papa”, „pipi” és így tovább. Tallal
kutatásai során kiderült, hogy a nyelvi nehézségekkel
küszködő gyerekek agya nem tudja jól feldolgozni a gyakori
mássalhangzó/magánhangzó kombinációkat, amelyeket az
emberek általában gyorsan ejtenek ki, és amelyeket a
„beszéd gyors elemeinek” neveznek. A gyerekek nem
hallják ezeket pontosan, s emiatt nem is tudják helyesen
visszaadni őket.
Merzenich úgy vélte, hogy e gyerekek hallókérgének
idegsejtjei túl lassan sülnek ki, emiatt nem tudnak
különbséget tenni két hasonló hang között, illetve azt sem
képesek megállapítani, hogy két, egymás után elhangzott
hang közül melyik volt az első és melyik a második. Sok
esetben nem hallották a szótagok elejét vagy a szótagon
belüli hangváltásokat. Az idegsejtek normális esetben egy
hang feldolgozását követően nagyjából 30
ezredmásodperces szünet után képesek a következő
kisülésre. A nyelvi nehézségekkel küszködő gyerekek 80
százalékánál legalább háromszor ilyen hosszú időt mértek,
ami azt jelentette, hogy nagy mennyiségű nyelvi információt
veszítettek el. Idegsejt-kisülési mintázataik vizsgálata azt is
kimutatta, hogy a jelek nem voltak tiszták.
– Zavaros volt tehát a bemenet, és zavaros a kimenet is –
magyarázza Merzenich.
A hallási rendellenességek azután az összes nyelvi
képességre rányomták a bélyegüket, és az ilyen gyerekek
rossz teljesítményt nyújtottak a szókincs, a szövegértés, a
beszéd, az olvasás és az írás terén is. Mivel a szavak
dekódolása náluk nagyon sok energiát vett igénybe,
általában rövidebb mondatokat használtak, így nem
dolgoztathatták meg a hosszabb mondatok tárolására
szolgáló memóriájukat. Nyelvi feldolgozásuk gyermetegebb
vagy „késleltetett” volt, és még mindig gyakorlásra volt
szükségük ahhoz, hogy különbséget tudjanak tenni a „da-
da-da” és a „ba-ba-ba” között.
Amikor Tallal felismerte ezt a problémát, attól tartott, hogy
ezek a gyerekek „sérültek”, és semmit sem lehet tenni agyi
rendellenességeik orvoslására. Ez azonban még azelőtt volt,
hogy összefogott volna Merzenichhel.
Merzenich, Paula Tallal, Bill Jenkins és Tallal egyik
munkatársa, Steve Miller pszichológus 1996-ban alapították
meg a Scientific Learning (tudományos tanulás) nevű céget.
A vállalkozás kizárólagos célja az, hogy a neuroplaszticitás
kutatási eredményei alapján segítsen az embereknek
„áthuzalozni” az agyukat.
Központjuk a kalifornia Oakland szívében található
Rotundában van, ebben a gyönyörű épületben, amelyet egy
36 méter magas, 24 karátos aranyfüsttel bevont szélű,
elliptikus üvegkupola fed. Az irodába belépve az ember egy
másik világban találja magát. A Scientific Learning
munkatársai között vannak gyermekpszichológusok,
plaszticitáskutatók, az emberi motiváció szakértői,
mérnökök, programozók és szervezők is. Természetes
fényben fürdő asztalaiknál ülve a csodás kupola
látványában gyönyörködhetnek.
 Fast ForWord a neve annak a képzési programnak,
amelyet a nyelvi nehézségekkel és tanulási zavarokkal
küszködő gyerekek számára fejlesztettek ki. A program
megdolgoztatja az összes, nyelvvel kapcsolatos alapvető
agyi funkciót, a hangok dekódolásától kezdve egészen a
szöveg megértéséig – egy kicsit olyan, mint valami átfogó
agyedzés.
A Fast ForWord hétféle agyi gyakorlatot kínál. Az egyik
arra tanítja meg a gyerekeket, hogyan fejleszthetik a rövid
és hosszú hangok megkülönböztetésének képességét. A
számítógép képernyőjén egy tehén repül át, s közben
„múúú” hangokat hallat. A gyermeknek a kurzorral kell
elkapnia a tehenet, és az egér gombját lenyomva fogva kell
tartania. Ezután egyszer csak kismértékben megváltozik a
„múúú” hangok hossza. A gyermeknek ekkor el kell
engednie a tehenet, hogy az elrepülhessen. Pontot akkor
kap, ha közvetlenül a hang hosszának megváltozása után
engedte el a tehenet. Egy másik játék abban segíti a
gyermekeket, hogy megtanulják felismerni a könnyen
összetéveszthető mássalhangzó/magánhangzó
kombinációkat, amilyen például a ba és a da. Ezt eleinte a
normális beszédben használtnál lassabban teszik, majd
egyre gyorsabb tempóban. Egy harmadik játék arra tanítja
őket, hogy egyre gyorsabb frekvenciacsúszások
felismerésére (például az egyre emelkedő „huuuuuup”
jellegű hangokéra) legyenek képesek. Van olyan játék,
amelyik a hangok megjegyzésére és párosítására tanítja
őket. A beszéd úgynevezett gyors elemeit minden
gyakorlatban használják, de számítógéppel lelassítva, hogy
a nyelvi rendellenességgel született gyerekek tisztán hallják
őket, és pontos agyi térképet alakítsanak ki róluk. Ahogy
aztán haladnak, fokozatosan gyorsulnak ezek a
szövegelemek is. Valahányszor sikerül elérni egy célt,
történik valami mókás: a rajzfigura megeszi a választ,
rosszul lesz tőle, és vicces fintort vág vagy bohóckodni kezd
– a lényeg az, hogy mindez elég váratlan legyen, és így
fenntartsa a gyerekek figyelmét. Ez a „jutalom” a program
egyik kulcsfontosságú eleme, mivel valahányszor
megjutalmazzák a gyermeket, az agyában olyan idegi
ingerületátvivő anyagok – dopamin és acetilkolin –
szabadulnak fel, amelyek segítenek megszilárdítani a
térképek éppen akkor létrejött változásait. (A dopamin
megerősíti a jutalmat, az acetilkolin pedig abban segít, hogy
az agy „ráhangolódjon”, és pontosabbá tegye az
emlékeket.)
Enyhébb rendellenességek esetén a gyerekek általában
néhány héten át, heti öt napban, napi száz percben
gyakorolnak a Fast ForWord programmal. A súlyosabb
nehézségekkel küszködőknél a munka nyolc—tizenkét hétig
is eltarthat.
Első beszámolójuk, mely a Science című tudományos
szakfolyóirat 1996. januári számában jelent meg, figyelemre
méltó eredményekről szólt. A nyelvi nehézségekkel
küszködő gyerekeket két csoportra osztották: az egyiknek a
tagjai a Fast ForWordöt használták, a kontrollcsoportba
sorolt gyerekek pedig hasonló játékokkal játszottak,
amelyek azonban nem fejlesztették az agy időbeli
feldolgozókapacitását, és nem alkalmaztak a speciális
igényeknek megfelelően módosított beszédet sem. A két
csoportot úgy állították össze, hogy életkor, IQ és nyelvi
feldolgozási képességek tekintetében is egyformák
legyenek. A Fast ForWordöt használó gyerekek a szabványos
beszéd-, nyelvi és hallásfeldolgozási tesztekben rendre
normális vagy azt meghaladó nyelvi pontszámot értek el, és
ez az előny a hat héttel később megismételt teszteknél is
változatlanul kimutatható volt. Sokkal többet fejlődtek, mint
a kontrollcsoport tagjai.
További vizsgálatok 500 gyermek fejlődését követték
nyomon 35 különböző helyszínen – kórházakban, családi
otthonokban és iskolákban. Valamennyiüknek ki kellett
tölteniük egy szabványos nyelvi tesztet a Fast ForWord
képzés előtt és után is. A vizsgálat kimutatta, hogy a Fast
ForWord a legtöbb gyermeknél normalizálta a nyelvi
megértés képességét, sőt sok esetben az átlagos szint fölé
fejlesztette azt. A programban részt vevő gyermekek nyelvi
fejlődése a hat hét alatt átlagosan 1,8 évnyi normális
fejlődésnek felelt meg, vagyis figyelemre méltóan gyors
volt. A Stanford Egyetem egyik kutatócsoportja húsz
diszlexiás gyermek agyáról készített felvételeket a Fast
ForWord program előtt és után. Az első felvételek azt
mutatták, hogy ezek a gyerekek agyuknak nem
ugyanazokat a részeit használják az olvasáshoz, mint
normálisan fejlődő társaik. A program elvégzése után
készült képek viszont arról tanúskodtak, hogy agyuk a többi
gyerek agyához hasonlóan kezdett működni. (Így például
legtöbbjüknél megnőtt az aktivitás a bal halántéki és fali
lebenyben, és a felvételeken látható aktivitásmintázat egyre
jobban hasonlított az olvasási problémák nélküli
gyerekekéhez.)
A hétéves Willy Arbor Nyugat-Virginiából érkezett.
Szeplős, vöröshajú kisfiú, büszke rá, hogy már cserkész,
szereti a bevásárlóközpontokat, és bár alig magasabb 120
centiméternél, imád birkózni. Most fejezte be a Fast ForWord
programot, és hatására teljesen megváltozott.
– Willy fő problémája az volt, hogy nem értette tisztán
mások beszédét – magyarázza az édesanyja. – Ha például
azt mondtam, baba, ő néha azt hallotta, hogy papa. A
legkisebb háttérzaj is tovább nehezítette számára, hogy
tisztán halljon. Az óvodát nyomasztó élményként élte meg.
Látszott rajta, mennyire bizonytalannak érzi magát. Ideges
szokásokat vett fel, például rágcsálta a ruháit, mert
mindenki más jól tudta a válaszokat, csak ő nem. A
tanítónője azt mondta, talán érdemes lenne újrajárnia az
első osztályt. Willy sem hangosan, sem magában nem
tudott jól olvasni.
– Nem hallotta jól a hangmagasságbeli változásokat –
folytatja az anyja –, így azt sem tudta eldönteni, hogy a
beszélő közöl valamit, vagy inkább felszólító jellegű a
mondandója, és a hanghordozást sem nagyon tudta
megfejteni, ami viszont az emberek érzelmeinek a
felismerésében okozott gondokat. A magas és mély hangok
megkülönböztetése híján nem vette észre, hogy akivel
beszél, az izgatott-e. Az ő számára minden ugyanúgy
hangzott.
Végül elvitték egy fülészhez, aki megállapította, hogy
hallászavara hátterében valójában olyan agyi
rendellenesség áll, amely a hallott hangok feldolgozásában
okoz problémákat. Nehezen tudta megjegyezni a
szósorozatokat, mert a hallórendszere könnyen
túlterhelődött.
– Ha három vagy több utasítást adtunk neki, például: vidd
fel légy szíves a cipődet az emeletre, tedd be a szekrénybe,
aztán gyere le vacsorázni, akkor csak az elsőt jegyezte meg,
a többit nem volt képes. Levette a cipőjét, felment a
lépcsőn, aztán megkérdezte: „Anyu, mit mondtál, mit
csináljak?”
A tanítóknak állandóan el kellett ismételniük neki az
utasításokat. Noha tehetséges gyermeknek tűnt –
matematikából kimondottan jó volt -, problémái ezen a
területen is visszatartották.
Édesanyja nem akarta, hogy Willy újrajárja az első
osztályt, ezért nyáron elküldte a fiát egy nyolchetes Fast
ForWord kurzusra.
– A tanfolyam előtt – meséli az édesanyja – teljesen
kiborult, ha a számítógéphez kellett ülnie. E program során
azonban nyolc héten át napi száz percet töltött a gép előtt.
Nagyon élvezte, és a pontozási rendszer is tetszett neki,
mivel így látta, hogyan lesz egyre jobb és jobb az
eredménye.
Ahogy a fiú fejlődött, képessé vált észlelni a
hanghordozásbeli különbségeket, jobban felismerte mások
érzelmeit, és csökkent a szorongása.
– Annyi mindenben megváltozott. Amikor hazahozta a
félévi bizonyítványát, azt mondta: „Anyu, jobb lett, mint
tavaly!” A dolgozataira ma már többnyire jeles vagy jó
osztályzatot kap, ami igen nagy különbség a tavalyihoz
képest... Most már úgy áll hozzá: „Meg tudom csinálni. Ebbe
az osztályba való vagyok. Jobban is tudom csinálni.” Olyan
jót tettek neki a változások, hogy úgy érzem, mintha az
imáim meghallgattattak volna. Egészen lenyűgöző!
Azóta egy év telt el, és a kisfiú töretlenül fejlődik tovább.
Merzenich csoportja egyre több visszajelzést kapott arról,
hogy a Fast ForWordnek vannak nem várt kedvező hatásai
is. Javult a gyerekek kézírása. A szülők beszámolói szerint
sok gyermek hosszabban volt képes összpontosítani és
figyelni valamire. Merzenich úgy vélte, e meglepő hatások
hátterében az állhat, hogy a Fast ForWord az általános agyi
feldolgozási folyamatokban is javulást idézett elő.
Az egyik legfontosabb agyi tevékenység – amelyre nem
túl gyakran gondolunk – annak meghatározása, hogy
mennyi ideig tartanak a dolgok; ezt temporális
feldolgozásnak nevezik. Nem lennénk képesek megfelelően
mozogni, megfelelően észlelni és a dolgokat helyesen előre
látni, ha nem tudjuk magunkban meghatározni, meddig
tartanak az események. Merzenich felfedezte, hogy amikor
nagyon gyors, csupán 75 ezredmásodpercig tartó rezgések
bőrön való felismerésére tanított meg embereket, azok a 75
ezredmásodpercig tartó hangok felismerésére is képessé
váltak. Úgy tűnt, hogy a Fast ForWord javította az agy
általános időmérő képességét is. E javulás olykor a vizuális
feldolgozás területén is érezhetővé vált. A tanfolyam
elvégzése előtt, ha Willyvel olyan játékot próbáltak játszani,
amelyben egy képről azt kellett megállapítani, hogy mely
tárgyak vannak rossz helyen – például egy cipő a fán vagy
egy konzervdoboz a háztetőn –, a tekintete ide-oda ugrált az
oldalon. Az egész képet egyszerre próbálta befogadni,
ahelyett hogy egyszerre csak egy kis részletre koncentrált
volna. Az iskolában olvasás közben egész sorokat hagyott ki.
A Fast ForWord óta a szeme már nem ugrál a lapon, és
könnyedén összpontosítja vizuális figyelmét.
 Több gyermeknél, akik nem sokkal a Fast ForWord
elvégzése után töltöttek ki standard teszteket, nem csupán
a nyelvi készségek, a beszéd és az olvasás terén volt
egyértelmű javulás kimutatható, hanem a matematikában,
valamint a természet– és társadalomtudományi tárgyakban
is. Lehet, hogy ezek a gyerekek egyszerűen jobban
hallották, amit a tanár mondott vagy jobban tudtak olvasni –
Merzenich szerint azonban elképzelhető, hogy ami történik,
az bonyolultabb ennél.
– Az a helyzet – mondja –, hogy megnő az IQ. A
mátrixtesztet használtuk, azaz egy vizuális alapú
intelligenciamérési módszert, és az IQ egyértelműen
növekedett.
Az a tény, hogy az IQ vizuális összetevője növekedett, azt
jelenti, hogy a javulás nem egyszerűen a Fast ForWord
olvasást javító képességének tulajdonítható. A gyerekek
szellemi folyamatai általánosságban is javultak, talán azért,
mert javult a temporális feldolgozás. Voltak egyéb váratlan
előnyök is. Néhány autisztikus gyermeknél például általános
javulás kezdődött.
Az autizmus – az a jelenség, amikor egy emberi elme nem
képes leképezni más emberi elme működését – a
pszichiátria egyik legzavarbaejtőbb és legszívszorítóbb
rejtélye, ezt az állapotot az egyik legsúlyosabb gyermekkori
fejlődési rendellenességnek tekintik. Pervazív (mindent
átjáró) fejlődési rendellenességnek nevezik, mivel a
fejlődésnek sok elemét zavarja meg: az intelligenciát, az
észlelést, a szociális és a nyelvi képességeket, valamint az
érzelmeket is.
Bizonyos kutatások szerint az autisztikus gyermekek
többségének az IQ-ja a 70-et sem éri el. Komoly gondjaik
vannak a szociális kapcsolatok terén, sőt súlyosabb
esetekben a többi embert is élettelen dologként kezelhetik:
nem üdvözlik őket, és nem is vesznek róla tudomást, hogy
emberi lények. Néha úgy tűnik, az autisztikus embereknek
egyszerűen nincs fogalmuk arról, hogy a világban más
elmék is léteznek. Nehézségeik vannak az észlelések
feldolgozásával is, ezért gyakran túlérzékenyek a hangokra
és az érintésre, és az ingerlés könnyen túlterhelheti őket.
(Talán éppen ez az egyik oka annak, hogy az autisztikus
gyermekek sok esetben kerülik a szemkontaktust: az
emberektől származó ingerek, különösen akkor, ha
egyszerre több érzékszerven keresztül érkeznek, túlságosan
nagy intenzitásúak a számukra.) Idegi hálózataik túlzottan
aktívnak tűnnek, és sokan közülük epilepsziában is
szenvednek.
Mivel nagyon sok autisztikus gyermeknél megfigyelhetők
nyelvi zavarok, a klinikai szakemberek javasolni kezdték
számukra a Fast ForWord programot. Arra azonban ők sem
számítottak, ami történt. A Fast ForWord ben részt vevő
gyermekek szülei arról számoltak be Merzenichnek, hogy
gyermekeiknél fejlődés mutatkozott a szociális kapcsolatok
terén. A kutató ekkor azon kezdett töprengeni, vajon tényleg
csak az odafigyelési képességüket fejlesztette-e a program.
Őt magát is ámulatba ejtette az a tény, hogy a Fast ForWord
hatására nemcsak a nyelvi tünetek enyhültek, hanem az
autisztikusak is. Ez talán azt jelenti, hogy a nyelvi és az
autisztikus problémák egyazon rendellenesség különböző
kifejeződései?
Két, az autisztikus gyermekek körében készült tanulmány
azután igazolta a Merzenich fülébe jutó híreket. Az egyik a
nyelvi képességekkel foglalkozott, és kimutatta, hogy a Fast
ForWord hatására az autisztikus gyermekek a súlyos nyelvi
fogyatékosság kategóriájából rövid idő alatt a normális
tartományba fejlődtek. Egy másik, száz autisztikus gyermek
bevonásával folytatott vizsgálat pedig arra derített fényt,
hogy a Fast ForWord program jelentős, kedvező változásokat
idézett elő az autisztikus tünetek terén is. A gyerekek
tovább voltak képesek odafigyelni dolgokra, javult a
humorérzékük, szorosabb lett a másokkal való kapcsolatuk,
képessé váltak a szem-kontaktusra, kezdtek köszönni az
embereknek, a nevükön szólították őket, elbeszélgettek
velük, majd a találkozás végén el is búcsúztak tőlük. Úgy
tűnt, ezek a gyerekek is kezdik felismerni, hogy a világ tele
van más emberi elmékkel.
A nyolcéves Lauralee-nél öt éve diagnosztizáltak
mérsékelt autizmust. Nyolcéves korában is csak ritkán
beszélt, nem hallgatott a nevére és a szüleire – úgy tűnt,
észre sem vette, ha szóltak hozzá. Néha beszélt ugyan, de
ilyenkor is a saját nyelvét használta, amely gyakran teljesen
érthetetlen volt, meséli az édesanyja. Ha például
gyümölcslevet szeretett volna inni, nem kérte, hanem
mutogatott, és odahúzta a szüleit a szekrényhez, hogy
vegyék ki neki, amit akart.
Egyéb autisztikus tünetei is voltak, például ismétlődő
mozdulatok, amelyekkel az autisztikus gyermekek azt az
érzést próbálják távol tartani, hogy a világból érkező ingerek
„összecsapnak a fejük fölött”. Édesanyja szerint Lauralee-
nél minden jellemző tünet megfigyelhető volt: a kézzel való
csapkodás, a lábujjhegyen járás, a rengeteg energia, a
harapdálás. De a kislány nem tudta elmondani az anyjának,
hogy mit érez.
Lauralee nagyon szerette a fákat. Amikor szülei esténként
sétálni vitték, hogy levezesse felgyülemlett energiáit,
gyakran megállt, hogy megérintsen egy fát, átölelje, és
beszéljen hozzá.
Különösen érzékeny volt a hangokra.
– Hihetetlenül érzékeny hallása volt – mondja az anyja. –
Kicsi korában gyakran fogta be a fülét. Egyszerűen képtelen
volt elviselni, ha a rádióban bizonyosfajta zene szólt, például
klasszikus muzsika vagy valamilyen lassú szám.
A gyermekorvos rendelőjében olyan, a fölöttük lévő
emeletről származó hangokat is meghallott, amelyeket
senki más nem észlelt. Odahaza gyakran múlatta az idejét
azzal, hogy megtöltötte a mosdót vízzel, aztán a csövekhez
tapasztotta a fülét, és hallgatta, ahogy a víz lecsorog
bennük.
 A kislány édesapja a haditengerészetnél szolgált, és 2003-
ban részt vett az iraki háborúban is. Miután Kaliforniába
helyezték át, a család is odaköltözött, és Lauralee-t egy
olyan általános iskolába íratták be, ahol külön osztályban
foglalkoztak a speciális nevelési igényű gyerekekkel, és a
Fast ForWordöt alkalmazták. Napi mintegy kétórányi
tanulással nyolc hét alatt csinálta végig a programot.
– A beszéde robbanásszerű fejlődésnek indult – mondja
édesanyja a következő időszakról. – Többet beszélt, és
kezdett teljes mondatokat használni. Mesélt arról, hogy mi
történt vele az iskolában. Korábban csak annyit kérdeztem
tőle, hogy jó vagy rossz napja volt-e. Most viszont el tudta
mondani, mit csinált, és a részletekre is emlékezett. Ha
rossz helyzetbe került, arról is beszélt, nem kellett
harapófogóval kihúznom belőle. Könnyebben
visszaemlékezett a dolgokra.
Lauralee mindig is szeretett olvasni, de most hosszabb
könyveket forgat, és érdekelni kezdték az ismeretterjesztő
művek meg az enciklopédiák is.
– Megkedvelte a halkabb hangokat, és a rádióban is sokkal
több mindent képes elviselni – meséli az édesanyja. –
Számára olyan volt ez, mintha felébredt volna, és a jobb
kommunikációnak köszönhetően nekünk, többieknek is
ébredés lett belőle. Igazi áldás.
Merzenich elhatározta, hogy az autizmussal és az azzal
összefüggő fejlődési rendellenességekkel kapcsolatos
ismeretei elmélyítése céljából visszatér a laboratóriumba.
Úgy vélte, az lenne a legjobb, ha először is létrehozna egy
„autisztikus állatot”, amelynél az autisztikus gyermekekhez
hasonlóan számos területen késleltetett a fejlődés. Ha ez
sikerülne, tanulmányozhatná az állatot, és
megpróbálkozhatna a kezelésével is.
Elkezdte átgondolni azt, amit az autizmus „csecsemőkori
katasztrófájának” nevez, és az a megérzése támadt, hogy
talán csecsemőkorban, amikorra a legtöbb kritikus időszak
esik, amikor a plaszticitás a legnagyobb fokú, és az agy igen
gyors ütemben fejlődik – akkor történik valami. Az autizmus
azonban többnyire örökletes állapot. Ha az egypetéjű ikrek
egyike autisztikus, 80-90 százalék esély van rá, hogy a
másik is az. A kétpetéjű ikrek esetében pedig, ha egyikük
autisztikus, a másiknál sok esetben észlelhetők nyelvi és
szociális problémák.
Ugyanakkor azonban az autizmus előfordulási gyakorisága
az elmúlt évtizedekben olyan elképesztően gyors ütemben
növekedett, hogy azt nem lehetett csak genetikai okokkal
magyarázni. Amikor több mint negyven évvel ezelőtt leírták
az állapotot, ötezer emberből átlagosan egynél fordult elő –
ma viszont már ötezerből tizenötnél. A növekedés részben
annak tulajdonítható, hogy gyakrabban ismerik fel az
autizmust, és hogy egyes gyerekeket enyhén
autisztikusként diagnosztizálnak, mivel így a kezelésüket
részben az állam finanszírozza.
– Ámde – mondja Merzenich – miután az igen alapos
járványügyi szakértők elvégezték az összes korrekciót,
akkor is úgy tűnik, hogy az elmúlt tizenöt évben nagyjából
háromszorosára nőtt az esetek gyakorisága. Igazi
világméretű vészhelyzet ez, amelynek az autizmus
rizikótényezőihez van köze.
Arra a meggyőződésre jutott, hogy ezekben a
gyerekekben valamilyen környezeti tényező hat az idegi
hálózatokra, s emiatt a kritikus időszakok túl korán érnek
véget, mielőtt még az agyi térképek teljesen
differenciálódhatnának. Születésünkkor az agyi térképeink
gyakran csak részletek nélküli, elnagyolt vázlatok, azaz
differenciálatlanok. A kritikus időszakokban, amikor a
világban szerzett első tapasztalataink szó szerint kialakítják
az agyi térképek szerkezetét, az elnagyolt vázlat
részletgazdaggá, differenciálttá válik.
Merzenich és csoportja a mikrotérképezés módszerével
mutatta ki, hogyan alakulnak ki újszülött patkányok
agyában a kritikus időszakban a térképek. Közvetlenül a
születés után, a kritikus időszak kezdetén a hallással
összefüggő térképek még differenciálatlanok voltak, és csak
két nagyobb területet foglaltak el az agykérgen. A térkép
egyik fele minden magas frekvenciájú hangra reagált, a
másik felét pedig a mély hangok aktivizálták – minden mély
hang.
Amikor az állatot a kritikus időszakban egy adott
frekvenciájú hangnak tették ki, változás következett be az
addig egyszerű szerkezetben. Ha újra meg újra lejátszották
neki a magas C hangot, egy idő után már csak néhány
idegsejt serkentődött: ezek szelektívvé váltak a magas C-re.
Ugyanez történt akkor is, amikor az állatnak a D, E, F és a
többi hangot játszották le. Ezt követően a térképen két nagy
helyett számos kisebb terület volt megkülönböztethető,
amelyek mindegyike más hangra reagált. A térkép immár
differenciált lett.
Az agykéreg kritikus időszaki tulajdonságai közül
különösen figyelemre méltó a rendkívüli plaszticitás: a
szerkezete ilyenkor pusztán az új ingerek hatására is
megváltozhat. Ez az érzékenység teszi lehetővé a
csecsemők és az egészen kicsi gyermekek számára, hogy a
kritikus időszakban könnyedén tanuljanak meg új hangokat
és szavakat, pusztán szüleik beszédét hallva; ilyenkor az új
ingerrel való egyszerű érintkezés is elég ahhoz, hogy az agyi
térképeken rögzüljenek a változások. Természetesen a
nagyobb gyerekek és a felnőttek a kritikus időszak után is
képesek új nyelveket megtanulni, ekkor azonban már
erőfeszítést kell tenniük azért, hogy oda tudjanak figyelni.
Merzenich szerint a kritikus időszaki plaszticitás és a
felnőttkori plaszticitás között az a különbség, hogy a kritikus
időszakban az agyi térképek a világgal való puszta
érintkezéstől is megváltozhatnak, mert „állandóan be van
kapcsolva a tanulás gépezete”.
Biológiai szempontból ésszerű is, hogy ez a „gépezet”
mindig be legyen kapcsolva, hiszen a babák nem tudhatják,
mi lesz fontos az életükben, ezért mindenre odafigyelnek.
Csak a már legalább bizonyos mértékben szervezett agy
képes kiválogatni azokat a dolgokat, amelyekre tényleg
érdemes figyelmet fordítani.
A következő támpont, amelyre Merzenichnek az autizmus
megértéséhez szüksége volt, egy olyan kutatási irányból
származott, amelyet a második világháború idején, a
fasiszta Olaszországban indított el egy fiatal, bujkáló zsidó
nő. Rita Levi-Montalcini 1909-ben Torinóban született, ott
járt orvosi egyetemre. Miután Mussolini 1938-ban
megtiltotta, hogy a zsidók orvosi vagy tudományos kutatói
tevékenységet végezzenek, Levi-Montalcini Brüsszelbe
menekült, hogy ott folytassa tanulmányait, ám amikor ott
felerősödött a náci fenyegetés, visszatért Torinóba, titkos
laboratóriumot alakított ki a hálószobájában, ahol az idegek
kialakulását kívánta tanulmányozni. Mikrosebészeti
eszközeit varrótűkből készítette el. A Torino elleni, 1940-es,
szövetséges bombatámadások elől Piemontéba menekült.
Ebben az évben történt, hogy miközben egy utasszállításra
átalakított marhavagonban zötykölődött egy
északolaszországi falucska felé, a padlón ülve Viktor
Hamburger egyik tudományos cikkét olvasta. Hamburger
úttörő munkát végzett az idegsejtek kifejlődésének
tanulmányozása terén, s ehhez csirkeembriókat figyelt meg.
Levi-Montalcini elhatározta, hogy megismétli és kibővíti a
kísérleteket: egy hegyi házikóban dolgozott, az asztalon, a
tojásokat pedig egy helyi gazdától vásárolta. A kísérletek
befejezése után aztán megette a tojásokat. A háború után
Hamburger meghívta az olasz kutatónőt, csatlakozzon hozzá
és St. Louis-i kutatócsoportjához, s dolgozzanak együtt
tovább azon a felfedezésükön, hogy a kiscsirkék idegei
gyorsabban növekednek egérből származó daganatok
jelenlétében. Levi-Montalcini úgy vélte, a daganat
valamiféle, az idegek növekedését elősegítő anyagot
bocsáthat ki. A biokémikus Stanley Cohen segítségével
izolálta is az ezért felelős fehérjét, és annak az idegi
növekedési faktor (nerve growth factor, NGF) nevet adták.
Levi-Montalcini és Cohen 1986-ban Nobel-díjat kaptak.
 Levi-Montalcini kutatásai vezettek el egy sor egyéb idegi
növekedési faktor felfedezéséhez, melyek közül az egyik, az
úgynevezett agyból származó neurotróf faktor (brain-
derived neurotrophic factor, BDNF) felkeltette Merzenich
figyelmét.
A BDNF kulcsszerepet játszik a kritikus időszakban
bekövetkező plasztikus agyi változások megerősítésében.
Merzenich szerint ezt négyféle módon teszi.
Amikor olyan tevékenységet végzünk, amelyhez
meghatározott idegsejteknek együtt kell kisülniük, azok
BDNF-et bocsátanak ki. Ez a növekedési faktor véglegesíti
az érintett idegsejtek közötti kapcsolatot, így segít abban,
hogy tartósan összekapcsolódjanak, és a jövőben
megbízható módon süljenek ki. A BDNF elősegíti a minden
egyes idegrostot körülvevő, az elektromos jelek
továbbítását felgyorsító vékony, zsíros burok létrejöttét is.
A kritikus időszakban a BDNF bekapcsolja a nucleus
basalist, azaz agyunknak azt a részét, amely lehetővé teszi
a figyelem összpontosítását – és bekapcsolva tartja azt az
időszak teljes tartama alatt. A bekapcsolt nucleus basalis
nemcsak az odafigyelésben segít, hanem abban is, hogy
emlékezzünk arra, amit tapasztalunk. Lehetővé teszi a
térkép-differenciálódás és a változások erőfeszítések nélküli
végbemenetelét. Merzenich így beszélt nekem erről:
– Olyan, mint valami tanár az agyban, aki ránk szól: „Ez
most tényleg fontos, ezt tudnod kell majd az élet vizsgáján!”
A nucleus basalist és a figyelmi rendszert a kutató „a
plaszticitás modulációs szabályozó rendszerének” nevezi: ez
az a neurokémiai rendszer, amely ha bekapcsol, elősegíti a
plasztikus folyamatokat az agyban.
A BDNF negyedik és utolsó szolgáltatása – amelyet a
főkapcsolatok megerősítése után végez – a segítség a
kritikus időszak lezárásában. A fő idegi kapcsolatok
kialakulása után a rendszerben már nem annyira
plaszticitásra, mint inkább stabilitásra van szükség. Ha elég
nagy mennyiségű BDNF szabadul fel, az kikapcsolja a
nucleus basalist, és véget vet a könnyed tanulás varázslatos
korának. Ezután a mag már csak akkor aktivizálódik, amikor
valami fontos, meglepő vagy új dolog történik, vagy ha
tudatosan odafigyelünk valamire.
A kritikus időszakra és a BDNF-re vonatkozó kutatásai
alapján Merzenich kidolgozott egy elméletet, amely
magyarázatot adhat arra, hogyan állhat össze ennyi
különböző probléma az autizmus egészévé. Szerinte a
kritikus időszakban bizonyos helyzetek túlingerlik az olyan
gyerekek idegsejtjeit, akiknek örökletes hajlamuk van az
autizmusra, és ez óriási mennyiségű BDNF idő előtti
felszabadulását okozza. Emiatt nemcsak a fontos
kapcsolatok erősödnek meg, hanem az összes. Olyan sok
BDNF szabadul fel, hogy az túl korán kikapcsolja a kritikus
időszakot, így az összes kapcsolat rögzül, és a gyermek ott
marad jó néhány differenciálatlan agyi térképpel, ami
azután kiterjedt fejlődési rendellenességeket okoz. Agyuk
könnyen túlingerelhető, és túlzottan érzékeny is. Elég
egyetlen hangfrekvenciát hallaniuk, és az egész hallókéreg
aktivizálódik. Ez történhetett Lauralee esetében is, akinek,
ha zenét hallott, be kellett fognia a fülét. Más autisztikus
gyerekek az érintésre túlérzékenyek, számukra kész
gyötrelem, ha például ruháik címkéje a bőrükhöz ér.
Merzenich elmélete magyarázatot ad arra is, miért olyan
gyakori az epilepszia az autisztikus emberek körében: a
BDNF felszabadulása miatt az agyi térképek csak kevéssé
differenciálódnak, és mivel az agyban oly sok kapcsolat
erősödött meg válogatás nélkül, elég néhány idegsejtnek
kisüléseket produkálnia ahhoz, hogy az egész agy
aktivizálódjon. Sőt az elmélet azt is érthetővé teszi, miért
nagyobb az autisztikus gyermekek agya – a BDNF hatására
megvastagodik idegrostjaik zsíros burka.
Ha a BDNF-nek valóban szerepe van az autizmus és a
nyelvi rendellenességek kialakulásában, akkor Merzenichnek
már csak arra kellett rájönnie, mi ingerelheti annyira túl a
fiatal idegsejteket, hogy nagy mennyiségben szabadítsák fel
ezt a vegyületet.
Több olyan tanulmányt is talált, amelyek a környezeti
tényezők szerepére irányították a figyelmét. Egy cikk
nyugtalanító megállapításai szerint például minél közelebb
éltek a gyerekek a zajos frankfurti repülőtérhez, annál
alacsonyabb volt az átlagos intelligenciahányadosuk. Egy
hasonló tanulmány, amely a chicagói Dan Ryan magasított
autópályát szegélyező, sokemeletes bérházakban élő
gyerekeket vizsgálta, arra a következtetésre jutott, hogy
minél közelebb volt az alanyok lakásának szintje az
autópályához, annál alacsonyabb volt az IQ-juk. Merzenich
ezek alapján egyre fontosabbnak kezdett tartani egy újabb
környezeti rizikótényezőt, amely mindenkire hatással van,
de az autizmusra örökletesen hajlamos gyerekeknél
különösen káros lehet. Ez a környezeti tényező a különféle
gépek és eszközök állandó háttérzaja, amelyet néha fehér
zajnak is neveznek. A fehér zaj igen sok különböző
frekvenciából tevődik össze, és nagyon erősen serkenti a
hallókérget.
– A csecsemőket egyre zajosabb környezetben nevelik.
Mindig van valami zaj körülöttük – fejtegeti Merzenich.
A fehér zaj ma már mindenütt jelen van, s rengeteg
forrásból származik: az elektronikus berendezések, a
légkondicionálók és a fűtőberendezések ventilátoraiból, az
autók motorjából, és még hosszan sorolhatnánk. Vajon
hogyan hat ez a zaj a fejlődő agyra?, töprengett a tudós.
Elméletét ellenőrizendő kutatócsoportja patkánykölyköket
tett ki fehér zaj impulzusoknak a kritikus időszak alatt, és
azt találták, hogy ez súlyos elváltozásokat okozott az
agykérgükben.
– Az impulzusokkal minden esetben az egész hallókérget,
annak minden egyes idegsejtjét ingereljük – mondja
Merzenich.
A rengeteg idegsejt kisülései hatására óriási mennyiségű
BDNF szabadul fel, és amint azt gyanította, ez túl korán
véget vet a kritikus időszaknak. Az állatok agyában számos
differenciálatlan térkép marad, rengeteg olyan idegsejttel,
amelyek válogatás nélkül, minden hangfrekvencia hatására
kisüléseket produkálnak.
Azt találta, hogy ezek a patkánykölykök az autisztikus
gyerekekhez hasonlóan hajlamosak voltak az epilepsziára,
és a normális beszéd hallatán epilepsziás rohamot kaptak.
(Az epilepsziás embereknél például a rockkoncertek
stroboszkópfényei rohamot válthatnak ki. A stroboszkóp
gyors egymásutánban bocsát ki fehérfény-impulzusokat,
amelyek szintén igen sok frekvenciából tevődnek össze.)
Előállította tehát az autizmus állati modelljét.
Az utóbbi időkben készített agyi felvételek is azt igazolják,
hogy az autisztikus gyerekek rendellenes módon dolgozzák
fel a hangokat. Merzenich szerint a differenciálatlan
agykéreg lehet a magyarázata annak, miért okoz oly sok
nehézséget számukra a tanulás: ha ugyanis egy
gyermeknek differenciálatlan az agykérge, akkor csak igen
nehezen tud odafigyelni bármire. Ha arra kérik őket, hogy
igyekezzenek egy dologra koncentrálni, ezek a gyerekek
dübörgő, zajos zavarodottságot tapasztalnak – részben ez az
oka annak, hogy az autisztikus gyerekek gyakran
visszahúzódnak a világból, és valóságos burkot vonnak
maguk köré. Merzenich úgy véli, hogy ugyanezen probléma
enyhébb változatának a jóval gyakoribb figyelem-
összpontosítási zavarokban is szerepe lehet.
A következő kérdés az volt Merzenich számára, hogy van-
e bármilyen megoldás a differenciálatlan agyi térképek
kritikus időszak utáni normalizálására. Ha neki és
kutatócsoportjának sikerülne ezt megvalósítani, azzal valódi
reményt kínálhatnának az autisztikus gyerekeknek.
Először is fehér zajt alkalmazva differenciálatlanná tették
patkányok hallótérképét. Miután ez sikerült, nagyon
egyszerű, egyenként megszólaltatott hangok
alkalmazásával normalizálták és újradifferenciálták a
térképeket. Elegendő gyakorlással azt is sikerült elérniük,
hogy a térképek a normálisnál is differenciáltabbak
legyenek.
– Pontosan ez az – mondja Merzenich amivel most
próbálkozunk az autisztikus gyerekeknél.
Jelenleg azon dolgozik, hogy az autizmus kezelésére
alkalmassá alakítsa át a Fast ForWord programot, amely
korábban Lauralee-n is segített.
***
Mi történne, ha lehetséges volna újra bekapcsolni a
kritikus időszak plaszticitását, hogy a felnőttek ugyanolyan
könnyen – pusztán azáltal, hogy az adott nyelvi környezetbe
kerülnek – tanuljanak nyelveket, mint a gyerekek? Azt, hogy
a plaszticitás a felnőttkorban is jelen van, és ha elegendő
munkát fektetünk bele – vagyis nagyon odafigyelünk –,
akkor átépíthetjük az agyunkat, már kimutatta Merzenich.
Most azonban arra kérdezett rá, vajon meghosszabbítható-e
a könnyed tanulás kritikus időszaka.
A kritikus időszakban azért nem igényel erőfeszítést a
tanulás, mert a nucleus basalis folyamatosan bekapcsolt
állapotban van. Merzenich és fiatal kollégája, Michael
Kilgard ezért összeállítottak egy kísérletet, amelyben
mesterséges módon kapcsolták be felnőtt patkányok
nucleus basalisát, majd olyan tanulási feladatokat adtak
nekik, amelyekhez nem kellett odafigyelés, és amelyeknél
nem jutalmazták az eredményt.
Mikroelektródákat illesztettek a nucleus basalisba, és
elektromos áramot használtak arra, hogy azt folyamatosan
bekapcsolva tartsák. Ezután 9 Hz frekvenciájú hangot
játszottak a patkányoknak, hogy lássák, külön erőfeszítés
nélkül is létrejön-e náluk az agyi térkép, úgy, ahogyan a
kölyköknél történik a kritikus időszakban. Egy hét elteltével
megállapították, hogy igen jelentős mértékben növekedett
az adott hangfrekvenciához tartozó agyi térkép mérete.
Találtak tehát egy mesterséges módszert arra, hogyan
kapcsolják be újra a kritikus időszakot a felnőttekben.
 Ezt követően ugyanezt a módszert használták arra is,
hogy elérjék az agy feldolgozási sebességének növekedését.
A felnőtt patkányok hallóidegsejtjei normális esetben
másodpercenként legfeljebb tizenkét hangimpulzust
képesek megkülönböztetni. A nucleus basalis stimulálásával
azonban sikerült „megtanítani” az idegsejteket arra, hogy
egyre gyorsabb bemenetekre is reagáljanak.
Ez a munka felcsillantja annak a lehetőségét, hogy az élet
későbbi szakaszaiban is nagy sebességgel tanuljunk. A
nucleus basalis bekapcsolására alkalmas lehet egy
elektróda, vagy a belé mikroinjekcióval bejuttatott
megfelelő vegyület, esetleg valamilyen gyógyszer is. Nehéz
elképzelni, hogy az emberek ne vonzódnának egy olyan
eljáráshoz, amelynek segítségével viszonylag könnyedén
tanulhatnák meg a tudomány, a történelem vagy egy
szakma tudásanyagát, pusztán azzal, hogy rövid ideig
foglalkoznak velük. Képzeljük csak el az idegen országba
érkező bevándorlókat, akik néhány hónap alatt könnyedén
és akcentus nélkül sajátíthatnák el az új nyelvet! Gondoljunk
bele, mekkora változást jelentene az állásukat vesztett
idősebbek számára, ha ugyanolyan fürgén tudnának
megtanulni egy új szakmát, mint gyerekkorukban! Nem
kétséges, hogy a középiskolás diákok és egyetemi hallgatók
is alkalmaznák ezeket a módszereket tanulmányaikhoz és
felvételi vizsgáikhoz. (Manapság is sok diák szed
serkentőszereket a tanuláshoz, olyanok, akiknek egyébként
nincsen problémájuk a figyelem-összpontosítással.)
Természetesen egy ilyen agresszív beavatkozásnak
könnyen lehetnek nem várt káros hatásai az agyban – nem
is beszélve az önfegyelmezési képességünkről –, de
valószínű, hogy az eljárásokat olyan esetekben alkalmazva
dolgoznák ki, amikor orvosilag feltétlenül szükség lenne
rájuk, és amikor a páciensek hajlandók lennének vállalni a
kockázatot. A nucleus basalis bekapcsolása óriási segítséget
jelenthetne az agysérülést szenvedett embereknek is, akik
közül sokan azért képtelenek újra elsajátítani az alapvető
tevékenységeket, mint az olvasás, az írás, a beszéd vagy
akár a járás, mert nem tudnak eléggé odafigyelni a
tanulásra.
Merzenich létrehozott egy új céget Posit Science néven,
amelynek az a célja, hogy az életkor előrehaladtával is
segítsen az embereknek megőrizni agyuk plaszticitását, és
megnövelni szellemi élettartamukat. Ő hatvanegy éves, de
nyugodt lélekkel vallja magát idősnek.
– Szeretem az idős embereket, mindig is szerettem őket. A
legnagyobb kedvencem valószínűleg az apai nagyapám
volt, akit az életem során megismert három-négy
legérdekesebb és legintelligensebb ember egyikének tartok.
A Németországban született Merzenich nagypapa
kilencéves korában érkezett meg az Újvilágba, az utolsó
klipperek egyikén. Autodidakta módon lett építész és építési
vállalkozó. Hetvenkilenc évig élt egy olyan korban, amikor a
várható élettartam közelebb volt a negyvenhez.
– A becslések szerint mire egy ma hatvanegy esztendős
ember meghal, a várható élettartam közel lesz a kilencven
évhez. Nos, nyolcvanöt éves korban már 47 százalék az
esélye annak, hogy az ember Alzheimer-kóros legyen –
nevet. – Szóval kialakítottunk egy eléggé bizarr helyzetet,
amelyben olyan hosszú ideig tartjuk életben az embereket,
hogy átlagosan a felük igen sokat veszít szellemi
képességeiből, mielőtt meghal. Tennünk kell valamit azért,
hogy a szellemi élettartamot megnöveljük, és összhangba
hozzuk a testi élettartammal.
Merzenich úgy véli, hogy mivel idősebb korunkban egyre
jobban elhanyagoljuk az intenzív tanulást, elsorvadnak az
agy plaszticitást moduláló, szabályozó és irányító
rendszerei. Ezért aztán agyi gyakorlatokat dolgozott ki a
korral összefüggő kognitív hanyatlás – azaz az emlékezet,
valamint a gondolkodási és feldolgozási sebesség gyakori
romlása – ellen.
Az a módszer, amellyel felveszi a harcot a szellemi
hanyatlás ellen, ellentétes mindazzal, amit ma a hivatalos
idegrendszer-kutatás vall. Az idősödő agyban végbemenő
fizikai és kémiai változásokról szóló cikkek tízezrei ismertetik
az idegsejtek pusztulásakor végbemenő folyamatokat. Sok
olyan gyógyszer kapható – és javában tart újabbak
fejlesztése is –, amelyek gátolják ezeket a folyamatokat, és
megnövelik az agyban azon vegyületek koncentrációját,
amelyeknek a szintje lecsökkent. Merzenich szerint azonban
ezek az évi sok milliárd dolláros forgalmat generáló
gyógyszerek mindössze négy-hat hónapig tartó javulást
idéznek elő.
– Márpedig itt valami nagyon nincs rendben – mondja. –
Teljesen figyelmen kívül hagyják annak a szerepét, amire a
normális készségek és képességek fenntartásához van
szükség... Úgy tesznek, mintha az agy által valamikor a
fiatalkorban elsajátított képességek és készségek
hanyatlása törvényszerű velejárója lenne az agy fizikai
leépülésének.
Véleménye szerint az általánosan elterjedt megközelítés
nem azon a felismerésen alapul, hogy mire van szükség egy
új képesség agyi elsajátításához, hogy annak fenntartásáról
már ne is beszéljünk.
– Azt képzelik – folytatja –, hogy ha manipuláljuk a
megfelelő idegi ingerületátvivő anyag szintjét, akkor
helyreáll az emlékezet, a kognitív képességek visszatérnek,
és ismét gazellakönnyedséggel fogunk mozogni.
Az általánosan elterjedt megközelítés nem veszi
figyelembe, mi szükséges a pontos emlékezet
fenntartásához. Az emlékezet öregedéssel járó romlásának
egyik fő oka az, hogy egyre inkább gondot okoz az új
események regisztrálása az idegrendszerben, mivel lassul a
feldolgozási sebesség, és emiatt romlik az észlelés
pontossága, ereje és élessége. Ha nem vagyunk képesek
tisztán észlelni valamit, akkor arra nem is fogunk jól
visszaemlékezni.
Nézzük például az idősebb kor egyik leggyakoribb
problémáját, a szavak megtalálásának zavarát. Merzenich
szerint e problémának gyakran az az oka, hogy egyre
jobban elhanyagoljuk az agy figyelmi rendszerét, így az és a
nucleus basalis – amelynek a plasztikus változásokhoz
működnie kell – fokozatosan elsorvad. E sorvadás miatt a
beszédet egyre inkább elmosódott emléknyomok kódolják,
azaz nem emlékszünk élesen a hangokra és a szavakra,
mivel az emléknyomokat kódoló idegsejtek kisülései nem
elég gyorsak és összehangoltak ahhoz, hogy erőteljes és
éles jelet küldjenek. Mivel pedig a beszédet kódoló
idegsejtek elmosódott jelet küldenek a sorban utánuk
következő összes többi idegsejtnek („zavaros bemenet,
zavaros kimenet”), gondot okoz számunkra a szavak
felidézése, megtalálása és használata is. A jelenség hasonló
ahhoz a problémához, amit a nyelvi képességek zavarával
küszködő, s szintén „zajos” agyú gyerekeknél láthattunk.
Ha az agyunk „zajos”, akkor az új emlékek jelei nem
képesek felvenni a versenyt az agy elektromos
háttéraktivitásával, ami „jelzaj problémához” vezet.
Merzenich szerint a rendszer két okból válik zajosabbá.
Egyrészt azért, mert amint azt mindenki tudja, „minden
egyre rosszabb lesz”. De a zajosodás fő oka az, hogy a
rendszert nem dolgoztatják eleget. A nucleus basalist –
amely, mint már említettük, az agy ráhangolódását és az
éles emlékek kialakulását segítő acetilkolint termeli –
teljesen elhanyagoljuk. Már az enyhe kognitív zavarokkal
küszködő embereknél sem mérhető a nucleus basalis által
termelt acetilkolin mennyisége.
– Gyermekkorunkban intenzív tanulási időszakot élünk át.
Minden nap új dolgokat hoz. Amikor munkába állunk, megint
csak rengeteg a tanulnivalónk, hiszen új képességeket és
készségeket kell elsajátítanunk. De aztán ahogy telnek az
évek, egyre inkább csak a már elsajátított készségeket és
képességeket használjuk.
A középkorúság évei pszichológiailag gyakran kifejezetten
vonzóak, mivel – ha minden más rendben van – ez
viszonylag nyugodt időszak a korábbi évekhez képest.
Testünk nem változik olyan ütemben, ahogyan azt
serdülőkorban tette; nagyobb valószínűséggel vagyunk
biztosak abban, hogy kik is vagyunk, és tapasztaltan
végezzük a munkánkat. Továbbra is aktívnak érezzük
magunkat, de abban a tekintetben, hogy ilyenkor is
ugyanúgy tanulunk, mint régen, hajlamosak vagyunk az
önámításra. Csak ritkán végzünk olyan feladatokat,
amelyekre ugyanúgy kell összpontosítanunk, ahogyan
fiatalabb korunkban, az új szakkifejezések vagy fogások
megtanulásakor tettük. Az olyan tevékenységek, mint az
újságolvasás, a hosszú évek óta űzött szakma gyakorlása
vagy az anyanyelvünk használata többnyire mind már
elsajátított készségek ismételgetéséből állnak, és nem
igényelnek tanulást. Mire a hetvenes éveinkbe érünk,
könnyen lehet, hogy már vagy ötven éve nem vettük
igénybe módszeresen az agy plaszticitást szabályozó
rendszereit.
Ez az oka annak, amiért az idegen nyelv időskori tanulása
olyan jó hatással van az általános emlékezet megőrzésére
és javítására. Mivel nagy figyelmet igényel, az új nyelv
tanulása bekapcsolja az agyi plasztikus folyamatok
szabályozórendszerét, és jó formában tartja azt, ennek
mellékhatásaként viszont a legkülönfélébb emlékek is igen
élesen raktározódnak el. Nem kétséges, hogy a Fast
ForWord is részben azért idéz elő oly nagymértékű javulást
az általános gondolkodási képességekben, mert stimulálja a
plaszticitás szabályozó-rendszerét, így az továbbra is
termeli az acetilkolint és a dopamint. A rendszernek bármi
segíthet, amihez nagy figyelem kell – összpontosítást
igénylő új fizikai tevékenységek megtanulása, nehéz
fejtörők megoldása, vagy éppen olyan pályaváltás,
amelynek során új készségeket és ismereteket kell
elsajátítani. Merzenich egyébként lelkesen támogatja az
idősebb kori nyelvtanulást.
– Lassacskán minden újra élesebbé válik, és ez rendkívül
jó hatással lesz ránk.
 Ugyanez érvényes a mozgásra is. Ha mindig csak az
évekkel korábban megtanult táncokat járjuk, az nem sokat
tesz azért, hogy agyunk motoros kérge formában maradjon.
Az elme csak úgy maradhat eleven, ha valami igazán újat
tanulunk meg, ami komoly odafigyelést igényel. Ez fogja
lehetővé tenni számunkra, hogy könnyedén raktározzunk el
új emlékeket, a régieket pedig könnyen idézzük fel és
pontosan őrizzük meg.
A Posit Science harminchat kutatója öt olyan területtel
foglalkozik, amelyek az öregedés során gyakran okoznak
problémát.
A gyakorlatok kifejlesztése során a lényeg az, hogy az
agynak megfelelő ingereket adjanak olyan sorrendben és
időzítéssel, hogy azokkal plasztikus változásokat váltsanak
ki. A feladat tudományos szempontból részben azért jelent
nagy kihívást, mert úgy kell megtalálni az agy edzésének
leghatékonyabb módját, hogy az edzhető szellemi
funkcióknak a való élethez is közük legyen.
– Mindaz, amit a fiatal agyban történni látunk, az idős
agyban is megtörténhet – mondta nekem Merzenich. – Az
egyetlen követelmény az, hogy az illetőt megfelelő
jutalmazással vagy büntetéssel vegyük rá az igazi
odafigyelésre az egyébként talán unalmasnak tűnő
„agyedzés” alatt. Ha ez sikerül – állítja –, akkor a változások
éppen olyan jelentősek lehetnek, mint azok, amelyek az
újszülötteknél mennek végbe.
A Posit Science-nek már vannak gyakorlatai a szó– és
nyelvi memória fejlesztésére: ezek a Fast ForWordhöz
hasonló hallgatási feladatok és számítógépes játékok, csak
éppen felnőttek számára tervezve. E gyakorlatok azonban
nem szavak listáit kínálják a romló emlékezetű embereknek,
hogy tanulják meg őket, amint azt sok Segíts magadon...
típusú könyv javasolja, hanem inkább az agy alapvető
hangfeldolgozó képességét építik újjá azzal, hogy
használóikkal lelassított és nagyon precíz beszédhangokat
hallgattatnak. Merzenich szerint úgy nem lehet segíteni a
hanyatló emlékezeten, hogy olyasmit kérünk az emberektől,
amire képtelenek.
– A gyakorlatokkal nem rugdosni szeretnénk a döglött
lovat – mondja. – A felnőttekkel végeztetett feladatok a
hallásukat finomítják, mégpedig úgy, ahogyan nem tették
azóta, hogy a kiságyban fekve próbálták megkülönböztetni
édesanyjuk hangját a háttérzajtól. A gyakorlatok növelik a
feldolgozási sebességet, erősebbé és pontosabbá teszik az
alapvető jeleket, az agyat pedig dopamin és acetilkolin
termelésére késztetik.
Ma már több egyetemen is vizsgálják a
memóriagyakorlatokat: standardizált tesztekkel ellenőrzik a
hatékonyságukat, a Posit Science pedig az amerikai
tudományos akadémia hivatalos közlönyében (Proceedings
of the National Academy of Sciences, USA) tette közzé első
vonatkozó tanulmányát. A hallási emlékezetet fejlesztő
programot hatvan és nyolcvanhét év közötti felnőttek
használták, a hét öt napján, napi egy órán át, nyolc-tíz
héten keresztül, ami összesen negyven-ötven órányi
gyakorlást jelent. A gyakorlatok előtt az alanyok
memóriájának működése a standardizált tesztek szerint
átlagosan a hetvenévesek szintjének felelt meg. A
gyakorlatok elvégzése után emlékezetük a negyven—
hatvan évesekéhez hasonló módon működött. Sokuk tehát
tíz vagy még annál is több évvel forgatta vissza memóriája
„óráját”, sőt olyanok is akadtak, akiknél a javulás huszonöt
évnek felelt meg. Ráadásul a három hónappal később
elvégzett ellenőrző vizsgálat során is ugyanilyen
eredményeket kaptak. A Kaliforniai Egyetem kutatói William
Jagust vezetésével „előtte” és „utána” PET–
(pozitronemissziós tomográf) felvételeket készítettek
néhány, a vizsgálatban részt vevő személy agyáról, és úgy
találták, hogy nem észlelhetők náluk a korcsoportjukra
jellemző úgynevezett metabolikus hanyatlás jelei (azaz az
idegsejtek aktivitásának csökkenésére utaló tünetek). A
vizsgálatban emellett összehasonlították a hallási memóriát
fejlesztő programban részt vevő hetvenegy éves alanyokat
olyan, azonos életkorú emberekkel is, akik ugyanilyen
hosszúságú időt töltöttek újságolvasással, hangoskönyvek
hallgatásával vagy számítógépes játékokkal. A programot
nem alkalmazók homloklebenyében folytatódott a
metabolikus hanyatlás, az azt használókéban azonban nem.
Sőt ez utóbbi csoport tagjainak jobb fali lebenyében és
agyuk néhány más területén is megnőtt az anyagcsere-
aktivitás, és ez egybeesett a memória– és
figyelemvizsgálatokban nyújtott jobb teljesítményükkel.
Ezek a tanulmányok azt mutatják, hogy az agyi gyakorlatok
nem csupán lelassítják a kognitív képességek korral
összefüggő hanyatlását, hanem javíthatják is azok
működését. Azt sem szabad elfeledni, hogy e változások
mindössze negyven-ötven órányi gyakorlás eredményei
voltak; könnyen lehet, hogy több munkával még nagyobb
változások érhetők el.
Merzenich szerint sikerült visszafordítaniuk az emberek
kognitív működéseinek „óráját”, s'ezáltal memóriájuk,
problémamegoldó képességük és nyelvi képességeik is újra
fiatalosabbá váltak.
– Olyan képességeket hoztunk elő az emberekből,
amelyek a sokkal fiatalabb korúakra jellemzők – ez húsz-
harminc év visszaugrást jelent. A nyolcvanévesek agyi
működései olyanok, mintha ötven-hatvan évesek lennének.
E gyakorlatokat ma már több nyugdíjasközösségben
alkalmazzák, az érdeklődők pedig a Posit Science honlapján
férhetnek hozzá.
A Posit Science a vizuális feldolgozással is foglalkozik.
Ahogy öregszünk, egy idő után már nem látunk tisztán, és
nemcsak azért, mert romlik a szemünk, hanem azért is,
mert gyengül agyunkban a látás feldolgozásáért felelős
területek teljesítménye. Az idősek figyelme könnyebben
elterelődik, és hajlamosabbak arra, hogy elveszítsék az
uralmat „vizuális figyelmük” felett. A Posit Science olyan
számítógépes gyakorlatokat fejleszt ki, amelyek segítenek
abban, hogy az emberek az adott feladatra tudjanak
koncentrálni, és agyuk gyorsabban dolgozza fel a vizuális
jeleket; az alanyoknak ehhez különféle dolgokat kell
megkeresniük a számítógép képernyőjén.
Vannak gyakorlatok, amelyekkel javítható a homloklebeny
működése – ez olyan végrehajtó funkciókért felel, mint a
célokra való összpontosítás, a lényegi, illetve összefüggő
dolgok kiszűrése az észlelésekből vagy a döntéshozatal.
Ezeket a gyakorlatokat úgy tervezik meg, hogy segítsenek a
dolgok kategorizálásában és a bonyolult utasítások
követésében, továbbá javítsák az emberek, helyek és
dolgok megfelelő összefüggésbe helyezéséhez szükséges
asszociatív memóriát.
A Posit Science egy másik fejlesztési vonala a finom
mozgások irányítását kívánja javítani. Az évek múlásával
sokan abbahagyjuk az olyan tevékenységeket, mint a
rajzolás, a kötés, a hangszeres zenélés vagy a
famegmunkálás, mivel már nem vagyunk képesek jól
irányítani kezünk finom mozgásait. A jelenleg még
kidolgozás alatt álló gyakorlatok várhatóan pontosabbá
teszik majd a kéz hanyatló agyi térképeit.
Végül pedig foglalkoznak a nagy mozgások irányításával
is: ez szintén a korral hanyatló funkciók közé tartozik, és
romló egyensúlyozást, egyre több esést és mozgási
nehézségeket okoz. E jelenségekben az egyensúlyi
információk feldolgozásának romlása mellett a lábunkból az
agyba érkező érző visszajelzések gyengülése is szerepet
játszik. Merzenich szerint ennek a több évtizedes cipőviselés
a fő oka. Ha mezítláb járnánk, egyenetlen felszínen haladva
agyunk sokféle különböző bemenetet kapna. A cipő
viszonylag lapos felületén eloszlanak a külső hatások,
ráadásul egyre jellemzőbb, hogy a felületek, amelyeken
járunk, tökéletesen simák. E tényezők miatt talpunk agyi
térképe differenciálatlanná válik, és korlátozza a lábfej
tapintóérzék általi irányítását. Emiatt idővel botot,
járókeretet vagy éppen mankót kezdünk használni, illetve
más érzékeinkre hagyatkozva igyekszünk stabilizálni
magunkat. Ámde azzal, hogy ezekre a kompenzáló
megoldásokra hagyatkozunk gyengülő agyi rendszereink
megdolgoztatása helyett, csak elősegítjük azok további
gyengülését.
Ahogy öregszünk, egyre erősebb késztetést érzünk arra,
hogy lépcsőn vagy egyenetlen terepen járva a lábunkat
figyeljük, mivel nemigen kapunk információt a lábfejünkből.
Merzenich, miközben anyósát kísérte le a villa lépcsőjén,
arra biztatta az asszonyt, hogy ne nézzen le, inkább próbálja
érezni, hová lép, mivel így megőrizheti és fejlesztheti lábfeje
érző térképét, ahelyett hogy hagyná elsorvadni.
***
Miután hosszú éveket szánt az agyi térképek növelésének
kérdésére, Merzenich ma úgy véli, vannak esetek, amikor
inkább zsugorítani kell őket. Hozzáfogott egy „elmeradír”
kifejlesztéséhez, amellyel törölni lehetne a térképek
problémás részeit. Az eljárás roppant hasznos lehetne azok
számára, akiket egy trauma után visszatérő emlékképek, ki-
kiújuló mániás gondolatok, fóbiák vagy rendellenes szellemi
asszociációk gyötörnek. Másfelől viszont belegondolni is
rossz, milyen célokra lenne használható, ha rossz kezekbe
kerülne.
Merzenich továbbra is elutasítja azt a nézetet, miszerint a
születés után már nem változhat meg az agyunk. Felfogása
szerint az agyat a külvilággal való állandó kölcsönhatás
formálja, és a tapasztalatok nem is csak azokra a részeire
hatnak, amelyek a legszorosabb kapcsolatban állnak a
világgal (mint például az érzőkéreg). A tapasztalataink
előidézte plasztikus változás mélyre hatol az agyban, sőt
végül még a génjeinkben is, és azokat is átformálja – erről a
kérdésről később még lesz szó.
A mediterrán stílusú villa a hegyek között, ahol oly sok
időt tölt, viszonylag alacsonyan fekszik. Merzenich nemrég
telepített saját szőlőskertet, s most a tőkék közt sétálunk.
Este a fiatalkoráról beszélgetünk, amikor filozófiát tanult,
miközben a házban jó kedélyű családjának négy nemzedéke
nevetgélt. Közben a fotelban Merzenich legifjabb, alig
néhány hónapos unokája üldögél, aki egész sor kritikus
időszakon megy éppen át. Mindenkit jókedvre derít, hiszen
remek hallgatóság. Ha gügyögnek neki, odafigyel. Ha
megcsiklandozzák a lábujját, rögtön arra fordul a figyelme.
Ahogy körülnéz a szobában, tekintete szinte magába issza a
látnivalókat.
4. Tanult vonzalom és szerelem
Mit tanít a neuroplaszticitás a
szexuális vonzalomról és a
szerelemről?
A. egyedülálló, jóképű férfi volt, aki azért fordult hozzám,
mert depressziósnak érezte magát. Nem sokkal korábban
került kapcsolatba egy gyönyörű nővel – neki egyébként
már volt barátja –, aki arra biztatta őt, hogy bántalmazza.
Szexuális játékokra igyekezett rávenni A.-t, például
prostituáltnak öltözött, A.-nak pedig a „magáévá kellett
tennie”, és valami módon erőszakosnak kellett lennie vele.
A. egyszer csak rémülten eszmélt rá, hogy készségesen
engedelmeskedik – ez nagyon nyugtalanná tette, gyorsan
véget vetett a viszonynak, és eljött hozzám. Korábban is
volt már dolga olyan nőkkel, akik egy másik férfihoz is
kötődtek és érzelmileg zavartak voltak. Barátnői vagy
követelőzők és birtokolni vágyók, vagy gyilkosan
kegyetlenek voltak vele. Ámde őt éppen az efféle nők
izgatták. A „helyes lányokat”, a figyelmes, kedves nőket
unalmasnak találta, és úgy érezte, ha egy nő egyszerűen
csak gyengédséget érez iránta, és beleszeret, azzal nincs
minden rendben.
A. édesanyja súlyos alkoholista, gyakran pénzszűkében
lévő, csapodár természetű nő volt, aki a férfi
gyermekkorában sokszor produkált érzelmi viharokat és
heves dühkitöréseket. A férfi felidézte, hogy anyja a
radiátorhoz verte a húga fejét, a mostohaöccsének pedig
megégette az ujjait, amiért az gyufával mert játszani.
Gyakran volt depressziós, sokszor fenyegetőzött
öngyilkossággal, A.-nak állandóan figyelnie kellett, hogy
időben lecsillapíthassa, és szükség esetén megakadályozza
önpusztító cselekedeteit. Kettejük kapcsolatát átjárta a
szexualitás. Az asszony átlátszó hálóingeket viselt, és úgy
beszélt hozzá, mintha a szeretője lett volna. Úgy vélte, arra
is emlékszik, hogy kisfiú korában behívta az ágyába, s néha
felmerült benne egy kép, hogy ott ül, lábfejével az anyja
hüvelyében, miközben a nő önkielégítést végez. A jelenetet
izgatónak találta, de ugyanakkor mások elől titkolni valónak
is. A ritka esetekben, amikor az anyjától különben elhidegült
apja egy kis időre hazatért, A. – emlékei szerint – „állandóan
kapkodott”, és megpróbált véget vetni szülei
veszekedésének, akik azonban végül elváltak.
Gyermekkora nagy részében elfojtotta szülei iránt érzett
dühét, és gyakran kitörni készülő tűzhányónak érezte
magát. Szemében a bizalmas kapcsolatok is csak az erőszak
bizonyos formáinak tűntek, amelyekben a másik fél
elevenen fel akarja falni őt. Mire azonban kinőtt a
gyermekkorból, csak és kizárólag az éppen ezzel kecsegtető
nők iránt tudott erotikus vonzalmat érezni.
Más teremtményekhez képest az ember meglepően
nagyfokú szexuális plaszticitásra képes. Különbözünk
egymástól abban, hogy mit szeretünk tenni partnerünkkel a
szexuális tevékenység során. Különbözünk abban, hogy
testünk mely részében érezzük a szexuális izgalmat és
kielégülést. De legfőképpen abban különbözünk, hogy ki
vagy mi vonz bennünket. Az emberek gyakran mondják,
hogy van egy bizonyos típus, amelyikhez vonzódnak vagy
amelyikre „buknak”, és ez a bizonyos típus az egyes
embereknél elképesztő mértékben különbözhet.
Vannak, akiknek a kedvenc típusa életük különböző
korszakaiban, illetve a tapasztalataiktól függően változik.
Egy homoszexuális férfi például egy ideig csak egy bizonyos
rasszból vagy népcsoportból való partnereket keresett,
azután egy ideig csak egy másik csoportba tartozókat. Az
egyes időszakok lezárultával soha többé nem tudott
vonzalmat érezni az adott csoport tagjai iránt. Gyors
egymásutánban kapott rá az egyes alcsoportokra, és úgy
tűnt, sokkal többet nyom nála a latban az illető
hovatartozása vagy típusa (pl. ázsiaiak vagy
afroamerikaiak), mint az egyén maga. E férfi szexuális
ízlésének plaszticitása egy általános igazságot szemléltet,
még ha eltúlzott formában is: azt, hogy az emberi libidó
nem egy állandó, változásra képtelen biológiai késztetés,
hanem olykor furcsán szeszélyes lehet, és lelki
beállítódásunk éppúgy könnyen megváltoztathatja, mint
addigi szexuális találkozásaink. A libidónk emellett finnyás is
lehet. A tudományos szakirodalom jelentős része azonban
mást sugall, és a szexuális ösztönt biológiai kényszerként,
örökké éhes fenevadként írja le, amely állandóan kielégülést
követel – tehát nem ínyencként, hanem falánkként
viselkedik. Csakhogy az ember mégis inkább ínyenc:
típusokhoz vonzódik, és határozott elvárásai vannak. Ha van
ilyen vonzalmunk, ennek hatására készek vagyunk
lemondani a kielégülésről is, amíg meg nem találjuk, amit
keresünk, mivel az adott típushoz való vonzódás korlátozó
jellegű is: egy olyan ember, aki a szőkékre „bukik”, talán
nem is tudatosan, de könnyen kizárhatja a lehetséges
jelöltek közül a barnákat és a vöröseket.
Néha még a szexuális preferencia (vagyis az, hogy melyik
nemhez vonzódunk) is megváltozhat. Egyes tudósok ugyan
egyre inkább hangsúlyozzák, hogy a szexuális preferencia
velünk született tulajdonság, ámde ettől függetlenül tény,
hogy vannak olyanok, akik életük egy részében
heteroszexuálisak – és még csak nyoma sincs bennük
biszexualitásnak –, aztán egyszer csak homoszexuális
vonzalom ébred bennük, és persze ennek a fordítottja is
előfordul.
Úgy tűnhet, a szexuális plaszticitás azoknál a legnagyobb,
akiknek sok különböző partnerük volt, és mindegyik
szerelmükhöz megtanultak alkalmazkodni. De gondoljunk
csak arra, mekkora plaszticitásra van szüksége egy idősödő
házaspárnak, amelyik jó szexuális életet él. Nagyon
másmilyenek voltak, amikor a húszas éveikben
megismerték egymást, mint most, túl a hatvanon, de a
libidójuk alkalmazkodott ehhez, ezért fennmaradt a
vonzalom.
A szexuális plaszticitás azonban még ennél is tovább
megy. A fetisisztákra élettelen tárgyak hatnak izgatóan. Egy
fetisiszta férfit nagyobb izgalomba hozhat egy
prémszegélyes, magas sarkú női cipő vagy egy női
fehérnemű, mint egy hús-vér nő. Ősidők óta előfordul, hogy
a mezőgazdasági területeken egyes emberek állatokkal
közösülnek. Vannak olyanok is, akiket a jelek szerint nem
annyira az emberek vonzanak, inkább a bonyolult szexuális
játékok, amelyekben partnerük szerepet játszik, s
melyekhez esetleg különféle perverziók – szadizmus,
mazochizmus, voyeurizmus, exhibicionizmus – is
kapcsolódhatnak. Ha apróhirdetésben keresnek párt, a
szeretőtől elvárt dolgok listája gyakran inkább munkaköri
leírásra hasonlít, semmint egy megismerni kívánt ember
jellemére.
Mivel a nemiség ösztön, és az ösztönt hagyományosan az
adott fajra jellemző örökletes viselkedésként definiálják,
amely a faj egyes tagjainál legfeljebb kismértékben
különbözik, a szexuális ízlésünkben mutatkozó különbségek
elég meglepőek. Az ösztönök általában ellenállnak a
változásnak, és úgy tartják, hogy egyértelmű, vitathatatlan,
rögzült céljuk van, például az életben maradás. Úgy tűnik
azonban, hogy az ember szexuális „ösztöne” valami módon
elszakadt alapvető céljától, a szaporodástól, és szédítően
változatossá lett, márpedig ez egyáltalán nem jellemző más
állatokra, ahol a szexuális ösztön a jelek szerint rendesen,
valódi ösztönként működik.
Nincs még egy ösztön, amely ilyen kielégülést okozna
biológiai céljának teljesítése nélkül, vagy amely ennyire
különvált volna attól. Az antropológusok már
bebizonyították, hogy az emberiség hosszú ideig nem volt
tudatában annak, hogy a nemi közösülés a szaporodáshoz
szükséges. Őseinknek ugyanúgy meg kellett tanulniuk az
életnek ezt a tényét, ahogy a mai gyerekeknek. Az
elsődleges céltól való ilyen elszakadás talán a szexuális
plaszticitás legbiztosabb jele.
A szerelem is figyelemre méltóan rugalmas, és
kifejeződései állandóan változtak a történelem folyamán.
Noha szeretjük a romantikus szerelmet nevezni a
legtermészetesebb érzelemnek, egyáltalán nem minden
társadalomra jellemző az, hogy felnőttkorban az ember a
gyengédség, bensőségesség és kéj iránti minden vágyát
haláláig egyetlen személyre összpontosítsa, sőt a mi
társadalmunkban is csak viszonylag rövid ideje terjedt el
általánosan. A házasságok hosszú évezredeken át a szülők
gyakorlati célú megegyezésén alapultak. Természetesen a
Bibliában is akadnak feledhetetlen történetek a házassággal
összefüggő romantikus szerelemről, például az Énekek
éneke, míg a középkori trubadúrok költészete vagy később
Shakespeare inkább tragédiákkal hozták kapcsolatba ezt az
érzelmet. De a romantikus szerelem csak a 12. századi
Európa királyi udvaraiban és nemesei körében kezdett
szociálisan elfogadottá válni – bár eredetileg ekkor is főként
nőtlen férfiak és férjes asszonyok közt szövődött,
házasságtörő jellegű vagy beteljesületlen volt, és többnyire
rossz véget ért. Csak az individualizmus demokratikusabb
eszményeinek terjedése nyomán kezdett igazán
meggyökerezni az a nézet, hogy az embereknek
szerelemből kellene házastársat választaniuk, majd idővel
ez már egyre természetesebbnek, sőt elidegeníthetetlen
jognak tűnt.
Ésszerű feltenni a kérdést, hogy szexuális plaszticitásunk
összefügg-e idegrendszerünk plaszticitásával. A kutatások
kimutatták, hogy a neuroplaszticitás nem korlátozódik az
agy bizonyos részeire, sem a már tárgyalt érző, mozgató és
kognitív funkciókra. Az ösztönös viselkedéseket, például a
szexet szabályozó agyi egység, a hipotalamusz szintén
plasztikus, és ugyanez érvényes az érzelmeket és
szorongást feldolgozó amygdalára is. Az agy egyes
részeinek, például a kéregnek – a nagyobb számú
megváltoztatható idegsejtnek és kapcsolatnak
köszönhetően – talán nagyobb a plasztikus potenciálja, de a
plaszticitás a nem kérgi részeken is megfigyelhető. Ez a
vonás minden agyi szövetre jellemző. Jelen van a
hippocampusban (amely rövid távú emlékeinket alakítja át
hosszú távúakká) éppúgy, mint azokon a területeken,
amelyek a légzésünket szabályozzák, feldolgozzák az ősi
érzékeket vagy a fájdalmat. A gerincvelőben szintén
működik, amint azt a tudósok már igazolták is. Gerincvelői
plaszticitásról tett tanúbizonyságot a súlyos gerincsérülésen
átesett színész, Christopher Reeve is, akinek kitartó
gyakorlással sikerült elérnie, hogy évekkel a baleset után
visszanyerje valamennyire elvesztett érző– és
mozgatóképességét.
Merzenich így fogalmazza ezt meg:
– A plaszticitás nem lehet elszigetelt jelenség... az teljes
képtelenség.
Kísérletei kimutatták, hogy ha megváltozik valamelyik
agyi rendszer, akkor a hozzá kapcsolódó többi rendszerben
is változások történnek. Mindenütt ugyanazok a plaszticitási
szabályok érvényesek: „használd, vagy elveszíted”, illetve
az együtt aktiválódó idegsejtek összekapcsolódnak. Az agy
különböző részei nem lennének képesek együtt dolgozni, ha
ez nem így lenne.
Vajon az érző-, motoros vagy nyelvi kéreg agyi
térképeinek szabályai a bonyolultabb térképeknél is
érvényesülnek, például azoknál, amelyek a szexuális vagy
egyéb jellegű kapcsolatainkat reprezentálják? Merzenich
igazolta, hogy a válasz igen: az egyszerű agyi térképeknél
megfigyelhető szabályok a bonyolultabb térképekre is
vonatkoznak. Ha állatoknak állandóan csak egyetlen
frekvenciájú hangot játszanak, agyukban egyetlen terület
alakul ki a hang feldolgozására. A bonyolultabb mintázatnak
– például egy hat hangból álló dallamnak – kitett állatoknál
nem egyszerűen hat különböző térképrégió
összekapcsolódása figyelhető meg, hanem egy olyan új
régió kialakulása is, amelyik az egész dallamot dolgozza fel.
De ezek az összetettebb agyi térképek is ugyanazokat a
plaszticitási elveket követik, mint azok, amelyek csak
egyetlen hangot dolgoznak fel.
A szexuális ösztönökről Freudnak az volt a véleménye,
hogy feltűnően rugalmasak, és céljaikat is viszonylag
könnyen változtatják meg. Nem ő állította először a
szexualitásról, hogy rugalmas – már Platón kifejtette, hogy
az emberi Érosz számos formát ölt –, de Freud fektette le a
szexuális és érzelmi plaszticitás tudományos
megismerésének alapjait.
E téren az egyik legfontosabb eredménye a szexuális
plaszticitás kritikus időszakainak felfedezése volt. Freud azt
állította, hogy a felnőttek bensőséges és szexuális
szerelemre való képessége több lépcsőben fejlődik ki, és a
csecsemőnek a szüleihez való első szenvedélyes
kötődésével veszi kezdetét. A pácienseivel folytatott
beszélgetések és a gyermekek megfigyelése alapján rájött,
hogy a nemiség és bensőségesség első kritikus időszaka
nem a pubertás, hanem a korai gyermekkor, és hogy a
gyermekek is képesek szenvedélyes, protoszexuális
érzelmekre – hirtelen fellángolásokra, gyengéd szeretetre,
sőt néha még szexuális izgalomra is, amint az A. esetében is
történt.
Freud fedezte fel, hogy a gyermekek szexuális
bántalmazása azért különösen ártalmas, mert hatással van
a szexualitás gyermekkori kritikus időszakára, és nagyban
befolyásolja, hogy később mihez vonzódunk, és mit
gondolunk a szexről. A gyerekeknek szükségük van
szeretetre, és általában szenvedélyes kötődés alakul ki
bennük a szüleik iránt. Ha a szülő kedves, szelíd és
megbízható, akkor sok esetben később a gyermek is az
efféle kapcsolatokat fogja keresni; ha viszont a szülő
érdektelen, hideg, távoli, magába forduló, dühös,
ambivalens vagy szeszélyes, akkor könnyen lehet, hogy
gyermeke felnőve olyan társat fog keresni, akinek hasonlóak
a hajlamai. Vannak persze kivételek, de a kutatások során
jelentős mennyiségű bizonyíték gyűlt össze, amelyek azt
igazolják, hogy helyes volt Freud alapvető meglátása,
miszerint ha a kapcsolatok és a másokhoz való kötődés
korai mintázata problémás, az gyermekkorunkban rögzülhet
az agyunkban, és felnőttkorunkban megismétlődhet. Az A.
által első találkozásunk előtt eljátszott szexuális
forgatókönyv számos eleme traumatikus gyermekkori
helyzetét ismételte meg, ráadásul szinte teljesen
egyértelműen – például az, hogy instabil, a normálisnak
tekintett szexuális határokat áthágó nőkkel alakított ki
bizonytalan kapcsolatokat, amelyekben összekapcsolódott
az ellenségesség és a szexuális izgalom, miközben partnere
„hivatalos” párját felszarvazták, és mindig fennállt a
veszély, hogy feltűnik a színen.
A kritikus időszak gondolata nagyjából abban az időben
bukkant fel, amikor Freud a szerelemmel és a szexualitással
kezdett foglalkozni: embriológusok vetették fel, akik
megfigyelték, hogy a magzat idegrendszere szakaszosan
fejlődik ki, és ha ezeket a szakaszokat megzavarják, az
életre szóló káros, gyakran katasztrofális
következményekkel jár az egyedre nézve. Noha Freud nem
használta a kifejezést, az, amit a szexuális fejlődés korai
szakaszairól mondott, megfelel a kritikus időszakokra
vonatkozó mai ismereteinknek. Rövid időintervallumokról
van szó, amikor új agyi rendszerek és térképek fejlődnek ki
az ember környezetében lévő más személyektől származó
ingerek hatására.
A gyermekkori érzelmek nyomai könnyen felfedezhetők a
felnőttek mindennapos szerelmi és szexuális
viselkedésében. A mi kultúránkba tartozó felnőttek gyengéd
előjátékuk során, vagy amikor legbensőségesebb
imádatuknak akarnak hangot adni, gyakran használják a
„bébi” vagy „babám” szavakat. Olyan szavakkal
kedveskednek egymásnak, amelyet anyjuk használt rájuk
kicsi korukban, például „kincsem” vagy „kicsikém”. Ezek a
szavak életük legkorábbi hónapjait idézik fel; anyjuk ebben
az időszakban táplálással, simogatásokkal és kedveskedő
szavakkal fejezte ki gyermeke iránti szeretetét. Freud ezt
orális fázisnak nevezte, s ez a szexualitás első szakasza,
amelynek lényegét a „gondoskodás” és „táplálás” szavak
foglalják össze – a gyengéd gondozás, a szeretet és az
etetés. A kisbaba úgy érzi, mintha összeolvadt volna
anyjával, és mások iránti bizalma úgy fejlődik ki, hogy
közben valaki magához öleli, és egy cukros étellel, tejjel
táplálja. Elméjében összekapcsolódik a szeretet, a
gondoskodás és a táplálás, az agyban pedig úgy rögzül ez a
kapcsolat, mint a születés utáni első meghatározó élmény.
Ha felnőttek becézgetik egymást, és olyan szavakat
használnak, mint „édesem” vagy „kicsim”, akkor ez Freud
szerint valójában regresszió, vagyis a kapcsolat érett
szellemi állapotától az élet korábbi szakaszaiba való
visszatérés. Úgy vélem, a plaszticitás vonatkozásában az
ilyen regresszió során megszűnik a régi idegi útvonalak
addigi takarása, s azok kiváltják a felidézett korábbi
időszakhoz tartozó összes asszociációt. A regresszió lehet
kellemes és ártalmatlan, mint a felnőttek előjátéka során,
ám okozhat problémát is, például akkor, ha infantilis
agresszív útvonalak válnak szabaddá, és egy felnőtt
hisztizni kezd.
Még a „csúnya beszédben” is felfedezhetők a
kisgyermekkori szexuális fejlődés szakaszainak nyomai.
Végül is miért kellene a szexre „csúnya” dologként
gondolni? Ez a hozzáállás a gyermek szexről alkotott
véleményét tükrözi, élete azon szakaszából, amikor már
szobatiszta, tud a vizelésről és a székelésről, s meglepetten
értesül arról, hogy a vizelésben részt vevő, a
végbélnyíláshoz oly közel lévő nemi szerveknek a szexben is
szerepük van, és hogy anyu néha megengedi, hogy apu ezt
a „csúnya” vagy „piszkos” szervét beledugja egy, a
fenekéhez nagyon közel lévő lyukba. A felnőtteket ez
általában nem zavarja, mert serdülőkorukban a szexuális
plaszticitás egy újabb kritikus szakaszán estek át, amelynek
során agyuk ismét átszerveződött, ezáltal a szex gyönyöre
elég erős lett ahhoz, hogy elnyomjon bármiféle undort.
Freud azt is kimutatta, hogy számos szexuális rejtély
könnyen megérthető a kritikus időszakban lezajlott ún.
fixációk alapján. Munkássága óta nem csodálkozunk azon,
ha egy lány, akit az apja még gyermekkorában elhagyott,
számára elérhetetlen férfiakat próbál meghódítani, akik elég
idősek ahhoz, hogy az apja legyenek, vagy hogy a
jégkirálynőszerű anya által felnevelt gyermek később ilyen
embert keres partnerként, sőt olykor maga is „jéghideggé”
válik.
Mivel ugyanis a kritikus időszakban nem tapasztalta meg
az empátiát, agyában nem fejlődött ki a megfelelő terület.
Számos perverzió is megmagyarázható a plaszticitás és a
gyermekkori konfliktusok fennmaradása alapján. A lényeg
azonban az, hogy kritikus időszakainkban olyan szexuális és
érzelmi élményeket és vonzalmakat élhetünk át, amelyek
azután rögzülnek az agyunkban, és egész hátralevő
életünkre nagy hatással lehetnek. Az a tény pedig, hogy
képesek vagyunk megváltoztatni a szexuális ízlésünket,
részben magyarázatot ad a világban megfigyelhető
elképesztő szexuális változatosságra.
A gondolat, miszerint egy kritikus időszak közreműködhet
a felnőttek szexuális vágyainak formálásában, ellentmond
annak a széles körben elterjedt véleménynek, hogy ami
vonz bennünket, az nem annyira személyes tapasztalataink,
hanem inkább közös biológiánk eredménye. Bizonyos
embereket – például a modelleket és a filmcsillagokat –
nagyon sokan szépnek vagy szexisnek tekintenek. A
biológia egy bizonyos ága szerint ezek az emberek azért
vonzóak, mivel külső jegyeik robusztusságot sugallnak, ami
viszont az erő és a termékenység ígéretét hordozza: a tiszta
bőr és a szimmetrikus vonások azt jelzik, hogy a potenciális
pár mentes a betegségektől; a homokóra alak a női
termékenység jele; a fejlett izomzat pedig azzal biztat, hogy
a férfi képes lesz megvédelmezni a nőt és az utódait.
Csakhogy ez nagyon leegyszerűsíti a biológia valódi
tanítását. Ugyanis nem mindenki a testbe szeret bele,
hiszen például amikor egy nő azt mondja, hogy „amint
meghallottam azt a hangot, rögtön tudtam, hogy nekem
való a pasas”, akkor a hang zenéje talán többet árult el neki
a férfi leikéről, mint a külső megjelenése. Ráadásul a
szexuális ízlés is sokat változott a századok folyamán.
Rubens szépségei mai szemmel nézve igencsak testesek, de
jóval rövidebb idő is elég az efféle változásokhoz –
gondoljunk csak a Playboy-nyuszikra vagy a manökenekre,
akik néhány évtizede még jellemzően dús keblű, széles
csípőjű lányok voltak, ma viszont egyre fiúsabb alakúak.
Nyilvánvaló, hogy a kultúra és a személyes tapasztalat
hatással van a szexuális ízlésre, amely tehát szerzett, és
csak utólag rögzül az agyban.
A fentiek szerinti „tanult ízlés” per definitionem
elsajátított dolog, nem úgy, mint a velünk született „ízlelés”.
A kisbabának nem kell hozzászoknia a tej, a víz vagy az
édességek ízéhez, azokat azonnal kellemesnek érzi. Amit
tanult ízléssel kedvelünk meg, az eleinte közömbös vagy
akár ellenszenves is lehetett számunkra, ám idővel
kellemessé vált – ilyen például a sajtok szaga, a
gyomorkeserűk, a száraz borok, a kávé vagy a pástétomok
íze. Számos olyan ínyencség van, amelyeket bizony először
meg kell szokni, s amelyekért az emberek jelentős
összegeket is hajlandók kiadni, bár gyerekkorukban esetleg
kifejezetten gusztustalannak találták őket.byEnoi
Angliában I. Erzsébet idején a szerelmesek annyira
rajongtak egymás testszagáért, hogy a nők gyakran
hámozott almát dugtak a hónuk alá, amíg az magába nem
szívta verítéküket és szagukat. Ezt a „szerelemalmát”
azután a kedvesüknek adták, hogy távollétükben
szagolgathassa. Mi viszont gyümölcsök és virágok
mesterséges illatát használjuk arra, hogy természetes
testszagunkat elrejtsük szerelmesünk elől. Hogy a kétféle
hozzáállás közül melyik tanult és melyik természetes, azt
nem olyan könnyű eldönteni. A tehénvizelet például
számunkra „természetesen” undorító, a kelet-afrikai maszáj
törzs tagjai azonban a hajukba dörzsölik – egyenes
következménye ez annak, hogy a tehén rendkívül fontos
szerepet játszik a kultúrájukban. Sok olyan dolog van,
amelyet hitünk szerint „természettől fogva” szeretünk,
valójában azonban valamikor hozzájuk kellett szoknunk,
még ha mára „második természetünkké” váltak is. A
„második természetünket” azért nem tudjuk
megkülönböztetni az „eredetitől”, mert neuroplasztikus
agyunk az új elemek rögzülése után új természetet alakít ki,
amely pontosan annyira biológiai, amennyire az eredeti volt.
A pornográfia napjainkban tapasztalható, már-már
járványszerű terjedése jól szemlélteti azt a tényt, hogy a
szexuális ízlés is lehet tanult. Az interneten hozzáférhető
pornográfia a neuroplasztikus változások előidézéséhez
szükséges mindegyik követelménynek eleget tesz.
Első pillantásra a pornográfia tisztán ösztönös dolognak
tűnhet: az egyértelműen szexuális tartalmú képek ösztönös
reakciókat idéznek elő, amelyek több millió év evolúciója
során alakultak ki. De ha ez így lenne, akkor a
pornográfiának nem lenne szabad változnia. Ugyanazok a
kiváltó ingerek, ugyanazok a testrészek és arányok
izgatnának fel bennünket, amelyeket már az őseink is
vonzónak találtak. Ezt próbálják elhitetni velünk a
pornográfia előállítói és terjesztői is, akik azt állítják, hogy a
szexualitás elnyomása, a tabuk és a félelmek ellen
küzdenek, s céljuk a természetes, de elfojtott szexuális
ösztönök felszabadítása.
Valójában azonban a pornográfia tartalma dinamikus
jelenség, amely tökéletesen szemlélteti a tanult ízlés
változásait. Harminc évvel ezelőtt a „kemény” pornográfia
általában két izgalmi állapotban lévő partner nemi
közösülésének mindent megmutató ábrázolása volt, ahol jól
látszottak a nemi szerveik. „Lágy” pornográfián többnyire
nők képét értették, ágyon fekve, a fésülködőasztalnál vagy
valamilyen félromantikus környezetben, lenge öltözékben,
kivillanó keblekkel.
Ma a kemény pornográfia egyre inkább
szadomazochisztikus jelleget ölt: kényszerített nemi aktust,
a nők arcára történő ejakulációt vagy vadul végzett anális
szexet ábrázolnak, s a szexuális aktusba gyűlölet és
megalázás keveredik. A kemény pornográfia ma már nem
riad vissza a perverzióktól sem, és ami néhány évtizede
még kemény volt, az ma lágy pornográfiának minősül: a
felnőttek közti közösülés kendőzetlen bemutatása már
kábeltévés csatornákon is megtekinthető. Az egykori,
viszonylag szolid, enyhén pornográf képek – azaz a
különböző mértékben ruhátlan nők – ma már egész nap
láthatók a sajtóban, jelezve, hogy minden – a televízió, a
videoklipek, a szappanoperák, a reklámok stb. –
„elpornósodik”.
A pornográfia terjedése egészen rendkívüli mértékű; a
videokölcsönzők forgalmának 25 százalékát ilyen filmek
teszik ki, és ez a negyedik leggyakoribb ok, amiért az
emberek az interneten böngésznek. Az MSNBC.com egy
2001-es felmérése szerint a válaszadók 80 százaléka érezte
úgy: olyan sok időt tölt a pornográf oldalak nézegetésével,
hogy az már a párkapcsolatát vagy a munkáját
veszélyezteti. A lágy pornográfia szerepe a jelentősebb,
mivel most, hogy már nem kell rejtegetni, nagy befolyást
gyakorol a kevés szexuális tapasztalattal bíró, különösen
plasztikus agyú fiatalokra, akiknél javában zajlik a szexuális
vágyak és ízlés kialakulásának folyamata. De a pornográfia
a felnőttekre is óriási hatással lehet, és akik használják,
azoknak sejtelmük sincs róla, milyen mértékben formálja át
az agyukat.
Az 1990-es évek derekán és végén, amikor az
internetezés gyorsan, az internetes pornográfia pedig
robbanásszerűen fejlődött, több olyan férfit kezeltem vagy
vizsgáltam meg, akikkel lényegében ugyanaz történt.
Mindegyikük rákapott a pornográfia egy olyan változatára,
amely kisebb-nagyobb mértékben felzaklatta vagy akár
taszította is, megzavarta szexuális izgalmának szokásos
jellemzőit, s végső soron hatással volt a párkapcsolatára és
a potenciájára is.
Egyikük sem volt alapvetően éretlen vagy szociálisan
ügyetlen, és nem is húzódtak vissza valamiféle masszív
pornográfgyűjtemény világába, hogy ily módon
helyettesítsék a valódi nőkkel való kapcsolatot. Kellemes,
általában figyelmes férfiakról volt szó, akik viszonylag
sikeres kapcsolatban vagy házasságban éltek.
Jellemző módon valamilyen egyéb probléma miatt
kerültek hozzám, s a kezelés során csak úgy mellékesen és
sokat eláruló feszengéssel megjegyezték, hogy akaratlanul
is mind több időt töltenek pornográf internetes oldalak
nézegetésével, s közben önkielégítést végeznek. Néhányuk
azzal próbálta nyugtatni magát, hogy mindenki ezt teszi.
Voltak köztük olyanok, akik egy Playboy jellegű oldallal
kezdték, vagy idegenek által „beetetésként” küldött
mezítelen fényképekkel, illetve videoklipekkel. Mások
teljesen ártalmatlan oldalakon találkoztak olyan, sokat
sejtető hirdetéssel, amely valamilyen pikáns oldalra
irányította át őket, amire hamarosan teljesen rászoktak.
Az említett férfiak közül többen is beszámoltak még
valamiről, és bár ezt sokszor csak futólag tették, mégis
felfigyeltem rá. Azt mondták, hogy jelenlegi partnerük,
barátnőjük vagy feleségük egyre nehezebben hozza őket
szexuális izgalomba, noha elfogulatlanul szemlélve továbbra
is vonzónak tartják az illető hölgyet. Amikor megkérdeztem,
hogy a jelenségnek szerintük van-e valami köze a
pornográfia nézegetéséhez, azt felelték, hogy az eleinte
még jobban is felizgatta őket szex közben, majd idővel
éppen ellentétes hatása lett. Mostanra odáig jutottak, hogy
noha érzékeikkel élvezték volna az ágyban lelhető
örömöket, szeretkezés közben mégis mind gyakrabban
kellett valamilyen pornográf jelenet egy szereplőjének a
helyébe képzelniük magukat. Néhányuk megpróbálta
óvatosan rávenni a párját, hogy a pornószínésznőhöz
hasonlóan viselkedjen, s a „szeretkezés” helyett egyre
inkább „baszásra” vágytak. Szexuális képzelgéseikben mind
nagyobb szerepet kaptak azok a jelenettípusok, amelyeket,
hogy úgy mondjam, letöltöttek az agyukba, és ezek az új
jelenetek gyakran kezdetlegesebbek és erőszakosabbak
voltak korábbi képzelgéseiknél. Az a benyomásom támadt,
hogy e férfiakból kiveszőben volt a szexuális kreativitás, és
kezdtek függővé válni az internetes pornográfiától.
Az általam megfigyelt változások nem korlátozódnak a
kezelésen részt vevő néhány emberre. Szociális átalakulás
van folyamatban. Noha privát szexuális erkölcsökre
vonatkozó információkhoz elég nehéz hozzájutni, a modern
pornográfiával nincsenek ilyen problémák, hiszen az egyre
inkább nyilvánossá válik. Ez az átalakulás egybeesik azzal,
hogy manapság a pornográfia szó helyett mindinkább egy
jóval lazább kifejezést használunk: pornó. Az amerikai
egyetemisták életével foglalkozó I am Charlotte Simmons
című könyvéhez anyagot gyűjtő Tom Wolfe éveken át
figyelte az egyetemi kollégiumok lakóit. Könyvében leírja,
hogy egy este az egyik fiú, Ivy Peters e szavakkal állított be
a fiúk hálótermébe: „Van valakinek pornója?”
„Ez egyáltalán nem volt szokatlan kérdés – folytatja Wolfe.
– Sok srác teljesen nyíltan beszélt arról, hogyan maszturbál
naponta legalább egyszer, mintha ez csak pusztán
pszichoszexuális rendszerük előrelátó karban tartása lenne.”
Egy másik fiú így szól Ivy Peters-hez: „Próbálkozz a
harmadikon, ott van pár félkezes magazin.” Peters azonban
ezt feleli: „A magazinok már nem izgatnak fel... videók
kellenek.” Egy másik fiú megjegyzi: „Ó, a fenébe, I. P., este
tíz van. Még egy óra, és jönnek a ribancok, hogy itt töltsék
az éjszakát, neked meg pornóvideó és zsebhoki kell?” Ivy
ekkor „vállat vont, és széttárta a karját, mintha csak azt
mondaná: De én pornót akarok! Miért olyan nagy ügy ez?”
Az igazi kérdés a tűréshatár. Ivy tisztában van vele, hogy
olyan, mint egy kábítószerfüggő, s többé már nem dobják
fel azok a képek, amelyeket régebben izgatónak talált. A
veszély az, hogy ez a határeltolódás kihat majd a
kapcsolataira is, ahogyan a nálam jelentkező pácienseknél
is történt, potenciazavarokat okoz, és új, talán önmaga által
sem kívánt irányba tolhatja el az ízlését. Amikor a
pornográfiaipar szereplői azzal dicsekszenek, hogy még
több korlátot bontanak le, új, még keményebb témákat
vezetnek be, azt nem említik meg, hogy kénytelenek így
tenni, mivel ügyfeleikben már bizonyos mértékű közöny
alakult ki a tartalommal szemben. A pikáns férfimagazinok
végén és hasonló témájú internetes oldalakon csak úgy
hemzsegnek a Viagra-jellegű gyógyszereket kínáló
hirdetések – ezeket az orvosságokat eredetileg azoknak az
idősebb férfiaknak szánták, akik az öregedéssel járó, illetve
a hímvessző ereinek elzáródása okozta merevedési
problémákkal küszködtek. Napjainkban a pornóoldalakon
szörfölő fiatal férfiak valósággal rettegnek az impotenciától,
azaz a „merevedési zavartól”, ahogy finomkodva nevezik. A
kifejezés azért félrevezető, mert azt sugallja, hogy e férfiak
péniszével van baj, pedig a probléma a fejükben van, a
nemiséggel kapcsolatos agyi térképeikben. A hímvesszőjük
ugyanis tökéletesen működik, ha pornográfiát nézegetve
használják. Mégis csak kevésnek jut eszébe, hogy talán
összefüggés lehet az általuk „fogyasztott” pornográfia és az
impotenciájuk között. (Néhányan azonban sokatmondóan
úgy beszéltek a pornográf oldalakon töltött időről, hogy
olyankor „szétmaszturbálták az agyukat”.)
A Wolfe által leírt jelenetben a fiúk egyike „ribancoknak”
nevezi a lányokat, akik azért jönnek, hogy lefeküdjenek a
barátjukkal. Rá is hatással vannak a pornográf képek, hiszen
a „ribancok”, akárcsak a pornófilmekben szereplő legtöbb
nő, mindig készségesek, s ezért értéktelenebbek is.
 Az internetes pornográfia addiktív – s ez nem csupán
metafora. Nem csak a kábítószerre vagy az alkoholra lehet
rászokni. Az emberek súlyosan függővé válhatnak a
szerencsejátékoktól vagy akár a futástól is. A
szenvedélybetegek mindegyikére jellemző, hogy elveszítik
kontrolijukat az adott tevékenység felett, s a káros
következmények ellenére is kényszeresen űzik azt.
Nehezebben reagálnak, ezért a kívánt állapot eléréséhez
egyre intenzívebb ingerlésre van szükségük, és elvonási
tünetektől szenvednek, ha nem végezhetik azt a
tevékenységet, amelyre rászoktak.
A függővé válás minden esetben az agyban végbemenő
hosszú távú, talán életre szóló neuroplasztikus változásokkal
jár együtt. A szenvedélybetegek képtelenek az
önmérsékletre, és csakis úgy kerülhetik el az addiktív
viselkedéseket, ha teljesen távol tartják magukat a
függőségüket okozó anyagtól vagy tevékenységtől. A
Névtelen Alkoholisták egyik tétele szerint nincsenek
„gyógyult alkoholisták”, és összejöveteleiken még az
évtizedek óta egyetlen korty szeszt sem fogyasztó
résztvevőknek is így kell bemutatkozniuk: a nevem X., és
alkoholista vagyok. A plaszticitás tekintetében egyébként
gyakran igazuk is van.
Az utcán kapható kábítószerek addiktivitásának mérésére
az amerikai Marylandben működő Országos Egészségügyi
Intézet (National Institutes of Health, NIH) kutatói egy
patkányt tanítottak be arra, hogy addig nyomogasson egy
kapcsolót, amíg nem kap egy adagot a szerből. Minél
keményebb munkára hajlandó az állat a drogért, annál
addiktívabb a szer. A kokain – akárcsak szinte az összes
többi illegális drog, sőt még egyes drogmentes
tevékenységek is, mint a futás – fokozza a gyönyörérzet
kialakulásában szerepet játszó idegi ingerületátvivő anyag,
a dopamin agyi aktivitását. A dopamint „jutalomanyagnak”
is nevezik, mert amikor sikeresen teljesítünk valamit –
például indulunk egy futóversenyen, és megnyerjük –, akkor
az agyunk megkezdi a kiválasztását. Bármilyen kimerültek
vagyunk is, újra energia árad szét a testünkben, izgalmat,
örömet és önbizalmat érzünk, sőt akár egy tiszteletkört is
lefuthatunk. A vesztesek viszont, akik nem kapnak ilyen
dopamint, azonnal kifogynak az energiából, összerogynak a
célvonalon, és pocsékul érzik magukat. Az addiktív anyagok
a dopaminrendszer „eltérítésével” úgy részesítenek
gyönyörben bennünket, hogy nem kell érte megdolgoznunk.
A dopamin, amint azt Merzenich kutatásánál láttuk, a
plasztikus változásban is szerepet játszik. Az izgalmi
állapotunkat előidéző dopamin egyben meg is erősíti azokat
az idegi kapcsolatokat, amelyek a cél elérését lehetővé tevő
viselkedésért felelősek. Amikor Merzenich elektródával
ingerelte egy állat dopaminos jutalmazási rendszerét, s
közben egy hangot játszott le, a felszabaduló dopamin
plasztikus változást okozva megnagyobbította a hangnak
megfelelő területet az állat hallótérképén. Egy fontos
összefüggést találunk itt a pornográfiával, nevezetesen azt,
hogy a szexuális izgalom során is dopamin szabadul fel, ami
mindkét nemnél fokozza a libidót, elősegíti az orgazmust és
aktivizálja az agy gyönyörközpontjait. Ennek tulajdonítható
a pornográfia addiktivitása.
Eric Nestler, a Texasi Egyetem munkatársa kimutatta,
hogyan okoz a függőség tartós változásokat állatok
agyában. Számos addiktív anyagból egyetlen adag is elég
ahhoz, hogy a szervezetben egy ΔFosB (ejtsd: delta fosz bé)
nevű, az idegsejtekben felhalmozódó fehérje termelődjék. A
felhalmozódott fehérje mennyisége a drog minden egyes
használatakor nő, míg végül „átbillent” egy genetikai
kapcsolót, amely azt határozza meg, hogy mely gének
legyenek be-, illetve kikapcsolva. E kapcsoló átbillenése
olyan változásokat eredményez, amelyek még jóval a szer
szedésének abbahagyása után is hatnak,
visszafordíthatatlan károkat okoznak az agy
dopaminrendszerében, és az állatot sokkal hajlamosabbá
teszik a függővé válásra. Az olyan, nem drog okozta
függőségek, mint a futás vagy a cukoroldativás, szintén a
ΔFosB felhalmozódásához vezetnek, és hasonló állandó
változásokat idéznek elő a dopaminrendszerben.
A pornográfiai ipar egészséges gyönyört és a szexuális
feszültség levezetését ígéri, ám a valóságban gyakran
függőséget, kitolódó tűréshatárt és ennek következtében
idővel csökkenő élvezetet okoz. Azok a férfiak, akik
megfordultak nálam, sok esetben paradox módon nem
szerették ugyan a pornográfiát, de vágytak rá.
Az általánosan elterjedt nézet szerint a szenvedélybeteg
azért tér vissza újra és újra az „adagjáért”, mert az gyönyört
okoz neki, és mert nem szereti a megvonással járó
fájdalmat. Csakhogy a függő emberek akkor is használják a
drogot, amikor semmi kilátásuk sincs a gyönyörre, amikor
tudják, hogy az adag nem lesz elég a vágyott tudatállapot
eléréséhez, és hogy még az elvonási tünetek jelentkezése
előtt vágyni fognak az újabb adagra. Akarni valamit vagy
szeretni valamit – az két különböző dolog.
A szenvedélybeteg azért vágyik mohón az adagjára, mert
plasztikus agya érzékennyé vált a szerre vagy az élményre.
Az érzékennyé válás más, mint a tűréshatár. Ahogy kialakul
a tolerancia, az illetőnek egyre több és több anyagra vagy
pornóra van szüksége a kellemes hatás eléréséhez; az
érzékennyé válás következtében pedig egyre kevesebb és
kevesebb anyag is elég ahhoz, hogy hevesen vágyjon rá. Az
érzékennyé válás növeli a szer iránti vágyakozást, de nem
szükségszerűen növeli a szer kedvelését. Az addiktív anyag
vagy tevékenység nyomán a ΔFosB felhalmozódik, s ez idézi
elő az érzékennyé válást.
A pornográfia inkább izgató, semmint kielégítő,
agyunkban ugyanis két külön gyönyörrendszer van: az egyik
az izgalmi gyönyörért, a másik a kielégüléses gyönyörért
felel. Az első rendszer „fennhatósága” alá azok az élvezetek
tartoznak, amelyeket előre elképzelünk magunknak, például
a szex vagy egy finom ebéd. Neurokémiájában a dopamin
dominál, ez fokozza a feszültségszintünket.
 A második gyönyörrendszerhez a szex vagy az elképzelt
ebéd utáni elégedettség vagy kielégült élvezet köthető, a
hatása pedig megnyugtató. Az ilyen gyönyört az agyban
felszabaduló endorfmok idézik elő – ezek az opiátokkal
rokon vegyületek békés, eufórikus boldogságot nyújtanak.
A pornográfia a szexuális alanyok végtelen választékát
kínálva túlaktiválja az izgalmi rendszert. A pornófogyasztók
agyában az általuk látott képek és videók alapján új
térképek alakulnak ki. Mivel az agy a „használd, vagy
elveszíted” elv szerint működik, ezért ha új térképterület
alakul ki, akkor vágyunk arra, hogy azt aktívan tartsuk. Mint
ahogy izmaink is türelmetlenül várják a mozgást az egész
napos üldögélés után, ugyanúgy érzékeink is éheznek az
ingerlésre.
A számítógépük előtt pornót nézegető férfiak kísértetiesen
emlékeztetnek az Országos Egészségügyi Intézet
laboratóriumában a dopaminlöketért kapcsolót nyomogató
patkányokra. Tudtukon kívül pornográf edzések alanyaivá
váltak, melyek az agyi térképek plasztikus változásához
szükséges összes követelményt kielégítik. Mivel az együtt
aktiválódó idegsejtek összekapcsolódnak, ezek a férfiak
rengeteg gyakorlással elérték, hogy a látott képek
rögzüljenek agyuk gyönyörközpontjában, s ezt pontosan
azzal a feszült figyelemmel tették, ami nélkülözhetetlen a
plasztikus változáshoz. Ezeket a képeket látták maguk előtt,
amikor távol voltak a számítógépüktől vagy miközben a
barátnőjükkel szeretkeztek, és így tovább erősítették őket.
Valahányszor szexuális izgalmat éreztek, és önkielégítés
során orgazmusuk volt, egy dopaminhullám – a dopamin,
ugyebár, a jutalmazó idegi átvivő anyag – stabilizálta
agyukban az adott kapcsolatokat. Ráadásul nemcsak a
jutalom segítette elő viselkedésüket, hanem az is, hogy így
elkerülhették azt a kínos érzést, ami az üzletben a Playboy
vásárlásakor töltötte el őket. E viselkedésnél tehát nem volt
büntetés, csak jutalom.
 Az, hogy mit találtak izgatónak, attól függően változott,
hogy az általuk látogatott honlapok milyen új, az agyi
térképeiket tudtukon kívül megváltoztató témákat és
forgatókönyveket vezettek be. Mivel a plaszticitás
kompetitív, az új, izgalmas képek agyi térképei az őket
korábban izgató dolgok rovására növekedtek – úgy vélem,
ez az oka annak, hogy egyre kevésbé „indultak be” a
barátnőiktől.
Sean Thomas története, amely elsőként a brit
Spectatorban jelent meg, figyelemre méltó beszámoló arról,
hogyan ereszkedett egy férfi mind mélyebbre a
pornófüggőség bugyraiba. Világossá teszi, miként
változtatja meg a pornó az agyi térképeket meg a szexuális
ízlést, és hogy milyen szerepe van a folyamatban a kritikus
időszaki plaszticitásnak. Thomas így írt: „Sohasem
kedveltem különösebben a pornográfiát. Persze,
tinédzserként, a hetvenes években néha az én párnám alatt
is ott volt egy Playboy, de általában nem voltam oda a
pucér nős magazinokért vagy a szexfilmekért. Unalmasnak,
önmagukat ismétlőnek és abszurdnak tartottam őket,
ráadásul roppant kínosan éreztem magam, amikor ezeket
vásároltam.” Taszította a pornóvilág sivársága és az ott
uralkodó bajszos csődörök ízléstelen megjelenése. Ámde
2001-ben, nem sokkal azután, hogy először ment fel az
internetre, kíváncsi lett a pornóra, amelyről mindenki azt
mondta, hogy elárasztja a világhálót. Az oldalak jórésze
ingyenes volt – beetető, illetve „kapunyitó” oldalként
szolgált a durvábbakhoz. Képsorozatok mezítelen lányokról,
gyakori szexuális fantáziákról és vonzó szexuális elemekről,
amelyek mindegyikének az volt a célja, hogy megnyomjon
egy gombot az internetező agyában – még akkor is, ha az
illetőnek fogalma sincs e gomb létezéséről. Pornográf
képregényeket éppúgy talált, mint pezsgőfürdőben
játszadozó leszbikusokat, vécén dohányzó nőket,
kollégistákat, orgiákat és behódoló ázsiai nők arcára
ejakuláló férfiakat ábrázoló fényképeket. A képek többsége
valamiféle történetet mesélt el.
Thomas rábukkant néhány olyan fotóra és jelenetre,
amelyek tetszettek neki, és ezek „már másnap
visszacsalogattak, hogy többet keressek belőlük. És a rá
következő napon is. Meg azután is.” Hamarosan azon kapta
magát, hogy ha volt egy szabad perce, máris „mohón
indultam internetes pornót keresni”.
Egy nap aztán egy olyan oldalra került, ahol fenekelős
képek is voltak. Legnagyobb meglepetésére heves
izgalomba jött tőlük. Hamarosan egész sor ilyen témájú
oldalt kutatott fel, olyan címekkel, mint „Bernie fenekelős
oldalai” vagy „Fenekelő főiskola”.
„Ez volt az a pillanat – írja –, amikor igazán függővé
váltam. A fenekelés iránti érdeklődés nyomán töprengeni
kezdtem: vajon miféle egyéb perverziók rejtőznek bennem?
Milyen titkos és gyönyörteli zugai vannak a
szexualitásomnak, amelyeket most otthonomban, nyugodt
körülmények között deríthetek fel? Nos, mint kiderült, bőven
akadtak ilyen zugok. Rájöttem, hogy roppant izgatónak
találom egyebek közt a leszbikus nőgyógyászati vizsgálatot,
az interraciális (ember és állat közötti) közösülést, valamint
a bugyijukat levető japán lányokat. Tetszettek a bugyi
nélküli röplabdázók, a magukat részegen mutogató orosz
lányok, és az olyan, meglehetősen extrém jelenetek,
amelyekben például az alárendelt fél szerepét játszó dán
színésznőkön intim borotválást végzett domina partnerük a
zuhany alatt. Az internet tehát ráébresztett, hogy
megszámlálhatatlanul sokféle szexuális képzelgésem és
furcsaságom van, és megtapasztaltam, hogy ezeknek online
történő kielégítése csak tovább csigázta vágyamat a
keresgélésre.”
Amíg rá nem talált a fenekelős képekre, amelyek
feltehetően valamilyen gyermekkori élményt kavartak fel
benne, vagy vágyat arra, hogy megbüntessék, Thomast
érdekelték ugyan az eléje került képek, de nem idéztek elő
benne semmiféle kényszert. Mások szexuális képzelgéseit
általában unalmasnak találjuk. Thomas tapasztalata is
hasonló volt a pácienseim által elmeséltekhez: noha nem
tudták pontosan, mit is keresnek, képek és jelenetek százait
nézték át, amíg rá nem találtak arra a felvételre vagy
szexuális jelenetre, amely egy rejtett vágyat megérintve
nagyon felizgatta őket.
Miután erre a képre rátalált, Thomas megváltozott. Az a
fenekelős fotó teljesen lekötötte a figyelmét, márpedig ez az
állapot szükséges a plasztikus változáshoz. Ráadásul a
valódi nőkkel ellentétben ezek a pornóképek mindennap,
éjjel-nappal elérhetők voltak a számítógépén.
A férfi most már súlyosan függő lett. Próbálta fékezni
magát, de naponta így is legalább öt órát töltött a laptopja
előtt. Titokban szörfölt, néha csak három órát aludt.
Kimerültsége a barátnőjének is feltűnt, aki arra kezdett
gyanakodni, hogy Thomas talán mással is találkozgat.
Alváshiánya annyira súlyossá vált, hogy megromlott az
egészsége, különböző fertőzésekkel egy kórház sürgősségi
osztályára került, és végül ez volt az, ami számvetésre
késztette. Kérdezősködni kezdett férfibarátai körében, és
kiderült, hogy közülük is sokan függők már.
Nyilvánvalóan volt valami Thomas szexualitásában, amiről
addig nem volt tudomása, de most hirtelen a felszínre
bukkant. Vajon az internet csupán felfedi furcsaságainkat és
perverzióinkat, vagy segít is azok kialakításában? Szerintem
a szexualitásnak azokból az aspektusaiból alkot új
képzelgéseket, amelyeknek addig a szörfölő nem volt
tudatában, és ezeknek az elemeknek az összekötésével hoz
létre új hálózatokat. Nem túl valószínű, hogy több ezer férfi
látta volna már, vagy akár csak álmodozott volna arról, hogy
az alárendelt fél szerepét játszó dán színésznőkön intim
borotválást végez domina partnerük a zuhany alatt. Freud
fedezte fel, hogy az efféle fantáziák a bennük lévő egyedi
elemek miatt ragadják meg az elmét. Egyes heteroszexuális
férfiakat például érdekelnek az olyan pornójelenetek,
amelyekben idősebb, domináns nők avatnak be
fiatalabbakat a leszbikus szex rejtelmeibe. Ennek az oka
talán az, hogy a fiúk kisgyerekként gyakran érzik úgy, hogy
elnyomja őket az anyjuk, aki a „főnökük”: öltözteti,
vetkőzteti, fürdeti őket. Ebben az életkorban némelyik fiú
olyan időszakon esik át, amelyben igen erősen azonosul az
anyjával, „lánynak” érzi magát – a leszbikus szex iránt
később felébredő érdeklődésükben talán a bennük még
megmaradt, tudat alatti női azonosulás jelenik meg. A
kemény pornó feltár néhányat a szexuális fejlődés kritikus
időszakaiban kialakult korai idegi hálózatok közül, és e régi,
elfeledett vagy elfojtott elemeket új hálózattá kapcsolja
össze, majd ezt az összes jellemzőt tartalmazó hálózatot
rögzíti. A pornóoldalak gyakran katalógusba gyűjtik a
legjellemzőbb perverziókat, s azokat össze is keverik a
képeken. Előbb vagy utóbb a szörfölő rábukkan a „tuti”
kombinációra, amely egyszerre többet is megnyom a
szexuális gombjai közül. Ezt követően azzal erősíti meg a
hálózatot, hogy újra meg újra megnézi a képeket, közben
önkielégítést végez, amivel dopamint szabadít fel, és így
tovább erősíti e hálózatokat. Egyfajta „neoszexualitást”
alakított ki, vagyis átalakított libidót, amely mélyen
gyökerezik rejtett szexuális hajlamaiban. Mivel pedig sok
esetben tolerancia alakul ki, a szexuális kielégülés
gyönyörét valamiféle agresszív kielégülés gyönyörével kell
kiegészíteni, így a szexuális és agresszív képek mind jobban
összekeverednek a felhasználóban – ezzel magyarázható a
szadomazo témák terjedése a pornográfiában.
A kritikus időszakok alapozzák meg azt, hogy melyek
lesznek a kedvenc típusaink, a serdülőkori és későbbi
szerelmek pedig a kiterjedt plasztikus változások újabb
hullámának lehetőségét teremtik meg. Stendhal, a 19.
század jeles regény– és esszéírója is felismerte, hogy a
szerelem jelentős változásokat idézhet elő a vonzódásban. A
romantikus szerelem olyan rendkívüli erejű érzelmeket vált
ki, hogy képesek vagyunk átértékelni, mit is tartunk
vonzónak, sőt még az „objektív” szépségre vonatkozó
vélemények sem számítanak. A szerelem ledönti trónjáról a
szépséget – ez a címe A szerelemről című esszéje egyik kis
fejezetének, melyben Albéric a kedvesénél szebb nővel
találkozik, ő azonban sokkal jobban vonzódik a szerelméhez,
mivel az több boldogságot nyújt neki. A szerelem olyan
jelentős mértékben képes megváltoztatni a vonzódást, hogy
Albéricet végül kedvese egy apróbb hibája, az arcán lévő
himlőhely hozza izgalomba. „Ez azért van így – írja Stendhal
–, mert e himlőhelyek jelenlétében ezer meg ezer, többnyire
édes és szemében rendkívül fontos érzést élt át, de
bármilyenek voltak is ezek az érzések, e bőrhiba
ösztönzésére, még ha más nő arcán tűnnék is föl, hihetetlen
gyorsasággal újjáélednek... ez esetben a rútság a
szépséggel egyenlő.”
Az ízlésnek ez az átalakulása azért következhet be, mert
nem kizárólag a külsőbe szeretünk bele. Ha valakit
vonzónak találunk, az normális körülmények között
megkönnyíti, hogy beleszeressünk, ám a folyamat csak
akkor megy végbe, ha e személy jelleme és egyéb vonásai –
egyebek közt az, hogy jól érezzük-e magunkat mellette –
szintén megfelelőek. Ilyenkor a szerelem olyan gyönyörteli
állapotot vált ki, amelyben még a himlőhelyek is vonzónak
tűnhetnek, s esztétikai érzékünk plasztikusan megváltozik. A
jelenség szerintem a következőképpen működik.
Az 1950-es években úgynevezett gyönyörközpontokat
fedeztek fel a limbikus rendszerben, vagyis az agy egyik
olyan részében, amely fontos szerepet játszik az érzelmek
feldolgozásában. Dr. Robert Heath embereken végzett
vizsgálatai során (egy elektródát ültettek a limbikus
rendszer szeptális régiójába, és gyenge árammal ingerelték)
a páciensek olyan erőteljes eufóriát éltek át, hogy amikor a
kutatók véget akartak vetni a kísérletnek, az egyik alany
szabályosan könyörögni kezdett, hogy ne tegyék. Aktív volt
például a szeptális régió, ha a páciensekkel kellemes
témákról beszélgettek, illetve amikor orgazmusuk volt.
Megállapították, hogy e gyönyörközpontok az agy
jutalmazási rendszeréhez, az úgynevezett mezolimbikus
dopaminrendszerhez tartoznak. James Olds és Peter Milner
1954-ben mutatta ki, hogy ha egy állat gyönyörközpontjába
elektródát ültetnek, és egy feladatot tanítanak meg neki, a
jutalmul fellépő kellemes érzés hatására az állat
könnyebben tanul.
Bekapcsolt gyönyörközpontok esetén minden, amit csak
átélünk, örömmel tölt el bennünket. A kokainhoz hasonló
kábítószerek úgy hatnak ránk, hogy csökkentik a
gyönyörközpont ingerküszöbét, így az könnyebben
aktiválódik. A kokain használatakor nem maga a drog adja a
gyönyörteli érzést, hanem az, hogy a gyönyörközpont sokkal
alacsonyabb bekapcsolási küszöbe miatt minden élmény
élvezetessé válik. Ha a bipoláris zavarban (korábban mániás
depressziónak nevezték) szenvedők az állapot mániásan
feldobott szakasza felé tartanak, gyönyörközpontjaik egyre
könnyebben aktivizálódnak. Ugyanez történik akkor is,
amikor szerelmesek leszünk.
Amikor valaki kokain hatása alatt van, illetve bipoláris
betegsége mániás szakaszába kerül, vagy szerelmes lesz,
akkor lelkesültté válik, és mindennel kapcsolatban derűlátó
lesz, ugyanis mindhárom állapot csökkenti az izgalmi
gyönyörrendszer kisülési küszöbét – mint már említettük, ez
az a dopaminalapú rendszer, amely a kívánt dologra való
vágyakozást élvezetessé teszi. A drogfüggő, a mániás,
illetve a szerelmes is egyre jobban eltelik reménykedő
várakozással, és érzékennyé válik mindenre, ami élvezetet
nyújthat – a virágok és a friss levegő is feldobják, és már
egy csekély, de figyelmes gesztus hatására is szeretet tölti
el az egész emberiség iránt. Ezt a folyamatot én globálissá
válásnak nevezem.
A szerelembe eséskor igen intenzív a globálissá válás, és
úgy vélem, ez az egyik fő oka annak, hogy a romantikus
szerelem oly nagy hatású katalizátora a plasztikus
változásnak. A szerelmes ember – mivel gyönyörközpontjai
oly könnyedén aktivizálódnak – nemcsak a partnerébe
szeret bele, hanem az egész világba, és azzal kapcsolatos
nézeteit is érzelem szövi át. Az agyunkat elárasztó dopamin
a plasztikus változások rögzítésére is szolgál, így a szerelem
kezdeti állapotában átélt kellemes élmények és
képzettársítások „beleégnek” az agyunkba.
A globálissá válás nemcsak azt teszi lehetővé a
számunkra, hogy több örömet leljünk a világban, hanem
megnehezíti azt is, hogy fájdalmat, elégedetlenséget vagy
undort érezzünk. Heath kimutatta, hogy a
gyönyörközpontok aktívvá válása gátolja a közeli fájdalom–
és averzióközpontok aktivizálódását. Rá se rántunk a
máskor zavarónak talált dolgokra. Szeretünk szerelmesek
lenni, nem csupán azért, mert ilyenkor könnyebb boldognak
érezni magunkat, hanem azért is, mert boldogtalannak lenni
is nehezebb.
A globálissá válás lehetőséget teremt arra is, hogy
megkedveljük a vonzónak talált dolgokat, például a
himlőhelyet, amely oly sok öröm forrása volt Albéric
számára. Az együtt aktiválódó idegsejtek
összekapcsolódnak, így ha gyönyört érzünk egy általában
egyáltalán nem túl vonzó himlőhely jelenlétében, a látvány
az örömök forrásaként rögzül az agyban. Hasonló
mechanizmus lép működésbe olyankor is, ha egy, a szert
már régen nem használó kokainfüggő elhalad a mocskos
sikátor előtt, ahol először próbálta ki, és olyan heves
vágyakozás tör rá, hogy vissza is megy. A kokain hatása
alatt érzett gyönyör olyan erős volt, hogy a hozzá kötődő
csúf sikátor is megszépült a képzeletében.
A szerelemnek tehát valóban van kémiája, és a románc
szakaszai – az eksztatikus élmények során, akárcsak a
szívfájdalmak idején – az agyunkban végbemenő
változásokat tükrözik. Freud, aki elsők közt írta le a kokain
pszichikai hatásait, és aki fiatalon elsőként fedezte fel a szer
orvosi alkalmazhatóságát, maga is bepillantott ebbe a
vegykonyhába. 1886. február 2-án a menyasszonyának,
Marthának írt levelében beszámolt arról, hogy miközben a
sorokat papírra vetette, kokaint fogyasztott. Mivel a kokain
igen gyorsan fejti ki hatását, a levél csodálatosan
regisztrálja a tüneteket. Freud először arról ír, hogy
beszédes lett tőle, és a legszívesebben minden gondolatát
megosztotta volna másokkal. A levél elején olvasható,
önmagát lekicsinylő megjegyzései írásának későbbi
részében eltűnnek, s hamarosan rettenthetetlennek érzi, sőt
a jeruzsálemi Templomot védelmező bátor őseivel azonosítja
magát. A kokain kimerültséget megszüntető képességét
ahhoz a varázslatos hatáshoz hasonlítja, amelyet Marthával
való romantikus együttléteik során tapasztalt. Egy másik
levelében arról ír, hogy a kokain csökkenti a félénkségét és
a levertségét, eufórikus állapotba juttatja, fokozza az
energiáját, javítja az önbecsülését és a lelkesedését,
emellett szerelemgerjesztő hatású is. Az általa leírt állapot
az „érzelmes megrészegültséghez” hasonlít, amikor az
emberek a szerelem kezdetén nagyon feldobottak, képesek
egész éjszaka beszélgetni, több az energiájuk, nagyobb a
libidójuk, és tele vannak lelkesedéssel, mivel azonban
mindent jónak tartanak, könnyen lehet, hogy az
ítélőképességük korlátozott – mindez pontosan illik a
dopamintermelést fokozó kábítószerek, például a kokain
hatásához. Nemrégiben fMRI (funkcionális mágneses
rezonanciás) felvételeket készítettek a partnerük fényképeit
nézegető szerelmesekről, és azt találták, hogy agyuknak
egy olyan része aktivizálódott, ahol igen nagy a
dopaminkoncentráció; az illetők agya úgy nézett ki, mint a
kokain hatása alatt álló embereké.
Ámde a szerelmi szívfájdalmaknak is megvan a maguk
kémiája. Ha a szerelmesek túl sokáig vannak távol
egymástól, összeomlanak, és elvonási tüneteik lesznek,
mohón vágynak a másikra, szorongani kezdenek,
kételkednek önmagukban, elszáll az energiájuk,
kimerültnek, ha ugyan nem depressziósnak érzik magukat.
A szerelmüktől kapott levél, telefonhívás vagy e-mail azután
újra energiával tölti fel őket, mintha csak új adaghoz
jutottak volna a kábítószerből. Szakítás esetén depresszió
következik – a mániás feldobottság ellentéte. Ezek a
függőségtünetek – a feldobott időszakok, az összeomlások,
a vágyakozás, az elvonási tünetek és a gyors feltöltődések –
a szeretett személy jelenlétéhez, illetve távollétéhez
alkalmazkodó agyunk szerkezetében végbemenő plasztikus
változások szubjektív jelei.
Ahogy az idő telik, a boldog szerelmesek között a
kábítószertoleranciához hasonló megszokás alakulhat ki. A
dopamin az újdonságokat kedveli. Ha monogám párok
elveszítik az egykori érzelmi felhangoltságot, ez a változás
kétségkívül jelzés – de nem arra utal, hogy valamelyikük
nem megfelelő vagy unalmas, hanem arra, hogy plasztikus
agyuk már tökéletesen alkalmazkodott a másikhoz, s emiatt
nem számíthatnak olyan „pezsgésre” a másik jelenlétében,
mint régen.
Szerencsére a szerelmesek képesek növelni a
dopamintermelésüket, és így fenntarthatják a feldobódott
állapotot: ehhez csak új dolgokat kell a kapcsolatba
belevinniük. Ha egy pár romantikus üdülésre megy, újfajta
közös tevékenységeket próbál ki, új stílusú ruhákat hord
vagy ajándékokkal lepi meg egymást, akkor az újdonság
erejével kapcsolják be egymás gyönyörközpontjait, és
mindaz, amit tapasztalnak – egymást is beleértve -,
felizgatja és gyönyörrel tölti el őket. A gyönyörközpontok
bekapcsolódása és a globálissá válás kezdete után a
szeretett személy képéhez ismét váratlan élvezetek
társulnak, s ez plasztikusan rögzül az agyban, amelyet az
evolúció az újdonságokra fogékonnyá tett. Tanulnunk kell
ahhoz, hogy teljesen élőnek érezhessük magunkat; ha pedig
az élet vagy a szerelem túlságosan kiszámíthatóvá válik, és
úgy tűnik, nemigen maradt tanulnivaló, nyughatatlanná
válunk – talán plasztikus agyunk tiltakozik így, amikor már
nem tudja elvégezni fontos feladatát.
 A szerelemtől nagylelkűek leszünk. Mivel a szerelemnek
köszönhetően olyan helyzeteket, illetve testi jellemzőket is
kellemesnek találunk, amelyekről egyébként talán más
lenne a véleményünk, ilyenkor a negatív asszociációk is
törlődhetnek agyunkból, ami szintén a plasztikus jelenségek
egyike.
A megtanult dolgok törlésének tudománya még nagyon
új. Ha valakinek az idegi hálózati kapcsolatai rögzülnek,
akkor a plaszticitás kompetitív jellege miatt ezek
hatékonnyá és önfenntartóvá válnak, s akárcsak a
szokásokat, nehéz megszüntetni őket. Emlékezzünk csak:
Merzenich is olyan „elmeradírt” keresett, amely segíthetett
neki a változások felgyorsításában és a rossz szokások
elhagyásában. A tanulás és a felejtés kémiailag is eltérő
folyamat. Ha valami újat tanulunk, az együtt aktiválódó
idegsejtek összekapcsolódnak, az idegsejtek szintjén pedig
egy kémiai folyamat, úgynevezett hosszú távú potenciáció
megy végbe, amely megerősíti az idegsejtek közötti
kapcsolatokat. Amikor az agy elfelejti a képzettársításokat,
és az összekapcsolódott idegsejtek szétválnak, egy másik
kémiai folyamat játszódik le, az úgynevezett hosszú távú
depresszió (amelynek semmi köze a depressziós hangulati
állapothoz). A felejtés és az idegsejtek közti kapcsolatok
meggyengülése ugyanolyan plasztikus folyamat, és
ugyanolyan fontos is, mint a tanulás és a kapcsolatok
megerősítése. Ha mindig csak megerősítenénk a
kapcsolatokat, idegsejthálózataink előbb-utóbb
túltelítődnének. A bizonyítékok arra utalnak, hogy a
meglévő emlékek elfelejtése nélkülözhetetlen ahhoz, hogy
hálózatainkban elég hely legyen az újak számára.
A felejtés akkor is nélkülözhetetlen, amikor a fejlődés
egyik szakaszából a másikba lépünk át. Amikor például a
serdülőkorból kinőtt lány otthonról az ország egy másik
részén lévő főiskola kollégiumába költözik, ő és a szülei is
gyászt élnek át, agyukban pedig jelentős plasztikus
változások mennek végbe, ahogy megváltoztatják régi
érzelmi szokásaikat, rutinjukat és önképüket.
Az első szerelem is egy új fejlődési szakasz kezdete,
amelyhez nagyon sokat kell felejteni. Ha két ember
elkötelezi magát egymásnak, gyökeresen meg kell
változtatniuk addigi, gyakran önös szándékaikat, és
módosítaniuk kell minden egyéb kötődésüket is ahhoz, hogy
az új személyt befogadhassák az életükbe. Ettől kezdve
állandó együttműködésben kell élniük, amihez
nélkülözhetetlen az érzelmekért, a szexualitásért és az énért
felelős agyi központok plasztikus átszerveződése.
Ideghálózatok millióit kell megsemmisíteni és újakkal
helyettesíteni – ez az egyik oka annak, hogy a szerelem
sokak számára egyben identitásuk bizonyos fokú
elveszítésének is tűnik. Ha beleszeretünk valakibe, akkor
néha egyben ki is szeretünk egy előző szerelemből, és ez
ugyancsak idegsejt szintű felejtést igényel.
Egy férfi szíve összetörik, amikor első szerelme felbontja
az eljegyzésüket. Sok nőt néz meg, de egyik sem ér fel a
volt menyasszonyhoz, akit egyetlen igaz szerelmének hitt,
és akinek a képe állandóan ott lebeg előtte. Képtelen
elfelejteni az első szerelméhez való vonzódást. Vagy: egy
húsz éve házasságban élő nő váratlanul özvegy lesz, s noha,
még egyáltalán nem öreg, nem hajlandó férfiakkal
találkozni. El sem tudja képzelni, hogy valaha is újra
szerelmes legyen, férje „helyettesítésének” még a
gondolatát is felháborítónak tartja. Évek telnek el, de a
barátai hiába győzködik arról, hogy tovább kellene lépnie.
Az ilyen emberek gyakran azért nem tudnak továbblépni,
mert még nem képesek gyászolni; a gondolat, hogy a
szeretett személy nélkül kell élniük, elviselhetetlenül
fájdalmas. Neuroplasztikai értelemben tehát ha az elhagyott
szerelmes vagy az özvegy érzelmi teher nélkül akar új
kapcsolatot kezdeni, előbb kapcsolatok milliárdjait kell
megváltoztatnia az agyában. A gyász nagyon lassan
működik, állapította meg már Freud is. Noha a valóság
tudatja velünk, hogy a szeretett személy már nincs jelen,
parancsait képtelenség azonnal követni. Gyászoláskor
egyenként hívjuk elő az emlékeket, újraéljük őket, majd
engedjük, hogy tovaszálljanak. Agyi szinten ilyenkor sorra
bekapcsolunk minden egyes idegsejthálózatot, amelyek
azért kapcsolódtak össze, hogy létrehozzák az adott
személyre vonatkozó percepciónkat – az emlékek ilyenkor
kivételesen tiszták –, aztán egymás után búcsút veszünk e
hálózatoktól. A gyász során megtanulunk a szeretett
személy nélkül élni, annak pedig, hogy ezt oly nehéz
megtenni, az az oka, hogy előbb el kell felejtenünk azt a
képzetet, amelyben az illető még velünk van.
Elsőként Walter J. Freeman, a Berkeley Egyetem
idegtudomány-professzora ismerte fel, hogy kapcsolat van a
szerelem és a nagymértékű felejtés között. Számos olyan,
egyértelmű biológiai tényt talált, amelyekből egyértelműen
az a következtetés vonható le, hogy az élet két szakaszában
is nagyszabású átrendeződés történik az idegsejtek szintjén:
amikor szerelmesek leszünk, és amikor szülővé válunk. A
professzor szerint ezt a nagyszabású – a normális
tanuláshoz, illetve felejtéshez képest sokkal kiterjedtebb –
plasztikus agyi átszerveződést egy agyi neuromodulátor
teszi lehetővé.
A neuromodulátorok nem tévesztendők össze a
neurotranszmitterekkel, azaz az idegi ingerületátvivő
anyagokkal. Utóbbiak a szinapszisokban szabadulnak fel,
hogy gerjesszék vagy gátolják az idegsejteket, a
neuromodulátorok viszont a szinaptikus kapcsolatok
általános hatékonyságát fokozzák vagy csökkentik, és tartós
változást idéznek elő. Freeman úgy véli, hogy amikor a
szerelemben elkötelezzük magunkat, az agyban oxitocin
nevű neuromodulátor szabadul fel, amely lehetővé teszi a
meglévő idegi kapcsolatok tömeges megszűnését és ezzel a
kiterjedt változásokat.
Az oxitocint néha az elkötelezettség neuromodulátorának
is nevezik, mivel erősíti a kötődést az emlősökben. Olyankor
szabadul fel, amikor a szerelmesekben kialakul a kötődés,
és szeretkeznek – az orgazmus során férfiak és nők
szervezetében egyaránt nagy mennyiségben termelődik –,
illetve amikor a párok szülővé válnak, és a gyermeküket
táplálják. A nőkben a vajúdás és a szoptatás során is
oxitocin szabadul fel. Egy fMRI-vizsgálatokon alapuló
tanulmány kimutatta, hogy amikor nőknek gyermekeik
fényképét mutatják meg, agyuk oxitocinban gazdag régiói
aktivizálódnak. A hím emlősökben egy, az oxitocinhoz igen
hasonló neuromodulator, a vazopresszin szabadul fel,
amikor apává válnak. Sok fiatal kételkedik abban, képes
lesz-e valaha is megbirkózni a szülői felelősséggel, mert
sejtelmük sincs róla, milyen nagymértékű változásokat idéz
elő agyukban az oxitocin, hogy ezáltal fel tudjanak nőni a
feladathoz.
A préri földipocok nevű monogám állattal folytatott
kutatások során kiderült, hogy az agyukban normális
körülmények között párzáskor felszabaduló oxitocin
hatására alakul ki a párok tagjai között életre szóló
kapcsolat. Ha egy nőstény préri földipocok agyába oxitocint
fecskendeznek, életre szóló kapcsolatot köt a legközelebbi
hímmel. A hímek pedig vazopresszin hatására rögtön
„belezúgnak” egy közeli nősténybe. Emellett úgy tűnik,
hogy a vazopresszin váltja ki a gyerekek szüleikhez való
kötődését is, és a kiválasztását szabályozó idegsejteknek
talán saját kritikus időszakuk van. Az árvaházban, szoros és
szerető kapcsolat nélkül felnőtt gyerekeknek idősebb
korukban gyakran vannak kötődési problémáik. Ha szerető
családokhoz kerülnek is, oxitocinszintjük még évekig
alacsony marad.
Míg a dopamin izgalmat vált ki, „nagyobb sebességre
kapcsol” bennünket, és szexuális izgalmat kelt, az oxitocin
inkább nyugodt és kedves hangulatot ébreszt, amely
fokozza a gyengéd érzelmeket és a kötődést, és arra
késztethet bennünket, hogy megnyíljunk. Egy nemrég
készült tanulmány szerint az oxitocin bizalmat is ébreszt. Ha
kísérleti alanyokkal oxitocint szagoltattak, majd egy
pénzügyi játékban kellett részt venniük, hajlamosabbak
voltak másokra bízni a pénzüket. Noha az oxitocin emberre
gyakorolt hatása még korántsem teljesen ismert, az eddigi
adatok azt sugallják, hogy hatása hasonló lehet a préri
földipockoknál megfigyelthez: arra késztet bennünket, hogy
elkötelezzük magunkat a partnerünk mellett, és odaadóan
szeressük gyermekeinket.
Az oxitocin azonban egészen sajátos módon hat,
amelynek a felejtéshez is köze van. A juhoknál az oxitocin a
szaglóhagymában, azaz az agy szagérzékelésért felelős
részében szabadul fel – minden alkalommal, amikor a
nőstény ellik. Sok más állathoz hasonlóan a juhok is erősen
kötődnek utódaikhoz, amelyeket a szaguk alapján ismernek
fel. Csak a saját bárányukat szoptatják, az idegeneket
elutasítják. Ha azonban oxitocint injekcióznak az anyajuhba,
majd ismeretlen báránnyal eresztik össze, akkor az idegen
állatot is hajlandó lesz szoptatni.
Az első elléskor azonban még nem szabadul fel oxitocin,
csak a következőknél. Ebből arra lehet következtetni, hogy a
vegyidet feladata azoknak az ideghálózatoknak a törlése,
amelyek az anyaállat előzőleg született bárányaihoz való
kötődéséért voltak felelősek, lehetővé téve az új alomhoz
való kötődést. (Freeman gyanítja, hogy az első alomhoz való
kötődés kialakulásában más idegrendszeri vegyületek
játszanak közre.) A tanult viselkedésformák törlésére való
képessége miatt a tudósok el is nevezték az oxitocint
amnéziahormonnak. Freeman úgy véli, hogy az oxitocin
hatására megszűnnek az idegsejtek meglévő kötődéseket
kódoló kapcsolatai, és így már nincs akadálya az új
kötődések kialakulásának. Ezen elmélet szerint az oxitocin
nem a szülői feladatokra tanítja meg a szülőket, és a
szerelmeseket sem teszi kedvessé és együttműködővé,
csupán lehetővé teszi számukra az új viselkedésminták
megtanulását.
 Arról azonban, hogy egyedül az oxitocin felelős-e ezért az
új, felfokozott tanulási vágyért és meglévő kötődéseink
megváltozásáért, valamint hogy miként segíti elő e
változásokat, vannak viták. Jaak Pankseep idegrendszer-
kutató szerint az oxitocin más agyi vegyületekkel
kombinálva annyira hatékonyan csökkenti a különválásból
adódó rossz érzéseinket, hogy a korábbi kötődések
elvesztésének fájdalmát is kevésbé érezzük, mint egyébként
tennénk. A kétségbeesésnek ez a viszonylagos hiánya
emellett azt is lehetővé teheti, hogy új dolgokat tanuljunk,
új kötődéseket alakítsunk ki, s közben részlegesen átépítsük
meglévő kapcsolatainkat.
Freeman elméletével részben az is érthetővé válik,
hogyan hat egymásra a szerelem és a plaszticitás. A
plaszticitásnak köszönhetően – életünk tapasztalatai alapján
– agyunk olyan egyedülállóra formálódik, hogy sok esetben
nehéz mások szemével látni a világot, azt akarni, amit ők
akarnak, vagy együttműködni velük. Fajunk sikeres
szaporodásához azonban együttműködésre van szükség. A
természet e neuromodulátorral, az oxitocinnal képessé tesz
két szerelmes agyat arra, hogy fokozott plaszticitású
időszakon menjenek át, közben egymáshoz idomuljanak, és
formálják egymás szándékait, észleléseit. Freeman
szemében az agy alapvetően szocializációs szerv, ezért
szükség van egy olyan mechanizmusra is, amely időnként
felfüggeszti a túlzott individualizmusra, túlzott
önközpontúságra és az önmagunkkal való túlzott
elfoglaltságra való hajlamunkat.
Freeman a következőket mondja erről: „A szexuális
élmény legmélyebb jelentése nem az élvezetben és még
csak nem is a szaporodásban keresendő, hanem abban a
lehetőségben, hogy segítségével áthidalhatjuk a szolipszista
szakadékot, és képletesen szólva ajtót nyissunk, függetlenül
attól, hogy azután átlépünk-e rajta vagy sem. A bizalom
építésében nem az előjáték a fontos, hanem az utójáték.”
 Freeman elképzelése a szerelem számos változatát
juttatja eszünkbe: a bizonytalan férfit, aki az éjszakai
szeretkezés után gyorsan faképnél hagyja a nőt, mert attól
fél, ha reggelre is ott maradna, akkor túlságosan a befolyása
alá kerülne; vagy a nőt, aki mindenkibe beleszeret, akivel
csak lefekszik. Vagy ott az a csodaszerű átváltozás, amely a
gyerekekre ügyet sem vető férfiból odaadó apát varázsol;
ilyenkor azt mondjuk, hogy „végre benőtt a feje lágya” vagy
„első a gyerek”, ám valójában kaphatott némi segítséget az
oxitocintól is, amely lehetővé tette, hogy felülemelkedjen
mélyen gyökerező önző nézetein. Ellentéte a megrögzött
agglegény, aki sohasem lesz szerelmes, s az évek
múlásával egyre inkább különccé és rigolyássá válik, mivel
az állandó ismétlés plasztikusan erősíti a szokásait.
A szerelemben a felejtés lehetővé teszi, hogy
megváltoztassuk önmagunkról alkotott képünket –
méghozzá jobbra, ha a partnerünk csodál bennünket.
Magyarázatot ad arra is, miért válunk oly sebezhetővé, ha
szerelmesek vagyunk, és miért esik meg oly sok önközpontú
fiatallal az, hogy egy manipulatív, az önbizalmát aláásó
vagy az értékeit lekicsinylő emberbe beleszeretve gyakran
teljesen elveszíti az önbecsülését, kétségek kezdik gyötörni
önmagával kapcsolatban, s ebből olykor csak évek múltán
tud kigyógyulni.
A felejtés és az agyi plaszticitás néhány finomabb
részletének megismerése döntő fontosságúnak bizonyult
páciensem, A. kezelésében. Azt vette észre, hogy mire
főiskolás lett, már a kritikus időszakban szerzett élményeit
játszotta újra, és olyan, érzelmileg zavart nők vonzották,
akiknek már volt másik kapcsolatuk – vagyis az anyjához
nagyon hasonló nők, s ő úgy érezte, neki kell szeretnie és
megmentenie őket.
A. egyszerre két, az agy plaszticitásával összefüggő
csapdában vergődött.
Az első az volt, hogy a figyelmes, érzelmileg stabil nők –
akikkel ha szerelmi kapcsolatba kerül, talán leszokhatott
volna a problémás nők iránti vonzódásáról, és
megtanulhatott volna újfajta módon szeretni – egyszerűen
nem érdekelték, bármennyire is szerette volna, hogy úgy
legyen. Így aztán megragadt a kritikus időszakában kialakult
pusztító vonzódásainál.
A második, az elsővel összefüggő csapda szintén a
plaszticitás alapján érthető meg. A. számára az egyik
leggyötrelmesebb tünet az volt, hogy elméjében szinte
tökéletesen egybeolvadt a szex és az agresszió. Úgy érezte,
szeretni valakit annyit tesz, mint elemészteni, elevenen
felfalni az illetőt, és aki őt szereti, annak őt kell elevenen
felfalnia. Az az érzés, hogy a nemi közösülés egyszersmind
erőszakos tevékenység, nagyon zavarta, ugyanakkor izgatta
is. A közösüléssel kapcsolatos gondolatokból szinte azonnal
erőszakos gondolatok fakadtak, az erőszakról pedig a szex
jutott az eszébe. Szex közben veszélyesnek érezte magát.
Mindez olyan volt, mintha agyában nem lett volna külön
térképe a szexuális és az erőszakos érzéseknek.
Merzenich leírt néhány „agyi kelepcét”, amelyek két,
elvileg különálló agyi térkép összeolvadása miatt
következnek be. Mint már láttuk, a kutató megállapította,
hogy ha egy majom ujjait ösz-szevarrják, így azok csak
együtt mozoghatnak, akkor a térképeik is egybeolvadnak,
hiszen idegsejtjeik együtt aktiválódtak, és ezért
összekapcsolódtak. Azt is felfedezte azonban, hogy a
mindennapi életben is előfordul a térképek fúziója. Ha egy
zenész a hangszeres játék közben elég gyakran használja
együtt két ujját, e két ujj térképei olykor összeolvadnak, és
ha a zenész csak az egyiket próbálja megmozdítani, a másik
is mozogni fog. Ilyenkor azt mondjuk, hogy a két ujj térképei
dedifferenciálódtak. Minél jobban erőlködik a zenész, hogy
különálló mozdulatot tegyen, annál intenzívebben fogja
mozgatni mindkettőt, s ezzel tovább stabilizálja az
összeolvadt térképet. Minél jobban igyekszik kikerülni az
agyi kelepcéből, annál mélyebbre süllyed bele, és
fokozatosan kialakul nála a fokális disztónia nevű állapot.
Hasonló agyi kelepce figyelhető meg a japánoknál, akik
angolul beszélve egyszerűen nem hallják a különbséget az r
és az l között, ugyanis a két hang agyi térképei náluk nem
különülnek el. Valahányszor megpróbálják helyesen kiejteni
a hangot, el fogják véteni, és ez csak megszilárdítja a
problémát.
Úgy gondolom, ezt élte át A. is. Valahányszor a szexre
gondolt, eszébe jutott az erőszak is, és valahányszor az
erőszakra gondolt, eszébe jutott a szex is, ami
megerősítette a kapcsolatot az összeolvadt térképben.
Merzenich egyik munkatársa, a fizikoterápiával foglalkozó
Nancy Byl az ujjaikat irányítani képtelen embereket tanítja
meg arra, hogy újradifferenciálják ujjaik agyi térképeit. A
dolog trükkje az, hogy ne az ujjaikat próbálják külön
mozgatni, hanem inkább tanulják újra a kezük használatát
úgy, ahogyan kisbabaként tették. Ha például fokális
disztóniában szenvedő gitárosokkal foglalkozik, akik nem
tudják megfelelően irányítani ujjaik mozgását, Nancy
először arra utasítja őket, hogy egy időre teljesen hagyjanak
fel a gitározással, mivel így meggyengülhet az összeolvadt
térkép.
Ezután néhány napig csak tartaniuk kell egy húrok nélküli
gitárt. A következő lépésben egyetlen húrt feszítenek a
hangszerre, de az is olyan, hogy más érzés legyen
megpendíteni, mint az igazi gitárhúrt. Ezt a pácienseknek
óvatosan kell tapogatniuk, egyetlen ujjal. Végül a másik
ujjukat is használhatják, egy második húron. Ily módon
ujjaik összeolvadt agyi térképei újból két térképpé
különülnek, s ismét képessé válnak a játékra.
A.-val pszichoanalitikus terápiára váltottunk át. Hamar
sikerült megállapítanunk, miért olvadt össze nála a szerelem
az agresszióval, és sikerült fellelni ennek okát, vagyis
visszamenni azokig a tapasztalatokig, amelyeket részeges,
szexuális és erőszakos megnyilvánulásokat gyakran
egyidejűleg tanúsító anyjával kapcsolatban szerzett. Miután
azonban továbbra sem volt képes változtatni azon, amihez
vonzódott, megpróbáltam agyi térképeit egy
Merzhenichéhez és Byléhez hasonló módszert alkalmazva
újradifferenciálni. Hosszú időn át valahányszor A. olyan,
agressziótól mentes testi gyengédségről számolt be,
melynek semmi köze nem volt szexualitáshoz, felhívtam a
figyelmét arra, ami történt. Minden alkalommal arra kértem,
vizsgálja meg alaposan az érzést, és emlékeztettem rá,
hogy igenis képes pozitív érzelmekre és bensőségességre.
Ha erőszakos gondolatai támadtak, megkértem, hogy
kutasson az élményei között, s keressen legalább egy olyan
esetet, amikor az agressziót vagy az erőszakot nem
„szennyezte be” szexualitás, vagyis helyénvaló volt,
amilyen például a jogos önvédelem esete. Valahányszor
felmerültek ezek a témák – a tiszta testi gyöngédség, illetve
a nem romboló jellegű agresszió –, felhívtam rájuk a
figyelmét. Ahogy múlt az idő, lassan ki is alakult nála két
külön agyi térkép, egy a testi gyengédségnek, amelynek
semmi köze sem volt az anyjánál megtapasztalt csábító
hajlamhoz, egy másik pedig az agressziónak – beleértve az
egészséges magabiztosságot is –, amely nagyon
különbözött az anyja által részegen elkövetett, értelmetlenül
erőszakos cselekedetektől.
A szex és az erőszak agyi térképeinek szétválasztása
lehetővé tette, hogy a kapcsolatok és a szex kérdése
kevésbé nyugtalanítsa, és az állapota több lépcsőben javult.
Noha nem vált azonnal képessé arra, hogy izgatónak
találjon egy egészséges nőt, vagy beleszeressen, de újra
szerelmes lett, s ez alkalommal szerelme tárgya valamivel
egészségesebb volt a korábbi barátnőinél, A.-nak pedig igen
jót tett az e szerelemmel együtt járó felejtés és tanulás. Ez
az élmény lehetővé tette számára, hogy egyre
egészségesebb kapcsolatokat alakítson ki, és minden
alkalommal többet felejtsen. Mire véget ért a terápia,
egészséges, kielégítő és boldog házasságban élt; jelleme és
szexuális beállítódása gyökeresen megváltozott.
***
 Azt, hogy gyönyörrendszereink mennyire átalakulhatnak,
és a szexuális ízlés milyen nagymértékben lehet szerzett, a
legdrámaibb módon olyan perverziók szemléltetik, mint a
szexuális mazochizmus, amelyben a testi fájdalom szexuális
gyönyörré alakul át. Ehhez az agynak élvezetessé kell tennie
valamit, ami alapvetően kellemetlen, és azoknak az
ingereknek, amelyek normális esetben a fájdalmi
rendszerünket kapcsolják be, az agy plaszticitása révén a
gyönyörrendszerbe kell befutniuk.
Akinek perverziója van, az gyakran olyan tevékenységek
köré szervezi az életét, amelyekben agresszió és szexualitás
keveredik, s gyakran élvezi, sőt eszményíti a megalázást, az
ellenségességet, a dacot, a tiltottat, a buja bűnöket és a
tabuk megszegését; különlegesnek érzi magát, amiért nem
tartozik az egyszerű „normálisok” közé. Ez az „átfordító”
vagy dacos hozzáállás elengedhetetlen a perverzió
élvezetéhez. A perverzió idealizálását és a „normálisság”
lekicsinylését zseniálisan adja vissza Vlagyimir Nabokov
Lolita című regénye, amelyben egy középkorú férfi egy 12
éves, még a serdülőkor küszöbén álló lányt bálványoz, és
vele tart fenn szexuális kapcsolatot, miközben megvetést
tanúsít minden idősebb nő iránt.
A szexuális szadizmus is jól szemlélteti a plaszticitást,
mivel két hasonló hajlamot egyesít: a szexuálisat és az
agresszívat, amelyek külön-külön is okozhatnak élvezetet, s
ezeket úgy kapcsolja össze, hogy együttesen kétszeres
élvezetet nyújtsanak. A mazochizmus azonban jóval tovább
megy ennél, mivel egy eredendően kellemetlen élményt
változtat élvezetessé, a fájdalmat, s ehhez sokkal
mélyebbre hatóan változtatja meg a szexuális késztetést, és
sokkal szemléletesebben illusztrálja gyönyör– és
fájdalomrendszereink plaszticitását.
A rendőrség a szadomazo szórakozóhelyeken tartott
razziáknak köszönhetően hosszú évekig jóval többet tudott
e súlyos perverziókról, mint az egészségügyi szakemberek
többsége. Míg enyhébb perverziókkal – szorongásos vagy
depressziós panaszokkal – az emberek gyakran fordulnak
orvoshoz, a súlyos perverziók megszállottjai csak ritkán
választják ezt az utat, hiszen általában élvezik, amit
csinálnak.
Dr. Robert Stoller kaliforniai pszichoanalitikus a Los
Angeles-i szadomazo szórakozóhelyeken tett látogatásai
kapcsán egy sor fontos felfedezést tett. Kemény
szadomazochista élvezeteknek hódoló embereket faggatott
ki, olyanokat, akik valódi testi fájdalmakat okoztak, és azt
találta, hogy e játékok mazochista résztvevői
gyermekkorukban mind súlyos testi betegségen estek át,
ami miatt rendszeres, ijesztő és fájdalmas orvosi kezelésben
részesültek. „Ennek következtében hosszú időszakokat
töltöttek kórházban, és nem volt alkalmuk nyíltan és
megfelelő módon levezetni frusztrációikat,
kétségbeesésüket és dühüket. Innen eredtek a perverziók” –
írja Stoller. E személyek gyermekként a fájdalmat és a
kifejezhetetlen dühöt álmodozásokká, megváltozott
tudatállapotokká vagy maszturbációs képzelgésekké
formálták át, hogy a trauma történetét happy enddel
játszhassák újra, és azt mondhassák maguknak: Ez
alkalommal én fogok győzni. Ezt a győzelmet úgy érték el,
hogy erotizálták szenvedéseiket.
Első pillantásra talán nehezen hihető a gondolat, hogy egy
„eredendően” fájdalmas érzés gyönyörtelivé válhat, hiszen
általában úgy gondoljuk, hogy az érzéseink és az érzelmeink
eredendően vagy kellemesek (öröm, diadal, szexuális
gyönyör), vagy fájdalmasak (szomorúság, félelem, gyász).
Ez a feltevés azonban egyszerűen nem igaz. Néha
örömkönnyeket hullatunk, egyes sikereink keserédesek
lehetnek, a neurózisok hatására pedig az emberek
bűntudatot érezhetnek a szexuális gyönyör miatt, sőt néha
egyáltalán nem lelik örömüket mások számára élvezetes
dolgokban. Egy eredendően kellemetlennek tartott érzelem,
például a szomorúság is lehet nem csupán szívbe markoló,
hanem akár magasztos is, ha a zenében, az irodalomban
vagy a képzőművészetben szépen és árnyaltan tárják elénk.
Filmekben vagy a hullámvasúton izgalmasnak találhatjuk a
félelmet. Úgy tűnik, hogy az emberi agy számos érzést és
érzelmet képes hol a gyönyör-, hol pedig a
fájdalomrendszerbe irányítani, és ezen összeköttetések
mindegyikéhez új, plasztikus kapcsolatra van szükség az
agyban.
A dr. Stoller által megkérdezett kemény mazochistáknál
bizonyára olyan útvonal alakult ki, amely szexuális
gyönyörrendszerükhöz kapcsolta az elviselt fájdalmas
érzéseket, aminek eredményeként új, összetett élmény jött
létre: az érzéki fájdalom. Az a tény, hogy kora
gyermekkorukban valamennyien szenvedéseken mentek át,
azt sugallja, hogy agyuknak ez az átprogramozódása a
szexuális plaszticitás időszakaiban következett be.
Egy 1997-ben bemutatott dokumentumfilm, a Sick: The
Life and Death of Bob Flanagan, Supermasochist (Beteg: a
szupermazochista Bob Flanagan élete és halála) sok
mindent megmutat a plaszticitásról és a mazochizmusról. A
címszereplő nyilvánosan, performanszművészként és
exhibicionistaként hajtott végre mazochisztikus
cselekedeteket, és amit láttunk, az roppant kifejező és
költői, sőt olykor igen humoros is volt.
A nyitójelenetekben meztelenül és megalázva látjuk
Flanagant, amint tortákat dobálnak az arcába, és tölcséren
keresztül etetik. Bevillannak azonban olyan képek is,
amelyeken testi fájdalmat okoznak neki vagy fojtogatják, s
ez a fájdalom jóval nyugtalanítóbb változataira enged
következtetni.
Bob 1952-ben született cisztikus fibrózissal, a tüdő és a
hasnyálmirigy egy örökletes betegségével, amelyben a
szervezet rendellenes mennyiségben termel sűrű nyálkát.
Ez elzárja a légutakat, lehetetlenné teszi a normális légzést,
és krónikus emésztési zavarokat okoz. Flanagannek minden
egyes lélegzetért meg kellett küzdenie, gyakran elkékült az
oxigénhiánytól. Az e rendellenességgel világra jövők
legtöbbje gyermekkorában vagy a húszas évei elején
meghal.
Bob szülei a kórházból hazatérve azonnal észrevették,
hogy újszülött fiuknak fájdalmai vannak. Tizennyolc hónapos
korában az orvosok gennyet találtak a tüdőlebenyei között,
s úgy kezelték, hogy tűket szúrtak mélyen a mellkasába. A
kisfiú egyre jobban rettegett a beavatkozástól, és
kétségbeesett sikoltozással fejezte ki tiltakozását.
Gyermekkorában gyakran került kórházba, s ilyenkor szinte
teljesen csupaszon bezárták egy buboréksátorba, hogy az
orvosok vizsgálni tudják a verejtékét – ez a cisztikus fibrózis
diagnosztizálásának egyik módja. Bob szörnyű
megaláztatásként élte meg, hogy idegenek bámulhatják a
testét. A légzés megkönnyítése és a fertőzések elleni
védekezés érdekében az orvosok különféle csöveket dugtak
a testébe. Tisztában volt állapotának súlyosságával is: húgai
közül ketten szintén cisztikus fibrózisban szenvedtek –
egyikük hat hónaposan halt meg, a másik huszonegy
évesen.
Bob lassan kezdett titkos életet élni. Kiskorában, amikor a
gyomra szünet nélkül fájt, a hímvesszejével játszadozott,
hogy elterelje a figyelmét. Középiskolásként éjjelente olykor
mezítelenül feküdt az ágyában, és titokban sűrű ragasztóval
kente be a testét, bár maga sem tudta, miért tesz így.
Máskor övekkel akasztotta fel magát egy ajtóra, fájdalmas
testhelyzetekben. Később már tűket is szúrt az övekbe,
hogy a húsába fúródjanak.
Harmincegy évesen beleszeretett az igen problematikus
családból származó Sheree Rose-ba. A filmben Sheree anyja
leplezetlenül becsmérli a férjét, aki a lány állítása szerint
teljesen passzív volt, és soha nem mutatott gyengédséget
iránta. Sheree bevallja, hogy gyermekkora óta basáskodó
természetű, így nem esett nehezére Bob szadista
partnerévé válnia.
A dokumentumfilm bemutatja, ahogy Sheree – Bob
hozzájárulásával – rabszolgaként bánik a férfival,
borotvaéles késsel vagdossa be a bőrét a mellbimbója körül,
csipeszeket tesz a mellbimbóira, étellel tömi, zsineggel
fojtogatja addig, amíg belekékül, nagyméretű –
biliárdgolyónyi – acélgolyót gyömöszöl a végbélnyílásába és
tűkkel szurkálja az erogén zónáit. Máskor tűzőgéppel
kapcsolja össze az ajkait. Flanagan egy helyen arról ír, hogy
cumisüvegből itta Sheree vizeletét. Képeket látunk róla,
ürülékkel a hímvesszején. Teste minden egyes nyílásába
behatoltak vagy bemocskolták őket. E tevékenységek
eredményeként Bobnak merevedése támadt, s a szadista
játékokat követő közösülés során gyakran óriási orgazmusa
volt.
Bob nem csak a húszas éveit élte túl, hanem a
harmincasokat is, és negyvenes évei elejére a cisztikus
fibrózis legidősebb túlélőjévé vált. Mazochizmusával
turnézott: szadomazo klubokban és múzeumokban lépett
fel, nyilvánosan mutatva be mazochisztikus szertartásait, s
közben állandóan rajta volt a légzéséhez nélkülözhetetlen
oxigénálarc.
A film egyik utolsó jelenetében a mezítelen Bob Flanagan
fog egy kalapácsot, és egy deszkához szögezi a
hímvesszejét. Ezután, mintha mi sem történt volna, kihúzza
a szöget, és a hímvesszőn tátongó mély lyukból sugárban
kilövellő vér a kamera lencséjére fröccsen.
Nagyon fontos, hogy pontosan leírjuk, mit bírt elviselni
Flanagan idegrendszere, mert csak így érthetjük meg,
milyen mértékben képes az agy teljesen új idegi hálózatokat
létrehozni, amelyek összekapcsolják a fájdalom– és
gyönyörrendszert.
Az a gondolat, hogy fájdalmait élvezetessé kell tennie,
már kora gyermekkora óta rányomta bélyegét Flanagan
képzelgéseire. Figyelemre méltó története azt igazolja, hogy
perverziója az élete során szerzett különleges
tapasztalatokból fejlődött ki, és kapcsolatban áll traumatikus
emlékeivel. Kicsi gyermekként a kórházi ágyhoz kötözték,
nehogy elszökjön, és valami sérülést okozzon magának.
Hétéves korára mozgásának állandó korlátozottsága a
lekötözés iránti szeretetté vált. Felnőttkorában rajongott a
kötözéses szexuális játékokért, s élvezte, ha
megbilincselték, vagy összekötözve felfüggesztették olyan
testhelyzetekben, amilyeneket valaha a kínvallatásokon
használtak a foglyok megtörésére. Gyermekként el kellett
viselnie, hogy a nála sokkal erősebb orvosok és ápolónők
fájdalmas dolgokat műveljenek vele; felnőttként önként
adott erre felhatalmazást Shereenek: a rabszolgája lett, akit
a nő „orvosi beavatkozások” címén kedvére
bántalmazhatott. Még az orvosaival való gyermekkori
kapcsolatának apró részletei is felfedezhetők későbbi
viselkedésében. Az a tény, hogy Bob a beleegyezését adta
Shereenek, végső soron traumája egyik aspektusának
újrajátszása volt, hiszen egy bizonyos életkor után már
valóban ő adott engedélyt az orvosoknak a tűszúrásokkal
járó vérvételre, amelytől, tudta jól, az élete függött.
A gyermekkori traumák apró részleteinek megismétlése a
perverziók egyik jellemző vonása. Ugyanez érvényes a
bizonyos tárgyakhoz vonzódó fetisisztákra. A fétis, mondta
Robert Stoller, olyan tárgy, amely egy egész történetet
mesél el, valamilyen gyermekkori trauma elemeit hordozza
magában, s erotikussá teszi őket. (Egy férfi például, akinek a
számára a gumi alsónemű volt a fétis, gyermekkorában
sokáig ágyba vizelt, ezért gumilepedőn kellett aludnia, amit
kényelmetlennek és megalázónak érzett. Flanagan-nek több
fétise is volt, főként orvosi eszközök, illetve szerszámok és
hasonlók – szögek, csavarok, szorítok és kalapácsok -,
amelyekkel erotikus-mazochisztikus ingerlés céljából a saját
húsát döfködte, csipkedte vagy ütötte.)
Nem kétséges, hogy Flanagan gyönyörközpontjai kétféle
módon is megváltoztak. Először is élvezetessé váltak
számára az olyan, normális esetben kellemetlen érzelmek,
mint a szorongás. Magyarázata szerint azért flörtölt
állandóan a halállal, mert rövid életet ígértek neki, s így
próbált úrrá lenni a félelmein. 1985-ben írt Miért című
versében egyértelművé teszi, hogy törékeny és sebezhető
élete után szupermazochizmusa által diadalmasnak,
bátornak és sebezhetetlennek érzi magát. A félelem
egyszerű legyőzése azonban számára nem elég. Miután el
kellett viselnie azt a megaláztatást, hogy meztelenül
kuporog egy műanyag sátorban, miközben az orvosok
figyelik, később büszkén vetkőzött meztelenre a
múzeumokban. A gyermekkori megaláztatások során átélt
szégyenérzetén exhibicionizmussal lett úrrá. A szégyen is
élvezet forrásává vált, és szégyentelenséggé alakult át.
A változás másik eleme, hogy a fizikai fájdalom is
gyönyörré lett. A húsba hasító fém immár kellemes érzés a
számára, merevedést okoz, és orgazmusra készteti. Egyes
emberekben nagy fizikai stressz hatására endorfinok
szabadulnak fel: ezek az ópiumhoz hasonló
fájdalomcsillapítók tompítják a kínt, és euforikus hangulatot
váltanak ki. Flanagan azonban azt mondja, hogy ő nem
eltompította a fájdalmat, hanem vonzódni kezdett hozzá.
Minél többet kínozta magát, annál érzékenyebbé vált a
fájdalomra, és annál jobban érezte azt. Mivel azonban
fájdalom– és gyönyörrendszere összekapcsolódott, Flanagan
valós és heves fájdalmat érez, és ez élvezetes a számára.
A gyerekek születésükkor és még jó ideig
magatehetetlenek, s bármit megtesznek azért, hogy ne
hagyják el őket, és felnőttekhez kötődhessenek, még ha ez
azt is jelenti – és épp a szexuális plaszticitás kritikus
időszakában -, hogy meg kell szeretniük a felnőttek által
nekik okozott fájdalmakat és traumát.
A kis Bob világában felbukkanó felnőttek „az ő érdekében”
okoztak neki fájdalmat. Később aztán azzal, hogy
szupermazochistává vált, ironikus módon úgy kezelte a
fájdalmat, mintha az valóban jó lett volna neki. Pontosan
tisztában volt azzal, hogy megragadt a múltban, hogy a
gyermekkorát éli újra, és azért okoz magának fájdalmat,
mert, mint mondja, „valójában egy nagy csecsemő vagyok,
és az is akarok maradni”. Talán az a fantáziálás, hogy
állandóan megkínzott kisbaba marad, valamiféle képzelt
menedéket jelentett számára a halállal szemben, amely
biztosan várt volna rá, ha hagyja magát felnőni. Ha –
képzelhette – sikerülne örökre „Pán Péternek” maradnia, aki
aláveti magát Sheree állandó „kínzásainak”, akkor talán
soha nem fog felnőni, és nem hal meg idő előtt.
A film végén a haldokló Flanagant látjuk. Már nem
tréfálkozik, egyre inkább sarokba szorított állathoz kezd
hasonlítani, akin úrrá lesz a félelem. A néző pontosan látja
rajta, mennyire retteghetett kisfiúként, mielőtt felfedezte a
fájdalma és rémülete enyhítésére alkalmas mazochisztikus
megoldást. Itt tudjuk meg Bobtól, hogy Sheree el akarta
hagyni őt, amivel minden szenvedő gyermek legszörnyűbb
félelmét idézte elő – az elhagyatást. Sheree szerint az a baj,
hogy Bob már nem hajlandó behódolni neki. A férfi teljesen
összetörtnek tűnik, így Sheree végül mellette marad, és
gyöngéden ápolja.
Élete utolsó pillanataiban Bob Flanagan döbbenten és
panaszosan kérdezi:
– Haldoklom? Nem értem... Mi történik?... Ezt nem hiszem
el.
Mazochisztikus képzelgései, játékai és szertartásai,
amelyekkel elfogadhatóvá tette a fájdalmas halált, oly nagy
erejűek voltak, hogy a jelek szerint végül el is hitte, hogy
sikerült legyőznie azt.
Ami a pornófüggővé vált pácienseket illeti, többségük
vállalta a megvonást, miután megértette, mi a probléma, és
hogy az agy plasztikus működése „segítségével” ők maguk
hogyan erősítették fel. Idővel azt tapasztalták, hogy újból
vonzódnak a párjukhoz. Egyiküknek sem volt addiktív
személyisége, és nem estek át súlyos gyermekkori traumán
sem, így aztán amikor megértették, mi történik velük, egy
időre lemondtak a számítógép használatáról, hogy
meggyengülhessenek a gondot okozó idegi hálózatok, és
ennek eredményeként lassan a pornográfia iránti vágyuk is
megszűnt. Az élet későbbi szakaszában szerzett szexuális
ízlésről leszoktató kezelések sokkal egyszerűbbek, mint
azoké, akik a kritikus időszakaikban átélt történések
hatására részesítenek előnyben problémás partnertípusokat.
De még köztük is akadnak olyanok, akik, mint A., képesek
voltak megváltoztatni szexuális beállítódásukat. A
problémás ízlés kialakulását elősegítő neuroplaszticitási
törvények ugyanis azt is lehetővé teszik számunkra, hogy
intenzív kezeléssel újabb és egészségesebb ízlésre váltsunk
át, sőt olykor még az is elérhető, hogy elveszítsük régi,
gondokat okozó preferenciáinkat. Agyunk működésében
még a szerelem és a szexuális vágy terén is érvényesül a
„használd, vagy elveszíted” elve.
5. Éjféli feltámadás
Szélütöttek, akik újra megtanultak
mozogni és beszélni
Dr. Michael Bernstein szemsebész és megszállott, hetente
hatszor játszó teniszező ereje teljében volt, amikor
ötvennégy évesen egy súlyos szélütés következtében
testének fél oldala megbénult. A nős, négygyermekes férfi
egy új, neuroplasztikus terápia eredményeként teljesen
felgyógyult, és már újra dolgozott, amikor felkerestem az
alabamai Birminghamben. A rendelőben jó néhány helyiség
volt, ezért azt hittem, több orvossal dolgozik együtt. Ő
azonban felvilágosított, hogy azért van sok szobája, mert
számos idős pácienst kezel, s így nem nekik kell bejönniük
hozzá, hanem ő mehet be hozzájuk.
– Ezek az idősebb páciensek néha nem mozognak túl jól –
nevetett. – Tudja, szélütésen estek át.
Szélütése napján dr. Bernsteinnek délelőtt hét műtétje
volt – a szokásos szürke– és zöldhályog-beavatkozások,
illetve egyéb, a szemben végzett, igen nagy pontosságot
igénylő operációk.
Munka után, amikor dr. Bernstein szokás szerint
teniszezéssel jutalmazta magát, ellenfele megjegyezte,
hogy mintha nem lenne igazán jó az egyensúlyérzéke, és
nem a megszokott módon játszana. A teniszpályáról a
bankba hajtott, ám amikor ki akart szállni alacsony
sportkocsijából, nem bírta felemelni a lábát. A rendelőjébe
visszatérve a titkárnője is azt mondta, hogy nem néz ki jól.
Háziorvosa, az ugyanabban az épületben dolgozó dr. Lewis
tudta, hogy Bernstein doktornak enyhe cukorbetegsége van,
magas a koleszterinszintje, és az édesanyjának több
szélütése is volt – mindezek a tényezők jelentősen növelték
nála a korai szélütés kockázatát. Dr. Lewis heparint adott be
neki, hogy gátolja a véralvadást, majd dr. Bernstein felhívta
a feleségét, aki bevitte a kórházba.
A következő tizenkét-tizennégy órában súlyosbodott az
állapota, és testének bal oldala teljesen megbénult – ez a
mozgatókéreg kiterjedt károsodására utalt. Az agyáról
készített MRI-felvétel is ezt támasztotta alá: az orvosok az
agy jobb felében találtak károsodást, azon a területen,
amely a test bal felének a mozgását irányítja. Bernstein
doktor egy hetet intenzív osztályon töltött, ezalatt némileg
javult az állapota. A kórházban még egy héten át
fizikoterápiás, foglalkozásterápiás és beszédterápiás
kezelésben részesült, majd átvitték egy rehabilitációs
központba, ahonnan két hét után hazaengedték. Még három
hétig járóbetegként vett részt rehabilitációs foglalkozásokon,
majd közölték vele, hogy kezelése ezzel véget ért. Teljesen
átlagos szélütés utáni kezelést kapott.
Gyógyulása azonban korántsem volt teljes. Továbbra is
csak bottal tudott járni, és a bal keze alig működött: nem
tudta összecsippenteni a hüvelyk– és a mutatóujját sem.
Noha jobbkezesnek született, már régóta kétkezesként
dolgozott, a szürkehályog-műtéteket akár a bal kezével is el
tudta végezni. Ez a keze azonban most gyakorlatilag
használhatatlanná vált. Nem tudta megfogni a villát, nem
tudott a szájához emelni egy kanalat, és az ing
begombolása is reménytelen vállalkozásnak bizonyult. A
rehabilitáció alatt egy ízben kitolták egy teniszpályára, és
teniszütőt adtak a kezébe, hogy lássák, meg tudja-e fogni.
Erre is képtelen volt, s egyre inkább úgy vélte, soha többé
nem fog teniszezni. Noha közölték vele, hogy a Porschéját
sem vezetheti többé, egyszer megvárta, amíg mindenki
elment otthonról, azután: „Beszálltam az 50 000 dolláros
kocsiba, és kitolattam vele a garázsból. Sikerült elmennem a
kocsibejáró végéig, s ahogy ott jobbra-balra néztem, úgy
éreztem magam, mint egy tinédzser, aki autót köt el.
Elhajtottam az utca végéig, ez ugyanis egy zsákutca, de ott
lefulladt a motor. A Porsche gyújtáskapcsolója a
kormánykerék bal oldalán van, de a bal kezemmel képtelen
voltam elfordítani. A jobbal kellett valahogy átnyúlnom oda,
hogy beindítsam, hiszen szó sem lehetett arról, hogy ott
maradjak, és hazatelefonáljak, hogy jöjjenek értem. Aztán
mivel a bal lábam csak részben működött, a kuplungozással
is meggyűlt a bajom.”
Dr. Bernstein volt az első páciensek egyike, aki bekerült a
Taub Terápiás Klinikára, ahol Edward Taub kényszerindukciós
(constraint-induced, CI) mozgásterápiáját alkalmazták, bár
akkor még csak kísérleti jelleggel. Bernstein azonban úgy
vélte, nincs veszítenivalója.
A CI-terápia hatására látványosan javult az állapota.
– Egy perc szünetet sem tarthattunk. Reggel nyolckor
kezdtünk, és megállás nélkül dolgoztunk délután fél ötig.
Még ebéd közben is gyakorlatokat végeztünk. Csak ketten
voltunk, mivel ez a terápia korai kísérleti szakaszban volt. A
másik páciens egy ápolónő volt, jóval fiatalabb nálam, talán
negyvenegy vagy negyvenkét éves. Szülés után nem sokkal
kapott szélütést. Valami okból állandóan versenyezni akart
velem (ezt nevetve mondja), de azért jól kijöttünk, sőt
valami módon még hajtottuk is egymást. Nagyon sokféle
egyszerű, fizikai feladatot kellett végeznünk, például
konzervdobozokat raktunk át egyik polcról a másikra. Ő
alacsony volt, ezért én mindig a lehető legmagasabbra
tettem a dobozokat – mesélte a kezelésről.
Asztalokat és ablakokat mostak, hogy karjukkal körkörös
mozdulatokat kelljen végezniük. Kézfejük agyi hálózatainak
erősítésére és a mozgás irányíthatóságának javítása
érdekében vastag gumigyűrűket húztak meggyengült
ujjaikra, és a gumi ellenállását leküzdve nyitogatták-csukták
kézfejüket.
– Aztán leültettek, és jöttek az ábécés gyakorlatok,
amelyekben bal kézzel kellett írnom.
Két hét alatt megtanult előbb nagybetűkkel, majd
folyóírással írni. A kezelés végére már a scrabble is jól ment
neki: bal kézzel vette fel a betűk apró kockáit, és pontosan
el tudta helyezni azokat a táblán. Lassan visszatért nála a
finom mozgások irányításának képessége. Odahaza is
folytatta a gyakorlatokat, s ennek köszönhetően tovább
javult az állapota. Kapott másfajta kezelést is, amelynek
során elektromos árammal ingerelték a karját, hogy újra
munkához szoktassák az idegeit.
Ma már újra forgalmas rendelőjében dolgozik, és hetente
háromszor teniszezik is. A futás még nem megy neki
tökéletesen, de szorgalmasan edz, hogy megerősítse a bal
lábát, amelyet nem sikerült teljesen rendbe hozni a Taub
Klinikán, ahol azóta speciális programot kínálnak a bénult
lábú pácienseknek is.
Néhány probléma azonban megmaradt. A bal karját
valahogy nem érzi normálisnak, ami egyébként a CI-kezelés
természetes velejárója. A mozgásképesség visszatért, de
nem százszázalékosan. Amikor viszont megkértem, hogy
írjon nekem bal kézzel, a betűi szépen formáltak voltak, és
ha nem tudom, sosem találtam volna ki, hogy szélütésen
esett át, vagy hogy eredendően jobbkezes.
Noha agya átalakításának köszönhetően sokat javult az
állapota, és úgy érezte, készen áll a sebészi munkára is,
erről inkább letett – de csak azért, mert tudta, hogy ha
valaki esetleg beperelné műhiba miatt, az illető ügyvédei
rögtön azzal érvelnének, hogy egy szélütés után nem lett
volna szabad operálnia. Ki hitte volna, hogy dr. Bernstein
ilyen tökéletesen fel fog gyógyulni?
A szélütés hirtelen bekövetkező, katasztrofális
következményekkel járó csapás, amely, hogy úgy mondjuk,
belülről „üti ki” az agyat. Az agyi artériákba került vérrög
vagy az ott kialakuló vérzés miatt megszűnik az agyszövet
vérellátása, és az érintett terület elhal. A legsúlyosabb
esetekben a szélütött páciensek csupán árnyékai egykori
önmaguknak, akiket sok esetben személytelen és rideg
intézetekben „raktároznak el”: testük rabjaivá válnak,
csecsemőként kell etetni őket, nem képesek gondoskodni
magukról, sem mozogni, sem beszélni. A szélütés a
felnőttkori mozgáskorlátozottá válás egyik leggyakoribb oka.
Noha rendszerint az időseket érinti, előfordulhat negyvenes
éveikben járó vagy még fiatalabb embereknél is. A
sürgősségi ellátásban dolgozó orvosok megakadályozhatják
a szélütéses páciens állapotának romlását azzal, hogy
feloldják a vérrögöt vagy elállítják a vérzést, de a károsodás
ellen a legmodernebb orvostudomány sem képes tenni –
pontosabban nem volt képes, amíg Edward Taub ki nem
dolgozta plaszticitásalapú terápiáját. A CI-terápia előtt a
szélütés miatt megbénult karú páciensekre vonatkozó
tanulmányok mind azzal a következtetéssel zárultak, hogy
egyetlen ismert kezelés sem hatékony. Voltak persze ritka,
anekdotikus beszámolók szélütés utáni gyógyulásokról,
például Paul Bach-y-Rita apjáéról. Egyesek állapota magától
javult, ám ha a fejlődés megállt, a hagyományos
kezelésekkel nem sokat lehetett elérni. Taub módszere
teljesen megváltoztatta ezt, mivel segít a szélütéses
pácienseknek abban, hogy „átépítsék” az agyukat. Az évek
óta bénultan élő, a javulásnak már a reményét is elveszített
páciensek újra mozogni kezdtek. Néhányan
beszédképességüket is visszanyerték. A Little-kórban
szenvedő gyerekek képessé váltak mozdulataik irányítására.
Ugyanez a fajta kezelés ígéretesnek tűnik gerincsérülés,
Parkinson-kór, sclerosis multiplex, sőt ízületi gyulladás
esetén is.
Ennek ellenére csak kevesen hallottak Taub forradalmi
módszereiről, holott azok elméleti alapjait ő már három
évtizede, 1981-ben lefektette. Közzétételükkel azért
késlekedett ennyit, mert korunk egyik leginkább vitatott
tudósa lett. A majmok, amelyekkel dolgozott, a történelem
leghíresebb kísérleti állatai közé kerültek, de nem azért,
amit a velük végzett munka bizonyított, hanem mert
állítólag embertelen módon bánt velük – se vádak miatt
évekig nem tudott dolgozni. Amit Taub ellen felhoztak, azért
tűnt hihetőnek, mert oly messze megelőzte kortársait, hogy
kijelentései, melyeket a krónikus szélütéses pácienseknek
az agyi plaszticitáson alapuló kezelésével kapcsolatban tett,
egyszerűen hihetetlenek voltak.
Edward Taub elegáns, lelkiismeretes, a részletekre
gondosan figyelő ember. Hetvenéves múlt, bár jóval
kevesebbnek látszik; kifejezetten ápolt és jól öltözött. Tanult
ember módjára beszél, halkan, s gyakran kijavítja önmagát,
hogy amit mond, az biztosan pontos legyen. Az alabamai
Birminghamben él, az ottani egyetemen végre nyugodtan
dolgozhat a szélütéses betegek kezelésének kidolgozásán.
Felesége, Mildred szoprán énekesnő volt, Sztravinszkijjel is
készített lemezt, a Metropolitan Opera társulatának tagja.
Szépségét és csodás hajkoronáját mind a mai napig
megőrizte, s csak úgy árad belőle a déli nőkre jellemző
kedves melegség.
Taub 1931-ben született Brooklynban, s igen gyorsan
tanult – a középiskolát már tizenöt évesen befejezte. A
Columbia Egyetemen Fred Kellernél hallgatott
behaviourizmust. E tudományág vezéralakja ekkoriban a
Harvardon oktató pszichológus, B. F. Skinner volt, Keller
pedig a szellemi alvezérének számított. A korabeli
behaviouristák úgy vélték, a pszichológiát objektív
tudománnyá kellene tenni, s csak azt kellene
tanulmányozniuk, ami látható és mérhető – azaz a
megfigyelhető viselkedést. Az irányzat egyfajta reakcióként
született a pszichológia azon iskoláival szemben, amelyek
az elmére összpontosítottak, s mivel a behaviouristák
szemében a gondolatok, érzések és vágyak csupán
szubjektív tapasztalatok voltak, így nem lehetett őket
objektív módszerekkel vizsgálni. A fizikai agy sem érdekelte
őket, mondván, hogy az elméhez hasonlóan az is egy
„fekete doboz”. Skinner mentora, John B. Watson a
következő lekicsinylő szavakat írta róla: „A pszichológusok
legtöbbje igen terjedelmesen képes beszélni az új agyi
pályák kialakulásáról, mintha csak Vulcanus parányi
szolgálói szaladgálnának ott kalapáccsal és vésővel, hogy új
árkokat ássanak, illetve mélyebbre faragják a meglévőket.”
A behaviouristáknak nem számított, mi történik az elmében
vagy az agyban. A viselkedést irányító törvényeket egyszerű
volt felderíteni: csak egy ingert kellett alkalmazni a vizsgált
állatnál vagy embernél, s máris megfigyelhették annak
reakcióját.
A Columbia Egyetem behaviouristái főként patkányokkal
kísérleteztek. Taub még hallgatóként kidolgozott egy
módszert a patkányok megfigyelésére és tevékenységeik
feljegyzésére: részletes „patkánynaplót” használt. Amikor
azonban e módszerrel akarta ellenőrizni mentora, Fred
Keller egyik elméletét, az eredmény, Taub legnagyobb
döbbenetére, megcáfolta azt. A fiatal kutató szerette Kellert,
ezért ódzkodott attól, hogy megvitassa vele, milyen
eredményre jutott. Keller azonban magától is rájött, és
közölte Taubbal, hogy „az adatokat mindig úgy kell közölni,
ahogy vannak”.
Az akkori behaviourizmus, amely eltökélten hangoztatta,
hogy minden viselkedés egy ingerre adott válasz, passzív
lénynek festette le az embert, s emiatt igencsak gyenge
magyarázatot tudott adni arra, hogyan vagyunk képesek
akaratlagos cselekedetekre. Taub rájött, hogy az elmének és
az agynak is közre kell működnie egy sor viselkedés
kiváltásában, továbbá az elme és az agy figyelmen kívül
hagyása a behaviourizmus végzetes tévedése.
Kutatóasszisztensi állást vállalt egy kísérleti neurológiai
laboratóriumban, hogy jobban megérthesse az
idegrendszert – noha ez a döntés szinte felfoghatatlan volt
akkoriban egy behaviouristától. E laboratóriumban
majmokkal folytattak úgynevezett deafferentációs
kísérleteket.
A deafferentáció régi eljárás, a Nobel-díjas Sir Charles
Sherrington alkalmazta először 1895-ben. Az „afferens”
idegek érzőidegek, melyek az ingerületeket a gerincvelő
közvetítésével az érzékelési központhoz, vagyis az agyba
továbbítják. Az eljárás műtéti: átvágnak egy érzőideget,
hogy impulzusaik ne juthassanak el az agyba. A
deafferentált majom nem érzékeli, hogy érintett végtagja
hol van a térben, vagy semmit sem érez vele, a fájdalmat is
beleértve. Taub következő merész húzása az volt, hogy –
még mindig a doktori disszertációján dolgozva –
megfordította Sherrington egyik legjelentősebb
elképzelését, s ezzel megteremtette az alapokat későbbi
szélütéskezeléseihez.
Sherrington azt a nézetet támogatta, hogy minden
mozgásunk valamilyen ingerre adott reakció, s nem azért
mozgunk, mert az agyunk utasítást ad erre, hanem mert
gerincvelői reflexeink mozgásban tartanak. A feltevést a
„mozgás reflexelméletének” nevezték, és egy időben vezető
szerepe volt az idegrendszer-kutatásban.
A gerincvelői reflexekben az agy egyáltalán nem vesz
részt. Számos ilyen reflexet ismerünk, a legegyszerűbb
példa rá a térdreflex. Amikor az orvos megkoccantja a
térdünket, a bőr alatti egyik receptor felfogja ezt, s
impulzust küld egy, a combban futó idegen át a
gerincvelőbe. Ott nem folytatja útját az agy felé, hanem
egy, szintén a gerincvelőben lévő mozgatóidegsejtre tevődik
át, amely impulzust küld vissza a combizmokba, ezek így
összehúzódnak, a lábszárunk pedig akaratlanul is
előrelendül. Járás közben pedig az egyik láb mozgásai
váltják ki – reflexszerűen – a másik láb mozdulatait.
Hamarosan már minden mozgást ezzel az elmélettel
magyaráztak. Sherrington egy deafferentációs kísérletre
alapozta a véleményét, amelyet F. W. Mott-tal közösen
végzett el. Deafferentálták egy majom karjának érzőidegeit,
azaz elvágták azokat még a gerincvelő előtt, vagyis
semmiféle érző jelzés nem juthatott el az agyba, és azt
tapasztalták, hogy az állat attól fogva nem használja ezt a
karját. Az eredmény furcsának tűnt, hiszen csak az
érzőidegeket vágták át (amelyek érző ingerületeket
továbbítanak), az agyból a végtagba vezető, a mozgásokért
felelős mozgatóidegeket azonban érintetlenül hagyták.
Sherrington számára is nyilvánvaló volt, miért nem érez az
állat, azt viszont nem értette, hogy miért nem mozog. A
probléma megoldásaként vetette fel, hogy a mozgás a
gerincvelői reflex érző ágán alapul, az váltja ki, s majmai
azért nem tudtak mozogni, mert a deafferentáció során
megsemmisült a reflexív érző része.
Más tudósok hamarosan általánosították az elképzelést,
azt állítva, hogy minden, amit teszünk, az összetett
viselkedéseket is bele értve, reflexláncolatokból épül fel.
Még az olyan, akaratlagos mozdulatokhoz is, mint az írás, az
szükséges, hogy a mozgatókéregben módosuljanak
bizonyos, ott már meglévő reflexek. Bár a behaviouristák
ellenezték az idegrendszer kutatását, nem okozott számukra
gondot annak az elméletnek az elfogadása, hogy a
mozgások valójában korábbi ingerekre adott reflexválaszok,
mivel a teória teljesen kihagyta a viselkedésből az agyat és
az elmét. Ez azután alátámasztotta azt a másik elméletet,
hogy minden viselkedésünket előre meghatározza az, ami
korábban történt velünk, és hogy a szabad akarat puszta
illúzió. A Sherrington-kísérlet az orvosi és élettudományi
egyetemek tananyagának fontos része lett.
Taub egy A. J. Berman nevű idegsebésszel együttműködve
azt akarta kideríteni, megismételhető-e a Sherrington-
kísérlet. Alanyként néhány majmot használtak, és Taub arra
számított, hogy ugyanolyan eredményeket kap majd, mint
Sherrington. Továbbment azonban egy lépéssel, és miután
egy majom egyik karját deafferentálta, a másikat felkötötte,
hogy korlátozza az állatot annak használatában. Ezt azért
tette, mert eszébe jutott: a majmok talán csak azért nem
használják a deafferentált karjukat, mert a másikkal sokkal
könnyebben boldogulnak. De ha az ép kart felkötik, azzal
talán rákényszeríthetik az állatot, hogy deafferentált karját
is használja.
Az elképzelés helyesnek bizonyult: a majmok, nem lévén
képesek a jó karjukat mozgatni, a deafferentált kart kezdték
használni.
 – Ma is nagyon jól emlékszem rá – meséli Taub. –
Rádöbbentem, hogy már hetek óta látom, amint a majmok
azt a karjukat használták, de senkinek sem beszéltem róla,
annyira nem számítottam rá.
Taub pontosan tudta, hogy felfedezése milyen jelentős
következményekkel jár. Ha a majmok az érzőképességtől
megfosztott karjukat is használták, akkor Sherrington
elmélete téves, és tévednek Taub oktatói is. Kell lennie az
agyban valamilyen független mozgatóprogramnak, amely
kiváltja az akaratlagos mozgásokat; eszerint a
behaviourizmus és az idegrendszer-kutatás hetven éve
zsákutcában toporog. Az is eszébe jutott, hogy
felfedezésének talán hasznát lehet venni a szélütés utáni
rehabilitációban, hiszen a majmok, a szélütött páciensekhez
hasonlóan, eleinte teljesen képtelenek voltak használni a
karjukat. Elképzelhető, gondolta, hogy akárcsak a majmok,
egyes szélütéses páciensek is mozgatni kezdenék a
végtagjaikat, ha kénytelenek lennének rá.
Hamarosan azonban rá kellett jönnie, hogy nem minden
tudós fogadja olyan elegánsan elméleteinek a megcáfolását,
mint azt Keller tette. Sherrington hívei hibásnak tekintették
a kísérletét, az alkalmazott módszereket, sőt az eredmények
értelmezését is. Az ösztöndíj-folyósítók arról vitatkoztak,
támogassák-e továbbra is a fiatal kutatót. Nat Schoenfeld,
aki Taub professzora volt a Columbia Egyetemen, jól ismert
behaviourista elméletet épített Sherrington deafferentációs
kísérleteire. Taub PhD-disszertációjának védésekor a máskor
üresen kongó terem zsúfolásig megtelt. Taub témavezetője,
Keller nem jött el, ott volt viszont Schoenfeld. Taub
ismertette az adatait, és azt, ahogy értelmezte őket.
Schoenfeld vitába szállt vele, majd távozott. Azután
elérkezett az utolsó vizsga ideje. Taub ekkor már több
kutatási támogatást kapott, mint az oktatók jó része, és a
vizsga hetében is két jelentős támogatáskérelmen
dolgozott, arra számítva, hogy elhalaszthatja a beszámolót.
Az utólagos vizsgát azonban nem engedélyezték, őt pedig
megbuktatták „szemtelensége” miatt, ezért úgy döntött,
hogy PhD-jét a New York-i Egyetemen fejezi be. Az e
szakterülettel foglalkozó tudósok legtöbbje nem volt
hajlandó elhinni az eredményeit. A tudományos
konferenciákon heves támadások érték, nem kapott
semmiféle tudományos elismerést vagy díjat sem. Ennek
ellenére élvezte a munkát a New York-i Egyetemen.
– A mennyországban éreztem magam. Kutathattam, és
másra nem is vágytam, mint erre – emlékszik vissza.
Taub az idegrendszeri kutatások egy olyan új területének
úttörője lett, amely megtartotta a behaviourizmus legjobb
elemeit, elvetette azonban annak néhány túlságosan merev
elvét, s mindezt az agykutatás eredményeivel ötvözte. Erre
az összeolvadásra egyébként már a behaviourizmus
szülőatyja, Ivan Pavlov is számított, aki – bár ezt viszonylag
kevesen tudják róla – élete utolsó éveiben maga is
megpróbálkozott azzal, hogy eredményeit összhangba
hozza az agykutatás eredményeivel, sőt az agy plaszticitása
mellett is érvelt. Bizonyos értelemben azonban éppen a
behaviourizmus készítette fel Taubot arra, hogy fontos
felfedezéseket tehessen a plaszticitásról. Mivel a
behaviouristákat szinte egyáltalán nem foglalkoztatta az
agy, az idegrendszer-kutatók többségével ellentétben azt
sem állították, hogy az agy képtelen a plaszticitásra. Sokan
vélték úgy, hogy gyakorlatilag bármire képesek betanítani
egy állatot, és bár nem beszéltek neuroplaszticitásról, hittek
a viselkedés alakíthatóságában.
A plaszticitás gondolatára ily módon fogékony Taub
folytatta deafferentációs vizsgálatait. Úgy gondolkozott,
hogy ha mindkét kart deafferentálná, a majomnak
hamarosan mindkettőt mozgatnia kellene, hiszen valahogy
életben kell maradnia. Ezért aztán mindkét végtagot
deafferentálta, és a majmok valóban mindkettőt mozgatni
kezdték.
Az eredmény paradox volt: ha egy kart deafferentáltak, a
majom nem tudta mozgatni azt. Ha viszont mindkét karját
deafferentálták, az állat mindkettőt képes volt használni!
Taub ezután az egész gerincvelőt deafferentálta, hogy a
testnek egyáltalán ne legyenek gerincvelői reflexei, és a
majom semmilyen érző bemenetet ne kaphasson a
végtagjaiból. Az állat azonban még így is használni tudta a
végtagjait – Sherrington reflexelmélete megdőlt.
A kutató ekkor még egy felismerést tett, amely idővel
gyökeresen megváltoztatta a szélütöttek kezelését.
Fölvetette, hogy a majom azért nem használja a karját,
amikor csak azt a végtagot deafferentálják, mert a műtétet
közvetlenül követő időszakban, mialatt gerincveleje még
„gerincvelői sokkban” volt az operáció miatt, megtanulta
nem használni.
A gerincvelői sokk kettő—hat hónapig tarthat, ebben az
időszakban az idegsejtek nehezen tudnak kisülni. A
gerincvelői sokkhatás alatt álló állat hiába próbálja mozgatni
az érintett karját, újra és újra kudarcot vall ezekben a
hónapokban. Pozitív visszacsatolás híján végül feladja, és
inkább a jó karját használja táplálékszerzésre, így minden
egyes siker újabb pozitív visszacsatolást jelent a számára.
Emiatt a deafferentált kar mozgatótérképe, amely a gyakori
karmozdulatok programját is tartalmazza – a „használd,
vagy elveszíted” elvvel összhangban –, gyengülni kezd, és
elsorvad. Taub a jelenségnek a „tanult nem-használat”
nevet adta. Úgy vélte, mindkét karjuk deafferentációja után
a majmok azért voltak képesek használni karjaikat, mert
nem volt alkalmuk megtanulni, hogy nem működnek jól –
szükség volt rájuk az életben maradáshoz.
Taub azonban látta, hogy továbbra is csak közvetett
bizonyítékai vannak a tanult nem-használat elvére, ezért
egy sor leleményes kísérlettel igyekezett megakadályozni a
majmokat a nem-használat „megtanulásában”. Az egyikben
például deafferentálta egy majom egyik karját, de nem a jó
kart kötötte fel, hanem az érző bemeneteltől megfosztottat.
Ennek következtében a gerincvelői sokk időszakában a
majom nem tanulhatta meg, hogy a karja nem működik.
Amikor aztán három hónappal később, jóval a gerincvelői
sokk elmúlta után eltávolította a kötést, a majom
hamarosan vissza is nyerte a deafferentált kar
mozgatásának képességét. A következő vizsgálat arra
irányult, hogy kiderítse, meg tudja-e tanítani az állatokat a
tanult nem-használat leküzdésére. Majd azt ellenőrizte,
képes-e a tanult nem-használatot több évvel annak
kialakulása után korrigálni, azzal, hogy egy majmot
rákényszerít deafferentált karja használatára. Itt is sikerrel
járt, és a javulás a majom egész hátralevő életében
fennmaradt. Taubnak immár rendelkezésére állt egy olyan
állati modell, amely egyfelől utánozta a szélütés hatását,
amikor az idegi jelzések elakadnak, és emiatt a végtagok
nem mozdíthatók, ráadásul egy lehetséges megoldást is
kínált a probléma leküzdésére.
A kutató úgy gondolta, e felfedezései arra utalhatnak,
hogy az akár évekkel korábban szélütésen átesett vagy más
okból agyi károsodást elszenvedett emberek talán szintén a
tanult nem-használattól szenvednek. Tudta, hogy egyes
szélütéses páciensek csak minimális mértékben károsodott
agyában a gerincvelői sokkhoz hasonló kortikális sokk lép
fel, amely hónapokig is eltarthat. Ebben az időszakban
minden, a kéz mozdítására tett próbálkozás sikertelen lesz,
és ez talán tanult nem-használathoz vezet.
Azon szélütéses pácienseknél, akiknek a
mozgatóterületein keletkezik kiterjedt károsodás, hosszú
ideig egyáltalán nem tapasztalható javulás, és amikor az
végre bekövetkezik, akkor is csak részleges lesz. Taub
hamar belátta, hogy a majdani kezelésnek foglalkoznia kell
egyfelől a kiterjedt agykárosodással, másfelől a tanult nem-
használattal. Mivel lehetséges, hogy a tanult nem-használat
elrejti a páciens gyógyulási képességét, a kilátások hiteles
felméréséhez először ezt kell leküzdeni. A kutató meg volt
róla győződve, hogy még egy szélütés után is nagy esély
van arra, hogy a mozgásokat irányító programok
fennmaradtak az idegrendszerben. Így tehát a
mozgatóképesség felfedésére az embereknél is az a
módszer tűnt alkalmasnak, amelyet a majmoknál
alkalmazott: gátolni kell a jó végtag használatát, az érintett
végtagot pedig rá kell kényszeríteni, hogy mozogni kezdjen.
A majmokkal végzett korai munkája során Taub fontos
dolgot tanult meg: ha egyszerűen csak jutalmat kínált fel az
állatoknak azért, hogy a rossz karjukkal nyúljanak az ételért
– vagyis ha a behaviouristák által kondicionálásnak nevezett
módszert alkalmazta –, akkor nem tapasztalt előrelépést.
Ezért aztán másik módszerhez folyamodott, az úgynevezett
formázáshoz, amely egészen apró lépésekben módosítja a
viselkedést. Ennek megfelelően a deafferentált állat
nemcsak akkor kapta meg a jutalmat, ha sikerült az ételért
nyúlnia, hanem már akkor is, ha megtette felé az első,
egészen jelentéktelen mozdulatot.
1981 májusában Taub 49 éves volt, saját laboratóriumát,
a marylandi Silver Springben működő Viselkedésbiológiai
Központot vezette, és nagy terveket szőtt arról, hogyan
használja majd fel majmokkal végzett munkája eredményeit
a szélütéses páciensek kezelésében. Ekkor jelentkezett
laboratóriumába önkéntes munkára egy 22 esztendős
fiatalember, a washingtoni George Washington Egyetem
politikatudomány-szakos hallgatója, Alex Pacheco.
Pacheco elmondta Taubnak, aki megnyerő és segítőkész
fiatalembernek találta őt, hogy szeretne kutatóorvos lenni.
Azt viszont elhallgatta, hogy társalapítója és elnöke az
Emberek az állatokkal való etikus bánásmódért (People for
the Ethical Treatment of Animals, PETA) nevű, harcias
állatvédő szervezetnek. A PETA másik alapítója, a 31
esztendős Ingrid Newkirk a washingtoni gyepmestertelep
korábbi vezetője, egyben Pacheco élettársa volt; a PETA-t
Washington környéki lakásukból irányították.
A PETA kezdettől fogva ellenez minden, állatokon végzett
orvostudományi kutatást, beleértve a rák, a szívbetegség
vagy az AIDS gyógymódjainak kutatását is. Hevesen fellép
az állatok ember általi fogyasztása ellen éppúgy, mint a
tehenek, illetve méhek „kizsákmányolásának” bélyegzett
tej– és méztermelés ellen, a kutyák, macskák és egyéb házi
kedvencek tartását pedig egyszerűen rabszolgatartásnak
tekinti. Pacheco is azzal a hátsó szándékkal jelentkezett
munkára Taubhoz, hogy kiszabadítsa a tizenhét „Silver
Spring-i majmot”, s őket használja fel állatjogi kampányuk
jelképeként.
A deafferentáció ugyan általában nem fájdalmas, de nem
is valami szép látvány. Mivel a beavatkozáson átesett
majmok nem éreznek fájdalmat a karjukban, előfordul, hogy
tárgyaknak ütközve megsebesítik magukat. Ha pedig a
sérült kart bekötözik, a majmok olykor idegen tárgynak
tekintik azt, és igyekeznek megharapni.
1981-ben, mialatt Taub háromhetes nyári szabadságát
töltötte, Pacheco betört a laboratóriumba, és fényképeket
készített, amelyek alapján úgy tűnt, hogy a majmok
rettenetesen szenvednek, sérültek és elhanyagoltak, sőt
olyan tálakból kénytelenek enni, amelyek saját ürülékükkel
szennyezettek.
A fotókkal felfegyverkezett Pachecónak sikerült rávennie a
marylandi hatóságokat, hogy 1981. szeptember 11-én
hatoljanak be a laboratóriumba, és foglalják le az állatokat.
A PETA választása azért esett Taubra, mert az állatokkal való
kegyetlenségre vonatkozó marylandi törvények (más
államoktól eltérően) úgy is értelmezhetők, hogy az
orvostudományi kutatásokhoz használt állatok sem
jelentenek alóluk kivételt.
A laboratóriumába visszatérő Taub megdöbbent az őt
fogadó újságíróseregtől és az események
következményeitől. Az onnan nem messze működő
Országos Egészségügyi Intézet (National Institutes of
Health, NIH) – az Egyesült Államok vezető orvostudományi
kutatási intézménye – igazgatói is hallottak az esetről, és
megrémültek. A NIH laboratóriumaiban több biológiai és
orvosi célú állatkísérletet folytatnak, mint a világ bármely
más kutatóintézetében, ezért könnyen elképzelhető volt,
hogy ők lesznek a PETA következő célpontja. A NIH-nek
döntenie kellett, kiáll-e Taub mellett, és szembeszáll a PETA-
val, vagy inkább elhatárolódik a tudóstól, mondván, ő csak a
szabályt erősítő kivétel. Ez utóbbi utat választották, és Taub
ellen fordultak.
A PETA a törvény védelmezőjének állította be magát, noha
Pacheco állítólag kijelentette, hogy a gyújtogatás, a
vagyontárgyak megsemmisítése, a lopás és a betörés mind
elfogadható eszközök, ha általuk „közvetlen módon
enyhíthető egy állat szenvedése és fájdalma”. Taub ügye
nagy feltűnést keltett washingtoni körökben. A Washington
Post is nyomon követte a vitát, és az újságírók ugyancsak
Taubot állították pellengérre. Az állatjogi aktivisták
kampányukban valóságos szörnyetegként festették le a
professzort, és a náci dr. Mengeléhez hasonlították. A „Silver
Spring-i majmok” ügye óriási nyilvánosságot kapott, aminek
eredményeként a PETA az Egyesült Államok legnagyobb
állatjogi szervezete, Edward Taub pedig közmegvetés tárgya
lett.
Letartóztatták, és az állatok elleni kegyetlenség vádjával,
119 vádponttal állították bíróság elé. A tárgyalás előtt a
feldühödött választók ostroma hatására a Kongresszus
kétharmados többséggel ajánlást fogadott el, amelynek
alapján megvonták Taub kutatásainak támogatását.
Szakmailag elszigetelődött, elveszítette a fizetését, a
pályázati pénzeit és az állatait, nem folytathatta a
kísérleteit, sőt még Silver Spring-i otthonából is elüldözték.
A feleségét ismeretlenek követték, és mindketten számos
életveszélyes fenyegetést kaptak. Valaki egyszer New
Yorkba követte Mildredet, majd felhívta Taubot, és
részletesen beszámolt neki arról, mit tett az asszony. Nem
sokkal később egy másik férfi telefonált, rendőrként
mutatkozott be, majd közölte: a New York-i rendőrségtől
most kapott értesítést, miszerint Mildredet „szerencsétlen
baleset” érte. Mindez persze hazugság volt, de a férfi ezt
nem tudhatta.
 Élete következő hat évében Taub napi tizenhat órát
dolgozott azon, hogy tisztázza magát, és gyakran saját
védőügyvédjeként járt el. A tárgyalások előtt 100 000
dollárnyi megtakarított pénze volt, amiből az eljárás
lezárulta idejére alig 4000 dollár maradt. Mivel – bár nem
hivatalosan – feketelistára került, egyetlen egyetem sem
volt hajlandó foglalkoztatni. Ő azonban fokozatosan,
tárgyalásról tárgyalásra, vádpontról vádpontra haladva
megcáfolta a PETA állításait.
Taub hangoztatta, hogy valami nincs rendben a
fényképekkel, és hogy bizonyos jelek szerint a PETA
összejátszhatott a Montgomery megyei rendőrséggel.
Kitartott azon véleménye mellett, hogy Pacheco fotói be
vannak állítva, a feliratokat meghamisították, és például az
egyik felvételen szereplő majom nem a megszokott,
kényelmes módon ül a vizsgálatok elvégzésére szolgáló
székben, hanem kicsavart pózban, szenvedő arccal látható,
ami azonban csakis úgy lehetséges, ha több csavar
kioldásával teljesen átállították a széket. Pacheco persze
tagadta, hogy bármihez is hozzányúlt volna.
A rajtaütés egyik bizarr részlete az volt, hogy a rendőrség
a laboratóriumban lefoglalt majmokat a PETA egyik
tagjának, Lori Lehnernek adta át – vagyis hivatalos
bizonyítékokat bízott egy magánszemélyre. Az állatokat a nő
házának pincéjében kellett volna tartani, ám egyszer csak
szőrén-szálán eltűntek. Taub és támogatói számára az első
pillanattól kezdve nyilvánvaló volt, hogy a PETA és Pacheco
vitték el a majmokat, Pacheco azonban igen szűkszavú volt,
ha erről kérdezték. A New Yorker újságírója, Caroline Fraser
például megkérdezte tőle, hogy az állatokat valóban a
floridai Gainesville-be szállították-e, ahogyan azt mások
állították, mire a férfi csak ennyit mondott: „Ez elég jó tipp.”
Amikor aztán nyilvánvaló lett, hogy Taub tárgyalása nem
folytatható le a majmok nélkül, és hogy a bírósági
bizonyítékok ellopása súlyos bűncselekménynek minősül, az
állatok egyszer csak újra előkerültek – éppoly rejtélyes
módon, ahogyan eltűntek –, és egy rövid időre vissza is
adták őket Taubnak. Az ügyben nem vádoltak meg senkit,
de Taub kitartóan bizonygatta, hogy az állatok a
vérvizsgálatok tanúsága szerint rendkívül stresszes
állapotba kerültek a több mint 3000 kilométeres oda-vissza
utaztatás miatt, és a szállítási láznak nevezett állapotban
szenvednek. Nem sokkal később az egyik majmot, Charlie-t
megtámadta és összeharapdálta egyik igen izgatott társa. A
bíróság által kijelölt állatorvos azonban túl nagy adag
gyógyszert adott be, és Charlie elpusztult.
Az 1981 novemberében rendezett első tárgyalás végére a
Taub ellen felhozott 119 vádpontból 113-at ejtettek. A
második tárgyaláson további vádakat cáfolt meg, a
fellebbezés nyomán pedig a Marylandi Fellebbviteli Bíróság
megállapította, hogy az állam törvényhozása eleve nem
kívánta az állatokkal szembeni kegyetlenségre vonatkozó
törvény hatályát a kutatókra is kiterjeszteni. Taubot
egyhangúlag felmentették.
Úgy tűnt, fordul a kocka. Hatvanhét amerikai szakmai
társaság tett nyilatkozatot a NIH-nek Taub érdekében, és az
intézet korábbi, a kutató támogatásának felfüggesztésére
vonatkozó álláspontját megváltoztatva immár
kinyilvánította, hogy nincsenek meggyőző bizonyítékok az
eredeti vádakra.
Taub azonban továbbra sem kapta vissza a majmait, és
állása sem volt – a barátaitól tudta, hogy sehol sem
alkalmaznák szívesen. Amikor az Alabamai Egyetem 1986-
ban végre felvette, tüntetéseket szerveztek ellene, és a
tiltakozók azzal fenyegetőztek, hogy mindenfajta
állatkísérletet leállíttatnak az egyetemen. Szerencséjére
Carl McFarland, a pszichológiai tanszék vezetője és néhány
más, a munkáját jól ismerő szakember bátran kiállt mellette.
Sorsa évek óta első szerencsés fordulataként Taub
megnyert egy, a szélütés kutatására kiírt pályázatot, és e
célból klinikát nyitott.
***
 Taub klinikájára belépve először az ujjatlan kesztyűk és a
karfelkötők ötlenek az ember szemébe: noha zárt helyen
vagyunk, a felnőttek ébren töltött idejük 90 százalékában ép
kezükön ujjatlan kesztyűt viselnek, ép karjukat pedig
felkötve hordják.
A klinikán számos kisebb és egy nagy terem van, ezekben
végzik a Taub munkáján alapuló gyakorlatokat. E
gyakorlatokat a tudós Jean Crago fizikoterapeutával
együttműködve dolgozta ki. Némelyikük olyan, mintha a
rehabilitációs központokban alkalmazott mindennapos
tevékenységek intenzívebb változata lenne. A Taub Klinikán
mindig a formázás módszerét alkalmazzák, és az összes
feladatot fokozatosan nehezítve hajtatják végre. A felnőttek
látszólag egyszerű gyerekjátékokat játszanak: egyes
páciensek jókora fapeckeket dugdosnak egy kilyuggatott
táblába vagy nagy labdákat vesznek fel; mások
pénzérméket szednek ki egy babszemekből és érmékből álló
kupacból, és malacperselybe dobálják őket. A játékszerűség
nem véletlen: ezeknek az embereknek újra meg kell
tanulniuk mozogni, és ehhez végig kell csinálniuk
mindazokat az apró lépéseket, amelyeket kisbabaként
végigcsináltunk. Így éleszthetők ugyanis újjá azok a
mozgatóprogramok, amelyek Taub szerint továbbra is jelen
vannak az idegrendszerben – akár több szélütés, betegség
vagy baleset után is.
A hagyományos rehabilitáció általában heti háromszor egy
órás foglalkozásból áll. Taub páciensei napi hat órát
gyakorolnak, tíztizenöt egymást követő napon át. Ki is
fáradnak, és gyakran van szükségük egy kis szunyókálásra.
Egy nap tíz-tizenkét feladatot kell elvégezniük,
feladatonként tíz ismétléssel. A javulás eleinte igen gyors,
majd fokozatosan lassul. Taub eredeti kutatásaiból az derült
ki, hogy a kezelés gyakorlatilag minden olyan páciensnél
alkalmazható, aki szélütését követően valamennyire képes
mozgatni az ujjait – ez a krónikus szélütésen átesetteknek
nagyjából a felét jelenti. A klinikán azonban időközben
rájöttek, hogyan gyakoroltassák a teljesen lebénult kezeket
is. Taub eleinte csak enyhébb szélütésen átesettekkel
foglalkozott, de azóta kontrollvizsgálatok segítségével
kimutatta, hogy a kar mozgásfunkcióit elveszített páciensek
80 százalékánál jelentős javulás érhető el. Sokan közülük
súlyos, krónikus károsodást okozó szélütésen estek át, és az
itteni kezelés nyomán nagymértékben javult az állapotuk.
Még az olyan pácienseknek is nagy hasznára vált a CI-
terápia, akik átlagosan több mint négy évvel korábban
szenvedtek szélütést.
Egyiküket, Jeremiah Andrews (nem ez a valódi neve) 53
esztendős ügyvédet negyvenöt évvel a Taub Klinika
felkeresése előtt érte szélütés, de a kezelés még így,
csaknem fél évszázaddal a gyermekkori agyi érkatasztrófa
után is hatott. A szélütés hétéves korában történt: első
osztályos volt, éppen baseballozott.
– Ott álltam a vonalon – meséli –, aztán egyszer csak a
földre rogytam, és azt mondtam: „Nincs karom, nincs
lábam.” Apu vitt haza.
Teste jobb oldala érzéketlenné vált, nem tudta felemelni a
jobb lábát, sem használni a jobb karját, és végtagremegés is
kialakult nála. Meg kellett tanulnia bal kézzel írni, mert a
jobbja túl gyenge volt, és alkalmatlan a finom mozgások
végzésére. Hagyományos rehabilitációs kezelést kapott, ám
továbbra is súlyos nehézségekkel küszködött. Bár bottal járt,
így is gyakran elesett. Mire a negyvenes éveibe lépett,
évente már vagy 150-szer esett el, ezek során hol a
kézfejét, hol a lábfejét törte el, majd 49 éves korában a
medencéjét is. Ez utóbbi balesete után újabb hagyományos
rehabilitáció következett, aminek eredményeként az esések
száma évi 36 körülire csökkent. Ekkor jelentkezett Taub
klinikáján, ahol először két hétig gyakorlatoztatta a jobb
kezét, majd három hétig a lábát, és az egyensúlyérzéke is
sokat javult. A rövid kezelés is eredményt hozott.
– Jobb kézzel íratták le velem a nevemet, úgy, hogy utána
el is tudtam olvasni, ami egészen elképesztő.
 A gyakorlatokat azóta is végzi, és az állapota tovább javul;
a klinikai kezelés óta eltelt három évben csupán hétszer
esett el.
– Három év telt el, de a javulás folytatódik – mondja –, és
a gyakorlatoknak köszönhetően ma sokkal jobb formában
vagyok, mint amikor befejeztem Taubnál.
Jeremiah javulása jól szemlélteti, hogy mivel az agy
plasztikus, és képes átszervezni önmagát, óvatosnak kellene
lennünk annak felbecslésében, meddig javulhat egy olyan,
erős motivációjú páciens állapota, akinél a szélütés az érző–
vagy mozgatókéregben tett kárt – még akkor is, ha ez a
szélütés évekkel korábban történt. Az agy a „használd, vagy
elveszíted” elv alapján működik, ezért feltételezhetnénk,
hogy Jeremiah agyának az egyensúlyozásban, járásban és
kézmozgatásban főszerepet játszó térképei ennyi idő alatt
teljesen eltűntek, ezért minden további kezelés értelmetlen
lett volna. Való igaz, hogy az érintett területek szinte
teljesen eltűntek, de a megfelelő bemenetek alapján az agy
képes volt újraszervezni magát, és új megoldást találni az
elveszett funkciók elvégzésére, amint azt azóta az agyról
készült felvételek is igazolták.
Taub, Joachim Liepert és a németországi Jénai Egyetemen
dolgozó munkatársaik kimutatták, hogy szélütést követően
az érintettTaub, Joachim Liepert és a németországi Jénai
Egyetemen dolgozó munkatársaik kimutatták, hogy
szélütést követően az érintett kar agyi térképe nagyjából a
felére zsugorodik, tehát a beteg az eredetihez képest csak
mintegy feleannyi idegsejtet használhat. Taub szerint ezért
érezhetik úgy a szélütéses páciensek, hogy az érintett kar
használata nagyobb erőfeszítést igényel. Nemcsak az izmok
sorvadása nehezíti meg a mozgást, hanem az agy
sorvadása is. Miután a Cl-kezelés hatására eredeti méretére
áll vissza az agy mozgatótérképe, a kar használata is
könnyebbé válik.
Két tanulmány is igazolja, hogy a CI-kezelés helyreállítja
az összezsugorodott agyi térképeket. Az egyik hat
szélütéses páciens agyi térképét vizsgálta, akik átlagosan
hat éve éltek béna karral és lábbal – ez már jóval túl van
azon az időszakon, amikor még remélhető a spontán
gyógyulás. A CI-kezelés után a kéz mozgásáért felelős agyi
térkép nagysága kétszeresére nőtt. A második tanulmány
azt igazolta, hogy az agy mindkét féltekéjében észlelhetők
változások, ami a neuroplasztikus átszerveződés
kiterjedtségét jelezte. Ezek az első olyan kutatások,
amelyek bizonyítják, hogy szélütéses pácienseknél a CI-
kezelés hatására megváltozhat az agy szerkezete, és azt is
érthetőbbé teszik, hogyan kerülhetett sor Jeremiah
gyógyulására.
Taub jelenleg azt tanulmányozza, milyen hosszúságú
gyakorlás az ideális. Mind több olyan jelentést kapott
ugyanis klinikai szakemberektől, hogy már napi három óra is
jó eredményeket hozhat, s hogy az óránként elvégzett
mozdulatok számának növelése hatékonyabb, mint ha
kimerítően hosszú, hatórás kezelésen kell a pácienseknek
részt venniük.
Az agy szerkezetét persze nem az ujjatlan kesztyűk és a
karfelkötők módosítják. Mert igaz ugyan, hogy ezek
kényszerítik rá a betegeket sérült karjuk használatára, a
kezelés lényege az időben fokozatosan nehezedő gyakorlás,
azaz a formázás. A sűrített gyakorlás, vagyis az, hogy a
páciensekkel mindössze két hét alatt rendkívül nagy
mennyiségű gyakorlatot végeztetnek el, segít az agy
átszervezésében, ugyanis plasztikus változásokat idéz elő.
Az agyszövetek kiterjedt pusztulása utáni átszerveződés
nem tökéletes.
Új idegsejteknek kell átvenniük az elveszített funkciókat,
és ezek talán nem olyan hatékonyak, mint az eredetiek
voltak. A javulás azonban így is éppen olyan látványos
lehet, mint dr. Bernstein esetében – vagy mint Nicole von
Rudennél, akinek az agykárosodását nem szélütés, hanem
más probléma okozta.
 Nicole von Ruden, mondják, az a fajta ember, aki
valósággal beragyogja a szobát, ahová belép. Az 1967-ben
született Nicole tanítónő volt, és producerként dolgozott a
CNN-nél és az Entertainment Tonight (Esti szórakozás) című
tévéműsornál. Önkéntes munkát vállalt egy vak gyerekekkel
foglalkozó iskolában, rákos gyerekek gondozásában segített,
és olyan gyerekekkel is foglalkozott, akik AIDS-esek lettek,
miután megerőszakolták őket, vagy már fertőzötten
születtek. Szívós és fáradhatatlan volt. Szabad idejében a
vadvízi evezésnek és a hegyi kerékpározásnak hódolt,
egyszer a maratoni távot is lefutotta, Peruban pedig
végiggyalogolta a híres Inka-ösvényt.
Harminchárom éves korában, amikor – immár eljegyzett
menyasszonyként – a kaliforniai Shell Beachben élt,
szemorvoshoz fordult, mert már néhány hónapja kettős
látás zavarta. Az orvos megriadt a tünetektől, és még aznap
MRI-vizsgálatra küldte, utána pedig felvették a kórházba.
Másnap, 2000. január 19-én délelőtt közölték vele, hogy
ritka és operálhatatlan agydaganata, úgynevezett gliómája
van az agytörzsön, vagyis az agy egy vékony, egyebek közt
a légzés szabályozásáért felelős részén. Azt mondták,
legfeljebb három—kilenc hónapja lehet hátra.
Szülei haladéktalanul a Kaliforniai Egyetem San Franciscó-i
klinikájára vitték, ahol egy idegsebész már aznap este
felvilágosította: egyetlen esélye az életben maradásra az
igen intenzív sugárkezelés. Az érintett terület annyira apró
volt, hogy a műtét könnyen halálos lehetett volna. Január
21-én délelőtt kapta az első sugárkezelést, majd a
következő hat hétben az ember által elviselhető legnagyobb
dózisú besugárzásban részesítették – olyan nagy adagot
kapott, hogy életében soha többet nem kezelhetik már ilyen
módszerrel. Nagy mennyiségű szteroidot is adtak neki, hogy
csökkentsék az agytörzs duzzanatát, amely szintén
végzetes lehet.
A sugárkezelés megmentette ugyan a lány életét, de
újabb problémákat is teremtett.
 – A kezelések második vagy harmadik hetében fura,
csiklandozós érzés kezdődött a jobb lábfejemben – meséli
Nicole. – Egyre feljebb kúszott a testem jobb oldalán: a
térdembe, a csípőmbe, a törzsembe és a karomba, végül
pedig az arcomba is.
A jobb oldala hamarosan teljesen béna és érzéketlen lett.
Mivel jobbkezes volt, e kéz használhatatlanná válása
különösen súlyos veszteség volt a számára.
– Az állapotom annyira rossz lett, hogy nemcsak felülni, de
még megfordulni sem bírtam az ágyban. Olyan volt, mint
amikor alaposan elzsibbad az ember lába, és képtelen
ráállni, mert egyszerűen összecsuklik a súlya alatt.
Az orvosok hamar kiderítették, hogy a gondot nem
szélütés okozza, hanem a besugárzás egy ritka, de súlyos
mellékhatása.
– A sors egyik torz fintora ez – jegyzi meg Nicole.
A kórházból szülei otthonába szállították.
– Tolókocsiban kellett ide-oda gurítani, úgy kellett kiemelni
az ágyból, és még a székbe sem tudtam egyedül beülni
vagy onnan kiszállni.
A bal kezével önállóan evett, de csak azután, hogy a
szülei egy lepedővel a székbe kötözték, nehogy kiessen – az
ugyanis különösen veszélyes lett volna, hiszen a kezével
nem tudta volna felfogni a zuhanást. A kényszerű
mozdulatlanság és a szteroidok hatására 56 kilóról 86 kilóra
hízott, és ahogy fogalmaz, „pudingképú” lett. A
sugárkezelés következtében foltokban hullott ki a haja.
Lelkileg teljesen összeomlott, és különösen felzaklatta az,
hogy betegsége mennyi szomorúságot okoz másoknak. Hat
hónapra mély depresszióba süllyedt, nem volt hajlandó
beszélni, sőt még az ágyában felülni sem.
– Jól emlékszem arra az időszakra, de ma sem értem
igazán. Emlékszem, hogy az órát bámultam, és csak
vártam, hogy múljon az idő, vagy elérkezzen a következő
étkezés, a szüleim ugyanis ragaszkodtak ahhoz, hogy
naponta háromszor felkeljek az étkezésekhez.
 A szülei, korábban a Békehadtest tagjai, a „bármire képes
vagy, ha igazán akarod” szemléletet vallották. Édesapja
feladta háziorvosi praxisát, és otthon maradt a lányával,
hogy ápolja, bármennyire ágált is ez ellen Nicole. Időnként
moziba vitték, vagy a tengerparton tologatták, hogy ne
veszítse el kapcsolatát a külvilággal.
– Azt mondták, túl fogok jutni rajta, és hogy tegyem, amit
tennem kell, s ez is elmúlik majd – idézi fel.
A szülők és a barátok eközben szüntelenül kutatták a
szóba jöhető kezelési módszereket. Egyikük mesélt Nicole-
nak a Taub Klinikáról, és a lány úgy döntött, kipróbálja a CI-
terápiát.
Először is ujjatlan kesztyűt húztak a bal kezére, hogy ne
használhassa – a személyzet ebben hajthatatlan volt. Nicole
nevetve emlékszik vissza egy esetre:
– Az első éjszakán valami egészen fura dolgot tettek. –
Megszólalt a telefon a szállodai szobában, ahol az
édesanyjával lakott, mire Nicole ledobta a kesztyűt, és már
az első csöngés után felkapta a kagylót. – A terapeutám
azonnal leszidott. Engem akart ellenőrizni, és tudta, hogy ha
egyetlen csöngés után felvettem a telefont, azt nem
tehettem a lebénult kezemmel. Jó kis fejmosást kaptam.
A kesztyűn kívül más korlátozásokat is el kellett viselnie.
– Mivel beszéd közben erősen gesztikulálok, és állandóan
történeteket mesélek, a kesztyűmet tépőzárral a lábamhoz
erősítették, amit nagyon viccesnek találtam. Az biztos, hogy
az efféle dolgok letörik a túlzott büszkeséget. Minden
pácienshez saját terapeutát rendeltek. Az enyémet
Christine-nek hívták, és az első pillanattól kezdve jól
kijöttünk egymással.
Jó kezén a kesztyűvel Nicole-nak meg kellett próbálnia,
hogy bénult kezével egy fehér táblára írjon vagy
számítógép-billentyűzeten szavakat gépeljen. Az egyik
gyakorlat azzal kezdődött, hogy pókerzsetonokat kellett egy
nagy konzervdobozba tennie. A hét végére már arra is
képes volt, hogy a zsetonokat egy teniszlabdás dobozba
vágott szűk résbe dobálja. Újra meg újra apró,
szivárványszínű játék karikákat kellett húznia egy pálcára,
csipeszeket csíptetett egy vonalzóra, vagy villát szúrt egy
gyurmagolyóba, és megpróbálta a szájához emelni. A
személyzet eleinte segített neki, később már egyedül
végezte a gyakorlatokat, miközben Christine stopperórával
mérte az idejét. Ha egy gyakorlattal elkészülve Nicole azt
mondta: „Ennél jobban már nem fog menni”, Christine
mindig azt felelte: „Dehogynem.”
– Hihetetlen, mekkora fejlődést lehetett elérni alig öt perc
alatt. Ha pedig két hetet nézünk, az egyszerűen
döbbenetes. Nem engedik, hogy azt mondd: „nem megy” –
ezt a fordulatot egyébként Christine csak „csúnya
beszédként” emlegeti. A gombolkozás őrjítő feladat volt a
számomra. Már egyetlen gomb is leküzdhetetlen akadálynak
tűnt. Sikerült is meggyőznöm magamat arról, hogy képes
leszek e nélkül is leélni az életemet. De amikor az ember két
hét elteltével már fürge ujjakkal gombolgatja be és ki a
fehér köpenyét, akkor rájön, hogy alapvetően megváltozhat
a véleménye arról, mire is képes valójában.
A kéthetes terápia közepén, egyik este az összes pácienst
elvitték vacsorázni egy étterembe.
– Nem mondom, elég nagy rumlit csináltunk az asztalnál.
De a pincéreknek már máskor is volt dolguk a Taub Klinika
pácienseivel, és tudták, mire számítsanak. Csak úgy
repkedtek az ételdarabok, ahogy valamennyien a rossz
kezünkkel próbáltunk enni. Tizenhatan voltunk, és az egész
igazán vicces volt. A második hét végére már el tudtam
készíteni magamnak a kávét, a rossz karommal. Ha kávét
akartam inni, azt mondták: „Tudod, mit? Csináld meg
magadnak!” Nekem kellett a kávét kikanalaznom a
dobozból, megtölteni vele a kávéfőzőt, aztán vízzel feltölteni
a gépet. Mindezt a rossz kezemmel csináltam végig. Persze,
az íze eleinte nem volt valami elsőrangú.
Megkérdeztem tőle, hogy érezte magát, amikor elhagyta a
klinikát.
 – Teljesen megfiatalodtam, testben is, de különösen
lélekben. A kezelés megadta az akaraterőt ahhoz, hogy
tovább fejlődjek, és normálisabbá tegyem az életemet. –
Három évig senkit sem tudott megölelni a rossz karjával, de
most erre is újra képes lett. – Tudják rólam, hogy „puhány” a
kézfogásom, de akkor is csinálom. Nem próbálok gerelyt
hajítani azzal a karommal, de ki tudom nyitni a hűtő ajtaját,
el tudom zárni a csapot, le tudom kapcsolni a villanyt, és be
tudom samponozni a hajamat.
Ezeknek az „apró” előrelépéseknek köszönhetően egyedül
élhet, és autóval járhat munkába, mindkét kezével
kormányozva. Elkezdett úszni, és a beszélgetésünk előtti
héten Utah-ban volt, ahol bot nélkül síelt.
Megpróbáltatásai alatt a CNN-nél és az Entertainment
Tonight-nál dolgozó kollégái figyelemmel kísérték az
állapotát, és anyagilag is támogatták. Amikor felajánlottak
neki egy szabadúszó újságírói helyet a CNN New York-i
irodájában a szórakoztató rovatnál, elfogadta, és
szeptemberben már teljes munkaidőben dolgozott. 2001.
szeptember 11-én az íróasztalánál ült, és az ablakán
kinézve látta, hogyan csapódik be a második repülőgép a
Világkereskedelmi Központba. A válság óráiban a hírszobába
osztották be, és olyan esetekkel kellett foglalkoznia,
amelyeket más körülmények között az ő „különleges
szükségleteire” való tekintettel talán leegyszerűsítettek
volna. Most azonban nem így történt. Lényegében ezt
mondták neki: „Van eszed, hát használd!” Nicole úgy véli,
valószínűleg ez volt a legjobb, amit csak tehettek.
Miután lejárt a szerződése, hazatért Kaliforniába, és újra
tanítani kezdett. A gyerekek lelkesen fogadták, és még egy
Nicole von Ruden-napot is rendeztek a tiszteletére: az
iskolabuszból kiszállva valamennyien a Taub Klinikán
használthoz hasonló konyhai fogókesztyűt viseltek, és azt
egész álló nap magukon tartották. Néha tréfálkoztak az
írásán vagy a gyenge jobb kezén, s ő ilyenkor azt a feladatot
adta nekik, hogy a gyengébb vagy kevésbé domináns
kezükkel írjanak.
– Továbbá – meséli Nicole – tilos volt a „nem megy”
kifejezést használni. Valójában ők voltak az én kis
terapeutáim. Az első osztályosaim például azt kérték,
emeljem a fejem fölé a kezemet, mialatt ők számolnak.
Minden nap kicsivel tovább kellett tartanom... nagyon
szigorúak voltak.
Nicole ma már az Entertainment Tonight főállású
producere. Feladatai közé tartozik a forgatókönyvírás, a
tények ellenőrzése és a felvételek összehangolása is (ő
irányította például a Michael Jackson tárgyalásáról szóló
közvetítést is). Ő, aki egykor az ágyban sem tudott egyedül
megfordulni, most hetente ötven óránál is többet dolgozik,
és visszafogyott régi, 56 kilós súlyára. Teste jobb oldalában
még érez némi bizsergést és gyengeséget, de a jobb
kezében is képes dolgokat vinni, fel tudja emelni a jobb
karját, egyedül öltözködik, és tökéletesen ellátja magát. Sőt
az AIDS-es gyerekekkel végzett munkájához is visszatért.
A kényszerindukciós terápia elvét alkalmazta dr.
Friedmann Pulvermüller németországi kutatócsoportja is,
amely Taubbal együttműködve szélütés következtében a
Broca-területen károsodott agyú, s emiatt a
beszédképességüket elveszített pácienseken igyekezett
segíteni. Ez az úgynevezett afázia a bal féltekei szélütésen
átesett páciensek mintegy 40 százalékánál fordul elő.
Egyesek, mint Broca híressé vált afáziás páciense, Tan, csak
egyetlen szót tudnak kimondani, másoknak gazdagabb, de
így is igen korlátozott a szókincsük. Van, akinél spontán
módon áll be javulás vagy térnek vissza szavak, de
általános volt a vélekedés, hogy akinél egy éven belül nem
észlelhető javulás, az nem is képes rá.
De mi lehet az ujjatlan kesztyű vagy a karfelkötő
megfelelője a beszédben? Az afáziás páciensek, béna karú
társaikhoz hasonlóan, hajlamosak rá, hogy inkább a „jó kar”
megfelelőjére hagyatkozzanak – tehát mutogassanak vagy
rajzoljanak. Ha tudnak valamennyire beszélni, akkor egyre
csak azt mondogatják, ami a legkönnyebben megy.
Az afáziás pácienseknél alkalmazott kényszer nem fizikai
jellegű, ám ettől még ugyanolyan valós: egy sor nyelvi
szabályt kell betartani. Mivel a viselkedést formázni kell, e
szabályokat fokozatosan vezetik be. A páciensek egy
terápiás célú kártyajátékot játszanak. Négyen vesznek részt
benne, és harminckét lapot használnak, amelyeken
összesen tizenhat különböző kép van, vagyis minden kép
kétszer szerepel a pakliban. Ha egy páciensnél követ
ábrázoló kártya van, a többiektől ugyanezt a képet kell
kérnie. Eleinte csak annyi a megkötés, hogy nem
mutathatnak rá a kártyára, nehogy ezzel tovább erősítsék a
tanult nem-használatot. A képen látható dolgot bármilyen
módon körülírhatják, de persze kizárólag szóban. Ha például
a napot ábrázoló kártyát kérik, és nem találják a megfelelő
szót, nyugodtan kérhetik a kártyájuk párját úgy, hogy „az a
dolog, amitől barna lesz a bőrünk”. Amikor összeáll egy pár,
azokat félreteszik. Az a játékos győz, akinek először sikerül
megszabadulnia az összes kártyájától.
A következő lépcsőben már helyesen kell megnevezniük a
dolgot, és pontos kérdést kell feltenniük: Megkaphatom a
kutyás kártyát? Ezt követően a megszólított nevét is hozzá
kell fűzni szavaikhoz, és udvariasan kell kérniük: Schmidt úr,
lenne szíves ideadni a napos kártya párját? A gyakorlás
későbbi szakaszaiban összetettebb kártyákat használnak.
Bevezetik a színeket és a számokat – az egyik kártyán
például két kő és három kék zokni látható. A pácienseket
eleinte az egyszerű feladatok teljesítéséért is megdicsérik,
később azonban már csak akkor kapnak elismerést, ha
valami nagyobb teljesítményt érnek el.
A német kutatócsoport igen nehéz feladatot jelentő
páciensekkel végezte munkáját: olyan emberekkel, akik
átlagosan 8,3 évvel korábban szenvedtek szélütést – vagyis
azokkal, akikről szinte már mindenki lemondott. Tizenhét
beteget vizsgáltak. Heten alkották a kontrollcsoportot,
amelynek tagjait hagyományos módszerrel kezelték, azaz
egyszerűen szavakat kellett ismételgetniük; tízen viszont
nyelvi CI-terápián vettek részt, amely tíz napon át tartott, s
napi háromórás foglalkozásokból állt, ahol szigorúan be
kellett tartani a játék szabályait. Mindkét csoport azonos
időtartamú kezelésben részesült, és annak befejeztével
standardizált nyelvi tesztet végeztek velük. A tíznapos,
tehát mindössze harmincórás kezelés után a CI-csoportban
30 százalékkal javult a kommunikáció, míg a
kontrollcsoportban semmiféle javulás nem volt észlelhető.
A plaszticitással kapcsolatos munkája alapján Taub több
képzési elvet is felfedezett: a gyakorlás hatékonyabb, ha a
gyakorolt képesség szoros kapcsolatban van a mindennapi
élettel; a képzést fokozatosan nehezítve kell végezni; és a
munkát viszonylag rövid időbe kell besűríteni – Taub ezt
„sűrített gyakorlásnak” nevezi, és sokkal hatásosabbnak
találta, mint a hosszabb időn át, de ritkábban végzett
munkát.
Ezeknek az elveknek a jó részét az idegen nyelvek
immerziós tanulásakor is alkalmazzák. Hányan voltunk vele
úgy, hogy évekig tartó nyelvtanfolyamokon vettünk részt,
mégsem tanultunk annyit, mint amikor elutaztunk az idegen
országba, és ott – bár sokkal rövidebb időre – elmerültünk az
adott nyelvi közegben. Ilyenkor az jelenti a kényszert, hogy
az emberek, akikkel érintkezünk, nem beszélik a mi
anyanyelvünket, ezért nekünk kell használnunk az övékét. A
mindennapos és folyamatos érintkezés biztosítja a „sűrített
gyakorlást”. Akcentusunk azt jelezheti
beszélgetőtársainknak, hogy egyszerűbb módon kell
szólniuk hozzánk, tehát fokozatosan nehezedő kihívásokkal
szembesülünk, azaz formázódunk. A tanult nem-használat
szóba sem jöhet, hiszen a „túlélésünk” múlik azon, hogy
kommunikáljunk.
Taub egy sor más rendellenességnél is alkalmazta a CI-
elveket. Veleszületett szpasztikus végtagmerevségben
(Little-kór) szenvedő gyerekekkel kezdett foglalkozni – ez
egy összetett, tragikus rendellenesség, amely akkor fordul
elő, ha szélütés, fertőzés, szülés során fellépő oxigénhiány
vagy más probléma következtében károsodik a fejlődőben
lévő agy. Az érintett gyerekek sok esetben járni sem tudnak,
és egész életüket tolószékben kénytelenek eltölteni, nem
képesek tisztán beszélni, nem tudják megfelelően irányítani
a mozdulataikat, karjukat pedig csak részben vagy
egyáltalán nem tudják használni. A CI-terápia előtt általában
úgy tartották, hogy e gyermekek béna karjára hatástalan
minden kezelés. Taub azonban elvégzett egy vizsgálatot,
amelyben a részt vevő gyerekek fele a Little-kór esetén
szokásos rehabilitációban részesült, másik felük viszont CI-
kezelést kapott úgy, hogy jobban működő karjukat könnyű,
üvegszálas műanyagból készült sínnel rögzítették. A CI-
kezelés során különféle feladatokat kellett végezniük,
például szappanbuborékokat pukkantottak ki érintett
ujjaikkal, golyókat nyomtak át egy lyukon, és összeszedték
egy kirakójáték darabjait. Ha sikeresen teljesítették, amit
kértek tőlük, mindig nagyon megdicsérték őket, majd a
következő körben arra biztatták a gyerekeket, hogy még
pontosabban, még gyorsabban, még simább mozdulatokkal
dolgozzanak, akkor is, ha már nagyon fáradtak. A három
hétig tartó kezelés alatt rendkívüli mértékű fejlődést
tapasztaltak. Némelyik gyermek életében először mászni
kezdett. Egy tizennyolc hónapos kicsi még lépcsőkön is fel
tudott mászni, és – szintén életében először – saját kezével
tette a szájába az ételt. Egy négy és fél éves kisfiú, aki
azelőtt soha nem használta a kezét és a karját, labdázni
kezdett. És ott volt Frederick Lincoln is.
Fredericket még az anyaméhben érte súlyos szélütés.
Édesanyja számára a kisfiú négy és fél hónapos korára vált
nyilvánvalóvá, hogy valami nincs rendben vele.
– Feltűnt, hogy nem csinálja azokat a dolgokat, mint a
többi gyerek a bölcsődében. Ők már ültek, és fogták a
cumisüveget, az én gyermekem azonban nem volt képes
erre. Tudtam, hogy baj van, de fogalmam se volt, hová
forduljak.
A gyermek testének egész bal oldala érintett volt: sem a
karja, sem a lába nem működött jól. A szemhéja lecsüngött,
nem tudta megformálni a hangokat és a szavakat, mert
nyelvének egy része is bénult volt. Nem tanult meg mászni
vagy járni akkor, amikor a kortársai, és beszélni is csak
háromévesen kezdett.
Hét hónapos korában görcsrohama volt, amelynek során a
bal karját felhúzta a mellkasához, és onnan nem is lehetett
elhúzni. Agyi MRI-vizsgálatot végeztek nála, amelyen, mint
az orvos elmondta az édesanyának, látszott, hogy „az agy
negyede elhalt”, és hogy a gyermek „valószínűleg soha nem
fog mászni, járni vagy beszélni”. Az orvos úgy vélte, a
szélütés nagyjából tizenkét héttel a fogantatás után
történhetett.
Fredericknél központi bénulást diagnosztizáltak, amely
megbénította teste bal oldalát. Édesanyja otthagyta bírósági
állását, hogy minden idejét kisfiának szentelhesse, bár ez
anyagilag nagy terhet rótt a családra. Frederick
fogyatékossága nyolc és fél éves nővérére is hatással volt.
– El kellett magyaráznom a lányomnak – meséli az
édesanya –, hogy a kisöccse nem fog tudni gondoskodni
magáról, ezért mindent a mamának kell majd csinálnia, és
nem tudjuk, mennyi ideig lesz ez így. Azt sem tudtuk, hogy
Frederick képes lesz-e valaha önállóan csinálni valamit.
A kisfiú tizennyolc hónapos volt, amikor édesanyja
tudomást szerzett a felnőttekkel foglalkozó Taub Klinikáról,
és megkérdezte, vállalnák-e Frederick kezelését is. Még
éveknek kellett azonban eltelnie, mire a klinikán kidolgoztak
egy kifejezetten gyerekeknek szóló programot.
Mire bekerült Taub klinikájára, Frederick négyéves lett, és
a hagyományos kezelések eredményeként is javult
valamelyest az állapota. Lábmerevítő segítségével már
megtanult járni, és beszélt is, bár elég nehézkesen, ám egy
ideje megállt a fejlődése. Bal karját képes volt valamennyire
használni, a bal kezét azonban nem. Mivel ezen a kezén
nem tudta összeérinteni a hüvelykujját a többivel, képtelen
volt megfogni és a kezében tartani egy labdát. Ezt csak úgy
tudta elérni, ha a jobb tenyerét és a bal kézfejét használta.
Frederick eleinte nem akart részt venni a Taub-féle
kezelésben, és nyíltan lázadt ellene – például nem a béna
kezével ette a krumplipürét, hanem azzal, amelyet a kezelés
idejére sínbe tettek.
Annak érdekében, hogy Frederick huszonegy egymást
követő napon át kapja a kezelést, a CI-terápiát kivételesen
nem a Taub Klinikán végezték.
– Teljesen alkalmazkodtak hozzánk – meséli az édesanyja.
– Dolgoztak vele az óvodában, otthon, a templomban, a
nagyszülőknél, bárhol, ahová csak mentünk. Ha templomba
indultunk, a terapeuta beült velünk az autóba, és útközben
is gyakoroltatta Frederick kezét. Elkísérte a vasárnapi
iskolába is. Alkalmazkodott ahhoz, amit mi csináltunk. De
hétfőtől péntekig az idő java részét az óvodában töltötte
vele. Frederick is tisztában volt azzal, hogy a cél a
„balocska” megjavítása – mi így nevezzük a sérült kezét.
A terápia tizenkilencedik napjára a „balocska” képessé
vált a fogó mozdulatra.
– Ma már – mondja az anyja – bármit meg tud csinálni a
bal kezével, bár az gyengébb a jobbnál. Ki tudja nyitni a
zárócsíkos műanyag zacskókat, meg tudja fogni a
baseballütőt. Napról napra javul az állapota.
Mozgáskészségének fejlődése egészen lenyűgöző. Ez a
javulás a Taubbal végzett munka során kezdődött, és azóta
is tart. Ami a segítséget illeti, semmi egyebet nem tudok
nyújtani neki, mint egy átlagos szülő.
Mivel Frederick jóval önállóbbá vált, édesanyja is
visszamehetett dolgozni.
Frederick ma nyolcéves, és egyáltalán nem tartja
fogyatékosnak magát. Tud futni, többféle sportot űz, például
röplabdázik, de mindig is a baseball volt a kedvence. Annak
érdekében, hogy a kesztyű ne essen le a kezéről, édesanyja
a belsejébe egy tépőzárcsíkot varrt, amely a karján viselt
kisméretű merevítőn a párjához tapad.
A kisfiú fejlődése egyszerűen fenomenális volt.
Jelentkezett a normál baseballcsapatba – nem abba,
amelyet a fogyatékos gyerekek számára tartanak fenn –, és
be is válogatták.
– Olyan jól játszott, hogy az edzők a legjobb felállás
tagjává tették – mondja az édesanyja. – Két órán át sírtam,
amikor ezt meghallottam. Frederick jobbkezes, és teljesen
normálisan fogja az ütőt. A nyél néha kicsúszik a baljából,
de a jobb keze immár olyan erős, hogy fél kézzel is
könnyedén lendít. 2002-ben játszott az öt– és hatéves
korosztály bajnokságában, és öt meccsen is pályára lépett,
háromszor játszott a győztes menetben, és a bajnokságot is
az ő ütésével nyerték meg. Hihetetlen volt... megvan
videón.
***
A Silver Spring-i majmok és a neuroplaszticitás története
azonban még nem ért véget. Évek teltek el azóta, hogy az
állatokat elszállították Taub laboratóriumából. Időközben
azonban a szakemberek egyre nagyobbra értékelték azt,
amit Taub – sok esetben jóval megelőzve a korát –
felfedezett. A munkája és a majmai iránti megújult
érdeklődés vezetett el minden idők egyik legfontosabb
plaszticitási kísérletéhez.
Merzenich a kísérletei során kimutatta, hogy amikor
átvágják az egy ujjból érkező érző bemenetet, az agyi
térképek ebből eredő változásai általában az agykéreg 1-2
milliméterét érintik. A tudósok úgy vélték, hogy e plasztikus
változás legvalószínűbb magyarázata az idegsejtek
nyúlványainak növekedésében keresendő. Az agy
idegsejtjei, ha megsérülnek, apró nyúlványokat
növeszthetnek, hogy összekapcsolódjanak más
idegsejtekkel. Ha egy idegsejt elpusztul vagy elveszíti a
bemenetét, valamely szomszédos idegsejt nyúlványai
képesek 1-2 millimétert növekedve ellensúlyozni a
veszteséget. Ám ha valóban ez a plasztikus változások
mechanizmusa, akkor a változás csak a sérülés környékén
lévő néhány idegsejtre terjedhetne ki. Ez esetben az agy
egymáshoz közeli szektorai között végbemehetne ugyan
plasztikus változás, de a távolabbi szektorok között nem.
Merzenich kollégája, a Vanderbilt Egyetemen dolgozó Jon
Kaas egyik diákját, Tim Ponsot nagyon zavarta ez az 1-2
milliméteres korlát. Vajon valóban ez lenne a plasztikus
változások maximuma? Vagy Merzenich csak az alkalmazott
technika miatt észlelt ilyen kiterjedésű változást, hiszen
néhány fő kísérletében csak egyetlen ideget vágott át?
Pons azon kezdett gondolkozni, mi történne az agyban, ha
a kéz összes idegét átvágnák. Akkor vajon 2 milliméternél
nagyobb lenne az érintett terület? És szektorok közti
változások is történnének?
A kérdésre a Silver Spring-i majmok adhattak választ,
mivel csak azok töltöttek el úgy tizenkét évet, hogy agyi
térképeik nem kaptak érző bemenetet. Ironikus módon az
állatok – a PETA ilyen hosszú ideig tartó beavatkozása miatt
– egyre értékesebbé váltak a tudományos közösség
számára. Ha van olyan teremtmény, amelynél térképezéssel
ki lehetne mutatni az esetleges nagyszabású agykérgi
átszerveződést, hát ezek az állatok azok.
Az azonban még most sem volt egyértelmű, hogy a
majmok kinek a tulajdonát képezik, bár az NIH felügyelte
őket. Az intézet időnként nyilatkozatot adott ki arról, hogy
nem tulajdonosa az állatoknak, és kísérletezni sem mert
rajtuk, hiszen most ők kerültek a PETA kampányának
középpontjába, amelynek célja a majmok szabadon
bocsátása volt. Ekkorra szerencsére a komoly tudományos
közösségnek, az NIH-t is beleértve, egyre inkább elege lett a
boszorkányüldözésekből. A PETA 1987-ben kérelmezte a
legfelsőbb bíróságnál az állatok feletti felügyelet átadását,
de a bíróság nem volt hajlandó foglalkozni az üggyel.
Ahogy a majmok öregedtek, egészségük fokozatosan
megromlott, és egyikük, Paul sokat fogyott. A PETA az NIH-
nál kezdett lobbizni azért, hogy hajtsanak végre rajta
eutanáziát – azaz altassák el könyörületből –, és még
bírósági végzést is próbált szerezni e célból. 1989
decemberében már egy másik majom, Billy is haldokolt.
Mortimer Mishkin, az Idegtudományi Társaság feje és az
NIH Mentálhigiéniai Intézete neuropszichológiai
laboratóriumának vezetője jó néhány évvel korábban maga
is ellenőrizte Taub első deafferentációs kísérletét, amely
megdöntötte a Sherrington-féle reflexelméletet. A Silver
Spring-i majmok ügyében Mishkin Taub mellé állt, és azon
kevesek egyike volt, akik ellenezték a tudós NIH-
támogatásának felfüggesztését. Mishkin találkozott
Polisszal, és megállapodtak abban, hogy mielőtt sor kerülne
a majmok eutanáziájára, még el lehetne végezni egy végső
kísérletet. Ez igen bátor döntés volt, hiszen a Kongresszus
egyértelműen a PETA pártját fogta. A tudósok tisztában
voltak azzal, hogy a PETA dühe újból fellángolhat, ezért
inkább teljesen kihagyták a dologból a kormányt, és
magánforrásokból szereztek támogatást a kísérlethez.
Ez abból állt, hogy közvetlenül az eutanázia előtt elaltatják
Billyt, és mikroelektródás elemzést készítenek karjának agyi
térképéről. A kutatókra és a sebészekre olyan nagy nyomás
nehezedett, hogy négy óra alatt végezték el azt a munkát,
ami máskor több mint egy napig tartott volna. Eltávolították
a majom koponyájának egy részét, elektródákat szúrtak 124
ponton az érzőkéreg karért felelős területére, majd
megsimogatták a deafferentált kart. Amint az várható volt, a
karból semmilyen elektromos impulzus nem érkezett az
elektródákhoz. Pons ekkor megsimogatta a majom arcát,
mivel tudta, hogy az arc agyi térképe közvetlenül a kar
térképe mellett van.
Elámulva látta, hogy az arc megérintésének hatására a
majom deafferentált karjának idegsejtjeiben is kisülések
történtek, ami azt jelezte, hogy az arc térképe elfoglalta a
kar térképének helyét. Amint azt Merzenich is tapasztalta
saját kísérleteiben, ha egy agyi térképet nem használnak, az
agy képes úgy átszervezni magát, hogy egy másik funkciója
vegye át a felszabadult területet és annak
feldolgozókapacitását. A legmeglepőbb az átszerveződés
mértéke volt. A „kar” térképéből 14 milliméternyi
programozta át magát úgy, hogy az arcból érkező érző
bemenetek feldolgozásával foglalkozzon – azelőtt sohasem
mértek ilyen nagymértékű átszerveződést.
Billy ezután megkapta a halálos injekciót. Hat hónappal
később három további majommal is megismételték a
kísérletet, azonos eredményekkel.
Ez a kísérlet nagy lökést adott Taubnak, a cikk egyik
társszerzőjének és azon többi, neuroplaszticitással
foglalkozó kutatónak, akik remélték, hogy sikerülhet
áthuzalozni a kiterjedt agykárosodást szenvedett emberek
agyát. Kiderült: az agy nem csupán úgy képes reagálni a
károsodásra, hogy az egyes idegsejtek új nyúlványokat
növesztenek a saját szektorukon belül, hanem, amint azt a
kísérlet igazolta, az átszerveződés igen nagy méretű
szektorokat is felölelhet.
***
A neuroplaszticitás sok más kutatójához hasonlóan Taub is
számos kutatói együttműködésben vesz részt. Elkészítette a
CI-kezelés egy számítógépes változatát azok számára, akik
nem tudnak eljönni a klinikájára. Az AutoCITE (Automatizált
CI-Terápia) nevű program első eredményei igen biztatóak.
Ma már az Egyesült Államok minden részére kiterjedő
országos kutatásban vizsgálják a CI-kezelés hatékonyságát.
Taub egy másik csoport munkájában is részt vesz, amely
gépet fejleszt azok számára, akiket teljesen megbénított az
amiotrópiás laterális szklerózis nevű betegség – az a kór,
amelyben Stephen Hawking is szenved. A berendezés
agyhullámaikat felhasználva tenné lehetővé a számukra,
hogy gondolataikkal irányítsanak egy számítógépkurzort, és
így betűket válasszanak ki, azokból pedig szavakat és rövid
mondatokat állítsanak össze. Taub tagja egy olyan
csoportnak, amely a tinnitus, azaz a fülcsengés ellenszerét
keresi – ezt az állapotot talán a hallókéreg plasztikus
változásai idézik elő. Emellett azt is szeretné kideríteni,
hogy a CI-kezelés segíthet-e a szélütéses pácienseknek
abban, hogy teljesen normálissá fejlesszék a mozgásukat. A
páciensek ma csupán két hétig tartó kezelésben
részesülnek, de Taub arra is kíváncsi, mit lehetne elérni
egyévnyi terápiával.
Legnagyobb eredményének azonban talán mégis az
tekinthető, hogy az agykárosodások és idegrendszeri
problémák kezelésére általa kidolgozott megközelítés olyan
sokféle állapot esetén segít. Még az olyan, nem
idegrendszeri betegség, mint az ízületi gyulladás is képes
rá, hogy tanult nem-használatot okozzon, mivel a reumás
roham után a páciensek sokszor nem használják tovább az
érintett végtagot vagy ízületet. A CI-kezelés esetleg nekik is
segíthet mozgásképességük visszanyerésében.
Az orvostudomány kevés annyira ijesztő állapotot ismer,
mint a szélütés, amelyben agyunk egy része elhal. Taub
azonban bebizonyította, hogy ha a károsodott terület
szomszédságában még vannak ép szövetek, akkor e
szövetek plaszticitásuknak köszönhetően még ebben az
állapotban is képesek lehetnek a kiesett funkciók átvételére.
Kevés tudós van, aki ennyire sok, a gyakorlatban
közvetlenül is használható információt gyűjtött kísérleti
állatairól. A dolog iróniája, hogy a majmok az egész Silver
Spring-ügy során egyetlen alkalommal éltek át értelmetlen
testi megpróbáltatásokat: akkor, amikor a PETA kezében
voltak, és gyanús módon eltűntek. Ekkor ugyanis a jelek
szerint 3000 kilométert utaztatták őket Floridába, majd
onnan vissza, s ez testileg és lelkileg is megviselte őket.
Edward Taub munkája nap mint nap megváltoztatja mások
életét – olyan emberekét, akik közül sokakra életük delén
sújtott le a sors. Amikor ezek az emberek megtanulják
mozgatni bénult testüket, és újból szóra nyitják a szájukat,
nemcsak ők kelnek újra életre, de Edward Taub ragyogó
karrierje is lendületet kap.
6. Feloldott agyi blokkok
Aggodalmak, mániák,
kényszercselekvések és rossz
szokások megszüntetése a
plaszticitás segítségével
Mindenkinek vannak aggodalmai. Azért aggódunk, mert
intelligens lények vagyunk. Az intelligencia pedig előre
tervez, hiszen ez a lényege; ugyanaz az intelligencia, amely
lehetővé teszi, hogy tervezzünk, reménykedjünk,
elképzeljünk és feltételezzünk dolgokat, azt is lehetővé
teszi, hogy aggódjunk, és a dolgok negatív kimenetelére
számítsunk. Vannak azonban nagy aggódók, akiknél az
aggodalom más kategória lesz. Szenvedéseik, bár „csak a
fejükben léteznek”, sokkal rosszabbak a legtöbb ember által
átéltnél – éppen azért, mert ezek csak a fejükben léteznek,
így nincs hová menekülni előlük. Az ilyen embereket
folyamatosan traumatizálja a saját agyuk – olyannyira, hogy
gyakran az öngyilkosság gondolatával játszanak. Mániákus
aggodalmai és kényszercselekvései miatt egy kétségbeesett
főiskolai hallgató egyszer annyira kilátástalannak vélte a
helyzetét, hogy pisztolyt dugott a szájába, és elsütötte. A
golyó a homloklebenyébe hatolt, és gyakorlatilag
lobotomizálta a fiatalembert – márpedig abban az időben
éppen a lobotómia volt a kényszerbetegség legbiztosabbnak
tartott kezelési módja. Az illető életben maradt, kigyógyult a
betegségéből, és visszatért a főiskolára.
Nagyon sokféle aggódó van, ahogy a szorongások
fajtáinak száma is nagy – idetartoznak például a fóbiák, a
poszttraumatikus stresszbetegségek és a pánikrohamok is.
A legtöbbet azonban kétségkívül a kényszerbetegséggel,
szakmai nevén obszesszív-kompulzív zavarral (angolul
obsessive-compulsive disorder, OCD) élők szenvednek, akik
rettegnek attól, hogy valami baj éri őket, illetve szeretteiket.
Lehet, hogy már gyermekként is viszonylag szorongósak
voltak, aztán később, sokszor a fiatal felnőttkorban sújt le
rájuk egy olyan roham, amely új szintre emeli
aggodalmaikat. Az addig magabiztos felnőtt ekkor újra
rémült, szorongó gyermeknek érzi magát. Szégyelli, hogy
elveszítette az ellenőrzést a szorongása felett, ezért sok
esetben eltitkolja aggodalmait, és néha évekig vár, mielőtt
segítséget kérne. A legsúlyosabb esetekben hónapokig vagy
évekig képtelen kitörni fojtogató rémálmaiból. Gyógyszerek
csökkenthetik ugyan a szorongásait, de a problémát
általában nem szüntetik meg.
Az évek múlásával az OCD gyakran súlyosbodik, és
fokozatosan átalakítja az agy szerkezetét. A
kényszerbetegségben szenvedő páciens megpróbálhat úgy
javítani az állapotán, hogy az aggodalmára összpontosít –
ügyel rá, hogy minden okot megvizsgáljon, minden
problémát kizárjon –, ámde minél többet gondol a félelmére,
annál többet aggódik miatta, mivel az OCD-ben minden
aggodalom további aggodalmat szül.
Az első nagyobb rohamot sokszor valami érzelmi ok váltja
ki. Az illetőnek eszébe juthat, hogy aznap van édesanyja
halálának az évfordulója, vagy hírét veheti egy vetélytársa
autóbalesetének, fájdalmat érezhet vagy csomót találhat a
testében, olvashat valamit egy, az élelmiszerekben is
előforduló vegyületről, vagy, mondjuk, összeégett kezeket
ábrázoló felvételt láthat egy filmben. Ekkor eszébe jut, hogy
lassan annyi idős lesz, mint az édesanyja volt a halálakor, és
bár általában nem babonás, most úgy érzi, neki is
ugyanezen a napon kell meghalnia; vagy hogy rá is idő
előtti halál vár, akárcsak a vetélytársára; vagy egy
gyógyíthatatlan betegség tüneteit fedezi fel magán; vagy
hogy már meg is mérgezte magát, mert nem figyelt eléggé
oda arra, hogy mit eszik.
 Olykor mindannyiunk agyán átfutnak efféle gondolatok. Az
OCD-ben szenvedők azonban „rákattannak” az
aggodalmukra, és képtelenek továbblépni. Agyuk és
elméjük sorra tárja eléjük a rettenetesnél rettenetesebb
lehetőségeket, és bár igyekeznek nem gondolni rájuk,
képtelenek ellenállni. A veszély oly valósnak tűnik, hogy azt
hiszik, muszáj odafigyelniük rá. Tipikus kényszergondolat
például a félelem valamilyen halálos betegségtől, a
kórokozókkal való megfertőződéstől, a mérgezéstől, az
elektromágneses sugárzástól, vagy egyszerűen csak attól,
hogy génjeink magukban hordozzák a vesztünket. A
kényszeresek olykor a tökéletes szimmetriát keresik, és nem
bírják elviselni, ha például egy kép nem egyenesen áll, ha a
fogsoruk nem teljesen egyenletes, vagy ha a dolgokat nem
tartják tökéletes rendben, s órákat képesek eltölteni azzal,
hogy megfelelően rendezzék el őket. Mások babonássá
válnak bizonyos számokra, és képesek rá, hogy, mondjuk,
az ébresztőórát vagy a hangerőszabályzót csak páros
számra állítsák be. Szexuális töltetű vagy agresszív
gondolatok tolakodhatnak az elméjükbe, bár maguk sem
tudják, hogy honnan. Jellegzetes megszállott gondolat lehet
például vezetés közben az, hogy „az a puffanás, amit az
imént hallottam, egy ember volt, akit elütöttem”. Vallásos
embereknek istenkáromló gondolataik támadhatnak, ez
bűntudatot és aggodalmat ébreszt bennük. Sok OCD-ben
szenvedőt rögzült kétségek gyötörnek, és gondolatban újra
meg újra visszatérnek korábbi cselekedeteikhez:
kikapcsolták-e a tűzhelyet, bezárták-e az ajtót, nem
bántottak-e meg véletlenül valakit.
Az aggodalmak néha egészen bizarrak – és még az
aggódó számára is érthetetlenek – lehetnek, ettől azonban
nem kevésbé gyötrelmesek. A szerető anya és feleség
például aggódhat amiatt, hogy ártani fog a kisbabájának,
vagy hogy éjszaka felkelve szíven szúrja alvó férjét egy
konyhakéssel. Egy férjnek az lehet a kényszerképzete, hogy
a körmein borotvapengék vannak, ezért nem érintheti meg
a gyermekeit, nem szerelmeskedhet a feleségével és nem
simogathatja meg a kutyáját. A szemével persze nem lát
semmilyen pengét, elméje azonban egyre csak azt
bizonygatja, hogy azok ott vannak, s újra meg újra
kérdezgeti a feleségétől, hogy ugye nem sebesítette meg.
A rögeszmétől szenvedők gyakran egy múltban elkövetett
hibájuk miatt rettegnek a jövőtől. De nem csak a valóban
elkövetett hibák kísértik őket: elfojthatatlan rettegéssel tölti
el őket az a gondolat is, hogy milyen hibákat követhetnének
el, ha csak egy pillanatra is lankadna éberségük. Az
obszesszív aggódók szenvedését az okozza, hogy ha csak a
leghalványabb lehetőség is felmerül valami rosszra,
számukra az elkerülhetetlenül bekövetkezőnek tűnik.
Volt néhány páciensem, akiknek az egészségükkel
kapcsolatos aggodalmaik oly erőteljessé váltak, hogy
menthetetlennek képzelték magukat, és arra számítottak,
hogy bármikor meghalhatnak. A drámájuk azonban nem ér
ezzel véget. Még ha közlik is velük, hogy
makkegészségesek, csak egészen rövid időre
könnyebbülnek meg, aztán rögtön őrültnek bélyegzik
magukat azért, aminek kitették önmagukat – bár sokszor ez
a „felismerés” sem más, mint a rögeszmés önellenőrzés, új
álruhában.
Nem sokkal a leküzdhetetlen aggodalmak jelentkezése
után az OCD-páciensek általában tesznek valamit
aggodalmuk csökkentésére – valamilyen kényszeres
cselekvést. Ha úgy érzik, hogy kórokozókkal szennyeződtek,
akkor megmosakodnak; amikor ez nem csökkenti
aggodalmukat, kimossák az összes ruhájukat, majd
felsikálják a padlót és lemossák a falakat. Ha egy nő attól
retteg, hogy megöli a kisbabáját, konyharuhába bugyolálja a
henteskést, aztán dobozba teszi, leviszi a pincébe, és még a
pinceajtót is bezárja. Jeffrey M. Schwartz pszichiáter (UCLA)
beszámolt egy férfiról, aki attól félt, hogy az
autóbalesetekben kiömlő akkumulátorsavval fog érintkezni.
Éjszakánként ébren feküdt az ágyában, és fülelt, nem hall-e
közeli balesetre utaló szirénázást. Ha hallott, akkor
bármilyen késő volt is, felkelt, futócipőt húzott, és addig
autózott, amíg megtalálta a helyszínt. A rendőrség távozása
után órákig sikálta az aszfaltot egy kefével, aztán
hazahajtott, és a szemétbe dobta a rajta lévő lábbelit.
A leküzdhetetlenül szorongóknál gyakran alakul ki
ellenőrzési kényszer. Ha nem biztosak benne, hogy
kikapcsolták-e a tűzhelyet vagy bezárták-e az ajtót, akkor
visszamennek, és ellenőrzik, aztán újra ellenőrzik – akár
százszor is. Mivel a kétség sosem szűnik meg, órákig is
eltarthat, mire képesek elindulni otthonról.
Akik attól tartanak, hogy a vezetés közben hallott
puffanás egy gyalogos elütését jelezte, tesznek egy kört a
háztömb körül, hogy lássák, nem fekszik-e halott az
úttesten. Ha rögeszmés félelmük tárgya valami rettegett
betegség, akkor állandóan a testüket vizsgálgatják, tünetek
után kutatnak, vagy sűrűn járnak orvoshoz. Egy idő után az
ellenőrzési kényszer rituálissá válik. Ha úgy érzik,
bepiszkolódtak, akkor pontos sorrendben kell elvégezniük a
tisztálkodást: gumikesztyűt húznak, hogy kinyissák a
csapot, aztán a már megszokott egymásutánban mossák le
testrészeiket; ha szentségtörő vagy szexuális töltetű
gondolataik vannak, akkor rászokhatnak valamiféle rituális
imádságra, amelyet csak bizonyos számú ismétlés esetén
vélnek hatásosnak. Ezek a szertartások valószínűleg
kapcsolatban állnak az obszessziókkal élők legtöbbjénél
jelen lévő varázslatos vagy babonás hiedelmekkel. Ha
sikerült elkerülniük a katasztrófát, az csak azért volt, mert
egy bizonyos módon ellenőrizték magukat, és reményt csak
az adhat számukra, ha továbbra is minden alkalommal
pontosan ugyanúgy végzik el az ellenőrzést.
Az OCD-s emberek, akik oly gyakran vannak tele
kétségekkel, idővel attól is rettegni kezdhetnek, hogy valami
hibát követnek el, ezért kényszeresen kijavítgatják
önmagukat – sőt akár másokat is. Egy nő például rövid
levelek megírásával is több száz órát töltött, mivel
képtelennek tartotta, hogy olyan szavakat találjon,
amelyeket nem érez tévesnek. Jó néhány PhD-disszertáció
elakadásának nem az az oka, hogy a szerzőjük
perfekcionista, hanem az, hogy az OCD-ben szenvedő,
örökkön kételkedő szerző egyszerűen nem talál olyan
szavakat, amelyeket ne érezne teljességgel alkalmatlannak
gondolatai kifejezésére.
Amikor aztán valaki megpróbál ellenállni egy kényszernek,
akkor rendkívüli mértékben megnő benne a feszültség. Ha
levezeti, az átmeneti enyhülést hozhat, ez azonban csak
növeli a valószínűségét annak, hogy a rögeszmés gondolat
és kényszer a következő alkalommal még erősebb lesz.
Az OCD kezelése roppant nehéz, sokaknál gyógyszerekkel
és viselkedésterápiával is csak részleges javulás érhető el.
Jeffrey M. Schwartz kifejlesztett egy hatékony, a
plaszticitáson alapuló kezelést, amely nemcsak a
kényszerbetegségben szenvedőknek segít, hanem azoknak
is, akik hétköznapibb aggodalmakkal kénytelenek
megküzdeni, mert elkezdenek rágódni valamin, és
képtelenek leállni, még akkor is, ha tudják, ennek semmi
értelme. Olyankor is segíthet, ha szellemileg „leragadunk”,
és nem tudunk megszabadulni az aggodalmainktól, vagy
amikor kényszeressé válunk, és olyan szokásokat veszünk
fel, mint a kényszeres körömrágás, hajtépkedés,
vásárolgatás, szerencsejáték vagy evés. Sőt még a
rögeszmés féltékenység, a kábítószer-élvezet, a kényszeres
szexuális viselkedés-formák, a mások rólunk alkotott
véleményével való túlzott törődés, az önkép és az
önbecsülés zavarainak egyes formái is kezelhetők vele.
Schwartz úgy tett szert új felismerésekre az OCD terén,
hogy OCD-s és OCD nélküli páciensek agyáról készült
felvételeket hasonlított össze, majd e felismerései alapján
dolgozta ki újfajta terápiáját – tudomásom szerint ez volt az
első eset, hogy az agyról készített PET– vagy egyéb
felvételek nemcsak egy betegség megértésében segítették
a szakembereket, hanem az annak kezelésére alkalmas
pszichoterápia kifejlesztésében is. Az újfajta eljárást úgy
ellenőrizte, hogy a pszichoterápia előtt és után is
felvételeket készített páciensei agyáról. Az összehasonlítás
azt mutatta, hogy a kezelés hatására az érintett emberek
agya normalizálódott. Ez megint csak újdonság volt:
korábban senki sem tudta igazolni, hogy egy beszélgetős
terápia megváltoztathatja az agyat.
Ha hibázunk, normális esetben három dolog történik.
Először is, elönt bennünket a „hibaérzés”, vagyis az a
nyugtalanság, hogy valami nincs rendben. Másodszor
idegesek leszünk, és ez az idegesség késztet bennünket a
hiba kijavítására. Harmadszor pedig, a hiba korrigálása után
agyunk automatikusan „sebességet vált”, lehetővé téve,
hogy továbblépjünk a következő gondolatra vagy
tevékenységre. Ekkor mind a hibaérzés, mind az idegesség
megszűnik.
A kényszerbeteg agya azonban képtelen továbblépni.
Hiába javította ki a helyesírási hibáit, mosta le a kórokozókat
a kezéről vagy kért elnézést, amiért megfeledkezett a
barátja születésnapjáról, a rögeszme nem hagyja nyugodni.
Az „automata sebességváltója” nem működik, a hibaérzés
és az abból fakadó idegesség és szorongás pedig egyre
fokozódik.
Az agyi felvételek alapján ma már tudjuk, hogy az ilyen
megszállottság kialakulásában az agy három része játszik
szerepet.
A hibákat az orbitofrontális kéreg, azaz a homloklebeny
alsó, közvetlenül a szemünk mögött húzódó része észleli. A
felvételek tanúsága szerint minél rögeszmésebb valaki,
annál erőteljesebb az orbitofrontális kéreg aktivitása.
Miután az orbitofrontális kéreg kisülései előidézik a
hibaérzést, onnan jelzés továbbítódik az agykéreg középső,
belső részén megbújó övtekervénybe (gyrus cinguli). Az
övtekervény váltja ki azt a szörnyű szorongást, hogy valami
rossz fog történni, hacsak ki nem javítjuk a hibánkat, és
jelzéseket küld az emésztőrendszerbe és a szívbe is – így
alakulnak ki a rettegéssel járó testi tünetek.
Azt, hogy gondolataink kövessék egymást, a mélyen az
agy belsejében található „automata sebességváltó”, az
úgynevezett nucleus caudatus teszi lehetővé – kivéve ha,
amint az az OCD esetében is történik, a nucleus caudatus'
„beragad”.
Az OCD-páciensek agyáról készült felvételeken
mindhárom említett terület hiperaktívnak mutatkozik. Az
orbitofrontális kéreg és az övtekervény bekapcsolódik, és
így is marad – ez az egyik oka annak, hogy Schwartz
„agyblokknak” nevezi az OCD-t. Mivel a nucleus caudatus
„nem vált automatikusan sebességet”, az orbitofrontális
kéreg és az övtekervény folyamatos aktivitása fokozza a
hibaérzést és a szorongást. Ez persze téves riasztás, hiszen
az illető már kijavította a hibát. A hibásan működő nucleus
caudatus pedig valószínűleg azért túl aktív, mert továbbra is
kapja a jelzéseket az orbitofrontális kéregből.
A súlyos OCD-s agyblokk okai változók. Sokszor
családokban jelentkezik, és örökletes lehet, de okozhatják
olyan gyulladások is, amelyek a nucleus caudatus
megduzzadásával járnak. Emellett azonban, amint azt látni
fogjuk, kialakulásában a tanulás is szerepet játszik.
Schwartz olyan kezelés kifejlesztésére törekedett, amely
az orbitofrontális kéreg és az övtekervény közti kapcsolat
erősségének a csökkentésével változtatja meg az OCD
kialakításáért felelős idegrendszeri hálózatot, és ezzel
normalizálja a nucleus caudatus működését. Kíváncsi volt
rá, vajon képesek-e a páciensek „manuálisan”, vagyis úgy
módosítani a nucleus caudatust, hogy állandóan, tudatosan
és aktívan valami, az aggodalmuktól eltérő dologra
koncentrálnak, például egy új, élvezetes tevékenységre. Ez
a megközelítés a plaszticitás szempontjából logikus, hiszen
fokozza az élvezet érzetéért felelős agyi hálózat aktivitását,
és dopamint szabadít fel, ami – mint már láttuk – az új
tevékenység jutalmaként hat, elősegíti az idegek közti új
kapcsolatok kialakulását, és stabilizálja őket. Ez az új
áramkör idővel akár versenyre is kelhet a régivel, s a
„használd, vagy elveszíted” elv alapján meggyengítheti a
kóros hálózatokat. Ezzel a kezeléssel nem annyira megtörjük
a rossz szokásokat, mint inkább jobbakkal helyettesítjük
őket. Schwartz több lépésre osztja fel a terápiát, amelyek
közül kettőt tart kulcsfontosságúnak.
Az első lépésben az OCD-s rohammal küszködő embernek
át kell címkéznie azt, ami vele történik, hogy ezáltal rájöjjön:
nem kórokozók, AIDS-vírusok vagy akkumulátorsav-cseppek
támadták meg, csupán OCD-s epizódon esik át. Fel kell
idéznie, hogy az agyblokk az agy három részét érinti.
Terapeutaként én arra biztatom a pácienseimet, hogy a
következők szerint foglalják össze maguknak a dolgot: igen,
valóban egy problémával állok szemben e pillanatban – de
nem a kórokozókkal, hanem az OCD-mmel. Ennek az
átcímkézésnek köszönhetően valamelyest eltávolodhatnak
rögeszméjüktől, és ugyanúgy tekinthetnek rá, ahogyan a
buddhisták a meditáció közbeni szenvedésre: megfigyelik,
hogyan hat rájuk, és így kissé el is különülnek tőle.
Az OCD-s páciensnek arra is emlékeztetnie kell magát,
hogy a roham azért nem múlik el azonnal, mert hálózati
hiba lépett fel. Egyes pácienseknél hasznosnak bizonyulhat,
ha a roham közben a rendellenes, OCD-s agyról készült
felvételeket nézegetik Schwartz Brain Lock (Agyblokk) című
könyvében, és összehasonlítják a Schwartz pácienseinek a
kezelés hatására jelentősen normalizálódott agyáról készült
felvételekkel: ezzel önmagukat emlékeztethetik arra, hogy
igenis lehetséges megváltoztatni az áramköröket.
Schwartz arra tanítja pácienseit, hogyan tehetnek
különbséget az OCD egyetemes formája (a tudatba
betolakodó aggodalmas gondolatok és késztetések), illetve
rögeszméjük tartalma (azaz például a veszélyes kórokozók)
között. Minél többet foglalkoznak ugyanis a páciensek a
tartalommal, annál rosszabb lesz az állapotuk.
 Sokáig a terapeuták is a tartalmat helyezték előtérbe. Az
OCD leggyakoribb kezelése az úgynevezett expozíció és
válaszgátlás módszer, vagyis egyfajta viselkedésterápia,
amellyel az OCD-s páciensek mintegy felénél érhető el
bizonyos fokú javulás, bár a legtöbbjüknél korántsem teljes
a gyógyulás. Azt például, aki a kórokozóktól retteg,
fokozatosan egyre több kórokozónak teszik ki, hogy így
próbálják meg csökkenteni az érzékenységét. A
gyakorlatban ez sokszor egyszerűen annyit jelent, hogy a
pácienseknek egyre több időt kell a vécében tölteniük.
(Amikor először hallottam a kezelésről, a pszichiáter még
azt kérte betegétől, hogy húzzon piszkos alsóneműt az
arcára.) Érthető, hogy a páciensek 30 százaléka eleve
elutasította ezt a kezelést. A kórokozókkal való érintkezés
meg sem próbálja elősegíteni a következő gondolatra való
váltást, hanem inkább arra készteti a pácienst, hogy még
intenzívebben foglalkozzon félelmei tárgyával – legalábbis
egy ideig. A szokványos viselkedésterápia második fő eleme
a válaszgátlás, vagyis az, hogy megakadályozzák, hogy a
páciens a kényszernek megfelelően cselekedjen. Egy másik
kezelési módszer, a kognitív terápia azon a feltevésen
alapul, hogy a problematikus hangulati és
szorongásállapotokat valamiféle kognitív torzulás okozza –
azaz pontatlan vagy eltúlzott gondolatok. A kognitív
terapeuták leíratják pácienseikkel a félelmeiket, és azt is,
hogy azoknak miért nincs értelmük. Csakhogy ez az eljárás
is az OCD-je tartalmába meríti mélyebbre a pácienst.
Schwartz így vélekedik erről: „Ha arra tanítják a pácienst,
hogy mondogassa: »nem piszkos a kezeim, csak
olyasvalamit ismételtetnek el vele, amit már amúgy is tud.
(...) A kognitív torzulás nem szerves része a betegségnek,
hiszen alapvetően a páciens is tisztában van vele, hogy ha
ma elfelejti megszámlálni a kamrában lévő
konzervdobozokat, az nem fogja előidézni édesanyja
szörnyű halálát még az éjjel. A baj az, hogy nem így érzi.” A
pszichoanalitikusok is a tünetek tartalmára
összpontosítottak, amely sokszor szexuális töltésű vagy
agresszív gondolatokat jelent. Megállapították, hogy egy
olyan rögeszmés gondolat, mint a „bántani fogom a
gyermekemet”, valójában a gyermekkel szembeni elfojtott
harag kifejeződése lehet, és hogy enyhébb esetekben
pusztán ez a felismerés is elég a rögeszme eltüntetéséhez.
Mérsékelt vagy súlyos OCD-ben szenvedő pácienseknél
azonban ez a módszer gyakran semmit sem ér. És bár
Schwartz is egyetért azzal, hogy számos ilyen obszesszió
eredetének köze lehet a Freud által is hangsúlyozott, a
szexszel, az agresszióval és a bűntudattal kapcsolatos
konfliktusokhoz, azok csupán a rendellenesség tartalmára
adnak magyarázatot, megjelenésének módjára és formájára
nem.
Ha egy páciens már belátta, hogy aggodalma az OCD
tünete, a következő kulcsfontosságú lépés az átfókuszálás
egy pozitív, egészséges, ideális esetben élvezetes
tevékenységre abban a pillanatban, amikor felismeri, hogy
OCD-rohama van. A tevékenység szinte bármi lehet:
kertészkedés, segítségnyújtás valakinek, hobbi gyakorlása,
hangszeres játék, zenehallgatás, testmozgás vagy éppen
kosárlabdázás. Az olyan tevékenységek, amelyekben egy
másik embernek is részt kell vennie, segítenek fenntartani a
páciens összpontosítását. Ha az OCD autóvezetés közben
jelentkezik, a páciensnek készen kell állnia rá valami
olyasféle tevékenységgel, mint a hangoskönyv– vagy a
zenehallgatás. Döntő fontosságú, hogy tegyen valamit,
hogy eltökélten váltson.
Ez kézenfekvő megoldásnak látszik, és nagyon
egyszerűnek tűnhet, de az OCD-ben szenvedők számára
egyáltalán nem az. Schwartz arról biztosítja a pácienseit,
hogy bár a „kézi sebességváltójuk” egy kicsit nehezen
működik, kemény munkával képesek lehetnek kezelni, ha az
agykérgüket használják, és egyszerre csak egy tudatos
gondolatra vagy tevékenységre figyelnek oda.
 No persze a sebességváltás a gépeket idéző hasonlat, és
az agy egyáltalán nem gép, hanem élő és plasztikus szerv.
Amikor a páciensek megpróbálják a váltást, azzal minden
alkalommal javítanak egy keveset a „sebességváltójukon”,
mivel új hálózatokat aktiválnak, és megváltoztatják a
nucleus caudatust. Az átfókuszálással a páciens megtanulja,
hogy ne hagyja magát beszippantani egy rögeszme
tartalma által, hanem inkább igyekezzen azt megkerülni. Azt
szoktam tanácsolni nekik, hogy gondoljanak a „használd,
vagy elveszíted” elvre. Minden pillanat, amit azzal töltenek,
hogy a tüneteikkel foglalkoznak – mondjuk, azon rágódnak,
hogy kórokozók fenyegetik őket –, csak tovább erősíti a
rögeszmés áramkört.
De ha elkerülik, akkor elindulnak azon az úton, amely
végül az elveszítéséhez vezet majd. A rögeszmék és
kényszerek esetében ugyanis minél többet gyakorolják őket,
annál erősebb lesz rájuk a késztetés; viszont minél
kevesebbet csinálják, annál kevésbé akarják majd csinálni.
Schwartz kiderítette, hogy létfontosságú megérteni: Nem
az a fontos, hogy mit érzünk a technika alkalmazása során,
hanem az, hogy mit teszünk. „A küzdelem célja nem az
érzés megszüntetése, hanem az, hogy ne adjuk át
magunkat az érzésnek” – vagyis ne engedjünk a
kényszernek vagy ne gondoljunk a rögeszmés gondolatokra.
Ez a módszer nem hoz azonnali javulást, hiszen a tartós
neuroplasztikus változáshoz idő kell, viszont lefekteti az
ilyen változás alapjait azzal, hogy újfajta módon dolgoztatja
meg az agyat. Így tehát a páciens eleinte nemcsak a
kényszert fogja érezni, hanem szorongást és feszültséget is,
amit a kényszerrel szembeni ellenállás okoz. A cél az, hogy
az OCD-tünetek jelentkezésekor valamilyen új
tevékenységre váltson, és azt 15—30 percen át gyakorolja.
(Ha az illető képtelen ennyi ideig ellenállni, rövidebb idő is
hasznos, még ha csak egy percről van is szó. Úgy tűnik
ugyanis, hogy ez az ellenállás, ez az erőfeszítés fekteti le az
új áramkörök alapjait.)
 Nem nehéz felismerni a hasonlóságokat Schwartznak az
OCD-seknél alkalmazott módszere és a szélütésen átesettek
kezelésének Taub-féle CI-megközelítése között. Azzal, hogy
a pácienseket „csatornaváltásra” és egy új tevékenységre
való összpontosításra kényszeríti, Schwartz ugyanúgy
korlátot erőltet rájuk, mint Taub az ujjatlan kesztyűvel.
Azzal, hogy a pácienseket harmincperces tudatos és
intenzív összpontosításra kéri, intenzív gyakorlást nyújt a
számukra.
A 3. fejezetben megismertük a plaszticitásnak azt a két
alaptörvényét, amelyek ennek a kezelésnek is alapját
képezik. Az első: az együtt aktiválódó idegsejtek
összekapcsolódnak. Azzal, hogy a kényszercselekvés helyett
valami élvezeteset tesznek, a páciensek egy új hálózatot
alakítanak ki, amely – a kényszercselekvés rovására –
fokozatosan megerősödik. A második törvény pedig
kimondja, hogy a külön aktiválódó idegsejtek szétválnak.
Azzal, hogy nem végzik el a kényszercselekvést, a
páciensek meggyengítik a kapcsolatot a kényszer és azon
képzet között, hogy az enyhíteni fogja a szorongásukat. A
kapcsolatnak ez a szétválasztása döntő fontosságú, mivel,
mint már láttuk, bár a kényszercselekvés elvégzése rövid
távon valóban enyhíti a szorongást, hosszú távon csak
súlyosbítja az OCD-t.
Schwartz néhány súlyos esetben is jó eredményeket ért
el. Pácienseinek a 80 százaléka tapasztal javulást, amikor
módszerét gyógyszerekkel – általában
antidepresszánsokkal, például Anafranillal vagy valamilyen
Prozac-szerű készítménnyel – kombinálva alkalmazza. A
gyógyszer ilyenkor olyasmi, mint a biciklizés tanulásakor
használt támaszkerék: enyhíti a szorongást, legalább
annyira, hogy a páciensnél hathasson a terápia. Sokan
közülük idővel teljesen elhagyhatják a gyógyszert, és
olyanok is vannak, akiknek eleve nincs rá szükségük.
Magam is tapasztaltam, milyen hatásos az agyblokk-
megközelítés olyan jellegzetes OCD-problémák esetében,
mint a kórokozóktól való félelem, a kézmosás, az
ellenőrzéses és önellenőrzéses kényszerek, vagy az életet is
megnehezítő hipochondriás félelmek. Minél gyakrabban
alkalmazzák a páciensek a „kézi sebességváltást”, az egyre
inkább automatikussá válik. A rohamok ritkábbak és
rövidebbek lesznek, és bár stresszesebb időszakokban
előfordulnak visszaesések, az újonnan elsajátított technika
segítségével gyorsan visszanyerhetik az ellenőrzést
gondolataik felett.
Amikor Schwartz és munkatársai felvételeket készítettek a
kezelés hatására javult állapotú páciensek agyáról, azt
találták, hogy az a három rész, amely korábban hiperaktív
állapotban, összekapcsolódva működött, elkezdett szétválni,
és a normálishoz hasonló módon, külön-külön produkált
kisüléseket. Az agyblokk tehát enyhült.
Vacsorán vettem részt egy barátommal – nevezzük
Emmának az ő író férjével, Theodore-ral és néhány más
íróval.
Emma a negyvenes éveiben jár. Huszonhárom esztendős
korában egy spontán genetikai mutáció miatt a retinitis
pigmentosa nevű betegség alakult ki nála, amelyben
fokozatosan elhaltak retinájának sejtjei. Öt évvel ezelőtt
teljesen megvakult, s azóta elválaszthatatlan vakvezető
kutyájától, egy Matty nevű labrador retrievertől.
Emma vaksága nemcsak az életét rendezte át, hanem az
agyát is. A vacsora résztvevői közt többen is voltunk
irodalomkedvelők, ám Emma a szeme világának elveszítése
óta többet olvasott bármelyikünknél. A Kurzweil Educational
Systems nevű cég egy számítógépes programja olvassa fel
neki a könyveket: a monoton géphang rövid szünettel jelzi a
vesszőket, hosszabbal a pontokat és emelkedő hanglejtéssel
a kérdőjeleket. A program annyira gyorsan beszél, hogy
egyetlen szavát sem értem, Emma azonban megtanulta,
hogyan hallgathatja egyre gyorsabban, így ma már
percenként nagyjából 340 szót olvas, és valósággal
habzsolja a nagy klasszikusokat.
 – Ha eszembe jut egy szerző, akkor mindent elolvasok
tőle, amit csak írt, aztán áttérek a következőre – meséli.
Elolvasta Dosztojevszkij műveit (ő a kedvence), aztán
Gogol, Tolsztoj, Turgenyev, Dickens, Chesterton, Balzac,
Hugo, Zola, Flaubert, Proust, Stendhal és sok más író
könyveit is. Nemrég három Trollope-regényt habzsolt fel
egyetlen nap alatt. Tőlem kérdezte meg, hogyan lehetséges,
hogy ennyivel gyorsabban olvas most, mint amikor még
látott. Azt feleltem, hogy szerintem az agyának jókora
részét elfoglaló látókéreg, amelyre már nem volt szükség
vizuális információk feldolgozásához, bekapcsolódott a
hanginformációk feldolgozásába.
Emma azon az estén azt is megkérdezte, tudok-e valamit
arról, ha az embernek sokszor kell ellenőriznie a dolgokat.
Mint mondta, gyakran alig tud elindulni otthonról, mivel
állandóan ellenőriznie kell a tűzhelyt és a zárakat. Amikor
még munkába járt, néha félútról kellett visszafordulnia,
hogy megnézze, jól bezárta-e az ajtót. De ha már hazament,
feltétlenül szükségesnek érezte ellenőrizni azt is, hogy
kikapcsolta-e a tűzhelyet és az elektromos készülékeket, és
a vízcsapokat is elzárta-e. Újból elindult, de még néhányszor
végig kellett csinálnia az ellenőrzéseket, s közben a
kényszerrel is megpróbált hadakozni – bár nem sok sikerrel.
Emma elmesélte, hogy igen szigorú édesapja miatt
gyerekkorában sokat szorongott. Miután elköltözött
otthonról, a szorongása is megszűnt, viszont azt vette észre,
hogy ez az ellenőrizgetés lépett a helyébe, és egyre
rosszabb lett.
Elmagyaráztam neki az agyblokkelméletet. Beszéltem
arról, hogy gyakran igazi odafigyelés nélkül ellenőrizzük –
akár többször is – a háztartási eszközöket. Azt javasoltam
tehát, hogy ellenőrizzen mindent egyszer – csakis egyszer,
de akkor maximálisan odafigyelve.
A következő találkozásunkkor nagy örömmel fogadott.
– Sokkal jobban vagyok – újságolta. – Mindent csak
egyszer ellenőrzök, aztán továbbmegyek. A késztetést még
mindig érzem, de ellenállok neki, és aztán elmúlik. Minél
többször csinálom így, annál hamarabb múlik el.
Játékosan megfenyegette a férjét, aki azon tréfálkozott,
hogy udvariatlan dolog vendégségben a neurózisaival
zaklatni a pszichiátert.
– Theodore – mondta –, nem arról van szó, hogy őrült
vagyok. Annyi az egész, hogy az agyam nem lapozott,
amikor kellett volna.
7. Fájdalom
A plaszticitás árnyoldala

Amikor az érzékeinket tökéletesíteni szeretnénk, a

neuroplaszticitás igazi áldás, ha azonban a fájdalom
szolgálatába áll, akkor átok is lehet.
A fájdalom világában a neuroplaszticitás kutatásának
egyik legnagyobb alakja, V. S. Ramachandran lesz a
kalauzunk. Vilayanur Subramanian Ramachandran az indiai
Madrászban született. Orvosi diplomája és neurológusi
szakképesítése mellé a cambridge-i Trinity College-ban
szerzett pszichológiai PhD-fokozatot. Büszkén vállalja 19.
századi gondolkodásmódját.
San Diegóban találkoztunk, ahol ő vezeti a Kaliforniai
Egyetem Agy– és Kognitív Kutatási Központját (Center for
Brain and Cognition, UCLA). Rama, ahogy általában hívják,
fekete, hullámos hajú férfi. Bőrdzsekit visel, öblös hangon
beszél. Az akcentusa jellegzetesen brit, de ha izgatott, akkor
dobpergésként gördülnek elő szájából az r-ek.
Míg sok, neuroplasztikával foglalkozó szakember azon
fáradozik, hogy segítsen másoknak különböző készségek –
például olvasás, mozgás – fejlesztésében vagy
visszaszerzésében, esetleg a tanulási zavarok
leküzdésében, Ramachandran arra használja a plaszticitást,
hogy átalakítsa elménk tartalmát. Bebizonyítja, hogy a
képzeletet és az észlelést hasznosító, viszonylag rövid és
teljesen fájdalommentes kezelésekkel is képesek vagyunk
átépíteni az agyunkat.
Irodája nem a csúcstechnikát képviselő berendezésekkel
van tele, hanem egyszerű, 19. századi szerkezetekkel –
azokkal a találmányokkal, amelyek a tudomány felé fordítják
a gyerekek érdeklődését. Van itt egy sztereoszkóp, azaz egy
olyan optikai eszköz, amely két, egyazon jelenetről készült
képet térhatásúvá kombinál. Van egy mágneses
berendezés, amellyel egykor a hisztériát kezelték, néhány,
az Elvarázsolt kastélyba illő tükör, ódon nagyítók, kövületek
és egy tinédzser fiú tartósított agya. A berendezést Freud
mellszobra, Darwin képe és néhány színpompás indiai
műalkotás egészíti ki.
Ez csakis egyvalakinek az irodája lehet, a modern
neurológia Sherlock Holmesáé, V. S. Ramachandrané. Egy
kopó szimatával és szívósságával, egyenként fejti meg a
titokzatos eseteket, mintha sejtelme sem lenne róla, hogy a
modern tudományban a nagyszabású, statisztikailag
alátámasztható kutatások dominálnak. Meggyőződése, hogy
az egyedi esetek rendkívüli mértékben járulhatnak hozzá a
tudomány fejlődéséhez.
– Képzelje csak el, hogy odaviszek egy disznót egy
szkeptikus tudóshoz, kijelentem, hogy az állat beszél, majd
intek a kezemmel, és a disznó valóban megszólal angolul.
Vajon értelmes dolog lenne a tudóstól, ha így reagálna: De
hát ez csak egyetlen disznó, Ramachandran! Mutasson egy
másikat is, akkor talán hiszek magának! – mondja
tevékenysége illusztrálásaként.
Többször is bebizonyította már, hogy a neurológiai
„furcsaságok” magyarázatával a normális agyműködés
jelenségeire is fényt tud deríteni.
„A tudományban ki nem állhatom a tömeget” – jelentette
ki nekem egyszer. A nagy tudományos találkozókért sem
lelkesedik: „Azt szoktam mondani a diákjaimnak, hogy ha
elmennek ezekre a konferenciákra, ott megtudhatják, merre
tartanak a többiek, ők meg nyugodtan induljanak el az
ellenkező irányba. Nem érdemes ugyanazt a nótát fújni,
mint mások.”
Meséli, hogy nyolcesztendős kora óta kerülte a sportot és
a bulikat, s helyette inkább egy sor különböző
szenvedélynek hódolt egymás után: a paleontológiának
(kövületeket gyűjtött a természetben), a tengeri
puhatestűek vázai tanulmányozásának, a rovartannak
(különösen kedvelte a bogarakat) és a botanikának
(orchideákat termesztett). Életrajza megtalálható szétszórva
az irodájában is, gyönyörű, természetes dolgok – fosszíliák,
kagylóhéjak, rovarok és virágok – formájában. Ha nem
neurológus lenne, árulta el nekem, akkor régészettel
foglalkozna, és a Sumer Birodalom, Mezopotámia vagy az
Indus-völgy ókori civilizációit tanulmányozná.
Ezek az alapvetően viktoriánus jellegű kedvtelések is azt
jelzik, mennyire szereti e korszak tudományát. A viktoriánus
kor volt a rendszertan aranykora: a tudósok bejárták a
világot, s puszta szemükre és darwini detektívmunkára
alapozva katalogizálták a természet számtalan
teremtményét és különlegességét, hogy aztán azokból
nagy, átfogó elméleteket szőjenek az élővilág
magyarázatára.
Ramachandran ugyanígy közelíti meg a neurológiát is.
Korai kutatásai során mentális illúziókkal küszködő
pácienseket tanulmányozott. Olyan embereket vizsgált, akik
az agyukat ért károsodás után prófétának képzelték
magukat, vagy a Capgras-szindrómában szenvedve azt
hitték, hogy szüleik vagy házastársaik nem a valódi
szeretteik, csupán pontos másolatai azoknak. Foglalkozott
az optikai illúziókkal és a szem vakfoltjával is. Sorra rájött –
általában a korszerű technika eszközeinek használata nélkül
-, hogy mi történik e betegségekben, s ezzel új fényt vetett
a normális agy működésére is.
„Megvetem a bonyolult berendezéseket – mondja. –
Nagyon sokáig tart megtanulni a kezelésüket, és mindig
gyanúsnak tartom, ha a nyers adatoktól túlságosan hosszú
úton jutunk el a végső következtetésig. Ilyenkor nagyon sok
lehetőség adódik az adatok tupírozására, és az ember – akár
tudós, akár nem – közismerten hajlamos az önámításra.”
Előhúz egy szögletes dobozt, amelynek a belsejében tükör
áll – leginkább egy gyerekeknek készült bűvészkészlet
kellékére emlékeztet. A kutató e doboz és a plaszticitással
kapcsolatos felismerései segítségével oldotta meg a
fantomvégtagok és az azokban ébredő krónikus fájdalmak
évszázados rejtélyét.
Sokféle makacs fájdalom gyötör bennünket, amelyeknek
sem az okát, sem az eredetét nem ismerjük. Lord Nelson, a
híres brit tengernagy 1797-ben, a Santa Cruz de Tenerife
elleni támadás során elveszítette a jobb karját. Nem sokkal
később, meséli Ramachandran, újra érezni kezdte a karja
jelenlétét, méghozzá igen elevenen: egy fantomvégtag volt
az, amelyet érzett, de nem látott. Nelson arra a
következtetésre jutott, hogy a kar jelenléte „a lélek
létezésének közvetlen bizonyítéka”, mondván, hogy ha a kar
az eltávolítása után is létezik, akkor az egész személy is
létezhet a test megsemmisülése után.
A fantomvégtagokkal az a legnagyobb baj, hogy az
amputáláson átesettek 95 százalékánál krónikus
fantomfájdalmat is okoznak, amely gyakran életük végéig
elkíséri őket. De hogyan szüntethető meg egy nem létező
szerv fájdalma?
A fantomfájdalom gyakori az amputáción átesett
katonáknál és baleseti sérülteknél, de voltaképpen a
különös fájdalmak egy tágabb csoportjába tartozik, amelyek
évezredeken át sok fejtörést okoztak az orvosoknak, mivel
nincs ismert forrásuk a testben. Egyesek teljesen rutinszerű
műtétek után tapasztalnak hasonlóan rejtélyes, operáció
utáni fájdalmakat, akár egész életükben is. A fájdalom
tudományos szakirodaimában vannak történetek nőkről,
akik menstruációs vagy szülési fájdalmakat éreztek méhük
eltávolítása után is, emberekről, akik érezték a
gyomorfekély fájdalmát, noha a fekélyt már kivágták, sőt az
oda futó idegeket is átmetszették, és olyanokról, akiket
végbelük eltávolítása után is krónikus végbél-, illetve
aranyeres fájdalom gyötört. Más történetek olyanokról
szólnak, akiket a húgyhólyagjuk eltávolítása után is heves,
fájdalmas vizelési inger kínzott. Ezek az esetek úgy válnak
érthetővé, ha szintén fantomfájdalmakként gondolunk rájuk,
amelyek ezúttal belső szervek „amputációja” után
jelentkeznek.
A normális, akut fájdalom sérülésre vagy betegségre
figyelmeztet azzal, hogy jelzést küld az agyba – itt fáj
valami, figyelj oda rá! Előfordul azonban, hogy a sérülés
nemcsak a testi szövetekben tesz kárt, hanem a
fájdalomrendszer idegeiben is: ez úgynevezett neuropátiás
fájdalmat okoz, amelynek nincs külső oka. Megsérülnek a
fájdalomtérképeink, s szünet nélküli kisülésekkel továbbítják
a hamis riasztásokat, mi meg azt hisszük, hogy a
testünkben van a baj, pedig az valójában az agyunkban
keresendő. A fájdalomrendszer még jóval a test gyógyulása
után is egyre csak jelez: az egykori akut fájdalom túlélte a
szervet, amely érezte.
***
A fantomvégtag kifejezést Silas Weir Mitchell amerikai
orvos javasolta először, aki a Gettysburgnél megsebesült
katonák ápolása közben figyelt fel a körükben tapasztalható
valóságos fantomjárványra. Az amerikai polgárháborúban
megsérült katonák karja vagy lába gyakran elüszkösödött, s
mivel még nem ismerték az antibiotikumot, e katonák életét
csak úgy lehetett megmenteni, hogy amputálták az érintett
végtagot, mielőtt még az üszkösödés továbbterjedt volna.
Az amputáltak hamarosan arról kezdtek beszámolni, hogy a
levágott végtag visszatért, és „kísérti” őket. Mitchell először
„érzékelési szellemeknek” nevezte e tapasztalatokat,
később azonban átváltott a „fantomvégtagok” kifejezésre.
Ezek a kísértetek gyakran igencsak elevenek. A karjukat
elvesztett páciensek néha érzik, ahogy beszéd közben
gesztikulálnak velük, integetnek a barátaiknak, vagy
öntudatlanul a megcsörrenő telefonért nyúlnak.
Néhány orvos úgy vélte, hogy a fantomokat a vágyakozás
hívja életre – és a súlyos veszteség tagadása. A többség
azonban azt feltételezte, hogy a végtagcsonk
idegvégződéseinek a mozgás általi ingerlése váltja ki a
jelenséget. Egyes sebészek sorozatos amputációkkal
próbálták megszabadítani pácienseiket a fantomoktól: egyre
többet és többet vágtak le a végtag maradékából és a
benne lévő idegekből, remélve, hogy ettől a fantomok is
eltűnnek. Azok azonban minden alkalommal visszatértek.
Ramachandrant medikus kora óta izgatta a fantomok
kérdése. 1991-ben aztán a kezébe akadt Tim Pons és
Edward Taub cikke a Silver Spring-i majmokon végzett utolsó
műtétekről. Mint már szó volt róla, e majmoknál elvágták a
karból az agyba futó összes érzőideget, és Pons az agyuk
feltérképezésekor azt találta, hogy a kar érző agyi térképe
nem sorvadt el, hanem az arcból érkező bemenetek
feldolgozására állt át – ami nem is olyan meglepő, hiszen
mint azt már Wilder Penfield is kimutatta, a kéz és az arc
agyi térképei egymás mellett vannak.
Ramachandran rögtön arra gondolt, hogy a plaszticitás
magyarázatot adhat a fantomvégtagokra, mivel hasonlóság
van Taub majmai és a „fantomkarú” páciensek között.
Mindkét esetben igaz, hogy az agyat megfosztották a
végtagból érkező bemenetektől. Lehetséges volna, hogy az
amputáltaknál is az arc térképe foglalta el a hiányzó karhoz
tartozó helyet, és emiatt olyankor érezték a
fantomvégtagot, ha megérintették az arcukat? És vajon hol
érezhették az érintést Taub majmai, amikor az arcukat
simogatták, töprengett Ramachandran: az arcukon, vagy a
„deafferentált” karjukon?
Tom Sorenson – nem ez a valódi neve – csupán 17 éves
volt, amikor egy autóbalesetben elveszítette a karját. Ahogy
az ütés ereje a levegőbe dobta, visszanézett, és látta, hogy
testéről levált keze még mindig az üléspárnát markolja.
Karja maradékát könyök fölött amputálni kellett.
Úgy négy héttel később vette észre a fantomvégtagját,
amely sok mindent csinált, amit korábban a valódi karja is
tett. Ösztönösen előrenyúlt, hogy kitámasszon, ha
megbotlott, vagy hogy megpaskolja az öccse fejét. Voltak
más tünetei is, amelyek közül az egyik különösen zavarta: a
fantomkeze viszketett, de nem tudta megvakarni.
 Ramachandran a kollégáitól hallott Tom amputációjáról, és
megkérte a fiatalembert, hadd dolgozhasson vele.
Ellenőrizendő az elméletét arról, hogy a fantomokat az
újrahuzalozott agyi térképek okozzák, először is bekötötte
Tom szemét, majd fültisztító pálcikával érintette meg
felsőtestének különböző pontjait, és minden alkalommal
megkérte: mondja meg, mit érez. Amikor Tom arcához ért, a
fiatalember azt mondta, az érintést a tényleges helyén
érezte – de emellett a fantomban is. Amikor Ramachandran
az ajkát simogatta meg, Tom a simogatást egyrészt az
ajkában, másrészt a fantom mutatóujjában érezte. Mint a
kutató megállapította, arca különböző részeinek
megérintését Tom a fantomkéz különböző részein is
érzékelte. Ramachandran egy kis meleg vizet cseppentett
Tom arcára, aki nemcsak ott érezte legördülni a cseppet,
hanem a fantomkézen is. Most már csak néhány
próbálkozás kellett ahhoz, hogy Tom végre megvakarhassa
az őt oly régóta gyötrő, megvakarhatatlan viszketést – úgy,
hogy megvakarta az arcát!
A fültisztító pálcikával elért siker után Ramachandran
csúcs-technikára váltott, és MEG-, azaz mágneses
enkefalográfiás vizsgálatot végzett. A felvétel is azt igazolta,
hogy Tom amputált kezének agyi térképe immár az arcából
érkező érző ingerületek feldolgozásában vesz részt. A kéz és
az arc térképe összemosódott.
Ramachandrannak ez a Tom Sorenson esetében tett
felfedezése eleinte nagy vitákat váltott ki az agyi térképek
plasztikusságában is kételkedő klinikai neurológusok
körében, ma azonban már széles körben elfogadják. A
Taubbal is együttműködő német kutatócsoport által készített
agyi felvételek igazolták az összefüggést a bekövetkező
plasztikus változás mértéke és az emberek által érzett
fantomfájdalom hevessége között.
A tudós gyanúja szerint a térkép megnövekedésének
egyik oka az, hogy az agy új kapcsolatokat „növeszt”. Úgy
véli, hogy ha elvesz a test egy része, a megmaradó agyi
térkép „szomjazza” a beérkező ingereket, és idegnövekedési
faktorokat bocsát ki, amelyek hatására a környező térképek
idegsejtjeiből nyúlványok nőnek bele.
Ezek a nyúlványok rendes körülmények közt más, hasonló
idegekkel futnak együtt: a tapintással foglalkozó idegek
együtt futnak más, a tapintás feldolgozását végző
idegekkel. No persze a bőrünk korántsem csak tapintási
információkat továbbít: külön receptorokat tartalmaz a
hőmérséklet, a rezgések és a fájdalom észlelésére is,
amelyek mindegyikétől saját idegek futnak az agyba, s ott
saját térképeik vannak – egyes esetekben egymáshoz igen
közel. Sérülés után néha előfordul, hogy az egymáshoz
közeli, a tapintás, a hőérzet vagy a fájdalom jeleit továbbító
idegek keresztbe kötődnek. Vajon előfordulhat-e az, jutott
Ramachandran eszébe, hogy ilyen keresztbe kötés esetén a
megérintett ember fájdalmat vagy meleget érez?
Lehetséges-e, hogy valakit finoman megérintenek az arcán,
s fájdalmat érez egy fantomkarban?
A fantomok kiszámíthatatlanságának és
„problémásságának” egy másik oka az, hogy az agyi
térképek dinamikusak, és folyamatosan változnak: mint azt
Merzenich igazolta, az arc térképe még normális esetben is
vándorol egy kicsit az agyban. A fantomtérképek azért
mozdulnak el, mert a bemenetük radikálisan megváltozott.
Ramachandran és mások – köztük Taub és kollégái – az agyi
térképekről készített ismételt felvételekkel kimutatták, hogy
a fantomok és térképeik körvonala folyamatosan változik. A
kutató ezért úgy véli, a fantomfájdalom megjelenésének
egyik oka az, hogy az amputációt követően a végtag
térképe nemcsak összezsugorodik, hanem szervezetlenné is
válik, és rendellenesen kezd működni.
Nem minden fantom fájdalmas. Miután Ramachandran
közzétette a felfedezéseit, sorra keresték meg az
amputáltak. Néhány, a lábát elveszített ember arról számolt
be – igencsak szégyenkezve –, hogy szerelmeskedéskor
gyakran a fantomlábban érezték az orgazmust. Egy férfi azt
is bevallotta, hogy mivel a lába és a lábfeje sokkal nagyobb
volt a hímvesszejénél, most az orgazmusai is „jóval
nagyobbak”, mint voltak. Az ilyen pácienseket egykor talán
elintézték volna annyival, hogy túl élénk a fantáziájuk,
Ramachandran azonban kijelentette, hogy állításuk
idegtudományi szempontból teljességgel érthető. A
Penfield-féle agytérképen a nemi szervek közvetlenül a
lábfej mellett vannak, és mivel a lábfejből már nem érkezik
bemenet, a nemi szervek térképe könnyen „ráterjed” a
lábfej térképére. Ilyenkor aztán a nemi szervekben érzett
gyönyör a fantomlábfejben is megjelenik. E gondolatmenet
alapján Ranachandrannak az is eszébe jutott, hogy egyes
emberek lábfej iránti erotikus rajongása, azaz a lábfétis
egyik oka esetleg a lábfej és a nemi szervek agyi
térképeinek közelsége lehet.
Más erotikus rejtélyek is érthetővé váltak. Dr. Salvatore
Aglioti olasz orvos számolt be arról, hogy egyes
emlőeltávolításon átesett nőknél szexuális izgalmat okoz, ha
a fülcimpájukat, a kulcscsontjukat vagy a szegycsontjukat
ingerük. Az említett három testrész agyi térképei igen közel
vannak a mellbimbókéhoz. Egyes férfiak pedig, akiknél a
hímvessző rákos daganata miatt péniszeltávolítást kellett
végezni, nemcsak fantompéniszt tapasztalnak, hanem
fantommerevedéseket is.
Ahogy Ramachandran mind több amputáltat vizsgált meg,
rájött, hogy nagyjából a felük panaszkodik
fantomvégtagjának „bénultságára”: úgy érzik, hogy az
mozdulatlan, béna helyzetben csüng, vagy olyan, mintha
betonba lenne ágyazva. Másoknak úgy tűnik, mintha halott
súlyt kellene cipelniük. Sőt nemcsak a bénult végtag képe
állandósulhat, hanem egyes szörnyű esetekben a végtag
elveszítésének eredeti kínja is. Amikor például katonáknak
gránát robbant fel a kezében, olyan fantomfájdalom
alakulhat ki náluk, amely újra meg újra ismétli a robbanás
iszonyúan gyötrelmes pillanatát. Ramachandran egy olyan
nővel találkozott, akinek amputálni kellett elfagyott
hüvelykujját, és a fantomja a fagymarás rettenetes
fájdalmait „fagyasztotta be”. Másokat a végtagban még az
amputálás előtt érzett üszkösödés, benőtt körmök, hólyagok
vagy vágások fájdalmai kísértenek – különösen akkor, ha a
fájdalom az amputáció idején is érezhető volt. E páciensek
számára a fájdalom nem távoli emlék, hanem a jelenben
zajló gyötrelem. Előfordul, hogy az illető évtizedeken át
fájdalommentes, aztán valamilyen esemény, például egy
adott pontba szúrt injekciós tű hatására, hónapokkal vagy
évekkel később a fájdalma újra aktiválódik.
Áttekintve a fájdalmasan merev fantomkarra panaszkodó
emberek kortörténetét, Ramachandran felfigyelt arra, hogy
az amputáció előtt mindegyikük több hónapon át sínbe tett
vagy begipszelt karral élt. Úgy tűnt, agyi térképeikben a kar
amputáció előtti, merev helyzete rögzült – véglegesen. Arra
kezdett gyanakodni, hogy a bénult érzés fennmaradásáért
éppen a végtag hiánya a felelős. Normális esetben ugyanis,
ha az agy mozgatóközpontja utasítást ad a kar
megmozdítására, rögtön visszajelzéseket is kap a különböző
érzékektől, amelyek igazolják az utasítás végrehajtását. A
kar nélküli ember agya azonban nem kap efféle
visszajelzést, hiszen nemcsak karja nincs, hanem a karban
lévő mozgásérzékelő receptorok is hiányoznak. Az agynak
tehát az a benyomása, hogy a kar megmerevedett. Mivel a
sín vagy gipsz korábban hónapokon át mozdulatlanul
tartotta a végtagot, annak agyi képe is mozdulatlanná vált.
Az amputációt követően nem érkeztek újabb bemenő
jelzések, amelyek megváltoztathatták volna az agyi
térképet, ezért állandósult benne a mozdulatlan kar képe – a
helyzet valamelyest hasonló a Taub által a szélütéses
pácienseknél felfedezett tanult bénuláshoz.
Ramachandran arra a meggyőződésre jutott, hogy a
visszajelzés hiánya az oka a megmerevedett
fantomvégtagoknak és a fantomfájdalmaknak. Az agy
mozgatóközpontja utasításokat küld a kéz izmainak az
összehúzódásra, de mivel nem kap visszajelzést a kéz
mozgásáról, egyre erősebben küldözgeti az utasítást,
mintha csak azt mondaná: Szorulj már ökölbe! Nem szorulsz
eléggé! Még a tenyeredhez sem értél hozzá! Gyerünk,
szorulj ökölbe, amilyen erősen csak bírsz! Ezek a páciensek
úgy érzik, hogy a körmük már a tenyerükbe vájódik. Amíg a
kar megvolt, a tényleges ökölbe szorítás valódi fájdalmat
okozott, ez a képzelt összeszorítás viszont azért idézi fel a
fájdalmat, mert az emlékezetben a maximális
összehúzódáshoz fájdalom társul.
Következő lépésként Ramachandran egy roppant merész
kérdést tett fel: Vajon elfelejthető-e a fantombénulás és a
fantomfájdalom? Ilyen kérdést inkább a pszichiáterek,
pszichológusok és pszichoanalitikusok szoktak feltenni:
Hogyan változtatható meg egy olyan helyzet, amelynek
csak pszichikai realitása van, de az anyagi valóságban nem
létezik? Ramachandran munkája tehát kezdte elmosni a
határokat a neurológia és a pszichiátria, vagy ha úgy
tetszik, a valóság és az illúzió között.
Ekkor támadt az a meghökkentően eredeti ötlete, hogy az
illúzió ellen talán egy másik illúzióval érdemes harcolni. Mi
lenne, ha hamis jelzéseket küldene az agyba, s azok alapján
a páciens úgy gondolná, hogy mozog a nem létező végtag?
E kérdés megoldásaként találta fel a tükördobozt,
amelynek az a célja, hogy becsapja a páciens agyát. Ép
kezének tükörképét mutatja neki, hogy azt hihesse,
„feltámadt” az amputált keze.
A tükördoboz akkora, mint egy nagyobb tortásdoboz, de
nincs teteje, és egy függőleges válaszfal jobb és bal
rekeszre osztja. A doboz elején két nyílás van. Ha a
páciensnek a bal kezét amputálták, akkor a jobb kezét a
nyíláson át a jobb rekeszbe kell tennie, majd arra kérik,
képzelje el, hogy fantomkezét a bal rekeszbe dugja.
A két rekesz közötti válaszfal egy tükör, amely mindig az
ép kéz felé néz. Mivel a doboznak nincs teteje, a páciens
kissé a megfelelő irányba dőlve megláthatja ép kezének a
tükörképét, úgy, mintha az az amputáció előtti, másik keze
lenne. Ahogy az ép kezét előre-hátra húzogatja, úgy fog
tűnni, hogy a „feltámasztott” kéz is mozog, ott, ahol a
fantomkezet érzi. Ramachandran remélte, hogy a páciens
agyában az a benyomás támad majd, hogy a fantomkar
mozog.
Már csak alanyokra volt szüksége a tükördoboz
kipróbálásához, ezért rejtélyes apróhirdetéseket adott fel a
helyi lapokban a következő szöveggel: amputáltakat
keresünk. A jelentkezők egyikét nevezzük Philip
Martineznek.
Philip nagyjából egy évtizeddel korábban szenvedett
balesetet óránként 70 kilométeres sebességgel haladó
motorkerékpárjával. Kirepült a nyeregből, és a becsapódás
erejétől a bal kezéből és karjából a gerincvelejébe vezető
összes ideg elszakadt. A karja ugyan megmaradt, de
egyetlen ideg sem továbbított belőle ingerületeket a
gerincvelőbe, illetve onnan tovább az agyba. Philip karja így
még a haszontalannál is rosszabb volt: mozdíthatatlan
teherként cipelte magával, s állandóan felkötve kellett
tartania, így végül inkább az egész karját amputáltatta.
Csakhogy a műtét után rettenetes fantomfájdalmak
jelentkeztek a könyökében. Fantomkarja bénultnak tűnt, de
az volt az érzése, hogy ha valami módon sikerülne
megmozdítania, azzal enyhíthetné a fájdalmat. Ez a
dilemma annyira depresszióssá tette, hogy már az
öngyilkosság gondolatával foglalkozott.
Amikor Philip a dobozba dugta az ép kezét, nemcsak látta,
hogy a fantomkeze „megmozdul”, hanem most először
érezte is. Az ámuló, örömében szóhoz is alig jutó férfi azt
mondta, úgy érzi, hogy a fantomkarját „ismét
csatlakoztatták”.
Csakhogy amint behunyta a szemét vagy levette
tekintetét a tükörképről, a fantom azonnal megmerevedett.
Ramachandran odaadta a tükördobozt Philipnek, hogy vigye
haza, és gyakoroljon vele. Remélte, hogy ezzel plasztikus
változást idéz elő, ami átprogramozza majd Philip agyát, és
ezzel segít neki „elfelejteni” a bénultságot. Ámde hiába
használta a férfi napi tíz percig a dobozt, az továbbra is csak
addig tűnt hatásosnak, amíg az ép keze tükörképét figyelte
benne.
Négy hét telt el, amikor Ramachandran egyszer csak
izgatott telefonhívást kapott Philiptől. Nemcsak annyi
történt, hogy a fantomkarja újra véglegesen mozgathatóvá
vált, újságolta a férfi, hanem mostanra már el is tűnt – már
olyankor sem érezte, amikor nem használta a dobozt. Eltűnt
vele együtt a fantomkönyök és annak rettenetes fájdalma is.
Csupán fájdalom nélküli fantomujjai maradtak még,
amelyek közvetlenül a vállából „nőttek ki”.
V. S. Ramachandran, a neurológiai illuzionista lett az első
orvos, akinek sikerült elvégeznie egy lehetetlennek tűnő
műtétet: sikeresen amputált egy fantomvégtagot.
***
Ramachandran több pácienssel is kipróbálta a dobozt,
akiknek nagyjából a fele jelezte, hogy megszűnt a
fantomfájdalom, „kioldódott” a merev fantomvégtag, s hogy
úgy érezték, ismét urai a fantomvégtagjuknak. Más kutatók
is azt találták, hogy a tükördobozzal gyakorló páciensek
állapota javul. Az fMRI-felvételek arról tanúskodnak, hogy e
pácienseknél az állapot javulásával együtt nő a fantom agyi
térképének a nagysága, megáll az amputációval együtt járó
zsugorodás, az érző– és mozgatótérképek pedig
normalizálódnak.
A tükördoboz a jelek szerint a páciensek saját, testképükre
vonatkozó percepciójának a megváltoztatásával kezeli a
fájdalmat. Ez figyelemre méltó felfedezés, mivel két dologra
is fényt vet: hogyan működik az elme, és hogyan
tapasztaljuk meg a fájdalmat.
A fájdalom és a testkép között szoros kapcsolat van. A
fájdalmat mindig a testbe vetítve érezzük. Ha meghúztuk a
hátunkat, azt mondjuk, hogy elegem van a hátamból, nem
pedig azt, hogy elegem van a fájdalomrendszeremből.
Ámde mint azt a fantomok tanúsítják, a fájdalomérzéshez
nincs szükségünk testrészekre, sőt még fájdalomérző
receptorokra sem. Csupán testképre van szükségünk hozzá,
amelyet az agyi térképeink állítanak elő. Akinek megvan
minden végtagja, az általában nem ismeri fel ezt, mivel
végtagjaink testképe tökéletesen vetítődik ki a tényleges
végtagokba, így az illető nem tudja megkülönböztetni
testképét a testétől. „Az ember saját teste is egy fantom –
magyarázza Ramachandran –, amelyet az agya hozott létre,
pusztán kényelemből.”
A torzult testkép gyakori jelenség, ami jól szemlélteti,
hogy a testkép nem azonos a testtel. Az anorexiások például
még akkor is kövérnek érzik a testüket, amikor már az
éhhalál küszöbén állnak; a torzult testképű emberek – ezt az
állapotot testdiszmorfiás zavarnak nevezik – pedig hibásnak
érzik testük egy, valójában teljesen normális részét. Úgy
gondolják, hogy a fülük, az orruk, a szájuk, a mellük, a
hímvesszejük, a hüvelyük vagy a combjuk túl nagy, túl kicsi
vagy egyszerűen csak „rossz”, és ezt rettenetesen
szégyellik. Marilyn Monroe például számos testi hibát vélt
felfedezni magán. Az ilyen emberek gyakran plasztikai
sebészhez fordulnak, de a műtét után is torznak vagy
formátlannak érzik magukat. Valójában persze
„neuroplasztikus műtétre” lenne szükségük, hogy
megváltozzon a testképük.
A fantomok kezelése terén elért sikerek azt jelezték
Ramachandrannak, hogy létezhetnek a torz testkép
felülírására alkalmas módszerek. Szerettem volna
pontosabban érteni, mire is gondol, amikor testképről
beszél, ezért megkérdeztem, nem tudná-e szemléltetni a
csupán az elmében létező testkép és az anyagi test közti
különbséget.
Erre elővett egy gumikezet, olyat, amilyen a diliboltokban
is kapható, leültetett az asztalhoz, és elém tette a műkezet,
úgy, hogy annak ujjai párhuzamosak voltak az asztal
peremével, és 2-3 centiméterre voltak tőle. Megkért, hogy
tegyem a műkéz mellé a saját kezemet, de úgy, hogy 20
centiméterre legyen az asztal szélétől. A kezem pontosan a
műkéz mellett volt, egy irányba mutattak. Ramachandran
egy kartonlapot tett a két kéz közé, így én már csak a
műkezet láthattam.
Ezután megsimogatta a műkezet, én pedig figyeltem. A
másik kezével ugyanekkor megsimogatta a kartonlap
mögött rejlő kezemet is. Ha a műkéz hüvelykujját simogatta,
akkor az én kezemen is a hüvelyujjat cirógatta. Ha
háromszor megkocogtatta a gumi kisujjat, akkor az én
kisujjamra is hármat koppintott, ugyanabban a ritmusban.
Ha a műkéz középső ujját simította végig, ugyanígy tett a
kezem középső ujjával is.
Csak néhány pillanat kellett ahhoz, hogy eltűnjön a kezem
si-mogatásának az érzése, és azt egyre inkább a műkézből
származónak éreztem. A gumikéz a testképem részévé vált!
Ez az illúzió ugyanazon az elven alapul, amely elhiteti
velünk, hogy a hasbeszélő bábuja, a rajzfilmfigura vagy
éppen a filmvásznon látható színész beszél, csak azért, mert
az ajkai a hallott hangoknak megfelelően mozognak.
Ramachandran ezután egy még egyszerűbb trükköt
mutatott. Megkért, hogy tegyem a jobb kezemet az asztal
alá, ahol nem láthatom. Ezután az egyik kezével
megkopogtatta az asztallapot, a másikkal pedig ugyanúgy
időzítve az asztal alatt lévő kezemet. Amikor egy kicsit
jobbra vagy balra vitte a kezét az asztal fölött, hogy máshol
kopogtassa meg, az asztal alatt is ugyanígy mozgatta a
kezét. Néhány perc elteltével kezdtem egyre kevésbé érezni
azt, hogy az asztal alatt kopogtatja a kezemet, s helyette –
bármilyen elképesztően hangzik is ez – mindinkább úgy
éreztem, hogy a kezem testképe összeolvad az asztallappal.
Mintha a kopogtatás érzése az asztallapból jött volna!
Érzékelési illúziót teremtett, amelyben a szenzoros
testképem kitágult, és egy bútordarabra is kiterjedt!
A tudós néhány alanyára bőrellenállás-mérőt tett, hogy
megvizsgálja a fentebb leírt, asztallal végzett kísérlet
közben adott stresszreakcióikat. Miután összehangoltan
simogatta az asztallapot és alatta a páciens kezét, hogy
testképe az asztallapra is kiterjedjen, egyszer csak előkapott
egy kalapácsot, és az asztalra csapott vele. Az alanyok
stresszreakciója elképesztően heves volt – mintha valóban a
kezükre ütött volna!
***
Ramachandran szerint a testképhez hasonlóan a fájdalmat
is az agy hozza létre és vetíti a testbe. Ez az állítás
ellentmond a józan észnek és a fájdalomról alkotott
hagyományos neurológiai nézetnek is, mely szerint ha
megsérülünk, fájdalomérző receptoraink egyirányú jelzést
küldenek az agy fájdalomközpontjába, és az észlelt fájdalom
intenzitása a sérülés súlyosságával arányos. Feltételezzük,
hogy a fájdalom mindig pontosan jelzi a károsodás helyét és
mértékét. Ez a hagyományos nézet még a nagy filozófustól,
Descartes-tól származik, aki az agyat a fájdalom passzív
befogadójának tekintette. Ez a nézet csak 1965-ben dőlt
meg, amikor a kanadai Ronald Melzack (a fantomvégtagok
és -fájdalmak tanulmányozásával foglalkozó szakember) és
az angol Patrick Wall (aki a fájdalmat és a plaszticitást
vizsgálta) megírták a fájdalomkutatás történetének talán
legfontosabb cikkét. Elméletük azt állította, hogy a
fájdalomrendszer egyenletes eloszlású az agyban és a
gerincvelőben, s az agy korántsem csupán passzív
befogadója a fájdalomnak, hanem folyamatosan
szabályozza az általunk érzett fájdalomjelzéseket.
A fájdalom általuk kidolgozott „kapuelmélete” szerint egy
sor szabályozási pont, azaz „kapu” van a sérülés helye és az
agy között. A sérült szövetekből az idegrendszeren keresztül
útnak induló fájdalomüzenetek több ilyen kapun is
áthaladnak – az első például a gerincvelő –, mielőtt
beérkeznének az agyba. Az üzenetek azonban csak akkor
továbbítódnak, ha az agy engedélyt ad erre, miután elég
fontosnak ítélte őket ahhoz, hogy áthaladhassanak. Ha
megkapják az engedélyt, kinyílik a kapu, ami azáltal növeli
meg a fájdalomérzetet, hogy megengedi, hogy bizonyos
neuronok bekapcsolódjanak és továbbítsák a jelzéseiket. Az
agy be is zárhatja a kaput, blokkolhatja a fájdalomjelzést:
ehhez endorfmokat – a szervezet fájdalomcsillapító
narkotikumait – kell felszabadítania.
A kapuelmélet alapján egész sor, a fájdalommal
összefüggő jelenség vált megmagyarázhatóvá. Amikor
például a második világháborúban az amerikai katonák
partra szálltak Olaszországban, a súlyos sebesültek 70
százaléka állította, hogy nincsenek fájdalmai, és nem is
kértek fájdalomcsillapítót. A harctéri sebesültek gyakran
meg sem érzik a fájdalmat, és tovább küzdenek; úgy tűnik,
agyuk ilyenkor becsukja a kaput, hogy a bajba került katona
arra figyelhessen, miként juthat biztonságba. A
fájdalomjelzések csak akkor haladhatnak tovább az agyba,
ha a közvetlen veszély már elmúlt.
Az orvosok régóta tudják, hogy az a beteg, aki fájdalmai
enyhülését reméli egy tablettától, gyakran valóban a
fájdalom enyhülését tapasztalja, még akkor is, ha
hatóanyag nélküli placebót kap. Az fMRI agyi felvételeken
megfigyelhető, hogy a placebohatás működésekor az agy
„lehalkítja” a fájdalomra érzékeny területeit. Amikor az
édesanya megnyugtatja sebesült gyermekét, akkor a
simogatással és a kedves szavakkal segít abban, hogy a
kicsi agya csökkentse a fájdalom intenzitását. Azt, hogy
mennyi fájdalmat érzünk, nagyrészt az agyunk és az elménk
határozza meg – a pillanatnyi hangulatunk, a fájdalomról
szerzett múltbeli tapasztalataink, a lelki alkatunk és az,
hogy mennyire tartjuk súlyosnak a sérülést.
Wall és Melzack kimutatták, hogy fájdalomrendszerünk
neuronjai sokkal plasztikusabbak, mint azt valaha gondoltuk
volna; hogy a gerincvelő fontos fájdalomtérképei sérülést
követően megváltozhatnak; és hogy krónikus sérülés
hatására a fájdalomrendszer sejtjei könnyebben fognak
aktiválódni – vagyis az illető túlérzékennyé válhat a
fájdalomra. A térképeknek megnőhet az érzőmezeje is,
tehát a testfelület nagyobb részéről aktiválódhatnak, ami
szintén fokozza a fájdalom iránti érzékenységet. A térképek
változásával párhuzamosan az egyik térképbe érkező
fájdalomjelzések „átcsordulhatnak” a szomszédos
fájdalomtérképekbe, ami „kisugárzó fájdalmat” okoz:
ilyenkor a test valamely részének károsodása okozta
fájdalmat máshol érezzük. Néha egy fájdalom hosszasan
visszavisszatér az agyban, így jóval azután is vannak
fájdalmaink, hogy az eredeti inger megszűnt.
A kapuelmélet alapján újfajta, a fájdalmat blokkoló
kezelési módszerek is megjelentek. Wall volt az egyik
feltalálója a TENS (transcutaneous electrical nerve
stimulation, azaz bőrön át történő elektromos idegingerlés)
módszerének, amely elektromos árammal stimulálja a
fájdalmat gátló idegsejteket, vagyis lényegében segít
becsukni a kaput. Az elmélet a nyugati kutatók
akupunktúrával szembeni szkepticizmusát is csökkentette,
hiszen e módszernél úgy enyhítik a fájdalmat, hogy
különböző pontokat stimulálnak a testen, sokszor egész
távol attól a helytől, ahol a fájdalom érezhető.
Lehetségesnek tűnt, hogy az akupunktúra is fájdalmat gátló
neuronokat kapcsol be, azaz bezárja a kapukat, és blokkolja
a fájdalomérzetet.
Melzack és Wall egy további forradalmi felismerést is tett:
a fájdalomrendszernek mozgatókomponensei is vannak. Ha
megvágjuk az ujjunkat, ösztönösen összenyomjuk, ami
mozgatócselekvés. Sérült bokánkat ösztönösen védjük
azzal, hogy biztonságos pózt keresünk. Ez a védekezés azt
parancsolja: egy porcikádat se mozdítsd, amíg a bokád
jobban nem lesz!
Ramachandran a kapuelméletet kibővítve dolgozta ki
következő ötletét, amely szerint a fájdalom plasztikus agyi
irányítás alatt álló összetett rendszer. Ezt a következő
módon foglalta össze: „A fájdalom egy, az élőlény egészségi
állapotáról szóló vélemény, nem pedig egyszerű, a sérülésre
adott reflexválasz.” Az agy számos forrásból gyűjt
bizonyítékokat, mielőtt fájdalmat jelez. Azt is kijelentette,
hogy „a fájdalom csupán illúzió”, és hogy „az elménk
virtuális valóságot teremtő szerkezet”, amely közvetve
érzékeli a világot, és közvetett módon dolgozza fel azt, úgy,
hogy agyunkban létrehozza a modelljét. A testképhez
hasonlóan tehát a fájdalom is az agyunk szüleménye. Arra
gondolt, hogy mivel sikerült a tükördobozzal módosítani a
testképet, és kiküszöbölni egy fantomot, valamint annak
fájdalmát, vajon nem alkalmazhatná-e a módszert egy
valódi végtag krónikus fájdalmának a kezelésére is?
Ramachandran úgy vélte, talán sikerülhet kezelnie az 1-es
típusú krónikus fájdalmat, amelyet a reflexszimpatikus
disztrófia nevű rendellenességben szenvedők tapasztalnak.
Ez a probléma akkor lép fel, ha egy kisebb sérülés, például
egy horzsolás vagy egy rovarcsípés az ujjhegyen olyan
szörnyű fájdalmat okoz az egész végtagban, hogy annak
„óvása” teljesen meggátolja az illetőt a végtag
mozgatásában. Az állapot jóval tovább tarthat, mint az azt
kiváltó sérülés, és sokszor krónikussá válik, állandó, égető
érzés kíséri, és a bőr egészen könnyed érintése is heves
fájdalmat okoz. Ramachandran azt gondolta a jelenségről,
hogy a végtag óvásának ezt a kóros formáját az agy
önmaga átprogramozására való plasztikus képessége
válthatja ki.
A végtag óvásakor meggátoljuk izmaink mozgását, mert
az tovább súlyosbíthatná a sérülést. Ha tudatosan kellene
odafigyelnünk rá, hogy ne mozogjunk, abba kifáradnánk,
előbb-utóbb hibáznánk, amivel rontanánk az állapotunkon,
és fájdalmat éreznénk. De tegyük fel, elmélkedett
Ramachandran, hogy az agy a rossz mozdulatot
megelőzendő már a mozdulat előtti pillanatban – a motoros
központból származó mozgási parancs kiadása és a
mozdulat tényleges végrehajtása közti időben – fájdalmat
vált ki. Ugyan milyen módszer lenne alkalmasabb a
mozdulat megakadályozására annál, hogy az agy már a
mozgatóparancs kiadásakor fájdalmat kelt?
Ramachandrannak meggyőződésévé vált, hogy e krónikus
fájdalmakban szenvedő pácienseknél a mozgatóutasítás
közvetlen kapcsolatba került a fájdalomrendszerrel, így
hiába gyógyult meg a végtag, az annak megmozdítására
vonatkozó utasítás továbbra is kiváltja a fájdalmat.
Ramachandran ezt tanult fájdalomnak nevezte, és
kíváncsi lett, vajon segíthet-e csillapításában a tükördoboz.
E pácienseknél már minden hagyományos gyógymódot
kipróbáltak – megszakították a fájó területhez futó idegeket,
fizioterápiát, fájdalomcsillapítókat, akupunktúrát és
gyógymasszázst alkalmaztak -, de hiába. Egy kísérletben – a
kutatócsoport tagja volt Patrick Wall is – a pácienst arra
utasították, hogy tegye mindkét kezét a tükördobozba, és
úgy üljön, hogy csak az ép karját és annak tükörképét lássa.
Ezután az illető kedve szerint mozgathatta az ép karját (és
ha lehetett, a másikat is) a dobozban. A kezelés néhány
héten át tartott, és naponta több, tízperces foglalkozásból
állt. Talán a mozgó tükörkép hitette el az aggyal, hogy a
sérült kar immár szabadon, fájdalom nélkül mozoghat,
hiszen annak látszólagos mozdulataira az azokat kiváltó
mozgatóutasítások nélkül került sor, de az is lehet, hogy az
agy a gyakorlat hatására rájött: már nincs szükség az
óvásra, ezért megszakította a kar mozgatására vonatkozó
motoros parancs és a fájdalomrendszer közötti kapcsolatot.
Azok a páciensek, akiknél a fájdalomszindróma csak két
hónapja tartott, jobban lettek. A fájdalom már az első nap
enyhült, és csökkenése a tükrös foglalkozás után is kitartott
egy darabig. Egy hónap elteltével teljesen megszűnt a
fájdalmuk. Akiknek öt hónap és egy év közötti ideig volt
meg a szindrómájuk, azoknál már nem voltak ennyire jók az
eredmények, de végtagjaik merevsége csökkent, és újra
munkába tudtak állni. Aki viszont két évnél is régebb óta
szenvedett a fájdalmaktól, annál ez a módszer sem segített.
Miért? Az egyik feltevés szerint e páciensek már olyan
sokáig nem mozgatták óvott végtagjaikat, hogy azok
motoros térképe sorvadásnak indult – itt is a „használd,
vagy elveszíted” elv érvényesült. Csupán az a néhány
kapcsolat maradt meg, amelyek a végtag utolsó
használatakor a legaktívabbak voltak – ám sajnálatos
módon ezek éppen a fájdalomrendszerhez vezető
összeköttetések voltak. A náluk megfigyelt jelenség hasonló
volt ahhoz, mint amikor az amputálás előtt hosszabb ideig
begipszelt karú emberek fantomkarja megmerevedett.
Az ausztrál G. L. Moseley úgy gondolta, talán segíteni
tudna azokon a pácienseken is, akiknél a tükördoboz nem
hozott javulást – sokszor azért, mert fájdalmuk hevessége
miatt a tükrös kezelés során is képtelenek voltak
megmozdítani a végtagjukat. Moseley elképzelése az volt,
hogy ha pusztán elmegyakorlatokkal újjáépíti az érintett
végtag motoros térképét, az kiválthatja a szükséges
plasztikus változást. Arra kérte tehát a pácienseket, hogy
egyszerűen képzeljék el, amint a fájdalmas végtagot
mozgatják, hogy ezzel aktivizálják a mozgások agyi
hálózatát, de ne hajtsák végre a mozdulatot. Emellett
kezeket ábrázoló képeket is mutattak a pácienseknek,
akiknek meg kellett mondaniuk, hogy jobb vagy bal kezet
látnak-e, s ezt addig csinálták, amíg gyorsan és pontosan
nem ment az azonosítás – ez a gyakorlat bizonyítottan
aktiválja a mozgatókérget. Különböző helyzetekben lévő
kezeket mutattak nekik, és arra kérték őket, hogy naponta
háromszor tizenöt percig képzeljék őket maguk elé. E
vizualizációs gyakorlatok elvégzése után kerítettek sort a
tizenkét hetes tükörterápiára, amelynek hatására a fájdalom
egyeseknél csak enyhült, de a páciensek felénél teljesen
meg is szűnt.
Gondoljunk csak bele, milyen figyelemre méltó mindez –
egy gyötrelmes, krónikus fájdalom megszüntethető egy
olyan kezeléssel, amely pusztán a képzelet és az illúzió
segítségével plasztikus átszerveződést vált ki az agyban, s
ehhez sem gyógyszerekre, sem tűkre, sem áramra nincs
szükség.
A fájdalomtérképek felfedezése nyomán a sebészetben és
a fájdalomcsillapításban is újfajta módszerek jelentek meg.
A műtét utáni fantomfájdalmak minimális mértékűre
csökkenthetők, ha a páciens a perifériás idegekre ható
idegblokkoló vagy érzéstelenítőszereket kap, még az altatás
előtt. Úgy tűnik, hogy a nemcsak a műtét után, hanem már
előtte is alkalmazott fájdalomcsillapítók meggátolják az agy
fájdalomtérképének plasztikus változását, ami maradandóvá
tehetné a fájdalmat.
Ramachandran és Eric Altschuler kimutatták, hogy a
tükrös doboz más, nem fantomjellegű problémáknál is
hatásos – például a szélütéses páciensek lábának bénulása
esetén. A tükörterápia abban különbözik Taub módszerétől,
hogy elhiteti a páciens agyával: már mozgatja az érintett
végtagot, így az stimulálni kezdi a végtag
mozgatóprogramjait. Egy másik tanulmány szerint a
tükörterápia sok segítséget nyújtott egy súlyosan bénult,
teste fél oldalát használni képtelen szélütéses páciensnek,
amikor egy, a Taubéhoz hasonló módszerrel végzett
kezelésre készítették fel. A páciens bizonyos mértékben
visszanyerte az ellenőrzést a karja felett. Ez volt az első
eset, hogy két újfajta, plaszticitáson alapuló megközelítést –
a tükörterápiát és a CI-szerű kezelést – alkalmaztak egymás
után.
Ramachandran Indiában egy olyan világban nőtt fel, ahol
mindennapos volt számos, a nyugatiak szemében
fantasztikusnak tűnő dolog. Tudott olyan jógikról, akik
meditációval enyhítették a szenvedést, mezítláb sétáltak az
izzó parázson vagy szöges ágyra feküdtek. Látott vallási
révületbe esett embereket, akik tűkkel szúrták át saját
arcukat. Az a nézet, hogy az élőlények megjelenése
megváltozhat, Indiában széles körben elfogadott volt; az
elme test feletti hatalmát természetesnek tekintették; az
illúziót pedig olyan alapvető erőnek tartották, amely saját
istenséget kapott: Maját, az illúziók istennőjét. Az India
utcáin átélt rácsodálkozást azután a nyugati neurológiában
alkalmazta, és munkássága olyan kérdéseket vet fel,
amelyekben szabadon keveredik a kettő. Mi a transz, ha
nem a fájdalom belső kapuinak lezárása? Miért kellene azt
hinnünk, hogy a fantomfájdalom kevésbé valós, mint a
közönséges fájdalom? És Ramachandran arra emlékeztet
bennünket, hogy nagy eredmények eléréséhez még ma is
elég lehet az elegáns egyszerűség.
8. Képzelet
Hogyan válik valóra a gondolat

Bostonban vagyok, a Harvard Egyetem orvosi karához

tartozó Beth Israel Deaconess Egészségügyi Központ
mágneses agystimulálással foglalkozó laboratóriumában. A
központ vezetőjének, Alvaro Pascual-Leone-nak a kísérletei
kimutatták, hogy pusztán a képzeletünket használva is
képesek vagyunk megváltoztatni agyunk felépítését. Az
imént egy nyolcas alakú eszközt tartott a fejem bal
oldalához. Az eszköz TMS-t (transcranial magnetic
stimulation, transzkraniális mágneses stimuláció)
alkalmazva képes befolyásolni a viselkedésemet. A
műanyag burkolat alatt rézhuzalból készült tekercs rejtőzik,
és az azon áthaladó áram keltette változó mágneses mező
egyenesen az agyamba hatol, bejut idegsejtjeim kábelhez
hasonló axonjaiba, onnan pedig a kezemnek az agykéreg
külső rétegében lévő motoros térképébe. A változó
mágneses mező elektromos áramot indukál körülötte –
Pascual-Leone ugyanis felfedezte, hogyan vehetők rá az
idegsejtek a TMS-sel a kisülésekre. Valahányszor
bekapcsolja a mágneses mezőt, jobb kezem gyűrűsujja
mozogni kezd, ugyanis agyam egy nagyjából fél
köbcentiméteres, sok millió sejtet tartalmazó részét ingerli –
a jobb gyűrűsujjam agyi térképét.
A TMS roppant ötletes hídként szolgál: mágneses mezeje
fájdalommentesen és károkozás nélkül halad át a testemen,
s csak akkor generál elektromos áramot, amikor az
idegsejtjeimmel találkozik. Wilder Penfieldnek még meg
kellett nyitnia a koponyát, és műtétileg kellett az
elektródákat beültetnie az agyba, hogy a motoros vagy
érzőkérget stimulálja. Amikor Pascual-Leone bekapcsolja a
gépet, és mozgásra készteti az ujjamat, pontosan azt
érzékelem, amit Penfield felnyitott koponyájú páciensei
éreztek, miközben elektródákkal böködték az agyukat.
Eredményeihez képest Alvaro Pascual-Leone meglepően
fiatal. 1961-ben született a spanyolországi Valenciában, s
kutatásait részben ott, részben az Egyesült Államokban
végezte. Orvos szülei egy spanyolországi német iskolába
járatták, ahol a neuroplaszticitás sok más kutatójához
hasonlóan alaposabban is megismerkedett a klasszikus
görög és német filozófusok műveivel, mielőtt érdeklődése az
orvostudomány felé fordult. Orvosi diplomát és PhD-
fokozatot Freiburgban szerzett, majd az Egyesült
Államokban folytatta tanulmányait.
Pascual-Leone olajbarna bőrű, sötét hajú férfi, a hangja
érzelmekkel teli, és egész lényéből valamiféle komoly
játékosság sugárzik. Aprócska irodáját egy jókora Apple
számítógép monitorja uralja: ezen szokta megjeleníteni,
amit a TMS nyitotta ablakon át az agyból lát. A világ minden
pontjáról özönlenek hozzá az e-mailek a vele együttműködő
kutatóktól. A mögötte lévő polcon elektromágnesességgel
foglalkozó könyvek sorakoznak, és az irodában minden
szabad felületet cikkek borítanak.
Ő volt az első, aki az agy térképezéséhez a TMS-t
használta. A TMS nemcsak egy adott terület bekapcsolására
alkalmas, hanem arra is, hogy gátolja annak működését,
attól függően, hogy milyen frekvencián és intenzitással
működtetik. Valamely agyi terület feladatának a
meghatározásához a kutató a TMS-sel blokkolja a vizsgált
részt, majd megfigyeli, mely mentális funkció vész el.
Ő az egyik úttörője a nagyfrekvenciás ismétlődő TMS,
azaz repetitív TMS (rTMS) alkalmazásának is. A
nagyfrekvenciás ismétlődő TMS oly erőteljesen képes
aktivizálni az idegsejteket, hogy azok egymást serkentik, és
a kiváltó rTMS-impulzus megszűnése után is folytatják a
kisüléseket. Ezzel átmenetileg tetszés szerinti agyi terület
kapcsolható be, és terápiás céllal is alkalmazható. A
depresszió egyes eseteiben például részben kikapcsolódik
és túl gyengén működik a prefrontális kéreg. Pascual-Leone
csoportja mutatta ki elsőként, hogy az rTMS az ilyen
súlyosan depressziós páciensek kezelésében is hatékony
lehet. A hagyományos kezelésekkel nem javítható állapotú
páciensek 70 százalékánál sikerült kedvező változást elérni
az rTMS-sel, amelynek ráadásul a mellékhatása is kevesebb,
mint a gyógyszereké.
Az 1990-es évek elején, amikor Pascual-Leone még kezdő
kutató volt az amerikai Neurológiai Rendellenességek és
Szélütés Országos Kutatóintézetében (National Institute of
Neurological Disorders), olyan – a neuroplasztikusok körében
eleganciájuk miatt nagyra becsült – kísérleteket végzett,
amelyek segítettek tökéletesíteni egy agytérképezési
módszert, lehetővé tették a képzelettel kapcsolatos
kísérleteit, és megtudtuk belőlük, hogyan sajátítjuk el a
készségeket.
Az új készségek elsajátításának módját úgy
tanulmányozta, hogy a TMS segítségével Braille-olvasást
tanuló vak emberek agyáról készített térképeket. Az alanyok
egy évig tanulták a Braille-olvasást: hetente ötször napi
kétórás csoportfoglalkozásokon vettek részt, s utána még
otthon is egy órát kellett tölteniük a házi feladattal. A
Braille-írás „olvasásához” a mutatóujjat kell végighúzni egy
sor apró, kiemelkedő ponton – ez motoros tevékenység.
Eközben fel kell ismerni a pontok mintázatát, ami viszont
érző tevékenység. Eredményeivel az elsők közt igazolta,
hogy amikor az ember új készséget tanul, az agyában
plasztikus változás történik.
Amikor Pascual-Leone a motoros kérget térképezte, azt
találta, hogy a vizsgált emberek Braille-olvasó ujjának
térképe nagyobb, mint a másik mutatóujjuké vagy a Braille-
olvasást nem gyakorló egyéb emberek mutatóujjáé. Azt is
megállapította, hogy a motoros térkép mérete az alanyok
olvasási sebességével együtt nőtt. A legmeglepőbb
felfedezése azonban, amely bármely készség elsajátítása
szempontjából igen fontos, az volt, hogy a plasztikus
változás hétről hétre nyomon követhető volt.
A vizsgált személyek TMS-es térképezését péntekenként
(a heti foglalkozások után) és hétfőnként (a hétvégi
pihenést követően) végezték el. Pascual-Leone
megállapította, hogy a pénteki és a hétfői változások eltérő
jellegűek voltak. A pénteki térképek a vizsgálat kezdetétől
fogva mindig gyors és látványos növekedést mutattak,
hétfőre azonban a térképek mérete visszaállt az eredetire. A
pénteki térképek hat hónapon át kitartóan növekedtek,
hogy aztán hétfőre mindig visszaálljon az eredeti
nagyságuk. Miután eltelt nagyjából hat hónap, a pénteki
térképeknél továbbra is növekedés volt tapasztalható, de
nem olyan nagymértékű, mint korábban.
A hétfői térképeknél ennek éppen az ellenkezője volt
megfigyelhető. Itt a változás csak a tanulás hatodik
hónapjában kezdődött, a növekedés lassú volt, és a tizedik
hónapban tetőzött. Az alanyok Braille-olvasási sebessége
inkább a hétfői térkép nagyságával függött össze, és bár a
hétfői változások sosem voltak olyan látványosak, mint a
péntekiek, azoknál sokkal stabilabbnak bizonyultak. Tíz
hónap elteltével a Braille-tanulók két hónap pihenőt kaptak.
Visszatérésük után újból elvégezték agyuk térképezését, és
úgy találták, hogy térképeik nem változtak a két hónappal
korábbi hétfői térképhez képest. A napi rendszerességgel
végzett tanulás tehát jelentős rövid távú változásokat
idézett elő a hét során, míg a maradandóbb (hétfőnként
mért) változások csak hónapok elteltével mutatkoztak
meg.byEnoi
Pascual-Leone úgy véli, hogy a hétfői és a pénteki
eredmények különbsége eltérő plasztikus mechanizmusokat
jelez. A péntekenként mért gyors változások az idegsejtek
meglévő kapcsolatait erősítik meg, és rejtett pályákat
fednek fel. A lassabb, de állandóbb, hétfőn mért változások
viszont teljesen új struktúrák képződésére, vagyis
valószínűleg új idegi kapcsolatok és szinapszisok
kialakulására utalnak.
E teknősbéka-és-nyúl hatás felismerése annak
megértésében is segíthet, hogy mit kell tennünk, ha igazán
magas szinten akarunk elsajátítani egy új készséget. Már
rövid tanulás után – például amikor egy dolgozatra
készülünk – is viszonylag könnyű fejlődni, mivel ilyenkor
valószínűleg csak meglévő szinaptikus kapcsolatokat
erősítünk meg. Amit azonban így tanultunk meg, azt
gyorsan el is felejtjük, mivel itt „ingatag” idegi
kapcsolatokról van szó, és a változások könnyen
visszabillennek a kiindulási állapotba. A fejlődés
fenntartásához és a készség maradandóvá tételéhez lassú
és kitartó munka szükséges, amely feltehetően új
kapcsolatokat hoz létre. Ha tanulás során valaki úgy érzi,
hogy összességében semmit sem fejlődik, vagy hogy „olyan
az agya, mint a szita”, akkor addig kell gyakorolnia az adott
készséget, amíg fel nem lép nála a „hétfőeffektus”, ami a
Braille-olvasóknál hat hónapig tartott. Valószínűleg a péntek
—hétfő különbség az oka annak is, hogy egyesek, a
„teknősök”, vagyis akik lassabban sajátítanak el egy
készséget, végül jobban fogják megtanulni azt „nyúl”-
társaiknál, akik kitartó gyakorlás nélkül nem feltétlenül
jegyzik meg a tanultakat.
Pascual-Leone a kutatását arra is kiterjesztette, miként
képesek a Braille-olvasók olyan sok információhoz jutni az
ujjuk hegyén keresztül. Jól ismert tény, hogy a vakok nem
vizuális érzékei különlegesen kifinomulttá válhatnak, és
hogy a Braille-olvasók olvasáshoz használt mutatóujja
egészen rendkívüli érzékenységre tesz szert. Pascual-Leone
arra volt kíváncsi, hogy ezt a fokozott készséget a
tapintásérzékelés agyi térképének a megnagyobbodása
segíti-e elő, vagy inkább az a plasztikus változás, mely az
agy más részében, például a látókéregben megy végbe –
utóbbi ugyanis a szemből érkező bemenet híján
kihasználatlan maradt.
 Úgy okoskodott, hogy ha a látókéreg segíti az alanyokat a
Braille-olvasásban, akkor az agy e részének blokkolása meg
kell hogy zavarja a Braille-jelek olvasását. Így is történt:
amikor a kutatók blokkoló TMS-mezőt irányítottak a Braille-
olvasók látókérgére, hogy átmenetileg működésképtelenné
tegyék, a vizsgált személyek nem tudták elolvasni a Braille-
szöveget, vagy az olvasáshoz használt ujjukkal nem éreztek
semmit. Tehát az agy bevonta a látókérget a tapintással
szerzett információk feldolgozásába. A látó emberek
látókérgén alkalmazott TMS-blokkolás semmilyen hatással
nem volt az illetők tapintásérzékére, ami azt jelezte, hogy a
vak Braille-olvasóknál valami egészen különleges dolog
történik: az agynak egy bizonyos érzék feldolgozására
specializált része specializálódott egy másik érzékre –
vagyis a Bach-y-Rita által felvetett plasztikus átalakulás
ment végbe. Pascual-Leone azt is kimutatta, hogy minél
jobban olvasta valaki a Braille-írást, annál nagyobb
mértékben vett részt a látókéreg az információk
feldolgozásában. A kutató következő vizsgálata azután az
eddigieknél is merészebb és újszerűbb volt: bebizonyította,
hogy gondolataink képesek átalakítani az agy szerkezetét.
A gondolatok agyat megváltoztató hatását úgy
tanulmányozta, hogy a TMS segítségével zongorázni tanuló
emberek ujjainak térképét vizsgálta. Pascual-Leone egyik
példaképe a kiváló, Nobel-díjas spanyol ideganatómus,
Santiago Ramón y Cajal volt. Élete utolsó szakaszában Cajal,
aki hiába kutatott az agy plaszticitásának bizonyítékai után,
1894-ben így írt: „A gondolkodás szerve bizonyos határok
között képlékeny, és jól irányzott szellemi gyakorlatokkal
tökéletesíthető.” 1904-ben azzal érvelt, hogy a mentális
gyakorlatok során ismételgetett gondolatoknak meg kell
erősíteniük a meglévő idegi összeköttetéseket, és újakat is
létre kell hozniuk. Volt egy megérzése is, miszerint ez a
folyamat különösen erőteljes lehet azokban az
idegsejtekben, amelyek a rengeteg szellemi gyakorlatot
végző zongoristák ujjait vezérlik.
 Ramón y Cajal a képzeletét felhasználva megfestette a
plasztikus agy képét, ám nem voltak eszközei ahhoz, hogy
feltevését bizonyítani is tudja. Pascual-Leone most úgy
vélte, a TMS megfelelő eszköz annak kiderítésére, hogy az
elmegyakorlatok és a képzelet valóban okozhatnak-e fizikai
változásokat.
A képzeletet vizsgáló kísérletek tulajdonképpen igen
egyszerűek voltak, és Cajal zongoristás ötletét vitték
tovább. Pascual-Leone két, zongorázni sohasem tanult
csoportnak tanított be egy hangsort, megmutatta nekik,
mely ujjaikat mozgassák, és hagyta, hogy hallgassák az
általuk lejátszott hangokat. Ezután az egyik csoport tagjai –
a mentális gyakorlás csoportjában – öt napig napi két órát
ültek egy elektromos zongora előtt, és elképzelték, hogy
leütik a hangokhoz tartozó billentyűket, valamint hallják a
megszólaló hangokat. A második csoportba – a fizikai
gyakorlás csoportjába – tartozók viszont öt napon át napi
két órában ténylegesen is lejátszották a hangokat. Mindkét
csoport tagjainak agyát feltérképezték a kísérlet előtt,
annak minden egyes napján, és utána is, majd mindkét
csoport tagjait megkérték, hogy játsszák el a dallamot.
Teljesítményük pontosságát egy számítógép mérte.
Pascual-Leone azt találta, hogy mindkét csoport tagjai
megtanulták lejátszani a hangokat, s a két csoportnál
hasonló változások történtek az agyi térképekben is.
Figyelemre méltó, hogy a kizárólag szellemi úton végzett
gyakorlás ugyanolyan változásokat idézett elő a
mozgatórendszerben, mint a dallam tényleges
begyakorlása. Az ötödik nap végére az izmokhoz futó
mozgatójelzések változásai gyakorlatilag mindkét
csoportban azonosak voltak, és a csak gondolatban
zongorázók pontossága elérte azt a szintet, amit a valóban
zongorázók a gyakorlás harmadik napján teljesítettek.
A mentálisan gyakorlók csoportjában megfigyelt fejlődés –
bármilyen jelentős volt is – elmaradt attól, amit a
ténylegesen is gyakorlóknál tapasztaltak. Amikor azonban a
mentális gyakorlatot végző csoport tagjai a gondolatban
történt felkészülés befejeztével egyetlen, kétórás gyakorlási
lehetőséget kaptak a zongoránál, átlagos teljesítményük
elérte azt a szintet, amit a másik csoport tagjai csak az
ötödik nap végére tudtak teljesíteni. Nyilvánvaló lett, hogy a
szellemi gyakorlás igen hatékony a fizikai készségek
elsajátítására való felkészülés során.
Valamennyien teszünk néha olyan dolgokat, amelyeket a
tudósok mentális gyakorlásnak vagy mentális próbának
neveznek – például megjegyezzük a tesztre adandó
válaszokat, szöveget tanulunk egy színdarabhoz, vagy
elpróbálunk valamiféle előadást, illetve prezentációt. Ámde
mivel csak kevesen tesszük ezt módszeresen, alábecsüljük a
hatékonyságát. Egyes sportolók és zenészek így készülnek
fel a fellépéseikre: a neves zongorista, Glenn Gould például
pályafutása utolsó szakaszában többnyire szellemi
gyakorlatokkal készült fel a lemezfelvételekre.
A szellemi gyakorlás egyik legfejlettebb változata a tábla
és bábuk nélküli, fejben sakkozás. A játékosok maguk elé
képzelik a táblát és a játékot, és fejben kísérik figyelemmel
az egyes lépéseket. Anatolij Saranszkij szovjet emberi jogi
aktivista az elmesakk segítségével tudott életben maradni a
börtönben. A zsidó származású számítógépes szakembert
1977-ben vádolták meg – alaptalanul – azzal, hogy az
Egyesült Államoknak kémkedik, s kilenc év börtönre ítélték,
amiből négyet sötét és dermesztően hideg, másfélszer két
méteres magánzárkában töltött le. Az így elszigetelt politikai
foglyok gyakran teljesen szétesnek szellemileg, mivel a
„használd, vagy elveszíted” elven működő agynak külső
ingerekre van szüksége ahhoz, hogy megőrizze a térképeit.
A hosszú idő alatt, melyet ingerszegény környezetben
töltött, Saranszkij néha hónapokon át egyfolytában fejben
sakkozott, s valószínűleg ez is közrejátszott abban, hogy az
elméje ép maradt. Világos és sötét bábukkal egyaránt
játszott, így két szemszögből kellett észben tartania a táblát
– ez egészen rendkívüli erőpróba az agy számára. Saranszkij
egyszer – félig tréfásan – azt mondta nekem, azért sakkozott
ilyen szorgalmasan, mert úgy gondolta, kihasználja az
alkalmat, és sakkvilágbajnok lesz. Szabadulása után a
nyugati sajtó nyomásának hatására engedélyezték, hogy
kivándoroljon Izraelbe, s ott egészen a miniszteri posztig
vitte. Egy alkalommal a világbajnok, Gari Kaszparov
szimultán sakkmérkőzést játszott az izraeli kormány néhány
tagjával, és mindenkit le is győzött – csak Saranszkijjal nem
bírt.
Olyan emberek agyáról készített felvételek alapján, akik
nagyon sok mentális gyakorlatot folytatnak, ma már sejtjük,
hogy mi történhetett Saranszkij agyával a börtönben.
Nézzük például Rüdiger Gamm esetét: a teljesen normális
értelmi képességekkel bíró német fiatalember
matematikafenoménné, két lábon járó számológéppé
fejlesztette magát. Noha nem volt semmilyen különleges
veleszületett matematikai adottsága, ma már képes fejben
kiszámítani a számok kilencedik hatványát vagy ötödik
gyökét, az olyan egyszerű kérdésekre pedig, hogy mennyi
68-szor 76, öt másodpercen belül válaszol. A bankban
dolgozó Gamm 20 éves korától kezdve napi négy órán át
gyakorolta a számolást. Huszonhat éves korára már
számolózseniként tartották számon, s szépen megélt a
televíziós és egyéb fellépésekből. Számolás közben
pozitronemissziós tomográfiával (PET) vizsgálták meg, és
kiderült, hogy a fejben való számoláshoz öt olyan agyi
területet is igénybe vesz, amelyeket mások nem. Egy, a
szakértelem kialakulásával foglalkozó pszichológus, Anders
Ericsson bebizonyította, hogy Gamm és a hozzá hasonlók a
matematikai problémák megoldásához a hosszú távú
memóriájukat használják, miközben mások ilyenkor a rövid
távú memóriájukat veszik igénybe. A fejszámolóművészek
nem a válaszokat magolják be, hanem olyan fontos
tényeket és módszereket tanulnak meg, amelyek segítik
őket a válasz kiszámításában, s azokhoz ugyanúgy azonnal
hozzá tudnak férni, mintha a rövid távú memóriában
lennének. A hosszú távú memória problémamegoldásban
való alkalmazása egyébként más szakterületek képviselőinél
is megfigyelhető. Ericsson azt is megállapította, hogy a
szakértővé váláshoz a legtöbb szakterületen nagyjából tíz
év jelentős erőfeszítésre van szükség.
Az egyik ok, amiért a dolgoknak pusztán az elképzelésével
is képesek vagyunk megváltoztatni az agyunkat, az, hogy
idegtudományi szempontból egy cselekvés elképzelése és
annak végrehajtása között nem is olyan nagy a különbség,
mint hinnénk. Amikor az ember becsukja a szemét, és maga
elé képzel egy egyszerű dolgot, például az a betűt, az
elsődleges látókéreg lép működésbe, ugyanúgy, mint akkor
tenné, ha az illető valóban egy a betűt látna maga előtt. Az
agyi felvételek tanúsága szerint cselekvéskor és annak
elképzelésekor jelentős mértékben az agy ugyanazon részei
aktivizálódnak. Ezért van az, hogy a vizualizáció javíthatja a
teljesítményt.
Egy kísérletben, amelynek hihetetlenségét talán csak az
egyszerűsége múlja felül, dr. Guang Yue és dr. Kelly Cole
kimutatták: elég pusztán elképzelni, hogy használjuk az
izmainkat, s azok meg fognak erősödni. A kutatók két
csoportot vizsgáltak: az egyik valóban végzett testmozgást,
a másik csak elképzelte, hogy gyakorlatokat csinál. Mindkét
csoport tagjainak egy ujjizmot kellett mozgatnia hétfőtől
péntekig, négy héten át. A valóban mozgó csoport tagjainak
egy-egy edzése abból állt, hogy tizenötször hajlították be
teljes erővel az ujjukat, s a hajlítások között húsz
másodperces szünetet tartottak. A mentálisan edző csoport
tagjai egyszerűen csak elképzelték, hogy ugyanezt teszik,
és hogy közben egy hang folyamatosan buzdítja őket:
Erősebben! Erősebben! Erősebben!
A kutatás végére a tényleges gyakorlatokat végző csoport
tagjainál 30 százalékkal nőtt az izom ereje, ami persze nem
is meglepő. Azoknál viszont, akik ugyanannyi ideig csak
elképzelték, hogy gyakorlatokat végeznek, 22 százalékos
erősödés volt mérhető. A jelenség magyarázata az agy
mozdulatokat „programozó” mozgatóidegsejtjeiben
keresendő. E képzeletbeli összehúzódások alatt
aktivizálódtak és megerősödtek azok az idegsejtek, amelyek
a mozdulatokhoz szükséges utasítássorozatokat fűzik össze,
s ez az aktivitás az izmok összehúzódáskor mérhető valódi
erejét is megnövelte.
E kutatás vezetett el az első olyan berendezések
kifejlesztéséhez, amelyek képesek „olvasni” az emberek
gondolataiban. A gondolatot lefordító készülékek a valamely
cselekvést elképzelő ember vagy állat agyának
mozgatóprogramját hallgatják le, dekódolják az adott
gondolatra jellemző elektromos jelmintázatot, majd
elektromos utasítást küldenek egy eszközbe, amely
végrehajtja az elképzelt gondolatot. Ezek a szerkezetek
azért működhetnek, mert az agy plasztikus, és gondolkozás
közben állapota és szerkezete fizikailag is változik, s e
változások a megfelelő elektronikus műszerekkel nyomon is
követhetők.
E berendezések fejlesztése jelenleg azzal a céllal folyik,
hogy a teljes bénulással élők számára lehetővé tegyék
különféle dolgok gondolataikkal történő mozgatását. Ahogy
a berendezések egyre kifinomultabbá válnak, idővel talán
valódi gondolatolvasó gépekké lesznek továbbfejleszthetők.
Ezek felismerhetik és lefordíthatják majd a gondolatok
tartalmát, és sokkal pontosabbak lehetnek például a
hazugságvizsgáló gépeknél, amelyek csupán a hazugság
közben megnövekvő stressz szintjét érzékelik.
E készülékek kifejlesztése több egyszerű lépésben történt.
Az 1990-es évek derekán Miguel Nicolelis és John Chapin
viselkedési kísérletet kezdtek a Duke Egyetemen azzal a
céllal, hogy megtanulják olvasni egy állat gondolatait.
Betanítottak egy patkányt, hogyan nyomjon le egy kart,
amely elektronikusan működtetett egy vízadagoló
készüléket. Amikor az állat lenyomta a kart, a berendezésből
egy csepp víz távozott, amit a patkány megihatott. A kis
jószág koponyacsontjának egy parányi részét eltávolították,
és agyának mozgatókérgéhez egy kis csoport
mikroelektródát csatlakoztattak. Az elektródák a mozgások
tervezéséért és programozásáért felelős mozgatókéreg
negyvenhat idegsejtjének aktivitását vizsgálták – olyan
idegsejtekét, amelyek a gerincvelőn át küldenek
utasításokat az izmokhoz. Mivel a kísérlet célja a gondolatok
regisztrálása volt, a gondolatok pedig összetettek, a
negyvenhat idegsejt aktivitását egyidejűleg kellett vizsgálni.
Valahányszor a patkány meg mozdította a kart, Nicolelis és
Chapin megmérték, miként sül ki a negyvenhat
mozgásprogramozó idegsejt, és a jeleket egy kis
számítógépbe továbbították. A számítógép hamarosan
képessé vált felismerni a kar lenyomására jellemző kisülési
mintázatot.
Miután az állat hozzászokott a kar lenyomásához, a két
kutató megszüntette a kar és a vízadagoló berendezés közti
kapcsolatot. A patkány most már hiába nyomogatta a kart,
nem érkezett víz. Többször is próbálkozott, mindhiába.
Nicolelis és Chapin ezután a patkány idegsejtjeihez
csatlakoztatott számítógépre kötötték a vízadagolót. Így
elméletileg valahányszor a patkány arra gondolt, hogy
„megnyomom a kart”, a számítógépnek fel kellett ismernie
az idegsejtek kisülési mintázatát, és jelet kellett küldenie a
vízadagoló berendezésnek, hogy adjon ki egy cseppet.
A patkány néhány óra alatt rájött, hogy hozzá sem kell
érnie a karhoz, ha vizet akar. Elég volt elképzelnie, hogy
mancsa lenyomja a kart, és máris jött a víz. Nicolelis és
Chapin négy patkányt tanítottak be e feladat elvégzésére.
A következő lépésben áttértek a majmokra és a
bonyolultabb gondolatfordításokra. Egy Belle nevű éji
majmot tanítottak be arra, hogy joystick segítségével
kövessen egy képernyőn mozgó fényfoltot. Ha sikerrel járt,
egy csepp gyümölcslé volt a jutalma. Valahányszor
megmozdította a joystickot, az idegsejtjeiben kisülések
történtek, amelyek mintázatát egy számítógép elemezte. Az
idegek kisülése mindig 300 ezredmásodperccel azelőtt
kezdődött, hogy Belle megmozdította a joystickot, mivel
ennyi ideig tartott, hogy az utasítás az agyából a
gerincvelején át eljusson az izmaiig. Ha jobbra húzta a
joystickot, agyában „kar jobbra mozdítása” mintázat alakult
ki, amelyet a számítógép érzékelt; ha balra húzta, a
számítógép akkor is regisztrálta ezt az előbbitől eltérő
mintázatot. E matematikai mintázatokat a számítógép
parancsokká alakította át, és egy Belle számára nem látható
robotkarhoz küldte őket. A mintázatokat a Duke Egyetemről
egy másik, a massachusettsi Cambridge-ben lévő
laboratóriumba is továbbították, ahol egy második robotkart
irányítottak velük. A patkányos kísérlethez hasonlóan itt
sem volt kapcsolat a joystick és a robotkarok között; a karok
csak a Belle idegsejtjeinek kisülési mintázatait elemző
számítógéppel voltak összekapcsolva. Abban reménykedtek,
hogy a Duke Egyetemen és Cambridge-ben lévő robotkarok
– a gondolathoz képest 300 ezredmásodperces késéssel –
pontosan akkor és úgy fognak mozogni, ahogyan Belle
karja.
Ahogy a tudósok véletlenszerűen változtatgatták a
számítógép képernyőjén megjelenő fényfolt helyét, és Belle
valódi karja a joystickot mozgatta, ugyanúgy mozgott a két,
egymástól ezer kilométerre lévő robotkar is, amelyeket
kizárólag a majom agya irányított, a számítógép
közvetítésével.
A csoport azóta több majmot is megtanított arra, hogy
csak a gondolataik segítségével mozgassák a robotkart a tér
bármely irányába, és bonyolult mozdulatokat hajtsanak
végre vele, például tárgyakért nyúljanak, és megfogják őket.
A majmok emellett videojátékokat is játszanak (és a jelek
szerint élvezik): gondolataik segítségével irányítják a
képernyőn a kurzort, hogy lelőjék vele a mozgó célpontot.
Nicolelis és Chapin abban reménykedtek, hogy
munkájukkal segíthetnek majd a különféle paralízisben
szenvedő pácienseken. Erre végül 2006 júliusában került
sor, amikor egy kutatócsoport John Donoghue-nak, a Brown
Egyetem munkatársának irányításával hasonló eljárást
alkalmazott egy embernél. A 25 éves Matthew Nagle
gerincveleje egy, a nyakát ért szúrás miatt megsérült, és
összes végtagja mozgásképtelenné vált. Apró, fájdalmat
nem okozó szilíciumchipet ültettek az agyába, amelyen száz
elektróda volt, s azok jelét a chiphez kapcsolt számítógép
dolgozta fel. Négynapi gyakorlás után már képes volt
mozgatni a kurzort a képernyőn, e-maileket nyitott meg,
csatornát és hangerőt változtatott a tévén, számítógépes
játékot játszott és egy robotkart irányított – pusztán a
gondolataival. A gondolatfordító eszközt a továbbiakban
izomsorvadás, szélütés és a motoros neuronbetegség miatt
megbénult pácienseken is ki akarják próbálni. A kutatások
végső célja egy elemmel működő mikroelektróda-sor és
adókészülék kifejlesztése, amely alig csecsemőkörömnyi
nagyságú lenne, és a mozgatókérgen helyeznék el. Az adó
jeleit fogadó kis számítógépet egy robotkarhoz vagy kerekes
szék kezelőpaneljéhez lehetne kapcsolni – vagy az izmokba
beültetett elektródákhoz, hogy így váltsanak ki
mozdulatokat. Egyes tudósok a mikroelektródáknál kevésbé
invazív jellegű, a neuronok kisüléseinek érzékelésére
alkalmas technika kifejlesztésén munkálkodnak – ez talán a
TMS egy változata lesz, vagy olyan, agyhullámok változásait
észlelő készülék, amelyen Taub és munkatársai dolgoznak.
Ezek a képzelettel kapcsolatos kísérletek nagyszerűen
szemléltetik, milyen szoros kapcsolat van a képzelet és a
cselekvés között, annak ellenére, hogy a kettőt egészen
különbözőnek és más szabályok szerint működőnek tartjuk.
De gondoljunk csak bele: egyes esetekben minél
gyorsabban tudunk elképzelni valamit, annál gyorsabban
fogjuk megtenni azt. Jean Decety francia kutató a Lyoni
Egyetemen többféle változatban is elvégzett egy egyszerű
kísérletet. Ha megmérjük, mennyi ideig tart előbb
képzeletben, majd ténylegesen is leírni a nevünket az „író”
kezünkkel, akkor eléggé hasonló időket kapunk. Ugyanez
érvényes akkor is, ha gondolatban és a valóságban is a nem
domináns kezünket használjuk, bár a mért idő persze
hosszabb lesz, mint a másik kéz esetében. A jobbkezesek
többsége úgy találja, hogy mentális bal keze lassabb a
mentális jobb kezénél. A szélütésen átesett vagy az ember
mozdulatait lelassító Parkinson-kórban szenvedő
pácienseken végzett vizsgálatokban Decety megfigyelte,
hogy a betegségtől érintett végtag mozgatását tovább
tartott elképzelni, mint az ép végtagét. Úgy véli, a cselekvés
elképzelése és a végrehajtás lelassulásának az az oka, hogy
mindkettőt az agy egyazon mozgatóprogramja irányítja. A
cselekedetek elképzelésének sebességét valószínűleg
korlátozza a mozgatóprogramban szerepet játszó idegsejtek
kisülési gyakoriságának sebessége.
Pascual-Leone igen érdekes megfigyeléseket tett azzal
kapcsolatban is, hogyan válthat ki az általában változásokat
elősegítő plaszticitás berögződést és ismétlődéseket az
agyban, s e felismerései segítenek feloldani egy paradoxont:
ha az agyunk ennyire plasztikus és változtatható, miért
ragadunk meg oly gyakran a merev ismétléseknél? A
válaszhoz először tisztában kell lenni azzal, milyen rendkívül
plasztikus is valójában az agy.
Plasticina, mondja – ez a dallamos szó a plaszticitás
spanyol megfelelője, és valami olyasmit is visszaad, ami az
angol szóból hiányzik. Plasticiának nevezik ugyanis
spanyolul a játék gyurmát is, tehát egy olyan anyagot,
amelynek alapvető sajátossága a képlékenység. Pascual-
Leone véleménye szerint agyunk annyira plasztikus, hogy
még ha ugyanazt is tesszük nap mint nap, az adott
viselkedésben részt vevő idegi kapcsolatok közt minden
alkalommal van némi különbség amiatt, amit a közbeeső
időben tettünk.
– Az agy tevékenységét úgy képzelem el, mintha gyurma
lenne, amellyel állandóan játszanak – mondja. Minden, amit
teszünk, változtat e gyurmagombóc alakján. Ámde, teszi
hozzá, ha egy tégla alakú gyurmadarabból indulunk ki, és
gömbbé gyúrjuk, azt bármikor visszaalakíthatjuk
téglaalakúvá. Az azonban nem ugyanaz a tégla lesz, mint
amelyikkel kezdtük.
A hasonlónak látszó eredmények nem azonosak. Az új
téglában máshogy rendeződnek el a molekulák, mint a
régiben. Más szóval, a különböző időpontokban végzett
hasonló tevékenységek eltérő idegi hálózatokat használnak.
Megítélése szerint tehát még ha egy páciens ki is gyógyul
neurológiai vagy pszichológiai problémájából, a gyógyulás
után az agya már nem térhet vissza a probléma előtti
állapotba.
– A rendszer plasztikus, nem elasztikus – magyarázza
Pascual-Leone zengő hangon. – Egy elasztikus szalag
megnyújtható, de utána mindig visszatér eredeti formájába,
és molekulái sem rendeződnek át. A plasztikus agyat viszont
minden egyes találkozás, minden egyes interakció
maradandóan megváltoztatja.
A kérdés ezek után tehát már az, hogy ha ennyire könnyű
megváltoztatni az agyat, akkor mi véd meg bennünket az
állandó változástól? És egyáltalán, ha az agy valóban
gyurmához hasonlít, akkor hogyan tudunk önmagunk
maradni? Nos, a génjeink adnak bizonyos állandóságot – és
ugyanilyen hatása van az ismétlésnek is.
Pascual-Leone egy hasonlattal teszi mindezt érthetőbbé. A
plasztikus agy olyan, mint egy behavazott, téli hegy. A hegy
bizonyos jellemzői – a lejtése, a rajta lévő sziklák vagy a hó
állaga – adottak, akárcsak a génjeink. Ha szánkóra ülünk, és
lecsúszunk rajta, akkor végül a hegy lábához érkezünk, s
útvonalunkat részben a kormányzásunk határozza meg,
részben pedig a hegy jellemzői. Nehéz azonban megjósolni,
hogy pontosan hová fogunk leérkezni, mivel azt nagyon sok
tényező befolyásolja.
– Ámde – folytatja Pascual-Leone – amikor másodszor
csúszunk le a lejtőn, akkor nagy a valószínűsége annak,
hogy az útvonalunknak lesz valami köze az elsőhöz. Ha
pedig egész álló délután szánkózunk – azaz újra meg újra
lecsúszunk, aztán felcaplatunk a hegytetőre –, akkor végül
lesznek olyan útvonalak, amelyeket alaposan kitapostunk,
és olyanok is, amelyeken viszont alig jártunk. Lesz néhány
ösvény, amit mi tapostunk ki, és amelyeket immár nagyon
nehéz lesz elhagyni. Ezek az ösvények már egyáltalán nem
genetikailag determináltak – szögezi le.
A létrejövő mentális „ösvények” azután szokásokhoz
vezethetnek – jókhoz vagy rosszakhoz. Ha rossz testtartást
veszünk fel, azt nehéz korrigálni. De a jó szokások is
ugyanígy megszilárdulnak. Miután kitapostuk az idegi
kapcsolatok alkotta ösvényeket, van-e még rá lehetőségünk,
hogy elhagyjuk őket, és új ösvényekre térjünk át? Igen,
állítja Pascual-Leone, de ez elég nehéz, mivel ha már
létrehoztuk ezeket az ösvényeket, azok igazán gyorssá
válnak, és nagyon hatékonyan vezetik hegyről lefelé a
szánkót. Emiatt egyre nehezebb lesz más ösvényen haladni,
tehát valamiféle útakadályra van szükség, amely segít
irányt változtatni.
Következő kísérletében Pascual-Leone kifejlesztette az
útakadályok alkalmazásának módszerét, és kimutatta, hogy
a már kialakult útvonalak módosulása és a nagyszabású
plasztikus változás akár meglepő gyorsasággal is
végbemehet.
Az útakadályokkal kapcsolatos munkája azzal kezdődött,
hogy tudomást szerzett egy szokatlan spanyolországi
bentlakásos iskoláról: ide a később vakokat oktató tanárok
jártak, hogy megismerjék a sötétséget. Egy héten át
bekötött szemmel csináltak mindent, hogy személyesen is
megtapasztalják, milyen lehet vakon élni. A szem bekötése
útakadály a látásnak, s ennek eredményeként az egy hét
végére a képzés résztvevőinek tapintása és térérzéke
rendkívül érzékennyé vált. Képesek lettek arra, hogy
motorkerékpárokat pusztán hangjuk alapján
megkülönböztessenek, és csupán a visszhangokból
felismertek egyes, útjukba kerülő tárgyakat. Amikor oktatóik
végül levették szemükről a kötést, roppant zavarodottá
váltak, s nem tudták helyesen megítélni a távolságokat, sőt
néha a látással is problémáik támadtak.
Amikor hírét vette a „sötétségiskolának”, Pascual-Leone-
ban felmerült a kérdés: vajon mi történne, ha látó
embereket tenne átmenetileg teljesen vakká?
A kísérleti alanyok szemét öt napra kötötte be, majd a
TMS-sel elvégezte agyuk térképezését. Azt találta, hogy
amikor minden fényt kizárt – az útakadálynak
áthatolhatatlannak kellett lennie –, akkor az alanyok
látókérge elkezdett részt venni a kezükből származó
tapintási információk feldolgozásában, ugyanúgy, mint a
Braille-írást tanuló vak pácienseknél. A legelképesztőbb
azonban az volt, hogy az agy alig néhány nap alatt
átszervezte önmagát. Pascual-Leone az agyról készült
felvételekkel kimutatta, hogy a látókéreg akár már két nap
után is hozzákezdhet a hallási és tapintási jelek
feldolgozásához. (Emellett a bekötött szemű alanyok közül
sokan arról is beszámoltak, hogy mozgás közben, vagy ha
megérintették őket, vizuális hallucinációik támadtak:
gyönyörű, összetett jeleneteket láttak maguk előtt
városokról, elnyúló tájakról, napnyugtákról, parányi
emberalakokról vagy rajzfilmfigurákról.) A változáshoz
nélkülözhetetlen volt a teljes sötétség. A látás ugyanis olyan
fontos érzék, hogy ha a legcsekélyebb mennyiségű fény
jutott is a szembe, a látókéreg inkább annak feldolgozásával
foglalkozott, nem pedig a hangokéval és a tapintáséval.
Taubhoz hasonlóan Pascual-Leone is felfedezte, hogy egy új
idegi útvonal létrehozásához blokkolni vagy gátolni kell
annak versenytársát, ami sok esetben a leggyakrabban
használt útvonal. A szemkötők levétele után tizenkét—
huszonnégy órával az alanyok látókérge már nem reagált a
tapintási vagy hangingerekre.
A látókéreg hang és tapintás feldolgozására való
átállásának sebessége nehéz fejtörő elé állította Pascual-
Leonét. Meg volt győződve arról, hogy két nap nem elég az
agy szerkezetének ilyen radikális megváltozásához. A
szövettenyészetben nevelt idegsejtek nyúlványai naponta
legfeljebb egy millimétert nőnek. A látást feldolgozó kéreg
csak úgy kezdhetett hozzá ennyire gyorsan az egyéb
érzékekből származó információk feldolgozásához, ha az
azok forrásaihoz vezető kapcsolatok már eleve jelen voltak
az agyban. Pascual-Leone Roy Hamiltonnal együttműködve
még egy lépéssel továbbvitte az eleve létező és szükség
esetén felfedődő útvonalak gondolatát, és egy olyan
elméletet vetett fel, amely szerint a sötétségiskolában
tapasztalható radikális agyi átrendeződés nem kivétel,
hanem szabály. Az emberi agy azért képes ennyire gyors
átszerveződésre, mert egyes részei nem szükségszerűen
elkötelezettek egy bizonyos érzék információinak
feldolgozására. Képesek vagyunk agyunk egyes részeit
számos különböző célra használni – és ezt rutinszerűen meg
is tesszük.
Mint már említettük, szinte az összes jelenlegi agyelmélet
lokalizácionista, vagyis feltételezi, hogy az érzőkéreg az
összes érzék – a látás, a hallás és a tapintás – információit
olyan területeken dolgozza fel, amelyek kizárólag erre a
célra szolgálnak. A látókéreg kifejezésben például benne
rejlik, hogy az agy e részének egyedüli célja a látás
feldolgozása, mint ahogy a hallókéreg vagy
szomatoszenzoros kéreg kifejezések is egycélú területeket
tételeznek fel.
Csakhogy – állítja Pascual-Leone – az agyunk valójában
nem olyan rendszerekbe szerveződik, amelyek egy bizonyos
érzéket dolgoznak fel. Az agy valójában egy sor operátorból
áll.
Operátornak az agyon belüli feldolgozóegységeket
nevezik, amelyek nem egy bizonyos érzék, például a látás, a
tapintás vagy a hallás bemenetét dolgozzák fel, hanem
annál absztraktabb információkat. Az egyik operátor a
térbeli összefüggésekre vonatkozó információkat dolgozza
fel, egy másik a mozgásra vonatkozókat, egy harmadik
pedig azokat, amelyek a formákkal kapcsolatosak. A térbeli
összefüggések, a mozgás és a formák mind olyan
információk, amelyeket több érzékünk is észlel. A térbeli
különbségeket – például azt, hogy milyen széles egy ember
tenyere – látjuk, és ki is tapinthatjuk, de ugyanez érvényes a
mozgásokra és a formákra is. Néhány operátor talán csak
egy érzékhez használható (például a színoperátor), a térbeli,
mozgási és formai operátor viszont egynél több forrásból
származó bemenetellel működik.
Az operátorokat a versengés szelektálja. Úgy tűnik, hogy
az operátorelmélet a neuronok csoportszelekciós teóriájából
merít, amelyet 1987-ben dolgozott ki a Nobel-díjas Gerald
Edelman. Ő úgy vélte, hogy bármely agyi tevékenység
elvégzésére az az idegsejtcsoport válogatódik ki, amelyik a
legjobban képes annak elvégzésére. Már-már darwini
versengés folyik az operátorok között – Gerald Edelman ezt
„neurális darwinizmusnak” hívja –, hogy kiderüljön, melyek
képesek közülük a leghatékonyabban feldolgozni valamely
érzék jelzéseit adott körülmények között.
Az elmélet elegáns hídként feszül a lokalizácionizmus és a
neuroplaszticitás elvei között: míg az előbbi szerint a dolgok
bizonyos jellegzetes helyeken zajlanak, az utóbbi inkább az
agy önátszervező képességét helyezi előtérbe.
Mindez azt jelentheti, hogy egy új készség elsajátítása
közben az ember új operátorok segítségét veheti igénybe,
amivel óriási mértékben megnövelheti a rendelkezésre álló
feldolgozókapacitást – feltéve hogy sikerül útakadályt
állítani a szükséges operátor és annak szokásos funkciója
közé.
Ha valakinek olyan, rendkívül nehéz hallási feladatot
adnak, mint, mondjuk, Homérosz Iliászának hallás alapján
való megtanulása, akkor lehet, hogy jó, ha beköti a szemét –
ezzel ugyanis olyan operátorok segítségét veheti igénybe,
amelyek rendes körülmények közt a látással foglalkoznak,
hiszen a látókéreg óriási kiterjedésű operátorai a hangok
feldolgozására is képesek. Homérosz idejében hosszú
verseket költöttek, amelyek aztán szájról szájra terjedtek
soksok nemzedéken át. (A hagyomány szerint Homérosz
maga is vak volt.) A dolgok memorizálása nélkülözhetetlen
volt az írást még nem ismerő kultúrákban; sőt az
írástudatlanság miatt az emberek agya talán több operátort
használt a hallási információk feldolgozására. Persze kellő
motiváció esetén az írást használó kultúrákban is
előfordulhatnak ilyen rendkívüli memóriateljesítmények. A
jemeni zsidók például évszázadokon át megtanították
gyermekeiknek a teljes Tórát, ma pedig az iráni
gyermekeknek kell megtanulniuk fejből az egész Koránt.
***
Láttuk tehát, hogy egy cselekvés elképzelése ugyanazokat
az érző– és mozgatóprogramokat veszi igénybe, amelyek az
adott cselekvés végrehajtásában is szerepet játszanak.
Nagyon sokáig egyfajta szent áhítattal tekintettünk a
képzeletünkre: nemesnek, tisztának, anyagtalannak és
éterinek tartottuk, olyasminek, ami elkülönül az anyagi
agytól. Most azonban már abban sem lehetünk biztosak, hol
húzható meg a kettő közti határvonal.
Minden, amit „anyagtalan” elménk elképzel, anyagi
nyomokat hagy. Minden egyes gondolatunk megváltoztatja –
ha csak mikroszkopikus szinten is – agyi szinapszisaink
anyagi valóját. Valahányszor elképzeljük, hogy ujjaink
végigsiklanak a zongora billentyűi fölött, hogy lejátsszunk
egy dallamot, megváltoztatjuk élő agyunk sejtjeinek
nyúlványait.
E kísérletek nem csupán izgalmasak és ígéretesek, de
egyben véget vetnek annak a több évszázados zűrzavarnak
is, amely egy francia filozófus munkássága nyomán támadt.
René Descartes ugyanis azt állította, hogy az elme és az agy
különböző típusú dolgok, és eltérő törvények vonatkoznak
rájuk. Az agyat fizikai, anyagi dolognak tartotta, amely a
térben létezik, és a fizika törvényeinek engedelmeskedik. Az
elme (avagy lélek, ahogy Descartes nevezte) anyagtalan,
egy gondolkozó dolog, amely nem foglal el helyet a térben,
és nem hatnak rá a fizikai törvények. Úgy vélte, hogy a
gondolatokat az ész, az ítélőképesség és a vágyak törvényei
irányítják, nem pedig az ok és okozat fizikai törvényei. Az
emberi lény Descartes-nál e kettőségből épült fel, az
anyagtalan elme és az anyagi agy házasságából. Csakhogy
Descartes – akinek elme/agy felosztása négyszáz éven át
dominált a tudományban – soha nem tudott hihető
magyarázatot adni arra, miként befolyásolhatja az
anyagtalan elme az anyagi agyat. Emiatt egyre többen
kezdtek kételkedni abban, hogy egy anyagtalan gondolat
vagy valaminek a puszta elképzelése megváltoztathatja az
anyagi agy szerkezetét. Úgy tűnt, hogy Descartes nézete
áthidalhatatlan szakadékot ver az elme és az agy közé.
Nemes törekvése arra, hogy az agyat – azáltal, hogy
mechanikussá teszi – kiemelje az azt körüllengő korabeli
miszticizmusból, sikertelennek bizonyult. Az agyat ettől
fogva semleges, élettelen gépezetként kezelték, amelyet
csak a Descartes által benne elhelyezett anyagtalan,
szellemhez hasonló lélek képes cselekvésre késztetni – ezt
később néha csak úgy emlegették, mint „szellem a gépben”.
Azáltal, hogy az agyat mechanikus természetűnek
képzelte, Descartes kiszívta belőle az életet, és minden más
gondolkodónál hosszabb időre ellehetetlenítette az agyi
plaszticitás elfogadását. A plaszticitás – vagyis az emberben
megfigyelhető változási képesség – kizárólag a változó
gondolatokkal teli elme sajátja volt, nem pedig az agyé.
Ma azonban már látjuk, hogy „anyagtalan” gondolataink is
nyomot hagynak a fizikai világban, s abban sem lehetünk
bizonyosak, nem fogják-e egy nap fizikai jelenségként
magyarázni a gondolatainkat. Bár még ki kell derítenünk,
pontosan hogyan változtatják meg a gondolatok az agy
szerkezetét, annyi már egyértelmű, hogy megváltoztatják,
így a Descartes által az elme és az agy közé húzott vastag
vonal egyre inkább szaggatottá válik.
9. Szellemekből ősök
A pszichoanalízis mint neuroplasztikus terápia

L. urat több mint negyven éve gyötörte vissza-visszatérő

depresszió, és komoly gondjai voltak a nőkkel való
kapcsolataiban is. Az ötvenes évei vége felé járt, nem sokkal
nyugdíjba menetele után fordult hozzám segítségért.
Akkoriban, az 1990-es évek elején még csak kevés
pszichiáternek volt bármiféle fogalma az agy
plaszticitásáról, s rendszerint úgy vélték, a hatvanas
éveikhez közeledő személyek „szokásai már túl erősen
rögzültek” ahhoz, hogy használjon nekik egy olyan kezelés,
amely nemcsak tüneteiket enyhítheti, hanem természetük
bizonyos régóta meglévő elemeit is megváltoztathatja.
L. úr mindig udvariasan, kicsit formálisan viselkedett.
Értelmes, kifinomult ember volt, kissé akadozva, szabatosan
fogalmazva beszélt, s hangjának alig volt dallama. Amikor
az érzései kerültek szóba, egyre tartózkodóbbá vált.
Súlyos, antidepresszánsokkal is csak részben kezelhető
depressziós időszakai mellett egy másik, különös
hangulatállapot is kínozta. Gyakran csapott le rá –
váratlanul és látszólag minden ok nélkül – egyfajta rejtélyes
bénultság, amikor zsibbadtnak és céltalannak érezte magát,
mintha-megállt volna körülötte az idő. Arról is beszámolt,
hogy túl sokat iszik.
Különösen nyugtalanította a nőkkel való kapcsolata. Amint
romantikus érzéseket kezdett táplálni valaki iránt, rögtön el
is kezdett kihátrálni a kapcsolatból, mivel úgy érezte, „van
valahol egy jobb nő, akitől így megfosztja magát”. Többször
is megcsalta a feleségét, s emiatt véget ért a házassága,
amit nagyon sajnált. Még fájóbb volt számára, hogy maga
sem értette hűtlensége okát, mivel őszintén tisztelte a
feleségét. Sokszor próbált visszatérni hozzá, ám az asszony
hajthatatlan maradt.
Nem is volt biztos benne, tudja-e, mi a szerelem: sohasem
érzett féltékenységet vagy birtoklási vágyat mások iránt, s
mindig úgy vélte, a nők a „tulajdonukként” akarnak bánni
vele. A nőkkel kapcsolatban nemcsak az elkötelezettséget
kerülte, hanem a konfliktusokat is. Jó apja volt
gyermekeinek, de úgy érezte, a hozzájuk való kötődésének
forrása is csupán a kötelességtudat, nem pedig az örömteli
szeretet. Ez az érzés sok fájdalmat okozott neki, mivel
gyermekei imádták, és nagyon kedvesek voltak hozzá.
L. huszonhat hónapos volt, amikor az édesanyja belehalt a
szülésbe – egy kislányt hozott a világra. L. nem gondolta,
hogy az asszony halála komolyabb hatással lett volna rá.
Hét testvére volt, s immár egyetlen ember gondoskodott
valamennyiükről: farmer édesapja, akivel isten háta mögötti
farmjukon éltek egy reményvesztett vidéken, a gazdasági
világválság idején, villany és vezetékes víz nélkül. Egy évvel
később L.-t súlyos krónikus emésztőrendszeri betegség
támadta meg, ezért állandó ápolásra szorult. Négyéves volt,
mikor az édesapja rájött, hogy képtelen őt és a testvéreit is
gondozni, ezért elküldte a kisfiút egy férjezett, de
gyermektelen nagynénjéhez, aki tőlük vagy másfél ezer
kilométerre élt. Így tehát L. rövid életében alig két év alatt
minden megváltozott. Elveszítette az édesanyját, az
édesapját, a testvéreit, az otthonát, a faluját és az ismerős
környezetét – vagyis mindent, ami fontos volt számára és
amihez kötődött.
Mivel pedig olyan emberek között nőtt fel, akik
hozzászoktak ahhoz, hogy a nehézségeket szó nélkül
viseljék el, sem az apja, sem az örökbe fogadó családja nem
beszélt vele sokat a veszteségeiről.
Mint elmondta, négyesztendős kora előttről egyáltalán
nem voltak emlékei, és kamaszkorából is alig tudott
felidézni valamit. Nem volt szomorú amiatt, ami vele
történt, és soha nem sírt – felnőttként sem –, bármi történt
is. Tulajdonképpen úgy beszélt mindenről, ami vele történt,
mintha azok nem is tudatosultak volna benne. De miért is
kellett volna, kérdezte. Talán nem úgy van, hogy a gyerekek
elméje még fejletlen, s ezért nem képes befogadni az ilyen
korai eseményeket?
Voltak azonban arra utaló jelek, hogy a veszteségek igenis
megérintették. Miközben élete történetéről beszélt, úgy
tűnt, még oly sok évvel később is sokkhatás alatt van.
Ráadásul visszatérő álmai voltak arról, hogy egyre csak
keres valamit. Amint azt Freud felfedezte, a viszonylag
változatlan szerkezetű visszatérő álmok gyakran korai
traumákra utaló emlékfoszlányokat tartalmaznak.
L. úr így írta le egy jellegzetes álmát:
Keresek valamit. Nem tudom, mi az, valami meg nem
határozott dolog, talán egy játék, amely azonban nincs az
ismerős helyeken... és én szeretném visszakapni.
Egyetlen megjegyzése az volt, hogy ez az álom „egy
szörnyű veszteséget” jelképez. Figyelemre méltó módon
azonban ezt nem hozta kapcsolatba édesanyja és családja
elvesztésével.
Ennek az álomnak a megértése révén L. úr idővel
megtanult szeretni, megváltoztatta természete néhány
fontos vonását, és megszabadult az őt negyven éve kínzó
tünetektől – bár az ehhez szükséges analízis 58 esztendős
korától kezdve négy évig tartott. A változás azért volt
lehetséges, mert a pszichoanalízis valójában
neuroplasztikus terápia.
Egyes körökben évek óta népszerű az a nézet, hogy a
pszichoanalízis, azaz az eredeti, „beszélgetős” gyógymód és
az egyéb pszichoterápiás módszerek igazából nem is
komoly módszerei a pszichiátriai tünetek és jellembeli
problémák kezelésének. A „komoly” kezeléshez gyógyszerek
kellenek, nem pedig holmi „beszélgetések gondolatokról és
érzésekről”, hiszen kizárt dolog, hogy azok hatással
lehetnének az agyra, vagy megváltoztathatnák a
jellemvonásokat, amelyeket egyre inkább genetikailag
determináltnak tartottak.
A neuroplaszticitás iránti érdeklődésemet Eric Kandel
pszichiáter és kutató munkája keltette fel, amikor gyakorló
éveimet töltöttem a Columbia Egyetem pszichiátriai
tanszékén. Kandel is ott tanított, és mindenkire nagy hatást
tett, akivel csak kapcsolatba került. Ő mutatta ki elsőként,
hogy az egyes idegsejtek szerkezete tanulás közben
megváltozik, és megerősödnek a köztük lévő szinaptikus
kapcsolatok. Azt is ő igazolta először, hogy a hosszú távú
emlékek kialakulásakor megváltozik az idegsejtek alakja, és
megnő a más idegsejtekhez vezető kapcsolataik száma – e
felfedezéséért 2000-ben Nobel-díjat kapott.
Kandel orvosi és pszichiáteri diplomát szerzett, és
pszichoanalízissel szeretett volna foglalkozni. Néhány
pszichoanalitikus barátja javaslatára azonban figyelme az
agy, a tanulás és az emlékezet felé fordult – csupa olyan
dolog, amelyekről igen keveset tudunk –, hogy kiderítse,
miért is hatásos a pszichoterápia, és miként lehetne azt
továbbfejleszteni. Néhány korai felismerését követően
Kandel úgy döntött, hogy minden idejét a laboratóriumi
kutatásnak szenteli – ám nem veszítette el érdeklődését az
iránt sem, hogy hogyan változik az elme és az agy a
pszichoanalízis során.
Az Aplysia californica nevű óriási tengeri csigával kezdett
foglalkozni, mivel annak szokatlanul nagy – egy milliméter
széles, szabad szemmel is látható – idegsejtjei bepillantást
engedhettek az emberi idegszövet működésébe. Az evolúció
konzervatív, és az elemi szintű tanulás az egyszerű
idegrendszerű állatokban ugyanúgy működik, mint az
emberben.
Kandel remélte, hogy sikerül elcsípnie egy tanult választ
az idegsejtek lehető legkisebb csoportjában, és így módja
lesz azt tanulmányozni. Talált is egy egyszerű idegi
hálózatot a csigában, amelyet sikerült műtétileg részlegesen
kiemelnie az állatból úgy, hogy a tengervízben tartott csiga
ezután is életben maradt. Ezáltal megfigyelhette, mi
történik a csiga idegrendszerében, miközben tanul.
A tengeri csiga egyszerű idegrendszerében érzékelősejtek
vannak, amelyek észlelik a veszélyt, és jeleket küldenek a
mozgató idegsejteknek (neuronoknak), amelyek reflexszerű
mozdulatokat kiváltva védekeznek. A tengeri csigák a
légzéshez szabaddá teszik a kopoltyújukat, amely az azt
körülvevő húsos falú csőben, a szifonban van. Ha a szifon
érzékelősejtjeit veszélyes vagy ismeretlen inger éri, hat
mozgató idegsejtnek küldenek jelzést, melynek hatására a
neuronok kisülnek, összehúzódásra késztetve a kopoltyú
körüli izmokat, amelyek a kopoltyút és a szifont is
visszahúzzák a csiga testébe. Ezt az idegi hálózatot
tanulmányozta Kandel úgy, hogy mikroelektródákat szúrt az
idegsejtekbe.
Sikerült kimutatnia, hogy miközben a csiga megtanulta
elkerülni az áramütéseket és visszahúzni a kopoltyúját, az
idegrendszere is megváltozott: megerősödtek az érző és
mozgató idegsejtek közti szinaptikus kapcsolatok, és a
mikroelektródák mérései szerint a jelzések erőssége is nőtt.
Ez volt az első bizonyíték arra, hogy a tanulás az idegsejtek
közti kapcsolatok neuroplasztikus megerősödéséhez vezet.
Ha rövid idő alatt többször ismételte az áramütéseket, a
csigák „érzékennyé” váltak, „tanult félelem” alakult ki
bennük, így hajlamosak lettek a heves reakciókra, még
olyankor is, ha ártalmatlan ingerek érték őket – lényegében
ugyanez a jelenség zajlik le azokban az emberekben is,
akiknél szorongásos zavarok fejlődnek ki. Amikor a csigáknál
létrejött a tanult félelem, a preszinaptikus idegsejtek
nagyobb mennyiségű kémiai hírvivő anyagot bocsátottak a
szinapszisba, vagyis erősebb jelet adtak le. A következő
lépésben Kandel bebizonyította: a csigák is megtaníthatok
arra, hogy egy inger ártalmatlan. Ha egy csiga szifonját
finoman újra meg újra megérintették, és utána nem kapott
áramütést, a visszahúzó reflex meggyengült, s egy idő után
az állat már teljesen figyelmen kívül hagyta ezeket az
érintéseket. A kutató végül azt is igazolta, hogy a csigák
képesek összefüggést találni két különböző esemény között,
és hogy eközben az idegrendszerük is megváltozik. Ha a
csigákat számukra ártalmatlan ingerrel ingerelte, ám utána
azonnal áramütést adott a testük hátsó részére, akkor az
állatok érzékelő neuronjai hamarosan erre az ártalmatlan
ingerre is úgy reagáltak, mintha az veszélyes lenne, és igen
erős jelzéseket küldtek – még akkor is, ha az ingert nem
követte áramütés.
Ezt követően Kandel Tom Carew pszichofiziológussal
együttműködve azt mutatta ki, hogy a csigáknál is
kialakulhatnak emlékek: rövid és hosszú távúak egyaránt.
Egy kísérletben a csoport arra tanított be csigákat, hogy
húzzák be a kopoltyújukat, miután tízszer megérintették azt.
Az idegsejtek változásai néhány percig maradtak fenn – ez a
rövid távú emlékezet megfelelője. Amikor négy különböző,
egymástól néhány órára vagy akár egy napra lévő
alkalommal végezték el a tíz kopoltyúérintéses betanítást,
az idegsejtekben bekövetkezett változások akár három hétig
is fennmaradtak. Az állatokban tehát kezdetleges hosszú
távú emlékek alakultak ki.
Kandel ezután James Schwartz molekuláris biológussal és
néhány genetikussal fogott össze, hogy jobban megismerjék
azokat a molekulákat, amelyek a csigák hosszú távú
emlékeinek kialakításában játszanak szerepet. Mint
kiderítették, ahhoz, hogy a rövid távú emlékek hosszú
távúakká váljanak, a sejtben egy újfajta fehérjének kell
termelődnie. Megállapították, hogy a rövid távú emlékek
akkor válnak hosszú távúvá egy idegsejtben, amikor a
protein kináz A nevű enzim a sejttestből a sejtmagba
vándorol, ahol a gének tárolódnak. Az enzim bekapcsol egy
gént, s ennek következtében egy olyan fehérje termelődik,
amely megváltoztatja az idegvégződés szerkezetét, így az
idegsejtek között új kapcsolatok alakulnak ki. Végül Kandel,
Carew és munkatársaik – Mary Chen és Craig Bailey – azt is
igazolták, hogy ha egyetlen idegsejt hosszú távú emléket
tárolva túlérzékennyé teszi az állatot az adott ingerre, akkor
az adott idegsejt szinaptikus kapcsolatainak száma 1300-ról
2700-ra nőhet: ez elképesztően nagy mértékű
neuroplasztikus változás.
Ugyanez a folyamat az emberben is végbemegy. Tanulás
közben megváltozik, hogy idegsejtjeink mely génjei
„jelennek meg”, azaz vannak bekapcsolva.
Génjeink kettős feladatot látnak el. Az első a
templátfunkció: ez teszi lehetővé génjeink másolódását,
vagyis azt, hogy önmagukról pontos másolatokat
készítsenek, amelyek nemzedékről nemzedékre
továbbadódnak. A templát funkciót nem tudjuk
megváltoztatni.
A második a transzkripció funkció. Testünk minden
sejtjében megtalálható az összes génünk, de ezeknek csak
egy része van bekapcsolt állapotban, vagyis csak ezek
„jelennek meg”. A bekapcsolt gének olyan új fehérjéket
termeltetnek, amelyek megváltoztatják a sejt szerkezetét,
illetve működését. A funkciót azért nevezik transzkripciónak,
azaz átírásnak, mert amikor a gén bekapcsolt állapotban
van, az általa kódolt fehérje előállítására vonatkozó
információ „átíródik” a génről. Erre a transzkripció funkcióra
viszont hatással van mindaz, amit teszünk és amit
gondolunk.
A legtöbben azt feltételezik, hogy a génjeink határozzák
meg, kik vagyunk – azaz a viselkedésünket és agyunk
anatómiáját. Kandel munkája viszont bebizonyította: a
tanulás során az elménk is befolyásolja, hogy az idegsejtek
mely génjei íródjanak át. Más szóval, magunk alakíthatjuk a
génjeinket, amelyek azután megváltoztatják agyunk
mikroanatómiáját.
Kandel úgy véli, hogy amikor a pszichoterápia
megváltoztatja az embereket, akkor „azt valószínűleg a
tanulás segítségével teszi, vagyis azzal, hogy változást okoz
a gének kifejeződésében, s ezzel módosítja a szinaptikus
kapcsolatok erősségét, és olyan szerkezeti változásokat is
előidéz, amelyek megváltoztatják az agy idegsejtjei közti
összeköttetések anatómiai mintázatát”. A pszichoterápia
úgy hat, hogy az agy és annak idegsejtjei mélyére hatol, s a
megfelelő gének bekapcsolásával megváltoztatja a
szerkezetüket. Dr. Susan Vaughn pszichiáter szerint a
beszélgetős gyógymód azért hatásos, mert egyenesen „az
idegsejtekhez beszélnek”, és mert a hatékony
pszichoterapeuta vagy pszichoanalitikus valójában „az elme
mikrosebésze”, aki segít pácienseinek elvégezni a
neuronhálózataiban szükséges változtatásokat.
A tanulás és emlékezet molekuláris szintű alapjaira
vonatkozó felfedezései Kandel élettörténetében
gyökereznek.
Eric Kandel 1929-ben született az igen gazdag kulturális
és szellemi életű Bécsben. Csakhogy zsidó volt, és
Ausztriában akkortájt már igen megerősödött az
antiszemitizmus. Amikor Hitler 1938 márciusában bevonult
Bécsbe, és Ausztriát a Német Birodalomhoz csatolta,
rajongó tömegek fogadták, a város katolikus érseke pedig
utasítást adott, hogy az összes templomot díszítsék fel a
náci lobogóval. A következő naptól kezdve egyetlen
osztálytársa sem volt hajlandó szóba állni Kandellel – kivéve
egy kislányt, az osztály másik zsidó tanulóját -, s egyre
erőszakosabban bántak vele. Áprilisra aztán az összes zsidó
gyermeket kizárták az iskolából.
1938. november 9-én – az ún. Kristályéjszakán, amikor is
birodalomszerte, így Ausztriában is szervezett
erőszakhullám tört ki, zsinagógákat és zsidó üzleteket
romboltak le, gyújtottak fel – letartóztatták Kandel apját. Az
osztrák zsidókat elűzték otthonaikból, s harmincezer körülire
tehető azoknak a zsidó férfiaknak a száma, akiket különböző
koncentrációs táborokba hurcoltak.
Kandel így ír erről: „Még ma, több mint hatvan év
elteltével is úgy emlékszem a Kristályéjszakára, mintha
tegnap történt volna. Két nappal volt a kilencedik
születésnapom után, amikor rengeteg játékot kaptam
édesapám boltjából. Mire úgy egy héttel az elüldözésünket
követően visszatértünk a lakásunkba, minden értékes holmi
eltűnt, beleértve a játékaimat is... Valószínűleg még egy, a
pszichoanalitikai gondolkozásban hozzám hasonlóan képzett
személy számára is hiábavaló dolog kísérletet tenni arra,
hogy életem későbbi bonyolult érdeklődéseit és
cselekedeteit néhány ifjúkori élményre vezessem vissza.
Mégis azt gondolom, hogy utolsó bécsi évem tapasztalatai
hozzájárultak ahhoz, hogy érdeklődésem később az elme, az
emberi viselkedés, a motivációk kiszámíthatatlansága és az
emlékezet állandósága felé forduljon... Megdöbbent – mint
ahogyan másokat is megdöbbentett –, milyen mélyen égtek
bele emlékezetembe ezek a traumatikus gyermekkori
élmények.” Azért vonzódott a pszichoanalízishez, írja, mert
úgy vélte, hogy „messze az alkotja a legegységesebb,
legérdekesebb és legrészletesebb képet az emberi elméről”,
és az összes pszichológiai iskola közül ez kínálja a
legátfogóbb magyarázatokat arra vonatkozóan, miért olyan
ellentmondásos az emberi viselkedés, miképpen
szabadulhat fel a civilizált társadalmakban hirtelen „ennyire
sok emberben ilyen rettenetes gonoszság”, és hogyan
válhatott egy látszólag oly civilizált ország, mint Ausztria,
„alapvetően megosztottá”.
A pszichoanalitikus (vagy egyszerűen csak analitikus)
kezelés olyan embereken segít, akik nemcsak tüneteiktől,
de saját személyiségük egyes vonásaitól is szenvednek. E
problémák olyankor fordulnak elő, amikor erőteljes belső
konfliktusaink hatására énünk egy része, mondja Kandel,
teljesen „elszakad” a többitől.
Kandel karrierje a klinikáról vezetett az idegtudományi
laboratóriumba, Sigmund Freud viszont laboratóriumi
idegkutatóként kezdte, ám mivel nem volt elég pénze e
munka folytatására, kénytelen volt a másik irányban
elindulni, és magánpraxist folytató neurológus lett, mivel
csak így tehetett szert a családja eltartásához szükséges
jövedelemre. Egyik első vállalkozása az volt, hogy
igyekezett egybeolvasztani az agyról szerzett
idegtudományi ismereteit mindazzal, amit páciensei
kezelése során az elméről kiderített. Neurológusként
gyorsan kiábrándult a korszak Broca és mások munkáján
alapuló lokalizációs felfogásából, és rájött arra, hogy a
véglegesen változtathatatlan agyról alkotott elképzelések
nem adhatnak kielégítő magyarázatot arra, miként
lehetségesek az olyan összetett, kulturálisan szerzett
szellemi tevékenységek, mint az olvasás vagy az írás. 1891-
ben írt, első tudományos igényű írása az afáziáról
(organikus agyi sérülés következtében létrejött
beszédzavarokról) szólt. Ebben rámutatott az „egy funkció,
egy hely” elv akkori bizonyítékainak hibáira, felvetette, hogy
az olyan összetett szellemi jelenségek, mint az írás és az
olvasás, nem korlátozódnak az agykéreg jól körülhatárolható
területeire, s hogy nincs sok értelme az írástudás agyi
központjáról beszélni – amint azt a lokalizációs tan hívei
tették -, hiszen az írástudás nem velünk született képesség.
Ehelyett az agynak az egyén élete folyamán állandóan és
dinamikusan át kell szerveznie önmagát és szerkezetét
ahhoz, hogy képes legyen az ilyen kulturálisan szerzett
funkciók ellátására.
Freud 1895-ben készült el az Egy pszichológia tervezete
című művével. Ez volt az első átfogó idegtudományi modell,
amely egyesítette az agyat és az elmét, s amelyet még ma
is csodálnak kifinomultságáért. Már ekkor feltételezte a
„szinapszisok” létezését, vagyis évekkel az azok
felfedezőjeként tisztelt Sir Charles Sherrington előtt. Freud a
„Tervezet”-ben még azt is leírta, hogyan változtathatják meg
az általunk tanult dolgok a szinapszisokat – ő „kapcsolati
akadályoknak” nevezte őket -, s ezzel Kandel munkájának
előfutára lett. Ezenkívül néhány neuroplasztikus ötlettel is
előállt.
Freud elsőként kidolgozott plaszticitásteóriája az együtt
kisülő idegsejtek összekapcsolódásának törvénye volt – ezt
általában Hebb-törvénynek nevezik, bár Freud már 1888-
ban, vagyis hatvan évvel Hebb előtt felvetette. Freud azt
mondta, hogy ha két idegsejt egyidejűleg sül ki, ez a kisülés
elősegíti további társulásukat. Hangsúlyozta, hogy a
neuronokat az azonos időpontban történő kisülés kapcsolja
össze, és a jelenségnek az egyidejűség okozta társulás
törvénye nevet adta. A törvénnyel megmagyarázható az is,
miért olyan fontos Freud „szabad asszociációs” módszere,
amelynél a pszichoanalízisen áteső páciens egy heverőn
fekszik, „szabadon asszociál”, és mindent kimond, ami csak
az eszébe jut, legyen az bármilyen kínos vagy
jelentéktelennek tűnő dolog. Az analitikus a páciens mögött
ül, ahol az nem láthatja, továbbá általában ritkán szólal meg
és keveset beszél. Freud úgy találta, hogy ha nem avatkozik
be, akkor számos elfojtott érzés és érdekes kapcsolat
merülhet fel a páciens asszociációiból – olyan gondolatok és
érzések, amelyeket az illető általában elhárított magától. A
szabad asszociáció módszere azon a felismerésen alapul,
hogy minden mentális asszociációnk, még a teljesen
véletlenszerűnek és értelmetlennek tűnők is, a
memóriarendszerekben kialakult kapcsolatok kifejeződései.
Az egyidejűség okozta társulás törvénye – még ha
kimondatlanul is – kapcsolatot teremt az idegsejthálózatok
változása és az emlékhálózatok változása között, tehát azok
az idegsejtek, amelyek évekkel korábban egyszerre
aktiválódtak, összekapcsolódtak, s ezek az eredeti
kapcsolatok gyakran fennmaradnak, és a páciens szabad
asszociációiban fejeződnek ki.
Freud második, plaszticitással kapcsolatos elképzelése a
pszichológiai kritikus időszak és a szexuális plaszticitás
kapcsolatára vonatkozott. Amint azt a 4. fejezetben (Tanult
vonzalom és szerelem) már láttuk, Freud volt az első, aki azt
állította, hogy az emberi szexualitásnak és a szerelemre
való képességnek kritikus időszakai vannak a kora
gyermekkorban – ő „szerveződési fázisoknak” nevezte
ezeket. Az, ami e kritikus időszakok alatt történik, egészen
rendkívüli hatással van arra, hogy életünk későbbi részében
hogyan leszünk képesek szeretni és kapcsolatokat
teremteni. Ha valami félresiklik, az élet későbbi
szakaszaiban is van mód a változtatásra, de a kritikus
időszak lezárulta után már jóval nehezebb kiváltani a
plasztikus változásokat.
Freud harmadik elgondolása az emlékezet
plasztikusságára vonatkozott. Tanáraitól azt tanulta, hogy az
általunk megélt események állandó emléknyomokat
hagyhatnak az elménkben. Amikor azonban páciensekkel
kezdett dolgozni, felfigyelt arra, hogy az emlékeink
nincsenek örökre, változatlanul „kőbe vésve”, hanem a
későbbi események hatására megváltozhatnak és
újraíródhatnak. Freud észrevette, hogy pácienseinél az
eseményeknek akár évekkel a bekövetkeztük után is
megváltozhat a jelentésük. Az olyan gyerekeket például,
akiket egészen kicsi korukban molesztáltak, és nem is
értették, hogy mit tesznek velük, nem mindig zaklatta fel a
dolog, és kezdeti emlékeik sem voltak mindig negatívak. Ám
miután szexuálisan is éretté váltak, már másként tekintettek
az incidensre, új értelmet adtak neki, és a molesztálásra
vonatkozó emlékeik is megváltoztak. Freud 1896-ban azt
írta, hogy az emléknyomokon időről időre „átrendeződés
megy végbe az új körülményeknek megfelelően – vagyis
újraíródnak. Így tehát elméletemben lényegében az az
újdonság, hogy az emlékezet nem egyszeresen létezik,
hanem többszörösen.” Az emlékek állandóan átalakulnak,
ami „minden tekintetben hasonló ahhoz a folyamathoz,
ahogyan a nemzetek legendákat kreálnak korai
történelmükről”. Ahhoz, hogy az emlékek megváltozzanak,
állította Freud, tudatosaknak kell lenniük, és a tudatos
figyelem középpontjába kell kerülniük – amint azt az
idegkutatók azóta már be is bizonyították. Sajnos azonban
vannak bizonyos traumatikus emlékek – mint L. úr esetében
is –, amelyek olyan szorosan kötődnek a kora
gyermekkorban bekövetkezett eseményekhez, hogy a
tudatosság számára nehezen hozzáférhetők, és így nem is
változnak.
Freud negyedik, a neuroplaszticitással kapcsolatos
elképzelése azt segített megmagyarázni, hogyan lehetséges
a tudattalan traumatikus emlékek tudatossá tétele és
újraírása. Megfigyelte, hogy abban az enyhén szenzoros
deprivációs (érzékszegény) környezetben, amelyet a
páciens látóterén kívül való elhelyezkedésével hoz létre, és
azzal, hogy csak olyankor szólal meg, amikor rájön valamire
az illető problémájával kapcsolatban, a páciensek kezdenek
úgy tekinteni rá, mint múltjuk fontos személyeire, és ezen
belül is különösen azokra, akikkel kritikus pszichológiai
időszakaik során találkoztak. Olyan volt, mintha a páciensek
újraélnék múltbeli emlékeiket anélkül, hogy ennek
tudatában lennének. E tudattalan jelenségnek Freud az
áttétel nevet adta, mivel a páciensek múltbeli jeleneteket és
azok észlelésének módját vitték át a jelenbe. Nem
egyszerűen emlékeztek rájuk, hanem mintegy újraélték
őket. A látótéren kívül eső, alig beszélő analitikus ilyenkor
üres vászonná válik, amelyre a páciens elkezdi kivetíteni a
maga emlékeit. Freud rájött, hogy a páciensek nemcsak őrá
vetítik ki ezeket az áttételeket, hanem életük más
szereplőire is – megint csak öntudatlanul –, és így e
személyek megítélésének eltorzulása gyakran okoz nekik
problémákat. Az, hogy a páciensek az ő segítségével
kezdték megérteni áttételeiket, lehetővé tette számukra,
hogy javítsák kapcsolataikat. Igen fontos volt Freudnak az a
felismerése is, hogy a korai traumatikus jelenetek átvitele
sok esetben megváltoztatható, ha elmagyarázza a
páciensnek, mi is történik valójában az átvitel
aktivizálódásakor, miközben a páciens gondosan odafigyel.
E módszerrel újraírhatok és megváltoztathatók a jelenség
mögött álló idegi hálózatok és az azokhoz társuló emlékek.
***
Huszonhat hónapos korban, vagyis akkor, amikor L.
elveszítette az édesanyját, a gyermekek plasztikus
változásokra való képessége a csúcspontján van: az új agyi
rendszerek idegi kapcsolatokat hoznak létre és erősítenek
meg, a térképek pedig javában differenciálódnak, s a
világból érkező ingerek és a világgal való kölcsönhatások
segítségével befejeződik alapvető szerkezetük kialakulása. A
jobb agyfélteke éppen túl van egy gyors ütemű fejlődési
fázison, a bal féltekében pedig most kezdődik egy.
A nem verbális kommunikáció feldolgozását általában a
jobb agyfélteke végzi; lehetővé teszi számunkra az
arcfelismerést és az arckifejezések leolvasását, és segít
kapcsolatot teremtenünk másokkal. Itt történik az anya és
kisgyermeke közti nem verbális kommunikáció feldolgozása
is. Ez a félteke vesz részt a beszéd érzelmeket kifejező zenei
elemeinek, a hanglejtésnek és a hangmagasságnak a
feldolgozásában. A jobb agyfélteke születéstől kétéves korig
tartó intenzív fejlődése e funkciók szempontjából kritikus
időszak.
A bal agyfélteke általában a beszéd verbális—nyelvi
elemeinek a feldolgozásával foglalkozik, és itt történik a
problémák elemzése is, a tudatos feldolgozással. A
kisgyermekeknek egészen kétéves korukig nagyobb a jobb
agyféltekéjük, s mivel a bal félteke intenzív fejlődése még
csak ekkor kezdődik, létünk első három évében a jobb
agyfélteke dominálja az életünket. A huszonhat hónapos
kicsik tehát összetett, „jobbfélteke-vezérelt” érzelmi
teremtmények, ám nem képesek beszélni az érzéseikről,
hiszen az a bal agyfélteke funkciója. Az agyi felvételek
tanúsága szerint az élet első két évében az anya alapvetően
nem verbálisan kommunikál: főként a jobb agyféltekéjét
használja, hogy kapcsolatot teremtsen gyermeke jobb
agyféltekéjével.
Különösen fontos kritikus időszak kezdődik 10-12 hónapos
korban, mely 16-18 hónapos korig tart: ezalatt fejlődik ki a
jobb homloklebeny egyik kulcsfontosságú területe, és ekkor
formálódnak azok az idegi hálózatok, amelyek lehetővé
teszik a kisgyermekek számára az emberi kötődések
fenntartását és az érzelmeken való uralkodást. Az agy
szóban forgó része a jobb szemünk mögött van, és jobb
orbitofrontális rendszernek nevezik. (Az orbitofrontális
rendszer központi része az orbitofrontális kéreg, amelyről a
6. fejezetben volt szó, de a rendszerhez hozzátartoznak az
érzelmeket feldolgozó limbikus rendszerrel való
összeköttetések is.) E rendszer segítségével tudjuk leolvasni
az emberek arckifejezéseit – s azon keresztül az érzelmeiket
-, de elősegíti saját érzelmeink megértését és szabályozását
is. A huszonhat hónapos L.-nél feltehetően már befejeződött
az orbitofrontális rendszer fejlődése, arra viszont már nem
volt lehetőség, hogy a rendszer megerősítést nyerjen.
Az érzelmi fejlődés kritikus időszaka alatt a gyermeke
mellett lévő anya állandóan tanítgatja kicsinyét az érzelmek
mibenlétére – elsősorban hangjának dallamossága és nem
verbális gesztusok segítségével. Ha a gyermek egy kis
levegőt is nyelt a tejjel, azt mondhatja neki: „Jól van, jól van,
ijedtnek látszol, de ne félj, a pocid csak azért fáj, mert túl
gyorsan ettél. Gyere, a mami most magához ölel,
megböfiztet, és minden rendbe fog jönni.” Tehát közli a
gyermekkel az érzelem nevét (félelem), annak kiváltó okát
(túl gyorsan evett), azt, hogy az érzelmet arckifejezés
közvetíti (ijedtnek látszik), azt, hogy testi érzések (hasgörcs)
társulnak hozzá, és hogy ha másoktól kér segítséget, az
gyakran használ („a mami most magához ölel és
megböfiztet”). Az édesanya ezzel afféle gyorstalpaló
tanfolyamot tart gyermekének az érzelmek számos
aspektusáról, s ezt nem csupán a szavaival teszi, hanem
kedves, szeretettel teli hanglejtésével, gesztusai és érintése
megnyugtató erejével.
Ahhoz, hogy a gyerekek ismerhessék az érzéseiket,
uralkodni tudjanak rajtuk, és így képesek legyenek a
szociális kapcsolatokra, kritikus időszakukban sok százszor
kell megtapasztalniuk ezt a fajta érintkezést, majd azt
életük későbbi részében is meg kell erősíteniük.
 L. alig néhány hónappal orbitofrontális rendszerének
kialakulása után veszítette el az édesanyját. Emiatt másokra
– olyan személyekre, akik maguk is gyászoltak, ráadásul
valószínűleg kevésbé voltak ráhangolódva, mint az
édesanyja lett volna – hárult a feladat, hogy segítsenek neki
orbitofrontális rendszere gyakorlatoztatásában, nehogy az
meggyengüljön. Ha egy gyermek ilyen fiatalon veszíti el az
édesanyját, az szinte minden esetben két súlyos csapást
jelent a számára: az édesanyja meghal, az édesapja pedig
mély depresszióba zuhan. Ha mások nem tudnak segíteni
abban, hogy megnyugtassák, és úgy szabályozzák az
érzelmeit, ahogyan az édesanyja tette, akkor egyfajta
„önszabályozást” tanul meg – kikapcsolja az érzelmeit.
Amikor L. úr kezelésért fordult hozzám, még mindig megvolt
benne ez a hajlam az érzelmek és a problémákkal járó
kötődések kikapcsolására.
Jóval azelőtt, hogy az agyi képalkotó eljárások lehetővé
tették volna az orbitofrontális cortex megfigyelését,
pszichoanalitikusok vizsgálták azoknak a gyermekeknek a
jellemző vonásait, akik a korai, kritikus időszakban
nélkülözni voltak kénytelenek az anyai gondoskodást. René
Spitz, magyar származású pszichoanalitikus a második
világháború alatt és után létesült árvaházakban és az
anyjuk által börtönben felnevelt csecsemőket hasonlította
össze. Az árvaházi gyermekeknél (itt hét gyerekre jutott egy
gondozónő) leállt az intellektuális fejlődés, képtelenek
voltak uralkodni az érzelmeiken, ehelyett szünet nélkül
előre-hátra ringatóztak vagy furcsa kézmozdulatokat tettek.
Olykor „kikapcsoltak”, teljesen közönyössé váltak a világ
iránt, s arra sem reagáltak, ha mások megpróbálták
magukhoz ölelni és megnyugtatni őket. A fényképeken e
gyermekek tekintete szívbe markolóan üresnek és távolba
révedőnek tűnik. A kikapcsolt vagy bénult állapot olyankor
áll be, amikor a gyermekek lemondanak a reményről, hogy
valaha is viszontláthatják a szüleiket. De vajon hogyan
őrizhetett meg L. úr – aki maga is hasonló állapotba került –
ilyen korai élményeket az emlékezetében?
Az idegrendszerrel foglalkozó kutatók két fő
memóriarendszert különböztetnek meg, s a pszichoterápia
során mindkettő plasztikus változáson megy keresztül.
A huszonhat hónapos gyermekek jól fejlett
memóriarendszere az úgynevezett procedurális vagy
implicit memória. Kandel mindkét kifejezést használja rá. A
procedurális/implicit memória olyankor működik, amikor egy
eljárást (procedúrát) vagy automatikus cselekvéssorozatot
tanulunk meg, összpontosított figyelem nélkül, úgy, hogy
általában szavak sem szükségesek hozzá. Az emberekkel
való nem verbális érintkezésünk és számos érzelmi
emlékünk is a procedurális memóriarendszer része. Amint
Kandel fogalmaz: „Az élet első 2-3 évében, a kisgyermek –
akinek ebben az időszakban különösen fontos az anyjával
való érintkezés – elsősorban a procedurális memória
rendszereire hagyatkozik.” A procedurális emlékek javarészt
tudattalanok. A kerékpározás például a procedurális
emlékezetre hagyatkozik, és akiknek jól megy, azok közül
csak igen kevesen tudnák tudatosan elmagyarázni,
pontosan hogyan is csinálják. A procedurális
memóriarendszer azt igazolja, hogy lehetnek tudattalan
emlékeink – pontosan úgy, ahogyan azt Freud is fölvetette.
A másik fajta emlékezetet explicit vagy deklaratív
memóriának nevezik – a huszonhat hónapos gyermekeknél
ez még épp csak hogy fejlődésnek indul. Az explicit
memória tudatosan idéz fel bizonyos tényeket,
eseményeket és jeleneteket. Ezt az emlékezetet használjuk,
amikor leírjuk és egyértelművé tesszük, mit csináltunk a
hétvégén, kivel és mennyi ideig. Segít idő és hely szerint
rendszerezni az emlékeinket. Az explicit memóriát a nyelv is
támogatja, és egyre fontosabbá válik, ahogy a gyermek
beszélni kezd.
Az olyan embereknek, akiket életük első három évében
ért súlyos megrázkódtatás, várhatóan alig vagy egyáltalán
nem lesznek explicit emlékeik a traumájukról. (L. úr
kijelentette, semmire sem emlékszik élete első négy
évéből.) E traumák procedurális/implicit emlékei azonban
megmaradnak, és gyakran idéződnek fel abban az esetben,
ha valaki az eredeti traumához hasonló helyzetbe kerül. Az
efféle emlékek sokszor látszólag „a semmiből” bukkannak
fel, és nemigen lehet idő, hely vagy összefüggések szerint
azonosítani őket úgy, ahogyan az az explicit emlékek
esetében megszokott. Az érzelmi érintkezések procedurális
emlékei gyakran az áttételben ismétlődnek meg, vagy az
életben.
Az explicit memóriát az idegrendszer-kutatás történetének
egyik leghíresebb páciensén végzett megfigyelések során
fedezték fel. Egy H. M. nevű, súlyos epilepsziában szenvedő
fiatalemberről volt szó. Állapotát kezelendő az orvosok
eltávolítottak az agyából egy hüvelykujj nagyságú részt, a
hippocampust (mindkét féltekében van egy-egy
hippocampus, és mindkettőt eltávolították). A műtét után H.
M. eleinte teljesen rendben lévőnek tűnt. Felismerte a
családtagjait, és beszélgetni is tudott. Hamarosan azonban
nyilvánvalóvá vált, hogy a beavatkozás óta képtelen új
dolgokat megtanulni. Ha az orvosai bementek hozzá,
társalogtak vele, aztán távoztak, majd újra visszatértek,
egyáltalán nem emlékezett rá, hogy az imént már jártak ott.
H. M. esete alapján tudjuk, hogy a hippocampus alakítja át
az emberekkel, helyekkel és dolgokkal kapcsolatos – tehát
tudatosan is hozzáférhető – rövid távú explicit emlékeinket
hosszú távúakká.
Az analízis abban segít a pácienseknek, hogy tudattalan
procedurális emlékeiket és tetteiket szavakba öntsék és
kontextusba helyezzék, és így jobban megértsék őket. A
folyamat során újraírják ezeket a procedurális emlékeket,
hogy azok tudatos, explicit emlékekké váljanak, s többé
nem kell őket „újra átélniük” vagy „újra eljátszaniuk”, főként
akkor nem, ha traumatikus jellegűek voltak.
 L. úr hamar beilleszkedett az analízis és a szabad
asszociáció világába, és sok más pácienshez hasonlóan
kezdte felfedezni, hogy amikor eljön hozzám, gyakran az
előző éjszaka álmai jutnak az eszébe. Kis idő múltán mesélni
kezdett visszatérő álmairól, amelyekben valamilyen meg
nem határozott dolog után kutat, de új részletekről is
beszámolt – az a „dolog” egy személy is lehet.
Az elveszett dolog talán az én részem, talán nem, és az is
lehet, hogy egy játék, valami, ami az enyém, vagy egy
személy. De az biztos, hogy muszáj megtalálnom. S ha
megtalálom, tudni fogom, hogy az az. Néha azonban azt
sem tudom, valóban létezett-e, így abban sem vagyok
biztos, hogy elveszítettem-e valamit.
Felhívtam a figyelmét arra, hogy itt valamiféle
összefüggés kezd kirajzolódni. Nemcsak ezekről az álmokról
mesélt, hanem a depressziójáról is, és arról, milyen
bénultnak érzi magát a munkáját megszakító szabadnapok
vagy szabadságok után. Eleinte nem hitt nekem, de a
szabadnapokon újra meg újra felbukkant a depresszió és a
veszteségről szóló álmok. Ekkor jutott eszébe, hogy ha
valami okból félbe kellett szakítania a munkáját, az gyakran
idézett elő nála rejtélyes depressziót.
Az álmaiban felmerülő gondolatok arról, hogy
kétségbeesetten keres valamit, az emlékezetében
összefüggésbe kerültek a róla való gondoskodás
megszakadásával, és az ezen emlékeket kódoló neuronok
valószínűleg már fejlődése korai szakaszában
összekapcsolódtak. E múltbeli kapcsolatnak azonban már
nem – vagy talán korábban sem – volt tudatában. Az
álmaiban felbukkanó „elveszett játékszer” volt az a jel,
amelyből rá lehetett jönni, hogy jelenlegi szenvedéseiben a
gyermekkori veszteségeknek is szerepe lehet. Az álom
azonban azt sugallta, hogy jelenbeli veszteségről van szó.
Múlt és jelen összekeveredett, és áttétel történt. E ponton
rám, az analitikusra hárult az a feladat, amit egyébként a
gyermekére ráhangolódott anya tesz, amikor az érzelmi
alapok bemutatásával segíti gyermeke orbitofrontális
rendszerének fejlődését – megnevezi számára az érzelmeit,
azok kiváltó okait és azt, hogy miként befolyásolják szellemi
és testi állapotait. L. viszonylag rövid idő elteltével maga is
képes lett felismerni az érzelmeit és azok kiváltó okait.
A munkáját érintő megszakítások háromféle procedurális
emléket idéztek fel: egy szorongó állapotot, amelyben
elvesztett édesanyja és családja után sóvárog és kutat; egy
depressziós állapotot, amelyben lemondott arról, hogy
valaha is megtalálja, amit keres; és egy bénult állapotot,
amikor kikapcsolta magát, és az idő megállni látszott,
valószínűleg azért, mert a vele történtek túl soknak
bizonyultak a számára.
Ezekről a tapasztalatairól beszélve felnőtt életében
először vált képessé összekötni a kétségbeesett kutatást
annak valódi kiváltó okával – egy személy elveszítésével –,
és rájött, hogy elméjében és agyában még mindig
egybeolvad az elválás és anyja halálának a gondolata.
Miután ezt belátta, és azt is, hogy többé már nem
magatehetetlen gyermek, sokkal kevésbé érezte
nyomasztónak az érzelmi terhet.
Neuroplasztikai értelemben azáltal, hogy aktiválta és
figyelmesen megvizsgálta a kapcsolatot a mindennapi
életében előforduló elválások és az azokra adott
katasztrofális reakciói között, képessé vált arra, hogy
megszüntesse a kapcsolatot, és megváltoztassa viselkedési
mintáit.
Ahogy L. ráébredt, hogy a találkozásaink közti rövid
elválásokra úgy reagál, mintha azok súlyos veszteségek
lennének, a következő álma volt:
Egy férfival vagyok együtt, és egy nagy faládát cipelünk,
amelyben valami nehéz dolog van.
Az álmára szabadon asszociálva több gondolata is támadt.
A láda a játékos dobozára emlékeztette, és ugyanakkor egy
koporsóra is. Úgy tűnt, az álom szimbolikus képekben azt
üzeni, hogy állandóan magával cipeli anyja halálának terhét.
Azután álmában a férfi így szólt hozzá:
„Nézd csak, mi volt az ára ennek a ládának!” Vetkőzni
kezdek, és a lábam rémes állapotban van, csupa sebhely és
var, s van rajta egy begyógyult kinövés is, ami a testem
halott része. Nem tudtam, hogy az ár ilyen magas lesz.
Gondolataiban a „nem tudtam, hogy az ár ilyen magas
lesz” mondat összekapcsolódott azzal az egyre erősödő
felismerésével, hogy anyja halála még mindig hatással van
rá. Megsérült, és a „sebhelyeket” még mindig magán viseli.
E gondolat kimondása után elnémult, s élete egyik
legnagyobb felismerésében volt része.
– Valahányszor együtt vagyok egy nővel – mondta –,
hamarosan az jár az eszemben, hogy nem ő az igazi, és
elképzelem, hogy van valahol egy ideális nő, aki csak rám
vár. – Ezután hangjában mélységes megdöbbenéssel tette
hozzá: – Most jöttem rá, hogy ez a másik nő mintha az
édesanyám halovány emléke lenne, és ő az, akihez
hűségesnek kell lennem, de akit sosem találok meg. A nő,
akivel vagyok, a mostohaanyám lesz, és ha őt szeretem,
azzal elárulom az igazi anyámat.
Ráébredt, hogy hűtlenségi késztetése is akkor támadt,
amikor kezdett közelebb kerülni a feleségéhez, s ezzel az
anyjával való, mélyre temetett kötelékét veszélyeztette.
Hűtlensége valójában egy magasabb rendű, de öntudatlan
hűséget szolgált. E felismerés volt az első utalás arra, hogy
mégiscsak maradt benne kötődés az édesanyjához.
Amikor fennhangon azon tűnődtem, hogy talán én vagyok
az az álombeli ember, aki rámutatott, mennyire sérültnek
érzi magát, L. úr – felnőtt életében először – elsírta magát.
L. állapota nem javult azonnal. Előbb több, elválással,
álmokkal, depressziókkal és felismerésekkel járó időszakon
kellett átesnie – ez volt az az ismétlés, amire a hosszú távú
neuroplasztikus változásokhoz szükség van. Új módszereket
kellett találnia a másokhoz való viszonyulásra, az idegsejtek
között új kapcsolatoknak kellett kialakulniuk, más
kapcsolatoknak meg kellett gyengülniük, és régi reakciókat
kellett „elfelejteni”. Mivel L. úr elméjében összeköttetés
alakult ki az elválás és a halál gondolata között, ezek idegi
hálózataiban is összekapcsolódtak. Most, hogy már
tudatában volt e kapcsolatoknak, képes volt megszüntetni
őket.
Mindannyiunkban vannak védelmi mechanizmusok –
valójában reakciómintázatok –, amelyek elrejtik éber
tudatunk elől az elviselhetetlenül fájdalmas gondolatokat,
érzéseket és emlékeket. E védekezések egyike az
úgynevezett disszociáció, amely távol tartja a fenyegető
gondolatokat a psziché többi részétől. Az analízis során L.-
nek egyre többször volt lehetősége újraélni anyja
keresésének távoli emlékeit, amelyek eddig az időbe
fagyva, tudatos emlékeitől elválasztva léteztek.
Valahányszor ez történt, az emlékeit őrző, eddig
különválasztva létező idegi hálózatok összekapcsolódtak, és
ő idővel teljesebbnek és egészségesebbnek érezte magát.
A pszichoanalitikusok Freud óta sokszor megfigyelték már,
hogy egyes páciensekben igen erőteljes érzések ébrednek
analitikusuk iránt. L. esetében is ez történt. Egyfajta
melegség és pozitív közelségérzés alakult ki közöttünk.
Freud úgy vélte, hogy sok más tényező mellett ezek az
erőteljes, pozitív áttételérzések is fontos szerepet játszottak
a kezelés sikerében. A jelenség idegtudományi magyarázata
az lehet, hogy a kapcsolatainkban tanúsított érzések és
viselkedésminták a procedurális memóriarendszerhez
tartoznak. Amikor a terápia kiváltja ezeket a
viselkedésmintákat, az lehetőséget kínál a kliensnek, hogy
megvizsgálja és megváltoztassa őket, hiszen amint azt a 4.
fejezetben már láthattuk, a pozitív kötődések a jelek szerint
azzal segítik elő a neuroplasztikus változásokat, hogy
kiváltják a felejtést, és megszüntetnek bizonyos meglévő
idegi kapcsolatokat, így az illető képessé válik törekvései
módosítására is.
 „Immár nem kétséges, hogy a pszichoterápia kimutatható
változásokat idézhet elő az agyban” – írja Kandel. A
pszichoterápia előtt és után készített agyi felvételek azt
mutatják, hogy az agy a kezelés során plasztikusan
átszervezi magát, és minél sikeresebb a kezelés, annál
nagyobb fokú a változás. Amikor a páciensek újraélik
traumájukat, felvillannak eltemetett emlékeik és olyan
érzelmeik, amelyeken nem tudnak uralkodni, csökken a
viselkedés szabályozásában részt vevő prefrontális és
homloklebeny vérellátása, ami e részek aktivitásának
csökkenését jelzi. Mark Solms neurológus, pszichoanalitikus
és Oliver Turnbull idegrendszer-kutató szerint „a
beszélgetéses gyógymód célja... neurobiológiai szempontból
az, hogy megnövelje a prefrontális lebenyek funkcionális
hatáskörét”.
Egy vizsgálat, amelyet interperszonális pszichoterápiával
– e rövid távú terápia részben két pszichoanalitikus, John
Bowlby és Harry Stack Sullivan elméleti munkásságán alapul
– kezelt depressziós pácienseken végeztek, kimutatta, hogy
a kezelés hatására normalizálódott a prefrontális agyi
aktivitás. (A jobb oldali orbitofrontális rendszer, amelynek
oly fontos szerepe van az érzelmek és kapcsolatok
felismerésében és szabályozásában – L. úr esetében ezzel a
funkcióval volt probléma – szintén a prefrontális kéreg
része.) Újabb, szorongásos pánikbeteg páciensekről készült
fMRI-felvételek pedig azt mutatták, hogy a pszichoanalitikus
terápia hatására csökkent limbikus rendszerük hajlama arra,
hogy a potenciálisan fenyegető ingerek hatására abnormális
mértékben aktivizálódjon.
Ahogy L. kezdte megérteni poszttraumatikus tüneteit,
egyre inkább képessé vált érzelmei „szabályozására”. Mint
elmondta, az analízisen kívül is sokkal jobban tudott
uralkodni önmagán. Rejtélyes bénultságai megritkultak, s ha
fájdalmas érzések törtek fel benne, jóval kevesebbszer
érzett késztetést arra, hogy italba fojtsa bánatát. Ha
szükség volt rá, könnyebben ki tudta fejezni haragját, és
úgy érezte, közelebb került a gyermekeihez. A kezeléseket
egyre inkább arra használta, hogy kikapcsolás helyett
szembenézzen a fájdalmával. Most már gyakran fordult elő,
hogy hosszabb időre hallgatásba burkolózott, de érezhetően
azért, mert az érzéseivel kellett foglalkoznia. Arckifejezése
arról árulkodott, hogy igen fájdalmas dolgokat és rettenetes
szomorúságot él át, bár ezekről nem volt hajlandó beszélni.
Mivel az anyja halálával kapcsolatos érzéseiről senki sem
beszélt vele gyermek– és fiatalkorában, a család pedig úgy
dolgozta fel a fájdalmát, hogy folytatta mindennapi
teendőit, s mivel oly hosszú ideig hallgatott erről a témáról,
végül kockázatot vállaltam: megpróbáltam szavakba önteni
azt, amit nem verbális módszerekkel közölt velem. Azt
mondtam:
– Úgy érzem, mintha ugyanazt akarná mondani nekem,
amit egykor talán a családjának szeretett volna mondani:
„Hát nem értitek, hogy e szörnyű veszteség után muszáj
depressziósnak lennem?”
Ez volt a második alkalom, hogy az analízis során elsírta
magát. A sírási hullámok közben önkéntelenül és ütemesen
nyújtogatta a nyelvét, s ettől úgy hatott, mint egy kisbaba,
akitől elvették az emlőt, s most a nyelvével próbálja
megtalálni azt. Aztán eltakarta az arcát, a szájába vette a
kezét, ahogyan egy kétéves tenné, s hangos, mélyről jövő
zokogás szakadt fel belőle. Azt mondta:
– Szeretném, ha valaki megvigasztalna a fájdalmam és
veszteségem miatt, mégis: ne jöjjön túl közel hozzám,
amikor megvigasztal! Egyedül akarok lenni a
nyomorúságommal! Ezt nem értheti meg, hiszen én sem
értem. Ez a gyász túl nagy ahhoz.
Ezt hallván mindketten rádöbbentünk, hogy gyakran
menekült a „vigasztalás elutasításába”, s hogy ez is
szerepet játszott a magányában. Gyermekkora óta mindent
egy olyan védelmi mechanizmus közbeiktatásával csinált,
amely segített távol tartani magától szörnyű veszteségének
tényleges súlyát. Ez a védelem a sok ezerszeri ismétlés
révén plasztikusan megerősödött. Jellemének ez a
legerőteljesebb vonása, a zárkózottság, nem genetikailag
meghatározott, hanem plasztikusan tanult volt, s most az
volt a feladatunk, hogy elfelejtse.
L. úr sírása és nyelvnyújtogatása szokatlannak tűnhet, ám
ezek még csak az elsők voltak a heverőmön tanúsított
hasonló, gyermeki megnyilvánulásai közül. Freud
megfigyelte, hogy azok a páciensei, akiket valamilyen korai
trauma ért, bizonyos kulcsfontosságú pillanatokban gyakran
(Freud kifejezésével) regrediálódnak, és ilyenkor nemcsak
eszükbe jutnak korai emlékeik, de rövid ideig a
gyermekekéhez hasonló módon is élik meg őket.
Neuroplasztikai szempontból ez tökéletesen érthető. L.
ekkor mondott le egy gyermekkora óta használt védekező
mechanizmusról – vesztesége érzelmi hatásának
tagadásáról -, így szabaddá vált az út az e védelem által
eddig elrejtett emlékek és érzelmi fájdalmak előtt.
Emlékezzünk csak vissza, hogy Bach-y-Rita is valami nagyon
hasonló jelenséget írt le az agyi átszerveződésen áteső
páciensek esetében. Ha egy már kialakult idegi hálózatot
blokkolnak, akkor régebbi, a meglévőnél jóval hosszabb
ideje létező hálózatokat kell igénybe venni. Ő ezt a régebbi
ideghálózatok „felfedésének” nevezte, és úgy vélte, ez az
egyik fő módja az agy átszerveződésének. Véleményem
szerint az analízis során végbemenő regresszió idegi szinten
ugyancsak efféle felfedődés, amely sok esetben megelőzi a
pszichológiai átszerveződést. Ez következett be L. úrnál is.
Következő találkozónkon arról számolt be, hogy visszatérő
álma megváltozott. Most a régi házukba ment, és ott a
„felnőttkori holmijait” kereste. Ez az álom azt jelezte, hogy
énjének eddig érzéketlen része újból éledezni kezd.
Ellátogatok egy régi házba. Nem tudom, kié, pedig az
enyém. Keresek valamit – most nem játékokat, hanem
felnőttkori holmikat. Tél vége van, már tart a tavaszi
olvadás. Belépek a házba, és látom, hogy ez az, ahol
születtem. Azt hittem, hogy a ház üres, de a hátsó szobából,
amelyet lassan víz öntött el, felbukkant a volt feleségem –
akiről mindig is úgy éreztem, olyan volt hozzám, mint egy jó
anya. Köszöntött engem, és azt mondta, örül, hogy lát, ami
nagy megkönnyebbülés volt a számomra.
Kezdett kitörni elszigeteltségéből, és abból az érzésből,
hogy el van vágva az emberektől és saját énje bizonyos
részeitől is. Az álom érzelmeinek „tavaszi olvadásáról” szólt,
és egy anyaszerű személyről, aki vele volt a házban,
amelyben gyermekkora első éveit töltötte. A ház tehát nem
volt üres. Később további hasonló álmok következtek,
amelyekben fokozatosan visszakapta a múltját, az én-
érzetét, és azt az érzést, hogy volt édesanyja.
Egy nap említést tett egy versről: egy éhező indiai anyáról
szólt, aki gyermekének adta az utolsó ételmorzsát, aztán
meghalt. L. nem értette, miért indítja meg annyira ez a vers.
Kis szünetet tartott, aztán fülsiketítő jajgatásban tört ki:
– Az anyukám az életét áldozta értem! – Jajongás közben
egész testében rázkódott, aztán elhallgatott, majd
felkiáltott: – Az anyukámat akarom!
L. nem volt hajlamos a hisztériára, de most élte át
mindazt az érzelmi fájdalmat, amit védekező mechanizmusa
mindeddig távol tartott tőle: újraélte gyermekkori
gondolatait és érzéseit – regresszióban volt, s még a
beszédmódjában is régi emlékhálózatok fedődtek fel. A
regressziót a magasabb szinteken most is pszichológiai
átrendeződés követte.
Miután beismerte, mennyire hiányzik neki az édesanyja,
életében először ellátogatott a sírjához. Olyan volt, mintha
elméjének egy része kétségbeesetten kapaszkodott volna a
varázslatos gondolatba, hogy az édesanyja talán még él.
Most azonban már lénye legmélyén is képes volt elfogadni
annak a tudatát, hogy az asszony meghalt.
Egy év múlva L. őszintén szerelmes lett – felnőtt életében
először. Átélte a szerelme iránt felébredt birtoklási vágyat,
és ugyancsak először tapasztalta meg, milyen érzés a
féltékenység. Most már értette, miért dühítette a nőket a
távolságtartása és elkötelezettségének hiánya, s emiatt
szomorúságot és bűntudatot érzett. Sejtette, hogy most
fedezte fel önmaga egy olyan részét, amely kapcsolatban
állt az anyjával, s annak halálakor elveszett. Azáltal, hogy
megtalálta önmaga egy olyan részét, amely valamikor
szeretett egy nőt, végre képessé vált a szerelemre.
Azután elérkezett az analízis során elmesélt utolsó álom
is.
Anyámat láttam, amint zongorázott, aztán kimentem
valakiért, és mire visszatértem, már a koporsóban feküdt.
Az álommal kapcsolatos szabad asszociáció során
meglepődött egy jelenetem felemelik, hogy jobban lássa
anyját a nyitott koporsóban, ő feléje nyúl, aztán
kétségbeesik, amikor rájön, hogy a nő nem reagál.
Hangosan feljajdult, a teste az ősi gyász hatására tíz percen
át görcsösen rángatózott. Miután lecsillapodott, így szólt:
– Talán arra az emlékre reagáltam így, hogy anyám
mellett virrasztottak, a nyitott koporsónál.
L. úr sokkal jobban érezte magát, és teljesen
megváltozott. Stabil, szeretetteljes kapcsolata volt egy
nővel, a gyermekeivel is elmélyült a viszonya, és már
messze nem volt zárkózott. Utolsó találkozásunkkor
elmesélte, hogy beszélt egy idősebb testvérével, aki
megerősítette: a búcsúztatáson anyja nyitott koporsóban
feküdt, és ő is jelen volt. Amikor elköszöntünk egymástól, L.
úr tudatában volt annak, hogy szomorú, de a végleges
elválás gondolatától már nem vált depresszióssá vagy
bénulttá. Az analízis befejezése óta tíz év telt el, de
mélységes depressziója azóta sem tért vissza, és
megfogalmazása szerint az analízis „megváltoztatta az
életemet, és kezembe adta felette az irányítást”.
A kisgyermekkorra vonatkozó amnéziánk miatt sokan
kételkedünk abban, hogy a felnőttek képesek olyan távoli
emlékeket felidézni, mint amilyet L. úrnak sikerült. Ez a
kétely egykor oly széleskörűen elterjedt volt, hogy erről a
témáról nem is folytattak kutatásokat, újabb vizsgálatok
azonban kimutatták, hogy az életük első és második évében
járó kisgyermekek is képesek megőrizni bizonyos tények és
események emlékét, köztük a traumatikusakat is. Noha az
explicit memóriarendszer az első években nem
különösebben erős, Carolyn Rovee-Collier és mások
kutatásai szerint a beszélni még nem vagy csak alig tudó
kisgyermekekben is működik. A kisgyerekek vissza tudnak
emlékezni életük első néhány évének eseményeire, ha
emlékeztetik őket rájuk. A nagyobb gyerekek képesek
megjegyezni emlékeket abból az időszakból, amikor még
nem tudnak beszélni, s amikor már képesek, beszélhetnek is
ezekről az emlékekről. Előfordult, hogy L. is pontosan ezt
tette: életében először szavakba öntötte, amit átélt. Máskor
olyan eseményeket fedett fel, amelyek mindvégig jelen
voltak explicit emlékezetében, mint például „az anyukám az
életét áldozta értem” gondolat, vagy az emlék anyja
siratásáról, amelyet aztán más is megerősített. Megint más
alkalmakkor procedurális memóriájában őrzött emlékeket írt
át az explicit memóriájába. Külön érdekesség, hogy mintha
visszatérő álma is azt jelezte volna, hogy valami nagy baj
van az emlékezetével – keresett valamit, de nem tudta, mit,
bár érezte, hogy ha megtalálná, akkor felismerné.
Miért olyan fontosak az álmok az analízisben, és milyen
kapcsolatban állnak a plasztikus változással? Az embereket
gyakran kísértik visszatérő, az őket ért traumát feldolgozó
álmok, és rémülten ébrednek fel. Amíg megmarad a
problémájuk, álmaik alapvető szerkezete sem változik meg.
A traumát reprezentáló idegi hálózatuk – mint például L. úr
álma arról, hogy keres valamit – állandóan újraaktiválódik,
ám nem íródik át. Ha az ilyen, traumatizált páciensek
állapota javul, akkor a rémálmok is fokozatosan egyre
kevésbé lesznek ijesztőek, s végül az illető valami ilyesmit
fog álmodni: Eleinte azt hiszem, ismét visszatér a trauma,
de nem így történik; most már túl vagyok rajta, és életben
maradtam. Az ilyen, kedvező irányba fejlődő álomsorozat az
elme és az agy fokozatos változását jelzi, ahogy a páciens
ráébred, hogy immár biztonságban van. Hogy ez
megtörténhessen, az idegi hálózatoknak bizonyos
asszociációkat el kell „veszíteniük”, mintegy „ki kell
tanulnia” belőlük – ahogy L. is megszüntette a különválás és
a halál közti asszociációt -, de meg kell változnia a meglévő
szinaptikus kapcsolatoknak is, hogy helyet teremtsenek az
új tanulásnak.
De miféle fizikai bizonyítékok vannak arra, hogy az álmok
a plasztikus változáson áteső agyról adnak képet, s
megváltoztatják az addig eltemetett, érzelmileg nagy
jelentőségű emlékeket, ahogyan az L. esetében is történt?
A képalkotó eljárásokkal készült legújabb agyi felvételek
arról tanúskodnak, hogy amikor álmodunk, az agy érzelmek
feldolgozásáért, valamint a szexuális, túlélési és agresszív
ösztönökért felelős része igen aktív. Ezzel egy időben
csökken az érzelmeink és ösztöneink gátlásáért felelős
prefrontális kéregrendszer aktivitása. Mivel tehát az
ösztönök „hangja” felerősödik, a gátlásuk pedig gyengül, az
álmodó agy olyan impulzusokat is felfedhet, amelyek rendes
körülmények között nem juthatnak el a tudatig.
Számos vizsgálat igazolja, hogy az alvás segít a tanult
dolgok rögzítésében és az emlékezésben, s plasztikus
változást idéz elő. Ha napközben megtanulunk, mondjuk,
egy készséget, másnap ügyesebbek leszünk benne,
amennyiben az éjjel egy jót aludtunk. A problémákra
javasolt „aludj rá egyet” megoldás sok esetben segít.
Egy Marcos Frank vezette kutatócsoport azt is
megállapította, hogy az alvás fokozza a neuroplaszticitást a
kritikus időszakban, amikor a legtöbb plasztikus változás
zajlik. Emlékezzünk csak vissza Hubel és Wiesel kísérletére,
amelynek során egy kiscica fél szemét a kritikus időszakban
letakarták, és kimutatták, hogy a letakart szem agyi
térképét az ép szem vette át – vagyis a „használd, vagy
elveszíted” elv érvényesült. Frankék ugyanezt a kísérletet
két csoport kiscicával végezték el: az egyiket nem engedték
eleget aludni, a másiknak hagyták, hogy kipihenje magát.
Azt találták, hogy minél többet alhattak a cicák, annál
nagyobb mértékű volt az agyi térképeikben végbemenő
plasztikus változás.
Az álmodó állapot is elősegíti a plasztikus változásokat. Az
alvás két főszakaszra osztható fel, s álmaink többségét az
egyikben, az úgynevezett gyors szemmozgásos (rapid-eye-
movement, REM) szakaszban éljük át. A kisgyerekek sokkal
több időt töltenek REM fázisban, mint a felnőttek – és mint
tudjuk, a neuroplasztikus változások is kisgyermekkorban
zajlanak a leggyorsabban. Sőt az agy kisgyermekkori
plasztikus fejlődéséhez kifejezetten szükség is van a REM
alvásra. Gerald Marks kutatócsoportja a Frankéhoz hasonló
vizsgálatokat végzett, amelyekben arra voltak kíváncsiak,
milyen hatása van az alvás REM szakaszának a
kismacskákra és azok agyi szerkezetére. Megállapították,
hogy a REM fázistól megfosztott cicák látókérgében
mérhetően kisebbek az idegsejtek, tehát erre a szakaszra
kifejezetten szükség is van az idegsejtek normális
fejlődéséhez. Az is bebizonyosodott, hogy a REM alvás
különösen fontos az érzelmi emlékek megőrzéséhez és
ahhoz, hogy a hippocampus az előző nap elraktározott rövid
távú emlékeket hosszú távúakká alakítsa át (azaz segít
állandóbbá tenni az emlékeket, s ezzel az agyban szerkezeti
változásokat előidézni).
L. úr analízisének minden napján alapvető konfliktusai,
emlékei és traumái feldolgozásával volt elfoglalva, éjjelente
pedig az álmai tanúskodtak nem csupán az eltemetett
érzéseiről, hanem arról is, hogy agya megerősítette
mindazt, amit tanult, illetve elfelejtett.
Így már nyilvánvaló, hogy miért nem voltak L. úrnak az
analízis kezdetén tudatos emlékei élete első négy évéből: az
erre az időszakra vonatkozó emlékeinek többsége – érzelmi
kölcsönhatások automatikus sorozatai formájában – a
procedurális memóriában tárolódott el, a kisszámú explicit
emléke pedig annyira fájdalmas volt, hogy elméje elfojtotta
őket. A kezelés során fokozatosan hozzáfért e négy év
procedurális és explicit emlékeihez is. De vajon miért nem
volt képes felidézni serdülőkori emlékeit? Az egyik lehetőség
az, hogy elfojtotta serdülőkora egy részét; gyakori jelenség,
hogy ha elfojtunk valamit, például egy katasztrofális korai
veszteséget, akkor más, ahhoz csak lazán kapcsolódó
eseményeket is elfojtunk, hogy meggátoljuk a hozzáférést
az eredeti problémához.
Van azonban egy másik lehetséges ok is. Nemrég fedezték
fel, hogy a kora gyermekkori traumák nagyarányú plasztikus
változást okoznak a hippocampusban, s összezsugorítják
azt, így nem jöhetnek létre új, hosszú távú explicit emlékek.
Az anyjuktól elszakított állatok kétségbeesett kiáltásokat
hallatnak, majd kikapcsolnak – ahogyan azt a Spitz által
megfigyelt kisgyermekek is tették s szervezetükben
glükokortikoidnak nevezett stresszhormonok szabadulnak
fel. A glükokortikoidok sejteket pusztítanak el a
hippocampusban, hogy az ne tudja kialakítani az idegi
hálózatoknak a tanulást és a hosszú távú explicit emlékek
kialakítását lehetővé tevő szinaptikus kapcsolatait. Az ilyen
korai stresszhatások egész hátralevő életükre hajlamossá
teszik az anya nélkül maradt állatokat a stresszel
összefüggő betegségekre. Tartós különválás esetén a
glükokortikoidtermelést kiváltó gén hosszabb időszakokon át
bekapcsolva marad. A csecsemőkori traumák a jelek szerint
szuperérzékennyé váláshoz – ez is egy plasztikus változás –
vezetnek a glükokorti-koidszint szabályozásáért felelős agyi
idegsejtekben is. Embereken nemrégiben végzett
vizsgálatok azt állapították meg, hogy a gyermekkori
bántalmazásokon átesett személyeknél egészen a
felnőttkorig megmaradó glükokortikoid szuperérzékenység
jelei figyelhetők meg.
A hippocampus zsugorodása fontos felfedezés a
neuroplaszticitás szempontjából, és segíthet magyarázatot
adni arra, miért volt oly kevés explicit serdülőkori emléke L.
úrnak. A depresszió, a nagy stressz és a gyermekkori
traumák mind glükokortikoid-felszabadulással járnak, és
sejteket pusztítanak a hippocampusban, ami
emlékezetvesztéssel jár. Minél hosszabb ideig depressziós
valaki, annál kisebb lesz a hippocampusa. A pubertáskor
előtt súlyos traumán átesett depressziós felnőttek
hippocampusa 18 százalékkal kisebb, mint a szintén
depressziós, de gyermekkori trauma nélküli társaiké – ez az
agyi plaszticitás egyik hátránya: betegség hatására
ténylegesen is veszítünk a nélkülözhetetlen agykérgi
területekből.
Ha a stressz rövid ideig tart, a méretcsökkenés is csak
átmeneti lesz, ám ha hosszan elnyúlik, akkor a hatása
maradandó. A depresszióból kigyógyuló személyek azután
visszanyerik az emlékeiket, és a kutatások szerint a
hippocampusuk is „visszanőhet” normális méretűre. Kiderült
egyébként, hogy a hippocampus azon két terület egyike,
ahol a normális működések keretén belül is új idegsejtek
képződhetnek a saját őssejtjeinkből. Ha L.-nek károsodott a
hippocampusa, akkor abból a húszas évei elejére gyógyult
ki, amikor ismét kezdett explicit emlékeket elraktározni.
Az antidepresszáns gyógyszerek hatására nő a
hippocampusban idegsejtekké átalakuló őssejtek száma. A
három héten át Prozac-kal kezelt patkányok
hippocampusában az újonnan keletkező sejtek száma 70
százalékkal nő. Az embernél általában 3—6 hét kell ahhoz,
hogy az antidepresszánsok kifejtsék hatásukat – talán csak
véletlen, hogy a hippocampusban újonnan születő
idegsejteknek is ennyi ideig tart, hogy éretté váljanak,
nyúlványokat növesszenek, és más idegsejtekhez
kapcsolódjanak. Könnyen lehet tehát, hogy tudtunkon kívül
azzal segítettünk a depressziós pácienseknek leküzdeni
állapotukat, hogy az agyi plaszticitást elősegítő
gyógyszereket adtunk nekik. Mivel pedig a pszichoterápia
hatására javuló állapotú embereknek általában az
emlékezetük is javul, könnyen lehet, hogy ez a kezelés is
serkenti a hippocampusban zajló idegsejtképződést.
***
 Az L. úr által elért számos változás talán még Freudot is
meglepte volna, tekintettel arra, hogy mennyi idős is volt L.
az analízis idején. Freud a „mentális plaszticitás”
kifejezéssel jellemezte az emberek változásra való
képességét, és azt is felismerte, hogy e változási képesség
személyenként eltérő lehet. Megfigyelte, hogy sok idősebb
embernél fordul elő a „plaszticitás csökkenése”, aminek
következtében „változtathatatlanná, rögzültté és merevvé”
válnak. Ezt a szokás hatalmának tulajdonította, de a
következőket is leírta: „Vannak azonban olyanok, akik jóval a
szokásos korhatáron túl is megőrzik ezt a mentális
plaszticitást, míg mások már igen korán elveszítik azt.” Az
ilyen embereknek Freud megfigyelése szerint igen nagy
nehézséget okozott, hogy pszichoanalízissel szabaduljanak
meg neurózisaiktól. Az áttétel aktiválásával náluk sincs
gond, annak megváltoztatásával azonban igen. Egészen
bizonyos, hogy L. úrnak ötvenéves kora utánra már rögzült a
személyiségstruktúrája. De akkor hogyan volt képes
megváltozni?
A válasz egy nagyobb rejtély része, amelyet én „plasztikus
paradoxonnak” nevezek, és e könyv egyik legfontosabb
tanulságának tekintek. A plasztikus paradoxon azt jelenti,
hogy ugyanazon neuroplasztikus tulajdonságok, amelyek
lehetővé teszik agyunk megváltoztatását és rugalmasabb
viselkedések kialakítását, bizonyos esetekben merevebb
viselkedésformák kialakulását is elősegíthetik. Kezdetben
mindenkinek van plasztikus potenciálja. Néhányan egyre
rugalmasabb gyermekekké fejlődünk, s egész felnőtt
életünkben ilyenek maradunk. Másoknál a gyermekkor
spontaneitása, kreativitása és kiszámíthatatlansága
rutinokból felépülő létnek adja át a helyét, amely egyre
ugyanazt a viselkedést ismételgeti, s önmagunk merev
karikatúráivá tesz bennünket. Minden, ami változás nélküli
ismétléseket tartalmaz – legyen az munka, kulturális
tevékenység, készség vagy neurózis –, rigiditáshoz vezethet.
Éppen agyunk neuroplaszticitása az, ami lehetővé teszi e
merev viselkedésformák kialakulását. Pascual-Leone
hasonlata szerint a neuroplaszticitás olyan, mint a
hegyoldalt borító friss hó. Ha leszánkázunk rajta,
választhatunk, azaz rugalmasak lehetünk, hiszen a puha
hóban akár minden alkalommal más-más útvonalon
haladhatunk. De ha másodszor vagy harmadszor is ugyanott
siklunk le, csapások alakulnak ki, s hamarosan már minden
alkalommal megrekedünk ezekben – az útvonalunk
meglehetősen merevvé válik, ahogy a már kialakult idegi
áramkörök önfenntartóak lesznek. Mivel
neuroplaszticitásunk mentális rugalmassághoz és mentális
merevséghez egyaránt vezethet, hajlamosak vagyunk
alábecsülni önmagunk flexibilitási potenciálját, amit
legtöbbünk csak rövid villanásokként tapasztal meg.
Freudnak igaza volt, amikor kijelentette: úgy tűnik, a
plaszticitás hiánya a szokás hatalmával áll kapcsolatban. A
neurózisok is könnyen rögzülhetnek a szokás hatalma által,
mivel ismétlődő mintázatokból állnak, amelyeknek nem
vagyunk tudatában, s emiatt különleges technikák nélkül
szinte lehetetlen megszakítanunk és átirányítanunk őket.
Miután L. úr felismerte és megértette, mi az oka gyakran
védekező célú szokásainak és az önmagával, illetve a
világgal kapcsolatos nézeteinek, kora ellenére is képessé
vált kihasználni vele született plaszticitását.
Amikor L. elkezdte az analízist, édesanyja láthatatlan
szellem volt a számára: egyszerre élő és halott jelenés,
valaki, akihez mindig igyekezett hű maradni, bár a
létezésében sem volt teljesen biztos. Miután elfogadta anyja
halálát, már nem szellemként tekintett rá, s kialakult benne
az érzés, hogy valóban volt édesanyja, egy jó ember, aki
szerette őt, amíg csak élt. Csak e szellem szerető felmenővé
válását követően lett elég szabad ahhoz, hogy szoros
kapcsolatot tudjon kialakítani egy hús-vér nővel.
A pszichoanalízis célja sokszor éppen az, hogy
szellemeinket ősökké változtassa, még az olyan páciensek
esetében is, akik egyetlen szeretett személyt sem
veszítettek így el. Gyakran kísértenek bennünket múltunk
fontos kapcsolatai, s ezek tudtunkon kívül a jelenben is
hatnak ránk. Ahogy feldolgozzuk őket, kísértő emlékből
egyszerűen múltunk részeivé válnak. A szellemeket azért
tudjuk ősökké változtatni, mert képesek vagyunk arra, hogy
az implicit emlékeket – melyeknek létezéséről sokszor nem
is tudunk, míg csak valami fel nem idézi őket, s így olykor
„villámcsapásként” érnek bennünket – világos
összefüggésekkel bíró, deklaratív emlékekké alakítsuk át,
így könnyebb lesz őket tudatosan felidézni, múltunk
részeként megélni.
H. M., a neuropszichológia leghíresebb esete 2009-ben
hunyt el. Túl volt már a hetvenen, elméje azonban
megrekedt az 1940-es években, abban a korban, amely a
műtétjét megelőzte. E műtét során a hippocampusait
távolították el, vagyis azokat a „kapukat”, amelyeken az
emlékeknek át kell jutniuk ahhoz, hogy hosszú távú
plasztikus változás révén megőrződjenek. Mivel képtelen
volt a rövid távú emlékeket hosszú távúakká alakítani,
agyának és emlékezetének szerkezete, valamint önmagáról
alkotott testi és szellemi képe is megmaradt olyannak,
amilyen a műtét előtt volt. Szomorú, de már a tükörben sem
ismerte fel önmagát. A vele nagyjából azonos időben
született Eric Kandel tovább folytatja a hippocampus és az
emlékezet plaszticitásának tanulmányozását, immár a
molekuláris változások szintjén is. Hogy feldolgozza az
1930-as évekből származó fájdalmas emlékeit, szívbe
markoló önéletrajzot írt In Search of Memory (Az emlékezet
nyomában) címmel. A hetvenes éveiben jár, de érzelmileg
már nem foglya az 1930-as éveknek, hála annak, hogy a
csaknem hatvan évvel korábbi eseményeket képes volt a
tudatába felhozni és átírni – s eközben plasztikusan
megváltoztatta az agyát is.
10. Ép aggyal élni
Az idegi őssejt felfedezése, és amit
agyunk megőrzéséért tehetünk
Dr. Stanley Karansky kilencvenéves, és a jelek szerint
képtelen elhinni, hogy csak mert öreg, az életének is
lassulnia kell. Tizenkilenc leszármazottja van – öt gyermeke,
nyolc unokája és hat dédunokája. Első felesége, akivel
ötvenhárom évig élt együtt, 1995-ben rákban halt meg, s a
férfi ma Kaliforniában él második feleségével, Helennel.
Karansky 1916-ban született New Yorkban, a Duke
Egyetem orvosi karára járt, 1942-ben kezdett
gyakornokoskodni, s a második világháború idején orvosként
vett részt a normandiai partraszállásban. Csaknem négy
évig szolgált Európában, a gyalogságnál, azután Hawaiira
vezényelték át, s később le is telepedett ott. Hetvenéves
koráig altatóorvosként dolgozott, ekkor visszavonult. A
nyugdíjas életet azonban nem neki találták ki, ezért
átképezte magát családorvossá, és még tíz évig,
nyolcvanesztendős koráig dolgozott egy kis klinikán.
Nem sokkal azután beszélgettünk, hogy végigcsinálta a
Merzenich csoportja által a Posit Science számára
kifejlesztett gyakorlatsorozatok egyikét. Dr. Karansky nem
tapasztalt magánál kognitív hanyatlást, de mint mondja: ;, A
kézírásom jó volt, bár nem olyan jó, mint régebben.” Nem is
remélt többet, mint hogy sikerül jó formában tartania az
agyát.
A hallási memóriát fejlesztő programot 2005
augusztusában kezdte el azzal, hogy behelyezett egy CD-t a
számítógépébe, és mint mondja, a gyakorlatokat
„kifinomultnak és szórakoztatónak” találta. Meg kellett
például állapítania, hogy egy hosszan kitartott hang
magassága emelkedik vagy süllyed, helyes sorrendbe kellett
állítania az összekeverve elhangzó szótagokat, hasonló
hangokat kellett azonosítania, és végig kellett hallgatnia
történeteket, majd válaszolnia kellett a rájuk vonatkozó
kérdésekre. Mindez azt szolgálta, hogy csiszolódjanak agyi
térképei, és aktivizálódjon az agyi plaszticitást szabályozó
mechanizmus. Három hónapon át hetente háromszor,
alkalmanként egy és egynegyed órán át végezte a
gyakorlatokat.
– Az első hat hétben semmit sem vettem észre. De aztán
a hetedik hét táján feltűnt, hogy éberebb lettem, mint
voltam. A program figyelemmel kísérte a teljesítményemet,
és jelezte, hogy egyre többször adok helyes válaszokat. Úgy
éreztem, hogy minden jobban megy. Figyelmesebb lettem
vezetés közben, nappal és éjjel egyaránt. Többet
beszélgettem az emberekkel, és a beszéd is könnyebben
ment. Azt hiszem, az utolsó néhány hétben még a
kézírásom is javult. Úgy vélem, az aláírásom most olyan,
mint húsz éve volt. A feleségem, Helen is azt mondta, hogy
éberebbnek, aktívabbnak és jobban reagálónak lát.
A doktor most azt tervezi, hogy vár néhány hónapot,
aztán újból végigcsinálja a programot, hogy jó formában
maradjon. Noha a gyakorlatok kifejezetten a hallási
memória fejlesztését szolgálják, általánosabb előnyökkel is
járt, akárcsak a Fast ForWord programot használó
gyerekeknél, mivel nemcsak a hallási memóriáját
serkentette, hanem a plaszticitást szabályozó agyi
központokat is.
Közben a mozgást sem hanyagolja el.
– A feleségemmel hetente háromszor gyakorolunk
fitneszgépeken, aztán harminc-harmincöt percig
szobakerékpározunk.
Dr. Karansky önmagát élethosszig képző embernek tartja.
Komoly matematikai tárgyú írásokat olvas, imádja a
játékokat, a szórejtvényeket és a szudokut.
 – Szívesen olvasok történelemről – meséli. – Általában
rábukkanok egy időszakra, amely valamilyen okból felkelti
az érdeklődésemet, és akkor csak ezzel a korral foglalkozom
mindaddig, míg úgy nem érzem, hogy eleget tudok már
róla, s ideje valami mást tanulnom.
Ez talán dilettantizmusnak tűnik, ám hatására állandóan
új dolgokkal és új témákkal ismerkedik meg, ami
meggátolja, hogy a plaszticitást és a dopamintermelést
szabályozó rendszere elsorvadjon.
Minden új érdeklődése igazi szenvedéllyé válik.
– Öt éve ébredt fel a kíváncsiságom a csillagászat iránt,
így lett belőlem amatőr csillagász. Mivel akkoriban
Arizonában éltünk, ahol nagyon jók a látási viszonyok,
vettem egy teleszkópot.
Komoly kőzetgyűjteménnyel büszkélkedhet, és idősebb
éveinek jelentős részét töltötte azzal, hogy bányákban
csúszott-mászott szép darabok után kutatva.
– Jellemző a családjára a magas életkor? – kérdezem.
– Nem – feleli. – Édesanyám a negyvenes évei végén halt
meg, apám pedig a hatvanas éveiben. Magas volt a
vérnyomása.
– És milyen a maga egészségi állapota?
– Nos, egyszer már meghaltam. – Elneveti magát. –
Bocsásson meg, de olykor szeretem megdöbbenteni az
embereket. Tudja, régebben hosszútávfutó voltam, és 1982-
ben, hatvanöt éves koromban egy honolului felkészítő
versenyen kamrai fibrilláció – gyakran végzetes kimenetelű
szívritmuszavar – lépett fel nálam. Szó szerint meghaltam
ott, a járdán. Szerencsére a fickó, akivel együtt futottam,
elég okos volt ahhoz, hogy rögtön megkezdje az
újraélesztést, néhány másik futó pedig értesítette a
mentőket, akik viszonylag hamar megérkeztek,
defibrillátorral visszaállították a szívem helyes ritmusát,
aztán bevittek a Straub Kórházba.
Ezután bypassműtétet hajtottak végre rajta. A
rehabilitációban igen lelkiismeretesen vett részt, és az
állapota gyorsan javult.
– Ettől kezdve már nem indultam futóversenyeken, de
azért lefutottam heti negyven kilométert, még ha lassúbb
tempóban is.
2000-ben, 83 éves korában újabb szívrohamon esett át.
Kedveli a társaságot, de csak akkor, ha nincsenek
körülötte túl sokan.
– Nem szívesen járok koktélpartikra, ahol az emberek
összejönnek, és beszélgetnek. Az ilyesmi nincs igazán az
ínyemre. Sokkal jobb, ha leülök valakivel, találunk egy
mindkettőnket érdeklő témát, és elmélyedünk abban. Ez
még három– vagy négyfős társaságban is élvezetes. De ez
nem afféle társalgás, ami a hogylétem felőli érdeklődésben
merül ki.
Mint mondja, sem ő, sem a felesége nem nagy utazók, de
ez nézőpont kérdése. Nyolcvanegy éves korában például
tanult egy kicsit oroszul, aztán egy orosz kutatóhajó
fedélzetén ellátogatott az Antarktiszra.
– Miért? – kérdeztem.
– Mert ott van.
Az utóbbi néhány évben járt a Yucatán-félszigeten,
Angliában, Franciaországban, Svájcban és Olaszországban,
hat hetet töltött Dél-Amerikában, meglátogatta a lányát az
Egyesült Arab Emírségekben, s volt Ománban,
Ausztráliában, Új-Zélandon, Thaiföldön és Hongkongban is.
Állandóan új dolgokat próbál ki, s ha egyszer valami
felkelti az érdeklődését, akkor minden figyelmét arra fordítja
– ez a plasztikus változáshoz szükséges állapot. Ő a
következőket mondja erről:
– Hajlandó vagyok igen komolyan koncentrálni arra, ami
az adott pillanatban érdekel. Aztán ha úgy érzem, hogy
magasabb szintre jutottam abban a dologban, már kisebb
figyelmet fordítok rá, s más irányokba kezdem nyújtogatni
érdeklődésem csápjait.
Filozofikus felfogása meg is védi az agyát, mivel nem
idegesíti fel magát apróságokon – ami nem kis dolog, hiszen
a stressz glükokortikoidok termelését váltja ki, amelyek
viszont sejteket pusztíthatnak el a hippocampusban.
– Nem tűnik igazán idegesnek vagy szorongónak –
állapítom meg.
– Úgy tapasztaltam, hogy ez nagyon jót tesz az embernek.
– Optimista természet?
– Nem mondanám, de azt hiszem, tisztában vagyok azzal,
hogy léteznek véletlenek. Számos olyan dolog hathat rám,
amelyek felett nincs hatalmam. Ezeket nem tudom
irányítani, azt viszont igen, hogy hogyan reagálok rájuk.
Azzal töltöm az időmet, hogy olyan dolgok miatt aggódom,
amelyek felett van hatalmam, vagy amelyeknek
befolyásolhatom a kimenetelét, és sikerült kialakítanom egy
olyan filozófiát, amely lehetővé teszi a számomra, hogy
megbirkózzam ezekkel.
A 20. század elején a világ legkiválóbb neuroanatómusa, a
Nobel-díjas Santiago Ramón y Cajal – aki lefektette az
alapokat ahhoz, hogy megértsük az idegrendszer
szerveződését – az emberi agy anatómiájának egyik
legbosszantóbb problémájával kezdett foglalkozni. Úgy tűnt
ugyanis, hogy a kezdetlegesebb állatok, például a gyíkok
agyával szemben az emberi agy képtelen a sérülések után
regenerálódni. Ez a tehetetlenség azonban egyáltalán nem
jellemző az emberi szervekre. Ha megvágjuk a bőrünket, az
begyógyíthatja magát azzal, hogy új bőrsejteket termel;
törött csontjaink összeforrhatnak; májunk és beleink
nyálkahártyája meggyógyulhat; s az elvesztett vér is
pótlódhat, mert a csontvelőben levő sejtek vörösvértestekké
és fehérvérsejtekké is képesek átalakulni. Egyedül az
agyunk tűnt kivételnek. Azt már tudták, hogy ahogy
öregszünk, milliószám pusztulnak el az idegsejtjeink. Míg
azonban más szervek az őssejtekből új szöveteket állítanak
elő, az agyban nyomát sem lelték ilyen sejteknek. Hiányuk
fő magyarázataként többnyire azt fogadták el, hogy az
emberi agy az evolúció során túl bonyolulttá és
specializálttá vált, s emiatt veszítette el az új sejtek
termelésének képességét. Egyébként is, kérdezték a
tudósok, hogyan lenne képes egy új idegsejt belenőni egy
már meglévő, bonyolult ideghálózatba, s ott ezerszám
alakítani ki új szinaptikus kapcsolatokat anélkül, hogy ezzel
teljes zűrzavart okozna? Az emberi agyat tehát zárt
rendszernek képzelték el.
Ramón y Cajal pályafutása utolsó szakaszát arra
fordította, hogy az agy vagy a gerincvelő változási,
regenerálódási vagy átszerveződési képességére utaló
jeleket keresett – de hiába.
1913-ban megjelent, Degeneration and Regeneration of
the Nervous System (Az idegrendszer degenerációja és
regenerációja) című remekművében így írt: „A felnőttek
[agyi] központjaiban az idegpályák valami módon
rögzítettek, véglegesek, megváltoztathatatlanok. Minden
elpusztulhat, de semmi sem regenerálódhat. A jövő
tudományára vár a feladat, hogy megváltoztassa, ha
lehetséges, ezt a zord tényt.”
Azután sokáig ennyiben is maradt a dolog.
***
Egy mikroszkópba kémlelek az általam eddig látott
legkorszerűbb kutatóhelyen, a kaliforniai La Jollában működő
Salk Laboratories-ban. A mikroszkóp alatt, egy Petri-
csészében élő emberi idegi őssejtek vannak, amelyeket
Frederick „Rusty” Gage laboratóriumában tenyésztettek.
Gage és a svéd Peter Eriksson 1998-ban fedezte fel ezeket a
sejteket a hippocampusban.
A szemem előtt lévő idegi őssejtek szinte vibrálnak az
élettől. Azért nevezik őket „idegi” őssejteknek, mert
osztódásuk után idegsejtekké vagy az agyban lévő
idegsejtek működését segítő úgynevezett gliasejtekké
differenciálódhatnak, egyelőre azonban még nem
„specializálódtak”, és így teljesen egyformának tűnnek. Ami
azonban egyéniség terén hiányzik belőlük, azt az őssejtek
bőven bepótolják a halhatatlanságukkal. Az őssejteknek
ugyanis nem feltétlenül kell specializálódniuk; az is
megtörténhet, hogy újra meg újra osztódva önmaguk
tökéletes másolatait hozzák létre, s ezt a végtelenségig
folytathatják anélkül, hogy bármi jelét adnák az
öregedésnek. Emiatt az őssejteket gyakran az agy örökifjú
sejtbébijeiként írják le. Ezt a megújulási folyamatot
neurogenezisnek nevezik, és egészen halálunk napjáig
folytatódik.
Az idegi őssejteket részben azért nem vették észre ilyen
sokáig, mert nem illettek abba az elméletbe, amely az agyat
bonyolult gépezetként, számítógépként festette le – hiszen a
gépek nem növesztenek maguknak új alkatrészeket. Amikor
Joseph Altman és Gopal D. Das, a Massachusetts Institute of
Technology munkatársai hírt adtak arról, hogy felfedezték e
sejteket a patkányokban, egyszerűen nem hittek nekik.
Aztán az 1980-as években Fernando Nottebohm
madárszakértő azon kezdett töprengeni, hogyan lehetséges,
hogy az énekesmadarak minden évben más dalt énekelnek.
Megvizsgálta az agyukat, és azt találta, hogy az évnek
abban a szakában, amikor a madarak a legtöbbet dalolnak,
új agysejtek fejlődnek az agy daltanulásért felelős részében.
Nottebohm felfedezésének hatására a tudósok az emberhez
jobban hasonlító állatoknál is vizsgálatokat kezdtek. A
Princeton Egyetemen dolgozó Elizabeth Gould fedezett fel
elsőként idegi őssejteket főemlősöknél. Ezt követően
Eriksson és Gage igen ötletes módszert fejlesztettek ki az
agyi sejtek speciális megjelölésére: a BrdU nevű marker
csak keletkezésük pillanatában épülhet be az idegsejtekbe,
aztán a mikroszkóp alatt igen jól megjeleníthető. A két
kutató halálos betegségben szenvedő betegektől kért
engedélyt arra, hogy beadhassák nekik ezt a jelölőanyagot,
majd az alanyok halála után megvizsgálták az agyukat, és
új, nemrég keletkezett idegsejteket találtak a
hippocampusaikban. E haldokló pácienseknek köszönhetően
tudjuk, hogy életünk legvégéig képződnek bennünk új
idegsejtek.
 A kutatás, hogy idegi őssejteket találjanak az emberi agy
más részeiben is, tovább folyik. Aktív formájukra a
hippocampus mellett eddig csak a szaglógumóban (a
szagok feldolgozásáért felelős területen) bukkantak rá,
szunnyadó, inaktív formában viszont jelen vannak az
érzelmek feldolgozásában részt vevő septumban, a
mozgásszervezésben szerepet játszó striatumban és a
gerincvelőben is. Jelenleg Gage és mások is olyan kezelések
után kutatnak, amelyek valamilyen gyógyszer segítségével
aktivizálnák a szunnyadó őssejteket, hogy azok munkához
láthassanak, ha az a terület, ahol szunnyadnak, megsérül.
Arra is megpróbálnak választ találni, hogy az őssejtek
beültethetők-e az agy sérült részeibe, illetve rávehetők-e
valami módon, hogy oda vándoroljanak.
Annak kiderítésére, hogy a neurogenezis javíthatja-e a
szellemi kapacitást, Gage csoportja azt kezdte vizsgálni,
hogyan lehetne fokozni az idegi őssejtek termelését. Gage
munkatársa, Gerd Kempermann öregedő egereket tartott
ingergazdag környezetben (vagyis olyan helyen, amely tele
volt egérjátékokkal, például golyókkal, csövekkel és
futókerekekkel). Az állatok csupán 45 napot töltöttek el itt.
Amikor Kempermann feláldozta őket, és megvizsgálta az
agyukat, azt találta, hogy a hippocampus egy adott
régiójának térfogata 15 százalékkal lett nagyobb, az ottani
sejtek száma pedig szintén 15 százalékkal, azaz 45 000-rel
nőtt a hagyományos ketrecben tartott egerekhez képest.
Az egerek nagyjából két évig élnek. Amikor a csoport
olyan, idősebb egereket vizsgált, amelyek életük második
feléből tíz hónapot töltöttek az ingergazdag környezetben,
azt találták, hogy a hippocampus szaporodó idegsejtjeinek
száma az ötszörösére nőtt. Ezek az egerek jobb
teljesítményt nyújtottak a tanulási, felfedezési, mozgási és
egyéb, az egerek intelligenciájának vizsgálatára használt
tesztekben, mint normális környezetben tartott társaik. Új
idegsejtek fejlődtek ki náluk – bár nem olyan gyorsan, mint
a fiatalabb egerekben –, ami azt bizonyította, hogy a
tartósan ingergazdag környezet az idősödő agyban is
rendkívüli mértékben elősegíti a neurogenezist.
A csoport ezután azt vizsgálta, mely tevékenységek
okoznak sejtszámnövekedést az egereknél, és úgy találták,
hogy az agy idegsejtjeinek száma kétféle módon
gyarapítható: új idegsejtek létrehozásával, illetve a meglévő
idegsejtek élettartamának meghosszabbításával.
Gage egyik munkatársa, Henriette van Praag kimutatta,
hogy az új idegsejtek szaporodását a futókerék segítette a
legjobban. Az egerek hippocampusában egy hónap
kerekezés után duplájára nőtt az új idegsejtek száma. Mint
Gage-től megtudtam, az egerek valójában nem futnak a
kerékben, az csak a látszat, mivel annyira kicsi az eszköz
ellenállása. Valójában csupán fürgén sétálnak.
Gage elmélete szerint természetes környezetben a hosszú
ideig tartó gyors járás új, a megszokottól eltérő környezetbe
vinné az állatot, ezért új tanulásra van szüksége, ami
„előrelátó sejtszaporodást” vált ki.
– Ha csak ebben a szobában élnénk – mondta –, és ez
lenne minden tapasztalatunk, akkor nem lenne szükségünk
neurogenezisre. Mindent tudnánk erről a környezetről, és
remekül elboldogulnánk a meglévő tudásunkkal.
Ez az elmélet – vagyis hogy az új környezet neurogenezist
válthat ki – egybevág Merzenich azon felfedezésével, hogy
az agy jó kondícióban tartásához új dolgokat kell tanulnunk,
ahelyett hogy egyszerűen csak rég elsajátított fogásokat
ismételgetnénk.
Ám amint már említettük, van egy második módszer is a
hippocampusban lévő idegsejtek számának növelésére: a
már meglévő sejtek élettartamának a meghosszabbítása. A
csoport egereket tanulmányozva felfedezte, hogy az egyéb
játékok, golyók és csövek használatának elsajátítása során
nem keletkeztek új idegsejtek, viszont e tanulás hatására az
ott kifejlődött új idegsejtek tovább éltek. Elizabeth Gould azt
is megállapította, hogy a tanulás még ingerek
szempontjából normálisnak számító környezetben is segíti
az őssejtek életben maradását. Így aztán a testmozgás és a
tanulás egymást kiegészítő módon hatnak: az első új
őssejteket hoz létre, a második pedig növeli az
élettartamukat.
Noha az idegi őssejtek megtalálása nagy horderejű
felfedezés volt, ez csak egyike azon módszereknek,
amelyekkel az idősödő agy megfiatalíthatja és
továbbfejlesztheti önmagát. Paradox módon ugyanis néha
az idegsejtek elveszítése is javíthatja az agyműködést, mint
például a serdülőkori nagy „visszametszéskor”, amikor a
nem vagy csak alig használt idegsejtek és szinaptikus
kapcsolatok elpusztulnak – talán ez a „használd, vagy
elveszíted” elv leglátványosabb megvalósulása.
Az időskori neurogenezis ténye sem mond ellent annak,
hogy a többi szervünkhöz hasonlóan az agyunk is hanyatlik
az évek múlásával. Ám még e leépülés kellős közepén is
nagyszabású plasztikus változások mennek végbe benne,
talán éppen azért, hogy alkalmazkodjon a veszteségekhez.
Melanie Springer és Cheryl Grady, a Torontói Egyetem
kutatói kimutatták, hogy ahogy öregszünk, ugyanazok a
kognitív funkciók más agyi lebenyeket aktiválnak, mint
fiatalabb korban. Amikor fiatal – 14 és 30 év közötti –
alanyaik különféle kognitív teszteket végeztek, az agyi
felvételek szerint ehhez főként a halántéklebenyeiket
használták – minél iskolázottabbak voltak, annál nagyobb
mértékben.
A 65 év feletti alanyoknál más volt a helyzet. Az agyi
felvételeken az volt látható, hogy ugyanezekhez a kognitív
feladatokhoz nagyrészt a homloklebenyüket használták,
méghozzá itt is annál nagyobb mértékben, minél
magasabban iskolázottak voltak.
Az ilyen, agyon belüli áthelyeződés is a plaszticitás jele:
egy funkció feldolgozási területeinek megváltozása egyik
lebenyből a másikba az elképzelhető legnagyobb mértékű
változás, ami egy funkcióval történhet. Senki sem biztos
abban, hogy ez miért történik, és hogy miért igazolja oly sok
tanulmány az iskolázottabb emberek magasabb fokú
védettségét a szellemi hanyatlással szemben. A
legnépszerűbb elmélet úgy tartja, hogy a sokévi tanulás
egyfajta kognitív tartalékot képez – vagyis az átlagosnál
jóval több idegi hálózat foglalkozik a mentális
tevékenységgel -, amit azután agyunk hanyatlásakor
igénybe tudunk venni.
Az öregedés során egy másik fajta nagyszabású agyi
átszerveződés is történik. Amint már láttuk, számos agyi
tevékenység lateralizált, vagyis valamelyik féltekéhez
kötődik. A beszéd java része a bal félteke funkciója, míg a
vizuális és térbeli feldolgozás túlnyomórészt a jobb
féltekében történik – e jelenséget féltekei aszimmetriának
nevezik. A Duke Egyetemen dolgozó Roberto Cabeza és
mások friss kutatásai azonban azt látszanak jelezni, hogy az
évek során elvész a lateralizáció egy része. Az egykor az
egyik féltekében zajló prefrontális tevékenységek idővel
mindkét féltekére kiterjednek. Noha nem tudjuk biztosan,
miért van ez így, az egyik elmélet szerint az öregedés során
ahogy az egyik félteke hatékonysága csökken, ezt a másik
félteke kompenzálja. Ha ez igaz, az azt jelentené, hogy az
agy saját romló teljesítményére adott válaszként is
átszervezheti önmagát.
Tudjuk, hogy az állatokban a mozgás és a szellemi
tevékenység fokozza az agysejtek létrejöttét, illetve
fenntartja őket, és sok tanulmány igazolja azt is, hogy a
szellemileg aktív életet élő embereknek jobb az
agyműködésük. Minél többet tanultunk, annál aktívabbak
vagyunk szociálisan és testileg is, és minél szívesebben
veszünk részt szellemileg stimuláló tevékenységekben,
annál kisebb esélyünk lesz az Alzheimer-kórra és a
dementiára.
E tekintetben nem minden tevékenység egyenértékű. A
valódi összpontosítást igénylő feladatok – egy hangszeren
való játék megtanulása, táblás játékok, olvasás és tánc –
mind kimutathatóan csökkentik a dementia kockázatát. A
tánc, amelyhez új mozdulatokat is meg kell tanulni,
szellemileg és testileg is kihívást jelent, és nagy figyelmet
igényel. Az ilyen szempontból kevésbé intenzív
tevékenységek, mint a bowling, a gyermekfelügyelet vagy a
golfozás viszont nem csökkentik az Alzheimer-kór
előfordulási gyakoriságát.
Ezek a tanulmányok nagyon sok mindent elárulnak, de
nem bizonyítják azt, hogy agyi gyakorlatokkal megelőzhető
az Alzheimer-kór. E tevékenységek valami módon együtt
járnak az Alzheimer-kór gyakoriságának csökkenésével, ám
ez önmagában nem bizonyít ok-okozati összefüggést.
Lehetséges, hogy azok, akiknek igen korán kezdődő, de
észrevehetetlen Alzheimer-kórjuk van, már viszonylag
fiatalon lassulni kezdenek, így kevésbé lesznek aktívak. A
legtöbb, amit az agyi gyakorlatok és az Alzheimer-kór
összefüggéséről biztosan mondhatunk, az, hogy a módszer
roppant ígéretesnek tűnik.
Merzenich munkássága azt már bebizonyította, hogy egy
másik, az Alzheimer-kórral gyakran összetévesztett, ám
annál sokkal gyakoribb állapot – az időskori
emlékezetromlás – szinte biztosan visszafordítható
megfelelő szellemi gyakorlatokkal. Noha dr. Karansky nem
panaszkodott általános kognitív hanyatlásról, neki is voltak
olykor időskori pillanatai, amelyeket ugyancsak a korral járó
emlékezetromlás okozott, és a gyakorlatok nyomán
tapasztalt előnyök egyértelműen azt mutatták, hogy egyéb
kognitív problémái is voltak, amelyekről nem is tudott.
Dr. Karansky tehát, mint kiderült, mindent jól csinált
ahhoz, hogy leküzdje a korral járó emlékezetromlást, és így
mindannyiunk számára példát mutatott arról, mit is kellene
tennünk.
A testmozgás nemcsak azért segít, mert új idegsejteket
hoz létre, hanem azért is, mert az elme alapja az agy, az
agynak pedig oxigénre van szüksége. A gyaloglás, a
kerékpározás és az egyéb, keringési rendszert igénybe vevő
gyakorlatok mind erősítik a szívet és az agyat tápláló ereket,
s ennek köszönhetően az ilyen tevékenységeket végző
emberek szellemileg frissebbek maradnak – erre egyébként
már Seneca római filozófus is rámutatott, jó kétezer évvel
ezelőtt. A legfrissebb kutatások szerint a testmozgás
fokozza a BDNF nevű, az idegek növekedését serkentő
vegyület termelését és felszabadítását, márpedig a 3.
fejezetben láttuk, hogy a BDNF kulcs-fontosságú szerepet
játszik a plasztikus változások kiváltásában. Ahogy
tulajdonképpen minden, ami jó kondícióban tartja a szívet és
az ereket, frissíti az agyat – beleértve az egészséges
étrendet is.
Nem kell a végkimerülésig hajszolnunk magunkat – a
végtagok rendszeres, természetes megmozgatása is bőven
elegendő. Amint azt Van Praag és Gage felfedezték, a fürge
gyaloglás serkenti az új idegsejtek képződését.
A mozgás serkentően hat az agy érző– és motoros
kérgére, és segít karbantartani az egyensúlyozó rendszert.
Az évek múlásával e funkciók is hanyatlásnak indulnak,
emiatt egyre hajlamosabbá válunk az esésekre, s egyre
inkább otthonunk foglyai leszünk. Márpedig semmi sem
gyorsítja fel úgy az agy elsorvadását, mint ha állandóan
ugyanabban a környezetben vagyunk; az egyhangúság
meggyengíti a plaszticitás fenntartásához nélkülözhetetlen
dopamin– és figyelmi rendszereket. Egy olyan, kognitív
szempontból változatos tevékenység, mint a tánctanulás,
valószínűleg segít elkerülni az egyensúlyozási zavarokat,
ráadásul ez társas tevékenység, így az agy egészségét is
őrzi. Az ilyen szempontból eddig még nem vizsgált tai csi
intenzív összpontosítást igényel a mozgások koordinációja
terén, és serkenti az agy egyensúlyi rendszerét. Meditatív
elemei is vannak, amelyek bizonyítottan igen hatékonyan
csökkentik a stresszt, és valószínűleg segítenek az
emlékezet és a hippocampusban lévő idegsejtek
megőrzésében.
Dr. Karansky állandóan új dolgokat tanul, s ez fontos
szerepet játszik abban, hogy időskorára is egészséges és
boldog maradt – állítja dr. George Vaillant, a Harvard
Egyetem pszichiátere, az emberi életciklus legnagyobb
szabású és leghosszabb távú kutatási programjának, a
Harvard Study of Adult Developmentnek (Felnőtt Fejlődési
Vizsgálat, Harvard Egyetem) a vezetője. 824 embert
kísértek figyelemmel késő tizenéves koruktól egészen
időskorukig. E résztvevők három csoportra voltak oszthatók:
Harvardon végzettek, rossz anyagi helyzetben lévő
bostoniak és igen magas IQ-jú nők. Az alanyok némelyikét
már több mint hat évtizede vizsgálják, s jóval túl vannak a
nyolcvanéves koron. Vaillant megállapította, hogy az időskor
nem pusztán a hanyatlás és a romlás időszaka, ahogyan azt
sok fiatal gondolja. Az idősebbek gyakran fejlesztenek ki új
készségeket, és sok esetben bölcsebbek és szociálisan is
ügyesebbek, mint fiatalabb korban voltak. Ezek az idős
emberek valójában kevésbé hajlamosak a depresszióra,
mint a fiatalok, s általában nem is szenvednek az életüket
jelentősen megnehezítő betegségben, egészen addig, amíg
le nem dönti őket a lábukról a végül a halálukat okozó kór.
A komoly kihívást jelentő szellemi tevékenységek
természetesen növelik hippocampusunk idegsejtjeinek
életben maradási esélyeit. Az egyik lehetőség a már
kipróbált agyi gyakorlatok használata – ilyenek például azok,
amelyeket Merzenich fejlesztett ki. Az élet azonban nem
szólhat csak a gyakorlatokról, élni is kell, ezért az a legjobb,
ha az emberek valami olyasmit választanak maguknak, amit
mindig is szerettek volna csinálni, mivel így erősen
motiváltak lesznek, és ez rendkívül fontos. Mary Fasano
például 89 évesen szerzett diplomát a Harvard Egyetemen.
David Ben Gurion, Izrael első miniszterelnöke időskorában
autodidakta módon tanult meg ógörögül, hogy eredetiben
olvashassa a klasszikusokat. Minek? – gondolhatnánk. – Kit
akarok becsapni? Az út végén járok. – Az efféle gondolkodás
azonban önbeteljesítő jóslat, amely a „használd, vagy
elveszíted” elv alapján csak felgyorsítja az agy szellemi
hanyatlását.
 Frank Lloyd Wright, a kiváló építész 90 évesen tervezte
meg a Guggenheim Múzeumot. Benjamin Franklin 78
évesen találta fel a bifokális szemüveget. Az emberi
kreativitást tanulmányozva H. C. Lehman és Dean Keith
Simonton megállapították, hogy bár a legtöbb területen a
35 és 55 év közötti korban a legnagyobb a kreativitás, a
hatvanas és hetvenes éveikben járó emberek ugyanolyan
produktívak, mint húszas éveikben voltak, még ha
lassabban dolgoznak is.
Pablo Casals, a kiváló csellóművész 91 éves volt, amikor
egy diákja megkérdezte tőle:
– Mester, miért gyakorol még ma is?
Casals így válaszolt:
– Azért, hogy fejlődjek.
 11. Több, mint a részek
összege
Egy példa az agy elképesztő
plasztikusságára
Az asztalnál velem szemben ülő és vidáman tréfálkozó nő
fél aggyal született. Valami katasztrofális baj történt vele,
még az anyja méhében, bár hogy mi, azt senki sem tudja
biztosan. Nem szélütés volt, mivel a szélütés az egészséges
szöveteket pusztítja el, Michelle Mack agyának bal féltekéje
azonban egyszerűen ki sem fejlődött. Orvosai úgy vélik, a
bal agyfélteke vérellátásáról gondoskodó bal nyaki verőér
záródhatott el magzatkorában, s emiatt nem fejlődött ki ez a
félteke. Miután megszületett, az orvosok elvégezték nála a
szokásos vizsgálatokat, majd közölték az édesanyjával,
Carollal, hogy minden rendben van. De még ma sem
valószínű, hogy akár egy neurológus is észrevenné az egyik
agyfélteke hiányát – hacsak nem mutatnak neki felvételt
Michelle agyáról. Ami engem illet, azon töprengek, vajon
hányan élhették le fél aggyal egész életüket anélkül, hogy
bárki tudott volna róla – őket magukat is beleértve.
Azért kerestem fel Michelle-t, hogy kiderítsem, mennyi
neuroplasztikus változás lehetséges egy olyan embernél,
akinek az agya ilyen rendkívül nehéz feladattal került
szembe. Ha valaki a lokalizácionizmus híve, vagyis
meggyőződése, hogy az egyes féltekék feladatai
genetikailag rögzítettek, az elég nehezen tudja
megmagyarázni, miként képes Michelle egyetlen
agyféltekével normális életet élni. Elképzelni is nehéz,
hogyan lehetne ennél hatásosabban szemléltetni – vagy mi
tehetné ennél is jobban próbára – az emberi
neuroplaszticitást.
 Noha csak a jobb agyféltekéje van meg, Michelle
egyáltalán nem orvosi műszerek seregére kapcsolt,
vegetáló, szánalmas teremtmény. Most 29 éves. Kék szeme
vastag szemüveg mögül hunyorog rám. Teljesen normálisan
beszél, farmernadrágot visel, a hálószobáját kék színűre
festette. Részmunkaidős állásban dolgozik, sokat olvas,
szeret filmeket nézni, és szívesen van együtt a családjával.
Azért képes minderre, mert jobb agyféltekéje átvette a bal
félteke feladatait, így az olyan alapvető funkciók, mint a
nyelvi készségek és a beszéd, nála a jobb agyféltekére
hárulnak. Michelle fejlődése nyilvánvalóvá teszi, hogy a
neuroplaszticitás nem holmi lényegtelen, az agy perifériáin
zajló jelenség; segítségével a lányban igen nagyszabású
agyi átszerveződés ment végbe.
Jobb agyféltekéjének nemcsak a baltól átvett fő
feladatokat kell elvégeznie, hanem „saját” funkcióit is el kell
látnia. Normális esetben a két agyfélteke azzal segíti és
finomítja egymás fejlődését, hogy elektromos jelzésekkel
tájékoztatják egymást a tevékenységükről, a kettő így
összehangoltan működhet. Michelle esetében azonban a
jobb agyféltekének a baltól származó bemenetek nélkül
kellett fejlődnie, s egymagában kellett megtanulnia élni és
funkcionálni.
Michelle-nek egészen rendkívüli – majdnem zseniális –
számolási képességei vannak, amelyeket villámgyorsan
alkalmaz. Más szempontokból viszont speciálisak az igényei,
és vannak bizonyos fogyatékosságai is. Nem szeret utazni,
ismeretlen környezetben könnyen eltéved. Az elvont
gondolatok bizonyos fajtáit csak nehezen tudja megérteni.
Belső élete azonban nagyon is eleven, olvas, imádkozik és
szeret. Normálisan beszél, kivéve amikor frusztrált. Imádja
Carol Burnett komédiáit. Figyelemmel kíséri a híreket és a
kosárlabda-eredményeket, s a választásokon mindig leadja
a szavazatát. Élete nagyszerűen szemlélteti azt a tényt,
hogy az egész több a részek összegénél, és hogy a fél agy
nem feltétlenül jelent fél elmét.
 ***
Száznegyven évvel ezelőtt Paul Broca indította el a
lokalizácionizmus korszakát, amikor kijelentette: ,,Az ember
a bal agyféltekéjével beszél.” Ezzel nemcsak a
lokalizácionizmust alapozta meg, hanem az azzal rokon, a
jobb és a bal agyfélteke közti különbségeket tárgyaló
lateralitáselméletet is. A bal féltekét kezdték a verbális
képességek birodalmának tekinteni, ahol az olyan,
szimbólumokkal dolgozó tevékenységek zajlottak, mint a
nyelvfeldolgozás vagy a matematikai számítások; a jobb
félteke viszont nagyrészt a nem verbális képességek –
például a látási/térbeli tevékenységek (amikor térkép
alapján vagy a térben tájékozódunk) –, valamint a
képzelőerőt és a művészi képességeket igénylő funkciók
színtere lett.
Michelle esete arra figyelmeztet, hogy valójában nagyon
keveset tudunk az emberi agy működésének alapvető
funkcióiról. Mi történik akkor, ha mindkét félteke funkcióinak
ugyanazért a helyért kell versengeniük? Fel kell-e áldozni
valamit, és ha igen, mit? Mennyi agy szükséges az életben
maradáshoz? Mennyi agy szükséges a szellemességhez, az
empátiához, az egyéni ízléshez, a spirituális vágyakozáshoz
és a kifinomultsághoz? Ha agyszöveteink csaknem fele
nélkül is életben tudunk maradni, és egész jól
elboldogulhatunk, akkor egyáltalán mi szükség van rá?
És persze van itt még egy kérdés: milyen lehet olyannak
lenni, mint ő? Michelle családjának a nappalijában vagyok, a
virginiai Falls Church egy középosztálybeli házában, és az
agyáról készített MRI-felvételt nézegetem. A jobb oldalon a
normális jobb félteke szürke tekervényei láthatók. A bal
oldalon egy vékonyka agyszövetnyúlványt – a bal félteke
parányi csökevényét – leszámítva csak az ürességet jelző
mély feketeség látszik. Michelle még soha nem nézte meg
ezt a felvételt.
Az ürességet a „cisztájának” nevezi, és amikor a
„cisztájáról” vagy egyszerűen csak „a cisztáról” beszél,
érezhető, hogy az igen fontossá vált a számára – olyan, mint
valami kísérteties szereplő egy tudományos-fantasztikus
filmben. Egyébként a felvétel tanulmányozása valóban
kísérteties élmény. Michelle-re nézve teljes arcot látok,
csillogó szemeket, széles mosolyt, és akaratlanul is
kivetítem ezt a szimmetriát az agyára. A felvétel azonban
már-már gorombán zökkent vissza a valóságba.
Michelle testén megfigyelhetők a hiányzó féltekére utaló
jelek. Jobb csuklója begörbült és kissé el is csavarodott, de
azért képes használni – noha rendes esetben a test jobb
oldalának mozgásait vezérlő utasítások döntő többsége a
bal agyféltekéből érkezik. Valószínű, hogy kifejlődött egy
idegrostokból álló, igen vékony köteg, amely a jobb
féltekéből a jobb kezébe vezet. A bal keze teljesen ép: a
lány balkezes. Amikor feláll, látom, hogy a jobb lábán
járókeretet visel.
A lokalizácionisták kimutatták, hogy minden, amit a jobb
oldalunkon – a „jobb látóterünkben” – látunk, az az agy bal
oldalában kerül feldolgozásra. Mivel azonban Michelle-nek
nincs bal agyféltekéje, a jobb oldalán lévő dolgokat rosszul
látja – erre a látóterére gyakorlatilag vak. Fivérei kicsi
korukban elcsenték a tányérja jobb oldalán lévő
hasábburgonyákat, ő azonban rajtakapta őket, mert
látásának hiányosságait az átlagosat messze meghaladó
érzékenységű hallása kompenzálja. Olyan jó a füle, hogy
emeleti szobájából is tisztán hallja, miről beszélgetnek a
szülei a ház túlsó végében, a földszinten lévő konyhában. A
hallásnak ez a – vakoknál igen gyakori – túlzott fejlettsége is
annak a jele, hogy az agy képes alkalmazkodni a
megváltozott helyzethez. Az érzékenységnek azonban ára
van. Ha például az utcán dudál egy autó, Michelle befogja a
fülét, hogy elkerülje érzékei túlterhelődését. A templomból
mindig kisurran, mielőtt felzúgna az orgona. A nagy zajjal és
felfordulással járó iskolai tűzvédelmi gyakorlatok mindig
halálra rémítették.
 Hasonlóan túlérzékeny a tapintásra is. Édesanyja Michelle
minden ruhájából gondosan kivágja a címkéket, hogy ne
érezze őket. Úgy tűnik, mintha agyából hiányozna egy
szűrő, amely kiszűri a felesleges érzékelési információkat,
ezért aztán Carol „szűr”, hogy így védje meg a lányát. Ha
Michelle-nek van második agyféltekéje, az az édesanyja.
– Tudja – mondta Carol –, úgy volt, hogy sohasem lehet
gyerekem, ezért kettőt is örökbe fogadtunk.
Ok Michelle idősebb testvérei, Bill és Sharon. Ahogy aztán
az elég gyakran megesik, nemsokára kiderült, hogy Carol
kisfiút vár, és Steve teljesen egészségesen jött a világra.
Carol és a férje szerettek volna további gyerekeket is, de az
újabb terhesség valahogy nem akart összejönni.
Egy reggel aztán Carolra rátört a hányinger. Gyorsan
elvégzett egy terhességi tesztet, ám negatív eredményt
kapott. Nehezére esett elhinnie, ezért további teszteket
csinált, de minden esetben furcsa eredményt kapott. E
tesztcsíkoknál a két percen belül bekövetkező színváltozás
jelzi a terhességet. Carolnál a csíkok színe két perc tíz
másodpercig nem változott, utána viszont a pozitív
eredményt jelző színűek lettek.
Az asszonynak eközben időnként enyhébb vérzései is
voltak.
– Három héttel a terhességi tesztek után visszamentem az
orvoshoz – mesélte –, aki azt mondta: engem nem érdekel,
mit mutatnak a tesztek, maga három hónapos terhes.
Akkoriban nem tulajdonítottunk különösebb jelentőséget e
furcsaságoknak. Így utólag azonban biztos vagyok benne,
hogy a méhemben őt ért károsodások miatt a szervezetem
megpróbálta kivetni magából a magzatot. De nem sikerült.
– Hála istennek, hogy nem! – vetette közbe Michelle.
– Ahogy mondod, hála istennek – felelte Carol.
Michelle 1973. november 9-én született. Lánya életének
első napjai teljesen összemosódnak Carol emlékezetében.
Azon a napon ugyanis, amikor Michelle-t hazavitték a
kórházból, Carol velük élő édesanyját szélütés érte. A
házban teljes volt a zűrzavar.
Telt-múlt az idő, és Carolnak feltűnt néhány probléma.
Michelle súlya nem nőtt. A baba nem volt különösebben
aktív, és alig hallatott hangokat. Úgy tűnt, a szeme nem
követi a mozgó dolgokat. Így kezdetét vette az orvosoknál
tett látogatások Carol számára végtelennek tűnő sorozata.
Az agykárosodásra utaló első jelet a kislány hat hónapos
korában vették észre. Mivel Carol úgy gondolta, hogy valami
baj lehet Michelle szemmozgató izmaival, szemészhez vitte
a babát, akinek feltűnt, hogy mindkét látóideg sérült, és
nagyon halvány, bár nem teljesen fehér, mint amilyen a
vakoknál szokott lenni. Az orvos közölte Carollal, hogy a
gyermek látása sohasem lesz teljesen ép. E problémán a
szemüveg sem segíthetett, mivel nem a szemlencsével volt
baj, hanem a látóideggel. Ennél is nyugtalanítóbbak voltak
azonban azok a tünetek, amelyek arra utaltak, hogy valami
komoly baj lehet Michelle agyával, s az okozza látóidegei
elsorvadását.
Nagyjából ugyanekkor tűnt fel ugyanis Carolnak, hogy a
kislány nem fordul meg, és a jobb kezét mindig ökölbe
szorítja. A vizsgálatok megállapították, hogy hemiplégiás,
vagyis testének jobb oldala részlegesen megbénult. Torz
tartásba merevedett jobb keze azokéra hasonlított, akik bal
agyféltekei szélütésen estek át. A gyerekek legtöbbje hét
hónapos korban kezd mászni, Michelle azonban inkább a
popsiján üldögélt, és úgy közlekedett, hogy az ép kezével
megfogózkodott, és arrébb húzta magát.
Noha egyértelműen egyik kategóriába sem illett, orvosa
végül Behr-szindrómáról állított fel diagnózist, hogy orvosi
ellátásban és a fogyatékosokat megillető segítségben
részesülhessen. Való igaz, hogy egyes tünetei –
nevezetesen a látóideg-sorvadás és a neurológiai alapú
mozgáskoordinációs nehézségek – megegyeztek a Behr-
szindrómában tapasztalhatókkal. Carol és Wally azonban
tudták, hogy ez képtelenség, hiszen a Behr-szindróma ritka,
örökletes rendellenesség, amelynek egyikük családjában
sem volt nyoma. Hároméves korában Michelle-t egy, a
központi bénulás kezelésével foglalkozó intézetbe küldték,
bár ez a probléma sem volt diagnosztizálható nála.
Michelle még csecsemő volt, amikor kezdték bevezetni a
számítógépes axiális tomográfia (CAT) nevű képalkotó
eljárást. Lényegében bonyolult röntgenvizsgálatról van szó,
melynek során a berendezés számos keresztmetszeti
felvételt készít az agyról, s a képeket egy számítógépbe
továbbítja. Michelle-en már hat hónapos korában is
végeztek egy CAT-vizsgálatot, ám a korai felvételek még
annyira rossz felbontásúak voltak, hogy a koponyájában
csak szürke folt látszott, amelyből az orvosok semmiféle
következtetést nem tudtak levonni.
Carolt teljesen kétségbe ejtette a gondolat, hogy a
gyermeke sohasem fog jól látni. Egy nap azonban éppen
reggeliztette a kislányt, amikor észrevette, hogy Michelle
szeme követi az étkezőben körbe-körbe járkáló Wallyt.
– Megkönnyebbülésemben a müzlis tál is kiesett a
kezemből – mondja –, hiszen ez azt jelentette, hogy nem
teljesen vak, valamennyire biztosan lát.
Néhány héttel később a házuk előtti teraszon üldögélt
Michelle-lel, amikor egy motorkerékpár haladt el az utcán,
és a kicsi tekintete azt is követte.
A kislány úgy egyéves lehetett, amikor addig görcsösen a
szíve közelében a mellkasához szorított jobb karja ellazult.
Kéteszten-dős korában a beszélni még alig képes kislány
érdeklődni kezdett a nyelv iránt.
– Amikor hazajöttem – emlékezik vissza Wally -, azt
mondta nekem: Ábécét! Ábécét!
A férfi ölébe ült, és ujját az ajkához tette, hogy érezze a
rezgéseket. Az orvosok azt mondták Carolnak, hogy
Michelle-nek nincs tanulási rendellenessége, sőt a jelek
szerint az értelmi képességei teljesen normálisak.
Ámde kétévesen is még csak mászott, ezért Wally, aki
tudta, mennyire szereti lánya a zenét, gyakran lejátszotta
neki a kedvenc lemezét. Amikor a dal véget ért, Michelle
kiabálni kezdett: „Hmmm, hmmm, hmmm, még egyszer!”
Édesapja azonban csak akkor tette fel újra a számot, ha a
kicsi odamászott a lemezjátszóhoz. Ekkorra már kezdtek
világossá válni Michelle képességeinek fő elemei: szinte
minden téren jelentős késést mutatott a fejlődésben. A
klinikai szakértők úgy vélték, ehhez hozzá kell szokniuk,
aztán Michelle egyszer majdcsak utoléri a többieket. Carol
és Wally immár reménytelibbnek látták a jövőt.
Amikor Carol 1977-ben harmadszor is terhes lett –
Michelle öccsével, Jeff-fel –, az egyik orvosa rábeszélte, hogy
végeztessen újabb CAT-vizsgálatot Michelle-nél. Azt mondta,
Carol tartozik azzal meg nem született gyermekének, hogy
megpróbálja kideríteni, mi történt Michelle-lel az
anyaméhben, nehogy még egyszer megismétlődhessen.
Addigra már rengeteget javult a CAT-felvételek felbontása,
és amikor Carol ránézett az új felvételre, ahogy ma
fogalmaz: „A kép olyan volt, mintha nappal és éjszaka lett
volna rajta: itt volt agy, ott nem volt.” Valósággal sokkos
állapotba került.
– Ha ezeket a képeket a hat hónapos korában történt
vizsgálat után mutatják meg nekem, nem hiszem, hogy
képes lettem volna elviselni – mondta nekem az asszony.
Ámde a három és fél esztendős Michelle-nél már
egyértelműen látszott, hogy agya képes alkalmazkodni és
változni, ezért Carol úgy érezte, talán van még remény.
***
Michelle tisztában van azzal, hogy az Országos
Egészségügyi Intézet (National Institutes of Health, NIH)
kutatói dr. Jordan Grafman vezetésével rendszeresen
tanulmányozzák. Carol azért vitte el Michelle-t az NIH-be,
mert a sajtóban olvasott egy, a neuroplaszticitásról szóló
cikket, melyben dr. Grafman egy sor olyan dologról, amit
neki az agyi problémákról mondtak, az addig hallottakkal
ellentétesen nyilatkozott. Grafman úgy vélte, hogy
megfelelő segítséggel az agy az ember egész életében
képes a fejlődésre és a változásra – akár még sérülések után
is. Az orvosok azt mondták Carolnak, hogy Michelle
szellemileg csak nagyjából tizenkét éves koráig fog fejlődni,
de a lány már huszonöt esztendős volt. Ha dr. Grafmannek
igaza volt, akkor Michelle sok-sok évet elvesztett, mialatt
másfajta kezeléseket is kipróbálhattak volna; ez a felismerés
bűntudatot, ugyanakkor reményt is ébresztett Carolban.
Többféle dologban működött együtt dr. Grafmannel,
például abban, hogy segítsenek Michelle-nek, hogy jobban
megérthesse az állapotát, és hatékonyabban uralkodjon az
érzelmein.
Michelle lefegyverző őszinteséggel beszél az érzelmeiről:
– Ha nem az történt, amit én akartam, akkor kicsi
koromtól kezdve éveken át mindig hisztizni kezdtem. Tavaly
aztán meguntam, hogy az emberek mindig azt hiszik, azért
kell érvényesítenem az akaratomat, mert máskülönben a
cisztám venné át fölöttem az irányítást. – Majd hozzáteszi: –
Tavaly óta megpróbáltam elmondani a szüleimnek, hogy a
cisztám nagyon is jól tudja kezelni a változásokat.
Noha el tudja ismételni dr. Grafman magyarázatát arról,
hogy nála a jobb agyfélteke végzi az olyan, bal féltekei
feladatokat is, mint a beszéd, az olvasás vagy a számolás,
de néha úgy beszél a cisztájáról, mintha az valamiféle
idegen lény lenne, saját személyiséggel és akarattal, nem
pedig csak egy üresség a koponyájában ott, ahol a bal
agyféltekének kellene lennie. Ez az ellentmondás azt
mutatja, hogy gondolkozásában kétféle tendencia működik:
a konkrét részleteket rendkívül pontosan meg tudja
jegyezni, az absztrakt gondolkozás azonban nehézségeket
okoz neki. E konkrét gondolkozásnak is vannak előnyei.
Michelle-nek kitűnő a helyesírása, és fel tudja idézni, hogyan
sorakoznak a betűk egymás után egy lapon, mivel sok más
konkrétan gondolkozó emberhez hasonlóan az
emlékezetébe feljegyzett eseményeket ugyanolyan frissen
és elevenen őrzi meg, ahogyan először észlelte azokat.
Másrészt viszont nehezére eshet megérteni azokat a
történeteket, amelyek a szövegben le nem írt, mögöttes
morális tartalmat, témát vagy jelentést illusztrálnak, mivel
ehhez absztrakcióra van szükség.
Jó néhányszor volt alkalmam megtapasztalni azt, hogy
Michelle konkrét módon értelmezi a szimbólumokat. Amikor
Carol arról beszélt, mennyire megdöbbent a második CAT-
felvétel láttán, amely a bal agyfélteke hiányát mutatta, zajt
hallottam. Michelle, aki hallgatta, miről beszélünk, a nála
lévő üvegbe fújta, illetve abból szívta ki a levegőt.
– Mit csinálsz? – kérdezte Carol.
– Ó, én csak, tudod, kiengedem az érzéseimet az üvegbe –
válaszolta Michelle.
Mintha úgy érezte volna, hogy érzései szinte szó szerint is
belelehelhetőek abba a palackba.
Megkérdeztem tőle, felkavarta-e az, ahogyan édesanyja
leírta a CAT-felvételen látottakat.
– Nem, nem, nem, ööö, nagyon fontos ezt elmondani, én
pedig igyekszem a jobb oldalamnál hagyni az irányítást.
Ez a mondat újabb bizonyíték Michelle-nek arra a
meggyőződésére, hogy amikor felizgatja magát, akkor a
cisztája „veszi át fölötte az uralmat”.
Olykor értelmetlen szavakat használ, de nem annyira a
kommunikációhoz, mint inkább azért, hogy levezesse az
érzéseit. Futólag megemlítette, hogy imád
keresztrejtvényeket és szókereső rejtvényeket fejteni, akár
még tévézés közben is.
– Azért, mert növelni akarod a szókincsedet? – kérdeztem.
– Tulajdonképpen – FEKSZIK SZÍV! FEKSZIK SZÍV! – azért
csinálom, miközben vígjátéksorozatokat nézek a tévében,
hogy az elmém ne unja el magát.
A FEKSZIK SZÍV-et hangosan és kissé éneklősen mondta.
Megkértem, mondja el, miért tette.
– Teljesen értelmetlen, amikor, amikor, amikor, amikor
olyan dolgokat kérdeznek, amelyek felbosszantanak –
közölte Michelle.
 Gyakran nem is annyira az elvont jelentésük miatt
választja a használt szavakat, hanem fizikai
tulajdonságaikért, hasonló, rímelő hangzásukért – ami
megint csak a konkrét gondolkozás jele. Egyszer, az autóból
kiszállva váratlanul énekelni kezdett: TÚRZÁS ÉS BÚRZÁS.
Sokszor éttermekben törnek ki belőle ezek a rövid dallamok,
olyankor megbámulják. Régebben, mielőtt frusztrálónak
érzett helyzetekben énekelni kezdett volna, olyan erővel
szorította össze az állkapcsát, hogy eltört két metszőfoga,
majd pedig többször is eltörte az azok helyére készített
hidat. De az éneklés valahogy segített abban, hogy
leszokjon erről.
– ISMEREM A TÚRZÁST – dalolta. – Amikor énekelek, a jobb
oldalam ellenőrzi a cisztámat.
– Ez megnyugtat? – faggattam tovább.
– Azt hiszem, igen – felelte.
A halandzsázásában sokszor van némi tréfásság is,
mintha a furcsa szavak használatával valahogy átejtené a
másikat, s ezzel előnybe kerülne. Általában azonban
olyankor halandzsázik, ha úgy érzi, az elméje
cserbenhagyja, és nem érti, hogy miért.
– A jobb oldalam – mondja – nem képes néhány dologra,
amelyet más emberek jobb oldala meg tud csinálni.
Egyszerű döntéseket meg tudok hozni, de olyanokat nem,
amelyekhez sok szubjektív gondolkozás kell.
Ez az oka annak, hogy nem egyszerűen kedveli, hanem
kifejezetten imádja az olyan, ismétlődő tevékenységeket,
amelyekbe mások beleőrülnének, például az adatbevitelt. A
templomhoz, ahol az édesanyja dolgozik, ötezer hívő
tartozik, és az ezzel kapcsolatos adatoknak ő az egyedüli
adatrögzítője és adatkarbantartója. A számítógépén
megmutatja az egyik kedvenc időtöltését, a pasziánszot.
Figyelem egy ideig, és nem győzök álmélkodni azon,
milyen gyorsan csinálja. Ezen a téren, ahol nincs szükség
szubjektív megítélésre, rendkívül határozott.
 – Ó! Ó! És nézze, ó, ó, ezt nézze! – Ahogy örömében
sikkant-gat, a lapok nevét mondogatja, és sorba rendezi
őket, énekelni kezd. Rájövök, hogy az elméjében rögzíti a
teljes lerakott paklit. Pontosan ismeri minden egyes látott
lap helyét és mibenlétét, akár felfordította már őket, akár
nem.
A másik, számára nagy örömet szerző ismétlődő
tevékenység a hajtogatás. Minden héten nekiáll, és kedves
mosollyal az arcán összehajtogat ezer templomi szórólapot.
Noha csak fél kézzel dolgozik, villámgyors, és alig fél óra
alatt elkészül vele.
Talán a legnagyobb árat, amit a túlzsúfolt jobb féltekéért
fizetnie kellett, az absztrakcióval kapcsolatos nehézségei
jelentik. Szerettem volna jobban megérteni absztrakciós
képességeit, ezért arra kértem, magyarázzon el néhány
közmondást.
– Mit jelent a késő bánat, eb gondolat?
– Azt jelenti, ne töltsünk időt azzal, hogy aggódunk valami
miatt.
Megkértem, mondjon erről többet, remélve, hogy
hozzáteszi:
nincs értelme az olyan balszerencsés dolgokkal
foglalkozni, amelyek ellen már semmit sem tehetünk.
Erre kapkodni kezdte a levegőt, majd izgatott hangon
dalra fakadt: NEM SZERETEM A PÁRTOKAT, A PÁRTOKAT,
ÓÓÓÓÓ.
Ezután közölte, hogy ő is ismer egy szimbolikus kifejezést:
„Így pattog a labda.” Mint mondta, ez azt jelenti: „Így
mennek a dolgok.”
Aztán megkértem, értelmezzen egy olyan szólást, amelyet
még nem hallott: elefánt a porcelánboltban.
Michelle erre újból zihálni kezdett.
Mivel rendszeresen jár templomba, Jézus „Az vesse rá az
első követ, aki sohasem vétkezett” mondásáról kérdeztem,
és felidéztem neki az ehhez tartozó bibliai történetet.
Felsóhajtott, és hirtelen kapkodni kezdte a levegőt.
 – KITALÁLOM A BORSÓKÁT. Ez olyasmi, amin alaposan el
kell gondolkoznom.
A továbbiakban különféle dolgok hasonlóságáról és
különbözőségéről faggattam – az absztrakciós
képességeknek ez a vizsgálati módja nem olyan nehéz, mint
a közmondások vagy allegóriák értelmezése, hiszen azoknál
hosszabb szimbólumsorokkal kell dolgozni. A
hasonlóságoknál és különbségeknél sokkal fontosabb szerep
jut a részleteknek.
Itt a legtöbb embernél jóval gyorsabban teljesített. Miben
hasonlít a ló és a szék? Gondolkozás nélkül vágta rá:
– Négy lábuk van, és rájuk lehet ülni.
– Tudsz különbséget is?
– A ló élő, a szék pedig nem. Ja, és a ló magától is tud
mozogni.
Végigmentünk egy sor ehhez hasonló kérdésen, és
Michelle
valamennyire hibátlanul és villámgyorsan válaszolt. Most
nem voltak halandzsadalok. Adtam neki néhány, a számítási
képességeit és a memóriáját vizsgáló feladatot is, és ő
ezekre is helyesen felelt. Elmondta, hogy a számtan mindig
is nagyon jól ment neki az iskolában – annyira jól, hogy a
matematikát nem is a speciális osztályában, hanem egy
rendes iskolai osztályban tanulta. De amikor a nyolcadikban
kezdtek az elvontabb jellegű algebrával foglalkozni, azt
nagyon nehéznek találta. Ugyanígy volt a történelemmel is.
Eleinte ragyogóan teljesített, de amikor nyolcadik
osztályban bevezették a történelmi fogalmakat, azok
megértésével már komoly nehézségei támadtak. Lassan
összeáll a kép: a részletekre vonatkozó emlékezete kitűnően
működik, az absztrakt gondolkozás viszont komoly kihívást
jelent számára.
***
A gyanú, hogy bizonyos területeken Michelle rendkívüli
szellemi képességekkel rendelkezik, akkor ébredt fel
bennem, amikor beszélgetéseink során egy alkalommal,
szinte csak mellékesen és nem is erőszakosan, ám szokatlan
pontossággal javította ki az édesanyját egy esemény
időpontját illetően. Az asszony egy írországi útról beszélt, és
megkérdezte Michelle-t, mikor is volt az.
– 87 májusában – vágta rá a lány.
Megkérdeztem, hogyan csinálta.
– A legtöbb dologra jól emlékszem... Azt hiszem,
elevenebbek az emlékeim, vagy ilyesmi.
Elmondása szerint ezek az eleven emlékek úgy tizennyolc
évet ölelnek fel, egészen az 1980-as évek közepéig
visszamenően. Megkérdeztem tőle, van-e valami képlete
vagy szabálya a dátumok megtalálására, ahogyan az a
zseniknél elég gyakori. Azt felelte, hogy általában
mindenféle számítás nélkül is pontosan emlékszik a napra
és az eseményre, bár azt is tudja, hogy a naptár hat éven át
egy bizonyos rendszert követ, majd ötéves ciklusra vált,
attól függően, hogy mikor van szökőév.
– Ma például június 4-e, szerda van. Hat évvel ezelőtt
szintén szerdára esett a június 4.
– Vannak más szabályok is? – kérdeztem. – Milyen napra
esett június 4-e három éve?
– Vasárnapra.
– Most valami szabályt használtál?
– Nem, csak megnéztem az emlékezetemet.
Elképedve kérdeztem meg tőle, érdeklődött-e valamikor
különösebben a naptárak iránt. Egyszerű nemmel válaszolt.
Azután arról faggattam, élvezi-e, ha visszaemlékezhet a
dolgokra.
– Ez olyasmi, amit egyszerűen csak csinálok.
Gyors egymásutánban mondtam neki néhány dátumot,
amelyeket utólag ellenőriztem.
– 1985. március 2-a?
– Az szombat volt.
Gondolkodás nélkül vágta rá, és persze helyesen.
– 1985. július 17-e?
– Szerda.
 Azonnali és helyes válasz. Rá kellett jönnöm, hogy
nehezebben tudok véletlenszerű dátumot választani, mint
amilyen gyorsan ő válaszol.
Mivel azt mondta, hogy az 1980-as évek közepéig tudja
számolás nélkül megmondani a napokat, megpróbáltam
túllépni ezen a határon, ezért megkérdeztem tőle, milyen
napra esett 1983. augusztus 22-e.
Ez alkalommal egy fél percig nem válaszolt, nyilvánvalóan
számolt: magában suttogott, ahelyett hogy egyszerűen csak
emlékezett volna.
– 1983. augusztus 22-e, az, ööö, kedd volt.
– Ez most miért ment nehezebben?
– Azért, mert az emlékeimben csak 1984 őszéig tudok
visszamenni. Addig emlékszem jól a dolgokra.
Elmagyarázta, hogy pontos emlékei vannak minden egyes
napról, és arról, hogy mi történt az egyes napokon az
iskolában, és e napokat használja támpontként.
– 1985 augusztusa csütörtöki napon kezdődött. Innen
kellett visszamennem két évet. 1984 augusztusa egy
szerdával kezdődött.
Egy pillanattal később nevetve tette hozzá:
– Ezt elszúrtam. Azt mondtam, hogy 1983. augusztus 22-e
kedd volt, valójában azonban hétfőre esett.
Ellenőriztem, és kiderült, hogy a helyesbített válasz jó.
Káprázatos gyorsasággal számolt, de ennél is mélyebb
benyomást tett rám az, hogy milyen elevenen tudta
felidézni az elmúlt tizennyolc év eseményeit.
A zsenik néha egészen szokatlan módon emlékeznek
vissza az élményeikre. Alekszandr Lurija orosz
neuropszichológus együtt dolgozott egy
emlékezőművésszel, S.-sel, aki véletlenszerűen kiválasztott
számok hosszú sorozatait tudta megjegyezni, és e
képességét előadásokon kamatoztatta. S.-nek fotografikus
memóriája volt, egészen kisgyermekkoráig visszamenően,
ezen felül színesztéta is volt, azaz olyan személy, akinél
bizonyos, rendesen össze nem függő érzékek
összekapcsolódtak. Egyes színesztéták például színesnek
„látják” az olyan fogalmakat, mint a hét napjai, s ennek
köszönhetően különösen eleven élményeik és emlékeik
vannak. S. színeket társított bizonyos számokhoz, és
Michelle-hez hasonlóan sok esetben nem értette a dolgok
lényegét.
– Vannak olyan emberek – meséltem Michelle-nek –, akik
ha a hét egyik napjára gondolnak, egy színt látnak, és ettől
az emlék elevenebb lesz. Náluk a szerdák, mondjuk, pirosak
lehetnek, a csütörtökök kékek, a péntekek feketék...
– Ó, ó! – szólt közbe.
Megkérdeztem, neki is van-e ilyen képessége.
– Hát, nem, ilyen színkódot nem használok.
Ő képeket társított a hét napjaihoz.
– A hétfőhöz az osztálytermem tartozik a speciális
iskolában. A helló szóról egy kis szoba jut eszembe, amely a
Belle Willard előcsarnokától jobbra nyílik.
– Szent ég! – tört ki Carolból.
Elmondta, hogy Michelle tizennégy hónapos korától
kétéves és tíz hónapos koráig járt a Belle Willard nevű
különleges oktatási központba.
Sorra vettük a hét napjait. Mindegyikhez tartozott egy
kép. Szombat. Michelle elmondta, hogy egy, a lakásuktól
nem messze lévő játszótéri körhintát lát, amely alul
világoszöld, felül pedig sárga és lyukacsos. Úgy gondolja,
hogy gyerekkorában ő is ült azon a hintán, és mivel –
mondja – a szombat is „ült”-tel kezdődik, talán ezért
kapcsolja a szombatot ehhez a képhez (a szombat angolul
Saturday, az ült sat). Más napok képeire azonban neki sincs
magyarázata. Péntek.
– Fentről látok egy gofrisütő rácsot, amit a régi
konyhánkban használtunk.
A konyhát, amiről beszél, úgy tizennyolc éve láthatta
utoljára, mert akkor építették át. (Talán itt is a hasonló
hangzás lehetett a társítás oka, hiszen a péntek angolul
Friday, a rácson pedig ételeket sütöttek – ami angolul fry, és
ugyanúgy ejtik, mint a Friday első szótagját.)
***
Jordan Grafman vezeti azt a kutatócsoportot, amelyik
megpróbálja kideríteni, hogyan működik Michelle agya.
Miután Carol elolvasta a plaszticitásról szóló cikkét, felvette
vele a kapcsolatot, s a kutató felajánlotta, hogy látogassák
meg. Michelle azóta is rendszeresen jár vizsgálatokra,
Grafman pedig mindazt, amit megállapít, arra használja fel,
hogy segítsen neki alkalmazkodni a helyzetéhez – és hogy
többet tudjon meg a lány agyának fejlődéséről.
Grafman kedves mosolyú, dallamos hangú, szőke férfi, jó
180 centiméter magas termetével szinte teljesen kitölti
aprócska, könyvekkel telizsúfolt irodáját az NIH-ben.
Grafman a Neurológiai Rendellenességek és Szélütés
Országos Intézetének keretei között működő Kognitív
Idegtudomány részleg vezetője, két fő érdeklődési területe a
homloklebeny és a neuroplaszticitás – e két terület
együttesen segít megmagyarázni Michelle rendkívüli
képességeit és kognitív nehézségeit is.
Grafman húsz éven át századosi rangban szolgált az
Amerikai Egyesült Államok Légierejéhez tartozó Biológiai és
Orvostudományi Parancsnokságnál. A Vietnami Fejsérültek
Vizsgálatának vezetőjeként kitüntetést is kapott.
Valószínűleg nincs ember a világon, aki nála több
homloklebenysérültet látott volna.
Saját élete is lenyűgözően érdekes történet a változásról.
Kisiskolás volt még, amikor apja súlyos szélütést szenvedett,
s ez olyan, a korszak orvosai által kevéssé értett
agykárosodást okozott, amelynek következtében
megváltozott a személyisége. Érzelmi rohamai voltak, és a
neurológiában finoman csak szociális diszinhibíciónak
nevezett problémája lett, ami azt jelenti, hogy a rendes
körülmények közt elfojtott vagy gátolt szexuális ösztönök
felszabadulnak. Emellett úgy tűnt, már nem érti meg a
lényeget abból, amit mások mondanak neki. Jordan
elképzelni sem tudta, mi okozhatta ezt a változást apja
viselkedésében. Az édesanyja elvált a férfitól, aki élete
hátralevő részét egy lerobbant chicagói szállodában töltötte.
Végül egy második szélütés vitte el, amikor egyedül volt, a
város egyik sikátorában.
Jordan, aki szörnyű fájdalmat élt át, kimaradt az iskolából,
és gyermekbűnöző lett belőle. Énjének egy része azonban
másra vágyott, ezért délelőttönként beült a közkönyvtárba,
ahol sorra felfedezte Dosztojevszkijt és a többi nagy
regényírót. A délutánokat a Művészeti Intézetben töltötte,
amíg meg nem tudta, hogy az veszélyes hely fiatal fiúk
számára. Esténként az óváros dzsessz– és bluesklubjaiba
járt. Az utcákon alapos pszichológiai oktatásban részesült:
saját tapasztalatából ismerte meg az emberi viselkedés
mozgatórugóit. Hogy elkerülje a St. Charles javítóintézetet –
amely lényegében a 16 év alattiak börtöne volt -, négy évig
egy fiúotthonban élt, ahol iskola is működött. Itt kötelező
pszichoterápiás kezelésben részesült, s Grafman szerint ez
mentette meg és készítette fel őt hátralévő életére. Miután
leérettségizett, a számára érdektelenné vált Chicagóból a
pasztellszínekkel hívogató Kaliforniába menekült.
Beleszeretett a Yosemite Nemzeti Parkba, és elhatározta,
hogy geológus lesz. A sors azonban úgy hozta, hogy
feliratkozott egy, az álmok pszichológiájával foglalkozó
kurzusra, amely annyira magával ragadta, hogy
tanulmányait inkább a pszichológia terén folytatta tovább.
1977-ben találkozott először a neuroplaszticitással.
Posztgraduális képzésen vett részt a Wisconsini Egyetemen,
és egy afroamerikai nővel foglalkozott, akinél egy
agykárosodás után váratlan javulás lépett fel. Renatát – ezt
a nevet adta neki – a New York-i Central Parkban
megtámadta és fojtogatni kezdte valaki, majd miután
halottnak hitte, otthagyta. A fojtogatás miatt agyának
vérellátása olyan hosszú ideig szünetelt, hogy anoxiás
károsodás keletkezett benne, vagyis rengeteg idegsejt
pusztult el az oxigénhiány miatt. Grafman több mint öt
évvel a támadás után találkozott Renatával először, amikor
az orvosok már lemondtak róla. Mozgatókérge olyan
súlyosan károsodott, hogy a mozgás igen nagy
nehézségeket okozott számára, tolókocsiba kényszerült,
izmai pedig elsorvadtak. A kutatók úgy vélték, valószínűleg
a hippocampusa is károsodott; súlyos memóriazavarai
voltak, olvasni is alig tudott. A támadás óta az élete egyre
rosszabbra fordult. Nem tudott dolgozni, elveszítette a
barátait. A Renatához hasonló pácienseket reménytelen
esetnek tartották, mivel az anoxiás károsodás nyomán óriási
mennyiségű agyszövet pusztul el, és az orvosok többsége
úgy tartotta, hogy szöveteinek elhalása után az agy
képtelen felgyógyulni.
Mindazonáltal a csoport, amelynek Grafman is tagja volt,
intenzív tréningben részesítette Renatát – olyasfajta fizikai
rehabilitációban, amilyet a páciensek általában a
sérülésüket követő első néhány hétben kapnak. Grafman
ekkorra már végzett memóriával kapcsolatos kutatásokat,
értett a rehabilitációhoz, és az jutott eszébe, mi lenne, ha a
kétféle területet egyesítenék. Azt javasolta, hogy Renata
kezdjen olvasási, gondolkozási és memóriagyakorlatokat.
Grafman mit sem tudott arról, hogy Paul Bach-y-Rita apjánál
húsz évvel korábban milyen jó hatású volt egy hasonló
kezelési program.
Renata egyre többet mozgott, kommunikatívabbá vált,
jobban tudott összpontosítani, gondolkozni és
visszaemlékezni a napi eseményekre. Végül annyit javult az
állapota, hogy újra beiratkozott az iskolába, munkát
szerzett, és visszatért a világba. Noha sohasem jött rendbe
teljesen, Grafmant lenyűgözte a fejlődése, hiszen a lány
életminősége – ahogy fogalmazott – egészen káprázatos
mértékben javult.
Grafman posztgraduális képzését a légierő fizette, a
végzés után századosi kinevezést kapott, és ő lett a
Vietnami Fejsérültek Vizsgálatának neuropszichológiai
igazgatója – itt találkozott másodszor a plaszticitással. Mivel
a katonák rendszerint a harcmező felé néznek, az onnan
érkező fémdarabok gyakran az agy elülső részében, a
homloklebenyben okoznak károsodást. A homloklebeny
hangolja össze az agy többi részének működését, és segíti
az elmét abban, hogy az adott helyzet lényegére
összpontosítson, célokat tűzzön ki, és tartós döntéseket
hozzon.
Grafman azt akarta kideríteni, milyen tényezők vannak a
legnagyobb hatással a homloklebeny-sérülések
gyógyulására, ezért vizsgálni kezdte, hogy a katonák
örökletes tulajdonságai, egészségi állapota, szociális
helyzete és a sérülést megelőző intelligenciája alapján
milyen mértékben jelezhető előre gyógyulási esélyük. Mivel
a légierőnél mindenki köteles kitölteni a Fegyveres Erők
Minősítő Tesztjét (ez lényegében egy IQ-teszt), Grafman
könnyen elemezhette a sérülés előtti és utáni intelligencia
viszonyát. Megállapította, hogy a seb nagysága és a sérülés
helye mellett a katonák IQ-ja is nagymértékben
befolyásolja, mekkora esélyük van elvesztett agyi funkcióik
visszanyerésére. A jobb kognitív képességek – azaz
számottevő intelligencia – segítségével az agy jobban tudott
reagálni a súlyos traumára. Grafman adataiból arra lehetett
következtetni, hogy a magas intelligenciájú katonák jobban
képesek átszervezni kognitív képességeiket a sérült
területek támogatására.
Amint azt már láttuk, a szigorú lokalizácionista elvek
szerint az egyes kognitív funkciók feldolgozása más-más,
genetikailag meghatározott helyen történik. Ha egy golyó
tönkreteszi azt a helyet, akkor annak a funkciónak is örökre
el kell vesznie – kivéve persze, ha az agy plasztikus, és
képes arra, hogy alkalmazkodással és új struktúrák
kialakításával pótolja a kieső részeket.
Grafman szerette volna megismerni a plaszticitás határait
és a benne rejlő lehetőségeket, kideríteni, mennyi ideig tart
a strukturális átszerveződés, és hogy vannak-e a
plaszticitásnak különböző típusai. Úgy okoskodott, hogy
mivel minden agysérült páciensnél egyedi, hogy mely
területeket érintett a sérülés, itt gyakran hasznosabb lehet
az egyes esetek tanulmányozása, mint a nagyobb
csoportokon végzett vizsgálatok. Grafmannak az agyról
alkotott elképzelésében a lokalizácionizmus egy
rugalmasabb változata ötvöződik a plaszticitással.
Az agy szerinte szektorokra tagolódik, és a fejlődés során
ezek mindegyike egy bizonyosfajta szellemi tevékenységért
válik felelőssé. Az összetett tevékenységekben több
szektornak kell együttműködnie. Amikor olvasunk, a szavak
jelentése az agy egyik szektorában tárolódik vagy
„térképeződik”; a betűk vizuális megjelenése egy másikban,
a kimondott szavak hangzása egy harmadikban. A
szektorokat egy hálózat fogja össze, így amikor egy szót
olvasunk, azt egyidejűleg látjuk, halljuk és meg is értjük. Az
érintett szektorok idegsejtjeit egyidejűleg kell aktiválni
ahhoz, hogy egyszerre lássunk, halljunk és értsünk.
Az információk tárolásának szabályai a „használd, vagy
elveszíted” elvet tükrözik. Minél többször használunk egy
szót, annál könnyebben találjuk meg. Azok a páciensek,
akiknek az agya a szavakat tároló szektorban sérült meg,
jobban idézik fel azokat a szavakat, amelyeket a sérülésük
előtt gyakran használtak, mint azokat, amelyeket csak
elvétve alkalmaztak.
Grafman szerint az agy bármely, valamilyen
tevékenységet – például a szavak tárolását – végző
területére igaz az, hogy az adott terület közepén lévő
idegsejtek a leginkább elkötelezettek arra a feladatra. A
határon lévők elkötelezettsége sokkal gyengébb, így ezekért
az idegsejtekért a szomszédos agyi területek versengenek
egymással. Azt, hogy melyik terület kerül ki győztesen ebből
a versengésből, a napi tevékenységek határozzák meg. Egy
postai dolgozó esetében, aki úgy nézi meg a borítékokon
szereplő címeket, hogy nem gondol bele azok jelentésébe, a
vizuális és a jelentési terület határán lévő idegsejtek a szó
látványának a reprezentálására fognak elköteleződni. A
szavak értelmét boncolgató filozófusnál a határon lévő
idegsejtek a jelentésnek fognak megfelelni. Grafman szerint
mindaz, amit az agyi felvételek alapján e határterületekről
megtudtunk, arról árulkodik, hogy igen gyors, akár perceken
belüli megnagyobbodásra képesek, pillanatnyi
szükségleteinknek megfelelően.
Kutatásai alapján Grafman a plaszticitás négy típusát
különbözteti meg.
Az első a fent ismertetett térképterjeszkedés – ez főként
az agyi területek határán, a napi tevékenységek hatására
zajlik.
A második az érzékfunkciók átvétele – ez akkor történik,
ha az egyik érzéket blokkolják, mint például a vakok
esetében. Ha a látókérget megfosztják normális
bemeneteitől, az egy másik érzék, például a tapintás
bemeneteit kezdheti feldolgozni.
A harmadik a kompenzáló maszkírozás – ez azt a tényt
használja ki, hogy agyunk nem csupán egyféle módon
közelíthet meg egy feladatot. Egyesek például látható
tájékozódási pontok segítségével jutnak el egyik helyről a
másikra. Mások, akiknek jó az irányérzékük, erre a jól fejlett
térérzékre hagyatkoznak, ám ha egy agysérülésben
elveszítik azt, akkor még mindig hagyatkozhatnak a
tájékozódási pontokra. A neuroplaszticitás felfedezéséig
többnyire a kompenzáló maszkírozást – amit
kompenzációnak vagy alternatív stratégiáknak is neveznek
(ilyen például az, ha az olvasási problémákkal küszködő
ember áttér a hangoskönyvek hallgatására) – alkalmazták a
tanulási nehézségekkel küszködő gyerekek megsegítésére.
A negyedik fajta plaszticitás a tükörrégió-helyettesítés. Ha
az egyik agyfélteke egy része tönkremegy, a másik félteke
azzal tükörszimmetrikus régiója alkalmazkodik, és
lehetőségeihez mérten átveszi a kiesett rész szellemi
funkcióit.
Ez az utóbbi elképzelés abból a vizsgálatból fejlődött ki,
amit Grafman és egyik munkatársa, Harvey Levin egy hét
hónapos korában autóbalesetet szenvedett kisfiúval
végeztek – nevezzük őt Paulnak. A fejét ért ütés nyomán
eltört koponya csontjai a jobb fali lebenybe – az agy felső
középső, a homloklebeny mögötti részébe – nyomódtak.
Grafman csoportja akkor találkozott először Paul-lal, amikor
a fiú 17 éves volt.
Meglepő módon nehézségei voltak a számolással és a
számok feldolgozásával. Ez azért számít meglepőnek, mert
a jobb fali lebeny sérülése általában a látási-térbeli
információk feldolgozásában okoz zavarokat. Grafman és
mások is megállapították, hogy az esetek túlnyomó
többségében az agy bal fali lebenye tárolja a matematikai
tényeket és végzi el az egyszerű műveletekkel kapcsolatos
számításokat, ámde Paul bal fali lebenye egyáltalán nem
károsodott.
A CAT-felvétel azt mutatta, hogy Paul agyában ciszta
alakult ki a sérült jobb oldalon. Grafman és Levin ezután
fMRI– (funkcionális mágneses rezonancia vizsgálat) felvételt
készített, és a vizsgálat közben egyszerű matematikai
műveleteket végeztettek a fiúval. A felvétel szerint a bal fali
lebeny igen gyengén aktiválódott.
E különös eredményekből arra a következtetésre jutottak,
hogy a bal oldali terület azért aktiválódott gyengén
számolás közben, mert immár a jobb fali lebenyből kiszorult
látási-térbeli információfeldolgozással foglalkozik.
Az autóbaleset Paul hét hónapos korában történt, amikor
még nem kellett számtannal foglalkoznia, tehát azelőtt,
hogy a bal fali lebeny vált volna a számolásra elkötelezett
feldolgozási területté. A balesettől hatéves koráig, azaz a
számtantanulás kezdetéig eltelt időben sokkal fontosabb
volt számára a tájékozódás, amihez viszont a vizuális-térbeli
információ feldolgozására volt szüksége. Így aztán a
vizuális-térbeli tevékenység új otthont talált magának az
agynak azon a részén, amely a legjobban hasonlított a jobb
fali lebenyhez – a bal fali lebenyben. Paul így már jól tudott
tájékozódni a világban – ennek azonban ára volt. Amikor
ugyanis meg kellett tanulnia számolni, bal fali lebenyének
középső része már jó ideje a látási-térbeli feldolgozásra
specializálódott.
Grafman elmélete magyarázatot adhat arra is, hogyan
fejlődött Michelle agya. Az agyszövetveszteség még azelőtt
történt, hogy a lány jobb agyféltekéje jelentősebb
mértékben elkötelezetté vált volna. Mivel a plaszticitás kicsi
gyermekkorban van a tetőpontján, Michelle-t valószínűleg
az mentette meg a biztos haláltól, hogy a károsodás ilyen
korán, még a méhen belül történt. Agya még javában
formálódott, így jobb féltekéjének volt ideje a méhen belül
alkalmazkodni.
Elképzelhető, hogy jobb agyféltekéje, amely rendes
körülmények között a látási-térbeli tevékenységeket
dolgozza fel, azért vált képessé a beszéd feldolgozására,
mert a részben vak és mászni is alig képes Michelle előbb
tanult meg beszélni, mint járni és látni. A beszéd kiütötte a
látási-térbeli szükségleteket Michelle-nél, mint ahogy Paul
esetében a számtani szükségleteket ütötte ki.
Valamely mentális funkciónak az ellentétes agyféltekébe
való átvándorlása azért lehetséges egyáltalán, mert
fejlődésük korai szakaszában a féltekék eléggé hasonlók, és
csak később specializálódnak. A kisbabák agyáról az első
életévben készült felvételek azt mutatják, hogy náluk még
mindkét félteke részt vesz az új hangok feldolgozásában.
Kétéves korra azután általában már csak a bal félteke
dolgozza fel az új hangokat, hiszen az kezdett a beszédre
specializálódni. Grafman azon gondolkozik, hogy vajon a
beszédhez hasonlóan eleinte a látási-térbeli képesség is
mindkét féltekében jelen van-e, és csak az agy
specializálódása során gátlódik le a bal féltekében. Ez
ugyanis azt jelentené, hogy a féltekék bizonyos funkciókra
hajlamosabbak ugyan specializálódni, de ez egyáltalán nem
„kőbe vésett” dolog. A mentális készségek feldolgozásának
helyét nagyban befolyásolja az, hogy mennyi idős korban
tanuljuk meg őket. Kisgyermekként lassan kerülünk
érintkezésbe a környező világgal, és ahogy új készségeket
sajátítunk el, agyunk e feladatra legalkalmasabb, még
szabad szektorai azok, amelyek általában e készségekkel
foglalkoznak.
– Eszerint tehát – mondja Grafman – ha veszünk egymillió
embert, és megvizsgáljuk agyuknak ugyanazt a részét, azt
fogjuk látni, hogy az a terület többé-kevésbé ugyanazoknak
a funkcióknak az elvégzésére specializálódott. Az adott
funkcióért felelős területek azonban nem feltétlenül vannak
pontosan azonos helyen, de ez így természetes, hiszen
minden ember más-más élettapasztalatokkal bír.
A Michelle rendkívüli képességei és problémái közti
kapcsolat rejtélyére jó magyarázatot adhatnak Grafmannek
a homloklebenyen végzett kutatásai. A prefrontális kéreggel
kapcsolatos munkája segíthet például megérteni azt, hogy
miért kellett ilyen árat fizetnie Michelle-nek az életben
maradásért. A prefrontális lebeny agyunknak a leginkább
emberi része, mivel a többi állatéhoz képest a miénk
lényegesen fejlettebb.
Grafman elmélete szerint az evolúció során a prefrontális
kéreg egyre hosszabb és hosszabb időtartamra volt képes
befogadni és megőrizni az információkat, s ennek
köszönhetően az emberben kifejlődhetett az előrelátás és az
emlékezet képessége. A bal homloklebeny az egyes
eseményekre vonatkozó emlékek tárolására
specializálódott, a jobb pedig arra, hogy megtalálja a
lényeget egy eseménysorban vagy történetben.
Az előrelátáshoz az kell, hogy képesek legyünk felismerni
egy eseménysor lényegét, még mielőtt az teljesen
kibontakozna. Ez óriási előny lehet az életben: ha például
tudjuk, hogy a tigris támadás előtt meglapul, az segíthet
életben maradnunk. Az előrelátó élőlénynek nem kell
megtapasztalnia a teljes eseménysort ahhoz, hogy tudja,
várhatóan mi következik.
Akiknél károsodott a jobb prefrontális lebeny, azoknál
jelentősen romlik az előrelátás képessége. Ha, mondjuk,
filmet néznek, nem értik meg a lényeget, vagy nem jönnek
rá, merrefelé tart a történet. A tervezésben sem
jeleskednek, hiszen ahhoz sorba kell rendezni egy
eseménysort úgy, hogy az a kívánt eredmény, cél vagy
lényeg felé vezessen. Sőt terveik végrehajtása sem tartozik
az erősségeik közé. Nem tudnak a lényegre koncentrálni,
könnyen elterelődik a figyelmük. Szociális képességeikkel is
gyakran van baj, mivel nem értik a társas érintkezés – ami
ugyancsak események sorozata – lényegét, és nehezen
fogják fel azt is, mit jelentenek a hasonlatok, mivel azok
esetében is különféle részletekből kell kibontani az alapvető
mondanivalót. Ha a költő azt mondja: „A szerelem sötét
verem”, tudnunk kell, hogy nem tényleges gödörről beszél,
hanem arról, hogy a szerelem valami kivédhetetlen dolog,
amibe a magyar nyelv fordulata szerint „beleesünk”.
Mindazok a területek, amelyeken Michelle-nek nehézségei
voltak – a lényeg kihámozása, a közmondások, hasonlatok,
fogalmak és elvont gondolatok megértése –, jobb oldali
prefrontális tevékenységek. Grafman standardizált
pszichológiai tesztjei is igazolták, hogy a tervezés, a
szociális helyzetek felismerése vagy a cselekedetek
mozgatórugóinak a megértése (ez is a lényeg
megtalálásának egy változata) nehézségeket okoz számára,
és kisebb mértékben bár, de problémái vannak az
empátiával és mások viselkedésének előrelátásával is. Az
előrelátás viszonylagos hiánya Grafman szerint fokozza
Michelle szorongásszintjét, és megnehezíti számára, hogy
uralkodni tudjon az érzelmein. Másfelől viszont zseniális
képessége van az egyes események és azok pontos
dátumának megjegyzésére – ez a bal prefrontális lebenyre
jellemző funkció.
Grafman ezek alapján úgy véli, hogy Michelle-nél ugyanaz
a fajta tükrözéses alkalmazkodás történt, mint Paulnál, csak
ennek helye az ő esetében a prefrontális lebeny volt. Mivel
az ember általában előbb sajátítja el az események
észrevételét, mint azok lényegének felismerését, az előbbi,
normális esetben a bal prefrontális lebenyhez köthető
funkció annyira igénybe vette a jobb prefrontális lebenyt,
hogy a lényegfelismerésnek esélye sem volt kellő
mértékben kifejlődni.
Amikor a Michelle-nél tett látogatás után Grafmannel is
találkoztam, megkérdeztem tőle, miért emlékszik a lány a
legtöbb emberhez képest sokkal jobban az eseményekre.
Miért nem csak normális mértékű nála ez a képesség?
Grafman szerint az események megjegyzésére való
rendkívüli képességnek ahhoz a tényhez lehet köze, hogy
Michelle-nek csak egy agyféltekéje van. Normális esetben a
két félteke állandóan kommunikál egymással. Nemcsak a
saját tevékenységükről tájékoztatják, hanem ki is javítják,
sőt időnként visszafogják a másikat, és egyensúlyban tartják
annak szélsőségeit. De mi történik akkor, ha az egyik
féltekét baj éri, és többé nem képes gátolni a másikat?
Nos, erre igen látványos – bár szomorú – példát talált dr.
Bruce Miller, a Kaliforniai Egyetem neurológusprofesszora.
Miller kimutatta, hogy azon emberek egy részénél, akiknek
az agy bal frontotemporális lebenyében dementia alakul ki,
és emiatt elveszítik a szavak jelentésének megértésére való
képességüket, spontán módon szokatlan művészi, zenei és
rímképzési készségek jönnek létre – vagyis olyan készségek,
amelyeket általában a jobb fali és halántéklebeny dolgoz fel.
A művészetek terén különösen jó lesz a részletek
megrajzolására való képességük. Miller ezért úgy véli, hogy
a bal agyfélteke általában az „erőszakos fickó” szerepét
játszva gátolja és elnyomja a jobbat. Ha azonban a bal
félteke meggyengül, az teret ad a jobb addig elfojtott
lehetőségeinek kifejeződésére.
Az egyik félteke megszabadítása a másik elnyomásától
még azoknak is hasznos lehet, akiknek nincsenek
fogyatékosságaik. Betty Edwards 1979-ben – tehát évekkel
Miller felfedezése előtt – írt népszerű könyve, a Jobb
agyféltekés rajzolás olyan módszerekkel tanította rajzolni az
embereket, amelyek segítettek megakadályozni a verbális
és analitikus bal agyféltekének a jobb félteke művészi
hajlamaira gyakorolt gátló hatását. Edwards Richard Sperry
idegtudományi kutatásaira alapozva azt tanította, hogy a
verbálisnak, logikusnak és analitikusnak tartott bal félteke
olyan módokon észleli a világot, amelyek valójában
akadályozzák a rajzolást, és ez a félteke elnyomja a rajzban
sokkal tehetségesebb jobb agyféltekét. Edwards fő taktikája
arra irányult, hogy kikapcsolja a bal féltekének a jobbra
gyakorolt gátlását, és ehhez olyan feladatokat adott a
diákjainak, amelyeket a bal félteke nem lehetett képes
megérteni, ezért inkább „kikapcsolt”. Ilyen volt például az a
feladat, amikor a diákoknak egy, a feje tetejére állított
Picasso-vázlatot kellett lerajzolniuk – és így sokkal jobban
sikerült a másolás. A diákokban hirtelen alakult ki a
rajzkészség, ahelyett hogy fokozatosan sajátították volna el.
Grafman nézete szerint Michelle-nél azért fejlődhetett
ilyen tökéletesre az események megjegyzése, mert miután
a jobb félteke megfelelő részében kialakult a képesség, nem
volt ott a bal félteke, hogy gátolja, amint az általában
történik a lényeg kihámozása után, amikor a részletek
gyakran már nem fontosak.
Mivel az agyban egyszerre több ezer tevékenység zajlik,
szükségünk van olyan erőkre, amelyek gátolják, ellenőrzik
és szabályozzák e működéseket, s ezáltal segítenek abban,
hogy megőrizzük ép elménket, és összeszedettek
maradjunk. Az emberek általában úgy vélik, hogy az agy
betegségeinek legfélelmetesebb következménye bizonyos
szellemi funkciók elveszítése lehet. Ámde ugyanilyen
rettenetes az is, ha valamely agyi probléma következtében
énünk olyan részei fejeződnek ki, amelyeknek még a
létezését sem kívánjuk. Az agy jelentős része gátló
funkciókkal bír, s ha elvész ez a gátlás, az elnyomott
késztetések és ösztönök teljes erővel bukkannak felszínre,
szégyent hoznak ránk, tönkreteszik kapcsolatainkat és
családjainkat.
 Jordan Grafmannek néhány évvel ezelőtt sikerült
megszereznie a feljegyzéseket a kórházból, ahol
megállapították édesapja szélütését, amely miatt
elveszítette a gátlásait, és végül a családját is. Kiderült,
hogy a szélütés az agykéreg jobb homloklebenyi részét
érintette, vagyis pontosan azt a területet, amelyet Grafman
már vagy negyed százada tanulmányozott.
***
Mielőtt elutazom, bebocsátást nyerek Michelle személyes
területére.
– Ez a hálószobám – büszkélkedik.
A falakat kékre festették, minden plüssállatokkal van tele:
mackókkal, Mickey és Minnie egerekkel és Tapsi Hapsival. A
könyvespolcokon több száz kötet sorakozik – főként a
serdülőkor előtt álló lányoknak szólók. Michelle-nek szép
gyűjteménye van Carol Burnett felvételeiből, és nagyon
szereti az 1960-as és 70-es évek könnyedebb rockzenéjét. A
szoba láttán kíváncsi leszek a társasági életére. Carol
elmondja, hogy a lánya eléggé magányosan nőtt fel, és a
könyvek voltak a legjobb barátai.
– Nem úgy tűnt, hogy vágytál volna mások társaságára –
mondja Michelle-nek.
Egyik orvosa úgy vélte, hogy a viselkedésében vannak
autisztikus elemek, de azért nem autisztikus, és én is látom,
hogy nem az. Udvarias, észleli a környezetében folyó
tevékenységeket, a szüleivel pedig kedvesen viselkedik és
kötődik hozzájuk. Vágyik az emberekkel való kapcsolatokra,
és nagyon rosszul esik neki, ha mások nem néznek a
szemébe – ez elég gyakori ugyanis olyankor, ha „normális”
emberek fogyatékkal élőkkel találkoznak.
Az autizmusra vonatkozó megjegyzés hallatán Michelle
közbeszól.
– Nekem erről az az elméletem, hogy azért szerettem
mindig is egyedül lenni, mert úgy nem okozhattam semmi
bajt – mondja.
 Sok fájdalmas emléke van arról, hogy megpróbált más
gyerekekkel játszani, akik azonban nem tudták, hogyan kell
játszani egy, az ő problémáival küszködő lánnyal, különös
tekintettel a hangok iránti túlérzékenységére. Megkérdezem
tőle, vannak-e olyan barátai, akikkel régóta tartja a
kapcsolatot.
– Nincsenek – feleli.
– Nem, egy sincs – válaszol Carol elkomolyodva.
Azt is megkérdezem Michelle-től, hogy amikor nyolcadik—
kilencedik osztályban a fiúk és a lányok szociálisabbá
váltak, érdeklődött-e valamelyik fiú iránt.
– Nem, egyáltalán nem.
Azt mondja, egyszer sem zúgott bele senkibe. Igazából
nem is érdekelte a dolog.
– Szoktál arról álmodozni, hogy férjhez mész?
– Azt hiszem, nem.
***
Ízlésében, választásaiban és vágyaiban van valami közös
vonás. A lányoknak szóló könyvek, Carol Burnett ártatlan
humora, a plüssállatok és minden más, amit Michelle kék
színű szobájában láttam, a látencia nevű fejlődési fázisra
utal. Ez az a viszonylag nyugodt időszak, amely megelőzi a
pubertás kirobbanó ösztönviharát. Én úgy láttam, Michelle-
ben nagyon sok van a látenciára jellemző érdeklődésből, és
azon járt az eszem, hogy vajon a bal félteke hiánya hatással
volt-e hormonális fejlődésére is, noha látszólag érett nővé
fejlődött. Lehet persze, hogy ízlését befolyásolta az a védett
környezet, amelyben felnőtt, vagy talán a mások
indítékainak megértésében tapasztalható nehézségek
késztették arra, hogy egy olyan világba húzódjon vissza,
ahol semmi sem kavarja fel az ösztönöket, s még a humor is
szelíd.
Két szerető szülője, Carol és Wally úgy vélik,
előkészületeket kell tenniük annak érdekében, hogy Michelle
akkor is elboldoguljon, amikor ők már nem lesznek. Carol
mindent elkövet azért, hogy Michelle testvérei is segítsenek,
s a lány ne maradjon majd magára. Reméli, hogy ha egy
helyi adatrögzítő nyugdíjba vonul, Michelle kaphatja meg a
munkáját, s így elkerülheti a számára nagy stresszel járó
utazgatást.
A Mack családnak más nehézségekkel és majdnem
tragédiákkal is meg kellett birkóznia. Carol például rákos
volt. Michelle bátyja, Bill, akit Carol „izgalomfüggőként”
jellemez, jó néhányszor szenvedett már balesetet. Amikor a
rögbicsapat kapitányává választották, társai örömükben a
levegőbe dobták, de olyan szerencsétlenül esett vissza,
hogy eltörte a nyakát. Szerencsére egy nagyszerű
sebészcsoport megmentette attól, hogy egész életét
bénultan kelljen töltenie. Carol éppen arról beszélt, hogy a
baleset után bement a kórházba, és elmondta Bilinek, hogy
szerinte Isten így kívánta maga felé fordítani őt, amikor
hirtelen Michelle-re pillantottam. Egész lényéből derűs
nyugalom áradt, és mosoly játszadozott az arcán.
– Mire gondolsz, Michelle? – kérdeztem.
– Jól érzem magam.
– De mosolyogsz... érdekesnek találod ezt?
– Igen – felelte.
– Lefogadom, hogy tudom, mire gondol – szólalt meg
Carol.
– Mire? – nézett rá Michelle.
– A mennyországra.
– Igen, azt hiszem.
– Michelle – magyarázta Carol – igen mélyen hisz. Sok
tekintetben nagyon egyszerű a hite.
Michelle-nek megvan a maga elképzelése arról, milyen
lesz a menny, és ha eszébe jut, akkor ez a mosoly jelenik
meg az arcán.
– Szoktál éjszaka álmodni? – kérdeztem.
– Igen – felelte –, de csak rövid villanásokat. Rémálmaim
nincsenek, inkább csak álmodozom.
– Miről?
– Többnyire odafentről. A mennyországról.
 Megkértem, hogy beszéljen róla, ettől izgatott lett.
– Jó, persze – mondta. – Vannak emberek, akiket nagyon
tisztelek, és azt szeretném, ha ezek az emberek nemenként
együtt élnének, szóval a nők egy helyen, a férfiak pedig egy
másikon. Két férfi megállapodna abban, hogy én a nőkkel
élhessek.
Ott lesz persze az édesanyja és az édesapja is.
Valamennyien egy nagyon magas toronyházban fognak
lakni, de a szülei egy alacsonyabban lévő emeleten, míg
Michelle a nőkkel magasabban.
– Egy nap nekem is mesélt erről – közli Carol. – Azt
mondta, remélem, nem haragszol meg érte, de ha majd
mind a mennyben leszünk, akkor nem veletek szeretnék
lakni. Azt feleltem, semmi gond.
Megkérdeztem Michelle-től, mivel fognak majd szórakozni
ott az emberek.
– Olyasmikkel, amiket itt nyaraláskor szoktunk csinálni.
Tudod, például minigolfoznak majd. Semmi munkaizé.
– Randevúznak majd a férfiak és a nők?
– Nem tudom. Azt tudom, hogy találkoznak majd, de csak
szórakozásból.
– Szerinted a mennyben is vannak anyagi dolgok, például
fák vagy madarak?
– Ó, igen, persze! És az is nagyon jó a mennyben, hogy ott
minden étel zsír– és kalóriamentes, ezért annyit ehetünk
majd, amennyit csak akarunk. Pénz sem lenne, hogy fizetni
kelljen a dolgokért. – Azután hozzátett még valamit, amit az
édesanyja mindig elmondott neki a mennyországról. – A
mennyben mindig boldogság van. Nincsenek egészségügyi
problémák. Csak boldogság.
Ismét megjelenik arcán az a mosoly – a túláradó belső
békesség. Michelle mennyországában minden megtalálható,
amire csak vágyik – több emberi érintkezés, homályos
célzások a férfiak és nők közötti gyakoribb, de
biztonságosan körülhatárolt kapcsolatokra, és minden más
is, amiben örömét lelte. Ámde mindez egy olyan túlvilágban
történik, ahol bár függetlenebb, a közelben bármikor
megtalálhatja imádott szüleit. Nincsenek egészségügyi
problémái, és nem is vágyik agya másik felére. Jól érzi
magát ott és úgy, ahol és ahogyan van.
1. függelék
A kulturálisan módosuló agy

Nemcsak az agy formálja a kultúrát, a kultúra is

formálja az agyat

Milyen kapcsolat van az agy és a kultúra között?

A tudósok hagyományos válasza erre a kérdésre az volt,
hogy a kultúrát minden gondolat és cselekvés forrása, az
emberi agy hozza létre. Mindazok alapján azonban, amit a
neuroplaszticitásról megtudtunk, ez a válasz már nem
kielégítő.
A kultúra nemcsak „terméke” az agynak, hanem olyan
tevékenységek sorozata is, amelyek megváltoztatják az
agyat. A The Oxford English Dictionary például így
fogalmazza meg a kultúra jelentését: „Az elme, a
képességek, a modor stb... művelése vagy fejlesztése...
fejlődés vagy kifinomultabbá válás tanulás és képzés
révén... az elme, az ízlés és a modor képzése, fejlesztése és
csiszolása.” A különféle tevékenységek gyakorlása, például
a szokások, a művészetek, az emberekkel való érintkezés és
a technika használata, valamint az eszmék, hiedelmek,
közös bölcseletek és a vallás elsajátítása révén válunk egy
kultúra részeseivé.
A neuroplaszticitással foglalkozó kutatások kimutatták,
hogy minden tartósan folytatott, az agyban valaha térképet
kialakított tevékenység – beleértve a mozgást, az érzékelési
tevékenységeket, a tanulást, a gondolkozást és a képzelgést
– megváltoztatja az agyat és az elmét is. Ez alól az eszmék
és a kulturális tevékenységek sem jelentenek kivételt.
Kulturális cselekedeteink, legyen szó olvasásról,
zenetanulásról vagy új nyelvek tanulásáról, folyamatosan
módosítják az agyunkat. Valamennyiünk agya kulturálisan
módosult, s ahogy a kultúrák változnak, folyamatosan új
változásokat idéznek elő az agyban. Amint Merzenich
mondja: „Agyunk az apró részletek tekintetében nagyon
különbözik őseink agyától... Az átlagos embernek a
kulturális fejlődés minden szakaszában összetett új
készségeket és képességeket kellett elsajátítania, s ehhez
az agyban nagyszabású változásokra volt szükség...
Mindannyian képesek vagyunk arra, hogy életünk során
megtanuljuk az őseink által kifejlesztett készségek és
képességek elképesztően bonyolult rendszerét, s ezzel
bizonyos értelemben újrajátsszuk az agy plaszticitásának
köszönhető kulturális evolúciónkat.”
Így tehát a kultúra neuroplaszticitást is figyelembe vevő
képe kétirányú utca: a kultúrát az agyunk és a génjeink
hozzák létre, ámde a kultúra is hatással van az agyra. E
változások olykor egészen drámaiak lehetnek.

A tenger cigányai
A bajok nevű nomád népet, amelynek tagjai egy
Burmához tartozó trópusi szigetcsoporton és Thaiföld
nyugati partjai közelében élnek, a tenger cigányainak is
nevezik. Állandóan a tengeren vándorolnak, előbb tanulnak
meg úszni, mint járni, s életük felét a nyílt vízen, kis
hajóikban töltik – ott születnek meg, és ott is éri őket a
halál. Kagylók és tengeriuborka gyűjtéséből élnek.
Gyermekeik a víz alá buknak, s olykor közel tíz méter mélyre
is lemerülnek, hogy ennivalót gyűjtsenek, ahogyan ezt már
évszázadok óta teszik. Megtanulták, hogyan csökkenthetik a
szívritmusukat, így kétszer annyi ideig képesek a víz alatt
maradni, mint az úszók többsége – ráadásul semmiféle
felszerelést nem használnak ehhez. Az egyik törzs tagjai, a
Szulu-sziget körül élők 25 méternél mélyebbre is
lemerülnek, miközben igazgyöngy után kutatnak.
Ami e gyerekeket jelen témánk szempontjából is
különlegessé teszi, az az, hogy nagy mélységben is tisztán
látnak, pedig nincs rajtuk búvárszemüveg. A legtöbb ember
nem lát jól a víz alatt, mert a víz másként töri meg a fényt,
mint a levegő, így az a szem retináján nem pontosan oda
vetül, ahová kellene.
Anna Gislén svéd kutató azt vizsgálta, hogyan képesek
ezek az emberek feliratokat olvasni a víz alatt, és úgy
találta, ez több mint kétszer olyan jól megy nekik, mint az
európai gyerekeknek. E népcsoport tagjai ugyanis
megtanulták szabályozni szemlencséjük alakját – és ami
még fontosabb, a pupillájuk nagyságát, amelyet 22
százalékkal tudnak összehúzni. Ez figyelemre méltó
megállapítás, ugyanis az eddigi elképzelések szerint az
ember pupillája a vízben az agy és az idegrendszer által
ellenőrzött, velünk született reflexek szabályozása szerint
tágul ki.
A tenger cigányainak ez a képessége nem valamiféle
egyedi örökletes tulajdonság. Gislénnek azóta svéd
gyerekeket is sikerült megtanítania arra, hogyan húzzák
össze pupillájukat a víz alatt – újabb példaként arra, hogy
gyakorlással az agy és az idegrendszer képes eddig
változtathatatlannak vélt idegi áramkörök
megváltoztatására.

A kulturális tevékenységek megváltoztatják az agy

szerkezetét
A tenger cigányainál kialakult víz alatti látás csak egy
példa arra, miként módosíthatják a kulturális tevékenységek
az agyi áramköröket – jelen esetben egy új, lehetetlennek
tűnő észlelési változást idézve elő. A tenger cigányainak
agyáról ugyan még nem készültek felvételek, de vannak
olyan tanulmányok, amelyek egyértelműen igazolják, hogy
a kulturális tevékenységek átalakítják az agy szerkezetét. A
zene például rendkívül sokat követel az agytól. Ha egy
zongorista Liszt 6. Paganini-etűdjének tizenegyedik
variációját játssza, döbbenetesen sok hangot kell
megszólaltatnia – percenként ezernyolcszazat! Taub és
mások húros hangszereken játszó zenészeket vizsgálva
megállapították, hogy sokat mozgó bal kezük agyi térképe
annál nagyobbra nő, minél többet gyakorolnak, s megnő a
húros hangzásra reagáló idegsejtek válaszainak nagysága
és térképe is; a trombitásoknál viszont a rézfúvós hangokra
reagáló térképeknél tapasztalható növekedés. Az agyról
készített felvételek azt mutatják, hogy a zenészek agyában
van néhány olyan terület – egyebek közt a mozgatókéreg és
a kisagy –, amelyek különböznek a nem zenészek agyában
lévőktől. A képekről az is kiderül, hogy a két féltekét
összekapcsoló terület csak a zenetanulást hétéves kor előtt
kezdő zenészek agyában lesz nagyobb felnőttkorukra.
Giorgio Vasari művészeti írótól tudjuk, hogy amikor
Michelangelo a Sixtus-kápolnán dolgozott, csaknem a
mennyezetig érő állványzatot épített, és húsz hónapon át
azon festett. Vasari így ír: „A munkát rendkívül kényelmetlen
módon végezte, mivel a fejét teljesen hátra kellett hajtania,
s ez oly módon károsította a látását, hogy néhány hónapig
csak ebben a pózban tudott olvasni vagy mintákat
felismerni.” Könnyen lehet, hogy az agy itt úgy alakította át
önmagát, hogy csak abban a különös testtartásban lásson,
amelyhez alkalmazkodnia kellett. Vasari állítása talán
hihetetlennek tűnhet, ám kísérletek során kiderült, hogy ha
a vizsgálati alanyokra prizmás fordítószemüveget adnak,
amellyel feje tetejére állítva látják a világot, akkor agyukban
egy idő után megváltozik valami, észlelési központjaik
„átkapcsolnak”, így a fordítva látott világot az agyukban
„talpra állítják”. Amikor pedig leveszik a szemüveget, akkor
éppenséggel feje tetején állónak látják a világot, amíg újra
nem alkalmazkodnak – ahogyan végül Michelangelo is tette.
Az agyat azonban nem csak a „magaskultúrát” jelentő
tevékenységek módosítják. A londoni taxisofőrök agyáról
készült felvételek azt mutatják, hogy minél több éve
vezetnek az utcákon, annál nagyobb lesz a hippocampusuk
térfogata – az agynak ez a része tárolja a térbeli
reprezentációkat. Sőt még a pihenésként végzett
tevékenységek is megváltoztatják az agyat: a meditációt
tanítók és gyakorlók agyában vastagabb a kéreg insulának
nevezett része, amelyet a koncentrált figyelem aktivizál.
A tenger cigányai egy kultúra, a nyílt tengeri vadászó-
gyűjtögetők társadalmának a tagjai, és valamennyien
rendelkeznek a jó víz alatti látás képességével.
Minden kultúrára jellemző, hogy tagjainak vannak
bizonyos közös, az adott kultúra tekintetében jellegzetes
tevékenységei. A tengeri cigányoknál ez a víz alatti
gyűjtögetés. Számunkra, akik az információ korában élünk,
a jellegzetes tevékenységek az olvasás, az írás, a
számítógép és az elektronikus médiumok használata. A
jellegzetes tevékenységek nem azonosak az olyan,
egyetemes emberi tevékenységekkel, mint a látás, a hallás
vagy a gyaloglás, amelyek már minimális külső késztetés
hatására is kialakulnak, és az összes emberre jellemzők,
még azon ritka egyénekre is, akik valamely kultúrán kívül
nőnek fel. A jellegzetes tevékenységeket tanulni kell,
kulturális tapasztalat szükséges hozzájuk, és hatásukra
megváltozik az agy szerkezete. Az ember az evolúció során
nem úgy fejlődött, hogy képes legyen jól látni a víz alatt –
„vízi szemünket” a pikkelyekkel és az uszonyokkal együtt
elhagytuk, amikor távoli őseink kimásztak a tengerből, és az
evolúció alkalmassá tette szemüket a szárazföldi látásra. A
mi esetünkben tehát nem a víz alatti látás az evolúció
ajándéka, hanem az agyi plaszticitás, amely lehetővé teszi,
hogy igen sokféle környezethez alkalmazkodjunk.

Agyunk a pleisztocén korban rekedt?

Az evolúciós pszichológusoknak van egy igen népszerű
elméletük arról, hogyan végez agyunk kulturális
tevékenységeket. Úgy vélik, minden embernek közösek az
agyi „moduljai”, vagy ha úgy tetszik, az agyi hardvere, és e
modulok bizonyos kulturális feladatok elvégzésére fejlődtek
ki: egy részük a nyelvi feladatokra specializálódott, mások a
párválasztásra, megint mások a világ osztályozására és így
tovább. E modulok az 1,8 millió éve kezdődött és tízezer éve
véget ért pleisztocén korban alakultak ki, amikor az
emberiség vadászó-gyűjtögető életmódot folytatott, és az
őket kódoló gének gyakorlatilag változatlan formában
adódtak tovább nemzedékről nemzedékre. Mivel e modulok
mindannyiunkban megtalálhatók, az emberi természet és
pszichológia alapvető elemei is meglehetősen egyetemesek.
A fent említett szakemberek ehhez hozzáfűzik még, hogy a
felnőtt emberi agy anatómiailag lényegében semmit sem
változott a pleisztocén óta. E kiegészítés tartalma azonban
már túlzásnak tekinthető, mivel nem veszi figyelembe a
szintén a genetikai örökségünkből fakadó plaszticitást.
A vadászó-gyűjtögető agy ugyanolyan plasztikus volt,
mint a jelenkori, és egyáltalán nem „rekedt meg” a
pleisztocénben, hanem képes volt átalakítani saját
szerkezetét és funkcióit, hogy így reagáljon a változó
körülményekre. Sőt pontosan ez az önmódosító képesség
tette lehetővé számunkra, hogy kiemelkedjünk
pleisztocénbeli állapotunkból; e folyamat, melyet Steven
Mithen régész „kognitív változékonyságnak” nevez,
véleményem szerint valószínűleg az agyi plaszticitásban
gyökerezik. Bizonyos mértékben valamennyi agyi modul
plasztikus, s ezek az egyén élete során egyesülhetnek vagy
különféle funkciók elvégzésére differenciálódhatnak – mint
például Pascual-Leone kísérletében, melyben a bekötött
szemű alanyoknál kimutatta, hogy a normális esetben a
látás feldolgozását végző nyakszirtlebeny képes a hangok
és a tapintás feldolgozására is. A modulok változása
nélkülözhetetlen a modern világhoz való alkalmazkodáshoz,
hiszen olyan dolgokkal kerülünk érintkezésbe, amelyekkel
vadászó-gyűjtögető őseink sohasem találkozhattak. Egy
fMRI-vizsgálat kimutatta például, hogy az autókat és
teherautókat ugyanazzal az agyi modullal ismerjük fel,
amellyel az arcokat. Nyilvánvaló, hogy a vadászó-gyűjtögető
agyat az evolúció nem készíthette fel autók és teherautók
felismerésére. Valószínű tehát, hogy az arcfelismerő modul
volt a legalkalmasabb az efféle formák felismerésére – a
fényszórók kellően hasonlítanak a szemekre, a motorháztető
az orra, a hűtőrács pedig a szájra –, ezért a plasztikus agy
némi tanulással és szerkezeti átalakulással képessé vált
arra, hogy arcfelismerő rendszerével az autókat is
feldolgozza.
Az a számos agyi modul, amelyeket a gyermek az olvasás,
írás és számítógép-kezelés tanulása során használ,
évezredekkel az írás néhány ezer évvel ezelőtti kialakulása
előtt fejlődött ki. Az írás és olvasás terjedése olyan gyors
volt, hogy az evolúció nem hozhatott létre az agyban
kifejezetten az olvasásra specializálódott modult. A teljesen
írástudatlan vadászó-gyűjtögető törzsek tagjai egyetlen
nemzedék alatt megtaníthatok írni és olvasni, az pedig
teljességgel kizárt, hogy e rövid idő alatt egy egész törzsben
megjelenne az olvasómodul génje. Amikor egy mai gyermek
olvasni tanul, lényegében újra végigjárja az emberiség
fejlődésének szakaszait. Őseink harmincezer évvel ezelőtt
tanultak meg a barlangok falára rajzolni: ehhez a képeket
feldolgozó látási funkció és a kezet mozgató motoros
funkció között kapcsolatokat kellett kialakítani és
megerősíteni. Ezt a szakaszt követte valamikor Kr. e. 3000
körül a hieroglifikus írás megjelenése, amelyben a
dolgoknak egyszerűsített képek feleltek meg – ez tehát nem
volt igazán jelentős változás. Később és más népeknél a
hieroglifák betűkké alakultak át, majd megjelent az első
ábécé, amelynek elemei már nem képeknek, hanem
hangoknak feleltek meg. E változáshoz a betűk képét,
hangját és jelentését feldolgozó, valamint az oldalakon a
szemet mozgató különböző funkciók közötti kapcsolatoknak
kellett megerősödniük.
Amint azt Merzenich és Tallal megállapították, az agyról
készült felvételeken megfigyelhetők az olvasó idegi
hálózatok. A jellegzetes kulturális tevékenységek tehát
olyan, jellegzetes agyi hálózatokat hoznak létre, amelyekkel
őseink még nem rendelkeztek. Merzenich szerint: „Agyunk
különbözik az összes előttünk élt emberétől... Valahányszor
új készséget sajátítunk el vagy új képességet fejlesztünk ki,
agyunk fizikailag és funkcionálisan is jelentős mértékben
módosul. Modern kulturális specializációinkkal nagyszabású
változások járnak együtt.” És bár az agy plasztikussága
miatt az olvasáshoz nem mindenki ugyanazokat az agyi
területeket használja, megvannak az olvasás jellemző idegi
hálózatai – mintegy fizikai bizonyítékul arra, hogy a
kulturális tevékenység módosítja az agyi struktúrákat.

Miért az ember lett a kultúra fő letéteményese?

Jogosan kérdezhetnénk: mi az oka annak, hogy éppen az
ember, és nem valamely más, agyi plaszticitással szintén
rendelkező állat fejlesztett ki kultúrát? Tény, hogy más
állatoknál, például a csimpánzoknál is megfigyelhetők a
kultúra kezdetleges formái, s nemcsak eszközök készítésére
képesek, hanem arra is, hogy utódaikat megtanítsák azok
használatára, vagy hogy egyszerű műveleteket hajtsanak
végre szimbólumokkal. E képességek azonban mind igen
korlátozottak. Amint arra Robert Sapolsky neurológus
rámutat, a válasz az ember és a csimpánz génállománya
közötti igen csekély különbségben keresendő. DNS-ünk 98
százaléka megegyezik a csimpánzéval. A humán genom
projekt egyik eredményeként a tudósok pontosan meg
tudták határozni, mely génekben van eltérés, és mint
kiderült, ezek egyike egy olyan gén, amely azt határozza
meg, hány idegsejt termelődik a szervezetünkben.
Idegsejtjeink lényegében azonosak a csimpánzokéval, sőt
még a tengeri csigákéval is. Embriókorunkban minden
idegsejtünk egyetlen sejtből ered, amelynek osztódásával
előbb kettő, aztán négy, nyolc stb. sejt jön létre. Azt, hogy
ez az osztódás mikor áll le, egy szabályozó gén határozza
meg, és e gén különbözik az embernél és a csimpánznál. A
folyamat az embernél addig tart, amíg az idegsejtek száma
eléri a nagyjából 100 milliárdot. A csimpánzoknál néhány
lépéssel hamarabb áll le az osztódás, így az ő agyuk
harmadakkora, mint a miénk. A csimpánzok agya is képes
változásra, de a mi agyunkban pusztán a mennyiségi
különbség miatt hatványozottan több kapcsolat létesül a
sejtek között, mivel minden egyes idegsejt több ezer
társával érintkezhet.
Amint arra Gerald Edelman rámutatott, az embernek csak
az agykérgében 30 milliárd idegsejtje van, amelyek között
ezerbillió szinaptikus kapcsolat jöhet létre. Edelman így ír
erről: „Ha figyelembe vesszük az összes lehetséges idegi
áramkört, hiper csillagászati számot kapunk: a tízes után
legalább egymillió nullát kellene írni. (Az ismert
világegyetem elemi részecskéi számának leírásakor a tízes
után csak nagyjából 79 nullának kellene következnie.)” Ezek
a szinte felfoghatatlanul nagy számok érthetővé teszik,
miért nevezhetjük az emberi agyat nyugodt lélekkel a
legbonyolultabb dolognak az ismert univerzumban, és miért
képes folyamatos és nagy kiterjedésű mikrostrukturális
változásokra. Így válik érthetővé az is, hogyan tud agyunk
oly sok szellemi funkciót és viselkedést végrehajtani –
beleértve kulturális tevékenységeinket is.

Nem darwini módszer a biológiai struktúrák

megváltoztatására
A neuroplaszticitás felfedezéséig a tudósok úgy vélték,
hogy az agy szerkezete kizárólag a faj evolúciója révén
változhat, ami az esetek túlnyomó többségében hosszú
évezredekig tartó folyamat. A korszerű darwinista elmélet
szerint az agy új biológiai struktúrái a génállományban
változásokat előidéző genetikai mutációk fellépésekor
jönnek létre. Ha e változások a túlélés szempontjából
kedvező hatásúak, akkor nagyobb valószínűséggel adódnak
tovább a következő nemzedéknek.
A plaszticitás azonban egy, a genetikai mutációktól
különböző, nem a darwinista elveken alapuló utat is
lehetővé tesz új agyi biológiai struktúrák létrehozására.
Amikor egy szülő olvas, agyában megváltoznak a
mikroszkopikus struktúrák. Az olvasást megtaníthatja a
gyermekeinek, és akkor az ő agyukban is bekövetkezik a
mikroszkopikus struktúrák átalakulása.
Az agy kétféleképpen változik. Egyrészt módosulnak a
modulok közti összeköttetések finom részletei – ez sem
csekélység. De maguk az eredeti, a vadászó-gyűjtögető
elődöktől örökölt agyi modulok is változnak, mivel a
plasztikus agyban valamely terület vagy agyi funkció
megváltozása „átfolyik” az agyon, és általában változást
idéz elő a hozzá kapcsolódó modulokban is.
Merzenich bebizonyította, hogy a hallókéreg változása a
hozzá kapcsolódó homloklebenyben is változásokat okoz.
„Az elsődleges hallókéreg nem változtatható meg anélkül,
hogy ne változna meg az, ami a homloklebenyben zajlik. Ez
teljességgel lehetetlen” – állítja ezzel kapcsolatban. Az agy
különböző részeire nem különböző plaszticitási szabályok
vonatkoznak. (Ha így lenne, akkor a különböző részek nem
tudnának együttműködni.) Ha két modul egy kulturális
tevékenység során újfajta módon kapcsolódik össze –
például amikor az olvasás addig ismeretlen módon kapcsolja
össze a látó– és hallómodulokat –, ez a kölcsönhatás
mindkét funkció moduljait megváltoztatja, s egy új, nagyobb
egységet teremt, amely több részei összegénél. Az agyról
alkotott ama elképzelés, amely a plaszticitást és a
lokalizácionizmust is figyelembe veszi, az agyat összetett
rendszernek tekinti, amelyben Gerald Edelman érvelése
szerint „a kisebb részek többé-kevésbé független
összetevők heterogén csoportjává állnak össze. Ahogy
azonban ezek a részek egyre nagyobb aggregátumokká
alakulnak, funkcióik fokozatosan integrálódnak, s olyan, új
funkciók születnek, amelyek csak az integrációnak ezen a
magasabb szintjén lehetségesek.”
Hasonló dolog történik, ha egy modul meghibásodik: ez
változást vált ki a hozzá kapcsolódó többi modulban. Ha
elveszítjük egy érzékünket – például a hallást –, akkor a
többi érzék aktívabbá és élesebbé válik, hogy kompenzálja a
veszteséget. De nemcsak a feldolgozás mennyisége
növekszik meg, hanem a minősége is, és hasonlóbbá válik a
kiesett érzékhez. Helen Neville és Donald Lawson
agykutatók az idegsejtek kisülési gyakoriságának mérésével
vizsgálták, mely agyi területek aktívak, és azt találták, hogy
a siket embereknek javul a perifériás látásuk – ez némileg
ellensúlyozza azt, hogy nem hallják, ha távolabbról
közeledik hozzájuk valami.
A halló emberek az agy „tetejéhez” közel lévő fali kérget
használják a perifériás látás feldolgozására, a siketek
viszont a hátul lévő látókérget. Valamely agyi modul
megváltozása – itt a kimenet csökkenése – tehát strukturális
és funkcionális változásokat idéz elő egy másik modulban,
hogy ezáltal a süket személy szeme hasonlatosabbá váljon
a fülhöz, és segítse a perifériás érzékelést.

Plaszticitás és szublimáció: hogyan civilizáljuk állati

ösztöneinket?
Az együttműködés során egymást megváltoztató modulok
elmélete még annak a magyarázatában is segíthet, miként
vagyunk képesek elegyíteni állatias ragadozó– és
dominanciaösztöneinket (amelyeket az ösztönmodulok
dolgoznak fel) kognitívabb és tudatosabb hajlamainkkal
(amelyek feldolgozása az intelligenciamodulokban történik),
ahogyan azt például a sportban, a sakkhoz hasonló
versenyszerű játékokban vagy a művészi vetélkedés során
tesszük: az így létrejövő tevékenységek ugyanis egyesítik
magukban az ösztönös és az intellektuális jellegeket.
Azt a folyamatot, amelynek során az eredendő, állatias
ösztönök „civilizálódnak”, szublimációnak hívjuk. Hogy ez
miképpen történik, az nagyon sokáig rejtélyesnek tűnt. A
szülői feladatoknak nyilvánvaló része az is, hogy civilizáljuk
gyermekeinket, azaz megtanítsuk őket ezeknek az
ösztönöknek a visszafojtására vagy más csatornákba
terelésére, hogy így elfogadhatóbb formában fejeződjenek
ki: például a küzdősportokban, a táblás és számítógépes
játékokban, a színházban, az irodalomban és a
művészetekben. Az agresszívabb sportokban, így a
labdarúgásban, a jégkorongban vagy az ökölvívásban a
szurkolók gyakran fejeznek ki ilyen állatias indulatokat (Öld
meg!, Verd szét!, Fald fel! stb.), ám a civilizáló szabályok
módosítják az ösztön kifejeződését, így a szurkolók akkor is
elégedettek, ha a csapatuk elegendő pontot szerez.
A Darwin hatása alatt álló gondolkodók több mint száz
éven át elismerték, hogy vannak bennünk állatias ösztönök,
de nem tudtak magyarázatot adni arra, hogy ezek miképpen
szublimálódnak. A 19. századi neurológusok, mint John
Hughlings Jackson vagy az akkor még ifjú Freud, Darwin
elveit továbbgondolva az agyban alacsonyabb és magasabb
rendű részeket különböztettek meg: az előbbiek közösek a
többi állattal, s állatias ösztöneinket dolgozzák fel, az
utóbbiak viszont kizárólag az emberben találhatók meg, és
képesek gátolni természetünk állatias elemeit. Freud
egyébként úgy vélte, hogy egész civilizációnk a szexuális és
agresszív ösztönök részleges gátlásán nyugszik. Elmélete
szerint olykor túlzásba visszük ösztöneink elfojtását, s ez
vezet a neurózisok kialakulásához. Az ideális megoldás
ezeknek az ösztönöknek olyan módokon történő kifejezése,
állította, amelyek elfogadhatóak embertársaink számára,
sőt akár dicséretesek is a szemükben, ami azért lehetséges,
mert az ösztönök plasztikusak, így céljuk megváltoztatható.
A folyamatot szublimációnak nevezte el, és maga is
beismerte, hogy nem tudja megmagyarázni, miként
alakulhat át egy ösztön valami racionálisabbá.
A plasztikus agy megoldja a szublimáció rejtélyét. A
vadászó-gyűjtögető feladatokra, például a zsákmány
becserkészésére kifejlődött területek plasztikusságuknak
köszönhetően a vetélkedéses játékokhoz
szublimálódhatnak, mivel agyunk úgy fejlődött, hogy újfajta
módokon legyen képes összekapcsolni a különböző
idegsejtcsoportokat és modulokat. Semmi akadálya sincs
annak, hogy az agyunk ösztönökkel foglalkozó részeiben
lévő idegsejtek összekapcsolódjanak a kognitívabb
feladatokat végzőkkel és a gyönyörközpontban lévőkkel,
azaz új egységeket hozzanak létre.
Ezek az egységek nemcsak különböznek részeik
összegétől, de többek is annál. Emlékezzünk csak vissza:
Merzenich és Pascual-Leone szerint az agy plaszticitásának
egyik alapszabálya az, hogy amikor két terület érintkezésbe
lép, akkor hatással lesznek egymásra, és egy új egységet
hoznak létre. Amikor egy ösztön, például a zsákmány
becserkészéséé egy civilizált tevékenységgel, például az
ellenfél királyának a sakktábla sarkába szorításával
kapcsolódik össze, és kapcsolat alakul ki az ösztön és az
intellektuális tevékenység között, akkor a kétféle
tevékenység mérséklően hat egymásra – a sakk már
messze nem a vérszomjas vadászatról szól, bár
megtalálhatók benne bizonyos, a vadászattal járó izgalmas
érzelmek. Az „alacsonyrendű” ösztön és a „magasrendű”
racionalitás közötti válaszfal kezd eltűnni. Valahányszor az
alacsony és a magas rendű funkciók átalakulva új egységet
alkotnak, azt szublimációnak nevezhetjük.
A civilizáció olyan technikák sora, amelyek révén a
vadászó-gyűjtögető agy megtanulta átépíteni magát.
Annak, hogy a civilizáció az alacsonyabb és a magasabb
rendű agyi funkciók keveréke, szomorú bizonyítékát
láthatjuk, amikor a polgárháborúk során lehullik az
emberekről a civilizáltság leple, gátlások nélkül bukkannak
felszínre a kegyetlen ösztönök, s a rablás, az erőszak, a
pusztítás és a gyilkosság mindennapossá válik. Mivel a
plasztikus agyban bármikor lehetséges az összekapcsolódott
funkciók szétválása, a barbarizmusba való visszasüllyedés
lehetősége is mindig fennáll, tehát a civilizáció kényes
egyensúly, amelyet minden új nemzedéknek meg kell
tanítani, és amely sohasem lehet egyetlen generációnál
„mélyebb”.

Két kultúra között

 A kulturálisan módosult agyban is érvényesül a
plaszticizmus paradoxonja (részletesebben lásd a 9.
fejezetben), amely nemcsak rugalmasabbá tehet
bennünket, de merevebbé is – és ez egy kultúraváltás
esetén komoly gondokat okozhat.
Az emigráció, illetve következménye, a bevándorlás
nagyon megterheli az agyat. Egy kultúra tanulásának a
folyamata – az akkulturáció – összegző (additív) tapasztalat:
miközben elsajátítunk egy kultúrát, új dolgokat tanulunk
meg, és új idegi kapcsolatokat hozunk létre. Additív
plaszticitásnak azt a jelenséget nevezzük, amikor az agy
változása növekedéssel jár együtt. A plaszticitás azonban
kivonó, csökkentő (szubtraktív) jellegű is lehet, például
amikor a serdülőkori agy tömegével „metszi vissza” az
idegsejteket, illetve amikor a használaton kívüli idegi
kapcsolatok elvesznek. Amikor a plasztikus agy új kultúrát
sajátít el, és azt ismételten alkalmazza, az egyszersmind
lehetőségek elvesztésével jár: mivel a plaszticitás
kompetitív, az agy a folyamat során elveszít bizonyos idegi
képződményeket.
Patricia Kuhl, a seattle-i Washingtoni Egyetem munkatársa
agyhullámok vizsgálatával támasztotta alá, hogy a
csecsemők a fajunk több ezer nyelvében előforduló összes
hangot meg tudják különböztetni. A hallókéreg fejlődésének
kritikus időszaka elmúltával az egy adott kultúrában
nevelkedő csecsemő elveszíti képességét e hangok java
részének felismerésére, és a nem használt idegsejtek
elsorvadnak, míg végül az agyi térképet az adott kultúra
nyelve uralja. Az agy ilyenkor sok ezer hangot egyszerűen
kiszűr. Egy hat hónapos japán csecsemő ugyanolyan jól
hallja az r és az l közötti különbséget, mint egy fehér bőrű
baba, egyéves korában azonban már képtelen
megkülönböztetni őket. Ha ez a gyermek később más
országba települ át, gondot fog jelenteni számára az új
hangok helyes meghallása és kiejtése.
 A felnőtt agy számára a bevándorlás általában soha véget
nem érő, kíméletlen edzés, amihez az agykéreg jelentős
részén nagyszabású átalakulásoknak kell végbemennie. Ez
sokkal nehezebb ügy, mint ha egyszerűen csak új dolgokat
tanulnánk, mivel az új kultúra verseng a fejlődés kritikus
időszakában még a szülőföldön kialakult idegi hálózatokkal.
A sikeres asszimilálódáshoz – néhány kivételtől eltekintve –
legalább egy nemzedéknyi idő kell. Csak azok a bevándorló
gyerekek remélhetik, hogy számukra a bevándorlás kevésbé
lesz zavarba ejtő és sokkoló hatású, akiknek kritikus
időszakai már ebben az új kulturális környezetben zajlanak
le. A többség számára azonban a kultúrsokk lényegében
agyi sokkot jelent.
A kulturális különbségek azért annyira makacsak, mert
eredeti kultúránk megtanulásakor és agyunkba rögzülésekor
az a „második természetünkké” válik, s látszólag ugyanúgy
természetes lesz a számunkra, mint számos velünk született
ösztönünk. A kultúránk által kialakított ízlés – legyen szó
ételekről, családtípusról, párválasztásról vagy zenéről –
gyakran szintén természetesnek tűnik, noha ez is mind
tanult. Természetesnek érezzük a nem verbális
kommunikáció elemeit is – milyen közel állunk
beszélgetőtársunkhoz, milyen ritmussal és hangerővel
beszélünk, mennyit várunk, mielőtt félbeszakítanánk a
beszélgetést –, mivel azok igen mélyen rögzülnek az
agyunkban. Kultúrát váltva megdöbbenéssel tapasztaljuk,
hogy ezek a szokások egyáltalán nem természetesek. De
még egy jóval kisebb léptékű változáskor, például egy új
házba költözve is csodálkozva tapasztaljuk, hogy egész sor
alapvetőnek vélt dolgot, például a teljesen természetesnek
tűnő térérzéket és számos, addig teljesen öntudatlan
rutinunkat is lassan és odafigyelve meg kell változtatnunk,
amíg az agy át nem építi önmagát.

Az érzékelés és az észlelés is plasztikus

 Perceptuális tanulásnak azt a folyamatot nevezzük,
amikor az agy megtanulja, hogyan érzékeljen pontosabban,
vagy éppen, mint a tenger cigányai esetében, újfajta
módon, s eközben új agyi térképeket és struktúrákat hoz
létre. Észlelési tanulás zajlik a plaszticitáson alapuló
szerkezeti változások közben is, amikor a Merzenich Fast
ForWord programját használó, hallásdifferenciációs
problémákkal küszködő gyerekek agyi térképei
kifinomultabbá válnak, s így életükben először jól hallják a
rendes beszédet.
Régóta feltételezik, hogy a kultúrát közös, mindenkiben
jelen lévő, emberi észlelési rendszereinkkel szívjuk
magunkba, ám a perceptuális tanulás azt mutatja, hogy ez a
feltételezés nem teljesen helytálló. A kultúra az eddig
gyanítottnál jóval nagyobb mértékben határozza meg azt,
hogy mit tudunk és mit nem tudunk észlelni.
Az egyik első szakember, aki azon kezdett töprengeni,
miként befolyásolhatja a plaszticitás a kultúrával
kapcsolatos gondolkozásunkat, Merlin Donald kanadai
pszichológus volt. Donald 2000-ben kifejtette, hogy a
kultúra megváltoztatja funkcionális kognitív felépítésünket,
ami azt jelenti, hogy az írni és olvasni tanuláshoz hasonlóan
átszerveződést idéz elő a mentális funkciókban. Ma már
tudjuk, hogy ennek megtörténtéhez az anatómiai
struktúráknak is változniuk kell. Donald azt is hozzátette,
hogy az olyan, összetett kulturális tevékenységek, mint az
írás, az olvasás vagy a nyelv, változtatnak ugyan az agyi
funkciókon, de a legalapvetőbb funkciókra, például a látásra
vagy az emlékezetre nincsenek hatással. „Senki sem állítja,
hogy a kultúra bármilyen alapvető változást okozna a látási
vagy emlékezeti képességekben. Ez azonban nyilvánvalóan
nem érvényes az írás-olvasás funkcionális felépítésére, és
valószínűleg a nyelvére sem” – írta.
Az e kijelentések óta eltelt néhány évben azonban
világossá vált, hogy még a vizuális feldolgozáshoz és
emlékezőképességhez hasonló alapvető agyi funkciók is
bizonyos fokig plasztikusak. Az a gondolat, hogy a kultúra
megváltoztathat olyan alapvető agyi tevékenységeket, mint
a látás vagy az észlelés, valóban radikális. Noha a
társadalomtudományokkal (például antropológiával,
szociológiával, pszichológiával) foglalkozó tudósok többsége
elismeri, hogy a különböző kultúrák eltérő módon értelmezik
a világot, a szakemberek és a laikusok évezredek óta abban
a hitben éltek, hogy – Richard E. Nisbett szociálpszichológus
szavaival – „ahol az egyik kultúra tagjainak elképzelései
különböznek a másik kultúra tagjaiétól, annak okát nem
lehet a kognitív folyamatok különbözőségében keresni.
Inkább arról lehet szó, hogy a világ más aspektusaival
kerültek érintkezésbe, vagy eltérő dolgokat tanítottak
nekik.” A 20. század közepének egyik leghíresebb európai
pszichológusa, Jean Piaget úgy vélte, európai gyermekekkel
elvégzett briliáns kísérletsorozata egyértelműen igazolta,
hogy az észlelés és az ésszerű gondolkozás valamennyi
emberi lénynél azonos módon fejlődik, és hogy e folyamatok
univerzálisak. Igaz ugyan, hogy a kutatók, az utazók és az
antropológusok már rég észrevették, hogy a távolkeleti
hagyományok befolyása alatt álló népek és a nyugati népek
(az ókori görögök hagyományainak örökösei) másként
észlelnek, de a szakértők azt feltételezték, hogy a
különbségek oka az észlelt dolgok értelmezésében rejlik,
nem pedig észlelési rendszereik és struktúráik
mikroszkopikus eltéréseiben.
Gyakran megfigyelték például, hogy a nyugati emberek
analitikusnak nevezhető módon közelítik meg a világot, s
amit megfigyelnek, azt különálló részekre osztják fel. A
keleti emberek viszont hajlamosak holisztikusabban
tekinteni a világra, észleléskor inkább az összképet figyelik,
és nagyobb hangsúlyt helyeznek a dolgok közötti
kapcsolatokra. Azt is megfigyelték, hogy az analitikus
Nyugat és a holisztikus Kelet eltérő kognitív stílusával
összhangban az agy két féltekéje között is különbségek
mutathatók ki. A bal agyfélteke főként a szekvenciális,
analitikus feldolgozással foglalkozik, miközben a jobb
féltekében gyakran inkább egyidejű, holisztikus feldolgozás
zajlik. Vajon a világlátásban fennálló eltérések a látottak
különböző értelmezésén alapulnak, vagy a keleti, illetve
nyugati emberek tényleg mást látnak?
A válasz sokáig nem volt világos, mivel a témával
kapcsolatos vizsgálatok szinte mindegyikét nyugati tudósok
végezték nyugati alanyokon – jellemzően amerikai főiskolai
hallgatókon. Végül aztán Nisbett olyan kísérleteket dolgozott
ki és végzett el – Amerikában, Kínában, Japánban és
Koreában dolgozó kollégák bevonásával –, amelyekkel össze
lehetett hasonlítani a keleti és a nyugati észlelést. Valójában
inkább fenntartásokkal végezte a kutatást, mivel meg volt
róla győződve, hogy minden ember azonos módon észlel és
gondolkozik.
Az egyik ilyen kísérletben például Nisbett japán diákja,
Take Masuda vízben úszkáló halakról szóló, nyolc különböző
színes animációt vetített le Japánban, illetve az Egyesült
Államokban élő diákoknak. Mindegyik jelenetnek volt egy
központi hala, amelyik gyorsabban mozgott, nagyobb,
élénkebb színű vagy feltűnőbb volt a körülötte úszkáló
többinél.
Amikor a diákokat megkérték, hogy meséljék el, mit
láttak, az amerikaiak általában a központi halról beszéltek. A
japánok az amerikaiakhoz képest 70 százalékkal többször
említették meg a kevésbé feltűnő halakat, a háttérben lévő
köveket, növényeket és más állatokat. Az alanyoknak
ezután egyenként mutattak bizonyos, a jelenetekben
szereplő dolgokat, de csak önmagukban. Az amerikaiaknál a
dolgok felismerését nem befolyásolta az, hogy az eredeti
környezetben látták őket vagy sem. A japánok viszont
jobban felismerték a dolgokat az eredeti környezetben, mint
abból kiragadva. Ők a dolgokat összefüggéseikben, más
dolgokhoz való kötődésük alapján észlelték. Nisbett és
Masuda azt is mérték, milyen gyorsan ismerik fel az alanyok
a dolgokat – vagyis mennyire automatizált az észlelési
feldolgozásuk. Amikor a dolgokat új környezetben mutatták,
a japánok hibáztak, az amerikaiak viszont nem. Az
észlelésnek ezek az aspektusai nem állnak tudatos irányítás
alatt, s a tanulással kialakított idegi áramköröktől és
térképektől függenek.
Ezek és más hasonló kísérletek is azt igazolják, hogy a
keletiek holisztikusan észlelnek, azaz a dolgokat egymáshoz
való kapcsolataik viszonyában, kontextusban szemlélik, míg
a nyugatiak elszigetelten. A keletiek nagy látószögű
objektíven át tekintenek a világra, a nyugatiak élesebbre
állított teleobjektívval. Mindaz, amit a plaszticitásról tudunk,
azt sugallja, hogy az észlelésnek ezek az eltérő, naponta
több százszor ismétlődő, tömegesen gyakorolt különböző
módjai az érzékelésért és észlelésért felelős idegi
hálózatokban és agyi térképekben is változásokhoz kell
hogy vezessenek. A kérdés a keletiek és nyugatiak agyáról
érzékelési és észlelési tevékenység közben készített nagy
felbontású felvételek alapján valószínűleg eldönthető lenne.
Nisbett csoportjának további kísérletei azt igazolják, hogy
amikor az emberek kultúrát váltanak, új észlelési módot
sajátítanak el. Néhány, Amerikában eltöltött év után a
japánok kezdik pontosan ugyanúgy észlelni a dolgokat, mint
az amerikaiak, ami egyértelműen arra utal, hogy az
észlelésben mutatkozó eltérések nem örökletes
természetűek. Az Amerikában élő ázsiai bevándorlók
gyermekeinek észlelésében mindkét kultúra jellegzetességei
megfigyelhetők. Mivel otthon keleti hatások érik őket, az
iskolában viszont nyugati befolyás alá kerülnek, néha
holisztikusan dolgozzák fel a jeleneteket, máskor azok
kiemelkedő elemeire összpontosítanak. Egy másik
tanulmány szerint a kettős kulturális környezetben felnőtt
személyek hol keleti, hol pedig nyugati módon észlelnek. A
hongkongiaknál például, akiknél brit és kínai befolyás is
érvényesült, egyszerűen előidézhető a nyugatias, illetve a
keleties észlelési mód: az előbbihez elég egy nyugati
kultúrából származó képet, például Miki egeret vagy a
washingtoni Capitolium fotóját mutatni nekik, az utóbbihoz
pedig egy templom vagy egy sárkány képét. Nisbett és
munkatársai tehát az első olyan kísérleteket folytatják,
amelyekkel kimutatható a kultúraközi perceptuális tanulás.
A kultúra azért befolyásolhatja a perceptuális tanulást,
mert az észlelés (sokak feltételezéseivel ellentétben) nem
passzív folyamat, amelynek során a külvilágból származó
energia eléri az érzéksejteket, amelyek továbbadják a
jeleket az agy „magasabb rendű” észlelési központjainak. Az
észlelő agy aktív, és folyamatosan alkalmazkodik. A látás
éppúgy aktív tevékenység, mint a tapintás, amikor például
végigfuttatjuk ujjunkat egy tárgyon, hogy érezzük annak
állagát és alakját. Sőt a mozdulatlan szem gyakorlatilag
képtelen a bonyolult tárgyak észlelésére. Az észlelésben
mindig részt vesz az érzőkéreg és a motoros kéreg is.
Manfred Fahle és Tomaso Poggio idegkutatók kísérletileg
mutatták ki, hogy az észlelés magasabb szintjei hatással
vannak az agy alacsonyabb rendű, érzékeléssel foglalkozó
részeiben végbemenő plasztikus változásokra.
A kultúrák közötti észlelésbeli különbségek ténye nem
bizonyítja azt, hogy az egyes észlelési tevékenységek
egyenértékűek, sem azt, hogy az észlelés tekintetében
minden relatív. Egyes kontextusok nyilvánvalóan szűkebb
nézőpontot igényelnek, míg máskor a tágabb, holisztikusabb
észlelés a kedvezőbb. A tenger cigányai például a tengerrel
kapcsolatos tapasztalataik és holisztikus észlelésük
kombinációjának köszönhetik fennmaradásukat. Olyan
kiválóan ismerik a tenger minden rezdülését, hogy a 2004.
december 26—i, több százezer ember életét követelő
szökőárnak közülük egyetlen áldozata sem volt. Látták,
hogy a tenger szokatlan módon húzódik vissza; látták, hogy
a delfinek a mélyebb víz felé indulnak, az elefántok pedig
fejvesztve menekülnek a magaslatokra, és hallották, hogy a
kabócák elcsendesednek. Eszükbe jutott ősi történetük az
Emberevő Hullámról, s azt mondogatták egymásnak, hogy
újra eljött. Még mielőtt a korszerű tudomány reagálni tudott
volna, ők már vagy a partra, ott is magasan fekvő
területekre menekültek, vagy mélyebb vizekre hajóztak,
ahol szintén életben maradhattak. Képesek voltak arra,
amire a korszerű, analitikus tudományos gondolkozáshoz
szokott emberek nem: a szokatlan jelenségeket összerakták,
és egyszerre látták az egészet – még keleti mértékkel is
különlegesen nagy látószögű objektívet használtak. A
különös előjelek bekövetkeztekor jó néhány burmai halász is
partközeiben tartózkodott, ám ők nem maradtak életben.
Egy bajokot meg is kérdeztek arról, miként lehet, hogy a
tengert ugyancsak jól ismerő burmaiak mind odavesztek.
– Ők csak a tintahalakat látták – felelte. – Semmi mást.
Nem vettek észre semmit. Nem is tudták, hogyan kellett
volna nézniük.
  
Neuroplaszticitás és szociális merevség
A Yale Egyetemen működő Bruce Wexler pszichiáter és
kutató Brain and Culture (Agy és kultúra) című könyvében
azt fejtegeti, hogy a neuroplaszticitásnak a korral járó
viszonylagos hanyatlása számos szociális jelenségre is
magyarázatot adhat. Gyermekkorban a világból érkező
hatásoknak megfelelően agyunk könnyedén formálja magát,
s olyan neuropszichológiai struktúrákat alakít ki, amelyek a
világról alkotott képeinket és elképzeléseinket is őrzik. E
struktúrák képezik azután észlelési szokásaink és
meggyőződéseink – az összetett ideológiákat is beleértve –
idegi alapját. Mint minden más plasztikus jelenség, az
ismétlés hatására e struktúrák is igen korán megerősödnek,
s azután már önfenntartóvá válnak.
Ahogy öregszünk, a plaszticitás is csökken, és egyre
nehezebben vagyunk képesek külső hatásokra megváltozni
– még akkor is, ha szeretnénk. A megszokott ingereket
kellemesnek találjuk, hozzánk hasonló gondolkozású
személyek társaságát keressük, és a kutatások szerint
hajlamosak vagyunk figyelmen kívül hagyni, elfelejteni vagy
hiteltelenné tenni a meggyőződéseinkkel és világlátásunkkal
ellentétes információkat, mivel nehéz és elkedvetlenítő
dolog ismeretlen módokon gondolkozni és észlelni. Az
idősödő ember egyre inkább a belső struktúrák
fenntartására törekszik, és ha ellentmondás merül fel belső
neurokognitív rendszerei és a világ között, akkor a világot
próbálja megváltoztatni. Apró dolgokkal kezdi környezete
szabályozását, hogy ellenőrzése alá vonja és ismerőssé
tegye. E folyamat következtében azonban gyakran egész
kulturális csoportok igyekeznek rákényszeríteni
világlátásukat más kultúrákra, ráadásul sok esetben
erőszakosan teszik ezt, különösen a mai világban, ahol a
globalizáció közelebb hozta egymáshoz az eltérő kultúrákat
és súlyosabbá tette a problémát. Wexler szerint tehát a
lényeg az, hogy a kultúrák közti konfliktusok jó része a
plaszticitás viszonylagos hanyatlásának tulajdonítható.
A totalitárius rendszerek, tehetnénk még hozzá, a jelek
szerint ösztönösen tudják, hogy az emberek egy bizonyos
kor felett már nehezen változnak, és ezért tesznek oly nagy
erőfeszítéseket a fiatalok egészen kicsi kortól kezdődő
ideológiai nevelésére. Észak-Korea például, a ma létező
legtotalitáriusabb rezsim, már két és fél és négy év közötti
kortól járatja oktatási rendszerbe a gyerekeket; szinte az
egész napjukat úgy töltik, hogy elmerülnek a diktátor Kim
Dzsong Il és apja, Kim Ir Szen imádatának kultuszában.
Szüleikkel csak a hétvégéken találkozhatnak. A nekik
felolvasott történetek szinte kivétel nélkül az ország
vezetőjéről szólnak. Az alsó tagozatos iskolai tankönyvek
anyagának 40 százaléka a két Kimmel foglalkozik. Ez az
iskolai oktatás során végig így megy. Az ellenség iránti
gyűlöletet is tömeges gyakorlással vésik beléjük. Egy
jellegzetes számtani feladat így hangzik: „A Koreai
Néphadsereg három katonája megölt harminc amerikai
katonát. Hány amerikai katonát öltek meg fejenként, ha
tudjuk, hogy mindhárman ugyanannyi ellenséges katonát
öltek meg?” Ha egy ideológiai nevelésen átesett népben
kialakulnak az ilyen észlelési-érzelmi hálózatok, az nem
egyszerűen véleménykülönbséghez vezet köztük és
ellenfeleik között, hanem plaszticitáson alapuló anatómiai
különbségekhez is, amelyeket meggyőzéssel már sokkal
nehezebb áthidalni vagy leküzdeni.
Wexler a plaszticitás öregedéssel járó viszonylagos
gyengülésére helyezi a hangsúlyt, de meg kell említeni,
hogy az egyes szekták által alkalmazott módszerekkel vagy
az agymosással – mindkettő a neuroplaszticitás törvényeit
használja ki – szerzett tapasztalatok szerint a felnőttkori
egyéni identitás is megváltoztatható néha, akár az alany
akarata ellenére is. Az emberi lények darabokra zúzhatok,
hogy aztán új neurokognitív struktúrák alakuljanak ki
bennük, vagy legalább hozzáadódjanak a meglévőkhöz –
ehhez „csak” az kell, hogy mindennapi életüket teljes
ellenőrzés alatt tartsák, jutalmakkal és súlyos büntetésekkel
kondicionálják, továbbá tömeges gyakorlásra kényszerítsék
őket, amelynek során kénytelenek különféle ideológiai
kijelentéseket ismételgetni vagy gondolatban újra meg újra
lepergetni. Egyes esetekben ez korábban meglévő mentális
struktúráik elfelejtéséhez vezethet, amint azt Walter
Freeman is megfigyelte. Az efféle kellemetlen eredmények
nem volnának lehetségesek, ha a felnőtt agy nem lenne
plasztikus.

A sérülékeny agy – hogyan építik át agyunkat a

médiumok?
Az internet csak egyike azoknak a dolgoknak, melyek
révén a mai átlagember sok millió olyan „gyakorló”
tevékenységet végezhet, amelyeket ezer évvel ezelőtt
elképzelni sem tudott volna. Ez a fajta hatás nagymértékben
átépíti az agyunkat – de ugyanez érvényes az olvasásra, a
tévézésre, a videojátékokra, a korszerű elektronikai
eszközökre, a kortárs zenére, a modern „ketyerékre” és így
tovább.
Michael Merzenich, 2005
Volt már szó annak néhány okáról, hogy miért nem
fedezték fel hamarabb a plaszticitást – ilyen volt például az,
hogy nem volt mód az élő agy vizsgálatára, és ez irányba
hatottak a lokalizácionizmus egyszerűsítőbb változatai is.
Van azonban még egy ok, méghozzá egy olyan, amelynek
nagyon is sok köze van a kulturálisan módosuló agyhoz.
Szinte minden idegkutató – írja Merlin Donald – elszigetelt
szervként tekintett az agyra, már-már úgy, mintha dobozba
lenne zárva, és úgy vélték, hogy „az elme kizárólag a fejben
létezik és fejlődik, továbbá alapvető szerkezete biológiailag
meghatározott”. Ezt a nézetet vallották a behaviouristák és
számos biológus is. Persze akadtak ellenzői is, köztük
fejlődéspszichológusok, mivel ők általában jobban
érzékelték, hogyan árthatnak a külső hatások az agy
fejlődésének.
A televíziózás – kultúránk egyik jellegzetes tevékenysége –
összefügg bizonyos agyi problémákkal. Egy nemrég
publikált, több mint 2600 kisgyermek bevonásával készített
tanulmány szerint összefüggés mutatható ki a korai, 1—3
esztendős kor közötti televíziózás, illetve a gyermekkor
későbbi szakaszában fellépő figyelemösszpontosítási és
késztetéselfojtási zavarok között. A kisgyermekek minden
egyes, naponta a tévé előtt töltött órája 10 százalékkal
növelte annak valószínűségét, hogy hétéves korukra súlyos
figyelemösszpontosítási zavarok alakulnak ki náluk. Joel T.
Nigg pszichológus szerint azonban ez a tanulmány nem
vette kellően figyelembe az egyéb tényezőket, amelyek
hatással lehetnek a televíziózás és a későbbi figyelmi
problémák összefüggésére. Mondhatnánk például, hogy a
súlyosabb figyelemzavarokkal küszködő gyerekeket a
szüleik esetleg gyakrabban ültetik a tévé elé. Ennek
ellenére a tanulmány megállapításai igen figyelemreméltók,
és a televíziózás időtartamának növekedését is tekintetbe
véve mindenképpen további vizsgálatok szükségességét
jelzik. A kétévesnél nem idősebb amerikai gyerekek 43
százaléka néz naponta tévét, és negyedüknek a
hálószobájában is van tévékészülék. A televíziók elterjedése
után nagyjából húsz évvel kezdett feltűnni a kisgyerekekkel
foglalkozó pedagógusoknak, hogy tanítványaik egyre
nyugtalanabbá váltak, és egyre nehezebben tudnak
odafigyelni rájuk. Egyikük, Jane Healy Endangered Minds
(Veszélyeztetett elmék) című könyvében le is írta ezeket a
változásokat, s kifejtette azt a feltevését, hogy az ok a
gyermekek agyában végbemenő plasztikus változás lehet.
Amikor ezek a gyerekek főiskolára kerültek, a professzorok
arról kezdtek panaszkodni, hogy évről évre lejjebb kell
szállítaniuk kurzusaik színvonalát, mivel a diákok egyre
rövidebb előadásokat képesek csak felfogni, a hosszú
szövegek olvasásától pedig egyenesen irtóznak. Az
„osztályzatinfláció” miatt egy idő után a felszín alá került a
probléma, amit valójában tovább súlyosbított a
„számítógépeket minden tanterembe” törekvés – ennek az
volt a célja, hogy egyre több memóriát és egyre nagyobb
merevlemezeket tömjön az iskolai számítógépekbe, ahelyett
hogy a diákok figyelmét és memóriáját igyekezett volna
javítani. A Harvard Egyetemen dolgozó Edward Hallowell
pszichiáter, az örökletes figyelemhiányos zavar (ADD)
szakértője szerint az, hogy a lakosság jelentős részénél
megfigyelhető a nem örökletes figyelemhiányos tünetek
szaporodása, az elektronikus médiumokkal hozható
összefüggésbe. Ian H. Robertson és Redmond O’Connell
ígéretes eredményeket értek el a figyelemhiányos zavar
agyi gyakorlatokkal való kezelésében, és ha ez lehetséges,
akkor minden okunk megvan abban reménykedni, hogy az
egyszerűbb jelenségek is hatékonyan kezelhetők.
A legtöbben úgy gondolják, hogy a média legfőbb
veszélyét a tartalom jelenti. A kanadai Marshall McLuhan
azonban, aki az 1950-es években megalapította a
médiatanulmányokat, és húsz évvel előre megjósolta az
internetet, az elsők között érzett rá arra, hogy a médiumok
tartalomtól függetlenül megváltoztatják az agyunkat. Ezzel
kapcsolatos egy híres mondása is: „A médium maga az
üzenet.” McLuhan azzal érvelt, hogy minden egyes médium
a maga egyedi módján alakítja át elménket és agyunkat, és
ezeknek a változásoknak a következményei sokkal
jelentősebbek, mint a tartalom vagy „üzenet” hatásai.
Erica Michael és Marcel Just, a Carnegie Mellon Egyetem
munkatársai agyi felvételekkel vizsgálták, hogy valóban a
médium-e az üzenet. Kimutatták, hogy más idegrendszeri
központok vesznek részt a hallott, illetve az olvasott szöveg
megértésében. Just megfogalmazásában „az agy az olvasás
és a hallás esetében eltérő módon hozza létre az üzenetet.
Ennek pragmatikus folyománya, hogy a médium is része az
üzenetnek. Egy hangoskönyv hallgatása után más emlékek
maradnak vissza, mint az olvasás után. A rádióban hallott
hírt az agy másként dolgozza fel, mint ha ugyanazokat a
szavakat az újságban olvasnák.” Az eredmény megcáfolja a
szövegértés hagyományos elméletét, amely szerint az
agyban egyetlen központ értelmezi a szavakat, és nemigen
számít, hogy az információ hogyan (mely érzéken át) jut el
az agyba, hiszen ugyanott és ugyanúgy dolgozódik fel.
Michael és Just kísérlete viszont azt mutatja, hogy
mindegyik médium más érzékelési és szemantikai élményt
teremt – és, tehetjük még hozzá, más áramköröket alakít ki
az agyban.
A médiumok mindegyike változást idéz elő egyedi
érzékeink egyensúlyában – egyeseket erősít, de ezt mások
kárára teszi. McLuhan szerint írástudatlan őseinkben
egyensúly állt fenn a hallás, a látás, a tapintás, az ízlelés és
a szaglás között. Az írott szó hatására, a beszédről az
olvasásra áttérve az ember a hangok világából egy vizuális
világba lépett át; a nyomtatás pedig csak tovább gyorsította
a folyamatot. Az elektronikus médiumokkal most
visszatérnek a hangok, és így bizonyos fokig helyreáll az
egyensúly. Az egyes médiumok a maguk módján hatnak a
tudatra, egyes érzékek előtérbe kerülnek, mások háttérbe
szorulnak. McLuhan szerint „megváltozik érzékeink aránya”.
Pascual-Leone bekötött szemű emberekkel végzett
munkájából már tudjuk, milyen gyorsan végbemehet az
érzékek átrendeződése.
Ha azt mondjuk, hogy egy kulturális médium, például a
televízió, a rádió vagy az internet megváltoztatja az érzékek
egyensúlyát, az még nem jelenti, hogy ez ártalmas. A
televízió és a többi elektronikus médium, például a
videoklipek és a videojátékok kártétele nagyrészt a
figyelemre gyakorolt hatásukból fakad. Az idejüket
erőszakos videojátékokkal töltő gyerekek és tinédzserek
tömeges gyakorlásban vesznek részt, és fokozatosan egyre
nagyobb jutalomban részesülnek. A videojátékok az
internetes pornóhoz hasonlóan megfelelnek a plasztikus
agyi változáshoz szükséges valamennyi követelménynek. A
londoni Hammersmith Kórház egyik kutatócsoportja
kifejlesztett egy jellegzetes videojátékot, amelyben egy tank
parancsnoka tüzel az ellenségre, és közben kikerüli annak
lövéseit. A kísérlet kimutatta, hogy a játék hatására az
agyban dopamin szabadul fel – ugyanaz a jutalmazó idegi
ingerületátvivő anyag, mint a kábítószerek fogyasztásakor.
A számítógépes játékoktól függővé vált embereken
megfigyelhető az egyéb függőségekre jellemző többi tünet
is: a leálláskor tapasztalt mohó vágy az ismétlésre, az egyéb
tevékenységek elhanyagolása, a játék során érzett önfeledt
boldogság, valamint a függőség tagadása vagy mértékének
elbagatellizálása.
A televízió, a videoklipek és a videojátékok közös vonása,
hogy televíziós technikákat alkalmaznak, és bennük az
események a valós életnél lényegesen gyorsabban zajlanak,
ráadásul egyre gyorsulnak is, aminek következtében az
emberekben fokozott igény ébred az e médiumokban
megismert gyors váltásokra. Az agyat a televíziós médium
formája – a vágások, a közelítések és távolítások, az
oldalirányú mozgások és a hirtelen zajok együttese –
változtatja meg azzal, hogy kiváltja a Pavlov által orientáló
válasznak nevezett reakciót, amely olyankor jelentkezik, ha
valami változást észlelünk a környező világban – ez
különösen a hirtelen mozgásokra vonatkozik. Bármit is
teszünk éppen, ösztönösen félbeszakítjuk, hogy
odaforduljunk, odafigyeljünk, és értékeljük a helyzetet. Az
orientáló válasz minden bizonnyal azért fejlődött ki, mert
őseink ragadozók és zsákmányok is voltak, és gyorsan
kellett reagálniuk az olyan helyzetekre, amelyek
veszélyesnek bizonyulhattak, váratlan lehetőségeket –
például élelmet vagy szexet – kínálhattak, vagy egyszerűen
csak újszerűek voltak. A válasz élettani jellegű: a szívritmus
ilyenkor 4—6 másodpercre lecsökken. A tévézés a való
életben előfordulónál sokkal gyakrabban vált ki ilyen
reakciót – ez az oka annak, hogy még egy bensőséges
beszélgetés közben sem vagyunk képesek levenni
szemünket a képernyőről, és hogy az emberek általában
jóval tovább nézik a tévét, mint azt tervezték. Az átlagos
videoklipek, akciójelenetek és hirdetések másodpercenkénti
gyakorisággal váltanak ki orientáló választ, ezért miközben
ezeket nézzük, folyamatosan az orientáló válasz állapotában
vagyunk, pihenés nélkül. Nem csoda, hogy az emberek
kimerültnek érzik magukat tévénézés után. Ugyanakkor
rászokunk, és a lassúbb váltásokat már unalmasnak találjuk.
Mindennek pedig az az ára, hogy az olyan tevékenységek,
mint az olvasás, a bonyolultabb társalgás vagy az előadások
hallgatása egyre nehezebbé válnak számunkra.
McLuhan úgy vélte, hogy a kommunikációs médiumok
kiterjesztik a képességeinket, ugyanakkor belénk is
robbannak. Első médiumtörvénye szerint minden médium
az ember valamely aspektusának a kiterjesztése. Az írás,
amikor tollal papírra vetjük a gondolatainkat, kiterjeszti az
emlékezetet; az autó a lábat „terjeszti ki”, a ruha pedig a
bőrt. Az elektronikus médiumok az idegrendszerünk
kiterjesztései: a távíró, a rádió és a telefon megnöveli az
emberi fül hatótávolságát; a televízió a szemét és a látását;
a számítógép pedig központi idegrendszerünk
feldolgozókapacitását fokozza. McLuhan szerint az
idegrendszer kiterjesztésének folyamán maga az
idegrendszer is megváltozik.
A médiumok hajtóereje és agyunkra gyakorolt hatása
kevésbé nyilvánvaló, bár erre is láttunk már példákat.
Amikor Merzenich és munkatársai megtervezték a
mesterséges belső fület, vagyis egy olyan médiumot, amely
a hanghullámokat elektromos impulzusokká alakítja át, a
beültetésen átesett páciens agya úgy alakította át magát,
hogy ezeket az impulzusokat képes legyen értelmezni.
A Fast ForWord is egy médium, amely a rádióhoz vagy az
interaktív számítógépes játékokhoz hasonlóan nyelvet,
hangokat és képeket közvetít, és eközben radikálisan átépíti
az agyat. Amikor Bach-y-Rita vak embereket kötött össze
egy kamerával, akik így alakokat, arcokat és perspektívát
tudtak megkülönböztetni, bebizonyította, hogy az
idegrendszer képes egy nagyobb elektronikus rendszer
részévé válni. Minden elektronikus eszköz megváltoztatja az
agyat. Akik sokat gépelnek számítógépbe, gyakran zavarba
jönnek, ha kézzel kell írniuk vagy diktálniuk kell, mivel
agyuk nem a folyóírásra vagy gyors beszédre van
programozva. Amikor a számítógépek meghibásodnak,
használóik mini-idegösszeomlást kapnak – és az „olyan,
mintha elveszítettem volna az eszemet” panaszukban
meglepően sok igazság van. Az elektronikus médiumok
használata során idegrendszerünk kiterjed, a médium pedig
belénk hatol.
Az elektronikus médiumok azért képesek oly hatékonyan
megváltoztatni az idegrendszert, mert hasonló módon
működnek, alapvetően kompatibilisek vele, és ezért
könnyen összekapcsolhatók. Mindkettőben elektromos jelek
azonnali átvitele szükséges a kapcsolatok kiépítéséhez.
Idegrendszerünk plasztikusságának köszönhetően
kihasználhatja ezt a kompatibilitást, és összeolvadhat az
elektronikus médiummal, egyetlen, nagyobb rendszert
alkotva vele. Sőt az ilyen rendszereknek eleve olyan a
természete, hogy összeolvadjanak, függetlenül attól, hogy
biológiai jellegűek vagy ember által alkotottak-e. Az
idegrendszer egy belső médium, amely a test részei között
közvetít üzeneteket. Az evolúció arra hozta létre, hogy a
többsejtű szervezetekben, például bennünk ugyanazt a
szerepet töltse be, amit az elektronikus médiumok az
emberiség életében – azaz összekapcsolják az egymástól
különálló részeket. McLuhan meglehetős iróniával beszélt az
idegrendszer és az én efféle elektronikus kiterjesztéséről:
„Az ember immár kezdi a koponyáján kívül hordani az agyát
és a bőrén kívül az idegeit.” Egyik híres kijelentése így szól:
„Ma, az elektromos technológiák több mint egy évszázados
használata után, központi idegrendszerünket globális
ölelésként terjesztettük ki, s bolygónkra vonatkoztatva
eltüntettük a teret és az időt.” A tér és az idő azért tűntek
el, mert az elektronikus médiumok segítségével azonnali
kapcsolat létesíthető a távoli helyek között, s így létrejön az,
amit ő „világfalunak” nevezett. Ezt a kiterjesztést pedig az
teszi lehetővé, hogy plasztikus idegrendszerünk képes
egyesíteni magát egy elektronikus rendszerrel.
2. függelék
Plaszticitás és haladás

Az a gondolat, hogy az agy plasztikus, ha csak

villanásszerűen is, de már régebben is felmerült, hogy aztán
ugyanolyan gyorsan el is tűnjön. Ám noha a jelenséget a
mérvadó tudományos vélemény csak most ismeri el
tényként, e korábbi felbukkanások is hagytak nyomot, és –
bármilyen nagy is volt a tudományos társadalom ellenállása
– fogékonyabbá tették az embereket a gondolat iránt.
Jean-Jacques Rousseau svájci születésű francia filozófus
(1712– 1778) nem értett egyet kora mechanisztikus
világszemléletével, és már 1762-ben kifejtette, hogy a
természet élő, múltja van, és idővel változik. Az
idegrendszerünk nem hasonlít a gépekhez, mondta, hanem
szintén élő és változásra képes. Emil, avagy a nevelésről
című könyvében – minden idők első, a gyermekek
fejlődésével részletesen foglalkozó művében – felvetette,
hogy tapasztalataink hatással lehetnek „agyunk
szerveződésére”, és hogy érzékeinket és szellemi
képességeinket ugyanúgy gyakorlatoztatnunk kell, ahogyan
az izmainkat gyakorlatoztatjuk. Rousseau azt hangoztatta,
hogy még érzelmeinket és szenvedélyeinket is nagyrészt
kora gyermekkorunkban tanuljuk meg. Az volt az
elképzelése, hogy radikálisan átalakítja az emberi nevelést
és kultúrát, abból kiindulva, hogy természetünk számos,
állandónak hitt eleme valójában megváltoztatható, és hogy
ez a képlékenység az ember egyik meghatározó vonása. Így
írt: „Ha meg akarsz érteni egy embert, nézd meg az
embereket; és ha meg akarod érteni az embereket, nézd
meg az állatokat.” Más fajokkal összehasonlítva fontos
különbségnek látta az ember tökéletesíthetőségét – Európa
sok részén hozva divatba az ennek megfelelő francia
perfectibilité szót -, ami alatt egy, csak az emberre jellemző,
az állatoktól bennünket megkülönböztető plaszticitást vagy
alakíthatóságot értett. Az állatok általában már néhány
hónappal a születésük után is olyanok, amilyenek egész
hátralevő életükben lesznek. Az emberek azonban
„tökéletesíthetőségüknek” köszönhetően folyamatosan
változnak életük során.
Ez a tökéletesíthetőség tette lehetővé számunkra, vélte
Rousseau, a különböző szellemi képességek kifejlesztését,
és azt, hogy megváltoztassuk a meglévő érzékek és
szellemi képességek egyensúlyát, viszont problémát is
okozhatott, mivel felborította érzékeink természetes
egyensúlyát. Mivel agyunk igen fogékony a tapasztalatokra,
azok sokkal könnyebben formázhatták is. Rousseau
megfigyelései nyomán több nevelési iskola is kialakult,
például a Montessori-iskola, amely az érzékek nevelésére
helyezi a fő hangsúlyt. De ő volt McLuhan előfutára is, aki
vagy kétszáz évvel később értekezett arról, hogy bizonyos
technikai eszközök és médiumok megváltoztatják az
érzékek egyensúlyát. Amikor azt mondjuk, hogy a
villámgyors elektronikus médiumok, a videoklipek vagy az
olvasástól való eltávolodás túlságosan feszült,
„bedrótozott”, csak rövid ideig tartó figyelemre képes
embereket hozott létre, akkor Rousseau nyelvén beszélünk
egy olyan, újfajta környezeti problémáról, amely megzavarja
kognitív képességeinket. Rousseau amiatt is aggódott, hogy
a nem megfelelő tapasztalatok felboríthatják az érzékeink
és a képzeletünk közti egyensúlyt.
Rousseau kor– és honfitársa, a szintén filozófus és
természettudós Charles Bonnet (1720—1793), aki jól
ismerte Rousseau műveit, Michele Vincenzo Malacarne
(1744—1816) olasz tudósnak küldött levelében azt írta,
hogy az idegszövet talán ugyanúgy reagál a
gyakorlatoztatásra, mint az izmok. Malacarne elhatározta,
hogy kísérleti úton is ellenőrzi Bonnet feltevését. Azonos
fészekaljból származó madarakat osztott két csoportra, és
az egyik csoportot ingergazdag környezetben, folyamatosan
tanítgatva nevelte több éven át. A másik csoport semmiféle
tanításban nem részesült. Ugyanezt a kísérletet elvégezte
két, egy alomból származó kutyával is. Miután az állatokat
feláldozta, és megvizsgálta az agyukat, a rendszeres
nevelést kapott egyedek agya nagyobbnak bizonyult, a
méretkülönbség pedig a kisagynak nevezett területen volt a
legjelentősebb. Az eredmény azt bizonyította, hogy az
ingergazdag környezet és a nevelés is hatással van az agy
fejlődésére. Malacarne munkájáról azonban csaknem
teljesen megfeledkeztek, amíg azt Rosenzweig és mások a
20. században újra fel nem fedezték.

Perfectibilité – Áldás és átok

Rousseau 1778-ban halt meg, így nem szerezhetett
tudomást Malacarne eredményeiről, de minden jel arra vall,
hogy szinte rejtélyes pontossággal előre látta, mit jelent a
perfectibilité az emberiség számára. Reményt kínált, de
nem minden esetben áldást. Változásra való képességünk
miatt nem mindig tudhatjuk, mi az bennünk, ami
természetes, és mi az, amit a kultúránknak köszönhetünk.
Ugyanezen okból túlságosan is befolyásolhat bennünket a
kultúra és a társadalom, egészen addig, amíg túl messzire
távolodunk valódi természetünktől, és elidegenedünk
önmagunktól.
Örülhetünk ugyan a gondolatnak, hogy az agy és az
emberi természet fejleszthetők, ám a lehetőség, hogy az
ember tökéletesíthető, illetve plasztikusan alakítható,
erkölcsi problémák valóságos darázsfészkét kavarja fel.
A korábbi gondolkozók, vagyis azok, akik – egészen
Arisztotelészig visszamenően – nem is tettek említést a
plasztikus agyról, úgy vélték, hogy nyilvánvalóan lennie kell
egy ideális vagy tökéletes szellemi fejlődésmenetnek.
Szellemi és érzelmi képességeinket a természettől kaptuk,
és az egészséges szellemi fejlődés e képességek
használatával és tökéletesítésével érhető el. Rousseau
megértette, hogy ha az ember szellemi és érzelmi élete,
illetve az agya képlékeny, akkor abban sem lehetünk
biztosak, milyen a normális vagy tökéletes szellemi fejlődés,
hiszen számos, különböző fejlődés lehetséges. A
tökéletesíthetőség azt jelentette, hogy többé már nem
lehettünk olyan biztosak abban, mit jelent önmagunk
tökéletesítése. Ezt az erkölcsi problémát felismerve
Rousseau ironikus értelemben használta a
„tökéletesíthetőség” kifejezést.

A tökéletesíthetőségtől a haladás gondolatáig

Az agyra vonatkozó elképzeléseink változása végső soron
az emberi természetre vonatkozó elképzeléseinket is
megváltoztatja. Rousseau után a tökéletesíthetőség
gondolata hamar összekapcsolódott a „haladás”
eszményével. Condorcet (1743—1794) francia filozófus és
matematikus, aki fontos szerepet vállalt a francia
forradalomban is, úgy vélte, hogy az emberiség történelme
egyben a haladás története is, és azt a
tökéletesíthetőségünkkel hozta összefüggésbe. Mint írta: „A
természet nem vont meg határokat az emberi képességek
tökéletessége terén... az ember tökéletesíthetősége valóban
végtelen, és... e tökéletesíthetőség fejlődésének... nincs
más határa, mint a glóbusz élettartama, ahová a természet
juttatott bennünket.” Az emberi természetet a korban
intellektuálisan és morálisan is folyamatosan
fejleszthetőnek tartották, s úgy vélték, az ember nem
szabhat határokat önmaga lehetséges tökéletesíthetőségét
illetően. (Ez a nézet ugyan kevésbé volt nagyra törő, mint a
végső tökéletesség keresése, ám így is naivan
utópisztikusnak tekinthető.)
A haladás és a tökéletesíthetőség gondolata Thomas
Jefferson révén jutott el Amerikába, aki Benjamin Franklin
közvetítésével ismerte meg Condorcet-t. Az amerikai alapító
atyák között Jefferson volt a legnyitottabb a gondolat iránt,
és így írt: „Azok közé tartozom, akik általában jó
véleménnyel vannak az emberi természetről... Condorcet-
hez hasonlóan hiszek abban, hogy az elme oly mértékben
tökéletesíthető, amelyről egyelőre még csak elképzelésünk
sem lehet.” Nem minden alapító atya értett egyet vele, de a
francia Alexis de Tocqueville 1830-as amerikai látogatása
során megjegyezte, hogy a jelek szerint az amerikaiak
másokhoz képest jobban hisznek „az ember végtelen
tökéletesíthetőségében”. A tudományos és politikai haladás
– és annak elmaradhatatlan szövetségese, az egyéni
tökéletesíthetőség eszméje – lehet az, ami az
amerikaiakban oly nagy érdeklődést ébreszt az önmaguk
fejlesztéséről, átalakításáról és megsegítéséről szóló
könyvek iránt, s ez lehet a forrása a problémák megoldására
való hajlandóságuknak és képes vagyok rá hozzáállásuknak
is.
Bármilyen reményteljesen hangozzék is ez, az emberi
tökéletesíthetőség eszményének a gyakorlatban sötét oldala
is van. Amikor a 18. századi Franciaország és a 20. századi
Oroszország utópista forradalmárai a haladás gondolatától
és az emberi lények plaszticitásába vetett naiv hittől
megittasulva körülnéztek, ám csak egy tökéletlen
társadalmat láttak, hajlamosak voltak egyéneket okolni
azért, hogy „a haladás útjában állnak”. Ennek közvetlen
következménye a francia rémuralom és az orosz Gulag lett.
Klinikailag is óvatosnak kell lennünk, nehogy az agyi
plaszticitás ismeretében hibáztatni kezdjük azokat, akiknél
hatástalannak bizonyul ez az új tudomány. A
neuroplaszticitás nyilvánvalóan azt tanítja, hogy az agy jóval
képlékenyebb, mint azt egyesek gondolták, ám ha nem
érjük be a képlékeny kifejezéssel, és tökéletesíthetőnek
akarjuk nevezni, azzal veszélyesen magasra tesszük
elvárásaink mércéjét. A plasztikus paradoxonból tudjuk,
hogy a neuroplaszticitás nemcsak rendkívüli
rugalmasságunkért felelős, hanem számos megmerevedett
viselkedésformáért, sőt egyes patologikus jelenségekért is.
Ahogy napjainkban egyre inkább a plaszticitás gondolatára
irányul a figyelem, nem árt emlékezetünkbe idézni, hogy
olyan jelenségről van szó, amely jónak és rossznak tartott
hatások kiváltására is képes – rugalmasabbá vagy
merevebbé, meglepően sokoldalúvá vagy éppen
sérülékennyé tehet bennünket.
Thomas Sowell közgazdász és tudós megfigyelése szerint
„bár a »tökéletesíthetőség« szót a századok során egyre
kevesebbet használták, a fogalom nagyrészt változatlanul
maradt fenn napjainkig. Az »emberi lény mint roppantul
plasztikus anyag« gondolata még mindig fontos szerepet
játszik számos mai gondolkozó nézeteiben..." Sowell az A
Conflict of Visions (Ellentétes elképzelések) című
tanulmányában részletesen elemezte, hogy jó néhány
jelentős nyugati politikafilozófus kategorizálását és jobb
megértését elősegíti, ha figyelembe vesszük, milyen
mértékben fogadják el vagy utasítják vissza az emberi
plaszticitás gondolatát, és milyen mértékben korlátozottak
az emberi természetről vallott nézeteik. Noha sok esetben
úgy tűnt, hogy a „konzervatívabb” vagy „jobboldalibb”
gondolkozók, mint Adam Smith vagy Edmund Burke az
emberi természet korlátozottabb voltát hirdetik, míg a
„liberálisabb” vagy „baloldalibb” gondolkozók, például
Condorcet vagy William Goldwin kevésbé korlátozottnak
vélik azt, egyes alkalmakkor, illetve kérdésekben a
konzervatívok látszanak plasztikusabb álláspontot
képviselni, és a liberálisok vallanak korlátozottabb
nézeteket. Nemrégiben például több konzervatív
kommentátor is azzal érvelt, hogy a szexuális irányultság
személyes döntés kérdése, és úgy beszéltek róla, mintha az
kellő erőfeszítéssel vagy megfelelő tapasztalatok révén –
azaz plasztikusan – megváltoztatható lenne, míg a témához
hozzászóló liberálisok inkább azt a véleményt képviselték,
hogy az irányultság „előre programozott” dolog, amely a
„génjeinkben van”. Ámde nem minden gondolkozó tartja
egyértelműen korlátozottnak vagy korlátozatlannak az
emberi természetet, s olyanok is vannak, akiknek az ember
változtathatóságáról, tökéletesíthetőségéről és a haladásról
vallott nézetei kifejezetten vegyesek.
A neuroplaszticitás és a plasztikus paradoxon tüzetes
vizsgálatával megtudhattuk, hogy az emberi
neuroplaszticitás természetünk korlátozott és korlátozatlan
aspektusaihoz egyaránt hozzájárul. Így tehát bár igaz az,
hogy a nyugati politikai gondolkodás története jelentős
részben attól függött, miként vélekedtek a különböző korok,
illetve gondolkodók a tágabb értelemben vett emberi
plaszticitásról, az emberi neuroplaszticitás napjainkban zajló
tisztázása, ha alaposan átgondoljuk, azt mutatja, hogy a
plaszticitás túlságosan is finoman megnyilvánuló jelenség
ahhoz, hogy egyértelműen támogatni lehessen vele az
emberi természetre vonatkozó korlátozottabb vagy
korlátozatlanabb nézeteket, mivel alkalmazása módjától
függően az emberi merevséghez, illetve az emberi
rugalmassághoz éppúgy hozzájárulhat.
Az egyes fejezetekhez és a függelékekhez kapcsolódó
jegyzetek és szakirodalmi hivatkozások a Park Könyvkiadó
honlapján (www.parkkiado.hu) olvashatók, illetve onnan
tölthetők le.
 Köszönetnyilvánítás
Nagyon sok mindenkinek tartozom igen sokkal. Legelőször
is két személyt kell megemlítenem.
Karen Lipton-Doidge, a feleségem folyamatosan részt vett
és segítséget nyújtott e könyv megírásában, megvitatta
velem a formálódó gondolatokat, fáradhatatlanul segített a
kutatásban, számtalanszor átolvasta a kéziratokat, s minden
elképzelhető szellemi és érzelmi támogatást megadott.
Szerkesztőm, James H. Silberman azonnal ráérzett a
neuroplaszticitás jelentőségére, és több mint három éven át
működött együtt velem: a munka legkorábbi szakaszától
kezdve ösztönzött, nyomon követte utazásaimat,
figyelemmel kísérte – valószínűleg borzadva –, hogyan
felejtettem el írni, mert a neuroplaszticitás nyelvének
elsajátításával küszködtem, remélve, hogy a témát a saját
szakkifejezései segítségével pontosabban érthetem meg,
majd segített abban is, hogy lassan újra angolul kezdjek
beszélni. Sokkal figyelmesebben, kitartóbban, nyíltabban és
fáradhatatlanabbul foglalkozott ezzel a könyvvel, mint azt
egy szerkesztőről el tudtam volna képzelni, s jelenlétének,
tanácsainak és szakértelmének nyomai minden egyes
oldalon megtalálhatók. Megtiszteltetés volt számomra, hogy
vele dolgozhattam.
Köszönetet mondok mindazoknak a neuroplaszticitás-
kutatóknak, valamint munkatársaiknak, asszisztenseiknek
és pácienseiknek, akik megosztották velem a különböző
fejezetekben ismertetett történeteket. Sok időt áldoztak
rám, és csak remélni tudom, hogy sikerült éreztetnem az új
tudományterület születésével kapcsolatos izgatottságukat.
Mélységes fájdalom öntött el, amikor nem sokkal e könyv
nyomdába adása előtt hírét vettem, hogy Paul Bach-y-Rita,
a szelíd és találékony bálványromboló, akit sok tekintetben
a neuroplaszticitás atyjaként tisztelhetünk, végül alulmaradt
a rákkal folytatott többéves küzdelemben. Hihetetlenül
hangzik, de még három nappal a halála előtt is dolgozott.
Találkozásaink során páratlanul nyílt, egyenes, kalandvágyó,
végtelenül kedves és együtt érző emberként, elképesztően
széles látókörű gondolkodóként ismertem meg. A könyvben
leírt, neuroplasztikus változásokról szóló történetek
némelyikének főszereplője saját páciensem – nekik is
roppant hálás vagyok. Rajtuk kívül az évek során rengeteg
más pácienssel is volt alkalmam beszélgetni, s az általuk
átélt változások sokat segítettek az emberi neuroplaszticitás
lehetőségeinek és korlátjainak a megértésében.
A következő személyek lelki nemessége nagyon sok erőt
adott, és remélem, egyikük sem becsüli alá az általa
nyújtott segítség nagyságát. Arthur Fish az első pillanattól
kezdve támogatta e könyv megvalósulását. Geoffrey
Clarfield, Jacqueline Newell, Cyril Levitt, Corrine Levitt, Philip
Kyriacou, Jordan Peterson, Gerald Owen, Neil Hrab,
Margaret-Ann Fitzpatrick-Hanly és Charles Hanly is olvasták
a különböző kéziratokat, és rendkívül hasznos
megjegyzéseket fűztek hozzájuk. Waller Newelltől, Peter
Gellmantól, George Jonastól, Maya Jonastól, Mark Doidge-tól,
Elizabeth Janowskitól, Donna Orwintól, David Ellmantól,
Stephen Connelltől, Kenneth Greentől és Sharon Greentől
rengeteg erkölcsi támogatást kaptam.
Itt szeretnék köszönetet mondani a Columbia Egyetem
Pszichiátriai Tanszékén működő Pszichoanalitikai
Oktatóközpontban – itt indult el ez az egész gondolatsor –
dolgozó orvosoknak és oktatóknak: dr. Meriamne Singernek,
dr. Mark Sorensennek, dr. Eric Marcusnak, dr. Stan Bone-nak,
dr. Robert Glicknek, dr. Lila Kalinichnek, dr. Donald
Meyersnek, dr. Roger MacKinnon-nak és dr. Yoram Yovellnek.
Noha nem volt alkalmam együtt dolgozni vele, publikációi
és a Columbia Egyetemen gyakorolt kiemelkedő hatása
révén Eric Kandel vezetett rá, hogy jobban megismerjem az
általa irányított projektet, amelynek célja a biológia, a
pszichiátria és a pszichoanalízis integrációja.
 Dianne de Fenoyl, Hugo Gurdon, John O’Sullivan, Dianna
Symonds, Mark Stevenson és Kenneth Whyte – a National
Post, a Saturday Night és a Macleans munkatársai – abban
támogattak, hogy az idegrendszer-kutatással és a
neuroplaszticitással kapcsolatos írásaim eljussanak a
nagyközönséghez. Egyes, a témára vonatkozó
elképzeléseimet e lapokban taglaltam először. A 2. fejezet
kissé eltérő formában a Saturday Nightban jelent meg.
Jay Grossman, Dan Kiesel, James Fitzpatrick és Yaz
Yamaguchi igen sokat segítettek a könyv írásának
időszakában, és sohasem fukarkodtak az idejükkel vagy a
tanácsaikkal.
Azok közül, akikkel interjút készítettem, de aztán nem
vagy csak futólag említettem meg őket a könyvben,
szeretnék köszönetet mondani Martha Burnsnek, amiért oly
hosszasan értekezett velem az agyi gyakorlatokról, valamint
Steve Millernek és William Jenkimnek a Scientific
Learningtől, Jeff Zimmannek és Henry Mahnckénak a Posit
Science-től és Gitendra Uswaténak a Taub Terápiás
Klinikáról.
A Nobel-díjas Gerald Edelman, az eddigi
legambiciózusabb, a neuroplaszticitást központi szerepbe
helyező tudatelmélet kidolgozója igen sok időt áldozott rám,
amikor meglátogattam. Noha a könyv egyik fejezete sem az
ő eredményeiről szól – mivel arra törekedtem, hogy a
plaszticitás bemutatásakor lehetőleg mindig egy páciensen
keresztül ismertessem az egyes tudósok vagy orvosok
munkáját, ő pedig teoretikus –, én valamennyi történet
mögött ott látom felsejleni dr. Edelman gondolatát, amint
megmutatja, milyen messzire is vezethet egy plasztikusagy-
elmélet. Hálás vagyok V. S. Ramachandrannak, nemcsak az
időért, amit velem töltött, hanem azért is, mert emlékezetes
ebédet szervezett számomra Francis Crick, a DNS egyik
felfedezője és Patricia Churchland filozófus társaságában. Az
ebéd során Hr. Edelman munkájáról folytatott eleven
társalgás ékesen szemléltette számomra, milyen rendkívüli
is a San Diegó-i idegrendszer-kutatók közösségének
működése.
E-mailben feltett kérdéseimre számos tudós és más tanult
elme válaszolt: Walter J. Freeman, Mriganka Sur, Richard C.
Friedman, Thomas Pangle, Ian Robertson, Nancy Byl,
Orlando Figes, Anna Gislén, Cheryl Grady, Adrian Morrison,
Eric Nestler, Clifford Orwin, Allan N. Schore, Myrna
Weissman és Yuri Danilov. Az évek során több szervezettől is
kaptam díjakat és ösztöndíjakat, amelyek lehetővé tették
tudományos fejlődésemet és az írást, ezért itt szeretnék
köszönetet mondani a washingtoni National Institute of
Mental Healthnek, valamint a kanadai National Health
Research and Development Program of Healthnek.
Végtelenül hálás vagyok a Sterling Lord irodalmi
ügynökségnél dolgozó ügynökömnek, Chris Calhounnak a
szellemességéért, a lelkesedéséért, az érdeklődéséért és a
munkám során nyújtott útmutatásáért. A Viking Kiadó
szerkesztője, Hilary Redmon rendkívüli munkát végzett a
kézirat átolvasása során, és számos hasznos javaslatot tett
a szöveg egységesebbé formálása érdekében. Hálás vagyok
Janet Biehlnek és Bruce Giffordsnak kitartó és alapos
szerkesztői munkájukért (Bruce-nak pedig külön is azért,
mert az egész munka során olyan kiegyensúlyozott,
segítőkész, türelmes és aprólékos volt), valamint Holly
Lindemnek és Jaya Micelinek a csodás borítóért, amely
egyetlen képben foglalja össze mindazt, amiről ez a könyv
szól, sőt még azt a hangulatot is, amelyet szövegemmel az
olvasóban kelteni szerettem volna. Köszönettel tartozom a
szerkesztőség mindig segítőkész munkatársának, Jacqueline
Powers-nek és a könyv tervezőjének, Spring Hotelingnek is.
Végül pedig köszönöm lányomnak, Brauna Doidge-nak a
szövegek átírásában nyújtott segítségét, fiamnak, Joshua
Doidge-nak pedig azt, hogy kipróbált velem néhány agyi
gyakorlatot, és bebizonyította, hogy valóban működnek.
A rengeteg segítség ellenére tévedni éppoly emberi dolog,
mint a hajlam, hogy tévedéseinkért elhárítsuk magunktól a
felelősséget. A hibákért és tévedésekért természetesen
egyedül én vagyok felelős.
 Név– és tárgymutató
ΔFosB (delta FosB) 140, 141
A, Á
acetilkolin 64, 97, 116, 117, 118 A Conflict of Visions
(Ellentétes elképzelések; Sowell) 381 addikció (függőség)
136, 138—45 dopamin és ~ 139, 141-42, 145, 147 elvonási
tünetek 138, 139 érzékennyé válás és ~ 140—41 gyönyör
kontra ~ 140—41 pornográfia és ~ 134—45 romantikus
szerelem és ~ 148—49 tolerancia/tűréshatár és ~ 137—38,
146
videojátékoké 372 afázia (Freud) 276; lásd még
beszédafázia Aglioti, Salvatore 231 Aguilar, Mary Jane 39
agyból származó neurotróf faktor (BDNF) 108-109, 110,
312 agyboncolás 39, 65 agydaganat 190
agyféltekék lásd bal agyfélteke; jobb agyfélteke agyi
kelepcék 158 agyi térképek 69, 70—72, 74, 75, 78-79, 82,
83, 84, 86, 87, 88, 90, 91, 92, 93, 94, 97, 113, 121, 128,
138, 141, 142, 158, 159, 160, 188, 189, 201, 202, 203, 228,
229,
230, 231, 232, 235, 250, 251,
295, 302, 350, 360, 361, 364 arcé 228—30
differenciálatlan 109, 111, 121 hallókéregé 360 idő alapú
88-89
kézé, karé 78, 121, 188-89, 228, 232, 235, 350
nemi szerveké 138, 231, összeolvadása, összemosódása
158-59
romantikus szerelem és 147-60 rossz szokások és 84-85
szemé 295 testkép és 235
topográfiai/topografikus szerveződésű 72, 78, 79, 83,
90
újszülötteké 105-106, 360 zenészeké 350
agykéreg 34, 39, 64, 71, 85, 106, 111, 201, 213, 245, 276,
342, 360 agymosás 368 agyról készült felvételek CAT 321,
322 élet első évében 338 kétnyelvű gyermekeké 84 londoni
taxisofőröké 350 OCD-s 212, 214, 215 olvasó idegi
hálózatoké 353 PET 212 zenészeké 350 agytörzs 39, 190,
191 akupunktúra 240, 241 Alabamai Egyetem 174, 186
állatjogi aktivisták, szerepük állat-kísérletekben 173, 182-
86, 202-203, 205
álmok 284, 287, 291, 292, 294 rémálmok 294 visszatérő
269, 285, 286 Altman, Joseph 307 Altschuler, Eric 243 alvás
és plasztikus változás 295 Alzheimer-kór 114, 311—12
amiotrópiás laterális szklerózis 204 amygdala 127 analitikus
észlelés kontra holisztikus észlelés 363—66 anoxiás
károsodás 332-33 antidepresszánsok 219, 267, 297-98
Aplysia californica 270—74 Arbor, Willy 98-99 Arisztotelész
16—17, 378—79 Arrowsmith Iskola 56-61 A szerelemről
(Stendhal) 146 A szétesett világú ember (Lurija) 52—54
átcímkézés, kényszeré 215 autizmus, autisztikus gyerekek
101, 102-103, 104-105, 107, 109-12 differenciálatlan agyi
térképek és 105-106, 109, 111-12 Fast ForWord program és
102– 104, 112
AutoCITE (Automatizált CI-TErápia) program 204 axonok
77—78, 245
B
Bach-y-Rita, George 37—39 Bach-y-Rita, Paul 15—43; lásd
még tapintva látó eszköz Bach-y-Rita, Pedro 36—38, 39,
173, 333
Bailey, Craig 273 bal agyfélteke 33, 280, 317 analitikus
feldolgozás és 363 bal halántéki és fali lebenye 98
homloklebenye 339 jobb agyféltekére kifejtett gátlásának
hiánya 340-41 látótere 318
premotoros kérge 58, 59 veleszületett hiánya (Michelle
Mack esete) 315—31, 337-40, 342-46
Basic Problems of Neurolinguistic (A neurolingvisztika
alapvető kérdései; Lurija) 51 behaviourizmus 174—75, 178
—79 Behr-szindróma 320—21 Ben Gurion, David 314
bénulás
fantomvégtagoké 231, 232, 233, 234
 féloldali (hemiplegia) 320 gondolatfordító készülék/eszköz
és 255, 256-58 lásd még szélütés Berman, A. J. 177
Bernstein, Michael 169—72 beszéd 32, 33, 58, 61, 279, 280,
311, 316, 323, 338
agysérült emberek és 113, 338 bal premotoros kéreg és
58, 59 fantomvégtag és 227 „gyors elemei” 95, 97
lokalizációja 32 tanulási zavarokban 98, 101 beszédafázia
195-96, 276 bipoláris zavar 147 Bonnet, Charles 377—78
Boring, Edwin G. 79 Bowlby, John 288
bőrön át történő elektromos idegingerlés (TENS) 239-40
Braille-olvasás 247-50, 261 Brain Lock (Agyblokk; Schwartz)
215 BrdU (jelölőanyag) 307 Broca, Paul 32, 33, 34, 275, 317
Broca-terület 32, 33, 46, 61, 195 Brown, Graham 79
buddhisták 215 Burke, Edmund 381 Byl, Nancy 158
C
Cabeza, Roberto 311 Capgras-szindróma 225 Carew, Tom
272, 273 Casals, Pablo 314
CAT (számítógépes axiális tomográfia) 321, 322, 324, 337
Chapin, John 255-57 Chen, Mary 273 cisztikus fibrózis 163-
67 CI-terápia (kényszerindukciós mozgásterápia) 171, 187,
192, 197,
198, 200 Clark, Andy 43 Cohen, Joshua 51, 55, 56 Cohen,
Stanley 107—108 Cole, Kelly 254
Condorcet, Marquis de 379, 380, 381 Cotard, Jules 33
Crago, Jean 186
D
Danyilov, Jurij 17—18, 20-23 Das, Gopal D. 307
deafferentáció 175—80, 182, 202,
203, 228 Decety, Jean 258 Degeneration and
Regeneration of the Nervous System (Az idegrendszer
degenerációja és regenerációja; Ramón y Cajal) 306 delta
FosB ( FosB) 140, 141 dendritek 77
depresszió 123, 124, 147, 150, 151, 161, 191, 234, 247,
281, 284, 285, 287, 288, 289, 293, 297, 314 rTMS
alkalmazása ellene 247 Descartes, Rene 28, 238, 265, 266
diszlexia 47—48, 95, 98 disszociáció 287 Donald, Merlin 361
—62, 369 Donoghue, John 257 dopamin 97, 117, 118, 139-
40, 141, 142, 145, 147, 148, 149, 150, 154, 214, 303, 313,
372
E, É
Edelman, Gerald 263, 355, 356 Edwards, Betty 341
egyensúlyérzék 15-25, 42-43, 170, 188
gentamicin hatása 18-19, 21 korral összefüggő kognitív
hanyatlás és 7, 90—91, 255-56 egyidejűség okozta társulás
törvénye 276-77
Egy pszichológia tervezete (Freud) 276 elektromos
idegingerlés 239 elektronikus „érzőkesztyű” 35—36
előrelátó sejtszaporodás 309 Emil, avagy a nevelésről
(Rousseau)
376
emlékek, emlékezet, memória 20, 48, 69, 72, 94, 97, 114,
115, 116, 117, 118, 151, 152, 232, 233, 270, 272, 274, 277,
278, 279, 282, 284,
285, 287, 290, 293, 294, 295,
298, 300, 339, 362 alvás és 294, 295 elfojtott 269 és
fájdalom 232, 233 explicit 283, 284, 293, 296, 297
fotografikus 329—30 gyermekkori 165, 278, 283, 293 hallási
119
hosszú távú 128, 270, 272, 284, 295, 296
időbe fagyott 287, 290, 296
időskori romlás visszafordítása 312-13
kora gyermekkori trauma és 165, 269, 282, 283, 293
kulturális tevékenységek és 362 plasztikussága 277—79
procedurális 282-83, 284, 285, 293, 296
rövid távú 128, 272, 284, 295 traumatikus felidézése 278
tudattalan procedurális 283, 284 tudattalan traumatikus 278
—79 lásd még hippocampus emlékezetvesztés 297
emlékezőművész 329 Endangered Minds (Veszélyeztetett
elmék; Healy) 370 endorfinok 141, 166, 238 epilepszia 71,
102, 109, 111, 283 Ericsson, Anders 253 Eriksson, Peter
306, 307 érzékfunkciók átvétele 336 érzékhelyettesítés 29
érzékhelyettesítő eszközök 20—27, 29, 35-36, 42, 373-74
érző funkciók, agyé 35 érzőkéreg 21, 34, 43, 73, 92, 122,
203, 246, 262, 365 érzőrendszer, agyé 70—71
F
Fahle, Manfred 365
falilebeny 54, 71, 98, 119, 336, 337, 341
fantomfájdalom 226—35
agyi térkép terjeszkedése és 228 bénultsága 231
operáció/műtét utáni 226, 243 visszajelzés hiánya és 232-
33 lásd még fantomvégtagok
fantomvégtagok 226—35 agyi térképek és 228, 229
amerikai polgárháború katonáinál 227
bénultsága, merevsége 231, 232 fantomfájdalom és 226-
27, 231-32
sikeres amputációja 235 sorozatos amputáció és 228
szexuális gyönyör és 230-31 tükörterápiás (tükördobozos)
kezelése 233-35, 240,
241-42, 243
Fast ForWord programok 69, 96—101, 117, 361, 373-74
autisztikus gyerekeknek 102—103, 103-104, 105, 112
nyelvi nehézségekre, tanulási zavarokra 96—101
Fegyveres Erők Minősítő Tesztje 334 fehér zaj 110, 111
fejlődéspszichológusok 369 félkörös ívjáratok 17, 81
figyelemhiányos tünetek és a média hatása 370-71, 372-73
figyelemhiányos zavar (ADD) 370 Flanagan, Bob 162—67
Flourens, Marie-Jean-Pierre 34 fMRI (funkcionális mágneses
rezo-nanciás) felvételek 149, 153, 235, 239, 289, 337, 352
fokális disztónia 158 Frank, Marcos 295 Franklin, Benjamin
314, 379 Franz, Shepherd Ivory 40 Freeman, Walter J. 153,
155—56, 368
Freud, Sigmund 52, 75-76, 88, 129– 31, 145, 148-49, 152,
216, 269,
275-79, 283, 287-88, 290, 298,
• 299,358 fülcsengés 204
G, Gy
Gage, Frederick „Rusty” 306-308, 309, 313
 Gamm, Rudiger 253
gén, gének, génállomány 11, 122,
140, 209, 260, 272-74, 290, 296, 316, 352, 353, 354, 355,
381 gentamicin 18—19, 21 gerincvelő 39, 71, 76, 128, 175,
176, 179, 234, 238, 239, 255, 306, 308 gerincvelői reflexek
176, 179 gerincvelői sokk 180—81 Gislén, Anna 349
gliasejtek 306 glükokortikoid 296, 297 glükokortikoid
szuperérzékenység 297 Goodman, Herbert 76-77 Gould,
Elizabeth 307, 309 Gould, Glenn 252 Grady, Cheryl 310
Grafman, Jordan 322-23, 331-40 Granit, Ragnar 35 gyász
12, 151, 152-53, 162, 290 gyorsulásmérő 18, 20
gyönyörközpontok 139, 141, 146—48, 150, 166, 358
gyönyörrendszer 141, 147, 160, 162, 164, 166
H
H. M. esete 283-84, 300 halántéklebeny 42, 54, 70, 71,
310, 341 hallási memória 59, 62, 119, 302 hallókéreg 42,
81, 82, 109, 204, 262, 356, 360
Hallowell, Edward 370 Hamburger, Viktor 107 Hamilton,
Roy 262 Harvard Egyetem
Harvard Study of Adult Development 313 Harvey, William
27—28 „használd, vagy elveszíted” elv 63—64, 83, 85, 128,
141, 168, 180, 188, 214, 217, 242, 252, 295, 310, 314, 335
Healy, Jane 370 Heath, Robert 146, 148 Hebb, Donald O.
87-88 Hebb-törvény 276 hipotalamusz 127
hippocampus 128, 283—84, 295, 296, 297-98, 300, 305,
306, 307, 308, 309, 313, 314, 333, 350 holisztikus észlelés
kontra analitikus észlelés 363—66
homloklebeny 32, 45, 53, 60, 70, 119, 120, 207, 213, 280,
288, 310, 331, 334, 336, 338-39, 342, 356 homoszexualitás
124—25 hosszú távú depresszió 151 hosszú távú
potenciáció 151 Hubel, David 74-75, 80, 86 humán genom
projekt 354
I, í
I Am Charlotte Simmons (Wolfe) 137 idegi ingerületátvivő
anyagok
 (neurotranszmitterek) 55, 77, 97, 115, 139, 153, 372; lásd
még dopamin
idegi növekedési faktor (NGF) 108 neutróf faktor (BDNF)
108-10, 312
idegpályák 23, 24, 306 idegsejtek, neuronok 11, 23, 63,
64, 65, 72-73, 77, 88, 89, 91, 92, 93, 107, 110, 113, 114,
116, 119, 128, 148, 151, 153, 154, 155, 190, 201, 250, 254,
255, 262, 270, 271,
272, 273, 276, 277, 287, 295,
296, 297, 306, 307, 308, 309,
310, 312, 313, 335, 350, 354, 358 ΔFosB felhalmozódása
bennük 140
gyakorlás és 93
kisülése 88, 89, 91, 93, 95, 108, 116, 180, 245, 247, 258,
276, 356
nagyszabású átrendeződés 153 serdülőkori
„visszametszése” 359-60
tanulás és 65, 88, 151, 270 idegsejtnyúlványok 65, 77,
201, 204, 230, 262, 265, 297 ideológiai kijelentések 368
ikrek és autizmus 105 illúziók 225, 233, 237, 243, 244
impotencia, szexuális 137—38 imprinting (bevésődés) 75 In
Search of Memory (Az emlékezet nyomában; Kandel) 300
insula 351
intelligencia 62, 70, 102, 207 gondolkodás sebessége és
93 homloklebeny-sérülések és 334 környezeti tényezők és
110 internet 134, 135, 136, 137, 138, 142, 143, 144, 370,
371 interperszonális pszichoterápia 288 írás 53, 57, 58-59,
95, 96, 172, 177, 211-12, 264, 276, 351, 353, 362, 373, 374
számítógéppel 374 tanulási zavarok és 100, 113, tükör–
47
izgalmi gyönyörrendszer 141, 147 ízületi gyulladás 173,
205
J
Jackson, John Hughlings 358 Jagust, William 119 Jefferson,
Thomas 379—80 Jenkins, Bill 91-92, 93, 96 jobb agyfélteke
279-80, 317, 336-42 fali lebenye 336-37, 341
halántéklebenye 341 holisztikus feldolgozás és 363-66
homloklebenye 280, 339—41 látótere 318
Michelle Macké 315-31, 337—40, 342-46
orbitofrontális rendszere 280—81, 233-34
vizuális-térbeli feldolgozás 311, 317, 337, 338
Jobb agyféltekés rajzolás (Edwards) 341 juhok és oxitocin
154-55 Just, Marcel 371
K
Kaas, Jon 82, 83
Kaliforniai Egyetem, Berkeley 54 Kandel, Eric 270-76, 282,
288, 300 kapuelmélet, fájdalomé 238—39, 240 Karansky,
Stanley 301-303, 312, 313 Keller, Fred 174, 175, 178
Kempermann, Gerd 308 kényszerbetegség (OCD) 207-21
átcímkézés 215
expozíció és válaszgátlás 215-16 gyógyszerek 208, 212,
219
kezelései 212—19 ‘ kognitív terápia 216 viselkedésterápia
215-16 kényszeres rossz szokások 212, 214 leszokás róluk
84—85 kényszerindukciós mozgásterápia 171, 195; lásd
még CI-terápia képzelet 224, 243, 245-66 kielégüléses
gyönyörrendszer 141 Kilgard, Michael 112 kinesztetikus
észlelés 46 kisagy 350, 378
kisgyermekkori amnézia 293237 kognitív tartalék 310
kognitív terápia 216 kognitív változékonyság 352 kokain
139, 147, 148, 149 kompenzáló maszkírozás 336 konkrét
gondolkozás 323, 325 korral összefüggő kognitív hanyatlás/
működés 69-70, 114-21, 301-14 agyi gyakorlatok az
ellensúlyozására 114, 117-21, 301-305, 311-12, 313
általánosan jellemző megközelítése 115
csökkenő lateralizáció és 311 egyensúlyérzék és 21-22,
121, 313 emlékezetromlás/emlékezetvesz-tés és 115-16,
118-19, 297, 312, 313
idegsejtek pusztulása és 305 iskolázottság és 310
mentálisan serkentő tevékenységek a hanyatlás távol
tartására 117-18, 302-303, 304, 311-12, 313-14
neurogenezis (idegi őssejtek) kontra 306—309
 tanulás mint „kognitív tartalék” 310
testmozgás az ellensúlyozására 302-303, 309, 311, 312-
13 új tanulás kontra elsajátított készségek és 117-18, 308-
309, 313-14
kortikális sokk 181
központi idegrendszer 76, 77, 373,
374
Kuhl, Patricia 360
L
labirintusszerv 17, 18-19, 21, 23 Lashley, Karl 79-80 látás,
látórendszer 17, 19-20, 23, 25, 26-27, 28, 29, 33, 35, 41-42,
47, 74, 76, 86, 120, 261-62, 263, 264, 317, 318, 320, 336,
337, 338, 350, 352, 353, 356-57, 362, 365, 371, 373 látótér
318
mesterséges retina 29 víz alatti 349, 351 látencia 343—44
látókéreg 33, 34, 41, 42, 74, 220, 249-50, 254, 261-62,
264, 295, 336, 357
Lawson, Donald 356 Lehman, H. C. 314 Lehner, Lóri 185
lepra, „érzőkesztyű” és 36 Levi-Montalcini, Rita 107—108
Levin, Harvey 336—37 Liepert, Joachim 188 limbikus
rendszer 146—47, 280, 289 Lincoln, Frederick 198-201
Lincoln—Douglas-víták 63 Little-kór (veleszületett
szpasztikus végtagmerevség) 173, 197—98
lokalizácionizmus 28, 31—32, 33, 34, 35, 36, 70, 75, 79, 86,
263, 317, 318, 335, 356, 369 bizonyítékok ellene 79
elutasítása Freud által 275—76 elutasítása Paul Bach-y-Rita
által 33-36 eredete 32
kognitív funkciók feldolgozása és 334
operátorelmélet kontra 262-63 Lolita (Nabokov) 160
Lorenz, Konrad 75 Lurija, Alekszandr 51—53, 54, 55, 56, 58,
65, 329
A szétesett világít ember 52—54
M
Mack, Michelle 315-31, 337-40, 342-46
Malacarne, Michele Vincenzo 378 Marks, Gerald 295
Masuda, Take 363-64 matematikai számítások 317
mazochizmus 126, 160—67
gyermekkori orvosi kezelés és 125, 161-67
McLuhan, Marshall 370-73, 374, 377 mechanisztikus
biológia 27—28 meditáció 215, 244, 351 MEG– (mágneses
enkefalográfiás) vizsgálat 229 Melzack, Ronald 238—40
memorizálás 69, 264 mentális térkép 46 Merzenich, Michael
67—122, 128, 356, 358, 368
agy feltérképezése és 72, 74, 77-79, 82-83, 85, 86, 87,
88-90, 92, 93, 94, 112, 121, 128, 201, 203
autizmus és 104-107, 109-10, 112 cégek alapítójaként 96,
114 Fast ForWord és 69 mesterséges csiga (belső fül) és 69
mint a lokalizácionizmus ellenzője 79, 86
nézete a tanulásról 69-70 professzorként 81 véleménye az
agyról 70, 348, 353-54
lásd még autizmus; Fast ForWord programok; Posit
Science mesterséges csiga 69, 81-82 mezolimbikus
dopaminrendszer 147 Michael, Erica 371 Michelangelo 350
mikroelektródák 73-74, 78, 112,
255, 258, 271 Miller, Bruce 340—41 Miller, Steve 96
Milner, Peter 147 Mishkin, Mortimer 202—203 Mitchell, Silas
Weir 227 Montessori-iskola 377 Moseley, G. L. 242 Mott, F.
W. 176
Mountcastle, Vernon 34, 72, 74, 79-80
mozgató-Anotoros kéreg 33, 79, 117, 170, 177, 188, 243,
248, 255, 258, 313, 333, 350, 365 MRI– (mágneses
rezonanciás) felvételek 170, 190, 199, 317
N, Ny
Nabokov, Vlagyimir 160 Nagle, Matthew 257
Nelson, Horatio, Lord 226 nem verbális kommunikáció 60,
279, 280, 282, 289, 317, 361 Nestler, Eric 139 neurogenezis
307, 308, 309, 310 neuromodulátorok 153, 156 neuronok
csoportszelekciós teóriája 263
neuroplaszticitás 11, 12, 22, 27, 39, 55, 56, 61, 63, 68-69,
70, 86-87, 96, 127, 168, 201, 204, 223, 263, 270, 278, 295,
297, 299, 316, 331, 332, 336, 347-48, 366, 368, 380, 382
 definíciója 11 típusai 336 Neville, Helen 356 Névtelen
Alkoholisták 138 Newkirk, Ingrid 182 Nicolelis, Miguel 255—
57 Nisbett, Richard E. 362, 363-65 Nottebohm, Fernando
307 nucleus basalis 108—109, 112—13, 115, 116
és figyelem 108, 112—13 nucleus caudatus 214, 217
nyakszirtlebeny 42, 54, 352 nyelv (érzékszerv) 18, 20, 21,
32, 35, 41, 58
nyelv, nyelvi készségek 32, 54, 75,
84, 84, 106, 117, 316, 362 nyelvi fogyatékosságok 95, 96,
98, 103, 109
Fast ForWord program a kezelésére 96-97, 98, 101, 102,
103
O, ö,ő
O’Connell, Redmond 370 Olds, James 147 operátorelmélet
263—64 orbitofrontális kéreg 213—14, 280 orbitofrontális
rendszer 280, 281, 285, 288
Országos Egészségügyi Intézet (NIH) 139, 141, 183, 186,
202, 203, 322, 323, 331 oxitocin 153—56 öngyilkosság 16,
124, 207, 234 őssejtek 297, 301, 305-309 ösztönök 127,
294, 342, 344, 357-59 ragadozó– és dominancia– 357
szexuális 125, 126, 129, 134, 331 szexuális és agresszív
145, 161, 294, 358
övtekervény (gyrus cinguli) 213, 214
P
Pacheco, Alex 182—85 pánikbetegek és pszichoanalitikus
pszichoterápia 289 Parkinson-kór 42, 173, 258 Pascual-
Leone, Alvaro 245—52, 259-64, 358
Braille-olvasási kísérletei 247—49 családi háttere 246
gyors kontra lassú plasztikus változás 248—49 operátorokról
263 plasztikus agyról 259 szembekötéses kísérlete 261-62,
352
útakadályok alkalmazásának módszere 261 Paul, Ron 76-
78 Pavlov, Ivan 179, 372 Penfield, Wilder 70-72, 85, 228,
231, 246
perceptuális tanulás 361-68 perfectibilité 377, 378
perifériás vagy környéki idegrendszer 76-77
 perverziók lásd szexuális perverziók PET–
(pozitronemissziós tomográf) felvételek 119, 212, 253 PETA
(People for the Ethical
Treatment of Animals) 182-84, 185, 202-203, 205 Piaget,
Jean 362 placebohatás 239
plasztikus paradoxon 12, 298, 380, 382
Platón 129 Poggio, Tomaso 365 Pons, Tim 201-202, 203,
228 pornográfia 134-38, 139, 140—41, 142, 145, 168
Posit Science és agyi gyakorlatok kidolgozása 114, 117-
18, 120, 301 pozitív visszacsatolás 180 prefrontális kéreg
247, 288, 294, 339 prefrontális lebeny 339, 340 premotoros
kéreg 58, 59, 63 protein kináz A 272 Pulvermüller,
Friedemann 195
R
Ramachandran, V. S. 223-44 agyi térképekkel kapcsolatos
kísérletei 228—33 terápiás célú illúziói 233—37 testkép
megváltoztatása/módosí-tása 235-37, 240
tükörterápia (tükördoboz) 233-35, 240, 241-42, 243
Ramón y Cajal, Santiago 250-51,
■ 305,306
Reeve, Christopher 128 reflexszimpatikus disztrófia 240—
41 regresszió 131, 290, 291 rehabilitációs orvoslás 29 REM
(gyors szemmozgásos) alvás 295
Robertson, lan H. 67, 370 Rosenzweig, Mark 54-55, 64,
378 Rousseau, Jean-Jacques 376—79 Rovee– Collier, Carolyn
293
s
Sapolsky, Robert 354 Saranszkij, Anatolij 252—53
Schilder, Paul 16 Schütz, Cheryl 15-25, 42-43, 81
Schoenfeld, Nat 178 Schwartz, James 272 Schwartz, Jeffrey
M. 210, 212—19 Scientific Learning 96 sejttest 77, 272
Seneca 312 septum 308 Shatz, Carla 88
Sherrington, Charles, Sir 79, 80, 175-77, 179, 202 Sick:
The Life and Death of Bob
 Flanagan, Supermasochist (Beteg: a szupermazochista
Bob Flanagan élete és halála) 162-67 siketség 356—57
mesterséges belső fül/csiga és 69, 373
Simonton, Dean Keith 314 Skinner, B. F. 174 Solms, Mark
288 Soltmann, Ottó 33 Sowell, Thomas 381 Spitz, René 282,
296 Springer, Melanie 310
Stendhal 146
Stoller, Robert 161-62165 stresszhormonok 296 striatum
308
Sullivan, Harry Stack 289 Sur, Mriganka 41—42
Sz
szabad asszociáció 52, 276—77, 292 szadizmus 126
szexuális 161 szadomazochizmus 161
pornográfiában 134, 145 szaglógumó 308
számítógépes axiális tomográfia lásd CAT
szellemi gyakorlatok 10, 55, 64, 250, 252,312
szélütés 11, 40, 42, 51, 88, 168, 170, 171, 172-73, 174,
178, 180-82, 186, 187, 188-89, 195, 196, 197, 198-201,
204, 205, 218, 232,
243, 257-58, 331, 342 Pedro Bach-y-Rita felépülése 36-40
személyiség megváltozása és 331—32 tükörterápia és
243 szerelem, romantikus szerelem 127, 146-60, 292
globálissá válás és 147, 148, 150 kedveskedő kifejezések
és 131 kémiai tünetei 149—50 megrészegültséges szakasza
149 megszokás és 150 vonzódás megváltozása és 146, 148-
49
szerelemalma 133 szexuális bántalmazás, gyermekeké
129
szexuális és agresszív ösztönök 145, 161, 358
szexuális fantáziák 143, 145 szexuális izgalom 36, 129,
130, 136, 139
fantomvégtagok és 230-31 szexuális perverziók 126, 132,
134-35, 160-67
fétis 126, 165, 231 gyermekkori traumák
visszatükröződése és 162-67 pornográfiában 134 lásd még
mazochizmus; szadiz-mus; szadomazochizmus szexuális
plaszticitás 123-68 szike, érzékhelyettesítő 36 szinaptikus
kapcsolatok 153, 249,
270, 271, 273, 294, 306, 310 szindaktilia 89
szinesztézia (szinesztéták) 330 szociális diszinhibíció 331
szociális képességek 48, 339 szociális merevség 366—68
szorongás 16, 100, 127, 161, 166,
208, 213, 214, 218, 219, 271, 288-89, 340 szorongásos
zavarok 271 szublimáció 357-59 „szuperérzékek” 29, 36,
296-97
T
tai esi 313
Tallal, Paula 95-96, 353 tanulás 69-70, 270-74
elsajátított készségek kontra 117 operátorok
igénybevétele és 273 szinaptikus kapcsolatok megerősítése
és 249, 270, 271,
273, 294
új készségeké 117, 247, 249,
353
új nyelvé 106, 117, 348 tanulási zavarok 49, 51, 57, 65,
69;
lásd még Fast ForWord programok tanult fájdalom 241
tanult félelem 271 tanult ízlés kontra velünk született ízlés
133
tanult nem-használat 180—81, 196, 198, 205
tapintásérzés, tapintásérzékelés 34, 93, 249-50
tapintva látó eszköz 25-26, 34, 41 Taub Terápiás Klinika
186-201 Taub, Edward 171-205
állatjogi kampány ellene 182-86 háttere 174
tenger cigányai 348—49, 351
2004-es szökőár túlélői 365-66 víz alatti látásuk 349, 351
TENS (bőrön át történő elektromos idegingerlés) 239—40
térbeli gondolkodás 28, 29, 276 térbeli tájékozódás 17
térképterjeszkedés 336 testdiszmorfiás zavar 236 testkép
235, 236—37 Thomas, Sean 142—44 TMS (transzkraniális
mágneses stimuláció) 245-47248, 250, 251, 261
 ismétlődő (rTMS) 247 Tovább küzdők (Zazeckij) 53
Turnbull, Oliver 288 tüdőlebeny 163 tükörrégió-helyettesítés
336 tükörterápia 243
Ú, Ű
úszóhártya-szindróma (szindaktília) 89
űrhajós érzőkesztyű 35—36 űrhajósok 35—36
V
Vaillant, George 313 vakság
Braille-olvasás és 247—50, 261 hallás túlzott fejlettsége
és 318—19 mesterséges retina és 29 szembekötéses
kísérletekben 261 szürkehályoggal született csecsemők és
76
Van Praag, Henrietté 309, 313 várható élettartam 114
Vaughn, Susan 274 vazopresszin 153—54 védelmi
mechanizmusok 287, 290 végtag óvása mint reakció a
sérülésre 240-42
veleszületett szpasztikus végtagmerevség (Little-kór) 173,
197—98 vestibuláris magok 17 videojátékok 40, 257, 368,
371—72 Vietnami Fejsérültek Vizsgálata 331, 333-34
„világfalu” 375 viselkedésterápia 212, 215-16 víz alatti látás
349, 351 vizuális hallucinációk 261-62 Von Ruden, Nicole
190-95
w
Wall, Patrick 238, 239-40, 241 Wernicke, Carl 32 Wernicke-
terület 32 Wexler, Bruce 366—68 Wiesel, Torsten 74-75, 76,
80, 86, 295
Wolfe, Tom 136-37, 138 Woolsey, Clinton 76, 80 Wright,
Frank Lloyd 314
Y
Young, Barbara Arrowsmith 45-49, 50-51, 53, 54-61, 63,
65 aszimmetriája 45—46 Yue, Guang 254
Z, Zs
Zazeckij, Ljova 52—54, 65 zenészek 92, 158, 252, 350
zsenik 328, 329
Table of Contents
A VÁLTOZÓ AGY
Tartalom
Előszó
1. A folyamatosan zuhanó nő...
2. Építs magadnak jobban működő agyat!
3. Az átszerkesztett agy
4. Tanult vonzalom és szerelem
5. Éjféli feltámadás
6. Feloldott agyi blokkok
7. Fájdalom
8. Képzelet
9. Szellemekből ősök
10. Ép aggyal élni
11. Több, mint a részek összege
1. függelék
2. függelék
Köszönetnyilvánítás
Név– és tárgymutató
 Tartalomjegyzék
Norman Doidge
A VÁLTOZÓ AGY
Elképesztő történetek az agykutatás élvonalából
Tartalom
Előszó
1. A folyamatosan zuhanó nő...
Akit az érzékelés plaszticitásának felfedezője gyógyított
meg
2. Építs magadnak jobban működő agyat!
Egy „szellemi fogyatékosnak” bélyegzett nő rájön, hogyan
gyógyíthatja meg önmagát
3. Az átszerkesztett agy
4. Tanult vonzalom és szerelem
Mit tanít a neuroplaszticitás a szexuális vonzalomról és a
szerelemről?
5. Éjféli feltámadás
Szélütöttek, akik újra megtanultak mozogni és beszélni
6. Feloldott agyi blokkok
Aggodalmak, mániák, kényszercselekvések és rossz
szokások megszüntetése a plaszticitás segítségével
7. Fájdalom
A plaszticitás árnyoldala
8. Képzelet
Hogyan válik valóra a gondolat
9. Szellemekből ősök
A pszichoanalízis mint neuroplasztikus terápia
10. Ép aggyal élni
Az idegi őssejt felfedezése, és amit agyunk megőrzéséért
tehetünk
11. Több, mint a részek összege
Egy példa az agy elképesztő plasztikusságára
1. függelék
A kulturálisan módosuló agy
Nemcsak az agy formálja a kultúrát, a kultúra is formálja az
agyat
A tenger cigányai
A kulturális tevékenységek megváltoztatják az agy
szerkezetét
Agyunk a pleisztocén korban rekedt?
Miért az ember lett a kultúra fő letéteményese?
Nem darwini módszer a biológiai struktúrák
megváltoztatására
Plaszticitás és szublimáció: hogyan civilizáljuk állati
ösztöneinket?
Két kultúra között
Az érzékelés és az észlelés is plasztikus
Neuroplaszticitás és szociális merevség
A sérülékeny agy – hogyan építik át agyunkat a médiumok?
2. függelék
Plaszticitás és haladás
Perfectibilité – Áldás és átok
A tökéletesíthetőségtől a haladás gondolatáig
Köszönetnyilvánítás
Név– és tárgymutató

WhoAmI egy csaló, aki mások munkáját pofátlanul

eltulajdonítja és több torrentoldalra is felteszi
"saját eredeti release-ként".
Ha ilyet tapasztalsz, kérlek, jelezd hibaként az oldal
üzemeltetőjének! Köszönöm!