A korabeli felfogás nem sokra becsülte a gyermekkort. A XII.

századig még csak

nem is ábrázoltak gyereket, csak később a reneszánszban jelennek meg a
festményeken, de akkor is inkább kellékként, s nem egymagukban. Alighanem a
magas gyermekhalandóságnak tudható be, hogy úgymond „fogyóeszközként”
kezelték a kicsiket. A középkorban természetes állapot volt egy nőnél a
viselősség. Családonként nyolc-tíz, vagy akár több csemete is nevelődött. A
kisgyermekkor határát az öt-hatesztendős korban szabták meg, mikor a gyermek
elhagyta anyját, dajkáját. A gyermekek élete hétéves korukban alapvetően
megváltozott. Általában elküldték őket otthonról: a szegények gyermekei
szolgálni mentek, a gazdagok gyermekei iskolába vagy valamely más házhoz
tanulni. Ettől kezdve szinte felnőttként kezelték őket. A fegyelmezés eszközei
nagyon szigorúak voltak. A testi fenyítést rendszeresen alkalmazták.
Közmondássá vált, hogy "Verd meg fiadat vesszővel és meg fogod lelkét menteni
a haláltól". Mindezt nem a mai szemünkkel kell néznünk. A középkori tanító
legtöbb esetben jóhiszeműen járt el Salamon mondását idézve, mely szerint: aki
gyermekét szereti, megveri. Meg volt arról győződve, hogy a gyermeket már
korán hozzá kell szoktatni szenvedések elviseléséhez. Ez igen komoran hangzik a
ma viszonyok között, de a kor erkölcsei nyersebbek voltak s az akkori
nemzedékek fizikuma sokkal ellenállóbb.  
 
  A középkor neveléseszményét a vallás hatotta át. A korabeli ember a földi
életet siralomvölgynek tekintette és a túlvilági boldogság jelentette számára az
üdvözülést. A szerzetesrendek kolostoraiban nem csak egyházi pályára készülő
ifjak tanultak, hanem világi életre készülő nemesi és polgári családok sarjai is. A
kolostori iskolákban a tanulmányok idejére eltűnt a társadalmi rétegek
különbsége. Egyforma szigorral és napirenddel éltek a nebulók.    
  A kolostori iskolák (mely elnevezés itt a székesegyházi és káptalani iskolákat is
jelzi), elsődlegesen az alapvető klerikus ismereteket (olvasás és éneklés,
azaz: lectura és cantus) oktatták.
   A IX. század folyamán kialakult az iskolai oktatás maihoz hasonló rendje. A
tanulócsoportok tervszerűen foglalkoztak a pontosan meghatározott
tananyaggal. Az egy csoportba tartozó fiúk nem koruk, hanem tudásuk alapján
kerültek össze. Az azonos tantárgyat tanuló gyermekeket tudatosan kialakított
módszerekkel oktatták. Kibontakoztak a pontosan körül határolt tartalmú
tantárgyak. Az egyes tanulócsoportok tananyaga fokozatosan egymásra épült,
lehetővé téve a tervszerű haladást. Tankönyvek készültek. A tanulócsoportokat
már az oktatást élethivatásnak tekintő szakemberek - klerikus tanárok -
tanították.
  Két csoportra bontották a tudományrendszert. A trivium tagjai a szóval, a
szöveggel foglalkozó tudományok: a grammatika, a retorika és a dialektika.
A quadrivium alkotóelemei pedig a számviszonyokra vonatkozó ismeretanyagok:
az aritmetika, a geometria, az asztronómia és a zeneelmélet.

  Akik magasabb műveltségre vágytak, azok további három tantárggyal

ismerkedtek meg:
  Grammatika tantárgy a keretei között tanulták meg a részletes latin nyelvtant,
a helyesírás, a kiejtés, a hangsúlyozás szabályait.
  Diktámen: a tanulók ennek keretei között sajátították el a latin nyelvű
írásművek fogalmazásának szabályait. Megtanulták, hogyan kell okleveleket
helyesen kiállítani, peres ügyekben vagy egy földbirtok adás-vétele kapcsán.
Ehhez bizonyos fokú jogi ismeretre is szükség volt. A különféle írásművek -
például levél, törvényszöveg, történeti feldolgozás – sajátos stiláris szabályait is
ismerniük kellett. A diktámen keretei között került sor a verselés művészetének
és az énekelt versekkel kapcsolatos tudnivalóknak a megismertetésére.
  Kompútusz: ez a számokkal kapcsolatos ismeretek tantárgya volt. Számtani
műveletek, az elemi geometria szabályai, a csillagos ég ismerete tartozott
körébe. A naptárkészítéshez csillagászati számítások ismerete is szükséges volt.
Az időszámítás tudománya, a történelem, és néhány természeti jelenség
(villámlás, szelek, a négy évszak) magyarázata, néhány földrajzi téma és az
emberi test fölépítésére vonatkozó korabeli ismeretanyag is ide tartozott.

Az egyetemek kialakulásával új korszak vette kezdetét az oktatásban. A XII.

században a székesegyházi iskolákban a nevesebb tanárok köré az ifjak tömegei
gyűltek, hogy előadásait hallgathassák. Főleg azokat a tanárokat részesítették
előnyben, akik - a kornak megfelelő - praktikus ismeretanyagot (diktámen, jog,
orvoslás stb.) dolgozták fel. Létrejött a hallgatók és a tanárok szabad egyesülete
az "universitas", a mai egyetem őse. Az "universitas" szó a középkorban nem a
tudományok egyetemességét, hanem a testület egységét jelentette: "universitas
magistrorum et studiorum" (tanárok és hallgatók együttese). Az intézmény neve
ekkor még: studium generale (vagyis "egyetemes tanulmányok").

 A lovagi nevelés "iskolái" a főúri udvarok voltak. Ezekbe a politikai és

kulturális központokba küldték a feudális urak gyermekeiket, miután
otthon a vallás alapjait, a legfontosabb erkölcsi szabályokat, a
fegyverforgatás alapvető készségeit már elsajátíttatták velük. Itt nem a
tudományokat tanulták, hanem azt, ami majd a valós élet keretei közt
elvárható tőlük. Fegyverforgatást, lovagi erényeket, és az életmódhoz
tartozó műveltség elemeit is, úgymint dal, zene, tánc. A lovagi
műveltség elemei közé tartozott a nyelvtudás is. Ez a nyelv már - a
klerikusok latin nyelvével szemben - egy nemzeti nyelv, a német és
angol lovagvárak esetében például a francia.

A középkorban az úri családok leánygyermekeinek nevelése eltért a s3fiúkétól.

Többségük hamar elkerült otthonról: apácakolostorokban vagy más főúri
családok lovagváraiban nevelkedtek. Ezek a leánykák a várúrnő vezetésével
sajátították el mindazt, amit egy feudális udvarház, egy gazdaság vezetéséhez
tudni kellett. Hamar meg kellett tanulniuk mindezt, mivel általában korán, 12-14
esztendős korukban férjhez adták őket.
  Írni nem nagyon tanultak meg, olvasni is csak kevesen közülük. Az alapvető
művelődési eszközt számukra a nemzetközi méretekben közkinccsé vált
lovagregények jelentették. Ezeket a "regények"-et (a nevük "roman", s ez
eredetileg francia nyelvű könyvet jelent) a XII. században már több európai
nyelvre lefordították. A kisasszonyok ezekből tanulták meg a jó modort, az illem
szabályait, és a társasági viselkedést

Muszáj .