GERICS JÓZSEF

A KORAI RENDISÉG
EURÓPÁBAN ÉS
MAGYARORSZÁGON

AKADÉMIAI KIADÓ, BUDAPEST 1987

«

i
 ME FŐKÖNYVTÁR
- 2014
U IH U itM Ő ld l

ISBN 963 05 4218 8

© Akadémiai Kiadó, Budapest 1987 • Gerics József

A kiadásért felelős az Akadémiai Kiadó és Nyomda főigazgatója

Felelős szerkesztő: Nagy Tibomé — Műszaki szerkesztő: Horváth Anikó
A borítóterv Szabó János munkája
Teijedelem: 29,67 (A/5) ív
87.15071 Akadémiai Kiadó és Nyomda — Felelős vezető: Hazai György
Prinled in Hungary
 TARTALOMJEGYZÉK

Előszó 7

ELSŐ RÉSZ

A rendi fejlődés kezdetei Európában a 13— 14. század fordulójáig 11

I. Az európai rendi gyűlések kezdeteire vonatkozó kutatások fő irányai 15

II. A korai rendiség és Európa országai 28

1. Anglia 28
2. Franciaország 47
3. Hispánia 61
4. Németország 72
A regnunr Teutonicum 72
A tartományok 77
5. Itália 96
Az „itáliai királyság” 97
Nápoly—Szicília 100
Az egyházi állam 107
Friaul-Aquileia 109
^ ^ -^Velence 13 század végi allmtm ánfonalr vázlata 115
■ GM^let-Közép-Eunjj^ J. ”118'
Lengyelország 122
Csehország 129

III. A korai rendiség ideológiájának előzményei és elemei 144

1. Rex est imperator in regno suo 146
Császár is, király is „országában Krisztus birodalmát valósítja meg” 147
A libertás ecclesiae, Szent Péter nobile domíniuma és a nobile regnumok 160
„A király, aki országában nem ismer el superiort" 166
2. Az universitas (communitas) regni a legisták és kanonisták 13. századi
elméleteiben 186
. A iura regni és az alattvalók 186
Az universitas a római és az egyházi jogban 194
Az universitas regni 209

5
 MÁSODIK RÉSZ
A korai magyarországi rendiség 215

I. A magyar király szuverenitása az Árpádok korában ' 219

1. Hartvik püspök műhelyében 220
2. „Azok kerekedtek felül, akiket a francia egyház . . . támogatott” 232
3. A magyar király és az auctoritas imperandi a 13. században 237

II. Az országos universitas (communitas) és ideológiája magyar földön a 13.

században 250
1. Az országos universitas (communitas) megjelenése a magyar források­
ban 251
2. Az országos communitas elméletének kidolgozása a 13. század második
felének krónikásainál - 253
3. Az universitas az államkormányzatban és a királyi szuverenitáshoz való
viszonya 260

III. A korai magyarországi rendiség intézményei 265

1. A királyi tanács útja a 13. században 265
2. A nemesség képviselete felé 270
3. Az in statu nascendi országgyűlések . 276
4. Rendi intézmények III. András korában 283
Consiliarii per regnum deputati 284
Exclusis quibuscunque baronibus prout moris est 296
A felsőpapság és a király 304

Utószó
Korai rendiségünk helye a hazai és az európai fejlődésben 310

A felhasznált irodalom és források jegyzéke 322

6
 ELŐSZÓ

Bolla Ilona emlékének,

aki középkori társadalomtörténetünk
mestere volt

Az európai történetírásban évszázados a hagyománya a rendiséggel való foglal­

kozásnak. A rendiség világszerte folyó vizsgálatát idestova öt évtizede nagy tekintélyű,
nemzetközi bizottság igyekszik átfogni és összehangolni.
Az évszázadnyi (vagy még nagyobb) idő alatt a rendiség kutatásának két fő iránya
bontakozott ki: az ún. insztitucionalizmus és a korporatizmus. A rendiség fejlődését
mindegyik másként ábrázolja.
A rendiség hazai kutatását több mint negyven éve Mályusz Elemér tette európai
szinvonalúvá, és szerzett számára nemzetközi elismerést. Munkásságát napjainkban is
folytatja, s a marxista történetírásra nem kevésbé nagy a hatása.'
Terjedelmes monográfiában hatalmas anyagot dolgozott fel a rendiségről Bónis
György. Ez a munka a kutatásnak még a marxizmussal való beható megismerkedése
előtti fázisához tartozik.12
A rendiség vizsgálatát a marxista történetírás új alapra helyezte a gazdaság és
társadalom államfejlődést és ideológiai mozgást hosszabb távon meghatározó
szerepének megállapításával. A rendiség kutatásának erre vonatkozó, legfontosabb
eredményei Elekes Lajos és Székely György munkáiban találhatók.3 A rendiségnek és-
intézményeinek társadalomtörténeti alapon való hazai vizsgálata ma már általános
lett.4
Mindezek a kutatások tisztázták a magyar feudális társadalom és állam fejlődé­
sének fő folyamatait és szakaszait, beleértve a feudális széttagolódást és a rendi­
séget is.
A feudális széttagolódás tetőpontra jutását leginkább a 13. század végére jellemző
sajátosságnak találták. Kristó Gyula a korabeli tartományuraságok meghatározására
és pontos jellemzésére is vállalkozott.3
A rendiség intézményei Magyarországon mind a régi, mind az újabb szakirodalom
csaknem egyhangú véleménye szerint a 15. században jelentek meg.

1 MAlyusz, 1940., uö., 1942., uö., 1957., uö., 1965., uö., 1980.
2 Bónis, 1947.
3 Elekes, 1962., uö., 1964., E lekes—Lederek—Székely, 1961., Székely, 1953., uö., 1959., uö., 1967.
4 Eredményeit részletesen ismerteti SzakAly, 1980.
2 K justó, 1980.

7
 Történetírásunknak ez az „alapállása” a lényeget tekintve helyes és találó. A
rendiség és intézményei valóban a 15. századtól működnek folyamatosan, szinte
megszakítás nélkül. Ez a megállapítás és a 13. század végi történeti problémák közül a
kétségtelen széttagolódásnak a hangsúlyozása azonban fontos szempontról terelte el a
figyelmet: arról ti., hogy a 13. század utolsó évtizede nemcsak a magyar állam
territóriumokra hullásával fenyegető veszély tetőzésének az ideje volt, hanem a korai
rendiség intézményeinek periódusa is.
A korai rendiséget és intézményeit, mint egységes kérdéskört, mind ez ideig nem
tárgyalták, pedig a figyelmet igazán megérdemli, és vannak is reá vonatkozó, jelentős
részeredmények.®
Ilyen részeredményként kell említeni a korai hazai rendiség alapdokumentumának,
III. András 1298. évi törvényének az elemzését. Vagy százhetven évig vitás volt
egyáltalán magának a törvényszövegnek a terjedelme. Végül sikerült az 1298. évi
országgyűlésen hozott törvénytől elválasztani a főpapok és bárók egyik keltezetlen
határozatának szövegét. Külön polémia tárgya volt azután ennek a királyi tanácsi
határozatnak a keletkezési ideje, valamint a benne foglalt joganyag III. András-korí,
vagy Anjou-kori eredete.4*7
Nem filológiai-szövegkritikai, hanem alkotmánytörténeti természetűek és az
előbbiektől függetlenül keletkeztek az alább ismertetendő megállapítások.
A múlt század második felében ui. több neves magyar jogtörténész úgy ítélte meg,
hogy III. András alatt velencei, illetve aragon példa követésével Magyarországon —
Európában a legelsők közt — törvénybe foglalták a miniszteri felelősség, azaz a királyi
tanácsosok felelősségének elvét.8*Ez a felfogás III. András törvényének valóban fontos
nemzetközi összefüggéseire irányítja a figyelmet, de romantikus beállítása megfelelt
annak az akkor Európa-szerte kisértő, történetieden törekvésnek, hogy sok
évszázados patinát adjanak jellegzetesen polgári kori alkotmányos intézményeknek.
Ennek és minden hasonló elméletnek az volt a téves, közös kiindulópontja, hogy nem
tették meg a feltétlenül szükséges, elvi különbséget a feudális és a polgári kor
alkotmánya közt.
A valósághoz sokkal hívebben jellemezte III. András törvényhozását Marczali
azzal, hogy szerinte az 1298. év eszméi kétszáz év múltán valósulnak majd meg, de
mindenesetre a rendi kormányzat bevezetésére tett érdekes, igen korai kísérletről van
szó.®
A rendiség hazai irodalmában szinte magukban állnak és kivételesnek tekinthetők a
III. András koráról tett, Marczaliéhoz hasonló megnyilatkozások.

4 Vö. Bónis, 1965.

1 R. Kiss, 1917., Szilágyi, 1957., G erics, 1969. — A keltezetlen tanácshatározat kritikai kiadása:
D öry—Bónis— Bácskai, 1976. 389—396.
• L adányi, 1873., Schwarz , 1883. és uö„ 1889., F erdinandy, 1895. — A 19—20. század fordulójának
hazai jogtörténetirását marxista bírálattal ismerteti Horváth, 1968. 32. és k. 49. és k. Az 1298. évi 23.
törvénycikk múlt század végi magyarázatának kritikája: i. m. 46.
* M arczali, 1910. 31.

8
 Ilyenként említhetők pl. a Szűcs Jenő és Bónis által előadottak. Szűcs az
„Anonymustól Kézaiig és az 1290-es évek »koraszülött« rendi formáiig ívelő”
fejlődésről ír, Bónis szerint pedig „az 1290-es évek koraérett rendisége valóban
belépett a preparlamentáris korból az ország nevében szóló képviselet fázisába”. Bónis
fontos különbséget is tesz: szerinte a rendi gyűlés III. András alatt még a magyar
rendek teljes számban való, tökéletes kifejlődését megelőzve tűnik fel, ezért
Magyarországon a rendiséget a 13. századtól, a rendi államot pedig a IS. századtól
számítja.10
Az utóbbi évtizedek nemzetközi szakirodalma fokozott érdeklődéssel fordul a
rendiség korai, kezdeti szakaszához és intézményeihez.
Értekezésem elsősorban ennek a korai rendiségnek a magyarországi intézményeivel
foglalkozik, mint amelyek az európai fejlődéshez tartoznak.
Feldolgozó munkám jellegét és módszereit az alább ismertetendő körülmények
határozták meg. A 13. század végének fő tendenciája a központi hatalomnak
legalábbis a megbénítása és az országnak tartományuraságokra tagolása.
Nem téveszthető azonban szem elől az sem, hogy voltak nagy befolyással és
hatalommal rendelkező olyan „társadalmi erők” is, amelyeknek a világi oligarchiával
ellentétben nem a központi hatalom szétzilálása és az ország területi egységének
megbontása volt az érdeke, hanem éppen az államhatalom működésben tartása, saját
irányítása alá vonása és a területi egység megőrzése. A „korai rendiség intézményei­
nek” megteremtése ezeknek az erőknek a műve volt. Ezek vállalkoztak a megállapított
társadalmi helyzetben arra, hogy rendkívüli eszközöket fordítsanak szembe az
átmenetileg elkerülhetetlen széttagolódással. Olyan intézményrendszerről és ideoló­
giáról volt szó, amely egyáltalán nem következett szervesen az addigi hazai társadalmi,
politikai és intézményi fejlődésből, s amely legalább egy évszázad múltán lesz csak
korszerű. Társadalmilag megalapozatlan volt ez a kísérlet a 13. század végén. Sikere
ezért is volt átmeneti. Magyarországon akkor az egésznek csak ideológiai
előzményéről és előkészítettségéről lehet beszélni.
Az 1290-es évek nagyszabású rendi kormányzati kísérletének és ideológiájának
jelentőségéből mit sem von le, hogy korát messze megelőzte és fejlettségének
színvonala fordított arányban áll annak a kornak társadalmi viszonyaiéval, amelyben
keletkezett. Ez csak érdekesebbé teszi a vele való foglalkozást és határozottabb
megvilágításba helyez két körülményt: a széttagolódás kényszerűnek tetsző folya­
matát és vele szemben a „korai rendi” kormányzat átmenetileg mégis elért sikerét.
Ez a hazai előzmények nélküli szisztéma András uralomra jutásának legkorábbi
szakaszában már működött, teljes fegyverzetben tűnik elénk a forrásokból.
„Tervrajza” régen készen lehetett építőinek: a püspöki kar tagjainak az elméjében,
ők pedig szinte felkészülten várták a tervük megvalósítására alkalmas idő jövetelét.

10 Szűcs, 1972.71., Bónis , 1947.169— 170. é s 505.ésuö„ 1972.(Aszékesfehérvári törvénynaptól.. ,)91.

9
 Építményük mintája nyilván az akkori Európa olyan állama volt, amelynek
szervezete nagyjában-egészében hasonlított a III. András-kori magyar központi
politikai szervezethez.
Alapvető feladatom volt ennek a mintának a megtalálása és a rendszer működési
elvének megállapítása. Ez az elv tette érthetővé az új intézmények lényegét, azt ti., hogy
megvalósítói az egész építményt római-kánoni értelemben az országos nemesi
universitas képviseletének és szervének szánták.
Ennek az elvnek és megvalósulásának a vizsgálata vezetett annak a szoros
kapcsolatnak a felismeréséhez, amely a 13. század végi főpapságot, a korai rendiség
lelkét, a kb. 1260 és 1290 közt a királyi udvarban tevékenykedett jogtudó
klerikusokhoz (köztük történetírókhoz is) fűzte. Az említett történetírók, egyházi
rendű kancelláriai tisztségviselők és a III. András-kori prelátusok műveltségének,
római és egyházi jogtudásának megállapítása sok tekintetben kulcs annak a sokoldalú
működésnek a megértéséhez, amelyet ők a rendiséget szervezve és államot építve
fejtettek ki. . , w f
Politikai ideológiát formáló és államot szervező szerepüknek több évszázados hazai
előzménye és fontos európai összefüggése volt.
Mindezeket összehasonlitó jellegű kormányzattörténeti, filológiai, irodalom-,
eszme-, jog- és liturgiatörténeti kutatással sikerült megállapítani."
Vizsgálataim komparatisztikus jellege kívánta meg, hogy Európa minél nagyobb
területein szenteljek kellő figyelmet a rendiség 13. századi helyzetének, a szuverenitás
és az uralkodóval való rendi együttműködés jelszavainak és az ideológiában nagy
szerephez jutó római és egyházi jog szempontjainak.
Enélkül reménytelen próbálkozás lett volna a hazai fejlődést nemzetközi keretbe
foglalni és az európai képben helyének meghatározására törekedni.
Értekezésem tárgyának nemcsak a magyar, hanem az egyetemes kutatás számára is
van mondanivalója. . , j>,
Ez utóbbi abban jelölhető meg, hogy az értekezés a korai magyar rendi intézmények
vizsgálatával nemcsak európai kapcsolatait igyekszik megvilágítani, hanem az európai
fejlődés egyik viszonylag önálló típusának jellemezve, remélhetőleg hozzájárul az
insztitucionalista és korporatista irány közti vita tisztázásához is.
Célomnak megfelelően tehát először országonként, illetve államonként haladva
mutatom be az európai rendiség helyzetét és intézményeit a 13— 14. század fordulóján,
majd azokat az elméleteket ismertetem, amelyeknek zászlaja alatt a rendi és a
rendiséghez közelítő küzdelmek végbementek.
A hazai fejlődés említett sajátosságait figyelembe véve, Magyarországon előbb azt a
több évszázados ideológiai mozgást tárgyalom, amely nemzetközi gyökérzetből
táplálkozó, belföldi előzménye annak az elméletnek, amelyet a püspöki kar a 13.
század végének rendi intézményeiben testesített meg. Ezt követően foglalkozom a
hazai rendi intézményekkel, európai helyükkel és mintáikkal.

" Ebből a szempontból részben Bónís és Szűcs megállapításaira, részben a magam több mint huszonöt
év óta végzett kutatásaira támaszkodhattam.

10
 Első rész

A RENDI FEJLŐDÉS KEZDETEI EURÓPÁBAN

A 13— 14. SZÁZAD FORDULÓJÁIG
I

<?

L
 Mióta a történetírás felismerte, hogy a rendiség majdnem minden európai ország
történetének bizonyos szakaszán feltűnik és többé-kevésbé jelentős szerephez is jut, a
kutatás tárgya lett az egyes területek rendiségének jellegzetességei mellen összeha­
sonlításuk és közös sajátosságaik keresése is.
Hamarosan igyekeztek általános törvényszerűségeket, az összeurópai mintát vagy
legalább az alaptípusokat megállapítani, a rendi fejlődés hajtóerőit és fő szakaszait
meghatározni, valamint az egyes államok gyűléseit osztályozni.
A kutatás előrehaladásával tűnt csak ki a feladat nagysága és az egységes
szempontok szerinti összehasonlítás nehézsége, már csak azért is, mivel egyes államok
ugyanazt vagy legalább összemérhető fejlettségi fokot olykor évszázados különbséggel
értek el.
A következőkben a rendiség általános törvényszerűségeivel foglalkozó, összeha­
sonlító kutatásnak és szempontjainak a fejlődését igyekszem bemutatni.
/

V-
 I. AZ EURÓPAI RENDI GYŰLÉSEK
KEZDETEIRE VONATKOZÓ KUTATÁSOK FŐ IRÁNYAI

A középkori képviseleti-intézmények tanulmányozását Európa-szerte a 19. századi

Iitv>ra1i7mn< plő(lk(»rf:sétp vH--áflrvrtatta frl H. Hallamot és F. Guizot-t1 a középkori«
gyűlések jogai vonzották és szinte kápráztatták el.
Követőik a gyűlések kutatásánál a rendek törvényhozói hatalomban való
és aöómffgayavazási jogára összpontosították figyelmüket.
A múlt század második felében az angolszász és újlatin nyelvterületeken a szigorú
kritikai módszert alkalmazó és a korábbiakhoz képest igen széles forrásbázison A r
dolgozó,JÚn. insztitucionalista vagy páriámén tarista irányzat teijedt el. Nevezetes
képviselóidfTT Cadier 1 888-ban a béami rendekkel foglalkozva, a tartományi rendi
gyűlésnek olyan meghatározását adta, hogy az a nemzetközi kutatást évtizedekig
befolyásolta: „Etats provinciaux-on egy tartomány három rendjének szabályosan
létrehozott, periodikusan összehívott és bizonyos politikai, valamint kormányzati
jogosítványokkal rendelkező gyűlésen való egyesülését értjük, amely jogosítványok
legalapvetőbbje az adó megszavazása.”2
Cadier érdeme, hogy ajcözépkori és későbbi gyűlések közt a tisztán ünnepélyes
jellegű, legfeljebb véleményeket és kívánságokat nyilvánítóktól megkülönböztette a
jogi értelemben is-hatékony- és cselekvőképes, határozatokat hozó és képviseleti
gyűléseket. Rámutatott, hozv/ÍTrenaek kifejezés o lv a n je lle g z e te s p o litik a i intézménv-
X

tusszentesit
a*kormányz^Ean váló
__ ______ _________________ ____ _____ közreműködését az^ u rm ^ ó t £
azután bizonyoslcérdések eldóntéséneTnem c^Tseritség
volt, hanem elengedhetetlen feltétel lett.
Cadieréhez hasonló nézeteket vallott G. v. Below, aki a maga idejében nagy hatást
tett a német történetírásra. Szerinte „a középkori német tartományi rendek valamely
territórium bizonyos kiváltságolt kategóriái testületi szervezetben, amelyek a

1 H allam, 1818. és G uizot, 1851., 1820—1822-ben tartott, híressé vált, hat előadásáról.
2 C adier, 1888. I. és k.

15
 tartományt képviselik a tartományúrral szemben”! Későbbi tanulmányában a
„tartomány lakóinak meghatározott csoportjai” által „a kormányzatban való
együttműködésre” szerzett „valódi jogról” ír, ami „a tartományúr kormányzatának
átfogó korlátozása”.3
Az insztitucionalista irányzat a két világháború közt is éreztette hatását. Első
renden a tanácskozásra összegyűlt rendek vizsgálatával foglalkozott, szinte elszigetelte
a képviseleti intézményeket és letett az összehasonlítás igényéről. Gyakran lépett
előtérbe az a törekvés, hogy a rendi gyűlések kutatásával nagy hagyományú kvázi-
parlamenti életet igazoljanak, és még 20. századi intézményeket is a régmúlt
gloriólájával övezzenek. Fogalomalkotásában és értékítéletében a modem képviseleti
alkotmány mechanizmusai és eljárásai alkották a mércét, amely szerint a régi rendi
gyűlések összetételét, meghatalmazásait, kompetenciáját, funkcióit és a gyűlések
lefolyását elemezték és osztályozták. A kutatás következtetése rendszerint az volt,
hogy a kutatott tárgynál csökevényesen képviseleti gyűlésről van szó, mégpedig abban
a mértékben, amelyben a vizsgált rendi gyűlés megközelítette a 20. század képviseleti
parlamentjét. u
1930 tájától azután E. Lousse egyre nyomatékosabban hangoztatta az insztitucio-
s / nalizmus ellen azt a fő kifogást, hogy retrospektiv metódusa, amely a gyűléseknek
^ egyoldalúan csak az eljárási-technikai összetevőiére volt figyelemmel, eleve alkalmat-
lan a Lousse által „rendi monarchiának” nevezett összjelenség megragadására.4
Mindazonáltal Lousse igen fontos elemekként építette be szintézisébe O. Hintze és
, * HoggiaLLord megállapításai mellé Cadier időtálló eredményeit is.
riHintze r evéhez fűződik a rendi intézmények tipológiájának kidolgozása, összeha-
sonlitó kutatásukhozbizonyos alapelvek meganapitása, és az ó sajátos értelmezése
szerinti—jársadalom" vizsgálata, amely a rendi intézmények hordozója voItT
rendi intézmények szempontjábónnegkűtónbMtetteegjro^gtó]>2lJ$^|űi
jellemezhető, egykori belső
Vidékeit Kernsrebietl M é s _ 07 A nnliÓfÁl
^z_A n g ljá íó j M
M oagyarországig__hú
nvornrcoóm n KnvA^n
z ó d ó óciot-i
éi óc lralati
>o
peremvidéket saiá^gsawa
A rendi gyűlések. régehhi típusának az ún. peremállamokét tekinti. Ezekben a
nagyobb királyi tanács, a maenum consilium, ajqilpnfeii» v^in-ir ncm ^sépének a
y tanácskozásba való bevonásával bővül rendi gyűléssé és ennek mintegy a felső
kamaráját alkotja.
Az országos rendi gyűlésnek a magnum consiliuntmal folytonosságban nem lévő.
Hintze szerint-kfeóbbi típusa a dinasztikus birodalomalakuIásőlTrendisége. Itt az
" y országos rendi gyűlés — ha egyáltalán kialakult — az eredetileg csak laza, dinasztikus
kapcsolatban levő tartományok rendjeinek változatos módon való egyesüléséből
Tcéletkezett.5

3 Below, 1885. I. 4. és uö„ 1923.2 58—60.

4 Schmitt, 1972. 529—530.
5 H intze, 1930. és uö., 1940. 125. a kk.

16
 Németországban szerinte a régi magnum consilium utóda a birodalmi fejedelmek
rendje, szűkebb értelemben a választófejedelmek testületé. Franciaorszáphan pedig a - y
párizsi parlament, amely bíróság funkciójára knrlátrmSdntt
Annak okát, hogy ajendiség fő típusai az egykori Karoling-birodalom központi és
peremvidékei szerint fejlődtek ki, Hintze főként két dologban látja. Először is a régi
Karoling-birodalom területén az országok a hűbériség igen erős befolyásának voltak
^kitéve, aminek messzire ható következményei voltak. Olyan bomlasztó hatásnak tartja
ezt Hintze, amely az egész alá- és fölérendeltségi viszonyt elpusztította, és ennek
elemeiből úi uralmi kapcsolatoknak kellett keletkezniük. Másodszor ezeken a
területeken a kormányzat apparátusának erősebb, átfogóbb és racionálisabb fejlődése
szabott irányt.6*
Érdekes, de csak kevés visszhangot keltő megállapításokat tett az am erikafflo w ard j f <X< r*.-,_J
Lord. Szerinte a régi curia reginek parlamenttéjfrendi gyűléssé) alakulas:aho?~haroflt
r dolog volt szűksé^sjf i a valamennyi kiváltságnTTlajsadalnulcsoporttal. főként a
a r e n d ^ e r s é v ^ a ^ k é p Y j s e l e t . - . k n e k leaveTek.
sziJÁfjd fpf^pái (fixed fo rrn i ilven gyűléseket ne pusztán a fejedelem által m ár /
eldöntött kérdésekjóváliagvása céliából hivják ö s s z ^ hanem kifea-ze.Uen m űködjenek / c
y ^ ^ ű t t > g veaJnzonws-tés7.-.k fl ha^l?TT>ir T a
-felelősség viseleseben. Magáévá teszi azt a véleményt, hogy a középkori parlam enti j
intézmény dKKor lőtt létre, am ikor a lakosaik által képviselt kom m unák első Ízben |

Howard LorTdöntő lépésnek tartja ahhoz, hogv^a.regi.rn ii^ ^ ^ yjlesek az epész

lakosság képviseletét biztosító Jonnáva vajjanak. Azok az időpontok, amelyekben az
e^ésorezagőlcBanafiaimaSilTrendet az ilyen gyűlésekre hívták, illetve bebocsátották, q
mutatják Howard Lord szerint a parlamentarizmusnak országról országra való
terjedését.1
Cadier a rendek és a megelőző gyűlések közti különbséget állította előtérbe.
Figyelme szinte kizárólag szerkezeti és morfológiai adatokra irányult. Howard Lord '
ezzel szemben többnyire csak a városi elemnek a parlamenti életben és tevékenységben
való közreműködését emelte ki. Lousse meghatározása viszont a tevékenység politikai \
mozzanatára összpontosít: „a politikailag.kiváltságolt rend vagy rendek képviselőiből
álló politikai gyűlések, amelyek a rendeknek és az ország egészének nevében járnak el,
egyrészt avégett, hogy a rendek, te«itiil‘*tl‘lf kiváltságainak a betartásán
(tehát mintegy az ország alapvető jogainak a megvédésén) őrködjenek, m ácn ^t
hogy a fe je d e le m n e k megadják azt, ami az általa elismert jogok és engedélyezett
kiváltságok fejében megilleti” .8
Marongiu találó megjegyzése szerint Lousse különösen a középkori társadalom
testületi szervezettsége és gyűlései, valamint a szervezet döntést hozó és képviseleti Ö

6 H intze, 1940. 130—135.

7 H oward Lord , 1930. 128. és kk.
* Lousse, 1935. 699. és kk.

2 Gerics József i F i3i£ Í li»r«iar4 17

T ru
&USKOLC
 , funkciója közti megfelelést és szoros kapcsolatot hangsúlyozza. Meghatározása a
„politika” szóban tömöríti Cadier és Howard Lord megállapításait arról, hogy nem
egyszerűen tanácskozó vagy tudomásul vevő szervről van szó. Lousse elhárít minden
olyan megállapítást, amely szerint a gyűléseken szükséges volt a rendek valamely eleve
meghatározott számának vagy egy szintén meghatározott rendnek a jelenléte.
Marongiu a Lousse által adott definíció fontos érdemének tartja azt a tételt, hogy a
„parlamenti” intézmények jellemzője és feladata nemcsak egyedek és jogi személyek
egyik vagy másik csoportjának, hanem a megfelelő területek egész lakosságának.
kollektívájának képviselete is.9
Roussel számára a társulás, renddé alakulás világos és tudatos folyamat: ebbe
illeszkedik az azonos helyzetű elemek kezdeti szintű kapcsolatteremtése, az egymás
iránti elkótelezés kölcsönös eskütételek útján, a conjurationes vagy communiones
alakításának ismert sablonja. Van azonban második fázis is: az eskük által létesitett
' testület (akár kereskedői, városi vagy nemesi) legális státushoz is kell, hogy jusson.
Avégett, hogy ne pusztán csoport, hanem rend is alakuljon, kiváltságlevelet kellett
' szerezni a kormányzó felsőségtől. Testületek sokasága szövetkezhetett kiváltságokért
való folyamodásra, és ekként együttműködve tehették renddé magukat. A nagy mű, a
La société d’Ancien régime a szerző eme tételének bizonyítására mind szerződésekből,
mind kiváltságlevelekből gazdag példatárral is rendelkezik.
A. Coville mellett Lousse volt a lelke az 1933. évi varsói nemzetközi történészkong­
resszuson tervbe vett és 1936-ban megszervezett „Commission internationale pour
l'Histoire des Assemblées d ’états" életre hívásának. A bizottság elnevezése sokkal
szűkebb keretekre engedne következtetni azoknál, mint amelyeket az alapítók a
bizottság tevékenységének eleve is szántak. Tervük az Ancien Régime kormányzásá­
ban a kormányzottak részvételét akarta kutatni a maga egészében. Ezt a kutatási
irányt Lousse jellemző módon „alkotmányos-testületi koncepciódnak (la conception
constitutionelle et corporative) nevezte.
A kutatás tárgya az egész „korporativ állam” lett, vagyis az Ancien Régime idején a
legtágabb értelemben vett közösség sorsának alakításában való együttes (gyakran nem
közvetlenül politikai) részvétel minden formája: akár szakmai, vallási vagy politikai
szervezetekről volt szó, akár magasabb kormányzati és igazgatási instanciáról.
Kutatási program lett a polgári forradalom előtti korra nézve az uralom és
társadalom összehasonlító szerkezeti elemzése. Ez utóbbi legtöbbször földrajzilag kis
területekkel foglalkozott, vagyis általában territoriális, regionális vizsgálat volt.
Csakhogy az illető területen az adott kor valamennyi életjelenségét összességében és
sokszoros egymásrahatásában kívánja megérteni és más területekre vonatkozó
eredményekkel egybevetni. Ennek a célja viszont az, hogy az egyes régiók szűkös
határain túllépő, általánosabb érvényű megállapításokat lehessen nyerni olyan
jelenségekről, mint az uralom, a közösség vagy képviselet.•

• M arongiu, 1962. 85.

18
 A ÍLoussd nyomán indulj korporatisták utatás öntudatosan vallotta magát «
alkalmasnak arra, hogy behatoljon a mai szem számára kusza sokrétűségben
egymásra tprlóHó t á r s a d a l m i jo g i ig a z g a t á s i és politikai Struktúráknak abba az
ősjelenségébe, ami a francia rendi monarchia volt.10 Ennek fogalmát Lousse igen
pontosan körvonalazta, a rendi gyűlés meghatározásával teljes összhangban: „A rendi
monarchia olyan kormányforma, amelyben a fejedelemnek járó szuverén vagy
főhatalmat gyakorlásában korlátozzák azok a szabadságok, amelyeket az ország
(communitas pátriáé vagy regni) testületének különféle kiváltságolt rendiéi részére
engedélyeztek, valamint a consilium és auxilium jogai — vagy kötelességei — ,
amelyeket a kiváltságolt rendeknek és az egész országnak a rendes képviselői
gyakorolnak. Ebben a monarchiában a fejedelem a jogilag kiváltságolt rend v a g y
rendek — papság, nemesség, a polgári harmadik rend, nemegyszer a negyedik paraszti
rend — törvényes képviselőivel ta lá llm - r in m pllgnntrésiik a l a t t kormányoz,
szabályosan gyűlésre hiván őket, amely országonként két kamarából vagy három
kúriából áll, és különféleképpen nevezik: parlament (parliament) , diète (és diétáié),
Reichstag (vagy Riksdag), Etats Généraux (vagy provinciaux), Státi, Statementi, cortes,
zemstvo etc.” 11
A korporatistákat főként az érdekelte, hogyan váltiák fel a hűbéri jellegű, függőleges
kapcsolatokat a vízszintes kapcsolatok, a csoportszolidaritás, amely az uralkodótól
nyert közös kiváltságok alapján nőtt nagyra. Szerintük is vitathatatlanul új gyűlések
jelentek meg. Ezek a hűbéri kúriából, a vazallusok kötelező összejöveteléből váltak ki.
és bennük fokozatosan helyet vívtak ki maguknak a politikai életben tevékenyebb
szerenet játszó ..társadalmi erők”, főként a városok.
A korporatisták figyelmét azonban az insztitucionalisták éles bírálata során
túlságosan is lekötötték a ..társadalomban" a középkor végén zajló változások. Ezért
nem vizsgálták tüzetesen azt a semmiképpen sem elhanyagolható kérdést: mikor és
m ily p n gyűlésből alakult ki a rendeké? A korooratista kutatás vitathatatlan érdeme,
hogy elvi alapokat teremtett az európai rendiség összehasonlító történeti vizsgálatá­
hoz. Ennek elismerése mellett is felmerült azonban két lényeges bíráló észrevétel.
Eszerint 3 korporatisták által szerkesztett társadalmi modell túlságosan is elméleti,
alig felel meg a valóságosnak, továbbá lekicsinylik azoknak a változásoknak az
intézményi szempontjait, amelyeknek az eredményeként feltűntek a rendi gyűlések.12
A korporatisták és insztitucionalisták éles szembenállása fokozatosan bizonyos
szintézisre irányuló kísérleteknek kezd helyt adní7~Nagvobb szabású, ilyen
próbálkozás fűződik A. Marongiu nevéhez. Ő az itáliai parlamentek történetét az
összeurópai fejlődés összehasonlító'ábrázolásának keretei közt kivánta bemutatni.
A gyűlések történetében rendiség előttieket (preparlamenteket) és rendieket

Schmitt, 1972. 528—530.

10
" Lousse, 1958. 94. és lek.
12 Ezekről az észrevételekről 1. C am—M arongiu—Stoekl, 1955. 8. és kk., D hondt, 1948. 290. és
G rzymwski, 1957. 301. és kk. Az egészről összefoglaló értékelés: R ussocki, 1968. 215. és kk.

2* 19
(parlamenteket) különböztet meg. A gyűléseknek ez az osztályozása a köztük levő
strukturális különbségen alapul.
Marongiu a preparlamentek közé sorolja a rendkívüli jelentőségű, ünnepélyes
alkalmakkor tartott gyűléseket, továbbá az olyan konzultatív összejöveteleket,
amelyeken a résztvevők a tanácsadáson kívül még egyetértésüket is nyilváníthatták az
uralkodó egyik vagy másik ténykedésével, de az összegyűltek ennek ellenére sem
alkottak kollegiális testületet, maga a_gyűlés pedig nem rendelkezett a határozathoza-
tal jogával.
Az igazi rendi gyűlés Maroneiij szerint a király és a résztvevők közös müve volt: az
uralkodó úgy kezdte kezelni a gyűlést, mint organikus testületet, amely az országot
képviseli. Ezzel kapcsolatban a rendnek jogot adott meghatározott kérdésekről való
döntéshez. Ezért az ilyen összejövetelek résztvevőinek meggyőződése lett, hogy
szervezett erőt és arra is alkalmas politikai szervet alkotnak, hogy az együttműködjék
az uralkodóval, sőt szükség esetén szembe isj szálljon vele.13
Marongiu megállapításait bizonyos szempontból szabatosabbá tette, valamint
Kelet- és Nyugat-Európát egyaránt tekintetbe vevő vizsgálatokat tűzött maga elé St.
Russocki lengyel alkotmánytörténész. Kifejti, hogy Marongiu éppúgy, mint az
insztitucionalisták, csak a teljesen kikristályosodott rendi gyűléseket tartja parlament­
nek, amilyen pl. az angol parlament vagy a francia Etats Généraux a 14. század
második fele után. m . sí,
Russocki ezeket a nézeteket apriorisztikusnak tartja. Helyteleníti, hogy eddig az
összehasonlító kutatás csak nyugat-európai megfigyelésekre szorítkozott, és hogy sem
a lengyel, sem a cseh, sem a magyar történészek nem kísérelték meg saját középkori
parlamentarizmusuk kezdeteinek szélesebb hátterű: komparativ elemzését. Ezeknek a
vizsgálatoknak a rendivé alakuló társadalomban végbemenő változásra és a
társadalom külör
ra kellene irányulniuk, intézményi kifejezésükkel egyetemben. Az európai méretű,
összehasonlító vizsgálat mind összeurópai, mind egyes országokra jellemző sajátossá­
gok megállapítását ígéri, és elősegítheti a kelet-közép-európai országokra nézve olyan
korábbi vélemények meghaladását, amelyek túlnyomórészt insztitucionalista befolyás
alatt gyökeresedtek meg.14
Russocki szerint Cseh-, Lengyel- és Magyarországon a belföldi forrásokban
curiának vagy colloquiumnak nevezett gyűlések hasonló társadalmi szerepet játszot-
tak. mint Nyugaton. A tevékenység hasonlóságának az a közös társadalmi
szükségszerűség a gyökere, hogy a hatalmasok, az előkelők tanácsát és egyetértését az
uralkodónak ki kellett kérnie. Ez volt a hatalom gyakorlásának a középkor régebbi
századaira általánosan jellemző módja. Két alapvető tényből következett. Először is
Európa mindkét részén az embernek embertől való közvetlen függése hosszú időn át
sokkal nagyobb szerepet vitt az elvont fogalmú államnak való alárendeltségnél. Aki

13 M arongiu, 1962. 65. és 88.

14 R ussocki, 1968. 217.

20
uralkodójának tanácsot adott, sőt valamely döntésbe beleegyezett, már kötelezte is
magát a döntés végrehajtására. Másodszor az immunitásoknak a rendiség kialakulása
szempontjából Európa mindkét szférájában rendkívül fontos, hasonló szerepűk volt.
Russocki ezért egyetemes érvényt tulajdonit annak a megállapításnak, hogy a korai
feudális királyságokban a hatalmasoknak (azaz a vazallusoknak éppen úgy, mint a
nem hűbéres királyi főtisztségviselőknek) a gyűlései alkották azt az alapvető
amely az uralkodó osztály részére lehetővé tette a hatalom gyakorlását. Abban a
folyamatban, amelyben megfogalmazták és kifejezték az uralkodó osztály akaratát,
mérhetetlen volt a gyűlések jelentősége. A kezdetleges társadalmi viszonyok közt ti. az
új jogszabálynak még nem adott kötelező erőt az a tény, hogy az arra jogosított
kormányzati szerv bocsátotta ki. Az uralkodónak tehát feltétlenül tekintetteLkellett
lennie egyének és társadalmi csoportok kiváltságolt helyzetére, mert hozzájárulásuk
nélkül sok mindent nem lehetett ráiuk kényszeríteni. Az előkelőknek a gyűlések adtak
lehetőséget az őket közvetlenül érintő ügyekhen a döntés befolyásolására mind-a
politikában, mind a bíráskodásban. Ez szabott normát mind a régi szokások
magyarázatában, mind újak bevezetésében.15
A bárói hatalomnak az uralkodóval szemben való fölénybe kerülése megváltoztatta
a kormányzat hagyományos szerkezetét és növelte a gyűlések jelentőségét. Feladatuk
lett ui. azon őrködni, hogy a király tisztelje a „régi, jó szokásokat”, felléptek a királyi
tisztségviselők visszaélései ellen, megtartották a nagy bírósági ülésszakokat és
hozhattak néhány különlegesen fontos ügyben határozatot mindazoknak a tanácsá­
val, so t~beleegyezésévei, akik jogot szereztek az állam együttes kormányzásában a
részvételhez. Kezükben az ellenállási jog volt a szankció.
Ezt a nevezetes jogot egyaránt tartalmazták olyan országok uralkodóinak
privilégiumai, amelyek jól ismerték a hűbéri rendszert, és olyanokéi is, amelyek csak
egészen csekély mértékben alkalmazták. A magyarázat erre alighanem azoknak a
kérdéseknek a hasonlósága lehet, amelyeket a hatalmasok itt is, ott is különösen
fontosnak tekintettek: az uralkodónak a hatalommal az előkelők szempontjából való
«¡i'ilyns viMraólfiMi, a trón és a nagyhatalmú urak közti feszültség növekedése, az
előkelőknek jogosítványaik tartós biztosítékaiért folytatott küzdelme. Mindez fontos
tényezőié Európa mindkét felén a gyűlések keretében a változásnak.
Legfőként a Jdrállyal—vívolL harcok idézték elő az oligarchiának olyan külön
csoportban való konszolidálódását, amely azonosította magát a Communitas
Regnivc1, és a gyűléseken az „ország egész lakossága" nevében lépett fel. Már
Spangenberg megállapította: a~szövetkezés jogának külön társadalmi csoport részére
való elismerése együtt járt az ellenállási ioe megadásával, és hathatósan előmozdította
a már rendi jellegű gyűlés kifejlődését. *
Küzdelmük során uralkodó és előkelők más, addig kívülálló társadalmi csonor-
toknál kerestek támogatást: a kisebb lovagoknál és városoknál. így új politikai erők

>* R ussocki, 1968. 218. és uö., 1969. 391.

21
J u to tta k az országos gyűléseken fontos pozíciókhoz és kapcsolódtak be fokozatosan a
Communitas Regnibe.16
Russocki szerint a politikai gyűlések történetében nem a városoknak erre vagy arra
a gyűlésre való esetleges meghívásában kellene látni a döntő mozzanatot, hanem egész
, r endi csoportok javára tett, tartós engedményekben, aminthogy Marongiu a
polgároknak néhány 12. századi angliai és hispániai gyűlésen való jelenlétéből még
nem tartja megengedhetőnek a rendi gyűléseknek túlságosan is korai időből való
származtatását.17
- Az uralkodóknak legalább időnként gyűlésre kellett hivniuk nemcsak a személy
szerint hivatalos előkelőket, akik úti singuli cselekedtek, hanem ugyanúgy olyanokat,
akik talán kevésbé formaszerűen, inkább politikailag képviseltek olyan társadalmi
csoportokat, amelyektől szabadságjogaik alapján a király által rájuk rovandó
rendkívüli terhekhez(adók, hadiszolgálat, pénzmegváltoztatása) meg kellett szerezni
hozzájárulásukat.18
Ezen az úton a kormányzáshanvaló részvétel egyr&szélesebb társadalmi csoportok
számára kezdett fokozatosan véletlenszerű, szórványos, de facto helyzetből strukturá­
lis-jogi alapelvvé lenni. A régi colloquium vagy concilium így tette meg első lépéseit az in
statu nascendi levő rendi gyűléssé alakulás feléTRussocki a kifejezés alkalmazását és a
megkülönböztetést tekintve Górski és Bisson terminológiájára, illetve észrevételeire
hivatkozik. Górski ui. a Russocki által nascens állapotúnak jelölt rendi gyűléseket a
Standeversammlung névvel különbözteti meg a Standetag kifejezéssel illetett, valódi
rendi gyűléstől, Bisson pedig a 13. századot a francia parlamentarizmus történetében a
kezdetek korának, az alakulás szakaszának jellemezte. Bisson a languedoci fejlődés
megfigyelése alapján tette ezt a megállapítást. Languedocban ui. a 13. században
fokozatosan alakult ki a képviseleti rendszer és az az elv, hogy a rendek
közreműködnek bizonyos uralkodói döntések hozatalánál.
Időnként, pl. Ésgak—é&_Kelet-Közép-Európa egyes országaiban ezeknek a
gyűléseknek a szerepét a kibővített királyi tanács vette át és szolgált szerényebb keretek
közt a király és a rendek-szót értésének eszközéül.
Különös figyelmet érdemel Russocki szerinteBboT a szempontból Magyarország: itt
a nemesség által a 13. század második felében látogatott országos gyűlések szerepét az
újonnan trónra került Anjouk alatt szintén átvette a királyi tanács. Russocki úgy
gondolja, hogy a magyar püspök 1338. évi panasza a helyzetet nagyon jól megvilágítja
és a rendiség története szempontjából általánosabb tanulságai vannak. A panasz
közismert:, „Tilosak a rendek közgyűlései, amelyeken az ország helyzetét szabá-

16 R ussocki, 1968.219. A kelet-európai fejlődést illetően: Górski, 1966., Spangenbekg, 1912. 55. és kk.
Az ellenállási joggal és „az egész ország lakosságának” képviseletével kapcsolatban 1.: N áf, 1949.40. és kk.
H olt, 1960. 55. és kk. és 63. Colson, 1954. 114. és kk.
17 M arongiu , 1962. 116— 119.
** K utrzeba, 1923. 166., D umont, 1966. 213., Spufford, 1966. 113.

22
 lyozták. (Vetítős esse generales ordinum conven tus, in quibus status regni temperaba-
turJ ” 19
Russocki szerint a pápánál az idézett panaszt tevő főpapok a valósághoz hűen írták
le és magyarázták a maguk korabeli politikai helyzetet, vagyis nemcsak a 15. századtól
kezdve beszélhetünk hazai rendiségről, amikor ti. intézményei már teljes érettségben
voltak.
- - Az egyes európai államokban a 13— 14, században feltűnő ordinum conventusoknak
hosszú u tat kellett tenniük addig, amig elérték állandó szervezeti felépitésúket. a
tanácskozások periodikusságát és a képviseleti rendszertT nem is említve azt a
tudatukat, hogy már kollegiális szervet alkotnak. Sőt a gyűléseknek ez a tárgyalt, úi
típusa hosszabb-idón át párhuzamosan és együttesen állhatott fpnn a Irirály ¿c a7
előkelők jól ismert, hagyományos gyűléseivel, amint Anglia és Franciaország példája
mutatja.2** 1 ~~
fTühondj megállapítása, hogy olyor nagyon nehéz a rendi gyűlés és a régi kúria közt
pontos hatart húzni. Mindkettőnek hasonló volt a funkciója, azonos szükségletek
teremtették meg: a királyi hatalomnak az ország „politikai erőinél” támogatás
szedésére irányuló törekvése, az 6 részűkről pedig a király döntésére gyakorlandó
befolyás biztosítási módjának szüntelen keresése és az azon való szüntelen őrködés,
hogy a döntések mindenkor összhangban legyenek mindazoknak az érdekeivel, akik
.Jelentenek valamit” az állambanés a lakosság egészének nevében lépnek fel. Dhondt
szerint mind a régi kúria, mind a rendi gyűlés a feudális érdVkcsoportok kisebb vagy
nagyobb számú szószólójából állt. Változó tényező volt az a társadalmi és politikai
környezet, amelyben a gyűlés tevékenykedett, és az a mód, ahogyan ezek az erők
szervezkedtek, és kierőszakolták az ország kormányzatában a részvételüket.21
Mindezek alapján Russocki némileg szabatosabbá akarja tenni a „preparlamentáris
(vagy rendiség előtti) gyűlés” Marongiu által bevezetett fogalmát.
A gyűléseknek Marongiu által javasolt osztályozása kifogásolható azért is, mert
nagyobb hasonlóságot vesz fel a burzsoá parlamentek és a rendi gyűlések közt, mint a
rendi gyűlések és a kronológiailag náluk régebbi gyülekezetek közt, és azért is, mert
egyazon megítélés alá von olyan heterogén jelenségeket, mint a Maifeld, a hűbéri kúria
és a szláv városi központok vjecséye.
A Marongiu ajánlotta terminológia pontosabbá tételére javaslatait Russocki így
összegezte és indokolta:
1. ^Rendiség előtti gyűlésnek” csak az előkelőknek, a papságnak, a világi
lovagoknak és olykor a városoknak az összejöveteleit kellene nevezni, amelyeket az
uralkodó hívott egybeTes abofóle úti suíguli lépnek fel. Ezek a gyűlések egészen mások
voltak, mint a frank kori placitum vagy a szláv városi vjecse. A „preparlamentáris”-nál
sokkal szabatosabb a „képviselet előtti” gyűlés kifejezés. Számot vet ui. azzal a

•• R ussocki, 1968. 220., G órski, 1966. 54., F olz , 1965. 177. és kk.
20 T aylor, 1954. 433. és kk., L yon, 1960. 535.
21 D hondt, 1965. 198. és 247—251. R ussocki 1968. 221.

23
 strukturális különbséggel, amely az egyes cs^»p™tnt teljhatalmú képviselőinek mind
nagyobb szerepet nyújtó rendi gyűlések és az olyan gyűlések közt állt fenn, amelyeken
esetleg szélesebb közösségeket a felettük gyakorolt joghatóság és nem a_tőlük kapott
meghatalmazás címén képviselő, egyes egvedek személyenként vettek reszt­
é i Csíra jelleggel mára_rendi gyűlés keletkezésével van dolgunk attól á pillanattól
fogva, hogy a rendi szolidaritásra támaszkodó, szélesebb társadalmi csoportok
képviselőinek rendkívüli terhekbe való beleegyezésére hivatkoznak. A megáílapitás
arra az esetre is vonatkozik, ha a beleegyezést nyilvánítókat formális szempontból
nehéz is a rendek igazi teljhatalmú megbizottainak minősíteni. Az in statu nascendi
levő rendi gyűlések ismertetőjegye az, hogy rajtuk — eleinte csak szórványosan és
korlátozott szavazati joggal — megjelennek az oligarchikus főtisztviselői kategóriánál
szélesebb társadalmi csoportok szószólói.
3. Ezeknek a gyűléseknek a továbbfejlődése egyáltalán nem volt efryenre vnnah'ipc
töretlen, sőt időlegesen meg is akadhatott. Keletkezésük ideje mégis joggal
^határozható meg az imént alkalmazott kritérium alapján.22
4. Könnyen lehetséges, hogy a rendi gyűlések létrejöttének módjára vonatkozó
korporatista és insztitucionalista álláspontok ellentéte csak látszólagos, mert a
különféle orszáeokban_másként fejlődő jelenségek általánosítására irányuló, nem
jogosult törekvésből ered.23 «
M. Mitterauer az^európai rendiség számos lényeges kérdését veti fel, és sokra
igyekszik választ is adni vázlatnak ( Skizze) nevezett tanulmányában. Úgy gondolja,
hogy a teljesen kifejlett, késő középkon rendiség ideién az országos és tartományi
gyűléseken való részvétel alapja személyes jogosultság és közösségek képviselete lehet.
A kettő szorosan összefügg, és egyik sem tárgyalható a másik nélkül. Ezért nem
pusztán a képviseleti alkotmány elemeiről kívánt beszélni, hanem általánosabban a
—politikai jogosultságról a középkori rendiségben. •
Nem tart kielégítőnek olyanféle meghatározást, hogy a rendek adott terület
összlakosságán belül kiváltságolt osztályok vagy rétegek, illetve képviselőik. Valamely
tartomány prelátusainak rendje például nem azonos a papsággal, s nem is képviselője.
A tartományi lovagi rend szintén csak a fejedelem lovagjait foglalta magában, de más
urakét nem. A tartományi rendi jogot élvező városok képviselői éppígy nem
képviselték a polgárságot, a falusi közösségekéi pedig a parasztságot, hanem csak az
őket éppen küldő, meghatározott kommunitást. A társadalmi tekintély és gazdasági
hatalom nem tekinthető a rendi jogosultság közvetlen ismertetőjegyének, mert nem ad
választ arra az alapvető kérdésre: miért van azonos kritériumokkal rendelkező
személyek csoportjából egyeseknek az országos és tartománygyülésen részvételi joguk.
másoknak pedig — ugyanabból a csoportból — jajért nincs.
Mitterauerkielégitó választ az illető territórium mindenkori uralmi szerkezetéhen
(Herrschaftsgefuge) keres, mert ennek keretében kívánja a rendeknek, mint a

« R ussocki, 1968. 224.

“ R ussocki, 1969. 402.

24
territórium feletti uralomban közvetlenül, vagy képviselők útján részt vevő emberek
csoportjainak aLlényegét magyarázni,24*
Az országos vagy tartományi rendhez tartozás első és legfőbb feltétele az ország
vagy tartomány, urának való közvetlen alárendeltség Nem tartozik tehát országos
vagy tartományi rendhez valamely tartománybeli úr vazallusa, sem nemesi Schirm­
herrschaft alatt álló apát vagy prépost, sem egyházi vagy világi úr városa, hanem csak a
fejedelem advocatiája alatt levő monostor elöljárója, a fejedelem lovagja, illetve
városa. A második alapfeltétel volt önálló uralmi jogokkal való rendelkezés: ez lehetett
személyes (mint a nemességnél vagy a főpapoknál) és lehetett kollektív (mint autonóm
városi és falusi közösségeknél). A fejedelem közvetlen tulajdonosi szférájához
(Kammergut) tartozás kizárta a rendi minőséget.
A nemességnek az országos és tartománygyúlésen való részvétele szempontjából az
illető territóriumon elfoglalt helyzet (Stellung im Lande) a mértékadó, ezt pedig
eredetileg a hadi és bírósági helyzet határozta meg. A katonai és bírósági funkció
gyökerében szorosan összefüggött. Ezért az általuk közvetlenül érintett személyek
köre szinte azonos volt. A két funkció megkülönböztetésével az uralkodó bíráskodásá­
nak való ImTwtlein alárcn<fc)tség lett a meghatározó. Az ilyen bírósági gyűlések
esetében gyakran állapítható meg későbbi országos és tartománygyűléshez vezető,
folyamatos fejlődés.
A közvetlen uralkodói bíráskodásnak újabb nemesi csoportokra való kiterjedése
bővítette azoknak a korét is, akiknekjoguk volt országos és tartománygyűlésen részt
vennL
^ A természeti gazdálkodáson alapuló hadrendszerben valamely nemesembemek a
helye mindig bizonyos birtokhoz volt kötve. A hadrendszemek az eredetTtermészeti
gazdálkodástól mint bázistól vahTelszakadásával és a nemesi hadkötelezettség
háttérbe szorulásával az említett birtok magában véve lett a jogosultság egyed Ott
alapja: nagyságának megfelelően szedhetett adót a fejedelem a nemességtől.
XTendi adómegajánlási funkció jelentőségének növekedésével nagyobb hangsúlyt
kaptak az adózás szempontjából mértékadó földesúri jövedelmek. A középkorban
ennek ellenére sem vált el alapvetően a rendi jogosultság az erre képesítő földbirtoktól,
S ezt a jogot nem_épltették kizárólagosan az adózási tphprhírásra
A -ren d i gyűlések alaptípusainak VMitterauer^az országos (birodalmi) és tar-
tománygyülést tekinti.26 Az országos (birodalmi) gyűlések osztályozásánál Hintzét
követi.
Az egyik változat, az országgyűlésnek a magnum consilium kibővülésével való
létrejötte, szerinte mindig az uralkodói hatalom intenzivebbé válásának következmé­
nye. Ebben az esetben a király hatalma országszerte eevre szélesebb köröket vont köz­
vetlen függésébe. Ez történt Angliában. Nélküle a grófságok képviselői a 13. század

24 M itterauer, 1977. 11— 13.

25 M itterauer, 1977. 31—33.
26 M itterauer, 1977. 16.

25
 1

végén a parlamentben nem ülhettek volna együtt a személy szerinti meghívás alapján
megjelentekkel. A királyi hatalom mintegy tanácsába tagolta, egymással periig integ­
rálta a regionális közösségekbe tömörült elemeket. Azjlygn típusú rendiség fejlődé­
sének, a király és a helyi nemesség között a közvetlen kapcsolat megteremtésének
nagy akadálya volt a tartományi fejedelemségek alakulása, mint Németoíszágban is.
A másik változat, a dinasztikus úton keletkezett birodalmak esetlegesen egységes
rendiségének alapjául újabb eredetű tartománygyülések szolgáltak. Itt horizontális
integrálódás ment végbe. Ennek egyik első foka a valamely fejedelem uralma alatt levő
tóhh hM-ritóriinn tartománygyűléseinek együttes tartása. Haladottabb fokozat volt,
amikor az uralkodó helyzetben levő tartomány gyűlésére hívták a melléktartományok
rendjeinek képviselőit-A legfejlettebb volt az egyes tartománygyülések által küldött
bizottságokból állcLgyülés. Ezt a burgund hercegek valósították meg a legtisztábban
németalföldi tartományaikban.27
MitteraueT Európa központi és peremterűletei közt a tartományi rendek szem­
pontjából is különbséget tesz. A peremterületek regionális és tartománygyülései ti. a
királyi hatalommal álltak szemben, a központi területek tartományi rendjei pedig
önálló partikuláris hatalommal, a territoriális fejedelemmel, összetételük is más volt: a
peremvidékek helvi gyűlései nem tagolódtak kúriákra. Ezen kívül pl. a magyar megyék
és a lengyel vajdaságok, kastellániák gyűléseinek csak nemesi résztvevői voltak.
Mitterauer szerint a rendi tagozódás különbségei mind tartományi, mind országos
(birodalmi) síkon azuralmi struktúrák különböző feltételeinek következményei. Az a
felfogása, hogy Hintze nem adott megnyugtató magyarázatot arra az általa egyébként
helyesen megállapított tényre, hogy azeurópai rendiség fő típusai az egykori Karoling\
birodalom központi és peremterűletei szerint fejlődtek kL_____ ^-------- ----------------'
Mitterauer ebben a tekintetben három különösen fontosnak látszó kérdésre keres
választ: a) a territoriális- fejedelemségnek mint a tartományi rendi szervezet
vonatkozási rendszerének eredete; b) a nemesség ama sokrétű tagoltságának oka.
amely— a—Írnzpnnti felrvésn országokat a peremteriiletielrtól megkfilönhÖTfti- n) a
városi és falusi közösségek gyökere, amelyeknek képviselete a központi terület
államainak rendi képződményeinél különösen jellegzetes ismertetőjegy. Mitterauer
hangsúlyozza, hogy ez a három jelenség nem magyarázható pusztán egyetlen okkal,
mégis hivatkozik olyan tényezőre, amelynek a Karoling-birodalom területén
végbement, jellegzetes alkotmányfejlődések szempontjából központi jelentősége volt.
Ez a tényező szerinte a birodalmi epyházivapvnn (Reichskirchengut) immunitása és a
ráépülő uralmi formák.
Franciaországban ti. az ún. saját püspökségeket (Eigenbistum) és laikus apátságo-
^ kát a fejedelemségek felépítésében meghatározó elemnek tartja. N émetországban
ehhez hasonló jelentőséget tulajdonit a tartományi fejedelemség létrejötte szem­
pontjából a Fogf-intézménynek, mint az immunitást élvező birodalmi egyházi vagyon

27 M itterauer, 1977. 18—20.

26
 feletti nemesi hatalom kevésbé éles formáiénak. Megszűnésének folyamata (Entvog-
tung) egyházi fejedelemségeket hozott létre. Itáliában, ahol az Eigenkirche-rcndszcr-
nek soha nem volt akkora jelentősége, Mitterauer a püspöknek a város feletti hatalmát
ja_kommunális jjnkormányzat megelőző fokának tekinti. Az autonóm városi
közösségé^ ? jparnHtalr ayii^án a falusi közösségek önkormányzati jogai is.
A Reichskirchengut immunitásához fűződő, divergens alkotmányfejlődés így
Mitterauer szerint részben kiindulópontul szolgál a Hintze által megállapított, két fő
terület strukturális különbségeinek magyarázatához, részben pedig érthetővé teszi a
Karoling-birodalom utódállamai közt az uralmi struktúra különbségeit.28
Modellszerű egyszerűsítésben Mitterauer a középkor rendjeinek struktúráját
részben egyházi és világi Hausherrek, részben városi és falusi (olykor nemesi)
önkormányzati csoportok szerkezeteinek áhráznlja A "városi közösség szintén
HausherrekhőX áll, akik részben közvetlenül, részben csoportkótelékben vesznek részt
a város kormányzatában. Eszerint a köz mindenkori szférájában politikai jogosultsá­
ga közvetlenül vagy közvetve csak ilyen Hausherreknek volt.29
Az előző áttekintésből az európai rendi fejlődés kezdeteivel foglalkozó kutatások fő .
irányainak többfélesége, nem egységes mivolta tűnik ki. Az egység hiányának oka
kétségtelenül nemcsak a vizsgálati szempontok különbsége, hanem szintúgy a
vizsgálat tárgyának az a többfélesége, amely bizonyos alapvető egyezések ellenére is
kifejeződik. Ez a többfeleség azoknak a gazdasági-társadalmi-politikai viszonyoknak
a különbözőségében gyökeredzik, amelyek közt az egyes országok rendisége,
megjelent.
A következőkben országról országra haladva ismerkedhetünk meg a szakirodalom­
ra támaszkodva a 13. században és a 14. század elején az európai rendiség kezdeteivel.
A sort a feudális parlamentarizmus klasszikus földjének ismert Anglia és
Franciaország bemutatása nyitja.

21 M itterauer, 1977. 28— 30.

28 M itterauer, 1977. 41.

27
 II. A KORAI RENDISÉG ÉS EURÓPA ORSZÁGAI

I ;- •- .

1. ANGLIA

AILEdwardkirály uralma alatt, 1320 körfii keletkezett traktátus, a Modus Tenendi

. Parliamentum, érdekes leírást ad legalábbis azokról az elképzelésekről, amelyek a
narfamentnutSenléte és az_Ott intézett ügyek természete felől a korabeli angolokban
éltek.
Eszerint „világos, hogy a király parlamentet tarthat országának kommunitásával a
püspökök, grófok és bárók nélkül is, ha meghívták őket a parlamentre, jóllehet egyik
sem . . . jön el a meghívásra. . . de másként van az ellenkező esetben: semmiféle
parlament se legyen, bár az érsekek, püspökök, grófok és bárók, meg az összes pares
jelen lenne is a királlyal, amikor a kommunitások — egyháziak és világiak — nem
volnának hajlandók bizonyos okokból . . . eljönni . . . noha parlamentre hívták őket,
ahogyan de iure kell. Ezért helyes, hogy minden dolgot, amelyet a parlamentnek
kellene jóváhagynia vagy elvetnie, helybenhagynia vagy megtagadnia, vagy tennie, azt
a parlament kommunitása hagyja jóvá, amely a /parlament három fokozatából vagy
osztályából áll, azaz a papságnak a prokuratoraiból, a megyebeli lovagokból.
^ Ig a r a ^ o T e s óurgewses^TTatoinCnglia egész kommunitását képviselik, és ne az
előkelők [hagyják helyben], mivel mindegyikük csak a saját személyéért jön a
parlamentbe. ( . . . patet, quod rex potest tenere parliamentum cumcommunitaie~regnt~~
sui absque episcopis, comitibus et baronibus, dumtamen summoniti sunt ad parliamen­
tum, licet nullus . . . a d summonitiones suas veniant.. . séd aliter est econtra, licet
communitates — eléri et laici — summonitae essem ad parliamentum, sicut de jure
debent, et propter aliquas causas venire nőtlent . . . tunc parliamentum nullum esset
omnino, licet archiepiscopi, episcopi, comites et barones et omnes eorum pares cum rege
interessent: et ideo oportet, quod omnia quae affirmari vei infirmari, concedi vei negari,
vei fieri debent per parliamentum, per communitatem parliamenti concedi debent, quae
est ex tribus gradibus sive generibusparliamenti, scilicet exprocuratoribus eléri, militibus
comitatuum civibus et burgensibus qui repraesentant totam communitatem Angliáé et
non de magnatibus, quia quilibet eorum est pro sua propria persona ad parliamentum et
pro nulla alia.)"30 Ugyanez a Modus előadja, hogy azgkatazügygket, amelyek miatt a
parlamentet összehívták, a kalendárium parliamenti alapján kell tárgyalni, a
beterjraztett'reticióF fe rlré zes^ ^ nélkül benyújtójá-

30 Stubbs, 1890.’ 512.

28
 nak kilétére. Ezeket az ügyeket a^^^o^^íg^osztálj^ozza.: a háború, és egyéb olyan
ugyeETamelyek a király, királyné J s gyermekeik személyét érintik, azu táiyaju aaáí»
commune negotium&i, mint pl. a különféle törvények (leges originales, judiciales et
executoriae) hiányosságaitjlle^to'lV eny^lujza'toTa. végül egyedigügyék (negotia
singularia) ,31 ............■■■»■■'
Másként ir a parlamentről a kb. 30 évvel korábban, 1^90 jcfl£ÜLlésaillt,| qfvtplp-n
szerzőifl y-at. a Fleta: „A király úrnak ugyanis a tanácsban tartott ítélőszéke a
parlamentjein [vagy: parlamentjeiben] van, prelátusok, grófok, bárók, előkelők és más
jogot tudók jelenlétében, ahol.döntenek az ítélkezés kétes eseteiben, új orvosszerekről
gondoskodnak az új jogsérelmekkel szemben és kinek-kinek igazságot szolgáltatnak
érdeme szerint. (Habét enim rex curiam suam in consilio suo in parliamentis suis,
praesentibus praelatis, comitibus, baronibus, proceribus et aliis viris peritis, ubi
terminatae sunt dubitationes judiciorum et novis injuriis emersis nova constituuntur
remedia, et unicuique justitia, prout meruit, retribuetur ibidem.)"31
A Modus által adott kép olyan már végbement változás eredménye, amely a 13.
század vége felé még folyamatban volt. A Modus szerzője parlamenten egyszerűen a
közösségek képviselőinek részvételével tartott gyűlést ért. Másként volt ez még a 13—
14. század fordulóján is. A szakirodalom erre vonatkozó felfogásának alakulását
igyekszem a következőkben vázolni. ...
Szemléletesen mutatta be a kérdés három különféle szempontját GutnovsfrŐ
megkülönbözteti egymástól a brit parlament történetének terminológiai, intézményi
es tarsadalmT_vonatkazá^át. Arra luvat^oak. hogy a T 3— 14. század fordulóján
krónikák és okleveles források a parliamentumot más kifejezésekkel (pl. tractatus,
colloquium) egyetemben a király által Összehívott, bármilyen ünnepélyes gyűlés vagy
^tanácskozás-jelölésére használták, mert a szó még nem volt műkifejezés. Ezért
jelölhetett a különböző esetekben háromkülynféle jayűléstipust. így jelenthette a I
leggj^ggabfe^jsztség.viselőkből álló, szúkebb. körű, operatív királyi tanácsot, \
— ^melvnek ^ g le g ^ kialakulasa elkülönült funkcióival éppen'erre'a toriraLesik.
Jelenthette továbbá a főpapok és bárók széles körű összejöveteleit, amelyek a 13.
század első felében még magnum consilium elnevezéssel szerepeite k é i eredetüket m é g ^ >
a„12. századi királyi kúria kibővített üléseitől veszik. Jelenthette végül azokat
gyűléseket is, amelyen a közösségek, a commons képviselői is részt vettek. Gutnova
statisztikát készített az I. Edward korában (1272— 1307) tartotTHlTÍorrásokban
parl(i)am entum m k nevezett gyűlésekről. Számításai szerint akkor 55 ilyent tartottak.
Ebből 21-en voltak jelen a commons képviselői is, szintén 21 gyűlés képviseli a council
o f Magnatest, és csak tizenhárom alkalommal (s nem is teljes határozottsággal) lehet
szó a szűkebb értelemben vett királyi tanács (consilium regis) üléséről. Ez az eredmény
Gutnova szerint elutasíthatóvá teszi azt a véleményt, hogy a parliamentum főleg a

11 Stubbs, 1890.’ 507.

" Idézi M aitland, 1893/1970. 128. 2. jegyzet.

29
 consilium regist jelentette, és hogy ez utóbbi intézmény vetette volna meg a képviseleti
parlament alapját.
Élesen polemizál azzal a XIX. századi liberális polgári felfogással, amely
fordulópontnak tekintette és Model Parliamentnek nevezte az 1295 novemberére
összehívott gyűlést. Ebben látták ti. a szabályszerű képviseleti parlament kezdetét,
mivel a források hiányos publikációja alapján úgy tudták, hogy Edward uralmának
első tizennyolc évében csak háromszor (1283-ban két ízben, 1290-ben pedig egyszer)
hívtak parlamentre commum'íixs-képviselőket, mindössze járulékos elemekként
^ kezelve őket. Csak 1910-ben találták meg és tették közzé az Edward által személyesen
első Ízben 1275 tavaszára összehivott gyűlésre a commitfrifas-képviselőknek szóló
meghívókat. Ezek önmagukban is bizonyították, hogy Edward kezdettől fogva
gyakorolta a képviselőkkel kiegészített parlamentek összehívását.
"" Gutnovának az a véleménye, hogy összetétele és összehívási módja szempontjából
az 1295. évi parlament semmivel sem volt inkább „minta”, mint az 1275 tavaszára
meghirdetett vagy az 1283. éviek. Ami az 1290-es évek végén a communitas-
képviselőkkel kiegészített parlamentek összehívásának nagyobb szabályosságát illeti,
ő ezt inkább az 1296/97. évi politikai konfliktusok következményének tartja, amelyek
I a Confirmalio Cartarum kiváltságlevél kiadásával végződtek, mintsem a Model
/ Parliament összehívásával teremtett precedens egyszerű utánzásának. Szerinte ebben
az értelemben tekinthető fordulópontnak a korai angol parlament, mint a rendi
képviseleti intp7jnpnv történetében az 1297, év, amikor a győztes ellenzék, részben már
a parlamenthez kapcsolódva, a királytól olyan oklevelet csikart ki, amely elismerte a
L parlament fnrmaszgrű jogát az adók engedélyezéséhez. A képviseleti parlamentnek ez
a joga különösképpen is ösztönözte Edwardot a továbbiakban ilyen szélesebb típusú
gyüléselucendszeresebb összehívására.
I Edward — Gutnova számítása szerint — uralmának első huszonöt évében (1272—
1297) összesen 36 gyűlést hívott egybe, közülük csak 11 ölelte tel a közösségek
I képviseletét, néha meg éppen csak a grófsági lovagokét. Ezzel szemben uralkodásának
utolsó tíz évében (1298— 1307) 19 gyűlést tartott, közülük 9 volt városi és megyei
képviselettel összekötve. Ez azt jelenti, hogy 1297-ig átlagosan kétévenként vagy két és
1 fél évenként jött össze képviseleti parlament, 1297 után viszont majdnem évente.
I ,Az ilyen típusú parlamentek gyakoribb összehívásánál más okok is közrejátszottak.
A szakadatlan háborúk ti. (először Franciaországgal, majd Skóciával) a pénz
megszakítás nélküli beáramlását kívánták, és mind gyakrabban késztették Edwardot
arra, hogy adóköveteléseivel alattvalóihoz forduljon. Ezen kívül az 1297. évi
konfliktus a királyt az 1258. évihez hasonlóan széles körű ellenzékkel állítva szembe,
újból elevenné tette a bárói veszély dolgát, és láthatóan arra ösztönözte az uralkodót,
hogy a gyakrabban összehivott képviselőknél keressen ellensúlyt a bárói ellenzékkel
szemben.
I Gutnova mindebből arra következtet, hogy a parlament a szó rendi képviseleti
-gyűlést jelentő értelm iben a 11 szárad végén még csak alakulóban volt, még nem vált
ki egészen a középkori Anglia központi kormányzatának általános rendszeréből. A

30
 kortársak gondolkodásában — hangsúlyozza a szovjet kutató — a képviseleti
pariatngnt sem összetételének, sem funkciójának szempontjából nem különbözött a
többi parlamenttől, vagyis a király által összehívott, ünnepélyes tanácskozó gyűléstől,
ugyanaz alatt a valamennyit összefoglaló nevezet alatt rejtőzve. A parliamentwn szó az
1260-as évek végétől az 1300-as évek elejéig terjedő periódusban kezdi felvenni azt a
jellegzetes jelentését, amely jelölni fogja a mind a király tanácsosainak, mind az
előkelőknek, mind a városi és megyei képviselőknek a részvételével tartott széles körű
gyfiléseket~Ez a riévezeT akkor kapcsolódik majd véglegesen az ilyen tipusú
gyűlésekhez, amikorra a közösségek nélkülözhetetlen és befolyásos alkotórészeikké
válnak.
A századforduló eseményeiben Gutnova az „előkelők tanácsának” még tevéke­
nyebb és jelentősebb szerepet tulajdonit, mint a leendő szűkebb körű királyi tanácsnak
és parlamentnek, de az „előkelők tanácsának” napjait ezzel együtt megszámláltnak
látja. Az új jelentésű parlament befolyásának gyors növekedése a 14. sz, első
évtizedeiben odavezetett, hogy a magnum consilium véglegesen alkotórészévé lett.
Gutnova szerint a parlament, mint rendi gyűlés intézményi szempontból a magnum
consilium állományának fokozatos bővülése útján fejlődött ki, amely valószínűleg
először lehetett összehívott parlament. Hiszen ennek a szónak ajiivatalos dokumentu­
mokban való meggyökeresedés e ~ — érvel Gutnova — nem a király szűkebb
tanácsához, hanem éppen a magnum consiliumhoz fűződik (bár elég szűk körűhöz),
amelynek szabályos összehívását az Oxfordi Províziók előírják. Angliában a
parlamentet a szó későbbi értelmében parlamentté a városok és megyék képviselőinek
részvétele tette, ennek köszönhetően alakult a királyi tenentes hűbéri tanácsa rendi
képviseleti intézménnyé, ez. adta azt a sajátosságát, amely — íija Gutnova —
megkülönbözteti más országok rendi képviseletétől. Ezért szerinte az angol rendi
képviseleti intézmény története alapjában és mindenekelőtt a megyei és városi,
képviseletnek, valamint a magnum consiliummál való összeolvadásának története,
amely utóbbi ennek a fejlődésnek a során szűnt meg önálló intézmény lenni. Az angol'
parlamentnek mint rendi gyűlésnek a kialakulását a 13. század második felében nem
annyira ennek vagy annak az intézménynek a fejlődése készítette elő — foglalja össze
álláspontját a szerző —, mint amennyire legfőként a társadalom életében fontos '
_változások, amelyek éles konfliktusokban nyilatkoztak meg. Az állam intézményeinek \
a fejlődése csak külső kifejeződése volt a társadalmi és politikai erők viszonyában \
történt, mélyebb változásoknak, amelyek életre hívták ezeket az új intézményeket.33 '
Gutnova olyan kérdésről fogalmazott meg gondosan mérlegelt, marxista álláspon­
tot, amely körülbelül egy évszázada éles viták tárgya.
W. Stubbs^ a múlt század legnagyobb Constitutional Historyjknak szerzője,
Angliára nezve fejtett ki olyasmit, ami az alkotmánytörténet liberális kutatóinak
Európa-szerte felfogása volt a rendi gyűlések eredetéről. Előadása szerint Anglia
parlamentje a nemzet auktoritásának a király általi elismeréséből eredt, aki — bár

» G utnova, 1961. 66—68. és 73—74.

31
kényszer hatására— nem volt érzéketlen népeinek politikai képességei iránt. Főként a
parlament törvényhozási és adót megszavazó jogosítványát emelte ki, a parlament
létrejöttében az adózást, illetve a királyra nehezedő pénzügyi kényszerűséget minősítve
alapvető tényezőnek.34 Am még tulajdonképpen Stubbs életében megkezdődött a
parlament eredetére vonatkozó nézeteinek bírálata.
Annak a megállapítása, hogy a parlamentnek jogai és kötelezettségei egyaránt
voltak, a múlt század vége felé a Stubbs által nyújtott összkép felülvizsgálatára és
kritikájára törekvő tudósok fontos eredménye volt. Ellenhatás keletkezik tehát az
a dómegszavazó jogosítványnak a parlament fő funkciójaként való kezelése ellen, és
évtizedekre a „bírósági” funkciót fogják előtérbe állítani, szintén meglehetős
egyoldalúsággal.
Voltaképpen német kutató: L. Riess irányította arra a figyelmet, hogy a városi és
grófsági küldötteknek a meghívását inkább a királynak a bíráskodásban és
közigazgatásban rájuk való szükségével magyárázhatjuk, mintsem az adózáshoz való
hozzájárulásuk megnyerésének követelményével.35*
Angolszász kutatók közül elsőnek F. W. Maitland 1893-ban fogalmazott meg az
1305. évi parlament iratainak kiadásához készitett előszavában nagyjövőjü, ilyen
irányba mutató megállapításokat I. Edward parlamentjeinek mibenlétéről. Eszerint
„királyi tanács ülése a lényege és magva minden parliamentumnak. . . a rendszerint
»parlamenti petíciókénak nevezett dokumentumok petíciók a királyhoz és tanácsá­
hoz. . . a parlamenti »rotulus«-ok a tanács által — némelykor az ország rendjeivel
együttműködésben, de sokkal gyakrabban enélkül— elintézett ügyek iratai. . . Anglia
legfőbb ítélőszéke nem főpapok és bárók közgyűlése, hanem a király tanácsa”.5* Az
iratokhoz fűzött fejtegetése megfogalmazásában óvatos, gyakran tapogatódzó és nem
igényli, hogy megold a parlament korai története által felvetett sok kérdést.
Tulajdonképpen az általa kiadott anyag természete kényszerítette erre az elővigyáza­
tosságra. Tanulmánya igazi hatást valójában csak évtizedek múlva tett, bár
visszatekintve C. H. Mcllwain műve és A. F. Pollard „képromboló tanulmánya”
(iconoclastic essay) 37 benne találták meg kiindulópontjukat. Pollard szerint „I.
Edward parlamentjeinek. . . többnyire az volt a dolga, hogy igazságot szolgáltassa­
nak . . . A parlament elsődlegesen felsőbíróság. . . ” Két érvet hoz fel az ellen, hogy a
pénzügyet az angol parlament életrehívásának egyetlen tényezőjeként kezeljék: először
azt, hogy legkorábbi funkciója bírói jellegű volt, s ennek megfelelően az I. és II.
Edward által összehivott parlamentek legtöbbjén pénzt nem kértek és nem is szavaztak
meg. Másodszor arra hivatkozik, hogy a, parlamentek gyakori összehívását nem
annyira a király, mint inkább alattvalói kívánták: 1258-ban a bárók évTTiárom

34 Stubbs, 1896.4 II. IS. fejezet. — Az angol alkotmánytörténetírás fejlődését ismerteti Bónis, 1940.

4‘ R iess, 1885. és 1888. 1—33.

“ M aitland, 1893/1970. 133.
11 M c I llwain , 1910. és Pollard , 1926.1 Az idézett minősítés Millertől származik: F ryde—M iller,
1970. 1.

32
 parlament tartását követelték. Pollard szerint a parlamenthez az ott folyó igazság­
szolgáltatás miatt és nem az ott megszavazott adókért ragaszkodtak.38
H. G. Richardson és G. O. Sayles több mint négy évtizedes együttes munkásságot
fejtett ki Maitland felfogásának mélységben és szélességben való kiteijesztésére.
Mélyen a 13. századba követték visszafelé a királyi tanács parlamentben kifejtett
bíráskodási tevékenységét, és már 7236-ból is idéztek adatot a bancum régis
itélőszékröl a parlamentre halasztott perre. Vitathatatlanul megállapították azt a
szerepet, amelyet a parlament fejlődésében a más híróságok által felterjesztett
ügyeknek, valamint az alattvalók panaszainak és petícióinak a tanács általi eldöntése
játszott.39 Következtetéseiket igen határozottan fogalmazták meg: „ . . . a parlamen-
tek csak egyfélék, és ha megfosztjuk minden lényegtelen sallangtól, lényegük a király
vagy olyasvalaki általi jogszolgáltatás, aki egészen különleges értelemben képviseli a
királyt. . . az egyéb dolgok: a képviselet, az adóügy és törvényhozás, amelyek nem
lényegesek, ehhez a lényeghez járulhatnak, de lehetségesek és fellelhetők nem ritkán
olyan egyéb gyűléseken, amelyek nem parlamentek’’.40 Maitland álláspontjánál
felfogásuk abból a szempontból is merevebb, hogy Maitland a parlamentet még 1305-
ben is fejlődésben levőnek és ki nem forrottnak tekintette, inkább alkalomnak, mint
intézménynek, Richards és Sayles szerint viszont a tanácsnak a király nevében való
ítélkezés céljából tartott, szabályos ülései már a kormányzati rutinmunka szokványos
része 1258-tól kezdve, a parlamentet formális intézménynek minősítve azóta, hogy a
bíráskodás a parlament lényege. Ezek mindenesetre sarkalatos kérdéséi á Maitland
tanulmánya nyomán az angol parlament kezdeteiről ma is folyó vitának.41
A parlament, mint intézmény kezdeteinek kizárólagosan bírósági működéshez
kötése kétségtelenül sok ellentmondást keltett. M. V. Clarke a korai parlament
okleveleit vizsgálta ebbőT a szempontból. Arra hivatkozik, hogy amikor „az
oklevélkiállitás (roll-keeping) hagyománya már jól meg volt alapozva” más
bíróságoknál, a parlament oklevelei még folytonosságnélküliek és lökésszerűek, és
olyan benyomást keltenek „a parlamentről, hogy az rögtönzés, meghatározott terv
vagy bármilyen biztos program nélkül növekvő valam i. . . Fejlődésének döntő
tényezőjét az eléje kerülő ügyek sokféleségében kell keresni, amely részben kiegészíti és
fedi más bíróságokét, részben új területeket nyitott az államélet előtt. . . A
parlamentnek, mint főbíróságnak a merev elmélete nem fogja megmagyarázni sem az
oklevelekkel kapcsolatos körülményeket, sem pedig kiállításuk és tartalmuk szem­
pontjából válogató elv alkalmazásának hiányát.”42
J. G. Edwards behatóan vizsgálta Sayles és Richardson felfogásának Maitlandéhoz
való viszonyát. Megítélése szerint Maitland a szerkezet, Richardson és Sayles viszont a

M Idézi Edwards, 1954/1970. 279.

** Eredményeik legutóbbi összefoglalása: Richardson—Sayles, 1961. Vö. F ryde—M iller, 1970. 2.
49 Idézi Edwakds, 1954/1970. 280.
41 Miller megállapítása: F ryde—M iller, 1970. 2.
« C larké, 1936. 213—214.

3 Gcrics József 33
 rajta ellátható funkciók szempontjából törekedett meghatározni a parlament
„lényegét”. Edwards igyekszik megállapítani, hogyan is értelmezték az „igazság­
szolgáltatást” a korai parlamenteken. Hivatkozik rá, hogy Maitland óvatosan
különbséget tett a legszorosabb értelemben vett bírói tevékenység és a „kérelmek
meghallgatása” (the audience o f petitiont) közt. A kérelmek meghallgatása a
parlamentben sokszor vont maga után bírói vagy kvázi-bírói eljárást, nem annyira
abban a közvetlen értelemben, hogy a kérdést eldöntő elbírálás a parlamentben
történt, hanem abban a közvetett értelemben, hogy kijelölték a végleges döntést hozó
fórumot vagy bíróságot, és meghozatalához utasítást vagy útmutatást adtak. Ebben a
tág értelemben a kérelmek meghallgatását a parlamentben jogosan lehet „bírói”
tevékenységnek leírni. Kétségtelennek tartja azonban Edwards, hogy a petíciók
meghallgatása semmiképpen sem vont minden esetben „bírói” eljárást maga után.
Maitland megint óvatos különbséget tett .jogszolgáltatást” igénylő, és merőben
kegynyilvánitást kívánó petíciók közt. Ez utóbbiak meglehetősen nagyszámúak
voltak, megoldásuk pedig nem minősíthető jog szerint „igazságszolgáltatásinak.
Petíció benyújtása tehát nem volt szükségszerűen bírói vagy kvázi-bírói eljárás. Más
tekintetben viszont valószínű, hogy a parlamentben kifejtett .jogszolgáltató”
tevékenységre nagyobb részt petíciók adtak alkalmat.43
A korai parlamentek bírósági vonatkozását hangsúlyozó kutatók előszeretettel
hivatkoznak felfogásuk fő bizonyítékaként a Fleta már idézett, 1290 körüli
előadására, amely a parlamentben folytatott bíráskodást írja le. Edwards szerint
azonban csonka, egyoldalú képet alkothatunk csak a parlament funkcióiról, ha
pusztán a Fleta tanúságára hagyatkozunk. A Fleta vonatkozó előadása ti. olyan fejezet
része, amely felsorolja az ítélkező tevékenységet folytató királyi fórumokat. A Fleta
ebben az összefüggésben nagyon is helyesen említette a parlament funkciói közül a
csak bíróiakat, a nem bíróiak ebből a szempontból lényegtelenek, a szerző tehát ezen a
helyen jogosan hallgat róluk. Edwards a Fleta tanúságát kiegészíti két másik korai
kútfőével: az 1258. évi Oxfordi Províziókéval és egy 1280 körüli kancelláriai
dokumentuméval.
Az Oxfordi Províziók tartalmazzák ti. a periodikusan ismétlődő parlamentekről
fennmaradt, legkorábbi leírást: „ . . . A huszonnégyek úgy rendelkeztek, hogy évente
legyen 3 parlament: az első Szent Mihály nyolcadán, a második Gyertyaszentelő
másnapján, a harmadik június elsején, azaz három héttel Szent János napja előtt.^Erre
a három parlamentre jqjjcnek-gl a király választott tanácsosai fa tizenötökl — még
akkor is, ha nem küldenek értük —, hogy megviwtgflljálc a királyság helyzetét és
mcgtárgvaliále-a-lrfrálvsáp-és-tt-jritálv- közös szükségleteit együtt (purverTe estat dél
reaume et pur treter es cummims bosoingnes dél reaume et dél rei ensement) . És máskor
is ugyanígy, ha a helyzet úgy adódik, a király parancsára.” „Szintén megemlítendő,
hogy a közösség (le commune) választ 12 derék embert, akik el fognak jönni a
parlamentekre, és máskor, ha úgy adódik a helyzet, amikor a király vagy tanácsa

43 E dwards, 1954/1970. 281.

34
 értük küld, hogy tárgyaljanak a király és a királyság szükségleteiről (pur treter de
bosoingnes le rei et dél reáume), és hogy a közösség elfogadottnak fogja tartani azt,
amit a tizenkettő tenni fog. És azt a közösség költségének megtakarítása végett fogják
tenni.” „Nevezzen ki tizenötöt az a n é g y ... akit az előbb említett huszonnégy
választott avégett, hogy nevezzék ki ama tizenötöt, akik a király tanácsát alkotják. . .
Leevenjoguk tanácsot adni igaz lelkiismeretükre a királynak az ország kormányzásá­
nak és minden olyasminek a dolgában, ami a királyt vagy a királyságot illeti, valamint
helyesbíteni és orvosolni mindent, amiről úgy látják, hogy helyesbítést és orvoslást
kíván. . . És ha nem lehetnek jelen mindnyájan, az legyen érvényes és hatályos, amit
többségük fog tenni.”
Edwards kétségtelennek tartja, hogy a parlam en tek n ek az <~)irfr.rHi Prr.uÍ7iólr
szerinti összetételben és formában való működése nem élte ugyan túl azt a rövid
időközt, amelyben a Províziók hatályban voltak, de az évente különféle időpontokban
gyúlésező parlamentek összehivásának szokása sokkal 1258 után is meglehetős
következetességgel érvényesült. Hivatkozik továbbá arra, hogy a Províziókban a
parlament összehívására kijelölt évi három időpont közül kettőben: Gyertyaszentelő
és Keresztelő János napja táján 1242-ben és 1248-ban bizonyíthatóan volt parlament.
Ez a tény Edwards szerint amellett szól, hogy az 1258-ban elrendelt, periodikus
parlamentek „nem voltak a Províziók szerzői által a semmiből felidézett kísértetek, így
azután fontossá válik, amit a Províziók a parlamentek funkciójáról mondanak. . . [az
idézett mondatok] a parlament funkcióját a legátfogóbb kifejezésekkel írják le,
amelyek kétségtelenül magukban foglalják, de meg is haladják az »igazságszolgál-
tatást«.”
~ Edwards ezen kívül a király 1280. évi kancelláriai utasítását emeli ki. Ebben a király
ésszerű módozatokat keres arra, hogyan lehet a parlamenteken mind politikai, mind
bírósági ügyekkel foglalkozni. Elmondja az útmutatás, hogy a. király parlamentjeire
jövő emberek petícióinak nagy részét elintézhetik a kancellár és a bírák, az illetékes
tisztviselőkkel tanácskozva. Ezért elrendeli, hogy a király és tanácsa elé csak azokat a
IfprHmelfet tprjpccTplr amelyeket a ..kancellár és mások” képtelenek a király nélkül
elintézni vagy különlegesen de gratia jellegük vagy rendkívüli fontosságuk miatt. A
rendelkezés célja: „hogy a király és tanácsa más ügyek terhe nélkül foglalkozhasson
birodalmának és külföldi birtokainak fontos ügyeivel (a grosses busoignes de sün
reaurníTét de ses foreines terres)”. Edwards ebből arra következtet, hogy a király-és
környezete természetesnek tartotta a találkozást minden parlamenten két dologgal: a
petíciókkal ( = igazságszolgáltatási és a erosses busoignes kérdéseivel. A király
kancelláriája 1280-ban éppen úgy vélekedett, mint a bárók 1258-ban: a parlamentek
funkciója mindig meghaladta a puszta „igazságszolgáltatást”.44
Edwards szerint az Oxfordi Províziók, az 1280. évi kancelláriai utasítás és a Fleta
alapján a királynak in concilio in parlamento kompetenciája nyilván nem „bírói”
kompetencia volt, hanem bizonyos fajta egyetemes jellegű, „omnikompetencia”. A

44 Edwards, 1954/1970. 279—285.

3* 35
 ja r lâ in e n t ebben a szemléletben nem pusztán azért volt föbiróság (high court), mert
bíróságilag a többi ítélőszék felett állt, hanem azért is, mivel önmagában volt több
törvényszéknél: az államhatalom „omnikompetens” szerve volt az evilági ügyek
csúcsán.45*
R. F. Trehame a parlament kifejezésnek a III. Henrik kori (1216— 1272) hivatalos
kiadványokban való előfordulásait és szövegkörnyezetét tette elsősorban vizsgálatai­
nak tárgyává. 46—48-ra teszi azoknak a dokumentumoknak a számát, amelyek a
kinyomtatott kancelláriai kiadványok közül tartalmazzák a parliamentum szót.
Némelyik oklevél kétszer-háromszor is használja egyéb kifejezésekkel, pl. a colloqui-
ummal váltakozva. Első előfordulását Trehame 1242-ből jegyezte fel (a bancum
regisről a parliamentumra 1236-ban történt perhalasztásra vonatkozó, Richardson és
Sayles által felfedezett adatot még nem ismerte). Ettől kezdve 1244-ből 1 , 1248-ból 3,
1254/55-ből szintén 3 oklevél tartalmazza a kifejezést. 1258 kora nyara és 1262 közepe
közt 25 oklevélben jelenik meg, Montfort Simon uralma idején, 1264/65-ben 8
oklevélben találkozunk vele. Simon veresége után a szó eltűnik kb. két évre. 1267 és
1269 között óvatosan ismét visszatér: 5 oklevélben jelenik meg. 1270-ből és 1272-ből
1— 1 oklevelet idéz a szerző. Trehame mindebből azt a nagyon fontos következtetést
vonja le, hogy a parliamentum a kancellária hivatalos szóhasználatában honosodott
meg 1258—65 között. Ez a tény összefüggésben állhat a bárók uralmával és Montfort
___ kormányzásával.44 ~~
Trehame számításai szerint a szó III. Henrik-kori okleveles előfordulásainak kb.
negyedrésze, vagy 12 eset (közülük legalább 8 1258 és 1265 közötti évekből) áll
kapcsolatban bíráskodással. Ezek az esetek szerinte pontosan megerősítik Jolliffe-nak
azt a nézetét,47 hogy III. Henrik uralkodásának közepe felé jónak látta különféle
bírósági és pénzügyeket vinni a király tanácsának ama szélesebb ülései elé, amelyeket
szokás lett paríamentnek nevezni, valamint azt is, hogy ez okból általánossá vált ezeket
T7,parlamentekét1 a Kincstár (exchequer) és a bíróságok szokásos üléseinek az
időpontjában tartani, fgy azután az állam és az egyház vezető emberei, a jogászok és
pénzügyi szakemberek, és a kincstári meg bírósági oklevelek kötegei mind egy időben
és helyen együtt lehettek. Az-angol parliamentet már a legelső időtől kezdve, amikor a
korabeli hivatalos szövegekben így nevezték, kétségtelenül gyakran alkalmazták mind
bírói, mind pénzügyek intézésére, akár kiemelkedően fontos/akár sablonos dolgokról
voitszó. Trehame meggyőzőnek tartja Jolliffe megállapítását, milyen nagy befolyással
volt ez az elterjedő szokás a parlament korai fejlődésére, mégis hangsúlyozza: a
parlament bírósági vonatkozását ennek ellenére sem szabad túlbecsülni. Emlékeztet
T i : Trehame arra a másik — számítása szerint — 34— 35 oklevélre, amelyben a
kancellária szintén alkalmazta a parliamentumoi. Ezeket tekintetbe véve, könnyen
belátható, hogy a bírósági aspektus egyáltalán nem az egyetlen, de még nem is a

45 E dwards, 1954/1970. 297.

« T reharnb, 1959/1970. 73.
41 J olliffe, 1940/1970. 31—69.

36
 I

leggyakoribb vagy legfontosabb jelentés, amelyben a szót használták.48 A szóban

forgó 34 esetbe Trehame nem számította bele a kifejezésnek az 1238. évi Oxfordi és
1259. évi Westminsteri Províziók szövegében való előfordulásait.
A, 34 eset közül igen nevezetes egy 1244. évi és egy 1262. évi adat. Az előbbi
Parleamentum de Rumenednek nevezi a Magna Chartái kierőszakoló 1213. évi gyűlést,
a másik a pápa kárhoztató döntését végrehajtva elrendeli „az Oxfordi Parlament óta
bitorolt” kiváltságok visszavonását. Ezek az oklevelek, amellett szólnak, hogy a
parlamentet 1244-ben és 1262-ben III. Henrik clerkjei olyan eseménynek tartották,
amelynek alkalmával az összegyűlt főurak a királyra kényszerítették auktoritásának
messzire ható korlátozását.
Érdekes módon katonai mellékértelme van a szónak egy 1258. májusi és egy 1261.
februári parancslevélben: az egyik a parlamentet megfelelő alkalomnak tartja a walesi
hadjárat előtti hadiszemlére, a másik a polgárháború előszeleként utasítja a király
híveit: „minden rendelkezéstekre álló eszközzel, lovakkal és fegyverben legyetek ott
előbb mondott [londoni] parlamentünkön.”
9 olyan oklevelet idéz Trehame, amelyeknek a tanúsága szerint III. Henriknek 1258
előtt és 1265 után egyaránt az volt a véleménye, hogy a parlament célja a királynak
alkalmat adni tanács kérésére közérdekű fontos ügyekben főembereitől. Egy 1254. évi
adatból világosan kitűnik, mennyire az előkelők szokványos kötelességének tartotta
Henrik a parlamenten való megjelenést/ amikor ő erre utasítást adTiekikrEbben az
oklevélben felmenti az egyik újonnan megválasztott püspököt a személyes megjelenés
kötelezettségétől a „húsvéthoz két hétre tartandó westminsteri parlamenten, feltéve,
hogy képviseletében küld valakit a mondott parlamentre, aki a többi főúrral együtt
felelni tud majd a királynak a segély és más dolgok kérdésében, amelyeket a király
terjesztett eléjük, hogy a király ügyeit, amelyekkel a mondott parlamenten foglalkozni
kell, ne tartsa fel [a püspök] távolléte”.4®
. A parlament összehívását a király a saját kizárólagos jogának tekintette. 1260
januárjában és februárjában Franciaországból ismételten megtiltotta, hogy tanácsosai
és az állam fő tisztségviselői Angliában távolléte alatt parlamentet hívjanak össze.
„Nem akarjuk, hogy távollétünkben Angliában parlamentet tartsanak; meghagyjuk,
hogy semmiképpen se állíttassatok ki meghívólevelet nevünkben való megpecsételés
céljából parlament összehívására, mielőtt visszatérünk Angliába” írja. „Elrendeljük,
hogy halasszatok el és teljességgel hagyjatok későbbre bármiféle parlamentet. . . nem
engedélyezve, hogy parlamentet tartsanak és senkinek sem adva utasításokat Angliába
való visszatérésünk előtt, mert ha majd visszatérünk, tanácsotokra. . . mi fogunk
intézkedni parlament tartásáról, amint a legmegfelelőbb lesz nekünk és birodalmunk­
nak.” „Arra nézve, amit colloquium tartásáról mondtatok nekünk, tudomástokra
hozzuk, hogy távollétünk idején országunkban semmiféle parlament tartása nem felel
meg kívánságunknak, mert ez nem helyénvaló, és nem lenne javára méltóságunknak.”

« T reharne, 1959/1970. 75.

« T reharne, 1959/1970. 76—77.

37
 Angliába való visszatérése után, 1260-ban Henrik igyekezett Montfort Simonra
árulást rábizonyítani azon a cimen, hogy a király távollétében parlament tartásának
kísérletével szembeszegült az uralkodó tilalmával.50
~A báróig reformerek uralma ideién az általuk irányított királyi kanrellária
kiadványaiban a parlament szó előfordulásainak legfontosabb szövegkörnyezetét
törvényhozási aktusok, reformok közzététele és más, általános, közérdekű ügyek
intézése alkotják. így az „oxfordi parlament” rendelkezésére hivatkozik mind az 1258
augusztusában, a sérelmek kivizsgálására megyénként négy lovagot kirendelő utasítás,
mind 1259 novemberében a helyi tisztségviselők visszaéléseinek az utazó bírák elé
terjesztésére vonatkozó előírás. A bárók 1264-ben. közvetlenül lewesi győzelmük után
elrendelték: „Mivel küszöbön álló parlamentünkön feltétlenül tárgyalnunk kell majd a
magunk és országunk ügyeiről főpapjainkkal, előkelőinkkel és más híveinkkel . . .
küldjétek a mondott megye törvénytudó lovagjai közül négy olyant hozzánk az egész
megye nevében, akiket a megye egyetértése szemel ki erre, úgy, hogy legyenek nálunk
Londonban. . . a velünk való tárgyalás céljából.” Tevékenységük fő mozzanata ezen a
parlamenten ÜT fij alkotmány, a Fnrnuipnri* kirinlgoTaca volt amely szerint Angliát a
véglegesnek CTán^pHrepsigJcormányozni kell. Ennek bevezetése így hangzik: „Ez az
a békekötés, amelyet a király úr, fia, Edward úr, valamint Anglia birodalmának
minden főpapja, előkelője és egész közössége közösen és egyetértve jóváhagyott,
azaz. . . a Keresztelő János legutóbb elmúlt születésnapja körül Londonban tartott
parlamenten történt rendezés.” 51 A legközelebbi parlamentre, a híres 1265^-ianuári*
_gyíll‘w a föpapofca* hárólrat ^minH [a reformereknek túszul adott trónörökös]
Edward úr szabaddá tételének meytárgvalása, mind a királyság közösségét illető egyéb
ügvek-végettlLhivtákjTTeg. A Montfort kezében levő kprmányzat erre a parlamentre
ugyanilyen kifejezésekkel a nagyszámú burgus mindegyikéből szintén meghívott négy­
négy polgárt, valamint megyénként két-két lovagot, „hogy velünk és tanácsunkkal
tárgyaljanak drága fiunk, Edward szabadon engedéséről. . . és birodalmunk más
súlyos ügyeiről ¡S'”.52 A refotmetek_befolvása alatt álló kancellária idézett kiadvá-
nyaihól a Montfort pártjának parlamentelképzelésére nézve vonható következtetés az
Oxfordi és-Westminsteri Províziók »reményével egészíthető ja Az Oxfordi
Províziók idevonatkozó, legfontosabb rendelkezéseit már bemutattuk. Az 1259. évi

50 T reharne, 1959/1970. 85—84.

51 T reharne, 1959/1970. 79—80. A király nevében a bárók által fogalmazott rendelet: Stubbs, 1890.’
412. „E t quia instanti partiamén to nostro de negotiis nostris et regni nostri cum prelatis, magnatibus et aliis
fídelibus nostris tractare necessario nos oportebit, vobis mandamus, quatenus quatuor de legalioribus et
discretioríbus militibus dicti comitatus per assensum eiusdem comitatus ad hoc electos ad nos pro toto
com itatu illő mittatis ita, quod m it ad nos Londoniis. . . nobiscum tractaturi de negotiis predictis.”
A F orm a p a cis bevezetése uo.: „Hacc est forma pacis a domino rege et domino Edwardo filio suo praclatis
et proceribus omnibus et communitate tota regni Angliáé communiter et concorditer approbata,
videlicct. . . quaedam ordinatio facta in parliamento Londoniis habito circa festum Nativitatis beati
Johannis Baptistáé proximo praeteritum."
51 T reharne, 1959/1970. 80.

38
 Westminstert Províziók ezekhez — Trehame találó hasonlata szerint — néhány
tanulságos „lábjegyzetet” adnak a reformereknek a parlament tartási módjára vonat­
kozó nézeteiről. így pl.: „Elrendelték, hogy senki se menjen parlamentre lovak-
kal, páncélban és_fepwerhen. csak akkor, ha a király, vagy tanácsa vagy parancs-
levéLkülönlegesen, utasítja ót erre az ország közös érdekeiért” vagy: „Intézkedni
kell, hogy a tanácsbeli alhúbéresek (mesne gént) közül kettő vagy három teljesít­
sen állandóan szolgálatot a király körül, egyik parlamenttől a következőig, min-
den parlamenten váltsák őket, tevékenységüket vizsgálják meg minden parlamen­
ten, és hogy ha akármit tettek, amit csak meg kell változtatni, azt változtassa meg a
tanács. Ha valami fontos ügy keletkezik a parlamentek közti időben, olyan, hogy az
említett kettő vagy három képtelen elintézni, vagy nem halasztható el a legközelebbi
parlamentig, akkor a tanács minden tagját parancslevéllel meg kell hívni, hogy
foglalkozzanak az üggyel. . . ” A Províziók hivatalos szövege nagyon világosan
mutatja felfogásukat a parlament funkciójáról: „Ezek a províziók és intézkedések,
amelyeket a Westminstert Mihály-napi parlamenten hozott a király, az ő tanácsa és a
tizenkettő, akikeíTcözös elhatározással választottak, Anglia közösségének jelenlété­
b e n ...” ”
Trehame gondosan mérlegelt, meggyőző következtetéseket vont le az általa
feldolgozott anyagból. Igen fontosnak tartja, hogy mind az Oxfordi Províziókat 1258-
ban, mind a Forma parist 1264-ben parlamenten fogadták el. Ez a tény szerinte azt
mutatja, hogy a parlament az alkotmányra és az államhatalomra vonatkozó, alapvető
törvények megvitatására, elfogadására és kihirdetésére szolgáló alkalom volt. A
szembenálló feleknek, Henrik híveinek és a reformer báróknak a követelései és
magatartása azt bizonyítja, hogy a parlamentet kölcsönösen többnek tartppálr | minTa
kincstár és bíróságok ülései. Ha csak erről lett volna szó, szerinte Henrik nem
tiltakozott volna körömszakadtáig parlamentnek távollétében való összehívása ellen
és ennek megkísérlése miatt nem igyekezett volna árulónak bizonyítani Simon grófot.
Ez, valamint az Oxfordi Províziók bemutatott rendelkezései (évente három előre
meghatározandó alkalommal parlament tartásáról, ezen a király 15 választott
tanácsosának külön meghívó nélküli megjelenéséről és~Anglia kommunitásának 12
másik választott fóúr általi képviseletéről, s e 12 főúr felhatalmazásáról a hozandó
intézkedésekhez a kommunitás nevében való hozzájárulásra) Trehame szerint messze
meghaladták azt, ami pusztán a kincstár és a bíróságok szokványos működésének
szabályozására vonatkozott.
Azok, akik az Oxfordi Províziókat készítették, teljesen tisztában voltak a parlament
funkciójával és céljával, úgy is, ahogyan a szót felfogták, és úgy isTaKogyan a vele jelölt
' “ ÍTítézmenyt működésben tartották. Kezükön ui. az, ami addig puszta alkalom volt,
„ politikai intézménnyé vált, és a határozatlan tartalmú, széles jelentésskálájú szóból
szabatos, alkotmányos kifejezés lett. Rendszerükben a parlament — állapítja meg
Trehame — röviden szólva a király és a kommunitás közti ama konzultáció bevezetett

« T reharne, 1959/1970. 79.

39
és szerves formája volt, amelyet a hűbéri szokásba hallgatólagosan mindig beleértet­
tek, de ez alkalommal kifejezetté tették. A cél annak biztosítása volt, hogy ez a
tanácskozás rendszeres és gyakori legyen, és ne a király belátásától függjön annak
eldöntése, mikor és kitől kér tanácsot^ és hogy ennek a konzultációnak legyen is teljes
foganatja a királyi politikának minden közérdekű dologban való ellenőrzésében.
Lewesi győzelmük után a reformerek 1264-ben az általuk tartott parlamentek
meghívóiban még határozottabban fejezték ki a parlamentre, mint az olvaa döntések
megtárgyalásának, hozatalának és közzétételének fórumára vonatkozó elgondolásu­
kat, amelyek az ország egészére vonatkoznak. Eme parlamenti funkciónak az
összehívólevelekben való hangoztatása kb. abban a mértékben vált mind erősebbé,
ahogyan a gyakorlatban a parlament bázisát egyre szélesítették a parlamenti
tagságnak a képviselet útján való bővítésével. Hasonlóan jelentős körülménynek tartja
Trehame, hogy a parlament szónak ilyen politikai értelemben való használata az általa
jelölt intézménnyel együtt fejlődött ki.54
Szerinte abból a tényből, hogy a kifejezés használata 1258 és 1265 között
ugrásszerűen megsokszorozódott, 1265 után pedig feltűnően megritkult, kényszerűen
adódnak fontos következtetések. Ő ti. sokkal inkább a/oga/omhasználat gyakoriságá­
nak dolgaként kezeli a jelenséget, semmint pusztán szó használataként. Az 1258. év
reformerei a parlamentet alkalomból olyan intézménnyé tették, amely számukra Anglia
kormányzásához és reformtervűk megvalósításához az auktoritás fő forrása volt.
Trehame szerint annak megállapítása sem túlzás, hogy úgy jártak el, mintha a
parlamentben látnák az ország szuverén auktoritását, mert nélküle a király nem
cselekedhetett és tanácsaira köteles volt hallgatni.
Mivel nem bízhatták Henrikre a parlamenti ülések gyakoriságának eldöntését, a
főurak maguk fogtak ezeknek a dolgoknak a rendezéséhez ünnepélyes, alkotmányos
dokumentumokban. Ezek tették a parlamentet ünnepélyes intézménnyé, amelynek
meghatározott és felsorolt tagjai pontosan megszabott időnként jöttek össze, igen
fontos teendők végzésére. A politikai kényszerhelyzettől ösztönözve, még ki is
szélesítették a parlament tagságának bázisát a városok és megyék képviselőinek
meghívásával, hogy ténylegesen vegyenek részt a parlament lényeges tevékenységét
alkotó tárgyalásban és döntésben. Az említett dokumentumok azt is mutatják, hogyan
igyekeztek ezek az emberek meghatározni a parlament viszonyát a királyhoz, az ő
szűkebb tanácsához, a kommunitás egészéhez, meg azokhoz a tisztségviselőkhöz és
cferfcekhez. akik az országot a király neveBen kormányozták. A „Forma Paris” ti.
előírta, hogy 3 hű országlakost kell választani, hogy legyen joguk és felhatalmazásuk a
királytól az ő nevében 9 tanácsos kinevezésére, akik közül legalább 3 felváltva mindig
legyen a kúriában, a király pedig a kilencek tanácsával intézze az ország minden ügyét,
nevezze ki a kancellárt, kincstartót, justitiariust és a többi kisebb és nagyobb
tisztségviselőt. A király valamely főtisztségviselőt a kilencek tanácsára, tanácsost a

M T reharne, 1959/1970. 82—86.

40
 hármas bizottság tanácsára válthatott le. A hármas bizottságot vagy valamelyik tagját
a főpapok és bárók kommunitásának egyhangú tanácsára meneszthette.
A Henrik és Montfort Simon közti nevezetes vita 1260 nyarán keletkezett
dokumentumaiból, valamint a király 1260. januári és februári, éles hangú leveleiből
kitűnik, mennyire ellentétben álltak nézeteik a parlament természetéről.
A király szerint a parlament csak az ő kegyéből és összehívó levele alapján létezhet,
sajáT auktoritása nincs, csak az, amely tőle ered, úgy, hogy szégyenteljes dolog
összehívására gondolni nélküle vagy rendelete ellenére, és árulás az ő távollétében vagy
tilalma ellenére megtartását megkísérelni.
Simon szerint a parlament az Oxfordi Províziók által létesített intézmény volt,
számára a Proviziók külön létet és független auktoritást adtak, meghatározták
gyűléseinek időpontiát és nagy felelősséget hárítottak rá.
A parlamentnek ez a felfogása nem diadalmaskodhatott a 13. századi Anglia
viszonyai közt. A reformerek kényszerűen koraérett parlamentkoncepcióját súlyos
próbára tették, mielőtt még Anglia baronagiumknak politikai nevelődése megfelelően
előrehaladhatott volna ahhoz, hogy alkalmas legyen viselni a ráhárított megterhelést.
Trehame szerint nehéz belátni, hogyan tarthatta volna meg Simon gróf Angliát sokkal
tovább az általa választott úton még akkor is, ha nem győzték volna le a csatatéren
__1265-nyarán. Veresége egyelőre véget vetett az ő és hivei parlamentelképzelésének.
. Henrik uralmának hátralévő hét évében pedig a kancelláriai kiadványok tanúsága
szerint újra érvényesült annak régebbi parlamentfelfogása. A látszat azonban
megtévesztő. Henrik megkérdőjelezett királyságkoncepciója sokáig nem maradhatott
fenn. A közügyekben csak valamilyen szerepet is játszó angol társadalmi csoportok
tagjainak politikai tudatára — úgy látja Trehame — kitörülhetetlen benyomást tett a
parlamentnek mint a király és főurai közti konzultáció szervezett és szabályos
eszközének felfogása. Még Edward trónörökösnek is, aki pedig oly sokat tett
Montfort parlamentjének megsemmisítése érdekében, királyként a parlamentet
Anglia politikai gépezetének egyik legfontnsahh intézményévé kellett tennie.
Birodalmában a parlament az maradt, ami kezdettől volt: lényege szerint politikai
gyűlés, bírói és kincstári vonatkozásainak mérhetetlenül fontos növekedése ellenére is.
Franciaországban és Skóciában — mint a legtöbb középkori államban — a megfelelő
országos gyűlés Etats Généraux vagy hasonló néven vált ismertté. Angliában azonban
a parlament szó lett uralkodó. Azt, hogy Franciaország „parlamentjeitől” eltérően az
angol parlament nem zsugorodott pusztán bírói fórummá, valamint, hogy az angliai
országgyűlés más néven vált ismertté, mint az egyéb Etats Généraux, Trehame főként
két körülménnyel magyarázza: először azzal, hogy — amint III. Henrik okleveleinek
példái bőségesen illusztrálják — az angolok a szónak kormányzati ügyben való
legkorábbi alkalmazásától kezdve eredendően politikai gyűlésként gondoltak a
parlamentre, másodszor pedig a bárói reformerek tettével, hogy ezt a parlamentkon­
cepciót egyszer s mindenkorra az angol politikai tudatba vésték.55

5S T reharne, 1959/1970. 88—90. A Fo rm a pacin előírása: Stubbs, 1890.1 413—414.

41
 A parlament eredetét és 13. századi funkcióit kutatva, számos szerzőnek feltűnik
azoknak a céloknak a sokfélesége, amelyeket a kortársak által parliamentumnak jelölt
alkalmak szolgáltak.
Mivel az európai rendi gyűlések legsajátabb tulajdonságainak — legalábbis teljes
kifejlettségük idején — képviseleti természetűket, valamint egymással szoros
kapcsolatban álló adómegszavazási és a törvényhozásnál érHpmhen való
közreműködési jogukat ismerjük, vizsgáljuk meg ezeknek a szempontoknak az
érvényesülését az I. Edward-kori parlamenttel foglalkozó újabb irodalomban.
Első renden a törvényhozásnál való közreműködés és az adómegszavazás
különválasztottságát hangsúlyozzák. Mindennél többet mond számukra az a tény,
hogy csak 1301-ben alkalmazták első ízben a jövendő parlamenti taktika egyik
leghatásosabb eszközét, azaz 1301-ben először tették függővé az adó megszavazását
attól, teljesít-e bizonyos feltételeket a király, az adott esetben: beváltja-e az
erdőtlenítésre vonatkozó ígéretét. A pápa azonban feloldozta Edwardot a „kényszer”
hatására tett ígéretétől. Az egész dolog arra vall, mennyire szokatlan és új volt még
akkor az uralkodók alattvalói befolyásolásának ez a később általános módja, pedig a
13 század legvégén az adózásra nézve már bevett szokás volt az előkelőknek és a
kommunitásnak a beleegyezése. Más ügyekkel kapcsolatban azonban akkoriban ez a
consensus sokkal inkább kivételes és alkalomszerű, mintsem állandó.54
_ A helyi közösségek teljhatalmújnegbizottait általában kincstári megfontolások
alapián hívták egybe. A bárók márT2$4-ben is elutasították az alacsonyabb rangú
világiak adózásra kötelezését, ekként szorítva az uralkodót minden megyéből 4— 4
lovag meghívására „arról intézkedni . . . milyen segélyt fognak nekünk adni ilyen nagy
szükségben”.
Angliára is érvényesnek tartják T. N. Bisson elvi megállapítását: valakinek az a joga,
hogy az adózásba beleegyezését kérik, nem jelenti feltétlenül azt, hogy a tőle kívánt
hozzájárulást meg is tagadhatta.51
A képviselet eredetéről Cam nagyon is helyesli Stubbsnak azt a véleményét, hogy a
falvak, hundredek és megyék régi, kommunális kötelezettségei természetesen kevered-
tek a városi közösségek oklevélben rögzitett, új terheivel és igy a központban~való
megtárgyalásuk révén létrejöhetett a parlamentben a képviseleti elem. Ez az út,
amelyet a felsőség által a testületekre- beleegyezésükkel hárított terhekről szóló
kanonista elmélet is egyengetett, elvezethetett Cam szerint a commons-nak, az alsóház
majdani elemeinek az adóztatásban való részvételéhez, de a törvényhozásban valóhoz
aligha.58
Legtöbb adóját I. Edward a parlamenti hozzájárulás valamilyen alakban való
megszerzése révén nyerte el. és szintén parlamenti úton keletkezett például nagyszámú
törvényének jelentős része is. Tekintsük át most a parlamentnek ebbéli szerepét.

54 M orris, 1943. 84.

51 Bisson, 1964. 5.
54 C am, 1945/70. 178.

42
 Edwardot Cam olyan törvényhozónak jellemzi, aki a teljes és összefüggő
jogrendszer kiépítése helyett inkább az orvoslást kívánó egyéni és csoportos panaszok
elintézésére törekedett, ha szükséges volt: törvényhozási úton. Törvényeinek
bevezetéseiből az adott törvény alkotásának indoklásául petíciókra való sok, fontos
hivatkozása idézhető. Edward idején is megállapítható az az 1215. évi Magna
Chartából és az 1259. évi Marlborough-i Statútumokból már ismert gyakorlat, hogy a
törvény szó szerint vesz át részleteket a kibocsátására alkalmat adó folyamodvány
szövegéből.
A törvények alkotásának fő forrása a köz érdekét szolgáló petíció volt. Ilyet
nyújthatott be akár egyvalaki, akár sokánT Mindenesetre úgy fogalmazták, hogy
bizonyítsa: általános támogatást élvez. A petíciók átadása nem volt a parlamentre
küldött képviselők specifikus feladata. Gyakran másokat bíztak meg benyújtásukkal.
Az alattvalókat a király természetesen nem ösztönözte petíciók beadására, de
számuk annyira felduzzadt, hogy előterjesztésük módját szabályoznia kellett. Edward
— Powicke szerint — meg akarta előzni és le akarta vezetni a panaszok várható
áradatát, amikor három héttel az 1305. február 28-ra összehívott parlament előtt
hirdetményt tétetett közzé a Great Hallban és Londonban 4 helyen a panaszok
átvételéről és átvevőiről. A velük a parlamentben való foglalkozás a királynak
rengeteg idejét kötötte le. Az arányokat jellemzi az a feljegyzés, amelyet az említett
parlament alkalmával az egyik petíciós irat hátára vezettek: „Ezt a harminckettőt
intézték el a király előtt a böjtben az első vasárnapon.” Közben szakértői csoportok
(panels o f „triers") dolgoztak más kérelemkötegeken, amelyeket még a parlament
megnyitása előtt gascogne-i, ír, skót és angol csoportokra tagoltak.
A petíciók szerepét illetően Cam emlékeztet arra a Bractonnál kifejeződő, 13.
századi angol felfogásra, hogy a királyt kényszeríteni ugyan nem lehet, de mindig is
„lesz helye a kérelmezésnek (supplicationi locus érit)". A király
alkalmas és tiszteletteljes formája és eszköze volt a petíció.
Ezért eljárási tekintetben az országos méretű bajok orvoslására vonatkozó
petícióknak és panaszoknak a parlamentben való előterjesztése nagyban hozzájárult a
parlamentnek valóban országos fórummá alakulásához.59
A fent előadottak ellenére az. adómepajánlás és a törvényhozásban való
közreműködés a parlament össztevékenysége szempontjából tulajdonképpen kivétel
számba ment. A j rarlamenti munka „konstansai” a jogszolgáltatás, a kormányzati
kérdések és az ország, valamint a király külföldi birtokainak „fontos ügyei” voltak.60
Mindezekben az eljárásokban ügyviteli szempontból is nagy jelentőségre tettek
szert ajdiályjclerikusai. Ezzel legalább egyenlő fontosságot tulajdonít nekik G. P.
Cuttino abban, hogy a parlamentben képviselt különböző társadalomelemek a maguk
országos érdekazonosságának és a királlyal való egymásrautaltságuknak a tudatára
ébredtek. A szerző dolgozata szociológiai szempontból is rendkívül tanulságos.

” C am, 1945/1970. 179— 181. és Powicke, 1962.2 349—356.

“ M iller megállapítása: F ryde—M iller, 1970. 5.

43
Megállapítása szerint a „király klerikusa” cím meghatározott fokot jelentett, a király
szolgálatában álló clerkek közül csak a „befutottak”-ra teijedt ki. Alattuk szintén
szolgáltak clerkek, de ezeket az ő cferfcjeiknek nevezték. A „király klerikusait” az
különböztette meg bárki mástól, hogy létfenntartásukhoz a királytól rendszeresen
kaptak támogatást. Közéjük tartozott a kancellár éppen úgy, mint a* wardrobe
legszerényebb írnoka vagy meghatározott beosztással nem is rendelkező személy.
Hivatásos köztisztviselők (professional civil servants) voltak mindnyájan. Funkcióik
fokozatosan specializálódtak Mindenesetre nem volt olyan szolgálati hely, ahová a
beosztás szokatlan lett volna a clerknek, de szokásos feladatköréből különleges
megbízatásra is kirendelhették. Cuttino I. Edward idején számukat, mint elitét, 1500-
ra teszi. Köztük a részletes vizsgálat valószínűleg több földtulajdonost találna, mint
földnélkülit. Ag angol eredetű királyi clerkek jelentős része így feltehetően a
freeholderek közüTkerült ki. Ilyen természetű magánérdekeiket nyilván a király
szolgálatában is igyekeztek-érvényre juttatni. Olyan emberek lehettek tehát, akiknek
rokonai „.királyi parancsra tanultak önkormányzatot”, és megyéjüket képviselni
fogják a parlamentben. A kine's clerkek eszerint már csak azért is a legszakszerflbb
munkát végezték, mert nekik éppoly érdekük fűződhetett a jó kormányzáshoz, mint
azoknak akik közül eredtek. A középkori angol közszolgálat (főként a kisebb
tisztségek) kontinuitásának magyarázata a tisztviselők és az őket adó társadalmi
körök érdekközösség lehet A király clerkjei azután az uralkodó és az őket adó
társadalmi csoportok érdekeit összekapcsoló láncszemek kovácsai lettek.
Parlamenti tevékenységükből is erre következtethetünk. Közülük egyeseket a
királyi tanács tagjaként hívtak meg a parlamentre, másokat peHip tplfp* folhifílmarnn
sál egyházi prokurátorként.
Á későbbi fejlődés szempontjából még fontosabb szerepük volt az, hogy ók vették át
a kérelmeket. Petíciókat részben maguk hallgattak meg, részben ők jelölték ki a
meghallgatókat. Gyakran kérelmeztek maguk is. Ezt a tevékenységüket tekintve, ők
lehettek az egyik fontos, állandó gyújtópont, amelyben a városok és megyék küldöttei
összpontosíthatták a mapnk kérelmeit-érdekeit. Számukra a clerkek igazán hathatos
segítsége a kérelmek megfogalmazása és a követendő, legelőnyösebb eljárásról való
felvilágosítás volt.
A külügyek intézésében nagy jelentőségűk és személyes tapasztalatuk volt. A
diplomáciai érintkezés során ők találkoztak elsőként a 13. század végének kíméletlen
módszerű francia politikájával. Ellenhatásul erős franciaellenesség keletkezhetett
bennük, amellyel azután igyekeztek átitatni a korabeli angol közvéleményt. Ezen a
réven éppúgy, mint parlamenti tevékenységükkel sokban hozzájárulhattak Anglia
mint ország és mint közösség (communitas) tudatának elmélyítéséhez.61
A modern angol kutatás meglepően merev, elzárkózó, „szigeti” szemléletet
érvényesít a középkori angol és kontinentális parlamentarizmus összehasonlító
vizsgálatában. Cam állásfoglalása példázza ezt a legvilágosabban. Nagy nyomatékkai

41 C uttino, 1954. 396—407.

44
fejtegeti Anglia fejlődésének önállóságát a szárazföldével szemben. Véleménye szerint
ui. Angliában nem volt zárt vagy esküdt nemesi és még kevésbé lovagi rend, hiányoztak
az egész yátoscsoportok részére szóló oklevelek. Alkalmiak és felszíniek voltak a
főuraknak kiváltságok szerzésére irányuló szövetkezései is.
Cam nagyon is helytállónak fogadja el a múlt századi angol történetírásnak azt a
romantikus tételét, hogy az angol parlamentnek feltétlenül kivételes a jellege, amely
ellen Lousse súlyos kifogást emelt. A parlamentet a helyi közösségeknek, főként a
megyéknek a képviselete teszi kivételessé. A megyéknek mint ősidők óta változatlanul
tevékenykedő szerveknek az önkormányzat és parlamenti képviselet alapegységeként
való fennmaradása páratlan. Anglián kívül nem tapasztalható jelenség.
A megye tehát semmiképpen sem királyi oklevéllel kiváltságolt, önkéntes társulás,
éppen azért nem, mert a 13. századot időben jóval megelőző, régi intézmény volt.
A „communilas [universitas, communia] regni [Angliáé]” szintén nem királyi
privilégiummal szentesített szövetkezés, jóllehet a kifejezés székében elterjedt a
kontinensen is és római-kánoni eredetű. Cam szemében ez is annak a példája, hogy a
szárazföldről behatoló elméletek a római-kánoni fogalmakkal és terminusokkal csak
körülírták és jelölték azokat az angol intézményeket és eredeti koncepciókat, amelyek
alapjukban még az angolszász hódítás korára nyúlhatnak vissza. (Cam ui. természe­
tesnek tekinti sok, még az első évezredből származó intézmény, pl. a witenagemot
alakját váltott továbbélését a 13. században.)
Felfogása helyességének bizonyítékául hivatkozik Cam egy falu, Great Peatling
lakóinak eljárására. Ezek a parasztok 1265-ben megrohanták az egyik királypárti főúr
embereit. Tettüket azzal indokolták, hogy a sértett úr „az ország közösségének java
ellen és a bárók ellen ( contra utilitatem communitatis regni el contra barones)” lépett
fel. A terminológia vitathatatlanul római-kánoni eredete ellenére a szerző szerint az,
hogy a parasztok, falusi közösség tagjai az ország közösségének érdekeit ismerik és reá
hivatkoznak, dióhéjban megvilágítja az országos angol parlamenti képviselet alapját
és lényegét, ti. hogy az ország még a parasztok tudatában is egyetlen közösséget alkot.
(Camtól eltérően G. Post az említett esetben az egyházi ideológia befolyása alatt lévő
bárók propagandájának messze terjedő hatását látja.)
Mindezek alapján Cam szerint Angliára teljességgel alkalmazhatatlan a „konti­
nentális formula”, amelyen ő Lousse-nak a korporativ államra vonatkozó elméletét
érti.
Ezt azzal a meglepő érvvel magyarázza, hogy Anglia a kontinenst politikai és
kormányzati szempontból vagy száz évvel megelőzte, gazdaságilag azonban elmaradt
tőle. Cam szerint a szárazföldön a gyengébb és kevésbé intézményesített központi
hatalom a sűrűbb lakosság révén sürgetőbb gazdasági feladatokkal és bőségesebb
erőforrásokkal állt szemben, ami megint csak nagyon is ösztönözhette a nemességet
erősebb csoporttudatú szolidaritásra. A szárazföld paktumait, testületéit és rendéit
ezért a szerző olyan körülmények termékeinek tartja, amelyek Angliában nem voltak
meg.02

« C am, 1953/1970. 262— 278.

45
 Miller a kontinentális fejlődéssel szemben azt emelte ki az angol parlament
megkülönböztető jegyeként, hogy nem vált az országos gyűlésen belül külön-külön
szervezkedett, egyes kiváltságolt társadalmi kategóriák rendszerévé, bár ilyenné
fejlődhetett volna a kizárólag az adómegszavazás eszközéül szolgáló képviseleti
intézményként. Maitlandot és Camot követve magyarázta Miller, hogy az angol
parlament nem a rendi gyűlések kontinensen megszokott irányvonalai mentén alakult
ki, és hogy a képviselet nagyra növekedéséhez alapot adó kincstári indíték spm vitt erre
az útra.
A képviseletnek az angol parlamentben való fejlődését legalább olyan mértékben
szabta meg az ország közigazgatásának szerkezete, mint amennyire a kincstár feltett
szükségletei.
Eszerint a majdani commons kezdettől nem meghatározott társadalmi csoportot
vagy csoportokat képviselt, hanem közösségeket, amelyek az uralkodó szempontjából
a kormányzás helyi egységei. Bármekkora volt is a parlamenteken képviselt megyék és
városok belső vitalitása, a király számára szintén olyan keretül szolgáltak, amelyen
belül autoritása a vidéken érvényesülhetett.
Miller a legnagyobb helyesléssel idézi Maitlandnak „azokra a hatalmas kényszerítő
erőkre” vonatkozó megállapításait, „amelyek bizonyos fajta kommunalizmust
mozdítottak elő” a középkori Angliában. Maitland megfogalmazása szerint „embere­
ket katonás fegyelemmel edzettek és kovácsoltak közösségekké azért, hogy az állam
erős legyen. . . A közösségi élet alapjában nem spontán. . . A közösségek sokkal
gyakrabban hordozói kötelességeknek, mint jogoknak.”
Ezeknek a közösségeknek képviselőik által a parlamentben való koncentrálása
bizonyos tekintetben betetőzte azt a folyamatot, amelynek során az angol „vidékre”
felülről együttes felelősséget hárítottak.
Miller összefoglaló értékelése szerint a commons a 13. századi parlamenteken csak
alkalmi és átmeneti résztvevők voltak, szerepük a tárgyalt ügyekben korlátozott. A
korai parlament fő jellegzetessége funkcióinak sokfélesége, s ezen alapult formájának
és összetételénelTváltozatossága. A parlamentek különböző időpontokban és módon
tükrözték a 13. századi Anglia politikai életének összes különféle sajátosságát. Ez a
magyarázata nehezen megfogható, „proteusi jellegüknek”, és velük kapcsolatban
ezért egyelőre szükségképpen semmi sem végleges és befejezett. I. Edward parlamentjei
még mindig inkább alkalmak voltak, mintsem eyy intézmény ülései.
Annál szembeszökőbb és rendkívülibb az, ami 1238 és 1265 között történt. Még
Cam is elismerte, hogy „az ország közösségének (comune de la tere)" legalább a bárók
1258-i esküjével való megerősítése megfelel a kontinentális hagyománynak. Kivételes
helyzet kivételes termékéről volt szó, de ennek a parlament alakulására közvetlen és
rögtöni hatása nem volt. Hatása csak hosszabb távon érvényesült. J 258 és 1265 az
angol parlament történetében törésvonal. Ez alatt az idő alatt a bárói reformerek
kétségtelenül megmutatták, hogyan alkalmazható eszközként a parlament a király
meghátrálásra kényszerítéséhez a baronagium akarata előtt. Montfort 1264-ben és
1265-ben a polgárokat és megyei lovagokat a király nevében hirdetett parlamentekre

46
 kétségtelenül sokkal többként hívta meg, mint az adómegszavazás helyeslőit: az
államkormányzat és törvényhozás tényezőiül.®3 Ez a példa mélyen átjárta az angol
„közvéleményt”, és belőle — Trehame meggyőző bizonyítása szerint — kitörölhetet­
len lett.

2. FRANCIAORSZÁG

__Franciaország a rendi képviseleti monarchia klasszikus országaként él a köztudat-

_ bán. Ezért nemcsak a francia, hanem az európai rendiség története szempontjából is
nevezetes időpontnak számít aztÍ302. év, amelyben a francia király első Ízben hívta
össze országos gyűlésre birodalmának három rendjét^
A francia szakirodalom azonban a mai napig sem egységes az 1302. évnek mint az
első valóban országos rendi gyűlés esztendejének megítélésében. Száz éve lobbant fel
erről Callery és Luchaire nevezetes, éles hangú vitája, és érezteti hatását mostanig a
kutatásban, mutatva a probléma elevenségét és eldöntetlenségét.64
\ J ) Callery a témáról új elméletet szándékozott kifejteni, amikor azt irta, hogy aFEtats
généraux megteremtése, a közkeletű felfogással ellentétben, nem tulajdonítható Szép
Fűlöpnek. Érvelése akonzultativ és deliberatív, azaz csak tanácsot adó és döntést is
hozó gyűlések finom megkülönböztetésén alapszik. Eszerint a Meroving-korban a
király hatalma korlátlan volt, gyűléseket csak tanácskérés céljából hívott össze. Ezzel
szemben a Capeting-királvság ..olyan hűbéri szisztémához kapcsolódott, amely
szépszerével vagy erőszakkal, de korlátozta a királyi hatalmat”. Callery úgy látta,
hogy a hűbéri társadalom szerződések, karták együttesén alapult, amelyek meg-
szabták a tagok jogaités kötelességeit. Amikor azután akirálv változtatni akart a z igv
létrejött renden, alattvalóinak beleegyezését kellett kérnie. Ez a szükségszerűség hívta
életre a 11— 13. századi deliberatív gyűléseket. Általánosítva, Callery szerint a
provinciális és országos rendek olyan „deliberatív testületek” voltak, amelyeknek
kezdetei csak a „deliberatív gyűlésekben” találhatók meg. Véleményének támogatásá­
ra felteszi, hogy „ahűbéri konvenciókat az érdekeltek beleegyezése nélkül soha nem
lehetett megszegni (hacsak ~efoszalckir nem), következésként pedig Szép Fülöp épp-_
úgy, mint minden hubérúr, kénytelen volt alávetni magát a gyűlések véleményének és
határozatának (amelyeknek elvitathatatlan politikai jogaik voltak), mégpedig
mindannyiszor, ahányszor el akart térni a régi hűbéri szokásoktól, jelesül új adókat
bevezetni’’. Tagadja tehát Fülöp gyűléseinek eredetiségét. ' -------------
Callery elméletére Luchaire két csípős cikkben felelt. Szerinte Callery nem mond új
'“'ű olgot, amikor azt állítja, hogy az Etats généraux eredete nem hozható kapcsolatba
Szép Fülöppel, hiszen a szerzők többsége egyetértésben elismeri, hogy az Etats
généraux hűbéri gyűlésekből származik. Luchaire szembeszállt vitapartnerének avval

" F ryde—M iller, 1970. 6— 10.

64 Soule, 1968. 21. és kk. Az említett polemikus munkák: C allery, 1881. és uő., 1882. L uchaire, 1882
(Une th éo rie.. . ) és uő., 1882. (La q u estion...)

47
 a nézetével, hogy TV. Fülöp alatt „a rendi gyűlés nélkül a királyság képtelennek
mutatkozott magától megtenni a legsürgősebb törvényhozási intézkedéseket; [a
gyűlés] döntései törvénynek számítottak a királyi hatalom részére: a király bizonyos
fokig nem látszott többnek, mint a szuverén nemzet által delegált ügyvezetőnek”.
Luchaire szerint éppen ellenkezőleg: a korona soha nem ismert ilyen-korlátozást, és
ezek a gyűlések lényeg szerint csakis azt a célt szolgálták, hogy nagyobb ünnepélyessé­
get kölcsönözzenek a királyi döntéseknek. Luchaire éppúgy tagadja a monarchia
kizárólagosan hűbéri jellegét, és azt tartja, „hogy ha a 11— 13. századi királyok
gyakran jártak el hűbérurakként, akkor nem kevésbé cselekedtek Istentől rendelt
szuverénekként is, a hűbériség legtételesebb és legismertebb törvényeinek ellenére”.
Helyteleníti a király és a „nemzet” közti kapcsolatoknak kizárólag szerződéses
kötelékekre való visszavezetését. Szerinte „Szép Fülöp nagy gyűléseinek eredetisége és
újdonsága éppen generális mivoltuk, szabályosságuk rendszere, amely alakulásukat
irányította”.
A két vitaellenfél tehát egyetért az 1302 előtti helyzetre nézve, az Etats généraux
-eredetében megegyeznek, de Luchaire úgy gondolja, hogy Fülöp trónra jutása
változást hozott a már meglevő rendszer általánossá tételével: „Láthatjuk, hogy 1302-
ben és főként 1308-ban a király mindenekelőtt azzal foglalkozott, hogy a »n em zet­
nek lehetőség szerint teljes és széles körű tanácskozásához folyamodjék, ilyesmit pedig
az előző korszakban valószínűleg soha nem lehetett látni.”
Eltérő indokok alapján, de ugyanezt a felfogást vallotta Hervieu is. Őrá az a hely tett
nagy benyomást, amelyet a jjrarmadik rend” 1302-ben foglalt el először a'politikai
életben, mert „ugyanakkor, ugyanoda és ugyanazoknak a kérdéseknek az eldöntésére
hívták meg, mint a nemességet és a papságot^Hallatlan jelentőséget tulajdonit ennek,
mert szerinte „ez a tény önmagában is áthidalhatatlan árkot von a nemzet múltja és
jövője közé”.45
Ez a múlt századi polémia a korunkbeli történetírást is befolyásolja. Olivier-Martin
szintén az 1302. évi gyűlésnek a megelőzőkéhez képest új, eredeti jellegét emelte ki.
Tekintélye a vitának véget vethetett volna, de Soule sajnálkozva állapította meg, hogy
Lot és Fawtier müve felújította a polémiát. Könyvük szerint ui. „az 1484. évi Etats
généraux a francia királyság első igazi Etats généraux-)^, mivel ez a gyűlés volt először
igazán országos jellegű, hiszen ezen tartományok képviselőit lehetett látni, pedig a
tartományok általában nem szoktak delegálni”.44 '
Soule szerint a máig eldöntetlen vita kizárólag az Etats généraux gyűléseinek
meghatározásán alapul. Úgy gondolja, hogy az Etats généraux létének vagy nem
létének megállapításánál nem alkalmazhatók szigorú szabályok abban a korban,
amelyben a társadalmi struktúrák a látszólagos egyöntetűség ellenére is nagyon
partikulárisak, és az országos politika és kormányzat keretei még nem szilárdak.65

65 H ervieu, 1879. 69— 70.

44 L ot— F awtier, 1958. 173.

48
 / Az Etats généraux gyűlései mind összetételűkben, mind tevékenységükben
változatosak. és nagyon is különféle formákat ólthetnek. Jellemzőjük a regionális
keretekből való kilénés az ország forces vtves-ének gyűlésén való egyesítése végett.
közérdekű kérdéseket meghánvni-vetni.
Ezen az alaponTSoule azért tartja az 1302. évet lényeges dátumnak mert a király
először hívta össze a három rend legérdemesebb^ képviselőit, hogy ugyanazon a
gyűlésen vizsgáljanak me g egy mindenki számára közös kérdést, a monarchia és V ili,
itára a gyűlés összetétele ad alkalmat: bizonyos tartományok
ui. nem voltak képviselve, a résztvevők közt viszont „idegen” is volt, a luxemburgi
herceg. Az Etats généraux-t Soule mindenesetre nem tartja a-királyi hatalom által
„elrendelt” intézménynek: nem irányította ui. semmiféle szigorú szabály. A szerző az
Ancien Régime rendi gyűlései közt nem talált két egyformát, működésük, tartalmuk,
összetételük, tagjaik rekrutálásának módja szüntelenül változott.
Soule igazat ad Caílerynek a hűbéri viszonyok szerződéses jellegének hangsú­
lyozásában, de nem fogadja el a konzultatív és deliberatív gyűlések közti
különbségtételét. A király által összehívott 12— 13. századi gyűléseknek ti. kivétel
nélkül kettős jelleget tulajdonit. Szép Fűlöpnek azt ar érdemét ismeri cl hngy pIqő
ízben tette országossá elődeinek az alattvalókkal szükséges kapcsolat tartására helyi
vagy regionális keretben alkalmazott gyakorlatát. Az ő koráig vagy a három rend helyi
gyűlését hívtak össze, vágy együttesen egy-egy táj egy vagy két rendjének tagjait. Fülöp
az országos közvélemény mozgósítására és támogatásának megszerzésére használta a
régi eszközt. Ebben a tekintetben tehát nem újított, nem hozott létre gyökeresen új
intézményt.67
Találó megfigyelést tett a Szép Fülöp-kori gyűlésekkel foglalkozó modem francia
kutatásról az amerikai T. N. Bisson. Eszerint századunkban lehanyatlott a tárgy iránt
a franciák érdeklődése, mert belátták, hogy az említett gyűlések nem rendelkeztek
alkotmányos jogokkal. Bisson teljesen igazat ad ennek a felismerésnek, mert Fülöp
gyűléseinek megértésénél alkotmányos kritériumoknak szerinte is kevés hasznát lehet
venni.68
Bisson elsősorban amerikai kutatók eredményeire támaszkodva tárgyalja Fülöp
1302-vel kezdődő, széles körű gyűléseinek mind társadalmi, mind politikai összefüggé­
seit.
Az alábbiakban ezt a problémát vizsgálva, haladjunk az emlitett nyomon és lássuk
először is az 1302. évi és általában a Szén Fülöp-kori széles körű gyűléseknek a
viszonyát a z a H ő m p p a já n lá f h o z , a z a z a rendi gyűlések egyik hagyományosan
alapvetőnek számitó feladatához.
Az utolsó Capetek idején az adószedésbe való beleegyezést általában nem központi
gyűlésen, hanem inkább csak helvi egyezkedés útján lehetett az alattvalóktól
megszerezni. Közismert tény, hogy 1310-ben a Szép Fülöp leányának leijüezmenetele
címén követelt auxilium dolgában csak arra a végső esetre rendelték el a városokat
•7 Soule, 1968. 25.
« B isson, 1972. 539— 541.4

4 Gaici József 49
 képviselő prokurátoroknak és a prelátusok hűbéreseinek a parlament előtti megje­
lenését, valamint teljes felhatalmazással való ellátásukat a beleegyezéshez és küldőik
elkötelezéséhez, ha az adóról velük előzetesen folytatott helyi alkudozások eredmény­
telenek maradtak. Ez az angliaitól gyökeresen eltérő fejlődés!
Franciaországban sem az adófizető csoportok nem kívántak határozott consensus-
jogot, sem a központi hatalom nem formált kifejezetten jogot a beleegyezés nélküli
adóztatáshoz, jóllehet ismételgették a király jogát ahhoz, hogy „pénzt kapjon az
ország védelmére”.
Jellemző tünet, hogy a kormányzat éppen 1314-ben, az adózási consensus érdekében
összehívott első központi gyűlésen arra szorítkozott, hogy kiszélesítse propagandáját
az adószedéssel szemben az ellenállás leszerelésére, pedig az adóztatás helyi gépezete
már tevékenykedett.
A király a központi gyűléseket csak a közvélemény megdolgozására és a hadisegély
elvének a képviselőkkel való morális, de nem legális elismertetésére használta.69
Az adómegajánlás tehát mindenesetre nem tartozott a 14. század első évtizedeiben a
francia központi gyűlések napirendjének fő pontjai közé.
Az országos rendi tudat (Standesgefuhl), a rendi fejlődés fontos fokmérője,
valószinüleg a papságban volt a legerősebb, már csak azért is, mert kiváltságai
országosan egyöntetűek, és sérelmei is azonos természetnek voltak hiszen 1296-ban és
később is a klérust országosan vonták különféle korlátozások alá. Mégis a papság a
megszokott tevékenység legtágabb természetes szférájaként tekintett az érseki
tartományra és zsinatára.
A városok renrijejn éK e^ ésregionálisImlnnhsAgrk swtbriaUák-fel.
^ K özülük Fülöp gyűlésre csak a legelőkelőbbeket, a civitas kategóriába tartozókat
hivta. U tódai azonban nagyobb számú várost gyűjtöttek egybe, talán azért, mért
kiderült, hogy pénzügyi vagy hadügyi tárgyaláson egy-egy táj vagy vidék vezető városa
(vagy városai) az illető régió többi városát nem képviselheti, azaz csődöt mondott az
ún. virtuális képviselet.
A nemesség Fülöp alatt még a városoknál is tartományhoz kötöttebb volt, és
szerfelett érzékeny jogállás szerinti és partikuláris különbségeire egyaránt.
Mindebből arra lehet következtetni, hogy Szép Fülöp idején a francia társadalom
rendjei közül bármelyik is bajosan volt érett és alkalmas akár szerkezetét, akár
tapasztaltságát tekintve országos méretű, valóban rendi gyűlésekre.70 Ha a király
történetesen valamelyik rend tagjait országos gyűlésre hívta, akkor ennek a gyűlésnek
annyiban, amennyiben kisebb testületeknek és helyi közösségeknek a képviselőiből
állt, szerepe lehetett a képviseleti rendszer tökéletesítésében. Főként akkor lehetett
úgy, ha a közösséget nem hivatalból képviselte elöljárója vagy felsősége, hanem
meghatalmazott ügyleti képviselő, prokurátor. Az ilyen gyűlés politikai jogokkal nem

" Strayer—T aylor, 1939. Vö. Speculum 29 (1954) 366—368.

10 Bisson, 1972. 562.

50
rendelkezett, rendi gyűlésnek nem tekinthető, bár alkalmas lehetett az illető rend
érdekeinek kifejezésére és kiváltságainak megerősítésére vagy újak szerzésére.7'
Az 1302-vel kezdődő széles körű gyűlések megítélése szempontjából fontos
megismerkedni a korabeli egyéb gyúléstipusok legnevezetesebbjeivel.
A király voltaképpen a legtöbb célra országa megfelelő képviseletének pusztán csak
„nagy tanácsát”, más néven „külön tanácsát” tekintette, amely a nála rendszeresen
megjelenő nagyúri tanácsadókból állt. A király szemében a fónrak — számuktól
függetlenül — .hozzájárulásukkal elkötelezik az országot.
Ezzel a „nagy tanács” szerepére vonatkozó véleménnyel teljesen összhangban van a
.13. század második felének szokásjogi felfogásaCúj törvényeket (établissements) a
„nagy tanács útján (pár grant conseil)" lehet életbe léptetni.\(Beaumanoir korabeli
jogkönyve jegyezte fel.)
(Tanulságosadat van arra 1308. június 5-ről,h©gy a ,5nagy^tanácstól” határozottan
megkülönböztették azt a főpapokból és világi nagyurakhól állc^.népes tanácskozást,
amely a királlyal és belső tanácsadóival csak alkalmilag jött össze) Ekkor ui. az aragon
követ Poitiers-ből jelentette: „A király minden nap külön tanácsában van, és olykor
országa itt tartózkodó főpapjainak és báróinak tanácsában, bár egyébként tanácsának
nem tagjai. ( Rex est cotidie in concilio suoprivato et aliquando in concilioprelatorum et
baronum, qui sunt hic de regno suo, licet alias non sint de concilio suo.)”
Fülöp mindenesetre nem érezte kötve magát ennek az ad hoc gyülekezetnek a
megnyilatkozásaihoz. Eljárását jól megvilágítja egy 1303. októberi példa. Ekkor ui. a
következő évre a katonai szolgálat súlyos terheit a főpapoknak és a báróknak
feltűnően szűk körű gyülekezetével hagyatták csak jóvá. Az ország súlyos szükségére
hivatkozva magyarázták azt, hogy nem hívták össze „az országból minden
főpapunkat és bárónkat”. Ezek a főpapi és nagyúri gyűlések éppen a rendi jelleget
nélkülözték.*7172
(Nagy a jelentősége azoknak a tanácskozásoknak, bár nem alkotnak teljesen önálló
kategóriát, amelyeket a párizsi parlamentben vagy legalább eljárásának hatása alatt
bonyolítottak le. Pénzügyi, politikai és diplomáciai tárgyalásokról van szó, s ezeken
rendszerint utasításokkal és megfelelő felhatalmazással ellátott képviselők működtek
közre.
A parlament ti. a 13. század második felében fokozottan bírósággá szakosodott
ugyan, de olyan ügyekkel is foglalkozott, amelyek forma szerint igazságszolgáltatási-
ak, jellegük szerint azonban politikaiak. S ő t, a párizsi parlamentben bizonyos fajta
„lcözponti tartománygyülés’MsJkeletkezettTAz 1270-es évektől ui. a parlament üléseit
az egyes hűbéres fejedelemségekből, baitfi és sénéchal-körz£lekbö\ befutó perek
célszerűbb intézése végett az illető terület ügyei számára kijelölt „napokra” (dies,
jours) osztották be, az időpontokat pedig a pereskedők, folyamodók és tisztviselők

71 Bisson, 1972. 546— 547.

72 Bisson, 1972. 544—546. — Az aragon követ jelentése: M arongiu , 1962. 77. 62. jegyzet. —
Beaumanoirt idézi: Bisson, 1969. 364.

4* 51
tudomására hozták. Kb. ugyanekkor^ párizsi parlament tehermentesítésére, a
ti bizottságot
szerveztek (Toulouse), rpáshová pedig parlamenti tisztviselőket küldtek-iíyen módon
Párizsba a legfontosabb vidéki ügyek összpontosulhattak^Akik azután a tartomá-
nyokboTaszámukra kijelölt „napokon” megjelentek, a király előtt de facto az illető
territórium társadalmát is képviselhették.
^ p a r la ment ekként két gyűlés elegye lett. Az egyiket az állandó felsőbirósági elem
alkotta. A másik a vidékről jö v ő folyamodók és tisztviselők egymást folyamatosán'

felfllviMgálatát is ielm tettfiAz összejövetel eme típusának a jelentőségét csak akkor

lehef igazán felbecsülni, ha tekintetbe veszik, hogy a központi képviseleti tanácskozás­
nak egyéb mechanizmusa a 13. század végén nem volt. Szokásszerü ismétlődésük
lehetett az egyik oka annak, hogy Franciaországban a középkorban központi
képviseleti intézménnyel csak ritkán lehet találkozni.
(T270 után kezdett a parlament, mint bíróság, királyi adók ügyével foglalkozni. A
parlament akkor szokott ennek vizsgálatába bocsátkozni, ha ez vagy az a
megadóztatott fél, város stb. azzal a kérdéssel fordult hozzá: jogosan követelik-e tőle a
kirótt adót, vagy kiváltsága alapián mentesség illeti-e meg? A parlament tehát a
jogkérdésről (jjuaestip iuris) döntöttXhiszen nem is volt konstitutív vagy képviseleti
gyűlése az adózásba való általánosoeleegyezés megadásának céljaira. Szokásjogon
alapuló immunitásra hivatkozó helyi igénynek kiváltságlevél hiányában alig volt
kilátása a sikerre.73
Amíg a királyi hatalom kitartott az adókhoz való vitathatatlan jogának az elve
mellett (ami hűbéri auxilium esetében magától értetődött), addig számára a parlament
alkalmasabb központi fórum volt, mint a gyűlésre összesereglett ország.
Eljárási tekintetben az ügyvédi meghatalmazásoknak a parlament mindennapi
munkájában való szokványos alkalmazása feltétlenül előkészítette a közgyűléseken
való prokurátori képviseletet. Ezért 1302 áprilisában a káptalanok, konventek és
városok király előtti képviselete sem számíthatott hallatlan, rendkívüli újdonságnak.74
Mi azonban a helye és szerepe a rendi fejlődés szempontjából Szép Fülöp 1302-vel
kezdődő széles körű országos gyűléseinek, amelyeknek mintegy hátteréül a fent
mondottakat kifejtettük?

egymással 4cözel rokon 1302-és-1308tévinek. Mindkettőnek az volt a feladata, hogy a

keresztény világ és a. pápa-előtt megdönthetetlenül bizonyitsa.-egész-Ffanciaország
Fülöp királlyal tart 1302-ben Bonifác ellenében, 1308-ban pedig a templomosok
ügyében.

73 Bisson, 1969. 366—369.

74 Bisson, 1972. 547—548.

52
 Ellenkező véleményt a király nem vett figyelembe, „reklamálni” nem lehetett. Mai
kifejezéssel egyhangú népszavazásnak lehetne mondani Fawtier szerint azt, ami akkor
történt.
A két gyűlést résztvevői is és a király is úgy tekintette, mint az ország akaratának
nyilvánítását. Az 1302. évi gyűlésre szólító .meghivók-hangoztatták-azoknak az
„ügyeknek á súlyosságát”, amelyek az ország mindem lakosát érintik. 1308-ban az a
felfogás, hogy a gyűlés által az egész ország cselekedett, kifejezetten benne van á'
Gnillaume de Plaisians-nalc a pápához intézett beszéd alkalmával tulajdonított
szavakban: „Szentatya! Hozzád folyamodik Franciaország királya, az ország minden
prelátusa, káptalana és bárója, valamint egész népe, amely eléd jött, ki személyesen, ki
képviselet útján, nevezetesen prokurátorai és syndicusai által.”
Az országnak kivételes tárgyról tartott, teljesen politikai gyülekezete volt az 1302-es
párizsi és az 1308-as tours-i— poitiers-i összejövetel egyaránt. A tanácskozás IddigT,
j z g faso s módjai az ilyesmihez elégtelennekjátszottak Az vitán felül áll, hogy mindkét
gyűlés egész Franciaország gyűlése volt, szervezeti szempontból a kibővített főpapi és
bárói tanácskozások kiterjesztései.75
f ^ két gyűlés kétségtelenül országossq \1 teháC-rg/KÚ-tellegükazonban egyáltalán nem
Hyen vitathatatlan. Franciaország képviselve volt rajtuk, de vajon rendjei is?
Bisson hivatkozik néhány-olyan-jelenségre, amely. 1302^ben és 1308-bán.mintegy
előre jelezte a majdani Etats généraux jellegzetes kollektív magatartását. így 1302-ben
a nemesek* a papság és a városok külön mentek tárgyalni, és külön szövegezték még
válaszukat a pápának. A.tárgyalásnak ez a módja és a levelek eléggé hangsúlyozzák a
különbséget egyháziak és¡.világiak, mág-a«kmtethen-pviip-..nempsség papság és
városiak kozd
Még többefgrul el az aragon követ 1308. évi jelentése. Ebből lehet megtudni, milyen
szószólók kísérték az eme!vényreP,laisians-t a templomos lovagok ellen tartott beszéde
alkalmából a gyűlésen Poitiers-ben. A jelentés szerint először a bourges-i és narbonne-i
érsek beszélt a klérus nevében*-*,azután a bárók nevében emelkedtek szólásra bizonyos
személyek” [nevük ismeretlen] „majd egyes párizsi polgárok a francia nyelv[ű
területek, azaz a Languedoil] nevében és egyes toulouse-i polgárok Toulouse,
Montpellier és minden languedoci nevében ottani nyelven szólaltak fel az ügy
elintézése végett”. A jelentés szavai éles fényt vetnek a Languedoc és Languedoil közti
elmoshatatlan nyelvi különbségre, ami annyira kedvezőtlen hatással volt az országos
rendi fejlődésre.
Az adatból azután Bisson jnég határozottabban vonja le a rendiség korabeli
színvonaláról azt a következtetést, amire az 1302. évi eljárás is jogosít: a gyűlésen a
rendekből összejött emberek annak a határán voltak, hogy Franciaország. Rendei
lesznek.76

7>Bisson, 1972. 548— 549. és 553.

14 Bisson, 1972. 560— 561.

53
 , Ez azonban a legtöbb, ami a gyűlések rendi mivojtáról mondható.
Nem rendi jellegükbegyik_.súlms_bizonvitéka. hopv pusztán konzultatív gyűlések
voltak. pem rendelkeztek a döntés, a.határozathozatal jogával. A másik fontos
kritérium: a király a főpapokat, nemeseket, egyházi intézményeket és városokat
azonos módon, mint eevedeketJúy.taössze^ésjieminint egységes testületét. Ezt Bisson
a két gyűlés elbeszélő forrásaiból, egybehívó parancsleveleiből és a prokurátorok
meghatalmazásaiból állapította meg.77 Akik tehát a gyűléseken összejöttek, római-
kánoni terminológia szerint ut singuli, non ut universi(tas) voltak jelen és cselekedtek.
Ez pedig perdöntő mozzanat valamely gyülekezet rendi gyűlés-jellegének az
eldöntésénél.
Teljesen megegyezik a fentiekkel Fawtier helyzetmegítélése az 1302. évi gyűlésről:
„Egyáltalán nem ez volt az első rendi gyűlés, amint gyakran tévesen mondják: inkább a
francia közvélemény közvetlen megkérdezése jrolt köperitö nélkül.”78

lanul az első volt azok közt.az.országos vagy központi gyűlések-kOjst, amelyeken a

Jrancia társadalom három nagy...rendjének tagjai és közösségei vettek r é s ^ f tehát nem
maguk a rendek!). Rendi elemeknek királyi gyűlésen való jelenléte azonban magában
még nem elég ok ahhoz, hogy ez a jelenlét rendi képviseletnek számítson, mert így
rendinek kellene nyilvánítani majdnem minden nagyobb gyűlést, és semmi lehetőség
sem maradna a francia képviseleti intézmények korai történetében az egyes szakaszok
megkülönböztetésére.79
Elkerülhetetlen tehát Bisson összefoglaló értékelése: Fülöp két legnagyobb gyűlése

századí Franciaországban ¡^hatékonyan működő rendek bármilyen alakban hiányoz­

tak.80
Nem volna azonban helyes túlbecsülni a tartományi rendek fejlettségi fokát sem,
amint a következőkből kitűnik.
A fra n ria j-p n H iJfp p v isi» lp tn pl- M ittp r a jK M usrarinL f.gyik.sajá ts á g a v o lt, fin gy a ? EtatS
genéraux kivételes ^esetektől eltekintve elsődlegesen nem a tartományi rendek
küldötteiből-álltak,-hanem — legalább a 15. századra kiteljesedett gyakorlat szerint —
bailli- és sértécW-körzetek-tel.jhatainrít-képviselőiból; Ezeknelrn ^gyökerei a 13.
szazadban Capet-uralom alá jutott Languedocban kereshetők.81 Ez Languedocnak az
országos rendiségre gyakorolt hatása.
Languedoc azonban azért is felkelti a figyelmet, mert a tartományi fejlődésnek
szintén az élén haladt.
¡^nnálfontosabb dolog ez, mert Franciaországban a rendi képviselet voltaképpen
tartományi keretben nőtt naggyá!)

11 Bisson, 1972. 549. és 554.

71 Lót—F awtier, 1958. II. 553.
75 Bisson, 1972. 559.
■° Bisson, 1972. 562.
M itterauer, 1977. 21.

54
 A 13. századi languedoci fejlemények Bisson kutatásaira támaszkodó, alábbi
ismertetése ezért a franciaországi rendi intézmények előzményeinek szövevényéből az
egyik legizgalmasabb kérdéscsoportot ragadja meg.
Languedocot a 13— 14. század fordulóján Franciaországtól nyelvi különbség is
elválasztotta. Összekötő kapocs köztük igazában csak a király személye és a
bürokrácia volt. Maga Languedoc ekkoriban jewéc/ia/-körzetekre. sénéchaussée-kn
tagolódott. Ezeket a körzeteket Felső Languedocban a 13. század első felében a
toulouse-i grófok szervezték, és dinasztiájuk férfiágon történt kihalása után ezt a
beosztást megtartották az utánuk itt uralomra jutó Capetingek. A toulouse-i grófok
Felső Languedocban a sénéchaussée-kát az ún. „dioecesis”-ek területének megfelelően
alapították. A dioecesis szó az egyházmegyét éppúgy jelölte, mint a világi igazgatás
egységét, de ugyanezeket a kerületeket gyakran nevezték pátriának, vagy pays-nak is.
Languedoc egyéb részein a sénéchal-körzeteket az uralkodó létesítette az illető vidék
meghódítása után.82
Languedoc egyes sénéchal-körzetei közt nagyon érdekes különbségek voltak
igazgatási szokások és gyűléseik tartásának szempontjából is. A sénéchal- és bailli-
körzetekben gyűlések tartásával Franciaország egyetlen királyi territóriumának sem
halmozódott fel a 13. században akkora tapasztalata, mint Languedocnak. Ez lehet az
egyik oka annak, hogy 1303 nyarán, amikor a király az egész országnak a pápával
szembeni politikai elkötelezésére törekedett, csak Languedocban tartottak
közgyűléseket, vagyis olyanokat, amelyek átfogták a három rend tagjait.
((Languedoc ekkoriban inkább tartományok halmazához hasonlitott, semmint
egységes tartományhoz. A király ennek ellenéremegkisérelte egységes territóriumként
kezeln i,js olyasmit rendelt el, amit 1303-ig sem a délvidéken, sem Franciaországban
máshol addig még soha, és (1303)bán is csak a Languedocban: a territórium egésze
számára a három rend tagjaiból álló, egységes közgyűlés tartását. Languedoc kellően
összekovácsolt egységének hiánya mláttezt a gyuIesTvégűl három különböző helyen
tartott ülésre kellett bontani 8L
Ennek ellenére új ir

ezen belül ismertették meg a néppel a legtöbi országos eseményt, pl. kereszteshadat
vagy a király háborúit.
A másik új mozzanat a képviselet, módja. Korábban jui. az volt az általános
gyakorlat, hogy a városokat.ajyűléseken hivatalból a-konzulok képviselték (ex officio
képviselet). 1303-ban azonban a polgárok számos helyen rendkívüli választásokat
tartottak annak a királyi utasításnak megfelelően, hogy a gyűlésre a konzulokon kívül
teljes hatalmú megbízottakat kell küldeni ..procuratores, syndicos vei yconomos cum
sufficienti mandato et potestate

« Bisson, 1964. 17.

« Bisson, 1 9 6 4 . 298—2 9 9 .

55
 Ezen az 1303. évi gyűlésen a megjelenést még mindig általában inkább kötelességnek
tekintették, mint jognak, és magát a gyűlést is jogosan minősiti Bisson a korábbi
regionális közgyűlések egész Languedocra kiterjesztett, felnagyított másának.84
1303-ban tehát a Languedoc területének egészét és három rendhez tartozó lakóit
átfogó közgyűlés a központi hatalom kísérlete volt.
A Janguedoci regionális és helyi gyűléseknek több tipusa volt. Közülük a legrégibb
és legeredetibb az agenaisi generális kúria, spontán módón keletkezett, másokat a
központi hatalom hivott létre. Ez az agenaisi gyűlés fejlettségével párját ritkította az
egész korabeli Franciaországban.85 Ismerkedjünk meg vele!
Agenais Languedoc nyugati peremvidéke volt. A 12. század végéig az aquitániai
hercegség hűbére, 1196-ban került hozományként VI. Raymund toulouse-i gróf
kezére. VII. Raymund férfiörökös nélküli halála után a toulouse-i grófsággal együtt
került 1249/50-ben Szent Lajos öccsének, Poitiers-i Alfonz grófnak a hatalmába. Az ő
halála után a koronára szállt, 1279-ben pedig Agenais, mint az aquitániai hercegség
hajdani hűbére felett a hűbéri fennhatóságot átadták az angol királynak. Ennyit külső
történetéről.
A nevezetes agenaisi generális kúria a 12 században vámsi küldöttek rsatlaknzásá-
val alakult ki a már korábban meglevő nemesi kúriából. Ezt a kibővített kúriát (cort
generál) először 1182-ben említik.8®
Az agenaisiak egyfajta regionális közösséget alkottak, közös jogokkal és felelőssé
gel. Ez kifejeződött a gyűlés eredetében is. A gyűlés ui. olyan bírósági eljárásokban
gyökeredzett, amelyek Agenais közbékéjét voltak hivatva védeni, és evégett
hadbahívást is eredményezhettek.
A városok közti viták, éppen úgy, mint pl. a seigneur és á város viszálya egész
Agenais békéjét fenyegethette. Ennek a békének a fenntartásához — szükség esetén
még fegyverrel való fenntartásához is — közös érdeke fűződött a nemességnek és a
polgároknak. A katonai szolgálatra ők is kötelesek voltak, ismerték tehát a
fegyverforgatást. A közbéke megőrzése számukra kereskedelmi szempontból is fontos
volt. Ezek a körülmények magyarázzák a városok közti olyan egyezményt, mint
amelyben pl. 1222-ben Le Mas és Agen elismerte, hogy vitáik az agenaisi báróknak és
az ottani városok konzulainak az ítélkezése elé tartoznak.
A közbéke fenntartásának ugyanez a célja nyilatkozik meg Agen privilégiumának
abban a részében, amely szerint ottani seigneur és város közti per esetén generális kúria
tárgyalja az ügyet, és ha lehetséges, előtte hadat hirdetnek. Azaz ilyenkor a polgárok
hadba hívotton ülhettek együtt bíróságként lovagokkal.
Az agenaisiak rendi különbségeken legalább olykor felülemelkedő összetartozás­
tudatának érdekes jele, hogy 1255-ben a sénéchal gascogne-i nemesek ellen agenaisi
polgároknak okozott sérelmekért hadat vezetett „Agenais territórium báróinak,

“ Bisson, 1964. 289—290.

• 5 Bisson, 1964. 97.
“ Bisson, 1964. 78. és lek.

56
 lovagjainak és probus vi'reinek consiliumára”. 1286-ból ugyanilyen egységes katonai
fellépésről van adat: „Agenaisban a dioecesis bárói, lovagjai és universitasai együttesen
vezettek hadat (fit exercitus communiter) .”
A fejedelem ezt a közös katonai fellépésben is megnyilvánuló, együttes érdekeltséget
a maga hatalmával nyilván felkarolta és előmozditotta.
A generális kúria ezért származhat Bisson szerint két tényezőnek az össze­
fonódásából: az-együttes katonai fellépésnek az agenaisiak által felismert szükségéből
és a fejedelem által az alattvalóktól egyébként is követelt hadi szolgálatéból.81
Agenais közösségét tehát mint régi intézmény, a generális kúria testesítette meg.
„Agenais közszokására” oklevél büntetőperben 1182-ben hivatkozott. Volt itteni
regionális öröklési jog is, a fejedelem előtti hódolást és hűségnyilvánitást pedig ,,ad
consuetudinem Agennensem” szabályozták.
Terminológiai szempontból érdekes, hogy 1232-ben a gróf sénéchafta „a bárókhoz,
lovagokhoz, városiakhoz és Agenais egész universitas"-ához fordult. Közösségtudatuk
a legmagvasabban 1286-ban akkor nyilatkozott meg, amikor az egyik falu lakói
elismerték esküvel megerősítendő kötelezettségüket arra, hogy katonai szolgálatot
teljesítenek a „tota communitas Agennensis "-szel együtt.
A 13. század folyamán a generális kúria bizonyos szűk körű adómegszavazási és
politikai jogokat szerzett. A pénz megváltoztatásának jogát Agenban 1218-ban kapta
hűbérbe a püspök, de idővel elv lett, hogy a pénzt nem változtathatja tetszése szerint,
hanem életében csak egyszer, széke elfoglalásának alkalmával. A generális kúria a 13.
század folyamán három vagy négy alkalommal szavazott meg 12 dénáros háztartá­
sonként! adót (fouage) a püspöknek azért az ígéretéért, hogy a pénzt súlyban és
ötvözetben változatlanul megőrzi. Lényeges tudni, hogy az adózás egyéb formái
függetlenek maradtak a generális kúriától.88
A gyűlés hasonlóan szűk korlátok közé szorított politikai jogai a fejedelemváltozá­
soknál szokásos fidelitas-tskük tételével kapcsolatban kerültek napirendre.
1249-ben az új toulouse-i gróf, Alfonz képviselői ennek az eskünek a tételére
gyűlésbe hívták az agenaisi bárókat, lovagokat, Agen konzulait, valamint a castrumok
és falvak tanácsosait és polgárait. A gyülekezet résztvevői azonban nem voltak
hajlandók teljesíteni a szokásaikkal szerintük ellentétes követelést. Tagadó válaszukat
ageni polgár adta át. A toulouse-i grófság más territóriumain hasonló ellenszegülés
nem történt.89
1279-ben tartották a század legnagyohh szabású agenaifii gyűlését abból a célhnl, .
hogy véghez vigyék azokat az utolsó formaságokat, amelyek közt — megelőző
szerződés értelmében — átadták Agenais felett a hűbéri fennhatóságot a? angnl
királynak. A gyűlésre újításként egyháziakat is hívtak meg: az agenaisi püspököt, 3
apátot, valamint „más prelátusokat és káptalanokat”. /\_papság_ meghívása és

•7 Bisson, 1964. 87—89.

•• Bisson, 1964. 73—76., 79. és 95—96.
•*•Bisson, 1964. 79. és 155— 156.

57
részvétele éppúgy, mint a nemeseké és városiaké, személyes volt, nem rendi. A gyűlésen
Agenais lakóit felmentettek a francia király iránti hűségtől, a ..superioritas es legfőbb
iürisdictio” fenntartásával.
Az agenaisiak ekkor csak az után voltak hajlandók új uruknak, I. Edwardnak
hűséget esküdni, miután az általa kinevezett sénéchal két esküt is tett: előbb Edward
képében, majd a saját nevében az agenaisiak jogának tiszteletben tartására.
Az ilyenfajta és ilyen sorrendű kölcsönös esküvést sénéchal-változás esetére 1299-
ben már szokásnak és köztudomásúnak nevezik. Lényeg szerint Agen város korábbi
kiváltságát terjesztették ki ilyen módon Agenais territórium báróira, nemeseire és helyi
közösségeire. Velük szemben így némileg határozottabb alakot kaptak a fejedelem és a
sénéchal kötelezettségei.90
Az agenaisi nemesség teljes létszámát Bisson a 13. század közepe táján 150-nél
többre becsüli. 1259-ben 159 nemes ismerte el hűbéri kötelezettségeit. Az 1271. és 1286.
évi gyűléseken kb. 100— 100 nemes vett részt.
A gyűlésen képviselt helyi közösségeket (városokat és falvakat) meghatározni és
számukat megállapítani pontosan nem lehet. A konzulok vezette legtöbb agenaisi
helység közvetlenül a tartományúmak volt alárendelve, és nincs adat arra, hívtak-e
össze közülük valaha is más városokat. A kiváltságolt falusi közösségek száma az
évszázad vége felé viharosan nőtt és 1300-ra a kb. 50 agenaisi konzulátus közül több
mint 30 királyi város és falu volt. Kétséges, volt-e valamikor mindegyikük vagy csak
túlnyomó részük is együtt képviselve a gyűlésen.
A polgárokat a generális kúrián ex officio képviselték a konzulok. A gyűléseken a
konzulátusok prokurátorairól a 13. század végéig nem tudunk, bár perbeli képvi­
selőként a század elejétől szerepelnek. A gyűlésen való képviselet szempontjából
Bisson a kereskedővárosok, bastides, castrumok és falvak közt jogi különbséget nem
lát.
A generális kúria azonban nem volt arra rendeltetve, hogy alkotmányos szerv
legyen. Helyzete gyökeres megváltozásának jele és következménye volt az egyháziak
meghívása, illetve rajta való megjelenése.
A generális kúriáról hosszú ideig azért maradhattak távol, mert az agenaisi
egyházaknak bizonyára nem hűbéres volt a jogállása. Agenaisban csak kevés egyházi
ember volt vazallus. Őket a 13. század végének hűbéri hódoló (rekogníciós) gyűlésein
számban messze felülmúlták a városok és a nemesek. A felsőpapság által teljesített,
ritka rekogníciók mutatják, hogy tagjai mentesítve voltak a regionális katonai
kötelezettségtől, nyilván azért, mert a temporaliát hűbéri terhektől mentes alamizs­
naként birtokolták. A század végén Szent Lajos után következő uralkodók azonban
egyáltalán nem nézték jó szemmel a hűbéri kötelezettségek alól kivett egyházi vagyont,
és fel is léptek ellene. Az egyháziakat ennek jegyében hivták meg a gyűlésre, miután
1271-ben Agenais királyi kormányzat alá került.9*

00 Bisson, 1964. 235—240.

91 Bisson, 1964. 81—84., 90—92.

58
 A 13— 14. század fordulója a generális kúria hanyatlásának a kora. A kormányzat a
papság bevonásával teljesen átalakította és kibővítette a kúria eredeti, kezdetleges
intézményi ttAvtíttsXTBírősagkent a 14. század elején szünetelt ugyan működése, d i a
felsőség új Teladatot szánt neki: legyen az adómegajánlás szerve. Furcsa helyzet
keletkezett. A tekintélyes múltú és szokásjogon alapuló gyűlés éppen a neki szánt
adómegajánló szerep következtében a 13. század végén az elé a kilátás elé került, hogy
a következőkben oklevélben rögzített kiváltságra támaszkodhat. A kormányzat
azonban éppen ezt tarthatta veszélyesnek. Nem akarhatta ui. maga felett ellenőrzést
gyakorló intézménnyé fejleszteni a kibővített összetételű és funkciójú kúriát azáltal,
hogy jogait oklevél szentesíti. Óvakodott tehát ezeknek a jogoknak az oklevélbe
foglalásától. Ez mindenesetre a kúria hanyatlásának egyik oka lehetett.
A másik oka ott kereshető, hogy a 13. század végétől a nemesek és polgárok érdekei
egymással ütközni kezdtek. A 14. században általánossá váltak az egyes rendeknek a
külön-külön gyűlésen való tárgyalásai. A nemesség és egyháziak a polgárokat
joghatóságuk bitorlásával, a polgárok az előbbieket a közmunkák és helyi költségek
viselése alóli kibúvással vádolták, a kormányzat és a nemesség vitáiban pedig
általában készek voltak a kormányzat mellé állni. így segítettek 1307 után
megbuktatni azt a bárói tervet, hogy állítsák vissza a generális kúria hűbéri jellegű
ítélkezését. Ez kétségtelenül sokban hozzájárult a régi gyűlés sorsának megpecsé-
telődéséhez.92
Az agenaisi generális kúria tehát nem alakulhatott át „alkotmányos” intézménnyé.
Tevékenysége és sorsa mutatja azt a határt, amelyen túl a 13— 14. század fordulóján a
gyűlésekkel való együttműködésben a központi hatalom még a legfejlettebb
területeken sem volt hajlandó menni.
A languedoci sénéchaussée-k 13. századi gyűlései közül a gabonakiviteli tilalmak
kimondásával és feloldásával foglalkozó tanácskozások históriája a korabeli
„alkotmányosság” szempontjából nagyon tanulságos. Ezek nem spontán módon
keletkeztek, hanem királyi rendelet hívta életre őket. Szent Lajos ui. 1254-ben a
beaucaire-i, carcassonne-i és nimes-i körzetek részére kibocsátott ordonnance-okban
elrendelte, hogy a sénéchal az illető területről gabona vagy bor kivitelét csak sürgős
szükség esetén és olyan „gyanú felett álló tanács” meghallgatásával tilthatja meg,
„amelyben legyen ott néhány főpap, báró, lovag és a bonae villáé lakói (consilium non
suspectum, in quo sint aliqui de prelatis, baronibus, militibus et hominibus bonarum
villarum) . . . Kimondása után nem törülheti el hasonló összetételű tanács nélkül . . . ”
(A beaucairei változat szövege.)
A rendeletek legfontosabb mozzanata, hogy konkrét közösség tagjait (a sénéchal-
körzetnek a három rendhez tartozó lakóit) meghatározott tárgyban véleményadásra
jogosítják és ezt konkrét gyűléshez kötik. Rögvest kitűnnek azonban ennek a jognak a
korlátái: szigorúan meghatározott tárgyra vonatkozik, csak tanácsadásról van szó, a

” Bisson, 1964. 240—245.

59
végleges döntést a tanácskozásra szólító felsőség hozza. Nem beszélhetünk tehát a
későbbi értelemben vett rendi jogról.93
Az említett rendeletek igen sokáig érvényben maradtak. A languedoci papság
alighanem rájuk hivatkozva emelt panaszt az 1290-es évek végén a királynál a
sénéchalaknak. az ellen az eljárása ellen, hogy körzeteikben gabonakivitdi tilalmat
hirdettek a főpapokkal és bárókkal való tanácskozás nélkül. Fülöp erre 1300-ban
elrendelte: tanácskozzék a sénéchal az illető ügyben azokkal a főpapokkal és bárókkal,
akik „könnyen” megjelenhetnek. A polgárok részvételéről ez alkalommal nem volt
szó.
X. Lajos trónra léptekor, 1315-ben a déli városok egyebek közt sérelmezték az
élelmiszerszállításról velük való tanácskozás elmaradását. Valójában nem annyira a
tőlük való tanácskérés jogának az elismertetésére, hanem inkább az állandó kiviteli
tilalomtól való szabadulásra törekedtek. A király azután a Languedoc részére kiadott
ordonnance-biLn az 1254. évi törvényeket megerősítve és kiterjesztve, a Dél minden
körzetében általánosan alkalmazhatóvá tette azt a követelményt, hogy a sénéchal
tanácskozzék a három rendből álló emberekkel, ha az élelemkivitel tilalmáról volt szó.
Ez azután fokozatosan meg is valósult, de rendi gyűléseket önmagában természetesen
nem teremthetett.94 Ismét előttünk vannak a regionális gyűlések már ismert korlátái.
A három rend tagjai önmaguktól mind tartományi, mind országos keretek közt kevés
hajlandóságot mutattak a közös cselekvésre.
1314-ben Fülöp illegális adószedését a nemesség és csakis a nemesség tartomá­
nyonként szervezkedve, a tartományi ligák pedig egymással szövetkezve buktatták
meg. Fülöp fiának, X. Lajosnak sorra meg kellett erősítenie a tartományok
privilégiumait. A ligák ellenállását csak így szerelhette le. A kiváltságlevelek
tartalmának tanúsága szerint az érdekek és megerősitett szabadságok partikulárisak
voltak, a mozgalom összehangolatlan, az elégedetlenség vitt némi egységet az egészbe.
Érdekesen vág egybe és feltétlenül találó a kor angol és francia rendiségét összevető
francia, amerikai és angol történészek ítélete. Ismertetése a francia rendi gyűlés
kezdeteit áttekintő összefoglalásunk záróköve.
Fawtier szerint az ország egységét tekintve, a francia király 1315-ben még nem
tartott ott, mint az angol király a Magna Chartát kikényszerítő bárókkal szemben
1215-ben.
Az amerikai Strayer szerint a francia nemesség továbbra is a királytól való
függetlenségének megtartásán fáradozott, és nem ébredt a tudatára annak, aminek az
angol bárók már az előző században: hogy ti egyetlen reményük csak az egyesülés és a
kormányzat feletti ellenőrzés megszerzése lehet.
H. M. Cam az 1315 és 1320 közötti francia gyűléseket (főként a bárók
tanácskozásait) kísérleti jellegűnek tartja és « 13. századi angol gyűlésekkel állítja
párhuzamba.

M Bisson, 1964. 190—192.

** Bisson, 1964. 260. és kk.

60
 Angliában szerinte elképzelhetetlen lett volna az, ami Franciaországban 1317-ben és
a következő években történt, hogy ti. az udvar a baillika.1 és sénéchalokat bízta meg a
körzetükből a király által meghívottakon kívül olyan báróknak és bonae villáé-nek a
központi gyűlésre való meghívásával, akiket és amelyeket az udvar azért nem
hivhatott, mert nevüket nem ismeri.
A legfőbb különbség az angol gyűlések centralizáltsága. Fraciaországban a
provinciális és még kisebb egységek gyűlései nemcsak fennmaradtak, hanem mint
tartományi rendek ténylegesen gátolták az erős országos rendek fejlődését. Ez
I igazában, a regionalizmus győzelme volt a koncentrálásra irányuló királyi kisérletek
/ felett.95

3. HISPÁNIA

A spanyolországi rendi intézményeket az európai parlamentek történetének

összehasonlító kutatásában A. Marongiu szerint az angoléval egyenrangú, különleges
szerep illeti meg. Kivált fontosnak tartja fejlődésük 13. századi szakaszát, jóllehet nem
egy jelentős mozzanata még tisztázatlan.9®A gyűlések felosztásának fő szempontjává
elsősorban a hispániai intézmények vizsgálatának tanulságai alapján tette az
összetételükből való hagyományos kiindulás helyett a politikai életben betöltött
szerepüket. Vizsgálatukat a rendelkezésre álló spanyol nyelvű szakirodalom egészének
felhasználásával végezte el.
Osztályozása a kutatásban akkor válik igazán jól alkalmazhatóvá, és akkor kapja
meg valódi jelentőségét, ha szem előtt tartjuk a kritika vele szemben emelt, jogos
kifogásait is. Eszerint ti. Marongiu a „parlament” kifejezést a konkrét történeti
elemzésben a középkor rendi gyűléseire alkalmazta, mégis fogalmi szempontból
feltétlenül szükséges különbség tétele nélkül. Nem különböztette ui. meg a rendi
parlamenteket a polgári korszak lényeg szerint más, de szintén parlamentnek jelölt
népképviseleti intézményeitől.
Ez a körülmény a rendi gyűlések gyökerében téves megítélésének veszélyét kelti fel.
Elkerülése érdekében hangsúlyozni kell, hogy a következőkben Marongiu meg­
állapításait hibás általánosítás nélkül, kizárólag az alapjukul szolgáló, tanulmányo­
zott középkori gyűlésekre vonatkoztatjuk.
Azok a gyűlések, amelyeket parlamenteknek nevez, a különféle hispániai államala­
kulatokban a lényeges ismertetőjegyek tekintetében azonosak voltak, vagy nagyon
közel álltak egymáshoz. Annál kevésbé mondható ez el azokról az összejövetelekről,
amelyek az azonos jellegű parlamenteknek az előzményei voltak az egyes tartomá­
nyokban, illetve államokban, és amelyeket Marongiu előparlamentekként, „csak
formális értelemben vehető parlamentekként” jelölt. Esetükben korántsem azonos

95 Lót—F awtier , 1958. II. 557—559., Strayer megjegyzését vö. a 69. sz. jegyzettel. C am észrevétele:
Speculum 29 (1954) 352.
« M arongiu, 1962. 122— 123.

61
 intézményekre alkalmazott azonos kifejezést, alighanem azért, mert belőlük ugyano­
lyan rendi gyűlések fejlődtek ki.
A rendi parlamentekhez vivő fejlődést Hispánia négy tartományában próbáljuk
felvázolni. Ez az út tartományonként, illetve államonként más és más volt,
pontosabban máshonnét vezetett hasonló eredményekre. A spanyol föld államalaku­
latai közül León fejlődése Kasztíliáéval, Katalóniáé Aragóniáéval kapcsolódott össze.
Ismertetésüket ehhez a körülményhez kívánjuk igazítani.
Az intézmények alakulásának fő irányait vázolva, először azokat a Hispánia-szerte
azonos vagy hasonló típusú, már kialakult rendi gyűléseket, parlamenteket mutatjuk
be röviden, amelyeket területenként különböző kezdetekből induló fejlődés teremtett
meg.
A leóni gyűlések történetében a szakirodalom az 1188. évi curiát határkőnek tekinti.
Marongiu európai jelentőséget tulajdonít neki. Összehívása az abban az évben trónra
lépett IX. Alfonz nevéhez fűződik. Ő a mindenhonnét érkező panaszok hatására (per
querellantes et alios vasallos) fővárosába hívta az érsekeket, püspököket, előkelőket és
a városok electi civesét. Az ilyen összetételű curián — alighanem első európai
uralkodóként — Alfonz megígérte: „Sem hadat nem indítok, sem békét nem kötök,
sem bírósági tárgyalást nem tartok, csakis a püspökök, nemesek és »jó emberek«
gyülekezetével, akiknek tanácsa kell, hogy irányítson engem, (promisi . . . quod non
faciam guerram nec pacem vei placitum, nisi cum concilio episcoporum, nobilium et
bonorum hominum, per quorum consilium debeo regi.)" Ezzel szemben a püspökök
megígérték, a többiek (milites et cives) pedig esküvel fogadták, hogy hű tanácsokat
adnak a királynak az igazságosság és béke megtartása érdekében.
A spanyol történetírásban gyakori, szinte hivatalos felfogástól eltérően, amelyet
voltaképpen nem támogatnak hiteles források, a király aligha tette ezeket az
engedményeket önszántából. Sokkal valószínűbb, hogy az arisztokrácia és a városok
szövetkezése kényszerítette Alfonzot az „alkotmányos” aktusra. Arról, mi valósult
meg ezekből az előírásokból, s több olyan gyűlés jellegéről, amelyet a századforduló
körül tartottak, adatok hiányában semmi határozottat nem lehet mondani.
Kasztíliában első alkalommal 1250-ben jelentek meg a parlamentnek tekinthető
sevillai cortesen városi képviselők, azután, hogy 1230-ban ismét egy kézben egyesült a
León és Kasztília feletti uralom. A sevillai cortesncV. ez a jellege kétségtelenül
összhangban volt a megelőző leóni gyakorlattal. Az ezt követő korszak gyűléseire
vonatkozó forrásanyag meglehetősen szegényes ugyan, mégis kitűnik belőle a városi
képviselők csoportjának nagy fontossága, az egyháziak csekély szerepe és az
összejövetelekről való gyakori távollétük, továbbá a király és a nemesség kapcsolatá­
nak feszültsége. Ez a körülmény természetesen hozzájárult a városi csoport
megerősödéséhez.
Az eljárások kétségtelen fejlődése állapítható meg az 1281. évi palenciai és 1293. évi
valladolidi cortesen. 1281-ben a városi képviselők és a nemesség sérelmeknek és
kormányzati visszaélések elleni tiltakozásuknak hosszú lajstromát adták elő, és
elérték, hogy a király több alkalommal nyilvánosan foglalkozott kívánságaik

62
 elbírálásával. 1293-ban új gyakorlatot vezettek be: különféle kérések és folyamodvá­
nyok (sérelmek, általános és egyedi intézkedésekre vonatkozó előterjesztések) hosszú
sorát tartalmazó, átfogó iratot készítettek és adtak át az uralkodónak elfogadás végett.
Ő erre pontról pontra válaszolt, elfogadva, vagy elhalasztva a döntést, vagy elutasítva
a kérelmet.
Ettől kezdve a parlamenti tárgyalásokról szóló források folyamodványok és rájuk
adott válaszok sorozatának képét adják.
A X. Alfonz, majd Sancho fia halála alkalmából kirobbant trónharcok miatt, és ez
utóbbi király fiának, IV. Ferdinándnak az idején a városi közösségek a számukra
kényszerítő helyzetben szövetségekbe (hermandades) tömörültek. Ilyen módon a
cortesek közvetlenül vettek részt a közügyek intézésében, főként az új király
kiskorúsága alatt, szinte az ország életének döntöbirósági szerepében. A király jogai
ebben a szakaszban korlátozottabbaknak látszanak, mint valaha. Hatalmát a városok
egymás közti szövetségei, a ricos hombres és más urak, valamint egyháziak közti
szövetkezések és egyezmények csorbítják. Ő ezeket tudomásul vette és elfogadta, mert
képtelen volt szembeszállni.97
A hispániai rendi gyűlések közül a legjobban dokumentáltak a barcelonai
grófságból kifejlődött Katalóniáéi. Dinasztiájából való királyok uralkodtak a 12.
század közepétől Aragóniában is. Gyűléseinek fejlődésében fordulópontnak látszik az
1283. évi Curia generális. A királyt, III. Pétert ekkoriban a Szicília elhódítása miatt az
Anjoukkal küszöbön álló háború igen nehéz anyagi helyzetbe hozta. Ez a körülmény
az 1283. évi Corteszd szemben nagyban befolyásolta a király magatartását. A gyűlés
résztvevőiről kimerítő lajstrom maradt fenn. A megjelenteket: püspököket, főpapo­
kat, egyháziakat, bárókat, lovagokat és a városok meg kisebb helyek küldötteit három
csoportra osztották. A nagyobb városok mindegyike 4— 5, minden kisebb helység
pedig 2 képviselőt menesztett. A gyűlést „az ország jólétéről és megújításáról (del bon
stament e reformatio de la terra)" való tárgyalás végett hívták össze.
A gyűlés résztvevői „Katalónia egész univerzitásának és maguknak a nevében
(nomine suo et tocius universitatis Catalonie) ” kérték a királytól az alattvalók jogainak
és kiváltságainak megerősítését. Ő alattvalóinak áldozatvállalását és ennek
meghálálását hangsúlyozva formaszerüen teljesítette az eléje teijesztett kérelmeket.
Különféle, egyél? rendelkezések mellett a legnevezetesebb a király államjogi
jelentőségű, kettős ígérete. Eszerint az uralkodó attól kezdve „bármilyen általános
rendelkezést vagy határozatot csak Katalónia prelátusainak, báróinak, lovagjainak és
polgárainak, vagyis az evégett gyűlésre összehívottak többségének egyetértésével és
hozzájárulásával” bocsáthat ki. Kötelezte magát emellett a király, hogy évente egyszer
— törvényes akadályoztatás esetének kivételével — alkalmas helyen és esetről esetre
meghatározandó időpontban megtartja a katalánok generális kúriáját az ország
helyzetéről a papsággal, nemességgel és a helységek népével való tanácskozás végett.98

•7 M arongiu, 1962. 105— 109.

” M arongiu, 1962. 112— 114. A nevezetes rendelkezés katalán szövege uo. 114. 21. jegyzet: „Volem,
statuim e ordenam, que sí nos, o los successors nostres, Constitución general o statut fér volrem en

63
 Az uralkodót nehéz körülmények akadályozták abban, hogy vállalt kötelezettségé­
nek megfelelően a következő évben összehívja a gyűlést. A rendszer folyamatossága
ennek ellenére nem szakad meg. Keretébe jól illett az 1291-ben Barcelonába
összehívott cortes. Résztvevőit a király biztosította, hogy a gyűlés elmaradása nem lesz
precedens.
Az 1299. februári corlesen Barcelonában olyan esemény történt, amely nem
mindennapi az európai rendi gyűlések históriájában. A király ui. megállapította, hogy
a papság a nemességgel és polgársággal fennálló korábbi nézeteltéréseirehivatkozva,
távol maradt a tanácskozásról, jóllehet a nemesség és polgárság megjelent. Ezért
elrendelték, hogy az adott esetben és az azután netán előforduló hasonlókban a
gyűlésen hozandó minden határozat kötelező az összes rendre, akár megjelent, akár
távol maradt, a jelenlevők mindenképpen határozatképesek.
1301-ben II. Jakab a háromévenkénti összehívást tette elvvé, kivéve országos
szükséghelyzeteket, valamint ha a Generalilas, ez az állandó parlamenti bizottság (ad
supplicacionem totius Generalis Cathalonie) kéri rendkívüli gyűlés tartását."
Aragóniában, amely a katalán (barcelonai) dinasztia uralma alatt mintegy
föderációt alkotott Katalóniával, a nemesség és a polgárság szövetkezett mozgalma az
1280-as években lépett tűi a rendi különérdekek képviseletén. Ekkor kezdtek pontosan
megfogalmazott követeléseket támasztani a rendeknek a kormányzásban, mindenek­
előtt a külpolitika irányításában való részvételére. Abban, hogy a rendek követelései
a szorosabban vett politika és alkotmány szféráira is kiterjedtek, kétségtelenül szerepet
játszott az a hadi vállalkozás, amely sokkal inkább dinasztikus jellegűnek látszott,
mintsem az aragon urak pillanatnyi érdekében állónak. Szicíliának Péter király által az
Anjou-háztól való elhódítása volt ez. Nyomában a pápa Aragóniára egyházi tilalmat
mondott ki, és francia támadás fenyegetett. Aragónia külön államiságát is féltették a
hatalmas katalán szomszédtól és a király környezetét alkotó katalán urak be­
folyásától: attól tartottak, hogy országuk önállósága és biztonsága ismét a király
családi érdekeinek áldozatául esik, mint Szicília meghódításakor is. Követeléseiknek
az 1283. évi Privilegio generálban szereztek érvényt.
Ez évben — a privilégium szövege szerint — Aragónia név szerint felsorolt bárói,
lovagok és különféle kategóriájú nemesek, Saragossa universitas tanácsának több
tagja, iuratusa és prokurátora, valamint felsorolt civitasok és villák név szerint említett
prokurátorai a saragossai domonkosok templomában plena curián gyűltek össze
jogaik megerősítését és sérelmeik orvoslását kívánva a király, valamint a trónörökös
előtt, „hogy tudomásunkra hozzák, mit is kémek. . . tagoltan, világosan, fennhangon
és fejezetenként felolvastatták írott formában, amint következik”. A nemesség
adóterheinek és a királyi bíráskodás joghatóságának korlátozása mellett a báróknak
és másoknak hűbérbirtokáiktól a király javára való megfosztását a cortes generalesn ak

Cathalunya, aquella o aquell facam de approbatio, e consentiment dels Prelats, del Barons, des Cavaliere e
dels Ciutadans de Cathalunya, o ells apellats, de la major, e de la pus Sana part de aquells.”
” M arongiu , 1962. 115— 116.

64
(vagyis a főbírónak a bárók, lovagok és polgárok tanácsa alapján hozandó) ítéletétől
tették függővé (15. cikk). A királyt a gyűlésnek évente egyszer Saragossában való
összehívására kötelezték (28. cikk), valamint arra, hogy a báróknak, lovagoknak,
mesnaderosndk, polgároknak és a villák lakóinak a tanácsát kéri a háborúk ügyében és
minden fontos dologban („que tocan a las comunidades") , „és ilyen módon visszaadja
nekik azt a méltóságot, amelyet atyja idejében élveztek” (5. cikk). Ez alkalommal első
ízben korlátozták a király hatalmát nemcsak ténylegesen, hanem jogilag is.100
Ennek az útnak a folytatásaként vívták ki a rendek III. Péter fiának, III. Alfonznak
az idejében, 1287-ben a két nevezetes uniós privilégiumot. Az uniót kötött ellenzék
Alfonztól 1285. évi trónra lépésétől fogva nem szűnt meg követelni az udvar
tisztségviselőinek és a királyi tanács tagjainak a cortes általi kinevezését. Igényüket
Alfonz nagyapjának, I. Jakabnak az ifjúkorából vett (történelmileg egyébként
tarthatatlan) precedensre és az 1283. évi privilégium 5. cikkének az önkényes
magyarázatára alapozták. Ez utóbbi ti. előírta ugyan a rendek tanácsának a kérését, de
királyi tanácsosoknak a gyűlés általi választásáról nem volt benne szó. Alfonz ezeket a
követeléseket eleinte úgy próbálta kielégíteni, hogy ígéretet és intézkedéseket tett
tanácsának és udvarának „az unió és az egész ország megelégedésére” való
szabályozására. Az 1286. évi huescai rendtartás szerint a király tanácsa (consilium
regis, conseyl) naponta összeült az udvarban, ülésein kedden és pénteken reggel maga
a király is részt vett. A tanács III. Alfonz alatt ezzel a munkarenddel az
államkormányzat állandó jellegű zárt központi szerve lett. Az oklevelek tanúsága
szerint valóban eléje kerültek a legfontosabb kormányzati és pénzügyek. Gyakori
fordulat az oklevélszövegekben a nos de consilio nostri consilii, valamint a hivatkozás
az üggyel a király megbízásából foglalkozó és oklevéladási parancsot adó tanácstagra.
Mindez azonban korántsem felelt meg az unió kívánságainak. Céljuk nem egyszerűen
a tanács kifogástalan működése volt, hanem a jól működő tanácsnak a rendek kezébe
kaparintása és az államkormányzatra gyakorlandó befolyásuk eszközévé tétele.
A király és az unió tagjai közti eredménytelen döntőbíráskodási próbálkozások, a
rendeknek a szolgálatok megtagadásával és az adók lefoglalásával való fenyegetődzé-
se, összejövetelüknek királyi összehívás nélkül, saját hatalmukból törvényes gyűléssé
nyilvánítására való kísérletek voltak azok az előzmények, amelyek után Alfonz végül
kénytelen volt engedni és közzétenni a nevezetes uniós privilégiumokat.101
Mindkét privilégium adresszében a kiváltságok nyerőiként tizenhét név szerint
felsorolt báró (köztük első helyen, érdekes és jellemző módon, a saragossai püspökkel
találkozunk, mint aki megnyitja a nemesek sorát), utánuk név szerint nem említett
lovagok, mesnaderos- és infanzones-csoportba tartozó urak szerepelnek, akik

100 K lüpfel, 1911. 5—7. Az 1283. évi kiváltságlevél: N áf, 1951.17—24. Német fordítása uo. 24— 32. A
15. cikknek a c n r le s n vonatkozó, érdekes megjegyzése uo. 2 0 .:....... visto, judgado e concxido por cort
general, es a saber, por la justicia Daragon de consello de los ricos hombres e ortos hondrados cavalleros,
infanzones, ciudadanos e ortos homes de las honradas villas D aragon."
,0' K lüpfel, 1911. 124— 130.. Schwarz , 1914. 20—22.

5 Genes József 65
Saragossában gyűltek össze, valamint Saragossa város prokurátorai és egész
közössége (universidad): papok és világiak. A két privilégium mindezeket sorolja elő
kiváltságoltakként.
A király megígérte, hogy minden évben novemberben Saragossában cortest hív
össze, tanácsosaiként elfogadja azokat, akiket a gyűlés melléje fog rendelői, tanácsosai
közül pedig eltávolítja azokat, akiket a gyűlés, illetve annak Saragossa esküdtjeivel és
prokurátoraival egyetértő része kíván, és az általuk jelölteket állítja a leváltottak
helyébe. Alfonz kötelezte magát arra is, hogy Aragóniát tanácsaik szerint kormányoz­
za. A kiváltságlevelek szerint a bárók, a lovagok, az infanzones, a mesnaderos vagy a
saragossaiak közül a király bárkit csakis az országos főbírónak (Justicia) a
Saragossába összehívott corles közreműködésével és kifejezett helyeslésével hozandó
ítélete alapján sújthat testi, vagyoni vagy szabadságvesztési büntetéssel. Az unióhoz
csatlakozott más villák és dudátok lakói felett a helyi justida kellett, hogy Ítélkezzék.
Intézkednek a privilégiumok a királlyal szemben „alkotmányellenes” uralkodás
esetén alkalmazandó rendszabályokról is. Tételesen felsorolják ti. azokat a várakat és
erősségeket, amelyeknek a rendek kezébe adását a király megígérte, azzal a
felhatalmazással, hogy ezeket a biztosított kiváltságoknak általa való megszegése
esetén el kell veszítenie, az aragon urak pedig velük sajátjukként bánhatnak, sőt akár
más úrnak vagy királynak is átadhatják. Arra is feljogosította Alfonz az unió tagjait,
hogy ha nem tartaná meg a cikkelyeket, helyette más úrhoz, illetve királyhoz
állhatnak.102
A tanácsosoknak az 1289 őszi monzoni cortexn a privilégium rendelkezése szerint
megtartott választásáról királyi oklevél ad hírt 1290. január 18-án: „összehívtuk a
szerzeteseket, bárókat, lovagokat, klerikusokat és másokat, akiket tanácsosainkul
rendeltek a kúrián (qui nobis pro consiliariis assignati fuerunt in curia), amelyet
Monzonban tartottunk”.103
A 13. század folyamán a fentiek szerint spanyol földön a legjelentősebb
államalakulatokban fejlett rendi gyűlésekről van tudomásunk. Ezeken a gyűléseken —
mint később is mindig — az alsó nemességet nem képviselték csoportként, hanem
tagjai/<yen£«if jelenhettek meg.104 Nevezetes különbség ez pl. az angliai képviselethez
képest.
A spanyol territóriumoknak a 13. században körülbelül már azonos jellegű és
működésű cortex i nagyon is különböző utat tettek meg, korántsem azonos
kezdetekből fejlődtek ki. Rendi gyűléssé (parlamentté) egy-egy államalakulat cortex
esetleg maga is csak több szakaszban lett.
Az intézményi szempontból több szakaszos fejlődés típusát leginkább León
képviselheti. A leóni parlament eredetéről a spanyol kutatásban két felfogás élt. Az
egyik, a „klasszikus” tanítás a rendi gyűlés gyökerét a nyugati gótok egységes

102 A két privilégium szövege: N af, 1951. 33—35. és 38— 40. Német fordításuk uo. 35—37. és 40—43.
103 K lüpfel, 1911. 136. 1. jegyzet.
104 M itterauer, 1977. 18.

66
birodalmi és egyházi gyűléseiben látta. Ezekkel hozták kapcsolatba a még a
11— 12. század folyamán is egyházi és világi vezető emberekből álló, vegyes összetételű
gyűléseket, amelyek zsinatnak is minősíthetők. Az egyházi és világi jelleg 11— 12.
századi keveredését tipológiailag a Karoling-kori frank gyűlésekre emlékeztető, régies
jelenségként kezelték. Ballesteros még 1920-ban is „a leóni zsinatok elvilágiasodásá-
ban (secularizacion de los Concilios Leoneses)” jelölte meg a cortes tulajdonképpeni
eredetét.105 Ez a Martinez Marina és Colmeiro106 által megalapozott, hagyományos
felfogás Schramm találó hasonlata szerint párhuzamba állítható az angol parlamentet
a hajdani Witenagemot-\>ö\ származtató véleménnyel. A spanyol történetírásban is
végbement azonban az angolra jellemző szemléletváltozás, és az újabb irány a
tradicionálisnál sokkal nagyobb szerepet tulajdonított a curia régimék a rendi cortes
előzményei közt.
Az újabb és a régi irányzat megállapításait Marongiu igyekezett összhangba hozni.
Arra hivatkozott, hogy a 11— 12. században az archaikus jellegű gyűlések összehívását
korántsem kezdeményezte minden esetben az uralkodó, hanem zsinat tartására
vonatkozó kívánságukkal gyakran egyházi főméltóságok. Egy-egy ilyen „zsinat” —
hosszú tapasztalat szerint — egyik percről a másikra politikai összejövetellé
alakulhatott.107 Közülük több már preparlamentáris gyűlésnek tekinthető.
A gyűlések vegyes (egyházi és világi) jellegének fokozatos megszűnésére hatással
lehetett a gregoriánus reform is. Itt nem pusztán a világiaknak az egyházi gyűlésekről
gregoriánus szellemben való kiszorítására gondolhatunk. Nyomhatott a latban a
királyoknak az a törekvése is, hogy Leónt megvédjék a pápáknak attól a főhűbérúri
igényétől, amelyet VII. Gergelytől kezdve Hispánia egészére, mint „Szent Péter
birodalmához (terra sancti Petri)" tartozóra emeltek. León királyai lelkiekben
elismerték ugyan a l l . század vége felé a Szentszék főségét, de evilági természetű
főhatalmi törekvéseit soha. Ezek elhárítására felhasználhatták a Szent Jakab-
ideológiát is, amely szerint León a compostellai „Szent Jakab birodalma”.
(Ez erősen emlékeztet a l l . század végén írt Szent István-legendák eljárására, hogy
ti. Magyarországtól, mint Szűz Mária tulajdonától tartsák távol a pápa és a császár
evilági főhatalmi igényeit egyaránt.)
Az egyházi gyűlések különválásával a merőben evilági ügyeket elvonták a
gyűléseken át történhető, pápai beavatkozás elől.
A „zsinatok” végül zsinatok, azaz kifejezetten egyházfegyelmi és kormányzati,
tanbeli és hasonló kérdéseket tárgyaló összejövetelek lettek, az evilági állami
vonatkozású ügyek pedig erre rendelt, megfelelő gyűlések: curiae, cortes elé kerültek,
amelyeket Hispánián kívüli területeken szintén curiának, colloquiumnak, tractatumak,

105 Ballesteros y Beretta, 1920. II. 506., Schramm, 1950. 120. 10. jegyzet.
106 M artinez M arina, 1813. és C olmeiro, 1883. Az ő felfogásukhoz képest a spanyol történetírásban
történt fordulatról: Schramm , 1950. 120— 121.
101 A II— 12. századi vegyes gyűléseknek a gót korszak gyűléseivel való összefüggéséről: M erriman,
1910— 11. 477. és kk„ M itteis, 1962.’ 416., M itierauer , 1977. 14.

5* 67
továbbá parlamenturrmaV. neveztek. Ebben még nem láthatunk valódi rendi gyűlést,
helyes minősítését azok a kutatók adták meg, akik de facto Cortesnek vagy non
verdaderas Cortes (nem igazi Cortes)-nek. nevezték. Ezek az összejövetelek ti.
Marongiu szerint — noha politikai tekintetben kellő nyomatékkai léphettek fel
gyengekezű vagy határozatlan uralkodókkal szemben — , éppen jogi személyiséggel
nem rendelkeztek, nem volt előre megállapított, saját jogosítványuk ahhoz, hogy a
maguk kompetenciája alapján döntsenek meghatározott tárgyakról.108
A régi típusú vegyes zsinatok és a belőlük kivált, preparlamentáris jellegű kúriák
tehát a nevezetes 1188. évi, első valóban rendi jellegű cortesnek szervezeti szempontból
egymást váltó előzményei voltak.
Marongiu emellett olyan rendkívüli gyűlésekről is számot ad, amelyeket az említett
preparlamentáris kúriák virágkorában, sőt az 1188. évi rendi cortes után tartottak. A
„csak formai értelemben vehető parlament” elnevezést ajánlja rájuk. 1164-ből, 1188-
ból, 1192-ből, 1202-ből, 1225-ből említ rájuk példát. Összetételük szempontjából
minden rendszerezésen teljesen kívül álló, tömeges gyűlések. A rajtuk megjelenők
különleges fontosságú politikai vagy dinasztikus eseményeknek pusztán tudomásul
vevő résztvevői voltak. Feladatuk a meghallgatás és helyeslés volt. Az összejövetel
gyakran esküvéssel vagy ünnepélyes kötelezettségvállalással végződött, amelyet írásba
is foglalhattak. Ezek a gyűlések nélkülözték a szabályos szerkezetet, nem volt sem
hatalmuk, sem lehetőségük a megvitatásra és döntésre, és nem volt jogi személyük sem.
Akik ott voltak, nem mint valamilyen egész tagjai, hanem mint egyedek jelentek meg,
fejezték ki egyetértésüket és esküdtek. Érdekes leóni esetei annak, mennyire nem
szorították ki egy csapásra egymást a különféle gyűléstípusok, hanem jó darabig
mintegy váltakozva alkalmaztak majd ilyent, majd olyant, az 1202. és 1208. évi
benaventei összejövetelek. 1202-ben a király, a királyné és dón Femando trónörökös,
valamint püspökök, vazallusok és az ország minden városából megjelent számos
ember részvételével (multis de qualibet villa regni) tartottak plena curiát. Ez „csak
formális értelemben vett parlament” lett volna. Az efféle tömeges gyülekezetét kellő
mértékre az 1208. évi cortesen csökkentették. Ezen a főpapok, bárók és előkelők
mellett sok polgár is ott volt városok képviselőinek a minőségében, nem rendszerte­
lenül összeseregelve, mint 1202-ben ( „convenientibus. . . venerabilium episcoporum
co e tu .. . et totius regni primatum et baronum glorioso conventu, civium multitudine
destinatorum a singulis civitatibus”).
A többi spanyol államalakulatnál szintén megfigyelhető a kúriák és a „pusztán
formális értelemben vett parlamentek” párhuzamos léte, helyenként egyéb gyűléstípu­
sokkal is keveredve, és gyakran a villák lakóinak, polgároknak a részvételével is.
Megjelenésük önmagában természetesen még nem tette rendi gyűléssé az illető
összejövetelt.
Kasztíliában a Leónnal való egyesülés előtt az udvarnál gyakran tartottak széles
körű kúriákat. A „rendes” kúriák mellett vagy helyett időnként „ünnepélyes”, „teljes”

IM M arongiu , 1962. 28—30., G arcia G allo, 1956.6 I. 192. M inguuon, 1953.* 101.

68
vagy „generális” kúriák is voltak. Közülük különösen nevezetes a Carriónban 1188-
ban összejött, rendkívül ünnepélyes kúria. Rajta egyházi és világi urakon kívül
városokból negyvennyolc elöljáró (maiores) jelent meg, hogy mindnyájuk esküt
tegyen a Berenguela infánsnő és Sváb Konrád (Barbarossa fia) közti házassági
szerződés hűséges megtartására. A szerződés egyik záradéka az uralomnak Berengue-
lára, férjére és ivadékaikra való esetleges átháramlásáról szólt. A különleges gyűlés­
nek a megtartását alighanem ez a körülmény tette mindenképpen indokolttá.109
A 11— 12. századi Katalóniában, illetve Aragóniában is feltűnik a vegyes
„zsinatok” országos gyűlésbe torkolló típusa (1060 és 1063 Jaca, 1164 Barcelona). Az
1164. évi barcelonain fogadták volna el a nevezetes barcelonai szokásjogot, az
Usaticit, ennek 13. századi szövegezése szerint „az ország főembereinek egyetértésével
és helyeslő felkiáltásával (assencione et acclamacione illorum térré magnatum) ”
Ezen a típuson kívül biztos tudomásunk van a (12. század közepétől Aragónia
királyságát is viselő) barcelonai grófoknak prelátusokkal és világi urakkal a 12. század
folyamán sorozatosan tartott kúriáiról és az utóbbiakkal megtárgyalt és hozott, nagy
fontosságú döntéseiről.110
Korán találkozunk itt városi polgárok és burgusok lakóinak részvétele mellett
végbement királyválasztó, utódlást rendező és hódoló gyülekezetekkel, „csak formális
parlamentekkel”. 1134-ben a navarraiak és aragóniaiak külön-külön gyűlésen
igyekeztek uralkodóul elismertetni jelöltjüket — mindegyik fél a maga emberét. A két
párt városai szintén latba vetették befolyásukat. A végül is felülkerekedett Ramiro
király a Jaca városának adott privilégiumban arról ir, hogy lakói elsőként választották
(ismerték el?) őt uralkodónak ( „Vosotros lo sprimeros me elegeistis rey”). Szintén az
aragón trónutódlással foglalkozott az 1162. évi huescai gyűlés, melyet az özvegy
Petronilla királynő kezdeményezett. Főpapok, ricos hombres, lovagok (e három
kategória tagjainak neve is ismeretes), valamint városok és villák küldöttei jelentek
meg és ismerték el uralkodójuknak elhalt uruk végrendelete alapján elsőszülöttjét,
hűséget fogadva neki. Ezt a gyűlést a parlamentektől határozottan megkülönbözteti
tárgyának rendkívülisége, a személyenként történt, egyedi elkötelezés és eskütétel.111
Ugyanilyen jellegű volt az 1214-ben tartott, híres léridai cortes, I. Jakab trónra lépése
alkalmából. Ezen Katalónia és Aragónia főpapjai, ricos hombresei, bárói és lovagjai,
valamint városonként 10— 10 polgár ismerte el királynak Jakabot, és esküdött hűséget
neki, személyének és királyságának védelmére. Ebből az alkalomból az említettek
tanácsára pax et treugáxa vonatkozó konstitúciót is adtak ki.112
Preparlamentáris jellegű volt, de már közel járt a kifejezetten rendi corteshez az
1228. évi barcelonai gyűlés. Püspökök, apátok, nagyurak, „sok más lovag, polgár és
»probi homines« Katalónia városaiból” jelent meg rajta. Megesküdtek, hogy

,0, MARONGIU, 1962. 106— 107.

1 ,0M arongiu, 1962. 109— 111. és 116.
111 M arongiu , 1962. 117— 118. Marongiu szkeptikusan kezeli a jacai privilégium hírét, mert úgy
gondolja, hogy Ramiro végül is nem választással, hanem fivérének végrendelete alapján lett király.
1,2 M arongiu , 1962. 119.

69
 megtartják a Jakab király által kihirdetett pax et treuga perpetuát, és hadisegélyt
ígértek Maiorca meghódításához. Ami itt történt, annak szinte Janus arca volt. Vele
ui. szinte egy időben a király olyan curia solemnisen elnökölt, amelyen csak főpapok és
előkelők vettek részt, de polgárok nem. Ez a körülmény, valamint az eskü amellett
szól, hogy a gyűlés csak formális szempontból minősithető parlamentnek. A segély
megajánlása viszont tárgyalásokra és döntés hozatalára, azaz később jellegzetesen
parlamentinek tekintett ténykedésre emlékeztetne. Hasonlóan ítélhető meg a nevezetes
1236. évi monzóni gyűlés. Ezen ugyanis meghallgatták és helyben hagyták a király
terveit, megadván neki a maiorcai, valamint a valenciai vállalkozás folytatásához az
eszközöket.113
Aragóniában a 13. század első hét évtizede politikailag mintegy előkészítette azt a
fordulatot, amely a 80-as években jogi tekintetben teljes fegyverzetben állítja elénk az
ottani rendi gyűlést.
A rendi szervezkedésnek korai nyoma volt a bárók, lovagok és városok 1205. évi
szövetkezése az ellen, hogy az uralkodó az addig nem szedett monetagium adását
követelte.114
Ezt a szövetkezést a század folyamán több másik követte. Ezek az „uniók” adták a
keretét, illetve formáját a királlyal szemben a nemesség és a fontosabb városok
(Saragossa, Jaca, Huesca stb.) közti szoros együttműködésnek. Az unióknak
egyáltalán nem volt összeesküvés jellegük, hanem személyiségüket a korabeli államjog
ismerte el. Az 1210-es évektől rendszeresen gyűléseztek, s a gyűléseken megjelent
nemesekben és polgárságban élt is egyfajta képviseleti funkció ellátásának a tudata és
igénye. Az ilyenfajta gyűlések sorába tartozott pl. az 1247. évi huescai. Ezen a ricos
hombres, infanzones, lovagok, valamint helyi kommunitások megbízóleveleivel
polgárok és v/7/a-lakók jelentek meg. Valamennyiük közreműködésével és egyetértésé­
vel a régi fuerók felülvizsgálatához láttak, és olyan természetű és számú határozat
keletkezett, hogy az aragón jogi normák szerves egészének alapjául is szolgálhatott. Az
1265. évi exeai gyűlésen a bárók már fontos engedményekre kényszerítették a királyt,
olyanokra, amelyek az 1280-as években az uniós privilégiumokban is helyet kaptak:
birtokaikat védik a király beavatkozása ellen, a királlyal való vitáikban pedig egyik
osztályos társuk, a Justicia főbíróság betöltője kellett hogy döntsön. Itt a küzdelem,
amely a bárókat ellenzékbe vitte, a hűbérek feletti rendelkezésért folyt, amely jog régi
idők óta az uralkodót illette. A nemesség most megkísérelte, hogy a bármikor
megvonható hűbérbirtokokat (honores) öröklődő jószágokká (feudo) változtassa.
A király és a kiváltságolt rendek harca azután ebből a mederből csapott át újba,
amelyet a rendeknek az uralkodóval együttesen való kormányzási jogra irányuló
követelései jellemeznek.115 Ez már a 80-as évek fejleménye volt, a valódi rendi gyűlések

113 M arongiu , 1962. 112.

1,4 K.LÜPFEL, 1911. 4.
115 K l Opfel, 1911. 5., M arongiu , 1962. 119— 120.

70

1
fázisáé. A huescai és exeai gyűléseket nagy és vitathatatlan társadalmi jelentőségük
ellenére sem volna helyes parlamentekként kezelni.
összetételük szempontjából fontos jellemzője az aragón gyűléseknek, hogy rajtuk a
13. században a felsőpapság, köztük a saragossai püspök is mint bárók vettek részt,
nem mint prelátusok. Főpapként rendi mivoltukat 1301-től ismerték el.116
Röviden áttekintve a hispániai rendi fejlődésről elmondottakat, az európai
rendiségtől sok tekintetben eltérő tulajdonságokat figyelhetünk meg. Mindenekelőtt
feltűnő a királlyal a kormányzatban való együttműködésre jogosított rendi gyűlések
igen korai megjelenése: Leónban már 1188-ban. Kiemelendő, hogy a rendi corlesek
intézményi szempontból tartományonként más és más, rendszerint több fázisú, sok
évtizedes, olykor százévnyi fejlődés záróköveként jelennek meg. A parlamentek
feltűnése önmagában még nem szorítja ki a korábbi gyűléstipusokat, hanem a
különféle összejöveteleket jó darabig párhuzamosan, váltakozva is tarthatták. A
polgárságnak, illetve városi küldötteknek valamely összejövetelen való jelenléte, ami a
12. század első felében is előfordult, még korántsem tette rendivé az illető gyűlést,
viszont Aragónia és Katalónia 13. századi példája szerint adott cortest nem foszthatott
meg rendi jellegétől a klasszikus formula szerinti 3 rend valamelyikének a nem léte,
illetve a gyűlésről való elmaradása: a megjelentek parlamentként határoztak.
Katalóniára nézve ezt törvény mondta ki, Aragóniában a prelátusok mint önálló rend
a 13. században nem is léptek fel. Marongiu elsősorban ezért minősítette a rendi gyűlés
kritériumának a megjelentek jogi személyiséggel rendelkező testületmi voltát és a jogot
döntések hozatalára.
A hispániai rendiség — a rá vonatkozó szakirodalom ismertetett újabb eredményei
szerint — nem írható le és nem jellemezhető megfelelően az európai kutatás
hagyományos műkifejezéseivel és kategóriáival. Ebből vagylagosan két következtetést
vonhatunk le. Az egyik szerint a hagyományos meghatározásokat át kellene alakítani
olyan módon, hogy a spanyolországi intézményekre is hiánytalanul alkalmazhatók
legyenek. Ez Marongiu véleménye. A másik lehetséges következtetés az, hogy spanyol
földön a rendiség külön válfajával találkoztunk, amelynek a „klasszikus” mintától
gyökeresen eltérő sajátosságai is vannak. Véglegesen a jövő kutatásai dönthetik el,
melyik jogosult a két konklúzió közül.
A hispániai gyűlések tanulságai kétségtelenül erősen befolyásolják az európai
rendiség összehasonlító vizsgálatát. Nézetünk szerint feltétlenül alkalmazandó
szempontokat adtak az ilyen vizsgálat eredményeinek szabatosabb megfogalmazásá­
hoz: a középkori politika és jog szféráinak az eddiginél nagyobb figyelembevételének
szempontjait.

114 M erriman, 1910— 11. 487., M itths , 1962.7 416.

71
 4. NÉMETORSZÁG

A R E G N U M TEU TO N1CU M

A német birodalom gyűlései a 13. században messze elmaradtak a rendiség felé való
fejlődésben nemcsak az Angliában vagy Hispániában, de még a Szicíliában
tapasztalttól is. A Karoling-kori gyűlésekhez viszonyítva, szinte semmi újat nem
mutatnak fel.
Noha a Karoling-kor utáni századokban vitathatatlan és erős városfejlődés
állapítható meg a birodalomban is, a helyzeten ez nem változtatott. A birodalmi
kúriák egyik jellegzetessége volt a 13. században is a városok távolmaradása. Politikai
tevékenységűket a városok a birodalmi gyűlésen kívül fejtették ki.
A városokat jellemző módon mind (VII.) Henrik király, mind apja, II. Frigyes szinte
kiszolgáltatta a tartományuraknak. 1231-ben és 1232-ben ti. megtiltották a városok
minden esküdt közösségét és szövetkezését, és még a városi szervek választását is a
Stadtherr hozzájárulásától tették függővé.
Az interregnum idején a városok 1254-ben alakult „Rajnai Szövetkezése” a maga
élére a királyt, Hollandi Vilmost tudta állítani, és belépésre késztetett fejedelmeket (pl.
a mainzi és trieri érseket) is. Átmenetileg úgy látszott: a városok segítségével
megerősödhet a király hatalma. Csakhogy ehhez a tartományurak már túlságosan is
felülkerekedtek. Vilmos halála után a városok kijelentették, hogy tőlük telhetőén
megvédik a „királyi javakat (bona regalia)", amíg a regnum üresedésben van. Arra az
esetre, ha a fejedelmek a királyválasztásnál megoszlanának, a városok kapuik
bezárását helyezték kilátásba mindegyik ellenkirály előtt. 1257-ben azonban Com-
walli Richard és Kasztíliai Alfonz párhuzamos királlyá választása megosztotta a
városokat is, s a szövetkezés kevéssel utóbb felbomlott. A városok nem alakulhattak a
birodalmi politika fő tényezőivé.117
A birodalmi curia a 13. században éppúgy, mint előbb, fejedelmek, tartományurak
és bárók szigorúan hűbéri gyülekezete volt. Rajta minden fejedelem a saját külön
jogállása alapján mint egyedileg érdekelt személy vett részt, organikus képviseleti
funkció nélkül.
A fejedelmek a központi hatalom ellen elkeseredett harcukat nem az intézmények
sikján vívták meg. A küzdelem ezért nem is hozhatott létre képviseleti szervet.118
A fejedelmek azonban képviseleti intézmény nélkül is képesek voltak a birodalom
kormányzásának befolyásolására és a király (császár) hatalmának korlátozására. A
consensus-nyilvánítás volt ehhez évszázadokon át a leghatásosabb eszköz.
A consmsítynak mint a törvényhozás egyik mozzanatát jelölő kifejezésnek a
Karoling-korban is fontos szerepe volt. Ez a szerep a király (császár) és az
arisztokrácia közti erőviszonytól függött, ennek megfelelően változott. Nagy Károly

117 A városokról: Stern—G ericke, 1964. 163— 167.

" • M arongiu . 1962. 171— 175.

72
alatt és Jámbor Lajos uralmának első felében a consensus az uralkodó által tett
intézkedés vagy rendszabály jogszerűségének az „alattvalók” általi kötelező elismerése
volt. Megadása vagy megtagadása nem az „alattvalók” belátásán múlt, és még
kevésbé volt a consensus az adott jogszabály vagy előírás érvényességének előfeltétele.
Rendeltetése elsősorban az volt, hogy az illető jogszabály hatékonyságának biztosítéka
legyen. A consensust adók ui. aktusukkal az előírás végrehajtására kötelezték
magukat.
A 9. század közepére azonban teljesen megváltozott a király és az arisztokrácia közti
erőviszony, s legalábbis a nyugati birodalomrész államjogi szerkezete átalakult. A
király hatalmát erősen korlátozták azok a kötelezettségek, amelyeket a populusnuk
nevezett arisztokráciával szemben vállalt. Ezt az új helyzetet elvszerüen világítja meg a
864. évi Edictum Pistense tétele: „A törvényt a nép egyetértése és a király rendelkezése
alkotja ( . . .lex consensu populi et constitutione regis f i t . . Itt a consensus populi
már a birodalom hatalmasainak belátásuk szerint megadott, szabad hozzájárulása, és
az újonnan alkotott jogszabály kötelező erejének a constitutio /-égisszel egyenrangú,
másik forrása.119
A német birodalom fejedelmeinek co/we/uus-gyakorlását és formáit J. von Ficker
vizsgálta, és egész Európa középkori alkotmánytörténete szempontjából is jelentős
megállapításokat tett.
Ezek szerint a fejedelmek beleegyezése, hozzájárulása már a Staufok korában is
kétségtelenül szükséges volt bizonyos királyi intézkedések teljes jogszerűségéhez.
Mégsem volt alkotmányosan meghatározva, mely kérdésekben nincs a király a
fejedelmek hozzájárulásához kötve, és melyeknél függ a királyi intézkedés jogszerűsé­
ge a fejedelmek előzetes consensusknak megszerzésétől.
Ficker kutatásai szerint egészen hasonló jellegű intézkedések egy részénél
nyomatékosan hangsúlyozzák az előzetes fejedelmi beleegyezést, más részénél viszont
bizonyítható, hogy a király egyáltalán nem fordult a fejedelmekhez. Nagyon érdekes
továbbá, hogy aránylag alárendelt jelentőségű ügyekben a király meglehetős
gyakorisággal szerzett a fejedelmektől előzetes hozzájárulást, ám a legfontosabb
esetekben nemegyszer önállóan döntött.
Úgy látszik, mindenekelőtt a királynak és tanácsosainak mérlegelésén múlt, vajon
egyes adott esetekben szükségesnek tartották-e a fejedelmek hozzájárulását kérni,
bárha már a Stauf-korban megállapítható olyan hagyomány, hogy a király bizonyos
ügyekben nem jár el a fejedelmek bevonása nélkül.
A király mindenesetre cselekedhetett teljesen belátása szerint, ha tiszteletben
tartotta a fennálló jogot, amelyen nem tehette túl magát. Nem változtathatta meg
tehát önkényesen, s nem sérthette meg sem a birodalomnak, sem egyes személyeknek a
jogait. Az ilyesmi ellen nem abban láttak biztosítékot, hogy az önkényeskedésre
leggyakrabban alkalmat adó ügyeknél a király cselekvési szabadságát a fejedelmek
előzetes hozzájárulásának követelésével korlátozták, hanem másban. Aki ugyanis

“ • G anshof, 1961. 59—62.

73
jogát a király rendelkezése következtében sértve érezte, a birodalmi kúrián panaszt
tehetett, s ennek ítélete alapján a királyt a sérelmes döntés visszavonására
kötelezhették. Erre főként a Stauf-korból van elég sok okleveles példa.
Az ilyenfajta ítéletet általában közelebbről is indokolni szokták. A felhozott okok
közt Ficker egyszer sem talált olyan alaki hibára való hivatkozást, hogy Jiiányzik a
fejedelmek szükséges consensusa. Az indoklás az szokott lenni, hogy a megtámadott
intézkedés valamely körülmény folytán materiálisán ellenkezik a joggal. A fejedelmek
nem kifogásolták előzetes megkérdezésük elmaradását, hanem utólagos hozzájárulá­
sukat tagadták meg az intézkedést jogtalannak bélyegző ítéletük alakjában, miután az
ügy panasztétel útján eléjük került.
A király az ilyen eljárást természetesen lehetőség szerint kerülni igyekezett. Ennek
érdekében elsősorban azt kellett tisztázni, várható-e valamely tervezett intézkedés
ellen kereset indítása és ennek alapján a fejedelmek elmarasztaló ítélete vagy sem. Ha a
szándékolt intézkedés megtámadása semelyik oldalról sem volt előre látható, akkor a
király akár a legfontosabb ügyben is dönthetett egészen önállóan. Ellenkező esetben
azonban a fejedelmek consensusának előzetes megszerzésével kellett biztosítania
magát annak ítéleti formában való, utólagos megtagadása ellen.
A leghathatósabb eszköz erre az volt, ha a király maga provokálta a fejedelmek
ítéletét — külön kereset indítását be sem várva — vajon jogszerű-e vagy sem valamely
tervezett (vagy már megtett) rendszabály. A király (császár) számára az ilyen
provokatórius eljárással hozott ítélet rendszerint teljes biztonságot adott, az így
megtámogatott döntés jogerejét nem kifogásolhatták.
Az ilyen ítéletileg megerősített és a pusztán a király saját hatalma alapján hozott
intézkedések jogérvénye közötti különbséget Ficker azzal az 1201. évi döntéssel
jellemzi, amely szerint Ottó király helyreállítja Kammerich város felett az ottani
püspök hatalmát, I. Frigyesnek a kammerichi polgárok javára adott ellentétes tar­
talmú kiváltságleveleit pedig érvényteleníti, „kivéve, ha az említett polgárok jelen­
létünkben törvényesen bizonyítják, hogy a privilégiumot számukra szabályszerűen
és ítélet útján (rationabiliter et per sententiam) adományozták”.120
Az ilyen ítéleteket a fejedelmek birodalmi kúriák alkalmával szokták hozni, s bár a
kúriák nem fejedelmi résztvevői is gyakran nyilvánították hozzájárulásukat, a döntő
szót a fejedelmek mondták ki. Nagyon szemléletesen mutatja ezt egy 1216. évi döntés.
Eszerint „a fejedelmek ítélete és a nemesek, bárók, ministerialisoV. és minden jelenlevő
ehhez való hozzájárulása alapján (per sententiam principum et subsecutionem. . .
omniwn qui a d e r a n t...) úgy íté lte k ...” 121 A fejedelmek hozzájárulásának ítéleti
formában való nyilvánítása a dolognak sokkal nagyobb nyomatékot adott, mint a
consensus kevésbé ü n n ep élyest kötött formájú tudtul adása.
Ficker kutatásai szerint a királyi okleveleket nagyobb biztonság kedvéért a 10.
század második fele óta kezdték aláíratni a birodalmi kúrián megjelent fejedelmekkel.

120 F icker, 1882. 6. és lek.

121 F icker—P untschart, 1911. 90.

74
 Ebből fejlődött ki a 12. század óta a fejedelmi Willebriefek típusa. Ez szoros
kapcsolatban lehetett a káptalani Willebriefekke] is, amelyekben a káptalan, illetve
tagjai hozzájárulásukat adták egyházi javaknak a püspök általi elidegenítéséhez. A
Willebriefeket mindenekelőtt birodalmi fejedelmek állították ki, nem az arisztokrácia
tagjai. A legelső ilyen oklevelet a Barbarossával 1177-ben kötött béke megerősítésére
adták ki a pápa számára szolgáló biztosítékul a birodalom egyházi és világi fejedelmei.
Később egyházi méltóságok viselőinek, majd a 13. századtól világiaknak a javára is
állítottak ki ilyent. Nemcsak a birodalmi kúrián jelenlevő fejedelmek nevében keltek
Willebriefek, hanem távollevőkében is, akik ilyen módon fejezhették ki már hozott
döntésekhez utólagosan hozzájárulásukat.
Királyi oklevelekbe foglalt intézkedés megerősítésének másik módja volt a
gyámpecsétek alkalmazása ( Mitbesiegelung). Eredetileg ez is fejedelmek előjoga volt.
Előkelőségek és birodalmi városok gyámpecsételését alkalmilag a 13. század közepétől
lehet megfigyelni.122
Mind a gyámpecséteket, mind a Willebriefeket elsősorban a legtekintélyesebb
fejedelmektől szokták kívánni, közülük is mindenekelőtt a három egyházi választófe­
jedelemtől, majd általában a választófejedelmektől. Ez szolgált előzményül a
választófejedelmek 1281-ben kodifikált, tárgyalandó nevezetes jogosítványához.
A fejedelmek a császárral szemben regnumként szerepeltek már a' 12. század
elején.123 1232-ben pedig érdekes hasonlattal világították meg viszonyukat egymáshoz
és a trónhoz: „A birodalom trónja, amelyhez mint főhöz a tagok kapcsolódunk, úgy
nyugszik vállunkon.. . , hogy mind az impérium rendkívüli felséggel emelkedik
magasra, mind pedig fejedelemségünk tőle nyeri ragyogását.” 124
Ha a consensust szabályszerűen curia generálisra hívott fejedelmek adták, akkor a
megnyilatkozásnak olyan jelentőséget tulajdonítottak, mint a birodalom valamennyi
fejedelme által egyhangúan nyilvánított egyetértésnek. Mivel a birodalmi kúrián
minden fejedelem köteles volt megjelenni, ezért elvileg a távol maradóknak tiszteletben
kellett tartani a megjelenők akaratát, még akkor is, ha ez utóbbiak csak kisebbséget
alkottak. A távol maradóknak a gyűlésen való képviseletéről vannak bizonyos adatok.
Az ilyen képviseletnek az volt a célja, hogy az uralkodó előtt kimentse a távol maradó
fejedelmet, érdekeit szükség esetén védje és megbízásait teljesítse. A távollevő
fejedelem előjogait azonban nem fejedelmi rangú képviselője nem gyakorolhatta, és a
hozzájárulásukat kifejező fejedelmek felsorolásánál jellemző módon soha nem említik
a távollevők képviselőit.125
Az eddigiek szerint a német fejedelmek egyetértés nyilvánítását a király (császár)
intézkedései iránt semmi esetre sem értelmezhetjük annyira rugalmasan, mint pl.
Bracton az angol előkelőkét uralkodójukkal szemben. Szerinte ti. „nem befolyásolja a

122 F icker—Puntschart, 1911. 99— 104., 118. és kk., 128. és kk.

122 Waitz—Seeliger, 1896.2 VI. 467.
124 F icker —Puntschart, 1911. 118.
,2S F icker—Puntschart, 1911. 106.

75
dolgot az, hogy kifejezetten nyilvánítottak-e consensust az előkelők (magnates) , [vagy
sem], ha nem nyilvánítottak határozottan ellenvéleményt (dum tamen expresse non
dissenserint) megfelelő érveléssel bizonyítva.. ,” 126
Hosszú ideig csak követelésként találkozunk a királyi döntésnek a fejedelmek
hozzájárulásához kötésével vagy bizonyos elemeknek tanácsosai közül való kire­
kesztésével. így a IV. Henrik ellen fellázadt szászok Brun adata szerint azt akarták,
hogy Henrik „ügyeik intézésében tanácsosként nem törzsükbeli emberre ne hallgasson
( . . .nullumque extraneae gentis hominem suis rebus agendis consiliatorém admitte­
ret)" .'11128A birodalmi javakról Gerhoch reichersbergi prépost képviselte 1130 körül írt
munkájában azt a felfogást, hogy azokat a király vagy köteles csorbítatlanul megőrizni
utódai számára, vagy a fejedelmekkel tartott tanácskozás alapján adományozhatja.
(„D e regni autem facultate, quae est respublica, non debet a rege fieri donatio privata.
Est enim aut regibus in posterum successuris integre conservanda aut communicato
principum consilio donanda.”) ua
A király (császár) és a fejedelmek közti viszonyt kétségtelenül meg sem próbálták
ama elv szerint szabályozni, amelyet 1231-ben a tartományúri hatalom korlátozására
mondott ki az alattvalók érdekében a birodalmi kúria ítélete, hogy ti. a tartományúr
constitutiones vei nova iurát csakis a meliorum et maiorum térré consensusa alapján
rendelhet el.
Ennek ellenére (VII.) Henrik 1234-ben per sententiam eltörölte az összes olyan új
adót és igaztalan pénzújitást, amelyet Barbarossa óta „a fejedelmek beleegyezése és
hozzájárulása nélkül (absque consensu et connivencia principum)” vezettek be,129 az
interregnum idején pedig Vilmos és Richard király csak annyiban erősítette meg a
birodalmi jószágnak és jövedelemnek adott esetben történő elidegenítését — felelősség
vállalása nélkül — , amennyiben a fejedelmek ítéletileg nem állapítják meg az ügylet
jogszerűtlenségét. Ezek egyes esetek voltak, de kétségtelenül a birodalmi javakkal való
királyi rendelkezésnek a fejedelmi consensusiöl történő elvi függővé tétele felé
mutattak, ami Habsburg Rudolf idején be is következett.
Rudolf ti. még 1273-ban kötelezte magát, hogy a maga hatalmából birodalmi
javakat nem fog elidegeníteni,130 1281-ben pedig Ítéletileg mondták ki, hogy a
birodalom javainak minden elidegenítése érvénytelen, „ha nem a római király
választásán szavazattal rendelkező fejedelmek többségének egyetértésével jóváhagyot-
tan” történt. Ez a törvény visszamenőleges hatályt is igényelt egészen 1250-ig, azaz
olyan időpontig, amelyben a választófejedelmek még nem különültek el a birodalom
más fejedelmeitől.

126 F esefeldt, 1962. 38.

127 W aitz—Seeucer , 1896.2 VI. 375. 2. jegyzet.
121 F aussner, 1973. 364.
128 F icker—P untschart, 1911. 72.
120 Bresslau— K lewitz, 1931.2 II. 44.

76
 Az 1281. évi említett törvény betetőzte a birodalmi javakra vonatkozó királyi
(császári) intézkedésekhez gyámpecsétek vagy Willebrief útján való fejedelmi hozzájá­
rulás fejlődését. Ennél a Reichsweistumná\ nagyobb mértékben „alkotmányosan” nem
kötötték meg a király kezét. Általa a választók kisajátították a többi fejedelem
legtartósabb alkotmányos jogosítványát. Kimondását kétségtelenül a Willebrief-
adásnak és gyámpecsételésnek a legnevezetesebb fejedelmekre való hagyományos
korlátozódása készítette elő.131
A fentiek alapján kétségtelen tehát, hogy a német birodalmi gyűlés a 13. században
nem lépett előre a rendi fejlődés útján.
Vizsgáljuk meg most a rendi alakulást a tartományokban!

A TARTOMÁNYOK

1231-ben és 1232-ben a birodalom kormányzata olyan nevezetes intézkedéseket tett,

amelyek jogi keretül szolgáltak a következő évszázadok territoriális határok közé
szorított német államfejlődésének.
Az egyik intézkedéssor szentesítette a fejedelmek alapvető jogosítványait. Javukra
II. Frigyes olyan jogokról mondott ugyan le, amelyekkel a birodalom igazában már
régen nem rendelkezett, azonban ilyen módon elismerte a fejedelmeket domini terrae-
nek, tartományaik önálló uralkodóinak, és hivatalosan is letett arról, hogy ellene
szegüljön az ilyen fejlődésnek. 1231-ben, ill. 1232-ben tudniillik a világi fejedelmekre is
kiteijesztették az egyházi fejedelmeknek 1220-ban adott privilégiumokat.
(Territóriumukon a császár nem szed új adókat, nem épít új városokat, nem létesít új
vám- és pénzverőhelyeket, rájuk ruházza a bíráskodási regattát, szabad rendelkezést
enged nekik az egyházi vagyon felett: megannyi tényező, amely az egyházi
territóriumokat roppant kiterjedésű immunitásokká, az élükön álló prelátust valódi
tartományúrrá tette.)132
A birodalom kúriája a fejedelmek jogosítványainak törvénybe iktatásával egy
időben velük szemben az „alattvalók” igen fontos jogát is kimondotta, legalább
elméletben. Megállapították ui., hogy a fejedelem constitutiones vei nova iurát nem
vezethet be a mettores et maiores terrae beleegyezése nélkül. Arról ugyan nyelvi
szempontból el nem dönthető vita folyik, mi értendő a constitutiones vei nova iura
második elemén: fejedelmi adójövedelem vagy jogszabályalkotás,133 az azonban

131 Schrőder —K űnssberg, 1932.7 558. — A fejedelmek tanácsától feltétlenül megkülönböztetendők

azok az esetek, amelyeknél főként II. Frigyes fiainak, Henriknek és IV. Konrádnak az okleveleiben arról
olvashatunk, hogy a király „de consensu" vagy „ex plenitudine consilii nostri” intézkedett. Ezekben az
esetekben a R eichshofrairói van szó: állandó intézményként II. Frigyes hívta életre, amikor fiaira bizta
Németország kormányzását. Ennek a tanácsnak a rendeltetése az volt, hogy Frigyes fiainak kiskorúsága
alatt vezesse a birodalom ügyeit. L. Bresslau—K lewitz, 1931.3 II. 50.
132 Mtrreis—Lieberich, 1974.'3 106—107., Stern—G ericke, 1964. 163— 164.
133 A vitáról 1. Spangenberg, 1912. 13— 14. 2. jegyzet.

77
 bizonyos, hogy megvalósulása esetén ez a döntés fontos korlátot állított a tartományúr
netaláni önkényeskedésének útjába. Rendiséget ez a rendelkezés önmagában
természetesen nem teremthetett, a létrejövő rendek azonban benne nagy jelentőségű
jogosítványt találtak készen, kodifikálva.
Az a tartományi rendiség, amely színre lépése esetén már törvénybe foglaltan
juthatott ezekhez a fontos jogokhoz, számos rokon jelenséggel együtt válik teljesen
még meg nem oldott kérdésévé a mai történetkutatásnak. Ezeket a kérdéseket és a
rájuk adott válaszok kísérleteit mindenképpen érdemes az alábbiakban felvázolni,
mert nélkülük a rendiség kérdése nem illeszkedhet a maga természetes történelmi
kereteibe. Ilyen — a rendiség kapcsán ismertetendő — probléma pl.: mely
jogintézményből ered a tartományúr egységes fejedelmi hatalma, mennyire tekint­
hető ez a hatalom köz- vagy magánjogi természetűnek, s melyik tényezőnek milyen
szerepe lehetett a tartományi állam létrejöttében.
A rendiség szorosan vett dolgán kívül tehát ez utóbbiakra is figyelemmel kell lenni, s
a megoldásukra tett kísérleteket helyenként a 18. századtól ismertetni, mert nem egy
tekintetben befolyásolják az egyetértésre különben még nem jutott mai történetírást.
A német tartományi fejedelmek császártól való függetlenségének és önállóságának
elméleti megalapozására 18. századi jogászok kidolgozták az ún. „patrimoniális
állam” teóriáját. Eszerint az uralkodó az állam tulajdonosa, az állam az ő
„magánvagyona”, patrimoniuma. Ezt az alakzatot a római magánjogból merítették,
amely a császár magán vagyonát, patrimoniumál szembeállitota az aerariummal, illetve
a fiscusszal. A német-római császár a patrimoniális elmélet szerint a fejedelmek
államot is felölelő magánvagyonának dolgaiban nem intézkedhet. A fejedelemséget
így teoretikusan kivonták a császár beavatkozásának köréből.13*
A patrimoniális állam elmélete túlélte a német-római birodalmat, s a 19. században a
közjogból átvonult a történetírásba. Integráns része lett O. Gierke hatalmas
szintézisének, a Das deutsche Genossenschaftsrechtnek is. Szerinte a germán tulajdon
fogalma egyaránt felöleli a területi fennhatóságot (Gebietshoheit) és mai értelemben
vett tulajdont, gazdasági, használati jogosítványt és a király vagy a közösség
territoriális hatalmát, földtulajdon és földesuraság egyszerre. A magán földtulajdon és
a tartományúri hatalom tehát ábrázolásában azonos tőről sarjadt.135 A király saját
földtulajdona következtében az ország területe feletti hatalmát patrimoniális dologi
uralomnak, birodalma legfőbb földesuraságának fogták fel. Mivel a király a
birodalom hatalmas területein közvetlen vagy közvetett földesúr volt, a birodalom
minden alattvalójának helyzete egyre hasonlóbbá vált a király szolgáéihoz, amikor
pedig az ítélkezésnél való közreműködést és a bírósági gyülekezeten való megjelenést is
kapcsolatba hozták a földbirtokkal, „a földtulajdon germán felfogása szerint a szabad
tulajdont i s . . . a királytól közvetlen dologi függő viszonyban levőnek kellett
tekinteni”.134

134 Beyer le, 1921. 16. és kk.

115 G ierke, 1873. II. 141.
>“ G ierke, 1868.1. 128.

78
 Gierke fő kérdése az állam jogi személyiségére vonatkozik. Az államtól testületként
való cselekvést követel. Államiságot csak ott ismer el, ahol az államnak jogi személye
van. Világosan megkülönbözteti a testületi jelleg nélküli, kezdetlegesebb közösségeket
(Genossenschaft) és a jogi személlyel rendelkező korporációkat. Az előbbieket mind a
magánjog birodalmába utalja, csak az utóbbiak tartoznak nála a közjog szférájába.
Rendszerében nagy szerep jut a szabad egyesülésnek, társulásnak (freie Einung).
Emberek csoportjainak „szabadon választott alakra formálása (Gestaltgebung). . .
először a 11— 12. századi városokban ment végbe. Ezek a régi mark-közösségi elvnek
az új egyesülési elvvel való összeolvadása következtében a legrégebbi német testületek
(Gemeinwesen) és ezzel egyszersmind a német államnak és német közösségnek
(Gemeinde) a csirái lettek.” 137 A tartományokban mindez jóval későbben történt,
mint a városokban. Ám mindkét szférában egyaránt a „szabad egyesülés” adta meg a
közjogi jelleget, nyitotta meg a patrimoniálistól a „valódi” államhoz az utat.
A territoriális államiság szempontjából Gierke a tartomány úréval azonos jelentősé­
get tulajdonít a rendi fejlődésnek.138 A tartományi rendek voltaképpen szabad
egyesülések vagy létüket ezeknek köszönhetik.139 Az egyesülés a tartományi rendi
szerkezetnek nem kiindulópontját, hanem befejezését alkotja.140 Ebben az értelemben
a rendek, mint a szövetkezések és esküdt egyesülések válfaja, „a szokásjogilag már
hosszú ideje érvényben lévő Gesamteinheit [ = a tagok személye felett álló, saját jogi
személyű közösség]” következményei és végleges formái voltak.141
A lovagok gyülekezetei csak a városok csatlakozásával alakulhattak a tartományi
rendek későbbi gyűléseivé (,,die neuen landständischen Versammlungen ”).'*2
Gierke nézeteihez közel áll H. Spangenberg felfogása. A tartományúri hatalomnak
és a rendeknek a kialakulása nála is szorosan összefügg. „Lényeges sajátosságait
tekintve, már a 13. század végén létezett rendi állam. . . , amikor a fejedelemségnek és a
rendeknek az adóztatási jog miatti harca olyan kompromisszumhoz vezetett, amely a
fejedelmi adószedési jog elvi megszüntetésével a tartományurakat a feltörekvő rendi
hatalmaktól függésbe hozta.” A fejedelem a négy, ún. fenntartott eset (saját fogságba
esése, fiának lovaggá avatása, leányának féijhez menetele és a tartományt fenyegető
veszély) kivételével adószedési jogáról az egyesült rendek együttes fellépésétől
kényszerítve mondott le a 13. század végén. Ebben a korai fázisban a rendek
együttműködése csak pillanatnyi, múló jelenség volt. Addig állt fenn, amíg
legközelebbi céljukat, a fejedelem adóztatási jogának elvi megszüntetését el nem érték,
utána általában nyomban megszűnt. A csak átmeneti időre feltűnt rendi gyűlések a
világi fejedelemségekben lovagi gyűlésekké szűkültek. A rendek együttműködése a 14.157

157 G ierke, 1868. I. 221.

,M G ierke, 1868. I. 534.
'» G ierke, 1868. I. 51. §.
140 G ierke, 1868. I. 552. 80. jegyzet.
141 G ierke, 1868. I. 555.
142 G ierke, 1868. I. 540.

79
század közepétől csak rendkívüli esetekben (trónviszály, a tartomány felosztása az
uralkodócsalád tagjai közt, szándékos pénzrontás, kiváltságaik megsértése) figyelhető
meg ismét és rendszerint csak ad hoc. Tartós összefogásuk és tartományi rendi
gyűléseik igazi korszaka a 15. században érkezik majd el.143 A rendek „szabad
egyesülése” az egyes territóriumok rendi gyűléseinek formájára kétségtelen befolyás­
sal volt. Azt azonban tagadja Spangenberg, hogy a tartománygyűlés, a tartományi
rendek testületé mint a Landiiák jogi értelemben vett képviselete, „a szabad
egyesülésből” származott.144 Városok nélkül a későbbi fázisban sem lehet rendi
gyűlésről beszélni.145
A rendek elsősorban nem adómegszavazási jog szerzésére törekedtek, hanem a
fejedelmi adóztatás megszüntetésére. A tartományúrnak mégis feltétlenül szüksége
volt jövedelemforrásként az adóra, amelynek behajtásáról elvileg lemondott. Ennek
megajánlása azonban kizárólag a rendeken múlt, a fejedelem nolens volens kénytelen
volt esetről esetre hozzájuk fordulni. A nevezetes adómegajánlási jog ilyen értelemben
„magától” jött létre, nem a fejedelem engedményeként. Az adószedési jog elvi eltörlése
a fejedelemség felett aratott győzelem volt. Nyertesei vívmányukat megfelelő
garanciákkal akarták védeni. Evégett erősítették meg szövetkezési és ellenállási
jogukat kiváltságaik megszegése esetére. Spangenberg az egyesülési és ellenállási jog
megadásában a rendi állam politikai dualizmusának formális szentesítését látja.146
Tartományi Rendek létezését mindaddig nem ismeri el, ameddig ministerialisoíat
vagy város alakuló polgárságát csak azonos úrtól való függés kényszere fogott össze
( „Abhängigkeit herrschaftlicher Genossenschaften”), valódi belső kohézió nélkül.141
A 13. század végén átmenetileg feltűnt rendi gyűlések és a korábbi közgyűlések
(Landdinge, placita) közt a szerző lényeges különbséget állapít meg összetétel, az
államszervezetben elfoglalt hely és kompetencia szempontjából. A Landding résztve­
vői közül a régi főnemesi famíliáknak a fejedelemségek nagy részében csak csekély
töredéke maradt meg, a főpapság pedig a 14. század második feléig szórványosan volt
ott a gyűléseken. A 13. század második felének gyűlésein a ministerialis sorból
felemelkedett lovagság volt a vezető erő, a polgári elem részvétele pedig teljesen új
dolog volt, amely egészen más veretet adott az összejöveteleknek.
A 12. századi gyűléseket a fejedelmek a király képviseletében, a birodalom
tisztségviselőiként tartották, a meghívott tekintélyes nagyhűbéresek kötelességszerűen
vettek részt és adtak tanácsot (debitum consilium). A 13. században a tartományúr a
gyűlést a maga teljhatalmából hívta össze, a résztvevők pedig rendek tagjaiként, a
Leibherrtoi való függés összetartó pántját szétfeszítve, azonos kiváltságok által
összefogott testületekként jöttek el. A tartományúrral szinte mint egyenrangú felek
tárgyaltak.

143 Spangenberg, 1912. 37., 45. és 94.

144 Spangenberg, 1912. 115.
145 Spangenberg , 1912. 94— 95.
146 Spangenberg, 1912. 54—56.
141 Spangenberg, 1912. 14— 15.

80
 A régebbi placitum legfőbb bírói fórum is volt, új jogszabályok és törvények
hozatalához is adta beleegyezését, igazgatási ügyeket szintén intézett, a tárgy
fontosságára való tekintet nélkül.
Ennek az átfogó tevékenységnek a rendi gyűlés a 13. század végén csak egy részét
örökölte, a másik (nagyobb) rész a fejedelem újonnan alakult tanácsára szállt. A
tanács lett a bíráskodás és az igazgatás legfontosabb intézménye. Ez a körülmény a
fejedelem számára rendkívül megkönnyítette az új, rendi gyűlésnek a rendszeresen
tartott Landdinghez képest a háttérbe szorítását és csak rendkívüli esetben való
összehívását. Ilyen alkalom volt pl. az adó megszavazása, új törvény alkotása, s a
fejedelem és a rendek vagy a fejedelmi család tagjai közti viszály elsimítása.148
Spangenberg a tanács kettős jellegét és a rendek, valamint a fejedelem közti
kapcsolat tartásában játszott szerepét emeli ki.
A fejedelemnek kétségtelenül nagy szüksége volt a rendek befolyásától független és
jól képzett „hivatalnok”-tanácsosokra, de a rendekkel való összeköttetés érdekében az
ő érdekeiket képviselő szószólókra is. Az egyházi tartományúinak elsősorban a
klérussal, legfőként a székeskáptalannal kellett kapcsolatban maradnia, a világi
fejedelemnek pedig a világi földesurakkal, lovagokkal. Ez a tanács összetételében is
tükröződött.
A 13— 14. század fordulóján a legtöbb világi territórium fejedelmi tanácsa
túlnyomórészt lovagrendüekből állt. „Az ő nagy tömegükben egészen elveszett” az itt-
ott feltűnő, néhány nem lovagrendű tanácsos. Kivétel ez alól a birodalom nyugati
részén az igen fejlett városokkal és polgársággal rendelkező Brabant, Lüttich és
Flandria volt: itt a polgárság már a 14. század elején túlsúlyba jutott a tanácsban. A
világi tartományurak általában belátásuk szerint hívtak meg tanácsukba lovagi vagy
egyéb rendű tanácsosokat, s ezt a jogukat meg is őrizték. A tanácsosok rendjüket
pusztán a hozzá való tartozás alapján, s nem a tőle, illetve tagjaitól nyert külön
meghatalmazás vagy választás értelmében képviselték.
Az egyházi territóriumok tanácsa a 13— 14. század fordulóján vegyesebb összetételű
volt. Az egyházi fejedelem ti. a székeskáptalan nagy befolyását gyakran úgy igyekezett
ellensúlyozni, hogy polgári és lovagi tagokat hivott meg a tanácsba. Ez azután igy
valóban mindhárom rendhez tartozó tagokból állt.
A tanács tagjainak esküt kellett tenniük, hogy mindenkor szem előtt tartják uruk
érdekeit. Innét származik az „esküdt tanács (consilium iuratum)" elnevezés. Ha ezek a
tanácsosok a rendi szolidaritás jegyében rendjük érdekeit és szempontjait a
tartományúréinak a rovására állították előtérbe, vagy a rendeknek sikerült átmeneti­
leg a fejedelem számára nem kívánatos személyeket a tanácsba juttatni, az
intézményen belül hamarosan tagolódás, differenciálódás történt. A fejedelem ui.
ilyenkor számára teljesen megbízható személyekből, gyakran idegenekből szűk körű,
„titkos” tanácsot alakított, amelynek tagjai nem függtek a rendektől.14

141 Spangenberg, 1912. 36—44.

6 Gerics József 81
 A rendek csak szórványosan és kivételesen voltak képesek a tanácsot a maguk
intézményévé tenni. Ennek ritka példája, amikor az 1312. évi cortenbergi oklevél
értelmében a pénzzavarba került II. János brabanti herceg a rendektől kapott
támogatás fejében beleegyezett nemesekből és polgárokból élethossziglan választott,
14 tagú tanács felállításába. A tanácsnak háromhetenként kellett összeülnie, hogy
Brabant kiváltságainak a herceg általi betartásán őrködjék. Ha a tanács döntéseit a
herceg nem fogadta volna meg, a tartományt felmentették az iránta való engedel­
messég kötelességétől.149
A fejedelmek többször is megkísérelték, hogy adók könnyebb megszavaztatása
végett a tanács megkaphassa a rendek képviseletének jogosítványát. A próbálkozást a
rendek ellenszegülése mindig megbuktatta.
Spangenberg hangsúlyozza: meghiúsult a német rendeknek az a törekvése is, hogy a
tartomány ügyeire a tanács közbejöttével olyan tartós és „alkotmányos” befolyást
szerezzenek, mint ahogyan kivételképpen szerinte Magyarországon történt. Nincs
tudomásunk arról, hogy fejedelem kormányzati ténykedését a tanács hozzájárulása
tett jogszerűvé, helytelenítése pedig jogszerűtlenné. Jogilag a tanács közreműködése
nem volt szükségszerű.150
Gierke felfogásának legsúlyosabb szavú bírálója a nagyhatású G. v. Below volt. A
középkori német államról írt munkája az egyes territóriumok fejedelmeinek hatalmát
delegálás útján a (frank és német) királytól származtatja. Bizonyításának az a
sarkpontja, hogy a középkorra nézve is meg kell különböztetni a köz- és magánjogot, s
a középkori állam csak fokozatilag különbözik a modern koritól.151 Közös, lényeges
vonásuk az alattvalói kötelék (Untertanenverband) léte. A középkorban ezt a
hűbériség áttörte ugyan, az újkorban azonban megerősödve újult meg.152 Elvetette azt
a felfogást, hogy a fejedelem pusztán földesura tartományának. Jogi szempontból a
királytól a tartományúrra ruházott felsőbiráskodást tartja a fejedelmi hatalom
forrásának.
E fejlődés parádés korai példájaként Ausztriát mutatták be. Ebben H. Brunnemak a
jogtörténet számára korszakos tanulmánya járt elöl.153 Eszerint Ausztria őrgrófjai
maradéktalanul gyakorolták a felsőbíráskodást és a király átruházó aktusa folytán
kizárólag őket illető exemtiós jogot. Ausztria ebben az ábrázolásban szinte egyesítette
a „régi” határgrófság és az „új” hercegség sajátosságait. Az őrgróf, illetve herceg már a
12. században az egyházi vagyon legfőbb advocatusa lett volna, és ő ruházott fel bárkit
a vérbíráskodás jogával. A delegálás elméletét F. Tezner fogalmazta meg a
legmerevebben: eszerint a tartományi fejedelemség Ausztriában nem volt más, mint
,.Ausläufer der fränkischen Königsmacht”.154

149 Spangenberg, 1912. 58—67.

150 S pangenberg, 1912. 72—73.
151 Below , 19257 V. és kit.
152 Below, 1923.2 161. és kk.
153 Brunner , 1864.
154 T ezner , 1898. 4. és kk.

82
 A jelenlegi osztrák és nyugatnémet történetírásban Gierke és Spangenberg
nézeteihez O. Brunner felfogása áll legközelebb. Ő a tartomány nemesi közösségére, a
Landesgemeindére hivatkozik fő tényezőként. Valamely Landesgemeinde igazában rá
és csak rá jellemző tartományi jog normái szerint élő jogközösség. A közösség a
Lanchiák, a territóriumnak a jogát nem egyszerűen képviseli, hanem megtestesíti.
Brunner szerint a leendő tartományurak „már eleve adva találták” a hatalmuk alá jutó
területek territoriális jogi struktúráit.
Ezek a csakis egy-egy jogközösséget jellemző tartományi jogkomplexumok
körülhatárolható területen, adott hatáskörzetben érvényesültek és ennek önálló
territóriummá alakulásakor nagy politikai jelentőségük volt.
Landnak Brunner mindazoknak az összességét tartotta, akik nemesi ház birtokosai,
azaz jogképző erőt tulajdonit a dinasztikus ház fogalmának. Nemes földesurakról van
szó, „akik gazdái a földnek és gondoskodnak a műveléséről” . Brunner rendszerében
tehát a „császár és birodalom” fogalompár mellé a Land und Herrschaft, vagyis nemes
közösség és fejedelmi hatalmi szféra kettőse lép.155
Ez a felfogás legfőként osztrák forrásokon alapul. Mindjárt kezdetben felkeltette H.
Mitteis éles bírálatát (1941), amelyet W. Schlesinger sok tekintetben megismételt és
helyeselt.156 Brunnemak főként azt a tételét kifogásolták, hogy a Land, és a lényegét
alkotó tényező, a territoriális jog már a tartományúri hatalmat megelőzően is létezik, e
hatalomtól teljesen függetlenül. Schlesinger szerint Brunner elképzelése legalábbis a
közép-németországi territóriumok keletkezésének magyarázatára alkalmatlan.
Mitteis, Schlesinger és más bírálók helytelenítették azt is, hogy Brunner a források
ius huius terrae és hasonló fordulatait „ennek a tartománynak a [külön] joga”
kifejezéssel fordította és meghatározott, konkrét előírásoknak tekintette. Ismételten
feltett kérdésükre: mi is ezeknek a jogszabályoknak a pontos tartalma, Brunner
képtelen volt szabatos választ adni. így elméletének alapvető tételét nem védhette meg
a súlyos kritikáktól.
A vita mérlegét F. Seibt igyekezett kellő tárgyilagossággal elkészíteni. A vitában
központi szerephez jutott ius huius terrae kifejezést „a mi jó jogunk” terminussal
kívánja fordítani Brunner idézett fordítása helyett. Seibt számot vetett azzal, hogy
lehetetlen meghatározni annak a tartományi jognak a specifikus tartalmát, amely
Brunner szerint már a fejedelmi hatalom előtt létezett. A polémiát Seibt azzal a
megállapítással szeretné lezárni, hogy a territoriális jogok létezése egészen általános
szempontból megfelel ugyan az európai rendiség dualista szerkezetének, de a jog
territoriális jellege (amely a forrásokban alig határozható meg) mégsem alkotja a
tartományi fejedelemség lényegét.137

155 Brunner , 1942.2 Az említett megfogalmazások a könyv 205—220., 263—266. és 285—288. oldalain
írottakon alapulnak.
156 M itteis, 1941. 255—281., és 471— 489., Schlesinger . 1954.

,5'' Az egész vitára 1. Seibt, 1965. 290—293. és 311—315.

6* 83
 Brunner egyik kritikusa, W. Schlesinger kétségtelenül vitaellenfelével közös
előfeltevés alapján dolgozta ki elméletét. Mindenfajta hatalom kiindulópontjának és
gyökerének ti. mindketten a ház feletti uralmat (Hausherrschaft) tartják.
Schlesinger szerint a „ház” ősidők óta nemcsak a családhoz tartozó személyek körét
jelentette, hanem a lakó- és gazdasági épületeken kívül tágabb éttelemben a
megművelt és így birtokba vett földet is a rajta élőkkel együtt. A ház feletti hatalom
ilyen módon kezdettől fogva Herrschaft über Land und Leule volt, és kiterjedt azokra a
személyekre is, fegyveresekre és fegyvertelenekre, akik a Hausherr kíséretéhez
csatlakoztak, hozzá beálltak. Ebből a Herrschaftbó\ egységes és archaikus úri hatalom
sarjadt, a nemesi és királyi hatalom közös őse.
A nemesi és királyi hatalom csak aránylag későn vált ketté. Úri hatalmát, „autogén
immunitását” a nemesség nem a királytól nyerte, hanem „magával hozta” az államba,
mivel az már az államot megelőzően létezett. Ezt az „autogén immunitást” gyakorolta
a nemesség ott, ahol saját jogán, bitorlás vagy átruházás nélkül a bíráskodást is
magában foglaló fennhatóságot élvezett. Irtványterületeken és „keleti kolonizációs
vidékeken” gondolja Schlesinger mindezt a legtisztább formában feltalálhatónak, ott,
ahol a birodalom ilyen feladatra nem is vállalkozhatott (reichsfreier Raum, Mitteis—
Lieberich kifejezésével élve). A nemes itt olyan tevékenységet fejtett ki, amelyet a mai
történetírás „államinak” minősítene. Ebben a nemesi és királyi hatalom közös lényege
mutatkozott meg, a Herrschaft über Land und Leute, amely nem származtatható
egyszerűen a föld tulajdonából.
A király „terület és emberek feletti” közvetlen uralma kétségtelenül nem
jelentéktelen akadályba ütközött ott, ahol a nemesség valósított meg ilyent, méghozzá
saját „autogén” jogán.
Nem nevezhetjük a római és a modem terminológia szerint közhatalomnak a király,
és magánhatalomnak a nemesség hatalmát. A belőlük származó jogokat sem
különböztethetjük meg közjogként és magánjogként. A nemesség úri hatalmából
fakadó jogok, éppúgy, mint a királyéból, egyszerre voltak „magán” és „közjogi”
természetűek.
A tartományúr hatalma nem vezethető le pusztán a király uralmi jogosítványainak
az átruházásából vagy bitorlásából, jóllehet kétségtelenül ölelt fel kisajátított királyi
jogokat is. Schlesinger szerint alapjában elhibázott az a kérdés, milyen különféle
eredetű és természetű jogoknak a tartományúr kezében való egyesítése alkotja a
Landesherrschaft fogalmát, mert ez mindenütt különbözött. A tartományi államokat
egyetemes fogalmakkal meg nem határozható, egyedi történelmi képződményeknek
tekinti.
Alapja mindenhol a nemességnek a „föld és emberek feletti” hatalma volt, amely
magán és közjogot egymástól meg nem különböztetve foglalt magában. Ugyanaz az
egységes nemesi Herrschaft fejlődött közjogi tekintetben tartományúri, magánjogi
tekintetben földesúri hatalommá.
A tartományúrrá válás legfőként hatalmi kérdés volt. Minden attól függött, képes
volt-e „a föld és az emberek felett” uralmát az úr bárki másnak, azaz idegennek a

84
hatalmától függetlenül megtartani, vagy kénytelen volt alája vetni magát. Nemesi
uralmat már a 13., sőt a 12. századtól gyakoroltak ministeriálisok is, viszont régebbi
hatalmát vesztve, tartományurak alattvalójává süllyedt sok korábbi (főként egyházi)
fejedelem: nemcsak apátok, hanem püspökök is, mint a meisseni, naumburgi és
merseburgi.
Ha valaki kénytelen volt „föld és emberek feletti”, régebben önálló hatalmát
másvalaki uralmának alárendelni, jogainak legalább egy részét át kellett engednie —
elvben mindenképpen — a föléje kerekedett idegen úrnak. Ami számára a régiből
megmaradt, „magánjognak” tűnt fel. Megjelent a tartományi alattvalók „magánföl-
desurasága”, amely politikai jellegéből fokozatosan kivetkőzött. Amit a magánjog
szféráján túl közhatalmi jogositványaiból megtartott, az a föléje kerekedett tar­
tományúr által ráruházott, delegált joghatóságnak számított.
A territoriális hatalom építőjének vetélytársain kívül önállóságáért a királlyal,
illetve herceggel, fennhatósága elismertetéséért pedig leendő alattvalóival is küzdenie
kellett. A városok és a ministerialis sorból felemelkedő alsó nemesség ti. gyakran
szembeszálltak az uralom szigorú tartományi összpontosításával és kézben tartásával.
Sváb és frank földön különösen eredményes volt ez az ellenállás, számos város, illetve
lovag maradt meg a tartományúri hatalomtól mentesen a birodalom függésében.
Ahol valaki nemes nem kényszerült idegen úr fennhatósága alá és képes volt
megőrizni a saját Herrschaft über Land und Leutét, maga számított „tartományúr­
nak”, bárha nem törekedett ilyesmire. Törpe, önálló uralmi körzeteik nem voltak
természetesen sem igazi „államok”, sem „tartományok”, mégis sok helyen még a 18.
században is fennálltak. Schlesinger a maga elmélete helyességének fontos bizonyíté­
kaiként hivatkozik rájuk, mert bennük a középkor osztatlan, régi úri hatalmának
továbbélését látja, amely egyszerre volt magán- és közhatalom.158
P. Fried olyan megoldást keresett, amely a tartományi államok fejlődésében a
fejedelmi hatalom és a „genossenschaftlich” elem szerepével egyaránt igazságos
számot vet és mentes a csak az egyik vagy másik tényezőt hangsúlyozó, egyoldalú
szemlélettől. A francia királyi hatalom és a német tartományi fejedelemség
fejlődésében fontos, közös sajátosságnak tartja a hűbéri szétforgácsoltság olyan
leküzdését, hogy közben az uralkodó a 13. századtól kezdve szilárd gátat emelhetett a
hűbéri reakció ellentámadásaival szemben. A tartományi fejedelemség erős uralmi
pozíciója határozta meg igazában a vele szembeszálló, hűbéri erők számára azt a
keretet és a formát, ti. a társulást és a szövetkezést, amelyen belül a tartományúrnak is
ellene szegülhettek és követelések teljesítését is kivívhatták tőle. Bajorországban
mindenesetre a tartományi állam teremtette meg a IS. század második felétől kezdve a
„tartományi rendi alkotmányt (landständische Verfassung)”, azaz Fried meghatá­
rozása szerint „a rendeknek a tartomány feletti fejedelmi uralomban szilárd alapelvek
szerint szabályozott, állandó közreműködését és együttes döntését a tartománygyűlé-

,s* Schlesinger, 1963. I. 8— 52.

85
sen”. Korábban a tartományi rendek képviseletének csak előzetes formáiról lehet szó,
amelyek erőteljesek voltak ugyan, de mégis változékonyak.
Fried a rendi uniók kettős arculatát hangsúlyozza, s kiemeli, hogy ez az
ambivalencia az uralkodói hatalom helyzete szerint éreztette majd ilyen, majd olyan
hatását. A nemesség szövetkezései gyakran a bárói ligákra emlékeztetnek, és
voltaképpen visszahatások a hatalomnak a tartományurak kezén való összpon­
tosítására. Ennyiben kétségtelen akadályai voltak a Max Weber kifejezése szerinti
„modem államüzem” nagy területen való kialakulásának. Az egyes nemesek
önmagukban képtelenek voltak saját uralmi körzetet kiépíteni és a Landesherrschaftot
megtörni. Egymással unióra lépve, mégis szembeszállhattak ez utóbbival, ha érde­
keiket veszélyeztette, s a papsággal és a polgárokkal szövetkezve, a fejedelemtől
jogosítványokat vívhattak ki alacsonyabb fokú Herrschaft über Land und Leutéhoz.
Rendekké tömörülten olyan saját adóigazgatásra is tehettek szert, amely teljesen
független az uralkodó apparátusától. Ez önmagában a nagyhűbéreseknek a korai
középkori állammal való szembenállására emlékeztet.
Az is tény azonban, hogy bizonyos területeken a rendek szövetkezése és összefogása
gátolhatta a territóriumnak a fejedelmi család tagjai közt örökség gyanánt való
felosztását. Ahhoz azonban már gyengék voltak az ilyen uniók és szövetkezések, hogy
a maguk erejéből korszerű államszervezetet vagy akár olyan közösségtudatot
fejlesszenek, amely a transzperszonális állam támasza. Az uniókban mindig
lappangott a központi hatalommal ellentétes, centrifugális erő. Ezt az erőt Angliában,
ahol a kontinenstől eltérően a hűbériségnek nem sikerült a grófságok szervezetét
szétzilálni, a királyi hatalom akként zabolázta meg, hogy a rendek mozgalma az
uralkodó személyétől függetlenül — W. N äf kifejezése szerint — az „állam
közösségjellegü elemét (Gemeinschafts-ähnliches Staatselement)” teremtette meg.159
Másként történt a királyi Franciaországban és a német fejedelemségekben: itt a
központi hatalom túlsúlya kizárta a rendiségnek a szigetihez hasonlítható szerepét.160
Megállapításait, amelyek szinte a német territóriumok egészére és az össznémet
fejlődésnek az európaival való érintkezőpontjaira vonatkoznak, Fried Bajorországgal
kapcsolatban fejtette ki.
A hűbériség eszerint az itteni törzsi hercegség régi szerkezetét a 12. századra már
nagyszámú kisebb-nagyobb hűbéri uralmi egységre zilálta szét. A 12. század emellett
mégis az első államjellegű koncentrációs folyamatok kezdetének a kora is a nagy
dinasztiák uralmi körzeteiben. A Witelsbachok a hercegséget 1180-ban kapták meg, s
tartományi fejedelemségüket lényeg szerint a 13. század első felében építették ki.
Felkarolták a Landfrieden-mozgahnat, mai szemmel is jellegzetesen állami feladatot
teljesítve a hűbéri magánharc megfékezésével. Egymás után szerezték meg a (kihaló)
nagyúri famíliák uralmi körzeteit és ezzel együtt teremtettek a tartomány egészére
kiterjedő bírósági és közigazgatási szervezetet, a tartományi béke hatékony eszkö-

159 N äf, 1952.J 195.

‘“ F ried, 1971. 301.éskk.

86
zeként. Mindazoknak az igazgatását, akik a hercegnek mint földesúrnak vagy
advocatusnak voltak az alárendeltjei, a ministerialis rendű Landrichternél összpontosí­
tották. Ő Bajorország első tisztviselője lett. A tartomány békéjén való őrködést és az
újonnan teremtett felsőfokú büntetőbíráskodást ilyen módon a herceg kizárólagos
jogává nyilvánították és egész Bajorországban intézményessé tették. Ez a bajor
államiság fejlődésének megmásíthatatlan, alapvető ténye lett. 13. századi eredményeit
mégsem szabad túlbecsülni. A hercegi hatalom ekkor még szakadatlan harcban állt
egyházi és világi immunitásokkal, amelyek a hercegi Landgerichtnek (tartományi
bíróságnak), mint a kolostori és földesúri népek feletti advocatia szervének,
egyenrangú vetélytársai voltak.
A fejedelmi hatalom fő támaszai ministerialis&i voltak. Ők a hercegeknek tett
szolgálataik viszonzásaként arra törekedtek, hogy elnyerjék a régi nemesség
legfontosabb kiváltságait. A ministerialisok a 13. század második felében olyan
formák közt léptek a nemesek sorába, hogy azok bizonyos mértékig a fiatal
tartományúri hatalmat veszélyeztető „refeudalizáció” keretének is látszhattak. Fried
szerint azonban „társadalmi erők” állami képviseletének korai formáival állunk
szemben.,fit
Azoknak a száma, akiknek a régi bajor törzsi hercegség gyűlésein részt kellett
venniük, hosszú idő óta erősen megfogyatkozott, és soraikat a 13. század első felében
tovább ritkította a régi főnemesi családoknak, a nagy birodalmi hűbéreseknek a
kihalása. Ők a herceget a király képviselőjének (s nem önálló uralkodónak)
tekintették, s úgy álltak vele szemben, mint a birodalomban a fejedelmek a császárral:
a tartomány minden dolgába beleszólhattak, s „tanácsot és segítséget” adtak a
hercegnek. Az ő „régi típusú” gyűlésük ezért nagy részük kihalásával a 13. század
közepére el is tűnt. Helyére éppúgy más összetételű gyűlés lépett, mint ahogyan alkotó
elemeinek társadalmi és politikai szerepét is más erők vették át, amelyek új alapra
helyezkedtek. Az új alapot a közben kiépült tartományúri hatalom és a „társadalom új
erőit” a tartományúrhoz fűző, megváltozott jogi és személyes kapcsolatok adták. A
„társadalom új erői” a territoriális fejedelemség szolgálónépeinek magasba tört,
vezető csoportjaiból, a birodalom és birodalmi egyházak, valamint idegen urak
tartományi keretek közé rögzitett ministerialisa.\bó\ kerültek ki. Különleges a hercegi
ministerialisok szerepe: nagy részük volt a tartomány uraság kiépítésében és igaz­
gatásában és azután a hercegi család két ága közt Bajorország 12SS. évi két részre
osztásában. Mindkét résztartományban, főként Alsó-Bajorországban öntudatos
alsónemességet alkottak ezek a ministerialisok. és erős közösségérzésük volt. Ennek
gyökere abban keresendő, hogy eredetileg valamennyien a hercegi Hofgenossenschaft-
hoz, a família ducishoz tartoztak. Utóbb ebből a közösségtudatból nő majd ki a bajor
Landn&k a fejedelem személyétől már teljesen függetlenült tudata.
A ministerialisok politikai jelentőségét szépen példázza az 1255-ben két évre Alsó-
Bajorországnak hirdetett Landfrieden. Erre esküt tett Henrik herceg, három püspök,

1<í, F ried, 1971. 322. és kk.

87
grófok, szabad nemesek és — ez a lényeges újdonság — ministerialisok. Az utóbbiak
jelenléte és esküvése teszi kétségtelenné, hogy nem a hajdani törzsi hercegség
gyűléseinek résztvevőiből álló körről van szó: különben a ministerialisok nem vehettek
volna tevékenyen részt. Itt már új Landtagnak legalább az előfutáráról van szó. Bosl
alapvető fontosságot tulajdonít e Landfriedennek az alsóbajor résztartomány
keletkezése szempontjából. Meghatározza ti., kik szavatolják a tartományban
egyetemesen a jogot s békét, s kik alkotják a fejedelemmel szemben a Landol.
A 13. század második fele nehéz helyzetet teremtett Alsó-Bajorországban: a gyakori
háborúskodás és az uralomnak három herceg közti megosztása közvetlen követ­
kezményként állandó pénzzavart, az udvarban és az országban pedig nagy
elégedetlenséget keltett. A bajokon az udvartartás gyökeres reformjával igyekeztek
segíteni. 1293-ban a regensburgi püspök és a hirschbergi gróf (egyikük sem volt bajor
hercegi alattvaló, hanem közvetlenül a császárnak voltak alárendelve!) a három herceg
„külön tanácsával (besunder rat)" új udvari rendtartást (Hofordnung) dolgozott ki,
amelyet Landfrieden formájában tettek közzé Vilshofenben. A Hofordmmgra esküt tett
egyfelől a három herceg, másfelől grófok, szabad nemesek és az edel laeut közé sorolt
ministerialisok, a többi nemestől megkülönböztetett csoportként. A szövegből
kivehetően a fejedelmi „külön tanács” mellett, szintén a nemes „udvari személyzet
( Hofgesinde)” részeként, számos földesúr tartózkodott az udvarban, mintegy a herceg
szélesebb tanácsa. Az „udvari személyzethez” sorolásuk azon alapult, hogy
eltartásukról az udvarnál a herceg gondoskodott, mivel ministerialisokként a família
ducis tagjairól volt szó. Bosl ezt a tanácsadás címén az udvarban tartózkodó nemes
Hofgesindét a herceg által később tartott Landtagok előfutárának tekinti, amely a 13.
század második felében elsősorban mégis udvari szerv, a fejedelem kormányzásának,
eszköze volt.
Az új Hofordnung — nyilván a költségek csökkentése céljából — a szélesebb
tanácsot, mint az udvari személyzet állandó alkotó részét megszünteti, az udvar­
tartásról leválasztja. A herceg költségén való eltartásra csak annak van joga, akit ő hiv
meg udvarába. Egyébként ki-ki csak a maga zsebére tartózkodhat az udvarban. Külön
oklevélben határozták meg, ki a hercegek tisztségviselője és a közvetlen „udvari
személyzet” tagja.
A vilshofeni Hofordnung igen fontos differenciálódási folyamatot vesz tudomásul. A
hercegekkel és „külön tanácsukkal” mint szerződő feleket állítja szembe a korábban a
Hofgesindehez tartozó földesurakat.
Ők, vidéken élve, jogilag a hercegek ministerialisai és hűbéresei maradnak és
hívásukra továbbra is kötelesek az udvarba jönni. Korábbi, állandó udvari jelenlétük
azonban a tartományuraknak túlságosan költséges és ezért felesleges lett.
Az alsó-bajorországi nemesek — különösen a ministerialisok — tehát 1293 előtt a
herceg külön Hofgesindéjének számítottak, amely tárgyilag és fogalmilag a hajdani
família duciiból vált ki. Bosl szerint ez afamília bővült azzá a nemesi ierróvá, amelynek
a hercegi curia a központja. Az alsóbajor tartomány nemesi rendje így a herceg „udvari
személyzetéből” való kiválás útján keletkezett és az udvarból kibontakozva fejlődött

88
naggyá. Ez a körülmény kizárja a régi törzsi hercegség gyűlésével való kapcsolatot.
Akik ugyanis ennek látogatására voltak kötelesek: grófok, őrgrófok, püspökök és
apátok, még a gyűlés idejére sem számítottak a família ducis tagjainak.
A vilshofeni szerződés világosan mutatja a ministerialisok hatalmának és tekintélyé­
nek, valamint a herceg tőlük való függésének növekedését 1255 óta. A tartományurak
ezért nem bocsáthatták ki egyszerűen a maguk hatalmából az 1293. évi új udvari
rendtartást, pedig olyan dolgokra vonatkozott, amelyet jogilag saját auktoritás
alapján is szabályozhattak volna. Az egyezményben foglalt ügyek már annyira a
„tartomány” dolga voltak, mutat rá Bosl, hogy a hercegi udvar és a ministerialis
eredetű új nemesek kettéválasztása az érintettek külön akaratnyilvánítását, hozzájá­
rulását tette szükségessé. Ez utóbbiak így a hercegek szerződő partnereiként maga a
Land lettek.
A hercegi udvarból való kiválásuk nem egyszerűen jogtól fosztotta meg őket, hanem
önállósította is a herceggel szemben.
Alighanem közülük (s nem a külön tanácsból) került ki az a kéthetenként váltott
két-két tanácsadó ( Ratgeber), akinek — a vilshofeni szerződésben előírt egy év alatt
— állandóan a herceg kíséretében kellett lennie udvari költségen öt-öt lóval. Feladatuk
az volt, hogy az udvarmester és Obristschreiber társaságában hetenként ellenőrizzék a
számadásokat. Ez a tevékenység később a tartományi rendek jogainak és kötelességei­
nek körébe tartozott. Bosl szerint a földesurak ezt az átmeneti időre, összesen egy évre
szóló „felügyeleti jogot” kárpótlásul kaphatták azért, hogy lemondtak az udvari
személyzethez tartozásukról és ebből eredő jogaikról.
Felső-Bajorországban a két hercega 13— 14. század fordulóján kísérelte meg a saját
földesúri alattvalóin kivül a nemesurakéitól is állatadó szedését. A próbálkozás a
nemesség egyesült ellenállásába ütközött. Az uraknak nem volt ínyére a hercegi
hatósági apparátus megszilárdulása sem. A két herceg végül 1302-ben kiadta a
nevezetes schnaitbachi kiváltságlevelet. A nemesség ennek fejében megadta a kért
adót, a tartományurak pedig megígérték, hogy többször ilyen általános adót nem
szednek. Erre a netaláni esetre a nemességnek geschworene Einung kötését és ellenállási
jogot engedélyeztek a hercegi adószedés ellen. A jövőre nézve tehát a fejedelem javára
adó kirovása elvileg a nemesség belátásától, jóváhagyó vagy megtagadó aktusától
függött.
A szövetkezési és ellenállási jog következtében a két (felsö-)bajorországi herceg a
megújuló pénzzavarban adó megszavazása végett kénytelen volt 1307-ben az egész
Land ze Baiernhoz, azaz nemesekhez és prelátusokhoz, valamint parasztokhoz és
polgárokhoz fordulni, felajánlani nekik hasznot hajtó, egyenértékű ellenszolgáltatásul
a müncheni és ingolstadti pénzverdéket. Ennél az 1307. évi adómegajánlásnál első
ízben lépett fel a nemesség, felsőpapság és polgárok együtt, cselekvőén. A prelátusok és
polgárok, úgy látszik, csatlakoztak a nemesség 1302-ben engedélyezett uniójához. A
hercegeket a nagy pénzszűke ösztönözhette arra, hogy elismerjék az uniónak ezt a
bővítését, jóllehet a tartomány legtöbb monostora jobbágyaival együtt advocatiá)\ik
alatt volt, a legtöbb városnak és megerősített helynek pedig a Stadt- és Marktherr]ci,

89
sőt alapítói éppen ők, a tartományurak voltak. Nem volt szó természetesen a
városoknak a hercegi Herrschaft alóli szabadulásáról, arról azonban annál inkább,
hogy az alattvalók segítségadási kötelezettségéhez beleszólási joguk elismerése,
ellenszolgáltatás vállalása és kártalanításuk volt szükséges.
Alsó-Bajorország számára 1311-ben adtak ki alkotmánytörténeti szempontból
alapvető fontosságú dokumentumot, olyat, amelyet szívesen neveznek bajor, sőt
részben németországi Magna Chartának. K i ún. Ottonische Handvestérő\ van szó,
amely mintegy betetőzte az 1293-ban a vilshofeni szerződéssel kezdett fejlődést.
1311 -ben Ottó herceg (aki néhány évig magyar király is volt) és az alsó-bajorországi
tartományurak — messze túllépve az 1302. évi schnaitbachi privilégiumon — a
nemesség különféle elemein kívül a püspökökhöz, kanonokokhoz, monostorokhoz,
papokhoz és a városok lakóihoz fordultak, függetlenül attól, vajon a herceg
advocatiája alá voltak-e rendelve vagy sem. Az említetteknek a tartományurak (a
Landgerichtnek fenntartott vérbíráskodás eseteit kivéve) megerősítették a Land und
Leute feletti bíráskodás jogát. Ezzel fejedelmi privilégium törvényesített a nemesség és
főpapság által addig is gyakorolt jogot, hercegi ellenőrzés alá vonván így — eredetére
való tekintet nélkül — jogosítványt és élvezőjét. E jog elismerése fejében a
tartományurakat egyszeri adóztatásra hatalmazták fel. Pontosan megszabták az
adóbehajtás módját, és arra az esetre, ha ezt a hercegi közegek megszegték volna, az
adót megszavazó uraknak ellenállási jogot engedélyeztek. Az urak ti. a herceg
parancsára egymásnak kölcsönösen esküvel Ígértek segítséget az adószedési túlkapá­
sok ellen. A herceg abba is beleegyezett, hogy ellene — szerződésszegő adóztatás
esetén — a nemesek a királyhoz vagy más tartományúrhoz forduljanak segítségért. A
Handveste a regensburgi, passaui, salzburgi és freisingi püspök, illetve érsek (a régi
bajor gyűlések résztvevői) részére is nyitva hagyta a szerződéshez való csatlakozás
lehetőségét. A lehetőséggel azonban csak a regensburgi püspök élt, mert ez közel
hozhatta volna a birodalomnak való közvetlen alárendeltség elvesztésének, a
mediatizálásnak a veszélyét.
Bosl szerint az 1293-tól 1311-ig végbement fejlődés lényege a nemességnek a
pénzzavarban levő tartományúri hatalom familiáris és hűbéri függéséből való
emancipálódási folyamata volt, amely végül a nemesség önálló politikai renddé
alakulását eredményezte. A főpapság, a klérus és a városok csak a végén csatlakoztak
a mozgalomhoz. Jogi tekintetben a nagy újdonság az volt, hogy a consilium et auxilium
egyedeket terhelő kötelességből jog lett. Ez a tartományt, a terrát mint egészet illette
meg, s képviseletében gyakorolták. Ebben a fejlődésben a fejedelmi hatalomnak nem
lebecsülendő, gyorsító-serkentő szerepe volt.162 Rendi gyűlésekről ebben a fázisban
Bosl megfigyelése szerint csak ritkán lehet szó. A rendek a közülük származó
tanácsosok közvetítésével, vagyis a fejedelmi igazgatás központi intézményén
keresztül kísérelhették meg a herceget szempontjaiknak megfelelően befolyásolni. A
tanácsosok ilyen módon egyfajta összeköttetést tarthattak volna fenn a herceg és a

>“ Bosl, 1966. 8—27., Bosl, 1971. 343. és kk.

90
tartomány „politikai erői” közt. A tanács azonban legalábbis a 14. század második
feléig megőrizte fejedelmi jellegét, és nem lett képviseleti szerv.163
A német territóriumok közül a ministerialisok vezető csoportjának hatalma és
befolyása Ausztriában nőtt a legnagyobbra a Babenberg-dinasztia tagjaitól élvezett
támogatás következtében. Sokan lovagok hűbérurai, nagybirtokosok lettek, és
igyekeztek megszabadulni a herceg iránti kötelezettségeiktől. A Babenberg-ház utolsó
ivadéka már alig volt képes fékentartani őket. Hatalmukat különösképpen fokozta a
hercegi család kihalta és II. Frigyes császár halála, vagyis a gyorsan egymásra
következő tartományi és birodalmi interregnum. Ezek az események nagyban
gyorsították azt a feltartóztathatatlan társadalmi folyamatot, amely a még ki nem halt
grófi és szabad nemesi nemzetségeket a ministerialisok vezető csoportjaival egységes
világi úri renddé olvasztotta. Ugyanez volt a stájerországi fejlődés is, csakhogy az itteni
ministerialisok (az ausztriaiaktól eltérően) még szolgáltatásokra sem voltak kötele­
sek.164
Az osztrák hercegséget 1251 -ben Przemysl Ottokár nyerte el. Ő 1253-ban oklevélben
ismerte el, hogy uralmát a Landherrck általi meghívásnak köszönheti. Ennek
következtében egyelőre meg sem kísérelhette befolyásuk korlátozását, hanem még be
is cikkelyezte az 1251-ben (1254-ben?) általa hirdetett Landfriede egyik artikulusában:
„A »Land«.-beli tizenkét úrból álló tanácsunk is van. ( Wir habén auch unsern [ rat] mit
zwelfherren aus dem lande.) " 1264-ben Ottokár oklevele nevez meg hat urat, mint akik
„consiliariisuiper Austriam", 1268-ban pedig választott bíróság felállításáról van szó
„Ausztria ama ministerialists közül, akik a fejedelem tanácsosai (ex ministerialibus
Austrie, qui consiliarii fuerint principis)”.
Ez a tanács Ottokár hercegi hatalmának megszilárdulásával, s főként a Rudolffal
való összecsapás közeledtével jelentőségéből sokat veszíthetett. Ottokár ui. tőle
telhetőén igyekezett a nagybirtok ellenében az alsó nemességet képviselő, feltörekvő
lovagokra támaszkodni, s felkarolta a városokat. Habsburg Rudolf és Ottokár harca a
nemesség jogainak további bővülését jelentette. A nemesek ti. rendkívül elégedetlenek
voltak Ottokár vasmarkú kormányzásával, jóindulatukat és támogatásukat tehát
Rudolf széles körű engedményekkel szerezhette meg. Ezek közé tartozott az 1276. évi
Landfriede, Bécs kiváltságainak megerősítése 1278-ban, a legjelentősebb pedig a stájer
Landhandfeste 1277-ben. A stájer ministerialisokkal volt a legnehezebb dolga
Rudolfnak, ők et ui. 1237-ben II. Frigyes császár birodalmi ministerialisokkk tette, a
belső vámok 1230 utáni egyoldalú hercegi felemelését érvénytelenitette, és kimondot­
ta: a pénzújítással kapcsolatos pénzregálét csak a consilium commune ministerialium
majorum Stirie alapján lehet gyakorolni. Rudolf megerősítette Frigyesnek ezt a
privilégiumát. Elérte (ez dinasztikus szempontból volt fontos vívmány), hogy
lemondtak az 1237-ben nyert birodalmi ministerialis rangról és megmaradtak hercegi
ministerialisn&k. Ennek fejében azonban korábban szinte hallatlan privilégiumot

'« Bosl, 1971. 367.

144 Vancsa, 1905. I. 459., 524. a stájerországi fejlődésre: 359. és uo. 2. jegyzet.

91
engedett nekik: fejedelemváltozáskor mindaddig nem kötelesek az új tartmányúmak
hűséget esküdni, ameddig az meg nem erősiti esküjével minden egyes kiváltságukat.
Rudolf fia, I. Albert szemmel láthatóan megkísérelt e kiváltság formális megerősítése
nélkül uralkodni, a stájer urak 1292. évi felkelése után azonban kénytelen volt azt
jóváhagyni.165
Rudolfnak nemcsak a kiváltságok oklevélben való megerősítésével fellett az urak
hűségét megszereznie, hanem fontos kormányzati intézkedések tételébe is bevonta
őket. így 1276-ban a birodalmi fejedelmek mellett az osztrák és stájer nemesek,
ministerialisoV. és városok is hozzájárultak ahhoz, hogy trónüresedés esetére Rudolf
Lajos pfalzgrafot tegye meg Ausztria és Stájerország kormányzójává, s hűséget is
esküdtek neki.166
Amikor Rudolf király 1281-ben elhagyta Ausztriát és Stájerországot, fiát, Albertot
nevezte ki mindkettő helytartójává és 16 tagú esküdt tanácsot rendelt melléje. Ez
kizárólag grófokból és ministerialisoYbóX állt, olyan családok leszármazottaiból,
amelyek már Ottokár, sőt részben Harcias Frigyes (az utolsó Babenberg) alatt is nagy
befolyással rendelkeztek a herceg környezetében. A tanács tagjainak egy ideig Albert
helytartóéval vetekedő hatalmuk volt az államügyekben. 1281-ben külön ratifikációs
oklevélben hagyták jóvá az uralkodó jövedelemelzálogosításait. Bécs árumegállító
jogát Albert ugyanabban az évben velük is megtárgyalta, s az oklevelet az ő
pecsétjeikkel és Bécs városáéval is megerősítették. (Nagyon érdekes az oklevél rájuk
vonatkozó kifejezésmódja: „Landhem kből álló tanácsunk, akik urunk, a római király
előtt nekünk tanácsadást esküdtek”, és „Landhem k, akik Ausztriában tanácsunkat
alkotják” .
1283-ban a tanács tagjaiként működő urak saját külön pátensben fogadták el a
Habsburgok első házi törvényét. A rheinfeldeni házi törvény hozatalánál kifejezetten
arra a kiváltságukra hivatkoztak, hogy osztatlanul csak egy uruk lehet. Rudolf ezért
tette másik fia mellőzésével Stájerország és Ausztria egyeduralkodó hercegévé
Albertét. Ez az aktus volt az esküdt tanács befolyásának tetőpontja, utána
megkezdődött a visszaszorítása.167
Az esküdt tanács tagjait a Landhem k közül a herceg a maga belátása szerint
szemelte ki és hívta meg. Luschin szerint ennek ellenére sem lehetett szó bőséges
választékról. A La/n#terr-famíliák (vagyis a grófi, régi főnemesi és ministeriales
maiores közé számító családok) száma a 13. században Ausztriában és Stájerország­
ban néhány tucat lehetett, legfeljebb 50—60 felnőtt taggal. A tanácsba a fentiek szerint
negyed-ötödrészüket hívták meg, amely ilyen esetben valóban a nagybirtokosok
érdekképviseleti szerve lett, anélkül hogy a herceg által meghívott tagokat osztályos
társaik formális megbízással vagy meghatalmazással látták volna el. A herceg
tanácsában való részvétel jogát, illetve az erre való alkalmasságot a 13. század végéről

16! M oussong, 1956. 23—25., Luschin , 1914.2 211. 10. jegyzet és 220.
' « D opsch , 1938. 260.
L uschin, I914.2 211—212., D opsch , 1893/1928 . 88. és kk.

92
származó költemény (D ér kleine Lucidarius) szerint mindenesetre „a valódi
ministerialis (rehten dienslmann) ” ismertetőjegyei közé sorolták.168
A nemesség minden alkalmat megragadott, hogy a fejedelmet megzsarolja, és rendi
előjogait kiterjessze. Szövetségesek szerzése céljából 1295. évi lázadásuk alkalmával az
osztrák urak helyet követeltek a rendi tanácsban a városok és megeröditett helyek
képviselőinek is.169 Albert számára ezért az lett volna a legkívánatosabb, ha az esküdt
tanács nem is létezik. Megszüntetésére azonban az adott helyzetben nem gondolhatott.
Ezért úgy tette ártalmatlanná az esküdt tanács urait, hogy gyülekezetüket csak
kivételesen fontos alkalmakkor, pl. a magyarokkal 1291-ben történt békekötéskor
vagy főként adó megszavazása végett hívta össze. A z urak súlyosan sérelmezték is,
hogy a herceg elmulasztja a teljes tanács rendszeres egybehivását.
E tanács helyett Albert a négy svábföldi bizalmasából álló „titkos tanácsra”
támaszkodva kormányzott. Meghittjeit magas tisztségekre emelte. Közülük pl.
Landenbergi Hermannt tartományi marsallá tette. Ő a Landrecht értelmében nemcsak
a hűbéri törvényszéken volt a herceg helyettese, hanem a tartományi béke őre és a
fejedelmi sereg parancsnoka is. Henrik admonti apát. Landschreiber lett, majd
főkapitányként fő előmozdítója volt a fejedelmi jogosítványok stájerországi visszakö­
vetelésének. Nem csoda tehát, ha a titkos tanácsosokat ( Heimlichen) az ausztriai urak
maguktól teljesen idegeneknek tartották és gyűlölték.
A két tanács viszonyát szemléletesen mutatja, hogy a Rímes Krónika szerint 1291-
ben Stájerországban az elégedetlen urakkal tárgyalva, Albert a titkos tanács tagjaival
tanácskozott, de véglegesen nem döntött, mert sein obrister Rat Ausztriában volt.
A titkos tanácsosok teljesen uruktól és jótevőjüktől, a hercegtől függtek, aki
bármikor meneszthette is őket. Intencióit maradéktalanul igyekeztek megvalósítani.
Tanácsuk természetesen nem kötelezte Albertot. Tanácsadásukban — a herceg
számítása szerint— rendi szempontok nem irányították őket, mert az osztrák urakhoz
sem fűzték őket a rendi szolidaritás szálai. Jól magyarázható tehát, ha az 1292. és 1295.
évi lázadások alkalmával tartományi tisztségeikből való leváltásukat követelték a
felkelők.
A „titkos tanácsnak” fontos szerep jutott Albert és tágabb értelemben a Habsburg-
ház ausztriai tartományúri hatalmának kiépítésénél. Ez a tanács mintegy régens-
tanácsként tovább működött a 17 éves Rudolf mellett is, akinek apja, Albert, átadta az
osztrák hercegséget, miután maga német király lett. A kormányzás gondja ekkor
igazában a „titkos tanácsosok” vállát nyomta, és még nagyobb jelentőséghez jutottak,
mint Albert hercegsége idején.170
Az esküdt tanács és a nagybirtokos urak a maguk fontosságát és befolyását Albert
meggyilkolása (1308) és fia, Szép Frigyes uralomra kerülése után visszaszerezték és meg
is tartották, a Frigyes elleni 1309. évi felkelés bukása ellenére. Ugyanezt mondhatjuk

'« Luschin, 1914.1 212.

■« Dopsch, 1938. 260.
1 ,0 D opsch , 1893/1928. 93—99., M oussong, 1956. 27—38.

93
Becs városáról is, ám annál kevésbé a lovagokról, a kisnemességről. A helyzetet jól
jellemzi, hogy az osztrák herceg az 1312. évi szerződésben az urak netáni újabb
lázadásának leverésére a cseh király segítségét is kikötötte, a Landrecht rövidebb, 1314
körül szerkesztett változatában pedig a nagybirtokosoknak minden jószágukra
kiterjedő, olyan széles körű immunitást engedélyezett, amely az alsó-bajorországi
rendek 1311. évi kiváltságára emlékeztet.
Az osztrák hercegnek és alattvalóinak viszonyát tehát híven tükrözi Szép
Frigyesnek eljegyzése alkalmából tett nyilatkozata: uralma az előkelőkön,
püspökökön, grófokon és városokon nyugszik és „ellenükre Ausztria fejedelme
semmit meg nem erősíthet sem ígérettel, sem esküvel, sem oklevéllel (contra quos
princeps Austriae nihil posset roborare promissis et iuramentis litterisque patenti-
bus)”.171
Az erőviszonyok az adott időpontban tehát kedvezőtlenek voltak a herceg és
kedvezőek az „alattvalók” szempontjából, ő k azonban elmulasztottak olyan
intézményeket teremteni, amelyek által az erőviszonyok alapján lehetséges befolyásu­
kat rendszeresen érvényesíthették volna.
A német tartományi fejlődés áttekintésének lezárásaként érdemes bemutatni F.
Hartung fontos kísérletét, a német territoriális és az európai rendiség összehasonlítá­
sára.
Eszerint „a korai újkori államról” rajzolt kép Németországra is érvényes annyiban,
amennyiben itt is felismerhető tartományonként a fejedelem és a rendek dualizmusa.
Német jellegzetességnek az „uralmi szerződések” ( Herrschaftsvertráge) vizsgálata
azt a körülményt mutatja, hogy a rendiség sehol nem fejlődött a tartományúrral
valóban egyenrangú és az államot hordozó tényezővé.
A rendek képtelenek voltak a sok helyütt kivívott pozícióikat megszilárdítani. Saját
intézményeket legfeljebb csak az adó behajtásának és felhasználásának ellenőrzésére
teremtettek, de soha nem törekedtek a fejedelem kormányzásának tartós és
intézményes befolyásolására.
Az ilyen rendiség tulajdonképpeni elvét nem „az államban való részesedésként
(A nteilam S taat)” jellemezhetjük, hanem arra való igényként, hogy a saját szféráján
belül az államtól való legteljesebb szabadságot élvezze. Ennek az utóbbinak a
lényegéhez tartozott a jobbágyok ( Hintersass) feletti Grund- vagy Gutsherrschaft és
bírói hatalom, de nem a fejedelem tanácsában a képviselet. Vázolt előjogaik érdekében
a rendek bizonyos „áldozatokra” is kaphatók voltak, azaz megszavazták jobbágyaik
állami adóztatását, bárha ez csökkentette a földesúrral szembeni gazdasági teherbíró
képességüket.
A rendek általában nem akartak túlmenni a maguk közvetlen szféráinak védelmén.
Ezért azután ritkán aknázták ki alkalmi politikai vívmányaikat, pl. a fejedelem
adósságainak törlesztését ellenőrző bizottság felállítását, a tartományúr tanácsosai­
nak menesztését és saját bizalmi embereikkel való felváltásukat. A fejedelem erre

171 D o p s c h , 1938. 258. és 264—267.

94
vonatkozó engedményei ekként nem is lehettek tartósak. Ezen az alapmagatartáson a
rendeknek Gierke által annyira hangsúlyozott uniói is keveset változtattak.
Jelentőségüket Hartung inkább negatívnak tartja. Főként a saját rendi különjogok és
különállás védelmét célozták.
Jellemző módon azok az uniók voltak a legerősebbek, amelyeket valamely rend
tagjai a maguk territóriumán kívüli, határán túli rendjükbéliekkel kötöttek, sőt a
kialakuló tartományi államra veszélyes mértékig érvényesítettek. Ritkábban voltak
viszont tartósak pl. az egyazon territórium lovagjai és polgárai közt a közös védelem
céljából kötött uniók. A német rendiség történetében Hartung szerint a legnagyobb
erő és egyszersmind gyengeség is az egyes rendek egoizmusa volt, amelyet a 14— 15.
századi anarchiáért és szűk látókörüségért felelősség terhel. A fejlődés hajtóereje
általában a fejedelmi hatalom volt, vele szemben a rendek felülkerekedése kivételnek
számít, és ahol sikerült, ott is pangást eredményezett.
Hartung akkora különbségeket állapít meg hatalmi helyzet szempontjából az egyes
territóriumok közt, és annyira eltérőnek látja az egyházi és világi fejedelemségek útját,
hogy egyiket sem ismeri el „a német állam” reprezentánsának. A kutatók egy része
mintaképszerű jelentőséget tulajdonít a német territóriumok szempontjából az osztrák
hivatalszervezetnek. Ám ők sem tették fel, hogy ez a hatás túlléphette a hatósági­
intézményi struktúra határát.
Módszertani tekintetben hasznos tanulságként hivatkozik Bajorország példájára.
1311 és 1565 között 64 kiváltságlevelet adtak ki a rendek előjogainak biztosítására.
Csakhogy tévedés volna e szám alapján különösen erős rendi fejlődésre következtetni.
Minden ilyen oklevél előadja, hogy a megelőző chartában foglaltakat nem lehetett
megtartani, új adót kell kivetni, de ez lesz az utolsó, s ez sem jelenti az adózásra
vonatkozó szabadság sérelmét. E privilégiumokból Hartung azt is megállapítja, hogy
Bajorországban a territoriális rendi fejlődés alapjául a fejedelmi család osztozási
politikájának következményeként létrejövő tartományrészek szolgáltak, nem pedig az
O. Brunner felfogása szerinti bajor Land. Bajor földön Hartung nyomát sem találja a
tartomány egységéért való rendi fellépésnek, annál inkább a szűkkeblű partikulariz-
mus eluralkodásának. Ez utóbbi jelenség bizonyítékaként különös fontossága van
annak, hogy a dinasztia valamely oldalágának kihalása esetén ennek résztartományát
másik ág kezén levő territóriumrésszel szokták egyesíteni. Ám ilyenkor általában azt
szokták kívánni, hogy a fejedelem az újonnan kezére jutott résztartományban ne
alkalmazzon tisztségviselőjéül „vendéget (G a st)'\ vagyis más részterritóriumhoz
tartozó személyt. Hartung szerint ezért sem történhetett a rendeknek „egységes
Bajorországgá (einheitliche bayrische Landschaft)" való egyesülése 1505-ben a rendek
kezdeményezésére, hanem ez az egész a tartományúri politika ténye volt.172 Mindezek
a megállapítások annál jelentőségteljesebbek Németország egésze szempontjából,
mert a bajor tartomány rendiségénél egyik német territóriumé sem volt fejlettebb.
Mutatója lehet tehát a német tartományi rendiség meglehetős alacsony fokon való
megrekedésének.

172 H artung , 1952. 164— 176.

95
 5. ITÁLIA

Ha a 13. században Itália-szerte tartott gyűléseket ama nagyobb körzetek,

kormányzati egységek szerint osztályozzuk, amelyeknek gyűléseiként összehívták,
három fő kategóriát különböztethetünk meg. A nagy városállamok, a tartományok és
az itáliai királyság, a birodalmi Itália egészének gyűléseit kell említenünk mint fő
típusokat.
Az említett három összejövetel-típus azonban nemcsak az általa átfogott terület
nagyságára nézve különbözött. Közülük ui. rendi jeliegűként igazában csak a
tartományiakat kezelhetjük. A birodalmi Itália egészére kiterjedő rendi gyűlés nem
volt. Az itáliai királyság II. Frigyes által tartott gyűlései éppúgy nélkülözték a rendi
mivoltot, mint azok, amelyeket későbbi német királyok hívtak össze alkalmilag
császárrá koronázásuk idején.
Ugyancsak nem minősíthetők igazi parlamenteknek a nagy városállamok gyűlései.
Történelmi jelentőségük tagadhatatlan, és a kutatás figyelmét is korán magukra
vonták. A rendi fejlődést bizonyos mértékig mégis egyenesen veszélyeztették. A
rendiség ti. tartományi keretben fejlődött ki, a parlamentek pedig sok esetben a
tartományok egységének intézményi megtestesítői és őrei voltak. A városállamok
ezzel szemben a tartományok egységét bomlaszthatták.
A tartományi fejlődési keretek következtében a rendiség megnyilatkozásai is
tartományi életmegnyilvánulások és intézmények voltak. Abban a mértékben, amely
szerint egy-egy tartomány külön állammá, pontosabban a tartományúr ténylegesen
önálló fejedelemmé vált, közeledett a provincia rendisége és intézménye az országos
rendiséghez és intézményeihez, ennek megfelelően mosódott el a határ az „országos”
és „provinciális” státusok közt.113
A 13. századi itáliai rendi gyűlések helyzetéről tulajdonképpen nem is lehet az egész
félszigetre érvényes képet adni. A fejlődés ui. szinte tartományonként más volt.
Vizsgálata éppen ezért változatos tanulságokkal jár. Tanúi lehetünk rendi intézmé­
nyek „természetes”, organikus kialakulásának is, más helyen fejlődésük késleltetésé­
nek és visszatartásának, ismét más helyen „felülről” külföldi minták alapján való
szervezésének.
A rendi gyűlések területenkénti nagy változatossága következtében szinte természe­
tesnek tekinthetjük, ha alkotmányos jogosítványaikat, az uralkodóval a hatalomban
való osztozásuk fokát nagyon nehéz összevetni.
Az itáliai parlamentek közül a friauli rendi gyűlés bontakoztatta tevékenységét a 13.
században a leghamarabb a legszélesebbre, vált az államélet alkotó elemévé, a
patriarcha-fejedelem nélkülözhetetlen partnerévá. Magyar szempontból különös
érdekessége, hogy alighanem közvetlen mintája volt a III. András-kori rendi
intézményeknek.

1,3 A gyűlések osztályozásáról 1. L hcht , 1937. (La posizione...) 94. és kk.

96
 Az egyházi állam, valamint a nápolyi—szicíliai királyság parlamentjeit inkább
bizonyos negatív tanulságok kedvéért kívánjuk ismertetni. Az egyházi állam
gyűléseinek aránylagos fejletlensége ti. sajátságos ellentétet mutat azzal a fontos
hatással, amelyet az egyháznak legalább az ideológiája gyakorolt az európai
rendiségre. A nápolyi—szicíliai fejlődés egy ideig a rendi gyűlés fejedelmi késleltetésé­
nek példája, utóbb hozzájárulhat ama háttér megvilágításához, amely befolyásolhatta
I. Károly magatartását uralma megszilárdulása után a magyar rendi törekvésekkel
szemben.
A 13. századi velencei intézmények vázlatos bemutatását az indokolja, hogy részint
eleve van bizonyos valószínűsége III. András velencei benyomások általi, fiatalkori
befolyásoltságának, részint egész Európában itt korlátozta az oligarchia az uralkodó
hatalmát a legeredményesebben és a legintézményszerübben, bár az itteni Maggior
Consigliót nem minősithetjük rendi parlamentnek.

AZ „ITÁLIAI KIRÁLYSÁG”

A tartományok rendi gyűléseinek ismertetése előtt ki kell térni azokra a kúriákra,

amelyeket császárok tartottak, és amelyeket nem egy tekintélyes történetíró az egyházi
államtól északra fekvő területek, az úgynevezett itáliai királyság parlamentjeinek
tekint.
Említendő közülük mindenekelőtt az 1136. évi roncagliai gyűlés. Lothár császár
ezen tette közzé a „De feudorum distractione” konstitúciót, mégpedig szövege szerint
„érsekek, püspökök, hercegek, őrgrófok, grófok és más egybegyűltek: nemesek és
bírák (judicum) rábeszélésére és tanácsára (hortatu et consilio)". P. S. Leicht a
szövegben szereplő bírákat városok bíráinak minősítette, és az ő feltételezett jelenlétük
alapján az említett összejövetelt az első olyan alkalomnak nyilvánította, amikor a
polgárság képviselői Európában rendi gyűlésen vettek részt.174
Hasonlóan rendi jelleget tulajdonítanak olykor Barbarossa itáliai gyűléseinek,
amelyeken már 1154-től kezdődően szintén jelentek meg városi elöljárók és polgárok.
A Rőtszakállú gyűlései közül különösen nevezetes az 1158. évi roncagliai generális
curia. Ezen Frigyes a császári hatalom és a kommunális önkormányzat közti határ
égető kérdését is igyekezett egyebek közt megoldani. Lombardiában ti. a megelőző
évtizedekben szinte korlátlan önkormányzathoz szokott, nagyhatalmú városállamok
jöttek létre, amelyeket a császár igazában addig képtelen volt korlátozni. A gyűlésre
vonatkozó források: Rahewin és Ottó Moréna ábrázolása szerint a teljes ülést (concio)
a császár és közvetlen munkatársai meg tanácsosai, valamint itáliai egyházi és világi
principes közti, négynapos tanácskozás előzte meg. Ez utóbbiak előadták véleményü­
ket, kéréseiket, sőt panaszaikat. A munkának ebben az első szakaszában a városi
elemek tevékenységéről nem tudunk semmit. Mintegy második fázisként a császár

174 L e ic h t , 1937. (L 'in tro d u ctio n .. . ) 420.

7 Gerics József 97
ezután megnyitva a plenáris gyűlést szólt az egybegyűltekhez. Ők rangsor szerint
szólaltak fel: először a főpapok, majd a világi előkelők, majd az egyes kommunák
konzulai, városok bírái ( „consules el civitatum judices”, ,,consules el missi singularum
civitatum"). Beszédeikben dicsőítették és hűségükről biztosították Frigyest. A milánói
érsek felidézte Ulpianus híres tételét: ,,Quodprincipi piacúit, legis habét vigorem."
Az ezutáni napokban, a gyűlés harmadik szakaszába lépve teljesen bíróságjelleget
öltött. Jogtudósok is voltak jelen, Imerius négy tanítványa: Bulgarus, Martinus,
Jacobus és Hugó, mint judices palatini. A „bíróság” a császár itáliai iura regaliájktó\
eléje terjesztett kérdéseket Frigyes igényeinek megfelelően döntötte el, mégpedig úgy,
hogy a döntéseket minden megjelent egyhangúlag fogadta el és írta alá. Nem tudni,
hogyan érték el az egyhangúságot.
G. Post Ottó Moréna előadása nyomán ismerteti a városok bíráinak szerepét a
császár regaliájknak és helyi jogainak kiderítését célzó vizsgálatban. Frigyes először a
négy bolognai jogásztól kivánt választ arra, melyek is az őt Lombardiában illető
regalia. Ők négyen nem akartak felelni „Lombardia minden városa jelenlevő, többi
bírájának tanácsa nélkül (sine consilio aliorum judicum universarum Lombardiáé
civitatum ibi astantium)". A császár erre két-két bírót jelölt ki a képviselt 14 városból.
Ők 28-an a 4 doktorral való tanácskozáson hűségeskü alatt állapították meg és
foglalták gondosan hosszú lajstromba a regalia iurát. A főpapok, nemesek és
konzulok azután a colloquiumon nyilvánosan lemondtak azokról az igényeikről,
amelyek a törvénynek megfelelően ekként megállapított császári jogokra vonatkoz­
tak. A városok képviselői ilyenformán csekély mértékben valamit közre is működtek a
gyűlésen, a döntések helyeslését és elfogadását szolgáló, puszta megjelenésükön kívül.
A törvényhozást tényleges hozzájárulás gyakorlásával nem befolyásolták.
G. Post szerint az 1158. évi gyűlés a három rend képviseletének korai kísérleteként is
igen fontos, és a császári kúria itt az itáliai királyság magnum consiliumknak,
parlamentjének és főbíróságknak hármas aspektusában volt látható. Hangsúlyozza
azonban, hogy a prokurátorok és syndicusok általi testületi képviselet még nem volt
gyakorlat.175
Marongiu a városok képviselőinek ezeken a curiákon való jelenlétét és tevé­
kenységét úgy fogja fel, hogy őket szerinte nemcsak és nem annyira álláspontjuk és
érdekeik képviseletére hívták meg, hanem kis híján szinte azért is, hogy mint akik
beszámolási kötelezettséggel tartoznak, számot adjanak tevékenységükről a császár és
tanácsosai előtt, és döntésüket meghallgassák.
Az 1136. évi eseményekkel kapcsolatban Landulf krónikásnak arra az adatára
emlékeztetett, hogy Lothár „a maga hatalmából tartott kúriát és hozott törvényt
(curiam potestative bábuit et leges dedit)”.
Ábrázolása szerint 1158 után az itáliai városok képviselőinek a császári curiákon
való részvétele folyamatos és meglehetősen szabályos volt, amit természetesen
nagymértékben befolyásolt a politikai helyzet. Amikor Frigyes és sok város kapcsolata

1,5 Post, 1964. 82. és 84.

98
nyíltan ellenséges lett, megváltozott a gyűlések természete és összetétele is.176 A
parlamentekre vonatkozó ismert meghatározásához híven természetesen Marongiu
rendi jelleget nem tulajdonított ezeknek a gyűléseknek.
Barbarossának 1158-ban sikerült elismertetnie, hogy minden bírói joghatóság és
minden kényszerítő hatalom a császártól származik (,,Omnis iurisdictio et omnis
districtus apud principem est"), s hogy a városi tisztségviselőket neki kell az
igazságszolgáltatásra jogosítania (,,Omnes iudices a principe administrationem accipere
debent"). Ez azonban csak az első lépés volt számára. Távolabbi célul azt tűzte maga
elé, hogy a jogszolgáltató tisztségviselőket maga nevezze ki, övé legyen a potestas
constituendorum magistratuum ad iustitiam expediendam. (A lex Regalia szavai.)
A gyakorlat azután az volt, hogy azokban a városokban, amelyeknek császárhűsége
kétes volt, ő nevezett ki tisztviselőket, főként német ministerialisok&l. Ezt az eljárást
kétségtelenül megkönnyítette az a körülmény, hogy egyes városok, például Bologna, a
választott konzulok rendszeréről hivatásos tisztségviselők alkalmazására tértek át. A
Frigyestől kinevezett podesták így egyszerűen a városok élére állított császári
tisztségviselők lettek. A birodalom szempontjából megbízhatóbb városok megtar­
tották a tisztviselőválasztás jogát, a megválasztottak azonban Frigyestől kapták
hivataluk gyakorlásának jogát. Vereséget szenvedve, az 1183. évi konstanzi békekötés­
ben azután Barbarossa a roncagliai alapelvet félretéve elismerte, hogy a lombard
városok consuetudóként birtokolják a jurisdictio tarn in criminalibus causis quam in
pecuniariist, de kikötötte, hogy a megválasztott tisztségviselőknek az investiturát a
császártól vagy a város püspökétől kell kérniük.177 A béke, amelyet a lombard
városszövetség a maga szövetségi szerződésének alkatrészévé tett, a városokat Mitteis
szerint mint republikánus közösségeket tagolta a birodalom szerkezetének föderativ
keretébe.
Közép-Itáliában Barbarossa más helyzetben volt. Itt a pápával 1177-ben kötött
velencei béke elismerte a császár kormányzásra vonatkozó jogát, s az északi
területektől eltérően Frigyesnek sikerűit a roncagliai törvényeknek megfelelő szigorú
összpontosítást teremtenie, az egyházi állam tekintélyes részeit is ellenőrzése alá
vonva.178
A 13. században II. Frigyes igyekezett a roncagliai törvények szerinti politikát
folytatni. Az itáliai királyságban a gyűlések szerepére vonatkozó felfogása jól
megállapítható a sienai podestát és kommunát 1231 áprilisára tanácskozásra szólító
meghívóból: „teljes felhatalmazást adva (plenam sibi auctoritatem conferendo)
küldjétek. . . kommunitástokból erre választott embereket, hogy amit majd a többi
jelenlevőnek és nekik maguknak a tanácsára jónak látunk elhatározni. . . azt a maguk
részéről elfogadhassák és hogy nektek is el kelljen fogadni és teljesíteni (acceptari et
inpleri), amit ők ígérnek (promittunt)".119 Frigyesnek egy ideig tudomásul kellett

176 M arongiu , 1962. 19—21.

177 M itteis, 1962.7 275., D ilcher, 1967. 172.
178 M itteis, 1962.7 277—278.
17’ C arlyle, 1928. V. 137. 3. jegyzet.

7* 99
vennie a lombard liga tevékenységének megélénkülését, azt a tényt, amelyben a vele
élethalálharcot folytató IX. Gergely pápa szilárd támaszra talált. Az 1237-ben
Cortenuovánál aratott győzelme után azonban még egyszer sikerült keményen kézben
tartott kormányzatot bevezetnie. Egész Itáliát — az egyházi állammal egyetemben —
generális vicariusok és generális capitaneusok alá rendelték. Még az .alacsonyabb
tisztségviselőket: a vicariusoksX és városok podestáit is Frigyes nevezte ki.180 1239-ben
Frigyes saját auktoritásából formálisan megerősítette, illetve visszaállította nagyapjá­
nak, Barbarossának minden itáliai törvényét („leges et constitutiones omnes dm
augusti Friderici avi nostri in Y talia.. . promulgatas"), köztük nyilván a konstanzi
békekötésben visszavont roncagliai törvényeket is.181 A regnum Italiae sorsa azonban
itt a nápoly—szicíliai királyságéval kapcsolódik össze, amelynek szintén Frigyes volt
az ura.

NÁPOLY—SZICÍLIA

Anjou Károly, Nápoly és Szicília királya, aki Itáliában véglegesen semmivé tette a
Staufok erejének maradványait és vérpadra küldte a család utolsó férfiivadékát,
megszívlelendő tanácsot kapott 1267-ben országának főhübérurától, a pápától:
„Azt tanácsoljuk neked az erre az évre kivetett collectdkról, hogy a dolog megfelelő
módját (forma competens) a báróknak, főpapoknak, valamint a kiváltságolt városok
és fontosabb helyek jeles embereinek (egregiispersonis civitatum et locorum celebrium)
meghívása után meg kell tárgyalni, hogy tudni lehessen, mely esetekben szedhetsz
collectákát a magad és mások hűbéreseitől (a tuis vei alienis hominibus), és reméljük,
hogy olyat lehet találni, ami neked javadra van, az országnak (terrae) pedig
elviselhető.”
„Amit annak idején mondtunk, azt írjuk most is: a főpapok, bárók és helyi
kommunitások meghívása után nyiltan fel kell tárnod a szükségedből fakadó
kívánalmat és azt, ami javára van az ő védelmüknek ( tuae necessitatis instantiam et
utilitatem defensionis eorum), s beleegyezésükkel intézkedned arról, milyen auxiliumot
teljesítenek neked a tieid; megelégedvén ezzel és más jogosítványaiddal, bocsásd el őket
szabadságjogaikban.” 182
IV. Kelemen figyelmeztetése nem talált meghallgatásra. Károly édeskeveset
törődött alattvalóinak a törvényhozásnál akármilyen formában való közreműködésé­
vel: nemesek tanácsának igénybevételéről csak egyszer van adat 1267-ből („Piacúit de
consilio nobilium plurium et sapientum”), néhányszor pedig viriprobiró\ és iurisperi-
riról. Olyan «írtáról, amelyen törvényt hirdettek ki, kevés szó volt. Károly törvényei
sokkal inkább súlyos pénzbüntetés terhe alatt teljesítendő királyi parancsok voltak,
amelyeknek az alattvalók tudomására hozatala per singulas terras et loca az illetékes
iustitiarius kötelessége volt. Ez fontos eltérés volt II. Frigyes még ismertetendő

1.0 M itteis— Lieberich, 1974.13 133.

1.1 W olf, 1973. 569.
1.2 L hcht , 1937. (La posizione...) 99.

100
gyakorlatától, aki törvényeit mindig parlamenteken szankcionáltatta, még akkor is,
ha az ilyen jóváhagyás pusztán formális volt, vagy csak meghallgatásban merült ki.183
Károly a pápa intelmének megszívlelése helyett inkább francia földön meggyökerese­
dett szokásokat akart követni. Justitiariusoíbó\ és más tisztségviselőkből álló curia
generálist létesített, hogy sommás eljárással ítélkezzék az alattvalók által feljelentett
vétkek dolgában, vizsgálja meg a kincstárral szembeni tartozásaikat, és tárgyalja meg
általában azt, amit a király elrendel. Ez kizárólagosan kormányzati, hivatali és
kincstári természetű gyülekezetekre vallott,184 semmi többre. Károly ilyen módon is
szinte siettette a franciák és őellene Palermóban 1282-ben kirobbant felkelést, az
Anjouk szigeti uralmának bukását és helyére az aragon király behívását. Másfél
évtizeddel azelőtt szabadítóként köszöntötték benne az országnak a Hohenstaufoktól
való megmentőjét!
Az eseményeknek ez az alakulása és Károly rövidlátó politikája annál meglepőbb,
mert II. Frigyes éppen Nápolyban és Szicíliában nem bizonyult a rendiség fejlődését
előmozdító, „alkotmányos” uralkodónak. Nem állíthatjuk, hogy Frigyes igyekezett
volna itt megvalósítani a Reichshofgericht nevezetes 1231. évi döntését, amelynek
értelmében a birodalom fejedelmei új jogszabályokat és jogosítványokat (constitucio­
nes vei nova iura facéré) csak akkor vezethetnek be, ha előbb már megkapták
„tartományuk főbbjeinek és előkelőinek a beleegyezését (meliorum et maiorum térré
consensus)". A gyűlések bizonyos típusát természetesen Frigyes sem nélkülözhette, s
közülük némelyik politikai tartalmat is kapott a császár és a pápaság harcában.
Károly azonban sokáig nem volt képes a Frigyeséhez hasonló, aránylagos rugalmassá­
got tanúsítani abban a tekintetben, hogy céljai szolgálatába állitsa a már a 12.
században kimutathatóan nem kis fontosságra jutott gyűléseket.
Milyen volt fejlődésük? A 12. század gyűléseinek egyik típusát az 1140. évi arianói
összejövetel képviseli, az „ország” exponensei és a király közti szót értés, együttműkö­
dés példája. Ezen a király — krónikás adat szerint — „számtalan intézkedését
tárgyalta meg, miután elrendelte az előkelők és a püspökök kúriáját (curiaprocerum et
episcoporum ordinata)". Roger király — régi hagyomány tanúsága szerint — ilyen
módon tette közzé híres ^ m sait.185
Másik kategóriába tartoznak a királlyá tétellel, illetve királyavatással kapcsolatos
gyűlések. Szerepükről megoszlik az újabb szakirodalom felfogása. Aszerint, hogy
Szicíliát királyválasztó vagy örökletes monarchiának tüntetik-e fel, minősítik a főurak
(proceres) és főpapok gyűléseinek ténykedését a király választásának vagy a trón
öröklésére jogosult személy királlyá tételéhez való puszta hozzájárulásának, akkla-
mációnak, tetszésnyilvánításnak.186 Az egyik neves jogtörténész, De Vergottini sze-

1,1 Wolf, 1973. 701— 702.

' • * M arongiu , 1962. 181.

1,5 M arongiu, 1962. 22.

IM Királyválasztásról beszél pl. C halandon, 1907. II. 613. és lek., M énager, 1959. 448. és kk., M or ,
1958. Velük szemben csak a beleegyezést akklamáló aktust ismeri el D e Vergottini, 1959. II. 30. és kk.,
továbbá M arongiu , 1962. 21—22.

101
rint, aki Szicíliát örökletes monarchiának tartja, az említett gyűlések csak nem
legitim trónkövetelők uralomra törési kísérleteinél „bitorolhattak’’ királyválasztó
szerepet.181
Ugyanilyen — ünnepélyes — jellegük volt azoknak a gyűléseknek, amelyeket pl.
fontos dinasztikus események alkalmából, máskor politikai ellenfelek elitélése melletti
hangulatkeltés céljából hívtak össze. Az ilyenfajta gyülekezetek többé-kevésbé
alkalom kívánta, pusztán politikai pompakifejtésre szolgáló díszelgések voltak.187188
A 13. század gyűlései intézményekként vagy szerkezetüket tekintve csak folytatásai
az előző századéinak, mégis gyakoribbak lettek és korántsem voltak szinte kivétel
nélkül nagy dinasztikus eseményekhez kötve. A 13. században már inkább az ország
kormányzásának, igazgatásának az érdekét szolgálták, mintsem közvetlenül az
uralkodó személyét. Ezért beszélhetünk arról, hogy fokozatosan „országossá”
váltak.189
Emlékeztetnünk kell a továbbiakban arra, hogy VI. Henrik császár (1190— 1197)
feleségül vette Szicília utolsó normann királyának leányát, s ettől kezdve Szicília a
Staufok uralma alá került.
Ez a körülmény Szicília főhűbérurának, a pápaságnak súlyos gondot okozott már a
II. Frigyessel való ellentét kirobbanása előtt is a kettős királyság elveszitésének,
valamint az északról és délről való bekeríttetésnek a lehetősége vagy veszélye miatt. II.
Frigyes elismerte, hogy jogi szempontból a birodalomnak nincs köze Szicíliához: „a
birodalomnak semmi joga sincs Szicília királyságában, sem nekünk nincs bármiféle
jogunk benne a birodalom címén, mert nem apánk u tá n .. . , hanem csak anyánk
örökségéből szállt ránk, aki Szicília királyainak családjából származik, akik viszont a
római egyháztól kapták az országot hűbérbe.” 190 A pápa azonban a birodalom és
Szicília perszonális unióját (unió regni ad imperium) is veszélyesnek tartotta, ezért
1211-ben azzal a feltétellel ismerte el Frigyest Braunschweigi Ottó ellenében
császárnak, hogy Frigyes Szicíliát átengedi gyermekkorú fiának. Frigyes azonban
kijátszotta ezt a tervet. Szicília trónját ti. magának tartva meg, a gyermeket utóbb
sikerült a fejedelmekkel német királlyá választatnia.191
A nevéhez fűződő szicíliai gyűlések két csoportba oszthatók. Közülük az egyik,
amellyel tulajdonképpen csak próbálkozott, territoriális kúriának nevezhető. 1234-
ben ti. elrendelte, hogy a tisztségviselők visszaéléseinek megakadályozására, illetve
orvoslására évente májusban és novemberben generális curiát kell tartani az ország 5
körzetének lakossága számára meghatározott helyeken. Minden ilyen kúrián ott
kellett, hogy legyen elnökként Frigyes nuntius speciálisa., meg kellett jelenniük a
grófoknak, báróknak, egyházi tisztségviselőknek, továbbá minden magna civitasbóX a

187 D e Vergottini, 1959. II. 40.

188 M arongiu , 1962. 22.
18,> M arongiu , 1962. 177.
1.0 K antorowicz, 1931. 42.
1.1 M itteis—L ieberich, 1974.13 106.

102
meliores terrae közül négynek-négynek, a kisebb városokból (non magnae) és
castellumokbói pedig kettőnek-kettőnek, akik jó hírű és pártatlan emberek. Az
előteijesztett sérelmeket írásba kellett foglalni, s a király képviselőjének két főpap és
két tekintélyes világi személy közreműködésével vizsgálatot tartania, ezután fjedig a
panaszokról és a vizsgálat eredményeiről Frigyest tájékoztatnia. Ezeknek a „territo­
riális kúriáknak” a bevezetése nem sikerült, igazában terv maradt az egész.
Párhuzamaikat Marongiu az Oxfordi Províziók évi három „parlamenti” összejövetel
tartására vonatkozó előírásában keresi, és összeveti velük azt az évi három gyűlést is,
amelyeket 1247/48 után tartatott a francia király a baillik visszaéléseinek és
túlkapásainak kivizsgálására és orvoslására. A tervezett szicíliai territoriális kúriák az
említett párhuzamok mellett legalább strukturális szempontból (főpapok, világi urak
és városi képviselők jelenléte) igen közel álltak volna más országok curiáihoz és
corteséhez.192
A Staufok nápolyi—sziciliai gyűléseinek másik (nemcsak tervezett, hanem
bizonyíthatóan létezett) csoportja a már vázolt 12. századi kezdeményeket folytatta,
rajtuk alapult. Résztvevőik közt a prelátusok és világi előkelők mellett kétségtelenül
polgárok is voltak az 1231. melfi colloquiumon („multi cives regni"-nek jelölten), 1232-
ben a foggiain. 1240-ben szintén Foggiába hívták 47 város és castellum képviselőit
(közöttük bizonyára hübérurak alárendeltjeiét is). 1258-ban Foggiában tartották a
Beneventótól és a calabriai Rosetótól északra elterülő vidék részgyűlését az odavaló
nemesekkel és városok nuntiusaival, s jól igazolható a városok küldötteinek
megjelenése Manfred 1265. évi gyűlésén. Csak egyházi és világi előkelők voltak jelen a
II. Frigyes gyámja, III. Ince pápa által 1208-ban S. Germanóba összehívott gyűlésen és
Frigyes 1225. évi colloquiumán.
Az 1240-es évekből származó meghívólevelek szavai szerint Frigyes azért hívta
gyűlésbe szicíliai alattvalóit, hogy „szemléljék az uralkodó felségét és méltóságát és
hallgassák szavát”. A „meghallgatás” aktusa legalábbis engedelmességre kötelezett el
a hallott királyi szóval szemben. Ennél több is történt azonban. A megjelentek
bizonyíthatóan több ízben nem szorítkoztak bírósági döntések kihirdetésénél és
törvények közzétételénél a puszta meghallgatásra, hanem olykor az uralkodóval
együtt határoztak el (disponere) általános jellegű intézkedéseket. Ez történhetett az
1208-ban, Frigyes kiskorúsága idején tartott gyűlésen, és az 1225. évi colloquiumon.
Különösen érdekes ebben a tekintetben az 1231. évi melfi curia solemnis: Frigyes ezen
„a főpapok, grófok, proceres és sok polgár tanácsára” rendelte el a kincstári földek évi
jövedelmének tizenketted részét kitevő adó szedését. (Kétségtelen, hogy itt nem a
Reichshofgericht ugyanazon évi, már említett wormsi döntésének megfelelő eljárásról
volt szó, már csak azért sem, mert ez a döntés a birodalomra vonatkozott, a nápolyi—
szicíliai királyság pedig ennek nem volt része. Frigyes még akkor sem törekedett volna
a territoriális uralkodók kezét megkötő döntés sziciliai érvényesítésére, ha nagyon
szívügye lett volna Szicíliának a birodalommal való egyesítése. A wormsi határozat ti.

•« M arongiu , 1962. 175— 176.

103
Frigyesnek mint szicíliai uralkodónak, dominus terrae-nek a hatalmát is korlátozta
volna!) Az adó kirovásától eltérően azonban Frigyes 1231. évi Liber Augustalisban
foglalt nevezetes törvényeinek hozatala (condere) nem fűződhetett az 1231. évi melfi
gyűlés résztvevőihez, amint D e Vergottini megállapította.193
A Staufok szicíliai gyűlései Marongiu szerint csak valamelyes önálló kezdemé­
nyezést sem mutathattak fel, és nem felelnek meg a parlament általa megállapított
típusának és fogalmának. Minden ünnepélyességük és összetételük ellenére csak
előparlamentnek jellemzi valamennyit inkább, mintsem testületi vagy társult jelleggel
rendelkező entitásoknak.194 A Staufok nápolyi—szicíliai uralma— az észak-itáliaihoz
hasonlóan — sem helyi, sem országos viszonylatban nem kedvezett önkormányzatok,
rendi intézmények és közösségtudat fejlődésének. Frigyes nagy törvénykönyve
elismerte ugyan a helyi kollektívák (universitates vagy universitates terrarum) létét, de
tagadta jogosultságukat bármilyen jurisdictióhoz, és ahhoz, hogy elöljárókat válassza­
nak. A /wdesíű-választás megtiltásával olyan jogot vont meg, amely Itáliában a
városok polgárok általi önkormányzatának első gesztusa volt. Nápoly Frigyes halála
után 1251-ben, majd fia, IV. Konrád halála után 1254-ben mintegy megszabadulva a
Stauf-uralomtól, az északi városok mintája szerint igyekezett szervezkedni. Első
lépésként — jellemzően — mindkétszer podesta-vklasztáshoz fogtak.195
Ennek ellenére a Stauf-kor végére világossá vált, hogy az egyházi és világi
előkelőknek, valamint — későbbi fejlődési fokként — a helyi kommunitások
képviselőinek a gyűlésre hívása többé már nem lehet az uralkodó belátásától függő
aktus, hanem a király számára elemi érdek és szükségesség. Csakhogy ezt a fontos
újdonságot elsőnek jellemző módon nem király és nem gyűlés, hanem az ország
főhübérura, IV. Kelemen pápa állapította meg 1267-ben, amikor Anjou Károlyt már
idézett buzdításában a honvédelem szükségleteinek az alattvalókkal való meg­
beszélésére, egyetértésükkel történő adószedésre és gyűlések összehívására figyelmez­
tette.
Károly azonban egészen Szicília elvesztéséig semmibe vette a pápa intelmeit. A
súlyos kudarc, úgy látszik, gondolkodóba ejtette az Anjou-kormányzatot. 1283-ban a
calabriai San Martinó-i síkságra meghirdették a főpapok, nemesek és városi, valamint
villabeli küldöttek gyűlését, tanácskozás céljából „ pro corrigendo omne maié adum in
hoc regno”. Ez alkalommal 47 törvénycikk keletkezett. Kimondták a visszatérést II.
Vilmos korának, jó szokásaihoz” . Követség is ment a pápához azzal a kéréssel, hogy
hagyja jóvá a cikkelyeket. A kívánságot IV. Honorius csak 1285-ben, a bíborostestület
egyetértésével kiadott „Edictalis provisio ac constitutio”-ban teljesítette. Megerősítet­
te egyebek közt az alattvalókkal szemben a király hatalmának korlátozását, főként az
adózás tekintetében. Eszerint a király collectát négy címen követelhet alattvalóitól:
fogságba esésekor kiváltására, ellenséges támadásnál, királyi herceg lovaggá ütésekor

1,3 D e Vergottini, 1959. II. 50. és kk.

194 L. az egészre: M arongiu, 1962. 177—180.
1,5 M ichaud-Quantin, 1970. 48. és 236.

104
és királyi hercegnő férjhez menetele esetén. Ugyanabban az évben nem volt szabad
többször is collectát szedni.196
Az 1289. évi nápolyi parlamentim generale összehívó levelének érdekessége miatt
érdemel említést. Azt írja benne az uralkodó, hogy vélelme szerint („de benigna
interpretatione”) a maiores et meliores jelenléte alapján jelenlevőnek tekintik az őket
küldő egész kollektívát. A képviselők megbízatásáról megmondja: „együttes
szavazással közösen választandók (pari voto communiter eligendi)".
1290 szeptemberében Eboliba hívott össze széles körű és ünnepélyes „parlamentet”
Martell Károly, az ország helytartója. Ezen az országnak szinte minden vidékéről
nagyszámú tisztségviselő, főpap és báró jelent meg és pápai legátus is. Öt napig
tanácskoztak igen fontos pénzügyi és katonai kérdésekről. A gyűlés eredménye számos
jelentős „capitula et statuta super regimine regni” volt. Évente kétszer (márciusra és
szeptemberre) parlamentim tartását írták elő „de statu regni et guerre conditionibus
ordinäre”. A rendelkezés megvalósulásáról nincs adat.
Marongiu szerint a következő fázis gyűlései — még a 15. század első felében is —
csak kevés új elemet vagy éppenséggel semmit sem tettek hozzá a 13. században
tapasztaltakhoz: kollektívát nem alkottak, a képviseleti jelleget nélkülözték, döntése­
ket nem hoztak. Egyedek sokaságából álló katonai vagy paramilitáris gyülekezetek
voltak. A bárók csoportja és a király közti — olykor kifejezetten alkalmi —
összejöveteleket láthatunk bennük. A városi és más kommunitások csak ritkán
képviseltették magukat rajtuk. Távol álltak ezek a gyülekezetek az ország képviseleté­
nek igényétől vagy tudatától, ami mégiscsak a rendi gyűlés ismertetőjegyének
számítana. A vázolt gyűlések sem a 13., sem a 14. században nem árulták el annak a
jelét, hogy akár az „ország” kollektívája, akár valamilyen kiváltságos csoportja vagy
kategóriája jellegzetes politikai hatalommal és ennek megfelelő, sajátságos jogállással
rendelkezett volna. Az uralkodók a maguk érdekében használták eszközként az
összehívott gyűlést, hogy pl. még tekintélyesebbé tegyék vele a nyilvánosság előtti
szereplésüket, vagy olyan rendeleteket hirdessenek ki, amelyeknek különös nyomaté-
kot vagy publicitást kívántak adni, valamint hogy alattvalóiktól parancsolóan adókat
és segélyeket követeljenek. Nem arról volt szó, hogy tőlük választ várnak, hanem
rendelkeznek velük és parancsolnak nekik.
A gyűléseknek sem de facto, sem de jure periodikussága nem volt. Ennek az lett
volna a (nem létező) előfeltétele, hogy miután elköltötték a kirótt és behajtott adót
vagy subsidiumot, meg kelljen szerezni megújítását. A király azonban anélkül követelte
és hajtotta be a generalis subventiót vagy collectát a pápa által jóváhagyott „négy
esetben” és másokban is, hogy sokat törődött volna az alattvalók beleegyezésével.
Még kevésbé adott volna lehetőséget az érdekeltek gyűlésének az adó szükségességé­
nek mérlegelésére vagy legalább ilyen kérés meghallgatására. Nápolyban nem
fejlődött ki olyan parlament, amely az államrend intézményeinek szerves és
összehangolt együttesébe illeszkedett volna, csak teljességgel rendkívüli gyűlések. Ezek

■*> Marongiu, 1962. 180., 181. és 331.

105
jogi személyiséget nem kívántak. A gyűlések Marongiu szerint természetesen nem
minősithetők annyira tehetetleneknek, hogy senki ne merészelt volna felszólalni a saját
szempontjainak előadására, sőt akár a kormányzat kívánságainak vagy adóinak
kifogásolására. D öntő szempontnak tekinti viszont azt, hogy I. Alfonz kora (1443-tól)
előtt nem ismerünk olyan állásfoglalásokat és szavazásokat, amelyek eleve együttes
döntést tételeztek fel.191
Az Anjoukat a Vecsernye alkalmával (1282) megbuktató Szicília aragon uralom alá
került. A sziget önálló törvényhozását az a kiváltságlevél nyitja meg, amelyet
koronázása alkalmából adott ki az aragon Jakab király. Ennek szinte uralmi
szerződésjellege volt. Bevezető szavai hitet tesznek a király és az alattvalók közti
egyetértés szükségessége mellett: „A király széke akkor magasztosul fel, amikor
semmiben sem ütközik össze az úr akarata alattvalóival. (Tunc status principis cum
subditis in essentiae soliditate firmatur, tunc extollitur thronus Regis, quando nulla est
voluntatum dissensio domini adsubjectos.)"198 Ebben a megállapításban nyilván mind
az aragóniai kormányzati tapasztalatok, mind Anjou Károly elüzetésének tanulságai
benne foglaltatnak, akinek uralkodását ez alkalommal tyrannisnak nyilvánították.
Természetesen nem arról volt szó, hogy jóval fejlettebb aragóniai intézmények
Szicíliában való elsietett meghonosításával kísérletezzenek. Arról azonban annál
inkább beszélhetünk, hogy aránylag gyakran hívtak össze gyűléseket, ami az adott
helyzetben az új dinasztia uralkodói és kiváltságos helyzetű alattvalóik közt a
régebbihez képest közeli és közvetlen kapcsolat jele volt. Változatos tárgysorozatú
gyűléseket tartottak az aragon dinasztia uralmának első másfél évtizedében. 1282-ben
a cataniai gyűlésen a városokat és helyi kommunitásokat képviselő syndicusok háború
esetére a „maguk jószántából” segélyt ajánlottak fel a királynak, ő pedig megígérte a
collecta és a „tengerészeti taxa" szedésének az abbahagyását. 1286-ban Jakab király 23
cikkből álló, fontos törvényt bocsátott ki, szintén gyűlésen. Cikkelyei részben azokhoz
a normákhoz igazodtak, amelyeket 1285-ben a pápa szabott meg az Anjouk
önkényeskedésének korlátok közé szorítása végett.
Ekkoriban a sziget egészére kiterjedő generális gyűlések mellett részgyűléseket is
hívtak egybe a Salso folyón innét, illetve túl elterülő két körzet lakói számára.
Valószínűleg ilyen részgyűléseken előadott sérelmek és panaszok orvoslása lehetett a
célja Jakab király 1288-ban hozott törvényeinek. Feltehetően több országos és
részgyűlésen Frigyes trónörökös képviselte a távollevő királyt.
Királyi hatalmát Jakab 1296-ban átadta Frigyesnek. Ő a szicíliai helyi kommunitá-
sok képében eljáró syndicusok, grófok és bárók megkérdezése után lépett trónra és
viselt hadat az Anjoukkal. Nevezetes törvényeket is bocsátott ki ez alkalommal a
palermói parlamenten.
A cikkelyek igazi alkotmányt adtak az országnak, amely a parlamentet Szicília
életének központi, vezető szervévé tette. Mindennél fontosabb a 3. fejezet. Előírása

1,1 M arongiu , 1962. 181— 182. és 330—332.

1M Idézi W olf, 1973. 702.

106
 szerint a király minden évben egyszer, november 1-én köteles a parlamentet összehívni
(„De curia semel in annofacienda”) . Résztvevőkként a grófokat, bárókat és főpapokat
személyre szólóan, az universitatum quarumlibet alkalmas és megfelelő syndicusát
pedig kellő felhatalmazással felruházottan (cum decreto electionis et approbationis)
kellett meghívni. A gyűlések célját általánosságban a király, a sziget és minden
szicíliai javának előmozdításában jelölték meg. A gyűlésen kellett ítélkezni a
justitiariusok, nótáriusok és más tisztségviselők mulasztásainak és visszaéléseinek
dolgában. Ezek felől a helyi képviselők dolga volt előzetesen tájékozva lenni. A
törvény ezen felül az összegyűltek feladatává tette „12 nobilis és prudens homo”
választását, hogy bíráskodjanak a hübérurak és vazallusok ellen emelt, olyan vádak
ügyében, amelyekért — ha beigazolódtak — halált vagy testcsonkító büntetést kellett
kimondani. Az így megválasztottaknak hivatalban kellett maradni a következő gyűlés
összejöveteléig.
Frigyes 1296. évi törvénye — fontosságának teljes méltánylása mellett — sem
vezethet olyan túlzó értékeléshez, hogy cikkelyeivel az aragon uralkodó a szicíliai
parlamentet aragon—katalán mintákhoz, fogalmakhoz és gyakorlathoz igazítva
akarta volna megváltoztatni. Erre majd csak a 14— 15. század fordulóján kerül sor.
Marongiu nagy óvatosságot tanúsít a 14. századi szicíliai gyűlések megítélésében.
Rámutat, hogy a szicíliai urak és helyi kommunitások vagy nem akartak, vagy
képtelenek voltak országos képviseletet, vagyis politikai, képviseleti és döntést hozó
testületet alkotni. Mind a kezdeményezés, mind pedig a döntés a király kezében volt,
nem pedig a gyűlésében. A gyűlésnek sem közvetett, sem közvetlen részvétele nem volt
politikai, kormányzati vagy pénzügyi rendelkezések hozatalában. Még a nevezetes
1296. évi törvényről sem állítható bizonyossággal, hogy megkapta a gyűlés szavazatát.
A kétségtelen az, hogy a curia, amelynek évenkénti összehívását elrendeli, mindig
ugyanúgy a király kúriája volt, ő elnökölt és egy szervet alkotott vele. A folytatott
tárgyalások módját még csak a valószínűség határain belül sem állapíthatjuk meg.199
A szicíliai gyűlések tehát a 14. század végéig nem feleltek meg a rendi parlament
Marongiu által megállapított kritériumainak.

AZ EGYHÁZI ÁLLAM

Az egyházi állam igazán jelentős és jellegzetes gyűléseit a 13. század második felében
tartományonként hívták össze a pápa követei vagy általa küldött tisztségviselők.
Céljuk általában újonnan kinevezett elöljárók ünnepélyes beiktatása, adó követelése,
jogszabályok közzététele vagy hadfelkelés kihirdetése volt. Az ilyen gyűlésen való
részvétel kötelezettsége pontosan megfelel a hűbéri hierarchia régebbi gyülekezetein
történő megjelenés kötelességének.

M a r o n g iu , 1962. 184— 185., 240—241., 339— 343.

107
 1298-ból maradt fenn olyan formulárium, amely effajta gyűlési meghívók mintáit is
tartalmazza. Eszerint a pápai kúriának joga van „colloquiumot tartani, és amit a
kormányzás. . . helyzetéről. . . elrendelni jónak látunk, közzétenni, s amit kihir­
dettünk, megtartatni (quae super dispositione. . . regiminis. . . duxerimus ordinanda
publicare et publicata iniungere observari)’’. A püspököket, „apátokat és más
prelátusokat” a levélminták egészen a kiközösítésig menő egyházi fenyíték terhe alatt
kötelezik a megjelenésre. A civitates meghívására vonatkozó minták szerint minden
civitas a rector által a közrend fenntartása és bíráskodás végett hirdetett generale
colloquiiuma. hűségi kötelezettségének alapján el kell hogy küldje a podestát, valamint
külön ezzel szabályszerűen megbízott (ad hoc legitime constitutum) syndicusl és a
„vidék tekintélyesebbjei közül (de melioribus dicte térré) négy ambassiatort. . .
avégett, hogy megtegyék, meghallgassák és hatékonyan teljesítsék (factúrós et
audituros et efficaciter impleturos) azt, amit a jelzett napon rendelni, intézkedni és
tárgyalni akarunk” .
Marongiu parlamentmeghatározása szerint ezek a gyűlések még a 14. században is
nagyon csonkák (parlamenti mancati) maradtak. Szerepük igen fontos volt: a
különféle pápai tisztségviselők ténykedésének szabályosságát kellett ellenőrizniük,
egyszersmind utasításaikat végrehajtaniuk, valamint tág értelemben konzultatív
feladatot ellátniuk. Azaz merőben adminisztratív szervek voltak, noha a tartományi
kormányzat intézményeként megszilárdultak és állandósultak.
Ezektől a megszokottá vált, tartományi keretű, közigazgatási rendeltetésű
gyűlésektől sokban különböztek azok a szórványos 13. századi „parlamentek”,
amelyeket rendkívüli jelleggel tartottak, elvileg átfogták az egyházi állam egészét vagy
nagyobb részét annyiban, amennyiben több tartomány vagy igazgatási egység
küldötteit hívták együvé ilyen alkalommal, összetételük meglehetősen vegyes volt,
rendszerbe alig vagy egyáltalán nem foglalhatók. A legkorábbi ilyen nagygyűlések
egyikét 1200-ban III. Ince hívta össze. Tárgya a reformatio pacis, a defensio terrae és
hűségeskü tétele. A pápa a Marcok központjaiból „alkalmas szószólók (responsales
idoneos)” küldését kívánta. Az összejövetelen a pápa döntéseit „beható tárgyalást
tartva (habito diligenti tractatu)" és a megjelent képviselők tanácsával vették
tudomásul. 1207-ben Viterbóban tartottak solemnis curiái az anconai őrgrófság, a
spoletói hercegség és Tuscia „püspökeivel és apátjaival, grófjaival és báróival, s
civífasainak konzulaival és podestáival” . A résztvevők hűséget esküdtek a pápának,
előadták „kérelmeiket és panaszaikat (querelae et petitiones) ”. Ő ezeket részben
teljesítette, majd a közrend védelmét szolgáló, különféle határozatokat hirdetett ki.
Az egyházi állam rendkívüli nagygyűléseire vannak adatok 1220-ból, 1270-ből és
1271-ből, valamint 1296-ból. Ezek szinte mind a pápai fennhatóságnak az adott
területen való helyreállításával vannak kapcsolatban. A rendi gyűlés jellegzetességeit
egyáltalán nem mutatják.200 Egészen hasonlóan ítéli meg az ilyen gyűlést De
Vergottini is: „ . . . főszereplője a pápa. A gyűlés csak tudomásul veszi a pápa

200 M arongiu , 1962. 186. és kk.

108
döntéseit, engedelmességi esküt tesz velük szemben, sérelmeit pedig az államfő elé
terjeszti, de egyáltalán nem ártja bele magát a törvényhozásba, amely — kitűnik —
egyedül a pápa akaratából ered: [a gyűlés] csak elfogadja a pápai törvényeket.”201

FRIAUL—AQUILEIA

A 13. században Itália tartományai közül Friaul rendjei bontakoztatták ki a

legszélesebben politikai tevékenységüket. Gyűlésük eredetéről igen különböző
elméletek ismeretesek. Származtatták a hajdani longobárd hercegi gyűléstől is, a
hűbéri bírói szervtől: a curia vassallorumiól is, a fejedelem udvari tanácsától is. Leicht
mindezeket elvetette. Friaulban éppúgy, mint máshol, a különböző fejedelmi
követeléseknek és előterjesztéseknek a maiores el meliores terrae általi megtárgyalását
tekinti annak az alapnak, amelyen fokozatosan kialakult a parlament hatásköre,
szinte pontosan a Reichshofgericht 1231. évi nevezetes wormsi döntésének megfele­
lően.202
Az aquileiai patriarcha 1027-ben szabadult meg a maga világi birtokaival és
jogosítványaival a karintiai hercegség alárendeltségéből, 1077-ben pedig IV. Henrik a
pápával szemben hozzá szilárdan ragaszkodó Aribo-házbeli Sigehard patriarchának
adta az isztriai és krajnai határgrófságot a friauli hercegséggel egyetemben. Ezeknek a
méltóságoknak a viselői ilyen módon már nem a birodalom, hanem a patriarcha
hűbéresei lettek volna, és fontos, önálló fejedelemség létrejöttének feltételei alakulhat­
tak volna ki. A patriarchák mégsem voltak képesek megfelelő mértékben kiépíteni
világi uralmukat a nagyhatalmú helyi nemességgel szemben, amelynek tagjai kiterjedt
allodiális birtokkal rendelkeztek. Isztriában és Krajnában az őrgrófságot a Sponheim
és Andechs-Merani grófok kaparintották meg a 12. században, Friaulban pedig az
aquileiai advocatus tisztségét kb. 1122 óta betöltő görzi grófok veszélyeztették
folyamatosan a patriarcha hatalmát és kerekítették ki birtokaikat, hűbéri fekvőségei-
ket és különféle jogosítványaikat, tulajdonképpeni hűbéruruk, a Fogfságukra bízott
aquileiai egyház rovására, nemegyszer a patriarchát is foglyul ejtve. A patriarchátus
legveszélyesebb „külső” ellensége Velence volt: a 13. század végére Isztriának szinte
minden part menti városát meghódította.
A patriarcha egy személyben volt egyházfő és tartományának uralkodója. Az
aquileiai patriarchátus a 7. század elején politikai és vallási okokból kettészakadt. A
kettéválás az akkori longobárd és bizánci birodalmi határok szerint történt. Friaul
megmaradt az aquileiai patriarcha fősége alatt, a létrejött, új gradói patriarchátus alá a
partvidéket, a szigetvilágot és Isztriát rendelték. 1027-ben a pápa és a császár
megerősítette Aquileiának a Grado feletti jogait. A Grado és Aquileia közti fél
évezredes küzdelem azonban az invesztitúra harc idején sem fejeződött be. A pápa

201 D e Vergottini, 1959. II. 130.

202 Leicht, 1937. (La posizione.. . ) 100—102. és uő., 1917. XL— XLII.

109
csak 1132-ben erősítette meg Aquileiának, mint metropolitai széknek a jogát 16 alája
rendelt püspökség felett. A gradói patriarcha 1156-ban tette át székhelyét Velencébe,
és kénytelen volt Isztriáról lemondani.203
A patriarcha választásának jogát legalábbis a 13. századra az aquileiai székeskápta­
lan tagjaira korlátozták. Feltűnő jelenség a 13. században, hogy a pápák sorozatosan
semmisítették meg a választást, és maguk nevezték ki a patriarchát.204
A patriarchának és államának a pápához evilági ügyekben való viszonyát és a
fejedelemség egész jogrendjét kifogástalanul jellemzi a patriarchának az' a levele,
amelyet 1329-ben intézett tájékoztatásul a pápához abból az alkalomból, hogy a
trieszti püspök, a patriarchátus alattvalója, kifejezetten hűbérjogi vonatkozású perben
a pápához akart apellálni a patriarchai kúria ítéletétől: „Az aquileiai egyháznak és
»pátriának« evilági ügyekben az a szokásjoga, hogy a patriarcha előtt hozott Ítéletet a
parlamenthez fellebbezik úgy, hogy másként közbevetett apellációt nem fogadnak el.
Az is szokásjoga az aquileiai egyháznak és »pátriának«, hogy evilági ügyekben a
parlamenttől a birodalomhoz apellálnak, amelytől az egyház az evilágiakat birtokolja.
Ennek azonban, úgy hiszem, nincs helye most, hogy a császárság üresedésben van. Ha
azonban történetesen nem állna üresedésben, akkor helye lenne ebben az ügyben,
amely hűbérjogi. . . Ezek a szokások pedig, Szentatya, ősiek és a lakosoknál
törvényszámba mennek, úgy, hogy nem látom, miként lehetne visszájukra fordítani
vagy valahogyan megváltoztatni. Kételyt és kétséget támaszt bennem továbbá, miként
tartotta szükségesnek a püspök tőlem apellálni — aki semmi olyasmit nem hoztam,
aminek ítéletjellege van — és nem a páréitól, mivel az ítéletet nem én [hoztam], akinek
az a feladatom, hogy a körülöttem álló páréihoz csak kérdést intézzek és semmit
szavakba ne foglaljak az ítélkezésnél?” 205
Az oklevél latin szövegében colloquiummk. nevezett és általam parlamentnek
fordított friauli intézmény a 13. századi itáliai provinciális rendi gyűlések leghamarabb
kifejlődött és legszélesebb tevékenységi körű válfaját képviselte, bizonyos tekintetben
egyedül állt Itáliában a maga korában. Kezdetei időben Bertold patriarcha (II. András
király sógora és egykori kalocsai érsek) uralkodásának korára nyúlnak vissza. Eredete
igen sokat vitatott nemcsak intézményi szempontból, hanem azt illetően is, vajon
szláv, germán vagy itáliai jogfejlődés jelenségéről van-e szó.
A colloquium generale 13. századi résztvevői, alkotó elemei közt találjuk a klérust, a
nemességet és városi közösségeket. A klérusból a parlamenten megjelenési joga volt a
concordiai és trieszti püspöknek, az aquileiai és cividalei káptalannak, a rosazzói,
sestói, moggiói és belignei apátoknak, az Aquileiában székelő S. Stefanó-i és S. Felice-
i, a S. Pietro di Camia-i és a Tagliamento-menti, S. Odoricó-i prépostoknak, valamint
az aquileiai és cividalei apácakolostoroknak.

203 U h u r z , 1964.2 1. 261—262., W iesflecker, 1955. 7— 11.

204 Schmidinger, 1952. 350—353.
203 L eicht, 1917. 96—97. XCVII. sz.

110
 A nemesség élén a görzi gróf állt, 6 volt egyszersmind az aquileiai egyház advocatusa.
A nemességhez tartozott az előkelők (szabad hűbéresek, liberí), a ministerialisok és a
habitatores nobiles (castellani) csoportja. Az utóbbit az ún. feudum castrense vagy
feudum habitantiae hűbérbirtokosai alkották. Kollektív várhűbéreiket szolgálatuk
teljesítése fejében kapták. Hűbérvesztés büntetésének terhe alatt kötelességük volt a
feudum castrensében lakni, a várat és a birtokot a maguk költségén jó karban,
védelemre kész állapotban tartani, személyesen katonáskodni, a vár védelmében vagy
háborúban lovasszolgálatot teljesíteni. Ennek alapján mentesültek a járadékszolgál­
tatástól. A habitatores nobiles közé várhübér vállalásával egyaránt álltak be szabad
hűbéres urak és ministerialisok. A várhübér elnyerésével korábbi jogi helyzetük
természetesen megváltozott: liberből vagy ministerialisból habitatorok lettek. Érdeke­
sen lehet megállapítani a jogállás ilyen változását a Savorgnan-dinasztiánál. Ők
Bertold patriarcha idején nevezetes résztvevői voltak a szabad hűbéres előkelők nagy
lázadásának. 1309-ben a parlamenti lajstrom viszont már a habitatores nobiles közt
veszi őket számba, nyilván feudum costri-vállalásuk alapján. Ilyen feudumokkal csak
a patriarcha különös jelentőségű váraiban találkozhattunk: Fagagnában, S. Dánielé­
ben, Udinében, a Tagliamento két oldalán és Isztriában.
A városi közösségek állománya gyakran változott, már csak a hódítások, illetve
területveszteségek következtében is. A parlamentre vonatkozó források hol egysze­
rűen cives, hol communitates civitatum, hol nuncii communium névvel jelölték a városok
küldötteit. 1306-ban a gyűlésre hívandó communitatesként Aquileiát, Cividalét,
Glemonát, Sáriiét, Tolmeint és Portogruarót sorolták fel.
A parlamenti tagság előfeltétele volt a patriarchától való közvetlen függés és az ún.
talea militiae-hez való tartozás, vagyis a lóval való hadi szolgálatra vagy ehelyett
megfelelő pénzbeli szolgáltatásra való kötelezettség. Nem lehetett tagja a parlament­
nek az, aki valamely másik parlamenti tag hatalma alatt állt vagy hűbérese volt.20®
A parlament kezdettől fogva más-más, és helyenként is különböző jogok szerint élő
nemesek, egyházi testületek és önmagukban külön kommunitásokként, saját
gastaldusokkal és kapitányokkal rendelkező városi közösségek gyülekezete volt,
akiket és amelyeket már 1228-ban úgy jellemzett Bertold patriarcha, hogy mindnyá­
jukban él az ő, az aquileiai egyház és az egész terra boldogulása és méltósága iránti
szeretet.206207 A parlament intézményszerűen fejezte ki alkotó elemeinek egyazon

206 A parlament történetének szinte minden mozzanatra kiterjedő ábrázolása: L bch t , 1917. XVII—
CLXV. Ezen alapul a Sckmidinger , 1964. 112— 116. olvasható összefoglalás. A parlament résztvevőinek
felsorolása: Lb c h t , 1917. 5 . 1. sz., 7—9. III. és IV. sz. (ez utóbbi szerint a szavazás módja: az „igen” -nel
szavazók ülve maradnak, a „nem”-mel szavazók felállnak) uo. 12. X. sz., 16. XII. sz. 25—26. XXV. sz., 32.
XXXI. sz., 36—37. XXXVIII. és XXXIX. sz., 39—40. XLV. sz. dokumentumokban. Az 1306-ban tartandó
parlamentre meghívandók jegyzéke: uo. 42. XLVII. sz., az 1309. évi meghívandók „clerus” , „communan-
tiae” , „fideles” és „ministeriales” csoportosításban részben személy szerint, részben közösségenként
aprólékosan részletezve uo. 44— 46. LII. sz.: „infraseripti sunt, qui vocantur ad parlamentum generale.”
.......nostrum et ecclesie Aquileiensis et totum terrae statum diligitis et honorem.” L bch t , 1917.
5. 1. sz.

111
terrához, pátriához tartozását, akiket — a maguk meggyőződése szerint — nemcsak a
patriarcha iránti vazallushűség, hanem valamennyiüknek az aquileiai egyházhoz és a
Fórum Iulii-hez tartozása és közös joga is összefűz. Ebben az értelemben nevezte a
parlament tagjait egy 1270. évi oklevél rappresentantes terrae Foriiulimék.20*
1270-ben a patriarchai szék üresedésben állása idején a parlament megbízottai „de
verbo licentia et auctoritate capituli Aquilegensis. . . (liberorum) ministerialium et
communitatum térré Foriiulii" kötöttek szerződést a cseh királlyal. Mindezek az elemek
együtt alkották a friauli államot. A szerződésnek lényeges pontja volt, hogy a király
protectiója alá fogadja „ecclesiam Aquilegiensem et terram et honorem terrae
Foriiulii"209 A parlament összehívásának joga a patriarchát illette, mint dominus
terrarumot. A patriarcha a parlamenttől olykor nem egyszerűen tanácsot kért, hanem
felhatalmazást is, és ilyenkor nemcsak a maga, hanem a parlament hatalmával is járt
el.20829210
A parlamentnek mint bíróságnak fontos jogosítványa volt a patriarcha kúriájától
fellebbezett perekben ítélni. A parlamenthez apelláltak a kúriától a patriarcha pereiben
is: mind a patriarcha, mind perbeli ellenfelei is igénybe vették ezt a perorvoslatot.
Fellebbezés esetén a parlament curia malőrként bíráskodott a patriarcha kúriájával,
mint curia minonal szemben.211
A parlamentnek tulajdonított törvényhozói szerep megítélése szempontjából érdekes
az aquileiai káptalan 1282. évi panasza. A káptalan ui. a patriarchát a káptalani
javak bitorlásával és a közügyek hagyományoknak meg nem felelő, önkényes
intézésével vádolta és eljárásával szemben Bertold és Montelongói Gergely patri-
archák „alkotmányos” kormányzására hivatkozott: „ . . .Amikor a boldog emlékű
Bertold patriarcha a tartomány javára vonatkozó jogszabályokat alkotott, Friaul
tartomány nemeseinek és más lakóinak beleegyezését és tanácsát kérte. ( Cum faciebat
statuta ad statum terrae pertinentia, requirebat consensum et consilium nobilium et
aliorum de terra Foriiulii.) Ugyanezt tette a boldog emlékű Gergely patriarcha i s . ..
Ezekre nézve köztudomás és meggyőződés van (publica fama et vox).”212
A patriarchai szék üresedése idején a parlament főkapitányt szokott választani. A
tisztségre a megbízatás rendszerint az új patriarcha hivatalba lépéséig szólt. A
kapitányságot a görzi grófok mégis szinte örökletes családi hivataluknak tekintették.
A főkapitány címe „capitaneus generális terrae Fori Julii" volt, a választás pedig
legalább 1269-ben és 1270-ben „per homines térré Foriiulii” és „per homines térré
communiter” történt.213

208 T raversa, 1911. 102. 9. jegyzet.

209 L eicht, 1917. 10— 11. VIII. sz.
210 Leicht, 1917. 8. a) jegyzet. „ . . .cum auctoritate sua et cum auctoritate sibi tradita per predictos
prelatos, nuntios communitatum, liberos et ministeriales et alios de terra.”
2,1 Leicht, 1917. 24. XXI. sz., 25. XXIII. sz. és 30. XXVII. sz.
212 L eicht, 1937. (La posizione.. . ) 99.
213 L eicht, 1917. 9. V. sz., 10— 11. VIII—IX. sz., 39—41. XLV. sz.

112
 A gyűléseket rendszerint hadiszemlével (monstra taleae) kötötték össze. Ennek
megfelelően a legrégebbi gyűlések helyei tágas, hadiszemlére alkalmas területek
szomszédságában voltak.214
1269 decemberében a patriarchai szék vacantiája idején új, addig ismeretlen hang
szólalt meg a friauli forrásokban: a „consilium consiliariorum terrae Foriiulii". A
parlament ekkoriban néhány tagját kiválasztva, külügyi tárgyalásokkal és szerződések
kötésével bízta meg. Fokozódó jelentőségüket és a friauli rendiség képviselőiként való
állandósulásukat a Leicht által feltárt forrásanyag alapján lehet a legjobban nyomon
követni. Ezek a tanácsosok részesei voltak 1270-ben azoknak a tárgyalásoknak,
amelyeket a cseh királlyal voltaképpen a patriarcha nélküli friauli állam folytatott.
1270. május 1-én ugyanis Cividaléban Ottokárral szerződést kötött az „aquileiai
káptalannak, valamint Friaul terra (szabadjainak) m inisterialisainak és communitasai-
nak szavával, engedelmével és felhatalmazásával (de verbo licentia el auctoritate
capituli Aquilegiensis. . . ministerialium et communitatum térré Foriiulii) Vidus decanus
Civitatensis, et Leonardus de Faugnaco canonici Aquilegienses. . . de Spenembergh,
Hericus de Mels, Asquinus de Varmo, Federicus de Pinzano, Nicolaus de Budrio,
Franciscus gastaldio, Christoforus de Utino, Conradus gastaldio Civitatensis, Henricus
Tuson de Civitate et Nicola de Glemona".
Hogy itt tulajdonképpen a consiliariusokról lehetett szó, bár az oklevél ezt nem
tünteti fel, azt Fülöp választott patriarchának három hónappal későbbi nyilatko­
zatából következtethetjük. Ő ti. választott főkapitányi minőségben beleegyezését adta
azokhoz a tárgyalásokhoz, amelyeket Velencével folytatott az aquileiai káptalan,
dékán, Friaul terra consiliariusai és homói.215
Itt friauli tárgyalófelekként ugyanazok az elemek láthatók, mint a cseh királlyal
kötött egyezményben, csak a tanácsosok közreműködését is feltüntetik. Az analógia
alapján az előző oklevél csak név szerint felsorolt intitulálóiban ezért ilyen
tanácsosokat kereshetünk.
A consiliarius intézmény tehát szükséghelyzetben jelent meg, trónüresedés idején,
amikor a friauli államnak, illetve parlamentjének fejedelem nélkül kellett magát
kormányoznia. A tanácsosok a parlament által eredetileg csak átmeneti időre
választott, alkalmi bizottságnak voltak a tagjai. Ez a bizottság, a hasonló európai
intézményektől eltérően, nem a rendi gyűlés és az uralkodó közötti küzdelemben
keletkezett, és eredeti feladata sem az uralkodói hatalom rendi ellenőrzése vagy
korlátozása volt. Erről nem lehetett szó, hiszen éppen szükségintézkedésként,
patriarcha nemlétében választották a tanácsosokat.
Annál érdekesebb, hogy az utóbb kinevezett patriarcha megtartotta a választott
tanácsosok intézményét.
A patriarcha tanácsa természetesen nemcsak ezekből a consiliariusokbóX állt, hanem
olyanokból is, akik egyébként nem voltak tagjai a parlamentnek. Jól példázza ezt egy

2U L h c h t , 1917. LXXVI., T r a v e r s a , 1911. 36.

215 L e ic h t , 1917. 10—12. VII—Vili—IX. sz.

8 Gerícs József 113

1274. évi döntés: „Mind Raimund patriarcha tanácsosai, mind mások összegyűlvén a
patriarcha úr teljes tanácsában, itt a cseh király úr kívánságára a (patriarcha) ezt a
feleletet adta. . . miután minden consiliariusá\al tanácsot tartott és ítéletet hoztak.” Ez
alkalommal lombard nemesek, a páduai podesta és más, parlamenten kívüli személyek
is jelen voltak.216
A tanácsosok rendi megoszlásáról jó áttekintést ad az 1275. január 14-i oklevél,
amely az udinei colloquium generálén a görzi gróf ellen a patriarchának „consiliariusai
tanácsával, egyetértésével és akaratából hozott” rendszabályairól szól: itt taná­
csosként két egyházi személyt, négy nobilist (egy libert + három ministerialisi) és két
városi communitas-kép\ise\őt sorolnak fel.217 -
1283-ban, a Velencével folytatott háború alkalmával Cividaléban a parlament és a
patriarcha együttesen választott olyan 24 tagú bizottságot, amely arányosan tükrözte
a parlament rendi összetételét. A 24 tag közül 6 a klérust, 6 a liberekét, 6 a
ministerialisokat és 6 a communitasokat képviselte. A gyűlés kifejezetten a háború és
béke ügyében való intézkedések hozatalával bízta meg őket, és elrendelte, hogy
döntéseiknek kötelező érvényűeknek is kell lenniök.218
1299-ben a parlamenten választott tanácsosok esküjéről hallunk. Ők maguk ekkor
ordinamentumban rendelték el az előző patriarcha, Raimund halála óta lefoglalt,
illetve birtokba vett javak visszaadását.219
1306-ban „ . . .O ttobonus.. . patriarcha és tanácsosai a teljes parlamenten rájuk
ruházott felhatalmazás alapján döntöttek és rendelkeztek” az erőszakosságok
ügyében követendő eljárásról.220
A tanácsosok megbízatásának időtartama — 14. századi adatok szerint — 3 hónap
volt.221
A tanácsosok 13. századi tevékenységének ismertetett dokumentumai jól áttekint­
hető képét adják Európa egyik leghamarabb létrejött rendi-képviseleti államszerke-

216 L eicht, 1917.12. X. s z .:„ ... tam consiliariis R. P. D. Raymundi patriarche Aquilegensis, quam aliis
in pleno ipsius d. patriarche consilio congregatis ibidem ad petitiones domini regis B ohem iae... habito
consilio omnium suorum consiliariorum determinata sentencia sic respondit. . . ” Uo. feltüntetve a
tanácskozás résztvevőinek névsora.
211 Leicht, 1917.16—17. XII. sz.: „ . . .de consilio, consensu et volúntate Wolrici prepositi Carnee et m.
Joannis Aquilegensis canonici et nobilium virorum dd. Artuici de Porcilleis, Valterpertoldi de Spinimbergo,
H enrid de Tricano, Joannis de Zuculla, Girordini de Civitate, Serafini de Utino consiliariorum ipsius
patriarche.” '
218 L eicht, 1917. 20—21. XVIII. sz.: „ . . .in colloquio generáli p e r ... patriarcham, prelatos, liberos
ministeriales et communitates Foriiulii electi fuerunt XXIV, videlicet VI. pro clero, VI. pro liberis, VI pro
ministerialibus et VI pro communitatibus, ut quicquid per illos tractaretur et m andaretur super facto dictae
werre et pads, attenderetur et observaretur. Qui ordinaverunt. . . quod pro werra fadenda et defensione. . .
ecclesie Aquilegensis... de quolibet manso omnium indiflerenter solví deberent XX. solidi Veronenses.”
Krónikás adat.
218 Leicht, 1917. 38—39. XLII. sz.
220 Leicht, 1917. 42—43. LXVIII. sz.
221 1328: L eicht, 1917. 71. LXXXII. sz., 1376. és 1378., T raversa, 1911. 71.

114
zetének, példázzák a rendek és a fejedelem korporációs gyakorlatból levont
korporációs megnyilatkozásoknak és hűbérjognak is megfelelő együttműködését.

VELENCE 13. SZÁZAD VÉGI ALKOTM ÁNYÁNAK VÁZLATA

A 13. század végén köztudomás szerint Velencében korlátozták az európai államok

közül a legcéltudatosabban és a legintézményesebben az uralkodó hatalmát. III.
András király anyjának családja a Morosini-dinasztia, a velencei oligarchia vezető
csoportjába tartozott. így eleve lehet valószínűsége annak, hogy Andrást anyja
családjának hagyományai személy szerint engedékenységre és megértésre hangolták
saját királyi hatalmának alkotmányos korlátozása iránt. Ezért látszik helyénvalónak
Velence 13. század végi intézményeivel foglalkozni, annak ellenére, hogy az itáliai
parlamentek ismertetése közben a legújabb kutatás (jelesül Marongiu) fontos
megszorítást tesz. Kirekeszti ui. tárgyalásából a városok népgyűléseit, jóllehet
„parlament” elnevezésük volt, valamint az olyan városok tanácsait is, amelyek
nagyságuk folytán az általa vizsgált intézményekétől nem túlságosan eltérő módon
alakultak. A kirekesztendő városi tanácsokhoz sorolja Velence Nagy Tanácsát is.222
Az olasz kutatás fenntartásának ismeretében kezdünk tehát a velencei intézmények
vázolásához.
A velencei államfő, a dogé hatalmát a 13. században már annyira megnyirbálták,
hogy a Nagy Tanács így rendelkezett a dogé és a melléje rendelt szűkebb tanács, a
Signoria tagjai, a consiliariusok közti viszonyról: „Ha a dogé úr és a tanácsosok más
véleményen vannak (dissentiant), úgy járjanak el, ahogyan a tanácsosok mondják.”223
A dogé olyan szorosan függött tanácsosaitól, hogy a dogé és consiliariusai majdnem
minden oklevélben és rendelkezésben egyetlen testület tagjaiként szerepelnek, a Nagy
Tanács utasításai pl. együtt szólnak a fejedelemnek és tanácsosainak. Állandó for­
mula lett a Dux et consiliarii,22425
Az államfőnek mint személynek a döntési joga legalább a 13. század második
felében már ismeretlen volt, és magáévá kellett tennie a tanácsosok akaratát. A
különböző hatóságok és testületek döntéseit tartalmazó, jegyzőkönyvszerű Libri de
Avogaria di Commun külön-külön fejezetet szentel az egyes kormányszékeknek. Ám
az első fejezet — jellemző módon — ezt a címet viseli: Incipit Liber communis continens
in se consilia domino duci et consiliariis pertinentia.215 A dogé és tanácsosai együtt
elnököltek a szenátus, a Nagy Tanács és a Quarantia ülésein. A Nagy Tanács ülései
alkalmával a dogé és tanácsosai külön emelvényen foglaltak helyet. A dogé a Signoria
beleegyezésével a szót is megvonhatta a Nagy Tanácsban.226

222 M arongiu, 1962. 74. 29. jegyzet.

223 Idézi a L ib e r F r a c lu sb ó Y . C laar, 1895. 100. 2. jegyzet és M aranini, 1927. 253—254.
224 C laar, 1895. 116. és M aranini, 1927. 203.
225 C laar, 1895. 100.
22,1 C laar, 1895. 45-^t6. és 102.

8* 115
 A dogé személyes hatalmának korlátozottságát és a Signoriáéna.k való aláren­
deltségét számos más előírás is kifejezte. így a Nagy Tanács előtt a saját
álláspontjaként kellett előadnia a kisebb tanács (Signoria) olyan döntéseit is, amelyet
ez utóbbi az államfő személyes ellenzése ellenére szavazott meg.227 1268-ban Lorenzo
Tiepolo dogé megígérte, hogy okleveleken nem fogja a Signoriáé helyett családja
pecsétjét alkalmazni. Államügyekre vonatkozó leveleket vagy akár pusztán olyano­
kat is, amelyeknek címzettje vagy küldője hivatalos személy volt, csak két tanácsos
jelenlétében zárhatott le vagy bonthatott fel. Két tanácsos jelenléte nélkül magán-
személyeket sem fogadhatott, a Signoria tagjait viszont bármikor fogadnia kellett.228
A hivatalnokok kinevezésére jogát már a 12. században elveszitette. 1192-ben
választásakor külön is kötelezte magát, hogy hatalma teljéből senkit nem fog hivatalra
segíteni, és a megfelelő testületek által választott személyeket tisztségükben megerősíti.
A 13. században a választandó személyekre csak javaslatot tehetett a Signoriával
egyetértésben a Nagy Tanácsnak vagy a választással megbízott közegeknek. 1286-ban
azonban ezt a jogát is elvették.229
Rendkívül szorosan függött a dogé a Nagy Tanácstól is. Az itt hozott döntéseket ő és
á Signoria köteles volt kihirdetni. Már 1192-ben ünnepélyesen meg kellett ígérnie,
hogy amennyire rajta múlik, a Nagy Tanács határozatai késedelem nélkül megvalósul­
nak. Ugyanekkor arról is lemondott, hogy az állam pecsétjét saját belátása szerint
fogja használni. Lorenzo Tiepolo Zára elleni hadjáratának idejéből való adat szerint a
dogét a Nagy Tanács legfeljebb háború idején ruházta fel a szuverenitás jogával, adta
át neki saját döntési jogát.230
Intronizációja alkalmával a dogé gondosan szerkesztett ígéretek ( Promissiones)
megtartására tett esküt. Ennek szövegét az öttagú Collegio dei Correttori alla
promissione dúcaié állította össze esetről esetre a doge-választás előtt. A dogé halála
után az Inquisitori sovra il Dogé defuncto három főnyi bizottsága vizsgálatot folytatott
annak megállapítására, nem sértette-e meg az elhunyt akármiben is promissióit. Ha
valaki ilyen bejelentést tett, akkor szabályos per indult, s tanúként kihallgathatták a
Signoria tagjait is. Az eljárás tartama alatt az inquisitores zárlat alatt tartották a
meghalt dogé örökségét, hogy belőle meg lehessen téríteni az általa netán okozott
károkat.231 A 13. században tehát igen változatos módon korlátozták az arisztokrácia
javára az államfő hatalmát.
A század vége felé a velencei uralkodó osztály legbefolyásosabb, oligarchikus
csoportja nagy erőfeszítéseket tett, hogy az államhatalom központi intézményét, a
Nagy Tanácsot összetételében közvetlenül is a saját testületévé alakítsa, és valóban 21

221 C laar, 1895. 116. és M aranini, 1927. 203.: „ . . .dominus dux omnes partes in maion consilio in
persona debeat ponere, ácsi in minőre consilio contrarius fuerit in hac parte.”
221 C laar, 1895. 126., M aranini, 1927. 254.
229 C laar, 1895. 111. és 53.
250 C laar, 1895. 47. és 111., M aranini, 1927. 199. és 204.
221 C laar, 1895. 109— 114. és M aranini, 1927. 199—202.

116
lehetetlen legyen a körén kívül álló és számára nem kívánatos elemeknek a Nagy
Tanácsba való bejutás. Ez 11 évi küzdelem után, 1297-ben sikerült a Serrata dél
Maggior Consiglióval
Az első ilyen javaslatot 1286 októberében terjesztette a Nagy Tanács elé a Quarantia
három elöljárója. Eszerint az lehetett tagja bármelyik tanácsnak, aki addig vagy maga
is, vagy apja, vagy apjának apai őse a tanácsok tagja volt. Ha valakit e feltételek
hiányában választanak meg, az csak abban az esetben lehet tanácstag, ha a dogé,
valamint a hivatalban levő Signoria és a Nagy Tanács nagyobb része is megszavazza. A
javaslatot azonban Giovanni Dandolo dogé ajánlatára elvetették. Ugyancsak 1286
októberében nyújtották be és szavazták le a Nagy Tanácsban azt a javaslatot, amely
szerint három elektort kell választani, aki javaslatot tesz majd a Nagy Tanács
választandó tagjaira. Az utóbbiak közül azok lehetnének a tanács tagjai, akiket előbb
a Nagy Tanács szavazata, majd másodízben a dogé, a Signoria és a Quarantia
többségének szavazata is megerősít.232
1289-ben Pietro Gradenigo lett a dogé, az arisztokratikus oligarchikus javaslatok
lelkes híve. Ő 1296-ban ismét a Nagy Tanács elé vitte az 1286-ban már elvetett
javaslatokat, ekkor is sikertelenül. Végül ennek egy módosított formáját 1297. február
28-án sikerült Gradenigónak a Nagy Tanácsban elfogadtatnia. Ennek értelmében a
Quarantia bíróságnak egyénenként szavaznia kell mindazokról, akik a megelőző négy
évben tagjai voltak a Nagy Tanácsnak. Aki ezek közül a Quarantiábán legalább 12
szavazatot kap, az 1297. szeptember 29-ig a Nagy Tanács tagja lesz. Ekkor a szavazást
a Quarantiában meg kell ismételni az említett módon, és aki ezen is hasonló
eredménnyel esik túl, az újabb egy évre (azaz 1298. szeptember 29-ig) marad tagja a
tanácsnak. Ezen kívül három elektort is kell választani. Az ő feladatuk lesz a Nagy
Tanácsba olyanokat választani, akik azelőtt nem voltak az intézmény tagjai. Ám a
három elektor által választottak csak azután lehetnek a Nagy Tanács tagjai, ha előbb a
Quarantia is szavaz róluk, és ez alkalommal legalább 12 szavazatot kapnak. A
törvénynek eredetileg 1298. szeptember 29-ig kellett volna hatályban maradnia, de
ekkor újabb egy évre meghosszabbították, 1299-ben pedig egyszer s mindenkorra
elfogadták.233
A Nagy Tanács oligarchikus összetételét célzó, első javaslattal kb. egy időben a
Quarantia más, igen fontos jogosítványt is szerzett. Attól kezdve ui. megvizsgálta
minden szenátor tevékenységét hivatali esztendejének lejártával. Ennek a bírálatnak
az eredményétől függött az illető újraválaszthatása. Ám a Quarantia ezen kívül az
egyes szenátorválasztásokról is szavazott úgy, hogy a Nagy Tanács tagjai közül
kikerült elektorok szenátort választó aktusa csak akkor maradt érvényben, ha a
Quarantia utólag szótöbbséggel megerősítette.234 Ennek a jognak a Quarantiára\2*

222 C laar, 1895. 133— 134. és M aranini, 1927. 335. és 338.

233 C laar, 1895. 134— 139. és M aranini, 1927. 340—343. és 346—350.
234 C laar, 1895. 73—74. és M aranini, 1927. 279—280.

117
ruházása minden bizonnyal fontos része volt az oligarchikus kormányzati rendszer
megszilárdításának.
Érdekesen jellemzi ezt a rendszert, hogy a hajdan annyira fontos népgyűlés, a contio,
jelentőségét a 13. századra elveszítette, s a velencei főpapságnak mint testületnek a 13.
században már semmi szerep sem jutott az alkotmányban és kormányzatban, még a
patriarchának sem.233

6. KELET-KÖZÉP-EURÓPA

A hazai és külföldi történetírásban általános az a meggyőződés, hogy Lengyel-,

Cseh- és Magyarország fejlődése főként a feudalizmus korai századai alatt gazdasági
és társadalmi tekintetben egymáshoz nagyon hasonló volt. A lengyel Russocki ettől a
felfogástól indíttatva vette a három ország rendiség előtti gyűléseit összehasonlító
vizsgálat alá.
Ábrázolása szerint a kormányzás kezdeti formája mindhárom állam létének első
századaiban éppúgy oligarchikus volt, a hatalom kormányrúdját pedig éppúgy a
főtisztségviselőknek és nagyuraknak az az aránylag szűk csoportja tartotta kezében,
amelynek a király a feje, mint Európa akármelyik feudális államában fejlődése első
szakaszaiban.
Egyetlen uralkodó sem valósíthatta meg akármilyen tervét is a világi és egyházi
hatalmasságok támogatásának előzetes megszerzése nélkül. Ez rendszerint valamilyen
gyűlésen történt. Az előkelők támogatása különösen akkor kapott nagy jelentőséget,
amikor az uralkodó olyan új alapelveket állapított meg, amelyek a jövő törvényéül
szolgáltak. Aki valamilyen döntéshez tanácsot vagy hozzájárulást nyilvánított, ezzel
személyesen elkötelezte magát a döntés végrehajtásának előzmozditására is. Ez adta a
nagyurak előzetes hozzájárulásának a fontosságát.
Az egyszerű lovagok gazdasági és társadalmi szerepének jelentéktelensége meghatá­
rozta politikai gyengeségüket is. Különösképpen megállapítható ez Csehországban
egészen a 14. század végéig. Lengyelországban az emlitett kategória megerősödésének
kezdete — egyelőre azonnali jogi következmény nélkül — a 14. század elejére,
Magyarországon pedig a 13. század közepére tehető. A városok szerepét a
lovagokéhoz hasonlóan jellemezhetjük, néhány cseh civitas ritka kivételével. A
papságot ezeken az összejöveteleken, colloquiumokon az egyházi föméltóságok
képviselték, az elöljárók szava mindazokat elkötelezte, akik főségük alá voltak
rendelve, a hierarchia tagjai az egész klérus képviseletében mentek a gyűlésekre.
Mindez csak fokozta a colloquiumok oligarchikus jellegét.235236
Mivel a tárgyalt három országban a hűbéri gúla és a vazallusi kapcsolatok jóval
kevésbé fejlődtek ki, mint nyugaton, a helyi uralkodók feltehetően kedvezőbb politikai
helyzetben voltak nagyuraikkal, a tisztségek és főméltóságok viselőivel szemben,

235 C laar, 1895. 122—123.

236 R ussocki, 1974. 39—40.

118
 amelyeket uralkodói kegyből nyertek el, mint amilyen helyzetben a nyugati fejedelmek
és királyok találták magukat hűbéreseikkel szemben, akik vazalluskötelékek alapján
töltöttek be tisztségeket.
Kevésbé fontos ügyekben az uralkodók szokás szerint az udvaruk tisztségviselőiből
álló, szűkebb környezetükkel tanácskoztak. Curjójuk — legalábbis a 13. században —
nem hozott létre a központi kormányzat szerveként valamilyen intézményes tanácsot.
Amikor a vezető társadalmi csoportok fokozott támogatásának igénye merült fel, a
fejedelem vagy király külön evégett meghívott személyek szélesebb körével tárgyalt,
amely „nagy tanácsot” vagy kibővített curiát alkotott. Russocki szerint a három
ország közül Magyarországon figyelhető meg először, mégpedig a 13. század első
felében olyan jelenség, amely ugyanakkor jelenik meg Angliában is. A gyűlésekre járó
uraknak arról a törekvéséről van szó, hogy befolyást szerezzenek az állam főtiszt­
ségviselőinek kinevezésére: a nádorra nézve 1231-ben, a többi főméltóság dolgában
III. András korában foglalják ezt a követelést törvénybe. Kislengyelországban 1291-
ben II. Vencel privilégiuma tartalmazza azt a pontot, hogy a régi szokásnak meg­
felelően az uralkodó a tisztségeket és méltóságokat a püspökök és nagyobb bárók
tanácsa szeint fogja betölteni.237 Csehországban azonban hasonló törekvés csak a
14— 15. század fordulójáról ismeretes.
A szóban forgó időszak gyűléseit a források megkülönböztetés nélkül nevezik
colloquiumnak, conciliummk, conciónak, conventusnak, placitumnak, curia generális­
nak.
Az említett cseh, lengyel és magyar politikai gyűlések jellegükben, összetételükben
és feladatukban meglehetősen hasonlítottak a frank kori conciliumokhoz vagy a
későbbi curia generálisokhoz,238
Egymástól eltérő fejlődés útjára a 13. század közepétől lépnek ezek a gyűlések.
Lengyelországban még vagy ötven évig őrzik hagyományos tartománygyűlési
alakjukat. Amikor Lengyelország (a 14. század elején) mint királyság véglegesen
egyesült, ezek a gyűlések megtartották magasabb szinten helyi bírósági funkciójukat és
a helyi politikai tényezők egyesítését szolgálták. Országos síkon a királyi tanács és a 15.
századig csak nagy időközönként összejött conventiones generales alakították az
uralkodó osztály kollektív akaratát. A régi tartományi colloquium a masoviai
hercegségben a 15. század végéig maradt fenn legtisztább alakjában.
Csehországban II. Ottokár (1253— 1278) a királyi ítélőszéket elválasztotta a
conventiones generalestöl, állandó székhelyévé Prágát tette és tartását a beneficiara
Pragensesre bízta. Ez lett a judicium terrae (országos bíróság). Az említett lépés
lehetővé tette a királyoknak, hogy korlátozzák találkozásukat a politikai tényezőkkel,
amelyeket csak alkalomszerűen hívtak egybe.
Az ilyenfajta politikai összejövetelek semmiképpen sem öltöttek szabályosabb
jelleget, még a nagyúri oligarchia látható fölénye idején sem, amikor pedig a nagyurak

217 Bardach, 1964.2 250.

2M R ussocki, 1974. 44—45.

119
király nélkül is képesek voltak személye ellen irányuló conventiones generalesszá
egyesülni.
Az a körülmény, hogy nem voltak az ilyen nagyúri családok javára szóló,
megfelelően széles körű privilégiumok, megkönnyítette a Luxemburg-ház első királyai
számára az oligarchia befolyásának korlátozását és az uralkodóhoz hűséges
tanácsosokra támaszkodó, személyes kormányzásra ösztönözte őket. A rendek
részvételével tartott, bővebb gyűlések csak a 14. század vége felé tűnnek fel
Csehországban, s ez még mindig a király kezdeményezése volt. A városok, ámbár igen
kiterjedt kiváltságokkal rendelkeztek és erősebbek is voltak, mint a magyar- vagy
lengyelországiak, nem voltak különösebben érdekeltek az ilyen gyűlésen való
részvételben. Prágán és Kutna Horán kívül más városok lakói a 14. század végétől
kezdve jelennek meg a gyűléseken.
Ettől sokban eltérő fejlődést állapít meg Russocki Magyarországon. A 13. század
közepétől nagyúri és tőle különböző nemesi kategória fejlődési folyamatáról beszél,
amely az ország kormányzására valódi befolyást igyekezett szerezni főleg a generális
congregatio regnin. III. András idején ezek a gyűlések megkísérelték a királyra
kényszeríteni a főtisztségviselők kinevezésében és az államra vonatkozó, legfontosabb
döntésekben való közreműködésüket. Ám a királyi hatalomnak itt is sikerült majdnem
az egész 14. században a congregationes szerepét visszaszorítani, miközben a
bizalmasaiból és nagyurakból álló királyi tanácsot juttatta előtérbe.
Társadalmi, államkormányzati változások fontos és a korábbi időszak számára
ismeretlen intézményeket érleltek meg: politikai jellegű, helyi gyűléseket. Ebben a
tekintetben érdekes a Lengyel-, Morva- és Magyarország közti párhuzam. Morva­
ország számára ti. II. Ottokár nem állított fel olyan külön ítélőszéket, amely
hasonlított volna a Csehország részére szánt prágai bírósághoz. A király arra
szorítkozott, hogy a colloquium generalék vagy placitumok keretében a morvaföldi
nagyobb városokba intézkedésre jogosított tisztségviselőket rendelt ki. Az ilyen
gyűlések a 14. és IS. században tulajdonképpeni ítélőszékre és helyi politikai
gyülekezetekre oszlottak. Ez a jelenség analóg volt a Magyar- és Lengyelországban
megfigyelhetőkkel. Csehországban azonban az ilyen körzeti keretű, helyi gyűlések
csak később, a 15. század közepén tűnnek fel.239
A 14. század a három ország rendiségének és megfelelő politikai intézményeinek
szempontjából döntő időszak volt. Magyarországon a század vége felé ismét
megjelentek a fejlődésükben nyolc-kilenc évtizedre megállított rendi szervek.
Csehországban továbbra is érvényesült a nagyurak politikai fölénye. Ezt a Luxem-
burg-dinasztia királyai némileg korlátozni akarván, elősegítették a városok és a
lovagság politikai tevékenységét, tanácskozásra híván képviselőiket a IV. Vencel és az
urak uniója közti konfliktus idején. Lengyelországban az 1370-ben néhány évtizedre
hatalomra jutott Anjouk kedveztek a nemesség privilégiumai fejlődésének. A nemesek
ekkoriban mindig élénkebb politikai tevékenységet fejtettek ki.

2M R ussocki, 1974. 46—48. A cseh városokra I. Kaift, 1966. 208. és kk.

120
 Lehettek tehát helyzetek, amelyekben a politikai tényező szólította színre a rendi
képviselet kezdetleges alakját. Ilyen körülmények közt, amelyeket igen különféle okok
idézhettek elő, a kormánynál levők kényszerítve láthatták magukat arra, hogy
megszerezzék új politikai erőknek: a városoknak és lovagoknak a támogatását. A
királyokat ennek a támasznak a keresésére néha az a szükséghelyzet késztette, amelyet
éppen a lakosság oligarchikus csoportjai idéztek elő. A politikai színpadon az új erők
megnyilatkozásának mikéntje és időpontja különbséget teremtett — olykor nem is
jelentéktelent — a keletkezőben levő rendek gyűléseinek születési dátuma, fontossága
és szerkezete közt.
A jogelvek és intézmények szempontjából e gyűlések fejlődése olyan körülmények
befolyása alatt állt, mint a jogi személy mibenlétére, az állam testületi szerkezetére
vagy a képviseletre vonatkozó elmélet általánossá válása. Ebben a tekintetben
Russocki határozottan Magyarországnak tulajdonít elsőbbséget, mert itt már korai
időtől fogva széltében használták a Communitas meg Corona Regni kifejezést.
Ugyancsak szokás lett Magyarországon a 13. századtól kezdve a felek perbeli
képviselőinek alkalmazása, ami — a szakirodalom szerint — nélkülözhetetlen feltétele
volt annak, hogy a politikai képviselet elméletét megteremthessék. Ugyanezeket a
fogalmakat Lengyel- és Csehországban csak fokozatosan, az egész 14. századon
végighúzódóan vették használatba. Lengyelországban a IS. század közepéig szokás
volt meghívni a congregatio regnikre különféle nemesi családok képviselőit is.
Russocki szerint Európa vizsgált vidékének anyaga a rendi gyűlések lényegéről és
fejlődésükről az „insztitucionalisták” és „korporatisták” közt folyt vita szem­
pontjából észrevehetően az előbbi irányzat álláspontja mellett szól. A rendek
képviselői ti. mind Csehországban a 14— 15. század fordulóján, mind Lengyelország­
ban a 15. század elején éppen az uralkodó kezdeményezésére és akaratából jelentek
meg a conventio generálisokon a király és tanácsa előtt. Nem lehet szó arról, hogy a
királytól a testületekben szervezkedő lakosság kényszerrel csikarta volna ki szabályos
részvételét a hatalom gyakorlásában.240
Kevésbé találja világosnak a helyzetet a lengyel kutató Magyarországon. Már
megelőzően az Árpád-házi királyok szokásának tekinti, hogy az oligarchiánál
szélesebb körök tanácsát kérték, s ennek a szokásnak a felelevenítését állapítja meg a
14. század vége felé. Ez ugyanolyan elvek szerint történhetett, mint Lengyel- és
Csehországban. Azok az események azonban, amelyek Magyarországon a 13. és 14.
századnak egyaránt a második felében történtek, arra mutathatnak, hogy a középkori
parlamentarizmus kezdeteinek kialakulásában nem hanyagolható el bizonyos
társadalmi csoportok kényszerítő lépéseinek szerepe. (Ezt a szerepet mindenekelőtt a
„korporatisták” hangsúlyozták.)
Russocki a három ország colloquium-jellegű gyülekezeteinek vizsgálata alapján
elégtelennek tartja a középkori gyűléseknek preparlamentekre és rendi parlamentekre
történő felosztását. A rendi gyűlések ti. Csehországban és Magyarországon a 15.

240 R ussocki, 1974. 49—50.

121
 század közepére, Lengyelországban pedig a végére jegecesedtek ki. Tagadhatatlan
azonban, hogy a kezdetleges colloquium generálék sokban különböztek a Magyar-
országon a 13. század második felében, valamint a 14. század végén, Lengyel- és
Csehországban pedig a 14— 15. század fordulóján tartott gyűlésektől.
Ez utóbbiak kétségtelenül nem voltak még önálló politikai szerepüknek vagy
erejüknek tudatában levő, olyan kollegiális testületek, amilyeneknek Marongiu a
parlamenteket jellemzi. Hasonlóképpen hiányzott olyasmi is, amit éppen a régi
„insztitucionalista” történészek hangsúlyoztak erősen: a résztvevők vonatkozásában
jól megállapítható jogokkal felruházott képviseleti egységek, valamint az ekként
meghatározott jogosítványú tárgyalások szakaszossága. E gyűlések esetében mégis
kétségtelenül a politikai kapcsolatok új elrendezésével és megfelelő intézmények kelet­
kezésével van dolgunk. Emellett szól önmagában az is, hogy az uralkodó kibővítette
a colloquiumokon részt vevő közönséget.
Az említett gyűléseket ezért Russocki szerint külön kategóriaként nagyon is fontos
önálló jelöléssel elhatárolni a feudális parlamentek kialakulási folyamatának egészén
belül mind a régies colloquium generale típusától, mind a teljesen kifejlődött rendi
gyűléstől, önálló jelölésként — korábbi javaslatát fenntartva — az „in statu nascendi
levő rendi gyűlés” meghatározást tekinti szükségesnek.2*1
A kelet-közép-európai rendiség tehát ezzel a sajátos gyűléstipussal gazdagította az
általános európai fejlődést.

LENGYELORSZÁG

Miután Ferdeszájú Boleszláv 1138-ban meghalt, a lengyel monarchia, amelynek

addig aránylag erős központi hatalma volt, mindinkább egymástól független és
növekvő számú fejedelemségre szakadozott. Dinasztikus kapcsolat volt köztük, mert
mindegyiket a Piast-ház valamelyik ivadéka kormányozta. Szerény, helyi keretek közt
minden fejedelemség a régi, egységes államszerkezetet és intézményi hierarchiát
utánozta.
A lengyelországi gyűléseket a 13. században ennek megfelelően egyaránt jellemezte
a tartományhoz kötöttség és a nagyúri, oligarchikus mivolt. Ebben a helyzetben,
amikor majdnem 200 évig király sem volt, természetesen országos, központi gyűlésről
sem lehetett szó.
Ha két vagy több territórium történetesen azonos fejedelem uralma alá került, saját
külön intézményeit, köztük gyűlését mindegyik megőrizte. Tartottak természetesen
olyan együttes tanácskozásokat is, amelyek összehangolták egy-egy fejedelem kezén
levő minden territórium nagyurainak politikáját. Az ilyen feudális összejövetelek a
hajdani tömeges gyűlésekre emlékeztető colloquium elnevezés megtartása ellenére is a
nagybirtokosok politikai vezető szerepét fejezték ki, a feudális urak kormányzásban
való részvételének szokásos formájává váltak.2*2
241 R ussocki, 1974. 51. és kk.
242 Bardach, 1964.2 249.

122
 Az irodalomban érdekes vita folyt a két oligarchikus intézmény: a tanács és a
colloquium (wiec) szerepéről és viszonyukról. Zachorowski szerint a gyűlés nem volt
önálló intézmény, hanem kizárólag a fejedelem kisegítő szerve és tanácsa, amelynek
véleménye nem kötelezte. Ezt a felfogást F. Buják utasította vissza.243 A. Gieysztor a
tanácsot a colloquiumtól teljesen különböző szervnek tekinti. Z. Wojciechowski és J.
Bardach már a 12. századra nézve hangsúlyozták a tanács fontosságát, de elismerték,
hogy a tanács funkcióját éppen ezek a colloquiumok is ellátták, sőt bővítették.244
Russocki azokat az okleveleket elemezte, amelyek felsorolják, mely bárók tanácsára
vagy beleegyezésével történt a bennük rögzített cselekmény, s kiemelik megfelelő
számú tanú jelenlétét. Az oklevelek azonban nem mondják meg, milyen minőségben
adtak tanácsot vagy voltak jelen az illetők: alkalmilag összehívott tanácskozáson
vettek-e csak részt, vagy az uralkodó közvetlen környezetéhez is tartoztak-e. Ez ui. az
egésznek az ugrópontja. Russocki az uralkodó közvetlen környezetéhez tartozás
biztos ismertetőjegyének azt tekinti, ha valamely tisztségviselő a fejedelmi oklevelek
tanúi vagy az oklevélbe foglalt cselekményekhez consiliumot adók közt az eseteknek
legalább 20 százalékában előfordult. Ez a kritérium jól alkalmazhatónak bizonyult
Szemérmes Boleszláv uralma (1234— 1279) alatt a kislengyelországi tartományra:
tizenegy olyan méltóság volt, amelynek betöltői megfeleltek a választott gyakorisági
mutatónak, elég gyakran, illetve hosszan tartózkodtak az államigazgatás központjá­
ban.
Jellemző a különbség ehhez képest a három nagylengyelországi tartományban. Itt
Kegyes Boleszláv idején (1243— 1278) és fejedelemségében csak egyetlen tisztségviselő,
a kancellár fordult elő az említett alsó határ feletti százalékban (26%) az oklevelekben.
I. Przemyslawnál (1241— 1258) öt, II. Przemyslawnál három ilyen tisztségviselő akadt.
A Kislengyelországgal szembeni, feltűnő különbséget Russocki a nagylengyelorszá­
gi urak csekélyebb hatalmával és az itteni fejedelmek ebből származó, előnyösebb
helyzetével, valamint a gyakoribb uralkodóváltozásokkal és a különböző trónköve­
telők hatalmi harcával magyarázza. Ez a két utóbbi körülmény óhatatlanul az
uralkodó legközelebbi munkatársainak állandó váltakozását okozta.
Ilyen módon csak Kislengyelországra nézve sikerült érvet találni a colloquium-
jellegű, alkalmi gyűlésektől független és többé-kevésbé állandó tanácsosok léte mellett.
A következtetés egész Lengyelországra való kiterjesztésének igazolása céljából
Russocki összegyűjtötte a colloquiumok okleveles említéseit, és összevetette azokkal az
adatokkal, amelyek a „bárók tanácsára” történt uralkodói aktusokra vonatkoznak.
Szerinte a fejedelem in colloquio a nagyurak összességének gyűlésén, de consilio pedig
közülük kikerült, szűkebb tanáccsal konzultálva járt el. Társadalmi szempontból
ugyanarról a kategóriáról: a bárókról volt szó, mind az in colloquio, mind a de consilio
intézkedésnél. A kimutatás szerint Kislengyelországban Szemérmes Boleszláv idejéből

143 Z achorowski, 1917. 42— 72., Buják , 1938. 1. 45. és kk.

244 G ieysztor, 1964. 149., W ojciechowski, 1948. 76. és 125— 126., Bardach , 1965. 440. és kk.,
Bardach, 1969. 5%.

123
 17 gyűlésre és 24 tanácsadásra, Nagylengyelországban Kegyes Boleszláv korából 1
gyűlésre és 7 tanácsadásra, I. Przemyslaw idejéből 3 gyűlésre és 10 tanácsadásra, II.
Przemyslaw korából pedig 1 gyűlésre és 20 tanácsadásra való okleveles hivatkozás
ismeretes. A számok azt mutatják, hogy a fejedelmek sokkal gyakrabban tárgyaltak
szűkebb tanácsukkal, mintsem a bárók összességével. A szűkebb tanáccsal való
tárgyalás gyakorisága a colloquium rovására különösen feltűnő Nagylengyelország­
ban, ahol a nagybirtok sokkal kevésbé szorította vissza a fejedelmi hatalmat.245
J. Bardach igen kiterjedt kompetenciát tulajdonit a tartományok 13‘. századi,
oligarchikus colloquiumainak, bár hangsúlyozza e joghatóság nem állandó és
területenként változó jellegét. A gyűlés egyetértése nélkül eszerint a fejedelem
általában nem hozott törvényt, nem viselt hadat és nem tárgyalt házasságkötésének
ügyében sem. Igen fontos volt a colloquium tevékenysége a bíráskodásban, és részben
kormányzati ügyekben, sőt colloquium választotta az új fejedelmet. Bardach szerint
tulajdonképpen a gyűlés jogosítványáról van szó olyan esetekben, mint amilyenekről
pl. a boroszlói püspök javára adott fejedelmi kiváltságok intézkednek 1249-ben és
1255-ben: az egyik szerint az egyház birtokaira és szolgáltatónépeire a fejedelem csak
olyan „igazságos” exactiót és collectât fog kiróni, amelyeket „a püspökök és a bárók
az ország javára és szükségletére jóváhagynak (pro utilitate terrae et necessitate
approbatae)" , a másik szerint a „communis solutiót. . . báróink tanácsára (de consilio
baronum nostrorum). . . vetjük ki”. Ugyancsak a colloquium gyakorolta Bardach
szerint az olyan kiváltságokat, amelyek már nem egyes személyeknek, hanem valamely
tartományban a bárók egészének szóltak, ekként átfogták a territóriumot és
előmozdították a bárók együttesének bizonyos jogi integrálását. Közülük a legkoráb­
bit 1228-ban adta ki Cienban a kiskorú Szemérmes Boleszláv gyámja: a feudális urak
jogi vívmányainak betartására, valamint „az elnyomás és a nem járó adók
mellőzésével. . . a püspökök és a bárók tanácsa szerinti” kormányzásra kötelezte
magát. Ebbe a. privilégiumsorba tartozik a II. Vencel kislengyelországi uralomra
jutása alkalmából 1291-ben kibocsátott kiváltságlevél: eszerint Vencel a tisztségeket a
főméltóságok viselőivel egyetértésben fogja betölteni. Ennek a privilégiumnak nagy
újdonsága, hogy benne a világi és egyházi urak mellett a polgárok is ünnepélyes
ígéretet kapnak a fejedelemtől: semmi új és törvénytelen szolgáltatással nem terheli
őket.2*®
Ugyancsak a gyűlés gyakorolta az ellenállási jogot, amiről természetesen a fejedelem
részvétele nélkül döntött. Már a 13. század legelején Igazságos Kázmér szájára adva,
Kadlubek, a nagyúri szemléletű krónikás kinyilvánította: „Méltán veszíti ugyanis el az
uralomhoz való jogát az, aki visszaél a ráruházott hatalommal.” A jogot 1270/71-ben
kodifikálta IV. Henrik boroszlói fejedelem. Elismerve ui. maga felett a cseh király
pártfogását, vállalt kötelezettségeinek nem teljesítése esetére felhatalmazta a
püspököket: tartományát egyházi tilalom alá vethetik és hűbéres uraival együtt az ő

MJ R ussockj, 1977. 8— 15.

244 Bardach, 1964.2 229. és 250.

124
hűségét elhagyva, a cseh királyhoz csatlakozhatnak. Nyugat-Pomerániában az 1283.
évi rostocki „tartományi béke” (Landfrieden) értelmében rendelkezéseinek a
fejedelem általi megsértése esetén illette meg a rendeket az ellenállás joga.
Az ellenállás szélsőséges esete volt, ha a fejedelmet erőszakkal elűzték. Ez történt pl.
1268-ban Ziemomysl kujawiai fejedelemmel, 1300-ban pedig Lokietek Ulászlóval,
mint Nagylengyelország fejedelmével.247
A 13.— 14. század fordulója a széttagolódás addig nem ismert foka ellenére az állami
egységesülés előestéje is volt. A lengyel tudat megerősödéséhez Bardach szerint
nagyban hozzájárult a német terjeszkedés elleni küzdelem. Ennek során a lengyel nyelv
védelmének szempontja is felszínre jutott. Éber szemmel figyelt minderre a lengyel
világi papság, és élénk visszhanggal válaszolt az állami egység megteremtésének és a
lengyel öntudat élesztősének nagy feladataira. A lengyel papságnak szellemi vezére
volt ekkoriban Jakub áwinka gnieznói érsek. Ő az 1285. és 1287. évi Ijczycai
zsinatokon kimondatta, hogy azoknak, akik egyházi iskolában oktatnak, tudniuk kell
a lengyel nyelvet, s azokat a javadalmakat, amelyekhez plébánosi kötelezettségek
fűződnek, csak lengyel földön született és lengyelül beszélő személyek tölthetik be.
Utasították a püspököket a javadalmak megvonására olyan monostoroktól, amelyek
nem akartak újoncaik közé lengyeleket felvenni. A pápa előtt panaszt emeltek
elnémetesedett sziléziai ferencesek ellen, akik önkényesen a szász rendtartományhoz
csatlakoztak. A német egyházi befolyás ellen küzdve és a partikuláris szempontú
politikát folytató főpapok ellen fellépve, Swinka a lengyel politikai egység elszánt híve
volt.248
Az állami egység előrehaladásának mértéke szerint tűntek fel az összállami
gyűlések: 1306-ban a krakkói és 1318-ban a sulejówi. Ezek azokhoz az országos rendi
gyűlésekhez vezető fejlődés kezdetén állnak, amelyek a következő korszakban
alakulnak majd ki. Tulajdonképpen mind a két említett gyűlés Lokietek Ulászlónak
lengyel királlyá tételével függött össze. 1318-ban Ulászló a papság, a nemesség és a
városok nevében levélben kérte megkoronázását a pápától. A kérelem szerint
Lengyelország eredményes védelme és elveszített részeinek visszaszerzése az állami
egység megszilárdulásától függött, amely egység látható bizonyítékául a Lokietek
fejére tett királyi koronának kellett szolgálnia.249
Az állam egyesítése után tartott gyűlések szerepéről — legalábbis a 14. századra
nézve — korántsem egységes a legújabb lengyel szakirodalom felfogása.
Az egyes részterületeknek (zié/w'áknak) Bardach előadása szerint már a királyság
egyesítésétől fogva saját helyi gyűlésük (wiec) volt, amely az illető terület ügyeiről
tanácskozott. Egyetemes jelentőségű kérdéseket országos gyűléseken döntöttek el.
Ilyent Lokietek alatt négyet tartottak: 1306-ban, 1318-ban, 1330-ban és 1331-ben,
vagyis ritkán. Az országos wiecck mellett, de náluk gyakrabban voltak provinciális

247 Bardach, 1964.2 248.

“ • Bardach, 1964.2 242.
2W Bardach, 1964.2 251. és 242.

125
gyűlések: kislengyelországi és nagylengyelországi. (Ez utóbbi Nagylengyelországot
Szélesebb körben fogta át Kujáviával, Sier^dz-zal, C^czycával és a dobrini ziemiával.)
Nagy Kázmér (1333— 1370) szintén ritkán hívott össze országos gyűlést, s nem volt
erre állandó határidő sem megállapítva. Ő a személyes kormányzás politikáját
folytatta. Nem szívesen tartott tehát olyan gyűlést, amelyen az egyházi és világi
nagyuraké volt a túlsúly. Az elsőt 1334-ben rendezték. A király ezen ismertette a német
lovagokkal kötendő szerződés tervét Kis- és Nagylengyelország „comeseivei,
castellanusai\a\ és nemességével”, valamint legnagyobb városainak küldötteivel.
Elevenebb tevékenységet fejtettek viszont ki a provinciális gyűlések, a törvényhozással
külön foglalkozván Kislengyelország és külön Nagylengyelország, a két alapvető
tartomány számára.
A gyűlések azután alakultak az általános terminológia szerinti közgyűlésekké,
sejmekké, amikor rajtuk a főméltóságok viselői és nagyurak mellett megjelentek a
nemesség (szlachta), valamint a városok és káptalanok képviselői.
Az országos és provinciális sejmek kettőssége Bardach szerint a társadalmi és jogi
szerkezet Kis- és Nagylengyelország közti különbségeivel magyarázandó, megléte
pedig egészen a 15. század végéig a lengyel parlamenttörténet sajátossága. Ugyanazo­
kat a kérdéseket mind országos, mind provinciális gyűlésen el lehetett dönteni. A
provinciális gyűlések kétségtelenül azért feleltek meg jobban a királynak, mert ezeken
csak egyik tartomány képviselőivel állt szemben. Ezeket könnyebben rávehette
propozícióinak elfogadására, amit azután érvként használhatott a másik országrésszel
szemben.250
Az országos sejm a 14. század végétől lett a rendi monarchia szerkezetének
megszokott elemévé. Bardach előadása szerint tehát a lengyelországi gyűlések Nagy
Lajos haláláig, 1382-ig mindenesetre nem voltak képesek megszabadulni 13. századi
jellegzetességeiktől: sem nagyúri mivoltukat nem vetkőzték le, sem nem voltak képesek
megfelelő jogosítványokkal rendelkező, igazi országos rendi parlamentekké fejlődni.
Az összképen a szórványosan összehívott és kellő joghatóság nélküli országos
gyűlések aligha változtatnak.
Ez az állapot teljes összhangban van a nemességnek a részére adott királyi
privilégiumokból következtethető helyzetével. A királyság egyesítése előtt természet­
szerűen csak egy-egy részfejedelemség nemessége nyerhetett a fejedelemtől privilégiu­
mot. Ám az ország egyesítése után még fél évszázad telt el, amíg az első
összlengyelországi privilégiumot kibocsátották: 1355-ben. A rendiség helyzetét ebben
a szakaszban érdekesen jellemzi, hogy amikor Nagy Kázmér 1343-ban békét kötött a
német lovagokkal, az egyezményt szavatoló dokumentumokat nem együtt, hanem
külön-külön állították ki a papság képviselői, az egyes tartományok palatínusai és a
városok. Amint K. Górski szellemesen megjegyezte: a rendek akkor még nem
„integrálódtak állammá”, s Lengyelország egyesítése annak ellenére sem teremtette

250 Bardach , 1964.2 442-445.

126
meg a rendi parlamentet, hogy a lovagok és a parasztság megtette a magáét az
egyesítésben.
A nevezetes 1355. évi kiváltságlevelet a gyermektelen Nagy Kázmér utódául
kiszemelt unokaöccse, Lajos magyar király adta ki. Ebben nemcsak az előkelők,
hanem a papság, a nobiles, a milites, a civitasok, villák és lakóik, valamint inquilinusok
szabadságának a tiszteletben tartására is ünnepélyes ígéretet tett. További nevezetes,
országos kiváltságlevél volt az 1374. évi kassai privilégium. Szintén Nagy Lajos
nevéhez fűződött. Ő 1374-ben Kassán rá akarta venni a lengyel királyi tanács urait,
hogy ismerjék el egyik leánya javára a nőág trónöröklési jogát, ami a régi szokás
megváltoztatása volt. Miután a király megígérte, hogy semmi tisztséget nem ruház
idegenekre és nem ró ki magasabb adót, mint paraszti laneusonként a királyi
főhatalom elismerésének jeléül ( in signum summi dominii) két garast, a tanács feladta
kezdeti ellenkezését, és az egész ország nevében elismerte Lajos egyik leányának
trónöröklési jogát, azét, akit a tanács fog kiszemelni. Ezt Górski kétségtelen
fordulópontnak tartja a politikai szerkezet fejlődésében, bár pillanatnyilag nem
keletkezett az ország képviseletére új intézmény.
Bardach felfogásától eltérően Górski szerint az „országot” az állami egység óta
változatlanul egyetlen szerv képviselte a 14. században: a királyi tanács, amely mint
intézmény, a királysággal együtt alakult újjá. Tagjai lettek a püspökök, valamint a
provinciális és territoriális közigazgatás egykori vezető tisztségviselői: a vajdák
(palatínusok) és castellanusok, akik a 14. században már egyáltalán nem látták el
azokat a feladatokat, amelyek az uralkodó hajdani közigazgatási közegeiként
betöltött méltóságukból következtek volna. A közigazgatás királyi vezető tisztvise­
lőiként, a király helytartóiként a sztaroszták léptek a palatínusok helyére. A palatínus
és castellanus szerepe megváltozott: régi méltóságuk címén tagjai voltak a királyi
tanácsnak. Igazi funkciójuk a vajdaságuk, illetve castellaniájukbeli nemesség
érdekeinek tanácsbeli, élethossziglani képviselete lett.251
Ezt a helyzetet királyi privilégiumok is szentesítették. Az 1374. évi kiváltság szerint
ui. a király valamely territórium méltóságára csakis az ottani birtokosok közül
nevezhet ki valakit, az 1386. évi privilégium szerint pedig ez csak az ottani nemesség
„tanácsából” történhet.252 (Ez természetesen nem vonatkozott a kifejezetten a király
kegyétől függő, ad beneplacitum kinevezhető és elmozdítható olyan tisztségviselőre,
mint a sztaroszta.)
A Lajos király halálával 1382-ben bekövetkezett trónüresedés, a királynélküliség
egészen új helyzetet teremtett és addig nem ismert hangot szólaltatott meg: a
communitas regnit.
1382 novemberében ui. megállapodást kötött Nagylengyelország tota communi-
lasa, amelyet a bárók, továbbá név szerint felsorolt nobilisok és milesek képviseltek,
valamint Kislengyelország communitasának képviselői. Megegyeztek abban, hogy

251 G órski, 1976. 57— 58.

252 Bardach, 1964.2 440.

I
J
tiszteletben kell tartani a Lajos leányának trónöröklésére vonatkozó egyezséget, és a
királynő megkoronázásáig gondoskodnak a határtartományoknak ellenséges
támadás elleni védelméről.
1384 márciusában az öt tartomány az elhúzódó interregnum miatt az ország király
nélküli kormányzásának szabályozása végett Radomban konföderádót kötött
anélkül, hogy az udvarral is megállapodtak volna erről. Eszerint Lajos lányának
megkoronázásáig az állam kormányzata a communitas dominorum et civitatumra
hárul, a hatalmat azonban ténylegesen az az öt úr és a székváros két tanácsosa
gyakorolja, akiket tartományonként a sztaroszta mellé rendeltek. Engedelmességi
esküt kellett tétetniük a communitasszA. A bizottság tagjainak ezzel szemben arra
kellett esküdniük, hogy a király megkoronázásáig működésüket communitatis et
coronae huius regni javára fejtik ki. A városok képviselőinek leszavazását úgy akarták
megakadályozni, hogy előírták a hozandó határozatok egyhangúságát. A hivatalok
adományozására nem jogosították fel őket. Rájuk bízták azonkívül a trón betöltésé­
nek eldöntését arra az esetre, ha Lajos leányát mégsem koronázhatnák meg. A
konföderádó az egyes tartományok communitasaii említi.253
Ugyancsak szerepel a communitas regni a Litvániával 1386-ban kötött unió
oklevelében, és ettől kezdve gyakran látható hozzájárulását adó félként különféle
kormányzati aktusokra vonatkozó dokumentumokban. A communitas regni a század
végétől formaszerüen évente közgyűléseken, sejmeken jött össze. Ezen bárki részt
vehetett, aki akart, és a küldötteknek sokáig nem volt külön kamarája. A tanács tagjai
ültek a gyűlésen, a nemesség állt és csak felkiáltással szavaztak. A nagyobb városok
képviselői csak ritkán voltak jelen. Az egykamarás központi országgyűlés az
arisztokrácia határozott fölényét mutatta.
Kevéssel utóbb, 1399-ben már a nemesség tartományi gyűléseiről, sejmikekról van
tudomásunk. 1404-től a király adómegszavazás végett hívta össze a sejmikekét. Az
ilyen gyűléseket látogató communitas mind nagyobb szerepet játszott a tartományok­
ban. A városok távol maradtak, a székeskáptalanok képviselői viszont megjelentek a
tartományi összejöveteleken, amelyek idővel a helyi önkormányzat szervei lettek.
Bardachhal ellentétben Górski azt hangsúlyozta, hogy a régi eredetű colloquiumók
(tviecek) a 14. században bírósági gyülekezetekké alakultak, s e jellegüket később is
megőrizték. Semmiféle genetikus kapcsolatukat sem ismeri el a sejmikekkel, amelyek a
14— 15. század fordulójának új képződményei.254
A sejm történetében a 15. század fontos szakasz volt. Ennek során a gyűlés felvette
nagyjában végleges alakját.
Bardach a rendi gyűlések fejlődésében siettető szerepet tulajdonít a rendek
adómegajánlási jogának, de tévedésnek tartja itt keresni a lengyel parlamentarizmus
eredetét. Bizonyítéka az, hogy a 14. század végén az első sejmekét nem adózási
kérdésnek szentelték, amely csak a 15. század folyamán került előtérbe, s a rendi

2,3 D abrowskj, 1961. 515—516., Bardach, 1964.2 451.

254 G órski, 1976. 59. és 73.

128
gyűlések továbbfejlődésének, nem pedig keletkezésüknek volt kiindulópontja. A 15.
század második felében az országgyűlés állományában három csoportot lehet jól
megkülönböztetni. Az első a legfőbb tisztségviselőkből állt, akik a teljes királyi
tanácsot is alkották (a század közepén 73-an voltak), majd a szenátus tagjai lettek. A
második csoport a részterületek (ziemiakok) alacsonyabb rangú tisztviselői voltak.
Szerepük még tisztázatlan. A harmadik csoportot a hivatalt nem viselő nemesek,
városi és székeskáptalani küldöttek alkották. Szórványosan talán a parasztság
küldötteit is meghívták (1422-ben?). A képviseleti jelleg megszilárdulása a 15. század
végéig is elhúzódott.*255 A 14. század végétől számítván a rendi gyűlés megjelenését,
Bardach dogmatikus jogi felfogásúnak minősít neves korábbi szerzőket: J. Bobrzyns-
kit és Kutrzebát. Véleményük szerint ti. az országgyűlés a rendi állam idején kizárólag
tanácsadó szerepet töltött be. Ezért alkalmazták rá a „királyi tanács” jelölést, a sejm
nevet pedig a 15. század végének rendi képviselete számára tartották fenn, amikorra
létrejött a külön képviselői kamara. Bardach ezt a megkülönböztetést azért tartja
formálisnak, mert a sejm kamarákra oszlása és a szlachta érdekeit képviselő elemnek
külön képviselői kamarába való tömörülése a sejmnek nem a kezdete volt, hanem
fejlődésének fokozata. A sejm kialakulási folyamatának bemutatásában Bardach az
A. Rembowski és A. Pawinski, az ún. varsói iskola képviselői által tett megállapításo­
kat követi, és csak azt kifogásolta Rembowski előadásából, hogy a nemesi parlament
eredetét pusztán a szövetkezések, konföderációk szervezésével kapcsolta össze.256

CSEHORSZÁG

A cseh történetírásban majdnem közkeletű az a vélemény, hogy a lovagság,

legfőként pedig előkelő, nagyvagyonú kategóriája már a 12. században rendi alapokon
szervezkedő erőt, „cseh politikai nemzetet” alkotott, Csehország patrónusának, Szent
Vencelnek a „famíliájává” egyesülve.
Ezt a felfogást R. Köss dolgozta ki a 20. század első évtizedeiben. Újabban
mindenekelőtt F. Graus képviselte.
Beható bírálata a lengyel Russocki nevéhez fűződik. Ő külön monográfiában
foglalkozott a cseh előparlamentarizmussal. A cseh fejlődést a lengyel- és magyar-
országival párhuzamba állítva mutatta be.257
Ismerkedjünk meg a vitás kérdésekkel!
Graus a „cseh politikai nemzet” 12. századi rendi szervezkedéséről vallott elméletét
főként Konrád Ottó fejedelem 1186 és 1191 közt kiadott statútumaira, illetve a
hozzájuk vezető, feltételezett gazdasági-társadalmi folyamatokra alapozta.258

255 Bardach , 1964.2 444— 445.

256 Bobrzynki, 1876., K utrzeba, 1919., Rembowski, 1896., Pawinski, 1895., Bardach, 1964.2 446.
222 Köss, 1919., G raus, 1961., G raus, 1966., R ussocki, 1973.
251 G raus , 1961. 54.

9 Genes József 129

 A vita alapjául szolgáló legfontosabb szövegek: 1. cikk: „Omnes hereditates quas viri
nobiles tam maiores quam minores tempore ducis Conradi sine querella iuste et pacifice
possederunt, in bona tranquillitate paris amodo possideant.” 18. cikk: „Si quis non
habuerit filios vei filium, et filias habuerit, ad illas deveniat haereditas; at si non fuerint,
haereditas deveniat ad proximos haeredes."
Szerinte ez a statútum a hűbéri örökösödési jog bevezetését célozta, mások pedig
cseh viszonylatban olyan országos jelentőségű dokumentumnak tartják, mint
Angliában a Magna Charta vagy Magyarországon az Aranybulla.259
Graus elméletével szemben Russocki arra hivatkozik, hogy a cseh források egészen
a 13. század közepéig megkülönböztetik a nemzetségi és jutalmazásul szolgáló
adománybirtokot, amelyet legnagyobbrészt öröklődő birtoklásra adtak. Szerinte
Csehországban a feltételhez és időhöz kötött nyugati benefíciumokhoz azoknak a
személyeknek a földdel való ellátása állt a legközelebb, akik uralkodói, főpapi vagy
nagyúri kliensek voltak. Bizonyosra veszi, hogy a statútum nem az ő birtoklásukat
szabályozza, nem a hübéijog szféráját leginkább megközelítő kategóriára vonatkozik.
Russocki az 1. cikkben az egész nemzetség ingatlanban való zavartalan birtoklásának
bizonyos feltételek melletti elismerését látja, a 18. cikk tartalmát pedig az uralkodói
caducitasnak a lovagság általi korlátozásában jelöli meg. Ezért elveti Graus
forrásinterpretációját.260
A cseh rendiség 12. századi eredetére és 13. század elején élvezett jelentőségére
vonatkozó elméletekben fontos szerepe volt az ún. Szent Vencel-ideológiának és a
Szent Vencelt ábrázoló, állítólag rendi pecséteknek.
Gyakran idézik idevonható adatként a vysehradi krónikás 1126-ra vonatkozó
feljegyzését: miután a csehek megverték a német királyt, „elmondhatatlan öröm
keletkezett. . . Szent Vencel egész famíliájában (inenarrabile gaudium. . . per totam
famíliám sancti VencezlaiJ”. Az itt em litett, família sancti Vencezlai”-t a cseh kutatók
— D. Trestik áttekintéséből megállapíthatóan — általában az alakulóban levő cseh
„politikai nemzet”-tel, úri renddel azonosítják.261 Szent Vencel akkoriban a
„cseheknek” éppúgy patrónusa volt már, mint országuknak. A cseh államot, mint
belső békéjének őre, ő testesítette meg.
Vencelnek ezt a szerepét állítólag 12. századi pecsétfeliratok és ábrázolások is
kifejezik. Alakja 1147-ben tűnik fel először II. Vladiszláv egyoldalú hercegi pecsétjén
„Pax S. Wacezlai in manu ducis Wadizlaus" felirattal. Amikor Vladiszláv 1158-ban
király lett, kétoldalú pecsétet vésetett. Ennek az érempecsétnek a hátlapjára került
Vencel alakja „Pax regis Wladislai in manu Sancti Wencezlai" felirattal.262 R. Köss, a
13. század eleji cseh rendiség elméletének úttörője, magát az érempecsétet két külön
pecsétből állónak minősítette. Az első lap lenne a királyé, a Szent Vencelt ábrázoló

JM VaneCek , 1941. 107. és kk.

R ussocki, 1973. 52.
T restik, 1968. 200.
“ 2 T restik, 1968. 202., 214—215., G raus, 1966. 150.

130
hátlap pedig a cseh comites, illetve az ország pecsétje. Ezeket egy pecsétté egyesítették.
Esetünkben tehát tulajdonképpen a Mitbesiegelung különleges formájáról lenne szó
Köss szerint. Ahelyett, hogy két külön, egyoldalú pecsétet tettek volna az oklevélre,
ugyanarra a viasztömbre nyomták mindkettőt. Henrik Bretiszláv (1193— 1197)
püspökfejedelem oklevelén külön szerepel a Sigillum s. Wencezlai.
Valóságos cseh communitas nobilium bizonyítékaként hivatkoznak szintén Köss
nyomán I. Ottokár 1219. évi, a pápa követelésére kiállított oklevelének megpecsételési
záradékára. Az oklevél a prágai káptalan sérelmeinek orvoslásáról szól. A király a
dologról ,.habito consilio et consensu nobilium” döntött és az oklevelet „biztosítékul
(vice cautionis)” erősítették meg „külön pecsétünkkel, valamint Csehország közös
pecsétjével, azaz Szent Vencelével egyetemben, mivel comeseink közös ügyben külön
pecséteket nem alkalmaznak (sigillo nostro speciali cum sigillo communi regni
Bohemiae videlicet sancti Vencezlai, quia comites nostri specialibus non utuntur in facto
communi sigillis)" ,263
A cseh rendiségnek ez a Szent Vencel védnöksége alatt feltételezett fejlődése Graus
szerint a 13. század közepe táján addig ismeretlen, magas szintre jutott. Ez szintén
pecséttel kapcsolatban fejeződött volna ki, mégpedig a beneficiarii Pragenses II.
Ottokár által rendszeresített országos bíróságának az idézőpecsétjén. Ennek felirata:
„Szent Vencel, a csehek hercege egész országának bírósági pecsétje. Szent Vencel
törvénybe idéz. (Sigillum iustitiae totius terrae sancti Vencezlai ducis Bohemorum.
Sanctus Vencezlaus citat ad iudicium.)” Magának az országos bíróságnak a
felállításával az úri rend fontos hatalmi pozíciót ragadott volna el a királytól,
intézményt kaparintott volna meg.264
A Szent Vencel-ideológiára és pecsétekre vonatkozó, ismertetett elméletet, valamint
a cseh rendiségről belőlük vont következtetéseket Russocki részesítette találó és alapos
bírálatban. Rámutatott, hogy Vencel személyében az uralkodóház tagját tisztelték
szentként. Kultuszát ezért mindig a dinasztia érdekeinek és céljainak a szemszögéből
kell vizsgálni. Az urak a királlyal Szent Vencelre hivatkozva, mint az „ország”
szószólói és megtestesítői csak a Przemyslida család kihalása után, „idegen” dinasztia
alatt helyezkedhettek szembe. Russocki szerint helytelen a vysehradi krónikástól
idézett adatnak az a kizárólagos magyarázata, hogy a szent pártfogó tisztelete a
cseheknek a császártól való függetlenségre irányuló törekvéseit fejezte ki.
II. Vladiszláv, aki Vencel képmását elsőnek vétette fel a pecsétjére, 1158-ban
Barbarossa Frigyes kegyéből emelkedett cseh hercegből királlyá. Uralkodói hatalmát
a császár segítségével volt képes csak megszilárdítani a cseh előkelők heves
ellenállásával szemben. A koronázásakor kiadott dénár előlapja a császárt ábrázolja,
amint koronát ad Vladiszlávnak, hátlapján Szent Vencel látható. Ismertetett
egyoldalú hercegi és kétoldalú királyi pecsétjén Vencel vele, Vladiszláwal van
kapcsolatban. Különösen sokat mond, hogy a kétoldalú pecsét hátlapján a király (s

262 Lu s c h i n , 1914.2 392—393.

244 Köss, 1919. 40., G raus, 1966. 146. és 150.

9* 131
nem az „ország”) békéje van letéve a szent kezébe. Ez a fontos körülmény pedig
ellenkezik a Szent Vencel-es pecsétlap esetleges „országos” vagy „rendi” pecsétté
nyilvánításával! Henrik Bretiszláv püspökherceg, akinek oklevelén a hercegi pecsét
mellett külön Sigillum S. Wencezlai van, szintén a császár támogatását vette igénybe
ahhoz, hogy helyreállítsa az erős központi hatalmat, amelyet az 1170-es és 1180-as
években az előkelők szétziláltak. Az ő idején szintén aligha fejezhette ki a Szent Vencel-
es pecsét a császári segítséggel megzabolázott urak kommunitását, illetve akaratát!265
V. Hruby az 1219. évi oklevélnek a királyi és azon kívül az „ország közös
pecsétjével” való megerősítését azzal magyarázta, hogy a cseh királyt és a világi
nagyurakat egyetemlegesen vádolták az egyház jogainak csorbításával. A pápa ezért
az összes bepanaszolttól követelte a sérelmek jóvátételét, illetve ennek szavatolását.
Nem volt tehát elegendő pusztán a király kötelezettségvállalása és pecsétje, hanem
kezeskedniük kellett mindezért a vele együtt felelőssé tett uraknak is. Nevükben ezért
kellett alkalmazni a regnum részére közös, ám a királyétól különböző pecsétet.266
Eszerint tehát a Szent Vencelének mondott pecsétlapot szükséghelyzetben, a pápai
követelés teljesíthetése végett mintegy ad hoc nyilvánították „az ország közös
pecsétjévé”.
Hrubyval egyetértésben Russocki a Szent Vencel pecsétjének az ország közös vagy a
bárók rendi pecsétjeként való alkalmazását szintén csupán adott pillanathoz
kötöttnek ismeri el.
A nagyúri regnum század eleji, közös állandó pecsétjének hiányára következtet
Russocki abból, hogy ilyennel a század végén sem rendelkeztek. Ti. II. Vencelnek való
hódolásukkor 1284-ben a bárók külön egyéni pecséteket alkalmaztak. Annak ellenére
történt így, hogy akkor már több esztendeje (II. Ottokárnak a morvamezei csatában
történt eleste óta) az interregnum idején ők kormányozták Csehországot. Russockinak
más kutatókkal együtt az a felfogása, hogy 1219 különleges helyzetében egyszerűen a
felségpecsét Szent Vencelt ábrázoló hátlapját tették meg sigillum communémk.
Russockiéhoz hasonló véleményt nyilvánított, de sokkal határozottabban fogalma­
zott a kérdés legutóbbi cseh vizsgálója, R. Novy: szerinte a szóban forgó pecsét I.
Ottokár harmadik típusú királyi pecsétjének pusztán a hátlapját (az ún. Szent Vencel-
lapot) jelentheti. Ezt a pecsétet — amely konkrét összefüggésben az uralkodó
döntésében részt vevő nemeseket kellett, hogy jelképezze — határozottan nem lehet a
szó intézményi, illetve rendi intézményi értelmében a nemesség pecsétjének tekinteni
(mint R. Köss tette). Ugyanígy alapjában nem használható az „ország pecsétje”
elnevezés sem, mert az „országnak” a 13. század elején korántsem volt jogalanyjellege.
Ebbe az összefüggésbe illesztve magyarázza a lengyel jogtörténész azt is, hogy II.
Ottokár eltávolította a királyi pecsétről Szent Vencel képmását és a prágai „országos
bíróság” idézőpecsétjére tétette át. Magát az „országos bíróságot” Ottokár nem bárói,
hanem királyi ítélőszékként szervezte meg, de az uralma alatt álló területek közül csak

l6S R ussocki, 1973. 50—51.

2«* H ruby , 1936. 174. és kk.

132
a szorosan vett Csehország, a terra Bohemiae számára, amelynek Vencel volt a
patrónusa, azonban Morvaország számára már nem. Ottokár az ő nevében távolléte
idején is eljáró ítélőszék királyi jellegének megőrzésére és a kizárólag cseh területre
szorítkozó joghatóságának kifejezésére alkalmazta a szent patrónus képmását a
bíróság idézőpecsétjén. Mivel azonban a bíróság maga ekkor még királyi és nem bárói,
rendi intézmény volt, idézőpecsétje sem tölthette be akkoriban a rendi pecsét Graus
által neki tulajdonított funkcióját.267
Néhány kutató — kifejezetten Otto Brunner elméletére hivatkozva — a 12— 13.
századi cseh nemesség és uralkodója rendi dualizmusának bizonyítékául hozta fel azt a
tényt, hogy a csehországi jogot 12. századi elbeszélő források (elsőnek Cosmas
Pragensis 1125 előtt) rítus terrae és hasonló kifejezésekkel, oklevél pedig először 1213-
ban ius terrae nevezettel jelölte. Az egész eszmefuttatás alapjául szolgáló terminus
értelmezésénél J. Prochno abból indult ki, hogy a terra a 13. század első évtizedeiből
származó ausztriai oklevelekben Gebiet einer Rechtsgenossenschaftot jelent, s hogy „a
tartomány (Land) lényeges ismertetőjegye nem a tartományúr léte, hanem a
tartományt olyan tartományi közösség (Landesgemeinde) alkotja, amely tartományi
jog (Landrecht) szerint él”.
Ennek megfelelően Prochno szerint az 1213. évi oklevélben a terra „az újonnan
hatalomra jutott Landesgemeindere vonatkozó kifejezés, amellyel később Csehország­
ban rendek ( Stände) néven találkozunk”. A terra ilyen magyarázata alapján Prochno
a 13. században feltűnő camerarius terrae, iudex terrae stb. kifejezéssel jelölt
tisztségekben rendi vagy rendivé alakult méltóságokat lát. F. Seibt, kiegészítve a 12.
századi krónikák már említett vonatkozásaival Prochno 13. század elejétől idézett
okleveles adatait, már a 12. századra nézve is számba veszi „a cseh tartományokban a
rendi-territoriális uralmi szervezetet (ständisch-territoriale Herrschaftsorganisati­
onj ”.268
Nézeteikkel szemben Russocki a terra eredeti jelentésének megállapításánál lengyel
analógiára hivatkozik. Lengyelországban ti. a terrigena a 14. században Nagy Kázmér
statútumának tanúsága szerint nemcsak a földbirtokos nemest jelentette, hanem az
ország bármelyik lakosát: a törvényben ui. a terrigena lehet dives veipauper, nobilis vei
simplex. K. Tymieniecki kutatásai szerint a terra eredetileg legalábbis mindazokat
felölelte, akik közvetlen kapcsolatban voltak vagy maradtak az állam bírósági,
katonai vagy kincstári feladataival. A iudicium terrae és iura terrae közbíróságot és
hazai, országos jogot jelentett a némettel és római-kánonival szemben. Alájuk, illetve
eléjük volt rendelve mindenki, akit immunitáson alapuló mentesség nem vont el az
állam joghatósága elől. A z „országos” jogot és bíráskodást az immunitás kialakulása
és a nemesség által szerzett előjogok fosztották meg az „országos” jellegtől és tették a
rendi önkormányzat kifejezőjévé. Ez az önkormányzat azután kisajátította a
„politikai nemzet” nevében való kizárólagos fellépést.269

R ussocki, 1973. 54—56., N ö v i, 1976. 164.

1M P rochno, 1961. 207., Seist , 1971. 466.
2<* T ymieniecki, 1947. 49., 56., 96., uö., 1966. II. 160.

133
 Russocki szerint ezek a 13— 14. századi lengyel fejlődésből merített tanulságok
sokban alkalmazhatók a cseh viszonyokra is. Az itteni dinasztiának mindvégig sikerült
megőriznie az ország területi egységét, Morvaország kivételével, amely az őrgrófok
leszármazottai közti osztozkodás tárgya volt. Csehország nem élte át a partikuláris
feldarabolódás periódusát. A fejedelem hatalmának meggyengülése a szüntelen trón­
változásban érvényesült. Az előkelők részére ez szabta meg, mint keret, politikai
befolyásuk növekedésének irányát és mikéntjét. Az ország egységének programját
mindvégig az uralkodó udvarának körei képviselték, nem a nagyúri csoportok. A terra
Bohemiae az egységes cseh állam szinonimája lett és a partikularizmus ellenkezőjét
fejezte ki a korszak nyelvében. A szó a 13. század közép« táján, amikor az állam határai
kiterjedőben voltak, kezdte az egésznek az etnikai magvát is jelenteni. 1278-ra, az
Ottokár halála utáni király nélküli időre lett nyilvánvaló, amikor a terra kiváltságos
elemei az ország érdekeinek szószólói és oltalmazói gyanánt léptek fel, hogy ezek az
elemek azonosulóban vannak magával a terrával. A folyamat teljesen az „idegen”
Luxemburg-család trónra jutásával bontakozott ki: a dinasztia a „cseh politikai
nemzet” akaratából szerezte meg az uralmat. Vele szemben azután a cseh urak a „régi
rendet” képviselhették, s a terra hagyományos jogainak és intézményeinek tiszteletben
tartását követelhették. A Vak János idején betöltött szerepük valóban olyan pozícióba
segítette a cseh nagyurakat, amely világosan őket tette „politikai nemzetté”, és ebben a
tekintetben is háttérbe szorította a lovagokat, a papságot és a városokat.210
Russocki az ismertetett polémia során adta elő saját, alaposan dokumentált
álláspontját a cseh protoparlamentarizmusról.
Előadása szerint a cseh állam nem élte át egészében a részekre tagolódás korát. így
azután igen hamar, a 12— 13. század fordulóján megkezdődött a királyi hatalom
megszilárdítása. Az uralkodók nem kis erőfeszítéseket tettek az államhatalom
koncentrálására. Az előkelők mégis egyidejűleg már a 13. század közép« táján kezdtek
nép»es klientélára támaszkodva szervezett csoportként fellépni, amely gyorsan
tudatára is ébredt szerepéének.
Magatartása a II. Ottokár 1278-ban, csatatéren történt halála utáni évtizedekben és
még az 1310-es években is sok közöset mutat számos más, olyan ország nemesi-rendi
csoportjainak tevékenységével, amely a rendiség fázisába lép«tt.
Az utóbbiakhoz viszonyítva, a cseh oligarchia politikai aktivitásának a jellegzetessé­
ge a meglepően szűk társadalmi bázis volt, az a körülmény, hogy küzdelmeibe
huzamosabban nem volt kép«s vagy nem is akarta szövetségesek nagyobb tömegét
bevonni.270271
A fejedelem kibővített kúriájaként működő gyülekezetekkel colloquium generate,
curia generális, iudicium generale elnevezésekkel jelölten Csehországban is találko­
zunk. Igazában a kiszélesített királyi tanács összejöveteleiről volt szó. Periodikus
összehívásuk 1220 körül válhatott szokássá. Erre I. Ottokárnak 1222-ben a prágai

270 R ussocki, 1973. 60—62.

211 R ussocki, 1973. 74— 75. és 110.

134
püspök javára adott kiváltságából lehet következtetni. A király ebben megigéri annak
„a nemrégen elharapódzott (non longo tempore inolevit tempore)" visszaélésnek az
eltörlését, hogy az egyházak élelemmel megrakott szekerekkel tartoztak a hadbavo-
nuló vagy gyűlést tartó (colloquium celebrantibus) királynak szolgálni. A privilégi­
umból úgy látszik, hogy a gyűlések még nem rögződtek egyetlen meghatározott
helyhez sem, időpontjukat pedig esetenként előre hirdették ki, mégis az akkori
politikai rend állandó alkotórészévé váltak. A király szerint ti. „mivel az apátoknak és
más egyházak főpapjainak ügyeikben oltalmuk csak nálunk van, bárhol kell majd
generale colloquiumol rendezni ügyes-bajos dolgaik meghallgatására, megígérjük,
hogy vagy megelőzően, vagy az alatt, vagy utána kevés csehvel és a kancellárral
számukra egy napig kihallgatást fogunk tartani.”. Nagyon fontos körülmény derül ki
I. Vencel 1249. évi ítéletéből, amelyet „az ország minden nemesével és bárójával, amint
szokásos, köztörvényszéken elnökölve (presidentes. . . iudicio generáli)” hozott. Ez az
adat a közgyűlések tartását már szokásosnak, kompetenciájukat pedig főként
jogszolgáltatási jellegűnek mutatja.272
A colloquiumoínak a század közepén történt szokásossá válása több ok követ­
kezményének tekinthető és igazában nem volt tartós. Az egész a kompetenciával
függött össze a legszorosabban.
Tévesnek látszik R. Kossnak az a véleménye, hogy meghatározott kérdésköröket
már a 13. században kizárólag gyűléseken vizsgáltak meg. Elutasítja Russocki Z.
Fialának azt a nézetét is, hogy az uralkodóknak a 13. században sikerült a maguk
kezében összpontositani az ország egész ingatlanforgalmának ellenőrzését, s az erre
vonatkozó kérdéseket intézték a gyűléseken. Találónak minősíti viszont Z. Simeéek-
nek azt a megfigyelését, hogy a colloquiumoV. mindenekelőtt az uralkodó alapfunk­
ciójának, a belső békén való őrködésének a körébe tartozó dolgokkal, vagyis a
legtágabb értelemben vett igazságszolgáltatással foglalkoztak. Az oligarchia meg sem
kísérelte akkor ennek kisajátítását és a kormányzatba ilyen módon való behatolást. A
gyűlések önálló joghatóságáról ezért legalábbis 1278 előtt nem lehetett szó. Az
uralkodó mindvégig központi szereplő maradt rajtuk. A gyűlések önálló joghatóság­
hoz jutása szükségszerűen bárói bizottság vagy tanácsszerű oligarchikus (vagy rendi
jellegű) szervek megalakulását okozta volna, amelyek a gyűlések közti időben
működve, a rendek vagy az oligarchia által a gyűlésen kivívott politikai fölény
megtartásán őrködtek volna, mint pl. Angliában vagy Aragóniában stb.273
A gyűlések periodikusságára nyilvánvalóan nagy hatással volt az egyházi és világi
előkelőknek az a törekvése, hogy a király bíráskodását lehetőleg állandó és előre
közhírré teendő helyekhez kössék. A bírósági ülésszakoknak a király általi, állandó
megtartása viszont olyan alap volt, amely Európa-szerte megkönnyítette az urak
számára a gyűlések szabályosabb összehívásának követelését. Magyarországon a
király az Aranybullában ezért volt kénytelen augusztus 20-án Székesfehérváron évente

2,2 R ussocki, 1973. 63—64. és 66.

272 Köss, 1919. 19., F iala, 1951. 277., Simeóek, 1970. 597., R ussocki, 1973. 67.

135
törvénynap személyes tartását kodifikálni s ilyen a háttere a Magna Chartába foglalt,
hasonló követelésnek. 1283-ban az aragon királynak ugyanezért kellett megígérnie,
hogy a rendek és a hozzájuk tartozó egyedek meghatározott helyen és időben eléje
teijeszthetik magán és hivatalos, egyéni és kollektív ügyeiket, bajaikat, akár írásba
foglaltan, akár anélkül.
Ugyanígy a gyűlések állandóbbá válását, rendszeresedését mozdította elő a század
közepén két más-más irányból eredő tendencia: az urak csoportjának belső
megerősödése és az uralkodóval való szembeszállási készségének fokozódása,
valamint a dinasztia törekvése az alattvalóktól állandó adó, a berna szedésére.274
A rendiség előtti cseh gyűlések funkcionálisan nagyon hasonlítottak a nyugat­
európai uralkodók kúriáihoz. Csehországban is, nyugaton is jól megfigyelhetően
rajzolódott ki az a tendencia, hogy fokozatosan specializálódtak és önállósodtak azok
az intézmények, amelyek addig az egységes udvar keretében működtek az uralkodó
közvetlen felügyelete alatt. Az önálló eljárás természetesen mindig az uralkodó
nevében folyt, amikor pedig ő jelen volt, erre az átmeneti időre az ügyeket ismét a régi
módon intézték. Ez történt Csehországban is, és megoldotta azt az uralkodó számára
korántsem kívánatos helyzetet, hogy szándékától függetlenül rendszeresen találkoznia
és tanácskoznia kelljen az elsősorban jogszolgáltatás okából összegyűlt előkelőkkel.
II. Ottokár nevéhez fűződik a fontos lépés, hogy az ő nevében eljáró, de személyétől
elválasztott, különleges apparátust teremtett. Ezt a szervet 1255 és 1260 között
Prágába telepítette, és a gyűlésektől minden ítélkezési funkciót elvéve, a beneficiarii
Pragenses új, országos bíróságára ruházta. A prágai bíróság biztosította az
igazságszolgáltatás folyamatosságát és állandóságát, tekintet nélkül Ottokár jelenlété­
re és a közgyűlés időpontjára. Ekként a király jó ürügyet kapott arra, hogy báróit csak
alkalmilag hívja össze, amikor a politikai ügyek jellege ezt a lépést megítélése szerint is
nélkülözhetetlenné tette. Ennek megfelelően a 13. század második felében érthetően
ritkábban hívták össze a gyűlést és nagyot csökkent a rá vonatkozó adatok száma.
Ottokár újítása a következő 150 évre nagy hatással volt a cseh államszervezet
fejlődésére.275 Ez a folyamat a szorosan vett Csehországra korlátozódott, Morva­
országban nem ment végbe. Itt a maga ügyének-bajának a megvitatásához jobban
szokott nemesség rendi integrálódását megkönnyítette annak a hagyományos
kapcsolatnak a megmaradása, amely a királyi bírósági ülésszakok és a más
közügyekkel foglalkozó összejövetelek közt állt fenn. A morvaországi gyűlések
vezetésével a király iránt kipróbált hűségű tisztségviselőket bízta meg.
Russocki szerint mind az in statu nascendi levő rendi gyűlések, mind a tulajdonkép­
peni képviseleti összejövetelek idővel Csehországban is a kibővített tanács, a curia
generális körül jegecesedtek ki. A fejlődés korábbi szakaszán, a nascens rendiség előtt a
kibővített tanács volt a politikailag legtevékenyebb központi magva mind a napi
kormányzati ügyekkel és bíráskodással foglalkozó vázolt szokványos colloquiumoV.-

2,4 R ussocki, 1973. 65.

27) R u s s o c k i , 1973. 58., 66., 72. és 106.

136
nak, mind pedig az egészen súlyos kérdéseket megtárgyaló rendkívüli gyűléseknek,
amelyek szélesebb grémiumoknak látszanak. A rendi intézmények előzményeként
mindkét gyűlésnek hasonló a jelentősége, közöttük tulajdonképpen mennyiségi
különbség állapítható meg.276
1278-ig, II. Ottokár haláláig, a monarchia fölényben levő, sőt helyzetét megerősítő
politikai tényező maradt. A vele vetélkedő urak hatalmukat szintén megerősítették, és
ha ellenzékben voltak, a legnagyobb feszültség pillanataiban nyílt lázadásra, sőt
idegen hatalmak segítségül hívására is elszánhatták magukat, amint 1278-ban
Habsburg Rudolf támadását vele megegyezett cseh előkelők zúdították Csehországra.
Arra azonban sem ilyen helyzetben, sem pedig a trón árnyékába húzódva nem voltak
képesek, hogy az uralkodóval szemben állandó tényezőként huzamosan és intézmé­
nyesítetten vegyenek részt a hatalom gyakorlásában.277
A morvamezei csata utáni harminc-negyven év, amely a királyi hatalom krízisét és
viszonylagos megerősödését hozta, megmutatta a cseh oligarchia politikai lehetőségei­
nek határait is. Ezért valamivel részletesebben érdemes ismertetni az eseménytörténe­
tet.
A csata után Habsburg Rudolf lett az ország ura. Ő a kormányzást — a Zbraslawi
Krónika szavai szerint — „de consensu baronum Bohemiae” Ottó brandenburgi
őrgrófra bízta. Ő ígérete ellenére fogságra vetette Kunigundát, az özvegy királynét és
fiát, a kiskorú Vencelt. Ez pusztító belháború nyitánya lett a prágai püspök által
vezetett Habsburg-párt és a Kunigunda kegyence, Falkenstein Zavis vezette ellenfeleik
közt. Mindkét tábor kíméletlenül dúlta a királyi területet. Ám az idegen hadak
garázdálkodása kölcsönös közeledésre birta a vetélkedő cseh pártokat. Az említett
krónikás szerint 1279-ben a „szászok ellen (Saxonibus)" fordultak azok a csehek is,
akik őket „az ország kormányzására egyetértőén behívták (ad gubernandam terram
concorditer vocaverunt)" . A cseh urak az anarchia teljes elharapódzása ellen 1281.
május 21-én a prágai püspök vezetésével különleges gyűlésen „országos békét” hoztak
létre, amelyet esküvéssel erősítettek meg. Javaik feldúlásával fenyegették meg azokat,
akik a gyűlésről az eskütétel elől eltávoztak, vagy eskütétel nélkül vannak jelen, vagy
meghívásuk ellenére nem jelentek meg és 15 napon belül nem teszik le az esküt. Ez a
határozathozatal módja szempontjából fontos mozzanat: a határozat csak azokat
kötelezi, akik személyes esküvel megerősítik.
1281 karácsonyán, a legközelebbi colloquiumon részt vett az alsó lovagság és a két
legnagyobb város, Prága és Kutna Hóra képviselői is. Brandenburgi Ottó kénytelen
volt elismerni Tóbiás püspököt az egész ország gondviselőjének, s belemenni abba,
hogy rendkívüli adó megszavazása útján beszedett 15 000 griwna fejében átadja Tóbiás
és megbízói védelme alá a kiskorú Vencelt és anyját. Az őrgróf ez alkalommal is
megszegte volna ígéretét, de végül meg kellett hátrálnia.
Vencel 1283-ban vette át a kormányzást, de ekkor új erővel lobbant fel a pártharc.
Az özvegy királynét ui. titokban feleségül vette Zavis és döntő befolyást szerzett az
216 R ussocki, 1973. 109.
2,7 R ussocki, 1973. 48. és 72.

137
J
államügyekre. Az addig uralmon volt frakció a hatalomból kiszorulva, felkelést
szított. A lázadást Zavis rábeszélésére a fiatal király leverte.
Vencelt a cseh belpolitika fordulatai nem sokkal később a Habsburgok pártjához
sodorták. A király „átállását” nagyban előmozditotta Zavis fő ellenfele, Tóbiás
püspök. Vencel 1287-ben feleségül vette Habsburg Rudolf lányát, a következő évben
pedig szövetkezett Habsburg Alberttal. Zavis ilyen formán megbukott, híveit
eltávolították a fő tisztségekből. Dinasztiája, a leghatalmasabb cseh nagyúri familia
azonban halála után sem hagyta abba Vencel ellen a cselszövéseket, s a koronát át
akarta játszani a boroszlói fejedelem kezére.
Vencel terhes örökséget kapott: feledtetnie kellett Zavis önkényeskedését az úri
nemzetségekkel, és jóakaratukat is meg kellett szereznie. Nemcsak adományokban
részeltetésükről és főméltóságokba ültetésükről volt szó, hanem sokkal fontosabb
dologról is. El kellett állnia a jog tervezett kodifikációjától, mert krónikaadat szerint az
előkelők attól tartottak, hogy „az írott jog tekintélye megerősödik ( vigorscripli iuris)
és némelyek java veszendőbe megy (utilitas aliquorum deperiret) az ítélkezésnél” .
Az urak részére tett ilyen engedmények árán Vencelnek sikerült pusztán a
tanácsadók szűk körére támaszkodó, személyes kormányzást teremteni. Ez lehet az
oka, hogy mindössze egyetlen általa összehívott colloquium generáléról van tudomá­
sunk (1299). A király tanácsosai közt különösen nagy szerephez jutottak az egyháziak.
Az urak közvetlen politikai ambíciói és tervei ebből a szempontból Vencel idején
füstbe mentek. Az a lehetőségük maradt csupán, hogy a prágai országos bíróságnál
erősítsék helyzetüket, majd megkísérelhették a tanács kulcspozícióinak megszerzését.
A lovagság széles tömegei és a városok a brandenburgi uralom idején fokozatosan
kiszorultak a politikai küzdőtérről. Mivel nem lettek tartósan a bárók szövetségesei a
királyi hatalom korlátozásában, a szélesebb körű politikai gyűlések tulajdonképpen
feleslegesek voltak.278
II. Vencel korai halála után műve, a szerfelett viszonylagos belső rend igen gyorsan
veszendőbe ment. Fia, a gyermek III. Vencel alig egy évig volt király. Vele ki is halt a
Przemyslidák ősi cseh dinasztiája. Gyors egymásutánban választották királlyá a
Habsburg-házból való Rudolfot (1306— 1307), a karintiai Henriket (1307— 1310) és
Luxemburg Jánost (1310— 1346). A nagyúri pártok pusztító harcai is új erőre kaptak.
Az oligarchia önálló tevékenységének mintegy a betetőzése volt a János király
számára készített választási feltételek tervezete. Ennél többre a nagyurak erejéből és
törekvéseiből nem futotta.
Az övékével lépést tartva élénkültek meg a legnagyobb városok, Prága és Kutna
Hóra patriciátusának politikai műveletei, amint az Ottokár utáni inlerregnum idején is
történt. Ezt a megélénkülést kétségtelenül előmozdította II. Vencel városokat pártoló
politikája. Sok kiváltságot adott a városoknak, de azt is megengedte, hogy egymással
konföderációkat kössenek, ha a béke és érdekeik veszélybe kerülnek. E városok
küldötteinek nevezetes része volt az 1306., 1307. és 1310. évi királyválasztásokon és az

2,1 R ussocki, 1973. 75—78.

138
urakkal együtt kérték a birodalom urától, Habsburg Alberttól, hogy erősítse meg a
cseh uralkodó királyi méltósághoz való jogára vonatkozó 1212. és 1216. évi császári
kiváltságokat. 1310-ben Prága és Kutna Hóra „az esküdtek közös tanácsa alapján
alkalmas embereket választott, hogy kívánságukat és megbízásukat terjesszék a német
király elé ( . . . ipsorum votum et negotium ad regem Alemannie delaturos)” . Az urakkal
együtt léptek tehát fel annak érdekében, hogy VII. Henrik császár tegye cseh királlyá
fiát, Jánost. Városlakó elemként igen fontos szerephez jutott a karintiai Henrik
uralmával szembehelyezkedő ellenzék közt a Ruthardok Kutna Hora-i dinasztiája. E
család tagjai Zytawai Péter feljegyzése szerint „nem tartották magukat kevesebbre a
báróknál (non se minores reputant, quam barones)" .27°
János királlyá választása és választási feltételeinek eléje terjesztése szemléletes
határa volt az oligarchia és a vele együttműködő városi patriciátus lehetőségeinek. A
feltételekben foglalt követelések a magyar nemesség 13. században kodifikált jogaihoz
képest szerények voltak. Megerősítésük alkalmával János mégis lefaragott belőlük a
lovagok és urak rovására, illetve megszűkítve hagyta jóvá. így az előterjesztéshez
képest bővitette azt az ország határain belül eső területet, ahol a lovagság köteles volt a
hadjáratokon ellenszolgáltatás nélkül részt venni, fia koronázásával és minden
gyermekének esküvőjével növelte azokat az alkalmakat, amelyekre az urak önként
rendkívüli adót ígértek a király javára, és azt a kívánságot, hogy a király külföldiekkel
ne töltsön be hivatalokat, úgy fogalmaztatta át, hogy benne csakis országos
tisztségekről van szó. Az erőviszonyokat azonban az mutatja a legvilágosabban, hogy
a Luxemburg-dinasztia ifjú királya még a bevezető választási kapitulációkban sem
emlitette azoknak az erőknek az álláspontját, amelyek őt a cseh trónra ültették.280
A cseh oligarchia 1278 után kétségtelenül függetlenítette magát a királyi hatalomtól,
politikai tevékenysége a korábbiakhoz képest rendkivül élénk és kiterjedt lett,
uralkodó nélkül kormányozta Csehországot és gyűléseket is tartott. Ezeken a
gyűléseken 1281-ben, 1306-ban, 1307-ben és 1311-ben is részt vettek a legnagyobb
városok képviselői, illetve a lovagok. Hogyan minősítendő ez az eseménysor? Rendi
gyűlésekkel állnánk szemben? Pusztán a városok képviselőinek a jelenléte nem jogosít
erre a következtetésre, amitől egyébként pl. Marongiu és Bisson művei is óvnának. E
gyűléseknek éppen ad hoc mi voltuk a jellegzetességük: királyválasztás vagy országos
béke hirdetése végett ültek össze rendkívüli körülmények közt, király nélküli
időszakban. A királyi hatalom viszonylagos megszilárdulása után ezek a gyűlések
eltűntek, nem lettek a király és az ország „politikai erői” közti együttműködés
színhelyévé vagy intézményévé, még átmenetileg sem. Erre úgy látszik, nem volt igénye
a „politikai erőknek”, a királyokból pedig a hajlandóság hiányzott. 1310-ig, azaz
Luxemburgi János trónra léptéig még nascens helyzetű rendi parlamentnek sem volna
helyes minősíteni ezeket az összejöveteleket. Az oligarchia politikai emancipálódása, a
gyűléseknek a királlyal szemben legalább részbeni önállósodása, és a monarchiára

2 ,9 R u s s o c k i, 1973 79.
R u s s o c k i, 1973. 81.

139
 nehezedő, ama kényszerűség, hogy rendkívüli terhek kirovásába való beleegyezés
céljából összehívja a „politikai erők” szóvivőit, kétségtelenül el nem hanyagolható
hatással volt a cseh rendi gyűlések létrejöttére, amint Peterka, Köss és Seibt kutatásai
megvilágitják.281 Ez a befolyás fontosabbnak látszik, mint pl. önmagában a városi
küldöttek jelenléte a gyűlésen. Csakhogy ezek a tényezők Russocki megállapítása
szerint a 14— 15. század fordulója előtt nem fejtették ki vázolt hatásukat.
Két körülménynek is nevezetes része volt abban, hogy a 13— 14. század fordulóján
még nem alakult ki cseh rendi gyűlés. A Przemysl-ház királyai helyzetüket még a
„politikai erőkkel” való nyilt konfliktus esetén is képesek voltak megerősíteni és a
nagyurak egy részét a maguk oldalára vonni. Emellett a lovagok kategóriájának a
nagyfokú rétegzettsége miatt a hatalmasok elszigetelődtek. A lovagok alsó csoportjai
ui. részben a király, részben egyes bárók függésében állt. A magyar királyi
serviensekhez hasonlítható lovagi középréteg viszont, amely a saját céljainak,
törekvéseinek megfelelően csoportosult, nem sorakozott fel a bárók mögött, amikor
politikai kezdeményezésbe vágtak. A cseh közlovagság csak a 15. század elején lépett
fel önálló erőként.
Luxemburg János, majd fia, Károly (a császár) általa összeállított, kis létszámú
tanácsra támaszkodva, személyes kormányzással állta útját intézményi szempontból
az urak esetleges „rendi” formájú politikai ambícióinak. Mindkettőjük csak rendkívül
korlátozott lehetőséget engedett a „politikai erőknek” az országos ügyek eldöntésébe
való beleszólásra. Ennek határát lényeg szerint János 1311. évi kiváltságlevele
állapította meg, az első országos cseh privilégium, amely mind Nyugat-, mind Kelet-
Közép-Európa hasonló kartáihoz képest meglehetős késéssel jelent meg. A privilégium
az érdekelteknek rendkívüli adók kivetésébe és az ország határain kivül vezetendő
hadjáratba való beleegyezésére vonatkozott. János azonban az adószedésben
rendszeresen túltette magát ígéretén. Az emiatt keletkezett elkeseredés csillapítására
1331-ben az egyháziakat, bárókat, nemeseket és városokat felhatalmazta, hogy az
általa vagy utódai által követelt rendkívüli adót (berna) megtagadják, ez ügyben
egymásnak kölcsönösen esküt tegyenek és vele szembeszálljanak, de csakis ebben az
esetben ( „ . . . resistendi in hac parte tan tu m ... plenam et liberóm ... damus. . .
facultatem"). Ez a csehországi ellenállási jog jellemzően sokkalta szűkebb az 1222. évi
magyar Aranybullában foglaltnál: a kiváltságok közül mindössze egynek a megsértése
esetére szólt.282 Károly 1348-ban az ország lakóinak Jánostól származó politikai
jogosítványait azzal egészítette ki, hogy megengedte tömeges részvételüket a
királyválasztáson. Ezt a kiváltságot a „főpapoknak, hercegeknek, princepseknek,
báróknak, nemeseknek és az ország és tartozékai kommunitásának” adóta.
János és Károly a különösen fontos ügyekben, amelyek széles körű támogatást
kívántak, mindig a maga kezdeményezéséből fordult a „rendekhez”: pl. országos béke
hirdetésénél vagy az egész országra kiható jelentőségű törvény alkotásánál. A rendek

« ' Köss, 1919. 32. és kk., Petírka , 1923.1. 105. és 140., Bosl, 1967. I. 288.
R ussocki, 1973. 72—73. és 85.

140
egymással való szövetkezését általában tiltották. A két első Luxemburg-király talán
éppen ettől tartva nézett szembe szívesebben külön-külön az egyes rendekkel, sőt
városokkal, mintsem az egész ország „politikai erőinek” széles körű gyülekezeteié­
vel.283
Károly maga már uralma elején tapasztalta, hogy a nagyurak a politikában döntő
erőt alkotnak, ha összefognak egymással, és akaratuk ellenére semmit nem tehet az
államkormányzatban. Ellenállásuk buktatta meg ti. Károly sokat Ígérő kodifikációs
tervét, a Maieslas Carolinát. A császár-király mindvégig igyekezett legalább a látszatát
megőrizni annak, hogy a bárók és nagyurak egyetértésével politizál és kormányoz.
Óvakodott attól, hogy nyílt konfliktusba keveredjék velük. A velük való
együttműködés látszatának fenntartására irányuló törekvésként jellemző, hogy az
előkelők által meghiúsított Maiestas Carolinát előadása szerint a cseh bárók és
princepsek kifejezett consensusa, consiliuma, voluntasa és scientiája alapján dolgozták
ki és foglalták írásba! Károly életrajzírója, Benes krónikás, arról ad (nehezen
ellenőrizhető) hírt, hogy a félbemaradt kodifikációt bizonyos értelemben pótló 1356.
és 1368. évi törvényeket Károly „az előkelők, bárók, nemesek, wladikones, és a
Csehország koronájához tartozó polgárok nagy tanácskozását összehiván ( congrega-
to magnó concilio), közös tanácsukból és egyetértésükkel” hozta. Tanácskozásukat
mindenesetre nem tette intézményessé.
Az intézmények közül kifejezetten nagyúri, illetve „rendi” jelleget a prágai országos
bíróság öltött. Eredetileg ez volt jogosult ítélkezni az országos béke megsértésének
ügyeiben. Károly ezeket királyi intézmények elé igyekezett vonni, ezért sokat tett a
királyi bíráskodás szerveinek erősítésére. Erőfeszitései, éppúgy mint apjáéi, a kizárólag
a királytól függő tisztviselői és bírósági apparátus fejlesztésére irányultak. Kétségtelen,
hogy a kisszámú, királyhű tanácsossal való kormányzásra is törekedett. Ám a 14.
század közepén még nem volt olyan állandósult, esküdt tanács, amelynek fejlettségi
foka pl. az akkoriban működő udvari bíróságéhoz lett volna hasonló. A tanács szinte
észrevétlenül vált az államkormányzat önálló, központi szervévé. Ennek az volt a jele,
hogy a megerősödött „politikai nemzet” kezdett beleszólást követelni a tanács
összetételébe.284
Ez azonban már csak Károly fiának, Vencelnek az idejében történt a 14. század
végén, amikor feltűntek a „nascerts állapotú” rendi gyűlések. Az in statu nascendi levő
gyűlések csehországi megjelenését és szerepét ezért Russocki szerint legalább százéves
lemaradás jellemzi a magyarországi fejlődéshez képest.285

2.3 R ussocki, 1973. 106— 107.

2.4 R ussocki, 1973. 90—94.
2,3 R ussocki, 1973. 111— 113.

141
 A rendi parlamentek fejlődése a 13— 14. század fordulóján Európa-szerte —
kivételes esetektől eltekintve — meglehetősen kezdeti stádiumban volt.
Érvényes ez a megállapítás Észak-Európára is. Itt ti. a királyi tanács szervezettebbé
válása a fejlődés alapvető tendenciája.
Skandinávia és a Keleti-tenger egész medencéjének (ideértve Lengyelországot is)
kezdeti rendi fejlődésével összehasonlító igénnyel K. Górski foglalkozott.
Ő Dániának tulajdonít a térségben kiemelkedő jelentőséget. „Parlamentjének”, a
Danehoffhak a király által egybehívott összejöveteleire szórványosan 1251-től vannak
adatok. Felségárulási perekben ítélkezett és döntött igen fontos államügyekben. VII.
Erik 1282. évi privilégiuma fordulópont volt történetében: intézkedett a Danehoff
évenkénti megtartásáról. Kimondotta a kiváltságlevél azt is, hogy senkit sem lehet
megbüntetni az illetékes bíróság ítélete nélkül.
A Danehoff a klérusból, nemességből, valamint a városok küldötteiből és a
parasztságnak a regionális gyűléseken (Landsthing) választott képviselőiből állt.
Politikai tekintetben a felsőpapság és a főnemesség volt a meghatározó tényező. A
Danehoff törvényeket is hozott, és eljárt a királyi család tagjai közti viszályokban. Erik
királynak 1286-ban történt meggyilkolása után egy időre önkényuralom következett.
A Danehoffoí végül a királyi tanács szorította háttérbe, mert a politika súlypontja a
tanácsba tevődött át, s a Danehoffoí 1413 után nem is hívták egybe.
A királyi tanácsnak az 1276. évi törvény adott szilárdabb szervezetet: „született”
tagja volt az összes püspök, valamint a király által meghívandó prelátusok és nemesek.
A nemeseket úgy kellett kiszemelni, hogy minden országrész megfelelő képviselethez
jusson.
Norvégiában a király a 12. századtól hivott össze az egész országot átfogó gyűlést
főpapokból, nemesekből, királyi tisztségviselőkből és a regionális paraszti Thingek
képviselőiből. A z utóbbiaknak alárendelt szerepük volt, s 1271-től ki is váltak a gyűlés
résztvevői közül. A főpapokból és főnemesekből álló királyi tanács a 14. századtól
végleg átvette az említett gyűlés funkcióját.
Svédországban a király a 13. században a fontos ügyek intézésére a régebbi
regionális Thingek helyett alkalmilag hívott össze nagyúri gyülekezeteket. Ezek
szerepét vette át az 1275 és 1290 közt szilárd intézménnyé vált királyi tanács. Ennek
tagjául a hivatalból részt vevő uppsalai érsek mellett a király 12 urat és meg nem
határozott számú prelátust hívott meg belátása szerint. Hamarosan korlátozta
azonban az a tény, hogy az egyes országrészek nagyúri családai öröklődő jogot
szereztek a tanácsban való képviselethez.
A tanács jogait azután, köztük a törvényhozásnál és adókivetésnél való
közreműködést, 1319-től kezdve minden új királyválasztásnál írásban is
rögzítették.288
Oroszországban a 13— 14. század fordulóján a rendiséghez vezető fejlődésnek még a
kezdeteiről sem tudunk.

2,6 Górski, 1976. 12. és lek., G udian, 1973. 457. és kk.

142
 Alakulóban voltak ekkor a rendi gyűlések a feudális parlamentarizmus klasszikus
földjének számító Franciaországban és az angol parlament is inkább „alkalom” volt
még, mintsem intézmény.
A rendiség szervei Hispánia államaiban voltak ekkortájt a leghaladottabbak, itt
helyenként az intézmények már egészen kikristályosodtak.
Feltétlenül említést érdemel a fríauli-aquileiai állam magasfokú rendi intézmény-
rendszere a 13. század végén. Ennek a parlamentarizmusnak külön nevezetessége,
hogy teljesen magától, szervesen alakult ki, nem a fejedelemmel vívott harcban,
ahogyan a korporatista elmélet kívánná, és nem is tőle létesítve, amint az
insztitucionalista álláspont feltenné. Miután államfő nélküli szükséghelyzetben
„önigazgatásként” létrejött, az állam élére utóbb állított patriarcha nem oszlatta fel,
hanem megtartotta és együttműködött vele.
Az európai parlamentarizmus kivételes 13. századi jelenségeként kell számba venni
Montfort Simon és a reformer bárók 1258 és 1265 közti tevékenységét Angliában.
Rendszerük a hordozó társadalmi bázist messze meghaladó fejlettségű intézményeket
teremtett. Bukásuk ezért az adott pillanatban elkerülhetetlen volt, de hosszabb
távlatban eltörülhetetlen hatása volt az angol parlament arculatára.
A rendiség alakulása megfelelő jogi és elméleti fejlődéssel járt együtt és volt
kölcsönhatásban Európa-szerte. Ezt a fejlődést kíséri nyomon a következő fejezet.

143
 III. A KORAI RENDISÉG IDEOLÓGIÁJÁNAK
ELŐZMÉNYEI ÉS ELEMEI

A középkori Európa államainak kezdettől fogva tanítómestere volt a keresztény

egyház. Feje, a pápa, akinek primátusát legalábbis Nyugaton soha nem vitatták, a
nyugat-római birodalom bukása utáni évszázadokban súlyos tapasztalatok árán fel
kellett, hogy ismerje: széke és székvárosa védtelenül ki van szolgáltatva az Itália sorsát
alakitó hatalmak pnlitikájának Kitűnt a Szentszék és a védelmére elvileg hivatott,
keleti császár szempontjainak és érdekeinek gyökeres különbsége is. Ezen az sem
változtatott, ha a pápa történetesen személy szerint a bizánci császár hűséges
alattvalója volt. A római nnntifex elkerülhetetlenül államfő is lett. Ennek jogi és
elméleti konzekvenciáit előbb-utóbb le kellett vonni, számot vetve az adott politikai
helyzet következményeivel. Ez a 8. százaik.vépp fp.lé, a pápaságnak Nagy Károllyal
_ létrejött kapcsolata jegyében történt meg, aConstitutum Constantini ^készítésével. Az
oldevél, amely természetesen naevralátó riánai igényeket is Írásba foglal, köztudomás
szerint megörökíti, hogy Nagy Konstantin I. Szilveszternek adta „Itáliának és a
Nyugatnak minden-tartományát,,helyét és városát ( Omnes Italiae seu occidentalium
regionum provincia, loca et civitatesj", mindenekelőtt Rómát és környékét, a császári
palotát és székhelyét. HűbétjogL szempohtból~gz~SzenTTéter tulajdonába való
kommendáció' volt, elvi következménye pedig a birodalom nyugati fele fölött a
pápaság saját, evilági felsósége. Megvalósítása természetesen a mindenkori politikai
helyzettől függött. Ideológiai elemként meglétével azonban ettől kezdvérininöenkor
számolni kellett. Az adománylevél ti. bekerült a 9. században szerkesztett Pseudo-
Isidorus-kánongvűiteménvbeésezzel a korabelíeiirópai jogélet ^vérkeringésébe.
"Ám sokkal többről volt szó annál, hogy a pápaság megteremtette a maga államát és
későbbi, hierokratikus törekvések kiindulópontjául szolgáló ideológiát dolgozott ki.
A római birodalom hajdani tartományaiban az ottani papság sok-sok évszázadra
nélkülözhetetlen építője, törvénymondója és példát mutató alakítója lett az államélet
elméletének és gyakorlatának.
Azoknak a tanításoknak és jogintézményeknek szintén az egvház-volt-az ihletőie és
világra segítője, amelyek közt és amelyek által kísérten a rendiség is a porondra lépett.
Tartsunk szemlét néhányuk f e l e t t ! .
Az egyik legfontosabb ilv e ^ ögeli) szerint „az a király, aki nem ismeri el senki
fejsoseget maga felett, országában császár”. Calasso találó észrevétele szerint ennek a
tanításnak icét fontos Összetevője van! Az egyik a fólérendeltségnek a húbéijog

144
világából származó gondolati eleme, a másik a ..hataIom_teliesséjse (pleniludo
potestatis)", alm»!«, a római köziog szerint a császárt (és per analógiám az összes
független királyt! megilleti.287
Ennek az elvnek a sérthetlensége közelről érintette minden önállóságrajörö regnum
vezető társadalmi kategóriáit már a rendiség kialakulásának korai fázisában is. Az
uralkodóval való együttműködésüknek ^legmagasabb szintié kétségtelenül a jog­
szolgáltatásból kisarjarTT és _:yeLe—szorosan összefüggő Iffgölfcőiás'volt. Ez arra a
meggyőződésre juttatta őket, hogy a központi hatalomnak olyan^elQjogaM svannak,
amelyekről éppen a regnumoLmegtestSitó ,,ernkir iripainak megtartása vegett nem
mondhat le. hanem ellenkezőleg: főként az ő „szabadságuk” érdekében mt-y Ireti-
őnzni. A:királytól szuverenitása” megvédését alattvnlpi a legkeményebben talán a
portugáliai lamegói corteZ alkalmával követelték 1188-ban: „Szabadok vagyunk,
királyunk szabad . . .vesszen el az olyan király, aki eltűri, hogy másnak alávessék, és
amikor király lenne, nem uralkodik többé rajtunk.”288 Ugyanígy nyilatkozott 1216-
ban Fülöp Ágost francia király, amikor Lajos trónörököst az előkészített angliai
hadjárattól a pápai követ vissza akarta tartani: Földnélküli János nem lett volna
jogosult Angliát a pápától hűbérbe venni, mert „egyetlen király vagy princeps sem
adhatja oda regnumát báróinak assensusa nélkül” . Még határozottabban fogalmazott
az a vitairat, amelyben Lajos vádolta Jánost: „ . . .jóllehet koronázásakor János
megesküdött. . . hogy megőrzi Anglia egyházának és regnumának jogait és szokásait
. . . az országot, amely pedig mindig szabad volt, báróinak consiliuma avagy
consensusa nélkül, amennyiben rajta múlt, alávetette a pápa úrnak és adófizetővé
süllyesztette ( regnum quodsemperfűit liberum. . . papé subiecit etfecit tributarium) . . .
mind az egyházat, mind a regnumot sok elnyomással és sokféle módon igyekezve
szolgává tenni (ancillare) .”289 A trónkövetelő által emlegetett iura regni, az „ország
jogai” a szuverenitást is felölelik és az idézett összefüggésben azonosak az angol urak
kiváltságaival. Sérelmük nyilván abból a félelemből táplálkozott, hogy királyuk
idegen főhűbérura megsértheti az „ország jogaiként” összefoglalt, hagyományos
privilégiumaikat. _____________________ ______
A vizsgálandó elv, a rex est imperator in regno suo) római jogi megfogalmazású
válasz az univerzális hatalmak, ti. a pápaság, valamint a császárság, és az egyes
államok közti viszony kérdésére is. A kérdés és a rá adott felelet nyilvánvalóan előbb
volt meg, mint a válasz római jogi fogalmazása. Ez a fázis mintegy a jelszó előtörténete,
és körülbelül az invesztitúraharcig tartott. A jogelv kialakulását vizsgálva, először ezt
a szakaszt mutatjuk be.

2,1 C alasso, 1953. 249. és kk.

2M Wolf, 1973. 530.
2,9 H offmann, 1964. 427.

1 0 G en es József 145
 1 . R^ ^ E S T ^ ^ E R ^ O R I N ^ R E C m O ^ S U O

királyi hatalom és az egyház önértelmezésének évszázadokon át Európa-szerte az

aife^vTtázfggaloifl volt az eszmei alapja, amelyet csak az invesztitúraharc változtatott
meg. Mint meghatározást, jogilag szahatng formában Jámbor Laios ideién Orléans-i
Jónás és a fráiik püspökiTar dolgoztadciÍA 829.|évi nárizsi zsinat által adott definíció
(amelyet a 9. században is gyakran ismételtek kisebb-nagyobb változtatásokkal) így
hangzik: „Először is nyilvánvalóan hinni kell, hogy Isten egyetemes szent egyháza egy
test, feje pedig Krisztus (Primum igitur, quod universalis sancta Dei ecclesia unum
corpus esse manifeste credatur eiusque caput Cár«/Ms/’;290.„Tudjuk, hogy Isten szent
1 egyházának egész teste ezért uralkodás dolgában két felséges személy közt oszlik meg,
\ tudniillik.« papé ¿s a királyé közt, amint ezt a szent atyák hagyományából vesszük.
| Erről Gelasius. a római szék tisztelendő püspöke ezt irta Anastasins császámakTKet
felséges császári fszemélvl van, úgymond, amely ezt a világot u ralk od j kormányozza.
a püspökök megszentelt audoritasa és a királyi potestas. Közülük annál terhesebb súly
' a papoké, amennyivel inkább ők adnak majd számot az emberek közül a királyokért is
Isten ítéletekor. ( Prindpaliter itaque totius sandae Dei ecclesiae corpus in duas eximias
personas, in sacerdotalem videlicel et regalem, sicut a sanctis patribus traditum
accepimus, divisum esse novimus. De qua re Gelasius Románé sedis venerabilis episcopus
ad Anaslasium imperatorem ita seribit: Duae sunt quippe, inquit, imperatrices augustae,
quibus mundus hic regitur, audoritas sacrata pontificum et regalis potestas, in quibus
tanto gravius est pondus sacerdotum, quanto etiam pro ipsis regibus hominum in divino
reddituri sunt examine rationem.)''19'
Uelasius papának (4 9 2 — 4 9 b ) \ a zsinat által némi szövegrontással idézett
nyilatkozata köztudomas szerint a 4 9 4 -h e n a bizánci császárhoz intézett leveléből való.
A levél konkrét ügy, a monofizita hitvita során «7 ón Akakios-szakadás dolgában
keletkezett. Qelasius-a-esászáraak a kiközösítésbe és adoem ábavaló beavatkozását
igyekezett elhárítani. Ugyanezt a célt szolgálta a pápa (495-hen vagy 496-ban készített)
fVT 'Pradatusának 11. fejezete. Ebben talán még határozottabban emelte fel szavát a
tornai^ császár egvházfósege. vagyis a Nagy Konstantin óta kereszténnyé vált
'Hellenisztikus monarchia egyházpolitikai elmélete és gyakorlata ellen. Ez a rendszer
mindenesetre a pápaság számára nemkívánatos ószövetségi példáraTa papkirályságra
hivatkozhatott.
Gelasius szerint mind a császárság, mind a papság: potestas. Az ótestamentumban
Krisztus előképeként Melkizedek egyszerre volt pap és király. Az ördög azonban —
fejtegeti a pápa — ezt utánozta, és az ő müve, hogy a pogány császárt pontifex
maximumuk is nevezték. Krisztus azonban, aki egyedül volt méltán pap és király egy
személyben, az emberi gyarlóság ismeretében elválasztotta egvmástóla két hatalom

2<n A n io n , 1968. 205. 339. jegyzet.

2,1 A nton , 1968.205—206.341. jegyzet. I. Gelasius nyilatkozatának magyarázata: En Bu n , 1955.661—
668. I

146
- ti<7Rff>ejt. A keresztény császároknak e zé rt örök üdvösségük érdekében szükségük
van a papokra, a papoknak pedig az evilági dolgokban a császár hatalmára.
Gelasius mintegy összefopla|ta a-? ^[lam ¿g a? egyház, az uralkodói és papi

auKtomas aia rpnneir^g « mefnc a pap natnimanaK-meianziKai maeasannrenauseget

vallotta, merTravolt ruházva a szent misztériumok szolgálata.292

CSÁSZÁR IS, KIRÁLY IS „ORSZÁGÁBAN . ,. KRISZTUS BIRODALMÁT

VALÓSÍTJA M E G ”

A 829. évi zsinat jellemzően más összefüggésben közli Gelasius fontos megállapítá­
sait. A pápának az e világ kormányzásáról szóló szavait a z s in a t K r is z tu s e g y e tle n
testének, az egyháznak a Kormányzására "vonatkoztatta, tízzel több évszázadra
érvényesen fogalmazott szentesítést kapott a császár. i|)ctvp a lrirálv eevházon belüli
szerepe. Gelasius szavainak értelme tehát alapvetően módosult. Kánonjaival a zsinat a
korai feudális Európa megalakulásával történt társadalmi és politikai változások jogi
és egyháziam következményeit vonta le. Ezekhez a frankok és nyugati pótok királyi
vezetéssel végbement katolizálása, és erős helyi egyházaik létrejötte szolgáltatta az

Amelynek felépítésében maga is tevékenyen részt vett, s amely hivatalosan is azegyHaz

cédáihoz és előírásaihoz igazodott. Az egyház és a laikus elem sajátságos együttélése,
szinte azonosulása volt ez.
A 8. és 9. század vallásosságában különlegesen nagy szerep jutott Krisztus
egyetemes királysága kultuszának. Ez oklevélformulákban ik o n o g rá fiá b a n , liturgiá­
ban és teológiai szövegekben egyaránt kifejeződött. Papnak és királynak tisztelték egv
személvbenTÁz egyház, mint Krisztus teste, a kor meggyőződése szerint éppen annak
felelt meg és azt tükrözte, ami magában Krisztusban van. A Krisztus által egyesített
két hatalomnak ezért kellett meglennie a híveiből álló egyházban — különválasztva. A
Gelasius-idézet zsinat általi alkalmazásának módja magvasan fejezte ki azt a felfogást,
hogy nem egyszerűen a mundus hic, hanem az egyház vezetése a pontifex és az uralkodó
együttes feladata.
tRector ecclesiat^nek nevezték nemcsak Nagy Károlyt, hanem utódait is, és
mindegyiküknek azonos módon ecclesiae gubernaculát tulajdonítottak. Ez az ecclesia
természetesen korántsem csak azt jelölte, amit későbbi korok — teljesen klerikalizál-
tan — az egyházon értettek, hanem a hivők, illetve megkereszteltek népét, a keresztény
nép közösségét. Az így értelmezett egyház vezetésében a laikus uríelem birodalmi
szinten a királynak, lokális keretben a templomépitő földesúmak a személyén át
^fontos szóhoz jutott. A következmény az volt, hogy az uralkodói mivoltot
„szakralizálták”, a papi hivatal mellé állított ministeriumnaV. tekintették. Az uralkodó

2,2 T ellenbach, 1936. 45—47.

10* 147
evilági eszközökkel gondoskodott a hitről, a hit iránti hűségről és a rábízott emberek
üdvösségéről.293
Ez a sajátságos egyházfogalom nem a 829. év terméke volt. Az akkori párizsi zsinat,
illetve Orléans-i Jónás és püspöktársai csak jogi formába öntöttek már megelőzően
kialakult gondolati anyagot.
Az ezt megalapozó társadalmi, politikai, intézményi és tanfejlődés szinte iskolapél-
daszerüen figyelhető meg a nyugati gót Hispániában.
Az áriánus nyugati gót lakosság leenagvobh SRO.tvn lrafnljzálta Rekkared
király, aki maga is konvertita volt. Az itteni egyházra 3 Írirálynak szintp. mindvégig
nagyobb befolyása volt, mint a pápának. A Rómával való kapcsolatok meglehetősen
lazák voltak és maradtak. Érdekes módon országa katolizálását Rekkared király csak
az események után három évvel közölte a pápával. A 684-ben tartott 14. toledói zsinat
pl. a 6. egyetemes zsinatnak a pápa által elfogadás végett megküldött végzéseit csak
alapos dogmatikai vizsgálódás után tette magáévá, viszont hallgatólagosan elvetette
az S. egyetemes zsinatnak a pápa által approbált döntéseit. Amikor azután II. Benedek
pápa kifogásokat emelt Julián toledói érsek teológiai fejtegetései ellen, az érsek nem
volt hajlandó tovább vitázni, hanem arra hivatkozott: „azok, akik szeretik az
igazságot, feleletünket az Isten ítélete szerint nagyra fogják becsülni, még akkor is, ha
tudatlan ellenkezők (ab ignorantibus aemulis) taníthatatlannak minősítik.”294
Sevillai Isidorusnak a következő évszázarinlrat az egyházra vonatkozó felfogásban
sok tekintetben befolyásoló tanítása figyelmezteti az uralkodókat: „Tudják meg a
világ fejedelmei (principes saeculi), hogy számot kell adniuk Istennek az egyházról,
amelyet Krisztustól azért vettek át, hogy oltalmazzák. . . Az fogja őket számadásra
vonni, aki egyházát hatalmukra bízta (qui eorum potestatisuam ecclesiam credidit).”
Ez az érvelés egyszerűen megfordítja Gelasiusnak a papságra a királyokért nehezedő
súlyról vallott nézeteit és a király helyét magától értetődően az egyházon belül jelöli ki:
-A világ fejedelmei olykor az egyházon belül elnyert hatalom csúcsainak birtokában
vannak. ( intra ecclesiam potestatis adeptae culmina tenent). . . Gyakran mozdítja elő a
földi birodalom a mennyek országát (per regnum terrénum coeleste regnum profiéit)
úgy, hogy akik az egyház kebelében az egyház hite és diszciplínája ellen vétenek,
azokat a fejedelmek szigora rendszabályozza meg.” A királyokat Isidorus szerint „a
hit köteléke kötelezi arra, hogy törvényeikkel Krisztus hitét is hirdessék 7?* fidem
Christi suis legibus predicent)”. ■
Az ecclesia olyan fogalommá bővült, amely az állami és egyházi élet szféráit
egyaránt felölelte.
' ~A toledóTzsinatok a hispániai egyház saját igazgatásának jellegzgtes intézményei és
a király meg a klérus együttműködésének színterei voltak. A zsinatok felelevenitették a
bibliai hagyományból a királynak mint minister Bé/nek, a patrisztikából pedig mint
„Isten helytartójának (vicarius Dei)" szerepét. Emellett a góLkirályoknak-Wamha

293 Az előadottak alapja: Conoar, 1971. 28—29.

294 VoiGT, 1936. 167— 169.

148
 (672— 680) trónra léptétől kezdve kifogástalanul bizonyítható felkenése szinte
szakramentális alapot adott ahhoz, hogy a királynak már a felavató cselekmény
rokonsága következtében is a püspöki hivatalhoz hasonló méltóságot tulajdonítsanak
. és ezt betagolják az egyházba. A felkenés jelentőségére ismételten h i v a t k o z o t t a zsinat
is és a király is. A zsinatokat gyakran a király hívta össze, a tárgyalás általaJóváut
anyagát külön iratban, adatta elő és a hozoUhatározatokat megerósitette. Változó
mértékben, de általában .befolyásolta a püspöki székek betöltését es liturgikus
dolgokba is beleszólt.295 Az európai fejlődésre gyakorolt hatás szempontjából
hangsúlyozni kell azt a különben kevés figyelemre méltatott tényt, hogy e zsinatok
végzéseit szinte egészükben tartalmazza a Pseudo-Isidorus-gyűjtemény, amelyből
évszázadok múltán is befolyásolta az elmélet alakulását a nyugati gót Hispánia.
Nagy Károly a fentiekhez egészen hasonlóan szabályozta törvényhozási intézkedé­
seivel az egyháznak mind belső, mind külső életét, és a maga példaképeként Józsiasra,
az ószövetség kultuszt megújító, nevezetes királyalakjára hivatkozott. Egyaránt
foglalkozott a püspökök kinevezésével, zsinatok vezetésével és határozataik meg­
erősítésével. Az ortodoxia és hittisztaság őrének számított a képtiszteletről és a Szent
Lélek eredetéről (Filioque) folytatott hitvitákban egyaránt. Ennek megfelelően a
pápának 796-ban kifejtette: „feladatunk. . . Krisztus szentegyházát mindenhonnét
__fegyverrel megvédeni a pogányok támadásaitól és a hitetlenek dúlásaitól kifelé, befelé
pedig a katolikus hit megváltásával megerősíteni,”296
A 8T3. évi mainzi zsinat Károlynak kifejezetten páni jogosítványokat, illetve
érdemeUulajdonit, még súlyos dogmatikai keterteTmusegárán is: „ . . . a szentegyház­
nak Isten szolgálatában ilyen odaadó és buzgó rectora van, aki. . . Krisztus juhait
szakadatlanul szent eledelekkel táplálja és isteni tanításokkal oktatja, a keresztény
népet (pnpulum Christianum) lankadatlanul tevékenykedve igyekszik terjeszteni é s . . .
mindenkit közönségesen a paradicsom örömeire és a mennyek országába hívogatni.”
Itt Károly érdemeinek nem egyszerűen szolgalelkű udvaroncok vagy udvari költők
általi méltatásával, hanem zsinati állásfoglalással van dolgunk, méghozzá olyannal,
amely egy szentéletű püspök himnikus dicsőítésének is beillenék. Ebben az
ábrázolásban a papság lelki hatalmának és pásztor mivoltának kizárólagosságaként
már csak nem is a tanítás és igehirdetés maradt, hanem egyesegyedül a c7pnt<u^plt_
kiszolgáltatásának előjoga, a szakramentális hatalom.297
Gelasius pápa levelében az e világ, amelyet az Istentől rendelt két hatalomnak kell
kormányoznia, magától értetődően azonos volt a római birodalommal.19* Liturgikus
szövegben ugyanezt a felfogást őrizte a Sacramentarium Gelasianum egyik királyokért
mondandó és rendkívül elterjedt miséiének könyörgése: „Isten, aki a római birodalmat
az Örök Király evangéliumának hirdethetése végett készítetted elő (adpraedicandum

A nton, 1968. 60—62. és uö., 1972. 257—281.

2* An io n , 1968. 108. 116.
2»1 A nton, 1968. 201.
2M T ellenbach, 1936. 47.

149
aetérni regis evangélium Romanum imperium praeparasti), nyújts a te szolgáidnak . . . a
mi uralkodóinknak mennyei fegyvereket, hogy az egyházak békességét ne háborgassa
a háborúk semmiféle vihara.” Tertullianusra és Origenesre visszamenő, patrisztikus
nézet nyilatkozik itt meg, amely a római birodalom üdvtörténeti rendeltetésére
vonatkozik. Értelmét Szent Jeromos igy magyarázta: „Miután [elérkezett] Krisztus
birodalma (imperium Christi), Róma nyerte el az egyeduralmat, az apostolok járása-
kelése előtt megnyílt a világ, feltárult előttük a városok kapuja és az egy Istenről szóló
hithirdetés céliából egyeduralom létesült (ad praedicationem unius dei singulare
imperium constitutum est)." Ugyanezt fejezte ki Nagy Szent Leó pápa (440— 461)
egyik beszéde, amely az idézett miseszöveget is befolyásolta: „Azért készítette elő az
isteni gondviselés a római birodalmat (Romanum regnum), hogy elmondhatatlan
kegyelmének hatása az egész világon szétáradjon (per totum mundum diffundere-
tur)."299 Annak a késői római korban kibontakozott és Bizáncban uralkodó
„politikai teológiának” a hangja ez, amely megszentelte Róma történetét, s a
birodalommal azonosította a Christianitast. pomilus Deit, respublica Christianát vagy
éppen az imperium Christianumot. A J o ld i birodalomnak Krisztussal való olyan
kapcsolatáról beszéltek, hogy az alig különbözött az egyház és Krisztus kapcsolatától.
Nem tették magukévá természetesen ezt a felfogást a római birodalom bukásával az
egyes tartományokban létrejövő barbár államok, sőt ezeknek a keletrómai császártól
való függetlensége és önállósága egyenesen eszmei megalapozást kapott a kor vallásos
világképében.300
Legfőként a katolizált nyugati gotokra érvényes mindez. Sevillai Isidorus megélte az
utolsó bizánci helyőrségek kiűzését Hispániából. Ő már nem ismerte el a saját korabeli
római ( = bizánci) birodalom keresztény vallási érvelésre épített világuralmi igényeit.
Isidorusnak Krisztus születése egészen más értelemben történelmi fordulópont, mint
az antik és bizánci „politikai teológia” számára: Krisztus születése nála véget vet a
négy világbirodalom egymást váltó főhatalmának, és Róma universalis dominatiójá-
nak, amellyel a gentest a maga babonaságainak (sacrilegia) elfogadására kényszerítet­
te. Ezzel megkezdődik Krisztus Impériuma a kereszténység felett. Isidorus egészen
ágostoni értelemben ismételte meg azt a fontos politikai következményeket magában
foglaló tételt, hogy az_egyház népe, a populus Christianus e földön nem alapított
civitast. Szerinte az Isten országa, az imperium7IflCtve~regmff>TC/irúri nem valamely
meghatározott földi államban, hanem kizárólag az egyházban nyilvánul meg: „Most
egyesülve a hitben, Isten egyetlen népének és egy országának ( unus Dei populus, unum
regnum) hívják azokat, akiket különféle bálványképmások tisztelete miatt azelőtt sok
országnak és sokféle népnek ( regna múlta et populi multi) neveztek.” „Ennek a népnek
a különféle népségekből való gyülekezete (huius populi ex gentibus congregatio) —
maga az egyház.” A „hívő népek” ebben az ábrázolásban „Krisztus tagjai (membra
Christi)", ő pedig „minden népet, amely testével a hitben egyesül, égi jutalomban

2M T ellenhach, 1934. 9—10.

100 Löwe, 1952. 363.

150
részesít, azonos tisztességgel és dicsőséggel bánván mindegyikkel” . Isidorus szemében
„az egyház szülte az örök életre sóvárgó gmseket”, és az egyházat alkotó gentes közé
tartoztak a rómaiak is. A szerző sem nekik, sem más népnek sem tulajdonit vezető
szerepet a cormis Christi kebelében.
Krisztus születésével feltűnt a ..végső idők”, az Antikrisztus eljövetelének egyik
előjele: a népeknek Rómától való elszakadási folyamata („multae gentes a Romano
imperio recesserunt”). Ez megszakítás nélkül tart Isidorus szerint tovább, s ő ezt
fenntartás nélkül helyeselte mind a nyugati gótok, mind a többi nép szempontjából. A
nyugati gótok uralkodóit Hispániát illetően ugyanolyan helyzetben ábrázolja, mint a
császárt a maga birodalmában: I. Theodosius császárral mint „Kelet királyával (rex
Auslri)” állítja szembe a gót Athaulfot mint „Észak királyát (rex Aquilonis)”.
Rendkívül érdekes ez a konfrontáció is: „Justinianus a római államban (in repubiica j ,
Athanagildas Hispániában birtokolta az imperiumot.”301
Isidorus alapgondolatai hatottak Beda Venerabilis történetirói munkásságában is.
Áz angolok BedáaTtal írt egyháztörténete beszédes tanúja annak a világképnek, amely
szerint a hivő népek a Corpus Christi egyenjogú tagjai. Ezen az alapon minden
katolikus nép: akár a frank, akár a longobard. akár az angolszász, választott nénnek
érezhette magát, történetét pedig isteni megbízatás teljesitésének tarthatta. Ez
eszmeileg kétségtelenül éppúgy erősítette belső megszilárdulásukat, mint a bizánci
birodalom római-keresztény univerzalizmusával való szakításukat.302
Igen bonyolult képlet volt az egyetemes római birodalom valóságának és
császáreszményének helyére lépő Imperium Christianum. illetve populus Christianus.
Legalább kettős, sőt hármas értelmét kell megkülönböztetni. Az egyik kétségtelenül
spirituális: K g sztus eszkatológiai tekintetben üdvösségre rendek választottainak
közössége. A másik értelme: a keresztények összessége. Harmadik értelme az általuk
lakott terület. A nem keresztény népekével szembeállítva ez földrajzilag is körülírható,
konkrét nagyság volt.303
A fogalom bonyolultsága, sőt talán ellentmondásossága a legvilágosabban Alkuin
megnyilatkozásaiból tűnik ki. Ő su>opulus Deii részben egy-egy keresztény király
alattvalóinak összességével azonosította. Ezért írhatta, hogy Mercia királyai, Offa és
Coenulf populus Dei élén állnak, és ugyanilyen értelemben tehetett különbséget 790-
ben több „keresztény nép” közt („Pacis enim seminatores simus inter populos
Christionos”) . 799-tól azonban Nagy Károlyt tartotta a nonulus Christianus egyedüli
vezetőjének, és a szót lefoglalta a Károly vezetése alatt egyesültnek tekintett, egész
nyugati kereszténység jelölésére— már a császárkoronázás előtt! Utána Károlyt rector
et imperator populi Christianinak irta.304 A császárkoronázás előtti szóhasználat
annak a jele volt, hogy a frankok Károlynak már királymivoltában is az egyetemes

301 L öwe, 1952. 364—367.

301 Löwe, 1952. 371—372., T ellenbach, 1942— 1949.
303 Löwe, 1963. 557—558.
304 A nton, 1968. 121— 123., további irodalommal.

151
 keresztény uralkodói hatalom teljességét tulajdonították. Károly hatalmi igényei
azonban még császárrá koronázása után sem terjedtek ki a római birodalom keleti
felére. Alkuin jellemző nyilatkozata szerint a bizánci császár gubernátor imperii illius
volt. Azaz Károly és a basileus egyaránt csak területileg korlátozott szférában
uralkodott.305
Nagy Károly udvara még kétségtelenül nem vont olyan következtetést a pápai
koronázás alapján, hogy általa a potestas imperialis a bizánciakról a frankokra szállt át
(ilyesmiről majd csak évtizedek múltán ír a Vita Willehadi: „ad Francorum translatum
est domínium”). Az sem Nagy Károly álláspontja, amelyet 871-ben dédunokája, II.
Lajos hirdetett: „ . . . Ha nem lennénk a rómaiak császára, a frankoké sem lehetnénk. A
rómaiaktól kaptuk ui. ezt a nevet és méltóságot (nőmén et dignitatem) . . . Istentől
magunkra vállaltuk, hogy népüket és városukat kormányozzuk (gentem et urbem
gubernandam), Isten minden egyházának anyját pedig védjük és felmagasztaljuk
(defendendam et sublimandam), amelytől családunk törzsöké előbb a királyi, majd
utóbb a császári auktoritást (regnandi.. . et imperandi auctoritatem) nyerte.306
Károly a 800. évi római koronázás alkalmával a korabeli frank felfogást tükröző
források (az Annales regni Francorum, az Annales Laureshamenses és az Einhardus
által készített Vita Karolt) szerint nőmén imperatorist, de nem potestast kapott.307 A
császárkoronázásnak ez a formális-jogi értékelése erősen eltért a pápai udvarban^ és
Bizáncban szokásos rpcpitplp^fnl és sajátságos, Rómához nem kötött imperium- és
imperator-ideológia fejlődésének volt nevezetes állomása. Ez a fejlődés mind
Britanniában, mind az európai kontinensen megállapítható.
Ami a szigetországot illeti, sz^nt rnlwnha apátnak a 7—8 század fordulóján
készített életrajza szerint JDszvaldot. Northumbria szász királyát (rex) ellenségein
aratott győzelme után ..egész Britannia császárává ( imperator totius Britanniáé)”
. avatták. Beda Venerabilis egyháztörténete w rin f pHtanniáhan az angolszászok kis
királyságokat alapítottak, erek uralkodói közül időnként némelyik a többi felett
ffihatalmat sz^rzzitt Az ilyen ..fókirálv” vulgáris npyp hretwnfAn\in\t Hatalmukat és az
uralmuk alá hajtott területet Beda sorozatosan imperiumn&k nevezte, vagyis azzal a
szóval jelölte, mint a római birodalmat. Különösen érdekes nála az Anglorum
imperium és Romámon imperium kifejezések alkalmazása.
Britanniát már a klasszikus római korban alius orbisnak nevezték, amelyet az óceán
választ el az orbis Romanustól, a római világbirodalomtól. A különállás tudata a római
hódítás ellenére is megmaradt. Ezenkívül a 4..és 5. században a szigetországban
állomásozó római csapatok több ízben is császárrá kiáltották ki vezéreiket, s volt rá
példa, hogy az illetőnek sikerült császárságát a kontinensen is elismertetnie. A brit
sziget tehát már az ókorban gondolati és tényleges rést is ütött a római birodalom
egyetemességén. Minden feltétele adva volt a partikuláris, szigeti birodalom- és

M! Löwe, 1952. 382—384.

3« Löwe, 1952. 379—380., W aitz, 1883.j III. 203—205.
Löwe, 1952. 380., Beumann, 1958/1972. 174—215.

152
 császár-ideológia kialakulásának. Columba életrajza ezzel a gondolati háttérrel
minősítette imperator Britanniae-nek a kiskirályok felett uralkodó bretwaldát, az
uralma alatt álló területet pedig imperiumnak Beda. Ez a terminológia és elméleti
alapja még a 8. század végén is eleven volt. Nagy Károly szigeti eredetű tanácsadója,
Alkuin, aki honfitársaival szoros kapcsolatban maradt mindvégig, ilyen „főkirályság”
értelemben nevezhette Kentet regnum imperialénak, Offa inerciái bretwalda utóda,
Coenwulf ezért írhatta magát ,,rex et imperator Merciorum regn/’-nek.308 Ez már
Nagy Károly császárságának a nómenklatúrája!
Az egyetemes császáreszmény a kontinentális Európában is szőkébb keretek közé
szorult még a késői rórniPEjzáncTkorban. A barbárok előretörése és birodalmi
területeken való megtelepedése mindinkább csak elméletivé és kérdésessé tette a
császár felsőségét. Nyugaton, már amennyiben egyáltalán elismerték, a királyokkal
szembeni elvi elsőbbség gyanánt kezelték. Szemléletesen fejezte ezt ki a 6— 7. századi
liturgia, amelyet a Sacramentarium Gelasianum több bővítése képvisel. Pl.: „Isten,
minden regnumnak és főként a római imperiumnak védelmezője”, „Isten, a neked
szolgáló regnumok erőssége, légy kegyes a római princepsekhez, hogy. . . hatalmuk
mindenhol kiemelkedjék (excellentior sit potestas).” „Oltalmazd a római királyok
neked alávetett hatalmát (Romanorum reg u m ... principatum), hogy ...minden
regnum fölé emelkedjenek (super omnia regna praecellant)." Ugyanezt a felfogást
elméletileg mintegy általánosította a Meroving-korban a hivatalnokokról készített
értekezés ( De gradus Romanorum), amelynek a korai középkorból két szerkesztménye
és több kézirata is maradt fenn, tehát volt bizonyos elteijedtsége. Eszerint „császár
(imperator) az, akinek birodalma (regnum) az egész földkerekségen kimagaslik
(procellit in toto mundo). Alatta állnak más regnumok királyai. Őket nem
imperatoroknak, hanem rgjceknek nevezik.” A császár tehát nem uralkodik rajtuk,
hanem nagyobb a rangja náluk. Nagyon fontos azlTnyilatkozat, amelyből kitűnik,
hogy az ismeretlen szerző szerint a császár is és a király is önállóan uralkodik: „a
császár vagy király tanácskozás céljából” az alája rendeltekre bíz „mindent, amit
tesz”.
6—7. századi források többszörösen is megörökítették, hogy a frankok számos
regnumot hódítottak meg. Birodalmukat ezeknek az eseteknek a túlnyomó
többséeében regnum Francorumnak nevezték, az imoerium tehát nehezebben gyökere-
sedett meg frank vonatkozásban, mint Britanniában, az angolszászoknál.
Erdmann a liturgiában mutatta meg azt a fontos összefüggést, amelyben még a
Meroving-kor vége előtt helyet talált az imperium Francorum és egyszersmind az
imperator is. A régi római liturgiának a császárért mondandó nagypénteki imáját ti. a
frank királyért kezdték imádkozni. Az imádságban imperator vei rexért könyörögtek,
és az eredeti Romámon impériumái Romanum sive Francorum imperiummk bővítették.
Ez merész azonosítás volt. Aki ugyanis a frankoknál az imát „legkeresztényibb
császárunkért, vagy királyunkért” mondta, kétségtelenül csak "í frank királyra30

30* Erdmann, 1951. 3— 14., Stengel, 1965. 291— 309. és 312—313.

153
gondolt, a császár helyére állította, és ezért érezhette magát jogosultnak az imperator
szónak a rex melletti megtartására.309 Mindez azonban nem maradt a politikától és a
jogtól távoli elmélet.
Miután Pippin foglalta el a megbuktatott Merovingok trónját, a prümi monostor
részére szóló oklevélben büszkén fejtett ki hasonló gondolatokat a frank királyság
különleges méltóságáról és rendeltetéséről:....... a királyok Istentől uralkodnak, ránk
pedig népeket és birodalmakat bizott kormányzás céljából (gentes et r e g n a ... ad
gubernandum commisit), gondoskodva, hogy kiemelkedően nagy uralkodó (sublimes
rectores) legyünk. . . Tudtára adjuk tehát minden közeli és kívülálló népnek ( omnibus
tam propinquis quam exteris nationibus). . Pippin 762. évi oklevele bővebben és
szemléletesebben adta elő azt az elképzelést, amelyet dióhéjban egy 755. évi
privilégiuma is tartalmazott: „Tudja meg az Isten és a mi magunk minden híve
(omniumfidelium Dei el nostrorum. . . sagacetas) ”. W. Schlesinger találó megfigyelése
szerint az oklevél a frank király minden „hívét” különleges hüségviszonvba állítja
Istennel, és viszont: Isten minden hívőiétől mintegy fidelitast követel a frank király
iránt. A gentes et regna (Jr 1,10) felett álló frank uralkodó tehát Isten fideliseinek élén
is van.310 Ennek a különleges helyzetnek a reményét I. Hadrianus pápa a j ómai egyház
védelmében szerzett érdemekért kifejezetten Szent Péter várható jutalmaként 782-ben
így villantotta fel Károly előtt: „győztesként uralkodni fogsz minden király felett
(victores super omnes regnare reges)’’.311 ■
A világraszóló jelentőségű frank birodalomnak az a koncepciója bontakozik itt ki
szemünk láttára, amelynek lelkes hirdetőjéül szegődött Alkuin is, és amelyet Károly
regnum imperialé\knak nevezett a 790-es években. Ez a fordulat eredetileg a szigeti
bretwalda főhatalmát jelölte ugyan, Károly birodalmára vonatkoztatva azonban
annak a kontinensen elfoglalt kivételes helyzetét vagy legalább erre vonatkozó igényét
fejezte ki.312 Alkuin történetíróként is gondoskodott a Károly őseinek tulajdonítható
imperialis érdemek megörökítéséről. Legkésőbb 797-ben írta meg Szent Willibrord-
nak, a frízek keresztény hitre térítőjének életrajzát. Willibrord a térítés során hathatós
támogatást kapott Nagy Károly nagyapjától és dédapjától, akik még nem voltak frank
királyok, csak maiordomusók. Alkuin Willibrord-életrajza ennek ellenére a Francorum
imperium diadalmas kormányzását tulajdonítja nekik és így ünnepli a csatanyerő
Karoling maiordomust: „Tudja az egész gens, milyen diadalokért ünnepük nagy hírű
győztesként, vagy mennyire terjesztette ki imperiumunk határait.” Alkuin nagyonis
Károly kedve szerinti képet festett őseiről. Károly a magáénak vallotta a nekik
tulajdonított imperalis törekvéseket. Visszanyúlt az apja által 754-ben képviselt fideles
Dei et nostri koncepcióhoz is. Az avarok felett győztes harcosait nevezte így, akik a
hittérítést előmozdítva aratták diadalukat.313

“ • E rdmann, 1951. 16—18.

3.0 Schlesinger, 1958/1972. 142— 147.
3.1 Beumann, 1966/1972. 380. 201. jegyzet.
3.1 E rdmann, 1951. 19.
313 Stengel, 1965. 318.

154
 Amikorra 799-ben a rómaiak által elűzött III. Leó pápa Károlyhoz érkezett
segítségét kérve és császárrá,koronázásáról tárgyalva, Károly udvarában már többé-
kevésbé kialakult egy bizonyos „aacheni császárság-ideológia”, amely Aachent és
Károly udvarát ..úi Rómává” akarta tenni. Leóval folytatott tárgyalásai során végül a
rómatísászárelképzelés kerekedett felül, majd vált valósággá 800 karácsonyán. Károly
császárságkoncepciója azonban igen sokat megőrzött a 790-es évek és korábbi idők
frank „imperiális” örökségéből.
Fontos tanúja annak, mit is őrzött meg ebből az örökségből Károly, a 806. évi
Divisio imperii, azaz a birodalomnak Károly fiai közti felosztására vonatkozó
dokumentum két szerkesztménye. Az egyik változat inscriptiója „Isten szentegyháza és
a magunk minden hívének (omnibusfidelibus sanctae Dei aecclesiae et nostris)" hozza
tudomására az intézkedést, azaz határozottan megeleveníti Károly apjának, Pippin-
nek 755. évi koncepcióját. A másik változat inscriptiója, illetvepromulgatiója szintén az
ő hagyományát éleszti fel: „ama géniekből és natiókból. . . való egész katolikus
népnek, amelyek impériuma és kormányzata alatt vannak”. Ezzel a szöveggel Károly a
hamisitott Constitutum Constantini formuláit használta, illetve alakította át a
Karolingok tradíciója szerint: katolikus népet említ a Constitutum populus Romanusa
helyett és a frank hagyománynak megfelelően a valójában kormányzása alatt levő
népekhez fordul az egész világ helyett. Népei közt hangsúlyozza a frankok vezető
szerepét. Mindez annal^ a pápai törekvésnek az ellensúlyozását célozhatta, amely
Károly impériumának római mivoltát a kuriális igényeknek megfelelően mintegy
túlhangsúlyozta a frank jelleg rovására. Az ál-konstantini szöveg felhasználása Károly
bizonyos konstantini szerepvállalását mutatja, novus Constantinusként lép fel, de nem
éppen a hamisítvány pápai kimódoltságú Konstantinjának képében.314
A frank imperium kétségtelenül Nagy Károly császárrá koronázása előtt keletkezett,
és Löwe találó megállapítása szerint a frankoknak a levert népek feletti uralmi igénye a
valóságban is és a kortársak gondolatvilágában is alig különbözött a császárnak a
keresztény szempontból egyetemes vezető szerepre való törekvésétől. Jellemző erre,
hogy pl. mind Nagy Károly, mind a pápa megítélése szerint a brit sziget is az egyházért
és hitért való császári gondoskodás hatáskörébe tartozott. A Northumberlandból ti.
80íTbán elűzött Eardulf királyt pápai és császári megbízottak vitték vissza országába.
III. Leó ez alkalommal Eardulfot Nagy Károly fidelisének nevezte, a császárnak a
„békéért” és a párhuzamos pápai törekvések támogatására tett erőfeszítéseit pedig
imperiális defensiónak minősítette.313 Ez a felfogás Károly utódai alatt csak elmélyült.
A frank társadalom vezető osztályának legelőkelőbb csoportja, a birodalmi
arisztokrácia, a császárral az élén, uralkodni akart az Imperium Christianum felett.
haláraFyédelmének és kiterjesztésének jelszavával. Lyoni Agobard éppen erre
hivatkozva, a császárért mondott nagypénteki ima szavaival lobbantotta Jámbor
Laios szemére császári__feladatának, a pogánvok elleni küzdelemnek az

314 Beumann, 1958/1972. 207—212., Schlesinger, 1958/1972. 161. és kk.

3,3 Löwe, 1958. 353.

155
 elhanyagolását: „ . . . A külső pogányok ellen kellene hadakat irányítani és a
császámalTbarbár népek ellen csatázni, hogy alávesse őket a hitnek, a hívők birodalma
határának kiterjesztésére (ut eas fidei subiugaret ad dilatandum terminum regni
fidelium). így imádkozik ui. az egyetemes egyház.. . a császárokért, hogy Isten vesse
alá nekik a barbár népeket. Most ezzel ellentétben az egész birodalom a végein
lakókkal a közepén együvé gyűlik, de ellentétes szándékkal, mert zsigereit egyesek
szétmarcangolni készülnek, mások pedig, ha lehet, lecsillapitani a bűnös viszályt.
Nekik mind meg kellett volna fontolniuk. . . azt, amiről ezek az imák szólnak. . .
»Könyörögjünk keresztény császárunkért is, hogy Urunk Istenünk vessen alá neki
örökös békességünkre minden barbár népet.« Az Isten háza. . . tehát azért imádkozik,
hogy a barbárok vettessenek a keresztény császár alá és nem azért, hogy alattvalói
zavarodjanak meg és legyenek barbárrá.”316
Jámbor Lajos három fiának az uralmon 843-ban történt osztozása elvileg nem
változtatott semmit. A testvérek kormányzása ugyanis, akik nem ismerték el
császárnak a foléjük rendeltségét, elméletben a régi imperialis feladatokat teljesítette.
A császárság hanyatlása és a birodalom megosztásai nem csorbították a frank
imperialis igényeket: ezek átmentek az egyes részbirodalmakra.
Jól jellemzi ^zt a nézetet, hogy a 850-es években Audradus sensi karpüspök
(episcopus chori) művében isteni megbízatásra hivatkozva szólította fel Kopasz
Károlyt: Szent Márton vezérlete alatt szabadítsa meg a hitetlen mohamedánoktól
Hispániát és csatolja birodalmához Isten dicsőségére a hívek szabadsága szerint
(,,liberes ab infidelibus et tuo regno. . . secundum libertatém fidelium meorum con-
socies").
A 9. század második felében, átmenetileg kb. 20 évre, a pápaságnak sikerült a
császárság fölé kerekednie. VIII. János natarozottan a pápának igényelte a respublica
Christiana, a Christianitas vezetését. Hangsúlyozta: „az egyház nem más, mint a hivő
nép (populusfidelis), de főként a papság értendő ezen a néven”. Korántsem azonosítja
tehát már az Imperium Romanummal. A római egyházat ..minden nép feletti főség
birtokosának (omnium gentium rét inét principatum)" tekintette, és a császárság
adományozását jogosítványának minősítette. 879-ben biztosította Hebegő Lajost, a
nyugati frank királyt: „ha Isten kegyelméből elnyered a római császárságot, alád lesz
vetve minden regnum (omnia vobis regna subjecta existent)”. Ez a nyilatkozat arról
tanúskodik, hogy Jánris szemében univerzális jelentősége volt a császárságnak, még
akkor is, ha az emlitett regwwwokon_Jalán csak a Karoling-birodalom területén
IreletlfPTett királyságok voltak értendők. A császári jogok és kötelességek ebben a
keretben — a késői Karoling felfogástól eltérően— csakis a pápa által megkoronázott
császárLés_egyszersmind defensor ecclesiae Romanae-t illették. Ebből szükségszerűen
következett, hogy János a császár egyetemes hatalmát csak annyiban ismerte el,
amennyiben a pápai értelmezés szerinti defensor ecclesiae RomdnaeY.k.rA cselekedett.317

,w A nton, 1968. 300. 778. jegyzet.

311 Löwe, 1958. 348— 351., U llmann, 1960. 321— 329

156
 Nagy Ottót 962-ben XII. János pápa — saját oklevelének szavai szerint — a
hitetlenek, főként magyarok és szlávok feletti győzelmeiért, vagyis a nagypénteki
imában leírt császári feladat teljesítéséért és a Szentszéknek nyújtott segítségért
koronázta császárrá. Neki és utódainak a római egyház defensoniként éppúgy
méltósága alapját alkotó kötelezettsége volt a hitetlenek és hamishitflek elleni
hadviselés, mint a Karoling-császároknak. Mindezt szentesítette a liturgia is. Az Ottók
azonban a római egyház defensorknak tisztét egészen másként fogták fel, mint pl.
I. Miklós és VIII. János, valamint a befolyásuk alatt levő, késői Karolingok. Ottó ui.
962-ben megerősítette a Jámbor Lajos és fia, Lothar 817. és 824. évi konstitúcióját.
Eszerint a r ómai népnek és papságnak a pápát a „kánonoknak és a jognak
megfelelően” kell választania. Akire a választás esett, csak azután volt felszentelendő.
miután húségesküt tett a császár vagy megbízottja előtt. 963-ban a rómaiak esküvel
kötelezték magukat arra, hogy a császár beleegyezése nélkül soha nem tesznek pápává
senkit.
A szász és száli császárok defensor tisztükből következően nemcsak püspöki székek
betöltéséről, főpapok letételéről és áthelyezéséről döntöttek. Ezt elméletileg is
elismerték: X. János pápa (914—928) régi szokásnak nyilvánította, hogy Istentől
kapott joga alapján csakis a király ruházhat fel klerikust püspöki méltósággal. A l l .
század elején még töretlenül élt ez a felfogás. A püspökségek adományozásáról — írta
krónikájában (I. 26) Merseburgi Theotmar — „egyedül királyaink és császáraink
intézkedhetnek, akik mint Isten helytartói a földi életben, jogosan állnak mindenkinél
inkább papjaik felett”.318 A császárok ezen messze túlmenően a papai székkel
ugyanúgy jártak el, mint birodalmuk bármelyik püspökségével. Ismételten elmozdí­
tottak és kineveztek pápákat, Ítélkeztek vetélkedő ellenpápák dolgában, büntetéssel,
akár számkivetéssel is sújtották őket.319
A császárság szerepét egészen másként fogták fel és másként magyarázták a
birodalom h a t á r a in kívül azokon a területeken, amelyek császári támadásnak vagy
fennhatósági igénynek voltak kitéve. A brit szigeten pl. az ún. Angolszász Krónika is és
Nagy Alfréd király életrajza is a 9, században egyszerűen figyelmen kivül hagyta Nagy
JCárolynak és utódainak a császárságát, csak királyokként írt róluk, jóllehet Alfréd
biográfusa jól ismerte Nagy Károlynak Einhardus által készített Liláját. Alfréddal
kapcsolatban életrajzírója regale imperiumtol beszélt, s az ajánlólevélben Alfrédot
,,omnium Brittanniae insulae Christianorum re cto ri.. . Anglorum Saxonum regi "-ként
szólította meg. A 10. századi szigeti királyok számos oklevelükben imperatomak
címezték magukat. Ezenkívül ismételten basileus monarcha, rex augustissimus címek
fordulnak elő rájuk vonatkozóan-Ezek uralmuknak Britannia egészére, a szomszédos
szigetekre és népekre való kiterjedését, azaz bretwalda voltukat és a pápa koronázta
császárral, szembeni függetlenségüket fejezték ki.320

31*C onrad, 1962.M. 281. és 287. -

51v Zimmermann, 1968. i. v. részek.
110 Erdmann, 1951. 38—42., Löwe, 1958. 352—354. és 370— 371. Löwe , 1963. 550— 552., Stengel,
1965. 325—338.

157
 Hispánia északnyugati részén az arab hódítástól megmenekült Asztúria kis
királysága lehetett a 9. században a Karolingok hatalmi törekvéseinek céltáblája. A
mohamedánoknak Hispániából a Karolingok általi kiverése feltétlenül a félszigetnek
Karoling-uralom alá jutását jelentette volna. Ez a törekvés félreérthetetlenül kiviláglik
Audradus már idézett nyilatkozatából és Einhardus Nagy Károly-életrajz4nak abból
a hitelt nem érdemlő adatából, hogy II. Alfonz király Károly alattvalója volt. A
korabeli asztúriai történetírás a Karoling-császárságról és hispániai vállalkozásairól
egyaránt hallgatott. III. Alfonz (866—910) krónikája világosan bírálja Kopasz
Károlynak az arabokkal való megbékélésre irányuló politikáját, és nyíltan utal arra,
hol kell keresni a mohamedán uralom elleni küzdelem igazi bajnokait: Asztúriában.
Ezek ismeretében határozottan nyugati frankok elleni éle van a III. Alfonz
környezetében keletkezett ún. Prófétikus Krónika ama jövendölésének, hogy 883-ban
véget ér a szaracénok uralma, Alfonz visszaállítja a gótok birodalmát és egész
Hispánia felett uralkodni fog.321 Alfonz a 10. század elején a tours-i Szent Márton-
egyház kincstárából Karoling császári koronát ( „coronam imperialem.. . ex auro et
gemnis comptam") akart magának szerezni, nyilván annak bizonyítására, hogy
semmiben sem alábbvaló a Karolingoknál. A 10. századi leoni-asztúriai oklevelekben
olyan imperialis nómenklatúra tűnik fel, mint az akkori Angliában, önmagukat
hasonló módon nevezik basileusnak, rex magnusnak és princeps magnósnak. Ezzel a
királyokénál magasabb uralkodói helyzetüket kívánták kifejezni. Imperator címet a
10. században önmagukra nem alkalmaztak, imperatomak olykor utódaik, alattvalóik
és más uralkodók címezték őket. Gyakrabban VI. Alfonz (1065— 1109) kezdte magára
alkalmazni ezt a titulust; változatai voltak: imperator totius Hispániáé, imperator
constitutus super omnes Ispaniae nationes, majd Toledo bevétele óta (1085) Toletanus
imperator. A hispániai császárság VII. Alfonz (1126— 1157) idején szilárdult meg
igazán. Ő ti. 1135-ben kifejezetten császárrá koronáztatta magát, s ettől kezdve
állandóan használta a Hispániáé imperator címet. Ezt — krónikás adat szerint —
kifejezetten avval okolták meg, hogy a navarrai király, a mór Zafadola király, a
barcelonai gróf és számos dél-franciaországi gróf Alfonznak alattvalója („in omnibus
essent oboedientes ei"). A fejlődés ezzel lezárul: ez a császárság meghatározott
területen pontosan körülhatárolható főkirályság lett, és az egyesített Hispánia feletti
egyeduralomra való igényt fejezett ki, de lemondás volt az egyetemes szupremá-
ciáról.322
A császárral való egyenrangúságot a Karoling-birodalom nyugati utódállamának,
Franciaországnak a királyáról hangoztatták a legnagyobb nyomatékkal. 10— 11.
századi francia királyokat oklevelek is, történetírók is nemegyszer illettek Francorum
imperator, augustus címmel, s jelölték birodalmukat imperiumnak, sőt imperium
Francorumnak. Ez fontos megkülönböztetés volt az Imperium Romanumtól, amely a

121 Löwe, 1958. 349— 351.

121 Löwe, 1963. 552—553., E rdmann, 1951. 31—36., Schramm, 1950. 87. és kk.

158
nyugati forrásokban a 10— 11. század fordulójától kezdve a német császár uralma
alatt álló területet jelölte a maga egészében.
Fleury-i Abbo egyházjogász, a francia király fő tanácsadója a 10. század végén
összeállított kánongyűjteményében már az egyes királyok alapvető egyenjogúságáról
ír, legalábbis fő feladatuk: az egyház, „Krisztus birodalmának” kormányzása
szempontjából. „Mindegyik az imperium Christianumol valósítja meg (exsequitur)
országában.” Jól érthető tehát, ha egyenlő értékűnek veszi a királyi és császári ( regalis
id esi imperialis) rendelkezéseket.323
Ebben a tekintetben szinte „belügy” egy-egy királynak (vagy a császárnak) országa
egyházaira vonatkozó döntése vagy intézkedése, mert az uralkodó — az egyháznak is
feje. Capet Hugo ezért utasította vissza igen élesen 991 -ben a baslei zsinaton a pápának
a reimsi érsekség ügyére vonatkozó döntési igényét. Ugyanígy IX. Leó pápa zsinatára
nézve 1049-ben Henrik francia királynak azt sugalmazták tanácsadói: „semmivé válik
birodalmának ékessége, ha engedné benne eluralkodni a pápa hatalmát (regni sui
decus adnihilari, si in eo Romani pontificis auctoritatem dominari perm itteret)”.
Radulfus Glaber, a cluny-i szerzetes, a királyok egyház feletti hatalmával kapcsolat­
ban elvi alapot is keres a pápa jogainak korlátozására: „Jóllehet az apostoli szék
méltóságánál fogva az evilágon levő többinél tiszteletre méltóbb a római egyház
püspöke, mégsem szabad akármiben is átlépnie a kánoni korlátokat.”324 Ennek
megfelelően ismerték el a cluny-iek, Radulfus is, de Odilo apát (994— 1048) is a császár
egyházföségét, főpapnevezési és -letételi jogát, birodalmának minden székére, köztük a
rómaira nézve is.325
A császárnak mint Itália és Róma urának a pápai szék iránti defensor tiszte a 10— 11.
század felfogása szerint megkülönböztetett helyzetet, elsőséget nyújtott bármely más
királlyal szemben, de világuralmi törekvést nem foglalt magában, legalábbis Bizánc és
a francia király felett nem. Ilyen értelmű világuralmi igény még III. Ottó és II.
Szilveszter római renovációs politikáját sem jellemezte.326
Más volt a császár magatartása a barbarae gén résszel: magyarokkal, dánokkal,
„szlávokkal” és dél-itáliai normannokkal szemben. Ezt a nagyon fontos különbséget
Brémai Ádám, a hamburgi érsekség történetírója örökítette meg az 1050-es évektől
kezdődően irt munkájában (III, 32). Szerinte az említett népek iránt III. Henrik a
parcere subiectis et debellare superbos szempontját érvényesítette.321
Brémai Ádám mondja ki határozottan, mi is volt a gregoriánus reformot megelőző
korban valamely uralkodó adott terület feletti főhatalmának a kétségtelen jele.
Ádámnak történetileg egyébként nem hiteles előadása szerint Harald, a dán király
Nagy Ottótól katonai vereséget szenvedve, hűbérbe vette tőle Dániát, családjával

323 W erner, 1965. 12— 18.

324 W erner, 1965. 32—33.
325 W erner, 1965. 27—29., T ellenbach, 1936. 95. és lek., 113. és k„ 204. és kk.
320 W erner, 1965. 44. 1. jegyzet.
322 W erner, 1965. 22.

159
együtt megkeresztelkedett, megígérte országának keresztény hitre térítését. Fiának
keresztapja maga Ottó lett. Ádám szerint „a brémai egyházban őriznek [I. Ottó]
királynak olyan okleveleit, amelyek megmutatják: Ottó király annyira ura volt
Dániának, hogy ő adományozta a püspökségeket is. ( Ottonem regém in sua ditione
regnum Danicum tenuisse, adeo ut etiam episcopatus ille donaverit.j ”328 Müvének
másik helyén megmondja, hogy Ottó itt három püspökséget alapított: a schleswigi, a
ribei és aarhusi székeket.329
A rex est imperator in regno suo elv előtörténetének szakirodalmi áttekintése alapján
azt mondhatjuk, hogy ebben a fázisban valamely király önállóságának legfontosabb
jele országában a defensor ecclesiae (Christianitatis) szerep betöltése volt és az
imperium Christianumnak az Abbo fogalmazása szerinti megvalósítása ennek mércéje.
Kétségtelen, hogy a Karolingok császári fennhatósági igényei a keresztény Nyugatnak
birodalmukon kívül eső területein egyáltalán nem találtak baráti fogadtatásra, jóllehet
majdnem az egész Nyugat hatalmukban volt. Ugyancsak nem kapták meg ezt az
elismerést birodalmukon kívül az Ottók és a száli császárok sem. A 10— 11. században
ezek szerint már fontos előzményeit lehet kimutatni a vizsgált elvnek. A 12— 13. század
— eszmetörténeti szempontból — a tudós jogászi fogalmazást szolgáltatta hozzá.330
Ehhez azonban az európai feudalizmusnak olyan átalakulása volt szükséges,
amelynek az invesztitúraharc kirobbanása jelezte a kezdetét. Eredményeként
széthullott a feudális társadalom és az egyház egész addigi önértelmezése, a király
egyházfőségének és egyházon belüli szerepének több évszázados, megszentelt és a
cluny-i reformerek számára is magától értetődő hagyománya, akiknek a gregoriánus­
sal egyáltalán nem azonosítható reformprogramját a szász és a korai száli császárok
melegen támogatták.
Ennek a harcnak a során deszakralizálták a királyi, illetve császári méltóságot.
Teljesen klerikalizált egyházfogalmat fejlesztettek ki, és a papságnak vezető szerepet
igényeltek a merőben világi szférában is.

A L I B E R T Á S E C C L E S IA E . SZENT PÉTER N O B I L E D O M Í N I U M A
ÉS A N O B I L E R E G N U M O K

VII. Gergelynek és követőinek egyik fő törekvése az egyháznak a világi hatalom

gyámkodásától való szabadsága, a libertás ecclesiae volt. Az „egyház szabadságának”
jelszavával kétségtelenül a papi rend, az ordo clericalis függetlenségéért folyt a
küzdelem. Jogi síkon ebben az irányban az első nagy lépést a Hildebrand által
befolyásolt II. Miklós pápa tette az 1059. évi lateráni zsinaton kibocsátott híres
pápaválasztási dekrétumával. Eszerint a pápát kizárólag a biborospüspökök
l32

32' T rjllmich—Buchner, 1961. 236.

328 T rillmich—Buchner, 1961. 434. és k.
330 Löwe, 1963. 534. és 556.

160
választják, az aktus Rómán kívül és a római papság részvétele nélkül is történhet. Az
áldozópap-bíborosok, az egyéb klérus és a római „nép” csak egyetértését nyilváníthat­
ta. A kiskorú IV, Henrik jogaira a dekrétum rugalmasan fogalmazott mondattal
célzott: „épségben marad szeretett fiunk, Henrik honom és reverentiája”. Ez félúton áll
III. Henrik és VII. Gergely rendszere közt. 6. kánonjában ugyanez a zsinat megtiltotta
bármilyen egyháznak világi embertől való elfogadását.
A gregoriánizmus ezen túllépve, éles vonalú határral osztotta ketté a Karoling-kori
értelmezésben belsőleg még tagolatlan populus Christianusl (Christianitasi) és állította
vele szembe a szó szorosabb értelmében vett egyházként a klérust. A papságnak, mint
ecclesiának az állammal alkotott ötvözetéből való különválasztása ennek az
egyháznak a részére önmagában is saját jogot és teljesen önálló struktúrát tett
szükségessé. Elkerülhetetlenné vált tehát az egyházfogalom jogásziasodása.331
Gergely a pápa és a világi hatalom közti viszonyra vonatkozó álláspontját — amint
ez közismert — lapidáris tömörséggel foglalta össze az 1075. évi „Dictatus Papae”-
ban. Ennek 8. pontja szerint a pápa „egyedül használhat császári jelvényeket”, a 12.
pont szerint „szabad császárokat letennie”, a 27. szerint „az alattvalókat feloldozhatja
a gonoszok iránti hűség(eskü) alól” .332 Ebben a két utóbbi pontban foglaltakra a pápa
egyetemes lelki joghatóságának igen tág értelmezése alapján tartotta jogosultnak
magát: „Ha az apostoli szentszék Istentől adott főhatalmával döntve, lelkiek dolgában
ítél, miért nem [ítélhet] evilágiak felett is?” — tette fel a kérdést. Képtelenségnek
tartotta, hogy „a földet ne ítélhesse az, akinek hatalmat adtak az ég megnyitására és
bezárására”.333
Szent Péter székének evilági hatalmát illetően Gergely elsősorban Konstantin
adománylevelére támaszkodott. Ez ui. egészen általánosságban a pápának adta „Itália
és a Nyugat minden tartományát (omnes Italiae seu occidentalium regionum
provincia*) ” .334 Különféle megnyilatkozásaiban Gergely ezen kívül Nagy Károly,
Jámbor Lajos és Ottó császárok, valamint mások Szent Péternek tett felajánlásaira,
Magyarországot illetően István király állítólagos felajánló és III. Henrik in honorem
Sancti Petri történt hódító aktusára hivatkozott.335*Az ilyen Szent Péterrel szembeni
gesztusok, tényleges és állítólagos hűbérül történt felajánlások az illető területek felett
pápai főhűbérúri igényeket eredményeztek. Ez a főhűbéruraság, mint Szent Péter
tulajdona, Gergely szerint jogilag akkor sem szűnt meg, ha a területet akár
évszázadokra pogányok szállták meg: „ami ui. . . .jog szerint egyházak tulajdonába
került, azt. . . az idő múlásával csak használatuktól lehet elvonni, de nem joguktól
elidegeníteni.” A pogányoktól való visszahódítás esetén a Szentszék jogigénye rögvest
feléled.334 A libertás ecclesiae mellett Gergelynek politikai tekintetben fontos, másik

331 Congar , 1971. 57— 59. és 68—69. Ugyanitt további irodalom.

332 Greg. Reg. nr. II. 55/a, 204. és 208. old.
333 Greg. Reg. nr. IV. 2., 295. old. és nr. VIII. 21. 550. old. Vö. U llmann, 1966. 35—36.
334 H in s c h iu s , 1863. 349.
335 Greg. Reg. passim.
334 Greg. Reg. nr. I. 7., 7. old. és nr. IV. 28., 345—346. old.

11 Gerics József 161

jelszava „a nemes országoknak (nobile regnum)" a német király (rex Teutonicorum)
hűbéruraságától való szabadsága volt. A pápa mint Szent Péter helytartója előtt
egyenlőek és neki azonos módon alárendeltek a német király és a különböző nobile
regnumok királyai.337 Ezt a felfogást olyan uralkodók fogadták helyesléssel, akik a
pápa segítségét várták önállóságukat fenyegető, más hatalommal szemben. így
Montecassinói Amatus feljegyzése szerint IV. Henrik felajánlotta követei útján
Guiskard Róbertnek, hogy vegye tőle hűbérbe azokat a területeket, amelyeket a
normannok meghódítottak. Róbert azt felelte: a szaracénok feletti győzelemmel Isten
az országot alája vetette. Ezért ő Isten alattvalója kell, hogy legyen, és el kell ismernie,
hogy kizárólag az Istentől nyerte el azt a földet, amelyet Henrik most hűbérbe akar
neki adni. A meghódított földdel együtt tehát saját magát Szent Péternek és Pálnak,
meg helytartójának: a pápának veti alá.
Hasonlóan érdekes a l l . század végén az aragon királyok magatartása, ő k ui.
alighanem kasztiliai szomszédaik terjeszkedése ellenében kerestek önállóságuknak
támaszt a Szentszéknél. 1095-ben Aragónia királya azt írta II. Orbán pápának: apja,
Orbánnak fidelis servusa, főként azért vetette magát a pápa dominatusa alá, mert az
egész világon Istent kivéve nála hatalmasabb urat (maiorem dominum) nem talált.338
IV. Henrik birodalma (amely VII. Gergellyel szemben találta magát) olyan
uralkodói hatalmon alapult, amely több nagytörzsre, továbbá germán, szláv és
neoromán etnikai és nyelvcsaládok tagjaira terjedt ki. Jellegzetessége volt a központi
hatalomnak és a birodalom nemesi-papi vezető csoportjainak a terjeszkedésben való
érdekeltsége, egyetemes és hegemoniális törekvései, a sok regna és gentes feletti,
valamint a Róma és a pápaság feletti uralorii vagy ennek legalább az igénye.
E birodalom fenntartása természetesen fontos érdeke volt az itáliai egyháznak és
nagy befolyású itáliai nagyúri csoportoknak is.
Hogyan „fokozta le” ennek a birodalomnak az urát VII. Gergely egyszerűen
„német királlyá”?
Kétségtelen, hogy az invesztitúraharc előtt ez a birodalom Itálián és Burgundián
kívül nem egyszerűen Németországot ölelte fel, mint egységet, hanem ehelyett
Germániában élő és germán nyelvű, regionális és törzsi alapra helyezkedő feudális
uralmi egységeket, gentesl és regnál. Meghódítása után az itáliai királyság mint önálló
egység nem „Németországgal”, hanem germániai gmsekkel és regnümókkaX került
kapcsolatba, mint a majdani Németország alkotó elemeinek nem integrált halmazá­
val. Ezeknek a germán törzseknek a szász és korai száli császárok idejére a német
néptudata meglehetősen erős lehetett, ám éppen politikai szempontból alapvető
mozzanat hiányzott: az Alpokon túli német birodalom valósága. Ennek a hiánynak a
vetülete az invesztitúraharc előtti németországi forrásokban (oklevelekben,
törvényekben és elbeszélő kútfőkben egyaránt) a rex (imperator) Teutoniae és a
regnum (imperium) Teutonicum kifejezéseknek a rendkivüli ritkasága. A korabeli

337 M üller -M ertens, 1970. 164.

333 T ellenbach, 1950. 53— 55.

162
német történetírók a helyzetet vagy törzsi-regionális, vagy összbirodalmi nézőpontból
Ítélték meg, de nem a német törzsek állami-politikai egységének, azaz Németországnak
a szempontjából. Ők az ottói-száli birodalom egyházainak papjaiként és nagy
monostorainak szerzeteseiként a központi hatalomnak és legszilárdabb bázisának: a
birodalmi egyháznak a szempontjait érvényesítették. Az imperiális és hegemoniális
érdekek, valamint az ezeknek megfelelő politikai valóság lehetnek a fő okai annak,
hogy az invesztitúraharc és a -fejedelmek felkelése előtt a német történetírás
termékeiben alig találkozunk a német király és birodalom fogalmával.339
A rex Teutonicus— regnum Teutonicum kifejezések a forrásokban legkorábban a
10— 11. század fordulóján tűnnek fel, mégpedig érdekes módon a birodalomhoz nem
tartozó territóriumokon: Velencében, továbbá Benevento és Capua vidékén. Innen
terjednek át Itáliának a birodalomhoz tartozó területeire, majd még később
Németországba. Ez a körülmény annál jobban jellemzi a német birodalmi politikai
valóság fejletlenségét, mert a korabeli németországi források száma és aránya
alaposan felülmúlja az itáliaiakét. Ezt az itáliai veretű német király- és birodalomfo­
galmat az itáliai lakosság nyelvi és etnikai különbségtudata, longobard—olasz
történeti és néptudata, és az itáliai királyság önállóságának tudata teremtette meg.340
VII. Gergely ezt a német birodalom- és királyfogalmat politikájának terminus
technicuskvá tette és reformtörekvéseinek szolgálatába állította. Gergely IV. Henrik­
nek a hagyományos ottói-száli struktúrájú birodalmát akarta megfosztani az Itália és
Burgundia feletti uralomtól és területileg kb. a német törzsek által lakott térségre
korlátozni. Ennek a területnek az összefoglaló jelölésére alkalmazta a regnum
Teutoniae kifejezést, és Henriket csak ennek királyául ismerve el, címezte rex
Teutoniae-nek. A pápa együttesen intézett támadást Henrik szakrális és hegemoniális
uralma, egyházfősége és impériuma, ellen. Gergely és Henrik közt a teljes szakítást,
amint Erdmann kimutatta, nem önmagában az Ottói Reichskirchensystem tette
elkerülhetetlenné, hanem ennek Itáliára való kiterjesztése. Henrik és Gergely első
konfliktusukat rendezték már, és Németországra nézve bizonyos nyugvópontra jutott
az invesztitúra dolga, 1075-ben a pápa itt nem bolygatta a kérdést és nem kifogásolta a
bambergi püspökségnek Henrik általi újra betöltését. Henriknek az itáliai
püspökségek betöltésénél tanúsított magatartása miatt ekkor lobbant fel újra a
küzdelem. Itáliára nézve egyik fél sem volt hajlandó a németországihoz hasonló
engedményre: annyira különbözők voltak a társadalmi, politikai és egyházi viszonyok.
Gergelyt nem pusztán elméleti tételek védelmének, illetve érvényesítésének szempontja
vezérelte, hanem a németországinál számára jóval fontosabb itáliai egyház kézben­
tartása és Henrik uralma alól való kiragadása. Ezért adta Itália ügye a lökést a
szakításhoz.341

339 MOller-M ertens, 1970. 121— 144.

340 M öller-M ertens, 1970. 44—71.
341 E rdmann, 1938. 280.

II* 163
 A rex Teutonicorum címet Henrikre első ízben jellemző módon Gergelynek az a
levele alkalmazza, amelyben 1074. október 28-án „Szent Péter jogainak megsértése”
alapján megrótta Salamon királyt, amiért Magyarországot, „Szent Péter országát
(eius regnum)” a „németek királyától (a rege Teutonicorum)” hűbérbe vette.342 Ez és
Gergelynek Magyarország ügyében írt többi levele azért mondhat el különösen sokat a
pápa koncepciójáról, mert a Szentszék és Henrik egyaránt az ország főhűbérurának
tekintette magát. Gergely ezekben az 1075-ben kelt levelekben fejtette ki, hogy
„Magyarországnak éppúgy, mint más nobilissimum regnumoknaV., a'm aga sza­
badságának állapotában ( in proprie libériátis statu) kell lennie és egyetlen más regnum
királyának sem alávettetnie, csak az egyetemes római szentegyháznak. . . Rokonod
[Salamon] bitorló módon a német királytól, nem pedig a római püspöktől vette
hűbérbe. . . ” Néhány héttel később azt is előadta Gergely, hogy Salamon „király. . .
megvetve Szent P éter... nobile dominiuméá, alávetette magát a német királynak
(Teutonico regi), és így regulus nevet kapott”.343 E levelekben a pápa szinte egy
lélegzetre mondja ki — a rex Teutonicus kifejezést használva — Henrik uralmának
kizárólag Németországra korlátozottságát, az összes királynak Szent Péter alá
rendeltségét, ebből eredő libertáséit, a „német király” hatalmától való menetességét és
regulusszÁ süllyedését arra az esetre, ha a „német király” hűbérese lesz a Szentszék
helyett. Lényeges momentum, hogy Gergely mindezt még a Henrikkel Itália miatt
történt szakítás előtt írta, azaz Henrik hatalmát már a nagy konfliktus előtt Teutoniára.
akarta korlátozni.
Az „imperialis hatalom” dolgában, különös tekintettel Itáliára, Gergely soha nem
volt hajlandó engedni. Henriket a „Canossa-járás” után a kiközösitésből feloldva is
csak német királynak volt hajlandó tekinteni. A Henrik ellenében megválasztott
Rudolfnak, és a Rudolf halála után választandó másik ellenkirálynak, a pápa leendő
vazallusának itáliai és burgundiai királysága Gergelynél szóba sem kerülhetett, csak
„teuton királysága”. A „német” király így elméletileg egy síkra került a többi királlyal,
egy lett a Szent Péter alá rendelt királyok közül.
Gergely terminológiáját (rex Teutoniae — regnum Teutonicum) és gondolati
tartalmát levelei és köriratai Németországba és Európa más részeire egyaránt
eljuttatták, és a rájuk való gyakori hivatkozás, idézgetésük ismertté is tették. IV.
Henriknek német földön nagyon erős ellenzéke volt. Az ellenzékre nagy hatással volt
Gergely német birodalom- és királyfogalma. A fejedelmek és a főnemesség
kibékíthetetlen ellentétbe került a központi hatalommal, amely régi pozícióinak
megtartásán túl várak építésével, céltudatos birtok- és ministerialis politikával bárki
mástól független, saját erőforrásokat igyekezett szerezni, s ezzel önállóságát fokozni a
fejedelmekkel szemben. Ők a birodalmat — Bosl kifejezése szerint — „fejedelmek
köztársaságává (Fürstenrepublik) ” akarták tenni. Hersfeldi Lampert műve az ő
szemszögükből bírálta Henrik említett törekvéseit. Lampert szemében a principes regni

342 Greg. Reg. nr. II. 13., 144. és k. old.

143 Greg. Reg. nr. II. 63., 218. old. és nr. II. 70., 230. old.

164
 a birodalom hatalmának igazi, nélkülözhetetlen hordozói, s a ministerialisoV. javára
való háttérbe szorításuk a birodalom kára. Lampert határozottan megkülönbözteti a
királyt és a regnumoV. a regnumoi intézményként fogja fel, a király fölé állítja és a
fejedelmek összességében a birodalom gondviselőjét látja. Hivatásuk a regnum rendjét
megvédeni és helyreállítani. Lampert kifejezetten német birodalomtudatot szólaltat
meg, amely IV. Henrik politikájának kíméletlen bírálatával párosul. A fejedelmek
beállítottságát jól mutatja Magdeburgi Rudolfnak az adata, amely szerint az
ellenkirály választásakor magukévá tették azt a felfogást, hogy a királyi méltóságot
választás útján nyerhesse el a király fia is, és ha ő méltatlan lenne, vagy a populus nem
akarná, mást választhasson helyette. Aurai Ekkehardus szerint V. Henrik megígérte:
minden ügyet a fejedelmek döntésének megfelelően, s nem egyszerűen ilyen vagy olyan
hívének a késztetésére kell elintézni. Életrajza szerint IV. Henrik 1106-ban a Maas
melletti Visé-nél szenvedett veresége után kudarcát sokkal inkább a birodalom,
mintsem a maga sérelmének igyekezett feltüntetni. Szerinte egy embernek a bukása,
még ha a legnagyobbé is, a birodalomnak még jóvátehető kára, a fejedelmek
semmibevétele azonban a birodalom pusztulása. Müller-Mertens szemléletes megfo­
galmazása szerint a német birodalom objektiválódott az uralkodó és a birodalmat
hordozó erők polaritásában, és saját testet nyert.344
A császári táborban a „német birodalom” németségének problémájával az V.
Henriknek ajánlott „császárkrónika” (Ekkehardus világkrónikájának ún. C-szer-
kesztménye) foglalkozik elsőnek 1113/14-ben. Eszerint V. Henrik az universus orbis
tarn Romanus quam Teutonicus élén áll. Alkotó elemei voltak azok a „regna,
amelyeknek... kapcsolata a frank Károlytól kezdődött (quorum .. . coniunctio cepit a
Karolo Francigena)”. Itt a VII. Gergely által alkalmazott regnum Teutonicum
sarkalatos, új koncepcióját császárpárti gondolatrendszerbe építették be.
Korábban az ottói-száli királyság, illetve császárság helyzetét történelmi és elméleti
alapvetésének elmélyítésével akarták megszilárdítani. Németországban a l l . század
közepe óta ismét fellendült a világkrónika-irás. E művek szerzőit, élükön Brémai
Ádámmal, elsősorban a birodalom imperialis helyzete ragadta meg. Augustusszal
kezdve, római császárlajstromokat készítettek Nagy Károlyon és a Karolingokon meg
az Ottókon át a maguk koráig, és ezeken pontosan megjelölték, hányadik utóda
Augustusnak az illető krónikás idején uralkodó császár, illetve király. Az ilyenfajta,
fiktív megszakítatlanságú császárlajstromokat Müller-Mertens jogosan állítja pár­
huzamba a Szent Péterrel kezdődő pápalistákkal és minősíti a vallásos alapvetésű,
imperiális birodalomideológia politikailag sokatmondó alkatrészének. Az Augus-
tustól számított római császárkontinuitás elméletét általában a translatio imperii\e\,
azaz az imperiumnak a bizánciakról a frankokra való átháramlási teóriájával
kapcsolták össze.
A császárpárti krónikás világtörténet-írásnak a gentes et regna feletti imperialis
monarchiát védelmező, archaikus érvelését az ún. császárkrónika már mindenesetre az

144 M üller-M ertens, 1970. 168— 171., 246. és 253—255.

165
után korszerűsítette az orbis tam Romanus quam Teutonicus tudomásulvételével, hogy
V. Henrik 1111-ben a II. Paschalis pápától kicsikart invesztitúra privilégiumban már
elfogadta a „német király (Teutonicorum regi)” címet. Az 1122. évi wormsi
konkordátum azután első ízben juttatta egyszerre állam- és egyházjogi jelentőségű
szerephez a Teutonicum regnumoi. A konkordátum értelmében ui. „a német birodalom
ama püspökeinek és apátjainak választása, akik a birodalomhoz tartoznak (electiones
episcoporum et abbatum Teutonici regni, qui adregnum pertinent)” Henrik jelenlétében
kell, hogy történjék. A megválasztott személyt a császár a sceptrum átadása útján
felruházza a regaíiával, s csak ezután szentelik fel. Másként szabályozták V. Henrik
jogait „az imperium egyéb területein (aliae partes imperii)”, vagyis Itáliában és
Burgundiában: itt a már felszentelt főpapnak a szentelés után adták át a regaliáí, a
főpapi székek betöltését tehát kivonták a császár (király) rendelkezése alól.
A császár uralmi szféráján belül ilyen módon megkülönböztették a tágabb és
szükebb értelemben vett birodalmat. A császár Alpokon túli regnuminak politikai
valósága olyanná alakult, hogy az imperator és hívei is VII. Gergely terminológiáját
alkalmazták rá. Ez a helyzet a Barbarossa- és Freisingi Ottó-kori ideológiai fejlődés
nyitánya volt: a császárság „teuton” alapra helyezkedett, és büszkén vállalta a
„német” örökséget.345

„A KIRÁLY, AKI ORSZÁGÁBAN NEM ISM ER EL S U P E R I O F T '

Miután VII. Gergely az uralkodókat megfosztotta szakrális és a papéhoz hasonló

szerepüktől, a regnumról és a sacerdotiumró\ nem lehetett többé az egyetemes egyház
két fele gyanánt beszélni. A regnum ettől kezdve nem számítható a magát Corpus
Christi Juridicumként értelmező egyházhoz, hanem csak a világiak gyűjtőfogalmaként
alkalmazott Christianitas része lehetett.
Az uralkodóknak új igazolást kellett méltóságuk számára keresni. Ez nem volt
könnyű dolog. Kitűnt ui., hogy uralkodói etika van csak régtől fogva, de nem
államtan.344
Mit tehettek? Kereshettek támaszt pl. királyságuk közvetlenül Istentől származta­
tott oldalának túlhangsúlyozásában. Ennek az érvelésnek érdekes, de kivételes példája
az ún. Yorki Anonymus eljárása. Elveti Róma primátusát, helyébe Jeruzsálemét
állítja, nem fogadja el Péter főségét sem. Ellenzi a kolostorok exemptióját. A király
egyházfőségét krisztológiai alapra helyezi: a királyi méltóságot Krisztus Isten
mivoltából származtatja, ezért tehát örök, a papságot azonban az Igének a megváltás
céljából történt megtestesüléséből, amely időbeli és az Ige megalázkodása volt. A
király tehát e rendszerben Isten helytartója, a pap pedig csak az ember Krisztusé.

345 M üllek-M ertens, 1970. 313—315. és 375—377.

144 Ladner, 1954. 49—76.

166
Nyilvánvaló e szerző számára, hogy a királynak a püspökök felett az egyházkormány­
zatban sacrosancía potestasa és impériuma, van.^47
Kereshettek igazolást az uralkodók, mint Barbarossa is, ténylegesen kivívott
hatalmukban, végül a római jogban. Ez utóbbira várt a legnagyobb jövő. Kibővítette
ui. az uralkodók feladatkörét, messze tül a kizárólag az egyházra vonatkoztatott,
korábbi spirituális-szakrális kötelességeken.
Az ilyenfajta ideológiai alapvetés teljes összhangban volt a német, angol és francia
királyságban a 12. században kezdődött társadalmi és politikai fejlődéssel. A királyi
jószágok gazdálkodásának megszilárdulása, a központi igazgatás továbbépítése és új
gazdasági erőforrások feltárása a királyra fokozatosan olyan feladatokat rótt,
amelyek elméleti elismerést és általánosítást követeltek a király kanonizált addigi
vallásos-spirituális funkciója mellett.348
A 11— 12. század fordulóján újból „felfedezett” justinianusi jognak a kezdődő
államelméleti alapvetésbe való bevonásához érdekes előjáték volt az invesztitúraharc
egyik mozzanata. Az 1080-as években ui. VII. Gergely Ravennában székelő
ellenpápájának, Wibertnek a hívei több kiváltságlevelet hamisítottak a császár
érdekében. Ezek egyike, amelyet állítólag VIII. Leó adott ki Nagy Ottó részére,
kijelenti: „A római nép már régen átengedte minden ¿urát és potestasat a császárnak,
amint az Institutionesben meg van írva: »Köztudomású, hogy törvény az, amit csak a
császár epistolával elrendel, vagy edictumma\ eldönt, vagy rescriptumma\ elhatároz.«”
Az átruházás a hamisító szerint visszavonhatatlan: „így tehát miután a római nép
megfosztotta magát ettől a jogától, soha nem követelheti vissza.” Ez hivatkozás a
római jog ismert helyére, amely szerint a római nép a maga minden potestasat és
impériumát az ún. lex régióval ruházta át aprincepsrt. A mondanivaló lényege tehát az,
hogy a császárt visszavonhatatlanul megilleti a hatalom.
Lautenbachi Manegold mester, a gregoriánus tábor legmozgékonyabb tollforgató-
ja, könnyen megtalálta az ilyenfajta érvelés sebezhető pontját. Kifejtette, hogy a „nép
(populus)" azért emelte maga fölé a császárt, hogy mások zsarnokoskodásától és
gonoszságától megszabadítsa. Ha azonban ő kezd zsarnokoskodni alattvalói felett,
akkor méltóságát méltán veszíti el, mert ilyen módon „eleve megszegte azt a szerződést '
(p a ctu m ... prius irrupisse), amelynek alapján választották”. A szerződésszegő
uralkodó elűzését Manegold a kötelességszegő, tolvaj kanász elkergetéséhez hasonlít­
ja, akinek kialkudott bérét is visszatartják kártérítésül.349
A római jog felújult művelése igazában a justinianusi Corpus, főként a Digesta
szövegének a korai skolasztika módszerei szerinti kommentálása, jegyzetekkel és
magyarázatokkal való ellátása volt. A Digesta majdnem 500 évig szinte ismeretlenül
lappangott. Utoljára I. Gergely pápa (590—604) hivatkozott rá. Az antikvitás
öröksége iránt Itália-szerte megélénkülő érdeklődés egyik legkorábbi tüneteként a

Congaa, 1971. 72.

« • H ageneder, 1963. 57—58.
349 Wolf, 1973. 528., Kern , 1914. 255—259., M öller-M ertens, 1970. 207—208.

167
 Digestá1 1070 körül másolták le valahol Délen (talán Montecassinóban). Innét került
Északra, s Bolognában vette munkába Imerius, az úttörő magister.iso
A római jognak ez a fajta művelése már néhány évtized alatt nem kis eredményeket
hozott, amikor az egyház jogéletében fontos dolog történt: 1140 körül befejezte
hatalmas munkáját, a Concordantia discordantium canonumol Gratianus, a bolognai
kamaldoliak Szent Felixről és Náborról nevezett monostori iskolájában a Theologia
practica externa tanára.
Ekkorra a gregoriánus reform és a sacerdotium győzelme már megvetette az új
jellegű pápaság uralmának alapját. Az új uralom olyan intézményeket és új, kellően
rendezett jogot is kívánt, amelyek megkönnyítik az egyház egész Európára kiterjedő
szervezetének központi kormányzását. Az egyház régi joga ennek a célnak már nem
felelt meg. Az egyházi jog kívánt korszerű rendszerezéséhez sokban hozzájárult a
skolasztikus módszer és a justinianusi jog. Nélkülözhetetlen segítséget adtak az
egyházi jog műveléséhez és a törvényhozáshoz. Kezdetben tulajdonképpen jogászi
teológiáról volt szó. A skolasztikus módszert Abelardtól tanulhatta Gratianus.
Eljárása az volt, hogy bizonyította — finom megkülönböztetések, disztinkciók útján
— : a különböző auktoritások nyilatkozatai csak látszólag ellentétesek, igazában
összhang van közöttük.351
Hogyan járult azonban hozzá a római jog az államelmélet megteremtéséhez?
Hogyan fogalmazták meg segítségével a saját nemzeti joguk csorbítatlanságán őrködő
és hamarosan renddé tömörülő urak számára oly fontos jelszót: „országában
imperator a király” Hispániára nézve már 1210-ben, Angliára nézve 1291/1292-ben,
Franciaországra nézve pedig 1296/97-ben és 1302-ben? Továbbá milyen szerepe volt a
római jognak abban a rendkívül sajátságos fejlődésben, amelynek végén, 1303-ban
VIII. Bonifác a visszájára fordította VII. Gergely alapelvét, a nobile regnum
szabadságát, és kiközösítéssel fenyegette mindazokat, akik tagadják, hogy legalább de
iure mindenki alá van rendelve a császárnak?
Az olyan fontos jogelv 13. századi európai terjedésének legfőbb dokumentumai a
következők.
Vincentius Hispanus 1210 körül bolognai tanárként hirdette a Compilatio III.
dekretális gyűjteményt magyarázva: „a németek császára a pápától kapja a kardot”,
de a „hispániai császárt igazi császárnak ( verum imperatorem) lehet nevezni, mert a
kardot senki mástól nem kapja, csak az Istentől”.352 I. Edward angol királynak
1291/92-ben Skócia főhűbéruraként (Dominus superior) kellett döntenie a skót
trónkövetelők perében az utódlás felől. Egyikük, Bruce, azt kérte: a király „mint
főhűbérura és császára (com són Sovereyn Seigneur e són Emperor) ", ítélje neki a skót
királyságot „a lex regia szerint, amelynek alapján a királyok uralkodnak (selom ley
regale pár quele Reys regnent... A Bruce által említett ley regale a római jog

330 W hmar , 1973. 129. és lek. bő irodalommal.

351 U llmann, 1960. 536. és kk.
333 M arawall, 1965. 314.

168
kategóriája volt, ezért alkalmazását Edward tanácsosai éppen nem pártfogolták. Az
adott különleges esetben az ítéletet mégis a lex regia, illetve a római jog alapján is meg
lehetett hozni, mert Edward császárként járt el („quia hic censetur Imperator").3*3
Franciaországban a korona Lyonra vonatkozó jogainak vitájában 1296/97-ben
Thomas de Pouilly fogalmazhatta meg: „Franciaország királya országában császár, és
a császár helyén van, és amint a császár a világ ura, ameddig imperiuma teljed. . . ,
ugyanilyen módon a király is országának ura kell, hogy legyen (rex Franciáé imperator
est et loco imperatoris in regno suo et sicut imperator est dominus mundi, quatenus
extenditur imperium suum. . . cimi eadem ratione rex sit et esse debeat dominus regni
sui)."3S* 1302 áprilisában VIII. Bonifáccal szemben ismételte meg a tételt a Questio in
utramque partém röpirat (talán Pierre Du Bois műve): „ . . .minden, amit a császár
mellett érvül felhoznak, éppúgy érvényes Franciaország királyára is, aki országában
császár. . . Franciaország királya. . . joghatóságának szabadságára nézve egyenlő a
császárral (est pár imperatori quantum ad libertatém suae iurisdictionis).”355 A pápa
1303-ban mindezekre — Habsburg Albert császárrá koronázásáról tárgyalva —
felelte: „Ne támadjon fel a francia dölyf (superbia Gallicana) mondván, hogy nem
ismer el feljebbvalót (non recognoscunt superiorem). Hazudnak (mentiun túr), mivel de
iure alá vannak vetve és alávetve is kell lenniük a római királynak és császárnak. . .
mert köztudomású, hogy a keresztények a római egyház uralkodóinak (monarchis
ecclesiae Romanae) alattvalói (subditi) voltak, s annak kell lenniük.”356
A justinianusi jog újjászületése és az egyházjognak önálló diszciplínaként Gratianus
művében való létrejötte eredetileg a császárság és a pápaság, a két univerzális hatalom
érdekeit szolgálta. A középkori imperator érdekes intézkedéssel vette mintegy
birtokába ókori elődjének törvénykönyvét és teremtett folytonosságot Justinianus és a
maga jogalkotása közt. Barbarossa ti. 1165-ben a római jogot hivatalosan császári
jognak nyilvánította, és a Staufok fontos törvényeiket, mint Authenticae-1 felvétették
Justinianus Codexébe.331 Gratianus Decretuma és magyarázatokkal való ellátása, a
felvirágzó dekretisztika a pápa lelki és evilági főhatalmának jogi alapvetését adta: 1170
körül a Summa Coloniensis kommentár kinyilvánította, hogy „a pápa igazi császár
(papa ipse verus imperator)” 3SS
A két jognak ez az eredeti rendeltetése azonban a gyakorlatban nemsokára
módosult. Ehhez nagymértékben hozzájárult a két egyetemes hatalomnak egymással
folytatott harca, egymás pozíciójának kölcsönös aláásása, szövetségesek elkerülhetet­
len keresése és a „két jog” tételeinek a szövetségesül megnyerendő nemzeti királyságok
önállósága, libertása melletti érvként való alkalmazása. Ebben a kanonisták jártak

113 Keehey, 1949. 57. és 61.

354 E rcole, 1931. 204.
353 E rcole, 1915. 271. 4. jegyzet.
356 Ercole, 1915. 260. 1. jegyzet.
351 C onrad, 1962.2 1. 351., M itteis—L ieberich, 1974.13 103.
353 Schramm, 1970. 98.

169
elöl. Az egyetemes műveltségű jogász-klerikusok tudományukat nem állították'
kizárólag a pápa szolgálatába, hanem a saját országuk királyainak is rendelkezésére
bocsátották és ilyen módon segítettek szuverenitásukat elméletileg megalapozni.
A jogtudás és jogászok szerepének fontosságát a 13. századon át végig hangoztatják
egész Európában. Azo nyilatkozata szerint a római jog maiestasa „a jogtudósokat
(iuris professores) az egész földkerekségen ünnepélyesen fő helyhez juttatja és
ítélőszékbe ülteti a császári udvarban, amikor népek és törzsek, felperesek és alperesek
felett főhatalommal (ordine dominabili) ítélkeznek”. Bracton ezt kevés változtatással
átvette: szerinte a jogi tanultság „főhelyre juttat az országban, széket ad a királyi
udvarban és a király ítélőszékébe ültet, szinte az Isten trónusára, amikor népek és
törzsek, felperesek és alperesek felett bíráskodnak főhatalommal a király helyett
mintegy Jézus Krisztus képében, mert a király Isten helyettese”. A jogászok
szolgálatát a király szempontjából a katonákéval állították párhuzamba. A 13. század
végén ui. a császár és a francia király egyenjogúságának bizonyítékaként hivatkoztak
arra, hogy a francia királynak „mind lovagokban, mind klerikusokban ( tam in militia,
quam in clericatura) a kiváló emberek akkora vagy még nagyobb sokasága áll
rendelkezésére, mint amekkora a császárnak soha”.359360A római és az egyházi jog
tételeit mind a császár, mind a pápa, mind az egyes országok uralkodói a maguk
céljainak és aktuális érdekeinek megfelelően, nagyfokú rugalmassággal és szelekti­
vitással idézték és alkalmazták.
A római jog európai elterjedésében nagy szerepe volt az egyházi jognak. Ennek oka
az volt, hogy általános középkori felfogás szerint az egyházban „a római jognak
subsidiar ius érvénye van a joghézagok kitöltésére annyiban, amennyiben nincs
ellentétben a kánonjog alapelveivel. A legesnek a klérus és az egyházi bíró számára
kötelező ereje ebben az esetben. . . az egyházi törvényhozó általi (hallgatólagos vagy
kifejezett) elismertetésen alapult”. A római jog az egyháznak kisegítő jogforrása, lex
suppletoriáqa volt. Ezt a helyzetet III. Lucius pápa egyik dekretálisa törvényesítette. Ez
a döntvény IX. Gergely dekretális gyűjteményébe is bekerült (X, 5,3 2 ,1 ). Kanonisták
lajstromokat közöltek olyan kánoni jogintézményekről, amelyeket a civiljog ismerete
nélkül meg sem lehetett érteni. A kánonjog tanulóinak a római jog legalább bizonyos
fajta segédtudományként mindig rendelkezésre állt.340
Ezért állapíthatta meg a 13. század közepén a híres korabeli kanonista, Cardinalis
Hostiensis, hogy azok az országok, amelyeket nem kormányoznak ugyan a római jog
szerint, szintén felhasználják a római jog argumentumait, amikor a maguk szokásjoga
és statútumaik elégtelennek bizonyulnak. E megállapítás szerint a civiljognak Európa-
szerte szinte ius commune jelentőséget tulajdonítottak.361 Ez a szerep nagyban"

359 Azo és Bracton részletét 1.: F esefeldt, 1962. 94. és 123., a francia klerikusokról: Zeitschrift der
Savigny-Stlftung für Rechtsgeschichte, Germ. Abt. 1951. 407.
360 K uttner , 1952. 93.
361 K uttner, 1952. 98.

170
megkönnyítette legalább a római jog egyes intézményeinek behatolását a különféle
helyi jogokba.
A római jogot a kormányzat szempontjából való technicitása és az államjogi
alapvetésre való alkalmassága kívánatos eszközzé tehette az uralkodó és jogászai
számára. Könnyen érthető, hogy az egyes királyok szuverenitását a 12. században
szórványosan, a 13. században pedig gyakran írták körül a római jog olyan tételeivel,
amelyek eredetileg a császárra vonatkoztak. így II. Rogerius szicíliai király 1130-ban
kiadott törvényébe felvette a királyi hatalomra vonatkozó justinianusi normákat. Ez
alkalommal a erimen laesae maiestatis fogalmát a királyra vonatkoztatta, holott ez a
erimen addig csak a császárral kapcsolatban fordult elő.342 Érdekes indokolással
magyarázta 1255 körül az Itáliában működő, burgundi eredetű Jean Blanot (Johannes
de Blanosco), miért ítélendő el a király ellen lázadó báró a lex Júlia maiestatis alapján:
„ . . . mert közvetlenül a princeps ellen vétett. Franciaország királya ui. princeps a maga
regnumában.” Ez az érvelés nem volt a gyakorlattól távoli elméletieskedés. 1259-ben ti.
Párizsban a Curia Regis a király kérdésére úgy döntött, hogy „A. erimen laesae
maiestatist követett el és a római jog értelmében (secundum iura seripta) elveszítette
örökösödési jogát maga is és örökösei is”.343 Blanot érvelését minden tekintetben
magáévá tette Willelmus Durantis (1272 és 1278 közt) a Speculum Judicialébun.
Durantis ti. arra hivatkozva, hogy a király ellen lázadó báró felségsértést követ el,
tagadta, hogy hűbéreseitől a báró katonai segítséget követelhet hűségesküjük alapján
a király ellen. Elismerve, hogy a bárók hűbéresei nem hűbéresei a királynak, azt is
kimondta Durantis, hogy „mindenki, aki Franciaországban él, az a francia király
potestasa és principatusa alatt van, ő pedig imperium generale iurisdictionis et
potestatisszal rendelkezik felettük”. Ugyanezen érvelés szerint „mindenki engedelmes­
kedni tartozik a iusgentium alapján a királynak, ha a közjaváért (pro communi bono)
fegyverbe hív”.
Ugyanezen a nyomon haladva, 1270 és 1280 közt a szicíliai Marino da Caramanico a
népfelséget is meghatározta: „a királynál maiestosröi van sz ó . . . a maiestas éppen úgy
hangzik, mint a maioritas, és ezért mondják, hogy a népnek, amely szuverén (qui est
superior). maiestasa van”.344
Az egyes országok, illetve uralkodóik szuverenitása szempontjából azonban szinte
önmaguktól is származtak nehézségek a római jog tételeinek alkalmazásából. Azzal
ui., hogy Barbarossa élő joggá nyilvánította a római jogot, és a Stauf császárok a
maguk törvényeit besoroltatták Justinianuséi közé, bizonyos kontinuitás keletkezett
az ókor és a középkor császári törvényhozói közt. Ennek következtében szinte az
összes bolognai legista, valamint számos német és olasz kanonista szerint a civiljognak
valamely országban való alkalmazása a birodalomnak való alávetettség ismertetője­
gye volt. E felfogás úttörője volt a l l . században a IV. Henrik mellett állást foglaló,

M aravall, 1965. 317.

“ * E rcole, 1931. 202.
144 Ercole, 1915. 269. 1. jegyzet, Ercole, 1931. 222. old.

171
antigregoriánus ravennai jogász, Petrus Crassus. A rómaiak, írta, amint legyőztek
valamely népet, „római törvények alapján kormányozták ( Romanis legibus regere)".
Accursius glosszája (1228 körül) szerint azután az általa magyarázott középkori
császári törvény a franciákat és az Alpokon túl lakókat „kötelezi. . . a római
birodalom jogcímén is, amelynek ezért kell alávetve lenniük, mert Joistinianus
birodalmához tartoztak”. III. Ince pápa tanítómestere, a szinte korlátlan tekintélyű
Huguccio szerint a franciák, angolok és mások „már csak a pápa miatt is alá vannak
vetve a római birodalomnak. A pápának ui. minden keresztény alá van rendelve, és
ezért mindnyájan kötelesek római törvények szerint élni, legalábbis azok szerint,
amelyeket az egyház jóváhagy.”365
Szuverenitásra igényt tartó uralkodók aligha fogadhattak el ilyen gondolatmenetet.
Nekik, akiknek országában a világi jogban a legest használták, valamint jogászaiknak
elméletileg is feltétlenül tisztázni kellett, mi a viszonyuk a római joghoz.
Kiváltképpen vizsgálni kellett a kérdést ott, ahol a római jog az ókortól kezdve élő,
belföldi jog volt, ha nem is a Corpusna.k megfelelő, hanem Justinianus előtti
formájában: Franciaországnak a Loire-tól délre eső területein, az ún. írott jog vidékén.
Hasonlóképpen szembe kellett nézni a dologgal Dél-Itáliában a Staufok bukása
után a felettük diadalmaskodó és örökükbe lépő Anjouknak is. Meglepően szigorú
törvényhozási intézkedéssel rendezték a római jog ügyét emellett a korántsem teljesen
romanizált jogéletű Hispániában.
Franciaországban 1254. és 1312. évi királyi ordonnance-ok szerint egyes vidékeken
„régi szokásként” és királyi engedély alapján alkalmazzák a római jogot, bár ennek
auctoritasa a királyt nem köti és nem kötelezi.366
A szicíliai királyság és a római jog viszonyáról Marino da Caramanico nyilatkozott
1270 és 1280 között, amikor elkészítette Apparátusát a még II. Frigyestől származó
Constitutioneshez. Ő egészen élesen fogalmazta meg a kérdést: „Miért alkalmazzuk
országunkban a római törvényeket, ha nincs alávetve az imperiumnak?” „Hiszen
miután azt állítjuk, hogy országunkban nincs többé római imperium, egyszersmind azt
is feltesszük, hogy az országban megszűntek a római jog törvényei is.” Felelete szerint
a római jogot a birodalomnak való alávetettség megszűnése ellenére is igen hosszú
ideje alkalmazzák a mindenkori uralkodó beleegyezésével, és kifejezetten megerősítik
az általa magyarázott Constitutiones is. Ezért a római jogot úgy kell kezelni, mintha a
„Constitutiones”-ből származna, és Szicília királyai hirdették volna ki.367
Spanyol földön — Vincentius Hispanus híre szerint — a leoni Liber iudiciorum
halálbüntetést írt elő arra, aki befogadja a római jogot. „így azután egyenlő
vetélytársa a birodalomnak és Franciaországnak is, mert abban az időben, amikor
Hispániában csak pogányok voltak, bevonulásukkor a frankok főnemeseikkel együtt
odavesztek, a megmaradók pedig királyukkal visszavonulva jokulátoraikat is szélnek

JSS U llmann, 1960. 557., K uttner, 1952. 96. 74. jegyzet, Posr, 1964. 460. 84. jegyzet.
SM E rcole, 1931. 228., Ercole, 1915. 253. 2. jegyzet.
M1 E rcole, 1931. 227—228.

172
eresztették.” X. Alfonz „Siete Partidas”-a hasonló intézkedést tartalmaz: halálbün­
tetés terhe alatt tiltotta meg a római jog tanítását.368
A kérdésnek érdekes kelet-európai dokumentuma egy a 13. század közepéről
származó, német nyelvű szokásjogi feljegyzés. Ez a német lovagrend államának
területére kinevezett püspökök tájékoztatása céljából készült a lengyel jog előírásairól,
amelyek kötelezők lettek a lovagrend fennhatósága alá került territórium lengyel és
porosz lakói számára. A verses bevezetés szerint Lengyelország és a Német Birodalom
közt az a fontos különbség, hogy Németországban érvényben van a római jog, a
lengyeleknek pedig a maguk törvényhozóitól alkotott, sajátjogúk van. A németeknél a
római jog kötelező ereje a hódításon alapul, jogukat a rómaiak erőhatalommal
kényszerítették a németekre. A lengyelek ezzel szemben ragaszkodtak a maguk
jogának megtartásához, és országuk egyetlen másiknak sincs alávetve. Az ismeretlen
szerző a feljegyzés első cikkelyében előadja azt is, hogy Lengyelországot kizárólag a
pápának rendelték alá, de nem a császárnak.369
A római birodalomtól való középkori függés jogcímeit és ellenérveit vizsgálva, első
helyen kell említeni azt az argumentumot, hogy a császár az illető területet igazságos
háborúban meghódította. Ez az érv a római jog népjogi gondolatkamrájából ered (Inst.
2,1: „az, amit az ellenségtől elveszünk, a jus gentium szerint nyomban a mienk lesz”) és
nagy tekintélyű, korai keresztény szerzők tanításaival kiegészülve, a kánonjog
rendszerébe is beépült. Szent Ágostonnak Gratianus művébe is felvett megnyilatkozá­
sa szerint Palesztinát az ótestamentumban a zsidók az őslakosság bűnei miatt éppúgy
Isten büntető ítéletének végrehajtóiként hódították meg, mint ahogyan később a
pogány rómaiak is ekként ragadták el, végül pedig „Krisztus egyháza birtokolja azt,
ahol Krisztus üldözői uralkodtak”. Ágoston ezeket a megállapításokat arra a bibliai
helyre alapította, amely szerint: „elvétetik tőletek az Isten országa és az igazságosságot
(Vulgata: gyümölcseit) cselekvő népnek adatik.”370
Az Isten öntudatlan eszközeként való hódítást itt a birtoklás feltétlenül jogos
címének ismerték el a hódítók pogány volta ellenére is. Még inkább így Ítélték meg a
pogányok közti keresztény hódítást: Ágoston nyomán vált általánossá már a
Karoling-korban az a felfogás, hogy „a hadviselés és a birodalomnak a pogány népek
leigázása útján való gyarapítása a gonoszok szemében szerencsés dolog, a jók számára
kényszerűség” .371
I. Gergely pápa (és őt követve, számos joggyűjtemény) ennél is kedvezőbben bírálta
el a pogányok közt a kereszténység terjesztését előmozdító hódítást Gennadius afrikai
exarchának címzett írásában: „Nem vért szomjazva, hanem annak az államnak a
terjesztése érdekében törekszel gyakran hadat viselni, amelyben — látjuk — tisztelik az

3" Post, 1964. 490. 189. jegyzet, Scholz , 1941. 96.

3M Vetulani, 1972. 147— 148.
3.0 Ml. 21, 43. — Ágostont idézi a C. 23 qu. 7 c. 2. A hódításról és a háborúról mint a j u s g e n tiu m
eleméről: c. 9. D. 1.
3.1 H in k m a r , De regis persona et de regis ministerio ad Carolum Calvum regem. PL 125, 840 C.

173
Istent, hogy Krisztus neve a hit hirdetésével az alávetett pogány népek között körös­
körül szárnyaljon.”372
A frank, illetve német hódítás magának a császári hatalom birtoklásának is
legtöbbször említett jogcíme volt. Ezért hivatkozott rá, mint a maga és elődei
császárságának jogalapjára Freisingi Ottó szerint 1155-ben Barbarossa, amikor a
római nemesség követei a város hajdani nagyságára és a római jogra hivatkozva, a
római szenátus császárválasztójogának megújítását, eskük tételét és nagyösszegű pénz
fizetését kívánták tőle: „Közismert, hogyan szállt át nemességed ereje városunkról a
Kelet királyi városára. . . Jött azután a nevében és a valóságban egyaránt igazán
nemes frank, és hatalmasan elragadta tőled azt a szabadságodat is, amely még
megmaradt neked. . . Idézzük fel a mostani imperátorok tetteit, ha felséges
császáraink, Károly és Ottó a nem bárki kegyéből is hűbérül adott, hanem a
görögöktől vagy longobardoktól erővel elvitatott várost Itáliával együtt nem ragadták
magukhoz, és nem csatolták a frankok birodalm ához.. . Törvényes birtokos vagyok,
ragadja el, aki tudja, a buzogányt Hercules kezéből. . . Nem gyengült még el a
frankok, vagyis németek keze.” 1177-ben hasonló érvelés alapján impériumának
követelte a regnum Graeciae feletti hatalmat is.373
Barbarossa itt kifejezetten Nagy Károly és Ottó utódának vallotta magát, de elődei
közül más alkalommal nem hagyta ki Caesart, Augustusi, Konstantint és Justinianust
sem, birodalmát pedig az egységes római világimperium megfelelőjének tartotta. Mind
ő, mind utódai és jogászaik könnyen alkalmazhatták a római jognak a császár
világuralmára vonatkozó tételeit, így a Nov. constit. 105. C. 2-ből: „(a császárnak)
Isten alárendelte a törvényeket, megelevenedett törvényként küldve őt az embereknek
( cui et ipsas Deus leges subjecit, legem animatam eum mittens hominibus) ’’ és a Dig. 14,
2, 9-ből: „Antoninus azt felelte Eudaemonnak: »A világ ura én vagyok (ego quidem
mundi dominus).«" Az argumentum tehát ilyen gondolatmenet esetében a birodalom
jogfolytonossága volt.
Barbarossa bármelyik elődjénél inkább gyakorolta a császárnak a királyok
kinevezésére vonatkozó előjogát. A királyokat Frigyes vagy legalábbis bizalmasa,
Dasseli Rainald érsek római provinciális helytartóknak tekintette, annál inkább, ha
országaik területileg a birodalom egykori tartományaival estek egybe. A királyokat
így a staufi udvar legalább alkalmanként reges provinciarummí és regulusszk
minősítette. Felettük a birodalom urának antik mintára imperialis auctoritast
tulajdonítottak hívei, a magistratualis potestast meghaladó császári hatalom tel­
jességének értelmében. 1158-ban a roncagliai gyűlésen a milánói érsek a lex regiát is
felidézve, „a világ és a Város császárának (orbis et urbis imperator)" nevezte Frigyest,
a négy bolognai doctores, Imerius tanítványai — Viterbói Gottfried adata szerint — a
megtestesült törvényként ünnepelték a császárt: „élő törvényként (tu lex viva)
alkothatsz, hozhatsz és szüntethetsz meg törvényeket, a hercegek úgy maradnak meg

372 C. 23 qu. 4. c. 49.

373 Stengel, 1965. 94. 14. jegyzet és 97. 26. jegyzet.

174
és buknak el, a királyok pedig úgy uralkodnak, hogy te vagy bírájuk (regnant te iudice
reges), megelevenedett törvényként úgy kormányzói, ahogyan akarsz (rém quocum-
que velis, lex animata geris)."31*
A császárnak a királyok felett az igényelt auctoritas gyakorlására elsősorban a
szomszédos országok belső pártviszályai és trónharcai adtak alkalmat, amelyekbe
döntőbíróként avatkozott be. Az auctoritas érvényesítése időnként ismételten
összefonódott a császár és a pápa küzdelmével, valamint az egyes királyoknak ebben
való állásfoglalásával.
Ahogyan egy az Isten és az egyház, akként egy császár kell és egy pápa — hirdette
büszkén Barbarossa kancelláriája. Azon a címen, hogy ő az advocatus Romanae
ecclesiae, Frigyes igényt emelt arra is, hogy rendezze a kettős pápaválasztással
kapcsolatos egyházszakadás dolgát. Ez a megoldás azonban a Karoling-kori
birodalom- és egyházkép eltűnésével tarthatatlannak bizonyult. Barbarossa birodal­
ma túlságosan „teuton” volt már ahhoz (ezt maga is fennen hangoztatta), semhogy
Európa uralkodóinak helyeslésével „saját hatáskörében” intézhette volna a skizmát.
Amikor ezt a tervét bizalmasa, Dasseli Rainald előadta a francia királynak, VII. Lajos
mosolygott rajta, és kifejtette: csodálkozik, hogy Rainald értelmes ember létére ilyen
zagyva és értelmetlen dolgokat mond ( ,.varia et fab u lo sa .. . verba misisse”) . 313
W. Holtzmann emlékeztetett arra az egyházi szempontból alapvető fontosságú
körülményre, hogy az ún. reformperiódus legjelentősebb eredménye a nyugati
egyháznak minden népet átfogó és egyetemesen befolyásoló intézménnyé alakítása
volt. Ez az intézmény ténylegesen is engedelmeskedett római központjának. Elmúlt az
a kor, amelyben az egyetemes egyház egész sor, lazán összefüggő részegyházra
tagolódott.
A döntő ösztönzéseket a reformgondolatokkal együtt Franciaország adta. Itt
alakult ki a pápa lelkiekben való egyetemes hatalmát a 12. század számára korszerű
módon hirdető teológiai felfogás. Franciaország szerepe Rómáénál is fontosabb volt.
Róma csak az ottani egyházi hagyománnyal járult hozzá ehhez a fejlődéshez.
Franciaországnak ezt a szerepét határozottan felismerték tanulmányaikat ott
végzett, és a francia művelődéssel szoros kapcsolatban maradt olyan külföldi
egyháziak is, mint John o f Salisbury. Ő Theobald canterburyi érsek nevében levelet írt
II. Henrik királynak, „történelmi” hivatkozásokkal igyekezvén távol tartani a
Barbarossa által támogatott ellenpápa, Octavianus elismerésétől. „Olvasmányainkból
emlékszünk, hogy hasonló esetben azok kerekedtek felül, akiket a francia egyház
elfogadott és támogatott, s dicstelenül elbuktak, akiket a német erőszak (Teutonicus
impetus) juttatott szerephez” , hangzott a figyelmeztetés II. Henrikhez 1160 júniusá­
ban.
E magatartás érzelmi gyökerei kitűnnek egy ugyanakkor kelt magánleveléből,
amelyet John egyik reimsi barátjához és honfitársához írt: „Ki rendelte az egyetemes

3,4 Scholz , 1941. 90., Wolf, 1973. 529. és 567.

3,3 T ellenbach, 1950. 52. és 56.

175
egyházat részegyház ítélete alá? Ki tette a németeket a népek bírájává? Ki adott olyan
hatalmat ezeknek az erőszakos tuskóknak (brutis el impeluosis hominibus), hogy
belátásuk szerint állítsanak főt az emberek fölé?” John évekig tevékenykedett a római
kúriában, s franciaországi iskolázottsága mellett ez a szolgálata szintén sokban
hozzájárult meggyőződésének kialakulásához. Az angliai főpapság ekkoriban jelentős
szerephez jutott a pápai udvarban, sőt 1154 és 1159 közt angol pápa is uralkodott
IV. Hadrianus néven.376
Frigyesnek a pápai székkel kapcsolatos politikája John és a hasonlóan gondol­
kodók előtt a németek in spiritualibus való világuralomra törésének mutatkozott. John
egyetemes birodalmat és ezt kisajátító népet, translatio imperiit nem ismert el. A világi
államnak pozitívan értékelt, de merőben földi szférát tulajdonított. Szerinte mindaz,
ami szellemi-lelki vonatkozás, az egyház ügye, eszményi egyházé, amelyhez képest a
meglevő intézmény jobbításra szorul. Az Imperiumoi figyelmen kívül hagyja, az
Imperium számára ebben a rendszerben egyáltalán nincs hely, mert John az egyház
szférájából a világi hatalmat kizárta. Az univerzális egyházzal szembeállítható,
egyetemes világi hatalomról nem vett tudomást, csak az egyházat és partnereiként a
konkrétan létező, egyes államokat és uralkodóikat ismerte el. Ezért válhatott a
Barbarossa által fenyegetett pápaság John és elvbarátai előtt az európai népek és
államok mentsvárává. Ullmann szellemes megfogalmazása szerint John „az Írásait
jellemző tökéletes kifejezésbeli eleganciával és könnyedséggel fejtette ki a hierokrati-
kus tanítást”, és adta elő a római egyház főségét elismerő minden keresztényt felölelő
Respublica elméletét. Élő organizmust látott benne, amelynek minden tagja a publica
utilitast szolgálja. Az egyesült hivők Orbis Latinusa ez, amelynek élén a sacerdotium áll.
Világi uralkodó egyházfői igényeit John természetesen saját királya, II. Henrik
esetében sem helyeselte. Ezért jegyezte fel elégedetlenül 1168-ban II. Henrikről:
„Annyira dicsekszik, hogy nyilvánosan mondogatja: elnyerte már nagyapjának
(I. Henriknek) a kiváltságát, aki a maga országában király, apostoli követ, patriarcha,
császár és minden volt, ami csak akart (adeoque gloriatur, ut palam dicat se nunc avi sui
consecutwn privilégium, qui in terra sua erat rex, legátus apostolicus, patriarcha,
imperator et omnia, quae volebat.”377
John elmélettörténeti jelentősége méltán állítható Szent Bemáté mellé. Kétségtelen
azonban, hogy angol ember létére francia alapvetésü tanítást fejlesztett rendszerré.
Köztudott, mennyire fontos támasza volt III. Sándor pápának Franciaország a
Barbarossa és Octavianus ellenpápa elleni küzdelemben. Ugyancsak francia földön
kapta a kiképzését az az Európa minden részéről jött egyházi vezetőréteg, amely
legalább a császár elleni harcra igyekezett országát és uralkodóját III. Sándor ügyének
megnyerni. Magyar képviselőjükként elég Walter Map tanulótársát és Girardus a
Puella tanítványát, Lukács érseket említeni. Ez a küzdelem Európa számos
országában legalábbis politikailag tisztázandó kérdésként felvetette az állami

3,6 H oltzmann, 1953. 26—27., T rautz, 1961. 68. és kk.

371 H oltzmann, 1953. 18— 19. és 27—28., U llmann, 1960. 609—617.

176
szuverenitás dolgát. Jó példa erre Dánia. Itt érdekesen bonyolódott a Barbarossa által
támogatott ellenpápához való viszony és a Franciaországban tanult belföldi
prelátusok magatartása Frigyes főhűbérúri törekvéseivel.
1152-ben Sven (Péter) dán király és Knud trónkövetelő vitáját döntötte el Sven
javára a Rőtszakállú. Igényeiről való lemondását Knud egy kardnak Frigyes kezébe
adásával fejezte ki. Sven a királyságot hűbérként vette át Frigyestől, aki végül koronát
tett dán vazallusa fejére. Pünkösd napján azután Sven kardhordói szolgálatot
teljesített hűbérurának. Sven uralma azonban nem volt zavartalan. 1154-ben ugyanis
Eskil lundi érsek közreműködésével elűzték, és csak az érsek 1156. évi római
tartózkodása idején térhetett vissza Dániába a szász herceg és a hamburg—brémai
érsek támogatásával. Római tartózkodása idején Eskil megszilárdította egyháztar­
tományának a hamburg— brémai szék által súlyosan veszélyeztetett függetlenségét,
sőt a pápától Lundnak egész Skandinávia prímásságává tételét is kieszközölte. Pápai
követként volt úton hazafelé, amikor — valahol a császár fennhatósága alá tartozó
területen — elfogták. Kiszabadítását a pápa erélyesen követelte Barbarossától, sőt
szemére vetette Eskil szabadon bocsátásánál tanúsított késlekedését. Fogságából irt
levelében Eskil előadta, hogy a császár őt birodalmának és koronájának való
kártétellel vádolja, ő azonban annyira szívén viseli Dánia nagyságát és a dán egyház
felmagasztal tatását, hogy szívesebben szenved érte, mintsem uralkodik benne. Ez a
törekvése sodorta tehát megítélése szerint meghasonlásba Barbarossával és dán
hűbéreseivel. Fogságából 1158 elején kiszabadult és hazatért, de keserves csalódás
várta. Waldemár, az általa támogatott trónkövetelő ti. diadalmaskodott ugyan
Svenen, a császár hűbéresén, de 1158-ban maga is vazallusi hódolást ajánlott fel, majd
teljesített Frigyesnek, néhány év múlva pedig IV. Viktor ellenpápa, Barbarossa
kreatúrája mellé állt. Eskil számára, aki azzal dicsekedett, hogy „ő a királyoknak
parancsolni szokott és nem engedelmeskedni”, mindez törekvéseinek kudarca volt, és
szinte természetesnek tekinthető, hogy 1161-ben hat évre száműzetésbe ment, ahonnét
a III. Sándorral utóbb kibékülő Waldemár hívatta vissza.
Eskil törekvései 1182-ben Absolon érsek idején arattak teljes sikert. Barbarossa ti.
1182-ben Waldemár király fiától, Knudtól is hűbéresi hódolást követelt. Ezt az igényt
— Saxo Grammaticus szerint — a császár követe előtt Absolon érsek azzal utasította
vissza, hogy Knudnak ugyanolyan joga van az uralkodáshoz, mint a császárnak
(„Kanuto cesarique aequum regnandi ius esse"), és ugyanazzal a libertasszai
kormányozza Dániát, mint Frigyes az Imperium Romanumol.31*
Absolon lundi érseknek 1182-ben Saxo Grammaticus szerint elhangzott szavai
diplomáciai tárgyaláson adtak választ Barbarossa főhűbérúri követelésére. II. Henrik

311 Az 1152. évi eseményeket ismerteti: Scheiding— W ulkopf, 194S. 86. — Eskil és Barbarossa
viszonyát tárgyalja: Schambach, 1910.510—514. és Simonsfeld, 1912. 372—377. Eskil oklevelének szavait
(„Nos siti regni et suae coronae diminutionem fétissé causatur” és „In tantum Danici regní honorem et
Danicac ecclesiae exaltacionem desidero, ut gratius sít mihi páti pro ea, quam regnare in ea”) és Saxo
Grammaticusnál feljegyzett dicsekvését („pocius preesse regibus, quam obsequi solitum”) idézik ugyanők.
Absolon válasza: T ellenbach, 1950. 51.

12 Gerics József 177

szintén nem elvi igényű kijelentést tett, hanem hatalmát jellemezte, mint országában
senki által sem korlátozott pápai legátus és császár gyanánt uralkodó királyét. Ezek a
megnyilatkozások mégis kétségtelenül a rex est imperator in regno suo elv szabatos
jogászi megfogalmazásának irányába mutattak.
VII. Gergelynek az egyes nobile regnumok libertaskröi és a német királlyal való
egyenjogúságról kifejtett gondolatai soha többé nem mentek feledésbe. Ennek a
felfogásnak a gondolati gyökere kétségtelenül a német királynak és a többi keresztény
uralkodónak azonos módon a pápa alá rendelése. Gergely szerinti egyenlőségük a
Szentszéknek való közös alárendeltségük következménye. Ez az előfeltevés —
kimondva vagy kimondatlanul — mindig ott van a császár és a királyok viszonyára
vonatkozó pápai megnyilatkozások mögött.
Az említett alaptételt — a császárral való egyenjogúságot igényelve — számos
uralkodó és kanonista elfogadta, mások pedig megkerülték vagy határozottan elve­
tették.
Tudományos szempontból Gratianus műve fontos érvet szolgáltatott a királyoknak
a császárral való egyenjogúsága mellett. A törvényhozást tekintve ui. egymás mellé
állította a királyt és a császárt, majdnem betű szerint idézve Isidorusnak a jogalkotásra
vonatkozó meghatározását (D. 2, C. 4.): „Constitutio vagy edictum az, amit király vagy
császár rendelt el vagy tett közzé (quod rex vei imperator constituit vei edidit)".
A Decretumból a császári és királyi méltóság egyenjogúsága mellett elsőnek
alighanem Theoderich, a norvégiai Nidarholm szerzetese merített argumentumot
1160/70 körül a norvég királyok történetéről írt művében: „Olaf király ezt a nevet
övéitől a régi rómaiak szokása szerint (more antiquorum Romanorum) nyerte el, mivel
ott is a hadsereg szokott magának imperatort választani és »király« címet (regium
nőmén) adományozni.”3'’9
A császár és a királyok viszonyának kérdését nemsokára általánosságban is feltette
és válaszolt, érdekes módon, két angol kanonista: Richardus Anglicus és Alanus ab
Insula. Alanusnál fontos szerepet kapott a pápa és az egyes uralkodók kapcsolata is.
„Nyilvánvaló — írta Richardus 1198 körül III. Sándor pápa Causam kezdetű
döntvényét magyarázva — , hogy számos király nem alattvalója a császárnak.
Szerintem ugyanis amint erőszakkal lettek alattvalóivá, erőszak útján vissza is
térhetnek a maguk szabadságához.. . Jurisdictiót és imperiumot adományozhat a
Város universitasa, és sokkal inkább a regnumé ( . . . universitas civitatis, multo magis
regni. . . ) . A császárt ugyanúgy a hadsereg választja, mint a királyt. . . . Honnét lenne
a különbség a hatalmukban, holott mind a kettőt ugyanolyan auktoritással,
ugyanazzal a szenteléssel és ugyanolyan krizmával kenik fel?”380
Alanus a 12— 13. század fordulója táján több alkalommal is kifejtette —
VII. Gergely felfogása által észrevehetően befolyásolva — erősen hierokratikus375

375 Stengel, 1965. 103— 104. — Ez a hivatkozás Gratianusnak Hieronymustól származó egyik
m ondatára vonatkozik: „Si exercitus faciat imperatorem” . (D. 93. c. 24.)
3,0 M ochi O nory, 1951. 253.

178
álláspontját a pápa és a világi uralkodók viszonyáról, sőt véleményét változtatta is. A
császár és a királyok viszonyát azonban következetesen magyarázta: „Ami a
császárról mondatott, azt meg kell ismételni minden uralkodóról, aki felett uraként
nem áll senki. Mindegyiküknek akkora iurisdictiója. van országában, mint a
császárnak a birodalomban. A pápa ugyanis jóváhagyja a (birodalomnak a) ius
gentium alapján történt országokra bomlását, jóllehet a régi ius gentium szerint egy
császárnak kell lennie a világon.” Fejtegetései szerint a pápának in temporolibus a
királyok éppúgy alá vannak vetve, mint a császár, s a pápa le is teheti bármelyiküket.
Korábbi, módosított felfogása szerint, amely megegyezett Huguccio érvelésével, in
temporolibus nincsenek alávetve a pápának, ex ordine sem ő, sem az alattvalók nem
ítélkezhetnek felettük, s nem tehetik le. „Akár a pápa, akár alattvalói tették le, egészen
rendkívüli volt és az ország veszedelme miatt (propter regni periculum) maradt
érvényben, mivel szükséghelyzetben történt (ex necessitote), amelyben a törvény nem
tartható meg; Tarquinius királyt is elűzték a rómaiak és lex tribunicicnal eltörölték
minden törvényét (Dig. 1, 2, 2, 3).”
Megnyilatkozásaikhoz, főként Richarduséhoz, hozzájárulhatott az az élményük,
amely angol mivoltukban döbbenthette meg őket, hogy Oroszlánszívű Richárdot
fogságában VI. Henrik császár hűbéresi hódolásra kényszerítette.381 Richardus
megoldása mindenesetre csattanós válasz volt a császárnak a hódításon alapuló,
bármiféle igényére.
A királynak saját országában elfoglalt helyzetéről pápai nyilatkozatot 1202-ben
III. Ince tett Per Venerabilem kezdetű döntvényében. Ince szavai többféle magyaráza­
tot is megengedtek. Megnyilatkozásában ugyanis Ince nem jogot ismer el, hanem
fennálló helyzetet, illetve francia álláspontot ismertet, és ezt siet Róma szempontjainak
megfelelően értelmezni: „Mivel a (francia) király evilági ügyekben nem ismer el maga
felett senkit (superiorem in temporolibus minimé recognoscat), ezért ebben az ügyben
idegen jog sérelme nélkül vethette magát alá iurisdictiónknak." A döntvény
jelentőségét az adja, hogy bekerült IX. Gergely gyűjteményébe (X, 4, 17,13) is, és így
igen sök értelmezés tárgya lett.
A Per Venerabilemet magyarázói általában alattvalói hovatartozásuk szerint
értelmezték, vagy úgy, hogy a (francia) király csak de facto nem ismert el országában
superiort világi ügyekben, mert de jure a római császár az alárendeltje kellene hogy
legyen, vagy úgy, hogy dejure sem ismer el superiort. Az utóbbi álláspontra helyezkedő
kanonisták élén Vincentius Hispanus járt, nyomatékosan hangsúlyozva, hogy a király
maga fölött országában immo de iure nem ismer el superiort,3*1 vagyis ugyanaz a
szerző, aki 1210 körül büszkén tanította: a hispániai császárt nevezhetik valódi
császárnak, mert kardját közvetlenül Istentől kapja, nem pedig a német császárt, aki a
római egyháztól nyeri a kardot!
A Per Venerabilem kommentálásának története tulajdonképpen a Rex est imperator
in regno suo elv fejlődésével esik egybe. Ennek során kitűnt, hogy a pápaság és az
3,1 Post, 1964. 464., H ageneder, 1963. 78., Scholz , 1941. 96.
3,3 M aravall, 1965. 311.

12* 179
 önállóságuk védelmében segítségére siető vagy oltalmába húzódó országok, ural­
kodók és nemzeti klérusok szövetsége ritkán élte túl a Staufok bukását, hiszen a tőlük
való kölcsönös fenyegetettség teremtette meg az együttműködést. Az összefogás
felbomlását csak siettette, amikor a Konstantin adománylevelének szellemében a
Szentszék „a római birodalom címén, amelyet birtokol”, in temporalibus. a császárok
univerzális igényeinek örökébe lépett, in spiritualibus pedig „hatalma teljességéből”
messze az evilági szférába nyúló intézkedéseket tett. Ha ezáltal az egyes önálló államok
papsága a maga külön érdekeit és jogait súlyosan veszélyeztetve látta, habozás nélkül
uralkodója mellé állt a pápai törekvések ellen.
IV. Ince pápa 1245-ben a II. Frigyessel vívott küzdelem tüzében fejezte be
IX. Gergely dekretális gyűjteményéhez kommentáiját. Ebben röviden válaszolt a Per
Venerabilem értelmezésének addigi vitájára is. Kimondja, hogy a francia király csak de
facto nem ismer el maga felett senkit, „mert egyesek szerint de iure alá van vetve a
római császárnak, szerintünk éppen ellenkezőleg: a pápának”. Egy másik hely szerint
„Krisztus halála után a római császár szent háborúban legyőzte a Szentföldet. Ezért
szabad a pápának azt iurisdictiója alá vonnia a római birodalom jogcímén, amelyet
birtokol (ratione imperii Romani, quod obtinet j . És ez a jogcím elegendő minden egyéb
ország esetében, amelyben csak joghatóságuk volt római császároknak, bár azt lehetne
mondani, hogy ezen a jogon, mármint az imperium címén (a pápa) nem teheti, mert az
imperium csak Nyugaton az egyházé.” 383 Ez a birodalom nyugati felére való célzás
világosan a Constitutum Constantinire támaszkodik, mert az adja a pápának az
imperiumot a Nyugat felett. Ince nyilatkozata kertelés nélkül megmondja — még
II. Frigyes katonai veresége előtt, kiátkozása és császárságáról való pápai letétele
évében —: a római birodalom a Szentszéké! Ennek a politikának elkerülhetetlen volt
az összeütközése az önállóságra törő nemzeti államokkal, s szuverenitásukat a
királyok a Staufok bukása után szükségképpen védték a római jog fogalmaival a
római birodalmat kisajátító pápai igények ellen. Az ilyen című igényre más válasz nem
lehetett, mint a Rex est imperator in regno suo. Főként olyan országokban kellett ennek
így történnie, amelyeknek uralkodói már a 9— 12. században — bár ha csak
szórványosan, de mégis — imperator címet használtak. Ezen az sem változtatott, ha a
királyok, országuk uraitól szorongatva, olykor a pápánál kerestek menedéket, s
esetleg egyetemes lelki fennhatóságához folyamodtak: oldozza fel őket az urakkal
(rendekkel) szemben vállalt, esküvel megerősitett kötelezettségeik alól.
Azokat a jogokat, amelyeket iura reservata imperiinék neveztek, és az uralkodó
„hatalmának teljességét” alkották, az interregnum alatt német-római császárrá is
választott X. Alfonz kasztíliai király (1252— 1284) törvénykönyve, a Siete Partidas így
sorolja fel: törvényhozás, bíráskodás, pénzverés, hadüzenet és békekötés, a királyság
szokásainak megfelelő adókivetés, vásárjog adományozása, helytartók kinevezése^
tartományok és városok határainak megállapítása. Ezek Alfonz szerint a császárt és
az országában mindenkitől függetlenül uralkodó királyt egyaránt megilletik.384 A

3,3 C arlyle, 1928. V. 320. 1. jegyzet és 324. 1. jegyzet.

384 M aravall, 1965. 315.
180
 X. Alfonz felsorolásában a császárt és a szuverén uralkodókat egyaránt megillető
jogok közt nevezetes helye van a törvényhozás mellett a pénzverésnek és az
adószedésnek. Vita is folyt erről a 13. század jogi irodalmában, mert nemcsak fontos
elméleti, hanem gyakorlati pénzügyi konzekvenciái voltak. A német Cardinalis
Hostiensis szerint a császár kivételével bármely más király, akár a francia is, csak az
alattvalók beleegyezésével újíthat pénzt vagy szedhet adót, „hacsak a populus nem
adta (a királynak) ugyanazt a potestast, mint amelyet a császárnak adtak”. Andreas de
Isemia (1305 körül kommentálta a szicíliai törvényeket) szerint „a népnek, ha szabad
(liber) vagy a törvényhozónak, azért van meg ez a potestasa ( = imponere vectigalia,
passagia vei monetam mutare), amelyet úgy birtokol, mint a populus Romanus,
mivelhogy nem alattvalója a rómaiaknak, hanem átruházza királyára, mint a római
nép a császárra”. Példának Aragónia királyát említi: vele a „népnek’' választása
alapján „meghatározott megállapodásai (certae conventiones)” vannak, ami Andreas
szerint tárgytalanná teszi Hostiensisnek a „nép hozzájárulására” vonatkozó meg­
jegyzését.385
A vitatott tétel jelentőségére a gyakorlatban az adóztatás szempontjából kitűnő
példa Franciaország. Itt a királyi adószedési jog kiteijesztése végett Szép Fülöp
tanácsosai olyan argumentumot is felhoztak, amelyet a 12. században Barbarossa
kérdésére Martinus, a bolognai jogász adott feleletül. Martinus ti. kifejtette, hogy a
császár „non solum est dominus eorum, que sunt imperii: immo est dominus proprietatis
omnium rerum singulorum hominum”, vagyis az alattvalók tulajdona szempontjából
ura minden egyes ember vagyonának. Ezt a nézetet általában elvetették, mint error
Martinit. A dologról a 13. században ismételten vitáztak; Azo megszorító megfogal­
mazása szerint „ha az állam java azt kívánja”, a császár szabadon rendelkezhet
alattvalóinak a vagyonával. Fülöp jogászai ezt az elméletet messze túlhajtva, tértek
vissza Martinus alaptételéhez, mert ennek érvényesítésétől nagyobb adójövedelmet
reméltek, mint a királyi kereszteshad hagyományos jogcímén befolyó összegekből.386
A Richardus Anglícus által a császár igényei ellen fordított argumentumot, a
fegyveres hódítást, illetve a hódító fegyveres elűzését, a 13. században általánosságban
alkalmazták Európa-szerte mind a pápa, mind a császár főhatalmí igényeivel szemben.
Vincentius Hispanus pl. ismételten a Hispániába nyomuló Nagy Károlyra és
frankjaira mért súlyos vereség hírére hivatkozva cáfolja Johannes Teutonicus 13.
század elején tett megállapítását, hogy „a németek virtusaikkal érdemelték ki az
imperiumot”, és a császár a világ ura. Vincentius szerint Spanyolország Nagy Károly
legyőzésével „minden más országnál különb lett, és a frankok elűzésével kivívták a
császártól való exemptus mivoltot. Egyedül a spanyolok szerezték meg virtusukkal az
imperiumot és választottak püspököket, a németek viszont ostobaságukkal elveszí­
tették a birodalmat.”387

3,5 E rcole, 1915. 267. 3. jegyzet.

3M Strayer, 1949/50.1. 289—296.
3,7 Post, 1964. 485—486. 174. jegyzet és 490. 190. jegyzet.

181
 Marino da Caramanico azzal igazolta Szicíliának a birodalomtól való elszakadását,
hogy a történelem tanúsága szerint a rómaiak kizárólag fegyvereik erejével, azaz
inkább de facto szerezték birodalmukat, semmint de iure, elnyomva másokat, akik
tehetetlenségüknél fogva a római hatalom alattvalói lettek. A római birodalom azután
szintén defacto darabolódott fel, és veszítette el Szicíliát sok más regnumrna\ együtt. Ez
igazságosan történt így, mert csak az lett az erőszak áldozata, aki maga is erőszakot
alkalmazott másokkal szemben, és a favor libertatis is azt kívánja, hogy egy népnek az
originaria libertás visszaállítására irányuló küzdelme sikert arasson. Nem használhat a
császárnak az a kifogása, hogy Szicília Waut clam vei dolo csúszott ki a kezéből, mert „a
római nép maga is »rés illicita«-t vesztett el”.388
1246-ban a francia bárók hivatkoztak igen érdekes módon a világi bíráskodás
védelmében a francia klérussal vitázva a Galliában történt frank honfoglalás tényére.
Egymással ligát kötve, II. Frigyes propagandájának hatására tették közzé Quia
clericorum superstitio kezdetű kiáltványukat. A király bírói hatalmának az egyházi
ítélkezéssel szemben való megalapozására kifejtették, hogy a regnumol nem ius
scriptunrmaX, nem is per clericorum arrogantiam, hanem per sudores belli hódították
meg.
Ennél is határozottabban, és már a pápa, VIII. Bonifác igényei ellen, hozták fel a
fegyveres foglalás tényét 1296-ban az Ineffabilis amor bullára alighanem válaszul szánt
röpiratban: „Mielőtt klerikusok lettek volna, Franciaország királya már őrködött
országa felett, és hozhatott olyan törvényeket, hogy azokkal megvédje magát és
országát az ellenség csalárdsága és kártételei ellen.”389 Ugyanezt a hangot szólaltatta
meg 1302-ben az ünnepélyes gyűlésen a király nevében mondott beszédében Pierre
Flote: „Elődeink Franciaországot Isten kegyéből, a maguk derekasságával és népük
erejével hódították meg, elűzvén onnét a barbárokat, és amit megszereztek, azt
odaadóan kormányozva, mind a mai napig vitézül senki mástól nem birtokolják, mint
egyedül az Istentől.” A beszéd szerint a király eltökélte magát, hogy országát ebben az
állapotában meg is tartja, életét és vagyonát veti latba, hogy „az ország ősi szabadsága
megmaradjon”.390
Hasonlóan nyilatkoztak a francia bárók 1302-ben a bíborosi testülethez írt
levelükben: életüket és javaikat sem kímélik „az ország szabadságának (liberté et
franchise du royaume)” védelmében, és a küzdelmet ők akkor is folytatják, ha a király
abbahagyná.
Szintén a frank hódítást hozta fel Johannes Parisiensis a Konstantin adományára
hivatkozó pápái igények ellen: „Úgy találjuk ugyan, hogy a gallusok Octavianus
császár idejében alattvalói voltak a római birodalomnak, a frankok azonban soha.”391
Ezeknek a vitáknak a során, évszázadok alatt derült ki, utódaira mennyire veszélyes
elméleti fegyvert adott VII. Gergely a királyoknak azáltal, hogy tagadta a másik, a vele

3M E rcole, 1931. 225.

3.0 W ieruszowski, 1965.2 159.
390 Scholz , 1903. 358. 13. jegyzet.
3.1 W ieruszowski, 1965.3 162— 163., C arlyle, 1928. V. 147. és 433.

182
vetélkedő univerzális hatalomnak, a császárnak való alárendeltségüket és vala­
mennyiüknek a pápa színe előtti egyenlőségét hirdette. A 13. század végére kiviláglott,
hogy az uralkodók evilági tekintetben a pápának sem hajlandók ratione Romani imperii
alárendelni magukat. A fonákjára: a Szentszék ellen fordult tehát VII. Gergely érve.
VIII. Bonifác vonta le 1303-ban az ebből fakadó következtetést. Megnyilatkozása
voltaképpen szintén a Per Venerabilem értelmezése, amely dekretálist a francia
királyok jogászai minduntalan idéztek. Az időpont: 1303, a Szép Fülöppel vivott
élethalálharc. Az alkalmat azok a tárgyalások adták, amelyek Habsburg Albertnak,
Bonifác pillanatnyi szövetségesének császárrá koronázásáról folytak. Követei előtt
Bonifác „francia dölyfnek (superbia Gallicana)" nevezte azt a tételt, hogy a francia
király de jure nem ismer el maga felett senki superiori (non recognoscit superiorem — a
Per Venerabilem szavai!), hazugsággal vádolta a franciákat és kiközösítéssel
fenyegetett mindenkit, aki tagadja, hogy a római királynak, a császárnak, de jure
minden keresztény alá van rendelve.392 Ez VII. Gergely tanításának legalább részben a
palinódiája volt!
A VIII. Bonifác és Szép Fülöp közti vitának sarkalatos pontja volt a királynak az
egyházak részére adományozott regállóhoz, tágabb értelemben az egyházi vagyonhoz
való viszonya és ezzel kapcsolatos adóztatási joga.
Ez a kérdés frank földön akkor már sok évszázados múltra tekintett vissza. 870
körül Hinkmar rheimsi érsek a frank birodalom előkelőinek véleményeként írta meg a
pápának: „E világ minden regnumii háborúkkal szerzik meg, és győzelmekkel
gyarapítják, nem pedig a pápa vagy a püspökök kiközösítéseivel”, s emlékeztette a
pápát: „Ha (a püspökök) a királyok jogán (per iura regum) birtokolnak birtokokat,
akkor lehetetlen, hogy a királynak az egyházi birtokok után ne szolgáljanak
(obsequium non exhibeant) .”393 Ez nyílt elismerése volt annak, hogy az egyházi vagyon
igazában királyi jószág.
Ez a felfogás a királyi udvarban évszázadokon át csorbítatlan maradt és ez a
körülmény nagyon sokat megmagyaráz a Bonifác idején történt összecsapás példátlan
hevességéből. A feszültség ti. annál terhesebb volt, minél inkább változatlan maradt a
király Karoling-kori mértékű egyházfői igénye és minél jobban előrehaladt az a
folyamat, amelynek során kidolgozták a pápai hatalom egyházi ügyekben való
teljességének elméletét, a plenitudo potestalist. Ezt III. Ince kalsszikus rövidséggel így
határozta meg: „Secundum plenitudinem potestatis de iure possumus supra ius
dispensare.” (X, 3, 8, 4.) Ez a pápa legtágabb értelemben vett szuverén cselekvési
szabadságát jelentette.394 Ez egyaránt érvényes az egyes egyházak pápai megadóz­
tatására és a bárhol fekvő, összes egyházak javadalmainak „az oldás és kötés hatalma”
alapján tetszőleges személy számára való adományozására.

392 Lásd a 356. jegyzetet és W ieruszowski, 1965.2 160.

393 L iuenfhn , 1902. 126. és 128.
394 A fogalom fejlődését I. Congar , 1971. 164— 172.

183
 Az egyházi beneficium — R. Naz meghatározása alapján395 — olyan officium
spirituálé, amellyel — betöltőjének ellátása végett — egyházi vagyonból származó
jövedelmek voltak összekötve.
A kánonok a 13. század elejétől kezdve szigorúan tilalmazták több javadalomnak
egy kézben való halmozását, a cumulus beneficiorumot, elsősorban azzal az
indokolással, hogy ez veszélyezteti, sőt lehetetlenné teszi az egy-egy javadalom
betöltőjére háruló lelkipásztori teendőnek, a cura animarumnak a végzését. A III.
lateráni zsinattól (1179) kezdve az egyházi jogalkotás értelmében í megürült
javadalmakat csak a megyéspüspök adományozhatta. IV. Ince azonban túltette magát
ezeken az előírásokon, és számos javadalmat adományozott francia egyházakban az ő
szükebb környezetéből való nem francia alattvalóknak. Akaratának minden áron való
érvényesítése végett teljhatalmából arra a kánonok által szintén tilalmazott eljárásra is
elszánta magát, hogy a javadalom megüresedését be sem várva, utasított püspököket:
az egyházukban legközelebb megüresedő beneficiumoi a pápa által előre megjelölt
személynek adják. IV. Incét 1247-ben ez a korlátlan javadalomadományozási
gyakorlat és a francia klérus megadóztatása sodorta feszült helyzetbe Szent Lajossal,
aki feltette a kérdést: mi a határa a pápai hatalom teljességének? Lajos fellépésének
annál nagyobb volt a jelentősége, mert a pápa rendíthetetlen híve volt, s Ince tőle kért
menedéket és katonai támogatást II. Frigyes ellen.
Tiltakozó iratában Lajos mindenekelőtt azok ellen az „elviselhetetlen terhek” ellen
emelte fel szavát, amelyekkel Róma az ecclesia Gallicanát, következésként a királyt és
egész regnumkt sújtja. Hallatlan dolog, érvelt a király, hogy Róma adót követel a
francia egyháztól. Lajos szerint az egyház a jura canonica értelmében is kizárólag a
királynak tartozik szolgáltatásokkal a temporaliáért. Az egyház ugyanis a temporaliáii
a királytól birja, és ezért ezeket számára „királyi jogon (jure régió)’’ védelmezik is.
Ince eljárása súlyos botrányt, békétlenséget okoz és felforgatja a francia egyház ősi
szokását. Lajos erre hivatkozva kérte a pápa gyakorlatának megszüntetését. A király
eddigi argumentálása nagyon sokat őriz Hinkmar idézett mondanivalójából.
Még érdekesebb a franciaországi beneficiumok pápai teljhatalomból való adomá­
nyozásáról szóló királyi panasz. A pápa gyakorlata következtében a püspökök
képtelenek gondot viselni az egyházmegyéjükben litteratae et honestatae personae-ra.
Ezáltal azonban nagy kárt vall mind a király, mind az ország minden nemese, hiszen az
ő fiaikat és barátaikat szokták az egyházban felkarolni. Ők maguk viszont, a francia
urak, gazdag adományokat tettek az egyháznak in spiritualibus et temporalibus. Most
azonban „elvész az Isten szolgálata (obsequium D ei)”, „veszendőbe mennek az
egyházak jogai”, amikor ti. a hazaiakkal szemben előnyben részesülnek az idegenek és
a jól ismertekkel szemben az ismeretlenek. Az ok nyilvánvaló: nem tartózkodnak
egyházaikban, s még nevüket sem tudják. így hurcolják el az egyházi vagyont az ország
egyházainak kárára és az egyházak alapítóinak akarata ellenére. Az alapítók
kívánsága ti. az volt, hogy az adományozott jószág szolgáljon az istentiszteletet végző

395 N az, 1937. II. 47. old. col.l.

184
papság eltartására, a maradékot fordítsák a szegények javára, szükség esetén pedig a
király védelmére. A pápa adományozási eljárása a pápának „és a római egyháznak
csak botrányt és gyűlöletet (scandalum et odium) szerez, és semmivé teszi a hívek
devotiójkl", figyelmeztetett Lajos.
A beneficiumok betöltésénél különleges helyzet keletkezett akkor, ha a püspöki
tisztség is üresedésben állt. A káptalanoknak ui. tilos volt a püspök helyett a
praebendák adományozása (X, 3,9,2). A francia királyok ezt a joghézagot használták
ki arra, hogy az üresedésben levő püspökség regaliAnak jogcímén adományozzák a
megürült javadalmakat.394*396 A király tehát széküresedés esetén püspöki jogot gyakorolt
a javadalmak ratione regalium való adományozásával. A beneficiumnak kétségtelenül
világi karaktere is volt, a regalidbó\ származó és a vele összekötött jövedelem alapján.
A király forma szerint a beneficiumnak erre a világi vonatkozására alapozta a
beneficium betöltésére ratione regalium támasztott igényeit.
1247. évi panasziratában Lajos ezzel kapcsolatban kifejtette, hogy regnuma
egyházait ősei alapították és pro divini cultus obsequio vagyonnal is ellátták.
Fenntartották azonban speciale et proprium gyanánt maguknak a tőlük temporaliát
bíró egyházakban: ha az egyházi temporalia az emberi jog, vagyis királyi jog (jus
humánum, illetve jus regium) értelmében a király birtokában van, akkor a király a
spiritualián kívül az egyházi kincseket és minden temporaliát a maga és a regnum
szükségleteire fordíthat. Ha valaki azt vetné ellen, hogy princeps laicus vei saecularis
nem támaszthat igényt ilyen canonica servitiára, a netáni kifogással szemben Lajos
érvelése Nagy Károly és sok más frank király példájára hivatkozik. Ők ui. „amint a
kánonok kifejezetten mondják (sicut expresse dicunt canones)", azzal a potestasszal
rendelkeztek, hogy pápát választhattak, és minden érsek meg püspök a királytól kapta
az invesztitúrát. A francia királyok a püspökségeket (episcopatus) azoknak
adományozták, akiknek akarták. S ha Isten szerelméért egyről és másról lemondtak
is, azért sok mindenről nem mondtak le, amivel nem rendelkeznek az egyházban,
„amit nekik az egyház consensusa adományozott, és ezenkívül a sok-sok évi gyakorlat
(longaevus usus) és régi szokás (prisca consuetudo) engedett át”.397
Lajos itt Gratianus művéből a D. 63, C. 22-re hivatkozik. Eszerint Nagy Károly
Hadrianus pápa hívására „az egyház ügyének védelmére” a longobardok ellen
Itáliába vonult, Páviát bevette és Desiderius királyt elfogta. Ezért Hadrianus a lateráni
zsinaton Károlyra ruházta „a pápaválasztás és az apostoli szék felől való rendelkezés
jogát és hatalmát (ius et potestatem eligendi pontificem et ordinandi apostolicam
sedem)". Elrendelte egyszersmind, hogy minden egyes provinciában az érsekek és

394 A franciaországi regalia Buisson megállapítása szerint legjobban úgy értelmezhető, hogy „püspök
vagy monostor által birtokolt világi jogok” . Ezek lehettek: akár föld, akár bíráskodás, akár járadékok és
nemcsak a király, hanem a bárók adományából is származhattak. Ha papi élvezőjük meghalt, visszaszálltak
az adományozóra, ill. alapítóra, és ő gyakorolta ezeket a széküresedés tartam a alatt. Az új apát, ill. püspök
azután ismét megkapta őket. és értük a királynak, ill. bárónak fid e lila A esküdött. Buisson, 1954. 146— 147.
397 Lásd az egészre: Buisson, 1954. 138— 154.

185
püspökök tőle kapjanak invesztitúrát, és senki se szenteljen püspökké olyasvalakit,
akit a király nem hagy jóvá és nem részesít invesztitúrában. Gratianus ezt az elbeszélést
az ún. Hadrianumból merítette, abból a hamisítványból, amelyet az 1080-as évek elején
koholtak Ravennában antigregoriánus céllal.398 Lajos eszerint valóban a kánonokból
hozott fel „történeti” érvet álláspontja mellett. Ez azonban nem biztosíthatott
számára végleges sikert a hatalma tetőpontjához közelítő pápaság igényeivel szemben.
A király álláspontjának átmeneti sikerei után 1265-ben éppen a francia születésű
IV. Kelemen pápa, a lumen juris és Lajos korábbi jogi tanácsadója adta'ki a Licet
ecclesiarum bullát, amely minden megüresedett javadalmat a pápa plenaria disposi-
ríójának tartott fenn.399 A francia királyság mindvégig kitartott ősi álláspontján. Szép
Fülöp idején élesebb ütésre szükségszerűen robbant a már korábban, Szent Lajos
idején felhalmozódott gyúanyag. A francia király, mint defensor ecclesiae császárnál is
többnek bizonyult országában.

2. AZ UNIVERSITAS (CO M M U N ITAS) R E G N IA LEGISTÁK

ÉS KANONISTÁK 13. SZÁZADI ELMÉLETEIBEN

A rex est im perator... tétellel a római jog művelői igazában az uralkodó

szuverenitását fogalmazták meg. Kimondásával a rendek a „hazai jog” védelmének
szempontjából egyet is értettek. A dolog azonban közelről érintette a király és
alattvalói viszonyát is.
A római és egyházi joggal ti. magyarázói pártállásuk szerint igazolták a királyi
hatalom teljességét vagy éppen az ellenkezőjét: a hatalomnak az alattvalók kiváltságos
csoportjai általi korlátozását.
A királyi hatalmat az alattvalók római és egyházjogi érvekre hivatkozva nemcsak az
igazságszolgáltatásból sarjadt törvényhozásban, hanem az állami (királyi) javak
elidegenítésének szabályozásával is igyekeztek ellenőrzésük alá vonni.
A következőkben az említett tárgyakról a római és egyházi jog érveivel a 13.
században folytatott polémiákat igyekszünk ismertetni, azaz bizonyos európai
elmélettörténeti áttekintést adni. Erre különösen az angliai és német birodalmi
fejlődés, az egyházkormányzatban pedig a pápa és a bíborosi testület viszonyának
ábrázolása alkalmas.

A ¡ U R A R E G N I ÉS AZ ALATTVALÓK

A római és a kánoni jognak a világi jog és jogelmélet fejlődésére gyakorolt európai

hatása magától értetődően ugrásszerűen nő meg az 1210-es, 1220-as évektől kezdve.
Az 1215. évi lateráni zsinat ui. nagy európai törvényhozási hullámot indított el. A
zsinaton meghirdetett reformpolitika átfogó egyházi törvénykezési reformot, emellett

*" J ordán , 1938. 426-^448.

3” Buisson, 1954. 156.

186
pedig az egyes országok perjogának és végrehajtási rendszerének átalakítását is
eredményezte.
Ez kétségtelenül konkrét zsinati rendelkezéseknek a világi jogalkotásnál való
nagymértékű tekintetbe vételét is jelentette. Ám sokkal többről volt szó.
Az egyházi reform a kanonistáktól lázas munkatempót kívánt, s ők az egyházjog
művelésében igyekeztek meg is felelni ennek a követelménynek. Szinte a kanonisztika
mozgósítása volt ez a világméretű pápai reformpolitika céljaira. Ez utóbbinak fel
kellett ráznia az egyes államok világi jogalkotását is. A tét ti. a hirtelen felvirágzó
kánonjog tételeinek valóra váltása volt. Ennek nélkülözhetetlen feltétele a helyi jognak
a kanonisták számára való tökéletes ismertsége, felhasználhatósága és — ahol csak
lehetett — írásba foglalása.
Ezért voltak a negyedik lateráni zsinat után a kanonisták egész Európában a világi
jog — lehetőség szerint egyházias szempontú — írásba foglalásának úttörői. Ezért
igyekeztek a világi jogot számukra ismerős intézményekkel átitatni és olyan római­
kánoni terminológiával leírni, amelyben otthonosak voltak.400
Már a l l . században vita tárgya volt Manegold és az antigregoriánus ideológusok
közt, vajon a „nép" a lex régióval egyszer s mindenkorra, visszavonhatatlanul ruházta-
e a hatalmat az uralkodóra, vagy sem. A Barbarossa-kori jogászok teljesnek és
véglegesnek minősítették az imperiumnak és ezzel együtt a törvényhozó hatalomnak a
római nép által a császárra történt átruházását.401402
A Stauf-császárságnak VI. Henrik halála után történt nagyfokú meggyengülése és a
kettős királyválasztás hatása alatt, Azo 1208/1210 körül a visszájára fordította ezt az
érvelést: a hatalomnak a császárra ruházását a nép engedményének, de nem a
hatalomról való teljes lemondásának ( „ . . .potestas. . . translata id est concessa, non
quodpopulus omnino se abdicaverit eam") nyilvánította. A Leclura codicis szerint a
hatalmat a nép „nem úgy ruházta át, hogy meg ne tartott volna belőle, ezért nem
nagyobb hatalmú a császár a nép egészénél / totuspopulus), hanem csak a népből való
egyes embernél (quilibel de populo)''.*02
Ha számba veszünk néhányat a római jog ama forráshelyei közül, amelyeket a 13.
században a jogszabályalkotásnál az alattvalói consensus vagy consilium fontosságá­
nak bizonyítékául idéztek, nagy szerepet tulajdoníthatunk a lex Humánumnak (Cod. 1,
14, 8). Ez tulajdonképpen a császári törvényhozás folyamatának leírása. Eszerint a
forma generálist kivánó ügyet először „az összes proceres nostri palatiP', valamint a
patres conscripti tárgyalja, és ha mindezek, valamint a judices helyesli /piacet) , akkor a
császári konzisztóriumban foglalkoznak vele („in sacro nostri numinis consistorio"),
„hogy felségünk auctoritasa erősítse meg azt, amiben mindenki egyetért”.

400 G aonér, 1960. 299—304.

401 Rogerius írta 1160 körül: „ . . .olím populus habuit potestatem, vei cui populus concedebat, nunc
solus imperator vei cui ipse conccdit.” Hasonlóan vélekedett Piacéntinus a 12. század végén: „Nam populus
in transfcrendo communem potestatem, nullám sibi reservavit ergo potestatem leges scriptas condendi,
interpretandi et abrogandi.” Wolf, 1973. 547.
402 Wolf, 1973. 547.
 A francia Joannes de Blanosco és Jacobus de Ravanis egyaránt úgy magyarázta ezt a
lexet, hogy amint a császár nem hozhat törvényt a proceres nélkül, hasonlóképpen
mindazok sem, akik de facto nem ismerik el, hogy superior van felettük.40,
Bracton az angol magnatemek a törvényhozásnál játszandó szerepét alapozta a lex
Humánum és a lex regia egyfajta összhangba hozott értelmezésére. Szerinte: „Semmi
nehézséget nem okoz annak kimondása, hogy »Törvény erejével rendelkezik az, amit a
princeps elhatároz«, mert ott áll a törvényszöveg végén, hogy »a lex regia alapján,
amelyet impériumaról hoztak«, azaz: nem akármi, amit a király kénye-kedve szerint
önkényesen kieszeltek, hanem amit a magnates tanácsával akként, hogy a király
auctoritast adott, tárgyalást és tanácskozást tartván felőle, szabályszerűen határoztak
el.” Ezt a formulát Bracton művének prológusában is alkalmazza annak bizonyítása
érdekében, hogy „egyáltalán nem képtelenség Angliának írásba ugyan nem foglalt
törvényeit »törvényeknek (leges) « nevezni, mert törvény erejével rendelkezik mindaz,
amit csak az előkelők tanácsából és egyetértésével és a respublica közös kötele­
zettségvállalásával a király vagy princeps előzetes felhatalmazása alapján (de consilio
et consensu magnatum et reipublicae communi sponsione auctoritate regis seu principis
praecedente) jog szerint határoznak el és hagynak jóvá”.
Az uralkodói hatalom alattvalói szempontból kívánatos önkorlátozásának alátá­
masztására szívesen hivatkoztak a lex Digna (C. 1, 14, 4) tartalmára: „Méltó
megnyilatkozás az uralkodó felségéhez, ha a princeps vallja, hogy kötelezi a törvény.
Aucioritasunk annyira a jog auctoritasktól függ, hogy valóban nagyobb dolog az
imperiumnál a császár mivoltot alárendelni a törvénynek.” Gyakran idézték még a lex
Ex imperfectót (C. 6, 22, 3): „ . . .jóllehet a lex imperii a császárt felmenti a jog
ünnepélyes előírásainak követése alól, mégis semmi sem jellemzőbb tulajdonsága a
császár mivoltnak, mint törvények szerint élni.” A Digesta-beli lex Ex imperfecto (32,
1,23) szerint viszont „illik a felségnek megtartania azokat a törvényeket, amelyek alól
mentesítve van (quibus ipse solutus videtur)”.
Említi mindezeket a /exeket Aquinói Szent Tamás Summa Theologiccqa. is. Mindezek
alapján ítél úgy, hogy a princeps annyiban nincs alávetve a törvénynek, amennyiben a
törvény kényszerítő erejéről (vis coactiva) van szó, mert senki sem kényszerítheti
magát, a törvénynek pedig a princeps hatalmából származik a kényszerítő ereje. Alá
van azonban vetve a princeps, mégpedig a maga akaratából, a törvény útmutatásának
( vis directiva).
Igen világos és határozott felfogást nyilvánított a törvényhozás tényezőiről és
szerepükről az 1241-ben a dániai Jyske Lov: „Azt a törvényt, amelyet a király hozott,
és az ország (Land) elfogadott, nem változtathatja meg és nem törölheti el az ország
akarata nélkül.”403404
Johannes Monachus (fl313), a neves kanonista a 14. század elején VIII. Bonifác
Liber sextusba foglalt egyik döntvényének „testvéreink (a bíborosok) tanácsára”

403 Post, 1964. 472.

404 Schulz , 1954. I. 27. és 64., C arlyle, 1928. V. 475-476., W olf, 1973. 544.

188
 szavait magyarázva, a pápai hatalom szempontjából kereste értelmüket. Előadta,
hogy VIII. Bonifác megsemmisítette számos apátságnak és püspökségnek elődje,
V. Cölesztin által történt adományozását, mert a bíborosok tanácsa nélkül történtek.
Johannes szerint „illendő, hogy a pápa ne hanyagolja el annak megtartását, amit
kánonjában másoknak meghagy. Elrendeli ui., hogy a püspökök, apátok és elöljárók
egyházaiknak legalább nehéz ügyeit testvéreik tanácsából intézzék el, különben
semmis, amit tesznek. . . A bíborosok testületé birtokában volt annak, hogy a súlyos
ügyeket tanácsukból tárgyalják meg és döntsék el, s számos jogosítványról meg is
mondják, hogy »testvéreink tanácsára (adományozták)«. S bár a princepset nem
kötelezi a törvény, mégis a törvények szerint illik élnie. . . Mindent, ami nem illő,
lehetetlennek tartok a princepsben, legalábbis erkölcsileg. . . XI. Benedek is
megsemmisítette azokat a statútumokat, amelyeket az anconai Marca lakóinak
Bonifác a bíborosok tanácsa nélkül adott, bár számos jogos dolgot tartalmaztak.
Érvénytelenné teszi ui. az intézkedést az eljáró személyében vagy a szükséges számban
mutatkozó fogyatkozás.” A két Colonna-biborosnak VIII. Bonifác elleni röpirata
szerint a kardinálisok a pápának „szükségképpeni és nem belátás szerint meghallgat­
ható (non voluntarii séd necessarii) tanácsosai” , és szembeszállhatnak vele, ha
gáncsolni kell őt ( ,,ad resistendum eisdem, cum reprehensibiles essem").
A bíborosok consi/¡urnának hiányára való hivatkozással nem VIII. Bonifác és
XI. Benedek érvénytelenítette elsőnek az előd pápa bizonyos intézkedését, hanem
akkor ez már vagy két évszázados múltra visszatekintő gyakorlat volt. Nevezetes esete
volt ennek, amikor II. Paschalis a bíborosok tanácsának és aláírásuknak a hiányát
hozta fel annak okául, hogy visszavonja a laikus invesztitúrára nézve 1111-ben a
császár javára tett, saját engedményét. A 12. század második felében IV. Hadriánus és
III. Sándor érvénytelenítette hasonló érveléssel IV. Anasztáz egyik compostellai
privilégiumát.405
IX. Gergely még tovább ment. 1234-ben ui. úgy rendelkezett, hogy a pápai
patrimoniális jószágokból bármit is kizárólag a bíborosok egyhangú tanácsára és
egyetértésével (de com muni.. . consilio et assensu) lehet elidegeníteni, s az aktus elé
törvényes okból közülük már csak egy is akadályt gördíthet. A rendelkezés ellenére
történt elidegenítéseket az elidegenítő pápa utóda vonja vissza.406
Gergely említett rendelkezése a törvényhozáson kívüli területre vezet: az uralkodó
által az állami (királyi) javakból és jogokból való elidegenítéshez, illetve az alattvalók
(meghatározott csoportjának) erre vonatkozó akaratnyilvánításához.
A frank birodalomban a szilárd örökletes királyság nagyon nehézzé tette az állam és
a királyi család vagyonának megkülönböztetését. Ez a helyzet a Karolingok keleti
ágának kihalásával és Németországban a királyválasztás felülkerekedésével változott
meg. I. Ottó mindenesetre már igen korán úgy rendelkezett, hogy családjától a
quedlinburgi monostort illető jogait dinasztiaváltozásnál se vegyék el. Csakhogy ez

« s Ságmüller, 1896. 222—223., 237—238. és 221—222.

406 Bresslau— K lewitz , 1931.2 II. 58. I. jegyzet.

189
szinte magában álló adat, s az említett megkülönböztetésre csak dinasztiaváltozás
ösztönzött. Ilyen alkalommal: a szász dinasztiának II. Henrik személyével történt
kihalásakor és a száli háznak II. Konrád személyében való trónra jutásakor játszódott
le a Wipónál megörökített híres eset. A páviaiak ui. II. Henrik halála után
elpusztították az ottani császári palotát. Amikor ezért felelősségre vonták őket,
kijelentették, hogy — császár nemlétében — nem köz-, hanem magánépületet dúltak
fel. Konrád erre azzal vágott vissza, hogy „a regnum akkor is megmaradt, ha a király
meghalt”.
A rex (imperator) és a regnum közti pontosabb megkülönböztetést nagyban
siettette az invesztitúraharc és a fejedelmeknek mint a regnum hordozóinak IV. Henrik
elleni felkelése. A király, a fejedelmek és a regnum viszonyát négy-öt évtized múltán jól
szemlélteti az Annalista Saxo 1121-re vonatkozó megjegyzése: „Ez az a consilium,
amelyben a fejedelmek a császár és a birodalom közti viszállyal kapcsolatban (de
controversia inter dominum imperatorem et regnum) megegyeztek.” Ez a meg­
különböztetés természetesen visszahatott az állam és a királyi család vagyona közti
különbségtételre is.
Amikor IV. Henrik 1125-ben meghalt, a Reichsgericht ítéletileg állapította meg,
hogy mindazok a javak, amelyeket a száli ház uralkodói a birodalomban elkoboztak,
nem szállnak át magánörökségként a Staufokra, hanem a birodalom javainak
tekintendők. A fogalmi szétválasztás ezután már nem okozott nehézséget, jóllehet a
Staufok a gyakorlatban nemegyszer elmosták a határt családi és birodalmi vagyon
közt.
Ennek a különbségnek a dolga H. Hoifmann megállapítása szerint azért volt fontos,
mert már a 10. században annak felismerésére segíthette az embereket, hogy mind a
király, mind ő felettük magasabb egység áll. A birodalmi jószág ti. olyan intézménynek
volt a dologi szubsztrátuma, amely az ő fogalmaikban még a keletkezés állapotában
volt. Ez lehetett a magyarázata annak, hogy az invesztitúraharc előtt Németországban
sem a birodalom jogainak, sem javainak elidegeníthetetlenségéről nem volt szó.407
A regalia adományozásáról Ferrarai Wido nevéhez fűződik a l l . század vége felé
fontos nyilatkozat. Eszerint az egyháznak tett császári adomány csak az adományozó
utódai általi megerősítés esetén maradhat az egyházé, „mert amint a birodalom és a
regnum sem örökletes (successorium), akként az imperiumok és a regnumok jogai
(jura) sem azok. . . Amint ugyanis az imperium és a regnum egyik emberről másikra
száll át, úgy a birodalom jogai (jura regni) is csak addig maradnak a királyéi (manent
cum rege), amíg övé marad a regnum." Ez a fogalmazás legalábbis megközelíti az
elidegeníthetetlenség elvét.
Ezt természetesen jogszabályként még sokáig nem mondták ki, és korlátlan
megvalósítása teljes gazdasági megmerevedést idézett volna elő, a gyakorlatban tehát
kivihetetlen volt. Viszonylagos formában azonban érvényesült, méghozzá kb. olyan
módon, ahogyan Reichersbergi Gerhoh a 12. század derekán írt róla. A bemutatandó

407 H offmann, 1964. 392—399.

190
nyilatkozat a birodalmi (egyházi) vagyonnak az invesztitúraharc alatt megváltozott
helyzetét rögzíti, amely lehetetlenné tette a vele való tetszés szerinti intézkedést a király
számára, s megsokszorozta a fejedelmek befolyását. Eszerint „a birodalom
jószágából, amely közvagyonodé re g n i... facultate, quae est republica), a király
magánadományt nem tehet, mert vagy csorbítatlanul meg kell őrizni az utána
következő királyok számára vagy a fejedelmekkel való tanácskozás alapján adomá­
nyozható”. Gerhoh ebben Nagy Konstantin eljárására hivatkozik példaként, amelyet
kb. olyannak ír le, mint amilyennek a lex Humánum idézett szakasza alapján a
középkori szerzők a császár „alkotmányos” törvényhozását elgondolták.408
A 12. századi jogi vitairodalom sokat foglalkozott azzal, vajon lehetséges-e elévülés
az állam rovására, a közvagyon, a respublica dolgában. Akik tagadták az ilyen
elévülést, arra hivatkoztak, amint a Codex Chisianus tanúsítja, hogy „a respublica a
kiskorúak jogát élvezi (minorum jure utitur) és in integrum restitutio érdekében segélyt
kérhet. . . , mert a respublica mindig kiskorú és árvának (pupilla) tekintendő. Ezért vele
szemben nincs elévülési idő (sibi tempus currere non videtur)”.
Elidegeníthetetlenség és elévülhetetlenség kétségtelenül nem azonos fogalom. Közel
hozták azonban a kettőt és hasonulásukhoz vezettek az uralkodó és közösség
viszonyára vonatkozó sajátos képzetek. Ezek szerint a közösség az árva, kiskorú
gyermeket megillető védelemben részesül, az uralkodó pedig csak gondviselő, aki
köteles a gondjaira bízott jószág sérthetetlenségén őrködni. A császárnak a
respublicához fűződő (Riesenberg és Kantorowicz által megállapított) ilyen vi­
szonyából szükségszerűen következett az állam jogainak elidegeníthetetlensége.
Ez indokolhatja, hogy az elévülésre vonatkozó tanítás egyszersmind a fiscus
különleges helyzetével is foglalkozott. A legvilágosabban a Libellus de verbis legalibus
foglalt állást. A mű valamikor Gratianus Decretumának ismertté válása után
keletkezhetett Franciaországban. Eszerint az „usucapio a tulajdon megszerzése
birtoklás útján (dominii adquisitio per possessionem). . . . de kivételt képez az, ami a
fiscusé vagy árváé”. Még nyíltabban beszél ez a helye: „Usucapio tárgya lehet minden
dolog, amely domíniumunk alá vethető. Nem lehet usucapio tárgya, vagyis nem lehet a
mienk az (non possunt nostrefieri) , ami szent, vallási rendeltetésű, ami közvagyon, ami
a fiscusé, ami a király jószága.” A fiscus meghatározása: „Átvitt értelemben (per
translationem) így nevezik a királyi felség minden domíniumát.”409
A kanonisták bőven foglalkoztak a 12. századi romanisták által előadottakkal. A
vita központi kérdése az egyház jogászai számára az volt, vajon kötelezheti-e Nagy
Konstantin adománya és Jámbor Lajosnak a római egyház javára szóló privilégiuma
utódaikat, s egyáltalán idegeníthetett-e el Konstantin és Lajos a nevükben szóló
dokumentumok szerinti mértékben birodalmi jogokat és javakat? Huguccio tagadóan
válaszolt, mert amint a pápa ténykedése nem kötelezi utódát, ugyanúgy a császáré sem.

«■ H offmann, 1964. 398. és kk.

409 R iesenberg, 1956. 95. és 140., K antorowicz, 1957. 374., H offmann, 1964. 402. és kk. — A fis c u s
meghatározása: E rcole, 1915. 265. 2. jegyzet.

191
 Alanus Anglicus különbséget tett: nála „ . . .akkora az egyház fa v o n és auctoritasn,
hogy soha nem lehet tőle visszavenni azt, amit akár császár, akár más egyszer és
mindenkorra neki ad o tt.. . Más a helyzet, ha a császár bárki másnak engedett át
valamit is a birodalom jogából.”
Johannes Teutonicus visszavonhatatlannak minősítette Konstantin adományát és
Lajos kiváltságlevelét, egyebek közt azért is, „mert a római jog szerint az egyház
esetében a javak adományozásának egyetlen mértéke a mérhetetlenség.. . s mivel a
császár elidegenítheti a birodalom jószágát”.41041
Mindezek szerint a birodalmi jogok elidegeníthetetlenségének kérdése jól ismert volt
a 13. század elejének jogászai közt. Ez szolgált háttérül 1225-ben III. Honorius
Intellecto kezdetű döntvényének, amely feljogosított a II. András által a koronázási
eskünek állítólag ellentmondóan perpetuitásként tett adományok visszavételére. Az
Intellectót felvették IX. Gergely döntvénygyűjteményébe (X, 2, 24, 33), és a dekre-
tálisban az elidegenítésre vonatkozó szabály a kánonjog útján egész Nyugat-Európá-
ban érvényre jut.4U
A birodalmi jogok elidegenítését tekintve 1210-ben IV. Ottó, később pedig
II. Frigyes hivatkozott a pápák ellenében arra a (koronázási esküben is foglalt)
kötelességére, hogy „a birodalom veszendőbe ment jogait (dispersa imperii jura)''
visszaszerzi és a meglevőt sértetlenül megtartja. Mindezen esetekben a birodalom
határainak sérthetetlenségéről, azaz külpolitikáról volt szó.
Az interregnumig a német uralkodóknak mindenesetre sikerült elkerülni hatalmuk­
nak az elidegeníthetetlenségi elvből gondolatilag könnyen levezethető „alkotmányos”
korlátozását.
Habsburg Rudolf azonban kénytelen volt koronázási esküjében a birodalmi jogok
elidegenítését a választófejedelmek hozzájárulásától függővé tenni. Ennek súlyos
következményei lettek a központi hatalomra.
Rudolf ti. hasztalanul próbálta a II. Frigyes óta elidegenített birodalmi jogokat a
birodalomnak visszaszerezni, mivel elidegenítésüket a választófejedelmek zöme
helyeselte.
Rudolf fia, Albert idején tűnt azután ki, mennyire terhessé válhat az uralkodó
cselekvési szabadságára, hogy a birodalmi jogok elidegeníthetőségét a fejedelmek
hozzájárulásától tették függővé. Ő ui. 1299-ben megegyezést készített elő a francia
királlyal. Ezzel kapcsolatban híre járt, hogy birodalmi területeket szándékszik a
franciáknak átadni. A kölni és mainzi érsek ekkor tiltakozott a tervezett szerződés
ellen, és kinyilvánította: „a birodalom javainak eltékozlása és elidegenítése miatt”
egyikük sem adja beleegyezését.412
Németországtól eltérően Angliában az elidegeníthetetlenségi elvet elsősorban nem a
domíniumokra, a királyság anyagi alapjaira vonatkoztatták, hanem inkább absztrakt

410 H offmann, 1964. 403—406.

411 Bónis, 1974. 24—31.
4,2 H offmann, 1964. 409—415.

192
 uralmi jogokra, amelyek a királynak hatalmat adtak alattvalói felett.413 Az
alkotmányfejlődést előrevivő küzdelmekben nagy szerephez jutott ez az elv. Amikor
Földnélküli János ellen trónkövetelőként lépett fel Lajos, a francia trónörökös,
igényeinek alátámasztása végett Lajos és apja, Fülöp Ágost arra hivatkozott, hogy
János a bárók consensusa nélkül, esküje ellenére nem tartotta meg Anglia regnumának
és egyházának jogait és szokásait ( iura el consuetudines) , hanem szolgaságba döntötte
az országot, önkényesen hűbérbe véve a pápától.414
A 13. század folyamán az elidegeníthetetlenségi elv váltakozva volt fegyver a király
kezében majd a bárók, majd a pápa ellenében. III. Henrik 1235-ben és 1238-ban
IX. Gergely pápával oldoztatta fel magát a megelőző krízisek során a bárók által
ráerőltetett eskük alól azon a címen, hogy a regnumnak kárt okoztak, Henrik pedig a
koronázási eskü értelmében köteles az ilyesmivel szemben orvoslásról gondoskodni.
Ugyanilyen módon akarta lerázni magáról Henrik az Oxfordi Províziók alapján
ráháruló korlátozásokat és kötelezettségeket. 1261-ben IV. Sándor, 1262-ben
IV. Orbán pápa, 1264-ben pedig Szent Lajos király nyilvánította semmisnek (a
nevezetes Mise D ’Amiens-ben) az Oxfordi Províziókat. Állandóan arra hivatkoztak,
hogy a províziókat in depressionem regiae libertatis adták ki, továbbá hogy igen nagy
kárt okoznak a jus el honor regiusnak.
I. Edward a pápa gyakori segítségül hívása nélkül igyekezett a bárókkal
szembeszállni. A 13— 14. század fordulóján a Magna Chartát és a Forest Chartert
ismételten csak azzal a megszorítással volt hajlandó megerősíteni, hogy mindez nem
sértheti a korona és a regnum jogait és a koronázási esküben foglaltakat. 1301-ben
nyomatékosan figyelmeztette a magnatest: „velünk együtt őket is eskü köteléke
kötelezi az ország és korona jogainak (jura regni el coronae) megtartására és
őrzésére.”415
A pápával, Angliának Földnélküli János óta szereplő főhűbérurával szemben
I. Edward országa előkelőinek consiliumára hivatkozva igyekezett védeni a jura regnit.
1275-ben azon az alapon nem volt hajlandó nyomban megfizetni a pápa által követelt,
nyolc év óta hátralékos rekogníciós cenzust, mivel „koronázásunkkor tett esküvésünk
kötelez, hogy regnumunk jogait sértetlenül megőrizzük, és az előkelők tanácsának
kikérése nélkül (absque ipsorum requisito consilio) semmit sem teszünk olyasmit, ami
országunk koronáját (diadema. . . regni) érintené”. 1290-ben IV. Miklós pápa
javadalompolitikája ellen fogtak össze az urak Edwarddal, 1300-ban pedig VIII. Bo-
nifácnak a skót ügyekbe való beleavatkozását utasították vissza. 1290-ben a pápa
eljárásának „üdvös orvoslását” kívánták „Anglia regnumának és királyi koronájának
feimagasztalása végett, amelyeknek megőrzésére eskünk kötelez”, Bonifác elleni
fellépésüket pedig azzal magyarázták, hogy „a tett eskü köteléke alapján tartozunk a
szabadságjogokat, szokásokat és atyai törvényeket megtartani”.414

413 H offmann, 1964. 470.

414 H offmann, 1964. 426. és kk.
4,5 H offmann, 1964. 432— 435.
4,4 Hoffmann, 1964. 436— 439.

13 Gerics József 193

 Edwardnak a királyi jogok védelmében a bárókra történt, ismételt hivatkozása
azonban hamarosan megbosszulta magát. A bárók kicsavarták a király kezéből és
ellene fordították ezt a fegyvert. Éppúgy, mint a német választófejedelmek,
felismerték, mekkora előnyük származhat a koronázási eskü elidegenithetetlenségi
záradékából. 1308-ban, II. Edward koronázásával kapcsolatban arról beszéltek, hogy
kötelességük a korona jogain őrködni, így joguk van a királyt ellenőrizni, és
makacskodása esetén erőszakkal késztetni annak a magatartásnak az abbahagyására,
amely „a koronának kárára, a populusnak pedig ártalmára van” . Hangsúlyozták,
hogy hűségesküjük nem a király személyének szól, hanem a koronának. A bárók
ekként .jobban akarták tudni, mint a király, mi van a korona javára”.417

AZ U N I V E R S I T A S A RÓMAI ÉS AZ EGYHÁZI JOGBAN

/
A középkori uralkodó és alattvalóinak kiváltságolt csoportjai közti viszony — akár
együttműködésről, akár küzdelemről volt szó — elméleti és jogi szempontból akkor
öltötte legérdekesebb, mondhatni klasszikus alakját, ha az alattvalók országos
communitas (univerzitás) gyanánt léptek fel.
A communitas (universitas) fogalom már meglehetősen széles körben elterjedt, és
rendkívül sokféle vonatkozásban alkalmazták, mielőtt az országos communitas
(universitas) szerepében találkoznánk vele. Vizsgáljuk meg az universitas fogalom
történetének ezt a megelőző szakaszát!
A két kifejezés közül római vagy kánoni /örvényszövegben csak az universitas fordul
elő. Szinonimaként való alkalmazásuknak úttörője a Gratianus Deeretumához 1170
körül készült kommentár, a Summa Parisiensis volt, a communitast az universitas
magyarázatául említve.418.
A két szót a középkor jogéletében igen különböző szervezetekre használták;
céheket, városrészeket, magát a várost, egyházi testületeket: szerzetesrendet vagy csak
valamely rendházat, káptalant, sőt a bíborosok kollégiumát mind nevezték universi-
f&snak és communitasn&k.
A jogtörténet tanúsága szerint valamely csoport vagy társulás számára az
universitas-}él\eg birtoklása nagyon is kívánatos dolog volt. Megszerzése, elismerteté­
se, illetve megadása gyakran elkeseredett vita, küzdelem tárgya volt, és fontos
kiváltságnak számított. Más vonatkozásban a legáltalánosabb értelemben vett
felsőségek: világiak és egyháziak, államiak és földesurak gyakran súlyos sérelmüknek
tartották, ha az alájuk rendeltek universitasszÁ tömörültek. Ha a felsőség elismerte
alattvalói vagy alárendeltjei valamely csoportjának universitas voltát, ezzel — a
korabeli meggyőződés szerint — különös kegyet gyakorolt. Ismét más alkalommal az41

411 H äutung , 1961. 15., H offmann, 1964. 437.

411 M ichaud-Q uantin, 1970. 152.

194
 I

alattvalók az auktoritással való szembehelyezkedés jegyében önhatalmúan nyilvání­

tották universitasszá magukat. Sarkalatos kérdés lett tehát a felsőség és universitas
viszonya. Ebből két dolgot vitattak különösen sokat: az universitas jogi személyiségét
és az evvel szorosan összefüggő politikai jogosítványait.
A vitában nagy szerephez jutottak a római és egyházi jognak legalább közvetve ide is
vonatkoztatható tételei és magyarázatuk.
Alapszövegnek számított mindenekelőtt a Digesta 3, 4 címe. Ez a titulus azzal az
eljárással foglalkozik, amelyet a bármely universitas ellen vagy által indított perben
követni kell. A Digesta címeit a középkorban néhány első szavukról nevezték el és
szokták idézni. A 3. könyv említett 4. címe volt — első szavairól elnevezve — a Quod
cuiuscunque universitatis. Ennek az universitas szónak itt egészen átfogó a jelentése, és
egyaránt vonatkozik a titulus tereiben tárgyalt városokra, csoportokra, collegiumok-
ra, societasokra és corpusokra. A titulus universitasa mindezeket felöleli.
A cím 1. tere szerint az olyan intézményeknek, amelyeknek „meg van engedve, hogy
collegium, societas vagy közülük bármilyen más elnevezésű testületé (corpus) legyen,
azoknak az állam mintájára (ad exemplum reipublicae) az a sajátosságuk, hogy közös
vagyonuk (rés communes), közös pénztáruk (arcom communem) és acíoruk vagy
syndicusuk van, hogy ő tegye meg és vigye véghez mindazt, amit közösen kell tenni és
véghezvinni, mint az államban (per quem tanquam in republica quod communiter ági
fierique oporteat, agatur fiat)".
Ez a lex tehát felsorolja az „állam mintájára” működő testületek három lényeges
ismertetőjegyét: a közös vagyont, közös pénztárt és közös jogi képviselőt.
A következő lex (3 ,4 ,2 ) ismét párhuzamba állítja az universitast és a respublicát, és
megvilágítja az universitas és az egyedek csoportjának viszonyát is szintén a képviselet
kapcsán: „ha municipiumok vagy valamely universitas eljárás céljából képviselőt bíz
meg (ad agendum det actorem), akkor őt nem úgy kell tekinteni, mint több személy
megbízottját (quasi a pluribus datum) , mert a respublica vagy universitas nevében jár el,
nem egyedekében (pro republica vei universitate. . . non pro singulis)".
Az egyik közeli törvény (3, 4, 7) hasonló határozottsággal állítja szembe az
imiversitast és az egyedek csoportját: „Ha valamivel universitasnak tartoznak, azzal
nem egyedeknek tartoznak, az universitas tartozása pedig nem egyedek tartozása ( . . .
Si quid universitati debetur, singulis non debetur, nec quod debet universitas, singuli
debent)."
Az universitas jogi személyét a római jogászok valamely hagyaték egészének,
universitasanak jogalanyként kezelésével alapozták meg. Ti. az örökhagyó halála után,
de az örökös birtokbalépése előtt a hagyatékhoz tartozó rabszolga „gazdája maga a
hagyaték, az elhunyt tulajdonos helyében (creditum est hereditatem dominam esse,
defuncti locum obtinere. Dig. 28, 5, 31)”.
Az álláspont világos: „a hagyaték személy szerepét tölti be (hereditas personae vice
fungitur), miként a municipium, a decuria és a societas." (Dig. 46, 1, 22.)
Az egyházjog középkori rendszerezésének úttörője, Gratianus, szintén foglalkozott
az universitas jogi személyével és a singulihoz való viszonyával. Számára ehhez

13* 195
alkalmat annak a köteléknek a megvilágítása nyújtott, amely valamely egyházat az
általa felszabadított rabszolgához fűzte. Felfogását a római jognak a kérdésre
vonatkozó tételeit idézve adja elő a Dictum post C. 12, qu. 2, c. 58: „Patrónusát a
libertusnak nem szabad törvénybe idéznie, ha nem kapott rá (hivatalos) engedelmet.
Ezért írja a Digesta (2, 4, 25): »H a. . . patrónusát a libertus törvénybe idézteti, a
patrónus panaszára vagy. . . ötven aranyat fizet, vagy. . . kötelességmulasztó
(inofficiosus) gyanánt bűnhődik.« Ha tehát collegium bocsát szabadon valakit, akkor
ő nem az egyedek (singulis), hanem az universitas iránt tartozik reverentiával. Ezért
mondja a Digesta (2, 4, 10): »Ha valakit valamely corpus vagy collegium, vagy civitas
szabadít fel, ő az egyes tagokat (singulos) perbe foghatja, mert nem az ő liber tusuk,
hanem a respublica iránt tartozik honort tanúsítani. Ha pedig a respublica vagy
universitas ellen akar pert indítani, venia edictit kell kérnie, ámbár képviselőjüket
(actorem) fogja perbe hívni.«” Ám ha a felszabadított rabszolga több olyan egyed
közös tulajdona volt, akik egymástól függetlenek és nem alkotnak testületet, akkor a
római jognak (Gratianus által már nem idézett) tétele szering (Dig. 2,4 , 23) közülük
mindegyikkel szemben külön-külön is teljesítenie kell a régi tulajdonos iránti
kötelezettségeket.
Gratianus forrásidézése és hozzáfűzött megjegyzései meggyőzően bizonyítják, hogy
tökéletesen tisztában volt a római jog universitasra vonatkozó tanításának lényegével.
Az universitas és a singuli viszonyát a 13. század jogászai a legalaposabban a számos
viszonylatban idézett Quod omnes tangit, ab omnibus comprobari debet tétel elemzése
során világították meg. Idézése mögött számos esetben „rendi” politikai törekvések
húzódnak meg, de korántsem mindenkor. A maximára ui. pápák, egyházi és világi
felsőségek, királyok és császárok (köztük II. Frigyes, Habsburg Rudolf és I. Edward) a
legkülönfélébb alkalmakkor hivatkoztak: tanácskozó és döntést hozó gyűlések
összehívásakor is, de gyakran a döntés elodázásának magyarázatául is, hogy ti. nem
határozhatnak mindazoknak a tanácsa nélkül, akiket a dolog érint. Az elv idézése csak
az alattvalók száján bizonyíthatja a döntésbe való beleszólás jogának követelését, de
nem feltétlenül ennek a jognak az uralkodó által történt elismerését, legfeljebb csak az
alattvalók uralkodói szempontból kívánatos kötelezettségvállalásának erejéig.
Justinianus Codexének a lexe (5, 59, 5), amelyből ez az elv származik, a gyámságra
vonatkozik, és azt mondja ki, hogy a gyámtársaknak mind egyet kell érteniük olyan
intézkedés tételénél, amelyért valamennyien felelősek.419
Vincentius Hispanus és más neves, 13. századi kanonisták: IV. Ince, valamint
Hostiensis behatóan vizsgálták a tétel alkalmazásának lehetőségeit. Ennek során
megkülönböztették az olyan ügyet, amely „plures (vagy omnes) tangit, ut singulos” és
az olyat, am ely,,plures (vagy omnes) tangit, ut universos (vagy collegiatos)”. Különösen
világos ez a szembeállítás a IX. Gergely döntvénygyűjteményéhez készített Glossa
ordinaria egyik helyén: „Ha valami többeknek úgy közös, mint egyedeknek, és nem

4,9 A „Quod omnes tangit” . . . középkori szerepével igen terjedelmes szakirodalom foglalkozik. Erre
nézve 1. pl. Wolf, 1973. 547.

196
 mint testület tagjainak (sí aliquid est commune pluribus non ut collegiatis séd ut
singulis)". A Glossa példaként ama mező társtulajdonosainak csoportjára hivatkozik,
amely a Digesta 8, 3 ,1 1-ben szerepel. A lex szerint az ilyen mezőn való átjárás jogát a
tulajdonosok mindegyikének egyéni hozzájárulása adhatja meg. („Per fundum, qui
plurium est.jus mihi esse eundi, agendipotest separatim cedi.”) A mező tulajdonosait
csak véletlenül teszi társakká jogosítványaik egymásmellettisége, bármelyikük döntése
nem kötelezi semmiben a többit, azaz a Glossa szempontjából nem alkotnak
universitast.*20
Az universitasnak és tagjainak viszonyát illetően szinte magától értetődött a
közösségbe új tagok felvételének joga, amelyet külön csak ritkán tartottak szükséges­
nek kiemelni. Ezt a jogot a glosszátorok közül Pillius hangsúlyozta.420421
A kanonisták a római jog nyomán a képviselet szempontjából is hangsúlyozták,
hogy az universitasnak, mint az egyes tagok felett álló, közös egységnek önálló jogi
személye van. Az említett Glossa ordinaria szerint a jogi képviselő ezt a testületi
személyt helyettesíti, ,,substituet personam universitatis”.*22
Ugyanebben a szellemben különböztette meg egy másik forrás azt, „ami többeknek
úgy közös, mint összesnek (quod est commune pluribus ut universis)” attól, ami
„többeknek úgy közös, mint egyedeknek (quod est commune pluribus ut singulis)” .
Ennek a megkülönböztetésnek érdekes példája és következménye ismeretes 1264-ből.
Akkor ti. a pápa a francia klérustól tizedet követelt a Manfréd elleni keresztes háború
támogatására. A káptalanok prokurátorai bele is egyeztek, de fontos megszorítás
történt. Egyikük ti. kifejtette, hogy a káptalanok a tizedet „de suis rebus communibus”
adják, az egyedek azonban nem fizetnek, mert ezt tőlük nem kérték, és nem is ígérték
meg.423
Mi volt azonban a közösség akaratának tekintendő, ha az egyháziak számára
eszményi helyzet, a bibliai egyhangúság, unanimitas nincs meg? A római jog a többségi
elvet vallja ( „Refertur ad universos, quod publicefit per majorem partém") (Dig. 50,17,
121 [160] és Dig. 50, 1,19), két helyen is (Dig. 3, 4, 3 és Cod. 10, 31,45) kétharmados
többséget kíván. A kanonisták szerint a maioritast kánoni értelemben kell venni, nem
puszta számszerű többségről van szó, hanem mérlegelni kell a választók és
választottak „kiválóságát”. Ezt csak illetékes felsőség döntheti el. A pápaválasztásnál
azonban szükségszerű volt a kétharmados többség alkalmazása, mert itt egyszerűen
nem volt olyan felsőbb auktoritás, amely a „pars maior et sanior"-1 konfliktusnál
meghatározhatta (X, 1, 6, 6).
A kánonjog szerint valamely jogügyletre vonatkozóan akaratát a kollektíva írásban
akkor fejezhette ki hitelt érdemlően, ha az oklevélen a testületi pecsétet alkalmazták.
III. Kelemen (1187— 1191) döntvénye az universitas pecsétjét elvben a testületi
akarat jelvényének tekinti. A dekretális értelmében ui. valamely universitasnak joga

420 Ad X, 1, 2, 6, v° constitutum. L. az egészre: M ichaud-Q uantin , 1962. 242—243.

421 G ierke, 1881. III. 215.
422 Ad X, 1, 29 prol. M ichaud-Q uantin , 1970. 309.
422C o n g a r , 1958. 214.

197
 , van tagjainak testimoniumá\a\ bizonyítani olyan oklevélnek az érvénytelenségét,
amelyen az universitas pecsétje volt ugyan, de amelyet tudtuk és akaratuk nélkül
adott ki az, akinek a pecsét rendelkezésére állt (X. 2, 19, 5). Ha ezt a megpecséte- S
lést prelátus rendelte el, akkor ő a Glossa ordinaria szerint hamisításban bűnös.424 í!

A testületminőség és a kollektív pecsét birtoklása közt a legszorosabb összefüggést !

tételezi fel III. Honorius 1220 körüli döntése. Vizsgálatot tartott ui. annak a
panasznak a tisztázására, hogy bizonyos személyeknek „nem szokott ugyan saját
pecsétjük lenni, és nem is alkotnak egyetlen testületet (non consueverirtt proprium
habere sigillum nec sint umun corpus)”, mégis felsőségük sérelmére ilyet akarnak
maguknak. Honorius a vizsgálat eredményétől függően elrendelte a pecsét megsem­
misítését (X, 5, 31, 14).
A római és az egyházi jognak ezekkel a tételeivel már meglevő közösségek
jogviszonyait és működését akarták szabályozni, eleve létező intézményekre akarták
alkalmazni. E közösségek és intézmények léte és működése természetesen magát az
elméletet és a jogszabályalkotást a legnagyobb mértékben befolyásolta.
Melyek voltak ezek a legfontosabb közösségek és intézmények, és hogyan
alkalmazták velük kapcsolatban az universitasok jogát?
Egyházi és világi közösségekről egyaránt volt szó. Az egyházi universitas alaptípusa
a káptalan.
Az universitas-jog valamely intézményre vagy közösségre való alkalmazásának
fogalmi előfeltétele az volt, hogy az intézményt universitasnak nyilvánítsák.
Egyházi intézmények umversi'/asokként való kezelésében Gratianus tett döntő
lépést. Decretumkban ui. a püspök egyháza és ennek libertusa közti viszony
szabályozásaként nyugati gót zsinati határozatot idézett, és ehhez magyarázatul fűzte
a már bemutatott, hosszú Dictumot. Ebbe vette fel a római jognak az universitas és
felszabadítottja közti kapcsolatra vonatkozó előírását, vagyis Gratianus az illető
egyházat universitasként kezelte. Példáját középkori romanisták és kanonisták
egyaránt követték: a Digestához készült Glossa a testületek és városok mellé állította a
religionis causa alapított közösségeket, a kanonisták közül a Summa Parisiensis
szerzője a Gratianusnál szereplő a collegio kifejezést ab aliqua ecclesia vei civitate
körülírással magyarázta, Huguccio pedig csak az együttélés meglétét, illetve hiányát
emeli ki „a valamely civitasban azonos foglalkozást folytató emberek sokasága
(multitudo hominum qui eiusdem officii [ sunt] in aliqua civitate) ” és a „valamely egyház
szerzeteseinek vagy kanonokjainak kongregációja (congregatio monachorum vei cano-
nicorum unius ecclesiae)" közti különbségtételnél.425
A toledói zsinatnak Gratianus által idézett kánonja szerint a püspök úgy
szabadíthatja fel egyháza rabszolgáját, hogy „ugyanakkora peculiumma\ rendelkező
és ugyanolyan értékű, két más rabszolgát ad helyette az egyház zsinatán, amelynek

424 M ichaud-Q uantin , 1970. 301.

425 M ichaud -Quantin , 1962. 242.

I
élén áll, a papok aláírásával ellátott csereokirat közbenjöttével, hogy a cserét
elhatározó (püspök) döntését jogosnak és szabályosnak találják.”
Az ősi gót kánonban szereplő püspöki egyház papjai, akiknek akaratnyilvánítása
szükséges az ügylet jogszerűségéhez, a püspöki székváros papságával azonosíthatók.
Közreműködését évszázadokon át emlegetik a püspökséget érintő fontos aktusoknál,
főként püspökválasztásnál, de más nevezetes alkalmakkor is. A püspöki székesegyház
presbytereinek vita communisit Chrodegang regulája szabályozta. Ez a szabályzat,
amelyet a 816. évi zsinat a frank birodalom számára kötelezővé tett, nem ölelte ugyan
fel a püspöki székhely egész klérusát, de megkísérelte a püspöki templommal bizonyos
szabályos istentiszteleti kapcsolatban tartani. E kapcsolat nem bizonyulhatott
huzamosnak és szorosnak. A fontosabb városokban ti. a következő századokban a
püspöki egyház mellett társasegyházak is keletkeztek, az egyes egyházi intézmények
vagyonilag különváltak, további jogokat pedig már csak önmaguk számára szereztek.
Ennek következtében fokozott önállósághoz jutottak, és a katedrálistól való függésük
ismét lazult. Szinte leváltak a székesegyház papságáról, presbyteriumkTÓX, amely végig
szoros kapcsolatban maradt a püspökkel, jóllehet sem ezt a viszonyt, sem a
presbyterium szervezetét vagy jogait a 12. századig nem szabályozták. Közvetlen
környezetét a püspök szinte természetszerűen vonta be az egyházkormányzatba,
sokkal inkább, mint az egyéb klérust.428
Ennek a fejlődésnek a következményeit III. Sándor (1159— 1181) korától kezdték az
egyházi törvényalkotásban levonni. A székesegyház egykori presbyteriumának utódát
káptalannak, capitulunmak nevezve, az 1179. évi (III.) lateráni zsinaton alkották meg
azokat a rendelkezéseket, amelyek szabályozták a káptalannak mint az egyház­
kormányzat felelős intézményének a működését. Ezek értelmében a káptalanon belül a
kisebbség köteles alávetni magát a többség határozatának, és el kell vetni az egyhangú
határozatot kivánó, esetleges más szokást (X, 3, 11,1). Ugyanekkor írták elő, hogy a
prelátus temporaliát a káptalannak legalább hallgatólagos beleegyezésével idegeníthet
el, és kötelezték, hogy az egyházmegyét ne kívülállók, hanem a székeskáptalan
tanácsai szerint kormányozza (X, 3, 10, 2—4). A 13. század elején III. Ince és a IV.
lateráni zsinat elismerte, hogy a káptalannak joga van statútumok alkotására, a
soraiban netán szükséges fegyelmi intézkedés tételére és olyan választó testületre,
amelyet a prelátus választására kizárólag jogosult tagok alkotnak (X, 1 ,2 ,5 ; X, 1,31,
13 és a X, 1 ,6 különféle fejezetei).
A székeskáptalanná alakulás egész története leolvasható III. Ince egyik 1203. évi
döntésén. A pápától ti. megkérdezték, vajon az egyházmegye egész papsága vagy csak
a székeskáptalan értendő-e annak az eskünek a szavain, amellyel „a piacenzai egyház
és uram, a püspök” iránt fogadnak hűséget. Ince döntése szerint az eskü alapján
„piacenzai egyházként” a székeskáptalannal, mindenekelőtt pedig mint fejével a
püspökkel szemben vállaltak kötelezettséget (X, 5,40,19). Ince az archaikus szövegű
eskü 13. század elején aktuális magyarázatát adta.

« " Hmscmus, 1869— 1897. II. 59—61.

199
 A püspök és a káptalan nem sokáig alkotott valójában azonos személyiséget. Igen
gyakori volt a püspöki és káptalani mensa megosztása. Emellett a káptalanra hárult
azoknak az egyházaknak a kormányzása, amelyeket a káptalani földeken alapítottak.
A káptalan tudatára ébredt saját jogi személyiségének és a prelátusétól független,
kollegiális joghatóságra törekedett. Ez a kollegiális jelleg a leghatározottabban a
püspökkel való nyílt konfliktus alkalmával tűnt ki. Joannes Teutonicus szerint a
káptalan és a püspök általában közösen szokott jogi képviselőt megbízni. Ha azonban
a kanonokok összessége kifejezetten a püspök ellen indit pert, mint universitas saját
külön képviselőt delegálhatnak, mert lehetetlen a perbeli ellenfelükké vált püspök
beleegyezését kérni.
A káptalanok léte és tevékenysége ilyen módon igen sokban hozzájárult az
universitas fogalom és elmélet gyakorlatba való átviteléhez és továbbfejlesztéséhez.427
A káptalanok a 13. században ezért kaphattak — legalábbis a pápák szándéka szerint
— a püspökökhöz és érsekekhez intézett 1213. és 1245. évi utasítás alapján jogot arra,
hogy „a maguk nevében küldjék el a zsinatra a prépostot, dékánt vagy más alkalmas
embereket, mivel ott olyan dolgokat fognak tárgyalni, amelyek jelesül az egyházak
káptalanaira vonatkoznak”, illetve arra, hogy küldjenek „olyan »providi nuntii et
fi.delesv.-t., akik helyettük (vice ipsorum) nekünk ( = IV. Incének) hasznos tanácsokat
adnak”. így alakulhattak nagy képviseleti gyűlésekké az 1245. és 1274. évi egyetemes
zsinatok.428
A szerzeteknél sokkal lassabb és rendenként változó volt az universitas kialakulása.
A bencés regula szerint az apát a monostorban szinte „korlátlan uralkodó” volt, és
jogi szempontból nem kötötte a szerzetesek, a konvent hozzájárulása. Ezen a 12.
század második felében kezdenek változtatni. Egy-egy adott esetben III. Sándor és
III. Ince meghatározta azt az értéket, amelynek erejéig az apát önállóan dönthet, s
amelyen felül személyesen ő felelős, nem a monostor. A 12. században számos pápai
oklevél tilalmazta monostori birtoknak a konvent beleegyezése nélküli elidegenítését.
Ezen a címen több ügyletet nyilvánítottak semmisnek. Apát és konventje lassan külön
tényezőként kezdett egymás mellett szerepelni: apát és konvent külön pecsétjéről egy
ízben III. Sándor is megemlékezett. A konventi pecsétet III. Ince szintén elismerte:
őrizete a visszaélések elkerülése végett két szerzetesre lenne bízandó. Ezzel a pecséttel
inconsulto conventu nem állíthattak ki oklevelet. A konvent hozzájárulása ( consensus)
azonban korántsem kapott még szilárd formát. A pars sanior volt ugyanis kétes
esetben a döntő tényező, azt pedig többnyire az apát határozhatta meg, melyik csoport
tekintendő pars saniomak.
Az apát és a konvent viszonyának ilyenfajta szabályozási kísérletét mindenképpen a
tényleges helyzet kívánta. Újból végbement ui. a monostoron belül az apáti és konventi
jószág különválasztása, amelyet a 10. századi reformok kiküszöböltek. Az apát a421*

421 M ichaud-Q uantin , 1970. 83— 86.

421 C ongar , 1958. 216. old. 23. és 24. jegyzet.

200
konventen kívül álló és élő úr lett, és szinte meg kellett védeni vele szemben a
tulajdonképpeni monostori birtokot.429
A szerzetesrendek egyetemes káptalanait a ciszterciták vezették be a 12. században.
Háromévenkénti tartását minden országban, illetve tartományban valamennyi
szerzetes- és kanonokrend számára az 1215. évi lateráni zsinat írta elő a ciszterciták
mintájára hivatkozva. Ezek a káptalanok, amelyekre a zsinat nagy tapasztalatú
tanácsadókként két-két cisztercita apát meghívását is elrendelte, nem a rendházak,
hanem kifejezetten az apátok és apátoknak alá nem rendelt, önálló priorok
összejövetelei voltak (X, 3, 35, 7).
Az illető rend szempontjából ez a káptalan valódi törvényhozó gyűlés, határozatai
kötelezők voltak minden rendházra, amelyet hivatalból apátja képviselt.
A rendházaknak külön delegátusok általi nagykáptalani képviseletét 1228-ban a
dominikánusok honosították meg Jordanus egyetemes főnöksége idején. A ferencesek
1239/40-ben vették át. Ez az egész gyökeres újítás volt a káptalani koncepcióban, és
lehetett szerepe még a világiak képviseleti gyűléseinek terjesztésében is.430
A világi universitasok színre lépése és a hozzáfüződő jogok elismertetése vagy
érvényesítése gyakran heves társadalmi harcok jegyében történt.
Ennek legvilágosabb példája az Universitas Stedingorum paraszti közösségének
története. A 12. század folyamán ui. Flandriából és Németalföldről a gátépítésben és
mocsárlecsapolásban jártas parasztok telepedtek a Weser folyó torkolatvidékére. A
brémai érsekkel és a vidék más földesuraival kötött szerződés szerint aránylag
alacsony szolgáltatásokkal tartoztak, birtokaikat örökíthették, és részben önálló,
saját alsóbíráskodásuk volt.
Munkájuk és az elemekkel folytatott küzdelmük szoros együttműködést és
közösségbe illeszkedést követelt tőlük. Az eredetileg ilyen rendeltetésű közösségek a
12— 13. század fordulóján már a telepesparaszti jogok megszilárdításáért és
szélesítéséért folytatott harc szervei lettek. A parasztok lerombolták az oldenburgi
gróf és a brémai érsek ellenük újonnan emelt várait, és a legénységet elűzték. A
telepesek alaposan kihasználták azt a szakadást, amely a feudális vezető osztályban
II. Frigyes és Welf IV. Ottó közt keletkezett, s főleg azt a körülményt, hogy a brémai
érsekségért is Welf- és Stauf-párti vetélytársak versengtek. A parasztok kezdtek
Universitas Stedingorum gyanánt fellépni, ilyen feliratú pecsétet is vésettek, s
universitasukat sikerült elismertetniük a maiores et potentesszd. Néhány évre szinte
teljes önállóságot vívtak ki.431
A római jog universitasra vonatkozó tételeinek a társadalmi küzdelmekben való
felhasználására jogi szempontból a legtanulságosabb esetek egyikét Languedocból
hozhatjuk fel. A konkrét per azért kezdődött, mert a clermontiak az úr fenn­
hatóságától független, saját syndicusokat akartak választani, a dominus pedig

4M H ilpisch , 1956. 233—236.

430 C ongar, 1958. 229—230., M ichaud-Q uantin , 1970. 88—89.
431 Stern—G ericke, 1964. 53— 56.

201
szembeszállt törekvésükkel. Az ügy a sénéchal béziers-i kúriája elé került, és két évnél
tovább tartott. 1270 végén vagy 1271 elején hirdettek ítéletet. Ennek értelmében a
clermontiaknak nem lehettek olyan saját tisztségviselőik, akik támaszul szolgálhattak
az úrnak való szembeszegüléshez. Csak jogi képviselet szüksége esetén lehettek alkalmi
syndicusaik, őket pedig egészen az úr ellenőrzése alatt kellett választani. '
Az ismertetett ítélettel lezárt per nem állt magában, elszigetelten. Az indokolás
szerint ti. „az említett sénéchal.. . Guido Fulcodius egykori narbonne-i érsek úr
nyomdokait követve (vestigiis inherendo) döntött úgy, aki hasonló ügyben Caunes-
ben is és sok más helyen is a helyzetnek megfelelően ugyanúgy döntött”. A Clermont-
nal kapcsolatos ítélet tartamát hamarosan törvényhozási úton alkotott jogszabályba
foglalták.
Ez az 1271 februárjában Béziers-ben az ottani vicaria számára tartott gyűlésen
történt. Ott volt a carcassonne-i választott érsek, 8 apát, 3 püspök és „sokan mások”,
jártasak „mind a két jogban”. Az oklevél szerint a sénéchal „az ö közös tanácsukra és
. . . sok más hozzáértő személyére, akik részt vettek a béziers-i közgyűlésen,
elhatározta.. . a syndicusoknak a mondott Clarusmons castrumban és minden más
olyan castrumban meg villában való kinevezéséről (de creatione syndicorum), amely a
béziers-i vicaria területén a francia király joghatósága alatt v a n .. . , hogy ezeket az
universitasokaX ne fosszák meg, amikor erre szükség van, a syndicusok alkalmazásával
járó előnytől, de alkalmuk se legyen az állandó és egyetemes syndicusok cimén az
uraikkal való szembehelyezkedésre (ne ipsis universitatibus cum opus fuerit syndicorum
comoditas subtrahatur et ne occasione perpetuorum sindicorum el generalium eis detur
matéria adversus dominos malignandi), s ha a mondott castrumok vagy villák
universitasai ( universitates castrorum vei villarum) vagy valamelyikük az előbbiek ellen
merészelne tenni, az urak, akik alá vannak vagy lesznek rendelve, részesítsék kellő
büntetésben.”
Erre a statútumra a 14. században többször hivatkoztak királyi utasítások is, de
olykor hibásan, mert a konzuli intézmény tilalmaként magyarázták.
A sénéchal a clermontiak és földesuruk perében olyan kérdést döntött el, amely a
hivatkozások szerint sok földesúr és tőlük függő közösség viszonyában vált ismételten
vitássá. Érdekes, hogy választott biróként Guido Fulcodius érsek minden ilyen eléje
került ügyben a földesúr javára ítélt.432
Az érsek döntései és a sénéchalnak ezeken alapuló ítélete, valamint a béziers-i gyűlés
határozata egyaránt arról beszél, hogy az úri függésben levő castrum vagy villa
universitasa az ügyleti képviselők bizonyos típusának, a syndicus generális et
perpetuusnak a meghatalmazásával ura jogait csorbítja. Ez az utalás az egész feudális
kori universitas-kérdés ugrópontjára vonatkozik.
A syndicusra való hivatkozás alapján kétségtelen, hogy a clermont-i ítélet és a bé­
ziers-i határozat egyaránt a Digesta már tárgyalt 3. könyvének 4. titulusában foglaltak

412 L. az egészre: Bisson, 1964. 251—253.

202
ellen irányul, azaz pontosabban azok ellen a következtetések ellen, amelyeket a
Digesta 3,4 tartalmából az universitasok úri függése ellen és önállósága mellett lehetett
vonni.
A Digesta 3, 4 ,1 ti. — amint tárgyaltuk — felsorolja azt a három ismertetőjegyet,
amely „az állam mintájára (ad exemplum reipublicae)" fennálló intézményeket
jellemzi. A három kritérium egyike az actorra\ vagy syndicusszal való rendelkezés. A
Dig. 3,4, 2 az ügyleti képviselet kapcsán ismét párhuzamba állítja az universitast és a
respublicát: eszerint a municipium vagy universitas által meghatalmazott actor a
„respublica vagy universitas nevében” jár el.
E /exek alapján azután valamely universitas „állam mintájára” szervezett
mivoltának vagy működésének bizonyítékául lehetett hivatkozni arra, hogy a
Digestában (3, 4 címe) foglaltaknak megfelelő jogi képviselővel rendelkezik. Ebből
további, fontos következtetések voltak lehetségesek a testület jogállására.
A sjWfeus-választás eszerint nagyon is alkalmas matéria adversus dominos
malignandi volt, nyomós érv a földesúri hatalmat lerázni igyekvő parasztság, szélesebb
értelemben pedig a felsőségének függéséből szabadulni próbáló, bármilyen közösség
számára.
Gratianus ezen kívül bemutatott Dictumábán ugyancsak vett át a Digestábó\ olyan
teijedelmes részletet, amelynek alapján szintén könnyű volt amellett érvelni, hogy
valamely universitasnak respublicát megillető jogosítványai vannak, sőt szinte a
respublica és az universitas azonosítását is meg lehetett kísérelni.
A felsőségre hallatlanul veszélyes elméleti fegyvertár volt ez esetleges rebellis
hajlandóságú közösségek kezében.
Az universitas kifejezésnek helyi világi közösségekkel kapcsolatos alkalmazásánál
különös ellentmondás figyelhető meg. A római jog középkori kommentátorai ti.
lí/i/versi/as-elméletük kifejtésénél igen nagy mértékben támaszkodtak arra a társadal­
mi-politikai realitásra, amelyet a középkor latinsága a leggyakrabban communénak
nevezett, s az universitas-dmékt kidolgozásakor tulajdonképpen azokat az alapelve­
ket fogalmazták meg, amelyek a kommuna városi intézményének működését voltak
hivatva szabályozni. A commune szó használatát mégis észrevehetően kerülik, és a
kifejezés nem szerepel ama műszavak közt, amelyeket a Digesta 3, 4-ben felsorolt,
különféle típusú universitasok magyarázatára összegyűjtöttek.*33 Ennek ellenére is azt
mondhatjuk, hogy a helyi világi universitasok legjellegzetesebb megtestesítője a városi
commune. Legkorábbi, fejlett típusával Lombardiában találkozunk. Itt a commune szó
használatba vétele egybeesik az általa jelölt szervezet létezésével: a lombard városok
egy időben teremtették meg intézményeiket, és törekedtek minden lakójukból álló,
olyan kollektív egységet alkotni, amely mint egész, a város maga.
Lombardiában valamely városban a kommuna létének külső jele a konzulok
említése. Ennek alapján a kommunafejlődés két típusa különböztethető meg.
Azokban a városokban, amelyekben a l l . század utolsó évtizedeiben a nemességet a413

413 M ichaud-Q u Antin , 1970. 155.

203
populusnak sikerült háttérbe szorítania és kizárnia azokból a pozíciókból, amelyeket
az előbbi szinte szükségszerűen követelt súlya és hagyományai alapján, a konzulátus
sokkal nehezebben vert gyökeret. Jellegzetesen ilyen volt Milánó és Cremona
fejlődése. A lovagság háttérbe szorítása után itt is, ott is a polgári párt szempontjainak
megfelelően minden fontos határozatot a conventus civium hozott, végrehajtásukkal
pedig ad hoc bíztak meg néhány személyt. A győzelmet arató, öntudatos polgárság
valósággal védekezett a nemesség uralomra jutását egyengető konzuli intézmény
bevezetése ellen, és éveken át a népgyűlés útján kormányzott. A város "szervezete
erősen cseppfolyós volt, fejlettebb közösséget nagyon nehézkesen lehetett csak ekként
igazgatni.434
A város közösségének kommuna előtti formája talán Cremona esetében mutatható
be a legtanulságosabban néhány példán. Itt 1098-ban Matild őrgrófnő egy szigetet
ruházott át három név szerint megjelölt cremonaira, akik a cremonai egyházat és a
város comunumjkt képviselték. investivit homines C rem one... a parte
. . . cremonensis ecclesie seu ad comunum ipsius Cremone civitatis.") Dilcher meggyőző
érvelése szerint a comunum ebben az oklevélben még nem bővült a városi közösség
teljes értelmévé, hanem szoros kapcsolatban van a „közös tulajdon” jelentésű
comunummal. Az ad comunum civitatis jogátruházás teljesen érthető ebből a
jelentéskörből. Több ezután történt cremonai jogügyletnél a város helyett a populus
szerepel, nevében pedig még nem konzulok, hanem esetről esetre megbízott személyek
jártak el. Mind a két jelenség amellett szól, hogy a jogok hordozóján még a populus, a
polgárok sokasága értendő, és nem személy feletti testület. így 1120-ban négy
cremonai hajt végre invesztitúrát „az egész gyűlés és a nép képében (per parabolám
totius aringi et populi)”, 1128-ban pedig a „cremonai nép (populus Cremonensis)” egy
missus populi útján vette hűbérbe Guastalla egyharmadát. 1128-tól kezdve azután már
nem alkalmilag választott missusok hajtották végre a népgyűlésen elhatározott
dolgokat, hanem hivatali periódusonként konzulok igazgattak.
Ezt a fejlődést a cives pártja, amennyire tőle telt, fékezni igyekezett, és a lehető
legtovább törekedett megtartani minden döntési hatalmat a népgyűlésen. Attól tartott
ui., hogy a konzuli tisztség intézményesítésével a legyőzött nemesség ismét magához
ragadja a hatalmat. Az idő azonban a háttérbe szorított nemesség javára dolgozott: a
város körüli territórium biztosítása, a más városok elleni háború és a belső, politikai
vezetés igényei mind a nemesség szóhoz és szerephez juttatását kívánták. A konzuli
intézményt Milánóban és Cremonában is a nemességgel való megegyezés után, a
milites befolyására vezették be. A nemességnek erre eleve megvoltak a hagyományai.
A konzuli tisztségnek nagy szerepe volt a város mint testület fogalmának a
fejlődésénél. Amikor ugyanis a döntési hatalom már nem a gyűlésen összejött
polgároknak mint egyedeknek a sokaságánál (Gierke szavával: Gesamtvielheit) volt,
hanem évenként váltakozó tisztviselők kezébe tették le, egyszerében kiviláglott a
közösség személyek feletti szerkezete. Ha a népgyűlés a polgárság első szerve, akkor a

« * D ilcher, 1967. 129— 138.

204
konzulátusnak, mint további szervnek a megteremtésében olyan városi testületnek, a
Gesamteinheitnek a fogalma fejeződött ki, amely ott van a gyűlés és konzuli tiszt
mögött, és mind a kettőtől megkülönböztethető.435
A lombardiai városi kommunafejlődés másik, korábbi tipusát Pavia képviselte. Itt a
nemesség és a polgárság közt korántsem volt annyira éles a társadalmi feszültség, és az
egyházi reformmal kapcsolatos harcok sem zajlottak olyan határozott frontvonalak
közt, mint pl. Milánóban. A második típusba sorolható városok polgársága nem is
volt annyira erős, ezért a hűbéri lovagság a városi közösséggé egyesüléskor mindjárt
jelentős szerephez jutott. A kifejlett városszervezet, a commune és a konzuli intézmény
megjelenése — Dilcher szerint — a nemesi befolyás mutatója, a nemesség által
erősebben befolyásolt helyeken tehát hamarabb tűnt fel ennek szervezeti és
intézménybeli következménye, vagyis a Gesamteinheil előbb válthatta fel a Gesamt­
vielheit uralmát.436
A Barbarossával folytatott küzdelem magasabb szintre emelte a communénak, mint
testületnek a fejlődését. Az egymással szövetkezett városoknak működőképes
szerződési rendszert kellett teremteniük. Ezt a rendszert a jogosítványok, illetve
hatáskörök intézményesítése és a rektorokra ruházása, majd a lombard szövetség
létrehozása jelentette. A szövetség „a milánóiak és cremonaiak összefogásából
(concordia Mediolanensium et Cremonensium)" fejlődött „városok szövetségévé
(societas civil a tűm)". A szövetség első szerződéseit ,,pax et concordia inter
Cremonenses et Mediolanenses ként jelölik, utóbb a civitasok kötik jogalanyként
egymással a pax et concordiát, később pedig gyakori lesz a societas a szövetség
egészének kifejezésére. A terminológia fejlődése mutatja, hogyan lép előtérbe a város
szerződő partnerként a polgárok sokaságával (Cremonenses, Mediolanenses stb.)
szemben. Lényeges mozzanat, hogy a római jogra építő császári udvarral folytatott
vita a városokat jogi önértelmezésük tisztázására szorította. Ebben az időszakban a
várost mint jogalanyt nemcsak communénak, hanem civitasnak, sőt respublicának is
jelölték.437 A commune a maga legátfogóbb jelentését és az universitasszal azonos
értelmet 1234-ben érte el abban az oklevélben, amely II. Frigyes lázadó fiának,
Henriknek a lombard ligával kötött szövetségéről szól. Benne az itáliai követek
kijelentették: „Milano communéjának. . . civitasok communéinak, valamint a lombard
szövetség communéjának és universitasknak nevében (pro comuni et universitate
societatis Lombardiáé)" járnak el.438 A commune és universitas jelentése ebben az
esetben túllépett egy-egy város keretén és szövetségük egészét fogta át. Ez a nevezetes
jelenség már átvezet az universitas politikai, elsősorban törvényhozási jogosítványai­
hoz. Ismertetése előtt azonban az universitas tárgyalt egyházi és világi főtípusai közti
fontos különbségeket kell megvilágítani.

435 Dilcher, 1967. 164— 169.

436 Dilcher, 1967. 139— 140.
431 D ilcher, 1967. 168. és kk.
431 MGH Const. II. 437.

205
 Az egyházi közösség olyan, már eleve létező intézmény, amelyben a szerzetesek vagy
kanonokok azért foglalnak helyet, hogy benne teljesítsék a tagsággal járó kötelessége­
ket, és élvezzék a belőle fakadó jogokat. A világi közösségekben azonban a tagoknak
maguknak kell megteremteni az egymás közti köteléket, amely mindegyikük számára
kétségtelenné teszi valamennyiük cselekvésének és akaratának azonosságát. A világi
közösségek célja az illető csoport közös érdekeinek védelme, ami eleve az érdeket
veszélyeztető ellenfelet tételez fel. A tagoknak ezért kellett bizonyosnak lenniük a
közös cselekvés egységében, és ezért volt szükséges a benne való részvételre
kényszeríteni a vonakodókat. Ilyen kettős célú biztosítékul a középkor jogi viszonyai
közt és vallási meghatározottságú gondolkodása mellett egyetlen cselekmény
szolgálhatott: a kölcsönös eskün alapuló kötelék (Schwurverband). Az uralkodók
kezdettől fogva bizalmatlanul tekintettek az ilyen esküre, hatalmukat féltették tőle.
Ezért tilalmazták nem éppen az alattvalóknak egymással való szövetkezését és
összefogását, hanem ennek esküvéssel (juramentum, conjuratio. sacramentum) való
megerősítését. Különösen nevezetesek Barbarossa és II. Frigyes szigorú rendelkezései.
A társulásokat az esküvés a felsőség szemében nyugtalanító szilárdságúvá teszi, mivel
fel nem oszlathatónak látszanak. Szakrális elemre támaszkodva — adott helyzetben —
eredményesen szegülhettek szembe mindenfajta emberi felsőség igényeivel. Az emlitett
eskü nélkül a csoport kétségtelenül nem rendelkezett azzal a nagy belső szilárdsággal és
összetartó erővel, amely veszélyt jelenthetett az uralkodói hatalomra. Egyházjogi
szempontból nehéz volt az ilyen esküt megtámadni: ehhez bizonyítani kellett, hogy az
eskü célja bűnös és rosszindulatú. Jó példa az eskü szilárdságára III. Ince eljárása.
Elítélte ui. Lodéve-ben konzulátus létesítését, de külön biztost küldött ki, hogy
oldozza fel az ottani püspököt és kanonokokat a konzulátus iránt tett eskü alól. Ebből
következik, hogy esküjük célját nem lehetett eleve bűnösnek nyilvánítani, mert ebben
az esetben az eskü kétségtelenül semmis lett volna.439
A kollektív eskü gyakorlata a 12. századra jellemző, és szokásos nagy területeken.
Természete szerint az esküt meghatározott csoport együtt és egy időben teszi, tárgya és
tartalma is kollektív. „Kölcsönös eskü” a helyes elnevezése: kifejezi, hogy az esküvel
vállalt elkötelezés a tagokat egymáshoz és alkotott közösségükhöz fűzi.440
Az észak-itáliai (Pó-vidéki) városok lakossága évenként esküt tett a hivatalba lépő,
új elöljárók iránti engedelmességre és mind a régi, mind az újonnan alkotott
statútumok tiszteletben tartására. Ezzel az aktussal a lakosság — amint Michaud-
Quantin meggyőzően kifejti — igazában kollektívája iránt kötelezi el magát, mert a
tisztségviselők választása éppúgy, mint az illető jogszabályok mindenki közös
akaratának ténye volt. Minden egyes polgár ünnepélyesen megújította ilyenkor a
maga kollektívához való tartozását.44143

434 M ichaud -Q uantin , 1962. 241. és M ichaud-Q uantin , 1970. 240—241.

440 M ichaud -Q uantin , 1970. 235.
441 M ichaud -Q uantin , 1970. 236.

206
 Jogi természetét tekintve, hatalmas kölcsönös esküvés volt a lombard liga. A
városok közti esküdt szövetkezés mintája alighanem a városon belüli eskü volt. A
lombard liga esküközösségét Azo — a tilalmak ellenére — azért minősítette mégis
megengedettnek, mert a császár szembeszállt az egyházzal. Ellene tehát szövetkezhet­
tek alattvalói.442
Rendkívüli jelentősége lehetett a német városi SchwőrtagnaV.. Ebei erre vonatkozó
anyaga nagyobb részt 14— 15. századi, a korábbi periódusból Soest 1140 körüli
statútumait és néhány 13. század elejéről való példát idéz.443
A francia típusú kommunák esküdt elkötelezése, amely flamand területen is
megtalálható, a kölcsönösséget még határozottabban kiemeli. Olyan kölcsönös
védelmi eskü ugyanis, amellyel a kommunatagok kötelezik magukat, hogy megadják a
többinek azt a segítséget, amelyre rászorul.
Hispániában és Angliában a kölcsönös eskü soha nem vált a városi lét alapvető
intézményévé.444
A hűbéri eskütől a kölcsönös esküt két fontos sajátosság különböztette meg: először
is ez utóbbi az azonos társadalmi helyzetűek közti, horizontális szervezettséget
állította az egyéneknek az alattuk és fölöttük állókhoz fűződő és a hűbéreskü által
szentesitett vertikális kapcsolatai helyére, másrészt a kölcsönös eskü a kollektíva
tagjait a kollektívához mint jogi személyhez kapcsolta, a hűbéreskü pedig természetes
személyekkel teremtett köteléket.
Hasonlóképpen lényeges különbség állapítható meg a kölcsönös eskü és a szerzetesi
fogadalom közt is. A kölcsönös eskün alapuló közösség jogi megszűnése ui. a volt
tagok személyes jogállását alapvetően megváltoztatja, mert léte öncélú. A feloszlatott
rendház szerzetesei azonban ezzel nem szűntek meg szerzetesek lenni, hanem más
monostor tagjai lesznek. Fogadalmuk ui. jogilag nem egymással, hanem az Istennel
szemben kötelezte el őket, s ezen a kényszeritő körülmények sem változtattak.445
Az egyházi és világi universitas közti különbség megvilágítása után kap kellő súlyt az
a kérdés: hogyan lehetett igazolni az universitas politikai jogosítványait.
A középkori jogászoknak ezzel kapcsolatban annak a módját kellett megtalálniuk,
hogyan is alkalmazható az universitasra az, amit a római jog a törvényhozás dolgában
a „nép”-nek tulajdonított.
A római jog törvényhozásra vonatkozó tételeinek jelentős része a köztársaság
korában keletkezett. Közülük sok a császárkori kodifikációk közvetitésével és más
csatornákon eljutott a középkori kommentátorokhoz, az ő kezükön pedig az
universitas politikai jogosítványairól különféle gondolatmenetek kiindulópontjává
lett.
Gratianus művéből kitűnik, hogy a középkoriak már csak Isidorus munkái alapján
is pontosan ismerték a római törvények alkotásának módjait.: „A római jog fiús

442 D ilcher, 1967. 147. és M ichaud -Q uantin, 1970. 224.

442 Ebül, 1958. 22. és kk.
444 M ichaud-Q uantin , 1970. 237.
445 M ichaud-Q uantin , 1970. 238—239.

207
 Quiritum) törvényekből, plebiscitumokból, senatusconsultumoíból, princepsek consti-
tutióiból és edictumókbóX, valamint (jogtudósoktól származó) responsumokbói áll
(D.2. pars príma). A törvény (lex) a nép rendelkezése (constitutio populi), amellyel az
előkelők (maioresnatu) a köznéppel (plebs) együtt határoztak el valamit (D. 2, c. 1.).”
Ez a köztársaságkori néptörvényeknek (leges rogatae) kifogástalan meghatározása.
A glosszátorok a konkordanciák módszerével fejlesztették elméletté azt, amit a
magyarázott ókori szövegekben szétszórtan találtak, összehasonlították egymással az
azonos tárgyra vonatkozó különféle törvényeket, amelyek kölcsönösen megvilágí­
tották és megerősítették egymást, ha pedig tartalmuk — látszólagosan vagy
ténylegesen — ellentmondott, akkor a kommentátor áthidaló magyarázatot, az
ellentmondások összhangba hozásának módját kereste. így lehetett nagyjából
egységes rendszerbe állítani más-más időben és helyen keletkezett fcceket. Ilyen
módon gyűjtötték össze és magyarázták egymással a középkorban a római
jogászoknak a mindenféle kollektíva: collegium, corpus, municipium, város stb.
létfeltételeire és működésére vonatkozó tételeit. Ezzel az eljárással a Digesta 3. könyve
4. címének, a Quod cujuscunque universitatisnak a szövegei más, olyan törvények
magyarázó párhuzamául szolgáltak, amelyekben az universitas szó eredetileg nem
szerepelt. Hasonlóan jártak el a 38. könyv 3. címével a De libertis universitatumma\. Az
universitas ekként a vele magyarázott törvényekben szereplő, számos szűkebb
kollektíva szinonimája lett, az olvasó pedig szinte ösztönözve érezte magát, hogy az
átfogó jelentésű universitasszal helyettesítse a partikuláris, szűkebb értelmű, éppen
olvasott kifejezést. Ezt a fejlődést Michaud-Quantin teljes joggal minősíti asszimilá­
ciós folyamatnak. Eredményét jól foglalja össze a 12. század vége felé Johannes
Bassianus: „Bár a cím »Bármiféle universitas (Quod cujuscunque universitatis )«-ró\
í r . . . , mégis csak emberi universitasokró\ van szó, mint pl. a populus, collegium vagy
societas, amely universitas másvalaki útján képes lebonyolítani ügyeit.”446
Más glosszátorok elvontabb, mintegy magában álló universitas elméletét dolgozták
ki. Élükön Imerius áll. Magyarázta ui. azt a meghatározást, hogy „a törvény. . . közös
elkötelezése a respublicának (Dig. 1, 3, 1)” ti. tette hozzá Imerius „a népnek, mert a
lényeget tekintve egy és ugyanaz a dolog, de más-más szempontból nézve veszi fel
ezeket az elnevezéseket: a populus az universitas jogán parancsol és az egyedek nevében
tesz Ígéretet és vállal kötelezettséget (populus universitatis jure praecipit idem
singulorum nomine promittit et spondet)”.**1 Imerius dolgozza ki a jus universitatis
külön kategóriáját: a közjog és az universitas joga közt ugyanazt a különbséget
állapítja meg, mint a törvény és a rajta alapuló eljárás közt. („Jus publicum est
constitutio ex qua universitati competit dominium. ”)**e
Bulgarus a törvényhozáshoz hasonló, kiemelkedő jelentőséget tulajdonit az
universitas bíráskodásának: „A bírói hatalom ( vigorjudiciarius) azért létesült, hogy ne4*

444 M ichaud-Q uantin, 1970. 27—28.

44,1 C arlyle, 1928. II. 57. 2. jegyzet.
444 M ichaud-Q uantin , 1970. 30.

208
az egyedek szolgáltassanak jogot maguknak. Egyedeket ui. nem illet meg az, ami csak
universitasra van bízva, vagy arra, aki az universitas, azaz populus képében jár el. Ilyen
a magistratus."**9
Ezek a szövegek — amint Michaud-Quantin megállapítja — szabatos politikai
elméleten alapulnak, és az államon belüli főhatalmat a populusra építik. Az universitas
a népet, mint ennek a hatalomnak a gyakorlóját jelöli.449450
Ezt az elméletet alkalmazták — főként a kanonisták közreműködésével — a
városokra. A kiindulópont a Digesta 1 ,1 ,9 volt: ,,Jus civile, quod quisque populus vei
quaeque civitas sibi proprium. . . constituit." A meghatározás — Isidorus is átvette —
bejutott Gratianus művébe, és hamarosan belőle vezették le a közösségek
törvényhozási jogát. Először is megkülönböztették Róma jus civile generálévát az egy-
egy városra jellemző, külön jus civile specialétól (Cremonai Sicardus). Huguccio
szerint absolute et antonomastice Róma a civitas, de a szó cum adjuncto minden várost
jelöl, és a római jog mellett van pl. athéni, spártai és pisai jog is. (Huguccio maga pisai
volt, tehát szülővárosának viszonyait is tekintetbe vette állásfoglalásánál.) Itt
kereshetők annak a hosszú vitában megérlelt, a gyakorlatnak is megfelelő és
Vincentius Hispanus által megfogalmazott tételnek az előzményei, amely szerint
„Rendes joghatósággal (iurisdictio ordinaria) a szokás ruházhat fel: bárki csakis a
princepstöl, vagy — ha választás útján jut hatalomra — az universitasló\ kaphatja
meg.”451
AZ U N I V E R S I T A S R E G N I

Az universitas (cqmmunitas) regni kifejezés első alkalmazása, az universitasnak a

regnumra való korai vonatkoztatása, egyházjogászok nevéhez fűződik.
Az universitas (communitas) regniröl Franciaországban és Németországban — W.
Ullmann megfigyelése szerint452 — keveset hallani, sőt tekintélyes kanonisták, pl.
Hostiensis véleménye szerint a német választófejedelmek is „mint egyedek (ut
singuli)” járnak el a királyválasztásnál.453 Ez annál meglepőbb, mert — amint
tárgyaltuk — német ideológusok az államot már a 11— 12. század fordulóján
intézménynek tekintették, a király személye fölé helyezték, s megtestesítőinek a királyt
és a fejedelmeket tartották együttesen.
A fontos lépést az universitas regni fogalom megteremtésével Richardus Anglicus
tette meg az 1190-es években. A császár és a királyok egyenrangúságának bizonyítása
közben mondotta ki: .Jurisdictiót és imperiumoi adományozhat a Város universitasa,
a regnumé pedig még sokkal inkább. (Universitas civitatis, multo magis regni
iurisdictionem et imperium conferre potest.) ”454

449 C arlyle, 1928. II. 57. 3. jegyzet.

4,0 M ichaud-Q uantin , 1970. 29.
451 M ichaud-Q uantin , 1962. 247—248.
433 U llmann, 1961. 175.
453 G ierke, 1881. III. 604. 242. jegyzet.
434 Mocw O nory, 1951. 253.

1 4 Gcrics Józaef 209

 Amint az universitas regni kifejezést angol egyházjogásznál találjuk meg — a
szakirodalom szerint — először, a terminust Európában a 13. században mint
meghatározott országra, Angliára alkalmazták a legkorábban és a legszélesebb
körben.
Ezzel az universitas regnive1 teljesen azonos jelentésben használták a communitas
vagy communa regni, vagy Angliáé vagy totius terrae fordulatokat es francia
megfelelőiket. A terminust az angol társadalomnak azokra a „politikailag tevékeny”,
meghatározott erőire és gyűléseire alkalmazták, amelyek a királyi hatalom partnerei­
ként tanácsot vagy beleegyezést nyilvánítva, országos érdekű sérelmet vagy kérelmet
adva elő, a körülményektől függő mértékben befolyásolták Anglia „közéletét”. A szó
felhasználását vizsgálva, feltétlenül különbséget kell tenni aszerint, vajon a forrásban
az említett „politikai erőket” az universitas mint magában álló terminus jelöli-e, vagy
mint többelemű, összetett kifejezés része. Kétségtelenül az előbb említett forma a
régiesebb.
Már két legkorábbi szigeti előfordulása mutatja a fogalom kétarcúságát. 1205-ben
János király a fenyegető francia támadás miatt az ország védelmére szólította fel a
communa liberorum hominumot, távolmaradás esetére hübérvesztéssel fenyegetve a
tenentest, utódaikkal egyetemben történő örökös szolgaságra vétéssel és évi négy
dénár fejadóval pedig a földnélkülieket.455 1215-ben azonban a bárók kijelentették:
huszonötüket kiválasztják, hogy ez utóbbiak „az egész ország közösségével együtt
(cum communa totius terrae)" kényszerítsék, ha szükséges, a királyt ígéreteinek
megtartására.456
János 1205-ben — Cam magyarázata szerint — országa „minden szabad emberének
közösségéhez” fordult. Ez a jelölés messze túlterjed a bárók csoportján, és magában
foglal minden (fegyverforgatásra képes) szabadot, 1215-ben azonban a bárók
önmagukkal azonosítják „az egész ország közösségét”. Az ország közösségének ez a
13. század elején megállapítható, kettős jelentése legalábbis 1311-ig változatlanul
megmarad. Az önmagában álló kifejezés tehát vagy a bárókat is magában foglaló
országos közösség neve, vagy csak a bárókat jelenti. Ha a nevezetet gyűlésre
alkalmazzák, jelölheti pusztán a régi, bárói gyűlést, de jelentheti ugyanez a terminus
ezt a szervet akkor is, amikor kiegészül a megyék képviselőivel. Nem vonatkozhat
azonban csak a commons-ra, a grófságok lovagjaira és a városokra.
III. Henrik idején a bárók több ízben hangoztatták universitas (communitas)
mivoltukat, 1258-ban pedig a kontinentális hagyománynak teljesen megfelelő,
kölcsönös esküt tettek mint „Anglia közössége (le commun de Engleterre)" .457
önmaguk közösséggé nyilvánítása ország-világ előtt világossá tette, mennyire közel
álltak maguknak az állammal való azonosításához, mert felfogásuk szerint „az állam
bizonyos fajta testület (respublica corpus quoddam est)".*5*

4!i C am, 1953/1970. 267. és Stubbs, 18901. 282.

456 Stubbs, 1890.'’ 295.
4” M orris, 1943. 60—61.
454 M orris, 1943. 64.

210
 Az universitas regni bárói tartalma mutatkozik meg Bractonnál is. Szerinte az
igazságtalan királynak legyen „elegendő büntetés, hogy megtorlóként az Istent
várhatja, hacsak azt nem állítaná valaki, hogy az universitas és a bárói kar
(baronagium) a király kúriáján köteles is és jogosult is” az uralkodó tettét helyesbíteni
és kijavítani.459 Ennek a közösségnek a hozzájárulását, a consensus universitatist kell a
királynak alapul vennie törvény közzétételénél, enélkül a voluntas regis nem lehet
törvény.490
A bárók 1258-ban a király előzetes felhatalmazását kapták az Oxfordi Províziók
megalkotásához. Eljárásuk nem merült feledésbe, mert 1307-ben II. Edward
koronázási esküjéhez a főurak olyan záradékot fűztek, amelyben Edward előre is
megígérte ama törvények jóváhagyását, amelyeket „országának közössége (la
communaute de vostre roiaume)" választ magának.461
A királynak az ilyen értelmű universitas regnihez való viszonya érdekes vitára adott
alkalmat a modern alkotmány-történetírásban.
Ch. H. Mcllwain ti. „a középkori alkotmányosság rejtélyének megoldásához” a
kulcsot azzal akarta megadni, hogy megkülönböztette egymástól a király jogszolgál­
tató és kormányzó tevékenységét, a jurisdictiót és gubernaculumoí. Az előbbit a királyi
hatalom „alkotmányosan” korlátozott, az utóbbit abszolút szférájának tartja.
Közülük a király a jogszolgáltatásban volt az universitas regni közreműködéséhez
kötve, a kormányzásban azonban ez a korlát nem gátolta.462
Ezt a megkülönböztetést és a belőle vont következtetéseket számos kutató magáévá
tette, W. Fesefeldt azonban lényegbevágó kifogásokat emelt. Mindenekelőtt arra
hivatkozik, hogy Mcllwain különbségtétele könnyen eredményezheti még cseppfolyós
igények alaptalan egyszerűsítését. Fontos, lehetséges ellenvetésként említi azt is, hogy
a királyt, mint vicarius Deit egyedül illeti meg éppen a jurisdictio, a jogszolgáltatás
szférája, a gubernaculum regnié pedig, amely a szorosan vett igazgatás mellett a
parlamenteken való törvényhozást is jelöli, nagyon is igényli az universitas regni
részvételét.463
Anglia „politikai erőinek” és gyűlésüknek, a parlamentnek a jelölésére az „ország
közössége” nevet nemcsak önmagában, hanem sokkal bővebb kifejezés elemeként is
alkalmazták. A részletezőbb formula kisebb-nagyobb változatokat leszámítva,
körülbelül így hangzott: „főpapok, grófok, bárók és az ország közössége”. Ez a
terminus szinte minden esetben az önállóan eljáró és képviselők által is látogatott
parlamentre vonatkozott, s benne „az ország közössége” elem kifejezetten a nem bárói
résztvevőket, a majdani alsóházat foglalta össze.
A bővebb formula először Montfort Simon 1264. júniusi és 1265. januári
parlamentjeivel kezdődik, vagyis azokkal az alkalmakkal, amelyeken a képviselők

454 F esefeldt, 1962. 68.

444 F esefeldt, 1962. 50—52.
441 H offmann, 1964. 437.
442 M c I lwain , 1947. 74.
442 F esefeldt, 1962. 73. 84. jegyzet.

14* 211
először gyűltek együvé az előkelőkkel egyetértésben. Az 1264. júniusi parlamenten az
ún. ordinatiót a „király úrnak, valamint a főpapoknak, báróknak és a megjelent
communitasnak az egyetértésével, akaratából és parancsára” hagyták jóvá. Későbbi
intézkedéseket 1265 márciusában hirdettek ki, a januárra összehívott parlament
berekesztéseként. Ezekhez — amint írják — megvolt a királynak, a király fiának, a
főpapoknak, grófoknak és báróknak, valamint az ország közösségének ( communitas
regni) az egyetértése. Ettől kezdve vert gyökeret mind a parlamentnek ez a részletező
megnevezése a képviselő elemnek communitas regniként való összefoglalásával, mind
pedig az így jelölt parlament egyetértésének hangoztatása. Hangsúlyozásával I.
Edward idején adómegajánlásnál gyakrabban, törvényhozásnál ritkábban találko­
zunk. A parlament részletező elnevezésében „az ország közösségeként” jelölt
képviselői elem beleegyezésének ekkoriban már tagadhatatlan jelentősége volt,
nyilvánításának formájától függetlenül. Montfort korának öröksége tehát ebben a
tekintetben sem ment veszendőbe.*6*
Ezzel már az 1320 körüli Modus tenendi parliamentum traktátus felfogásának a
küszöbén vagyunk, amely szerint igazában a képviselők alkotják a parlament
közösségét, nem a pusztán saját nevükben megjelenő előkelők.
A 13. században a kifejezés Anglián kívül csak kivételesen tűnik fel.
Találkozunk az egyházjog befolyása alatt keletkezett universitas regni fogalmával
egészen rövid időre a 13. század elején pl. Csehországban is. 1219-ben ui. a cseh király
és nemesek a pápa követelésére ünnepélyesen megígérték, hogy jóváteszik az
egyháznak az általuk okozott sérelmeket. A király a dologról „a nemesek tanácsának
és beleegyezésének megnyerésével” döntött, az oklevelet pedig „biztosítékul (vice
cautionis)" erősítették meg, írja I. Ottokár, „külön pecsétünkkel és Csehország közös
pecsétjével, azaz Szent Vencelével egyetemben, mivel comeseink közös ügyben külön
pecséteket nem alkalmaznak (sigillo nostro speciali cum sigillo' communi regni
Bohemiae videlicet sancti Vencezlai, quia comites nostri specialibus non utuntur in facto
communi sigillis)".*65
Ez a fogalmazás két helyen is világosan a kánonjog hatását mutatja: a „közös ügy
(factum commune)" az egyházjogban széles körben ismert Quod omnes ta n g it...
szabály visszhangja.
A kánonjog hatásának másik határozott jele a testületi pecsétre vonatkozó felfogás
érvényesülése. Két, már tárgyalt pápai dekretálisra kell emlékeztetni „Csehország
közös pecsétjének” fogalmánál.
Az egyikben III. Kelemen (1187— 1191) ismerte el valamely universitas jogát arra,
hogy tagjainak testimoniumával bizonyítsa olyan oklevél érvénytelenségét, amelyen az
universitas pecsétje volt ugyan, de tudtuk és akaratuk nélkül adott ki az, akinek a
rendelkezésére állt a pecsét (X, 2,19, 5). Ez a döntvény teljes határozottsággal szól az
illető pecsét testületi akaratot kifejező, kollektív jellegéről. Az 1219. évi oklevélben

464 M orris, 1943. 69—71.

445 F riedrich, 1907/1912. II. 161. A kérdés irodalmát 1. a cseh és lengyel fejlődést tárgyaló részben.

212
említett „sigillum commtme regni Bohemiae" ennek a döntvénynek a szellemében
tekinthető testületi pecsétnek, a regnum pedig, amelynek nevében alkalmazták, így
minősíthető universitasnak.
Érdemes hivatkoznunk I. Ottokár pápai tárgyalópartnerének, III. Honoriusnak
1220 körüli döntvényére is. Belőle ti. feleleveníthetjük III. Honoriusnak és jogászainak
a testületi pecsétre vonatkozó felfogását, amely kétségtelenül érvényesült a cseh
királlyal való egyezkedésnél is.
Honorius dekretálisa szerint panaszt tett nála a jouarrei apátnő, hogy „bár a
jouarrei egyház klerikusainak és papjainak nem szokott saját pecsétjük lenni, és nem is
alkotnak egyetlen testületet (non consueverint proprium habere sigillum nec sint unum
corpus), amelyet káptalannak neveznek”, mégis ilyen pecsétet akarnak maguknak
fejük és patrónájuk sérelmére. A pápa elrendelte tehát a panasz kivizsgálását és a
pecsét megsemmisitését (X, 5, 31, 14). Honorius döntvényében szintén szoros
kapcsolat állapítható meg a testületminöség és a kollektív pecsét közt.
Ottokár ilyen pápai felfogással találta szemben magát a tárgyalásokon. Ez tehát a
cseh királyi oklevél korroborációs záradékának másik gyökere. A záradék szöve­
gezését szinte sugalmazta a pápának a kollektív pecsétre vonatkozó felfogása.
„Csehország közös pecsétjeként” minden valószínűség szerint a cseh uralkodók
felségpecsétjének Szent Vencelt ábrázoló és a 12. századból is ismert hátlapját
alkalmazták. Az 1219. év újítása és rögtönzése ehhez képest az volt, hogy ezt a pecsétet
ad hoc „Csehország közös pecsétjévé” nyilvánították, a klérusnak sérelmeket okozó
nagyurakat pedig hirtelenjében közös pecséttel rendelkező, római-kánoni értelemben
vett testületnek minősítették. Ilyen testületként a pápa szemében nyilván sokkal jobb
biztositékot adva szavatolhatták az egyházi gravamenek orvoslását, mintha fejenként
erősítik meg egyedi pecséteikkel az oklevelet.
A cseh uraknak 1219-ben konstituált testületé nem élte túl a p á p u á i folytatott
alkudozásokból fakadt, alkalmi szükségességet, és a Szent Vencelt ábrázoló pecsét sem
szerepelt többé, mint azelőtt sem, „Csehország közös pecsétjeként”. Az universitas
regni ideológiája tehát csak egy pillanatra szikrázott fel Csehországban a 13.
században a kánonjog kohójából.
Egészen különös értelemben alkalmazza a kifejezést annak a glosszának a
prológusa, amelyet Marino da Caramanico készített a szicíliai Constitutioneshez.
Eszerint az egész királyság olyan universitast alkot, „amely a neki alárendelt
városokból, várakból és falvakból” áll. A definíció a lakosságot egyetlen szóval sem
említi. A glossza szerint azoknak a római jogi előírásoknak az értelmében, amelyek
valamely hagyaték egészének vagy universitas bonorumnak a helyzetét szabályozzák, a
szicíliai állam főhűbérurának, a pápának a jogai az universitasra mint egészre
vonatkoznak, de nem ennek az egyes alkotóelemeire. Fölöttük ui. a király megtartja a
,,totum et integrum domínium et possessio"-t.*60

M ichaud-Q uantin , 1970. 33.

213
 Második rész

A KORAI MAGYARORSZÁGI RENDISÉG

 r

t
 A korai magyarországi rendiség európai helyét keresve, az előzőkben két fontos
kérdést kellett megvilágítani.
Az első feladat a korai rendi gyűlések és intézményeik országonkénti ismertetése
volt, a második pedig azoknak az elméleteknek a vizsgálata, amelyek jóval a rendiség
előtt keletkeztek, de a fejlődés adott szakaszán a rendiséggel találkozva, a mozgalom
ideológiájává lettek.
Ami ezeket az elméleteket illeti, kettőt kellett kiemelni.
Az egyik elmélet az uralkodóknak országukban való szuverenitására és az ún.
univerzális hatalmakhoz, a pápasághoz és a császársághoz való viszonyára vonatko­
zott. Sok évszázados út állt már mögötte, amikor a 13. században a korai rendiséggel
találkozott és római-kánoni fogalmazást kapott. Legismertebb alakjában így
hangzott: rex est imperator in regno suo. Ebben a formában a tétel a 13. századi
Európának csak némely országában tűnik fel, de a római-kánoni jogfelfogás mégis
mindenütt hozzájárult az uralkodói szuverenitás tudományos elméleti alapvetéséhez.
Az uralkodói szuverenitás (vagy igénye) éppen akj^>r jelentkezett római-kánoni
megfogalmazásban, amikor a rendeknek az államkormányzatban való részvételre és a
királlyal való együttműködésre irányuló, első törekvései is megállapíthatók. Az
uralkodói szuverenitás több szempontból is közelről érintette az alattvalókat:
fejedelmük önállósága a „hazai jog” sértetlenségének biztosítéka volt, más tekintetben
pedig a hűbéri kapcsolatok háttérbe szorításával az „általános alattvalói” köteléket, a
hűbérúri helyett az államfői mivoltot emelte ki, és az „állam” egyre kézzelfoghatóbb
intézményesedését jelentette.
A másik tárgyalt elmélet az universitasra vonatkozik. A „rendek” ui. jogi
szempontból fejlett alakban akkor tűntek fel, és igényeiket korszerűen akkor
fogalmazták meg, amikor római-kánoni értelmű testületként léptek fel és universitos
regni jogait követelték.
Ezek az elméletek mindazokban az országokban elterjedtek, amelyekben a latin
kereszténység uralkodott, így Magyarországon is. Elterjedésüket előmozdította az
egyház egyetemessége önmagában is, meggyökeresedésük gyorsasága pedig
nagymértékben függött attól, mennyire volt szoros és eleven a kapcsolat a hazai klérus
legműveltebb rétege és az európai egyház szellemi életének mindenkori gyújtópontjai
közt. A megismert, új tanításokat természetesen nem gépiesen, hanem a maguk sajátos

217
helyzetéből következő szükségletek és igények szerint alakítva alkalmazták koronként
más-más szempontok által irányítva. A klérus eme legműveltebb és szellemileg
legmozgékonyabb csoportjára és tevékenységére nem lehet találó olyan általános és
keveset mondó jellemzés, hogy a római egyház papjai. Működésüket éppúgy
befolyásolta az is, hogy egyházmegye vagy nagy egyházi intézmény élén álló főpapról,
azaz feudális nagyúrról és a királyi tanács tagjáról, vagy a király szolgálatában álló
egyházi kisértelmiségiről volt-e szó a kancelláriában.
A különféle teóriák közül különösen hamar alkalmazták a király szuverenitására
vonatkozót.
A korai magyarországi rendi mozgalom kibontakoztatásában a társadalmi alapok
viszonylagos fejletlensége miatt különösen fontos szerepe volt az egyháziak ideológiai
és szervező munkájának, az ő elméleti alapvetésüknek. Enélkül elképzelhetetlen lett
volna az, amit korai magyarországi rendiségnek mondunk. Ezért a hazai viszonyokat
tárgyalva, először az ideológia fejlődését ismertetjük, ezután térünk ki a korai rendiség
alakulására és intézményeire, majd keressük helyét az európai összképben.1

1 Ennek az ideológiai fejlődésnek más-más szempontú és egymástól eltérő felfogású bemutatását I. a

szakirodalom legutóbbi fóműveiben: M ályusz, 1971. (Egyházi társadalom ...) , Bónis, 1971.,M ezey, 1980.

218
 I. A MAGYAR KIRÁLY SZUVERENITÁSA
AZ ÁRPÁDOK KORÁBAN

A magyar királyság megalapítása idején még egész Európában virágkorát élte és

csak VII. Gergely irányzatának felülkerekedése után szorult hattérBe a“ keresztény
egyháznak és államnak az a Karoling-korban kijegecesedett önértelmezése, amely
méltósága alapján a király helyét az egyházon belül jelölte ki, az ő gondjaira és
kormányzatára bízottnak látta az egyházat, őt magát pedig a defensor vagy rector
ecclesiae jogával és kötelezettségével ruházta fel. Ezért volt valamely uralkodó önálló
és bárki mástól független hatalmának a legbiztosabb jele, ha országában ö a defensor
ecclesiae és senki más. Emlékezetes, hogy Brémai Ádám a dán püspökségnek Nagy
Ottó által történt alapítását és adományozását hozta fel annak bizonyítására,
mennyire a német császár föhatalma (ditio) alatt van Dánia. Amint valamely nép a
keresztény hitre térése alapján tekinthette magát Isten újszövetségi értelemben
választott népének és vitathatta el a „Krisztus népe (populus Christianus)"-mivo\t
kisajátítását a „római” birodalomtól és „néptől”, ugyanúgy bármely keresztény nép
királya defensor ecclesiae-ként töltött be hasonló, szerepelországában, mint a császár a
birodalomban, és ilyen minőségében lett királysága és népe önállóságának letétemé­
nyese.
Ez az elmélet a gregoriánus reformtanítások végleges győzelméig ismételten
visszatért az uralkodói szuverenitásról folytatott vitákban, akár a császár védte a
m áp et a_Japaval szemben,, akáF_egyesI királyok, .országukban őnalíoság'űk'grts.
fÖhatalmukat a császár ellen Az alkalmazás körülményei a mindenkori politikai
helyzet igényei szerint hoztak több-kevesebb, korhoz és helyhez kötött módosulást a
több évszázada sziklaszilárd elméletre alapozott érvelésben.
Meghonosodott ez az elmélet és a vele való bizonyítás a l l . századi Magyarorszá­
gon is. Az egészet egyfajta rendszerbe Hartvik püspök foglalta abban a Szent István-
életrajzban, amelyet — amint megmondja — Kálmán király utasítására irt.
Hartvik összegezte a korábbi, magyarországi előzményeket, több, név szerint ma
már ismeretlen hazai szerző művére is támaszkodva. Sok szempontból azonban túl is
lépett rajtuk. _Ő ui. már új, gregoriánus alapállású vitaellenfelekkel szemben védte a
rpapyar király szuverenitását és olyan, ehhez számított jogokat, amelyek a gregoriánus
támadások célpontjai voltak. Ha eredményt akart elérni, szellemi fegyvertárát ki
kellett egészítenie olyan új érvekkel, amelyek már figyelembe veszik az invesztitúraharc
— közben lezajlott — első szakaszának vitáiból meríthető tanulságokat. Hartvik ezt

219
nem is mulasztotta el. Művének vizsgálata megmutatja, milyen forrásokból merített,
hogyan alakította át a régit és miként ötvözte az akkor korszerűnek számító legújabbal
szerves egységbe.
Az eddigi kutatás nemigen ismerte fel ezeket a forrásokat, pedig ezek engednek
valódi bepillantást Hartvik szellemi műhelyébe, ahol a tudós püspök nagyhatású
fegyverzetet kovácsolt. Az általa teremtett érvrendszer felhasználásának története,
Hartvik utóélete, az utókorra gyakorolt hatása önmaga is külön fejezete lehetne a
középkori ideológiatörténetnek.
Hartvik tehát a nagy összegező, továbbépítő és úttörő. Megérdemli az alábbiakban
az elemzésére szánt, aránylag terjedelmes vizsgálatot.
Lássuk azonban előbb a hozzá vezető utakat, név szerint nem ismert elődeinek
tevékenységét.

1. HARTVIK PÜSPÖK MŰHELYÉBEN

A magyar király önálló hatalmának és országa .Jüggetlenségének-H-r-századi

szakralis-gszmeigyflkere és bizonyítéka a liturgiában, legfőként a koronázási ordóban
határozható meg. Tekintsünk át néhány ilyen liturgikus forrást!
A l l . századTmagyar királyok koronázási szertartásai közül elég nagy biztonsággal
állapítható meg az 1050-es években a gyermek Salamoné. Őt az ún. Egbert (Dunstan)-
^ordo szerint avatták királlyá.2
Ennek a szertartásnak számos olyan részlete van, amelyet eredetileg még a
kereszténnyé vált, antik római birodalomért és császárért mondandó könyörgésként
fogalmaztak. Az Egbert-ordo szerkesztői az imádságokban a római birodalomra \a\ó
hivatkozást mindenütt keresztény birodalomra, illetve Krisztus birodalmára ( imperium
Christianum) változtatták, s ezzel a koronázandó királyt a magiT keresztény
országában minden egyéb szövegmódosítás nélkül a kontextus következtében
egyszerűen a császár szerepébe és helyére állították. Pl. a Gelasianum híres, már
tárgyalt imádságát így alakították át: „Isten, aki az Örök Király evangéliumának
hirdetésére keresztény (eredeti: római) birodalmat készítettél elő, adj szolgáidnak. . .
fejedelmeinknek égi fegyvert, hogy az egyházak békéjét ne háborgassa háborúk
vihara.” Még érdekesebb talán: „Védd meg, mindenható, örök Isten országunk
királyát és elöljáróit (er.: a római birodalom elöljáróit), hogy jobbodban bizakodva,
minden ellenségük fölé kerekedjenek.”3 Ez tehát Salamon koronázásán hangozha­
tott el.
Az egyik legrégibb magyarországi liturgikus kézirat, amely valamikor Szent László
idején készült, a nagypénteki könyörgésben ezt~tarTalmazza: „Könyörögjünk mélyen
keresztény császárunkért vagy királyunkért (pro xpistianissimo imperatore vei rege

1 Lásd erről bővebben G erics, 1984. (Az ún. E g b ert...) , valamint összefoglalóan: Bertényi, 1978.58—
59.
3T ellenbach, 1934. 55. old. nr. 5. és 64. old. nr. 28.
nostro), hogy Urunk Istenünk vessen alá neki minden barbár népet örökös
békességünk érdekében. Imádkozzunk. Hajtsunk térdet. Mindenható örök Isten,
akinek kezében van a minden feletti hatalom és az országok minden joga, tekints
kegyesen a mélyen keresztény (eredetileg: római) birodalomra, hogy a pogány népeket,
amelyek vadságukban bizakodnak, jobbod ereje roppantsa össze.”4
Ezt az imát — a császárért könyörgő eredeti alakjában — a római misekönyv az
egész világon elterjesztette.5 M apyarQ rsTáfli <!7nvpfl£lv»n a k irá ly é<t a c sá szá r

országában a .magyar király a császár szerepétlöltLhe. Ez volt az az imádság, amelynek

idézésével Lyoni Agobard Jámbor Lajost akarta császári kötelességének teljesítésére
ösztönözni, és amelyre támaszkodva XII. János pápa 962-ben méltatta Nagy Ottónak
a hitetlen magyarok legyőzésével a császárság elnyeréséhez szerzett érdemeit. Különös
nyomatékot adott az ima magyarországi megjelenésének, hogy a szerkönyv
összeállításának idején uralkodó László király az úzokkal és a besenyőkkel súlyos
harcokat vívott, tökéletesen megfelelve a pogányok elleni hadviselés feladatának,
amelyet az ima hangsúlyoz.
A magyar királynak országában a császárai való egyenjogúságáL-igyekszik
bizonyítani több fontos helyén Szent István ..N agyabbJLcgendáÍa.Jsi amely a
közfelfogás szerint szintén Szent László uralma alatt keletkezett.
A szerző ilyen szándékának nyomát látom a legendának abban az adatában, hogy
Istvánt imperialis excellentie signummal való felruházás útján avatták királlyá.6 A
legendahelyet III. Alfonz asztúriai király 10. század elején követett, már tárgyalt
eljárásának ismeretében lehet magyarázni. Alfonz ui. — minden bizonnyal a
Karolingokkal való egyenjogúságának bizonyítására — a tours-i Szent Márton-
egyház kincstárából Karoling császári koronát ( ..coronam imperialem. . . ex auro
gemmisque comptam") akart magának venni. Ennek analógiájára a legenda idevágó
passzusa „a császári méltóság jelé”-nek fordítható, és azt fejezi ki, hogy Istvánt
királlyá olyan uralmi jelyén i^ ^ M téL j^ L aroily.en nel a császár is rendelkezik.
Az iro kétségtelenül nagyon fontos dolgokat akart kifejezni azzal, hogy a
legendában kizárólag István szerepel a magyarok térítő apostolaként („Uralmának
határai közt érdeméért kapta az apostol nevet”), az ő műve a hazai egyházi szervezet
megteremtése és a főpapi székek betöltése, hogy önmagát és országát ismételten Szűz
Mária védelmébe ajánlotta a hűbéri kommendáció terminusaival. István magát a Szűz
Anya kegyelméből lett királynak mondja (,,quem tu regem constituisti”), és a
II. Konráddal vívandó csata előtt Mária „örökségének (hereditas)", Magyarország­
nak a pusztulását vagy megmaradását az ő kezébe teszi le, Mária ítéletévé nyilvánítva a
háború kimenetelét.7

4 K niewald, 1938. 38.

5 T ellenbach, 1934. 51. old. Nr. 1—2.
4 SRH IL 384.
7 SRH II. 383—387., 390. és k.

221
 I
Ez az iró mindenképpen igyekszik István történetéből kiküszöbölni a legkisebb
olyan mozzanatot is, amelyet érvként használhattak amellett^ hogy Gizellánál réize
volt István megkeresztelkedésgbenyagy a császárnak a magyarok megtérítésében. Ezt
szolgálja Szent Adalbert szerepének kiemelése és István kisgyermekkortól keresztény
hitben való neveltetésének hangsúlyozása.8
A felsoroltakból kifogástalanul megállapítható, hogy a szerző mindazokat az
aktusokat tulajdonítja Istvánnak, amelyek a VII. Gergely előtti kor fogalmai szerint
valamely király önállóságának és országa feletti szuverenitásának ismertetőjegyei.
Érvelése azonban szemmel láthatóan nem pusztán a császár fennhatósági
igényeinek kivédését célozta.
Emlékezetes, hogy VII. Gergely istenítéletnek minősítette a mogyoródi csatát,
amelynek elvesztése Salamont megfosztotta trónjától. A pápa szerint ez büntetés volt,
és Isten elevetudása következtében érte Salamont. Isten ui. előre látta, hogy Salamon
hűbérbe fogja venni IV. Henriktől Magyarországot, és ezzel súlyos sérelmet fog okozni
Szent Péternek, mert az övé az ország. Gergely két címen is Szent Péterének tartotta
Magyarországot: azért, mert szerinte az országot István Péter apostolnak ajánlotta fel,
és mert III. Henrik is meghódította a Szentszék hübéréül.
István Nagyobb Legendája az országnak „Mária örökségévé” nyilvánításával és
István II. Konráddal szemben megnyert háborújának Mária ítéletévé minősítésével
kiváló ellenérveket talált a pápa követeléseire. Magyarországnak a legenda szerinti
^Mária öröksége”-mivolta a pápa által annyit hangoztatott terra Sancti Petr>
konstmkr^ * a l> p n n n w n n ^ n w M ü n n II K rm ráH H al C7<>mtyn

meg is védte hereditaskí és annak általa állított királyát. Ez tiszteletteljes és határozott

elhárítása a Szent Péter nevében támasztott, evilági felsőség pápai igényének.9
A hazai liturgia Szent István tiszteletét terjesztve, az ő pannonjai apostolszerepének
méltatásával derekas részt vállalt a korabeli magyarság önálló keresztény néptudatá­
nak elmélyítésében. A már említett szerkönyvben^zenflsfváh“vötívmisejének oratio
cőHectáfa többek közt így szól: „Isten. . . add meg, kérünk, érdemelje ki egyházad,
hogy ő (Szt. István) legyen védelmezője az égben, akit Pannónia méltó volt elnyerni a
szent vallás tanítójául ( divine religionis doctorem) a földön.” Az áldozás utáni imádság
(postcommunio) ugyanezt hangsúlyozza, s a magyar népet világosan Isten házanépé-
nek nevezi: „Tekints, Uram, házad népére (famíliám tuam) és . . . vezesd el kegyesen a
mennyek országába, hiszen Szent István király, hitvallód tanításával a sötétségből az
igaz világosságra térítetted.” 10
A votív mise szövege három körülményt hangsúlyoz, amely egyébként fontos
szerephez jut a legendában is: István szent voltát, a magyarságnak általa történt
megtérítését és Isten házanépével való azonosságát. E három dolog benső összetar­
tozását és a velük való foglalkozás politikai jelentőségét a legleplezetlenebbül Freisingi

* SRH II. 380—381.

9 L. erről bővebben G ekjcs, 1980. (Iudicium D e i...)
19 K niewald, 1938. 44— 45.

222
Ottónak egyik elfogultan magyarellenes nyilatkozata árulja ei a 12. század közepén.
Előadja ui., hogy II. Henrik „nőtestvérét, Gizellát feleségül adván Istvánhoz, a
magyarok királyához, mind őt, mind egész országát megnyerte a hitnek. A magyarok,
akik eddig még (hactenus) megőrizték a hitet, azt tartják, hogy Istvánt, mint hitük
kútfejét (princípium fidei suae) a szentek közt kell tisztelni.” 11
Ottó egy lélegzetre kérdőjelezi meg István szentségét, a magyarok általa való
krisztianizálását és keresztény hitük szilárdságát. Ez az álláspont Ottóban legnyersebb
megfogalmazóját és szélsőséges képviselőjét találta meg. Nyilatkozata megmutatta,
hogy a középkori magyarság keresztény önértelmezésének alapkérdéseiről és eszmei
fegyvertárának legfontosabb darabjairól volt szó, amelyeket a hazai legendairodalom
és liturgia már Szent László idején kidolgozott.
Az egyes uralkodókat nemcsak a Szentszéknek evilági főhatalomra törekvése
állította önállóságuk megvédésének feladata elé, mint Szent Lászlót. A gregorianiz-
mus a Szentszék evilági fennhatóságának követelésén messze túllépett, amikor „az
egyház szabadságának” jelszavával megtámadta az egyes uralkodók hagyományos
defensor ( rector) ecclesiae szerepét. A királyokat nem egyszerűen hatalmi noziciótól
akarta megfosztani. ÉrzékenyebfTponton merte a csapást: elméleti szempontból is
visszájára fordította a keresztény királyi hatalom addigi önértelmezését, és kicsavarta
kezéből önállóságának legjobb argumentumát. A keresztény uralkodók: a császár és a
királyok egyenrangúságának új, gergelyi mintája és gondolati alapja, ti. a pápának
evilági szempontból való, a^nnnc ^ifSrpnrlplto^filr csak nehezen hódított teret.
Ezért a gregorianizmus ellenfelei számára eleve reménytelen lett volna Gergely
rendszerével hagyományos érveket alkalmazva szállni szembe, bár erre is volt több
kísérlet. A királyok régi defensor ecclesiae szerepét vagy legalább egy részét hiveik csak
„modernizált” érveléssel, a helyzet változásával számot vetve próbálhatták megőrizni.
Hasonló történt Magyarországon is.
A középkori magyar krónikaszerkesztménv 120. fejezete minden valószínűség
szerint Kálmán korában keletkezett. Szövege a Salamon bukását és Géza meg S7^nt
László felülkerekedését eredményező mo g y o r ó ' E tá v a l fofllallf/vrilr, és a csatát
isteniteletnek ábrázolja. Ez önmagában közeli rokon beállítás VII. Gergelynek
Salamon trónvesztésére vonatkozó megnyilatkozásaival. A nagy különbség az. hogy a
pápa a SzenL-Eétemek szerinte okozott jogsérelem büntetésének nyilvánította
Salamon ^»ynai és trónvesztését, a krónika pedig ugyanezt angyal által
megjövendölt és Szűz Mária közbeniárására.toxtézU.es£ménvn£k állítja be. A krónikás
á dolgok menéfStfflTSzent Pétert kiiktatja, utódának, VII. Gergelynek a mogyoródi
csatából vont következtetését a koronát hozó angyal győzelmet ígérő látomásával
helyettesíti. A szerző tehát a magyar trónbetöltés ügyét mintegy ki akarja vonni a
pápai döntések köréből. A 120. krónikafejezet a VII. Gergely leveleire Magyarorszá­
gon Kálmán idején keletkezett egyik fajta visszhang.12 A krónikafejezet érvelése

" Catalogus 1763.

12 Lásd erről G erics, 1984. (K álm án-korí. . . )

223
mindenestől régies, szerzője alig vet számot a Gergely utáni kor új körülményeivel,
idegenül mozog köztük. Kálmánnak ez semmi esetre sem lehetett az utolsó szava a
pápához való kapcsolatában.
Kálmán egyházpolitikájának fontos, olyan dokumentuma maradt ránk, amely
nyíltan megmondja: a király megbízásából írták. Szent Istvánnak Hartvikpüspök által
készített életrajza ez. Szerzőjének főfeladata az volt — Tóth Zoltán kutatásaiból
határozottan kiviláglik —, hogy „történelmi” címen igazolja a pápa előtt a magyar
királynak a hazai egyházzal kapcsolatos olyan jogait, amelyeket a Szentszék VII.
Gergely kora óta Európa-szerte elvitatöft'áz üráfkodóktóL Másik, legalább ennyire
fontos feladataw lt igazolnú-hogyországában István a császáréhoz hasonló helyet és
feladatot töltött be. Hartviknak és megbízójának, Kálmánnak ez a törekvése SzenT
István királlyá avatásának megörökítéséből tűnik ki a legjobban.
Hartvik előadása szerint István az országot „tíz püspökségre osztotta, és úgy
intézkedett, hogy az esztergomi egyház ÍegyenlTtö5Einek~mgfropo/ira és ieié~Ám?kor
pedig a bölcs fejedelem megismerte Asztrik buzgóságát, kánoni választás alapján a
püspöki méltóság infulájával ékesítve kinevezte és neki adományozta a kalocsai
püspöki méltóságot. Az atyja halála utáni negyedik évben. . . Asztrik főpapot. . . a
szent apostolok küszöbéhez küldte, hogy kéije Szent P éter.. . utódától: részesítse
bőséges áldásban a kereszténység zsengéjét, amely Pannónia földjén termett,
szentesítse jóváhagyásának hatalmával, hogy az esztergomi egyház metropolis, a többi
püspökséget szilárdítsa meg áldásával, őt magát pedig kegyeskedjék királyi koronával
megerősíteni, hogy erre a méltóságra támaszkodva annál biztosabban fejezhesse be
azt, amit Isten kegyelme által kezdett.
Miesko, a lengyelekhercege, miután alattvalóival felvette a hitet, követeket kűldvén
a pápához^ ugyanekkoriban kérte, hogy apostoli áldás támogassa és királyi korona
koronázza. Kívánságát teljesítve, a pápa már elkészíttette a nagyszerű koronát,
amelyet (Mieskónak) szándékozott küldeni áldásával és a királyi méltóság dicsőségé­
vel. Mivel azonban tudja az Úr, ki az övé, és Mátyást emelte fel, és vele tette teljessé az
apostoiok szaffíaf, miután az apostolok kettőt szemeltek ki az apostolok rendjébe való
sorsvetésre, Ő inkább választottját, Istvánt akarta ezzel a koronával ékesíteni. . .
Miután már előre meghatározták a napot, amelyen a már elkészült koronát a lengyelek
hercegének kellett küldeni, a pápának látomásban megjelent az Úr követe és így szólt
hozzá: »Tudjad meg, hogy holnap a nap első órájában ismeretlen népből való követek
lógnak érkezni hozzád, s ők hercegüknek királyi koronát fognak kérni az apostoli
áldás adományával. Ezért az előkészített koronát késlekedés nélkül adasd a
hercegüknek, amint kérni fogják, mert őt illeti az, tudd meg, a királyi méltósággal
egyetemben életének érdemeiért.«
A látomásnak megfelelően tehát a következő nan előhh jelzett órájában a pápához
érkezett Asztrik főpap, ő . . . rendben előadva a szent herceg tetteit, az apostoli széktől
kérte az előbb említett jelvényeket, kifejtve, hogy ő (István) érdemes erre a méltóságra
és tisztségre, hiszen Isten segítségével számos népet igázott le, és hatalmával sok
hitetlent térített az Úrhoz. A pápa ezek hallatára nagyon megörült, és kegyesen

224
 megengedett mindent, ahogyan leérték. Ezen kívül a király előtt hordozandó keresztet
küldött az apostolság jelvényéül, mondván: »én ugyan apostolutód vagyok, Ő pedig
érdem szerint apostola Krisztusnak, aki által Krisztus ekkora népet térített magához.
Ezért rendelkezésére bízzuk, hogy amint az isteni kegyelem őt tanítja, mindkét jogon
intézkedjék az egyházak betöltése felől a néppel együtt.«” 13
Az idézett szöveg tanúsága szerint Hartvik — a 120. krónikafejezet szerzőjétől
eltérően — egyáltalán nem törek'»'*4»** ? p?p?t Urot-psyteni István királlyá ^
tágabb értelemben szerepét tagadni a magvar királykoronázással kapcsolatban,
hanem a magyar koronát kifejezetten a Szentszéktől származtatta, a magyar király
számos fontos jogosítványával egyetemben.
Hartvik felfogása a magyar királynak a szentszékhezjésj-császárhoz^ való
viszonyáról, hozzájuk viszonyított heiyzetéröl~es jógáiról akkor állhat előttünk
"vHagösanjlia a bemutatott legendarészletet összevetjük megállapítható forrásaival,
valamint a császárság jogait rögzítő, a maguk korában jól ismert (koholt vagy valódi)
pápai dokumentumokkal, mint mércével.
Ilyen összehasonlítási alap XII. János pápának 962-ben, kevéssel Nagy Ottó
császárrá koronázása után kiadott oklevele', amely a.magdeburgi érsekség jogai vaL
foglalkozik. Eszerint Ottó „miután legyőzte az avar (= magyar) és számos más barbár
( = pogány) népet, ahhoz az egyetemes és legfőbb székhez járult, amelyet Isten
akaratából betöltünk, hogy Isten szentegyházának védelmére Szent Pétertől. . .
szolgálatunk közvetítésével a császári méltósághoz elnyerje a győzelem diadal-
koronáját.” „Mivel pedig annyi népet egyáltalán nem lehet egy főpásztor alatt
kormányozni, akarjuk és hatalmunk privilégiumával úgy intézkedünk, hogy a
mindazoktól a népektől származó jövedelmeket és tizedeket, amelyeket az említett
kegyes császár keresztelt meg, vagy ő és azonos nevű fia, a király, és utódaik Isten
segítségével meg fognak keresztelni, legyen hatalma neki is és utódainak is szétosztani
és odarendelni a magdeburgi, merseburgi, vagy bármely más, leendő egyházmegyének,
ahogyan akarják. . . Amikor pedig majd a mindenható Isten említett szolgája, a
legyőzhetetlen császár által, valamint fia, a király és utódaik által a szlávok szomszéd
népét Krisztus hitének követésére vezérelte, akarjuk, hogy ők erre alkalmas helyeken,
ahogyan majd megfelel, létesítsenek püspökségeket.. . ” 14
XII. János és Hartvik szövegének összehasonlítása azt mutatja, hogy bennük a
császárság és magyar királyság alapítása határozottan párhuzamban áll, a pápa
mindkét aktusnál azonos szerepet kap. Ez a beállítás a magyar királyság alapításának
jelentőségét a császárságéhoz igyekszik közelíteni. Asztrik az István részére való
koronakérést szinte a 962. évi pápai oklevél megfelelő részleteinek kivonatával
indokolja. Alapvető fontossága van annak, hogy Hartvik szerint Magyarországon
István műve mindaz a térítő tevékenység, amelyet a pápai oklevél a „szlávokkal”
kapcsolatban Ottónak, fiának és utódaiknak részben már elvégzett, részben még

13 SRH II. 411—414. — Szent István apostoli követ voltáról 1. VÁCZY, 1935. i. v. részek.
14Idézi Keller 1964. 365.
176. jegyzet és Schlesinger, 1963. I. 276.

1 5 Gcrics József 225

megoldandó feladatává nyilvánít. István tehát Hartviknál mind a „hitetlenek” feletti
győzelmével, mind térítésükkel ..császári” funkciót látott el. Kiemelkedő az a
megfelelés is, hogy a Hartvik-legendában István mar megszervezte a püspökségeket és
Esztergomot érseki székhellyé tette, amikor a pápától koronát és egyházszervezéséhez
utólagos szentesítést kért, vagyis országában önállóan tette meg azt, amire a császár
előzetesen kapott felhatalmazást a pápától.
A XII. János magdeburgi érsekségre vonatkozó oklevele és a Hartvik-szerkesztette
István-életrajz közti párhuzamok alapján lehetséges, hogy Hartvik • ennek az
nlf|pvp|npif a? ismeretében Írhatta a legendát. A magdeburgi oklevél ismeretének és
felhasználásának lehetősége különösen nagy nyomatékot kaphat abban az esetben, ha
helyes Tóth Zoltánnak és Csóka Lajosnak az a következtetése, hogy Hartvik
Magyarországra jövetele előtt az 1080-as években Magdeburg érseke volt,15 tehát
bőven volt alkalma XII. János oklevelével székhelyén megismerkedni. Ha történetesen
Hartvik mindezeket nem XII. János 962. évi oklevelének ismeretében irta, akkor ez a
körülmény csak hangsúlyosabbá teszi az István és a császár funkciói közt pusztán
közismertségük alapján vont párhuzam szándékosságát és célzatosságát.
Motívumtörténeti szempontból mind a császárkoronázásra vonatkozó oklevélnek,
mind Hartvik érvelésének közös alapja az az ősi egyházi felfogás, amelyet Sevillai
Isidorus igy fogalmazott meg: „a korona diadaljelvény, azaz a királyi méltóság jele,
amelyet a királyok fejére tesznek ( Corona insigne victoriae sive regii honoris signum,
quae in capita regum ponitur)."
Az István részére állítólag küldött előviteli kereszt (crux anteferenda regi)
valószínűleg szintén királlyá avatása és a császárkoronázás közti párhuzamot van
hivatva erősíteni. A P. E. Schramm által a l l . századra keltezett „száli császár-ordo”
szerint ti. a koronázási ünnepségek alkalmával a pápá jobbról, a milánói érsek balról
támogatja a császárt, s ilyenkor „imperatorem ante portatur crux".16
Hartviknak (és Kálmánnak) a császárral és a pápával szembeni viszonyra
vonatkozó felfogása egyszerre tűnik ki abból a meghatalmazásból, hogy István
mindkét jogon intézkedjék (utroque iure) az egyházak betöltése felöl a néppel
egyetemben, mégpedig úgy, „amint erre az isteni kegyelem tanítja”.
Hasonlítsuk össze ezt a terminológiát és felhatalmazást a IV. H enrik. és a
gregoriánus reformerek közti küzdelem dokumentumaival.
A „két jog ( ius utrumque)'' fogalmát a Hartvik által is használt jelentésben Ferrarai
Wido, IV. Henrik híve tette ismertté abban az antigregoriánus vitairatában, amely
közvetlenül VII. Gergely halála után jelent meg. Eszerint „minden püspöknek kétféle
jogot adományoznak: az egyik a lelki vagy isteni, a másik az evilági. . . (duó siquidem
iuraconcedunturepiscopisomnibusspirituálé veidivinum, aliudsaeculare. . . ) Mindazt
ui. ami a püspöki méltóságban lelki vonatkozás, a Szentlélek adományozza, bár
püspök szolgálatának közvetítésével. Az evilági bírói jogosítványokat és mindent,

15 T ö m , 1942. 115— 120., Csóka, 1967. 155. és lek.

16Schramm, 1937. 394.

226
 /

amit a föld urakodói és világiak adnak az egyháznak, mint pl. a curtisok, prédiumok és
minden r e g a lia .s a e c u la r iá nak nevezik, mint világiak által adományozottakat.” 17
A Hartviknál feltűnő „mindkét jog (ius utrumque)” fogalompár tehát eredetében
mindenesetre antigregoriánus.
Annak kimódolásában, hogy István utroque iure pápai felhatalmazás alapján
intézkedhetett a hazai egyházak betöltéséről, Hartvik a császár javára szóló, nevezetes
antigregoriánus hamisítványok példáját követte. Az 1080-as évek elején ui. Ravenná-
ban privilégiumokat koholtak I. Hadrianus és VIII. Leó pápa nevére.
Az állítólagos Hadrianum szerint Nagy Károly a pápa felhívására elfoglalta Páviát
a longobardoktól, királyukat pedig fogolyként Rómába vitte. Ezért „Hadrianus pápa
és a lateráni zsinat átadta Károlynak a pápaválasztásnak és az apostoli szék betöltése
felől való intézkedésnek a jogát és hatalmát (ius et potestatem eligendi pontificem et
ordinandi apostolicam sedem ). . . Elrendelte ezen kívül, hogy az egyes provinciákban
az érsekek és püspökök tőle (Károlytól) részesüljenek invesztitúrában, és senki ne
szenteljen püspökké olyasvalakit, akit a király nem hagyott jóvá és nem invesztiált.”
A VIII. Leó nevére szóló Privilégium minus szerint Hadrianus példáját követve, Leó
is megadta „I. Ottó német királynak és az itáliai királyságban őt követő utódoknak” a
pápa, az érsekek és püspökök kinevezésének jogát: „Ha valakit a papság és a nép
püspökké választ, csak akkor szenteljék fel, ha a fent említett király hozzájárul és
invesztitúrában részesíti.” VIII. Leó Privilégium maiusa azt a gregoriánus szem­
pontból tűrhetetlen elvet tartalmazza, hogy „aki püspökséget kíván, tőle (a királytól)
nyerje el tisztelettel a gyűrűt és a pásztorbotot”.18
összevetve azokat a kiváltságokat, amelyeket a magyar királynak „mindkét jogon”
Hartvik, a német királynak pedig a bemutatott ravennai hamisítványok adnak a pápa
nevében, azt kell mondanunk, hogy Hartvik eljárása tökéletesen megfelel a ravennai
hamisítványok koholójáénak. A pápakinevezés császári előjogától eltekintve ti.
Magyarország területén ugyanazokat a jogokat adatja meg a pápával Istvánnak, mint
amelyekben állítólag Nagy Károly és Nagy Ottó részesült. A ravennai hamisítványok
szellemével való megegyezés magyarázatául elegendő azokra a szoros kapcsolatokra
hivatkozni, amelyek Szent László uralmának vége felé a magyar udvar és IV. Henrik
közt fennálltak.
A Róma által elvitatott jogoknak a király részére^yajó megmentését másként nem
lehetett megkísérelni, mint pápai kiváltság álruhájába rejtve. A ravennai hamisítvá­
nyok szeiiemében^jöpIag^koi^riiéir^szeflcesztettT^intoíagos privilégium meg­
szerzését pedig a VII. Gergely és II. Orbán által is hangsúlyozott pápai koronaküldés
történetéhez fűzve terjeszthették a Szentszék elé az elismertetés reményében. Erre
éppen II. Orbán levele buzdította Kálmánt: ha azzal a hódolattal fordul a pápához,
mint hajdan István, és hűségén állhatatosan megmarad, akkor ő is megkaphatja

17Ullmann, 1960. 592.135. jegyzet.

'■ MGH Const. 1. 659—660., 666. és 673.

15* 227
 mindazokat a jogokat (,,quicquid honoris el quicquid dignitatis”), mint István.19
Hartvik előadta tehát, mire hatalmazta fel (Kálmán szerint és őszerinte) Istvánt annak
idején az akkori pápa.
A ravennai oklevelekéhez hasonló érveléssel Hartvik a legcélravezetőbb megoldást
választotta. Hitelük ui. annyira vitán felül állt, hogy a Hadrianum bekerült az 1112-
ben meghalt Sigebertus Gemblacensis Chronographiájába, valamint a Privilégium
mirtusszal együtt az 1117-ben meghalt Chartres-i Ivó Panormiójába, azaz Hartvik és
Kálmán kortársainak müveibe, majd a 12. század közepén Gratianus Deere túrnába (C.
22, D. 63 és C. 23, D. 63) is. Ez az elterjedtség nagyban fokozza a Hadrianum és a
Privilégium minus magyarországi ismertségének valószínűségét is.
Hartvik tehát pápai felhatalmazásra hivatkozva, különféle, a császár által is
gyakorolt és igényelt jogokat tulajdonított István királynak, olyanokat, amelyeket a
császár pártja koholt pápai kiváltságokkal volt kénytelen támogatni. A gregoriánus
alapelvekkel gyökeresen ellentétesek voltak. Mi bátoríthatta mégis Kálmánt és
Hartvikot arra, hogy olyanjogoknak Istváin részére való adom X nyoSát próbálja-
elismertetni a Szentszékkel, amelvekeJa cságzártnl k m>>gtagaHtal-9 \ váTlalkozas neffí'
lehetett eleve teljesen reménytelen, hiszen különben megkísérelni sem lett volna
érdemes.
Hartvik nagyon érdekes és a korabeli kanonisztika szempontjából is kifogástalan
mintát talált. Forrását kétségtelenül meg lehet jelölni a hispániai gótok katolizálásával
foglalkozó, 589. évi III. toledói zsinat anyagában és az I. (Nagy Szent) Gergely pápa
ugyanerről szóló levelében. Ezeket a dokumentumokat a maguk egészében tartalmaz­
za a nagytekintélyű pseudo-isidorusi kánongyűjtemény, ami önmagában is érthetővé
teszi, hogyan jutott hozzájuk Hartvik.
A zsinatot 589-ben Rekkared nyugati gót király hívatta össze abból az alkalomból,
hogy ő maga és egész birodalma áttért az ariánizmusról a katolicizmusra és letették a
katolikus hitvallást. „Ezeket a nemes népeket, szent atyák, amelyeket mi tettünk az Úr
kincsévé, az örök Istennek a ti kezetek által ajánlom fel engesztelő áldozatul. . . Amint
tfsten akaratából a mi dolgunk volt, hogy ezeket a népeket Krisztus egyházával
egységre vezéreljük, úgy a ti tanításotok feladata őket a katolikus hittételekre oktatni,
hogy mindenestől az igaz hit ismeretében okulva, képesek legyenek a vészes eretnekség
tévelygését szilárdan elvetni”, írta a király a püspököknek.20 A zsinat végzéseit
megerősítve, ismét kijelenti: „az isteni igazság sugalmazta elménknek, hogy a hit és az
egyházi fegyelem megújítása végett rendeljük felségünk elé Hispánia minden
püspökét. . . Megparancsolja tehát hatalmunk minden embernek, aki királyi
hatalmunk alá tartozik, hogy senkinek ne legyen szabad megvetni, és ne merészelje
semmibe venni a z t . . . , amit ezen a szent zsinaton határoztak. A fejezetek pedig,
amelyeket elménk helyesel, a fegyelemnek megfelelnek és a zsinaton összeállítottak,
ezek. . . ”21 Röviden szólva: a zsinati anyag tanúsága szerint Rekkared úgy volt
,'1Századok, 1906. 406.
20 H inschius, 1863. 355.
21 H inschius, 1863. 361.

228
 úttörője a gótok katolizálásának, mint István Hartviknál a magyarság keresztény
vallásra térésének.
A Collectio Pseudoisidoriana az „egyház szabadságának” védelmezői előtt
korlátlan tekintélyt élvezett. Az 1050-es években Humbertus de Silva Candidának
szolgáltatta a legbővebb forrásanyagot az uralkodó egyházfősége, a laikus invesztitúra
és a magánegyház elleni támadáshoz. Kánonjaira szívesen támaszkodott maga VII.
Gergely is. A 11. századi kánongyűjtemények szerkesztői szintén teljesen megbíztak
benne, „a pápai igényeknek ebben a pantheonjában”.22
Hartvik az István történetének zsinórmértékévé tehető mintát ebbep a keretben
találta meg, amelyet szigorúan gregoriánus álláspont sem kifogásolhatott. Ez a keret
azután kanonizálta a gót királynak gregoriánus szempontból éppen nem kívánatos, de
le nem tagadható egyházfői szerepét.
A szövegszerű bizonyítékot arra, hogy Hartvik forrásul használta a tolédói
dokumentumot, főként a zsinatnak Rekkared érdemeit méltató akklamációja
szolgáltatja, amelyet kiegészít I. Gergely pápának a gót királyhoz küldött levele.
Az akklamáció szerint: „Dicsőség Urunknak, Jézus Krisztusnak, aki ilyen nemes
népet kapcsolt az igaz hit egységébe. . . Ki kap örökkévaló koronát Istentől, ha nem a
valódi igazhívő Rekkared király?... Új népek meghódítója ő az egyházban, és
valóban apostol érdemét nyelje el, aki apostol feladatát teljesítette.”
I. Gergely pápának Rekkaredhez intézett válaszlevele a szempontunkból különösen
érdekes, következő részleteket tartalmazza: „Tétlen semmittevésem gyötör akkor
engem, a restet és mihasznát, amikor a királyok a telkeknek az ég kincstárába
gyűjtésén buzgólkodnak. Mit fogok hát mondhatni a félelmes ítéletkor, amikor eljön a
Bíró, ha üres kézzel érkezem oda, ahová felséged azoknak a híveknek a seregeit hozza
magával, akiket most vezérelt az odaadó és kitartó igehirdetéssel az igaz hit
kegyelmére.. . Kis kulcsot küldünk Szent Péter apostol szentséges teste mellől.. .
bilincséből való vas van belefoglalva. . . Keresztet is adtunk eme levél vivőjének, hogy
vigye el számotokra, benne az Úr keresztjének fájából is van.”
A Hartvik-legendával fennálló szövegkapcsolat szemléltetésére bemutatjuk a
legenda, a zsinati dokumentum és a pápai levél idevágó részletét latinul.

H a rtvik G erg ely levele

. . .Regio dignaretur ipsum (Stephanum) diademate
roborare, ut eo fultus honore cep ta per dei gratiam
posset solidius stabilité. . . Pape per visum domini
nuira u s . . . dixit: .......C oronam . . . s ib i... cum
regni gloria pro vite sue meritis scito d e b eri..
Asericus . . . insignia postulavit indicans eum di-
gnum fore tali honore et dignitate, qui plures gentes
per dei adiutorium sibi subiugasset et multos
Clavem vero parvulam a sacratissimo beati Petri
apostoli corpore. . . transmisimus in qua inest
ferrum e catenis inclusum. . . C ru c e m q u o q u e latori
praesentium d e d im u s vobis o ffe ren d a m in qua li­
gnum dominicae crucis inest. . . piger ego et inutilis
tunc inerti otio torqueor, quando in animarum
congregationibus pro lucro codestis patriae reges
élaborant. Quid itaque ego in illo tremendo examine

» U llmann, 1960. 389. és 524.

229
infideles per suam potentiam ad dominum conver­
tí sset . . . Rom anus pontifex. . . c ru cem insuper
a n te fe re n d a m reg i velut in signum apostolatus m isil,
„ego” inquiens „sum a p o s to lia ts , Ule vero m é rito
C h ris ti a p o sto lu s, per quem ta n tu m sib i po p u lu m
C h ristu s c o n v e r tir .11
iudici venienti dicturus sum, si tunc illic vacuus
venero, ubi tua excellentia gregcs post se fidelium
dúcét, quos modo ad verae üdéi gratiam per
stúdiósam et continuam praedicationem traxit.232425
Z s in a ti a k k la m á c ió -
Glória domino nostro Jesu C h risto q u i lá m U lustrem
g e n te m u n i t a t i jidei verae copulavit. . . Cui a deo
aetem a corona nisi verő orthodojto Recaredo
regi. . . Ip se n o v a n tm p le b iu m in ecclesia conquisitor,
ipse m e re a tu r vera ciler a p o s to lia m m eritu m , q u i
a p o s to lia m im p le v it o ffic iu m .11

A Hartvik-legenda itt bemutatott részletének a Pseudo-Isidorus gót vonatkozású

szövegeitől való függése még határozottabban kitűnik, ha idézzük a Hartvik-
legendának azt a másik helyét, amely Istvánt szintén az ország apostolának Írja:
„Merítő igitur infra terminos sue dominationis nőmén adeptus apostoli."
Ezt a mondatot Hartvik szövegkörnyezetével együtt másik forrásból, István
Nagyobb Legendájából vette.26
Belőle az az általánosabb tanulság is meríthető, hogy a más-más forrásból való
átvételek ugyanazon a művön belül is jól megkülönböztethetők különféle eredetük
szerint, hasonló hangzásuk ellenére.
Ezért annál bizonyosabban állapíthatjuk meg, hogy az István apostol mivoltáról
szóló két mondatot Hartvik két különféle forrásból merítette, s apostolságának
királyságával kapcsolatos említése a Pseudo-Isidorus szövegein alapul.
A pápai koronaküldés és a vele összefüggő állítólagos felhatalmazások történetének
elemzéséből kitűnik, hogy a pápa Hartvik szerint nem új jogállapotot teremtett, hanem
voltaképpen fennálló helyzetet szentesitett: egyszerre ismerte el István apostol és király
voltát, mégpedig Istentől látomásban kapott utasításra. Hartviknál István apostol és
király mivolta a legszorosabban, bensőleg függ össze egymással. Gondolatmenete
szerint az egyik a másik nélkül nem lehet meg. A legendában Istvánt még
fejedelemként végzett térítő, tehát apostolkodó és egyházszervező, azaz apostoli jogú
tevékenysége teszi érdemessé a királyi méltóságra. Királyságának elismerésével a pápa
jóváhagyta apostolkodását és apostoljogát. Érveléséből Hartvik elkerülhetetlenné
tette azt a következtetést, hogy királlyá avatása után és alapján István még inkább
rendelkezett azokkal az apostoljogokkal, amelyeket fejedelemként ténylegesen
amúgy is gyakorolt. Ebben a beállításban a pápa István apostolságát nemcsak
apostolkodó, hanem apostol jogaival felruházott király szerepének értelmében is
elismerte. „Az apostol feladatának betöltése” képesített az „apostol érdemének

23 SRH II. 413— 414.

24 H inschius, 1863. 735. és 734.
25 H inschius, 1863. 356.
24 A m ondat Hartviknál SRH II. 419., a L eg e n d a M a io r b a n SRH II. 386.

230
elnyerésére”. Ennek az utóbbi körülménynek a kézzelfogható jele, a signum
apostolatum, az előviteli kereszt lett.
Hartvik számára ehhez az ábrázoláshoz a toledói akklamáció mellett nem kis
bátorítást adhatott I. Gergely levelének az a része, amely szerint a gót király a pápától
kulcs és kereszt alakú ereklyetartókat kapott. A pápától adott kulcsot Hartvik— némi
csűrés-csavarás árán — annak jeléül is magyarázhatta, hogy I. Gergely Rekkaredet
ilyen módon a kulcsok jellegzetesen apostoli hatalmában részeltette. Ezen az alapon a
magyar király igényelt apostoljogainak pápai szentesítését célzó érveléshez kánoni
szövegben találhatott kiindulópontot, sőt precedenst.
Hartvik részére a pápai követek előviteli keresztjének és a császár (király) előtt vitt
keresztnek az azonosítása, szándékos „összekeverése” volt a gondolati előfeltétele
annak, hogy kimódolja: István számára apostolságának jeléül a pápa előviteli
keresztet küldött. Ehhez a lépéshez szintén I. Gergely leveléből merített ösztönzést,
mert ebben olvasott a pápa által kulcs társaságában királynak küldött keresztről.
Fontos példát mutatott végül az akklamáció, a kánoni szöveg Hartviknak arra is, hogy
István hittérítő érdemének fokozására alaposan felértékelje, tantus populusnak
nyilvánítsa a pogány magyarságot.
Ennek megállapításával végére jutottunk annak a szemlének, amelyet az „apostoli
királyság” Hartvik-fogalmazta elméletének java forrásai felett tartottunk. Hartvik
elméletének kettős célját állapíthattuk meg: a császárság és a magyar királyság közt
mind keletkezés, mind funkció szempontjából a megfelelés és párhuzamosság lehető
teljességét akarta bemutatni, ezenkívül — formai engedményt téve a gregoriánus
követelményeknek — a libertás ecclesiae hívei előtt korszerű érveléssel igyekezett
fenntartani a magyar királynak az egyházzal kapcsolatos, olyan jogait, amelyek — a
lényeget tekintve — a gregorianizmus előtti, régi királyeszmény elemei és a
gregorianizmus támadásának céltáblái voltak.
Hartvik erőfeszítése a magyar király apostoli (követi) jogának elismertetéséért azt
mindenesetre elérte, hogy ez a jog Európa-szerte ismert lett és precedensül szolgált II.
Henrik angol király részére hasonló jog követeléséhez.27
Hartvik István-életrajza az utókorra igen nagy befolyással volt. Szertartási
lectióként az utroque iure szavak kiiktatásával III. Ince pápa hagyta jóvá. Fel-
használását az ellentétes törekvésű utódok kezén az jellemzi, hogy heterogén elemei
közül, amelyeket Hartvik konstrukciója tartott egységben, ki-ki a számára éppen
megfelelőt ragadta ki és hangsúlyozta.17

17Gyömfy , 1970. 153.

231
 2. „AZOK KEREKEDTEK FELÜL, AKIKET A FRANCIA
EGYHÁZ . . . TÁMOGATOTT”

A 12. század közepe táján a német-római birodalomból régen nem tapasztalt, nagy
veszély fenyegette a vele határos államok, köztük a magyar királyság önállóságát. A
császárság hatalmát és terjeszkedési kedvét világuralmi törekvés ideológiája ragyogta
i
be. Barbarossa újveretű, „teuton” hévvel vállalta Nagy Károly és Nagy Ottó,
Augustus és Justinianus örökségét, a római egyház advocatusaként Karolirig- és Ottói
hatalommal kívánt fellépni a pápai szék betöltésénél, udvarának római jogot ismerő
elméi pedig imperialis auctoritasl, császári főhatalmat tulajdonítottak neki az egyes
országok királyai felett, akiket legfeljebb birodalmi helytartóknak tekintettek. Ezt
elméletileg a legjobban a hódításnak a római jogból merített címe szentesitette. A
római jogot Barbarossa forma szerint is birodalma élő jogának nyilvánította, és az
ókori imperátorok utódaként saját törvényeit besoroltatta a Corpus Juris Civilisbe,
Justinianus törvénykönyvébe.
Barbarossa és tanácsadói az imperialis auctoritasl nagyon komolyan vették,
nemcsak hangzatos jelszónak, és igyekeztek is érvényesíteni főhűbérúri fennhatóság
alakjában egy-egy szomszédos országgal szemben. Alkalmat erre az illető állam
trónviszályai nyújtottak, s az a birodalom részére nagyon előnyös gyakorlat, hogy a
trónkövetelők szívesen kérték a császár segítségét és döntőbíráskodását. A császár
ugyanígy „saját hatáskörben” akart dönteni advocatuskénl vita esetén a római
püspöki szék betöltéséről is.
A császári főhűbéruraságtól vagy annak igényétől veszélyeztetett ország önállósága
nemegyszer következetesebb védőt talált a Barbarossával makacsul szembeszálló
főpapjában, mint királyában és szinte természetes szövetségest a pápaságban. Európai
nevezetességű, már tárgyalt, de felidézendő példája ennek Dánia.
A dán trónkövetelők vitáját ui. 1152-ben döntötte el Barbarossa. ítéletének mindkét
l
fél alávetette magát. A „pernyertes” a királyságot hűbérbe vette Frigyestől, s végűi
kardhordozói szolgálatot teljesített hűbérurának. A Rőtszakállú védencét azonban
Lund francia földön iskolázott érsekének, Eskünek a közreműködésével ismételten
elűzték. Eskü testestől-lelkestől IV. Hadrianusnak, majd III. Sándor pápának, a
Rőtszakállú ellenlábasainak híve volt. Megszilárdította Rómában egyháztartományá­
nak önállóságát, amelyet a birodalmi hamburg-brémai érseki szék fennhatósági
- H
igényei jelentősen veszélyeztettek. Eskü ilyen módon is hozzá akart járulni Dánia
függetlenségéhez. Hangoztatta, hogy Dánia nagyságáért és a dán egyház felmagasztal-
tatásáért („D anid regni honorem et Danicae ecclesiae exaltacionem ”) szívesen szenved
börtönt is Barbarossától. Annál súlyosabb csapás volt Eskü számára, hogy
pártfogoltja a Barbarossa védencén avatott győzelem után szintén a császár hűbérese
lett, sőt III. Sándor ellenében a Frigyes által támogatott IV. Viktor ellenpápához
csatlakozott. Eskü ezért hat évre számkivetésbe ment. Eskü nem érte meg
törekvéseinek 1182-ben beteljesedett diadalát. Ekkor ui. utóda, Absolon érsek
határozottan elutasította a hűbéri hódolást, amelyet Frigyes követelt a dán királytól.

232
 Eljárását Absolon azzal indokolta, hogy királyának ugyanolyan joga van az
uralkodásra, mint a császárnak, és ugyanazzal a libertasszál kormányozza Dániát,
mint Frigyes a római birodalmat.
Magyarországon II. Géza királynak kellett szembenéznie — Freisingi Ottó, illetve
Rahewin tudósítása szerint — két olyan trónkövetelővel is, aki — mindegyik a maga
érdekében — az imperialis auctoritas beavatkozását kívánta. Az említett két
trónkövetelő tette tehát lehetővé, hogy a német uralkodó császári mivoltára alapozott,
lényeg szerint fennhatósági jogot kíséreljen meg érvényesíteni jelszóként magyarorszá­
gi ügyekben.28
Borics 1146-ban III. Komádtól kérte, hogy „segítsen rajta az imperialis auctoritas,
mint amelyre feladatként hárul, hogy oltalmába vegye az egész világot” . 1158-ban
István herceg arra hivatkozva fordult bátyja, II. Géza ellen sérelmei miatt
Barbarossához, mert „megtudta, hogy a római birodalom menedéke a világnak” .
Érdekében Frigyes el is járt Gézánál, kívánságának imperialis dignitasszal és
auctoritasszal adván nyomatékot. Géza és hívei azonban a királyi hatalom egységére
hivatkozva, elhárították Barbarossa közbelépését. Frigyes — Rahewin szerint —
formálisan ítélkezni kívánt volna a testvérek vitájában, azaz nagyjában hasonlóan
járni el, mint 1152-ben a dán trónkövetelők közt vagy 1157-ben a lengyel hercegek
trónvitájában, amelyet hadjárattal kikényszerített hódoltatással fejezett be. Magyar-
országra vonatkozó tervét azonban — a politikai célszerűséget belátva — elejtette,
mert itáliai hadjáratában szüksége volt Géza katonai támogatására.29
A magyar külpolitika útja azonban a Barbarossával való együttműködéstől néhány
év alatt a francia királlyal való szövetséghez és a Frigyessel szembenálló III. Sándor
pápa elismeréséhez vezetett. Ez a fordulat a kortárs Burchardus császári nótárius
szerint a Rőtszakállút haragos megjegyzésre késztette: »Hálát adok Istennek, hogy
tisztes módon veszítettem el a hitvány barátot.« Ezt pedig erre a regulásra értette.”
Géza politikájának erre az irányára, amely számára a császár híveinél a regulus
minősítést szerezte, minden bizonnyal a hazai főpapság, elsősorban pedig az
esztergomi érsekséget 1158 óta betöltő Lukács volt befolyással. Ő ugyanolyan irányba
vezette királyát, mint amilyenben Eskil szerette volna látni Dánia és Waldemár király
útját: a Barbarossával és IV. Viktorral való szakításhoz és III. Sándornak pápaként
való elismeréséhez.
Lukácsnak a magyar politikára gyakorolt befolyása és Eskil érsek törekvései fontos
politikai elhatározásokban igyekeztek érvényre juttatni olyan rokon meggyőződést és
olyan hasonló szempontokat, amelyek őket államuk és egyházuk érdekeinek
felismerésében, értelmezésében és a tennivalók megítélésében vezették.
Ilyen meggyőződésükhöz és belátásukhoz sokban hozzájárult franciaországi
iskolázásuk, ahol, francia földön, a pápa lelkiekben való egyetemes hatalmát a 12.
század számára korszerű módon hirdető teológiai felfogás létrejött. A birodalmi

2* Az egész kérdéshez M akk , 1978.

29 A lengyel eseményekről Bardach , 1964. 170.

233
 t

főpapság soraiból — aligha véletlenül — a szintén párizsi iskolázottságú Eberhard

salzburgi érsek foglalt állást III. Sándor ügye mellett, Gézával és Lukáccsal
kölcsönösen buzdítván egymást Sándor pápa támogatására. Nagy szerepe volt a
franciaországi képzésnek a Lukáccsal és Eskillel kortárs két angol: Walter Map és
John o f Salisbury már ismertetett felfogásának alakulásában. John a század
közepének talán legkiemelkedőbb elméjeként foglalt Írásba olyan gondolatokat,
amelyek mutatis mutandis Lukács és Eskil politikájában is felismerhető elemek.
Műveiben és leveleiben egyaránt megmutatkozik Frigyes német világuralmi törekvé­
sekként felfogott terveinek az a hatása, amely a francia földön vagy befolyások alatt
nevelkedett egyházi értelmiséget Európa-szerte annyira taszította. Ezt szemükben csak
betetőzte Barbarossának a pápasággal kapcsolatos politikája.
Alig kételkedhetünk abban, hogy Johanneshez hasonlóan minősitette Barbarossa
terveit és a pápasággal szembeni eljárását nemcsak Eskil, hanem Lukács érsek is,
főként a magyar politika fordulata után. Tanúsítja ezt II. Gézának a francia királyhoz
szövetségkötésükről írt levele, amely Barbarossát császár vagy római császár helyett a
korabeli antifridericianus szóhasználattal jellemzően német császárnak (imperator
Alamannorum) nevezte. A Lukácsnak tulajdonítható állásfoglalás ezenkívül koránt­
sem tekinthető egyedül rá jellemző felfogásnak, hanem rajta kívül más magyarországi
egyházi körök véleményének is. Tanúul szólíthatjuk erre a vele kortárs magyar
krónikást, akinek II. Géza korát feldolgozó műve 1152-ig áll rendelkezésünkre a
bővebb szövegekben. Ennek az írónak a jogász mivoltát és a korabeli magyar
m agistenk létét kifogástalanul bizonyítja egy, a fattyú Boricsra tett megjegyzése:
„Magistereink értelmezése szerint az egyház nem fogadja be a házasságtörésből
származó ivadékot.” Itt a korabeli egyházjognak a papszentelést törvénytelen
származás miatt tiltó, korántsem általános tételére hivatkozik, amely ószövetségi
tilalmon is alapult. Ugyanez a krónikás Jasomirgott Henrik hadjáratánál furor
Teutonicusí emleget, amelynek célja „egész Magyarország kiirtása” volt, visszaverését
pedig a magyarok Mária általi megsegítésének tulajdonította, a támadók maga­
tartását az eretnekéhez hasonlítva. III. Konrádnak a keresztes hadjárat alkalmával
történt átvonulásáról nem mulasztotta el megörökíteni „zsarnok rablóként” való
viselkedését, és kiáltó ellentétként jegyezte fel VII. Lajos francia király „Krisztus igaz
zarándokához méltó” lovagiasságát.
A krónikás eszerint már III. Konrád uralkodásának magyarországi vonatkozásait
is olyan felfogásban tárgyalta, amelynek legélesebb megnyilatkozásait Európa-szerte
Frigyes pápai politikája váltotta ki. Könnyen lehetséges, hogy ez az író már az 1160-as
évek benyomásai alatt ítélte meg így a Konrád idején történteket is. Egy azonban
bizonyos: a hang a Lukács érsekkel kortárs, tudós hazai klerikusoké, bennük Konrád
korának eseményei is a skizma idején Lukácsban támadt visszhangot keltették.
Legnagyobb befolyású csoportjukat, a püspököket Reicherspergi Gerhoh nevezte

234
elismerően viri litteratmak, jóllehet a magyarokat és királyukat barbárokként
megvetette.30
Anélkül, hogy elvi jelentőségű megnyilatkozásaikról számot adhatnánk, a magyar
állami függetlenség és önállóság 12. századi diplomatáinak tekinthetjük őket. Méltó
fejük és szellemi vezérük volt Lukács érsek, akinek tudását és készültségét a neki
tulajdonított, későbbi merevség ellenére is az egész korabeli Európa szine-java ismer­
te el.
III. Béla korában Franciaországból a Lukácsot értnél több évtizeddel újabb és
korszerűbb indítások hulláma jut el mindazokhoz, akik a magyar állam önállóságának
és királya szuverenitásának érdekében forgatták, ha kellett, tollúkat.
A két jog, a római és a hatása alá került egyházi jog művelése nagyot lépett előre a
12. században attól kezdve, hogy Gratianus megalkotta a római jogra is támaszkodó
Decretumk t. A római jog megszűnt a császár és jogászai kizárólagos fegyvertára lenni,
hanem kezdte jelentősen befolyásolni az akkori egyházi jogtudományt: Gratianus
művének feldolgozását és magyarázatát, de nagy hatással kezdett lenni az egyházi
bíróságok tevékenységére is. III. Lucius pápa ui. (1181— 1185) a római jogot az egyház
számára joghézag esetén kisegítő jogforrásnak ismerte el (X, 5, 32, 1), aminek
következtében a római jog mindenütt, ahol csak az egyház Európában alkalmazta,
közvetve hatással lehetett a világi jogéletre is, sőt fontos eszköz lett a világi uralkodók
szuverenitása és az országos jogok önállósága mellett küzdők kezében.
Közismert, hogy III. Béla franciaországi tanulmányútra küldött több magyar
klerikust, ők pedig tanítványi-mesteri kapcsolatba kerültek Stephanus Tomacen-
sisszel, Szent Genovéva apátjával. Arra azonban már kevéssé irányult a kutatás
figyelme, hogy Stephanus Tomacensis a maga korában nagy tekintélyű kommentáto­
ra volt Gratianus művének, s jogtudományi tevékenysége semmiképpen sem lehetett
hatástalan a vele érintkező magyar klerikusokra. III. Béla kora ezen kívül nevezetes
állomása a királyi kancellária fejlődésének és a királyi oklevélszerkezet megszilár­
dulásának. A királyi oklevéladás tehát évszázadokig őrzendő alapstruktúráját
körülbelül azonos időben vette fel azzal, hogy munkatársai pl. Stephanus Tomacen-
sisnél megismerkedhettek az egyházjog korszerű művelésével. A 12. század vége
emellett előestéje a hiteleshelyi írásbeliség kezdeteinek és az oklevelek világi nagyurak
által jogbiztosító eszközként való használatba vételének. Bárha oksági viszonyt nem
tehetünk fel a „két jog” ismeretének kezdetei és az Írásbeliség nagymértékű fejlődése
közt, ez utóbbi mégis a „két jog” ismeretének teijedése mellett történt, s tőle aligha
függetlenithető.
A 12. század vége felé korszerűen művelt egyházi jognak és segédtudományaként a
római jognak Magyarországra történt behatolása serkentően hatott azokra — és
számukra megoldandó kérdést tett fel — , akik a király környezetében, valamint
főpapjai közt és mellett az „ország és a király jogain” őrködtek.

30 L. minderre a forrásokkal együtt G erics, 1975. (Az államszuverenitás. . . ) 362—366. — Lukácsról

további irodalommal K ubinyi, 1975. 102— 105.

235
 Láttuk ui. már, milyen következtetéseket vontak a római és egyházi jog császárpárti
kommentátorai s maguk a Staufok abból, ha valamely államban a római jogot élő
jogként alkalmazták. Ez a jelenség az ő szemükben annak a bizonyítéka volt, hogy az
illető ország vagy vidék legalább de iure a római birodalomhoz tartozik. Székében
elterjedt felfogás szerint ui. a rómaiak jogukat az általuk meghódított területekre és
leigázott népekre egyszerűen ráerőltették, vagyis a római jog bevezetése és alkalmazá­
sa a római hódítás eredménye. Ennek elkerülhetetlen következményeként és
reakciójaként Európa számos országában az önálló jogot és államiságot, az uralkodó
szuverenitását az illető területnek a rómaiak hatalmából való kiragadására, a
rómaiaknak onnét fegyverrel való kiverésére alapozták. A rómaiak ellenében
végrehajtott honfoglalás és az illető nép semmiféle hódító által le nem győzött
mivoltának hangoztatása ezért lett számos ország középkori történetírásának és
jogtudatának egyetlen ősforrásból merített, közös alapmotívuma.
P. mester, akit III. Béla jegyzőjének tekintek, szükségszerűen szemben találta magát
— akár Stephanus Tomacensis tanítványaként már francia földön, akár az ő egykori
tanítványainak körében a magyar udvarban — a „két jog” alkalmazásából adódó,
ismertetett európai viták hullámaival, s munkájában állást is foglalt. Művének
megnyilatkozásai legalább közvetve kapcsolatban vannak III. Béla udvarának
nézeteivel akkor is, ha Béla halála után vagy másfél-két évtizeddel keletkezett. Magyar
őstörténetet írni — Anonymus (és 13. századi utódai) számára jogászi és politikai
feladat is volt.
Az a megállapítás, hogy „a szkíta genset egyetlen imperator sem igázta le”, a hajdan
a „rómaiak legelőjéül (pascua Romanorum)" szolgált Pannónia fegyverrel való
meghódításának és a még pogány ősök honfoglalásának részletezése jogilag nagyon is
fontos kijelentés a magyar állam, illetve király önállósága és egyetemes hatalmaknak
alá nem rendelt volta szempontjából.31
Anonymus indítékait jól mutatja a „rómaiak legelőjére” és Magyarország javaiból
való élősködésükre tett, sokat vitatott, a saját korában szinte napi politikai élű
megjegyzése. Politikai ellenfeleinek „rómaiakként” való kezelése és a Pannóniából
elűzött „rómaiakkal” való párhuzamba állításuk arról tanúskodik, hogy Anonymus
mindenestől a kor általános európai jogi fogalmaiban gondolkodott és fejezte ki
magát.32
Állást foglalt P. mester a magyar jog—római jog dolgában is. Előadása szerint Zolta
vezér idejében a rektorok feladata volt „a szokásjog alapján a perlekedők ügyeit és
vitáit elintézni” . A hely forrását Horváth János állapította meg Isidorusnál: „a
jogtudósok. . . megszerkesztve kiadták a ius civile institutióit, hogy a perlekedők
ügyeit és vitáit ezek alapján intézzék el.” Anonymus itt forrása használatának és a
maga jogfelfogásának egyaránt biztos ismertetőjegyét hagyta ránk: a 10. századi
magyar szokásjoggal helyettesítette forrásának a római jogra való hivatkozását. Ez jól

31 Az idézett részletek: SRH I. 36. és 46.

32 A „róm aiak legelőjéről” folyt vitát összefoglalta Kjustó, 1979. 50—51.

236
értékelhető állásfoglalás a hazai jog önállósága mellett, mégpedig kanonikus
fogalmazásban. Isidorusnak ezt a részletét ui. Gratianus Decretuma szintén tartalmaz­
za (c. 5, D. 2).33 P. mesternek a bizonyára Gratianus által közvetített forráshellyel való
bánásmódja kommentárral ér fel.
A hazai jog— római jog kérdése iránti érdeklődése egyaránt jól magyarázható akkor
is, ha 1200 körül, és akkor is, ha 1215 után írta művét. Az előbbi esetben ti. III. Béla
névtelen jegyzője Stephanus Tomacensisnek lehetett tanítványa, az utóbbi — azaz
1215 utáni működése — esetében pedig annak a IV. Iateráni zsinatot követő, Európa-
szerte megállapítható törvényhozási hullámnak a sodrában írta a gestát, amelytől
befolyásolva igyekezett rendezni a hazai társadalmi és pártharcok igényei szerint a
magyarországi feudális jogviszonyokat az 1222. évi Aranybulla. P. mester műve igen
sok vonatkozásban már a 13. század problematikáját tükrözi, a 13. századi
történetírók működésének nyitánya.

3. A M AGYAR KIRÁLY ÉS AZ AU C TO R IT A SIM P E R A N D I

A 13. SZÁZADBAN

A „két jog” magyarországi behatolásában és ismertté válásában fontos szerepe volt

az 1215. évi Iateráni zsinatnak és az ott meghirdetett egyházi reformpolitika Európa-
szerte elkezdett megvalósításának. Ez volt a kiindulópontja számos országban a világi
jogok zsinat utáni láncreakciószerű írásba foglalásának, annak a már tárgyalt
törvényhozási hullámnak, amelynek sodrában az Aranybullát is kiadták.
Az Aranybullán konkrét jogintézmény mutatja a római jog egyházi közvetítésű
hatását. Murarik Antal ezt a leánynegyedről bizonyította be. Érvelését meg lehet
erősíteni, a közvetítő forrás pedig, amely figyelmét elkerülte, közelebbről is
meghatározható.34
A leánynegyedet bevezető 4. cikkely legközelebbi rokonát és minden bizonnyal
mintáját Gratianusnak egyik Isidorustól átvett helyén jelölhetem meg, a c. 2, D. 6-ban.
Eszerint „ . . . Falcidius néptribunus törvényt hozott, hogy végrendeletében senki ne
hagyjon extraneusoknak többet, hanem csak annyit, hogy ¿ereseinek a negyedrész
megmaradjon.”
Az Aranybulla tehát közvetlen bizonyítéka a magyar jogfejlődést ért római-kánoni
hatásnak. Az Aranybullát ért római-kánoni hatás fő tényezőjére, a Szentszékkel való
kapcsolatra határozottan hivatkozik az a rendelkezése, hogy a Bulla szövegét küldjék
meg a pápának is, registrumába való bevezetés céljából.

33 P. mester szövege: „qui moderamine iuris consuetudinis dissidentium Utes contentionesque sopirent.”
(SRH I. 107.) A forrásul szolgált Isidoms-hely: „pradentes. . . institutiones civilis iuris compositas
ediderunt quibus dissidentium Utes contentionesque sopirent.” Idézi H orváth, 1963. 454.
« M urarik , 1938. 185— 186.

237
 Ezt a hatást önmagában is magyarázza az egyház korabeli közéleti és politikai
szerepe, ahogyan normái át- meg átjárták a jogéletnek szinte minden területét, a
nemzetközi kapcsolatoktól kezdve a mindennapi életmegnyilvánuiásokig.
Ebben az értelemben a „két jog” szükségszerű kerete volt a különféle helyi és
országos szokásjogok létezésének, fontos eszköze esetleges kodifikációjuknak, közös
nyelve és fogalmi alapja más-más jogvidékek államiságai közt az érintkezésnek és
vitáknak. Kategóriái nélkülözhetetlenek voltak az európai jogi gondolkodás számára,
az egyes országok politikai ideológiáját nagyban befolyásolta a „két jog” egy-egy új
áramlata.
A 13. században éppen ezért Magyarországon is nemcsak megmaradt, hanem
hatásában egyre erősödött a „két jog”-nak az a jelenléte, amelyet III. Béla idején a
dekretisztika testesített meg.
A „két jog” értői mind nagyobb számban tűnnek fel, tevékenységük pedig a század
folyamán egyre több nyomát hagyta a hazai kútfőkön, a jogélet különféle ágain,
törvényeken, okleveleken és krónikákon egyaránt. Ez kifogástalanul megállapítható
mindezeknek az emlékeknek á magyar jog önállóságára és a királyi hatalom
szuverenitására közvetve vagy közvetlenül vonatkozó kitételeiről is, amelyek tehát
magukévá teszik a P. mester által szintén vállalt feladatot, amint ezt a következőkben
megkíséreljük igazolni.
Elöljáróban a „két jog”-nak és értőinek szerepéről közvetlenül tanúskodó, két
forrásra hivatkozunk.
Cardinalis Hostiensis, a 13. század nagynevű kanonistája szerint Magyarország is
azok közé az országok közé tartozik, „amelyeket nem kormányoznak ugyan a római
jog szerint, noha tételeit mégis felhasználják, amikor saját szokásjoguk és statútumaik.
elégtelennek bizonyulnak”. Hostiensis tehát a civiljognak Magyarország világi
jogrendjében kisegítő (subsidiarius) forrásként való alkalmazásáról ad számot.
Sokszorosan igaz ez a kánonjoggal kapcsolatban, hiszen már II. András „közönséges
jognak (ius commune)" ismerte el.3S
A római és a kánonjog tudósait, akik a király szolgálatában vagy az egyház­
kormányzatban tevékenykedtek, erős jogászöntudat fűtötte, és alkalomadtán
valósággal ünnepelték érdemeiket. Ékes példája ennek az ünneplésnek az az 1273. évi
arenga, amely IV. László királynak Pál veszprémi prépost, doctor legum részére szóló
adománylevelét vezeti be: „Nagyon helyénvaló, hogy a szent királyi felség tüntesse ki
bőkezűségének adományaival a tudomány táplálékaival jóllakatott férfiakat, hogy
amikor országában tudományuk világitó tanításával kiirtván a bűnöket és plántálva
az erényt, a mennybolt fényeként ragyognak, mint mindörökre megmaradó csillagok,
igen sokakat taníthassanak az igazságosságra, a törvény ösvényén elűzve a hazugul
perlekedők gonoszságát. ( Amplitudini congruit sacrae regiae maiestatis viros doctrinae
dapibus refectos suae extollere munificentiae donativis, ut dum infra regni septa suae
luculenta scientiae doctrina extirpatis vitiis, plantando virtutes velut splendor fulserint15

15G erics, 1975. (Az államszuverenitás...) 353—354., Bónis, 1963. 189.

238
firmamenti, quasi stellae in perpetuas aetemitates mansuri per legitimos tramites
calumpniantium iniquitates expellentes ad iustitiam valeant plurimos erudire.)”36
Az arengát szerzője két elemből ötvözte: egyik része Justinianus Institutiómak
publicatiájából származik, a másik, terjedelmesebb rész pedig III. Honorius pápa
Super Speculam döntvényéből, amely eltiltja a római jog párizsi tanítását.
Az Institutiones publicatiójából ezt a mondatot alakította át: „A római császár ne
csak az ellenséggel vívott csatákban legyen győztes, hanem úgy is, hogy a törvény
ösvényein elűzi a hazugul perlekedők gonoszságait. (Princeps Romanus victor existat
non solum in hostilibus proeliis, séd etiam per legitimos tramites calumniantium
iniquitates expellens.)”
A pápai döntvény első fejezetéből (X, S, S, S) az arenga szövegezője ezt a részt
alakította át: „Küldjenek az egyházak prelátusai és a káptalanok a hittudomány
tanulmányozására néhány erre alkalmas személyt, akik Isten egyházában »a
mennybolt fényességeként ragyognak majd, amikor tudósok lettek« és akikből az
olyan tanárok bősége áll majd rendelkezésre, »akik mint örökké megmaradó csillagok,
igen sokakat taníthatnak az igazságra«. (Ab ecclesiarum prelatis et capitulis ad
theologicae professionis stúdium aliqui docibiles destinentur, qui cum docti fuerint in dei
ecclesia »velut splendor fulgeant firmamenti« ex quibus postmodum copia possit haberi
doctorum, »qui velut stellae in perpetuas aetemitates« mansuri »ad iustitiam« valeant
»plurimos erudire«.)”31
Előttünk áll az arengaszöveg két fő forrása. Belőlük kitűnik, hogy az oklevélíró a
jogtudósok feladatát részben a római császár egyik funkciójával azonosította, részben
az „országon belüli” szerepüket olyan bibliai szavakkal magasztalja, amelyek a pápai
dekretális szövegösszefüggésében eredetileg a teológusoknak az egyházon belüli
funkciójára vonatkoznak. Ez a körmönfont, alig észrevehető változtatás a pápai
döntvény Bibliából vett, egyetlen szavának, a iustitiának a kettős jelentésén alapul: a
Bibliában és a pápai döntvényben nem mükifejezésként, hanem általánosabb, inkább
teológiai szempontú „igazság” értelemben szerepel, amelyet a teológusok tanítanak.
Az oklevél azonban a iustitiá másik jelentését állítja előtérbe: az „igazságosság
tudományát”, a jogot, s igy az egész észrevétlenül a jogtudomány és a jogászok
magasztalásává alakult.
A Pál prépost részére (és talán általa) szövegezett arenga a magyarhoni jogászok
önkéntelen és ezért annál többet mondó megerősítő nyilatkozata Cardinalis
Hostiensis idézett ténymegállapítása mellett. Tanúsítja: hogyan értékelte Pál a
jogászoknak a rex és a regnum szolgálatában szerzett érdemeit, nyilván a saját és
kancelláriabeli kartársainak tapasztalatai alapján.
A későbbi, 13. századi krónikaíróink, az V. István-kori szerző és Kézai mester —
Anonymus nyomán járva— a magyar—hun őstörténet számos mozzanatát a római és

“ HO V. 52., G erics, 1975. (K rónikáink...) 309—310.

" A lúdláb idézőjelek (» «) közti szöveg Dániel könyve 12. fejezetének 3. verséből származó idézet, némi
változtatással.

239
 \

kánoni jog korukbeli alkalmazásával és értelmezésével kapcsolatos európai vitáktól

befolyásoltan örökítették meg. Ezeknek a szenvedélyes polémiáknak a tanulságai
húzódtak meg az olyan megállapítások mögött, hogy „a szkitákat egyetlen
imperiumnak sem vetették alá, még a macedónokénak sem” (bővebb krónikák),
továbbá „sem a római császárok, sem Nagy Sándor nem volt képes (Szkítiába)
behatolni, bár megkísérelték” (Kézai). Ilyen eszmei háttérrel szerkesztették a
pannóniai hun—magyar honfoglalás és a rómaiak Pannóniából fegyverrel való
elűzésének történetét, valamint az őshazából hozott lex Scythica fogalmát. Mindez
éppúgy, mint Anonymusnál, csak korszerűsítve, a magyar jog és államiság
önállóságának és a király szuverenitásának bizonyítását volt hivatva szolgálni.38
Az V. István-kori krónikás és Kézai konstrukcióira a magyar királyoknak olyan
fontos és ünnepélyes megnyilatkozásai is hatással lehettek, amelyek Magyarországot
részben a Szentszék világi hatalma alatt állónak, részben pedig — a tatárok elleni
segítség feltétele alatt — a birodalom hűbérének ismerték el.
Az előbbi nyilatkozatok: az 1233. évi beregi eskü és az 1279. évi kun cikkelyek pápai
legátusok befolyására történtek. Szent István Hartvik-legenda szerinti aktusainak
erősen hierokratikus magyarázatát adja mind a kettő. Az első a magyar királyoknak a
pápától kapott koronával megkoronázott Szent Istvántól való származását hangsú­
lyozza, a másik pedig kijelenti, hogy a magyar királyok Szent István által a római
egyháztól nyerték a koronát és az ország kormányzását.39
A II. Frigyesnek feltételhez kötötten tett hűbéreskü (homagii juramentum) súlyos
veszély volt a magyar király és országa függetlenségére. IV. Béla ezért IV. Ince
előadása szerint azt kérte — nyilván a pápa egyetemes lelki joghatósága alapján — ,
hogy gondoskodjék a pápa arról: ne támaszthasson a római birodalom sem a királlyal,
sem országával szemben az említett eskü címén semmiféle igényt („ne hac occasione in
te vei Regnum tuum possit a Romano Imperio aliquid in posterűm vendicari"). A pápa
1245. augusztus 21-én kinyilvánította, hogy a szóban forgó hűségeskü címén sem
Bélával, sem utódaival, sem regnumával szemben senki nem támaszthat jogigényt,
mert Frigyes nem jött Béla segitségére, és így nem teljesítette a hűségeskü
alapfeltételét.40
Az V. István-kori krónikás a szkíták semmiféle imperium által meg nem hódoltatott
mivoltáról és a honfoglalásról jogot tudó emberként írt. Jogi műveltségének egyik
fontos bizonyítéka művében a Liber Extra címszerű idézése.41 Nem kevésbé érdekes,
hogy előadásában az augsburgi vereség után halálra ítélt Lehel vezér szavai a
kalandozó magyarok „Isten ostora” szerepéről és éppen elszenvedett vereségéről
Gratianus egyik részletén alapulnak.4231

31 Az idézett részletek: SRH I. 254., 146., 149. és k. A „szkíta törvény” : 148. old. ■I
" Baktoniek, 1936. 370. !
40T heiner, 1859.1. 199—200.
41 SRH I. 465. — Felhívtam rá a figyelmet: Történelmi Szemle 1966. 8.
42 „Nos sumus ultio summi Dei ab ípso vobis in flagellum destinati, tunc enim per vos captivamur et
occidimur, cum persequi vos cessamus.” SRH I. 309. — Forrása: „Si ea, de quibus vehementer Deus

240
 Ez a krónikás bizonyára osztotta egyik kortársának, Sükösd mesternek királyuk,
V. István sacra regia maiestasára vonatkozó véleményét. Nézetüket befolyásolhatták a
II. Frigyes hagyományait is őrző nápolyi— szicíliai királyság viszonyairól szerzett
ismereteik, amelyekhez V. István és az Anjouk családi kapcsolatai révén juthattak.43
Kézai munkájának több részlete is kiemelendő nyilt vagy rejtett államjogi
vonatkozásai miatt. Művében ő a szkíták le nem igázott mivoltán túl a korabeli
jogtudomány másik gyakori érvét is alkalmazta a hunok, illetve Attila szuverenitásá­
nak igazolására.
Előadása szerint ui. a hun nép hadiszervezetben élt, és Attilát more Romano
választotta királlyá.44
A hadinép more Romano való királyválasztásának motívuma Gratianus egyik
megjegyzésére vezethető vissza, amely viszont Hieronymustól származik: „ . . .exerci-
tus focit imperatorem” (c. 24, D. 93). A hadsereg uralkodóválasztását Theoderick
norvég szerzetes nevezte először mos Romanusnak 1160—70 körül a norvég királyok
történetében. Őket szerinte ugyanúgy választották meg. A 12. század végén Richardus
Anglicus a császár és a királyok egyenrangúságának bizonyítékaként hivatkozott arra,
hogy „a császárt éppúgy a hadsereg választja, mint a királyt”. Ugyanebben az
értelemben használta a mos Romanust a luccai Tolomeo 1281-ben írt művében
(Determinado Compendiosa de Jurisdictione Impertí). Andreas de Isernia és Cardinalis
Hostiensis korabeli vitájának tanulságai szerint valamely nép rómaiaktól való
függetlenségének és a király hatalma teljességének jele volt, ha a nép úgy ruházza a
hatalmat uralkodójára, mint a rómaiak a császárra.45
Kézainál tehát Attila „római módon” történt megválasztásának egyik lényeges
mondanivalója annak bizonyítása, hogy a magyarok elődei, a hunok, az őskorban is
szuverén uralkodót állítottak maguk fölé római módon, de a rómaiaktól függetlenül.
Simon mester azonban nemcsak a mondái, pogány őskorban foglalt állást a hunok
(azaz magyarok) szuverenitása mellett. Szent István és II. Szilveszter kapcsolatait ui. a
13. századi, említett pápai magyarázatoktól merőben eltérően interpretálta: a Hartvik-
legendából azokat a mozzanatokat ragadta ki, amelyek hangsúlyozzák, hogy a pápa
teljesen István belátására bízta a magyar egyházak szervezését. Ez az eljárás tehát a
Szentszék intencióival ellentétes momentumot hangsúlyozott és következtetést sugallt,
Kun László Szent István családjából való származásának a pápai buzdításokban és
szemrehányásokban váltig hangoztatott ténye alapján. Ez a sugalmazott következ­
tetés az volt, hogy Kun Lászlót nyilvánvalóan megilletné mindaz a jog, amelyet az eléje
a pápa által példaképül állított szent ős élvezett, de legalábbis a magyar királynak az az

ofienditur, insequi vei ulcisci differimus, ad irasccndum utique divinitatis patientiam provocamus.” C.23
qu.4 c.50.
43 Sükösd oklevelének kiadása: Reg. Arp. 2208. sz. — A nápolyi—szicíliai kapcsolatról: Bónis , 1958.,
MAlyusz , 1971. (Az V. István-kori gesta), Szűcs, 1973. 836. és k.
44 SRH I. 147. és 150. old. — Kézairól összefoglalóan újabban Szűcs, 1973.
45 G erjcs, 1975. (K ró n ik áin k .. . ) 316.1
6

16 Gcria József 241

egyházi javadalomadományozási joga, amelyet itteni szereplése alkalmával Fülöp
pápai legátus éppen nem tartott tiszteletben.44*
Kun László kora és politikája egészen érdekesen teszi lel a jogtudő klérus hozzá való
viszonyának kérdését. Ez a viszony, a király iránti hűség különféleképpen alakulha­
tott, sokban függött az uralkodó egyházpolitikájától. A magyar király és egyházi
rendű jogtudósai közti kapcsolatot nem lehet pl. a francia, jo g lovagjai” és Szép Fülöp
viszonyához hasonlítani, amelyet a jogászoknak Fülöp iránti, rendíthetetlen hűsége
jellemzett. A magyar királynak akkor világi jogtudósai nem voltak, jogászklerikusai­
nak tőle való függése pedig egyáltalán nem volt olyan korlátlan és kizárólagos, mint a
francia király klerikusaié uruktól. Állásfoglalásukat tehát Magyarországon gyakran
erősebben befolyásolta papi hivataluk, mint a királynál vállalt szolgálatuk.
Az 1260-as évektől vannak adataink arra, hogy a római kúriával folytatott
tárgyalásokon a magyar kancellária több egyházi és civiljogot tudó embere is „vállalva
a viták fáradalmas küzdelmét, hűségesen és hozzáértően védett minket és koronánk
jogait ( . . .subeundo jurgiorum laboriosum certamen defendisset nos et jura corone
nostrefideliter el prudenter. . . [IV. Béla oklevelének szavai])”. Nevezetes körülmény,
hogy 1286. évi adat szerint többször járt el a király nevében Rómában az a legum
doctor Pál veszprémi prépost, akinek érdemeit méltatva, a bemutatott 1275. évi arenga
a jogászhivatást az égig magasztalja.47
Annyira kiélezett helyzetben, mint Kun László korában volt, a jogtudós klerikusok
állásfoglalása legalábbis megoszlott. Főpapi székekbe jutott, legbefolyásosabb
csoportjuk megrettenve László egyházellenes politikájától és félpogány maga­
tartásától, nagy javadalmuk miatt a Róma iránti lekötelezettségtől vezettetve vagy
kegyéből még nagyobbat is remélve, a király ellenzékének élére állt. Maradtak
természetesen a király hűségén is jogászok, feltehetően legfőként azok, akik mindent
neki köszönhettek és tőle vártak. Közéjük tartozhatott Kézai mester is.
Tevékenységüknek közvetlenül kevés adatszerű emléke maradt ránk. Szolgálataikat
mégis kétségtelenül igénybe vette László, amikor pl. IV. Miklós pápa 1288-ban igy
vádolta őt: „isteni és emberi törvénnyel tiltott bűn szennyével bepiszkoltan élsz”, vagy
amikor az esztergomi érsek mindent meg akart tenni avégett, „hogy a király ne
hivatkozhassék ürügyként.. . az isteni és emberi, természetes és tételes jogban való
tudatlanságára (crassam .. . iuris ignorantiam)". Jogtudó embernek kellett szembe­
néznie az ilyen egyházjogi formában előadott, király elleni vádakkal. Rájuk várt az a
feladat is, hogy az egyházi bíróságok előtti eljárások szabályainak ismeretében
elhárítsák a királyra sújtó, különféle fenyítékeket. Ők készíthették el László
fellebbezését a pápához Fülöp legátus intézkedései ellen. A pápa azután szemrehányá­
sokkal halmozta el Lászlót, mert szerinte teljesen jogos döntések ellen, rosszhiszeműen
apellált.

44G erics, 1957. 120.

47 G erics, 1957. 117— 118.

242
 Ezeknek a királyhű jogászoknak legalább részben eredményes római fellépéséről
tudunk 1282-ben. IV. Márton pápa ui. László kérelmére elismerte a magyar király
adományozási jogát olyan hazai javadalmak felett, amelyeket László kiközösítettsége
alatt a legátus maga töltött be. Ugyanekkoriban Márton igyekezett megnyugtatni a
királyt: „Ne riassza meg királyi felségedet az a bizonyos oklevél, amelyet országodról és
koronádról (super tuis regno et corona) panaszod szerint szolgáid rosszindulata
kényszerített ki csalárdul, mert tudd meg: nem áll szándékában az egyháznak a királyi
felségjogaiba lopakodni, sem alattomosan bánni veled.” A kifogásolt oklevél eszerint
a Szentszéknek Magyarország feletti felsőségére vonatkozott. Nem tudhatjuk
pontosan, milyen oklevélnek a keletkezését magyarázta László szolgáinak rosszindu­
latából fakadt kényszerrel. Lehetett akár a kun törvény, mert benne a király elismerte:
az egyháztól nyerte az ország kormányzását és a koronát. Ugyanerről szólt (super. . .
regno el corona) a László által 1282-ben felpanaszolt, tőle „csalárdul kikényszerített”
oklevél is. Szemmel láthatóan óhajtott érvénytelenítését nem volt képes kieszközölni,
csak azt érte el, hogy IV. Márton óvatosan és semmire nem kötelező módon,
diplomatikus kifejezésekkel az egyház jóindulatáról biztosította. Ezek a tárgyalások és
események elképzelhetetlenek László mellett kitartó jogász klerikusok fellépése
nélkül.48
László politikájának kérlelhetetlen ellenfeleként Ladomér esztergomi érseket
ismerik, István ifjabb király hajdani alkancellárját, az 1260-as években egykori
bolognai jogtanulót.49 Annak a főpapságnak volt ő a vezéralakja, amelynek több tagja
szolgált megelőzően hosszabb-rövidebb ideig a királyi vagy királynéi kancellária
valamelyik tisztségében, de amely püspöki kar szinte kényszerűen keresett menedéket
Rómánál László ellen. Mást nem is nagyon tehettek.
Ladomér 1288 tájban külön levélben foglalta össze az egyháznak azokat a sérelmeit,
amelyeket a király terhére írt. Ez a levél érdekes nyilatkozatot ad László szájára, amely
fontos bizonyítéka mind Ladomér munkamódszerének, mind pedig — közvetve — a
királyi udvarban az uralkodó teljhatalmát valló jogászok meglétének. A panasz szerint
László — egyházi szempontból súlyosan kifogásolható, más megjegyzések közt — ezt
mondta az érsek megbizottainak: „Nekem ui. magam vagyok a törvény és nem tűröm,
hogy ilyen-olyan papok törvényei megkössenek. . . Nem az a dolga uratoknak, hogy
nekünk törvényt szabjon, hanem az, hogy kövesse az általunk hozottat:
szükségképpen az engedelmesség kötelessége illeti meg őt, nem az auctoiritas
imperandi. (Ipse enim mihi sum lex, nec aliquorum astringi patiar legibus sacerdotum. . .
Non est domini vestri legem nobis impendere, séd impositam per nos sequi: obsequendi
eum manere debet nécessitas, non auctoritas imperandi.)"
A király állítólagos szavainak mintáit aránylag pontosan meg lehet jelölni. Az egyik
forrás pogányokra vonatkozó bibliai hely: „A pogányok ugyanis, akiknek nincs
törvényük, saját maguknak önmaguk a törvénye. ( Centes enim legem non habentes ipsi

« G hucs , 1957. 119— 121.

49 F ejérpataky, 1885. 119., G erézdi, 1942. 340.

16* 243
sibi sunt lex.)" (Rom. 2,14:) — A másik forrás III. Ince pápa dekretálisa (X, 3,13,12):
. .a világiaknak.. . az egyház dolgaiban semmiféle rendelkezési hatalom nem jár,
mert őket az engedelmesség kötelessége illeti meg, nem a parancsolás hatalma
(■. ■laicis. . . disponendi de rebus ecclesiae nulla sit attributa potestas, quos obsequendi
manet necessitas, non auctoritas imperandi) ”.
A forma, mármint bibliai ige és kánonjogi tétel ilyenfajta idézése, csak képzett
jogásztól származhatott ugyan, ti. Ladomértól vagy valamelyik munkatársától, de az
uralkodó hívétől semmiképpen sem. A panaszirat a királynak tulajdonított nézeteket
úgy ismerteti, hogy rajtuk Rómában minél súlyosabb megbotránkozást keltsen, azaz
minél hatásosabban feketítse be az egyházzal sehogyan sem egyező Lászlót. Királyhű,
ha úgy tetszik: „abszolutista” jogtudósok bizonyos államfelfogását vádolták itt be
más párton és véleményen levő kartársaik,50 ugyanannak a jogi szakkifejezésnek, az
auctoritas imperandmak az ellentétes értelmezésével.
A magyar király hatalmát jogászai a 13. században gyakran írták körül a római jog
fogalmaival.
Az 1230-as években, II. András idején tűntek fel a király okleveleiben olyan for­
dulatok, amelyek a „királyi hatalomról” a „törvények úmőjeként (császár-
nőjeként?)” beszélnek: regia auctoritas... legum imperatrix. Kb. ugyanekkoriban
kezdték emlegetni a felségsértést, a crimen laesae maiestatist Gertrúd királyné
gyilkosairól szólva. (Pl. IV. Béla 1237. évi oklevelében.) Ettől fogva a fogalom
ismételten visszatér a 13. századi oklevelekben. 1270-ben a király arról is beszél:
hatalma teljességéből („ex plenitudine régié potestatis”) általában megteheti azt is,
hogy felfüggeszti az ország szokásait („possimus consuetudines plerumque intermitte-
re”) , és különleges kegyből kivételes engedményeket adhat bizalmas híveinek.51*
Bónis meggyőző bizonyítása szerint sok szempontból II. Frigyes példája nyomán
azokat a fogalmakat kezdték a magyar királyra alkalmazni, amelyek eredetileg a
római császárra és jogosítványaira vonatkoztak.
Kun Lászlónak a Ladomér panaszirata szerinti kijelentését ennek alapján
értelmezhetjük.
Az Újtestamentumból vett „ipse enim mihi sum lex" fordulat alighanem az
uralkodónak mint a „földön megelevenedett törvény (lex animata in terris) ”-nek a
szerepére vonatkozó tételt rejti, de László pogányként való önjellemzését sugalmazza.
A III. Ince kiforgatott döntvényszövegében olvasható obsequendi necessitas —
imperandi auctoritas fogalompámak bonyolultabb összefüggései és előzményei
vannak. A bonyolultságot az okozza, hogy az auctoritas imperandmak legalább kettős
a jelentése: az egyik a Karoling-kortól az alábbi példák szerint dokumentálhatóan
azonos az auctoritas imperialissza\, a császári hatalommal. II. Lajos 871. évi
nyilatkozata szerint családja a Szentszéktől nyerte el „előbb a királyi, majd azután a

50 G erics, 1975. (K rónikáink...) 310—311. — A levélből származó idézet: Karácsonyi, 1910. 7.

51 A „regia auctoritas — legum imperatrix” a ren g d k ró l Bónis, 1958.184., a crim en laesae m a iesta tisró \ és
a p len itu d o regiae p o te sla lisró l Bónis, 1964. 80. és 105. további irodalommal.

244
 császári hatalmat (regnandi prím et postmodum imperandi auctoritatem)" .!1 A
kifejezésnek ugyanez a jelentése abban a diplomatikus udvariasságé levélben, amelyet
1157-ben II. Henrik angol király küldött Barbarossának: „így azután nem fog
hiányozni belőlünk a készség az engedelmességre Irántatok (voluntas obsequendi),
hogy Nektek, akik méltóságban fölénk emelkedtek (dignitate preminetis) valóban
császári hatalom jusson (imperandi cédát auctorítas)". Az imperandi gerundiumot
ugyanebben az értelemben alkalmazza 1265-ben II. Frigyes fiának, Manfréd királynak
a kiáltványa: „a császárság különleges előjogával. . . tündöklünk a világ többi királya
felett (specialiprerogativa imperandi. . . prae caeteris mundi regibus praefulgemm)".53
A másik jelentése a parancsadás.
Ince dekretálisában a parancsadás jelentés áll előtérben. A panaszirat szavainak a
dekretálissal való egybecsendülése a kánonjogban jártas olvasó előtt az egyházi
ügyekben a főpapságnak vakmerőén parancsolgató zsarnok képét idézte fel.
Ladomér panaszleveléből világos, hogy ő az egyházon belül a király olyan auctorítas
imperandijit természetszerűen elvetette, amely az egyháziak obsequendi necessitas&t
tételezte fel. Egészen más kérdés Ladomémak és környezetének felfogása a magyar
király olyan auctorítas imperandi\kró\, amely az auctorítas imperialis szinonimája.
Ladomémak és az esztergomi egyházmegyének az erre vonatkozó álláspontjáról
határozott választ kaphatunk. Az esztergomi érsekség ui. 1288 áprilisában, Ladomér
panasziratának feltehető keltével azonos évben fontos kiváltságleveleket szerzett
IV. Lászlótól. Ezek egyikében a király a következő módon magasztalja az esztergomi
főegyházmegyét: „ . . . mindörökké tartó kiváltsággal. . . akarjuk megerősíteni. . . az
esztergomi szentegyházat, egész országunknak anyját, avagy fejét; kizárólag tőle
ékesíttetvén királyi koronával, lépünk az ország kormányához és birodalmunk
trónjára ( . . . sacrosanctam Strigoniensem ecclesiam, matrem tocius regni nostri seu
magistram, a qua sola Regali diademate insigniti, Régimén regni et tronum conscendimm
imperandi.. . duximus privilegio valituro in perpetuum muniendum.. . ) ”
Ez az oklevél kétségtelenül Ladomér érsek sugalmazására keletkezett, a király
átmeneti „megjavulásának” idején, pár héttel azután, hogy kénytelen-kelletlen
bűnbánó nyilatkozatot tett.54
A kiváltság egyszerre fejezi ki az esztergomi érsekség és a magyar király egymással
szoros összefüggésbe hozott jogállását. Az esztergomi egyház Magyarországon azt a
méltóságot tölti be, mint amelyet köztudomás szerint a Laterán a világegyházban:
mater tocim regni . . . seu magistra, kizárólagosan joga a király koronázása. Ez a
koronázás a királyt „országa kormányzására” és „imperátori (vagy birodalmi)
trónra” emeli. A trónus imperandim emelkedés a magyar királynak olyan hatalmát
fejezi ki, amely őt országán belül a császárral egyenrangú, szuverén uralkodóvá teszi.
Elnyerése az esztergomi érsektől való koronázás következménye, s az így kapott

53 W aitz, 1883.1 III. 204. old. jegyzet.

53K irfel, 1959. 113. és 209—211. — Manfred oklevele: M GH Const. II. 559.
« IV. László két 1288. évi oklevele: MES II. 232. és 229.

245
auctoritas imperandi az egyház ellenében nem érvényesíthető. Ez — Ladomér
magyarázatában. — nem kánonellenes, zsarnoki parancsolgatás az egyház és az
egyháziak felett. Ha a király ilyesmire törekednék, Esztergom főpapja nem habozik a
Szentszékhez fordulni ellenében. Az esztergomi érsekkel való együttműködés azonban
— Ladomér szerint — megadja a királynak az országban a főhatalom teljességét, az
érsek felfogása szerint helyesen értelmezett áuctorilas imperandil.
Ebben a beállításban az esztergomi érsekség szavatolja, hogy országában magyar
király imperatorként uralkodó monarcha legyen.
Kun László jogászainak és ellenfeleinek terminológiájában tehát valóban egyaránt
szerepelhetett az auctoritas imperandi: vele az uralkodónak alattvalói feletti hatalmát
és ebben az értelemben országában kb. imperator helyzetét írhatták körül. Ugya­
nabból a jelszóból László hivei a királyi hatalom korlátlanságának igényét, ellenfelei
pedig az egyháztól való függését, „alkotmányos” korlátozottságát vezették le.
Kun László auctoritas imperandijknak ezért van igen fontos helye a római jognak a
magyar király hatalmát jellemző kifejezései és fogalmai közt.
Ladomérnak és püspöktársainak a királyi hatalomhoz való viszonya III. András
idején változott meg szinte gyökeresen, vagyis amikor olyan uralkodóval volt dolguk,
aki kénytelen is volt és kész is volt a honi főpapsággal együttműködni. András trónra
léptétől a hazai egyházfők többé nem keresnek oltalmat a király ellenében a
Szentszéknél, hanem ellenkezőleg: ők lettek a pápa fennhatósági igényeivel és
pártfogoltjával szemben az ország önállóságának és András hatalmának legfontosabb
támaszai. Kitűnt: a püspöki kar elég erősnek tartja magát ahhoz, hogy saját
szempontjai szerinti, önálló politikába kezdjen, s ne elégedjék meg akár a pápai, akár a
magyar királyi akarat egyszerű végrehajtó közegének szerepével.
Ladomér magatartásának és az új király, III. András hatalmához való viszonyának
változását hamar észrevette és meg is rótta a pápa. 1291. január 31-én levelében
IV. Miklós az érseknek szemére lobbantotta, hogy azelőtt gyakran és pontosan
tájékoztatta őt az országnak és az egyháznak a helyzetéről, azonban László halála óta
„szinte más ember lettél és gáncsolást érdemlő tunyaságnak hódolva, sem a király
haláláról, sem az ország állapotáról, sem az ott bekövetkezett, hatalmas felfordulásról,
sem a trónkövetelőkről. . . mit sem tudattál a Szentszékkel”. Nyomatékkai ajánlotta a
levél Ladomér figyelmébe mindazokat a kötelezettségeket, amelyeket a maga
személyét és regnumkt illetően IV. László Fülöp legátus előtt a Szentszékkel szemben
vállalt, de oklevélbe foglalt nyilatkozata szerint nem teljesített.55
Ladomérnak és szinte minden magyar főpapnak ez a IV. László halálával történt
„más emberré létele” majdnem törvényszerű volt. A hazai püspöki kar az általa trónra
segített III. Andrásban megtalálta azt a királyt, aki már kezdettől szempontjai szerint
kormányzott.
András valósággal megtestesítette annak az uralkodónak az eszményét, akinek
törvénytől nem korlátozott hatalmát bizvást hirdethette Ladomér is, mert önmagától

55T hhner , 1859. I. 374.

246
korlátozta azt. Ezt a gondolatot annak a békeoklevélnek az arengája fejti ki, amely
1291 augusztusában kelt a magyar király és az oszrák herceg meghatalmazottainak
nevében. Szempontunkból Ladomér esztergomi és János kalocsai érsek mint magyar,
Wemhard passaui és Leopold seckaui püspök mint osztrák megbízottak a nevezete­
sek. Az arenga szerint „a Szentlélek sugalmazására írásba foglalt jog fennen hirdeti,
hogy az országok nagyhatalmú fejedelmei számára (prepolentibus terrarum principibus
lege solutis), akiket nem köt a törvény, az a legnagyobb dicsőség, ha a törvények
kényszerétől mentes nyakukat maguktól és önként hajtják a törvény igájába, és a
Szentírás szózata szerint magukra veszik a jobbra ösztönző, áldott kényszert”.
Az oklevél római-kánoni terminológiával fogalmazott arengája kétségtelenül
alkalmazható a magyar küldöttek felfogását is tükröző dokumentumként. Benne az
osztrák és magyar megbízottak azonos, közös véleményüket mondták ki: mennyire
kívánatos az ő szempontjukból, hogy a törvény által elvileg nem korlátozott
uralkodóik magukat vessék a törvény alá.
Az oklevélarenga emellett nemzetközi szerződésben erősen felértékelte Albert jogi
helyzetét. Rá és Andrásra ui. azonos módon olyan tételt vonatkoztatott, amely
eredetileg a római prirtceps törvény által nem korlátozott mivoltát mondta ki. Az
osztrák hercegnek, mint a birodalom hűbéres fejedelmének és tartományúinak a
helyzetére különösen hizelgő volt ez a császárral való párhuzamba állítás. A magyar
királyt ez a forrás minősítette elsőként világosan princeps legibus solutusnak,
határozott bizonyítékaként annak, milyen jogi vértezetben állt ki a jogtudós főpapság
a vele együttműködő király támogatására.5®
Kun László férfiutód nélküli halála egyetlen csapásra felszinre vetette a magyar
állam önállóságának minden fontos kérdését. Az országot Habsburg Rudolf a
birodalom megürült hűbéreként fiának, Albert hercegnek kívánta adni, arra
hivatkozva, hogy IV. Béla annak idején II. Frigyesnek ajánlotta fel hűbérül. Rudolf
mit sem törődött azzal, hogy Frigyes nem adta meg Bélának a feltétlenül kikötött
segítséget a tatárok ellen, és IV. Ince 1245-ben éppen ezért semmisnek nyilvánított
minden esetleges birodalmi főhűbérúri követelését. Anjou (II.) Károly Kun László
Mária testvérének férje, a magyar trónt felesége örökségének tekintette és tett is
lépéseket megszerzésére.57
Ottokár ritmikus krónikájának híre szerint a pápa a Szentszék jogára hivatkozva
királyt akart adni Magyarországnak, mert elveszhette öröklés cimén uralkodó
királyát. A magyar urak erre a követelésre a kereszténység elhagyásával fenyegetőztek
és kijelentették: nem engedik, hogy a pápa megfossza őket „országuk jogától
(Lantreht)", mert az országot a magyarok nagy véráldozattal hódították el a
pogányoktól, nem pedig a papok az ő szónoklataikkal.58
A honfoglalásnak ez a szemlélete és az úri ország önállóságának a pápával szemben
erre való alapozása a francia bárók Karoling-kori előzményekre visszavezethető,

" UB Burg H. 251. Magyarázatához G erics, 1969. 637. és v 6 „ 1975. (K rónikáink.. . ) 312—313.
57 Mindezekre Pauler 1899.2 U. 422—424.
51 O ttokár szövege: Catalogus 1868. Idézi és magyarázza Bartoniek, 1936. 372., G erics, 1957. 124.

247
 1246. évi nyilatkozatával rokon, az aposztáziával való fenyegetőzés pedig a Kézainál
teljesen önálló és Romano more királyt választó, pogánykori kommunitás
ábrándjának ultima ratióként való alkalmazása volt.
Fontos szerephez jutottak a szemben álló felek érvelésében a Hartvik-legendának
azok a részei, amelyek éppen kapóra jöttek álláspontjuk támogatására..
A pápa — Bartoniek bizonyítása szerint — Magyarországra vonatkozó, főhűbérúri
igényeit Szent Istvánnak a legenda szerinti, egyes aktusaira alapozta. Ez utóbbiakat a
beregi eskü és a kun cikkelyek Jakab és Fülöp legátusok befolyásolta Szövegének
alapján célzatosan, a pápai fennhatóság igazolásának szempontja szerint ma­
gyarázták.
III. András koronázási esküje, amelyet írásba foglalt minta alapján tett, ezzel
kapcsolatban nagyon fontos pontokat tartalmazott. Az esküt kétségtelenül Ladomér
és a püspöki kar intencióinak megfelelően szerkesztették. A főpapság ui. nyilván
nemcsak András Bécsből való hazaszöktetését, a korona kezéhez juttatását és
koronázását szervezte meg.59 Esküjében András többek közt megígérte: „mindenkor
gyarapítani fogja a magyar jogot (ungrischez reht)", valamint „visszaszerzi és
visszaállítja régi jogába azt, ami a Boldogságos Szűz birtoka, azaz Magyarországból
(daz urtser frowe eigen, daz ist Ungerlant) idegen kézre német fejedelmekhez került”.
„A pápa és a papság iránt keresztény engedelmességet fogadott. (Er waer béréit dem
babest und dér phafheit kristenlicher gehorsam) .”60
Királyaink közül elsőnek III. András koronázási esküje tartalmazza az integritási
pontot.61 Alkotmánytörténeti szempontból önmagában is rendkívül fontos
körülmény, és szó szerint a német foglalások visszaszerzését ígéri. Az a mozzanat, hogy
Magyarországot Szűz Mária birtokának mondja, burkoltan ennél sokkal többet
jelent, azt, hogy Magyarország Máriáé és nem másé, vagyis nem Szent Péteré, nem a
terra Sancti Petri része. A motívumot, amely Szent István Nagyobb Legendájában is
megtalálható, Hartvik munkája sokkal határozottabban tartalmazza,82 és belőle
meríthette az esküminta szövegezője. A koronázási eskübe foglalása megtámadhatat-
lanná tette, s vele kétségtelenül a pápa magyar trónt betöltő és főhűbérúri igényeinek
akarták elejét venni körülbelül azon a módon, ahogyan a Mária védelmébe ajánlás jogi
konstrukciójával akarták annak idején VII. Gergely igényeit leszerelni. A pápának és a
papságnak együttesen fogadott keresztény engedelmesség világosan a lelki szférára
szorítkozott, s nem teijedt ki a pápa igényelt evilági főségére.
Szintén a Hartvik-legenda, illetve Istvánnak benne foglalt apostol mivolta volt a
kiindulópontja III. András merész hangú 1298. évi nyilatkozatának.
1298-ban ui. ligaszerződést kötött öt leghatalmasabb bárójával. Egyikük, Emye fia
István országbíró megígérte Andrásnak: „Minket természetes urának fog tekinteni,
parancsainknak engedelmeskedik, és ezen a világon élő, minden ellenséggel szemben

59Pauler, 1899.2 II. 414— 415.

60 Catalogus 1868., Bartoniek, 1917. 10.
91 Bartoniek, 1923. 254.
92 L. a 7. jegyzetet, és SRH II. 417., 424. és 431.

248
 országunkon belül és kívül, bármilyen rendű és rangú, akár egyházi, érseki méltóságú
személyek és p áp á k . . . ellen is szolgálni fog, mivel Szent István király Magyarország
apostola, és helyébe lépnek utódai, a leszármazás rendje szerint. (Contra omnem
hostem viventem in mundo et quoslibet intra regnum et extra regnum nostrum. . .
existentes cuiuscunque status et ordinis. . . existant sive cléricales archiépiscopales
persone a . . .p re. . . pape, cum sanctus rex Stephanus regni Hungarie et eius successores
in eiusdem vicém succédant in ordine geniture.)”63
Ez az érvelés rendkívül közel jár ahhoz, amelyet Szent Lajos is követett 1247-ben
IV. Ince pápához intézett, már tárgyalt panasziratában. Lajos ti. az ő Nagy Károlytól
való és a szentszék által is hangoztatott származására hivatkozva, legalább egy részét
igyekezett a saját számára megmenteni országában azoknak az egyházakra vonatkozó
jogoknak, amelyeket Nagy Károlynak a pápa Gratianus Decretuma. szerint (c. 22 és
23, D. 63.) elismert. Gratianusnak ezek a kánonjai, amelyek 1080 körüli ravennai
hamisítványokon alapulnak, és Szent Lajosnak ezekre támaszkodó fellépése kétségte­
lenül bátorították András jogászait a Szent Istvánra hivatkozó kétségbeesetten
kemény hangú nyilatkozat szövegezésénél, amely igazában nem András egyházi
vonatkozású jogait, hanem a pápa által el sem ismert királyságát volt hivatva védeni. A
püspöki kar tagjaiban III. András alatt kétségtelenül megszilárdult az országnak
evilági tekintetben a pápától való függetlenségére vonatkozó meggyőződés. Ennek a
felfogásnak a szilárdsága nélkül alig lehetne magyarázni azt a páiját ritkító tényt, hogy
János, a jogtudós kalocsai érsek, András rendszerének egykori oszlopa, 1301-ben
királlyá koronázta a pápa trónjélöltjével szemben Vencelt. Az érseket csak időközben
bekövetkezett halála mentette meg Bonifác haragjának következményeitől és a súlyos
fenyítékektől. A pápa akaratával való szembeszállásnak kevés gyakorlati jelentősége
volt az adott helyzetben. Kétségtelen mutatója azonban annak, milyen fontossága volt
az állami önállóság eszmei alapvetésében és a birtokos osztály jogtudatának
formálásában III. András korának és jogászainak. Ezért volt kénytelen Gentilis
bíboros Károly uralmának végleges elismertetésekor elejteni a magyar király pápai
kegyből való trónra ültetésének formuláját, s ezzel a jogtudattal meg kellett alkudnia
Károly királynak is.64
A 13. századi magyarországi ideológia fejlődése során a király szuverenitását
jogtudósai néhány év különbséggel 1290 táján jellemzik a római-kánoni fogalmak
szerint legértékesebb és eredetileg a császár hatalmának teljességére vonatkozó
kifejezésekkel: az auctoritas imperandrval és törvényektől nem korlátozott uralkodói
mivoltával. Szabatosabban és határozottabban nem nyilváníthatták volna azt az
igényt, hogy a magyarok királya és országa még elméletben sincs alávetve sem
pápának, sem császárnak. Ugyanekkor ugyanezek az egyházi jogtudósok a királlyal az
államkormányzat másik tényezőjeként szembeállították a rendi universitast.
63 OLDI 1516. sz. A szövegnek a HO VI. 436. közölt kiadása a p á p a említését pontokkal jelölt
töredékként elhagyja, az eredetin azonban az Országos Levéltár különleges leolvasó lámpájával még
kivehető. Kiolvasta a szót annak idején Paulex is, 1899.2 II. 461.
** A III. András halála utáni eseményekről: M ályusz . 1966. 735—738. Gentilisnek és Károlynak az
„országlakosok (illetve a g e n s U ngarica) opinio” -jára való hivatkozását 1. uo. 738. old. 61. jegyzet.

249
 II. AZ ORSZÁGOS U N IV E R S IT A S (C O M M U N IT A S )
ÉS IDEOLÓGIÁJA
MAGYAR FÖLDÖN A 13. SZÁZADBAN

1298-ban az országgyűlés résztvevői mint universitas fogadták maguk közé

Morosini Albertinót, a király nagybátyját. Magyarországon való első megjelenésétől
1298. évi önálló, alkotmányjogi jelentőségű szerepéig hosszú fejlődést tett meg ez az
universitas, illetve az az országos testületfogalom, amelyet az universitas és communitas
mellett elég változatos nómenklatúrával jelöltek.
A jogtudós magyarországi klerikusoknak mind a terminológiai, mind az elméleti
mintát a római és kánoni jogi stúdiumok szolgáltatták ebben az esetben éppen úgy,
mint a királyi szuverenitás kifejtésénél és védelménél, a külföldi politikai tapasztalatok
pedig a terminológiának és elméletnek a hazai követelmények szerinti alkalmazására
ösztönöztek.
A középkori universitas- ( communitas-) elmélet alapjai a 12. századra vezethetők
vissza. Akkor ti. Nyugat-Európában itt is, ott is nemcsak a helyi kommunitások
különböző típusainak volt igen változatos szerepe, hanem hosszabb-rövidebb időre
nagyobb, szerves egységekbe is tömörültek meghatározott, közös céloktól és
érdekektől vezettetve. Annak ellenére történt ez, hogy a felsöségek a maguk
auktoritását féltve még a helyi kommunitások létét sem ismerték el szívesen, és csak
kénytelen-kelletlen egyeztek bele. A római jog és a dekretisztika kezdődő művelése
azután elkerülhetetlenül fel kellett hogy dolgozza ezeknek a közösségeknek a
problémáit.
Különösen nevezetes és európai jelentőségű volt az a tény, amikor a lombard
városok Barbarossa ellen a pápa oldalán jogilag kölcsönös esküvésre támaszkodva
kötöttek egymással szövetséget. A szövetkezés számára a császárnak „az egyház
ellenségeként” való kezelése szerezte meg, mint szükséges jogcím, a pápai szentesítést,
amely a politikai érdekazonosságon alapult. A pápa szentesítése nélkül a lombard liga
a kor fogalmai szerint uralkodójuk ellen lázadó alattvalók bűnszövetkezete lett volna.
Katonai veresége után a császár szintén elismerte a szövetséget, hiszen vele kötötte a
békeszerződést.
Az alábbiakban az országos (nem helyi vagy partikuláris) universitas 13. századi
útját igyekszem magyar földön megvizsgálni.

250
 1. AZ ORSZÁGOS UNIVERSITAS (CO M M U N ITAS)
MEGJELENÉSE A M AGYAR FORRÁSOKBAN

A lombard liga megalakulása és tevékenysége foglalkoztatta a 13. századi

romanisztika és kanonisztika olyan nagyságait is, mint Azo és Hostiensis. Létesítését
Azo megengedettnek mondta, Hostiensis sokkal fanyarabbul nyilatkozott felőle.
A szövetség mint testület (amelyre az universitas nevet eredetileg nem alkalmazták)
és az alapjául szolgáló, kölcsönös eskü nyilván ismert volt a jogi kérdések iránt felette
fogékony Anonymus előtt is. Ezért a lombard liga kölcsönös esküjének befolyása
kereshető a vérszerződésen, a „hét fejedelmi személynek” P. mester szerinti esküvésén,
amely mindörökre szólt. Ez az aktus magyar környezetbe hozta a kölcsönös esküt. A
vérszerződésben a gestaíró kétségtelenül azt a cselekményt akarta bemutatni, amely a
magyar államot az ő fogalmai szerint létrehozta.
Anonymus szeme előtt a kölcsönös eskük gyakorlata lebeghetett. A vérszerződés­
nek egyszer s mindenkorra való kötése azonban azt mutatja, hogy P. mester mást és
többet akart, mint a különféle európai, pl.német vagy francia helyi közösségek
szabályosan ismétlődő esküvései. A vérszerződés kölcsönös esküvésjellege nem
vitatható el. Belőle ezért arra következtethetünk, hogy az ősmagyarságnak általa
teremtett, mondái szervezetét Anonymus communitas-, illetve universitasszerű
képződménynek gondolhatta el, bár az illető szót nem használja.65
Határozottabban állíthatjuk és igazolhatjuk az universitas fogalom jelenlétét az
Aranybullában. Az 1222. évi törvény ui. a benne foglalt rendelkezések megsértése
esetére híres záradékában a királlyal szemben hűtlenség vétke nélkül ellenállásra
jogosítja („liberóm h abean t... resistendi et contradicendi facultatem") „mind
országunk püspökeit, mind más jobbágyurait és nemeseit összességükben és egyenként
( tam episcopi, quam alti iobagiones ac nobiles regni nostri universi et singuli)”.
A törvény universi et singuli szavainak értelmezésébe kétségtelenül bevonhatjuk a
12— 13. század római és egyházjogászainak terminológiáját és fogalmi készletét már
csak azért is, mert az Aranybulla konkrét római-kánoni jogintézményt vezetett be: a
leánynegyedet. Szövegezői tehát feltétlenül támaszkodtak a római-kánoni terminoló­
giára.
Szem előtt tartva azt, amit az universitas ]o& személyéről és az egyedek csoportjától
megkülönböztető sajátosságairól tudunk, és emlékeztetve az universi és singuli 13.
századi jogászi szembeállítására, az Aranybulla záradéka értelmezésem szerint a
singuli mellett universi által alkotott universitast ruház fel ellenállási joggal.66

" Azo és Hostiensis nyilatkozataira hivatkozik M ichaud—Q uantin , 1970. 224. — A vérszerzödés
Anonymusnál: SRH I. 39—41.
M G erics, 1980. (Az A ranybulla.. . ) — Spangenberg, 1912.36. old.:.......talán semmi sem jellemzőbb a
rendi mozgalom szellemére és céljára, mint az egyesülési és ellenállási jog biztosítása, amely a rendi állam
politikai dualizmusát formálisan szankcionálja” . Példaként erre Angliát és Magyarországot hozza fel, s
kétségtelenül a M a g n a C h a r tá n meg az Aranybullára gondol.

251
 Az Aranybulla 1231. évi megújítása az universi et singuli fordulatot a honvédelem
kötelezettségével kapcsolatban alkalmazza: „Amikor az országon kívül viselünk
hadat, a nemesek nem tartoznak velünk jönni, hanem csak az ispánok, a »stipendiarii«,
a várjobbágyok és azok, akik köteles szolgálatuk alapján vannak kötelezve és akiknek
terjedelmes birtokokat adományoztunk. Ha pedig hadsereg támad az-országra,
összességükben és egyenként kötelesek a haza védelmében szembeszállni az ellenséggel
(universi et singuli ad defensionem pátriáé contra inimicos se opportere teneantur) .”
Az 1222. és 1231. évi Aranybulla universi et singuli kifejezésében tehát az a
megkülönböztetés, illetve szembeállítás jelenik meg, amelyet a 12— 13. század római és
egyházjogi irodalmában használatos omnes ut universi (collegiati) és omnes ut singuli
fogalmi megkülönböztetés jelöl. Az Aranybullában ezt a konstrukciót éppen úgy a
római-kánoni befolyás magyarázza, mint a 13. század elején a brit universitas regni,
valamint communa totius terrae feltűnését és 1219-ben a fogalomnak a pápával
folytatott tárgyalások során való pillanatnyi csehországi alkalmazását.
Az 1222. évi universi et singuli az ország püspökeit, jobbágyurait és nemeseit foglalja
össze, mint ius resistendivel felruházottakat. Az 1231. évi szöveg kétféle módon is
érthető: ha szorosan magyarázzuk, csak azokat kötelezi az országot érő támadás
esetén „összességükben és egyedenként” hadba vonulásra, akik nem tartoznak a
királlyal menni a külföld ellen indított hadba: azaz pusztán a nemeseket. Nem zárható
ki azonban a törvénynek az a tágabb magyarázata sem, hogy a törvényhozó az ország
védelmében a nemesek mellett az universi et singuli fegyvert ragadók közé számította
azokat is, akiknek a király külföld ellen vezetett hadában szintén részt kellett venni: az
ispánokat, a ,stipendiarii’ -t, váijobbágyokat és a tisztségük meg kapott birtokaik
alapján kötelezetteket.
Az universi et singuli szembeállítás és a benne foglalt universitas szerepére nézve az
Aranybulla 1222. és 1231. évi kiadásai közt a fentiek szerint két fontos különbség
állapítható meg. Az egyik az, hogy az 1231. évi szöveg a kifejezést nem (ellenállási) jog
megadásával, hanem (honvédelmi) kötelezettség kimondásával kapcsolatban
alkalm azza. A másik: 1231-ben a kifejezésnek kétféle jelentése is lehetséges, ezek
egyike csak a nemeseket foglalná magába, másika pedig őrajtuk kívül egyéb, jóval
szélesebb kategóriákat, köztük váijobbágyokat is felölelne.67
Egy negatívumot szintén ki kell emelnünk: a királyi serviensekét sem az 1222. évi,
sem az 1231. évi szöveg nem említi tételesen és kifejezetten az universi et singuli közé
soroltak közt, hanem implicite is csak az 1231. évi.68
A hadfelkelésben részt vevők universitasként való kezelésével az Aranybulla
szerkesztői kétségtelenül a rómaijoggal összhangban jártak el: egyik forráshely a perbe
fogott csapategység egészét nevezi universitas numeri seu principiorurnnak, amelyet
syndicus képvisel. (Cod. 12, 36 [35] 18, §2.)47

47 Az Aranybulla 1222. és 1231. évi szövegei: C D Slov I. 199—201. és 267—269. old.

" MAlyusz , 1942. 273. és k.

252
 Az országos universitas fogalmának későbbi fejlődésére nem kis hatással volt a
hadfelkelésben részt vevők univerzitásának, testületének konstrukciója.
A király servie/weinek első és legfőbb kötelessége volt a kiváltságoló oklevelek
szerint a király zászlaja alatt a személyes hadba vonulás. Királyi oklevél már 1248-ban
is, az 1260-as években pedig ismételten azzal fejezte ki a királyi serviensek közé
fogadást, hogy az uralkodó kegyéből a kiváltságoltak „irt collegium et numerum
regalium serviencium"jutottak, illeve „in coetu nobilium serviencium” van helyük.69 Az
1270-es és 1280-as években az ilyen oklevélformulák igen gyakoriakká váltak.70 Az
említett oklevelek minden bizonnyal a kancellária tagjainak azt a felfogását fejezték ki,
hogy az ország nemesei, most már közéjük számítva a királyi serviensekét is, a szó
római-kánoni értelmében testületet alkotnak. Már csak idő kérdése volt, mikor
dolgoznak ki ennek megfelelő ideológiát. Ezt a munkát hamarosan történetírók
végezték el.

2. AZ ORSZÁGOS CO M M U N ITAS ELMÉLETÉNEK KIDOLGOZÁSA

A 13. SZÁZAD MÁSODIK FELÉNEK KRÓNIKÁSAINÁL

A communitast a 13. század második felében az V. István-kori történetíró művében

már szerephez juttatja, Kézai mester pedig részletes communitasc\mé\etet nyújt.71
A communitas fogalma mást fejezhetett ki az V. István-kori gestában, mint
Kézainál: a nemesség intézménye itt is, ott is, és a maga módján mindkét szerző a
nemesi egyenlőség szószólója, csakhogy mindegyikük mást értett nemességen. Az V.
István-kori krónikás ti. az Aba, Bor, Ákos és a többi előkelő, honfoglaló nemzetségnek
a hét választott kapitánnyá lefokozott, egykori „hét fejedelmi személyével” azonos
nemességét hangoztatta,72 Kézai pedig a nemességhez sorolta a potiores regnimellett a

M ÁUO VII. 256. és VIII. 148. — A királyi servien sek eredetét I. B o l l a , 1983. 62—81.
70 Behatóan tárgyalja VÁCZY, 1927— 1928. 252—262.
71 A szakirodalomban vita tárgya: Kézai vagy az V. István-kori szerző használta-e elsőnek a c o m m u n ita s
szót. A co m m u n ita s ti. három helyen feltűnik a bővebb szövegű krónikák m a g y a r történetében is: a 36., 52. és
62. fejezetben. (SRH I. 293. 303. és 311.) A vitás kérdés az, vajon ezt a három fejezetet a bővebb szövegek
m agyar történeti előadásának egészével egyetemben az V. István-kori szerzőtől kell-e eredeztetni, vagy
Kézai művéből (SRH I. 191. és 172. old.) való átvétellel, illetve Kézai szellemében való 14. századi
interpolációval van-e dolgunk. Horváth (1954.348—349.) inkább az első felfogás híve, Szücs(1973.598—
599. 106. jegyzet) az utóbbi nézetet vallja. Az V. István-kori szerző szerint a honfoglaló magyarok hét
c a p ita n e u st választottak, és ő — Anonymustól eltérően — nem h i t fe je d e lm i sze m é ly r ő l ír. A ca p ita n eu s az V.
István-kori szerző számára is jól ismert itáliai városi kommuna jellegzetes tisztségviselője. Magam ezért a
kapitányok „funkcióba állításán” kívül a magyar nemesi kommunitás fogalmának helyenként való
alkalmazását sem vitatnám el ettől a krónikástól. Az elmélet részletes kimunkálása természetesen Kézainak
tulajdonítható, de a s z ó használatát nem tekinteném kizárólagosan rá jellemző jegynek.
72 SRH 1.292—294. — Az V. István-kori történetíróról és művéről: M ályusz, 1971. (Az V. István-kori
gesta.)
váijobbágyokat is, a nádort a „nemesség érdekében kinevezett” tisztségviselőnek
minősítve.13
A nemesi kommunitásnak ez az eltérő értelmezése a nemesség fogalmának a két iró
művében határozottan megállapítható különbségén alapul, és megfelel annak is, hogy
az Aranybulla 1222. és 1231. évi kiadása sem használja teljesen azonos értelemben az
universitas, illetve az universi fogalmat.
Művében Kézai mester magyarázatot igyekszik adni a korabeli magyar társadalom
szinte minden kategóriájának eredetére, az alávetett osztály mind magyar, mind más
etnikumú részének keletkezésére és a feltett, ősi szabadság megbomlására. Ez a
magyarázat abban foglalható össze, hogy a hunoknál a nemteleneket, az ignobilest a
különféle vétkek és bűnök ( vitia et excessus) elkövetése, jelesül a hadfelkeléstől való
elmaradás és az érte járó büntetés választotta el a nemesektől, jóllehet minden hun,
(azaz magyar) ugyanannak az anyának és apának az ivadéka. A honfoglalás után a
magyarok a nemzetközi hadijog (mos gentium) alapján Pannóniában számos
ellenséges foglyot ejtettek és tettek rabszolgájukká. Ez utóbbiak leszármazottai a
különféle nem magyar eredetű szolganépek.74
Kézai szerint a magyar társadalom és politikai szervezet fejlődésében a communitas
bizonyos állandó, nem változó elemet testesít meg. A communitasnak hajdan minden
hun, illetve magyar egyenrangú tagja volt, de a vétkeseket szolgaságra vetésükkel
büntetésből kitaszították belőle. így a communitas nemesek közössége lett. A
communitas a pogány korban kapitányokat és „rektort választott. . . hogy ő
bíráskodjék a közös hadseregben, intézze el a perlekedők jogvitáit, és büntesse meg a
gonosztevőket, rablókat és tolvajokat, mégpedig úgy, hogy ha a rektor aránytalan
ítéletet hoz, akkor a communitas megsemmisíti, a hibát elkövető kapitányt és rektort
pedig meneszti, amikor csak jónak látja. Ezt a törvényes jogszokást csorbítatlanul
megtartották a hunok, azaz magyarok közt egészen Taksony fiának, Géza vezérnek az
idejéig. ( . . . Hunni . . . capitaneos inter se scilicet duces vei principes praefecerunt. . .
Constituenmt quoque inter se rectorem unum. . . qui communem exercitum iudicaret,
dissidentium lites sopiret, castigaret malefactores. fures et latrones. Ita quidem, ut si
rector immoderatam sententiam definiret, communitas in irritum revocaret errantem
capitaneum et rectorem deponeret, quando vellet. Consuetudo etenim ista legitima inter
Hunnos sive Hungaros usque ad tempóra ducis Geichae filii Tocsun inviolabiliter extitit
observata. Antequam ergo baptizati fuissent Hungari et effecti Christiani, sub tali voce
praecones in castris ad exercitum Hungaros adunabant: »Vox Dei et populi Hungarici,
quod die tali unusquisque armatus in tali loco debeat praecise comparere, communitatis
consilium praeceptumque auditurus.« Quicumque ergo edictum contempsisset praetende-
re non valens rationem, lex Scitica per médium cultro detruncabat vei exponi in causas
desperatas, aut detrudi in communium servitutem. Vitia itaque et excessus huius [ módi]

,J SRH 1 . 193.
14 Kézainak a társadalmi egyenlőtlenségre vonatkozó, kettős kérdésfeltevését és válaszát megállapítot­
tam: G hucs , 1957. 114. és 126.

254
urnán Hungarum ab alio separavit, alias cum unus páter et m a mater omnes Hungaros
procreaverit, quorum [helyesen: quomodo] unus nobilis, altér innobilis diceretur, nisi
victus per tales casus criminis habere túr?)”15
Kézai szerint a hun—magyar „alkotmánytörténetben” az ősi igazgatási forma a
közösség „kommuna módjára (pro commmi)", király nélkül való önigazgatása. Ezt
Attila uralma szakította meg, akit a commmitas választott előbb kapitánnyá, majd-
more Romano királlyá. Attila után ismét „pro commmi" kormányzás következett Géza
fejedelemig, amikor ezt az igazgatást az Árpád-ház királyainak uralma váltotta fel.
A communitas Kézainál a királyokkal osztozik a hatalomban: Attila uralma nem
egyszerűen az ő impériuma., hanem „Hmnorum domínium et Ethelae".16 Gézától
„alkotmányos” szempontból az Attila-korihoz hasonló helyzet állt be. Intézkedéseinél
a király, sőt a pápa is tekintetbe veszi a commmitas kívánságait: a pápa egyik
követelése, amelyet a király szintén támogatott, azért hiúsult meg, mivel nem az egész
közösség adta hozzá beleegyezését. Állítólag Kálmán is azért változtatta meg egyik
rendelkezését, „n e. . . commmitas nobilium grave ferret”, a nádort pedig a nemesség
(érdekeinek) képviselőjeként kezelte.
A király mindezeken a helyeken a commmitasióI különválik, mint a szuverenitás
megtestesítője, és gyakorolja a felségjogokat, amelyeket máskor, király nem létében a
közösség maga gyakorolt. Kézai ezt az elvet aránylag következetesen érvényesíti
művében, főleg katonai vonatkozásban: amikor királyság van, többször is hangsú­
lyozza, hogy a király hadijelvényéről, kapitányáról, hadseregéről van szó. Attila mint
király, edictumokat tesz közzé, hadat üzen, békét köt, rektort nevez ki, kúriákat tart,
övék azok a hadúri jogok, amelyek máskor a közösséget illetik: a hadjáratok irányát ő
határozza meg, a kapitányokat ő jelöli ki. A „pro commmi" uralom alatt azonban Lél
és Bulcsú „per commmitatem H m garoru m ... destinantur". Attila alatt a koronás
madár a király banériuma, amelyet ő maga visel, holta után azonban az egész hunság
jelvényévé lesz, és egészen Géza idejéig viszik magukkal hadjárataikban. Az
államalapítás után a hadijelvény ismét mint „banerium regis" szerepel.
Kézai ábrázolása szerint a commmitas az író korának élő valósága, amely azonban
régebbi a királyság intézményénél, és azóta van, mióta csak hunok (azaz magyarok)
élnek.71 Kézai óvatosan, történeti mezben fejti ki, hogy helyénvaló a királynak önként,
magától korlátoznia a hatalmát és megosztania az ősi kommunitással, üdvös dolog
együttműködnie a nemesi közösséggel. Ugyanezt a kívánatos magatartást más
irányban is sugalmazza a derékfidelis clericus: a király pápai felhatalmazás birtokában
se aknázza ki az egyházzal szemben jogosítványait a maguk egészében. Ezt abban a
burkolt formában adja elő, hogy Szent István az egyházaknak adott szolgákat nem
szabadította fel, önkéntesen betartotta az egyházi vagyon sérthetetlenségére vonat­

15 SRH I. 147— 148.

74 SRH I. 157.
77 SRH I. 193., 153., 169., 152., 183. és 185. — A kifejtettekről: G erics, 1957. 107— 109.

255
kozó kánonokat, és ebből a szempontból nem élt azzal a „szabad belátással
(arbitrium)”, amelyet a pápától az egyházak szervezésére kapott.78
Szerkezeti tekintetben a hun kommunitás kisebb egységekből, communekből állt.
Nemcsak a törzsökös hunok voltak a tagjai, hanem Attila minden nem hun
alattvalója, az exterae nationesból valók is. Halála után az új király választásánál
eszerint oszlott a kommunitás pártokra: az igazi hunok pars saniorként álltak Csaba
mellé, az extera natio csatlakozott Aladárhoz.79
A communitas maga egyszersmind a hunok (és magyarok) hadi szervezete,
közösségük tehát katonai közösség is.80
A katonai jelleg lényeges szerepet kap a communitas-e\mé\etben. A magyar
történetben a „királynak és a közösségnek a katonasága dekrétummal rendelte el
(regis et communitatis militia decreto est statútum )” a Nagymartom család
címerváltoztatását.81 A „katonaság” itt jellegzetesen királyt megillető jogot gyakorolt.
A katonai szervezetként ábrázolt közösség legfőbb életmegnyilvánulásait a középkori
történetíró tábori, hadi aktusokként fogta fel. így a communitas gyűléseire hívást is
táborba, hadba szólító parancsnak, a gyűlésen való jelenlétet hadba vonulásnak, hadi
szemlére menetelnek mutatja be, a gyűlésről való indokolatlan elmaradást pedig a
fegyveres szolgálat, a honvédelmi kötelezettség megsértésének nyilvánítja, elsősorban
ennek a büntetése a communitasbóX való kitaszíttatás, a szolgaságra vetés.
A krónikást személyes élményei és olvasmányai egyaránt befolyásolhatták a
communitas ilyen ábrázolásában. Fontossági sorrendet aligha lehet megállapítani.
Alapvető mozzanat az országos közösségnek és katonaságnak az azonosítása és
királyválasztási joggal való felruházása. Ennek az azonosításnak legalább egyik
gyökerét azoknál az egyházjogászoknál keresem, akik a maguk országának a római
birodalomtól való függetlenségét és királyuknak a császárral szembeni önállóságát
Richardus Anglicus módjára úgy védelmezték, hogy királyukat „római mintára” a
hadsereg által kikiáltott hadúrnak mutatták be, a saját universitas regni számára pedig
a római városi universitasét meghaladó mértékű uralkodóválasztási jogot követeltek.
Richardus Anglicusnál gondolatilag már adva volt az uralkodót kikiáltó hadsereg és a
királyválasztó universitas regni azonosításának legalább az előfeltétele. A hadsereg,
illetve a pereskedő csapattest jogi személyének képviselhetőségét, universitas mivoltát
kifejezetten elismerte a Codex is. Hogyan ruházta azonban fel az író a közösséget a
királyválasztást meghaladó „politikai jogokkal”? Erre a kérdésre éppen úgy, mint a
hadfelkeléstől és gyűléstől távolmaradók „nemtelenséggel” büntetésének ere­
detkérdésére a hűbéijog alapján kaphatunk választ.
A communitas összejöveteleinek táborba szállásként, hadiszemleként való bemu­
tatása, a gyűlésen fegyveresen való megjelenés és tanácskozás kötelezettsége, a róla71

71 SRH I. 193., Gerics, 1975. (K rónikáink.. . ) 310—311.

79 SRH I. 161. Szűcs, 1973. 602. és k. 623. és k.
“ Szűcs, 1973. 626. és k.
*' SRH I. 191. és 303. — A nehezebben értelmezhető m ilitia alakot lectio d iffic ilio ríé n t eredetinek
fogadom el a m ilitia e változattal szemben. Erről bővebben G erics, 1975. (K rónikáink. . . ) 318. 37. jegyzet.

256
elmaradóknak katonaszökevényként való kezelése csupa olyan mozzanat, amely egész
Európában hűbéri kúriákra jellemző. A hűbéri kúriák voltak egyszersmind a
bíráskodás, az uralkodók és alattvalók közti szótértés, együttműködés és határozatho­
zatal alkalmai is. A kúrián megjelentek egyszerre alkottak hadsereget és a „közélet
fórumát”.
A kúriának ez a kettős: katonai és politikai arculata tér vissza a hun— magyar
communitas összejövetelein. Tagjai azonban nem valamely király alattvalóiként vagy
hűbérúr vazallusaiként jönnek össze, hanem közösség tagjaiként. Közösségük
egyedeik felett, a királyságot már megelőzően, intézményként áll fenn, és ez a testület
megvan a király mellett is. A gyűlés funkciója és összehívása a hűbéri kúriára
emlékeztet ugyan, ettől azonban a résztvevői által alkotott testület különbözteti meg:
nem ut singuli járnak el, s királyukkal sem egyedek számtani összegeként, hanem
communitasként, méghozzá kisebb közösségekből összetevődő, országos communi­
tasként állnak szemben. Gyűlésük rendelkezik a hűbéri kúria jogosítványaival. Az úti
singuli eljáró résztvevőkből álló hűbéri kúria jogainak a communitasra való
átruházását logikailag a kúrián táborba szállt had testületként való felfogása tette
lehetővé.
A király által a haza védelmére hirdetett hadból elmaradókat a hűbéijog szerint
Angliában a király 1205. évi rendeleté szerint utódaikra is átszálló hűbérvesztéssel,
vagyontalanságuk esetén pedig szolgaságra vetéssel és évi négy dénár fejadó
fizettetésével sújtották.
Szűcs Jenő a katonaszökevények Nagy Károly által történt, hasonló büntetésének
igen elterjedt hagyományát mutatta ki Franciaországban. Ezt a tradíciót az epika és
Beaumanoir jogkönyve is fenntartotta.82 A vagyontalan katonaszökevények ilyen
büntetése teljes összhangban volt a római jog rendelkezésével. Eszerint ui. „a
legmagasabb fokú jogvesztés az, amikor valaki polgárjogát és szabadságát veszíti el.
Ez történik azokkal, akik a census alól kivonják magukat. Őket a census törvényes
rendje eladatni rendeli (Gaius 1,160: Maxima est capitis deminutio, cum aliquis
civitatem et libertatém amittit, quod accidit incensis, qui ex form a censuali venire
iubentur)". A római jog tehát a legsúlyosabb kapitális büntetést mondta ki a
hadiszolgálat alól kibúvókra. A hun történetben rájuk előírt halálbüntetést, rabszol­
gaságot és számkivetést korábban már sikerült azonosítanom a római kapitális
büntetésmódokkal. Most a hadiszolgálat alóli kibúvás és a legsúlyosabb kapitális
büntetés római jogi példája van előttünk, Kézai történeti alapkonstrukciójának
közvetlen mintája. Simon mester tehát a római jognak a hűbéri gyakorlat által is
szentesített elemét alkalmazta. A krónikást ilyen mozzanatoknak munkájába való
beépítésére vagy pontosabban a magyar communitas hasonló minta szerinti elkép­
zelésére alighanem bátorította, hogy a magyar jog — éppen 1280. évi, tehát Kézai-kori

■J Szűcs, 1973. 583. és k.

17 Gerics József 257

adat tanúsága szerint — egymással azonos jellegű vétkekként ítélte meg és büntette az
expedíció et congregacio regnirő\ való távolmaradást.83
Kézai mestert a kisebb egységekből felépülő és politikai jogokkal is rendelkező
országos közösség katonai jellegű gyűlésének konstruálására ilyen külföldi gyűlésekre
vonatkozó személyes tapasztalatok is ösztönözhették. Az észak-itáliai városi
kommunák intézményeinek a hun történetre gyakorolt jelentékeny hatását éppen csak
érintve,84 hangsúlyozni kell, hogy krónikáinkban a katonaság törvényhozó szerepe és
a kisebb egységek: a kommunák nagyobb, szerves egészbe való beépülése olyan képlet,
amely jóval meghaladja a városállamok szokványos politikai szerkezetét. A hun
krónika com/m/mtar-építményének intézményi, nem olvasmányokon alapuló mintáját
az író számára jól ismert friauli-aquileiai állam berendezkedésében és szerveiben
jelölhetjük meg.
Európában ui. az 1270-es, 1280-as években, de mindenesetre az 1282—85. esz­
tendők, vagyis a Kézai-krónika megírása előtt Angliától eltekintve, rendszeresen
csak az aquileiai patriarchátus államában tartottak az államfővel a politikában
együttműködő, hadiszemlével társított, bíráskodási alkalmid is szolgáló gyűlést,
amelyen egyedek és kisebb közösségek vettek részt és együttesen „Friaul országát
képviselték (rappresentanles terrae Foriiulii)". Az aquileiai patriarchátus és a magyar
királyság kapcsolatait 1250 és 1270 közt jól ismeijük. Maga a vidék a huntörténet
eseményeinek egyik fő színtere, az 1251 és 1269 közt hivatalban volt patriarcha,
Gergely, a kalandozó magyarokkal vívott harcok szereplőjeként jelenik meg, s ezeken
kívül is számos aquileiai vonatkozás állapítható meg mind az V. István-kori szerző,
mind Kézai művében.85
A hun—magyar communitas intézményeinek és szervezetének kimódolásánál a
szerző a friauli-aquileiai államberendezkedés mintául vétele ellenére sem járt el gépies
másolóként, önállóságát teoretikus szempontból a legjobban talán az mutatja, hogy
— legalábbis a számomra ismert — 13. századi forrásokban a patriarchátus államát és
társadalmát universitas, illetve commune vagy communitas kifejezésekkel nem jelölték.
Testületi, jogi személyiségét olyan adatokból lehetett megállapítani, amelyek — mint
az idézett 1270. évi — képviseletére, repraesentatiójára vonatkoztak. Éppen ezért
tekinthetjük krónikásunk — és tágabb értelemben a mögötte álló kancelláriai
jogászok — különféle eredetű ösztönzésekből le nem vezethető, saját teljesítményének
a politikai jogokkal rendelkező, országos communitas elméletének kidolgozását.
Ez az önállóság akkor sem vitatható el, ha a magyar előzmények felől közelitünk
hozzá.
Azoknak a „politikai erőknek” a gyűjtőneve, amelyek az állam kormányzatában a
királlyal együttműködtek, a regnum, illetve totum regnum Hungáriáé volt. Már a 12.13*5

13 Gaiust idézi M ommsen, 19552. 44. 4. jegyzet. A kapitális büntetésekről G erics, 1957. 112. — HO VI.
319. Reg. Arp. 3078. sz.
M Erről részletesebben G erics, 1975. (K rónikáink.. . ) 316—317.
15 G erics, 1975. (K rónikáink...) 318—319. és 322.

258
században elég elterjedt alkalmazásáról tudunk.84 Használatából azonban nem
következtethetünk arra, hogy a szó akkor a római-kánoni értelmű universitas
szinonimája is volt; A regnumnak ui. az alattvalók legelőkelőbb kategóriáit átfogó
gyűjtőnévként való használata jóval megelőzi a római-kánoni universitas fogalomnak
a 12. század második felében megállapítható elterjedését. Az iménti értelmű
regnumnak az universitasszal való, elsietett azonosítása ellen szól az a Németországban
megfigyelt, nevezetes körülmény is, hogy a fejedelmeket ugyan már a 11— 12. század
fordulóján mint regnumot állítják szembe az uralkodóval, de még a választófejedelmek
is csak úti singuli, egyedekként cselekszenek a 13. században, s nem tekintik testületnek
őket. A német és a magyar regnum a fenti értelemben — Gierke terminológiája szerint
— csak Gesamtvielheitnek minősíthető a 12. századon át végig, és még sokáij», de nem
Gesamteinheitnek.
A magyar regnum testületként való kezelésére az egyik legkorábbi, de csak
feltételesnek vehető példát az 1222. évi Aranybulla adja. A bulla ti. bizonyos esetekre
előírja a regnum consiliumának szükségességét. Ám ennek a regnumnak az universitas
volta egyelőre még abban az esetben is csupán lehetséges, de nem bizonyos, ha helyes
az a következtetésem, hogy a törvény záradéka szerint az ország „püspökei,
jobbágyurai és nemesei egyenként és összesen (universi et singuli) ” universitast alkotva
kapják meg az ellenállási jogot. A regnum joga még nem a következtetett universitas
joga és fordítva. Az Aranybulla 1231. évi kiadása az miversi et singuli ilyen jogáról
nem beszél, csak honvédelmi kötelezettségükről. Nem tudnak a királyi servÍCTLsek,
illetve nemesek testületének politikai tevékenységéről, még kevésbé jogáról a nemesítő
13. századi oklevelek sem. A krónikás tehát az országos nemesi commmitas
„múltjának” felvázolásával és politikai szerepének elméleti kidolgozásával igen fon­
tos lépést tett a nemesi ideológia történetében.87

" Ezeket behatóan ismerteti K ubinyi, 1975. 81—85.

17 Walfer ispán 1157-re keltezett, de 1230 körüli átiratból ismert oklevele, amely a küszéni monostor
alapításáról szól, érdekes záradékot tartalmaz. (Az oklevelet kiadta E rdélyi L ászló, A Pannonhalmi Szent
Benedek Rend Története. Bp. 1902.1.603—604.) Eszerint az oklevelet Barnabás nótárius „iussu regis regali
et tocius regni sigillo principali roboravit” . A formula sok vita forrása lett az oklevél hitelességéről. A
szakirodalom az utóbbi másfél évtizedben az oklevelet és a megpecsételési záradékot hitelesnek ismerte el.
(Vö. C sóka, 1964., K ubinyi, 1975. 78—79. és Érszegi, 1978.) Igazolásként a „totius regni sigillum
principale”-t párhuzamba állítják a cseh király 1219. évi oklevelében említett „Csehország közös pecsétjével,
X7X7 Szent Vencelével” . A Szent Venceles pecsétnek ezt az 1219-ben tulajdonított szerepet érvényesnek
tartják a 12 . század második felére nézve is.
Ezért a 12. századi eredetűnek gondolt cseh pecséthasználat hasonlatosságára ábrázolják a magyar
„totius regni sigillum principale” II. Géza-korinak feltett szerepét és alkalmazását is.
A küszéni oklevél megpecsételési záradékának ez a magyarázata, amely az 1219. évi cseh oklevél
korroborációs formulájának a 1 2 . századra is feltett érvényességén alapul, a „totius regni sigillum
principale”-ban a magyar előkelők közös pecsétjét látja. Ennek az értelmezésnek akarva-akaratlan
megkerülhetetlen logikai előfeltétele, hogy az előkelők római-kánoni értelemben testületet, universitast
alkotnak már 1157-ben. Itt kapcsolódik a küszéni oklevél hitele vagy interpoláltsága az általam tárgyalt
országos universitas dolgához.

17» 259
 3. AZ UNIVERSITAS AZ ÁLLAMKORMÁNYZATBAN
ÉS A KIRÁLYI SZUVERENITÁSHOZ VALÓ VISZONYA

Az országos nemességnek, illetve gyűlésének universitas neve jellemző módon olyan,

1287-ben kelt oklevélben tűnik fel első ízben, amely Ladomér esztergomi érsek nevéhez
fűződik. Benne az érsek tudatja az erdélyi püspökkel, hogy Budán congregatio regnit
tartottak és „a Budán összejött minden főpap, báró és nemes universitasa elhatározta
(p ia cú it... universitati praelatorum omnium et baronum necnon el nobilitim Bude
convenientium)” a királynét illető jogok és jövedelmek érvényesítését, illetve
behajtását.8* Az universitas itt nemcsak „színre lépett”, hanem bizonyos határozatot is
hozott. A gyűlés összehívása legfőként Ladomérnak és híveinek a műve volt, s az érsek
volt a lelke mindannak, ami ott történt.89
A kancelláriai jogászok elméleteiben saijadzó és Kézainál teljes teoretikus-történeti
vértczetet kapott országos communitas universitas néven a valóságban is kezdett
igényelt jogaihoz közelíteni. Fontos, hogy az 1287. évi oklevél — Kézai szellemében —
a főpapokat, bárókat és nemeseket azonos módon mutatja be az összegyűlt Universitas
alkotóelemeinek.
Az országos universitas 13. századi szerepének legbeszédesebb emléke az az oklevél,
amely Morosini Albertinót, III. András király nagybátyját a magyar nemesség soraiba
fogadja és a magyar nemesek jogával ruházza fel. Az oklevél Budán, 1298. július 28-án
kelt. (V. Kai. Aug.)90
Oklevéladóként számos név szerint felsorolt püspök, báró91 és „universitas nobilium

Az 1219. évi cseh pecsét „sigillum commune regni Bohemiae” szerepét a legutóbbi cseh feldolgozás sem
vetíti vissza semmiképpen a 12. századra, és még a 13. század első évtizedeire nézve sem hajlandó elismerni a
szó intézményi, illetve intézményes-rendi értelmében a nemesség pecsétjének, hanem legfeljebb „az uralkodó
és az állam mint bizonyos jogi személy közt keletkezőben levő dualizmus kifejezésének” . (N ovy, 1976.144—
164.) A magam egyházjogtörténeti vizsgálaton alapuló, már ismertetett eredményei szerint a „sigillum
commune regni Bohemiae” a pápával folytatott tárgyalások követelményeinek megfelelően konstruált cseh
országos u niverzitást volt hivatva a d hoc kifejezni előzmények és közvetlen folytatás nélkül. Ha a küszéni
oklevél „totius regni sigillium principale” -ját a cseh pecsét hasonlóságára és az egyházjogtörténet
szempontját figyelembe véve magyarázzuk, a 1 2 . századi eredetét valószínűtlennek tarthatjuk, és
amennyiben az oklevél egyéb részeiben hiteles, annyiban a megpecsételési záradékot inkább az oklevél
átírásakor keletkezett bővítménynek minősíthetjük.
“ UB Siebenbürgen I.' 157.
•• S. Kiss, 1971.43.
90 Legjobb kiadása UB Siebenbürgen I. 192— 193. — Az oklevél eredetije nem ismeretes. Szövegét a
velencei Museo Civico Correrben levő, újkori másolat tartotta fenn, amely Miklós pápai legátus 1301
novemberében, Budán kelt átiratában tartalmazza az Albertino magyar nemességére vonatkozó oklevelet.
Mikrofilmmásolata az Országos Levéltár filmtárában, jelzete: H 695. Ezt használtam.
Az oklevél keltét valamennyi kiadás tévesen, 1292. évszám alatt közli. A tévedés azon alapul, hogy a
velencei másolat m argóján arab évszámmal 1292 olvasható, holott az oklevél szövegében a keltezés római
számmal írva világosan MCCLXXXXV1II.
91 ,Jo annes miseratione divina archiepiscopus Colocensis, aule regiae cancellarius, Petrus T ransyluanus,
Andreas Agriensis, Thomas Bosnensis, Benedictus Vesprimiensis. . . Paulus Quinqueecclesiensis, Haba
Ongarorum, Siculorum, Saxonum et Corrumorum" van feltüntetve. Előadásuk szerint
„amikor egybegyűltünk Budán az ország közgyűlésére ( convenientibus nobis in unum
apud Budám in congregatione regni generáli) méltónak tartottuk, hogy (Albertino úr)
az ország részéről a hála és a viszonzás kedvezésének ha nem is teljes, de legalább
részbeni és utódaira is kiterjedő eredményét tapasztalja, miután érett és körültekintő
megfontolást tartottunk, mekkora jótéteményeket is gyakorolt és vitt véghez
urunknak (a királynak) a megőrzésével, és hogy dicséretes buzgalma és odaadása
üdvös orvosságról gondoskodott a megújulás és békés állapot érdekében ennek az
országnak, amely régi idő óta különféle háborgattatások és rendkívüli megrázkódtatá­
sok közt hánykolódik és szinte minden ízében a végső kimerüléshez jutott, összesen és
egyedenként elhatároztuk tehát (piacúit itaque universis et singulis), hogy Albertino
urat, mint vir generosust és általa minden leszármazottját felvesszük universitasunk
közösségébe, s mint oda felvettek, együtt élvezzék a nemességnek azt a kiváltságát,
amelyet Magyarország minden bárója és nemese régtől fogva szokott élvezni ( ipsum
dominum Albertinum et per eum omnes ab eo descendentes tamquam virum generosum
nostrae universitatis coetui aggregate et aggregatos congaudere nobilitatisprivilegio, quo
universi barones et nobiles regni Ongarie consueverunt ab antiquo gratulari)”.
Az oklevél hitelességéhez nem férhet szó. Szövege fontos helyen stiláris egyezést
mutat az országgyűlésnek 1298. aug. 5-én, vagyis egy héttel a honfiúsítás után kelt
törvényével.

A lb ertin o n em esítése A to rvén y

„huic regno. . . in diversis turbationibus. . . fluctu-
anti et fere iám in omnibus suis partibus usque ad
extremam exinanitionem deducto a d . . . statum
tranquilium salubre lemedium est provisum”
„Regnum Hungariae in omni sui parte fluctuare
co e p it.. . et fere ad extremam exinanitionem deve-
nerint. . .
. . . huic regno casuro. . . salubriori consilio. . .
subveniretur. . .
. . . tractare coepimus de his, per q u e. . . statui regni
to tiu s .. . consuleretur . ” 92

Vaciensis, Theodorus Jaurinensis, Michael Zagrabiensis, Enricus Varadiensis, fráter Antonius Scenadiensis
aulae regiae vicecancellarius. . . ecclesiarum episcopi, Dominicus magister tavem icorum . . . regis, Opour
palatínus Citradanubialis Rolandus palatínus Ultradanubialis, Ladislaus vayvoda Transsylvanus, Jacobus
bánus totius Sclavoniae, Stephanus iudex curíae. . . regis, Nicolaus filius H enrid et Homodeus quondam
palatini, Thomas comes Borsié nsis et Nitriensis, Moyses magister tavemicorum domine regi ne, Rolandus
quondam vaivoda, Joannes filius (!) comes Untensis, magister Dominicus filius Petri, Ladislaus quondam
banus, Petrus et Paulus, filii Compolti, comes Opus, magister Lucas comes Zaladiensis, magister Alderius,
Hymch comes de Barana, Joannes comes Albcnsis, magister Laurentius comes Vesprimiensis, Paulus comes
Jauriensis et Demetrius comes Posoniensis.”
Az oklevélnek 1299. július 28-ra való keltezését kizátja Antal Csanádi püspöknek benne alkancel-
lárként való szereplése. 1299. július 28-án ui. már László titeli prépost, királyi alkancellár pecsételi
meg a király oklevelét. Antalnak királyi alkancellárként való utolsó előfordulása 1299. július 17. (Lásd az
egészre F ejérpataky, 1885. 145.)
92K ovachich, 1798. I. 90—91.

261
 A két szöveg jellegzetes egyezése azt bizonyítja, hogy az egyheti időn belül
keletkezett dokumentumokat ugyanaz a személy fogalmazta.
A Morosini Albertinót a magyar nemességbe fogadó oklevél a magyar alkotmány-
jog története szempontjából nagyon fontos dolgokat tartalmaz és fejt ki. Mindenek­
előtt ebben nyilatkozik meg először az országos universitas oklevéladóként. Mint
testület, azt az alapvető, de csak ritkán hangsúlyozott jogát gyakorolja, hogy kebelébe
új tagot vesz fel, sőt azzal, hogy Albertinót nemesi kiváltságban részesíti, olyasmit tesz,
amit igazában csak király tehetne. Ez a kiadvány a nemesi közösség ‘ Kézainál
megfogalmazott elméletének oklevélben testet öltő megvalósulása és Albertinónak
nemesi kiváltságban részesítése mindenképpen a krónikának amellé az adata mellé
kívánkozik, hogy a Nagymartoni család cimerváltoztatását állítólag a királynak és a
communitasnak a katonasága rendelte el.
Tartalmazza az oklevél ezenkívül a bárók és nemesek régtől fogva azonos
kiváltságának elvét, a kisnemesi vágyak Kézai által is hangoztatott netovábbját: ennek
a nemesi kiváltságnak az élvezője lett Albertino.
Eddigi ismereteink szerint ez az első— méghozzá országgyűlés által kiadott— olyan
oklevél, amely említi és egynek veszi a bárók és nemesek nobilitatis privilégiumát,
Albertino úr ezt az egységes privilégiumot kapta meg az universitatis coetusba való
felvételével. Nincs tehát már 1298-ban sem külön joga a báróknak, bár kategóriájuk
mégsem azonos a nemességgel; tagjai maguk is az universitatis coetusnak, egészétől
mégis forma szerint is különválnak.
A bárók és nemesek társadalmi és politikai különbségét nemesi kiváltságuk
azonossága nem fejezte ki, hanem elfedte. Joguk azonossága nem megtévesztés és
látszat, hanem tény a 13. század végén, amelyet sem megkerülni, sem tagadni nem
lehet. Alapja az, hogy gazdasági-társadalmi tekintetben a bárók is és a nemesek is
azonos módon a vezető osztályhoz, az úri osztályhoz tartoztak, de annak más-más
(rétegét alkották. Közelebbi társadalmi helyzetük, azaz réteghez tartozásuk
különbsége és joguk azonossága kétségtelenül ellentmondást fejezett ki, de ez
Ipbjektíven létező ellentmondás volt, következményeivel pedig III. András korában
mindenesetre számolnunk kell.
Ennek szempontunkból lényeges következménye az universitas fogalom olyan
kétértelműsége a vizsgált dokumentumban, amely a 13. századi angol universitas regni
többértelműségével rokonítható. Az oklevél intitulatiója ui. határozottan meg­
különbözteti a név szerint felsorolt főpapokat és bárókat a „magyar stb. nemesek
universitas”-átiA, a dispositio szerint pedig a főpapok és a bárók szemmel láthatóan
benne foglaltatnak az universitasban. Ez az említett kétértelműség Magyarországon a
középkorban végig megmarad. ^
Az oklevélben az 1298-ban országgyűlésre összejöttek nyilatkoznak meg universi-
fajként. Nyilvánvalóan az 1298. évi országgyűlés másik fő dokumentumának, a
törvénynek az alkotásánál közreműködők fogalmilag szintén universitasnak tekin­
tendők és a törvényhozásnál is universitasként működtek együtt. Ezért képviseletük
ugyancsak universitas képviseletének esete. Ezt a képviseletet a 23. artikulus helyes

262
fordításából állapíthatjuk meg: „ . . . urunk, a király három-három hónapig tartson
maga mellett két-két p üspököt.. . és ugyanennyi, általunk most választott nemest az
ország minden nemese k ép éb en ... (dominus noster rex singulis tribus mensibus
singulos duos episcopos. . . totidemque et quasi omnes nobiles regni quos exnrnc elegimus
secum habeat.. J ”93 A törvényszövegben a képviseleti jelleg megállapításának kulcsa
a quasi omnes kifejezés. Ebből tudhatjuk meg, hogy a két választott nemes „az ország
minden nemese képében” áll az uralkodó mellett. Az országgyűlés római-kánoni
universitaskénl fogadta tagjai közé Albertinót, ugyanez az országgyűlés a választott
tanácsosokat római-kánoni értelemben tekinti a nemesi regnum képviselőinek és a
királyi tanácsot általuk a rendi universitas képviseleti szervévé akarja tenni, a király
hatalmát universitasként korlátozni.
Az eddig előadottakból állapítható meg, hogy a király és az universitas regni
prokurátora gyanánt lépett fel 1299. július 6-án Imre nagyváradi püspök, ő „András
. . . királynak, János kalocsai érseknek és káptalanának, valamint az esztergomi és
kalocsai egyháztartomány minden más főpapjának és káptalanának, továbbá egész
Magyarország valamennyi bárójának és összes nemesének nevében és mandá­
tumából” apellált a pápához Gergely esztergomi választott érsek intézkedései ellen.94
Az universitas regni fogalmi konstrukciója más értelemben, ti. universitas bonorum et
iurium gyanánt szintén jelen van az 1298. évi törvényben, legalább a háttérben.
A törvény 21. cikke ugyanis kötelezi a királyt: a regnumnak bármely korábbi
uralkodó által akármiféle címen elidegenített részét szerezze vissza a ius régiómra, „ut
regnum Hungáriáé quasi quoddam ius totum suarum possit partiam integritate
gaudere".95
Emlékezetes, hogy koronázási esküjében András megígérte: „mindenkor gyarapíta­
ni fogja a magyar jogot (ungarischez reht)" valamint „visszaszerzi és visszaállítja régi
jogába azt, ami a Boldogságos Szűz birtoka, azaz Magyarországból (daz unser frowe
eigen, daz ist Ungerlant) idegen kézre, német fejedelmekhez került”.
A törvényben említett regnum Ungariae fogalma nyilván nem az országlakosokat
jelenti, hanem pontosan azt, amit a koronázási eskü Ungerlantja, vagyis anyagi dolgok
és testetlen jogok olyan együttesét, amely az esküben Szűz Máriáé. A római jog maga is
ismeri az universitas bonorumot (Dig. 43,2,1), a „valaki által birtokolt minden jószág”
jelentésében és szembeállítja vele a singulae rest. Magyarországra mint Mária
tulajdonára lehetett ezt a konstrukciót érvényesíteni, és ezt az universitas bonorum et

93 K ovachich, 1798. I. 119. — Tartalmi hűség szempontjából a törvényhely fordításai közül Holubét
illeti az elsőség Szilágyi Lórándéval szemben.
H olub (1944.1. 123.) ezt a körüliró fordítást adja: „ . . .legyen a király úr mellett két p ü sp ö k ... és két
nemes, akik az ország nemeseit képviselik; ezeket most választják m e g .. . ” Szilágyi fordítását 1. Lederer,
1964.1.94.: „király u ru n k . . . két-két püspököt tartson maga mellett. . . s ugyanannyi, illetőleg valamennyi
nemest, akiket most v álasztottunk.. . ” Az utóbbi fordítás elmossa a q u a si szó jelentését, amely pedig
annyira fontos az országos nemesi képviselet megállapítása szempontjából.
94 K ovachich, 1798. I. 226—230.
95 K ovachich, 1798. I. 118. — Nagyon érdekesek a 21. cikkről Kjung 1934. 21. fejtegetései.

263
 iurium jelleget fejezte ki a törvény a quoddam ius totuminal, amelynek a király csak
kezelője. A Mária tulajdonának épségére, illetve az épség visszaállítására vonatkozó
követelmény a törvényben „laicizálódott” és a birtokos osztály egészének összérdekét
fejezte ki: állományában legyen teljes és csorbítatlan az a földterület, amely a hazai
birtokos osztály egészéé, köztük vándorol kézről kézre, és amelyből egy-egy darabnak
— gazdátlanná válás esetén— elvileg a birtokos osztály bármely tagja a várományosa.
Az országgyűlés ennek a sértetlenségén való őrködést teszi a király feladatává, aki a
reá szálló birtokot az arra érdemes nemesnek adományozza. Itt és így válik'az országos
nemesi universitas érdekévé az ország egész területe felett a király szuverenitásának
teljessége.
Az 1298. év, a korai magyar rendi fejlődés fő dokumentumainak keletkezési
esztendeje, immár univerzitásként mutatja be a törvényhozó rendi gyűlést és tényezőit,
s a római-kánoni jognak ezt a fogalmát tette meg a rendi regnum területi-jogi
szubsztrátuma sérthetetlenségének elvi kiindulópontjává. Ez a korai rendiség
ideológiájának valóban a koronája, betetőzése volt.

264
 III. A KORAI MAGYARORSZÁGI RENDISÉG
INTÉZMÉNYEI

A 15. században a teljes kifejlettségében mutatkozó országgyűlésnek két jól

felismerhető eleme volt. Az egyik a királyi tanács: tagja volt elvileg minden főpap és
báró. A másik elem a fejenként vagy képviselők által megjelent nemesség. Nyilván
korai magyarországi rendiségről sem beszélhetünk a két elem együttműködése nélkül.
Együttműködésük vizsgálata előtt a két tényező önálló tevékenységét igyekszem
bemutatni külön-külön a korai országgyűléshez vezető útjukkal együtt.
Lássuk közülük előbb a királyi tanácsot!

1. A KIRÁLYI TANÁCS ÚTJA A 13. SZÁZADBAN

Intézményi tekintetben a tanács tevékenységét kétségtelenül jobban megérthetjük,

ha a középkori államélet jelenségei és megnyilatkozásai közül a legfontosabbként a
bíráskodást emeljük ki, s emlékezetben tartjuk: mennyivel szélesebben értelmezte a kor
a jogszolgáltatás fogalmát, mint a későbbi idők. A megsértett jogrend helyreállítása,
egyedek, kisebb vagy nagyobb közösségek, vagy akár az egész regnum igazságos
panaszainak orvoslása a középkorban jogszolgáltatási ténykedés volt a javából.
Nagyon tanulságos ebből a szempontból pl. az Aranybulla kiadási aktusának a
természete: a nemesek megsértett, régi szabadságainak helyreállítását, felpanaszolt,
jogos sérelmeik jóvátételét, „régi, jó állapotának” megújítását akarja a bulla
tartalmazni, azaz a tágabban értelmezett jogszolgáltatás dokumentuma.
A középkor szemlélete szerint hasonlóan bírói döntést hozott pl. II. András 1229-
ben a kővetkező ügyben. A zágrábi püspök a királytól „kérte, mivel ez szerinte de iure
őt megilleti, hogy számára vagy az ószövetségi előírás szerint. . . minden termény
igazságos tizedét természetben (rovassuk l e ) .. . vagy Magyarország régi jó és bevált
szokása szerint, amelynek törvényereje van (sectmdum . . . consuetudinem totius
Hungáriáé, quae vim legis obtinet) minden kepe után egy-egy nehezéket fizettessünk.
Mi azonban. . . jóllehet a püspök nehezményezte, nem csekély megfontolás után
minden jobbágyunk közös tanácsával gondosan úgy határoztunk, hogy vagy fizessék
minden termény igazságos tizedét természetben.. . , vagy minden két kepe után egy
nehezéket.”9® Ez alkalommal a király — jobbágyurai tanácsa szerint — az ország

•• CD IU/2. 169. Az oklevél kritikája: Reg. Arp. 452. sz.

265
szokásjogára alapított kérést döntött el, vagy azt is mondhatnánk: ítéletileg állapította
meg, mi is az ország szokása, „amelynek törvényereje van” a püspök római
terminológiájú előteijesztése szerint. Még többet mond egy 1272. évi adat. Az év június
elejére V. István az összes „pereskedőket (causatores)” maga és bárói elé rendelte
Toplicára.97 Ez alkalommal a veszprémi püspök „felkelve a bárók közül (svrgens in
nostrorum baronum medio) '’ egyházának bizonyos javaiban való megerősítését kérte
„kegyünktől és a körülöttünk levő előkelőktől ( tam a nostra gratia quam a nostrorum
astantia procerum)”. A király „mindezt külön, a tisztelendő püspök atya jelenléte
nélkül, mind egyházi, mind világi báróinkat, valamint országunk serviensei közül a
rangosabbakat és a tiszteletreméltóbbakat összehiván és mindent szabályosan
megvizsgálván (que . . . omnia seorsum sine presencia venerabilis. . . patris antedicti
nostris cum baronibus tam clericis quam laicis servientumque regni senioribus ac
honorabilioribus convocatis discussis rite omnibus)” engedélyezte.98
A jurisdictio bírói és kormányzati tevékenységet egyaránt felölelő középkori
fogalmát egészen világosan mutatja be III. András 1290. szeptemberi oklevele.
Eszerint „országunk főpapjainak és báróinak egybehangzó belátásából és megegyező
akaratából ítéletileg született az a döntés és végzés (de beneplacito concordi et voluntate
parilipraelatorum et baronum regni nostri fűit sentencialiter terminatum et decisum)",
hogy a koronázástól számított egy éven belül a király csak egyszerű pecsétje alatt adjon
ki bármilyen tartalmú oklevelet.99 A királyi pecsét használatát tehát bírói döntéssel
szabályozták.
A bírói hatalom ennyire széles értelmezése számos tekintetben könnyebbé teszi a
középkori államélet jelenségeinek, köztük annak a módnak és mechanizmusnak a
magyarázatát, ahogyan a társadalom ehhez megfelelően erős kategóriái a politikába
beleszóltak és befolyásukat érvényesítették.
Az ország nemeseinek fontos „szokása (m os)” volt, hogy őket nem a megyésispán,
hanem csak a király előtt lehetett perbe fogni.100 Ez a jog kétségtelenül összefüggött a
nemesnek azzal a kiváltságával, hogy — a privilégiumok kifejezése szerint —
megjelenhetett, bejárhatott „a király házába, a király udvarába”, valamint azzal a
büntetéssel, hogy kivetették a királyi udvarból, azaz kitaszították a nemesek közül. A
király természetesen nem földesurukként, hanem mint uralkodó, a középkori állam
feje ítélkezett ügyeikben.
Ám a maga perének vagy panaszának elintézésére a királyhoz jött nemes a más
perében egyszersmind tagja a király bírói tanácsának, részt vesz mások ügyes-bajos
dolgainak intézésében. A nagy különbség abban volt: hallatta-e ilyenkor valaki a
hangját, s ha igen, akkor mennyire hallgattak rá, volt-e szavának foganatja. Ez már a

" Á UO VIII. 384—385.

91 ZO I. 66—67. — Kritikája: Reg. Arp. 2209. sz.
M MES n. 271—272.
100 IV. Béla 1264-ben Batiz cementek egyebek közt azt a kiváltságot adta, hogy őt és testvéreit bárki „ne a
szepesi ispán úr előtt, hanem felségünk előtt, m o re a lio ru m n o b iliu m reg n i n o s t r i ’ foghassa csak perbe. CD
IV/3. 187. Reg. Arp. 1407. sz.

266
társadalmi-politikai tekintély, befolyás és hatalom dolga volt. Ha valaki személy
szerint bizalmas híve, meghitt, jó embere volt a királynak, szava alkalmanként
nyomhatott annyit a latban az uralkodó előtt, még akkor is, ha éppen aránylag szerény
beosztású és nem nagy tekintélyű úr volt, mint a hatalomban a királlyal vetélkedő és
vele szembehelyezkedő, országos főméltóságoké. Ilyen esemény oklevélbe foglalt,
ritka nyoma található IV. Bélának a pápához 1263 augusztusában írt levelében. Ebben
közli, hogy Velascus pápai káplán és penitenciarius megeskette őt az István ifjabb
királlyal kötött békeszerződés megtartására. Az oklevél szerint az eskütételnél jelen
volt az esztergomi érsek és királyi kancellár, az alkancellár, a szepesi prépost, a barsi és
honti főesperes, a fehérvári és esztergomi őrkanonok, néhány ferences és domonkos
barát, a nobiles közül a varasdi és somogyi ispán (egyszersmind a herceg főkamarása),
a királyné étekfogó mestere, a királyi hirdetők és tálkészítők ispánjai. Az oklevélre a
királyi kettőspecsét mellé az ő gyámpecsétjeiket is alkalmazták.101
Egy-egy ilyen, valóban nem országos főméltóságot viselő (pl. hirdetőispán) személy
azonban — éppen a királynál való kegyeltsége miatt — idővel rendszerint bőséges
adományokban részesült, és előbb-utóbb nagyúr lett vagy már maga, vagy ivadéka. A
tanács ezért — kivételes helyzetektől eltekintve — a nagyurak szerve volt, benne az ő
szavuk érvényesült.
Az előkelőknek a királyhoz fűződő kapcsolatát és a kormányzatban való szerepét II.
András és IV. Béla oklevelei ismételten a consilium et auxilium teljesítésében jelölik
meg, vagyis a bármely vazallusnak hűbérura iránti, szokványos kötelezettségében.102
II. András azonban hűségük ingatag voltáról is számot ad: a körülmények változása
szerint „gyakran megtörténik, hogy az előkelők lelkülete más-más felfogások szerint
igazodik (frequentius magnatum animos addiversitates sensuum contingit alterari)".103
Az ilyen nagyúri összetételű tanács akár az 1230-as évektől elterjedő praelati el
barones elnevezés alatt, akár az „előkelők” valamelyik latin szinonimájával nevezve
szerepelt, egészen szűk körű bizottságot éppúgy jelölhetett, mint azt a legtágabb
értelemben vett regnumot, amelynek consiliumához kötötte az 1222. évi Aranybulla az
idegenek méltóságra emelését. Alkotóelemeit tekintve, ez a consiliumot nyilvánító
regnum kétségtelenül azonosítható azokkal a főpapokkal, jobbágyurakkal és
nagybirtokos nobilisokíal, akiket az Aranybulla mint universi et singulit ellenállási
joggal ruházott fel. A regnum és a testületként kezelt universi et singuli között azonban
a számunkra kézenfekvő fogalmi azonosítást az Aranybulla még nem tette meg.
Jogtörténeti szempontból fontos körülmény, hogy az a nagyjából azonos kör, amely
a társadalmilag nagyuraknak tekinthető személyekből állt, kétféleképpen: mind

101 ÁUO in . 34—36.

102 II. András 1206-ban és 1217-ben: „A korona és az ország helyzete az előkelők erején és tanácsán
(m agnatum .. . virtutibus... et consíliis) alapul rendíthetetlenül". C D I I I/1 .198. és M E S 1 .184.— IV. Béla
1253-ban: „Az esztergomi érsek az első az egyházi és világi p rin cip es közt, ő országunk minden súlyos és
titkos dolgában köteles tanáccsal és segítséggel mellettünk állani (nobis consilio et au x ilio ... debet
assistere)” . MES I. 407.
101 UB B urgl. 81.

267
regnumként, mind pedig udvari méltóságok viselőjeként mintegy consilium curiae is
hallatta a szavát. Ez utóbbinak nagyon érdekes nyoma maradt az 1233. évi beregi
esküre vonatkozó dokumentumokban. A megfogalmazás kétségtelenül a pápai követ
kíséretében volt jogászok műve. Ők ezzel a Magyarországon szokatlan, említett
terminusszal azt fejezhették ki, hogy a magyar király és udvari főméltóságai közti
viszonyt olyannak látják, mint a nyugati típusú hűbérúr és a kúriáját alkotó vazallusok
viszonyát.
Az oklevél szerint az esküt az egyezményre a király ,,de consilio curiae nostrae" teszi
le „ a . . . beregi erdőben tartott tanácskozáson ( in ... consistorio in silva que nominatur
Bereg)” és több név szerint felsorolt jobbágyurat, főtisztségviselöt megesket: az
egyezményt, amennyiben őket illeti, megtartják, amennyiben pedig a királyt illeti,
„kéréssel, buzdítással és tanácsadással (rogando, ortando et consulendo) ” igyekeznek
majd őt teljesítésére ösztönözni.104 A pápai diplomácia tehát nem szorgalmazta, hogy
a főméltóságok ennél határozottabb rendszabályokkal kényszerítsék a királyt
kötelezettségeinek megtartására. A consilium curiae ebben az összefüggésben
„udvarunk tanácsát” jelentheti, és azonos lehet a méltóságviselők, mindenekelőtt a
jobbágyurak tanácsával.
Több fontos adat szól amellett, hogy főtisztségviselő jelentésben a baro váltotta fel a
iobagiót, jobbágyurat. Nagyon érdekesek ebben a vonatkozásban azok az oklevelek,
amelyek bárónak neveznek egyházi és világi főtisztségviselőket egyaránt.105
Különösen jól mutatja a báró főméltóságviselő mivoltát a hivatalvesztés fenyegetése
és a privatus nobilissza\ való szembeállítás.
Néhány oklevél érdekesen különbözteti meg a főtisztségviselők (bárók) és a regnum
tanácsát: IV. Béla 1237-ben „báróink és egész országunk közös tanácsára (de communi
baronum nostrorum ac tocius regni nostri consilio)”, 1238-ban pedig „Kálmán
testvérünk akaratából, a főpapoknak, minden bárónknak, valamint az egész
országnak (totius regni) tanácsára és beleegyezésével” döntötte el a „fölösleges”
birtokadományok visszaszerzését.106 Itt a regnum fogalma — az időpont korai volta

104 MES I. 296. — Hasonló szövegű oklevél szól Béla ifjabb király, Kálmán herceg és több főméltóság
nevében.
105 Így 1272-ben V. István: „baronibus... tam clericis quam laicis” (Z O 1.66—67.); 1276-ban IV. László
„de omnium baronum nostrorum tam laicorum quam prelatorum consilio” tesz adományt a veszprémi
egyháznak. Aki ezt megsérti, „ha báró, akkor méltóságának elvesztésével lakoljon (iacturam dignitatis
paciatur), és ezen felül ötszáz márka büntetést fizet, ha pedig nemes magánember (privatus nobilis)”, akkor
megfosztják minden vagyonától, és száz márka büntetéssel tartozik. (CD VII/2. 49.)
III. András 1297-ben a törvénytelen vámot szedő bárót méltóságvesztéssel (d ig n ita tem a m itte r e )
fenyegeti. (CD VI/2. 72—73.) V. István 1270-ben Rátót nembeli Loránd érdemeit méltatva, pontos
ismertetést ad: „Országunknak ez a bárója. . . mindig a legmagasabb tisztségeket (s ta tu s a ltissim o s) viselte:
olykor nádorságot, olykor bánságot, több különféle ispánságot, valamint a királyi udvar szolgálati ágainak
mesteri méltóságait (aule regie magistratus). . . ” (CD VII/2. 14.)
1234-ben és 1263-ban említik a „magasabb bárói méltóságok (baronatus maiores)” létezését. (CD III/2.
406. és MES I. 4*5— 486.)
104 MES I. 322. és CD IV/1. 105.

268
miatt — a királyi serviensekét még nem ölelheti fel. Ezért a regnum tagjainak, akik nem
bárók, az előkelő birtokos privati nobilest tartom, akiknek nemesi joguk volt a király
udvarában megjelenni. Szemléletesen fogalmazza meg a nemeseknek ezt az ősi jogát az
129Ö/91. évi törvény: „Sem advenáknak, sem áospeseknek, sem pogányoknak vagy
ignobilisoínak, és olyanoknak, akik országunknak gyakran okoztak károkat,
semmiképpen sem fogunk méltóságokat és ispánságokat. . . vagy várakat adomá­
nyozni, és nem engedjük őket megjelenni tanácskozásainkon (nec consiliis nostris
intetesse permittemus)" .*07
Ha egyáltalán jogosult „szűkebb” és „tágabb” királyi tanácsról beszélni, akkor ezt a
királyi serviensek országos nemessé válása előtt főleg a főtisztségviselők, bárók tanácsa
és a náluk kétségtelenül szélesebb körű regnum tanácsa közti különbség értelmében
lehetne tenni. Ilyenfajta megkülönböztetésre Árpád-kori krónikaadat is bátoríthat. A
krónika szerint ui. Borics egyik támadása alkalmával II. Béla és környezete meg akart
győződni arról, kik hűek feltétlenül az urak közül Bélához, és kik szítanak a
trónkövetelőhöz. A próbakő az volt, ki tartja kétségtelenül fattyúnak Borícsot. Aki
nem adott határozott és világos választ, gyanúsnak számított. A nagy próbatételre
„Magyarország előkelőit a királlyal való tanácskozásra hívták. (Proceres autem
Hungarie vocati sunt adcolloquendum cum rege.)" Béla azután kitől-kitől megkérdezte,
hogyan vélekedik Borics származásának törvényességéről. A kapott feleletek alapján
„a király és tanácsosai (consiliarii) , amennyire tőlük telt, elválasztották a gödölyéket a
kosoktól.”*08
A krónikaelbeszélés Árpád-kori eredete nem vitás: a király közvetlen tanácsadóira
gyűjtőnévként alkalmazott consiliarii szó az oklevelekben rendkívül ritka ugyan, de
szemléletesen mutatja azt a különbséget, amely a király állandó, meghitt környezete és
az udvarba alkalmanként tanácsba hívott proceres közt fennállt.
A királyi tanács a maga előkelő jellegét még azután is megtartotta, hogy a királyi
serviensek nemességet szereztek, és joguk, hívás esetén pedig kötelességük lett a
tanácsban megjelenni, regnummá válván maguk is. A tanácsnak egyházi és világi
főméltóságok gyűjtőnevével, a praelati et baronesszd való jelölése az előkelők
tanácson belüli egyeduralmának és a tanács velük való fogalmi azonosulásának a jele
volt. Társadalmi és politikai szempontból mérhetetlen fontossága ellenére királyt
korlátozó szerepét 1290 előtt jogilag csak egyetlen alkalommal szabályozták. Az
Aranybullának abban a cikkében történt ez, amely idegeneknek méltóságokra
emelését a regnum consiliumktó\ tette függővé. Szavát a regnum nyilván sokkal
nagyobb nyomatékkai hallathatta, mint a consilium curiae, mert az udvar méltóságvi­
selői elvben sokkal szorosabb függésben voltak a királytól. A beregi esküben a pápai
legátus bizonyára jó okkal emlegette a consilium curiae-t a regnumé helyett, s az esküt
megerősítő személyekkel az egyezményt netán megsértő II. András iránt nem
ellenállást helyezett kilátásba, hanem kérést, buzdítást és tanácsadást. Az egyház —

UB Siebenbürgen I. 173.
■“ SRH I. 448.

269
regnttm U ^ ^ R t o t t attól, hogy a királlyal szemben ius resistendivel felruházott
Ezért C, e”a*^sa hamarosan túlnőhet a főpapi ellenőrzésen és a kívánatos mértéken,
elviselh na^ ar' befolyásolásának a király és az egyház számára szelídebb,
° es mértéktartóbb formája volt a főtisztségviselők tanácsa, mipt a regnum
szava.

lettek io n b a n „politikai erővé” és az országgyűlés alkotóelemévé, a

regnum részévé a királyi *>rvie„sek?

2. A NEMESSÉG KÉPVISELETE FELÉ

mástói*r^ yÍv -e^ ,,e”Selmelc azokat 82 előjogait, amelyek kategóriájukat mindenki

jjgjj ü tk ö z te tté k , köztudomás szerint az Aranybulla cikkelyezte be 1222-
amelv k "v aktus elmélyítette és kristályosította azokat a jogi ismertetőjegyeket,
hozzá^ k h Ct aZ,eP 'es királyi megyék területén, a helyi pátriákban elválasztották a
utóbbiak a*°n*° ^ etmódú és vagyonú, de nem királyi serviens jogállású elemektől. Ez
•servie/uekk1I|nt szűkebb vidék közepes vagyonú vagy tehetősebb birtokosai, a
Eevm ’ h alkották a ( com)provinciales gyakran szereplő csoportját.
különbsé8 k*2 Va*° v*szonyuk s°káig patriarchális lehetett, a köztük levő, rejtett jogi
határper ^k ne*C_ere<*et'le8 nem igen volt nagyobb gyakorlati jelentősége. Vitáikat,
közreirTk'rJr 'fülosönösségi alapon, rokonságok közti egyezkedéssel, szomszédok
honi hóm' CS^VCl rendezték. Ügyeiket alkalmi döntőbírók, közülük való probi viri,
les előtt■WeJ parochitani elé vitték. Az ő tevékenységük főként a comprovincia-
eredetil * k^n télyü kön , a felek bizalmán alapult. Iurisdictióval, Banngewaltlal
eljárásra^őkeT ren<*e'keztek’ legfeljebb csak akkor, ha valamilyen hatóság utasította

as évekből k*fak tevékenységének érdekes bizonyítékai vannak már az 1210-es, 1220-

bizonv’tá ' ez<letleges eljárásuknál gyakran vették igénybe a hivatalos bíróságok
készült aS* .^Z^C° ze*t‘ E le m z ő példa a Váradi Regestrumnak az 1220-as években
a k i k n e k n0ti.tiá**' »Bodony isp ánn al.. . együtt mindkét fél rokonai (cognati),
poroszl !t- r m'vo*taban a két fél megegyezett, az ügyet megvizsgálva, a feleket. . . a
az a r b i t ^ v tlÍzesvas'Pr.óbára küldték.” Némelykor megállapítható, hogy ugyanazok
amikor ^ a8yben is szerepelnek, pl. 1214-ben. Érdekesek azok az esetek is,
félként U^ Enaz a személy hol fogott bíróként, hol sértettként, hol sérelmet okozó
egy urat261^'1561 h°gy magánfamiliárisa ellen emelt gyilkossági vád alapján
provin ■a .” a<*or 1222-ben utasított: „vizsgálja meg az ügyet a megyéjebeliekkel (cum
Ismerete *151 discuteret)”. Az eljárásnál a nádor poroszlója is közreműködött,
ügyüketS 14' bÖl 0lyan eset is>amelynél a hivatalos bírót a felek arra kérték: tegye át
meooiA „cgyezkeöés végett a provinciába.109 Az arbiten, fogott bírói tisztség jogot
ZO’ ereöendően társadalmi jellege kétségtelen.

109 V R 3 5 4
280. 287 « 288~ 289’ old- — VR 105. és 106. sz„ 191— 192. old. — VR 333., 350. és 354. sz„ 279—
88— 289. old. _ VR 333. sz., 279—280. old. — ÁUO VI. 370—371.

270
 A hagyományos, régies életformákat a társadalmi és politikai fejlődés a 13. század
első harmadában átalakította: a királyi birtok és megye szervezete erőteljes bomlásnak
indult, földállományának jelentős része sorozatos adományozások alkalmával a király
kegyét élvező nagybirtokosok kezére jutott, ő k a pátriákban nemcsak a legvagyono­
sabb földtulajdonosként jelentek meg, hanem úri magánhatalmukat is igyekeztek
különféle módon a régi comprovincialesre, királyi serviensekre és nem serviensekre
kiterjeszteni. Gyakran a megyésispánságot is megkaparintották.
Ezek a törekvések a heterogén comprovinciales jogállását súlyosan veszélyeztették.
A fenyegetés őket heterogén jogállásaik szerinti csoportosulásra és összefogásra
kényszerítette. A királyi íervierweknek, mint jogilag csak az állam fejétől függő
elemeknek, olyan hagyományos védelmi keretek nem álltak rendelkezésre, mint a
különféle várak jobbágyainak az adott vár szervezete vagy egyházi jobbágyoknak
patrónájuk, az egyházi intézmény. A királyi serviensek tehát csak az egymással v a l'
szoros összezárkózásban és az uralkodóhoz fűződő, sui generis kapcsolatba
remélhettek kiutat. Ezt az utóbbi, különleges kapcsolatot és szabadságjogaikat éppé
az Aranybulla foglalta törvénybe, mint a király minden serviensének jogát, és elvben
függetlenítette őket a megyésispán bírói hatalmától is, ami a nobilisokévd azonos,
fontos kiváltság volt. ,
A provinciabeliek tradicionális világa tehát a háttérben mindig is meglevő, eltérő
jogállások szerint az 1220-as, 1230-as évektől erősen differenciálódott. A királyi
serviensek ezért kényszerültek előbb a provinciákban, majd országosan a maguk
serviens útját járni, és a nem serviens jogúaktól külön szervezkedni.
Az ugyanabban a pátriában110 élő királyi serviensek elkülönült szervezkedésének
első szakaszát bemutató, alapvető dokumentum a „Zala folyón innen és túl élő minden
királyi serviens” nevében szóló 1232. évi oklevél. Benne az universi servientes többes
szám első személyben előadják, hogy a királytól engedelmet kértek és kaptak a
bíráskodásra és az ártatlanul elnyomottaknak igazság szolgáltatására. Az oklevélből
kivehetően az universi servientes korántsem jártak el testületként, hanem inkább
sokaságként. Igazában a régi arbitri parochitani tevékenységét folytatták királyi
felhatalmazással. A minden tagjában kifejeződő sokaság még nem alakult át a tagok
felett álló, új egységgé. Az oklevél arról sem tájékoztat, kiket bíztak meg az universi
akár csak alkalmilag is a nevükben való eljárással. A szöveg szerint a bírák
általánosságban is nos, és az illető per döntést igénylő, minden lépésénél ugyancsak az
universi cselekednek.

110 A p a tr ia kifejezésnek az értekezésben „szűkebb haza” , „táj, vidék”, „megye” értelemben való
alkalmazása a 13. századi oklevelek szóhasználatán alapul. így 1235-ben királynői billogos bíró két
pannonhalmi jobbágynak vitás földet hagy békés birtoklásra „a vidék számos nemese előtt (coram multis
nobilibus pátriáé)” , 1237-ben szó van bizonyos vidék kisebb és nagyobb nemeseiről (nobilibus illius p á tr iá é
tam maioribus quam minoribus)”, 1248 körül a pannonhalmi apát és a templomosok mestere közti ügyben 8
Komárom megyei és Győr megyei nemes jár el „a vidék szokásainak megfelelően (iuxta mores pátriáé)” . Az
id. oklevelek kiadása: P Rt. 1.747., 757. és 748.— 1261-ben IV. Béla oklevele nevezi a megye ispánját „comes
patriae”-nek: Reg Arp. 2123. sz.

271
 Az oklevél megfogalmazása nem tanúskodik arról, hogy a zalai serviensek már
eljutottak testület mivoltuk felismeréséhez, esetleges universitasuk személyük feletti
jellegének, jogi személyének belátásához. Itt nem az oklevél fogalmazójának
szeszélyéről van szó: ő maga jól ismeri a testületi személy fogalmát, hiszen a tapúk közt
a név szerint felsorolt egyedek mellett tanúként említ két káptalant is, a veszprémit meg
a zágrábit. Tisztában volt tehát azzal, mi a jogi személy. Mégsem tulajdonított ilyet a
zalaiaknak. Ők szinte görcsösen ragaszkodtak a királytól kapott bíráskodási
felhatalmazásnak a sokaságuk által való gyakorlásához. Kínosan vigyáztak arra,
miként a kommuna megalakulása előtti időszakban a nemességet megbuktató
lombardiai városok, hogy funkcióba állított közegeik föléjük ne kerekedjenek, és
hatalmat ne szerezhessenek őfelettük, akiket az ispán birói hatalmától csak nemrég
szabaditott meg az Aranybulla. A társadalmilag és életmód dolgában hozzájuk
hasonló, de nem serviens jogú elemektől: az oklevélben a tanúk közt felsorolt egyházi
nemes jobbágyoktól világosan elhatárolták magukat, a királytól joghatóságot
szereztek, pátriájukat területi szempontból is megjelölték. Berendezkedésük mégis
kezdetleges, és csak az elején áll életképes fejlődésének: tagolatlansága és a funkciók
belső megosztatlansága feltűnő. A bíráskodásra a királytól szerzett felhatalmazás
belső szerkezetükön mit sem változtatott, csak legális keretet adott a feltehetően Zala
megyében is már előbb létezett provinciabeli arbiterek, probus v/'rek szokásos
tevékenységének. Az 1232-ben leírt eljárásnak a hagyományos fogott bíróival való
szoros kapcsolatáról tanúskodik, hogy az universi — választott birák módjára —
előzetesen megeskették döntésük tiszteletben tartására az alperest.
A vázolt belső tagolatlanság Zalában még 1269-ben is megállapítható, pedig akkor a
királyi serviensek már a nemes (nobilis) nevezetet használták. Ebben az évben ti. a
király gyilkossági ügyben jelentést kért a megyei ispán pecsétje alatt kiállítandó
oklevélben „Zala megye minden nemesétől (omnibus nobilibus de comitatu Zaladien-
s i)”. A jelentést az „universi nobiles de comitatu Zaladiensi” küldte el. Ez az 1269. évi
parancslevél és jelentés még mindig ugyanolyan sokaság, Gesamtvielheit eljárásáról
tanúskodik, mint az 1232. évi Ítélet. A tagolatlan sokaság jellegén nem változtatnak
olyan adatok sem, hogy a megyésispán 1268-ban név szerint felsorolt hat, „a földek
visszaítélésére a király úr által Zala megyében kirendelt bíróval” ítélkezett, vagy hogy
ugyanabban az évben, ugyanő szintén királyi parancsra négy „viri idonei et honesti"-
vel Ítélt, illetve fogott bírói döntést hozott.
Az ország egyéb területein sem következtethetünk haladottabb színvonalra, mint a
nemesi „mintamegyének” tartott Zalában: Valkó megyei servtensek sokasága 1226-
ban az országbíróval Ítélkező gyülekezetként tűnik fel nobilis bírótársak mellett. Per
folyik ti. „coram eodem ( iudice curiae regis) etplurimis servientibus de Valkou ac coram
multis nobilibus Hungáriáé". 1227-ben 8 név szerint felsorolt baranyai serviens „az
összes baranyai serviens szavával és akaratából ( verbo et voluntate serviencium omnium
de Brana)” Majsmonostorának birtokokat akart visszaszerezni. Ebben az ügyben

272
tehát a megyei serviensek sokaságának kezdetleges képviseletével lehet dolgunk, de
semmiképpen sem önkormányzatuk intézményével.111
Hasonlóan nem tekintem a megyei önkormányzat megnyilvánulásának azt, hogy
1268-ban a somogyi nobilisok a király utasítására ötöket igazlátó társként a nádor és
somogyi ispán mellé adták a jogtalanul lefoglalt birtokjogok kinyomozására és
visszaélésére. Az' öt nemes súlyos esküvésekkel kötelezte magát az igazság
megváltására. Azt mondják el, amit ők és a többi nemes igaznak tudnak. A többiek
nevében is teendő együttes tanúságról, a bírósági gyülekezetként fellépő tömeg
képében való ténykedésről van szó.112 Funkciójuk a 14. századi megyei generális
congregatión választott, esküdt ülnökökéhez hasonlítható, akiknek megbízatása
kizárólag a közgyűlés tartamára szólt, s feladatuk volt az összegyűltek nevében

1" Z O II. 642—643., UB Burg 1.352—353., ÁUO VIII. 208. és 210., OLD15359. sz., ÁUO VI. 441.— Az
1232. évi oklevélről Hevenessy G ábor ezt a Holub József által idézett leírást adja gyűjteményében: „Cum
quinque sigillis pendentibus. Primum est parvulum, canis est intus. Secundum est fractum. Tértium est
servientium: sigillum servientium de Szala, intus est crux rudis duplicata. Quartum sigillum est comitis
Amoldi supra notatum. Quintum est destructum.” (Közli: H olub, 1929. 101. 10. jegyzet). Hevenessy
feljegyzését Holub igy magyarázta: „Az oklevélen alul hat bevágás látszik, ami arra mutat, hogy eredetileg
hat pecsét függött rajta. Ma sajnos ezek közül már egy sincs meg, amikor azonban a nagyérdemű Hevenessy
G áb o r. . . a XVII. század végén vagy a XVIII. század elején gyűjteményébe lemásolta, öt függő pecsét még
rajta volt, amelyeknek ő leírását is megőrizte a következőkép: 1. kis pecsét, benne kutya, 2. törött, 3. a királyi
szolgáké, melynek képe: formátlan kettős kereszt, körirata: + SIGILLUM SERVIENTIUM DE SZALA,
4. Arnold ispán pecsétje, 5. teljesen tönkrement” (H olub 1929. 100— 101). Hevenessy adatának, illetve
Holub állásfoglalásának értékelése szempontjából érdekes, hogy oklevéltanában Szentpétery a következő­
ket jegyezte meg: „Hevenessy feljegyzése szerint. . . az egyik pecsét a zalai serviensek közös pecsétje volt. (?)”
(Szentpétery, 1930. 146. 1. jegyzet) Hevenessy adatát tehát megkérdőjelezte!
Fontos körülmény, hogy 1944-ben kiadott alkotmánytörténeti vázlatában maga Holub sem hivatkozott
a Hevenessynél említett pecsétre, sem feliratára, sem képére, hanem csak az oklevél megpecsételési
formuláját idézi. (H olub, 1944. 101.)
A Hevenessynél feljegyzettek nem gyarapítják a nemesi megye kezdeteire vonatkozó ismereteinket.
Mindenek előtt tudni kell, hogy Amold pecsétje nem zalai ispáni tisztsége alapján került az oklevélre, mert
1232-ben — éppen Holub megállapítása szerint — nem Arnold, hanem Miklós volt a zalai cornes (H olub,
1929. 448). Ezen kívül Hevenessy szövege a pecsét köriratáról n em ír sem m it! A a merőben Holub
következtetése, hogy a Hevenessynél olvasható SIGILLUM SERVIENTIUM DE SZALA a pecsét k ö rir a ta
volt. Hevenessy e z t n em írja! Helyesirástőrténeti szempontból a SZALA egyszerűen nem tekinthető 13.
századi alaknak, de még középkorinak sem! Az, amit Holub a pecsét köriratának gondolt, szerintem
Hevenessynek a pecsétet magyarázó megjegyzése, de nem a pecsét köriratának másolata, aminek egyébként
H even essy nem is m ondja. Ezért a leírt, de ma már ellenőrizhetetlen feliratú és ábrázolású pecsét eredetéről és
funkciójáról sejtéseket és feltevéseket kockáztathatunk ugyan, de bizonyosat nem állíthatunk és jogtörténeti
fejtegetés tárgyává sem tehetjük. (Holub sem tette már 1944-ben!)
112 Lőrinc nádor és somogyi ispán több hasonló vonatkozású és szövegű oklevele közül az egyik szerint
.......nos. . . rex. . . ad revocandas terras. . . occupatas. . . transmisisset et quinque homines de nobilibus
ipsius comitatus electos per omnes nobiles de eodem com itatu. . . nobis in socios deputasset et iidem . . .
iureiurando. . . regi promisissent, quod non aliud, nisi iura nobilium indebite. . . occupata restituèrent.
Renoldus nobilis . . . quandam particulam terre. . . coram nobis et coram coiudicibus nostris. . . per
formám inquisicionis petivit sibi reddi” . HO VIII. 115— 116. — Hasonló tárgyú és szövegű oklevelek 1268-
bói: ÁUO III. 184— 192. és ÁUO V ili. 206—207.

1 8 Gerics József 273

megmondani minden kérdésre, „mi az igazság”. Amikor ilyen, a somogyihoz hasonló
esetekben ismételten azonos személyek közreműködését tapasztaljuk, akkor kétségte­
lenül a helyi nemesség differenciálódásával, tekintélyes, rangos elemek.kiemelkedésé-
vel van dolgunk. Ez a folyamat vitathatatlan társadalmi előfeltétele a nemesi
önkormányzat kialakulásának, de nem volt azonos vele. Saját erejéből a helyi
nemesség képtelen lett volna önkormányzatának szerveit létrehozni, a rokonságok
közti egyezkedés és az arbitri parochitani patriarkális világából kilépni. Ezt olyan
szórványos adatok is megerősítik, mint pl. az a talán 1248-ra keltezendő oklevél, amely
szerint a templomosok mesterének és a pannonhalmi apátnak a perében 8 Komárom
és Győr megyei (dioecesis!) nemes atyafiságával és a többi nemessel fogott bíróként jár
el. Ez az oklevél ui. az arbitriumol végző nemeseket „collegium nobilium’’-ként
említi,113 de ezt nem a megyei nemességre vonatkoztatja.
A társadalmi fejlődés intézményi, jogi és politikai következményeit a központi
hatalom vonta le, megyei viszonylatban éppen a szolgabíróság megteremtésével, és
vissza is hatott a társadalmi folyamatra. A szolgabírói intézményre az 1270-es, 1280-as
évekből vannak adatok az ország egy-egy megyéjéből, 1290/91-re pedig működése
annyira általános lett, hogy az (al)ispán elnöklete alatt folytatott tevékenységét
törvény szabályozta.11415 A szakirodalom magától értetődőnek tartja, hogy a
szolgabírókat kezdettől fogva a megye nemessége választotta saját közegeiként, és a
megyésispán volt a királyt képviselő elnökük. A dolog azonban nem ennyire termé­
szetes. Az Aranybulla ui. a királyi serviensek birtokait mentesítette az ispán ítélke­
zésétől, és a kehidai oklevélben sem találkozunk az ispánnal vagy az Ítélet foganato­
sításához tőle kért karhatalommal. A szolgabírákat említő 13. századi oklevelek java­
része arról nem szól, hogyan nyerték el tisztségüket. Néhány III. András-kori és
14. század elejéről való adat, köztük a királyi tanács egyik határozata azonban azt bizo­
nyítja, hogy a szolgabírákat az eseteknek legalább egy részében a király nevezte k i.u>

113 P Rt 1.748— 749. A megnevezett 8 nemes közül 4 bizonyosan Győr megyei, 2 bizonyosan Komárom
megyei, kettőjüknek: Péter fia Csepinnak és Rosd nembeli Dénesnek a megyéhez tartozása azonban nem
határozható meg.
114M ályusz, 1942. 419.
115 G erics, 1969. 617—619. — A szolgabíróságnak legalább részben választás útján való elnyerésére
jóval kevesebb adatunk van. Három ilyenre szoktak hivatkozni. Az egyik erdélyi vonatkozású. Eszerint
1288-ban az erdélyi nemesek gyűlésén (generális co nvocatio) a vajda oklevele alapján Kolozs megyei
birtokok ügyében eljárt az alvajda, a kolozsi ispán és három, név szerint említett személy, mint „iudices p er
reg m im T ranssilvcm um c o n stitu ti e t. . . vicevoyvode in assessores ad universas causas assignati.” (CD V/3,
434— 436.) Ezt a szövegrészt gyakran úgy magyarázzák, hogy benne „egész Erdélyország által választott
birák”, ti. szolgabirák szerepelnek. (Pl. Eckhakt, 1946.136.) Tekintetbe véve azonban ilyen adatokat: 1255-
ben a győri püspök egyházmegyéje területére kirendelt várföld-biróként „ a . . . rege. . . per totam nostram
dyocesim judex . . . constitutus” -nak nevezi magát (HO I. 30.), 1272-ben az esztergomi olvasókanonok
országos udvamokföld-bíróként „ iu d e x ... a sua serenitate re g ia ... per totum regnum s u u m ...
constitutus" címet visel (CD VII/4., 146.), 1278-ban a nádor megszólítása: „de gracia regia p e r to tu m regm im
estis palatínus" (Cod. Dipl. Arp. 110.), az erdélyi oklevél „iudices per regnum Transsilvanum constituti"
részletét földrajzi értelemben veszem, és „Erdélyország egész területére kinevezett bíráknak” fordítom, nem
pedig „Erdélyország á lla l kinevezett birák” jelentéssel.

274 I
 A nemesség megszerzésével a királyi serviensek kétségtelenül elnyerték azt az 1264-
ben emlegetett jogot is, hogy a nemeseket nem a comes, hanem csak a király előtt lehet
perbe fogni. A király ezért bíróságát csak olyan módon tehermentesíthette a rázúduló
perek sokaságától, hogy az ő képében való bíráskodást igen nagy részében áttette a
megyékbe, és joghatóságát helyi közegekre ruházta, olyanokra, akik az ottani nemesek
közül kerültek ki. Ez lehet a szolgabírák törvényből és okleveles adatokkal is
igazolható királyi kinevezésének egyik fő oka a 13— 14. század fordulóján. A
tisztségüket a királytól nyerő szolgabírákat a nemesség társadalmi szempontból a
maga soraiból kikerült, saját embereinek tarthatta, a megyésispán elnökletével
működő bírósággá tömörítésük pedig a nagyúri comesnek a király és a helyi nemesség
számára egyaránt kívánatos, legalább némi ellenőrzés alá vételét jelenthette. Az
intézmény azután hamarosan megindult a nemesség választása alapján való
betöltésnek és az önkormányzati szervvé alakulásnak az útján, de ez már fejlődésének
következő szakasza volt.
A központi hatalom azonban a jogi következmények levonásán kívül el nem
hanyagolható mértékben vissza is hatott a társadalmi fejlődésre. Az uralkodó ui. a
világi birtokos-kategóriák legjobb birtoklási jogcímévé a királyi serviensek, azaz az
országos nemesek birtokjogát fejlesztette, a nemességbe emelkedést, a királyi
serviensek libertásának elnyerését mindenkor a királyi kegy nyilvánításától tette
függővé. Ilyen módon nyitva maradt számára a lehetőség, hogy a megfelelő vagyonú és
hadakozásra is képes társadalmi elemek közül állandóan feltölthesse a honvédelem és
az oligarchia elleni harc követelményei szerint a nemességnek, vagyis a királyi
iervferueknek a sorait, akik azután elvileg csakis a királytól függtek. Ennek
messzebbható következményei is voltak.
Azok az előnyös változások ui., amelyek a serviéru-jogot még el nem nyert birtokos-
kategóriák társadalmi és gazdasági helyzetében történtek, önmagukban még nem
eredményezték az illető kategóriák tagjai számára a nemesi állapotot, akkor sem, ha
történetesen a királyi serviensekéhez hasonló életmódú és színvonalú elemekről volt
szó. Ehhez a király aktusa kellett. Ezért mindazok, akiket sem személyükben nem
nemesítettek, sem nem származtak köztudomás szerint nemes családból, ki voltak téve
annak a veszélynek, hogy nem birtokolhatnak nemesi jogon, és előbb-utóbb
kiszorulhatnak a teljes jogú birtokosok, a nemesek közül. Számos 14. és 15. századi

1301. október 20-án, vagyis III. András halála után kelt Henrik horvát bán, somogyi és tolnai com es
oklevele arról, hogy Somogybán közgyűlést tartott „una cum quatuor judicibus per nobiles dicti comitatus
nobisad judicandum deputatis” . (Cod. Zichy I. 104— I0S.) Ha ezen a helyen a per elöljárószó nem „közül,
között" jelentésben áll, ami egyáltalán nem kizárt, akkor az adat amellett szólhat, hogy Somogy
megelőzhette a szolgabírák választásában az országos fejlődést.
A szolgabírói tiszt betöltési módjának kiforratlanságát, változatosságát mutatja az az 1291. évi adat (ha
szolgabírákra vonatkozik), hogy Köbli birtokra nézve peregyezségnél Roland vajda és iudices p ro vin c iá é . . .
Andreas Zaharias et Michael de Zarand a p ro vin cia lib u s electi e l a do m in o rege co n firm a ti" adtak ki oklevelet
(HO VIII. 308— 309.). A szolga bíróság eredeténél tehát jóval nagyobb lehetett a központi hatalom
jelentősége, mint feltenni szokás.

18* 275
példa igazolja, hogy még a nemes váijobbágyok joga sem biztosított országos nemesi
jogú birtoklást, hanem földjeikre a király rátehette a kezét. A központi hatalom tehát
valóban tevőlegesen befolyásolta a társadalmi fejlődést.
A korai rendiség előtörténete szempontjából nevezetes időpont az 1267. év,
amelyben Béla király és fiai törvényüket kiadták. Ez cikkelyezte be ti. a királyi
serviensek nemességét, és ismerte el, hogy a megye az egész országban a nemesség
intézménye. Az említett két artikulus sok évtizedes társadalmi mozgás következmé­
nyeit foglalta törvénybe, amelyeknek nagy a jelentősége a királyi serv/enseknek a
regnum alkotóelemévé válása és a majdani országgyűlésen való megjelenése tekinteté­
ben. A megyék, a helyi pátriák ui. kezdettől keretei voltak a jervtenj-mozgalomnak,
majd színterei lettek a nemesi közéletnek és önkormányzatnak, alapegységei az
országgyűlési jelenlétnek, s a serviensek kategóriája ugyancsak a megyén belül vált
külön a hozzájuk hasonló társadalmi helyzetű és életmódú comprovinciales világától.
A nemesi megye tisztikara a király segítségével kb. egy időben formálódott ki azzal,
hogy a királyi servienssek, mint nemesség, meglehetősen kezdetleges országos
gyűléseken kezdett megjelenni, azaz nagyjában 1270 és 1290 közt.

3. AZ IN STA TU NASCENDI ORSZÁGGYŰLÉSEK

Az 1267. év azonban nemcsak nemesi jogok és kötelességek törvénybe foglalásának

esztendejeként fontos. A királyi serviensekből lett nemesek ti. — legalábbis adattal
igazolhatóan — ekkor tartottak első alkalommal országos közgyűlést (communis
congregatio). Az oklevél arról szól, hogy a gyűlés az egyik nemes birtokügyének
rendezését kívánta a királytól, mégpedig Esztergomnál. Itt van első ízben dolgunk az
ország minden serviens nemesének önálló gyűlésével, amely szinte egyedül áll a maga
nemében: nem egyesültek rajta a főpapokkal és bárókkal a későbbi országgyűlés
előfutárának tekinthető összejövetellé, hanem a servte/ueknek az alattuk és fölöttük
álló kategóriákétól jól megkülönböztetett congregatiója volt. Azaz a majdani
országgyűlés egyik alkotóelemének sajátságos gyülekezetével van dolgunk, de nem
országgyűléssel. Mivel Esztergomnál tartották, teljes joggal óvtak attól is, hogy ezt a
gyűlést azonosítsák azzal, amelyről az 1267. évi törvény rendelkezik: „Minden évben a
szent király ünnepén egyikünk (IV. Béla, István ifjabb király és Béla herceg) tartozik
Fehérvárra jönni, s minden megyéből köteles összejönni két vagy három nemes, hogy
jelenlétükben minden panaszosnak elégtételt adjanak, a bárki által okozott és
véghezvitt károkért és sérelmekért.”
Mi lehet azonban a viszonya az 1222. és 1231. évi Aranybullában s 1267-ben is
elrendelt augusztus 20-i fehérvári törvénynapoknak az országgyűléshez? Nehéz dolog
a kérdésre választ adni, vagy legalábbis összhangba hozni a felelethez alapul szolgáló
adatokat, mert ellentmondanak egymásnak.
Tény ui. egyrészt, hogy pl. IV. László oklevelekből ismert, országos generális
congregatim mind Fehérváron kivül és nem augusztus 20. táján voltak, és III. András

276
idején is mindössze egyetlen olyan Fehérváron tartott congregatio generálisról tudunk,
amely Szent István napjához fűződhetett.11®
Más tekintetben azonban nem hagyhatjuk figyelmen kívül az 1222., 1231. és 1267.
évi törvényeknek az erre vonatkozó, egybevágó előírásain kivűl olyan fontos cikkelyt
sem, amely 1290/91. évi törvényben kimondja: „Országunk minden bárója és nemese
minden évben egyszer tartozik Fehérváron gyűlésre összejönni (ad congregationem. . .
convenire) — az ország helyzetéről (való tanácskozás céljából) (de statu regni)
vizsgálatot tartva a bárók dolgairól, melyikük hogyan is járt el ispánságában és
tartotta meg az ország jogait úgy, hogy a mi magunk és tanácsosaink ítélete alapján
azon a napon megkapják érdemüknek megfelelően jutalmukat és vétkük vagy bűnük
szerint a fenyítéket (inquirentes de factis baronum, qualiter quilibet ipsorum in suis
comitatibus processerint et conservaverint iura regni. El secundum sua merita premia et
demerila vei comissa supplicia ipso die secundum iudicium nostrum et consiliariorum
nostrorum recepturi).”
Ez a törvényhely önmagában még lehetne akár a gyakorlattól idegen, elvi
követelmény is. A nádor idézendő 1352. évi oklevele azonban közvetlen kapcsolatot
tesz fel az Aranybullában elrendelt fehérvári törvénynap és a generális congregatio
közt, a bulla erre vonatkozó cikkének javaközépkori értelmezését adva: „Mivel az
országnak.. . a n éh ai.. . András király ú r ... aranybullával.. . kiadott kiváltságle­
velében megerősített szabadsága, amelyet utóbb urunk, Lajos. . . is hasonlóképpen
királyi privilégiumának oltalmával megerősített, így kívánja, Szent Istvánnak,
Magyarország első királyának ünnepén az országnak eme ünnep körül tartandó
gyűlésén nádori tisztségünk feladata szerint együtt voltunk. . . M iklós. . . esztergomi
érsekkel. . . János veszprémi és M iklós. . . zágrábi püspökkel. . . valamint. . . Tamás
oszágbíróval. . . és Miklós erdélyi vajdával. . . akiket a királyi jóság azért rendelt
társainkul, hogy minden panaszosnak megfelelő igazságot szolgáltassunk, valamint az
ő és országa némely ügyét megújítsuk és kellő állapotába helyezzük, amikor
Székesfehérváron voltak a többi egyház főpapjai, a bárók és az ország nemesei, akik a
gyűlésre jöttek össze.” A nádor tehát úgy tudta, hogy 1352. augusztus 20-án
Fehérváron országgyűlésen ítélkezve, az előző évben megerősített Aranybulla ősi
rendelkezését teljesíti. A nádori oklevél tanúságával teljesen összevág az 1386. évi
törvény bevezetése. Benne előadják „az ország főpapjai, bárói, előkelői (proceres) és
minden nemese”, hogy az összes megyében történt kikiáltás alapján Szent István
nyolcadán összegyűltek Székesfehérváron, „ahol az ország lakosai az ország
szabadsága szerint, amelyet a szent királyok és utódaik kiváltságul engedélyeztek, a
súlyos ügyek megtárgyalására és elintézésére (in arduis negotiis tractandis et
ordinandis) össze szoktak jönni”.117

HO V1H. 108— 109., S zentpéthry, 1927. 54., S. Kiss, 1971. 16. és 51—52. — Székesfehérváron
congregatio generálisról a nádor 1299. szeptember 5-én adott ki oklevelet.
117 UB Siebenbürgen I. 175., Kovacwch, 1798.1. 79., Döry—Bónis—Bácskai, 1976. 150—151.

277
 Hogyan egyeztethetők ezek az adatok a kétségtelenül nem Fehérváron és nem
augusztus 20-án tartott, jelentős számú, országos generális congregatióra vonatkozó
oklevéllel?
Ha országgyűlésnek a királyi servienseket is magában foglaló feudális uralkodó
osztály egészének együttlétét és tanácskozását tekintjük, akkor ennek, mint
intézménynek több előzményével kell számolnunk. Serviensck nélkül az
országgyűlésről nyilván nem lehet szó, azonban az országos servte/u-gyűlés sem
országgyűlés önmagában, sem a fehérvári törvénynap nem válik országgyűléssé még
olyan nagyszámú királyi serviens jelenlététől, de még az országgyűlés közvetlen ősének
is bajosan minősithető.
A fehérvári törvénynap kétségtelenül fontos alkalom volt arra, hogy a Szent
Istvánkor az ország minden részéről panaszaikkal és peres ügyeikben összesereglő
servi'e/wek a király, illetve a nádor előtt találkozzanak egymással, belássák egymásra
utaltságukat, és fokozatosan érdekeik meg helyzetük azonosságának, sőt erejüknek is
tudatára ébredjenek. Szinte műhelyévé válhatott a fehérvári törvénynap a partikula-
rizmuson, helyi pátrián túlnövő, országos servienj-tudat kovácsolódásának, amikor
ehhez már a feltételek megértek. Helye tehát kitagadhatatlanul az országgyűlés
előzményei közt van, ha az országgyűlést közvetlenül nem származtathatjuk is belőle.
Az augusztus 20-i törvénynap eredetében sem függött össze a serviens-mozgaXom-
mal, hanem sokkal régebbi volt: 1151. évi adat szerint ti. udvamokok gyűltek össze
(,fa cto in unum conventum”) Szent István napján, és igyekeztek elvitatni a király előtt
egy egyháznak tett adományt. A törvénynap továbbá még évtizedekkel az 1222. évi
Aranybulla után sem alakult át a királyi serviensck kizárólagos jogszolgáltatási
alkalmává, a rajta való megjelenés joga pedig az ő privilégiumukká. 1253-ban pl. a
királyi pohárnokok ispánja csak az után Ítélt a pohárnokok patonai jobbágyainak
földperében, hogy udvarispánja megtudakolta a tényállást „a királyi pohárnokok
Fehérváron, Szent István ünnepén összegyűlt minden jobbágyától ( universijobagiones
buccariorum domini regis in die solemnitatis s. regis Stephani AIbae congregatij ”.118 Az
augusztus 20-i törvénynap, ez az egészen archaikus intézmény, bíráskodási alkalom
volt tehát a király földesúri népeinek perében is.
A középkor a bíráskodás újkori fogalmától eltérően a király jogszolgáltatásának
rendkívül széles értelmet tulajdonított, olyat, amely felölelte a későbbi értelemben vett
törvényhozásnak majdnem az egészét. Igazságszolgáltatás volt a király legfőbb
kötelessége: szavatolni kinek-kinek, egyedeknek és közösségeknek, sőt a regnum
egészének a megillető jogot. Nemcsak a már megsértett jogrend helyreállítása, hanem
a jog megállapítása, megvalósítása és megsértésének megakadályozása, a Rechts-
wahrung is jogszolgáltatás volt. Az 1222., 1231. és 1267. évi törvények a királyi
serviensck Szent Istvántól származtatott jogait akarják megállapítani, illetve hely­
reállítani és megsértésüket lehetetlenné tenni. Még a nevezetes 1298. évi országgyűlést
is az ország, az egyház és a nemesek ama alapvető, de megsértett szabadságjogainak

" • P Rt I. 600. és CD VII/1. 299.

278
orvoslásáról való gondoskodás céljából hívták össze, amelyeket III. András trónra
léptekor külön dokumentumba foglaltak.
Ezt az egészen szélesen értelmezett iurisdictiójkt a király szórványos adatokból
következtetve már a 11— 12. században nemcsak Szent Istvánkor és Fehérváron,
hanem más nagyobb ünnepeken, nevezetesebb egyházi központokban kúriák
tartásával is gyakorolta, sőt II. András és IV. Béla alatt a nagyböjt (Ó)Budán már
szokásosan ilyen bírósági és kormányzati ülésszakok ideje volt. Rogerius Óbudát
éppen ilyen nagyböjti ülésszakok színhelyeként nevezte római jogi terminusszal
magyarországi locus communiomak.n9
Intézményi, illetve funkcionális tekintetben tehát a fehérvári törvénynapnak éppen
úgy van kapcsolata az országgyűléssel, mint más, országos jelentőségű, viszonylag
állandósult ülésszakoknak. A király vagy az ő képében a nádor ti. ezeken az
alkalmakon gyakorolta — jogszolgáltató tevékenységként — alapvető funkcióját,
amelynek a „törvényhozást” illető, legjobb meghatározása egész Európára érvényesen
Bractontól ered: szükség esetén „a törvényt jobbá tenni (legem in melius converti)”.
Nem ölelte fel természetesen ez a fogalom a régi törvény megváltoztatását, szigeti
példánál maradva: „Nem akarjuk, hogy megváltozzanak Anglia törvényei (Nolumus
leges Angliáé mutari)" — fejtették ki 1236-ban a mertoni gyűlés résztvevői.
Tankönyvbe való esete ennek a törvényfelfogásnak és a törvényhozás ilyen
szemléletének az 1267. évi marlborough-i statútum. Ez még mindig királyi .jogszolgál­
tatás (exhibicio justicie)”, „a törvények és jogok régi alakjának visszaállítása
(reformáció legum et iurium)" a hagyományos rendszernek megfelelően.
Ugyanezt a funkciót látta el a magyar király a korai országgyűléseken is.
A törvényhozás mint önálló feladat, vagyis bevallottan ú j törvények alkotása és a
régiek eltörlése, Európa-szerte csak a 13. század utolsó harmadában bontakozott
ki.120 Magyarországon ez a fejlődés — ha a 13. században egyáltalán végbement —
III. András uralmának utolsó évei előtt nem állapítható meg.
A magyar congregatio generális regni bölcsője a fentiek szerint funkcionális
szempontból az országos jelentőségű bírósági és kormányzati ülésszakokban (de nem
kizárólag augusztus 20-i változatukban) jelölhető meg.
Congregatio generális regninek — bár még csak nascens állapotú országgyűlésnek —
az ülésszakokat attól kezdve nevezném, hogy rajtuk a főpapokon és bárókon kívül
valamilyen formában együttesen jelentek meg, léptek fel és a határozatok hozatalában
érdemi részt is vettek a magyar királynak elvileg összes serviensei. Fellépésük együttes,
országos jellegének minimumát, alsó fokát az 1267. évi, esztergomi „serviens közgyűlés
(communis congregatio)" mutathatja. Ez már valóban a Russocki beosztásának
megfelelő in statu nascendi országgyűlés előestéje.

»» K umorovitz, 1971. 8 ., 15— 18., 21—22., 26. stb.

lm A R e c h tsw a h re r és G esetzgeber királyeszményének megállapítása és 13. századi kronológiájuk:
Beroes, 1938.70—71. — A kérdés egész Európára vonatkozó kifejtése: G agnér, 1960.347—366. Bractont,
és a marlborough-i statútumot idézi uö., 357. és 349. old.

279
 Határozatot is hozó, kezdeti országgyűlésről V. István korából tudunk, helyének és
pontos idejének ismerete nélkül. Az ifjabb Erzsébet királyné 1276. évi oklevele szerint
„az ország minden előkelőjének és nemesének közgyűlésén és összejövetelén István
király úr és felesége, Erzsébet királyné asszony tanácsából és tetszésével elhatározták
és elrendelték” a nemesek jogtalanul elfoglalt birtokainak visszaadását.121
A serviensek országgyűlési megjelenésével lépést tartott a király tanácsában való
szereplésük. Már idézett oklevelek szerint ui. 1272 júniusában a veszprémi püspök
előre meghirdetett bírósági ülésszakon Toplicán a királytól és a körülötte levő
előkelőktől egyháza bizonyos jogosítványainak megerősítését kérte. A király ezt
teljesítette is, miután megfontolta a dolgot a főpapokkal, bárókkal és a „serviensek
közül a rangosabbakkal és tiszteletreméltóbbakkal (servientumque. . . senioribus ac
honorabilioribus) ”,
Lehet, hogy az újnemesség már valamivel korábban is szóhoz jutott a tanácsban.
Talán ennek a nyoma István ifjabb királynak a Sándor Szörényi bán javára szóló 1268.
évi adománylevele. Ezt ti. „tanácsot tartván báróinkkal és országunk nemeseivel
(habito consilio baronum nostrorum et nobilium regni nostri)" állították ki. Hivatkoz­
hatnánk a pápa 1269. szeptemberi oklevelére is. Tudomására jutott eszerint, hogy „az
ország bárói és más nemesei. . . elhatározták, hogy az egyházaknak a dézsmát. . . ne a
régi. . . szokás szerint fizessék. . . Béla és István királyok. . . személyesen esküdve,
királyi hatalmukkal megerősítették, hogy ezt megtartják és alattvalóikkal is
megtartatják (barones et alti nobiles dicti regn i.. . duxerant statuendum.. . ut decime
non solverentur ecclesiis iuxta. . . consuetudinem. . . observatam. . . E t. . . Béla et
Stephanus.. . reges.. . auctoritate regia confirmarant corporali prestito iuramento,
quod illud observarent et facerent suis subditis observari)",122
Ezekből az oklevelekből azonban nem vonhatunk le kétségtelen következtetést.
Korántsem bizonyos ti., hogy a bennük említett nemeseken (nobiles) királyi
serviensekét értettek, hanem könnyen alkalmazhatták a szót még a régi értelemben.
IV. László idején az országgyűlés szervezete az V. István-kori kezdet megszilár­
dulását mutatja, összetételében új elem a kunok részvétele. 1277. évi adat szerint a
nemesek de singulis provinciis, megyénként jelentek meg.
Kun László a gyűléseken, amennyire megállapítható, báróinak társaságában, velük
együtt szokott tartózkodni. (1283: ,,in communi congregacione baronum et nobilium
regni nostri nobis cum baronibus sédén tibus ’ 1286: „in communi congregatione baronum
et nobilium. . . nobis cum eisdem baronibus sedentibus.") A király az oklevelek tanúsága
szerint az országgyűlésen olykor csak a főpapoknak és a báróknak a tanácsával járt el.
(„In generáli congregatione regni nostri in Rókus celebrata habito prelatorum et
baronum nostrorum consilio et consensu" formula 1286-ban.)

121 CD V/2, 373. old. — Vannak adatok arra, hogy 1270-ben V. István koronázásakor Fehérváron
„hatalm as gyűlést (immensam congregationem)” tartottak báróknak, egyházi személyeknek és királyi
jem enieknek, „gazdagoknak és szegényeknek” a részvételével (CD VII/2- 14.). de ott hozott döntésekről
nem tudunk.
122 ÁUO VIII. 196— 198. — MZ I. 173— 174.

280
 Szükség esetén— az említett 1277. évi példa szerint— a püspöki kar megjelent tagjai
lépnek fel együtt, és adnak a király és a gyűlés világi résztvevőinek kívánságára külön
nyomatékot egyházi fenyíték kilátásba helyezésével a végzéseknek: „Megfontolván az
ország. . . és az egyházak kárait és a bennük esett pusztításokat, a minden főpapnak és
bárónak, valamint a megyékből jött összes nemeseknek és úgyszintén a kunoknak a
közgyűlésén a királyi (felség) jelenlétében a közjavára és hasznára esküvel erősitették
meg, hogy a király, az egyházak és a nemesek jogait senki ne merészelje elfoglalni — és
egymást kölcsönösen segítséggel és tanáccsal kell támogatni. Mi pedig a mindenható
Isten felhatalmazásával, a király, a bárók, az összes nemes és nem kevésbé a kunok
akaratából is ezen a gyűlésen, amely legfőként a magyaroké, kiközösitési ítéletet
hoztunk mostantól kezdve mindazokra, akik a békét megháborítják, vagy akik*ezután
királyi vagy egyházi jogokat merészelnek foglalni, vagy a béke (bontásért), az okozott
károkért vagy az elkövetett jogsértésekért nem adnak kellő elégtételt.” A püspökök
oklevele szerint a király megesküdött, hogy e kiközösítettéket kerülni fogja, és ha ezek
„a kiközösitési ítéletet semmibe veszik, akkor az elvetemült lázadók és gonoszok
rosszindulatának megtörésére a király, az összes báró, valamennyi nemes és (kun) az
országból együttesen köteles felkelni az ilyen megátalkodottak ellen, akik az ország
dögvészei, amint erre erősen kötelezi őket az eskü köteléke.” A főpapok az egész
ország egyházi tilalom alá vetésével is fenyegetőztek.123
A király az országgyűléseken mind ítélkezésnél, mind kegyelmi tényéknél gyakran a
gyűlés egészének meghallgatásával járt el. (1283: „habita deliberacione baronum et
nobilium regni nostri" ítél, ugyanígy 1286-ban, 1289-ben: „in congregatione nostra
generáli, quam cum universis.. . archiepiscopis et episcopis ecclesiarum, baronibus ac
universis nobilibus regni nostri super reformacione et ordinacione, commodo et utilitate
totius status regni nostri solempniter celebravimus, visumfűit nobis et piacúit, ut universa
tributa, quepost mortem. . . p a tr is .. . n o stri.. . ubicunque locorum. . . fuerant instituta,
debeant aboleri.. . tam en.. . tributum ... monasterio (de Beel) . . .ex conniventia et
benevolentia eorwndem archiepiscoporum, episcoporum, baronum et nobilium regni
nostri de gracia nostra speciali dedimus. . . " f 1* Mindenesetre, bár a király az
országgyűlésen főpapjaival és báróival ült együtt és 1286. évi adatok szerint korábbi
birtokadományát az országgyűlésen is csak az ő tanácsukkal, a nemeseké nélkül
erősítette meg, ugyanezen a gyűlésen pert a bárókkal és nemesekkel együtt
tanácskozva döntött el. A két eljárás különbözőségének okát talán az országgyűlés
szervezetének kiforratlanságában, kezdetlegességében kereshetjük.
Az bizonyos, hogy a gyűlést alkotó elemeket egységes egésznek, „az ország
gyűlésének” tekintették. A szlavón bán 1279. július 25-én oklevelét így keltezte:

123 A Kun László-kori gyűléseket behatóan tárgyalja a vonatkozó szakirodalom bírálatával együtt
S. Kiss, 1971. 23— 54. Az 1277. évi oklevél keltezése uo. 30—33., kiadása UB Siebenbürgen 131— 132. Az
1283. évi formula: Á U O IX . 353., Reg. Arp. 3225. sz. Az 1286. évi formulák: Reg. Arp. 3407. sz., HO VI.
317—318. és ÁUO IV. 282—283.
114 ÁUO IX. 353., Reg. Arp. 3407. sz., Archaeológiai Közlemények VI. (1866) Toldalék III. III. old.

281
„Adatott Tétényben, egész Magyarország közgyűlésén (in generali congregatione
totius regni Ungarie)". 1287-ben az esztergomi érsek a congregatio regni résztvevőit
egyenesen a „Budán összejött minden főpap, báró és nemes universitas”-ának irta.
1289-ben pedig IV. László, „mivel országunk gyűlésén és közparlamentjén. . . a
kalocsai érsek és számos püspök, országunk bárói és nemesei felvilágosítottak”,
visszaadta az esztergomi érseknek a szepesi vám tizedét „országunk egész gyűlésének
jelenlétében (in presencia totius congregacionis regni nostri)”.115*
IV. László uralmának végére tehát az egykori királyi sem m sekkel kibővült regnum
már csaknem két évtizedes hagyományra visszatekintő közgyűlésen szokott ural­
kodójával találkozni.
A tanács tevékenysége a forrásokban IV. Béla korától nyilvánul meg valamelyest
határozottabban és a vizsgálat számára némileg hozzáférhetőbben. Néhány külpoliti­
kai tárgyú oklevél, nemzetközi szerződés és a királyi család viszálykodó tagjainak
kevés számú békekötése nem pusztán a tanács önmagában keveset mondó hozzájá­
rulását és közreműködését említi, hanem meg is van erősítve a tanács tagjainak
pecsétéivel. „Az ilyen pecséteknek kezesség-, biztosíték-, jótállásjellegük van.” 12®
Az 1260-as évek végétől a tanács, később pedig az országgyűlés különféle
intézkedések tételekor olykor nem pusztán kérelmező vagy egyetértést és tanácsot
nyilvánító szerepben működött együtt a királlyal. Az idézett oklevelek szerint 1268/69-
ben így IV. Béla és István fia esküvel erősítette meg azt, amit a tized fizetéséről „az
ország bárói és más nemesei elhatároztak”, V. István alatt pedig a nemesek jogtalanul
elfoglalt földjeinek visszaadását „az ország minden előkelőjének és nemesének
közgyűlésén és összejövetelén. . . a király é s. . . a királyné asszony tanácsából és
helyeslésével határozták el”.
A tanács urai (magnates) önállóan, külön oklevélben fejtették ki IV. Béláét
támogató véleményüket a pápa előtt 1266-ban a zágrábi püspök személyéről folyt,
elmérgesedett vitában. Levelüket a pápa annyira sérelmesnek találta, hogy nem
engedte felolvastatni.121
Különösen tevékenyen és önállóan léphetett fel a tanács az Ottokárral 1271-ben
folytatott béketárgyalásokon. A cseh királynak küldött válaszlevelük szerint „mind a
magunk szándékát, mind Felséged levelének tartalmát urunknak, Magyarország
felséges királyának tudomására hozván, számos érvvel rábeszélve, kegyes lelkét a béke
szeretetére és az egyetértés megújítására bírtuk .. . Amit pedig említésre méltónak
tartott (Felségtek). . . , hogy F(ülöp) esztergomi érsek nem vett részt ezen a
béketárgyaláson és levélben sem kívánta szándékát kinyilvánítani, pedig azelőtt a
béketárgyalás során hűen és odaadóan munkálkodott: mi ugyan őszintén kérleltük, de
ez a fáradozás hatástalan maradt.” 128

115 C D VII/5. 594—595., UB Siebenbürgen I. 157., MES II. 250—251.

•“ KUMOROvrrz, 1943/1944. 77.
127 T Heiner, 1859.1. 281—282.
lla A u o III. 264— 265. — A levél keltezés és formulás részek nélkül Kunigunda királyné
formuláskönyvében m aradt fenn. Idézi Pauler , 1899.2 II. 290.

282
 Mindezek a tanáccsal és országgyűléssel kapcsolatos jelenségek a társadalmi,
politikai és hatalmi viszonyok történetírásunk számára jól ismert, mélyreható
változásának a következményei.

4. RENDI INTÉZMÉNYEK III. ANDRÁS KORÁBAN /* "

Az államkormányzat két legfontosabb intézménye, a király és az uralkodó osztály

együttműködésének és küzdelmének legfőbb kerete és színhelye, ti. a tanács és az
országgyűlés 1290-re már egészen más alakban áll előttünk, mint vagy 20 évvel
korábban.
Átalakulásukat IV. László idején a feudális széttagolódásnak addig még nem
tapasztalt hevességű megnyilatkozásai kétségtelenül siettették. László alatt a
tanácsban, új elemként, legalább alkalomszerűen, szóhoz juthatott a nemesség, az
országgyűlés pedig egészen új intézmény volt. Nagyjában-egészében mindez megfelelt
a társadalom, pontosabban az uralkodó osztály szerkezetében történt változásnak.
Ehhez az „átlagos” fejlődéshez képest azonban III. András uralmának már első
hónapjai meglepően nagy átalakulásokat hoztak. Ezek olyan mérvűek, hogy a
középkori magyar állam legfejlettebb korszakának intézményeit idézik és a megszilár­
dult rendiség szerveire emlékeztetnek. Olyan ugrásszerű változás tanúi lehetünk, hogy
az sehogyan sem látszik arányosnak a társadalmi fejlődés adott fokával.
Intézményeinek szempontjából vizsgálva, az András trónra lépésével kezdődő
évtized teljes joggal minősíthető a korai magyar rendiség idejének. A püspöki kar a
maga irányítása alatt tudva az elsősorban főpapi támogatással koronájához juttatott
királyt és természetes szövetségest keresve a kisebb és középbirtokos nemességben,
mindent elkövetett, hogy a tartományún hatalom megszerzésére törő oligarchia
ellenében megőrizze az állam központi intézményeit és működésüket, és megakadá­
lyozza az ország részállamokra hullását. Ugyanilyen fontos céljuk volt a magyar
királyság önállóságának védelme a pápa és a német király főhűbérúri igényeivel
szemben. A püspökök szinte fel is készültek a hatalom kézbe ragadására, amely IV.
László halálával ölükbe hullt. Ezt a hatalmat a főpapok az általuk trónra juttatott
András uralmon maradása és befolyásuk alatt tartása érdekében gyakorolták, szinte a
későbbi európai rendiség fejlett formái közt. Ez utóbbiak adtak keretet a birtokos
nemességnek törekvéseik számára való megnyeréséhez, politikai cselekvésre szer­
vezéséhez és a báróktól való leválasztásához. A jogtudós prelátusok számára 1290-ben
jött el az alkalom arra, hogy elveiket ne csak utópiaként (pl. Kézai műve) terveljék el,
hanem szerintük próbáljanak törvényt hozni, államot építeni és kormányozni az
anarchiába torkolló, rendkívüli körülmények közt. Átmeneti sikert kellő társadalmi
bázis hiányában is értek el: András haláláig nem omlott össze a központi hatalom,
hanem működött, ha még olyan szerény mértékben is. Létben tartásához azonban
rendkívüli erőfeszítésekre volt szükség, olyan intézményekre, amelyeknek a „termé­
szetes” ideje száz vagy százötven esztendő múltán jött el a magyar históriában.

283
 Az oligarchia letörése után a királyi hatalom viszonylagos megszilárdulásakor az
államfejlődés visszatért „normális” medrébe. Az a tény, hogy Károly a régi— és nem a
III. András-kori — alapokon építette újjá hatalmát, világosan mutatja, korát mennyire
megelőző intézményeket és eszközöket vett igénybe a 13. század végén a püspöki kar.
Az egész nem volt szerves folytatása a megelőző társadalmi és intézményi fejlődésnek,
a nemesség pedig alkalmatlannak, illetve éretlennek bizonyult a rendiség
építményének tartós hordozására. Mégis szükség volt erre az építményre. Nélküle
hamarabb vált volna semmivé a központi hatalom és nehezebben épült volna újjá.
Nem a magyar államfejlődés zsákutcájának, hanem korán érett szakaszának
áttekintését próbáljuk tehát adni a következőkben.

C O N S IU A R II P E R R E G N V M D EPU TAT1

A III. András-kori püspöki kar tagjainak államszervező tevékenységéről lesz tehát

szó. Tartsunk azonban előbb rövid szemlét a prelátusok felett! Ennek eredményeként
fontos személyi kapcsolatok fedezhetők fel azzal a körrel, amely a III. András-kori
rendszer ideológiai előzményeit, pl. a Kézai-krónikát termette. Ez a kör maga az
1260— 1290 közti évek udvari kancelláriáiban keresendő.
A III. András-kori püspöki kar tagjai maguk mutatkoznak be és jellemzik
országgyűlési tevékenységüket az 1298. évi törvény bevezetésében. Ennek megismer­
tetése után csak néhányuk megelőző kancelláriai múltját kell kissé megvilágítani
rendiséget szervező szerepük és hajdani szolgálatuk kapcsolatának tisztázása
érdekében.
Az említett törvénybevezetés így hangzik:
„Mi János. . . kalocsai érsek, a király úr udvarának kancellárja, Péter az erdélyi,
András az egri, Tamás a boszniai, Benedek a veszprémi, ünnepélyes prokurátorai által
képviselten Pál a pécsi, Haab a váci, Tivadar a győri, Mihály a zágrábi, Imre a váradi és
Antal a Csanádi egyházmegye püspöke az Úr 1298. esztendejében Szent Domonkos
hitvalló ünnepén a Ferenc-rendi szerzetesek pesti templomában Magyarország
minden nemesével, némely szásszal és kunnal együvé gyűlvén, a király úrnak és az
egész ország báróinak, továbbá másoknak a beleegyezéséből felhatalmazást nyervén,
miután segítségül hívtuk a Szent Lélek kegyelmét, tárgyalni kezdtünk ezekről a
dolgokról, hogy általuk gondoskodás történjék a királyi felségről, valamint az egész
országnak, az egyházi személyeknek és más renden levőknek a jólétéről, ezért
elhatároztuk. . . ” A szövegből tehát kiviláglik, hogy ezen a tanácskozáson a király és a
bárók nem voltak ott.
A törvényt hozó püspöki kar legmarkánsabb arcéleinek felvillantását Ladomér
esztergomi érsekével kell kezdeni, bár a törvény hozatala idején ő már nem volt az élők
sorában. III. András prelátusainak áttekintésénél mégsem mellőzhetjük Ladomér
kancelláriai múltjának említését, mert élete végéig (1297—98 fordulója) szellemi vezére
volt társainak, akik az ő művét építették tovább holta után is. Ladomér maga minden­

284
 esetre egykor bolognai jogtanuló volt, 1264 és 1266 közt István ifjabb király
alkancelláijaként teljesített szolgálatot.
János kalocsai érsek, doctor decretorum, 1278-ban királyi alkancellár, a következő
évben kancellár. Péter erdélyi püspök 1266 és 1270 közt ifjabb királyi alkancellár.
Tivadar győri püspök 1284-ben királyi speciális nótárius, 1286-tól 1290-ig, illetve 1297-
ig alkancellár. Pál pécsi püspök, doctor legum, azonos IV. Lászlónak azzal a
Szentszéknél ismételten követségben járt Pál nevű klerikusával, aki veszprémi
prépostként a jogtudósok érdemeit magasztaló arengájú adománylevelet kapta és
alighanem fogalmazta(tta).
AIII. András-kori politikai szervezetet tehát, amelynek ismertetésére készülünk, és
azt az elméletet, amelyről már volt szó, legalább részben ugyanaz a jogászi képzettségű
és udvari szolgálatot is teljesített klerikus kör dolgozta ki, amely tágabb értelemben
műhelye volt az V. István-kori gestának és Kézai munkájának is.
A III. András trónra léptével kezdődött gyors és messzire ható átalakulás egyik
legfőbb dokumentuma maga az 1290/91. évi törvény. Benne a király tudtul adja: „az
ország (regnum) által kiküldött tanácsosok" állnak mellette. A törvény néhány cikke
ismertet egyet és mást a tanácsosok feladatai közül.
így a 7. artikulusban András megígéri: IV. László jogos adományaiban a
birtokosokat „érsekeinknek, püspökeinknek és az ország által kiküldött tanácsosaink­
nak a tanácsa szerint / iuxta consilium archiepiscoporum, episcoporum et consiliariorum
nostrorum per regnum deputatorum) fogjuk megtartani”. A 8. cikk szerint a jogtalan
adományokat „vissza fogjuk venni ugyanezeknek (a tanácsosoknak) a tanácsa
szerint”. A 25. cikkely a bárókat és nemeseket évenként Fehérvárra gyűlésre rendeli
egyebek közt azért, hogy „vizsgálatot tartsanak a bárók dolgairól, melyikük hogyan is
járt el ispánságában, és tartotta meg az ország jogait úgy, hogy a mi magunk és
tanácsosaink ítélete alapján azon a napon megkapják érdemüknek megfelelően
jutalmukat és vétkük vagy bűnük szerint a fenyítéket”. 129
A törvény a tanácsnak választott tagokkal való kiegészitéséről már tényként szól,
nem mint a jövő még lebonyolítandó eseményéről.
A választott tanácsosok a törvény szerint egytől egyig olyan aktusoknál működnek
közre, amelyek mind a király jogszolgáltató funkciójához tartoznak. A regnum tehát az
' igazságszolgáltatásba hatolva szerzett törvénybe foglalt jogot az államkormányzatban
a királlyal való együttműködéshez.
A rendelkezés újdonságának és fontosságának megvilágítása érdekében emlékez­
tessünk arra, hogyan szabályozták megelőzően a főtisztviselők működésének
ellenőrzését. Az 1222. és 1231. évi törvény két artikulusa is foglalkozik az ispánok meg
a nádor hivatali tevékenységének felülvizsgálatával. Az 1222. évi Aranybulla szerint az
ispánt „az egész ország szine előtt csúfosan fosszák meg méltóságától, ha rá
bizonyítják”, hogy ispáni tisztéhez méltatlanul viselkedett. Az 1231. évi törvény

129 Az említett kancelláriai pályafutásokról: F ejérpataky, 1885. 119., 128., 133., 136., 138. és 143.,
valamint Bónis, 1964. 20. — Az 1290—91. évi 7. és 25. cikk UB Siebenbürgen I. 173— 175.

285
 I

értelmében „ha a nádor rosszul intézi az ország és a király ügyeit, (a főpapok)

könyörögni fognak nekünk, hogy alkalmasabbat nevezzünk ki a helyére, olyat, akit
akarunk, és mi bele fogunk egyezni kérésükbe”. III. András idején ezt a hagyományos,
sok évtizedes eljárást a választott tanácsosok feladatává teszik. Iskolapéldába ez régi,
királyi funkció regnum által való meghódításának.
A bárók tevékenységének ilyenfajta vizsgálat tárgyává tétele, meg az a tény, hogy az
elrendelt birtokfelülvizsgálat kapcsán nem olvasunk a tanács bárói eleméről, hanem
csak a főpapokról és a választott tanácsosokról, döntő befolyást akar adni a
prelátusoknak és határozottan báróellenes élű.130
A királyi tanácsnak választott consiliariusokkal való kiegészítését és a püspökök
tanácsbeli, igényelt vezető szerepét oklevelek is igazolják. Olyanok ti., amelyek név
szerint felsorolják azokat, akiknek a tanácsára az írásba foglalt intézkedés történt, és
esetleg tanácsosokat is említenek. így még a roppant hatalmú Aba Amadénak is volt
gondja arra, hogy III. Andrásnak az az oklevele 1290-ben, amely őt nagy kiteijedésü
birtokaiban, köztük Ung comitatus birtoklásában megerősítette, „Ladomér esztergo­
mi és János kalocsai érsekek, András egri és Pasca nyitrai püspökök, valamint
országunk más előkelőinek, báróinak és tanácsosainak tanácsából” keljen, és a király
kettőspecsétje mellett az említett főpapoké is rajta legyen. Egy 1290 novemberéből
származó, töredékes királyi oklevél esküdt tanácsosokra (consiliarii. . . iurati) is utal.
1291-ben András az esztergomi és kalocsai érsekek, Domonkos tárnokmester,
Demeter zólyomi ispán és más (név szerint fel nem sorolt) bárók beleegyezésével és
tanácsára tett adományt.
A diplomatika III. András okleveleinek olyan sajátosságát állapította meg, amely
szorosan illeszkedik az idézett törvénycikkekhez és a tanács tevékenységének bennük
történt szabályozásához. András uralmának ti. csak első és második esztendejéből
maradtak fenn olyan privilégiumok, amelyek idöjelölő méltóságsort tartalmaznak,
azután pedig eltűnnek, és Károly alatt is csak 1317 után szerepelnek néha-ijéha,

110 Az 1222. évi Aranybullának az idézett cikke lehet, hogy csak legális keretbe kényszerílett és bírósági
eljárássá szelídített olyan tumultuózus jeleneteket, amelyeknél a királyi servien sc k tömegének haragja
szokott elemi erővel megnyilvánulni a király mindenkori környezetében levő nagyurak ellen. Ezt
tanúsíthatná III. Honorius egyik 1222. évi levele, ha helyesen tájékoztatták öt az eseményekről. (C D III/1.
391.)
Az az évenkénti k é t gyűlés, amelyet a pápa szerint „az ország mágnásainak és nemeseinek" a felelősségre
vonása céljából rendeznének, az Aranybullában íg y nem szerepel. A pápai oklevél szövege arra vall, hogy
Róm át II. András célzatosan tájékoztatta az állítólagos „új statútum "-ról, és vele szemben mintegy a pápa
védelmét kérte. Nem zárható ki egészen a gyanú, hogy az udvar a pápa fellépését tulajdonképpen az
Andrástól kicsikart Aranybulla ellen szerette volna a színfalak mögött elérni, bizonyos cikkelyek
tendenciózus értelmezésével.
H a Honorius közlése hitelt érdemel, akkor azt m utatná, hogy 1222-ben az ellenzék az Aranybullában
foglaltaknál sokkal nagyobb engedményeket is harcolt ki. Ezekhez képest az Aranybulla tartalma még a
király sikerének is minősíthető.
Honorius levelének elhelyezése a királyi serviense k mozgalmának forrásai közt, és értékelése,
meglehetősen bizonytalan.

286
gyakrabban 1323 után. Ám a méltóságsor helyett — az említett megfigyelés szerint —
már András idején másik névsor jelent meg, és azoknak a nevét közli, akiknek
tanácsára az oklevélbe foglalt intézkedés történt.131
A bemutatott oklevelek szerint András kiadványaiban már 1290-ben és 1291-ben is
előfordul az írásba foglalt intézkedéshez tanácsukat és beleegyezésüket adó személyek
névsora. Ennek a névsornak a feltüntetése — elsősorban a Kun László adományait
megerősítő oklevelekben — nyilván annak a bizonyítását szolgálhatta, hogy az
oklevélben rögzített ügy a törvény 7. és 8. cikkelyének megfelelően, a főpapok és
kiküldött tanácsosok közreműködésével bonyolódott le, és teljesen törvényes.
A főpapok és más cwuenms-nyilvánitók név szerinti megjelölését természetesen más
vonatkozású oklevelekben is megtaláljuk. Ez mindenesetre megfelel annak, hogy
változott a tanács szerkezete, és fontosnak tartották megörökíteni, kik működtek
közre az ügy intézésénél. A jelenséget ugyan önmagában az igazgatás kezdetlegesebb
fokára való visszacsúszásnak is lehetne minősiteni. Ezt mégis kizárja az a tény, hogy a
törvény az ügyeknek legalább egy részénél előírta meghatározott személyek
közreműködését, és a szabályozással nem kis lépést tett az államkormányzat
fejlesztésében. Sajnálatos módon nem tudjuk pontosan, kik és hányán voltak a
törvényben említett és „az ország által kiküldött tanácsosok” 132 Azt azonban
bizonyosra vehetjük, hogy ezeket a tanácsosokat ott kell keresnünk a királyi oklevelek
felsorolt, nem egyházi consensus- és consilium-adói közt akkor is, ha consiliarius
mivoltukat az oklevél nem tünteti fel.
János kalocsai és Ladomér esztergomi érsek András tanácsának vezető alakjai
voltak már uralma legelső idejétől. Ez olyan kis mozzanatokból is kitűnik, hogy pl. a
király oklevele a bírótársak közül csak Ladomér nevét említi, vagy hogy pecsétjeiket
nemegyszer gyámpecsétül alkalmazzák a királyé mellett. 1295-ben Ladomér maga
emlékezik meg arról, hogy fontos ügyben a királlyal és báróival való tanácskozás
céljából Budára ment és ott velük tárgyalt. A király ez alkalommal per eldöntésével is
megbízta, mind élőszóban, mind oklevélben.133 Ladomér és János személyes
fontosságát jól bizonyítja, hogy az ő közreműködésüket a püspökökétől és
prelátusokétól megkülönböztetve említik még olyan dokumentumok is, amelyek a
tanács és az országgyűlés tagjait név szerint nem jelölik meg, hanem általános
felsorolást adnak.134

111 ÁUO XII. 496—498.; MES II. 303. = Esztergomi prímási levéltár, Saec. Lad. M. Nr. 12; OLDI
87676. sz. — Szabó, 1916. 31—32.
1,2 A király egyik 1291. évi oklevele méltatja Kaplony nembeli Jákó fiainak, Andrásnak és Jákónak az
érdemeit, amelyeket egyebek közt „nostro latén tam quam consiliarii nostri fidclissimi cottidiano stúdió
inherendo” szereztek volna. ÁUO XII. 507—508. Idézi Pauler, 1899.2 II. 406—407. és Karácsonyi,
1900— 1901. II. 298.
m 1290. okt. 9. HO VIII. 286. — 1291. júl. 3., aug. 28. és szept. 22.: ÁUO X. 22., C D V I/1 .112— 113. és
123— 125. — Ladomér tanácsba hivása: G árdonyi, 1936.1. 296.
134 így az 1290/91. évi törvény bevezetése, továbbá a király 1290. szept. 9-i, 1291. júl. 10-i és jún. 24-i
oklevelei: ÁUO V. 1., C D VI/1. 116— 118. és OLDI 102719. sz. stb.

287
 /

A szemmel láthatóan főpapi befolyás alatt álló országgyűlés és királyi tanács már
kezdetben egészen sajátságos viszonyba került az uralkodóval. András több ízben is
kötelező erejű döntésekként hivatkozik az országgyűlés és a tanács önálló, szinte
„saját hatáskörben” hozott határozataira, amelyekhez ő is tartja magát; 1290.
szeptember 9-én „az Óbuda felett tartott országgyűlésen, a tisztelendő érsek és püspök
atyák és valamennyi egyház egyéb prelátusai, a bárók és ispánok előtt az ország
minden nemese egyebek közt különösképpen elhatározta, hogy az udvamokföldeket
mindenki adja vissza a királynak”, illetve 1290. szeptember 22-én „országunk
főpapjainak és báróinak egyetértő tetszéséből és azonos akaratából itéletileg
(sentencialiter) elhatároztatott és eldöntetett”, hogy a királyi kegynyilvánításokat a
koronázástól számított egy esztendeig csak egyszerű pecsétes királyi oklevelekben
adják ki.135
Ezeket a már 1290/91-ben feltűnt intézményeket az 1298. évi törvényhozás olyan
formákba öntötte, amelyek az érett rendi-képviseleti korszak államának sajátjai.
A törvény szövegezéséből kitűnik, hogy már keletkezésének módja is párját ritkítja
addigi históriánkban. Eszerint világosan elkülönül egymástól a törvény alkotásának
két tényezője, vagyis az „exclusis quibuscunque baronibus” tanácskozva törvényt
szerkesztő főpapság és nemesség a törvényt megerősítő királytól és báróitól. A
törvényt a püspöki kar 11 tagja intitulálta. Ők írják magukról: „Magyarország minden
nemesével, némely szásszal és kunnal együvé gyűlvén, a király úrnak és az egész ország
báróinak, továbbá másoknak a beleegyezéséből is felhatalmazást nyervén. . .
tárgyalni kezdtünk ezekről a dolgokról, hogy általuk gondoskodás történjék a királyi
felségről, valamint az egész országnak, az egyházi személyeknek és más renden
levőknek a jólétéről; ezért elhatároztuk.. . ( . . .cum omnibus nobilibus Hungáriáé,
singulis Saxonibus, Comanis, in unum convenientes accepta auctoritate ex consensu
domini regis et baronum totius regni, prouti et aliorum. . , tractare coepimus de his, per
quae Regiae munificentiae et statui regni totius ac enim ecclesiasticarum personarum et
ordinum aliorum consuleretur; ideo statuiumus.. J ”.13®Ez a ténykedés kétségtelenül
megfelel a legújabb kutatás által a rendi parlamenttel szemben támasztott köve­
telménynek!
A gyűlést a király azért hívta össze, „hogy a prelátusok, egyházi férfiak és az ország
nemesei »exclusis quibuscunque baronibus prout moris est« a vesztébe rohanó
országon ... segítsenek”.137
Az 1298. évi országgyűlés az államkormányzatra gyakorlandó, közvetlen befolyásá­
nak érdekében olyan eszköz után nyúlt, amelyhez 1290-ben is folyamodott, és
amelyről a 23. cikk, a híres tanácstörvény intézkedett. Előiija ui.: „ . . .urunk, a király

155 ÁUO V. 1. és MES II. 271—272.

K ovachich, 1798. I. 91—92.
131 A Kovachich (1798.1.91.) által közölt szöveget a törvény 1440. évi kézirata alapján javítja P auler
(1899.3 II. 581. old. 357. jegyzet). — A forráshely latinul hagyott szavait régóta vitatott jelentésük miatt
egyelőre nem fordítottam le. Vizsgálatára még visszatérek.

288
három-három hónapig tartson maga mellett két-két püspököt, a rend kívánalma
szerint egyiket az esztergomi, másikat a kalocsai érseki tartomány suffraganeusai közül
és ugyanennyi, általunk most választott nemest az ország minden nemese képében, a
királyi jószágból az eltartásukhoz szükséges javadalmazással. Ha a király úr
elmulasztaná ezt megtenni, semmiben ne legyen érvényes, bármit cselekednék is az
előbb mondott, maga mellé veendő személyek tanácsa nélkül, akár nagy fontosságú
adományokban, akár méltóságok adományozásában vagy más nagy jelentőségű
dologban. ( . . .dominus nostér rex singulis tribus mensibus singulos duos episcopos
secundum exigentiam ordinis unum de suffraganeis Strigoniensis et alterum de
suffraganeis Colocensis ecclesie totidemque et quasi omnes nobiles regni quos exnunc
elegimus secum habeat congruis stipendiis de bono régió sustentando. Et si iderh dominus
rex hoc facéré obmiserit, quitquid praeter consilium praedictorum sibi applicandorum in
donationibus arduis et dignitatibus conferendis vei in aliis maioribus fecerit, non
teneant.)"13*
Az 1298. évi törvény tehát egészen általános és sokkal szélesebben fogalmazott
felhatalmazással látja el a király tanácsába rendelt személyeket, mint az 1290/91. évi
törvény. Négytagú, a szó pontos értelmében vett kisebb tanácsot állítanak 1298-ban
András mellé. Ez alkalommal valóban jól meg lehet különböztetni és kétségtelenül
bizonyítani a kisebb tanácsot, amelynek léte a középkori magyar állam egész
történetében annyi vitára adott okot. Nagyon fontos az a néhány szó, amelyet a
törvény e tanács tagjainak funkcióba állításáról tartalmaz: tartson maga mellett a
király „duos episcopos... totidemque et quasi omnes nobiles regni". A két nemes
tanácsos tehát „az ország minden nemese képében” áll az uralkodó mellett.
Korábbi megállapításunk szerint az 1298-as országgyűlés római-kánoni értelemben
universitasnaV. tekintette magát, a választott tanácsosokat pedig ugyanilyen értelem­
ben tartotta a nemesi universitas, a regnum képviselőinek. Általuk a törvény a
létrehozott kisebb tanácsot a rendi képviselet szervévé tette. Ez a középkori
parlamenttel szemben a modern történetírástól támasztott másik követelménynek
való megfelelés bizonyítéka.
A választott tanácsosok intézménye nem maradt meg a törvény betűjének, hanem az
okleveles anyag tanúsága szerint fontos tevékenységet folytatott. így pl. a király 1298-
ban várjobbágyokat nemesített „de consilio baronum, consiliariorum, procerum
nostrorum". 1299. február 19-ről két nevezetes emléke is maradt működésüknek királyi
oklevelekben. Az egyik szinte teljesen keresztmetszetét adja az akkor együtt volt királyi
tanácsnak. Eszerint Rátót Domonkos tárnokmester és a Sártványvecse nem tagjai
királyi engedelemmel birtokot cseréltek a király előtt, „T am ás.. . barsi és nyitrai
ispánnak, valamint Balog nembeli Ot ispán fiának Henriknek, az ország által kiküldött
tanácsosainknak a jelenlétében, továbbá Móric mester fiának, Miklós vajdának,
Komáromi Pál mesternek, a győri és mosoni ispánnak, Majs királynői tárnokmester­
nek, Miklós fiának, Lőrinc vajdának, a Fogasnak mondott Péter mester székely ispán,

K ovachich. 1798. 1. 119. — A fordításra nézve lásd fentebb a 93. j.-ben írottakat.

19 Gerics József 289

 Péter erdélyi püspök atyjafiának, báróinknak jelenlétében, (presentibus.. . T hom a.. .
comite Barsiensi et N itriensi.. . et Herricofilio comitis Oth de genere Bolugh consiliariis
nostris per regnum deputatis, item Nicolao vayvoda filio magistri Mauricii, magistro
. Paulo de Komarun comite Jauriensi et Musuniensi, Moys magistro tovarnicorum. . .
regine, laurencio vayvoda filio Nicolai, magistro Petro dicto Fogos comite Siculorum
f r a tr e .. . episcopi Transsylvanie . . .baronibus nostris.)”
A szintén 1299. február 19-én kelt, másik oklevél szerint az erdélyi püspök panaszt
tett a királynál bárói előtt („coram baronibus nostris nobis improperasset”) , hogy az
egri püspök a király oklevelével a Máramarosban élő népet lelkiekben egyházmegyéjé­
hez csatolta az erdélyi egyház sérelmére. András ezért báróinak és tanácsosainak
tanácsára ( ,,de consilio consiliariorum et baronum nostrorum") visszavonta a
máramarosi joghatóság gyakorlására az egri püspöknek adott engedélyt, őt Lukács
királyi káplán útján eltiltotta a szabálytalanul kapott engedetem gyakorlásától, és
utasította, hogy ha meggyőződése szerint Máramarosra nézve jogai vannak, akkor
ezeket az erdélyi püspök ellen annak metropolitája, a kalocsai érsek előtt keresse az
országgyűlésen, ahol jelen lesznek az ügyről biztos tudomással rendelkező prelátusok
és nemesek.139
1299-ben más oklevelek is említik a consiliariusokut, többnyire bírósági ügyekben és
az akkor tartott országgyűlések idején. így a király május 2-án párbajon való meg nem
jelenés ügyében ítélt Domonkos tárnokmester, Apor nádor, Majs királynéi tárnok-
mester, Demeter zólyomi és pozsonyi, valamint Tamás barsi és nyitrai ispán
társaságában, továbbá „más báróinkkal és tanácsosainkkal, valamint országunk
számos nemesével, akik együtt ültek velünk a bíráskodásnál”. Az augusztus 10-én kelt
oklevél szerint a kalocsai érsek a máramarosi joghatóság ügyében nem dönthetett,
mivel az egri püspök nem jelent meg előtte és a prelátusok előtt, hívására sem, amint az
érsek erről a királyt tájékoztatta. András ezért a környékbeli nemeseket összehíván, az
alkancellárral és a váradi püspökkel köztük inquisitiót tartatott, és megtudta, hogy
Máramaros az erdélyi egyházmegye határai közt van. Ezért báróival és tanácsosaival
tanácskozván (..habita deliberacione una cum baronibus et consiliariis nostris”) az
egyházmegyés jog birtoklását, amelyet megzavart az egri püspöknek adott engedéllyel,
az erdélyi püspöknek Ítélte és itéletileg visszaadatta annyiban, amennyiben tőle az
erdélyi egyházmegye sérelmet szenvedett.
Aba Amadé nádornak szeptember 5-én, Székesfehérváron kelt ítélete szerint az
ottani országgyűlésen királynéi népek pert indítottak nemesek ellen a király előtt. „Az
ügy eldöntését a király úr a mi, a többi báró és tanácsosai ítéletére bízta. Ezért nekünk,
amikor törvényt ültünk. . . István országbíróval, László erdélyi vajdával, Roland
vajdával. . . Pál komáromi, mosoni, soproni és győri ispánnal, valamint másokkal,
akiket az ország tanácsosként rendelt a király úr mellé”, felmutatták a perre
vonatkozó okleveleket („Cuiusfacti decisionem dominus rex nostro et aliorum baronum
ac consiliariorum suorum iudicio commisit terminare. Igitur nobis una cum. . .

ÁUO XII. 619—620., ÁUO V. 202., CD VI/2. 192—193.

290
 Stephano. . . iudice cu rie.. . Ladislao vaivoda Transsylvano, Rolando woyawoda.. .
Paulo comite de Kamarun, Musuniensi, Supruniensi et Jauriensi ac aliis consiliariis per
regnum domino regi deputatis in iudicio assidentibus e t c . . . ")
Szintén 1299-ben rendelte el András „báróival és más tanácsosaival (una cum
baronibus el aliis consiliariis suis)” az erdélyi káptalan bizonyos birtokain a lerombolt
hatáijelek megújítását.140
Az ismertetett oklevelek fontos bizonyítékai a törvényben kirendelt tanácsosok
működésének és a királyi tanács korabeli összetételének. Mindenekelőtt kitűnik, kik
voltak az országgyűlésen választott tanácsosok: Hontpázmán nembeli András fia,
Tamás és Balog nembeli Ot fia Henrik.
A fent ismertetteken kívül van még néhány 1299. és 1300. évi oklevél, amelyben
Tamás a király mellett és az udvarban jelentős szerepet tölt be. Ilyenek a következők:
1299. április 12. A király elé terjesztett földperben András által ad arbitrium
faciendum rendelt probus vir Balog nembeli Henrik és mások társaságában.
1299. július 18. Az országgyűlés alkalmával a főpapokkal és bárókkal együtt
consensusát adja a király egyik intézkedéséhez, külön oklevélben.
1299. július 28. Az országgyűlésen a király bírótársa.
1299. július 31. Az alországbírónak a király által kirendelt birótársa.
1299. október 29. A király adománylevele ,,de consilio, beneplacito, voluntate el
consensu omnium prelatorum, baronum et nobilium”, köztük van Tamás is.
1300. január 10. Az alországbírónak a király által rendelt birótársa.
1300. február 2. A király bírótársa. (Nevét az oklevél apjáéval tévesztette össze:
András fia Tamás barsi és nyitrai ispán helyett András barsi és nyitrai ispánt ír.)
1300. február 26. A király birótársa.
1300. április 30. Az országbírónak a királytól rendelt bírótársa.141
Ezek az oklevelek nem mondják, hogy cselekményükben Tamás választott
tanácsosként vett részt, sőt olyan is van köztük, amely szerint Tamás és consiliarius-
társa, Henrik, az udvarban a király utasítására probus virként járt el. Tanácsos voltuk
említése nélküli szerepléseiknek mégis legalább egy részénél bizonyosra vehetjük, hogy
tanácsosként is eljártak.
Probus vir gyanánt való királyi kiküldetésük azt tanúsítja, hogy András mind­
kettőjüket udvara és tanácsa rendes tagjainak tekintette.
Tanácsosi tisztüket, amelyet oklevél 1299 februárjában említ első Ízben, kétségte­
lenül az 1298. augusztusi országgyűlésen történt választásnak köszönhették, és ez az
aktus mint nobilisokat tette őket a 23. cikk szövege szerint a többi nemes
képviselőjeként consiliariusszá. (Nemes voltuk a későbbiek szempontjából hangsúlyo­
zandó!)

140 HO VI. 444., CD VI/2. 193., HO VII. 281—282., HO VIII. 401.

141 CD VI/2.180., UB Burg II. 327—328., ÁUO X. 329. s. k„ HO VI. 445—450., Cod Csáky 1/1.29—31.,
ÁUO X. 380—381., MES II. 478—480., CD VI/2. 290—294., ÁUO X. 382—387.

19* 291
 Igen tanulságos közelebbről szemügyre venni a két tanácsos személyét, életrajzát és
családi kapcsolatait.
Tamásról meglehetős részletességgel vagyunk tájékozva. Apja, András, belső
bizalmas embere IV. Bélának, kétszer viselt támokmesterséget, és a fiatalon meghalt
Béla herceg nevelője is volt. Maga Tamás 1278-ban már tárnokmester, 1290^től 1292-
ig országbíró, 1298-ban, tanácsossá választása idején pedig barsi és nyitrai ispán.
Családi kapcsolatainak lényeges mozzanata, hogy fivére volt János, a.kalocsai
érsek. Származása és méltóságai alapján Tamás kétségtelenül báró volt. Bárónak
nevezi őt a királyné 1299. évi oklevele is. Ott látjuk Tamást ennek megfelelően a
Morosini Albertinót magyar nemessé fogadó oklevélben a név szerint felsorolt bárók
közt 1298-ban, 1299-ben pedig a király döntését megerősítő oklevelet kiállító és
megpecsételő bárók sorában.142
Balog nembeli Ot fia Henriket, a másik tanácsost, birtokpere alkalmával 1299-ben a
király fidelis consiliarius&nak nevezte. Titulusa arra vall, hogy ebben a minőségében
vált ismertté.
Henrik kétségtelenül meghitt kapcsolatban állhatott a püspöki karral. Amikor ui.
Ladomér halála után Gergely, az új választott esztergomi érsek, hirtelen hátat fordított
III. Andrásnak, az Anjoukhoz pártolt, teljesen meghasonlott a püspöki karral, és
egyházának a királytól szenvedett, állítólagos sérelmeit hánytorgatva, az 1299 tavaszi
országgyűlésen sem jelent meg, a prelátusok a kalocsai prépostot és Henrik comesX
küldték követül Gergely meggyőzésére, hogy vegyen részt a gyűlésen és működjék
együtt a főpapsággal.143
A két világi tanácsosra vonatkozó, lényeges ismeretek birtokában a III. András-kori
országgyűlési-tanácsosi rendszerről fontos kérdéseket kell feltennünk, és kaphatunk is
rájuk választ.
Ennek a rendszernek a mindig szem előtt tartandó lényege: veío-joggal rendelkező
kisebb tanács létesítése. Ennek a szűkebb körű bizottságnak kétségtelenül az volt a
rendeltetése, hogy megakadályozzon bármiféle olyan döntést a tanácsban, amely
keresztezi az országgyűlést irányító püspökök érdekeit és szempontjait.
Kik kezdeményezhettek ilyen döntést? Elvileg akár a király, de főként a bárók és az
Anjoukhoz pártolt Gergely esztergomi választott érsek. Gergelynek a magatartása
annyira elütött főpaptársaiétól, hogy az 1298. évi országgyűlésen meg sem jelent, és
' nincs is megnevezve a törvényét intituláló prelátusok közt. Nagy jelentősége van tehát
annak, hogy nem egyszerűen a két érseket, hanem egyháztartományaikból való egy-
egy püspököt rendeltek a veío-joggal felruházott kisebb tanács tagjaiul. Ezzel az
intézkedéssel az esztergomi érsekség fejének hallatlan fontosságú és rendkívül

142 UB Siebenbürgen I. 192. és UB Burg. II. 327—328.

143 Tamás pályafutásáról és rokonságáról Karácsonyi, 1900— 1901. II. 205—206. — A királyné 1299.
évi oklevele HO VI. 353. Keltét Fauler (1899.2 II. 579. old. 341. jegyzet) állapította meg. Henrik birtokpere:
CD VII/4. 243. és k. Az 1299. tavaszi országgyűlés egyik megbízottjaként tárgyal a választott esztergomi
érsekkel: K ovacmch , 1798. I. 227—230.

292
veszélyes befolyását akarták kivédeni: ha jónak látta, nyilván megjelenhetett a királyi
tanácsban, de szavánál súlyosabb volt a tanácsba a törvény alapján kirendelt két másik
főpapé. Ellenükre — a 23. artikulus értelmében legalábbis — semmiféle intézkedést
nem erőszakolhatott ki expressis verbis a király (ennek a kísérletnek minimális volt a
valószínűsége), implicite Gergely, az Anjouk híve. így alakulhatott ki az uralkodó
tanácsában — elvileg — olyan különös helyzet, hogy bármely döntésnél többet
nyomott a latban az esztergomi archielectus akaratánál suffraganeusának nyilatkoza­
ta, aki Gergellyel szembeszállva, a püspöki kar összes többi tagjának egyik kirendelt
szószólója volt. Ez nagyon is indokolt elővigyázatossági rendszabály volt, amint
Gergely magatartása bizonyította.
Pályafutása során székesfehérvári őrkanonok, majd prépost lett, 1297-ben pedig
királyi alkancellár. Jó embere volt Ladomér érseknek, és az ő halála után a király
szempontjainak is megfelelően a káptalan esztergomi érsekké választotta. Andrásnak
azonban és vele együtt az egész hazai püspöki karnak keservesen csalódnia kellett
Gergelyben. Gergely ugyanis minél hamarabb szerette volna érsekké választását
VIII. Bonifáccal megerősíttetni. Evégett szakított főpaptársaival és addigi királyi
urával, és a Bonifác által támogatott Anjou-trónkövetelőhöz meg követőihez
szegődött. A pápa Gergelyt — egyelőre érsekké választásának megerősítése nélkül —
az esztergomi főegyházmegye kormányzójává tette és meghagyta a fehérvári
prépostság élén is. Feljogosította, hogy akik fellépnek ellene, azokra egyházi és evilági
fenyítéket szabhasson ki. Gergelyben a pápa kifejezetten olyasvalakit remélt találni,
aki odahat, hogy Magyarország a római kúria szerinti értelmezésben kitart a
„katolikus vallásban és a Szentszék iránti hűségben”.
A pápától nyert felhatalmazás alapján Henrik fiát, Ivánt és híveit föloldozta a
Ladomér által kimondott anathéma alól. Ezt a kiközösítést Iván — állítása szerint —
azért vonta magára, mert csak olyasvalakit hajlandó királyi urának tekinteni, akit a
Szentszék is magyar királynak tart, arról azonban nem tud, hogy Andrást a pápa
királynak ismeri el.
Gergely ilyen módon alapjában támadt az 1298. évi országgyűlés egész műve ellen.
A Szent György tizenötödnapján megnyílt 1299. évi országgyűlést még szembetűnőb­
ben vette semmibe. Ezen a gyűlésen sem volt hajlandó megjelenni, ismételten azokra a
sérelmekre hivatkozott, amelyeket ő és egyháza András királytól állítólag szenvedett.
A király késznek mutatkozott ugyan az elégtételre, Gergely azonban csak Veszprém­
ben. majd a Dráván túli. Szentkereszt várában, a király ellen lázadóktól környezve és
támogatva lett volna hajlandó érdemben tárgyalni főpaptársaival is. András, a
főpapok és az országgyűlés minden békülési kísérlete meghiúsult. Gergely a pápától
állítólag kapott, de főpaptársai előtt nem bizonyított felhatalmazására támaszkodva
sokszorosan kiközösítéssel fenyegetett mindenkit. Ezért a váradi püspök 1299. július
6-án a király, a püspökök, a bárók és a nemesek, vagyis az egész országgyűlés
prokurátoraként a pápához apellált a Gergely által kimondott vagy kimondandó
egyházi büntetés ellen, előre is semmisnek nyilvánítva ezeket.

29 3
m a ra d ^ ^ y eS tT s1 lk ^ Ít^ m er 1 r n S V° k’ ***** f° glalt’ ^ fennnem

i s r s s ésbáró
helybenhagyott és k ö i é t e T f ^ c l L f ^ S / ' ' 1' 415' Úr' ’ ‘ elfogadot;’ hivatalosan
Gergellyel és Ivánnal mégis n e h e ^ í S PUb‘,C*que aPProbatas proclamatasque) .
erdélyi püspököt ki is köfösítette A í ® ’ SOt Gergely’ mmt papa' ^ “
birtokaitól. Gergely minden e r ő f L h n me8fosztotta erSek^ g
politikájának és az Anjouk ü J S me ^ * « 1 « « volt a püspöki kart Bonifác
Vizsgálódjunk azonban a £ r8 ^ ™ ™ 83' akarcsak m e g o s z ta m -
A nemes tanácsosok v á l J ^ T ^ “! ^ “ ePuknel; „
személyű állítmány ( „ q u o s e x n l T ? “ kkelybCn olvashato’ tobbes szam els°
aktusa volt, a tanácsosok v á la sz tó m * ? '" ^ legfokent a * * * * *
törvénynek mint oklevélnek J ° 7 k ™ ndeneke o« a P ilátusokat kell tartanunk. A
felsorolt püspöktársai, ezért ¿ ^ “í
személyű állítmányoknak ( s t a ^ T ^ elöfordul° többes “ e *°
„nos"-bán összefoglalt a la n y a i T * Ök 3 tÖrV6ny legeleje" al,°
(cum omnibus nobilibus ü minden nem esevd. . . egyuve gyűlvén
határoznak. Ezt szem előtt tfrtvT '» ^ C0nvmientes)" / anacskoznak “
állítmánya közvetlenül csak a DÍsnAt t eny "0”* * tÖbb6S °
nem főpapi elemei minden S « í ? TOnatk° ztathat0>“ “ ! a
törvénybevezetésből idézett t á £ f * cselckvesbei) . csak a
részesnek. Teljességgel m eg e íő sítT e í Z° ^ 36,011 mcrtekben tekintbetok

'SSLST. ^ ‘SSSTTii
f ő p ^ o r o k H. .hkdi y, uu
e z h S t e- r kiaiasba>
a S b a ^ ’d“ 31'*8
de nem“ 'akarmifele
f f ** ^ világi
hatal° törvényhozó.
mmal rendelkefAz
kedett
kedett aa neme«
nemesi tanár^PULP° kÍ kara.nemesekkel
tanácsosok vátoc,* ■ -i ■ s kibővített értekezleteként
. tevékeny­
, .
d e v . formílisnak k ^ S n O n k ® ' * n" '“ Sek S“ r‘ P' ' *

• m í ! l ^ T li r ’J l ^ n,t!.!!,“radék,alanul mc8magyarázza, miért éppen Hennk és

Tamás lett a két világi consiliarius:
azért, mert a püspöki kar szószólója volt mind a
kettő. A prelátusok nyilván tudták kiket i H .f ' ,.:,
H q Ueerik /„ n tn io e • uatalc, kiket „választanak, íll. választatnak .
r , . ^ ‘ P íp o s t oldalán a főpapság alkalmas bizalmi embere volt a

.. . . •»■oszlott nemesi tanácsosként s.

y — — —
Fokozottan ervenyesnek tarthatii.k e^t t ■ • . « , ,,, ,
kalocsai érsekhez fűződő testvéri k í ^ i T ,Sp3nra' Ót “ orszaggyules «fP“ »
képviselője lett a tanácsban kaPcsolata ™ aU tehette consiliariussza. Tamas nyílt
vezéralakja ekkoriban már L a d o m é r T r . SZempontJainak A PüsPökl kar lclkc>
’ Laa°m er halala után, Tamas testvére, János ersek volt.14

144 Pauler, 1899.2II.461-468 Szí.

Az erdélyi püspök oklevele: CD V I ¿ s k 195®' ' 76'’ ‘° vábbi irodalommal “

294
Tamás központi szerephez jutott fivérének, az érseknek és főpaptársainak politikájá­
ban.
Sokoldalú szerep volt ez. Tamás tanácsossá tételének alapfeltétele volt, hogy báró
mivolta ellenére nemesnek nyilvánították és így elismertették a nemesség képviselőjé­
nek. Ez a prelátusoknak a természetes szövetséges, a nemesség megnyerésére irányuló
gesztusa is volt. Az országgyűlésen a főpapi irányítással választott tanácsosok ti. nem
egy oklevélben mint „az ország által kiküldött tanácsosok” szerepelnek. A püspöki
kar tehát érdekeinek világi szószólóit nemcsak a törvényszövegben fogadtatta el a
nemesség vezéreiül és képviselőiül.
Siker volt ez abban a tekintetben is, hogy az egyház a maga politikájának a nemesi
tömegekre hivatkozva adhatott nyomatékot a király és a bárók előtt. Ezen kívül a
prelátusok a nemesség társadalmi önérzetét, magamegbecsülését jelentősen öregbít­
hették a nemesek regnum-tudatának elmélyítésével, valamint azzal, hogy az érsek
fivérét, a tárnokmesterséget és országbíróságot viselt, tekintélyes Tamás ispánt a
nemesek képviselőjeként szerepeltették. Az ilyesmi vitathatatlanul megdobogtathatta
a nemes atyafiak szívét, de egyszersmind törekvés volt arra is, hogy a gyakorlatban —
az egyház érdekei által kívánt mértékben — érvényesüljön a nemesi egyenjogúságnak
az elmélete, amelyet egyházi rendű történetírók már korábban megfogalmaztak.
A fentiek szerint azonban a 23. cikkben előadott tanácsosválasztásnak csak
látszólag volt az a célja, hogy a nemességet képviselőin keresztül döntő befolyáshoz
juttassa a tanácsban. A választás aktusa szempontjából a lényeges az, hogy a püspöki
kar érdekeinek világi exponenseit ismertették el a nemesség képviselőinek magával a
nemességgel, a királlyal és a bárókkal. Az egész eljárásnak az volt a célja, hogy a királyi
tanácsban mesterségesen megváltoztassák az erőviszonyokat a püspöki kar érdekei
szerint, mégpedig vető-joggal rendelkező kisebb tanács felállításával.
A „választás” Tamás és Henrik esetében a nemesség szempontjából egyaránt
merőben formális volt több okból is. Mindenekelőtt azért, mert a törvényszöveg
elemzése szerint a „választás” a nemesség számára annak tudomásul vételére
korlátozódott, hogy Tamás és Henrik képviseletükben tanácsosok lettek a főpapság
„választása” alapján. Nem kevésbé azért is, mert Tamás és Henrik a nemesség érdekeit
csak az egyház számára kívánatos mértékben képviselte. A választásnak a nemesség
számára formális voltát betetőzte, hogy általa (legalábbis Tamás esetében) nem a
kisebb vagy középbirtokos nemesség sűrűjéből jött egyén jutott a tanácsba,
olyasvalaki, aki addig nem ült a király tanácsában. Tamás ugyanis már csak viselt
méltóságai és származása címén azelőtt is éppúgy tagja volt a praelati et barones
grémiumának, mint ahogyan püspöksége cimén tagja volt a kisebb'tanácsba három-
három hónapra beosztott két-két püspök is. A választásnak az igazán lényeges
mozzanata az volt, hogy általa Tamás, a nemesnek elismertetett báró és Henrik úr a
hazai főpapság érdekeinek védelmében vető-jogot kapott a többi báró és netán a király
nemkívánatos döntéseinek megakadályozására.
Ha Henrik úr netalán ingadozott volna, a püspöki kar álláspontjának érvényesítésé­
hez az újonnan szervezett kisebb tanácson belül a 3:1 többség Tamás ispán és a két

295
püspök szavazata útján akkor is biztos volt. Ez teljesen megfelelt a pars maior el sanior
kánoni elvének is.
Tamás azonban nemcsak nemes tanácsosként volt központi jelentőségű alakja az
országgyűlési-tanácsosi rendszernek, hanem báróként is, sőt — látszólagos ellent­
mondás — báró voltának említése ugyancsak szorosan összefüggött az 1298. évi
törvény végrehajtásával.
Ez már átvezet az országgyűlés ,,exclusis quibuscunque baronibus prout moris est"
tartásának magyarázatához.

E X C L U S I S Q U IB U S C U N Q U E B A R O N I B U S P R O U T M O R I S E S T

A címként idézett forráshely legalább megközelitően pontos magyarázatáról a

törvény kiadása, 1798 óta méltán folyt sok és heves vita.145 A megoldás nem
egyszerűen nyelvi vonatkozás, hanem befolyással van a III. András-kori törvényhozás
és rendiség megítélésére is. Lássuk tehát a vitás pontokat.
Az egyik probléma (amely kevesebb vitát keltett) az, vajon mi tekintendő marnak,
szokásnak. Pauler szerint a szokás nem az ,,exclusis quibuscunque baronibus" tartott
tanácskozás, hanem az, hogy a főpapok és a nemesség sietnek a bajban levő ország
segedelmére. Felfogása azonban nem talált helyeslésre, hanem magára maradt vele.
Sokkal többet vitatták az ,,exclusis quibuscunque baronibus" helyes fordítását és
értelmét. Ez a kifejezés az általánosabb vélemény szerint minden bárónak az
országgyűlés tanácskozásairól való kizárását, távoltartását jelenti. Más kutatók
szerint azonban ez nem a bárók kizárására, hanem csak az országgyűlésnek a bárók
nélküli tanácskozására vonatkozik.146
Nyelvi szempontból számos 13. századi hazai adat szól amellett, hogy a vizsgált
törvényrészletet nemcsak „a bárók kizárása” jelentésben lehet fordítani, hanem
„bárók nélkül”, „bárók kivételével”, sőt még a „bárók tehermentesítésé”-vel
értelemben is.
így II. András 1224. évi privilégiuma szerint az erdélyi szászok kamarahaszna
adózásánál ,,nullum. . . volumus. . . abhacexcludiredditione.nisiquisuperhocgaudeat
privilegio speciali”. — A knini püspök és a toplicai apát előtt 1266-ban történt
megegyezés értelmében földet ruháznak át „exclusa porcione eiusdem (Jako) el
excepta ecclesia Sancti Petri". — A pécsi káptalan 1293. évi oklevele szerint a boszniai
püspök és társai kiközösítés terhe alatt vállaltak kötelezettséget, de kimondták: ,,ab
hac tamen sententia excommunicationis sola venerabilis p erso n a ... ep isco p i...
excipitur excludendo". A vasvári káptalan 1293. évi oklevele szerint fizetést teljesítettek

145 összefoglalóan R. Kiss, 1917. és Szilágyi, 1957.

146 Pauler, 1899.2 II. 581. old. 357. jegyzet. — Schiller, 1900. 171— 172. old. jegyzet: „A föuraknak
rendes távolléte. . . nem jelenti azok erőszakos eltávolítását. . . . hanem . . . azoknak külön tanácskozását a
király tanácsában.” Hasonló véleményen van R. Kiss, 1917. 269—270.

296
 „partim in denariis parvis, partim in estimacione eorundem exclusis armis". — A
veszprémi káptalan 1299-ben mintegy az előbb idézett oklevélpasszust értelmezi: 30
márkányi kárpótlásról ír „partim in denariis, partim verő in estimacione condigna
praeter arma”. — A soproni és vasi ispán 1295-ben kelt oklevele szerint szerzett
birtokot osztottak meg „exceptis terris eorum hereditariis. . . exclusa porcione
Stephani”.'*1
Ezeknek az adatoknak a tanúságát, főként az ablativus absolutusban álló
szerkezetekét, semmiképpen sem szabad figyelmen kívül hagyni a szintén ilyen
szerkezetben levő „exclu sis... baronibus” vizsgálatánál. Elhanyagolásukat az
elemzett kifejezés ablativus absolutusa szinte megtiltja. Mértékül való, teljes elfogadá­
suk előtt azonban meggondolásra késztet az 1298. évi törvény 5. cikkének
szóhasználata. Ez ui. a büntetésből való jogfosztást így fejezi ki: „ab actibus
nobilium. . . exclusi maneant ab omnibus actibus legitimis. . . alieni. ”14S Az exclusus 5.
cikkelybeli jelentése világos és megtámadhatatlan. Ez a jelentés az „exclusis...
baronibus ”-nak olyan magyarázatát javallaná, hogy a bárókat kizárták a gyűlésről. Az
„exclusis... baronibus"értelmezésénél mégsem vehetjük kizárólagosan irányadónak
az exclusus 5. artikulusbeli jelentését, mivel a szó két alkalmazási helyzete közt jelentős
nyelvtani különbség van. Ez a különbség azon alapul, hogy a szó az egyik helyzetben
attribútum praedicativum, és itteni jelentése már a melléknévi felé tolódik el, mint az
alienus szinonimája, a másik helyzetben pedig ablativus absolutusban szerepel, és az
exclusus az ablativus absolutus participiális elemeként a korabeli oklevelekben
megszilárdult jelentésű és gyakran alkalmazott fordulat.
A megoldás szempontjából fontos, hogy a törvény szövegezője a bevezető részben a
többféleképpen érthető „exclusis. . . baronibus” magyarázatára nem alkalmaz
szinonimát, de az 5. cikkben, ahol világos a jelentése, rokon értelmű kifejezéssel körül is
írja. Ezzel szinte figyelmezteti az olvasókat, hogy az exclusust a két helyen eltérő
jelentésben használja. A szót tehát nyelvi tekintetben megnyugtatóan értelmezhetjük
Schiller Bódog és R. Kiss István felfogása szerint is, mert az exclusisnak többféle
fordítása jogosult.
Tárgyi szempontból a nemesség törvényhozó szerepe, a főpapságnak a báróktól
való különválása és a nemességgel való együttműködése, valamint a báróknak az
országgyűlés alkalmából a király oldalán „partnerként” való feltűnése 1298-ban már
tekinthetett vissza bizonyos előzményekre, némi ilyen most talán lehet igazolni, sőt a
14. század elejéről is hivatkozhatunk hasonló jelenségekre. Mindenesetre olyan
korábbi tanácskozást vagy gyűlést, amely „exclusis quibuscunque baronibus” történt, a
kérdéssel legutóbb foglalkozó Szilágyi Loránd is csak feltesz, de adatszerűén nem
hivatkozik rá. Távoli analógiaként talán az 1222. évi Aranybulla kiadásának147

147 Az idézett oklevelek: UB Siebenbürgen I. 34., HO VIII. 104., ÁUO V. 84., HO VIII. 322., HO V ili.
388., ÁUO X. 198.
144Kovachich, 1798. I. 109.

297
körülményei jöhetnének számításba. Méltóságsorában ugyanis csak főpapok vannak
feltüntetve, világi főtisztségviselők nem szerepelnek.
III. András már idézett, 1290. szeptember 9-i oklevele szerint az udvamokföldek
visszaadását az óbudai országgyűlésen az érsekek, püspökök, ispánok és bárók előtt az
ország összes nemesei határozták el. Ez mindenesetre a nemesek bárók nélküli
döntésének példája volt. Az 1290/91. évi törvény Kun László adományainak
felülvizsgálatát a főpapokra és „az ország által küldött tanácsosokra” bízta. Ennek
értelmében a prelátusok bizonyos ügyekről olyan személyek társaságában tanácskoz­
tak, akik — legalább elvileg — nem bárói mivoltuk címén, hanem választottságuk
alapján ültek a tanácsban, illetve kaptak ott meghatározott tárgyban döntő szót. Ez
szintén némi analógiája az 1298. évi gyűlés bárók nélkül tanácskozó összetételének.
1298. május 16-ra a veszprémi püspököt, prépostot és káptalant szólította tanács­
kozásra Budára „a király és a bárók hívása az ország és a király nehéz ügyeinek '
elintézésére és súlyos dolgok reformálására”. Ez a király és a bárók egyháziakkal csak
utóbb kiegészített tanácskozásának esete lett volna.
1299-ből annak van érdekes példája, hogy a király nagyon fontos aktust bonyolított
le — legalább forma szerint — a bárók nélkül, a szöveg szerint kizárólag Albertino v
szlavóniai herceg, János érsek és a főpapság közreműködésével. 1299. augusztus I-én
kelt oklevele szerint ti. kegyébe fogadta a Babonicsokat egész „Szlavónia hercegének,
Albertinónak a helyesléséből, akaratából és tetszésével..., valamint a tisztelendő
atyáknak, ti. János kalocsai érsek úrnak. . . és országunk püspökeinek tanúságával,
tanácsából, egyetértésével és helyeslésével, akiknek autentikus pecsétéi világosan
láthatók erre az oklevélre téve. ( de consensu, voluntate et beneplacito. . . Albertini ducis ,,
totius Sclavonie. . . neonon sub testimonio et de consilio, consensu a c conniventia
venerabilium patrum videlicet domini Johannis archiepiscopi Colocensis. . . et episcopo-
rum regni nostri, quorum sigilla authentica clare patent presentibus appensa.)” 1*9 Ez az
oklevél mint a király és a püspöki kar bárók nélküli eljárásának dokumentuma,
rokonítható az 1298. évi törvénnyel.
Az ,,exclusis.. . baronibus” tanácskozási mód szempontjából Károly uralmának
első feléből származó okleveleket is érdemes említeni. 1307. október 10-én ui. 10 név
szerint felsorolt nagyúr „és a mostani országgyűlésen megjelent többi báró” elismerte
Károlyt királyának, hűséget fogadott neki, megígérte a királytól, az egyházaktól és
nemesektől elidegenített javak és jogok visszaadását, valamint a nemesi szabadság
tiszteletben tartását kiközösítés terhe alatt, s mindezekre esküt is tett Tamás
esztergomi érsek kezébe „király urunknak, Vince kalocsai érseknek, a királyi udvar
kancellárjának és más püspököknek, a klérusnak és az ország nagy sokaságának
jelenlétében, amely ezen az ünnepélyes országgyűlésen egyesült.. . Ennek a dolognak
a tanúságára és örökös megerősítésére a magunk és az említett tisztelendő atyák

1M Szilágyi, 1957. 137. — A veszprémiek királyi tanácsba hívása: HO VIII. 375. — A Babonásokra
vonatkozó oklevél: SmiCiklas, VII. 351—353. Idézi Pauler, 1899.1 II. 583. old. 370. jegyzet, és
SZENTPÉTERY, 1930. 114.

298
pecsétéit tétettük erre az oklevélre”.190 Ez az adat a bárók önálló, külön államjogi
jelentőségű ténykedésének bizonyítékaként érdemel figyelmet.
A püspöki kar 1318-ban is nagy erőfeszítéseket tett a III. András-kori országgyűlési
rendszer életben tartására. Küldöttei 1318. mácius 14-én kiállíttatták Károllyal a
Rákoson július 1-én megnyitó országgyűlés kihirdetését. A kalocsai érsek március 22-
én felhívta az erdélyi püspököt: „nagycsütörtökön, április 20-án hirdettesd ki
ünnepélyesen a klérusnak és a n ép n e k ..., hogy július 1-re jöjjenek hozzánk
Apostagra.. . ezt a helyet jelölték ki nekünk, többi testvérünknek és társainknak,
amikor összegyűlünk, hogy egyesülve menjünk az országgyűlésre, miután előbb érett,
megelőző tanácskozást tartottunk magunk közt.” 191 Ez szinte tükörképe annak, amit
az 1298. évi törvény bevezetése az 1298. évi országgyűlésről ír.
A püspöki kar 1320. november 12-i oklevele látszik a legközelebbinek a főpapság és
nemesség által „exclusis quibuscunque baronibus" tartott tanácskozás és országgyűlés
1298. évi képletéhez annyiban, amennyiben jogosan következtethetünk az 1320. évi
oklevél megfogalmazásából és szavaiból. Ebben Tamás esztergomi érsek és kilenc
püspöktársa előadja: „midőn az ország nemeseivel november 8-án a Székesfehérváron
tartott országgyűlésen voltunk”, a fehérvári polgárok felmutatták előttük IV. Bélának
a fehérváriak vámmentességére vonatkozó privilégiumát; „ezért mi az országnak a
gyűlésen velünk együtt ülő minden nemesével kinyilvánítjuk”, hogy a fehérváriak
vámmentességét senki ne háborítsa, ellenkező esetben „e tette által kiközösitési
ítélettel, vagyonának és minden birtokának elvesztésével lakoljon” („cum nos m a cum
nobilibus regni in octavis omnium Sanctorum in congregatione regni in Álba Regali
celebrata fuissemus. .. " , ,,unde nos cum omnibus regni nobilibus in ipsa congregacione
assidentibus declaramus". . . ) .
Ennek az oklevélnek a szóhasználatából akár az 1298. évi minta szerint tanácskozó
országgyűlésre is következtethetnénk, és formailag a fellépés is azonos: a püspökök a
nemesek nevében is megerősítik a privilégiumot. Csakhogy a püspököknek egy négy
nappal korábbi oklevele körültekintésre int, mert ugyanennek az országgyűlésnek a
résztvevőit így sorolja fel: „főpapok, bárók és az ország egyéb nemesei ( coramprelatis,
baronibus ac ceteris nobilibus regni)",111 vagyis lehet, hogy a fentebbi oklevél a
„nemesek”-en bárókat is értett. Ebben az esetben szintén fennállna a fehérvári
kiváltságot megerősitő püspökkari oklevélnek az 1298. évi törvénnyel a párhuzama,
illetve a kontinuitása, de ez a látszatok, a fikciók kontinuitása lett volna. A látszatot, a
fikciót a főpapságnak az a sikertelen törekvése táplálta, hogy még Károly uralmának
első szakaszában is fenntarthassa az államkormányzatra III. András idején gyakorolt
befolyását, az országgyűlési rendszert, valamint az országgyűlésnek az 1298. évi
i
150 CD VIII/1. 221. és k. Fényképmásolata: OL fényképgyűjtemény U 41. Törvények, határozatok és
országgyűlési meghívók 1232— 1916. — Az idézett kiadás az in titu la tió bán több helyen tévesen „praelati” -t
közöl a fényképmásolaton olvasható „palatini” helyett.
111Székely, 1953. 66. — CD VIII/2. 168— 169.
' » CD VIH/7. 126— 127. — MES II. 784—785.

299
törvényből kielemezhető összetételét: a klérus és az általa irányított nemesség
tanácskozásait és döntéseit. A püspöki kar 1320. évi oklevelének tehát legalább a
szóhasználata, a terminológiája őrizte az „exclusis quibuscunque baronibus" ha­
gyományát.
A „bárónélküliséget” azonban az 1298. évi országgyűlésre és törvényre nézve sem
tekinthetjük minden további nélkül igazoltnak, a törvény prológusának nagyon
határozott nyilatkozata ellenére sem. Az 1298. évi törvényt ui. a kolozsmönostori
konvent 1299. októberi oklevele „András ú r ... Magyarország királya által, valamint
minden főpapja, bárója és nemese által hozott egyetemes határozat (iuxta seriem. . .
generális constitucionis. . nak, az alországbíró 1299. évi egyik ítélete pedig „a
király úrnak és az országnak. . . János kalocsai érsekkel, a püspökökkel, a bárókkal és
minden nemessel együtt ünnepélyesen tartott közgyűlésén hozott rendelkezés, azaz
határozatnak” nevezte.153 Ezek a jellemzések közvetlenül nehezen hozhatók
összhangba a „bárónélküliséggel”!
Nyelvi szempontból is van nehézség. Az 1298. évi törvényszövegezők ui. éppen nem
egyértelmű és határozott, hanem rendkívül rugalmasan kezelhető báró fogalmat
használtak.
A törvény a „báró”-t több helyen olyan szövegkörnyezetbe állítja, amely azt a
következtetést sugalmazza, hogy a bárók fogalma szinonim a hatalmaskodókkal, a
poteníesszel. Ilyen törvényhelyek pl.: a bevezetés szerint az ország a megsemmisüléshez
közelít ama rengeteg pusztítás miatt, amely „ex potentia baronum et aliorum
potentium” származik, a 4. cikk a dúlástól és fosztogatástól való tartózkodásra,
valamint bocsánatért való esdeklésre szólitja fel a „barones el aliipotenter agentes”-t.
Ezek a törvényrészek hatásos vádpontok a bárók ellen, akiknek az országgyűlésről
való „excludálása” magától értetődő rendszabálynak tűnhetik. A törvény „báró”
fogalmának értelme ezidáig mentes a nehézségtől: kézenfekvőnek kínálkozik az a
magyarázat, hogy mindenki jól tudta, ki tekintendő bárónak és ki nemesnek,
következésként az is világos lehetett, ki az exclusus, és kinek volt joga részt venni az
országgyűlésen. Mit állapíthatunk meg azonban a báró és a nemes törvénybeli
fogalmai közti különbségről?
A 8. artikulus „bárók és más nemesek (barones et alii nobiles)"-ről beszél. Ez a
szóhasználat azt a felfogást iktatja törvénybe, hogy a bárók is nemesek, és legfeljebb a
nemeseknek egyik megkülönböztetendő csoportját alkotják. A 24. cikk ennek
megfelelően elrendeli: a királyné „udvarának tisztségeiről és méltóságairól. . . magyar
nemesek. . . személyében történjék. . . intézkedés, és hogy a királyné asszony udvarát
méltóan kormányozzák, legyen a királyné úrnő mellett a király úr által kiszemelt
néhány báró”.154 A báró itt is a nemes egyik alfajának látszik, hiszen a törvény azzal
tétet eleget a királynéi udvari tisztségek magyar nemesekkel való betöltésére vonatkozó
előírásnak, hogy a királyné udvarának megfelelő kormányzását a király által kiszemelt

1,3 CD VII/4. 252. s k. — HO VI. 448. s k. — Vö. alább a 161. jegyzetben írottakkal.
154 Az idézett törvényhelyek: K ovachich, 1798. I. 90., 108., 111., 120.

300
 bárókra bízza. Ez az eljárás teljesen megfelel a nemes és báró közti jogi egyenlőség
követelményének, de elhomályosítja azt a különbséget, amelyet a törvény bevezetése
báró és nem báró közt annyira hangsúlyozott, és amelyet kézzelfoghatóvá tettek a
bárók személyes pecsétéi, amelyekkel a törvény oklevelét megerősítették.
Nem juttatja ezzel szemben szóhoz a bárókat, hanem a főpapok és nemesek szerepét
emeli ki a már elemzett 23. cikk, a híres tanácstörvény. Tárgyaltuk már, ki volt akkor
„az ország által kiküldött két tanácsos (consiliarii per regnum deputati)”: Balog
nembeli Ot fia Henrik és Hontpázmán nembeli András fia Tamás. Tamás személyének
és tanácsosságának ismerete több kérdés megoldásához segit. A törvény szövege
szerint mint tanácsost, nemesnek tekintették. Ám báróságának emlitése — különös
módon — ismét kapcsolatban van a törvény egyik cikkével. Ágnes királyné ui. 1299
áprilisában gyóntatója, Henrik barát, a kalocsai érsek, a Csanádi püspök, valamint
„báróink, András fia Tamás ispán és Lukács fia László ispán (comitis Thome filii
Andree ac comitis Ladislai filii Lukachy baronum nostrorum)” tanácsára visszaadta a
csepeli tizedeket a veszprémi egyháznak.155 A királynétól itt említett, két bárót minden
bizonnyal azonosnak vehetjük azokkal a bárókkal, akiket a törvény 24. cikke
értelmében az uralkodó választ ki a királynéi udvar igazgatására (..quosdam electos a
Domino Rege barones"). Tamásban tehát testet öltött a coincidentia oppositorum, s ő
maga abba a sajátságos helyzetbe jutott, hogy kettős szerepet kellett vállalnia: a 23.
cikk értelmében tanácsossá választott nemesét és a 24. artikulusban említett báróét.
Tamást minden valószínűség szerint érsek fivérének és a többi főpapnak a befolyása
emelte két rendkívüli fontosságú bizalmi állásba: a tanácsosságba és a királynéi
udvartartás irányításába. Feladata mindkét helyen az 1298. évi törvényhozók
(mindenekelőtt a főpapság) intencióinak megvalósítása lehetett.
A 23. és 24. cikkely rendelkezései alighanem jó okkal vannak a törvényben
közvetlenül egymás mellett. Szövegezésük alkalmával a tanácsosokat (köztük Tamást)
már megválasztották, és nyilvánvaló lehetett, hogy ő lesz a királyné udvarának élére
,,electus a Domino Rege baro” is. A két artikulus intézkedik a Tamás által betöltendő
két tisztségről, és szövegük egymás mellé helyezésébe belejátszhatott az is, hogy
egyazon személy két feladatára vonatkoznak. Tamást egyszerre tartották alkalmasnak
a kidolgozott ,,exclusis . . .baronibus" rendszer kifejezetten nemesnek szánt főszerepé­
re és báróként való tevékenységre. Ám ha mint nemest választották tanácsossá, akkor
legalábbis nagyon valószínű, hogy jelen volt az őt megválasztó országgyűlésen, és reá
nem vonatkozik a törvény bevezetésének ,,exclusis quibuscunque baronibus" meg­
jegyzése.
Figyelemreméltó azonban, hogy a királyné udvarának élére a bárókat az
országgyűlés nem maga akarta megválasztani, mint a király mellé rendelt tanácsoso­
kat, hanem kiszemelésüket a királyra bízta a törvény. Az természetesen vitathatatlan,
hogy Andrást az említett bárók megválasztásában a főpapság befolyásolta. Mégis,
miért nem választotta őket az országgyűlés, és miért hárította a választás formális

155 HO VI. 353. Helyes keltezése: P auler, 1899.2 II. 579. old. 341. jegyzet.

301
tényét a királyra? Alighanem azért, mert ezzel az országgyűlés nyilvánította volna
bárónak a maga kulcsemberét, és így elütötte volna a tanácsossá választás fiktív
előfeltételétől, a nem bárói mivolttól! Tamásnak báróként való funkcióba állítását
egyebek közt ezért is végeztethették a királlyal. így az országgyűlés, illetve a püspöki
kar nem csorbította ki maga a Tamás nem bárói nemes mivoltának fikcióját.
A báró kifejezés használatát tekintve, érdekes dolgot világít meg Tamás szereplése.
Eszerint ti. az 1298. évi törvény és sugalmazója, a főpapság szerfelett rugalmasan,
szempontjai szerint szabályozható értelemben kezelte a báró kifejezést és céljainak
megfelelően állapította meg a bárókhoz tartozást. A „bármiféle bárók” közé sorolás
1298-ban konkrétan azt jelentette, hogy az illető nem vehetett részt a törvényt
szövegező országgyűlés tanácskozásán. A főpapság a számára megbízhatatlan vagy
nem kívánatos urakat báróvá nyilvánítva, nélkülük tarthatott és irányíthatott
országgyűlést, fogadtathatott el törvényt, állíthatta maga mellé és a nagyurak ellen a
nemességet, az egyház iránt békülékeny vagy megnyerhető urakat pedig, akár
tényleges báró mivoltuk elhallgatásával mint „nemeseket” az országgyűlésre is
beengedhette, sőt esetleg — miként pl. Tamást — az országgyűlésen megteremtett
„báróellenes” kurzus fontos helyeire emelhette.
Az „exclusis. . . baronibus"-l ezért szerintem egyik elemében sem szabad szó szerinti
értelemben venni, és bármiként való fordítása esetén is tisztában kell lennünk avval,
hogy a kifejezés alkalmazásának hátterében a püspöki kar határozott politikai tervei és
feudális pártok érdekei húzódtak meg: az, hogy az országgyűlés tanácskozásairól és a
közvetlen törvényhozástól távol tartsa a leghatalmasabb világi urak közül az egyház
részére megbízhatatlanokat, de együttműködhessék azokkal, akikkel „szót érthet”. Ez
— Tamás példája szerint — meghatározó szempontként érvényesülhetett 1298-ban a
bárók és nem bárók közé sorolásnál. Ismételjük: 1298-ban a bármiféle báróvá
nyilvánítás az országgyűlésről távol tartandók közé, a nem báróvá minősítés pedig az
országgyűlésre bocsátandók közé sorolást jelentett.
Az „exclusis quibuscunque baronibus” interpretálása abból indulhat ki, hogy a
törvény fogalmazója a vizsgált kifejezés elemeit tendenciózusan alkalmazta, átgondolt
politikai program szolgálatában. Tamás ispán, consiliarius esetéből nyilvánvaló, hogy
a bárók exclusióján nem egyszerűen a világi nagybirtokosságnak azt a csoportját sújtó
rendszabályt kell értenünk, amelyet közkeletűen bárónak jelöltek. Ezt a szót a törvény
egyszerre legalább két síkban és különös ellenpontozással alkalmazza. Helyenként
vitathatatlanul megbélyegző, diszkrimináló éle van, mintegy testvérszava a nagy ha­
talmú hatalmaskodónak, a szintén kétértelmű potensnek. (III. András kora már
ismerte a hatalmaskodás bűncselekményét!)
Ám a törvény bevezetése ugyanazt a tiszteletet is megadja a báróknak, mint
III. Andrásnak: elmondja, hogy a püspöki kar és a nemesség a király és a bárók
consensusa alapján jött össze tanácskozni és törvényt hozni, s a báróknak jut az a
megtiszteltetés is a király és a főpapság mellett, hogy pecséteiknek a törvény oklevelére
tételével emeljék törvénnyé a püspöki kar és nemesség által alkotott cikkelyeket. A
tisztelet megadása, a király mellé állítás, szemrehányás, sőt szinte vádemelés és

302
felelősségre vonás, az „exclusis... baronibus” való tanácskozás és a nélkülük hozott
határozatoknak az ő megerősítésükkel való törvénnyé tétele, a fogalom szándékos
homályban hagyása, soraik megbontása és önkényes átcsoportosítása, egy részük
báró voltának elhallgatása és nemessé nyilvánítása: mindez eleme a III. András-kori
püspöki kar „bárókkal” szemben alkalmazott politikájának és állásfoglalásának.
Ennek ismeretében szándékosnak tarthatjuk az exclusis szónak azt a sokértelműségét,
többféleképpen fordítható voltát vagy éppen pontos fordításának lehetetlenségét,
amely a végzett elemzésnél tűnt ki. A törvény tehát az exclusisszal ugyanolyan
kétértelműséget rejtett el a szövegben, mint ahogyan a baronibusszal is. Nyelvileg
igazolja ezt az excludere jelentésskálája, amely a„kizámi”-tól a „tehermentesíteni”
értelemig terjed.
Az „exclusis ...baronibus" a fentiek szerint a püspöki kar által alkalmazott,
többértelmű formula. Hű magyar fordításának szintén ki kell fejeznie ezt a
kétértelműséget. A latin kifejezés nem betű szerinti, mégis legalkalmasabb fordításá­
nak ezért ezt tartom: „bármiféle báró terhe nélkül”. A többértelműség mögött azonban
objektív ellentmondás húzódott meg, amelyet nem a prelátusok teremtettek meg, de
felismerték, felszínre hozták és a formulában kifejezve, politikájuk szolgálatába
állították.
Ugyanez az ellentmondás nyilatkozott meg az universitas fogalom kétértelműségé­
ben. Az az ellentmondás ez, amely abból fakadt, hogy a bárók és a nemesek más-más
réteghez tartoztak, joguk mégis azonos volt. A bárók ezért voltak ugyanannak az
universitasna.1t a tagjai, mint a nemesek, de réteghelyzetük alapján el is különültek
tőlük, vagy legalább a nemesi universitason bélül külön csoport voltak.
Hasonló módon tükrözi ugyanezt az ellentmondást az 1298. évi országgyűlés két fő
dokumentuma: a Morosinit honfiusító oklevél és a törvény. A bárókat ui. az oklevél
intitulatiója éppen úgy különválasztja (ha úgy tetszik: „excludálja”) az universitaslól,
mint a törvény bevezetése a főpapokkal tanácskozó nemesektől. Tagjai azonban a
bárók azuniversitasnak az oklevél rendelkező része szerint, s ezzel teljesen párhuzamba
állítható az a jelenség a törvényben, hogy a tanácskozásról „excludált” bárók emelik
törvényerőre a király és a főpapok társaságában, kétségtelenül mint az universitashoz
tartozók, azokat a cikkelyeket, amelyeket az universitas nem bárói tagjai szövegeztek.
Ha az országgyűlést — saját nyilatkozata értelmében — universitasnak fogjuk fel, s
ismerjük ennek vázolt természetét, a bárók törvényszöveg szerinti „excludálását”
összhangba hozhatjuk azzal a látszólag ellentmondó jellemzéssel, amelyet a törvényről
az említett ítélet 1299-ben tartalmaz: „A király úrnak és az országnak... János
kalocsai érsekkel, a püspökökkel, a bárókkal és minden nemessel együtt ünnepélyesen
tartott közgyűlésén hozott rendelkezés, azaz határozat.”
Az „exclusis. . . baronibus” szándékos kétértelműségének megállapítása keretül
szolgálhat a kifejezést követő három szó, a „prout moris est" vizsgálatához. A kérdést
Pauler már említett megnyilatkozása vetette fel. Szerinte ui. a törvény bevezetése nem
az „exclusis. . . baronibus" való tanácskozást tekinti szokásosnak, mórnak, hanem azt,
hogy a bajba jutott ország romlásán az egyház és a nemesség szokott segíteni. Pauler

303
nézetét szinte egyhangúan elvetették. Ám ez a merev elutasítás nem indokolt. A ,,prout
moris est” ti. mindenképpen legalább közvetett kapcsolatban van az ország sorsán
való segítéssel, még akkor is, ha közvetlenül az ,.exclusis... baronibus”- n vonatkozik.
A bárók „excludálása” ui. nem külön mondatként foglal helyet a szövegben, hanem
ablativus absolutusként, mondatrészként olvasható az ország megsegítéséről szóló
mondatban. Ezért a ,.prout moris est "-cl nem lehet a mondat egészétől sem szorosan
vett nyelvi, sem értelmi szempontból elszakítani és kizárólag az „exclusis.. .
baronibus”-Tdi vonatkoztatni. Nyelvtani tekintetben ez csak akkor volna megenged­
hető, ha a három szóból álló ablativus absolutus szórendje közrefogná a „prout”-os
passzust, például így: exclusis quibuscunque prout moris est baronibus”. A mondat
tényleges szórendje azonban a merev, vagy-vagyos magyarázat ellen szól, bármennyi­
re kívánatosnak tűnnék is az ilyesmi intézménytörténeti szempontból. A szórend
tanúsága szerint a ,.prout moris est"-et nem helyes elkülöníteni sem a bárók
„excludálásától”, sem az ország megsegítésétől. A törvény történelmi utópiát teremt.
Ilyen módon igyekszik hagyományosnak bemutatni az 1298. évi országgyűlés
önjellemzését és tevékenységét, nyomatékozni törvényeit, a hátterükben meghúzódó
törekvésekkel egyetemben. Az utópia lényege, amint a törvény maga megmondja: a
főpapság, az egyház emberei és a nemesség bármiféle bárók terhe nélkül, amint ez
szokás, segítenek a vesztébe rohanó országon.

A FELSŐPAPSÁG ÉS A KIRÁLY

A III. András-kori országgyűlési és tanácsosi rendszer, mint építmény, szinte

egészében az egyház alkotása volt. Általa a püspöki, kar az adott helyzetben a
leghatásosabb eszközt teremtette meg, hogy befolyását az államkormányzatra
érvényesítse. Andrást főként a hazai főpapság támogatása segítette trónjára és tartotta
ott meg az oligarchikus törekvések és a pápák jelöltjei ellen. A királyt és a főpapságot
érdekazonosság, szinte véd- és dacszövetség fűzte össze. Ebből a szempontból 1298
elején, Ladomér érsek halála után kezdődött változás. A királyt és ügyét a püspöki kar
addigi vezéralakjának kidőltével súlyos csapás érte. Nemcsak legtekintélyesebb
támaszát veszítette el, hanem az a veszély is fenyegette, hogy a Ladomér helyébe
választott érsekként lépő Gergely VIII. Bonifác pápa trónjelöltje mellé állva, magával
rántja vagy legalább megosztja a püspöki kart, a király kormányzásának addigi
főpillérét. Gergelynek ugyan nem sikerült a magyar prelátusokat András hűségéről
eltántorítania, de magatartása mégsem maradt hatástalan a király és az egyház
viszonyára. Andrást minden bizonnyal ez is befolyásolta, amikor szabályos (és azóta
gyakran méltatott) szerződést kötött a hozzá hü, öt leghatalmasabb báróval, s ezek a
fejlemények szorosan összefüggtek azzal, hogy a vezérétől, Ladomértől megfosztott
főpapság az 1298. évi törvényben szabályozta a királyhoz való viszonyát, intézményes
formában igyekezett biztosítani a kormányzatra gyakorlandó befolyását és meg­
kísérelte a nemesség megszervezését az országgyűlésen.

304
 A tanácsosi rendszer megújítása kétségtelenül a püspöki kar müve volt. Ez a
szisztéma a főpapságnak, mint egésznek a befolyását volt hivatva érvényre juttatni és a
királlyal való együttkormányzáshoz keretül szolgálni. Működése és az egyháznagyok-
nak a királlyal való kooperálása azonban bizonyos körülmények közt akadozhatott.
Ez főként akkor fordulhatott elő, ha valamelyik prelátus a király netáni kedvezőtlen
döntésével sértve érezte a maga vagy egyháza külön érdekeit és a királyt nem sikerült
jobb belátásra bírnia. Az illető ilyenkor még merőben birtokjogi perben sem késett
Rómához fordulni. Ez történt 1299. április 19-én is. Ekkor János fehérvári esperes a
veszprémi püspök megbízásából apellált a pápához Tamás esztergomi prépost és
káptalana előtt. Az erről szóló oklevél szerint a per az Esztergom megyei Karváért
folyt a veszprémi egyház és a Zovárd nembeli nemesek közt a király, illetve az
országbiró előtt. A veszprémi püspök azt sérelmezte, hogy április 4-én a király
megerősítette a perben az országbíró ítéletét. Az országbíró és a király ülnökeit
(assessores) a fellebbezés a perbeli ellenfél javára való részrehajlással („assessores
parti adverse faventes manifeste iuribus ecclesiasticis adversantes") vádolta, és szemére
vetette a királynak, hogy ezen „átsiklott, aminek pedig a királyi jelenléten nem kellett
volna megtörténnie (leviter transeundo, quod fieri in vestra presencia non debebat)”.
Kifogásolták azt is, hogy a király nem adott helyt a veszprémiek országgyűlésre való
perhalasztási kérelmének, amelyet pedig a bírság vállalásával tettek. Felrótta továbbá
az apelláció, hogy gyanús hitelűek vannak az ellenfél oklevelei közt, ezeket a
veszprémiek kérelmére sem mutatták be, továbbá, hogy a király, illetve még inkább
ülnökei az országbíróval (,,vos, domine rex, ymmo potius vestri assessores una cum
iudice curie vestre”) elutasították a veszprémi egyház ügyvédeinek azt a kérelmét is,
hogy egyházuknak a peres birtokra vonatkozó jogait tanúk állításával igazolják. Ezért
folyamodnak a pápához a hozott iniqua sententia ellen. Ha a király a pápához való
apellálásnak nem adna helyt, fűzi hozzá az oklevél, ez már önmagában is a veszprémi
egyház sérelme lenne (,,quod si denegaveris, ex hoc solo senciens dominum meum et
ecclesiam suam aggravari''), ezért a veszprémi püspök és egyháza a római szék védelme
alá helyezkedik, tiltakozván a pápa részéről az ellen, hogy a király bármit is tegyen (az
ítélet foganatosításával) a veszprémi egyház ellenében („appello et iterum appello
ponens ipsum dominum meum et ecclesiam suam sub protectione apostolorum Petri et
Pauli et Románé sedis inhibens vobis ex parte domini papé, ne aliquid in preiudicium
ipsius domini mei et ecclesie sue facéré attem ptetis").iS6
Ez az egyházjogi szempontból igen érdekes oklevél súlyos kritikát mond a király
bírói tanácsáról. A benne említett assessores a késői római jogtól kezdve mint bírótárs,
a consiliarius szinonimájaként szerepelt (pl. Nov. LX). Tankréd 13. század elejéről való
Ordo iudiciariusa a „tisztében hanyag ülnök büntetését (poena assessoris in officio suo
delinquentis)” fejtegetve, előadja, hogy olykor éppúgy büntetik, mint a bírót, olykor
pedig súlyosabban.154

154 Veszprémi püspökség levéltára, Litterae adjunctae 1. Fényképmásolata: OL fkgy. U 33. 2. köteg.

20 G e ric s Jó z s e f 305
 A kifejezésnek a hazai latinságban is megvolt a maga előtörténete. A 13. században a
királyi oklevelek az uralkodó bírói tanácsában való részvételt aránylag gyakran-
fejezték ki az assidere igével. Az assessor a consiliarius szinonimájaként IV. Béla
zágrábi privilégiumában tűnt fel, mint a bíró társa. Eszerint a patvarkodásért vagy
hamistanúzásért elítélt embert „se bíróvá, se annak ülnökévé, vagyis tanácsosává (nec
in iudicem, vei eius assessorem sive consiliarium)" ne tegyék.151
Mivel a király választott tanácsosai az oklevelek szerint 1299 telén és tavaszán is
mellette tartózkodtak és a különféle ügyek intézésében tevékenykedtek, a nyelvi
adatok tanulságát is figyelembe véve, azt kell mondanunk, hogy az apellációban
említett assessores közt helyet foglaltak a consiliarii per regnnm deputati is. Ezért a
király asjejsorainak igazságtalan eljárását említő mondat az ő eljárásukat is
kárhoztatja és részeseknek, ha ugyan nem főrészeseknek mondja őket az iniqua
sententia hozatalában.
A püspöki kar tagjainak egymás közti érdekellentétei és jogvitái olykor különös
helyzetet teremtettek. Ez történt az erdélyi és egri püspöknek a máramarosi
joghatóságról folytatott, már említett perében. Ennek során a király tanácsosai 1299-
ben András és a bárók oldalán több alkalommal is foglalkoztak a vitatott kérdéssel,
pedig benne az egyházi jog szerint nem járhattak volna el. Az ügy az egri püspök
magatartása következtében került ismételten a király, illetve tanácsa elé. András 1299
februárjában báróinak és consiliariusaimk tanácsára az erdélyi püspök panasza
alapján visszavonta az egri püspök kérelmére tett, azt a rendelkezését, amelynek
alapján az egri püspök magához ragadta Máramarosban a lelkiekben való joghatósá­
got. A király ebben az oklevélben elismerte, hogy intézkedése nem volt jogszerű, „mert
az egyházmegyék területére és határaira vonatkozó efféle eljárást nem elénk, hanem a
metropoliták elé kell terjeszteni”. Tanácsosainak javaslatára tehát eltiltotta az egri
püspököt „az éppen nem jogosan nyert engedély (licencia a nobis minus legitimé
obtenta)" felhasználásától, és utasította, hogy jogait az erdélyi püspök ellenében
annak metropolitája előtt keresse az országgyűlésen „a főpapok és az ország
nemeseinek jelenlétében”. A consiliariusok ez alkalommal teljesen az egyházjog
előírásainak megfelelően jártak el, a királyt az egyházjog szempontjából sérelmes
intézkedés visszavonására és „önbírálatra” késztették. Az ügy újabb szakaszában
1299. augusztus 10-én a tanácsosok szintén az erdélyi püspök javára és az egyházjog
sérelme nélkül léptek fel. Tanácsukra ui. a király, miután inquisitiól tartva,
meggyőződött Máramarosnak az erdélyi egyházmegyéhez tartozásáról, az egyház­
megyés jog birtoklását visszaítélte és visszaadta az erdélyi püspöknek „annyiban,
amennyiben az erdélyi egyházmegye általunk sérelmet vagy ártalmat szenvedett”.157158 A
király kénytelen volt így eljárni, mert az egri püspök a király utasítására és János érsek
hívására sem jelent meg az érsek és a többi prelátus előtt, hogy érvényesítse igényelt

157 „Aeque verő puniturcum iudice... Interdum verő plus punitur consiliarius, quam is, qui f a c it..
B e rg m a n n , 1842. 110. — A zágrábi adat: S m iiik la s , VI. 401. és k.
<” CD VI/2. 192— 194.

306
jogait. Ezért a király által megzavart, állítólagos régi jogállapot helyreállítására más
mód egyszerűen nem volt. Pillanatnyilag, úgy látszik, egyik főpap sem akart az András
királyságát el nem ismerő pápához fordulni, és igazukat megpróbálták a hazai egyházi
szervezet keretei közt, és az ő közreműködésükkel újonnan létrehozott kormányzati
rendszerben érvényesíteni. A rendezést nagyban nehezítette, hogy Ladomér érsek, a
püspöki kar nagy tekintélyű vezetője, már nem volt életben, utóda, Gergely választott
érsek pedig VIII. Bonifác intencióinak szellemében elpártolt III. Andrástól és
szembenállt a hazai klérus egészével.
Az egri püspök azonban nem tekintette lezártnak az ügyet a király 1299. augusztus
10-i oklevelével. Pétert, az erdélyi püspököt ui. 1300. január 13-ra ismét András elé
idéztette. Az erdélyi püspök ekkor tartotta szükségesnek a pápához fordulni.
Keresetlevelében röviden összefoglalta a per történetét. Előadása szerint az egri
püspök az erdélyi püspökséghez tartozó Máramaros tizedjogát és lelki joghatóságát
adományul kérte a királytól, Jóllehet jog szerint a világiaknak, még ha királyi
személyek is, nem tulajdoníthatni az egyház ügyeiben rendelkezési jogot”. „Ámbár az
ilyen kérelmeknek olyasvalaki által történt teljesítése, aki nem adományozhatott, az
egyház helyzetét semmiképpen sem zavarhatta meg”, az erdélyi püspök „kérelmezett
és könyörgő panaszával elérte, hogy amint ez az adomány, ha egyáltalán adománynak
mondható, csak de facto történt és de iure semmis volt, akként de facto vissza is
vonatott, és kimondatták róla, hogy semmis. Az egri püspök azonban ezzel hasonlóan
elégedetlenül, az egyház közösségéről helytelenül vélekedve, a világi hatalom segítségét
kérte, mert azt gondolva, hogy az ilyen adományozásból jogot szerezhet, az erdélyi
püspököt január 13-ra világi biró elé, ti. a király ítélőszékére idéztette a kánonok
ellenére, ha ugyan ezt idézésnek lehet nevezni, a tizedek behajtását pedig Máramaros-
ban (amely az erdélyi egyházmegye határain belül van) az erdélyi egyházmegye
sérelmére letiltatta de facto királyi oklevéllel (mivel de iure nem tiltathatta el), amely
szerint a mondott föld tizedeit és az onnét származó egyéb jogosítványokat csak annak
a püspöknek adják meg, aki erre nézve az ottani lakosoknak királyi oklevelet mutat
f e l ... ezért én, Miklós, szolnoki esperes, az erdélyi püspök ügyvédje... annak
tudatában, hogy az erdélyi egyháznak ez sérelme és a jövőben sérelmévé válhat, ha
törvényes határidőben nem szállnak szembe megfelelő és az elnyomottak menedékéül
rendelt eszköz segélyével ezzel a nem megfelelő bíróhoz történt idézéssel. . . e sérelmek
miatt, amelyeket az egri püspök okozott vagy okozhat az, akit magának biróul
megnyert, az apostoli székhez fellebbezek.” 159
A tanácsosi intézmény működésének egyik fő feltétele a rendszert megteremtő
püspöki kar tagjainak egyetértése és együttműködése volt. Ha a köztük levő összhang
megbomlott, a tanácsosi rendszer tevékenysége is akadozott vagy netán csődöt
mondott.
A király nyilván nem örömest kötötte le és kötelezte el magát kizárólagosan a
püspöki kar kormányzati rendszeréhez, hanem szívesen nézett egyéb támasz és

■« CD VI/2. 287—289.

20* 307
szövetségesek után is, hogy valamelyest önálló cselekvési terepe lehessen. Magának az
1298. évnek a tapasztalatai, főként Gergely választott érsek magatartása, megmu­
tatták, milyen veszélyek származhatnak Andrásnak az egyoldalúan a püspöki karra
támaszkodó kormányzatából, és milyen határok közt számíthat a főpapság támo­
gatására. A királynak mindenképpen szüksége volt a bárók közül is azoknak a
szövetségére és együttműködésére, akiktől uralmának támogatását várta. Andrásnak
ezeket a legnagyobb hatalmú bárói híveit egy velük 1298 júliusa után kötött, már
tárgyalt szerződéséből ismerhetjük meg. Ákos nembeli István országbíró, Rátót
nembeli Domonkos tárnokmester, Demeter zólyomi és pozsonyi ispán, Aba nembeli
Amadé nádor, valamint Pál komáromi, mosoni és győri ispán volt az az öt személy,
akikben a szóban forgó oklevél szerint a király legbizalmasabb bárói híveit láthatjuk.
Az oklevél szerint István országbíró esküvel megfogadta, hogy „minket természetes
urának fog tekinteni, paracsainknak engedelmeskedik. . . és ezen a világon élő,
minden ellenséggel szemben, országunkon belül és kívül, bármilyen rendű és rangú,
akár egyházi, érseki személyek vagy pápák. . . ellen is erőihez és lehetőségeihez mérten
szolgálni fog, mivel Szent István király Magyarország apostola és helyébe lépnek
utódai (eius successores in eiusdem vicém succédant) a leszármazás rendje szerint.” Az
események sodrása: a pápa éppen nem jóindulatú magatartása, Gergely Választott
érsek merevsége, az Anjou-támadás fenyegetése, a püspöki karnak Andrással és a
bárókkal szembeni fenntartásai és a kormányzatra gyakorlandó, döntő prelátusi
befolyás igénye késztethette a királyt és báróit ennek a különös szerződésnek a
kötésére. Ez az oklevél az 1298. évi törvény bevezetésének sajátos ellendarabja, a király
és a bárók törvénybeli bírálatának visszhangja, igazában reakció az uralkodó és a
bárók nélküli országgyűlésre és törvényhozásra. András és bárói egyszerre válaszol­
nak az őket ért kritikára és a Szentszék legalább kétértelmű politikájára. A pápa által el
nem ismert és a főpapság által lagymatagsággal vádolt király és bárói szinte
szükségszerűen hivatkoznak az apostol-királyra, és emlékeztetnek arra, hogy István
utódai az apostol minőségben is örökébe lépnek. Az oklevélnek az „érseki
személyeket” említő szavai alig titkolt, bosszús intelem János érseknek is, az 1298. évi
országgyűlés spiritus rectorinak, hiszen az oklevél Gergelyt nem ismeri el esztergomi
érseknek, az esztergomi széket üresedésben levőnek mondja.160 A király és a hozzá hű
bárók természetesen egyáltalán nem óhajtották kiélezni a viszonyt János érsekkel és a
püspökökkel: nélkülük András egyszerűen nem kormányozhatott volna. A szerződés
egyébként is fontos szerepet szánt a kalocsai érseknek: a király és az országbíró
kölcsönösen felhatalmazták őt, hogy ha valamelyikük vétene a szerződés ellen, akkor
közösítse ki a szerződésszegőt.
A püspöki kar és az országgyűlés politikájának kiindulópontja szintén a király iránti
hűség hangsúlyozása volt: az 1298. évi törvény 1. cikke ezzel kezdődik. Sarkalatos
kérdésben nem volt nézeteltérés András és a püspökök közt. Egymásra utaltságuk
túlságosan szoros volt, és ilyesmit nem tett lehetővé. Ám a központi hatalom állandó

■« HO VI. 434.

308
befolyásolásának és ellenőrzésének püspöki igénye, az ennek szolgálatába állított
eszközök és a királynak meg a körülötte csoportosuló bárói ligának az a törekvése,
hogy lazítsák az egyházi gyámkodást, súrlódást mindenképpen okozott. Az „exclusis
.. .baronibus” és király nélkül tartott országgyűlés mindenképpen közelebb hozta
Andrást az iránta aránylag lojális nagyurakhoz, és ez tehette számukra kívánatossá —
az Anjouk és híveik elleni szövetkezésen túl — a hazai egyház hatalmi törekvéseinek
korlátozására is irányuló összefogást.
Ennek a ligának érdekes módon jelszava lett Szent István apostolszerepének Róma-
ellenes élű, erősen regalista magyarázata, s ebben a szellemben élesztették fel, András
szempontjainak megfelelően, a Hartvikra visszavezethető és Kézainál is képviselt
hagyományt.
A királyban természetszerűen élt a hajlandóság arra, hogy a maga számára kedvező
következtetéseket vonasson Istvánnak a pápaság által is sokszorosan hangoztatott
apostol voltából. Az a körülmény, hogy Bonifác nem ismerte el királyságának
törvényességét, Andrást még inkább a saját István-utód mivoltának hangsúlyozására
ösztönözhette. Ez a jelszó a püspöki kar hatalmi igényeinek némi korlátok közé
szorítására is alkalmas volt.
Az a tény, hogy a püspöki kar tagjai az egymás közti érdekellentéteket és vitákat— a
máramarosi példa szerint — nem mindig vitték azonnal Róma elé, hanem esetleg a
királyhoz fordultak, csak alkalmat adhatott András regalista, éppen nem kuriális
szempontú politikájának érvényesítési kísérleteihez, ahhoz, hogy változatos irányú
manőverezéssel bizonyos szerény mozgási teret szerezhessen a királyi politikának.

309
 UTÓSZÓ

KORAI RENDISÉGÜNK HELYE A HAZAI ÉS AZ EURÓPAI

FEJLŐDÉSBEN

Nem könnyű meghatározni a magyar alkotmánytörténetben III. András korának

helyét és jelentőségét. Ilyen vizsgálatnál legalább két szempontot: az intézményit és
társadalmit kell érvényesíteni.
Intézményi szempontból kétségtelen azoknak a szerveknek és struktúráknak a léte,
amelyek a rendi államot jellemzik. A legszembetűnőbb magának az 1298. évi
törvénynek a keletkezési módja, hogy ti. a király és a bárók hozzájárulásából mentett
felhatalmazás alapján (accepta auctoritate ex consensu Domini Regis et Baronum totius
Regni) a püspöki kar és a nemesség exclusis quibuscunque baronibus prout moris est
statútumokat alkot, amelyek utóbb a király és a bárók megerősítésével válnak
törvénnyé. A törvényhozásnak ez a folyamata tökéletesen megfelel annak az útnak,
amelyet a középkor az „alkotmányos” törvényhozás ősmintájaként a már bemutatott
lex Humánumból olvasott ki és amelyet Bracton is visszhangoz, s amely így a római és
nemzetközi mosnak is megfelel.161

161 Vő. a törvény bevezetését és megpecsételési záradékát Bracton ismételten adott angol törvénymeg­
határozásával: 1298. törvény bevezetése:.......r e x ... congregationem indixit generalem ad haec, ut (per)
praelatos et viros ecclesiasticos nec non et nobiles huius regni. . . huic regno casuro. . . salubriori
consilio. . . subveniretur. . . Nos itaque Johannes. . . Archiepiscopus Colocinensis. . . (et caeteri
episcopi). . . cum ómnibus nobilibus H ungáriáé. . . in unum convenientes accepta auctoritate ex consensu
domini regis et baronum totius regni. . . tractare coepimus de his, per quae regiae munificentiae et statui
totius regni. . . consuleretur.”
Korroborációs formulája: „ . . . Salubérrima statu ta. . . a praedictis venerabilibus patribus et ab incolis
totius Hungáriáé de legali consensu domini regis et baronum processerunt. . .” (K ovachich, 1798.1.91. és
138.)
Bracton szövegei szerint a törvény az, „quod magnatum suorum ( = regis) consilio, rege auctoritatem
praestante et habita super hoc deliberatione et tractatu recte fuerit definitum” .
Ennek megfelelően Anglia törvényei írásba foglalás nélkül is törvények, mert „de consilio et consensu
magnatum et reipublicae communi sponsione, auctoritate regis sive principis praecedente” hirdették ki.
(F esefeldt, 1962. 61. és 95.)
Az ősminta, a le x H u m á n u m (Cod. 1, 14, 8): „ . . .si q u id ... emerserit necessarium, quod formám
generalem et antiquis legibus non insertam exposcat, id ab ómnibus antea tam proceribus nostri palatii,
quam gloriosissimo coetu vestro patres conscripti, tractari, et si universis tam iudicibus quam vobis
placuerit, tune legem dictari, et sic ea denuo collectis ómnibus recenseri, et quum omnes consenserint, tune
demum in sacro nostri numinis consistorio recitari, ut universorum consensus nostrae serenitatis auctoritate

310
 Megvolt a törvényben és működött a gyakorlatban az országgyűlés által teremtett
képviseleti szerv, a valódi kisebb királyi tanács, amely a nemességet mint universitast
képviselte. Ennek a képviseleti szervnek a tevékenysége nem adómegajánláshoz vagy a
pénzváltoztatásba való beleegyezéshez fűződött (amelyet a törvény egyébként
szabályozott), hanem a mindennapi kormányzati munkához: tanácsa nélkül a törvény
szerint semmiféle fontosabb döntést nem kellett megtartani. Rendi formájú
törvényhozás, universitas regni és a király mellett az említett felhatalmazású képviselet
a tanácsban — csupa olyan dolog, amely a legfejlettebb rendi államok sajátja
mindenkor.
Elevennek és magasfokúnak mutatkozik a korszak központi bíráskodása és jogélete
is. Az udvarban (Ó)Budához kötötten, megszakítás nélkül a pereskedők rendelkezésé­
re állt és működött a királyi törvényszék az alországbiró elnökletével. Azt jelentette ez,
hogy az országnak politikai és jogi szempontból legfontosabb központi bíróságát
ekkoriban nem oligarchikus hajlandóságú, nagy hatalmú báró vezette, hanem a király
által kinevezett és hozzá feltétlenül ragaszkodó birtokos nemes.
A kor jogéletének, illetve intézményeinek színvonalát azon is mérhetjük, hogy már
ismerik és alkalmazzák, sőt kodifikálják a hatalmaskodás és hamis oklevélfelmutatása
bűncselekmények fogalmát, requisitióval és egyszerű tudományvétellel bizonyítják, és
fej- és jószágvesztéssel, illetve a statuta regni alapján máglyahalállal büntetik.
Jogtörténeti irodalmunk mindezeknek a jogintézményeknek a fejlettségét olyan
nagyra értékelte, a III. András-kori államhatalmat pedig annyira gyengültnek és
bénának tartotta, hogy az említett jogintézmények meghonosítását Werbőczy óta
szinte napjainkig Károly Róbertnak tulajdonította, Hajnik Imre határozott figyelmez­
tetése ellenére is. Az okleveles anyag részletes vizsgálata azonban igazolta III. András-
kori meglétüket.
A III. András-kori jogélet elemei és eredményei közül a legutóbb említettek szinte
azonnal és szervesen beépültek a hazai fejlődésbe. Nem így maga a korabeli
törvényhozási szervezet, országgyűlés és rendi-képviseleti szisztéma. András halála
után ui. az egész rendszer összeomlott, és a püspöki kar köztudomás szerint hiába
próbálkozott Károly idején a 13. század végének módszerével kormányozni. Károly
nem tűrte hatalmának ilyen fajta korlátozását, a nemesség pedig érdektelenül,
közömbösen szemlélte a prelátusoknak a „régi rendszer” életben tartására irányuló
erőfeszítéseit. Más szavakkal: a nemesség még éretlen volt arra, hogy társadalmi alapja
lehessen a III. András-kori, impozáns rendi jellegű politikai intézményeknek. Ezeknek
helyét a magyarországi fejlődésben az a körülmény szabja meg, hogy András 1298. évi
törvényét Vitéz János kora „fedezi fel” és erősítteti meg egyéb törvényekkel
egyetemben 1440-ben I. Ulászlóval. Ez a kor tudatosan és jól választotta meg a maga
politikai programjának mintáit.

firmetur. Scitote igitur patres conscript!, non aliter in posterum legem a nostra dem entia promulgandam,
nisi supradicta forma fuerit obsérvala. Bene enim cognosdmus, quod cum vcstro consilio fuerit ordinatum,
id ad beatitudinem nostri imperii et ad nostram gloriam redundare."

311
 Egészen másként áll azonban társadalmi értelemben az említett intézmények
korszerűségének kérdése a 13— 14. század fordulóján. A nemesség szempontjából,
amelynek politikai szervezetéül a III. András-kori intézményrendszert a főpapság
szánta, vitathatatlanul túl korán jött az egész. Megteremtése mégis szükségszerű
ellenhatás volt, annak a reakciója, hogy a magyar államot a tartományokra hullás és a
központi hatalom működésének teljes megbénulása fenyegette.
A király tekintélyét a hozzá átmenetileg vagy tartósan hű bárók igazában mint a
köztük elsőét és velük egyenlőét ismerték el. Méltóságaikat, pl. a nádorságot
jogcímnek tartották olyan önhatalmú intézkedésekre, amilyeneket csak király tehetett
volna meg. Kiáltó példája ennek, hogy Aba Amadé nádor váijobbágyokat vett fel a
nemes királyi serviensek közé az ő érdemeiért való utólagos királyi megerősítés
reményében. Az oligarcha nádorok hűbérúr szerepében való tetszelgésének, vagy ha
úgy tetszik: nótáriusaik hűbéijogi gondolkodásának iskolapéldája Csák Máté
eljárása. Ő ti. megtagadta egy előtte kezdődött pernek a király elé való felteijesztését
még András kifejezett utasítása ellenére is. Máté arra hivatkozott indokolásul, hogy a
szóban forgó infidelitas-pör az ő személyét érinti, mert a peres felek őiránta való
hűtlenséggel vádolták egymást kölcsönösen, és így ez az eset az ő személyes
veszedelmévé fajulhat a jövőben. Hűbéijogi szempontból és hűbérúr szájából tökéletes
érvelés, de elfogadhatatlan a középkori magyar államjog szerint, a magyar király
számára az ország nádorától.
Jól bizonyítható ezen kívül az ország másik nagybírájának, az országbírónak a
királyi udvartól való huzamos és gyakori távolléte is. A „hagyományos, bevált”
módon tehát már csak technikai okokból sem lehetett kormányozni. Az udvar
tekintélye ugyanis túlságosan mélyre zuhant, a nagy hatalmú báróké pedig igen
megemelkedett ahhoz, semhogy vállalták volna a viselt méltóságukkal járó feladatok
végzéséből származó hosszadalmas budai tartózkodást. Bármelyiküknek a maga
udvartartása jelentett annyit, mint Andrásnak Buda.
Ebben a helyzetben lépett színre a partikularitáson túlemelkedni és országos
politikát folytatni egyedül képes erő, a püspöki kar, és próbálta az ismertetett keretek
közt cselekvésre szervezni a nemességet és cselekvésre bírni Andrást. A bárói
uralomtól a prelátusoknak volt a legtöbb félteni és veszteni valójuk. Ők tehát kezükbe
ragadták a kormány rúdját és megpróbáltak korszerűtlenül korán, de szükségszerűen
rendi államot szervezni. Azt a vitathatatlan eredményt a hallatlan erőfeszítéssel
elérték, hogy a központi hatalom András haláláig nem vált semmivé, hanem létezett és
működött. Kellő társadalmi alap hiányában azonban a korai rendi intézmények
tartósan nem maradhattak fenn, a társadalmi fejlődést olyan mértékben nem
siettethették. Ez a hiány azonban az intézmények korai rendi jellegének megállapítását
nem akadályozza.
Vajon az európai kutatásban ma is uralkodó két fő irányzat melyikét követve,
insztitucionalista vagy korporatista álláspontról ítélhetjük-e meg helyesebben ezeket
a fejleményeket? Az ismertetett fejlődés magyarázatára önmagában egyik sem
alkalmas. A korporatista felfogás szellemében minősíthető az a tény, hogy a püspöki

312
 \

kar a rendi intézményeket elfogadtatta és elismertette a királlyal. — Ám az

insztitucionalizmus mellett és javára könyvelendő el az, hogy ezeket a rendi
intézményeket nem maga az érdekelt nemesség harcolta ki, hanem felülről mintegy
rászabták, a nemesség pedig egy időre — tudomásul vette, noha igazában éretlen volt
hozzájuk.
Az, amit itt megfigyelhetünk, tulajdonképpen annak a két útnak-módnak a
keveredése, ahogyan és amely szerint a rendiség kialakulását az insztitucionalizmus és
(vele vitázva) a korporatizmus leírja. Emlékeztetnünk kell arra, amit Russocki jegyzett
meg erről a vitáról. Eszerint a két kutatási irány ellentéte igazában látszólagos. A két
különböző út, amelyet a két felfogás jellemez, a rendiség fejlődésének két különböző
útja, illetve típusa a valóságban is, kizárólagosnak, egyedül helyesnek egyik sem
nyilvánítható. A két irányzat vitája abból származik, hogy mindegyik jogosulatlanul
abszolutizálni kívánja a fejlődés általa felfedezett, illetve megállapított mintáját, és
tagadja a másikat, jóllehet a maga helyén nem vonható kétségbe egyiknek a léte
sem.162
A Magyarországon a 13. század végén kibontakozott korai rendiség megerősíti
Russocki megállapítását, mert példát szolgáltat a két különböző fejlődési út, illetve
mód keveredésére. A tárgyalt magyarországi gyűlések Európa legrégebbi középkori
parlamentjei közé tartoznak. Ezen a tényen kívül az összehasonlító kutatás
szempontjából az is európai jelentőséget ad a III. András-kori magyar fejlődésnek,
hogy benne keveredik a rendi gyűlésnek mind az insztitucionalizmus, mind a
korporatizmus által jellemzett két különböző mintája.
Az 1298. évi országgyűlés és törvénye terminológiai tekintetben nem kevésbé
megérdemli az európai kutatás figyelmét. Ez a terminológiai érdekesség a törvénynek
arra a helyére vonatkozik, amelyen a törvényt hozó gyülekezet önmagát szokatlan,
különös módon nevezi meg.
9. cikke ugyanis különféle bűncselekményeket (lopást, rablást, birtokpusztítást és
idegen birtokjogok bitorlását) .factum . . .a Deo et praesenti statu damnatum"-nak
nyilvánít, a szövegösszefüggés szerint: „a megyéspüspökök, akiknek egyházmegyéjé­
ben erre a »factum. . . a Deo et praesenti statu damnatum«-m vetemednek, hirdessenek
egyházi tilalmat az ekként büntetendő személyek templomaira és népei közt
( . . . episcopi diocesani, in quorum dioecesibus factum hoc a Deo et presenti statu
damnatum attemptatum fuerit, in ecclesiis et populis taliter damnandorum interdictum
portant) ”163
Mit jelenthet itt a status? Kétségtelenül olyan emberek csoportját, akiknek
meggyőződése, hogy fel vannak jogosítva Isten helyett és nevében gonosztettek

162 Az alországbíróságról, a nádor és az országbíró szerepéről G erics, 1962. 651. és k. — Az Anjou-

korinak tartott jogintézmények 13. század végi létezéséről G erics, 1969. Árpád-kori eredetük mellett
nyomatékos állásfoglalás H ajnik, 1881. 13. old. 3. jegyzet. — A korporatizmus és insztitucionalizmus
vitájáról és a jogtalan abszolutizálás igényéről R ussocki, 1969. 402.
163 K ovachich, 17 9 8 .1. 111.

313
kárhoztatására és egyházi fenyíték kirovására. Főpapok nyilatkoztak itt, akiknek
gyakori zsinati kifejezésmódja az Apostolok Cselekedetei formulájának ismétlése:
„Visum e s t . . . Spiritui Sancto et nobis. (Tetszett . . .a Szent Léleknek és'nekünk. Act
Ap 15, 28.)” Ez érvényesült az 1298. évi törvény 9. cikkében is.
A status praesensnek itt ezért Nos értelme van, „Mi, tanácskozó püspökök”
jelentéssel, amelyet a status praesens helyettesít.
Ezt az értelmezést a törvény három másik idevonható helyével való összehasonlítás
is megerősíti. Mind a három büntetéseket tartalmaz a fenti bűncselekményekre.
Art. 5: „Et quicunque. . . indebite detenta non restituerint, et infra spatium trium
ménsium a die congregationis computandorum dimittere non curaverint. . . sententiam
excommunicationis quam contra iniustos exnunc auctoritate praesentium proferimus
incurrant ipso facto."
Art. 11: . .Usque ad trés menses a die praesentis congregationis computandos
omnibus la e sis.. . plena fiat satisfactio et ablatorum restitutio.”
Art. 15: „De spoliationibus autem a tempore congregationis inchoatae factis
decernimus, q u o d. . . "
Ezek alapján a 9. cikk statusa a congregatió\al azonosítható és helyettesíthető, a
,/actum hoc a Deo et praesenti statu damnatum " pedig egyenértékű a .factum hoc a Deo
et praesenti congregatione damnatum"-ma\. Feltétlenül helyes tehát a törvényhelynek
ez a Szilágyi Lorándtól származó fordítása: „Istentől és a jelen gyűléstől kárhoztatott
cselekedet.” 164
A status jelentése ezen a helyen tehát „gyűlés, congregatio". A status jelentésének a
congregatiához vezető fejlődése nagyjában olyannak gondolható el, mint a curia, curtis
fejlődése a rendi gyűlést jelentő corleshez. A statusnak ti. 13. századi adat szerint curia,
comitatus, aula regia jelentése is volt.165
A dolog nemzetközi érdekessége az, hogy a status szónak és újlatin derivátumainak
„congregatio, gyűlés” értelmű alkalmazása 1298 körül vagy azt megelőzően —
legalábbis a számomra elérhető szótárak és kézikönyvek szerint — sehol Európában
még nincs bizonyítva, legkorábbi, eddig dokumentálható előfordulása tehát az 1298.
évi törvényhez fűződik. Ebből természetesen nem következik, hogy a status szót újlatin
nyelvterületeket megelőzve először Magyarországon alkalmazták „congregatio,
gyűlés, rendi gyűlés” jelentésben. A magyar püspöki kar a status ilyen jelentéstartalmú
használatában valamelyik neolatin nyelvterület gyakorlatát követhette.
Ez azonban nem változtat azon a tényen és jelentőségén, hogy a szó fenti je­
lentéstartalmú alkalmazása — eddigi ismereteink szerint — legkorábban Magyar-
országról és III. András korából mutatható ki egész Európából.
A III. András-kori magyarországi rendiség európai és középkelet-európai helye és
jelentősége után vizsgálódva, érdekes és érdemes olyan megállapításokat is ismertetni,

1M K ovachich , 1798. I. 109., 113. és 114. — Szilágyi fordítása: L ederer, 1964. 92.
' « G erics, 1975. (K ró n ik áin k .. . ) 325.

314
amelyek a 13. századi hazai koronafogalom nemzetközi összefüggéseire vonatkoznak,
hiszen a rendi gyűlés az államéletben partnerként a király személyén túl a koronával áll
szemben.
Az Árpád-kori magyar koronafelfogás nemzetközi vonatkozásait a szlovák
J. Kárpát kutatta az összehasonlító jogtörténet módszerével. Megállapításai szerint
Közép-Európában a corona fogalom a 13. században Cseh- és Lengyelországot
megelőzően éppen Magyarországon honosodott meg a leghamarabb, a további
fejlődés során pedig a magyarországi közéletben sokkalta nagyobb jelentőséget
szerzett és sokkal inkább használatos lett, mint akár Cseh-, akár Lengyelországban.
Ugyancsak Kárpát zárta ki az angol és francia anyag beható vizsgálata alapján azt
is, hogy a 13. századi koronafogalom fejlődése szempontjából kapcsolatról lehet szó
egyfelől Anglia és Franciaország, máfelől Magyarország közt. Magyarországi
sajátosság, hogy a 13. században a corona fogalma a forrásokban többnyire az
alattvalók és a király közti kapcsolattal függ össze, ezenkívül a korona iránti hűségről
és a számára teljesített szolgálatokról van szó. Valami hasonlót Franciaországban a
14. században, vagyis Magyarországnál későbben vehetni csak észre, Angliában pedig
az ilyesmi kivételes jelenség. A koronafogalomra Franciaországban a királyi méltóság
tulajdoni szférájával való gyakori összefüggés, Angliában pedig a királyi bíráskodás­
sal való szoros kapcsolat a jellemző. Magyarországon a koronafogalom meggy ökere-
sedése idején Kárpát a két (francia és angliai) kritérium egyikét sem találta meg.
Franciaországban a koronafogalom abban az időben, amikor Magyarországon már
igen sűrűn alkalmazták, még egyáltalán nem volt annyira használatos, hogysem
Franciaországból terjedhetett volna át Magyarországra. Kárpát ezért is utasítja el a
magyarországi koronafogalom Angliából vagy Franciaországból való eredeztetését.
Kárpát eredményeit minden tekintetben elfogadta és fontos megfigyelésekkel
egészítette ki Russocki. Emlékeztetni kell a rendi gyűlésekről tett megállapításaira:
ezekre a gyűlésekre jogintézményi és elméleti szempontból jelentős hatása volt annak,
hogy általánossá váltak az állam jogi személyére, testületi szerkezetére és képviseletére
vonatkozó fogalmak. Kelet-Közép-Európában e tekintetben a magyaroké az elsőség.
Magyarországon ti. már nagyon korán, a 13. századtól szerepel nemcsak az „ország
koronája”, hanem a communitas ( universitas) regni is, valamint a felek (római-kánoni
értelmű) ügyleti képviselete. Cseh- és Lengyelországban mindezeket csak később és
fokozatosan kezdik alkalmazni: a 14. században.146
Mindez fontos kerete a III. András-kori magyarországi rendi intézmények európai
összefüggéseire irányuló kutatásnak.
A 13. század végi rendiség intézményei, mondhatni, nem fokozatosan bontakoztak
ki András uralma idején, hanem már trónra léptekor a maguk kiforrottságában, teljes
vértezetben lépnek elénk a törvényből és az oklevelekből. Az, ami András
megkoronázásával kezdődött, egészen más és új volt, mint az, amit a IV. Lászió-kori

'•* K árpát, 1961. 71. és 154— 155. — R ussocki, 1974. 4 9 -5 0 .

315
 1

CoLMEiRO, M.: Cortes de los antiguos reinos de Leon e Castilla. M adrid, 1883.
Colson, J.: Aux Origines des Assemblées d ’Etats. L’exemple de l’Orient Chrétien. Revue des Etudes
Byzantines, tóm. XII. 1954.
Congar , Y.: Quod omnes tangit, ab omnibus tractari et approbari débet. Rev. hist. du droit français et
étranger 1958.
C ongar , Y.: Die Lehre von der Kirche. Von Augustinus bis zum abendländischen Schisma. Handbuch der
Dogmengeschichte, Bd. III. Faszikel 3. c. Freiburg—Basel—Wien, 1971.
Conrad , H.: Deutsche Rechtsgeschichte. Karlsruhe, 1962.2 1.
C uttino , G. P.: King's Clerk and the Community o f the Realm. Spéculum XXIX. 1954.
Q óka J. L.: Adalbert és Walfer pannonhalmi 1153., illetőleg 1157. évi oklevelének hitelessége. Levéltári
Közlemények 1964.
Csóka J. L.: A latin nyelvű történeti irodalom kialakulása Magyarországon a XI—XIV. században. Bp.
1967.
D abrowski, J.: Die Krone des polnischen Königtums im 14. Jahrhundert. In: Corona Regni.
Herausgegeben von M. Hellmann. Weimar, 1961.
D e V ergottini, G.: Lezioni di storia del diritto italiano. Il diritto pubblico italiano nei secoli XII—XIV.
Milano, 1959. II.
D hondt, J. recenziója. Revue Belgue de Philologie et d’Histoire, t. 2. (1948.)
D hondt , J.: Les assemblées d'états en Belgique avant 1795. Anciens Pays et Assemblées d’Etats, t. XXXIII.
1965.
D ilcher, G.: Die Entstehung der lombardischen Stadtkommune. Aalen, 1967. Untersuchungen zur
deutschen Staats- und Rechtsgeschichte. N. F. Bd. 7.
D opsch , A.: Die Ständemacht in Österreich zur Zeit Friedrichs des Schönen (1313). Mitteilungen des
Instituts für österreichische Geschichtsforschung, 52. 1938.
D opsch , A.: Die Bedeutung Herzog Albrechts I. von Habsburg für die Ausbildung der Landeshoheit in
Österreich. (1282— 1298.) Készült 1893-ban. In: Verfassungs- und Verwaltungsgeschichte des
Mittelalters. Gesammelte Aufsätze. Wien, 1928.
D öry , F.— Bónis , G.— B ácskai, V.: Décréta Regni Hungáriáé 1301— 1526. Publicationes Archivi
Nationalis Hungarici, II. Fontes II. Bp. 1976.
D umont, F.: Les Etats français et les impôts. Etudes sur l’histoire des Assemblées d ’Etats. Paris, 1966.
E bel, W.: Der Bürgereid, als Geltungsgrund und Geltungsprinzip des deutschen mittelalterlichen
Stadtrechts. Weimar, 1958.
Eckhart F.: Magyar alkotmány és jogtörténet. Bp. 1946.
Edwards , J. G.: .Justice” in Early English Parliament. Bulletin of the Institute o f Historical Research 27.
1954. Az értekezésben idézett kiadása: Historical Studies o f the English Parliament, Volume I. Edited by
E. B. Fryde and E. Miller. Cambridge, 1970.
E lekes L.— Lederer E.— S zékely G y .: Magyarország története I. Az őskortól 1526-ig. Egyetemi
tankönyv. Bp. 1961.
E lekes L.: Rendiség és központosítás a feudális államokban. Problémák a kérdés kelet-európai
vonatkozásainak kutatásában, különös tekintettel a XV. századi Magyarország viszonyaira. Bp. 1962.
E lekes L.: A középkori magyar állam története megalapításától mohácsi bukásáig. Bp. 1964.
E n Blin , W.: Auctoritas und Potestas. Historisches Jahrbuch 74. 1955.
Ercole, F.: L’origine francese di una nota formola Bartoliana. Archivio Storico Italiano 73/2. 1915.
Ercole, F.: Sulla origine francese e le vicende in Italia délia formola ,,rex superiorem non recognoscens” . . .
Archivio Storico Italiano 89. 1931.
Erdmann, C : Studien zur Briefliteratur Deutschlands im 11. Jahrhundert. Leipzig, 1938. 1
Erdmann, C.: Forschungen zur politischen Ideenwelt des Frühmittelalters. Herausgegeben von K.
Baethgen. Berlin, 1951.
Érszegi G.: Walferus cornes 1157-es monostoralapító oklevelének hitelességéhez. Opuscula classica
mediaevaliaque in honorem J. Horváth. Klasszika-filológiai tanulmányok III. Bp. 1978.

324
/
 F aussner, H. C : Das Verfügungsrecht des deutschen Königs über weltliches Reichsgut im Hochmittelalter..
Deutsches Archiv für Erforschung des Mittelalters 29. 1973.
F ejérpataky L.: A királyi kanczellária az Árpádok korában. Bp. 188S.
F erdinandy G.: A felelősség elve a magyar alkotmányban. Bp. 1895.
F esefeldt, W.: Englische Staatstheorie des 13. Jahrhunderts. Henry de Bracton und sein Werk. Göttinger
Bausteine zur Geschichtswissenschaft 33. 1962.
F íala, Z.: Panovnické listiny, kancelaf a zemsky soud za Premysla II, (1253— 1278). Sbom ik Archivnich
Práci I. 1951.
F icker, J. von: Fürstliche Willebriefe und Mitbesiegelungen. Mitteilungen des Instituts für oesterreichische
Geschichtsforschung 3. 1882.
F icker J. von— Puntschart , P.: Vom Reichsfürstenstande, Bd. II. Erster Teil. Innsbruck, 1911.
F olz, R.: Les assemblées d’états dans les principautés. (Fin XIII* et debuts XIVe siècles.) Recueils de la
Société Jean Bodin. (1965.)
F ried, P.: „M odemstaatliche” Entwicklungstendenzen im bayrischen Ständestaat des Spätmittelalters. Ein
methodischer Versuch. In: Der deutsche Territorialstaat im 14. Jahrhundert II. Hrg. v. H. Patze. Vorträge
und Forschungen, Bd. 14. Sigmaringen, 1971.
F riedrich, G.: Codex diplomaticus et epistolaris Regni Bohemiae. Pragae, 1907— 1912. II.
F ryde, E. B. and M iller, E.: Historical Studies o f the English Parliament. Volume I. Edited by —
Cambridge, 1970.
G agnér, S.: Studien zur Ideengeschichte der Gesetzgebung. Stockholm—Uppsala—Göteborg, 1960.
G anshof, F. L.: Was waren die Kapitularien? Weimar, 1961.
G arcia G allo, A.: Curso de historia del derecho español. M adrid, 1956.6
GArdonyi A.: Budapest története. Oklevéltár I. Bp. 1936.
G erézdi R.: Ismertetés Veress Endre Olasz egyetemeken járt magyarországi tanulók anyakönyve és iratai
1221— 1864. Bp. 1941 című müvéről. Századok 1942.
G erics J.: Adalékok a Kézai-krónika problémáinak megoldásához. Annales Universitatis Scientiarum
Budapestinensis de Rolando Eötvös Nominatae. Sectio Histórica I. Bp. 1957.
G erics J.: A királyi bírói jelenlét a 13— 14. század fordulóján. Jogtudományi Közlöny 1962.
G erics J.: Árpád-kori jogintézmények és terminológia törvényhozásunk egyik keltezetlen emlékében.
Századok 1969.
G erics J.: Krónikáink és a III. András-kori rendi intézmények friauli-aquileiai kapcsolatairól. Filológiai
Közlöny 1975.
G erics J.: A z államszuveienitás védelme és a „két jog” alkalmazásának szempontjai XII—XIII. századi
krónikáinkban. Történelmi Szemle 1975.
G erics J.: A z Aranybulla ellenállási záradékának értelmezéséhez. Ünnepi tanulmányok Sinkovics István 70.
születésnapjára. Szerk.: Bertényi Iván. Bp. 1980.
G erics J.: A z ún. Egbert (Dunstan)-ordo alkalmazásáról a l l . századi Magyarországon. In: Eszmetörténeti
tanulmányok a magyar középkorról. Memoria Saeculorum Hungáriáé IV. Szerk.: S zékely G yörgy . Bp.
1984.
G erics J.: Iudicium Dei a magyar állam 11. századi külkapcsolataiban. (A Szent László-kori jogi és politikai
ideológia történetéhez.) = Athleta Patriae. Tanulmányok Szent László történetéhez. Szerk.: Mezey L.
Bp. 1980.
G erics J.: Kálmán-kori krónikáink és legendáink koronafogalmához. In: Mályusz Elemér Emlékkönyv.
Bp. 1984.
G œrke, O.: Das deutsche Genossenschaftsrecht. Berlin, Bd. 1. 1868. Bd. II. 1873. Bd. III. 1881.
G ieysztor, A.: Problèmes du régime politique et de l’organisation administrative du X ' au X III' siècle.
Annali délia Fondazione Italiana per la Storia Amministrativa, Vol. I. Milano, 1964.
Górski, K.: Die Anfänge des Ständewesens im Nord- und Ostmitteleuropa im Mittelalter. Anciens Pays et
Assemblées d’Etats, t. 40. (1966.)
Górski, K.: The Origins of the Polnish Sejm. In: Communitas, Princeps, Corona Regni. Studia Selecta.

325
 Annales Societatis Scientiarum Toruniensis, Vol. 78. Fase. I. Varsoviae—Posnanii—Torunii, 1976.
G raus , F.: Origjnes de l’Etat et de la Noblesse en Moravie et en Bohémé.' Revue des Etudes Slaves XXXIX.
1961.
G raus, F.: Adel, Land und Herrscher in Böhmen vom 10. bis zum 13. Jahrh. Nachrichten der Giessener
Hochschulgesellschaft 3S. 1966. «
Greg. Reg. = Gregorii VII. Registrum. Ed. E. Caspar. Monumenta Germaniae Historica. Epistolae selectae
II. Berlin, 1920— 1923.
G rzybowski, K.: „C orona Regni" a „C orona Regni Poloniae” . Czasopismo Prawno-Historyczne, t. 9.
(1957.)
G udian , G.: Die grundlegenden Institutionen der Länder. In: Handbuch der Quellen und Literatur der
neueren europäischen Privatrechtsgeschichte I. Mittelalter. München, 1973. Herausgegeben von H.
Coing.
G uizot , F.: Histoire des origines du gouvemement representatif en Europe. Paris, 1851.
G utnova, E. V.: O znacsenyii szlova „parlament” v Anglii XIII i nacsala XIV v. Szrednije Vjeka. Szbomyik
XX. 1961. Moszkva.
G yörffy G y .: Becket Tamás és Magyarország. Filológiai Közlöny 1970.
H ageneder, O.: Päpstliches Recht der Fürstenabsetzung. Archívum Históriáé Pontificiae I. 1963.
H ajnik , I.: A perdöntő eskü és az előzetes tanúbizonyítás a középkori magyar jogban. Bp. 1881.
H aliam , H.: View o f the State of Europe during the Middle Ages. London, 1818.
H artung , F.: Herrschaftsverträge und ständischer Dualismus in deutschen Territorien. In: Schweizerische
Beiträge zur allgemeinen Geschichte, Bd. 10. Bem, 1952.
H artung , F.: Die Krone, als Symbol der monarchischen Herrschaft im ausgehenden Mittelalter. In:
Corona Regni. Herausgegeben von M. Hellmann. Weimar, 1961.
H ervieu, H.: Recherches sur les premiers Etats généra uz. Paris, 1879.
H ilpisEh , S.: Der R at der Brüder in den Benediktinerklöstem des Mittelalters. Studien und Mitteilungen zur
Geschichte des Benediktinerordens und seiner Zweige 67. 1956.
H inschius, P.: Decretales Pseudo-Isidorianae et capitula Angilramni. Ed.: — Lipsiae, 1863.
H inschius, P.: System des kath. Kirchenrechts in Deutschland. Berlin, 1869— 1897.
H intze, O.: Typologie der ständischen Verfassungen des Abendlandes. Historische Zeitschrift 141. (1930).
H intze, O.: Staat und Verfassung. Gesammelte Aufsätze, Bd. I. 1940.
HO = Hazai Okmánytár I—VIII. Kiadta: Nagy I., Paur I., Bp. 1865— 1891.
H offmann, H.: Die Unveräusserlichkeit der Kronrechte im Mittelalter. Deutsches Archiv 20. 1964.
H olt, J.: Rights and Liberties in Magna Charta. Album H. M. Cam, t. I. Louvain, 1960.
H oltzmann , W.: Das mittelalterliche Imperium und die werdenden Nationen. Arbeitsgemeinschaft für
Forschung des Landes Nordrhein—Westfalen, Heft. 7. Köln—Opladen, 1953.
H olub , J.: Zala megye története a középkorban. I. Pécs, 1929.
H olub J.: A magyar alkotmánytörténelem vázlata. I. Pécs, 1944.
H orváth J.: Árpád-kori latin nyelvű irodalmunk stílusproblémái. Bp. 1954.
H orváth J.: A hun történet és szerzője. Irodalomtörténeti Közlemények 1963.
H orváth P.: A kelet- és közép-európai népek fejlődésének főbb irányai. Bp. 1968.
H orváth P.: Bevezetés az összehasonlító jogtörténet alapelemeibe. Bp. 1979.
H oward Lord , R.: The Parliaments of the Middle Ages and the Early Modem Period. Cath. Histor. Rev.
16. 1930.
H ruby , V.: Tfi Studie k öeské diplomaticc. Opera facultatis philosophicae universitatis Masarykianae
Brunensis 42. Brno, 1936.
Joliffe, J. E. A.: Some Factors in the Beginnings of Parliament. Transactions of the Royal Historical
Society. 4th Ser. XXII. 1940. Az értekezésben idézett kiadása: Historical Studies o f the English
Parliament, Volume I. Edited by E. B. Fryde and E. Miller. Cambridge, 1970.
Jordan , K.: Ravenna ter Fälschungen aus den Anfängen der Investiturzeit. Archiv für Unkundenfor­
schung 15. 1938.

326
Kantorowicz , H.: Kaiser Friedrich der Zweite. Ergänzungsband. Berlin, 1931.
Kantorowicz , H.: The King’s Two Bodies. Princeton, 1957.
K arácsonyi J.: A magyar nemzetségek a XIV. század közepéig I—III. Bp. 1900— 1901.
K arácsonyi J.: A mérges vipera és az antimoniális. Századok 1910.
K árpát , J.: Zur Geschichte des Begriffes corona reg n i in Frankreich und England. In: Corona Regni.
Herausgegeben von M. Hellmann. Weimar, 1961.
K eeney, B. C.: The Médiéval Idea of the State: the Great Cause 1291— 1292. University of Toronto Law
Journal 8. 1949.
K ej&, J.: Les impôts dans les villes médiévales de Bohème. L’impôt dans les cadres de la ville et de l’Etat.
Collection historique, n° 13. Bruxelles, 1966.
K eller, H.: Das Kaisertum Ottos des Großen im Verständnis seiner Zeit. Deutsches Archiv 20. 1964.
K ern , F.: Gottesgnadentum und Widerstandsrecht im früheren Mittelalter. Leipzig, 1914.
K irfel, H. J.: Weltherrschaftsgedanke und Bündnispolitik. Bonner Historische Forschungen 12. Bonn,
1959.
K lüpfbl, L.: Die äussere Politik Alfonsos III. von Aragonien (1285— 1291). Abhandlungen zur Mittleren
und Neueren Geschichte, Heft 35. Berlin—Leipzig 1911.
K niewald K.: A zágrábi érseki könyvtár MR. 126 (XI. sz.) jelzésű Sacramentariumának magyar rétege a
MR. 67. sz. zágrábi Breviárium (XIII. sz.) megvilágításában. A magyarországi liturgia legrégibb emléke.
Pannonhalmi Szemle 13. 1938.
K ovachich, M. G.: Supplementum ad Vestigia Comitiorum apud H ungaros... I. Budáé, 1798.
Köss, R.: Forschungen zur mittelalterlichen Gerichtsverfassung Böhmens und Mährens. Praha, 1919.
K ring M.: A magyar államhatár kialakulásáról. A gróf Klebeisberg Kuno Magyar Történetkutató Intézet
évkönyve. Bp. 1934.
Kristó G y .: Szempontok Anonymus gestájának megítéléséhez. Acta Universitatis Szegediensis de Attila
József Nominatae. Acta Historica, tóm. LXVI. Szeged, 1979.
Kristó G y .: A feudális széttagolódás Magyarországon. Bp. 1980.
K ubinyi A.: A királyi kancellária és udvari kápolna Magyarországon a 12. század közepén. Levéltári
Közlemények 1975.
K umorovitz L. B.: A magyar pecséthasználat története a középkorban. Különlenyomat a Jászóvári
Premontrei Kanonokrend Gödöllői Szent Norbert Gimnáziumának 1943/1944. Évkönyvéből. Bp.
K umorovitz L. B.: Buda (és Pest) fővárossá alakulásának kezdetei. Tanulmányok Budapest Múltjából.
1971.
K utrzeba, S.: Sejm walny dawnej Rzcczypospolitej Polskiej. Warszawa, 1919.
K utrzeba, S.: Les origines et le caractère du parlamentarisme au Moyen Age. La Pologne au V* Congrès
International des Sciences Historiques de Bruxelles 1923. Varsovie.
K uttner, S.: Papst Honorius III. und das Studium des Zivilrechts. Festschrift M. Wolff. Tübingen, 1952.
Ladányi G.: Modem alkotmányos monarchiái intézmények a középkori államokban. Értekezések a társ.
tud. köréből. II. 6. Bp. 1873.
Ladner, G. H.: The Concepts o f „Ecclesia” and „Christianitas” . . . Sacerdozio e Regno da Gregorio VII. a
Bonifazio VIII. Miscellanea Históriáé Pontiliciae 18. Roma, 1954.
Lederer E.: Szöveggyűjtemény Magyarország történetének tanulmányozásához, I. rész 1000-től 1526-ig.
Bp. 1964.
Leicht, P. S.: Parlamento Friulano. Bologna, 1917.1/1. (1228— 1420.)
Leicht, P. S.: L’introduction des villes dans les assemblées d ’états en Italie. Bulletin International Com.
Historical Sciences IX. Paris, 1937.
Leicht, P. S.: La posizione giuridica dei parlamenti medievali italiani. In: L’organisation corporative du
Moyen Age a la fin de l’Ancien Régime. Etudes présentées. . . H. Louvain, 1937.
Lot, F.— F awtier, R.: Histoire des institutions françaises au Moyen Age. Paris, 1958. II.
L ousse, E.: Parlamentarisme ou corporatisme? Les origines des assemblées d'états. Rev. hist. de droit
français et étranger 14. (1935.)

327
Lousse, E.: Absolutisme, Droit divin, Despotisme éclairé. In: Schweizer Beiträge zur Allgemeinen
Geschichte, Bd. 16. (1958.)
Löwe, H.: Von Theoderich dem Großen zu Karl dem Großen. Das Werden des Abendlandes im
Geschichtsbild des frühen Mittelalters. Deutsches Archiv 9. 1952.
Löwe, H.: Von den Grenzen des Kaisergedankens in der Karolingerzeit. Deutsches Archiv M. 1958.
Löwe , H.: Kaisertum und Abendland in ottonischer und frühsalischer Zeit. Historische Zeitschrift 196.
1963.
Luchaire, A.: Une théorie recente sur l'origine des Etats généraux. Extrait des Annales de la Faculté des
Lettres de Bordeaux, No. 1. 1882.
L uchaire, A.: La question de l'origine des Etats généraux. Réplique à M. Callery, Extrait des Annales de la
Faculté des Lettres de Bordeaux, No. 3. 1882.
L uschin von E bengreuth, A.: österreichische Reichsgeschichte des Mittelalters. Bamberg, 1914.2
L yon , B.: A Constitutional and Legal History o f Médiéval England. New York, 1960.
Lilienfein, H.: Die Anschauungen von Staat und Kirche im Reich der Karolinger. Heidelberg, 1902.
M aitland, F. W.: Introduction to Memoranda in Parliamento, 1893. Az értekezésben idézett kiadása:
Historical Studies o f the English Pariiament, Volume I. Edited by E. B. Fryde and E. Miller. Cambridge,
1970.
M akk F.: Megjegyzések II. Géza történetéhez. Acta Universitatis Szegediensis de Attila József Nominatae.
Acta Historica, Tom. LXII. Szeged, 1978.
M ályusz E.: A magyar társadalom a Hunyadiak korában. (A hűbériség és rendiség problémája.) Mátyás
király. Emlékkönyv születésének ötszáz éves fordulójára, (szerk.: Lukinich I.) I. Bp. 1940.
M ályusz E.: A magyar köznemesség kialakulása. Századok 1942.
M ályusz E.: A magyar rendi állam Hunyadi korában. Századok, 1957.
M ályusz , E.: Les débuts du vote de la taxe par les ordres dans la Hongrie féodale. Nouvelles Etudes
H istoriques... Bp. 1965.
M ályusz E.: Krónikaproblémák. Századok 1966.
M ályusz E.: Az V. István-kori gesta. Értekezések a tört. tudományok köréből 58. sz. Bp. 1971.
M ályusz E.: Egyházi társadalom a középkori Magyarországon. Bp. 1971.
M ályusz , E.: Die Entstehung der ständischen Schichten im mittelalterlichen Ungarn. Studia Historica
Academiae Scientiarum Hungaricae 137. Bp. 1980.
M aranini, G.: La costituzione di Venezia dalle origini alla serrata del Maggior Consiglio. Venezia, 1927.
M ara vall, J.: Vom Lehnwesen zur ständischen Herrschaft. Das politische Denken Alfons des Weisen. Der
Staat 4. 1965.
M arczali, H.: Ungarische Verfassungsgeschichte. Tübingen, 1910.
M arongiu , A.: II parlamento in Italia nel Medio Evo e nell'eta moderna. Milano, 1962.
M artinez M arina, F.: Teória de las C o rtes... de Leon y Castilla. Madrid, 1813.
M c I lwain , C. H.: The High Court o f Pariiament and its Supremacy. New Hawen, 1910.
M c I lwain , C. H.: Constitutionalism Ancient and Modem. Ithaka, 1947.
M énager, L. R.: L'institution monarchique dans les Etats normands d’Italie. Cahiers Civ. Méd. Poitiers II.
1959.
M erriman , R. B.: The Cortes e f the Spanish Kingdoms in the Later Middle Ages. The American Historical
Review 16. 1910— 11.
MES = Knauz, F.—Dedek Crescens, L.: Monumenta Ecclesiae Strigoniensis. . . I—III. Strigonii, 1874—
1924.
M ezey, L.: Deákság és Európa. Irodalmi műveltségűnk alapvetésének vázlata. Bp. 1979.
MGH Const. = Monumenta Germaniae Historica. Legum Sectio IV. Constitutiones et acta publica
imperatorum et regum. Ed. L. Weiland. Hannoverae, I. 1893. II. 1896.
M ichaud -Q uantin , P.: Collectivités médiévales et institutions antiques. In: Misceilanea Mediaevalia I.
Antike und Orient im Mittelalter. Berlin, 1962.

328
M ichaud-Quantin, P.: Universitas. Expressions du mouvement communautaire dans le Moyen Age latin.
(L’Eglise et L'Etat au Moyen Age 13.) Paris, 1970.
M inguuón , S.: Historia del derecho español. Barcelona, 1953 *
M itteis , H.: Land und Herrschaft. Historische Zeitschrift 163. 1941.
M m ras, H.: Der Staat des hohen Mittelalters. Weimar, 1962.7
M itteis, H.— üeberich , H.: Deutsche Rechtsgeschichte. München, 1974.13
M itterauer, M.: Grundlagen politischer Berechtigung im mittelalterlichen Ständewesen, ln: Der moderne
Parlamentarismus und seine Grundlagen in der ständischen Repräsentation. Berlin, 1977.
M ochi-O nory, S.: Fonti canonistiche dell'idea moderna dello Stato. Milano, 1951.
M ommsen, T h .: Römisches Strafrecht. Berlin, 19S5.2
M or, C. G.: Roger IL et les assemblées du royaume dans l’Italie méridionale. Rev. hist, du droit français et
étranger. 1958.
M orris, W. A.: Magnates and Community of the Realm in the Parliament 1264— 1327. Medievalia and
Humanística I. 1943.
M oussong, M.: Die „heimlichen” Räte. Wien, 1956. Kéziratos bölcsészdoktori értekezés a bécsi egyetem
könyvtárában.
MOller-M ertens, E.: Regnum Teutonicum. Wien— Köln—Graz, 1970.
M Z = Tkalcic, J. B.: Monumenta histórica episcopatus Zagrabiensis. Zagrabiae, 1874. I.
M urarik, A.: A z ősi ség alapintézményeinek eredete. Bp. 1938.
N az, R.: Dictionnaire de droit canonique. Paris, 1937. II.
N âf, W.: Herrschaftsverträge und Lehre vom Herrschaftsvertrag. In: Schweizerische Beiträge zur
Allgemeinen Geschichte, tom. VII. (1949.)
N äf, W.: Herrschaftsverträge des Spätmittelalters. Bearbeitet von —. Bem, 1951. Quellen zur neueren
Geschichte, Heft 17.
N äf, W.: Die Epochen der neueren Geschichte. Staat und Staatengemeinschaft vom Ausgang des
Mittelalters bis zur Gegenwart. Aarau, 1952.2
N ovy, R.: K pocatküm feudálni monarchie v Cechách. I. Casopis Národniho Muzea-Historické Muzeum
145. 1976.
P auler G y.: A magyar nemzet története az Árpádházi királyok alatt I— II. Bp. 1899.2
P awinski, A.: Sejmiki ziemskie, poczçtek ich i rozwój az do ustalenie sie udziaTu posTów ziemskich w
ustawodawstwie sejmu walnego 1374— 1505. Warszawa, 1895.
Peierka , O.: Rechtsgeschichte der böhmischen Länder I. Reichenberg, 1923.
PL = Cursus completus patrologiae. Series Latina, Ed. J. P. Migne. 1—221. k. Paris, 1837—-1879.
Pollard, A. F.: The Evolution o f Parliament. London, 1926.2
Post, G.: Studies in Medieval Legal Thought. Public Law and the State. Princeton, 1964.
Powicke, S » M.: The Thirteenth Century. Oxford, 1962.2
Prochno, J.: Terra Bohemiae, Regnum Bohemiae, Corona Bohemiae. In: Corona Regni. Herausgegeben v.
M. Hellmann. Weimar, 1961.
P R t = A Pannonhalmi Szent Benedek Rend Története I. Szerk.: Erdélyi L. Bp. 1902.
R eg . A rp . = Szentpétery I.—Borsa I., Az Árpád-házi királyok okleveleinek kritikai jegyzéke I—II. Bp.
1923— 1961.
Rembowski, A.: Konfederacja i rokosz. Warszawa, 1896.
Richardson, H. G.—Sayles, G. O.: Parliaments and Great Councils o f Medieval England. Law Quarterly
Review 77. 1961.
Riesenbero, P.: Inalienability o f Sovereignty in Medieval Political Thought. New York, 1956.
Riess, L.: Geschichte des Wahlrechts zum englischen Parlament im Mittelalter. Leipzig, 1885.
R iess, L.: Der Ursprung des englischen Unterhauses. Historische Zeitschrift 60. 1888.
R. Kiss I.: III. Endre király 1298/99. évi törvénye. Emlékkönyv Fejérpataky László életének hatvanadik. . .
évfordulója ünnepére. Bp. 1917.
R ussocki, S.: Narodziny zgromadzeó stanowich. Przeglçd Historyczny 59. 1968.

32 9
R ussocki, S.: Páriáméntaryzm udzielnego Mazowsza. Przegl?d Historyczny 60. 1969.
R ussocki, S.: Protoparlamentaryzm Czech do poczqtku XV wieku. Warszawa, 1973.
R ussocki, S.: Les assemblées préreprésentatives en Europe Centrale. Acta Poloniae Histórica 30. 1974.
R ussocki, S.: „Consilium baronum ” en Pologne médiévale. Acta Poloniae Histórica. 33. 1977.
Sägmüller, J. B.: Die Thätigkeit und Stellung der Cardinale bis auf Papst Bonifaz VIII. Freiburg im Br.
1896.
Schambach , C.: Friedrich R otbart und Eskil von Lund. Historische Vierteljahrschrift 13. 1910.
Scheiding -W ulkopf, I.: Lehnsherrliche Beziehungen der fränkisch-deutschen Könige zu anderen Staaten
vom 9. bis zum Ende des 12. Jahrhunderts. M arburg, 1948.
Schiller B.: A z örökös főrendiség eredete Magyarországon. Bp. 1900.
Schlesinger, W.: Die Landesherrschaft der Herren von Schönburg. 1954.
Schlesinger, W.: Beiträge zur deutschen Verfassungsgeschichte des Mittelalters, Bd. I. Göttingen, 1963.
Schlesinger, W.: Kaisertum und Reichsteilung. Z ur Divisio Regnorum von 806. Készült 1958. Az
értekezésben idézett kiadása: Zum Kaisertum Karls des Großen. Herausgegeben von G. Wolf. Wege der
Forschung, Bd. 38. D arm stadt, 1972.
Schmidinger, H.: Die Besetzung des Patriarchenstuhles von Aquileja bis zur Mitte des 13. Jahrhunderts.
Mitteilungen des Instituts für österreichische Geschichtsforschung 60. 1952.
Schmidinger , H.: Patriarch und Landesherr. Die weltliche Herrschaft der Patriarchen von Aquileja bis zum
Ende der Staufer. Graz—Köln, 1964.
Schmitt, E.: Neuere Forschungen zur Geschichte der französischen Generalstände. Der Staat 11. (1972.)
Scholz , R.: Die Publizistik zur Zeit Philips des Schönen und Bonifaz’ VIII. Stuttgart, 1903.
Scholz , R.: W eltstaat und Staatenwelt in der Anschauung des Mittelalters. Zeitschrift für deutsche
Geisteswissenschaft 4. 1941.
Schramm, P. E.: Der „Salische Kaiserordo” und Benzo von Alba. Deutsches Archiv. 1. 1937.
Schramm, P. E.: D as kastilische Königtum und Kaisertum während der Reconquista. Festschrift G. Ritter.
Tübingen, 1950.
Schramm , P. E.: Sacerdotium und regnum im Austausch ihrer Vorrechte: imitatio imperii und imitatio
sacerdolii. Kaiser, Könige und Päpste. Gesammelte Aufsätze zur Geschichte des Mittelalters, Bd. IV. 1.
Stuttgart, 1970.
Schröder , R.— K ünssberg, E.: Lehrbuch der deutschen Rechtsgeschichte. Berlin—Leipzig. 1932.1
Schulz , F.: Bracton on Kingship. In: Studi in Memoria di P. Koschaker, L’Europa e il Diritto romano.
Milano, 1954. I.
Schwarz G y .: A miniszteri felelősség eredete az európai alkotmánytörténelemben. Értekezések a társad,
tud. köréből VII. 6. Bp. 1883.
Schwarz G y.: A király tanácsosainak felelőssége Aragóniában és Magyarországon. Értekezések a társad,
tud. köréből X. 5. Bp. 1889.
Schwarz , K.: Aragonische Hofordnungen im 13. und 14. Jahrhundert. Abhandlungen zur Mittleren und
Neueren Geschichte, Heft 54. Berlin—Leipzig, 1914.
Seibt, F.: Land und Herrschaft in Böhmen. Historische Zeitschrift 200—201. 1965.
ßEiBT, F.: Zur Entwicklung der böhmischen Staatlichkeit 1212 bis 1471. In: Der deutsche Territorialstaat im
14. Jahrhundert. II. hrg. v. H. Patzelt. Vorträge und Forschungen, Bd. 14. 1971.
Simeüek, Z.: K charakteristice stredovèkych kollokvii v Cechach. Ceskoslov. Casopis Hist. 18. 1970.
Simonsfeld, H.: Friedrich Rotbart und Eskil von Lund. Historische Vierteljahrschrift 15. 1912.
S. Kiss E.: A királyi generális kongregáció kialakulásának történetéhez. Acta Universitatis Szegediensis de
Attila József Nominatae. Acta Histórica, tóm. XXXI. Szeged, 1971.
SmiCiklas, T : Codex Diplomaticus Regni Croatiae, Dalmatiae ac Slavoniae. II—XV. Zagrabiae, 1902—
1934.
SOULE, G : Les Etats Généraux de France (1302— 1789). Etudes présentées... XXXV. Heule, 1968.
Spangenberg, H. von: Vom Lehnstaat zum Ständestaat. Hist. Bibliothek, Bd. 29. München—Berlin, 1912.

330
Spufford, P.: Assemblies of Estates, Taxation and Control of Coinage in Medieval Europe. XII. Congrés
International des Sciences Historiques. Etudes Présentées . t. 31. Louvain, 1966.
Stengel, E. E.: Abhandlungen und Untersuchungen zur Geschichte des Kaisergedankens im Mittelalter.
Köln—Graz, 1965.
Stern, L.—G ericke, H.: Deutschland in der Feudalepoche von der Mitte des 11. Jahrhunderts bis zur Mitte
des 13. Jahrhunderts. Berlin, 1964.
Strayer, J. R.—T aylor, C. H.: Studies in Early French Taxation. Cambridge, Massachusets, 1939.
Strayer, J. R.: Defense o f the Realm and Royal Power in France. Studi in onore di G. Luzzati. Milano,
1949/50.1.
Stubbs, W.: Select C h a rters... o f English Constitutional H isto ry ... Oxford, 1890.’
Stubbs, W.: The Constitutional History of England. Oxford, 1896.*
SRH = Scriptores Rerum Hungaricarum tempore ducum regumque stirpis Arpadianae gestarum I—11.
Edendo open praefuit E. Szentpétery. Bp. 1938.
Szabó A.: Venczel és Ottó királyok oklevelei. Turul, 1916.
Szakály F.: Őstörténet, középkor. In: A felszabadulás utáni évtizedek magyar történetírása. Rövid
áttekintés. Századok, 1980.
Székely G y.: A történelmi előzmények, valamint: A parasztság és a feudális állam megszilárdulása Károly
Róbert korában. In: Tanulmányok a parasztság történetéhez Magyarországon a 14. században.
Szerkesztette: — Bp. 1953.
Székely G y .: A XV. századi magyar rendi állam egyes fogalmainak értelmezéséhez. Századok, 1959.
Székely G y.: Magyarország története (1526-ig). In: Magyarország története I. Bp. I967.2 Szerkesztette:
M olnár E.—Pamlényi E.—Székely G y .
Szentpétery I.: Középkori oklevélszövegek. Bp. 1927.
Szentpétery I.: Magyar oklevéltan. Bp. 1930.
Szilágyi L.: III. Endre 1298. évi törvénye. Annales Universitatis Scientiarum Budapestinensis de Rolando
Eötvös Nominatae. Sectio Historica I. 1957.
Szűcs J.: „Nemzetiség” és „nemzeti öntudat” a középkorban. Szempontok egy egységes fogalmi nyelv
kialakításához. Nemzetiség a feudalizmus korában. Tanulmányok. Értekezések a tört. tud. köréből. Új
sorozat 64. Bp. 1972.
Szűcs ].: Társadalomelmélet, politikai teória és történetszemlélet Kézai Simon Gesta Hungarommában.
Századok 107. 1973.
T aylor, C h .: The Composition of Baronial Assemblies in France 1315— 1320. Speculum, t. XXIX. 1954.
T ellenbach, G.: Römischer und christlicher Reichsgedanke in der Liturgie des frühen Mittelalters.
Sitzungsberichte der Heidelberger Akademie der Wissenschaften. Phil. hist. Kl. Heidelberg, 1934.
T ellenbach, G.: Libertás, Kirche und Weltordnung im Zeitalter des Investiturstreites. Forschungen zur
Kirchen- und Geistesgeschichte VII. Stuttgart, 1936.
T ellenbach, G.: Germanentum und Reichsgedanke im frühen Mittelalter. Historisches Jahrbuch 62—69.
1942— 1949.
T ellenbach, G.: Vom Zusammenleben der abendländischen Völker im Mittelalter. Festschrift G. Ritter.
Tübingen, 1950.
T ezner, F.: Die landesfürstliche Verwaltungsrechtspflege in Österreich vom Ausgang des 15. Jahrhunderts
bis zum Ausgange des 18. Jahrhunderts. Wien, 1898.
T heiner, A.: Vetera m onuments historica Hungáriám sacram illustrantia I. Romae, 1859.
T óth Z.: A Hartvik-legenda kritikájához. Bp. 1942.
T rautz, F.: Die Könige Englands und das Reich 1272— 1377. Heidelberg, 1961.
T raversa, E.: Das Friaulische Parlament bis zur Unterdrückung des Patriarchates von Aquileia durch
Venedig. Wien, 1911.
T reharne, R. F.: The N ature of Parliament in the Reign of Henry III. English Historical Review LXXIV.
1959. Az értekezésben idézett kiadása: Historical Studies o f the English Parliament, Volume I. Edited by
E. B. Fryde and E. Miller. Cambridge, 1970.

331
T r e st ik , D.: Kosmova Krónika. Studie k poéatkom écskeho dcjepisectvi a politickeho mysleni. Praha, 1968.
T rillmich, G —Buchner, R.: Fontes saeculorum noni et undecimi históriám ecclesiae Hammaburgensis
necnon imperii illustrantes. Berlin, 1961.
T ymieniecki, K.: O panstwie polskim w wiekach srednich. Roczniki Historyczne 16. 1947.
T ymieniecki, K.: História chlopów polskich, t. II. Schytek sredniowiecza. Warszawa, 1966.
UB Burg = W agner, H.— Lindeck—Pózzá , I.: Urkundenbuch zur Geschichte des Burgenlandes und der
angrenzenden G ebiete... I—II. Graz—Köln, 1955—1965.
UB Siebenbürgen - Z immermann, F.—W erner, C.: Urkundenbuch zur Geschichte der Deutschen in
Siebenbürgen 1. Hermanstadt, 1892.
U h u rz , K. és M.: Handbuch der Geschichte Österreich—Ungarns. Graz—Köln—Wien, 1964.2 1.
U llmann, W.: Ehe Machtstellung des Papsttums in Mittelalter. Aus dem Englischen übertragen von G.
Möser-Mersky. Graz—Wien—Köln, 1960.
U llmann, W.: Principles of Govemement and Politics in the Middle Ages. London, 1961.
U llmann, W.: Papst und König. Salzburg—München, 1966.
Váczy P.: A királyi serviensek és a patrimoniális királyság. Századok 1927— 1928.
V áczy P.: Die erste Epoche des ungarischen Königtums. Pécs, 1935.
VAncsa, M.: Geschichte Nieder- und Oberösterreichs, Bd. I. bis 1283. Gotha, 1905.
V aneCek , V.: Glossy k t. zv. Statútum Konradovym. Sbomik Véd Právnich a Státnich 41. 1941. 2. sz.
V etulani, A.: La Pologne médiévale et le droit Romain. Acta Universitatis Seientiarum Szegediensis de
Attila József Nominatae. Acta Juridica et Politica, tom. 18. Fasc. 12. 1972.
Voigt, K.: Staat und Kirche von Konstantin d. Großen bis zum Ende der Karolingerzeit. Stuttgart, 1936.
VR = Regestrum Varadinense curis et laboribus J. Karácsonyi et S. Borovszky ordine chronologico
digestum. Bp. 1903.
W aitz, G.: Deutsche Verfassungsgeschichte. Berlin, 1883.2 Bd. III.
W aitz , G.— Seeliger, G.: Deutsche Verfassungsgeschichte. Berlin, 1896.2 VI.
W eimar, P.: Die legistische Literatur der Glossatorenzeit. In: Handbuch der Quellen und Literatur der
neueren europäischen Privatrechtsgeschichte I. Mittelalter. Herausgegeben von H. Coing. München,
1973.
W erner, K. F.: Das hochmittelalterliche Imperium im politischen Bewußtsein Frankreichs (10— 12.
Jahrhundert). Historische Zeitschrift 200—201. 1965.
W ieruszowski, H.: Vom Imperium zum nationalen Königtum. Aalen, 1965.2
W iesflecker, H.: Meinhard der Zweite. Veröffentlichungen des Instituts für österreichische Geschichts­
forschung, Bd. 16. Innsbruck, 1955.
W ojciechowski, Z.: Panstwo Polskié w wiekach srednich. Poznan, 1948.
Wolf, A.: Die Gesetzgebung der entstehenden Territorialstaaten. In: Handbuch der Quellen und Literatur
der neueren europäischen Privatrechtsgeschichte I. Mittelalter. Herausgegeben von H. Coing. München,
1973.
Z achorowski, S.: Colloquia w Polsce od w. XII. do XIV. Studia z historii prawa kosoelnego i polskiego.
Krakow, 1917.
Z immermann, H.: Papstabsetzungen des Mittelalters. 1968.
ZO: = N agy I.—Véghelyi D.—N agy G y .: Zala vármegye története. Oklevéltár I—II. Bp. 1886— 1890.
—