A lámpát hordozó kislány

Hol volt, hol nem volt, egy messzi-messzi országban élt egyszer egy kislány, aki
mindenhová magával vitte picike lámpását, és nagyon boldog volt. De egyszer egy késő
őszi délután a szél kifújta lámpását.
-Jaj, kiáltotta a kislány, ki gyújtja meg a lámpásomat? – De senkit sem látott a
közelben. Egyszer csak halk zörejre figyelt fel, a száraz lapik közül egy süni bújt elő,
hátán egy nagy körtét cipelt. A kislány megszólította:
-Kedves süni, a szél kifújta a lámpásom. Vajon ki tudná újra meggyújtani?
-Nem tudom- felelte a süni-, én most sokat nem időzhetek, mert otthon várnak a
gyermekeim.
A kislány továbbment. Egyszercsak egy bokor megzörrent, és egy medve
cammogott elő. A kislány őt is megszólította:
-Medve koma, a szél kifújta a lámpásom. Vajon ki tudná újra meggyújtani?
-Nem tudom – felelte a medve-, én fáradt vagyok, megyek lepihenni a
barlangomba, mert jön a tél.
A mackó alig cammogott el, máris egy ravasz róka ugrott a kislány elé. A kislány
őt is megszólította:
-Kedves róka, a szél kifújta a lámpásom. Vajon ki tudná újra meggyújtani?
-Nem tudom – felelte a róka-, de siess gyorsan haza az erdőből, mert még
elijeszted a zsákmányom.
A kislány sírni kezdett, és leült egy fatuskóra. A csillagok meghallották sírását és
megszólították:
-A Napot kérdezd, ő segít rajtad.
Kislányunk bátran továbbment a sötét erdőben, és elért egy kis kunyhóhoz. A
kunyhóban egy anyóka font a kemence mellett.
-Adjon Isten jó estét! – köszönt a kislány. –Nem tudnád megmondani, hol lakik a
Napocska? Gyere el velem, keressük meg együtt!
Az öreg anyóka nem tudta, hol találja a Napot, és a kislánnyal sem mehetett, mert
sok fonnivalója volt még. De megkérte, pihenjen meg nála. A kislány miután megpihent,
továbbment. Nagy későre egy másik kunyhóra talált a sűrű erdőben. Ide is bekopogott.
Bent egy öreg suszter lakott, és cipőket javított.
-Adjon Isten jó estét! Nem tudnád nekem megmondani, hol lakik a Napocska?
Vagy inkább gyere velem, keressük meg együtt!
Az öreg suszter nem tudta, hol lakik a Nap, és nem mehetett a kislánnyal, mert
sok cipőt kellett még megjavítania mielőtt eljönne a tél.
A kislány miután megpihent, vette kis lámpását, és továbbment. A távolban
megpillantott egy magas hegyet. Ott fenn lakik a Nap – gondolta a kislány, és szaladt,
amilyen gyorsan csak tudott. A hegy aljában egy kisgyerek játszadozott a labdájával.
-Gyere velem- szólította meg a kislány-, menjünk együtt a Nap felé.
De a gyerek inkább játszani akart, s így a kislány egyedül kezdett kapaszkodni a hegyen
felfele. Felért a magas hegy tetejére, de ott nem találta a Napocskát. Szomorúan leült egy
mohapárnára, és elaludt. A Nap rég figyelte már a kislány útját, megsajnálta és lehajolva
leküldött egy sugarat pont a lámpába. Megébredt a kislány, és boldogan indult vissza
világító lámpásával.
A hegy aljában találkozott a kisgyerekkel, aki a labdáját siratta. Megvilágította a
bokrokat és megtalálták a labdát.
A völgybe érve meglátta az öreg suszter házát. Bekopogott, és látta, hogy az
öregapó szomorú volt szobácskájában, mert a kályhában kialudt a tűz, kezei megfagytak
és nem tudta tovább javítani a cipőket. A kislány meggyújtotta a tüzet, és továbbsietett.
Elérkezett a öreganyóka házához. Sötétség volt, a kislány megijedt, hogy az anyóka talán
beteg lett, és ezért nem gyújt fényt. De az anyóka nem volt beteg, csak a lámpájából
kialudt a fény, és nem tudott tovább fonni.
Miután újra meggyújtotta a lámpában a fényt, elbúcsúzott, és indult hazafelé.
Útközben kijöttek az állatok, hogy megnézzék, ki hozott fényt a sötét erdőbe.
A kislány énekelve ment hazafele.

Lámpácska, lámpácska, fénylő csillagocska, világít fénye.

Hosszú sötét éjen nincsen semmi fény, egyedül az ember fénye a remény.
Jézus szava hozzon lámpácskánkba fényt, azt hordozzuk körbe, s vesszen a sötét.
Gyertek, gyertek, hordozzuk a fényt.