Birtokolva

Posted originally on the Archive of Our Own at http://archiveofourown.org/works/34034947.

Rating: Explicit
Archive Warning: Choose Not To Use Archive Warnings
Category: M/M
Fandom: Harry Potter - J. K. Rowling
Relationship: Draco Malfoy/Harry Potter
Character: Draco Malfoy, Harry Potter, Lucius Malfoy, Narcissa Black Malfoy, Ron
Weasley, Hermione Granger, Ginny Weasley
Additional Tags: Angst, BDSM, Drama, Hurt/Comfort, Romance, Smut, Explicit
Language, Dom/sub, Dubious Consent, Sexual Content
Stats: Published: 2021-09-22 Completed: 2021-09-24 Chapters: 106/106
Words: 347480

Birtokolva
by HirondelleNoire

Summary

A Malfoyok mindig is a Potterek tulajdonai voltak. Furcsa? Igen. De igaz, és most újra
érvénybe lép. Harrynek pedig nincs más választása, mint igényt tartani Dracóra mint
rabszolgájára...

A translation of Owned by JordanGrant

 1. fejezet

– Mr Malfoy – mondta Harry kimért, már-már monoton hangon. Általában felállt, ha üdvözölt egy
látogatót, és felajánlotta, hogy fogjanak kezet, de általában nem keresték fel volt halálfalók az
irodáját a Varázsbűn-üldözési Főosztályon. Valójában, amikor Harry előző nap meglátta, hogy a
találkozó időpontja megjelent a határidőnaplójában, arra gondolt, hogy vagy a pergament vagy a
pennát – valószínűleg mindkettőt – le kellene cserélnie.

Csak még nem volt ideje újakat rendelni.

– Mr Potter – mondta Lucius Malfoy résnyire szűkült, vizslató szemmel.

Harry végignézett rajta az előző három, Azkabanban eltöltött év jelei után kutatva. Csak roppantul
keveset talált. Lucius hosszú hajába már ősz tincsek vegyültek, és bár a férfi ugyanolyan büszke
testtartással állt, mint mindig, a háta mintha kissé meghajlott volna.

Vagy talán csak ezt szeretném látni, gondolta, Harry. Mindig is úgy tartotta, hogy Voldemort lelkes
hívei szemérmetlenül enyhe büntetést kaptak. Azokat, akik be tudták bizonyítani, hogy kényszer,
vagy egyenesen az Imperius hatása alatt cselekedtek, még elnézőbben kezelték; a legtöbb esetben
csak egy rövid ideig tartó háziőrizet-bűbájt vetettek ki rájuk. Kész botrány, ahogy Molly Weasley
nevezte.

A varázsvilág azonban egyértelműen el akarta felejteni a múltat és tovább kívánt lépni. Most, hogy
Voldemort meghalt, az emberek már nem annyira vágytak rá, hogy a halálfalókat azzal a szigorral
büntessék, mint amit egyébként megérdemeltek volna.

Vagy talán, gondolta Harry sötéten, a világ azért vágyott felejteni, mert a feledni óhajtók közül
sokan maguk is bűnrészesek voltak.

Harry nem kínálta hellyel Luciust. Túl akart ezen lenni, a férfit pedig az irodáján kívül tudni,
amilyen hamar csak lehetett.

– Mi szél hozta az Auror Parancsnokságra, Mr Malfoy?

– Azt hiszem, ön tökéletesen jól tudja, mi szél hozott ide.

Minden szava fagyosan csengett. Az egyetlen gond csupán az volt, hogy Harry nem tudta.

– Van jobb dolgom is, mint kitalálósdit játszani önnel, Malfoy. Nyögje ki, miért jött, vagy tűnjön el
az irodámból. Bűncselekményt akar jelenteni, panaszt szeretne tenni az egyik aurorom ellen,
vagy…

– Maga – szakította félbe Malfoy. – Maga ellen teszek panaszt.

Harry meglendítette a pálcáját, hogy magához hívjon egy pergamentekercset.

– Nos, akkor itt van a nyomtatvány. Kérem, töltse ki a váróban. Ha kész, meg fog jelenni a
beérkező küldeményeim közt. – Harry egy vesszőkosárkára mutatott, ami tömve volt a rá váró
mindenféle, munkával kapcsolatos üggyel. – Foglalkozok vele, amint időm engedi.

Malfoy rá sem pillantott a tekercsre, ami kiterítette magát Harry asztalán.

– Ez nem minisztériumi ügy, Potter.

– Akkor vagy mondja el világosan a panaszát, vagy tűnjön el az irodámból. Nekem mindegy,
melyiket választja.

Malfoy elhúzta a száját.

– Azt meghiszem. És nem áll szándékában könnyíteni a fiam szenvedésein sem, igaz?

Harry nyíltan rámeredt a másik varázslóra.

– Miért tennék érte két szalmaszálat keresztbe?

– Persze, hogy nem tenne – köpte Malfoy. – Időpocsékolás volt idejönnöm. Megmondtam a
feleségemnek is, hogy az lesz. Ha Draco meghal, az az ön lelkén fog száradni.

Harry összeszorította az állkapcsát.

– Véleményem szerint Draco a mágia pazarlása. De ha valaki mégis megátkozta, hát biztos lehet
benne, hogy az ügy maradéktalanul ki lesz vizsgálva, függetlenül attól, hogy mit gondolok önről
vagy a családjáról.

– A családomról? Ezt mulatságos a maga szájából hallani.

Harry most már bosszús is volt és össze is volt zavarodva – ami sosem jó párosítás. Meg sem
próbálta elrejteni az ingerültséget a hangjából.

– Malfoy, miben mesterkedik? Akármi is van a fiával, annak semmi köze hozzám.

Lucius Malfoy egy hosszú pillanatra teljesen elnémult, mintha mérlegelné a szavait, vagy talán a
lehetőségeit. Végül azonban csak egyetlen rövid kijelentést tett:

– Felejtse el, hogy ide jöttem.

Egy köpenysuhanással már el is tűnt, Harry pedig magára maradt a folyosó márványpadlóját
végigkopogtató sétapálca hangját hallgatva.
 2. fejezet

Harry tényleg elfelejtette, hogy Lucius Malfoy ott járt. Vagy legalábbis kiverte a fejéből. Mit
számított neki, hogy Draco „szenved”, ahogy az apja fogalmazott?

Ami Harryt illette, az egész beszélgetés feltehetően csak valami összeesküvés vagy cselszövés
része volt. Nem fogja hagyni, hogy belerángassák. Draco valószínűleg tökéletesen jól van. És
nyakig benne van a dologban, akármi is lehet az.

Harry aznap este Ronnal, Hermionéval és Ginnyvel vacsorázott. Ez volt a szokásos péntek esti
programja, és ő élvezte is, mint mindig, noha valamelyest akaratlanul is úgy érezte, hogy kezd
belekerülni egy mókuskerékbe. Közepesen átsütött steak, desszertnek fekete kávéval… Ginny
gyengéden mosolyog az asztal túloldalán… Ron félkomolyan kérdezősködik, hogy mikor tűzik
már ki a dátumot… Harry pedig egy nevetéssel elhallgattatja őt, miközben Ginny próbálja elrejteni
a csalódottságát…

Olyan volt, mintha már vagy százszor átélte volna, és semmi más nem várt volna rá, mint átélni
újabb százszor. Talán ha egyszerűen csak kitűzne egy dátumot, máshogy kezdene érezni. De
valami visszatartotta ettől. Nem tudta biztosan, hogy mi.
Vagy talán pontosabban kifejezve, csak nem volt biztos a dologban.

Ginny nála aludt, mint minden péntek este, de mintha ez is csak egy további része lett volna a
megszokott rutinnak. Szinte megkönnyebbülést jelentett, amikor a lány visszahop-utazott Billhez
és Fleurhöz. Harry tudta, hogy most már hamarosan meg kellene kérnie a kezét. Többé-kevésbé
egyetértettek abban, hogy mihelyst készen áll erre a jelentőségteljes lépésre, meg is fogja tenni.

De Harry azon kezdett morfondírozni, hogy vajon készen áll-e erre valaha is, vagy talán csak vele
nem stimmel valami. Mi történt azzal a jóleső borzongással, ami Ginny jelenlétében eltöltötte;
azzal az érzéssel, hogy mindjárt megöli a bánat, ha nem csókolhatja meg? Nem igazán érzett
semmi ehhez hasonlót, legalábbis tizenhat éves kora óta. Ó, talán ismét pislákolt belőle valami a
rákövetkező évben, de Harry tudta, hogy az csak halvány árnyéka volt annak, amit az azt megelőző
évben érzett. Mostanra pedig már az az árnyék is eltűnt. Huszonegyedik évét taposta, és amit Ginny
iránt valójában érzett, az csupán egy erős kötődés volt.

Mindenki azt mondta, hogy az idő múlásával a szerelem megfakul és elkopik; hogy a szerelembe
esés lángolása különbözik attól a fajta szerelemtől, ami egy életen át kitart, de Harry érzései ilyen
gyorsan megfakultak volna? Ron és Hermione még mindig úgy néztek egymásra, mint akik
izgalmat találnak a másik pillantásában.

Ám Harry úgy érezte, hogy Ginnyvel csak lerója a kötelező köröket.

Még az ágyban is.

Aztán meg, a Ginnyvel való együtt alvás sosem nyújtotta neki azt az eget rengető élményt, amit
várt. De nem a lányt hibáztatta érte. Arra gondolt, hogy csakis ővele lehet a baj. Élete nagy
részében a tudtán kívül egy gonosz varázsló lélekdarabját hordozta magában, és ha ez nem lett
volna elég, önként sétált a halálba, majd jött vissza onnan.

Úgy vélte, hogy ha ezek után nem képes mély érzésekre, az valahol várható volt.

A nő szombaton a reggeli után ment el, mint mindig, és Harry mihelyst magára maradt, letelepedett
kedvenc fotelébe, és bekapcsolt egy kis lágy jazzt.
A csend és nyugalom sajnos nem tartott sokáig. Egy bagoly kezdte el csőrével kopogtatni a
dolgozószoba ablakát. Egy ismeretlen bagoly. Harry egy ideig nem vett róla tudomást, hiszen
bármilyen fontosabb, munkával kapcsolatos dolog a hop-hálózaton keresztül érkezett volna, de pár
perc múlva megsajnálta a madarat, ami egyértelműen ott akart ülni egész nap a párkányon, ha ő
nem engedi be.

A bagoly behussant, és beleejtette a levelét Harry ölébe. Ez elegendő bizonyíték volt rá – már ha
mostanság Harrynek szüksége lett volna ilyesmire –, hogy semmiféle sötét vagy elátkozott dolog
nem volt a küldeményben; abban az esetben a bagoly sosem tudott volna áthatolni a védelmén.

Mielőtt azonban kinyúlhatott volna érte, hogy kinyissa, a levél széthajtogatta magát, és hullámzó
ködfelhővé foszlott. Benne pedig Harry a beszélni készülődő Narcissa Malfoy alakját pillantotta
meg. Harry kis híján lesöpörte az egészet az öléből, de egy valami eléggé magára vonta a figyelmét
ahhoz, hogy mozdulatlan maradjon: Draco anyja térden állt, kezét pedig kissé megemelve
összekulcsolta maga előtt, mintha imádkozna.

– Harry Potter – mondta; a hangja remegett a kétségbeeséstől. – Amióta a férjem meglátogatta

magát, Draco állapota egyre romlik. Olyan, mintha a kötés, amit ön felélesztett, észlelte volna,
hogy ön nem tart rá igényt. Ő a fiam, az egyetlen fiam, a húsom és vérem. Már a halálán van, és
erről maga tehet. Könyörgöm önnek, térden állva könyörgöm, hogy fejezze be, amit elkezdett.
Egyszer segítettem magának, segítettem eltitkolni, hogy életben van, hogy véghez tudja vinni
hatalmas küldetését…

Ja, persze – gondolta Harry. – De csak azért segített, hogy kiderítse, él-e még a fia.

– Nem fog segíteni abban, hogy a fiam éljen, és ne kelljen meghalnia? Lucius azt mondja, lennie
kell valami más megoldásnak, egy kerülőnek, egy kiútnak, de én tudom, hogy téved, és a legkisebb
késlekedés is túl sok lesz. Könyörgöm önnek, Harry Potter… tartson igényt a fiamra.

Harry csak pislogott. Lehet, hogy Draco Malfoy haldoklik; nem tudott erről sokat, de nem is
érdekelte túlságosan a dolog, az azonban holtbiztos, hogy ő semmi olyat nem tett, amivel ezt
okozta volna. Fejezze be, amit elkezdett… kötés, amit ön felélesztett… egyiknek sem volt túl sok
értelme. Főleg annak az utolsó négy szónak.

Szórakozottan magához hívott egy kis bagolycsemegét a madár számára, és próbálta meggyőzni
magát, hogy ez nem az ő problémája. Mivel tényleg nem az. Tévednek, ha azt feltételezik, hogy
neki ehhez bármi köze van.

Tudta, hogy tévednek, de nem volt képes kiverni a fejéből a térden álló Narcissa Malfoy látványát.
A nő valóban segített neki a Voldemort elleni végső párbaj előtt. Önös érdekből tette, de megtette.

Ő pedig auror volt, az egész parancsnokság az ő felügyelete alá tartozott, amióta csak Shacklebolt
végleg elhagyta a posztot, hogy miniszternek álljon, és tényleg úgy tűnt, mintha valaki megátkozta
volna Draco Malfoyt. Valami igen gonosz dologgal. Különös módon annak ellenére, hogy az apja
ott volt nála az irodában, a férfi mégsem jelentette ezt szabályszerűen, ám az aurori eskü nem
engedte, hogy Harry szemet hunyjon egy bűncselekmény felett, csak mert az áldozat szülei
szokatlanul közelítik meg a dolgot.

Harry felsóhajtott, és lekörmölt egy választ Narcissának, aztán Malfoy kúriát kiáltva behajította egy
kis hop-porral a kandallóba.

Azidőtájt, ha csak tehette, inkább nem használt baglyokat.

 3. fejezet

Levelére másodperceken belül megérkezett a válasz, de a tartalma még ennél is meglepőbb volt.

Nem, a kúria mágikus védelmét természetesen átmenetileg hatástalanítottuk. Várom önt. Azonnal
jöjjön.

Így aztán Harry ment.

A hop-hálózaton keresztül való örvénylő utazás nem nagyon hagyott neki időt arra, hogy
felkészülhessen a Malfoyok ősi birtokának meglátogatására. A hellyel kapcsolatos legutóbbi
emléke iszonyú volt; fájdalmasan feldagadt arc, Hermione rettenetes sikolyai és aztán Dobby
eltemetése.

Az az egyetlen jó dolog származott csak ebből, hogy Féregfark megfojtotta saját magát. Eggyel
kevesebb halálfalóval kellett számolni a roxforti csatában.

Habár egy másik emlék is felszínre került Harryben, miközben belépett egy dolgozószobába, ami
nagyjából fele akkora volt, mint az ő egész háza. Draco szerepelt benne, amint megtagadja, hogy
azonosítsa őt. Vagy legalábbis majdnem megtagadta; azt mondta, nem tudja biztosan. És nem
lehetett mindent a Harry sebhelyét és vonásait eltorzító duzzanatra fogni; ahogy Harry
visszaemlékezett, Draco csak vonakodva erősítette meg Ron és Hermione személyazonosságát is.

De aztán a fiú semmit sem tett, amivel a továbbiakban bármelyiküket is segítette volna, szóval
talán csak nem volt formában. Végtére is, Draco a szokásosnál is sápadtabbnak tűnt, és az igazat
megvallva eléggé betegnek nézett ki, mintha a halálfaló-élet nem éppen olyannak bizonyult volna,
mint amilyennek várta.

– Mr Potter – zihálta Narcissa. A talárja úgy festett, mintha már napok óta nem váltotta volna. –
Kérem, jöjjön fel az emeletre. Nincs sok időnk.

Harry készenlétben tartotta a pálcáját. Még szép, nem volt bolond. De Narcissa inkább tűnt
megszállottnak, mint cselszövőnek, kék szemében pedig különös legyőzöttség tükröződött, amint
az asszony intett Harrynek, hogy kövesse.

Harry mindenesetre kéznél tartotta a pálcáját.

Az asszony sietve végigvonult egy folyosón, majd fel egy elegánsan ívelt lépcsősoron, aztán
kinyitotta a harmadik ajtót az emeleten, és egy sürgető mozdulattal beinvitálta Harryt.

Odabenn, egy hatalmas ágyon Draco Malfoy feküdt az oldalán, összegömbölyödve, meztelenül,
vértelen ajkakkal és zihálva. Miközben a lepedőt markolta és nyöszörgött, patakokban folyt róla a
verejték.

Ágya mellett pedig ott térdelt az apja; egyik kezével Draco összetapadt, nedves haját simogatta.

– Az ég szerelmére, takarják be – szólalt meg Harry, és elfordította a tekintetét. Soha nem kedvelte
Dracót, de ez nem jelentette azt, hogy így akarta volna látni.

– Nem képes elviselni – felelte Lucius fáradtan, miközben felállt. – Narcissa, azt hiszem,
elmondtam neked, hogy Mr Potter nem tudja, mi ez az egész. Minek hoztad őt ide?

– Mit gondolsz, Lucius, miért? – Narcissa most nem tűnt legyőzöttnek; úgy lépett előre, mint egy
kölykét védelmező anyatigris. – Ő Draco egyetlen reménye. Te is tudod!

– Amíg ő maga nincs tudatában annak, hogy mit tett, addig létezhet másféle kiút!

– Fogalmam sincs, miről beszélnek – vágott közbe Harry. – És azt sem tudom, hogy mi ütött
magukba. A fiuknak a Szent Mungóban lenne a helye. Vigyük el oda, aztán elmondhatják, kinek
lehetett oka megátkozni. Valószínűleg hosszú lesz a lista, de…

– Ön tényleg olyan nehéz felfogású, mint ahogy Perselus mindig is mondta.

– Lucius! – emelte fel a hangját Narcissa.

– A fiam, a fiam és örökösöm, a vérem! – Lucius kivillantotta a fogát. – Nem fogom végignézni,
hogy az övé lesz.

– Akkor azt fogod végignézni, ahogy meghal!

Ilyen szavak hallatán Harry aurorösztönei normális esetben működésbe lendültek volna, de a fiú
most tudta, hogy ez nem fenyegetés volt. Ez nem volt más, mint puszta igazság. Nem mintha
bármit is értett volna belőle.

– Ha maguk nem hajlandók elvinni a Szent Mungóba, akkor majd én megteszem – mondta, és
előre lépett, hogy felnyalábolja Dracót a karjába. Abban a pillanatban, hogy hozzáért, Harry
vészjelzői bekapcsoltak. Draco teste égett a láztól.

– Nem átkozták meg – jelentette ki Narcissa, és Harry elé lépett, hogy elállja az ajtóhoz vezető
utat. – Még mindig nem érti? Nem gyógyítóra van szüksége, hanem önre!

– Bolondok maguk, mind. – Felidézve a nő levelét, emlékezett, hogy a kúrián jelenleg egyáltalán
nincs mágikus védelem, így Harry önmagára összpontosított, hogy körbe tudjon perdülni…

– Ne! – kiáltotta Lucius rekedten, és keresztülviharzott a szobán, hogy megragadja Harryt az

ingujjánál.

Harry undorodva rázta őt le magáról, de a koncentrációja már megtört.

– Mágiát ne – mondta Narcissa, és térdre esett Harry előtt. – Még a varázsolt jeget sem tudta
elviselni, amivel hűteni próbáltuk. Az ő állapotában a hoppanálás vagy a hop-hálózat megölné.
Igényt kell tartania rá!

Nem gyógyítóra van szüksége, hanem önre!

Harry eddig nem hitt ebben; hogy is hihetett volna? Most azonban kezdte belátni, hogy igaz. A
karjaiban tartott meztelen test már csak meleg volt, nem tűzforró, és Draco mélyebbeket lélegzett.
Rohadt élet, gondolta Harry, és a fejét csóválta. Nem tudta, mi lehet ez az egész, de mostanra
világosan látszott, hogy Draco betegsége, akármi is az, valahogyan tényleg kapcsolatban áll vele.

Az pedig szintén nyilvánvaló volt, hogy egy ideje már nem tartotta készenlétben a pálcáját.
Narcissa és Lucius ezt szemlátomást nem vette észre. Egyedül Dracóra koncentráltak.

– Jobban van, ha fogom – mondta Harry, és sóhajtott. – Leülhetek valahova? Talán el is

magyarázhatnák. Valaki olyan átkot szórt rá, ami összekötött minket, vagy… honnan tudták, hogy
pont velem kötötte össze? Vagy legvalószínűbb jelöltként egyszerűen csak a legnagyobb
ellenségére gondoltak?
– Nincs semmilyen átok, Mr Potter. – Lucius mostanra valahogy beletörődőnek tűnt. – Kérem,
foglaljon helyet.

Dracóval az ölében Harry leült a székre, amire a férfi mutatott. Szó, ami szó, elég kínos szituáció
volt, az anyaszült meztelen Dracóval, és az őket néző szüleivel.

– Talán most már el tudna viselni magán egy lepedőt vagy valamit – mondta Harry, és nyelt egyet.
Még soha nem érezte magát ennyire kényelmetlenül.

Ahelyett, hogy varázslattal magához hívott volna egyet, Narcissa odament egy magas szekrényhez,
és kivett belőle egy tiszta lepedőt. Harry ezt úgy értelmezte, hogy az asszony halálosan komolyan
veszi Draco mágiára való reakcióit.

– Önnek kell csinálnia – mondta a nő halkan, és széthajtotta a lepedőt, aztán Harry kezébe adta a
szélét.

A halványkék anyag olyan könnyű és finom volt, mintha csak levegőből szőtték volna. Amint
Harry ráterítette az ölében fekvő férfira, Draco közelebb húzódott Harryhez, szinte hozzásimult.
Akadozó légzése még könnyebbé vált, mígnem úgy tűnt, teljesen ellazult, és elaludt.

Lucius és Narcissa leültek egymás mellé Draco ágyára, arckifejezésük pedig, Harry meglátása
szerint a tartózkodó és az elgyötört közt váltakozott.

– Nos? – kérdezte végül. – Elmagyaráznák? Mert tudják, nem ülhetek itt örökké őt tartva. Ha
elengedem, megint rosszabbul lesz?

– Igen. – Lucius állkapcsa megfeszült. – Reméltem, hogy ezt elkerülhetjük. Először persze
reményünk sem volt. Meg voltam róla győződve, hogy ön ezt szándékosan csinálta, és hogy csak a
saját szórakoztatására rángatta elő a dolgot. De aztán úgy tűnt, ön nem tudja, hogy mit tett, így arra
gondoltam, talán ebből kifolyólag lesz egy kis időnk találni valami más megoldást, bármit.
Azonban most már nem úgy tűnik. Narcissának igaza van. Most már nem lehet mást tenni.

– Nem lehet mást, mint mit?

Miközben Lucius egy ingerült hangot hallatott, Narcissa kinyúlt, hogy kezei közé vegye a férfiét.

– Légy erős, kedvesem. Dracóért.

Lucius az ajkához emelte felesége kezét, majd leejtette, és Harryre nézett.

– Narcissának igaza van. Ha a fiunk egyáltalán életben akar maradni, önnek igényt kell tartania rá.
Egyszerű, Mr Potter. Tudja, az ön családja mindig is birtokolta az enyémet.

***

Harry mindig is tudta, hogy Lucius Malfoy elmeháborodott, de még sosem volt erre ilyen jó
bizonyítéka. És elnézve azokat a dolgokat, amiket a férfi a Voldemort okozta első és második
háborúban művelt, ez igazán jelentett valamit.

– Hogy mondja?

Lucius sóhajtott, hosszú haja meglebbent, amint a férfi oldalra pillantott. Narcissa bólintott feléje
egy aprót.

– Biztosíthatom, hogy ez igaz – folytatta egy pillanat múlva. – De talán a mindig egy kicsit túlzás.
Gondolom, a bűbájnak el kellett valamikor kezdődnie.

– A családom mindig is birtokolta az önét – ismételte Harry. A kijelentés túl bizarr volt ahhoz,
hogy valami vicc vagy átverés legyen, és Lucius is halálosan komolynak tűnt, de Harry még
mindig alig hitte el, amit hallott.

– Azt akarja mondani, hogy önök ketten is az enyémek?

Lucius összerezzent, amint a pillantása találkozott a Harryével.

– A Potterek a Malfoyokat birtokolják; a feleségem egy Black.

– De ön szerint maga az enyém?

– Az apjáé lettem volna, ha tudott volna a dologról, mielőtt egy életre elköteleződtem volna
Narcissa mellett. Az életem már őhozzá van kötve, és ez erősebb kötés, mint a Res mea es.

– Res mea es?

– A tulajdonosi bűbáj.

Draco súlya hirtelen nehezebbnek tűnt a karjában, amint Harry rádöbbent, mit is jelent ezeknek az
embereknek az, hogy „tartson igényt a fiamra.” Tulajdonlás? Harry szája kiszáradt a sokk hatására.
Megnyalta az ajkát, hogy elzavarja az érzést, és arra gondolt, amit Lucius az előbb magyarázott.

– Szóval akkor Dracónak csak meg kell házasodnia. Jár valakivel?

– Nem házasodhat össze senkivel, így már nem, hogy ön tudatában van a helyzetnek. Meghalna,
mielőtt letenné az első esküt.

Harry csak bámult.

– Akkor miért mondta el nekem? Azon nyomban meg kellett volna házasítani őt, ahogy az első jel
megjelent!

– Megpróbáltam nem elmondani, ha emlékszik. Amikor úgy tűnt, önt nem érdekli a dolog, arra
törekedtem, hogy ez így is maradjon. – Lucius behunyta a szemét. – De már Draco első rosszullétei
óta egyértelmű volt, hogy ön valamit megsejthetett arról, hogy jogot formálhat Dracóra, még ha
ennek nem is volt egészen tudatában. Ez az ismeret felélesztette a benne szunnyadó bűbájt. Draco
egy része most már tudja, hogy mindig is az öné kellett volna lennie. És a tény, hogy mégsem az…
megöli őt, Mr Potter. Igényt kell rá tartania, ahogy Narcissa mondta.

– Miért nem házasították meg évekkel ezelőtt, ha tudták, hogy ilyesmi megtörténhet? – kérdezte
Hary, kezével pedig szorosabban fogta Dracót.

Lucius szeme résnyire nyílt.

– Megpróbáltam, elhiheti.

– Azt akarja mondani, hogy Draco még úgy sem bírt felszedni egy lányt, hogy tudta, ellenkező
esetben én tarthatok majd igényt rá? – kérdezte Harry gúnyosan.

– Fogalma sincs a Res mea es-ről.

– Milyen apa maga?

– Maga meg miféle varázsló, Mr Potter? Mert nyilvánvalóan nem olyan, aki jártas lenne az
öröklődő bűbájokban. Senki sem szólhat neki a Res mea esről semmilyen formában, amíg meg
nem házasodott és egy fiút nem nemzett, vagy át nem került az én felügyeletem alól önhöz.

– Ó. Olyasmi, mint a Fidelius?

Lucius nem válaszolt, de a hallgatása mindent elárult.

Harry megint sóhajtott.

– Rendben, azt hiszem, értem. Habár meg kell, hogy mondjam, nem tudtam a jogaimról vagy
mikről, ezért aztán fogalmam sincs, mitől lángolt így fel benne a bűbáj. Viszont, nézze, a
Minisztériumnak átkozottul jó forrásai vannak szinte mindenfajta mágiával kapcsolatban, szóval,
ha hoznak nekem valami pergament, írok pár levelet, és beindítom a gépezetet, hogy megfejtsük a
dolgot. És ezen a szent helyen fogok ülni a fiukat tartva, amíg nem találunk megoldást, ha ez kell
hozzá, hogy életben maradjon.

Narcissa a kezét tördelte.

– Csak azért javul, mert ön itt van, hogy igényt tartson rá, vagy legalábbis a mágia ezt hiszi. Megint
rosszabbodni fog az állapota, ha úgy tűnik majd, hogy nem ez a helyzet.

– Honnan tudhatná ezt?

Lucius ajka egy egyenes vonallá vált, ahogy a férfi összeszorított foggal beszélt.

– Az ön valamelyik felmenője minden tudást eltemetett a Res mea esről, de az én családom életben
tartotta, arra az esetre, ha ilyesmi adódna, mint most, hogy a bűbáj működésbe lép. Már ötszáz éve
nem tartottak igényt a vérvonalamból senkire, de tudtuk, hogy ez bármikor újra megtörténhet.
Ismerjük a bűbáj viselkedését.

Rendben, Harry átlátta a logikáját. A Malfoyok érdeke végtére is mindenek felett a fennmaradás
volt. Az, hogy a család vérvonalán még egy ilyen fenyegetettséggel is gyermekeket nemzettek,
elég bizonyíték volt erre, nem? A gondolattól Harryt a rosszullét kerülgette.

– Várjon. Ha Dracónak gyermeke lesz, akkor a bűbáj őket is érinteni fogja, így, hogy tudok erről?

– Az ön szolgái lesznek – suttogta Narcissa, és a szeme megtelt könnyel. – Ahogyan ő is, ha maga
végre igényt tart rá. De meg kell történnie. Nem hagyhatom meghalni, Mr Potter. Ön pedig… –
Megtörölte az arcát, hosszú hajszálakat nedvesítve össze a könnyeivel. – Ön csak egy félvér, és
aligha érdemes Dracóra, de azt hallottam, hogy maga jó…

– Hallgass, Narcissa – utasította Lucius a fejét rázva.

Harry hosszan kifújta a levegőt.

– Még mindig nem bírom elhinni, hogy egész idő alatt tudtak erről, és mégsem tettek semmit, hogy
megpróbálják… Nem tudom! Biztosan volt valami, amit tehettek volna!

– Imígyen szóla a hős fiú – mondta Lucius némi gúnyos felhanggal. – Megtettem, ami tudtam.
Megmondtam Dracónak, hogy barátkozzon össze önnel, azért, hogy ha ez a dolog valaha előjönne,
akkor ön… jó szándékkal legyen iránta. De persze Draco még ezt a feladatot sem tudta teljesíteni.
És amikor a Sötét Nagyúr visszatért, a családunk összes befolyását a rendelkezésére bocsátottuk,
mert ön volt az utolsó a vérvonalából, így ha utód nélkül hal meg, mi felszabadultunk volna…

Harrynek bevillant az utolsó alkalom emléke, amikor a Malfoy kúriában járt.

– Ez nem csak rólam szólt.

– Nem – ismerte el Lucius. – De mindenkinél több okunk volt rá, hogy holtan akarjuk látni magát.
Ehelyett ön nyert. Méghozzá úgy tűnik, mindent.

– Én ezt nem akartam – sóhajtott Harry. – Mindig is csak arra vágytam, hogy békén hagyjanak, Mr
Malfoy. Nézze, önre vagy a feleségére inkább nem bíznám, de miért nem hívunk ide a
Minisztériumból valakit, aki elvégezne rajtam egy memóriatörlő bűbájt? Utána már nem
emlékeznék rá, mi indította el ezt az egészet, bármi is volt az. És aztán mindenki csinálhatja tovább
a saját dolgát, ahogy eddig is, rendben?

– Ez most már nem arról szól, hogy ön mit tud – sziszegte Lucius. – A benne lévő varázslat is
tudja, és ezt már nem lehet elhallgattatni egy memóriatörlő bűbájjal. Nem viseli el, ha mágiát
alkalmaznak rajta, vagy a közelében, még az önét sem, amíg a bűbáj bizonyos nem lehet felőle,
hogy Draco az öné.

– Amíg igényt nem tartok rá. – Harry az ajkába harapott. – Nos, ezt nem tehetem meg. Ez… ez
undorító. Ez talán még csak nem is legális a mai korban…

– A mágia nem ismer korokat. Akkor inkább megölné? Ön, aki elpusztította a Sötét Nagyurat
anélkül, hogy egyszer is kiszórt volna egy gyilkos átkot?

– Egyszerűen csak nem tudom elhinni, hogy ez a két választásunk van. Már sokkal jobban érzi
magát – mondta Harry; próbálva a racionalitás talaján maradni. – Szerintem már nincs láza, és… –
Hirtelen rádöbbenve, hogy milyen hidegre hűlt Draco, Harry nyelt egyet.

Narcissa helyesen értelmezte az apró neszt; odarohant Harry mellé, rátette a kezét fia homlokára, és
elakadt a lélegzete.

– Meddig halogatja még? – rivallt Harryre. – Már most is haldoklik!

Sajnos Harry látta, hogy az asszonynak igaza van. Már nem volt idő vitára és kérdésekre, arra meg
végképp nem, hogy tanulmányozni kezdjék a Res mea es-t és megszüntetésének lehetőségeit.
Draco bőre minden eltelt másodperccel egyre hidegebbé vált, mintha a bensőjében lévő bűbáj
kezdte volna feladni.

Feladni Harryt, viszont Draco volt az, akinek meg kellett fizetnie az árát.

Már így is túl sokan haltak meg, gondolta Harry. Nem adhatott hozzá még egy nevet a lajstromhoz,
még Dracóét sem. Nem tudta, mihez vezethet a Res mea es, vagy miket fog majd a bűbáj
követelni, de nem volt idő ezt mérlegelni, most nem. Majd később kidolgozzák, remélve a
legjobbakat.

Harry felnézett Narcissa aggódástól eltorzult arcára, aztán Lucius vonásaira pillantott, amiket
valami más változtatott el. Talán a bánat.

– Igényt tartok rá. – Harry megköszörülte a torkát. – Hogyan… mit…

Narcissa megfogta Harry kezét, és becsúsztatta a lepedő alá, hogy Draco mellkasára, pontosan a
szíve fölé helyezze. Aztán elengedte.
– Most már csak ki kell mondania – felelte nagyon halkan, mintha Draco egy szikla szélén
egyensúlyozna, és a túl erős hang lelökhetné onnan.

– Igényt tartok rád – mondta Harry; a szavak nehezen jöttek a nyelvére.

Narcissa megrázta a fejét.

–Res mea es, et ream meam vindico.

Harry gyomra enyhén kavarogni kezdett. A latinja nem volt tökéletes, de ahhoz elegendőnek
bizonyult, hogy tudja, ezzel Draco Malfoyt egy tárgynak nevezi. Talán azzá is teszi. De nem volt
más választása.

Becsukta a szemét, és kimondta:

–Res mea es, et ream meam vindico.

Mellette Narcissa a földre rogyott, és felzokogott. Lucius megkövült arccal térdelt melléje, hogy a
karjaiba vegye.

Ahogy a párosukra nézett, Harry tudta, hogy többé nem lennének képesek ártani neki, és nem csak
azért, mert Draco élete már valószínűleg az ő kezében van. Nem, itt többről volt szó. Mágia vibrált
a levegőben és örvénylett körülötte, selyemszálakkal kötve őt össze elsősorban Dracóval, de kis
mértékben velük is.

Nem birtokolta őket, legalábbis nem úgy, ahogy Dracót birtokolta, de akkor is kényszerítette őket a
bűbáj, hogy tiszteletben tartsák Harry igényét. Hogy semmit se tegyenek annak
megakadályozására. És mindenek felett, hogy soha többé ne szegüljenek Harry ellen, semmilyen
módon.

Draco melegedni kezdett. Még mindig eszméletlen volt, de minden másodperccel egyre erősödött.
Harry érezte a szívverését, a mellkasa mozgását, ahogy lélegzett. Hamarosan felébred, és valakinek
majd el kell mondania neki, valakinek el kell magyaráznia…

Elmagyaráznia, de pontosan mit is?

Harrynek támadt egy rossz megérzése, miszerint fogalma sincs, mibe keveredett.
 4. fejezet

Lehet, hogy Draco mostanra kizárólag Harryé lett, ám a Malfoyok azt mondták, talán még korai
lenne a fiukat bármiféle mágiának kitenni, így átmenetileg a Malfoy kúriában maradt.

Ezzel kapcsolatban Harry két dolgot talált különösen furcsának. Az első az volt, hogy milyen
bátortalanul, már-már hódolatteljesen ajánlották fel neki ezt, a másik pedig az a feltételezés volt,
hogy Harrynek eltérő szándékai lehetnek. Isten látta lelkét, nem kívánta Dracót az otthonába.

Úgy látszik, a Malfoyok azt gondolták, mégis, vagy legalábbis azt, hogy kellene.

Nos, ezzel foglalkozhatnak akkor is, ha már biztosak benne, hogy Draco legalább fel fog
gyógyulni, döntöttel el Harry. Ez viszont távolról sem tűnt egyértelműnek. Harry már több mint
egy óra hosszája ült Draco ágyánál őt figyelve, de egy kis álombéli motyogást leszámítva semmi
sem változott nála.

A motyogástól és a csuklóján feltűnt jelektől eltekintve. Mívesen rajzolt, egymást ölelő vonalak
fonták körül; a minta vázlatos láncnak nézett ki, de a szemek szinte csak utalásként voltak jelen.
Sötétzöld tintából kovácsolt stilizált láncok lehettek.

– A Res mea es jele – mondta Lucis remegő hangon, és előrenyúlt, mintha meg akarná érinteni a
mintát, vagy talán csak megpaskolni a fia ernyedt kezét. Végül anélkül húzódott vissza, hogy
hozzáért volna Dracóhoz.

Mélyen Harryben valami megmozdult. Nem egészen szánalom volt. Nem igazán tudta, mi is
lehetett. A véleménye Luciusról nagy valószínűséggel nem fog megváltozni. Az, hogy a férfi
szerette a fiát, nem kisebbítette a bűneit, és bizonyosan nem változtatta meg azt a tényt sem, hogy
Harry véleménye szerint még legalább húsz évig az Azkabanban lenne a helye.

És vele együtt Dracónak is, még akkor is, ha a Minisztérium az ő esetében „enyhítő
körülményeket” állapított meg, és gálánsan mindössze egy hat hónapos háziőrizetet rótt ki rá.
Narcissa egyéves háziőrizetet kapott.

Pofozzák fel, ha Harry valaha is látott valamit azokból a „körülményekből”. És arculcsapás is volt
minden jó embernek, aki meghalt a háborúban, és mindenkinek, aki jelenleg is szenvedett tőle,
mint például a kis Teddy Lupin, aki elveszítette a szüleit, mielőtt még esélye lett volna megismerni
őket.

Harry tudta, hogy az milyen érzés.

Úgyhogy nem, Harry nem sajnálta a Lucius Malfoy-féléket, még most sem, látva a férfit
aggodalomtól eltorzult arccal, amint visszahúzza a kezét anélkül, hogy hozzáért volna Dracóhoz.
De ugyanakkor a Res mea es miatti szenvedését sem akarta súlyosbítani.

– Ő még mindig a maga fia, ugye tudja? – mondta halkan Harry, amint visszaült. – Ez nem
változott meg. És nem is fog megváltozni. Bármi történjék.

– Félreérti – mondta Lucius elgyötörten. – Tudom, hogy még mindig a fiam, és hogy mindig is az
marad. De nem érinthetem meg őt, legalábbis egy darabig. Senki más sem. Először önhöz kell…
szoknia.

Harry fülének ez nem csengett túl jól.

– Mennyi időt vesz ez igénybe?

– Hat hónapot, talán egy évet? Változó. És ráadásul ötszáz év szunnyadás után a bűbáj lehet, hogy
követelőzőbb lesz, mint általában.

– Velem szemben?

– Vele szemben. – Lucius gúnyos pillantást vetett Harryre. – Ön az úr, Mr Potter, ő pedig a
rabszolga. Ő semmit sem akarhat magától. A bűbáj sem fog.

– Jó – mondta Harry megkönnyebbülve. – Akkor itt hagyom maguknál, és mind úgy tehetünk,
mintha semmi sem történt volna. Senkinek sem kell megtudnia. Öm… esetleg egy álcázóbűbáj
mehetne a csuklójára. Ha önök nem használhatnak rajta mágiát, én szívesen megteszem…

– Itt hagyhatja, ha úgy kívánja – mondta Lucius hűvösen. – A magáé, azt tesz vele, amit csak akar,
és egyáltalán nem kell gondolnia a szükségleteire sem, ha ezt óhajtja. Miért is érdekelné magát, ha
közben elsorvad és meghal…

– Ó, az ég szerelmére! – mondta Harry, és felpattant a székből. – Ha azt akarnám, hogy

elsorvadjon és meghaljon, egyáltalán igényt sem tartottam volna rá, úgyhogy ne beszéljen úgy,
mintha bántani próbálnám. Csak mondja ki, amit közölni szeretne!

– Ez bonyolult, Mr Potter – szólt közbe Narcissa, Draco ágya szélén ülve. Eléggé közel volt
Dracóhoz, hogy megérintse, de sosem ért hozzá, tűnt fel Harrynek. – Ha megpróbálnánk irányítani
vagy befolyásolni önt Draco használatában, akkor ő lenne érte megbüntetve.

Használatában. Harry nyelt egyet.

– Megbüntetve, hogyan?

– A lassú fojtogatás a bevett módszere – mondta Lucius kifejezéstelenül. – Habár abbamarad,

mihelyst feladjuk a próbálkozást, hogy irányítsuk Draco használatát.

Már megint az a kifejezés. Harry azt kívánta, bár ne ejtenék ki többször. Nem érdekelte, milyen
varázsigét kellett elmondania az előbb; Draco nem tárgy volt, és ő nem fogja használni, akármit is
értettek ez alatt.

– Ez csak önökre vonatkozik vagy mindenkire?

Draco szülei kérdőn néztek rá.

– Draco büntetést kap, ha például Hermione mondja meg nekem, mit tegyek vele?

– Nem, biztos, hogy nem – felelte Lucius undorral. – Ez öröklődő varázslat, Mr Potter. Az
alacsony származású barátai nem képezik részét az ön közvetlen vérvonalának.

– Nagyszerű – vágta rá Harry. – És maga sem mondhatja el, mit tegyek, értem. Azt legalább meg
tudja mondani, mit várhatok ettől a Res mea estől? Gondolom, úgy érti, Dracónak velem kell élnie,
amíg meg nem szokik, ahogy mondta, igaz?

– Nem kell, de az ellenkezője megölné. Ha külön laknának, azzal kigúnyolná, hogy igényt tartott rá
– magyarázta Narcissa óvatosan.

– Szóval hat hónaptól egy évig – mondta Harry. Rettenetesen hangzott, de talán el tudja majd
viselni Dracót annyi ideig. Ha tényleg muszáj…
– Az igénye egy életre szól, habár természetesen bármikor úgy dönthet, hogy figyelmen kívül
hagyja.

– Ó, Istenem. Úgy érti, innentől fogva velem kell élnie? – Harry megszédült. – Akkor mi volt az a
dolog a megszokásról?

Lucius nyers hangon megszólalt:

– Amikor a bűbáj már lenyugodott a testében, egy ölelés az anyjától már nem valószínű, hogy
megöli. Addig azonban nagyon is lehetséges. Ez egyértelmű, mivel teljesen öntől függ, hogy
engedi-e valaha is újra látnunk őt…

Ha létezett valami, amit Harry nem tolerált, az az a feltételezés volt, hogy ő valaha, valaha is képes
lenne távol tartani egy fiút a szüleitől, akik nyilvánvalóan szeretik.

– Fogja be! – mordult hevesen. – Engem ne a saját undorító értékrendje szerint ítéljen meg. Csak
fogja be.

Legnagyobb meglepetésére Lucius megtette.

Harry vett egy mély lélegzetet, hogy lenyugtassa magát, de nem sokat segített. Dracónak örökre
vele kell élnie? Soha nem fog megszabadulni az idiótától? Háttal nekidőlt a falnak, becsukta a
szemét, és meg sem próbálta titkolni, mennyire kellemetlenül érinti a hír. – Nem úgy volt, hogy a
bűbáj nem követel tőlem semmit?

– Valóban nem követel semmit – mondta Lucius, és a széke végigkaristolta a padlót, ahogy fölállt.
Viszont nem közelítette meg Harryt, csak kifürkészhetetlen tekintettel szembefordult vele. –
Jogában áll hagyni, hogy meghaljon.

– Nem csak szőrszálhasogatás ez?

– A Res mea es azt vélelmezi, hogy aki magáénak nyilvánít egy szolgát, életben is akarja majd
tartani, hogy az szolgálhassa őt.

Harry elhúzta a száját.

– Azt próbálnám értelmezni, amit Draco szükségleteiről mondott. Nem érintheti meg senki, ez
rendben…

– Attól nem lesz baja, ha ön érinti meg – szólt közbe Narcissa.

Harry kétkedő pillantása a nő szomorú tekintetével találkozott. Igen furcsa volt ez az egész, de
akkor sem hagyta magát eltéríteni.

– És velem kell élnie, értem. Mire lesz még szüksége? És ne mondják azt még egyszer, hogy nem
szabhatják meg, mit tegyek. Biztos vagyok benne, hogy meg tudják fogalmazni a tanácsot úgy,
hogy ne fojtsák meg vele.

Lucius bólintott.

– Könyörgöm, emlékezzen, mit mondtam nemrég arról, hogy a mágia ötszáz év szunnyadás után
valószínűleg erősebbé vált.

– Ja. Amiket elmondott, az talán csak a kezdet lesz. De valahol el kell kezdenünk. – Harry sóhajtott
egyet, aztán intett Luciusnak, hogy folytassa.
– Utasítani kell majd őt, főleg az elején, a legegyszerűbb feladatokra is. Az ön beleegyezése nélkül
nem lesz képes az alapvető szükségleteit sem ellátni. Ő…

– Várjunk. Milyen alapvető szükségleteket?

Amikor Narcissa Harryre emelte aggódó tekintetét, a szeme újból megtelt könnyel.

– Enni sem fog, ha nem mondja neki. – Kis híján zokogás tört fel belőle. – Jó lesz hozzá, ugye?
Gondol majd rá minden étkezésnél, és…

– Narcissa! – kiáltott rá Lucius.

Az asszony azonnal elhallgatott, de nem azért, mert az a fajta volt, aki a férje szavát törvénynek
veszi. Nem… egyértelműen Dracóra gondolt, és enyhén elzöldült a felismeréstől, hogy máris
milyen közel állt ahhoz, hogy megmondja Harrynek, mit tegyen vele.

– Bocsássa meg a vakmerőségemet – mondta egy pillanat múlva, visszafojtva egy újabb zokogást.
– Ő a magáé.

– Jó leszek hozzá – mondta Harry, és rettenetesen sajnálta az asszonyt. Elképzelése sem volt,
milyen lehet számára ez az egész. Úgy tűnt, Draco teljesen az ő, Harry jóindulatától fog majd
függeni, de ezeknek az embereknek nyilván nem sok okuk volt azt feltételezni, hogy jóindulattal
lesz Draco irányában. Végtére is, a háború után amellett emelt szót, hogy szigorítani kellene a
büntetéseket. Pont Draco Malfoy háziőrizetét említette példaként. És a Malfoyok kétségkívül olyan
típusú emberek voltak, akik fordított helyzetben kegyetlenek és bosszúállóak lennének.

Szóval az asszony valószínűleg úgy gondolta, jó oka van aggódni a fiáért. Ez megmagyarázta
Lucius korábbi megjegyzését is arról, hogy Harry talán soha nem fogja megengedni Dracónak,
hogy újra lássa a szüleit.

De Harry természetesen nem Lucius volt. Közel sem.

– Nézzék, tudom, hogy nem a Minisztérium vagyok – mondta nekik Harry. – Én csak egyetlen
ember vagyok, és igen, mérges voltam, amikor a Minisztérium nem hallgatott rám, amikor arra
tettem javaslatot, hogy mit kéne csinálni a halálfalókkal a háború után. De elfogadtam a
döntésüket. Auror lettem. Ez pedig azt jelenti, hogy a Minisztérium igazságszolgáltatására
esküdtem fel, nem arra, hogy kierőszakoljam a saját igazam.

Úgy néztek rá, mintha idegen nyelven beszélne.

– Essünk végre túl rajta – mondta Harry türelmetlenül. – Ígérem, hogy nem hagyom éhezni,
rendben? Ahhoz nyilván nincs szüksége az engedélyemre, hogy lélegezzen, vagy hogy verjen a
szíve. Így csak akaratlagos cselekvésekhez kell segítség, igaz?

– Olyasmi – mondta Narcissa, kicsit nyugodtabban. – Nem fog aludni sem, hacsak nem utasítja rá,
habár a teste egy idő után a puszta kimerültségtől megadná magát. Nem fog mosdani, sem
fésülködni, sem fogat mosni. Röviden, minimális energiát sem fog arra fordítani, hogy ön helyett
saját magáról gondoskodjon, hacsak ön nem ragaszkodik hozzá. Magának pedig muszáj… – Az
asszony nyelt egyet, és újra hozzákezdett. – Dracónak szüksége lesz valakire, aki ebből a
szempontból előre látja az igényeit. Nyilvánvalóan képtelen lesz rá, hogy bármit is kérjen öntől,
Mr Potter. A maga közelében kell majd lennie, hogy szolgálhassa önt.

– Nem mondhatom neki egyszerűen csak azt, hogy közölje, mire van szüksége?

– Talán idővel, amikor a bűbáj már lenyugodott. Először még egyáltalán nem.
Harry elfintorodott, de elfogadta. Mi mást tehetett volna?

– És milyen hamar lesz az a hamar? – Rettenetes gondolat ütött szöget a fejében. – A munkába is
velem kell jönnie?

– Nem, ha a nap fennmaradó részében ön mellett lehet.

Rendben, Harry talán meg tud majd vele birkózni. Nem szívesen, de megbirkózik vele.

– Mi van akkor, ha nem kimondottan szeretném, hogy szolgáljon engem?

Lucius kemény hangon szólalt meg:

– Amint mondtam, minden döntés a magáé.

Ami azt jelentette, vélekedett Harry hogy Dracónak lesz szüksége arra, hogy szolgálhassa őt. Uhh.
Harry el sem tudta képzelni. Igazából az első gondolata az volt, hogy Draco inkább meghalna,
semhogy beleegyezzen bármi ilyesmibe. Habár… talán mégsem. A Malfoyoknak volt ez a
fennmaradási mániájuk, és Draco sem képezett kivételt.

Nos, gondolta, majd kitalálják. Valahogy. Jelenleg nem akadt sok választási lehetőség, mindegy,
hogy csűrte a szót Lucius.

– Még valami?

Narcissa habozva megszólalt:

– Már maga a tény, hogy az életével tartozik önnek, szerepet játszhat mindenben. Vagy, hogy a fél
életükben ellenségeskedtek. Vagy az, hogy amint mondtuk, a bűbáj hosszú ideig szunnyadt. Lucius
családja életben tartotta a Res mea esről való tudást arra az esetre, ha felvirradna egy olyan nap,
mint a mai, de igazság szerint ez a tudás az idő és a körülmények miatt megkopott.

Nagyszerű. Hát ez nagyszerű.

– Akkor elolvashatnám a feljegyzéseket?

Lucius meglehetősen vészjóslóan nézett rá.

– Feljegyzéseket? Írásos feljegyzéseket? Maga olyan bolond, hogy azt hiszi, az őseim
megkockáztatták volna, hogy ilyesmi kitudódjon? A szégyenünkről szóló szavak csak suttogva
szálltak apáról fiúra azóta, hogy az igény öt évszázada rejtélyes módon megszakadt!

– Nyugalom. Csak kérdeztem. – Harry ellökte magát a faltól, és tűnődve körbenézett. – Mit tud
erről a rejtélyes megszakadásról? Hogyan temették el egyáltalán a bűbájt? Ha egy másik Potter
meg tudta csinálni, akkor talán én is.

– Állítólag az ön egyik elődje megsemmisítette a bűbáj minden bizonyítékát, majd megölte magát
anélkül, hogy átadta volna a tudást az újszülött fiának.

– Ó, hát, akkor ez kiesik.

– És a fiunkat sem mentené meg – tette hozzá Narcissa a férjére pillantva, majd megint Harryre
nézett. – Most már önnel hal.

Ennek az információnak a hatására Harry minden eddiginél jobban átérezte, hogy valóban össze
lett kötve azzal a hülyével. Még több rohadt nagyszerű hír.
– Draco használhat még pálcát?

– Az ön szolgálatára. Ön ellen nem.

Harry orrlyukai kitágultak. Nem aggódott amiatt, hogy Draco párbajozni akarna vele. Azok után,
amik a háború alatt történtek, nem tűnt valószínűnek, hogy Dracónak valaha is lenne hozzá képe.

Az ágyon alvó alak mozgolódni kezdett, az őt takaró lepedő pedig lecsúszott, derékig kitakarva a
férfit. Harry elfordította a tekintetét, hiába látott már mindent az előbb. És mi van akkor, ha Draco
Malfoynak halovány, holdfény árnyalatú a bőre, vagy ha a hasán lévő ritkás szőrzet az ágyéka
irányában arany tónusúvá sötétedik? Ezeket észre sem kellett volna vennie, és főleg nem kellene
most rájuk gondolnia.

Harry Draco szüleire szegezte a tekintetét.

– Akkor hát… azt hiszem, talán mindjárt itt a pillanat. Öm… szeretnék maguk elmondani a
fiuknak, hogy mi történt vele? Vagy tegyem meg én?

Narcissa úgy nézett ki, mint akit megsebzett a kérdés. Mély, reszelős hangon szólalt meg:

– Ön dönti el, Mr Potter. Mi már nem dönthetünk többé semmiről. Ő teljes mértékben a magáé.

Nos, ha ezt döntésnek lehetett nevezni, akkor azt jelentette, hogy Dracónak nem Harrytől kell
hallania. Ez pedig nagyon is megfelelt Harrynek. Hadd beszéljék meg együtt, családi körben.
Legalább nem kell végignéznie Draco kiborulását, vagy azt, hogy sírni kezd, vagy hasonlók. Akkor
egyszer, a mosdóban épp elég volt.

– Akkor odakint várok – mondta, és az ajtóhoz ment.

Narcissa halkan utána szólt:

– Bármelyik pillanatban szüksége lehet önre.

Harry úgy vélte, az asszony így próbálta közölni vele, hogy ne menjen messzire. Bólintott, hogy
jelezze, megértette, aztán becsukta az ajtót maga mögött, és háttal a falnak dőlve leguggolt. Jó ég,
mennyire kellett volna most neki egy erős ital meg néhány nap alvás, és valami tanács egy olyan
embertől, aki többet tud, mint amennyit a Malfoyok mutatnak.

De a legjobban arra volt szüksége, hogy beszéljen Ginnyvel.

 5. fejezet

Harry gondolt rá, hogy valami üzenettel elküldi a patrónusát Ginnyhez, de nem tudta, hogyan
fogalmazzon. És ez amúgy is olyan dolog, amit személyesen illene közölnie, de valahogy akkor is
helytelennek tűnt, hogy ezt tette; hogy csak úgy magáénak nyilvánította Draco Malfoyt anélkül,
hogy közben egy percig is gondolt volna Ginnyre.

Ezért aztán nem volt csoda, hogy most mielőbb szeretett volna beszélni vele. Eleve ezzel kellett
volna kezdenie. De nem, mégsem… Draco az előbb éppen haldoklott. Talán ha Harry sosem ér
hozzá, akkor Draco elég sokáig képes lett volna kapaszkodni az életbe ahhoz, hogy ő beszélhessen
Ginnyvel, habár Isten tudja, mit mondott volna neki.

De Harry nem gondolt Ginnyre. Ehelyett ész nélkül felkapta Dracót, hogy elvigye a Szent
Mungóba, az összes többi esemény meg már ebből következett. Draco élete egy hajszálon múlt,
mihelyst a bűbáj megsejtette, hogy Harry jelen van és talán igényt tart majd Dracóra. Ezek után
Harry mégis mi mást tehetett volna?

De vajon Ginny is így látja majd? A háborúban elvesztette egyik bátyját, Draco Malfoy pedig
ennek fájdalmas mementója lenne. Arról nem is beszélve, hogy úgy néz ki, Draco tengernyi időt és
energiát igényel majd Harrytől, legalábbis az elején.

És a legrosszabb, hogy Ginny az utóbbi időben arra célozgatott, hogy szeretne összeköltözni
Harryvel, ő pedig ezt mindig azzal az indokkal utasította vissza, hogy még nem áll készen
megosztani vele a magánszféráját. Na most, ha a lány megtudja, hogy abba viszont belement, hogy
Draco Malfoyjal ossza meg … Pont Dracóval… Harry elképzelni sem tudta, mit fog ehhez szólni a
lány, de semmi jóra nem számított.

Sóhajtott egyet, felállt, és fel-alá kezdett járkálni a folyosón.

Próbálta figyelmen kívül hagyni a falon túlról tompán átszűrődő hangokat, és igyekezett nem
gondolni rá, hogyan fogadhatja Draco a hírt. Ám minél inkább ki akarta ezt verni a fejéből, annál
kevésbé sikerült, az eredmény pedig, amire jutott, nem volt szívmelengető.

Nevezetesen, hogy ő egy átkozottul önző alak, amiért előre sajnálja magát a Ginnytől várható
fejmosás miatt. Olyan sok problémája nincs, nem igaz? Nem úgy, mint Dracónak, aki semmivel
sem érdemelte ki ezt a sorsot. Oké, halálfaló volt, és ennek során sokaknak ártott is, és
Dumbledore-t is megpróbálta meggyilkolni, de Harry tudomása szerint odáig nem jutott el, hogy
valóban meg is öljön bárkit. Amikor erre került volna a sor, Draco nem volt képes megtenni.

Öt év Azkaban, Harry személyes véleménye szerint ez lett volna Draco méltó büntetése. Öt év…
vagy hét, gondolta, amikor belegondolt, hogy Ron kis híján meghalt mérgezésben. De ez? Harry
soha nem támogatott volna ilyen barbárságot, mint a rabszolgaság, még átmeneti időre sem. Pláne,
ha egy életre szól!

De végül is Harry a mugli Angliában nőtt fel, úgyhogy a rabszolgaság témája nyilván sosem
merült fel benne. A varázsvilág sokkal barbárabbnak tűnt, ez volt Harry meglátása. Ha egy kedves,
nagyapaszerű figura végig azon mesterkedik, hogy úgy nevelje őt, mint egy levágásra szánt
malacot, ahogy Piton fogalmazott… na igen, akkor tényleg nem kéne meglepődnie azon, hogy
léteznek szolgaságba vető bűbájok. Elég csak megnézni a házimanókat.

Innen pedig már csak egy lépés, hogy a varázslókra is érvényes legyen a dolog, nem? Még ha ilyen
bűbájokat nem is alkalmaztak mindennapos használatban. Az viszont nagyon is mindennapos volt,
hogy egyes varázslókat emberi lénynél alacsonyabb rendűnek tekintettek. Elég arra gondolni, hogy
milyen rövid idő alatt is mekkora károkat tudott okozni Voldemort a mugliszületésűek üldözésével.
Rengeteg segítője, támogatója akadt, gyalázatosan sok ember értett vele egyet, ahelyett, hogy
kiálltak volna amellett, ami helyes és tisztességes…

– Mr Potter – tört be Narcissa visszafogott hangja a tudatába. Harrynek volt egy olyan érzése, hogy
az asszony már ott állt egy ideje, és nézte őt, amint fel-alá járkál. A gondolat kissé hátborzongató
volt, mivel aurorként nagyon jól tudta, hogy mindig ébernek kell lennie. Főleg egy ilyen helyen,
mint ez, ilyen emberek közt, mint ezek…

De nem, most már nem árthatnak neki. Harry tökéletesen értette, mit tett a Res mea es őt és Draco
szüleit illetően.

– El… elmagyaráztuk – dadogta Narcissa. Harry szerint az asszony azon töprenghetett, hogy
miként hívja őt be magával anélkül, hogy ténylegesen megmondaná neki, mit tegyen. – Draco…
megértette, de nem önmaga, sokkos állapotban van…

Ami Harry olvasatában ezt jelentette: Kérem, ne haragudjon, ha Draco valami megbocsáthatatlan
gorombaságot mond önnek. Ez pedig csak azt mutatta, hogy milyen jól ismeri Narcissa Malfoy a
fiát, nem?

Habár lehet, hogy pontosan úgy értette, ahogy mondta, mert amikor Harry követte őt a
hálószobába, Draco tényleg nem nézett ki túl jól. Rettenetesen sápadt volt, a szemei pedig
csillogtak, mintha a fiú még mindig lázas lenne. Vagy talán azért tűntek ilyennek, mert halvány,
vörös karikák övezték őket.

Egek, Draco tényleg sírt. Vagy legalábbis próbálta elfojtani.

Egy másodpercig üres tekintettel bámult Harryre, majd lenézett; ujjai szüntelenül a csípője köré
tekert, kék színű lepedőn babráltak. Még mindig ez volt az egyetlen holmi, ami a testét fedte, és ezt
látva Harry akaratlanul is azt kérdezte magától, vajon mi ütött ezekbe az emberekbe. Sosem
hallottak még pizsamáról vagy hálóingről?

– Mrs Malfoy, adna neki valamit, amit felvehetne? – kérdezte Harry egy jelzésértékű pillantással.

Narcissa gyorsan bólintott, és elővett egy hálóinget egy fiókból, de Harrynek adta oda, nem
Dracónak. Talán azért, hogy ne kelljen megérintenie?

Harrynek ekkor egy szörnyű víziója támadt Dracóról, ahogy ott ül és küszködik, hogy visszatartsa
a sírást, miközben elmondják neki, mi lesz a sorsa, a szülei pedig csak nézik, és még annyival sem
vigasztalhatják, hogy megfogják a kezét.

– Itt van – mondta Harry, miközben odalépett az ágyhoz. A szék, amit használt, még mindig ott
állt, de Draco olyan törékenynek, már-már megtörtnek tűnt, hogy Harry inkább mellé ült, az ágyra.
Odanyújtotta az összehajtott hálóinget, de Draco egy ideig csak rámeredt, majd kérdőn felnézett
Harryre.

Szinte mint egy útmutatásra váró gyerek.

Harrynek most már jobban összeállt, mit jelenthet az, hogy megszokni. Dracónak meg kell
tanulnia, hogyan fordítsa le magában a mozdulatait, a viselkedését, talán azt is, hogyan értelmezze
a hangsúlyát…

– Gyerünk, vedd csak el – mondta Harry nagyon gyengéden.

Draco elvette, de csak szemlesütve az ölében tartotta.

Harry nem tudta, mi üthetett belé. Eddig egyetlen szót sem szólt. Se egy tiltakozás, se egy sértés,
vagy utálkozó potterezés. És az a pillantás, amivel ránézett… Semmi neheztelés nem volt benne.
Sem gyűlölet. Lehet, hogy nem emlékszik az eddigi életére? Nem ismeri fel Harryt?

Vagy egyszerűen csak még túlságosan sokkos állapotban van ahhoz, hogy a bűbájon kívül bármi
egyébbel megbirkózzon?

Harry visszatartott egy sóhajtást, és a tőle telhető legkedvesebb hangsúllyal tette fel a kérdését:

– Fel tudsz öltözni egyedül? Vagy szükséged van a segítségemre?

Egy újabb kérdő pillantást kapott, bár ez most már riadtnak is tűnt.

– Tudok. Igen. Én. Magamat.

A beszéde furcsán összefüggéstelen volt, mintha nehezére esne mondatokká fűzni a szavakat. És
annak ellenére, hogy mit mondott az előbb, még mindig ott ült, kezében a hálóinggel, mintha nem
értené, mit akar Harry.

„Minimális energiát sem fog arra fordítani, hogy ön helyett saját magáról gondoskodjon, hacsak ön
nem ragaszkodik hozzá.”

Harry egy aprót bólintott, most, hogy jobban értette, mit jelent ez a gyakorlatban.

– Akkor kérlek, vedd fel.

Draco átbújtatta a fejét a holmin, a karjait is bedugta az ujjakba, majd mialatt Harry elfordította a
tekintetét, lehúzta a ruhát a csípőjére. A mozdulatai valahogy furcsán gyerekesnek tűntek, még ha
eléggé össze is hangolta őket. Rejtélyes volt. Ez az egész.

Mihelyst Draco felvette a hálóinget, megint lefelé bámult; ezúttal úgy tűnt, a csuklója köré festett
zöld vonalakat nézte.

Vajon tudta egyáltalán, mik voltak azok; hogy mit jelentettek? Harry kezdett kételkedni benne.
Bosszúsan pillantott arrafelé, ahol Draco szülei egy kicsit távolabb álltak. Narcissa a bánattól
lesújtottnak, Lucius ellenben higgadtnak tűnt.

– Nem említették az emlékezetkiesést – mondta Harry.

Draco apjának sikerült először megszólalnia, bár a hangja olyan rekedt volt, hogy Harry kihallotta
belőle az igazságot: Lucius talán nem mutatta ki, de ugyanannyira szenvedett, mint a felesége.
Pontosan annyira.

– Nincs semmilyen emlékezetkiesés. Egyszerűen csak nem ismeri önt.

Harry lélegzete elakadt.

– Az nem emlékezetkiesés?

– Ebben az összefüggésben nem ismeri önt, és nem tudja, mire számíthat. A bűbáj átmenetileg
kezelhetővé teszi. A saját biztonsága érdekében. Úgy véljük, az emlékei… eltompultak.

– Mennyi időre?
– Amíg le nem ülepszik benne ez a dolog. – Lucius megköszörülte a torkát. – Távol álljon tőlem,
hogy befolyásolni akarjam a használatában, Mr Potter, de talán hamarabb elkezdődne nála ez a
folyamat, ha megajándékozná őt egy névvel.

Mintha egy tonna kő zúdult volna rá, úgy érte Harryt a felismerés, hogy amióta csak Draco szívére
helyezte a kezét és a magáénak vallotta őt, sem Lucius, sem Narcissa nem ejtette ki a nevet, hogy
Draco. Egyszer sem. Csak azt, hogy ő, őt, a fiam, a fiunk…, de a nevét soha. Harry kimondta, de
úgy tűnik, ők nem tehették meg.

Nem, amíg Harry hivatalossá nem tette.

– Te Draco vagy – mondta, visszafordulva a férfihoz, aki csendben és nyugodtan ült az ágyon. –
Ennyire legalább emlékszel? A neved Draco. Draco Malfoy.

A másik férfi egészen röviden újra felpillantott.

– Én, igen. Emlékszem, gazdám.

Harry meglett volna enélkül is; a szó kellemetlen érzést keltett benne.*

– Hívj Harrynek, rendben?

– Igen, gazdám.
– Harry.

Draco falfehérré vált, és vacogó fogakkal szólalt meg:

– Harry, gazdám.

Harry elég jól ki tudta következtetni, mit jelenthet mindez. A bűbáj sugallt valamit Dracónak,
Harry viszont arra utasította őt, hogy mást csináljon, Draco pedig nem tudta, melyik parancsnak
engedelmeskedjen. Vagy talán nem ismerte még Harryt annyira, hogy elhiggye, nem kap büntetést.

Talán majd minden elrendeződik, gondolta Harry. És addig is, míg ez megtörténik, úgy néz ki, meg
kell barátkoznia az alkalmankénti gazdám megszólítással. Akkor is, ha a szó hallatán is felfordul a
gyomra.

– Így jó lesz – mondta megnyugtató hangon. Úgy látszik, el is érte a kívánt hatást; Draco már nem
nézett ki úgy, mintha attól tartana, hogy mindjárt megátkozzák. – Akkor most elmegyünk, és velem
fogsz élni a házamban. Ezt elmagyarázták a szüleid?

Draco némán bólintott.

A háttérben Narcissa felzokogott.

– Akkor képesnek érzed rá magad, hogy a hop-hálózaton utazz? Nem kell most rögtön mennünk,
ha még mindig rosszul vagy.

– Én… – Draco megköszörülte a torkát, és reszelős hangon folytatta. – Utazok, szolgállak, gazdám.

Ami nem igazán válaszolta meg a kérdést, hogy képesnek érzi-e magát, amint Harry észrevette. De
lehet, hogy Draco most még nem is tudott megválaszolni ilyeneket. Talán a bűbáj nem hagyja,
hogy gondoljon magára.

Harry előhúzta a pálcáját, mire Draco megrettenve hőkölt hátra, amíg csak az ágy engedte, arcát
elfordította, a foga vacogott.
– Ne, nincs semmi baj – mondta Harry leeresztve a pálcáját, és lassan mozgott, ahogy kinyúlt az
éjjeliszekrényhez egy pohárért. – Aguamenti, látod? – A víz kisvártatva megtöltötte a poharat. –
Szomjasnak tűntél, ez minden.

Odatartotta a poharat Dracónak, majd egy másodperc múlva eszébe jutott, hogy hozzátegye:

– Igyál egy kicsit.

Draco ivott. Egyetlen kortyot.

– Ihatsz többet is. – Harry eltette a pálcáját, és megkönnyebbülten látta, hogy Draco újra megdönti
a poharat.

Amíg Draco ivott, Harry a Malfoyok felé fordult. Elég felkavartnak látszottak; még Lucius higgadt
arckifejezése is eltűnt. Harry próbált nem gondolni rá, milyen lehet ez nekik. Az is elég volt a
számára, hogy kitalálja, hogyan kezelje Dracót.

– Maguk szerint biztonságos a hop-hálózaton utaznia? Vagy a hoppanálás jobb lenne?

Narcissa a férje talárjába temette az arcát, kezével is a ruhába markolva; Harry fülét fojtott zokogás
ütötte meg.

Nyilvánvalóan Dracóét is. Harry üvegcsörömpölés hangjára fordult meg, és azt látta, hogy a
vizespohár összetört. Dracó hálóinge elázott, a keze vérzett.

De ami még rosszabb, hogy az arca megint olyan falfehér volt, mintha büntetéstől tartana.

Ezúttal Harry úgy gondolta, megnyugtatja Dracót, mielőtt előveszi a pálcáját.

– Semmi baj – mondta. – Egy kis varázsbaleset. Velem is előfordult már. Csak eltüntetem az
üvegszilánkokat, Draco. Lehet, hogy érezni fogsz egy kis csiklandozást. Evapores… így, látod?

Draco szipogott egy kicsit, majd bólintott, és úgy ült ott, mintha nem is tudna róla, hogy a kezéből
csöpög a vér.

Nos, azok az idők, amikor Harry nem tudta volna még a dolgot egyedül megoldani, rég elmúltak;
az aurorképzés alatt egy kemény elsősegély-bűbáj tanfolyamon is részt vett. Megint használta a
pálcáját, aztán felemelte Draco kezét, hogy közelebbről is megnézze. Se vágás, se karcolás, úgy
tűnt, teljesen rendbe jött.

Draco ellazult, és testével kicsit közelebb húzódott Harryhez.

Harry a fejét elfordítva Draco szüleire nézett, főleg az anyjára. Narcissa úgy nézett ki, mint aki
mindjárt összeesik, de most már nem adott ki hangot; minden bánatát magába fojtotta, miután látta,
milyen hatással van Dracóra.

– A gondját fogom viselni – mondta Harry, nagyrészt mivel nem tudta, mi mást mondjon.
Narcissát az Azkabanban szerette volna látni, de sosem akarta volna személyesen az arcára vágni a
cellaajtót. Ez… mélyen megsebezte az asszonyt. És még ha Narcissa lényegében maga kérte is
erre, lévén ez Draco egyetlen esélye, Harry nem szívesen tette meg. – Ígérem. Nem kell aggódniuk
miatta. Egyiküknek sem – tette hozzá. – Öm… akkor hoppanálás vagy hop-hálózat legyen? Még
nem válaszoltak.

– Akármelyik jó lesz, Mr Potter. – Lucius egy szekrény felé intett. – Draco holmijai a felső fiókban
vannak, ha szeretné magával vinni őket. A pálcája is ott van. – A férfi arca még jobban elkomorult.
– Az új pálcája, akarom mondani.

Draco holmijai? Amikor Harry odament, hogy megnézze, semmi mást nem talált a fiókban, csak
egy szépen összehajtogatott váltás ruhát, meg mellette egy karcsú nyírfa pálcát.

– Semmi egyebe nincs?

– Épp látogatóba jött hozzánk, amikor… amikor ez történt. Minden más a házában van. Most már
az ön házában. A védőbűbájok fel fogják ismerni önt mint gazdáját.

– Gazdám – mondta Draco az ágyon, és bólintott.

Harry visszatartott egy sóhajt, összepakolta Draco dolgait, és a hóna alá vette őket, miközben
visszament az ágyhoz. Mivel pillanatnyilag az tűnt a legjobb ötletnek, hogy úgy kezeli Dracót, mint
egy gyereket, olyan kedvesen mosolygott rá, ahogy csak bírt.

– Akkor, állj fel, Draco. Hazamegyünk, de visszajöhetsz majd ide látogatóba, ha szeretnél. Jól
hangzik?

Draco bólintott, bár mintha kissé össze lett volna zavarodva azt illetően, hogy mit is gondoljon.

Mivel a Malfoyok kandallójáig meglehetősen hosszú volt a séta, Draco pedig nem nagyon állt
biztos lábakon, Harry inkább a hoppanálás mellett döntött. Közel húzta magához Dracót, és egy
pillanatra belenézett a szürke szempárba.

– Most kapaszkodj erősen. Indulhatunk?

Draco átölelte Haryt, és egész testével hozzáfeszült, miközben Harry megpördült.

 6. fejezet

Harry egyből jobban érezte magát, mihelyst otthon volt, távol a Malfoyoktól. Jóllehet, nem
szabhatták meg neki, hogyan bánjon a fiukkal, de Narcissa a tekintetével is sok mindent közölni
tudott, és elnézve, milyen mélyen megsebzi őt ez az egész… Harry nem akart továbbra is ezen
rágódni. Volt elég baja enélkül is.

Draco még mindig olyan erősen kapaszkodott belé, mintha az élete függne tőle, Harry pedig
eltöprengett, hogy vajon a hoppanálás rémisztette-e meg. Talán a megtanulásáról szóló emlékei is
eltompultak?

Óvatosan kibontakozott az ölelésből, és leült a kedvenc székébe. Azt kívánta, bár lenne egy
időnyerője; akkor visszamenne az időben, és visszacsinálná, akármi is okozta ezt az egészet.
Akármi…

Viszont ez meglehetősen bonyolult lenne, mivel fogalma sem volt, mi ébreszthette fel a szunnyadó
bűbájt. Ki kellene derítenie az okát, aztán kitalálnia, van-e bármi kiút ebből az áldatlan állapotból.
Esetleg ha tudná, hogy a legelső szolgává tévő bűbájt miért szórta ki az őse, akkor talán találhatna
rá valami ellenszert.

Amikor Harry felpillantott, Draco még mindig a szoba közepén állt; a lábujjain hintázott, a
hálóinge közben a térdénél lengedezett. Ó, te jó ég.

Harry felugrott, és felkapta a szék mellé dobott csomagot, majd szólt Dracónak, hogy kövesse az
előszobába. Egy rövid sétát követően kinyitotta a vendégszoba ajtaját. Hála az égnek, hogy tisztán
és jól felszerelten tartotta. Mindig arra gondolt, hogy ez csak időpocsékolás, mivel nem volt sok ott
alvó vendége Ginnyn kívül, aki viszont az ő ágyában szokott aludni. Így azonban Draco
beköltözése jelentősen könnyebbé vált.

Harry letette a csomagot az ágyra, aztán körbemutatott a szobában.

– Itt fogsz aludni, és itt lesznek a holmijaid, Draco. – Kinyitott egy másik ajtót. – És ez itt a
fürdőszobád. Van sampon a zuhany mellett és fogkrém a szekrényben. Nos, bármit nyugodtan
használhatsz, amit itt látsz.

Draco bólintott, de Harry őszintén aggódott az üres tekintete miatt. Főleg azok után, amiket
Narcissa mondott. Talán az lesz a legjobb, ha biztosra megy, hogy Draco megértett-e mindent.
Valami egyszerűvel kéne kezdeni. Valami olyasmivel, amit Harry nem bán, ha néznie kell,
miközben Draco csinálja.

– Emlékszel még, hogyan kell fogat mosni?

Újabb bólintás. A csönd egyre mélyült, ami vicces volt, mivel az elmúlt években Harry bármit
megadott volna, hogy elhallgattathassa Dracót. De talán mégiscsak jobb, hogy nem kell folyton azt
hallgatnia, hogy „gazdám”.

– Akkor jó. Azt akarom, hogy moss fogat. Mindent, amire szükséged lehet, megtalálsz abban a
tükrös szekrényben – mutatott rá Harry.

Draco engedelmesen kinyitotta, majd a megbontatlan fogkeféért nyúlt. Keze megállt fölötte,
miközben a tekintete Harry felé vándorolt, mintha csak leellenőrizné, hogy tényleg szabad-e. Harry
bátorítóan bólintott, noha magában arra gondolt, hogy még szerencse, hogy mindez a hétvégén
történik, amikor van elég ideje.
Draco megismételte a műveletet minden egyes holmival, amit kivett a szekrényből. Fogkrém,
fogselyem, szájvíz, egy kis műanyag pohár… folyton Harryre pillantgatott engedélyért. Azonban
mihelyst összegyűjtött mindent, ami kellett neki, további nehézségek nélkül megmosta a fogát.
Igazából olyan alapos munkát végzett, hogy Harry szeme elkerekedett. Nem tudta, Draco vajon
mindig tíz egész percet töltött-e mosással, fogselymezéssel meg ilyenekkel, vagy csak a bűbáj tette
kissé megszállottá, látva, hogy Harry parancsolta meg a tevékenységet.

Valószínűleg az előbbi, döntötte el Harry. Ez megmagyarázta volna, miért olyan ragyogóan

fehérek Draco fogai; még egy tömés sem volt rajtuk. Belegondolva, Harry mindig azt feltételezte,
hogy az olyan beképzelt aranyvérűek, mint a Malfoyok, talán mágia segítségével ápolják magukat.

Miután Draco végzett, Harry úgy érezte, szilárdabb talajon áll. Legalábbis valamelyest. Úgy tűnt
neki, hogy finoman szólva is nem Daco az egyetlen, akinek meg kell még szoknia a helyzetet.
Harry is sötétben tapogatózott.

– Rendben, jól van – mondta Harry. – Ezek az eszközök mind a tieid, hogy használd őket, érted?
Azt akarom, hogy moss fogat minden este, mielőtt aludni mész, és minden reggel, amikor felkelsz.
Emlékezni fogsz erre?

– Igen, Harry gazdám.

Harry visszatartott egy grimaszt.

– Nagyon jó. Most pedig azt hiszem, kéne neked egy zuhany. – Kinyitotta a zuhanykabint, és
ezúttal konkrétabban fogalmazta meg, hogy Draco magától végezze a dolgokat. – Azt akarom,
hogy minden reggel zuhanyozz, és használd ezeket itt. Sampon, balzsam, szappan, mosdókesztyű.
– Miközben beszélt, Harry a tárgyakat egyenként Draco kezébe adta. – Ó, és utána itt lesz a hajkefe
és a fésű is. – Ezeket is a férfi kezébe tette. – Ezeket is használhatod, rendben? De most tedd le
őket, mert mielőtt lezuhanyozol, használnod kéne a vécét.

Harry megfogta Draco kezét, és ráhelyezte a vécépapírra.

– Emlékszel még, mit kell tenni, ugye? Azt akarom, hogy bármikor, amikor könnyítened kell
magadon, gyere ide és tedd meg. Érted? Azt akarom, hogy tiszta maradj.

Draco bólintott.

– Tiszta, Harry gazdámnak.

Itt volt az ideje, hogy kiderüljön, milyen jól követi Draco az utasításokat anélkül, hogy ő ott lenne,
hogy bátorítsa.

– Jól van. Most pedig azt akarom, hogy használd a vécét, aztán zuhanyozz le, és használj hozzá
mindent, amit megmutattam. Utána azt akarom, hogy fésülködj meg, majd gyere ki a szobádba, és
öltözz fel. Azokba a ruhákba, amiket az ágyadra teszek. Ne a hálóingbe. Sikerülni fog mindez?

Draco bólintása ezúttal egészen ünnepélyes volt.

– Draco szolgálja Harry gazdát.

Harry vett egy mély lélegzetet. Talán képes lesz elviselni a „gazdám” szót egy ideig, ha Dracónak
muszáj kimondania, de azt nem fogja kibírni, ha Draco egyes szám harmadik személyben beszél
magáról. Túlságosan emlékeztette Dobbyra.

– Én – javította ki. – Mondd, hogy „én”. Ne azt, hogy Draco.

– A név tilos?

Harry nem igazán ezt akarta kifejezni.

– Nem. Nem tilos a neved. Csak próbáld inkább azt mondani, hogy én.

– Én – préselte ki Draco nagy nehezen a szót, mintha keményen próbálkozna, ahogy Harry
meghagyta neki.

Harry megrázta a fejét, és annyiban hagyta a dolgot.

– Hamarosan visszajövök érted, amint tiszta vagy és felöltöztél. Aztán ebédelünk valamit,
rendben? – Egy újabb gondolat ötlött fel benne. – Emlékszel még, hogyan adtam neked vizet
nemrég? Bármikor, amikor szomjas vagy, ihatsz a csapból. Itt vagy a konyhában is. És
használhatod akármelyik poharat vagy csészét, Draco. Nem probléma.

Draco zavarodottnak tűnt, de Harry arra gondolt, biztos csak időre van szüksége, hogy megértse,
otthon érezheti magát.

– Akkor hamarosan visszajövök – mondta Harry, és becsukta maga mögött a fürdőszoba ajtót,
amikor kiment.

Még hallgatózott egy pár percig a vendégszobában, hogy megbizonyosodjon, Draco megteszi-e,
amit kért tőle. Kissé röhejesen érezte magát, de még mindig jobb volt, mint azzal szembesülni,
hogy Draco nem értette meg, hogy használhatja a vécét. Úgy tűnt, minden rendben van. Amikor
Harry hallotta a zuhany hangját, megkönnyebbülten sóhajtott, és kiment, hogy készítsen maguknak
valami ennivalót.
 7. fejezet

Nem mondhatni, hogy minden rendben, jött rá Harry, amikor húsz perc múlva visszament
leellenőrizni Dracót. Úgy gondolta, tisztességesen elmagyarázott mindent, és gondoskodott róla,
hogy Draco tudja, mindent használhat, amire csak szüksége van, ám egy valamiről megfeledkezett.

A törölközőről.

Több bolyhos, sötétkék törölköző is lógott a tartón, de Draco nyilvánvalóan hozzájuk sem nyúlt.
Amikor Harry röviden kopogott, és aztán bement a vendégszobába, azt látta, hogy Draco a szoba
közepén áll felöltözve, ám a ruhák furcsán csálén álltak rajta, a haja pedig hátra volt fésülve a
homlokából, viszont még mindig csöpögött.

A padlón vizes nyomok vezettek a fürdőszobától odáig, ahol Draco állt. Egyértelmű volt, hogy
nem szárítkozott meg.

Harry már majdnem előhúzta a pálcáját, hogy kiszórjon egy szárítóbűbájt, de aztán észrevette
Draco pálcáját, ami még mindig érintetlenül hevert az ágyon. Talán jobb, ha ővele végezteti el.
Azon kívül, a varázslás talán segítene neki hamarabb megszoknia a helyzetet. Mindenesetre egy
próbát megért.

– Fogd meg a pálcád, Draco. Most pedig nézz ide. Víztócsát csináltál, látod? Mindig, amikor
felfordulást csinálsz, fel kell takarítanod. Gyerünk… emlékszel még, hogyan kell bűbájokat
kiszórni, igaz?

Ezzel nem volt gond. Draco gyorsan megszárította az elázott szőnyeget, aztán Harry szavait
szentírásként követve bement a fürdőszobába, és ott is kiszórt pár bűbájt, míg végül a helyiség úgy
nézett ki, mintha nem is használták volna azon a reggelen.

Harry őszintén elámult, hogy a másik férfi egy ilyen sor takarítóbűbájt ismer, amiket az imént
bemutatott. A Malfoyoknak nincsenek házimanóik, hogy megcsinálják az ilyesmiket?

Habár Dracónak saját háza volt. Talán ott nem tartott manót.

Beletelt Harrynek pár pillanatba, hogy rájöjjön, Draco minden rendetlenséget felszámolt a
szobában, csak saját magáért nem tett semmit. Nyilván nem is fog, hacsak ő nem ragaszkodik
hozzá.

– Magadat is szárítsd meg. A ruhádat, a bőrödet, a hajadat. Azt akarom, hogy… – büszke lehess a
megjelenésedre, akarta Harry mondani, de azt gyanította, hogy Draco most még nem értené meg a
fogalmat. – Azt akarom, hogy szalonképesen nézz ki – mondta helyette. – Szóval mindig, amikor
befejezed a fürdést, meg kell szárítkoznod egy törölközővel…

Draco lehúzta magáról a talárját, és elkezdte kigombolni az ingét.

Harry nyelt egyet, és elfordította a tekintetét. Nem akart újból kimenni, hogy aztán arra jöjjön
vissza, hogy Draco megint félreértett valamit, így aztán csak ült az ágyon és várt. Két lopott
pillantással később Dracóra visszakerült a ruha, és a férfi szárítóbűbájokat kezdett kiszórni a nedves
holmijaira. Miután kiszórt valami olyat is, ami kisimította őket, visszament a fürdőszobába, és
ismét hátrafésülte az immár száraz haját, közben pedig egy Harry által soha nem hallott varázslatot
is használt, ami selymessé és csillogóvá is tette.

Aztán visszajött, és megállt ugyanazon a helyen, mint előtte, majd kérdőn Harryre nézett, mintha
jóváhagyást várna.

Nos, egyértelműen szalonképesen néz ki, gondolta Harry. Az igazat megvallva, most, hogy a
végére ért minden piperének, sokkal szalonképesebben nézett ki, mint Harry általában. De talán
csak a ruha miatt. Jól szabottak és kétségtelenül drágák voltak, valamint olyan anyagból készültek,
amik kiemelték Draco legelőnyösebb tulajdonságait; a köpenye szürke szegélye pontosan a szeme
árnyalatát tükrözte vissza.

Harry gyorsan lesütötte a tekintetét, de a helyzet nem lett jobb. Az elegáns talár nyílásán keresztül
látta, hogyan feszül lágyan Draco combjára a nadrág.

– Harry gazdám?

Harry felkapta a pillantását, mert hirtelen rájött, hogy bámulta Dracót. Érezte, hogy kezd
elvörösödni, de száműzte a gondolatot. Végtére is, bárki kényelmetlenül érezné magát egy ilyen
helyzetben. Nem minden nap végzi úgy az ember, hogy gondját kell viselnie egy rabszolgának,
arról nem is beszélve, hogy ez a rabszolga szívből gyűlölné őt, ha rendesen tudna rá emlékezni.

– Igen, Draco? Szükséged van valamire?

Egy üres tekintet jött válaszként, mintha a kérdés olyannyira értelmetlen lett volna, hogy Draco
még csak a jelentésére sem tudna rákérdezni. Helyette saját magára mutatott.

– Szalonképesen nézek ki, Harry gazdám?

– Igen, nagyszerűen – mondta Harry, és megköszörülte a torkát. – Nagyon takarosan, Draco. Ügyes
voltál.

– Tiszta leszek. Feltakarítok. Minden reggel és este fogat mosok. Szalonképesen nézek ki…

Nos, legalább a beszéd kezdett könnyebben menni neki, bár még mindig eléggé erőltetettnek tűnt.

– Igen, ezt mind meg kell csinálnod.

Draco összeszorította a szemét, mintha koncentrálni próbálna.

– Én… egyéb feladatok, Harry gazdám? Mi lesz a dolgom?

Harry feladatokat kijelölni akart a legkevésbé, de aztán támadt egy olyan érzése, hogy ha ezt nem
teszi, Draco az egész napot a szoba közepén állva fogja tölteni mozdulatlanul. Vagy bármely szoba
közepén, ahol Harry épp tartózkodik.

– Ebéd közben megbeszéljük.

***

Draco leült, ahová mondták neki, de aztán úgy nézett le az üres tányérjára, mintha nem is látná.
Még akkor is mindennemű reakció nélkül bámult, amikor Harry egy kis sonkát meg tojást tett rá.

– Nem vagy éhes? – Harry magának is szedett, félretette a serpenyőt a tálalóasztalra egy alátétre,
majd leült. – Nem hiszem, hogy ma már ettél, úgyhogy reggelit csináltam.
Újfent semmi reakció, míg Harry azt nem mondta:

– Egyél, Draco.

Ekkor harapott egy aprót a tükörtojásból, akkurátusan megrágta, majd lenyelte. Nos, legalább
Harrynek nem kell emlékeztetnie, hogyan használja a villát. Harry barátságosan rámosolygott,
emlékezve rá, hogy ez a víz esetében is működött.

– Ehetsz többet is. Azt akarom, hogy egyél. Amennyit csak szeretnél.

Egy zavarodott kifejezés suhant át az arcán, talán az utolsó mondat hatására. Draco már
nyilvánvalóan nem tudta többé, mit szeretne vagy akarna, a szükségleteiről nem is beszélve. Harryt
elborzasztotta a tudat, hogy ha nem mondta volna neki, hogy használja a vécét, akkor talán végül
összerondította volna magát.

Szerencsére úgy tűnt, tanulékony, és képes követni az utasításokat, így Harrynek már csak
reménykednie kellett, hogy amint a bűbáj lecsillapodik, egyre kevesebb olyan eset lesz, amikor
Draco nem tud megfelelően gondoskodni magáról. De ahhoz, hogy megint normálisan viselkedjen,
talán az lenne a legrövidebb út, ha visszanyerné az emlékeit. Nem mintha Harry tényleg azt akarta
volna, hogy Draco örökké köpködjön és acsarkodjon, de még az is sokkal jobb lett volna, mint
ilyen gyámoltalannak és kiszolgáltatottnak látni.

Mivel a varázslás láthatóan nem hozta vissza az emlékeit, Harry megpróbált kitalálni valamit, ami
talán vissza tudná.

– Hová jártál iskolába?

A kérdés teljesen váratlanul hangozhatott. Draco, villájával félúton a szája felé ledermedt, a
szemöldökét pedig összevonta, mintha arra próbálna rájönni, megvádolták-e valamivel.

– Én… igen, iskola. Tanultam.

– Hol? – erőltette Harry, remélve, hogy ezzel felrázza a memóriáját. Nem akarta megemlíteni a
Roxfortot, nehogy Draco szájába adjon egy nevet, amire máskülönben nem emlékezne, de talán ha
feltesz egy helytelen kérdést, az beindítja a folyamatot.

– Wiltshire-ben, ahol a szüleid élnek?

Draco bólintott.

– Wiltshire. Nagy ház, a szüleimmel éltem.

– És az iskola?

– Ó. – Draco homloka összeráncolódott a gondolkodásban. – Iskola. Tanárok? Mr Plah

megtanította az ábácét, és… és valaki más, és…

Harry mindkettejüknek töltött egy kis teát, és gondoskodott róla, hogy Draco tudja, ihat belőle,
aztán könnyed hangnemben feltette a következő kérdést:

– És mi a helyzet a varázslóiskolával, amikor idősebb voltál? Talán tizenegy?

– Roxfort?

Harry megkönnyebbülten mosolygott.

– Igen, így van. A Roxfortba mentél. Mire emlékszel abból az időből, amikor oda jártál?

Draco teáscsészéje megcsörrent, ahogy letette.

– Repülés, bájitaltan, bűbájtan, gyógynövénytan, asztronómia, önvédelem, jóslástan, legendás

lények, átváltoztatástan…

– Elég sok mindenre emlékszel.

Draco ezúttal határozottabban bólintott, nem olyan zavarodottan.

– Jól képzett mágusszolga vagyok, Harry gazdám. A szüleim a Roxfortba küldtek, hogy tanuljak.
Teérted.

Hary gyorsan lenyelte a teát. Kis híja volt, hogy ki nem köpte. Természetesen tudta, hogy amit
Draco mondott, az semmiképpen sem igaz, de elmorfondírozott, hogy vajon Draco is rájött-e erre.
Csak visszagondolt a tanulmányaira, és próbált logikusan következtetni? Vagy Lucius és Narcissa
utaltak rá a vele való magánbeszélgetésük során, hogy mindig is Harrynek volt szánva?

Talán azért mondták ezt neki, hogy megkönnyítsék a dolgokat.

Draco végigsimított ujjával a csuklóját ölelő láncmotívumon, majd egy lesújtott pillantással
felnézett Harryre.

– Én… nem lehetek biztos benne, Harry gazdám, de azt hiszem…

Ez az. Minden kezd visszatérni, Draco emlékszik már az egész történetre, minden gyűlöletére, amit
Harry iránt érzett, és bármelyik pillanatban elkezdhet ordibálni vagy ilyesmi, és megint önmaga
lesz. Harry felkészült, megmarkolta a széke karfáját, és röviden átsuhant az agyán, hogy talán nem
volt a legjobb ötlet visszaadni Dracónak a pálcáját.

Vajon ha Draco megtámadja az ő “Harry gazdáját”, akkor a Res mea es a lassú fojtogatással bünteti
meg, ahogy Lucius említette?

Azonban Draco nem támadott. Igazság szerint úgy tűnt, mi sem áll távolabb tőle. Draco hirtelen
levetette magát a székről, és lehajtott fejjel térdre borult Harry mellett, kezével pedig megragadta a
lábánál a talárt.

– Hazudtam, Harry gazdám, hazudtam, hazudtam, hazudtam! Olyat mondtam, ami nem igaz,
hitvány, szörnyű, rosszul képzett mágusszolga vagyok, én…

– Hallgass! – mondta Harry, és megkönnyebbült, amikor a határozott parancsra Draco a mondat

közepén megállt. Akaratlanul is kinyúlt, hogy megérintse Draco fejét, és ujjaival a hajába túrjon,
megsimítsa a fejbőrét. Egek, milyen finomak voltak a hajszálai! Úgy siklottak a kezében, mint a
selyem.

Aztán gyorsan visszarántotta a kezét.

– Valójában nem is hazudtál, ugye? Biztos a szüleid mondták neked, hogy azért jártál a Roxfortba,
hogy nekem tanulj.

Draco felnézett: a szemét vörös karikák keretezték.

– Én tényleg miattad jártam oda, hogy neked tanuljak, hogy szolgáljalak – erősködött, és úgy
nézett ki, mint aki teljes szívvel hiszi is, amit mond. – De… – A hangja egészen elhalkult. –
Hazugság volt, hogy jól képzett mágusszolga vagyok. Most már jobban emlékszem. Otthagytam a
Roxfortot, sosem fejeztem be, én… én sajnálom, hogy rossz, gonosz, romlott, aljas hazugságot
mondtam Harry gazdámnak.

Nos, valóban elkezdett emlékezni; ez is valami volt. Harry furcsállta, hogy egy kis hazugság
mekkora pánikot okozott. Ez egyértelműen a bűbáj hatása lehetett; azt a Dracót, akit Harry ismert,
az sem érdekelte volna, ha egész nap hazudozik.

– Tudod, igazából nem hazudtál – felelte Harry, miközben megint megsimította Draco fejét. Nem
tudta megállni. Dracónak egyértelműen szüksége volt a megnyugtatásra. – Csak egy kicsit
összezavarodtál, mert még nem emlékszel mindenre tisztán. De ne aggódj, nem vagy bajban.

Draco ezúttal nem bólintott, nem szólalt meg, nem is mozdult. Csak továbbra is térden állva nézett
fel Harryre, mintha ő volna a hold, a nap és a csillagok ura is, nem csak az övé.

– Fejezd be az ebédedet – sürgette Harry, és lökött egy kicsit Draco vállán, hogy mozgásra bírja.
Draco viszont valósággal belehajolt az érintésbe, mintha szüksége lett volna rá. És hát nem
mondhatta ki, mire van szüksége, nem igaz? Harrynek magának kellett rájönnie ezekre a dolgokra.

Hmm… Talán attól csendesedett el, hogy Harry keze a haját simította, nem pedig a parancs miatt.
Vagy… egy kicsit mindkettőtől.

– Gyerünk, fejezd be az ebédedet – mondta Harry, és hagyta, hogy az érintés tartson még egy
pillanatig.

Draco elfordította a fejét, és megcsókolta Harry tenyerét. Csak egy ártatlan puszi volt, Harry teste
mégis felforrósodott tőle. Amit nem is lehetett csodálni. Nem volt hozzászokva, hogy a gyerekkori
ellensége ilyen… imádattal legyen iránta.

De talán még valami más is közrejátszhatott, mert amikor Draco visszaült a helyére, és
engedelmesen folytatta az étkezést, úgy tűnt, mintha csak egyetlen dolog járna az eszében.

– Sajnálom, Harry gazdám.

Nem az előbb beszélték ezt meg?

– Semmit nem tettél, ami miatt elnézést kellene kérned.

– A legkomolyabban bánom és sajnálom, hogy hazudtam nagyszerű, jó Harry gazdámnak…

Harry látványosan töltött maguknak még egy kis teát.

– Felejtsd el. Szereted ezt a keveréket? Azt hiszem, Ceylon.

Draco foga vacogni kezdett.

– Sajnálom, sajnálom, sajnálom, szégyellem és bánom, amiért hazudtam hazudtam hazudtam

hazudtam hazudtam…

Harry az asztalra dobta a szalvétáját.

– Nem hazudtál, Draco.

A megjegyzés nem ért semmit; de igazából a nyílt parancs sem, hogy felejtse el a témát. Megint
úgy tűnt, hogy a szolgabűbáj követelései pillanatnyilag fontosabbak Dracónak, mint bármi, amit
Harry mondana.
Talán ha megint megérintené. Más nem nagyon jutott Harry eszébe, főleg mivel Draco láthatóan
csak milliméterekre volt attól, hogy elkezdje beleverni a fejét az asztalba vagy valami hasonlót
tegyen. Harry bosszankodva jött rá, mitől van ez. Akárki is találta ki a Res mea est, azt a bűbájt
vehette hozzá alapul, ami a házimanókat kötötte a gazdáikhoz. Nem volt teljesen ugyanaz, de
akadtak szembeötlő hasonlóságok. A késztetés az önhibáztatásra. A vágy, hogy harmadik
személyként utaljon magára…

Harry előrenyúlt, megfogta Draco mindkét kezét, és megszorította.

– Sss, sss. Kérlek, Draco. Ne mondogasd többé, hogy hazudtál.

Draco el is hallgatott, de az ajka tovább mozgott, immár némán ismételgetve a szót.

Harry nyelt egyet, és legparancsolóbb modorát öltötte magára.

– Mondd el, mi kényszerít rá, hogy egyfolytában ezt ismételgesd. Mondd el, Draco!

Draco egész arca eltorzult, mintha keményen koncentrálna, hogy rájöjjön.

– Van egy… tűzgolyó, itt, mellkasban – mondta, és csak a fejével tudott lefelé bökni, mivel Harry
még mindig fogta a kezeit. – Emiatt van… ezért kell, ezért muszáj, azt mondja, Draco-szolga rossz
szolga, bocsánatot kell kérnie…

– De már megtetted, és én meg is bocsátottam – felelte Harry hevesen, próbálva meggyőzni

Dracót. – És nem vagy rossz szolga.

– Tűzgolyó fáj, és azt mondja… – Draco nem fejezte be a gondolatot, viszont megszállottan rázni
kezdte a fejét, mintha két tűz közé szorult volna, vagy ketté készülne szakadni.

– Mi állítaná le? – kérdezte Harry, és még erősebben szorította Draco kezét. – Mitől nem mondaná
többet a tűzgolyó, hogy rossz szolga vagy?

Draco erre hitetlenkedve kapta fel a pillantását. El volt képedve. Vagy nem is… Inkább mintha
abban a szent pillanatban kimondottan ostobának találta volna Harryt.

– Nyilván, ha Harry gazda megbünteti Draco-szolgát hazugság miatt.

Harrynek leesett az álla.

– Arra van szükséged, hogy megbüntesselek?

– Te vagy, akinek szükségletei vannak. Én kiszolgálom őket. Keményen próbálkozom, jó szolga

vagyok, azt mondom, én, tiszta maradok, reggel és este fogat mosok…

Draco nyilván nem vallhatta be, hogy büntetésre van szüksége. De ugyanennyire nyilvánvaló volt,
hogy szüksége van rá; a foga szüntelenül vacogott.

– A tűzgolyó a mellkasodban nem tűnik el, míg meg nem büntetlek?

Draco nem válaszolt, de az ajka megint mozogni kezdett.

– Hazudtam hazudtam hazudtam hazudtam hazudtam…

Harry sóhajtott, elengedte az egyik kezét, és enyhén rácsapott.

– Ennyi elég? Most már eltűnt a tűzgolyó?

– Hazudtam hazudtam hazudtam hazudtam hazudtam hazudtam.

Akkor valami durvább kell. Harrynek lett volna pár ötlete, de nem igazán lelte volna örömét benne,
hogy végignézze, amint Draco szenved tőlük, folyton ezt a szót ismételgetve. Azon kívül, azt
mondta, hogy a tűzgolyó fájdalmat okoz neki. Harry már csak meg akart szabadulni tőle.

Feljebb emelte a kezét, és arcul ütötte Dracót. Nem olyan erősen, hogy sérülést okozzon, de abban
reménykedett, hogy ahhoz eléggé erősen, hogy meglepje.

– Így már jobb?

Draco bólintott, és szemlesütve beharapta az ajkát. Mint aki szégyelli, hogy ilyesmire volt
szüksége.

– Köszönöm. Most már nem fogom mondogatni.

– Helyes. De ha mondasz valamit véletlenül, mert nem emlékszel rendesen, az nem hazugság.
Emlékezz erre. Eleget ettél?

Draco azonnal eltolta maga elől a tányérját; olyan gyorsan, hogy Harry azt gyanította, a parancs
miatt talán többet is evett, mint akart volna.

– Ha elteltél, hagyd abba az evést – magyarázta Harry. – Máskülönben rosszul leszel. Nem tudsz
jól szolgálni engem, ha rosszul vagy, nem igaz?

– Rosszullét mellékes…

– Nem, nekem ez fontos. – Harry aztán gyengédebb hangon szólalt meg. – Tudom, hogy pár dolog
most még összezavar, de épp azt tanulod, hogy mit várok el tőled, igaz?

– Zuhany, vécé, én, takarítás…

– Igen, pontosan. És egyél eleget, hogy erős maradj és szolgálhass engem, de nem annyit, hogy
rosszul legyél. Nem akarom azt látni, hogy beteg vagy.

Draco erre erőteljesen bólintott, mintha felfogta volna.

– És más feladatok?

Valóban… Harry azt mondta, megbeszélik őket. Nos, mostanra legalább már volt valami
elképzelése, mit jelölhetne ki a számára, ami nem annyira házimanós, le is foglalná, és talán még
elégedetté is teszi.
– Tudom, hogy otthagytad a Roxfortot, mielőtt befejezted volna a tanulmányaidat, de később
voltak új tanáraid, vagy jártál másik iskolába, vagy ilyesmi?

Draco alaposan elgondolkodott, mielőtt válaszolt volna.

– Én… nem. Azt hiszem, háború volt.

Dracónak még utána is rengeteg ideje lett volna befejezni a hetedéves tananyagot, és letennie a
RAVASZ-ait, de úgy tűnik, nem foglalkozott vele.

– Nos, ebben az esetben azt szeretném, ha bepótolnád egy részét annak, amit kihagytál.

– Hogy jobban szolgáljalak?

Nem, gondolta Harry, de hangosan azt mondta:

– Igen.
 8. fejezet

Harry el tudta volna viselni, ha egy darabig nem kell kapcsolatba lépnie Draco szüleivel, de végül
még aznap délután küldött nekik egy levelet. Ebéd után ő és Draco azzal töltötték az időt, hogy
átnézték Harry könyveit, és kiválogatták azokat, amikből Harry a RAVASZ-aira készült, amikor a
háborút követő évben bepótolta a tanulmányait. Igaz, a tanterve kicsit másként alakult, mert akkor
már az aurorképzésben is részt vett. A varázsvilág békéjéhez való „speciális hozzájárulását”
figyelembe véve rugalmasan változtattak a szabályokon. A felismerhetetlenségig, az igazat
megvallva.

Harry tiltakozott volna, ha nem tudta volna, hogy égető szükség van képzett aurorokra.

Most pedig, alig pár évvel később, már az egész részleg az ő felelőssége alá tartozott. Nem mintha
sok választása lett volna. A tapasztaltabb aurorok nagy része meghalt a háborúban. Néhányan
feljebb léptek, mint Kingsley…

Így aztán Harry könyvei nem fedtek le mindent, amit egy tipikus, RAVASZ-szal záródó év
magában foglalt, de Draco legalább kiindulópontnak felhasználhatta őket.

A könyvszortírozás után vált nyilvánvalóvá, hogy kapcsolatba kell lépni a Malfoyokkal. Egy váltás
ruha természetesen nem volt elég, ám amikor Harry megkérdezte Dracótól a házához vezető hop-
hálózati címet, Draco arra sem emlékezett, hogy egyáltalán külön élt a szüleitől. A bentlakásos
iskolát leszámítva.

Harry nem tudta, hogy ez vajon azt jelenti, hogy a frissebb emlékeket nehezebb felidéznie, vagy
valami más áll a háttérben.

– Jó, mindegy – mondta, és hagyta a kérdéseket. Biztos volt benne, hogy nem egyhamar kapna
rájuk választ. – Akkor írj egy levelet a szüleidnek, és kérdezd meg őket a házról.

Azonban Draco mintha nem tudta volna ezt teljesíteni. Ó, szerzett pennát, pergament és tintát a
fiókból, amire Harry mutatott, és képes volt felírni a dátumot a levél sarkába – miután megkérdezte,
milyen dátumot írnak –, de amikor megpróbált lekörmölni egy megszólítást, nem tudta eléggé
lekényszeríteni a kezét ahhoz, hogy hozzáérintse a pennát a pergamenhez.

Ahogy erőlködött, tintacseppek hullottak le.

Nyilvánvalóan nem volt szabad írnia a szüleinek. Legalábbis még nem, még Harry
beleegyezésével sem.

Mielőtt még Draco úgy értelmezhette volna a dolgot, hogy büntetésre van szüksége, Harry
félresöpörte a pergament, és bejelentette, hogy meggondolta magát; inkább maga írná meg a
levelet. Mindössze néhány rövid mondatot írt: egyikben tudósított, hogy Draco kezd odaszokni, a
másikban rákérdezett Draco házának hop-hálózati címére.

A válasz, mint előtte is, másodperceken belül megérkezett. Harry egy zavarba ejtő pillanatra maga
előtt látta, ahogy a Malfoy pár, vagy talán csak Narcissa, ott ül a kandalló előtt és vár valami hírt a
fiáról.

Hollóbérc, szólt a válasz.

Harry megmutatta Dracónak, aki csak megvonta a vállát.

– Nem emlékszel rá, hogy valaha is egy ilyen nevű helyen éltél?

– Nem, Harry gazdám – mondta Draco a legkomolyabban. – De…

– De?

– Utolsó emlékeim még háborúból valók.

Erről elbeszélgettek egy kicsit; Harry közben alkalmazott pár módszert, amiket az aurorképzése
alatt tanult, hogy segítségükkel megoldódjon az emberek nyelve. Néha elképesztő dolgokat
mondtak el. Azonban Draco semmi különöset nem mesélt. Tudta, hogy háború dúlt, ami aztán
véget ért, arról viszont halvány fogalma sem volt, melyik oldalon állt. Igazából azt sem tudta, hogy
egyáltalán választott egy oldalt, arról nem is beszélve, hogy mi miatt folyt a harc. És a
leghatározottabban azok a fejezetek estek ki az emlékezetéből, ahol Harry jelen volt. A háborúval
kapcsolatos legkiemelkedőbb emlékeként azt említette meg, hogy hamarabb hagyta miatta ott az
iskolát.

– Emlékszel még, hogyan kell hop-hálózaton utazni? Nem nagyon tudunk hoppanálni, ha egyikünk
sem tudja, merre van Hollóbérc.

– Egyik évben így utaztam iskolába. Az, ez… nem probléma, Harry gazdám.

Ezt Harry örömmel hallotta, mert a kandallója nem bizonyult elég nagynak mindkettőjük számára.

– Rendben. Én megyek elsőnek, mivel apád azt mondta, hogy a védőbűbájok engem tekintenek
tulajdonosnak. Arról is gondoskodnom kell majd, hogy beengedjenek téged. Ezért az indulásom
után várj öt percet, aztán kövess. A hop-por itt van, ebben az üvegben. Érted ugye, hogy
használhatod? Hogy én akarom ezt? Akkor jó. Szóval, még egyszer, mi az úti cél?

– Hollóbérc.

– Igen. – Harry Dracóra villantott egy gyors, bátorító mosolyt, miközben belépett a kandallóba és
leszórt egy csipet port.

***

Draco házát találóan nevezték el. Egy magas, óceánra néző hegyormon állt, és úgy tűnt, mintha
magából a sziklából faragták volna ki. A fal egybefüggő kő volt, nyomát sem lehetett látni
eresztéknek vagy illesztésnek, a mennyezet pedig a szobában, ahová Harry érkezett, egy sima
gránitlapból készült.

Harry felemelte a pálcáját, és megvizsgálta a védőbűbájokat. Legnagyobb meglepetésére nem talált

sötét mágiát közéjük szőve. Igazából mindössze egyszerű varázslatok rétegződtek egymásra; a ház
még csak nem is volt feltérképezhetetlen.

Másrészről viszont ez talán felesleges is lett volna. Amikor Harry megidézte a ház makettjét egy
lebegő gömbben, hogy kívülről is minden szögből szemügyre vehesse az épületet, azt látta, hogy a
házat valóban a hegyből vájták ki. Mégis, a szárazföld minden pontjáról egy hatalmas, behemót
sziklának tűnt. Csak az óceán felől látszott, hogy az ház, és ez az oldal egy olyan fedővarázslattal
büszkélkedhetett, amitől beleolvadt a szirtbe, amelyen állt.
Bejárati ajtó nem volt… igazság szerint semmilyen külső ajtó sem. Csak ablakok, melyek alatt a
meredek lejtő tövében már a tenger hullámai dübörögtek a mélyben. Az egyetlen mód a bejutásra a
hop-hálózat vagy a hoppanálás lehetett.

Harry ekkor rájött: Draco egyszerű védőbűbájai elegendőnek bizonyultak, hogy távol tartsák az
idegeneket. Nem kellett semmi drasztikusabb, mivel a háború véget ért, és a halálfalók is
megszűntek szervezetként létezni, még ha néhányuk most is élt.

Azon kívül talán Draco új, nyírfa pálcája sem volt képes olyan összetett varázslatokra.
Megtudhatta, hogy gazdáját legyőzték…

Harry módosított a védelmen, hogy felismerje Dracót, aztán kicsit körülnézett. Mindent egybevetve
kietlennek jellemezte volna a házat. Látott luxuskivitelű bútorokat, de nem sokat, dekorációt
viszont szinte semmit. Csak hatalmas, durva sziklafelületeket és néhol apró festményeket, amiket
különös módon a fal felé fordítottak.

Házimanónak nyoma sem volt.

Harry kiszórt egy bűbájt, hogy megnézze az időt. Hol marad már Draco?

Ó, a francba. Valami egyértelműen félresikerült. Harry összpontosított, aztán egy gyors

mozdulattal megpördült, hogy visszatérjen saját szerény, londoni házába.

***

Draco négykézláb állt a nappaliban, és úgy zihált, mintha alig kapna levegőt. A háta minden
próbálkozásnál ívbe hajlott, közben a mellkasa magas, vékony, sípoló hangot adott ki; a
hiperventilláció pánikszerű hangját…

Harry nem habozott. A pálcáját Dracóra szegezte, és megtöltötte a tüdejét oxigénnel, aztán
magához hívott egy nyugtatószirupot a konyhából. Letérdelt Draco mellé, felhúzta őt egyenes
testhelyzetbe, aztán az ajkához nyomta az üveget.

– Most egy kortyot, hogy lenyugodj. Gyerünk…

Draco túl erősen fújtatott, hogy elsőre sikerüljön, ezért Harry megdörzsölte a hátát, föl-le,
határozott, egyenletes mozdulatokkal, pont, ahogy a gyógyítás alapjain tanulta. Ez bevált; Draco
ellazult és normálisan kezdett lélegezni.

– Na, gyerünk – mondta Harry, és folytatta még egy pillanatig a masszázst. – Akkor most egy
kortyot.

Draco lenyelte a bájitalt; Harry meglátása szerint jóval többet is ivott, mint egy korty. Egy kicsi
még le is csöppent a talárja elejére, amikor úgy mozdította a fejét, hogy majdnem kiborította vele
az üveget.

Harry megkönnyebbülten fellélegzett, aztán még mindig a padlón térdelve hozzádöntötte a

homlokát az egyik székhez.

Draco ugyanott maradt, térdelve, de az arckifejezése, ahogy Harry elnézte, kezdett kimondottan
bódulttá válni. Rohadt élet. Tényleg túl sokat ivott a nyugtatóból.
– Upsz – mondta Draco, és kuncogott egy kicsit, amikor lenézett az apró, pirosas foltra a talárján. –
Kosz. Feltakarítom koszt!

Azzal előhúzta a pálcáját, és széles mozdulatokkal meglengette, bár ennek leginkább csak a
komédiázáshoz lehetett köze, mert a rendes varázsláshoz biztosan nem.

– Evapores!

A folt maradt.

Harry sóhajtott, és maga tüntette el.

– Draco, nézz rám.

– Harry gazdám?

– Amikor bejöttem, te pedig alig tudtál lélegezni, akkor olyan érzésed volt, mintha fojtogatnának?

Draco oldalra döntötte a fejét, és kissé bolondos mosolyra kunkorodott az ajka.

– Nem, nem.

– Akkor miért ment nehezen a légzés?

– Harry gazda azt mondta, utazzak hop-hálózaton át Hollóbércre. Megpróbáltam, itt maradtam, és
Harry gazdám várt. Szörnyű, rossz, haszontalan, ügyetlen, önző Draco-szolga megváratta gazdáját.

Ne már megint ezt, gondolta Harry. Nem akarta, hogy minden egyes alkalommal fel kelljen
pofoznia Dracót, amikor valami apróság félresikerül. De ha büntetésre van szüksége, és enélkül
csak jobban szenvedne…

De most láthatóan nem erről volt szó. Draco mindezt vidám hangon csacsogta el, és nem mutatta
jelét, hogy bocsánatért könyörögne, vagy ilyesmi.

A nyugtatószirup, gondolta Harry. Valahogy kizökkenthette Dracót a bűbáj keltette önhibáztató,

önmarcangoló mókuskerékből, amibe az ebéd alatt került.

Harry szinte elborzadt. Bedrogozni Dracót nem lenne sokkal jobb, mint megütni, azon kívül az
egész arra emlékeztette, hogyan részegedett le Winky örökösen. Némi erőfeszítés árán kiszorította
elméjéből a gondolatot.

– Akkor, azt mondod, a hop-hálózat neked nem működött? Megpróbálnád még egyszer, hogy
lássam, mi történik?

Draco engedelmesen felállt, és elvett egy kis hop-port a kandallópárkányon lévő üvegből.

– Hová, Harry gazdám?

– Próbáld meg Hollóbércet.

Draco ledobta a port, és éneklő hangon kimondta a címet, de csak annyi történt, hogy hamuval a
cipőjén végezte.

– Upsz! Kosz! – mondta megint, ezúttal valósággal kacarászva, a pálcáját pedig pörgetni kezdte,
mint egy gumibotot, körbe-körbe, ám teljesen céltalanul.

Harryben felötlött, hogy Pitonnak igaza lehetett, amikor azt mondta, őrültség készen venni
bájitalokat ahelyett, hogy az ember maga főzné őket.

Odament Dracóhoz, és elvette a pálcáját, mielőtt még a különös pálcamunka balesethez vezethetett
volna.

– Próbálj a Malfoy-kúriába hop-utazni.

– Óóó, eljött az ideje szép látogatásnak anyuhoz és apuhoz. Harry gazda jó gazda…

Draco ezúttal féktelen jókedvvel vágta földhöz a port, ám ugyanannyi eredménnyel járt, mint
előtte. Ami nem árult el sokat a hop-utazásról általánosságban; ha a bűbáj nem engedte, hogy írjon
a szüleinek, akkor attól is könnyedén visszatarthatja, hogy elmenjen hozzájuk. Bár ez akkor sem
magyarázza meg Hollóbércet.

Draco szemlátomást letört; kormos cipőit bámulva ácsorgott, és két hatalmas könnycsepp gördült
ki a szeméből.

– Hamarosan elviszlek egy látogatásra – ígérte Harry. – Rendben? Lehet, hogy a jövő héten.

Draco bólintott, és megtörölte az arcát, előbbi bolondozását elfújta a szél. Nehéz lett volna most
olyan gondtalannak elképzelni. A szomorúság mintaképe lett, ahogy ott állt szánalomra méltón a
kandallóban, a lábát bámulva.

Harry adott neki egy zsebkendőt és pár percet, hogy megnyugodjon.

– Akkor meg tudnál próbálni egy másik úti célt? Csak egyet. Rá akarok jönni, hogy mi ez az egész
veled és a hop-hálózattal.

Draco felemelte a tekintetét.

– Megteszem, megpróbálom, bármit, amit Harry gazdám kíván. Bármit, gazdám.

Az utolsó két szót áhítattal ejtette ki.

Harry elfordította a pillantását; hirtelen ideges lett, ám nem tudta volna megmondni, mitől. Ó, talán
attól, hogy ha a következő kísérlet sikerül, Draco egyedül köthet ki az Abszol úton.

Előre kikészített magának egy csipet port, hogy gyorsan tudja követni. Akkorra azonban már
tényleg nem hitte, hogy Draco bárhova is menni tudna. Még egy védőbűbájoktól mentes, nyilvános
kandallóba sem.

– Próbáld a Czikornyai & Patzát.

Draco a cipőjén még több hamuval végezte. Harry sóhajtva tüntette el.

– Nos, a hop-hálózaton nyilvánvalóan nem tudsz utazni semerre. Velem talán igen, de egyedül
nem. – Sajnos, amikor Harry erre gondolt, már minden érthető lett. Úgy nézett ki, ez valamiféle
intézkedés lehetett, hogy a szolga ne szökhessen el. Draco talán hoppanálni sem tudott egyedül, de
Harry úgy döntött, ezt majd később ellenőrzik.

Most viszont azt akarta megtudni, hogy a szolgabűbáj csak az utazás mágikus formáit korlátozza-e.

Nem: Draco nem tudott az ingatlan határán túlra menni, hacsak Harry nem ment vele. Kisétálhatott
a hátsókertbe, és lemehetett a felhajtón a járdáig, de amikor megpróbált rálépni, vagy kimenni a
hátsó kapun, mintha egy láthatatlan fal állta volna útját.
Nos, talán majd ez is megoldódik. Legalább nem esett fogságba a házban; kimehet egy kicsit a
friss levegőre, ha szükségét érzi.

Draco viszont közel sem fogadta ennyire nyugodtan a hírt. Abban a pillanatban, hogy visszaértek a
nappaliba, térdre esett, maga köré fonta a karját, és előre-hátra hintázni kezdett. A szemét becsukta,
az arcán gyötrődés látszott.

Harry szíve belesajdult.

– Draco… semmi baj. Elviszlek majd ide-oda. Sokfelé.

Draco csak tovább hintázott, mint egy kisgyerek, aki vigaszt keres, de nem talál.
– A bűbáj…

Félbehagyta a mondatot, és olyan erősen kezdte rázni a fejét, hogy a korábbi simítóvarázslata
kibomlott. Vállig érő tincsek röpködtek oda-vissza, hogy szinte egybefolytak.

Harry nem bírta tovább nézni. Letérdelt Dracóhoz, szoros ölelésbe vonta, és megdörzsölte a hátát,
mint az előbb, csak ezúttal térdtől felfelé a testével is hozzáfeszült.

És nem volt véletlen az előbb, hogy az érintés megnyugtatta Dracót. Harry érintése. Talán ezért
tűnt Narcissa olyan szomorúnak, mikor Harry azt mondta, kezeskedik, hogy senki ne érjen
Dracóhoz; ezért emelte ki, hogy Harry biztonsággal megteheti. Tudta, hogy Dracónak időnként
szüksége lesz egy baráti ölelésre.

Ha Draco előzőleg beledőlt az érintésbe, akkor most valósággal beleolvadt, egész teste ellazult,
feje lehanyatlott Harry vállára, hogy ott pihenjen. Először csak a homlokát támasztotta hozzá, de
aztán megfordította a fejét, hogy inkább az arca feküdjön ott. Kiadott egy mély, élvezetteli hangot,
légzése lelassult és elmélyült, karját pedig óvatosan Harry köré fonta.

Hosszú ideig úgy tűnt, csak ott térdelnek együtt, egymást ölelve; Draco még mindig előre-hátra
hintázott, de már csak enyhén.

Amikor azonban elkezdett az orrával Harry nyakához dörgölőzni, ajkával pedig apró, száraz
puszikat hinteni a bőrére, Harry úgy határozott, eleget ölelkeztek. Kibontakozott Draco karjai
közül. Kissé nehezen ment; Draco próbált volna még kapaszkodni, de a karjait leejtette, amikor
Harry valódi erőfeszítést tett, hogy kiszabaduljon.

– Most már nem bánkódsz annyira az előbbi miatt? Sokfelé elviszlek majd, ne aggódj.

Draco a homlokát ráncolta.

– Nem aggódok. Bűbáj igazságtalan, ez minden.

Harry bólintott; azt gondolta, talán ez az első jele az igazi Dracónak, akit eltemettek valahová a
bűbáj rákényszerítette szolgai személyiségbe.

– Persze, hogy méltatlan. Nem kellene így bezárva élned a lakóhelyemen, hogy csak velem együtt
hagyhasd el. Szabadon kéne mozognod bárhová, bármikor...

– Nem, én úgy értettem… – Mintha erőlködött volna, hogy megtalálja a megfelelő szavakat. –
Bűbáj igazságtalan, mert azt hiszi, Draco-szolga elszökne. Draco-szolga… én sosem tennék ilyet.
Soha, soha, soha. Itt maradok, szolgálom Harry gazdám. Örökké. – Kiadott egy zsörtölődő hangot.
– Nincs szükség varázslatra, hogy itt maradjak. Jó szolga vagyok!
Harry úgy érezte, mintha a szíve hirtelen fél métert zuhant volna. Elvégre ez nem volt valami jó
jel. Dracót nem zavarta a fogsága, csak az a feltételezés bosszantotta, hogy rácsokkal kell őt
maradásra bírni.

Harry sóhajtott, és odaadta neki a nyírfa pálcát. Kétség sem férhetett hozzá: jobb, ha türelmesebb a
felépülésével kapcsolatban. Meg aztán ez még csak az első napja volt szolgaként. Lucius vagy
Narcissa megmondta, hogy a folyamat hónapokig is eltarthat majd. A bűbájnak előbb muszáj
ülepednie, Dracónak pedig meg kell ismernie Harryt ebben az új helyzetben is, mielőtt a varázslat
megengedné, hogy emlékezzen a régire. Talán a bűbáj meg akar bizonyosodni, hogy Draco nem
hagyja a haragját és a gyűlöletét felülkerekedni az igényén, hogy az a „jó szolga” legyen, aminek
magát nevezte.

Ez még időbe telik; persze, hogy időbe. Harry nagyon jól tudta. De mégis, akaratlanul is azt
remélte, hogy a Hollóbércre tett látogatás megcsikorgatja egy kicsit a memóriája fogaskerekeit.

– Jó szolga vagyok? – mondta Draco megint, most már inkább kérdő hangsúllyal.

Egyértelműen megerősítésre volt szüksége. Harry nem habozott.

– Jó szolga vagy – felelte megnyugtatóan, és hátrasimította Draco selymes haját, mielőtt

megragadta a könyökét, hogy talpra segítse. – Most gyere, állj fel. Mindkettőnket odahoppanálom
Hollóbércre, hogy összeszedhess pár ruhát meg egyéb holmit.

Ezúttal, amikor Harry széttárta a karját, már nem lepődött meg, hogy Draco készségesen közéjük
lépett.
 9. fejezet

Hollóbércre tett látogatásuk jórészt eseménytelenül telt.

Draco egyáltalán nem emlékezett a házra. Azt sem tudta, merre van a hálószobája, bár azt
felismerte, hogy a szekrényben lévő ruhák az övéi. Most, hogy kicsit több lehetősége adódott
körülnézni, Harry észrevette, hogy egy darab könyv sincs a házban, és ez meglepte. De más
szórakozási lehetőség sem akadt. Még a konyha sem volt jól felszerelt.

Mindent egybevetve Hollóbérc azt a benyomást keltette, hogy nem sokat laktak benne. Legalábbis
az utóbbi időben. Amikor elmentek, Harry megtudta, hogy Draco igazából képes egyedül
hoppanálni, de néhány további kísérlet bebizonyította, hogy ez csak akkor megy neki, ha Harry
házába tér vissza. A Res mea es hazaengedte; csak azt nem hagyta, hogy újból elmenjen,
legalábbis nem egyedül.

Estére Harry kimerültnek érezte magát. Mint kiderült, pokoli nagy munka gondját viselni egy
rabszolgának. Akaratlanul is azon kezdett tűnődni, miféle őrült varázsló elméjéből pattanhatott ki
ez a dolog. Az, hogy Dracót fel kell szólítani rá, hogy egyen… ez akkora elnyomást jelentett, hogy
Harry nem tudott másra gondolni, csak arra, hogy valamelyik ősi felmenője egy bosszúszomjas
alak lehetett.

Finoman szólva.

Másrészt viszont talán az volt az elképzelés, hogy üres lappal kezdjék, hogy olyan szolgát
formálhasson magának, amilyet akart. Draco tényleg olyan… üresnek tűnt. Mintha ott lett volna
valahol, de a bűbáj nem engedte volna előjönni, amíg meg nem tanulja, mit vár el tőle Harry, és
bele nem szokik.

De legalább tanult, ha apránként is. A vacsora már könnyebben ment, mint az ebéd, Dracónak
kevesebb ösztönzésre volt szüksége, hogy egyen, noha Harrynek még mindig mondania kellett. Ez
persze nem lepte meg, ám az már igen, hogy Draco segíteni akart a főzésben és a mosogatásban. A
megfelelő varázslatokat is ismerte; olyanokat is, amikről Harry még nem is hallott.

Ami Harryt illette, még hasonlókat sem ismert. Miért nem tartott Draco házimanót, hogy az lássa
el az ilyen dolgokat? A családja biztosan nélkülözni tudott volna egyet, de manómágiának Harry
nyomát sem találta Hollóbércen; leellenőrizte. Miért tanulta volna meg ezeket a bűbájokat, hogy
maga végezze el a házimunkát? És hol tanulta őket? Nem képezték részét a Roxfort tananyagának,
és Harry azt sem nagyon tudta elképzelni, hogy Narcissa ilyen munkákat végezzen.

Amikor Harry jobban belegondolt, egyedül annak volt értelme, hogy Draco talán most kezdett el
érdeklődni az ilyesmik iránt. Ez még csak az első napja volt szolgaként, de mintha már most a
fejébe vette volna, hogy Harry biztos nem szeretné, ha csak tétlenül állna. Mivel láthatóan
elképzelni sem tudta, hogy bármit is tegyen saját magáért, követni kezdte Harryt, és kérdezgette,
hogy segítségére lehet-e. Természetesen Harry először komolyan kételkedett benne, hogy igen. Mit
tudhat Draco egy zacskós salátaöntet elkészítéséről?

Nos, tudott olvasni, képes volt magához hívni a szükséges alapanyagokat, és ismert egy elképesztő
bűbájt, ami krémes habbá verte fel a hozzávalókat és végül is maga akart segíteni, úgyhogy…
Harry azzal nyugtatta magát, hogy nem is olyan rossz dolog, ha segít. Nem akarta házimanóként
kezelni, pláne nem szolgaként, de nem is kezelte akként, ugye? Mindkettejüknek muszáj enni. Úgy
igazságos, ha mindketten besegítenek a főzésbe.
És utána együtt fel is takarítanak, mivel Draco is elhagyta az asztalt, amikor Harry, és mint az
előbb is, azt kérdezte, miben lehetne szolgálatára.

Este, amikor eljött a lefekvés ideje, Harry megpróbálta egyértelműen elmagyarázni, mit szeretne.
Nem akart egy újabb törölközős incidenst.

Mégis lett.

– Amikor este bemegyek a szobámba – mondta, miközben kinyitotta a vendégszoba ajtaját –, akkor
neked is be kell jönnöd a tiédbe.

– Itt maradjak, várva, hogy szolgálhassam Harry gazdám?

– Nem – felelte Harry határozottan. – Aludni mész. Aludnod kell, amikor én is alszom, vagy kicsit
hamarabb is mehetsz, ha úgy érzed…

Olyan üres tekintetet kapott válaszul, hogy Harry rögtön rájött a hibájára.

– Ha már este van, és kezdesz nagyon ásítozni, az azt jelenti, hogy ideje ágyba bújni. Először
használnod kell a vécét, aztán ha koszos vagy, zuhanyozz le, rendben? És szárítkozz meg egy
törölközővel, majd moss fogat. Utána öltözz fel lefekvéshez. Az alváshoz pizsamát kell viselned.

Dracónak most már több hálóruhája is lett; a fiókjai tömve voltak ruhákkal, a szekrényben pedig
még több lógott.

– Szalonképesen nézek ki – mondta komolyan.

Harry szeme előtt hirtelen megjelent egy zavarba ejtő kép, amin Draco az aznap elhozott
smaragdzöld selyempizsamát viseli; az alsó a csípőjére csúszva, a felső derékig kigombolva.

Megrázta a fejét, hogy kiverje belőle a gondolatot, és azt tervezte mondani, hogy éjjel nem fontos
szalonképesen kinézni. Másrészt viszont azt sem akarta, hogy Draco rossz szokásokat vegyen fel.
És azt sem lehetett tudni, mennyi időbe telik még, amíg elkezd egy kicsit saját magára is gondolni,
így Harry rákényszerítette magát, hogy bólintson.

– Aztán reggelig alszol, hogy pihent legyél a következő napra.

Feltételezve, hogy mindent elrendezett, magára hagyta Dracót, hogy végrehajtsa az utasításokat.

Az éjszaka közepén furcsa zajra ébredt. Nem igazán a szél volt, nem is sírás… Felkapta az
éjjeliszekrényről a pálcáját és a szemüvegét, aztán leosont a földszintre, hogy kinyomozza a dolgot.
A hang kintről jött, és kiderült, hogy csak egy kismacska az, ami beszorult a szomszéd kerítésébe.
Harry kiszabadította, aztán visszatért a házba.

Már egyenesen ment volna a szobájába, de ha már úgyis felébredt, úgy döntött, a biztonság
kedvéért benézhetne Dracóhoz, akinek a szobája csak pár lépésre volt az övétől.

Jaj, ne. Szerencse, hogy fényt gyújtott a pálcája végén. Ha nem tette volna, átesik Dracón, aki a
földön fekve aludt, pont keresztben a nyitott ajtóban. Se takarója, se egy lepedője nem volt, vagy
párnája, vagy bármi egyéb, ami elhatárolta volna a hideg padlótól, a pizsamája vékony anyagát
kivéve.

Harry becsukta a szemét a látványra. Rendben, Draco tényleg a smaragdzöld pizsamáját viselte,
ami úgy is feszült rá, ahogy Harry elképzelte. De legalább a felső részét rendesen begombolta.
Szalonképesen nézett ki, ahogy Draco mondaná.

Harry lehajolt, és rázogatni kezdte az alvó férfit.

– Draco, Draco. Ébredj!

Draco hirtelen felült.

– Hogy szolgálhatlak, Harry gazdám?

– Miért nem használod az ágyat?

Draco a fejét forgatva körülnézett a sötét padlón, és láthatóan képtelen volt válaszolni.

– Miért itt alszol? – próbálkozott Harry.

– Ó. Legjobb hely. Azt mondtad, aludjak szobában. Ez legjobb hely szobában.

– Mitől ez a legjobb hely?

Már abban a pillanatban tudta a választ, hogy Draco megszólalt.

– Legközelebb van Harry gazdámhoz.

Mintha csak ez számítana, semmi más. Mivel Draco számára persze így is volt. Harry remélve,
hogy változtathat ezen, még ha csak egy kicsit is, odanyújtotta a kezét Draco nyakához, és
megmasszírozta az inakat az egyik oldalon.

– De nem állt görcsbe a nyakad? Nem fáj egy kicsit a hátad?

Draco belehajolt Harry érintésébe, és áhítatosan megszólalt:

– Nem fontos.

Harry elvette a kezét, mielőtt megint csókot kapott volna rá.

– Draco, te fontos vagy.

Ugyanaz a zavart tekintet, aztán a megértés szikrája. Vagy mint a legtöbb esetben, a félreértésé.

– Ó, mert jó szolga fontos jó szolgálathoz. – Draco valósággal ragyogott.

– Igen – mondta Harry fáradtan. Ha csak így lehet rábírni Dracót, hogy gondot viseljen magára, hát
legyen. – Ezért a jó szolgálat érdekében azt akarom, hogy jól aludj, és ez az ágyat használva sokkal
könnyebben megvalósul. Ott az ágyad – mutatta. – Gyerünk! Nem akarom azt látni, hogy megint a
földön alszol.

Draco engedelmesen felállt, és bement a szobába. Harry már majdnem fordult, hogy visszamenjen
a saját szobájába, de egy hirtelen jött, sötét gyanú visszatartotta. És valóban, Draco a Lumos
fénykörének túlsó végén csak rámászott az ágyra, ahelyett, hogy belebújt volna.

Harry sóhajtott, és átszelte a szobát.

– Fel – mondta, majd kicsit meghúzta Draco kezét, mert a férfi már szinte visszaaludt.

Draco talpra vergődött, és bágyadt hangon megszólalt:

– Hogy szolgálhatlak…

Harry sosem volt túl türelmes hangulatban hajnali két órakor, de sikerült visszatartania az ordítást.

– Halál nyugodtan alhatsz az ágyban is. – Hogy egyértelművé tegye a dolgot, lehajtotta a takarót. –
Bújj be! Most pedig húzd magadra a takarót, és feküdj le, a fejed a párnán legyen. Na, hát nem
kényelmesebb így?

Draco beharapta az ajkát, és nem válaszolt. Harrynek támadt egy olyan érzése, hogy a válasz az lett
volna: „Harry gazdámhoz közelebb kényelmesebb”. Bár ez vitatható lenne, ha a kényelem
fogalmát Draco tényleg megértené. Legalábbis saját magával kapcsolatban.

Viszont azóta az éjszaka óta nem volt több félreértésük az alvással kapcsolatban. Igazából nem sok
igazi problémájuk akadt, hála Harry előrelátásának, hogy hogyan kezelje majd a munkába való
visszatérését. Kivette a hétfőt, mert nem volt biztos benne, hogy Draco készen áll-e arra, hogy
egyedül hagyja, és a reggelt azzal töltötte, hogy megbűvölte a kandallót, hogy csilingeljen, ha levél
érkezik Harrytől. Dracónak szigorú utasításokat adott, hogy azonnal bontsa fel őket és kövesse a
bennük foglaltakat.

Sok választása nem volt; nem mehetett haza ebédre, így csak ezen a módon gondoskodhatott arról,
hogy Draco egyen és igyon valamit. Draco követte az utasítást, hogy használja a vécét, ha
szükségét érzi, de talán csak azért, mert Harry akkora ügyet csinált belőle, hogy mindig
szalonképesen nézzen ki. Egyszerűen nem emlékezett rá magától, hogy egyen, és még az az
utasítás sem segített, hogy ebédeljen minden nap. Nem látta be, hogyan segíthetne neki az evés
abban, hogy jobban szolgálja Harryt, főleg úgy, hogy a Harryvel elfogyasztott reggeli és vacsora
elegendő volt, hogy életben tartsa.

Ennek ellenére evett, ha Harry egy levélben határozottan felszólította rá.

A hop-hálózatot is használta, hogy napjában kétszer egy-egy rövid üzenetet írjon Harrynek.
Utasítást kapott, hogy elmesélje, mihez kezd az idejével. Harry nem akarta annyira szoros gyeplőn
tartani, de így legalább valahogy értesülhetett róla, ha valami baj történik a bűbájjal kapcsolatban.

Egy megfigyelőbűbáj megkönnyíthette volna a dolgát, de a használatát szigorúan korlátozták,

méghozzá okkal, Harry pedig nem igazán akart magyarázkodni a Vizsgálóbizottságnak, hogy
miért kell alkalmaznia ilyesmit a saját házában.

Eddig még senki sem tudott róla, hogy Draco a rabszolgája. Harry még Ginnynek sem mondta el,
noha folyton el akarta. Tudta, hogy el kellene, de egyszerűen sokkal könnyebb volt halogatni és
halogatni…

Egy süvítő hang jelezte, hogy Draco délutáni levele megérkezett. Harry fölvette és átfutotta,
leginkább csak azért, hogy megbizonyosodjon, Draco rendesen eszik-e, aztán visszalökte a tűzbe,
hogy elégjen. Úgy tűnt, Dracónak nem okozott gondot, hogy elfoglalja magát, főleg, mivel Harry
ellátta elég „feladattal”. Bármi jobb volt, mint az a kilátás, hogy Draco egész nap csak Harry
hazatértét várja. Az, gondolta Harry, sokkal kegyetlenebb volna, mint adni neki egy listányi
teendőt, amiken dolgozhat, ha ideje engedi.

Draco elvégzett mindent, amit Harry kijelölt, de sok időt töltött olvasással is. A könyvek, amiket
Harry választott neki, arra szolgáltak, hogy lefoglalják és elégedetté tegyék, de az olvasásnak
meglett az a hatása is, hogy rohamosan fejlesztette a beszédkészségét. Alig pár nap alatt Draco már
sokkal természetesebben beszélt, bár még mindig ragaszkodott hozzá, hogy „Harry gazdámnak”
hívja őt. Harry megpróbálta finoman eltéríteni ettől, de Draco mintha nem értette volna meg, hogy
a „gazdám” kifejezés nem kívánatos. Harry először kitartott, ám később belátta, hogy ez csak
ahhoz vezet, hogy Draco addig könyörög a bocsánatáért, míg ő be nem adja a derekát és meg nem
bünteti.

Sokkal egyszerűbb, ha inkább hozzászokik a szóhoz, törődött bele Harry. Draco legalább írásban
nem használta. De Harry végül is azt mondta neki, hogy röviden fogalmazzon, mindamellett
említse meg, mit evett ebédre, meg azt is, ha valami szokatlan történt. Draco levelei a tökéletes
feladatvégrehajtás mintapéldányai voltak.

A keddi üzenetek így szóltak: Olvastam Bűbájtan haladóknak könyvből, és gyakoroltam új

varázslatokat A-tól E-ig. Aztán meg: Ettem szendvicset, ittam tejet, utána kertben lebűbájoltam
eperről peronoszpórát.

Szerdán Draco ezt jelentette: Tanulmányoztam gyógyító mágiákat, és kitisztítottam szőnyegeket

meg függönyöket. Ezt az követte, hogy: Megettem maradék marhasültet tört krumplival, és ittam
két csésze teát, aztán megetettem baglyot, ami jött. Levél neked szól. Asztalra tettem.

Kiderült, hogy Malfoyék küldték, és egy ebédmeghívást tartalmazott egy héttel későbbre.
Megemlítették, hogy nem írhatnak közvetlenül Dracónak, hacsak Harry meg nem engedi, ahogy a
magánbeszélgetést is megengedte a hálószobában. Harry értette, hogy ha valami, akkor ez
egyértelmű célzás volt, de figyelmen kívül hagyta. Lehet, hogy a Malfoyok nem szegülhettek ellen
az akaratának, ha Dracóról volt szó, de ettől még nem vágyott arra, hogy örökké írogassanak neki.
Még ha nagyon szeretik is, megeshet, hogy mondanának valamit, ami kiborítaná.

Nos, az igazat megvallva, ezt már meg is tették. Harrynek nem voltak illúziói afelől, milyen ember
Draco Malfoy – és milyen lesz megint, ha az emlékei teljesen visszatérnek –, de aziránt sem volt
kétsége, hogy mi tette őt ilyenné. Ki tette őt ilyenné.

Viszont az is kegyetlenség lenne, ha megtagadna Dracótól mindennemű kapcsolattartást, így írt egy
rövid üzenetet, hogy elfogadja a meghívást. Volt egy olyan érzése, hogy ezt még meg fogja bánni,
de jelenleg nem nagyon tudott erre gondolni. Másnap péntek következett, és a szokásos este,
amikor elmennek Ronnal, Hermionéval és Ginnyvel vacsorázni. Valamint a szokásos éjjel, amikor
Ginny nála alszik.

És Harry még mindig nem mondott el nekik a Res mea esről egy árva szót sem.
 10. fejezet

Amint aznap este leültek Dracóval vacsorázni, Harry megpróbált előhozakodni a témával.

– Holnap este átjön néhány barátom. Vacsorára.

Már a nap folyamán rájött, hogy lehetetlen lesz étterembe menni, legalábbis ezen a héten. Hogy
tudna bármit is elmondani egy ilyen helyen? Még egy varázslétesítmény sem volna alkalmas egy
efféle beszélgetéshez. Túl sok az örökké pletykára éhes, kíváncsi fül, melyek gazdái csak arra
várnak, hogy valamit eladhassanak a lapoknak.

Harry egy életre eleget olvasott már saját magáról.

Röviden eljátszott a gondolattal, hogy kiszór egy Disaudiót, hogy senki se hallhassa, miről
beszélget a barátaival, de nem, túl sokféleképpen ki lehetett játszani. Azon kívül egy ilyen bűbáj
nyilvános helyen garantáltan felkeltené a sajtó figyelmét.

A hős fiú végre feleségül kéri… Szinte maga előtt látta a szalagcímet. Nem mintha továbbra is
fiúnak lehetett volna nevezni. Elgondolkodott, vajon hány évnek kell még eltelnie a húszas
éveiből, hogy az újságok leszokjanak róla, hogy így hívják.

Azon is eltűnődött, immár sokadszorra, hogy az embereket vajon miért érdekli olyan megszállottan
az ő szerelmi élete. Persze, mindenki azt feltételezte, hogy Ginny mellett köt majd ki. Harry
lényegében ugyanígy vélte, bár arra gondolt, talán jobban is várhatná a dolgot. De miért kell a
lapoknak… nos, hajszolni őt, hogy továbblépjen az együtt járástól az eljegyzés felé? Miért nem
tudják az időpont kijelölését egyszerűen csak ráhagyni?

– Barátok vacsorára – ismételte Draco, és lassan bólintott.

– Igen. És arról van szó, hogy… – Harry kényszerítette magát, hogy Draco szemébe nézzen. –
Tudod, elég hirtelen tartottam rád igényt, és… öm, a barátaim semmit sem tudnak erről.

Draco kissé zavartnak tűnt, mintha próbálná kitalálni, mit szeretne tőle Harry.

– Én… – Megrázta a fejét, és újrakezdte. – Titok vagyok?

– Nem. Vagyis olyasmi… – Harry bocsánatkérőn mosolygott. – Úgy értem, el akarom nekik
mondani. Csak nem igazán tudom, hogyan. Nem sok ember… öh… él együtt egy olyasvalakivel,
mint te.

– Olyasvalakivel, mint én? – Draco végignézett magán.

Harrynek nem akaródzott kimondani, de úgy érezte, túl kell esnie rajta. Hermione holtbiztos, hogy
nem fog asszisztálni ahhoz, hogy Harry úgy tegyen, mintha ez más lenne, mint ami.

– Úgy értem, egy rabszolgával. Nem túl szokványos a tartásuk. Ezt tudtad?

– Nem is tudom. Sosem gondoltam erre… – Draco becsukta a szemét egy pillanatra, mintha
próbálná összerakni, vagy legalábbis felidézni az ismereteit. – És hányan vannak?

– Amennyire tudom, te vagy az egyetlen.

Hosszú szünet következett.

– Ó… egyetlen rabszolga?

– Varázslórabszolga, igen. – Harry felkészült arra az esetre, ha Dracót ez felzaklatná. De mostanra

már tudhatta volna, hogy nem fogja. Igazság szerint Draco a legkevésbé sem találta ezt
lényegesnek.

– Harry gazdám, úgy értettem, hány barát. Vacsorára.

Harry mindig is rettegett attól, hogy elmondja Dracónak, milyen kivételes, és közvetve attól is,
hogy milyen igazságtalan a helyzete, ám most paradox módon amiatt volt mérges, hogy Draco
ilyen nyugodtan fogadta a hírt.

– Három – felelte kicsit élesen.

– Mit készítsek?

Egek, Draco fel sem fogja, gondolta Harry bosszúsan. Nem akarta azt látni, hogy a másik férfi
belefullad a nyomorúságba, vagy ilyesmi, de azt sem akarta, hogy ez így menjen tovább; hogy
Draco egész személyiségét elnyomja ez a másik valaki… valaki, aki azt hiszi, normális és
helyénvaló, hogy rabszolga legyen.

– Nem akarom, hogy te főzz.

– A mai vacsora nem lett megfelelő?

Harry újabban későn ért haza, és meglepődve tapasztalta, hogy Draco elébe ment a dolgoknak és
főzött, anélkül, hogy utasították volna rá. De végül is valóban mintha azon lett volna, hogy kitalálja
Harry kívánságait. Mostanra már néha ki is tudta következtetni, mit kell tennie anélkül, hogy
megmondanák neki.

A bűbáj kezdett csillapodni, Draco pedig gond nélkül megértette, hogy Harrynek esténként
étkeznie kell. Csak épp soha nem foglalkozott a saját szükségleteivel, hacsak Harry külön nem
figyelmeztette rá.

Mindenesetre az étel, amit Draco készített, több volt, mint megfelelő; kiváló volt. De ezt nem is
lehetett csodálni. Harrynél akadtak szakácskönyvek, Draco pedig azelőtt évekig gyakorolta,
hogyan kövessen bájitalrecepteket. Talán még emlékezhetett is rájuk, noha fogalma sem volt, ki
tanította a tárgyat, vagy hogy Harry is ott volt vele évről évre.

– Amit ma este készítettél, az nagyon jó – mondta Harry, és a villájával a szájába vett egy kis
tésztát. Valósággal szétolvadt a szájában, a krémes szósz fűszeres aromáját pedig még azután is
érezte, hogy lenyelte. – De holnap én is főzhetek, Draco.

Isten látta lelkét, nem akarta kihasználni a helyzetet.

– Ahogy kívánod.

A baj az volt, hogy Harry nem kívánta. Nem főzött rosszul, de nem is szeretett annyira a
konyhában sürgölődni. Ez az, amiért szívesebben járt étterembe, amikor az estét a barátaival
töltötte, noha természetesen néha meg is hívta őket magához vacsorára.

Draco hirtelen felpattant, és kiment a helyiségből, amit pedig addig nem tett, hacsak Harry nem
kérte rá. Mielőtt még Harry elmerenghetett volna a dolgon, Draco vissza is tért egy ív pergamennel
a kezében.
– Pár dolog hiányzik konyhából – mondta, és letette Harry elé, miközben visszaült a helyére. Ó,
egy bevásárlólista. – Bátorkodtam összeírni neked. Elégedett vagy vele?

– Öh, ja. Feltétlenül – mondta Harry kicsit elképedve. Az egy dolog, hogy Draco magától főzött;
tudta, hogy Harry szeret esténként vacsorázni. De ez… ez olyasmi volt, amit Harry egyáltalán nem
említett, soha. Még csak észre sem vette, hogy a kamra kezd kiürülni.

Ez pedig reményre adott okot, hogy valahol mélyen Dracóban talán kipattant a függetlenség
szikrája.

– Jó hosszú lista – mondta Harry, miközben áttanulmányozta. Tényleg kifogyott a vajból és a

tojásból? Hű.

– Sajnálom, hogy nem tudok bevásárolni Harry gazdámnak – komorult el Draco, és a szeme is
összeszűkült. – Nem szöknék el, mindegy, mit gondol bűbáj. Könyörgöm, hidd el!

Lehet, hogy ez valami szükséglet kifejezése volt? Dracónak szüksége van rá, hogy ő higgyen neki?
Mindenesetre Harry remélte, hogy igen. Bármilyen csekély fejlődésnek is örült volna.

Habár most, hogy erre gondolt, meglehetősen biztos volt benne, hogy Draco, amint visszanyerné az
emlékeit, igenis elszökne. És ha a bűbáj az akarata ellenére tartja itt… Harry bele sem akart
gondolni.

Ám ez az aprócska szikrányi függetlenség, amit Draco a lista összeírásával felmutatott… Harry

szerette volna több ilyenre bátorítani.

– Elküldöm ezt a fűszeresnek, ők pedig a hop-hálózaton át kiszállítják – mondta –, így reggelre

teljesen fel leszünk szerelve. De Draco, ha ez mind a rendelkezésedre állna, mit főznél belőlük?

– Bármit, amit kívánsz.

A válasz különös volt, főleg, mivel Draco maga döntötte el, mit készítsen aznap estére. Nem
igényelte Harry irányítását.

– Tegyük fel, hogy azt szeretném, te válassz. Mit főznél?

Draco homlokráncolva áttanulmányozta a listát.

– Ez… ez semmilyen kombinációban nem ad olyan menüt, ami méltó lenne rá, hogy fel lehessen
szolgálni Harry gazdám és barátai számára.

Hary nem igazán tudta, mit értsen az alatt, hogy méltó, de tényleg szerette volna Dracót önálló
gondolkodásra ösztönözni, ezért megkérdezte:

– Mi lenne, ha bármit főzhetnél? Tételezzük fel, hogy megkapjuk a hozzávalókat. Akkor mit
készítenél?

Draco hátradőlt a székén, és szinte azonnal felelt:

– Ó. Citromos csirkét párolt spárgával és desszertnek mandulatortát.

Harry kuncogott.

– És azt is tudod, hogyan kell mindezt elkészíteni?

– Néztem leírásokat ma délután. A… Kínai konyha kezdőknek és az Egy falat Franciaország című
könyvekben.

Harry összerezzent. Pár évvel ezelőtt házavató ajándékként kapta őket Ginnytől, és még szinte
beléjük sem nézett.

– Kínai és francia étel együtt?

– Ha ez probléma, csinálhatok másik tervet…

– Nem, dehogy probléma – mosolygott Harry. – Írd össze, mire van szükséged, és ma este
megrendelem őket.

***

Mire következő este megszólalt a csengő, Harry már az idegösszeomlás határán járt. Miből
gondolta, hogy jó ötlet lesz ezt a dolgot a házában bonyolítani, végig Draco jelenlétében? Ki tudja,
mit ejtenek majd el a barátai kettejük előtörténetéről, vagy arról, hogy a háború alatt a két ellentétes
oldalon álltak, vagy hogy ő legyőzte Dracót, elvette a pálcáját és még most is nála van?

Persze, Harry mindezt maga is elmondhatta volna neki, mégsem tette. Úgy gondolta, az a legjobb,
ha Draco segítség nélkül emlékszik vissza a dolgokra. Vagyis inkább azt beszélte be magának,
hogy a bűbáj okkal teszi, amit tesz.

Az igazság azonban kicsit más volt.

Rájött, nem akarja, hogy Draco megint meggyűlölje. Szerette volna, hogy emlékezzen… de nem
erre.

– Kinyissam ajtót? – kérdezte Draco szemlátomást zavartan.

– Nem, majd én – felelte Harry, és nyelt egyet. – Említhettem volna már ezt hamarabb is, de a
barátaim együtt jártak a Roxfortba… öm, veled.

Harry nem tudta, miként értelmezi majd ezt Draco, de a másik férfi csak a padlót bámulta, és
mindössze ennyit mondott:

– Gondolom, tanulni maradtak ott.

– Nem, a háború az ő útjukat is keresztezte. Ginnyt kivéve. – Harry sóhajtva intett Dracónak, hogy
várjon a nappaliban, majd miután nem maradt más hátra, ment és ajtót nyitott.

***

– Helló – mondta Harry a tőle telhető legszélesebb mosollyal, amint ott állt a bejáratban.

Ginny a nyaka köré fonta a karját, és szájon csókolta. Harry valahogy azt kívánta, bárcsak ne tenné
ezt, legalábbis ne a bátyja előtt. De a titkolózásnak sem lett volna sok értelme. Az egész Weasley
család tudta, hol alszik a lány péntek esténként. Harryt kicsit meg is lepte, hogy Arthur és Molly
sosem hányták a szemére, amiért nem vette el először – jobban mondva még mindig nem –, de
talán úgy érezték, nem is lenne hozzá joguk, mivel Ron és Hermione is együtt éltek hat hónapig,
mielőtt összeházasodtak.

Vagy talán csak remélték – ahogy Ginny is –, hogy hamarosan meglesz az esküvő, és nem akarták
ezt elrontani.

Ginny csókja aznap este valamiért… másmilyennek tűnt. Harry nem tudta, miért. Még ha a lánnyal
való csókolózást újabban nem is találta olyan eget rengetőnek, általában azért kellemes volt; Harry
egyáltalán nem bánta. Legalábbis általában nem.

Aznap este viszont csak arra vágyott, hogy véget érjen.

Ez talán csak azt mutatja, mennyire túl akarok lenni az este kellemetlen részén, gondolta.

Amilyen finoman csak tudott, kibontakozott Ginny öleléséből, és kissé félretolta a lányt.

Ron felvonta az egyik szemöldökét.

– Még ma beengedsz minket?

Ekkor jött rá Harry, hogy még mindig elállja az utat. De talán nem is baj. Tett egy lépést előre, és
bezárta maga mögött az ajtót.

– Ja, azonnal. De előbb beszélnem kell veletek. Fontos. – Előhúzta a pálcáját, és kiszórt egy
magánszféra-védő bűbájt, ami itt, a saját birtokán együttműködött a védelemmel, és biztosította,
hogy senki se hallhassa őket. Nem mintha riporterek kószáltak volna az előkertjében. Hála az
égnek.

Habár ez talán a munkájának volt köszönhető. Nem volt könnyű megvezetni egy aurort, és a
birtokháborítást is törvény büntette.

Elsődlegesen azonban Draco miatt szórta ki, nem a riporterek ellen.

Hermione jobbra-balra tekintgetett, mintha azt latolgatná, mi járhat Harry fejében.

– Ha félrevonultan szeretnél beszélgetni, akkor nem volna jobb azt bent a házban megejteni?

Harry visszadugta pálcáját a zsebébe, és merev arccal szembefordult a barátaival.

– Nem, egyáltalán nem. Bent van Draco Malfoy, és nem akarom, hogy hallja, amit mondanom kell
nektek.

***

Egy pillanatra teljes csend borult az előkertre; Harry úgy érezte, a levegő halálosan fagyossá vált.
Persze a valóságban nem így volt, de akkor is olybá tűnt, mintha a hőmérséklet zuhanórepülésbe
kezdett volna.

Hermione ocsúdott föl először. Amikor megszólalt, szemlátomást próbált bátor arckifejezést ölteni,
noha a hangja gyenge volt, szinte reszelős.

– Ó… nos, ez szép dolog volt tőled, Harry. Igen érett gondolkodásra vall, hogy magad mögött
hagyod a múltat, és… meghívod őt az otthonodba. – A hangszíne melegebb tónusra váltott, amikor
folytatta. – Akkor ezért hívtál minket vacsorára magadhoz. Nem tartozik a nyilvánosságra, hogy
szeretnél végleg túllépni a múlton.

Milyen könnyű lett volna rábólintani erre a magyarázatra, és meghagyni a lányt a hitben, hogy
Harry csak azért teszi mindezt, hogy örökre fátylat borítson a háborúban történtekre. De nem,
akármekkora is volt a kísértés, tudta, hogy ez nem működne. Végtére is Draco nem volt önmaga.
A három barátjának ez fél perc alatt feltűnne. Így Harrynek nyilvánvalóan vallania kellett. Ám
mielőtt még megszólalhatott volna, a többiek egyszerre kezdtek el beszélni.

– Az a gyökér azt sem érdemli meg, hogy felismerjük az utc…

– Ó, Ron. Most nem ez a lényeg, hanem az, hogy Harry tovább akar lépni.

Ezután Ginny is hangot adott felháborodásának:

– Harry, véleményem szerint az, hogy kit hívsz meg a házadba, csak rád tartozik, legalábbis, míg
össze nem házasodunk, de ami engem illet, én nem vagyok hajlandó egy asztalnál vacsorázni egy
halálfalóval!

– Így van, én sem! – kontrázta Ron, és az állkapcsa megfeszült. – Gyerünk, Hermione, elmegyünk!

Harry már látta, hogy a helyzet ki fog csúszni az irányítása alól, ha nem csinál valamit gyorsan.

– Figyeljetek, normális körülmények közt sosem akarnám Dracót a házamban látni – sziszegte, és
elhúzta a száját. Az ilyen kijelentések miatt nem szerette volna, hogy Draco hallja a beszélgetést.
Nem tudta, mit tenne Draco, ha ilyesmiket hallana, de valószínűleg semmi jót, ebben biztos volt. –
Viszont a mostaniak nem nevezhetők normális körülményeknek, és ha hajlandók vagytok egy
percig rám figyelni, elmagyarázom!

Ez elnémította őket, noha Ron arca már lilult, Ginny ajka pedig egy pengevékony, egyenes vonallá
szorult.

– Nézzétek, az első dolog, hogy lényegében amnéziája van, és nem emlékszik a háborúban játszott
szerepére. Sem az enyémre. Szóval ne kezdjétek el hibáztatni dolgokért, és egyáltalán ne is
említsétek ezeket, mert tényleg semmi értelme. Fogalma sem lesz, miről beszéltek.

Ronból kitört egy undorodó, megvető nevetés. Meglehetősen visszataszító hang volt.

– Nem, te figyelj, Harry. Az amnézia nem menti fel az alól, amit tett, és nem ad okot arra, hogy
megbocsáss neki…

– Ó, az ég szerelmére. Nem bocsátottam meg neki!

Ron arca egészen eltorzult.

– Akkor mi a büdös francért látod vendégül vacsorára?

– Mert a nyakamba varrták!

Ginny keresztbe fonta a karját maga előtt; szemlátomást még mindig dühös volt. Harry viszont
nem neheztelt rá; a lány már tényleg próbált hinni neki.

– Nos, azt hiszem, tudathatnád a Minisztériummal, hogy a magánéleted privát szféra, Harry. Nem
mintha érteném, miből gondolják, hogy a te dolgod segíteni neki visszanyerni az emlékeit. Semmi
ilyesmire nem szerződtél, mikor auror lettél. És egyébként is, mit érdekli őket, hogy meggárgyult?
Csak egy hitvány halálfaló!
Ron megdermedt.

– Ó, már értem. Információja van egy bűntényről, te pedig próbálod előcsalogatni abból, ami még
megmaradt az agyából?

– Hagyjátok Harryt beszélni – mondta Hermione. – Harry?

– Semmilyen bűntényről nincs információja. Legalábbis semmi olyanról, amiről tudnék. – sóhajtott
fel. Próbálta felvezetni valahogy az igazságot, de erre nem nagyon lehetett semmivel sem
felkészíteni őket. A legjobb, ha egyszerűen csak kiböki végre. – Azért van itt, mert a rabszolgám,
oké?

– A rabszolgád? – kérdezték mindhárman egyszerre.

– Igen. – Harry megmasszírozta hátul a nyakát, mert már a koponyájába sugárzott belőle a
fájdalom.

– Ezt komolyan mondod?

Harry fáradt tekintettel nézett Hermionéra.

– Azt hiszed, viccelnék ilyesmivel? Pont előtted?

– De… nem értem. Ez még csak nem is legális!

Harry is úgy tippelt, hogy valószínűleg nem, de ez akkor sem olyan volt, mintha Dracót az akarata
ellenére tartotta volna ott. Azt a varázslat csinálta.

– Nézd, felőlem szabadon távozhatna, de a bűbáj nem engedni. És mielőtt még megkérdeznéd, Res
mea es a neve, és én voltam az, aki kivetette rá, de muszáj volt, mert máskülönben meghalt volna,
és bármit is gondoltok róla, nem hagyhattam, hogy ez megtörténjen.

– Ó, Harry – mondta Hermione nagyon halkan.

Ron orrlyukai szélesre tágultak.

– Azért csináltad, hogy megmentsd az életét? Malfoy életét? Minek?

– Nos, nem mintha te nem tetted volna már meg – felelte Harry élesen.

– Fogd be – morogta Ron.

– Hogyan halt volna meg? – kérdezte Ginny.

Harry röviden elmesélte Lucius különös látogatását, Narcissa levelét, majd a Malfoy kúriában
történteket. Mire befejezte, Ron szinte már röhögött.

– A szülei könyörögtek neked, könyörögtek. Hogy tedd rabszolgává. A saját rabszolgáddá! Ó, ez

valami isteni igazságszolgáltatás lehet, csakis az…

– Ó, hallgass, Ron! Nyilván nem az – pirított rá Hermione.

Ginny mostanra inkább csak szomorúnak tűnt.

– Mit fogsz tenni, Harry?

– Pillanatnyilag nem sok mindent tudok csinálni. – Harry sóhajtott, majd elmagyarázta, hogy a
bűbájnak le kell csillapodnia, utána Dracó talán elkezd majd emlékezni. – Most viszont szinte
gyámoltalan nélkülem. Ne kezdd el, Ron! Fogadok, hogy te sem lennél képes elküldeni, még akkor
sem, ha nem tudnád, hogy az a halálát jelentené. Nincsenek illúzióim afelől, hogy miket tett, de ha
visszagondolsz, sosem akartam volna, hogy dementorcsókot kapjon.

– Mit sikerült megtudnod erről a bűbájról?

Harry rámeredt Hermionéra.

– Épp most mondtam el.

A nő megforgatta a szemét.

– Egy kicsit sem néztél utána, mi?

– Mivel ötszáz éve el volt temetve, és olyasvalaki szakította meg, aki úgy néz ki, minden tudást
megsemmisített róla, nem, nem foglalkoztam vele.

– Sosem tudhatod, hogy mit fog napvilágra hozni egy kutatás. Az ember azt gondolná, hogy egy
auror értékeli az ilyesmit.

Ginny odalépett, és megfogta a kezét.

– Milyen nehéz heted volt – mondta, és felágaskodott, hogy megpuszilja az arcát. – Szegény Harry,
pont azt az embert kell elviselned a házadban.

Harrynek nem igazán tetszett a sajnálkozó hangnem. Sem az, amiket a nő mondott. Nem volt
annyira szörnyű Draco jelenléte, főleg így, hogy Harry rájött, hogyan kezelje ezt a sajátos bűbájt,
ami a férfit ott tartotta.

– De akkor mi élesztette fel megint a bűbájt? – kérdezte Hermione, még ha közben egy kis mosoly
bujkált is a szája sarkában. Szerette Harryt és Ginnyt együtt látni. Harrynek nem voltak kétségei
afelől, hogy Hermione és Ginny együtt szövögetik az esküvői terveket. – Malfoy szülei azt hitték,
hogy te okoztad valahogy?

– Azt gondolták, biztos rájöttem, hogy jogot formálhatok Dracóra. – Harry sóhajtott. – Azt
feltételezték, szándékosan hagyom őt meghalni.

Ginny lassú, finom mozdulatokkal cirógatni kezdte a tenyerét.

– Nos, ez is csak azt mutatja, hogy mennyire nem tudják, milyen ember vagy. Együtt majd
megoldjuk, Harry. Én látni sem akarnám őt soha, de… megértem.

Harry nyelt egyet. Valahogy azt feltételezte, hogy Ginny egyáltalán nem fogja megérteni; hogy
elviharzik, miután kijelentette, hogy be sem teszi többé a lábát a házába, míg meg nem szabadul
Draco Malfoytól, és irtja ki az utána maradt tetveket. Hajjaj… Harry hirtelen rájött, hogy a dolgok
így talán egyszerűbbek is lettek volna. Hogy szinte már remélte is…

Nem mintha szakítani akart volna Ginnyvel. Egyáltalán nem. Csak nem akarta, hogy folyton az
esküvővel nyaggassák.

– Egész biztosan nem fedeztél fel valamit? – kérdezte Hermione csillogó szemmel, mint mindig,
amikor rávetette magát egy problémára. – Valami kapcsolatot kettőtök közt, valami maradványt a
bűbájból, mondjuk, amikor dolgoztál egy ügyön?
– Észrevettem volna, ha olyasmibe botlok, ami azt állítja, hogy a családom birtokolta az övét –
felelte Harry fintorogva. – Szerintem ez igazán feltűnt volna.

– Talán annyira homályos volt, hogy nem ismerted fel, mire utalt…

– Akkor hivatalosan még tájékozatlannak számítanék, nem? Hermione, tényleg nem tudom
megmondani, mi indíthatta ezt be. Egyszerűen fogalmam sincs. Terepen sem voltam már egy
hónapja. Túl sok a tennivaló a parancsnokságon.

– Pedig szerettél benne lenni a sűrűjében – morogta Ron.

– Nem gondolod, hogy Harrynek egy időre elege lett a sötét varázslókból? – kérdezte Ginny
könnyed hangon. A stílus pokolian idegesítő volt. És a nő amúgy is tévedett. Harry azért vállalta el
a magasabb beosztást, mert Kingsley megkérte rá, és mert ott volt rá a legnagyobb szükség.

– Nos, nem – felelte Ron gonoszul. – Elnézve, hogy még a házába is beszerzett egyet.

– Draco nem sötét mágus és többé már nem halálfaló – mondta Harry a fogát csikorgatva, és
lerázta magáról Ginny kezét. – Semmit sem tud erről az egészről, és megköszönném, ha ti sem
mondanátok el neki. Ahogy már mondtam, a bűbájnak először le kell csillapodnia. Most pedig, ha
valamelyikőtök nem szeretne maradni vacsorára, természetesen megértem. Nekem viszont vissza
kell mennem. Draco túl sokáig maradt egyedül.

Ginny arca megrándult.

– Persze, hogy maradok vacsorára. – A hangja arról árulkodott, hogy maga akarja megítélni a benti
helyzetet. – De mi ez, hogy nem hagyhatod magára? Dolgozni jársz, nem?

Harry nem említette, hogy kivett egy nap szabadságot.

– Ahhoz már hozzászokott. Rengeteg más dologhoz viszont nem, én pedig felelős vagyok érte.
Higgy nekem, most még nem kezeli jól a stresszt.

– Könnyekre fakad, igaz, mint anyuci fiacskája, aki mindig is volt?

– Ó, Ron, legyél már egy kicsit együttérzőbb – korholta Hermione szigorúan. – Ami engem illet,
én sajnálom Draco Malfoyt.

– A kis görény viszont nem sajnált téged, amikor a tüdődet is kiordibáltad.

Hermione fölszegte a fejét.

– Ha azt hiszed, hogy az ő szintjére süllyedek, akkor nagyon tévedsz. Ez az egész helyzet szomorú,
és mindkét fél érdekében remélem, hogy nem tart sokáig. Harry, meglátom, fel tudok-e kutatni
bármit, ami segíthet.

Harry mosolygott, bár személy szerint úgy érezte, hogy ez veszett ügy.

– Leírom majd a teljes varázsigét, amivel igényt tartottam rá. Akkor… bejössz, Ron? Szerintem a
feleséged és a húgod igen.

Ron tett egy lépést előre.

– Akár meg is nézhetném, hogy fest megalázkodva. Rabszolgaként… Körülbelül ezt is érdemli.

Harry utálta ezt, de még annak kedvéért sem veszélyeztethette Draco törékeny elmeállapotát, hogy
kibékítse a barátját.

– Nem jöhetsz be, ha előtte is így fogsz beszélni. Ezt komolyan mondom.

– Ha felzaklatod valamivel, az az én életemet nehezíti meg, mikor aztán le kell majd őt

nyugtatnom, és erre nincs szükségem.

– Oké, rendben – morogta Ron. – Ha nem tudok semmi olyat mondani, ami… na jó, nem kedves,
inkább semleges, akkor meg sem szólalok. Így jó lesz?

– Ja – felelte Harry megkönnyebbülten.

– Amúgy mit csináltatsz vele egész nap?

– Többnyire tanulnia kell a RAVASZaira. – Harry megint az ajtó felé fordult. – Sosem próbálta
megszerezni őket.

Mielőtt lenyomhatta volna a kilincset, Hermione megragadta a könyökét.

– De igen – mondta azon a hangon, amit akkor használt, amikor biztosan tudta, miről beszél. –
Harry, tudod, hogy segíteni szoktam a magántanulók vizsgáinak intézésében. Draco Malfoy tavaly
nyolc RAVASZra jelentkezett, és mindegyiket megszerezte.
 11. fejezet

Draco nem volt a nappaliban. Harry gyorsan körbenézett a földszinten, bekukkantott minden
szobába, de Dracót sehol sem találta.

– Gondolom, felment az emeletre – jegyezte meg, amikor visszatért a barátaihoz. Nem tudta, Draco
miért tett volna ilyet; mostanra már elég jól megérezte Harry hangulatait, és Harry nemrég meg is
kérte rá, hogy ott várjon, ahol van.

De végül is, Draco mindig kínosan ügyelt a megjelenésére, ezért talán úgy döntött, megmossa az
arcát, vagy új talárt vesz föl, vagy ilyesmi. Harry észrevette, hogy napjában többször is kiszórt a
hajára és a ruháira tisztító, csinosító bűbájokat. Ennek eredményeképpen Draco szinte mindig
tökéletesen szalonképesen nézett ki.

Harry megpróbálhatta volna rávenni, hogy kicsit lazábban kezelje a dolgot, de aztán
visszaemlékezett, milyen volt Draco az iskolában; mindig úgy járt órákra, hogy akár fotózáson is
megjelenhetett volna. Szóval a férfi talán mégsem Harry miatt volt ilyen kényszeres… Lehet, hogy
ez csak részét képezte a jellemének.

Olyan részét, amely nem veszett el.

– Nyugodtan üljetek le, én pedig mindjárt visszajövök vele…

– Addig én hozok magunknak valami innivalót – jelentette be Ginny. Nos, kiismerte magát Harry
konyhájában, és Harry sosem bánta, ha otthon érezte magát, de valahogy akkor is azt kívánta, bár
ne venné ennyire magára a háziasszony szerepét. Harry véleménye szerint attól, hogy heti egyszer
ott aludt, csak egy gyakori vendégnek számított, semmi többnek. Ugyanakkor Harry korábban
tényleg beszélt arról, hogy ha késznek érzi rá magát, összeházasodnak, szóval a lány joggal
előlegezhette meg magának a szerepet.

Hermione leült a kanapéra, maga mellé vonta Ront, és halkan beszélgetni kezdett vele, közben
intett Harrynek, hogy nyugodtan Dracóért mehet.

A férfi a szobájában volt; egyenes háttal ült az ágy szélén, és egy könyvet olvasott. Bárki másnak
úgy tűnhetett volna, hogy udvariatlanságra ragadtatta magát, de Harry tudta, mi az igazság. Maga
mondta Dracónak, hogy ha nincs más dolga, folytathatja az olvasmányait. Valamint azt is mondta,
hogy azt szeretné, ha Draco ülve tenné ezt.

Miután egyszer azt vette észre, hogy a férfi a szoba közepén áll és maga elé tartja a könyvet, úgy
tanul.

Most, hogy a tanulásra gondolt, eszébe jutott, amit az előbb Hermione mondott. Nyolc RAVASZ,
nyolc. Egy percig sem kételkedett benne, hogy Hermionénak igaza van, és nem csak azért, mert a
nő olyan magabiztosan beszélt, hanem mert meglehetősen sok mindent megmagyarázott: például
hogy miért halad Draco olyan könnyen Harry könyveivel. Lehet, hogy ezeket az ismereteket már
mind elsajátította egyszer. Még ha el is felejtette őket, újratanulni már jóval egyszerűbb feladat
volt. És talán nem is felejtett el mindent. Draco agyát valószínűleg csak emlékeztetni kellett arra,
amit már tudott.

Furcsa volt a gondolat, hogy emlékeztetőre van szüksége. Dracónak sok minden eszébe jutott a
roxforti órákról, csak a társasági dolgokról nem. Az igazat megvallva azokról szinte semmi. De ha
az órák megmaradtak, ezek miért nem?
Újabb kérdés, amire nem egyhamar kap választ. Miközben belépett a vendégszobába, Harry
gondolatban hozzáírta az egyre hosszabb listához.

Draco azonnal félretette a könyvet, és talpra ugrott.

– Mivel lehetnék haszn…

– Miért nem lent vártál, ahogy mondtam?

– Ahogy mondtad?

– Igen, azt mondtam, hogy… – Habár most, hogy Harry visszagondolt, rájött, hogy nem mondta ki
konkrétan a szavakat. – Öm, így mutattam – intett a kezével.

Egy halvány mosoly suhant át Draco ajkán.

– Így? – kérdezte, és utánozta a mozdulatot.

Ó. Harry már látta, hogy ezt akár egy elhessentő gesztusként is lehetett értelmezni. Nos, akkor épp
elég ideges volt. Nem mintha most nem lett volna az.

– Akkor is, miért jöttél fel ide?

– Csak törekszem a kedvedben járni, Harry gazdám, és úgy gondoltam, ez lesz a legjobb. Ha
rosszul csinálom, kérlek, javíts ki, hogy fejlődhessek.

Legalább Draco ezúttal nem esett kétségbe a gondolattól, hogy talán hibát követett el. Habár
amikor pánikba esett, az azért volt, mert azt hitte, hazudott, vagy mert nem tudta követni Harry
utasításait. És mindkét eset az első szolgaként töltött napján történt. A dolgok azóta sokat javultak.
Amennyire Harry meg tudta ítélni, a bűbáj határozottan kezdett csillapodni.

– Semmi baj, Draco. Csak azt szeretném tudni, miért gondoltad, hogy jobb, ha feljössz, mint ha
lent maradsz?

Draco vállat vont.

– Azt mondtad, titokféleség vagyok.

Egek. Harrynek hirtelen eszébe jutott egy kellemetlen emlék; Dursleyékhoz vacsoravendégek
jöttek, neki pedig a távozásukig a szobájában kellett maradnia. Sosem tett volna ilyet egy másik
emberrel; tudta, milyen lélekromboló az ilyesmi. Nem mintha Dracót ez egy kicsit is zavarta volna.
Harryt egyértelműen jobban aggasztotta a dolog, mint őt.

– Nem úgy értettem, hogy el kell bújnod – mondta, és nyelt egyet. – Úgy értem, azt mondtam,
hogy majd beszélni akarok rólad a barátaimmal, emlékszel?

– Akarsz majd, igen. Nem tudtam, mikor.

– Épp most mondtam el nekik. Azt szeretném, ha most találkoznál velük.

Draco bólintott, de megkérdezte:

– Azt mondod, ők már ismernek engem?

– Igen, de tudják, hogy nem emlékszel rájuk. Vagy legalábbis még nem. Gyere le velem
földszintre, rendben?
Draco természetesen engedelmeskedett az egyértelmű utasításnak, ám Harry észrevette, hogy kissé
mereven jár. Általában minden mozdulata ruganyos volt. Hajlékony, mint egy párduc, ahogy Harry
magában megjegyezte. Most azonban mintha minden egyes lépés fájdalmas volna. Harry úgy
vélekedett, hogy ha most Draco helyében lenne, valószínűleg ő sem érezné magát valami fényesen.
Ha azt mondanák neki, hogy olyan emberekkel kell találkoznia, akik ismerik őt, ő ellenben nem
emlékezne rájuk... Ez bárkit elbátortalanítana.

De nem volt mit tenni, túl kellett esni a dolgon. Harry szilárdan kitartott emellett. Nem fogja
Dracót a szobájában bujtatni minden egyes alkalommal, amikor vendég érkezik.

Ahogy leért a nappaliba, Ron és Hermione felálltak. Ginny épp akkor tért vissza a konyhából, és
letette a kezében tartott, üdítőkkel megpakolt tálcát. Először nem vette észre Dracót.

– Harry, bármit is főztél, isteni illata van.

– Draco főzött – felelte Harry szórakozottan, és maga mögé pillantott. Hú. Draco úgy lemaradt,
hogy még a lépcsőfordulónál sem tartott. Azelőtt még sosem vonakodott parancsot teljesíteni. Az,
hogy most ezt teszi, jó jelnek számít, gondolta Harry. A szabad akarat bármilyen megnyilvánulása,
vagy az, hogy Draco végre saját magára is gondol, örvendetes fejlemény volt.

Noha azért erősen remélte, hogy ez nem vezet majd oda, hogy Draco a többiek előtt fog kiborulni.

– Gyerünk – bátorította Harry, és visszament pár lépcsőfokot, hogy elérje Dracót. – Minden
rendben lesz – mondta neki halkan.

Draco rápillantott; bizonytalanság és beletörődés harcolt egymással a tekintetében. Aztán

összeszorította a fogát, és levonult a maradék lépcsőfokokon, majd meg sem állt, míg a nappali
közepére nem ért. Itt egy teljesen más arckifejezést öltött; az arca kisimult, és ahogy az állkapcsát
ellazította, olyanná vált, mint egy maszk. Úgy nézett ki, mint egy fotómodell. Mintha pózolna.

Habár Harry nem hitte, hogy valóban ezt teszi, csak arra gondolt, hogy Draco hihetetlenül
stresszesnek találhatja a helyzetet. Nos, ezt meg tudta érteni.

Megköszörülte a torkát, és odament három barátjához, akik már mind Dracót bámulták. Hermione
teljesen megdöbbentnek tűnt, Ginny óvatosnak, Ron pedig… gyanakvónak.

Harry úgy tett, mintha észre sem venné barátai reakcióját, és pókerarccal megszólalt:

– Draco, ők a barátaim, akikről már meséltem.

Draco Harryről a többiek felé fordította a pillantását; az arca teljesen kifejezéstelen volt, szinte
hátborzongató. A teste közben tökéletesen mozdulatlan maradt, még a talárja sem libbent. Élethű
viaszfigurának is elment volna; egy selymes, aranyló hajkoronájú, márványfehér bőrű, fekete
taláros szobornak.

Nem szólalt meg, de ezüstös tekintetéből Harry kiolvasta az okát. Draco nem tudta, mit akar Harry,
így a biztonság kedvéért nem csinált semmit. Ez érthető is volt azok után, hogy pár perce
félreértette Harry szándékát, de Harry utálta ezt látni. Hiányzott neki az a Draco, akivel odafent
beszélgetett; aki már viszonylag kötetlenebbül beszélt, annyira, hogy még azt is megemlítette,
hogy Harry marasztalónak szánt mozdulata inkább tűnt az ellenkezőjének.

De talán a Res mea es hatása alatt mindenki nehezen szokik hozzá, hogy – a gazdáján… vagy a
családján kívül – emberek társaságában legyen.

– Ő itt Ginny Weasley – kezdte Harry a lánnyal, mivel ő állt közvetlenül mellette. – A barátnőm.
Ginny kiadott egy apró, bosszankodó hangot, mint mindig, amikor ezt a szót hallotta. Harry arra
tippelt, azért, mert a lány jobban szerette volna, ha a menyasszonyaként mutatja be.

Ginny rámeredt Dracóra, a szeme összeszűkült, és valami különös oknál fogva Harry azt vette
észre, hogy a haja mintha rikító árnyalatúra gyúlna. A feje körül izzó rézszínű fénytől egyes tincsei
egyenesen karmazsinvörösnek tűntek.

Reflexből Draco hajára pillantott, hogy megnyugtassa a szemét egy lágyabb, halványabb
árnyalaton.

Emiatt a pillantás miatt kis híján lemaradt arról, amit Ginny ezután tett. A lány Draco felé lépett, és
Harry a szeme sarkából látta, hogy egyik kezét előrenyújtotta.

– Ne! – mondta Harry elfúlva, ahogy a lány elé lépett. – Nem foghatsz vele kezet, nem érhetsz
hozzá. Csak én érinthetem meg.

Ginny mosolya szinte már grimasz volt, de ezután a bejelentés után tényleg azzá vált. Fagyos csend
borult rájuk, amit csak fogcsikorgatás hangja tört meg. A lány fogaié.

– Jól hallottam, Harry? Te hozzányúlsz?

Harrynek azonnal az jutott eszébe, amikor a beteg Dracót tartotta az ölében, meg amikor később a
férfit ölelve térdelt. De mind a kettőt szigorúan csak a segítségnyújtásért és vigasztért tette, és
bármi más feltételezést zokon vett.

– Persze, hogy nem! Hogy gondolhatsz ilyen mocskos dologra?

Ginny tekintete elsötétült.

– Én semmi mocskosra nem gondoltam.

Ó. Harry csak pislogott, fogalma sem volt, miért feltételezte egyből ezt.

– Nézd, csak elfelejtettem megemlíteni, hogy a bűbájnak van ez a velejárója. Ha bárki más hozzáér
Dracóhoz, mielőtt a dolgok leülepednének… – Harry nem folytatta a mondatot, és úgy döntött,
inkább hallgat az olyan részletekről, mint a lassú fojtogatás. Szörnyű, mardosó érzés volt arra
gondolni, hogy Draco annyira sebezhető, hogy ha valaki bántani akarja, elég csak ennyit tudnia.
Nem mintha a barátai kihasználták volna ezt, de Harry akkor sem akarta nekik elmondani. – …
akkor az problémákhoz vezet.

– Hát jól van – vágta rá Ginny, majd hátralépett. – Én csak próbáltam udvarias lenni a…
vendégeddel, Harry. Nem akartam ártani.

– Igen, tudom, hogy nem. – Harry kinyújtotta a kezét, hogy megsimítsa a lányt, de ő addigra már
kartávolságon kívülre került.

Harry ezután Draco mellé lépett. A meleg helyzettől szinte az ereje is elhagyta. Valósággal rosszul
lett. Egek, hogy lehetett olyan meggondolatlan, hogy nem említette meg odakint ezt az érintéses
dolgot? Az, hogy már egy hete egyedül volt Dracóval, és nem kellett más emberek közelségével
számolnia… nem lehetett kifogás.

– Ő pedig Ginny bátyja, Ron Weasley – mondta kissé remegő hangon, de aztán megköszörülte a
torkát. – És a felesége, Hermione.

Ron csak egy aprót bólintott, és megtartotta a három lépés távolságot, ami Harry számára igazából
megkönnyebbülés volt.

Ezzel szemben Hermione leeresztett karral előrébb jött, és Dracótól pár méternyire megállt. Ez így
jó is lesz, gondolta Harry.

– Helló! – köszönt a nő, és bólintott hozzá, de sokkal szívélyesebben, mint az előbb a férje. – A te
neved pedig?

– Feleljek, Harry gazdám?

Ginnynek elakadt a lélegzete, Ron pedig olyan hangot adott, mintha fuldokolna. Még Hermione is
– aki Harry meglátása szerint csakis együttérzést próbált mutatni Draco felé, és egyenesen úgy tett,
mintha most találkoznának először – megdöbbentnek tűnt annak hallatán, hogy egy efféle dolgot
ilyen nyíltan mondtak ki.

Túl kell esni rajta, nincs mit tenni, gondolta Harry. Nem az ő hibája volt, hogy Draco folyton így
nevezte.

– Igen, felelj.

Draco visszafordította a fejét Hermione felé, és az, ahogy a teste többi része közben megint
tökéletesen mozdulatlan maradt, egyenesen bizarr volt. Draco szinte bábuként viselkedett. De az
összes ezzel kapcsolatos aggodalom kiröppent Harry fejéből, amikor meghallotta a férfi válaszát.

– Draco Draco Malfoy.

Ron megrándult, a könyökét be is verte a könyvespolcba.

– Draco Draco Malfoy? – horkant fel. – Mindig ez volt a neved?

Draco semmibe révülő szemmel Harrynek válaszolt, nem Ronnak.

– Én… Harry gazdám, amikor nevet adtál nekem, megjegyeztem a szavaidat, vagy legalábbis azt
hittem, hogy megjegyeztem. Régebben más volt a nevem ?

Harry sóhajtott.

– Ugyanúgy neveztelek el, mint a szüleid. Draco Malfoynak. Csak egy Dracóval.

Draco megriadt.

– Ó. Könyörgöm, nézd el tévedésemet! Azt hiszem, félreértettelek.

Ron felhorkantott.

– Hogy értheted félre a saját nevedet?

– Válaszoljak? – kérdezte Draco.

– Igen, persze. Azt szeretném, ha szabadon beszélnél, amikor vendégek vannak.

Draco megint Ron felé fordította a fejét.

– Harry gazdám azt mondta nekem, „A neved Draco. Draco Malfoy.”

Pont úgy mondta ki, ahogy azelőtt Harry, a két Draco közt egy kis szünettel. Egy alig észrevehető
szünettel.

– Rendben, az én hibám – sóhajtott megint Harry. – Rosszul mondtam. Csak annyit akartam
mondani, hogy „Draco Malfoy.” Ez a neved.

Draco komolyan bólintott, majd visszafordult Hermionéhoz, és a szemébe nézett.

– Draco Malfoy.

– Jó, kösz, felfogtuk – vágta rá Ron.

– Legyél kedvesebb, Ron! – korholta Hermione. – Ennyit igazán megtehetsz. Nem emlékszik ránk.
Igaz? – tette hozzá megint Draco felé fordulva.

A férfi megrázta a fejét.

– Nos, mi mind együtt jártunk iskolába. A Roxfortra emlékszel?

– Roxfort, igen. Varázslóiskola. Átváltoztatástan, bájitaltan, bűbájtan…

– Így van – helyeselt Hermione bátorítóan. – Mi is ugyanazokat a tárgyakat tanultuk. Te a

Mardekárba jártál, de Ron, Ginny Harry és én a Griffendélbe.

– Miféle dél az a griffen dél?

Hermione hirtelen mintha összezavarodott volna.

– Ó, elnézést. Nem emlékszel a különböző házakra, a pontrendszerre, vagy…?

Draco megrázta a fejét.

– Biztos vagyok benne, hogy minden az eszedbe fog jutni.

– Na, az érdekes lesz – mondta Ron a szemét forgatva.

Harry vetett felé egy figyelmeztető pillantást, aztán megpróbálta visszaterelni az este további
menetét a kijelölt mederbe.

– Most, hogy megtörtént a bemutatkozás, akár asztalhoz is ülhetnénk.

– Jó ötlet – jegyezte meg Ginny élesen, és sarkon fordult. Felkapta az innivalós tálcát, és bement az
étkezőbe.

Harry a reggeli óta nem járt ott; az a gyors bepillantás, amikor Dracót kereste, nem igazán
számított. Ahogy most belépett a helyiségbe, a szíve valósággal összefacsarodott. Korábban Draco
már említette, hogy megterített, de Harry álmában sem gondolta volna, hogy négy terítéket készít
ki öt helyett. De végül is abból a feltételezésből indult ki, hogy ő egy „titokféle” és hogy talán az is
marad egy ideig. Így aztán nem volt meglepő, hogy azt hitte, Harry nem szándékozik őt bevonni a
vacsorapartiba.

Már ez is elég szomorú volt, de amikor Harry arra gondolt, hogy Draco azzal töltötte az egész
délutánt, hogy olyan ételt főzzön, amiből aztán nem ehet majd – vagy legalábbis Draco így
vélhette –, egyenesen rosszul lett. Lehet, hogy Draco rabszolga, de nem cseléd.

Legalábbis Harry nem tartotta annak. A Res mea esnek nyilván más elképzelései voltak.
– Harry… – kezdte Hermione kritikus hangvétellel.

– Nézd, ez csak egy újabb félreértés – vágott közbe Harry. Kihúzott egy fiókot, kivett még egy
terítéknek valót, és elrendezte az asztalon. – Kérlek, ülj le, Draco. Azt szeretném, ha velünk
töltenéd az estét. Sosem terveztem másképp.

Draco azonnal leült egy székre, és lehajtotta a fejét, mintha el akarná rejteni az arcát. Hátrafésült
hajával azonban esélye sem volt rá.

Hermione vele szemben ült le, és rámosolygott; a mosolya maga volt a megtestesült gyengédség.

– Nehéz kitalálni, mit tegyen az ember, ha új helyzetbe kerül. Emlékszem, mennyire elveszettnek
éreztem magam, amikor először mentem a Roxfortba. Persze, próbáltam nem kimutatni.

Draco pislogott.

– Ó, emlékszem ugyanerre érzésre. Nekem csak magántanáraim voltak előtte.

– Nos, én legalább jártam iskolába a Roxfort előtt. Még ha mugli iskolába is. Nem egészen
ugyanaz a kettő.

– Mugli iskolába?

Ron kirántott egy széket, és leült Hermione mellé, aztán az asztal fölött Dracóra meredt.

– Ja, gúnyolódni akarsz rajta? Sértegetni fogod őt, ahogy mindig is tetted?

Draco foga vacogni kezdett.

– Sértegettem Harry gazdám barátját? Rossz, hitvány, szörnyű, tapintatlan, faragatlan, alávaló,
rettenetes, gyalázatos szolga vagyok…

Ó, egek. Egy kellemetlen látomás tolakodott Harry elméjébe; saját magáról, amint arra kényszerül,
hogy megint megüsse Dracót. Ez nyilvánvalóan nem olyasvalami volt, amit társaságban akart
volna megtenni. De leginkább elkerülni szerette volna, ha csak lehetséges.

És az sem jelentett volna igazi megoldást, ha nyugtató főzetet itat vele.

Figyelmen kívül hagyva mindenki mást – feledve azt is, hogy egyáltalán ott vannak; Harry csak
Dracóra gondolt – odarohant a férfihoz, és erősen megragadta mindkét kezét. – Nem, nem vagy az.
Nem vagy rossz és hitvány. Elég ebből, rendben? Nem sértegettél senkit.

– Harry gazdám Ron barátja azt mondja, hogy igen…

Harry még erősebben megszorította Draco kezét.

– Ma este akkor sem sértettél meg senkit. Amit Ron mondott… nos, amiatt nem kell aggódnod. Az
a múltban történt. Akkor még nem voltál a szolgám.

Úgy tűnt, a megfelelő dolgot mondta; Draco remegve bólintott, és kissé ellazult, noha alig
hallhatóan megszólalt:

– Sajnálom, ha valaha is megharagítottalak.

Harry elengedte a kezét, és finoman megpaskolta.

– Csak a most számít, rendben? A most, és ami ezután jön.

Miután Harrynek sikerült elhárítania a bajt, Ron felé fordult.

– Akkor most már befejezted?

Úgy tűnt, Ront megrázta az eset.

– Bocsánat – mondta olyan halkan, ahogy Draco beszélt az előbb.

Ám Harry nem volt abban a hangulatban, hogy ennyivel elintézettnek vegye a dolgot.

– Bízhatok benne, hogy viselkedni fogsz, míg megyek és felszolgálom a vacsorát, vagy…

– Segíthetek – ajánlkozott Draco, és már tolta is hátra a székét.

– Nem, te a helyeden maradsz – utasította Harry. Nem szeretett így parancsolgatni, de ez tűnt a
legjobb megoldásnak, vagy talán inkább az egyetlennek, hogy elejét vegye a további
félreértéseknek. – Maradj itt és beszélgess Hermionéval. – Ezután Ronhoz fordult. – Bízhatok
benned, vagy magammal kell cipeljelek a konyhába?

Ron kicsit összehúzta magát.

– Az előbb nem fogtam fel, oké? A francba is, Harry! Azt hittem, csak színlel, vagy…

– Bízhatok benned?

– Igen!

– Jó, mert ha arra jövök vissza, hogy megint valami agyatlanságot mondtál…

– Harry – szólt közbe Hernione. – Elég. Ron csak hallgatni fog minket, ugye, Ron?

Draco a kezét nézte és az ujjait nyújtóztatta, mintha Harry szorítása túl erős lett volna, de ezek
hallatán felnézett.

– Azt hiszem, probléma vagyok.

– Nem – rázta a fejét Harry. – Nem vagy titok, sem pedig probléma. – A második fele nem volt
teljesen igaz, de Harry akkor is kimondta. Tudta, milyen érzés, ha teherként tekintenek az emberre.
– Csak tudod, ez az egész még túlságosan új. Nekem is az, és mindkettőnknek ki kell tapasztalnunk
a dolgokat. De ne aggódj. Megoldjuk.

Ginny hirtelen megragadta Harry kezét.

– Mi lenne, ha segítenék neked felszolgálni? Biztos vagyok benne, hogy Dracóval minden rendben
lesz Ron és Hermione társaságában.

Ha csak Ronról lett volna szó, Harry nem vett volna erre mérget. De így, hogy Hermione is jelen
volt… igen, ő majd megregulázza a férjét.

– Jól van – mondta Harry, és Dracóra villantott egy bátorító mosolyt. – Mindjárt visszajövök.
Beszélgess Hermionéval, ahogy mondtam. Esetleg elmondhatnád neki, mire emlékszel az
iskolából.

Draco engedelmesen a nő felé fordult.

– Roxfort egy kastély volt. Emlékszem seprűversenyekre és egy tóra, és mágiaórákra, és…

Harrynek kényszerítenie kellett magát, hogy elhagyja a szobát. De Ginny várt rá; a lány egész
lényéből türelmetlenség sugárzott, így Harry elhátrált az asztaltól, és kiment vele a konyhába a
vacsoráért.
 12. fejezet

Harry mihelyst kiért a konyhába, lelombozva látta, hogy Draco már tányérokat is kikészített.
Négyet.

A sütőben várakoztak, de bűbáj tartotta őket melegen. Ez nem is volt meglepő; Draco jobban
kedvelte a varázslatokat, mint a háztartási eszközöket, noha Harrytől megtanulta, hogyan működik
néhány konyhai gép.

Nem tartott sokáig elővenni egy ötödik tányért és újra elosztani az ételt, hogy mindenkinek jusson.
Míg Harry ezen munkálkodott, Ginny kinyitotta a hűtőt, és négy adag elkészített salátát talált
benne. Megforgatta a szemét, de nem mondott semmit, csak szerzett egy ötödik salátástányért, és
megtöltötte.

– Bort? – kérdezte végül, ahogy mindennel készen lettek.

Harry rámeredt.

– Még bele sem kóstoltunk azokba az italokba, amiket az előbb kitöltöttél.

Ginny lebiggyesztette az ajkát.

– Lehet, hogy a gyümölcslénél valami erősebbre van szükségem.

Mindig rendelt magának, amikor péntekenként együtt vacsoráztak, mivel az edzője utasításba adta,
hogy a meccsek előtti este igyon bőséges, gazdag tápanyagtartalmú folyadékot, és jól pihenje ki
magát. Az utóbbi érdekében javasolt némi ágybéli hancúrozást is, mivel ettől az ember mély,
egészséges álomba merül.

Ginny lelkiismeretesen megfogadta az összes tanácsot.

Harry személy szerint úgy gondolta, hogy az edző túlment egy határon, amiért beleütötte az orrát a
játékosai magánéletébe. De ha sikerről volt szó, ott nem lehetett helye vitának. A Csúzlik az utóbbi
három évben egyszer sem veszítettek a Brit Kupán.

– Ha inni akarsz ma este, az csak rajtad áll, de azt hittem, az edződ nem nézi jó szemmel az
alkoholizálást huszonnégy órával meccs előtt.

– Harry, holnap nem lesz meccsem! – Ginny csípőre vágta a kezét – hihetetlen volt, hogy vékony
és sportos alkata ellenére is mennyire emlékeztetett az anyjára –, és helytelenítően rámeredt. – Már
mondtam. Holnap megnézzük a Sólymok játékát, hogy első kézből láthassuk, mit tud az új
terelőjük. Még hívtalak is, hogy gyere el, nem emlékszel?

Ó, igen. Harrynek már rémlett. Kitalált valami kifogást, hogy miért ne kelljen elkísérnie a lányt.
Persze, nem bánta, ha kviddicset kell néznie; néha el is ment, hogy lássa, hogyan játszik Ginny, de
ez más volt. Vele kellett volna ülnie a lelátón, és az, hogy együtt töltsék a péntek estét, aztán meg
az egész szombatot… valahogy rémisztően sok időnek tűnt a társaságában.

– Még mindig jöhetsz, ha szeretnél. Biztosan tudnék szerezni egy plusz jegyet.

Harrynek most legalább igazi oka volt a visszautasításra.

– Egy kis időt Dracóval kell töltenem.

A lány szája egy pillanatra tátva maradt.

– Kell?

– Igen, szüksége van rá. – Harry annyi tányért ragadott meg, amennyit csak tudott, majd bólintott
Ginnynek, hogy hozza a salátákat. – Egész héten dolgozom, így csak a hétvégéken tudunk több időt
együtt tölteni.

– Nem gondolod, hogy kicsit túl komolyan veszed ezt az egészet?

– Nem voltál ott, amikor kis híján meghalt – felelte röviden Harry. – Vagy amikor később
bepánikolt valamiért. A bűbáj úgy működik, hogy csak én vagyok neki, és gondját kell viselnem.
Ha nem tudod elviselni, hogy ezt csinálom, akkor talán…

– Nem, nem – mondta gyorsan Ginny. – Ahogy neki is mondtad, Harry; alkalmazkodni kell még a
dolgokhoz. És nekem sokkal kevesebb időm volt még rá, hogy hozzászokjak a gondolathoz, mint
neked. De biztos vagyok benne, hogy minden kialakul.

Harry hálásan rámosolygott.

– Igen, rendben. Köszi, Ginny.

A lány egy tálcára tette a salátákat, míg Harry kétszer fordult, hogy az összes tányért bevigye.
Amikor a második körben visszatért a konyhába, Ginny épp bort töltött.

Öt pohárral.

Ahogy Harry látta, az egyiket majdnem kiitta, aztán utántöltötte, mielőtt odavitte volna az italokat
az asztalhoz.

***

Harry óriási meglepetésére az étkezés további része egészen jól telt. Persze akadtak kisebb
problémák, mint például az, hogy folyton figyelmeztetnie kellett Dracót, hogy egyen. Amikor
maguk voltak, egyetlen utasítás is elégnek bizonyult. Azonban társaságban Draco sokkal
bátortalanabb volt. Harrynek minden egyes fogásnál el kellett neki mondania, hogy ehet belőle.

Ron többé-kevésbé hallgatásba mélyedt; szemlátomást tartotta magát az ígéretéhez, hogy ha nem
képes semmi semlegest mondani, akkor inkább meg sem szólal. Harrynek ez nem igazán tetszett,
de együtt tudott élni vele.

Hermione viszont egyáltalán nem maradt csendben. Mindent megtett, hogy Dracót beszélgetésre
bírja; úgy tűnt, próbálja előcsalogatni belőle a roxforti emlékeit. A fehér foltok, amik így
napvilágra kerültek, elég megjósolhatók voltak. Draco tudta, hogy rendeztek egy Trimágus Tusát,
míg ő odajárt, de semmire sem emlékezett az eseményekből. Tudta, hogy a kviddics volt az iskola
sportja, még azt is, hogyan játszották, de azt nem, hogy ő is tagja volt az egyik csapatnak. És így
tovább… Ha egy emlék kapcsolatban állt Harry Potterrel, az Draco számára pillanatnyilag
megszűnt létezni.
De legalább előjött neki jó pár dolog a tanulmányairól. A RAVASZaira való tanulással
kapcsolatban – amit nyilvánvalóan megtett – Draco emlékezete teljesen üres volt. Hermione sem
újságolta el neki, hogy letett nyolc vizsgát, csak megkérdezte tőle, mivel töltötte az elmúlt két-
három évet.

Draco olyan arcot vágott, mintha ő is tanakodna. Habár a morfondírozás nem sok jóra vezetett.

– Gondolom, vártam, hogy Harry gazdám igényt tartson rám.

Harry ki tudott egyezni egy morózus Ronnal, és igazán értékelte Hermione Draco felé mutatott
kedvességét is. Csak Ginny viselkedését találta ellenségesnek. Harry Draco és őközte ült, és
szeretett volna Hermione és Draco beszélgetésére figyelni, de alig tudott, mert Ginny folyton
beszédbe próbált elegyedni vele.

Mindig olyan témákat hozott föl, amikhez Draco nem tudott hozzászólni. Hogyan újítja fel Molly
az Odút, hogyan próbálkozik Bill és Fleur még mindig babával, hogyan fognak a Csúzlik a Mai
Kviddics címlapjára kerülni…

Harry nem akarta azt mondani neki, hogy fogja be, így aztán hallgatta őt pár pillanatig, röviden
reagált valamit, aztán megint Dracóra figyelt.

Az étkezés előrehaladtával Ginny olyan hallgataggá vált, mint Ron, noha a tekintete még az övénél
is fenyegetőbb volt. Nos, Harry komolyan gondolta, amit az előbb mondott. Most már gondolnia
kell Dracóra. Tetszik vagy sem, Dracónak szüksége van rá. Ha Ginny nem képes elviselni ezt a
tudatot – vagy látványt –, akkor Harrynek talán nem kellene őt idehívnia.

Nem, amíg ez az egész Draco miatti felbolydulás el nem rendeződik. És ki tudja, hogy az meddig
fog tartani? Még azt sem tudják, hogy a Res mea est mi hozta megint működésbe, arról nem
beszélve, hogy mivel vegyék rá a bűbájt, hogy újra ejtse a témát.

Amikor befejezték a vacsorát, mind visszamentek a nappaliba, hogy kényelmesen

beszélgethessenek még egy kicsit. Ron mostanra valamelyest levetkőzte a mogorvaságát, de ezt
csak azzal mutatta ki, hogy a Brit Kviddicsliga aktuális eseményeiről csevegett Harryvel. Ginny
ebbe is belekotyogott, míg Harry már lassan a haját tépte. Így, hogy ketten is beszéltek hozzá, egy
szót sem hallott abból, amit Draco Hermionénak mondott.

Harry már arra gyanakodott, hogy Ron és Ginny ezt talán direkt csinálják.

Aztán véget ért az este. Harry ragaszkodott hozzá, hogy Ron és Hermione a hop-hálózaton át
távozzon, mivel Ron elég sokat ivott. Nem szerette volna, ha véletlenül amputoportál. Ron némileg
hajlamos volt rá, ha nem koncentrált eléggé.

Ő lépett előbb a kandallóba, így Harry kihasználta a lehetőséget, hogy egy pillanatig kettesben
beszélgethessen Hermionéval. Félrevonta őt az előszobába, ahonnét még szemmel tarthatta Dracót,
majd halkan megkérdezte, hogy Draco mely RAVASZ vizsgákat szerezte meg.

– Ó, sajnálom – felelte a nő egy együttérző mosollyal. – Tényleg nem emlékszem. Annyi

magántanulónk volt. Sokan még most is a lemaradásaikat pótolják, amiért a háború megzavarta a
tanulmányaikat.

– Akkor hogy emlékszel arra, hogy nyolcat szerzett?

– Nehéz lett volna nem megjegyezni. Ő vezette a listát.

– Furcsa, hogy sosem említetted.

Hermione vetett rá egy hitetlenkedő pillantást.

– Nem gondoltam, hogy érdekelne.

Harry beletúrt a hajába.

– Jah, én sem gondoltam volna, most viszont meg kell értenem, mi folyik itt. Meg kell értenem őt .
Öm, utána tudnál nézni az eredményeinek, és kiderítenéd, mik voltak a tantárgyai?

– Ez publikus dokumentum. Hétfőn elintézem.

– Az jó. Köszönöm. – Harry megköszörülte a torkát. – Öm, és a ma estét is. Igazán nagyszerű
voltál.

Ezúttal a nő elhúzta a száját.

– Draco közel sem volt olyan elviselhetetlen, mint Sipor szokott lenni. Igazából ő így egyáltalán
nem elviselhetetlen. De ha majd több mindenre visszaemlékezik…

– Szerinted én még nem gondoltam erre?

– Biztos vagyok benne, hogy gondoltál. – Hermione megállt, és úgy tűnt, mintha még mondani
szeretne valamit, így Harry várt.

Azonban egy kis idő elteltével úgy érezte, talán félreértette a nő arckifejezését.

– Nos, Ron azt fogja hinni, hogy a hop-hálózat rossz kandallóban dobott ki, úgyhogy…

Hermione megrázta a fejét, és nagyon halkan megszólalt:

– Várj! Én tényleg azt szeretném, hogy tudd… ezt elég nagy árulásnak érzem Ginnyvel szemben,
de hazudnék, ha azt mondanám, hogy biztosan megértené, mert szerintem nem értené meg… –
Hermione egy hosszút sóhajtott. – Ki kell mondanom. Nem tudnék együtt élni azzal, hogy
magamban tartottam. Tudod, hogyan közölted azt, hogy senki más nem érintheti meg Dracót?

Harry vetett egy ellenőrző pillantást a nappaliba; Ginny és Draco még azóta is egymástól több
méterre álltak. Nem beszélgettek, de ez talán nem is volt baj.

– Igen?

– Szóval… azt akartam kifejezni, hogy megkönnyebbülten láttam, amikor nemrég megragadtad a
kezét. Mert azt állítottad, nem nyúlsz hozzá, de tanulmányok is készültek erről, Harry. Az emberi
lényeknek időnként szüksége van egy baráti érintésre, és ha ez a dolog el fog tartani egy darabig…
– Megköszörülte a torkát. – Megfosztani őt mindennemű érintéstől majdnem olyan kegyetlen
lenne, mint megtagadni tőle az ételt, ez minden.

Harry még nem igazán gondolt erre. Persze, hogy nem. Még sosem olvasta ezeket a
tanulmányokat. Azonban amit a nő mondott… abban volt logika. Valóban úgy tűnt, mintha
Dracónak néha szüksége lenne az érintésre. Nem mondhatta el Harrynek, hogy igénye van rá, de a
tettei magukért beszéltek.

Hányszor simult bele Harry érintésébe az elmúlt héten? Vagy ült le mellé a szükségesnél szorosabb
közelségben? Még nem egyszer a kezét is megcsókolta. Utána pedig mindig nyugodtabbnak és
elégedettebbnek tűnt.

Dracónak egyértelműen kellett a fizikai érintkezés, és a jelen körülmények közt Harry volt az
egyetlen választási lehetősége.

– Nem lennék hozzá kegyetlen – mondta Harry sóhajtva. – Ez csak… nem tudom.

– Lealacsonyító a számodra – felelte Hermione halkan. – Igen, tudom, hogy az. Finom úriember
vagy, én pedig büszke vagyok arra, ahogy ezt a helyzetet
kezeled.

Harry érezte, hogy elvörösödik. Hogy ennek gátat vessen, inkább magához hívott egy darab
pergament és egy ceruzát – úgy vélte, még az öntöltő pennáknál is kevésbé maszatol –, és gyorsan
leírta a varázsigét, amivel igényt tartott Dracóra. – Nem hiszem, hogy bármit is találnál róla, de
azért biztos, ami biztos…

Hermione elhúzta a száját, miközben tanulmányozta a pergament.

– Tudod, hogy ez mit jelent?

– Öh, hogy Draco egy tárgyféleség, tudom…

– Az enyém vagy, én pedig igényt tartok arra, ami engem illet – vágott közbe Hermione. – De
kicsit durvább fordításban ez annyit tesz: az én tárgyam vagy, és mint tárgyat magaménak
nyilvánítalak. Ez szörnyen undorító.

– Nem az én ötletem volt…

– Tudom, Harry. – Amikor Hermione megveregette a kezét, Harry azonnal megkönnyebbült egy
kicsit, amitől persze csak megerősödött benne az érzés, hogy talán Dacónak is szüksége van az
érintésre, ám ezt nem fejezheti ki.

A nő visszament a nappaliba, és menet közben zsebre tette a pergamendarabot.

– Jó éjt, Draco. Örülök, hogy megismerhettelek.

Draco röviden rámosolygott.

– Én is örülök, igen.

– Jó éjt, Ginny. Holnap találkozunk a Sólymok meccsén.

Ginny kierőltetett magából egy mosolyt, Hermione pedig eltűnt a felvillanó zöld lángok közt.

Azután Harry egyedül maradt a barátnőjével, és tetszett neki vagy sem, a rabszolgájával.
 13. fejezet

– Akkor, mit szólnátok egy italhoz lefekvés előtt? – kérdezte Harry, a tekintetét Draco és Ginny
közt járatva.

Draco egészen ellazult az este végére, de most megint mereven állt, és a lábát bámulta.

– Természetesen, ahogy kívánod.

– Én kérek egyet – jelentette be Ginny, és ledobta magát a kanapéra. – Még szép. Duplára csináld.

Harry személy szerint úgy vélte, hogy a lány már eleget ivott. Nem mintha részeg lett volna, de
Harry ahhoz sem volt hozzászokva, hogy egyáltalán ennyit inni lássa. De végül is meg tudta érteni,
miért találta Ginny megterhelőnek az estét. Harry figyelmeztethette volna előre, hogy Draco
Malfoy ezentúl vele fog élni. A baj csak az volt, hogy elképzelni sem tudta, mit mondjon neki.
Jobban mondva úgy gondolta, a nő nem hinné el, hogy Draco valóban rabszolga, ha nem a saját
szemével látja.

És Harry nem akarta, hogy a hét folyamán egyszer csak betoppanjon. Túl sok volt a bonyodalom;
először még idő kellett neki, hogy Dracóval lehessen, és hogy a bűbáj zavartalanul
lecsillapodhasson.

Ginny biztos, hogy nem értette volna meg, miért várt Harry, és valószínűleg azt sem fogja, amit
Hermione tanácsolt az emberi érintés fontosságáról.

– Borsmentás snapszt? Vagy egy kis kávélikőrt?

– Ahogy te kívánod…

Ginny ültében felegyenesedett kissé, és összefonta maga előtt a karját.

– Merlin szerelmére, mostanra nem vált még világossá, hogy Harry nem kívánja, hogy folyton ezt
mondogasd? És miért nem ülsz le? Kicsit hátborzongató, ahogy ott állsz.

Harry megdöbbenésére Draco azonnal leült.

Ginny is összerezzent a hirtelen reakciótól, a szeme elkerekedett.

Ez nem tetszett Harrynek. Igazából az egész jelenetet nyugtalanítónak találta. Megfeledkezve az

italokról, leült Ginny mellé, és megpróbált rájönni, mit is mondjon. Tudta, hogy ez nehéz a lánynak
– a pokolba is, mindenkinek az volt –, de nem ő akarta, hogy ez történjen. De mikor akarta azt a
sok rohadt baromságot, amikkel tele volt az élete?

A legjobb, ha a lehető legtermészetesebben viselkedik. Másból sem állt ki. De mi egyebet tehetne?

– Igazán kiváló vacsorát főztél, Draco – mondta, és szívélyesen rámosolygott, noha közben enyhén
oldalba bökte Ginnyt a könyökével. – Már hamarabb is meg akartam köszönni.

Draco röviden felpillantott.

– Boldog vagyok, hogy hasznomat vetted.

Harry várt egy keveset, de Ginny nem vette a célzást.

– Ízlett a citromos csirke, Ginny? Draco azokat a szakácskönyveket használta, amiket tőled
kaptam.

A lány legalább megpróbált mosolyogni.

– Nagyon jó volt, Draco. Bár szerintem kicsit sok volt benne a citrom.

– Emlékezni fogok rá a jövőben – válaszolta Draco komolyan. – Sajnálom, ha a vacsora nem lett
tökéletesen a kedvedre való.

Hú. Ha Harry panaszkodott volna, a válasz teljesen érthető lenne. Ám Ginny Harry vendége volt,
így talán a Res mea es úgy határozott, hogy őt megharagítani ugyanolyan, mint Harryt, vagy
valami ilyesmi.

– Nos, szerintem minden tökéletes volt – jelentette ki Harry. – Meglátjuk, le tudlak-e holnap
pipálni, habár a főzés sosem tartozott a kedvenc elfoglaltságaim közé.

– Nem szükséges főznöd; hasznossá teszem magam, és minden nap elkészítem az ételed, ha…

– Nem, épp most csináltál végig egymás után két napot. Én jövök.

– Ahogy… – Draco hirtelen nyelt egyet, mozdulatlanná dermedt a székében, és elnémult.

– Azt mondasz, amit csak akarsz, Draco – mondta Harry sóhajtva. – Azt is mondhatod, hogy ahogy
kívánod. Csak sokkal inkább azt szeretném, ha el tudnád mondani, mi az, amit te kívánsz, ennyi az
egész.

Draco összevonta a szemöldökét.

– De én csak azt kívánom, hogy örömöt okozhassak neked, Harry gazdám.

– Örömöt okozol.

Miközben Ginny egy ingerült hangot hallatott, Draco bátortalanul bólintott.

– Az életem célja, hogy boldoggá tegyelek, Harry gazdám. És… és… könyörgöm, engedd meg,
hogy folytassam ezt a közelgő esküvőd után is.

– A mim után?

Draco kicsit meglepődött.

– Nem vagy… nem vagy jóformán eljegyezve?

Ez egyre rosszabb. Ezúttal Harrynek esett le az álla.

– Nem, egész biztosan nem vagyok „jóformán eljegyezve” – felelte Dracónak, azután odafordult
Ginnyhez. – Mi a francért nem vársz, amíg megkérem a kezed, mielőtt ilyesmiket kezdesz
híresztelni az embereknek?

– Én nem tudom, hogy a te… rabszolgád itt miről beszél! – vágott vissza Ginny, kezét összefűzve
az ölében. – Hacsak nem akar bajt keverni, ami elhiheted, egyáltalán nem lepne meg!

– Bajt? – kérdezte Draco. – Nem, én nem akarok bajt Harry gazdámnak, épp ellenkezőleg…

– Sss, Draco. Minden rendben – felelte Harry halkan. Fel volt rá készülve, hogy odarohanjon
hozzá, és megragadja a kezét, ám úgy tűnt, Draco ezúttal nem pánikolt annyira.

Megint Ginnyhez fordult.

– Nem mondtad azt neki, hogy megígértük, hogy eljegyezzük egymást?

A lány felszegte a fejét.

– Nem, nem mondtam, habár nem tudom, miért ne tehettem volna, ha egyszer jegyesek vagyunk!

Harry figyelmen kívül hagyta a mondat végét; szimplán csak ostobaság volt. Tényleg említett
olyasmit évekkel ezelőtt, amikor együtt kezdtek aludni, hogy később el szeretné venni, de ez nem
vérrel írt eskü volt.

– Draco, ki mondta neked, hogy Ginny és én jóformán jegyesek vagyunk?

– A bátyja, ő mondta a másik hölgynek, a barátságosnak. Mialatt mindketten a konyhában voltatok,

azt mondta, „Harry hamarabb is szólhatott volna erről Ginnynek, nem gondolod? Hiszen jóformán
jegyesek.”

– Ó. – Harry Ginnyre villantott egy kényszeredett mosolyt. – Akkor sajnálom. Én csak… Mégis,
mi mást gondolhattam volna az alapján, ahogy néha Billék esküvőjéről beszélsz, hogy milyen
elragadó volt, meg hogy mennyire szeretnél Korfura menni nászútra, meg…

Ginny Dracóhoz hajolt.

– Felmennél a szobádba, légy szíves? Ez magánbeszélgetés.

Draco felállt, majd visszaült, aztán megint felállt… végül esdeklőn Harryre nézett.

– Harry gazdám, nem tudom, mit tegyek. Azt mondtad, csak azután menjek a szobámba, hogy te is
elmentél aludni, vagy amikor sokat ásítok. Ő viszont azt mondja, most menjek. Draco-szolga… én
az utoljára hallott parancsnak engedelmeskedjek?

Egy szörnyű érzés fogta el Harryt. Ó, egek, ne. Nem akarta, hogy Draco ennyire kiszolgáltatott
legyen, mint amit ez a kérdés sugallt.

– Draco… mindent meg kell csinálnod, bárki is kér rá?

– Nem. Te vagy a gazdám, Harry gazda.

– Akkor miért foglalkozol vele egyáltalán, hogy Ginny utasított valamire?

Harrynek úgy tűnt, Dracónak erőlködnie kell, hogy válaszolni tudjon. Mintha ösztönt próbálna
szavakba önteni. Vagy talán mintha maga a kérdés kényszerítené, hogy nyíltan elismerje azt az
ösztönt.

– Azért, mert… mert… ha megházasodsz, a legmélyebb tiszteletet kell majd tanúsítanom a

feleséged iránt. Vagy hódolatot, vagy…

– Úgy érted, az én rabszolgám is leszel? – kérdezte Ginny elborzadva.

– Nem, de a gazdám mérges lesz, ha a felesége is az – felelte Draco teljesen higgadtan, mintha az
egészet előre betanulta volna. – Soha nem sérthetem meg.

Ginny nem nézett Harryre, de Harry sejtette, mi jár a fejében: hogy Draco puszta jelenléte a házban
is felér egy sértéssel. Ezt meg tudta érteni; egy hete még ő is ugyanígy érzett. De hogy érezhet így
Ginny most, hogy Draco ilyen kiszolgáltatott? Most, hogy ennyire megváltozott? Többé már nem
volt halálfaló.

Harry sóhajtott. Miért nem tud Ginny olyan lenni, mint Hermione, aki egyből átlátta, hogy
Dracónak támogatásra van szüksége ebben a helyzetben? És egyébként is, nem magáról
Voldemortról van szó. Ez csak Draco. A rossz oldalon állt, és sosem volt valami jó ember, de nem
az ő hibájából halt meg Fred.

Persze, az már az ő hibájából történt, hogy Ront megmérgezték, és hogy Katie majdnem meghalt,
meg hogy azon az éjjelen Piton Dumbledore meggyilkolására kényszerült. De Draco akkor még
csak tizenhat éves volt; egy kamasz, aki retteg, hogy mit tesz Voldemort a családjával, ha ő nem
teljesíti a feladatot, amivel megbízták. Azon kívül úgy nőtt fel, hogy Lucius és Narcissa alaposan
elkényeztette; mennyi esélye volt rá, hogy erős jelleme fejlődjön?

Harry saját gyerekkora keményen telt, de a luxus és a pátyolgatás sokkal rosszabb lett volna,
ismerte fel hirtelen.

– Beszélnem kell Harryvel, te viszont még mindig itt vagy – mondta Ginny Dracónak, és hangosan
nyelt egyet. – Elmész vagy sem?

– Draco, ott maradsz, ahol vagy – jelentette ki Harry élesen, nagyrészt mivel nem tetszett neki,
ahogy Ginny máris főnökösködött Dracóval. Ülj le, menj a szobádba… még azt is megszabta neki,
hogyan beszéljen! Ezt még Harry sem tette, pedig Isten látta lelkét, szerette volna. A legkevésbé
sem vonzotta a gondolat, hogy minden harmadik vagy negyedik mondatban azt hallja, „Harry
gazdám”, de Harry nem is nagyon törte magát, hogy ennek gátat vessen, mert Draco sorsát ez most
még csak nehezítette volna.

Az igazat megvallva Harry keményen visszafogta magát, és nem parancsolgatott Dracónak,

kivéve, amikor Draco érdekei ezt elkerülhetetlenné tették. Nem így Ginny. Ő csak a maga
kényelmére gondolt, vagy ami még valószínűbb: egy újabb módszeren törte a fejét, amivel
rávehetné Harryt, hogy kitűzze az esküvő dátumát. És ez alaposan felpaprikázta Harryt.

– Még nem vagyunk házasok – mondta Dracónak, és a nyomaték kedvéért bólintott is. – És még ha
véletlenül azok is leszünk valaha, akkor is csak nekem felelsz, Draco. Esküszöm.

– Ha? – mondta Ginny, szemében azzal a kellemetlen pillantással. Harry mindig úgy emlegette
magában, mint Molly-féle nézést. Őszintén szerette Mollyt, de az asszony néha elég idegesítően
viselkedett. – Véletlenül?

– Pontosan – felelte Harry, és nem érdekelte, hogy a hangja hűvösen csengett, miközben
visszafordult a barátnőjéhez. – Talán nem vetted észre, de évekkel ezelőtt mondtam azt, hogy
összeházasodunk, Ginny. A dolgok változnak, az emberek változnak, és az pont a háború vége után
történt, én pedig ünnepelni akartam, az érzelmek magasra csaptak, és… – A hangja elhalt.

Ginny talpra ugrott.

– Azt mondod, hogy most már nem akarod?

– Nem! – kiáltotta Harry, mert egyáltalán nem így értette. Ő is felállt, és megpróbált lehiggadni.
Megpróbált rájönni, mit is akart kifejezni. – Én csak… Egek, nem tudnád egyszerűen csak
lazábban kezelni a témát? Csak így értettem. Nem tudom, mit szeretnék, rendben? És az, hogy
folyton esküvőről meg gyerekről beszélsz, nem könnyíti meg, hogy kitaláljam. Ettől csak sarokba
szorítva érzem magam.
Ginny hirtelen megrendültnek tűnt.

– Én nem akartam ezt tenni. Egyszerűen csak tudom, hogy képes vagyok téged boldoggá tenni,
boldogabbá, mint valaha voltál. Szeretlek, Harry.

– Én is szeretlek téged – sóhajtotta Harry, ahogy Ginnyt a karjaiba zárta. Miért nem volt ez elég,
hogy döntésre jusson? Miért nem ujjongott a gondolattól, hogy összeházasodnak? Valóban szerette
őt. Ebben egy kicsit sem kételkedett. Csak épp nem volt annyira szerelmes, mint valaha gondolta.

Vagy talán nem annyira, mint remélte. De ez nem a lány hibája volt.

– Mindennél jobban szeretlek – mondta Ginny remegő hangon.

– Ja – felelte Harry kissé nyersen. Nem tudta ugyanazt válaszolni neki, de nem azért, mert bármit
is jobban szeretett volna nála. Nem létezett ilyen. Mégis, azok a szavak nem jöttek a nyelvére.
Nem tűntek helyénvalónak.

Draco még mindig a közelben állt, és a padlót bámulva várakozott. Ginnynek igaza volt az előbb;
kicsit hátborzongatónak hatott. És ez az egész beszélgetés is magánjellegű volt. Harry tudta, hogy
fel kellett volna engednie Dracót a szobájába, ahogy Ginny javasolta. De a lány ezt nem is
javasolta. Parancsba adta Dracónak, hogy menjen, pont úgy, mintha ez máris az ő háza lenne,
Draco pedig az ő rabszolgája.

Draco kétségkívül meghajolt volna az akarata előtt, ha Harry utasította volna rá. De Harry rosszul
lett ettől a kilátástól. Végtére is Draco az ő felelőssége volt, nem a lányé. Még azután sem lesz az,
hogy összeházasodtak, feltéve, ha ez valaha is megtörténik.

Mindenesetre akkor is volt egy kis bűntudata, amiért az előbb nem hagyta, hogy Draco felmenjen,
és ezért Ginnynek őelőtte kellett szerelmet vallania. Harry sejtette, hogy ez bosszanthatta Ginnyt.

Megcsókolta a lány homlokát, majd kilépett az öleléséből.

– Draco, most már nyugodtan felmehetsz aludni.

Hála az égnek, mostanra biztos lehetett benne, hogy Draco az ágyban fog aludni külön
figyelmeztetés nélkül. Amíg Harry el tudta úgy adni a kérését, hogy az szükséges hozzá, hogy
Draco jobban tudja szolgálni őt, Dracónak nem kellett folytonos emlékeztető.

Igazából csak az evéssel kapcsolatban tűnt nyakasabbnak. De Harry nem hibáztatta érte. Arra
tippelt, ez is csak a bűbáj velejárója lesz. Talán arra találták ki, hogy így könnyedén ki lehessen
kényszeríteni az engedelmességet; ha a rabszolga sosem ehet külön engedély nélkül, akkor minden
ellenszegülés rövid életű lesz.

Ezzel az elképzeléssel csak az volt a probléma, hogy Harry valójában azt kívánta, Draco bárcsak
visszatérne eredeti önmagához, és ellenszegülne neki. Viszont ha ezt megtenné, akkor lehet, hogy
megint azzal az izzó fájdalommal a mellkasában végezné. Talán Harrynek meg is kellene
büntetnie.

Ez pedig azt jelentette, hogy a Res mea es valószínűleg tudta, mit csinál, amikor időt adott
Dracónak, hogy megszokja a rabszolgaságot, valamint elnyomta az emlékeit, hogy megtanulhassa,
hogyan szolgálja Harryt és engedelmeskedjen neki. Ha Draco most is a normális önmaga lenne,
foggal-körömmel harcolna az ellen, hogy meg kelljen tanulnia ezeket. Valószínűleg állandóan ott
égne az a fájdalom a mellkasában.

Ez színtiszta kínzás lenne mindkettejüknek.

De ez… Dracót ilyen megalázkodónak látni… ez sem volt sokkal jobb.

Draco megindult a lépcső felé, de megállt Harry előtt.

– Ha éjjel felébrednél, és bármire szükséged lenne, könyörgöm, engedd meg, hogy hasznodra
lehessek…

– Itt töltöm az éjszakát – szakította félbe Ginny. – Ha Harry felébred, kéznél leszek.

Draco elkapta a pillantását.

– Akkor mindkettőtöknek jó éjt.

Harry várt, míg meghallotta Draco ajtajának csukódását.

– Nem voltam biztos benne, hogy szeretnél-e maradni éjszakára. Akarom mondani, ha lassítani
akarsz, megértem… Bárcsak… bárcsak meg tudnék ígérni olyasmiket, amikre vágysz, Ginny. Én
csak… Nem tudom, mit mondhatnék neked. Tudom, hogy nem állok készen.

A lány magához vonta Harry fejét egy csókra, majd amikor ajkaik még szinte összeértek,
megszólalt:

– Nem akarok lassítani, Harry. Téged akarlak. Ez minden, amire valaha is vágytam.

Miközben megfogta a kezét, és a lépcső felé húzta őt, Harry csak egy dologra tudott gondolni:
ennyi miért nem elég?

***

Hajnal kettő lehetett, amikor Harry furcsa zajra ébredt.

Ásítva kikászálódott az ágyból, aztán köntösbe és papucsba újt. Ginny odafordult, kezével a helyet
tapogatva, ahol az előbb ő feküdt.

– Harry?

– Csak segítenem kell a macskán, ami beszorult a kerítésbe – hajolt közelebb Harry. – Aludj
vissza.

– Mmm – motyogta a lány, és visszafordult a saját oldalára. Másodperceken belül már aludt is.
Harry irigyelte ezt a képességét. Neki eltartott egy ideig, míg vissza tudott aludni, ha éjjel
felébredt.

Miközben lement a lépcsőn és elhagyta a házat, észrevette, hogy a macska elhallgatott. Ebben nem
volt különösebb rejtély; kiszabadulhatott, miután ő felébredt, mert Harry nem találta ott az állatot.

Vagy talán azon az éjjelen nem is a macska csapott zajt, mert miközben Harry bezárta a bejárati
ajtót, megint hallotta. Halk nyöszörgés volt. Vagy inkább zihálásnak tűnt. Huh. Ha teljesen ébren
lett volna, sosem tévesztette volna össze ezt a hangot egy macskáéval.

Draco szobája felől jött.

Felrohant a lépcsőn, végig a folyosón, majd saját csukott ajtaja előtt elhaladva elért Dracóé elé, ami
nyitva állt. A folyosóról beszűrődő fényben belátott a szobájába. Semmi szörnyen kirívót nem vett
észre; Draco az oldalán fekve aludt az ágyában, a falnak háttal.

Ám a nyöszörgés újból hallatszott, Draco pedig megvonaglott, és ujjaival a lepedőbe mart.

Ó, csak egy rémálom. Harry már nem szenvedett tőlük, de eleget átélt belőlük ahhoz, hogy tudja,
milyen rettenetes egy ilyenben vergődni.

Átszelte a szobát, és leült az ágy szélére, hogy gyengéden megrázogassa Draco vállát.

– Gyerünk, ébredj fel! Minden rendben. Biztonságban vagy, itt vagyok veled…

Ám ahelyett, hogy felébredt volna és azonnal felajánlotta volna a szolgálatait, mint azelőtt, Draco
mintha még mindig az álom foglya lett volna, még akkor is, miközben megpróbált felülni.

– Harry?

Nos, ez minden bizonnyal bátorítóan hatott, mert ezúttal elhagyta a „gazdám” szót.

– Igen, Harry vagyok. Rémálmod volt, Draco. – És a látványból ítélve a rosszabbik fajta lehetett.
Most, hogy Harry közelebb volt hozzá, látta, hogy Draco homloka gyöngyözik. – A háborúról
szólt? Kezdesz valamire visszaemlékezni belőle?

– Nem. – Draco megköszörülte a torkát, mintha próbálna lenyugodni, de az alteste még mindig
szüntelenül mozgott, a csípője szinte rángatózott. Megnyalta az ajkát, és éhes tekintettel meredt
Harryre. – Szolgálhatlak?

Harry egyik kezét Draco vállára tette.

– Mit láttál álmodban?

Draco odafordította a fejét, és megcsókolta Harry csuklóját. Ajkai lassan mozogtak. Nem… inkább
érzékien.

Az érintés szinte elektromosan hatott Harryre. A feszültség egyenesen keresztülszáguldott rajta, ő

pedig tetőtől talpig megborzongott. Aztán amint Draco ajkai elnyíltak, nyelve pedig nyalni kezdte
Harry bőrét, valami még drámaibb történt.

Harry azt érezte, hogy az ágyéka megkeményedik.

Azonnal bűntudata támadt. Dracónak most megnyugtatás kell, talán ki akarná beszélni a rémálmát.
Ha érintésre is van szüksége, biztosan nem arra a fajtára, akármilyen erotikussá is kezd válni ez a
hosszú csók Harry csuklóján.

Elhúzta a kezét.

– A rémálmod.

A másik férfi felült az ágyban, és felhúzott lábai fölött odahajolt hozzá.

– Nem, nem volt rémálmom.

– De nyöszörögtél…

Ó… Harry aggodalmát a másodperc töredéke alatt felváltotta az, hogy komplett hülyének érezte
magát. Végtére is más oka is lehet annak, ha egy férfi nyöszörög álmában. És ahogy Draco
mozgott közben, a verejték fénye a homlokán… Most, hogy Harry belegondolt, a dolog
kimondottan szexuális természetűnek tűnt.

Nem is említve azt, ahogy ragyogott Draco tekintete.

Harry becsukta a szemét; egy szemétládának érezte magát. Annyira alaposan megpróbált mindenre
gondolni; Draco összes testi szükségletére, de mint egy totál idióta, erről az egyről megfeledkezett.
Ez megbocsáthatatlan volt. Harry minden reggel egy hosszú, ráérős rejszolással kényeztette magát
a zuhany alatt. Kivétel nélkül, minden reggel. Végtére is huszonegy éves, egészséges férfi volt.

Igen ám, de Draco is, Harry viszont egyetlen rejszolása alkalmával sem gondolt arra, hogy neki is
szüksége lehet némi megkönnyebbülésre. Szüksége lehet, csak figyelmen kívül hagyja ezt az
igényt.

Nem csoda, hogy nedves álmai lettek.

Pont ahogy Narcissa megmondta, noha az asszony természetesen nem tett említést erről. Arról
beszélt, hogy ha nem ösztönöznék, hogy a saját igényeire is gondoljon, Draco addig nem aludna,
míg össze nem esne a kimerültségtől. Ez alapján egyértelmű volt, hogy ha Harry nem utasítja rá,
hogy maszturbáljon, addig létezne orgazmus nélkül, míg a teste magától el nem élvezne.

Harry visszatette a kezét Draco vállára, és egy kicsit megmasszírozta a nyakát.

– Értem, ja. Öm… sajnálom, Draco. Mondanom kellett volna, hogy azt szeretném, ha… öm,
tudod…

Egek, erről még nehezebb volt beszélni, mint a vécés incidensről.

– Nem szeretném azt hallani, hogy nedves álmaid vannak – mondta, és próbált mosolyogni, noha
az erőfeszítésbe az arca is belefájdult. Előírni egy másik férfinak, hogy mit tegyen szexuálisan… ez
teljesen abszurd volt. Harry úgy tartotta, Draco farka a saját magánügye. Nem Harrynek kellene
megszabnia, mit tegyen vele.

De nem volt sok választása.

– Tudod, ki kellene verned. A zuhany jó hely erre. Reggel, este… amikor csak akarod.

Draco jelentőségteljesen rápillantott.

– Nekem az számít, amit te akarsz.

Harry azt kívánta, bár ne így lenne.

– Ja – morogta. Rávenni Dracót arra, hogy a saját szükségleteire is figyeljen, nehéz vállalkozásnak
bizonyult. Az egyszerű utasítások nem igazán váltak be, hacsak Harrynek nem sikerült valahogy
összekapcsolni őket a jobb szolgálat fogalmával. – Öm… nos, nagyon jól teljesítettél a héten.
Sosem gondoltam volna, hogy ilyen feszültség alatt állsz. De… öh, valószínűleg igen kemény
lehettél a talárod alatt.

Draco orrlyukai kitágultak, amitől Harry csak rosszabbul érezte magát. Az igen kemény
nyilvánvalóan meg sem közelítette a valóságot.

– Jól van. Ha ez így megy tovább, rövid úton becsavarodsz, aztán kemény lesz… öh, nehéz lesz
átvészelned a napot. Ezt nem engedhetjük meg. Úgyhogy igen, azt akarom, hogy verd ki, ha
szükségét érzed, rendben?

– Köszönöm, Harry – felelte Draco halkan.

Megint nem említette a gazdám szót. Ez határozottan tetszett Harrynek. Talán köze lehetett a
dologhoz a helyzet intimitásának, vagy csak a bűbáj kezdett csillapodni. Bármelyik is volt az
igazság, Harry ösztönözni akarta. – Szeretem, ha így a nevemen szólítasz.

– Álmomban is szeretted – nézett fel Draco még mindig éhes, ezüstösen ragyogó szemmel.

Ezúttal Harry felismerte a nézést. Draco akarta őt. Ő szerepelt a férfi erotikus álmában.

Harry farka tovább duzzadt, kitartóan hozzáfeszülve a pizsamaalsó puha anyagához. Meg szerette
volna kérdezni, mi történt az álomban, de az helytelen lett volna, nem igaz? Ezt csak a Res mea es
okozta. Végtére is kizárólag Harry érinthette meg Dracót, és Draco tudta is ezt valahol mélyen,
azon a szinten, ahol az álmok is születnek.

Ám Harry megpróbálta mindkettejüket visszaterelni a helyes irányba. Dracót kihasználni, még

annyi erejéig is, hogy részleteket meséljen az erotikus álmából… egyszerűen nem lett volna
helyes.

– Ja, szóval ezután is hívj Harrynek, rendben?

Draco pillantása ugyanúgy tovább izzott.

– Igen. De… te a gazdám vagy.

– Ezt mindketten tudjuk. Nem kell rá emlékeztetned egyikünket sem.

– Rendben van. – Draco kinyújtotta felé a kezét. – Én… én…

Harry mindennél jobban szerette volna megfogni azt a kezet, és odahúzni az ágyékához. Jó lett
volna. Persze, hogy jó lett volna; végtére is Draco volt az, aki okozta a merevedését. És azon felül
valahogy egyszerűen csak helyesnek tűnt a gondolat.

Ám akkor sem volt helyes; így nem, hogy Draco csak a bűbáj miatt akarta az egészet.

Harry sietősen felállt.

– Miért nem veszel egy zuhanyt és vered ki most? – kérdezte, miközben elhátrált az ágytól. – Jó?

Ó, egek. Ezt inkább az ajtóból kellett volna javasolnia, gondolta egy pillanattal később. Draco úgy
csusszant ki az ágyból, ahogy a selyem úszik a vízen; minden mozdulata lágy és hajlékony volt.
Rosszabb: amikor felállt, és már nem fedte takaró, elöl kidudorodott a pizsamája – olyan
nyilvánvalóan látszott a szüksége, hogy Harry szájában összefutott a nyál.

Sosem hitte volna, hogy így tudna vonzódni egy férfihoz. A farka mostanra már fájt és Draco felé
vágyódott. Ez volt a legintenzívebb erekciója, mióta… nos, a legintenzívebb, amit valaha
tapasztalt, gondolta a lenti érzéstől kissé kábultan.

És azt sem mondhatta, hogy ó, jó ideje már, hogy utoljára elélveztem, ennyi az egész.

Nem, aznap reggel is kiverte, mint mindig. Igazából, amikor nemrég Ginny mindent megtett, hogy
felkeltse az érdeklődését, Harry kifacsartnak érezte magát, és azt mondta neki, hogy csak aludni
szeretne. A lány kicsit bosszús lett, panaszkodott, hogy így is csak heti egy éjszakát töltenek
együtt. Egy darabig próbálkozott rajta, de nem akart összejönni. Végül mogorván hátat fordított
neki, és elaludt.

Nem csak ő bukott ki. Micsoda Harry, egy rohadt gép, vagy mi? Egy férfi nem érdemel meg néha
egy kis pihenőt? Nem mintha olyan sűrűn szüksége lett volna rá. Péntek esténként általában készen
állt az akcióra, noha őszintén szólva néha úgy érezte, hogy a lánnyal való szeretkezés elbújhat egy
jó rejszolás mögött.

Hála az égnek, hogy felvett egy köntöst is a pizsamája fölé, jutott eszébe hirtelen. Ha Draco
meglátná, milyen kemény lett… nos, Harry nem tudta, mi történne akkor, de a fantáziája máris
elszabadult a gondolatra.

Harry, mondaná halkan és csábítóan, amint tekintete Harry dudorodó ágyékára tévedne. Hogy
szolgálhatlak?

És ez egyszerűen… teljesen helytelen lenne, nem? Dracónak nincs szabad akarata. A bűbáj miatt
kívánja Harryt, és mindent csak azért tesz, mert azt hiszi, ezzel hasznos lehet.

Az ötlettől Harry megborzongott. Sajnos a merevedésén ez sem segített.

– Akkor magadra is hagylak – mondta Harry, elhátrálva a kísértés elől. Ez az egész hihetetlen volt.
Még soha nem támadtak ilyen gondolatai férfival kapcsolatban!

Senkivel kapcsolatban sem, ismerte fel hirtelen. A Ginny dolog… valaha az is erőteljes volt a
maga módján, de ha az ember tizenhat éves, ez talán nem meglepő. Aztán meg… most már látta,
hogy inkább csak belesodródott a kapcsolatba néhány okból kifolyólag, amik közül nem mindnek
volt köze magához Ginnyhez.

De ez… Egész mostanáig fogalma sem volt, hogy mit is jelent igazából az erőteljes. El sem tudta
szakítani a tekintetét Dracóról, mert tulajdonképpen még sosem nézte meg őt igazán. Egek,
mennyire vonzó volt. Harry valamiféle intellektuális szinten mindig is tudta ezt; nehéz volt nem
észrevenni. De még soha nem tűnt föl neki így.

Harry úgy érezte, már a puszta látványától is el tudna élvezni, ami elég nevetségesen hangzott. De
annyira igaznak tűnt. A farka már lüktetett, a tenyere pedig izzadt az erőfeszítéstől, hogy
visszafogja a kezét és ne nyúljon oda.

És az egészet csak tovább rontotta a tudat, hogy ha magához rántaná Dracót és az ágyba döntené, a
férfi még örülne is neki; mindennek örülne, amit Harry tenni akarna vele. A Res mea es
gondoskodna erről, mindegy mi Draco valódi véleménye a dologról.

Rohadt bűbáj, gondolta Harry, és miközben még jobban elhátrált, ökölbe szorította a kezét.

– Jó éjt, Draco.

Draco talán annak ellenére is megérzett valamit, hogy Harry tomboló erekcióját köntös takarta.

– Harry – szólalt meg halkan, szeme megcsillant a folyosóról beszűrődő fényben. – Hogy
szolgálhatlak?

Harrynek minden akaraterejét be kellett vetnie, hogy a következőképp tudjon válaszolni:

– Menj zuhanyozni – mondta.

Draco megfeszült, talán a csalódottságtól, de aztán bólintott, és megindult a fürdő felé.

Harry alig ért vissza a sajátjába, már be is nyúlt a pizsamaalsójába, és elővette a férfiasságát. Két
húzás, három… csak szárazon csinálta, mégis megborzongott a gyönyörtől, és beharapta az ajkát,
hogy ne nyögjön hangosan, miközben elélvezett.

Mintha minden csontja péppé vált volna, a padlóra rogyott, és halkan felnevetett, mert
akármennyire is kielégült, úgy érezte, csak tíz perc kellene, és újra tudná csinálni. Mégpedig azért,
mert a kép, amire kiverte, még mindig ott lebegett a szeme előtt.

Draco a zuhany alatt, amint kényezteti magát. Víz patakzik le megduzzadt farkára, cseppek
csillognak aranyló szeméremszőrzetén. Fejét hátraveti, ajkai elnyílnak, és Harry nevét sóhajtja,
miközben élvez és élvez és élvez.

Hogy szolgálhatlak, Harry? Egyedül arra vágyon, hogy boldoggá tegyelek. Hadd legyek a
hasznodra.

Harry tudta, hogy ezt nem kellene ilyen erotikusnak találnia. Draco egy szörnyű csapdába került,
és ezt kihasználni olyan szinten helytelen lett volna, hogy Harry bele sem bírt gondolni.

De egek, az a férfi mocskosul szép volt, nem létezett rá jobb kifejezés, és Harry is csak emberből
volt. Elképzelte Dracót térden állva, amint boldogan szopja őt, szeme pedig ragyog az élvezettől…
és még ha csak a bűbáj miatt akarta is Harryt, a kép akkor is pokolian erotikus volt.

Már a gondolatától is fájdalmasan megkeményedett, így talpra vergődött, és levetkőzött, hogy le

tudjon zuhanyozni. Vagy talán csak azért, hogy ezúttal a meleg gőzben rejszolhasson megint, és
olajos kézzel pumpálhassa kitartóan a farkát.

Arról fantáziált, hogy Draco is ott van vele, hogy hozzászorítja a férfit a sima, nedves falhoz, és a
fenekéhez feszül. Hatolj be, hatolj be, lihegné Draco, majd azt, hogy érints meg, érints meg, vagy
meghalok…

És aztán Harry közel rántaná őt magához, majd előrenyúlna, hogy megragadja a hosszú, vékony,
gyönyörű farkát. A fülébe suttogna, beszéd közben megnyalná a nyakát. Res mea es, Draco,
mondaná. Az enyém vagy. Akkor mész el, amikor én mondom, és nem előbb…

Ezúttal, amikor Harry megborzongott a megkönnyebbüléstől, olyan erősen harapott az ajkába,

hogy kiserkent a vére.
 14. fejezet

Amikor szombat reggel felébredt, Harry egyedül feküdt az ágyában, ami a körülmények
ismeretében nem is volt baj. A hátán heverve, karját a feje alá téve egy hosszú pillanatra
elmerengett, hogy vajon nem csak álmodta-e az egészet. A neszt, ami felébresztette. A látványt,
amelyben Draco az ágyneműbe csavarodva nyög és vonaglik. A bizarr beszélgetést a rejszolásról.

És aztán a rejszolást. Tíz vagy tizenöt perc alatt kétszer is, miközben az elméje szinte lángolt Draco
fájdalmasan szenvedélyes képeitől. Ahogy Draco megkönnyebbülésért könyörög…

Nos, azt a részt bizonyos fokig már álmodta. Vagy inkább fantáziálta. Méghozzá elég intenzíven,
mivel már az emlékétől is újra merevedni kezdett.

Miközben kisétált a fürdőszobába lezuhanyozni, akaratlanul is azt találgatta, hogy Draco miket
képzelhetett el az éjjel. Vajon őrá gondolt, miközben kényeztette magát?

Talán igen, viszont az igazi kérdés kicsit más volt. Rendelkezett Daco szabad akarattal az ügyben?
A szolgabűbáj kényszerítette rá, hogy minden gondolata csak és kizárólag Harry körül forogjon,
még akkor is, ha a fantáziáról van szó?

Harry kicsit szégyellte magát érte, de az igazság az volt, hogy valahol ebben reménykedett.

***

Amikor Harry kilépett a hálószobából, sülő szalonna illata csapta meg. Először arra gondolt, hogy
biztosan Draco teszi épp hasznossá magát, de mihelyst végigment a folyosón és bepillantott a
vendégszobába, azt látta, hogy a férfi az ágya szélén ül, és békésen olvasgat.

Így aztán… Ginny volt az, aki odalent reggelit főzött. Szombat reggelenként általában ezt tette.
Rutinjuk további részeként.

Draco felnézett a könyvből.

– Jó reggelt, Harry.

Harry nem hitte azt komolyan, hogy az előző éjszaka eseményeit csak álmodta, de ha azt is hitte
volna, ez a megjegyzés tisztázta volna a dolgot. Draco megint Harrynek hívta. Nem gazdámnak.
Végre.

A biztonság kedvéért Harry rámosolygott, ha netalántán a férfi még mindig bizonytalankodna a név
használatával kapcsolatban. Bár nem így tűnt, Harry mindenesetre mosolygott.

– Jó reggelt. Tetszik a könyv?

– Eléggé különös. A többi könyvedet nem jegyzetelted így tele. Úgy néz ki, igen kiváló voltál
bájitaltanból…

– Ó… – Harry beljebb ment a szobába, és oldalra hajolt, hogy elolvassa a címet. Bájitaltan
haladóknak. Már a látványára hideg futkározott a hátán. Túl sok emlék társult nem csak magához a
kötethez, de eredeti gazdájához is.
Harry azt hitte, a könyv elégett a Szükség Szobájában, de amikor pár hónappal a háború végét
követően visszament a Roxfortba, kiszúrta az igazgatónő irodájának polcán. Már a látványától is
hideg futkározott a hátán. Biztosan Piton kutatta át érte a szobát és hozta ide. Végül is majd’ egy
év állt a rendelkezésére, hogy megtalálja, amikor ő volt az igazgató…

– Harry? – kérdezte akkor McGalagony. – Jól van?

Harry rámutatott és próbálta megmagyarázni, de addigra Minerva már természetesen tudott róla,
hogy Piton, a látszat ellenére, Dumbledore utasításai szerint cselekedett. És hogy mindent megtett,
hogy oltalmazza a tanulókat, anélkül, hogy felfedné pártállását, és így megtarthassa az esküjét,
miszerint bármit megtesz Harry Potter védelméért.

– Ez csak… – Harry elkapta a tekintetét, és nyelt egyet. – Sosem volt rá esélyem, hogy beszéljek
vele. Azután, hogy… megtudtam.

– Vigye haza a régi tankönyvét – felelte Minerva, és Harry kezébe nyomta. – Emlékül.

– Nem fogja azt mondani, hogy ő is ezt akarta volna, ugye? Mert nem hiszem, hogy így lenne.
És… valaminek maradnia kellene itt tőle, nem gondolja? Még portréja sincs! Miért nincs portréja?

– Egyet már megrendeltünk. A legtehetségesebb élő mágikus portréfestőtől.

Így már mindjárt más volt. Piton is ugyanúgy megérdemelt egy tiszteletbeli helyet ebben a
szobában, mint akármelyik másik igazgató. Nem… a többségüknél még jobban is.

– Úgy gondolom, kapnia kellene valamit, ami valaha őhozzá tartozott – folytatta gyengéden
Minerva. – És mi lenne ennél megfelelőbb? Ez az ön bájitaltan könyve is volt.

Így aztán Harry elvette. Igazság szerint annyira vágyott rá, hogy maga is meglepődött. Minerva
nyilván megérezte ezt.

Persze azt nem tudta, hogy Harry miért érzett iránta ilyen mélyen; fogalma sem lehetett róla, hogy
Perselus Piton majd’ egész életében Lily Pottert szerette. Harry ezt nem szégyellte, de akkor sem
akarta így kibeszélni a férfi magánügyeit. Vagy talán azért is tartotta meg magának, mert még
mindig nehéz volt elhinnie.

Piton szerette az ő anyját? Már gyerekként ismerte Petunia Evanst?

Mind kapcsolódtak egymáshoz, és Harry sosem tudott erről. Piton még akkor sem árulta el,
miközben az okklumencia óráik alatt Harry emlékeiben kutatott. Nem csoda hát, hogy Harry
sosem értette meg a férfit igazán, csak amikor már túl késő volt.

– Ez a könyv az egyik tanáromé volt – válaszolta most Dracónak. – Ő írta bele azokat a
megjegyzéseket és bájitalmódosításokat. Perselus Piton… még mindig nem emlékszel rá?
Egyáltalán nem?

Draco becsukta a könyvet, és odanyújtotta Harrynek.

– Nem, azon viszont csodálkozom, hogy miért nem említetted soha, hogy együtt jártunk a
Roxfortba.

Harry összevonta a szemöldökét; meglepte Draco teljesen nyugodt hangneme. Gyorsan félretette a
könyvet az ágyra.

– Öm… már ennyi mindenre emlékszel?

– Nem – felelte Draco megint, ezúttal kissé türelmetlenül. – De tudok gondolkodni, Harry. Azt
mondtad, együtt jártam iskolába a barátaiddal, egyikük pedig – a barátságos, mindegy – azt
mondta, hogy te is odajártál.

Szürreálisan hatott, hogy barátságosnak nevezi Hermionét. Már önmagában ez is megmutatta, hogy
a közelében sem járt annak, hogy visszanyerje igazi önmagát. Ami azt jelentette, hogy Harrynek
fogalma sincs, mit válaszoljon neki. Elmondani, hogy gyűlölték egymást, nem tűnt túl okos
ötletnek. Mi van, ha Draco rosszul fogadja, és megint hiperventillálni kezd, Harrynek pedig újból
magához kell majd szorítania, hogy lenyugtassa, Ginny meg bejön és meglátja…

De akkor is feltétlenül beszélnie kell Ginnyvel. Már nem maradt sok választása. Ha visszautasítja a
vele való szexet, és helyette egy férfitól izgul fel kibírhatatlanul… nos, Harry számára
meglehetősen világossá vált, hogy merről fúj a szél, noha elképzelni sem tudta, ezek hova
vezethetnek. De az biztos, hogy nem a lánnyal való házasság felé.

Oda már rég nem vezetett semmi, csak eddig nem akarta ezt elfogadni, ismerte fel.

Most viszont abba kellett hagynia, hogy egy kolosszális hibán merengjen, és gondoskodnia kellett
róla, hogy ne kövessen el egy újabbat. Leült Draco mellé, és emlékezve Hermione tanácsára,
megfogta Draco két kezét. Egy kis kellemes borzongás kúszott föl a karján, ami eddig még sosem
fordult elő vele. De az előző éjszaka után hogy is lehetnének a dolgok ugyanolyanok? Harry
szexuálisan vonzódott Dracóhoz… és most már tudta is ezt.

– Ott a Roxfortban nem ismertük egymást annyira – mondta, és úgy érezte, mintha centiről centire
kellene kitapogatni maga előtt az utat. – Fogalmam sem volt ennek a szolgaságba vető bűbájnak a
létezéséről, vagy arról, hogy egy nap majd igényt fogok rád tartani.

– De… én miattad jártam oda, hogy mágiát tanuljak, hogy jó mágusszolga legyek, hogy tudjak
főzeteket készíteni, varázsolni, és szolgálni téged, bármilyen készségemre is legyen szükséged…

Ideje tisztázni ezt a félreértést, döntötte el Harry.

– Ez nem igaz. Te sem tudtad, hogy a szolgámként végezheted. Mi alapján gondolod, hogy igen?

Draco a homlokát ráncolta.

– Én… hmm. Nem hiszem, hogy akkor már tudtam. De innen nézve úgy tűnik, ezért jártam oda,
akár felismertem akkoriban, akár nem.

Ó. Nos, így kicsit másképp fest a dolog, tűnődött Harry. Úgy néz ki, a bűbáj újraértelmezteti
Dracóval azt a keveset, amit a múltjából ismert.

– Azt mondod, nem ismertük egymást annyira? – Draco keze nyugtalanul mozgott a Harryében. –
Egyáltalán beszéltünk valaha?

Harry nagyot sóhajtott, és eltűnődött, mennyit áruljon el. – Öö… nos, igen, de attól tartok, nem
jöttünk ki olyan jól.

Draco a semmibe meredt; kellett neki egy kis idő, hogy ezt megeméssze. De legalább nem izgatta
fel magát a hírtől. Harry nem tudta, hogy vajon azért nem, mert már érintik egymást, vagy mert
valahogy az álom is közrejátszott. Kimondottan megváltozott tőle a beszédmódja, és nem csak
abban a tekintetben, hogy hogyan szólítja Harryt. A mondatai is sokkal hosszabbak és
gördülékenyebbek lettek, a beszéde és a testtartása pedig elengedettebbé vált.

Mintha most már jobban ismerné Harryt, és tudná, hogy nem kell bocsánatért könyörögnie évekkel
ezelőtti vétkekért. Hú… de talán csak a bűbáj csillapodott tovább.

– Azért nem jöttünk ki jól, mert megsértettem a jó barátodat, ahogy a férfi mondta tegnap este?

Mert folyamatosan becsmérelted őket, meg engem is, gondolta Harry.

– Részben azért.

Draco nem nézett rá, de a keze megfeszült. Mind a kettő.

– És még miért?

– Ez mind a háborúval függött össze, szóval nem hiszem, hogy megértenéd, hacsak nem
magyarázok el mindent. Ami… elég hosszú volna. De a legrövidebben úgy lehetne összefoglalni,
hogy akkoriban ellentétes oldalon álltunk.

Draco megnyalta az ajkát, de ez most inkább tűnt ideges gesztusnak, mint érzékinek.

– A háború ellentétes oldalain?

– Igen.

– Akkor ellened harcoltam.

– Igen.

Draco szeme viharszürke volt, amikor újra Harryre nézett.

– De te nagyon jó vagy hozzám. Nem tudom, miért, ha… Nem tudom, mi okból tartottál rám
egyáltalán igényt, Harry.

Harry megszorította Draco kezét.

– Szükséged volt rá.

Draco egész testében remegni kezdett.

– Ennek nincs értelme. Miért számítana ez? Ha ellenségek voltunk, miért akartál volna engem
idehozni, ha nem bosszúból?

Draco ajkai is úgy remegtek, mint a teste, Harry pedig hirtelen semmi másra nem vágyott, csak
hogy gyengéden rájuk tapaszthassa a száját. Ez igazából nem szexuális jellegű vágy volt. Meg
szerette volna nyugtatni Dracót, és valahogy tudta, hogy ez lenne a legjobb módja.

Azonban nem tudta rávenni magát. Most nem, amikor Ginny bármelyik pillanatban feljöhetett az
emeletre, és megláthatta volna őket. Harry már így is tisztességtelen volt a lánnyal, amiért még
mindig meghagyta a hitben, hogy végül összeházasodnak. El kell mondania neki az igazságot,
most, hogy már ő is tudja. Akárhogy is érzett évekkel ezelőtt, az többé már nem volt elég.

Muszáj beszélnie vele, és ki kell találnia, hogyan szakítson vele anélkül, hogy megbántaná.

Hagyni, hogy meglássa, amint Dracót csókolja… határozottan nem a megfelelő módszer volt.

– Nem vágyom bosszúra – felelte, és Draco szemébe nézett, azt kívánva, bárcsak hinne neki a férfi.
– Azt szeretném, ha emlékeznél erre, Draco. Egy nap, talán nem is olyan sokára, az emlékeid
vissza fognak térni. Ha ez megtörténik, próbálj visszaemlékezni arra, amit most mondok neked.
Nincs szükségem bosszúra amiatt, amit a háború alatt tettél. És nem is akarom.

Draco remegése alábbhagyott, de csak egy kicsit.

– Mit… mit tettem, akkor, a háború alatt?

– Nem tudok mindent – válaszolta Harry. – Bizonyos értelemben csapdába kerültél. Azt hiszem,
egyszer megkíséreltél segíteni nekem, de aztán továbbra is azt tetted, amire utasítottak. És még
rosszabbat… De próbáltál segíteni azoknak, akiket szerettél… Én… úgy gondolom, akkor tudnánk
erről jobban elbeszélgetni, ha már több mindenre visszaemlékeztél. Ahogy az előbb is mondtam,
most még nem sok értelme van.

– Rendben – mondta Draco lesütött szemmel. Harry nem tudta, hogy vajon egymást fogó kezeiket
nézi, vagy csak a padlót. – Mivel lehetek hasznodra ma reggel?

– Nos, azt hiszem, Ginny már gondoskodott a reggeliről. Beszélnem kell vele néhány dologról,
kettesben. – Harry sóhajtott. Szívesebben tette volna ezt valahol máshol, de nem lehetett. Átkozott
riporterek. Még a piócáknál is rosszabbak voltak. – Ha vissza tudnál ide jönni reggeli után, úgy jó
lenne.

Draco kiszabadította egyik kezét, és az ágyon heverő könyvre mutatott.

– Nem akartam arra ragadtatni magam, hogy elolvasom. Egy fiókban találtam, ebben a szobában.

Harry halványan elmosolyodott.

– Nos, mindig is nagyon szeretted a bájitaltant. Nem is voltál belőle rossz.

– Szeretnéd, hogy megfőzzek valamit?

A kérdése lelkesen hangzott. Nem is csoda. Draco már egy hete nem csinált semmit azon kívül,
hogy kiszórt pár háztartási bűbájt és a RAVASZ-aira tanult, amiket talán azelőtt már meg is
szerzett. Nem mondhatta azt, hogy szüksége van valami változatosabbra, amivel kitölthetné a
napjait, de kétségkívül így volt.

– Öm, tulajdonképpen több bájitalom is kifogyóban van – vallotta be Harry. – Nem nagyon
szeretem magam főzni őket, és mindig van egy kis bűntudatom, amikor készen vásárolok. Tudod
mit? Miután Ginny elment, megmutatom, hol tartom a hozzávalókat, és te dönthetsz, mit főzöl
elsőnek, rendben? Öö… emlékszel rá, hogyan kell, ahogy a bűbájokra is emlékszel, ugye?

– Ó, igen. Ezt csak a lenyűgöző széljegyzetek miatt olvastam.

– Egy nap majd a férfira is emlékezni fogsz, aki írta őket – mondta Harry, de azért megragadta a
könyvet és magával vitte, amikor elhagyták a szobát. Túl sok veszedelmes bűbáj szerepelt benne,
és Draco azelőtt halálfaló volt; még ebben a különös helyzetben is vonzódhatott a korábbi életét
körüllengő sötétséghez.

Harry pedig nem akart kockáztatni.

***

– Nagyon finom illatok szállnak – szólalt meg Harry, miközben belépett az étkezőből a konyhába.
Amikor Ginny megfordult és ránézett, egy igazi seggfejnek érezte magát. A lány úgy mosolygott,
mintha ez egy szép reggel volna, mintha nem lett volna semmi baj. Nem sejtette, hogy Harry
hamarosan olyan dolgokat mond majd neki, amik le fogják törölni az arcáról a mosolyt.

De ha nem mondaná el őket, az csak rosszabb lenne. Sokkal rosszabb. Igazság szerint már évekkel
ezelőtt el kellett volna mondania, hogy kezdi elveszteni az érdeklődését.

Nem kellett volna addig várnia, míg ilyen rohadt nyilvánvaló nem lett.

De végül is nem akarta őt igazából elengedni. Vagy talán azt nem akarta elengedni, ami a lánnyal
együtt járt. Ez mindig is egyfajta kapcsolt áru volt. Mellette beletartozhatott egy szerető családba,
amilyet egész életében akart. Egy családba, amely szerette és megbecsülte őt.

Mindabba, amibe fiatal kora óta vágyódott.

De ez a kilátás nyilván nem jelentett neki annyit, mint hitte, mert ha így lett volna, már házasok
lennének.

– A kedvencedet csináltam – mondta Ginny felkapva két tányért, majd intett Harrynek, hogy hozza
a harmadikat. – Draco is felkelt?

Hú… a mondatában nyoma sem volt az előző esti ellenszenvének.

– Aha, az asztalnál ül.

Ginny bólintott, majd előrement, és kilépett az összekötő ajtón.

– Jó reggelt – mondta fényes jókedvvel, aztán letett egy tányért Draco elé, és leült a férfival
szemben.

A korábbi lazaság teljesen eltűnt Draco viselkedéséből. Mereven tartotta magát, és csak röviden
pillantott fel, amikor válaszolt.

– Neked is.

Harry úgy érezte, most már érti. Dracónak már volt némi elképzelése, hogy Harry mit vár el tőle,
de óvakodott megsérteni Ginnyt, mert ha a lány valóban Harry jövendőbelije, akkor ha
megharagítja őt, abból nagyon rosszul jön ki.

Nos, ez hamar el fog rendeződni. Harry úgy tippelt, hogy Ginny nem sokat lesz már nála, miután
beszéltek.

– Egyél, Draco! – szólt neki halkan Harry, szinte már megszokásból. – És a teád is idd meg! – tette
hozzá, amikor Ginny tölteni kezdett a kirakott csészékbe.

Az étkezés gyorsan telt; Draco meg sem szólalt, Ginny pedig csendesen beszélgetett Harryvel.
Egek, nem volt könnyű úgy tenni, mintha ez egy normális reggel volna, mintha Harry nem
tervezné azt, hogy szakít a lánnyal. De mondta volna el Draco előtt? Nem, semmiképp sem. Harry
nem akarta megalázni a lányt.

Végül Draco letette a villáját, és bejelentette, hogy odafent lesz, ha Harrynek szüksége lenne rá.

Harry megkönnyebbülten bólintott. Kicsit dilemmázott, hogyan kéne diszkréten félrevonni Ginnyt,
de Draco megoldotta a helyzetet; szó szerint követte Harry korábbi utasítását. Végtére is Harry azt
mondta, menjen vissza a szobájába, ha befejezte az étkezést.
Harry Ginnyhez fordult.

– Menjünk ki, és üljünk le egy kicsit a hátsókertben.

– Ó, most nem lehet. Csapatgyűlést tartunk a Sólymok meccse előtt – felelte a lány, és a mosolya
elárulta, hogy tényleg sajnálja. – Meg kell beszélnünk, ki mire fog figyelni. Tudod, hogy rengeteg
stratégia és tervezés kell a profi kviddiccshez.

Harry majdnem felmordult.

– Beszélni akarok veled, Ginny. Nem fog sokáig tartani.

– Mhm, de már így is késésben vagyok.

Ez alkalommal Ginny nem nézett a szemébe, és valahogy Harry ráérzett az okára. A lány tudta. A
női megérzés vagy mi megsúghatta neki, hogy amit Harry közölni szeretne vele, az nem lenne az
ínyére.

Még szép, az intuíciója lehetett a magyarázat arra is, miért volt sokkal kedvesebb Dracóval most
reggel. Egy kiadós éjszakai alvás után rájöhetett, hogy csak rosszabbodnának az esélyei Harrynél,
ha nyíltan kifogásolná Draco jelenlétét a házban.

– Nos, rohannom kell – mondta Ginny, és ragyogó mosollyal felállt. A szeme azonban nem
mosolygott. Amikor Harry is felkelt, lábujjhegyre állt, és egy puszit nyomott az ajkára. – Jövő
pénteken találkozunk, oké? Majd küldj egy baglyot, hogy itt eszünk-e vagy megint étteremben, jó?

Azzal párat integetve már dehoppanált is.

Küldj egy baglyot. Kimondhatatlanul irritáló volt. Ginny tudta, hogy Harry nem akarja Hedviget
pótolni. Talán úgy gondolta, mostanra már túl kellett volna tennie magát rajta.

Harry orrlyukai kitágultak, ahogy a lány többi szavára gondolt. Jövő pénteken? Nem, nem fog
addig várni, hogy tisztázza a dolgot kettejük közt. Holnap elmegy Billhez és Fleurhöz, és mindegy,
hogyan próbálja majd a lány elkerülni a beszélgetést, elmondja neki, amiért jött.

Aztán hazajön, és elmondja Dracónak, hogy semmi szín alatt nem veszi feleségül Ginny Weasley-
t.
 15. fejezet

A szombat nagyjából a terv szerint telt; Draco szemlátomást boldog volt, hogy Harry konyháját
rögtönzött bájitalfőző állomássá alakíthatja. Új bevásárlólistát is készített a bájitalhozzávalókról,
amiket Harrynek be kellett szereznie Draco soron következő főzeteihez.

Sajnos a vasárnap már nem sikerült ilyen jól. Ginny nem volt otthon; Fleur azt mondta, néhány
barátnőjével tölti a napot Brightonban, és nem valószínű, hogy túl korán hazaér.

Harry akaratlanul is arra gondolt, hogy Ginny talán direkt tűnt el.

Bill természetesen beinvitálta. Harry próbálta visszautasítani, de mielőtt még észbe kapott volna,
már mindketten a verandán ültek, Fleur pedig hozott nekik egy-egy üveg sört. Harry kissé
kényelmetlenül érezte magát, mivel nem tudta, mennyire látják majd szívesen, miután szakított
Ginnyvel. Ám nem volt mit tenni; akármennyire is szerették őt a Weasleyk, ennyi idő után joggal
remélhették, hogy egy nap elveszi a lányukat. És ha egyértelművé válik, hogy ez sosem fog
megtörténni… Harry nem tudta elképzelni, hogy Bill még azután is ilyen szívélyes lesz.

Harry megitta a sörét, és olyan gyorsan távozott, ahogy csak tudott, anélkül, hogy nyíltan
udvariatlan lett volna, aztán haza hop-utazott, hogy a nap hátralevő részét Dracóval töltse. A férfi a
szokottnál sápadtabbnak tűnt, ahogy a konyhaasztalnál ült és tanult, mire eszébe jutott Harrynek,
hogy Draco már több mint egy hete nem járt kint, hacsak nem számolta a rövid körutakat a
hátsókertben. Ami aligha volt nevezhető megfelelő testedzésnek.

– Lenne kedved repülni egyet velem?

Abban a percben, ahogy a szavak elhagyták a száját, Harry meg tudta volna rugdosni magát. Már
mielőtt Draco megszólalt, tudta, mit fog válaszolni.

– Természetesen örömmel szolgállak bármilyen módon.

– Egy kicsit ki kellene mozdulnod. Nem tesz jót, ha örökké be vagy ide zárva.

Draco szó nélkül felpattant, majd Harry seprűjével tért vissza. Két kézzel tartotta oda neki.

Ó… lenne kedved repülni egyet velem… Harry mondatából Draco azt feltételezte, hogy ketten egy
seprűn.

A gondolatra Harry tarkója kissé felforrósodott. Nem is csoda, hiszen amikor legutóbb közös
seprűn utaztak, toronyméretű lángok közül menekültek.

Vagy talán a hirtelen rátörő hőségnek több köze volt ahhoz, amire most reggel rejszolás közben
gondolt. Ezúttal nem csak hozzáfeszült Dracóhoz… nem, Harry dugta is őt hátulról, és fél kézzel
átkarolta, hogy a farkát erősen markolhassa, miközben a fülébe suttogott: Nem, még nem. Ne merj
hamarabb elmenni, mint én…

Draco pedig nyögött, és addig fordította hátra a nyakát és a derekát, míg meg nem tudta csókolni
Harry ajkait…

És most az a kilátás, hogy Draco előtte fog ülni a seprűn, szinte több volt, mint amit ép ésszel kibírt
volna. Már valósággal érezte is, ahogy Draco az ölébe fészkeli magát, az ő ágyéka pedig szorosan
a férfi hátsójához feszül…
Már a gondolatától is megkeményedett. Draco kétségkívül érezné a merevedését, ha így
repülnének. Aztán nagy valószínűséggel fel is ajánlaná a szolgálatait.

Harry akarta őt, de nem így. Inkább várt volna, míg Draco tudatában lesz, mit csinál, és hogy kivel
csinálja.

De ha vársz, súgta egy kis hang a fejében, akkor egyáltalán nem fogod tudni élvezni őt.

Meglehet, gondolta Harry, és ráncba szaladt a homloka. Azt latolgatta, hol lehet a határ, amit nem
kellene átlépnie. A szeretkezés biztos, hogy a tiltott oldalon volt, de mi a helyzet egy szimpla
csókkal? Ha Draco majd visszaemlékezik, néhány csók – ami mindkettejük számára élvezetes
volna, ebben biztos volt – elég lenne ahhoz, hogy elborítsa a vörös düh? Azt hinné, hogy Harry
kihasználta a helyzetet?

Ám az idevágóbb kérdés valószínűleg az volt, hogy Harry meg tudna-e állni a csóknál, ha
belekezdenek. Abból ítélve, hogy mekkorát rándult a farka már a gondolatára is, egy pár csók
várhatóan egyenesen az ágyba vezetné őket.

De talán…

– Harry? Valami baj van?

Harry kirángatta magát a merengéséből.

– Nem, csak gondolkodtam. Neked is van seprűd, igaz? Hollóbércen?

– Nem tudom biztosra. – Draco válla megfeszült, amitől ráncok szaladtak végig a talárja sima
anyagán. – És ha van is ott egy, fogalmam sincs, tudok-e repülni egyedül.

– De emlékszel rá, hogy megtanultál. Emlékszel a seprűversenyekre.

Draco kissé gúnyosan pillantott rá.

– Igen, de arra is emlékszem, hogy hop-utazni és hoppanálni is megtanultam, mégsem tudom őket
egyedül csinálni, kivéve, ha ide térek vissza.

– Mindegy, meglátjuk, hogy megy a repülés. Elviszlek Hollóbércre, hogy megkeressük a seprűdet.
– Feltéve, hogy van. A ház és a belseje annyira különösnek tűnt, hogy Harry őszintén kételkedett
benne. És ha nincs, Dracónak vele együtt kell majd repülnie, mert tényleg szüksége lenne egy kis
kimozdulásra. Egy aprót sóhajtva Harry kinyújtotta a karját, amelyikkel nem a Tűzvillámot tartotta.
– Gyere ide. Mindkettőnket odahoppanálom.

Úgy értette, hogy Draco karoljon bele, de persze legutóbb nem így hoppanáltak, ezért Draco nem
tudhatta, hogy most ezt akarja Harry. Draco előrelépett, és szorosan hozzábújt, karjával is átölelve
őt, hogy jobban kapaszkodhasson.

Harry farka megint rándult egyet. Hogy ne tette volna? Draco jó érzést keltett benne. Erős, karcsú,
és nagyon-nagyon férfias volt. És ami még kiemelkedőbb, hogy az illata is csodás volt; tiszta,
férfias illat, amiről Harry sosem gondolta volna, hogy vágykeltően hathatna rá. De így volt.

Egy pillanattal később a vágykeltő enyhe kifejezéssé vált, mert Draco elkezdte Harry nyakához
dörgölni az orrát. Ajkait is hozzá-hozzá érintve apró puszikat hintett rá, nyelvét pedig kidugta
közben, hogy finoman megnyalintsa Harry bőrét.

Harry nyelt egyet, és alaposan zavarba jött. Nem magától a puszitól, hanem mert az utóbbi órában
nem mosakodott. Draco mellett, aki mindig olyan átkozottul szalonképes volt, hogy az őrület,
Harry sokszor egyenesen ápolatlannak érezte magát.

– Az előbb hop-utaztam vissza Billéktől – mondta elhúzva a nyakát. – Kicsit kormos vagyok.

Draco előrehajolt, és megint megpuszilta a nyakát, nyelvével ezúttal egy tekintélyes területet
nyalva meg.

– De az ízed mennyei – lehelte a nedves bőr fölött, amitől gyönyörteli borzongás futott végig
Harry gerincén. Draco megérezhette ezt; kezével elkezdte fel-le simogatni Harry vállát.
Tulajdonképpen úgy tűnt, mintha utat próbálna találni a ruha alá. – Mmm. Ez jólesik, hmm? Egész
nap, egész éjjel tudom csinálni, amit csak szeretnél…

Harrynek mostanra már nem voltak kétségei, mit is szeretne. A testén végigfutó gyönyörteli érzés a
lábai közé összpontosult. A farka megduzzadt, makkja az alsóneműje puha anyagához feszült.

Ez pedig beindította a fantáziáját. Olyasmikre gondolt, amikre nem kellett volna egy olyan férfival
kapcsolatban, aki csak azért csinálja mindezt, mert nincs eszénél. Másrészről viszont szinte
lehetetlen lett volna nem gondolni ezekre, nem? Draco is izgalomban volt. Harry érezte a kemény
ágyékát a sajátjához feszülni, mert a magasságuk szinte teljesen megegyezett.

Draco már annyira közel volt. Harrynek semennyi erőfeszítésébe nem került volna, hogy
odafordítsa a fejét, és megcsókolja, pont, ahogy pár pillanattal ezelőtt elképzelte.

Draco egyértelműen ezt akarta. Gyakorlatilag csábítgatta Harryt, nem igaz? A kis akadozó
légvételeivel Harry nyakánál, itt egy csókkal, ott egy nyalintással. Halk nyögéseivel, amiktől úgy
tűnt, mintha Harry volna az egyetlen a világon, amire csak vágyik, és még többet akarna belőle, itt
és most.

Harry ejtette a gondolatot, hogy Dracót felvigye az ágyba. Nem, már látta is magát, ahogy az
étkező padlójára dönti a férfit, vagy inkább az asztalhoz szorítja…

Annál több ok van az ellenállásra, gondolta Harry, és kirángatta magát a fantáziájából, mielőtt még
valóra váltotta volna.

– Ne csókolgass tovább – nyögte, és immár teljesen arrébb húzta a nyakát. – Most pedig
koncentrálnom kell, Draco, vagy darabokban végezzük.

A kijelentés igazából nem állta meg a helyét, mert Harry olyan jól hoppanált, hogy csontrészegen
is végre tudta hajtani. De legalább leállította vele Dracót.

Bár talán egyetlen utasítás is elég lett volna hozzá, gondolta Harry, miközben szorosan megragadta
Dracót, és megpördült vele.

***

Harryt nem lepte meg, hogy Dracónak, mint kiderült, négy seprűje is van, és mindegyik a legújabb,
legmodernebb modell, ami csak a márkájában elérhető. Valójában ez volt az első dolog
Hollóbércen, ami dracósnak tűnt.

– Egyiket sem ismerem fel – mondta Draco legörbülő ajkakkal, miközben végigsimított a hozzá
legközelebb esőn. – Felteszem, nagyon szerethettem repülni. Miért nem emlékszem rá, hogy
megvettem, vagy hogy kipróbáltam őket?

Most először mintha kicsit aggódott volna emiatt. Harry nem tudta eldönteni, hogy vajon ez egy
lépést jelent-e a helyes irányba, vagy sem.

– Az emlékezeted hézagai elég megjósolhatók – felelte, és odament, hogy egyik kezét Draco
karjára tegye. – Minden velem kapcsolatosat elfelejtettél, és azt is, ami tizenhét és fél éves korod
óta történt. Vagy majdnem tizennyolc. Talán ez is a bűbáj természetes velejárója. Inkább próbálj
meg nem aggódni miatta. Biztos vagyok benne, hogy minden eszedbe fog jutni.

– Nem aggódom – felelte Draco sötéten, de aztán rámeredt a seprűkre, és alapos vizsgálatnak
vetette alá őket. Végül felkapott egyet, és kisétált a tárolóhelyiségből a ház legbelső barlangjába. –
Tudod, elég jól emlékszem a wiltshire-i kúriára. Semmiben sem hasonlít erre a helyre. Miért
akartam egy kivájt sziklában élni?

– Tényleg nem tudom – pillantott rá Harry oldalt. – Amondó vagyok, hogy ez szerintem sem
jellemző rád, bár fogalmam sincs, mit csináltál az elmúlt három évben. Talán a szüleid meg tudnak
majd magyarázni pár dolgot, amikor náluk ebédelünk. Szerdán megyünk, emlékszel?

Draco szeme megvillant.

– A múltamat felejtettem el, Harry, nem az utóbbi hetet.

Egyre inkább önmaga, még az emlékei segítsége nélkül is.

– De ha a szüleim el fogják magyarázni – mondta Draco lassan –, akkor felmerül a kérdés, hogy
miért nem tették meg eddig?

– Nos, aznap egy kis fejetlenség uralkodott. – Harry sóhajtott. – Tudod, majdnem meghaltál. A
szüleid nagyon odavoltak, és sok félreértés is történt, mert erősen próbálták úgy kifejezni magukat,
hogy ne mondják meg, mit tegyek veled.

– Miért?

– Ó. – Tényleg, Draco az alatt a beszélgetés alatt eszméletlen volt. Harry összerezzent; utálta, hogy
arról kell beszélnie, milyen alattomos tud lenni a Res mea es. – Öö, nos, azt hiszem, a bűbáj
nagyon gyanakvó velük szemben; úgy érzi, lehet rád valamiféle elsőbbségi joguk. Nem szabhatják
meg, hogyan bánjak veled, és ha megteszik… öm, apád azt mondta, a bűbáj meg fog téged
büntetni.

Draco orrlyukai kitágultak.

– Engem? Azért, amit ők tesznek?

– Nos, nem tudom, igaza van-e. De nem is szeretném kipróbálni, mivel a büntetés, amit említett…
öm…

– Micsoda?

– Lassú fojtogatás.

Draco elsápadt.

– Lehet, hogy a látogatás kimondottan rossz ötlet.

– Nem, minden rendben lesz. – Harry nyelt egyet. Igencsak nehezére esett bármiféle jót mondani a
Malfoyokról. De Dracóért… – A szüleid nagyon szeretnek téged. Bármit megtennének, hogy
biztonságban és épségben tudjanak; még arra is rávettek, hogy igényt tartsak rád. Az ellenség
dolog, tudod.

Draco haja meglebbent, ahogy elfordult Harrytől.

– A szüleim is az ellenségeid?

– Voltak – javította ki Harry, és arra gondolt, hogy ez körülbelül igaz is. Lucius és Narcissa már
évek óta nem jelentett fenyegetést. És a Res mea es miatt már nem is tehettek többé keresztbe
Harrynek, ha akartak volna sem. – És valószínűleg ezért nem mondtak többet arról, mit csináltál a
háború óta. Fontosabb dolgok jártak a fejükben. Úgy értem, édesanyád aggódott, nehogy
elfelejtsek szólni, hogy egyél.

– Akkor egyáltalán nem ismer téged – jelentette ki Draco nyugodt tekintettel, miközben megint
Haryre nézett. – Te nagyon kedves vagy. El sem tudnék képzelni jobb gazdát.

Uhh. Nos, legalább Draco már nem hitte azt, hogy a szó a nevének a része. Harry úgy érezte,
együtt tud élni ezzel.

– Gyerünk, próbáljuk ki a seprűdet.

Ha Harry egyedül lett volna, kirepült volna az ablakon a tenger fölé, de figyelembe véve, hogy
nem tudták, mennyire működik majd Draco seprűje, Harry úgy döntött, lassabban kezdenek.
Hollóbérc egy szikla szélén helyezkedett el, de a szárazföldi oldalánál elég sok üres terület
húzódott, ami tökéletes gyakorlóterepként szolgálhatott. Harry magához húzta Dracót, és
megkönnyebbülve, hogy ezt nem követték csókok, mindkettejüket kihoppanálta, majd visszalépett,
és intett Dracónak, hogy másszon föl a kiválasztott seprűjére.

Kiderült, hogy Draco egyedül is tud repülni, de nem tudott száz méternél messzebbre kalandozni
Harrytől. Ha megpróbált távolabb menni, a seprűje magától megfordult, és visszatért.

Nem az igazi, de így is jobb, mint az a forgatókönyv, amitől Harry tartott: hogy a seprű majd
egyáltalán nem engedelmeskedik Dracónak, vagy ledobja, ha úgy gondolja, hogy szökni akar
Harrytől.

Megnyugodva, hogy Draco biztonságban lesz, Harry a tenger felé indult. Már egy ideje nem repült;
rendszerint nem adódott rá sok lehetősége. De nem felejtette el a hajába kapó szél játékát, vagy azt
a mámorító érzést, ahogy fejjel lefelé száguld magasan a vidék felett, azaz jelen esetben az
óceánon.

Draco kezdetben óvatosnak tűnt a seprűn, de aztán mintha visszatért volna a képessége, és olyan
merész manővereket is bemutatott, amilyeneket Harry. Órákig repkedtek azon a délutánon; egymás
körül forogtak, versenyeztek, le-lebuktak…

Draco sosem volt olyan kiváló seprűlovas, mint Harry, de így, hogy egy sokkal modernebb seprű
előnyeit élvezte, elég jó versenytárs lett. Amikor végül leszálltak, Harry kimerült és izzadt volt, de
vigyorgott. Hónapok óta nem érezte magát ilyen boldognak és gondtalannak. Vagy talán évek óta.

Hiányzott neki a repülés. Ginny sosem akart eljönni vele, mert minden nap ezzel kereste a
kenyerét, ezt csinálta egész nap.

– Hú, jó kis edzés volt, Draco – mondta Harry, és kinyújtóztatta begörcsölt izmait, miközben a
Hollóbércet rejtő hatalmas szikla előtt állt. – Túl fáradt vagyok, hogy vacsorát főzzek, az már
biztos!

Draco ugyanolyan kifacsartnak látszott, mint amilyennek Harry is érezte magát. Még egy kicsit
lihegett is, de ez nem akadályozta meg abban, hogy azonnal felajánlja, hogy ő végezze el a munkát.

– Szívesen lennék a hasznodra…

– Nem, nem, semmiképp sem – vágott közbe Harry, és hátba veregette Dracót. – Gyorsételt
rendelünk.

– Gyorsételt? – Draco úgy nézett, mintha még sosem hallotta volna a szót.

De talán így is volt.

– Ja, mint a curry, pizza, hamburger, döner kebab. Amint hazaérünk, elküldök egy rendelést a
kandallón át, aztán odahoppanálok, hogy felvegyem. Persze miután lezuhanyoztam. Te mit
szeretnél?

– Amit te... – Draco megköszörülte a torkát, amint Harry szemébe nézett. – Ó… gondolom, azt
szeretnéd, ha én választanék.

– Igen, annak nagyon örülnék.

– Akkor curryt.

Harry úgy határozott, erőlteti még egy kicsit a dolgot, hogy azt szeretné, ha Draco magára is
gondolna.

– Csípősen? Közepesen? Enyhén? Tudod, hogyan szereted legjobban?

– Öm… közepesen? – Draco vállat vont.

– Jól hangzik. Vigyük haza magunkkal a seprűdet. Még valami, amire szükséged van bentről? –
Mielőtt Draco megszólalhatott volna, Harry felemelte a kezét. – Ha van, azt akarom, hogy
elmondd.

Draco elnézett a Hollóbércnek otthont adó szikla felé, majd megrázta a fejét. Harry nem tudta, ez
mit jelenthet. Vagy nem kellett neki semmi, vagy képtelen volt elmondani, hogy kellene.

Akkor is haladást könyvelhettek el.

– Te hoppanálsz először – mondta Harry. Mivel Harry házába tértek vissza, Draco nem igényelt
kíséretet. – Én pedig követlek.

Draco bólintott, és két kezével erősen megszorította a seprűjét, miközben megpördült.

 16. fejezet

Hermione is a Minisztériumban dolgozott, de az útjaik nem sűrűn keresztezték egymást Harryvel.

Azonban hétfő délután egy papírrepülő csusszant a beszerzési igénylőlapok tetejére, amiket Harry
épp olvasott. Úgy tűnt, néhány új aurortanonc leamortizált egy nagy halom edzőbábut…

A részlegek közti levél csak még több unalmas papírmunkát fog hozni, gondolta Harry, amikor
széthajtotta. Ám ehelyett a következő állt benne:

Beszélhetnénk egy pár percig? Utánanéztem a témának, amire kíváncsi voltál, de inkább nem írnám
le, mit derítettem ki.

H. G. W.

Harry pennát ragadott, és lefirkantott egy választ, közben végig csóválta a fejét. A nő rájött
valamire a Res mea esszel kapcsolatban, és le kellett ellenőriznie, hogy biztonságos-e, ha átjön, és
elmondja neki?

A pálcája egy intésére a repülő útra kelt, hogy visszarepüljön Hermionéhoz. Pár pillanattal később
a nő megjelent az iroda ajtajában.

– Gyere, gyere csak be! – sürgette Harry, miközben felállt, aztán becsukta maguk mögött az ajtót.
Mivel munkája során számos bizalmas beszélgetést folytatott a helyiségben – kik kapnak
előléptetést az aurorprogramban, kiket kell többek között elbocsátani –, a titoktartás érdekében az
irodát mindig is jól levédték.

De ez most magánjellegű dolog volt, és bosszúságára sokszor azt találta, hogy még a munkatársai
is adtak el róla szóló pletykákat az újságoknak. Ezt észben tartva Harry előhúzta a pálcáját, és
bűbájolt egy-egy további réteg védelmet a falra, ajtóra, ablakra. Csak egy órára szóltak, de annyi
elegendő is volt.

Amikor visszafordult, Hermione már helyet foglalt.

– Szóval, hogy van Draco?

Harry türelmetlen lett; kézbe akarta venni az ügyet, nem bájcsevegésbe bonyolódni.

– Jól, jól. Megkértem a hétvégén, hogy főzzön ezt-azt, és úgy tűnt, nagyon élvezte. Repülni is
elmentünk.

– Emlékszik már valamire?

– Nem, nem igazán.

A nő összevonta a szemöldökét, és összekulcsolta a kezét az ölében.

– Ez elég baj. Mert… nos, én mindent megpróbáltam, Harry, de nem sikerült kiderítenem, mely
tárgyakból szerzett RAVASZ-t.

– Nem nyilvános dokumentumok, mint ahogy gondoltad?

– Nos, ez a különös benne. Azok. Vagy legalábbis elvileg azok. De a neve még csak nem is
szerepel a RAVASZ-ra jelentkezők összesített listáján, nem beszélve a tantárgyi eredmények
listájáról, ami még sokkal részletesebb. A feljegyzések azt mutatják, mintha soha meg sem próbált
volna végzettséget szerezni.

Harry beharapta az ajkát.

– Öm… nos, nem bántásból mondom, de talán tényleg nem is szerzett.

– Bent voltam a teremben, és felügyeltem az egyik vizsgáján – csóválta a fejét Hermione. – Tudod,
hogy a főnökeink szerint az én részlegemnek nincs elég dolga. Persze, hiszen a Minisztériumot
sosem érdekelte túlságosan, hogy a többi mágikus lény jogaival foglalkozzon. Azt tudtad, hogy
egy hete…

– Draco, Hermione!

A nő egy kicsit elpirult.

– Jól van. Mindegy, az a lényeg, hogy láttam Draco Malfoyt vizsgázni. Aznap a Théta
Konferenciateremben ült, és szerintem a hét további részében is, mert ott volt a neve a címzettek
névsorában azzal a megjegyzéssel ellátva, hogy átment nyolc vizsgán. De a később irattározott
hivatalos listában… – Megcsóválta a fejét.

– Akkor valaki eltávolította a nevét?

– Törölte, mintha ott sem lett volna soha.

Harry nyelt egyet.

– Lehet, hogy a bűbáj volt?

– Miért tette volna?

– Fogalmam sincs…

Hermione előrébb hajolt, és halkan megszólalt:

– Harry, ezért nem akartam semmit sem leírni. – A védőbűbájok ellenére, amiket Harry kiszórt,
még halkabbra fogta a hangját. – Néhány projekt, amin odalent a Misztériumügyi Főosztályon
dolgoznak, hihetetlenül titkos. Az ott dolgozók neve soha nem jelenik meg semmiféle
minisztériumi dokumentumon. És… biztos vagyok benne, hogy erről nem kellene tudnom, de
hallottam, hogy még a RAVASZ eredményeket is törlik a hivatalos feljegyzésekből, arra az esetre,
ha valaki netalántán megnézné, mi a szakterülete az alkalmazottaknak, és megpróbálná
kikövetkeztetni, min munkálkodhatnak odalenn.

Harry hangosan kifújta a levegőt. Sosem gondolta volna, hogy a háború után Draco Malfoy pont a
Minisztériumnak dolgozhatott. Ráadásul a Misztériumügyi Főosztályon.

Igazából már az elképzelés is felettébb különös volt, hogy Draco egyáltalán dolgozott. Hiszen nem
volt rászorulva. A Malfoyokat még most is ugyanúgy felvetette a pénz, mint eddig.

De a Misztériumügyi Főosztály… hmm. Dracót igencsak érdekelte a mágia; eléggé bizonyította ezt
az, amilyen sebességgel Harry könyveit falta. És az, hogy mennyire hetvenkedett az iskolában, azt
mutatta, hogy talán valahogy bizonyítani akart önmagának. Úgy próbálkozott ezzel, hogy halálfaló
lett, de ez nem vált be.

Ez pedig egy újabb okot adott a kételkedésre abban, hogy Hermione jó nyomon járna.
– A Minisztériumban tilos olyanokat alkalmazni, akik viselik a Sötét Jegyet. Te is tudod.

– Igen, de a Misztériumügyi Főosztályt szinte alig felügyelik, néhány projektjüknél pedig teljesen
szabad kezet kaptak. A legkevésbé sem lepne meg, ha szabályok felett állóknak tartanák magukat.
És az is…

– Micsoda?

– Abból ítélve, milyen mágiatípusokat tanulmányoznak, meglehet, hogy egyenesen a Sötét Jegye
miatt alkalmazták Dracót.

– Mintha a Sötét Jegy olyan ritka volna.

– Ami egy nyolc RAVASZ-t letenni képes fiatalemberen található, igenis az. És ne feledd, hogy az
övé mentes az Azkaban ártalmaitól. – Hermione együttérzőn rápillantott. – Sajnálom, hogy nem
sikerült kiderítenem a tantárgyait.

– Eh, amúgy hány különböző tantárgy lehet?

– Nagyjából hat tucat. Amit a Roxfort kínál, az csak az alap. A varázslók magánúton is
tanulhatnak, és rengeteg más tudományágban is specializálódhatnak. Nagyon sajátosakban.
Lehetetlen megmondani, miket tanulhatott Draco.

– Lehetetlen? – Harry szinte ledöfte a nőt a tekintetével. – Azt mondtad, ott voltál az egyik nap a
teremben. Te osztottad ki a tesztfüzeteket, te…

– Hozzáérintettem a pálcám a vállához, mire a neki szóló füzet megjelent az asztalán.

Ó.

– Nos, járkáltál is a helyiségben, nem? Gyerünk, nagyszerű emlékezőtehetséged van. Erőltesd meg
egy kicsit! Nem ugrik be semmi, hogy láttál-e valamit, amit a papírra írt, mialatt körbejártál?

Hermione bosszúsnak tűnt ettől a kikérdezéstől, de azért becsukta a szemét, és összeszorította.

– Hmm. Rúnák, esetleg valami rúnákkal kapcsolatosat? Nos, talán. Nem vagyok benne biztos.

– Akkor bizonyosodjunk meg róla – mondta Harry, és intett a pálcájával, hogy magához hívja az
irodájában tartott miniatűr merengőt. Egy sokkal hatékonyabbat is tartottak a Varázsbűn-üldözési
Főosztály kihallgatószobái mellett, de ez is tudott emlékeket kezelni, ha nem voltak pár évesnél
régebbiek.

– Nem szívesen teszem – mondta a nő, és kibámult az ablakon. – Piton jut róla az eszembe, ahogy
kiadta az emlékeit, mielőtt meghalt. Viszont ez most elég fontos lehet… – Azzal nagyot sóhajtva a
halántékához emelte a pálcáját és becsukta a szemét, majd előhúzott egy vékony, ezüstös szálat,
ami aztán eltűnt a merengőben kavargó, ködszerű anyagban.

– Te menj bele! – mondta Hermione hátradőlve.

Harry bólintott, és a kis kőtál fölé hajolt, ami egyszerre egy személynek épphogy elég nagy volt.

Úgy érezte, mintha zuhanna, és amikor megvetette a lábát, egy hatalmas szobában találta magát,
tele egymástól két méterre elhelyezett asztalokkal. Több tucat felnőtt vizsgázott bent, de Harrynek
nem okozott gondot, hogy kiszúrja Dracót. Bárhol felismerte volna azt a világosszőke üstököt.

Az már igényelt némi erőfeszítést, hogy oda tudjon menni hozzá, de Harry megtanulta az
aurorképzése alatt, hogyan navigáljon a merengőben. Amikor elért Draco asztalához, leguggolt
előtte, és tanulmányozta egy kicsit a férfit. Végtére is egyebet is kideríthetett még innen, nem csak
a tantárgyait. Arra is jó lehetőség adódott, hogy megvizsgálja, milyen lett Draco, miután a háború
befejeződött.

A férfi kitartóan a pergamenre szegezte a tekintetét, miközben egy hosszú választ írt. Egy pillanat
múlva letette a pennáját, és megrázta a kezét, mintha fájlalná. Jó oka volt rá; nem véletlenül hívták
a vizsgát Rémisztően Agyfacsaró Varázstani Szigorlatnak.

Aztán Draco egy aprót sóhajtott, és lapozott egyet a tesztfüzetében.

Amint elolvasta az ott álló kérdést, az ajka gúnyos mosolyra húzódott, szeme ezüstje pedig
szikrákat szórt a haragtól.

Harry kíváncsian megkerülte az asztalt, hogy Draco válla fölött ő is elolvashassa.

Részletezze az öröklődő varázslatok elsődleges és másodlagos jellemzőit, a korlátaikat is beleértve,

valamint említsen öt konkrét példát a szemléltetésükre!

Draco megmártotta a pennáját az asztalán megjelent tintatartóban, és elkezdte lekörmölni a választ,

mindvégig magában morgolódva. Harry nem hallotta jól, mit mond, de azt elcsípte, hogy rohadt
idióta téma, miközben a férfi sebesen írt a pergamenre. Draco nem állt meg, hogy gondolkodjon a
válaszon; úgy öntötte magából az információt, mintha az anyatejjel szívta volna magába.

Az öröklődő varázslatok elsődleges tulajdonsága, hogy ha egy vérvonalra kivetnek egy ilyen
bűbájt, akkor az minden alkalommal megújul, amint új gyermek születik a családba. A másodlagos
tulajdonságuk, mely nem mindig, de gyakran aktív, hogy az öröklődő varázslatok bizonyos
értelemben önkorlátozóak. Az érintett családokban generációnként jellemzően csak egyetlen
gyermek születik, ami elegendő ahhoz, hogy életben tartsa a bűbájt, de ahhoz nem, hogy idővel
fokozatosan a társadalom egyre nagyobb részére kiterjedjen. Eddig még ismeretlen okból
kifolyólag, az öröklődő varázslatoknak kitett családokba születő gyermekek szinte mindig fiúk.
Már i.u. 600-ból ismerünk példákat, amelyek szemléltetik ezeket a tulajdonságokat, és többek
közt…

Harry félbehagyta az olvasást, mert a többi már nem nagyon kapcsolódott a Res mea eshez, hanem
inkább Binns professzor történelemóráinak rétestésztajellegű előadására hasonlított. Azon kívül,
érezte, hogy a merengő szinte felfelé szívja őt, mintha azt próbálná közölni vele, hogy ideje
visszatérnie a felszínre.

Ez volt a másik hátránya a miniatűr merengőnek; csak rövid kirándulást engedélyezett az emlékek
birodalmába.

Harry sóhajtva felállt, és végignézett a kis asztalkán, aminél Draco dolgozott. Nem látott rajta több
tesztfüzetet, így arra gondolt, az öröklődő varázstan volt aznap Draco egyetlen RAVASZ-a. Ez
pedig annyit jelentett, hogy Harry mindent látott, amit csak lehetett.

Felegyenesedett, és kihúzta magát a múltból, aztán hátradőlt a székben, mert egy pillanatra úgy
érezte, forog vele a szoba. Francba. Dracót azért alkalmazták, hogy az öröklődő varázslatokkal
foglalkozzon? Talán épp a Res mea es-szel? Harry azelőtt abban reménykedett, hogy a bűbáj
többé-kevésbé véletlenül aktiválódott, mert ez azt jelenthette volna, hogy esetleg olyan hirtelen is
tűnik majd el, ahogy megjelent. Ez azonban most már nem tűnt valószínűnek.

– Harry, jól vagy?

– Persze – felelte, és kézfejével megtörölte a homlokát. Úgy érezte, átkozottul meleg van odabenn.
Meg kellene újítania a légkondicionáló bűbájait. – Mr Malfoy azt mondta, a szolgabűbáj is
öröklődő varázslat, és pontosan ezt láttam Draco tesztjében is.

A nő ajka egy tökéletes O-t formázott.

– És azt hiszem, ezt még nem meséltem, legalábbis nem részletesen, de senki sem érti, hogy
egyáltalán mitől ébredt fel ötszáz év elteltével. Nem kellett volna neki, hacsak én nem szerzek róla
valahogy tudomást. De… talán Draco valamelyik kutatása érintette a Res mea est, és amikor ő
rájött, mi is ez az egész, a bűbáj kivetette rá magát, vagy ilyesmi.

– Talán – mondta Hermione, de nem túl nagy meggyőződéssel.

– Mi az?

– Szerintem több kell neki, mint pusztán az, hogy tudjanak róla. Az alapján, amit mondtál, a bűbáj
attól aktiválódik, ha a te vérvonalad szerez róla tudomást, nem az övé. Nekem elég különös lenne,
ha a szolgabűbáj urat és szolgát egyenlőként kezelne.

– Lucius Malfoy azt mondta, hogy a bűbáj nem engedi neki, hogy beszéljen Dracónak erről az
egész szolgaság témáról, míg Draco meg nem házasodik és nem születik saját örököse. Szóval a
bűbáj elég érzékeny a tudásra.

– Ez akkor sem hangzik helytállónak – makacskodott Hermione.

Harry sóhajtott. A nőnek valószínűleg igaza van; általában igaza szokott lenni.

– Szerdán megkérdezem a szüleit, hogy tudnak-e valamit a RAVASZ-airól. Vagy ami azt illeti, a
munkájáról. Úgy értem, ha van neki egyáltalán. Csak megemlítenék nekem ezt az aprócska tényt.

– Ha a Misztériumügyi Főosztályon dolgozik, lehet, hogy nem is tudnak róla.

Tényleg, és az megmagyarázhatna egy-két dolgot Hollóbérccel kapcsolatban is. Dracót

nyilvánvalóan szívesen látták volna a kúriában, ha ott akart volna lakni, és esetleg csak azért élt
külön, hogy titokban tarthassa a munkáját. Ez logikusnak tűnt, figyelembe véve azt, hogy a Sötét
Jeggyel nem dolgozhatott volna a Minisztériumnak.

De Draco eltitkolta volna a munkáját a szülei elől? Nos, Harry úgy gondolta, szerdán kiderítheti.

– Remélem, ha újra látja a szüleit, az segít majd neki, hogy újra normális legyen.

– Hmm. Lehet, hogy segít, de aztán később… – Hermione kényelmetlenül mocorgott. – Remélem,
nem bontja le a fél házad, míg munkában leszel. Vagy a bűbáj megakadályozná?

– Fogalmam sincs. – Draco eddig nem is akart olyasmit csinálni, amivel megharagíthatta volna
Harryt. De ez megváltozhat, mihelyst megint eredeti önmaga lesz. Vajon a bűbáj megkötné a kezét,
ha Harryhez próbálna vágni valamit? Összezárná az ajkait, ha rá próbálna kiabálni?

Ó, egek. Harry nagyon remélte, hogy nem. Az rettenetes lenne.

De az jobb volna, ha a bűbáj hagyná, hogy engedetlen legyen, és aztán megbüntetné azzal a
tűzgolyóval a mellkasában? A legutóbb nem múlt el, míg Harry pofon nem ütötte Dracót… vagy
legalábbis addig nem, míg Draco úgy nem érezte, hogy elegendő büntetést kapott.

Vagy talán míg azt nem érezte, hogy megbocsátottak neki?

Harry nyelt egyet. Az az incidens egy egyszerű félreértés miatt történt. Mi lesz, ha Draco
visszanyeri majd az igazi önmagát, és valami sokkal rosszabbat csinál, mint hogy mond egy
véletlen hazugságot? Lehet, hogy megint az az égető érzés lesz a mellkasában – csak talán ezúttal
erősebb –, Harry pedig valamiért kételkedett benne, hogy egy pofon elég lesz, hogy elmulassza.

Harry még arra is rákényszerülhet, hogy komolyan megfenyítse Dracót.

Akaratlanul is elmerült a képekben, amik a gondolatra az eszébe ötlöttek. Draco, ahogy meztelenül
Harry ágya szélére hajol, lába a padlón szélesre tárva, keze a matracon, és összeszorítja a fogát…

Harry mögötte állva, kezében egy széles szíjjal lecsap arra a fehér fenékre, ami csak azt várja, hogy
megbüntessék.

Draco pedig felkiált, de aztán azért könyörög, hogy keményen dugja meg…

Harry megköszörülte a torkát. Draco emlékei talán pontosan azért halványultak el, hogy a
fentiekhez hasonló jelenetek elkerülhetők legyenek. Legalábbis Harry ebben reménykedett.

Noha legbelül egy kis része inkább az ellenkezőjében.

Aztán félresöpörte a gondolatot, és Hermionéra nézett.

– Nem találtál semmit a varázsigéről, igaz?

– Azon kívül, hogy primitív és visszataszító, semmit a világon. – Felállt, és lesimította a talárját. –
Talán a Malfoyok fel tudnak majd világosítani. Ezért mész meglátogatni őket?

Harry grimaszolt, miközben ő is felállt a székből.

– Ezért is, és mert Dracónak látnia kell őket. Hitvány emberek, de tudod. Akkor is szereti őket.

– Jó ember vagy, Harry. Ginny pedig egy nagyon szerencsés lány.

Harry vett egy nagy levegőt.

– Öm… nem, nem az.

Egy hosszú pillanatig úgy tűnt, Hermione azt hiszi, hogy Harry csak szerénykedett. Aztán leesett
neki az igazság.

– Ó. Ó. Tudod, ennyi idő után már magam is azon tűnődtem, hogy nem gondoltad-e meg magadat.
– A hangja szigorúbb lett. – Jó lenne, ha mihamarabb beszélnél vele, Harry. Mióta tudod?

– Csak péntek óta.

– Péntek – mondta Hermione szárazon. – És ennek a hirtelen döntésnek nincs semmi köze a
vendégedhez, ugye?

– Valamennyi – felelte Harry nem nézve a szemébe.

– Ó, Harry. – Hermione a fejét csóválta.

– Mi az?

– Neked egy kicsit mindig is… a rögeszméd volt Draco Malfoy. Hatodévben minden szabad
percedet azzal töltötted, hogy utána leskelődtél.
Harry szeme nagyra tágult.

– Ó, ez nem igaz. Vagyis nem úgy. Hallottam, miközben arról beszélt a vonaton, hogy Voldemort
megbízta valami feladattal. Te is tudod. És igazam is lett.

– Igen, Harry, igazad volt – felelte a nő elnéző türelemmel. – De ha most öm… vonzónak találod
őt, akkor több is lehetett abban a rögeszmében, mint amennyi akkoriban tudatosult.

Harry megforgatta a szemét, pedig tudta, hogy Hermionénak igaza van.

– Ja, talán.

– Hála az égnek túlságosan egyenes vagy ahhoz, hogy kihasználd a helyzetet – mondta a nő
határozottan. – Amíg arra sem emlékszik, hogy utál téged, elítélendő lenne ilyesmit tenni.

– Ja, mert az esélyeim annyival jobbak lesznek, miután visszaemlékezik – felelte Harry savanyúan.
Az iménti fantázia, melyben Draco azért könyörgött, hogy dugja meg, nem túl valószínű, hogy
megvalósul, ha a férfi megtudja, mennyire gyűlölte Harryt. Akkor meg kiváltképp valószínűtlen
lesz, ha Harry még arra is rákényszerül, hogy így elfenekelje. Harry egyetlen reális esélye arra,
hogy Draco hajlandó legyen az ágyába kerülni, most volt, míg a bűbáj még nem csillapodott le.

– Ezt nem gondolod komolyan…

– Nem, persze, hogy nem! – meredt rá Harry szúrós szemmel. Fantáziálgatott, még szép – normális
férfi volt minden tekintetben –, de ez nem jelentette azt, hogy valóra is fogja váltani őket. – Még
odáig sem jutottam el, hogy kettesben beszélhessek Ginnyvel. Minek nézel engem?

Hermione együttérzőn elmosolyodott.

– A dolgok sosem egyszerűek a számodra, nem igaz, Harry?

– Nem, és a férjed csak még tovább fogja nehezíteni, ha rájön, hogy dobtam Ginnyt Dra… de nem
erről van szó – mondta komolyan; szüksége volt rá, hogy a nő higgyen neki. – Draco csak segített
felismernem a hosszú ideje lappangó igazságot.

– Mhm, de nem biztos, hogy Ron is így fogja látni. Vagy Ginny, ami az illeti. – Hermione egy
hosszút sóhajtott, aztán szomorúan csillogó szemmel ránézett. – Szerettem volna, ha a családunk
része leszel, Harry.

– Igen – felelte Harry elérzékenyülve. – Én is szerettem volna. De csak ezért még nem házasodunk
össze valakivel.

– Persze, hogy nem. – Hermione közelebb lépett, és megpuszilta Harry arcát. – Folytatom a
nyomozást a bűbáj után.

– Kösz.

Abban a pillanatban, ahogy a nő elment, Harry kilépett az irodája külső részébe, hogy beszéljen a
recepciós boszorkánnyal. – Ha bárki keresne a következő pár percben, a Csúzlik gyakorlópályáján
leszek. Minden egyéb várhat. És Giselle? Inkább egyáltalán ne lépjen kapcsolatba velem, hacsak
nincs kimondott vészhelyzet.
 17. fejezet

Ginny tényleg kiváló seprűlovas, gondolta Harry, miközben nézte, ahogy fordul, lebukik, majd
megint a magasba száll. Természetesen látogatókat nem fogadtak az edzéseken, de a Varázsbűn-
üldözési Főosztály parancsnoksága járt néhány kiváltsággal; a stadion megbűvölt kapuja már akkor
kinyílt előtte, amikor még csak három méternyire járt tőle.

Igazán jól sikerült időzítenie; az edző tíz percen belül összeterelte a játékosokat valamiféle
megbeszélésre, aztán elengedte őket az edzésről. Amint földet értek, Harry elindult feléjük a füvön,
elengedve a füle mellett a lány csapattársainak sugdolózását, amikor észrevették őt. A
Kiválasztott…

Harryt most sem nagyon érdekelte ez a cím, de lassacskán hozzászokott. Nem mintha sok
választása lett volna. Nem akart örök dicsőséget, ám úgy nézett ki, az hozzánőtt.

Ironikus módon az egésznek az volt a kulcsa, hogy legyőzte Draco Malfoyt. Ki gondolta volna,
hogy pont ez teszi majd őt a Pálcák Urának birtokosává?

Noha természetesen az is sokat tett a győzelemhez, hogy maga sétált a saját halálába, hogy ezáltal
ne legyen többé horcrux.

Lerázva magáról ezeket a gondolatokat, Harrynek sikerült magára erőltetnie egy mosolyt, amint
odaért Ginnyhez. A lány nem kicsit megdöbbent, hogy ott látja őt.

– Arra gondoltam, ehetnénk együtt valamit – mondta Harry, figyelmen kívül hagyva, hogy a
sugdolózás idő közben átment fecsegésbe. Az előző esti gyorsétel kapcsán rájött még egy
módszerre, amivel privát beszélgetést folytathatott. – Esetleg szendvicset, amit kivihetnénk egy
parkba, hogy ott együk meg. Mit szólsz hozzá?

Ginny egy kicsit bizonytalannak tűnt, mintha az intuíciója megint vészriadót fújna, de aztán
megvonta a vállát.

– Rendben. Lezuhanyozom, aztán találkozzunk a kapunál.

Harry bólintott, és lesétált a pályáról.

***

Amikor Ginny megjelent, a bizonytalanság minden szikrája eltűnt róla; a szeme izgalomtól
csillogott. Harry kis híján feljajdult, mert abban a pillanatban úgy átlátta, hogy mennyire mellőzte
és elhanyagolta a lányt, mint még soha azelőtt. Ha annyitól, hogy meghívja őt egy egyszerű
szendvicsevésre a füvön, könnyebb lesz a lépte, az arckifejezése pedig örömittas, akkor Harry
tényleg rémes partnere lehetett.

Nos, miután Harry egyértelművé teszi, hogy nincs közös jövőjük, talán talál majd magának valakit,
aki úgy fog bánni vele, ahogy megérdemli.

– Akkor, merre?
Harry feszülten rámosolygott. Legalább Ginny csapattársai ismerték őt valamelyest; ha kitette a
lábát a házából, sokszor mentek oda hozzá vadidegenek, hogy hálálkodjanak neki. Az ember azt
hinné, három év alatt hozzászoktak már a háborúban betöltött szerepéhez, és hogy ha annyira
imádják, akkor figyeltek arra a pár rohadt nyilatkozatára a témában. Sokan harcoltak még a
háborúban, és többet is feláldoztak, mint ő. Az életüket is.

– Öm, tudod, milyen, ha nyilvánosan megjelenek – mondta Harry. – Inkább nem kérnék ma belőle,
úgyhogy mit szólnál hozzá, ha mugli módon csinálnánk a dolgot?

– Ó, rendben, ahogy szeretnéd – felelte a lány ragyogva, mintha Harry legalább egy európai
villámkörútra hívta volna el.

Harry ettől csak még rosszabbul érezte magát. Egek, a romantika terén abszolút retardált lehetett.
Vagy talán csak nem értett annyira a lányokhoz. Habár ezt csak Ginnyn és Chón tudta lemérni. De
akkor is fel kellett volna valaminek tűnnie, gondolta.

Amikor a lány kinyújtotta felé a kezét, Harry nem igazán tudta, mit tegyen azon kívül, hogy
megfogja. Együtt kisétáltak a muglitávoltartó bűbájok alól, amik láthatatlanná tették a
gyakorlópályát, aztán Harry leszólított egy taxit, és megkérdezte a sofőrt, hogy ismer-e olyan
helyet, ahol jó szendvicset árulnak.

Fél óra múlva egy mugli parkban kötöttek ki, és könnyű nyári szellő lengedezett körülöttük. Ginny
nevetett, és hátrasimította hosszú haját, amikor a szél előrefújta az arcába.

– És Draco hogy van?

Harry meglepődött, hogy Ginny ilyesmi felől érdeklődik. A szívélyes hangvétele is váratlanul érte.

– Öm, azt hiszem, kezd alkalmazkodni. Bár még mindig nem emlékszik semmire. Úgy értem,
semmi velem kapcsolatosra.

– Egyelőre talán nem is baj.

– Ja, talán.

Harry idegesen harapott egy nagyot a szendvicséből. Az illata jó volt, de az ízét olyannak érezte,
mint a kartonpapír, mert hogy is élvezhette volna, amikor tudta, hogy bármely pillanatban
kihunyhat Ginny szemében a fény, és ez miatta történik majd?

Az ennivaló fájdalmasan nehezen ment le a torkán, mint egy kődarab. Abban a pillanatban tudta,
bármit megtenne, hogy ne kelljen megbántania a lányt. De ha nem mondja el… az még rosszabb
lenne, mint ha elmondaná.

– Öm… Azért jelentem meg ma az edzés alatt, mert már nem tudtam tovább várni. El kell
mondanom neked… öm…

A szája hirtelen úgy kiszáradt, hogy egy szóval sem tudott többet kinyögni. Gyorsan megragadta
az üdítőjét, és meghúzta.

Mielőtt még letehette volna, Ginny keze már a térdét simogatta.

– Semmi baj, Harry. Tudom, milyen nehéz lehet ennyi idő után kimondani, de rájöttem, mit
szeretnél közölni.

Harry olyan hirtelen rakta le a műanyagpoharát, hogy kilöttyent belőle a fűre a jég és az innivaló.
– Rájöttél?

– Persze. – Ginny szeme már valósággal ragyogott, ami nem jelentett semmi jót, de még mielőtt
Harry kitalálhatta volna, mire gondol, a lány egyértelművé tette. – Először egy kicsit aggódtam,
mert nem jellemző rád, hogy betoppansz az edzésre, de aztán a többi játékos elkezdett heccelni,
hogy ha ennyire kettesben akarsz velem beszélni, hogy még egy pincér se legyen a közelben, akkor
valami iszonyúan romantikus mondanivalód lehet.

Rohadt élet.

Harry belemarkolt a fűbe, mert ha nem ezt teszi, akkor ököllel kezdi verni a földet.

Ginny elmosolyodott, és kinyúlt, hogy megfogja a kezét.

– Sajnálom. Hagynom kellett volna, hogy a magad módján mondd el.

– Olyan embert érdemelsz, aki valami romantikusat mondana – morogta Harry. Egek, feleségül
kérni könnyebb lenne – sokkal könnyebb, merült fel benne –, mint szakítani! – De… Ginny, ez
nem működik. Én akartam, de azt hiszem, ezért is tartott ennyi ideig, hogy kimondjam, hogy… –
Nyelt egyet, és kényszerítette magát, hogy a lány szemébe nézzen. – Nem én vagyok a megfelelő
férfi a számodra.

Ginny keze megszorította az övét.

– Dehogynem vagy az.

– Nem. – Harry kiszabadította a kezét, majd kissé messzebb oldalazott. – Szakítanom kell veled,
Ginny.

A lány elsápadt, de aztán felszegte az állát.

– Ezt már korábban is megtetted, de végül megint összejöttünk.

– Ez nem ugyanaz. – Harry meggörnyedt. – Aggódtam, hogy Voldemort megtámad téged, vagy
hogy eszközként használ majd, hogy zsarolhasson, ha rájön, hogy számítasz nekem. Így persze,
hogy összejöttünk, mihelyst elmúlt a veszély. De most… senki nem kényszerít rá, hogy azt
gondoljam, hogy így lesz a legjobb. Ez belülről jön. Én csak… Ginny, nem úgy szeretlek, ahogy
egy házassághoz kellene.

– Szerintem csak félsz szeretni – mondta a lány csendesen. – Még most is, hogy ő már halott.
Annyi éven át történtek körülötted furcsábbnál furcsább események, hogy talán csak nem tudod,
hogyan alkalmazkodj egy sokkal… normálisabb élethez.

Na igen, gondolta Harry. Az életem még mindig másból sem áll ki, mint furcsa eseményekből.
Vagy olyan sok rabszolgatartót ismersz?

Habár ezt nem mondta ki hangosan. Figyelembe véve Draco iránti erőteljes vonzalmát, jobbnak
látta, ha nem hozza őt fel.

– Nem erről van szó – mondta Harry. – Nem találkozgathatok veled így, ezekkel az érzésekkel. Ez
nem helyes. A köztünk lévő dolgok már hosszú ideje… stagnálnak, és hiba volt hagynom, hogy
annyi sokáig így menjen. Sajnálom, ha megbántalak, de nem te vagy a nagy Ő a számomra.

– Nem bántottál meg – mondta Ginny, noha a tekintete villámokat szórt. – Bármit is mondasz, ez
ugyanaz, mint a múltkor. Nem tudom, miért nem veszed észre. Harry, te még mindig amiatt
aggódsz, hogy elveszíthetsz embereket. Azért löksz el magadtól, mert képtelen vagy elhinni, hogy
az egésznek tényleg vége.

– Felfogtam, hogy vége – mondta Harry, és ujjával a sebhelyére bökött. – Soha bele sem
nyilallik…

– Akkor miért nem szerzel egy másik baglyot?

– Nem akarok emlékeztetőt!

Ginny sóhajtott, és kinyújtotta hosszú lábait.

– Mind veszítettünk el szerettünket, Harry. De nem látod, hogy kerülném George-ot, csak mert
Fredre emlékeztet, igaz?

– A kettő ég és föld. Te már azelőtt is szeretted George-ot, így persze, hogy nem fogod kerülni. De
egy teljesen új baglyot szerezni… – Harry megrázta a fejét. – Nem lennék képes.

– Pont, ahogy nem tudsz elvenni sem – felelte Ginny nyugodtan. – Harry, ha több időre van
szükséged, hogy túllépj a háborún, megértem. Tényleg. Bizonyos tekintetben neked mindenki
másnál rosszabb volt; rájönni, mi okozta igazából a sebhelyedet, aztán szembenézni azzal, amit
tettél, megbirkózni vele.

– Kimondhatod, hogy horcrux – vetette közbe Harry fogcsikorgatva. – Mintha nem tudnék róla,
hogy az voltam.

– És hihetetlenül szörnyű lehetett a tudat, hogy magadban hordoztad Voldemort lelkének egy
darabját – folytatta Ginny. Legalább már kicsit közvetlenebbül beszélt. – Senki sem mondhatja el
magáról, hogy tudja, milyen lehetett, Harry. Én sem állíthatom, hogy értem, min mentél keresztül.
Még a naplós dolgot sem lehet hozzá hasonlítani.

– Nézd, ez nem a háborúról szól!

– Ó, szerintem meg igen. – Ginny megvonta a vállát, és egy hosszút sóhajtott. – Azt hiszem, több
idő kellett volna neked, hogy átgondolhasd a történteket. Talán hogy gyógyulhass. És ehelyett
gyakorlatilag azonnal ágyba bújtunk egymással. De ha most időre van szükséged… nos, szeretlek,
Harry. Tudok várni. Addig várok, amíg csak szeretnéd.

Harry kíméletesen akart a lánnyal szakítani, de ez nagyon nem úgy kezdett alakulni, ahogy
eltervezte. Noha tudhatta volna, hogy Ginny nem az a típus, aki könnyekben tör ki. Nem, a
bulldogszerűen makacs kitartás jellemezte inkább.

– Nem rád van szükségem – válaszolta. Még őszintébb is lehetett volna, de nem érezte úgy, hogy
tisztességes lenne elmondani neki, hogy a vonzereje nagyrészt a népes családjának köszönhető.
Akarta Harry valaha is igazán őt, vagy csak vele akart lenni?

– Sajnálom, hogy ezt kell mondanom, de ez van. Szakítanom kell veled, és nem szeretném, hogy
azt hidd, ez csak valamiféle üresjárat, amíg össze nem szedem magam. Mindig is értékelni foglak,
mint barátot, de ez minden, aminek tekinteni tudlak.

A lány előrehajolt a lábai fölött, hosszú haja tűzvörösen ragyogott, ahogy a nap rásütött.

– Sokkal több van köztünk, mint barátság, Harry.

– Az én hibám. Azt hittem, össze fogunk házasodni, különben nem ígértem volna meg az elején.
Soha nem akartam volna neked csalódást okozni. De… – Harry megcsóválta a fejét. – Ugyan már,
Ginny. Te sem gondolhatod, hogy a szexuális életünk újabban valami csodás lenne.

– Vannak módszerek, amikkel fel lehet pezsdíteni.

– De az a helyzet, hogy engem ez nem csigáz fel, érted?

Ginny úgy hőkölt hátra, mintha pofon vágták volna, de aztán megrázta a fejét.

– Ezt csak kitalálod, hogy ellökhess magadtól, mint már mondtam.

Harry felállt, és karba tette a kezét.

– Elég idegesítő, hogy nem figyelsz arra, amit közölni próbálok! Ami köztünk volt, annak vége, és
ez egy kicsit… nos, te gyönyörű nő vagy, Ginny! Nem kellene hozzám ragaszkodnod, akármelyik
férfit megkaphatod!

Ginny is felpattant.

– Te vagy az egyetlen férfi, akire valaha is vágytam!

– És ez a baj, a fenébe is! – kiáltotta Harry mérgesen. – Már akkor belémestél, mielőtt még
normálisan találkoztál volna velem! A nevembe estél bele. Te is tudod, hogy így van. Most pedig,
gondolom, menőnek érzed, hogy híres pasid van, de… Tudod, mennyire ellenszenves nekem ez az
egész?

– Én nem a nevedért szeretlek!

– Most talán nem, de így kezdődött.

– Ó, hibáztass csak azért, ahogy tízévesen éreztem!

– Nem akarlak hibáztatni. Csak azt szeretném, ha megértenéd, hogy a barátság a legtöbb, ami
köztünk valaha is lehet. – Harry a szemébe nézett. – Szeretném, ha a családod is megértené ezt.
Remélem, nem fognak sokáig neheztelni rám ezért.

– Ó, mintha bármiért is neheztelni tudnának rád – felelte Ginny cinikusan. – Most komolyan. Bár
azt sem mondhatom, hogy el lesznek ragadtatva.

– Igen, tudom, hogy nem lesznek. – Harry kihúzta magát. – Ha szeretnéd, hogy én mondjam el
nekik…

– Hogy dobtál? – Ginny elhúzta a száját. – Nem igazán. Nem kell a sajnálatuk. Én fogom
elmondani, hogy én szakítottam, és ha kérdezik az okát, azt válaszolom, hogy belefáradtam a
várakozásba, míg végre elhatározod magad.

Harry megvonta a vállát.

– Amíg úgy tudják, hogy végleges.

– Ó, megmondom nekik, hogy az. – Ginny szeme megvillant. – Bár én nem vagyok biztos ebben.
Egy nap majd rádöbbensz, hogy egyszerűen csak féltél megengedni magadnak, hogy igazán
szeress valakit, Harry.

– Ginny…
A lány hátravetette a haját a válla fölött, így az a hátára omlott.

– És amikor ez megtörténik, Harry Potter, már nem biztos, hogy visszafogadlak!

Azzal felmarkolta a szendvicses papírját és az üres poharát, majd elsétállt a parkon át a távoli női
mosdó felé. A szemetét menet közben belehajította egy kukába.

Harry is feltakarította a sajátját, aztán közelebb ment a mosdóhoz, és várt. Ő hozta ide a lányt, így
kicsit faragatlannak tűnt volna, ha nem viszi haza, még ha ez nem is volt igazi randevú.

Azonban egy idő után rájött, hogy talán azért ment be oda Ginny, hogy dehoppanáljon.

Hát, ez nem ment valami jól, gondolta, miközben bement a férfivécébe, hogy kövesse a példáját.
Valahogy úgy sejtette, nem ez volt a lány utolsó hajmeresztő elmélete arról, hogy félne beleszeretni
valakibe.

Nem erről volt szó. Egyáltalán nem. Harry érezte, hogy kezd beleszeretni valakibe.

Csak éppen nem őbelé.

 18. fejezet

Amikor Harry hazaért, Dracót a kis konyhaasztal mellett ülve találta, előtte nyitott könyvvel.

Habár nem úgy tűnt, mintha olvasná; hátradőlve ült, fejét kissé felszegte, ajkai pedig megremegtek,
amikor egy kis fájdalmas sziszegés szökött ki közülük. Legalábbis Harry számára fájdalmasnak
tűnt, noha nem látta okát, miért érezne Draco ilyesmit.

– Valami baj van? – kérdezte lazán, és ledobta magát a férfival szemközti székre.

Draco tekintete azonnal kitisztult, de a szemét szenvedés árnyékolta.

– Szolgálhatlak?

Harry megköszörülte a torkát, és azt kívánta, bár ne idézne a kérdés ennyi képet az elméjébe. Most
már konkrétan arról fantáziált, hogy milyen érzés lenne golyókig elmerülni Draco csinos, selymes
fenekében; milyen lenne keményen behatolni, majd erősen tartani azt a keskeny csípőt, míg ki nem
élvezi a férfit és tövig merülve el nem megy benne…

Talán a tudat, hogy nincs többé Ginnyhez kötve, közrejátszhat abban, hogy az elméje szabadabban
gondol ilyesmikre, állapította meg Harry. Hogy részletesen is végiggondolja ezeket. Lenyűgöző
részletességgel.

Megint megköszörülte a torkát, és megpróbálta visszaterelni az elkalandozott gondolatokat az

eredeti kerékvágásba.

– Tudod, mit csinálj, hogy örömet okozz, Draco? Elmondhatnád, mi a baj. Amikor bejöttem, úgy
néztél ki, mintha fájna valamid.

Enyhe pír jelent meg Draco arcán.

– Nem pontosan fájdalomnak nevezném.

– Akkor minek neveznéd? – kérdezte Harry emeltebb hangon.

– Kényelmetlenségnek. – Draco beszéd közben az asztalra meredt, és bal keze ujjaival újra és újra
végigsimított a jobb csuklóján lévő zöld láncmintán. – Én csak… nagyon kemény vagyok, Harry.

Ó.

Harry feszélyezetten bólintott. Ez kényes téma volt, mivel attól még, hogy Draco a szolgája lett,
nem gondolta, hogy joga lenne beleszólni a férfi szexuális életébe. A fantáziáiban persze az az
aprócska tény, hogy birtokolja őt, szemlátomást egyre nagyobb szerepet kapott; Harry minden
reggel és este azokra az izgató képekre verte ki, amikben irányította és uralta Dracót. Ezek a
képzelgések pedig megnehezítették, hogy most objektív maradhasson.

Másrészről viszont nagyon is el tudta különíteni a fantáziát a valóságtól, és most az volt a valóság,
hogy Dracónak megkönnyebbülés kell. Az, hogy nem intézte el magától, világosan jelezte, hogy
Harry nem fejezte ki magát egyértelműen a legutóbb.

– Öm, rendben. Sajnálom, ha azt a benyomást keltettem, hogy csak akkor verheted ki, ha
zuhanyoznod kell, vagy ilyesmi. Nem így értettem. Bármikor rejszolhatsz egy jót, amikor csak
kedved tartja, rendben? – Azonnal felismerte, hogyan lehetne ezt félreértelmezni, így gyorsan
hozzátette: – Csak menj fel hozzá a szobádba, jó?

Draco tekintetében megvillant valami, ami leginkább bosszúságnak tűnt.

Harry úgy érezte, meg tudja érteni. Kínos volt, hogy hozzá kellett tennie az utolsó mondatot, de mi
mást tehetett volna? Ez hasonlított ahhoz, amikor Dracónak nem jutott eszébe megtörölközni
azután a legelső zuhany után; kicsit hajlamos volt Harry kéréseit szó szerint értelmezni. Ne adj’
Isten rátörhet a maszturbálhatnék a legkevésbé alkalmas időpontban is, például miközben szerdán
Malfoyéknál ebédelnek.

De hogy valaki pont akkor izguljon fel, amikor egy szobában van a szüleivel? Harry nem tudta
volna elképzelni. Akkor meg még kevésbé, ha Lucius és Narcissa Malfoy a szóban forgó szülők.

– Na? – kérdezte Harry, és alaposan végignézett Dracón.

– Valahogy azt gyanítom, nem a lelkiállapotom felől érdeklődsz – mondta Draco szárazon.

– Arra várok, hogy menj fel, és tudod, vedd kezelésbe a… micsodádat.

– A micsodámat? – Draco összefonta maga előtt a karját. – Nem a farkamra gondolsz véletlenül?

Azt a szót, hogy farok, állapította meg Harry, tilos lenne így kimondani. Így, ahogy lassan
legördült Draco nyelvéről… mint a színtiszta csábítás.

– És mindig is ilyen ékesszóló voltál? – folytatta Draco.

Hú. Ez már felért egy sértéssel, Draco viszont semmi jelét nem mutatta annak, hogy töredelmes
bocsánatot akarna kérni, míg Harry meg nem bünteti. Talán egy része tudta, hogy Harry nem fog
kiakadni egy ilyen beszóláson. És ha ez így van, az határozottan azt jelenti, hogy a bűbáj
csillapodik.

– A problémádra gondoltam, nem a farkadra – mondta Harry. Próbált közömbös hangot megütni,
még ha átkozottul nehéz is volt elhinnie, hogy itt ül Draco Malfoyjal egy kis összecsukható
konyhaasztal mellett és a férfi farkáról tárgyalnak. – Nem értetted, mit mondtam egy perccel
ezelőtt? Azt akarom, hogy menj fel, és azonnal verd ki. Nyilvánvalóan szükséged van rá, ha
annyira kemény vagy, hogy koncentrálni sem tudsz a könyvre, amit olvasni próbálsz.

Draco felállt, habár furcsán kelletlen és bosszús volt. Ezt Harry nem értette. Talán ha arra utasítaná,
hogy ne verje ki…
Ó, egek. Lehet, hogy Draco Malfoy nem is azt akarja, hogy Harry rejszolásra utasítsa, hanem
igazából szexelni szeretne vele. Végül is elég egyértelműen sóvárgott a testi közelség után. Az a
rengeteg dörgölőzés, és ahogy megérintette Harryt minden adandó alkalommal…

De ha nem állna a bűbáj hatása alatt, semmi ilyesmire nem vágyna, úgyhogy Harry ragaszkodott a
korábbi utasításához.

– Na mi lesz? Eredj.

Draco elsápadt egy kicsit, de aztán megfordult, és elhagyta a konyhát. Harry hallgatta, míg felmegy
a lépcsőn és a léptei elhalkulnak, aztán marhasültet és kenyeret vett ki, majd hozzálátott, hogy
készítsen neki egy szendvicset, hogy megegye, ha majd végzett.

***
Amikor Draco visszajött, másik ruha volt rajta. Legalábbis másik talár. Mindig viselt magán egyet,
amit Harry kicsit furcsállt, de arra gondolt, ez biztosan valami malfoyos szokás lehet. Vagy onnan
eredhet, hogy varázslóként nőtt fel.

Harry otthon általában nem hordott talárt. Kimondottan jól érezte magát mugliöltözékben.

Draco hajának selymes fénye elárulta, hogy a férfi a piperebűbájokat is újraalkalmazta, ez pedig
azt jelentette, hogy Draco a zuhany alatt verte ki. Harry nyelt egyet, és megpróbálta nem
elképzelni. Szinte lehetetlen volt, azt figyelembe véve, hogy az utóbbi fél órában másra sem
gondolt. Látta maga előtt Dracót tusolni, ahogy karcsú, fehér testéről csöpög a víz, fejét hátraveti,
közben keze a farkán mozog, csípője pedig tökéletes ritmusban hintázik…

Még pár ilyen gondolat, és Harry lesz az, akinek szüksége lesz egy jó, kiadós rejszolásra.

– Öm, gyere. Csináltam neked szendvicset – mondta az étel felé intve.

Draco leült a székre, amire Harry mutatott, de hozzá sem ért az ennivalóhoz. Igazából mélységesen
zavartnak látszott. Mintha valahogy még mindig szenvedne.

Mivel Harry már azelőtt is főzött kettejüknek, ezt abszolút nem értette. Hacsak nem a magányos
tányér volt a probléma.

– Már ettem – mondta. – Sajnálom.

– Sajnálod? – Draco megrázta a fejét. – Megtisztelsz, ha egyáltalán valaha is velem eszel, Harry.

– Ezzel nem megtisztellek. Együtt élünk, együtt eszünk, ez minden. Nem foglak úgy kezelni,
mintha egy…

– De a szolgád vagyok – mondta Draco csendesen. – Nem is lehetne másképp.

– Attól még, hogy a szolgám vagy, bánhatok veled figyelmesen. – Harry hosszan kifújta a levegőt.
– Mit értesz az alatt, hogy nem lehetne másképp?

– Apám mondta ezt. Azt mesélte, a családod mindig is birtokolta az enyémet.

Harry úgy sejtette, ezt csak Lucius találta ki, hogy emészthetőbbé tegye a dolgot.

– Azt nem említette, hogy az ezért felelős bűbáj hosszú-hosszú ideje szunnyadt?

– De igen, de azt mondta, hogy már felébredt, és mivel már igényt tartottál rám, nem lehet semmit
sem tenni. – Draco halványan elmosolyodott, habár mintha valamiért még mindig szörnyen feszült
lett volna. – De én nem is akarok tenni ez ellen, Harry. A dolgok először elég… kényelmetlennek
tűntek, de gondolom csak azért, mert nem emlékeztem rád. Vagy talán mert egy részem emlékezett,
hogy nem jöttünk ki a múltban. De most már nagyon jól érzem itt magam, veled.

Harrynek rá kellett harapnia a nyelvére, hogy ne mondja ki: De nem éreznéd így, ha mindenre
visszaemlékeznél.

– Ha ilyen jól érzed magad, akkor talán megehetnéd a vacsorádat – mondta helyette.

Draco bólintott, és megragadta a szendvicsét.

– Tudod, nem tehetek róla – mondta szinte csevegő hangon, miután lenyelte az első falatot. –
Tisztában vagyok vele, hogy jobban szeretnéd, ha nem kéne örökké figyelmeztetned rá, hogy
egyek. Ezt elég egyértelművé tetted, de… a bűbáj egyszerűen nem hagyja.

Igen, Harry is tudta.

– Minden délben küldök majd emlékeztetőt, amikor dolgozom.

Draco nem válaszolt, de Harry sejtette, mit mondana. Hogy nincs is igazán szüksége ebédre. Hogy
naponta két étkezés elegendő, még egy is, és hogy az idejét inkább olyasmivel töltené, ami
közvetlenebbül szolgálja Harryt.

Nos, az már talán egy lépés volt a helyes irányba, hogy nem hajtogatta megint ezeket. Csak tovább
evett; gépiesen rágott és nyelt, míg a végére nem ért a szendvicsének. Harry aztán veszített a
lelkesedéséből, amikor Draco addig nem itta meg a sütőtöklevét, míg ő nem emlékeztette rá.

– Azért nem vacsoráztam veled, mert beszélnem kellett Ginnyvel – jelentette be Harry, amikor
Draco végül hátradőlt. – Öm… emlékszel még, mikor Ron azt a benyomást keltette benned, hogy
Ginny és én el fogjuk jegyezni egymást? Ez nem így van.

– Igen, említetted.

– Ja, de én úgy értem, hogy… ma este szakítottam vele.

Harry nem nagyon foglalkozott a gondolattal, hogy Draco hogyan reagál majd a hírre; többé-
kevésbé azt feltételezte, hogy a férfinak mindegy. Vagy talán egy kis része azt hitte, Dracónak még
tetszeni is fog a lehetőség, hogy Harryt megszerezheti magának, elnézve, mennyire vonzódik hozzá
testileg.

Egyik tippje sem jött be.

Draco foga vacogni kezdett, a lélegzete el-elakadt.

– Te… nem, én nem akartam, Harry… kettőtök közé állni, ez rettenetes elítélendő megrovást
érdemlő, hogy ilyet tettem kedves jó vonzó figyelmes lelkiismeretes gazdámmal…

Harry kicsit elszégyellte magát, amiért az a szó tűnt ki neki a leginkább, hogy vonzó.

– Mindent helyrehozok, Harry gazdám – folytatta Draco, továbbra is kétségbeesett hangon. – A

szobámban maradok, hogy ne legyek szem előtt, amikor csak szíved hölgye ellátogat ide,
némítóbűbájt szórok magamra, hogy a jelenlétem ne zavarja, és sosem mutatom majd ki, hogy
irigyelném a helyét az életedben és az ágyadban…

– Elég – szólt rá Harry szigorúan. Emlékezve, mi az, ami eddig bevált, közelebb húzta a székét
Dracóhoz, és megfogta mindkét kezét. – Nem álltál közénk, Draco. Nem tettél semmi rosszat. Ez
nem a te hibád.

Draco ujjai mohón viszonozták a szorítást.

– Ó, de a fiatal hölgy egyértelműen kifogásolta a jelenlétemet a házban. Csalódást okoztam neked,

Harry gazdám. Esküszöm, hogy minden tőlem telhetőt megtettem, hogy olyan feltűnésmentes
legyek, amennyire csak lehet. Tudom, hogy ő az, aki majd az oldaladon fog állni, míg én semmi
egyebet nem remélhetek, mint hogy alkalmanként a lábaid előtt térdelek…

– Nem fog az oldalamon állni, mert nem akarom, hogy ott legyen – sóhajtott Harry. – És nem
azért, mert bármit is csináltál. Hinned kell nekem, Draco. Egyszerűen csak nem működött a
kapcsolat, és ez már akkor is így volt, mielőtt igényt tartottam volna rád.

Egy zavart pillanat erejéig Draco feszültnek tűnt, mintha a teste azt próbálná eldönteni, Harry
szavai ellenére is megbüntesse-e őt. Harry végigsimított Draco alkarján, fel és le, remélve, hogy a
még több érintkezés lenyugtatja.

A legkevésbé sem szerette volna azt látni, hogy Draco megint attól a rettenetes égető érzéstől
szenved a mellkasában.

Ezt észben tartva kicsit tovább ment; Draco kezeit egyenként az ajkához emelte, és gyengéd
puszikat nyomott a férfi selymes ujjaira.

Draco valamelyest megnyugodott, az egész teste ellazult, még ha az állkapcsa feszült is maradt, a
szeme pedig továbbra is fényesen izzott.

– Akkor minden rendben?

Draco reszketősen bólintott.

– Nincs már többé kényszered, hogy bocsánatot kérj? Nincs tűz a mellkasodban?

– Nincs.

Harry megkönnyebbülten mosolygott.

– Az jó.

– Nagyon jól tetted, hogy akkor megütöttél – mondta Draco, és ujjaival megsimította Harry ajkát,
mintha egy újabb sorozat puszira vágyna.

Harry gyorsan elengedte Draco kezét. Ha nem ezt teszi, magához rántja a férfit egy igazi, szájra
adott, nyelves csókra… és a farka már így is elég kemény volt, az újabb fajta kísértés nélkül is.

– Nem tudom, megköszöntem-e már. Ha akkor nem büntetsz meg… – Draco megborzongott. – A
forróság, az égető fájdalom… kezdett kibírhatatlan lenni.

Harry összevonta a szemöldökét. Valószínűleg helytelen volt – sőt, egész biztosan helytelen volt –,
hogy a farka megrándult attól, amit mondani készült.

– Öm… Feltétlenül közöld, ha megint rádtör az a lángoló érzés odabenn. Azért, hogy meg
tudjalak… érted.

– Büntetni, ahogy megérdemlem – folytatta Draco, és bólintott.

– Szabadítani a bűbáj okozta kíntól – javította ki Harry, és igyekezett figyelmen kívül hagyni a kis
borzongást, ami végigfutott rajta a büntetésre várakozó Draco gondolatától. Habár eléggé nehezére
esett; olyan volt, mint az elektromos áram, és mihelyst véget ért, Harry valósággal úgy érezte,
feltöltődött. Miért lett ilyen… kanos és felajzott a gondolattól, hogy elnáspángolja Draco pucér
fenekét? Ginnyvel soha egyszer sem akart ilyen játékokat játszani…

De végül is az utóbbi időben még együtt aludni sem akart vele. Legalábbis nem sűrűn.
Ugyanakkor folyamatosan csak arra tudott gondolni, hogyan nézhet ki Draco meztelenül.

Inkább visszaterelte a gondolatait az aktuális témára.

– Arra kérlek, hogy azonnal mondd el nekem, ha jelentkezik az az égető érzés a mellkasodban. És
ha akkor történik, amikor nem vagyok ott személyesen, nyomban küldj a kandallón át egy
üzenetet. Meg tudod ezt tenni?

Draco bólintott.

– Meg tudom. Nagyon jó gazda vagy, Harry. És mélységesen sajnálom, hogy összetört a szíved.
Komolyan.

– Nem, nem erről van szó. Csak rosszul éreztem magam, amiért megbántottam Ginnyt, ennyi az
egész. De ez sem a te hibád, szóval ne gondold azt, hogy igen.

Draco furcsálló arckifejezést öltött.

– Ha te mondod, Harry, de a barátnőd egyértelműen neheztelt, ha bárhol a közeledben látott.

– A volt barátnőm, és igen, tudom, hogy így volt. A bátyja meghalt a háborúban, de nem te ölted
meg, és…

– Harry – szakította félbe Draco. Megvárta, míg Harry teljesen ráfigyelt. – Én arra utaltam, hogy
szexuálisan is teljes mértékben a rendelkezésedre állok.

Harry hirtelen úgy érezte, mintha egy nagyon nagy valami akadt volna a torkán. Többször is erősen
nyelnie kellett, mielőtt rendesen levegőhöz tudott jutni. Szexuálisan is teljes mértékben
rendelkezésre…?

– Öh… nem, nem hiszem, hogy Ginny ezért nehezményezte, hogy itt vagy. Úgy értem, nem jutott
volna ilyesmi az eszébe, csak mert te az én… én…

– Rabszolgád vagyok – mondta Draco szárazon. – Kimondhatod a szót. Tudok róla, hogy az
vagyok. És ami a volt barátnődet illeti, létezik olyan, hogy intuíció. Lehet, hogy nem ismerte az
összes módját annak, ahogy szolgálhatlak, de minden bizonnyal eleget látott ahhoz, hogy
meglehetősen… féltékennyé váljon.

Draco olyan tárgyilagosan beszélt, mintha teljesen nyilvánvaló lenne, hogy a szolgálatai közé
mindenféle szexuális jellegű tevékenység is beletartozik.

– Nézd, tudom, hogy folyton azt kérdezgeted, hogyan szolgálhatnál, de nem gondoltam, hogy ezt
érted alatta…

Draco ajka mosolyra húzódott, ami Harry számára nyíltan érzékinek tűnt.

– Tényleg nem?

– Na jó, felvetődött bennem egyszer-kétszer, de…

– Egyszer-kétszer. Most komolyan.

– Hagynád, hogy néha befejezhessek egy mondatot?

– Természetesen. Kívánságod számomra parancs. Bármilyen kívánságod, Harry – tette hozzá

Draco, ajkán még mindig azzal az átkozott mosollyal.

Micsoda kis mocsok. Az ugratásról nem is beszélve. Nem, ez nem is ugratás, ismerte fel Harry.
Nem voltak kétségei, hogy Draco végigvinné a dolgot. Harrynek csak ki kellene mondania a szót.
Vagy lehet, hogy egy mozdulat is elég lenne. Ha rámutatna a sliccére, Draco talán már térdelne is
le, és…
Jobb bele sem gondolni, döntötte el gyorsan Harry.

– Még ma este befejezed a mondatot? – kérdezte Draco egy hosszú pillanat múlva.

– Gondolkodom.

– Elég lassan teszed.

Harrynek leesett az álla.

– Hirtelen hogy eltűnt rólad az alázatosság. Mi történt? Azért van ez, mert a szexről beszélgetünk,
és ettől már úgy érzed, megengedhetsz magadnak egy s mást?

– Nem, azért, mert láthatóan nem bánod – felelte Draco, és vállat vont. – Ha bánnád,
megmondanád, hogy álljak le, és meg is tenném. Amint észrevetted, már nem vágok a szavadba
sem.

– Ó, nyugodtan vágj a szavamba, amennyit jólesik – motyogta Harry; nyomasztotta a gondolat,

hogy megszabta Dracónak, hogyan beszélhet. – Az amúgy is inkább te lennél.

Draco úgy nézett rá, mintha nem tudná, mit feleljen erre. Azonban egy pillanat múlva a tekintete
megváltozott. Éhesnek tűnt, de nem ennivalóra.
Mintha Harryre lett volna kiéhezve.

Most Harrynek vacogott a foga. Ez az egész olyan rohadtul igazságtalan volt, mert Harry is ki volt
éhezve. Draco pedig tálcán kínálja magát, és neki vissza kell utastania őt! Kész őrület.
Annál is rosszabb.

Azon kívül az egész beszélgetés egy kicsit bizarr volt, ami Harryt illette. Nem az volt, hogy Draco
odajött hozzá szabad akaratából, és bejelentette, hogy szeretne tőle valamit. Nem, semmi ilyesmit
nem tett. Egyértelműen valami szexuális kényszer alatt áll, és ha Harry ezt kihasználja, olyan
mélyre süllyed, mint egy féreg.

Mint egy kielégült féreg, de akkor is.

Harry figyelmen kívül hagyta száguldó vérkeringését, és keményen próbálkozott, hogy

úriemberként kezelje a helyzetet.

– Nézd, biztosan azt hiszed, hogy szolgámként meg kell tenned… nos, azt is, de ezt miből
gondolod? Úgy értem… – Harry nyelt egyet. – A szüleid mondták, hogy szexuálisan is fel kell
ajánlkoznod nekem?

– A szüleim sosem említettek ilyet. – Draco szája széle megrándult. – Legalábbis nem akkor,
amikor elmagyarázták, hogy igényt tartottál rám. Emlékszem néhány beszélgetésre, akkoriból,
mikor fiatalabb voltam. Valami figyelmeztetésekre.

– Figyelmeztetésre?

Harry arra tippelt, hogy Draco valami fogamzásgátlással kapcsolatosat értett alatta. Ám úgy tűnt,
mégsem.

– Hmm, főleg amiatt aggódtak, nehogy a rossz fajtával keveredjek. Emlékszem, ezt mondta
anyám: A magod értékes, Draco. Soha nem szabad méltatlanokra pazarolnod. Az a különös, hogy
fogalmam sincs, mit értett ez alatt.
Harry tudta. Elhúzta a száját. Rohadt aranyvér mániások.

– Lehet, arra utalt, hogy neked őrizzem meg magam, arra az esetre, ha a bűbáj felébredne? – Draco
oldalra billentette a fejét. – Kivéve ha… Nem vagyok biztos benne, hogy érintetlen maradtam-e a
számodra, Harry. Most csalódott vagy?

– Nem.

– Az jó, mert utálnám, ha bármiben csalódást okoznék. Ha gyógyfőzetre van szükséged, el akarom
készíteni. Ha unatkozol, szórakoztatni akarlak. Ha a farkad kemény és megkönnyebbülésért
lüktet…

– Nézd, csak össze vagy zavarodva – vágott közbe Harry. – Gondold végig. Ez a bűbáj
generációról generációra öröklődik, még ha mostanában át is ugrott párat. Akárhogy is, ha a
Potterek mindig birtokolták a Malfoyokat, akkor a két családban végig gyermekeknek kellett
születniük. Hogy történhetett volna ez meg, ha a családom férfi tagjai mindig a… öm, szolgáikhoz
fordultak volna szexuális kielégülésért?

– Egész biztos, hogy nem vagyok összezavarodva – válaszolta Draco a fejét rázva. Tökéletesen
lesimított haja a helyén maradt, amitől Harryt elkapta az érthetetlen vágy, hogy beletúrjon a
kezével, és szétzilálja a fürtöket. – Az utóbbi pár napot azzal töltöttem, hogy elmerültem ezekben a
kérdésekben. Több mint valószínű, hogy egy nap majd megnősülsz és gyerekeid lesznek, még ha
nem is Ginny Weasley-t veszed el. Mindezek ellenére egy férfi sokszor vágyik a szexre csak úgy.
Bonyodalmak nélkül. Lehet, hogy a feleséged elutazik, vagy beteg lesz, vagy várandós. Esetleg
olyan pózról ábrándozol, amit nem hajlandó kipróbálni. Én az örömfiúd leszek, Harry, épp az ilyen
alkalmakra készen.

– Jó sokat gondolkodhattál ezen – mondta Harry, vággyal teli hangon. Annak hallatán, hogy Draco
így beszél… a farka lüktetni kezdett. Arról csak elképzelése volt, hogy Dracóra is ugyanilyen
hatással lehetett-e a dolog. Ezért kellett a férfinak vacsora előtt rejszolnia? Mert azzal töltötte a
napot, hogy ezen gondolkodik? – Öm… ezért pusziltál meg néhányszor? A kezem, a nyakam?
Biztosítani akartál róla, hogy öm… a rendelkezésemre állsz?

– Én nem így gondoltam erre. – Draco szája sarkában mosoly bujkált. – Teljesen ösztönösen jön,
hogy megérintselek.

Nos, ez valóban ígéretesen hangzott… vagy legalábbis hangzott volna, ha Draco ösztönéről
beszéltek volna, nem a bűbájéról. Harry önkéntelenül felsóhajtott.

– Draco, vonzódtál a férfiakhoz, mielőtt igényt tartottam rád? Tudsz egyáltalán róla?

– Fogalmam sincs. De csak az számít, hogy most veszettül vonzódom hozzád.

Veszettül. Harry megint nyelt egyet.

– Egyáltalán nem csak ez számít.

– Hogyne, természetesen. – Draco újra lesütötte a tekintetét, és némileg bosszúsnak tűnt, miközben
előhúzta a pálcáját, hogy megtisztítsa a tányérját és visszalebegtesse a konyhaszekrénybe. – Nem
várok el tőled semmit. Ha meggondolnád magad a jövőben, én itt leszek, hogy kiszolgáljalak,
bármire is vágysz.

Draco sebzett hangnemétől Harry kis híján meggondolta magát.

– Nézd, igazad volt az előbb. Valóban eszembe jut néha, hogy ágyba vigyelek. De… ezt csak…
csak a bűbáj csinálja veled, Draco. Nem tudod, mit teszel.

– Biztos vagyok benne, hogy tudom.

– Nos, én viszont nem tudom, hogy mit teszek – vágta rá Harry, mert már látta, hogy a másik
érvvel nem nyerheti meg a vitát. Végtére is azok, akik nem voltak ép eszüknél, általában az
ellenkezőjét állították. – Még sosem voltam együtt férfival.

– Együtt kitapasztalhatjuk – felelte Draco halkan. – Ha szeretnéd, kezdhetjük lassan…

Harry a homlokát ráncolta.

– Hogy lehet az, hogy enni nem tudsz engedély nélkül, de ahhoz elég szabadnak érzed magad,
hogy így csábítgass?

Draco lassan elmosolyodott.

– Nem tudom. Talán mert az étel a saját javamat szolgálja, míg a szex felajánlása a tiédet. Amikor
megcsókollak, amikor így beszélek… akkor tényleg akarlak téged, Harry, de közben az jár a
fejemben, hogyan szolgálhatnálak, tegyek a kedvedre, legyek a hasznodra.

A közelében kell lennie, hogy szolgálhassa önt, emlékezett vissza Harry Narcissa szavaira. Az
asszony persze semmi ehhez hasonlóról nem beszélt, de a kijelentése akkor is idevágónak tűnt.
Dracónak vannak szükségletei, nem igaz? És ha ez is egy közülük…

Nem, nem, nem. Túl könnyű, túl kényelmes. Ez a gondolatmenet csak szánalmas önigazolás.

– Szükségem van egy kis segítségre a kertben – mondta hirtelen. – Gyerünk, menjünk ki dolgozni.

– Ahogy kívánod – válaszolta Draco, de Harry figyelmét nem kerülte el az ezüst szempár mélyén
ülő csalódottság.
 19. fejezet

Draco csalódottsága már aznap éjszaka értelmet nyert Harry számára. Keményen dolgoztak a
kertben; számos feladatot a két kezükkel végeztek el, mert néhány növény nem tűrte jól a mágiát,
és mire kilenc körül aludni mentek, mindketten kimerültek. Nem is baj, gondolta Harry. A
kertészkedést arra használta, hogy levezesse vele a felesleges energiáit, és ne maradjon belőlük az
erotikus fantáziákra.

Nem mintha a terv bevált volna. Harry úgy rejszolt utána a zuhany alatt, mint az őrült, és olyan
képek töltötték meg az elméjét, amelyekben Darco térden állt és boldogan szopta, majd lenyelte
minden cseppjét, miközben könyörgőn nézett fel rá, mintha még többet kérne.

Utána Harry még kimerültebb volt. Mintha kicsontozták volna. Ahhoz is alig maradt ereje, hogy
belebújjon egy pizsamaalsóba, mielőtt bezuhant az ágyba, és magára húzta a takarót. Hú. Draco
biztosan nemrég mosta ki az ágyneműt, mert préselt virág illata volt, és puhábbnak is érződött.
Harry nem először csodálkozott el rajta, hogy Draco vajon hol és mi célból tanult meg ennyi
csodás háztartási bűbájt. Biztosan nem arra kellettek neki, hogy hallhatatlanná válhasson… hacsak
nem azért alkalmazták, hogy a Misztériumügyi Főosztályt takarítsa, de Harry valahogy nem tudta
elképzelni, hogy Draco önszántából elvállalna egy ilyen állást. A mágia természetének kutatása
talán vonzó lenne a számára, főleg, ha tagja lehet egy zártkörű szervezetnek; Draco mindig is
kimagaslóan fontos embernek tartotta magát. Tetszene neki a gondolat, hogy olyan munkára
választották ki, amit sok esetben még a miniszter elől is titkolnak.

De az nem, ha arra vennék fel, hogy a helyet suvickolja.

Akkor viszont mit csinált odalent? Öröklődő varázslatokkal dolgozott? Az biztos, hogy ennél több
volt a dologban. Végtére is Draco még hét másik RAVASZ-t is megszerzett.

Harry gondolatban sorra vette a szobákat, amiket a Misztériumügyi Főosztályon ismert, egyenként
eltöprengve rajtuk, hogy az ott dolgozó hallhatatlanoknak vajon mire kellhetett egy olyan kolléga,
aki egykor a Sötét Jegyet viselte…

Már majdnem aludt, amikor egy ismerős zaj verte fel. Miközben álmosan kivánszorgott az ágyból,
az első gondolata az volt, hogy már megint a kerítésbe szorult a macska. Szokás szerint magára
kanyarított egy hálóköntöst, és megragadta a pálcáját. Nagyot ásított, és már a hálószoba ajtaja felé
tartott, amikor felötlött benne, hogy a zaj talán egyáltalán nem is macskától származik.

Végtére is a legutóbb sem tőle jött.

Draco szobája csak pár lépésre volt, így ahelyett, hogy lement volna a lépcsőn, majd ki a kertbe,
Harry inkább végigsétált a sötét folyosón, hogy megnézze, nincs-e rémálma a férfinak.

Abban a pillanatban, hogy elérte Draco nyitott ajtaját és bekukkantott, teljesen megfeledkezett a
zajról, ami felkeltette. Az ablakon át beszűrődő holdfény csak homályosan világította be a szobát,
de Harry így is elég jól látott ahhoz, hogy rájöjjön, mi történik. Draco tényleg álmodott, de ez
egyáltalán nem rémálom volt.

A múltkori alapján már felismerte a jeleket. Draco vonaglott a lepedőn, a csípője hintázott, fejét
pedig olyan mélyen hátravetette, hogy inai vékony gránitcsíkokként álltak ki a nyaka sápadt
bőréből.

Harry szája kiszáradt, ahogy nézte.

De ez csak egy sóhajtásnyi ideig tartott, mert a következő pillanatban Harry rájött, hogy valami
nagyon nincs rendben. Amikor Dracónak legutóbb nedves álma volt, a férfi igencsak hangoskodott.
Most viszont nem. Annak ellenére, hogy Draco egyértelműen zihált és nyögött, semmiféle hang
nem szűrődött ki a szoba belsejéből. Harry még azt sem hallotta, hogy a bőre a lepedőt súrolta
volna, miközben Draco teste egy eltéveszthetetlenül szexuális jellegű ritmusra mozgott; arra a
ritmusra, ami ősi volt, mint maga az idő…

Nyilván némító bűbájt használt.

Harry számos kérdése közül az volt az első, hogy Draco miért bajlódott volna ilyesmivel? Mi a
csodáért van már megint ilyen intenzív álma? Harry értette a legutóbbinak az okát; egy férfinak
lehetnek szükségletei, amik ha nem elégülnek ki az ébrenlét során, akkor éjszaka teljesítik be
magukat. Ám most, hogy Draco rendszeresen rejszolt, már nem kellene ilyeneket álmodnia. Még
ha külön utasítás nélkül nem is maszturbálhatott, a vacsora előtti alkalomnak elégnek kellett volna
lennie, hogy pár napig távol tartsa a nedves álmokat, nem?

Láthatóan nem.

Egy nyöszörgő hang törte meg a csendet, de mivel Harry most már teljesen ébren volt,
egyértelműen felismerte, hogy kívülről jött. Büdös macska. Harry nem akarta otthagyni Dracót. De
végül is nem is kellett, mert a vendégszoba ablaka a hátsókertet szegélyező kerítésre nézett. Harry
feltolta az ablakot, és kihajolt.

– Aguamenti – suttogta, és arra a helyre irányította a vízsugarat, ahol a macska be szokott szorulni.
Visító hangot hallott, ahogy a rémült állat felháborodottan tekergőzött, majd egy zizegést, amikor a
macska kilőtt a sövényen keresztül.

Harry elhúzta a száját. Mindent egybevetve kicsit szemétnek érezte magát. Talán kissé durva volt,
de már kezdett fárasztó lenni, hogy folyton fel kell kelnie kiszabadítani a macskát. Miközben
becsukta az ablakot, azzal nyugtatta a lelkiismeretét, hogy igazából csak szívességet tett neki.

Most pedig jöhet Draco.

– Finite Incantatem – mondta, és meglengette pálcáját Draco irányában, majd visszadugta a

köntöse zsebébe.

Abban a pillanatban, ahogy a némítő bűbáj lekerült, egy vérfagyasztó sikoly harsant az ágy felől.

Harry vagy egy métert ugrott. Magasságos egek, még sosem hallott senkitől ilyen eszeveszett,
szenvedő hangot. Általában csak azok adtak ki ilyen hangot, mint most Draco, akikre Cruciatust
szórtak.

Vagy inkább zajokat, mert a kiáltást nyöszörgés követte. Borzalmas nyöszörgés.

Lehet, hogy Dracónak nem is nedves álma van, jutott eszébe hirtelen Harrynek. Még ha halál
pontosan annak is tűnik.

– Draco, ébredj fel! – Harry leült az ágy szélére, és finoman megrázta a férfi vállát. – Gyerünk!
Akármit is látsz, az csak álom.

– Harry? – Draco meglehetősen kótyagos volt, amikor felébredt, a szeme alig fókuszált.

– Igen, én vagyok. Megint álmodtál.

Draco azonnal felült, és ömleni kezdett belőle a szó.

– Felébresztettelek? Sajnálom, szánom, bánom, töredelmesen…

– Nem ébresztettél fel.

– Ó. – Draco kicsit jobban felült, és elkezdte hátrasimítani a haját a homlokából. – Nem vagyok
szalonképes, de ha adnál egy percet…

– Az ég szerelmére. Nem kell szalonképesnek lenned, ha az éjszaka közepén felébresztelek,

rendben? Sosem így értettem. Most pedig mondd el, miért szórtál némító bűbájt a szobádra, mielőtt
aludni mentél.

Draco úgy pislogott, mintha nehezére esne felfogni a kérdést.

– Minden este kiszórok egyet.

– Miért?

Megint pislantott egy lassút.

– Azt mondtad, nem akarod hallani, hogy nedves álmaim vannak.

Közönyös hangon mondta. Teljesen tárgyilagosan.

Harry szerette volna fejbe vágni magát.

– Én úgy értettem, hogy azt nem akarom, hogy egyáltalán ilyen álmaid legyenek!

Draco elsápadt.

– Akkor előre is bocsánatodért esedezem, mert nem hiszem, hogy meg tudom akadályozni őket.

Harry ennél a pontnál tényleg kis híján fejbe vágta magát.

– Ez nem utasítás volt. Figyelj, egyszerűen csak… – Megköszörülte a torkát, és arra jutott, hogy
nincs mit tenni, a mélyére kell ásni a problémának. A legutóbb nyilvánvalóan rosszul kezelte a
helyzetet; azzal, hogy azt mondta Dracónak, verje ki, nem oldott meg semmit. – Jól van… milyen
gyakran vannak ilyen álmaid?

– Minden éjjel. Ezért szórom ki mindig a némító bűbájt.

– Akkor ez lesz az első, amit megoldunk. Megtiltom, hogy kiszórd itt őket. Úgy értem… Egek,
Draco! Mi van, ha kezdenek visszatérni az emlékeid a háborúról, és olyan rémálmaid lesznek tőlük,
hogy a fejedet is szétordítod majd? Nem gondolod, hogy szeretnék tudni erről, hogy segíthessek?

– Nincs több némító bűbáj – motyogta Draco, ujjait végighúzva a csuklóját körülölelő vonalakon. –
Akkor sajnálom, de azt kell mondjam, hogy minden éjjel fel foglak ébreszteni. Az álmaim nem
rémálmok, de… intenzívek.

– Ezúttal addig nem megyek el, míg meg nem győződtem róla, hogy megoldottuk ezt – jelentette
ki Harry határozottan. – Én sajnálom, hogy nem mentem biztosra már hamarabb. De tudod, kicsit
különös, hogy egy férfinak, akinek rendszeres orgazmusa van, nedves álmokat is lát. Szóval mit
gondolsz, mitől lehet ez?

Draco orrlyukai kitágultak.

– Talán mert nincs rendszeres orgazmusom, Harry.

– Nincs?

– Úgy gondolom, észrevenném – felelte vontatottan Draco, és összefonta maga előtt a karját.

– De… mondtam neked, hogy verd ki. Nem tetted meg?

– Mindent megteszek, amire csak utasítasz, legjobb képességeim szerint – válaszolta Draco
hűvösen. – Azt mondtad, rejszoljak minden zuhanyzáskor, így meg is tettem, reggel és este. Aztán
elrendeltél ma délután még egy… alkalmat, úgyhogy akkor is rejszoltam.

– De nincs rendszeres orgazmusod? – Harry nyelt egyet, ahogy jobban belegondolt. Az elélvezés
nélküli rejszolás volt a legfrusztrálóbb dolog, amit csak el tudott képzelni. – Öm… mikor volt
utoljára?

– Felteszem, mielőtt igényt tartottál rám.

Harry hirtelen rosszul lett.

– Azóta egyszer sem? Miért nem?

– Én… nem tudok – suttogta Draco, és elfordította az arcát.

– Mert nem mersz, azt hiszed, bajba kerülhetsz, vagy…?

– Fizikailag nem tudok. Még akkor sem, amikor alszom.

– Talán nem vagy tudatában.

– Na ja. Hacsak nem szórok ki álmomban tisztító bűbájokat, akkor nem hinném. Azon kívül…
állandóan kőkeményen ébredek. De végül is mostanában egész nap kőkemény vagyok.

Draco szánalomra méltóan festett, ami nem volt meglepő, elnézve, hogy mit vallott be épp. És ez
az egész gyötrelem… nagyrészt Harry hibája volt. Nem akarom hallani, hogy nedves álmaid
vannak… Lehetett volna ennél is ostobább? Ha nem ilyen szerencsétlenül fogalmaz, már rég túl
lennének ezen a beszélgetésen. Megoldották volna a problémát, akármi is az.

De most meg fogják oldani, kerül, amibe kerül.

– Csússz arrébb – mondta Harry, intve a kezével. Bemászott Draco mellé az ágyba, motoszkált
kicsit, míg megfelelően a takaró alá került, hogy egymás mellett fekhessenek, aztán magához húzta
a férfit. Azt remélte, a beszélgetés simábban zajlik majd, ha közben végig érinti Dracót. Végül is
eddig mindig úgy tűnt, hogy ez megnyugtatja.

Ez most sem volt másképp: Draco sóhajtott, és szembefordult Harryvel, a homlokát pedig a
nyakához dugta. Amikor kényelmesen befészkelődött, apró, elégedett hangokat adott ki.

Ám ez még nem jelentette azt, hogy a problémája megszűnt volna. Mivel a testhelyzete elég
keveset hagyott a képzeletre, Harry meg tudta állapítani, hogy Draco farka pont olyan kemény,
mint mondta. Olyan volt, mint egy gránitoszlop, ahogy Harry combjához nyomódott.

Az a rengeteg puszi, dörgölőzés, szexuális ajánlat… most már érthetővé vált. Mivel képtelen volt
elmenni, Draco egyre jobban elkeseredhetett a nap folyamán. Az utasítás, hogy maszturbáljon,
valószínűleg csak tovább rontott az egészen. Olyan lehetett, mint odaültetni egy éhező embert a
svédasztalhoz, és megtiltani neki, hogy egyen!

Nem csoda, hogy Draco bosszúsnak tűnt, amikor Harry nemrég felküldte az emeletre!
– Rendben, oldjuk ezt meg – mondta Harry. – Meséld el, mi történik, amikor kivered.

– Nincs sok mesélnivaló. Addig dörgölöm magam, míg fel nem horzsolódok – felelte Draco
nyersen.

Harry elgondolkodott.

– Öm… emlékszel rá, hogy kell csúcsra juttatni magad? Talán ez a probléma. – Egek, ha meg kell
tanítania Dracónak, hogyan kényeztesse magát, akkor Harry lesz az, aki beleőrül majd a vágyba…

– Nem ez a probléma – mondta Draco, meleg leheletével csiklandozva Hary nyakát; az élmény
majdnem olyan intim volt, mint egy csók. A gyengéd érintkezéstől Draco érdes hangja még
elkeseredettebbnek tűnt. – Tudom, hogyan izgassam magam, Harry. Olyan közel tudok jutni a
csúcshoz, hogy szinte az ízét is érzem. Csak egyszerűen nem tudok elmenni.

– Miért nem mondtad el?

– Én… – Draco tetőtől talpig reszketett. – Nem is tudom, talán mert ez olyan, mint engedély nélkül
ételért nyúlni.

Harry összevonta a szemöldökét. Lehet, hogy az engedély itt a lényeg.

– Amikor azt mondtam, hogy verd ki, azt is tudtad, hogy azt szeretném, ha el is élveznél?

Harry érezte, ahogy Draco bólint a fejével.

– Rendben. Úgy tűnik, minden egyes alkalommal külön el kell mondani. Sajnálom, hogy nem
jöttem rá hamarabb. Pokoli heted lehetett.

– Másfél hetem.

Ekkor Harry nem tudott megálljt parancsolni magának, simogatni kezdte Draco haját. Egek, milyen
sima és selymes volt.

– És biztosan azt gondoltad, hogy nincs is kilátásban megkönnyebbülés. Akkor most már ne
aggódj. Meg fogjuk oldani.

Draco ajka a nyakát kényeztette.

– Köszönöm, Harry.

Azt érezvén, hogy a dolgok könnyen kicsúszhatnak az irányítása alól, Harry nyomott egy gyors
puszit Draco feje búbjára, majd kislisszolt az ágyból, és biztos távolságban leült egy székre.

– Öm… szóval, íme a terv. Sajnálom, ha kicsit… tolakodó, de még mindig csak próbálok rájönni,
mivel állunk szemben. Ma éjjel gond lenne, ha én is a szobában lennék, miközben kivered? Nem
néznélek vagy ilyesmi.

Draco meglehetősen vörös volt, de kajánul Harryre pillantott.

– A rabszolgád vagyok. Az örömfiúd, ha úgy tetszik. Ha élveznéd, hogy nézz, az számomra is

élvezet lenne.

– Inkább próbáljuk meg csak így – mondta Harry. Hála az égnek, hogy az előbb rejszolt, mert nem
volt biztos benne, hogy különben kibírta volna anélkül, hogy kihasználja a helyzetet. A kísértés,
hogy azt mondja Dracónak, hajtsa le a takarót, és vetkőzzön meztelenre, hogy ő mindent
láthasson… nem, jobb, ha nem. – A takaró alatt maradsz, és… öm, fordulj is el, jó? Legyen egy
kis magánszférád. Aztán pedig… hajrá. De majd szólj, ha kezdesz közeledni, rendben?

Draco engedelmesen az oldalára fordult, és ritmikusan mozogni kezdett a takaró alatt. Jóllehet,
Harry azt mondta, nem fogja nézni, de nem tudta megállni. Amit látott… az a legerotikusabb dolog
volt, aminek valaha is tanúja lehetett. Ez pedig abszolút nevetségesen hangzott, mivel igazából
nem is volt mit nézni. Draco egy sötétszürke pizsmafelsőt viselt, és a takarót is a derekáig felhúzta;
az egyetlen bőrfelület, amit Harry láthatott, az egy aprócska terület volt a nyakán, ahol oldalra
hullott a haja.

De Draco mozgása annyira átkozottul izgató volt, hogy Harry érezte, ahogy az egész teste
felforrósodik. A takaró is együtt mozgott a férfival, és kirajzolta a teste alakját, miközben ívbe
feszült a háta és előre-hátra hintázott a csípője.

Harry szájában összefutott a nyál, és szerette volna megrúgni magát, amiért olyan rohadtul
úriemberként viselkedik. Az ágyban kellett volna maradnia Dracóval, és ölelnie őt, miközben
kényezteti magát! Draco nem tiltakozott volna.

Így viszont Harrynek be kellett érnie azzal, hogy a távolból nézte őt, és hallgatta a heves kis lihegő
hangokat, amiket kiadott. Ezek hamarosan nyögésekbe mentek át, és néha elejtett szavak is
keveredtek bele.

– Igen… Merlin, igen, ez olyan jó… Mmm, Harry…

Az igazat megvallva Harry neve szép számmal előfordult a nyögések között, ami csak jobban
megnehezítette, hogy üljön és hallgassa.

Aztán végül, egy Hary számára örökkévalóságnak tűnő idő után, ami talán csak három perc
lehetett, Draco zihálni kezdett:

– Már közel vagyok, közel, nagyon közel…

Harry közelebb hajolt az ágyhoz, és halkan kimondta a parancsot, ami majd megadja a férfinak a
vágyott megkönnyebbülést.

– Gyerünk, élvezz el, Draco!

Borzongás futott végig a testén, ahogy kimondta. Ez annyira hasonlított a fantáziáira, azokra az
alkalmakra, amikor olyan képekre verte ki, melyekben Dracót szexuálisan irányítja, és megtagadja
tőle az orgazmust, míg végül engedélyt nem ad rá…

Draco őrülten vonaglott a takaró alatt, fel-felkiáltott, csípője görcsösen járt, és egyetlen hosszú,
megnyugtató pillanatig Harry azt hitte, hogy Draco elélvezett a parancsra. Az elképzeléstől a saját
farka is érdeklődőn megrándult. Egek, kibírhatatlanul erotikus volt…

Habár mégsem, mert Draco lökéseinek mostanra meg kellett volna szűnniük. Ehelyett még mindig
mozgott a csípője, fejét hátravetette, fogai pedig kivillantak, miközben frusztráltan felmordult.

– Élvezz, Draco! – mondta Harry újra, ezúttal erélyesebben. Hátha erre van szüksége a férfinak.
Végtére is Harry az úr; nem lett volna meglepő, ha Draco azt igényelné, hogy vegye át az
irányítást. – Élvezz el most!

– Én… én… – Draco olyan hangot adott, ami egy elfojtott kiáltásra hasonlított. És nem is csoda,
mert úgy tűnt, mintha egyszerre akarna üvölteni és levegőért kapkodni. Vonaglani kezdett az
ágyon, mert láthatóan képtelen volt rendesen lélegezni. Közben mégis őrülten hullámzott a teste,
miközben próbált elélvezni, ahogy Harry parancsolta.

Egyértelműen a bűbáj büntetésétől szenvedett, amiért képtelen volt teljesíteni a parancsot.

Francba, gondolta Harry, és olyan gyorsan pattant fel a székből, ahogy csak tudott. Felrántotta a
takarót, és visszacsusszant az ágyba, hogy szoros ölelésébe vonja Dracót, és maga felé fordítsa,
hogy szemtől szemben feküdjenek.

– Sss, sss, minden rendben.

Draco hirtelen megrázkódott, aztán összefüggéstelenül felkiáltott, miközben hintázó csípője

Harryhez feszült, farka lüktetett, ahogy a Harry csípőjét borító lágy anyaghoz szorult.

Teste hevesen rándult egyet, majd még egyet és még egyet, ahogy mindkét karját Harry köré fonta
és úgy kapaszkodott belé, mintha csak az élete múlna rajta, miközben a borzongás hosszan átjárta.

Pár másodperc múlva teljesen elernyedt, noha még mindig erősen zihált. Később a légzése is
lenyugodott, és csak pihent Harry karjaiban. Harry érezte, hogy a pizsamája háta nedves az
izzadságtól.

Nem igazán tudta, miként értelmezze ezt, bár azt feltételezte, hogy Draco végül elérte a csúcsot.
Nem… inkább jobb, ha nem bocsátkozik feltételezgetésekbe, a méretes baklövéseket elnézve,
amiket ezidáig produkált.

– Öm… ez orgazmus volt, ugye?

– Mhm. Egy igen jóféle. – Draco ásított, aztán kicsit feljebb helyezkedett az ágyon. – Habár nem
hinném, hogy sok összehasonlítási alapom lenne, mert nem emlékszem a többire. – Azzal nyomott
egy apró csókot Harry ajkára. – Köszönöm.

Harry képtelen volt ellenállni, visszacsókolt. És nem csak egy puszi erejéig, amilyen a Dracóé volt.
Egy teljes, száj-a-szájon nyelves csókot adott.

Draco szexízű volt. Vagy legalábbis olyan, mint egy férfi, aki nemrég élvezett ki egy igen kielégítő
orgazmust.

Persze Harry nem tudta volna megmondani, honnan ismerhet ilyesmit. Nem volt még olyan nagy
tapasztalata férfiakkal való csókolózásban. Leginkább semennyi sem. Talán csak ösztönből jött.
Ezúttal a sajátjából.

Amikor a csók után elhúzódott, Draco lehajtotta egy kicsit a fejét, hogy Harry mellkasán
pihentesse.

– Most már szolgálhatlak?

Draco egyértelműen vágyott rá. Talán valamilyen szinten még szüksége is volt rá.

Harry sóhajtott, és beletúrt Draco hajába.

– Nem, most nem. Inkább érjünk a végére a te ügyednek.

Draco mellkasát néma nevetés rázta meg.

– Én a végére értem…

– Tudom. Úgy értettem, meg kell értsem, mitől volt most neked más. Többször is mondtam, hogy
menj el, és úgy tűnik, hogy így sem tudtál, de aztán…

– Ó, ezt elég könnyű megmagyarázni. – Draco ásított még egyet, közben felsimított Harry
mellkasán. Ujjait becsúsztatta Harry köntösének elülső szélei közé. – Mmm, nincs rajtad
pizsamafelső. Mindig félmeztelenül alszol?

Harry egész teste forrósodni kezdett, és nem azért, mert zavarba jött volna. Mindent egybevéve egy
kéz a mellkasán… még nem volt annyira intim. És mégis, ebben a helyzetben az volt, mivel Draco
ujjai úgy mozogtak rajta, mintha Harryt megérintenie színtiszta élvezet volna a számára.

Harry elképzelni sem tudta, milyen lenne, ha ez a fajta figyelem a farkára irányulna, mely már
erőteljesen lüktetett, követelve a jussát Draco szenvedélyes érintéséből.

Harrynek erőlködnie kellett, hogy visszaemlékezzen, mit is kérdezett az előbb.

– Öm… könnyű megmagyarázni?

– Mhm – felelte Draco, miközben finoman meghúzta a szőrt Harry bal mellbimbója körül. – Nem
tudtam elmenni, míg meg nem érintettél.

Harry agya lefagyott.

– De… én nem érintettelek meg.

– Szorosan átöleltél. Még most is ölelsz.

Ja, tényleg. Sőt, mi több, Harry nem is akarta elengedni.

– Szóval… nem tudsz elmenni, csak ha megérintelek?

– Úgy néz ki… – Draco hangja kimerültté vált. – Vagy csak akkor, ha mondod és megérintesz.
Ebben a részében nem vagyok biztos. De az érintés… igen. Az kétségtelen.

Bármilyen elképzelése is volt Harrynek arról, hogy Dracót szexuális értelemben békén hagyja, az
most egyenest a kukába repült. És ez alkalommal az oka nem önző önigazolás volt. Kegyetlen
volna – a pokolba is, kegyetlen volt – hagyni, hogy Draco napokig bárminemű megkönnyebbülés
nélkül maradjon. De ha csak úgy képes a csúcsra jutni, hogy közben Harry érinti, akkor mégis hogy
a fenébe tudna Harry tökéletes úriember maradni?

Ő is csak ember. Neki is vannak igényei, a szentségit!

– Miért nem mondtad, hogy szükséged van rám az ágyban? – tört ki Harry durva hangon. Nem
tehetett róla. Ez a helyzet egy idő múlva ellehetetlenül.

Draco elugrott mellőle, és egészen a falig hátrált az ágyon. A szeme alatt mintha árnyék húzódott
volna, és nem csak az ablakon beszűrődő kevés fény miatt.

– Nem tudtam róla. Én sem jöttem még rá mindenre. És ha rá is jöttem volna… hát nem érted?
Semmit sem kérhetek tőled. Csak ajánlatokat tehetek.

Hát persze. Harry sóhajtott; mostanra már magától is rá kellett volna jönnie. Az a rengeteg
alkalom, amikor Draco kereste a testi kontaktust… Igen, a férfi egyértelműen vágyott Harry
érintésére, és nem csak azért, mert az embereknek szüksége van az ilyesmire. Dracónak szó szerint
volt rá szüksége, méghozzá alapvető szinten.

Harry már azzal is kínozhatná Dracót, ha szimplán megtagadná tőle, hogy megérintse!
Rabszolgaként Draco képtelen lenne elélvezni, mindegy, mekkora szüksége van rá a testének –
még a nedves álmok sem adnának megkönnyebbülést, ami azt jelentené, hogy a kínzás a
végtelenségig folytatódna.

Ez az egész dolog kimondhatatlanul beteg volt, Harry pedig már nem az első alkalommal
gondolkodott el rajta, hogy vajon miféle szadista állat álmodhatta ezt meg. Hú… lehet, hogy
valamikor rég az egyik Potter mardekáros volt.

– Sajnálom, hogy nem értettem meg az ajánlataidat – mondta Harry, és begörbített ujjával
visszahívta Dracót. A férfi természetesen közelebb is jött. Szemlátomást fogalma sem volt, hogyan
tagadja meg a parancsot. De végül is nem is akarta, nem igaz? Szüksége volt Harry jóindulatára.

Harry egy nagyot sóhajtva megint magához húzta Dracót. Vagy legalábbis megpróbálta. Draco
hirtelen reszketni kezdett.

– Piszkos vagyok…

Ó… és Harry azelőtt azt mondta neki, hogy takarítsa fel a saját piszkát. Ezt abban a hitben mondta,
hogy máskülönben Draco egykettőre disznóóllá változtatná a vendégszobát, és talán az egész házat
is.

– Szeretnél elmenni lezuhanyozni? – kérdezte Harry, és gyorsan hozzátette: – Felejtsd el, amit az
örökös zuhany alatti rejszolásról mondtam, oké? Kidolgozunk majd valamit, hogy
megérinthesselek, amikor szükséged van rá, igen. Öm, ami meg a mostani alkalmat illeti,
kiszórhatok egy tisztítóbűbájt, ha nincs kedved felkelni.

– Ahogy kívánod – felelte Draco álmosan, ami elég válasz volt Harrynek.

Harry előhúzta a pálcáját a köntöse zsebéből – kicsit körülményes volt, mivel abban feküdt le az
ágyba –, és kiszórt pár néma bűbájt.

– Jobb?

Draco kicsit fészkelődött.

– Mmm. Valamivel. – Átnyúlva Harry fölött megragadta a pálcáját, amit az ágy mellett, az
éjjeliszekrényen hagyott. – Evapores sperma.

Harry visszafojtotta a nevetést.

– Hol tanultál ilyen varázslatokat?

– Honnan tudjam? – Draco megint átnyúlt Harry fölött, és egy koppanással visszatette a pálcát az
éjjeliszekrényre. – Habár a tény, hogy nem tudom, azt sugallja, hogy nem képezi részét a rendes
roxforti tananyagnak. Emlékszem, hogy ott miket tanultam. Hmm. Szerintem a háztartási bűbájok
sem tartoztak a tantárgyak közé.

Draco közelebb húzódott Harryhez, és átvetette egyik lábát Harry lábszárán.

– Emlékszem azokra a varázslatokra is, amiket otthon tanultam, de egy takarítóbűbáj sem szerepelt
köztük. Szexuális jellegű meg pláne nem.

Harry remélte is, hogy nem!

Azért elgondolkodott, hogy Draco vajon hol tanulta ezeket a dolgokat. Valamelyik halálfalótól? Ez
elég valószínűtlennek tűnt, még akkor is, ha csak beszéltek a szexuális bűbájokról. Harrynek az a
benyomása volt, hogy Lucius és Narcissa rövid gyeplőn tartották a fiukat, még akkor is, amikor
mind a gonosz forrását, azaz Voldemortot szolgálták.

Persze, Draco a Roxfortban is elsajátíthatta a spermaeltüntető bűbájt valami titkos légyotton. És ha

így van, nem is tudhat róla, hiszen mindent elfelejtett az ottani társasági életéről.

De ugyanettől a forrástól akkor sem tanult volna háztartási bűbájokat, nem igaz? Draco, a büszke,
aranyvérű mardekáros! Akkoriban abba is belehalt volna, ha a saját házi feladatát meg kellett volna
csinálnia. Harry biztos volt benne.

Ebből pedig csak egyetlen dolog következik; hogy Draco ezeket a háború végét követően tanulta.
Ez a varázslat abból az időből származik, amelyre egyáltalán nem tud visszaemlékezni, az akkor
elsajátított bűbájra ellenben igen.

De akkor miért nem emlékszik azokra, amiket a RAVASZ-aira tanult? Mindent újra kellett
tanulnia. Láthatóan nem okozott neki gondot, de akkor is…

Harry azt kívánta, bárcsak értené.

Várt, míg Draco légzése elmélyült, lelassult és egyenletessé vált, aztán óvatosan oldalazni kezdett,
hogy kimászhasson az ágyból, végül Draco fejét a párnára helyezte.

Képtelen volt ellenállni, ujjaival még egyszer, utoljára végigsimított Draco ezüstszőke haján.

Az apró mozdulat elég volt, hogy felzavarja Dracót.

– Harry? Szolgálhatlak?

– Sss – felelte Harry halkan. – Most aludj vissza.

És Draco természetesen engedelmeskedett.

 20. fejezet

– Mr. Potter – mondta Lucius Malfoy kimérten, mihelyst Harry és Draco a Malfoy kúria halljába
hoppanált szerda este. A férfi hangja észrevehetően melegebb tónusra váltott, amikor a fiát
köszöntötte. – Draco. Hogy vagy?

Harry gyorsan elengedte Draco karját, és távolabb lépett, hogy legalább egy leheletnyi privát
szférát hagyjon apának és fiának. El is fordult, de még előtte észrevette, hogy Draco zsebre dugva
hagyta a kezét, elrejtve hosszú, bő talárjában. Helyes. Harry emlékeztette rá, hogy ügyeljen,
nehogy megérintse a szüleit, habár a bűbáj remélhetőleg hamar lecsillapszik, és Draco legalább
megölelheti majd őket. Mindenesetre Draco addig is komolyan vette a figyelmeztetést.

– Mr. Potter.

Harry oldalra fordult, és a helyiségbe igyekvő Narcissa Malfoyt pillantotta meg. Halványkék
dísztalárt viselt, ami meg-megcsillant, miközben lépett. Már mialatt Harryt üdvözölte, minden
figyelme Dracóra összpontosult, csakúgy, mint a férjének.

Ekkor Harry megértette. A bűbáj valamely része arra kényszerítette őket, hogy mielőtt Dracóhoz
szólnának, őt üdvözöljék.

Nem mintha Harry az érezte volna, hogy annyira szívesen látják. A Malfoy kúriában volt, ami
számára szó szerint a rémálmai forrását jelentette. Nos, legalábbis a háborúról már nem álmodott
vagy egy éve.

Habár Harry valószínűleg akkor sem érezte volna magát kellemesen, ha nem tartották volna itt
egyszer fogva. A hely hatalmas volt, és bűzlött a gazdagságtól. Jóllehet, nem volt kimondottan
hivalkodó; a padlót sem arannyal burkolták. De akkor is, a dekoráció mintha a luxus és a kényelem
demonstrációja lett volna.

Harry apró, külvárosi háza rozzant vityillónak tűnt mellette.

Igazából, amikor Harry erre gondolt, el is csodálkozott, hogy Draco még egyszer sem
panaszkodott. Végtére is sokkal jobbhoz volt szokva. Még a puritánul egyszerű Hollóbérc is óriási
volt Harry házához képest.

Nos, Draco panaszkodik majd eleget, ha visszanyeri az emlékeit, gondolta Harry

szemöldökráncolva. A legjobbhoz szokott, és valahol mélyen még mindig tudta ezt. Elég
megnézni, mit vett fel az estére. Csak az igazi dísztalárok lehettek ünnepibbek annál, amit viselt:
sötétszürke talárt; selyembélésének nemcsak színe, de fénye is a smaragdé volt. Sárkánybőr
csizmát, melyen addig dolgoztak, míg puha és hajlékony nem lett. Fekete bársony nadrágot, amit
nyilvánvalóan őrá szabtak, mert rásimult hosszú lábaira.

Lucius és Narcissa is alaposan kiöltöztek.

Ami Harryt illette… természetesen megfelelően öltözött egy wiltshire-i kúriabeli vacsorához. Nem
mintha arra vágyott volna, hogy lenyűgözze a Malfoyokat, de tudta, mit jelent a varázslóknál az,
hogy társadalmi elvárás. Tiszta, frissen vasalt talárt és gondosan hátrafésült hajat – noha ez utóbbit
sosem sikerült tökéletesen kiviteleznie.

Semmi szégyellnivaló nem volt a megjelenésében, és ezt tudta is. Mégis, Draco mellett akaratlanul
is egy kicsit… igénytelennek érezte magát.
– Egy italt, Mr Potter? – kérdezte Lucius sima modorban; hangja közvetlenül Harry mellett
csendült fel.

Harry csak pislogott, mert hirtelen ráeszmélt, hogy annyira elveszett a gondolataiban, hogy meg is
feledkezett a környezetéről. Ami sosem jó egy auror számára, még így sem, hogy Harry
mostanában nem nagyon volt terepen.

– Öm, hogyne. – Harry elgondolkodott egy pillanatra, és rájött, hogy ha Lucius nem írhat Dracónak
az ő engedélye nélkül, akkor valószínűleg nem is adhat neki semmit. Még egy italt sem. – Hozna
Dracónak valamit, amit szeret? Én pedig ugyanazt kérném.

Narcissa hálás tekintetét látva tudta, hogy helyesen járt el.

– Akkor erre tessék – mondta Narcissa, jelezve Harrynek, hogy kövesse. Egy elegáns hallba vagy
talán fogadószobába érkeztek. Harry örült, hogy ez nem az a helyiség, amelybe a háború alatt
akarata ellenére vonszolták. Nem szeretett volna rá emlékezni.

A szobában egy asztalon már várakozott egy apró ezüsttálca négy kristálypohárral. Lucius egy
rövid mozdulattal intett a pálcájával, mire egy pillanat múlva egy házimanó szaladt be, likőrös
üveggel a kezében.

Mihelyst félig megteltek a poharak, a manó felkapta a tálcát, és odasietett vele Harryhez. Mostanra
Harry már nem volt meglepve, hogy őt szolgálják ki először. Úgy gondolta, ez nem azzal függ
össze, hogy vendég a kúriában. Nem, inkább arra tippelt, hogy a Res mea es kissé hódolattelivé
tette a Malfoyokat azzal szemben, aki a fiukat birtokolja. Aki lényegében az egész vérvonalukat
birtokolja… bár a házassága révén Lucius megmenekült ettől.

Az viszont meglepte, hogy a manó mindent kézzel csinált. Egy leheletnyi mágiát sem használt…

– Kösz – mondta Harry, elvéve egy poharat. Az ösztöne valami méregre célozgatott, de egy másik,
sokkal erősebb ösztöne azt súgta, hogy nincs semmilyen méreg. A Malfoyok nem árthatnak neki
semmilyen módon, ebben halálbiztos volt. Azon kívül ő vett először a négy pohárból.

– Igyál egy kis sherryt, Draco – bátorította őt Harry a tálca felé intve, amit a manó még mindig
tartott.

Draco nem nyúlt pohárért, ami zavarba hozta Harryt, de csak egy pillanatra.

– Ez konyak.

Ó. Harry elkapta Lucius és Narcissa egymás közt váltott pillantását; elég egyértelműen azt
gondolták róla, hogy egy félvér barbár. Érdekes, hogy nem mondták ki. Harry nem tudta eldönteni,
hogy ez a bűbáj kívánalma lehetett-e, vagy simán csak vonakodtak felbosszantani azt az embert,
aki a fiuk jövőjét tartja a kezében.

– Akkor igyál egy kis konyakot – mondta Harry. Ezúttal Draco elvett egy poharat, és kortyolgatni
kezdett belőle.

Pokolba ezzel, gondolta Harry. Úgy érezte, minden létező segítségre szüksége van, hogy át tudja
vészelni az estét ezen a helyen, ezekkel az emberekkel, így két kortyra leküldte a konyakját.
Színtiszta megkönnyebbülés volt, amikor a manó elhagyta a szobát. Nem mintha annyira
hasonlított volna Dobbyra, de Harrynek akkor sem hiányzott az emlékeztető.

Lucius vetett Harry kiürült poharára egy kínosan udvarias pillantást.

– Óhajt még esetleg?

Nem, de néhány információ jól jönne, mondta kis híján Harry. Az volt a baj, hogy nem tudta,
milyen hatással lennének Dracóra a kérdései vagy a rájuk kapott válaszok, így inkább nem is
próbálkozott. Jobbnak látta sodródni az eseményekkel, hátha közben kiderül majd valami.

Persze néhány téma biztonságosabb volt, mint a többi. Pár perccel később ez nyilvánvalóvá is vált,
amikor mindannyian az étkezőben ültek. Harry gyorsan felülbírálta a véleményét a Malfoyok
dekorációját illetően; ez a szoba a leghatározottabban hivalkodó volt. A felettük lógó kristálycsillár
vagy ezer gyertyával büszkélkedett, de talán kellett is ennyi, hogy megvilágítson egy tíz méter
hosszú asztalt.

Hú, nem volt túl kellemes, hogy mindenkinek együtt, az egyik végénél kellett ülnie. Harry jobban
szerette volna, ha középen lehet, Lucius és Narcissa pedig az asztal valamelyik végénél, elég távol
ahhoz, hogy úgy tehessen, mintha igazából nem is udvariassági vacsorán venne részt velük.

De Lucius már az asztalfőn ült, Harry a balján, Draco pedig a jobbján. Narcissa Draco másik
oldalán foglalt helyet, de mielőtt még elegánsan leereszkedett volna a székre, gondosan arrébb
húzta egy fél méterrel.

Ennek láttán egy kis ránc jelent meg Lucius két szemöldöke közt, aztán a férfi is messzebb tolta a
székét a fiától.

Apró gesztus volt, de Harry aggódást és szeretetet látott benne. Draco szülei alaposan ügyeltek rá,
hogy Harryn kívül senki, még csak véletlenül se érinthesse meg őt. És mégis, oly nagyon vágytak
rá, hogy a lehető legközelebb lehessenek hozzá.

Ekkor egy manó jött be, egy ezüst tálcán nagy tál levest egyensúlyozott. Mögötte egy másik manó
érkezett, négy porcelántányért hozott a tálcáján. Harry nem is akart odanézni, ahogy felszolgáltak,
de annyira különös látványt nyújtottak, hogy muszáj volt. A Roxfortban töltött évei alatt még
egyszer sem látott manót asztalnál.

Ám ezek a manók furcsán tartózkodtak attól – vagy talán képtelenek voltak rá –, hogy mágiát
használjanak.

Talán több figyelmet is szentelhetne annak, hogy min munkálkodik Hermione az osztályán! Noha a
manók eltiltása a mágiahasználattól nem tűnt úgy, hogy előmozdítaná a szabadságukat.
Narcissa csak belekóstolt a levesébe, aztán le is tette a kanalát.

– Nos, Draco. Nagyon jól nézel ki – mondta halk, dallamos hangon. Valójában meglepően
gyönyörű nő volt, hozzá illő hanggal. Kár, hogy a benne lakozó személyiség egy katasztrófa,
gondolta Harry. De végül is a dolgok lehetnének rosszabbak is. Visszataszító erkölcsi
értékrendszere ellenére komolyan szerette Dracót. A tény, hogy a fia rabszolga lett… ráadásul
Harry Potter rabszolgája, semmit sem változtatott ezen.

És mennyivel szörnyűbb lenne a Res mea es Draco számára, ha minden egyébbel együtt még a
szülei szeretetét is el kellett volna veszítenie?

– Szalonképesen, remélem – felelte Draco; a hangja szenvtelenül csengett, habár a szeme

megcsillant, miközben az asztalon át röviden Harryre pillantott.

Harry ajka megrándult, mert Dracóra, mint általában, a szalonképes most is enyhe kifejezés volt.
Ahogy a két szülője közt ülő Dracóra nézett, úgy találta, hogy meglepő is lett volna, ha nem lesz
szívdöglesztő. Valójában messze ő volt a legvonzóbb férfi, akit Harry valaha látott. Finom vonásait
az anyjától örökölte, de férfias temperamentumát az apjától.

Lucius szeme összeszűkült, ahogy Dracóról Harryre pillantott és vissza.

Narcissa úgy tűnt, nem vette észre az egymással szemközt ülő fiatalemberek közjátékát.

– És mit csináltat veled Mr Potter, hogy kitöltsd a napjaidat?

Draco féloldalt ránézett.

– Én nem így hívom őt.

Mindent összevetve, Harry ezt meglehetősen különös válasznak találta. Másrészről viszont Draco
nem is hallhatta túl gyakran Harry családnevét. Talán ez valamilyen okból feszélyezte.

– Akkor Harry? – kérdezte Narcissa, és Harryre pillantott, mintha engedélyt kérne tőle, hogy így
utalhasson rá. Harry egy aprót bólintott, hogy jelezze a beleegyezését.

– Mit csináltat veled Harry nap mint nap?

Draco ragyogó mosolyát a szeme is tükrözte, habár még befejezte a levesét, mielőtt válaszolt
volna.

– Ó, mostanáig egy csomót kellett tanulnom. Harry egy kicsit aggódott, amikor rájött, hogy sosem
szereztem egyetlen RAVASZ-t sem. Öm… volt valami oka annak, hogy nem ragaszkodtatok
hozzá, hogy befejezzem a tanulmányaimat a háború után?

Harry alaposan megfigyelte Luciust és Narcissát, de az arcuk az égvilágon semmi nyomát nem
mutatta, hogy Draco megjegyzése zavarba hozta volna őket. Lucius egyenesen unottnak tűnt.

Francba. Ennyit arról, hogy kikérdezze őket Draco tantárgyairól. Nyilvánvalóan semmit sem tudtak
róluk.

– Én ragaszkodtam hozzá – mondta Lucius, és kissé előrehajolt. – De akkorra nagykorú lettél, és

azt mondtad nekem, hogy nincs értelme végzettséget szerezni, ha soha nem fogod tudni használni.
És nem mintha valaha is az várt volna rád, hogy a megélhetésedért kell majd aggódnod,
úgyhogy…

Harry összeszorította a fogát. Vagy ezt teszi, vagy elmondja Luciusnak, hogy mit is gondol
valójában. Szóval Draco depresszióba zuhant, amikor a háború véget ért és az ő oldala veszített!
Ám ez még nem volt ok arra, hogy hagyják őt apátiában dagonyázni.

De nem is dagonyázott örökké. Végül túllépett, és megszerezte azt a nyolc RAVASZ-t; csak nem
mondta meg a szüleinek. Talán azért, mert hallhatatlanként dolgozott, és titokban kellett tartania az
egészet? Még azt sem mondhatta el a szüleinek, hogy letesz pár vizsgát? De ebben az esetben nem
nyilvános vizsgán vett volna részt, nem igaz?

– Nincs értelme? – kérdezte Draco, és úgy tűnt, teljesen össze van zavarodva. – Én… én azt hittem,
hogy akkor még nem tudtam róla, hogy Harry igényt tart majd rám, mint rabszolgájára.

Lucius összerezzent a szó hallatán. Azelőtt még sosem csinált ilyet, vagy nem ennyire
nyilvánvalóan, de talán nem volt kedvére a látvány, hogy Draco ilyen könnyen elfogadja a
helyzetet. De az biztos, hogy sokkal inkább ez, mintsem Draco keserves gyötrődését kelljen
néznie.
Az ebédlő ajtaja megint kitárult, és belépett rajta ugyanaz a két manó; ezúttal egy sültet szeleteltek
fel, és adagoltak tányérokra. Még azok után is, amiket eddig látott, Harry szinte azt várta, hogy a
levesestálak mágikusan fognak eltűnni, de nem, a manók a kezükkel gyűjtötték össze és vitték ki,
még csak nem is lebegtették őket.

Narcissa megvárta, míg bezáródott az ajtó a távozó manók mögött.

– Nem tudtad, hogy ez fog történni veled – felelte aztán rendkívül türelmesen. – Egyikünk sem
tudta biztosra, Draco.

– Akkor miért gondoltam azt, hogy sosem tudnám használni a végzettséget, amit szereznék? –
Amikor egyik szülője sem sietett a válaszadással, Draco nagyot nyelt. – Ó, a háború miatt, igaz?
Ilyen szörnyű dolgokat műveltem? Én… hírhedt vagyok?

– Nem, ez viszont az – mondta Lucius felhúzva dísztalárja ujját, majd kigombolta a mandzsettáját.
Amikor feltárult az alkarja, Draco felé fordította, hogy megmutassa neki a Sötét Jegyet, amit viselt.
Harry elfordította a tekintetét, de még előtte észrevette, hogy Lucius jegye, csakúgy, mint Dracóé,
inkább sebhelynek tűnt, mint tetoválásnak. Felgyűrődött ráncok dudorodtak ott, ahol a bőr
megsérült… A kígyót és a koponyát már csak halvány, szürkés elszíneződés körvonalazta… A
Sötét Jegy mostanság nem nagyon szolgált rá a nevére.

– Nekem is van ilyenem – mondta Draco, mintha még sosem gondolt volna a jegyére. – Ez…
hírhedt? De mit jelent ez?

– Ez az a jel, amit a Sötét Nagyúr adott a követőinek…

– Voldemort – szólt közbe Harry, villámló pillantást vetve Luciusra. Az idősebb férfi elhallgatott,
és hagyta, hogy a többit Harry magyarázza el. – Élt egy Voldemort nevű gonosz varázsló, aki át
akarta venni Nagy Britannia felett a hatalmat. Apád jól mondta, hogy ez az ő jele. Ő égette rá
azokra, akik felesküdtek az aranyvérűségről és a mugliszületésűek gyilkolásáról szóló eszméire.

– Mugliszületésűek? – kérdezte Draco olyan hangon, mintha még sosem hallotta volna a szót.

– Mugli szülők gyerekei.

Draco pislogott.

– Ó, mint a barátod, aki azt mondta, hogy mugliiskolába járt? De… Harry… mi az a mugli?

Harry egy pillanatra ledöbbent, de aztán összeszedte magát.

– Olyasvalaki, akinek nincs varázsereje, Draco. Voldemort azt tartotta, hogy a muglik…
értéktelenebb emberek, és nem volt ínyére a gondolat, hogy néha a mugliknak is születhetnek
varázsló gyerekeik.

Draco hirtelen feltűrte az ingujját, mint ahogy az előbb az apja, és rámeredt a jegyére.

– Én pedig követtem ezt a… Voldemortot?

Lucius összerezzent, ahogy fia hangján hallotta a tiltott nevet.

Harry bólintott.

– Hittem azokban a dolgokban, amiket az előbb magyaráztál?

– Igen, hittél.
– Miért?

Harry képtelen volt palástolni a megvetését, de talán nem is akarta.

– A szüleid arra neveltek, hogy higgy bennük. Azon kívül szerintem még tetszett is neked a
gondolat, hogy az aranyvérűséged miatt jobb vagy, mint a többi ember.

– …az érdemtelenek – suttogta Draco anyjára, majd apjára meredve. – Hát ezt értettétek alatta?

– Draco – szólalt meg Narcissa szomorú hangon. – Akkoriban más idők jártak. Apád és én már
azelőtt elköteleztük magunkat a Sötét Nagyúrnak, hogy megszülettél.

– Voldemortnak hívja, vagy sehogy – vágott közbe Harry.

Narcissa, szemét végig Dracón tartva, egy aprót bólintott.

– Ha valaki így elkötelezi magát, utána már nem lehetséges élve kilépni ebből a szolgálatból, habár
a vége felé voltak idők, amikor szerettünk volna. Ő… nem az volt, aminek hittük.

– Akkor mi volt?

Lucius hátralökte a válla fölött a haját.

– Először is, ő maga is félvér. Még csak nem is aranyvérű családból származott, és ezt a tényt,
biztosíthatlak, kezdetben gondosan titkolta.

Harry most már tudta, hogy helyesen járt el, amikor nem engedte, hogy Draco szülei írjanak a
fiuknak. Holtbiztos, hogy az első adandó alkalommal jól felcseszték volna az agyát valamivel, és
nem azért, mert ártani akarnának neki. Nyilván nem akarnának. De maguk is túl elcseszettek
voltak ahhoz, hogy meg lehessen bennük bízni.

– Nem a félvérsége volt a baj Voldemorttal – szólt közbe Harry fennhangon, mialatt végigjáratta a
tekintetét a három Malfoyon. – Hanem hogy hataloméhes volt, és eléggé őrült ahhoz, hogy újból és
újból széthasítsa a lelkét, hogy megpróbálja elkerülni a halált. Azon kívül egy kegyetlen,
fajgyűlölő seggfej volt. Csak hogy tudd, Draco, én is félvér vagyok, és a legbátrabb ember, akit
ismertem, szintén az volt.

Draco foga vacogni kezdett.

A bűbáj addigra már eléggé lecsillapodott ahhoz, hogy Harry tudja, mivel állíthatná ezt le.

– Mindez már a múlté. Emlékezz rá! Mondtam neked, hogy nem vágyom bosszúra, semmiért sem.
Nem kell bűnhődnöd olyasmi miatt, amit már megbocsátottam – mosolygott Harry, próbálva
kimutatni, hogy őszintén így is gondolja. – Most edd meg a vacsorádat, rendben? És idd meg a
borodat.

Draco felemelte a villáját, de az remegett a kezében.

Úgy érezvén, hogy témát kell váltania, Harry Lucius Malfoy felé fordult, és azon törte a fejét, mit
is mondjon. Azonban mielőtt még szólásra nyithatta volna a száját, a manók visszatértek, és
körbeszaladtak, hogy újratöltsék a vizespoharakat.

De a furcsa viselkedésük legalább ötletet adott Harrynek egy olyan beszédtémához, ami nem
idegesíti majd fel Draco apját.

– A Roxfortban a manók megbűvölték az ételt, hogy magától megjelenjen. Azt hittem, ez általános
szokás, de a maguk manói közel sem használnak annyi mágiát, mint gondoltam.

Lucius orrlyukai kitágultak.

– Jól idomított manók, Mr Potter.

– Nem akarja, hogy sok mágiát használjanak?

– Nem, amikor Draco is a kúriában van. Egyik nap kijelentette, hogy mivel távol kell maradnia a
manómágia minden megnyilvánulásától, elköltözik. És aztán azt mondta, nem látogathat ide többé,
csak ha garantálom, hogy a manók tartózkodnak a mágia használatától a közelében. – Lucius ajka
hideg, már-már hüllőszerű mosolyra húzódott. – Tudják, hogy jobban teszik, ha nem szegülnek
ellen a parancsaimnak.

Harry összevonta a szemöldökét. Első kézből láthatta már, milyen rosszul bánik Malfoy a
manóival.

– De miért akart Draco távol maradni a manómágiától? Úgy értem, ez elég szokatlan kérés, nem?
Azelőtt sem kedvelte?

Lucius váratott a válaszra pár pillanatig. Addig, míg Draco megszólalt:

– Apám?

Ekkor Lucius inkább hozzá intézte a választ Harry helyett.

– Nem tudom, miért követelted ezt, Draco. És ez egy követelés volt. Nem voltál hajlandó elárulni,
mi a baj.

– Mit mondtam?

– Leginkább azt, hogy nem beszélhetsz róla. – Lucius vállat vont. – Furcsálltam az egészet, de nem
volt olyan nagy dolog arra utasítanom a manókat, hogy ne használjanak mágiát, ha meglátogatsz.
Végtére is látni akartalak.

Narcissa hangja tétován csengett.

– Mr Potter, önnek van házimanója?

– Nincs – felelte Harry röviden. Sipor a Roxfortban maradt a végső csata után.

– Még mindig távol kell tartanunk Dracót a manómágiától? – kérdezte Lucius Harryhez fordulva.

Harry csak vállat vont. Honnan kellene tudnia?

Újabb fogás következett, majd pár perc múlva még egy, végül desszert. Ez a hosszan elnyújtott
étkezés Harry számára kissé nevetséges volt, de ugyanakkor rálátást is biztosított a fényűzésre,
amit Draco számára magától értetődő.

Azaz lesz, mihelyst az emlékei visszatérnek.

– Javasolhatom, hogy igyunk egy kis sherryt? – kérdezte Lucius szívélyesen, az étkezés végét
követően.

Harry már legszívesebben ment volna, de még szeretett volna pár kérdést feltenni, ha adódik rá
alkalmas pillanat. Ez pedig egy negyed órával később jött el, amikor Narcissa megemlítette, hogy
hiányolja a heti sakkjátszmáikat Dracóval. Kiolvasva a vágyódást Draco szeméből, Harry
megmondta a férfinak, hogy menjen és játsszon egy meccset az anyjával.

Miközben játszottak, Narcissa minden alkalommal gondosan elhúzódott a táblától, amikor

Dracónak kellett egy bábuval lépnie, Harry pedig leült egy sarokasztalhoz Luciusszal, és halkan
megszólalt:

– Van néhány dolog, amit meg kell kérdeznem öntől – kezdte. – A bűbájról.
 21. fejezet

– A bűbájról, Mr Potter?

– És Dracóról – tette hozzá Harry. Ezután azonban eltartott egy pillanatig, míg kitalálta, hogyan
kezdjen bele. Néhány dolog azok közül, amiket meg akart kérdezni, kényes téma volt. Olyasvalaki
számára, mint Lucius Malfoy, talán még sértő is.

Nagy kár, mert Harrynek kellett az információ. Most már ő felelt Dracóért, és az ő jólléte jócskán
fontosabb volt, mint az, hogy Malfoy felidegesíti-e magát a kérdésein.

Harry azonban pont emiatt úgy döntött, hogy kezdhetne könnyebb témákkal, és majd így tereli a
beszélgetést a megfelelő irányba.

– Kiderítettem még pár dolgot Draco eltompult emlékeiről – mondta. – Először is, elfelejtett
mindent, ami velem kapcsolatos. Annak alapján, amit a családja tud a bűbájról évszázadokra
visszamenően, ez általában így szokott történni? A szolgának úgymond tiszta lapként kell kezdenie
azzal a valakivel, aki igényt tart rá?

– Nem, nem ez az általános. – Malfoy beleivott a sherryjébe, de Harry látta, hogy nem valami
nyugodt; az ujjai szorosan ráfeszültek a poharára. – Még sosem hallottam emlékezetkiesésről a Res
mea esszel kapcsolatban. De végül is, normál körülmények közt a szolga és új gazdája sosem lettek
volna ellenségek. Kezdettől fogva azt gyanítottam, hogy Draco emlékezetkiesése a maga iránti
régi… gyűlölete miatt van.

Harry többé-kevésbé ugyanígy gondolta. A Res mea es pillanatnyilag védte Dracót. Azzal, hogy
nem engedte emlékezni rá, mennyire gyűlölte Harryt, segített neki, hogy szolgálatkész és
engedelmes legyen. Ez pedig jó dolog volt, tekintve, hogy a bűbáj egyértelműen megbüntetné az
ellenszegülésért. Elég csak megnézni, mi történt, amikor Dracónak nem sikerült Hollóbércre hop-
utazni, ahogy Harry meghagyta neki. Vagy amikor Draco azt hitte, hazudott Harrynek.

Ám ez nem magyarázott meg mindent az emlékezetkieséséről.

– Azonban elfelejtett számos olyan dolgot is, amiknek semmi köze hozzám. – Mint például a
RAVASZ-ait… de mivel Malfoy nem tudott róluk, Harry nem is akarta őt felvilágosítani.
Legalábbis még nem. – Például az egész háború utáni életét. Az utolsó esemény, amire emlékszik,
még a háborúból való.

Malfoy letette a poharát, és összefűzte az ujjait; a homloka egy pillanatra összeráncolódott,

miközben gondolkodott. – Azt hiszem, ennek talán az életkorhoz lehet köze, amelyben igényt
szoktak tartani valakire.

Na végre, haladnak valamerre.

– Kor, amiben igényt tartanak valakire?

– Igen. Ami tizenhét év, hogy pontos legyek. Normális körülmények közt Draco a nagykorúsága
elérése után lett volna rosszul, amint a bűbáj ébredezni kezdett volna benne, azt követelve, hogy
igényt tartsanak rá. Talán a Res mea es úgy döntött, hogy mivel Dracónak nem kellett volna annyi
évig függetlennek lennie, nem engedi meg, hogy emlékezzen rájuk.

– Azt hiszem, emlékszik dolgokra a tizenhetedik születésnapján túlról is. Legalábbis erre-arra.
– Elképzelhető, hogy a bűbáj akkorra dátumozta vissza magát, amikor már le kellett volna
csillapodnia; pár hónappal a születésnapja utánra.

Harry futólag Dracóra és az anyjára pillantott, hogy megbizonyosodjon, minden rendben van a
terem túlsó felében. Amikor egy kicsit jobban figyelt, hallotta a beszélgetésüket is. Csak Narcissa
terveit vitatták meg a kert átrendezéséről…

Visszafordulva Malfoyhoz Harry megpróbálta átgondolni az új információt.

– Szóval… Tegyük fel, hogy végig tudtam erről a bűbájról. Tizenhét éves kora előtt Draco nem
vált volna a rabszolgámmá? Addig szabad lett volna?

– Én nem pontosan a szabad kifejezést használnám. – Malfoy kiitta a sherryjét és letette a poharat.
– Képzeljük el, hogy a bűbáj sosem szunnyadt el. Akkor én az ön apja szolgája lettem volna,
Draco pedig az ön apja háztartásába született volna. Nem mondhattam volna el neki, hogy ő is,
ahogy én, a Res mea es átok szenvedő alanya, de magának és az apjának nem lettek volna ilyen
korlátozásaik. Draco önnel együtt nőtt volna fel, tudva, hogy az a sorsa, hogy mihelyst nagykorúvá
válik, a maga szolgája lesz. Természetesen ön is ezzel a tudással nőtt volna fel. Az apja bátorította
volna az úr-szolga viszonyt a fiatal éveik alatt, hogy megkönnyítse Dracónak a későbbi átmenetet a
teljes szolgaságba. Azt akarta volna, hogy simán menjen ez a dolog, nem csak a maga kedvéért, de
Draco érdekében is. Mert, nézze…

Malfoy teljesen szenvtelenül adta elő a rövid monológját, ám most, hogy Harryről a fiára fordította
a tekintetét, a hangja megremegett.

– A bűbáj normális menetében, noha én nemzettem volna, semmilyen jogkörrel nem bírtam volna
felette. Draco olyan lett volna, mintha az ön apjának lett volna a másik fia és önnek a testvére,
habár, ahogy már említettem, maga mindig is tudta volna, hogy ő inkább tulajdon, mint családtag.

Harry megpróbálta elképzelni… milyen lett volna Draco mellett felnőni. Sehogy sem sikerült. Nem
véletlenül. Olyan apát sem tudott elképzelni, amilyet Malfoy leírt.

– Igényt tartani rá szinte nem is ment volna eseményszámba – folytatta Malfoy, még mindig a fiát
nézve. – Formalitás, semmi több, szentesíteni azt, amit már mindketten régóta tudnak.

Dracót az ön szolgájának nevelték volna, és addigra ő már teljességgel elfogadta volna… hol a
helye a Potterek közt. Egész életében ott lett volna neki a saját, szolgaságba vetett apjának példája.

– Mi a helyzet az anyjával?

Malfoy azonnal visszafordult Harryhez.

– Parancsol?

– Nemrég arról beszélt, hogy a házasságkötése megakadályozta, hogy a Res mea es hatással legyen
önre. Ezt értem, de mi van akkor, ha ön is az előbb leírt módon nőtt volna fel? A házasság szóba
sem kerülhetett volna, nem igaz?

– Amennyire én tudom, a Malfoyok nem házasodtak, amíg a bűbáj el nem szunnyadt.

– Akkor hogy nemzette volna Dracót?

Malfoy ajka gúnyos mosolyra húzódott.

– A szokásos módon, Mr Potter. Ugye, nem kell elmagyaráznom önnek? Tudja, hogy az
egyedülállóság nem akadálya a gyereknemzésnek?

Harry állta a pillantását; nem hagyta, hogy a férfi sértő modora elbátortalanítsa. Elvörösödni sem
volt hajlandó.

Habár ki tudja, ez még megváltozhat, ha a beszélgetés jóval személyesebbé válik.

– Szóval, ebben a feltételezett forgatókönyvben ön képes lett volna lefeküdni egy nővel?

– Igen, így nemz az ember gyereket – felelte vontatottan Malfoy.

Harry a fogát csikorgatta, de visszafogott hangon szólalt meg.

– Igen, tudom. De én arra próbálok rájönni, hogy akkor a bűbáj normális működése alatt a
szolga… öm, szexuálisan vonzódik a gazdájához?

Malfoy ajka megrándult.

– Á. Most már értem, mire akar kilyukadni. Igen, úgy hiszem, mindig is volt egy ilyen eleme a
dolognak.

– Eleme? – Harry szeme résnyire szűkült. – Nézze, egyáltalán nem vágyom arra, hogy ezt
megvitassam magával, de tudnom kell, mi a helyzet Dracóval. Eddig csak úgy volt képes elélvezni,
ha hozzáértem. Ez normális ennél a bűbájnál?

Malfoy ajka elfehéredett a méregtől.

– Igen, a fene vinné el.

– Nos, akkor hogy a pokolba tudtak a Malfoyok gyerekeket nemzeni?

– Csak gyereket, generációnként egyet, és mindig fiút – javította ki Malfoy hűvösen. – Hacsak nem
halt meg a gyerek, mert akkor lehetett másik.

– Másik fiú?

– Tényleg nem érti, mit jelent az a szó, hogy mindig? A bűbáj nagyon szigorú. De hogy válaszoljak
a kérdésére, Mr Potter, Draco csak akkor fog fiút nemzeni, ha ön szaporítja őt. Az, hogy nem tud a
maga érintése nélkül elélvezni, azért van, hogy ön kontrollálhassa a hogyanját s mikéntjét a
következő rabszolga fogantatásának, aki majd szolgálja a maga vérvonalát. Tipikus esetben várni
akarna három-négy évet a saját örököse megszületése után. A bűbáj történetében nem szokványos,
hogy a gazda és szolgája közel egyidősek legyenek.

Harry ennek hallatán szinte rosszul lett. Kezdte azt érezni, hogy az ősei tényleg beteg alakok
lehettek. Főleg az az aljas rohadék, amelyik feltalálta a Res mea est. Kontrollálni az orgazmust,
hogy kézben tarthassa az utódnemzést? Basszus, miért nem adott inkább hozzá a bűbájhoz valami
fogamzásgátló hatást, ha ez ilyen fontos?

Apropó, ez igen jó kérdés volt. Olyan jó, hogy Harry fel is tette.

Malfoy előredöntötte a fejét és rámeredt, mintha totális elmebetegnek gondolná. De talán így is
volt, elnézve, mit válaszolt neki.

– Volt a Roxfortban mágiatörténet nevű tantárgya, vagy nem volt? Ez a bűbáj ősi, Mr Potter, és a
fogamzásgátlóbűbáj csak az utóbbi négyszáz évben vált megbízhatóvá!
Ó.

Malfoy gúnyos hangot hallatott.

– Nos, helyben is volnánk. Draco mindig is mondta… – Hirtelen elhallgatott, és szorosan

összepréselte az ajkait.

Harrynek kicsire szűkült a szeme.

– Mit? Mit mondott Draco mindig?

Malfoy válasz helyett megrázta a fejét.

– Ó, gyerünk már – nógatta Harry. – Hallotta, mit mondtam a vacsoránál. Nincs szükségem
bosszúra, és higgyen nekem, nem fogom felbosszantani magam olyasmi miatt, amit Draco még az
iskolában mondott. Biztos vagyok benne, hogy bármit is mondott magának, annál sokkal
rosszabbakat is vágott már az arcomba. Tudja, próbálok minden tőlem telhetőt megtenni, hogy
rájöjjek, mi folyik itt és átsegítsem rajta Dracót, és ehhez minden lehetséges információra
szükségem van.

– Azt nem kell tudnia, amit ebben a házban mondott önről.

– De igen, kell. Az emlékei bármikor visszatérhetnek, és készen kell állnom, hogy kezelni tudjam,
akármi is történik. – Harry Malfoy szemébe nézett. – Tudja, hogy csak az egyik oldalát ismerem.
Azt, amit az iskolában mutatott. De ő minden másra is emlékezni fog. Vagy legalábbis remélem.

– Rendben – felelte Malfoy élesen. – Azt mondta, hogy ön szánalmasan gyenge tanuló volt, akit
sosem lett volna szabad felvenni a Roxfortba, és már az órákon adott ostoba válaszaiból meg tudta
állapítani, hogy sárvérű söpredéktől származik.

Semmi olyan, amit Harry ne hallott volna már ezelőtt. Mégis összeráncolta a homlokát.

– Ne használja ezt a szót a jelenlétemben.

Malfoy felszegte az állát, vonásai élesen kirajzolódtak.

– Maga akarta tudni, mit szokott mondani. Higgyen nekem, Draco nem finomkodott.

Ebben Harry biztos volt.

– Valóban, de akkor se használja soha többé ezt a szót a jelenlétemben – morogta.

– Különben mit fog tenni pontosan? – Malfoy hangja mostanra már gyakorlatilag doromboló volt.
– Ön, aki olyan szenvedélyesen mondott le a bosszúról?

Harry felhorkantott.

– Megőrült? Nem fogom többé idehozni! És nem a bosszú miatt, Mr Malfoy. Vele kell élnem, és
nem akarom, hogy bárkitől is hallja ezt a szót.

– Elég hamar emlékezni fog rá, hogy saját maga is kimondta – felelte Malfoy kivillanó fogakkal. –
És akkor majd mit fog csinálni?

– Megbirkózom vele.

– És hogy fog megbirkózni a Res mea esszel, miután megnősül és örököst nemz? Szerez majd egy
szeretőt Dracónak, hogy új rabszolgageneráció születhessen?

– Természetesen nem!

– Akkor megszakítja a vérvonalamat? – suttogta Malfoy gyűlöletteli hangon.

– Nos, nem akarja, hogy a leszármazottai rabszolgák legyenek, nem igaz?

Habár a Malfoyok hitvallása az volt, hogy túlélni mindenáron.

– Az átok egyszer már megtört – mondta Draco apja. – Talán újból megtörhet, és a családom ismét
felemelkedhet, ahogy már megtette azelőtt.

– Igen, vagy talán mégsem – vágott vissza Harry. Minél többet gondolkodott ezen, annál jobban
utálta az ötletet, és nem csak azért, mert az ki tudja, meddig folytatná a szolgává tévő átkot. Hanem
azért is, mert egyszerűen nem bírta elviselni a gondolatát, hogy Draco valaki mással bújjon ágyba,
valaki mással szexeljen… és Harrynek ott kellene állnia és a megfelelő pillanatban megérintenie őt,
hogy teherbe ejthesse a nőt? Kirázta a hideg az egész dologtól.

– Amúgy is, honnan szereznék egyáltalán olyan nőt, aki belemenne ebbe? – bukott ki Harryből. –
Hogy olyan gyereket szüljön, aki rabszolga lesz?

Tréfásnak szánta a kérdést, de Malfoy szó szerint értelmezte.

– A régi időkben a Potterek szegény varázslócsaládokból szereztek hajadont, hogy velük éljen.
Addig maradt, míg az új rabszolga megszületett, aztán visszatért a családjához, és hátrahagyta a
gyermekét, a zsebében viszont annyi galleont vitt magával, amennyivel busásan megérte az üzlet.
De persze már nem élünk a középkorban. Ha majd eljön az idő, valószínűleg egy prostituáltat kell
majd felkeresnie, vagy…

– Ó, fogja be! – mondta Harry. – Teszek a maga nagybecsű vérvonalára. Én nem fogom ezt
csinálni. Sem Dracóval, sem a szegény lánnyal, és főleg nem egy ártatlan gyerekkel. Ha nem
találok rá módot, hogy felszabadítsam Dracót, akkor… annyi a Malfoyoknak.

Nem mintha ez olyan elkeserítő kilátás lett volna, nem igaz?

Malfoy mintha kővé dermedt volna, de szürke szeméből sütött a gyűlölet.

– A bűbáj azáltal temetődött el legutóbb, hogy valamely felmenője öngyilkosságot követett el, és
anélkül halt meg, hogy az átokról szóló ismeretet átadta volna az utódjának. Na most, bármekkora
örömet okozna is maga halála, a fiam is magával halna, így ez nehezen elképzelhető módja a
felszabadításának.

– Nem tudja biztosra, hogy a legutóbbi öngyilkosság volt. Azt mondta, ez csak szóbeszéd.

– Ismerem a mágiát, maga viszont világos, hogy nem. De mit is várhat az ember egy…

Harry hirtelen felállt.

– Akkor nem akarja, hogy többé elhozzam?

– …egy olyan fiútól, aki átaludta a mágiatörténet órákat, és aki egyenesen rosszul lett, amikor a
záróvizsgát le kellett tennie? – fejezte be Malfoy ráérősen, fél szemöldökét felvonva.

Harry nem dőlt be neki. Malfoy valami sokkal sértőbbet akart mondani. Talán valami Harry
anyjával kapcsolatosat.
– Ügyesen kivágta magát – mondta gúnyosan, és összefonta a karját. – De jobb lesz, ha vigyáz,
mert komolyan gondoltam, amit mondtam. Minden szót.

Szerette volna hozzátenni, hogy nem is lett rosszul, legalábbis nem úgy, ahogy Malfoy értette, de a
férfi ezt úgyis tudta. Végtére is Malfoy ott várt rá a Próféciák Termében. Pontosan tudta, miért
esett össze Harry aznap.

Azon kívül Harrynek aligha volt szüksége magyarázkodásra a Lucius Malfoy-félék előtt.

– Harry – szólt Draco halkan. Megfordulva Harry látta, hogy Draco csak pár méterre áll tőle. – Úgy
tűnt… Az apám megsértett valamivel?

– Ő nem tud megsérteni – felelte Harry. – Ahhoz, hogy ez történhessen, érdekelnie kellene, mit
gondol, és megmondom neked: ez sosem fog megtörténni.

Draco az ő Harryjéről az apjára pillantott, és vissza. Aztán egy lépéssel közelebb ment Harryhez.

Egy rövid pillanatig fájdalom villant Malfoy tekintetében. Aztán becsukta a szemét.

– Az lesz a legjobb, ha megyünk, Draco – mondta Harry, odatartva a karját. Draco mindkét
karjával átfogta, és bólintott.

– A sakkpartinkat még nem fejeztük be – szólalt meg Mrs Malfoy nagyon kedvesen.

Harry a szemét forgatta. Az asszony anélkül mondta meg neki, mit tegyen Dracóval, hogy
konkrétan kimondta volna. Nos, hála az égnek, Narcissa elég okos volt ahhoz, hogy anélkül
közölje a mondandóját, hogy Dracónak szenvednie kelljen miatta.

Nem mintha Harrynek szándékában állt volna tovább maradni. Egyelőre ennyi elég volt. Draco
kétségtelenül igényli majd, hogy visszajöjjön, és Harry törődni is fog ezzel az igénnyel, amíg a
szülei képesek lesznek elkerülni, hogy megfertőzzék az undorító erkölcseikkel, vagy annak
hiányával.

De per pillanat több mint elég volt a társaságukból.

– Köszönöm a vacsorát – mondta, miközben Malfoy kinyitotta a szemét, mely most szürke volt,
mint a sarkvidéki táj. – De most hazamegyünk.

– Ilyen hamar?

– Igen – felelte Harry. – Ha szeretné tudni, miért, kérdezze a férjét.

Azzal Dracóval együtt dehoppanált.

 22. fejezet

– Nem tudom, mit mondhatnék – szólalt meg Draco, amint megjelentek Harry nappalijában.
Szorosan Harry karjához simult, miközben beszélt, de nem azzal a kétségbeeséssel, mint pár napja.
Most, hogy már Harry tett róla, hogy Draco minden nap megkönnyebbüljön szexuálisan, Draco
sokkal kevésbé volt feldúlt.

Harry észrevétele szerint azonban nem volt kevésbé szenvedélyes.

– Hmm, mi? – kérdezte Harry, ráébredve, hogy elkalandozott a figyelme. A szex felé. A gondolatai
az utóbbi napokban elég gyakran kötöttek ki ott.

– Az apám – mondta Draco, és úgy ráncolta a homlokát, hogy Harry szerette volna megcsókolni az
alsó ajkát. – Tudom, hogy értetted, hogy nem tud téged megsérteni, de akkor is azt gondolom,
hogy mondott valami sértőt, és…

– Nem vagy felelős azért, amit mások tesznek vagy mondanak – felelte Harry sóhajtva. – És ha
amiatt aggódsz, hogy nem engedlek többé meglátogatnod anyádat vagy apádat… nézd, még ha
apád egy igazi gyökér is, kitalálunk valamit.

Draco megrázta a fejét.

– Nem állt szándékomban a döntéseid miatt panaszkodni, Harry. – Draco keze lassan fel-le siklott
Harry talárjának ujján, amitől Harry gerince végigborzongott. – Ez csak… nem szeretem a tudatot,
hogy azok után, hogy miattam mentél oda, nem bántak veled jól.

Harry elmosolyodott, és a szabad kezével megpaskolta Draco kezét.

– Ne aggódj miattam. Tudok gondoskodni magamról.

– Mmm – dünnyögte Draco és előrébb lépett, hogy a szája a Harryével szemben legyen, miközben
halkan folytatta. – Tudom, hogy tudsz gondoskodni magadról. Múlt éjjel is megtetted, miután
elhagytad a szobámat, és az azelőtti éjszaka is, és néha reggelente is gondoskodsz magadról, nem
igaz? Hallani szoktam, miközben csinálod, még a zuhany hangján keresztül is.

– Ó, dehogy szoktad.

– Tudod, hogy képtelen vagyok hazudni neked. Nem, anélkül a szörnyű, égető érzés nélkül a
mellkasomban.

Igen, amelyik addig nem múlik el, míg Harry meg nem bünteti őt. Talán helytelen volt, hogy a
farka megrándult a gondolatra. Nos, talán azért rándult meg, mert Draco valósággal csókolta őt
minden szavával; az ajkai simogatták a Harryét, száraz melegségüktől Harry valami forróbbra,
nedvesebbre, intenzívebbre vágyott…

– Tényleg hallottalak a zuhany alatt – folytatta Draco, és az ajkai mostanra az őrületbe kergették
Harryt. A farka már nem csak megrándult, az biztos. – De Harry… nem kell így gondoskodnod
magadról, többé már nem. Biztos vagyok benne, hogy sokkal kielégítőbb lenne a számodra,
hogyha én gondoskodhatnék a szexuális örömödről.

De akkor is, egyszer majd Draco vissza fog emlékezni rá, hogy mennyire gyűlölte Harryt. És
amikor emlékezni fog… nos, konkrét oka is lesz a gyűlöletre, ha Harry így kihasználja, nem? Ha
Harry úgy kezelné, mint egy rabszolgát?
Harry idegesen felnevetett. Rá akart szólni Dracóra, hogy fogja vissza magát, de amit ténylegesen
kimondott, az pont az ellenkezője volt.

– Biztos vagy benne, hogy olyan jó vagy, mi? Úgy gondolod, ki tudsz elégíteni…?

Draco egy centivel közelebb húzódott, és végighúzta a nyelvét Harry alsó ajkának szélén.

– Ó, igen. Soha többé nem akarod majd a zuhanyt helyettem.

Harry érezte, hogy a szíve kitartó, vad ritmusban kezd verni, amilyet már hosszú-hosszú ideje nem
érzett. Vágy volt. Színtiszta szexuális vágy. A Dracóval való szex nem a kviddicsedző péntek
estére tanácsolt rutinja lenne. Az a két test eszeveszett egymásnak feszülése volna; lDraco először
Harryt elégítené ki, képtelenül elélvezni addig, amíg Harry ki nem mondja, hogy…

Meg ne kérdezd, meg ne kérdezd!, figyelmeztette magát, de az elméjében garázdálkodó képek

túlságosan vonzóak voltak ahhoz, hogy megfogadja a saját tanácsát. Tudnia kellett, melyik egyezik
meg azzal, amire Draco gondol.

– Öm… ha igent mondanék, mit tennél, hogy… öm, kielégíts engem?

Draco ajka lassú mosolyra húzódott. Túl közel volt ahhoz, hogy Harry lássa is, de Harry érezte a
másik férfi száját a sajátjához közel mozogni, és szinte lenyelte Draco lélegzetét, amikor a férfi
halkan suttogva válaszolt.

– Hát, bármit, amit szeretnél. Abszolút bármit, Harry. Bármit.

Ó, egek. Tényleg nem kellett volna megkérdeznie, jött rá Harry.

– Öm…

Draco ekkor hátrébb lépett, majd végigmérte Harryt.

– De még sosem voltál ezelőtt férfival, úgyhogy amint mondtam, kezdhetjük olyan lassan, ahogy
csak szeretnéd. Esetleg kezdetnek csak csókolózhatnánk. Hosszú, lassú csókcsatákat vívhatnánk,
egymás mellett fekve az ágyban, vagy…

– Még te sem voltál ezelőtt férfival – szakította félbe Harry, még ha közben pár ujját be is
csúsztatta a gallérjába, hogy meglazítsa. A francba is, egyre melegebb lett a szobában. – Úgy
értem, nem tudhatod… nem biztosra.

Draco szeme félig lecsukódott, és az arckifejezése pont olyan csábító volt, mint azok a majdnem-
csókok, amiket Harryvel váltott az előbb.

– Ó, azt hiszem, biztos lehetek. Nem emlékezhetek pontosan, de… – Lazán megvonta a vállát.

– Létezik olyan, hogy ösztön. Elég határozottan érzem, hogy a férfiakat szeretem, és hogy voltam
már párszor bevetésen, hogy úgy mondjam.

Abbahagyva a talárgallérja lazítását, Harry kicsit elhúzódott, hogy kigombolhassa a két felső
gombot. Legyezte is volna magát, ha nem gondolta volna, hogy ezzel túl sokat elárulna. Már nem
volt annyira melege, így jobb volt…

Vagy talán mégsem, mivel Draco most a meztelen bőrt kezdte nézegetni, amit Harry felfedett.
Nyilvánvaló élvezettel nézte.

– Szóval, Harry gazdám… a bármi elég tág fogalom. Esetleg irányíthatnál, mert még nem ismerem
az ízlésedet. Mit szeretnél tőlem? Hogy szolgálhatlak?

Dracónak szüksége lesz a közelségére, szüksége lesz rá, hogy szolgálhassa…

Harry kis híján elmondta neki, mire vágyott akkor és ott. Látta is magát megtenni, hallotta is a saját
hangját, amint bevallja, milyen fantáziaképek kísértik az ébren töltött óráit. Nem beszélve az
álmairól. Azokról a dolgokról, amiket az elméje alvás közben produkált! Harry alig hitte el őket.
Főleg, mivel újabban mindig kiverte, mielőtt aludni tért. Jó alaposan, néha sorozatban kétszer is.
Az ember azt hinné, hogy ezek után nem sok szexuális energiája marad az álmokra.

De így, hogy Dracótól csak egy folyosónyi távolság választja el? Harrynek maradt.

Akkor térdre, mondaná, egyik kezével lenyomva Draco vállát, hogy nyomatékosítsa a parancsot.
Térdre, és nagyra tátsd a szád, igen, így, és ajánlom, hogy jól csináld…

Harry gyors egymásutánban nyelt egy párat. Frusztráló volt ezt akarni, reménytelenül erre vágyni,
de ami még ennél is rosszabb volt, az a biztos tudat, hogy elég lenne mindössze kimondania a szót.
Őrjítő volt. Abszolút őrjítő.

– Hmm? – kérdezte Draco túlfűtött hangon.

Harry térde szabályosan remegett. És jó okkal. Komolyan elgondolkodott azon, hogy meddig lesz
még képes ellenállni ezeknek az ajánlatoknak.

– Nos…

– Igen?

Hogy hangozhat két szótag ennyire lelkesen?, töprengett el Harry.

– Azt hiszem, jobb, ha ágyba bújunk. Öm… külön ágyakba. Kezd későre járni és alvásra van
szükségem, reggel dolgoznom kell…

– Tegnap főztem neked egy adag friss kalapkúra bájitalt – mondta Draco egy kicsit szégyenlősen. –
Nem bízol a bájitalfőzési tudományomban? Garantálom, hogy egész éjjel ébren tudnálak tartani, és
reggel olyan frissen és éberen küldenélek munkába, mintha tizenkét órát aludtál volna
egyhuzamban.

– Biztos vagyok benne, hogy a bájitalod csodásan működik, de… – Harry sóhajtott. – Nem tudod,
hogyan vedd a lapot, mi?

Draco csak megvonta a vállát.

– Csak mondd, hogy lessem a nyilvánvaló ám kimondatlan kívánságaidat, és én azt fogom tenni,
legjobb tudásom szerint.

Ez szörnyen mardekáros volt, gondolta Harry. Draco talán tudta, hogy Harry kimondatlan
kívánságainak nem kevés köze van a szexhez. A Dracóval való szexhez. Forró, izzadt, zihálós,
nyögdécselős szexhez...

– Én csak arra vágyom, hogy engedelmeskedjek, szolgáljalak és kényeztesselek téged – folytatta

Draco. Érzelmes megnyilvánulása aligha segített Harry elmeállapotán. Vagy farkán. Az ilyen
szavaktól csak egyre keményebb lett és egyre… nos, dominánsabbnak érezte magát igazság szerint.
Ami különös volt. Még sosem érzett ilyen késztetéseket azelőtt. Legalábbis néhány héttel ezelőttig.
Válaszra nyitotta a száját, hogy megmondja Dracónak, hagyja abba ezt a beszédet. Azonban a
végén nem tudta megtenni, nem volt képes kimondani a szavakat. Igazság szerint nem is akarta,
hogy Draco abbahagyja. Szerette hallgatni, amikor ilyeneket mondott, szerette a várakozásteli
érzést, ami egyre fokozódott közöttük.

Akkor is, ha pokoli frusztráló volt.

– Nézd, ma éjszaka csak… öm, terólad gondoskodjunk – mondta Harry. – Hacsak nem érzed két
egymást követő éjszakai rejszolás után úgy, hogy… öm, utolérted magad.

– Utolértem magam? – ismételte Draco szárazon. – Huszonegy éves vagyok. Szerintem napi
kétszer is tudnék rejszolni egy helyett, és még akkor sem érném utol magam. Főleg így, hogy egy
vonzó, helyes férfival élek együtt, aki… huh. Ez különös.

– Mi különös?

Draco kicsit elsápadt.

– Én… nem tudom pontosan.

Érezve, hogy a másik férfinak megnyugtatásra van szüksége, Harry megint közelebb lépett, és az
ölelésébe vonta.

– Mit akartál mondani? Elmondhatod…

Draco hozzásimult, aztán a fejét Harry vállára tette.

– Csak azt, hogy emlékeztetsz valakire. De… mégsem, nem igazán. Nem emlékszem senkire, de
mégis van egy olyan érzésem, hogy egy kicsit hasonlítasz… valakire.

Huh. Harry nem tudta, mit is akar ez jelenteni. Draco emlékei kezdtek visszatérni? Küszködik,
hogy visszaemlékezzem Harryre? Vagy tényleg valaki másra gondol?

Nem lehetett megállapítani, még nem.

– Szeretnél egy italt? – kérdezte Harry megdörzsölgetve egy kicsit Draco hátát. – Lehet, hogy
segítene.

– Iszom egyet, ha szeretnéd, hogy igyak…

– Te mit akarsz?

– Csak… ágyat, azt hiszem.

– Akkor ágy lesz. – Harry érezte, hogy egyből elvörösödik, habár tudta, hogy nem igazán kellene.
A Res mea es speciális kívánalmai mellett tudta, hogy hozzá kell szoknia a… részvételhez Draco
magánügyeiben. – Zuhanyozz le, bújj pizsamába, aztán… öm, jövök. Mint múlt éjjel.

Draco egy aprót sóhajtott.

– Mi az?

Amikor Draco nem felelt, Harry egy kissé határozottabban folytatta.

– Mondd el!
A közvetlen parancsra Draco azonnal beszélni kezdett.

– Múlt éjjel a hangod kelletlen volt, amikor végül kimondtad, hogy élvezzek el. A dolog…
kellemetlen volt a számodra?

Harry keze feljebb mozdult, hogy Draco tarkóját masszírozza a háta helyett.

– Nem, nem volt az. – Szarkasztikusan felnevetett, hogy ez mennyire enyhe kifejezés. Draco
vonagló mozdulatai a takaró alatt és az elakadó lélegzete, miközben a saját farkát simogatta…
Harry kis híján beleőrült, ahogy ott ült az ágy mellett. – Ha a hangom nehézkesnek tűnt, az azért
volt, mert amikor azt mondtam, hogy menj el, bűntudatot éreztem.

– Bűntudatot? Én… nem értem.

Harry visszatette az ujjait Draco tarkójára, és kimasszírozta a feszültségtől keletkezett csomót, amit
ott talált.

– Igen, mert… hétfő este rájöttünk, hogy tényleg hozzád kell érnem, oké? Nos, múlt éjjel látni
akartam, hogy tényleg szükséged van-e engedélyre, hogy elélvezhess. Úgyhogy ezért hagytam…
öm, hogy olyan sokáig rejszolj. Abban reménykedtem, hogy anélkül is csúcsra jutsz, hogy
mondanom kelljen. Azt hittem, talán csak az érintésem kell, nem az engedélyem. De úgy tűnik,
mindkettőre szükséged van.

– Igen, de ennek így kell lennie – mondta Draco nyugodtan. – Végül is a rabszolgád vagyok. Az
örömfiúd. Bármilyen örömöt érzek, annak a tiédhez kell kapcsolódnia, elválaszthatatlanul kötődnie
a szükségleteidhez, vágyaidhoz, farkadhoz…

Ez annyira átkozottul erotikus volt, hogy Harry kis híján hangosan felnyögött, még úgy is, hogy
tudta, csak a bűbáj beszél, nem Draco. Ez nem lehetett Draco. Ugye?

Draco egy kicsit elhúzódott, hogy ránézzen, és az ajka mindentudó mosolyra húzódott.

– Lemaradtam arról a részről, amiben a bűntudatodat magyarázod.

Harry mindent beleadott, hogy elszakítsa a figyelmét a farkáról, ami a kiszabadulást követelte a
nadrágja börtönéből.

– Nos, az azért volt, mert az a hosszú rejszolás biztosan megterhelő volt neked.

Draco előrébb húzódott, és szinte tiszteletteljesen szájon csókolta Harryt.

– Azt hittem, hogy tudatosan csináltad, direkt irányítottál, előre eltervezve...

– Nem, nem – vágott közbe Harry, és megint bűntudata támadt, de most egészen másért. A múlt
éjjel megpróbálta bemesélni magának, hogy csak információra van szüksége, hogy Draco
érdekében rá kell jönnie, hogyan működik pontosan a Res mea es, ám mindvégig tudta, hogy ez
nem a teljes igazság. Tényleg felvillanyozta Draco irányítása. A fölötte való uralkodás. Azok alatt
a hosszú pillanatok alatt, míg nézte Dracót a szükségtől vonaglani, Harry élvezte, hogy a másik
férfi a rabszolgájaként tartozik hozzá. Imádta a dolgot. Az igazat megvallva olyan erősen és
sebesen rejszolt utána, hogy csoda, hogy nem sérült meg valamije.

– Én nem tennék ilyet – tette hozzá Harry azt kívánva, bárcsak igazzá válna. Semmiképp nem
tenné meg még egyszer. Több tisztelettel fog bánni Dracóval, és megtalálja a módját, hogy
valahogy biztosíthasson neki magánéletet, és…
– Nekem tetszett – mondta Draco megint az ajkaihoz közel. – Egyenesen imádtam. Minden
pillanatát, Harry. Amikor azt mondtam, jó gazda vagy, nem is képzeltem, milyen jó leszel.

Ó. Ó. Talán még mindig a bűbáj beszélt belőle, de Harry úgy találta, hogy nagyon is hallgatni
akarja.

– Habár, ha te nem élvezted, akkor nyilván helytelen volt annyira szeretnem.

– Én élveztem – hallotta Harry saját magát, noha nem tervezte elismerni. – De még mindig
aggódom, hogy ha visszakapod az emlékeidet, másképp fogsz érezni, úgy érzed majd, hogy
kihasználtalak…

– Akkor még azelőtt kellene kihasználnod, hogy ilyesmit elkezdenék érezni.

– Igen, és ezért nem megy.

– Nem így értettem.

– De én igen – felelte Harry makacsul. – Te igazán…

– Csábító vagyok? – kérdezte Draco kacéran. – Ellenállhatatlan? Kísértésbe vivő?

– Ez mind, és még kitartó is. Egyenesen követelőző, én pedig azt hittem, neked nem lehetnek
velem szemben kívánságaid, mielőtt a bűbáj lecsillapodik. Öm… szerinted már lecsillapodott?

– Talán egy kicsit. Leginkább azt gondolom, hogy a kérésem az, hogy olyan intenzív és lenyűgöző
orgazmusokban részesíthesselek, amik mellett a legforróbb álmaid ártatlan gyerekzsúrnak fognak
tűnni, és mivel pontosan tudom, hogy utána a hátsómat és a számat napi kétszer akarod majd… –
Draco ragyogó mosolyt villantott. – Mindez a tiéd, Harry gazdám.

Az az átkozott név azelőtt az idegeire ment, de most Harry arra jött rá, hogy pokolian kanossá teszi.
Talán azok miatt, amik hozzá társultak. Nem hitte, hogy valaha is képes lesz arra, hogy a hallatán
ne ránduljon meg a farka.

Harry szerette volna ott helyben a Dracóéhoz nyomni az ajkát, aztán karon ragadni őt, és
felvonszolni az ágyába. Pokolba, itt és most akarta a magáévá tenni, a nappali közepén, anélkül,
hogy annyi időre leálljon, hogy behúzza a függönyt!

Hősiesen küzdött, hogy találjon magában egy cseppnyi önuralmat.

– Ez nem te vagy – zihálta. – Ez csak a bűbáj, és…

– Ez nem a bűbáj – vágott közbe Draco hevesen. – Egyáltalán nem a bűbáj. Tudom.

– Nem tudhatod! Nem emlékszel!

– Harry, tudom.

Harry mérgesen fújtatott egyet.

– Nos, amíg csak én nem tudom, hogy ez te vagy és nem a bűbáj, nem tehetem. Egyszerűen nem
helyes, és ne csábítgass többé a szavaiddal, hogy belemenjek! Komolyan gondolom.

– Ahogy óhajtod.

Harry halkabban folytatta.

– Ez a te érdeked, Draco. Nem akarom, hogy egy nap arra ébredj, hogy gyűlölöd magad.

Vagy engem, tette hozzá magában. Nem akarom, hogy jobban utálj, mint amennyire egyébként is
fogsz.

– Ahogy óhajtod.

Harry sóhajtott.

– Nézd, tényleg így lesz a legjobb. Menj most fel, aztán hamarosan én is csatlakozom hozzád,
ahogy mondtam.

– Igenis, természetesen. Megteszem, bármit kívánsz. – Draco megfordult, és további szó nélkül a
lépcső felé indult.

Harry a homlokát ráncolta és komplett szemétládának érezte magát. Igazából nem volt rá oka. A
helyes, felelősségteljes dolgot cselekedte. Akkor miért tűnik ez mégis annyira… rossznak? Akarta
Dracót, Draco is akarta őt… Ha nem volna a Res mea es, mostanra már egymáson lennének. A
legtermészetesebb dolog a világon, nem?

Nos, nem, nem az. Közelebbről megnézve egyáltalán nem természetes. Nem ebben az esetben.
Erről a mágia tehetett.

A rohadt életbe, Draco talán nem is meleg! És mi van akkor, ha mondott dolgokat az ösztönről?
Nyilván a Res mea es mondat vele olyasmiket, amikkel elérheti, hogy szolgálhassa Harryt úgy,
ahogy szolgálnia kell.

Meg kellett volna kérdeznie Malfoyt Draco irányultságáról, jött rá Harry. Habár kicsit kínos kérdés
lenne. Az aranyvérűek sok mindennel kapcsolatban sznobok voltak, így Harry könnyen el tudta
képzelni, hogy Malfoy mennyire fújna az elképzelésre, miszerint az ő drága fia és örököse a
férfiakat preferálja a nőkkel szemben.

Úgyhogy… a legjobb lesz, ha Narcissát kérdezi meg, döntötte el Harry. Kétségtelen, hogy az apja
és az anyja is szerette a fiát, de Luciusnak mintha jobban kötődött volna az egója Dracóhoz.
Narcissa szeretete önzetlenebb volt; Harry biztos volt ebben. Nos, Harrynek nincs más választása,
rá kell kérdeznie. De nem ma este. Nem olyankor, amikor Draco is meghallhatja. Végtére is, ki
tudja, mit árul majd el Narcissa.

Azon kívül Harrynek elege volt aznap estére Narcissából és Luciusból. De hamarosan rá fog
kérdezni.

Most azonban fel kell mennie és gondoskodnia Draco szükségleteiről. Egy bizonyos
szükségletéről.

És elnézve a saját szükségleteit, Harry úgy határozott, jobb, ha előbb kiveri, és csak utána megy be
Dracóhoz. Igen, a legjobb, ha azelőtt elégül ki, hogy be kellene mennie és végignéznie, ahogy
Draco rejszol.

Talán így, gondolta Harry, kibírhatja anélkül, hogy ő is begerjedne és felizgulna.

 Chapter 23

Még a legjobb tervek is balul üthetnek ki, gondolta később Harry. Ó, igen, ezúttal azelőtt
zuhanyozott le és verte ki, hogy átment volna Draco szobájába. Ami azt illeti, alaposan kiverte.
Igen kielégítő volt, a pára gomolygott körülötte, ahogy az olajos keze ritmikusan dolgozott a
farkán, egyre gyorsabban és gyorsabban, mígnem zihálva lendült előre, neki a csúszós csempének.
Egy erős lökés, kettő, három… csak ennyi kellett, mert a fantáziájában persze, hogy nem fal
szerepelt. Draco állt ott szemben a fallal, szétterpesztett lábbal, enyhén kidűtött hátsóval, miközben
azt kiáltozta: Ó, Merlin, igen, Harry, igen, IGEN… szükségem van rád, Harry, szükségem… még,
most… mélyebbre, keményebben, többet, többet akarok belőled, csak belőled és senki másból,
Harry gazdám…

Harry határozottan kezdett úgy gondolni erre a titulusra, mint valami erotikus dologra.
Fantáziájában abban a pillanatban elélvezett, ahogy Draco ezt nyögve kimondta, aztán lassabban,
ráérősebben mozogva Dracóban, megcsókolná a férfi nyakát, és elfúló hangon ezt suttogná: Most
te jössz, Draco. Tudod, én élvezek először, de most már te is elmehetsz…

Draco felordított, ahogy a falra spriccelte régóta visszatartott megkönnyebbülését, Harry pedig
azon gondolkodott, mennyire imádja, hogy ilyen szinten kontrollálhatja Dracót…

Nos, legalábbis fantázia-Harry ezt gondolta.

Úgyhogy igen, mindent egybevetve ez egy kielégítő rejszolás volt. Az egyik legjobb, noha
Harrynek el kellett ismernie, hogy mióta Draco képeire kezdett maszturbálni random, névtelen nők
helyett, erősebb, hosszabb orgazmusai voltak. Sokkal intenzívebb orgazmusai. Ami igazán jelentett
valamit, nem? Amikor fiatalabb volt, lányokhoz vonzódott, ez kétségtelen, de valahol menet
közben valami mélyen benne megváltozott.

Az elmúlt pár évben… Ginnyvel lenni olyasmi volt, mint amit az ember betanul. Mint egy szokás,
de a lány igazából nem az volt, akit akart. Nem is csoda, hogy a szexuális életük kezdett
ellaposodni. Harry csak lassan jött rá, hogy olyasvalakin akart feküdni, akinek kemény, szálkás
izmai vannak, nem lágy domborulatai. Férfiba akart hatolni, nem nőbe, azt akarta nézni, hogyan
keményedik meg egy farok attól, amit ő, Harry tesz.

De leginkább azt akarta, hogy ez a férfi Draco legyen.

Harry megállt a hajszárítás közben, hogy átgondolja ezt. Azelőtt sosem vonzódott Dracóhoz,
legalábbis nem volt tudatában. Inkább úgymond… időről időre a megszállottja lett a Roxfortban.
Talán mert szexuálisan is akarta őt, és legbelül tudta, hogy sosem fogja megkapni. Igen, elnyomta a
vonzalmát, erről van szó. De hát még szép, hogy elnyomta! Háborúban álltak, és Draco
határozottan az ellensége volt. Az ember nem epekedhet az ellensége után. Ezek a fajta késztetések
nem egyszerűen helytelenek vagy betegesek, de háború idején egyenesen veszélyesek is lehetnek.

És Draco még azután is Harry ellensége maradt, hogy megnyerték a háborút. Az, ami a háború alatt
történt… túl sok volt ahhoz, hogy félre lehessen söpörni. Ezek után nem csoda, hogy Harrynek
még csak meg sem fordult a fejében a gondolat.

Ám az a Draco, aki most a folyosó túlsó végén aludt, már nem ugyanaz az ember, aki annak idején
az ellensége volt. Talán egyszer majd újra az lesz, amikor visszatérnek az emlékei, de ebben a
pillanatban ártatlan. És sebezhető, szörnyen sebezhető.

És leginkább Harry jóindulatára szorult, hogy védelmezze és gondoskodjon róla.

Úgyhogy ez megfejtve. Harry már értette, most miért vonzódik hozzá, míg azelőtt soha. Vagyis
inkább el tudta fogadni, hogy Dracót mindig is fitt, jóképű férfinak találta. Eddig nem sok oka volt
rá, hogy felismerje ezt a tényt, de most úgy adódtak össze a körülmények, hogy állandóan az
eszébe juttatták.

A körülmények, mint például az, hogy meg kell érintenie Dracót, hogy elélvezhessen… vagy hogy
Draco gyakorlatilag éjjel-nappal szexért könyörög neki…

Nos, ezt már nem fogja többé csinálni. Harry megtiltotta. Nem beszélnek többet ilyesmiről, oké?
Ami azt jelentené, hogy akaratereje nem lesz újból próbára téve. Ragaszkodhat a
meggyőződéséhez, hogy amíg Draco emlékei vissza nem térnek, addig Harry nem kérhet szopást
meg hasonlókat.

Ezúttal biztonságos kell, hogy legyen Draco mellett ülnie, míg kiveri, és megérinteni, amikor
elélvezne, ugye?

***

Amikor Harry bement Draco hálószobájába, a másik férfi az ágyon ült, és őrá várt.

És nem viselt pizsamafelsőt.

A sötétkék ágynemű Draco dereka köré volt tekerve. Mellette Draco bőre fehérnek és
makulátlannak tűnt. Harry megköszörülte a torkát, holott lövése sem volt, mi a csodát mondjon, és
megszorította a köntöse megkötőjét, jobban összehúzva ezzel a széleket meztelen mellkasa fölött.
A szokásos módon volt alváshoz öltözve, csak pizsamaalsót viselt, felsőt nem…

Egy hirtelen beléhasító gondolattól szinte megtántorodott. Dracón van egyáltalán alsó? Szemügyre
vette a másik férfit, de nem tudta megállapítani, mivel útban volt az ágynemű. Rohadt ágynemű.
Egyszeriben tudni szerette volna, hogy vajon csak egy könnyedén félrehajtható, vékony
pamutréteg áll-e közte és Draco meztelen teste közt.

Nagyot nyelt, és rákényszerítette magát, hogy Draco szemébe nézzen. Leült az ágy melletti székre,
és megpróbált valami értelmeset mondani.

– Öm… Van valami oka, hogy nincs rajtad a megszokott holmid?

– Nincs olyan oka, amit kifejezhetnék.

– Hogy?

– Azt mondtad, ne csábítsalak a szavaimmal. – Draco szürke pillantása provokálta. – És mivel a

szavad számomra parancs…

– Így ehelyett csak fekszel az ágyban meztelenül?

– Úgy néz ki.

Harry kicsit hátradőlt. Érdekesen működött a bűbáj. Draco ellenszegülhetett Harry parancsai
mögöttes lényegének anélkül, hogy bármi büntetést el kellett volna szenvednie. De ha a parancs
szó szerinti értelmének szegült ellen, akkor szörnyű büntetést kapott… még akkor is, ha önhibáján
kívül nem tudott engedelmeskedni.

Harry megköszörülte a torkát. Az Úgy néz ki nem igazán volt válasznak nevezhető. És úgy érezte,
szeretne választ kapni. Tudnia kell. Az érzet, hogy meg kell tudnia, olyan volt, mint a viszketés a
bőre alatt. Semmi nem választja el Draco farkától, attól az aranyló pihével meghintett ágyéktól,
csak egy vékony, kék takaró?

– Meztelen vagy ez alatt? – motyogta Harry. – Teljesen?

– Van más módja is a meztelenségnek, mint az, hogy teljesen?

– Miért nem válaszolsz a kérdésre?

– Miért próbálsz ellenszegülésre buzdítani? – kérdezte Draco, miközben szürke szeme komoly
volt, ahogy Harry arcát fürkészte. – Ha meg akarsz büntetni, Harry, ígérem, nem kell ilyen
furfangokhoz folyamodnod. Egyszerűen is megmondhatod, hogy dőljek előre, mert használni
akarod a szíjad vagy a nádpálcád.

Ez már kimondottan szóbeli csábítás volt. Harry érezte, hogy egész testében melege lett. Honnan
tudott Draco az ő dominálós fantáziáiról?

De éppen ez az: nem tudott róluk. Draco önmaga érdekében beszélt, ajánlkozott rabszolgaként
bármire, amit Harry akart. Nem tudhatta, hogy a szavai csábították Harryt, mert ha tudta volna,
mostanra már hiperventillálna.

– Nem akarlak megbüntetni – mondta Harry, ami elejétől végéig szép nagy hazugság volt. Igenis
szeretett volna elhelyezni pár korbácsnyomot Draco kerek fenekére. Nem mintha Draco bármit tett
volna, hogy kiérdemelje – nos, mostanában semmit –, de akkor is, az elgondolás pokolian szexi
volt Harry számára. – Nézd, miért nem tudod egyszerűen megválaszolni, hogy meztelen vagy-e
vagy sem?

– Mert azt hiszem, hogy a válasz… problémás lehet. Vagy talán nem. Lehet, hogy egyáltalán nem
számítana csábításnak, ha azt mondom, igen, meztelenül vártam rád. Mert az azt feltételezné, hogy
a meztelen testem valamilyen szinten zavar téged, de az alapján, ahogy rám nézel, elég egyértelmű,
hogy nem…

– Ó, fogd be! – mondta Harry a homlokát ráncolva a szarkazmus miatt. – Szerintem már tudod,
hogy erre jönnöm ide, így… zavar.

– Zavar téged – ismételte Draco kitágult orrlyukkal.

– Nem úgy értettem, mintha kötelező házimunka lennél…

– Úgy viselkedsz, mintha az lennék. Öt méterrel messzebb ülsz, mielőtt muszájból méltóztatsz
megérinteni. Ha ez annyira kellemetlen feladat, akkor talán egyszerűen ki kellene hagynunk.

– Nem hagyhatjuk ki! Szükséged… – Harry hirtelen összeszűkítette a szemét. – Ó, szóval ezért
vagy a plafonon mindenért. Valami többre van szükséged. És nem mondhatod meg, mire, ugye?
Tudod egyáltalán, mire van szükséged?

Draco becsukta a szemét, a hangja fáradt volt, amikor megszólalt.

– Nem élősködhetek rajtad. Csak a te szükségleteid, vágyaid és örömöd kell ismernem… ez az,
amit tudok. Néha olyan érzés, mintha csak ezt tudnám.
Harry közelebb húzta a székét.

– Ezért viselkedtél lent is olyan csábítóan, igaz? Próbáltad megszerezni ezt a valamit, amire
szükséged van, de nem kérhetted nyíltan.

– Nézd, nem hinném, hogy szükségem lenne bármire, habár kedves tőled, hogy bejössz ide és
gondoskodsz róla, hogy rendesen kiverhessem. Ha akarnál, egy sötét szobába is bezárhatnál, és
hagyhatnál megrohadni. Ehelyett nagylelkű, figyelmes gazda vagy, és hogy akarhatnék többet,
amikor semmit sincs jogom kérni? – Draco hangja lassú és töprengő lett. – Talán… meg kellene
bűnhődnöm ezért a panaszkodásért.

O-ó. Harry nyelt egyet.

– Nem, nem érdemelsz büntetést. Nem érzel fájdalmat a mellkasodban, vagy igen? Azt az égető
fájdalmat?

Draco megrázta a fejét.

– Nem. De bárcsak azt mondhatnám neked, hogy igen, mert akkor…

Harry összezavarodott.

– Azt kívánod, bárcsak tudnál hazudni?

Draco ajka halvány mosolyra húzódott.

– Nem arra vágyom, hogy bármiben is megtéveszthesselek. De ha azt hinnéd, hogy fájdalmaim
vannak, akkor megütnél, hogy elmulaszd, igaz?

– Ha hazudsz, fájdalmaid lesznek. Úgy értem, azt hiszem, legutóbb ez okozta.

– Szóval így vagy úgy, végül megütsz. – Draco mosolya elhalványult. – De túlságosan tisztellek
ahhoz, hogy így behúzzalak a csőbe.

– Behúzz a csőbe?

– Hogy megbüntess.

Ó. Ó. Draco lehet, hogy okkal hozta fel folyton a büntetést. Nem mondhatta el Harrynek, mire van
szüksége, de ez nem jelentette azt, hogy a szükségletei teljesen elnyomás alatt maradnak, nem
igaz? Ha éhes, korog a gyomra. Ha szexuális megkönnyebbülés kell neki, megkörnyékezi Harryt,
és folyton megpróbálja megérinteni.

És ez… ha azt érzi, hogy valamilyen fajta büntetésre van szüksége, újra és újra belecsempészi a
beszélgetésbe.

Nos, szerencse, hogy Draco nem tudta, milyen erotikusnak találta ezt Harry. Különben a szóbeli
csábítást tiltó parancs elhallgattatná, és Harry nem tudna ezekről a dolgokról.

Persze lehet, hogy jobb is lenne nem tudni erről, gondolta Harry. Mert végtére is mit fog kezdeni
ezzel? Ez már szinte ugyanaz, mintha Draco azt akarná, hogy Harry dugja meg.

Csak a bűbáj beszélt belőle.

Az az istenverte bűbáj.
Nem mintha Draco valaha is különösebben szubmisszív lett volna. Hogy fog érezni, ha
visszatérnek az emlékei és rájön: nem elég, hogy azért könyörgött, hogy Harry Potter
elnáspángolja, de Harry Potter még szívesen meg is tette? Más volna, ha Draco… nos, kezdettől
fogva érdeklődött volna ilyesmi iránt.

De Harrynek szemernyi oka sem volt azt feltételezni, hogy ez így volt.

És úgy néz ki, Dracónak kötelessége volt neheztelni azért az egyetlen pofonért, amit Harrynek
adnia kellett neki. Nem számít, hogy gyakorlatilag nem volt más választása.

Az pedig még kevésbé, hogy Harry élvezte is azt. Egyértelmű, hogy nem kellett volna, mert ez
nem valamiféle szexuális játék volt. Ez Draco valódi élete, és Harry felel érte.

Na, jó… ideje visszakanyarodni egy kicsit. Valami máshoz, amire Dracónak szüksége van. Valami
olyasmihez, ami talán jobban kell neki, mint a büntetés. Legalábbis Harry ebben reménykedett,
mert erről úgy érezte, tiszta lelkiismerettel meg tudja adni neki.

– Nem ülök öt méternyire – mondta nyugodt hangon. – Inkább kettőre. És nem arról van szó, hogy
kegyeskedek megérinteni téged, ha eljön az ideje. Egyáltalán nem. Egyszerűen csak… tudod. A
rejszolás elég magánjellegű dolog. Engem még sosem nézett senki, miközben csináltam, és
megpróbáltam beleélni magam a helyzetedbe. Ha valakinek meg kellene érintenie ahhoz, hogy el
tudjak menni, addig próbálnám elhitetni magammal, hogy egyedül vagyok, amíg csak lehet, még
ha nem is volna igaz. Ezért volt az, hogy múlt éjjel csak a legvégén nyúltam oda megérinteni
téged.

– Ó. – Draco ádámcsutkája fel-le mozdult. – Én azt hittem… nem is tudom.

– Hogy úgy tekintettem erre, mint fárasztó kötelességre.

– De akkor mégsem?

Még több megerősítésre van szüksége? Ez mondott valamit Harrynek arról, hogy Draco merre
szeretne kilyukadni, nem igaz?

– Persze, hogy nem fárasztó kötelesség. Igazán csábító és vonzó vagy. Kísértésbe vivő, ahogy te is
mondtad. Lehet, hogy viccből mondtad, de igaz, Draco. Fitt vagy és izmos, és a bőröd annyira
fehér, hogy folyton meg akarom érinteni, hogy megbizonyosodjak róla, igazi. Úgy értem, nos…
nem igazán vagy angyalszerű, de nagyon is annak nézel ki. Hihetetlen vagy…

– Akkor szalonképes vagyok – mondta Draco egy halvány mosollyal, noha szélesebb mosoly
bujkált a tekintetében. – Tetszem neked.

Harry nem akart elismerni egy ilyen kényes dolgot, habár nyilván nem akarta elrontani Draco
örömét sem.

– Igen, tényleg nagyon tetszik a külsőd, és… nos, ha zavar is engem az, hogy nézlek, miközben
kivered, az azért van, mert félek, hogy megfeledkezem magamról, és olyat teszek, amiért később
neheztelnél rám.

Draco kicsit kiegyenesedett ültében.

– Ha én teszek olyat, akkor az az én hibám lesz, és azt hiszem, megérdemlem majd a büntetést.
Nincs jogom semmi miatt neheztelni, ami örömet okoz neked, Harry gazdám. És azt hiszem, nem
is lesz, mindegy, mire emlékszem.
Már megint a büntetés…

– Mi van, ha visszaemlékszel majd arra, hogy mindig is utáltad a fejemet?

Draco egy kicsit elsápadt, de gyorsan összeszedte magát.

– Ó, az nem lehet. Ellenségek voltunk a háború alatt, ezt megértem, de ez csak szövetség kérdése,
nem? És inkább elméleti. Úgyhogy a szüleim oldalára álltam. Biztos, hogy nem személyes volt.

– Éppenséggel az volt. Egyszer megpróbáltál Cruciatust szórni rám, és nem a csatában. Pont rád
törtem, amikor… öm, amikor egyedül akartál lenni, azt hiszem.

Draco még jobban elsápadt.

– Nem akartalak komolyan bántani, ugye? Ez nekem olyan… olyan helytelen, Harry. Teljesen,
abszolút rossz. Mint a ragyogó napfény a legmélyebb óceán fenekén. Ez nem létezhet. Egyszerűen
nem. Megszegné az értelmét és lényegét mindennek, ami van.

– Azért gondolod most ezt, mert hozzám vagy kötve – mondta Harry gyengéden, és kinyúlt Draco
kezéért. Nem tetszett neki, ahogy remegett.

Draco a szabad kezét Harryére tette, eredményesen foglyul ejtetve Harry kezét a sajátjai közt.

– De amikor visszatérnek az emlékeim, még akkor is hozzád leszek kötve – felelte feszült hangon.
– Lehet, hogy emlékezni fogok rá, hogy bántani akartalak a múltban, nem tudom. De tudod, erre is
emlékezni fogok. Hogy meg vagyok kötve. Hogy a tiéd vagyok. Hogy büszke vagyok, amiért a
tiéd lehetek, mert finom úriember és jó gazda vagy. Mindent egyszerre fogok tudni, és biztos
vagyok benne, nem fogom bánni, hogy a szexuális szolgálataidra lehettem. Boldog leszek, és én
magam is elégedett, hogy tudom, elégedetté tettelek.

– Talán – mondta Harry halkan, bár személy szerint kételkedett benne. Noha nem is nagyon próbált
még ebbe belemenni. Valami más irányba tartott, de Dracóval könnyű volt mellékvágányra
terelődni. – Öm… tudom, hogy míg a bűbáj teljesen le nem csillapodik, nem mondhatod el nekem,
mire van szükséged. Tudom, most egy részed épp azt hiszi, hogy egyáltalán nem is kellene, hogy
legyenek szükségleteid. De igenis vannak, és semmi baj sincs ezzel… öm, szóval nekem úgy tűnik,
hogy jobb lenne neked rejszolás közben, ha többször is megérintenélek, nem csak a végén.
Úgyhogy… öm…

– Igen?

Furcsa, hogy milyen nehéz kimondani, gondolta Harry. Tényleg furcsa. Végtére is nem mintha azt
várta volna, hogy Draco visszautasítja. Harry mondhatott bármit, amit akar, és Draco nyilván
beleegyezett mindenbe.

Talán ez volt a probléma. Harry nem akarta, hogy Draco beleegyezzen, csak mert Harry ezt
javasolta. Ő azt akarta, hogy Draco csak akkor egyezzen bele, ha tényleg tetszik neki az ötlet.

De hogy bizonyosodjon meg erről?

Testbeszéd, gondolta Harry. Arckifejezés. Igen, ez működhet. Azelőtt Draco véleménye a

dolgokkal kapcsolatban egyértelműbb lett volna, ha Harry jobban figyel másra is, nem csak a
szavakra. Harry megérezte, amikor Draco nem akart egyedül rejszolni. Csak nem vette elég
komolyan a másik férfi testbeszédét, míg végül össze nem zavart mindent. De legalább most már
jobban csinálja.
Harry előrehajolt, és egy kicsit jobban megszorította Draco kezét.

– Öm, korábban úgy beszéltél, mintha aggódtál volna, hogy nem élvezem, amikor kivered. Ami
nem igaz. De azt hiszem, ez a gondolat olyan érzést keltett benned, mintha… öm…

– Mocskos lennék – mondta Draco halk, feszült hangon.

Ó, basszus. Ez biztos, hogy sosem volt Harry szándéka.

– Persze, észrevettem, hogy élvezed őket – folytatta Draco, és elfordította a fejét, amikor a falra
meredt. – Nehéz volt nem észrevenni, ahogy elmentél utána kiverni a sajátodat. De arra gondoltam,
hogy talán ennek ellenére is taszítónak találod, hogy tőlem izgultál fel. Különben miért ne maradtál
volna, hogy a te élvezeted is meglegyen? Próbáltam egyértelművé tenni, hogy én nagyon
szívesen…

– Tudod, hogy miért. Próbálom azt tenni, ami számodra a legjobb, az ég szerelmére.

– Nem azért, mert… méltóságodon aluli észrevenned, most, hogy csak egy rabszolga vagyok?

Nem is Malfoy lenne, ha nem így gondolkodna.

– Nem, nem erről van szó – mondta Harry határozottan. Tudta, milyen érzés alsóbbrendű
állampolgárnak lenni; olyanokkal élni, akik szerint az ételt is alig érdemli meg, amit nagy nehezen
odavetnek neki. Azt, hogy ezt éreztethette Dracóval, még ha csak szexuális értelemben is, jobban
aggasztotta, mint gondolta. De legalább most már megértette, mire van szüksége Dracónak. A
büntetésen kívül… de az másik téma.

Még szerencse, gondolta Harry, hogy olyan alaposan kiverte az előbb. Különben nem lenne annyi
önkontrollja, amennyit ez megkövetel.

– Azt hiszem, muszáj, hogy megértsd, mennyire vonzódom hozzád, és lelkesen tennék is ez
ügyben, de addig nem, amíg nem érzem azt, hogy ez teljes mértékben közös beleegyezéssel
történik, oké? Mert nem akarom, hogy úgy gondolj erre, mint valami mocskosra. Egyébként
meg… azt próbáltam volna megkérdezni, hogy szeretnéd-e, hogy többször is megérintselek,
miközben kivered.

– Igen – felelte Draco egyszerűen.

Épp, ahogy Harry sejtette.

– Akkor húzódj beljebb, és én is bemászok melléd az ágyba.

Mélységes megkönnyebbülés tükröződött Draco arcán, ahogy arrébb mozdult, és felemelte egy
kicsit a takarót.

Harry elhelyezkedett mellette, és az oldalára fordult, hogy szemben legyen Dracóval.

– Mitől könnyebbültél meg ennyire? Mit gondoltál, hogy értettem?

– Ó, azt, hogy a kezed végig a vállamon tartod, miközben rejszolok – mondta Draco, és kinyúlt,
hogy végigsimítson Harry arcán. – Ami jobb lenne, de… nem sokkal.

Valóban nem sokkal. Ezt Harry is tudta.

– Nem, át foglak ölelni – mondta. – Akarlak, Draco. Csak azt remélem, hogy amikor majd
mindenre emlékszel, nem fogsz nagyon gyűlölni amiatt, hogy ezt mondtam, vagy hogy látni
engedtem.

– Látni? – Draco megemelte a takarót, és bekukkantott alá. – A szokásos van rajtad. Nem láthatok
túl sokat, vagy igen?

Harry felnevetett.

– Igen, nos, meglehetősen jól hangzik, hogy mindketten meztelenül feküdjünk itt, de úgy túl nagy
esélye lenne, hogy kicsússzanak a dolgok a kezeink közül.

– Ígérem, hogy az én kezeim közül nem csúsznál ki… – Draco hirtelen elengedte a takarót. – Én…
én… én… elfelejtettem. Nem direkt volt, Harry gazdám. Olyan elégedett, boldog, nyugodt,
reményteli, lelkes voltam, hogy csatlakoztál hozzám az ágyban, hogy teljesen abszolút végképp
megfeledkeztem a szigorú parancsodról. – Az arca szörnyű változáson ment át, ahogy az égető
fájdalom kétségtelenül a mellkasába markolt.

Jaj, ne, gondolta Harry rémülten. Ez elvileg csak hazugságokért jár…

Vagy talán a hiperventilláció olyan helyzetekben fordul elő, amikben Draco próbálna
engedelmeskedni, de valami megakadályozza. Mint a hop-utazásnál meg az elélvezésnél, amikor
Harry nem érintette meg.

Ebben az esetben már engedetlen volt.

Harry lélegzetvisszafojtva megtette, amit kellett; enyhén arcul ütötte Dracót.

De a másik férfi tovább motyogott.

– Én olyan rossz, szörnyű, meggondolatlan, értéktelen…

Az utolsó szó megmozgatott valamit Harryben. Tudta, milyen az értéktelenség érzése.

– Nem! – mindkét vállánál fogva megragadta Dracót, és szoros ölelésbe vonta. – Nem vagy
értéktelen. Nem vagy az. – Ne mondd ezt! Még csak ne is gondold!, tette hozzá kis híján, de még
időben féket tett a nyelvére. Az volt az utolsó, amit akart volna, hogy Dracót olyan helyzetbe
hozza, amiben engedetlen legyen.

Harry még egy pillanatig ringatta Dracó, aztán egy kicsit eltolta magától, hogy az arcába
nézhessen.

– Jobb már?

– Még… még mindig fáj. – Draco az ajkába harapott.

– Akkor ne haragudj emiatt – mondta Harry feszülten, és újból megütötte. Erősebben.

Draco arckifejezése nem változott, habár most már volt egy piros folt az arcán.

– Ó, egek – morogta Harry. – Még mindig fáj a mellkasod?

– Egyre rosszabb. – A szavak az összeszorított ajkai közül szöktek ki, a hangjuk fájdalmas
sziszegés volt.

– Mit kellene tennem, ököllel üsselek meg? – Harry rosszul lett. Ez most egyáltalán nem volt
erotikus. – Üsselek ki? A jövő hétig üsselek? Ezt nem tudom megtenni!
Habár persze, megtenné, ha ez kellene ahhoz, hogy elmulassza Draco szörnyű fájdalmát…

De nem volt rá szükség. Draco tudta, mi az, ami kell, talán a Res mea es súgott neki, mint valami
ösztön. Térdre emelkedett, mire a takaró lehullott róla, teljes pompájában felfedve sápadt
szépségét, majd lassan leereszkedett Harry kinyújtott lábára, a padlón megtámaszkodva, hogy
egyensúlyban legyen.

A feneke tökéletesen helyen volt egy kis náspángolásra.

Harry érezte, hogy lángba borul az arca. Ja, persze, hogy ábrándozott hasonlóról, de sosem
tervezte, hogy meg is tegye. Nem akart uralkodni Dracón! Vagyis valójában akart, de nem egészen
így. Nem úgy, hogy valami bűbáj kényszeríti rá.

Szó szerint.

És nem csak őt. Harry nem tudta elképzelni, hogy a másik férfi így megalázkodik, hacsak nem a
rohadt Res mea es hatására.

– Harry… – esedezett Draco magas, nyüszítő hangon. – Harry gazda…

Rendben. Nincs más megoldás. Harry felemelte a kezét és egy kemény ütéssel lesújtott Draco bal
fenekére. A hús megremegett, majd hullámzott egyet, és a szeme előtt kezdett pirosodni.

Draco ajkát nyöszörgésféle hagyta el, de a hangja pont olyan reszelős volt, mint előtte, miközben
megint Harry nevét sóhajtotta.

Harry még néhányszor megcsapta, az ütések elég erősek és kemények voltak ahhoz, hogy Draco
felkiáltson tőlük.

– Elég?

Draco nem válaszolt, de halvány szőke haja meglebbent, ahogy megrázta a fejét.

Rendben, nincs mit tenni. Akkor egy rendes fenekelés lesz. Harry szégyellte magát, amiért ennyire
tetszett neki az ötlet. Ez nem a megfelelő pillanat volt. Nagyon nem. De mihelyst belekezdett, nem
tudta leállítani magát. Draco úgy vonaglott az ölében, hogy gyakorlatilag bűzlött a szextől, a feneke
egyre pirosabb volt, ahogy Harry dolgozott rajta, és a francba is, Harry néhol már látta a keze
lenyomatát! Hogy a pokolba tudná elkerülni, hogy ezt vágykeltőnek találja, azt szerette volna
tudni. Olyan volt ez mindenki más számára, mint egy „el a kezekkel” jelzés, amivel kinyilvánítja,
hogy Draco az övé, és csak az övé.

Az ötletet pedig Harry egyre jobban és jobban szerette.

– Szólj, amikor már elég – mondta Harry halkan, szünetet tartva az ütések közt. – Rendben?

– Igen, igen, Harry gazdám – zihálta Draco, és kicsit behajlította a karjait.

Egek, micsoda póz. Akkor is nehéz lenne Dracónak, ha nem csapkodnák épp a fenekét. Harry
javasolta volna, hogy mindketten húzódjanak beljebb vagy valami, de nem akarta, hogy úgy
hangozzon, mintha élvezné a dolgot, vagy hogy hosszú menetre akar berendezkedni.

Tizenöt vagy húsz ütéssel később azonban a saját karja kezdett el megfájdulni, a tenyeréről nem is
beszélve, ami mostanra erősen lángolt.
– Draco, egyáltalán nem javul a fájdalom a mellkasodban? – kérdezte végül Harry. – Mert ha nem,
kezdem azt hinni, hogy jobb lenne, ha felkeresnénk egy gyógyítót, hátha tudna valamit tenni. Az a
fájdalom károkat is okozhat, ha ilyen sokáig tart.

Draco hirtelen felnyomta magát a tenyerével, és törökülésbe helyezkedett közvetlenül Harry

mellett. A farka úgy állt ki a testéből, hogy túlságosan is egyértelműen hirdette az izgalmát.

– Ó, a mellkasfájdalom már rég elmúlt.

– Mi?

– Nem kell ordítani…

Lehet, hogy nem, de ez nem állította meg Harryt.

– Te trükközéssel vettél rá, hogy elfenekeljelek!

– Ó, nem, persze, hogy nem. – Draco úgy meredt rá, mint egy kiskutya, akit épp megrúgtak. Arcon,
méghozzá. – Nem tennék olyat – mondta, és egyik kezét a szívére tette. Harry nem tudta eldönteni,
hogy ezzel vajon mellkasfájdalomra utalt, vagy hogy a varázslók is így tettek, amikor azt szerették
volna, hogy higgyenek nekik. – Tényleg szörnyű fájdalmaim voltak, méghozzá jogosan. Nem
kellett volna figyelmen kívül hagynom a parancsodat, hogy kerüljem a csábító szavakat. Nagyon jó
voltál hozzám, amiért elfenekeltél, hogy elmulaszd.

– Nem adtál túl sok választást!

Draco elpirult.

– Úgy érted, ahogy keresztbe feküdtem rajtad?

– Úgy értem, ahogy a fenekedet az arcomba toltad, igen!

– Nos, ha ez nincs az ínyedre, megmondhatod!

– Persze, hogy az ínyemre van!

– Ó. – Draco elmosolyodott, és leengedte a másik kezét is az ölébe. Harry nem gondolta azt, hogy
a farkát próbálná elrejteni, mégis ezt érte el vele. Kár… Harry meglehetősen élvezte, míg szem
előtt volt. A haragja ellenére is tudatában volt ennek.

– De akkor miért vagy mérges? – kérdezte Draco ártatlan hangon.

Mert engedetlen voltál, mondta Harry majdnem, de nem akarta, hogy Dracó megint attól a szörnyű
mellkasfájdalomtól szenvedjen. Azon kívül nem volt biztos benne, hogy az a fajta ember akar
lenni, aki ilyet mond. Még csak rabszolgát sem akart magának… nem igaz?

– Mondtam, hogy szólj, ha elmúlt a fájdalom, de te hagytad, hogy tovább és tovább folytassam…

– Nos, persze, hogy hagytam – felelte Draco felháborodva. – Mert nem azt mondtad, hogy szóljak,
ha elmúlt a fájdalom, Harry. Azt mondtad, akkor szóljak, ha elég. És őszintén szóltam is volna.
Abban a pillanatban, amikor elég lett volna, meg is mondtam volna.

Harry beszívta a levegőt, és annyira letaglózva érezte magát, hogy az sem tudta, hol kezdje.
Tényleg így fogalmazott volna? Nos, igen, tényleg. Ennyire ostoba lenne? Tudta, hogy Draco
újabban mennyire szó szerint értelmez dolgokat! És Dracónak nem volt elég? A feneke már
majdnem olyan piros volt a végére, mint egy érett paradicsom!
– Hogy lehet az, hogy nem volt elég?

Hülye kérdés volt; Harry már pusztán az erekcióból megállapíthatta, hogy Draco élvezte a
fenekelést. De Draco a kérdést is szó szerint értelmezte.

– Nos, tudom, hogy izomból dolgoztál, de úgy tűnik, a fenekem elég ellenálló. Úgy értem,
meglehetősen fájt, de tudom, hogy sokkal erősebbet is el tudtam volna viselni. Tényleg azt hiszem,
hogy keményebben is üthettél volna…

– A kezem már kezdett fájni, ha tudni akarod!

– Akkor talán kereshetnél egy paskolót vagy egy vesszőt…

– Mit csináljak veled, Draco? – kérdezte Harry mérgesen. – Te… javíthatatlan vagy, itt fekszel és
arra élvezkedsz, ami történt!

Draco felvonta egyik szemöldökét.

– Azt mondod, helytelen dolog felizgulni attól, ha jól elpáholják az ember fenekét?

– Nem helytelen, nem…

Önelégült mosoly terült el Draco arcán.

– Ó, az jó. Mert van egy olyan érzésem, hogy szeretném a hátam is megkorbácsoltatni.

– Draco!

– Mi az?

Harry sóhajtott.

– Csak azért csináltam, mert szükséged volt rá, a mellkasfájdalom miatt.

– Nos, talán idővel… – Draco megköszörülte a torkát. – Mindegy.

– Mi az?

– Azt hiszem, csábításnak számítana, amit mondani akartam – motyogta Draco.

Ó. Harry mindkét kezével a hajába túrt, nem törődve vele, mennyire borzolja össze. A francba is,
tudni akarta.

– Ó, rendben. Felejtsd el a parancsot, oké? Mondj, amit csak akarsz. Jobb is lesz így. Tényleg
nagyon utálom, ha ez a mellkasfájdalmad van. Szóval?

– Azt akartam mondani, hogy talán idővel majd képes leszel feloldódni és azért csinálni, mert
élvezed. Élvezted, igaz? – Draco tekintete Harry ágyékára vándorolt. – Nem tudom biztosra ezzel a
sok ruhával az útban, de nagyon úgy tűnik, hogy te is legalább annyira élvezted, mint én.

– És most mennem kell újra kiverni, hogy biztonságos legyen segítenem ugyanebben…

– Ó, ne légy nevetséges. – Draco Harry mellé csusszant, és az oldalán fekve, a fal felé fordulva
magukra húzta a takarót. – Már csőre vagyok töltve. Fájdalmas is. Nem hagynád, hogy fájjon,
ugye? Túl jó ember vagy ehhez.
Harry figyelte, ahogy kezét a takaró alá csúsztatja, és elkezd olyan hullámozva, kígyózva mozogni,
amit Harry felismert.

Harry valahogyan majdnem azt mondta neki, hogy hagyja abba és várjon, amíg ő visszaér.

De aztán Draco könyörgő hangon megszólalt.

– Át akartál ölelni közben, igaz? Az olyan jó érzés lenne, olyan nagyon jó… Harry?

Harry legyőzötten felmordult, és az a különös érzése támadt, hogy ha egy pillanatig is nem figyel,
egyből túljárnak az eszén. Ő is az oldalára gördült, és magához húzta Dracót, hogy a férfi háta az ő
mellkasához érjen.

– Mmm, így már jobb – nyögte Draco.

Harry nem tudta eldönteni, hogy neki jobb vagy rosszabb volt. Azt azonban tudta, hogy minden
alkalommal, amikor Draco hintáztatta a csípőjét, a feneke megcirógatta Harry farkát. Az érintkezés
persze nem közvetlen volt. Harry pizsamaalsója útban volt, nem beszélve a köntöse felgyűrődött
anyagáról. Mégis… a kontaktus szinte elektromosnak érződött.

Harry levegő után kapott, ahogy a farka teljesen életre kelt. Hogy ne kelt volna? Egy meztelen
Draco Malfoyt tartott a karjában! Egy meztelen, maszturbáló Draco Malfoyt!

– Mmm, érzem a fenekelés nyomát minden alkalommal, amikor hozzád dörgölőzöm – motyogta
Draco.

A megjegyzés nem kifejezetten segített Harrynek lenyugodni.

Hogy gondolhatta azt valaha is, hogy ha előtte kiveri, az bebiztosítja majd ezzel szemben? Most
már Harry volt az, akinek fájt. Minden kis hang, amit Draco kiadott, olaj volt a tűzre, Harry farka
lüktetett tőle, és lökésre ingerelte.

– Mmm – nyögött Draco. – Mmm, Harry… Olyan erős vagy mögöttem. Olyan erős és varázsos…

Varázsos? Harry arra gondolt, talán elértette, és Draco azt mondta, domináns?

– Tudod, te is mozoghatsz – nyögte Draco. – Dörgölőzz hozzám… az olyan jó érzés volna az

érzékeny hátsómnak, emlékeztetne a fenekelésre, és hogy mennyire a tiéd vagyok…

Ekkor Harrynek erős késztetése támadt, hogy megcsókolja Dracót, ha másért nem is, hogy befogja
vele a száját. Habár a jelenlegi testhelyzetükben ez nem igazán volt kivitelezhető. Mindegy, Harry
akkor is megtette végül; megcsókolta Draco nyaka tövét.

Ez majdnem olyan jól működött, mint egy rendes csók; Draco továbbra is motyogott, de most már
összefüggéstelenül. Csak a nyers élvezet hangjai voltak, még vadabb lökésekkel kísérve.

A takaró lecsúszott Draco combján, aztán ahogy Harry folytatta a csókot, elfordította a fejét, hogy
láthasson.

Gyönyörű, ez volt minden, amire gondolni tudott. Draco sápadt, hosszú ujjai fel-le jártak duzzadt,
vörös farkán, játszottak a makkjával, aztán a hátrahúzott fitymát ingerelték.

Harry szájában összefutott a nyál és úgy tűnt, egész teste megmerevedik egy olyanfajta
feszültségtől, amit még soha nem érzett. Persze, látta már azelőtt egy másik fickó farkát, egyszer
vagy kétszer. De nem így, teljes erekcióban.
– Mmm, szeretem, hogy nézel – motyogta Draco.

Harry kábultan felismerte, hogy pár perce abbahagyta a másik férfi nyakának csókolását.

– Nem muszáj csak a nézésre korlátoznod magad – folytatta Draco; most már szorította a farkát,
miközben a csípőjével vadul hintázott. Minden szót zihálva mondott. – A tiéd. A tiéd vagyok.
Parancsolhatod, hogy vegyem el a kezemet és használjam a tiédet helyette. Meg is kóstolhatsz…

Ennyi kellett, csak ez az utolsó szó, az a lenyűgöző utolsó kép, ahogy elnyeli Dracót egészben.

Harry megborzongva felkiáltott, és vadul magához rántotta Dracót, ahogy az élvezet kiáramlott a
farkából egyenesen Draco meztelen hátára, habár természetesen közöttük voltak a ruhák.

– Mmmm – nyögte Draco, és a kezei nem lassítottak. – Érzem, hogy elélvezel. Szeretem. Szeretek
a kedvedre tenni, Harry…

– Élvezz, élvezz el te is, élvezz – nyögte Harry mély hangon, holott még borzongatta a testét a saját
orgazmusa.

Aztán Draco a szeme láttára vonaglott meg és kezdett egyenletes lüktetésekkel elélvezni.

Az érzékei hihetetlenül kiélesedtek, Harry érezte az illatát. Élvezettel sóhajtott, és nem volt biztos
benne, hogy melyik volt vonzóbb számára; az, hogy egyszerre értek a csúcsra, vagy hogy Draco
parancsra élvezett, vagy hogy látta megtörténni, vagy hogy érezte az illatát, vagy…

Csak annyit tudott, hogy ez az egész váratlan és meglepő volt, és egyben a legtökéletesebb légyott,
amiben valaha részt vett.

– Draco – mondta rekedten, amikor a másik férfi orgazmusa lecsillapodott. Dracót a hátára fordítva
föléje hajolt, és engedett a másik késztetésének. Annak, hogy rendesen megcsókolja. Ajkak az
ajkakon, nyelv a nyelven, finoman megtapogatva Draco fogait, Harry úgy érezte, ez tökéletes
befejezése egy tökéletes éjszakának.

Persze a varázs hamar megtört. Egy csók sem tart örökké, és amikor ennek vége szakadt, és Harry
magához tért az érzéki bódulatból, hogy visszaemlékezzen rá, hogy mit tett az imént, hirtelen
visszahúzódott.

– Jól vagy? – kérdezte.

Draco felült az ágyban, a pálcájáért nyúlt, és mindkettejükre kiszórt egy tisztítóbűbájt, aztán
zavartan Harryre nézett.

– Igen, persze. Te nem?

– Nem én vagyok az, akinek vagy százszor rácsaptak a fenekére.

– Ó, az. – Draco mosolya szinte már pajkos volt. – Közel sem volt annyi, Harry. És igen, kicsit
még sajog odalenn. De nem bánom. Meglehetősen tetszik.

Meglehetősen tetszett neki. Nos, Harrynek teljesen ostobának kellett volna lennie ahhoz, hogy ezt
ne vegye észre. Mégis, így lazán szavakba öntve hallania kicsit sokkoló volt.

– Ez csodálatos volt, Harry – mondta Draco lehajolva, hogy puszit nyomjon Harry ajkára. –
Köszönöm. És remélem, élvezted. Ugye?

– Öh, igen. Nagyon. – Harry megköszörülte a torkát; kínosan érezte magát, most hogy az egész
véget ért. Nem szexért jött ide. Mindent megpróbált, hogy elkerülje ezt; hogy elkerülje Draco
kihasználását. És elbukott. Nem tudta eldönteni, hogy a fenekelést hibáztassa ezért, vagy azt, hogy
Draco meztelen volt, vagy a saját akaratgyengeségét, ha a másik férfiról van szó.

Nos, legalább nem térdeltette le Dracót maga elé. Ez is valami.

– Kimerültem – mondta Harry, ahogy kigördült az ágyból, és felkelt. – Azt hiszem, átmegyek a
saját ágyamba.

Draco összevonta a szemöldökét.

– Nem kell elmenned. Ez a te ágyad is.

– Ó, jobban alszom egyedül. Te nem?

– Nem tudom. Nem emlékszem – mondta Draco egyszerűen. – Habár úgy érzem, nem bánnám, ha
veled kéne megosztanom. De végül is hogy bánhatnám? Olyan közel akarok lenni hozzád,
amennyire csak engeded. Apropó, van valami, amivel szolgálhatlak? Esetleg megmossam a hátad,
vagy megágyazzak?

Látva egy árnyalatnyi bizonytalanságot, Harry lehajolt, hogy újból megcsókolja Dracót.

– Már így is nagyon jól teljesítettél – mondta az ajkaihoz közel. – Teljesen kielégültem, és boldog
vagyok, hogy itt élsz velem. De jobban szeretnék egyedül aludni. Rendben?

– Rendben. – A szó kicsit morcosan hangzott, de Harry azt gyanította, hogy ezen nem segíthet. –
Esetleg visszajöhetnél reggel ahelyett, hogy a zuhany alatt vernéd ki. Én kielégítőbb vagyok, nem
igaz? Még akkor is, ha csak hozzám dörgölőzve mész el.

– Én… én… – Harry nem tudta, mit mondjon. Minden porcikája bele akart egyezni, de akaratlanul
is azt érezte, hogy valahol átlépnek egy határt, amelyet nem kellene átlépni.

Másrészről pedig, ez nem olyan volt, mintha megerőszakolná Dracót, vagy akárcsak magáévá
tenné. Ez csak egy kis közös szórakozás volt. Talán pont ez kellett ahhoz, hogy a bűbáj
lenyugodjon.

Pokolba a korrektséggel, gondolta Harry. Végül is egy férfinek nem végtelen a tűrőképessége.
Amíg ez ilyen alkalmi jellegű marad, mint most, Dracónak nem lesz sok oka panaszkodni, ha majd
visszatérnek az emlékei. Igaz? Igaz?

Valójában Harry egyáltalán nem volt biztos benne, hogy ez helyes-e, de már nem törődött az
elővigyázatossággal.

Azon kívül, Dracót ismerve, így közölte, hogy szüksége van reggeli rejszolásra. Hogy tagadhatná
meg ezt tőle Harry?

– Igen, reggel visszajövök – mondta, egy gyors csókot nyomva Draco ajkára. – Korán, munka
előtt.

– Nagyszerű. – Draco fogai kivillantak. – Köszönöm, Harry.

Még egy csók, és Harry már a folyosó túlsó végén volt, aztán az ágyába zuhant, és olyan mély
álomba merült, amilyenbe…

Nos, a pokolba is. Amilyenbe még soha.

 24. fejezet

Az elkövetkező néhány hétben Harry olyan ellazult és boldog volt, hogy néha úgy tűnt, mintha
vakáción lenne, noha egyetlen napot sem vett ki. Tényleg különös volt… ki gondolta volna, hogy
bőséges mennyiségű, gondtalan szex ekkora változást eredményez? Nem mintha azelőtt
szűkölködött volna. Ginny heti egyszer nála aludt, a köztes időben pedig minden nap edzette egy
kicsit a jobb kezét.

De a Dracóval való szex sokkal élvezetesebb volt, mint bármelyik ezek közül, annak ellenére is,
hogy amit reggelente és esténként csináltak, az csak hülyéskedés volt. Nem valódi szex. Csak egy
csomó csók és ölelkezés, megkoronázva azzal, hogy Harry a karjaiban tartotta Dracót, miközben a
férfi kiverte.

Ennek látványa, vagy talán a hangja, mindig lenyűgözte Harryt. Dracóhoz feszülve élvezett el,
mindig az ő nevét kiáltva, és szinte mindig emlékezett, még a csúcspont közepén is, hogy szóljon
Dracónak, ő is élvezzen el.

Mindegy, milyen viharos és erőteljes volt Harry orgazmusa, mihelyst azt parancsolta Dracónak,
hogy menjen el, a saját élvezete újabb magaslatokba szökött. Egek, az az érzés, az hatalom érzése.
Harry néha azt érezte, hogy már magában ettől is el tudott volna menni, olyan mérhetetlen
gyönyört okozott.

Draco, ahogy megborzong Harry karjában, ahogy kiált, elélvez, csak mert Harry azt mondta neki.

A szex még sosem volt ennyire jó.

És nem volt ez furcsa? Ugyanazt csinálták estéről estére, reggelről reggelre, és mégsem kezdett el
unalmassá válni. A legkevésbé sem. Igazából minden perce csodálatos volt. Talán mert Draco
olyan ügyesen használta a szavakat. Minden este szóviccekkel, kétértelmű kifejezésekkel és huncut
pillantásokkal fűszerezte a beszélgetéseiket vacsora közben, míg Harry már zihált a szükségtől,
mielőtt még felértek volna Draco hálószobájába. És amikor már ott voltak, akkor sem hagyta abba
a verbális csábítást. Mire az ágyba értek, ez már kezdett átmenni disznólkodásba. De Harry nem
bánta. Tulajdonképpen még élvezte is.

Az ágyban Draco sokkal jobban törődött azzal, hogy örömöt szerezzen neki, mint azzal, hogy
lenyűgözze őt… vagy bárki mást.

Talán ez a nagy különbség közte és Ginny közt, gondolta Harry. Ginny sem volt rossz az ágyban,
vagy ilyesmi, de Harrynek mindig az volt a benyomása, hogy próbálja őt lenyűgözni. És
kimondottan azt érezte, hogy kibeszéli a barátaival, legalábbis részben, hogy ő és Harry miket
csinálnak péntek esténként.

De miért is lepné ez meg? Ginny a rajongója volt, mielőtt a barátnője lett. Az iskolában azt hitte,
hogy a lány már túljutott ezen, ám mihelyst véget ért a háború és Harryt Nagy-Britannia-szerte az
egész varázsvilágban elismerték, mintha visszatért volna egy kicsit a dolog. Az a tekintet a
szemében… nem istenítette őt, dehogy. Semmi ilyen szembetűnő. De Harry már hosszú ideje azt
érezte, hogy a lány szerint az ővele való együttlét valamiféle különleges státuszt biztosít a számára.

Aligha hibáztathatta őt ezért, mert ez sajnos igaz volt. Habár úgy tűnt, a lány pont azt szerette, amit
ő utált.

Ő nem csak Harry volt neki. Legalábbis nem mindig.

Dracóval más volt. Ő tudta, hogy Harry oldala nyerte meg a háborút, de elképzelése sem volt
Harry valódi szerepéről benne. És még akkor sem valószínű, hogy magasztalni fogja Harryt emiatt,
ha majd visszatérnek az emlékei, nem igaz? Talán inkább neheztelni fog.

Ó, a pokolba is. Egyértelműen.

Draco a végsőkig gyűlölni fogja. Megint.

Habár a szex szörnyen jó volt, még úgy is, hogy sosem mentek tovább a csókolózásnál és
simogatásnál. Draco egyértelműen szeretett volna. Legalább naponta egyszer felhozta, hogy
mennyivel kielégítőbb lenne minden Harry számára, ha csak annyit megengedne Dracónak, hogy
lejjebb kígyózzon az ágyon – igen, tényleg azt mondta, hogy kígyózzon –, és a szájába vegye
Harryt.

Harry néha arra gondolt, hogy hagynia kéne Dracónak, hogy megtegye. Hallotta is magát, ahogy
beleegyezik, ahogy követeli. Átkozottul frusztráló volt ezt akarni és tálcán kapni a lehetőséget, de
mindig nemet mondani. Draco pedig minden rohadt alkalommal kitartóan ajánlkozott.

Harry az egyetlen elérhető módon vezette le a frusztrációját; magához rántotta Dracót egy heves
csókra, aztán olyan pozícióba rendezte magukat, hogy hozzá tudja dörgölni a farkát Draco vékony,
gömbölyű hátsójához. Egek, az a súrlódás!

Néha csak ez tudta megállítani abban, hogy lerántsa a pizsamaalsóját, és meztelen legyen,
miközben dörgölőzött.

De nem, ez egész biztosan katasztrófához vezetne. Draco újabban mindig meztelenül aludt, és ha
Harry is levetné a ruháit… nem kell hozzá zseninek lenni, hogy kitaláljuk, nem igaz?

– Harry, hallottál egy szót is abból, amit mondtam? – kérdezte hirtelen egy meglehetősen
követelőző hang.

Felpillantva, Harry egy kicsit elpirult. A francba, hova kalandoztak a gondolatai? Munkában van,
és Hermione itt ül az asztal túloldalán, ő meg arra gondol, milyen jókat szexelt!

– Sajnálom, Hermione. Elvesztem a gondolataimban. Tudod.

– Igen, tudom – mondta a nő Harry számára egy kissé túl szárazon. De legalább nem firtatta tovább
a dolgot. Az utóbbi időben nem beszélt sokat Dracóról. Az előző péntek délután beugrott az
irodájába, de csak annyit mondott, hogy Ron egy kicsit szomorú, amiért Harry és Ginny
szakítottak, és hogy nem akar azon a héten vacsorázni menni.

Ami nagyszerű is volt Harrynek. Nos, annyira nem nagyszerű… nem akart rosszban lenni Ronnal,
de mivel Ginny mindig is része volt a péntek esti terveiknek, nem tudta, hogyan kezelje a dolgot.
Négyesben elmenni, úgy, hogy Harry és Ginny csak barátok, nem tűnt túl életszerűnek. Talán
később, évek múlva, majd működni fog.

Másrészről azonban Harrynek egy kicsit kellemetlen lett volna csak Ronnal és Hermionéval menni.
Ez így majdnem olyan lett volna, mintha most már Ginny nélkül újra elérhető lenne. Biztos volt
benne, hogy elkezdenének mindenféle random nők baglyokat küldözgetni neki.

Miután véget ért a háború, elég sok ilyet kapott. A nők fényképeket küldtek, néha obszcéneket is.
Azzal hárította el ezeket, hogy úgy tett, mintha foglalt lenne, ami igaz is volt.

Most viszont… nos, nem igazán volt foglalt, vagy igen? Volt valami… valami közte és Draco
közt, de nem igazán tudta, hogy mi.
Abban viszont biztosabb volt, hogy nem fog sokáig tartani.

Hú. Ez pedig jó ok volt arra, hogy kiélvezze a dolgot, ameddig csak tudja, nem? Mindent,
beleértve azt, amit Draco továbbra is felajánlott neki az ágyban minden este és reggel…

– Látom, megint elvesztél a gondolataidban.

Harry visszarángatta magát a jelenbe. Basszus, mi a fene van vele újabban?

– Azt hiszem, mondtál valamit a holnapiról.

Hermione bólintott.

– Ron még mindig bosszús miattad, de elnézve, hogy Ginny mennyire kitart amellett, hogy ő volt
az, aki szakított, szerintem túlteszi magát rajta. Mindenesetre holnap péntek, és tegnap este
elkezdett arról beszélni, hogy mit csináljunk ezen a héten. Van valami ötleted?

– Megint egy vacsora nálam? – kérdezte Harry bátortalanul, mert nem tudta volna Dracót sehová
sem elvinni. Más sem hiányzott neki, mint hogy egy újságíró meghallja, amint Draco azt mondja,
„gazdám” vagy valami hasonlót. Nem is beszélve arról az eshetőségről, hogy valami előre nem
látott dolog balul sül el, és Harrynek meg kell ütnie Dracót, hogy helyrehozza.

Valahogy úgy érezte, ez nem venné ki túl jól magát a sajtóban.

– Nem, azt hiszem, ez most a mi körünk, hogy meghívjunk – felelte Hermione határozottan. Ó, és
Ginnynek más programja van, már bejelentette. Úgyhogy emiatt nem kell aggódnod. De Ron és én
szeretnénk látni. Nem fogjuk hagyni, hogy egyik szakítás a másikhoz vezessen, ha érted, mire
gondolok.

– Kösz, Hermione – mondta Harry. – Öm… Tudom, hogy Draco nem Ron kedvence, de eléggé
fontos, hogy őt is hozzam. Úgy értem… nos, azt hiszem, elmondhatnám neki, hogy barátokkal
vacsorázom és ő nem hivatalos, de ez lehet, hogy nagyon bántaná. Ő… öm, úgymond ragaszkodik
hozzám. A bűbáj miatt. Úgy értem, most eléggé rám van szorulva. Talán majd elmúlik.

Hermione sóhajtott.

– Kezelni tudom Ront, Harry. És természetesen úgy értettem, hogy Draco is hivatalos. Nem
akarom, hogy olyasmit tegyél, amit bántónak találna. Ő most sérülékeny; ez nyilvánvaló. Akkor
még mindig nem emlékszik semmire?

– Nos, mondott olyasmit, hogy mintha emlékeztetném valakire. De ez inkább ködös találgatás volt,
mint emlék.

Hermione bólintása távolinak tűnt.

– Nos, meglátjuk. Van egy zongorám.

A megjegyzés olyan váratlan volt, hogy Harry rámeredt.

– Tessék?

– Reméltem, hogy áthozod Dracót. Látni szeretném, hogyan reagál rá.

Harry pislogott.

– Hogyan kellene reagálnia?

– Éppen ez az – mondta Hermione halkabban. – Nem találtam semmit a bűbájról, de egy kicsit
körbekérdezősködtem a RAVASZ-airól. Az a nő, aki pontozta az írásbelijét zenéből, emlékezett
Draco nevére. Nagyon is jól emlékezett. Igazából azt mondta, olyan jól teljesített, hogy biztos volt
benne, hogy különleges elismerést fog kapni.

– Zene – ismételte Harry kifejezéstelenül. – Draco? Most viccelsz velem?

– Nem, ő tényleg szerzett zenéből RAVASZ-t – erősködött Hermione.

Harry szerette volna az asztalba verni a fejét.

– Mi a pokol köze van a zenének a generációs mágiához, ezt szeretném tudni. És mi köze van
ennek a Res mea eshez vagy ahhoz, hogy mi folyik a Misztériumügyi Főosztályon?

– Nem tudom, de arra gondoltam, megkérem, hogy játsszon nekünk, és meglátjuk, mi történik.

– Persze, meglátjuk – Harry megpróbálta értelmezni azt, amit megtudott. Talán Draco zenei
RAVASZ-ának semmi köze sem volt a hallhatatlanként végzett munkájához. Feltéve persze, hogy
hallhatatlan volt. Ami közel sem biztos. Harry megpróbálta kideríteni, hogy dolgozott-e a
Misztériumügyi Főosztályon, de a kérdéseit udvariasan elhárították. Amúgy sem mondaná meg
neki senki, ha egy hallhatatlan nem tűnik fel mostanában a munkahelyén. Persze az lehet amiatt is,
hogy annyira… hallgatagok, hogy azt sem igazán tudta, kinek tegyen fel ilyen kérdést.

Mindenesetre Kingsley végül átment az irodájába, és megmondta neki, hogy ezt fejezze be. Rossz
példát mutat, ha az aurorparancsnok ennyire érdeklődik a hallhatatlanok iránt. Bármit is csinálnak
vagy nem csinálnak odalent az osztályukon, az nem tartozik a Varázsbűn Üldözési Főosztály
hatáskörébe.

– Érthető? – kérdezte a miniszter és sötét pillantásával szinte keresztüldöfte Harryt.

Ha a mágiaügyi miniszter még mindig Caramel vagy Scrimgoeur lett volna, Harry talán visszaszólt
volna. Azonban Kingsleyvel szemben ezt nem tehette meg. A férfi túl sokat tett a háború alatt.
Olyasmiket, amik segítették, nem pedig hátráltatták az ügyet. Azon kívül tényleg nem volt mód
áthatolni a csend falán, amely mögé a hallhatatlanok elbarikádozták magukat.

– Értettem, Shacklebolt miniszter úr – mondta Harry bólintva.

Most, hogy Hermione kiszimatolt még egy titkot Dracóról, Harry meg tudta volna csókolni.

Különös, a következő gondolata az volt, hogy Draco talán nem örülne ennek. Egyáltalán nem;
Harry biztos volt benne. Nem számít, hogy Draco azt mondta, osztozkodna Harryn Ginnyvel…
Draco eltökélte, hogy beilleszkedik Harry életébe, bármilyen legyen is az, és hogy azt az életet
olyan könnyűvé és kellemessé teszi Harry számára, amennyire csak lehetséges. De akkor sem
örülne a tudatnak, hogy Harry valaki mást csókol meg. Harry ebben nem kételkedett.

Igaz volt, amit Hermionénak mondott: Draco egyre jobban ragaszkodik hozzá. Talán a bűbáj nem
hagyott neki más lehetőséget, mint hogy érzelmileg is kötődjön ahhoz, akihez már mágikusan
kötve van.

– Mire tippelsz, mi fog történni, ha majd Draco játszik nekünk? – kérdezte Harry a fejét oldalra
billentve, miközben a morfondírozó Hermionét nézte.

– Ha valóban olyan tehetséges a zenében, ahogy azt Elanor Grovestein gondolta, arra számítok,
hogy valami csodálatos darabot fog eljátszani emlékezetből. És képesnek kellene lennie első
látásra eljátszani a legösszetettebb zenét is, úgyhogy beszereztem pár ilyen kottát is. Konkrétan
arra vagyok kíváncsi, hogy a klasszikus zongoradarabokat kedveli-e – amelyekből persze a
legtöbbet muglik szerezték –, vagy az érdeklődése az újabb, varázsló zenetípusok felé irányul. –
Hermione megvonta a vállát. – De lehet, hogy nem pont a zongora a hangszere. Jó tippnek tűnik,
de talán… Nem tudom. Trombitán játszott? De mire kellhetett ez odalent a Misztériumügyi
Főosztályon?

Harrynek nyilván fogalma sem volt róla.

– Talán a zenei RAVASZ-a nem is függ össze a munkájával. Nem lehet, hogy gyerekkorában
tanult annyit a zenéről? Lehet, hogy valami aranyvérű dolog.

– Még sosem hallottam ilyesmiről.

Harry vállat vont. Arra gondolt, megkérdezhetné a Malfoyokat, hogy Draco tanult-e zenét
gyerekkorában. Nem mintha egyhamar beszélni akart volna velük, de valamikor úgyis meg kell
majd tennie. Hiszen ki kell derítenie, hogy Draco vonzódott-e már ezelőtt is a férfiakhoz.

Nem olyan beszélgetésnek ígérkezett, aminek örömmel nézett elébe. Talán mert a válasz nagy
valószínűség szerint nem lesz. És ha az lesz, akkor mit fog tenni?

– Akkor holnap este – mondta Hermionénak, visszafogva egy sóhajtást. – Hétkor?

– Tökéletes.

Harry egyáltalán nem volt meggyőződve róla, hogy a terv tökéletes. Röviden eltűnődött,
megemlítse-e, hogy ő és Draco kezdenek… nos, nem pontosan közel kerülni. De együtt aludtak,
úgyhogy valamilyen szinten közelebb voltak, mint akkor, amikor Hermione legutóbb együtt látta
őket.

Másrészről, a nő már gyanította, hogy van valami köztük. És talán ez mind szét is hullik abban a
pillanatban, hogy Draco visszakapja az emlékeit. Szóval… erről ennyit.

Hermione elmosolyodott.

– Te hozod a bort.

Harry is mosolygott és bólintott, de belül már azon gondolkodott, mit mondjon Dracónak erről az
egészről. Semmi kétség; valamit mondania kell. Különben Draco kikotyoghat valamit, amit Harry
inkább titokban tartana. Nem akart vitát Ronnal.

És ha Ron rájön, hogy Harry együtt alszik Dracóval… vagy legalábbis valami olyasmit csinál,
akkor az nem vezetne jóra. Harry el tudta képzelni.

Mégis mit gondoltál, mit csinálsz; együtt vagy a húgomal, közben meg egész idő alatt ezért a
tetűért vagy oda? Vagy talán még rosszabb: Nos, most már tudjuk, miért indult be az a bűbáj.
Draco Malfoy nem jó sok mindenre, kivéve szexjátéknak, nem igaz? De ha azt vártad, hogy Ginny
veled marad, tudva, hogy közben egy fickóval csinálod…

Ron talán nem mondaná az utóbbit, habár Ronnál sosem lehet tudni. Tudott hűvösen viselkedni,
még gonoszul is, ha nem tetszett neki, ami történik. Vagy amiről azt hitte, hogy történik. Noha
talán igazságtalan olyasmik miatt megítélni, amik évekkel korábban történtek, amikor még csak
gyerek volt.

Végül is, ha Harry megbocsátott Dracónak, akit nem is igazán kedvelt, akkor a legjobb barátjának
is meg kellene tudnia.
Persze, hogy megbocsátott… de akkor is azt gondolta, jobb, ha Ron számára ő és Draco nem
egyéb, mint úr és szolga.

Semmi más. Határozottan nem szeretők.

 25. fejezet

Lehet, hogy ő és Draco nem voltak szeretők a szó szoros értelmében, de Harrynek egyre több
gondot okozott, hogy ez így is maradjon. Draco örökké csak arról fecsegett, mi mindent tudna tenni
Harryért, ha Harry hagyná.

A lista élén a szopás állt. Nem mintha Draco sűrűn használta volna ezt a bizonyos szót. Nem,
sokkal érzékletesebb kifejezések álltak rendelkezésére, és nem volt szégyellős használni őket.
Harry arra gondolt, megtilthatná Dracónak, hogy ilyesmikről beszéljen, de nem tudta rávenni
magát, hogy ki is adja a parancsot.

Ez nem az ő dolga volt, nem igaz? Ez nem volt helyes. Lehet, hogy a Res mea es azt gondolja,
Draco egy szolga, és Draco talán egyet is értett vele, de ez még nem jelentette azt, hogy ez igaz is,
legalábbis ami Harryt illette. Vagyis… nos, igaz volt, ez kétségtelen. Azok a zöld láncok, amelyek
Draco mindkét csuklóját átölelték, azt jelentették, hogy Draco szolgasága egyértelmű tény.

De azt nem jelentették, hogy Harry az a fajta ember, aki egy másik emberi lényt a tulajdonaként
kezelne.

Azon kívül… akármilyen frusztráló volt is hallgatni Dracót, Harry akkor is hallgatni akarta.
Tetszett neki, amiket Draco mondott.

– Mmm, szeretni fogod, ígérem – mondta csütörtök este. A szeme ezüstösen csillogott a
várakozástól, ahogy Harry karjaiban feküdt, miközben összebújtak Draco keskeny ágyán. –
Biztosra érzem, hogy nagyon, nagyon jó vagyok a számmal. Lehet, hogy nem emlékszem, de el
tudom képzelni. Mindent, olyan részletességgel, hogy majdnem olyan, mint egy emlék.

– Hmm? – kérdezte Harry, és kicsit közelebb húzta Dracót. Ki gondolta volna valaha is, hogy pont
ez a bizonyos ember fog olyan jól beleilleni a karjaiba?

– Ó, igen, már látom. A kezed a fejemre teszed és beletúrsz a hajamba. Miközben dolgozom rajtad,
kicsit meghúzod, először még finoman. Aztán amikor az élvezeted egyre magasabbra tör, vadabbul
markolsz bele. A nevemet nyögöd, míg minden más létező szót el nem felejtesz, és amikor elmész,
elgyengül a térded, és egy kiáltás gyenge visszhangja hagyja el a szád. Semmi másra nem marad
energiád; pillanatnyilag az egész világod a farkadra és az azt szopó nedves ajkamra szűkül le…

– Draco – mordult Harry, és oldalt fordult az ágyban, hogy a két tenyere közé fogja a másik férfi
arcát, és hosszan, mélyen megcsókolja. Az ilyen pillanatokban, késő este, az ágyban, Harry úgy
érezte, nem kaphat eleget Draco csókjaiból.

Ahogy sejthető volt, a csók csak még jobban felbátorította Dracót.

– Imádni fogod. Ígérem, Harry. Becsületszavamra.

Valaha Harry nevetett volna az elképzelésen, hogy elhiggye Draco egyetlen ígéretét is. Most
azonban kétsége sem volt, hogy a másik férfi betartaná a szavát.

– Szeretnél a számba élvezni, hogy láthasd, amint ízlelgetem, hogy lásd, ahogy lenyelem? –
kérdezte Draco elfúlva.

– Ó, egek, igen – lihegte Harry, és a farka mostanra már olyan kemény volt, hogy fájt. A csípője
megállás nélkül mozgott, olyan hintázó mozdulatokkal, amiket nem tudott leállítani, még ha nem
is adott megkönnyebbülést.
– Esetleg meghallgathatnád a többi választási lehetőséget is, mielőtt döntenél – dörmögte Draco
továbbra is azon a torokhangon, ami szavak nélkül is a szopásról beszélt… – Szóval egészen
mélyen be tudlak venni a számba, Harry. Biztos vagyok benne. És ha szeretnéd, teljesen
beszívhatlak, amikor már szinte szétrobbansz az élvezettől, úgyhogy az élvezetedet egyenesen a
torkomba lövellheted. Szeretnéd így, hm?

Harry csípője újból lendült egyet, pont, amikor bólintott a sötétben.

– Vagy lehet, hogy inkább az utolsó pillanatban kihúznád, és rám élveznél. Végig az arcomra, a
mellkasomra, a lüktető farkamra…

Harry nem bírta tovább. Mély torokhangon mordulva Dracóra gördült, és újból megcsókolta,
ezúttal azért, hogy elhallgattassa. És az ő hibája volt, hogy a csípője tovább hintázott, mintha
döfködött volna? Draco volt az, aki így felajzotta.

Harry őrjítő rohammal, borzongva élvezett el, a szoba pedig olyan ütemre forgott körülötte, ahogy
a farka pulzált az orgazmustól. Egek, már látta, el tudta képzelni, hogy egy térdelő Draco előtt áll,
mindketten kemények, egyik kezével Draco vállát tartja, a másikkal a saját farkát, és Draco
arcához dörgöli, miközben élvez és élvez és élvez.

Draco pedig, ragaccsal borítva visszaül a sarkára és mosolyog, miközben ujját végighúzza az arcán,
majd a szájához emeli, hogy megnyalja és leszopogassa.

Harry az orgazmusa közben végig Dracót csókolta, és csak akkor emelte fel a fejét, amikor az
élvezete egy utolsó borzongással abbamaradt.

Homályosan tudatosult Harryben, hogy Draco karjai és lábai köréje fonódtak. Draco persze
meztelen volt; újabban semmit sem viselt az ágyban. De az is lehet, hogy mindig is meztelenül
aludt. Talán csak azért viselt eleinte pizsamát, mert Harry azt mondta neki.

Habár voltak pizsamái, nem igaz? Úgyhogy… Harry már nem tudta.

– Ez tetszik – suttogta Draco Harry alatt. Szinte kábultnak tűnt.

Harry elmosolyodott. Szerette volna azt válaszolni, hogy Nekem is, de hülyén hangzott volna. Ő
az, aki az előbb elment, úgyhogy persze, hogy tetszett neki, amit csináltak.

– Az, hogy érzed, ahogy a csúcsra jutok?

– Ó, azt mindig szeretem. – Draco felemelte a fejét a párnáról, és puszit nyomott Harry ajkára. – De
én a csókról beszéltem.

– Rengeteget csókolózunk – ugratta őt Harry. – Azt nem szereted mindig?

– Mmm, el sem tudod képzelni. De ez a csók, miközben elmentél… – Borzongás futott át Dracón a
fejétől a lába ujjáig, ami színtiszta élvezetről árulkodott. – Nem tudod, igaz?

– Tudni?

Draco fogai megvillantak, ahogy rásütött az ablakon bevilágító holdfény.

– Fenséges, Harry. Olyan volt, mintha… az elméd kiszabadult volna a testedből, és tisztán
ösztönből, tisztán vágyból csókolnál. Éreztem a gyönyöröd ízét. – Draco lábai megfeszültek
körülötte, a legdekadensebb ölelésben, amit Harry el tudott képzelni, mióta a másik férfi kemény
farka az ő pizsamaalsójához feszült. Vagy pontosabban a rajta keletkezett nedves folthoz.
– Közvetlenebbül akarom megízlelni az élvezeted – mondta Draco feltámaszkodva, hogy Harry
fülébe suttoghassa a szavakat. Az ajkai közé szívta Harry fülcimpáját és egy kicsit megnyalta,
mielőtt folytatta. – Lélegzetelállító lesz, Harry, ígérem. Mikor vehetlek a számba? Annyira jó
leszek, hogy minden egyes nap magad elé akarsz majd térdeltetni…

Mivel Harry máris ezt akarta, felnyögött.

– Most? – kérdezte Draco végigsimítva Harry meztelen oldalán, ám megtorpant, amikor elérte
Harry pizsamaalsójának derekát.

Harry nem volt meglepve, hogy a keze megállt. Észrevette, hogy míg Draco bizonyos dolgokban
szabadnak érezte magát – például dörgölőzés Harry nyakához –, a bűbáj megakadályozta, hogy
túlmenjen egy bizonyos ponton. Nem is baj. Draco egyértelműen vágyta a sokkal intimebb
érintkezést; Harry már nem is számolta, hányszor volt biztos benne, hogy Draco a keze közé akarja
venni az ő farkát. Azonban mintha nem lett volna képes valóra váltani a vágyát Harry egyértelmű
utasítása nélkül.

– Most? – visszhangozta Harry erőtlenül. – Viccelsz? Az előbb mentem el. Ráadásul a

nadrágomba. Kellemetlen lennék…

– Te – mondta Draco egy újabb puszihoz feltámaszkodva – csodálatos lennél.

– Úgy érted, sajognék. – Egy aprót nevetve Harry legördült Dracóról, aki felült mellette; bőre
sápadtan ragyogott az ágynemű sötét háttere előtt.

– Nyalogatással és harapdálással kezdenék. Vagy ha ez túl sok, akkor csak… szagolgatnálak, amíg
készen nem állsz egy újabb menetre. Hmm?

Ha nem tudta volna jobban, Harry azt gondolta volna, hogy ez az egész… a Res mea es, a
Malfoyok megkeresései, a jelek Draco csuklóin, ezek az éjszakai csábítások… nem más, mint egy
összeesküvés, hogy lassan az őrületbe kergessék.

Mert ez történt éppen. Kezdte elveszíteni az eszét, méghozzá olyan módon, amilyenre azelőtt
sosem gondolt.

Nem feltételezte, hogy a vágy szó szerint képes megőrjíteni az embert.

– Nem akarod most már inkább a saját orgazmusodat élvezni? – Harry felült, és tétován a Draco
ölében összegyűrődött takaróra mutatott. – Tényleg kielégültem. Te vagy az, aki még fájdalmasan
kemény.

Draco ajka lassan mosolyra húzódott.

– Ó, tényleg? És én még azt hittem, hogy nem tudod, mivel annyira erősen próbáltad elkerülni,
hogy oda nézz.

– Én nem próbáltam el…

– Ó, többnyire nem próbálod – vágott közbe Draco finoman. – Egy ideig azt hittem, azért csinálod,
mert nem találod valami vonzónak a farkam látványát. De aztán észrevettem, hogy bármilyen
erősen is próbálod nem nézni, néha nem tudod megállni. Így arra jutottam, hogy élvezed, ha
nézhetsz, noha valamilyen érthetetlen oknál fogva megtagadod magadtól ezt a gyönyört.

Harry felhorkantott.
– Nem hiszem, hogy titkot csináltam volna az örömömből vagy az indokaimból, Draco! Bárcsak
biztos lehetnék benne, hogy te vagy az, aki beszél, és nem a bűbáj – sóhajtott, és a hanyatt vetette
magát.

– Igen, ez ugyanaz a helyzet, mint a fenekeléssel. Emlékszem, mit mondtál – felelte Draco, és
szinte ugyanúgy hanyatt vetette magát, mint Harry, bár egy kicsit több hanyag eleganciával. –
Boldogan megtennéd, ha tudnád, hogy tényleg szeretném, de mivel nem lehetsz biztos benne, hogy
ez nem csak a bűbáj miatt van, ezért lemondasz a boldogságodról és gyönyörödről az én finom
érzékenységem javára.

Nem pontosan ezt mondta, gondolta Harry, de közel jár.

– Tudod, semmiről sem kell lemondanod a kedvemért – folytatta Draco mélységesen komoly
hangon. – Én vagyok a szolga, nem te. Kedved szerint kellene cselekedned, Harry. És azt hiszem,
tényleg élveznéd, hogy elpaskold a fenekem. Szóval mi van, ha később panaszkodni fogok? Nem
adna okot arra, hogy újból elfenekelj?

– Javíthatatlan vagy – mondta Harry és megcsóválta a fejét. – Csak próbálsz rábeszélni.

– Nos, persze, hogy próbállak. Láttam, milyen kemény lettél egyetlen csodálatos alkalommal,
amikor...

– Mert te akarod, így értettem – vágott közbe Harry.

– Én csak azt akarom, ami neked örömet okoz – mondta Draco, és a mosolya elhalványodott. – A
saját élvezetem mellékes dolog, noha tagadhatatlan. De ha ellenedre volt, hogy elfenekelj, Harry
gazdám, soha többé nem említem. – Draco ujjai Harry karját kezdték cirógatni, ahogy együtt
feküdtek az ágyban. – De tudom, hogy tetszett. És te is tudod. Úgyhogy miért tagadod meg
magadat? Érted vagyok itt. A tiéd vagyok, erre a célra éppúgy, mint bármi egyébre, amire csak
vágysz…

– Tudod, hogy miért.

– Lelkiismeretfurdalás, igen. – Draco hosszan elnyújtott sóhaja kicsit fáradtan hangzott. – Milyen
kár, hogy túlságosan tisztellek ahhoz, hogy egyszerűen csak erőltessem a dolgokat. Az élet
egyszerűbb lenne, ha rá tudnám venni magamat, hogy szándékosan dacoljak veled. Valami
látványos módon, ami miatt a bűbáj megbüntetne, hogy közbe kelljen lépned… akkor elfenekelnél,
ugye?

Harry nem akart válaszolni. Amúgy is felesleges lett volna. Mindketten tudták, hogy ha az a
mellkasfájdalom beütne, akkor Harry bármit megtenne, amit csak kell, hogy megszabaduljon tőle.

– Akkor esetleg használhatnánk a fenekemet valami más hasznos célra – javasolta Draco ravaszul,
miközben Harry fölé hajolt. Meztelen mellkasuk szinte összeért. – Hmm? Tudom, hogy te is
szeretnéd. Nem igaz? Az érzést, ahogy a forró alagutam közrefogja a farkadat…

Harry eltolta magától. Persze gyengéden.

– Semmi ilyesmit nem csinálunk, amíg nem tudom biztosra, hogy a férfiakat szereted. Mi van, ha
visszatérnek az emlékeid, és megalázva érzed majd magad, amiért seggbe dugtalak?

– Megalázva – horkantott Draco. – Kérlek. Nincs ebben semmi megalázó. Vagy van ezzel valami
problémád, amiről tudnom kellene?

– Csak az van, hogy mihelyst emlékszel majd, elképzelhető, hogy újra az ellenségednek fogsz
tartani. És biztosan örömmel fedezed majd fel, hogy nem csak kiadós szexet ajánlgattál az
ellenségednek, de voltam olyan ostoba, hogy el is fogadtam!

– Komolyan azt hiszed, hogy képes lennék újra az ellenségemnek tekinteni téged?

Tudom, hogy igen, gondolta Harry, de Draco már így is elég megbántottnak tűnt, úgyhogy inkább
nem mondta ki. – Remélem, nem. Én… szeretek kijönni veled.

– Ó… – Draco egész arca átalakult, ahogy felragyogott a mosolya. – Én is szeretek kijönni veled,
Harry. Habár persze nem emlékszem, milyen volt rosszban lenni veled. Igazából el sem tudom
képzelni. Főleg azok után, amiket azon az estén magyaráztál, a szüleimnél… amikről azt mondtad,
hogy hittem bennük… – Draco arckifejezése szomorú lett. – Abszolút őrültségnek hangzottak.

Harry szeretett volna egy kicsit beszélni erről, de nem akarta felhozni, mielőtt Draco készen nem
áll rá. Ami úgy tűnt, most megtörtént.

– Öm… komolyan nem emlékszel rá, hogy a szüleid valaha ilyesmiket tanítottak neked, mint
aranyvérűség, vérárulók és hasonlók?

Draco megrázta a fejét.

– De emlékszel a háborúra, még ha az én szerepemre nem is… emlékszel azokra a dolgokra,

amiket a háború alatt tettél? Legalább néhányra?

– Ez olyan inkább, mint egy homályos tudat, hogy háború folyt. Hogy kivettek miatta az iskolából.

Ez nem volt teljesen pontos, de talán Draco elméje most is megpróbálta kitölteni a lyukakat.

– Annyira sajnálom, ha valaha megbántottalak, Harry – folytatta Draco halkan. – Vagy a

barátaidat. Mint azt, aki azt mondta, mugli iskolába járt. Vagy bárki mást…

Harry megköszörülte a torkát.

– Hermionét, igen. Igazság szerint holnap este velük vacsorázunk. Náluk. Öm… azt mondta,
hozzak bort. Arra gondoltam, esetleg segíthetnél kiválasztani. Felteszem, értesz az ilyesmihez.

És mivel ez a téma távolról sem állt kapcsolatban Harryvel, Draco talán még most is hozzáfér az
ezzel kapcsolatos emlékeihez.

– Ó, örömmel segítek – felelte Draco halványan elmosolyodva. – Mit tervez feltálalni?

Harry pislogott.

– Fogalmam sincs. Öm… számít?

Draco felvonta egyik szemöldökét.

– Remélem, most csak viccelsz.

– Nem.

– Hol nőttél fel, egy gardróbban?

Harry összerezzent, noha Draco hangszíne távolról sem volt gonosz. Legfeljebb csak cukkoló.
Vagy önelégült, amiért Harrynek tényleg szüksége van a segítségére.
– Mi az? – kérdezte Draco összevont szemöldökkel.

Nem sok minden kerülte el a figyelmét; mindig észrevette Harry apró megnyilvánulásait, és
kikövetkeztette a hangulatát. Most egyértelműen rájött, hogy beletenyerelt valamibe.

Noha Harry nem hitte, hogy értette is, mibe.

– Tényleg egy gardróbban nőttem fel – mondta Harry, és felült, hátát a párnáknak támasztva.
Összefonta a karját maga előtt.

Draco a szokásosnál is sápadtabb volt, ahogy maga mögé nyúlt egy másik párnáért, és odaadta
Harrynek. Megnyalta az ajkát, nyilván valamit fontolgatva, de aztán úgy döntött, megszólal.

– Hogy… hogy lehet ez?

Harry vállat vont. A régi emlékek már nem zavarták annyira, de nem is beszélt róluk gyakran.
Egyrészt, mivel a legtöbben már tudták. A buzgó sajtótevékenység a háború végén tett róla.
Másrészt pedig, ez már amúgy is régi történet volt.

– Nos, a szüleim meghaltak, amikor nagyon fiatal voltam, és rokonokhoz kerültem. Nem igazán
szerettek.

Egy könnyű érintést érzett az összefont karján, és amikor odanézett, Draco simogató ujjait látta
rajta.

– Hogy tud bárki nem szeretni téged?

Harry jobbnak látta, ha nem beszél arról, hogy a rokonai gyűlölték a mágiát. Dracónak máris túl
sok tévképzete volt a muglikról. Vagyis… azelőtt volt sok. Pillanatnyilag úgy tűnt, elvesztette
ezeket.

– Egyszerűen csak így volt – mondta, és megint vállat vont.

Draco továbbra is lágyan simogatta Harry karját, és színtiszta együttérzéssel mosolygott.

– Sajnálom. Bárcsak neked is olyan szüleid lehettek volna, mint nekem, akik törődtek volna veled
és szerettek volna…

Harry szinte fulladozni kezdett.

Nagyon szeretett volna témát váltani, úgyhogy inkább rátette a kezét a Dracóéra, hogy leállítsa a
férfit.

– Épp most emlékeztél. A gardróbra.

– Nem… – Draco megbillentette a fejét. – Egyébként is, honnan tudnék erről? Azt mondtad, nem
voltunk a legjobb barátok, amikor régen ismertük egymást.

– Ez köztudott.

– Miért lennének a gyerekkorod részletei köztudottak?

– Azért, mert párbajoztam Voldemorttal, és győztem. Ezután a sajtó elég kíváncsiskodó lett.

– Te… – Draco levegő után kapott. – Te ölted meg? Én azt hittem… azt hittem, hogy egyszerűen
csak a másik oldalon álltál. Te ölted meg személyesen?
Igen, a te pálcáddal, mondta Harry majdnem. De nem akart ilyen részletekbe belemenni. Túl korai
lett volna. Azon kívül, ez nem is lett volna pontos, nem igaz?

– Nos, bizonyos tekintetben Voldemort saját magát ölte meg. Úgy értem, ez elég bonyolult. Kiszórt
rám egy gyilkos átkot, ami végül többé-kevésbé visszapattant őrá.

– Milyen erős mágia – lehelte Draco lenyűgözve.

Elég messzire kalandoztak a témától, amit Harry meg akart beszélni.

– Nézd, lehet, hogy nem vagy tudatában, hogy emlékeztél valamire, de akkor is emlékeztél.
Gondold végig. Szoktál általában olyasmit feltételezni, hogy valaki gardróbban nőtt föl?

Draco lassan nyelt egyet.

– Nem, persze, hogy nem. Öm… azt hiszem, ez attól lehet, hogy a bűbáj csillapodik.

Ez túlzásnak tűnt.

– Apád azt mondta, ez hónapokba telhet.

– Nos, talán jól összeillünk, te meg én. – Draco keze még mindig Harryé alatt volt, de most a
másik kezét Harry ujjaira tette és finoman megszorította őket. – Határozottan fesztelenül érzem
magam veled. Nagyon… elfogadó vagyok, bármit is szeretnél tőlem. Lehet, hogy a bűbáj
lecsillapodása néha gyorsabban is végbemehet, mint ahogy az apám mondta. Menet közben
tanulunk. Nem mintha bárki élőnek több tapasztalata lenne erről.

Harry azt kívánta, bárcsak ismerne valakit, akinek van. Jó lett volna pár tanács.

– Próbáljunk ki valamit – mondta, és felült. – Invito kekszes doboz!

Miután az felrepült a lépcsőn és a kezében landolt, Harry felnyitotta a tetejét, és kettejük közé
helyezte az ágyra, aztán várakozóan Dracóra nézett.

Draco közömbösen bámult vissza rá.

– Nos?

– Nos, mi?

– Nem akarsz egyet?

– Igazából ma este már fogat mostam…

– Draco…

A másik férfi sóhajtott.

– Fogalmad sincs, mit művelsz velem, ugye? Fáj csalódást okoznom neked. Nem érted?

Harry a homlokát ráncolta.

– Megint az a mellkasfájdalom?

– Nem! – Draco haja repült, ahogy rázta a fejét. – Ez szellemi dolog. Vagy lelki, nem tudom. Csak
azt tudom, hogy utállak cserben hagyni. Ez őrjítő. Tudom, mit akarsz; tudom, hogy azt szeretnéd,
hogy csenjek el egy kekszet az engedélyed nélkül… nos, igazából tudom, hogy van rá engedélyem,
mivel azt akarod, hogy vegyek el egyet, de hallanom kell, Harry. – A hangja szinte megtört volt,
amikor suttogva folytatta. – Egyszerűen muszáj. Nem tudom megmagyarázni, miért…

– Semmi baj – mondta Harry, és a karjaiba vonta Dracót. – Vegyél egy kekszet, ha szeretnél.

– Inkább nem. – Draco egy kicsit szipogott, és valósággal beleolvadt Harry ölelésébe. – De ha
szeretnéd, Harry gazdám…

– Ne aggódj emiatt. – Harry sóhajtott, és visszadőlt a párnáira, magával húzva Dracót is. – Szóval a
bűbáj még nem igazán csillapodik. De egy-két emlékfoszlány már egyértelműen kezd visszatérni.

– Úgy tűnik, hogy ez nyugtalanít téged.

Igen, így is volt. De ezen nem lehetett segíteni. Draco akkor emlékezik, amikor emlékezik, és
Harry majd megtalálja a módját, hogy megbirkózzon vele, akármi is sül ki belőle. Ez pedig eszébe
juttatott valamit.

– Ó. A holnapi vacsora… talán az lenne a legjobb, ha nem említenéd, hogy együtt alszunk.
Rendben?

Draco megdermedt.

– Nem alszunk együtt. Egyetlen éjszakára sem emlékszem, amikor itt maradtál volna velem.

– Tudod, hogy értem.

– Igen, tudom, hogy érted. – Draco visszafojtott egy sóhajt. – Persze, hogy nem fogom említeni,
Harry. Komplett idiótának tartasz? Tudok gondolkodni, ha észrevetted. Hermione férje a volt
menyasszonyod bátyja. És még ha nem is lenne az, nem gondolnám, hogy helyénvaló lenne
bárkinek, bárkinek is részletezni a magánéletedet. De talán magad sem tudod, mi a helyénvaló
viselkedés, elnézve, hogy a konyakot sem tudod megkülönböztetni a sherrytől…

– Sosem volt a menyasszonyom – vágott közbe Harry.

– Ő egyértelműen azt gondolta, hogy az. És őt szívesen láttad az ágyadban, úgyhogy szerintem
minden oka meg volt rá, hogy ezt higgye!

– Basszus, mi a bajod? – tört ki Harryből. Aztán hirtelen leesett. – Ó… öm, sajnálom. Tudom,
hogy ez nem mentség, de kiment a fejemből, hogy te még mindig várakozol. Öm, akkor miért nem
dőlsz le, én meg átölellek, oké?

– Átölelsz?

– Igen, míg kivered…

– Miért nem repül az ember sokáig rövid seprűn?

Harry pislogott.

– Mi? Ma éjjel nem akarsz elélvezni?

– Ó, ha te azt akarod, hogy elmenjek, természetesen engedelmeskedem. De magam miatt? – Draco

orrlyukai kitágultak. – Nem. Valamiért úgy tűnik, elvesztettem az érdeklődésem.

– Elvesztetted az érdeklődésed? – Harry alig hitt a fülének. – Nem vagy kemény?

– Rajzoljak diagramot? – kérdezte Draco olyan hangon, amit csak undokként lehetett jellemezni. –
Vagy csak mutassam meg? Hogy megint úgy tehess, mintha nem is néznéd?

– Nem erről van szó, és te is tudod.

– Csak azt tudom, hogy úgy gondoltad, meg kell mondanod nekem, hogy ne vitassam meg a
szexuális életedet a barátaiddal! De miért is lep ez meg engem? Már arra is figyelmeztettél, hogy
ne maszturbáljak az anyám előtt!

Ó, a francba. Ez igaz; Harry tényleg mondott ilyet. Ezt hallva rádöbbent, milyen ostoba volt.

– Sajnálom…

– Nem, nem sajnálod – vágott közbe Draco, de nem azért, hogy visszavágjon. Hirtelen csak
elcsigázottnak tűnt. – Vagy legalábbis nem kellene. Itt én vagyok a szolga, Harry, nem te. Ne
sajnáld. Úgy bánhatsz velem, ahogy akarsz. Most pedig… csak mondd meg, mit akarsz, hogy
megtehessem.

– Draco – Harry egy kicsit közelebb húzta. – Azt akarom, hogy azt tedd, amit te akarsz.

– Hazug – vádolta Draco továbbra is ugyanazon a fáradt hangon. – Ha ez igaz lenne, hagynád,
hogy leszopjalak.

Ó, egek. Most már Harry volt az, aki totálisan lefáradt. – Tudod, hogy miért nem egyezhetek bele.

– Igen, tudom.

– Akkor öm… – Vonakodva attól, hogy megint szavakba öntse, Harry megfogta Draco kezét és
lecsúsztatta a férfi ágyékához. – Igen?

– Csak ha megparancsolod. – Kigördülve a karjaiból, Draco a fal felé fordult, méghozzá úgy, hogy
Harry ne ölelhesse át hátulról. – Na?

– Nem, persze, hogy nem. – Harry kiszállt az ágyból, és szörnyen érezte magát, amiért
felbosszantotta Dracót azzal, hogy ne mondjon Ronnak és Hermionénak semmit. Másrészről
viszont tényleg nem szerette volna, hogy a barátai megtudják, mi a helyzet. Ron árulásnak
könyvelte volna el Ginnyvel szemben, Hermione pedig egy féregnél is hitványabbnak tartaná,
amiért így kihasználja Dracót. – Akkor hagylak is aludni.

– Hát persze, hogy hagysz – morogta Draco.

– Azt akartad volna, hogy maradjak? – kérdezte Harry visszafordulva. – Hogy maszturbálhass?

– Nem – felelte Draco mély hangon, ahogy bevackolódott a takaróba. – Én csak… jó éjt, Harry.
Holnap dolgozni fogok a bor problémán, és ne aggódj, amiért a barátaid házába viszel. Tudom,
hogyan kell társaságban viselkedni.

– Igen, persze, hogy tudod – mondta Harry, habár egy része akkor is azt gondolta, hogy nem volt
más választása, mint hogy egyértelművé tegye a kívánságát. – Jó éjt.

Draco nem válaszolt. Helyette még jobban elhúzódott.

A fal felé.
 26. fejezet

– Ó, milyen szép palack! – kiáltott fel Hermione, és megforgatta a kezében az üveget, ami kéken,
zölden és borostyánszínben csillant a fényben. – Még sosem láttam ilyet.

Harry mosolygott, és kissé távolabb lépett Dracótól.

– Nos, te mondtad, hogy hozzunk bort.

– Ó, igen. Nem ismertem fel, hogy ez az. Nincs rajta címke…

Harry halk kuncogására Hermione felpillantott.

– Igen?

Draco magyarázta el.

– Akkor sem tudnád elolvasni, ha lenne. Manónyelven írták volna.

Harry megrázta a fejét.

– Talán említhettem volna, hogy Hermione a Minisztériumban, a Varázslény-felügyeleti

Főosztályon dolgozik.

– Igen. Azon belül is a Tilalmak Részlegén – mondta Hermione gúnyosan. – De nem tudom,
mennyit változtat az ottlétem, hogy őszinte legyek.

Harry a vállára tette a kezét.

– A dolgok sokkal rosszabbak lennének ott nélküled.

– Hmm. Lehet…

Draco oldalra billentette a fejét.

– Nem volt szükség rá a pozícióhoz, hogy megtanulj manónyelven, vagy igen? Közismerten nehéz
nyelv.

Harry nevetett.

– Hermione egyúttal korának legokosabb boszorkánya is!

– Abbahagyhatnád, hogy így hívj. Csak sokat vagyok kapcsolatban manókkal, ennyi az egész.

– Meghiszem azt, ha olvasol manónyelven – mondta Draco ámulattal a hangjában. Ezt a hangszínt
annyira furcsa volt tőle Hermionéval kapcsolatban hallani, hogy Harry alig hitt a fülének.
Emlékeztetnie kellett magát, hogy ennek a Dracónak nincs oka neheztelni a mugliszületésűekre
vagy utálni őket. Ő nem ért egyet a szülei nézeteivel.

Habár Harry tudta, hogy újra egyet fog, amint visszatérnek az emlékei.

Draco hirtelen megdermedt, ahogy Hermione nappalijába lépett. Egy szörnyű pillanatig Harry azt
hitte, máris emlékezni kezdett. Rettenetes időzítés volna, ha akkor és ott történne meg.

De nem erről volt szó.

– Házimanók? – kérdezte Draco váratlanul, és a szeme résnyire szűkült, ahogy arrafelé pillantott,
ahol Harry és Hermione egymás mellett álltak.

– Főleg…

Draco nyíltan Hermione szavába vágott, ami annyira eltért a múltkori viselkedésétől, hogy Harry
felvonta a szemöldökét. De végül is Ginny akkor még itt volt, és Dracónak még meg kellett
ismernie Harryt. Most viszont úgy tűnt, teljesen fesztelenül viselkedik Harry barátaival. Vagy
legalábbis Hermionéval. Harry úgy tippelt, Ron még nincs otthon.

– A szüleim azt mondták, hogy nagy ívben kerültem a manómágiát már… nos, nem tudom, mióta
– mondta Draco vehemensen. – De úgy tűnt, már jó ideje. Azt mondják, kiköltöztem a házukból
egy Hollóbérc nevű helyre, hogy biztosan ne legyek manómágiának kitéve. Nem tudták, miért
éreztem így, és Harrynek sincs ötlete. De ha te szoros közelségben dolgozol a házimanókkal, hátha
van valami ötleted.

Hermione elgondolkodott, de egy pillanat múlva megrázta a fejét.

– Sajnálom, Draco. Még sosem hallottam olyanról, hogy valaki… allergiás legyen a manómágiára
vagy ilyesmi.

Draco arckifejezése olyan drámaian elkomorult, hogy Harry megsajnálta. Milyen lehet arra
ébredni, hogy ekkora lyukak tátonganak az ember emlékezetében? A múlt darabkáival, amik
sehogy nem illenek össze? Az egész rabszolgaság dolgot nem is említve.

– Ne aggódj, Draco – mondta Harry bátorítóan, ahogy visszalépett a másik férfi mellé. Tudva,
mennyit segíthet egy egyszerű érintés is, Harry egy pillanatra megdörzsölte Draco lapockáját. –
Végül meg fogjuk oldani.

– Még sosem ittam manóbort – mondta Hermione; úgy tűnt, próbál olyan témára váltani, ami nem
zaklatja fel annyira Dracót.

– Ez konkrétan manó-tündér keverék – felelte Draco, újból felpillantva. – Harry kért meg, hogy
válasszam ki a bort, amint látod, és nem tudtam, mit fogsz felszolgálni, szóval mi mást tehettem
volna?

Harry kis híján kuncogni kezdett Hermione látványától, aki pont annyira zavarban volt, mint
azelőtt ő.

– Hogyan?

Draco elegánsan vállat vont; a mozdulatról ordított az előkelőség.

– Minden kitöltött pohár azzá az évjárattá fog változni, ami a legjobban illik az ételhez, amely a
hozzá legközelebb eső tányéron van. És a pohárba kitöltött bor a fogások közt is változni fog, ha
indokolt.

– Drága is volt – mondta Harry nevetve. – A szemem majd’ kiguvadt, amikor megláttam a számlát,
ami vele jött a kandallón át.

Draco talárja meglebbent, ahogy a férfi riadtan megfordult.

– Nem tudtam, hogy az ár számít, Harry gazdám.

Nos, ez eléggé úgy hangzott, mintha a régi Draco mondta volna. Harry biztos volt benne, hogy a
másik férfi soha egy árva gondolatot sem pazarolt arra, mi mennyibe kerül. De végül is újabban
Harry sem gondolt sokat ilyesmikre. Még mindig megvolt a szülei aranyának java része, és a
munkája is jól fizetett. És akkor még ott volt a rengeteg ajándék és jutalom, amit Voldemort
megöléséért kapott. A legtöbbjét eladományozta, de a maradék is igen csinos vagyont tett ki.

– A bor rendben van – mondta megdörzsölgetve Draco hátát, hogy eloszlassa a nyilvánvaló
aggodalmát. Amikor ez szemlátomást nem működött, Harry arra tippelt, talán bőrkontaktusra van
szükség, úgyhogy felcsúsztatta a kezét Draco hosszú haja alá, míg az ujjai el nem érték a férfi
nyakszirtjét. Rátalálva egy feszültségcsomóra, határozottan masszírozni kezdte, hogy megszüntesse
a görcsöt.

– Többé nem fogom megcsapolni a hitelkeretedet… – mondta Draco.

– Szeretem, ha te intézed a bevásárlást – szakította félbe Harry. – Csak beszéld meg velem, mielőtt
rendelsz valami rendkívülit, ennyi az egész.

Draco bólintott, és miközben Harryvel szembe fordult, halkan megszólalt.

– Nem akartalak kínos helyzetbe hozni. Mi van, ha kiválasztok egy jó kis Chenin Blanc-t, és aztán
kiderül, hogy Hermione bárányt szolgál fel?

Úgy mondta ezt, mintha ez az eshetőség rosszabb lett volna a halálnál.

Draco válla fölött Harry látta, hogy Hermione megforgatja a szemét, de amikor megszólalt, a
hangja együttérző volt.

– Ha meg szeretted volna tudni, mit tálalok, Draco, csak kérdezned kellett volna.

Draco félig megfordult, és úgy nézett rá, hogy ne veszítse el a Harryvel való testi kontaktust.

– A szolgabűbáj eléggé korlátozza az ilyesmit. Senkivel nem kezdeményezhetek kandallós

beszélgetést, Harryt kivéve. A penna nem hajlandó nekem írni. Ez meglehetősen… bosszantó.
Csak azért említem mindezt, mert tudom, hogy Harryt is bosszantja – tette hozzá sietve.

Hermione összevonta a szemöldökét.

– Azt hittem, úgy vásároltál, hogy kandallón keresztül küldted a rendelést.

– Ó, úgy néz ki, előre megfogalmazott rendelési nyomtatványokat ki tudok tölteni – felelte Draco
bólintva. – De levelet nem tudtam írni a szüleimnek, még akkor sem, amikor Harry kért rá.

– Ez rettenetes – szörnyülködött halkan Hermione. – Ez… teljességgel visszataszító. Ki talál ki

ilyen borzalmas módszert, hogy így bánjon egy másik emberi lénnyel?

– Az egyik ősöm – sóhajtott Harry.

– Aki valószínűleg mardekáros volt – jött egy hang Harry háta mögül. Harry felismerte.

– Ron – mondta, gyorsan elengedve Dracót, miközben megfordult. Ron haja kicsit nedvesnek tűnt,
mintha sebtében használt volna szárítóbűbájt. – Azt hittem, még munkában vagy.

– Eh, egy undorító átok ma beborított pixi gennyel. Azonnal letakarítottam, de tudod, hogy a
bűbájok nem érnek annyit, mint egy rendes zuhany.

Harry együttérzően bólintott. Tudta. Amikor aurorként terepen dolgozott, ő is belefutott jó pár
otromba tréfába és hasonlókba. Persze nem mintha Ron auror lett volna. Harryvel együtt képezték
ki, de amikor már dolgoztak, ez a munka nem igazán felelt meg neki. Pár hónappal később
elfogadta Bill hosszú ideje propagált állásajánlatát, hogy segítsen neki a Gringottsban. Harry
sajnálta, hogy elmegy, de később, amikor az aurortestület feje lett, pont ugyanennyire örült, hogy
Ron már nem dolgozik ott. A legjobb barátjának főnöke lenni… nos, kemény lett volna.

Harry úgy szerette Ront, mint egy testvért, de nem voltak illúziói afelől, hogy Ron hogyan fogadta
volna, ha Harryt a felettesévé léptetik elő.

Az elmúlt néhány hetet nem is említve, mióta szakított Ginnyvel…

Még szerencse, hogy neki és Ronnak nem kellett minden nap látniuk egymást a munkában.

– Akkor hozhatok nektek egy italt? – kérdezte Ron, szemével épp hogy csak oldalra pillantva, hogy
Dracót is belefoglalja a kérdésbe.

Nem mintha Draco válaszolhatott volna.

– Igen, egy ital jólesne – felelte Harry megkönnyebbülve, amiért Ron nem viselkedik kimérten.
Habár kicsit feszültnek tűnt, talán mert kételkedett abban, hogy tényleg Ginny volt az, aki szakított
Harryvel.

De talán az enyhe ráncnak a szemöldökei közt több köze volt annak, hogy nemrég még csípős pixi
genny borította.

Legalábbis Harry remélte. Tényleg nem szeretett volna rosszban lenni Ronnal.

– Vajsör jó lesz? – kérdezte Ron kinyitva egy hűtőbűbájjal kezelt szekrényt. Harry ezt mindig is
mókásnak találta. Ronnak és Hermionénak végtére is rendes hűtője is volt.

Egy árnyalatnyi gúny vegyült Ron hangjába, amikor folytatta.

– Ó, kifogytunk belőle. Nos, nem tudom, van-e bármim, ami megfelelne a… barátodnak, Harry.
Van egy kis keserűm, de ez muglikészítésű, szóval…

Harry nyelt egyet, amikor Ron kimondta, hogy barát, de aztán rájött, hogy Ron csak így akarta
elkerülni a rabszolga szót, ami felbosszantotta volna Hermionét.

– A keserű nagyszerű lesz – mondta, és lelkesen bólogatott remélve, hogy Ron nem vette észre az
előbbi reakcióját. – És igen, Draco is iszik egyet.

– Esetleg gondolhatnál arra, hogy hagyd, saját maga döntse el, Harry – szólalt meg Hermione.

Harry sóhajtott. Már megint ez.

– Te pedig gondolhatnál arra, hogy a világon semmit nem vesz a szájába, amíg nem mondom neki.

Draco Harry felé fordult; a mosolya enyhén kaján volt, Harry pedig pontosan tudta, a másik férfi
mire gondol, mit venne a szájába. Nem ételt vagy italt.

– Ó – mondta Hermione kissé elpirulva, de valószínűleg nem azért, mert leolvasta Draco
arckifejezését. Harry arra tippelt, hogy azért jött zavarba, mert megfeledkezett róla, hogy Draco
most még mennyi segítségre szorul. Nem rá vallott, hogy elfelejtett dolgokat, de talán azt gondolta,
hogy a Res mea es durvább hatásai mostanra már valamelyest csillapodtak.

– Akkor itt van – mondta Ron közelebb lépve, hogy átadjon egy üveg St. Peter’s Best Bittert
Harrynek. Egy másik üveget egy jóval nyersebb mozdulattal odalökött Dracónak.
– Vagy ragaszkodsz hozzá, hogy pohárból igyál?

– Őszintén, Ron – mondta Hermione bosszús hangon. – Nem figyelsz? Egyáltalán nem ihat
engedély nélkül, és semmire sem emlékszik a régi dolgaiból.

– A régi dolgaimból? – Draco összevonta a szemöldökét, ahogy megdöntötte kicsit a bontatlan

üvegét. – Merlin gatyájára. A korábbi életemben pohárfétisem volt?

Harry örült, hogy még nem nyitotta ki az üvegét; ha most ivott volna, kiköpte volna a kortyot.

– Nem, csak egy beképzelt, nagypofájú gyökér voltál, aki azt hitte, mindenki másnál jobb a
világon, és sokkal jobb, mint a feleségem!

– Ronald!

Ron ekkor elhallgatott, de még mindig ádázul nézett.

Harry sóhajtott.

– Talán rossz ötlet volt a vacsora. Ron, tudom, hogy sosem szeretted Dracót, de…

– Ó, mintha te valaha is szeretted volna!

– De – folytatta Harry eltökélt hangon – azt reméltem, hogy a kedvemért túl tudsz jutni ezen.
Azonban ha most még nem megy, azt hiszem, meg tudom érteni. Majd megpróbálunk megint
összejönni, mondjuk… pár hónap múlva. Élvezd a különleges bort, Hermione, és köszönjük a
meghívást, de most távozunk…

Hermione hangja szomorú lett.

– Ó, Harry, ne…

Habár Draco volt az, aki úgyszólván megmentette a helyzetet.

– Mugli iskolák! – kiáltott hirtelen, mint aki rájött valamire. Megpördült, sötétzöld talárja lobogott
mögötte, tekintetével pedig Hermionéét kereste.

– A férjed a legutóbb azt mondta, hogy megsértettelek. Akkor nem teljesen értettem, hogy mire
utal, de azóta meglátogattuk a szüleimet… – Draco grimaszolt. – Elmagyaráztak pár dolgot.
Akárhogy is, sajnálom, ha valaha is kigúnyoltalak amiatt, hogy mugli voltál…

– Hogy mugli voltam? – kiáltott föl Hermione.

– Nem voltál az? – Draco Harryre nézett megerősítésért.

– Mi úgy hívjuk, mugliszületésű – felelte Harry csendesen. – Tudod, a szülei muglik. De ő mindig
is boszorkány volt. Csak nem mindig tudott róla.

– Ó – pislogott Draco. – Ó. Azt hiszem, így már érthetőbb. Nos, akkor, ha azért gúnyoltalak, mert
mugliszületésű vagy, azt is ugyanúgy sajnálom. A gondolat, hogy egy pillanatig is miattam volt
szomorú Harry gazdám barátja… nos, borzasztó. Rosszabb, mint borzasztó. Le sem tudom írni, mit
gondolok az ilyen viselkedésről.

– Egy pillanatig sem volt miattad szomorú – mondta Ron nyersen. – Hermione magasról tett rá, mit
gondolsz.
Harry tudta, hogy ez nem teljesen igaz… de a lényege igen, és ez is elég volt.

– Draco, figyelj rám. Te meg én nem jöttünk ki jól az iskolában, de már nem neheztelek rád –
mondta Hermione finoman. – És Ron sem.

Vagyis nem fog, ha jót akar magának, tette hozzá a villanó tekintetével.

Ron elhúzta a száját, de csak egy pillanatra.

– Azt hittem, ezt már hetekkel ezelőtt megbeszéltük – mondta Harry türelmetlenül, szigorú
pillantást vetve legjobb barátjára. – Draco nem emlékszik semmire velünk kapcsolatban. Ez nem
színlelés vagy trükközés, és ebből kifolyólag nem tehető felelőssé azokért a baromságokért, amiket
akkoriban összehordott. Legalábbis most még nem. Azt hittem, ezt megértetted.

– Igen, meg, csak… – Ron sóhajtott, aztán egy bűbájjal felpattintotta a sörösüvege kupakját.
Hosszan ivott, mielőtt folytatta volna. – Csak egy kicsit sok azt látni, hogy ti ketten ennyire
barátiasan vagytok.

– Miért? – kérdezte Harry olyan visszafogottan, amennyire csak tudta. – Megnyertük a háborút. Az
ő oldala vesztett. Nem tudnánk végre túllépni ezen? Nem maradt már semmi, amit bizonygatni
kell.

– Rendben, sajnálom – felelte Ron, és megint meghúzta a keserűjét. – Igen. Ez csak… ó, a

pokolba, Harry. Mérges vagyok, és hibáztathatsz érte a Ginnys ügy után? Mondtam, hogy ne kezdj
vele, ha nem gondolod komolyan, mondtam, hogy neki ez nem csak egy fellángolás…

– Nekem sem fellángolás volt! – vágott vissza Harry sértődötten. – Nem bántam volna így vele! Az
ég szerelmére, Ron. A húgoddal?

– Akkor mi a franc történt?

A szeme sarkából Harry észrevette, hogy Draco elkezdett hátrálni. Olyan halkan és
feltűnésmentesen csinálta, hogy szinte elpárolgott a helyszínről. A látványa kimondottan
nyugtalanító volt, de Harry kizárta az elméjéből, mert mielőtt még foglalkozott volna vele, egyszer
s mindenkorra le akarta rendezni Ronnal a Ginny ügyet.

– A dolgok néha egyszerűen csak nem működnek – válaszolta sokkal nyugodtabb hangon. – Az
emberek nem passzolnak össze. Először tényleg szerelmes voltam Ginnybe, te is tudod. Nem
akartam ártani neki. De megváltozott, vagy én változtam meg, nem tudom, és… végül csak… nem
illettünk össze, ennyi az egész.

Ron hangjában gyanakvás érződött.

– Azt hittem, ő volt az, aki szakított, haver.

Harry sebesen gondolkodott.

– Így is volt. Gondolom, ragaszkodott, ameddig tudott, de aztán ellátta a bajom, amiért annyi idejét
elpazaroltam!

Ron elmosolyodott, és testvéri szeretet jelent meg a tekintetében.

– Ja, ez Ginnyre vall, az biztos.

– Annyi ideje barátok vagyunk. Sosem hittem, hogy ezt bármi is megváltoztathatja.
– Sosem? – Ron nevetésben tört ki.

– Na jó, talán egyszer-kétszer. – Harry is nevetett, habár legbelül egy része már nem találta annyira
viccesnek azokat az emlékeket. A nevetés talán inkább csak a feszültséget oldotta. – De
túljutottunk rajta.

– Ez most egy kicsit durvább.

– Durvább, mint az, hogy otthagytál minket a hidegben, éhen, hogy csak két emberre maradjon az
elátkozott sötét tárgy három helyett? – kérdezte Hermione kihívóan. – Amit megbocsátottunk,
ahogy emlékszem. Szinte szó nélkül visszafogadtunk…

– Szinte szó nélkül? Én emlékszem pár millióra!

Most Hermione mosolyodott el.

– Legfeljebb százezer lehetett.

– Draco, gyere vissza – szólt neki Harry. – Minden rendben.

Draco újra közelebb lépett, ki az árnyékos előszobából, ami a nappalihoz csatlakozott, de amikor
megszólalt, halkan beszélt.

– Nem bírom elviselni, hogy viszályt szítok közted és a barátaid közt, Harry. Talán jobb volna, ha
nem lennék útban, míg az étkezés véget nem ér, és…

– Ó, Merlin szerelmére! Ez az önfeláldozós színjáték nagyon nem áll jól neked, Malfoy – mondta
Ron elhúzva a száját.

Harry kis híján a fogát csikorgatta.

– Hányszor kell elmagyaráznom neked, hogy ez nem színjáték?!

– Nem szó szerint értettem. – Ron közelebb lépett Dracóhoz. – Te is meg lettél hívva, Malfoy,
úgyhogy ne javasold még egyszer, hogy inkább a folyosón bujkálnál, miközben mi eszünk. Ez
udvariatlan.

Draco Harrynek válaszolt, nem Ronnak.

– Ha a jelenlétem problémát okoz…

– Nem okoz – vágta rá Harry. – Ugye, Ron?

– Ja, ja – felelte Ron kelletlenül. – Azt hiszem, nem, ha jobban megnézzük. De ha az emlékeid
majd visszatérnek, lehet, hogy váltanunk kell pár szót egymással.

Szót? Harry azt gyanította, hogy Ron ez alatt valami sokkal fizikaibbra gondolt.

– Igen, mert mindig is szükségem volt egy férfira, hogy megvédjen – mondta Hermione villámló
teintettel. – Félős kis nebáncsvirág vagyok. Egek, még szerencse, hogy teljesen kimaradtam a
háborúból, és egyszer sem gondoltam rá, hogy közvetlenül részt vegyek a horcruxkeresésben vagy
Isten őrizz, a tényleges összecsapásban…

– Én nem erről beszélek! – tiltakozott Ron.

– Nem, te arról beszélsz, hogy elégtételt veszel rajta olyasmikért, amik évekkel ezelőtt történtek,
mintha valami verseny lenne kettőtök közt, ami még mindig nem dőlt el! És miért is kellene
megállítanom téged? Mint tudod, teljes mellszélességgel támogatom a rabszolgaságot, tehát sehogy
sem gondolhatom azt, hogy Draco jelenlegi körülményei elegendően kompenzálják a… nos,
mindent, Ron!

– Ott a pont – dörmögte Ron.

– Mindig ilyen szarkasztikus? – kérdezte Draco halkan.

Ron nevetésben tört ki, és csak még jobban nevetett, amikor Draco azzal tiltakozott, hogy a
szolgasága „eleve elrendeltetett”, és egyáltalán nem kompenzáció.

– Ó, hallgass, Ron! – szólt rá Hermione, nem túl finoman oldalba könyökölve. – Ez nem vicces.

Ron végül visszanyelte a nevetését és elnémult, a válaszának hiányát pedig azzal leplezte, hogy
újra a szájához emelte az üveget.

– Azt szeretném, ha velünk ennél – mondta Harry határozottan, és megfordult, hogy Draco
szemébe nézzen. – Mint nálam. Mi sem külön étkezünk.

– Igen, Harry – felelte Draco bólintva.

A férfi sokkal megalázkodóbbnak tűnt, mint az előbb, de Harry a helyzet miatti stressz számlájára
írta. Ron egyáltalán nem volt olyan vajszívű az üggyel kapcsolatban, mint Hermione. De talán nem
is lehetett elvárni, hiszen ő volt az, aki elvesztett egy fivért a háborúban.

Azon kívül, amit Harry mondott arról, hogy Draco ne említse az együtt alvást… annak olyan hatása
lett volna, ami Harry minden félelmén túltett volna. Volt egy erős megérzése, hogy ha egyedül
lettek volna, most Draco közel lépne hozzá, és a nyakához dörgölné az orrát. Vigaszért.
Megnyugtatásért.

Azonban így, hogy mások is jelen voltak, Draco moderálta magát, ám szemlátomást nehezére esett.

Talán az ital segítene.

– Még meg sem kóstoltad a keserűdet – mondta Harry, és próbált olyan megnyugtató hangot
megütni, ami Draco számára egyértelmű, ám a többieknek nem. – Gyerünk, hajtsd fel! Azt hiszem,
mindannyiunkra ráfér valami nyugtató.

Azzal kinyitotta az üvegét, és hosszan belekortyolt a hideg sörbe.

Draco is úgy tett. Utána megnyalta egy kicsit a száját.

– Az íze…

– Nem olyan finom, mint amit megszoktál, fogadok – mondta Ron, habár nem olyan gonoszul,
mint tudta volna.

– Ismerős, ezt akartam mondani – válaszolta Draco lassan, és Ron felé lövellt egy olyan tekintetet,
amit Harry őszinte megkönnyebbüléssel látott. Nem tetszett neki, hogy Draco olyan megfélemlített
volt. Talán a másik férfi végül kezdett rájönni erre.

– Ismerős – mondta Ron gúnyosan. – Mikor hagytad ezelőtt, hogy mugli ital érjen a szádhoz, azt
szeretném én tudni!

– Erre nem tudok felelni – mondta Draco vállat vonva. – Különös, nem? Minden más minőségi
bort és italt fel tudok sorolni. Chablis, Chardonnay, Champagne…

– És szemlátomást csak azokat, amik c-betűvel kezdődnek – vágott közbe Ron. Kicsit gonosz,
gondolta Harry. Majdnem mondott valamit, de mint kiderült, Draco is képes volt megvédeni magát.

– Cabernet, Chianti, Côtes du Rhône Guigal – folytatta unott hangon. – Clos Beauregard, Cepola,
Castello di Borghese Hargrave…

– Tudtam, hogy jól tettem, amikor megkértelek, hogy válaszd ki a bort – szólt közbe Harry
gyorsan, mert volt egy olyan érzése, hogy Draco még vagy tíz percig folytatná a felsorolást.

– Igen, és tényleg nagyszerű választásnak tűnik – mondta Hermione lelkesen. – Igyátok meg a
keserűtöket, aztán együnk egy kis levest, mielőtt felbontjuk a bort.

– Hogy leöblítsük a levest. Milyen kiváló ötlet – mondta Draco meleg, helyeslő hangon, miközben
egy ragyogó mosolyt villantott Hermionéra. – Látod, tudtam, hogy a szüleim butaságot beszéltek,
amikor valami sötét-nagyúr-vagy-kicsoda filozófiáját akarták elmagyarázni, amiben úgy tűnik,
mindannyian hittünk. Annyira mélységesen romlott dolog a muglik lenézése. Te köztük nőttél fel,
és nyilvánvalóan van olyan kifinomult ízlésed, mint a szüleimnek. Azt nem is említve, hogy
egyikőjük sem tud manónyelven olvasni. Legalábbis nem emlékszem rá, hogy tudnának.

Hermione úgy tűnt, karon akarja veregetni Dracót, de visszahúzta a kezét, amikor Harry megrázta a
fejét.

– Csak próbálj majd ezekre emlékezni, amikor Harry mesél neked a muglikról, akik felnevelték –
mondta óvatosan.

Draco orrlyukai kitágultak.

– Ó, már mesélt róluk. Ne mondd azt, hogy ennyire általánosítottam a muglikkal kapcsolatban. Ők
komoly orvosi esetek, ha engem kérdezel.

– Vacsorázzunk – mondta Ron alig hallhatóan. Szemlátomást fogalma sem volt, hogyan kezelje azt
a Dracót, aki egy életnyi rasszizmust ilyen könnyen megtagad.

De Draco nem is tagadta meg, nem igaz?

Csak elfelejtette, ami nagy különbség.

 27. fejezet

Harry úgy érezte, a vacsora egész jól telt. Talán még szerencse is, hogy Ron kimondta előtte, ami a
bögyében volt. Az étkezés alatt nem viselkedett éppen nyájasan, de legalább már nem volt nyíltan
ellenséges.

Mint előtte is, Hermione beszélt a legtöbbet. Kicsalogatta Dracót a csigaházából, arról kérdezgette,
mivel tölti a napjait, hogy halad a tanulmányaival…

És Draco határozottan felélénkült, mialatt vele beszélgetett.

Igazából olyan jól kijöttek egymással, mint annak a rendje. Ha Harry nem a saját szemével látja, el
sem hitte volna.

– Nos, tudjuk, hogy Hermione mindig is istápolta a szerencsétleneket – súgta Ron, miközben a
szükségesnél kicsit lendületesebben vágta fel a csirkemellét. – És Malfoy mostanában
nyilvánvalóan az.

Harry válasz helyett inkább belekortyolt a borába.

Váó… nem tudott sokat a borokról, de ez őrületesen ízlett neki. Tökéletesen illett a gombamártásos
csirkéhez, az aroma ingerelte az érzékeit, hogy az étel még finomabbnak hasson.

Talán mégis megérte a nevetségesen magas árat, amiért a bolt vesztegette.

– Habár szívesen látnám az arcát, amikor majd mindenre visszaemlékezik – folytatta Ron. –
Amikor megtudja, miért röhejes tőle, hogy pont Hermione Grangernek dicsérgeti a mugli dolgokat.

– Tényleg túl kéne már jutnod azon, hogy mekkora tapló volt az iskolában – mondta Harry, mielőtt
még Ron folytathatta volna a sort.

– Ó, mintha egy morzsányit is változott volna.

Harry megint beleivott a borába, és most már azt kívánta, bárcsak két üveggel vett volna. Nem
mintha a lerészegedés bármit megoldott volna. De úgy legalább könnyebb lenne Ront hallgatnia.

– Az is lehet, hogy sosem fog emlékezni… – mondta Ron, felnyársalva pár borsószemet a
villájával. – Mindent egybevetve talán jobb is lenne. Úgy értem, biztos vagyok benne, hogy jobb
vele így élni. És mivel muszáj vele élned…

Ez nem tetszett Harry fülének. Nem számít, hogy igaz volt, akkor sem foglalkozott a gondolattal,
hogy Dracóval „kell” élnie. Talán mert a Dracóval való együttélés egész jól alakult. A háza
tisztább volt, mint valaha, többször ment haza meleg házi kosztra, mint nem, és a bőséges
mennyiségű szexre sem panaszkodhatott, nem igaz? Habár egyre nehezebb volt visszautasítania
Draco ajánlatait arra, hogy „még hasznosabb legyen”, ahogy ő fogalmazott. A kísértés, hogy
szélnek eressze az erkölcsi aggályait és hagyja megtörténni; hagyja, hogy Draco térdre
ereszkedjen, és bársonyos ajkai közé vegye Harry farkát…

Kísértés, igen. Egyértelműen az volt.

Ám Dracóval élni még ennek ellenére is sokkal kellemesebb volt, mint Harry várta. Szinte soha
nem mondott olyat, amin Harry megsértődhetett volna. De talán annak is köze lehetett a dologhoz,
hogy Draco pillanatnyilag nem emlékezett rá, hogyan kell rasszista seggfejnek lenni.
Az egyetlen hátulütője az volt – azon kívül, hogy Harrynek el kellett utasítania olyan lépéseket,
amikre Draco biztos, hogy nem állt készen –, hogy Harry szinte minden nap kapott meghívót a
Malfoyoktól, hogy látogassanak el újra a házukba. Eddig Harry kifogásokat keresett, hogy
kihagyhassa ezeket. Egyszerűen úgy érezte, képtelen lenne egy újabb látogatásra ilyen hamar.
Lucius átkozottul idegesítő volt.

Annak alapján, ami a legutóbb történt, valamennyire örömmel töltötte el a tudat, hogy Draco őt
választaná az apja helyett, de Harry nem gondolta, hogy bölcs dolog lenne belevonni Dracót a
vitájukba.

Arról nem is beszélve, hogy meglehetősen aggódott, hogy a Malyfoyokkal való túl szoros
kapcsolat hatására esetleg visszatérhet a régi gondolkodásmódjához, még ha nem is emlékszik rá.
A Res mea es erőteljes bűbáj, de a családi kötődéseket sem kell lebecsülni.

Vagy legalábbis ezt mondják, gondolta Harry keserűen. Nem tapasztalhatta meg személyesen, nem
igaz? A Dursley-k nem nagyon inspirálták ilyen fajta kötődésekre.

– Minden rendben, Harry?

– Igen, csak arra gondoltam, előbb-utóbb meg kell engednem Dracónak, hogy újra lássa a szüleit.
És mivel sehova sem mehet nélkülem…

– Ó, fúj. Az szar – mondta Ron, és hirtelen barátságosabb volt, mint az egész este alatt. – Kár,
hogy az a rohadék apja máris kikerült az Azkabanból. Életfogytiglant is kaphatott volna, ha engem
kérdezel. Vagy rosszabbat. Az a büntetés nagyon ízetlen volt…

Harry riadtan pillantott Draco felé, de a férfi épp megint a manókról kérdezgette Hermionét. Olyan
részletek felől érdeklődött, amik nem voltak közismertek. Hermione órákon át tudott beszélni a
témáról, mivel… nos, Hermione volt.

– Ez a beszélgetés az, ami ízetlen – felelte Harry szárazon, visszafogott hangon. – Láttad, mi
történik Dracóval, ha felizgatja magát. Nem szeretném, hogy újra megtörténjen, ha lehet. Ez a
szörnyű bűbáj képes és bűntudatot kelt benne azok miatt, amiket az apja tett, főleg, ha olyasmikről
van szó, amikben én is sérültem, úgyhogy fogd már be.

Harry örömmel látta, hogy Ron egy kicsit elsápadt.

– Öm… oké. Nem mintha normális esetben érdekelne, de igazad van. Végtére is neked kell majd
utána összekaparnod.

Akkor még nem is sejtették, mennyire igazak lesznek a szavai.

***

Elég ártalmatlanul kezdődött. Kicsi marcipántortácskák fölött, amiket nyilvánvalóan vásároltak,

karöltve a legjobb édes borral, amit Harry valaha kóstolt – egek, kezdte azt gondolni, hogy muszáj
lesz rendszeresen vennie ebből a manó-tündér cuccból –, Hermione egyszer csak megemlítette,
hogy szeretné, ha Draco játszana a zongorán.

– Zongorán – visszhangozta Draco kifejezéstelenül, és ezüst szeme megerősítést kért Harrytől. –

Játszom zongorán?
– Fogalmam sincs – felelte Harry vállat vonva. Nem akarta megemlíteni a RAVASZ-okat, míg
nem muszáj. Nem lett volna értelme gondolatokat elültetni Draco fejében. Talán már így is eleget
csinálta, amikor részleteket mesélt a háborúból és hasonlókról. Harry határozottan Hermionéra
nézett, próbálva szavak nélkül közölni, hogy kövesse az ő példáját.

Draco hangja zavartan csengett, ahogy a férfi visszafordult Hermionéhoz.

– Miből gondolod, hogy…

– Nem tudom – felelte Hermione egy gyors mosolyt villantva Harryre. – Csak egy hirtelen jött
ötlet volt. Talán női megérzés?

– Ó, szóval most mégiscsak félős kis nebáncsvirág vagy – motyogta Ron.

– Nem minden az, aminek látszik – vágott vissza Draco, szemlátomást lerázva magáról a kezdeti
feszélyezettségét. – Ami a zongorát illeti, ha Harry szeretné, örömmel ülök elé, és meglátom, mit
tehetek. De csak szólok, hogy szerintem még soha életemben nem vettem egyetlen zongoraórát
sem.

– Draco rengeteg dologra emlékszik a gyerekkorából. Egy csomó másmilyen órára – szólalt meg
Harry. – És nem emlékszem, hogy láttam volna zongorát a szüleinél. A saját házában biztos, hogy
nincs. Úgyhogy… ne várj túl sokat, rendben?

– Meglátjuk, oké? – kérdezte Hermione, hátratolva a székét, hogy felálljon.

Érdekes módon, Draco már őelőtte felállt. Az anyja mellett is így viselkedett, emlékezett vissza
Harry. Különös, hogy Hermionéval is ugyanilyen előzékeny volt. Ginnyvel soha.

De végül is Ginny mellett próbált olyan észrevétlen maradni, amennyire csak tudott.

– Akkor ezért cipeltél haza egy zongorát – dörmögte Ron, miközben Hermione bevezette őket a
vendégszobába, amit zeneteremmé alakított át.

Hermione türelmetlen hangot hallatott.

– Már korábban is elmondtam. Nem az én hibám, hogy nem hitted el, hogy szeretném ha Draco
játszana.

A zongora meglepte Harryt. Valami kicsi, négyszögletes tárgyat képzelt el a falhoz tolva, de amit
Hermione szerzett, az egy fényes, fekete fából készült pianínó volt, amit a szobácska közepére
állítottak.

Draco megtorpant, amikor megpillantotta, és Harry esküdni mert volna, hogy a férfi
végigborzongott.

Izgalom költözött Harrybe. Persze sosem kételkedett komolyan abban, hogy Draco RAVASZ-t
szerzett zenéből. Hermione kutatásai mindig alaposak voltak. De nem hitte, hogy a zenei vizsga
nagyobb jelentőséggel bír. Azonban Draco reakciója a zongora látványára mást sugallt.

– Gyerünk – biztatta Harry kíváncsian, hogy mi fog történni. – Ülj csak le. Látni szeretném, mit
tudsz játszani.

– Ahogy kívánod – felelte Draco, és a hangja megint bizonytalanul csengett. Harry észrevette, de
csak arra gondolt, hogy talán egy emlékfoszlány jött elő. Esetleg valami zenedarab jár a fejében.
Valami gyönyörű? Valami fülbemászó?
Vagy talán, találgatott Harry egyre izgatottabban, valami olyasmi, amit Draco maga szerzett.
Szerette volna hallani, milyenek lehetnek Draco nyers érzelmei zenévé szelídítve…

Nos, mint kiderült, tényleg egy emlékfoszlányt jött elő. És olyan nyers érzelmek fűződtek hozzá,
amilyet Harry csak kívánhatott.

De nem az a fajta, amire valaha is vágyott volna. Igazából, ha Harry tudta volna, hogy ez mit
művel majd Dracóval, sosem kérte volna meg, hogy egy lépéssel is közelebb menjen a
zongorához.

De nem tudta, így amikor Draco a beleegyezése ellenére habozott, Harry a hangszer felé intett.

– Igen, Harry – mondta Draco. A szavai egy sóhajba fulladtak.

Harry ezt is figyelmen kívül hagyta.

Csak pár pillanat múlva jött rá, hogy nagyon nem kellett volna.

Draco leült a zongoraszékre, majd összefűzte az ujjait és megropogtatta őket.

– Aucs – mondta Ron grimaszolva.

– Sss – szólt rá Hermione, és a szemében mohó várakozás tükröződött.

Harry közelebb ment, és a zongorának dőlt, ahogy Draco arcát fürkészte.

– Nos?

– Tényleg nem hiszem, hogy értek ehhez – mondta Draco, a szokottnál magasabb, már-már elhaló
hangon. – Fogalmam sincs, hogyan kezdjek hozzá.

– Esetleg jó ötlet lenne felemelni a fedelet – javasolta Ron elégedettséggel a hangjában, amiért
sikerült nevetségessé tennie Draco Malfoyt.

Draco szemlátomást nem vette észre Ron gúnyos hangszínét.

– Ó, igen. Valóban – mondta lassan bólintva. Elképesztően hosszú időbe telt megfognia a
billentyűket védő fafedél két ezüstözött fogantyúját. Különös volt… Harrynek úgy tűnt, mintha
Draco lassított felvételként mozogna. Maga volt a megtestesült vonakodás.

Az pedig még furcsább volt, hogy az arckifejezése leginkább fájdalmat tükrözött.

– Csak próbáld az ujjaidat a billentyűkre tenni – mondta Harry bátorítóan. Érezte, hogy közel
járnak valamiféle áttöréshez. Lehet, hogy Draco egy lélegzetelállító zenét fog produkálni, és
minden lejátszott hanggal visszatérnek majd a RAVASZ-ról is az emlékei. Kezdésnek jó lenne. –
Keress egy helyet, amit természetesnek érzel.

Draco szétnyitotta az ujjait, mindegyiket precízen egy-egy billentyűre helyezte, és helyeslést várva
felnézett Harryre.

Harry semmit sem tudott a zongoratechnikákról, de nehezen hitte, hogy a random billentyűkre
helyezett ujjak jó kezdés volna. Egy gyors pillantással megállapította, hogy Hermione is ugyanezt
gondolja.

– Öm… esetleg próbáld újra.

Amikor Draco megtette, Hermione homlokráncai elmélyültek.

– Ó, csak játssz már valamit – mondta Ron ingerülten. – Amúgy le kell nyomnod a billentyűket,
hogy hangot adjanak.

Draco lenyomta a kezeit, mind a tíz ujjával egyszerre, mire szörnyű, fülsiketítő zaj dübörgött végig
a kicsi szobán.

– Aucs – mondta Ron megint, de Harry alig hallotta a hangorkántól, ami következett. Olyan volt,
mintha az az egyetlen, összevissza akkord szabadon engedett volna valamit mélyen Dracóban.
Valami gyötrelmeset. Valami szörnyűt.

Draco hirtelen ökölbe szorította a kezeit, és úgy verte a billentyűket újra és újra, random helyeken
ütve a zongorát, a legborzalmasabb hangzást produkálva, amit Harry valaha hallott. Draco arca
eltorzult az agóniától, aztán a férfi sírva ordítani kezdett a rettenetes lárma tempójára, és közben
annyira hátravetette a fejét, hogy nem is láthatta a billentyűket, amiket leütött.

Aztán, mielőtt még Harry odaléphetett volna hozzá, hogy megnyugtassa, egy viharos erejű, nyers
mágialöket hasított keresztül a levegőn apró örvényt formázva Draco körül. Könyvek repültek le a
polcaikról, és a falnak csapódtak. Az ablak betört Draco mögött. Egy apró asztalon álló tintatartó a
mágiaáramlatba sodródott, és fekete tintát fröcskölt mindenhova, ahogy az örvény körbe-körbe
forgatta.

És mindeközben Draco tovább ontotta magából a borzalmas zenét; a zongora lármája és a férfi
ordítása már olyan hangos volt, mintha egy megvadult sikítószellem szabadult volna el a házban.

Egy megvadult, szenvedő sikítószellem.

De ez nem akármilyen szenvedés volt. Ez agónia volt. Rettenetes, lélektépő agónia, amit
semmilyen élőlénytől nem lehet elvárni, hogy kibírjon.

Harry keresztülrohant a szobán Dracóhoz, de az örvény megállította.

Előrántva a pálcáját, kiszórta a legerősebb időjárásszelídítő bűbájt, amit csak tudott. Bármit megtett
volna, hogy odajuthasson Dracóhoz, aki akkorra már jajgatva üvöltött. Azonban Harry bűbájának
semmilyen hatása nem volt az örvényre.

Ami érthető is, jött rá Harry hirtelen. Draco nem valami nonverbális bűbájt vetített ki, aminek
létezik ellenvarázslata. Ez nyers, öntudatlan mágiakitörés volt. Harry maga is produkált már ilyet
fiatalabb korában. Talán semmi sem tudja megállítani.

De aztán valami mégis megtette.

Az örvény amilyen hirtelen jött, úgy is tűnt el, és pergamenek, random tárgyak – köztük a
tintatartó – estek a földre. De akár folytatódhatott is volna, mert addigra mintha Draco maga
változott volna örvénnyé.

Az arca eltorzult a haragtól, talpra ugrott, felkapta a zongoraszéket, és kihajította a törött ablakon
keresztül. Aztán magát a zongorát próbálta megtámadni; felemelte csizmás lábát, és a sarkával a
billentyűket kezdte őrjöngve rúgni, mintha élő veszedelmet jelentettek volna, amit meg kell ölnie.

– Draco! – kiáltotta Harry odaszaladva hozzá, és mindkét karjával átölelte a férfit. Az érintés
azelőtt mindig segített őt lenyugtatni.

Most viszont nem.

Draco artikulálatlanul ordított haragjában, és ellökte Harryt, mintha csak egy rongybaba lett volna,
aztán alulról megragadta a zongora billentyűzetét, és úgy próbálta felborítani az egész hangszert.

Vagy talán ezt is ki akarta dobni az ablakon.

Persze egyik sem sikerült neki. A pianínó túl nehéz volt.

Harry talpra ugrott, megint keresztülrohant a szobán Dracóhoz, és hátulról ölelte át, ezúttal
szorosabban tartva.

– Hagyd abba! – kiáltotta, olyan parancsoló hangon, ahogy csak tudta. – Draco! Azonnal hagyd
abba!

Draco primitíven morgott, és még utoljára egy embereset rúgott a zongorán; a mozdulat haragot,
undort, megvetést és… fájdalmat tükrözött.

De azután a padlóra rogyott, és miközben Harry még mindig ölelte hátulról, megpróbált minél
kisebbre összegömbölyödni.
 28. fejezet

– Édes Merlin – nyögte Ron erőtlenül. A hirtelen beállt csendben abnormálisan hangosnak tűnt a
suttogása.

Habár ennek ellenére Harry alig hallotta. Semmire sem tudott figyelni Dracón kívül.

Harry testének takarása alatt Draco reszketett, ahogy összegömbölyödve feküdt a padlón. Magzati
pózban, rémlett fel Harry előtt homályosan, ahogy az auror képzésén tanultak automatikusan
belevillantak. Ami egyből emlékeztette valamire: nincs szükségük arra, hogy a minisztériumi, vagy
ami rosszabb, a mugli rendőrség kivonuljon hozzájuk vizsgálódni.

Ron is aurorként végzett, jutott Harry eszébe megkönnyebbüléssel. Szerencse, mivel Harry
pillanatnyilag nem igazán hagyhatta magára Dracót.

– Ron, tudnál… – Harry tétován a törött ablak felé mutatott, próbálva utalni a külvilágra.

– Ja – felelte Ron nehézkesen. – Ja. Ne aggódj. Rajta vagyok. Gyere, Hermione! Lehet, hogy rád is
szükségem lesz odakint.

– Harry?

Mielőtt Harry válaszolhatott volna a nőnek, Draco nyöszörögni kezdett, és a szavai egyenesen
Harry zsigeréig hatoltak.

– Fáj – zihálta, és mostanra már szörnyen remegett. – Jó, erős, vonzó Harry gazdám azt mondta,
rögtön szóljak, ha rettenetes, engedetlen Draco szolgának f-f-fáj…

Hermione azonnal letérdelt Harry mellé, aki addigra gyakorlatilag beburkolta a testével a földön
kuporgó férfit.

– Idehívok neki egy fájdalomcsillapító bájitalt, a legerősebbet, amink van, vagy

mugliérzéstelenítőt, vagy…

– Menj Ronnal – mondta Harry, tudva, mit kell tennie. – Ebben nem segíthetsz.

És még ha tudnál is, tette hozzá gondolatban, nem szeretném. Draco nem a tiéd. Ő az enyém…

Hermione még mindig hezitált egy kicsit.

– Menj! – mordult rá Harry, és mély levegőt vett, ahogy felemelte Dracót a földről, és magához
ölelte. Nem volt könnyű manőver. Draco megpróbált összehúzódni, mint azok az apró rovarok,
amik labdává szoktak gömbölyödni. Rosszabb; a keze a mellkasát markolászta és karmolta, mintha
át akarná kaparni magát a ruhákon és a bőrén, hogy közel férkőzzön a saját égő szívéhez.

Amikor vergődni kezdett Harry karjaiban, Harry rápillantott az arcára.

Halálsápadt volt.

Rosszabbul nézett ki, mint amikor Harry igényt tartott rá, és ez mindent elmondott a helyzetről.

– Hétfőn találkozunk a munkahelyen. Szólj, ha szükséged van amneziátorra – mondta Harry

gyorsan.
Azután erősen koncentrálva magához szorította Dracót, és megpördült vele.

***

Abban a pillanatban, hogy Harry meglátta a nappaliját, eltolta magától Dracót, és hátrébb lépett,
hogy megtegye, amit meg kellett tennie.

Pedig Isten látta lelkét, nem akarta.

Együttérző kifejezéssel meglendítette a kezét, és arcul ütötte Dracót, elég erősen ahhoz, hogy a
férfi feje oldalra csapódjon.

Draco térdre rogyott, a kezével még mindig a szíve után markolászva, és a szeme elhomályosult a
fájdalomtól.

Ezúttal fizikai fájdalomtól, noha azok után, amik Hermionééknál történtek, Harry arra gondolt,
talán másfajtáról is szó lehet.

Nem volt értelme rákérdezni, Dracónak szüksége van-e még több büntetésre. Nyilvánvalóan volt.

Harry lehajolt, és még erősebben megütötte. Az illendőség azt kívánta volna, hogy Draco másik
orcáját üsse, de most fájdalmat kellett okoznia, úgyhogy Harry ugyanoda ütött. És ugyanarra a
pontra.

Ez alkalommal a pofon akkora volt, hogy Dracót az oldalára borította. Megint a földön feküdt,
most nem összegömbölyödve, mint az előbb, de a keze még mindig a szívét markolászta.

Harry letérdelt mellé, és gyengéden megérintette a vállát.

– Jobb már?

– Nem – felelte Draco zihálva. – Még mindig… fáj.

Francba. Akkor nincs más hátra.

– Öm… ne haragudj ezért – motyogta Harry, megfelelőbb testhelyzetet felvéve, miközben

rászegezte a pálcáját. Három gyors bűbájjal később Draco talár, nadrág és alsó nélkül feküdt ott.
Kicsit nevetségesen nézett ki mindössze cipőben, zokniban és ingben, de Harry abban a pillanatban
alig érzékelte.

– Ne sajnáld – lihegte Draco; a szavak akadozva jöttek a szájára, ahogy az égő fájdalom tovább
tombolt a mellkasában. – Te… gazda. Ez… helyes.

Harry nem tudta, hogy Draco arra utalt-e, hogy Harrynek joga van őt megütni, vagy arra, hogy
szerinte helyénvaló, hogy megteszi. Hú… talán mindkettő.

Draco most már nem vergődött és nem is remegett, csak elernyedt és nem állt ellen, amikor Harry a
kinyújtott lábaira vonta őt. Harry felemelte a jobb kezét, magasan Draco sápadt feneke fölé.

– Szólj, hogyha… – Az utolsó pillanatban eszébe jutott, hogy ne a múltkor mondott kifejezést
használja. – Azonnal szólj, ha a mellkasfájdalom múlni kezd, rendben?
– I-i-i…

Egek, Draco már beszélni sem tud. Harry idiótának érezte magát, amiért hülye pofonokkal
vesztegette az időt, úgyhogy egy pillanatig sem hezitált tovább. Verni kezdte Draco fenekét, egyik
ütést a másik után szórta, alig hagyva szünetet köztük. Bármit megtett volna, hogy meggyőzze a
Res mes est, vagy Dracót magát, hogy megfelelően megbűnhődött a vétkéért.

Nem mintha Harry biztos lett volna benne, hogy Draco elkövetett ilyesmit. Visszaemlékezett a
Marge nénis dologra. Draco nem volt magánál, és aligha lehetett hibáztatni a kárért, amit okozott,
bár Harrynek fogalma sem volt, miért zaklatta fel őt ennyire a zongora.

A lényeg, hogy Draco nem akarta romba dönteni Hermione zeneszobáját. Harry biztos volt benne.
Harrynek egyáltalán nem is kellene megbüntetnie, még azért sem, hogy úgy félrelökte őt. Draco
nem volt ép eszénél. Fel sem fogta, mit csinál.

A Res mea es viszont… igen.

Abban a pillanatban Harry nem is tudta, mit gyűlöl jobban: a bűbájt, ami arra kényszeríti, hogy ezt
tegye Dracóval, vagy a saját farkát, amiért reagálni kezdett a helyzetre. Ez most nem játék volt.
Egyáltalán nem kellene erotikusnak találnia.

Tudta.

Vagy legalábbis az esze tudta. A teste lentebbi részeinek úgy tűnik, más elképzelései voltak.

Francba, francba, francba, gondolta Harry, ahogy tovább náspángolta Dracót a nyitott tenyerével.
A farka minden ütéssel egyre keményebb lett.

Ez nem azért van, mert szeretem megütni, mondta magának Harry, holott tudta, nagyon is szeretné,
ha ő és Draco valamiféle szexjátékot játszanának. Nem, nem… ez csak attól van, hogy mindig,
amikor ráverek a fenekére, Draco megugrik egy kicsit az ölemben. Ez csak a súrlódás, semmi több.
Vagyis a súrlódás meg a tény, hogy azok a vörös kézlenyomatok a farpofáin olyan fehérré és
hívogatóvá teszik a combjait…

Vagy talán az volt a baj, hogy Harry már túl régóta fantáziált pontosan erről. Hogy Draco az
ölében fekszik és vonaglik. Hogy érzi Draco pirosra vert fenekéből sugárzó meleget. Hogy hallja,
ahogy a kemény tenyere újra és újra csattan a puha, húsos farpofákon.

Hogy figyeli Draco akadozó lélegzetét, ahogy elviseli a csapást, majd felkészíti magát a
következőre.

De ez nem volt elég. Harry hallani akarta, ahogy Draco nyög a fájdalomtól, még akkor is, ha még
többet kért…

Egek, mi a franc ütött belé? Itt veri Dracót, mintha nem lenne holnap, mert ha nem teszi, akkor a
férfinak lehet, hogy leáll a szíve, vagy ki tudja, neki meg közben merevedése van?

Talán ez csak azt jelenti, hogy tényleg többre van szükségem, mint hozzádörgölőzve kiverni, ötlött
fel Harryben.

Habár a gondolat a jelen körülmények közt nem igazán segített.

És mi a jutalma? Az, hogy így kínozhatja magát egy vonzó férfival az ölében! Egy férfival, aki az
övé, hogy azt tegyen vele, amit akar; egy férfival, aki nyíltan beismerte, hogy szereti a fizikai
büntetést; aki azt is megjegyezte, hogy Harry nyilvánvalóan szereti őt megbüntetni!
És most itt voltak, gyakorlatilag egymáshoz feszülő farokkal, és Harrynek közömbösnek kellene
maradnia?

Nos, nem maradt közömbös. A farka már lüktetett a szükségtől, de ahogy a múltkor is, most sem
úgy tűnt, mintha Draco valaha is le akarná őt állítani! Mit számít, hogy Harry tenyere már ég.

Draco Malfoy pofátlan volt, az biztos. Harry ezúttal világossá tette a számára, hogy nem akarja,
hogy Draco a puszta élvezet kedvéért feledkezzen bele a fenekelésbe, és hogy baromira közölje, ha
a mellkasfájdalom elmúlt! Mi történt az engedelmességével? Hová lett Draco vágya, hogy a
gazdája kedvére tegyen?

– Már jobban vagy – mondta Harry metszőn, és lelökte a férfit az öléből. Méghozzá nem valami
finoman. – Jól vagy!

– É… é… én… – Draco az oldalára gördült, Harryvel szembefordulva, és ezüst szeme csillogott.

Nedves csíkok futottak végig az arcán, habár Harry nem hallotta sírni a fenekelés alatt. – Én… i…
i…

– Igen, jól vagy, ezt akarod mondani? – Harry felemelte a kezét, mert viszketett, hogy megint
pofon vágja Dracót, de ezúttal a puszta elégtételért.

Draco vadul megrázta a fejét, hosszú haja mindenfelé szállt, és aztán ugyanolyan vadul bólogatni
kezdett, félszavakat dadogott, amikből Harry egy mukkot sem értett.

És aztán hiperventillálni kezdett.

Ó, egek. Harry jól megcsinálta. Már megint.

Draco nyilvánvalóan megpróbált engedelmeskedni. Harry azt mondta neki, hogy már jól van,
úgyhogy Draco megkísérelt jól lenni. De nem sikerült neki, mivel nem volt jól.

Mert az az átkozott, kicseszett mellkasfájdalom még mindig égette belülről!

Abban a pillanatban Harry haragja újra fellobbant, és egyúttal fókuszt váltott. Hogy meri az a
rohadt szolgabűbáj ilyen durván és ilyen sokáig büntetni Dracót?

Ő az enyém, gondolta Harry kissé eszelősen. Ő az enyém, és nem a tiéd!

És mivel semmi, amit Harry eddig tett, nem enyhítette a bűbáj bosszúszomját, most olyasmit fog
tenni, ami rohadt biztosan fogja!

– Invito nadrágszíj! – kiáltotta Harry, miközben előrántotta a pálcáját a zsebéből.

Szél remegtette meg az ablakokat, ahogy egy keskeny bőrszíj röppent Harry kezébe.

Harry félbehajtotta, a csatját a markába fogta, aztán feltérdelt, hogy elég helye legyen, és egy
széles mozdulattal keményen lesújtott vele, hogy a szíj Draco vöröslő fenekéhez csapódjon.

Elhibázta.

Az ütés Draco combját találta el.

Draco háta ívbe hajlott, fejét oldalra vetette, és felordított.

Alig nyikkant meg, amikor Harry fenekelte, de ez a verés egyértelműen új szintre emelte a
fájdalmát. Nos, Harry háza mindenesetre hangszigetelt volt. Évekkel ezelőtt azért csinálta, hogy a
paparazzik ne hallgathassák ki, miket beszél a kandallón keresztül, nem mintha olyan sok
kihallgatni valója lett volna.

Az a lényeg, hogy mindegy, Draco milyen hangos. Megkapja, amit kell, bármibe is kerül.

És Harry élvezettel fogja megadni neki.

– Többet? – kérdezte Harry, és megremegett a hangja. Hogy ne remegett volna? A Draco felé
lendülő szíj látványa… pokolian erotikus volt, passzolt az összes buja fantáziájához, azokhoz,
amelyekben nem csak szíjak, de korbácsok is szerepeltek.

És kikötözés.

Harry azelőtt soha nem tartott ilyesmit erotikusnak, de amikor Draco képeire verte ki… igen,
kikötözés.

Fekete bőrszalagokkal. Széles, erős darabokkal.

És néha láncokkal.

Ahelyett, hogy hangosan felelt volna, Draco a hasára gördült, aztán maga alá húzta a lábait, míg
félig térdelő pozícióba nem került, a mellkasával a szőnyeghez feszülve, a fenekével pedig a
magasba meredve, Harryvel szemben.

Nos, ez is egyfajta válasz, gondolta Harry kicsit arrébb mozdulva, hogy pontosan egy vonalban
legyen azzal a fenékkel. A farka megrándult a nadrágjában, amikor meglátta a vékony, vörös csíkot
Draco combján.

Újra felemelte a szíjat.

Egy ütés, kettő, három, négy. Vad, kemény ütések voltak, Harry nem fogta vissza magát; dühös
csapásokat mért Draco hátsójára.

Draco mindegyiknél felordított.

Harry farka minden ordításnál megrándult.

Míg végül, amikor Harry megint felemelte a karját, Draco kifulladva, de tökéletesen artikulálva azt
nem zihálta:

– A fájdalom elmúlt, Harry. Köszönöm.

Köszönöm.

Harry tényleg nem tudta eldönteni, melyik része volt ennek az egésznek a legelcseszettebb: az,
hogy Draco megköszön neki egy ilyen dolgot, vagy hogy Harry ettől az egy szótól képes lett volna
ott helyben elélvezni.

– Szívesen – válaszolta mereven, és félredobta a szíjat. – Teljesen elmúlt a fájdalom? –

Megkönnyebbülve hallotta a saját hangját, ahogy a végére ellágyul. Isten látta lelkét, nem
haragudott Dracóra. Egyszerűen csak… zavarban volt azok után, hogy annyira élvezte az elmúlt
pár percet.

Tudta, most igazán szégyellnie kellene magát.

De nem szégyellte. Ez az egész valahogy… helyesnek tűnt. Mintha az erőszak egyáltalán nem is
erőszak lett volna, hanem a kifejeződése valami…

Basszus. Harry nem is tudta, minek.

– Igen, teljesen elmúlt – mondta Draco, és a haja meglebbent egy kicsit, ahogy bólintott. Harry
persze csak hátulról láthatta. És micsoda látvány volt; Draco feneke fölfelé meredt, és keresztül-
kasul égővörös szíjnyomok csíkozták.

Harry úgy érezte, rögvest megzavarodik. Tudta, mások szemében ez mennyire szörnyű lenne.
Tudta, hogy Draco látványára, ahogy így, ilyen megalázottan kuporog, tágra nyílna a szemük a
megrökönyödéstől. De ugyanakkor azt is tudta, hogy az ő számára Draco látványa, ahogy a férfi
ilyen feltárulkozó és sebezhető, ahogy Draco Malfoy ennyire megalázkodó… ez Harry számára a
leggyönyörűbb dolog volt a világon.

– Gyere ide, Draco – biztatta a férfit, miközben mellécsusszant, és megint az ölébe vonta, ezúttal
keresztben, és biztos kezekkel ringatta, ahogy alaposan végignézte. Elölről nem lehetett volna
megmondani, Draco milyen keményen meg lett büntetve. Az arcán nedves csíkok húzódtak végig,
és az egyik felén még mindig látszott a pofon nyoma, de ezen kívül úgy tűnt, tökéletesen jól van.

Harry próbált nem nézni lefelé – nem odanézni, ahogy Draco fogalmazott –, de ahogy a férfi is
mondta, nem tudta megállni. A látvány, ami fogadta, nem érte teljesen váratlanul, azok után,
amiket Draco azelőtt mondott, de akkor is meglepte.

Ott volt, aranyszínű, göndör szőrszálaktól övezve, Draco farka. Nem is félkemény állapotban,
hanem egyenesen felfelé, Harryre meredve, mintha csak tudná, hogy a gazdája közel van, és még
közelebb szeretne lenni.

Hogy tud egy ilyen verés izgalomba hozni egy férfit…? Harry nem értette. Ő egyszer sem reagált
így a fájdalomra, pedig a jó ég tudja, mennyi része volt benne.

De Draco elég nyitott volt a fájdalom szeretetére. Ez olyasvalami volt, amit úgy tűnik, megértett
magával kapcsolatban, még ha nem is emlékezett rá. Igen különös volt, hogy ez a hajlama a jelen
körülmények közt bukkant felszínre. Annak alapján, hogy ő és Draco mindig is rosszban voltak,
Harry azt gondolta volna, hogy ő lenne az utolsó ember a földön, akivel kapcsolatban Draco a
fájdalmat élvezetesnek találja…

Vagy talán mégsem, tipródott Harry, és szinte összegörnyedt, ahogy egy szörnyű emlék
megrohanta. Sectumsempra. Lehet, hogy Draco egész szenvedés iránti vonzalma azzal az
incidenssel kezdődött. Talán mélyen belül, ahol nem volt képes tudatosan emlékezni, Draco azt
hitte, hogy Harry szeret fájdalmat okozni, és az a hülye bűbáj most arra kényszeríti, hogy tökéletes
szolga legyen, aki szereti, ha kínozzák.

Ó, egek!

Talán Draco valójában nem is szereti a fájdalmat. Vagy legalábbis akkor nem szerette, amikor még
eszénél volt. Ez csak a Res mea es újabb megnyilvánulása lehet, amivel cseszegeti őt. Szó szerint.

És Draco még csak nem is tud róla, hogy ez a helyzet. Ő csak azt hiszi, hogy vannak bizonyos…
hajlamai, és a bűbáj segít neki együtt élnie velük, elhiteti vele, hogy csak a személyisége részei.

Draco mostani viselkedése is ezt bizonyította. Hátradőlt Harry karjaiban, a szemét lehunyta, és – a
farka kivételével – az egész teste ellazult. Mintha teljesen megbízna Harryben, még azok után is,
amiket az előbb tett vele.

Harry nyelt egyet, legyűrve a késztetést, hogy újból bocsánatot kérjen. A képmutatás netovábbja
lett volna, mivel nem csak tudatában volt annak, hogy mit csinál, de akarta is csinálni. És nem csak
azért, hogy elmulassza a mellkasfájdalmat. Szerette a látványt, ahogy Draco vonaglik a csapásai
alatt.

Harry persze szerette volna ezt tagadni. Miféle szemét ember lenne már ettől? Nos, legalább a
Sectumsemprát nem szerette. Nem tudta, mit fog csinálni az a bűbáj, és nem szórta volna ki, ha
tudja. Talált volna más módot, hogy kivédje Draco Cruciatusát. A lényeg, hogy Harry sosem
tartotta magát kifejezetten erőszakos embernek. Még Voldemort esetében is sikerült elkerülnie,
hogy kiszórja a gyilkos átkot.

Akkor most miért vannak ilyen erőszakos fantáziái Dracóról? Habár… talán nem is az erőszakos
volt a megfelelő szó rájuk. Sosem olyan képekre verte ki, amiken Draco komolyan megsérült vagy
ilyesmi. Harry fantáziái csak a dominanciáról szóltak, ennyi az egész. És ezekben Draco
beleegyezett az alávetettségbe… ó, a pokolba is. Inkább már rajongott érte.

Kár, hogy nem létezik valami olyan generációs átok, amit hibáztathatna a saját hajlamaiért,
gondolta Harry savanyúan. Nem, semmilyen mentsége nem volt arra, hogy uralkodni akar Dracón.
Egyszerűen csak tudta, hogy mindig is vonzotta az ötlet, és amikor aznap este felkínálkozott a
lehetőség, ő örömmel ki is használta.

A farka egyre keményebb lett minden egyes alkalommal, amikor felemelt a szíjat. És Draco
üvöltései, amik a kinti szél üvöltését visszhangozták?

Különös módon, mintha zene lett volna a füleinek, a hatására Harry újra és újra meg akarta őt ütni.

Nos, a dolgok közte és Draco Malfoy közt sosem voltak egyszerűek, nem igaz?

– Szükséged van fájdalomcsillapító főzetre vagy esetleg paracetamol tablettára, vagy ilyesmire?
Vagy gyógyító bűbájra, vagy… – Harry abbahagyta a hebegést-habogást, és megpróbálta uralni a
gondolatait. Már percekkel ezelőtt meg kellett volna tennie, ahelyett, hogy itt ült és csak magára
gondolt. Most Draco volt a fontos. – Tényleg bármit megteszek, amit kérsz.

– Nem, én teszek meg bármit, amit te kérsz – felelte Draco olyan halkan, hogy Harrynek fülelnie
kellett. Draco ekkor kinyitotta a szemét, és elmosolyodott; a mosolya őszintének tűnt Harry
számára, bármilyen röpke is volt az. – Örökké, Harry. A zongora… Újból a bocsánatodat kell
kérnem…

– Nem tettél semmi rosszat…

Draco szeme elkerekedett.

– Keresztülhajítottalak a szobán. Tönkretettem a barátod zongoráját, nem beszélve a házban

okozott károkról, és…

– Nem tudtad, mit csinálsz, Draco.

Újabb rövid mosoly.

– Igaz.

– Meg sem büntettelek volna, ha a bűbáj nem kényszerít rá – mondta Harry, és egy kicsit
megdörzsölte Draco hátát. Szerette, ahogy Draco belesimul az érintésébe. – Úgyhogy ne könyörögj
most már a bocsánatomért ez ügyben. Vége, lezártuk.

– Rendben. Ahogy kívánod.

Pár pillanatig csendben ültek, míg Harry háta kicsit meg nem fájdult a furcsa póztól, amiben ült.
Draco jól fejlett férfi volt, és Harry lába zsibbadni kezdett. Ám mégsem akarta elengedni Dracót.
Rájött, hogy szereti ölelni. Nagyon is.

Harry hátrébb húzódott, míg a háta hozzá nem ért a kanapéhoz, aztán Dracóval a karjában felállt.
Na, így már jobb, gondolta, mihelyst megint leült, ezúttal a kanapéra. Dracót olyan helyzetbe
rendezte el, amiről úgy gondolta, mindkettejüknek kényelmes, aztán mivel képtelen volt ellenállni,
lehajtotta a fejét, és gyengéden megcsókolta párszor Draco ajkát.

– Nem haragudtam a zongora miatt – mondta Harry, amikor felemelte a fejét. Talán mostanra elég
idő telt el, hogy Draco beszélni tudjon a dolgokról. – Éreztem, hogy… valószínűleg újraélsz valami
szörnyűt. Szeretnék segíteni, bármi is ez a dolog. Vagy legalább szeretném megérteni.

Draco már akkor a fejét rázta, mikor Harry még beszélt, noha nem azért, hogy visszautasítsa az
ajánlatot.

– Nem tudom elmagyarázni, Harry gazdám. Tényleg megpróbáltam játszani valamit, ahogy kérted.
Én őszintén kétlem, hogy tudnám, hogyan kell.

Furcsa ez a zenei RAVASZ, gondolta Harry, de azonnal elhessegette a gondolatot. Draco

hangszere nyilván valami más volt. Vagy talán a gyakorlati része az éneklés volt, még ha
valószínűtlennek is tűnik.

– De mi zaklatott fel? – kérdezte óvatosan.

– Bár tudnám – sóhajtott Draco, és a karját meg a lábát magához húzta, mintha kisgyerek lenne, aki
el szeretne bújni. Harry közelebb húzta magához, próbálva őt vigasztalni. – Csak azt éreztem…

Draco megrázta a fejét; a haja vadul repült, aztán felült egy kicsit, és az arcát Harry nyakába fúrta.

– Minden rendben – nyugtatgatta Harry, és megsimította a férfi hátát. – Nem kell elmondanod, ha
nem szeretnéd.

– Nem, nem, el akarom – hebegte Draco, és az ajka közben Harry nyakának bőrét súrolta, amivel
libabőrt okozott.

És még valami mást.

Nem mintha Harry merevedése teljesen elmúlt volna. Csak egy kicsit lanyhult. Most azonban
mintha a farka egy rövid pihenésből ébredt volna, és körbenézve tetszene neki, amit lát.

– Mit éreztél? – erőltette Harry, és közben hősiesen próbálta visszaterelni a gondolatait a saját
problémájáról Dracóéra.

– Mintha a világom össze akarna dőlni – suttogta Draco; a szavai Harry elevenébe vágtak. – Vagy
nem is… mintha az egész világom összedőlt volna, és semmit sem tehettem volna érte. Úgy
éreztem, mintha elvesztettem volna az egyetlen dolgot, ami számított, és soha sem kaphatnám
vissza, és többé már semminek sem lenne értelme és… – Daco megint sóhajtott; meleg lehelete
cirógatta Harry bőrét.

– Ennek hatására támadtál neki a zongorának?

– Nem tudnám megmondani, miért, de igen. Egyértelműen.

Harry megpróbálta értelmezni a hallottakat.
– Öm… gondolod, hogy egész mostanáig kiváló zongorista voltál, csak a Res mea es elvette ezt
tőled?

Persze ez távolról sem passzolt össze azzal, amire Harry emlékezett az iskolás Dracóval
kapcsolatban, de mi más magyarázata lenne annak, ami Hermione házában történt?

– Biztos vagyok benne, hogy sosem volt tehetségem a zenéhez.

Csak egy halom tény, amit nem lehet összeegyeztetni, gondolta Harry fintorogva. Mindegy,
félretette Draco zenei RAVASZ-át, és ezt mondta:

– Akkor talán azért haragudtál a zongorára, mert mindig is azt szeretted volna, hogy tehetséges
legyél, vagy ilyesmi.

– Elég gyenge ok egy ekkora őrjöngésre. – Draco felemelte a fejét, és savanyú arckifejezéssel
pillantott Harryre. – Te valamennyire ismertél azelőtt. Azt mondod, mindig is lobbanékony
voltam?

– Öh, egy kicsit. – Harry Csikócsőrre gondolt, amikor ezt mondta. – De annyira nem, mint ma este.
Egyáltalán nem. Általában sokkal számítóbb vagy.

– Á, igen. Mardekáros. – Draco vállat vont. – És nem, nem azért mondom, mert emlékszem.
Hermione mesélt nekem a Roxfortról. A házak szimbolikájáról, ilyenekről. Azt mondta, a szüleim
mindketten mardekárosok voltak. Hmm. Ez meglepő.

Meglepő?

– Nem beszélsz erről sokat, de kiismerem az embereket, Harry – folytatta Draco a szemébe nézve.
– Az apám nyilvánvalóan gorombán bánt veled. Ami nem volt túl okos tőle, a körülményeket
tekintve. Aztán meg egy ellentmondásos filozófiához is ragaszkodik. Ez aligha tűnik
mardekárosnak, ahogy Hermione magyarázta.

– Ellentmondásos?

Draco felnevetett.

– Ó, igen. Már első ránézésre sincs semmi értelme. Olyan embert követni, aki az aranyvérűségről
mint a varázslólét lényegéről prédikál, miközben maga is híján van az aranyvérnek, ami szerinte a
legfontosabb lenne? – Draco aztán elkomorodott. – De azt mondtad, én is követtem. Azt hiszem,
nem nevezhetem az apám semmi olyannak, aminek magamat sem vagyok hajlandó nevezni.

Harry kíváncsi volt, Draco minek nevezi majd magát, ha az emlékei teljesen visszatérnek.

– Habár az a zongorás dolog – mondta együttérző mosollyal –, öm, biztos vagy benne, hogy nem
azért lettél zaklatott, mert valahol egy részed felismerte, hogy rabszolga vagy?

Draco furcsálló pillantást vetett rá.

– Egy ideje már tudom magamról, hogy a rabszolgád vagyok…

– Nem, én úgy értem, hogy az a részed, amelyik nem akar az lenni, talán valahogy életre kelt, és
neheztelni kezdett, amiért szolga lettél. Lehet, hogy az, amiről úgy érezted, elvesztetted… tudod,
esetleg a szabadságod?

– Nem neheztelek azért, mert elvesztettem a szabadságom – felelte Draco nyugodtan. – Kezdjük
ott, hogy arra sem emlékszem, hogy volt nekem olyan. Azon kívül, a logika azt diktálná, hogy
bármilyen szabadságom, amit valaha is a magaménak hittem, csak illúzió volt, mivel a bűbáj
mindig a háttérben várt, hogy életre kelhessen. De az a legfontosabb, Harry… hogy szeretek a
rabszolgád lenni.

Harry megnyalta a száját. Az ő hibája volt, hogy az utolsó mondattól olyan kemény lett, mint a kő?

– Öm… nos, jól van, de ha majd visszaemlékszel a régi életedre meg mindenre, lehet, hogy nem
fogod már annyira szeretni.

– De fogom – esküdözött Draco. – Most már a tied vagyok. Min változtathat néhány emlék?

– Talán több mint néhány. Mi… a rohadt életbe, Draco. Próbáltalak megkímélni ettől, mert annyira
szörnyen hangzik, így, hogy már én felelek érted, de rettentően sok gyűlölködés volt köztünk.

Harry nem tudta, mire számítson, hogyan fogadja majd Draco a hírt. Talán megrázza. Vagy
bocsánatot fog kérni. Vagy rosszabb, hiperventillálni.

De arra egyáltalán nem számított, hogy a férfi felnevet.

– Mondtam, hogy ki tudok következtetni dolgokat – felelte Draco szárazon, amikor a nevetése
alábbhagyott. – A barátod… Ron, nem Hermione, úgy néz rád folyton, mintha az irántam mutatott
türelmed és kedvességed a legidegesítőbb dolog lenne a világon. Jobban szeretné, ha átkokkal
szórnánk egymást, és nem csak azért, mert tetszene neki a látvány, ahogy például görénnyé
változtatnak. Azt is gyanítom, hogy jobban hozzá van szokva ahhoz, hogy ellenségeskedni lásson
minket. Úgyhogy igen, összeraktam, hogy kettőnk közt a viszony eléggé feszült volt.

– Ez enyhe kifejezés.

– Nos, háború folyt, és ellentétes oldalon álltunk – mondta Draco, mintha ez megmagyarázna
mindent. – De a háború egy jó ideje befejeződött, ahogy kivettem. Az emlékezés semmit nem fog
változtatni a számomra.

És mi lesz, ha visszaemlékszel majd, hogy egyszer tényleg görénnyé változtattak?

– Most ezt mondod, de…

– Harry, ha olyasmire emlékszem majd, amitől többé már nem akarok teljes szívemből a tiéd és
csak a tiéd lenni az életem hátralévő részében és még azon is túl, akkor addig fogom ütni a fejem a
falba, amíg bele nem verek valami értelmet.

Aucs. Harrynek nem tetszett a párhuzam, ami hirtelen az eszébe villant. A magukat büntető
házimanókkal.

Habár az a mellkasfájdalom épp csak az előbb múlt el, nem igaz?

– Semmilyen körülmények közt nem ütögetheted a fejed a falba – mondta Harry szigorúan. –
Komolyan mondom, Draco. Nem bánthatod magadat…

– Az átvitt értelmű kifejezések kicsit magasak neked, úgy látom – mondta Draco vontatottan. –
Nem szó szerint verném a fejem a falba. Ez egy metafora. Azt jelenti…

– Ó, fogd be! Tudom, mi az a metafora. – Harry szomorúan megrázta a fejét. A régi Draco, az igazi
Draco, egyértelműen ott volt még valahol. És nem lesz elragadtatva, ha rájön, hogy Harry
rabszolgája lett. De Harry elhatározta, hogy majd akkor mennek át azon a hídon, ha oda értek. –
Tudod, még mindig nem mondtad meg, miben segíthetek, hogy elmúljon a fájdalmad. Ajánlottam
rá bűbájt, vagy esetleg valami bájitalt, amit te főztél… vagy csináltál esetleg valamit külön
ilyesmire? Úgy értem, tudva, hogy néha meg kell büntesselek.

– Természetesen nem – felelte Draco felháborodva. – Vannak fejfájás csillapítók és egyéb

gyógyszerek, amiket neked csináltam. De nem főznék bájitalt magamnak, hacsak nem kérsz meg
rá külön, és határozottan nem venném a bátorságot ahhoz, hogy olyan szert csináljak, ami enyhíti a
büntetést, amit jogosnak láttál kiróni.

Harry visszatáncolt, nem akart egy ilyen kényes témába belemenni.

– Oké, nem csináltál semmilyen korbácsolásra való főzetet. Nos, akkor talán kellene.

– Miért?

– Miért? – visszhangozta Harry némi szarkazmussal a hangjában. – Ó, nem is tudom. Talán mert
olyan bűbáj van rajtad, ami miatt alkalomadtán félholtra kell verjelek?

Draco újból felnevetett.

– Aligha tettél ilyet, Harry. Rosszabbat is kaptam már, ebben biztos vagyok. Sokkal, sokkal
rosszabbat.

– Nem lehetsz teljesen biztos benne – javította ki Harry. – Hiszen nem emlékszel. Vagy igen?

– Nem, de akkor is biztos vagyok benne. – Draco lágyan elmosolyodott, és az egyik ujját a
halántékához emelte. – Itt lehet, hogy nem – majd a kezét a szívére tette –, de itt igen.

– Oké, rosszabbat is kaptál már – vágta rá Harry. Utálta a gondolatát, és nem csak azért, mert azt
jelentette, hogy valaki megkorbácsolta Dracót. Nem… a legzavaróbb az egészben az a felismerés
volt, hogy valaki más büntette meg Dracót. Harrynek ez nem tetszett. Nagyon nem.

Draco úgy tűnt, rájött Harry hangszínének okára. Felemelte a kezét, és az ujjaival megsimogatta
Harry arcát. Apró köröket rajzolva cirógatta, és Harry biztos volt benne, hogy vigasztalni akarta őt.

– Igen, kaptam már rosszabbat is, de a te ütéseid akkor is vadul csíptek, Harry gazdám. Igazából
még most is érzek mindent, amit a kezedtől kaptam; élesen lüktetnek a tompa fájdalmon keresztül.

Nagyszerű. Most már nemcsak a saját… basszus, féltékenysége miatt bosszankodhatott, amiért
valaki más is kezet emelt már az ő Dracójára, de még azzal a ténnyel is számolnia kellett, hogy ezt
a féltékenységet ki is mutatta Dracónak!

Akit, úgy tűnik, egyáltalán nem zavar a dolog, de akkor is!

Harry eltolta Draco kezét.

– Akkor kétségtelen, hogy most rögtön kezelni kell azokat a sérüléseket. Fordulj át, és én majd…

– Átfordulok, ha azt kívánod – felelte Draco halkan. – Bármit, amit szeretnél, Harry, lelkesen
megteszek. De a magam részéről inkább nem szeretném őket meggyógyítani. Végtére is te adtad
őket nekem. Holnap is látni akarom őket, érezni a sajgó fájdalmat, és emlékezni a szíjad hangjára,
ahogy felém suhant, az érzésre, ahogy minden egyes csapás a készséges fenekemmel találkozik.

– Készséges? A mellkasfájdalom, te… nem nagyon volt más választásod, mint elviselni azokat az
ütéseket.
– Ez igaz, de ugyanakkor készséges is voltam. – Draco őszinte, ragyogó ezüst szemével Harry
szemébe nézett. – Tudom, mert azt is tudom, hogy nincs szükséged ürügyre vagy akár okra, hogy
megbüntess, Harry. Pusztán azért is megteheted, mert késztetést érzel az uralkodásra. Örömmel alá
vetem magam az akaratodnak, megteszek bármit, amit szeretnél. Gyönyör, kín, és ezek bármilyen
variációja, mind a tiéd, Harry. Minden. Minden, ami vagyok.

Harry nyelt egyet és arra gondolt, komoly elmebaja lehet, ha ilyen szavakat hallva úgy érzi, mintha
szerelmet vallottak volna neki.

– Jól van, akkor nem kapsz fájdalomcsillapítót. Addig érezheted a nyomokat, ameddig el nem
múlnak – mondta halkan, egyik karját Draco mögé csúsztatva, hogy kényeztethesse Draco tarkóját.
Képtelen volt ellenállni, lehajtotta a fejét, és nyomott pár puszit Draco feje búbjára. Egek, milyen
puha volt a haja. Még most, izzadságtól átitatva is, olyan puha volt, hogy Harry szeretett volna
beletúrni és a szájához emelni a hajszálakat.

És ekkor akaratlanul is belevillant a gondolat… Miért is ne tenném meg? Miért ne tennék meg
bármit, amit akarok, ahogy ő mondta? Végtére is ő az enyém. Az enyém, senki másé. És kit
érdekel, hogy ez a hülye bűbájnak köszönhető? Egyedül csak az számít, hogy ő az enyém, nem?

Draco egy marék hajtincsét a szájához emelte, és elmosolyodott, ahogy beszívta az illatát…

– Harry – szólalt meg Draco puhatolózva.

– Hmm?

– Szabad… – Kissé megrázva a fejét, Draco felegyenesedett; ezüst szeme valahogy egyszerre volt
komoly és esdeklő.

– Hmm? – kérdezte Harry újra, és elengedte Draco haját.

Draco szétnyitotta az ajkait, de nem azért, hogy beszéljen. Helyette Harryhez emelte őket, és
lágyan megcsókolta őt; a csók újra és újra azt üzente, köszönöm.

Azonban amikor a csók véget ért, Draco valóban megszólalt; az ajkai csak leheletnyi távolságra
voltak Harry szájától, így Harry nem csak hallotta, de érezte és ízlelte is az összes szót.

– A számba vehetlek, Harry? Szolgálhatlak, kérlek? – Draco nyelt egyet, az ujjai lassan köröztek
Harry mellkasán. Vagyis inkább a talárján; a mozdulat úgy tűnt, mintha Draco szétnyitná a talárt,
noha mégsem tette. A hangja sürgető volt, a tónusa már-már áhítatos. – Harry? Gazdám? Tudom,
nem kellene, hogy szükségleteim legyenek, de… akkor is szükségem van erre. Szükségem van rád.
 29. fejezet

Harry már nyitotta a száját, hogy visszautasítsa. Nem számított, hogy egy perccel ezelőtt még azt
mondta magának, hogy bűbáj ide vagy oda, Draco az övé. A morális érzéke már megint felébredt,
és hallatni akarta a hangját.

Draco utolsó pár szava azonban elhallgattatta.

Szükségem van rád.

Harry pislogott, az ádámcsutkája fel-le mozgott, ahogy gyors egymásutánban többször is nyelt.

– Szükséged van rám? – kérdezte, mivel képtelen volt elhinni, hogy Draco ezt mondta.

– Merlinre, igen – sóhajtotta Draco, miközben kezével széthúzta Harry talárját és alájuk nyúlt, mire
még több anyagot talált. Elkezdte kigombolni Harry ingét; kicsit ügyetlenkedett az ujjaival, mintha
annyira buzgó volna, hogy a mozdulatait sem tudná összehangolni.

Harry lehunyta a szemét; egy erőteljes érzés söpört végig rajta. Talán a megkönnyebbülésé, mivel
ez azt kellett jelentse, hogy a bűbáj lecsillapodott. Nem igaz? Hiszen hogy máshogy használhatta
volna Draco azt a szót, hogy szükség? És ha a bűbáj lecsillapodott…

– Akkor épp most emlékeztél? Mindenre?

Draco ujjai nem álltak meg az eszeveszett munkában.

– Nem, semmi sem változott. De szükségem van rád, Harry. Szükségem van a farkadra a számban.
Szükségem van rá, hogy leszophassalak, és hallhassam a nyögéseidet. Szükségem van rá, hogy
lenyelhessem minden cseppjét a mézédes élvezetnek, amihez tudom, hogy hozzátudnálak
segíteni…

Harry számára jól hangzott a dolog, tényleg jól. Főleg a mézes része. Azelőtt még senki sem
mondott neki ilyesmit. De… ő tudta, hogy milyen ízű a saját ondója. Melyik férfi ne tudná?

– Nem kimondottan mézízű – mondta kicsit szárazon.

– Színtiszta ambrózia leszel. – Végre bőrt érve Draco elkezdte csókolni Harry mellkasát, a keze
pedig tovább mozgott felfelé, hogy jobban kiszélesítse a nyílást Harry ruháján.

– Még a ma esti bornál is jobb. Tudom.

Ambrózia… jobb, mint a bor… – Harry úgy érezte, elvörösödik a leírások hallatán. De
természetesen nem hitte el őket. Nem tudta. Mindazonáltal le volt nyűgözve.

Le volt nyűgözve, és keményebb volt, mint valaha.

Mégis, a racionális elméje megpróbálta értelmezni, hogy mi történik.

– Nem emlékszel, de a bűbáj lecsillapodott? Az meg hogy lehet?

Talán mert hallotta a komolyságot Harry hangjában, Draco kissé hátrébb húzódott, hogy fel tudjon
nézni a férfira. Harry mellcsontjánál valami hűvös érzet keletkezett, de ez nem is volt csoda. Egy
pillanattal előtte Draco nyalta meg ott lágyan a nyelvével.
– Miből gondolod, hogy a bűbáj lenyugodott? – kérdezte Draco, fejét kissé oldalra billentve,
mintha nem tudná, mire akar Harry kilyukadni.

Erre Harry erősebben szorította; hirtelen attól tartott, hogy emlékek ide vagy oda, elveszíti őt.

– Azt mondtad, szükséged van rám. Szükséged, Draco. Nem beszélhetsz nekem a szükségleteidről,
emlékszel? Úgy értem, ezelőtt nem beszélhettél.

– Ó – vigyorgott Draco pajkosan. – Szükségem… Azt hiszem, egyedül csak rád van szükségem
ebben a pillanatban. De ha bármi más is felmerülne bennem, tudatni fogom veled.

– Lecsillapodott a bűbáj? – kérdezte Harry.

Draco vállat vont.

– Nem igazán tudom. De most komolyan, honnan tudnám? Viszont egyértelműen szükségem van
rád, Harry. És ezt kimondanom is könnyű. De akkor, azt hiszem, már hosszú ideje szükségem volt
rád.

Harryben már megint a jó és a rossz háborúzott egymással. Még mindig fennálltak ugyanazok a
problémák. Ha Harry enged annak, amire már oly reménytelenül vágyott, akkor Draco lehet, hogy
később meggyűlöli ezért. És lényegtelen, hogy előtte ő maga könyörgött érte.

De így is úgy is újra utálni fog – súgta egy alattomos kis hang mélyen az elméjében. – Utálni fog,
mert ilyen a természete. És ha ez nem elég ok, hát ott van, ahogy verted azzal a szíjjal. Nem
beszélve a tomboló erekciódról, miközben csináltad.

– Draco – mondta Harry nyersen –, tudod, hogy már beszéltünk erről. Én… Én…

Egy hirtelen zörej arra késztette Harryt, hogy felpillantson. Megint csak a szél volt az, ahogy elfújt
az ablaka előtt. Már pár pillanattal ezelőtt is hallotta ezt a hangot.

Most azonban ez egy másfajta szélre emlékeztette. Egy sokkal vadabb típusúra. Egy forgószélre,
pontosabban.

Egy forgószélre, amit lelki fájdalom okozott. De mi okozta ezt a fájdalmat?

Harry okozta.

Szégyen tört fel benne; keserű volt és égette a nyelvét. Harry figyelmen kívül hagyta azt, amire
Dracónak aznap este egyértelműen szüksége volt. Számos tünete és jele volt annak, hogy Draco
ilyen rettenetesen idegenkedik attól a hülye zongorától. És amikor leült, még egyértelműbben
mutatta, hogy Harrynek legyen elég esze, és ne követelje tőle, hogy játsszon.

Harry figyelmen kívül hagyta ezt az egészet. Semmibe vette, hogy Dracónak mi a legjobb.

És most az a veszély állt fenn, hogy már megint elköveti ugyanezt.

Dracónak szüksége van rá, a rohadt életbe. Eléggé ahhoz, hogy kimondja, eléggé ahhoz, hogy
lecsillapítsa vele a bűbájt! Igen, az a kicseszett bűbáj egyértelműen lenyugodott, és erre Harry mit
készül tenni? Azt, hogy visszautasítja Dracót, csak mert talán később baj lehet belőle, ha majd
Draco visszaemlékszik mindenre és meggondolja magát?

Ha így tenne, azzal itt és most bántaná meg Dracót.

És Harry nem volt képes erre. Már épp eleget bántotta. Főleg ezen az estén.
– Igen – vette vissza végül a szót vággyal teli hangon. – Igen.

Draco megint oldalra billentette a fejét.

– Tessék?

– Vedd el, amire szükséged van. Én… én azt akarom, hogy megtedd.

Lassan mosolyra kunkorodott Draco ajka.

– Ó, én pedig már azt hittem, megint vissza fogsz utasítani.

– Úgy is volt – motyogta Harry, miközben Draco rátette a tenyerét a mellkasára, és hátranyomta őt,
amíg hanyatt nem feküdt a kanapén, feje alatt egy kisebb díszpárnával. – Én csak, én tényleg azt
gondolom…

– Ne – mondta Draco halkan, és közel hajolt Harryhez, hogy egyik ujját az ajkaira tegye. – Ne
gondolkodj, Harry. Ne gondolkodj semmin. Csak érezz, hmm? – Egy újabb lassú mosolyra
húzódott Draco szája. – Érezd, mennyi élvezetet tudok nyújtani.

– Oké – mondta Harry, olyan vággyal teli hangon, mint az előbb. Már maga az izgalom képes lett
volna megölni őt, mielőtt még egyáltalán elkezdik az egészet. Abban a pillanatban Harry
elképzelni sem tudta, hogy bírt annyi ideig nemet mondani. Talán elmebajos volt? – Öm,
szeretnéd, hogy levetkőzzek, vagy…

– Hadd gondoskodjam mindenről, Harry – lehelte Draco, és behajlította az ujjait, hogy becsukja
Harry nyitott ajkait. – Hadd szolgáljalak. Tudod, erről álmodtam. Éjszakákon át… Arról
álmodtam, hogy csókollak, és hogy szopom a mézédes farkad egészen addig, míg akkora élvezettel
pulzálsz majd, amekkora ki tudna végezni egy gyengébb férfit. Ígérem, Harry… ígérem, hogy
amikor a végére érünk, és megcsókolom újra az ajkad, csak egyetlen gondolatod marad majd.

Abban a percben Harry úgy érezte, mintha ő lenne a rabszolga, aki csak engedelmeskedni képes,
bármit is kívánjon Draco.

– Egyetlen gondolatom? – zihálta. Ez eggyel több volt, mint amennyit pillanatnyilag észben tudott
tartani.

– Mhm. Az, hogy hogyan élhettél eddig nélkülem – suttogta Draco, elemelkedve Harrytől, hogy
felálljon.

Harry nem tehetett róla; megvonaglott, ahogy a teste megpróbált közel maradni a Dracóéhoz.

– Ó, hamarosan, hamarosan – mondta Draco derűs, lágy hangon. – De először is, alkalomhoz illő
ruházatot öltenék. Ez egyáltalán nem megfelelő. – Tett egy kézmozdulatot lefelé, arra a helyre,
ahol a férfiassága meredezett a testén, és kikandikált az inge alól.

Harry nem értette, miért nem volt ez megfelelő. Szerinte jól állt neki. Rohadt jól. De aztán nem
gondolkodott sokat. Csak érzett, ahogy Draco meghagyta neki.

Draco egy féloldalas mosollyal felemelte a kezét a nyaka elé, és csípőjét kicsit megbillentve
elkezdte kioldozni a csomót a nyakkendőjén. Amikor kibogozta, lágyan kígyózó mozdulatokkal,
lassan levette a nyakából.

Nem is… inkább csábítóakkal. Mintha nem tudta volna, hogy Harry már az övé.
Aztán az inge gombjaihoz látott hozzá; ujjai fölötte kísértettek, ajkai duzzadtak, csípője még
mindig lágyan ringott, minek során a farka egy lassú, csábító táncot lejtett, ahogy felfelé meredt.

Harry, miután rájött, hogy bámulás közben lélegezni is elfelejtett, beszívott egy hatalmas adag
levegőt, és mivel ez már több volt, mint amit kért, és nagy valószínűséggel annál is több, mint amit
képes lett volna elviselni, lehunyta a szemét.

– Azt már nem – söpört végig Harryn Draco meleg, kedélyes hangja. – Ahogy rám nézel, Harry…
Tudom, hogy eléggé jóképűnek tartasz, eh? Talán még egy jóképű ördögnek is.

– Igen, így van – vallotta be Harry, anélkül, hogy kinyitotta volna a szemét. – Igazság szerint egy
pokolian jóképű ördög vagy.

– Akkor miért nem élvezed a műsort, hm? – Amikor Harry csak megrázta a fejét, Draco hangja
felvett egy komolyabb színezetet. – Ugye, nem most… világosodtál meg, hogy mindketten férfiak
vagyunk?

– Nem. – Harry megköszörülte a torkát. – Nincs ezzel semmi problémám.

– Én sem gondoltam, hogy lenne – duruzsolta Draco.

– Habár te vagy az első férfi, akihez vonzódom – folytatta Harry, és úgy érezte, ebben őszintének
kell lennie. – Soha nem hittem volna, hogy… rugalmas tudok lenni ilyen téren. Sosem gondoltam
ilyesmire. De veled ez valahogy természetesnek tűnik.

– Akkor miért nem nézel rám?

Harry fintorogva elmosolyodott.

– Már kábé fél másodpercnyire vagyok attól, hogy egy érintés nélkül elmenjek. Az a dolog a
szíjjal… igen. Az nagyon beindított. Ha azt gondolod, hogy simán nézni tudlak, ahogy itt
sztriptízelsz előttem, akkor fogalmad sincs, milyen közel járok már.

– Aggódsz, hogy mit gondolok majd rólad? – Harry egy tompa puffanást hallott, aztán Draco
hangja sokkal közelebbről jött. – Gyerünk, nyisd ki a szemed.

Amikor Harry kinyitotta és egyúttal fel is ült, látta, hogy Draco a kanapé előtt térdel, végig
kigombolt és lazán lógó inggel, ami teljes hosszában látni engedte fehér mellkasát. A zoknija is
eltűnt róla, sötétzöld nyakkendője pedig a szőnyegen hevert nem mesze tőlük.

Draco… ahogy egy kigombolt ingen kívül semmit sem visel. Harry farka akkorát rándult, hogy egy
pillanatra azt hitte, tényleg a nadrágjába élvez.

Milyen megalázó… de aztán az érzés elhalványult kissé, és úgy tűnt, Harry visszanyerte az
önkontrollját. Amely kontroll még mindig nem volt elég erős. Szinte teljesen felöltözve ült a
kanapén, és egy majdnem meztelen Draco térdelt szó szerint a lábai előtt.

És ez, ez az egész… ez is természetesnek tűnt.

Draco oldalra fordította a fejét, ajkán még mindig azzal a kis pajzán mosollyal. De ez most mintha
még mindentudónak is tűnt volna.

– Szerinted mit csinálnék, ha nem tudnád visszatartani, Harry gazdám?

Harry csak megvonta a vállát. Honnan tudhatná? A régi Draco Malfoy egy ilyen információt arra
használt volna, hogy darabokra cincálja őt, szemtől szemben is, és a háta mögött is. Ez a Draco
viszont… Harry megint vállat vont.

Draco kicsit előre hajolt, és megfogta Harry egyik kezét, és hosszú ujjaival kényeztetni kezdte a
kézfejét. Amint a kigombolt ing kézelője feljebb csúszott pár centit, előtűntek a csuklóját
körbeölelő zöld jelek. Harry rámeredt a stilizált láncokra, és megnyalta az ajkát; tetszett neki a
látványuk. Végtére is, azt jelentették, hogy Draco az övé.

– Először is, nagy örömömre szolgálna, ha olyannyira vonzónak találnál, hogy a puszta
látványomtól is el tudnál élvezni – suttogta Draco, ujjaival folytatva a kényeztetést. – Aztán meg,
azt gyanítom, hogy egy kicsit büszke is lennék magamra… de amint ennek az érzésnek az első
rohama elvonulna… mohóvá válnék; meg akarnám ízlelni, hogy mi az, amiből eddig kimaradtam,
és kipróbálnám, hogy elő tudnék-e még többet csalogatni belőled. Kigombolnám a ruháid,
lehámoznám a testedről a nadrágod, aztán lehajtanám a fejem ernyedt férfiasságodhoz, és csak
nyalnám és nyalnám és nyalnám, az utolsó cseppekig, aztán a puszta vágy arra sarkallna, hogy
minden erőmmel újra izgalomba hozzalak. Úgy vonzanál magadhoz, mint virág a méhet, aztán…

– Sss – sóhajtott Harry elgyötörten. – Most már vagy ne halljalak, vagy ne lássalak, különben
tényleg szégyenbe hozom magam.

– Te nem hozhatsz szégyent magadra, bármit is teszel. Csakis én, saját magamra, ha nem
szolgállak úgy, hogy tökéletesen elégedett legyél vele. – Draco mosolya huncuttá vált, és
gödröcskék jelentek meg az arcán. – Ne aggódj, Harry. Már nem kell sokáig hallgatnod. Tele
szájjal nem fogok beszélni.

Azzal Draco lerázta magáról az ingét, és felegyenesedett, ahogy térdelt, mintha felismerte volna,
hogy Harry tényleg nem képes már többet elbírni ebből a vizuális és verbális előjátékból.

Vagy mégsem, mert megfordult, hogy a nyakkendőjéért nyúljon, egy tökéletesen komoly
kifejezéssel az arcán, ahogy visszapillantott Harryre.

– Szeretnéd összekötözni a kezem? A hátam mögött, esetleg?

Harry kis híján megfulladt, holott semmi nem volt a szájában.

Hogy a picsába ne akarnám, ez volt az első gondolata. A második viszont, és egyben az egyetlen is,
amit hangosan ki is mondott, ez:

– Szükséged van rá, Draco?

– Hmm. – Draco átgondolni látszott a dolgot. – Talán egy bizonyos mértékig. Pillanatnyilag ez
inkább egy lüktető vágy, ami háborúban áll azzal a sóvárgásommal, hogy a kezemmel is
kényeztesselek.

Harry farka megint megrándult, nekifeszülve a ruháinak, kívánva mindent, amit Draco ígért.

– Később, később – zihálta. – Majd megkötözlek… máskor…

– Ahogy óhajtod – mondta Draco, Harry ruhái után nyúlva.

Végre, gondolta Harry, miközben visszafeküdt, csípőjét szünet nélkül mozgatva.

Olyasmit várt, hogy Draco majd teljesen levetkőzteti, esetleg eltünteti a ruháit, ha Harry
testhelyzete megköveteli, de Dracónak más tervei voltak. Teljesen szétnyitotta Harry köpenyét, és
kigombolta az ingét, de tovább haladt, miután szeme elé tárult Harry meztelen mellkasa.
Nem is baj. Harry már türelmetlenül várta, hogy a férfiassága kapja végre az összes figyelmet.

Draco kigombolta Hary nadrágját, és lehúzta a cipzárt, szétnyitva a textilt, ameddig lehetett, aztán
egy hozzáértő kezet fektetett a dudorra, amit feltárt.

Mindössze egy testre feszülő, sötétkék pamutba burkolva, ám feszülten várva, hogy
megszabaduljon tőle, Harry farka lüktetni kezdett, méghozzá abban a pillanatban, ahogy Draco
hozzáért.

– Mmm – mondta Draco, és megnyalta az ajkait.

– Gyerünk… haladj – nyögte Harry. – Nem tudok… nem tudok…

– Megteszek bármit, amit kérsz, Harry gazdám – mondta Draco, kezével masszírozva Harry farkát,
miközben beszélt –, remélem, tudod. De vajon valóban azt is akarod, amit kérsz? Azt akarod, hogy
ilyen gyorsan és lucskosan csináljam, vagy inkább nézzük meg, milyen jól tudlak kielégíteni,
ahelyett, hogy milyen gyorsan?

Harry úgy érezte, szétrobban az agya, ha választania kell a két opció közül. A farka az egyiket
akarta, de a többi része a másikat.

– Milyen jól – mondta végül, fejét oldalra fordítva, arcát pedig a ruhája ujjába temetve. – És ne
kérdezz többet – tette hozzá fojtott hangon.

– Nem fogok – ígérte Draco, kezével folytatva az ingerlést a Harry farkát borító pamuton,
miközben ajkait Harry mellkasához érintette, és nyalni meg harapdálni kezdte a felsőtestén lévő
izmokat.

Annak ellenére, amiben az imént állapodtak meg, Harry valahogy mégis azt várta, hogy Draco
simán csak ugyanúgy folytatja. Végtére is, egy szopás az szopás, nem? Harrynek pedig bőven volt
már benne része.

Na jó, azért bőven talán mégsem, elmélkedett, és farka veszített kissé az érdeklődésből, amint
Ginnyről szóló, kéretlen emlékek kezdtek el Harry felé kúszni. A lány becsülettel leápolta.
Lényegében bármikor, amikor csak kérte, úgyhogy nem mintha Harrynek lett volna bármi oka
panaszkodni. Néha még kérés nélkül is megtette. De mégis, Harrynek soha nem volt az az érzése,
hogy Ginny igazán szerette szopni a farkát. A lány számára ez inkább csak eszköz volt a célhoz. És
soha nem csinálta neki végig. Félúton mindig abbahagyta, és próbálta rávenni őt, hogy inkább
szeretkezzen vele. Harry általában rá is gördült, ahogy akarta; mindig úriember volt vele az ágyban
is, és azon kívül is. Néhanap azonban megmondta neki, hogy azt szeretné, ha végigcsinálná a
szopást.

Ginny általában meg is tette, de Harry mindig azt érezte, hogy a lány ezzel egy hatalmas
szívességet tesz neki. Amiért valójában szinte neheztelt.

És az évek alatt, amíg együtt aludtak, soha egyszer sem nyelte le, annak ellenére sem, hogy Harry
többször is megemlítette, hogy tényleg nagyon szeretné, ha megtenné…

– Én itt vagyok – mondta Draco, megérintve Harry vállát. – Te merre jársz?

Harry elfordította a fejét az ingujjától, és Draco szemébe nézett.

– Öh… öm, elnézést.

– Valami olyasmit csinálok, ami nem érdekel?

– Nem… – Harry Draco ezüst szemébe nézett. – Csak a legutolsó ember, öh, és egyben az egyetlen
is, aki ezt csinálta nekem, nos, tudod, ki volt.

– Á. – Draco szeme felragyogott; mintha Harry épp most állította volna őt kihívás elé. – Majd én
elfeledtetem veled, hogy valaha is másvalakire vágytál.

És úgy is tett.

Jó ég, de még mennyire, hogy úgy tett.

Harrynek fogalma sem volt róla, hogy egy szopás ilyen is lehet. Mint az imádat megnyilvánulása,
vagy akár a szerelemé. Draco még mindig alaposan dolgozott; a kezével addig cirógatta Harryt,
míg megint teljesen kemény lett, közben pedig a mellbimbókat nyalta és szopta, egyiket a másik
után.

Aztán Draco föléje gördült, és csípőjével lassú ritmusban súrolni kezdte a Harryét, miközben
semmi más nem volt a két kemény farok közt, csak egy nagyon vékony – és egyre nedvesebb –
feszes textil. Draco Harry nyakát csókolta, miközben egyszerre mozogtak, kezét becsúsztatta Harry
zilált tincsei közé, Harrynek pedig semmi más nem járt az eszében, csak egy kábult Ó, ez tökéletes,
ez teljesen tökéletes, Draco épp szeretkezik velem, és nem mellettem rázza ki…

Egy ponton enyhe borzongás járta át, és már tényleg majdnem elment, ami biztos, hogy nem lett
volna rossz dolog, még akkor sem, ha szerette volna azt a beígért szopást. Draco megállt, és várt,
amíg Harry is, hogy csillapodjon az izgalom heve.

Amikor már biztonságos volt újra megmozdulni, Harry Draco arcához emelte a kezét, szinte
csodálkozva, és közel húzta magához a férfit egy hosszú csókra. Mmmm. Érezte a manóbor ízét a
férfi szájának belsejében.

– Biztos, hogy nem akarsz engem annyira, mit én téged – vallotta be, amikor mindketten levegőt
vettek. – Neked nem kell küszködnöd, hogy ne élvezz el.

Draco kuncogott.

– És a bűbáj, Harry?

– Ó…

Jól van na, jól van. Draco nem mehetett el, amíg ő nem mondta. Hogy felejthette ezt el? Nos, talán
mert épp el volt veszve egy erőteljes, szexuális kábulatban, de ez akkor is olyanfajta dolog volt,
amit észben kellett tartania. Főleg, ha azt nézzük, hogy bár nem szándékosan, de már így is
túlfeszítette Dracónál a húrt, amikor megtagadta tőle az orgazmust.

– És öm, nincsenek most, tudod, fájdalmaid?

– Azt ugye tudod, hogy egy ilyen kérdés, hacsak nem szado-mazó játékot játszunk, esélyes, hogy
vágyrombolóan fog hatni? – nevetett Draco. – Nem, Harry. Képes vagyok várni, amíg kipirulva
nem vonaglasz a kielégüléstől. És valójában jobban is szeretnék, mert egyszerűen az tűnik
helyénvalónak, hogy a gazda részesüljön elsőként az élvezetben.

Egek. Határozottan az volt, és pont ez volt az a forgatókönyv, amivel Harry már egy jó ideje
eljátszott a fantáziáiban.

– Igen – válaszolta rekedten.

– Mint ahogy az is valahogy helyénvaló, hogy meztelenül térdelve szolgállak, mialatt te nagyrészt
felöltözve maradsz.

Erre a dologra Harry nem is gondolt azelőtt, de Dracónak igaza volt; valahogy helyénvalónak tűnt.
Talán azért, mert pokolian erotikus volt.

– De jobban szeretnél meztelen lenni?

– Nem, csak…

– Akkor haladjunk, igen. Nos, már tényleg itt az ideje.

Azzal Draco lekígyózott Harry testének teljes hosszán. Harry nem tudta, hogy bír így mozogni,
mintha nem is lenne csontja.

Draco lecsúszott a kanapéról, aztán letérdelt, ahogy mondta, és odahajolt Harry lába közéhez, hogy
fogával fürgén elkapja az alsónadrág szegélyét. Egyetlen könnyed mozdulattal fel-, majd félrehúzta
az anyagot, Harry farka pedig kiszabadult fogságából.

Aztán Draco lehajolt, és szája teljes egészében elnyelte Harryt, hogy ajka egész a farka tövét
érintette.

Harry felkiáltott, és csípőjével felfelé emelkedett, habár a farka már teljesen befogadásra került.

És abban a pillanatban, abban a szent pillanatban tudta, hogy még soha azelőtt nem részesült igazi
szopásban. Az csak maszatolás volt.

Kelletlen, tinédzsermaszatolás, még úgy is, hogy Ginny már felnőtt volt.

Draco azonban… férfi volt, aki tudja, mit csinál, és még inkább, olyan férfi, aki pontosan annyira
akarja a dolgot, mint ő.

Ez pedig olyan különbség volt, mint ég és föld között, amint arra Harry rájött.

Draco nem használta a kezét, hogy kiszabadítsa Harry farkát, most viszont igen; hogy lejjebb húzza
Harry alsóneműjét és kiszabadítsa a golyóit is. Aztán valami olyasmit csinált, amire Harry
egyáltalán nem számított: cirógatni és kényeztetni kezdte a golyókat, imádattal görgetve őket a
kezei közt, olyan finomsággal és gyengédséggel, amelyet minden férfi méltányol testének ezen a
tájékán.

Harry nem gondolta volna, hogy a heremasszázs ilyen élvezetes is lehet; hogy teljesen új
dimenziót ad majd ahhoz, ami a farkában épp végbement. Ami nem volt semmi, ismerte el Harry.
Draco fel-le mozgatta közben a fejét, nyelvével széles csíkokban borítva be Harryt meleg
nedvességgel.

Több mint fenséges volt.

Valójában olyannyira jó volt, hogy Harry elképzelni sem tudta, hogy bírhatná tovább egyetlen egy
percnél is. Egy része nem is akarta megpróbálni sem, és nem csak azért, mert már rettenetesen
vágyott elélvezni. Arra is rettenetesen vágyott, hogy Draco szájában élvezzen el. Talán nevetséges
volt, de arra kellett gondoljon, hogy Draco szájába önteni a magját, és nem csak úgy mellé, azt
jelentené, hogy újból magáénak követeli a férfit.

Most azonban ez Harry szabad akaratából történne. Semmi sem kényszerítené.

– Ó, istenem – hallotta Harry a saját nyögését. Vagy inkább motyogását. – Akarlak, akarlak,
akarlak…

Draco egyik keze abbahagyta Harry golyóinak a kényeztetését, és a szája felé emelkedett. Draco az
ajka elé tette egyik ujját, és hiába nem szólt egy szót sem, Harry tudta, mire utal.

Tudom, hogy mit akarsz, Harry. Megkapod, amit akarsz. Teljes mértékben.

Harry elhallgatott, egy fejbiccentéssel jelezve, hogy megértette, aztán a csípője megemelkedett,
keze pedig kinyúlt, hogy Draco fején pihenjen meg. De nem azért, hogy irányítsa a férfit. Nem…
Amit Draco csinált, az tökéletes volt, és nem lehetett volna tovább fokozni. Harry csak meg akarta
őt érinteni, hogy tudja, ők ketten most már össze van kötve, és több minden által, mint pusztán
farok és száj.

Vagy talán csak szerette az érzést, ahogy Draco selymes haja az ujjai közt siklik.

Draco bal keze elhagyta az ajkát, aztán lassan lefelé vándorolt, egy kinyújtott ujja pedig
cikkcakkban végigszánkázott Harry nyakán és mellkasán, mielőtt körözgetni kezdett a göndör
szőrszálak közt a hasa alján.

Harry úgy érezte, menten elolvad az érzékek forgatagában. A végén szinte szédülni kezdett.
Nedves forróság a farkán, meg ajkak és nyelv kitartó munkája, az a körözgető ujj, Draco másik
keze meg még mindig kényeztette a golyóit, miközben úgy bánt velük, mintha vékony üvegből
lennének, és nagyon, nagyon értékesek volnának, és… ó, te jó ég. Az a kéz a farka alatt most
megmozdult, becsúszott a golyók mögé, és határozottan megnyomta Harry bőrét, épp csak egy
leheletnyi távolságra az ánuszától. Egy érzéki hullám söpört át a férfiasságán, Harry pedig kiadott
egy hangot, ami valahol a nyögés és a sikoly közt lehetett.

Draco úgy tűnt, ezt egyfajta jelzésként értelmezte. Felgyorsította a mozdulatait egy kissé, keze
pedig abbahagyta a szőrszálak cirógatását, és pár centivel távolabb nyúlt, hogy magabiztosan
megragadja a farka tövét. A hüvelykujjával körkörösen masszírozni kezdte a golyók mögötti bőrt,
és ez hirtelen túl sok lett Harrynek. A forróság, a nyomás, az elsöprő érzés, hogy a farkát és a
szexuális szükségleteit nem egyszerűen ellátják, hanem szabályosan imádják.

Keze abbahagyta Draco hajának simogatását, és megragadta a férfi fejét. Harry úgy érezte, rögvest
szétrobban.

Ekkor Draco hirtelen felrántotta a fejét; el Harry farkától, és kiszakítva magát Harry kezéből.

Harry azt hitte, mindjárt leáll a szíve.

– Én… én… cseszd meg, Draco…

Draco gyorsan megszólalt.

– Azt akartam kérdezni, hogy szeretnél-e rám élvezni.

Már a gondolata is szinte elég lett volna, hogy Harryt átlendítse azon a bizonyos ponton, mert igen,
nagyon is szeretett volna ráélvezni Dracóra. Az egész testére… de jelen pillanatban azt akarta
igazán, hogy Draco nyelje, igya őt, és így Harry jogot formálhasson rá, megjelölhesse, mint
sajátját, de ezúttal egy sokkal igazabb módon, mint ahogy az Draco hálószobájában, a családja
házában történt.

Különös, de azelőtt soha nem érzett még hasonlót sem szopás közben Gin…
Nem, nem, mondta magának Harry a fogát csikorgatva. Nem fog visszanézni.

– Nyeld le – mondta, és kissé zavarba jött, mert a szó úgy hangzott, mint egy morgás. Sőt,
rosszabbul, mint egy kétségbeesett morgás.

– Ó, igen. Természetesen. – Draco elmosolyodott, aztán egyből folytatta is; az ajkai, a nyelve, a
kezei csodát műveltek, mozdulatai pedig nem csak a vágyát közölték, hogy lenyűgözze Harryt,
hanem az élvezetet is, amit percről percre érzett.

Harrynek azelőtt még soha nem volt része ilyesmiben. Nem csak ilyen profizmusban, hanem az
érzésben, hogy ennyire akarják, hogy a testét valósággal imádják…

Megint megragadta Draco fejét; ezúttal biztosabban tartotta, és belekapaszkodott a férfi hajába,
amint elkezdett élvezni és élvezni és élvezni.

És, ó te jó ég, ez az érzés, ahogy Draco kitartóan nyeli egyik kortyot a másik után… a puszta érzés,
hogy elfogadják, a tudat, hogy ez még szorosabban köti majd össze őket, és hogy Draco is akarja,
máskülönben miért mozogna a szája még mindig, hogy többet kifejjen Harry farkából…

Egy csodás, ragyogó pillanatig Harry feje úgy zsongott, hogy azt hitte, elveszíti az eszméletét.

Aztán ez elillant, ő pedig arra a homályos érzetre tért magához, hogy Draco nyelve lágy, már-már
kecses mozdulatokkal Harry farkát nyalja, mintha nem akarna elszakadni tőle, hiába ért már véget
Harry orgazmusa.

– Ez… – Harry megállt, mert nem voltak rá szavak. Egyszerűen nem voltak. Talán soha nem is
lesznek egy ilyen dologra, mint ez. Nyelv egyszerűen nem képes leírni egy ilyen erőteljes érzést,
ilyen hatalmas érzelmet. – Köszönöm – mondta inkább helyette.

– Mmm – mondta Draco, még mindig Harry farkát nyalva.

– Tudod, ott egy kicsit most érzékeny.

Draco ekkor leállt, de amikor felemelte az arcát, hogy Harry is láthassa, olyan kifejezés ült rajta,
mintha valamitől megfosztották volna őt.

– De szeretnél még többet, ugye? Meddig tart, amíg megint képes leszel rá?

Harry úgy érezte, hogy az a még több valószínűleg végezne vele.

– Később – mondta ásítva. – Holnap.

– Holnap – ismételte Draco; a szavai ígéretként hangzottak.

– Gyere fel ide – duruzsolta Harry, és kinyújtotta a karját.

Draco felmászott a kanapéra, ahogy Harry arrébb húzódott. Végül oldalt fekve, Harryre nézve, és
fejét Harry vállára hajtva helyezkedett el. Harry, aki még mindig háton feküdt, halkan kuncogott.

– Itt nem igazán van hely mindkettőnknek. Fel kellene mennünk…

– Nem, nem – mondta Draco, és egyik karjával átölelte Harryt. – Ez így kényelmes. Szeretem. A
párnák és te közted lennem olyan érzés, mintha az egész testem átölelnék.

– Most épp azt mondtad, hogy nem – szólalt meg Harry csodálkozó hangon.
Draco mintha félreértette volna.

– Ha igazán vágynál valamire, soha nem mernék ellent mondani neked, Harry gazdám. Azt hittem,
csak hangosan gondolkodtál.

– Úgy is volt – szólt közbe Harry. – Én úgy értettem, hogy lehet az, hogy már így tudsz ellenkezni?
A bűbáj már bizonyára lenyugodott. Úgy értem, biztosan kényelmesen érzed magad a
tulajdonomként, igaz? Nem kell aggódnod amiatt, hogy rossz szót használsz, mint az elején.

– Ó. Igen, talán lenyugodott. – Draco egy csókot nyomott Harry vállára.

– Mondj még valamit, amire szükséged van.

– Rajtad kívül?

– Légy komoly.

Draco hangja szinte élettelenné vált.

– Úgy gondolod, hogy nem vagyok az?

Harry a fejét rázva visszakozott.

– Nem, én tudom, hogy komoly vagy. Csak egy kicsit szürreális nekem ez az egész ötlet. Mert
tudom, mit éreznél azzal kapcsolatban, hogy szükséged legyen rám, ha képes lennél
visszaemlékezni, mi is volt régen kettőnk közt a helyzet.

– Á. De, Harry… én csak azt nem értem, hogy hogy nem jöttem rá soha de soha arra, milyen
csodálatos vagy?

Mivel Harry nem hitte, hogy ő annyira csodálatos lenne, nem tudta, mit válaszoljon. Ő csak… ő
volt, a jó és rossz tulajdonságaival együtt.

– Öm, nézd, egyszerűen csak nem jöttél rá, ennyi, és ha a teljes igazságot akarod, hát talán én is
hozzátettem ahhoz, hogy rosszul induljon a kapcsolatunk. Legalábbis valamennyit hozzátettem. Te
barátkozni akartál, viszont elég hülyén csináltad, és már előtte is találkoztunk, csak te akkor nem
tudtad, hogy az én voltam, és mondtál ezt-azt, ami elég jól kiakasztott, ilyen aranyvér dolgokat, én
pedig akkor már tudtam, hogy anyám mugliszármazású, és… – Harry fektében megvonta a vállát.
– Onnantól kezdve, azt hiszem, olyanok voltunk, mint a tűz és a víz.

Draco hosszú ideig hallgatott.

– Most viszont nem.

Harry közelebb húzta magához, és megint az az érzés árasztotta el, ami azt sugallta, ez a szex nem
pusztán szex volt, hanem egy újabb kötelék.

– Nem, most nem. Úgyhogy… mondj még valamit, amire szükséged van.

– Szükségem van rá, hogy elélvezzek – mondta Draco egyszerűen, mintha nem nagyon gondolná
át, mit mond ki. Ez a benyomás megerősítést nyert, amikor folytatta:

– És arra is, hogy majd hamarosan lássam a szüleimet is, és… ó, édes Merlin. Ezt a két dolgot soha
nem kéne egy mondaton belül említeni.

– Nem, tényleg nem – mondta Harry, és azon nevetett, hogy Draco néha milyen közvetlen tudott
lenni vele. Aztán elkomolyodott. – Öh… azt mondanám, hogy a bűbáj biztosan lecsillapodott, de
akkor... Én végig azt gondoltam, hogy csak azért felejtettél el rólam dolgokat, mert kényelmetlen
volt neked, hogy… öm, birtokollak. De ha neked nem…

– Ó, nem – mondta Draco halkan. – Nekem már egyértelműen nem.

– Akkor mi a jó büdös francért nem emlékszel?

– Majd eljön annak is az ideje – mondta Draco, és hangja mintha könyörgő lett volna. Harry hamar
kitalálta, miért. – És addig is, elélvezhetek, Harry? Már olyan, mintha öröktől fogva kemény
lennék. Mindig mikor megmozdulok, az ütéseid helye fellobban, és ettől csak még keményebb
leszek.

– Csak mondd el, mit szeretnél – mondta Harry, és félresöpörte Draco emlékeivel kapcsolatos
aggodalmát. A másik férfinak igaza volt; ez most nem az a pillanat. – Öö… viszonozzam a
szívességet? Úgy értem, tegyem azt, amit te is az előbb? Úgy értem…

– Csak hadd dörgölőzzem hozzád – suttogta Draco, és ringatni kezdte a csípőjét, hogy a farka
Harry csípőjével érintkezzen. – Óóó, ez olyan jó érzés… ó, és apropó, szeretnék egy takarót is.
Kicsit hideg van…

Hary még mindig tanácstalan volt Draco emlékeivel kapcsolatban, és aggasztotta a gondolat, hogy
talán sosem fognak visszatérni. De az a könnyedség, amivel Draco már beszélni tudott, amivel
beismerte a szükségleteit? Az már nem volt aggasztó egy csöppet sem. Inkább az ellenkezője.

És ez Harryt örömmel töltötte el.

Nevetett, és egy kicsit elfordult, hogy földre esett pálcájáért nyúljon. Aztán egy begyűjtőbűbáj
következett, és egy puha, könnyű takaró terült el rajtuk.

Miután visszahelyezkedett a kanapén, Harry egy kicsit közelebb húzta magához Dracót, és
megcsókolta a haját, miközben Draco ritmikusan mozgott.

Ez nagyon olyan volt, mint ahogy régen csinálták, de bizonyos mértékben mégis teljesen más.
Akkor hátulról hozzásimulva ölelte Dracót, míg a férfi kirázta, saját kezével juttatva magát a
csúcsra. De most Draco szemben volt vele, és hozzádörgölőzött, keze pedig Harryn pihent, mintha
nem tudott volna betelni az érintésével.

A másik… az is jó volt a maga módján, de az igazat megvallva, az tényleg csak arról szólt, hogy
Draco kirázza.

De ez… ez olyan volt, mint nemrég, ugyanezen az estén, amikor Harry úgy érezte, Draco
szeretkezik vele.

– Draco – sóhajtotta Harry, és változtatott egy kicsit a helyzetükön, hogy csókolózhassanak, míg a
másik férfi továbbra is folytatta a csípője hintáztatását. Az érzés, ahogy Draco farka őhozzá feszül
újra és újra… Harry szerette. És ölelni őt? Nos, Harry már hamarabb is tudta, hogy élvezni fogja,
de átölelni Dracót ezután a hihetetlen szopás után… ettől Harry még a pár perccel ezelőttinél is
jobban érezte, hogy Draco immár az övé.

– Közel vagyok – nyögte Draco, ujjai szinte karmokként szorultak össze. – Harry… szükségem…
szükségem…

Harry lecsapott az ajkára egy újabb csók erejéig, fél kezével pedig lenyúlt, hogy megmarkolja
Draco fenekét, és szorosabb közelségbe vonja magához a férfi farkát. Aztán visszább húzódott, és
megszólalt, ajkával mindössze egy pár centire a Dracóétól, ahogy Draco is csinálta néhányszor
vele.

– Élvezz, Draco. Élvezz el most!

Draco úgy is tett, olyan élesen és metszőn kiáltva, hogy ettől Harry kicsit kevésbé szégyellte
magát, amiért olyan hangos volt a szopás alatt.

Harry megint megcsókolta a férfit, amikor Draco csípője abbahagyta az őrült, ritmikus mozgást.

– Mmmm. Szeretem, ahogy a parancsomra elélvezel.

– Szeretek parancsra elélvezni – suttogta Draco, és kinyúlt Harry pálcájáért, hogy kiszórja a
takarítóbűbájt, amit általában használt. Aztán visszatelepedett, hozzábújt Harryhez, és közben
dobott pár csókot a vállára.

Amikor Draco teljesen mozdulatlan lett, az egyenletes szívverését leszámítva, amit Harry a bőrén
érzett, Harry kuncogott egy kicsit.

– Álmos vagy? Azt hiszem, legjobb lenne felmenni.

– Nem, nem, itt akarok maradni – mondta Draco, és kicsit nyűgösnek tűnt. – Nem akarlak
elengedni.

Nos, Harry nem mondhatni, hogy lefekvéshez volt öltözve, és ha a kanapén aludna, akkor
valószínűleg elfeküdt nyakkal ébredne, de két tagadhatatlan tény szólt mindezek ellen.

Valójában ő sem akart megmoccanni, és tetszett neki az ötlet, hogy egész éjszaka Dracót ölelje.

Azon kívül bátorítani is szerette volna a dolgot, hogy Draco ki tudja mondani, amit gondol, még ha
ez azt is jelenti, hogy ellenkezik Harryvel.

– Jól van, akkor itt alszunk – mondta Harry, és ásított. Esetleg elmehetne fogat mosni, vagy…

Nem, az megtörhetné a hangulatot. Harry pedig nem akarta ezt. Kicsit megmozdult, hogy
megigazítsa a lapos díszpárnát a feje alatt, és alaposabban bevackolta magukat a takaróba. Az
igazat megvallva nem volt elég hely mindkettőjük számára a kanapén, Harry pedig nem volt
hozzászokva ahhoz, hogy bárkivel is ilyen szoros ölelésben aludjon.

Ebben a pillanatban Draco hozzányomta az orrát, Harry pedig arra gondolt, hogy talán mégis meg
tudná ezt szokni.
 30. fejezet

Harry arra ébredt, amiről minden férfi fantáziál. Vagy legalábbis úgy gondolta, hogy minden férfi
erről fantáziál. Végül is, mi lehetne jobb annál, hogy az álomból feleszmélve egyenesen egy nedves
száj lágy, ritmikus érzete veszi körül a farkát?

– Draco – nyögte, és lenyúlt, hogy ujjaival beletúrjon a férfi selymes hajába. – Mmmm…

Az egyetlen válasz, amit kapott, egy fojtott kuncogás volt, de a hang szinte átzümmögött a farkán.
Harry megint nyögött egyet, és egy kicsit mocorogva a kanapén, átadta magát a benne lüktető
vágynak.

Ami az egész bensőjében lüktetett, nem csak a farkában.

Hosszú pillanatokkal később, azután, hogy Draco gondoskodott a saját maga és Harry élvezetéről
is, majd megint odabújt hozzá, Harry józan esze visszaért, ezzel együtt pedig egy megrázó
felismerés érkezett.

Harry nem folytathatja ezt így, egyszerűen képtelen rá, hacsak nem kapna valami megerősítést,
hogy Draco már akkor is vonzódott a férfiakhoz, mielőtt Harry igényt tartott rá.

Végül is, szinte elképzelhetetlen volt, hogy soha ne térjen vissza Draco teljes emlékezete. Ha csak
az lesz az egyetlen gondja, hogy szexelt egy ellenségével… nos, ez még egy dolog. Egy olyan
dolog, amin meglehetősen nagy valószínűséggel soha nem tudnak majd túllépni, mihelyst Draco
megint a megszokott önmaga lesz.

De ha Draco valójában heteró, és majd ráébred arra, hogy szabad akarata ellenére férfival szexelt,
amihez Harry lényegében segédkezett, meg még bujtogatta is a dolgot?

Akkor hogy érezne Draco?

Ó, nagy ég. Harry nagyon is jól tudta, hogy érezne a férfi. Azt gondolná, hogy Harry direkt
kihasználta. Azt hinné, hogy Harry bosszúból tartott rá igényt, és hogy ezt a bosszút a lehető
legkegyetlenebb módon vitte véghez.

Harry ezt nem bírta elviselni; biztosra akarta tudni, hogy Draco saját szexualitásával kapcsolatos
homályos benyomásai valódiak és igazak-e, vagy csak annak hatására születtek, hogy a bűbáj
egymáshoz kötötte őket.

És ha az derül ki, hogy azelőtt Draco csak nők iránt érdeklődött, akkor… nos, akkor Harry
valahogy majd talál erőt ahhoz, hogy megtegye a helyes dolgot.

A fenébe is, miért vesztette el annyira a fejét az előző éjjel? Mindvégig tudta, hogy nem lesz jó, ha
kihasználja Dracót, amikor a másik férfi olyan sebezhető. Más lenne, ha Harry biztos lehetne
benne, mi is a helyzet. De ha a bűbáj és csakis a bűbáj teszi, hogy örökké fel akarja ajánlani a
hátsóját és a száját…

Ebben az esetben az, amit Harry előző éjjel tett, egyszerűen ésszerűtlen volt.
A most reggel történtek miatt azonban nem hibáztatta magát annyira, mivel akkor még nem volt
teljesen ébren.

De jobban meggondolva az sem volt igazán nagy mentség.

– Gyerünk, keljünk fel! – mondta Harry, és meglökte egy kicsit Dracót, amint ülő helyzetbe
tornázta magát. A ruhái mind csálén álltak. Igazából felesleges lett volna megigazítani őket, de
közszemlére tett farokkal sem érezte jól magát. Ha a dolgok másképp állnak, talán igen. Ha
biztosra tudná, mi a helyzet.

De nem tudta.

Nos, épp azon volt, hogy ezt megtudja, ha egyáltalán lehetséges.

Felhúzta a sliccét, miközben ügyetlenkedett egy kicsit, és elfintorodott, ahogy felállt és

megpillantotta a talárja állapotát. Lényegében rajta aludt, és most olyan gyűrött lett, mint még soha.

Dracónak viszont sikerült szinte kifogástalanul kinéznie, annak ellenére, hogy nem viselt semmit.

– Keljünk fel? – kérdezte egyik szemöldökét felvonva. – Ha szeretnéd, rendben. Ami viszont
engem illet, én nagyon boldog lennék, ha csak itt fekhetnék még egy kicsit. Nem szeretnéd
kiélvezni az orgazmus utáni kéjt?

Harry felállt.

– Nem ma. El kell indulnunk. Azt gondoltam, ma meglátogathatnánk a szüleidet. Hogy hangzik?

Draco elmosolyodott.

– Ó, remekül. Köszönöm, Harry. – Felállt, és megnyújtózott; láthatóan nem volt tudatában a

meztelenségének.

– Akkor zuhanyozzunk le és kapjunk be egy gyors reggelit, aztán nyomás – mondta Harry, és
próbált nem nézni Draco farkára, ahogy az a férfi két lába közt himbálózott. Habár a nézzünk
másfelé részét nem sikerült teljesen kiviteleznie a dolognak.

– Mmm, egy zuhany jólesne. – Draco odaoldalgott Harryhez, és kezét elkezdte végigjáratni a
gyűrött anyagon Harry mellkasán. – Szeretnélek végigszappanozni, és gondoskodni minden
igényedről, és…

Harry hirtelen megköszörülte a torkát, és hátrébb lépett.

– Külön zuhanyozunk – dörmögte, és kicsit meg is ijedt, milyen reszelős a hangja.

Draco oldalra fordította a fejét, szemöldökét pedig összevonta.

– Ha ezt kívánod, természetesen. De biztos vagyok benne, hogy szolgálatodra lehetnék a fürdőben.

– Nem, nem, szeretnék egy kis egyedüllétet, és… – A fejét csóválva Harry arra jutott, hogy az
igazság most talán jobban szolgálná mindkettejüket. – Nézd, ha együtt zuhanyozunk, akkor egyik
dolog hozza majd a másikat, aztán órák és órák teljek majd el, mire eljutunk a szüleid házához.

– Tehát?

– Nos, szükséged van rá, hogy láthasd őket, nem?

Draco mosolygott; egyszerre ravasz és csábító kifejezéssel.

– Őrájuk nem úgy van szükségem, mint rád, Harry gazdám.

– Ja, nagyon remélem is, hogy nem úgy – suttogta Harry.

Draco azonban meghallotta.

– Ne légy éretlen. Nem így értettem, te is tudod.

Harry persze, hogy tudta.

– Már meg tudod mondani nekem, mit csináljak?

Draco lazán megrántotta a vállát.

– Úgy tűnik. Nyilván nem kötelező megtenned.

Harry biccentett egy aprót.

– Nagyobb szükségem van rád, mint a szüleimre, Harry – folytatta Draco, hangja ezúttal mentes
volt a szexuális felhangtól. – Amikor azt mondtam, hogy hamarosan látni szeretném őket, nem úgy
értettem, hogy már rögtön másnap.

– Itt az ideje egy látogatásnak. Azon kívül, beszélnem kell pár dologról az édesanyáddal.

Draco nem kérdezte meg, miről, de mindegy is. Talán nem is tudta megkérdezni, mert valami más
kötötte le a figyelmét.

– Anyám… – mondta csodálkozó hangon. – Anyu. Most majd újra megölelhet. Ugye?

Harry arra tippelt, hogy Narcissa megölelése többé-kevésbé egy tűzpróba lesz, hogy a bűbáj
lenyugodott-e. Vagy inkább, mint egy savpróba, elnézve a tévedés lehetséges következményeit.

– Öm… talán nem kellene kipróbálnod. A lassú fojtogatás dolog, tudod?

Draco arckifejezése azonnal elsötétült, és amikor a férfi megszólalt, nagyon távolinak hangzott.

– Természetesen, ahogy kívánod. Soha nem szeretnélek megharagítani.

Harry sóhajtott. Nem igazán így értette.

– Csak haladj lassan. Úgy értem, biztos, ami biztos.

– Harry gazdám, inkább nem érintek többé senki mást rajtad kívül, ha az egy pillanatnyi
kellemetlenséget is okoz neked.

– Nem élhetsz így, főleg nem hosszú távon. – Harry fintorogva elmosolyodott. – Amúgy is a te
kellemetlenséged az, ami foglalkoztat. A Res mea es, azt hiszem, eléggé aljas.

– De neki köszönhetem a legjobb gazdát a világon – mondta Draco halkan. – Biztos vagy benne,
hogy nem segédkezhetek a zuhanynál? Megmosni a hátadat esetleg?

Visszautasítani Draco felajánlásait eddig is elég nehéz volt, gondolta Harry. Hogy fog majd ezután
elég erőt találni hozzá, most, hogy kiderült, a másik férfi tényleg olyan ügyes a szájával, mint
ahogy állította?

Valahonnét Harry összekapart annyi akaraterőt, hogy nemet mondjon.

– Nem, ez így jó lesz, tényleg szeretnék egy kis magányt, amint mondtam. Öö… úgyhogy menj, és
hozd magad szalonképes állapotba, ennyi, és találkozzunk idelenn, mondjuk, fél óra múlva,
rendben?
Draco lehajolt, hogy felemelje a pálcáját a padlóról, aztán magához hívta a ruháit. Lazán oldalt
tartotta őket; nem is próbálta takargatni meztelenségét. Mivel képtelen volt ezt tovább elviselni,
Harry elfordult, és a lépcsők felé indult.

– Harry?

Harry megállt, de nem fordult meg.

– Igen?

– Tudod, tényleg ambrózia voltál. Mindkétszer. Nem hinném, hogy valaha is eleget kapnék belőle.

Harry nyelt egyet, és már a nyelve hegyén táncoltak a szavak. A szavak, amiket nem mondhatott
ki, mert annyira tisztességtelenek lettek volna Dracóval szemben, ha kiderül, hogy azelőtt mégsem
vonzódott soha a saját neméhez.

A szavak azonban a fejében visszhangoztak, Harry nem tudta leállítani őket.

És elfeledtetted velem, hogy valaha is másra vágytam, Draco. Pont, ahogy mondtad.

***

– Mr Potter – mondta Narcissa Malfoy, és felállt, amint Harry és Draco odahoppanáltak a

dolgozószobájába. A hivatalos hangszíne azonnal eltűnt, mihelyst fiához fordult.

– Draco, hogy vagy?

– Jól vagyok – mondta Draco, ugyanolyan meleg tónussal, mint az anyja. – És te, anyu? Hogy s
mint vagy?

– Ó, Draco. – Narcissa jégkék szeme szeretettől ragyogott. – Hogyan is lehetnék? Apád és én

betegre aggódjuk magunkat miattad.

– Ó, ne tegyétek! – mondta Draco, és elengedte Harry karját, miközben egy lépéssel közelebb ment
az anyjához. – Harry tényleg csodálatos, és velem is csodálatos, és… és… – Aztán Harryre
pillantott; egész arckifejezése bizonytalanságról árulkodott.

– Gyerünk, mondd el neki! – mondta Harry halkan. Még mindig aggódott, de hogy tagadhatott
volna meg Dracótól olyasmit, amit ennyire akart?

– Úgy gondoljuk, hogy a bűbáj lenyugodott – mondta Draco, és cipője egy kicsit megnyikordult,
ahogy a férfi egy picit lábujjhegyre emelkedett.

– Ó… – pislogott Narcissa; egyszer Harryre pillantott, aztán teljes figyelmével a fia felé fordult.
Úgy tűnt, lépni fog egyet előre, de erőnek erejével visszatartotta magát, mereven állt, arca szinte
egy maszk volt, amikor végül válaszolt. – Ez sokkal gyorsabb volt, mint ahogy apád számított rá.

– De igaz – erősködött Draco, és kezét előrenyújtotta, hosszú ujjait kicsit behajlítva, mintha
hívogatná az anyját. – Tényleg az, anyu.

Narcissa mosolya egyszerre volt gyengéd és megkönnyebbült.

– Ha azt mondod, drágám. – Kinyújtotta egyik kezét, és vékony ujjait már csak egy hajszál
választotta el, hogy a Draco kezével érintkezzen.

– Narcissa! – harsant egy szigorú hang, aztán Lucius Malfoy rontott a szobába; talárja úgy
hullámzott mögötte, hogy Harrynek el kellett ismernie, tényleg fejedelmien néz ki. – Azonnal lépj
hátrébb!

A nő higgadt arccal és lehanyatló karral meg is tette.

– Mr Potter – mondta Lucius pattogó, dühös hangon. Olyan hangon, ami határozottan és
egyértelműen jelezte, hogy sosem állna szóba Harryvel, ha a bűbáj nem kényszerítené rá,
feltételeként annak, hogy beszélhessen Dracóval.

– Minden rendben, apám – mondta Draco, és összekulcsolta a kezét maga előtt. – A bűbáj
lenyugodott. Biztos vagyok benne, hogy most már biztonságos megérintenetek mindkettőtöknek.

– Az lehetetlen – felelte Lucius elnyújtva, és összeszűkült szemmel Harryre pillantott. – Azt

hittem, nem akar bosszút. Meg kell mondanom, Mr Potter, úgy intézni a dolgokat, hogy a saját
szülei okozzák Draco halálát nekem valamelyest bosszúszagúnak tűnik!

– Ne beszélj így Harryvel! – csattant föl Draco, szeme pedig szikrákat szórt. – Ő jó és erős és
csodálatos, és semmi olyat nem tett, amivel kiérdemelné a megvetésedet, és mellesleg a bűbáj
lenyugodott!

Lucius úgy nézett ki, mintha türelemért imádkozna, ami szürreális elképzelés volt, mert Harry halál
biztos volt benne, hogy a férfi soha nem imádkozott. Aztán amikor megszólalt, hanghordozása
arról árulkodott, hogy így vagy úgy, de akkor is eszére fog beszélni bolond fiának.

– Mutasd a csuklódat!

Draco rápillantott Harryre, aki csak megvonta a vállát. Honnan tudhatná, mire akar Lucius Malfoy
kilyukadni?

Harry vállrándítását utánozva – és sokkal elegánsabban utánozva –, Draco benyúlt talárja hosszú
ujjába, fürgén kigombolta a kézelőjét, majd kinyújtotta a karját.

Lucius halkan felszisszent, ahogy beszívta a foga közt a levegőt.

– Mi az? – kérdezte Harry, amint közelebb lépett.

Lucius Malfoy ekkor szinte síri hangon szólalt meg.

– A Res mea es jele. A láncok megváltoztak. Most már sokkal kivehetőbbek.

Amikor Harry rápillantott Draco csuklójára, láthatta, hogy ez igaz. A zöld színű tintavonalak még
mindig stilizált láncoknak tűntek, de sokkal tömörebbnek, mint azelőtt.

– Ez azt jelenti, hogy a bűbáj tényleg lenyugodott? – Most Harryn volt a sor, hogy nagyot nézzen,
amikor teljesen Draco apja felé fordult. – Említhette volna, hogy van valami, amiből meg lehet
bizonyosodni!

Ezúttal Lucius beszéd közben már sziszegett.

– Mivel teljes mértékben azt gondoltam, hogy a folyamat hat hónapig vagy még tovább fog tartani,
nem volt rá azonnali szükség!
Draco most az egyszer nem Harry pártjára állt a vitában. Nem tehette. Túlságosan is el volt
foglalva azzal, hogy anyja szoros ölelését élvezze; a nő hosszú, lebbenő talárja szinte beburkolta őt,
ahogy Narcissa a karjaiba zárta, és közel húzta magához.

Harry másfelé nézett, amikor a nő halkan sírni kezdett, és egyik kezével végigsimított Draco haján.

– Akkor is megemlíthette volna – suttogta Harry.

Lucius felszegte a fejét, szándékosan figyelmen kívül hagyva a megszólalást.

– Felteszem, önök ketten tűrhetően kijönnek egymással.

Nem tűnt úgy, hogy le van nyűgözve, de a körülményeket tekintve Harry ezt meg is értette.

– Igen, kijövünk – mondta dacosan. Azok után, amikről a múltkor beszéltek, Lucius talán tudta,
mire utal ez a rövid mondat. Harryt tényleg nem érdekelte, mit gondol a férfi. Nem azért volt itt,
hogy bárkit is lenyűgözzön. – Jobban örülne, ha Draco inkább nyomorúságosan élne?

– Annak örülnék, ha esélye lenne egy megfelelőbb életmódra, mint hogy arra legyen ítélve…

– Teljesen elégedett vagyok Harry szolgájaként – szólt közbe Draco, gyengéden kibontakozva
anyja öleléséből. Harry tisztán láthatta ekkor, mennyire szereti őt. – Nincs benne semmi helytelen.
Amint te magad mondtad, az, hogy a Potterek a Malfoyokat birtokolják, már egy hosszú ideje
fennálló hagyomány, amit ősi mágia köt. Mindig azt tanítottad nekem, hogy egy ősi mágiát igazán
érdemes tisztelni.

Lucius ajka megvető mosolyra görbült.

– A régi időkben még más volt. A Potterek mindig is… ez a fiú viszont… ő…

Harrynek nem esett nehezére betölteni a hézagokat. A Potterek mindig is aranyvérűek voltak, ez a
fiú viszont nem az.

Elég visszataszító volt, hogy Lucius Malfoy könnyebben belenyugodna fia rabszolgaságába, ha az
nem egy mugliszületésűhöz lenne hozzákötve. Azonban Harry inkább nem akart ebbe belemenni.
Nem ringatta magát abba az illúzióba, hogy meg tudja változtatni Lucius véleményét az aranyvér
értékéről.

– Ne hívjon fiúnak! – mondta helyette.

– És ne sértegesd Harry vérvonalát! – tette hozzá Draco résnyire szűkült szemmel. Hú.
Nyilvánvalóan könnyedén összerakta magában a dolgokat, akárcsak Harry, még az emlékei nélkül
is. Nos, Draco mindig is elég okos volt a maga módján; csak épp rosszra használta az
intelligenciáját. – Tudod, apám, hogy ha nem hangoztattam volna annyira az aranyvérűséget, akkor
Harry és én már elsőre barátok lehettünk volna? Nem kedvelt engem, amikor találkozott velem,
mert már akkorra hallott engem nyilatkozni a témáról.

Lucius haragosan nézett.

– Draco, csak egyedül te magad ronthattad az esélyeidet, hogy összebarátkozz Harry Potterrel,
mielőtt még egyáltalán találkoztatok volna.

– Draco nem tudta, kivel beszél – mondta Harry, és kezdett kijönni a sodrából, amiért a férfi ilyen
lazán sértegeti a fiát. – Ha hibáztatni akarunk valakit, amiért Draco meg én soha nem jöttünk ki az
iskolában, akkor miért nem kezdjük magával? Maga volt az, aki arra tanította őt, hogy így
beszéljen, így gondolkodjon! Nem lett volna muszáj azzal bajlódnia, hogy azt mondja neki,
barátkozzon velem, ha közben olyan dolgokkal tömte a fejét, ami miatt úgyis ki nem állhattam!

O-ó. Harry a szeme sarkából látta, ahogy Draco reszketni kezd. Harry azonnal odament hozzá.

– Most már minden rendben – mondta, és megfogta Draco alkarját, hogy megdörzsölgesse, és
ezáltal megnyugtassa egy kicsit a férfit. – Most már minden más. Igazán kedvellek, Draco.

Draco reszketősen elmosolyodott. Az a tekintet pedig a szemében… Úgy nézett, mintha Harry
lenne számára az egész világ.

– Kedvelsz?

– Igen, nagyon is – mondta Harry határozottan.

– Én is téged – felelte Draco halkan, már-már félszegen. A hangja azonban megerősödött, amikor a
férfi megint az apjához fordult. – Egyetértek Harryvel.

– Ó, az ő pártjára állsz ellenem. Milyen meglepő…

Draco elengedte a füle mellett apja megjegyzését.

– Nem értem, miért mondanád azt, hogy barátkozzam össze Harryvel, ha közben úgy nevelsz,
hogy lenézzem őt.

– Én… – Rá nem jellemző módon Lucius beletúrt a hajába és felborzolta. – Nehéz idők jártak
akkoriban, Draco. A Sötét Nagyúr elesett…

– Voldemort – szólt közbe Harry. – Draco nem fog félni a halott Voldemorttól úgy, ahogy az élőtől
rettegett.

– Nem tudtuk, hogy visszatér-e, habár valószínűnek tűnt. Senki nem hitte igazán, hogy egy félvér
teljesen legyőzheti. – Lucius hangjába keserűség vegyült. – Habár természetesen senki sem tudta
még akkor, hogy a… hogy Voldemort maga is félvér volt. Visszatekintve a dolgok már
érthetőbbek. És aztán ott lebegett a fejed felett a generációs varázslat. Biztonságban akartalak
tudni, bármi is történjék majd a jövőben. És azt akartam, hogy tudd az igazat a világunkról.

– Akkor ez sikerült is – mondta Draco határozottan. – Most már biztonságban vagyok, és az igazat
is tudom.

Lucius megrázta a fejét, vonásai szomorúságot tükröztek. Az ő igazsága és Dracóé nyilvánvalóan

két különböző dolog volt.

– Nem kívánok vitatkozni. – Csupán ennyit mondott. – Az utóbbi időben ritkán láttunk téged.

– Akkor ne inzultáld Harryt. – Draco elmosolyodott, és sokkal elnézőbbnek tűnt, mint amilyen
Harry lett volna az adott körülmények közt. De Draco igazán szerette az apját, még akkor is, ha
néha megfélemlítőnek találta. – Ha annyira érted a Res mea est, amennyire úgy tűnt, hogy érted,
amikor felébredtem és te elmagyaráztad, akkor tökéletesen jól tudod, hogy ezt nem tolerálhatom.
Elsősorban őhozzá vagyok hű, és tudod, apám, hogy ez nem is lehet másként.

– Igen, tudom – válaszolta Lucius, és széttárta a karját. – Gyere ide, Draco!

Draco habozás nélkül apja ölelésébe lépett, amit Harrynek eléggé nehéz volt végignézni. Valahogy
kevésbé zavarta, amikor Narcissa ölelte a fiát. Talán mert Harrynek úgy tűnt, Narcissa szeretetét
nem vakította el a politika és az előítélet. Nála Draco élvezett abszolút elsőbbséget.

Lucius Malfoy számára a dolgok összetettebbek voltak, és talán ez mindig is így volt.

Ez a második ölelés amúgy is hamarabb véget ért. Valójában Draco mintha egy kissé zavarban lett
volna utána, arcán feltűnt egy kis rózsaszín pír.

Miután eldöntötte, hogy ideje egy határozott témaváltásnak, Harry Mrs Malfoy felé fordult.

– Köszönöm, hogy megengedte a látogatást annak ellenére, hogy csak ilyen röviddel előtte jeleztük
a szándékot.

A nő tetőtől talpig végignézett rajta, olyan arckifejezéssel, amit Harry nem könnyen fejtett meg.
Talán zavart volt.

– Ostobaság. Dracót bármikor szívesen látjuk. Ó, és önt is vele együtt, természetesen. Semmi
szükség rá, hogy előre értesítsen, ahogy ma reggel tette.

– Nem hoppanálhatunk csak úgy a házukba minden előzetes értesítés nélkül.

– Már hogyne tehetné! – nézett rá Narcissa, és fejét kicsit oldalra billentette, ahogy Draco szokta
néha. – Tudom, hogy nincsenek szülei, de bizonyára van valamilyen családja. Biztos vagyok
benne, hogy nem kell őket figyelmeztetnie, ha odahopppanál… ö, beugrik egy látogatásra.

Szóval tudta, hogy a megmaradt rokonai muglik. Nos, azt viszont nem tudta, hogy Harry
halálbiztos, hogy előre figyelmeztetné őket, ha valaha is megfordulna a fejében egy látogatás. Nem
mintha ez túl valószínű lett volna. Harry nem látta Dursley-ékat azóta, hogy múlt nyáron a
házukban szállt meg.

Nem mintha ez a Malfoyokra tartozott volna.

– Nos, én csak örülök, hogy otthon voltak – mondta Harry, és megpróbálta elkerülni Narcissa már-
már vallató tekintetét.

– Nincs szükségünk értesítésre, de az üzenete lehetőséget adott, hogy szóljak a házimanóknak az

érkezéséről – tette hozzá Lucius. – Azt gondoltam, jó volna tudni, hogy a fiamnak még mindig el
kell-e kerülnie a mágiájukat.

– Miért nem derítjük ki? – kérdezte Harry. – Hívjon ide egy manót, és kérje meg, hogy végezzen el
pár egyszerű varázslatot, hogy meglássuk, van-e hatásuk Dracóra!

– És Draco még biztonságban érzi magát önnel – jegyezte meg Lucius gúnyosan. – Mindig
ugyanez van, Mr Potter. Csak belevág valamibe, és nem gondol a következményekre.

– Rá szeretnék jönni, miért lett a bűbáj megint aktív, és ez azt jelenti, hogy ki kell deríteni, mi
történik Dracóval már harmadik éve. Ez az iszonyodás a manómágiától talán összefügghet vele. Ez
legalább valami, amin el lehet indulni – magyarázta Harry hűvösen.

– Esetleg játszhatnánk egy kör snookert, apám – mondta Draco, a megjegyzés pedig úgy érte
Harryt, mint derült égből villámcsapás, de aztán Draco ránézett, és megmagyarázta. – A manók
sok idővel ezelőtt megbűvölték az asztalt. Talán még azelőtt, hogy megszülettem, ami pedig azt
jelenti, hogy a varázs talán eltompult. Ha nincs rám hatással, akkor esetleg nyugodtan végezhetünk
közvetlenebb próbákat is.

Ó. Ez így már jó ötletnek tűnt Harrynek. Több okból is. Itt volt az ideje, hogy megkérdezze, azt,
amiért ide jött, és mivel Draco apja ennyire ellenséges… ja, arra gondolt, többre megy, ha az
anyjával beszél.

– Akkor talán mindnyájan átfáradhatnánk a játékszobába.

– Kiváló – mondta Draco, és bólintott.

– Egy italt esetleg? – folytatta az asszony kedvesen, és sokkal fesztelenebbnek tűnt most, hogy
háziasszonyi szerepébe helyezkedett.

– Mondjuk ambróziát – mondta Draco; szeme humortól parázslott, amikor Harryre pillantott.

Szerencse, hogy Harrynek nem volt még itala, mert most kiköpte volna, annyira meglepődött.

– Ambróziát? – Narcissa tanácstalannak tűnt. – Nem hinném, hogy tartunk, Draco.

– Akkor egy pohár bort – mondta Draco, és elegánsan legyintett.

Harry hagyta, hogy Mr és Mrs Malfoy hagyja el elsőként a szobát, aztán megragadta Draco kezét.

– Viselkedj!

– Fogok – mosolygott Draco pajkosan. – De tudod, tényleg szívesebben innék ambróziát, mint
bort. Testmelegen felszolgálva, kortyonként ízlelgetve.

Harryt a nevetés, meg egy enyhébb fajta rettegés tépte majdnem ketté, hogy Draco szülei
meghallhatják őket. Nem mintha valószínű volt, hogy megértenék, miről van szó, de akkor is.

– Sss. Nem emlékszel? Mondtam neked, hogy szeretnék egy kis diszkréciót.

Draco csak mosolygott.

– Szeretnél csatlakozni a snookerpatihoz?

– Nem, azt hiszem, egy kicsit beszélgetnék édesanyáddal. – Harry az ajtó felé mutatott. – Nos?
Vezess. Fogalmam sincs, merre lehet a játékszoba. Én nem egy Yorkshire méretű házban lakom.

Draco közel hajolt, és belesuttogott Harry fülébe, azon a sajátos módon, mintha minden szó félig
csók lenne.

– Nekem tetszene, ha a házad még meghittebb lenne, Harry gazdám. Bármit, ami még közelebb
hoz minket egymáshoz.

Azzal húzni kezdte egy kicsit Harry kezét, és kivezette a férfit a szobából.

***

A varáslósnooker, amint arra Harry rájött, olyan varázslatokkal rendelkezett, amik feleslegessé
tették a dákó használatát. Luciusnak és Dracónak mindössze annyit kellett tennie, hogy célra tartja
a pálcáját, és apró, bonyolult mozdulatokkal lendítse, minek hatására a golyók az asztalon gurulni
kezdtek. Néha még ugrottak is egymáson, de ezt elég nehéz volt elérni, mivel a manók olyan
bűbájokat alkalmaztak az asztalon, amik teljesen váratlanul léptek működésbe.
Harry elég ideig nézte Dracót ahhoz, hogy megbizonyosodjon, a férfinak nincs semmilyen
kedvezőtlen reakciója a manómágiára, így aztán bólintott, majd leült egy asztalhoz nem messze
tőle.

Mivel sötétzöld filc borította, az asztal úgy nézett ki, mintha kártyajátékhoz használnák, de
Narcissa megparancsolta az éppen bejövő manónak, hogy oda tegye le az innivalós tálcát. Draco
már megkapta a saját italát, habár még nem kezdhette el inni, amíg Harry nem adott rá engedélyt.

Az, hogy a bűbáj lenyugodott, még nyilvánvalóan nem változtatta meg az összes körülményt, amik
közt Dracónak élnie kellett, feltételezte Harry, mivel nemrég arra jött rá, hogy az evés és ivás
megtiltása igazából arra volt jó, hogy megbüntethessenek vele egy rabszolgát. Nem kerül sok
időbe, hogy megtörjön az ellenállás, ha a gazda megtagadja az élelmet és a vizet.

Nem mintha Harry el tudta volna képzelni, hogy Draco lázadozzon. Nem ez a Draco.

– Végre beszélgethetünk egy kicsit – szólalt meg Harry halkan. – Fölmerült pár dolog, és… öö,
tényleg tudnom kellene egyet s mást Dracóról. Olyasmiket, amikre nem emlékszik.

Narcissa csak megnedvesítette az ajkát a rubinvörös borral, mielőtt félretette a kristálypoharat.

– Miben segíthetek?

Ha valami, akkor ez szürreális volt. Narcissa Malfoy, amint felajánlja a segítségét. Természetesen
rengeteget segített neki a végső csata előtt, de ezt csupán Draco miatt tette.

És most ez is csak ugyanarról szólt. Érdekében állt segíteni Harrynek, mert ez volt Draco érdeke is.

O-ó. Harrynek kezdett rossz érzése támadni.

De senki más nem volt, akit megkérdezhetett volna, Luciust kivéve, úgyhogy nem maradt más
hátra, mint hogy folytassa.

– Nos, a helyzet az… – Harry úgy érezte, elpirul. Igaz volt, amit Dracónak mondott. Zárkózott
ember volt. Ha nem lett volna az, jobban boldogult volna a sajtó spekulációival, hogy mikor kéri
már meg Ginny kezét. Most is keringtek róluk pletykák, ahogy észrevette, habár most azt
találgatták, mikor jutnak túl a „civódásukon”.

Ennek ellenére Harry nem hibáztatta Ginnyt azért, amit a szennylapok írtak. A lány végül
megharagudott rá, de Harry tisztában volt vele, hogy haragjában sem járatta volna le őt a sajtó
előtt. Úgyis elkerülhetetlen volt, hogy a hírek kiderüljenek. A lány beszélhetett a családjának és a
barátainak, aztán a történet elterjedhetett, előbb vagy utóbb pedig valaki, akinek nem volt oka,
hogy tiszteletben tartsa Harry magánéletét, eladhatta az információt Rita Vitrolnak, vagy a hozzá
hasonlóknak.

– Mr Potter? – kérdezte Narcissa. – Jól érzi magát? Nem ízlik önnek a bor?

– Nem, az nagyszerű – vágta rá Harry. Rohadt élet, lehet, hogy jobban járt volna, ha inkább
Luciusszal beszél. Neki legalább lett volna róla lövése, hogy a Res mesa es általában némi
szexuális szolgáltatást is magában foglal.

De talán Mrs Malfoy is tud róla. Ő volt az, aki ragaszkodott hozzá, hogy Harry alkalmanként
megérintse Dracót, ő utalt rá, hogy Dracónak szüksége lesz rá.

– Nézze, Draco és én tényleg jól kijövünk mostanában, és…

A nő lágy hangja félbeszakította Harry ideges szavait.

– Igazán, Mr Potter? Valóban úgy van, ahogy mondja, kedveli őt? Nem csak… elviseli?

– Nem, nem csak elviselem – nyugtatta meg Harry. – És egyébként öö… erről elég nehéz beszélni,
de tényleg úgy érzem, hogy tudnom kell, és Draco nem emlékszik, úgyhogy… – Harry vett egy
mély lélegzetet, aztán gyorsan rákérdezett. – Ő csak lányokkal randevúzott azelőtt? Úgy értem,
elkísérte Pansy Parkinsont a karácsonyi bálra, de nem nagyon tudok több mindent az izé…
hajlamairól, és… nos, a dolog egyszerűbb volna, ha biztosra tudhatnám, hogy eredetileg is mindkét
nemhez vonzódott.

Narcissa kék pillantása szinte keresztüldöfte.

– A Parkinsonok régi barátaink. Azt, hogy Draco elkísérte Pansyt a karácsonyi bálba, egyedül
ennek fényében kell nézni, ebben biztos vagyok. Draco soha nem mutatta a leghalványabb jelét
sem gyengéd érzelmeknek az irányában. Legalábbis nekem így tűnt.

Amit jó volt hallani, viszont legkevésbé sem válaszolta meg a kérdést, gondolta Harry kissé
savanyúan.

– Rendben, köszönöm. De én azt szeretném tudni, hogy mutatott-e gyengéd érzelmeket a saját
neme iránt. Úgy értem… tud róla, hogy járt-e valaha férfival?

– Ön nemcsak kedveli őt – mondta Narcissa halkan, de a szeme arról árulkodott, hogy a nő

kombinál valamit. Harry esküdni mert volna, hogy még kis fogaskerekeket is látott forogni a
mélyben.

– Nézze, a dolgok köztünk vagy átkozottul egyszerűek, vagy nevetségesen bonyolultakká válnak –
mondta Harry azonnal, és sejtette, hogy fogalma sincs, melyik melyik. – Csak válaszoljon a
kérdésre, rendben? Tudnom kell.

Narcissa ragyogó mosolyt villantott rá.

– Ó, Draco hadi csele a karácsonyi bálon csak a látszat miatt volt, Mr Potter. Habár ez csak
évekkel később vált világossá a számomra. Tudja, milyen politikai körökben forogtunk akkoriban.
Draco felé az volt az elvárás, hogy házasodjon meg, és járuljon hozzá az aranyvérű népesség
fennmaradásához, ami veszélyes mértékben megfogyatkozott. Természetesen, miután megtette
volna a kötelességét, senkire sem tartozott volna, mik is a valódi hajlamai.

A snooker asztalnál Draco egyszer csak köhintett egyet, holott Harry biztos volt benne, hogy
Narcissa hangja nem juthatott el hozzá. Draco egy kézmozdulattal elutasította a segítséget, amit
apja ajánlott fel neki, aztán megragadta a kelyhet, és hosszút kortyolt a borból.
Harry megint Narcissára figyelt.

– Ebből mennyi a feltételezés, és mennyit tud biztosra?

Narcissa megint elmosolyodott, ragyogó arckifejezéssel, amely mintha a napot is rabul ejtette
volna.

– Tudja, ez nem olyasfajta dolog, amit egy fiú csak úgy megoszt az anyjával – mondta kissé
előrébb hajolva. – De van szemem. Draco soha nem vonzódott nőkhöz, Mr Potter. Tehát nem
helyes azt mondani, hogy az érdeklődése mindkét nem felé húz.

– Nem?
– Ó, nem. Draco ebben a tekintetben csak a férfiakat szereti.

Harry megkönnyebbülten fújta ki a levegőt, de rá kellett kérdeznie a nyilvánvalóra.

– Ha ezt nem osztotta meg önnel, akkor honnét tudja ennyire biztosra?

– Hát onnét, ahonnét az anyák tudják – mondta, még mindig ugyanolyan ragyogó mosollyal. Ami
mostanra már olyan édeskés volt, hogy Harry kissé émelygett. – Amikor a háború véget ért, Draco
házát pedig már lefoglalták, előrelátóan kiszórtam rá néhány nyomkövetőbűbájt, amikor elment
egy este. Hihet nekem, Mr Potter. Draco kizárólag férfiakhoz vonzódik, és igazán nagyon…
szenvedélyes a kapcsolataiban, és…

Abban a percben Harry úgy érezte, ki kell mosnia a fülét szappannal, amiért pont Draco anyjától
kellett ilyen dolgokat hallania. Azonban hamar elfeledkezett a zavaráról.

A snookerasztalnál Draco térdre esett, kezét a torkához emelte, ujjai pedig a gallérját markolászták,
ahogy a férfi megpróbálta meglazítani, miközben halkan levegőért kapkodott, és az arca is egyre
jobban elvörösödött, ahogy Harry látta.

Lassú fojtogatás, ismerte fel Harry, és felugrott a székéből, kezével fellökve a bort, amikor előre
rohant.
 31. fejezet

– Draco! – kiáltotta Harry térdre esve, és mindkét vállánál megragadta a férfit. – Lélegezz, Draco!

Nem megy, tátogta Draco hang nélkül. A kezeivel Harry alkarjába kapaszkodott, az ujjai a ruháját
markolták; az őrjöngő mozdulat üvöltőbb elkeseredettséget tükrözött, mint bármilyen hang valaha
is képes lett volna. És Draco arca… még rosszabb volt. A szája kinyílt és becsukódott, ahogy a
levegőért küzdött, amit nem sikerült belélegeznie.

Nem mintha Harrynek a leghalványabb fogalma lett volna, mit tett Draco, amiért a bűbáj bünteti.

Ó, egek, büntetés. Harrynek megint meg kell fenyítenie Dracót, és a helyzetet elnézve, még
keményebben, mint valaha, ráadásul a szülei előtt. De nem volt más választása, és vesztegetni való
ideje sem.

Előhúzta a pálcáját, hogy eltüntesse Draco ruháit és megidézze a szíjat. Ha ez nem működik, akkor
lehet, hogy a Cruciatus fog kelleni, de talán ki sem tudja majd szórni Dracóra. Hiszen nem utálja
őt. El sem tudja képzelni, hogy utálja. Már nem.

Mi maradt még… mi? A Sectumsempra? Ahhoz nem szükséges szándékosság. De az hogyan

lehetséges, amikor még az sem kell hozzá, hogy az ember tudja, miféle istenverte bűbájt szór ki?

Harry szinte rosszul volt, ahogy felállt és felemelte a pálcáját, mert valami mélyen benne azt
ordította, sikította, üvöltötte, hogy semmiféle verés nem lesz elég, ezúttal nem, nem ez ellen…

– Könyörögj a bocsánatáért, Narcissa! – utasította Lucius Malfoy durva, reszelős hangon, ahogy
haldokló fia mellé lépett, és a csuklójánál fogva megragadta a feleségét, aztán olyan erősen
megrázta, hogy az asszony megtántorodott. – Könyörögj a bocsánatáért, akármilyen ostobaságot is
mondtál! Most!

Narcissának elakadt a lélegzete, az arca elsápadt.

– Nem – nyögte, de a szó nem elutasítást közölt, hanem színtiszta iszonyodást.

A következő pillanatban szó szerint Harry lábai elé vetette magát, a szeméből könny patakzott, és a
kezét úgy emelte fel, mintha az istenek kegyéért esedezne.

– Hiba volt megpróbálnom befolyásolni magát, hiba volt megkísérelnem irányítani, mit csináljon
az én… az ön Dracójával, Mr Potter. Ő a magáé, a maga rabszolgája, a megkötött rabszolgája, az
élete és vére örökre az öné és csak az öné. Tudom, hogy így van, nagyon jól tudom…

Narcissa ekkor felsikoltott és gyötrelmesen sírni kezdett; az arca már olyan könnyáztatta és
maszatos volt, hogy természetes szépségének minden nyoma eltűnt róla. Nem mintha Harrynek sok
ideje lett volna ezt figyelni. Még midig jajveszékelve, Narcissa Harry lábához hajtotta a fejét, a
kezével pedig Harry térdét próbálta átkulcsolni.

Mielőtt még Harry megállíthatta volna, vagy akár egy szót is szólhatott volna, az asszony
megcsókolta a lábát.

Vagyis valójában a cipőjét.

És egész idő alatt ugyanazt mormolta, újra és újra:

– Bocsásson meg, bocsásson meg, bocsásson meg…

Harry már mondani akarta, hogy megbocsát, nem mintha tudta volna, hogy pontosan mi rosszat is
csinált az asszony, de amikor szólásra nyitotta a száját, leesett az álla a döbbenettől. Lucius Malfoy
közelebb lépett és ő is térdre borult előtte. Ő nem emelte fel a kezét fohászkodva és nem sírt, de a
szemében gyötrelmes rettegés tükröződött, ahogy felnézett Harryre, és könyörögni kezdett.

– Én nem próbáltam önt befolyásolni a fiam használatában, de a bocsánatáért esedezem, ha ez az

ára annak, hogy megbocsásson a feleségemnek! Az elnézését kérem minden gonosz és aljas
dologért, amit valaha önnek mondtam vagy tettem magával, vagy azokkal, akik fontosak önnek…
Kérem, Potter, bocsásson meg a feleségemnek!

Ó.

Harry még mindig nem igazán értette – vagy legalábbis nem teljesen. Minden olyan hirtelen
történt, és Narcissa szavai inkább homályos utalások voltak, de rájött, mit kell tennie.

Lenyúlt, megragadta Narcissát a karjai alatt, és felállította.

– Megbocsátok – mondta érthető és határozott hangon.

Olyan érzete támadt, mintha gumiszalag csattant volna körülötte. Hallotta is, ahogy az ősi mágia
hirtelen elengedte a szorítását.

És ekkor Draco köhögni kezdett és hörögni, aztán négykézlábra esett, ahogy egyik hosszú
lélegzetet vette a másik után.

Harry odarohant hozzá, leguggolt mellé, és erőteljes mozdulatokkal dörzsölni kezdte a hátát, másik
kezével pedig lazán átölelte őt. Nem akarta megszorítani a férfit, csak tudatni vele, hogy nincs
egyedül.

Végül Draco oldalra fordította a fejét, és Harry szemébe nézett. Az arca maszatos volt, mint az
anyjáé, de ez nem csúfította el.

Harry szemében nem.

– Minden rendben? – kérdezte Harry nagyon finoman, keze pedig tempót váltott, hogy körkörösen
masszírozza Draco hátát.

– Rendben lesz – nyögte Draco, és görcsös mozdulatot tett Harry felé. – Bőrre van… szükségem.

Harry nem habozott. Egyetlen erőteljes mozdulattal oldalra fordította Dracót egyik karjához
támasztva, aztán felnyalábolta és felállt vele, úgy tartva a férfit, mintha beteg gyerek lenne. Nem
volt egyszerű vállalkozás; Harry érezte, hogy megfeszül a háta és a vádlija.

– Majd eljövünk máskor – mondta, arra készülődve közben, hogy hazahoppanáljon és

levetkőztethesse Dracót meg saját magát, aztán ágyba fekhessen vele és a karjaiban tarthassa őt
addig, ameddig csak Dracónak szüksége van bőrkontaktusra.

– Várj! – szólalt meg Draco, egyik kezével Harry ruháinak redői közt kutatva. – Kérlek. Én
szeretném… Nem értem. Szeretném tudni, mi történt, miért történt… – Az ujjai végül bőrre
találtak, és amikor Draco becsúsztatta a kezét Harry inge alá, és a tenyerét Harry dobogó szíve fölé
helyezte, élvezettel felsóhajtott. – Erre is szükségem van.

Harry nem tudta, hogy a bőrt értette-e ez alatt, vagy még mindig arról beszélt, hogy meg kell
tudnia a dolgot.

Akármelyikről is volt szó, igazat kellett adnia Dracónak. Harry haza akarta őt vinni és szorosan
ölelni, de a fenébe is, neki magának is meg kell értenie, mit mondhatott Narcissa, amitől Draco kis
híján meghalt. Harry azt mondta, majd később visszajönnek megint, de hogy tudna ide úgy
visszajönni, hogy nem tudja, hogyan védje meg Dracót egy újabb fulladásos rohamtól?

Márpedig soha többé nem fog ilyesmi megtörténni. Soha. Harry eltökélte.

– Rendben – mondta, és egy puszit nyomott Draco feje búbjára. – Maradunk egy kicsit beszélgetni.

Draco elfordította a fejét, és az arcát Harry talárjának redőibe rejtette, mintha még több érintkezést
akarna.

– Ne engedj el…

– Nem foglak – suttogta Harry; mélyebb hangszínen beszélt, pont amilyet Draco is használt. Bár
Draco hangja inkább nyafogásra hasonlított.

Rémült nyafogásra.

Egyetlen elborult pillanatig Harry gyűlölte a nőt, aki ezt tette Dracóval. De nehéz volt sokáig
gyűlölni. Az asszony megint a földre rogyott; szinte azon nyomban összeesett, ahogy Harry
elengedte őt, hogy Dracóhoz rohanjon, és halkan zokogva a kezébe temette az arcát.

Lucius Malfoy még mindig Narcissa mellett térdelt, karjával átölelte őt, és remegett.

És épp az imént könyörgött Harry Potter bocsánatáért… mindezt Draco iránti szeretetből.

Harry még most is gyűlölte őt, de már egyre nehezebb volt így éreznie. Úgy gondolta, Lucius
Malfoy mindig is egy jégcsap volt. Vagy kődarab.

Most majdnem emberinek tűnt.

Harry odament a játékszoba távolabbi végébe, egy furcsa, karmos lábakon álló kanapéhoz, és
Dracót az ölében tartva leült rá, aztán addig helyezkedett, amíg mindkettejüknek kényelmes nem
lett.

– Adhatunk nekik pár percet – dörmögte, elfordítva tekintetét a Malfoyokról. Annyira

magánjellegűnek tűnt a pillanat kettejük közt, hogy Harry úgy érezte, pusztán rájuk nézni is
illetlenség. Mint a hallgatózás.

Draco megmozdult egy kicsit; Harry inggombja felé nyúlt.

– Többre van szükségem – suttogta bátortalanul. – Szabad?

– Igen, persze – felelte Harry vállat vonva. Mi van akkor, ha Draco szülei meglátják a fiukat Harry
meztelen mellkasához bújva? Nem igazán érdekelte, nem, hogyha ettől Draco egy kicsit is
nagyobb biztonságban érzi magát.

– Ahhh – sóhajtott Draco élvezettel, ahogy Harryhez préselte magát, nyakát pedig Harry nyakához
dugta. Talán melegségre vágyott; Harry érezte Draco lehűlt bőrét az ingen keresztül, amit a férfi
még mindig viselt. Nos, ezen könnyen lehet segíteni. Néhány pálcaintéssel Harry magához hívott
egy takarót. Vitorlázva röppent oda a kúria valamely részéből. Harry belecsavarta az ölébe fekvő
férfit, kiszórt rá egy enyhe melegítőbűbájt, aztán folytatta Draco ringatását, miközben várakoztak.
Lucius hamarosan bizonytalanul felállt, és a kezét nyújtotta a feleségének, hogy felsegítse. Az
asszony szinte tántorgott, a rá jellemző higgadtsága és méltóságteljes eleganciája teljesen eltűnt
róla. Talán mert azt sem látta, merre megy; a szeme teljesen bedagadt a sírástól.

Draco apja több magabiztossággal lépett oda hozzájuk, de a megszokott arroganciája nélkül. A
tekintetével végigmérte a pózt, amiben Harry és Draco ültek, és Harry mintha egy kis
feszélyezettséget látott volna a mélyben, de aztán a férfi szeme kitisztult, és már csak leírhatatlan
megviseltség tükröződött benne.

Harry megvárta, amíg mindketten leülnek egy-egy karosszékbe a kanapéval szemben, aztán várt
még egy kicsit, de egy idő után úgy nézett ki, neki kell elkezdenie a beszélgetést.

Röviden eltöprengett ezen. Lehet, hogy a Malfoyok – most már mindketten – rettegtek attól, hogy
megsértsék Harryt, vagy hogy valamit rosszul mondanak.

– Nos? – kérdezte végül. – Amint látják, Draco kedvéért itt maradtam. Habár ez nem volt rossz
ötlet tőle. Tényleg tudnunk kell, mi okozta pontosan azt, hogy Draco… öm…

Nem tudta kimondani. Nem volt képes beismerni, hogy Draco olyan közel került a halálhoz.

– Teljes mértéken az én hibám volt, Mr Potter – mondta Narcissa halkan. – Nem kellett volna
megpróbálnom félrevezetnem önt a fi… az ön rabszolgájával kapcsolatban.

Draco semmit sem reagált az anyja vallomására. Lassan és egyenletesen lélegzett, most, hogy az
arcát elfordította tőle és ajkát Harry nyakánál pihentette. Teljesen ellazultnak tűnt, annyira, hogy
Harry már arra is gondolt, talán elaludt a melegben és kényelemben a megpróbáltatásai után.

– Nem értem – felelte végül Harry az asszonynak, összevont szemöldökkel. – Maga megpróbált
félrevezetni engem? Miért?

Narcissa a kezét tördelte.

– Ha visszaemlékezik, épp Draco szexuális irányultságáról beszélgettünk…

Harrynek rossz érzése támadt.

– …és úgy tűnt nekem, hogy ön ilyen értelemben kezdett érdeklődni iránta. Neki természetesen az
ön szexuális igényeit is ki kell szolgálnia, ha ön azt kívánja, de maga arra utalt, hogy nem
használná őt ilyen módon, hacsak nem lenne ez egyúttal az ő kívánsága is. Szabad akaratából való
kívánsága.

– Tehát erről van szó. – Harry akaratlanul is felhorkantott. – Szóval ön azt mondja, szembemenően
azzal, amit az imént mondott nekem, hogy Draco nem vonzódik a férfiakhoz. Csak azt nem értem,
hogy ebben az esetben ön miért akart arra bátorítani, hogy vele aludjak? Úgy értem, tényleg azt
gondolom, hogy ön a szívén viseli Draco sorsát. Nem gondolja, hogy rossz lenne neki, ha
belekényszerítenék egy ilyen kapcsolatba velem, ha valójában ő ezt nem akarná?

– Nem azt mondtam, hogy Draco nem vonzódik a férfiakhoz – helyesbített Narcissa halkan, még
mindig a kezét tördelve. – Az az igazság, hogy egyszerűen csak nem tudom. A Roxfortban töltött
évei alatt sosem táplált romantikus érzéseiket senki iránt, és a háborút követően, a házi őrizete
leteltével külön költözött. Legjobb tudomásom szerint soha nem is randevúzott senkivel.

– Valóban megpróbáltam arra bátorítani, hogy házasodjon meg – szólalt meg Mr Malfoy,
előrehajolva –, amint már említettem. De Draco sosem mutatott érdeklődést az elköteleződésre,
noha nem tűnt úgy, hogy kihasználná a függetlenségét arra, hogy úgymond… kiélje magát.
Harry grimaszolt; most már mindent értett. Ostoba volt. Miből gondolta, hogy egyenes választ fog
kapni Narcissa Malfoytól? Hiszen mardekáros, csakúgy, mint a férje és a fia. Az asszony úgy
közölte az információt, hogy a legjobban szolgálja az érdekeit… vagy inkább a téves elképzeléseit
arról, mi a legjobb Dracónak.

– Rendben, szóval senkinek sincs fogalma sem, hogy Draco valójában a lányokat szereti-e. Csodás.
És ön azt gondolta, hogy ha rá tud venni engem arra, hogy vele aludjak… – Nem mintha Harry
nem tette volna már ezt meg, de a szülőknek nem kellett tudniuk erről –, akkor kedvesebb leszek
hozzá, vagy ilyesmi? Akkor jobban megkedvelem őt?

– Ön egyértelműen akarja őt, ám azt tervezte, hogy megtagadja saját magát. – Narcissa kék szeme
résnyire szűkült. – Ismerem a férfiakat, Mr Potter. A Kiválasztott sem különbözik. A szexuális
önmegtagadástól egy férfi ingerlékeny lesz és hajlamosabb a durva szavakra vagy tettekre. És
együtt lakni Dracóval, a férfival, akit kíván… Egy ilyen folyamatos kísértés akármelyik férfinak
próbára tenné a türelmét. Én csak segíteni akartam az én… segíteni akartam Dracónak, hogy olyan
környezetben élhessen, ami mentes az ilyen feszültségektől.

– Hívhatja a fiának – mondta Harry, habár a szorítása erősebb lett Dracón, miközben beszélt.

– Köszönöm – bólintott Narcissa; a mozdulat szinte királyi volt, az arca újból nyugodt, még ha
vörös és maszatos maradt is.

Harry megrázta a fejét; még mindig össze volt zavarodva az asszony gondolkodásmódjától.

– De maga mondta nekem, hogy nem szabhatja meg nekem, mit tegyek vele. Hogy a bűbáj
megbünteti őt, ha megpróbálja. Hogy felejthette ezt el?

Narcissa az ajkába harapott és másfelé nézett.

Lucius Malfoy sóhajtva a kezébe vette a felesége kezét.

– Ő egy anya, Mr Potter. A szíve uralkodik az esze fölött. A vágytól, hogy ön jól bánjon Dracóval,
megfeledkezett arról, hogy a saját viselkedése is közrejátszik az ő jóllétében.

– Én jól bánok vele!

– Igen, látom – felelte Malfoy lassan.

Amikor Harry tekintete találkozott a férfiéval, olyasmit látott, amire nem számított. Nem pontosan
beletörődés volt, de legalább kevésbé metsző harag, mint eddig valaha. Olyan volt, mintha
Narcissa jelenete végül megértette volna vele, hogy a Harryvel való gyűlölködésének csak egy
eredménye lehet: Draco sérülése.

Ő pedig szerette a fiát.

Különös, gondolta Harry. Megkönnyebbült, amikor Draco és az apja belekezdett egy

snookermeccsbe, mert ez esélyt adott neki, hogy Narcissával kettesben beszélgethessen. Úgy tűnik,
ezzel rossz lóra tett.

Jobb lett volna, ha az ügyet Lucius Malfoyjal beszéli meg. Ő már kezdettől fogva az igazat mondta
volna. Nem azért, mert annyira túlteng benne az igazság szeretete, hanem mert csak ő érti meg,
hogy bármi egyéb Draco sérülését eredményezné, így, hogy a Res mea es a hazugságokat Harry
manipulálására történő kísérletként értelmezi Draco használatában.

Lucius egyszerre gondolkodik a fejével és a szívével, és ez Draco számára jobban jön ki.
– Mindkettejükkel beszélni fogok, ha lesz még kérdésem – mondta Harry.

Fájdalom jelent meg Lucius szemében.

– Csoda lesz, ha egyáltalán szóba áll még velünk azok után, amit a mai beszélgetés eredményezett.

– Óvatosabb leszek – nyögte Narcissa csukott szemmel, még mindig elfordított arccal. Harrynek
olyan érzése volt, hogy nagyon mélyen szégyellheti magát. Vagy azért, mert Draco megsérült
miatta, vagy mert egy félvér bocsánatáért kellett könyörögnie, Harry nem tudta. Talán az asszony
csak jobb manipulátornak hitte magát ennél.

– Jól bánni Dracóval azt is jelenti, hogy alkalmanként ellátogatunk ide – mondta Harry megrázva
egy kicsit a karjai közt fekvő férfit. – Draco? Ébren vagy?

A férfi szeme azonnal kinyílt.

– Igen. Csak gondolkodtam. Miért olyan fontos neked az, hogy azelőtt is a férfiakat kedveltem-e,
Harry? Most téged kedvellek. Csak ennek kéne számítania.

– Számomra nem csak ez számít.

Malfoy türelmetlen hangot adott.

– Tudja, Potter, vannak idők, amikor a nemes önmegtartóztatás több bajt csinál, mint hasznot.

– Érdekes lenne pont a maga tanácsait megfogadnom arról, hogyan bánjak másokkal…

Narcissa hirtelen felpattant.

– Attól tartok, fárasztjuk azokat, akiknek pihenésre lenne szüksége, Lucius.

Az asszony Dracót értette ez alatt, de már megtanulta, hogyan közölje Harryvel, mit tegyen vele.
Ugyanakkor igaza volt.

Harry Dracóval a karjában felállt.

– Azt hiszem, az lesz a legjobb, ha most hazamegyünk.

– Szabad… szabad esetleg megérintenem? – kérdezte Narcissa óvatosan.

Harry Luciusra nézett iránymutatásért.

– Ami itt történt, amit Draco elszenvedett… az okozhatta azt, hogy a bűbáj, öm… újra nyugtalan
lett?

– Nem, a legkevésbé sem – felelte Lucius a fejét rázva, miközben felállt.

Harry a takaró alá nyúlt, és a biztonság kedvéért ellenőrizte Draco csuklóját. A láncszemek még
mindig élesen kivehetők voltak.

– Rendben.

Narcissa hangtalanul előre lépett, és az ujjai hegyével végigsimított Draco arcán. Draco felnézett
rá, de nem mosolygott. Olyan szomorúnak látszott, hogy Harrynek belesajdult a szíve.

– Draco – nyögte Narcissa, és a név szinte elhalt a torkán. – Sajnálom, annyira sajnálom. Sosem
akartam neked ártani.

– Tudom, anyu – suttogta Draco.

Narcissa úgy fordította a kezét, hogy a tenyerébe vette Draco arcát. Könnyek csöppentek le a
szempilláiról, miközben halkan beszélt.

– Csak és kizárólag segíteni akartam neked, drágám. Szeretlek, Draco. Bármit megtennék érted,
bármit.

– Tudom, anyu – mondta Draco megint, belesimulva az érintésbe. – Én is szeretlek téged. De

bíznod kell Harryben, rendben? Bízz benne, hogy jól fog bánni velem, és ne hazudj neki többet.

– Ígérem – felelte Narcissa, és úgy tűnt, komolyan is gondolja.

Miután az anyja ellépett, Draco fészkelődni kezdett, mintha azt szeretné, hogy tegyék le. Harry
nem akarta őt elengedni, de lazított a szorításán, és hagyta, hogy Draco lábra álljon. Draco ezután
az apjához fordult.

– Tényleg fogalmad sincs róla, hogy a férfiakhoz vagy a nőkhöz vonzódom, apám? Azt értem,
hogy anya nem tudja, de soha nem jöttem még hozzád tanácsért, vagy férfiügyek megtárgyalásáért,
vagy…?

Malfoy tekintete ellágyult egy kicsit.

– Rendkívül szűkszavú voltál a témát illetően, Draco. Habár persze amikor nagykorú lettél, elég
kevés időnk volt ilyesmikről beszélni. Először a háború terelte el a figyelmet minden másról, aztán,
röviddel az Azkabanból való szabadulásomat követően, hosszabb időre elhagytad az országot.

– Várjunk – szakította félbe Harry. – Draco elhagyta Nagy-Britanniát? Mennyi időre?

Malfoy Harry felé fordult.

– Körülbelül négy hónapra. Csak pár hete volt itthon, amikor elkezdődött a rosszulléte. És annyira
megváltozott, amikor visszatért, hogy először azt hittük, az utazás ártott meg neki. Aztán persze
rájöttünk, hogy arra van szüksége, hogy igényt tartsanak rá.

Nos, ez megmagyarázhatja, miért nem talált semmit Harry, amikor megkérdezte a Misztériumügyi
Főosztályt, nem tűnt-e el különös körülmények közt valamelyik dolgozójuk. Ha Draco ott
dolgozott volna, nyilván intézett volna magának szabadságot erre az útra. Vagy teljesen otthagyta
volna a munkahelyét.

– Hová utazott pontosan Draco?

– Oroszországba.

– Oroszországba? Mit csinált ott?

– Ezt Draco nem volt hajlandó elárulni. Már említettem, mennyire szűkszavú tudott lenni, nem?
Egész idő alatt nem kommunikált velünk. Se kandallóhívás, se bagoly; semmilyen kapcsolatba
nem lépett velünk.

– És azt mondják, megváltozva jött haza – morfondírozott Harry. – Hogyan változott meg?

– Egy kicsit… rideg lett. De nem mondta meg, mi jár a fejében – vont vállat Lucius. – Ha többet
kíván tudni, akkor talán az otthonában találna valamit, ami fényt derítene az ügyre.
– Már körülnéztem Hollóbércen. Nem volt ott sok minden. Szinte üres a ház…

Lucius és Narcissa kétkedő pillantást váltott, de Narcissa volt az, aki megszólalt:

– Azzal az egy alkalommal, amikor mi ott jártunk, minden volt, csak nem üres.

– Egy alkalommal?

Malfoy mérgesen legyintett.

– Draco védőbűbájai nem engedtek be minket. Ragaszkodott hozzá, hogy szüksége van
magánéletre.

– Semmilyen védőbűbáj nem volt, amikor én odamentem. Nos, semmi olyan, ami feltartott volna
bárkit, aki elszántan be akart volna hatolni.

– Még most is ott vannak – felelte Malfoy homlokráncolva. – Azt gondolom, hogy a Res mea es
változtatott rajtuk, hogy ne akadályozzák önt. És azt illetően, hogy nem volt ott semmilyen
nyom… – gúnyolódott – ön nem auror volt, mielőtt aktatologató lett?

– Még mindig auror vagyok.

– Akkor használja a nyomozói képességét, ami feltételezem, van önnek, és lássuk, hogy mit talál.
Mi is megpróbálkoztunk vele, de Draco még betegen is visszautasította, hogy változtasson a
védőbűbájain – vágta rá Lucius. – Mi az, csak a neve miatt nevezték ki aurornak?

– Ne sértegesd Harryt! – szólt közbe Draco halkan, és Harry kezéért nyúlt. – Szerintem csak a
csalódottság miatt beszélsz így. Apám… Sajnálom, hogy kizártalak az életemből. Nem tudom,
miért tehettem ezt. Tudod, hogy mindkettőtöket szeretlek. Vannak emlékeim arról, hogy fiatalabb
vagyok, és mindkettőtöket szeretlek.

Lucius gondterhelten eltakarta a szemét.

– Anyád és én azt hittük, hibáztatsz minket, amiért rákényszerítettünk a Sötét…

Harry felszisszent.

Malfoy megforgatta a szemét, de engedelmeskedett.

– Hogy rákényszerítettünk Voldemort szolgálatára.

Draco hangja lendületessé, szinte reménykedővé vált.

– Kényszerítve voltam? Tényleg?

– Nem a hajadnál fogva lettél odarángatva. A körülmények kényszerítettek.

– És arra neveltetek, hogy akarjam is ezt – tette hozzá Draco, és a hangjából minden lendület
kiveszett. Harry hallotta, ahogy többször is nyelt. – Apám, nem tudom megmondani, hogy azért
zártalak-e ki az életemből, mert hibáztattalak. Talán csak csüggedt voltam, amiért elvesztettük a
háborút. Habár tudva azt, amit most tudok, félelmetes belegondolnom, mivé vált volna a világ, ha
mi győzünk.

Lucius megint eltakarta a szemét.

– Draco…
– Ne veszekedjünk – mondta Draco halkan. – Sajnálom, ha megbántottalak, amiért kizártalak
Hollóbércről. És most… – Oldalt fordult, és megszorította Harry kezét. – Elég kimerültnek érzem
magam, Harry gazdám. Készen állsz az indulásra?

– Majd újra eljövünk még – mondta Harry udvariasan bólintva mindkét Malfoy felé, aztán
közelebb húzta magához Dracót, és gyorsan megpördült vele.
 32. fejezet

– Azt hiszem, hozzá tudnék ehhez szokni – mondta Draco vidáman aznap este. – Habár persze egy
részem most szörnyű bűntudatot érez…

– Bűntudatot? – Harry lustán kinyújtotta a férfi mögött a karját, és felkapott egy epret a félig teli
tálból. Maguk elé emelte, aztán Draco ajkaihoz tartotta. – Hmm? Egyél amennyit akarsz, és…

Draco nyammogott a gyümölcsön, apránként fogyasztva el, és felsóhajtott az élvezettől, amikor

elég közel került a szárához, hogy megnyalhassa Harry ujját.

De aztán eltolta magától a megharapdált gyümölcsöt, és megrázta a fejét.

– Igen, bűntudatot. Nekem kellene ezt csinálnom. Ehelyett hagytam, hogy rávegyél, hogy egész
délután és este lustálkodjak…

– Ne, ne csináld ezt! – mondta Harry, és fészkelődött egy kicsit az ágyon, hogy néhány ujját a férfi
ajkaira tehesse. Hmm, az a néhány ujj még mindig epret tartott. Harry félredobta a gyümölcsöt,
továbbra is minden figyelmét az ölében fekvő férfira összpontosítva, akit a nap nagy részében
dajkált. – Ma reggel kis híján meghaltál, Draco. És ha tényleg meghaltál volna, az az én hibám lett
volna, és…

Draco felült, és mérgesen összevonta a szemöldökét.

– Francokat, Harry! Az az anyám átkozott hibája lett volna.

– De már a legelső nap elmagyarázta, hogy vigyáznia kell, nehogy megmondja nekem, mit tegyek
veled, és ha legalább erre emlékeztem volna ahelyett, hogy annyira meg akarjalak érteni, akkor…

Ezúttal Draco tette a kezét Harry szájára, hogy elhallgattassa.

– Az anyám tudott erről a korlátozásról, mióta is… nos, azt hiszem, mióta megszülettem. És ezt
említette is neked, mégpedig összesen… – Draco mosolya ebben a pillanatban olyan volt, mint egy
borotvapenge. – Egyszer. Jól mondom?

Harry megvonta a vállát.

– Ez igaz, de…

– És – vágott közbe Draco – akkor említette, amikor épp egy hatalmas új felelősség hárult rád,
olyan, amit nem te kértél, ami azelőtt még csak eszedbe sem jutott. Volt elég dolgod enélkül is. –
Draco pillantása ellágyult, a szeme ragyogott, mint az izzó kő. – Ha azt hiszed, hogy hibáztatni
foglak, vagy hagyom, hogy hibáztasd magad amiatt, amit az anyámnak magában kellett volna
tartania, akkor… nos, azt hiszem, csak egy dolgot tehetek. Addig kell csókoljalak, amíg úgy nem
döntesz, hogy okosabban gondolkodsz.

Harry felelt volna, ha Draco egy cseppnyi esélyt is hagyott volna rá. De nem hagyott. Alig fejezte
be a beszédet, máris beváltotta a fenyegetését; lehajolt Harryhez, hogy legalább olyan birtoklóan
csókolja meg az ajkát, amilyen szenvedélyesen. Harry egész elméje örvénylett. A gondolatai
tétovázva lelassultak és megálltak, mert Draco csókja úgy elbűvölte, hogy azt is teljesen
elfelejtette, hogy mit akart válaszolni. Szó szerint nem tudott másra gondolni, csak Draco ajkainak
érzésére az ajkain, a melegére, és az egymást simogató nyelveikre.
– Akkor most már okosabb vagy? – kérdezte Draco csendes, nyugodt hangon.

Harrynek erőlködnie kellett, hogy visszaemlékezzen, miről is beszélgettek. Ó… igen.

– Én csak azt hiszem, hogy…

– Láthatóan több csókra van szükséged. – Draco úgy is tett, ezúttal Harry szájának belsejét
simogatta a nyelvével, mintha ott is ambróziát keresne.

Harry elveszett benne, teljesen elveszett az illatban, az érzésben, a hangban, az ízben, ami Draco
volt. Az érzés körülfonta, elemésztette. Mintha vízbe esett volna, de nem egyedül. Nem, valaki ott
volt vele; valaki, aki beburkolta a szeretetével, és biztonságban, melegben, szárazon tartotta, még
aközben is, hogy egyre mélyebbre és mélyebbre zuhantak a…

Valamibe. Harry nem tudta, mibe. Azt azonban tudta, hogy ez sokkal mélyebb volt, mint a víz.

– Akkor most mondd utánam – szólalt meg Draco, amikor végül felemelte a fejét. – Nem én tettem,
nem az én hibám volt.

– De…

– Most már csak a csókokra hajtasz, Potter – mondta Draco viccelődve dorgáló hangon. – Elég
ravasz tőled, de valahogy akaratlanul is csodálom.

Ezúttal Hary úgy érezte, belefullad a csókba, de olyan mélységes élvezet volt, hogy nem bánta.

Csak ködösen jutott el a tudatáig, hogy Draco Potternek nevezte. Még egyszer sem tett ilyet azóta,
hogy elvesztette az emlékeit, vagy igen? Harry szerint nem. Nem tudta, mit jelentsen ez. Jó jel volt,
annak a jele, hogy Draco megint kezd olyan lenni, mint régen?

Vagy valaminek az előjele?

Harry nyelt egyet, mert hirtelen rájött, hogy habár Draco abbahagyta a csókot, most várt, ahelyett,
hogy beszélt volna. Harry összezavarodva nézett Dracóra, aki fölé hajolva várakozott.

– Készen állsz? – kérdezte Draco nagyon halkan.

Harry megint nyelt egyet, és bólintott.

– Ezt… ezt nem én tettem, nem az én hibám volt.

– Az intonációd nem igazán állt összhangban a tartalommal – felelte Draco vontatottan.

– Mi?

– De elég jól csináltad, szóval azt hiszem, figyelmen kívül hagyhatom a hangsúlyod. Mit szólnál
ahhoz, hogy: Narcissa Malfoynak jobban kellene figyelnie arra, amit mond.

– Draco…

– Mondd ki! Hmm?

Harry feladta. Még mindig szörnyen érezte magát amiatt, ami történt, de ez valóban nem olyasmi
volt, amit előre láthatott volna.

– Narcissa Malfoynak jobban kellene figyelnie arra, amit mond.

– Nagyon jó, Harry. Azt hiszem, jöhetne még egy: Draco Malfoy a legszívdöglesztőbb,
leghalálosabb vonzerejű férfiú, akire valaha is szemet vetettem, és ha az életem hátralévő részében
az ágyamban tudhatom, boldogan halok meg.

Harry pislogott, aztán érezte, hogy elmosolyodik.

– Draco Malfoy a leghalálosabb vonzerejű férfiú, akire valaha is szemet vetettem, és ha az életem
hátralévő felében az ágyamban tudhatom, boldogan halok meg.

Draco hirtelen visszaegyenesedett, és a szemében megvillant valami, amit Harry észrevett, bár nem
értett.

– Merlinre, Harry. Nem hittem volna, hogy kimondod.

– Miért nem? Eléggé helytálló.

Ettől Draco tekintete egy pillanatra szinte elhomályosodott.

– Én… én…

– Hebegsz-habogsz – vigyorgott Harry. – De feltételezem, figyelmen kívül hagyhatom a

hangsúlyodat.

A megjegyzés szemlátomást segített Dracónak kilábalnia a sokkból. Legalábbis Harry úgy

gondolta, valamiféle sokk lehetett. De Draco most már egyértelműen túl volt rajta. Az ajkai felfelé
kunkorodtak, ahogy Harryre pillantott.

– Ó, hát ez van. Nos, kifelejtetted, hogy „legszívdöglesztőbb”, csak hogy tudd.

– Draco Malfoy a legszívdöglesztőbb, leghalálosabb vonzerejű férfiú, akit ismerek – mondta Harry
azonnal. – És bűzlik a szexuális vonzerőtől, és gyilkos humora van.

– Nos, ha hízelegni akarsz nekem… – Draco közelebb húzódott, és megint megcsókolta Harryt, de
ezúttal ahelyett, hogy fölé hajolt volna, lejjebb csúszott az ágyban, és Harryre gördült.

Mindezt anélkül, hogy megszakította volna a csókot.

Mmmm, hihetetlen, gondolta Hary, miközben Draco meztelen farka hozzáért az övéhez. Persze
mindketten kemények voltak. Fájdalmasan kemények. Hogy ne lettek volna azok? Addigra már
órák óta feküdtek az ágyban, felváltva szunyókáltak és ölelték egymást, mialatt Harry próbált annyi
bőrkontaktust biztosítani Dracónak, amennyire csak szüksége lehetett.

És nyilvánvalóan szüksége is volt rá. Addig a pillanatig Draco még sosem próbálta meg csábítgatni
Harryt. Azelőtt csak feküdt ott, titkolva, bármire is volt szüksége. Harry nem tudta eldönteni, hogy
ez a nyugalom, vagy a gazdájával való kontaktus vagy valami más hatása volt-e.

Egyszerűen csak tudta, hogy ha Dracónak szüksége van valamire, akár csak valami apróságra, ő
akart az lenni, aki megadja neki.

És most… nos, Dracónak egyértelműen szexre volt szüksége.

Harry nagyot nyelt, mert ez pont ugyanahhoz a gondolathoz vezette őt vissza, ami aznap nem régen
a fejében járt.

– Várj! – zihálta, és megragadta Draco vállát, hogy megállítsa a mozdulatban, amit elkezdett; hogy
finoman előre-hátra csúszkáljon a farkával Harryét simogatva.
Hmm, talán ha a fenekére tette volna a kezét, az hatékonyabb lett volna, de Harry nem
kockáztathatott. Túl nagy kísértés lett volna. Túlságosan valószínű volt, hogy megragadja Draco
farpofáit és arra ösztönzi, hogy tartsa ezt a tökéletes, őrjítő ritmust.

Draco, mint mindig, engedelmesen várt, amíg Harry kérte, de nem nagyon örült neki.

– Megint hülye leszel, mi? – kérdezte sóhajtva.

– Csak azt próbálom szem előtt tartani, mi a legjobb neked, tényleg a legjobb, hosszú távon…

– Nem, csak hülye vagy, Harry – felelte Draco egy kicsit felemelve a hangját.
– Lehet, hogy nem is szereted a férfiakat…

Draco a két kezébe fogta Harry arcát, és mozdulatlanul tartotta; szürke szeme úgy csillogott, hogy
Harrynek elállt tőle a lélegzete.

– Egy kérdés, Harry. Vagy lehet, hogy kettő. Szeretted, ahogy szoptam a farkad? Egy kicsit is jó
voltam benne?

Harry farka Draco szopásának puszta említésére is megrándult. Draco is érezte a rándulást. Harry
tudta, hogy érezte. A hirtelen mosolya elárulta.

– Tudod, hogy jó voltál, a francba is. Nem erről van szó!

Draco keze Harry arcán nem mozdult.

– Légy türelemmel, Harry gazdám. Kérlek. Nem emlékszem rá, hogy azelőtt csináltam volna ilyet
bárkivel is, de a józan ész is azt diktálná, hogy igen. Szerintem rengeteget csináltam.
Egyszerűen… könnyűnek, természetesnek tűnt. Tudtam, mit csináljak, hogyan tegyek a kedvedre.
– Draco mosolya elnézővé vált. – Szerinted hogyan tettem szert erre a tudásra, ha nem
gyakorlással? Méghozzá alapos gyakorlással?

Harry összeszorította a fogát. Különös, hogy Dracót elképzelni valaki mással, egy másik férfival
vagy nővel mennyire kellemetlen volt. Kizárólag magának akarta Dracót.

– Honnan tudhatnám, hány szeretőd volt? – bukott ki belőle.

– Nos, neked gyakorlottnak tűnök?

Túlságosan is gyakorlottnak, gondolta Harry.

– Igen.

– Akkor eleget kellett, hogy csináljam valakivel, hogy elsajátítsam a mesterséget. És tudod, Harry,
ez csakis azt jelentheti, hogy a férfiakhoz vonzódom.

Harry kiszabadította az arcát, és félre fordította a fejét, hogy Draco szobájának távoli falát bámulja.

– Nem biztos. Az is lehet, hogy még sosem csináltad, és ez csupán a kezdők szerencséje volt, ez
minden.

Draco kinyújtotta a kezét, Harry szeme elé tartotta, és az egyik hosszú ujjával Harry szájára
mutatott.

– A kezdők szerencséje, ja. Próbáld ki, Harry. Vedd be az ujjamat teljes hosszában a szádba, és
nézd meg, mi történik.
– Ne légy nevetséges.

Talán jobb lett volna, ha ki sem nyitja a száját, jött rá Harry egy pillanattal később. Draco ugyanis
kihasználta az alkalmat, és bedugta az ujját Harry fogai közé. Persze nem nyomta le a torkán. Maga
volt a megtestesült gyengédség; csak a nyelvére tette a mutatóujját, miközben halkan kérlelni
kezdte őt.

– Próbáld meg, Harry. A kedvemért, hmm? Mélytorkozd le az ujjam úgy, ahogy én csináltam a
farkaddal.

Harry nem bírt ellenállni a kérésnek, nem, amikor ilyen panaszos hangon adták elő. A szájával
egyre mélyebbre kezdte szívni Draco ujját, és azon gondolkozott, mit akar ez bebizonyítani.

Hamarosan rájött.

Amint Draco ujja hozzáért a torka hátsó részéhez, Harry öklendezni kezdett.

– Kezdők szerencséje, egy szart! – mondta Draco, és kihúzta az ujját. – Tökéletesen jól tudtam
lélegezni a farkaddal a számban, Harry. Soha nem állt fenn a veszélye, hogy ilyen illetlen hangot
adjak ki, mint most te. És a kedvedre tettem, nem igaz? Teljesen olyan volt, mintha pontosan
tudtam volna, mit csinálok.

– A bűbájtól volt – mondta Harry rekedten krákogva. – A rabszolgámmá tettelek és azt akartam,
hogy szopj le, szóval persze, hogy megadta a képességet, amire szükséged volt!

– Ó, igazán? – kérdezte Draco elnyújtva, és hirtelen olyan élesen, hogy Harry szinte hallotta, ahogy
a szavak szelik a levegőt. – Azt a képességet nem adta meg, hogy játsszam a zongorán, amikor azt
szeretted volna. Ezt meg igen?

Harry nyelt egyet, és hirtelen úgy érezte, mintha finom szőnyeg volna, aminek szorosan szőtt szálai
kezdenek szétbomlani.

– Én… nos, nem, de…

Draco arrébb húzta Harryt, az ágy közepe felé, és finoman megböködte Harry fejét, mígnem Harry
abbahagyta a fal bámulását és felnézett Dracóra, aki még mindig rajta feküdt.

Egy hosszú pillanatig Draco nem mondott semmit. Az ujjbegyével végigsimított Harry arcán; az
arccsontján és az ajkain, aztán egy finom mozdulattal lecsukta Harry szemét, amikor a szemhéjánál
járt.

– Valami másról van szó, ugye? – kérdezte halkan duruzsolva. – Intelligens férfi vagy, Harry. Még
ha nem is ismernélek, már az is meggyőzne erről, hogy mi a foglalkozásod. Arra képeztek ki, hogy
nyomozz, de most figyelmen kívül hagyod a szemed előtt lévő bizonyítékot. Csak arra tudok
gondolni, hogy valamiféle mentális aggályaid vannak, amik miatt nem látod meg az igazságot.
Elképzelni sem tudom… Tudom, hogy akarsz engem, szóval nem arról van szó, hogy próbálsz
fájdalommentesen visszautasítani… vagy talán az van, hogy nem lehetsz biztos a jövőben? Arra
gondolsz, hogy esetleg mégiscsak azt szeretnéd, amit Ginny Weasley adhat neked?

– Nem…

– Pedig szerintem igen – mondta Draco a fejét rázva. – Azt hiszed, nem fair jobban
összegabalyodni velem, miközben az agyad leghátsó zugában azt fontolgatod, hogy valamikor
majd kibékülsz vele, és…
Hallani, ahogy Draco így beszél, több volt, mint amit Harry el bírt viselni.

– Nem, nem. Annak vége, Draco, teljesen vége. Nem akarok Ginnyvel lenni. Soha többé nem
fogom őt akarni.

– Akkor miért ragaszkodsz ahhoz, hogy nem vágyom eredendően a férfiakra, amikor teljesen
nyilvánvaló, hogy igen? – kérdezte Draco elkeseredett hangon.

Harry becsukta a szemét, és már nem látott kiutat. Azon kívül, most már meg volt a válasza. Már
korábban is érezte, de csak most tudta biztosra, hogy mindig is ez volt a válasz. Igen, aggódott
Dracóért, ahogy maga is mondta. De nem ez volt az egyedüli aggodalma.

– Nem szeretlek más férfival elképzelni – vallotta be Harry mogorván. – Én… gyerünk, hülyézz
csak le megint. Tudom, hogy azt mondtam, hogy nem bánom, és többnyire nem is. Úgy értem,
őrültség lenne bárkitől is elvárni a te korodban, hogy ne legyen semmilyen szexuális tapasztalata.
Én csak… nem szeretek arra gondolni, hogy más férfival voltál.

– Én sem szeretlek téged mással elképzelni – mondta Draco. – Keményen próbálkoztam, hogy ne
legyek féltékeny a menyasszonyodra, mivel tudtam, hogy nem lehetek. Nem tartozol nekem
olyanfajta hűséggel, ami maga után vonhatna féltékenységet, de… úgy néz ki, nem tudom
megállni, Harry.

Harry kinyitotta az egyik szemét.

– Ő nem a menyasszonyom. Miért hívod még mindig annak?

– Talán a saját félelmeim tehetnek róla – motyogta Draco. – De ami a múltamat illeti, Harry,
természetesen nem tudom, mik történtek benne. Tudom, hogy nincs semmi, amitől tartanod
kellene. Most már a tiéd vagyok. Mindenféle tekintetben. Soha senkit nem akarok rajtad kívül.

Úgy tűnt, Draco már időtlen idők óta nem mozdult, de most igen; egyetlen lassú, finom
mozdulattal Harryhez dörgölte magát. Habár mindkettejük farka lankadt kicsit. A beszélgetés
túlságosan felzaklató volt.

– Én sem akarok senki mást – mondta Harry, felfelé lökve a csípőjével, vissza akarván kapni a két
egymásnak feszülő merevedés érzését. – Pláne Ginnyt nem akarom, és ez sosem fog megváltozni.
Bárcsak hinnél nekem.

– Ah, a kívánságod számomra parancs.

Draco úgy mondta ezt, mintha komolyan is gondolná, de ez valószínűleg azért volt, mert
mindenben engedelmeskedni akart Harrynek. Ez nem volt annyira egyszerű, ha a gondolatokra
került a sor, de végül is hogy is lett volna az? Harry arra tippelt, hogy csak az idő segíthet
bebizonyítani Draco számára, hogy Harry tényleg nem fog visszamenni Ginnyhez.

Az idő és talán még egy valami.

– Gördülj le rólam – mondta Harry, megnyomva kicsit Draco vállait.

Draco megtette, de szomorúnak tűnt emiatt.

– Akkor nem sikerült meggyőznöm téged? Még több ostobaságot fogsz összehordani? Újabb
gyenge látszatérveket, reménykedve, hogy elkendőzöd vele a saját bizonytalanságodat?

– Nem, te seggfej – felelte Harry addig böködve Dracót, míg a férfi a saját oldalára gördült, távol
Harrytől. Közelebb húzódva, Harry hátulról átölelte Dracót, egyik kezével végigsimítva a férfi
meztelen csípőjén. – Félrehajítom mindet, és örömöt fogok neked okozni.

Inkább hallotta, mint látta a mosolyt, amit Draco válasz gyanánt produkált.

– Ez az én kiváltságom.

– Nem, megint tévedsz – mondta Harry, és úgy érezte, napok óta nem volt ilyen vidám. Úgy tűnt,
mintha az a szövet valahogy fojtogatta volna őt; olyan finoman fojtogatta, hogy észre sem vette,
hogy mi történik. De a szálak most kibogozódtak, és összevissza halomban hevertek a lábainál, és
semmi mást nem kellett tennie, mint félrerúgni őket, és máris szabad lehet. – Mindig szolgálni
próbálsz engem, Draco. És nem panaszkodom, hidd el, de azok után, ami az előbb történt, most én
akarok a te kedvedre tenni.

– Megállás nélkül azt csinálod, mióta visszajöttünk a szüleimtől. – A mosoly Draco hangjában
egyre ragyogóbb lett. – De ki vagyok én, hogy ellentmondjak neked? Adj bele apait-anyait, Harry,
én gazdám! A tiéd vagyok.

– Igen, tudom, hogy az vagy – suttogta Harry, és még közelebb húzódott. A jobb keze megint
megsimította Draco csípőjét, aztán előrenyúlt, hogy megragadja a férfi kemény farkát. – Mmmm,
nagyon vonzó vagy, Draco. Erős és mindenütt szemrevaló, és komolyan gondolom, hogy
mindenütt. Tudod, mielőtt igényt tartottam rád, sosem gondoltam volna, hogy úgy érzem majd,
hogy egy másik fickó szerszámát ilyen… – Harry határozottan rászorított, és a kezével a tövétől a
hegyéig végigsimított rajta, amitől Draco felsóhajtott – élvezetes lesz kezelni.

– Én… annyira jó érzés, ahogy megérintesz – nyögte Draco, és a hosszú haja lehullott a nyakáról,
ahogy ívbe feszült. – El fogok menni…

– Nem, nem fogsz. Az engedélyem nélkül nem, világos?

A Draco nyakán lüktető ér kidagadt.

Harry vigyorogva lehajtotta a fejét, és megharapta, de csak annyira, hogy egy aprócska sérülést
okozzon.

– Ó…ó… – Draco lökött a csípőjével, szinte beledöfött Harry tenyerébe. – Szükségem van,
szükségem van…

– Tudom, mire van szükséged – suttogta Harry, és feljebb mozdult, hogy a szájába vegye Draco
fülcimpáját. – És megkapod, amire szükséged van, teljes mértékben. De csak akkor, ha
megengedem.

– Gazdám – lehelte Draco Harryhez feszülve. – Igen, gazdám. A tiéd vagyok, teljesen a tiéd, csak a
tiéd…

– Igen, az vagy. – A szavak a teljesség érzetével töltötték el Harryt. Vagy talán a tökéletességével.
Éreztették vele, mennyi minden változott. Vagy inkább, hogy ő mennyit változott. – Tudod, hogy
voltunk már így azelőtt. Nagyon sokszor, de akkor mindig magadat kényeztetted, míg én mögötted
feküdtem…

– Te sem voltál teljesen közömbös a történések iránt, ahogy emlékszem – mormogta Draco,
miközben úgy dörgölőzött Harryhez, hogy a feneke súrolja Harry fájdalmasan kemény farkát.

– Ó, addig dörgölőztem hozzád, míg végül rekedtre kiabáltam magam elélvezés közben – vallotta
be Harry fenntartás nélkül. – Nem tehettem róla, Draco. Egyszerűen csak túl… túl sok vagy
nekem, azt hiszem. Túl sok vagy ahhoz, hogy képes legyek ellenállni.

– A te arany Adoniszod, valami ilyesmi?

– Igen, valami ilyesmi – mondta Harry, nevetve a Draco hangját átitató reménykedésen. – De annál
is jobb. Az én arany Dracóm, ami sokkal jobb, mint valami régi, penészes, római szobor.

– Kérlek. Adonisz egy görög hős volt, Harry.

Harry levette a kezét Draco farkáról.

– Viselkedj, vagy meg kell, hogy büntesselek.

– Megtennéd? Kérlek!

Harry megint nevetett.

– Te seggfej. Azzal büntetlek meg, hogy nem folytatom, amit most elkezdtem, nem azzal, hogy
elverem a feneked.

– Ó, nos, ebben az esetben feltétlenül viselkedni fogok. Miről is beszéltél?

Harry újból megcsípte a fogával Draco nyakát, miközben az ujjait megint a férfi farka köré
kulcsolta.

– Arról, hogy máshogyan büntetlek meg. De ahogy mondtam, azt hiszem, azelőtt csak tettettem,
hogy azért voltunk együtt az ágyban, mert szükséged volt fizikai megkönnyebbülésre. De annak
vége. Most azért vagyunk így együtt, mert akarlak, Draco. És ezúttal szándékosan akarlak
kielégíteni, ahelyett, hogy hagyom, hogy magadnak verd ki…

– Mmmm, nos, ahogy mondtam, teljesen a tiéd vagyok.

– Igen, teljesen az enyém – mondta Harry, és úgy érezte, a szavak igazabbak kettejükre, mint
bármely másik két emberre a világon. Draco még csúcsra sem tudott érni Harry engedélye nélkül,
és ez a tény először megrémisztette Harryt, de most már… egyszerűen természetesnek tűnt.

Vagy talán a mélyebb igazság az volt, hogy helyesnek tűnt, méghozzá annyira, amennyire Harry
azelőtt soha sem gondolta. Azelőtt nem tudott ezekről a domináns hajlamairól. Néha még most is
meglepték, noha ezek is egyre természetesebbnek és helyesebbnek tűntek. Talán csak szüksége
volt valakire, aki megmutatja neki ezt az oldalát, ahogy Ginnyn kívül is szüksége volt valakire, aki
segít felismerni, hogy férfiakat is képes szexuálisan vonzónak találni.

Vagyis inkább egyetlen férfit.

Harry alaposan masszírozni kezdte Dracónak, aztán a nyakát csókolta, miközben pumpálta őt.
Draco hevesen reagált, vadul, a fejét hátravetette, a lélegzete akadozott, a csípője Harry kezének
mozgásával egy ritmusra hintázott.

A keze belemarkolt az előtte lévő párnába, az ízületei elfehéredtek, ahogy megfeszültek… vagy
talán valami mástól fehéredtek el.

– Ez túl sok – nyögte, és a szavait átitatta valami, ami Harry számára úgy tűnt, a gyönyör és a
fájdalom közt van.

– Mmmm – mondta Harry, és megnyalt egy széles sávot Draco nyakszirtjén. – De az enyém vagy.
Csak akkor könnyebbülhetsz meg, ha nekem úgy tetszik.
– Én sem akarnám másként – zihálta Draco. – De… gazdám? Harry gazdám? Gondoltál már…
öm… esetleg arra, hogy használj valami síkosítót a farkamra?

Harry keze azonnal megállt.

– Ó, úgy érted…

Most, hogy Harry keze megállt a mozgásban, Draco hangja megint a megszokott gúnyos tónusú
volt.

– Igen, kezdek kidörzsölődni odalent.

– Szólhattál volna.

– Szóltam.

– Úgy értem, hamarabb!

Draco a hátára fordult, és egyik kezével felnyúlt, hogy finoman megsimítsa Harry arcát.

– De először még élveztem. Azt hiszem, szeretem durván. Csak… van egy határ.

– Ó, szereted durván – motyogta Harry, habár a következő pillanatban talált rá okot, hogy
kételkedjen a saját szavaiban. – Talán a bűbáj hatása.

– Ahogy az is, hogy szeretem a férfiakat?

– Oké, azt nem a bűbáj csinálta – ismerte el Harry. – De a Res mea es akkor is az alávetettségről
szól.

– És nem tudod, mitől ébredt fel a bűbáj. Ki mondja meg, hogy a bűbáj kapott-e rám, vagy én
kaptam rá a bűbájra, hm? – Amikor Harry nem válaszolt, Draco halkan sóhajtott. – Már megint itt
tartunk. Tudom, hogy szeretem a fájdalmat, Harry. Számít az, hogy miért szeretem? És egyébként
meg nem arra kértelek, hogy megint használd a szíjat. Csak egy kis síkosítót kértem.

– Szeretem, ha kérsz dolgokat, amikor szükséged van valamire – dünnyögte Harry, ejtve a másik
témát. – Akkor síkosító kell. Öm… Invito vazelin!

– Mi az a vazelin?

– Csak valami, amit kéznél tartok. A izé, fürdőszobában – felelte Harry kinyújtva a karját, hogy
elkapja a tubust, amikor az bevitorlázott Draco szobájába. Kinyomott egy kis adagot, és rákente
Draco farkára.

– Ó, kéznél tartod? – kérdezte Draco egy kicsit mézesmázos hangsúllyal. – Különös, Harry. Nem
érződik hidratálókrémnek, sem hajolajnak, az illata alapján sem…

– Persze, hogy nem. Mugli készítmény – válaszolta Harry nyájasan, és megint pumpálni kezdte
Dracót. Mit tudsz te a mugli termékekről?

– Nos, értem, miért kérdezed, de… – Draco habozott egy kicsit. – Ez… szörnyen ismerősnek
tűnik.

– Ezt ne – vágta rá Harry. – Nem szeretek arra gondolni, hogy más férfiakkal voltál, emlékszel?

– Férfiakkal, így, többes számban? Biztos vagyok benne, hogy nem voltam ennyire szabados…
Harry erősebben megszorította Draco farkát, odahajolt a férfihoz, és az ajkaihoz közvetlen közel
szólalt meg.

– Az enyém vagy. Nem érdekel, ha csak egyetlen egy másik férfi volt is, most már az enyém vagy.
Soha többé nem mész el senki mással. Nem hagyom.

Draco lökött egyet, a farka lüktetett Harry markában.

– A tiéd, igen. Ah, Merlin, Harry, csak erre vágyom, ez tökéletes, a tiéd és csak a tiéd.

Harry elégedetten kezdte megint simogatni Dracót, és félkönyékre emelkedett, hogy lenézhessen az
arcába és elkaphasson minden apró kis arckifejezést. Egek, milyen gyönyörű volt így a férfi.

Nos, az igazat megvallva, Drcao mindig pusztítóan jóképű volt, de így látni őt, eksztázis közben
vonaglani… a szépségét új szintre emelte. Harry még sosem látta őt így, mert azelőtt nem nézte
ennyire nyíltan. Tolakodásnak tűnt volna, mintha ki akarná használni a helyzetét, hogy
hatalmaskodjon a szolgája felett.

De egyikről sem volt szó. Szeretők voltak, ennyi az egész.

Draco arca elpirult, ahogy az élvezete egyre nőtt, a mellbimbója pedig élénk rózsaszín lett, amikor
Harry összecsippentette őket. Harry észrevette, hogy az ajkába szokott harapni… talán azért, hogy
visszafogja a hangját?

A pokolba vele.

– Hallani akarlak – mondta Harry, és olyan érdes volt a hangja, hogy maga is meglepődött. –
Hallani akarom, ahogy nyögsz és kiáltasz; ahogy könyörögsz.

Draco zihált, a fejét kissé hátravetette, míg Harry le nem hajolt, hogy mélyen megcsókolja. Amikor
Harry visszaegyenesedett, és ezt mondta:

– Ez parancs volt.

A másik férfi kissé akadozó mozdulattal bólintott.

– Én… ez jó, ez… ó, jóságos, lángoló sárkányok, nem tudok, nem tudok…

Harry direkt lassított a tempón, finoman simogatva Dracót; az ujjai táncot jártak a kemény húson.

– Mit nem tudsz, hmm? Netán valami problémánk van?

– Nem bírom – lihegte Draco. – Szükségem, szükségem, szükségem…

– Mmm, és szükséged is lesz, amíg csak én azt nem mondom, hogy rendben. – Különös, milyen
elégedettséggel töltötte el ez a gondolat. Ez a fajta hatalom egy másik emberi lény fölött súlyos
visszaélésekre adhatott lehetőséget, és talán pont ezért került bele a bűbájba.

De ezt elővigyázatosan is lehetett alkalmazni, hogy erősítse Draco gyönyörét… főleg a férfi
hajlamait elnézve.

– Egyetértesz vele, hogy ez jogos, ugye? – kérdezte Harry, és mély borzongás járta át a farkát,
ahogy feltette a kérdést. – Teljesen jogos, hogy várnod kell a parancsomra?

– Jogos, ehhez jogod van – nyögte Draco, és egész teste megfeszült, mégis szüntelenül vonaglott. –
De, ó, kérlek, Harry gazdám…
– De én még nem akarom, hogy elmenj – felelte Harry ártatlan hangon. – Nézni akarom, ahogy
küzdesz érte. Te pedig a kedvemben szeretnél járni, nem igaz?

– Igen… – zihálta Draco összeszorított szemmel. – Én… igen, gazdám, de ó, szükségem,

szükségem, szükségem, szükségem, szükségem, szükségem…

– Nyisd ki a szemed! – rendelkezett Harry, és várt, amíg Draco gyönyörrel és vággyal teli, ezüst
pillantása megkereste az övét. – Most már velem vagy, Draco. Senki mással, és csak én adhatom
meg neked, amire szükséged van.

Draco bólintott.

– Csak te. Csak és kizárólag te.

Harry határozottabban simította meg, majd még egyszer és még egyszer, azután lehajolt, hogy
mélyen megcsókolja Dracót.

– Élvezz el most! – mondta Draco ajkához közel, és szinte lenyelte a másik férfi kiáltását, ahogy
Draco hirtelen megborzongott a megkönnyebbülés erejétől. Aztán Harry is megborzongott. Nem
tudta megállni. Persze már kemény volt, de nem gondolta, hogy közel volt. Legalábbis nem
ennyire. De Draco túl csábító volt ahhoz, hogy ellenállni tudjon. – Mmm, igen. Nagyszerű, Draco.
Nagyon jó vagy. Igazán a kedvemre tettél.

Draco csak pillanatokkal később tudott megszólalni.

– A kedvedre teszek?

Harry úgy érezte, Draco csak bókokra vadászik, de ugyanakkor azt is gondolta, hogy egy ilyen nap
után Draco megérdemel egy kis szóbeli extra kényeztetést is. – Igen, hát persze, hogy a kedvemre.

– De te nem… – Draco felkönyökölt, és lenézett. – Ó, mégis. Sajnálom, észre kellett volna

vennem, gondolnom kellett volna rád.

– Nem, én azt akartam, hogy csak magadra koncentrálj – felelte Harry halkan. – Mondtam, hogy
csodálatos voltál. Pontosan azt csináltad, amit szerettem volna, Draco.

Draco egy kicsit szégyellősen elmosolyodott.

– Remélem is. Akkor, készítsek neked valami vacsorát, vagy…

Harry gondoskodni akart Dracóról, de most elég erősen úgy érezte, hogy Draco szolgálni akarja őt.
Talán szüksége volt rá. Odanyúlva az éjjeliszekrényhez, megragadta Draco pálcáját és odaadta
neki.

– Kiszórhatod azt az ügyes kis bűbájt, amit ismersz.

Draco eltüntette a Harry kezét borító ondót, aztán saját magát és a lepedőt vette kezelésbe. Utána
elmosolyodott.

– Ez a vazelin kimondottan briliáns. Habár ahogy mondtam, van egy olyan érzésem, hogy nem
teljesen idegen a számomra. Nagyon okosak ezek a muglik. Akkor, vacsora, Harry gazdám? Mihez
lenne kedved?

– Ahhoz, hogy megetesselek – felelte Harry lustán. – És nem olyasmivel, amit te főztél. Nem ma
este. Rendeljünk valamit. Újból curryt? Közepeset?
Draco rávillantott egy vigyort.

– Azt hiszem, legyen inkább csípős.

Jó Dracót ilyen lazának látni, gondolta Harry. A másik férfi most már képes volt kimondani a
véleményét és saját döntéseket hozni. Nos, legalábbis bizonyos mértékben. Harry még mindig
kételkedett dolgokban, mint például Draco alávetettség iránti vonzalmában. Egyszerűen nem
passzolt össze azzal a fiatalemberrel, akit korábban ismert, azzal az arrogáns valakivel, aki a
varázsvilág aranyvérű hercegeként pózolt.

De végül is, egy csomó más egyéb sem passzolt össze vele. Ismerős neki a vazelin? A muglik
okosak?

Harry válaszokat akart, és nem tudta, hol keresse őket, de arra gondolt, hogy nem is lenne rossz
ötlet még egyszer körülnézni Hollóbércen, ahogy Lucius Malfoy javasolta.

Majdnem grimaszolt egyet. Pont Lucius Malfoy tanácsát készül megfogadni?

De Harry nem tudta, hol máshol kezdhetné el, és végtére is Lucius volt az, aki azonnal felismerte,
hogy mi a baja Dracónak, amikor aznap rosszul lett. Narcissa Malfoy könyörgött Harry
bocsánatáért, ahogy a bűbáj megkívánta, de Lucius mentette meg a fia életét.

Harry nem kedvelte a férfit, és nem is bízott meg benne, de ebben a tekintetben úgy érezte,
követheti a kapott tanácsot.

– Menjünk vissza a házadba holnap? – kérdezte Dracótól óvatosan. – Nem muszáj, ha még mindig
rosszul vagy, de ha késznek érzed magad, akkor azt hiszem, én szeretném megnézni, hogy
találunk-e ott valamit.

– Ó, már órák óta tökéletesen jól érzem magam. – Draco a saját oldalára gördült, hogy Harryvel
szemben legyen, és szájon csókolta őt. Persze már mindketten kielégültek, úgyhogy ezek nem
olyan forró, heves csókok voltak, amiknek hatására Harry azonnali megkönnyebbülést akart. Ezek
lustább fajták voltak. Draco őszinte élvezetéből fakadtak, amit Harry puszta csókolásában talált.

Harry szerette őket.

Amikor Draco elhúzódott, enyhén megrészegült kifejezés ült az arcán, mintha ő is szerette volna
ezeket a csókokat.

– Elmehetünk megint Hollóbércre, ha szeretnéd – motyogta. – Habár nehéz elképzelnem, hogy

bármi is elkerülte a figyelmed a múltkor, Harry. Egyszerűen csak… alig volt ott valami. Elég
különös. Ki akarna így élni?

– Nos, amikor legutóbb ott voltunk, még nem tudtam, mit keresek – felelte Harry. – De most, hogy
tudjuk, Oroszországban töltöttél egy kis időt, ez talán segíteni fog.

– Azt mondod?

– A nyomozások mindig eredményesebbek, ha van egy kapaszkodó.

– Imádom, ha aurorként állsz hozzám. – Draco felült, amikor Harry is, és odaoldalazott mellé. –
Volna rá esély, hogy esetleg úgy tégy, mintha galád bűnöző lennék, akit hosszú ideje üldözöl, és ki
kell kötöznöd, nehogy elszökjön a kihallgatás alatt?

Még a szemöldökét is emelgette, Harry látta. És ez meglehetősen csábító ajánlat volt. Átkozottul
csábító.

– Öm…

– Ha kényelmesebbek számodra a mágikus kötelékek, kipróbálhatunk valami kötözőbűbájt…

Harrynek elakadt a lélegzete.

– Te ismersz ilyeneket?

Draco rugózott egyet, ahogy Harry mellé ült.

– Nem mintha emlékeznék, de biztos vagyok benne, hogy találnánk valamit, ha nekiállunk keresni.

– Öm… addig nem, amíg meg nem bizonyosodunk, hogy ez a kikötözős dolog tényleg te vagy,
nem pedig a bűbáj, rendben?

– Neked nem tetszik az ötlet?

– Túlságosan is tetszik, éppen ez az – motyogta Harry. – Egyszerűen csak, tudod, a szopás egy
dolog volt, de ha erről van szó, tényleg nincs semmi okunk azt feltételezni, hogy te… öm,
magadtól belementél. – Gyorsan folytatta, mielőtt Draco arra csábította volna, hogy mellőzze a
józan eszét. – Akkor, mi a helyzet a curryvel? Azt mondtad, csípősen kéred? Esetleg
lezuhanyozhatnánk, mielőtt felmennénk.

– Ahogy kívánod – felelte Draco a fejét Harry vállára hajtva. – Örökké, Harry gazdám. Bármit,
amit kívánsz.
 33. fejezet

– Ugyanaz, mint a múltkor – mondta Draco fintorogva. – Itt egyszerűen… semmi sincs, Harry.
Még bútor is alig. És a kúriával összehasonlítva? Képtelen vagyok elképzelni, mégis mit
csinálhattam itt. Szerinted mérges voltam a szüleimre, és így lázadtam?

Harry megint körbejárta Hollóbérc legnagyobb helyiségét, a nagy barlangszerűséget, amelynek az

ablakai a tengerre néztek.

– Miből gondolod, hogy haragudtál rájuk?

– Nos, a jóvoltukból a háború rossz oldalára kerültem – morogta Draco.

– Tényleg a győztes oldalon akartál állni. – Harry megvonta a vállát. – Ezt te magad mondtad
nekem. Persze azt hitted, ott állsz. Szerintem, amikor kiderült, hogy nem így van, akkor talán a
szüleidet hibáztattad.

– Nyilván annyira nagyon nem, ha mégis látogattam őket. – Draco színpadiasan jobbra-balra
nézett. – Szóval Oroszország. Tudod, én itt semmit sem látok, ami arra utalna, hogy valaha is
jártam ott.

– Igaz – értett egyet Harry. Tekintete végigpásztázta a szobát, és megállapodott a két apró
képkereten, amit már az előbb is észrevett, azokon, amelyeket úgy fordítottak, hogy a képes
oldaluk a fal felé nézzen. Különösnek találta, hogy nem vizsgálta meg őket közelebbről a legutóbb,
amikor idejöttek információt gyűjteni Dracóról. Emlékezett rá, hogy szándékában állt, de most,
hogy erre gondolt, mihelyst észrevette a képkereteket, a figyelme másfelé terelődött.

Ahogy ismét elterelődött, a gondolatai afelé az ötlet felé hajlottak, hogy kutassa át még egyszer a
többi szobát, akkor is, ha épp most tette meg…

Á. Harry ekkor megértette. Mágia működött ebben a szobában, olyan mágia, ami álcázta magát a
felismerés ellen. Valószínűleg elég jól képes lenne elrejtőzni Hollóbérc átlagos látogatói elől, de
Harry aurorképzésen vett részt, és ez kiélesedett érzékeket biztosított a számára, ha a mágiáról volt
szó.

Habár ördögien okos bűbájról volt szó, Harrynek el kellett ismernie. Végtére is egy alkalommal
sikerült lóvá tennie egy képzett aurort is.

Másodjára azonban nem.

– Finite Incantatem! – mondta Harry kétszer, pálcájával először az egyik keretre, majd a másikra
mutatva.

– Rendben, és mi a helyzet ezekkel? – kérdezte Harry, és máris jobban tudott koncentrálni a

keretekre, meg arra, mit tartalmazhatnak. Előrelépve levette őket a falról, és a kezében
megfordította őket.

Draco közelebb jött, és Harry válla fölött ő is odanézett.

– Ó, ezek rémesek.

– Nem, szerintem nem – mondta Harry elgondolkodva, miközben a keresztszemes hímzéseket

vizsgálta, amiket a keretek tartalmaztak. Vagyis inkább úgy tűnt, hogy tartalmaznak: valami föl-le
vibrált a karjaiban. Ez nem szimpla varázslat volt, ezúttal nem. Ez több volt, mint egy bűbáj;
súlyos mágia volt, amely valami elementáris erőforrásból táplálkozott.

Draco szemlátomást nem emlékezett rájuk.

– Kifejezetten rémesek – erősködött Draco, kicsit megborzongva. – Egy sárszínekkel kivarrt

szivárvány és egy ménesnyi kentaur, akik egy iszapzöld egyszarvút imádnak? Nem is csoda, hogy a
fal felé fordították őket. Rájuk sem bírok nézni. Tényleg nem.

– Szerintem ez benne a lényeg – felelte Harry. – A kép el akarja magáról terelni a figyelmünket.

Draco fújt egyet.

– És rád nincs semmilyen hatással?

– De, érzem. Csak van már gyakorlatom benne, hogy ellenálljak az ilyesminek. A munkával jár.

– Óóó, megint auroroskodsz velem – mondta Draco erőltetett mosollyal. – Viszont erről jut
eszembe – folytatta incselkedve –, nem lenne kedved megvizsgálni az ágyat egy kicsit
alaposabban?

– Nem most – motyogta Harry. – Meg akarom törni ezt a varázslatot, és meglátni, mi történik.

Draco megint összerezzent.

– Talán okkal fordították ezeket a fal felé, Harry. Talán nem akarták, hogy bárki hozzájuk
babráljon.

– Biztosan volt rá okod, hogy megtartsd őket. – Harry fejjel lefelé, majd oldalt fordította a képeket,
csillanásokat keresve, amik réseket jeleznének a mágikus burkon. Kizárta, hogy egy újabb Finite
bármit segítene. Ez a varázslat mélyebb volt annál.

Az, ahogy a karja vibrált, emlékeztette, hogy bizonyos bűbájok a Minisztériumot körülvevő
földhöz horgonyozódtak. Az aurorképzésen tanulta, hogy a hatalmas minisztériumi épület a
kiterjedt mágikus védelmi háló miatt maradt stabil és rejtett, ami a brit földhöz kötődött, amelyben
elhelyezkedett. Elemi mágiának nevezték. A bűbájokat eredetileg a hallhatatlanok találták fel, akik
a mai napig is időnként megújították.

Azonban mivel a bűbájok részben a Minisztérium védelme alatt álltak, az aurorokat kiképezték rá,
hogy érzékenyek legyenek az elemi mágiára. Ha egy ellenség megpróbálja megváltoztatni vagy
elferdíteni a bűbájokat, az aurortestületnek ezt érzékelnie kell, mielőtt még bármiféle támadás
elkezdődhetne.

Ezek a képek a kezében… pezsegtek az elemi mágiától, Harry tudta. Olyan volt, mintha energiát
vonnának el a Hollóbércet alkotó szikláktól. De ezek a bűbájok nem olyanok voltak, mint a
Minisztériumban. Ezek nem arra szolgáltak, hogy Hollóbércet stabilan és rejtve tartsák.

Nem, ezek a bűbájok szigorúan ahhoz a titokhoz kapcsolódtak, ami magukban a képekben
rejtőzött. Erős varázslat kellett volna hozzájuk, hogy megtörjön az álca, de mivel a bűbájok nem a
minisztériumi földterülethez kapcsolódtak, hanem Hollóbérchez, melynek a védelmi varázslatai
átalakultak, hogy beengedjék Harryt… talán Harry rávehetné őket, hogy felfedjék valódi
tartalmukat.

Visszaakasztotta őket a falra; úgy, hogy ezúttal a szoba felé nézzenek, és felkészült, hogy a
mágiáját a képek mögötti sziklafelületre koncentrálja. Nem… úgy döntött, hogy inkább az egész
házra. Nem tudhatta, milyen alaposan horgonyozódtak a bűbájok a sziklához.

– Biztos vagy benne, hogy ezt kell tenned? – kérdezte Draco közelebb lépve, és végigsimított
Harry karján, amellyel Harry ki akarta szórni a varázslatot. – Hmm?

– Bármit is volt érdemes azokban a képekben elrejteni – mondta Harry –, szerintem megéri feltárni.

Draco keze megállt Harry csuklóján, pár centiméterre a pálcát markoló ujjaktól.

– De mi van, ha ez olyasvalami, amit jobb feltáratlanul hagyni?

– Azt hittem, hogy szereted, ha auroroskodok veled – felelte Harry vigyorogva.

Draco nem mosolygott vissza.

– Talán bűncselekményeket követtem el a háború alatt, olyanokat, amikről nem tud a

Minisztérium, és ezért éltem ilyen elszigeteltségben itt. Rejtőzködtem, valamiért még a
házimanókat is elkerültem, és te vagy a Varázsbűn-üldözési Főosztály parancsnoka, Harry. Ha
bizonyítékot találsz a szörnyű tetteimre, nem lesz más választásod, mint elcipelni, hogy
szembenézzek az igzságszolgáltatással…

– Ha annyira briliáns elméjű bűnöző lennél, nem tartanál bizonyítékokat a szörnyű tetteidről –
felelte Harry továbbra is mosolyogva.

Draco félreértette az arckifejezést, és pillanatról pillanatra zaklatottabbá vált.

– Ez nem vicc! Nem tudjuk, miért mentem Oroszországba, és elég utalást ejtettél el a háborúról
ahhoz, hogy… – Draco nyelt egyet, ezüst szemében megszállottság csillant. – El sem tudod
képzelni, milyen az, hogy nem vagy képes emlékezni magadra, hogy nem tudsz rájönni, milyen
fajta személyiség vagy valójában. Az is lehet, hogy m… m… megöltem valakit…

Harry megfordította a csuklóját Draco kezében, majd megfogta a férfi mindkét kezét.

– Ne! Ne beszélj így, ne mondd ezt!

– De, de…

– Ne! – mondta Harry határozottabban. – Nem vagy gyilkos, Draco. Soha nem voltál az. Te nem
ilyen vagy. Bízz bennem, tudom. Volt idő, amikor azt hittem, talán meg fogsz ölni valakit, de
felülemelkedtél a félelmeden és elkeseredettségeden, és leengedted a pálcát, aztán a háború további
része… Egek, Draco. Akkoriban a dolgok rémesen alakultak a számodra. Rájöttél, hogy akit
követtél, az… nos, lényegében egy őrült, de szerintem nem hitted, hogy bármivel is vissza tudnál
támadni. Egy kicsit megpróbáltál, apró dolgokban, mint például azzal, hogy úgy tettél, mintha nem
ismernél fel engem, amikor fogságba estem…

Persze Draco kiölt minden jóindulatot, ami Harryben élt iránta azokkal a dolgokkal, amiket később
tett, mint például amikor a Szükség Szobájában rátámadt, és amikor megint rátámadt, még azok
után is, hogy Harry kimentette őt a tűzből…

Hú. Harry még most sem volt valami nagy véleménnyel Dracóról azok miatt a dolgok miatt, de
már nem haragudott értük annyira, mint régen. Azóta úgy érezte… megbocsátott neki.

– Attól még tehettem valami szörnyűt, és elrejthettem a bizonyítékot azokban a képekben –

suttogta Draco elkínzott hangon. Már nem nézett Harryre; egyenesen a földre sütötte a tekintetét. –
Ne vedd le róluk a varázslatot, kérlek. Ha nem vagyok rá méltó, hogy egy ilyen ember birtokoljon
engem, mint te… akkor inkább nem is szeretnék tudni róla.

A hangja megtörtté vált az utolsó mondatnál, és ettől Harryben is megszakadt valami. Valami,
amiről nem is tudta, hogy ott van.

– Nem lesz ott semmi szörnyű – mondta, és hirtelen biztos lett benne. Persze nem tudta, mi történt
Dracóval a háború óta, de ez a férfi, aki nem viseltetett semmilyen előítélettel a mugliszármazásúak
iránt, aki Harry oldalára állt az apjával szemben… mindez nem lehet a bűbáj hatása. Nem, Draco
változott meg a háború óta, Harry egyszerűen biztos volt benne. És Harrynek fel kell fednie a
bizonyítékot, ami segíthet majd megérteni, hogyan történt mindez.

És mert Dracónak is meg kell értenie ezt. Nem élhet így tovább, kétségek közt, azt gondolva, hogy
Azkabanban lenne a helye.

Nem, nem. Draco hozott rossz döntéseket az életében, de már megbűnhődött értük. Az a hat
hónapos házi őrizet, ami miatt Harry olyan mélyen neheztelt… most már örült, hogy Draco nem
volt épp börtönben, amikor a Res mea es felébredt. Senki sem értette volna, mire van szüksége.

Draco meghalt volna, ahogy egy napja is kis híján meghalt.

És még a legsúlyosabb bűneiért… amiért kivetette az Imperiust Rosmertára, vagy mérgezett

mézsört küldött egy gyerekekkel teli iskolába… még ezekért sem érdemelne halált, még ha az a
mentség sem igazán mentette fel, hogy túl fiatal volt ahhoz, hogy tudja, mit csinál, vagy hogy
Voldemort kényszere alatt állt, és aggódott a szülei miatt.

Harry abban volt a legbiztosabb, hogy a háziőrizete óta eltelt évek alatt Draco semmi olyat nem
tett, amire akár mentség kellene.

– Kérlek, Harry gazdám…

– Minden rendben lesz – ígérte Harry.

– De…

– Draco, minden rendben lesz. – Harry felemelte a hangját, és megszorította a férfi csuklóját. –
Esküszöm.

– De…

– Bízz bennem! – buzdította Harry.

Későn ismerte fel, hogy ezt úgy fogalmazta meg, mint egy parancsot. Dracónak szörnyű kifejezés
ült az arcán és eltorzultak a vonásai, majd hirtelen ellazultak, és a férfi bólintott. Harry rémesen
érezte magát. A legutolsó, amit akart volna, az az, hogy megszabja Dracónak, hogyan
gondolkodjon és érezzen.

Azt akarta, hogy Draco azért bízzon benne, mert megbízhatónak találja.

De mennyire volt ez életszerű az ő múltjukkal? Még úgy is, hogy Draco nem volt képes tudatosan
emlékezni, az emlékfoszlányok minden bizonnyal közéjük álltak, azt sugallva Dracónak, hogy
hosszú ideig ellenségnek tekintette Harryt, hogy egy hatalmas ellentét során ellenkező oldalon
álltak az idő nagy részében, mióta ismerik egymást.

De most Draco bízott benne, mert kényszerítette magát; csak mert Harry azt parancsolta. Harry
rosszul volt az egésztől.
Valójában ez arra sarkallta, hogy segítsen Dracónak megérteni, hogy biztonságos megbíznia
benne, hogy ennek nem kell tehernek vagy küszködésnek lennie… mert Harry csak jót akart neki,
mindegy, mik derülnek ki ezekről a képekről.

– Figyelj rám! – mondta finoman és halkan, de acélosan. – Semennyi félnivalód sincs, mert biztos
vagyok benne, hogy ezek a képek nincsenek kapcsolatban semmiféle bűncselekménnyel. Te már
nem ilyen vagy, Draco. Bármit is tettél az elmúlt pár évben, az nem ez. És…

– De…

– Figyelj! Azt szeretném, ha megértenéd, Draco, hogy teljes biztonságban vagy mellettem. Még ha
valami terhelőt is fednek fel a képek rád nézve – amit egy pillanatig sem hiszek –, nem fogom
ellened használni. Érted?

Dracónak tátva maradt a szája.

– Auror vagy. A teljes főosztály feje. Azt mondod, megszegnéd az esküdet… nos, nem tudom,
hogy tettél-e esküt, de azt hiszem, kellett lennie valamiféle eskünek, amikor befejeződött a képzés.
És te ezt megszegnéd? Értem?

Így megfogalmazva ez elég rossz színben mutatja őt, gondolta Harry homlokráncolva. De végül is
feladni Dracót bármilyen bűntettért, amit elkövethetett egyszerűen nem volt opció. Dracónak
szüksége volt rá, szüksége volt arra, hogy Harry közelében legyen, hogy szolgálhassa, és enélkül
legjobb esetben is borzalmas lenne neki. Legrosszabb esetben elsorvadna és meghalna, ahogy
Narcissa vagy talán Lucius egyszer megjósolta.

És az nem segítene, nem igaz? Ha Draco tényleg tett valami szörnyűt, amiben Hary még mindig
kételkedett, akkor segíteni akart neki, nem pedig vádat emelni ellene. Pont úgy, ahogy Ronnak is
segítene, ha ugyanilyen helyzetben lenne.

Habár persze Ron iránt nem ugyanúgy érzett, mint Draco iránt. Ront barátként szerette, míg
Dracót…

Nos, őt simán csak szerette, morfondírozott Harry.

Bármit is követett el.

– Minden rendben lesz – ismételte Harry halkan. – Ígérem.

Draco még mindig úgy nézett ki, mint aki halálra van rémülve, a lélegzete akadozott, ahogy
kigombolta a mandzsettáját és kiszabadította a kezét, aztán egy mozdulattal felhúzta az ingét és a
talárját. A Sötét Jegy elhalványodott sebhelye láthatóvá vált.

– Én… tudom, hogy rettenetes dolgokat követtem el, Harry.

– Annak már évek óta vége. Tudom.

Draco beharapta az alsó ajkát; a gesztus annyira nem vallott rá, hogy megpengetett Harryben
néhány húrt.

– Honnan tudod?

– Onnan, hogy… – Harry nem akarta azt mondani, hogy szereti Dracót. Túl nagy nyomás lett
volna, és abból ítélve, hogy Draco hogyan fogadta újabban a dolgokat, még azt gondolná, hogy
neki is viszont kellene szeretnie Harryt, akár így érez valójában, akár nem. – Onnan, amilyen
ember lettél, mióta igényt tartottam rád, Draco.

– Az talán csak a bűbáj…

Harry a karjaiba vonta a férfit, aztán lágyan és finoman megcsókolta, hogy megnyugtassa.

– Azt sem a bűbáj tette, hogy férfiakat szerettél, emlékszel? Amúgy meg, ha olyasmit tettél, amit
nem kellett volna, segíteni fogok. Az enyém vagy. Senki sem férkőzhet közénk.

Draco lehajtotta a fejét, és a homlokát Harry mellkasához döntötte, habár egy pillanattal később
bólintott.

– Jól van – mondta Harry helyeslően, és megpuszilta Draco fejét. – Akkor most megnézzük, miről
gondoltad azt, hogy el kell rejtened a látogatók elől. Biztos vagyok benne, hogy semmi szörnyű.

Várt, amíg Draco magától odébb ment, aztán újra célzott a pálcájával, és kiszórta az egyik
legmagasabb szintű bűbájt, amit az auroroknak tanítanak. Az álcázóvarázslat súlyos mágia volt, a
körülöttük lévő sziklákban gyökerezett, de Harry tudta, melyik fajta bűbáj kellett ahhoz, hogy
meggyőzze a sziklákat, engedjenek.

Citromzöld lángcsóva tört ki a pálcájából és ütközött a sziklafalnak pár méterrel messzebb attól a
helytől, ahol a képek függtek.

A bűbáj keresztülszáguldott a sziklán, átfolyt az egyik falon, aztán egy másikon, mielőtt átsuhant
volna a Hollóbércet alkotó másik helyiségbe.

A képek röviden felvillantak, majd úgy tűnt, feladják a harcot.

A csúnya, hímzett képek halványulni kezdtek, hogy felfedjenek valamit, ami pergamennek látszott,
fekete tintával írt szép, cirkalmas felirattal.

Draco lecövekelve állt, a szemét pedig összeszorította, mintha a legrosszabbtól tartana.

Harry bátorítóan rámosolygott, habár persze Draco nem láthatta, és előrébb lépett, hogy elolvassa a
pergament.

– Mindkettő ugyanaz – mondta Dracónak. – Vagyis majdnem. Különleges Érdemek Bizonyítványa

Draco Malfoy részére a Rémisztően Agyfacsaró Varázstani Szigorlaton Nyújtott Kivételes
Teljesítményéért. – Harry közelebbről is megvizsgálta, elolvasva az apró, nyomtatott betűket. –
Úgy néz ki, a legjobb jegyet kaptad zeneelméletből és asztronómiából is.

– Én… tényleg? – Draco közelebb lépett, a válla megrázkódott a megkönnyebbüléstől. – Ezek

elismerések?

– Igen. Nincs mi miatt aggódni. És tudod, hallottam, hogy értesz valamennyire a zenéhez. Ezért
akartam, hogy játssz a zongorán. De ez azt mondja… – Harry megállt egy pillanatra, hogy
megbizonyosodjon, jól értelmezte-e a dolgot, és végigolvasta a szöveget. – Aha, nem tettél zenéből
gyakorlati vizsgát. Csak az írásbelit csináltad meg, de úgy gondolják, annyira jól érted az elméletet,
hogy megtanulhatnál valamilyen hangszeren is játszani, ha akarnál.

Draco orrlyukai kitágultak.

– Mi haszna van az elméletnek magában? Ez nevetséges. Nem tudom elképzelni, mit

gondolhattam. És asztronómia? Annak meg mi értelme van egyáltalán?
Harry úgy érezte, hogy akár elmondhatná neki a többit is.

– Nem tudom, de ezeken kívül hat másik RAVASZ-t is szereztél. Azokból is erős lehettél, de nem
kiemelkedően.

– Nyolc – mondta Draco lassan. – Nos, ez megmagyarázná, miért tűnt azoknak a könyveknek a
megtanulása olyan… könnyűnek. De miért rejtegetném így a bizonyítványomat?

Harry összefonta a karját.

– Öm… nos…

– Mi az?

– Nem szándékoztam eltitkolni előled – sietett Harry a válasszal. – Csak Hermionénak volt egy
ötlete, de én nem tudtam, hogy igaza van-e. És gondolatokat sem akartam neked sugallni, arra az
esetre, ha magadtól is tudnál emlékezni.

– Felteszem, most jönni fog valami indoklás – mondta Draco vontatottan, és sokkal higgadtabbnak
nézett ki. Helyes. Harry utálta azt a megalázkodó rettegést, amit az előbb látott rajta. – Talán még
ezen a héten el is mondod?

– Nos, Hermione arra gondolt, hogy esetleg hallhatatlan lehettél, mert tudta, hogy nyolc RAVASZ-
t szereztél, de a minisztériumi feljegyzések közt erről nincs semmi. És azoknak az emberek, akik a
Misztériumügyi Főosztályon dolgoznak, gyakran hiányos a profiljuk, mert titkolják a
szakterületüket, hogy senki se tudja, miféle kutatások folynak odalenn. – Harry mély lélegzetet
vett. – Talán biztosra kellett menned, hogy senki, aki ellátogat ide, a szüleidet is beleértve, ne
láthassa, mi a szakterületed.

– És az ok, amiért a képeket a fal felé fordítottam?

– Arra nincs ötletem – motyogta Harry. – Te az a fajta vagy, aki inkább dicsekszik a
teljesítményeivel, mintsem rejtegesse őket… Úgy értem, jobban, mint kellene.

Draco föl-alá kezdett járkálni, a talárja lágyan hullámzott a bokája körül, ami Harryt Piton elegáns
járására emlékeztette.

– A Misztériumügyi Főosztályon felőlem érdeklődtél? Szerintem most azon töprenghetnek, hogy

vajon miért hanyagolom hetek óta a munkát.

– Megkérdeztem, amit tudtam. Okkal hívják őket hallhatatlanoknak. Igazából megrovást kaptam.

– Ó, csodás. Akkor engem valószínűleg kirúgtak, te meg bajba kerültél a munkahelyeden.

– Nem vagyok bajban!

Draco elmosolyodott.

– Jó. És nem érdekel, ha kirúgtak, mivel amúgy sem akarom a továbbiakban a misztériumoknak
szentelni magam. Csakis neked.

Most a bűbáj beszélt, Harry biztos volt benne. Azt kívánta, bár ne így volna, de igazságosnak
kellett lennie Dracóval. Nem kényszeríthette ilyesmikre, nem örökre. Az nem lenne helyes. Harry
megköszörülte a torkát.

– Mindenesetre nem hiszem, hogy kirúgtak. Szerintem az az oroszországi út vetett véget a

munkádnak. Biztos vagyok benne, hogy vagy felmondtál, vagy szabadságot vettél ki. Szóval
feltéve, hogy az utóbbi a helyzet, valamikor visszatérhetsz majd dolgozni, ha mindent elrendezünk,
úgy értem, ha meg tudjuk törni a Res mea est és felszabadítani téged…

– Én nem akarok szabad lenni.

– Nos, persze, most nem, de… – Harry nem tudta, hogy lesz-e valaha mód véget vetni a
szolgabűbájnak, de úgy tűnik, az egyik ősének sikerült. Harry most már tudta, hogy szerelmes
Dracóba, de ez még nem volt ok arra, hogy fogságban tartsa őt, ha van mód megkerülni. Mindegy,
most még akkor sem volt értelme beszélni erről.

Harry legyintett a kezével, mintha elölről akarná kezdeni.

– Néha úgy beszélsz, mintha lenyűgözne a munkám, vagy a rangom, de én vagyok az, aki le van
nyűgözve, Draco. Nem könnyű állást kapni a Misztériumügyi Főosztályon. De végül is nyolc
RAVASZ-t szereztél…

– Szerinted tényleg ott dolgoztam?

Harry mosolygott; tetszett neki a büszke kifejezés Draco arcán, mert a régi időkkel szemben most
olyasmire volt büszke, amit maga ért el, nem olyanra, amibe beleszületett.

– Igen, egyértelműen. Azok a bűbájok a képeken a Minisztériumban használtakra emlékeztetett,

azokról pedig az jutott eszembe, amit Hermione mondott, hogy eltűntek a RAVASZ eredményeid.

Draco felsimított Harry karján, és egész merészen kényeztetni kezdte. De ez teljesen rendben volt.
Most, hogy Harry kicsit jobban megismerte magát, Draco annyit engedhetett meg magának,
amennyit csak akart.

– Akkor átvonuljunk a hálószobába? Meglehetősen szomjas vagyok, és egy kis ambrózia pont
jólesne.

Harry úgy érezte, sokkal egyszerűbb nem küzdeni az ellen, amit mindketten akartak. Nevetve
követte Dracót Hollóbérc legnagyobb hálószobájába, hogy aztán döbbenten megtorpanjon, amikor
belépett a helyiségbe.

– Ez nem volt itt a múltkor – mondta Harry síri hangon, a nagy faládára meredve, ami a franciaágy
végénél állt.

– Nem, nem volt. – Draco letérdelt mellé, és végigsimított a kezével a tető sötét, faragott fáján. –
Ez… nem tudom, Harry. Valahogy ismerősnek tűnik.

– A tiéd, és azt feltételezem, te rejtetted el, de a felfedőbűbájom ennek a varázslatnak is véget

vetett. Öm… van ötleted, mi lehet benne?

– Nem, de már nem félek, ezúttal már nem. – Draco Harryre nézett, és elmosolyodott. – Bízom
benned.

Harry odalépett Dracóhoz, és megcsókolta.

Ezután együtt felemelték a láda tetejét, és belenéztek.

 34. fejezet

– Nocsak, nocsak – mondta Draco és ragyogó mosoly terült el az arcán, amikor egy pillanatra
Harry felé fordult. – Ennyit a harmatgyenge elméletedről, hogy nem vagyok eredendően alávetett
típus.

Harry közömbös hangot adott, és még egyszer belebámult a ládába. Úgy érezte, mintha valaki
kivájta volna a testét, és az üres helyet színtiszta döbbenettel töltötte volna fel. Mi a pokol ez a
rengeteg holmi? Harry csak pár dolgot ismert fel. Csillogó fémbilincseket, puha bőrszíjakat,
mágiával átitatott fonott köteleket, egy fapaskolót és egy vékony, összetekert korbácsot. És
műpéniszeket, melyek közül néhányhoz pántok is tartoztak…

Nem beszélve egy egész sor egyéb dologról, amit Harry még csak meg sem tudott nevezni.

– A mindenit, úgy tűnik, meglehetősen érdekes fazon voltam – mondta Draco lelkesen, és
kutakodni kezdett a ládában. – Óóóh, egy hám. Azt hiszem, ebben aztán rejlenek lehetőségek.

Harry hallotta a szót, mégsem értette. Hogy a pokolba jön ide egy hám?

– Mi? – kérdezte tanácstalanul.

Draco vigyorogva fölemelte, és úgy rendezte el a pántokat meg csatokat, hogy Harry lássa, hogy
néz ki egy ilyen barna bőrholmi egy férfi testén.

– Hmm? Felvegyem?

Harry szája kiszáradt a gondolatra, habár egy része még mindig nem értette.

– De mik azok a hosszú… öm, szalagok rajta? – Rámutatott a négy vékony bőrszalagra, melyek
több méter hosszúak voltak. Kettő a hámhoz csatlakozott, nagyjából… mellbimbó magasságban,
futott át Harry agyán, kettő pedig deréktájon.

– A kantárra gondolsz. – Draco mosolya önelégültté vált, mintha tudná, hogy sokkolni fogja
Harryt, és élvezné ezt a kilátást.

Harry nem akart rákérdezni, de képtelen volt megállni.

– Kantár?

– Ó, igen. – Draco mosolya ekkorra már határozottan komisz volt. – Azt hiszem, az lesz a
legegyszerűbb, ha bemutatom.

Amikor Draco elkezdte lerázni magáról az utazótalárját, Harry pánikolni kezdett. Szerette volna
látni Dracót a hámban, de ez túl sok, túl korai volt. És túl bizarr. Harry élvezte Draco fenekelését,
de ez nem jelentette azt, hogy készen állt belevetni magát most rögtön azokba az intenzív
játékokba, amikhez Draco szemlátomást szokva volt.

– Ne, ne! Nem kell bemutató. Öm… csak mondd el.

Draco elhúzta a száját, de engedelmeskedett, mint mindig.

– Ez természetesen arra való, hogy irányítani tudj szex közben. – A szeme ragyogott. – Látom
magam négykézláb, Harry gazdám, téged pedig magam mögött, ahogy elmerülsz bennem. Nem
szeretnéd?
– Túl sok – motyogta Harry, és másfelé nézett. – Én… tudod, még sosem csináltam ilyet.

– Igen, tudom – mondta Draco szeretetteli, türelmes hangon. Visszadobta a hámot a ládába, előrébb
lépett, és egyik ujjával addig cirógatta alulról Harry állát, míg Harry fel nem nézett rá. – Te vagy
az én édes, szemérmes, szűz gazdám, és…

– Fogd be!

Draco természetellenesen megdermedt, a kezét pedig úgy ejtette le, mintha nehéz súly lenne rajta.

– Komolyan?

Harry mérgesen kifújta a levegőt.

– Nem, persze, hogy nem. Nézd, örök érvényű parancs következik, rendben? Ha bármikor azt
mondom, hogy fogd be, azt nem szó szerint értem. Én csak… nem állok erre készen, Draco.
Komolyan nem tudom, mit csinálok, és aggódom, hogy bántani foglak, amikor először
szeretkezünk, és…

Draco gyengéden az ágyra nyomta Harryt, aztán ő is leült mellé.

– Jól van, két dolog. Azaz kezdetnek kettő. Először is, mi már szeretkeztünk, te ostoba barom…

– Tudod, hogy értem.

– Igen, anális szexre gondolsz, és valamilyen oknál fogva félsz kimondani.

Harry összerezzent.

– Ez olyan… orvosi szakkifejezésszerű.

– És én még azt hittem, felvilágosult vagy – morogta Draco. – Ez nem orvosi szakkifejezésszerű.
Ez nagyszerű, és ha el tudom hinni, hogy magam is csináltam, anélkül, hogy rendesen
visszaemlékeznék rá, akkor igazam kell legyen. A másik dolog, és kicsit megdöbbent, hogy
hangosan is ki kell mondanom, de úgy tűnik, hallanod kell: ha bántasz, Harry, akkor csak jobban
fogom élvezni, amit csinálunk. De azt hiszem, ezt nagyon is tudod, nem?

Harry a fogát csikorgatta.

– Ez nem segít Draco. Hát nem érted? Nem akarlak bántani téged, hacsak nem pontosan erre a
hatásra törekszem!

– Nos, legalább néha el tudod képzelni, hogy törekszel rá.

– Megkomolyodnál?

– Igen – mondta Draco, és minden humor eltűnt a hangjából. – Akarlak, Harry. Minden lehetséges
módon akarlak, és ha szükséged van pár alkalomra, hogy belejöjj és rendesen megdugj, engem
halál nem zavar, a legkevésbé sem. Minden másodpercét élvezni fogom. És tudod, mit még? Azt
hiszem, az igazi problémád az, hogy zavarban vagy, amiért nekem több tapasztalatom van… eh, a
férfiak közti kapcsolatokban, mint neked, és…

– Ó, az ég szerelmére. Hívd anális szexnek, ha annyira akarod!

– Vagy szeretkezésnek. Jó kifejezés – mondta Draco kedvesen. – De visszatérve a témára. Nem

állsz rá készen, és nem szereted így magad, igaz? Fogadok, hogy a barátnőddel mindketten szüzek
voltatok, és együtt tapasztaltátok ki a dolgokat. Akkor mit akarsz csinálni, Harry? Mész, és
megdugsz pár random idegent, hogy magabiztosabbnak érezd magadat velem?

Harry kis híján felpofozta, amiért ilyen gorombaságot mondott. Megálljt parancsolt magának, de
aztán elgondolkodott, hogy tényleg jól tette-e. Draco valószínűleg élvezte volna... de nem, Harry
nem akarta bántani Dracót a haragja levezetéseként, legfeljebb, ha véletlenül történik meg.

– Ne légy obszcén. Mondtam, hogy nem akarok senki mást!

– Az jó, mert a gondolattól is rosszul vagyok. De ettől vagy az önmegtartóztatástól eltekintve,

szembe kell nézned a ténnyel, hogy számodra új ez a dolog, én pedig nagyon is örülök ennek!

Harrynek ekkor valami a tudata felszínére került; a megvilágosodás hatására nyelt egyet. Valami
retteneteset csinált péntek este, ismerte fel hirtelen. Megbocsáthat magának ezért, mert tényleg új
volt még számára a dolog, és még csak tanulta ezt, de őszintének kell lennie Dracóhoz, mert akármi
is történt, újra megtörténhet.

– Mérges lettem, miközben megbüntettelek a zongorás ügy miatt. Úgy értem, nem rád haragudtam,
hanem azért voltam dühös, mert a bűbáj kínzott téged, és az egész dühömet abban vezettem le,
hogy minél keményebben verjelek. És… ó, egek. Élveztem, ahogy büntetlek, Draco, de nem
akarom, hogy a dolgok köztünk ilyenek legyenek.

Draco homloka ráncba szaladt.

– Megbüntetni nem akarsz, vagy élvezni nem akarod, hogy megbüntetsz? Te… iszonyúan
hiányozni fog, de te vagy az úr…

– Persze, hogy meg akarlak büntetni, és élvezni is akarom – felelte Harry gyorsan. – De nem
akarlak megint dühből verni. Ezzel… ezzel már túl messzire mennék.

Draco oldalra döntötte a fejét.

– De ha a Res mea es elkezd kegyetlenül büntetni engem, hogyan fogod megakadályozni, hogy
haragudj a bűbájra? A pillanat hevében nem lesz sok választásod, és ha meg kell fenyítened, hogy
elmulaszd azt az égő fájdalmat a mellkasomban, akkor végül dühből fogsz verni.

Harry sóhajtott.

– Nos, ha a mellkasos dolog lesz, akkor lehet, hogy meg leszünk lőve. De úgy értettem, ha kínzósat
játszunk, akkor csak az legyen. Egy perce kis híján megütöttelek, csak mert ideges voltam, és ne
merd azt mondani, hogy élvezted volna. Én nem élveztem volna, legalábbis nem igazán.

Draco egy pillanatig semmit sem mondott. Aztán lenézett a kezére, és suttogva megszólalt.

– Akkor nem akarsz a gazdám lenni? Igazából nem?

– Én akarok – mondta Harry, és megfogta Draco kezét. – Ez csak… jó gazdának kell lennem,
Draco.

– Ó. – Draco egy újabb hosszú pillanatig nem szólalt meg. – Azt hiszem, akkor tudom. Azt kell
tenned, amiről azt gondolod, hogy a legjobb a számomra, igen. Ez a te jogod és feladatod, és az én
örömöm az, hogy alávessem magam az akaratodnak, örökké.

– De nem értesz egyet?

Draco ferde pillantást vetett rá.

– Nem tudok ellentmondani.

– Ne légy nevetséges. Persze, hogy tudsz, mert a bűbáj már lenyugodott, azon kívül újabban
folyton ellentmondasz. Nekem tetszik.

– Azt hiszem, elég fura fazon vagy.

Harry ekkor már tudta, hogy egyértelműen szerelmes, mivel neki is tetszett. Csak egy szerelmes
férfi találhatja ilyen… vonzónak azt, ha inzultálják.

– De mi a véleményed? – vetette fel. – Neked is lehet, tudod. Azt akarom, hogy saját gondolataid
legyenek, és hogy mondd is el azokat.

– Azt hiszem, azt szeretném, ha inkább nem fognád vissza magad semmilyen tekintetben – felelte
Draco lassan. – Ha mérges vagy, azt akarom, hogy töltsd ki rajtam a haragod, fizikai formában.

– De élvezni fogod, és akkor az már jutalom lesz, te pedig lényegében megtanulod, hogy ha
feldühítesz, megkapod a jutalmadat. – Ez az, gondolta Harry. Ez jobb módja a megfogalmazásnak.
Olyan módja, amit Draco valószínűleg megért.

– Hmm, különös. Utálnám, ha azt tanulnám meg, hogy engedetlenné váljak. – Draco összerezzent.
– Ez a kilátás… szörnyűséges, Harry gazdám. Azt akarom, hogy mindig jól legyél kiszolgálva, és
elégedett legyél velem. De ennek ellenére… – Szégyellősen Harryre pillantott. – Azt is akarom,
hogy jól meg legyek büntetve.

– Elég játékot játszhatunk, hogy biztosan kielégítsem ezt a szükségletedet – ígérte Harry.

– Ez tényleg szükséglet.

– Az enyém is – vallotta be Harry. – Valóban örülök, hogy megtaláltuk ezt a ládát. Még mindig azt
hittem, hogy a hajlamaidat csak a bűbáj okozza, de ez nyilvánvalóan nem így van.

Draco felvidult, és rugózott egyet a matracon.

– Akkor mit próbáljunk ki? Van miből választani. A hámot?

Harry nadrágja kellemetlenül szűkké vált. Az alsója is, de valami más járt a fejében.

– Akarom a fenekedet, és hidd el, látni akarlak abban a hámban is, de… nem hiszem, hogy az első
alkalommal. És tudod, akarok még egy csomó más dolgot is.

– Igen, Harry gazdám – mondta Draco. – Természetesen bármilyen sorrendben csinálhatjuk a

dolgokat, ahogy csak szeretnéd.

– Ó, csinálhatjuk? – Harry lenyomta a hátára Dracót az ágyon, és rámászott. Hirtelenjében

komisznak érezte magát, és szabadabbnak, mint valaha. Tudta, hogy bármit megtehet Dracóval, a
világon bármit, és Draco ennek mélységesen örülne. Még soha sem érzett így azelőtt a
szeretkezéssel kapcsolatban, soha nem gondolta, hogy ez színtiszta… rosszalkodás is lehet, hogy
örvendetesen csintalan. – Milyen jó tudni, hogy megengeded, hogy azt tegyek veled, amit akarok,
Draco szolgám.

Draco nyögött, és lökött egyet a csípőjével.

– Mmm, igen, igen, bármit, amit kérsz. Óóó, hívj megint a szolgádnak…
– Nem – felelte Harry, a szó hatalmában tobzódva. Annyira jó érzés volt a hatalom.

– De esküszöm, hogy attól az egy szótól el tudnék menni, ha engedélyt adnál rá…

Harry hirtelen megragadta Draco mindkét csuklóját az egyik kezével, és erősen markolva a
matrachoz szorította őket Draco feje fölött.

– Nincs több flört, Malfoy. Ma délután auror vagyok az ön számára. Érthető?

Draco megint meghimbálta a csípőjét, és megfeszítette a karját, de nem annyira, hogy

kiszabaduljon. Valójában rebegtette a szemét és megnyalta az ajkát, miközben Harryre bámult.

– Igazából nem. Rossz voltam? Le vagyok tartóztatva, Potter auror?

A szabad kezét használva Harry meglengette Draco elkáprázott szeme előtt a pálcáját.

– Ó, attól tartok, ez sokkal rosszabb, mint egy letartóztatás – mondta mézesmázos hangon. – Olyan
információ birtokában van, ami kell nekem, és muszáj lesz kikényszerítenem magából. És ismerem
a fajtáját, Malfoy. Csak a szexuális erőszakból ért, és mocskosul kell magának, nem igaz? Nem bír
ellenállni egy erős, jóképű aurornak. Nos, sajnálom, hogy így kell lennie, de nem engedhetem,
hogy elélvezzen, míg meg nem törik. – Harry közel hajolt, míg az utolsó szavaknál az ajka már
Dracóét súrolta. – Hol vannak a túszok?

– Abszol út! – suttogta Draco vadul, a csípőjével döfködve. – Kikötözve otthagytam őket a rúnák
sorában a Czikornyai és Patzában! Ó, engedje, hogy elmenjek…

– Szerintem nem – morogta Harry, és hátrébb húzódott, habár Draco csuklóit továbbra is szorosan
a matrachoz nyomva tartotta.

Színtiszta zavarodottság tükröződött Draco arcán, mintha hirtelen nem értené a játékot, amit
játszanak.

– De… hiszen elmondtam!

– Igazán? – Harry halkan felnevetett. – Ez túl könnyen ment, Malfoy. Túlságosan könnyen. Minek
néz engem, ostoba amatőrnek? Én vagyok az egész főosztály feje, csak hogy tudja. Tudom, mit
csinálok. Aligha fogom hagyni, hogy sikoltson a gyönyörtől és eláztassa az ágyat, ahogy elmegy,
miközben még mindig tartozik nekem az igazsággal. Elküldene egy hiábavaló razziára Londonban,
mi? Na, most szépen megtudja, hogy engem keményebb fából faragtak!

Azzal Harry eldobta a pálcáját, visszahúzta a kezét, és pofon ütötte Dracót.

Ó, egek, de jó érzés volt. Harry farka akkorát rándult, mintha sosem sejtette volna, hogy egy pofon
ilyen borzongató tud lenni. De persze, hogy nem sejtette. Mindig, amikor azelőtt megütötte Dracót,
a körülmények kényszerítették rá. Élvezte is többnyire, de nem szerette.

Most a puszta élvezetért vágta pofon Dracót, hogy láthatja a keze lenyomatát vörösleni a férfi
arcán, és ez teljesen más volt.

Főleg most, hogy a kétség leghalványabb árnyéka nélkül tudta, Draco is ugyanannyira akarja
játszani a játékot, mint ő. Nem a bűbáj kényszeríti. Draco természetétől fogva alávetett alkat volt,
és most, hogy Harry felfedezte magában ezeket a kimondottan uralkodó hajlamokat…

Basszus, milyen tökéletes párt alkottak.

Draco zihálva vett levegőt, a szeme elkerekedett.

– De… de a könyvesboltban vannak, Potter auror…

– Szerintem nem – ismételte Harry, és újra pofon ütötte őt, pontosan ugyanazon a helyen.

Draco szeme elhomályosult, és különös arckifejezéssel nézett fel Harryre. Harry szíve kihagyott
egy dobbanást. Szeretetnek tűnt.

Nos, szeretet, egy erős adag óvatossággal keverve, és mindezek mellett a tisztelet egy új szintjével.

Talán csak óvatosság volt és tisztelet, mondta magának Harry. Nem várhatta el Dracótól, hogy
szeresse, csak mert ő ezt akarta.

– Nos? – kérdezte gúnyosan. – Most is azt mondja, hogy az Abszol úton vannak?

– Én… úgysem hinne nekem – felelte Draco, mintha csak most találta volna ki.

– Eltalálta, Malfoy – felelte Harry cinikusan. – Ahogy mondtam, ismerem a fajtáját. Többre lesz
szükség pár pofonnál, hogy megtörjön. – Hirtelen elengedte Draco kezeit, és fölé tornyosulva
felállt, újból meglengetve a pálcáját. – Vegye le a ruháit, méghozzá gyorsan! Hallotta, mit
mondtam?

Draco legördült az ágyról, és lehámozta magáról a holmijait, míg anyaszült meztelen nem lett.

Harry szája teljesen kiszáradt, annyira, hogy alig volt képes a szerepében maradni. Az aurorok nem
igazán szoktak rekedten motyogni.

De az is igaz, hogy gonoszkodni sem szoktak a fogvatartottjaikkal.

Elvigyorodott, és elhatározta, hogy tökéletesen elmerül a játékban.

– Maga aztán szemrevaló kis bestia – mondta éneklő hangon, fel-le járatva a tekintetét Dracón,
mielőtt egyenesen a felálló farkára meredt volna. – Persze egyes részei nem is olyan kicsik, nem
igaz? Pont, ahogy szeretem, Malfoy. Hosszú és vastag, rózsaszín és érett, mint egy gyümölcs.
Habár az ott egy csepp előváladék a hegyén? – Harry méltatlankodó hangot adott. – Már megint
bolonddá akar tenni? Azt hiszi, megejthet egy orgazmust anélkül, hogy észrevenném, mi? Ne
kelljen felpofoznom, Malfoy. Jobb módszereim is vannak arra, hogy megoldódjon a nyelve.

Draco ajkai megremegtek, de kihívó tekintettel nézett fel rá.

– Soha nem fogok beszélni, Potter. Soha.

Á, ez már jobb volt. Harry remélte, hogy nem kell majd hárítania a folytonos behódolási
kísérleteket. Egy kis ellenállás, egy pici jele annak, hogy Draco is azt szeretné, a játék jó hosszan
folytatódjon… ez tetszett Harrynek.

– Mintha azt mondta volna, hogy az Abszol úton vannak – gúnyolódott halkan. – Csak nem
hazudott az előbb? Beismeri?

– Maga átkozott – köpte Draco. – Ezt még megbánja. Elmondom a feletteseinek, hogy arra
kényszerített, vetkőzzek le…

– Én vagyok az aurorparancsnok. Úgy gondolja, hogy a miniszter inkább fog hinni önnek, mint
nekem? Azon kívül én nem kényszerítettem magát. Csak azt mondtam, tegye meg. Ön pedig
meglehetősen buzgón engedelmeskedett.
– Lengette a pálcáját…

– Hja, és megint lengetem – felelte Harry, pontosan azt téve. – Menjen oda ahhoz a ládához, és
vegyen ki valami mágikus kötelet. Olyat, amit csak az tud kibontani, aki a csomót is kötötte,
bizony. Fogadjunk, hogy van ilyene, ugye? Ezt szereti.

Draco a láda elé térdelt, és kutatni kezdett benne.

– Mit… mit fog csinálni?

– Kikötözöm magát, természetesen. Szóra bírom. Elérem, hogy könyörögjön, hogy ezúttal higgyek
magának.

– H… h… hogyan?

Harry megpörgette a pálcáját, mint egy színpadi rosszfiú, aki túljátssza a szerepét, de a mozdulattól
Draco elpirult, a szeme pedig vágytól égett.

– Ó, azt hiszem, azt nekem kell tudnom, maga pedig majd rájön – mondta vigyorogva. – De
mondok valamit, Draco Malfoy.

Dracónak szinte elakadt a lélegzete.

– Mit?

– Ha megint túl hamar megtörik, azt fogom gondolni, hogy hazudik, és akkor mérges leszek. Maga
pedig nem akarja, hogy mérges legyek, Malfoy. Nagyon nem.

Draco felállt, a farka keményebbnek látszott, mint valaha, ami szinte lehetetlennek tűnt. A kezében
tartotta a mágikus köteleket, amiket Harry kért.

– Miért? Mit csinál, amikor mérges?

Harry elmosolyodott, és úgy érezte, mintha egy vékony penge villanna a fogai közt. Amikor Draco
meglátta ezt, majdnem inába szállt a bátorsága.

Ez pedig tetszett Harrynek.

Fogta a köteleket, és egyetlen erőteljes rántással rálökte Dracót háttal az ágyra, aztán elkezdte a
fejtámlához kötözni a csuklóit, a két kezét jó távol egymástól.

Csak akkor válaszolta meg a kérdést, amikor már alaposan rögzítette Draco kezeit.

– Ha felmérgesít, Malfoy, egyáltalán nem élvezhet el – mondta, aztán lehajolt, és egy fájdalmas,
büntető jellegű csókot adott Draco szájára.
 35. fejezet

Harry sosem gondolta, hogy a hatalom ilyen mámorító tud lenni, de az, hogy Draco az ő kegyeitől
függött, egyértelműen az volt.

A férfi gyönyörű volt, ahogy vonaglott a kötelékei közt, a farka a sziklaplafon felé meredt, és az
egész, fehér teste közszemlére téve kínálkozott.

Mint egy ünnepi lakoma, gondolta Harry. Egy gyönyörűséges ünnepi lakoma az ő kedvéért terítve,
és Harry azt tehet vele, amit csak akar. Azok a kötelek szorosan bírni fogják, és Dracót ott tartják
majd az ő örömére, ameddig csak kívánja.

Kis híján elvigyorodott, mint egy fiatal varázsló, aki most kapta meg az első pálcáját, de ez
tönkretette volna a szerepjátékot, hogy ő most egy kemény, sokat megélt auror, akinek egy
bűnözővel van dolga. Ez a játék tetszett Dracónak, Harry pedig nem akarta elrontani.

– Szép kis háza van – mormogta, miközben nagyon lassan levette a ruháit. Draco szeme résnyire
szűkült, ahogy nézte. – Igazán szép, Malfoy. Itt a semmi kellős közepén, ahol nem tudnak majd
megzavarni. Tökéletes hely egy kihallgatáshoz. Senki sem fogja hallani a sikolyokat.

– Mintha bármivel is el tudná érni nálam, hogy sikoltsak, Potter. – Dracónak egy kis fészkelődéssel
sikerült feljebb húzódnia az ágyon és félig ülő helyzetbe tornáznia magát, noha a csuklói még
mindig szorosan a fejtámlához voltak rögzítve.

– Na nem, azt már nem! – mondta Harry megragadva Draco bokáit, és megrántotta őt, hogy megint
a hátán feküdjön. – Azt hiszem, ezeket is ki kell kötöznünk, nem igaz? Mi a véleménye… együtt
vagy külön legyenek?

Draco haragosan nézett rá.

– Én is ismerem a maga fajtáját, auror. Ha azt mondom, „együtt”, akkor külön fogja csinálni.

– Hacsak nem kezdek el gyanakodni, hogy maga épp ezt várja, amely esetben azért mondja majd,
hogy együtt legyenek, mert valójában külön szeretné – felelte Harry hűvösen. – Ez az, amit akar,
nem igaz? Széles terpeszt, és talán még egy kis pucsítást is, hogy megláthassam az izmos, szűk
fenekét, amire olyan büszke, aztán elfelejtsem, miért vagyunk itt, és maga megkaphassa tövig a
farkam. Nos, a pokolba ezzel, Malfoy! Amekkora ribanc, még abban a pillanatban elélvezne, holott
azért van itt, hogy szenvedjen!

Draco lélegzete elakadt a feneke említésére, és arra, amit Harry tehetne vele, de mire Harry
elhallgatott, dacos gúnymosoly jelent meg az ajkán. Különös, mennyire illett hozzá ez az
arckifejezés.

– Azt hittem, azért vagyok itt, hogy beszéljek. Kezdünk megfeledkezni magunkról?

– Ó, fog maga beszélni – mondta Harry, és Dracóra villantott egy ördögi mosolyt. – Abba sem
tudja majd hagyni. Hacsak nem akarja megspórolni magának a fáradságot és szépen elmondja
most, hogy hol vannak a túszok.

– Én… ők… – Draco összeszorította a száját.

– Szóval agya is van, nem csak farka – mondta Harry lassan. – Tényleg nem hinnék magának, még
nem. És nem akar felmérgesíteni, ugye? – A ládához fordulva meglengette a pálcáját. – Invito
mágikus kötél!

– Még több kötelék? – kérdezte Draco. – Nem eléggé férfi ahhoz, hogy kezelni tudjon, Potter?

– Ó, nagyon is férfi vagyok magához, Malfoy. – Harry gyorsan egymáshoz kötözte Draco bokáit,
aztán a lábtámlához rögzítette őket. Az ágy mintha csak kikötözős játékokhoz készült volna;
tucatnyi hely volt rajta, ahova köteleket és láncokat lehetett rögzíteni.

De ezen nem is lehetett csodálkozni, elnézve, hogy ez Draco ágya volt.

– Így ni – mondta Harry távolabb lépve, hogy tovább folytassa a vetkőzést. Csak lassan gombolta
ki az ingét, hogy azzal is kínozza Dracót. – Most már nem fog tudni meggátolni abban, amit
akarok.

Draco mocorgott, megrángatva a kötelékeit, és elégedettnek tűnt, amikor látta, hogy nem tudja
kiszabadítani magát. De nem hagyta, hogy ezt a szavai is tükrözzék.

– Ó, igen? És mi az, amit akar?

– Információt. Hol vannak a túszok?

– Baszódjon meg, Potter!

– Vagy inkább én basszam meg magát? Sajnálom, túl klisés volt. – Harry ledobta az ingét, aztán az
öve felé nyúlt, és olyan finom mozdulattal oldotta ki, hogy biztos volt benne, a nyál is összefutott
Draco szájában. – Ezt akarja, nem igaz? Nagy kár, Malfoy. Később megkapja a fenekelést, de csak
miután elégedett leszek.

Draco megint fészkelődni kezdett, a farka billegett és himbálózott.

– Mármint elégedett azzal, hogy kiszedi belőlem a megfelelő információt?

– Nem, kielégült, Malfoy. – Leejtve az övet, Harry lehúzta a nadrágját és az alsóját. Amint a farka
szabaddá vált, verni kezdte egy kicsit. Nem mintha szüksége lett volna rá ahhoz, hogy kemény
legyen. Persze, hogy nem, így, hogy Draco meztelenül fekszik, és szorosan kikötözve. Azt akarta,
hogy Draco lássa őt, miközben ezt csinálja. Nézni akarta, amint azok az ezüst szemek vágytól
ragyognak, amíg pusztán a tekintettől az elélvezés közelébe kerül.

Úgy, ahogy most is ragyogtak.

– Így van, Malfoy – mondta Harry; a hangja mélyen lüktetett a vágytól, miközben megközelítette
az ágyat, és Draco kiterített testére mászott. – Ki fog elégíteni engem. Tökéletesen, és aztán… nos,
aztán meglátjuk, készen áll-e arra, hogy beszéljen.

Azzal Harry a könyökére ereszkedett; egy-egy könyékkel Draco törzse mellett, és összedörzsölte a
farkukat, méghozzá direkt erősen.

– Ahh… – Draco oldalra fordította a fejét, az inai domborműként kidülledtek, ahogy felkínálkozott
a nyaka.

A megadás jele, Harry biztos volt benne.

Leereszkedve, hogy teljes testével a másik férfin feküdjön, mellbimbótól lábujjig bőr a bőrön,
Harry lehajtotta a fejét, és a fogával belecsípett abba a finom kis izomba, miközben a csípője
továbbra is folytatta a lendületes mozgást, a farkát a Dracóéhoz dörzsölve.
– Szükségem… szükségem…

Harry egy kicsit erősebben harapta Draco nyakát, de épp csak annyira, hogy egy apró sérülést
okozzon, és belekuncogott a fülébe.

– Ja, szüksége. Ez a kibaszott lényeg. Hol vannak a túszok?

Draco megvonaglott a kötelékeiben, a szája pedig kinyílt, mintha titkot készülne kikotyogni. De
aztán megint szorosan összezárta az ajkait.

– Ó, nagyon jó – mondta Harry kicsit gonoszul. – Látom, tényleg el szeretne élvezni. Várhat eleget,
amíg esély lesz rá, hogy higgyek magának. Jobb, ha hozzászokik, Malfoy, hogy kőkemény
farokkal várnia kell. Nem azért van itt, hogy elélvezzen. Azért van itt, hogy én élvezkedjek.

Azzal Harry komolyan dörgölőzni kezdett, és most a saját örömére, nem azért, hogy megossza ezt.
Persze nem mintha egyébként nem osztotta volna meg. Draco imádta a játék minden pillanatát,
Harry látta rajta.

Szerette, de szó szerint képtelen volt elélvezni, amíg Harry engedélyt nem adott rá neki, és ez egy
kemény valóságalapot adott a játéknak. Draco nem volt a foglya vagy a rabja, de valóságosan a
rabszolgája volt, és ez a tudat már önmagában is majdnem olyan kielégítő volt, mint maga a szex.

Ugyanakkor hatásos emlékeztetőként is szolgált Harry számára, hogy bármennyire perzselően

forró volt ez a kis fantázia, nem szabad túl messzire mennie. Ügyelnie kellett Draco szükségleteire,
úgy, mint a sajátjára.

De lévén hogy Draco elsődleges szükséglete pillanatnyilag az volt, hogy alávetett legyen… nos, ez
épp jól jött ki.

Draco mostanra már zihált, a szája kinyílt, a szemében szinte vadság tükröződött. A fejtámlánál a
kezei ökölbe szorultak, majd elernyedtek, mintha arra vágytak volna, hogy kényeztethessék
Harryt, ám nem tehették meg, úgyhogy Dracónak mozgatnia kellett őket.

Aztán Draco elkezdett vergődni a kötelékeiben, Harryhez lökte magát, őrjöngött, az egész teste
reszketett, ahogy hátravetette a fejét és kiáltott.

Ha Harry nem lett volna biztos az ellenkezőjében, arra gondolt volna, hogy Draco minden
bizonnyal elélvez. Egyértelmű volt, hogy a teste megpróbálkozott vele, ám a Res mea es
megakadályozta.

Ekkor hirtelen leállt, és egy elhaló nyögés hagyta el az ajkát, amely mintha a lelke legmélyéből tört
volna fel.

– Harry… kérlek, kérlek, Harry, mondd, hogy elmehetek!

– Nem – felelte Harry lassítva egy kicsit, ahogy Dracóhoz dörgölőzött. – Nem maga itt a főnök,
Malfoy. Én vagyok az, és azt mondom, sokkal többet is kibír, mint gondolná.

– Szükségem…

– Nekem van szükségem – mormolta Harry halkan. – És ez élvez elsőbbséget.

Még egy erős lökést követően, Harry volt az, aki elélvezett, a farka lüktetett, a forró test érzetét
felváltotta a belőle kilövellő meleg nedvességé. A kezei Dracóra kulcsolódtak, az ujjai a vállába
kapaszkodtak, és a körmei is belemélyedtek kissé.
Draco levegőért kapkodott és megfeszült a kötelékeiben, és amikor Harry orgazmusa végül
lecsillapodott, halkan sírni kezdett a szükségtől.

Harry egy darabig mozdulatlanul feküdt, kiélvezve az érzést, hogy Draco alatta fekszik. Aztán
legördült róla, és egyik lábát behajlítva felült az ágyban, ahogy Draco mellé helyezkedett.

– Kicsit durva, hogy ki kell elégítenie engem anélkül, hogy saját maga bármennyi kielégülést is
nyerne, nem igaz, Malfoy?

Draco pislogott, az arckifejezése egy pillanatig arról árulkodott, hogy megfeledkezett a játékról.

– Harry gazdám?

– Magának Potter auror – szólt vissza Harry. – Még nem fejeztük be. Közel sem. Most pedig,
ahogy már mondtam…

– El akarok menni – jelentette be Draco nyersen, a szeme pedig résnyire szűkült.

– Mmm, tudom – felelte Harry halkan, és egy pillanatra kiesett a szerepéből. – De én folytatni
akarom, te pedig a kedvemre szeretnél tenni, ugye, Draco? Akkor játszd a játékot.

– Olyan kemény vagyok, hogy már fáj – suttogta Draco, egy kicsit nyöszörögve, mielőtt a szeme
felragyogott volna, mint a csillámpor, mintha csak épp akkor fogta volna fel, mit is mondott Harry.
Harry várt egy kicsit, hogy meglássa, Draco aláveti-e magát a parancsnak. Ha nem, akkor tudni
fogja, hogy túlságosan erőltette a dolgot, túl sokat kért.

De Draco alávetette magát. Nyílt, könyörgő arckifejezése valami olyasmibe ment át, ami sokkal
inkább hasonlított gúnymosolyra.

– Miféle pokolbéli auror maga, hogy így bánjon egy fogvatartottal? Gyakorlatilag megerőszakolt
engem! Ügyvédet akarok! Kirúgatom magát, úgy éljek, és akkora elégtételt kapok majd, hogy a
végén az egész Minisztérium az enyém lesz…

Ez már jobb volt. Harry elvigyorodott, aztán a vonásait ő is gúnymosolyba rendezte, hogy
passzoljon Dracóéhoz.

– A miniszter merengős bizonyítékot fog majd kérni – mondta, és miközben beszélt,

összecsippentette Draco mellbimbóit; először az egyiket, aztán a másikat. – Azt hiszi, egy knútot is
fizetni fog nemi erőszak vádja miatt, ha meglátja, hogy maga azért könyörgött, hogy seggbe
keféljem? Amely folyamodványt, ha emlékszik, nemesen elutasítottam. – Harry megvonta a vállát.
– Ostoba, ha fenyegetni próbál, Malfoy, ha az én kezemben van minden kártya. Invito paskoló!

– Nem meri! Ezt nem meri megtenni!

– Ó, biztos maga abban? – nevetett Harry. – Menjen, és mutassa csak meg a sebeit és bibijeit a
miniszternek, Malfoy. Azt fogom mondani, hogy a túszok fontosabbak voltak, mint a maga
makulátlan, hófehér segge.

– Makulátlan, ugye?

– Most még. – Harry gonoszul elvigyorodott. – Jóval színesebb is lehet. De ha nem mondja el, hol
vannak a túszok, nem lesz más választásom.

Draco megbotránkozva eltátotta a száját, mert ha jobban szeretett volna elélvezni, mint elkerülni a
verést, nem volt semmi, amit mondhatott volna. De végül is Harry tudta, hogy Draco tényleg
akarta a verést, úgyhogy a megbotránkozás valószínűleg csak színlelés volt.

A játék része.

És Draco sóvárgott a büntetésért. Ha Harry az a fajta szerető akart lenni, akire szüksége van, arról
nem is beszélve, hogy jó gazda is, ki kellett elégítenie ezt a vágyát, csakúgy, mint a többit.

Először azonban…

– Szomjas, Malfoy? – kérdezte éneklő hangon, miközben félretette a paskolót. Nem kerülte el a
figyelmét, ahogy Draco tekintete követte a kezét, ahogy a szeme a vágytól ragyogott.

Harry pofon ütötte őt, épp olyan erősen, mint az előbb, csak a másik orcáján.

– Rám figyeljen, ha magához beszélek!

– Igen, Harry gaz… – Draco megköszörülte a torkát, az ajka megfeszült kissé. – Úgy értem,
baszódjon meg, Potter auror!

– Azt kérdeztem, szomjas-e – mondta Harry lágyan, ujjaival a friss ütés helyét cirógatva Draco
arcán. – Végtére is ne mondhassák azt, hogy egy minisztériumi fogvatartottal valaha is rosszul
bántak. Szeretne valamit inni, akár csak egy pár cseppet, hogy megnedvesítse a torkát? Eléggé
igénybe volt véve, tudja; sikított és nyögött a vágytól, mialatt a magamévá tettem.

Draco összevonta a szemöldökét. Egyértelműen volt annyi esze, hogy csapdát keressen, de mivel
nem talált, ezt mondta:

– Nem hinném, hogy volna itt bármi, csapvizet kivéve. Ja, és sok szerencsét a pohárkereséshez, azt
hiszem, esetleg elővarázsolhatna egyet.

Minden ilyen felszerelés, szokásos berendezési tárgy hiányzott Hollóbércről. Még az ágyon is,
amihez Draco ki volt kötözve, csak egy lepedő takarta a matracot, takarónak híre-hamva sem volt.

És igen, Harry természetesen elővarázsolhatott volna egy olyan egyszerű dolgot, mint a pohár.
Nem mintha lett volna rá szükség. Elvigyorodott; imádta az érzést, hogy fölényben van Dracóval
szemben.

– Ó, nem hiszem, hogy szüksége lesz pohárra.

Egyik ujját kinyújtotta, és belemártotta a spermanyomokba, amik Draco hasán apró tócsába
gyűltek, majd csöpögő ujját a férfi ajkaihoz emelte.

– Ambróziát, Malfoy? Úgy hallom, ez a kedvence.

Harry csípője mellett Draco farka láthatóan megrándult. Harry a szabad kezét használta, hogy
kényeztesse, cirógassa a tövénél lüktető eret. Draco reakciója, bármely szavánál vagy tetténél
egyértelműbben közölte, mennyire szereti az ondó ízét.

Habár továbbra is próbálta folytatni a játékot, és a fejét oldalra vetette.

– Pontosan honnét hallotta ezt?

– Megvannak a forrásaim.

– Tényleg? Hírhedt vagyok?

Harry mélyen duruzsoló hangra váltott.

– Inkább azt mondanám, vannak árulkodó dolgok, Malfoy. Szemlátomást igen… hozzáértő
bizonyos dolgokban. És amint hallom, nem kaphat belőle eleget. Úgyhogy mit szólna hozzá? Egy
kis ambróziát?

Draco fanyalgott.

– Nem, azt hiszem nem. Inkább maga próbálja ki…

Elhallgatott, főleg, mivel Harry bedugta a csöpögő ujját a szájába.

– Ahhh… – Képtelen lévén ellenállni, Draco szopni kezdte Harry ujját, és tisztára nyalta, minden
cseppet magába szívva.

– Pont, ahogy gondoltam – mondta Harry önelégülten. – Nem tud ellenállni. De… sajnálom,
Malfoy, nem vagyok biztos benne, hogy jól értettem. Nekem próbált ambróziát ajánlani? Tudja,
sosem fordult meg a fejemben ilyesmi, de most jó időpontnak tűnik, hogy megkedveljem.

Harry teketóriázás nélkül lehajtotta a fejét, és Draco duzzadt farka hegyét az ajkai közé vette.

– Ahhh!

Harry kivette az ujját Draco szájából, miközben a férfi felkiáltott, és egy pár percig a szopásra
koncentrált. Úgy érezte, Draco farkának felfedezése a nyelvével és a szájával egészen szórakoztató.
Draco sós, izzadt és pézsmaízű volt, de ezen nem is lehetett csodálkozni azok után, hogy Harry épp
az előbb elégítette ki magát rajta.

– Mmm – nyögte Harry, miközben végignyalta Draco farkának oldalát. Ügyelt, nehogy túl
messzire menjen, és nem csak azért, mert egy kissé aggódott, nehogy öklendezni kezdjen.
Ugyanakkor kínozni sem akarta Dracót.

Arra gondolt, egy teljes szopás, úgy, hogy közben Draco nem mehet el, épp megfelel beavatásnak.

És ki tudja, talán majd egy ponton oda is eljutnak, de most Harrynek egyéb dolgok jártak a fejében.

A száját felemelte Draco farkáról.

– Ó, ne, kérem, kérem, folytassa – nyögte Draco, miközben vonaglott a kötelékeiben, a csípőjével
mocorogva, hogy megpróbáljon olyan közel maradni Harry szájához, amennyire csak lehetséges. –
Ön briliáns, ön a legjobb, akim valaha is volt…

Ez nem jelentett valami sokat, tekintve, hogy Draco elfeledte a többi szeretőjét, de Harrynek akkor
is hízlalta a máját.

Azonban szigorúan megvető arckifejezésbe rendezte a vonásait, és feljebb húzódott az ágyon, hogy
az arca közvetlen közel legyen Dracóéhoz.

– Ja, nos, talán folytatom, talán nem. Hol vannak a túszok?

Látta, hogy Draco a lehetséges forgatókönyveken gondolkodik. Elég sok ideje ellenáll már? Most
már Harry megengedi vajon, hogy elmenjen, ha megnevez egy helyet, vagy a behódolása azt
jelentené, hogy túl hamar fejezte be a játékot, és a büntetése az lesz, hogy nem kap engedélyt
elélvezni?

– Én… én…
– Adok egy kis segítséget – mormogta Harry, miközben lehajolt, hogy megharapdálja Draco alsó
ajkát. – Azt akarom, hogy megtörjön, Malfoy. Maga az enyém. És ha le tud állni, hogy azon
gondolkodjon, vajon itt van-e már az ideje, hogy megtörjön, nos, akkor még nem jár elég közel
ahhoz, hogy megtörjön, nem igaz?

– Csessze meg!

– Ejnye, ejnye, nem kell durvulni. Fogyassza el az ambróziáját, aztán elfenekelem, míg fel nem
izgulok, majd újból kiélvezem magát. Utána meglátom, hogy készen áll-e arra, hogy megtörjön.
Hmm?

Harry nem hagyta Dracónak, hogy válaszoljon. Csak lenyúlt a mutatóujjával, és cseppeket törölt
fel a spermából, kitartóan Draco szájába kanalazva őket, mintha komolyan etetné őt.

Draco most nem nyögött, de nem is tiltakozott, csak engedelmesen kinyitotta a száját mindig,
amikor Harry ujja közel került.

– Nagyon jó – mondta Harry, amikor nem maradt már több. – Ha nem lenne kikötözve, azt hiszem,
megnézném, hogy elég rugalmas-e ahhoz, hogy tisztára nyalja a saját hasát. Így azt hiszem, ezt
nekem kell megtennem.

Lehajtotta a fejét, és a nyelvével meleg sávokat nyalt végig Draco hasán, a keze pedig közben
Draco kemény farkára kalandozott. Egyszer vagy kétszer úgy csinált, mintha egy kicsit lejjebb
akarna tévedni, még Draco farka tövét is megcirógatta, de ez csak incselkedés volt.

Ha Draco sejtette is, nem árulta el. Hangosan nyögött, és vadul vonaglott a kötelékeiben, mintha
próbálna módot találni, hogy a farkát Harry szájába dughassa.

De Harry túl erősen kötözte ki ehhez. Azt akarta, hogy Draco kiszolgáltatott legyen, és hogy annak
is érezze magát. Úgy néz ki, mindkét dologban sikerrel járt.

– Menjen a lángoló Hádészba, maga átkozott – morogta végül Draco, felhagyva az erőlködéssel.

– Ó, azt hiszem, inkább ön az, akinek éreznie kell a lángolást – felelte Harry vidáman. – Hacsak…
el nem mondja nekem véletlenül, hogy hol hagyta a túszokat.

– Baszódjon meg!

– Ez annyira közhelyes. – Harry gyorsan leoldozta Draco bokáit a lábtámaszról, ám meghagyta

őket egymáshoz kötözve. Felállva az ágyon, ráhurkolta a kötelet a plafonon lévő fémkampóra, ami
egy gyertyákkal kirakott öntöttvas csillárt tartott, de egy kötél számára is elég hely volt rajta.

– Á, ez már jobban tetszik – mondta Harry helyeslően, miközben felhúzta és fellógatta Draco
összekötözött bokáját a levegőbe. Addig feszítette, amíg Draco feneke és csípője a magasba került,
és a férfi súlya a hátára és a vállaira tevődött, habár persze a karjai még mindig biztonságosan ki
voltak kötözve a fejtámlához, messze egymástól. Aztán rögzítette a kötelet, a szabad végét
hozzákötözve ahhoz a részhez, amit a csillár kampója feszesen tartott. – Tényleg szép feneke van,
Malfoy. Valósággal paskolásra teremtették. Kerek és hetyke, és szinte könyörög, hogy egy kis színt
kapjon. Mmm.

Draco zihált; vagy a furcsa testhelyzete miatt, vagy Harry szavaitól. De nem volt kérdéses, hogy
lelkes volt és készen állt a fenekelésre. Különben miért ösztökélte volna valósággal Harryt?

– Ó, kérem. Azt hiszi, elég kemény legény ahhoz, hogy megüssön engem, Potter? Fogadok, hogy
nem annyira tökös. Hja, azok a szottyadt valamik, amik a petyhüdt kis pöcse alatt lógnak, aligha
érdemlik ki ezt a megnevezést…

Harry felkapta a paskolót és lesújtott vele Draco bal farpofájára, ötször is egymás után, és
mindegyik ütés erősebb volt, mint az előző.

– Mit mondott a golyóimról? – kérdezte szívélyes hangnemben, amikor leállt.

– Borsó méretűek, vagy még akkorák sem – zihálta Draco. – És pont olyan zöldek. Vézna,
szánalmas kis vackok…

Harry ezúttal tízet mért rá. A balra, aztán a jobbra, majd újból a balra, és közben figyelte, ahogy
Draco bőre rózsaszínre, vörösre, azután sötétebb színre vált, olyasmire, mint a tégla. Lenyűgöző
volt, és nem csak a színe miatt. Draco húsa minden alkalommal, amikor lesújtott rá, megremegett,
mint a kocsonya, aztán rengve visszaugrott, lelkesen… mintha még többért könyörögne.

Harry megint megállt, egy pohár víz után vágyakozva. Mint kiderült, egy olyan lelkes alany
fenekelése közben, mint Draco, megszomjazik az ember.

– Szeretne még mondani valamit a golyóimról?

Draco felmordult, mintha egy második körre várt volna, aztán magához tért. Különös… Harry
szinte csodálta, pedig egy pár órával előtte még meg volt róla győződve, hogy sosem tudná
csodálni azt, hogy valakit vernek. Ez azonban… forró volt, mint a pokol.

Harry farka is egyetértett. Egy darabig petyhüdt volt, mert az iménti orgazmusa eget verő volt, de
most… igen, egyértelműen kezdett megint magára találni.

– Golyók? – lihegte Draco, mocorogva a kötelékeiben, hogy kinézhessen a félig felemelt teste
mögül és rávicsoroghasson Harryre. – Nem is vettem észre, hogy magának olyanja is van. Ha ki
kell kötöznie a szeretőjét és el kell vernie ahhoz, hogy elélvezzen, hát…

– Ó, nem nekem van rá szükségem, hanem magának – felelte Harry kedvesen. – Nagyobb
szüksége van rá, mint a levegővételre, és ha eleget kapott, garantálom, hogy végül beszélni fog.
Szóval… Azt tanácsolom, készüljön föl, habár úgysem tud, nem igaz?

Ezúttal húsz csapás következett megállás nélkül, míg Draco minden egyes ütéskor felkiáltott és
értelmetlen hangokat adott, amik Harry számára egyszerre tűntek a fájdalom és vágy hangjainak.

Harry gyorsan leengedte Draco lábát, és alaposan megdörzsölte a férfi combjait, hogy felélénkítse a
vérkeringést.

Ezután meglazította a kötelékeket Draco bokáján és csuklóján, habár még mindig kikötözve hagyta
őt.

– Azt hiszem, most már kiismertem magát – mondta Harry feljebb húzódva, hogy a szavakat
egyenesen Draco fülébe sóhajthassa. – Szereti kényszert és az erőszakot, ez biztos, de akkor szereti
a leginkább, ha a szeretője csinálja, nem igaz? Ezért panaszkodott az előbb, hogy gyakorlatilag
megerőszakoltam. – Egyik kezével lesimított Draco ágyékára, de ahelyett, hogy megmarkolta
volna a farkát, elsiklott mellette, és lassú, érzéki ujjmozdulatokkal gyengéden cirógatni kezdte az
egyik combját, majd a másikat.

Draco felnyüszített.

– Ó, igen, értem magát – suttogta Harry. – Kiszolgáltatott akar lenni, de azt is akarja, hogy
szeretkezzek magával, ugye? Nos… pontosan ezt fogom tenni.
Draco felemelte a lábait és dobbantott egyet. A bokái még mindig össze voltak kötözve, de már
nem voltak a lábtámlához rögzítve.

Harry egyik lábát átvetette Dracón, hogy lovaglóülésben ráüljön.

– Túlságosan ijesztő, Malfoy? Nos, ez a maga hatalmas szerencséje. Szeretkezni akarok magával,
akár elviseli, akár nem. És ha nem, annál jobb. Meg fog törni.

Draco mozdulatlanná vált, és csillogó szemmel nézett föl Harryre. Aztán mintha magához tért
volna, és eszébe jutott volna a játék.

– Mintha tudná, hogyan kell szeretkezni egy pasival. Már bebizonyította az előbb, Potter. Csak a
brutális erőszakot ismeri.

– Ó, majd meglátjuk – mormogta Harry, és addig ingerelte Draco mellbimbóit, míg kemény
dudorokká nem váltak. – Habár igaza van, az iménti egy kissé erőszakos volt. Fogadok, még durva
is. Úgyhogy… felteszem, nincs semmilyen finomabb olaja abban a szekrényben, mi?

– Nem láttam benne – felelte Draco, elfordítva a fejét.

– Hazug – vádolta Harry, miközben felemelte a pálcáját. – Invito olajak!

Semmi sem röppent feléje, Draco pedig elvigyorodott, ahogy továbbra is oldalt fordította a fejét.
De Harry okosabb volt.

– Invito olaj! – mondta precízebben, és várakozón feltartotta a szabad kezét.

Egy sötét színű üvegpalack röppent a markába.

Egy felcímkézetlen üvegpalack.

Azonban Harry nem a semmiért lett auror parancsnok. Okosabb volt annál, semhogy megbízzon az
ilyesmiben. Főleg, mivel ha veszélyes volt, Draco nem emlékezne rá, és így figyelmeztetni sem
tudná.

Harry lefuttatott egy magas szintű analizálást az üvegen, és védőbűbájokat és visszamaradt

varázslatokat is keresett, de semmilyen teszt nem hozott ki eredményt.

– Harry Potter, Voldemort legyőzője – mondta Draco gúnyos hangon. – Mégis, hogy csinálta?

Harry gondolkodott rajta, hogy azt felelje: „úgy, hogy meghaltam”, de ez megtörte volna a
hangulatot. Nem tudta elképzelni, hogy maradhatna a szerepében egy olyan beszélgetés közben,
ami biztosan provokatív lenne.

– Jobban teszi, ha inkább azon gondolkodik, hogy mit fogok magával csinálni – vágott vissza
Harry, félretéve a pálcáját, mielőtt kihúzta a dugót az üvegből és beleszagolt a tartalmába. – Ó, hát
ez érdekes. Illatos olaj, mi? Nézze, valahol mélyen tudtam én, hogy maga romantikus alkat. Milyen
illat ez… papaya, mangó, valami ilyesmi?

Draco azt is mondhatta volna, hogy nem emlékszik. Ehelyett összeszűkítette a szemét.

– Talán marakuja.

– Talán – mormogta Harry, kiöntve egy keveset a kezébe. Összedörzsölte a két tenyerét, míg
melegek és nedvesek lettek, aztán masszírozni kezdte az olajat Draco bőrébe mellbimbótól
combig.
Ezúttal nem kerülte ki Draco farkát; minden figyelmet megadott neki, amit érdemelt.

Draco először nyöszörgött, de mire Harry befejezte az előkészítését, már gyakorlatilag

összefüggéstelen hangokat hallatott. Ez nem lepte meg Harryt. Dracót addigra már nem kevés ideje
kínozta és tartotta az orgazmus határán. Azt nem is említve, hogy igen alaposan el is fenekelte.

Harry elmosolyodott, és elnyúlt Dracón, aztán két keze közé fogta Draco arcát, hogy lassan és
hosszan megcsókolja a férfit, miközben mozogni kezdett rajta egyiket a másik után lökve lustán.

Ezúttal szeretkezett vele. Épp, ahogy ígérte.

– Harry…

Draco kérésének hangja alig volt több, mint egy súlyos zihálás.

– Shh, Malfoy – mormogta Harry, miközben oda-vissza, egymáson csúsztatta a farkukat. –Szeretőt
akart, emlékszik? Én pedig jó szerető vagyok. Nem fogom elhanyagolni magát, ha elmondja, amit
tudni akarok. De csak ha majd hiszek magának.

Nem hangzott el több szó, és nem volt több kínzás. Harry az érintésre és az érzésekre koncentrált,
arra, hogy Dracóra árassza a szeretetét szexuális formában, mivel nem merte a szavakat hangosan
kimondani. Mélyen csókolta Dracót, a nyelvével felfedezve a férfi száját, aztán a szájával Draco
nyakát vette célba és a fogaival, ajkaival és nyelvével kezdte imádni.

Ezalatt a csípője ugyanarra a ritmusra mozdult, mint azelőtt, kemény farkának teljes hossza a
Dracóét simította föl-le.

A ritmus ugyanaz volt, és mégis egészen más. Az előbb Harry annyi élvezetet próbált szerezni
Draco megkötözött és kiszolgáltatott testétől, amennyit csak tudott. Most viszont azon dolgozott,
hogy annyi élvezetet adjon, amennyit lehet – Dracónak is és magának is. És ha Draco nem
mehetett el Harry kifejezett engedélye nélkül, nos, ettől nagy valószínűség szerint megtörik majd
az ellenállása, és véget vet a játéknak.

Harry keze végigsimította Draco oldalát, finoman érintve és cirógatva, közben illatos meleg szállt
föl körülöttük, ahogy az olaj kiengedte az illatát. Draco vonaglott a kötelékeiben, próbálva együtt
mozogni; úgy mozdulni, hogy élvezetet adjon Harrynek, mintha nem értené, hogy a kötelékei
miatti kiszolgáltatottsága nagyon is kedvére van Harrynek.

De természetesen Draco tudta ezt, úgyhogy Harry arra gondolt, a férfi vonaglása csak a
kielégületlen vágy miatti frusztrációból eredhet.

Szeretlek, Draco, gondolta, és aztán, azon a délután már másodjára, az egész teste megfeszült, és
élvezni és élvezni kezdett, vágyának bizonyítékát Draco bőrére lövellve.

Igényt tatva rá, megjelölve őt, ahogy mindig is akarta.

Draco zihált, a száját nagyra tátva, mintha hang nélkül kiáltana.

De aztán hiperventillálni kezdett, mintha a testén és a farkán keresztüláramló szükség túl sok lenne
ahhoz, hogy elviselje, túl sok, hogy bármely férfi kibírja.

Nos, talán tényleg az volt. Harry nem ringatta abba a hitbe magát, hogy ő a világ legcsodásabb
szeretője, de megmondta, hogy Dracót a tűréshatára legszéléig izgatja, és úgy találta, hogy
valószínűleg sikerrel járt.
Lehajolt, és a szájába lehelve megcsókolta. Ennél a pontnál jobb volt, mintha pofon vágta volna.
Azon kívül, ezt a hiperventillációt nem a bűbáj okozta. Ez csak egy kis pánik volt.

Harry szerető érintésétől Draco megnyugodott.

– És hol vannak a túszok? – kérdezte Harry nagyon gyengéden.

– Is… Is… Islingtonban – nyögte Draco, a csípőjével Harry testéhez feszülve. – Esküszöm,
esküszöm. Hinnie kell nekem, meghalok, ha nem hisz nekem…

– Ó, ezt nem engedhetjük meg – felelte Harry halkan, és megcsókolta Draco ajkának szélét,
miközben a férfi zihált. – Hogy egy minisztériumi fogvatartott meghaljon? Ez igen komoly lenne.
Azt hiszem, akkor jobb, ha most elélvez.

Alig mondta ki Harry a szavakat, Draco máris hangosan felnyögött, és a csípőjét vadul lökni
kezdett, hogy kemény farkát Harry lankadó ágyékához döfködje.

Magas, éles hangot adott, az inak a nyakán kidagadtak, mintha pálcák volnának a bőre alá rejtve.

De aztán az őrjöngő lökései alábbhagytak, és az izmai is elernyedtek.

– Mmm – mondta Draco álmos hangon. – Egek. Jó vagy, Harry. Ez annyira… mmm.

Harry felnyúlt, és eloldozta Draco csuklóit, aztán megdörzsölte és meggyógyította az enyhe

horzsolásokat, amiket a kötél okozott.

Utána megcsókolta a zöld vonalakat. Annak idején először elborzasztották, de most szeretett rájuk
tekinteni. Azt jelentették, hogy Draco az övé.

– Esetleg eloldozhatná a bokáimat is – mondta Draco dölyfös hangon. – Tudja, nem fekszem
valami kényelmesen. Egy melegítőbűbáj sem jönne rosszul. És varázsoljon elő egy takarót, legyen
szíves. Össze akarok magával bújni.

– Ön is megidézhet egy takarót…

– Nem érem el a pálcámat. Azt kérdezi, miért? Mert, ahogy már említettem, a bokáim össze
vannak kötözve.

– Seggfej – mondta Harry, de a szavában szeretet volt, az érintésében pedig még több szeretet,
amikor megtette, amit Draco kért.

Draco csak sokkal később szólalt meg újra, amikor már a takaró alatt feküdtek összeölelkezve.

– A túszok igazából nem Islingtonban vannak – mondta önelégült büszkeséggel a hangjában. –

Sosem fogom elmondani, hol vannak. Hmm?

Harry nem tudta eldönteni, hogy ez felhívás volt-e arra, hogy folytassa a játékot, vagy Draco csak
ugratta. Akármelyik is lehetett, túlságosan álmos volt ahhoz, hogy ezen gondolkodjon.

– Aludjunk – motyogta, még közelebb furakodva Draco testéhez. – Fáradt vagyok.

– Ó, azt meghiszem – mormogta Draco, egyik kezével hátranyúlva, hogy megsimítsa Harry haját.

Órákig aludtak, egymás karjaiban, és amikor Harry arra a bágyadt érzésre ébredt, hogy ajkak
zárulnak a farka köré, az ablakon túli égen már csillagok fénylettek.
Három orgazmus egy nap alatt… Miközben visszahoppanálta magukat az otthonába, Harry arra
gondolt, egy nap szabadságot kell majd kivennie, hogy felépüljön a hétvégéjéből. De Draco persze
csak egyszer ment el, és olyan jól játszotta a játékot, hogy Harry úgy érezte, hatalmas jutalmat
érdemel.

Harry meg is adta neki, miután megvacsoráztak. A zuhany alatt, miközben mindkettejükre folyt a
víz, térdre ereszkedett, és valóra váltotta az incselkedő ígéretét, amit korábban tett; a szájába vette
Dracót, és alaposan kényeztetni kezdte a nyelvével.

Persze nem szopta tökéletesen. A lelkesedése nem pótolta a tapasztalat hiányát, de Draco így is
eléggé el volt ragadtatva, különösen, amikor Harry a férfi farkával a szájában mormogta az
utasítást, hogy élvezzen el.

– Mmmm – mondta Draco utána, álló helyzetbe húzva Harryt. – Nem semmi vagy, tudod-e? Én
vagyok a rabszolga, nem te. Én vagyok az, akinek most térdelnie kellene.

– Ah, de én jó gazda vagyok, emlékszel?

– Nagyon jó gazda vagy. – Draco megcsókolta, aztán fitymáló arcot vágott. – A te ambróziád jobb.

Az éjszaka hátralévő részében együtt aludtak Draco ágyában, és reggel lustán kiverték egymásnak.
Harry majdnem visszaaludt utána, de az utolsó pillanatban rápillantott az órára a falon, és
grimaszolt. Máris elkésett, ami egyáltalán nem rá vallott.

Harry fölugrott, a saját szobájába rohant, sietve felöltözött, aztán visszaszaladt a Dracóéba a
pálcájáért.

Kis híján megint nem tudott elindulni. Draco az ágyban ült, meztelenül, az ágynemű a csípője köré
volt tekerve, de amikor Harry bejött, megmozdult, hogy teljesen felkeljen.

– Mit szeretnél regglire? Én…

– Nincs időm – mondta Harry, és lehajolt egy gyors csókra. – Este találkozunk.

– Gyere haza ebédre – lehelte Draco, átkarolva Harry nyakát. – Nincs okod arra, hogy ne gyere,
azzal a jó kis hop-hálózattal, ami az irodádhoz csatlakozik. Bármit elkészítek neked, amit csak
szeretnél, és igazán megéri majd hazaugrani. Képzeld csak el a visszautad a munkába táncos
léptekkel, mosollyal az arcodon…

Egek, milyen csábító ajánlat volt.

– Sok dolgom lesz ma – felelte Harry elakadó lélegzettel. – Többek közt egy ebéd a miniszterrel…

– Lógj el. Legyél egyszer az életben rossz, hm? Vagy ami még jobb, meséld el a miniszternek,
hogy milyen lenyűgöző vallatási technikát dolgoztál ki. – Draco kacsintott. – Mit gondolsz,
tetszene neki egy személyes bemutató?

Harry lenyúlt, és megcsípte Draco fenekét.

– Viselkedj!

Draco hagyta elmenni.

– Csak ha megígéred, hogy hamarosan megint aurorkodsz egyet velem.

– Amennyit csak szeretnéd – vigyorgott Harry. – Viszlát este, Draco.

A vigyor a nap nagy részében vele maradt, habár megpróbálta megfékezni az arckifejezését,
amikor Kingsley-vel találkozott, hogy megbeszéljék a következő negyedévre tervezett
költségvetést.

Ám a boldogsága gyors halált halt délután négy körül, amikor Hermione beviharzott az irodájába.
Ezúttal nem jelezte előre az érkezését.

Ellenben lendületesen bezárta az ajtót maga mögött, és hangtompító bűbájt is küldött rá, mielőtt
megszólalt.

– Van valami probléma? – kérdezte Harry szelíden.

– Így is mondhatjuk. – Hermione orrlyukai kitágultak. – Malfoy nem volt őszinte hozzád, Harry.

Azzal a nő letett egy összetekert pergament az asztalra kettejük közé.

Amikor Harry ránézett, a szíve a lábujjáig süllyedt.

 36. fejezet

Harry nem akarta kinyújtani a kezét és elvenni a tekercset, de ugyanakkor az igazság elől sem akart
elrejtőzni.

Akármi is legyen az.

A képzelete féktelen száguldásba kezdett, miközben kicsavarta és kiterítette a pergament. Egek,

vajon mi a csodát sikerült Hermionénak előásnia? Végre valami információt a Res mea esről?
Bizonyítékot, hogy Lucius Malfoy hazudott?

Harry szíve újra verni kezdett. A nő azt mondta, Malfoy. Az azt jelenti, Lucius, igaz? Jobb lenne,
ha azt jelentené, gondolta Harry.

Igencsak jobb lenne.

De mégsem, a nő Dracót értette alatta, ismerte fel Harry hirtelen, mert amit a kezében tartott, az
egy levél volt Dracótól Hermionénak, aznapi dátumozással.

Elolvasta az egészet, ami nem tartott sokáig, mert meglehetősen rövid volt, és aztán újra elolvasta,
mert nem bírt rájönni, miért jelenti ez a levél Hermione számára, hogy Draco nem volt őszinte.

Végül felemelte a tekintetét.

– Mérges vagy, hogy Draco bocsánatot kért, amiért tönkretette a zeneszobádat és felajánlotta, hogy
vesz neked egy új zongorát, amint talál rá forrást? Ezzel nem volt becstelen, Hermione. Nem
tudhatjuk, hogy még mindig rendelkezik-e saját pénzzel. A háza úgy viselkedik, mintha azt hinné,
hogy az enyém…

– Azért vagyok mérges – vágott közbe Hermione –, mert elhitette veled, hogy nem tud levelet írni,
miközben egyértelműen tud! – Beszéd közben toppantott is egyet. – Azt mondta, hogy a pennák
nem működnek neki, ha levelet akar írni, kivéve, ha előre megírt megrendelő nyomtatványokról
van szó!

Ó.

– Nos, tényleg nem működnek. Magam is láttam. – Most jött a neheze. Hermione elég okos volt,
hogy tudja, amit Harry nem mondott ki. De nem lehetett mit tenni. – Öm… egy csomó minden
történt azóta.

– Péntek este óta? De hát az csak két napja volt!

– Igen, de a bűbáj lenyugodott. – Harry vállat vont. – És ez azonnal megváltoztatta a szolgasága

körülményeit. Vagy hát legalábbis néhányat. Draco még mindig nem tud enni vagy inni, hacsak
nem emlékeztetem rá, hogy szeretném, hogy megtegye. De a bűbáj már megengedi, hogy az
emberek megérintsék, úgyhogy nem vagyok meglepve, ha úgy határozott, Draco levelet is írhat.
Mindkét dolog annak a módja, hogy öm… külső kapcsolatai is lehessenek.

Hermione hirtelen leült.

– Értem. Nos, akkor felteszem, válaszolnom kellene. Ez igazából egy elég kedves levél, azt
leszámítva, hogy elgondolkodtam, ő írta-e egyáltalán. Még az is eszembe jutott, hogy nem azt
jelenti-e…
– Mit jelent? – Harry közelebb hajolt, azt kívánva, bár ne lenne köztük az asztal. Ó, a francba vele.
Felkelt, és leült a túloldalon lévő székbe. Ha bárki bejön, kissé furcsán fog kinézni a dolog, de
senki nem fog bejönni. A bűbájok, amiket Hermione kiszórt, garantálták. – Arra gondoltál, hogy
semmiben nem volt őszinte? Hogy egyáltalán nem is rabszolga és megjátszotta az egészet?

– Átvillant az agyamon – motyogta Hermione.

– Nyilván, mivel megint „Malfoynak” hívtad.

– Nos, nem érdemelte ki az együttérzésemet, ha nincs is abban a szituációban, amiben hittem. Az a

levél felébresztette a gyanakvásomat, és nem csak azért, mert azt mondta, nem tud levelet írni,
Harry. Hanem azért is, mert… – A nő nyelt egyet. – A megfogalmazása egyszerűen túl kedves és
törődő volt, Harry, ráadásul velem, egy mugliszületésűvel?

– Az most nem számít neki. Te is tudod, hogy nem.

Hermione elfintorodott.

– Tudom. De könnyebb visszaemlékezni rá, ha személyesen előttem áll, és nem önmagaként

viselkedik. Máskor viszont nehéz elhinni.

– Megértem – felelte Harry, és örült, hogy átült ide, mivel eléggé közel volt ahhoz, hogy
megveregethesse a nő kezét. Nem akarta, hogy Hermione kellemetlenül érezze magát, amiért
helytelen következtetésre jutott, de egy pillanat múlva utolérte a helyzet komikuma. – De az egész
dolog hazugság lett volna, Hermione? Az… elég durva lenne. Sosem fogom tagadni, hogy Draco
egy mocskos kis rohadék volt, és abban az évben, amikor Dumbledore meghalt, még annál is
rosszabb, de akkor is, tudod, nekem sosem tűnt lángelméjű bűnözőnek. Pedig annak kellene lennie,
hogy keresztülvigyen egy ilyen dolgot.

– Nem lángelme, de akkor sem véletlenül osztották a Mardekárba.

Harry elmosolyodott.

– Nem, tényleg nem.

Hermione pillantása megkeményedett.

– Lehet, hogy tévedtem a levéllel kapcsolatban, de egyértelműen ismerem ezt az arckifejezést,

Harry. Szóval meséld el szépen, mi történt pontosan, amitől a bűbáj lenyugodott, hmm?

Nem volt értelme hazudni, Hermionénak nem. A nő túl jól ismerte őt. A pokolba is, tudta, anélkül
is, hogy Harry valaha is kimondta volna, hogy Harry testileg is vonzódik Dracóhoz. Akkor sem
akart részletekbe bocsátkozni.

– Éppen elég – felelte röviden, és már felkészült a várható kritikára.

– Ó, Harry. – Hermione megrázta a fejét. – Ezt már megbeszéltük. Hogy tudtad megtenni? Ő most
sebezhető! Nem tudja, mit tesz, és a bűbáj olyan dolgokat mondat, gondoltat és éreztethet vele,
amik nem a sajátjai! Hogy voltál képes így kihasználni?

– Úgy, hogy ez nem kihasználás – felelte Harry olyan nyugodt hangon, ahogy csak tudta. – Nézd,
én vártam, rendben? Addig, amíg világossá nem vált, hogy nem csak a bűbáj okozza mindezt;
hogy már azelőtt is a férfiak érdekelték, hogy mindez megtörtént.

– És akkor mi van? Tényleg azt hiszed, hogy érdeklődne irántad, ha a bűbáj sosem ébredt volna
fel?

Francba. A nőnek igaza volt. Harry elkomorult.

– Talán igen. Emlékszel, mennyire azt mondogattad, hogy a megszállottja voltam az iskolában?
Nos, én az évek során még inkább a rögeszméje lettem.

– Ez nem mentség. Most nincs ép eszénél, és ezt te is tudod. – Hermione emelt hangon folytatta. –
Draco Malfoy nem írhatta volna nekem ezt a levelet ilyen udvariasan és bocsánatkérően, a
vérvonalak említése nélkül, ha akár csak a közelében lenne az ép eszének.

– Egy perccel ezelőtt még teljesen önmaga volt, és mégis megírta ezt a levelet valami aljas
indokból! – támadott vissza Harry.

Válasz helyett Hermione vett pár mély lélegzetet, és úgy nézett ki, mintha verset szavalna
magában. Aztán összekulcsolta a kezét az ölében, és csendesen megszólalt.

– Nos, a levél megtévesztett. Elismerem. De ez még nem jelenti azt, hogy amit teszel, az helyes,
Harry.

– Azt sem jelenti, hogy helytelen.

– Most már csak azért vitázol, hogy ellentmondj nekem. Mondd meg nekem, mit gondolnál arról
az emberről, aki… – A nő nyelt egyet. – Aki arra utasít egy manót, hogy szexuális dolgokat
műveljen vele?

– Én nem utasítottam erre! – kiabálta Harry, figyelmen kívül hagyva a visszataszító képeket, amik
az eszébe villantak. A párhuzamot a Res mea es és aközött, ahogy a manók néha viselkedtek, már
nehezebb volt figyelmen kívül hagynia. – Én nem utasítom semmire, Hermione!

Azt kivéve, hogy elélvezzen, emlékeztette a lelkiismerete.

– Nem erről van szó – folytatta Harry, egyszerre beszélve Hermionéhoz és a lelkiismeretéhez. – Ő
akarja, rendben? Annyira akarta, hogy az már fájdalmat okozott neki, ez az igazság. Akaratomon
kívül voltam kegyetlen, amikor visszautasítottam az engedélyt, hogy megkaphassa, amire szüksége
van. És tényleg szüksége van rám, Hermione, ezen a módon is. Ezt nem értheted. Nem te élsz
együtt valakivel egy ilyen bűbáj hatása alatt!

– Akkor hát mégiscsak a bűbáj.

Picsába. Nos, Harry nem tagadhatta azok után, amiket mondott.

– Nézd, az, hogy pont engem akar, talán igen. De ez nem változtat a tényen, hogy amire szüksége
van, arra szüksége van, méghozzá most.

– Te pedig csakis a szükségletei miatt teszed, amit teszel. Milyen emberbaráti!

– Igen? Nos, talán kiérdemeltem a jogot, hogy egy kicsit önző legyek! – Harry beletúrt a hajába. –
Ó, csessze meg. Nem úgy értettem, ahogy hangzott…

Hermione megfordult a székében, hogy egyenesen ránézhessen.

– Harry Potter, minden jogot kiérdemeltél, hogy önző legyél, azok után, amiket végigszenvedtél,
amiket tettél, megérdemled, hogy megkapd, amit akarsz.

– Ez úgy hangzott, mint azok a behízelgő újságcikkek.

– Mert nem hagytad, hogy befejezzem. Azt akartam mondani… Harry, ha Dracót akarod, az a te
döntésed. De egy nap valószínűleg visszatérnek majd az emlékei, és amikor az a nap eljön… te is
az leszel, akit ő akar?

Harry nem akart erre válaszolni, de Hermione állhatatos pillantása alatt elmenekülni sem szeretett
volna.

– Nem – felelte feszülten.

– Akkor érted – mondta Hermione szomorúan mosolyogva. – Ha Dracónak szüksége van erre a
fajta érintkezésre veled, akkor szüksége van, ahogy mondtad. És te sosem voltál kegyetlen, és
mivel az ő vágyai egybevágnak a tieiddel… – A nő sóhajtott. – De én óvatosságra intenélek, Harry.
Nem szeretném azt látni, hogy sérülsz, később, amikor majd visszatérnek az emlékei. És Dracót
sem szeretném sérülni látni, habár ebben még változhat a véleményem, ha majd visszaalakul a
megszokott beképzelt önmagává.

– Hogy a pokolba lehetnék óvatos? – morogta Harry a cipőjét bámulva. Az alapján, ahogy épp
érezte magát, vagy ezt csinálja, vagy a kezébe temeti az arcát. – Mindkét esetben sérülni fog
miattam!

– Úgy lehetsz óvatos, hogy nem mész messzebbre annál, ahova már eljutottatok. – Hermione
hangja kimódoltan közömbös maradt. – Nem tudom, milyen messze jutottatok már, Harry, de…

Harry nem tarthatta tovább magában, talán mert annyira elkeseredetten szerette volna elmondani
ezt Dracónak, és mégsem merte. El kell mondania valakinek.

– Már teljesen benne vagyok, Hermione. Szeretem őt.

– Ó, kedvesem. – Hermione szeretetteljesen megveregette Harry kezét. – Sajnálom, Harry, annyira

sajnálom, mert nem hiszem, hogy ez jól fog végződni.

Annál több ok van arra, hogy kiélvezzem, amíg tart, gondolta Harry, és elkeseredés telepedett rá.

– Nem tudom, mit tegyek – vallotta be reszelős hangon. – Tényleg nem tudom megállni… öm,
hogy megérintsem, Hermione. Még ha gyűlölni is fog ezért később, most akkor is…
mindkettőnknek szüksége van erre.

– Csak légy óvatos – ismételte a nő. – Ha szereted őt…

– Igen.

– Akkor mindent megteszel, hogy egyensúlyozz a mostani és a későbbi szükségletei közt – mondta
Hermione, és megszorította a kezét. – Tudom, hogy ezt fogod tenni. Jó ember vagy. És annál, hogy
megtégy minden tőled telhetőt… többet nem is kérhetünk tőled, Harry. Nehéz helyzetben vagy.

– Szinte azt kívánom, bárcsak hazudott volna mindenről – motyogta Harry az asztalán lévő levélre
pillantva. – Akkor azt mondhatnám magamnak, hogy nem érdemes őt szeretni. A pokolba, akkor
visszatérhetnék oda, hogy egyáltalán nem szeretem őt.

– De azért nem fogod ezt tenni, ha visszatérnek az emlékei, ugye?

Harry megrázta a fejét.

– Nem, nem hiszem.

– De ő vissza fog változni valaki mássá. Olyasvalakivé, aki egy…

A hangja elhalt, de nem azért, mert nem tudta leírni, milyen volt Draco annak idején.
Egyértelműen Harry érzéseire gondolt, és próbálta nem fájdítani még tovább a szívét.

– Olyasvalakivé, akire a mágiát is kár pazarolni, igen – mondta Harry keserűen. Emlékezett, hogy
néhány hónappal ezelőtt ugyanezeket a szavakat mondta Lucius Malfoynak, de mintha évek teltek
volna el azóta.

Évek Dracóval, és amint a férfi emlékezni fog, olyan lesz, mintha azok az évek sosem történtek
volna meg.

Kivéve Harrynek. Ő mindig emlékezni fog, még ha Draco azt is akarja majd, hogy mindketten
felejtsék el őket.

***

– Remélem, szereted a kacsát – mondta Draco aznap este, amikor Harry belépett a konyhába. –
Narancsosan készítettem, rizzsel. Szeretnél valamilyen zöldséget is hozzá?

A vacsoráról való társalgás nem a legelőkelőbb helyen szerepelt Harry elvégzendőinek listáján, de
megkönnyebbülés volt egy ilyen laza témáról beszélgetni az után a feszült téma után Hermionéval.

– Válassz te, nekem mindegy. És ami a kacsát illeti… azt hiszem, egyszer ettem a Minisztérium
bankettjén vagy micsodáján. Nem volt rossz.

– Micsoda lelkesedés – dörmögte Draco. – Azok után, hogy hülyére dolgozom magam, hogy
szolgáljalak.

Harry összerezzent.

– Ne mondd ezt. Jobban szeretném, ha szabad lennél.

– És én még azt hittem, szeretsz uralkodni rajtam.

– Nos, szeretek, de… – Harry sóhajtott. – Nem helyes, hogy rabszolga vagy, Draco.

– Túl sokat aggódsz. Én boldog vagyok, te is boldog vagy. Legalábbis az voltál. – Draco szeme
résnyire szűkült. – Mi történt?

– Csak gondolkodtam – felelte Harry. Nem akart Dracónak okot szolgáltatni arra, hogy nehezteljen
Hermionéra. Fog még eleget később, ha majd emlékezni kezd. – Egy nap majd visszanyered az
emlékeidet, és nem fogsz örülni, ha rájössz, hogy lefeküdtél velem.

– Valamiféle idióta vagyok?

Harry elnyomta a nevetését.

– Nem, viszont nem kedvelsz túlságosan. Fenét. Inkább egyáltalán nem kedvelsz. Te is tudod.
Mondtam neked.

– De ezekre a szép napokra sem fogok emlékezni? A jó emlékek kiegyensúlyozhatnák a rosszakat

– mondta Draco, Harry vállára téve a kezét. – Hogyne változtatna ez a dolgokon? Biztos vagyok
benne, hogy még akkor is szeretni fogom, ahogy aurorosat játszottál velem tegnap.

– Lehet, hogy azt fogod kívánni, bár ellenálltam volna a vágynak, hogy ilyen játékokat játsszak.

Draco finoman megborzongott, mintha az előző nap puszta emlékétől is izgalomba jött volna. Nos,
talán így is volt. Beleette magát a fantáziáiba, és nem csak azokba, amik a Res mea es hatására
születtek. Draco igazi lényébe is.

A következő pillanatban Harry megértette, hogy emlékek ide vagy oda, Draco egyre inkább azzá
kezdett válni, aki igazából mindig is volt.

– Ahogy én értelmezem a dolgokat – mondta Draco Harrye meredve –, igen jó parti vagy. Hős, ki
megmentette a világot a gonosz Sötét Nagyúrtól, meg minden. És ahogy a múltamról beszélsz…
Nem azt mondtad, hogy a győztes oldalon akartam állni? Szóval mi van akkor, ha nem kedveltük
egymást évekkel ezelőtt? Ha arra emlékezni fogok, arra is fogok, hogyan végződött a háború, nem?
Emlékezni fogok, hogy el kellett engednem a dolgot és tovább kellett lépjek. Vagy azt gondolod,
sosem nőttem fel ahhoz, hogy ezt megtegyem?

Mivel Draco a sötét jegye ellenére állást talált a Minisztériumban, egyértelműnek tűnt, hogy történt
valamilyen szintű „továbblépés”. Együtt akartak volna vele dolgozni a hallhatatlanok, ha még
mindig forrt volna benne a gyűlölet és a neheztelés? Azt nem is említve, hogy Harry biztos volt
benne, a Misztériumügyi Főosztályon mugliszületésűek és félvérek is dolgoztak.

Azt legalább Draco biztosan megtanulta, hogy hallgasson az előítéleteivel kapcsolatban. Habár
Harry személy szerint azt gondolta, hogy ez már túlment rajta. Nehéz volt azt hinni, hogy az
amnézia miatt barátságos Hermionéval.

Persze ez a Res mea es hatása is lehetett, hogy Draco úgy beszéljen és viselkedjen, hogy kedvére
tegyen vele Harrynek.

De ugyanakkor Draco rengeteg mindenben ellent tudott mondani Harrynek, és ellent is mondott.

Szóval… nincs értelme ezen gondolkodni, határozta el Harry. Nem tudja meg, mi az igazság, míg
Draco vissza nem kapja az emlékeit.

– Te is tudod, hogy talán sosem történik meg – mondta Draco halkan, mintha kitalálta volna Harry
gondolatát, vagy talán az arckifejezéséből olvasott. – Lehet, hogy sosem fogok emlékezni.

– Igen, talán sosem. Azt hittem, akkor történik meg, amikor a bűbáj lecsillapodik. Most viszont ki
tudja. – Harry megköszörülte a torkát. – Nem is tudtam, hogy tudsz narancsos kacsát készíteni.

– Csak a receptet kell követni. Könnyebb, mint bájitalt főzni, kivéve azt, hogy hogyan
alkalmazzam a receptre a mágiát.

– Vagy megtanulhatnád használni a tűzhelyet meg a sütőt.

– Inkább nem gyújtanám fel a házadat – felelte Draco szárazon. – Ne érts félre; szerintem a muglik
halál okosak, hogy kitalálták ezt a rengeteg gépet, hogy mágia nélkül is elboldoguljanak, de elég
veszélyesnek tűnnek egy jó kis megbízható bűbájhoz képest.

Harry arra gondolt, ez arra vezethető vissza, hogy kit hogyan neveltek. Ő megbízhatóbbnak találta
a kenyérpirítót, mint egy tökéletes, aranybarna kenyérszeletet készítő bűbájt, de tudta, hogy Dracót
ez egy kicsit megriasztja.
– És mit csináltál még ma?

Harry véletlenszerűen dobta be a kérdést, mert látni akarta, mit felel rá Draco. Nem mintha nem
bízott volna benne Hermione látogatása után. Egyszerűen csak… kíváncsi volt rá, mit fog Draco
mondani.

Draco hangját meglepetés itatta át.

– Nem olvastad az üzenetet, amit a kandallón küldtem ebéd után?

Visszatértek ahhoz a szokáshoz, hogy Harry utasításokat küld a kandallón át Dracónak, hogy
egyen, Draco pedig visszaír egy rövid jelentést, hogy mit evett és mivel töltötte az idejét. Talán
most már felesleges volt; Harry biztos volt benne, hogy Draco eszik, ha emlékeztetik rá.

– Úgy értem, azóta.

– Ó. Nos, hmm. Kicsit tanultam a RAVASZ-okra, de elég nehéz volt odatennem magamat, most,
hogy tudom, letettem jó pár vizsgát. Ó, meg akartalak kérdezni. Mit jelent az, hogy „biztosított”?
Azt hiszem, mugli kifejezés.

Harry pislogott.

– Uh, olyan, mintha pénzt fizetnél előre arra az esetre, ha valami kár történik, és ha tényleg
megtörténik, azok az emberek, akiknek fizettél, gondoskodnak róla, hogy az a… valami, ami
megrongálódott, meg legyen javítva vagy kicserélve. Ilyesmi.

Amikor befejezte, ostobán érezte magát, mivel ez nem a legjobb magyarázat volt.

Draco így is mosolygott.

– Á, így már érthető. Elmondtam a barátodnak, Hermionénak, hogy szeretném kifizetni a

zongoráját, ha találok rá valamiféle anyagi keretet. De ő azt mondta, ne aggódjak emiatt, mert a
zongora biztosítva volt.

– Ó, Hermione átugrott?

Abban a pillanatban, hogy ezt megkérdezte, totális szemétládának érezte magát. Mit akart csinálni,
hazugságon fogni Dracót? Hirtelenjében szerette volna megrugdosni magát.

– Nem, rosszul mondtam. Ezt ő írásban „mondta”.

– Miért írt volna ilyet Hermione csak úgy minden előzmény nélkül?

Most már Harry tényleg majdnem megrúgta magát. Mi a franc ütött belé?

– Ó, én írtam neki először – ismerte el Draco megrezzenve egy kicsit, amikor felemelte a pálcáját,
hogy magához idézzen egy cukkinit a hűtőből. – Egyszer csak eszembe jutott, milyen modortalanul
viselkedtem péntek este. Még ha nem is tehettem róla, tartoztam egy bocsánatkéréssel.
Képzelheted, hogy meglepődtem, amikor a penna engedte, hogy megírjam, a kandalló pedig
hagyta, hogy elküldjem. Kezdtem azt hinni, hogy bevásárlólistákon és neked szóló üzeneteken
kívül sosem küldhetek már semmit.

Nos, ez úgy hangzott, hogy Draco nem titkolózik, nem igaz? Készségesen elismert mindent, amit
Harry már előtte kiderített. Azonban volt egy dolog, amit Harry nem értett.

– De eleve miből gondoltad, hogy a penna meg fogja írni a levelet neki?
Draco furcsálló arccal nézett rá, a homloka is ráncba szaladt.

– Abból, hogy a bűbáj lenyugodott. Mi másból? Ó… sajnálom, Harry gazdám. Helytelenül

feltételeztem? Inkább kérdezzelek meg, mielőtt bárkivel is levelezni kezdek? Csak ki kell
mondanod a szót, és…

– Nem, persze, hogy nem bánom, ha írsz neki. Írjál, amennyit szeretnél. Bárkinek írhatsz, akinek
csak akarsz, Draco.

– A jó gazda dolog – mondta Draco bólintva. – Te tényleg csodálatos vagy. Ó, talán meg kellene
említenem, hogy miután megkaptam Hermione válaszát, annyira izgatott lettem, amiért tudok
levelezni, hogy a szüleimnek is megpróbáltam írni.

Harry igyekezett, hogy a reakciója ne üljön ki az arcára. Főleg azok után, ami Narcissa miatt
történt, vonakodott Dracónak és a szüleinek szabad teret adni a kommunikációra, amikor ő nincs a
közelben.

– Megpróbáltál?

– Nos, a penna működött, de a kandalló nem küldte át a levelet. – Draco arrébb lépett, és elkezdte
csíkokra vágni a cukkinit; a keze olyan magabiztossággal mozgott, amit csak évek gyakorlata
adhatott. – Feltételezem, ők speciális esetek, mivel ők érezhetik leginkább azt, hogy joguk van
rám, vagy valami ilyesmi. Az a legvalószínűbb tippem, hogy engedélyezned kell a levelet. – Draco
hangja kicsit puhatolózóvá vált. – Hajlandó lennél esetleg átnézni, amit írtam, és dönteni felőle?

Harry nyelt egyet. Aligha akarhatná, hogy Draco ennél nyíltabb legyen, nemde? Nem volna nehéz
a másik férfinak eltitkolni, hogy megpróbált írni a szüleinek, ha abban mesterkedne, hogy Harry
háta mögött csináljon dolgokat. Vagy egyszerűen megkérhetné Harryt, hogy látatlanban küldje el a
levelet a kandallón át.

Ehelyett arra kéri, hogy olvassa el a levelet.

– Hol van? – kérdezte Harry, és mostanra már alaposan szégyellte magát.

Az érzés pedig csak nőttön-nőtt, miután meglátta, mit írt Draco. Tudni akarta, hogy van-e saját
széfje, és ha igen, hol a kulcsa. Azon kívül, elmagyarázta a kérése okát is: Tudjátok, akaratlanul is
komoly kárt okoztam Hermione Granger ingóságában és szeretném megtéríteni. Nem tudom,
ismered-e a nevét, de ő Harry Potter jó barátja, és meglehetősen kedves. Igazából már mondta,
hogy nem kell aggódnom a zongora kicserélése miatt, de mivel szilárdan hiszem, hogy egy Reparo
nem állítana vissza egy ilyen finom hangszert az eredeti állapotába, úgy érzem, muszáj kárpótlást
nyújtanom. Informálnátok kérlek az anyagi helyzetemről, természetesen Harryn keresztül, amint
lehetséges?

Harry összetekerte a pergament, és átkötötte egy szalaggal, aztán a kandallón át elküldte.

– Köszönöm – mondta Draco, két tányérral a kezében, amikor kijött a konyhából. Letette őket az
asztalra, és kitöltötte a bort, amit kint hagyott levegőzni.

– Már megint itt vagyunk – morogta Harry, amikor mindketten leültek. – Kérlek, egyél, Draco, és
idd meg a borodat. Egek, bár ne kéne ezeket mindig elmondanom.

Draco elmosolyodott.

– Nos, tudod, mit szoktak mondani. Ha a kívánságok galleonok lennének, még a muglik is
gazdagok lehetnének… ó. Ez elég rémesen hangzik, igaz? Azt sem tudom, honnan jöttek ezek a
szavak.

– Ez egy közmondás – felelte Harry kissé elszoruló torokkal. Kétségtelen, hogy Draco apránként
kezdte visszanyerni az emlékezetét. Harry majdnem felnyögött. Mindennek vége lesz, biztos volt
benne. De véget is kell, hogy érjen, mivel nem is igazán akarta megtartani Dracót rabszolgájának.
Akármennyire is forró és kielégítő volt, amikor szexeltek, vagy amikor az azt követő pillanatokat
élvezték, racionálisabb pillanataiban Harry tudta, hogy ez nem helyes.

Tényleg azt akarta, hogy Draco szabad legyen.

Csak azt nem akarta, hogy emlékezzen.

Igen, hát nem az lett volna a legtökéletesebb? Ha az átkot meg lehetne törni, hogy Draco
felszabadulhasson, de soha nem emlékezne vissza rá, mennyire gyűlölte Harryt, akkor sosem lenne
oka neheztelni a Rea mea esre, és mindarra, amihez vezetett. Akkor Harry és Draco párként
folytathatnák tovább, és még azokat a perzselően forró kis játékokat is tovább játszhatnák. A saját
házuk magányában azt csinálhatnának, amit csak akarnak. Olyan lehetne, mintha a bűbáj soha nem
is tört volna meg, ha Draco ezt szeretné „játszani”.

De ha visszaemlékezik, hogy Harry a győztes oldalon állt, ő pedig nem, akkor sosem akarna többé
ilyen játékokat játszani Harryvel, nem igaz?

– Nos, nekem ez kicsit rasszistának hangzik – mondta Draco a borába kortyolva.

– És hülyeség is – tette hozzá Harry. – Egy csomó mugli igencsak gazdag.

– Nos, ez ésszerűen hangzik. – Draco hangja elgondolkodóvá vált. – Bármennyire is szörnyen

hangzik, én tényleg szeretném ismerni a kilátásaimat. Szerinted volt saját pénzem, Harry?

– Ez nem szörnyű, mivel az az indítékod, hogy megtudd, megteheted a helyes dolgot a zongorát
illetően.

Draco kuncogott, és derülten pillantott Harryre.

– Ez volt a kíváncsiságom elindítója, de aligha ez volt az egyetlen indítékom. Egyszerűen csak

tényleg szeretném tudni.

– Felteszem, valószínűleg van valamennyi saját vagyonod – bólintott Harry visszagondolva. – Ja,
nem gondolnám, hogy a szüleid vásárolták neked Hollóbércet, úgyhogy kell legyen valamennyi
saját pénzed. Nem tudom, mennyi fizetést kaphatnak a hallhatatlanok, de lehet, hogy elég sokat.

Draco jelzésértékűen körbenézett az étkezőben.

– Te vagy az aurorparancsnok, mégis megkockáztatnám a feltevést, hogy a te fizetésed nem olyan

„sok”. Ha jelentős vagyonom lenne, amit Hollóbérc egyértelműen sugall, akkor aligha hiszem,
hogy a minisztériumi munkámból szereztem.

– Lehet, hogy Oroszországban gazdagodtál meg – viccelődött Harry, és próbálta figyelmen kívül
hagyni az apró fájdalmat, amit akkor érzett, amikor Draco azt mondta, természetesen udvariasan,
hogy Harry közel sincs olyan gazdag, mint a Malfoyok. Gondolt rá, hogy megemlítse, rengeteg
galleont örökölt a szüleitől… az a halom arany a széfjében alig apadt, mióta évekkel ezelőtt először
meglátta. De nem akart vele kérkedni, vagy a pénzéről szóló történetekkel próbálni lenyűgözni
Dracót.

Először is, a vagyona még így is eltörpült a Malfoyok milliói mellett. Másodszor pedig, Harry nem
akarta, hogy Draco jó véleménye az anyagiakon alapuljon.

– Ha jól értelmezem a sorrendet, már meg volt nekem Hollóbérc, mielőtt Oroszországba mentem
volna. – Draco megcsóválta a fejét, hosszú haja egy kicsit meglebbent. – De elég ebből. Hogy telt
a napod, Harry? Jól ment a találkozód a miniszterrel? Ó, és már meg akartam kérdezni. Ki most a
miniszter? Még mindig Scrimgoeur? Próbáltam magam rájönni, de nincs egy történelemkönyved
sem, ami a háború utáni időkkel foglalkozik.

Persze, hogy nem volt Harrynek. Nem szerette, hogy olyan kitüntetett figyelemmel kezelik
azokban a könyvekben. Még a legtényszerűbbek is hajlottak a hősimádatra. Igazából az egyetlen
beszámolót, amiben nem állították őt be többnek, mint ami volt, Rita Vitrol írta. Nem mintha Harry
azt tervezte volna, hogy megvegye az ő könyvét. Kiszínezett spekulációkkal volt tele arra
vonatkozóan, hogy mik történhettek a sátorban, amikor Harry szökésben volt.

– Vagy bármilyen napilapod – tette hozzá Draco fél szemöldökét felvonva.

– Öh, nos, nem igazán szeretem a hülyeségeket, amiket rólam cikkeznek.

– Szerintem nem ártana lépést tartanod az egyébfajta hírekkel, főleg ami a munkáddal kapcsolatos.

– Lépést tartok. – Harry elfintorodott. – A minisztérium elég sok mindent járat, és elolvasom, amit
kell, tudod, a munkához…

– Ebben nem kételkedem – motyogta Draco.

– De ez nem fair veled szemben – tette hozzá Harry. – Elő fogok fizetni. És ami a kérdésedet illeti,
Scrimgoeur meghalt a háborúban. Kingsley Shacklebolt most a miniszter. Tulajdonképpen ő egy
régi barátom.

– Látom, vannak barátaid magas helyeken – felelte Draco könnyedén, és kinyúlt, hogy megsimítsa
Harry karját. Azaz inkább az ingujját. De az érintéstől Harry akkor is megborzongott, és többre
kezdett vágyakozni. – A te pozíciódról nem is beszélve; az is elég tiszteletreméltó. Feleslegesen
aggódsz, Harry. Ha az emlékeim teljes mértékben visszatérnek, tudni fogom, hogy szerencsés
vagyok, amiért ilyen férfinál landoltam, mint te, még ha egy szolgabűbáj is volt az, ami
összehozott minket.

– Hermione megpróbálja megtalálni az okát, hogy miért ébredt fel a bűbáj – kotyogta ki Harry.
Nem tudta, mit utál jobban: azt a gondolatot, hogy Draco valami bűbáj kényszere miatt van vele,
vagy azt, hogy Draco, mardekárosként talán a varázsvilágbeli kapcsolataiért akar vele lenni. A
hírneve miatt. – Remélem, hogy ez a varázslat megtöréséhez vezet majd. Nem akarlak
rabszolgaként tartani.

– És én még azt hittem, elkezdted élvezni.

A megjegyzés kis híján telibe talált. Harry elhúzta a karját Dracótól, és ivott egy kis bort, miközben
kitalálta, hogyan válaszoljon.

– Élvezem is. Azt hiszem, ez kétségkívül így van. De Draco… azért élvezni, mert erotikus rá
gondolni, miközben az ágyban vagyunk, és más alkalmakkor élvezni ezt két különböző dolog.

Draco ferdén pillantott rá.

– Csinálhatunk úgy is, mintha csak eljátszanám, hogy rabszolga vagyok. Azt hiszem, régebben is
tettem már ilyet, legalábbis annak a ládának a tartalmából ítélve. Nem beszélve arról, milyen
könnyedén helyezkedem bele az alárendelt pozícióba az ágyban.
– És mi lenne, ha találnánk valami módot, hogy felszabadítsunk téged, és aztán, ha szeretnéd,
csinálhatsz úgy, mintha a rabszolgám lennél.

– Á, de nemigen van mód a felszabadításomra.

– Persze, hogy van. – Harry letette a borospoharát, és megrezzent, amikor rájött, hogy a mozdulat
kissé agresszívre sikerült. – A Res mea est egyszer már megtörték, és a családod felszabadult alóla.
Több száz évre. Egyszerűen csak rá kell jönnünk, mi történt akkor, és újra megtenni.

– Vagy – mondta Draco mélyebb, komolyabb hangon – abbahagyhatnád az aggódást. Csak engedd
el magad, Harry. Élvezd az életed. Egyre inkább az az érzésem, hogy fogalmad sincs, hogyan tedd
ezt. Természetedből fakadóan domináns vagy, és tudomásom szerint még soha nem engedtél a
vágynak, hogy birtokolj és irányíts. Vagyis míg igényt nem tartottál rám.

– Nem tudtam, hogy ilyen vagyok, míg igényt nem tartottam rád.

– Ami megint csak engem igazol. Élvezd az életed, Harry gazdám. Élvezz engem, és ne beszélj a
szabadságról. Nem vágyom rá. Csakis rád vágyom.

Harry bólintott és megint felemelte a villáját, de igazából nem értett egyet. Nem akart vitatkozni, ez
volt minden. Azonban legbelül ugyanazok a gondolatok gyűrűztek elő, mint az előbb. Csak rám
vágysz, de elnézve, hogy ki vagyok, és mi lettem, tudom, hogy csak a bűbáj beszél belőled. Meg
kell törnöm; muszáj. De ha ez azt eredményezi, hogy visszaözönlenek majd az emlékeid, és
szerintem ez fog történni, akkor a felszabadításod azt fogja jelenteni, hogy soha többé nem leszel
velem.

És azután hogy tudnám élvezni az életet?

De hogyan is tehetném meg azt, ami helytelen, és tarthatnálak rabszolgasorban, ha létezik rá mód,
hogy felszabadítsalak?
 37. fejezet

A következő reggel levél érkezett Lucius Malfoytól.

"Kedves Mr Potter,

Mellékelve megtalálja a 152-es széf kulcsát, ami Draco saját tulajdona. Jog szerint most már
valószínűleg az öné. Nem mondhatom biztosra, mivel a jelenlegi helyzet, amennyire én tudom,
egyedülálló a Malfoyok történetében.

Harry úgy érezte, tudja, ez mit jelent. Mindig, mielőtt egy Malfoy arra rendeltetett volna, hogy
rabszolga legyen, a Potterekkel együtt nőtt fel, akiknek semmi okuk nem volt rá, hogy saját széfet
engedélyezzenek neki. A Res mea es talán elég előrelátó ahhoz, hogy Draco széfjét átruházza
Harryre, abból ítélve, hogy Hollóbérc védelmi bűbájait is megváltoztatta, de lehet, hogy mégsem.

Harry az utóbbiban reménykedett. Nem vágyott Draco pénzére.

A figyelmét visszaterelte a levélre.

"Elképzelhető, hogy másként közelíteném meg a helyzetet, ha nem történt volna meg az a dolog
nálunk szombat reggel. Azok az események belevésték az elmémbe – és a feleségemébe is –, hogy
abszolút, késlekedésmentes őszinteség szükséges minden önnel kapcsolatos ügyben. Ennélfogva,
most közlöm önnel, hogy azért nem mondtam le hamarabb a kulcsról, mert azt reméltem, a fiam
soha sem fog magának említést tenni róla. Joggal feltételezheti, hogy nem örvendek, amiért Draco
tulajdonának bármely része is az ön kezébe kerül. Véleményem szerint az, hogy Draco az ön
irányítása alá került, több mint elég.

Akárhogy is, Draco kérése kétségkívül azt jelenti, hogy ön már tudatában van a kulcs létezésének.
Visszatartani ennélfogva lehetetlen. Bármit is gondol a múltbéli viselkedésemről, Mr Potter, az
egyetlen fiammal való törődésem nem elhanyagolható. Az ő jóléte és biztonsága elsődleges
fontosságú mind számomra, mind a feleségem számára.

Elismerem, eddig úgy tűnik, jól megy sora az ön gondjaira bízva, de anélkül, hogy irányítani
próbálnám önt a használatában, azt javasolnám, ne feltételezze, hogy mindig olyan könnyű lesz
elérni, hogy elégedett legyen. Ahogy már mondtam, amikor Draco visszatért Oroszországból, Mr
Potter, jelentősen megváltozott. Ám ezen kívül összetörtnek is látszott. Igazából először azt
feltételeztem, hogy a betegsége kapcsolatban állhat a megsemmisítő csalódással, amit
szemlátomást külföldön szenvedhetett el.

Mindezek pedig elvezetnek az okhoz, hogy miért van nálam Draco széfjének kulcsa. Énrám bízta,
mielőtt elindult Oroszországba, mondván, hogy az egyetlen dolog, amit külföldön tehetne vele, az
az, hogy elveszíti.

Hogy miért nem hagyta egyszerűen a saját otthonában, nem tudom.

Lucius Malfoy"
– Attól tartok, egy perccel tovább hagytam a sütőbűbájt a tojáson – mondta Draco, amikor kijött a
konyhából, két tányérral a kezében. – Kidobjam a kukába, és csináljak másikat?

Harry még azelőtt megrázta a fejét, hogy látta volna a kérdéses tojásokat. Egy kicsit ropogósabb
lett a széle, mint ahogy szerette, de nem számított.

– Mit szólnál egy látogatáshoz ma este a Gringottsba? – kérdezte, odatolva a levelet Dracónak. –
Ez jött, amíg a konyhában foglalatoskodtál.

Draco azonnal elolvasta, még állva. Aztán megcsóválta a fejét.

Harry felvonta az egyik szemöldökét.

– Nem akarod megnézni a széfedet?

– Azt igen. Köszönöm, Harry. De tényleg azt szeretném, ha az apám több tiszteletet mutatna az
irányodba.

Harry vállat vont.

– Ez a levél nem volt olyan vészes.

– Azt gondolja, rettenetes dolog, hogy – egyébként teljesen helyénvaló módon – a rabszolgád
vagyok.

– Nos, őszinte volt, és ezt értékelem – mondta Harry. – És már úgyis tudtam, hogy tiltakozott
volna, ha lett volna rá lehetősége.

– Több esze kellene, hogy legyen. Te csodálatos vagy…

– Meg tudom érteni az ő álláspontját is – felelte Harry fejcsóválva, miközben szelni kezdte az
ételét. Egy pillanat múlva, amikor rájött, hogy Draco leült, de nem tett rá kísérletet, hogy enni
kezdjen, Harry felsóhajtott. Nem volt olyan nagy megterhelés azt mondani Dracónak, hogy egyen,
de nem szerette azt, amit ez jelképezett. Tehetetlenséget. Függést.

Ez lehet, hogy erotikus volt az ágyban, de ott csak játszottak. Ez viszont a való élet volt, és
Harrynek nem tetszett a gondolat, hogy Dracónak ennyire szüksége van rá.

– Gyerünk, egyél! – mondta, közelebb tolva Dracóhoz a tányérját. – És idd meg a teádat! Még tejet
is töltök bele neked, ahogy szereted.

Draco elmosolyodott, és színtiszta elégedettség ragyogott a szemében, ahogy elkezdte szabályos

karikákra vágni a sült kolbászát, majd mindegyik darabot jó étvággyal elfogyasztani.

– Van valami különleges kívánságod ma vacsorára?

– Ha már úgyis az Abszol útra megyünk, adjuk meg a módját, és vacsorázzunk étteremben.

Draco villája megállt a levegőben.

– Feltételezem, elvitelre gondoltál.

– Nem, rendes vacsorára, étteremben. Miután utánanéztünk a pénzügyeidnek, Brightonba

hoppanálunk, vagy valami hasonló helyre.
Draco ragyogott, mintha nehéz súly gördült volna le a válláról.

– Ez csodásan hangzik, Harry. De… öh… – A mosolya elhalványult. – Azt gyanítom, hogy azok
inkább a te pénzügyeid.

– Ezt nem tudhatjuk biztosra. Úgy van, ahogy apád is mondta. Még senki, aki a te helyzetedben
volt, nem rendelkezett azelőtt széffel. Arra tippelek, hogy a Res mea es nem tudja, mit kezdjen a
dologgal.

– A házam védőbűbájain viszont változtatott, hogy beengedjenek téged.

– Az engedély nem ugyanaz, mint a tulajdonlás – erősködött Harry. – A bűbáj egyszerűen csak
nem akarta, hogy legyen saját búvóhelyed.

– Mintha egyáltalán el tudnék szaladni előled. – Draco legyintett a kezével, az elő- és hátsókertre
utalva, amiknek a határait nem tudta átlépni. De aztán a hangja elhalkult. – Mintha valaha is
akarnék.

Harry azt remélte, bár tényleg nem is akarna, még az emlékei visszatérte után sem… de
kényszerítette magát, hogy félresöpörje a gondolatot, mielőtt még a jövő túlságosan sötétnek
kezdett volna látszani.

***

– Ó, ez nem lehet igaz – mondta Draco aznap este, amikor körbefordult és rámeredt a hegyekben
álló galleonokra.

– Lehetetlen, hogy a hallhatatlanok munkája ilyen jól fizessen.

– Talán családi vagyon.

Draco kuncogott.

– Olvastad apám levelét. Ha rá volt bízva a széfem, akkor biztos vagyok benne, hogy minden
knutot visszavett volna, mielőtt még igényt tartottál volna rám.

– Talán megpróbálta, csak nem sikerült neki...

– Olyan típusnak tűnik, aki egy halom pénzt ad nekem, csak azért, hogy ne tudja majd visszavenni,
amikor csak akarja?

– Nos, nem, de…

Draco csettintett az ujjaival.

– Csak egy módon lehet kideríteni.

Odalépett a széf ajtajához, és megszólította az odakint várakozó koboldot. Harry hagyta, hogy
egyedül menjen; a banki dolgozók, ahogy sejtette, kizárólag a Dracóénak tekintették a 152-es
széfet. – Szeretnék látni egy teljes kimutatást, különös tekintettel arra, hogy volt-e itt az utóbbi
időben bárminemű aktivitás.
A kobold kivillantotta a fogait, amik olyan hegyesnek tűntek, mintha kihegyezték volna őket.

– A széftulajdonosok alapértelmezés szerint évente kapnak kimutatást…

– És kérésre sokkal gyakrabban is – vágott közbe Draco egy arrogáns fejbiccentéssel. A szeme
hideg ezüstszínnel villant, amire ránézni is borzongató volt. Vagy legalábbis Harry annak találta,
amikor nem feléje irányult a gesztus.

A kobold felhúzta az ajkát, és mégjobban kimutatta a félelmetes fogait, de Draco csak visszameredt
rá mozdulatlanul, a testtartásával szenvtelen leereszkedést sugallva.

Félig lenyelve a morgását, a kobold előhúzott egy üres pergament a kabátzsebéből, és hozzányomta
az ajtóhoz, eltakarva a széf számát. Ezután motyogások és vad gesztikulálás következett.

Piton ostoba pálcahadonászásnak nevezte volna, gondolta Harry. Legalábbis, ha lett volna pálca is
a dologban.

A kobold Dracóhoz vágott egy tekercset, aztán elmasírozott, és beült egy csillébe néhány méterrel
messzebb.

Draco becsukta a széf ajtaját, bezárva magukat Harryvel.

– Szép kis jelenet volt – mondta Harry idegesen nevetve. – Én még sosem tudtam rávenni őket,
hogy együttműködjenek a Varázsbűn-üldözési Főosztály nyomozásaikor. Pedig a minisztérium
teljes súlya is mögöttem van. Öm… de felteszem, a viselkedésükhöz köze lehet a háború alatti kis
betörésemnek is.

– Ide? Viccelsz?

– Nem.

Draco Harryre villantott egy apró mosolyt.

– Én sem gondolnám, hogy nagyon szeretnének téged azok után. És én még azt hittem, hogy a
legrosszabb vétek, amit ügyfél elkövethet, az a fenyegetés, hogy máshová viszi a betétjét! –
Felnevetett, és megrázta a fejét. – Az apám idejében figyelmeztetett, hogy még csak ne is említsem
ezt az eshetőséget. A koboldok azt mondanák, hogy csak rajta, aztán kivetnének egy akkora
széfzárolási illetéket, hogy őrület. Nem nagyon szeretik a konkurenciát.

Draco vállat vont, és kiterítette a kivonatot Harry elé.

– Ez a te széfed – mondta Harry óvatosan. – Nem az enyém.

– Tudom. Legalábbis egyelőre. Ennek egy része valahogy nem tűnik reálisnak. – Lepillantva
Dracónak résnyire szűkült a szeme. – Hmm. Ennek nincs értelme… Rendben van, ezeket a
jelöléseket értem. Az apám akkor kezdett utalni nekem évente egy összeget, amikor tizenegy éves
lettem, és azt is látom, hogy alkalom adtán mikor nyúltam hozzá. Felteszem, nem tudta
visszavenni, amikor igényt tartottál rám. Vagy nem volt rá oka, hogy foglalkozzon vele, mivel
összességében nem valami sok pénz…

– Nem sok? – Harry nyomatékosan körbenézett. – A te sok pénzről alkotott elképzelésed és az

enyém nem igazán egyezik.

Draco felnevetett.
– Az éves összegek tényleg nem voltak nagyok. – Harryhez lépve rámutatott egy számsorra a
pergamenen.

– Ó. – Harry egy pillanatra elcsodálkozott a szerény összegeken, de aztán felismerte, hogy Lucius
Malfoy hite szerint a pénz hatalom. Érthető volt, hogy azt akarta, hogy Draco függjön a Malfoy
családtól. Talán leginkább ezért aggasztotta annyira a Rea mea es.

– És ezek? – kérdezte Harry rámutatva egy sorozatnyi betétre, amik akkor kezdődtek el, miután
Draco háziőrizete véget ért. – Minden hónapban, kivétel nélkül, és hacsak nem tévedek, ez egy
minisztériumi embléma mindegyik mellett. Lehet, hogy a fizetésed?

– Azt hiszem, tényleg hallhatatlan lehettem. – Dracót, úgy tűnik, lenyűgözte az elképzelés, de aztán
egy kicsit lebiggyesztette az ajkát. – És nézd az összegeket! Most őszintén! A minisztérium nem
fizet valami jól. Ez gyakorlatilag rabszolgamunka… Ó… nem bántásból mondtam.

– Semmi baj – felelte Harry lazán. – Én sem a pénzért csinálom.

Draco félrebillentette a fejét.

– Akkor miért?

– Mert valakinek ezt is meg kell csinálni. – Harry megvonta a vállát. – Szóval, ha ennek csak egy
kis része származik az apádtól vagy a munkádból, akkor honnan van a többi?

Draco lepillantott a tekercsre, és összevonta a szemöldökét. – Itt nincs rá igazi válasz. – Fürgén
odasétált a széfajtóhoz, és kinyitotta. – Ez a számlakivonat nem teljes. Hol van a többi része?

A kobold haragosan nézett, és kivillantotta az összes fogát.

– Azt mondja, nem teljes. Nem teljes! Becsméreli a Gringotts jó hírnevét!

– Nem, de tényleg szeretnék egy rendes számlakivonatot. Itt van, nézze meg maga! – Draco az
aranyak halmai felé intett, amik magas tornyokban álltak a széfben, aztán a vastag betűs számra
mutatott a pergamen legalján. – Ön szerint ez egybevág?

A kobold szeme kikerekedett, és amikor megszólalt, a hangja sokkal tiszteletteljesebb volt.

– Nem, Mr Malfoy. Ha lenne olyan kedves és várna egy pillanatot, utánanézek az ügynek.

Ahogy a kobold elviharzott a csillével, Harry felvonta a szemöldökét.

– Szerinted mi folyik itt?

– Fogalmam sincs. – Draco végigfuttatta a kezét az egyik galleon tornyocskán. – Remélem, nem
azt jelenti, hogy ennek a nagy része valójában nem is az enyém.

– Nem számít, ha nem – felelte Harry. – Nem a pénzedért tartottam rád igényt.

Draco nem mosolygott. Mélységesen komolynak tűnt.

– Miért tetted? Csak mert meg kellett tenni?

Harry tudta, hogy egy nap Draco meg fogja kérdezni. Már szinte az elejétől fogva készen állt a
válasszal, de most úgy érezte, ez mégsem az a válasz, amit adni akarna.

De mégis mi mást mondhatna? Azt biztosan nem, hogy szerette Dracót. A bűbáj még arra
kényszerítené a férfit, hogy viszontszeresse Harryt. A pokolba is, a bűbáj még arra kényszerítené,
hogy szeressen bele! Ez egyszerűen ki volt zárva. Ha Draco nem szabad akaratából adja, ha nem
szabad akaratából ajánlja fel a szeretetét, akkor Harry egyáltalán nem is kéri.

– Az elején azért történt, hogy megmentsem az életedet. Te is tudod. Nem voltunk barátok…
azonban nem telt sok időbe felismernem, hogy a múltbeli dolgok ellenére igazán élvezetes veled
laknom.

Draco elmosolyodott, noha az arckifejezés kicsit kényszeredett volt.

– Nem hiszem, hogy megmentenék egy ellenségemet pusztán ennyi miatt.

– Ó, de nem voltál az ellenségem, akkor már nem. A háború véget ért, és túl akartam lépni
mindezen. Én… öm, tényleg azt gondoltam, hogy a büntetésed szigorúbb is lehetett volna, de nem
ragaszkodtam hozzá, vagy ilyesmi. Lehet, hogy korábban utáltalak, de lehet, hogy mégsem,
elnézve, hogy megmentettem az életed a háború végén, de amikor elmentem igényt tartani rád,
akkor az már a múlté volt, és én már nem utáltalak.

Draco pillantása átható volt, de a férfi meglepő módon teljesen más következtetésre jutott, mint
amit Harry várt volna.

– Nem akartad, hogy elég fontos legyek ahhoz, hogy utálj.

Amikor Harry belegondolt, sok igazságot talált ebben.

– Igen… talán így van.

– Harry, én…

Harry azonban sosem tudta meg, Draco mit akart mondani.

– Mr Malfoy, uram – zihálta a kobold, lendületesen kinyitva a széf ajtaját. – Megtaláltam az eltérés
okát. Ez a széf egy átutalást kapott az oroszországi Gringottsból, de a könyvelés még nem tükrözi
ezt az összeget. Egy kicsit lazán kezelik a papírmunkát ott Oroszországban, de elrendeztük.

Azzal kiterített egy újabb ív pergament, amin szemlátomást friss volt a tinta.

– Felülvizsgált könyvelés? – kérdezte Harry, amikor a kobold befejezte a mondandóját.

– Olyasmi – felelte Draco lassan. – Én… nem igazán értem ezt. Nincs információ ennek az
utalásnak a forrásáról… csak egy jelzés, hogy a széfem nemrégen háromnegyed millió galleonnal
bővült. Pont nem sokkal azelőtt, hogy te… öm.

Nem vallott Dracóra, hogy bármennyire is összefüggéstelen legyen a beszéde… legalábbis most,
hogy a bűbáj lenyugodott, úgyhogy Harry ezt úgy értelmezte, hogy Draco nem akarta megemlíteni
a kobold előtt a rabszolgaságot. Vagy talán arra gondolt, hogy Harry nem szeretné ezt.

Azonban Draco nyilvánvalóan azt akarta mondani, hogy ezt a pénzt röviddel azelőtt kapta, hogy
Harry igényt tartott rá.

– Honnan küldték ezt a pénzt?

– Oroszországból – felelte a kobold széttárt karral.

– Tudna esetleg kicsit pontosabb lenni? – kérdezte Draco, ezúttal jéghideg hangon.
– Nem rendelkezem további információkkal…

– Akkor irányítson át valakihez, aki igen.

– Nincs ilyen illető – felelte a kobold, egy szénfekete jelzésre mutatva a pergamen legalján
középen. – „A legszigorúbb titoktartással”, Mr Malfoy. Még az oroszországi koboldoknak sem
lenne a leghalványabb fogalmuk sem. Azért fizették őket, hogy utalják át a pénzt a forrásának
ismerete nélkül, és legfőképp, hogy ne készítsenek róla feljegyzést.

Draco hallgatásba burkolózott, és alaposabban áttanulmányozta a pergament.

– Meg lehet törni a bűbájt?

– Nincs megtörni való bűbáj. Ez nem Exmemoriam. Ez az információ hiánya. És „a legszigorúbb

titoktartással” megjelölés azt jelenti, hogy azért fizetnek minket, hogy soha ne is nyomozzunk.

– Úgyhogy nem is fognak – mondta Draco halkan. – Rendben. És mi ez a dolog a

dokumentumokkal kapcsolatban? Azt mondja, okiratok, és akkor mellékelték a széfhez, amikor a
háromnegyed milliót utalták.

– Alapvető álcázó bűbájok – felelte a kobold összefonva a karját.

– Ó. – Draco kissé elpirult, mintha tudnia kellett volna róla.

Ez megsúgta Harrynek, mit kell tennie.

– Tudna várni a csillénél, kérem? – kérte a koboldot, próbálva a nehéz széfajtó felé irányítani,
miközben beszélt.

A kobold mintha ellenkezni akart volna, de aztán kivillantotta a fogát, és sarkon fordult. Harry
becsukta utána a széfajtót.

– Én… úgy néz ki, nem jut eszembe az ellenbűbáj – vallotta be Draco, amikor Harry mellé lépett.

Amikor Harry jobban belegondolt, ez nem is tűnt meglepőnek. Dracónak minden bizonnyal csak
azután került teljesen a birtokába a széf, hogy nagykorú lett, és az emlékei erről az időszakról még
mindig hiányoztak. A bűbáj lecsillapodása nem változtatott ezen.

Persze Draco vissza tudott emlékezni más bűbájokra, amiket ezidő alatt tanult, mint az Evapores
spermára, nem beszélve a háztartási bűbájokról. De talán azokat sokkal gyakrabban használta.

Harry összevonta a szemöldökét; nem tetszett neki a gondolat. Vajon mennyire volt tapasztalt
Draco?

– Harry?

Nem kis erőfeszítésbe került, de Harrynek sikerült kiszorítania a tudatából Draco előző szeretőit,
akárkik is voltak azok.

– Így lendítsd meg a pálcádat! – mondta, gondosan leengedve a karját, mielőtt elmondta a
varázsigét. Ha volt bármennyi jogosultsága is Draco széfjére, nem akart tudni róla. – Aztán mondd
azt, hogy Nolo Ocultare.

Draco bólintott, és megpróbálkozott a bűbájjal.

Egy összetekert pergamen jelent meg az egyik legnagyobb aranyhalom tetején.

Draco keze remegett, amikor kinyúlt érte. Mire befejezte az olvasást, a hangja is remegett.

– Úgy tűnik, Hollóbérc nem túl régóta az enyém – mondta, és átadta Harrynek a pergament, amiről
kiderült, hogy szerződések sora. A ház, a körülötte lévő földek… – Épp azóta, hogy ez a rengeteg
arany is a birtokomba került. Arra gyanakszom, Hollóbérc ugyanabból a forrásból származik.

– Oroszország? – Persze, hogy Oroszország. A szerződéseken feltüntették, hogy Szentpéterváron

kötötték őket.

Draco Harry szemébe nézett; a tekintete komoly tanácstalanságot tükrözött. – Talán tényleg azért
mentem oda, hogy vagyont szerezzek. Lehet, hogy az eredmény a legvadabb álmaimon is túltett.
Talán ezért üres Hollóbérc, mert egyszerűen csak nem volt még a birtokomban olyan sok ideje.

– De elég ideje ahhoz, hogy odavidd azt a ládát.

Draco elmosolyodott, noha a kifejezés erőltetettnek tűnt.

– Talán azok a legbecsesebb ingóságaim.

Harry megrázta a fejét.

– Lehet, hogy így van, de egész biztos, hogy már hamarabb kapcsolatban álltál Hollóbérccel, mint
ahogy ez a szerződés állítja. Nem tudok rá magyarázatot, miért áll most üresen, de az apád azt
mondta, hogy ő és az édesanyád meglátogattak ott téged. És ez azelőtt történt, hogy külföldre
mentél volna. A szavaiból az érződött, hogy sokkal előtte.

Draco szeme csillogni kezdett, de nem a jó értelemben. Igazából közelebb állt a síráshoz, mint azon
a szörnyű estén, amikor megpróbált játszani a zongorán, de nem sikerült neki.

– De miért csináltam volna úgy, mintha az enyém lenne Hollóbérc, ha még nem is volt az? Mit
rejtegethettem?

– Nem tudom…

– A legnagyobb titoktartással – gúnyolódott Draco, rácsapva a szerződésre ott, ahol szintén egy
fényes fekete embléma ragyogott. – A koboldok nem hajlandóak elárulni, nem mondanak egy
átkozott szót sem. Lehet, hogy jobb lenne, ha most rögtön simán letartóztatnál, és kész. Ez az egész
tökéletesen egyszerű. Azért tüntettem el magam után ilyen alaposan a nyomokat, mert valami
hihetetlenül kétes ügybe keveredtem. Leginkább valami aljasságba, elnézve ezt az egészet. – Draco
felrántotta a kabátja és az inge ujját, hogy felfedje a Sötét Jegyét. – Lehet, hogy nem tudom
megkülönböztetni a jót a rossztól. A pokolba is, Harry, talán még azt sem tudom, merre vagyok
arccal előre!

Harrynek nem tetszett ez az önvád Draco hangjában, úgyhogy közel húzta őt magához, és mindkét
karjával átölelte.

– Meg tudod őket különböztetni – mondta, minden szóval közelebb húzva Dracót. – Aki meg nem,
az sosem aggódik ennyire emiatt, hogy mi van, ha nem tudja. Azon kívül, Draco – tette hozzá
Harry gyorsan, amikor a másik férfi szipogó hangot adott –, ismerlek. Igen, tettél pár szörnyű
dolgot. Nem hazudnék neked ilyesmiről. De rettenetesen érezted magad miattuk, már akkor is.
Nekem… találnom kellett volna valami módot, hogy segítsek rajtad. Láttam, hogy szükséged van
rá, hogy meg vagy rémülve, hogy egyedül vagy, és nincs jó választási lehetőséged…

Draco nyelt egyet.

– Segíthettél volna, és nem tetted meg? Miért, Harry gazdám?

Harry megdörzsölte Draco hátát, ahogy tartotta őt.

– Csak a végén értettem meg, milyen elkeseredett voltál abban az évben. És… nos, nem
kedveltelek, Draco. Akkor nem, úgyhogy a legkönnyebb volt a legrosszabbat feltételezni.

– Mert olyan gonosz voltam – mondta Draco színtelen hangon.

– Ha valaha is tényleg gonosz lettél volna, megölted volna Dumbledore-t, amikor lehetőséged
adódott rá. De nem tetted meg, Draco. Nincsen benned gyilkos hajlam.

Draco egész testében remegett, apró ziháló hangokat adva ki, ami Harry számára a
megkönnyebbülés jelének tűnt. Sok idő eltelt, mire meg tudott szólalni. Aztán a hangja puhatolózó
volt.

– Ki… ki az a Dumbledore?

Harry kissé hátrébb húzódott, és megcsókolta Draco összeráncolódott homlokát. Néha hajlamos
volt elfelejteni, mennyi minden hiányzott Draco múltjából. A Roxfortból csak a bűbájokra
emlékezett, amiket ott tanult; szinte semmi emléke nem maradt az emberekről, akiket ott ismert.
Draco még a házvezető tanárára sem emlékezett.

– Inkább ki volt. Meghalt a háborúban, de nem a te kezed által. Ő volt a Roxfort igazgatója.

Régi érzések törtek föl Harryben és kezdték őt elárasztani. A Piton iránti harag is jelen volt, mint
mindig. Nem újkeletű harag, mivel mostanra Harry már tudta, milyen helyzetben volt Piton.
Dumbledore maga akart így meghalni azon az éjszakán, és addigra már amúgyis halott volt a
méregtől, amit Harry itatott meg vele, vagy az átoktól, ami lassan elsorvasztotta a kezét. De akkor
is, Harry akármikor gondolt arra az éjjelre, mindig magában érezte annak a haragnak a
visszhangját, amit akkoriban érzett.

Talán ha lett volna lehetősége, hogy az események után mindenről rendesen elbeszélgessen
Pitonnal… a pokolba is, vagy akár egy részletéről, már le tudta volna zárni életének ezt a fejezetét.

Ehelyett olyan volt ez, mint egy seb, ami nem akar begyógyulni.

– Sajnálom, hogy hiányzik neked – mondta Draco halkan, és most ő vigasztalta Harryt.

Harry felnevetett. Valóban hiányzott neki Dumbledore, igen. De a helyzet ennél bonyolultabb volt.
Sokkal bonyolultabb. Miért nem mondhatott el neki Dumbledore többet, ha ez segített volna,
számított volna? Aberforth maró kritikája, amivel a bátyját illette, sosem állt távol attól, amit Harry
is gondolt, bármikor is emlékezett vissza a háború utolsó, rettenetes évére.

Most viszont nem Harry Piton és Dumbledore iránt való bonyolult érzései számítottak, hanem azok
az egyszerűek, amiket Draco iránt érzett.

– Dumbledore meglátta benned a jót – mondta Harry határozottan, lehúzva Draco karján a ruhát,
hogy újra eltakarja a Sötét Jegyet.

– De mi van, ha valami szörnyűséget csináltam Oroszországban? Mi van, ha ezek… bűnös úton

szerzett javak?

– Ugyanígy aggódtál a láda tartalma miatt is, és mégis minden rendben volt.
– Tedd meg nekem azt a szívességet, hogy válaszolsz a kérdésre – mondta Draco, és a szemében
aggodalom villant. Harry örömmel látta. Végtére is egy meghunyászkodó Draco nem volt igazán
Draco, és Harry önmagáért szerette őt, a hibáival együtt. – Ha mindez a bűnöző hajlamomnak az
eredménye, akkor, ha meglátod majd a jegyet a karomon, azt fogod kívánni, bár sosem tartottál
volna rám igényt?

Harry megint felhúzta Draco ingujját, de csak pár centiméterre, annyira, hogy a stilizált zöld láncok
láthatóvá váljanak a csuklóján.

– Ez az egyetlen jel, amit látni fogok – igérte, Draco csuklóját az ajkához emelve, és lágyan
megcsókolva a jelet, láncszemről láncszemre, miközben folytatta. – Csak ez számít, Draco. Az
enyém vagy. Az enyém, és senki sem bánthat téged.

– Még a Minisztérium sem? Te vagy az aurorparancsnok, nem hunyhatsz szemet…

Mintha ezt már megbeszélték volna nemrég. Harry csak arra tudott gondolni, hogy Dracónak több
megerősítésre van szüksége. Hogy talán egyenesen sóvárog rá.

– Ha odáig jut a dolog, akkor lemondok a posztomról, Draco. Az az állás… nos, végső soron csak
egy állás. Más dolgok mindig is többet számítottak, mint például, ha… – Valakit szerethetünk. –
Családja van az embernek – fejezte be Harry.

Draco a szempilláin keresztül Harryre pillantott, és egyszerre tűnt megkönnyebbültnek és

pajkosnak.

– Nos… ha odáig jut a dolog, akkor még mindig megbüntethetsz te magad is, hmm? Tudod,
hogyan keményíts be, ha a helyzet megköveteli.

– Most azt indítványozod, hogy jutalmazzalak meg – mondta Harry fintorogva.

– Ó, nem. Biztos vagyok benne, hogy ki tudsz hozni belőle egy igazi büntetést.

– Észben fogom tartani – mondta Harry, és még egyszer megcsókolta Draco csuklóját. – Akkor
minden rendben? Mehetünk?

– Egy pillanat. – A halomnyi arany felé fordulva Draco résnyire szűkítette a szemét, mintha
számolna valamit. De aztán úgy tűnik, feladta. – Nem tudod esetleg, mennyibe kerülhet egy
zongora?

– Fogalmam sincs, sajnálom.

– Ó, mindegy. – Draco felmarkolt egy nagy adag galleont, és megszámolta, mielőtt a kabátzsebébe
csúsztatta volna. – Ha szabadon költekezhetek, azt hiszem, mielőbb szereznem kell egy rendes
pénztárcát.

Harry bólintott.

– Akkor kész vagy?

– Még egy dolog. – Kinyitva a széf főkönyvét, Draco ellenőrizte, hogy az oroszországi
Gringottsból érkezett utalás helyesen szerepel-e, és hogy a saját pénzkivéte helyesen lett-e
feljegyezve. – Minden rendben, igen.

Harry mosolygott a saját naivitásán.

– Én még soha sem ellenőriztem így a nyilvántartást.

Draco felvonta egyik szőke szemöldökét, és olyan higgadtan nézett, amilyennek Harry valaha is
látta.

– Tényleg? Olyannak érzem, mintha a második természetem lenne, habár ha belegondolok, azt
hiszem, rémlik pár előadás pénzkezelés témában. Mintha az első akkor lett volna, amikor ötéves
lettem.

Harry felnevetett. Könnyedén el tudta ezt képzelni Lucius Malfoyról.

– Hmm, minden pénzügyi jellegű oktatást, amit valaha kaptam, össze lehetne foglalni annyiban,
hogy Azt hiszed, az anyád és az apád nem gondoskodott rólad? Van egy széfed, itt a kulcs.

Draco végigsimította az ujjaival Harry alkarját; az érintése sokkal többet ígért, mint a diszkrét
szavai.

– Segíthetek benne, ha szeretnéd.

– A pénzem kezelésében?

– Nem bátorkodnék előhozakodni vele, hacsak ez nem a kifejezett kívánságod, de tényleg boldog
lennék, ha megtaníthatnálak mindarra, amit tudok a bankokról, széfekről és hasonlókról. Bármit,
ami könnyebbé teheti az életedet, én Harry gazdám.

– Azt hiszem, a te specialitásod az, hogy keményebbé tedd a dolgokat – mondta Harry, kacsintva
egyet, hogy Draco ne értse félre. – Különösen egy dolgot.

– Mmm, és reggel óta már órák teltek el. – Draco kacsintása sokkal kifinomultabb volt az övénél. –
Esetleg elhalaszthatnánk azt az ebédet. Ha énrám éhezel, az nyilvánvalóan sokkal fontosabb.

– Nem, élvezzük ki a várakozást. Próbáljuk ki, milyen sóvárgóvá tehetjük egymást, pusztán
szavakkal.

– Nos, ha ez a játék, akkor úgy fair, ha előre figyelmeztetlek, hogy igen tehetséges nyelvem van –
súgta Draco. – Reszkető kocsonya leszel, mielőtt még annyit mondhatnál, ambrózia.

– Akkor talán mégiscsak ki kellene hagynunk az ebédet – mondta Harry, és a farka máris olyan
kemény volt, hogy kész lett volna beismerni a vereséget.

– Ó, nem, nem. Lehet, hogy romantikusan hangzik a vallomás, hogy csak terád éhezem, de tényleg
eléggé korog a gyomrom. És határozottan kijelentetted, hogy közöljem minden kívánságomat.

– Igen, és örülök, hogy meg tudod tenni. Akkor ebéd. De nem Brightonban. Kicsit forgalmas itt,
most, hogy belegondolok. Mit szólnál ahhoz a kis gyertyafényes helyhez, amit Bournemouthban
ismerek? Nincsenek varázslók a környékén, úgyhogy előtte hazaugrunk, és levesszük a
talárjainkat, rendben?

– Ahogy kívánod – felelte Draco összekulcsolva a kezeit.

Azonban a hangja kissé színtelen volt.

– Jobban szeretnél Brightonba menni?

– Azt szeretném jobban, ami neked jobban tetszik. – Az árnyék Draco szeméből mintha eltűnt
volna, de Harrynek olyan érzése volt, mintha ez inkább csak akaraterő hatására történt volna.
– Valami baj van?

– Bournemouth nagyszerűen hangzik – mondta Draco határozottan. – Mehetünk?

Harry önkéntelenül is azt érezte, hogy lemaradt valamiről, de ez nyilvánvalóan olyasmi volt, amit
Draco nem szeretett volna megbeszélni, úgyhogy annyiban hagyta a dolgot.
 38. fejezet

Harry mély, torokhangon mordult egyet, amikor Draco végigsimított a meztelen csípőjén, az
ujjaival kínzóan közel kalandozva Harry farkához.

– Nem elégültél még ki?

– Mi? Pusztán annyitól, hogy nem egészen egy órával ezelőtt szexeltünk egy óriásit?

– Meg egy órával azelőtt is, meg múlt éjjel kétszer vagy háromszor, már nem emlékszem, és
tegnap reggel, és az az előtti reggel is, ami miatt megint elkéstem a munkából, és…

Draco olyan mély és rekedtes hangon kuncogott, hogy Harrynek kedve támadt úgy mozdulni a
matracon, hogy hozzádöfje a farkát Draco keresgélő ujjaihoz.

– Ó, túlságosan… követelőző vagyok, Harry?

Természetesen nem volt az. Mindazt, amit Draco az ágyban akart, Harry is akarta. Csak még
mindig sokkolta néha. Ó, nem maga a szex vagy az a tény, hogy férfival van; Harrynek ezzel
kapcsolatban nem voltak fenntartásai. Nem, ami Harryt meglepte, az a kettejük közti színtiszta
összhang volt. Azelőtt még soha nem volt része ilyesmiben, és el sem tudta képzelni, milyen lehet.
A szex Ginnyvel… nos, nem pontosan munkának tűnt. Nem ez a megfelelő kifejezés. Először még
igenis átkozottul forró volt, habár persze ehhez annak is köze lehetett, hogy Harry még szűz volt.
De még a korai időkben sem volt soha ilyen könnyed és szórakoztató.

Az, hogy kitalálja, mit szeretne Ginny és megpróbálja megadni neki, néha egyenesen úgy hatott rá,
mintha munka lenne. Arra gondolt, a lánynak talán gátlásai lehetnek; nem volt hajlandó
egyszerűen csak elmondani, mire van szüksége az ágyban.

Ezzel szemben Dracóval mintha minden magától működne. Csodálatosan megvoltak, az ágyban és
azon kívül is, habár a banki látogatás óta eltelt pár hétben az idejük legnagyobb részét együtt
töltötték; vagy szexeltek, vagy a szex utáni pillanatokat élvezték ki.

Hú… Harry újabban olyan kevés időt töltött a saját ágyában, hogy úgy érezte, feleslegesen foglalja
a helyet. A legtöbb éjszakát a Dracóéban aludta át.

Talán mert a saját ágyában Ginny aludt annak idején.

Igen, erről lehetett szó. Harry úgy érezte, közte és Malfoy közt már így is elég sok minden történt a
múltban. Nincs szükség még több nehézségre.

Vagy talán az igazi problémát az jelentette, hogy Harry saját ágya olyan átkozottul nagy. Ez sosem
zavarta, amikor még Ginnyvel járt – alvás közben kilométernyi üres helyet hagytak maguk közt, de
Dracóval teljesen más volt a helyzet. Harry sosem kaphatott belőle eleget, és nem csak szexuális
értelemben. Szeretett szorosan Draco mögé kucorodva aludni, összebújva vele a takaró alatt.

Akkora ágyban aludni, amiben három felnőtt ember is elférne közöttük… ez egyszerűen nem ment
volna. Nem, Draco keskeny ágya pont tökéletes volt kettejüknek.

Amikor Harry felismerte, hogy erre gondol, már tudta, hogy alaposan belehabarodott Dracóba.
Igen alaposan.

Egy nap ez valószínűleg vissza fog ütni, de Harry már sikeresen ki tudta szorítani az agyából a
gondolatot. Sokkal jobban esett inkább kiélvezni a pillanatot.

Hirtelen és minden figyelmeztetés nélkül lesöpörte a csípőjéről Draco kezét, aztán egy ügyes kis
mozdulattal a hátára fordította a férfit, hogy ráfekhessen. Így teljes testükkel érintkeztek, mellkas a
mellkason, farok a farkon, láb a lábon.

Egek, milyen csodás érzés volt férfin feküdni! Egy olyan férfin, aki többé-kevésbé akkora, mint ő.
Nem kellett amiatt aggódnia, hogy összetöri, ami pont jól is jött, tekintve, hogy miket szeretett
művelni vele.

– Igen, egy kicsit követelőző vagy – mormogta Harry halkan, egyik kezével a tenyerébe véve
Draco arcát. Megnyomta az ujjait, de épp csak annyira, hogy enyhe nyomot hagyjanak. –
Állandóan engedélyért könyörögsz, hogy elmehess, mi? Gyakorlatilag ez az első dolog, amit
reggelente hallok, a nyögéseken kívül, amiket szopás közben hallatsz.

Draco zihálni kezdett, és a szeme felragyogott, ami Harryt olvadt ezüstre emlékeztette.

– Igen, igen. Szemtelen dolog tőlem, tudom. Olyan keményen ébredek, a te farkad pedig
reggelente annyira forró és kemény, és kitörni kész… Nem várhatod el tőlem, hogy ellenálljak az
ilyesminek; nem, amikor az egyetlen gazdámról van szó, akit kényeztetni kell.

– Azt várom el tőled, amit csak akarok, te pedig megadod – mondta Harry kérlelhetetlenül. – Azt
hiszem, helyre kell téged tennem, Malfoy.

– Kérlek – dörmögte Draco. – Ó, verj meg, Harry gazdám! Addig verj, amíg könyörögni nem
kezdek, hogy hagyd abba…

– Ó, azt ki kell ám érdemelned – felelte Harry mézesmázosan, és lehajolt, mintha meg akarná
csókolni Dracót, ám ehelyett csak finoman belecsipkedett az ajkaiba. – Nem tanultad ezt meg
csütörtökön, vagy mikor is voltunk legutoljára Hollóbércen? Nem fogom megkorbácsolni a
gyönyörűséges fenekedet, míg valóban ki nem érdemled a jutalmat. Szóval, mit fogsz tenni értem,
Malfoy? Hmm?

Draco megnyalta a száját, az apró harapásnyomokat ízlelgetve, amiket Harry hagyott rajtuk.

– Én… tövig leszoplak, és addig nyallak, míg a nevemet sikítva élvezel el…

– Amint azt már egyébként is naponta kétszer megteszed? – kérdezte Harry fejcsóválva. – Látom,
hogy nem emlékszel a csütörtökre. Légy kreatív!

Draco szeme felcsillant.

– Ma egész nap meztelen leszek, egy szál semmiben fogok járni-kelni, kizárólag ezeket fogom
viselni – felelte, azzal előrenyújtotta a csuklóit, és megforgatta őket, hogy a Res mea es által
hagyott jeleket mutogassa. – Tudom, hogy tetszem neked. A totális őrületbe foglak kergetni, én
Harry gazdám.

– Hmm. Csábító ajánlat – mormogta Harry. – De…

– És egész nap kemény leszek! – buggyant ki Dracóból.

– Egész nap? – Harry lehajolt és megcsókolta a harapásnyomokat, amiket Draco nyalogatott. –

Anélkül, hogy magadhoz nyúlnál, hmm? Megtennéd értem, Draco? Egész nap meztelen lennél, a
kezeiden bűbájjal, vagy akár kötéllel, hogy távol maradjanak a farkadtól…?
– Kötéllel – zihálta Draco. – Ó, kérlek, kötözz meg! Egész nap, igen, erre van szükségem, annyira
szükségem van rá, rád…

– De kemény tudsz maradni, ahogy ígérted? Mindenféle… segítség nélkül?

Draco merőn a szemébe nézett.

– Hát nem tudod? Csak terád kell gondolnom.

Harry egy pillanattal sem tudott tovább ellenállni, rendesen megcsókolta, a csípőjével elnyújtott
ritmusban hintázva, a farkát a Dracóéhoz dötfe, aztán finoman föl-le csúsztatta a kemény farok
teljes hosszán.

Nem került sok időbe, mire mindketten elélveztek.

Harry utána a hátára fordult, és nem érdekelte, hogy úgy vigyorog, mint egy őrült. Az egyik
legjobb dolog abban, hogy Draco csak engedéllyel tudott elmenni, az volt, hogy ha úgy kívánta,
egyszerre élvezhettek el.

Néha pontosan ez volt az, amit akart, amire szüksége volt.

Habár persze néha szeretett játszani a hatalmával, addig késleltetve Draco orgazmusát, míg a férfi
az őrült vágyakozás megtestesülése nem lett.

– Akkor járkálhatok a kedvedért egész nap megkötözött kézzel és kemény farokkal? – kérdezte
Draco, tenyere mögé rejtve egy ásítást. – Esetleg kezdhetnénk egy óra múlva, mert ezután a
második menet után tudnék szundítani egyet.

Akármilyen csábító is volt ez az egész ötlet, Harry megrázta a fejét.

– Majd egy másik nap szórakozunk és játszunk. Ma munkába kell mennem.

– De… sosem dolgozol vasárnap.

– Tudom, de Kingsley át akar nézni velem pár költségvetési adatot, ez lesz az első holnap, és még
nem készültem el vele.

Draco tekintete egyből komolyabb lett.

– Esetleg veled mehetnék és segíthetnék. Jó fejem van a számokhoz, nem igaz?

– Semmi perc alatt kisilabizáltad a széf könyvelését – ismerte el Harry. – És… nos, valóban nem
sok ember dolgozik vasárnap, de valamennyi biztosan, és mi a fenét mondanék nekik, Draco?

Draco egy pillanatig nem válaszolt. Aztán szinte már monoton hangon megkockáztatta:

– Esetleg azt, hogy segíteni jöttem?

– Nem tenne túl jót a hírnevemnek a munkahelyemen. Mármint, az ég szerelmére, én vagyok a

főosztály feje. – Harry megrázta a fejét. – Nem, maradj itthon és lazíts! Pihenj, vegyél egy forró
fürdőt.

Draco csak rámeredt.

Harry sóhajtva odagördült hozzá, és megpuszilta az arcát.

– Sajnálom, hogy dolgoznom kell. Hamarabb is mondhattam volna, igaz? De ne aggódj, időben
hazaérek, hogy együtt vacsorázhassunk a szüleiddel.

Draco egy kicsit összerezzent.

– Teljesen elfelejtettem.

Harry nem. A kilátás, hogy a Malfoyok ide jönnek a házába, nem olyasvalami volt, amit képes lett
volna elfelejteni. Vagy javasolni. Nem, a Malfoyok meghívása Draco ötlete volt. Látta Harry
arckifejezését a legutóbbi alkalommal, amikor a kandallón át meghívó érkezett tőlük a kúriába.

Talán, mondta könnyed hangon, habár a szeme olyasmitől csillogott, amit Harry nem tudott
megnevezni, jobban éreznéd magad, ha olyankor engeded, hogy lássam őket, mikor a hazai pálya
előnyét élvezed. Én… nem gondolom, hogy konkrétan megfélemlítene téged a kúria, de szerintem
nem is érzed ott fesztelenül magad.

Harry Draco szüleinek jelenlétében „fesztelenül” akarta volna a legkevésbé érezni magát, úgyhogy
megrázta a fejét.

Azon kívül, folytatta Draco, azt hiszem, szeretném, ha látnák, hol élek. És a férfit, akivel élek.
Én… tudom, hogy ez így nem hangzik túl értelmesen, mivel nyilván tudják, hogy veled élek, de…
de… ez valahogy fontos, hogy itt is lássanak minket, nem csak ott.

Rendben, szóval Dracónak valamiért szüksége van erre. Harrynek fogalma sem volt, miért, de
beleegyezett.

– Akkor, mit készítsek? – kérdezte most Draco. Szemlátomást már túltette magát a sértődöttségén,
amiért Harry nem viszi magával a Minisztériumba.

Harry megvonta a vállát.

– Egyáltalán nem szükséges főznöd ma este. Arra gondoltam, rendelhetnénk valamit egy
varázslóétteremből, ami vállal kandallós kiszállítást. Ennek a háznak a házavató buliján is ilyentől
rendeltem. Te választhatod ki a menüt, de jobb, ha még délelőtt elküldöd nekik a rendelést.
Megkeresem neked a kandallós elérhetőségüket…

Draco felült, és összefonta a karját.

– Hacsak nem nyíltan arra utasítasz, hogy támogassak egy éttermet, inkább nem tenném ezt meg,
Harry.

– Miért nem? Folyton rendelünk…

– Egyszer vagy kétszer egy héten, az nem folyton – gúnyolódott Draco. – A legtöbb este én főzök
neked, te is tudod.

Harry elvörösödött. Olyan jó szándékkal indult neki az egésznek, azt gondolva, ő és Draco majd
megszabadulnak a főzéstől, de amint Draco kiismerte Harry napirendjét, egyre gyakrabban várta őt
kész vacsorával, amikor Harry hazaért a munkából. És mivel Harry sosem szeretett igazán együtt
főzőcskézni egy hosszú nap után a Minisztériumban, nem mondott rá semmit. Nos, azon kívül,
hogy kösz.

– Sajnálom – felelte most. – Ezentúl én is kiveszem a részem…

– Nem, nem, nem – mondta Draco, felemelve a hangját az utolsónál. – Nem így értem, nem ezt
akarom. Ez csak… nem akarok színlelni a szüleim közelében. Nem tudom ezt csinálni, oké? Én…
nem tudom, miért, de a gondolatától is szinte rosszul leszek. Nem is. Tényleg rosszul leszek tőle.

Harry megfogta Draco kezét, és gyengéden megveregette.

– Nos, ettől még nem hiszem, hogy azt állítanánk, hogy minden egyes este rendelünk. Egyszerűen
csak úgy vélem, hogy elég sznob ételeket esznek, és…

– Kifinomultakat – szakította félbe Draco.

Harry nem forgatta meg a szemét, de közel járt hozzá.

– Oké, kifinomultakat.

– Szerinted nem tudnék olyasmit főzni, ami méltó lenne a tányérjukra, erről van szó?

Ekkora már Harrynek fogalma sem volt, mit is értett alatta. Csak figyelmes akart lenni, ez minden.

Mindenesetre Draco nem hagyta, hogy válaszoljon. Legalábbis arra nem.

– Harry gazdám, amikor régen ismertük egymást, nagyon sokat adtam arra, hogy a szüleim mit
gondolnak?

– Mondhatjuk azt is, igen – felelte Harry szárazon.

– Nos, ez most már nincs így – mondta Draco sötéten. Mérgesnek tűnt, de Harry úgy érezte, hogy a
haragja inkább saját maga ellen irányul. – Ők is megehetik azt az ételt, amit készítek, ugyanúgy,
ahogy te, és megtudhatják, hogy én főztem, és ha bármelyik is nem tetszik nekik, az az ő
problémájuk lesz, nem az enyém. – Körbepillantott a szobában, mintha felmérné. – Ugyanez áll az
otthonunkra. Nem egy kúria, de nem szégyellem azt az életet, amit veled itt élek, és nem fogok úgy
tenni, mintha mégis így lenne.

Harry levette a lábát az ágyról, és a válla fölött visszanézett Dracóra.

– Ezért akartad meghívni őket ide? Hogy megmutasd nekik ezeket?

– Hmm. Talán igen. De leginkább azért, mert elegem volt abból, hogy azt nézzem, az apám úgy
viselkedik veled, mintha nemkívánatos vendég lennél az otthonában. Arra gondoltam, jót tenne
neki, ha ő jönne ide, amikor látni akar engem.

Harry csak azt remélte, hogy katasztrófa nélkül megússzák a dolgot.

– Rendben, akkor most jobb, ha megyek. Legkésőbb négyre itthon vagyok, ígérem.

– Még nem is reggeliztél…

Harry, mihelyst felállt, kiszórt magára egy tisztítóbűbájt, különös gonddal a farkára és a golyóira.
Nem szeretett volna szexszagúan beállítani a Minisztériumba.

– Nincs rá időm. Zuhanyozni sem fogok. Majd az egyik manóval hozatok egy szendvicset, amikor
odaérek, és munka közben megeszem.

– Ahogy kívánod.

– De te egyél – mondta Harry komolyan. – Reggelit és ebédet is. És amikor eljön az ebédidő és
úgy tűnik, hogy az utasításom erejét vesztette, küldj erről egy üzenetet a kandallón át, rendben? Ez
parancs.

– Igen, Harry.

– Jól van. – Harry kirobogott az ajtón, és a szobája felé vette az irányt, hogy felöltözzön.

***

Harry már órák óta a főkönyvekbe temetkezve ült, amikor meghallotta a kandalló süvítését.
Először arra gondolt, hogy Dracónak biztos nem sikerült ennie, és a gondolat hihetetlenül
lehangolta. Azt már felfedezték, hogy az általános érvényű utasítások nem működnek, de a fenébe
is, a bűbáj már lecsillapodott, és Harrynek annyit már meg kellene tudnia hagyni, hogy egyél ma
is!

De ez az üzenet egyáltalán nem Dracótól jött.

Helyette Ron lépett ki a lángok közül, egyenesen Harry irodájába.

Harry akaratlanul is eltátotta a száját.

– Ó, nem látsz szívesen? – kérdezte Ron, kissé élesen. Ám azután a saját szavainak ellent mondva
fogott egy széket, és anélkül, hogy felajánlották volna neki, leült rá.

– Csak… nos, persze, hogy szívesen látlak, de nem egészen három hónapja magam újítottam meg
a védőbűbájokat a kandallón, és a te házad nem kapott engedélyt, hogy direkt útvonala legyen ide.

Ron mosolya már-már vigyor volt.

– De a tiéd igen.

Harry csak pislogott, és ilyen gondolatok fogalmazódtak meg benne, mint Ó, egek! Remélem,
Draco nem csinálta meg mégis azt a meztelenkedős dolgot….

Igazából ez éppen az a dolog volt, amit Draco csinálna. Szép meglepetés volna Harrynek, ha
hazatérve a munkából Dracót meztelenül és kemény farokkal találná…

De mégsem; ha később látogatóba jönnek a szülei és Draco főz is a számukra, akkor talán magára
venne valamit, nem? Legalább egy kötényt?

Harry próbált nem elvörösödni a képtől, ami a lelki szemei előtt megjelent: Draco, amint semmi
mást nem visel, csak egy csipkés szélű kötényt, ami alig takarja a farkát…

– A házamban voltál? – kérdezte végül Harry rekedten.

Ron dobolni kezdett az ujjaival a széke karfáján. – Igen. Arra gondoltam, hogy ez már elég sok
ideje ment így, és jobb, ha leülünk és beszélgetünk, mivel nem tűnt úgy, hogy magától megszűnik.

Jól van, ha Dracót meztelenül látta volna, akkor mostanra már mondott volna valamit, döntötte el
Harry.

– Ez már sok ideje ment így? De micsoda?

– Ó, ez aztán megnyugtató – gúnyolódott Ron. – Minden péntek este együtt vacsoráztunk, Harry.
Minden héten kivétel nélkül. Te, én, Hermione és Ginny. Oké, azt megértem, hogy Ginnyt
meghívni miért lenne most még kínos. Talán még sokáig így is lesz. De van valami oka annak,
hogy kerülöd Hermionét és engem? Hány hét telt már el, mióta utoljára találkoztunk, hm?

Harry igazából nem is emlékezett. Először még tényleg nagyon aggódott Dracóért, és aztán… nos,
aztán a napok és hetek egyszerűen csak összefolytak a szeretkezések ködpárájában.

– Öm…

– Én is így gondoltam – mondta Ron szenvtelenül.

– Szoktam látni Hermionét itt a munkában, legalább hetente néhányszor…

– Ez igen megnyugtató – morogta Ron, a fejét csóválva. – Gyerünk, Harry! A legjobb barátoddal
beszélsz. Hermione és én is látni akarunk téged, és nem úgy értem, hogy munka közben. Mit
szólnál a ma estéhez? És igen, tudom, hogy Dracót is hoznod kell. Előlegezz meg nekem egy kis
értelmet.

Harry szörnyen érezte magát, amiért azt kellett válaszolnia, amit.

– Öm, sajnálom, de Dracónak és nekem már vannak terveink ma estére.

Ronnak hirtelen elsötétült a tekintete.

– Nem csináljuk ezt, Harry. Nem, azok után, amiken együtt keresztülmentünk. Nem fogjuk
mindezt eldobni, csak mert bűntudatod van amiatt, ahogy a húgommal bántál! Megpróbálhatsz
ellökni magadtól, amennyire csak akarsz, de én nem hagyom, hogy…

– Nem löklek el magamtól! – kiáltott fel Harry. – Tényleg van már programunk…

– Akkor rakd át máskorra – felelte Ron továbbra is a karfán dobolva. – Látom, nem válaszolsz.
Mivel igazából nincs is programotok, ugye?

– Malfoyék jönnek hozzám vacsorára – bökte ki Harry. – Már napok óta rettegek ettől az egésztől,
és ha azt hiszed, elhalasztom, csak azért, hogy utána elölről kezdjem az egészet, akkor…

Ron horkantott.

– Rendben, tényleg van programod. Nem gondolom, hogy ilyesmit hazudnál. Esetleg van kedved
elmondani, miért látod vendégül Luciust és Narcissát teára?

– Vacsorára, nem teára – dörmögte Harry.

– Válaszolj a rohadt kérdésre!

Így aztán Harry Ron szemébe nézett, és válaszolt.

– Dracónak szüksége van rá, hogy megtegyem.

– Dracónak szüksége van rá, hogy megtedd.

– Igen… nos, lehet, hogy számodra és számomra rettenetes emberek, de tudod, ők a szülei, és néha
látnia kell őket.

Ron szeme résnyire szűkült.

– Te nem akarod őket a házadban látni.

– Nem, nem kimondottan. De azt sem akarom, hogy Draco nélkülem látogassa meg őket. Az
anyja… ó, egek. Mondott valamit, amit nem kellett volna, és ez a hülye bűbáj megbüntette érte
Dracót. Ha nem lettem volna ott… – Harry megborzongott.

– Akkor már voltál abban a rettenetes kúriájukban.

– Igen. – A neheze most jött. – De öm, Draco szeretné, hogy lássák, hol lakik, úgyhogy a legutóbbi
alkalommal, amikor meghívtak minket… igen.

Ron megcsóválta a fejét.

– Rendben, elismerem. Ez az egyetlen dolog, ami fel sem merült bennem, amikor szakítottál
Ginnyvel. Úgy értem, mondott pár dolgot, de azt hittem, csak levezette a fáradt gőzt. Tudod, „A
pokol haragja semmiség a megbántott nő dühéhez képest”.

– Ő szakított velem…

– Ó, egy francokat! Ismerem a saját húgomat. Ősidők óta arról ábrándozott, hogy veled jár. Sosem
szakított volna, hacsak nem tetted volna egyértelművé, hogy nincs remény, de akkor is
ragaszkodott volna hozzá, hogy mindenkinek azt mondja, ő döntött így. És elnézve, miért
szakítottál, nem tudom, hogy behúzzak-e egyet, vagy inkább köszönjem meg, hogy legalább voltál
olyan rendes, és nem csaltad meg!

– Micsoda? Én…én… – Harry hangja elhalt. – Sosem bánnék így Ginnyvel. És mit értesz az alatt,
hogy miért szakítottam? Én egyszerűen csak nem voltam már bele szerelmes, és…

Ron horkantott.

– Ja, meghiszem azt. Különben nem gabalyodtál volna össze Malfoyjal, nem igaz?

Harry elvörösödött, de megpróbálta összeszedni magát. Elmondani Hermionénak az igazságot egy

dolog volt, de Ron sokkal kiszámíthatatlanabb volt, és nem csak a Ginny ügy miatt. Ő mindig is
sokkal lobbanékonyabb volt, és hajlamosabb haragot tartani.

– Én nem…

– Nézd, azért jöttem ide, hogy rendbe tegyük a barátságunkat, mert amennyire én látom, az utóbbi
hetekben félresiklott egy kicsit. De ha te egyenesen az arcomba hazudsz, nehéz lesz helyrehozni a
dolgokat!

Harry magába roskadt. Alig hitte el, hogy…

– Hermione elmondta neked.

– Hát persze, Ron Weasley-nek nincsen saját agya – gúnyolódott a férfi, kihúzva magát a széken,
és előre is dőlt. – Ti ketten mindig is hajlamosak voltatok elfelejteni a sakkos ügyet, de igenis
képes vagyok átlátni összetett dolgokat.

– Akkor… honnan tudtad meg? – Harry nyelt egyet. – Öm… mikor tudtad meg? Ó, egek. Csak
akkor, amikor azt mondtam, Hermione mondta el?

– Egész pontosan előtte egy pár perccel. – Ron szigorúan meredt rá. – Az első jel az volt, amikor
Ginny arról panaszkodott, hogy nem tetszett neki, ahogy Malfoyra néztél. Nem ment bele
részletekbe, és akkoriban még nem is tudatosult bennem, hogy mit jelenthet ez, de most
visszagondolva… igen. És aztán ma, amikor a házadba látogattam, Malfoy eléggé… ziláltan
festett, ami általában nem vall rá. – Ron elpirult, és rekedtes hangon folytatta. – És szextől bűzlött,
oké?

– Ó.

Ron megint felhorkant.

– De még ez sem volt elég ahhoz, hogy összerakjam a dolgot, Harry. Arra gondoltam, talán saját
magával játszott el. Úgy értem, ki más vágyna őrá? Nem bántásból. Nem, az igazi áruló jel az volt,
amikor azt mondtad, vendégül látod a Malfoyokat, mert Dracónak szüksége van rá. Nem érdekel,
milyen rohadtul kell ez neki, te soha az életben nem akarnád a házadban látni azokat az embereket,
ha nem lennél egy kicsikét is belezuhanva Malfoyba. Rejtély megoldva.

Harry becsukta a szemét, és úgy érezte, egész testében remegni kezd. Csak remélni tudta, hogy ez
kívülről nem látszik.

– Azt hittem, mérgesebb leszel.

– Ó, nem tűnök elég mérgesnek? – De aztán Ron mintha lenyugodott volna. – Ahogy mondtam,
nem tudom, hogy behúzzak-e inkább vagy hálás legyek. Úgy értem, nem azt értékelem, hogy
annyi ideig együtt jártál a húgommal, miközben a másik oldalhoz vonzódsz. Ez aligha fair
Ginnyvel szemben, de ismerlek téged, rendes ember vagy, és halál biztos vagyok benne, hogy
szakítottál vele, mielőtt összegabalyodtál volna Malfoyjal…

– Persze, hogy előbb szakítottam!

– Igen, tudtam. És a pokolba is, még hibáztatni is nehéz téged, amiért nem tudtad hamarabb, hogy
mindkét nemet szereted, vagyis a férfiakat jobban, mindegy, mert ezek alatt az évek alatt végig
veled voltam, és néha még levegőhöz is alig jutottál. Azon kívül, tudod, az is ott van, ahogy azok a
szemetek neveltek téged. Szerintem beletelik egy időbe, hogy rendesen elrendezd magadban. Öm,
érzelmileg.

Harry még sosem gondolt erre így, de értelmesen hangzott, úgyhogy bólogatott.

– És Ginny… ó, a pokolba is. Azt hiszem, eleget beszéltünk Ginnyről. De a francba, Harry, pont
Malfoy? Ha nem tudtad volna, mekkora seggfej volt mindig is, akkor még oké lenne. Úgy értem,
tényleg nem néz ki rosszul. Nem vagyok vak. De tudod, hogy ő több mint egy csinos arc, habár
talán ezt nem is kell részleteznem…

– Már nem az – mondta Harry, de aztán megrázta a fejét, mert ez így rosszul jött ki. – Már nem
ugyanaz az ember, aki régen volt, Ron. Többé már nem.

– Ezt én magam is láttam, de Merlin szerelmére, Harry! Amnéziája van! Abban a pillanatban, hogy
visszatér a régi önmagához, visszatér a régi önmagához! Hogy akarhatod ezt?

Harry nyomorultul érezte magát, és összegörnyedt.

– Egyszerűen csak akarom.

Ron megforgatta a szemét.

– Nos, legalább egy valamiben biztos lehetek. Valójában nem Malfoyért dobtad a húgomat. Csak
szexről van szó, és szerintem, ha annyira vágysz szexuális újdonságra, vagy mire, akár ő is lehet az,
aki ezt a vágyadat kielégíti. Nem is érdemel jobbat…

– Nem csak szexről van szó, Ron…

Ron felállt, a szeme megvillant, ahogy nevetett.

– Szerintem meg igen, de ha ez még nem tudatosult benned, nos… azt hiszem, nem is te lennél.
Nem akarod azt hinni, hogy csak arra használod, hogy kiderítsd, a férfiakhoz vonzódsz-e
valójában. De a pokolba is, ember vagy, mint mindenki más, ő pedig ott van az orrod előtt, és te
akarod őt, de legalábbis kiélni a vágyadat vele. Szóval rendben. Nem fogom elhajítani a
barátságunkat egy ilyen értéktelen szardarab miatt, mint Draco Malfoy. Még mindig áll a
meghívásom mindkettőtök számára a következő péntekre. Vacsorára, és te hozod a salátát.

– Most nem tudok többet mondani, Harry. – Ron ránézett; a tekintete hirtelen elgyötörtnek tűnt. –
Lehet, hogy nem vagyok olyan mérges, mint vártad, de elég sok ez egyszerre. Hagyjuk is, jó? És
találkozzunk pénteken. Hét körül.

Mielőtt még Harry bármit válaszolhatott volna, Ron a kandallópárkányon lévő hop-porért nyúlt, és
elkiáltotta magát.

– Foltozott Üst!

Egy kicsit lehangoló volt ezt hallani, mert Harry arra tippelt, ez azt jelenti, hogy Ronnak szüksége
van egy italra, mielőtt késznek érezné magát rá, hogy haza menjen és elmondja Hermionénak:
rájött Harry és Draco kapcsolatára.

De végül is, Harrynek is ugyanúgy szüksége volt egy italra, mielőtt késznek érezte volna magát rá,
hogy hazamenjen Luciust és Narcissát szórakoztatni.

Harry nem habozott; a könyvelés már elég jó formában volt ahhoz, hogy másnap korán reggel be
tudja fejezni. Maga is a kandallóhoz sietett, belelépett a hamuba, ami a Ron útja után maradt
vissza, ledobott egy marék port, és elkiáltotta magát:

– Foltozott Üst!
 39. fejezet

– Legkésőbb négyre? – kérdezte Draco harapósan, abban a minutumban, hogy Harry a konyhába
lépett.

Harry lepillantott az órájára.

– Ó. Sajnálom. Azt hiszem, elvesztettem az időérzékem.

– Az eszedet is elvesztetted?

– Tessék?

Draco nem igazán nézett rá; lefelé meredt, ahogy a melegítőbűbájt állította be valamiféle szósz
alatt, de erre a kérdésre felkapta a fejét és megvillant a szeme.

– Mindig úgy beszélsz, mintha a munkád fontos lenne a számodra, és mintha már személyes
fontossága is lenne annak, hogy a miniszter ne csalódjon abban, hogy hogyan vezeted a főosztályt.
Most viszont iszol munka közben? És ráadásul olcsó whiskyt.

Harry csak pislogott.

– Honnan tudod…

– Érzem a szagát. – Draco hátat fordított, és teátrális mozdulatokkal kivett valamit a hűtőből. –
Bűzlesz.

– Nem is bűzlök – felelte Harry nevetve, noha egy része kicsit zavarban volt Draco viselkedésétől.
– És nem munka közben ittam. Az utóbbi egy órát a Foltozott Üstben töltöttem Ronnal.

Draco bevágta a hűtőajtót.

– Aha.

Harry megvonta a vállát, és a hajába túrt.

– Mi van veled? Tudod, hogy az irodámba hop-utazott, miután elment innen.

– Azt hiszem, nem számítottam rá, hogy egyedül kell majd megbirkóznom vele – mondta Draco
feszült hangon.

Harry megdermedt.

– Öm… csinált vagy mondott valami?

Draco orrlyukai kitágultak.

– Nos, lássuk csak. Eljött és abszolút mozdulatlan és néma maradt? Nem.

– Valami olyat, amivel felidegesített!

– Nem.

– Nem hiszek neked.

– Akkor vedd figyelembe a tényt, hogy ha hazudtam volna, akkor most épp térdre esnék a kíntól.

– Ezt nem tudhatjuk – felelte Harry lassan. – Nem hazudtál nekem, mióta a bűbáj lecsillapodott,
nem igaz? Talán most már tudsz. Miért nem próbálod ki, hogy megtudjuk?

– Nem gondolnám, hogy szívrohamközeli élményre vágynék közvetlenül a szüleim megérkezése

előtt.

A hangja enyhe remegése elárulta Dracót.

– Erről van szó! – kiáltott fel Harry, ahogy hirtelen minden értelmet nyert. – Ideges vagy! Ideges
vagy, amiért a szüleid meglátogatnak itt! De miért, Draco? Te akartad, hogy eljöjjenek, én pedig
azt hittem, nem szégyelled, ahogy élünk… – Harry körbenézett a konyhában, próbálva Lucius
Malfoy szemével nézni.

– Ó, én nem szégyellem, nem.

– Akkor miről van szó?

– Csak menj és zuhanyozz le, rendben? Szarul festesz.

Harry bólintott, de visszafordult, amikor eszébe jutott valami.

– Úgy nézel ki, mintha fürödtél volna.

– És akkor?

– Ron azt mondta, hogy amikor beugrott, még mindig zilált voltál. – Harry egy kissé elpirult. – Azt
mondta, szex szagú voltál. Öm… miért nem fürödtél le, miután munkába indultam?

– Arra gondoltam, talán nem muszáj a nap minden pillanatában tökéletesen szalonképesnek
lennem, és történetesen szeretem magamon az illatodat, de ha a viselkedésem sért téged vagy a
drágalátos barátodat, akkor természetesen…

– Nyugalom. Csak meglepődtem. Általában olyan igényes vagy.

– Nem vagyok. Ezt úgy hívják, megfelelő ápoltság; olyasvalami, amit te nem ismersz!

Aucs. Harry nem tudta, Draco miért reagálta túl ezt az ártatlan kérdést, de úgy döntött, hogy mivel
mindjárt megérkeznek Malfoyék, az lesz a legjobb, ha elsimítja a dolgokat.

– Nézd, csak arról van szó, hogy kicsit megbonyolította a dolgokat a Ronnal…

– Meghiszem azt – felelte Draco hűvösen, és a pálcája sebesen járt a levegőben, ahogy kiszórt egy
sor bűbájt. A sótartó felemelkedett a pultról, és beleszórt egy keveset a szószba, ami azonnal
elkezdte megkavarni magát, noha nem is volt benne kanál.

Ez a mágia színtiszta pazarlása.

A mágia pazarlása.

Harry nevezte így Dracót régebben, de nem volt igaz. Most már tudta, még ha Draco olyasmikre is
varázslatot használt, amiket mugli módszerrel is éppolyan könnyen meg lehetett csinálni.

– De elsimítottam – mondta Harry halkan. – Most már minden rendben, Draco. És minden rendben
lesz a szüleid látogatásával is. Ne légy ideges!
– Nem vagyok az. – Draco végigmérte Harryt. – Lezuhanyoznál? És moss fogat!

– Megyek már, megyek – felelte Harry feltartva a tenyerét, viccesen megadást mímelve.

Ám észrevette, hogy Draco még csak el sem mosolyodott.

***

– Milyen elragadó otthona van, Mr Potter – mondta Narcissa Malfoy, amikor belépett a bejárati
ajtón, és halvány ezüst talárja finoman meglibbent. A hangja maga volt a kedvesség és bűbáj, és
úgy tűnt, azt keresi, mit tudna megdicsérni a házon. Mindegy, mit. – Milyen… barátságos. És a
szomszédság is milyen…

– Mugli – mondta Draco habozás nélkül, miközben becsukta az ajtót az apja mögött, aki a
szokásosnál is faarcúbb volt. – Kétségtelenül zavar, igaz?

– Ó, nem, természetesen nem – csacsogta Narcissa ugyanabban a fesztelen hangsúlyban, amit

akkor használt, amikor arról beszélt, hogy Draco randevúi után kémkedett. A nemlétező randevúi
után.

Nos, most már Harry átlátott rajta. Narcissa Malfoy kiváló hazudozó volt, a hangja olyan sima,
mint a bársony, a viselkedése pedig tökéletesen laza, de most, hogy Harry kicsit jobban
megismerte, tudta, ez azt jelenti, hogy az asszony tervez valamit.

Persze ezt amúgy is tudta volna. Az, hogy Draco muglikörnyezetben lakik, nyilván zavarná!

– Igazán? – morogta Draco meg sem próbálva elrejteni a kétkedését. – Tudod, emlékszem a
gyerekkoromra. Egyre jobban és jobban. Vasárnap délutáni kiselőadások a vérvonalunkról a keleti
kertben, mond ez neked valamit?

Narcissa megdermedt.

– A családtörténetünk. Hibáztatsz, mert azt akartam, hogy ismerd a származásodat?

– Nem csak a Black és a Malfoy vonalat kellett bemagolnom – vágott vissza Draco.

– Draco… – Narcissa hosszan és mélyről jövőn felsóhajtott.

Mr Malfoy hirtelen két hosszú lépéssel odaállt Draco elé.

– Anyád csakis a legjobbat akarta neked. Anyád is és én is. Mi másért mondtuk volna, hogy
barátkozz ezzel annak ellenére, hogy félvér? – Malfoy megvetően pillantott Harryre, aztán megint
Dracóhoz fordult. – Terád gondoltunk; hogy mi történne veled, ha a bűbáj valaha is életre kel.

Draco szeme résnyire szűkült.

– És mit gondoltál akkor, amikor soha nem engedted meg, hogy olyan gyerekkel játsszak, aki nem
aranyvérű, apám? Ez mennyit segített abban, hogy később összebarátkozhassak Harryvel? Tudod,
hogy már a legelső alkalommal megsértettem, hogy beszéltem vele?

– Úgy gondoltam, hogy az lesz a legjobb, ha minden eshetőségre felkészítelek – felelte Malfoy. –
Merlin szerelmére, Draco! Mi lett volna, ha ez a nyavalyás Res mea es nyugalomban maradt volna,
ahogy az én esetemben is, és az apám esetében és így tovább? Anyád és én azt akartuk, hogy egy
olyan világban élj, amelyben a megfelelő fajta varázsló uralkodik, és hogy készen állj és képes
legyél elfoglalni a helyed egy ilyen világban!

– Tudsz róla, hogy minden szó, amit kimondasz undorítóbb, mint az azt megelőző?

Lucius Malfoy Harryhez viharzott.

– Mit művelt vele, Potter?

Harry idegesen felnevetett. Draco legutolsó kérdése még őt is megriasztotta.

– Nem mostam át az agyát, ha erre gondol. Igazából Draco és én még csak nem is szoktunk
ilyesmikről beszélni.

– Semmi baj, Lucius – mondta Narcissa halkan, miközben közelebb lépett, hogy kezét a férje
karjára tegye. – Draco hozzá van kötve. Egy félvérhez. Ő csak reagál erre a tényre, és a
körülményeket tekintve, nem is baj.

– Nem baj? – Malfoy elhúzta a száját. – Én nem arra neveltem, hogy így gondolkodjon!

– Nem, te arra nevelted, hogy olyan világban éljen, ahol az aranyvérűek kiváltságosak. – Narcissa
halványan elmosolyodott; a mosolya vágyakozó volt. – Ugyanúgy, ahogy téged is és engem is
neveltek. De Lucius, mindazok után, amik történtek, már nem abban a világban élünk. –
Diszkréten várt egy kicsit. – Hmm?

Malfoy nem válaszolt, amit Harry őszintén áldásnak érzett. Valószínűleg olyasmit mondott volna,
hogy mennyivel jobb világ lenne, ha Voldemort nyerte volna meg a háborút. Amilyen hangulatban
volt Draco, ez valószínűleg alaposan felzaklatta volna.

Habár a mostani hangulata is különös volt. Harry nem tudta, mi okozhatta. Az egy dolog volt, hogy
a Res mea es hatására Harry védelmére kelt. De miért provokálja a szüleit amiatt, ahogyan nevelték
őt?

– Elvehetem a kabátjaikat? – kérdezte Harry, remélve, hogy megtöri a szobában eluralkodott

feszült légkört. Valakinek muszáj volt; Draco még mindig az apjára meredt.

– Lucius – súgta Narcissa, miután levette a sajátját. A karkötője ékkövei megcsillantak a karján,
amikor átadta a kabátot Harrynek.

– Igen, persze – válaszolta a férfi, kibújva a ruhadarabból. Esetlenül odaadta Harrynek. – Erről jut
eszembe, Potter. Arra gondoltam, valószínűleg nincs házimanója, és mivel Draco szemlátomást
nem reagált rosszul a snooker asztal manómágiájára, szeretnék felajánlani önnek egy házimanót
itteni használatra.

Harry azonnal Dobbyra gondolt, és megrázta a fejét.

– Ha akartam volna házimanót, megkértem volna Siport, hogy hagyja ott a Grimmauld teret,
amikor megvettem ezt a házat. De… számára az az otthon, még ha én magam nem is tudom annak
tartani.

– Ó, milyen csodálatos – mondta Narcissa olyan hangon, mintha intenzíven keresné, mivel
bókolhatna. – Több birtoka is van.

– Egyik házamat sem nevezném birtoknak…

– Az a lényeg, Potter, hogy amikor még ezt a házat vette, egyedül élt, és feltehetően kevesebb
tennivaló akadt a házimunkában és a fenntartásával – vágott közbe Malfoy. – Most viszont már két
férfi él együtt, és mivel Dracónak fogalma sincs a háztartási bűbájokról…

– Most csak viccel, ugye? – kérdezte Harry, nem kicsit meglepve, milyen kevéssé ismeri Lucius
Malfoy a saját fiát. – Draco egy rakás háztartási bűbájt ismer. Még taníthatná is a témát!

Lucius arca az előbb még a haragtól vöröslött, de ettől a hírtől egyszeriben kiszaladt belőle a vér,
és elsápadt. A fiához fordult, és reszelős hangon megszólalt.

– Draco?

Draco szeme résnyire szűkült; a tekintete olyannak tűnt Harry számára, mint amikor egy cápa
vérszagot orront.

– Igen, tudom, hogyan használjam a mágiát főzésre és takarításra. Nyilvánvalóan ismertem

ilyesmiket már azelőtt is, hogy Harry hazahozott volna magával, és el tudom képzelni, mit
gondolhatsz erről. Nem igazán gazdag, aranyvérű varázslóhoz illő időtöltés, nem igaz?

Lucius megköszörülte a torkát.

– De hol tanultál ilyesmiket?

– Nem emlékezhetek, vagy igen? – Draco mosolya egyértelműen gonosz volt. – De végül is nem
olyan nehéz kikövetkeztetni. Úgy tűnik, egy ideig allergiás voltam a manómágiára. Szerinted ki
főzött és takarított Hollóbércen?

– Erre nem gondoltam…

– Nos, ez a te problémád, nem igaz? – kérdezte Draco gyakorlatilag sziszegve a szavakat. – Sosem
gondolkodsz, apám. Semmin. Azt tanultad az apádtól, hogy a félvéreknek és a
mugliszületésűeknek meg sem kellett volna születniük, és sosem néztél még emögé az egyszerű
közhely mögé! Nem számít, hogy a legjobb, leghatalmasabb varázslók közül sokan félvérek. Mint
maga Harry! A háború rossz oldalára állítottatok, és nem pusztán azt értem ez alatt, hogy
veszítettetek! Az egész nézőpont kezdettől fogva rossz, és örülök, hogy Harry legyőzött titeket! Ó,
és említettem már, hogy Harry győzött le titeket?

– Azt akartam, ami a legjobb a számodra – felelte Malfoy. – Ez minden, amit valaha akartam!

– Ó, és ez már mindenért kárpótol – vágott vissza Draco. – Bocsássak meg azért, mert tönkretetted
az életem, ugye? Meg azért is, mert kibaszott szar apa voltál?

– Draco – mondta Harry, visszafogva a késztetést, hogy kiáltson. – Beszélhetnénk egy percet?
Odafent.

Az őrjöngő düh, ami Draco vonásait átjárta, egyszeriben lenyugodott.

– Természetesen, Harry.

Megfordult, és kiment az előszobából, a lépcső felé.

Lucius olyan megrázottnak tűnt, mint amilyennek Harry még soha sem látta. Harry pusztán ebből
arra következtetett, hogy Draco azelőtt még sosem beszélt vissza az apjának. Vagy legalábbis nem
így.
– Nézzék, szükségem van pár percre – mondta Harry. Rájött, hogy még mindig a kabátjaikat tartja,
így gyorsan felakasztotta az akasztókra a falon. – Nyugodtan… öm, érezzék magukat otthon… öm,
nálam. – Bevezette őket az apró nappalijába.

Malfoy elhúzta a száját, talán a berendezés miatt. Vagy talán a gondolattól, hogy otthon érezze
magát egy félvér házában. De aztán az arckifejezés eltűnt róla.

– Mit művelt vele, Potter? Ez nem Draco.

– De ő – felelt Harry vállat vonva. – Legalábbis most. És nem tudom, mi van önök közt, de honnan
eredhet ennyi harag? Van egy olyan érzésem, hogy jó ideje magában tartogatta.

Narcissa közelebb lépett a férjéhez.

– Azért hívott minket ide, hogy Draco elmondhassa ezeket a dolgokat?

– Nem. – Harry beletúrt a hajába. – Draco kérette ide magukat, nem az én ötletem volt. Kizárólag
az övé.

– Gyűlöl minket – mondta Narcissa színtelen hangon, lehajtva a fejét, és a padlót bámulva.

– Nem hinném – felelte Harry lassan. – Örült, hogy látogatóba jönnek. Biztos vagyok benne, hogy
így volt. Várta a találkozást, és nagyszerű vacsorát is főzött a tiszteletükre.

– Főzött – visszhangozta Malfoy, és az orrlyukai kitágultak.

– Ne ajánlgassa megint a házimanót! – figyelmeztette Harry. – Ez már közel áll ahhoz, hogy
megmondja, mit tegyek vele, Mr Malfoy. Azt közli ezzel, hogy maga szerint nem kellene főzésre
kérnem. Azt hiszem, nem érti, hogy ő szereti ezt csinálni. Máskülönben én is kivenném a részemet
a főzésből.

– Nem fogom többet felajánlani a manót. – Malfoy színpadiasan kinézett az ablakon, habár Harry
nem tudta elképzelni, hogy annyira élvezte volna a mugli szomszédság látványát.

– Kérem, üljenek le! – mondta Harry a fotelok felé mutatva. – Megyek, beszélek Dracóval.

Amikor Harry elhagyta a szobát, hogy felmenjen a lépcsőn, a szeme sarkából látta, hogy egyikük
sem ült le.

***

Harry kiszórt egy Disaudiót, amint belépett Draco hálószobájába, arra az esetre, ha elkezdenének
kiabálni egymással. Nem hitte azt komolyan, hogy fognak, de inkább nem kockáztatott. Nem
tartozik a Malfoyokra, ami közte és Draco közt elhangzik.

Draco az ágya szélén ült, de felállt, amikor Harry becsukta az ajtót.

– Mérges vagy?

Harry utálta a hangnemet, amivel ezt kérdezte; olyan gyenge és bizonytalan volt.

– Nem – felelte, habár még mindig zavarta valami, amit Narcissa mondott. – Öm… kiabálni akartál
a szüleiddel? Ezért akartad, hogy ide jöjjenek?

– Nem… én csak azt akartam, hogy lássák, jól érzem magam itt veled – motyogta Draco, amikor
közelebb lépett. – Szabad… átölelnél, Harry? Kérlek.

– Persze. – Harry a férfi köré fonta a karját, és közel vonta őt magához, aztán csak állt ott vele egy
darabig, mielőtt az ágyhoz kormányozta volna magukat, hogy leüljenek rá egymás mellé, szorosan
összesimuló térdekkel és csípővel. – Akkor, mitől vagy olyan mérges?

– Nem tudom. Ez egyszerűen csak… bennem van – válaszolta Draco kissé összerezzenve.

– Visszaemlékeztél valamire? – erőltette Harry, de nagyon finoman. – Azokon a kiselőadásokon

kívül a keleti kertben?

– Nem, semmi olyasmire, ami… a kiesett évekből való. – Draco nyelt egy nagyot. – Azt akartam,
hogy lássanak engem veled, hogy tudják, szeretek itt lenni, hogy kedvellek téged… és aztán
bejöttek, és… ez az egész hirtelen rám tört, azt hiszem.

– Mint a zongora esetében?

Draco szipogott egyet.

– Ha úgy érted, kedvem támadt-e kihajítani az apámat az ablakon, akkor a válasz igen.

– Ó. – Harry természetesen nem erre gondolt. – Öm, akkor esetleg megkérjem őket, hogy
menjenek el?

– Felőlem nyugodtan – felelte Draco elhúzódva Harrytől, és összefonta a karját.

– Rendben. – Harry felállt, hogy lemenjen. Az igazat megvallva megkönnyebbült. Már kezdettől
fogva nem akarta a házában látni a Malfoyokat, és nem sajnálta volna, ha most a hátukat kellene
néznie. Egyedül Draco kedvéért voltak itt…

Draco kedvéért.

Harry összerezzent. Szerelmesnek lenni néhanapján kimondottan kellemetlen volt. Azt jelentette,
hogy arra is gondolni kell, amire a másik félnek szüksége van, és ez nem mindig esett egybe azzal,
amit akart.

Draco nem akarta, hogy a szülei ott maradjanak vacsorára, de igenis szüksége volt rá, hogy lássák,
jól megvan az új életében. Ez számított neki, mindegy, milyen mérges volt pillanatnyilag.

Azon kívül, megkérni őket, hogy távozzanak, mindenképp rossz ötlet lett volna, nem igaz? Pont
egy ilyen haragos szóváltás után. Törést okozott volna Draco és a szülei között.

Dracónak nem erre volt szüksége. A szülei számítottak neki, még akkor is, ha követtek el pár
szörnyű hibát időközben.

– Maradjunk az eredeti vacsoratervnél – mondta Harry. – Azt hiszem, ez lesz a legjobb, rendben?

Draco ránézett, és ezüst szeme résnyire szűkült.

– Miért? Gyűlölöd a szüleimet.

– Nos, most már nem az ellenségeim, te is tudod. A háborúnak már vége egy ideje. És amúgy meg
az édesanyád megmentette az életem, épp a végén.
– Tényleg?

Harry bólintott.

– Igen, tényleg.

– Ó, nos, ezzel jóvá tett valamit – mondta Draco immár sokkal melegebb hangszínnel. – És az
apám? Ő is törlesztett valamivel?

– Nem igazán, nem. – Harry megvonta a vállát. – De ez nem jelenti azt, hogy rossz viszonyban
akarnálak látni titeket, Draco. Ne csináld ezt valamiféle, irántam érzett hűségtől vezérelve. Ők a
szüleid, és bármi is a hibájuk, szeretnek téged, és… – Harrynek lélegeznie kellett párat, mielőtt
folytatni tudta volna. – Én sosem ismerhettem a szüleimet, Draco. Nem akarom azt látni, hogy te
eldobod magadtól a tieidet, amikor tudom, hogy mélyen legbelül, igenis fontosak neked.

– Jól van, akkor maradjanak vacsorára – felelte Draco mérgelődve. – Mindketten.

Harry kis híján elfintorodott, amikor kimondta a következőt, de ki kellett mondania.

– Öm… de meg kell próbálnod megállni, hogy veszekedést kezdeményezz az apáddal. Ha

elmondod neki, hogyan érzel, az egy dolog. De odalent úgy tűnt, hogy csak provokálod és
provokálod, mintha mindenáron azon lettél volna, hogy felidegesítsd. Ez nem helyes.

– Nagyon mérges vagyok – ismerte el Draco, és ráült a kezére. Az arca szinte megvonaglott a
fájdalomtól. – Bár tudnám, miért. Csak a bűbáj miatt, Harry? Csak a feléd való lojalitásom miatt?
Mert… ha csak rágondolok, milyen lenézően vigyorog, amikor kiejti azt a szót, hogy „félvér”,
kedvem lenne…

– Mihez?

Draco becsukta a szemét.

– Halottá átkozni.

– Nem érdekel, ha lenézően vigyorog. – Harry mosolygott, habár Draco nem láthatta. – Nézd, én
büszke vagyok az anyámra. És tudok vigyázni magamra, Draco. Nem kell megtenned miattam,
rendben?

– Rendben – felelte Draco, de a hangja olyan feszült volt, hogy Harry aggódni kezdett.

Harry alig hitte el, hogy valóban feltette a kérdést, ami az eszébe jutott, de arra gondolt, hogy ez a
leghelyesebb, amit tehet, így kimondta. Végtére is a család fontos. A szülők fontosak. Ő bármit
megtenne, hogy visszakapja a sajátjait.

– Segítene abban, hogy udvarias légy az apáddal, ha… öm, erre utasítanálak?

Draco haragosan nézett rá.

– Talán, de abban nem segítene, hogy másképp is érezzek. Ami nem jó, tudom. Boldognak,
kitüntetettnek és hálásnak kellene éreznem magam, amiért szolgálhatlak téged. Bármilyen módon.

Harry személy szerint ezt az egészet meglehetősen bátorítónak találta.

– Akkor lehet, hogy inkább jutalmaznom kellene téged – mondta merengve.

Ez egészen feldobta Dracót.

– Ó, jutalom – mondta, és a haragos kifejezés eltűnt az arcáról. – Csak azért, hogy udvarias legyek?

Volt valami Draco tekintetében, ami megakasztotta Harryt.

– Nos, ne túlzottan udvarias. Úgy értem, ha arra gondolsz, hogy a kedvességgel kéne őt a halálba
kergetni, akkor…

– Ennyit a tervről.

Harry mosolyogva kinyújtotta a kezét, hogy felsegítse Dracót.

– Csak légy normális, rendben? Apád elkövetett pár rettenetes hibát, de ha megnézzük, te is.

– És te megbocsátottál nekem… – Draco sóhajtott. – De ebből még nem következik, hogy nekem
is meg kellene bocsátanom neki, Harry. Először is, nem vagyok biztos benne, hogy vagyok olyan
jó ember, mint te. Másodszor pedig… – Még egy hosszút sóhajtott. – A te megbocsátásod egy
kicsit más. Nem kellett szeretnem téged, vagy törődnöm veled. Nos, legalábbis akkor még nem…

Harry érezte, hogy meglódul a szívverése. Draco épp azt mondta, hogy szereti őt? Vagy csak úgy
értette, hogy szeretnie kellett Harryt, vagy…

– De őneki ezt meg kellett volna tennie értem – mondta Draco, és az ujjai nyughatatlanul mozogtak
a Harryén. – Meg kellett volna. És…

Harry szíve szinte összetört, ahogy meghallotta a fájdalmat Draco hangjában, de legalább már nem
saját magára gondolt.

– Megtette, Draco. Nézd, akkorát tévedett az aranyvérűséggel kapcsolatban, amekkorát csak

lehetett, és a leghitványabb alakot választotta ki, hogy kövesse. Rettenetes dolgokat művelt,
olyasmiket, amikért többször is az Azkabanba került. De ő igenis szeretett téged, és még most is
szeret, és mindent elkövetett, hogy gondoskodjon rólad. Az édesanyád is. Aki igazából csak azért
mentette meg az életemet, hogy megpróbáljon életben tartani téged.

– Nem a legjobb ajánlólevél.

Harry nem akart ezzel vitába szállni, úgyhogy inkább csak vállat vont.

– Oké, rendben, viselkedhetek normálisan – morogta Draco. – Habár szívesebben köszörülném

még rajta a nyelvemet alaposabban is. Meglep, hogy érdekel téged, hogy mit csinálok. Nem volna
egyszerűbb az életed, ha sosem akarnám többé látni őket?

– A tiéd nem lenne az. Tudom, hogy szereted őket.

Draco arca kővé dermedt.

– Ez a nehezebb része. Igen, szeretem. De azt kívánom, bár ne így lenne. Én csak… még azt sem
tudom, miért van ez. Minden, ami most dühít, már reggel is ismert volt előttem, és reggel mégsem
dühített. De ránéztem az arcára, és ennyi volt.

– Pont, mint a zongoránál – ismételte Harry. – Arról sem tudtad, miért dühített fel.

– Igen, pontosan. – Megszorította Harry kezét, és kissé félszegen megkérdezte: – Akkor, kaphatok
majd egy igazán jó kis jutalmat?

Harry odahajolt hozzá és megcsókolta. Valójában csak egy puszit adott az ajkaira; nem akarta,
hogy belemelegedjenek és felizguljanak közvetlenül azelőtt, hogy lemennének. – Igen, egy igazán
jó kis jutalmat.

– Megkorbácsolsz?

– Amennyire csak szeretnéd.

Draco légzése felgyorsult.

– Amíg el nem kezdek vérezni? És még annál is tovább?

– Majd gondoskodom róla, hogy legyen kéznél gyógykenőcs.

– Mmm. – Draco Harry köré fonta mindkét karját. Az ő csókja már egyáltalán nem egy kis puszi
volt. – Tövig le akarlak szopni, úgy, hogy közben érezzem a korbácsod nyomát.

– Megteheted. De előbb normálisan kell viselkedned.

– Ó, természetesen. Bármit a jutalmadért, Harry. Te vagy a legjobb.

Harry még egyszer megcsókolta, mielőtt levette a hangtompító bűbájt, aztán követte Dracót le a
lépcsőn.

***

– Jó estét, anyám, apám – köszönt Draco vidáman, amikor belépett a nappaliba. – Harry
meggyőzött, hogy lehetnék udvariasabb. Végtére is vendégek vagytok a házában. Szóval… még
nincs italotok, ahogy látom. Tölthetek mindkettőtöknek egy pohár finom bort? Már kikészítettem
egy üveget levegőzni.

Malfoy őrlődni látszott a megkönnyebbülés, hogy Draco már nem ellenséges, és az aggodalom
közt, hogy a fia maga szándékozik felszolgálni. Dicséretére legyen mondva, hogy nem eresztett
meg semmilyen kritikát. Talán rájött, hogy bármiféle megjegyzést a témában úgy lehetne
értelmezni, mint próbálkozást, hogy irányítsa Harryt Draco „használatában”.

– Egy pohár bor nagyszerű lenne, köszönjük – felelte mogorván.

Narcissa őt visszhangozta, ám az asszony hangja sokkal őszintébbnek tűnt.

Végül mindketten leültek, de csak miután Harry ragaszkodott hozzá.

– Szóval pár nappal ezelőtt Harry és én ellátogattunk a Gringottsba – mondta Draco leülve a
Harryhez legközelebb eső székre. – Amennyire megállapíthattuk, a Res mea es nem befolyásolta a
széfemet. A koboldok és a széf dokumentumai még mindig engem tartanak tulajdonosnak.

Malfoy felvonta egyik szemöldökét, hogy kifejezze érdeklődését, és az ajkához emelte a poharát.

Draco nem szólalt meg addig, amíg az apja bele nem kortyolt az italába.

– Szerinted hogyan tettem szert háromnegyed millió galleonra?

Malfoy kiköpte a bort, mert majdnem megfulladt tőle.

– Ó, Istenem! – mondta Draco, a hangjában hamis aggodalommal. – Ha megengeded, majd én
megcsinálom. – Kiszórt egy sor igen speciális tisztítóbűbájt, hogy feltakarítsa a szétfröccsent bort a
kanapé karfájáról, az alatta lévő szőnyegről és legutoljára az apja ingéről.

Harry kis híján elnevette magát. Biztos volt benne, hogy Draco ezt direkt csinálta. Vagy azért, mert
kíváncsi volt, hogyan reagál az apja a hatalmas pénzösszegre, vagy módot keresett arra, hogy
bemutathassa, milyen profi a háztartási bűbájok terén… nem lehetett tudni.

– Háromnegyed millió? – kérdezte végül Malfoy, félretéve a poharát.

– Igen, készpénzben. Tényleg egy hegynyi arany.

– Elkérted a könyvelést? – Malfoy intett a kezével, a mozdulat egyszerre volt hanyag és elegáns. –
Mert akkor tudnod kell a forrását.

– Szemlátomást eléggé titokzatos és rejtélyes a dolog. Az orosz Gringottsnak is köze van hozzá, de
többet nem lehet tudni. – Draco megállt. – Te nem tudsz erről semmit?

Malfoy összeráncolta a homlokát és megrázta a fejét.

– Én sem tudok, drágám – mondta Narcissa halkan. – De ez nagyszerű hír. Bizonyára valami
nagyon sikeres üzleti ügyed volt.

– Vagy bűncselekményem.

Narcissa a pilláin keresztül Harryre nézett.

– Nem, nem fogom letartóztatni, de személy szerint nem gondolom, hogy lenne rá ok.

– De háromnegyed millió galleon igényel némi magyarázatot. – Draco álnaiv stílusra váltott. –
Nem gondolod, apám?

– De igen.

– Több, mint ami neked van kéznél arany érmékben, nem igaz?

Malfoy összeszorította az ajkait.

– Nem szeretném tovább taglalni a pénzügyeket, Draco.

Harry arra tippelt, hogy ez valószínűleg igent jelent.

– Tudom, hogy ez nem helyénvaló idegenek előtt – mondta Draco egy aprót nevetve –, de tudod,
Harry aligha az. Ő már családtag, nem igaz? Többé-kevésbé. Ez a bűbáj már hosszú időre
összeköti a családjainkat, nem? Most pedig konkrétan engem kötött hozzá.

– Azt hiszem, ezzel mindannyian tisztában vagyunk – mondta Narcissa halkan, de a kellemes
hangvétele mögött némi éllel. – Nincs szükség rá, hogy kötekedj apáddal.

– Én csak úgy értettem, hogy nem kellene vonakodnia attól, hogy beszéljen a széfje tartalmáról.
Legalábbis amiatt, hogy Harry is jelen van. – Draco elmosolyodott; az arckifejezése szinte már
kedves volt, de az anyjához hasonlóan az ő hangjában is ott volt az él. – Nem számít, apám. A
kúria eleget ér, és biztos vagyok benne, hogy te vagy a gazdagabb. Habár az kínos lehet, ha az
embernek akkora vagyona kötődik a földhöz, nem? És a birtok is vele jár. Kár.

Malfoy keze ökölbe szorult.

– Vacsora! – szólalt meg Harry hirtelen talpra ugorva, és előre ment az étkezőbe. Legalább most a
megfelelő számú tányér volt kirakva. Harry nem akart belegondolni a jelenetbe, ami abból
következett volna, ha Draco kivonja magát az étkezés alól.

De végül is nem tett semmi ilyesmit, amióta a bűbáj lenyugodott. Most már sokkal jobban értette
Harryt.

– Foglaljanak helyet! – mondta Harry rámutatva két egymás melletti terítékre az asztal egyik
oldalán. Ő és Draco velük szemben szándékoztak ülni, szintén egymás mellett.

Draco pedig abbahagyja az apja provokálását, különben Harry belecsíp az asztal alatt. Várjunk…
nem, ez talán éppen hogy a folytatásra bátorítaná. A francba!, gondolta. Ki kell találnia egy másik
módszert, hogy véget vessen Draco nem túl kifinomult gúnyolódásának.

– Akkor Draco és én megyünk, hogy felszolgáljuk az ételt – mondta Harry.

– Úgy érti, az első fogást. – Draco ismét megvillantotta a túlságosan kedves mosolyát. –
Készüljetek fel egy lakomára. Mindent én magam készítettem. Említettem, hogy Harry imádja a
főztöm?

– Biztos vagyok benne, hogy finom lesz, drágám – mondta Narcissa meglehetősen haloványan.

Malfoy ezzel szemben gyakorlatilag morgott.

– Gyerünk! – mondta Harry megragadva Draco kezét, és a konyhába húzta őt, mielőtt még
bármiféle „hasznos” megjegyzés megtörhette volna a tűzszünet törékeny légkörét.

Abban a pillanatban, hogy kettesben voltak, Harry kiszórt egy olyan erős némító bűbájt, hogy
látható falat képezett, majd bejelentette:

– Próbaidőn vagy.

Harry rémületére Draco hátratántorodott, és megragadta maga mögött a pultot.

– Mi az? – kérdezte Harry, azonnal odalépve hozzá. – Ugye nem az a mellkasfájdalom? Ó, nemár,
Draco! Nem vagyok igazából mérges rád. Csak úgy értettem, hogy az leszek, ha még sokáig ezt
csinálod. Már kiszórakoztad magad az apád kárára, nem? Most már elég legyen.

– Nem a mellkasom – zihálta Draco ránehezedve a szekrényre maga mögött, és összeszorította a

szemét. – Nem az. Ez csak… a szavak miatt van. Forogni kezdett körülöttem a szoba.

Harry rátette a kezét Draco karjára, és fel-le kezdte dörzsölni.

– Még mindig forog?

– Már lassul… – Draco nehezen lélegzett, de végül úgy tűnt, kezd lenyugodni. Kinyitotta a szemét,
és az orra a Harryéhez ütközött, olyan közel voltak egymáshoz. – Jól vagyok.

Harry tovább masszírozta a karját.

– Biztos?

Draco válaszul megcsókolta, a nyelve a Harryé körül örvénylett.

– Igen, most már rendben vagyok.

– Mi történt? Azok a szavak miért…

– Azt hiszem, már hallottam őket korábban. – Draco megvonta a vállát. – Legalábbis úgy tűnt.
Valahogy… ismerősen hangzottak. Nem csak a szavak, hanem a szigorú hangsúly is, ahogy
kimondtad őket. Abban a pillanatban tényleg olyan voltál, mint egy auror.

Harry bólintott, és eszébe jutott valami.

– Igen, amikor véget ért a háziőrizeted – említettem már, hogy hat hónapig háziőrizetben voltál? –
öm, de amikor vége lett, egy auror kiment a kúriába, hogy levegye a bűbájokat és elmondja, hogy
letelt az idő. Chigwiggen volt az. Neki kellett közölnie, hogy próbaidőn vagy és elmagyaráznia,
hogy ez mit jelent…

– Nem te magad jöttél el elmondani?

Harry megrázta a fejét, amitől Draco meglehetősen gyászos arccal nézett rá. Harry eltöprengett
rajta, hogy vajon van-e emögött a kifejezés mögött valami más is a nyilvánvalón kívül.

– Ugye Chigwiggen nem tett semmi olyat, amit nem kellett volna?

– Honnan tudhatnám? Csak mert egyetlen szó megkongatta a harangot, ez még nem jelenti azt,
hogy az összes emlékem visszaözönlött – mondta Draco kissé savanyúan. – Ha tényleg azt hiszed,
hogy ez a Chigwiggen olyan típus, aki szereti megátkozni azokat, akiket próbaidőre bocsát, akkor
kérdezd meg anyámat, hogy hogyan viselkedett. De ha már meg kell ilyesmiket kérdezned, Harry,
akkor nem hiszem, hogy alkalmaznod kéne aurorként.

– Nos, az igazat megvallva már odébbállt – felelte Harry egy fintorral. – Öm… kicsit durvábban
bánt a kelleténél egy gyújtogatás gyanúsítottjával.

– Csodás.

– Beszélek édesanyáddal…

– Ne! – mondta Draco hevesen. – Nem akarok erről hallani. Már vége van, mint a
háziőrizetemnek. Ne bolygassuk. – Közelebb lépve egyik kezét Harry vállára tette, és úgy
fordította a fejét, hogy az orrát hozzádörgölhesse Harry nyakához. – Próbaidő, mi? Ez azt jelenti,
hogy még mindig van esélyem arra a jutalomra?

Harry megborzongott; Draco simogató nyelvének bejósolható volt a hatása. És nem csak a farkára.
A kényeztetést belül is érezte, valahol a szíve környékén. – Igazából nemet kellene mondanom.
Mást sem csináltál, csak inzultáltad az apádat.

– Mmm, de nem fogsz nemet mondani, ugye? Meg akarsz korbácsolni, tudom, hogy így van. De ki
kell érdemelnem… nos, akkor most kiérdemlem. Ki fogom, Harry. Mondd, hogy szabad, jó?
Kérlek! Szükségem van még egy esélyre.

Már megint az a szó. Szükségem. Harry képtelen volt ellenállni neki. Vagy talán nem is akart. Nem
most, amikor az együtt tölthető idejük talán egyre fogy.

Draco már emlékezni kezdett. Apróságokra…

De vajon mennyi idő múlva fog az összes többi emléke visszaözönleni? Mennyi idő van hátra
addig, míg el nem kezdi Harryt gyűlölni, hogy aztán soha többé ne legyen szüksége rá, még úgy is,
hogy a Res mea es összeköti őket?
– Jól van – morogta Harry. – Adok még egy esélyt.

És még egyet, és még egyet, és még egyet, gondolta. Amíg vissza nem emlékszel mindenre, és soha
többé nem akarsz majd egyetlen esélyt sem tőlem.
 40. fejezet

– Azt hiszem, a szüleidet igazán lenyűgözte a főztöd – mondta Harry, mihelyst a Malfoyok
dehoppanáltak a kertje előtti útról. – Engem mindenképp lenyűgözött. Ettem már néhány puccos
étteremben, miután a háború véget ért – a Wizengamotban mindenki el akart vinni harapni valamit
–, de nem hiszem, hogy bármelyik versenyre kelhetne veled.

Draco mosolya kicsit halovány volt.

– Legalább te hajlandó vagy kimondani.

– Ó, csak zavarja őket a gondolat, hogy főzöl.

Draco felvonta a szemöldökét, ahogy Harryre vetett egy féloldalas pillantást.

– Észrevetted?

Harry vállat vont.

– Annyira nagyon nem titkolták, de azt hiszem, édesanyád megpróbált hozzászokni a gondolathoz.
Mindegy, az ő bajuk, ha nem értékelik a konyhaművészetet, amikor te vagy a művész.

– Ez művészet, igen! Teljes mértékben!

– Nos, nézd a jó oldalát – mondta Harry, megfogva Draco kezét. – Még ha az anyád és az apád
idegesítenek is téged, legalább még mindig megvannak neked, nem igaz?

– Nem vagyok biztos benne, hogy az apámat érdemes megtartani – felelte Draco epésen.

Harry ezzel nem tudott vitába szállni, így csak ennyit mondott:

– Akkor is szeret téged.

– És ez már bármit jóvátesz? Mindent?

– Pontosan mit kellene neki jóvátennie? – kérdezte Harry kíváncsian. – Rengeteg dolog jut az
eszembe, amit én magam felróhatok neki, de te? Arra gondolsz, hogy hogyan nevelt fel és hogy ez
a háború vesztes oldalára juttatott téged? Mert… nos, tudod, hogy ezt nem azzal a céllal tette, hogy
ártson neked. És most úgy tűnik, hogy ezt az egészet nagyon személyesnek veszed. Mintha…
mintha valami egészen konkrét dolog miatt haragudnál. Valami más miatt. – Harry beharapta az
ajkát, és úgy érezte, mintha valami elérhetetlent próbálna megragadni. Valami igen rossz dolgot.
Hirtelen Chigwiggen jutott az eszébe. – Uh, amikor gyerek voltál, az apád néha, öm, tudod, nem
büntetett túl keményen?

– Nem büntetett-e túl keményen? – mondta Draco kifejezéstelen arccal. – Hogy érted pontosan?

Most az egyszer Harry nem érzett kísértést, hogy eljátsszon a kifejezéssel.

– Felpofozott?

Dracónak kikerekedett a szeme, és az egész arca hitetlenséget tükrözött.

– Nem, természetesen nem. Honnan a Merlin szerelméből feltételezel ilyen dolgot? – Csak egy
pillanatba került, hogy rájöjjön a válaszra. – Ó, hát persze. A saját alávaló családod miatt. Nem,
Harry. Az apám… nos, mindig is hűvösebb és szigorúbb volt, mint szerettem volna, de biztos
vagyok benne, hogy sosem emelt rám kezet haragjában.

Harry személy szerint nem lett volna meglepve, ha a férfi mégis tett volna ilyet. Végtére is Malfoy
egyszer összeverekedett Ron apjával. Volt egy aljas jelleme, és agresszíven ki is mutatta,
legalábbis néha… de talán nem a saját fia felé. Az egyetlen fia, ami egy aranyvérű családban
jelentett valamit. Többet, mint általában.

Harry mégis képtelen volt megszabadulni az érzéstől, hogy Dracónak valami konkrét oka volt
haragudni az apjára. Személyes oka… aminek semmi köze az ideológiához vagy a háborúhoz.

– Talán tett valamit, amire pillanatnyilag nem emlékszel, de egy részed tudja, és emiatt vagy most
ilyen mérges – kockáztatta meg.

– Lehet, de ennek semmi köze ahhoz, hogy esetleg megvert volna engem, erről biztosíthatlak. –
Draco orrlyukai kitágultak. – Hacsak nem változott meg teljesen a személyisége ahhoz képest,
amilyen gyerekkoromban volt, azokban az években, amikre elég jól emlékszem. Ezzel nem azt
mondom, hogy ne lett volna szüksége új személyiségre. Egyértelműen volt, a rasszista
seggfejnek…

Harry egy kicsit erősebben szorította Draco kezét, mert kellemetlenül érezte magát amiatt, amit
mondani készült. Akkor is ki kellett mondania. Semennyit sem használna Dracónak, ha úgy tenne –
vagy azt hinné –, hogy mindig is készséges és képes volt megtagadni az apja világnézetét.

– De… ah, te is az voltál.

Dracót úgy tűnik, nem zavarta, hogy erre emlékezteti.

– Ó, ez kétségtelen. Most már sokkal jobban fel tudom eleveníteni az évekkel ezelőtti
gondolkodásmódomat, mint… nos, persze, hogy fel tudom. Az első napokban, miután igényt
tartottál rám, még azt sem tudtam, mi az, hogy mugli. De látod, Harry… – Draco szembe fordult
vele, és ezüst szeme elfelhősödött, ahogy a gondolataiba merült. – A különös része itt jön: vissza
tudok emlékezni, hogyan gondolkodtam dolgokról, de azok a gondolatok most már annyira
idegenek a számomra… mintha valaki más lett volna az, aki azokat az undorító nézeteket vallotta.
Tudom, hogy valójában én vallottam azokat, de… nem tudod, igaz, hogy milyen az, ha teljesen
másmilyen ember vagy, mint amilyennek mások hisznek?

– De, igazából tudom, milyen. Annak idején mindenki azt hitte, hogy egy hős varázsló vagyok,
holott én még azt sem tudtam, hogy létezik olyan, hogy varázsló.

– De te tényleg hős varázsló vagy.

– Nem, nem igazán…

– Kétszeresen is – mondta Draco komoly hangon. – Épp nemrég olvastam a Voldemort elleni első
győzelmedről. Még tényleg csak baba voltál?

– A szüleim voltak a hősök azon a napon. Én? Én csak szerencsés voltam. Bár nem tudom, hogy
árvaként felnőni mennyire szerencsés dolog.

– Az kemény lehetett – mondta Draco, ölelésébe vonva Harryt, és halkan a fülébe suttogva. – De
még ez is jobb, mintha mindhárman meghaltatok volna, nem?

Harrynek akaratlanul is az eszébe ötlött valami.

– De ha aznap én is meghaltam volna, mint a Potter vérvonal utolsó tagja, akkor te felszabadultál
volna, mielőtt még szolgaságba kerültél volna, Draco. A Res mea es törlődött volna a létezésből.

– Úgy látszik, nem sikerül megértened, hogy én szeretek a szolgád lenni.

– Ha majd visszaemlékszel mindenre, nem fogod szeretni.

– Ó, próbálj már kevésbé pesszimista lenni! – morogta Draco. – Nem ezt várnám egy
griffendélestől. Azt hittem, ti berontotok oda, ahova egy mágus is csak félve lép*. Nekem úgy tűnt,
hogy ehhez meglehetősen nagy optimizmusra van szükség.

Harry elhúzódott egy kicsit, megdöbbenve az elemzésen.

– Már sokkal jobban emlékszel a házrendszerre.

– Nem, de Hermione jóvoltából már jobban értem. Azóta, hogy küldtem neki egy csekket a
kandallón át a zongoráért, rendszeresen levelezünk. Nem említettem? – Draco összeráncolta a
homlokát. – Nem akartam eltitkolni előled. Habár aggasztott, hogy talán elleneznéd…

– Ó, csak nem? Én szeretném, ha jobban összebarátkoznátok Hermionéval! Azt hittem, tudod.

– Nem, rosszul mondtam. Úgy értettem, hogy talán azt mondod majd, ne akarjam rátukmálni
azokat a galleonokat. Tudod, folyton visszautasította. Megmondtam neki, hogy rájöttünk, még
mindig hozzáférek a vagyonomhoz, és hogy ezer galleon csak apróság.

Harry hirtelen rájött, mit érezhetett korábban Draco apja.

– Ezer galleon azért nem semmi! Biztos vagyok benne, hogy tíz zongora is kijönne belőle!

– Nos, azt akartam, hogy megfelelő zongorát kapjon a régi helyében – felelte Draco, és úgy tűnt,
kicsit zavarban van, hogy Harry talán másként gondolja. – Teljes nagy-zongora ahelyett a miniatűr
verzió helyett hangoló bűbájokkal egyenesen a billentyűkbe építve, hogy mindig a tökéletes
hangzást produkálják. Azt hittem, hogy mivel egyértelműen szeretne megtanulni játszani, az a
legkevesebb, ha gondoskodom róla, hogy csúcsminőségű hangszert kapjon.

Harry úgy érezte, menten összeesik a nevetéstől.

– De ő nem akar megtanulni zongorázni! Csak azért szerzett egyet arra az estére, mert látni akarta,
hogy tudsz-e rajta játszani, mivel megtudtuk, hogy szereztél egy zenei RAVASZ-t!

– Ó.

– Végül elfogadta a pénzt? – kérdezte Harry kíváncsian.

– Addig nem, amíg meg nem mondtam neki, hogy máskülönben nem fogom úgy érezni, hogy
túlléptünk azon, ahogy viselkedtem vele az iskolában.

– De… te nem emlékszel rá, hogy viselkedtél vele az iskolában. Vagy igen?

– Azok alapján, amiket te és ő mondtatok, nem említve a saját képességeimet, hogy

kikövetkeztessek dolgokat, azt hiszem, el tudom képzelni. – Draco megvonta a vállát. – Folyton az
emlékezetemen lévő lyukakon lovagolsz, Harry. Tudsz erről?

Harry érezte, hogy elpirul.

– Én csak… nos, sokszor gondolkodom rajta, hogy vajon milyen emlékképek térnek vissza.
– Mert attól tartasz, visszaemlékszem valamire, aminek hatására majd eltaszítalak magamtól.

Harry nyelt egyet, és bólintott.

– Mit tehetek azért, hogy könnyítsek a lelkeden? – kérdezte Draco, és lágyan elmosolyodott, de
nem úgy, mintha Harry bizonytalanságát találná szórakoztatónak. A kifejezés sokkal kedvesebb
volt.

Mondd, hogy szeretsz, gondolta Harry azonnal. De nem kérhetett ilyet. A pokolba is, Draco
azonnal kimondaná, és megpróbálná érezni is. Bármit, amivel a kedvére tehet az ő Harry
gazdájának.

Azon kívül, gondolta Harry lehangolva, még ha Draco valóban szeretné is, ő akkor is amiatt
aggódna, hogy csak a bűbáj miatt érez így a férfi. Nos, a bűbáj miatt, és mert hiányoznak az
emlékei arról, hogy milyen rossz érzésekkel viseltetett egykor Harry Potter iránt.

– Azt hiszem, semmit – felelte Harry, próbálva visszamosolyogni. – Talán az a legjobb, ha

hagyom, hogy a dolgok maguktól lejátszódjanak, és majd meglátjuk.

– Apropó játék…

Nem helyes, hogy egy férfi így tudjon dorombolni, gondolta Harry.

– Sikerült kiérdemelnem egy csinos jutalmat, hmm?

Harry úgy tett, mintha alaposan átgondolná.

– Nos, valóban nem provokáltad tovább az apádat, és azt hiszem, a vacsora alatt sem inzultáltad.
Egyszer sem.

– Maga voltam a megtestesült szívélyesség – mondta Draco ünnepélyesen bólintva.

– Másrészről viszont, azt hiszem, akkor is bosszút álltál.

– Nem értem, mire gondolsz…

– Gyakorlatilag az egész étkezés alatt az időjárásról beszéltél! – Harry kis híján felnevetett, mert
eszébe jutott Lucius Malfoy arca, amikor Draco lelkesen, hatodjára is megkérdezte, hogy szerinte
vajon esni fog-e a jövő héten. De ez igazából nem volt vicces. Azt jelentette, hogy Draco a szíve
mélyén úgy kezelte a szüleit, mint távoli ismerősöket, nem pedig… nos, mint a szüleit.

Draco egy pillanatig habozott a válasszal. Amikor megszólalt, a hangja feszélyezett volt.

– Nem nagyon volt más mondanivalóm.

– Ez nyilvánvaló, és éppen erről van szó. Ezzel az orruk alá dörgölted a tényt, hogy leginkább azt
szeretnéd, ha semmi közös nem lenne bennetek…

– Ó, nem, ez nem igaz – felelte Draco vadul. – Ha éppen tudni akarod, az egyetlen dolog, amit
mondani akartam nekik, az egyetlen ok, amiért át akartam hívni őket, az pont az volt, amit nem
mondhattam ki, úgyhogy nem maradt sok minden, amit mondhattam volna nekik.

– Elvesztettem a fonalat.

– Milyen meglepő.
Harry összevonta a szemöldökét.

– Nem kell undokoskodni, Draco. Csak mondd el, mi az, amit nem mondhattál el nekik.

– Szerinted mi? – Draco levetette magát a kanapéra, és összefonta a karját a mellkasa előtt, amitől
úgy nézett ki, mint egy duzzogó gyerek. – Mi, természetesen!

– Mi? – Harry leült egy székre Dracóval szemben, és előrehajolt, hogy jobban szemügyre vegye a
férfit. – De… öm, ők már tudnak rólunk.

– Azt, hogy naponta kétszer leszopom a farkad?

Harrynek elakadt a lélegzete, de gyorsan visszanyerte az uralmát az arckifejezése felett.

– Ezt nem akarhattad elmondani nekik!

– Nem, nem pontosan így – felelte Draco, Harryre emelve a tekintetét. – De… nem tudom, nehéz
ezt elmagyarázni. Amikor először azt javasoltam, hogy hívjuk meg őket, azt akartam, hogy… nem
is tudom. Valahogy egyértelművé tenni, hogy összetartozunk és nem csak gazda- szolga
értelemben. Úgy értem, mi összetartozunk, Harry.

Harry ellenállt a késztetésnek, hogy Draco mellé húzza a székét. Közel vonni őt magához csodás
lett volna, de arra gondolt, talán Dracónak most nem kell, hogy eltérítse a figyelmét, nem, amikor
épp próbálja magát kifejezni, ami nem ment valami könnyedén.

– Igen, tudom – mondta bólintva. – Összetartozunk.

– És én csak azt akartam, hogy ezt tudják, és azt is, hogy mennyire boldog vagyok, hogy veled
lehetek… Így is, és minden más egyéb módon is. Ez minden.

– Nos, hogy teljesen őszinte legyek, azt hiszem, a szüleid már rájöttek, hogy szeretők vagyunk –
vallotta be Harry. – Közel akartál lenni a bőrömhöz, miután a bűbáj fojtogatott téged, azon kívül
fel kellett tennem a szüleidnek néhány kimondottan személyes kérdést. Olyan dolgokról, amiknek a
firtatásához nem nagyon lett volna más okom, mint hogy szeretők vagyunk.

– Ezt jó tudni – mondta Draco, és olyan meredten bámult ki az ablakon, hogy Harry is odanézett,
mi lehet az, amit ennyire néz. Csak a telihold, aminek a látványa Harryt mindig Remusra és
Tonksra emlékeztette.

– Be akartam jelenteni, hogy együtt vagyunk – folytatta Draco. – Meg akartam nekik mutatni, hogy
engem nem érdekel, hogy félvér vagy. Azt akartam, hogy tudják, veled ez teljesen rendben van a
számomra… hogy együtt vagyunk, Harry.

Harry megértette, habár jobban össze volt zavarodva, mint valaha.

– Akkor miért nem mondtad el nekik?

Draco megpördült, hogy szembenézzen Harryvel.

– Mert nem tudom megtenni, nem, amikor halál biztosan tudom, hogy kedved ellen való lenne!
Nem vagyok képes megtenni… nos, felteszem, valójában meg tudnám, de az olyan lenne, mint
engedély nélkül enni. A bűbáj nem engedné meg, úgyhogy ott kellett ülnöm, és az időjárásról
csacsognom, miközben igazából meg szerettem volna fogni a kezedet, összefűzni az ujjainkat, és
bejelenteni, hogy az ágyunkat is megosztjuk, és én ezt szeretem!
– Miről beszélsz? – kérdezte Harry, teljesen összezavarodva. – Ezt mind elmondhatod nekik! Még
azt is elmondhatod, hogy szereted szopni a farkam, és sosem kaphatsz belőle eleget, ha annyira
akarod. Úgy értem, basszus, Draco! Mikor mondtam ilyet, hogy nem mesélhetsz el az embereknek
azt, amit szeretnél, rólunk vagy bármi másról?

– Igenis megtetted, többször is! – köpte Draco. – Épp ma reggel mondtad, hogy nem vihetsz
magaddal a munkahelyedre, hogy segítsek a pénzügyi kimutatásban, mert mit mondanának az
emberek?

Harrynek egy pillanatra el kellett gondolkodnia, hogy mikor is mondta ezt Dracónak. Aztán az
ajkába harapott.

– Én úgy értettem, hogy attól lennék zavarban, ha az emberek azt látnák, hogy együtt nézzük át a
kimutatást…

– Pontosan!

– Mivel – folytatta Harry emelt hangon – rohadtul képesnek kéne lennem anélkül elvégezni a
munkám, hogy segítséget kérjek a pénzügyekben! Úgy értem, megalázónak érezném, ha az
emberek azt gondolnák, nem vagyok aurorparancsnoknak való, és hogy az állást csak a nevem
vagy akármi ilyesmi alapján kaptam! Ennek semmi köze hozzád!

Draco csak pislogott.

– Tényleg?

– Igen, tényleg – felelte Harry élesen. De aztán, mivel úgy érezte, teljesen őszintének kell lennie,
lenézett a kezére, és bevallott még valamit. – Nos, talán valamennyire mégiscsak volt köze hozzád.
Nem a mi személyes kapcsolatunkhoz, egyáltalán nem. De öm… – Harry összerezzent.

– Ha nem bánod, hogy tudják, hogy szeretők vagyunk, akkor miről beszélsz?

– A Jegyedről – bökte ki Harry. – Segíteni a könyvelésben minisztériumi biznisz, és még ha

technikailag nem is vagy alkalmazásban, az emberek rossz szemmel néznének erre. Nem
dolgozhatnak olyanok a Minisztériumban, akik magukon viselik a Sötét Jegyet.

– Felteszem, a Misztériumügyi Főosztály kivételt képez.

– Nem, ők sem, de úgyis azt csinálnak, amit akarnak, mert senkinek sincs engedélye beleszólni a
dolgukba.

Draco feszülten bólintott.

– Visszatérve az aggodalmadra, azt gondoltad, hogy levetem majd a taláromat, és feltűröm az

ingujjamat az irodában? Szerinted ez jellemző rám egy kicsit is?

– Nem…

Draco kivillantotta a fogát.

– Akkor honnan tudná meg bárki is, hogy mi van az alkaromra tetoválva?

– Draco… – Harry sóhajtott. Nem lehetett megkerülni a dolgot. – Mindenki tudja. Úgy értem, apád
kimondottan felismerhető és hírhedt, nem tudom máshogy mondani. A te tárgyalásod is nagy
nyilvánosságot kapott, főleg miatta. Azt nem is említve, hogy egy csomó ember, aki a Roxfortba
járt, most a főosztályon vagy a környékén dolgozik. Nemcsak aurorok, de alacsonyabb beosztásúak
is, és hasonlók. Ismernek téged, és tökéletesen tisztában vannak vele, hogy megkaptad a Jegyet, és
nem igazán szeretnék vizsgálatot a munkahelyen arról, hogy miért hívtam oda egy halálfalót, hogy
megtekintse a pénzügyeinket!

– Ó. – Draco nyelt egyet, majd kelletlen hangon megszólalt. – Azt hiszem, így már megértem.

– De ha ugyanezek az emberek meglátnának minket együtt vacsorázni, akkor nem tennék úgy,
mintha csak barátok lennénk – folytatta Harry azon igyekezve, hogy Draco megértse, amit mondani
fog. – Mondtam neked, hogy nincsenek aggályaim azzal kapcsolatban, hogy férfival járok. Vagy
hogy veled járok, mindegy, ki mit gondol.

Valamilyen oknál fogva Draco már gúnyosan mosolygott, mire Harry befejezte.

– Milyen imádni való nyilatkozat – morogta, és nyilvánvalóan nem gondolt komolyan egyetlen
szót sem. – Csak egyetlen probléma van vele, Harry gazdám! Hogy senki sem fog minket együtt
látni vacsorázni. És kérdem én, miért? Mert sehová sem vagy hajlandó elvinni, ahol felismerhetnek
téged!

– Ó, Istenem. – Harry hirtelen úgy érezte, mintha lenyelt volna egy koszos zoknit, vagy ilyesmit; a
torkán felkúszó íz erre hasonlított. Eszébe ötlött az összes alkalom, amikor naivan ide vagy oda
tervezett menni, hogy elkerüljék a sajtót. Olyan alkalmak, amikor megemlítette, hogy nem futnak
bele varázslókba, ha mugli környezetbe mennek enni. Amikor ragaszkodott hozzá, hogy inkább
rendeljenek, hogy elkerüljék a tömeget.

És minden egyes ilyen alkalomkor Draco azt hitte, hogy… francba, gondolta Harry. Picsába,
picsába! Draco azt hitte, hogy Harry rejtegetni akarja őt! Hogy szégyelli!

Harry szerette volna beleverni a fejét valami keménybe. Hogy nem vette észre, hogy a
megjegyzései mit okoznak Dracónak? Hogy gondolhatott csak saját magára?

Miféle bánásmód ez azzal a férfival szemben, akit szeret?

– Utálom az újságírókat – próbálta Harry elmagyarázni. – Tizennégy éves korom óta utálom őket.
Kedvük szerint kiforgatják a tényeket, ha épp nem egyenesen hazugságokat fabrikálnak belőlük.
Draco, mindig, amikor kilépek az utcára, az megjelenik az újságokban. Minden tetves alkalommal.
A pokolba is, amikor még aurorként terepen dolgoztam, azt is megírták, mindegy, hogy
tönkretették vele a nyomozást, amin már hetek óta dolgoztunk!

Jobban belegondolva, a problémának ahhoz is köze lehetett, hogy Kingsley megkérte, vegye át a
parancsnokságot, ismerte fel Harry hirtelen.

– Akárhogy is, talán azt gondolod, hozzászoktam már ahhoz, hogy a nevemet viszontlássam
nyomtatásban, de én akkor sem szeretem, és inkább úgy szervezem az életem, hogy próbáljam ezt
elkerülni – felelte Harry ökölbe szorult kézzel. – Szerinted miért élek mugli szomszédságban,
védőbűbájokkal körülvéve? Arra kellenek, hogy nehezebben találjanak rám az újságírók, és
akiknek mégis sikerül, annak kevésbé érje meg. Nem szégyellem, hogy ha meglátnak veled. Csak
jobban szeretem, ha egyáltalán nem látnak meg engem, ha ez így érthető.

Draco úgy nézett ki, mint aki figyel, de ugyanakkor mintha azt gondolta volna, hogy Harry félre
akarja vezetni.

– A menyasszonyoddal és Hermionéékkal minden péntek este elmentél vacsorázni.

– Hányszor kell még elmondanom? Nem volt a menyasszonyom – javította ki Harry. – Amúgy
igen, tényleg sokat eljártunk együtt. Gyűlöltem, de Ginny szeretett flancos éttermekben enni. Mit
mondhatnék? Gyerekkorában a családjának nem volt sok pénze, úgyhogy szerette az érzést, hogy
meg tudom hívni. Nem mintha ő nem engedhette volna meg magának; most már elég jó fizetése
van, de néhány tekintetben régimódi. Az apja mindig küszködött a megélhetésért, és szerintem
tetszett neki a gondolat, hogy nekem nem kell küszködnöm érte.

– Elvihetted volna mugli helyekre…

– Néha meg is tettem. De listája volt a kedvenc éttermeiről…

– Ó. – Draco fogai megcsillantak, miközben szinte állatiasan elvigyorodott. – Most már értem. Te
utáltad a sajtó érdeklődését, de ő egyenesen élvezte.

– Eh… – Harry nem szerette beismerni, de… – Talán valami ilyesmi, igen.

– Túl sokszor helyezel másokat magad elé. – Draco leengedte a karját, noha nem úgy nézett ki,
mintha megkönnyebbült volna. – Ragaszkodnod kellett volna a magánéletedhez, ha annyira számít
neked.

– Igen, nos, elég jól hozzászoktam már ahhoz, hogy nincs annyi, amennyit szeretnék. – Harry
sóhajtott. – De aztán melletted szert tettem egy kevésre, Draco. Azt hiszem, egyszerűen csak nem
akartam, hogy vége legyen. De vége lesz, te is tudod. A sajtó találgatása arról, hogy mikor veszem
el Ginnyt, semmi sem lesz ahhoz képest, amit akkor írnak majd, ha meglátnak miket együtt.
Előtúrnak minden apró kis hülyeséget a roxfortos éveinkről, és meglobogtatják az egész világ előtt.
Egek, Rita Vitrolnak az lesz a nagy napja.

Harry mélységesen letörve összegörnyedt a széken, a vállait is leejtette.

– Te… öm, te láttad el hamis információkkal rólam, az egyik évben, és rávetted, hogy szörnyű
dolgokat cikkezzen; emlékezni fog, mennyire gyűlöltük egymást, aztán pedig minket látva,
fogadok, hogy kitalál majd valami ostobaságot, hogy akkoriban az biztos egy szerelmi civódás
lehetett…

Harry becsukta a szemét, és próbált nem gondolni a malíciától csöpögő méregzöld pennára.

– Nagyon úgy néz ki, hogy szükséged van egy erős italra – mondta Draco hirtelen, amitől Harry
szeme kipattant. Mielőtt még tiltakozhatott volna, Draco felállt a kanapéról, és kitöltött egy
emberes adag whiskyt egy vizespohárba. Töményen, pont, ahogy Harry szerette.

Harry jobban felült, és három kortyra megitta az italt, de kicsit zavartan, mert a pohár átnyújtása
után Draco elegánsan leereszkedett a földre, és most Harry előtt térdelt. Draco csak felnézett rá,
mintha nem tudná, mit mondjon, vagy mit gondoljon.

Nos, legalább Harry tudta, mit tegyen.

– Gyerünk, fogd az utazóköpenyedet, és elviszlek valahova desszertezni. – Megpróbálta felidézni a

leglátogatottabb éttermet, és igyekezett, hogy a legkevesebb félelem se üljön ki az arcára.
Természetesen nem az aggasztotta, hogy mit gondolnak majd az emberek. Ezen már évekkel
ezelőtt túl volt. Nem volt más választása, tekintve, mikkel kellett megbirkóznia.

Azonban néhány dologtól igenis görcsbe rándult a gyomra. Először is, amikor az újságírók
elkezdenek majd kutakodni, rájöhetnek, hogy Draco a rabszolgája, ami szinte biztosan illegális.
Harry még azt sem mondhatja, hogy nem ő tette, mivel ő szórta ki az igénylőbűbájt. Kingsley a
legtöbb esetben kimondottan toleráns, de még neki is el kell majd határolódnia a Varázsbűn-
üldözési Főosztálynál attól, hogy egy varázslót rabszolgaként tartsanak!
Másodszor pedig, amikor majd mindez véget ér és Draco nem akar semmit csinálni vele, Harry
úgy fog kinézni, mint egy szerelmi bánatban szenvedő kamasz. Talán az egyetlen dolog, ami
rosszabb a hízelgő vagy az ellenséges sajtónál, az a sajnálkozó. Már látta is maga előtt a
szalagcímet: A fiú, aki szeretett… és akit elhagytak.

De nem lehetett mit tenni. Nem bánhat így tovább Dracóval, hogy hagyja, azt higgye, ő Harry
mocskos kis titka…

– Nem ízlett a francia narancslikőrös palacsintám? – kérdezte Draco mosolyogva.

– De igen, csak…

– Azt hiszem, apámat kissé aggasztotta, hogy flambírozás olyan közel történt a hajához.

– Én meg azt hiszem, hogy szándékosan volt olyan közel.

– Talán, talán… – Draco szeme megcsillant a fényben, ahogy ott térdelt és felnézett Harryre. – Azt
hiszem, eltekinthetünk a desszerttől, de azért köszönöm.

– Nem, szükséged van rá, hogy együtt lássanak velem…

– Kérlek. Én nem Ginny vagyok, Harry. Nekem nincs rá szükségem, hogy az újságokban lássam a
nevem, és legfőképpen nem akarlak boldogtalanná tenni azzal, hogy a tiédet kelljen ott olvasnom.
Egyszerűen csak nem tetszett a gondolat, hogy zavar téged, hogy bárki is tudhat rólam.

– Nem erről volt szó. Soha sem erről volt szó – esküdözött Harry.

– Akkor elmondhattam volna a szüleimnek? Tényleg?

Nem beszélték már ezt meg? Harry bólintott.

– Ezért voltál annyira ideges, mielőtt megérkeztek? Beszélni akartál nekik rólunk, de a bűbáj nem
engedte? Ez szörnyű érzés lehetett.

– A felét sem tudod. – Draco keze megállás nélkül babrált a ruhája anyagán a combjánál. – Azt
éreztem, hogy a hallgatás megfojt. Ó, nem szó szerint, de az érzés valós volt. El akartam mondani
nekik… olyan volt, mintha én követnék el valami szörnyűséget azzal, hogy eltitkollak téged.
Habár ennek semmi értelme, nem igaz? Csak azt tudom, hogy rettenetes bűntudatom volt egész idő
alatt. Lehet… lehet, hogy ez az egész harag egy undok kis taknyot csinált belőlem.

Igen, Harry észrevette. Lenyúlt, és felhúzta Dracót a földről az ölébe. Nem a legkényelmesebb
testhelyzet volt, de megérte, hogy cserébe közel lehetett Dracóhoz.

– Minden jogod meg volt ahhoz, hogy haragudj rám, ha azt hitted, rejtegetni akarlak.

– De saját magamra is mérges voltam. Nem igazán tudom, miért… Mert annyira foglalkoztatott a
dolog? Nem tudom. Talán amiatt volt, amit mondtál a barátodról, hogy szerinte szextől bűzlöttem,
és haragudtam magamra, amiért nem zuhanyoztam le először, mivel ha nem szeretnéd, hogy a
barátaid tudjanak rólunk, akkor nekem ehhez hozzá kellene járulnom…

– De hát tudnak rólunk – szakította félbe Harry. – Már hetekkel ezelőtt elmondtam Hermionénak,
Ronnak pedig épp ma.

– Ó – mondta Draco sokkal melegebb hangon. Igazából szinte beleolvadt Harry ölelésébe; lehajolt,
és Harry nyakához dugta a fejét, a nyelvével pedig Harry ütőerét kezdte nyalogatni. – Ez már
jobban hangzik. De miért csak ma?

– Öm… – Harry semmi olyat nem akart mondani, amitől Draco abbahagyja a nyalogatását,
másrészről viszont hazudni sem akart. – Nos, nem mondtam el Ronnak addig, amíg magától rá
nem kérdez. Nem azért, mert rejtegetni akartalak előle, de ahogy észrevehetted, nem nagyon
kedvel téged, azon kívül arra gondoltam, hogy talán megsértődne a húga miatt, tudod? Nem
akartam a legjobb barátommal összeverekedni.

– Összeverekedtetek?

– Nem, de nem volt elragadtatva. – Harry elfintorodott az italra gondolva, amit a Foltozott Üstben
ittak meg. Nagyon alaposan elkerülték, hogy szóba kerüljön a Harry irodájában történt beszélgetés.
– Azt próbálta bemesélni nekem, hogy ez csak a szexről szól, és nem akarta megérteni, hogy én
tényleg kedvellek téged.

– Ez nem lep meg. – Draco visszahúzódott, de csak annyira, hogy egy puha csókot dobhasson
Harry ajkára. – Hermione kisujja is többet ér, a hét bármelyik napján.

Harrynek nem tetszett, ahogy ezt mondta.

– Ron rengeteg mindent tett értem – felelte határozottan. – Ma is átjött, hogy szorgalmazza, hogy
kezdjünk el megint együtt vacsorázni péntekenként. Megmondta, hogy nem hajlandó hagyni, hogy
tönkremenjen a barátságunk. Apropó, ezen a héten átmegyünk hozzájuk. Öm… talán jobb lenne,
ha nem említenéd az ezer galleont Ron előtt. Biztos vagyok benne, hogy Hermione sem beszélt
róla neki.

– Ez nem sok jót árul el a kapcsolatukról.

– Hermione csak próbálja fenntartani a békét. Te nyilván nem fogod feladni, hogy elfogadtasd
vele, de ki van zárva, hogy Ron azt akarná, Hermione pénzt fogadjon el tőled. Régebben gúnyoltad
őt a szegénysége miatt. És kérlek, ne használd fel ezt az információt arra, hogy fű alatt keresztbe
tégy neki, rendben?

– Nem fogok. Ő a barátod. Habár nem tudom, miféle barát ragaszkodik ahhoz, hogy nem ismered a
saját vágyaidat, ha rólam van szó?

Harry vállat vont.

– Nos, ő ennél őrültebb dolgokat is gondolt már, ha tudni akarod, és azon is túljutottunk. Ezúttal…
– Harry megállt egy kicsit gondolkodni. – Azt hiszem, Ron szerint a farkammal gondolkodom, és
csak ki akarom próbálni, hogy milyen egy férfival. Mert akkor elmondhatja, hogy nem helyeztelek
Ginny elébe, érted? Ha csak arról van szó, hogy kísérletezni szeretnék, akkor az nem annyira
Ginnyről szól majd.

– Felteszem, nem mondtad el Ginnynek, hogy most együtt vagyunk.

– Mióta szakítottunk, nem beszéltem vele.

Draco elmosolyodott.

– Lehet, hogy szemét dolog tőlem, de örülök neki.

– Nem szemét, csak emberi. De attól még gyanakodott ránk.

– Okos lány – suttogta Draco, újra közelebb hajolva, hogy az orrát Harry nyakához dugja. – Habár
nem akartam bajt csinálni, Harry. Őszintén. Hajlandó lettem volna örök második lenni, ha ezt
akartad volna. Csak nem kimondottan vágytam rá. Nem akartam osztozni. Önző dolog, tudom.

– Nem kellett volna osztoznod – felelte Harry, és közelebb húzta magához Dracót. – Én pedig
főleg nem osztoznék rajtad.

– De hogy jött rá? – kérdezte Draco, miközben felsóhajtott Harry érintése alatt. – Én már akkor is
akartalak téged, de mindent megtettem, hogy ne mutassam ki előtte. Azt hittem, feleségül fogod
venni, és elég rosszul jöttem volna ki a dologból, ha vetélytársat lát bennem.

– Nem te voltál – kuncogott Harry. – Az én hibám. Ron mondta, hogy Ginnynek nem tetszett,
ahogy rád néztem.

– Á. Nos, én imádom, ahogy rám nézel. Főleg, ha meztelen vagyok, erősen az ágyhoz kötözve, és
kiterítve a kedvedre. Vagy esetleg egy kis korbácsolásra? Elég jó voltam, ugye? Megkaphatom a
jutalmat, amit ígértél?

A vége felé a hangja egyenesen hízelgő volt.

– Ó, kaphatsz jutalmat – felelte Harry halkan, azon töprengve, hogy kimondja-e a többit. Amit
Draco számára tartogatott, az több volt, mint puszta korbácsolás.

Nem, jobb, ha nem említi hangosan. Sokkal izgalmasabb lesz mindkettejük számára, ha hagyja,
hogy Draco maga fedezze fel.
 41. fejezet

– Nos, újra itt volnánk – mondta Draco kissé hangosan. – Úgy tűnik, ez már kezd szokásunkká
válni.

– Mi, hogy Hollóbércre jövünk szórakozni? – Harry lerázta magáról a kabátját, és felakasztotta a
fogasra a falon. – Itt vannak a játékaid.

– Igaz. – Draco egy pillanatig úgy nézett ki, mintha nyugtalankodna valami miatt, de aztán
szemlátomást elhessegette magától a dolgot. – Szóval, mit forgatsz a fejedben, hm?

Harry kis híján elmondta. Az ötlete szinte forrt benne, azt követelve, hogy engedje szabadjára, de
Harrynek valahogy sikerült tartania magát az eredeti elhatározásához. Sokkal jobb lesz, ha Draco
nem tudja előre, mi fog következni, főleg, mivel Harry nem tudta, hogy sikerül-e majd véghez
vinnie. Kihívás lesz… de arra gondolt, hogy talán képes lesz megcsinálni, és ha igen, az sokkal
nagyobb meglepetést okoz.

Azon kívül, nem akar csalódást okozni Dracónak, ha mégis kudarcot vall.

– Öm… Arra gondoltam, jobb lenne, ha először egy kicsit beszélgetnénk – mondta Harry, intve a
pálcájával, hogy megidézzen két széket. Dracónak még mindig nem volt sok bútora, de ahogy
látogatták Hollóbércet, apránként egyre jobban hasonlított otthonra, és egyre kevésbé… Harry nem
is tudta, melyik szó tudná jellemezni a korábbi üres állapotát.

Draco, ahogy Harry észrevette, vágyakozó pillantást vetett a hálószoba ajtajára, de

engedelmeskedett, mint mindig, amikor Harry egyértelmű kívánságairól volt szó; leült, és lelkes
arccal, várakozón hajolt előre.

– Igazán nem szükséges – mondta, szinte kifulladva az izgalomtól vagy a buzgóságtól. Harry nem
tudta eldönteni, melyik lehetett.

– De igen, az…

– De én értem, Harry, mindent értek. Nincs szükségem arra, hogy varázslóéttermekbe vigyél, most
már nincs, hogy tudom, soha… – Draco megállt, mintha frusztrált lenne. – Nem hiszed el, amit
mondok?

– Nem erről van szó – felelte Harry, kikerülve a kérdést. Vajon elhitte, amit Draco mondott? Nos,
azt igen, hogy Draco már nem érti félre azt a dolgot; ez igaz volt. De egy teljesen másmilyen
szinten egyáltalán nem hitte el. Nem volt rá képes. Hiszen valószínűleg – a pokolba is, nagyon is
esélyesen – csak az a rohadt Res mea es okozta, hogy így beszélt.

Még mindig zavarba hozta Harryt az, hogy a bűbáj milyen erotikus tudott lenni egy bizonyos
értelemben, ugyanakkor minden más tekintetben milyen elborzasztó. Harry szeretett uralkodni
Dracón a hálószobában; tetszett neki, hogy szüksége van rá, hogy akarja őt, és alá akarja vetni
magát. Talán nem volt helyes, de Harry akkor is szerette ezt. Nem tehetett róla, noha tudta,
Hermione biztosan azt mondaná, hogy jobban is ragaszkodhatna az elveihez.

Azt nem élvezte, hogy Draco a rabszolgája, persze, hogy nem.

De azt igen, amit a hálószobában műveltek. Vagy Hollóbércen, ahová szórakozni és játszani jöttek.

És szexelni… nos, talán csak a bűbáj okozta – ó, a pokolba is, talán tényleg csak az –, de ebbe
Harry már belenyugodott. Talán nem is az volt a legfontosabb, hogy Dracónak annyira kell ez a
dolog. Hanem hogy talán Harrynek van erre szüksége, mivel tényleg szerette a férfit, és Draco
igénye csak kényelmes ürügy. Mindegy. Ezen már túlhaladtak, és Harry nem nézett vissza.

Habár azokat sokkal nehezebb volt elfogadni, amiket Draco mondott, és elhinni, hogy tényleg
Draco mondta ezeket. Főleg ezen az estén, ahogy kigúnyolta az apja aranyvérűségről alkotott
nézeteit. Mi más lehetett ez, mint a bűbáj, ami arra sarkallta, hogy büszke legyen Harryre, a
vérvonalára és minden egyebére?

Harry leült, és megrázta a fejét.

– Tudom, hogy most már érted az éttermes dolgot. Ez csak… – A francba is, milyen nehéz volt
kimondani, amit akart. De nem kellett volna annak lennie, az elnézve, mi mindent csináltak
Dracóval az elmúlt pár hétben. De akkor is az volt. – Öm… ki akarok próbálni valamit ma este,
valami újat és kimondottan… öm, extrémet, és mielőtt belekezdünk, tudnom kell, hogy…

– Óóóó – sóhajtotta Draco, még előrébb hajolva, a hangjában izgalommal teli várakozással. –
Késes játék?

Harry szinte elsápadt. Késes mi? Soha nem gondolt olyasmire, hogy késeket használjon Dracón.
Vagy bárhol Draco közelében. Az igazat megvallva már a gondolatától is rosszul lett. És nem is
csoda, mert a lelki szemei előtt most nem is látott mást, csak a mosdó kövén elvérző fiú szörnyű
képét, akit egy bűbáj metszett fel, amelyre az „ellenségekre” címke enyhe kifejezés.

Sosem akarta volna felvágni Dracót.

A korbácsolás valahogy más volt. Még ha Draco vérzett is tőle, az… más volt, noha Harry nem
tudta, miben.

– Látom, nem késes játék lesz – mondta Draco, visszaülve, és enyhén csalódott kifejezés ült ki az
arcára. – Sajnálom. Nem kellett volna olyasmit javasolnom, ami felzaklat téged.

– Nos, nem tudhattad, hogy felzaklat majd, mivel nem emlékszel…

– Nehogy azt mondd, hogy késekkel harcoltunk, te meg én.

Harry megrázta a fejét.

– Akkor, mit szeretnél csinálni? – Draco hangja mély dorombolásra váltott. – Harry, Harry.
Mostanra már tudnod kell, hogy nem tudsz velem olyat tenni, amit én ne akarnék vagy ne
élveznék. Összeillünk.

Harry érezte, hogy a szíve olyan erősen kezd verni, mintha közölni szeretne valamit. Nem mintha
Harrynek szüksége lett volna rá, hogy bárki közölje vele. Tudta, hogy szereti Dracót. Nagyon jól
tudta.

– Készen állsz rá, hogy végre a magadévá tégy, ugye? – Draco összedörzsölte a két tenyerét, és a
szeme ragyogott. – Ó, nem is tudod, hányszor szerettem volna már rákérdezni, de tényleg annyira
próbálom kitalálni a vágyaidat, és világos volt a számomra, hogy kényelmetlennek találod a
gondolatot, úgyhogy az utolsó dolog lett volna, hogy erőltessem, de Harry, én szeretett gazdám,
fájdalmasan vágyom rá, hogy bennem legyen a hosszú, kemény farkad, minden nap erre
vágyakozom, minden egyes nap, kivétel nélkül…

– Nem, nem is erről van szó. – Harry szava elakadt; utálta hallani, ahogy Draco ilyen gyorsan
összefűzte a szavakat. Ez csak azt jelenthette, hogy a megszokott, hűvös nyugalma kezd repedezni,
ami pedig annak a jele, hogy tényleg szörnyű fájdalmai lehetnek, de a pokolba is, ez mind nem
számít! Az sem számít, hogy Harry is ugyanúgy sajog!

Ilyen hülyéskedések, hogy egymás leszopása, egymáshoz dörgölőzve elélvezés, miközben

meztelenül fekszenek az ágyban… ez tényleg szex volt, és Draco talán neheztelni fog érte később,
de ez semmi ahhoz képest, amit akkor érezne, ha Harry konkrétan megtenné, amit Draco javasol.

Ó, egek. Ha Harry valaha is megdugná Dracót… akkor Draco úgy ébredne fel az amnéziájából,
hogy azt érzi majd, át lett baszva. Méghozzá Harry Potter által, aki ugyanaz az ellensége, aki
kiszórta rá a Sectumsemprát. Azt gondolná, hogy Harry bosszúból csinálta.

Harry azt kívánta, bár ne hangoztatta volna annyira a véleményét Draco halálfaló tevékenysége
miatti büntetéséről. A francba is, ez volt az egyetlen alkalom, amikor tényleg akart nyilatkozni a
sajtónak, és most erre fog Draco emlékezni, ha visszatér az eredeti önmagához! Hogy Harry azt
mondta, szigorúbban kellett volna őt megbüntetni…

Hogy Harry rettenetesen kihasználta a helyzetét, amikor kiszolgáltatott volt, és képtelen ellenállni.
Annyira kiszolgáltatott, hogy még azt sem tudta, hogy ellenállnia kellene.

Ellenségekre…

A kifejezés hangosan visszhangzott Harry elméjében.

Eközben Draco egy kicsit meggörnyedt.

– Ó – mondta egy hosszú szünetet követően, és a hangja olyan halk volt, hogy Harry alig hallotta.
– Én… azt hittem, készen állsz. Elnézést kérek. Én… én azt hittem, akarsz engem. Öm… úgy.

– Én tényleg akarom. – Harry a hajába túrt, eltűnődve, hogy milyen messzire jutottak attól a
ponttól, ahova el akart volna jutni. Talán túlbecsüli a beszédet, és inkább egyenesen a hálószobába
kellett volna vinnie Dracót… De mégsem; tudta, hogy az nem lett volna helyes. Muszáj először
beszélniük. Ezt a dolgot már sokkal hamarabb meg kellett volna tárgyalniuk.

Draco felélénkült, és csettintett az ujjaival.

– Tényleg? Tudom, hogy még sosem csináltad azelőtt, de biztos vagyok benne, hogy én már igen,
és abban is, hogy kiváló vagyok, Harry. Ígérem, hogy számodra is kiválóvá teszem a dolgot. Úgy
éljek. Azt szeretném, ha utána meg akarnád majd ismételni.

– Arra gondoltam, az lenne a legjobb, ha megadnál egy biztonsági jelszót – bökte ki Harry.
Igazából nem is volt olyan nehéz kimondania. Az is segített persze, hogy leállította Draco
szómenését. Ha Harry még sokáig hallgatja, hogy milyen csodás lesz az anális szex, akkor minden
elhatározása oda.

És muszáj volt emlékeznie erre, a francba is. Draco miatt, aki nem tudja, hogy mit csinál, amikor
arra kéri Harry Pottert, hogy dugja meg!

– Biztonsági jelszót – ismételte Draco értetlenül.

– Igen, egy szót, amit arra használhatsz, hogy megállíts…

Draco orrlyukai kitágultak.

– Tudom, hogy mit jelent, Harry. És ha mégsem így lenne, azt hiszem, ki tudnám következtetni.
Egyszerűen csak meglepődtem, hogy azt gondolod, akarok ilyet.
– Nos, ha addig foglak korbácsolni, míg vérezni nem kezdesz… – vagy még tovább, gondolta –,
akkor nem fogom tudni, mikor lesz túl sok, és…

– Csak annyit kell tenned, hogy megmondod, szóljak, ha eleget kaptam. Ez már előtte is működött,
ahogy visszaemlékszem.

Harry megrezzent, mert úgy érezte, mintha valami rosszat csinált volna, holott tudta, hogy nem.

– Igen, de… nézd, olyan hangulatban voltam ma este, hogy meg akartalak jutalmazni, tudod? És
feszegetni a határaidat, szóval lehet, hogy kiáltanod vagy könyörögnöd kell majd vagy ilyesmi, de
én azt akarom… szeretném…

– Tudni akarod, hogy figyelmen kívül hagyhatod-e – mondta Draco halkan. – Úgy, ahogy néha
figyelmen kívül hagyod, amikor azért könyörgök, hogy elmehessek, hmm? Te nyújtod el…
váratsz, amíg te úgy nem akarod, hogy elmenjek. De én is ezt akarom, Harry. Ezt szeretem, nem
érted? A te kedvedre tenni. Teljesen a tiéd lenni.

Harry alig hallott meg mást a szeretem szón kívül. Habár Draco csak azt mondta, hogy azt szereti,
amit együtt csinálnak, nem azt, hogy Harryt szereti, Harrynek akkor is nehezére esett összefüggő
választ kreálnia.

– Igen, az jó, ebben egyetértek. De a fájdalom más. Ha korbácsolni foglak, lehet, hogy tényleg le
kell majd állítanod! Nem hagyhatom figyelmen kívül, amit mondasz!

– Akkor nem mondom majd, hogy állj le, hacsak tényleg nem lesz rá szükségem.

– Talán kicsúszik majd valami a szádon, amit nem is akartál mondani. Ha elég nagy a fájdalom…

– Ez tényleg elég ígéretesen hangzik – jegyezte meg Draco csillogó szemmel.

– Legyél komoly, mert én is az vagyok – mondta Harry szigorúan. – A dolgok kicsúszhatnak az

irányításunk alól ma este, ha nincs kéznél biztosíték. Nagyon kicsúszhatnak.

– Csitulj, vadul dobogó szívem…

– Azt mondtam, légy komoly!

Draco hirtelen megkomolyodott.

– Nos, bevallom, elég katartikus a tudat, hogy majd könyöröghetek az orgazmusért, tudva, hogy
akár meg is tagadhatod tőlem. Szeretem, ha feszegeted a határaimat. Úgyhogy ez a jelszó egész jó
ötlet. Hmm. Mit szólnál ahhoz, hogy… Nick?

Harry felvonta a fél szemöldökét.

– Nick?

Draco zavartnak tűnt.

– A név csak… nem is tudom, csak úgy jött. Ó… talán mert Hermione említett valami Nicket az
egyik levelében.

– Ó. Gondolom, Félig Fejnélküli Nicket. Emlékszel rá?

– Még arra a fantasztikus varázslóra sem emlékszem, aki belejegyzetelt a bájitaltan könyvedbe –
felelte Draco megfeszülve –, és Hermione azt mondta, hogy Perselus Piton volt a házvezető
tanárom.

Harry összeszorította az állkapcsát. Már csak ez hiányzott neki, egy „segítőkész” Hermione, aki
lelkesen elmesél Dracónak mindenfélét, amire nem tud magától visszaemlékezni. Nem mintha
Harryt annyira érdekelte volna, ha a szellemekről volt szó, de ha Pitonról mesél neki, akkor annak
köze lehet a háborúhoz, és Draco már így is elég rosszul érzi magát, amiért Harry ellensége volt. És
még annál is rosszabbul…

– Rólunk is szokott mesélni?

– Nem, ebben a témában elég makacs – mondta Draco, felvonva a fél szemöldökét. – Pedig
mindent megpróbáltam, hogy kihúzzak belőle valamit. De ördögien okos, és rögtön keresztüllát
rajtam.

– Helyes.

Gyanakvó fény villant Draco szemében.

– Rejtegetsz valamit, Harry? Tudod, elég érdekes a számomra, hogy nemrég azért pánikoltál, mert
az újságírók a végén még azt találják ki, hogy az iskolában volt köztünk valami. Nem lehet, hogy
tényleg volt? Egy valamicske? Titokban, ami aztán rosszul sült el, és innen eredt minden
ellenségeskedés?

– Nem.

– Ó, gyerünk! Semmi a világon? Képtelen vagyok elképzelni, hogy ismertelek és nem éreztem
közben ezt az ellenállhatatlan vonzódást. – Draco megnyalta az ajkait. – Szeretlek-gyűlöllek
kapcsolat esetleg? Ne mondd, hogy soha nem csókoltalak meg. Nem vagyok biztos benne, hogy
képes vagyok ezt elhinni…

– Sosem csókolóztunk az iskolában.

– Hmm. Tényleg? – Amikor Harry megrázta a fejét, Draco összeráncolta a homlokát. – Soha nem
érintettelek meg?

– Nem, hacsak nem számolod bele azt is, hogy beletapostál az arcomba.

– Kicsit durvulgattunk a takaró alatt?

Harry sóhajtott. Nem akarta említeni az incidenst, de most, hogy már megtette…

– Nem, semmi romantikus nem volt köztünk, Draco. Elkaptál, amikor kémkedtem utánad,
úgyhogy megátkoztál és eltörted az orromat, hogy egyenlíts.

Ahelyett, hogy elcsüggedt volna, Draco szinte felragyogott.

– Leskelődtél utánam, Harry? A zuhanyzóban, ugye?

– Teljesen fel voltál öltözve, és a barátaiddal pletykálkodtál, én meg tudni akartam, hogy miről…

– Óóó, azt remélted, sikerül kihallgatnod, amint arról kotyogok, hogy akarlak téged…

– Nem, azt feltételeztem, hogy már halálfaló vagy, és tudni akartam, hogy mit tervezel!

Ez már kijózanította Dracót.

– Értem. És igazad volt?

– Igen, sajnos.

– És mit terveztem?

– Valami rettenetes dolgot, de nem mondanék erről többet, és Hermione sem fog. Majd magadtól
visszaemlékszel rá, ha már készen állsz.

Draco kételkedve nézett rá.

– Még mindig azt hiszed, hogy emlékezni fogok, Harry? Ezek a kis felvillanások… nem nagyon
állnak össze semmi valódivá. Semmilyen kép nem emelkedik ki az elmém ködéből.

– De azt mondtad, egyre jobban emlékszel a gyerekkorodra.

– Arra igen, de kettőnkre nem. És a kritikus éveinkből sem dereng semmi, hacsak nem számítjuk
az ilyen dolgokat, mint a tanórák. – Draco vállat vont; az emlékezetkiesése nyilvánvalóan nem
zavarta. – De abban meglehetősen biztos vagyok, hogy már használtam ezt a biztonsági jelszó
rendszert, még ha nem is tudok konkrétan visszaemlékezni rá. Most, hogy rágondolok, az egész
dolog olyan… ismerősnek tűnik.

Nem is baj, gondolta Harry. Elnézve a játékokat, amiket Draco a korábbi szeretőivel játszott…
vagy annak a ládának a tartalmát… ha az a férfi, akivel Draco korábban járt, nem ragaszkodott
volna jelszóhoz…

Eben az esetben Harrynek komoly erőfeszítésébe került volna megállni, hogy ne vadássza le és
gyilkolja meg őket.

Nos, azért nem ölte volna meg őket. De lett volna pár keresetlen szava hozzájuk!

Vagy talán csak minél távolabb maradna Draco korábbi szeretőitől, abban az esetben, ha fel
akarnák őt keresni és megújítani a régi ismeretséget. De akkor talán Draco lenne az, aki ezt akarná,
mihelyst visszaemlékezik.

És akkor mi a fenét csinálna Harry?

Bele sem bírt gondolni. Bele sem akart gondolni, amíg csak feltétlenül nem volt muszáj.

És talán soha nem is kell majd, ismerte be Harry lassan. Talán Dracónak igaza van. Ha az emlékei
ennyi idő alatt sem tértek vissza, talán már nem is fognak. Még Pitonra sem emlékezett vissza… ez
pedig jelentett valamit, nem igaz? Nem igaz?

Harry úgy határozott, hogy de, igaz.

Végtére is, mit is mondott Lucius Malfoy? Hogy Draco talán emlékezni fog, ha majd a bűbáj
lenyugodott. Ha már biztonságban érzi magát Harry mellett.

Ez már mind megtörtént. A pokolba is, Draco már akkora biztonságban érezte magát Harryvel,
hogy még biztonsági jelszót sem akart. A bűbáj annyira lecsillapodott, amennyire csak lehetett,
Harry tudta ezt.

Ám Draco mégsem emlékezett.

Szóval talán nem is fog.

Harry tudta, hogy nem kellene ennek örülnie, de nem tehetett róla. Nem akarta elveszíteni Dracót;
ennyi volt az egész. Nem akarta visszaadni a régi szeretőinek, vagy a Harry iránti gyűlöletnek,
vagy a sárvérűek iránti megvetésének.

És egyébként is, ahogy a dolgok álltak, Draco boldog volt Harryvel.

Annyira szörnyű volt, ha nem akarta, hogy ennek vége legyen?

Harry figyelmen kívül hagyta az akadékoskodó lelkiismeretét, ami azt súgta, hogy igen.

– Akkor Félig Fejnélküli Nick lesz az – mondta, az összes szörnyű gondolatát félresöpörve. Jelen
pillanatban semmi sem számított, csak az, hogy Draco kedvére tegyen, hogy megadja neki azt a
jutalmat, és hogy ez sokkal nagyszerűbb legyen, mint amit a régi szeretőitől valaha is kapott.

Harry felállt, odalépett Dracóhoz, és kinyújtotta felé a kezét.

– Megyünk?

Draco ujjai finoman az övéi köré kulcsolódtak.

– Mmm, nem hinném, hogy máris lenne rá engedélyem, Harry gazdám.

Harry szerette a humorérzékét… a fenébe is, őt szerette. Közel húzódott hozzá, és mélyen
megcsókolta, mielőtt bevezette volna a hálószobába, ahol az a bizonyos láda várta őket, minden
tartalmával együtt.

***

Harry leült az ágy szélére, és kissé széttárta a lábait, ahogy a tenyerére támaszkodott. Azonban
amikor Draco úgy modult, mintha le akarna térdelni előtte, megrázta a fejét.

– Állj oda… nem, kicsit még hátrébb. Jó. Most vedd le a ruháidat. Lassan.

– Azt akarod, hogy szórakoztassalak? – Draco az utazóköpenye felső gombjához nyúlt, és

látványosan kigombolta. – Nem tiltakozom. Azért élek, hogy szolgáljak, jól tudod. De abban a
hitben voltam, hogy én fogok ma este jutalmat kapni. – Azzal levette a kabátját, és és olyan pózt
vett fel, amelyben a keskeny csípője előredőlt.

– Nem vagy te egy kissé öntelt? – figyelmeztette Harry, és próbált nem mosolyogni.

Ez szinte lehetetlenné vált, abban a pillanatban, amikor Draco válaszolt.

– Nem az önteltség mondatja ezt velem, ez az igazság. Szeretsz nézni engem. – Draco valahogy
nagyon gyorsan lerendezte az ingét is, habár elég érzéki módon vetkőzött, ami nem állt messze a
sztriptíztől. – És nem is csoda – mondta, mosollyal a szája sarkában, miközben lepillantott a
mellkasára. – Izmos, sehol egy szépséghiba vagy sebhely.

Nem, sehol nem volt sebhely a mellkasán vagy a hátán. Harry tudta, és azt is, hogy ezt Pitonnak
köszönhette. Pitonnak, a főzeteinek, és a gyors reagálásának azon a napon hatodévben. Ha ő nem
lett volna, Draco most tele lenne szörnyű hegekkel Harry meggondolatlan önvédelmi varázslata
miatt.
– Csak ez – mondta Draco, felemelve a bal karját és úgy fordította, hogy a Sötét Jegy elhalványult
nyoma látható legyen. – Meg ezek… – Ahogy behajlította a csuklóját, a szolgaságát jelképező lánc
úgy tűnt, mintha kissé megszakadt volna, noha a tinta ugyanolyan sötét maradt, mint eddig. Optikai
csalódás, gondolta Harry.

– Sajnálom, hogy ez rajtam van – mondta Draco halkan, a Sötét Jegyére mutatva. – De ezeket nem.
– A lánc szimbólumra pillantott. – Bárcsak… de azt hiszem, semmi értelme vágyódni. Na, hol is
tartottam? Ja, igen. – Hosszú ujjai szürke nadrágjának gombjára fonódtak.

– Lassan – emlékeztette Harry. – Tényleg szeretlek nézni.

A megjegyzés hatására Draco szeme felragyogott a nyilvánvaló örömtől, amitől Harry eltöprengett,
hogy Draco örökös tollászkodása vajon a hiúság helyett nem az önbizalomhiánytól van-e inkább. –
A kérésed számomra parancs…

Draco őrjítő lassúsággal gombolta ki a nadrágját, de aztán beleakasztotta a hüvelykujját az

anyagba, és az alsóval együtt kezdte lehúzni a nadrágot.

A farka szabaddá vált, és legalább félkemény volt, Harrynek pedig nyelnie kellett, mert összefutott
a nyál a szájában.

– Játssz magaddal – suttogta, és a tekintete az eléje táruló pazar látványra szegeződött.

Draco viccesen is kinézhetett volna cipőben és zokniban, a nadrágjával és az alsójával a bokájánál,

ahogy megragadta a farkát és verni kezdte. De ehelyett… csábító volt. Dekadens. Az élvezet
szobra, de Harry élvezetére kellette magát…

– Most az ágyra – rendelkezett Harry.

Draco majdnem elbotlott, olyan gyorsan próbált engedelmeskedni. Saját magát kinevetve lerúgta a
cipőjét, és addig mozgolódott, míg lerázta magáról a nadrágot és az alsót, miközben kemény farka
egész idő alatt bólogatott.

És még így sem nézett ki nevetségesen, még egy szál zokniban sem.

Azok is gyorsan lekerültek, aztán Draco már az ágyon is volt, ahogy Harry kérte.

– A hátadra, és lábakat szét! – mondta Harry szigorúan. – Invito… Invito bilincsek!

Négy fémkarika röppent felé. Draco gyorsan félregördült, mintha azt hitte volna, hogy elröppennek
Harry mellett és el fogják találni, de Harry ügyesen elkapta őket, és elvigyorodott.

– Hermione említette, hogy fogó voltál – mondta aztán Draco ámulattal a hangjában. –
Fantasztikus lehettél a pályán.

– Eh, párszor azért megizzasztottál.

– Nem mondod, hogy…

– De, te is fogó voltál. – Harry sebesen rátette Draco csuklójára és bokájára a bilincseket, és nem
lepődött meg, amikor tökéletesen passzoltak rá. Habár az már nem bűvölte el annyira, amikor a
csillogó fém eltakarta Draco szolgaságot jelképező láncait. Harry újabban szerette őket nézegetni.

– Invito láncok! – mondta Harry meglengetve a pálcáját. Szerencse, hogy az aurorképzésen tanult
pár bűbájt, ami a fémet alakíthatóvá, majd újra szilárddá változtatja, gondolta, amikor
hozzáérintette a pálcáját néhány láncszemhez. Amikor végzett, Draco megbilincselt végtagjai az
ágy négy sarkához voltak rögzítve, rövid, egymás köré csavart láncokkal.

– Mmmm – nyögte Draco, megemelve kissé a csípőjét, a szemét pedig becsukta, és az ajkai
mosolyra húzódtak. Szinte mámorosnak tűnt, holott Harry még bele sem fogott igazán.

– Esetleg lehetne még egy kicsit merevebb – mondta Harry oldalra billentett fejjel, miközben
Dracót tanulmányozta. A gyönyörű szó jutott az eszébe. Vagy az angyali, habár az, hogy egy
meztelen és teljesen felizgult férfi hogyan tud angyali lenni, jó kérdés volt. Draco végtére is nem
volt ártatlan. Semmilyen értelemben, és főleg nem szexuálisan.

De mégis úgy nézett ki, mint egy angyal, ahogy ott feküdt, makulátlan, fehér bőrrel és aranyló
hajjal, ami megcsillant a falilámpák mágikus fényében.

– Már elég merev vagyok, hidd el – mormogta Draco, még mindig csukott szemmel.

– Én így értettem. – Harry elmotyogott egy kicsinyítő bűbájt, aztán figyelte, ahogy a láncszemek
Draco csuklóján összehúzódnak.

Draco újra felnyögött, ahogy teljesen kifeszült a teste.

Amikor ezzel végzett, Harry egyik térdét behajlítva leült az ágyra, hogy odakuporodhasson Draco
csípője mellé. Egy ujjal végigsimított a férfi mellkasán, eljátszva a finom, ritkás szőrszálakkal,
amik szinte áttetszőek voltak.

Épp, ahogy Harry elképzelne egy angyalt.

– Szóval merev vagy, mi? – kérdezte tőle olyan ártatlan hangon, ahogy csak tudta. – Mitől, hm?
Mert félsz, hogy bántani foglak? Ó, várj csak. Te azt akarod, hogy bántsalak.

Válaszul Draco csak újra nyögött egyet.

Harry elégedetlen volt ezzel, úgyhogy kinyújtotta az egyik karját, és megcsavarta a férfi egyik
mellbimbóját. Erősen.

Dracónak nem kellett elmagyarázni, miért csinálta ezt Harry. Harryre hangolódva, szólásra nyitotta
a száját.

– Vágyom rá, Harry gazdám. De ugyanakkor én, én…

– Éget a vágy? – találgatott Harry, úgy mozdulva az ágyon, hogy szopni tudja Draco mellbimbóját.

Draco megpróbált lökni egyet a csípőjével, hogy Harryhez érinthesse a farkát, ami már
valószínűleg fájdalmasan lüktethetett. Azonban az érintkezést megtagadták tőle; Harry kívül
maradt a hatókörén. Nem mintha nehéz lett volna. Draco olyan szorosan ki volt kötve, hogy
mozdulni is alig tudott.

– Igen, hevít - zihálta Draco, és lihegett egy kicsit, mielőtt folytatta volna. – A szükségé. A vágy
tüze és… de a félelemé is.

– De te szereted a fájdalmat – mondta Harry, egy pillanatra elválva Draco mellbimbójától. – Szóval
akkor miért félsz?

– Ínycsiklandozó és bénító félelem…

Harry ajka mosolyra szélesedett a húsdarabka körül, amit szopott, majd még egy utolsó harapdálást
követően elvált tőle. – Nem bízol bennem?

Draco sóhajtott; a hang a vágy és az elégedettség keverékét tükrözte.

– Pont azért, mert bízom benned, Harry. Bízom abban, hogy nem fogod majd vissza magad.
Szükségem van erre, szükségem van rád…

– Ó, tudom én, hogy mire van szükséged – mormogta Harry mély, őszinte hangon. – És meg is
fogod kapni, abban nem lesz hiba. Minden csapást, minden ütést, és annyit, amennyit gondolok,
hogy elviselsz. Nem, várj, nem is. Annyit, amennyit akarok, hogy elviselj, Draco. Az enyém vagy,
és mire végzek, több helyen is megmarad majd a jele annak, hogy az enyém vagy, nem csak a
csuklódon.

Draco testét tetőtől talpig finom borzongás járta át. Még a lábujjait is szétfeszítette a várakozástól.

– Ó, kérlek, kérlek…

– Elég jól könyörögsz. – Harry újból lesimított Draco mellkasán, de ezúttal lejjebb is kalandozott a
keze, keresztül a hasán, majd még messzebb, épp hogy érintve a farkát, mielőtt irányt váltott volna,
és helyette Draco combján folytatta volna a simogatást.

– Kérlek…

– Ezt sosem gondoltam volna – mondta Harry csevegő hangon, figyelmen kívül hagyva a másik
férfi hangját átitató kétségbeesést. – Az iskolában meglehetősen büszke voltál. De az talán csak
álca volt, és végig arra vágytál, hogy valaki kezelésbe vegyen.

– Harry…

– Hallgass, rabszolga! – csattant fel Harry, és izgalom táncolt végig a testén, amikor kimondta a
szavakat. Mostanra már egyértelmű volt számára, hogy eredendően domináns alkat, pont úgy,
ahogy Draco is eredendően alárendelt. Mi másért élvezte volna annyira ezeket a játékokat?

Igen, és ez talán megmagyarázott jó pár dolgot a Ginnyvel való kapcsolatáról is. Ami halálra volt
ítélve már az elejétől fogva, mivel a maga módján a lány is elég uralkodó típus volt. Harrynek
valami másra volt szüksége, valaki másra… még ha több évbe is telt annyira megértenie saját
magát, hogy ezt felismerje.

Draco engedelmesen elhallgatott, csak a ziháló lélegzetvételei árulkodtak a heves szükségéről.

– Na akkor, mivel is kezdjünk? – merengett Harry, habár persze már pontosan tudta, hogy mit fog
csinálni.

Amikor Draco nem felelt, Harry keményen rávert a csípőjére, élvezve a látványt, ahogy Draco
farka megugrott.

– Kérdeztem tőled valamit. Mivel kezdjünk?

– A… az ostorral? – suttogta Draco, tágra nyílt szemekkel, amelyek mintha ezüst tavak lettek
volna, fele részben elégedettséggel, fele részben aggodalommal megtöltve.

– Az ostorral – gúnyolódott Harry. – Kicsit sokat tartasz magadról, nem gondolod? Miért hiszed
azt, hogy megérdemled az ostort? Emiatt a pálcát kapod.

Draco felnyögött, az ajkai úgy nyíltak el, hogy Harry hihetetlenül erotikusnak találta.
– Ha majd végeztem – tette hozzá Harry. – Ami nem egyhamar lesz. Először a korbácsot kapod.
Az a sok szíj mind kényeztet majd téged, megalapozza a bőrödet, és ó, milyen érzékennyé teszi.
Képzeld csak el, milyen érzés lesz utána a pálca.

Draco nem válaszolt, de szemlátomást belegondolt az élménybe, ahogy Harry mondta. Egy csepp
nedvesség szivárgott elő kemény farka hegyéből. Harry elvigyorodott, aztán odahajolt, és lenyalta.

– Invito korbács! Ó, és Draco szolgám? Felejtsd el, amit a hallgatásról mondtam. Azt hiszem,
szeretnélek közben hallani.

– Igen, Harry gazdám – felelte Draco fojtott hangon, és az izmai láthatóan megfeszültek, ahogy
várta az első csapásokat.

– Ó, nem, nem – korholta Harry halkan, ahogy letette a korbácsot a bevetett ágyra. – Ezt nem
használhatjuk. De a bőr szemtakaró sem tetszett, amit a legutóbb használtunk. Túl merev és
hajlíthatatlan. – Azon kívül Harry véleménye szerint Draco úgy nézett ki benne, mint egy
képregényfigura. Kicsit tovább turkálva a ládában, talált egy vörös selyemsálat. – Nézd csak! –
mondta, visszalépve Dracóhoz, és végigsimította a sál szélét a férfi farkán és golyóin, miközben
beszélt. – Milyen csodás szín. Gondolj csak bele… nemsokára tetőtől talpig pont ilyen színű
korbácsnyomok díszítenek majd. És a te fehér bőrödön nem semmi látvány lesz. Te viszont sajnos
nem láthatod majd. Emeld fel a fejed, így, ez az.

Harry alaposan Draco feje köré tekerte a sálat, két réteggel is eltakarva a szemét, mielőtt
megkötötte oldalt a csomót, aztán alácsúsztatta az ujját, hogy megbizonyosodjon, nem túl szoros-e.
Próbálta minden érintésébe beleadni a szeretetét, hiszen valójában erről szólt az egész. Előjátékról.
Szeretkezésről. Mindkettejük számára.

Igazából Harry csak azért akarta megkorbácsolni Dracót olyan keményen, mert szerette őt.

– Ez rajtad marad – figyelmeztette Harry. – Az enyém vagy, ami azt jelenti, hogy én döntöm el,
mikor kerülhet le. Az engedetlenség büntetése az lesz, hogy azonnal abbamarad a korbácsolás, csak
hogy értsd.

– Én… szeretem, amikor kezelésbe veszel – zihálta Draco.

Harry alaposan megszemlélte Draco farkát, de persze hiába, mert most már a férfi nem láthatta ezt.
– Kezelésbe foglak venni, az már biztos – mormogta. – Neked is erre van szükséged.

Újra megfogva a korbácsot, Harry végigsimított vele Draco mellkasán, majd a combjain, pont
olyan finoman, mint előtte a sállal. Tizenkét vékony bőrszíjból állt… izgatásra is lehetett használni,
nem csak kínzásra. – Milyen érzés ott feküdni, tudva, hogy azt tehetek, amit csak akarok, és te nem
ellenkezhetsz, nem védheted meg magad?

– Tőled soha sem akarnám megvédeni magam. Azt akarom, amit te, arra van szükségem, amire
neked… Aaaaaah! – Draco szenvedélyes vallomása fojtott kiáltásban végződött, amikor Harry
magasra emelte a korbácsot, és teljes erejéből lesújtott vele Draco mellkasára.

– Válaszolj a kérdésre, jó? – mondta Harry, szándékosan könnyed és szeretetteljes hangon,

miközben újra simogatni kezdte Dracót a korbács szíjaival. Ma éjjel nem aurort játszott. Most csak
Harry volt, Draco szeretője.

Vagy inkább a szeretője és a gazdája egyben. De ennek így is kellett lennie. Mostanra már alig
hitte el, hogy valaha úgy elborzadt a rabszolgatartás gondolatától. Felnevetett; tényleg egyáltalán
nem ismerte magát.
– Ez… ez csodálatos – nyögte Draco. – De rémisztő is. Meg serkentő. Ez… szinte már túl sok. Ó,
korbácsolj már, Harry!

– Majd amikor úgy kívánom – mondta Harry, Draco ajkához emelve a korbácsot. – Előtte ki kell
mutatnod, mennyire akarod. Csókold meg, Draco!

Draco szétnyitotta az ajkait, és közéjük vett egy bőrcsíkot, aztán gyengéden kényeztetni kezdte a
szájával.

Harry elmosolyodott. Valamiért az, hogy Draco csókolgatja a korbácsot, teljességgel gyönyörű
volt.

Igazán lélegzetelállító, és Harry nem akarta, hogy vége legyen.

– Úgy csókold, mintha a szeretőd lenne, aki évekkel ezelőtt meghalt, de most csodálatos módon
visszatért volna az életbe – suttogta Harry leülve, és közelebb hajolva.

Draco a szájával szeretkezett a korbáccsal, szenvedélyesen csókolta, és úgy nyögött, mintha azt
hitte volna, hogy vége az életének, ám ez egy második esélye lenne a boldogságra.

Harry farka lelkesen megrándult a nadrágjában, amitől mogorván rendelkezett:

– Elég ebből! Most úgy csókold, mintha a farkam lenne, és ha nem megyek el tőle két percen
belül, eladlak egy rabszolgakereskedőnek, aki téged bámult minden alkalommal, amikor elhagytuk
a házat.

Azzal úgy fordította a korbácsot, hogy a tompa, kerek végű nyele kerüljön Draco ajkai közé.

Ó, egek. Az a show, amit Draco levágott vele. Harry tényleg majdnem elment két percen belül,
pusztán attól, hogy nézte. Draco nyalogatta a korbácsot, aztán a szájába vette, egyre mélyebbre és
mélyebbre, és nyögések törtek föl a torka mélyéről, amint az évszázad szopását produkálta.

Aztán öklendezni kezdett, ami elrontotta az egész hatást. Harry kirántotta a korbácsot a szájából.

– Draco?

– Sajnálom – zihálta Draco. – Csak… másmilyen szög kellett volna, hogy le tudjam mélytorkozni.

– Minden rendben? Abbahagyhatjuk…

– El ne merj oldozni, amíg meg nem kaptad mindazt, amit akartál! – válaszolta Draco hevesen. –
Nem említettem annak a hülye szellemnek a nevét, és higgy nekem, nem is fogom. Akarom, amit
csinálsz velem. Minden részét. – Draco megrázta a fejét, amitől a selyemkendő a szemén enyhén
ide-oda csúszkált.

– Biztos, hogy minden rendben? – Harry elvörösödött, és arra gondolt, hogy valószínűleg leesett
állal figyelhette Dracót. – Nem akartam, hogy annyira messzire menj.

– Nos, épp az előbb fenyegettél meg, hogy túladsz rajtam – felelte Draco szárazon, mosolyra
kunkorodó ajkakkal. – Bármit lemélytorkoznék, hogy elkerüljem ezt a végzetet. Habár jobban is
tudnám csinálni, ha a kezemet is használhatnám. Változtass a szögön.

– Én… szeretném látni – ismerte el Harry. Pokolian erotikusan hangzott. Draco térdelve, két kézzel
tartva a korbácsot, ahogy kényezteti a szájával, a kemény farka pedig feláll, bizonyítva, hogy pont
annyira fel van izgulva, mint Harry… – De nem ma éjjel. Még meg kell korbácsoljalak.
– Mmm, igen. Tényleg nagyon, nagyon jó voltam.

Draco nagy franc volt, de Harry nem bánta.

– Tényleg az voltál – felelte, és minden további figyelmeztetés nélkül erőteljesen korbácsolni

kezdte Dracót. Habár nem csattanósan, mint pár perccel ezelőtt. Ezek gondosan kiszámított
csapások voltak, hogy stimulálják Draco bőrét; hogy a vér a felszínére áramoljon. Ezek olyan
suhintások voltak, amik nyomot hagytak, de mégsem voltak igazi korbácsütések.

Harry Draco egész testén dolgozott a korbáccsal, fel-le haladva, állhatatosan jelölgetve a férfit,
miközben Draco vonaglott és fészkelődött a csapások alatt, amennyire a kötelékei engedték. A
nyögései sem semmik voltak, gondolta Harry… fájdalom és élvezet hangjai, és az egészet mintha
elismerés hatotta volna át. Vagy talán hála. Harry nem tudta eldönteni.

Talán az volt. Draco egyértelműen szerette, ha így bánnak vele, és Harry azelőtt még sosem volt
ilyen alapos.

Amikor Draco bőre tetőtől talpig egyöntetű rózsaszín lett a korbács hagyta csíkoktól, Harry fokozta
egy kicsit a tempót, és erősebben kezdett ütni, amitől hurkák keletkeztek Draco bőrén. A vállán
több is, egy a mellkasán, és kettő a belső combja finom húsán.

Az utóbbi kettőtől Draco inkább kiáltott, mint nyögött.

– Milyen érzés? – kérdezte Harry újból leülve, hogy végigsimíthasson a nyomokon az ujjával, és
közelről láthassa Draco reakcióját. – Tudni, hogy addig korbácsolhatlak, amíg csak óhajtom?

– Mennyei – lehelte Draco, mocorogva Harry érintése alatt, de nem elhúzódva. – Nem, nem
egészen…

– Hmm?

– Tudni, hogy meg is fogod tenni, Harry, ez a része, ami mennyei.

– És ha meg akarok állni egy kicsit? Hogy kiélvezzelek? – Harry a tenyerébe fogta Draco golyóit,
és a másik kezével megszorította a farkát.

– A tiéd vagyok – mondta Draco egyszerűen, egyenesen és őszintén.

– Talán előbb jöhetne egy kis frissítő. – Harry magához hívott egy üveg bort, amit napokkal ezelőtt
hoztak magukkal otthonról, és egy bűbájjal kihúzta a dugót. Egyik kezét Draco feje mögé téve
segített neki felemelkedni, majd az ajkához tartotta az üveget. – Igyál!

Draco úgy is tett, de Harry tovább rendelkezett.

– Többet!

Harry segítségével Draco apránként megitta a fél üveggel. Ezután egy sóhajjal visszafeküdt.

– Bánni fogod, ha a végén egyenesen keresztülmegy majd rajtam.

– Úgy gondolod? – Harry hosszú ideig ivott, mielőtt folytatta. – Én viszont azt hiszem, bármit
megteszel, amit mondok, beleértve a parancsra történő pisilést is.

Draco ujjai babrálni kezdték a lepedőt.

– Ah! Ó! Ó, Harry gazdám, szükségem van rád, most!

Harry tudta, hogy ezzel a farkára utalt. De az várhatott. Harry oda hajolt és megcsókolta Dracót,
nyitott szájukat egymásra tapasztva, és a tenyereivel Draco fejét tökéletesen mozdulatlanul tartva,
miközben csókolta, csókolta és csókolta, próbálva megmutatni ezzel, mit érez iránta.

– Rohadtul jó ízű vagy – nyögte Harry, amikor végül felemelte a fejét. – Rohadt kicseszett jóízű, és
én…

Szeretlek.

De Harry nem tudta kimondani.

– Te…

– Akarom a farkad.

– Teljes mértékben a tiéd…

– Enyém – mondta Harry elfúlva, miközben testhelyzetet váltott, végigcsókolva Draco testét, és
élvezve, ahogy a férfi összerezzent, amikor megcsípte az egyik sötétebb korbácsnyomot, amely
kirítt a halványabb nyomok közül. Amikor elért Draco ágyékához, Harry újból megfogta a
borosüveget, és ráöntötte a tartalmát a férfi farkára, majd lehajolt, hogy felnyaljon minden cseppet.

– Ahhhh…

– Idelenn is pokolian jóízű vagy – mormogta Harry, letéve az üveget a földre. Túl gyorsan
elengedte, úgyhogy az üveg feldőlt, és elrepedt a kőpadlón. A kiömlött bor illata körbelengte őket;
az aroma erőteljesebb és erotikusabb volt, mint a legfinomabb parfüm.

Harry teljesen a szájába vette Dracót, megfeledkezve a padlóról. A gránit talán olyan foltot kap,
hogy még a mágia sem hozza rendbe, de Harry nem volt képes erre koncentrálni. Semmi sem
számított, csak Draco. Hogy a kedvére tegyen, hogy szeresse, és hogy olyan gyönyörben részesítse,
amitől kiáltani fog, miközben élvezete bizonyítéka szökőkútként lövell majd ki a megkönnyebbülés
erejétől.

Itt én vagyok a rabszolga, ismerte fel Harry, miközben szabályos ritmust sajátított el ki, be, ki, be.
Teljes mértékben én vagyok az. Bármit megtennék érte, bármit a világon…

Kivéve azt, hogy hagyja túl hamar elmenni; Harry valami különlegeset tervezett. Valami
emlékezetest.

– Harry, szükségem… szükségem… kérlek, mondd, hogy elmehetek!

– Nem. – Habár Harry csak egy kicsivel tovább kínozta, mielőtt elemelte a száját attól az érzéki
faroktól. A mostani éjszaka nem az orgazmus megtagadásáról szólt. – Tökéletesen felajzottan
akarlak látni.

– Felajzottan? Miért?

Draco az utolsó szót nyüszítette.

– Imádnivaló vagy olyan kívánósan. Talán ezért.

– Harry!

Harry felháborodást mímelt.

– Kiabálni mersz a gazdáddal? Ejnye, ejnye. Azt hiszem, móresre kell tanítsalak, Draco. Eljött az
ostor ideje.

– Az ostoré?

– Már összefüggéstelenül is beszélsz. Nagyszerű. – Harry megragadta az ostort, és ördögi

karikákban meglengette a levegőben, amitől suhogó hangok visszhangzottak a sziklahelyiségben. –
Milyen érzés ott feküdni meztelenül, míg én teljesen fel vagyok öltözve? – kérdezte. – Még csak a
cipőmet sem vettem le.

– Ez így helyénvaló. A tiéd vagyok.

– Minden érzékszerv számára pompás vagy, úgy bizony – mondta Harry, az ostor végével
felemelve Draco pár hajtincsét. Hmm, ez talán fordítva is működött. Nem mintha Harry azt
gondolta volna, hogy Draco mellett labdába rúghat, de azt igen, hogy Draco a saját megkorbácsolt
testének látványát izgatónak találná. Harry a korábbi alkalmak során a hátára és a fenekére
koncentrált. De ebben a pózban… igen, így láthatja Draco a legjobban.

Harry finoman levette a kötést Draco fejéről. Az lágyan a földre hullott.

– Nézd! – szólt Harry, magasra, a feje fölé emelve az ostort.

Draco szeme elkerekedett, aztán amikor Harry lesújtott az ostorral, vadság költözött bele.

– Aieee!

Harry hátrébb lépett, hogy megnézze az élénk vörös vonalat, ami Draco szétterpesztett lábai közt
rajzolódott ki, épp csak centikkel a farka mellett. A fájdalom szemlátomást egy kicsit sem
lankasztott az erekcióján. Harry megkönnyebbülten elmosolyodott.

– Mit? – kérdezte Draco, és csak egy egészen aprócska rémület volt a hangjában. – Mit fogsz
csinálni?

– Hát, amit csak akarok – felelte Harry nyugodtan.

– Nem biztos, hogy szeretem ezt a nézést…

– Imádod ezt a nézést. Nem akarnál olyan gazdát, aki nem tud uralkodni rajtad, vagy igen?

Ahelyett, hogy válaszra várt volna, Harry újból felemelte az ostort, és könyörtelenül verni kezdte
Dracót. Csíkok keletkeztek rajta mindenütt, és ahol a csíkok keresztezték egymást, ott felnyíltak, és
vérezni kezdtek.

Draco felnyögött, és ide-oda hánykolódott, amennyire a láncai engedték. Ahogy az ütlegelés

folytatódott, nyögés helyett már kiáltott, aztán a hangja rekedtté vált, és Draco nyüszített helyette.

Ám Harry tovább dolgozott az ostorral, nem mutatva sem kegyelmet, sem hezitálást, minden ütés
pont olyan erős volt, mint a megelőző. Végtére is Dracónak megvan rá a módja, hogy leállítsa, ha
akarja. A könyörgésen kívül, emlékeztette magát Harry egy pillanattal később.

Az egyik ütést épp egy másik nyomára mérte, amitől az egész felnyílt, és vérzett. A fájdalom elég
volt ahhoz, hogy Draco, rekedt torka ellenére, újból felkiáltson.

– Aieee, aúúú! – nyüszítette, és motyogni kezdett magában, miközben összeszorított szeme

könnyezni kezdett. – N… ne, Harry, ez elég, hagyd abba, elég…
– Nem – felelte Harry nyugodtan, habár nem kis erőfeszítésbe került. Egy része engedni akart a
könyörgésnek, mert hogy is tudná semmibe venni azt, amire Dracónak szüksége van? Egy másik
része azonban folytatni akarta, és nem csak azért, mert Dracónak erre volt szüksége, mindegy,
mennyire könyörgött. Harry egyszerűen csak szerette ezt; az irányítást, az uralkodást. Abban a
pillanatban úgy érezte, még azt is élvezné, ha a biztonsági jelszót ignorálná.

Habár persze Harry sosem tett volna ilyet. Az visszaélés lenne, igazi visszaélés, míg ez,
akármennyire is szörnyűnek tűnne egy kívülálló számára, szórakozás és játék volt.

– Kérlek, kérlek, elég…

– Nem – felelte Harry megint, olyan kedvesen, ahogy csak bírta.

– De, de…

Harry lesújtott a csípője oldalára, mielőtt még befejezhette volna a mondatot. Ez a csík is felnyílt
majdnem teljes hosszában. Amikor Draco újra felkiáltott, vér csöppent le a vöröslő bőréről a
lepedőre.

Harry szünetet tartott, míg a rekedt kiáltások elhaltak, majd tovább folytatta, ezúttal a lábszárán
szakítva fel egy keskeny csíkot.

Ezután csak várt, míg Draco újra le nem nyugodott.

– Milyen erős vagy – suttogta végül Draco erőtlenül, csodálattal a hangjában.

– Aurorképzés – mondta Harry tényközlő hangon. – Nem teljesen mágikus. A francba, bár ne tört
volna el a borosüveg. Megszomjaztam ettől a munkától.

– Hazahoppanálhatsz, hogy hozz egy újat…

– Nem, azt hiszem, beérem ezzel is – felelte Harry, egyik kezét Draco farkára kulcsolva.

Draco csípője megvonaglott.

– Akkor mondd, hogy elmehetek – lehelte, és megnyalta az ajkát, a szeme pedig ragyogott a
könnyek fátylán át.

– Majd ha eljön az ideje. Még nem. – Kinyújtózva Draco mellett, Harry lehajolt, míg a feje egy
vonalba nem került a férfi farkával, ami még mindig kemény volt, de már nem lüktetett a
szükségtől. Harry úgy tippelt, hogy a csapások fájdalma vágykeltő volt Draco számára, de
valamelyest figyelemelterelő is. Kinyitva a száját, Harry munkához látott, hogy ingerelje Dracót,
hogy újból lázba hozza, nyalva, szopva és finoman csipkedve, míg Draco szinte megint kiáltott, de
ezúttal másfajta szükségtől.

Harry várt egy kicsit, elégedetten azzal, ahogy Dracót egész éjszaka kényeztette. A férfi
ínycsiklandó volt, a hangok pedig, amiket kiadott, andalító muzsika a fülének.

Végül azonban úgy döntött, hogy Draco már közel járhat, és eléggé sóvárgó ahhoz, hogy Harry
lépjen.

Miközben Harry Draco farkára simította a nyelvét, és az érzékeny alsó oldalát nyalta, egyik
kezével felnyúlt, és végighúzta a körmeit a vöröslő ostornyomokon.

Draco sikított, és közben lökött egyet a csípőjével, Harry szájába.

Buja zamat borította el Harry nyelvét.

Harry ajkai vigyorra kunkorodtak Draco farka közül. Draco nem volt képes elmenni engedély
nélkül, a teste mindent tudott, csak azt nem.

Még egy hosszú, lassú nyalás miközben Harry végighúzta a körmét egy másik nyomon, aztán
Harry úgy érezte, most már eljött az idő.

Kinyúlt az ostorért, elemelte a száját Draco farkától, és egy szűk másodperc múlva erősen lesújtott
vele Draco mellkasára, egyenesen a mellbimbóira, közben pedig kiadta a parancsot:

– Élvezz, Draco! Élvezz a kedvemért, igen, most azonnal! Látni akarom, hogy élvezel…

Egy rekedt kiáltással Draco megvonaglott a kötelékeiben, az egész teste beleborzongott az

orgazmus gyönyörébe. És micsoda orgazmus volt! Az ondója több tíz centi magasra lövellt fel,
miközben kiáltott, visszahullva az egyetlen területre, amit Harry nem jelölt meg; a farkára és a
golyóira.

Amikor az egész véget ért, síri csönd borult a szobára. Aztán Draco felsóhajtott.

– Köszönöm, Harry. Te… édes Merlin, tökéletes vagy, tökéletes. Érintés nélkül elmenni… Nem
hiszem, hogy ez valaha is megtörtént velem.

– Nem egészen érintés nélkül.

– De abban a konkrét pillanatban igen. – Draco közelebb fészkelte magát Harryhez, és felnyögött a
mozdulat közben. De amikor beszélt, nem a fájdalmai miatt panaszkodott. – Jaj, ne. Összevérzem a
ruhádat.

– Nem baj.

Draco végighúzta a kezét Harry inggombjain.

– Próbáltalak kikönyörögni a ruhádból – mondta Draco egy ásítás közben. – Most biztos szeretnél
valamit, igaz?

– Elaludni, veled a karjaimban, csak ennyit. A ma este csak érted volt.

– De én nem bánom, úgy értem, azt akarom…

– De nekem nem mindegy – felelte Harry határozottan. – Több mint két órán keresztül ki voltál
kötözve, és nem keveset adtam. Azt akarom, hogy most pihenj és aludj. Velem.

– Ez jól hangzik – mondta Draco szemlátomást megkönnyebbülve.

Harry megcsókolta a homlokát.

– Még szép. Kimerültél. Szerzek egy mosdókesztyűt, hogy megtisztítsam ezeket a sebeket.

– Létezik mágia is…

– Nem – mondta Harry határozottan. – Kézzel korbácsoltalak meg és most kézzel foglak ápolni is.
Hacsak nem gondoltad meg magad és szeretnéd, hogy inkább meggyógyítsalak.

– Nem. – Draco ásított. – Sebekkel akarok álomba merülni. De majd holnap igen.
– Rendben. – Harry örült, hogy Draco visszautasította. Harrynek tetszett a gondolat, hogy Draco
úgy alszik a karjaiban, hogy még mindig látszanak rajta a korbácsolásnyomok, amiket ő adott neki.

Óvatosan, nehogy meglökje Dracót, Harry kimászott az ágyból és felkutatott a fürdőszobában egy
mosdókesztyűt. De Hollóbércen olyan kevés volt a berendezés, hogy csak egy apró törölközőt
talált. Harry vállat vonva megnedvesítette a törölköző szélét, és visszament a hálóba. Draco már
majdnem aludt, meztelenül fekve a lepedőn. Kimerültnek látszott, a szeme alatti bőr pedig halvány
kék volt.

És még így is felajánlotta, hogy kielégíti Harry szükségleteit.

Gyengéd érzés tört föl Harry bensőjében, amitől ellágyult és elérzékenyült. Az érzéstől extra
finoman húzta végig a törölközőt Draco sebein, óvatosan tisztogatva le minden kis rászáradt
vérnyomot.

Draco időnként összerezzent, de nem panaszkodott vagy tiltakozott. Inkább egyenesen sütkérezett
Harry figyelmében, halkan sóhajtva az elismeréstől.

Azonban a farka meg sem moccant, amikor Harry megtisztította egy tiszta törölközővéggel.
Tényleg alaposan kimerült.

Harry újra megnedvesítette a törölközőt, és Draco egész testét lemosta; jobban alszik majd, ha nem
ragad az izzadságtól. Ezután betakarta őt, majd maga is levetkőzött, egy bűbájjal eloltotta a
lámpákat, és bemászott az ágyba, hogy Dracót finoman a karjaiba vegye.

– Mmm – motyogta Draco, hosszan elnyújtva a hangot. Kielégültnek és elégedettnek tűnt.

Harry megcsókolta a homlokát.

– Biztos, hogy nem akarsz, nem akarsz… semmit? – kérdezte Draco, szemlátomást túl álmosan
ahhoz, hogy tisztán tudjon beszélni.

– Csak azt, hogy aludj. – Harry mocorgott egy kicsit, közelebb fészkelve magát Dracóhoz, és a
férfi fejét a saját nyakához vonta.

Draco halk, apró hangokat adott, ahogy álomba merült. De épp mielőtt még elaludt volna,
megszólalt.

– Harry?

– Hmm?

– Tudod, szeretlek. Szeretlek, szeretlek, szeretlek…

Az utolsó szó egy hosszú ásításba fulladt, aztán Draco halkan horkolni kezdett, minden
lélegzetvételnél enyhén megmoccanva Harry felkarján, miközben aludt.

– Én is szeretlek, Draco – suttogta Harry a sötétségbe, az orrával simítgatva Draco puha haját. –
Annyira szeretlek, hogy az már fáj.
 42. fejezet

Harry arra a furcsa érzetre ébredt, hogy megfeledkezett valami fontosról. Vagy talán csak még
mindig Draco előző éjszakai vallomása ködösítette el az elméjét. Szeretlek, szeretlek, szeretlek…

Harry biztos volt benne, hogy azzal teltek a hajnali órák, hogy ezekről a szavakról álmodott, amint
a másik férfi újra és újra elismétli őket.

Megfordulva az ágyban egyik kezével kinyúlt Draco felé, de csak gyűrött takarókat markolt.

Gyorsan kinyitotta a szemét, és felmérte az üres ágyat. Szörnyű érzés fogta el. Ó, egek. Ez nem
jelenthet jót. Draco felébredt, visszaemlékezett rá, mit mondott, és úgy tűnik, azonnal elment. Már
tudott egyedül hoppanálni, abban az esetben, ha Harry háza volt az úti cél…

– Szia – szólt egy halk hang.

Harry szíve kis híján leállt a megkönnyebbüléstől. A hang felé fordulva meglátta Dracót, aki épp a
fürdőszobából sétált ki. Csurom víz volt, ami jól állt volna neki, ha nem borították volna a testét
tetőtől talpig rettenetes korbácsnyomok. A legkevésbé sem voltak vágykeltők, így nem, teljes
nappali fényben, ami a tengerre néző ablakon keresztül áradt be.

Vöröslöttek, és némelyiken lila véraláfutás is volt, mások újra felnyíltak, és vér szivárgott
belőlük… Harry elsápadt.

– Nem, nem felejtettem el megtörölközni – mondta Draco vidámsággal a tekintetében. – Sikerült

összekoszolnod az egyetlen törölközőt, ez minden.

Harry bólintott, kissé meglepve, milyen boldognak látszik Draco. Ez határozottan ellentétben állt
az összevert kinézetével. Draco tényleg kivirágzik a büntetéstől. Ez pedig igaz lehet a még
extrémebb formáira is.

– Öm… kiszórhattál volna egy tisztítóbűbájt a törölközőre, vagy átváltoztathattál volna valamit
törölközővé.

– Mmm, de úgy tűnik, otthon hagytam a pálcámat.

Harry pislogott.

– Otthon hagytad a pálcádat?

– Igen. Ez baj? Nem gondoltam, hogy szükségem lesz rá a jutalmazásom alatt, ami mellesleg nem
volt semmi. Megköszöntem már? Fantasztikus voltál! Mindenesetre, amikor indultunk, nem
foglalkoztam vele, hogy visszamenjek érte az étkezőbe, ahol utoljára használtam.

A flambéhoz, emlékezett vissza Harry.

– Csak… nem igazán vall rád, hogy bármennyi időre is félretedd. Régen mindig résen voltál.

Draco vállat vont.

– Most nem volt rá szükség, mivel ki tudsz szórni mindenféle bűbájt, amire csak szükségünk lehet
itt. Ha már erről beszélünk… – Végigmutatott magán.

– Ó. Hogyne, persze. – Felállva, hogy jobban koncentrálhasson, Harry gyógyítóbűbájokat kezdett

kiszórni.

Draco magához húzta egy csókra, amikor kész lett.

– Szárítóbűbájra gondoltam, de azt hiszem, ezek is jól jöttek.

– Nincs szükséged fájdalomcsillapítóra, hogy a maradék sajgás is megszűnjön?

– Szeretem, ha még sajgok – suttogta Draco Harry ajkához közvetlen közel. – És el tudok képzelni
élvezetesebb dolgot is, mint a megszáradás. De te mit szeretnél, Harry? Zuhany, aztán ágy vagy
egyenesen ágy, hogy én is kisegíthesselek téged, hmm?

Egyenesen visszabújni az ágyba csodásan hangzott, de igazából a zuhany is. Harry nem fürdött már
előző este óta.

– Miért nem vonjuk össze a kettőt? Biztos vagyok benne, hogy találnál módot arra, hogy
„kisegíthess” a zuhany alatt.

– A padlón térdelve – mormogta Draco torokhangon, még mindig Harry szájának közvetlen
közelében. Harry gyakran eltöprengett rajta, hogy Draco vajon tudja-e, milyen izgató ez. Dracót
ismerve valószínűleg igen.

– A számmal a farkad körül, a karjaimmal szorosan a lábaidba kapaszkodva, hogy közel húzzalak.
Mmm, lenyelve az édes ambróziád, miközben mosod a hajadat.

– Miközben mosom a hajamat?

Draco elvigyorodott.

– Igen, tudod, ez lesz a te kihívásod. Ragaszkodom hozzá, hogy zuhanyozz, mialatt kényeztetem a
farkadat, Harry. Ha megállsz, én is meg fogok.

Harry visszagondolt azokra az alkalmakra, amikor Draco leszopta őt a zuhany alatt. A férfi
általában pillanatok alatt kocsonyává változtatta őt, Harry a falhoz dőlt, elveszve az élvezetben, és
arra is alig volt képes, hogy két lábon állva maradjon. Néha még ez sem sikerült neki, és a hátán
fekve végezte, miközben mindkettejükre ömlött a víz. Szerencse, hogy jó nagy zuhanyfülkéje volt
otthon.

Tudta, hogy a Hollóbércen lévő is éppolyan méretes. Úgyhogy…

– Miért akarnád, hogy…

– Szeretném látni, ahogy elbódulsz a vágytól. Szeretném tudni, hogy én vagyok az, aki ezt eléri
nálad.

Hary felhorkantott.

– Az, hogy összevissza beszélek, amikor már közel járok, nem elég bizonyíték rá, hogy
megőrjítesz?

– Talán csak nem akarom, hogy lásd, mit csinálok a kezemmel.

– Azt hittem, hogy a lábaimra lesznek kulcsolódva.

Draco lágyan megcsókolta.

– A legutóbbi éjszaka óta, én Harry gazdám, olyan kanos vagyok, mint egy háromtökű kecske. Két
perc szopás után meglehet, hogy magamhoz kell majd nyúlnom. Talán emlékezni fogsz, miközben
elmész, hogy engem is utasíts rá. Azt hiszem, ez így jól fog működni.

Ezúttal Harry csókolta meg Dracót, és nem enyhén.

– És arra kérsz, hogy hajat mossak ahelyett, hogy néznélek?

– Mmm, igen. Pusztán az újdonság kedvéért, ha másért nem is. Te kértél rá, hogy legyek kreatív,
úgy emlékszem.

– Valóban – mondta Harry, megragadva Draco kezét és magával húzva a fürdőszoba felé. Ki volt
ő, hogy ellenkezzen, ha Draco forradalmian újszerű szopásban akarja részesíteni?

Harry végül samponnal a szemében végezte, olyan szétszórt volt. Aztán, amikor kinyitotta a száját,
hogy hangosan felnyögjön az élvezettől, a szájába is került egy kicsi.

Dracónak is elfelejtett engedélyt adni az élvezésre, úgyhogy miután lemosta magáról a sampont,
leszopta, hogy kárpótolja.

Végül szárítóbűbájt kellett használnia, hogy felöltözhessenek.

Csak akkor jutott eszébe megint az a furcsa érzés, ami ébredést követően jelent meg benne, miután
visszaértek a hálóba.

– Csessze meg! – kiáltott fel, felmarkolva a pálcáját, hogy kiszórjon egy időjelző bűbájt. – Ó, egek.
Fél óra késésben vagyok a miniszterrel való megbeszélésről!

– Tetszik, hogy jóban vagy a mágiaügyi miniszterrel – sóhajtotta Draco, miközben a kezével
hátrafésülte a haját az arcából. – És a Wizengamot minden tagja meghívott ebédelni. Igen jó fogás
vagy, csak hogy tudd.

– Na persze – felelte Harry egy lábon ugrálva, miközben próbálta felhúzni a zoknit a másikra. –
Nem gondolod majd így, ha Kingsley kirúg, amiért pofára ejtem.

– Bármi történjék is, veled maradok. Hát nem tudod? – Draco megcsóválta a fejét. – Ó, ne
ugrabugrálj már. Úgy festesz, mint egy megkergült kenguru.

Draco gyengéden az ágyra nyomta Harryt, elvette a zoknit, és a lábára húzta. Harrynek fogalma
sem volt, hogy lehet egy ilyen dolog ennyire erotikus, de akkor is az volt.

– Csak mondd azt a miniszternek, hogy sürgős dolgod akadt, amit nem lehetett elhalasztani –
javasolta Draco.

– Nem hazudhatok Kingsley-nek!

Draco felvonta a fél szemöldökét.

– De hát nem is fogsz. Vagy igen?

Harry felnevetett.

– Azt hiszem, nem. Na jó, majd kitalálok valamit. Te kész vagy? Ahogy hazaérünk, rohannom kell
majd.

– Nem is reggelizel?
– Nem, de te egyél majd. Legalább egy tojást és egy pirítóst. Ó, és igyál gyümölcslevet. És teát.
Tejjel, ahogy szereted.

Draco bólintott.

– Jó érzés, hogy gondolsz rám.

– Úgy tűnik, nem vagy tisztában vele, hogy minden harmadik gondolatomat lefoglalod – morogta
Harry.

– Csak minden harmadikat? Kezdek hátrasorolódni.

– Minden harmadikat, amikor munkában vagyok. A többi alkalommal minden egyes gondolatomat.

– Azt hiszem, ezzel már együtt tudok élni. – Draco pimaszul vigyorgott, aztán Harry karjába
vetette magát, hogy együtt dehoppanáljanak.

***

Harry a kanapén heverve találta Dracót, amikor este hazaért.

– Nehéz napod volt?

Harry pislogott.

– Nem, nem igazán. Inkább kicsit unalmas.

Draco felült, és félretette a magazinját. Vagy nem is… nem magazin volt, inkább lakberendezési
katalógus. Furcsa.

– Nem volt gond a miniszterrel?

– Ő is késett – vigyorgott Harry visszaemlékezve Kingsley arcára, amikor azt mondta, sürgős ügy
tartotta fel. Harry természetesen nem kérdezett rá, de szinte biztos volt benne, hogy Kingsley
sürgős ügye nem különbözött sokban az övétől. Volt egy meglehetősen csinos boszorkány a Hop-
Rendszerfelügyeleten, akinek különböző ürügyek kapcsán állandóan be kellett ugrania a
miniszterhez…

– Minden jól ment a könyveléssel?

Ezen Harrynek nevetnie kellett.

– Igen. Mennyit aggódtunk miatta, aztán csak egyszer pillantott rá.

Draco felállt, és segített Harrynek levenni a kabátját, aztán lágyan szájon csókolta őt, lassan és
szeretetteljesen mozgatva az ajkát a Harryén.

– Megkockáztatom, hogy csak a végső összegre nézett rá, hmm? Az alsó sorban?

Harry bólintott, kissé bódultan a csók hevétől. Nem mintha Draco még sosem csókolta volna meg,
de ez most kimondottan… nos, szeretetteli volt. Nem nagyon volt rá jobb szó. Harry eltöprengett,
hogy ez vajon attól lehet-e, hogy hagyta magát meghatódni az előző éjszakai szeretlek, szeretlek,
szeretlektől.

– Öh, igen, csak azt akarta megnézni.

Draco mindentudó pillantást vetett rá.

– Fogadjunk, hogy a főosztályod kijön a költségvetéséből. Téged ismerve biztos vagyok benne. Te
vagy a megtestesült felelősségteljesség. Nem tudom elképzelni, hogy hagynád, hogy költségvetési
deficit alakuljon ki.

Harry kuncogott.

– Nincs deficit, de nem tudom, miért gondolod, hogy olyan felelősségteljes vagyok, Draco.
Elnézve azt a rengeteg alkalmat, amikor elkéstem miattad.

– Ó, miattam késtél el, most komolyan? – gúnyolódott Draco. – Igen határozott hajlandóságra
emlékszem a részedről, ám semminemű panaszra nem. De valóban, ami a személyiségedet illeti,
gusztustalanul lelkiismeretes vagy. Azt hiszem, elég jó hatással lehetek rád – tette hozzá, vidáman
csillogó szemmel.

– Úgy van, úgy van. – Harry körbepillantott. Valami máshogy nézett ki a házban, de nem tudott
rájönni, hogy mi. – Öm… Mit csináltál ma?

– Ezt-azt. – Draco elmosolyodott. – Szeretnéd, hogy megint küldjek kandallóüzeneteket a

munkahelyedre? Napi kétszer beszámolókat?

– Nem, nem így értettem. – Harry még mindig küldött Dracónak utasításokat délben, hogy egyen,
de már nem aggódott azon, hogy Draco valami bolondságot csinál, mint például tétlenül ácsorog,
mert semmire sincs utasítva. A bűbáj mostanra már teljesen lecsillapodott. Dracónak még mindig
mondani kellett, hogy egyen, és nem tudott engedély nélkül elélvezni, de ezektől eltekintve teljesen
normális szerelmes pár voltak ők ketten.

Szerelmes. Harry akaratlanul is így látta magukat, még ha Draco többet nem is ismételte magát.

– Egyszerűen csak… változtattál itt valamit?

– Ó. – Draco kissé elpirult, az arca elbűvölően rózsaszínes lett. – Úgy gondoltam, hogy a te
dekorációd kissé… öm, szörnyű volt, úgyhogy megszabadultam azoktól a rettenetes horgolt
terítőktől, amiket itt-ott elhelyeztél. Rendeltem pár elefántcsont poháralátétet helyettük, de ha nem
tetszik a választásom, visszaküldöm őket.

– Te kidobtad Molly Weasley terítőit – mondta Harry visszafojtva a nevetését. Dracónak igaza
volt, tényleg rettenetesek voltak. De Harry számára mindig is a szándék volt fontos, ezért tűnt fel
csak akkor, amikor Draco megemlítette.

– Ó. – Draco elhallgatott. – A barátnőd nővére csinálta, igaz?

– Nem, az anyja, aki szinte már az én anyám is volt attól a perctől kezdve, hogy megismerkedtünk.

Draco megdermedt.

– Értem.

Harry úgy érezte, talán furcsának tűnik, hogy megtartotta őket azok után is, hogy szakított
Ginnyvel.
– Nézd, érzelmi értéke van Molly miatt, ez minden.

– Ő volt az anya, aki neked nem adatott meg, mivel nem nagyon emlékeztél a sajátodra. – A
szavak megértőek voltak, de Draco hangja mesterkélten csengett.

– Emlékszem a sajátomra.

Draco felvonta az egyik szemöldökét.

– Egyéves korodból?

– Nem, találkoztam vele később. Előjött a pálcámból a szelleme – hosszú történet –, aztán pár
évvel később hozzám került a Feltámadás Köve, és megint tudtam vele beszélni.

– Érdekes életed volt. – Draco sóhajtott. – Hát jól van, ha ilyen sokat jelentenek neked,
visszateszem őket.

– Azt hittem, kidobtad őket.

– Nem vetemednék arra, hogy kidobjam a tulajdonodat, Harry gazdám. – Miközben Draco
elfordult, és lehajolt, hogy kihúzza a szekrény legalsó fiókját, azt motyogta: – Vagy arra, hogy
otthon érezzem magamat nálad.

– Elég ebből! – kiáltott fel Harry, elkapva Draco csuklóját, és felhúzta őt álló helyzetbe. Egy
ciklámen és egy citromsárga színű terítő volt a kezében. Harry kitépte őket a kezéből, és a földre
hajította. – Otthon érezheted magadat nálam. Egek, tudod, milyen boldog voltam, amikor az
otthonodnak kezdted nevezni ezt a házat? Változtass meg bármit, amit akarsz, Draco! Komolyan
mondom. Amúgy is sokkal jobb ízlésed van, mint nekem, ebben biztos vagyok.

– Ebben én is – felelte Draco körbepillantva.

Harry nyelt egyet, a gyomra összerándult a rémülettől.

– Ó. Azt mondtad, nem szégyelled, ahogy élünk, de nem is érzed magad kényelemben, így van?
Inkább valami kúriaszerűséget szeretnél? Én… valószínűleg megengedhetném magamnak, elég
jómódú vagyok, de…

– Én nem szégyellem a házadat, Harry – felelte Draco komolyan. – Szeretek itt élni veled. A
berendezés egy része kicsit szúrja a szememet, ez minden. Nem tudom, ki mondta neked, hogy egy
királykék kanapé jól passzol a halvány narancssárga szőnyeghez, de rosszul tudta.

Harry nem szentelt túl sok figyelmet az ilyesminek.

– Öm… nos, az az igazság, hogy amikor megvettem a házat, Ginny és én sokkal közelebb álltunk
egymáshoz, és tényleg azt hittem, hogy összeházasodunk, ezért hagytam, hogy ő válassza ki a
berendezés nagy részét, mert sajátom nem nagyon volt, és nekem sosem tűnt föl, hogy bizonyos
dolgok ütik egymást… – A hangja elhalkult, és próbált nem vágni arcokat. A magyarázat még saját
maga számára is hülyén hangzott.

– Aha. Akkor ő az, akinek nincs ízlése. – Ezúttal Draco hangja gúnyos volt. – Te pedig jobban
szeretnéd, ha az ő választása maradna, igaz? Érzelmi okokból?

– Nem! – kiáltott föl Harry. – Most, hogy belegondolok, az egész összkép elég rémes.

Draco felhúzta az orrát.

– Az enyhe kifejezés. Színvak?

Ez, gondolta Harry, elég gonosz volt. Nem akarta védeni Ginnyt – még mindig bosszantotta a lány
visszajössz még hozzám attitűdje –, de nem is hagyhatta annyiban. – Egy apró házban nőtt fel hat
fiútestvérrel, a berendezés pedig… nos, elég szedett-vedett volt, és azt hiszem, szereti ezt az
összevissza kinézetet egy házban, tudod? Számára ez adja az otthonosság érzetét.

– Hét gyerek egyetlen apró házban? – Draco színpadiasan összerázkódott. – Képtelen vagyok
elképzelni.

– Eh, én mindig úgy gondoltam, hogy jó lehet, ha valakinek sok bátyja van. – Harry megvonta a
vállát. – Folytasd az átrendezést, Draco! Ahogy csak szeretnéd, bár nem tudom azt mondani, hogy
otthon érzem majd magam, ha az egész ház gyémántban és aranyban fog úszni, mint a szüleidnél.

– Ó, nem lesz semmi giccs – ígérte Draco, és a Malfoyokat érő sértés meglepte Harryt. De végül is
Hollóbérc eléggé különbözött a Malfoy kúriától, úgyhogy talán Draco ízlése eltért a neveltetésétől.
Nem úgy, mint a Ginnyé, gondolta Harry akaratlanul is.

– Akkor végül is kidobjam ezeket? – kérdezte Draco a terítőkre utalva.

– Öm, nem, inkább tartsuk meg arra az esetre, ha Molly megbocsát, és ellátogat ide.

Draco ennek hallatán összevonta a szemöldökét, de engedelmesen lehajolt, és visszatette a terítőket

a fiókba.

– Van még valami, ami szent és sérthetetlen? – kérdezte kissé csípősen.

Harry körbepillantott.

– Nem hiszem, de inkább kerüljük az elefántcsontot. Hermione azonnal ki fogja szúrni, és

fejmosást tart majd a veszélyeztetett fajokról.

– Veszélyeztetett fajokról? – Draco úgy ismételte el a kifejezést, mintha még sosem hallott volna
róla. De végtére is, elképzelhető volt, hogy tényleg nem hallott.

– Igen… majd vacsoránál elmagyarázom.

Draco aprót bólintott, de egy kicsit még mindig bosszúsnak tűnt.

– Megyek és hozzákezdek. Annyira belemélyedtem a katalógusba, hogy még el sem gondolkodtam

rajta, mit főzzek. Legyen esetleg vegetáriánus vacsora? Egy finom biryani?

– Jól hangzik. De menjünk el valahová enni. Ismerek egy jó indiai éttermet az Abszol út mellett.

– Mellett? – Draco ezúttal gyanakvónak tűnt.

– Nos, még mindig a varázslókörzeten belül van, ha erre vagy kíváncsi.

– Mondtam már, nekem nincs szükségem arra, amire neki volt.

Harry ezt örömmel hallotta.

– Igen, de azt elfelejtettem mondani, hogy ösztönösen cselekvő griffendéles vagyok. Veled vagyok,
és nem érdekel, ki tud róla.

– Még az újságírók sem?

– Nem bujkálhatunk örökké, és ezzel vissza is tértünk az ösztönös dologhoz. Jobb most, mint
később. De… uh, ne említsünk semmit a rabszolgaságról. Az nem biztos, hogy jól venné ki magát.

– Attól nem fognak megőrülni az emberek, ha megtudják, hogy egy olyan érdemtelen férfival vagy
együtt, mint én? Harry, ha nem mehetek a minisztériumi pénzügyek közelébe, kétlem, hogy az
emberek szerint méltó lennék a hősükhöz.

– Nos, nem érdekel, mit gondolnak – mondta Harry.

– A makacsság egy másik griffendéles jellemvonás, jól gondolom? – Draco megcsóválta a fejét, de
Harry érezte, hogy igazából tetszik neki a dolog. Nagyon is.

– Igazából igen. Úgyhogy menj, és vedd fel a legszebb talárodat! Gyorsan lezuhanyozok, és tíz
perc múlva itt lent találkozunk.

– Nem volna élvezetesebb egy közös zuhany?

– Draco, vacsorázni viszlek. Semmi „ha”, „és” meg „de”, és nem változtatod meg a döntésemet
semmilyen észbontó szopással.

– Rettenetes stílusod van.

Harry kihúzta magát.

– Tudod, mit gondolok? Azt, hogy Draco mintha nagyon is fogadkoznék.*

– Ráadásul a stílusod rémségesen Erzsébet-kori.

– Menj, és csípd ki magad, legyél vonzó és ellenállhatatlan a kedvemért! – felelte Harry nevetve. –
Ez parancs.

– Csak hogy tudd, én már így is vonzó és ellenállhatatlan vagyok – vágta rá Draco. – De
engedelmes is.

Még egy csók, azzal Draco megpördült a sarkán, és felhoppanált az emeletre.

Harry megint felnevetett, miközben mugli módon követte őt.

 43. fejezet

– Nem hiszem el – mondta Harry kedd reggel, miközben harmadszorra futotta át a Reggeli
Prófétát. – Egyetlen szót sem írnak rólunk, vagy akár csak rólam. Semmit a világon.

Draco nyugodtan befejezte egy bagel sajtkrémmel való megkenését, és odaadta Harrynek a tányért,
mielőtt magának is kenni kezdett egyet.

– Talán nem vagy annyira ünnepelt, mint hiszed.

– De…

Draco hirtelen felnevetett, a szeme melletti bőr nevetőráncokba futott.

– Tényleg nem érted? Ó, Harry.

– Mit nem értek?

Ettől Draco csak jobban nevetett. Amikor Harry mogorván nézett rá, Draco végre abbahagyta.

– Azután, hogy leültünk tegnap este, egy pillanatra ki kellett mennem, emlékszel? Előresiettem,
hogy beszéljek a vezetőséggel.

Á. Harry megcsóválta a fejét, mert gondolhatta volna.

– És?

– Lenyűgöző, hogy pár jól megfogalmazott fenyegetés mire képes.

Harry letette a bagelét.

– Fenyegetés? Jaj, ne! Draco, nem sokat tudok tenni, ha szembekerülsz a törvénnyel. Nem
mondhatod csak úgy azt az embereknek, hogy… öm, mit is mondtál pontosan?

– Elborzaszt, hogy mennyire nem bízol bennem – mondta Draco fanyarul. – Az biztos, hogy nem
tudom fejből az összes apró minisztériumi törvényt, de gyanítom, azt még legális kijelenteni, hogy
ha Harry Potter nem kapja meg azt a diszkréciót, ami egy magánembernek joggal kijár, akkor nem
lesz rest kifejezésre juttatni nemtetszését az intézménnyel szemben, ami eljátszotta a bizalmát.

Harry megforgatta a szemét.

– És még az én stílusomra panaszkodsz. Átfogalmaznád, hogy értsem?

– Azt mondtam, hogy nyilvánosan kritizálni fogod az éttermet, ha olyasmit tesznek, ami miatt
megbánod, hogy őket választottad.

Harry pislogott.

– És bevált?

– Nyilván – morogta Draco, majd türelmetlenül hozzátette. – Merlin szerelmére, Harry, persze,
hogy bevált. A vezetőség lehet, hogy vendégeket szerezne, ha bedobná a neved a sajtónak, de
sokkal többet veszítene, ha kijelentenéd, hogy magukra haragítottak.
Harry kuncogni kezdett.

– Nincs ekkora befolyásom…

– Nem látod a fától az erdőt, mi? – Draco ciccegett a nyelvével. – Persze, hogy van ekkora
befolyásod, te imádni való idióta. Attól, hogy nem akarod használni… nem is tudom. Az ostoba
barom és az igazán nemes lelkű keveréke vagy, azt hiszem. De fel sem ismerni, hogy van ekkora
hatalmad, Harry? Ez egyszerűen megbocsáthatatlan.

– Azt hiszem, jobban szeretném, ha egyáltalán nem is lenne hatalmam, ez minden – motyogta
végül Harry egy hosszabb hallgatás után.

Draco rámeredt, aztán a keze után nyúlt. Nem mondott semmit, csak lazán fogta Harry ujjait, és
megsimogatta őket.

– Igen, tudom – mondta Harry egy újabb hosszú hallgatás után. – Én csak… azt hittem, egy idő
után ez majd csillapodni fog. A gondolat, hogy lerombolhatok egy üzletet pusztán azzal, hogy azt
mondom, megharagítottak engem… ez rettenetes.

– Nem – javította ki Draco halkan, és az ujjbegyével köröket rajzolt Harry tenyerébe. – A hatalom
nem rettenetes, habár az biztos, hogy szörnyű dolgokra is fel lehet használni. De téged nem
fenyeget a veszély, hogy ezt teszed. Állj egy kicsit lazábban ehhez a dologhoz, mert nem fog
csillapodni. Ez a részed.

Harry kelletlenül bólintott.

– De a fenyegetés még akkor sem magyarázza meg, hogy a többi vendég miért nem rohant baglyot
küldeni a sajtónak, hogy merre találnak…

Draco jólesően ivott egy kortyot a teájából, és a szeme pajkosságtól csillogott, vagy talán egy apró
győzelemtől.

– Ó, a galleonok ígérete megoldotta. Észrevetted, hogy senkit sem ültettek közvetlenül mellénk?

– Te megvesztegetted őket?

– Nincs ebben semmi rossz – felelte Draco vidáman. – De nem, nem tettem. Pusztán csak egy kis
magányt kértem, és biztosítottam őket, hogy nem lesz bevételkiesésük az üres asztalok miatt.

– Hogy ne lenne ez vesztegetés?

– A vesztegetés azt jelenti, hogy olyasmire kérünk valakit, amit az helytelennek érez. – Draco
vállat vont. – És nem mintha el kellett volna küldeniük vendégeket tegnap este. Volt elég
kapacitásuk, hogy hagyjanak egy kis üres helyet körülöttünk. Az üzlet csak annyiról szólt, hogy a
szokottnál több profitjuk lett.

Harry aggodalmasan pillantott rá.

– De ez elég sokba kerülhetett neked.

– Minden knútot megért.

– De talán többet költöttél a vacsorára, mint én!

– Nagyon jól tudod, hogy megengedhetem magamnak.

– Igen, de…

Draco megcsóválta a fejét.

– Harry, édesem, nyilvánosan mutatkozni, anélkül, hogy ostromolna a sajtó… közel sem annyira
bonyolult, mint amennyire azzá akarod tenni. Az első lépés, hogy jó kapcsolatot alakíts ki néhány
étteremmel, amelyek hajlandóak tiszteletben tartani a magánszférádat. – A hangja semleges volt,
de Harry kihallott benne egy kis szeretetteli tónust. – Ezt meg tudom oldani, mivel neked
szemlátomást fogalmad sincs róla, hogyan tedd.

– És mi a második lépés?

– Ne légy olyan halálosan kiszámítható. Most őszintén, Harry, minden péntek este étterembe vitted
a barátnődet! Nem csoda, hogy a sajtó követett. Gyakorlatilag kenyérmorzsákat szórtál nekik, hogy
kövessenek.

Harry mégsosem gondolkodott el ezen.

– Egyszerűen csak Ginnynek és nekem volt egy megszokott rutinunk.

– Ütemterv szerint ment a szeretkezés is?

A kérdés szarkasztikus volt, és a válaszhoz Dracónak semmi köze sem volt, de mielőtt még Harry
ezt szóvá tehette volna, a másik férfi megcsóválta a fejét.

– Ennyit az ösztönösen cselekvő griffendélesről. Említették már neked, hogy túl átlátszó vagy a
saját magad kárára?

Igen, gondolta Harry. Piton.

– Mondtam, hogy már készek lettünk volna szakítani jóval azelőtt, hogy igényt tartottam rád –
vágta rá Harry. – Beleragadtunk egy mókuskerékbe, így van. Hosszú időre, oké? Elismerem.

– Felismerted ezt akkoriban? – kérdezte Draco sokkal gyengédebben.

Azonban Harry nem volt abban a hangulatban, hogy ő is finomabb hangnemben válaszoljon.

– Valamennyire talán. Nem voltak hátsó gondolataim, nem akartam, hogy cserben kelljen őt
hagynom, szóval halogattam, hogy bármit is tegyek azzal kapcsolatban, ami kettőnk közt
valahogy… nem is tudom.

– Nos, ha tudni akarod, mit gondolok erről…

– Ó, úgy érted, titkoltad előlem?

– Az én Harry gazdám elől? Természetesen nem.

Harry féloldalasan elmosolyodott, és az aggodalma múlni kezdett.

– Mit gondolsz valójában?

– Nem fog tetszeni neked. – A férfi várt egy pillanatig, talán arra, hogy Harry leállítsa. – Azt
gyanítom, hogy Ginny Weasley leadta a drótot a sajtónak, hogy mikor fogsz nyilvánosan
mutatkozni. Legalábbis időnként.

Harrynek leesett az álla. Egy pillanatra annyira sokkolta a gondolat, hogy meg sem bírt szólalni.
– Nem, ő nem tenne ilyet.

– Talán nem – felelte Draco nyugodtan. – De attól még erre gyanakszom.

– Nem ismered Ginnyt…

– De tudok logikusan gondolkodni. Egyszerűen nem hihető, hogy a sajtó mindig tudta, hová mész,
Harry. Meglehet, hogy piócák, de nem látnokok.

– Mindig azt hittem, hogy… a többi vendég…

– Tényleg azt hiszed, hogy szinte minden étteremben, ahol te és ő valaha megjelentetek, akadt egy
idegen, aki hajlandó volt hozzásegíteni a sajtót, hogy betolakodjon abba, ami egyértelműen
magánjellegű vacsora volt? Ez talán előfordult időnként, de minden egyes alkalommal, Harry?
Ennél sokkal jobban szeretnek téged.

Harry eltolta magától a tányérját; túl mérges volt ahhoz, hogy enni tudjon.

– Amit most állítasz… arról képtelen vagyok elhinni, hogy Ginny megtenné velem.

Draco megvonta a vállát és belekortyolt a teájába.

– Te jobban ismered, mint én.

– Úgy értem, miért akart volna egyáltalán ilyet tenni? Ginny tudta, mit gondolok az újságírókról.
Nem árulna el, csak hogy nyomtatásban láthassa a nevét az enyém mellett.

– Mi van, ha arra gondolt, hogy ha reflektorfénybe kerül a kettősötök, az segít, hogy hajlandóbb
legyél a házasságra?

Harry felsóhajtott, mert akármennyire is utálta elismerni, ezúttal volt valami abban, amit Draco
mondott. A Ginnyvel való együtt járásuk utolsó évében a sajtó rengeteget csámcsogott azon, hogy
Harry elég sokáig hezitált már, fel kellene tennie az ominózus kérdést, és hites feleségévé tennie őt.
Harry tényleg érezte a nyomást…

– Az ember azt hinné, hogy egy aurornak eszébe jut közös okot keresni az összefüggést mutató
eseményekre – tette hozzá Draco.

Harry elvörösödött.

– Akkoriban nem tűnt úgy, hogy összefüggenek.

– Nos, melyik a valószínűbb: hogy minden héten egy új ember magára vállalta, hogy a
Kiválasztotthoz vezeti az újságírókat, vagy hogy egyetlen valaki tüzelte fel a sajtóérdeklődést? –
Draco tekintete metsző volt. – Máskor is mindenhová követnek és leszólítanak, ha kiugrasz a
minisztériumi beosztottjaiddal ebédelni?

– Nem, de akkor tényleg követtek, amikor terepre mentem nyomot felderíteni!

– Oké, rendben. – Draco feltartotta a kezét, de mivel az egyikben egy bagelt tartott, a hatás inkább
komikus volt, mint békítő jellegű. – Nem mondtam, hogy olyan rosszul bánt veled; csak annyit
jegyeztem meg, hogy erre gyanakodtam. Nem lehet véleményem az ügyben?

– De, természetesen lehet – felelte Hary komoran, tejet öntve a teájába, és oda sem figyelve
kevergette. Volt egy olyan érzése, hogy Dracónak valószínűleg igaza lehet, de nem akarta ezt
kimondani. Árulásnak tűnt volna Ginnyvel szemben. És még ha a lány nem is viselkedett vele
korrektül, nem akart az a fajta ember lenni, aki visszaadja a kölcsönt.

– Mindenesetre, azt hiszem, megoldhatunk alkalmanként egy éttermi vacsorát nagyobb

katasztrófák nélkül – mondta Draco lebámulva a teájába. – Persze előbb vagy utóbb le fognak
minket fotózni. De ez nem olyan lesz, mint ővele volt. Megszervezhetünk magunknak némi
magánszférát még nyilvánosság elé lépve is. Ezt akartam közölni.

Harry szeme résnyire szűkült.

– Örülsz, hogy lehetőséged adódott szidni Ginnyt, nem igaz?

– Én… én… – Draco felpillantott, de csak egy rövid másodpercre. Abban a pillanatban Harry
számára úgy tűnt, Draco hazudni próbál. Végül nem sikerült neki. – Inkább nem válaszolnék –
mondta mély hangon.

Harry sóhajtott, és megragadta Draco mindkét kezét; a fogása finom, és reményei szerint
megnyugtató volt.

– Hát nem tudod, hát nem érted? Nem kell féltékenynek lenned Ginnyre, Draco. Már nem akarom
őt többé. Minden figyelmem a tiéd.

Draco megrázkódott kissé, ahogy ott ült, és elkeseredetten bámult a teájába.

– Ez nem igaz! Nem tudod, milyen érzés ez nekem, Harry, tudni, hogy ő már előttem itt volt, tudni,
hogy szeretted őt, tudni, hogy ő még… – Draco hangja elcsuklott, és remegés futott végig a karján.

– Ő már nem, Draco. Nem kaphat vissza. Most már veled vagyok. – Harry elmosolyodott, és az
ajkához emelte Draco kezeit, hogy megcsókolja őket, egyiket a másik után. – Még szép, hogy
veled vagyok. Szeretlek téged.

Draco felpillantott, a tekintete találkozott Harryével.

– Te… micsoda?

– Szeretlek téged – ismételte el Harry, ezúttal lassabban. Még nyomott egy utolsó csókot Draco
kezére, az ajkaival cirógatva a férfi bőrét. – Már mondtam. Nem emlékszel? Vasárnap este, a
jutalmad után, amikor elaludtunk?

Draco még mindig úgy nézett rá, mintha behúztak volna neki.

– Nem, nem emlékszem.

– Talán már aludtál. Sajnálom. Azt reméltem, hallasz.

– Nem kellene szeretned – mondta Draco másfelé nézve. – Tudod, elég boldog vagyok, pusztán
attól, hogy szolgállak, és megteszem, amit tudok, hogy olyan kellemessé tegyem az életed,
amennyire csak tudom…

– Mint a sajtó távol tartása – mormogta Harry.

– Igen, mint az. – Draco behajlította a kezeit, ahogy megpróbálta őket kihúzni Harry kezéből.
Zihálni kezdett, és a hangja zaklatott volt, amikor megszólalt. – Pontosan. Bármit megteszek érted,
Harry, bármit. Bevetem minden anyagi javamat és tehetségemet, hogy segítselek és szolgáljalak.

– De nem akarod, hogy szeresselek?

Draco lélegzete elakadt.

– Én… én…

– Sss – mondta Harry, miközben közel hajolt. – Nem kellene hazugsággal próbálkoznod. A bűbáj
bántani fog. Csak mondd el az igazat, Draco. Bármi is az, együtt megoldjuk. Miért nem akarod,
hogy szeresselek?

Draco felnézett, a tekintete riadt volt.

– Nem érdemlem meg.

– Emiatt? – Harry felcsúsztatta a kezét Draco ingujján, majd megállt ott, ahol a puha selyem a
Sötét Jegyet takarta.

– Nem. Igen. Nem… Nem tudom. Én… – Draco tekintete könyörgővé vált. – Bántom azokat, akik
szeretnek engem, Harry. Nem akarlak bántani. Azt hiszem, akkor inkább meghalok.

Harry lehajolt, hogy megcsókolja az anyagot a Sötét Jegy fölött.

– Ha inkább meghalnál, minthogy bánts, az azt jelenti, hogy te is szeretsz engem.

– Tudod, hogy így van – felelte Draco kicsit szégyellősen. – Erre emlékszem a beszélgetésből.

Harry egy kicsit visszahúzódott.

– Arra emlékszel, hogy azt mondtad, szeretsz, de ha a válaszomat nem hallottad… akkor arra
gondolhattál, hogy én nem mondtam ugyanezt? Ez nem bántott téged?

Draco a fejét rázva letérdelt a földre, és lehajtotta a fejét.

– Nem, mivel nem érdemlem meg, hogy valaha is bárki szeressen engem…

Így látva őt, és hallani, hogy ezt mondja… Harry szíve kezdett meghasadni. Hátralökte a székét, és
ő is letérdelt, szemben Dracóval, hogy a karjaiba vonja őt. A hangja szenvedélyes, mégis halk volt,
ahogy Draco fülébe beszélt.

– Ne mondd ezt, és ezúttal ez tényleg parancs, amit követned kell! Soha ne mondd ezt! Többé már
nem érdekel, mit tettél a háború alatt, vagy az iskolában. Szeretlek.

Draco remegett a karjaiban, de nem mondott semmit.

– Minden rendben lesz – mondta Harry, hogy megnyugtassa. Bármi is aggaszt, ígérem, hogy
minden rendben lesz. És csak hogy tudd, nem bántasz mindenkit, akit szeretsz. Lojális voltál a
szüleidhez, még akkor is, amikor a legkevésbé sem érdemelték meg.

Draco válaszul mély és keserű hangon felnevetett.

– Tegnapelőtt mégis mindent megtettem, hogy bántsam őket, Harry. Amikor egyetlen pillantást
vetettek a házadra és elkezdtek gúnyosan mosolyogni, arra vágytam, hogy ordítsanak a
fájdalomtól.

– Mert nem akartad, hogy engem bántsanak. Vagy mert téged bántottak rettenetesen az
igazságtalan elvárásaikkal. Draco… – Harry mély levegőt vett. – Azelőtt nem ismertelek annyira
jól. De most ismerlek, és azt gondolom, hogy csodálatos vagy.
Draco csak megrázta a fejét, amitől Harry szíve még jobban meghasadt. Hol volt Draco
büszkesége? Valaha Harry azt mondta volna, hogy ez az egyik legmeghatározóbb tulajdonsága. Mi
van, ha az iskolai kivagyiskodása részben csak fiatalkori handabandázás volt? Nagy része még
mindig benne volt. Harry látott még felvillanásokat ebből a büszkeségből, mióta a bűbáj
lenyugodott. Most már érettebb volt, és nem szennyezték be az aranyvérűséggel kapcsolatos
gondolatok, de még mindig Draco igazi jellemének alapvető részét képezte.

Mi folyhat most a lelkében, ha ilyet mond, hogy nem érdemel szeretetet?

Talán ez is csak a bűbáj, gondolta Harry. Lehet, hogy egy gazdának érzelmi távolságot kell
tartania, elfogadnia a szolgálatot, de cserébe semmi mást nem adni, csak élelmet, ruhát és hajlékot.
Csessze meg.

És csessze meg, hogy ma munkába kell menni. Harrynek pár percen belül a minisztériumban
kellett lennie, de akkor sem szándékozott így magára hagyni most Dracót.

– Töltsük a napot a tengerparton! – javasolta vidáman, elhúzódva Dracótól. – Mezítláb járunk majd
a homokban, teletömjük magunkat ecetes hallal és sült krumplival, és ebéd után
homokháborúzhatunk, aztán…

Draco szipogott egy kicsit.

– Ez az egész szörnyen röhejesen hangzik.

Ez az én Dracóm. Harry elvigyorodott.

– Ó, az biztos. De szórakozás lesz, igazi szórakozás.

– De… a munkád.

– Előrébb való vagy bármilyen munkánál. – Ezt komolyan is gondolta, és ha szükséges, újra és újra
hajlandó volt elmondani, míg Draco el nem hitte. – De nem kerülök bajba. Csak szólok a
kollégáknak, hogy kiveszek egy napot.

– Ne említsd a tengerpartot! – figyelmeztette Draco, és most már sokkal inkább önmaga volt. –
Amikor terepen voltál, a sajtóval kapcsolatos bajaidat meglehet, hogy olyasvalaki okozta, aki az
aurorparancsnokságon dolgozik és van pár újságíró barátja. Közös ok, emlékezz.
Harry bólintott. Erre saját maga is rájöhetett volna. Mindig azt hitte, hogy nem lehet elszökni az
újságírók elől, de Dracónak igaza volt. Ők nem látnokok.

– De attól még lehetséges, hogy belefutunk egybe – tette hozzá Draco. – Véletlenségből. Ha emiatt
inkább itthon maradnál vagy munkába mennél, természetesen megértem.

– Semmiképp – vigyorgott Harry. – Ha meglátunk egy piócát, dehoppanálunk.

– A muglik szeme láttára? Nem gondolnám jó ötletnek…

– Ó, ismerek egy varázslótengerpartot – felelte Harry lazán. – Nagyszerű hely. A halat és a

krumplit úgy bűvölik, hogy tűzforró maradjon, amíg ki nem bontod a papírból, és a vizet is
megkezelték egy kis bűbájjal, hogy távol maradjanak a vízi élőlények.

Draco pislogott.

– Azt mondtad, vízi élőlények?

– Nos, némelyikük már hozzászokott a varázslókhoz, és ha tehetik, odajönnek, ahol mi vagyunk. –
Harry felállt, és a kezét nyújtotta Dracónak, hogy őt is felsegítse. – De a varázslatok megoldják. Ne
mondd, hogy azt hitted, a hablegények felúszhatnak a partig és elragadhatják bármelyik jóképű
fickót, aki megtetszik nekik.

– Ilyesmin még sosem gondolkodtam el.

– Nem voltál még varázslótengerparton?

Draco hangneme fölvett egy kis sznob felhangot. Évekkel ezelőtt irritálta volna Harryt. Most
egyszerűen csak úgy érezte, rendben van.

– Tényleg azt hiszed, hogy a fürdőzés a kedvenc időtöltéseim listáján van?

– Szerintem ott lesz – felelte Harry, magához húzva Dracót egy csókra. – Szeretni fogod, ígérem.
Semmi sem hasonlítható az óceánhoz. Szerezzünk neked egy fürdőnadrágot?

Draco kuncogott.

– Ezért szeretek elkülönülve fürödni, Harry. A ruha opcionális. Mindig is jobban szerettem
meztelenül úszni.

– Nem igaz!

Draco hátratűrt egy tincset a füle mögé, és egyik szemöldökét kihívóan felvonta.

– Emlékezz, milyen drámai reakcióim vannak, amikor hazudok neked.

– Mégis, hol úsztál te meztelenül, hm?

– A kúriában. A szüleimnek több szép kis medencéje is van, és mindegyiket úgy bűbájolták,
mintha különböző környezetben lenne. Van trópusi, tengerparti, hullámzó vízzel, áramló vizű
folyó, aminek olyan erős a sodrása, hogy elengedheted magad és hagyhatod, hogy magával
vigyen…

– Hová?

Draco tett egy elegáns mozdulatot, pusztán a csuklóját használva.

– Ó, körbe folyik. Egy barlangon keresztül.

– És a szüleid nem bánták ezt a meztelen pancsolást? – kérdezte Harry szkeptikusan.

Draco megint kuncogott egyet, ezúttal elégedetten, mintha meglehetőse élvezné a Harryvel való
játékot.

– Nos, semmiképp sem akkor meztelenkedtem, amikor otthon voltak. Én nem vagyok ösztönösen
cselekvő griffendéles. Nem, tökéletesen biztonságos volt. Csak a házimanók láthattak volna meg,
nekik pedig több eszük van annál, hogy a család egyetlen örököséről pletykákat terjesszenek.

– Szerettelek volna megnézni – mondta Harry elfúlva, és közben a képzelete már egymás után
gyártotta a képeket Dracóról, amint nem visel semmi mást, csak vízcseppeket a halovány bőrén.

– Esetleg kiszórhatunk magunk köré privát szféra őrző bűbájokat a tengerparton.

– Az elég vakmerő, inkább ne.

– Akkor építenünk kell egy nagy medencét Hollóbérc területén vagy esetleg egy kisebbet a házban.

– Inkább a házban – vágta rá Harry. – Mivel ha mindketten meztelenek vagyunk, nem hiszem,
hogy csak a fürdésre korlátozzuk majd magunkat.

– Mmm, a vízi szex igen jól hangzik.

Harry még egyszer megcsókolta.

– Rendben. Gyorsan beszélek a kollégákkal és aztán indulhatunk.

– Akkor szalonképessé tehetem magam egy tengerparti kiránduláshoz?

– Ha nem zavar, hogy homokkal a hajadban fogsz hazajönni.

– Nem mered!

– Meglepődnél, mi mindent meg merek tenni a férfival, akit szeretek – felelte Harry olyan
vigyorral az arcán, amiről remélte, hogy a lehető leggaládabb.

– Hirtelenjében – mormogta Draco – a kilátás, hogy homok kerül a hajamba, szinte már
elviselhetőnek tűnik.

***

A tengerparton töltött napjuk csodálatos volt. A szerdai gyertyafényes vacsora otthon is épp olyan
jól sikerült, meg a csütörtöki éttermi is baj nélkül telt, de talán az is közrejátszott, hogy Harry
hagyta, hogy Draco rendezzen el mindent, beleértve egy kis „elbeszélgetést” is a vezetőséggel.

Most azonban péntek este volt, és Harry meg Draco Ronékhoz volt hivatalos.

– Lazíts! – mondta Draco szigorúan, miközben átnyújtotta Harrynek az utazóköpenyét. – Már hány
éve a barátod? És vette a fáradságot, hogy utánad menjen, amikor a barátságotok megromlani
látszott. Vágyik a társaságodra, Harry, még akkor is, ha ez azt jelenti, hogy engem is el kell
viselnie. Mi baj lehetne ebből?

Harrynek koncentrálnia kellett, hogy ne vacogjon a foga.

– Esetleg megpróbálhat azzal jönni, hogy csak szexre használlak téged.

Draco egy bűbáj kiszórásával szorgoskodott, amitől Harry talárján kisimultak a gyűrődések.

– Butaság. Nem lenne ennyire faragatlan, hogy ilyesmit mondjon egy vendégnek.

– Ronról beszélünk. Ron Weasley-ről. Akit mindig Weasley-patkánynak neveztél, és gúnyt űztél
abból, hogy szegény.

– Akkor igazi seggfej voltam, és addig kellett volna mosni a számat, amíg jobb belátásra nem
térek. Nem így kell barátokat szerezni.

A tárgyilagos hangnem, amit Draco megütött, a szavainál is egyértelműbben tükrözte, hogy

semmire sem emlékezett abból, hogyan bánt az iskolában Ronnal.
– Rendeltem még manó-tündér keverék bort – folytatta Draco vidáman. – Vigyünk egy üveggel?
Szörnyű udvariatlanság üres kézzel érkezni egy vacsorapartira.

– Ez baráti vacsora – felelte Harry, próbálva ellazulni, ahogy Draco mondta. – Az az üveg jó volt
egynek, de újra ilyet vinni kicsit felvágós lenne.

– Felvágós, én? – Draco a gondolataiba merült. – Baráti vacsora, hmm. És Hermione

mindenképpen barát, a tiéd is és az enyém is, szóval vajon minek örülne…?

– Egy zongorán kívül, amin nem tud játszani? – kérdezte Harry szárazon.

– Csönd. Gondolkodni próbálok. Ó, tudom már! – Draco bonyolult pálcamozdulatok közben

bűbájokat mormolt, amiket Harry még sosem hallott. Egy csokor illatos rózsa, fele részt sárga, fele
részt rózsaszín nyílt ki a levegőben a pálcája nyomában.

Harry pislogott.

– Hermione nem valószínű, hogy félreértené, de sosem lehet tudni, hogy Ron milyen őrültséget
venne a fejébe. Nem romantikus ez egy kicsit?

– A rózsaszín nagyrabecsülést szimbolizál, a sárga pedig igaz barátságot. Hmm. – Még egy
pálcaintés, és a virágok zsenge bimbókká záródtak össze. – Jobb nem bocsátkozni feltételezésekbe.
Hermione és én köztem végtére is csak bimbózó a barátság.

– Virágos szójáték. Ilyet se hallottam még tőled.

– Ó, nem az aranyvérű kultúrában. Ott tengernyi van belőlük. – Draco láthatóan hezitált. –
Szerinted vajon tudni fogja ezt és nem gondolja majd, hogy direkt hasonlítgatom össze a
kultúrámat az övével? Abból, amit a férje mondott a legutóbb, úgy tűnik, ilyesmiket csináltam
régen.

Harry elmerengett, hogy Ron mit mondhatott, de igazából sejtette.

– Hermione nem olyan sértődékeny.

Draco bólintott, és megragadta a lebegő csokrot, aztán gyorsan elővarázsolt egy vázát.

– Aguamenti. Így ni, kész is. Indulhatunk?

Harry bólintott, és odatartotta a karját Dracónak, hogy belekapaszkodhasson. Egy gyors pördülés,
és már ott is találták magukat Ron és Hermione nappalijában.

Harry ekkor már tudta, hogy nem véletlenül volt annyira ideges. Ginny Weasley ült ott
összekuporodva a virágos kanapé szélén, és Dean Thomas kezét fogta, a fejét pedig magasra
szegte, mintha veszekedni készülne.
 44. fejezet

– Ginny – szólalt meg Harry erőtlenül, és úgy érezte, mintha még mindig szédülne a hoppanálástól.
Mit csinálhat itt a lány? Egek, ha Ron hívta meg, hogy bajt keverjen, Harry úgy be fog húzni neki,
hogy kidől.

– Hello, Harry! – köszöntötte őt Ginny kedvesen, habár a tekintetében dac tükröződött, amit Harry
nem tudott mire vélni. – Jó estét, Malfoy!

– Draco – javította ki Harry. – A neve Draco, és ezt te is tudod. Szia, Dean!

– Örülök, hogy látlak, Harry – mondta Dean, és felállt, magával húzva Ginnyt is. Egy pillanatnyi
tétovázás után elengedte Ginny kezét, és kinyúlt Draco felé. – Hogy vagy?

Ginny biztosan nem említette, hogy ne érjen Dracóhoz, gondolta Harry. Ami azt jelenti, hogy
valószínűleg semmit sem mondott arról, hogy ő a rabszolgám. Ez megkönnyebbüléssel töltötte el.
Nem mintha Dean rohant volna a sajtóhoz, de minél kevesebb ember tudott a rabszolgahelyzetről,
annál jobb.

Ginny meredten nézte, ahogy Draco szabad keze, nem az, amelyikben a vázát tartotta, Dean keze
felé lendül. A lány kis híján összerezzent, a szeme riadtan kitágult.

– Ne…

Harry tudta, hogy Ginny nem olyan gonosz, hogy lealacsonyodjon ilyen piti bosszúhoz, mindegy,
mit jelentett Draco Harry számára mostanában. Harry sosem mondta el neki, mi történt pontosan,
amikor valaki más érintette meg Dracót, de nyilvánvalóan magától is rájött, hogy semmi jó.

Természetesen már semmi ilyesmitől nem kellett tartani most, hogy a bűbáj lenyugodott.

– Semmi baj – mondta Harry.

Dean elég zavarodottnak tűnt, úgyhogy Harry arra jutott, jobb lesz, ha előáll valami magyarázattal.

– Dracónak volt egy kis bőrbetegsége egy rövid ideig. Tudjátok, fertőző volt, de már rég
meggyógyult. Ó, azt hiszem, enyém a megtiszteltetés. Draco Malfoy, Dean Thomas. Dean egy
évfolyamra járt velünk a Roxfortba, de ő is griffendéles volt, mint én.

Miközben a két férfi kezet fogott, Ginny egy kicsit közelebb lépett Harryhez, és olyan halkan
szólalt meg, hogy alig lehetett hallani.

– Bőrbetegség?

Harry a lány felé fordult, és eltátogta a választ. Később elmagyarázom.

Ginny összeszorította az ajkát, de nem erőltette tovább a témát.

Dean összevonta a szemöldökét, amikor visszafordult Harryhez.

– Tudom, hogy nem vagyok valami emlékezetes, Harry, de nem hinném, hogy be kéne mutatnod
olyasvalakinek, akivel együtt jártam iskolába hat teljes évig.

Harry ekkor már tudta, hogy Ginny nem mondott Deannek semmit. A pokolba, talán még azt sem
tudta, hogy Harry és Draco ezen az estén ide hivatalosak.
Ez pedig azt jelentette, hogy ez Harry első igazi esélye megmutatni Dracónak – igazán megmutatni
neki –, hogy nem szégyelli elmondani a barátainak, hogyan állnak a dolgok kettejük között.

– Igenis emlékezetes vagy, Dean – mondta Hary, és nevetve megfogta Draco kezét, ugyanúgy,
ahogy korábban Dean fogta Ginnyét. – Csak arról van szó, hogy Draco senkire sem emlékszik a
Roxfortból. A háború óta nehéz időket élt meg, és amnéziás lett. Ó, és nem tudom, Ginny
említette-e már, de Draco és én együtt élünk.

Dean szeme kiguvadt, bebizonyítva, hogy Ginny nem fejezte ki a Harry miatti sértődöttségét neki.

– Együtt éltek – ismételte el Dean, úgy mondva a szavakat, mintha külön mondatot alkotnának. –
Öm… segítesz neki az amnéziájával kapcsolatban?

– Nos, remélem – felelte Harry. Nem akarta, hogy félreértések keletkezzenek, úgyhogy közel
vonta magához Dracót, egyik karjával átölelte, és a kezét birtoklóan a férfi csípőjére tette. – De
nem emiatt élünk együtt. Szeretjük egymást.

Harry csak akkor jött rá, hogy ezt előbb négyszemközt kellett volna közölnie Ginnyvel, amikor a
lánynak elakadt a lélegzete. De a fenébe is, már sejtette az igazságot, és utalt is erre Ronnak, szóval
hogy kellett volna Harrynek emlékeznie arra, hogy sosem mondta ki előtte ilyen nyíltan?

Mert nem akartad őt megbántani – súgta a lelkiismerete.

Az, hogy ennyire kíméletlenül tette ezt meg… Harry csak arra tudott gondolni, hogy a haragja
elhatalmasodott rajta. Az apró trükkök, amiket a lány alkalmazott nála, például, hogy
megvesztegette a sajtót, miközben tudta, mennyire gyűlöli Harry az újságírókat… nos, Ginnynek
egyszer sem lett volna szabad ilyet tennie, nemhogy újra és újra.

Harrynek pedig nem lett volna szabad bejelentenie, hogy szereti Dracót, legalábbis nem így, ilyen
direkt módon.

De közölnie kellett vele; a lány elég hamar magához tért, a hangja borotvaélesen csengett, amikor
megszólalt.

– Apropó, romantika, Dean és én együtt járunk. Ron említette?

– Ö… nem…

– Harry! – Hermione sietett be a szobába, Ronnal a sarkában. – Próbáltunk szólni neked a

hálószobai kandallón keresztül.

Harrynek csak Ronra kellett néznie, hogy kitalálja a többit.

– Hadd találgassak. Próbáltatok… – a figyelmeztetni szó kissé erős lett volna, így, hogy Ginny is
jelen volt. – Tudatni velem, hogy a húgod váratlanul beugrott?

– Igen, ja – felelte Ron, és olyan buzgón bólogatott, hogy Harryt egy lelkes kiskutyára
emlékeztette. Nyilvánvalóan meg volt rémülve, hogy Harry a legrosszabbat gondolja majd Ginny
jelenlétéről. Harry kis híján elnevette magát. Mintha elhinné, hogy Ron sosem ejtené így csapdába.

Vagy hogy Hermione benne lenne.

Ron még mindig bólogatott.

– Igen, tíz perce jött át, és azóta is próbáltuk elmondani neki, hogy a helyzet kínos lesz…
– Miközben én meg azt mondogattam nekik, hogy ne legyenek ilyen mulyák – szólt közbe Ginny.
– Mindannyian felnőttek vagyunk, nem?

– És csak véletlen, hogy ma este ide jöttél? – kérdezte Harry.

– Ezen a héten látogatok meg mindenkit – felelte Ginny könnyedén. – Deannel. Tegnap Billéknél
voltunk, azelőtt Percynél. Még emlékszel, hány bátyám van, ugye?

Draco egy kicsit ledermedt, és Harry arra gondolt, ez talán jelzés arra, hogy engedje el. Lehet, hogy
Draco kissé bizonytalan az utóbbi időben, de az biztos, hogy nem akarná, hogy ez Harry baráti
körében nyíltan látszódjon.

– Vagy mennyi maradt – tette hozzá a lány villanó tekintettel.

– Én is sajnálom, hogy meghalt, de ez nem Draco hibája volt – mondta Harry hevesen.

Draco Ginnyhez fordult.

– Elvesztetted a háborúban az egyik bátyádat? Nagyon sajnálom.

Ginny elég magas hangon válaszolt ahhoz, hogy szinte hisztérikusnak tűnjön.

– Nem elveszítettem, a te bandád ölte meg! Ja persze, sajnálod. Mikor veszítettél el bárkit is, akit
szeretsz?

Harry arra gondolt, hogy a lány talán nem csak Fredre gondolt, amikor ezt megkérdezte.

Draco testhelyzetet váltott, és úgy állt, hogy a talárja válltól szegélyig tökéletes hullámokban
omlott alá.

– Valószínűleg én is tudnék olyan szomorúsággal és bánattal teli történeteket mesélni neked, hogy
még a te szíved is belesajdulna – felelte gúnyos hangon. – De van egy kis gondom az
emlékezetemmel.

Ginny felszívta magát.

– Mit értesz az alatt, hogy még az én szívem is?

– Gyerünk, Gin, elég ebből! – szólt közbe Ron, a lány és Draco közé állva.

– Nem, azt akarom, hogy magyarázza el, mondja el, mit értett ez alatt!

– Tudod, hogy értette – felelte Dean. – Úgy értette, hogy túlmentél egy határon.

– Így van – tette hozzá Harry. – Draco nem ölt meg senkit a háborúban, még akkor sem, amikor ezt
követelték tőle. Téged mikor utasítottak utoljára arra, hogy ölj meg valakit, és közben fenyegettek
azzal, hogy ha nem sikerül, a szüleid fognak meghalni?

Ginny kinyitotta, majd becsukta a száját anélkül, hogy egy szót szólt volna, de ez nem tartott
sokáig.

– Ne merészeld, Harry! Ne merészeld! Sok mindent el tudok viselni, de azt már nem, hogy úgy
beszélsz, mintha tisztelnéd Draco Malfoyt!

– Elkerülte a figyelmedet az, amikor azt mondtam, hogy szeretem őt? – kérdezte Hary gúnyosan. –
Persze, hogy tisztelem!
– Azt hiszem, jobb lenne, ha mennénk – javasolta Dean halkan.

Ginny válasza az volt, hogy felszegte a fejét, és kimasírozott, a haja vad sörényként lobogott
mögötte, amikor kinyitotta az ajtót, és a szél belekapott.

– Sajnálom – mondta Dean, összerezzenve, amikor az ajtó bevágódott. – Ron és Hermione

próbálták elmondani nekünk, hogy nem alkalmas, de Ginny egyszerűen nem akarta őket
meghallgatni. Habár akkor még nem volt mérges. Úgy tett, mintha már teljesen túl lenne rajtad, és
minden rendben lenne. Még nevetett is, amikor Ron és Hermione elrohantak beszélni veled. Kár,
hogy nem sikerült nekik. Nem hiszem, hogy bármelyikünknek hiányzott ez a jelenet.

– Én megpróbáltam meggyőzni Harryt, hogy érkezzünk egy kis elegáns késéssel – morogta Draco
–, de ismered. Vagy legalábbis azt hiszem, ismered. Nem ragaszkodik a formaságokhoz, legalábbis
baráti körben.

Dean kissé meglepettnek tűnt. Hogy ez a Draco hangjában levő kedvesség miatt volt-e, Harry nem
tudta.

– Utol kellene érnem Ginnyt, mielőtt még jobban feldühödik – motyogta. – Malfoy, jól nézel ki, de
végtére is, talán mindannyian boldogabbak lennénk, ha el tudnánk felejteni a háborút. Harry… öm,
jó lenne, ha beszélgethetnénk egy kcsit. De most nem alkalmas. Majd valamikor küldök baglyot.

Harrynek sikerült megállnia, hogy reagáljon erre, de az igazság az volt, hogy a legközelebbi barátai
okosabbak voltak annál, mintsem baglyot küldjenek neki. Ha ezt Dean nem értette, akkor Harry
tényleg nem volt túl szoros kapcsolatban vele.

– Nos, ez kínos volt – jegyezte meg Draco, miután az ajtó halkan bezáródott Dean után.

– Ez enyhe kifejezés – motyogta Ron. – Sajnálom, Harry. Tényleg megpróbáltam elküldeni, mielőtt
megérkeztek.

Harry megvonta a vállát.

– Nos, valahol igaza van. Mind felnőttek vagyunk. Túl kellene tudnunk lépni.

– Körbelátogatja a bátyjait, na persze – szólalt meg Hermione csípősen. – Tudta, hogy van rá esély,
hogy itt leszel pénteken.

Harry halványan elmosolyodott.

– Akkor is jó lehet, ha valakinek annyi bátyja van, akiket meglátogathat.

– Ó, Harry… – Hermionénak szemlátomást fogalma sem volt, mit mondjon, úgyhogy elvette a
vázát, amit Draco odanyújtott neki. – Nagyon szépek. Köszönöm. Felteszem őket az asztalra.

Egy pillanat múlva már vissza is ért, és olyan gyors volt, hogy Harry azon gondolkodott, talán attól
tartott, hogy most meg Ron kezd bele valamibe. Ez igazából nem volt rossz tipp. Ron nem szerette
Ginny makacs ellenségeskedését, de akkor sem látszott boldognak, amikor Harry nyíltan
kijelentette, hogy szerelmes.

Azonban nem mondott inkább semmit. A három férfi csak csendben állt, és egymás helyett körbe
nézelődött, míg Hermione vissza nem ért és arra ösztökélte Harryt és Dracót, hogy vegyék le a
kabátjaikat.

– Nos. Azt terveztem, hogy valami könnyűvel kezdünk. Nem tudom, te hogy vagy vele, de én most
meginnék valami erőset. Ron, intézkednél, légy szíves? Van jégbe hűtött skót whisky.

– Jól hangzik – mondta Harry, ledobva magát egy székre, és eltakarta a szemét. – Jézusom, meg
kéne már tanulnom, hogy hallgassak Dracóra. Ha csak három percet vártunk volna, ezt az egész
jelenetet elkerülhettük volna.

– Talán mégsem – felelte Ron poharakkal zörögve, miközben kivette őket a szekrényből. – Ismered
Ginnyt. Ha konfrontációt akar, akkor előbb-utóbb meg is kapja.

– Ó, kérlek, érezd magad otthon, Draco! – hallatszott Hermione barátságos hangja.

Harry kipillantott az ujjai közt, és káromkodni tudott volna, amikor meglátta, hogy Draco még
mindig ott áll elveszve és nem találva a helyét. Szemlátomást nem tudta, hogyan reagáljon az
„érezd otthon magad” felszólításra.

Hermione gyorsan kapcsolt.

– Ülj ide! – mondta, meglapogatva maga mellett a kanapét. – Arréb ülök, és úgy majd nem fogsz
véletlenül hozzámérni…

Harry kis híján felhorkantott. Ezt a mondatot inkább a régi Draco szájából tudta volna elképzelni,
de Hermione persze teljesen máshogy értette.

– Nem, minden rendben. Mondtam, hogy a bűbáj már lecsillapodott. Már nincs gond az érintéssel.
Úgy értem, nem voltál épp a szobában, de Dean az előbb rázott kezet vele.

– Ó, ez csodálatos! – Hermione szeme meleg barnán ragyogott, miközben maga alá húzta a lábait,
hogy szembe fordulhasson Dracóval, aki végül leült. Hermione felmosolygott a férjére, miközben
az átadta neki az italát, majd visszafordult Dracóhoz. – Te is szeretnél whiskyt, vagy inkább
valami mást?

– A whisky csodás lesz, de persze Harrynek el kell majd mondania, hogy igyam meg – mondta
Draco vállat vonva. – Kérhetem jég nélkül?

– Természetesen. Azt akarjuk, hogy jól érezd magad itt. Szeretnénk, ha gyakran meglátogatnátok
minket. Nem igaz, Ron?

A hangsúlya annyira vészjósló volt, hogy Harry kis híján megint felhorkantott. Nyilvánvalónak
tűnt, hogy Hermione párszor már kioktatta Ront arról, hogy hogyan viselkedjen, most, hogy Harry
és Draco egy pár. Nos, legalábbis most, hogy már tudta.

– Jah, hát persze – felelte Ron mogorván, de nem tűnt annyira kelletlennek. – Harry bármelyik
barátja a mi barátunk is… vagyis Harry bárkije a mi bárkink is… ó, csessze meg! Érted, hogy
értem. Megyek, hozom az italotokat.

Ron elfordult, de Harry még előtte észrevette, hogy elvörösödött az arca.

Harry nem akart időt pazarolni, felpattant, és csatlakozott Ronhoz a minibárnál. – Szép kis show
volt – mondta halkan, hogy más ne hallja meg.

– Muszáj volt – motyogta Ron – Próbálok mindent megtenni, ami tőlem telik, Harry. És ne hidd,
hogy könnyen megy. De olyan nincs, hogy eldobjalak, csak mert nem csípem az ízlésedet a férfiak
terén.

– Kösz.
Ron ügyetlenkedett egy kicsit a jégfogóval, aztán feladta, és kézzel rakta a poharakba a
jégkockákat. A whisky kilöttyent, amikor Harry kezébe nyomta a poharat, mielőtt belebámult egy
másikba, amit Dracónak szánt. – Igen, azt hiszem, nem lenne sok értelme. Hamarosan úgyis elvész
az újdonság varázsa, és szégyen lenne megszakítani a barátságunkat egy ilyen kis gyökér miatt,
mint Malfoy…

– Elég legyen! – suttogta Harry. – Hagyd abba! Felfogtam, mit gondolsz, rendben? Nem akarom
hallani.

Ron sóhajtott, és lógatta egy kicsit a fejét.

– Igen, tudom. Sajnálom. Nem akarok veszekedni veled. Semmin sem. De miről fogunk
beszélgetni az ebéd alatt? Az időjárásról?

– Az jó lesz. – Harry megfogta a poharat, amit Ron neki nyújtott, és odament Dracóhoz, hogy
maga adja át, és kiadhasson egy gyors utasítást, hogy igya meg. A picsába, remélte, hogy Draco
nem hallott meg semmit.

Felesleges volt aggódnia; Draco és Hermione mélyen belemerültek az asztronómiáról való

társalgásba. Úgy tűnt, Draco nem keveset olvasott a témában. De végül is a szobája tele volt a saját
választású könyvekkel, most, hogy rendelhetett a kandallón keresztül, és nem kellett aggódnia az
anyagiak miatt.

Mint kiderült, a vacsora alatti társalgás nem sokban különbözött attól, amit az italok ivása közben
folytattak. Draco és Hermione sok mindent megvitattak a széles közös érdeklődési körükből, míg
Ron főleg csak Harryvel beszélt. De nem volt kirekesztő, próbálta időről időre Dracót is belevonni
a társalgásba. De mindannyian ismerték Ront, ebben soha nem volt túl jó.

Harrynek volt egy olyan érzése, hogy Dracót inkább szórakoztatta, mint aggasztotta Ron vele
szembeni nyilvánvaló feszélyezettsége. Talán ez volt a legjobb, amit elvárhatott, és amúgy is, ha
Draco nem jön ki Ronnal olyan jól, kárpótolja érte Hermione barátsága.

– Akkor tetszett a zongora? – hallotta egyszer csak Harry.

Hermione bájosan elpirult.

– Reméltem, hogy nem kérdezed meg. Próbáltam elmondani neked, hogy nem tudom használni…

– Á. Nem tartottad meg. – Draco elmosolyodott, de nem látszott rajta sértődés jele. – Nos, meg kell
ígérned, hogy a pénzt olyasmire fogod felhasználni, amit igazán élvezni fogsz az otthonodban.

Hermione szedett magának még egy kis salátát, kérdőn Draco felé intve, hogy kér-e, de a férfi
megrázta a fejét. – Nem adtam el a zongorát. Eladományoztam a háborúban elárvult gyerekek
otthonának.

– Hja, mivel már úgyis megkaptuk a biztosítási pénzt az után, amit tönkretettél – tette hozzá Ron.

Draco arca maszkszerűvé vált, mintha gúnyt sejtene az utolsó szóban.

– Igen, Hermione említette a biztosítást. Nem tudtam, hogy az mi, de Harry elmagyarázta. Micsoda
ez a háborús árvákkal?

– Nos, Malfoy, egy csomó ember meghalt, és ha megölsz egy csomó embert, akkor nagy
valószínűség szerint lesznek köztük olyanok is, akiknek van gyereke, és…
– Ó, elég, Ron! – kiáltott föl Hermione. – Nem erre volt kíváncsi. Nem igaz, Draco?

– Halálfalók ölték meg a szüleiket, ugye? – kérdezte Draco, és a foga vacogni kezdett.

– Mindkét oldal megölt egy csomó embert – felelte Harry határozottan. – Háború folyt. Voltak,
akik lista alapján kezdték ölni egymást.

Draco még döbbentebbnek tűnt, ahelyett, hogy megnyugodott volna, mint ahogy Harry szerette
volna.

– Annyi sok árva van, hogy nem lehet mindegyiknek jó otthont találni?

– Nem erről van szó – mondta Hermione hirtelen letéve a villáját. – Sokan közülük halálfalók
gyerekei, és a varázsvilág igen keveset tanult a hibáiból. Derék, becsületes polgárok is képesek a
szüleik alapján megítélni a gyerekeket.

– Ez nem egészen ugyanaz, mint előtte…

– Miben különbözik ez attól, hogy pusztán a vére alapján ítélnek meg valakit? – kérdezte
Hermione emeltebb hangon. – Miben, Ron?

– Nos, az emberek amiatt aggódnak, hogy úgy tűnik majd, a halálfalókkal szimpatizálnak, és
például elveszíthetik emiatt a jó kis állásukat.

– Pont én beszélek. – Hermione keresztbe fonta a karját keskeny mellkasa előtt. – Nem mintha
megpróbáltam volna befogadni egy ilyen árvát. Most még nem tudnék gyerekkel foglalkozni, nem,
ha még mindig részt akarok venni a házimanók jogaiért való küzdelemben. Ron és én még pár évig
nem akartunk családot alapítani.

Annyi bűntudat volt a hangjában, hogy Harryben együttérzés jelent meg.

– Nézd, ez senkinek sem a hibája – felelte, habár pont ő beszélt, amikor folyton saját magát
hibáztatta, hogy egy csomó ember meghalt a háborúban. – És tapasztalatból mondom, nem jó
olyan családba helyezni egy gyereket, amelyik neheztel rá, vagy akár fél tőle. Én már átéltem ezt.
És persze, hogy nem állsz készen erre. Én sem lennék. Amikor azt hittem, hogy Ginny és én
összeházasodunk, én sem gondoltam rá, hogy pár évig gyereket vállaljunk.

– Tudom. Őszintén nem is akartam felhozni a háborút. – Hermione szipogott egy kicsit. –
Desszertet valaki? Beugrottam egy pékségbe hazafelé és vettem pár isteni képviselőfánkot.

– Segítek felszolgálni – ajánlkozott Draco, pont akkor felállva, amikor Hermione is.

Ron megforgatta a szemét, amikor Draco már elhagyta a szobát.

– Tudom, hogy nem önmaga, de akkor is, ez a segítőkészség már kicsit sok.

– Nem csak az amnéziája miatt segítőkész – felelte Harry, amikor letette a vizespoharát. – Ismer
egy rakás háztartási bűbájt. Úgy értem, egyértelműen profi bennük. Nem tudom, hogy pontosan
miért, de azt hiszem, ennek köze lehet ahhoz, hogy nem akar házimanókat maga körül.

– Tessék?

Harry elmosolyodott.

– Nem hinném, hogy felszabadítani akarta volna őket, semmi ilyesmi. Inkább aról van szó, hogy
nem akart a mágiájuk közelében lenni. Nos, tudod.
Ron furcsállva nézett rá.

– Egy Malfoy, aki idegenkedik a házimanóktól? Nem, nem tudom.

Ó, hát persze. Amikor Harry ezt megbeszélte Hermionéval, Ron fent zuhanyozott.

– De igaz. Vagy az volt. Úgy értem, először, amikor meglátogattuk a szüleit, a manókkal mindent
kézzel szolgáltattak fel, ha esetleg Draco allergiás lenne a mágiájukra, vagy ilyesmi. De aztán baj
nélkül snookereztek egy manómágiával kezelt asztalon, szóval szerintem a mágiájuk már nem
zavarja őt… Mi az?

Ron a fejét rázta.

– Nos, orrontó furkász legyek. Az a seggfej tényleg hallhatatlan lehetett!

Harry szeme résnyire szűkült.

– És mi alapján jutottál erre a megállapításra?

– Az alapján az apróság alapján, amit házasságnak hívnak – felelte Ron fontoskodó hangon. – Az
asszony és én egyszer-egyszer váltunk pár szót arról, hogy mi jár a fejében mostanában, és…

– Seggfej.

Ron elvigyorodott.

– Nos, mondjuk úgy, hogy Hermione nem hallhatatlan, úgyhogy annyit beszélhet, amennyit akar.
És meg is teszi. Ezt elhiheted…

– Hallottam ám – szólt ki Hermione a konyhából nevetve.

Ron vigyora még szélesebb lett.

– Mi van a hallhatatlanokkal? – kérdezte Harry.

– Nos, arra gyanakodott, hogy ő is az volt. Tudom, hogy ezt már átbeszélte veled. De nem volt
okom elhinni, hogy igaza van. Azonban most, hogy említetted a manós dolgot, értelmet nyer.
Figyelj, néhány fickó, akivel együtt dolgozom, mondott valamit arról, hogy egyes varázslók nem
akarják, hogy úgymond „idegen mágia” legyen körülöttük.

Harry előre hajolt és bólintott, kimutatva, hogy érdekli a dolog.

– Úgy értik, nem varázsló mágia.

– Igen. Most persze senki sem tudhatja biztosra, ki dolgozik a Misztériumügyi Főosztályon, de
néha meg lehet állapítani, ha tudod, hol keresd az infókat. A hallhatatlanok, legalábbis néhányan
közölük, idegesek lesznek a koboldok közelében és azt kérik, hogy varázslók vigyék őket a
széfjeikhez, és hallottam, hogy páran a manókat sem kedvelik.

Harry visszadőlt, hogy átgondolja a dolgot, de aztán vállat vont. Már egy ideje tudta, hogy Draco
hallhatatlan lehetett.

– Ennek az irtózásnak – folytatta Ron, hüvelykujjával a pohara szélén körözve – fogadjunk, hogy
köze van a kutatáshoz, amit odalent folyik. A hallhatatlanoknak makulátlanul kell tartaniuk
magukat, vagy valami ilyesmi. Tisztán kell maradjon a varázslómágiájuk… mert talán azt
vizsgálják, hol vannak ennek a határai, és bármilyen érintkezés a manó- vagy koboldmágiával
megkérdőjelezheti az eredményeiket.

Ez tökéletesen értelmesen hangzott. Annyira, hogy Harry arra gondolt, ezt ő maga is összerakhatta
volna.

Ron felhorkantott.

– Hányszor kell elmondanom, hogy alábecsülöd a sakkozós dolgot?

Harry pislogott.

– Mit?

– Nézz szembe a ténnyel, haver. Nem Hermione az egyetlen, aki képes logikusan gondolkodni…

– Csak nem bírom elhinni, hogy nem jöttem rá erre magamtól.

– Ó. – Ron felemelte a poharát, mintha beszédet akarna mondani. – Nos, ez a te bajod.

– Köcsög.

Ron ivott erre, és pár pillanat múlva Harry is.

– Itt is volnánk – mondta Hermione vidáman, miközben kinyitotta a konyhaajtót Dracónak, aki
négy tányér képviselőfánkot egyensúlyozva jött ki. – A desszert tálalva.

– És te is egyél belőle! – mondta Harry halkan, amikor Draco leült.

Ron bekapott egy falatot, és olyan kifejezés ült ki az arcára, amit egyértelműen orgazmikusnak
lehet jellemezni.

– Ó, édes Merlin! Ez nem is igaz. Mit tettél a csokiszószba, Hermione? Egyáltalán nem olyan íze
van, mint annak a mosléknak, amit venni szoktál…

– Draco készítette a szószt – felelte Hermione, a férjére pillantva. Harry arra tippelt, hogy nem
tetszett neki a csokoládészósz választására tett megjegyzés.

– Ühüm, a legtöbb este főzök Harrynek – mondta Draco, és alaposan lenyalta a villáját. Harry nem
gondolta, hogy a mozdulatot provokatívnak szánta volna, de akkor is az volt. Harry megmozdult a
székében, mert a nadrágja hirtelen túl szűknek tűnt ágyéktájon.

– Dracónak kölcsön kellett kérnie a pálcámat – folytatta Hermione, ezúttal nyíltan kritizáló hangon.
– Azt mondtad neki, hogy hagyja otthon a sajátját?

Harry felszívta magát.

– Persze, hogy nem! Rászokott, hogy nem hordja, amikor elhagyjuk a házat.

– Miért lenne rá szükségem? – mosolygott Draco szelíden. – Mindig Harryvel vagyok.

Hermione orrlyukai kitágultak.

– Mi van, ha elszakadtok egymástól egy ilyen alkalommal? Felismerhető vagy, ezt említette már
Harry? A Minisztérium mindent megtett, hogy elvegye az emberek kedvét az önbíráskodástól, de
attól még elképzelhető, hogy egyszer meg kell magadat védened, Draco!
– Biztos vagyok benne, hogy itt nem…

Ron hahotázott.

– Nos, ez egyszer s mindenkorra bebizonyította, hogy tényleg elvesztetted az emlékezetedet!

Draco szeme mintha jégszilánkokat szórt volna, amikor Ronra nézett.

– Arra célozgatsz, hogy valaki ennél az asztalnál szeretne ártani nekem?

– Nem, én arra célozgatok, hogy fénykorodban egy kis mardekáros szarházi voltál, és előbb vágtad
volna fel a saját ereidet, mint hogy megbízz bárkinek a jóságában és kedvességében – felelte Ron.
– És jobb, ha senki sem vitatkozik velem, mert mindenki tudja, mi az igazság.

– Nézd, az, hogy mardekáros, nem jár együtt azzal, hogy szarházi – mondta Harry, mert nem
tetszett neki, ahogy Ron összevonta a két fogalmat. – Piton is mardekáros volt.

– És ő is szarházi volt, ez olyan biztos, mint hogy itt ülök.

– De voltak érdemei, ami miatt ezt elnézhettük neki – mondta Hermione halkan.

– Igen, persze. De attól még minden porcikájában mardekáros.

Harry úgy határozott, hogy ideje elmondani nekik. Nem mintha azt hitte volna, Ron eldobja majd a
barátságukat emiatt. A pokolba is, ha Ron el tudta fogadni, hogy Harry dobta Ginnyt és helyette
Dracóval jár, akkor kétségtelenül bebizonyította, hogy ezt a hírt is kezelni tudja majd.

– Engem is majdnem a Mardekárba osztottak.

– Az nem lehet!

Hermione kissé oldalra dönötte a fejét, úgy tanulmányozta Harryt, miközben göndör haját a füle
mögé tűrte.

– Szerintem is van pár mardekáros vonásod, igen. De inkább vagy rendes griffendéles.

– Csak azért lettem az, mert így döntöttem.

– Nos, ki a büdös franc választaná azt, hogy mocskos mardekáros legyen, azt szeretném én tudni! –
Ron hirtelen felkiáltott; Hermione nyilván belerúgott. Erősen. – Öm… nem bántásból.

Draco hűvös haragja tökéletesen eltűnt.

– Miért sértődnék meg? Amint nagyon helyesen megjegyezted, nem emlékszem semmire ezzel a
Mardekárral kapcsolatban. És már tudtam róla, hogy mi négyen nem voltunk jó barátok az
iskolában.

– Az enyhe kifejezés…

– Elég legyen, Ron! – szólt rá Harry.

– Jó, oké.

– Ne járkálj többet a pálcád nélkül! – mondta Hermione határozottan, amikor Draco felé fordult. –
Sosem tudhatod, mikor lesz rá szükséged. Harry, te mondd neki!
– Azt akarom, hogy mindig vidd magaddal a pálcádat, amikor elhagyjuk a házat, igen – mondta
Harry. – Még akkor is, ha csak Hollóbércre megyünk. Ronnak igaza van… nem jellemző rád, hogy
otthagyod valahol a pálcádat.

– Semmilyen varázslóra nem jellemző, akit ismerek – tette hozzá Ron. – Talán ez egy újabb
szokás, amit a hallhatatlanoknál vett föl, nem gondoljátok? Habár azok a fazonok mindig
maguknál hordják, amikor a bankba jönnek, szóval… talán mégsem.

Hermione hangja nagyon gyengéd volt.

– Biztos vagyok benne, hogy nehéz lehet egyszerre varázslónak és rabszolgának lenni.

– Ó, nem az. Elég természetesnek és helyénvalónak érződik. Szeretem Harryt szolgálni.

– Igen, nos, akkor tudsz jól szolgálni, ha mindig, mindig magadnál tartod a pálcádat, amikor
elhagyjuk a házat – mondta Harry szigorúan.

– Nem kell kétszer mondanod. Tudod, hogy minden parancsodat teljesítem.

Hermione, ahogy Harry észrevette, kicsit kellemetlenül érezhette magát, amikor hallotta Dracót így
beszélni. De a pokolba is, először még Harry is utálta ezt. Valahol menet közben hozzászokott.
Egyszerűen csak természetessé vált.

És boldog volt ezzel, ahogy a dolgok alakultak, és Draco is, szóval ki volt Hermione, hogy
ítélkezzen?

Harry figyelmen kívül hagyta az akadékoskodó kis érzést az agya leghátsó zugában, ami azt súgta,
hogy Draco csak azért boldog, mert nem ismer semmi jobbat, mivel az emlékezetkiesés és a bűbáj
eltorzította azt, ahogy Harry Potterről gondolkodott.

Ron a kviddicsről kezdett beszélni, habár elkerülte Ginny csapatának említését, és Harry hálásan
követte őt ebben. Elég dráma jutott már aznap estére.

Akkor még nem is sejtette, mi következik.

Nagyjából egy órával később Harry és Draco elmentek. De ahogy hazaértek, Harrynek eszébe
jutottak a kabátjaik.

– Visszamegyek értük – ajánlkozott Draco azonnal. Lelkesen szolgálni akart, mint mindig.

– Nem tudsz hoppanálni, hacsak nem ez a ház a cél – mondta Harry meglepve, hogy Draco
elfelejtette ezt.

– Lehet, hogy tudok. Azóta nem próbáltuk ki, hogy a bűbáj lenyugodott, nem igaz? Talán most már
érti, hogy nem szöknék el tőled.

– Majd legközelebb kipróbáljuk, amikor Holóbércre megyünk – döntötte el Harry. – Amúgy sem
hiszem, hogy Ron védőbűbájai beengednek téged, ha egyedül mész. Átugrom gyorsan, és már itt is
vagyok, olyan lesz, mintha el se mentem volna.

– Ha visszajössz, teszek róla, hogy elmenj! – Draco Harryhez lépett, és a kezét a tarkójára téve
közel húzta őt magához, szokás szerint az ajkával közvetlenül az ő ajka előtt beszélve. Ez mindig
felkorbácsolta Harry vágyait. – Sőt, mi lenne, ha holnap reggelre hagynánk a kabátokat, és velem
mennél el, hmm? Itt és most, a nappali padlóján, anyaszült meztelenül…
Harry egy csókkal elhallgattatta, aztán enyhén eltolta magától.

– Menj fel, és ott várj rám! – mondta elfúlva.

– Meztelenül?

– Nem. – Harry birtoklónak érezte magát. Méghozzá állatias módon. – Én akarlak levetkőztetni. A
fogaimmal.

Draco megnyalta az ajkát.

– Talán szerencsém lesz és meg is harapsz…

– Megharaplak, és nyoma is marad – ígérte Harry. – Most menj! Fel!

Draco nem pazarolt el egy másodpercet sem, azonnal engedelmeskedett.

Harry végül egy kicsit fülledt légkörbe hoppanált, Ront és Hermionét a saját intim jelenetükben
kapva el. Hermione blúza teljesen ki volt gombolva, Ron keze a mellén, amit csak egy csipkés,
barackszínű melltartó takart.

– Elnézést! – hebegte Harry, felkapva, amiért jött. – Elfelejtettem a kabátjainkat. Már megyek is!

– Legközelebb kopogj! – kiáltotta Ron, amikor Harry megpördült, hogy távozzon.

Egyenesen Draco elsötétített hálószobájába hoppanált, és azonnal magához húzta a férfit. Mmmm,
milyen finom íze volt Dracónak. Harry belehajolt a csókba, és úgy érezte, hogy ezt akár örökké
tudná csinálni, csak csókolózni, csókolózni és csókolózni…

Éles, metsző hang szakította félbe az élvezetét.

– A fenébe! – mondta Harry, a hajába túrva, miközben elhúzódott. – Azt hittem, már
megszabadultam attól a hülye macskától!

– Még mindig elmehetünk Hollóbércre…

Az utolsó két szótól Harrynek eszébe jutott a vacsora alatti beszélgetés.

– A pálcád nélkül nem. Apropó pálca, miért nem hajolsz ki az ablakon, és szórsz ki egy
Aguamentit, Draco? Attól majd befogja a macska.

Draco lenézett az összekulcsolt kezére.

– Én… öm, a pálcám még mindig odalent van, ahol hagytam, miután elővarázsoltam a virágokat
Hermionénak.

Harry felháborodva nézett rá.

– Mindig legyen kéznél. Ezt tudod is, Draco. Vagy legalábbis tudtad. – Harry sóhajtva húzta elő a
saját pálcáját, és meglendítette. – Invito Draco Malfoy pálcája!

Valahol a folyosón egy ajtó kivágódott. Harry elkapta a pálcát, amint a kezébe repült, és Draco
kezébe nyomta.

– Most már ne hagyd többet szanaszét! Ha elhagysz egy szobát, vidd magaddal!
Draco egy pillanatig nem szólalt meg.

– Ez… ez nem az én pálcám. Idegennek érzem…

Harry zavartan kiszórt egy Lumost. Amint jobban látott, megértette.

– Ó, ez a galagonyapálca. Úgy értem, ez az, amit annak idején használtál.

Draco egyik kezéből a másikba vette, aztán minden előzetes figyelmeztetés nélkül összeszorította a
szemét, a vonásai megfeszültek, és egy mély, fájdalmas nyögés hagyta el a száját.

– Mi az? – kérdezte Harry rémülten. Lehet, hogy a pálca, amit egy másik varázsló birtokolt,
sérülést okozott valahogy az eredeti gazdájának? – Draco, mi az? Mi a baj?

Draco térdre esett, a kezével eltakarta az arcát, és felordított, a hangja elnyomta a macskáét, ami
még mindig odakint nyivákolt.

A szobában az apróbb tárgyak remegni kezdtek a helyükön, habár Draco semmilyen bűbájt nem
szórt ki. Legalábbis szándékosan nem.

Egy könyv felrobbant, a lapok darabjai szerteszét repültek. Az egyik eltalálta Harry arcát, és
megvágta.

Harry odarohant Dracóhoz, és átölelte őt, próbálva megnyugtatni. De ugyanaz történt, mint a
zongoránál, Dracónak kimondhatatlan fájdalmai voltak, a mágiája elszabadult, ahogy üvöltött,
üvöltött és üvöltött.

– Minden rendben, Draco! – kiáltotta Harry. – Minden rendben!

Ez magához térítette Dracót, bármi is történt vele az előbb. Abbahagyta az üvöltést, és helyette
nevetni kezdett, mély, keserű hangon, amely körbevette Harryt, miközben a papírdarabok hirtelen
abbahagyták a repkedést és leestek a földre.

– Nem, nincs rendben – felelte nyers hangon. – Semmi sincs rendben. Már soha semmi nem lesz
rendben.

Harry közelebb húzta magához.

– Majd én segítek. Bármire is van szükséged, én…

Draco kitépte magát Harry öleléséből, és még térdelve elhátrált tőle.

– Ezen nem tudsz segíteni.

– Megpróbálhatom…

Draco szeme kinyílt, és a benne tükröződő kifejezés… rémisztő volt. Nem volt jobb szó rá.
Kemény, gyűlöletteli ezüstként ragyogott. Mielőtt még Draco egy szót is mondhatott volna, Harry
kiolvasta belőlük az igazságot.

– Pont úgy el vagy telve magadtól, Potter, ahogy mindig is.

Potter. Harry összerezzent.

– Emlékszel.
Draco nyelt egyet, a pálca még mindig a kezében volt, miközben maga köré fonta a karjait és
megrázkódott.

– Igen – felelte hosszú szünet után. – Mindenre. Bassza meg, Bassza meg! Bár halott lennék!

– Ne mondd ezt! – mondta Harry. Előrébb szeretett volna húzódni, és újra a karjába zárni Dracót,
de nem merte. Nem volt biztos benne, hogy Draco örülne neki.

Igazából Draco fájdalmas és keserű arckifejezéséből ítélve Harry biztos volt benne, hogy még el is
lökné magától, vagy rosszabb.

– Ne mondd meg nekem, mit mondjak! – kiáltotta Draco. – De ha tényleg azt akarod, hogy ne
mondjam, hogy bár halott lennék, akkor természetesen engedelmeskedek, gazdám.

– Nem – felelte Harry szánalomra méltóan. – Mondhatsz bármit, amit akarsz.

– Nagyon szépen köszönöm – morogta Draco kivillanó fogakkal. Aztán a haragja mintha eltűnt
volna, és a férfi összegörnyedt, a szeme pedig megtelt könnyel, mielőtt még elfordult volna
Harrytől.

Ó, egek. Harry alig bírta elviselni ezt. Látni Dracót, ahogy ennyire szenved, ő pedig nem tud rajta
segíteni… Kín volt, és az csak tovább rontott a helyzeten, hogy még mindig félt odanyúlni és
megérinteni Dracót. Még csak próbálkozni sem lenne értelme. Draco nem fogadná el tőle a
vigasztalást, most nem. Pottertől nem.

– Kérsz egy kis vizet, vagy… – Harry elhallgatott, mielőtt mondhatott volna még valami
agyatlanságot. Hogy segíthetne ezen a víz? Draco rabszolga volt, és nem akart az lenni. Draco
gyűlölte Harryt, és ennek ellenére együtt kellett vele élnie. Draco inkább halott lett volna.

– Sajnálom – mondta Harry végül. Nem tűnt helyénvalónak úgy mondani ezt, hogy nem tartja
közben a karjában Dracót, de azért megtette. – Nem akartam ezt tenni veled, tényleg nem. Talán
nem emlékszel arra, hogy beteg voltál, de magas lázad volt, és majdnem meghaltál, és a szüleid
arra gondoltak, hogy csak az tarthat téged életben, ha igényt tartok rád és… Egek, Draco. Tényleg
sajnálom.

– Csak… csak… – Draco szavait annyira elnyomta a sírás, hogy Harry alig értette őket. – Csak…
Nem bírok most erre gondolni… Bassza meg, azt hiszed, ez számít?

– Nem számít? – kérdezte Harry értetlenül. Nem tudta, hol vesztette el a fonalat, de minden
bizonnyal elveszíthette. – Nem akarsz a rabszolgám lenni…

Draco megpördült, kezeivel a pálcáját markolva, egy-egy kézzel a végeinél. Úgy nézett ki, mintha
bármelyik pillanatban el akarná törni.

– Miért ne akarnék az lenni? – vicsorgott. – Hiszen én tettem ezt saját magammal!

Ha Harry eddig össze volt zavarodva, akkor most már tökéletesen tanácstalan lett.

– Te tetted ezt magaddal?

– Igen – felelte Draco jéghideg hangon, gyűlölettől csöpögve. – És most, ha nem bánod, gazdám,
szeretnék egyedül lenni.

– De mi okból…
– Kifelé, kifelé, kifelé! – ordította Draco, és hirtelen előrelendítette a karját, olyan módon tartva a
pálcáját, amit Harry túlságosan jól ismert. – Tűnj el, mielőtt megátkozlak, mert a szívroham, ami
ebből következne számomra, most túlságosan csábító! A kurva életbe, hagyj már magamra!

Harry nem akarta. Segíteni akart.

De nyilvánvalóan semmit sem tehetett.

– Kifelé! – ordította Draco, és miközben talpra vergődött, újabb könyv robbant fel, ahogy próbált
uralkodni magán.

Harry megfordult, és az ajtóhoz ment, kilépve a szobából, mielőtt megszólalt volna.

– Csak szólj, ha szükséged van valamire. Én… itt leszek, Draco. Bármire is legyen szükséged.

Draco csak rámeredt, jeges tekintettel, rászegezett pálcával, míg Harry el nem fordult és el nem
ment.

Az ajtó rettenetes robajjal vágódott be mögötte.

Három másodpercig Harry semmit sem hallott.

Aztán Draco zokogásának hangja szinte darabokra szaggatta.

Harry lecsúszott a földre, nekidőlve a falnak Draco szobája mellett, a kezével végigsimítva a
vakolaton. Egek, azt kívánta, bár keresztül tudna olvadni a falon, hogy Dracóval legyen. Nem
kellene külön lenniük ilyenkor. Odabent kellene most lennie, és átölelnie Dracót, magához
szorítania, segítenie rajta.

De nem tehette.

Draco nem akarta.

Harry csak annyit tehetett, hogy kint ült a folyosón, és a szíve ezernyi apró darabra tört, ahogy
Draco fájdalmas sírását hallgatta.
 45. fejezet

Harry nem tudta, mennyi ideig ült a földön, de végül a macska vinnyogásának hangja magához
térítette, és feltápászkodott, majd leballagott a földszintre.

Mihelyst kiszabadította az állatot, ami megint beszorult a kerítésbe, visszavonszolta magát a házba.
Úgy érezte magát, mint egy öregember, miközben a lépcsőt bámulta. Kimerült volt, és minden
lépés fájdalmas. Egek, szinte még a hajszálai is fájtak.

Megállt, és sokáig csak meredt maga elé, aztán elhatározta, hogy inkább nem mássza meg a
lépcsőt. Még egy fojtott zokogás, még egy, és bemegy Draco szobájába, mindegy, mit mondott a
férfi. És az egyiküknek sem eredményezne semmi jót.

Harry felsóhajtott, és leült a kanapéra. Egy új darab volt, amit Draco rendelt a hop-hálózaton, és
hiába volt sokkal szemrevalóbb, közel sem volt olyan kényelmes, mint a régi. Harry mérgesen
rábökött a pálcájával, és kiszórt néhány párnázóbűbájt, mielőtt lefeküdt rá. Két Invitóval később
egy takaró és egy párna landolt a karjában. A földszinti ágyneműtartó szekrényből, amitől Harry
megcsikorgatta a fogát.

Persze, hogy a földszinti szekrényből. Az a rohadt begyűjtő bűbáj túl lusta volt ahhoz, hogy az
ágyából hozza ide őket, ami messzebb állt. A francba, ha tudta volna, hogy a rossz pálca
begyűjtése ilyen drámai hatással lesz Dracóra, hogy azt kívánja majd, bár halott lenne, Harry
inkább konkrétan a nyírfapálcát hívta volna oda, ahelyett hogy csak annyit mond, „Malfoy
pálcája”.

Mert most, elnézve, mit tett Dracóval az emlékezés, Harry teljes szívéből azt kívánta, bár sosem
kapta volna vissza a férfi az emlékeit. Ha Harry tudta volna, milyen rosszat tesz majd ez vele,
inkább megsemmisíti azt a hülye galagonya pálcát.

De már túl késő volt ahhoz, hogy azt kívánja, bár okosabb lett volna.

Harry csak hosszú idő múlva tudott elaludni, de végül a sötétség és a csend meleg gubóba vonta, és
magával ragadta.

***

Harry sonkás tojás illatára ébredt.

Pislogva megnyújtózott, és körülnézett. Eltartott egy pillanatig, míg rájött, hol van, mert nem volt
hozzászokva, hogy lent aludjon, kivéve egy alkalmat, Dracóval.

Draco!

Harry talpra pattant, és az illat irányába rohant.

Draco a kicsi konyhaasztalnál ült, előtte egy reggelizőtányérral, az étel pedig érintetlen volt. Csak
ült ott, bámult rá, és a látványától Harry szíve egy kicsit még jobban összetört. Draco nem tudta,
hogy felébresztheti Harryt, és hogy megkérheti rá, hogy arra utasítsa, egyen?
– Gyerünk! – mondta Harry, az étel felé mutatva, miközben leült Dracóval szemben. A lehető
legmesszebb… hogy Harrynek esélye se legyen rá, hogy megfeledkezzen magáról, és megpróbálja
megérinteni őt.

– Igazából nem vagyok éhes – mondta Draco síri hangon. Nem nézett fel, de Harry még így is meg
tudta állapítani, ahogy lehajtott fejjel, arcába lógó hajjal ült, hogy rosszul nézhet ki. Minden ott volt
a legyőzött testtartásában. – Nem hiszem, hogy valaha is újra éhes leszek.

Harry nem volt szakértő, de eleget tudott a depresszióról ahhoz, hogy felismerje a legnyilvánvalóbb
jeleket. Egy pillanatig eltöprengett, mit válaszoljon.

– Akkor miért készítettél reggelit, ha nem vagy éhes?

Draco pillantása rávillant, de csak egy másodpercre.

– Talán mégsem vagy annyira eltelve magadtól, mint gondoltam. Igazából tudom, hogy nem vagy.
Tudod, mindenre emlékszem. Az életemre előtte, és aztán azóta, és… rendes voltál hozzám.

Harry nem teljesen tudta követni, de Draco már beszélt és nem ordított, vagy zokogott, így
szerencsésnek érezte magát.

– Eltelve magamtól?

– Az a Potter, akit ismertem, azt gondolta volna, hogy ezt neki készítettem.

Ez csak azt bizonyította, hogy Draco sosem ismerte Harryt, csak egy halom tévhit élt benne róla, de
Harry nem akart vitázni. Semmi olyat nem akart tenni, amivel felidegesítheti Dracót, hacsak
lehetséges.

– Akkor azt hitted, hogy éhes vagy? – Harry ebben reménykedett, mivel ez legalább jó jel lett
volna.

Draco eltolta magától a tányért.

– Tudtam, hogy nem vagyok az.

– Akkor nem értem.

– Nos, ez nem lep meg.

Ahogy a beszélgettek, Harry nem érezte, hogy jó felé haladnak. Igazából azt sem érezte, hogy
haladnak bármilyen irányban.

– Esetleg elmagyarázod?

Ettől Draco valamiért rámeredt.

– Nem is tudom, gazdám. Utasítasz rá?

– Nem – felelte Harry gyengéden. Úgy találta, inkább meredjen rá így, mint zombiként bámuljon
az asztalra.

– Ez az egész annyira elbaszott, hogy az hihetetlen. – Draco mélyet sóhajtott. – Nézd, Potter,
tudom, hogy azt hiszed, ismersz, de ez nem igaz. Te egy féleszű idiótát ismertél meg, aki azt sem
tudta, hogy meg kell törölköznie, és komolyan megalázva érzem magam, amiért pont te láttál
engem így, akármilyen jól is kezelted a dolgot. Azt nem is említve, hogy… nem, hagyjuk is.
Rendben, szóval Draco nem fog beszélni róla, akármi is volt az. De Harry fogadni mert volna,
hogy a szexhez volt köze.

Nem szabad oda kilyukadni, nem szabad, mondta magának, szinte lázasan. Már alapból el sem
kellett volna jutnia odáig, és ezt tudta is, és az ő saját rohadt hibája volt, ha Draco most rosszul
fogadja a dolgokat.

– Tudtam, hogy nem vagy önmagad – értett egyet Harry, próbálva nyugodt hangon beszélni. Nem
egészen tudta, hogy miért, de az volt az érzése, hogy bármi más most felzaklatná Dracót. – Habár
az éned egyes darabkái ott voltak. A borfajták ismerete, a stílusérzéked…

– Jellemző, hogy a legsekélyesebb jellemvonásaimat emeled ki, mintha csak ezek volnának az
egyedüli jellemzőim. – Draco újból felsóhajtott, és a keze mintha megmozdult volna az ölében. –
Akár meg is eheted a reggelit. Azért készítettem, mert kíváncsi voltam, tudok-e enni anélkül, hogy
utasítanod kelljen, de nem tudok. És tényleg nem kívánom. Ahogy most érzem magam, nem
maradna bennem.

– Kérsz esetleg valami bájitalt?

– A bájitalok ezt nem tudják meggyógyítani.

Harry bólintott, és intett a pálcájával, hogy eltüntesse a reggelit. Ő sem volt éhes; túlságosan
aggódott Dracóért. És még ha a gyomra korgott is, nem hitte, hogy tudna enni úgy, hogy a másik
férfi ott ül ilyen csüggedten.

– Tudtad, hogy nem tudsz hozzákezdeni az ételhez engedély nélkül. Akkor miért próbálkoztál meg
vele? – kérdezte, remélve, hogy a férfi újra beszélni kezd. Bármiről.

Harry válaszokat szeretett volna, de nem akarta erőltetni.

– Mert még sosem próbálkoztam vele igazán. Komolyan nem. De most igen, és… – Draco nyelt
egyet, és úgy össze volt szorulva a torka, hogy Harry azon gondolkodott, vajon nem a bűbáj
gyakorol-e valamilyen hatást rá, amiért engedély nélkül próbált enni. – Nem tudok.

– Semmi baj. Sosem hagynám, hogy éhezz, vagy használnám ezt arra, hogy zsaroljalak. – Harry
habozott. – Ezt… ezt remélem, tudod.

– A legutóbbi pár hónap fényében igen. Tudom. Mondtam, hogy rendes voltál. Mit akarsz, egy
újabb Merlin érdemrendet a gyűjteményedbe?

– Csak azt szeretném, hogy boldog légy.

– Nos, kibaszott biztos, hogy már nem leszek az soha az életben! – tört ki Dracóból.

Harry tudta, hogy tényleg efelé tendál a dolog, de meg akarta vigasztalni és nyugtatni Dracót. Ha
tudta.

– Esküszöm, hogy a rabszolgámként való életnek egyáltalán nem kell rossznak lennie, még akár
meg is találhatjuk a módját, hogy megtörjük a bűbájt, felszabadítsunk téged, és…

– Potter, te idióta, ezekből egyik sem képes egy arasznyival sem kevésbé szerencsétlenné tenni.
Azt hiszed, hogy a rabszolgaság miatt nem aludtam egész éjjel? Ha az lenne a legnagyobb bajom,
nemcsak boldog lennék, de táncra is perdülnék az asztalon, és rohadt biztos lehetnél benne, hogy
megenném a reggelimet!
– Nem értem – mondta Harry megint, és mostanra már elég elkeseredetten érezte magát. – Kérlek,
Draco. Mondd el, mi a baj! Mondd el, mitől lettél olyan feldúlt, amikor visszanyerted az
emlékeidet!

– Attól, amire emlékeztem. – Draco felmordult, a karjait az asztalra fektette, és arccal lefelé
ráborult.

Harry várt, de Draco nem mozdult.

– Akkor mi az, mire emlékeztél? – kérdezte végül, habár megfogadta, hogy nem fogja erőltetni a
dolgot.

– Ó, csak arra, hogy meghalt a férjem – mordult Draco, újból felegyenesedve.

Harry úgy érezte, megfagy a szíve, és aztán újra verni kezd, de már csak nehézkesen.

– F… f… férjed? A szüleid nem említették…

– Ó, hát persze, hogy nem – vakkantotta Draco, és a hangja mérgessé vált. – Mivel, Potter, sosem
mondtam el nekik. Tudod, a sármom része, hogy csak magamra gondolok. Úgysem akarták volna
tudni, én pedig nem akartam foglalkozni vele, úgyhogy nem szóltam erről egy szót sem. Úgy
tettem, mintha Hollóbérc is az enyém lenne, azon az egyetlen alkalommal, amikor meglátogattak
ott. Milyen kedves tőlem, nem? Azt mondtam a férjemnek, hogy maradjon távol, amíg el nem
mennek. Az egész tökéletesen kulturáltan ment.

Harry nyelt egyet. Ronda történet volt, az biztos, de Draco nyilvánvalóan tíz embernek is elég
bűntudatot érzett, úgyhogy Harry nem akart semmiféle szemrehányást tenni.

– Öm… nos, ha házas voltál, biztos vagyok benne, hogy a párod megértette…

– Megnyugtató kisugárzásod van, mondták már neked? – Draco szeme megvillant. – Igen, Potter,
biztosan megértette. És milyen megnyugtató! Nikolai úgy halt meg, hogy azt hitte, szégyellném, ha
együtt látnának vele! Megbántottam a férfit, akit szerettem, az egyetlen férfit, akit valaha
szerettem, és mielőtt még helyrehozhattam volna a dolgot, meghalt a karjaim közt! Szerinted
érdekel egy kurva másodpercig is, hogy a rabszolgád vagyok?

– Nikolai – mondta Harry tompán. Azt kívánta, bár ne tudta volna meg a férfi nevét. Egy pillanattal
korábban még csak a „férj” volt, de most már inkább tűnt személynek, aki egyenesen közte és
Draco közt állt. Sehová máshová nem tudott volna állni, elnézve azt, amit Draco az előbb mondott.
Ez a Nikolai volt az egyetlen férfi, akit Draco valaha szeretett, ami azt jelenti… hogy sosem
szerette Harryt. Csak a bűbáj kényszerítette rá. Vagy az amnézia zavarta össze.

Vagy a sors. Végtére is Harrynek sosem alakultak valami jól a dolgai.

– Milyen ironikus, hogy a Niket választottam biztonsági jelszónak. – Draco ajka megrándult. –
Félig Fejnélküli Nick… na persze. Nyilván azon küzdhettem már egy ideje, hogy visszanyerjem az
emlékeimet Nikről. Emlékszel a zongorára? Ő játszott rajta. Virtuóz volt, csodagyerek, a zenéért
élt, és emlékszel a zongorára, amit Grangernek adtam? Ugyanolyan hangszer volt. Ugyanolyan volt
az otthonunkban.

Ahogy Draco összefűzte a mondatokat, az elárulta Harry számára, hogy mennyire feldúlt. De
legalább már beszélt, és végre mondott dolgokat, olyasmiket, amiket Harry megértett, akármilyen
fájdalmasak is voltak.

– Mi történt vele? – kérdezte halkan, elnyomva a késztetést, hogy felkeljen és átölelje Dracót.
– A zongorával? – Draco megvonta a vállát. – Visszavittük magunkkal Oroszországba. – Hirtelen
elfehéredett, a keze újra és újra görcsösen ökölbe szorult, a torka pedig szemlátomást elszorult. –
Akkor, amikor… amikor… hazavittem Niket meghalni.

Harry ekkor már nem tudta tovább visszafogni magát. Átnyúlt a kis asztalka fölött, hogy legalább
Draco kezét megfogja.

Azonban Draco elhúzta előle, aztán bántó hangon megszólalt.

– Potter, én tényleg nem tudok erről beszélni. Most mennem kell hányni, és azt kívánom, bárcsak
meghaltam volna vele. Ne gyere utánam!

Azzal Draco kirohant a konyhából.

Harry felállt, hogy kövesse, aztán magában szitkozódva visszaült. Egek, azt kívánta, bár tudná, mit
tegyen.

De semmit sem tehetett ennek a Nikolainak a halálával kapcsolatban, és valószínűleg Dracónak

sem tudna segíteni, azt kivéve, hogy egyedül hagyja, ahogy kérte.
 46. fejezet

Nem érkezett válasz a kopogására, úgyhogy Harry újra próbálkozott.

Most sem jött válasz.

– Draco? – kérdezte végül Harry, megemelve a hangját, hogy behallatsszon. – Kész az ebéd, ha
szeretnél enni!

Eltartott egy ideig, mire Draco válaszolt, és talán csak azért tette, mert Harry már elfordította az
ajtókilincset.

– Menj el, Potter!

Harry mély levegőt vett.

– Tudom, hogy zaklatott vagy, de tényleg nem kellene éheztetned magad…

Az ajtó egy rántással kitárult, odabentről Draco rámeredt. Egek, rosszabbul nézett ki, mint
reggelinél. A szemei alatt vörös karikák húzódtak, mintha egész reggel sírt volna.

Nos, ha valóban így volt, Harry nem hibáztatta érte. Nyilvánvalóan nagyon szerette ezt a Nikolait,
és úgy érezte, hogy cserbenhagyta. Harry ismerte az érzést… De persze amikor elvesztette Siriust,
a személyében nem olyasvalakit veszített el, akit élete párjának szeretett volna. Harry elképzelni
sem tudta, hogy az milyen lehet.

Vagyis el tudta volna, de legalább Draco életben volt.

Ezt be is bizonyította azzal, hogy elordította magát. Hangosan.

– Zaklatott, Potter? Zaklatott? Kibaszott érdekesen fejezed ki magadat, tudtad? Ha legközelebb

felébredsz egy álomvilágból, és azt találod, hogy a te férjed halt meg, küldj egy baglyot, hogy
megtárgyalhassuk, mennyire vagy zaklatott!

– Rendben. Letaglózott, így már jobb? És sajnálom. Azt szeretném, bár ne fájna neked.

– Ó, igen, mert te vagy mindenki megmentője. Emlékszem – mondta Draco keresztbe fonva a
karját. – Azt kivéve, hogy nem segítettél, amikor fuldokoltam, nem igaz?

– Mikor fuldokoltál?

– Ez csak egy szókép. Igen, talán azt gondoltad, hogy egy mardekáros szarházi nem tapasztalt meg
ilyeneket. Nos, legalább szerencsésnek tarthatom magam, amiért most, hogy megláttál engem sírni,
nem átkoztál kis híján ketté…

Harry összerezzent. Abban reménykedett, hogy Draco nem fog emlékezni arra az incidensre. Még
akkor is, ha Draco Cruciatust próbált szórni rá, arra nem volt mentség, amit Harry tett.

– Jobban bánom, ami történt, mint sejtenéd…

– Mert én valószínűleg semmit sem tudok a megbánásról, így érted? – Draco kivillantotta a fogát. –
Takarodj innen a francba!

– Szerintem tudod, mi a megbánás. De Draco, sajnálom, hogy ezt mondom, de a f… f… férjed már
hónapok óta elment, és…

– Ő nem elment, hanem meghalt – vicsorogta Draco. – Te pedig egy idióta vagy. Nem hónapok
teltek el, számomra nem. Ami engem illet, csak a múlt héten halt meg, mert a köztes időben nem
emlékeztem, nem bánkódtam, és most olyan érzés, mintha kitépték volna az összes belső szervem,
és a padlóra dobták volna, hogy nézzem. És hála neked, pontosan tudom, milyen érzés!

Az ajtó Harry arcára csapódott, olyan erővel, hogy az egész folyosó belerázkódott.

Harry nem kérdezte meg többet, hogy Draco lejön-e ebédelni.

***

Amikor eljött az ebédidő, Harry már komolyan nem tudta, mit tegyen. Az a legjobb, ha megint
felmegy és megpróbál újra beszélni Dracóval, esetleg lecsalogatja és bátorítja, hogy egyen?

Vagy egyszerűen csak utasítsa erre, mivel mostanra már szüksége van ételre?

Harry erősebben megragadta a pultot, amikor egy újabb gondolat villant belé. Egek, Draco azóta
nem is ivott semmit, legalább huszonnégy órája. Ez nem lesz jó.

A francba az egésszel, nem veheti tekintetbe a másik férfi kívánságait és hagyhatja őt tovább
magára, nem, amikor ez azt jelenti, hogy Draco hamarosan nagyon-nagyon beteg lesz, ha ő nem
tesz semmit…

– Potter…

Harry ijedten megpördült. Draco ott állt a lépcső tetején. Még mindig szörnyen festett, de
megfésülködött, ami azt jelenti… Harrynek fogalma sem volt, mit jelent. A legkisebb szalmaszálba
is belekapaszkodott, hogy találjon valamit, ami valami reményt adhatott.

Hogy mire, azt nem tudta, kivéve, hogy nem tudta elviselni, hogy Dracót ilyen szerencsétlenül
lássa.

– Hogy vagy? – kérdezte Harry olyan közömbösen, ahogy csak tudta. Arra tippelt, hogy
együttérzést mutatni, ahogy a legutóbb tette, talán nem volna szerencsés módszer. Draco nem
reagált rá túl jól. Esetleg simán csak képtelen volt elviselni, pláne olyasvalakitől, akire ellenségként
gondolt.

Bár Harry szerette volna azt hinni, hogy már túl vannak ezen.

– Sajnálom.

Ez volt a legutolsó kifejezés, amire Harry számított, de sikerült nem elképednie.

– Rendben van – mondta, próbálva magára ölteni egy baráti mosolyt, de biztos volt benne, hogy
nem sikerült túl meggyőzőre.

– Nincs rendben – felelte Draco kemény hangon, miközben egy lépéssel közelebb jött. – Nem
vetted észre, hogy… hogy segítségre van szükségem abban a szörnyű évben, de végül
megmentetted az életem a következőben. Aztán ezzel pedig megint.
– Bár tudtam volna, hogy segítségre van szükséged hatodévben – suttogta Harry, kezével a pultot
markolva a háta mögött. – Egek, Draco! Ha tudtam volna, tettem volna valamit…

– De nem tudhattad, nem, amikor olyan hencegve beszéltem a „küldetésemről” az orrod előtt. De
ez csak a látszat volt, Potter.

Harry bólintott. Erre magától is rájött.

– Aggódtál, hogy elveszíted a vezető pozíciódat a Mardekárban, így, hogy apád börtönben volt,
ezért el kellett játszanod, hogy mindent kézben tudsz tartani.

– Nem csak ezt. – Draco megköszörülte a torkát. – Úgy képzeltem, hogy a Sötét Nagyúrnak való
szolgálat, Potter… nagyszerű és izgalmas lesz. És fényes fáklyás menet. És… félelmetes.

Harry bólintott, hogy jelezze, érti.

– Tudod, most már hívhatod Voldemortnak. Biztonságos… És hívhatsz Harrynek. Úgy értem, már
barátok vagyunk… ugye?

Draco nem válaszolt a kérdésre. Legalábbis nem közvetlenül.

– Ha összebarátkoztam volna veled, akkor, amikor az apám mondta, talán tudtam volna kihez
fordulni, amikor… amikor… – Draco becsukta a szemét, a vonásai eltorzultak a fájdalomtól. – De
nem volt senki, akiben bízhattam volna.

– Piton…

– Akiről úgy tudtam, hogy hűséges és fanatikus, mint az apám. – Draco nyelt egyet. – Bárcsak
tudtam volna… de sehogy sem tudhattam meg. Túl jó volt abban, amit csinált.

– Igen – felelte Harry elfúlva, visszaemlékezve, hogyan játszott szerepet Piton egészen a végsőkig.
A legvégsőkig.

Draco megborzongott, az arca beteges színűre váltott.

– De nem azért jöttem le, hogy ezeket elmondjam, Potter.

Potter. Hát ez lehangoló volt. De nem ez volt a legrosszabb, amit Draco közölt vele.

– Akkor mit akartál mondani? – kérdezte Harry finoman.

Draco megint megborzongott, és egyenesen betegnek tűnt.

– Ha mérges vagyok és kirohanok, az azért van, mert…

Amikor Draco hangja elhalt, Harry ráharapott a nyelvére, hogy ne szóljon közbe valami
találgatással. Inkább csak várt, hogy a másik férfi elmondhassa, amiért jött, bármi is az.

De ezekre a szavakra soha de soha nem számított.

– A te hibád.

– Mi az én hibám?

Draco lassan ráemelte a tekintetét.

– A te hibád, hogy Nikolai meghalt.
 47. fejezet

Hirtelen heves fejfájás tört Harryre. Tudta, hogy a bánat furcsa dolgokat képes tenni az emberrel,
de hogy téveszméket okozzon? Talán Dracónak szüksége van arra, hogy valakit hibáztasson. Ez
egész értelmesen hangzott. Harry már-már azt kívánta, hogy bár megmaradna ez a téveszme, mert
talán ez az egyetlen mód arra, hogy Draco megbirkózzon a veszteséggel, de előbb-utóbb szembe
kell majd néznie vele, úgyhogy talán mégis az a legjobb, ha csírájában fojtja el.

– Draco… én soha nem öltem meg senkit, főleg nem a…

– Ez bonyolult. – Draco felemelte a kezét, mintha magyarázni akart volna, de aztán leejtette
anélkül, hogy csinált volna bármit. – Generációs mágia.

Harry mély lélegzetet vett.

– Esetleg elmagyarázhatnád.

Draco arca megint eltorzult.

– Megölted a Sötét Nagyurat. De ő olyan átkot szórt Nikolai apjára, hogy haljon meg, amikor ő is,
és mivel már jelen volt a generációs mágia a család vérvonalában, az átok visszhangja tovább szállt
rá is. Ha a Sötét Nagyúr még mindig élne, akkor Nik is életben lenne.

Egy pillanatig Harry annyira megdöbbent, hogy nem is tudta, mit mondjon. Aztán teljesen oda nem
illően reagált, hangosan kimondva a legkevésbé fontos dolgot, ami az eszébe ötlött.

– Öm… ez elég bonyolultan hangzik.

Draco olyan tekintettel nézett rá, ami sokat elárult. Haragot, ingerültséget, megvetést… Minden ott
volt.

– Pedig hidd el, Potter, hogy ennél több is van. Csak a vágott verziót mondtam.

– Ó. – Harry lenyelte a torkában lévő gombócot, és kimondta, amit már a legutóbb is ki kellett
volna, amikor kinyitotta a száját. – Egek, annyira sajnálom. Én sosem akartam… Úgy értem,
fogalmam sem volt erről az… egészről.

– Még jó, hogy nem. Senkinek sem volt. Még Niknek sem, nekem meg pláne. Nem találkoztunk
egymással és elég elfoglalt voltam akkoriban, próbáltam magamat és a szüleimet életben tartani,
amíg az a… az az elmebeteg főnökösködött a saját házunkban. – A végére Draco hangja már
remegett. Hogy a haragtól vagy a szomorúságtól, Harry nem tudta eldönteni.

– Akkor is sajnálom. – Harry megint nyelt egyet. – Tudom, hogy nem segít, de akkor is. Én
sosem…

– Mit sosem? Sosem ölted volna meg a Sötét Nagyurat, ha tudtad volna ezt? Nos, akkor mi a halált
csináltál volna? – Draco megrázta a fejét. – Aligha akarnám, hogy a Sötét Nagyúr újra éljen.
Valójában, ha nem halt volna meg, Nikkel sem találkozhattam volna. Úgyhogy vissza is érkeztünk
oda, amit már mondtam. Hogy ez az egész… hihetetlenül el van baszva.

– Igen – felelte Harry fojtott hangon. – De tudod, talán mégis találkoztál volna vele. Talán találtál
volna módot, hogy elszökj a házból…
– És a jegy a karomon? Az elől hogy szöktem volna el?

Harry összerezzent.

– Nos, csak arra utaltam, hogy talán lett volna valami mód rá, hogy elszabadulj és találkozhass
vele…

– Ennek mi értelme? Mi a büdös franc értelme?

– Én csak arra gondoltam… – Harry nem tudta befejezni a mondatot. Túl nagy butaság lett volna.
Nem igazán tudott elképzelni egy olyan világot, amiben Voldemort tovább élt. Egyszerűen túl
szörnyű volt. És egyébként is, Draco sosem lett volna szabad egy olyan világban. – Én csak azt
szerettem volna, hogy jobban érezd magad – mondta végül, és szerette volna bokán rúgni magát,
amiért pont úgy viselkedett, amilyennek Draco jellemezte. Idiótán.

– Nos, nem tudsz olyat tenni, amitől jobban érezném magam – felelte Draco tompán. – És ezek a…
fantáziák, Potter? Értelmetlenek. Még annál is rosszabb. Biztos, hogy nem találkoztam volna
Nikkel, ha a Sötét Nagyúr nem halt volna meg, és nem csak azért, mert az ő rabszolgája voltam,
mielőtt a tiéd lettem. Azért nem találkozhattam volna vele, mert már eleve csak amiatt
találkozhattunk, amit te tettél.

– Amit én… mit értesz az alatt, hogy amit én tettem?

Draco kinyitotta a száját, de lassan megint becsukta, és megrázta a fejét.

– Nem akarok erről beszélni.

Ez olyan jelzés volt, amit Harry aligha hagyhatott figyelmen kívül, úgyhogy egy aprót bólintott.

– Rendben.

A másik férfi egy kicsit bizalmatlanul végigmérte.

– Rendben? Ez minden, amit mondasz?

– Igen.

– Hála Merlinnek az ilyen apró örömökért – morogta Draco. Dörzsölni kezdte a bal halántékát, és
közben halkan felnyögött.

– Fáj a fejed? Hozok egy kis bájitalt.

– Az nem segít.

Harry párat előrébb lépett, mert át akarta őt ölelni, vagy legalább megsimítani az arcát, vagy…
nem. A másik férfinak egyértelműen vigasztalásra volt szüksége, de úgysem fogadta volna el.
Harrytől nem.

Esetleg a szüleitől? De mégsem, ez talán rossz ötlet lenne, elnézve, milyen mérges volt rájuk
Draco. És saját magára is, amiért rejtegette Nikolait. Egek, gondolta Harry. Nem csoda, hogy
Dracót annyira zavarta a gondolat, hogy Harry titokban tartotta a kapcsolatukat. Rossz
asszociációkat hordozott. És Draco tudta ezt… nos, legalábbis egy része tudta.

Draco oldalt lépett, mintha távolságot akart volna tartani. Ennek hatására Harry megállt. Inkább
magára öltött egy reményei szerint bátorító mosolyt.
– Ez a fejfájás elleni bájital igen jó minőségű főzet. Te készítetted. Biztos vagyok benne, hogy
azonnal hatna.

– Én… nem, úgy értem… csessze meg. – Draco összeszorította a szemét. A fejfájása egyértelműen
szörnyű lehetett. – Most nem tudok rendesen beszélni. Úgy értettem, kérek egy kis vizet is.
Különben tíz percen belül újra lüktetni fog a fejem.

– Víz, rendben. – Harry jobbnak látta nem beismerni, hogy aggódik, amiért Draco kiszáradhat. –
És egy kis harapnivalót hozzá?

– Talán majd holnap – mondta Draco kimerülten. – Vagy akkor sem.

Harry a homlokát ráncolta.

– Draco, tényleg enned kellene valamit.

– Nem menne le a torkomon. – Draco talárja meglebbent, amint a férfi távolabb lépett, beljebb az
árnyékba.

– Rendben – mondta Harry lassan, miközben elfordult, hogy lemenjen a lépcsőn. – Mindjárt itt
vagyok.

***

Amikor visszaért, Draco már nem a lépcső tetején állt. Harry az étkezőasztalnál ülve találta, és úgy
nézett ki, mint aki másodpercekre van attól, hogy összeessen.

– Itt van, idd meg ezt! – mondta Harry, kitöltve neki egy jó nagy adagot a fejfájáscsillapítóból.

Draco szó nélkül felhajtotta, majd közömbösen nézte, ahogy Harry tölt neki egy pohár vizet az
asztalon álló kancsóból. De csak azután kezdett inni belőle, hogy Harry engedélyt adott rá neki.

Átkozott Res mea es. Harry el tudta volna képzelni magukat nélküle. Fogalma sem volt, hogy mit
érezhet most Draco.

– Még? – kérdezte, amikor Draco megitta az egész pohárral.

– Talán majd pár perc múlva. – A férfi hezitált. – Nyugodtan ebédelj, Potter. Nem kell éhezned,
csak mert én nem tudom rávenni magam az evésre.

– Annyira nem vagyok éhes.

– Ettél ma már egyáltalán?

– Egy kis gyümölcsöt ebédre – vallotta be Harry. Még ennyitől is bűnösnek érezte magát. Nem tűnt
helyesnek, hogy eszik, amikor Draco annyira össze van törve és Harry nem tudja, hogyan segítsen
rajta.

– Egyél, Potter. – Draco mindkét kezét a halántékához emelte, és körkörösen masszírozni kezdte.
Egy pillanat múlva észrevette, hogy Harry nem mozdul. Megállt a mozdulatban, amikor félig
lehunyt szemmel, mégis gyanakvóan felnézett. – Potter… kérlek. Egyél valamit!
– Te most… – Harry elgondolkodott, hogy egyáltalán megkérdezze-e. Nem volt biztos benne, hogy
akarja-e tudni. – Öm…

– Látom, nem én vagyok az egyetlen, akinek nehezére esik normális mondatokat összerakni.

Nos, legalább jelen voltak a régi Draco nyomai, habár a férfi inkább tűnt kimerültnek, mint
pimasznak.

– A bűbáj miatt mondod, hogy egyek? – bukott ki Harryből. – Mert egyfajta… kényszert érzel,
hogy szolgálj engem? Vagy… vagy… – Még mindig szeretsz, legalább egy kicsit?

Draco rámeredt, a szeme ezüstje furcsán fénylett, mintha a legkisebb stressz is fehérizzásig tudta
volna hevíteni.

– Halvány fogalmam sincs. És nem is akarok most erre gondolni, csak egyél már.

Harry bólintott, és leült egy székre az ebédlőasztal távoli végében, aztán magához idézte a tányérját
a hűtőből. Miközben félszívvel majszolta a szendvicsét, megpróbálta kitalálni, hogy hogyan
tovább.

– Meglep, hogy érdekel, eszem-e. Úgy értem, azok után, hogy engem hibáztatsz, amiért… –
Gyorsan átfogalmazta magában a mondandóját. – Mindenért.

– Talán nem is érdekel. – Draco hangja fáradtnak tűnt, nagyon fáradtnak. – Talán igazad van, és
csak a bűbáj miatt akarok foglalkozni az igényeiddel.

– Ja, lehet – felelte Harry mogorván. Kellett neki felhozni a témát, főleg azt elnézve, hogy Draco
nem tudott hazudni neki. Ha Harry nem akarta tudni, nem kellett volna megkérdeznie. Vagy
utalgatnia rá.

Akkor és ott megígérte magának, hogy többé egyiket sem teszi. Egyébként is elég önző dolog volt
így nyomást gyakorolni Dracóra. Bármivel kapcsolatban. Először is kész érzelmi roncs volt a férje
miatt. Másodszor pedig talán a Res mea es miatt megy bele mindenbe, amit Harry akar.

– Uhh – nyögte Harry, és próbált valami semlegesebb témát kitalálni. – Túl sok uborkát tettem a
tojássalátás szendvicsembe.

Ez igaz is volt. Végtére is Harry nem nagyon figyelt a főzésre, vagy bármi egyébre. A gondolatai
egész nap odafönt jártak. Dracónál.

A pokolba, az sem jutott eszébe, hogy küldjön egy üzenetet az aurorparancsnokságra, hogy nem
megy be!

– Vacak? – Draco elfintorodott, aztán felállt. – Csinálok neked valami jobb ebédet…

– Ülj vissza!

Draco természetesen megtette. Azonnal.

– Akkor most már röhejesen nemes leszel? Megtiltod, hogy főzzek rád? Anélkül, hogy
megkérdeznéd, mi a véleményem a dologról?

A szavai – bármennyire is helytállóak voltak – megriasztották Harryt.

– Akkor mi a véleményed?
– Ez nem házimunka. – Draco vállat vont. – Niknek és nekem nem volt házimanónk, mint tudod.
Hozzászoktam a főzéshez, aztán eléggé megszerettem. Nagyban hasonlít a bájital készítéshez, csak
jóval étvágygerjesztőbb a végeredmény.

– Nem bánod, ha főznöd kell rám?

– Nem az angol az anyanyelved? Épp most mondtam, hogy nem.

Harry féloldalasan elmosolyodott.

– Nos, főzhetsz két személyre is, ha már úgyis főzöl, ehhez mit szólsz? Ez csak… Azt hittem, hogy
nem akarsz majd tenni értem semmit, tudod, tekintve, hogy engem hibáztatsz, amiért…

– Nem pontosan hibáztatás ez. – Draco szorosabban összefogta a mellkasa előtt a talárját. –
Legalábbis akkor nem, amikor tiszta fejjel gondolkodom. Ez csak… hiányzik, Potter. És aztán
haragra gerjedek, te meg itt vagy, ő pedig nem, és… – Draco hangja suttogássá halkult. – Te vagy
az ok, amiért… ez történt.

– Sajnálom…

– Talán abbahagyhatnád, hogy ötpercenként ezt mondogasd. – Draco keze ökölbe szorult. Tudom,
világos? Amikor megölted a Sötét Nagyurat, nem akartad senki másnak kioltani az életét.

– Én nem öltem meg Voldemortot. Csak lefegyvereztem. A saját gyilkos átka…

– Ez csak egy szófordulat, bassza meg! – vágott vissza Draco, de lendület nélkül. – Végeztél vele,
így már jobb? És ez végzett Nikolai-jal is.

Harry most már elhitte, de ez nem jelentette azt, hogy érti is.

– De… hogyan? Úgy értem, mitől volt a három év késés…?

– Visszhang, emlékszel? Mondtam, hogy bonyolult. Figyelned kéne, amikor az emberek beszélnek.

– Figyelni fogok – felelte Harry halkan. – Mindenre. Mindenre, amit mondasz.

Halvány mosoly, olyan rövid, hogy szinte már csak képzeletbeli, futott át Draco szemén. – Nem
nagyon van kedvem beszélni.

– Az is rendben van. Akkor csak üldögéljünk itt.

– És nézzük, ahogy gyűlik a por?

Harry vállat vont.

Draco sokáig mozdulatlanul ült, szemlátomást elmerülve a gondolataiban. Harry hallgatta a falióra
ketyegését, és amikor ezt megunta, a saját lélegzetvételeit kezdte számolni. Már majdnem
kétszáznál járt, amikor Draco megmozdult, hogy töltsön magának egy kis vizet az asztalon álló
kancsóból. De ahelyett, hogy megitta volna, kérdőn Harryre nézett.

– Már adtam engedélyt, hogy igyál, amennyit szeretnél.

Draco megrázta a fejét.

– Azt hiszem, nem tudom, mit várhatok. Érzem, hogy a bűbáj lenyugodott; ez nem változott. De…
nem tudom, mit várhatok tőled.
– Nos, én sem változtam – mondta Harry komoly hangon.

– De igen. Legalábbis számomra.

Harry próbálta nem kimutatni, mennyire fájtak neki ezek a szavak.

– Hogyan?

Draco elfordította az arcát.

– Nevetni fogsz.

– Nem fogok. Ígérem, hogy nem fogok…

Draco meggörnyedt.

– Nem, talán nem fogsz. Ez nem valami vicces. Ahogy ebben az elmúlt néhány hónapban
láttalak… ragyogó jelenség voltál, Potter. Mint valami olyasmi, ami a legtisztább mágiából áll.

Legtisztább mágia? Harry szerette volna megkérdeni, hogy ez mit jelent, de Draco még beszélt, a
hangja pedig merengő volt, mintha elveszett volna az említett pillanatokban.

– Felébredtem a lázból, és a szüleim elmondták nekem, hogy a tiéd vagyok, de ez rendben volt,
mert mihelyst hozzászoktam a gondolathoz, az egész világom csakis belőled állt. Volt, hogy órákig
másra sem tudtam gondolni, csak rád. Hogy mit tehetnék érted, hogyan tehetnék a kedvedre. Te
pedig… nem csak elviseltél. Türelmes és gyengéd voltál, holott nem lett volna rá szükség. Már
akkor is tudatában voltam, hogy a bűbáj semmilyen elvárást nem támaszt feléd, hogy semmivel
sem tartozol nekem. – Draco tekintete átható volt, amikor felpillantott. – Mindig, amikor
megérintettél, az olyan volt, mintha isteni kegyben részesültem volna.

– Nem vagyok isten – suttogta Harry döbbenten. Még annál is döbbentebben. Mindig is utálta a
fiú, aki túlélte titulust, és a kiválasztotté még annál is rosszabb volt, na de isten? Ha Draco így látta
őt, nem is csoda, hogy folyton ambróziáról beszélt, meg szexért könyörgött, meg…

– Persze, hogy nem vagy, Potter. Ezért mondtam, hogy megváltoztál. – Draco megvonta a vllát. –
Most már… valami más vagy.

Harry szinte félt rákérdezni.

– Micsoda?

– Emlékek kavargó keveréke? Az évekkel ezelőttiek, meg azok, amik innen származnak, ebből a
házból. És… a kettő nem igazán keveredik jól, ez minden.

Ez enyhe kifejezés volt.

– Biztos vagyok benne, hogy így van.

A fanyar egyetértés jeleként összeráncolódott egy kissé a bőr Draco szeme sarkában.

– Pontosan. Az egyik pillanatban azt találom, hogy bízom benned, a másikban pedig eldöntöm,
hogy elmeorvosra van szükségem, mert nem bízom benned, vagyis nem bíztam, aztán… – Draco
enyhén remegni kezdett, borzongás hullámai futottak végig a felsőtestén. – Ez az egész olyan
zavarba ejtő.

– El tudom képzelni.
– Nem hinném, hogy el tudod. – Draco a vizéért nyúlt, de már annyira remegett, hogy feldöntötte a
poharat, ami az asztal széléig gurult, majd egy csattanással összetört a padlón, és üvegszilánkok
repültek minden irányba.

Draco teljesen elfehéredett.

Harry próbált laza és nyugodt hangon beszélni, miközben feltakarította.

– Így ni. Olyan, mintha semmi sem történt volna. Használd az én poharamat – mondta, és odatolta
neki.

Draco reszketősen bólintott, de alig ivott többet egy apró kortynál.

Harrynek vissza kellett tartania egy sóhajtást.

– Ó, ne már! Nem hiheted, hogy felhúzom magam, amiért eltört egy hülye pohár. Nem érdekel,
milyen kevéssé bízol bennem, most, hogy visszatértek az emlékeid, tudnod kell, ez semmi.

– Csak felidézett egy emléket, ez minden. Szinte az volt az első dolog, amit a… rabszolgádként
tettem, hogy eltörtem egy poharat.

– Igen, és azon sem húztam fel magam – mosolygott Harry.

– Nem a tiéd volt.

– Ó, oké.

Draco eltolta magától a poharat.

– Semmi sem oké. Úgy érzem, hogy ez nem lehet igaz, nem lehet valóság. Ez csak egy rossz álom,
és holnap Hollóbércen fogok felébredni, ő pedig ott lesz velem, és együtt reggelit készítünk,
megetetjük egymást teasüteménnyel, ő pedig letöröl majd egy kis olvadt vajat innen… – Draco a
szája sarkára mutatott, miközben a szeme megtelt könnyel. – És tisztára csókolja, ahogy mindig
szokta.

Ezt hallva Harry úgy érezte, valami erősebbre van szüksége a víznél. Egek, teljesen kész volt.
Féltékeny volt egy halott férfira.

Újabb mélypontot ért el abban, amit már egyébként is egy életnyi mélypontnak érzett.

– Ne nézz így! – mondta Draco hirtelen. – Nem vagyok igazából elmebeteg. Tudom, mi az, ami
valós és mi az, ami nem. Ez csak… én csak… nem tudom elhinni, hogy ő tényleg… a karjaimban
tartottam az utolsó lélegzetvételeinél, de úgy tűnik, nem vagyok képes elfogadni, hogy már soha
többé nem látom őt.

Harry megértette őt; ugyanígy érzett, amikor Sirius keresztülzuhant a Fátylon. Hogy tud valaki
olyan életteli lenni az egyik pillanatban, és meghalni a másikban? Az emberi elmét nem arra
tervezték, hogy megértse az ilyen dolgokat. Ez felfoghatatlan volt, és semennyi együttérzés vagy
filozofálás nem segített felfogni.

– Azt gondolom… – A picsába, Harry alig tudta, mit gondol, azt leszámítva, hogy nagy hiba lenne
azt állítania, hogy megérti. – Igazad volt az előbb. Esélyed sem volt gyászolni, úgyhogy ez csak
most ütött be… igen.

– Volt pár napom – felelte Draco keserűen, az asztalra meredve. Vagy a fényes felületen tükröződő
képmására. Harry eltöprengett, mit láthat vajon. – Elpazaroltam őket.

Harry harapott még egyet a szendvicsből, de mintha kartonpapírt evett volna, úgyhogy inkább
tányérostól eltüntette az egészet. Aztán csak várt. Ha Draco akarja, majd elmondja.

– Én temettem el.

Harry visszaemlékezett arra, amikor Doby sírját ásta, és aztán az összes többi temetésre a háború
után. Egyikre a másik után. A torka teljesen összeszorult, de Draco kedvéért túltette magát az
érzésen.

– Ez… ez nem úgy hangzik, mintha elpazaroltad volna.

– Ez nem is. De aztán hazajöttem Oroszországból, és seggrészegre ittam magam. Két vagy három
napig… nem tudom, meddig tartott. – Draco megmozdította a kezét, mintha bűbájt szórna ki, de
nem volt a kezében a pálcája. – Kábultan járkáltam össze-vissza Hollóbércen, és jobbra-balra
lődözve megsemmisítettem tárgyakat. Az ő dolgait, az enyémeket, a mieinket… Nem
gondolkodtam józanul, és dühös voltam, csak ordítoztam, hogy nem kellett volna meghalnia, és
magamra hagynia.

Draco megint úgy nézett ki, mintha mindjárt el akarná sírni magát, úgyhogy Harry nem kérdezte
meg, miért lettek bizonyos dolgok megsemmisítés helyett elrejtve. A RAVASZ-ainak eredménye.
A láda a hálószobában…

Ó, egek, a láda. Harry úgy érezte, jéggé fagy pusztán attól, hogy rágondol. A játékok, amiket ő és
Draco használtak számos alkalommal… Nikolaihoz és Dracóhoz tartoztak.

Harry rosszul lett, mintha valami rosszat csinált volna, amikor Dracót megkorbácsolta és játszott
vele, újra és újra az orgazmus közelébe juttatva őt, de megtagadva az élvezést. Akkor nem tűnt
rossznak, de most az egész dolog rossz szájízt hagyott maga után. Draco még nem volt túl a férje
elvesztésén, és még ha túl is lett volna, elég szánalmas dolog volt ugyanazt a felszerelést használni,
amit ők használtak.

– Mit csináltál, amikor kijózanodtál? – kérdezte Harry, leginkább azért, hogy ne kelljen többet a
ládára gondolnia.

– Elhatároztam, hogy teszek egy nemes, ám teljesen értelmetlen gesztust – mondta Draco, és
összeszorította a szemét. – Valami olyat, amit akkor kellett volna megtennem, amikor Nikolai még
élt, amikor még lett volna valami haszna.

Harry elborzadt, amikor könnyek jelentek meg Draco szempillái alatt, és gördültek le az arcán.

– Nem kell elmondanod – felelte gyorsan. – Tényleg semmit sem kell. Megértem, ha nem akarsz
bizonyos dolgokról beszélni.

Újabb könnyek csatlakoztak az előzőekhez, majd még újabbak. Draco erőtlenül letörölte őket,
nedves maszatot hagyva az arcán.

– El kell mondanom neked, mert ez az oka mindannak, ami ezután történt. Mindennek. – Draco
körbeintett a kezével, majd leejtette az asztalra.

– A Res mea esnek?

Draco vett egy mély lélegzetet, mintha nekigyürkőzne.

– Wiltshire-be mentem. El akartam mondani a szüleimnek mindent Nikolai-ról. Undorodtam saját
magamtól, amiért olyan sokáig rejtegettem őt; amiért hagytam, hogy azt higgye, szégyellem, holott
nem így volt. Esküszöm, hogy nem. Én csak… önző voltam. Nem akartam csalódást okozni a
szüleimnek.

– De hát miért lettek volna csalódottak? – ráncolta a homlokát Harry. – Rólunk is alig mondtak
valamit, úgy értem, azzal kapcsolatban, hogy mindketten férfiak vagyunk… – Inkább nem folytatta
a gondolatot, mert megijedt, hogy ezzel a Dracóval való együtt alvásra célzott. Úgy döntött, hogy
jobb, ha ezt egyáltalán nem említi. Draco majd felhozza, ha akarja.

– Ó. Azt hittem, hogy már elmondtam neked. – Draco eltakarta a szemét. – Nik egy… bassza meg.
Nik egy félvér volt. Az anyám… nos, ha meg tudtam volna győzni őt arról, hogy nem lehetek
boldog Nik nélkül… nem tudom, ő talán kapcsolatban akart volna maradni velem. De az apám
azon nyomban kitagadott volna.

Harry ebben nem volt olyan biztos. Valaha az lett volna, de a térden álló Lucius Malfoy látványa
megváltoztatta a gondolkodását.

– Szeret téged…

– Hagyj ezzel! Csak az aranyvérűséget látja. Én meg azt gondoltam, rendben. Csak tegye. De
miután Nik meghalt, már nem tudtam tovább elviselni ezt. Elhatároztam, hogy ha nem volt meg
hozzá a bátorságom, hogy becsüljem a férjemet, míg élt, akkor legalább a halála után meg kell
tennem, és elszenvednem a következményeket. Megérdemeltem őket. Azok után, ahogy
megbántottam, a legrosszabbat érdemeltem, amit az apám rám zúdíthatott.

Harry majdnem felhorkantott.

– Akkor te… te idézted magadra a szolgabűbájt? Szándékosan, hogy szenvedj?

– Azt sem tudtam, hogy a bűbáj létezik.

Igen. Hát persze. Malfoy sosem beszélt a fiának a Res mea esről.

– De te idézted meg valahogy?

Draco ajkai keskeny vonallá szűkültek.

– Ó, igen.

– Hogyan?

Draco arckifejezése még komorabbá vált.

– Nem fog tetszeni neked.

– Már most sem tetszik.

– Komolyan beszélek. – Draco nyelt egyet. – Ami történt, és ahogyan történt… az nem pontosan
nekem köszönhető.

Harry bólintott, hogy jelezze, érti. Bármi is történt, ami ezt okozta, együtt szembenéznek vele.

– Mondd el, Draco!

A másik férfi habozott még egy keveset, de a közvetlen parancs megtörte az ellenállását, míg a
türelmes várakozás nem.

– Egy egész napot a kúriában töltöttem, próbálva megacélozni magamat, hogy szembenézzek a
szüleimmel – kezdte Draco. – El akartam mondani nekik, tényleg. De annyira nehéz volt erre
gondolni, és nem csak a várható reakciójuk miatt. Én… nem akartam előttük összeomlani. Nik
pedig csak pár napja volt… a föld alatt… – Draco arca eltorzult, de erőt vett magán. – Úgyhogy
elhalasztottam a dolgot. Aztán leszállt az éj, és megígértem magamnak, hogy reggel első dolgom
lesz elmondani nekik. Azonban amikor lementem reggelizni, senki sem volt a közelben. Meg
kellett volna keresnem őket, és végre túlesnem a dolgon! De nem, én inkább megint
elhalasztottam. Azt mondtam magamnak, hogy csak elolvasom az újságot, és majd utána
megteszem. És aztán? Többé már nem volt rá esélyem.

A történet egy kicsit zavarosnak tűnt Harrynek, de arra gondolt, hogy mondja csak el Draco úgy,
ahogy jónak látja.

– Miért?

– Te szerepeltél az újságokban. A második oldalon te és a nőstény-Weasley vigyorogtatok

egymásra, mint két idióta a steak és a pezsgő fölött, a főcím pedig valami esküvői harangról szólt,
és… én csak… annyira dühös lettem, hogy elvesztettem a fejem.

– Esküvői harang – mondta Harry lassan. Halványan emlékezett arra a főcímre. Egy másik auror
megmutatta neki az újságot, és megkérdezte, hogy ez igaz-e. – Épp akkor vesztetted el a férjedet –
mondta puhatolózva. – Persze, hogy nem állhattad az esküvő említését.

– Nem erről volt szó. A te esküvőd említését nem állhattam. Te mindig mindent megkaptál, amit
akartál, most pedig készültél elhajózni a naplementébe életed szerelmével, miközben én épp akkor
vesztettem el az enyémet a te hibádból! – Draco nyelt egyet. – Elöntött a vörös düh. Gyűlöltelek,
mint még soha azelőtt. Úgy értem, már a Roxfortban is utáltalak, de az semmi sem volt ehhez
képest. Ez… meg akartalak ölni, és abban a pillanatban, azt hiszem, tényleg megtettem volna.

– Megölni engem – ismételte Harry fogvacogva. Dracónak igaza volt; Harrynek tényleg nem
tetszett, amit mondott. A gyűlölet ébresztette fel a bűbájt?

Draco bólintott.

– Előhúztam a pálcámat, és az őrjöngő düh, amit éreztem, átjárta az egész testem. Mintha csak
úsztam volna benne. Meg akartam pördülni, hogy egyenesen az aurorparancsnokságra hoppanáljak,
és leszámoljak veled…

– Nem hoppanálhatsz a parancsnokság irodáiba…

– Igen, tudom! – tört ki Draco. – Basszus, Potter, milyen bizonyíték kell még neked arra, hogy az
eszemet vesztettem a bánattól? Csak arra tudtam gondolni, hogy nem igazság, hogy te életben
vagy, miközben Nik halott. És aztán, mielőtt be tudtam volna fejezni a pördülést… ekkor történt.

– A Res mea es – suttogta Harry elborzadva.

Draco reszketősen bólintott.

– Egy szörnyű zöld fény kezdett örvényleni körülöttem. Egy pillanatig azt hittem, túl hamar
szórtam ki a gyilkos átkot, és mivel te nem vagy ott, hogy eltaláljon, talán nem tudja, hová menjen.
De… de aztán a fény összetömörült, és ködöt formált. Azt hittem, a saját átkom tör ellenem.
Emlékeztem, hogy ordítok és ordítok. Különös…
– Különös?

– Azt hittem, meg fogok halni – magyarázta Draco riadt tekintettel. – És meg is akartam, hogy
Nikolai-jal legyek, de ugyanakkor féltem is.

– Bárki félne. Ez egyáltalán nem furcsa.

Draco aprót bólintott.

– De ez nem az Avada Kedavra volt. Nyilván. A köd körülöttem örvénylett, jeleket formálva a
levegőben. Ezeket a jeleket. – Draco felhúzta az ingujját, és rámeredt a stilizált láncokra, amik
körülölelték a csuklóját.

Harry nyelt egyet együttérezve a férfivel.

– Szörnyű lehetett ezt látni, és tudni, hogy…

– De nem tudtam. – Draco visszatűrte az ingét, és a tekintete olyan üres volt, hogy Harry
elképzelni sem tudta, mennyire zavarhatta Dracót a rabszolgasága. Úgy viselkedett, mintha ez nem
számítana, mintha egyáltalán nem is érdekelné, hogy még a víziváshoz is engedélyt kell kérnie. De
végül is pillanatnyilag csak ez a Nikolai számított neki. Egyértelműen.

– Nem, tényleg nem tudhattad – értett egyet Harry halkan.

– Aztán csak álltam ott és ordítottam, miközben a zöld köd lekúszott a torkomon. A következő,
amire emlékszem, az az, hogy felébredtem, és az agyam egy üres lap volt, noha azonnal
felismertem a szüleimet. Az életem többi részéből azonban csak töredékek maradtak meg.

– Annyira sajnálom – mondta Harry. – Ez szörnyen hangzik.

– Már megint nem figyeltél. Ezt én tettem magammal.

– Lehet – válaszolta Harry kétkedve.

– Nem hiszel nekem?

– Lehet, hogy nem értem.

– Figyelsz egyáltalán bármikor is? Épp azon voltam, hogy megöljelek!

– Igen, azon – felelte Harry röviden. – De ez miért volt elég ahhoz, hogy aktiválja a bűbájt?

– Mert nem kellene megölnöm téged – felelte Draco, mintha Harryt egy kicsit gyengeelméjűnek
tartaná. – Nem, amikor az egész létezésem értelme az, hogy szolgáljalak és a kedvedre tegyek…

Harry remélte, hogy ez már nem igaz, de ezt megbeszélhették később is.

– Éppen ez az. A létezésed célja nem én voltam, akkor még nem. Nem lehettem. Amikor elindultál
a parancsnokságra, a bűbáj még nem ébredt fel.

Draco megforgatta a szemét.

– Ahhoz eléggé ébren volt, hogy megsértse a mágiát, mivel úgy végeztem, hogy igényt kellett
tartsál rám.

Harryt nem győzte meg. Márpedig fontos volt, hogy ezt helyretegyék, basszus, hogy teljesen
megértse. Hogyan máshogy lenne esélyük visszacsinálni azt a hülye bűbájt?

– Ha a megölésem terve okozta ezt, akkor a Res mea es miért nem aktiválódott a Szükség
Szobájában?

– Hol?

Harry intett a kezével.

– Az elrejtett tárgyak szobájában, ahol megpróbáltál elkapni Voldemort számára. Annak inkább
riasztania kellett volna a bűbájt, mint a haragnak, amit a feltételezett esküvőm kapcsán éreztél.

Draco elvörösödött.

– Amit arról mondtam, hogy mit akarok csinálni abban a szobában… öm… hagyjuk.

Harry arra gondolt, hogy majd egyszer ezt is meg kell beszélniük. Most azonban a megbocsátok
iszonyatosan nagyképű lett volna, úgyhogy inkább csak bólintott.

– Ott megmentetted az életem – mondta Draco lassan, egy hosszú pillanat elteltével. – Biztos, hogy
meghaltam volna abban a táltostűzben; nem volt kiút. Én… basszus. Egy kibaszott életadóssággal
tartozom neked, Potter. Nem csoda, hogy a bűbáj felébredt.

– Tessék?

– Az életadósságok erőteljes mágikus erők. Megtehetnek… nos, körülbelül bármit.

Harry hirtelen visszaemlékezett egy vékony nyakat fojtogató, szörnyű, ezüst kéz látványára.

– Pettigrew…

Draco komor arccal bólintott.

– Abban a pillanatban, amint eldöntöttem, hogy megöllek, az adósság kinyúlt a mágia birodalmába,
próbálva találni valamit, hogy visszatartson engem.

– És rátalált a benned szunnyadó szolgabűbájra – suttogta Harry elborzadva.

– A legegyszerűbb módja, hogy kiküszöböljön engem mint fenyegetést. Vagy nem fogsz igényt
tartani rám, amely esetben meghalok, vagy elfogadod a szolgálatomat, és akkor abszolút semmit
sem tudok majd tenni, ha bármiféle… késztetést éreznék rá. – Draco elfordította a fejét, és Harry
helyett a távolba meredt. – A múlt éjszaka tudtam, szinte az első pillanattól fogva, hogy csakis a
saját dühömet hibáztathatom, de most… Alig bírom elhinni, hogy ennyire idióta voltam. Bármelyik
varázsló tudja, aki ér annyit, hogy pálcát birtokoljon, hogy ne baszakodjon, ha életadóssága van.

– Nem vagy idióta. Csak… nem gondolkodtál.

– Csak egy dolgon – motyogta Draco. – Hogy dögölj meg, Potter, dögölj meg!

Harry nyelt egyet. Szörnyen sajnálta Nikolait, és teljes szívéből azt kívánta, bár szabad lehetne
Draco, nem pedig rabszolga, de most mindkét dolog lényegtelenné halványult. Majd egyszer
visszatérnek, ez nem kérdés. Most azonban Harry agyában csak egyetlen gondolatnak volt hely,
ami addig nőtt, míg ki nem töltötte az egész elméjét… a pokolba is, míg ki nem töltötte az egész
testét… fájdalommal.

Színtiszta fájdalommal.
Sajnálom, hogy ennyire gyűlölsz engem, Draco. Sajnálom, sajnálom, sajnálom.
 48. fejezet

Draco pár pillanatig tologatta a poharat maga előtt, előre-hátra döntögette, nézve, hogyan lötyög
benne a víz.

– Ez bonyolult – modta végül síri hangon. – Tudni…

Harry sóhajtott.

– Tudni, hogy így hozzá vagy kötve egy olyan férfihoz, akit gyűlölsz.

– A rohadt életbe, Potter! – Draco olyan gyorsan megrázta a fejét, hogy hosszú haja röpült a
levegőben. Vagy legalábbis próbált. Laposnak és zsírosnak tűnt, mivel Draco nem vette a
fáradságot, hogy szalonképessé tegye magát. – Mondtam olyat, hogy gyűlöllek?

– Öm… igen.

– Úgy értem, most. Mondtam ilyet, hogy most gyűlöllek?

Harry csak nézett.

– Művészi szintre emeled az oda nem figyelést, tudtad? – Draco egy dübbenéssel letette a poharat,
és szürke szemével Harryre nézett. – Most már tedd meg mindkettőnknek azt a szívességet, hogy
figyelsz. Ha lehet. Nem gyűlöllek. A pokolba is, nem hiszem, hogy tudnálak, még ha akarnálak
sem…

– A bűbáj miatt…

– Nem, nem amiatt a rohadt bűbáj miatt. Figyelj! Azért nem tudlak már gyűlölni, mert… – Draco
nyelt egyet. – Nos, nem vagy olyan gyűlölni való, ez minden.

– Kösz – mondta Harry szárazon, de közben küzdött, hogy ne mosolyodjon el. Draco nem gyűlöli
őt? Draco nem gyűlöli őt!

Draco nem mosolygott. Olyan komoly volt, mint még soha.

– Most sokkal jobban ismerlek, mint azelőtt valaha, és nem vagy az a feltűnősködő hülye gyerek,
akinek mindig gondoltalak. És amikor megölted a Sötét Nagyurat… a picsába. Minden
összekeveredett a Nikolai-ról szóló gondolatokkal, de ez most van. Akkoriban viszont…
megkönnyebbültem, érted?

Harry azokra a dolgokra gondolt, amiket a vízióiban látott. Dracóra, amint belefáradt az életbe.
Dracóra, ahogy arra kényszerítik, hogy akarata ellenére kínozzon embereket. Azt is tudhatta,
milyen érzés, ha kínozzák. Harrynek nem sok kétsége volt efelől; Dracót talán rettenetesen
megbüntették, amiért nem sikerült neki megölnie Dubledore-t, ahogy megparancsolták neki.

– Persze, hogy megkönnyebbültél.

Draco horkantott.

– Miután elmúlt a sokk, és rájöttem, hogy szabad vagyok, kibaszottul el voltam ragadtatva. És
hálás voltam neked, meg egy csomó egyéb röhejes érzelgősség. Eltartott egy darabig, mire mindent
átgondoltam, de a pokolba is, mi mást tudtam volna tenni a házi őrizetem alatt? Kettőt találhatsz,
hogy mire jutottam.
Harrynek ötlete sem volt.

– Öm… arra, hogy elmondhattam volna a Wizengamotnak, hogy úgy tettél, mint aki nem ismer fel
engem, amikor a fejvadászok odavittek a házatokba?

– Ez is felmerült bennem – mondta Draco a szemét forgatva. – De aligha panaszkodhattam a

büntetésemre. Nem, arra jutottam, hogy megmentetted az egész világot, beleértve engem, és az
alapján, ahogy utána rejtőzködtél a sajtó elől, nyilvánvaló volt, hogy azért tetted, mert meg kellett
tenni, nem pedig az elismerésért. Nos, ez teljes mértékben megváltoztatta a korábbi véleményemet
rólad. Azt nem is említve, hogy kimentettél a tűzből. – Draco elhallgatott. – Lehet, hogy
ugyanabból az okból?

– Igen, mert meg kellett tenni. – Harry vállat vont.

Draco mereven bólintott.

– Minél többet gondoltam erre, annál inkább arra jutottam, hogy ez a dolog… az emberek
megmentése… talán a lényed része.

– Hermione mindig azt mondta, hogy megmentési kényszerem van.

– Innen ered a jelenlegi bajunk is. Megint meg kellett mentened, amikor megtudtad, hogy olyan
beteg lettem, és hogy a Res mea es az egyetlen megoldás, nem igaz? – Draco elfintorodott. – Ha a
bűbáj akkor ébredt volna fel, amikor még a Roxfortba jártunk, akkor azt hittem volna, hogy csak
azért tartasz rám igényt, hogy bosszút állhass, vagy akár pusztán élvezetből. De most már nem
hiszem ezt. Nem, azok után, ahogy viselkedtél.

Draco becsukta a szemét, és egy mély sóhaj hagyta el az ajkát.

– Visszatérve az előbbi témánkra. A háború után… hat hónap házi őrizet és egy csomó elmélkedés
következett. Mérges voltam, amiért a rossz oldalt választottam? Igen, de az apámat hibáztattam
érte, nem téged. Mérges voltam, amiért elloptad a pálcámat? Igen, egyértelműen, de bármennyire
is alantas dolog volt tőled, végül alapvető fontosságú lett a Sötét Nagyúr legyőzésében. Azon
kívül… – Draco szeme ragyogott, amikor kinyitotta. – Ki vagyok én, hogy ítélkezzek? Én is
ellopnék egy pálcát, ha szükségem lenne rá. És neked egyértelműen kellett egy. Hja… főleg az
enyém.

– Akkor még nem tudtam ezt.

– Rájöttem. Hmm, néha eltöprengtem rajta, hogy vajon Hermione jött-e rá ezekre és ösztökélt arra,
hogy vedd el tőlem erővel a pálcámat. Ő okosabb, mint te meg Weasley együtt.

Harry összerezzent.

– Szerinted Hermione okos?

– Mostanra a nem figyelésed már rendesen idegesítő, Potter.

– De ő mugliszületésű…

– Ó, tényleg? Fel sem tűnt – mondta Draco könnyedén, mielőtt kivillantotta volna a fogát. – Egy
félvérrel házasodtam össze, ha már elfelejtetted. És láttál, ahogy lehordom az apámat a rasszizmusa
miatt. Egy részem tudta, hogy nem állhatom többé ezt a tulajdonságát.

– Nem csoda, hogy olyan dühös voltál.

– És magamra is az voltam, az biztos. Be kellett volna mutatnom Nikolai-t a szüleimnek. – Draco
elfordította az arcát. – Amikor meghalt, magamon kívül voltam a fájdalomtól, és a seb újra
felszakadt a haragtól, amikor úgy tűnt, hogy meg fogsz házasodni. De hányszor kell még
elmondanom, hogy nem gondolkodtam tisztán? Tudom, hogy az ő haláláért nem igazán lehet téged
hibáztatni. A Sötét Nagyúr szórta ki az átkot, ami ahhoz vezetett, hogy… minden egyébhez.

Harry félénken elmosolyodott.

– Örülök, hogy nem utálsz.

Draco fáradtan bólintott.

– Nem utállak. Nem tudlak. Ez csak… Nézd, Potter, ha valami szörnyű dolgot mondok, vagy
komplett seggfejként viselkedek, az nem azért van, mert gyűlöllek. Hanem csak azért, mert vele
szeretnék lenni. Biztos vagyok benne, hogy megérted. Talán te is szeretnél azzal az idiótával lenni,
aki tegnap voltam.

Harry érezte, hogy felgyorsul a szívverése. Erősen. Nem tudta, mit kezdjen azzal, hogy Draco
emlékezett a szerelmi vallomásaira. Vajon kötelezve érzi majd magát, hogy viszonozza az érzést,
ha azt hiszi, hogy Harry ezt akarja? De hogy is lenne jó Dracónak az, ha kierőszakolják belőle,
hogy szeressen valakit? És ráadásul most erőszakolják ki, amikor a szíve még darabokban van a
veszteség miatt?

– Potter?

Draco ijedt hangjára Harry beszélni kezdett.

– Nem voltál idióta. Csak… ártatlan. És egy kicsit összezavarodtál.

– Ártatlan? – Draco gúnyolódó hangot adott, de a halvány arcbőre kicsit elpirult. – Azok után,
hogy miket műveltünk együtt?

– Ártatlan – ismételte meg Harry komoly hangon.

Draco egy hosszú pillanatig rámeredt, és úgy nézett ki közben, mintha valamin nagyon
gondolkodna. – Ó… ó, ne. Potter… azt hittem, érted! Azt tudod, hogy az nem én voltam, ugye?
Tudom, mit mondtál, de… most már tudod, hogy akibe kezdtél beleesni, az olyasvalaki volt, aki
soha nem létezett a valóságban. Ugye?

Harry nem igazán tudta, mit mondjon erre. Jobban szerette Dracót, mint eddig valaha, ebben biztos
volt. Egy olyan Dracót, aki képes elszakadni a családja kötelékéből, aki nem csak arról beszél,
hogy a rasszizmus rossz dolog, de ezt bizonyítandó, bele is szeret egy félvérbe? És össze is
házasodik vele, ellentmondva mindannak, amiben felnevelték?

– Öm…

– Rendben, olyasvalaki, aki csak részben létezett – mondta Draco egyre kétségbeesettebb hangon.
Ijedtebb hangon. – Igazad volt; egy részem ott volt. De az… jelentéktelen volt, Potter, nem
olyasvalaki, aki megfelelő arra, hogy szeresd. – Draco elhallgatott, összekoccantotta a fogát; ezt a
modoros megnyilvánulást Harry még sosem látta nála ezelőtt. – Kérlek, mondd, hogy nem
gondoltad komolyan. Kérlek. Vagy legalább mondd azt, hogy ha komolyan is gondoltad, most már
nem.

Csak pár pillanatba telt Harrynek felismernie, hogy itt a tökéletes esély arra, hogy megszabadítsa
Dracót mindennemű nyomástól, ami rajta volt.
– Ó, természetesen nem – értett egyet könnyed hangon, holott legbelül haldoklott. – Amikor
mindenre visszaemlékeztél… – Harry kierőszakolt magából egy laza vállrándítást. – Mintha én is
álomból ébredtem volna.

– Ó, az jó. – Az aggodalom ráncai Draco arcán kisimultak. – Az, ahogy megvédted a… öm…
kapcsolatunkat a volt barátnőd előtt, kicsit aggasztott.

Harry egy pillanatig azt hitte, lelepleződött. De aztán eszébe jutott valami, amit Draco mondott.

– Ó. Nos, tudod, az csak hősködés volt. Ginny nyilván azért hozta oda Deant, hogy féltékennyé
tegyen, és nem hagyhattam, hogy azt higgye, sikerrel járt.

Draco elmosolyodott; egyértelműen megkönnyebbült.

– Én is így gondoltam.

– De azt a részét, hogy tisztellek téged, komolyan mondtam – kottyantotta ki Harry.

– Az agyatlan rabszolgádat? Mit lehetett benne tisztelni?

– Megváltoztál az iskolai éveink óta… Felnőttél.

Draco mosolya legörbült.

– Nos, ha valaki elveszít egy háborút, tényleg átgondolja az életét. A… hibáit. De ezt az amnézia
ellenére is láttad?

– Igen, azt hiszem, igen. – Harry elhallgatott, és azon merengett, feltegye-e a kérdést, ami az
eszébe jutott. Nem akart Dracónak fájdalmat okozni. Másrészről viszont Draco mintha már
kezdene jobban megbirkózni a dolgokkal, mert legalább már beszélt. – Miről beszéltél egy perccel
ezelőtt? Hogy nehéz volt tudni… tudni mit?

– Tudni, hogy kibaszottul nincs igazság ezen a földön. Nem is tudom, miért várhatnék el
bármennyit. Ha az élet igazságos lenne, Nikolai sosem szenvedett volna úgy. Semmivel sem
érdemelte ki. És igen, én magam idéztem ezt magamra, de akkor is rohadtul igazságtalan.

– Igen, az.

Draco orrlyukai kitágultak.

– Ó, talán ezt általánosságban mondod. Én viszont konkrét dolgok miatt. Igen, meg akartalak ölni,
ami helytelen volt tőlem, még ha az életadósságot nem is nézzük, de komolyan kétlem, hogy
sikerrel jártam volna. Te viszont tényleg megpróbáltál megölni engem, és csak egy hajszál
választott el tőle, hogy sikerrel járj! Az ember azt hinné, hogy a kettő kioltja egymást.

Harry nem hibáztathatta Dracót, hogy ilyen rossz véleménnyel van róla, de akkor is elborzadt,
hogy milyen végkövetkeztetésre jutott Draco.

– De én nem próbáltalak meg megölni.

– Kérlek. Gyakorlatilag kibeleztél. Ne mondd, hogy azt vártad, túlélem.

Harry kényszerítette magát, hogy Draco szemébe nézzen.

– Amikor kiszórtam azt a rettenetes átkot, fogalmam sem volt, mit fog tenni.
– Fogalmad sem volt? Ez komoly? – Draco szeme résnyire szűkült. – Ez egészen új jelentést ad a
felelőtlenség szónak, remélem, tudod. Fogalmad sem volt, mit fog tenni? Cseszd meg, Potter… mi
ütött beléd? És ki a frász tanította meg neked azt a bűbájt anélkül, hogy megemlítette volna, hogy
kettészeli az embert?

Harry összerezzent.

– Senki. Piton régi bájital tankönyvében olvastam. Mindenféléket írogatott a margóra, amiket
felfedezett vagy kitalált, és nálam kötött ki; ebben volt a Sectumsempra. Csak annyi állt mellette,
hogy ellenségekre.

– És persze, amikor ott találtál sírva a mosdóban, azonnal úgy érezted, hogy én lehetek az a fajta
ellenség, amire az átok gondolt!

– Nem éreztem úgy, amíg rám nem küldted a Cruciatust.

Draco arcán enyhe pír jelent meg. Harry még láthatta, mielőtt a férfi lehajtotta a fejét.

– Ezt elfelejtettem. – Sokáig nem szólalt meg, de aztán felegyenesedett. – Én csak zavarba jöttem,
amiért sírni láttál.

– És az első reakciód a Crucio volt? Tebeléd mi a franc ütött?

Draco legyintett, de nem hanyagul. Inkább mintha magyarázni akart volna, de nem tudta volna,
hogyan.

– Öm… ez azzal kapcsolatos, hogy Malfoy vagyok. Ha szenvedni látsz, az nem számít annyira, ha
én is elmondhatom ugyanezt rólad.

– Számodra ez magától értetődő, nem igaz?

– Ez a furcsa benne. – Draco nyelt egyet. – Hogy nem. De emlékszem, hogy tökéletesen annak
tűnt, és elmondhatom, hogy ha nem vagyok óvatos, vissza tudok csúszni abba az elmeállapotba. De
mindezekért… bocsánatot kérek, Potter. Felismerem, hogy a Cruciatus nem volt normális reakció
arra, hogy sírni láttál.

– Nem számít – felelte Harry gyengéden.

– Most már nem is, hogy azóta már százszor láttál sírni…

– Úgy értettem… csak pár pillanatig voltam rád dühös. Aztán megláttam, hogy mit csinált a
bűbájom, és annyira szégyellem magam azóta is, hogy az százszor rosszabb, mint a Crucio.

– Nos, szégyellheted is – vágta rá Draco, a szemében pedig harag villant. – Ha Pitonnak nem lett
volna kéznél elég boszorkányfű-kivonata, egész életemre megnyomorítottál volna. Tele lennék
sebhelyekkel!

– Bocsánatkérésben már egyre jobb vagy, de az elfogadásán még dolgoznod kéne – felelte Harry a
fejét csóválva.

– Bocsánatot kértél?

– És még te mondod, hogy nem figyelek – morogta Harry. – Igen. De ha esetleg elkerülte a
figyelmed, akkor bocsánatot kérek, Draco. Sajnálom, hogy kiszórtam rád azt az átkot, és azóta is
sajnálom.
– Azt hittem, azért tetted, mert betörtem az orrod. – Draco újból elvörösödött. – Megint itt tartunk.
Az is nagyon helytelen volt tőlem, és bocsánatot kérek érte, Potter.

– Miért nem kezdünk inkább tiszta lappal? Különben egész héten itt ülhetünk, felelevenítgetve a
régi sztorikat, és annak semmi értelme.

Draco bólintott, és meggörnyedt a válla.

– Tényleg nincs értelme, nem igaz? Már évekkel ezelőtt történt. Mintha egy másik élet lett volna,
és amikor visszagondolok rá, olyan embernek látom magam, akit már alig értek. – Szárazon
felnevetett, örömtelenül. – Akkoriban lenéztem Nikolai-t a mugliszületésű anyja miatt, és
elhiheted, ettől most olyan rettenetesen érzem magam, hogy alig tudom leírni.

Hirtelen még több dolog összeállt Harrynek. Ahogy Draco a szüleivel beszélt, amikor eljöttek
Harry házába vacsorára. Ahogy olyan nagyon vágyott rá, hogy megtudják, ő és Harry egy pár.

Draco megpróbálta jóvátenni a hibákat, amiket Nikolai-jal elkövetett. Bizonyos tekintetben újraélt
dolgokat, úgy cselekedve, ahogy szerette volna, hogy cselekedjen, amikor még számított.

Harrynek mindkettejükért fájt a szíve. Dracóért, akit annyi veszteség ért, aki magát hibáztatta olyan
hibákért, amiket már sosem hozhat helyre. És saját magáért is, mert Draco nyilvánvalóan
összekeverte őt Nikolai-jal. Egy félvér, mugliszületésű anyától… most már minden értelmet nyert.
Szeretlek, szeretlek, szeretlek…

Draco akkor félálomban volt, és Nikolai-hoz beszélt.

Harry félrelökte a fájdalmát. Mi mást tehetett volna? Nem volt értelme elmerülni benne. Most az
számított, hogy segítsen Dracónak. Harry egyébként is meg akarta volna tenni… segíteni a
férfinak, akit szeret. De Draco több volt ennél. A férfi teljesen megváltozott a halálfalóként töltött
napjai óta. Olyasvalakihez kötötte az életét, akiben nem csörgedezett aranyvér, ami pedig olyan
fontos volt neki, és a fenébe is, Harry többet akart tudni. Meg akarta érteni, mitől változott meg
Draco, mitől nőtt fel ahhoz, hogy átlássa a szülei rasszizmusát. Meg akarta érteni ezt a Nikolai-t.

A probléma az volt, hogy fogalma sem volt, hogy csinálja.

– Hogy… öm… hogy találkoztál a férjeddel?

Fájdalom futott át Draco tekintetén.

– Hallhatatlan volt.

Ez aligha válaszolta meg a kérdést.

– Oh… öm, a Misztériumügyi Főosztályra kellett menned valamiért? Úgy értem, a házi őrizeted
után, vagy…

Draco felvonta az egyik szemöldökét.

– Azt hiszed, átjutottam valahogy a védőbűbájokon? Amikor véget ért a háború, újakat emeltek,
hogy távol tartsák a halálfalókat. Azt gondoltam volna, hogy az aurorparancsnok tud erről.

– Nos, valahogy át kellett jutnod rajtuk, ha végül ott dolgoztál. – Amikor Draco nem felelt a
nyilvánvaló ösztönzésre, Harry még egyértelműbbé tette. – Te is hallhatatlan voltál, Draco?

– Igen. – Draco becsukta a szemét. – Nikolai eljött a kúriába, hogy verbuváljon. Nem kellett volna
ezt tennie, tekintve a Sötét Jegyet a karomon, de gondolom, tudod, hogy a hallhatatlanok azt
tesznek, amit akarnak.

Harry bólintott. Amikor először megtudta ezt, haragudott érte, de már nem zavarta. Vagy nem
annyira.

– Verbuváljon, mihez?

– Hogy vele dolgozzak a Misztériumügyi Főosztályon.

– És mit kellett csinálnod?

Ettől Draco halványan elmosolyodott.

– Potter, szerinted miért hívnak minket hallhatatlanoknak? Nem beszélünk erről.

– Nos, most már nem dolgozol ott… vagy igen?

Draco vállat vont.

– Kiléptem, amikor Nikolai túl beteg lett ahhoz, hogy dolgozzon. Segítettem neki, bár nem teljesen
a kutatás miatt. De ha azt akarod, hogy mindent elmondjak erről, akkor először meg kell
említenem, hogy van itt egy apróság, nevezetesen a Megszeghetetlen Eskü.

– Ó. – Harry elgondolkodva nyelt egyet. – Akkor ezért olyan híresek a hallhatatlanok a

hallgatásukról? Mindnek le kell tennie a Megszeghetetlen Esküt, hogy soha ne fedjenek fel semmit
arról, hogy mi folyik odalenn?

– Nem tudom, hogy mindnek le kell-e tenni – felelte Draco vállat vonva. – Azt mondhatom
biztosra, hogy Nikolai letette és én is. Az eskü megengedte, hogy megbeszéljük egymással a
munkánkat, de még más hallhatatlanokkal sem konzultálhattunk, hacsak nem ugyanabban a
csoportban dolgoztak.

– Milyen csoportban?

– Asztronómia… – Draco szeme résnyire szűkült. – Ez különös. Azt gondoltam volna, hogy az
eskü ezt az információt is tiltja, tekintve, hogy a minisztérium törölt minden feljegyzést a
RAVASZ-aimról.

– Tudtál róla, hogy törölni fogják őket?

– Igen, de a feljegyzés elég sokáig fennmaradt ahhoz, hogy Nikolai főnökei megnyugodjanak, nem
vesztette el az eszét, amiért egy halálfalót alkalmaz. – Draco elhúzta a száját. – Még a szüleimnek
sem mondhattam el, hogy szereztem ilyen végzettséget.

– Kitüntetéssel ráadásul – motyogta Harry, visszagondolva a Hollóbércen talált bizonyítványokra.

Draco könnyedén követte a gondolatmenetét.

– A Misztériumügyi Főosztály vezetője megmutatta nekem a díjakat, de azt tervezte, hogy

megsemmisíti őket. Azt mondta, ez a protokoll. De az ilyen díjak igen ritkák, tudtad? Nikolai
rávette az asszonyt, hogy megtarthassam őket, de ott az irodájában kellett kiszórnom az
álcázóbűbájokat, hogy átlagos műalkotásnak tűnjenek.

– De miért voltak a fal felé fordítva?

Draco felállt a székből, és hosszan bámult Harryre.

– Akkor fordítottam meg őket, amikor Oroszországba mentem. Tudtam, hogy Nik nélkül fogok
hazatérni, és nem akarom majd látni őket, hogy emlékeztessenek a közös munkánkra. Talán nem is
baj. Azt hiszem, ha megláttam volna, megsemmisítettem volna őket minden egyébbel együtt.

Harry is felállt, és bólintott, hogy jelezze, érti.

– És… a láda?

Draco tekintetét elfelhősítette a fájdalom.

– Azt meg akartam semmisíteni, amikor elindultunk. De Nikolai megkért, hogy inkább álcázzam.
Azt mondta, talán egy nap majd újra használni akarom őket. – Draco hangja megtört. – Azt
mondta, egy… egy nap majd találok valaki mást.

Ó, egek.

– Draco…

– Jó éjt – mondta a másik férfi, és a talárja meglebben, ahogy elfordult.

Harry nyelt egyet.

– Én… Nincs szükséged valamire? Altatóra esetleg, vagy…

– Nem, semmire. Én… – Draco megrezzenve visszafordult. – Neked van valamire szükséged,
Potter? Én… úgy érzem… Azt hiszem, ez a bűbáj; emlékeztet rá, hogy én vagyok a te szolgád. A
te rabszolgád. Késztetést érzek, hogy segítsek neked, bármilyen feladatot is kell megcsinálni. Van
valami?

A közelében kell lennie, hogy szolgálhassa önt… Az, hogy a bűbáj lenyugodott, szemlátomást nem
változtatott ezen. Csak ezelőtt nem volt egyértelmű Draco szükséglete. Nem, amikor állandóan
szolgálta Harryt. Ma azonban az egész nap enélkül telt el.

– Öm… – Harry törte a fejét valami feladaton, amit Draco nem utálna. – Néhány bájitalból
kifogyóban vagyunk…

Draco fáradtan bólintott, és elindult, mintha a konyhán keresztül akarna menni, egyenesen főzni.

– Holnap – mondta Harry. Utált feladatot adni Dracónak, de a jelen körülmények közt nem látott
sok választási lehetőséget. Még ha Dracónak nem is lenne rá szüksége, hogy szolgáljon, akkor is
kellene neki valami feladat, hogy ne csak üljön egy helyben és szomorkodjon egész nap. Az nem
lenne jó. De először is, ki kellett aludnia magát.

– Nekem mindegy, most is megfőzhetem őket…

– Nekem nem mindegy. Nagyon fáradt vagy. Látom rajtad. Azt akarom, hogy ma éjjel pihenj. Ha
bájital kell hozzá, akkor azt akarom, hogy vegyél be.

– Úgy érzem magam, mintha egy hadsereg gyalogolt volna át rajtam – ismerte el Draco. –
Mindenem fáj.

– Akkor fájdalomcsillapítót is kapsz. – Harry magához hívott egyet, és kitöltött egy bőséges
adagot. – Idd meg!
– Ez parancs, gazdám?

Harrynek valahogy sikerült megállnia, hogy ne csikorgassa a fogát.

– Nem, nem az. De ne hívj gazdámnak. Vagy ha már itt tartunk, Potternek. Hívj Harrynek.

– És ez már parancs?

– Nem, baszd meg! Nem mániám a parancsolgatás, ha nem vetted volna észre!

– Észrevettem – mondta Draco, elvéve végül a bájital adagját Harry kezéből. Megitta, és egy kicsit
megborzongott. Nos, volt egy undorító mellékíze. – Köszönöm. Én… megpróbállak nem hívni
gazdámnak. Tudom, hogy nem szereted.

Harry megpróbálta elfelejteni, hogy voltak idők, amikor igenis szerette. De Draco nem a szexről
beszélt, ez teljesen egyértelmű volt.

Nem használta Harry keresztnevét sem, hiába kérte rá Harry többször is. Harry sóhajtott; arra
tippelt, Draco szükséglete, hogy „szolgálja” őt, nem terjedt idáig.

– Biztos vagy benne, hogy nincs szükséged semmire tőlem?

A baj az volt, hogy Harrynek mindenre szüksége lett volna. És nem kaphatta meg.

– Csak arra, hogy aludj jól – suttogta. – Jó éjt!

– Jó éjt, Potter!

Harry gondosan ügyelt rá, hogy közömbös maradjon az arckifejezése, de mihelyst Draco elment,
elsötétült a tekintete.
 49. fejezet

– Jó reggelt! – köszönt Draco, amikor Harry lejött a lépcsőn. Különös… szinte olyan volt, mintha
Harryre várt volna. – Jól aludtál?

– Nem – felelte Harry szűkszavúan. Vagy hajnal négyig forgolódott, mire végre elaludt. Többször
is gondolt rá, hogy bevesz egy fél adag altatót, de mi van, ha Dracónak szüksége lesz rá az éjszaka
folyamán vagy rémálma lesz azoktól, amiken keresztülment, vagy…

– Én aludtam. – Draco vállat vont. – Nem valami jól, de azért aludtam.

Harry észrevette, hogy már sokkal jobban néz ki. Eltűntek a vörös karikák a szemei körül, és a
kimerültség is a testtartásából. A haja sem volt már ápolatlan. Egyértelműen visszatért a
megszokott tisztálkodási rutinjához, amitől a kinézete…

A francba is. Sokkal jobb volt, mint szimplán szalonképes, ahogy Harry kérte.

Harry megnyalta az ajkát; a gondolatai Draco szűk szabású, sötétszürke talárjánál kezdtek időzni,
ahogy az anyag művészien szétnyílt a derékrész alatt, hogy felfedje a lágy fekete nadrágba bújtatott
karcsú lábakat…

– Éhes vagy? Elkezdtem reggelit készíteni.

Még szép. De Harry valami másra éhezett, nem ételre, ami teljességgel helytelen volt ilyen
körülmények közt. Draco csak nemrég vesztette el a férjét, úgyhogy nem állhatott ott utána
vágyakozva. De legalább Draco félreértette, hogy megnyalta az ajkát.

– Ja, éhes – mondta Harry, még ha nem is volt az. Hogy is lett volna az, amikor annyira undorodott
magától? Dracónak most egy barátra volt szüksége, csessze meg. Barátra.

Harry akkor és ott elhatározta, hogy a legjobb barát lesz, akit Draco valaha látott. Ami sajnos nem
jelentett sokat, mert Draco olyanok közt nőtt föl, mint Crak és Monstro.

– Akkor reggeli. – Draco az étkező felé fordult. – Mindjárt készen vagyok, ha esetleg le szeretnél
ülni…

O-ó. Dracónak szüksége van arra, hogy szolgálja Harryt valamilyen mértékben, de kezdett
túlságosan belehelyezkedni a szolga szerepébe. Ami pedig egyáltalán nem volt, mindegy, mi a
véleménye erről a Res mea esnek.

– Bemegyek a konyhába és segítek befejezni…

– Kérlek. Már volt szerencsém a nem túl ihletett konyhai próbálkozásaidhoz. És még csodálkozol,
hogy inkább a kezembe vettem a főzés ügyét? Hol tanultál? Vagyis inkább hol nem sikerült
megtanulnod?

– Senki sem tanított – felelte Harry nyíltan.

– Ez az agglegények átka, mi?

Harry kis híján azt felelte, hogy igen. Sokkal könnyebb lett volna… másrészről viszont Draco már
tényleg tudott pár dolgot, Harry pedig belefáradt a hazudozásba. Akaratlanul is hazudott, amikor az
igazság megbántotta volna Dracót, vagy sérült volna tőle, de most nem ez volt a helyzet.
– Öm, nem pontosan. Négy éves korom óta főzök, de inkább csak belöktek a konyhába és
megmondták, hogy csináljak valamit.

Egy pillanatig Draco arcán nem látszott más, csak üres meglepettség. Vagy talán zavar. Aztán a
vonásai megfeszültek, ahogy felfogta a burkolt célzást.

– Azok az átkozott muglik.

– Elmeroggyantak, tudod – mondta Harry gyorsan. – Nem… öm, nem reprezentatív értékűek…

– A muglik tekintetében. Igen, emlékszem. Azt hiszem, magam is ugyanezt mondtam Weasley és
Granger előtt. Hmm… szerinted zavarná, ha továbbra is Hermionénak hívnám?

Harrynek sikerült nem eltátania a száját, de csak nehezen.

– Én… nem, nem hiszem, hogy zavarná. Tervezed, hogy továbbra is rendszeresen találkozol vele,
most, hogy emlékszel… öm, mindenre?

– Talán egyszerűbb, ha nem említem, hogy már emlékszem – elmélkedett Draco. – Számításba
véve, hogy szinte biztosan felmérgesíti majd Weasley-t. Ő nem egyezne bele abba, hogy
egyszerűen csak tiszta lappal kezdjünk. Amit egyébként megértek.

– Nem gond – felelte Harry erőtlenül. Nem kerülte el a figyelmét, hogy Draco Ront nem akarta a
keresztnevén szólítani. De végül is abba sem egyezett bele, hogy Harryt szólítsa a keresztnevén.

Nem gyakran fordult elő, hogy Harry féltékeny legyen Hermionéra, de ez most egy olyan alkalom
volt.

– Ami a meglátogatását illeti… – Draco vállat vont, miközben elfordult, hogy folytassa útját a
konyhába. – Elég sokat leveleztünk, ahogy már valószínűleg tudod is. Nem szeretném ezt
abbahagyni, mert lenyűgöző meglátásai vannak. Arról nem is beszélve, hogy aligha hagylak
étterembe menni úgy, hogy mindössze csak ők ketten védelmezzenek téged a sajtótól. Egyikőtök
sem tudja, hogyan működnek ott a dolgok.

Harry a pultnak támaszkodott, nem messze a tűzhelytől, ahol Draco egy lenyűgöző tojásos ételt
bökdösött, amit szeretett készíteni. Formára sült tojásnak nevezte. Harry felsóhajtott az élvezettől,
amikor először megkóstolta, annyira ízlett neki.

Nem is csoda, hogy Draco nem rajongott Harry kezdetleges tükörtojásaiért.

A tűzhely persze nem volt begyújtva; Draco mágikus tűz fölött főzött, mint mindig. Harry egy
pillanatra elgondolkodott, melyik pálcát használja vajon, most, hogy kettő is van neki. De ez buta
kérdés volt. A galagonyapálca nem működne jól neki, nem, amíg Harry a gazdája.

– Öm… akkor nem akarod visszakapni a pálcádat?

Draco odafordult, és csak bámult rá.

– Már visszakaptam.

Harry összerezzent. Nem csoda, hogy utált interjúkat adni. Sosem bánt jól a szavakkal.

– Úgy értem, jól működik neked, vagy szeretnéd rendesen visszakapni, úgy értem, öm… hogy
felismerjen téged, mint gazdáját?

– Nem kell felhánytorgatnod – szűrte Draco a fogai közül.

Harrynek nem ez volt a célja. Csak segíteni akart.

– Nézd, csak annyit kell tenned, hogy átadod nekem, aztán visszaveszed egy Capitulatusszal,
aztán…

– Ha szándékosan hagyod, hogy elvegyem – felelte Draco hűvösen –, a pálcám ezt tudni fogja, és
továbbra is téged fog a létezése értelmének tartani.

– Rendben, akkor simán csak magamnál fogom tartani és meglephetsz, amikor csak akarsz…

– Ha mindig ilyen naivan bíztál az emberekben, csoda, hogy megérted a tizenkét éves kort –
motyogta Draco miközben a nyírfa pálcájával felmelegített egy tányért, aztán tojást és szószt
kanalazott rá. – Merlin szerelmére, Potter. Nem ajánlhatsz fel ilyesmit, hogy csapjak le rád
meglepetésszerűen. Ez ostobaság.

– Nem okoznál sérülést…

Draco éles és kellemetlen hangon felnevetett.

– Nem, nem okoznék. Mivel nem is tudnék. Most rögtön hagyjuk abba ezt a társalgást. Nem
vagyok képes párbajozni veled. Abban a minutumban, hogy azzal a szándékkal venném elő a
pálcám, hogy kiszórjak bármit ellened, akár egy lefegyverző bűbájt, a szolgabűbáj felkelne, hogy
megakadályozzon. Félholtan fuldokolnék tőle, mint akkor, amikor anyám ostoba módon úgy
döntött, hogy hazudik neked? Vagy úgy végzem, hogy a szívgörcsök miatti fájdalomtól vonaglom?
Nincs sok értelme kideríteni, mivel ez mind már azelőtt megtörténne, hogy kiszórnám a bűbájt,
hogy visszavegyem a pálcámat!

– A francba. – Erre tényleg emlékeznie kellett volna Harrynek. Draco használhatott pálcát a
szolgálat közben, de őellene soha, és talán a Capitulatus is számított. – Nos, akkor hadd legyen
nálam egy ideig a galagonyapálca, aztán végzek pár kutatást, és meglátom, lehet-e valamit tenni…

Draco az asztalhoz lebegtette a tányért, aztán megbűvölt néhány félbevágott narancsot, hogy
kifacsarják magukat a levegőben, a lé pedig az alattuk lévő pohárba folyjon. Anélkül szólalt meg,
hogy Harryre nézett volna.

– Ha ez a vágyad és kívánságod, engedelmeskedem, mivel nem tagadhatok meg tőled semmit…

Nem, dorgálta magát Harry szigorúan. Nem szabad szándékosan félreértelmezni…

– Ugyanakkor részemről – folytatta Draco, még mindig olyan nyugodt hangon, hogy az már
hátborzongató volt – inkább megtartanám a pálcát.

– Miért? – tette fel Harry az ésszerű kérdést. Legalábbis ő annak hitte. – Mi van, ha neked nem
működik, én viszont rá tudnék jönni, hogy hogyan vegyem rá mégis? A parancsnokságnak igen jó
eszközei vannak…

– Ennek a pálcának érzelmi értéke van.

Uh-óh. Vagyis inkább, basszus.

– De ez volt a halálfaló pálcád, és azt hittem, hogy te már… már…

– Megtagadtam mindezt? – Draco megfordult, hogy szembenézzen vele. – Ó, már megtagadtam.

De nem erről beszélek. Nikolai miatt van érzelmi értéke.
Harry még mindig nem értette.

– De már azelőtt elvesztetted a pálcát, hogy találkoztál volna vele!

– Ez az oka annak, hogy találkoztunk. Ennyire egyszerű. – Draco hirtelen leült az apró
konyhaasztal mellé. – Inkább nem beszélnék erről, Potter. Nem bánod?

Ha így kérik, mi mást tehetett volna Harry, mint hanyagolja a témát?

– Rendben. Jól néz ki – mondta leülve a Dracóval szemben lévő székre. Egy falat, és a
mennyekben járt. Egyszer már kérdezte, hogy mi a titka a sült tojásnak, Draco pedig azt mondta,
hogy friss tejszín és gróji sajt. Azonban Harry szerint ennél többnek kellett lennie a dologban.

Csendesen ült az első és a második falat közt, lassan felismerve, hogy valami nincs rendben. Egy
tányér, egy pohár, és Draco nyugodtan ül vele szemben, mintha a legkevésbé sem állna
szándékában, hogy bármit is egyen. Basszus.

– Mondtam, hogy ne főzz rám, csak ha mindkettőnkre főzöl!

– Nem, nem mondtad. – Draco keresztbefonta a karját a mellkasán, és egy kicsit előre hajolt. – Azt
mondtad, főzhetek neked is, ha már mindkettőnkre főzök.

– Úgyis tudod, hogy értettem – mérgelődött Harry.

– Őszintén szólva elég ritkán tudom egyértelműen, hogy mit akarsz. Azt gyanítom, hogy magad
sem tudod. Ha szeretnél parancsot adni, attól tartok, sokkal pontosabbnak kell lenned, főleg miután
olyan sokat adtál már, amit nem is gondoltál komolyan.

Ez igaz volt.

– Én csak azt akarom, hogy egyél, Draco.

– Tényleg nem vagyok éhes.

– Ez depresszió, és ez… öh, biztos vagyok benne, hogy teljesen normális azt elnézve, miken mész
keresztül – mondta Harry halkan. – De ha még sokáig ezt csinálod, nagyon beteg leszel…

– Ó, biztos vagyok benne, hogy a Res mea es eléri majd, hogy ételt vegyek magamhoz, ha már túl
beteg leszek ahhoz, hogy szolgáljalak.

– Múlt éjjel hasogató fejfájásod volt, amiért nem ittál elég vizet! Nem teheted ezt magaddal,
Draco, nem…

– Kész tyúkanyó vagy, nem igaz?

– Ó, fogd be! – Harry mogorván nézett, mielőtt még Draco feltehette volna a nyilvánvaló kérdést. –
És nem, ez nem egy kibaszott parancs.

– Mmm, már mondtad, hogy hagyjalak figyelmen kívül, amikor ilyesmiket mondasz. És vissza is
tértünk oda, hogy magad sem tudod, mit akarsz tőlem.

Tudom, mit akarok tőled, gondolta Harry elkeseredetten, még ha azt is kívánta, hogy Draco bár ne
lenne annyira mardekáros mindent illetően. Kiforgatja Harry szavait, módot keres arra, hogy
ignorálhassa azt, amit Harry teljesen egyértelműen kér, és úgy tünteti fel az egészet, mintha Harry
hibája lenne, hogy ő ezt teszi!
De végül is Draco minden porcikájában mardekáros volt, és…

Hirtelen valami beugrott Harrynek. Talán a saját módszereivel lehetne a legjobban kezelni egy
mardekárost. És nem mintha Harrynek nem lennének mardekáros vonásai, nem igaz?

– Szerintem Nikolai is azt akarná, hogy egyél – mondta, kihívóan felvonva a szemöldökét. –
Nekem úgy tűnik, rendes fickó volt, és…

– Mintha lenne fogalmad róla, milyen fajta ember volt – gúnyolódott Draco.

Ez betalált, de Harry akkor is tudott pár dolgot. Csak egy rendes ember – olyan, aki gondol a
másikra is – mondhatta azt Dracónak, hogy tartsa meg a ládát, mert egy nap még találhat magának
másvalakit. Még amikor ez a Nikolai haldoklott, akkor is Dracóra gondolt, próbálva biztosítani,
hogy Draco nélküle is élje az életét és boldog legyen.

Valaki mással.

Ám Harry aligha akarta ezt megemlíteni. Nem volt nagy ötlet felhozni a témát előző este, és ennyi
elég is volt belőle.

– Nos, akkor addig nem eszem, amíg te sem – mondta Harry eltolva a tányérját. Ami a mardekáros
trükköket illeti, ez eléggé béna volt, de ez volt a legjobb, amivel Harry hirtelen elő tudott állni.

– Ó, ez annyira alantas.

– Nem fogom megenni a főztöd, miközben te ott ülsz éhesen – felelte Harry makacsul. – Már volt
ilyen beszélgetésünk, ha jól emlékszem.

– De nem vagyok éhes!

– Én igen – hazudta Harry, próbálva nem vigyorogni. Még a végén mardekárosabb lesz, mint egy
mardekáros. – Majd éhen halok. És a tojásnak, amit csináltál, isteni az illata. Hozzá friss narancslé,
színtiszta mágiával facsarva? Mmm.

– Te komolyan aljas vagy – Draco kivillantotta a fogát. – Nem tudom leerőltetni az ételt, amikor
így érzem magam. Azt akarod, hogy rosszul legyek?

Minden humorosság elillant.

– Nem, persze, hogy nem. Azt akarom, hogy jobban legyél.

– Ez nem betegség. Nem fog megjavulni.

Harry tudta, hogy meg fog. Bár ő nem veszítette el a párját, de elég szerettét elvesztette, és noha a
fájdalom soha nem szűnt meg teljesen, nem maradt örökké annyira kínzó, mint az elején.

Azt is tudta, hogy nincs értelme ezt ki is mondani. Ő sem hitte el, amikor Molly Weasley mondott
neki ilyesmiket. Őszintén szólva idegesítőnek találta a közhelyeit, és még annak hatására sem volt
hajlandó ráfigyelni, hogy az asszony is veszített már el számára fontos embert.

A bánat már csak ilyen volt, és korán elveszíteni egy férjet… Harry el sem tudta képzelni, milyen
lehet.

– Akkor is úgy gondolom, hogy azt akarná, hogy egyél – mondta halkan. – Csak egy kicsit.
Kössünk… egyezséget. Főzhetsz, mivel élvezed, de amikor leülünk együtt, legalább meg kell
kóstolnod mindent, amit főztél. Rendben?
Draco meglehetősen vészjóslóan nézett rá.

– Eszel rendesen, ha ezt megteszem?

Harry elgondolkodott, hogy vajon erőltesse-e még egy kicsit, mert mostanra úgy tűnt, hogy a
„Harry nem eszik” kártya egész hatásos. Még szép, hogy az, ha a Res mea es is bejátszik a képbe.
Dracónak védelmeznie és szolgálnia kell a gazdáját. Egyértelműen nem viselkedhet úgy, hogy ez
Harry éhezéséhez vezessen.

De azért talán jobb, ha mégsem viszi túlzásba.

– Igen, rendesen eszem, ha legalább egy kicsit elkezdesz enni.

– Ó, hát jó – mondta Draco olyan hangon, mintha Harry azzal zsarolta volna, hogy adja át a
koronaékszereket.

Elkezdte hátra tolni a székét, de Harry megrázta a fejét.

– Én jövök.

Könnyű volt megidézni egy tányért, de Harry nem ismerte azt a bűbájt, ami kifacsarta a narancsot,
úgyhogy ezt a részét kézzel csinálta.

Draco megforgatta a szemét, amikor letette elé a tányért és a poharat.

– Ez lényegesen több, mint egy falat, Potter.

– Sokat csináltál. Na akkor? Hajrá. – És arra az esetre, ha ez nem lett volna elég egyértelmű
utasítás a bűbájnak, hozzátette: – Egyél!

Ha Harry azt remélte, hogy egyik falat majd a következőhöz vezet, most csalódnia kellett.

– Olyan az íze, mint a fűrészpor – panaszkodott Draco. Az arckifejezését látva Harry meglepődött,
hogy nem köpte ki az ételt. Draco megidézett egy szalvétát és finoman megtörölte a száját.

– Ez nem igaz. Szerintem csodás. – Harry bekapott egy nagy falatot, és megízlelte. – Ahogy a
tejszín elvegyül… kimondottan lenyűgöző, hogy ilyen jól tudsz főzni, miközben meg sem
kóstolod, tudod, hogy kell-e még valami hozzá.

– A tapasztalat és a jó szaglás csodákra képes. – Draco elfintorodott. – Ezért voltál olyan sötét
bájitaltanból? Mert nem kóstolhattad meg, amit főzöl?

Harry nevetett.

– Hé, hatodikban egész jó voltam. Ne mondd, hogy nem vetted észre.

– Azon mindig is törtem a fejemet. Most már összeállt. Piton könyvében nem csak ellenségekre
való átkok szerepeltek, igaz?

– Öh, igaz. Mindenféle trükkök, fortélyok és hasznos tippek. – Harry elvörösödött, de csak egy
kicsit. – Hermione csalásnak nevezte.

– Jobb forrásból dolgozni nem csalás. És a csalás nem szükségszerűen helytelen. Néha az a legjobb
választás.

– Pont, mint a kapitányságon – vonta össze Harry a szemöldökét. – El sem hinnéd, mennyi
papírmunkám van. Néha egyszerűbb csak azt megcsinálni, ami feltétlenül szükséges, és figyelmen
kívül hagyni a szabályokat.

– Ez az erősséged, gondolom. És apropó parancsnokság… – Draco nyomatékosan az ajtó fölött

lógó órára nézett. – Nem fogsz elkésni?

– Nem hiszem, hogy bemegyek ma.

– Potter, tegnap is lógtál a munkából.

– És? – Harry vállat vont. – Nem mintha szükségem lenne a pénzre. Akkor is rendben meglennénk,
ha elveszteném a munkám, még ha a te…

Elhallgatott, mielőtt még megemlítette Draco hatalmas vagyonát. Draco rejtélyes jótevője
nyilvánvalóan Nikolai volt.

– Nincs szükséged a pénzre, de a munkára igen. Azt meg kell csinálni, és jóllehet, hetekig is
lóghatnál anélkül, hogy rád szólnának, mivel Shacklebolt jól tudja, mivel tartozik neked, mégsem
így akarnál lavírozni, ugye?

A francba is. Ez úgy hangzott Harrynek, hogy Draco alaposan bekerítette, és most kicselezi őt. És
szinte erőlködés nélkül.

– Még egy vagy két nap miatt nem fognak haragudni. Neked pedig…

– Nekem pedig mi? Itt van rád szükségem? Kérlek.

– Szerinted mit kellene gondoljak? Még csak nem is eszel, ha én nem ösztökéllek.

Draco erre bekapott még egy falatot, ezúttal egy nagyobbat, és látványosan megrágta, aztán jó
hangosan lenyelte.

– Na, elégedett vagy? Menj dolgozni, Potter.

– Nem vagyok biztos benne, hogy ez jó ötlet…

– Nem fogok semmi drasztikusat csinálni, ha emiatt aggódsz.

Harry összerezzent. Utált ennyire átlátszó lenni.

– Nos, beszéltél olyasmiről, hogy meg akarsz halni…

– Én azt akarom – szűrte Draco a fogai közül –, hogy Nikolai-jal lehessek. Úgyhogy a halálra
gondolok, persze, hogy arra, mert annak a küszöbét lépte át! De basszus, Potter, több mint két évig
dolgoztam a Misztériumügyi Főosztályon! Van némi fogalmad arról a helyről, legalábbis így
hallottam. Tudom, hogy a halál nem juttatna el szükségszerűen hozzá. Több minden… van ott,
mint egy túlvilág.

Harry csak pislogott.

– A Fátyollal dolgoztál?

– Nem. Az asztronómiát tanulmányoztam, már mondtam. De eljutottak hozzánk pletykák arról,

hogy mik folynak más csoportokban.

– Mi lett az „erről nem beszélünk” dologgal?

Draco felhorkantott.

– Mit mondhatnék? Pár munkatársam nem az eszéről volt híres. Amikor egymással beszéltek,
olyan alapvető elővigyázatosságokra sem vették a fáradságot, mint kiszórni egy Disaudiót. Sokkal
többet tudok, mint amennyit elvileg tudhatnék. Elég annyi, hogy az öngyilkosság nem megoldás a
bánatomra.

Ő most már magával hal, hallotta Harry Narcissa Malfoy szavait az elméjében. Csessze meg. El
kéne mondania Dracónak ilyesmit? Talán nem.

De attól még ez jelentheti azt, hogy Draco nem tudja megölni magát.

Harry akkor is vonakodott attól, hogy a sorsára hagyja őt egész nap.

– Menj dolgozni, Potter! – mondta Draco fáradt hangon. – Ha tényleg ennyire a rögeszméd vagyok,
holott csak Merlin a megmondhatója, miért, akkor szórj ki valami magas szintű auroros
megfigyelőbűbájt, hogy ellenőrizhess.

– Nem használhatok ilyet engedély nélkül.

– Mintha az előbb azt mondtad volna, mennyire utálod a bürokráciát. Ez a saját házad, könyörgöm.
Én pedig a rabszolgád vagyok. Azt hiszed, panaszt fogok tenni? Már hónapokkal ezelőtt is
megtehetted volna ahelyett, hogy azokat a hülye üzeneteket küldeted velem a kandallón át.

– Nos, igen, de gyakorolnod kellett a nyelvhasználatot.

– De most már nem kell. – Draco várt egy pillanatig. – Vagy szórd ki a bűbájt, vagy ne, de menj
már el abba a rohadt munkába. Nincs szükségem rá, hogy egész nap a sarkamban légy.

Harry beharapta az ajkát.

– És mit fogsz csinálni?

– Amit általában. Gondozom a kertet. Olvasom… Piton könyvét, ha megengeded.

Ó, igen. Harrynek eszébe jutott, hogy kísértésbe vihetik Dracót a veszélyes varázsigék, de ez még
akkor volt, amikor nem emlékezett rá, hogy bármennyit is tud. Most már talán nem számít.

– Persze – felelte, felemelve a pálcáját és elmormolva egy Invitót.

– Köszönöm – válaszolta Draco ünnepélyesen, a mellkasához szorítva a kopott, régi könyvet. –

Bárcsak jobban ismerhettem volna. A haláláig nem is tudtam, milyen figyelemre méltó
személyiség volt valójában. És… csak Nikolai halála után tudtam meg, hogy hiba volt őt
lekicsinyelnem, amiért félvér volt.

– Van egy portréja McGalagony irodájában, Ha szeretnéd, meg…

– Nem – vágta rá Draco. – Nem állok rá készen. A könyv… egyelőre elég.

Amikor egy szörnyű gondolat ötlött Harry eszébe, olyan erősen harapott az ajkába, hogy kiserkent
a vére.

– Mi az?

Harry megrázta a fejét.

– Mi az, basszus? Nem tudlak szolgálni, cseszd meg, ha nem mondod el, mi miatt nézel így!

– Én… én…

– Nyögd már ki!

– Van Nikolai-nak portréja?

Draco olyan hirtelen állt föl, hogy az egész asztal belerázkódott.

– Nem. Nincs portréja.

Harry nyelt egyet, mert utálta, amit mondani készült. De akkor is ki kellett mondania! A hallgatás
nem lett volna helyes.

– Készíttethetnél egyet…

– Tényleg azt hiszed, hogy én még nem gondoltam erre? – kérdezte Draco emelt hangon, ami már
szinte kiabálás volt. – Nem vagyok mugli, Potter! Tudom, hogy mire képes a mágia! Nem
rendelhetek portrét, őróla nem! Ő a zenében volt kibaszott tehetséges, nem magyaráztam még el?
Ez a generációs mágia egy formája volt, ami apáról fiúra öröklődött, és ennek a fajta tehetségnek
ára van!

Ára. Ó… Harry sosem tanult generációs mágiát, de tudta, hogy a mágia néha egyensúlyt követel.

– Másfajta művészet kizárva.

– Meg sem érinthette, és az sem érhetett őhozzá. Még most sem. – Draco ezúttal nem kiabált,
inkább ő maga is szinte halottnak tűnt. – Semmim sem maradt tőle, semmim. Tudod… a jobb
karomat adnám, pusztán egyetlen köpenyéért, egyetlen ingért, valamiért, ami az övé volt. Bármiért.
De… nem maradt semmi. Mindent megsemmisítettem.

Ott van a láda…

De nem, azok a tárgyak már mind szennyezettek voltak. Draco talán nem is úgy gondolt rájuk,
mint Nikolai tárgyaira, azok után, hogy Harryvel együtt használta őket. Azok után, hogy kiáltva
élvezett el a megkönnyebbülés erejétől, miközben Harry a karjaiban tartotta, simogatta, csókolta…

– Esetleg Oroszországban nem maradt valami?

– A ruhák, amikben eltemettem. Minden más jótékonyságra ment… ez volt a kívánsága. De

mindegy is, mert mindig ott volt Hollóbérc. Kivéve, hogy azt is tönkretettem. Szórd ki azt a bűbájt
– tette hozzá Draco, és mostanra már nagyon kimerültnek tűnt. – Hogy ne kelljen aggódnod.

Harry nem akart, főleg, mivel nem is akart elmenni. De Draco nyilvánvalóan szeretett volna egy
kis időt egyedül tölteni, és akár rabszolga volt, akár nem, járt neki ennyi.

Harry felemelte a pálcáját, és elmormolta a varázsigét, becsukva a szemét, amikor Draco

megborzongott, érezve a bűbájt a bőrén. Ezután a kandalló felé fordult, és szó nélkül elment
munkába.

Nem tudta, mit mondjon.

Sőt, még rosszabb; nem tudta, mit érezzen. A gondolat, hogy Nikolai-nak talán lehetett portréja,
vagy hogy Draco festethet egyet, hogy minden nap órákat tölthessen a vele való beszélgetéssel
ahelyett, hogy Harryvel beszélgetne… ez tényleg szörnyű kilátás volt.
De a tudat, hogy sosem szerezhet ilyet, hogy Draco tényleg örökre elvesztette a férjét, minden
lehetséges módon… ez is szörnyű volt.

És szinte biztosan az is, hogy Harry egy kicsit megkönnyebbült ettől.

 50. fejezet

Harry rendben elment a munkába, de rohadtul használhatatlan volt egész nap. És a következő nap
is. És az azt követőn is.

Már péntek volt, és még mindig nem sikerült összeszednie magát. Az asztalát borító jelentések
csak statisztikák káosza volt a számára. Már attól is fejfájást kapott, ha csak rájuk nézett. A
pokolba is, már attól is fejfájást kapott, ha csak rágondolt, hogy rájuk néz.

Harry sóhajtva intett a pálcájával, hogy bezárja az ajtót, mielőtt kiszórta a bűbájt, ami megidézett
egy apró képet Dracóról az asztalán. Nem igazán szerette a gondolatot, hogy ellenőrizgesse Dracót,
ennek ellenére rákapott, hogy óránként legalább egyszer megtegye. Először azt mondogatta
magának, hogy csak azért csinálja, mert meg kell győződnie, hogy a férfi nem csinál semmi
drasztikusat.

Azonban ez a félelme a munkában töltött első napján elült.

Most már azért idézte meg a megfigyelőbűbájt, mert látni akarta Dracót. Ennyire egyszerű volt.
Draco az apró képen nem tudott róla, hogy nézik, úgyhogy Harry addig bámulhatta, ameddig csak
akarta. Otthon nem tehette meg. Ha Harry túl sokáig bámult, Draco gúnyosan megkérdezte:
„Pattanásom nőtt, Potter? Keressek gyógyítót?”

Potter. Harry már eléggé belefáradt ebbe, de eltökélt szándéka volt, hogy nem csinál ügyet belőle.
És parancsba se adja, ami még rosszabb lett volna.

Draco képe szokás szerint megjelent az asztalán, mindössze húszcentis méretben. Egy pillanatig
Harry nem értette, mit lát. Draco a hátán feküdt, de nem aludt. A kezét ritmikusan mozgatta, ide-
oda pöccintgetve körbe-körbe a feje körül.

Harry tanácstalanul kitágította egy kicsit a bűbájt, hogy megláthassa Draco környezetét. Ekkor
megértette.

Draco a gyepen fekve lazított Harry hátsókertjében, és locsolóbűbájt szórt ki a környező

növényekre.

Lusta dög, gondolta Harry szeretetteljesen. Olyan nagy fáradságba kerülne körbemenni a kertben,
hogy meglocsolja a növényeket? De ez a gondolat nem volt fair, és ő tudta ezt. Draco rengeteg időt
töltött a kert gondozásával, és a legtöbb feladatot kézzel csinálta. Nos, még szép. A legtöbb
növényt a bájitalokhoz termesztette, amiket főzött, és ha Harry tanult bármit gyógynövénytanon, az
az volt, hogy sokszor jobb eredményt lehet elérni mágia nélkül. A növények szeretik az érintést. Ha
kézzel ültetik át, kézzel metszik őket… igen.

De a locsolás tekintetében ez nem számított annyira.

Harry irodájában megszólalt az óra, ami azt jelentette, hogy ebédidő.

Eljátszott a gondolattal, hogy hazamegy enni, ahogy minden nap megtette a héten. Ez mindent
egybevetve jól működött. Amíg Harry hagyta, hogy Draco főzzön, Dracónak le kellett ülnie vele és
legalább megkóstolnia az ételt.

Még mindig nem evett sokat, de már nem csak nyammogott az ételen, amit készített. Kezdésnek jó.
Talán az ivás kérdése bátorítóbb volt. Harry nem erőltette, csak engedélyt adott rá, de Draco
elegendő vizet vett már magához, és néha már teát meg gyümölcslevet is ivott.
Harry nem tudta bizonyosan, hogy a stresszes, felkavarodott gyomor jobban viseli-e a
folyadékokat, vagy Draco csak azt akarta, hogy ne legyen több hasogató fejfájása.

Ma azonban… Draco talán már hajlandó lenne enni egy kicsit Harry egyezsége nélkül is, ami
erőltette a dolgot. Akárhogy is, Harry remélte. És csak egy módon deríthette ki.

„Nem megyek haza ebédelni, írta egy cetlire. Nélkülem kell enned. Egyél, amennyit szeretnél, és
igyál hozzá egy kis teát, tejet vagy vizet is vagy valamit. Harry

Mivel Draco kint volt, Harry elvarázsolta a papírt, hogy csengő hangja legyen, amikor megérkezik.
Ezután átküldte a hop-hálózaton.

Az asztalán álló Draco-kép azonnal felült, és oldalra fordította a fejét, mielőtt talpra ugrott, és
besietett volna. Letérdelt a kandalló elé, és várakozásteli arccal felkapta a papírdarabot. Hogy mitől
volt ilyen, Harry nem tudta… hacsak nem azért, mert várta, hátha kap valami utasítást, hogy
szolgálhassa Harryt.

Draco arca eltorzult a… Harry nem is tudta, mitől. Bosszúságtól? Csalódástól?

Aztán a kis képen látható Draco apró labdává gyűrte a papírt és belökte a kandallóba. Egy
pálcaintés, és már el is enyészett a lángokban.

Különös… Mielőtt Harry rájöhetett volna, mit jelent ez, kopogás riasztotta fel ábrándozásából.
Gyorsan eltüntette Draco apró képét, és felegyenesedett a székében.

– Szabad!

Zörgés hallatszott, majd Hermione hangja.

– Be van zárva az ajtó!

A francba. Harry elfelejtette. Sóhajtva levette a varázslatot, miközben az ajtóhoz sétált, hogy maga
nyissa ki.

– Sajnálom. Én… öm…

Nem akart hazudni Hermionénak, de azt sem akarta bevallani, hogy összerúgta a port Dracóval,
amiért visszatértek az emlékei. Hermione túl jó barát volt ahhoz, hogy a fejéhez vágja, ő
megmondta előre, de akkor is megmondta előre, ami azt jelentette, hogy Harrynek nem volt kedve
erről beszélni.

– Épp gondolkodni próbáltam – mondta, ami elég bénán hangzott, de valahol igaz is volt.

Hermione bólintott, és a szeme ragyogott, mint mindig, amikor valami lenyűgözőt talált a
könyvtárban. A szavai azonban elárulták, mennyire felnőtt a roxfortos éveihez képest.

– Van egy kis időd, hogy beszélgessünk? Nem sürgős, de inkább egyenesen átjöttem ahelyett,
hogy üzenetet küldtem volna, mert… nos, ez meglehetősen érdekes. De ha valami sürgős dolgod
van, és koncentrálnod kell, akkor…

Nem fejezte be a kérdést.

– Amúgy sem haladtam semmire – ismerte el Harry. Ez is igaz volt. – Gyere, ülj le. Manójogok,
igaz?

– Ó, nem. Egyáltalán nem. – Hermione eltátogott egy szót: – Draco.

Harry megértette. Bezárta az ajtót, kulcsra is és védelmet is küldött rá, aztán hangtompító bűbájt is
kiszórt. Azt nem bánta, ha megtudja a világ, hogy együtt van Dracóval, habár ezt már persze
megette a fene. Amire nem készült fel, az az volt, hogy az emberek megtudják, a férfi a
rabszolgája. Egyszerűen még nem, most nem. A rohadt Res mea es nem tudta, hogy a
rabszolgaság már idejétmúlt…

Azon kívül azokkal a jelekkel Draco csuklóján, azzal a megjelöléssel?

Ettől Harry eléggé gonosz nagyúr hatást keltett, még ha ez mind nem is az ő hibája volt.

– Mit találtál? – kérdezte Harry, amikor leült a székbe Hermionéval szemben, az asztala mögötti
szék helyett.

– Ezt. – Hermione előhúzott a talárjából egy vékony, rongyos könyvet. Nem volt cím sem a
gerincén, sem a borítóján, ahogy Harry észrevette.

– Ez egy napló – mondta.

Ó, egek!

– Az egyik ősömé? – kérdezte Harry elfúlva. Mi van, ha az áll benne, hogyan kell megtörni a
varázslatot, hogy Dracót felszabadíthassa? Ez egyszerűen…

Harry összerezzent, mert igazság szerint ez két dolog lenne egyszerre.

Draco számára mennyország… mert visszakapná az életét. Soha többé nem kellene látnia Harryt.

Harry számára viszont Draco szabadsága a földi pokol lenne. Szeretni őt, hiányolni őt, akarni őt…

De Hermione megrázta a fejét.

– Nem, ez Gunther Dresrequer naplója, aki a tizenhetedik század közepén élt, és az egész életét a
mágikus rabszolgakötelékek kutatásának szentelte. Hosszú időt töltöttem azzal, hogy információt
találjak a Res mea esről, és Harry… egyszerűen sehol semmi. Úgyhogy az jutott eszembe, hogy
talán először általánosságban a rabszolgaságról kellene keresni valamit.

– Logikusan hangzik.

– Nagyrészt csak találgatásokat találtam, amiket nem alapoztak semmi biztosra. És ami még ennél
is rosszabb, hogy… – Hermione arca előpirult, ahogy a nő hirtelen elhallgatott, és megköszörülte a
torkát.

– Hogy mi?

– Erotikus természete van a dolognak – mondta direkt kerülve Harry tekintetét. – Számos varázsló
kísérletezett a rabszolgaság formáival, öm… személyes kielégülés céljából.

Harry megcsikorgatta a fogát.

– Ó, tényleg? Nos, szeretném megtudni a nevüket és tartózkodási helyüket, azoknak a

mocskoknak…

– Nem, nem! – kiáltott föl Hermione. – Én nem mint aurorparancsnokhoz jöttem most, Harry…

– Nem érdekel…
– Én úgy értettem, hogy ezek az esetek mind kölcsönösségen alapultak! És ráadásul régiek. Nem
találtam egyetlen korunkbeli esetet sem jelenleg fennálló rabszolgaságról.

Ó. Kölcsönösségen alapultak. Nos, Harry meg tudta ezt érteni. Amikor eljátszadozott Dracóval,
akkor tényleg élvezte, hogy rabszolgája van.

Jobban mondva, amikor még játszhatta vele ezeket a játékokat.

– Van egy virágzó kis varázslóközösség, ami rabszolgabűbájokkal szórakozik, természetesen

mindkét fél beleegyezésével – folytatta Hermione. – És ez elég nagy probléma a kutatásomban,
mert hosszasan írnak a tapasztalataikról, az alárendeltek és a dominánsak is. És tényleg, a
történeteik nagyon úgy néznek ki, hogy… csak arra vannak, hogy beinduljanak tőlük. Az egész
használhatatlan rendes kutatási célra a te szituációdban, de annyi sok anyag van még ezen kívül,
hogy rengeteg időmbe telt, hogy valódi forrást találjak.

– Dresrequer. – Harry elvette a könyvet, és megforgatta a kezében, mielőtt kinyitotta. – Ó, uhh.

Erzsébetkori angol. Mit tud mondani, ami hasznos lehet?

– Nos, csak egy dolgot. – Hermione nyelt egyet. – Ez tényleg úgy néz ki, hogy működött a
múltban, de számodra, Harry, semmi igazán hasznosat nem mond. Nem a te helyzetedben.

Még több jó hír.

– Mi olyan más az én helyzetemben?

– Az, hogy te is Draco mindketten férfiak vagytok.

Harry a homlokát ráncolta.

– Igen, és?

– Nos, a férfiak nem tudnak teherbe esni.

– Persze, hogy a férfiak nem tudnak teherbe esni! – kiáltotta Harry. – És akkor?

Hermione elmosolyodott, az arckifejezése gyengéd volt.

– Dresrequer jegyzetei szerint, Harry, amikor a szolgabűbáj egy egyenes vérvonalon utazik, ahogy
a te esetedben is, két módja van annak, hogy megálljon a további terjedése. Az egyik nyilván az,
hogy a szolgának nem születik gyereke. De a másik az, hogy a szolgának az urától lesz gyereke.
Így a gyerek, aki ebbe a kapcsolatba született, úr is lesz és szolga is egyszerre, mágikusan szólva.

– Igen. – Harry értette, hogy ez hogyan működhet. – De még ha Dracónak és nekem lehetne is
gyerekünk, őrajta az sem segítene, nem? Csak a gyerek lenne szabad.

– Valóban. Dresrequer is ezen tépelődött. Nem sikerült megoldást találnia, de gyanította, hogy az
adott bűbájtól függően létezhet valamiféle további eljárás, ami felszabadítja a rabszolgát is.

Harry nem lett lenyűgözve, de gúnyosan kuncogott egy kicsit.

– És ez volt az izgalmas információ? Nem bántásból, de ez teljesen hasznavehetetlen.

– Igen, de ez bizonyíték arra, hogy a tiétekhez hasonló bűbájt már megtörtek a múltban!

– Ezt már eddig is tudtam, mivel tisztában voltam vele, hogy a Res mea es annak idején
elszunnyadt.
– Lehetséges, hogy így?

Harry már bólintani akart, de aztán megrázta a fejét, amint bevillant neki egy kép a múltból. Nem
teljesen egyértelmű okokból, az olyan gyermek, aki öröklődő mágiának kitett vérvonalú családba
születik, szinte mindig fiú lesz… Ezek a további szolgakötések, amiket Dresrequer
tanulmányozott, talán nem szigorúan generációs mágiára épültek, még ha a bűbáj úgy tűnik, követi
a szolga vérvonalát. De Draco esetében?

– Nem hiszem. A Malfoyoknak minden generációban fiuk születik.

Hermione szeme összeszűkült.

– Akkor, amikor a bűbáj még aktív volt, hogy adták egyáltalán át a mágiát?

Harry másfele nézett.

– Bármelyik Potter is volt az adott Malfoy gazdája, lefizetett valami szegény sorsú nőt, hogy
kihordja a… rabszolgát és átadja a babát.

– Ez teljességgel visszataszító!

– Igen, még szép, hogy az – vágta rá Harry. – És ami még rosszabb, hogy Lucius Kibaszott Malfoy
konkrétan elvárja tőlem, hogy folytassam ezt a középkori baromságot. Különben kihal a vérvonala,
és tudod, hogy ez mit jelent egy saját fontosságától eltelt aranyvérűnek!

– Istenem!

Harry alig bírta megállni, hogy el ne vigyorodjon gúnyosan, habár persze nem Hermione volt az,
akire haragudott.

– És még a felét sem tudod. A tipikus menete ennek a rettenetes bűbájnak az, hogy nekem is lenne
egy saját gyerekem…

– Ugyanattól a szegény nőtől?

– Nem, nem hiszem. A feleségemtől, gondolom. De fiam születne, és Draco fiát is a saját fiamként
nevelném fel, mint testvéreket, Hermione! De Draco gyereke rabszolgaként látná az apját egész
életében…

– Milyen mélységesen barbár…

– És amikor tizenhét éves lenne, maga is rabszolgává válna, és a testvére lenne a gazdája! És nem
is csak ez, de Malfoy azt mondta, hogy mindig is volt szexuális elem is a Res mea esben, úgyhogy
az egyik testvér… öm… szolgálná a másikat úgy is. Testvérek!

– Ó, te jó ég. Valami nagyon alantas felmenőd volt, Harry.

– Tudom.

– Nos, legalább te és Draco nem egy háztartásban nőttetek fel. Ezt túl rémisztő végiggondolni,
tényleg. Egy gyerek, aki úgy nő fel, hogy végig tudja, az a sorsa, hogy rabszolga legyen?

Harry sóhajtott. Ezt már mind végiggondolta ezelőtt, és pont olyan visszataszító volt, mint
amilyennek Hermione jellemezte. Egy fiú, akinek bíznia kellene a testvérében, nem azt tudnia,
hogy egy nap majd ugyanez a fiú majd beindul rá és… használni fogja őt, hogy levezesse rajta a
szexuális frusztrációit.
Ráadásul, pont ezt feltételezte Draco is saját magáról Harry irányában!

És ami biztos, Harry tényleg Dracóval kezdett hálni, de nem akart ezért bűntudatot érezni, mert ez
nem ugyanaz a dolog volt. Ő szerette Dracót; nem tervezte, hogy megházasodik, és aztán csak úgy
együtt hál majd Dracóval is, ha változatosságra vágyik, az ég szerelmére!

– Harry… – szólalt meg Hermione lassan.

Harry nyelt egyet, remélve, hogy erősen erotikus jellegű gondolatai nem ültek ki az arcára.

Azonban a nő nem erre gondolt.

– Talán így szunnyadt el a bűbáj évekkel ezelőtt!

– Mondtam, hogy a Malfoyoknak mindig csak fiuk születik…

– De a Potterek nincsenek kitéve a bűbáj generációs varázslatának, vagy igen? Te szabad vagy! –
Hermione összedörzsölte a tenyerét. – Akkor ez az. Biztos vagyok benne, hogy erről van szó! A
Pottereknek valószínűleg sokszor volt lányuk. És az egyikük ötszáz évvel ezelőtt úgy döntött, hogy
gyereket akar a rabszolgájától!

– Gondolod, hogy tudta, mit jelent ez?

– Fogalmam sincs. – Hermione vállat vont. – De a gyerek felnőtt, és nem szállt a fejére a Res mea
es, azután pedig a bűbáj elszunnyadt, mert nem volt kire lecsapnia, mihelyst a rabszolgababa
szabad lett… hmm, habár ez még nem magyarázza meg azt, hogy mitől lépett újból működésbe…

Harry nem gondolkodott ezen tovább, mert ha ezt elmagyarázza, akkor be kell vallania azt is, hogy
Draco visszanyerte az emlékeit – amit Draco még nem kívánt felfedni –, ezért Harry csak vállat
vont.

– Lehet, hogy igazad van az ötszáz évvel ezelőtti dologban, de a mostaniban is. Ez a fajta megoldás
nem fog működni Dracónál és nálam. És nem fogja Dracót magát sem felszabadítani.

– Hmm, nem, anélkül a további eljárás nélkül, amiről Dresrequer spekulált….

– Mintha az segítene – gúnyolódott Harry. – Sem én, sem Draco nem tudunk teherbe esni, úgyhogy
erről ennyit.

– De ha te…

– Mi értelme erről beszélni? Ez lehetetlen!

– Tudom – mondta Hermione, és elpirult egy kicsit. – Hidd el, tudom. Amikor először
gondolkodtam el komolyabban arról, hogy mit jelenthet a mágia a családi életben, tanulmányoztam
a témát.

Harry szeme kiguvadt.

– Tanulmányoztad a témát?

– Igen. Nagyon igazságtalannak tűnt nekem, hogy még a varázsvilágban is csak a nők viselhetik a
terhesség és a gyerekszülés terhét. – Összevonta a szemöldökét. – De akkor is ez van.

– Mintha Ron valaha is beleegyezne, hogy…

– Igen, a rossz embert választottam erre – értett egyet Hermione szárazon. – De végül is, ez
úgysem számít. Mi, nők így jártunk, ez van.

– Sajnálom – mondta Harry, még akkor is, ha… nos, nem is tudta. Bizonyos mértékig tényleg nem
tűnt igazságosnak, de a pokolba is… a dolgok egyszerűen így vannak és kész. Attól még sajnálta,
hogy Hermione utálta ezt.

– Mindegy. – Hermione hangja megelevenedett. – Gyereket nemzeni csak abból a célból, hogy
vége legyen a bűbájnak? Ez szörnyű lenne a gyerekkel szemben, és ez csak a kezdet lenne, Harry.
Az eljárás, ami Draco szolgaságának véget vetne, talán szintén valami szörnyűséget tenne a
gyerekkel.

Harry eltátotta a száját.

– Én soha, soha nem bántanék egy gyereket…

– Ó, tudom – mondta Hermione gyengéden, és egyik kezét Harry karjára tette. – Persze, hogy
tudom, Harry. Én csak úgy értettem, hogy rosszabb lenne számodra a tudat, hogy van mágikus
megoldás, ha olyasvalami lenne, amit nem tudnál megvalósítani.

– Igen, így van. – Harry sóhajtott. – A pokolba is, minek egyáltalán gyereket nemzeni? Csakis
akkor akarnám ezt, ha a babát azért szeretném, mert tudod, szeretni fogom, és együtt felnevelni.
Nem csak azért, mert eszköznek tekintem, hogy az apja szabad lehessen, és a szülei
szétválhassanak…

Hermione, ahogy Harry észrevette, aggódva figyelte őt.

– Van valami gond közted és Draco közt?

– Oh… uh, nos, kicsit összezördültünk – mondta végül Harry. – Kezdi jobban visszanyerni az
eredeti személyiségét, habár többé már nem rasszista, de akkor is, nem hiszem, hogy szeret
rabszolga lenni.

– Akkor ez megmagyarázza…

– Mit magyaráz meg?

– Az utóbbi két levele kicsit más volt. – Hermione megveregette Harry karját, mielőtt visszahúzta a
kezét. – Nem tudom kivenni, hogy mi lehet pontosan a helyzet, de azt hiszem, szomorú.

– Igen, szomorú. Erről van szó. – Harry próbálta elnyomni a szörnyű féltékenységét. Nem kellene
zavarnia, hogy Draco még mindig barátkozni akar Hermionéval. Örülnie kellene ennek.

Ehelyett kétségbeesést érzett. Ővele miért nem akar már többé barátkozni?

– Folytatom a kutatást – ígérte Hermione, miközben felállt, hogy távozzon. – Talán van valami
más megoldás, hogy helyrehozzuk ezt, Harry.

Ja, valami olyan, amihez nem szükséges két férfinak gyereket csinálnia, gondolta Harry, próbálva
nem túl zord arcot vágni.

– Kösz, Hermione. Számítok rád. És…

Valami az eszébe jutott. A francba, valami olyan nyilvánvaló dolog, hogy már egy héttel ezelőtt is
eszébe juthatott volna. Ehelyett dagonyázott a nyomorúságában, úgy téve, mintha nem volna
semmi, amivel segíthetne magán vagy Dracón.

De igenis volt.

Ha Harry többet tudna Nikolai-ról, akkor legalább megérthetné, milyen típusú férfiakat kedvel
Draco. Ami azt is jelentené, hogy Dracót is jobban érthetné, nem igaz?

Ez csakis jó lehet.

Harry azt mondogatta magának, hogy csakis erre gondolt, semmi egyébre. Persze, hogy semmi
egyébre. Nem is azért akar Nikolai után tudakozódni, hogy ő maga jobban hasonlítson Nikolai-ra,
hogy aztán Draco beleszeressen, legalább csak egy picit.

Nem, Harry nem tervezett ilyet. Hát persze, hogy nem.

– És? – kérdezte Hermione, megállva az ajtó felé menet.

Harry gyorsan úgy határozott, hogy jobb, ha maga végzi majd ezt a kutatást. Draco férje… igen,
kicsit erős lenne Hermionét kérni meg rá, hogy nyomozzon utána. Ha Harry erre kérné, akkor az
egész történetet el kellene mondania neki.

Amit nem akart. Draco majd megteszi maga… ha már készen áll rá.

– És köszönöm – mondta Harry mosolyogva, mert most már legalább volt egy terve. Persze nem
valami nagy terv. Csak egy országból és egy névből tudott kiindulni.

De legalább most már egy teljes neve volt. Nikolai Preobrazhensky; Draco szerda este pöttyentette
el, amikor Harry azt kérdezte tőle, hogy két házas férfi hogy kezeli a vezetékneveket.

Nikolai Preobrazhensky, valahonnan Oroszországból, ami egy halál óriási hely, ahogy Harry látta,
amikor legutóbb utánanézett. És még azt sem tudta, hogyan kell angolul kiejteni a
Preobrazhenskyt, nemhogy oroszul, amit nem is beszélt, de…

De Harryt nem a semmiért nevezték ki aurorparancsnoknak. Tudta, hogyan nyomozzon ki

bűnügyeket, és most használni is készült ezeket a képességeit, hogy kinyomozzon valami mást. És
valószínűleg nem is volt rá szükség, hogy Oroszországba menjen. Nikolai itt dolgozott, ebben az
épületben. Harry ezzel fog kezdeni, aztán meglátja, mit talál.

– Egy vacsora ma este? – kérdezte Hermione.

Igen, már péntek volt.

– Ezen a héten nem jó – mondta Harry. – Nem hiszem, hogy Draco olyan hangulatban van.

– Hmm, rendben. Akkor viszlát később.

Abban a pillanatban, hogy Hermione elment, Harry magához hívott egy üres pergamenlapot, és
elkezdett esettanulmányt írni Nikolai Preobrazhenskyről. Az első lépés, ahogy az aurorképzőben
tanulta, az volt, hogy le kell írni mindent, amit az alanyról tudni lehet. Semmilyen részlet nem lehet
jelentéktelen, Harry egymás után körmölte le a tényeket.

Nem mintha olyan sok lett volna.

Amikor mindent leírt, ami az eszébe jutott, Harry megbűvölte a pergament, hogy csak az ő
utasítására fedje fel a leírtakat, aztán becsúsztatta egy jelöletlen mappába.
Miután végzett, úgy döntött, hogy megint leellenőrzi Dracót.

Többet látott, mint amit várt, több szempontból is.

Draco a fürdőszobában volt, és éppen vetkőzött.

Harry megriadt, és majdnem azon nyomban véget is vetett a megfigyelőbűbájnak. Viszont amikor
felemelte a pálcáját, egy másik gondolat ötlött fel benne.

Miért ne nézhetném? Mi a fenéért ne?

Ez a magánszféra megsértése lenne, de végül is Draco maga javasolta ezt a megfigyelőbűbájt.

Azon kívül miféle kárt okozna az, ha Harry nézné egy kicsit? Draco sosem tudná meg, Harrynek
pedig… a fenébe is, szüksége van valamire, nem igaz? Már egy teljes hete kell nélkülöznie a
szexet!

Ez egy éve még nem zavarta volna annyira, de az elmúlt hónapokban hozzászokott, hogy annyi
szexet kap, amennyit csak akar. Minden nap, napjában kétszer… a pokolba is, néha még naponta
négy vagy öt alkalommal is!

Az elmúlt egy hétben pedig semmi.

Harry maszturbált, de az nem volt ugyanaz. Nagyon nem.

Draco húszcentis képmását nézni szintén nem, de a semminél jobb.

Úgyhogy Harry nézte.

Dracónak nyilvánvalóan halvány fogalma sem volt róla, hogy megfigyelik. Nem vetkőzött
csábítóan, egyáltalán nem csinálta látványosan.

Igazából szomorúnak látszott. Nagyon szomorúnak. Minden mozdulata lanyha és kedvetlen volt.
Amikor kigombolta az ingét, hanyagul a földre dobta. A nadrág és az alsó is követte, aztán Draco
teljesen meztelen lett.

Belépett a zuhanyfülkébe, és megnyitotta a csapot, aztán törökülésben leült a földre.

Miközben a víz folyt rá, Draco sírni kezdett; az arca a nyomorúság szobra volt, a keze pedig
ökölbe szorult.

Harry erekciója azonnal lehervadt. Igen, az a gyönyörű, meztelen, fehér bőr felizgatta, és Draco
farka, akármilyen aprónak is látszott a képen szintén tökéletesnek tűnt Harry szemében. De nem
volt helyes felizgulni a meztelenségén, amikor Draco ilyen nagyon nyomorultan érezte magát.

A megfigyelőbűbáj nem keltett semmilyen hangot, ami szerencse is volt, mert Harry nemigen bírta
volna elviselni, hogy hallja, ahogy Draco sír, de ennek ellenére ráhajolt az asztalára, hogy
közelebbről is megnézhesse, próbálva rájönni, mit mond Draco újra és újra, miközben zokog.

Harry nem tudott szájról olvasni, de nem volt nehéz rájönnie. Három szótag volt, a középső mintha
tökéletes o betű lett volna. Nik – o – lai . . . Nik – o – lai…

Harry átkozódva vetett véget a bűbájnak és kapta fel a mappát a megbűvölt pergamennel. Csak egy
pillanatot pazarolt arra, hogy tudassa a recepciós boszorkánnyal, hogy elhagyja az irodát, aztán a
kandallón át haza hop-utazott, hogy megnézze, mit tehet Dracóért.
 ***

– Draco? – Harry már másodjára kopogott a hálószoba ajtaján, és amikor ez sem eredményezett
választ, beengedte magát, és a fürdőszoba ajtaján kezdett kopogni.

– Igen. – Draco kivágta az ajtót; a ruhái egy kissé csálén álltak rajta, mintha sietve kapkodta volna
őket magára. Még mindig a haját dörgölte egy törölközővel, miközben beszélt. – Potter, hamar
hazaértél. Tehetek érted valamit?

Harry eltökélten nézett Draco arcába. Ha nem így tett volna, a végén még Draco vékony
selyemingét bámulta volna, ami a nedves bőrére tapadt. A fehér selyem gyakorlatilag átlátszó volt,
amikor átnedvesedett.

– Öh…

Gyorsan kellett gondolkodnia, mert nem gondolta, hogy Draco értékelte volna, ha megtudja, hogy
figyelte őt, miközben a fürdőben zokogott. Más lenne a helyzet, ha Draco még mindig sírt volna.
De a férfi úgy nézett ki, mintha abban a percben hagyta volna abba, amikor meghallotta Harryt
kopogni.

– Aggódtam érted. Mert nem jöttem haza ebédre. Tudni akartam, hogy ettél-e valamit.

– És ezért jöttél haza hamarabb?

Harry maga is tudta, hogy ez hülyén hangzik, de most már ragaszkodott ehhez a verzióhoz,
úgyhogy bólintott.

– Idióta griffendéles – mondta Draco a fejét csóválva.

– Akkor ettél?

– Nem.

– Draco…

A másik férfi felemelte a kezét.

– Ne kezdd el, Potter. Nézd… Nagyobb bajunk is van. – Draco szorosan összepréselte az ajkait,
mintha azt kívánná, bár ne kéne kimondania. – Muszáj tennem érted valamit.

– Mit?

– Merlinre, hogy te mennyire sötét vagy. – Draco nagy levegőt vett, és abbahagyta a haja
dörgölését. Precízen felakasztotta a törölközőt a fogasra, mielőtt folytatta. – Ezek a feladatok,
amiket csinálok, hogy nézzek ki szalonképesen, takarítsak fel magam után, főzzek rád, gondozzam
a kerted, megfőzzem a bájitalaidat… nem elegendőek.

Ó, Harry ezt meg tudta érteni.

– Unatkozol? De azt mondtad, nem akarod visszakapni a minisztériumi munkádat. Ki szeretnéd

magad próbálni valami másban?

– Nem! Én akarok… – Draco nyelt egyet. – Nos, nem. Nem akarok. De szükségem van rá, hogy
szolgáljalak. A bűbáj késztet rá. Meg kell mondanod, hogy mit csináljak. Konkrét dolgokat. Azt
hittem, hogy a rutin házimunkák elegendőek lesznek, de nem azok.

Ó. Harry egy pillanatra elgondolkodott.

– De eddig elegendőek voltak.

– Nem, nem voltak. – Draco elfordult, és olyan erősen megszorította a fürdőszobai pultot, hogy az
ökle teljesen elfehéredett. – Állandóan megmondtad, mit csináljak, Potter.

– Ez nem igaz! Én egész idő alatt keményen próbálkoztam, hogy ne úgy kezeljelek, mint egy
rabszolgát, és ne parancsolgassak!

– Nem egész idő alatt – mondta Draco feszült hangon. – Az… ágyban nem.

– Jézusom – mordult föl Harry visszagondolva azokra az alkalmakra, amikor parancsokat adott az
ágyban. Most szopj le, Draco. Nem, ne fogazz. Használd a kezedet, ragadd meg a fenekem. Igen,
ez az… Még amikor nem is játszott uralkodós játékot, akkor is jobbra-balra utasítgatta Dracót. –
Sajnálom.

– Mit? Hogy kezedbe vetted az irányítást? – Draco vállat vont, noha még mindig markolta a pult
szélét, mintha ez lenne az egyetlen dolog, ami megakadályozná, hogy összeessen. – Álszent lennék,
ha panaszkodnék rá, elnézve, hogy mennyire ráizgultam. De ez csak én vagyok. A bűbáj miatt…
szükségem van rá…

Harry elfúló hangot adott, az agya pedig mintha szaltót ugrott volna. Draco nem mondhatja azt,
hogy… nem, egyértelmű, hogy nem. De akkor is úgy hangzott, mintha igen…

– Azt akarod mondani, úgy érted, hogy… öm?

Draco ingerült arccal nézett rá.

– Öm, Potter? Gondolkodtál már azon, hogy szónoki pályán csinálj karriert?

– Nem tudom, hogy mit akarsz! – kiáltotta Harry frusztráltan. Ő nem ajánlgathat szexet, még akkor
sem, ha úgy tűnik, hogy Draco pontosan erre utalt!

Szerencse, hogy volt elég esze ahhoz, hogy ne tegyen rá javaslatot.

– Szükségünk van valami pótlékra – mondta Draco mereven. – Adnod kell ilyen-olyan spontán
utasításokat, Potter. Nem hiszem, hogy sokat számít, milyen témában, ameddig nem fulladnak
megszokásba. Azért vagyok, hogy szolgáljalak, és ezek a napi feladatok… nem tudom, azt hiszem,
visszatartanak attól, hogy ne őrüljek meg teljesen, de ahhoz nem elegendőek, hogy elfeledtessék
ezt a rohadt viszketést!

– Viszketést – visszhangozta Harry értetlenül. – Nem vettem észre, hogy vakarózol.

– Persze, hogy nem. Nem vagyok majom, Potter!

Harry elvörösödött, belegondolva, hogy ő ellenben biztosan annak tűnik néha.

– Nos, sosem említetted…

– Próbáltam egyedül kezelni. Először fel sem ismertem, hogy mi a probléma, de az előző este azt
mondtad, hozzak neked egy keserűt…

– Amúgy is fent voltál még – mondta Harry védekezőn.

– Igen, azt hiszem, már eléggé átbeszéltük, hogy nem nyomsz el – felelte Draco ellökve magát a
pulttól. Kiment a fürdőből, és leült az ágyra, lassan végighúzva egy fésűt a haján, míg selymesen
ráomlott a fejére, majd a hátára.

Harry keményen próbált nem gondolni az ágyra.

Vagy arra, hogy milyen érzés lenne, amint Draco haja végigsiklik az ujjai közt.

Vagy hogy hogyan lehet az inge még mindig szinte átlátszó…

– A viszketés abbamaradt egy időre – mondta Draco, amikor letette a fésűt. – Miután odavittem
neked azt az italt. Először azt hittem, elmúlt, bármi is volt az, de aztán újra elkezdődött.

Harry megköszörülte a torkát.

– De… Draco, tudod, időnként ellenőrizlek, a bűbáj segítségével, és sosem láttalak vakarózni!

– Hazugnak nevezel? – Draco kivillantotta a fogát. – Nem tudok hazudni neked, te idióta!

– Nos, talán mégis – vitatkozott Harry, habár maga sem tudta, miért csinál ebből ügyet. – Ezt még
nem ellenőriztük le, azóta nem, hogy a bűbáj lenyugodott.

– Hát jó, akkor ellenőrizzük! – vágta rá Draco átható pillantással. – Sok évvel ezelőtt születtem,
abban az országban, amit úgy hívnak…

Harry villámgyorsan átlendült a szobán, és Draco szájára tapasztotta a kezét.

– Ne! – kiáltotta, lehajolva, hogy belenézhessen a másik férfi mérges, szürke szemeibe. – Ne fejezd
be a mondatot, Draco. Kérlek. Lehet, hogy megint elkezdődik az a szörnyű fájdalom, és aztán meg
kell, hogy… hogy… nos, tudod, hogy mit kell tennem, hogy elmulasszam.

Draco lassan bólintott.

Harry várt egy pillanatig, de Draco komolynak tűnt, úgyhogy Harry elengedte.

Draco egy rövid ideig a saját kezeit bámulta.

– Kösz – mondta végül, reszelős hangon. – Jó, hogy megállítottál.

Harry próbált rezzenéstelen maradni, noha a mondat mögötti jelentés fájt neki. Draco nem akarta,
hogy Harry elnáspángolja, most nem. Harry persze, tudta ezt. De hallani is – vagyis majdnem
hallani – akkor is fájt. – Miért vállalnál ekkora kockázatot?

– Talán, mert nem szeretem, ha hazugnak neveznek. – Draco sóhajtott. – Nem viszket olyan
intenzíven, Potter. Nem kell egész nap vakaróznom. Inkább csak mindig ott van, emlékeztetve. De
most elmúlt, látod? Azt mondtad, ne fejezzem be a mondatot.

Harry bólintott.

– Rendben. Akkor majd gondoskodom róla, hogy mindig csináltassak veled valamit… Mondjuk
pár óránként, amikor itthon vagyok. És mi van akkor, ha nem vagyok itthon?

– Azt hiszem, a bűbáj meg fogja érteni. Eddig megértette. Csak most, hogy itt vagy, kicsit jobban
kellene szolgáljalak, mint a múlt héten.

Harry elmosolyodott.
– Jó. Akkor most, hogy ez megoldódott, mihez lenne kedved? Biztosan szeretnél kimozdulni egy
kicsit innen.

– Jól megvagyok itt – felelte Draco morcosan. – Mit számít a földrajz? Az egyetlen dolog, ami
változtatna bármin is számomra, az elérhetetlen.

Harry arra gondolt, hogy ezt a depresszió mondatja vele. Igen, Dracoónak hiányzott Nikolai, de
akkor is jobban érezné magát, ha alkalom adtán részesülhetne egy kis levegőváltozásban.

– Nos, én szeretnék elmenni valahova, és szeretnék társaságot – jelentette be Harry.

– Akkor hívd fel az ex barátnődet – morogta Draco.

Harry felnevetett.

– Azt mondtad, hívjam fel? Hol tanultál meg úgy beszélni, mint egy mugli?

Draco vészjóslóan nézett rá.

– Mit gondolsz? Nikolai-tól. Az anyja mugliszületésű volt, már mondtam. Olyan könnyen tudott
manőverezni egyik világból a másikba, ahogy te a kviddicspályán.

– Nos, igen, de gondolom, ő Oroszországból származik…

Draco hirtelen felállt.

– Melyik bolygón élsz? Oroszországban is van telefon! És egyébként is, Nikolai brit volt, anyai
ágról. Az apja akkor találkozott vele, amikor ide jött dolgozni a Misztériumügyi Főosztályra.

Harry gondolatban hozzáadta az információt a mappához, amit az asztalra dobott a hop-hálózaton

keresztül, és elhatározta, hogy mivel Draco magától beszél, egy kis rásegítés talán nem árthat.

– Az anyja is hallhatatlan volt?

– Nem. Csak Nikolai és az apja, meg a nagyapja, akiknek az a rendkívüli tehetségük volt a
zenéhez.

Harry pislogott. Újdonság volt a számára, hogy zenei tehetség kell ahhoz, hogy az ember a
Misztériumügyi Főosztályon dolgozhasson, de ahelyett, hogy rákérdezett volna, inkább felvetette a
másik témát, ami az eszébe jutott.

– Várj, úgy érted, hogy Nikolai egész családja a brit Minisztériumban dolgozott, annak ellenére,
hogy oroszok voltak?

– Nem. Nik apját kifejezetten hívták, hogy jöjjön ide dolgozni. Azt hiszem, úgy tervezte, hogy itt
tölti majd a hátralévő életét, de aztán a Sötét Nagyúr megátkozta.

– Hogy haljon meg, amikor ő is – mondta Harry, próbálva megbizonyosodni, hogy jól érti-e. Nem
volt könnyű így, hogy Draco csak töredékeket osztott meg vele.

– Igen, és aztán a Sötét Nagyúr végül sokkal hamarabb találkozott a végzetével, mint azt bárki
sejtette volna.

– Huh? – Harry összevonta a szemöldökét. – Oh… úgy érted, hogy amikor Voldemort megtámadta
a szüleimet, hogy hozzám jusson, én pedig… de én nem öltem őt meg, nem egészen.
Draco bólintott.

– Nik apja sem halt meg, nem egészen. De nagyon beteg lett. Nik csak tízéves volt akkoriban,
úgyhogy nagyon jól vissza tudott rá emlékezni. Az apja… tengődött, ez a legjobb kifejezés rá, és a
gyógyítóknak a Szent Mungóban ötletük sem volt, mit tegyenek. Nyilván nem tudott tovább
dolgozni, úgyhogy hazavitte a családját Oroszországba, hogy Nik megismerhesse az örökségének
másik felét, mielőtt m-m-meghal.

Ahogy Draco az utolsó szót mondta, azt a benyomást keltette Harryben, hogy bármilyen
nyugodtnak is tűnt, nem lehetett könnyű erről beszélnie. Ez igazán kár volt; Harry rengeteg
információt kapott. – Rendben, nos, köszönöm, hogy elmagyaráztad…

– Nem vagyok olyan törékeny, mint gondolod – szakította félbe Draco. – Be tudom fejezni ezt a
rohadt történetet. Nyilvánvalóan ismerni akarod.

Harryt meglepte, hogy ez ilyen nyilvánvaló, de intett a kezével, hogy Draco folytassa. Aztán arra
gondolt, hogy inkább nem kéne használni ilyen non-verbális megnyilvánulásokat. Akár ki is
használhatná a lehetőséget.

– Igen, meséld el.

Draco visszaült, és várt, amíg Harry is leült egy székre az ágy mellett.

– Tudnod kell, hogy ezt Nikolai-tól hallottam – mondta, és nyelt egyet. – Az apja meghalt, mielőtt
találkozhattam volna vele.

– Nos, ez biztos, ha már akkor beteg lett, amikor Nikolai még csak tízéves volt…

– De akkor is ez van – mondta Draco. – A visszatérés Oroszországba úgy tűnt, gyógyító hatással
van rá. Nem teljesen, de sokkal-sokkkal jobban lett. Ezért akart Nik is visszamenni Oroszországba,
amikor ő maga beteg lett. Azt hitte… azt hitte…

– Azt hitte, őt is meggyógyítja majd – mondta Harry halkan.

Draco sóhajtott.

– Nem, nem hitte azt komolyan. Addigra már tudta, hogy az apja annak idején azért lett jobban az
Oroszországba költözéstől, mert közelebb került a Sötét Nagyúrhoz, aki akkoriban Albániában
tartózkodott. Minél közelebb lehetett az apja ahhoz az aprócska szikrához, ami a Sötét Nagyúr
életerejéből megmaradt, annál jobb volt neki. Akkor még nem mintha ezt bárki értette volna. Csak
később vált egyértelművé. De akkor is… Nikolai reménykedett. Ki nem tette volna?

– Mi történt végül Nikolai apjával?

Draco a hátára dőlt az ágyon, összefonva a karjait a mellkasán. Ebben a pózban hátborzongatóan
hasonlított egy holttestre, és ez csak rosszabb lett, amikor a szemét is becsukta.

– Mit gondolsz? Ténylegesen meghalt, amikor a Sötét Nagyúr Avada Kedavrája visszapattant rá.

– És… Nikolai?

– Először semmi sem történt vele. Még mindig Oroszországban volt. Eltemette az apját, és aztán
idejött leróni a tiszteletét, hogy folytassa az apja munkáját a Misztériumügyi Főosztályon. Azon
nyomban felvették, mivel ugyanolyan zenei tehetsége volt. Sosem gondolt rá, egy pillanatig sem,
hogy Sötét Nagyúr átka rácsatlakozott a közte és az apja közt lévő generációs mágiára. Nem volt rá
oka. Sosem betegedett meg úgy, ahogy az apja.

– De akkor is kötődött az átokhoz.

– Igen. Egy visszhangja továbbadódott. – Draco összeszorította a szemét, és egy halk szisszenés
hagyta el az ajkát. – Lehet, hogy gyorsabban történt volna, ha az átok alapból nem torzul el…

– Meg kell hagyni, jól eltorzult…

– Úgy értem a Sötét Nagyúr félhalott éveiben. Csinált valamit a mágiával… olyasmit, hogy már
egy éve házasok voltunk Nikolai-jal, amikor megbetegedett. Szinte azonnal felismerte a
tüneteket… – Draco lélegzete elakadt. – Oké, pont olyan törékeny vagyok, amilyennek hiszel.
Nem tudok többet mondani erről.

Harry bólintott. Meg akarta tudni ezeket a tüneteket, és azt is tudni akarta, mi a fenéért átkozta meg
a Voldemort Nikolai apját, de kibírta anélkül, hogy most rögtön megtudja.

Vagy anélkül, hogy valaha is megtudja, ha Draco sosem akarná elmondani.

– Nem vagy törékeny – mondta. – Csak szükséged van egy kis környezetváltozásra. Menjünk el
megint sétálni a tengerpartra. Talán segítene az étvágyadon is… – Harry összevonta a szemöldökét.
– Öm, de ha tudtad, hogy szükséged van valami utasításra, aminek engedelmeskedhetsz, akkor
miért nem ettél valamit ebédre? Mondtam, hogy egyél, és ez legalább esélyt adott volna, hogy
megszabadulj a viszketéstől.

– Egyszerű. Nem akartam enni. – Draco szeme résnyire szűkült, ahogy felállt. – A bűbáj nem
csinál belőlem egy átkozott bábut, Potter. Csak következményekkel jár, ha szembemegyek vele. És
mostanra már egyébként is tudja, hogy nem vagy parancsolgatós fajta, szóval persze, hogy nem
erőlteti őket olyan szigorúan. – Draco látványosan körbenézett a szobán. – Ha a tengerpartra
megyünk, szeretnék előtte felvenni valami megfelelőbbet. Úgyhogy ha nem bánod…

Jelzésértékűen az ajtóra nézett.

Harry elvörösödött, még ha esze ágában sem volt nézni, ahogy Draco levetkőzik. Talán bűntudata
volt, amiért aznap már egyszer megtette.

– Persze. Akkor találkozzunk odalenn.

– Nyilván nem is a tetőn. Nagyszerű.

Harry kiment, mielőtt még Draco tovább gúnyolhatta volna. Ez… annyira Dracóra vallott,
gondolta Harry. Most már annyira nem bánta, mert nem tűnt olyan gonosz szándékúnak, mint
azelőtt. Már nem tett megjegyzéseket Harry sárvérű anyjára.

Nem, Draco már nem tenne ilyet. Semmi olyasmit nem tenne, ami akár közvetve is megsértené
Nikolai-t.

És valóban… már haladtak, még ha lassan és fájdalmasan is. Még nem voltak barátok, és talán
soha nem lesznek újra szeretők, de legalább már Draco oda tud menni Harryhez és el tud
magyarázni valamennyit a rabszolgaságából eredő szükségleteiből.

Legalább ez már bátorító volt.

 ***

Harry várt, amíg Draco aludni nem tért, mielőtt kinyitotta a Nikolai-ról szóló mappát, és
megjelenítette az írást a pergamenen.

Ahogy a képzésen tanították, módszeresen végigment a Dracóval folytatott beszélgetésen, és

kilistázott minden részletet, amit ki lehetett belőle hámozni.

Gondolatban háromszor is végigpörgette magában az elhangzottakat. Majd újra megteszi a kis

merengőjének a segítségével az irodájában, de most ez a kis jegyzet segített úgy éreznie, hogy
valami haladást mutathat fel.

Amikor készen lett, kényszerítette magát, hogy végigmenjen az egész napon is, ha esetleg Draco
elejtett volna még valamit.

Séta a tengerparton. Beszélgetés a távolban zajongó vízimadarakról. Azután sült hal és krumpli,
Draco egy egészen kicsivel többet evett, mint szokott. Harry tapintatosan nem tett megjegyzést rá.
Beszéd a kviddicsről…

Ekkor említette Draco, hogy gyakran mentek repülni Nikolai-jal.

Harry lefirkantotta az információt a lapra, kutatva az emlékezetében az összes részlet után.

Szeretett repülni. Játszotta a kviddics orosz megfelelőjét, amikor ott járt iskolába. Büszke volt a
seprűjére…

Ekkor Harryt úgy érte a felismerés, mintha egy tonna tégla zuhant volna rá. A seprűje, Nikolai
seprűje!

Talán még mindig Hollóbércen van. Persze, lehet, hogy mégsem, mivel nem volt lehetetlen, hogy
Draco Malfoynak négy saját seprűje is volt, de az egyik talán Nikolai-é volt, nem?

És hányszor hallotta Harry Dracótól azt, hogy bárcsak lenne legalább egy valamije Nikolai-tól?

Harry felpattant, és majdnem felrohant a lépcsőn, hogy elmondja Dracónak, de aztán a józan esze
azt mondta, hogy ezt nem teheti meg. Mi van, ha téved, és reményt kelt Dracóban, a semmiért?
Újból összetörne a szíve.

Harry inkább elviselt volna száz Cruciatust, minthogy ilyesmit tegyen.

Úgyhogy ez volt. Elmegy Hollóbércre egyedül, és meglátja, hogy valamelyik aurorbűbája

kimutathatja-e, kié voltak az ottani seprűk. Ha az egyik Nikolai-é volt, akkor hazahozza Dracónak.

Harry gyorsan megbűvölte a pergament, hogy megint láthatatlan legyen, és visszadugta a mappát
egy fiókba. Egy gyors pördülés, és már ott is volt a házban, amit Draco osztott meg a férjével.

Most, hogy Harry már tudott erről, tudott róluk, elég nehéz volt körbemenni a házban. Úgy érezte,
mintha szellemek lennének mindenhol; Draco boldogabb életéből származó szellemek.

A seprűk ott álltak, ahol a legutóbb látta őket, eldugva egy apró sufniban, de egyik sem mutatott
nevet, amikor Harry kiszórt rájuk egy azonosító bűbájt. De mindegy is; az egyik seprű nyelén állt
valami orosz írás. Apró betűk, amik Harrynek azelőtt nem is tűntek fel, úgy néztek ki, mintha
valami márkanevet jeleztek volna, apró faragással, hogy ne zavarjanak bele a seprű körüli levegő
hasításába a repülés során.

Ez Nikolai seprűje lehetett, gondolta Harry, és nem csak az orosz írás győzte meg erről, hanem az
is, hogy ez volt az a seprű, amit Draco választott, amikor repülni mentek Harryvel.

Draco még tudat alatti formában is olyan közel próbált lenni Nikolai-hoz, amennyire csak lehetett.

Egész idő alatt ezt tette, ismerte fel Harry. Amikor az orrával hozzá dörgölőzött a Res mea es
kezdetén, amikor próbálta megcsókolni, elcsábítani… akkor is Nikolai-t akarta.

Harry félretette a gondolatot, és felkapta a seprűt. Hogy Draco jobban érezze magát, még ha egy
kicsit is… most csak ez számított.

Még egy perdülés, és otthon volt, a seprű pedig biztonságban, a kezében. Késlekedés nélkül
felment a lépcsőn, de amikor Draco ajtaja elé ért, elgondolkodott, mit is fog majd mondani. Van
valamim a számodra…? Vagy esetlen, Draco, emlékszel, amikor azt mondtad, szeretnél valamit,
ami a férjedé volt?

Harry nagy levegőt vett és bekopogott.

Eltartott egy pillanatig, mire Draco az ajtóhoz jött. Sötétkék selyempizsamát viselt, a felső része ki
volt gombolva, az alsó mélyen a csípőjére csúszott, kócos haja pedig kellemesen zilált külsőt
kölcsönzött neki, amit Harry alig bírt ép ésszel elviselni.

– Tehetek érted valamit, Potter? – Draco szeme a kérdés után azonnal kikerekedett a folyosó
félhomályában, a tekintete fel-le pásztázta a seprűt. – Ez… ez az…?

Draco megtántorodott, és az ajtókeretbe kapaszkodott, hogy ne essen össze.

– Igen, az – felelte Harry, átnyújtva a seprűt Dracónak. – Arra gondoltam, biztosan szeretnéd
magadhoz venni.

Draco elmarta a seprűt, ahogy egy kisgyerek az édességet, és a mellkasához szorította mindkét
karjával átölelve. Ahogy Harry látta, a szeme megtelt könnyel.

A legjobb lesz menni. Harry elfordult, hogy átmenjen a saját hálószobájába.

Azonban csak egy lépést tett meg, mert Draco hangja megállította.

– Potter.

– Igen? – fordult vissza Harry.

– Köszönöm – mondta Draco kinyújtva egyik kezét, hogy megfogja Harry ujjait. - Köszönöm.
Ez… nem is tudom kifejezni, mennyit jelent. Én csak…

Az ujjai a Harryén időztek, a simítás olyan röpke volt, hogy Harry alig érezte. De azért észrevette.
Ez volt az első alkalom, hogy Draco saját akaratából ért hozzá, mióta visszatért az emlékezete.

Harry elmosolyodott.

– Semmit sem kell mondanod. Minden rendben.

Draco visszahúzta a kezét, és még szorosabban markolta a seprűt.

– Ez csodálatos. Te vagy csodálatos. Köszönöm… Harry.

 51. fejezet

Harry másnap reggel korán kelt. Kedveskedni szeretett volna valamivel Dracónak, ezért arra
gondolt, hogy reggelit készít. Esetleg palacsintát? Az elég elegáns, és talán van olyan recept abban
a francia szakácskönyvben, amit még ő is el tud készíteni…

Nem, ez nem jó ötlet. Draco lehet, hogy egyáltalán nem enne, ha Harry főzne. Még palacsintát
sem.

Még mindig ezen gondolkodott, amikor Draco lejött szürke nadrágban, és hozzá illő szürke ingben.
Talárt most először nem viselt. Amióta visszatértek az emlékei, szinte megszállottan talárban járt,
amikor csak Harry otthon volt.

Mintha azt gondolta volna, hogy vértezetre van szüksége.

Nos, az jó, ha Draco már nem érzi ezt, állapította meg Harry, habár valószínűleg túl sokat látott
bele apró dolgokba.

Draco megtorpant az étkezőasztalnál, ahol Harry lapozgatta a szakácskönyvet.

– Valami konkrétat szeretnél, Potter?

Potter. Harry sóhajtott, és becsapta a könyvet.

– Megint visszatértünk ehhez, mi?

– Mihez? Általában én készítem a reggelidet.

Nos, ez eldöntötte a kérdést. Harry egyértelműen túl sokat látott bele apró dolgokba, ha Draco azt
sem tudta, mit mondott az előbb.

– Tegnap este még Harry voltam.

– Ó. – Draco ledobta magát egy székre, és egy kicsit mereven megvonta a vállát.

– Nem gondoltad komolyan?

– Komolyan micsodát?

– Hogy hajlandó vagy a keresztnevemen szólítani!

– Hajlandó vagyok…

– Jó. Akkor hagyd abba ezt a Potteres szart. Én sem hívlak Malfoynak, vagy igen?

Draco halványan elmosolyodott.

– Nem, de a logika úgy diktálná, hogy szeretsz Dracónak szólítani, ha már úgy döntöttél, hogy így
nevezel el.

– Te viszont nem szeretsz Harrynek szólítani, így érted?

– Nem, én úgy értem, hogy elnézve a meglehetősen színes múltunkat, meglep, hogy nem Irritáló
Takonylabdacsnak neveztél el!
Harry egy pillanatig csak bámult, próbálva elfojtani a feltörni kívánkozó nevetését. De hiába,
kitört.

Draco mosolya még szélesebbé vált, mintha örült volna neki, hogy sikerült Harryt megnevettetnie.

– Ne mondd, hogy egyszer sem gondoltál rá. Kérlek, ne legyél már olyan undorítóan tökéletes,
hogy még eszedbe sem jutott.

Az igazság az volt, hogy tényleg nem, de Harry nem akarta elismerni. Lerombolná ezt az apró
összhangot Dracóval.

– Nos, talán gondoltam rá – mondta –, de a szüleid is ott voltak, és már amúgy is eléggé zaklatottak
voltak.

– Ó, tényleg. A szüleim. – Draco hangja merengővé vált. – Megint írtak, hogy meghívnak minket
vacsorára.

– A következő szerdára?

– Múlt szerdára.

Harry pislogott.

– Én… öm, azt hittem, nem tudsz nekik írni az engedélyem nélkül.

– Nem tudok. Meg sem próbáltam. – Draco vállat vont, a mozdulata nemtörődöm volt.

– Átverted őket?

– Természetesen nem. Nem mondtam nekik azt sem, hogy elmegyünk. Csak figyelmen kívül
hagytam az egészet.

Harry úgy érezte, hogy ez így is helytelen.

– De… Draco, ők az anyád és az apád.

Draco hirtelen elmosolyodott, az arckifejezése vakítóan ragyogott.

– Tudod, fantasztikusan képes vagy megragadni a nyilvánvalót. Ez tényleg lenyűgöző. Nem

hiszem, hogy valaha is hallottam-e ilyen tökéletesen magától értetődő dolgot.

– Ó, cseszd meg – mondta Harry, de indulat nélkül. Nem bánta Draco ugratásait. – Tudod, hogy
értettem. Nem számít, milyen mérges vagy rájuk, akkor sem lökheted el magadtól a szüleidet,
mintha egy darab szemét lennének.

– Ó, nem szemetek – mondta Draco kedélyesen, habár egyfajta enyhe fájdalom érződött a
hangjában. – Fajgyűlölők, akik arra neveltek, hogy gyakorlatilag az egész világot gyűlöljem, és
miattuk voltam elviselhetetlenül kegyetlen a férjemmel még akkor is, amikor tudtam, hogy
haldoklik.

– Tudom – mondta Harry, azt kívánva, bár foghatná Draco kezét. – De a család, Draco… tényleg
fontos. Meg fogod bánni, ha minden kapcsolatot megszakítasz velük, tudom, hogy meg fogod.

Draco kuncogó hangot adott.

– Most a kisfiú beszél belőled, Harry. Az, akit megfosztottak a szüleitől, és soha nem kaphatta
vissza őket. Családszükséglet-komplexusod van, de hidd el, nem érzünk egyformán.

– De tudom, hogy a szüleid tényleg, igazán szeretnek téged…

– Hogyne – mondta Draco kivillanó fogakkal.

– De…

– Maradj ki a szüleimmel való kapcsolatból, cseszd meg! – kiáltotta hirtelen Draco.

Harry inkább lenyelte a visszavágást, ami az eszébe jutott.

– Rendben – felelte, könnyed hangon. Még mindig felhozhatja a témát később, ha túl sokáig fog ez
így menni. Most azonban Dracónak talán csak egy kis távolságra van szüksége. – Akkor… múlt
éjjel jobban aludtál?

– Igen, köszönöm – mondta Draco mereven, de aztán a hangja lágyabb lett. – Sokkal jobban.
Tudni, hogy maradt egy… nem is tudom, nem kellene akkora különbséget jelentenie, de akkor is
jelent.

Harry bólintott. Ő is mindig szeretett volna valamit a szüleitől. Amikor megpillantotta a

láthatatlanná tevő köpenyt az első roxforti karácsonykor… az volt a legszebb ajándék, amit valaha
kapott, és nem csak azért, mert hozzá volt szokva, hogy Dursley-ék jelképes dolgokat adjanak neki.
Olyasvalamit kapni, ami egy szerettéhez tartozott… igen, Harry értette. Ugyanakkor nem mondta
ki hangosan is. A szülők említése nem tűnt nyerő ötletnek.

– Próbálkozni fogok, hogy Harrynek szólítsalak – fejezte be Draco felpillantva. – De… nem
gondoltam volna, hogy ennyit jelent neked. Öm… miért ilyen fontos?

O-ó. Veszélyes vizekre eveztek. Az a válasz, hogy mert szeretők voltunk, és szeretném, ha megint
azok lennénk nem lett volna jó ötlet. Az sem, hogy mert szeretlek.

– A Potter a roxforti ellenségeskedésre emlékeztet. És, nos, most már nem vagyunk ellenségek,
nem igaz?

– Nem, nem vagyunk – felelte Draco lassan. – Nem lehetünk azok. És én nem is akarnék. De ha
véletlenül megbotlik a nyelvem, és Potternek hívlak, az nem azt jelenti, hogy visszacsúszom abba
az elmeállapotba, Harry. Csak megszokás. Rendben?

– Rendben – mosolygott Harry.

– Azóta sem mondtad el, mit szeretnél reggelire.

– Ó, menjünk el enni valahova – döntötte el Harry hirtelen. – Hacsak nem…

– Hacsak nem jelenti azt, hogy nem fogok enni? – Draco meglengette a nyírfapálcáját, és egy rövid
mozdulat múlva a szakácskönyv lerepült az asztalról, és felhelyezkedett a polcra. – Igazából azt
hiszem, egy kicsit éhes vagyok. Amúgy van időd?

– Időm? – vonta össze Harry a szemöldökét. – Ezen a hétvégén nem vagyok beosztva.

– Hétvégén? Ó, Merlin. – Draco megborzongott egy kicsit, miközben visszacsúsztatta a pálcáját a

nadrágzsebébe. – Elvesztettem az időérzékemet. Azt hittem, péntek van.

– Szombat van, de ne aggódj az időzavar miatt. Megtörténik az ilyesmi, ha az embert valami

nagyon lefoglalja. A háború után… igen, amikor mindennel foglalkozni kellett, volt pár hét,
amikor azt sem tudtam, milyen hónap van, nemhogy milyen nap.

– Nagyon kedves vagy. – Draco megcsóválta a fejét. – Ha összefutottam volna veled akkoriban, én
biztos, hogy kegyetlenül kigúnyoltalak volna.

– Kitűzőkkel, nem vitás – mondta Harry rezzenéstelen arccal.

Draco úgy bámult rá, mintha nem akart volna hinni a fülének. Aztán felnevetett.

– Most épp a múltunkon humorizáltál, Potter? Öm, Harry?

– A mi igen színes múltunkon, emlékezz. Egyenesen kápráztatóan színes. Sőt, technicolor! – Harry
hirtelen leállt. – Ó, ez mugli dolog, köze van a…

– Láttam már néhány mozifilmet – szólt közbe Draco.

– Ó, igen? Szereted őket?

– Nem annyira, mint amennyire Nik szerette… – Draco nyelt egyet, és másfelé nézett. Eltartott egy
pillanatig, mire összeszedte magát. – Némelyikük egész szórakoztató.

– Öm… talán találhatnánk valami korai vetítésűt, reggeli után. Hacsak nem szeretnél inkább
mégsem…

Draco összekulcsolta a kezét az asztalon, és rámeredt.

– Nikolai miatt?

– Nos, talán lehet, hogy most nincs kedved hozzá.

– Ne kezdj az arcomba hazudni. Őrá értetted. Tudom, hogy így van.

– Igen, rendben. Így volt. Nem akartalak felzaklatni.

– Tudom. – Draco úgy nézett ki, mintha küszködött volna, hogy a szomorúsága ellenére sikerüljön
egy kicsit elmosolyodnia. – De valamelyest igazad volt nemrég. Már hónapok is elteltek azóta,
hogy… elhagyott. Először még nem így tűnt. Olyan volt, mintha az az idő, amit a rabszolgádként
öltöttem, meg sem történt volna, még úgy is, hogy minden pillanatára emlékeztem. De az idő nem
számított.

Harry bólintott.

– És most?

Draco összefűzte az ujjait, és feltartotta a kezét.

– Olyan, mint ez itt. Összefüggő egész. Képes vagyok elhinni, hogy hónapok teltek el, még ha el is
vesztettem az időérzékemet a héten. – Örömtelenül felnevetett. – De nem mindig érzem azt, hogy
hónapok teltek el. Néha még mindig olyan, mintha csak tegnap lett volna. Szerinted? Bármelyik
percben megzakkanhatok.

A pokolba a távolságtartással, gondolta Harry. Draco el van keseredve. Átnyúlt az asztalon,

megfogta Draco egyik kezét, és összefűzte az ujjaikat.

– Nem fogsz megőrülni, Draco. Tudom, hogy nem. Évek teltek el azóta, hogy meghalt a
keresztapám, és néha még mindig úgy érzem, mintha csak tegnap láttam volna utoljára. És sosem
volt amnéziám sem, ami megzavarhatta volna az időérzékemet.

– Ahogy őrjítő bűntudatod sincsen…

– Ó, hogy nincs-e? – Harry megszorította Draco ujjait. – Az apád sosem mondta el neked a teljes
történetet? Elmentem megmenteni Siriust, de nem volt veszélyben; csak azt hittem. Kicseszett
csalóka látomások. Aztán felbukkant az apád, és én voltam, aki veszélybe került, és Sirius jött
megmenteni engem, aztán Bellatrix Lestrange megátkozta…

Draco elrántotta a kezét.

– Hallottam a legvégét, és a Fátyolról is. A nagynéném folyton erről locsogott. Nem értelek téged,
Potter! Hogy tudsz elviselni egyetlen egy embert is a családomból? Hogy tudsz elviselni engem?

– Nem te ölted meg Siriust…

– Épp elég szörnyűséget műveltem! Én… Te pedig itt ülsz és azokról a rettenetes kitűzőkről
viccelődsz! Egyáltalán nem értelek téged!

Harry az asztalra szorította az ujjait, és elgondolkodott.

– Azt hiszem, nem vagy valami jó ebben a kezdjünk-tiszta-lappal dologban.

– Te miért akarsz egyáltalán tiszta lapot? Ez az, amit nem értek!

Harry pontosan tudta, hogy miért akar, de mivel nem erőltette Dracónak, hogy viszontszeresse őt,
ezek a szavak tiltottak voltak. Gondolkodott még egy kicsit, az ujjaival ritmust dobolva, miközben
Dracót nézte.

– Figyelj – mondta végül. – Valószínűleg, azért hiszed el nehezen, hogy megbocsátok neked, mert
nem tudsz megbocsátani magadnak. Talán Nikolai-hoz van köze. Egy csomó minden, amit
gondoltál, mondtál, tettél azokban az időkben, ellenszenves lett volna neki. Igaz?

Draco nem válaszolt. Nos, mindketten tudták a választ.

– Tudta? – kérdezte Harry halkan. – A legrosszabbat?

Draco motyogott valamit alig hallhatóan, de bólintott egyetlen merev fejmozdulattal.

Harry ezt örömmel hallotta, mert máskülönben az érve semmit sem ért volna.

– De megbocsátott, nem igaz? Mindent. Meg kellett, hogy bocsásson, különben hogy szerethetett
volna annyira? Ennek már vége, Draco. A múlt része. Vastagon a múlt része. El kell engedned.

– Úgy érted, elengednem őt.

– Nem, én nem így értettem. – Harry megköszörülte a torkát. – Nézd, ő a részed. Sosem fogod őt
teljesen elengedni. De tényleg azt hiszem, hogy tovább kell lépned és élned az életedet, tudod?
Lehet, hogy közhely, de attól még igaz… ő is ezt akarná.

– Ó, mit tudsz te erről? Sosem voltál az ágyunkban…

Harry elnyomott egy arcrándulást, mert valójában volt már ott.

– Tudom, mit meséltél – mondta nyugodt hangon. – Arról, amit ő mondott, hogy egy nap majd
találsz valaki mást. Ez… ez az igaz szeretet, Draco. Nagylelkű szeretet. És ha nagylelkű tudott
lenni egy ilyen dologban, akkor tényleg nem hinném, hogy bánná, ha elmennél és élveznél egy
filmet.

– Nos, ebben rohadtul tévedett. Én nem fogok senki mást találni!

– Rendben, talán nem fogsz – mondta Harry, a tenyerébe mélyesztve a körmeit, hogy semleges
maradjon az arckifejezése. – Nézd, tudom, hogy most szörnyűek a dolgok számodra, Draco. Én
csak szeretném kicsit elviselhetőbbé tenni a dolgokat. Ha tudom.

Draco szinte felmordult. Minden előjel nélkül hirtelen elkezdte kigombolni az inggombját, aztán
felgyűrte az ingét, hogy megmutassa a jeleket a csuklóján.

– Teljesen kifordult ez az egész. Nekem kellene keresnem a módját, hogy a te életedet tegyem
kellemesebbé. A te életedet. És mégis te vagy az, aki megtesz dolgokat értem! Elhozod a seprűt,
környezetváltozásról beszélsz. – Draco rámeredt. – Mi ütött beléd? Felelősnek érzed magad értem,
erről van szó? Vagy csak nem bírod megállni, hogy ne játssz már megint hőst?

– Ez azért van, mert barátok vagyunk, idióta.

Draco hirtelen ledobta a fejét az asztalra, és verni kezdte hozzá a homlokát.

– Hagyd abba! – zihálta Harry elborzadva. Ennyire szörnyű a barátjának lenni? Vagy… ez inkább
olyan házimanós viselkedés volt, amibe az elején Draco is belecsúszott. Bántja magát, csak mert
úgy érzi, nem tud eleget tenni a bűbáj elvárásainak? – Hagyd abba! – mondta megint Harry, ezúttal
élesebben.

Draco felegyenesedett egy jól látható vörös folttal a homlokán.

– Mi volt ez?

– Csak próbáltam egy kis észt verni a fejembe. – Draco egy éles, csüggedt hangot adott, az arca
pedig eltorzult, mintha küzdene, hogy visszafogja az érzelmeit. – Tudom, hogy nem kellene
ennyire nehéznek lennie meggyőznöm magamat, hogy menjek és nézzek meg egy istenverte,
kibaszott filmet!

Harry ezt úgy értelmezte, hogy Nikolai igen járatos lehetett a mugli káromkodásokban, úgy, mint a
többiben.

– Talán még túl korai.

– Ó, a picsába vele! – Draco összeszorította a fogát. – Nem érdekel, ha bele is döglök. Megyünk.
Tudod, nem kell mondanod, hogy nem egészséges egy lyukban bujdokolni csak mert biztonságos.
Én is tudom ezt a szart. A kúriából is kiléptem, amikor letelt a háziőrizetem, nem igaz?

– De igen – felelte Harry könnyed hangon. – Akkor azt mondtad, vígjáték? Azokból egy csomó
szokott lenni.

– Ki beszélt vígjátékokról? Azokat nem bírom. Nincs sok közös pontom velük. – Úgy vigyorgott,
hogy az már szinte félelmetes volt Harry számára. – Nézzünk meg egy horrort.

Harry ezúttal nem rejtette el a döbbenetét.

– Biztos vagy benne, hogy ez jó ötlet?

– Ühüm. Mugli horror, na, az szórakoztató.

– A láncfűrésszel rohangáló gyilkosok szórakoztatóak?

– Persze. A muglik elképzelései arról, hogy mi a rémisztő, piskóta a valósághoz képest. – Draco
elmélyítette a hangját. – Harry… te és én? Mi már közel jártunk az igazi horrorhoz. Nos, te néha
közel voltál hozzá. Én egy házban éltem vele.

Harry még sosem gondolt így erre azelőtt, de Dracónak talán igaza volt.

– De a filmek nem emlékeztetnek rá?

– Hogy tudnának? Össze sem lehet a kettőt hasonlítani.

Nos, Harryt nem zavarták különösebben a horror jelenetek, és hát ez meglehetősen különös módja
volt annak, hogy kirángasson valakit a depresszióból, de ha Draco látni akart egyet, hát nem
szerette volna elvenni az örömét.

– Jó, akkor megnézünk egy horrort – mondta, és próbálta meglátni a dolog jó oldalát. Lehet, hogy
Draco majd megijed valamitől és megragadja Harry karját.

Igen, ez az.

***

Draco tényleg viccesnek találja a horrorfilmeket, jött rá Harry. Amikor a többi ember a moziban
megdermedt a félelemtől, ő halkan kuncogott. Amikor olyasmi történt, amitől felkiáltottak, ő
horkantva nevetett.

Amikor patakokban folyt a vér a vásznon, hangosan nevetett.

Utána olyan jó hangulatba került, amilyenben Harry egész héten nem látta. Keresztülvonszolta
Harryt a Leicester Square-en, egy apró, falafelt áruló büfébe, mondván, hogy éhen hal.

Ez elég jó jel volt, még ha Harry nem is értette. Az ő gyomra kissé felkavarodott a rengeteg vér
látványától, de Dracót szemlátomást nem zavarta. Amint Harry megmondta neki, hogy egyen, öt
percen belül felfalta az egész menüjét, és valahogy közben sikerült még illemtudónak is maradnia.
Harrynek csak egy pár harapásnyi falafelt sikerült legyűrnie. Utána csak a salátáját csipegette.

– Nem vagy éhes?

– Csak az az utolsó jelenet jár a fejemben, a romos házban.

– Ó, az abszolút vicces volt. Úgy értem, őszintén. Valódi emberek nem mennek be öten egy házba
úgy, hogy aztán úgy döntsenek, szétválnak, hogy a démonok külön-külön levadászhassák őket!

– Nos, az a rész béna volt, elismerem…

Draco lelkesen bólogatott.

– Egy valódi embernek nincs száz liter vére, nem is beszélve száz méter hosszú belekről. Azon
kívül, komolyan kétlem, hogy tényleg meg lehet fojtani valakit belekkel. Szerintem túl csúszós
lenne, és lehet, hogy szétszakadna a kezedben…
– Lehetne, hogy ne beszéljünk erről ebéd közben? – kérdezte Harry, megragadva a vizét.

– Hmm. Nem vagy nagy horrorrajongó, igaz?

– Utálom őket – nyögte Harry két korty között.

– Miért nem mondtad? – Draco összeszűkítette a szemét. – Ha a bűbáj nem lenne olyan jól
lenyugodva, akkor most lehet, hogy épp valami komoly egészségügyi problémám lenne,
rádöbbenve, hogy konkrétan miattam szenvedsz. Nem szabadna ilyet csinálnom, Potter.

– Harry.

– Amikor mérges vagyok, akkor Potter, barátkozz szépen meg vele.

– Rendben – felelte Harry röviden, megpöccintve a pálcáját az ingujjában, hogy kiszórjon egy
diszkrét hangtompító bűbájt. – De beszélj halkabban, ha bűbájokat említesz. Nem akarok
magyarázkodni az emléktörlőknek, hogy miért nem bírta az aurorparancsnok betartani a titoktartási
törvényt.

– Ügyes témaváltás. Mit tenne az aurorparancsnok, ha rohamot kapnék itt, egy mugli kávézóban,
hmm? Megpofoznál, hogy kihozz belőle?

– Nos, ez vitás kérdés, nem igaz? A bűbáj már lenyugodott, úgyhogy minden rendben.

– Nincs minden rendben – morogta Draco, közel hajolva az asztal fölött. Végül az arca csak egy
arasznyira volt Harryétől. – Nem lehetsz csak úgy…

– Mi, a barátod? – Harry vállat vont. – Nézd, legközelebb megnézhetünk egy olyan filmet, ami az
én kedvemre való, te pedig majd szenvedhetsz, hogy nem érted, mi az a mikró.

– Tudom, mi az a mikró. Rémes módja az ételkészítésnek, ha engem kérdezel. – Draco visszaült. –

Amúgy sem értem, miért akarsz a barátom lenni. Hogy minden meg legyen bocsátva, és akkor mi
van? Most már a rabszolgád vagyok.

Harry komolyan örült, hogy kiszórta a hangtompító bűbájt. Azért megint meglendítette a pálcáját,
hogy megerősítse, hiába senki sem nézett rájuk furcsán.

– Rendes ember vagy, és emiatt hozzám is rendes vagy, gondolom – folytatta Draco –, de egy
kicsit sok, hogy végigülsz egy filmet, ami egyértelműen undorít. És miért? Csak hogy
szórakozzak?

– A házamban laksz – mutatott rá Harry. – És jó társaságnak talállak, ha hiszed, ha nem. Úgyhogy

kompromisszumot kötünk, és megegyezünk dolgokban. Nagy ügy.

– Nos, akkor jobb kompromisszumra van szükségünk. – Draco összefonta a karját, és a homlokát
ráncolta. – Egyedül is eljöhetek megnézni egy horrort.

– Nem, nem jöhetsz – emlékeztette Harry finoman –, nélkülem nem hagyhatod el a házamat.

– Már el tudok tőle valamennyire távolodni – kockáztatta meg Draco. – Nem tudom, milyen
messzire, de valamelyik nap túlmentem a hátsókerteden. Gyalogoltam… nem is tudom, legalább
pár tucat métert.

Harry felvonta a fél szemöldökét.

– Azt hiszem, ezt nem teszteltük, mióta a bűbáj lenyugodott. Örülök, hogy visszajöttél.
– Nem volt sok választásom – felelte Draco vállat vonva.

Ez igaz volt. Még a megszorítások nélkül is, egy a Res mea es alatt álló rabszolgának nem lehet
esélye igazi szökésre, nem, amíg az evés és ivás csak a gazdája utasítására lehetséges a számára.

– Nem tudom, hogy hoppanálhatok-e vagy használhatom-e a hop-hálózatot. Talán igen, amíg nem
a kúria az úticélom. Még gyalog sem jutnék el oda, mivel ez a bűbáj úgy néz ki, mostanában
nagyon figyel, nehogy összezavarodjak, ki a gondviselőm. Hülye bűbáj. Már egy ideje kikerültem
a szüleim szárnyai alól.

Harry bólintott.

– Úgy tűnik, nem tud mindent. Úgy viselkedik, mintha tizenhét lettél volna, amikor elkezdődött.
Ami végül is érthető, azt hiszem. Az szokott lenni az általános kor, amikor… igényt tartanak a
rabszolgára.

– Érthető? – gúnyolódott Draco. – Ha a bűbáj soha sem szunnyadt volna el, a saját apám is
rabszolga lett volna, és szinte semmi köze nem lenne hozzám. A te apád nevelt volna fel engem.

– Igen, és azt hiszem, ebben az esetben a bűbáj megtiltotta volna, hogy kontaktusba lépj James
Potterrel, hacsak nem kapnál rá tőlem engedélyt. Hogy megértsd, tudod, hogy az én parancsaim
számítanak most már. De nincsen James, úgyhogy a bűbáj a legközelebbire csapott le; arra a
férfira, aki felnevelt téged.

– Ó. – Draco felemelte a tányérját, és a szabad kezével körkörös mozdulatot tett. – Nem bánod?

– Nyugodtan. – Harry elcserélte a tányérjaikat, és nézte, ahogy Draco megeszi a falafelt, amit ő
meghagyott. Úgy érezte, van ebben valami intim. Ahogy megosztják az ételt…

– Tudod, minden, amit mondasz, nagyon patriarchálisnak tűnik. Mindig az apákról van szó, ha a
mágia szóba kerül. Az anyáknak semmi szerepük nincs.

– A hagyomány szerint tényleg nem is nagyon volt a képben az anya. Nem a...

– Rabszolga számára – fejezte be Draco nyugodtan. Ezüst szemével baljósan nézett. – Értem,
hogyan lehetett generációról generációra… te is folytatni fogod?

– Mit, a bűbájt? – Harry sóhajtott. – Draco, én arra próbálok rájönni, hogyan szabadítsalak fel.

– Akkor nem akarod, hogy fiút nemzzek valami random nőtől?

Harry ivott még egy kis vizet.

– Nem, persze, hogy nem!

– De akkor az örökösödnek nem lesz saját rabszolgája.

Egek, milyen gusztustalan beszélgetés volt. Harry nem tudta elképzelni, miért akarja Draco ezt
megbeszélni, hacsak nem a bűbáj késztette erre, hogy úgy szolgáljon, ahogy a bűbáj akarná.

Vagy talán csak tényleg nem bízott Harryben, hogy továbbra is rendes lesz vele.

Vagy Draco Malfoy teljesen máshogy értelmezte a rendességet, mint Harry Potter.

– Én nem akarom, hogy a gyerekeimnek saját rabszolgája legyen – sziszegte Harry. – Hát
egyáltalán nem ismersz? Hogy gondolhatod…
Draco becsukta a szemét.

– Csak biztos akarok lenni, Harry. Ahonnan én jövök, a házimanók egyik generációról a másikra
öröklődnek. Ez teljesen normális. És… és… nem gondoltam, hogy megkérdezed, de ha csak van rá
esély, akkor fel akarom készíteni magamat a… az aktusra., ez minden.

– Az aktusra?

Draco szeme kipattant, és csúfondárosan bámult vele.

– Igen, az aktusra. A nemzés aktusára, te idióta.

A víz, amit Harry lenyelt, hirtelen felkavarodott benne. Úgy érezte, mindjárt rosszul lesz.

– Azt hiszed, hogy egy szörnyeteg vagyok, igaz? Azt hiszed, hogy azok után, amikre rájöttem,
hogy mennyire szeretted Nikolait, és hogy mit érzel most az elvesztése miatt, belelöklek valami nő
karjaiba és azt parancsolom, hogy hálj vele?

– Nos, nem úgy gondoltam, hogy holnap fogd megtenni – mondta Draco nehézkesen. – Nem is
lenne értelme, amíg neked magadnak nincs gyereked. De nagy megkönnyebbülés hallani, hogy
nem áll szándékodban ilyesmi.

– Tudhatnád, hogy nem tenném meg!

– Talán így van – ismerte el Draco. – De meg kellett kérdeznem.

– Miért?

– Mert teljesen mindegy, meddig várnál, hogy… helyrejöjjek. – Draco halványan elmosolyodott. –
Nem vonzódom a nőkhöz, ennyi, történet vége. Nem hiszem, hogy valaha is használható lennék
velük.

Ó… nos, ennek hallatán Harry aggodalma elhalványult. Nem mintha lettek volna még igazi
kérdései Draco irányultságával kapcsolatban.

– Nem kell aggódnod – mondta, azt kívánva, bárcsak átnyúlhatna az asztalon, hogy foghassa Draco
kezét, ahogy az előbb. De most nem az otthon nyugalmában voltak. Emberek közt ültek, a mugli
világban, és ez a fajta viselkedés nem mindig volt elfogadható. Nem így a varázsvilágban, ahol
azok, akik hajlamosak voltak a diszkriminációra, csak a vérvonal alapján tették, más miatt nem
nagyon.

A pokolba is, még Lucius és Narcissa, a két legkevésbé toleráns ember is, akiket ismert, elfogadta,
hogy a fiuk egy másik férfival hál. Ha tudtak volna Nikolai-ról, a tiltakozásuk csak a vérvonala
miatt lett volna, nem a neme miatt.

Habár Harry úgy érezte, hogy attól még elvárták volna Dracótól, hogy gyereket nemzzen, hogy
tovább vigye a vérvonalat. Talán ez volt a másik ok, amiért sosem beszélt a szüleinek a férjéről.
Arra gondolhatott, hogy valami olyan beszélgetésbe torkollt volna, hogy együtt kell majd hálnia
egy nővel, legalább addig, amíg örököst sikerül nemzenie, és ha Draco tényleg nem bírja a
gondolatot, hogy nővel szexeljen?

Nem csoda, hogy titokban tartotta a házasságát.

Együttérzés tört föl benne, ahogy erre gondolt. Igen, Draco rossz döntést hozott, de az indokai nem
voltak olyan szörnyűségesek és önzőek, mint ahogy hitte.
– De visszatérve arra, amit mondani akartam, mielőtt mellékvágányra terelődtem – mondta Draco.
– Ez a bűbáj, ahogy az apákra koncentrál az anyákat mellőzve… nem tudom, vajon enged-e írnom
az anyámnak, amíg neki címzem meg a levelet.

– Eh… talán nem, amíg apáddal él, és esély van rá, hogy ő is elolvassa.

– Talán találkozhatnék vele valahol, ha akarnék. De nem akarok – tette hozzá Draco hirtelen. –
Csak hangosan gondolkodom.

Hát persze.

– De az apám felőlem fel is fordulhat – jelentette be Draco, minden szaván súlyos nyomatékkal.

– Nos, letesztelhetjük, hogy tudsz-e már hoppanálni és használni a hop-hálózatot…

Draco felemelte egyik kezét.

– Nem mintha látni akarnám az anyámat. És amúgy sem akarok menni sehova, most, hogy egyedül
kell…

– De nem akarod megtudni?

– Egyszerűen csak nem érdekel, hogy csavaroghatok-e a városban vagy sem.

Harry kedvesen elmosolyodott.

– Dehogynem érdekel. Azon az első reggelen is megpróbáltál enni, amikor visszatértek az

emlékeid. Meg akartad tudni, hogy sikerülne-e. És ugyanebből az okból sétáltál végig az utcán.

– Igazából azért mentem végig az utcán, mert loncot kerestem. A tiéd elég csenevész, és egy
rendes csokorra volt szükségem. A köhögés elleni bájitalhoz.

– Betegnek érezted magad?

– Nem, nem erről volt szó – felelte Draco halkan. – Fel akarom tölteni a bájitalkészletedet.
Olyasminek tűnt, amivel… szolgálhatlak.

Harry már majdnem azt mondta, hogy csak akkor csinálja, ha kedvet érez hozzá, de az nem lett
volna jó, nem igaz? Dracónak arra volt szüksége, hogy utasítsák dolgokra. Véletlenszerű dolgokra.

– Igen, szeretném, ha megtennéd – helyeselt. – És… öm, add ide a sót.

Draco zavarodottan nézett rá, miközben engedelmeskedett, aztán kuncogott egy kicsit, amikor
Harry megsózta az üres tányért maga előtt.

– Nem hinném, hogy ez így működik. Ha olyasmikre utasítasz, amikre egyáltalán nincs szükséged,
azt a bűbáj tudja.

– Most is viszket?

Draco megrázta a fejét.

– Csak fáradt vagyok. Harry… szeretnék haza menni.

Harrynek nem volt szüksége több noszogatásra. Metróval közlekedtek Londonban, de így, hogy
Draco úgy nézett ki, mintha mindjárt szét akarna esni, Harry nem akart várni a következő vonatra.
Előbb kiszórt magukra egy álcázóbűbájt, aztán átkarolta Dracót, és dehoppanált.
 52. fejezet

Draco abban a pillanatban lerázta magáról Harry karjait, ahogy hazaértek, és kijelentette, hogy
aludni kíván. Kora délután volt, de átaludta a nap hátralévő részét, és aztán az éjszakát is.

Harry tudta ezt, mert használta a megfigyelőbűbájt, hogy ellenőrizze Dracót. A férfi nem feküdt
depressziósan az ágyában, hanem mélyen aludt.

De ez rendben is volt. Az elmúlt hetet elnézve Dracónak elég sok alvást kellett bepótolnia.

A vasárnap mintájára teltek a következő napok is. Draco panasz nélkül evett és általában a
megszokott önmaga volt, de véletlenszerű időközönként méregbe gurult, vagy éppen apátiába
süllyedt. Harry elkerülte a kényesebb témákat, de ez csak ahhoz vezetett, hogy Draco kikelt,
mondván, ő nem olyan kibaszott törékeny, hogy Harry ne mondhassa ki, amit gondol.

Harry akkor is meggondolta, mit mondjon.

Miközben Harry munkában volt, rá-rápillantott Dracóra. Ritkábban, mint azon az első héten, de
nem tudta teljesen leállítani magát, akármilyen helytelen is volt ez. Mostanra Harry már biztos volt
benne, hogy az öngyilkosság távolról sem volt esélyes, így egy aprócska indoka sem maradt, hogy
kémkedjen Dracó után.

De akkor is nézte őt, bemesélve magának, hogy természetesen nem azért, mert azt reméli, megint
elkaphatja egyszer, amint épp vetkőzik.

Törekedett rá, hogy kimozdítsa Dracót a házból, hogy újra életet leheljen bele. Megnéztek néhány
színdarabot, elmentek ennivalót vásárolni, ahelyett, hogy rendelték volna. Könyvesboltok kínálatát
nézték végig mugli és varázsló fajtából egyaránt.

Az egyik utóbbiban kiszúrta őket egy paparazzi, de Draco megszabadult tőle; félrevonta, és halkan
elmagyarázta neki, hogy az olvasóinak száma olyan zuhanórepülésbe kezd majd, mint egy
tönkrement seprű, ha Harry Potter panaszkodni fog a magánélete megsértése miatt.

– Joga van olyan életet élni, amilyet szeretne – hallotta Harry Dracót. – Jobban megérdemli, mint
bárki, aki él, azok után, amit értem, magáért, és minden rohadt emberért tett. Olyan életet szeretne,
amiben elmehet egy könyvesboltba anélkül, hogy újságírók lihegnének a nyakába, úgyhogy tartsa
távol magát!

– De… de az emberek tudni akarják…

Harry pár polccal messzebb állt, de feléjük pillantott, kíváncsian, hogy Draco vajon hogy fogja
kezelni ezt a jó kifogást. Amit látott, attól lefagyott egy kicsit. Draco veszélyesnek nézett ki, az
ajkait felhúzva kivillant a foga, a szeme pedig fénylett, akár egy penge éle.

Közelebb hajolt az újságíróhoz, rámosolygott, méghozzá úgy, hogy az komolyan ijesztő volt.

– Ó, igen, Az emberek tudni akarják. Mindig ez megy, nem igaz? De hadd mondjak valamit.

Ó, egek, most megfenyegeti egy főbenjáróval, gondolta Harry feszülten.

– Azok után, amit Harry Potter értük tett, az emberek senkivel sem lesznek elnézőek, aki megsérti
őt, hiába akarják tudni – mondta Draco egészen halkan. – Az emberek már csak ilyenek, Miss
Glackstock, maga is tudja. Ön ellen fordulnak majd, mint a felbőszült farkasok, azt követelve,
hogy azonnal rúgják ki, hiába maga volt az, aki kielégítette a fanatikus kíváncsiságukat. Mindössze
két szó kell a megfelelő fülbe a konkurens lapnál. Két mágikus szó. Magánélet megsértése.

– De ő nem tenne ilyet! – Az újságíró fogai összekoccantak. – Ő… mindenki tudja, hogy nem
panaszkodik…

– Ebben az ügyben én járok el az érdekében, és mindenkinek tudnia kellene, hogy nekem nem lesz
lelkiismeret furdalásom attól, ha lerombolok egy karriert.

Az újságíró lesütötte a tekintetét és megborzongott, mielőtt elrohant a boltból.

– Probléma megoldva – jelentette be Draco vidáman, amikor visszatért Harryhez.

– Igen… hatékony vagy – mondta Harry, szégyellve magát, amiért azt feltételezte, hogy Draco ki
akar szórni egy főbenjárót. Mostanra már jobban ismerhetné a férfit.

Ezúttal Draco volt az, aki meglendítette a pálcáját, hogy a beszélgetésük privát maradjon.

– Meglepődtem, milyen könnyen ment. A volt barátnőd valószínűleg csukva tartja a száját.
Máskülönben meg kellett volna válaszolnom néhány kérdést a motivációimat illetően.

Harry rémülten meredt Dracóra.

– Ginny nem gonosz. Gondolom, szerette nyomtatásban látni a nevét, de az más. Sosem rohanna a
sajtóhoz, hogy hazugságokat terjesszen.

Draco elfordult, míg a jobb válla nézett Hary felé.

– Nem, talán nem.

– Tényleg nem – erősködött Harry, mert Draco merev testtartása azt sugallta, hogy nem hisz neki.
– Nem kell aggódnod amiatt, hogy az emberek rájöhetnek, rabszolga vagy.

– Vagy arra, hogy együtt háltunk?

Harry elfehéredett attól, hogy Draco milyen keserű hangon mondta ezt. Nyilvánvaló volt, hogy ez
csak egy szörnyű emlék a számára, semmi más; úgy érezheti, hogy elárulta a férjét, holott ez persze
nem volt igaz. De akkor is, azt kívánta, Draco bárcsak egy kicsi jóérzéssel tudna visszaemlékezni
rá.

Ez láthatóan túl nagy kérés volt.

– Ginny még csak nem is tudja, hogy ezt tettük! Úgy értem, nem tudja biztosra…

– Ó, tudja ő. Nem hülye. – Draco összefonta a karját a mellkasa előtt, mielőtt visszafordult
Harryhez. – Odaát leszek, ha szükséged lesz valamire. – Egy feliratra mutatott, amin az állt,
Obskúrus Mágikák.

Harry bólintott, és visszament polcokat böngészni, de a könyvcímek összefolytak előtte, amíg már
mérgesen pislogott, és kényszerítette magát, hogy ne arra gondoljon, hogy Draco mindent megbánt,
ami kettejük közt történt.

***
Minden nehézségük ellenére, Harry úgy érezte, a dolgok javulnak. Draco már sokkal
természetesebben beszélgetett vele, és sokkal ritkábban hozott fel roxfortos évekbeli dolgokat.

Harry vett egy tévét és egy DVD lejátszót, és összeállíttatott Dracóval egy horrorfilm válogatást,
amit boldogan nézhetett. Harry általában ott ült vele a nappaliban, amíg ment a film, de közben
jelentéseken dolgozott Kingsley-nek vagy könyvet olvasott, fel-fel pillantva néha, hogy élvezze
Draco mohó tekintetét, és ahogy a férfi nevetett és nevetett a felrobbanó vér és belsőségek
látványán.

Furcsa volt, hogy mennyire élvezte Draco az ilyesmit, amikor Harry tudta, hogy rosszul volt,
amikor embereket kellett kínoznia a háború utolsó évében. De… Draco nem vette komolyan a
horrorfilmeket, úgyhogy talán úgy volt, ahogy mondta. Nem ugyanaz a két dolog, az ő számára
nem. Össze sem lehet őket hasonlítani.

Vagy ez talán lehetőség volt arra, hogy kiengedje az évek óta benne gyűlő feszültséget. A
bűntudattól azok miatt, amiket mondott, tett és hitt.

A Ronnal és Hermionéval való vacsorát visszamondták a következő héten, és az azt követőn is.
Harry aligha hibáztathatta Dracót, amiért nem akarta meglátogatni őket. Vagy úgy kellett volna
tennie, mintha olyan lenne, mint azelőtt, vagy be kellett volna vallania, hogy visszaemlékezett a
Roxfortra és a háborúra. Nyilvánvalóan egyiket sem akarta, úgyhogy Harry hagyta is.

Inkább a barátaival ebédelt, áthívta őket az irodájába, és ételt rendelt. Harry megpróbált úgy tenni,
mintha semmi sem változott volna, még ha minden meg is változott. Hermione egyből átlátott
rajta, mint mindig.

– Még mindig össze vagytok veszve?

– Igen. – Harry megköszörülte a torkát. – Sikerült kikutatnod még valamit?

– Elkezdtem beleásni magam a generációs varázslatokba, mint megkötő erőkbe, mivel ez az, amire
a Res mea es is épül. A generációs mágia nagyon erős, el tudja torzítani a mágia normális folyását
és megváltoztathatja egyes bűbájok működését.

– Kellett is neki, ha ötszáz éves álomból ébredt fel – tette hozzá Ron, miközben kibontotta és
megsózta a csirkés szendvicsét.

– Draco RAVASZ-t szerzett generációs varázslatokból – emlékeztette Harry Hermionét. – Talán

tudna ajánlani neked hiteles irodalmat a témában, vagy a francba is, akár maga is megválaszolhatja
a kérdéseket. Tudod, a maga módján ragyogó elme. Nyolc RAVASZ?

– Igen, már mind hallottuk ezt a mágikus számot – morogta Ron.

– Nos, szerintem a nyolc igazán lenyűgöző. Több, mint amit én szereztem, több, mint…

– Nagyon bele vagy esve, haver.

– Igen. Bele vagyok. – Harry összerezzent, ahogy tudatosodott benne, hogy Ginny bátyjával beszél.
Nehéz volt így gondolni rá, és nem csak barátként. – Sajnálom.

Ron keményen, hosszan meredt rá.

– Ginny még mindig Deannel jár.

– Én… uh, az jó.

– Próbál úgy tenni, mintha már nem lenne szerelmes beléd.

Harry sóhajtott.

– Mondd meg neki, hogy hagyja abba a színlelést. Nem kellene szerelmesnek lennie belém, Ron.
Mi nem… ez nem működött, nem úgy, ahogy kellett volna.

– De működhetett volna…

– Ron – szólt rá Hermione figyelmeztető hangsúllyal.

– De akkor is működhetett volna! – erősködött Ron. – Amikor már megelégelted Malfoyt, észhez
fogsz térni, és…

– Soha nem fogom Malfoyt megelégelni – szakította félbe Harry. – Szeretem őt!

Egek, milyen jó volt kimondani, még ha csak a makacs, csökönyös Ronnak is. Miért is ne lett
volna az? Hiszen ez csak az igazság volt, és Harrynek már elege volt a színlelésből, a
féligazságokból és hazugságokból.

– Ó, az majd elmúlik. Bele fogsz unni abba, amit érted tehet. Ez csak a szexről szól, Harry.

– A szex éppenséggel nagyon is fontos – torkolta le Harry. – És csak hogy tudd, nem csak a szexről
szól. Már hetek óta nem feküdtünk le, és pont ugyanannyira szeretem, mint eddig.

Ron bedobott egy darab chipset a szájába.

– Tipikus. Tudhattad volna, hogy Malfoy egy szűzkurva, a legrosszabb fajtából.

– Ez nem így van! – kiáltotta Harry. – Fogd be! Fogd be, basszus! Fogalmad sincs, miről beszélsz!

– Ó, manipulál téged, az ujja köré csavart. Mardekáros volt, bakker…

– Ő házas volt – mordult Harry. – Egy férfival élt házasságban, akit szeretett, de a fickó meghalt,
és Draco olyan rohadtul felzaklatta magát ezen, hogy végül véletlenül felébresztette a szolgabűbájt,
és amnéziája lett, meg az ágyamban kötött ki, és most mindenre emlékszik, és te azt hiszed,
manipulál engem, amikor többé már nem is akar velem lefeküdni? Egek, Ron!

– Ó, Harry – mondta Hermione halkan, megkerülte az asztalt, hogy átölelje Harryt. – Ezért
vagytok most összeveszve? Draco hetekkel ezelőtt visszakapta az emlékeit? És te nem mondtad el?

– Nem tehettem – mondta Harry a nő vállának. Egek, jól esett kimondani hangosan ahelyett, hogy
magában tartogatná. Azonban ennek a gondolatnak a nyomában bűntudat burjánzott elő. – Draco
nem akarta, hogy bárki is megtudja. Ő… most eléggé össze van zavarodva, és azt hiszem,
szörnyen érzi magát, amiért lefeküdt velem, és nem csak azért, mert utáltuk egymást régen. A férje
nem sokkal azelőtt halt meg, hogy mi… mi… de egyikünk sem tudott erről, de nem is hinném,
hogy ez számítana Dracónak, és… és…

Hermione közelebb húzta magához, és lassú körökben a hátát simogatta.

Harry kis híján elsírta magát. Olyan jó érzés lett volna. De felnőtt férfiak nem sírnak a saját
irodájukban, úgyhogy valahogyan összeszedte magát, és elhúzódott Hermionétől.

A nő együttérzően bólogatva visszament a saját székéhez.

– Sajnálom – morogta Ron. – Ezt nem tudtam.

Ron nem is tudhatott volna, de ez nem változtatott semmin.

– Eleget tudtál! – vágott vissza Harry. – Tudhattad, hogy milyen állapotban van, ha kiborult egy
hangszertől! Ami most már teljesen értelmet nyert! Igen, a férje virtuóz volt, és a zongora
emlékeztette rá, hogy meghalt, még akkor is, ha Draco nem volt tudatában, hogy emlékezik!

– Oké, oké, most nehéz neki! Nem mintha nem nehezítette volna meg egy csomó másik ember
életét, te is tudod! És ha mindenre emlékszik, akkor most megint ugyanaz a flegmapofájú seggfej,
aki volt, akit mindannyian utáltunk, szóval miért szereted még mindig?

– Mert csak – sóhajtott Harry, és a mérge kezdett elpárologni. – Egyszerűen csak szeretem. És nem
ugyanaz, aki volt. Felnőtt. Később, mint mi, de végül felnőtt. – Harry elfordult a székében, hogy
Hermionéra nézhessen. – Szeret levelezni veled, még most is. Nem aranyvér mániás, már nem.

– Hja, biztos vagyok benne, hogy Malfoynak egy porcikájában sincs előítélet… – mondta Ron.

– Egy félvérrel házasodott össze – mondta Harry.

Nos, ez elhallgattatta Ront. Egy percre.

– Honnan tudod?

Harry kis híján felkapta a szendvicsét, hogy Ronhoz vágja.

– Ő mondta! És mielőtt megint elkezdenéd, nem hazudhat nekem, különben a bűbáj megbünteti!

– Biztos vagy benne?

– Elég! – kiáltotta Harry, felkapva végül a szendvicset. Az Ron orráról pattant vissza.

Persze Harry valójában egyáltalán nem volt biztos benne, hogy a bűbáj még mindig megbüntetné-
e, hogyha hazudna neki. Azonban száz százalékig biztos volt abban, hogy Draco nem hazudott
Nikolai-ról. Akkor is biztos lett volna benne, ha a nyomozásai nem támasztottak volna alá mindent,
amit Draco mondott a férfiról. Nem volt annyira nehéz lenyomozni Nikolai Preobrazhenskyt.

Nem volt olyan sok briliáns zenei csodagyerek. Harry ebből indult ki és lépett előre. Kiderítette,
hogy Nikolai Preobrazhenskaya-ban született, egy faluban Volgograd Oblast-ban. Oroszországban,
ahogy Draco mondta. Nikolai szülei több generáción keresztül éltek ott, mint bárki is vissza tudott
emlékezni, ami hihető is volt, tekintve, hogy a falu után kapták a nevüket vagy fordítva. Nikolai
apja Nagy-Britanniába ment dolgozni, egy mugliszületésű nőt vett el, és egy fia született, aztán sok
évvel később, nagyon betegen tért vissza.

Nikolai tizenöt évvel volt idősebb Dracónál, és kevesebb, mint egy héttel azelőtt halt meg, hogy a
Res mea es felébredt.

Mindenről az derült ki, hogy pontosan úgy volt, ahogy Draco mondta, habár Harry nem ezért
nyomozott Nikolai után. Sosem érezte szükségét, hogy leellenőrizze Draco történetét. Egyszerűen
csak többet akart tudni erről a Nikolai-ról.

– Mindketten teljesen gyerekesek vagytok – mondta Hermione megragadva Ron csuklóját, amikor
Ron felemelte a kezét, hogy csipszet dobjon Harry felé. – Megegyezhetünk pár dologban? Ron
nem szereti Dracót és nem akar együttérezni vele, habár én biztos vagyok benne, hogy tudja, Draco
most nagy fájdalmon megy keresztül.
Miközben ezt mondta, lesújtó tekintettel meredt a férjére. Amikor Ron hátradőlt a székén és
bólintott, Hermione elengedte a csuklóját.

– Harry pedig szereti Dracót, mindentől függetlenül, és ez nem csak szexről szól. – Hermione
összeszorította az ajkait. – Komolyan, Ron. Nem akarom ezt többször hallani. Tudom, hogy
próbálod sértegetni Dracót, de úgy tűnik, nem ismered fel, hogy egy füst alatt Ginnyt is megsérted.
Ő együtt lenne egy olyan férfival, aki csak a szexre alapozza a kapcsolatait?

Ron ráhajította a chipsét a tányérra.

– Akkor megegyezhetünk ezekben a dolgokban?

Harry gyakran vélte úgy, hogy Hermione szeret főnökösködni, de ezúttal örült neki, hogy erőltette
a véleményét.

Ron megforgatta a szemét.

– Oké, rendben. Harry tényleg szereti azt a seggfejt. – Akkor is meg kellett kérdeznie. – Akkor
nincs már esélye Ginnynek?

– Nincs – felelte Harry előre hajolva, hogy Ron szemébe nézhessen. – Egyáltalán nincs. Semennyi.

– Legalább annyit mondhatnál, hogy sajnálod!

– De én nem sajnálom. Ettől csak szörnyen érezné magát. Én Dracót akarom.

Hermione meglendítette a pálcáját, hogy Harry szendvicsét a földről a szemetesbe irányozza, aztán
eltolta magától a salátája maradékát, fél szemöldökét kérdőn felvonva.

– Na. Már én sem vagyok éhes.

– Engem semmi sem tántoríthat el egy jó szendvicstől – mondta Ron tovább falatozva.

– Bizony, Ron. Sem Harry, sem én nem felejtettük el, hogy otthagytál minket az ennivalóért –
jegyezte meg Hermione szárazon. – Amikor legközelebb panaszkodni akarsz Dracóra, szeretném,
ha emlékeznél rá, hogy te sem vagy tökéletes.

– Ó, igen, ha valaki egy jó kajára vágyik, az pontosan ugyanaz a kategória, mint beengedni a
halálfalókat a Roxfortba!

– Otthagytál minket, amikor a legnagyobb szükségünk volt rá, hogy együtt maradjunk! – kiáltotta
Harry. – Ne hívd kajára vágyásnak, vagy úgy éljek, hogy lenyeletem veled a fogaidat, mielőtt még
előhúznád a pálcádat!

– Visszatértem, és kihúztalak egy befagyott tóból, hogy megmentsem az életedet, és soha nem
kértem tőled életadósságot! – vicsorgott Ron.

– Igen, mert tudtad, hogy már annyival tartozol nekünk, hogy sosem tudnád visszafizetni!

– Fiúk, fiúk! – mondta Hermione, és annyira úgy beszélt, mint Dumbledore, hogy Harry
elhallgatott. – Ne veszekedjetek! Mindenkiben van jó és rossz.

– Igen, és a világ nem jó emberekre és halálfalókra oszlik meg – mondta Harry és biztos volt benne,
hogy ha most Sirius ott lenne, ő megértené, hogy Harry Dracót szereti. – Így van. Draco nem volt
hajlandó azonosítani engem a kúriában, emlékszel? Nem fogok mentséget keresni azokra a rossz
dolgokra, amiket tett, Ron. Rettenetes gyökér volt teljes öt éven át, és hatodévben még rosszabb
lett. De a kétségbeeséstől volt ilyen, nem a gonoszságtól. Nem akarta megtenni azokat a dolgokat,
amiket tett. És többé már nem ugyanaz az ember, úgyhogy ennyit erről.

– Ennyit erről – visszahangozta Ron mogorván.

– Ne veszekedjetek – mondta Hermione megint, mielőtt Harryhez fordult volna. – Akkor hogy van
Draco? Rettenetes sokk lehetett a számára egy ekkora fájdalomra felébredni az amnéziából,
ráadásul arra is, hogy rabszolga lett.

Harry elfintorodott.

– Azt hiszem, úgy veszi a dolgokat, hogy napról napra él. Ő… nehéz ezt elmagyarázni. Elég
védelmező velem, amikor emberek közé megyünk, otthon meg hasznossá kell tennie magát,
különben a bűbáj az idegeire megy, de a szélsőségek közt ingázik, és olyanokat kérdez, hogy
tennék-e borzalmas dolgokat vele, amikor tudja, hogy nem vagyok ilyen.

Hermione megtörölte a száját, és letette a szalvétáját a salátája tetejére.

– Nos, egy része talán azt reméli, hogy valami szörnyűt fogsz tenni, mert kevésbé fogja megalázva
érezni magát, amiért nem csak hogy a háború vesztes oldalán állt, de most már a korábbi
ellenségének a rabszolgája is.

– De én nem hiszem, hogy megalázva érzi magát...

– Malfoy? – horkantott Ron. – Szerinted kimutatná, ha úgy érezne? Ez a Malfoy a legbüszkébb

gyökér, akit valaha láttam.

Annyira nem volt büszke, hogy ne előttem sírjon, gondolta Harry, de ezt nem mondta ki hangosan.
Már így is túl sok titkát fecsegte ki Dracónak, és félt hazamenni, mert be kell majd vallania. Nem?

Mindegy, tudta, hogy érti Ron. Ha Draco megalázónak érezné, hogy birtokolják, valószínűleg
mindent megtenne, hogy úgy tegyen, mintha nem zavarná. Először nem zavarta, amikor annyira
lesújtotta a bánat, de most, hogy már egy kicsit alkalmazkodott… igen.

– És te hogy vagy? – kérdezte Hermione még kedvesebben. – Nem lehet könnyű továbbra is
szeretned most, hogy ő…

– Kimondhatod. Most, hogy a férjét szereti – mordult Harry. – Valóban, én sem nevezném
könnyűnek. Azt hiszem, én is inkább csak napról napra élek.

– Visszaküldhetnéd a szüleihez – vetette fel Ron reménykedve. – Most, hogy már visszanyerte az
emlékezetét.

– Nem menne. Utálja őket. Legalábbis próbálja. Hosszú történet.

Ron megint felhorkantott.

– Nos, ő rabszolga, Harry. Megparancsolhatod neki, hogy menjen haza.

– Már otthon van – mondta Harry fáradtan. – És nem megy sehova, úgyhogy verd ki a fejedből ezt
az ötletet. Nem tud enni, ha én nem utasítom rá, emlékszel? Nem fogom azzal megalázni, hogy
megmondom neki, éljen máshol, és üzengessen a kandallón át napi háromszor, mint valami
kisgyerek, aki nem tudja a két kezét sem megkülönböztetni. Gyerünk, Ron. Ne legyél már ilyen
seggfej. Hacsak nem lehet a bűbájt megtörni, Draco a házamban marad, ez a végső szavam, és nem
akarok erről többet hallani.
– Rendben van, haver – mondta Ron lassan. – Erre kíváncsi leszek.

Harry bólintott. Utált rosszban lenni a barátaival, nagyon utált.

– Hermione, találtál még valamit a generációs varázslatokról?

– Lényegtelen apróságokat.

Ron felnevetett.

– Te tudod, hogyan ismerd fel a lényegtelen dolgokat, Hermione? Azt hittem, minden kis tényt
egyformán lenyűgözően fontosnak tartasz!

– Ó, fogd be – mondta a nő, de lendület nélkül. – Figyelj, Harry, a generációs mágia néha furcsa
fizikai hatásokat produkál. Volt egy család, aminek olyan hatalma volt, hogy apáról fiúra
öröklődött az állatok irányításának képessége, pont, ahogy te is leírtad, de minden alkalommal,
amikor valamelyikük mézillatot érzett, fullánkot növesztett.

– Úúú.

Harry és Ron egymásra nézett, és összenevetett, mert egyszerre mondták ugyanazt.

Hermione is nevetett.

– Mondtam, hogy lényegtelen. Sajnálom, Harry. Tovább fogok keresgélni. Szerinted Draco nem
bánná, ha beugranék beszélgetni vele egy kicsit arról, miket tanult a RAVASZ-ára?

– Jobb lenne, ha csak pár nap múlva – javasolta Harry. – Elvileg nem kellene tudnod róla, hogy
visszatért az összes emléke. És nem tudom, hogyan fog reagálni, ha elmondom neki.

– Eh, ne mondd el neki… – javasolta Ron.

– Ó, ne adj párkapcsolati tanácsokat – dorgálta Hermione. – Nem vagy jó bennük. Azt hitted, hogy
csak a szexért van benne, emlékszel? Harry, azt hiszem, ez a legmegfelelőbb ötlet. Épp elég dolog
áll már kettőtök között, nincs szükség még többre.

Harry belebámult a teáscsészéjébe, azt kívánva, a jóslás bárcsak ne lenne akkora baromság.
Szeretett volna ránézni a teafűre és megtudni, van még remény, mert ennek hiányában semennyi
sem volt neki.

– Nem számít. Draco soha nem fog senki mást szeretni. Tudom.

– Nos, talán nem fog – ismerte el Hermione halkan. – De még mindig azt hiszem, hogy nem akarsz
hazudni neki.

Már hazudtam neki, gondolta Harry homlokráncolva. Azt mondtam neki, hogy nem vagyok belé
szerelmes.

De ez olyan hazugság volt, amit nem vonhatott vissza. Úgy nem, hogy az a hülye bűbáj folyton
arra sarkallja Dracót, hogy hasznos legyen, hogy szolgáljon.

– Bagoly szóba sem jöhet?

Ne már megint ez.

– Hermione, tudod, hogy a gondolatát sem bírom.

A nő felállt, és pedánsan lesöpörte a ruháját, mielőtt eltüntette az ebédje maradékát.

– Tudom. De hogyan várhatod el Dracótól, hogy elengedje a bánatát, amikor te magad is ilyen
vadul ragaszkodsz a sajátodhoz? Gondolkodj el ezen, Harry.

Azzal belekarolt a férjébe, talpra húzta, és finoman a kandalló felé irányította.

– Gyerünk, elkésel a munkából.

– Jól van. – Ron Harryhez fordult. – Kösz az ebédet és a beszélgetést. Én… ó, a pokolba is. Nem
tudom, mi fog ebből kisülni, Harry. Ha már egy ilyen seggfejt kell szeretned, mint Malfoy, akkor a
te érdekedben, remélem, túljut majd ezen az… akármijén, és viszontszeret majd, ahogy
megérdemled. Mert tudod, megérdemled – fejezte be morogva.

– Kösz, Ron – felelte Harry, megrendülve. Az, hogy Ron elfogadta Dracót Harry partnereként,
sokat elmondott arról, hogy mennyire szerette volna, ha a barátságuk megmaradna. De talán Ron
arra gondolt, hogy egy jó darabig eltart majd, mire Draco túllendül az „akármijén”.

– Majd beszélünk – mondta Hermione, miután Ron eltűnt a kandallóban.

Aztán ő is eltűnt, Harry pedig magára maradt a feladattal, hogy este hazatérve elmondja Dracónak,
mit művelt.

***

– Draco?

Harry leellenőrizte a konyhát és a kertet, de Draco nem volt egyik legvalószínűbb előfordulási
helyén sem. A nappaliban sem ült horrorfilmen hahotázva.

És nem válaszolt Harry hívására.

Ekkorra már kicsit aggódva Harry gyorsan kiszórta a megfigyelőbűbájt, hogy Draco meztelen
testének miniatűr képe jelenjen meg előtte az étkezőasztalon. Draco mintha hozzádőlt volna
valamihez, tenyérrel a falnak támaszkodva, a hátát kissé ívbe hajlítva, miközben szép, formás
feneke ide-oda tekergőzött.

A látvány erotikus is lehetett volna, egy dolgot leszámítva; Draco hátán a bőr szörnyűségesen
nézett ki. Vörös, irritált… Harry nem tudott többet megállapítani így, hogy Draco háta csak pár
centi hosszú volt.

Kitágítva a bűbájt, Harry láthatta, hogy Draco a fürdőszobájában áll.

Nyilvánvalóan próbált valami megkönnyebbülést hozni a hátának.

Harry eltüntette a képet, és felrohant a lépcsőn, kettesével véve a fokokat. Azonban amikor Draco
ajtajához ért, rájött, hogy nem tudja, mit tegyen. Nem akarta beismerni, hogy rászokott a
kukkolásra, de ha Draco nem jön ki hamarosan, Harry azt kezdi gondolni, hogy komoly segítségre
van szüksége azokhoz a… sebekhez vagy micsodákhoz.

– Draco? – kiáltott megint, hangosan kopogva az ajtón. – Odabent vagy, Draco?

Hallotta, amint a vízcsobogás megszűnik, majd mágia összeveszthetetlen suhogó hangja
következett, amint Draco valószínűleg szárítóbűbájt szórt ki, vagy hasonlót.

Nem volt meglepve, amikor Draco kinyitotta az ajtót, és csak egy törölköző volt a csípője köré
tekerve. Az viszont meglepte, hogy a férfi egy hosszú ujjú inget is viselt. Nem akarta, hogy Harry
lássa a hátát?

Egy hosszú ujjú ing, egy törölköző és semmi más. Ez annyira nem vallott Dracóra, hogy más
körülmények között Harry kuncogni kezdett volna. Ebben a pillanatban azonban semmi
mulatságos nem volt ebben.

– Tehetek érted valamit? – kérdezte Draco, és a hangja idegesen remegett.

Rendben, akkor pont ugyanannyira kínosan érezte magát egy szál törölközőben, mint amennyire
Harry is érezte magát így látva őt. Talán ez fogta vissza Harryt abban, hogy azt mondja neki: „Igen.
Dobd le a törölközőt.”

Harrynek megint gyorsan kellett gondolkodnia, mert még mindig nem nagyon akaródzott
bevallania a kukkolós dolgot, még úgy sem, hogy Draco maga javasolta a bűbájt. Harry visszaélt a
hatalmával, és tudatában volt ennek. Csak épp nem tudott leállni vele.

– Öm… tudni szerettem volna, hogy főznél-e ma este, vagy inkább menjünk el valahova
vacsorázni.

Béna, béna, béna!

Draco is így gondolhatta. Egyik sápadt arany szemöldöke felívelt a hajtövéig.

– És ezért kellett megzavarnod a zuhanyzásomat?

– Nos, nem tudtam, hogy zuhanyzol.

– Terepen voltál ma, igaz?

– Nem… miért gondolod ezt?

– Mert nem tudom, hogy a szarba átkozhattak volna meg süketséggel a saját irodádban! – vágta rá
Draco. – Nem hallottad a vízcsobogást?

– Én… öh… nem.

Draco megforgatta a szemét.

– Ne vedd rossz néven, Harry. Örökké hálás leszek, amiért megszabadítottad a világot a Sötét
Nagyúrtól. Csak azt nem tudom felfogni, hogy hogyan találtad meg azokat a horcruxokat, amikor
azt sem veszed észre, mi folyik a saját házadban.

– Akkor most már ki is kéne tudnom szagolni, hogy zuhanyozol-e? – kérdezte Harry remélve, hogy
sikerült visszalőnie. Sajnos Draco szagolgatása túlságosan vonzó gondolat volt.

Harry azonnal el is vörösödött.

– Szükséged van valamire tőlem? – kérdezte megint Draco. – A vacsorával kapcsolatos

véleményemen kívül, ami egész biztosan várhat? Mert problémám van a hátammal, és szeretnék
visszamenni a fürdőbe, ha nem bánod.
Ó, problémája van a hátával. Harry arra gondolt, hogy még sosem volt ilyen hálás egy elejtett
megjegyzésért.

– Mi a baj?

– Valami pattanásfélének tűnik. – Draco vállat vont, aztán összerezzent, talán mert ettől az ing
hozzásúrlódott az érzékeny bőréhez. – Különös, hogy a forró víztől jobb.

– Öm… szükséged van segítségre?

Draco egy pillanatra úgy nézett ki, mint aki nem hisz a fülének. Aztán szörnyen elfehéredett, amint
valószínűleg egy rettenetes gondolat jutott az eszébe.

– Nem – mondta –, egyáltalán nem. – Mégis mire gondolsz ezzel a segítség felajánlással? Mi a
fene ütött beléd?

Addigra Harry komplett idiótának érezte magát.

– Én úgy értettem… öm… a hátadra gondoltam – mondta, habár maga sem tudta, ezt értette-e. Az
egyetlen dolog, amit tudott, az az volt, hogy a zuhanyozó Draco gondolatától az agya
fékezhetetlenül pörögni kezdett.

Arról nem beszélve, mi történt a farkával.

Elég! – gondolta Harry elkeseredetten. Elég! Ő még mindig gyászol! Nem helyes, hogy egy ilyen
helyzetben begerjedsz és reménykedni kezdesz!

Most pedig már a farkához beszél. A helyzet komolyan egyre rosszabb.

– Tudom, hogy a hátamra gondoltál – felelte Draco türelmetlenül. – Figyelj, Harry. Szerintem a
hátam megmosása nem használna semmit, de ha a zuhany nem segítene eleget, akkor meg foglak
kérni, hogy kend be… nem tudom. Valamivel. Akkor most már mehetek? Tényleg nagyon viszket.

Harry rosszul érezte magát, amiért ilyen sokáig feltartotta. A pokolba is, kirángatta őt a zuhany
alól.

Azért pedig kimondottan bűntudata volt, amiért azt kívánta, hogy a vízkúra ne használjon.

***

Amikor Draco lejött a földszintre, Harrynek kérdeznie sem kellett. A férfi olyan lassan és óvatosan
mozgott, hogy az igazság nyilvánvaló volt. Még mindig fájdalmai voltak.

– Mi a francért veszel fel rá inget, ha annyira fájdalmas? – kérdezte Harry.

– Aligha vagyok szalonképes ing nélkül – vágott vissza Draco.

– Lószar! – kiáltott Harry. – Tudod, hogy soha nem így értettem az utasítást! Csak azért mondtam,
mert össze voltál zavarodva, és azt akartam, hogy öltözködj föl rendesen.

– Igen, és nagyon szépen köszönöm, hogy emlékeztetsz rá, mekkora idióta voltam!
– Egyáltalán nem voltál idióta! Csak ártatlan, mint ahogy mondtam. És én nem nehezteltem érte,
Draco – felelte Harry halkan. Nos, egyikőjüknek le kellett nyugodnia, különben kiabálásba fullad a
beszélgetés. Erre tippelt, noha nem tudta biztosra, miért ilyen ingerült Draco.

Elég nagy fájdalmai lehetnek, gondolta Harry.

– Vedd le az inged, hogy megnézhessem a hátadat – adta ki az utasítást, hogy aztán Draco
válaszába ütközzön.

– Nem.

– Nem? – Harry nem emlékezett rá, hogy Draco valaha is ilyen nyíltan megtagadott volna
parancsot.

– Nem – ismételte el Draco. – Nem fogom. Ez nem illendő.

– Nem illendő?

– Valaki megszórt ma egy papagájátokkal?

– Inkább terád szórtak valami rontást! – vágott vissza Harry. – Vedd le az ingedet, hogy
megnézzem a problémát!

– Nem.

Harrynek hirtelen késztetése támadt, hogy csak azért is kényszerítse, hogy ledöntse őt a földre és
rárontson, aztán letépje róla azt az átkozott inget, hogy szerteszét repüljenek a gombok, miközben
Draco küzdene és kiabálna, hogy Ne, Harry, kérlek, ne…

Mert persze ebből semmit sem gondolna komolyan. Draco szerette, ha uralkodnak rajta.

De nem akkor, ha Harry csinálta. Csak ha Nikolai.

Harry megint rendre utasította lüktető farkát – még szép, hogy lüktetett –, és megpróbált uralkodni
magán.

– Miért nem akarod levenni az ingedet? – kérdezte, és erősen próbálkozott gondoskodónak és

ésszerűnek tűnni. Nem olyannak, mint akinek őrült erekciója van a gondolattól, hogy erőszakkal
levetkőzteti a rabszolgáját.

– Mert meg… meglátsz.

Draco teljesen kétségbeesettnek tűnt a kilátástól, amit Harry meg tudott érteni. Valamennyire. Nos,
nem teljesen.

– Draco, már láttalak. Mindenedet. Sajnálom, hogy ezt kell mondanom, de te is tudod. És csak a
hátadat akarom látni…

Hazug.

– Ez nem olyan nehéz, nem igaz?

– Csak a hátamat?

– Kit is szórtak meg papagájátokkal? – kérdezte Harry gyengéden mosolyogva, hogy enyhítse a
szavait. – Mit gondoltál, hogy értem?
– Csak nem gondoltam, hogy azt mondod, vegyem le az ingem – motyogta Draco. – Oké, oké. –
Elfordulva kihúzta az inget a nadrágjából, és felemelte, hogy Harry megnézhesse őt.

Harry közelebb lépett, és megtanulmányozta a pörsenéseket. Akkorák voltak, mint egy pénzérme,
és csíkokban borították Draco hátát, mintha szíjjal csaptak volna le rá, vagy talán bűbájjal.
Haragosvörösek voltak, és némelyikük kezdett kifakadni és elgennyedni.

– Senki sem jött ide; tudnék róla – motyogta Harry. – Szóval hol jártál ma?

– A kertedet kivéve sehol.

Harry összevonta a szemöldökét, és az ujjával megérintette az egyik kelést. Talán hülye ötlet volt,
lehet, hogy fertőző. De Harry nem hitte, hogy az lenne. Mágikus eredetűnek tűntek.

– Akkor hogy átkoztak meg?

– Nem átkoztak meg. Biztos valami allergiás reakció.

– Mire?

– Nem tudom.

– Hmm. – Ez alkalommal, amikor megérintett egy kelést, Draco megrezzent. – Fáj?

– Mit gondolsz, idióta?

– Sajnálom – mondta Harry, hátra lépve és visszahúzva Draco ingét. Még mindig zavart volt Draco
korábbi reakciójától, de nem gondolta, hogy az ezen való morfondírozás jót tenne neki. – Akkor
valami kezelés? Van valami ötleted?

– Azt hittem, neked lesz. – Draco sóhajtott, miközben Harry felé fordult. – Már kipróbáltam a
legegyszerűbb bőrkrémet, amit nemrég készítettem. Attól nyílt fel néhány kelés. Megpróbálhatnék
precízebb kúrát összeállítani, de ahhoz tudnom kellene, hogy mi okozta őket pontosan, és ez eléggé
reménytelen. Lehet, hogy egy mugli gyógymód segítene?

Mugli gyógymód. Ez az egyszerű kifejezés talán bármi másnál nyilvánvalóbbá tette Harry számára,
hogy Draco hozzáállása megváltozott. A Roxfortban még felhúzta volna az orrát minden mugli
eredetű dologtól. Most már azzal sem volt problémája, hogy egyenesen ilyesmit kérjen.

Ami érthető is volt, ha olyasmit is tudott, mi az a vazelin.

Harry gyorsan leállította a gondolatmenetet.

– Rendben. Elugrom egy gyógyszertárba és meglátom, mit találok. Szeretnél jönni?

– Azt hiszem, nem – felelte Draco komoly hangon. – Ha lennél olyan jó és vacsorára is hoznál
valamit, nagyon hálás lennék.

Nyilvánvalóan nem akart főzni, sem pedig egy étteremben ülni ilyen állapotban.

– Persze. Szeretnél konkrétan valamit?

– Őszintén szólva, jelenleg párolt salátához lenne kedvem. Túlságosan vacakul érzem magam
bármi máshoz.

Kivéve azt, hogy meglássam a hátadat, gondolta Harry.

– Mindjárt itt vagyok.

Azt kívánta, bár olyan viszonyban lennének Dracóval, hogy egy búcsúpuszi is beleférjen, de nem
voltak, úgyhogy csak megfordult és kiment az ajtón.

***

Draco minden szót elolvasott a tubuson és a vele érkezett használati utasításon, és megcsóválta a
fejét.

– Nem akarod kipróbálni?

– De. Csak arra gondoltam, hogy a muglik milyen bonyolultan fogalmaznak. Ennek a nagyját nem
is értem. Rosszabb, mint a vígjátékaik. – Draco szinte ledöfte Harryt a pillantásával. – Te érted?

Harry belenézett a technikai nyelvezetű leírásba.

– Biokémiai diploma hiányában nem. De segítenie kellene. A gyógyszerész azt mondta, a keléseid
átlagos allergiás reakciónak tűnnek.

– Átlagos? – visszhangozta Draco sértődötten.

– Gyerünk, húzd föl az inged és intézzük el.

Draco megint habozott.

– Semmi másra nem fogok ránézni, csak a kelésekre – ígérte Harry sóhajtva.

– Nem erről van szó. Ez… – Draco szavai kissé panaszosan hangzottak. – Fájni fog.

– Érzéstelenítő bűbáj – javasolta Harry.

Ez azonban rossz ötletnek bizonyult. Abban a pillanatban, hogy a bűbáj Draco hátát érintette, újabb
kelések nyíltak fel. Draco már nyüszített.

– Sajnálom, sajnálom – mondta Harry olyan megnyugtató hangon, ahogy csak tudta. – Arra
tippelek, hogy a kelések nem szeretik a mágiát. Ugyanezért nem szerették a krémet sem, amit
készítettél.

– Aú – mondta Draco, és olyan szánnivalóan festett, hogy Harry szíve majd megszakadt. – Aú,
Harry. Ez nagyon fáj.

Harry saját tapasztalatból tudta, hogy az együttérzés nem tenne most jót.

– Gyerünk, szedd össze magad. Egyszer majdnem letépte a fél karod egy hippogriff, emlékszel?
Ezt is túl fogod élni.

– Csak színleltem! Az csak egy kis karcolás volt!

És csak egy karcolás miatt akarta Csikócsőrt kivégeztetni? Nos, jobb inkább nem fölemlegetni.
Harry amúgy is tudta az igazságot. Draco utálta Csikócsőrt, mert a hippogriff Harry Pottert
választotta őhelyette.
Igaz, hogy Draco idézte az egészet magára, azzal, hogy nem mutatott megfelelő tiszteletet.

– Miért nem dőlsz le, én meg óvatosan felkenem a krémet – javasolta Harry. – Lehet, hogy eltart
majd egy ideig, úgyhogy talán nem akarsz addig állni.

– Nem tudnál visszamenni a gyógyszertárba és hozni egy érzéstelenítő krémet?

– Adok egy paracetamol tablettát mielőtt elkezdjük.

– Az nem ér semmit – nyafogta Draco. – Nikolai mondta. Valami erősebbre van szükségem…

– Nem tudunk erősebbet szerezni vény… orvosi recept nélkül – magyarázta Harry. – És ilyesmire
amúgy sem adnának. Draco, nagyon óvatos leszek, ígérem. Nézzük meg, hogy használ-e ez a
krém, rendben?

– Először paracetamol.

Harry nem tette szóvá, hogy „az nem ér semmit, Nikolai mondta”. Emlékezve arra, hogy a
nagynénje mekkora ügyet csinált abból, hogy Dudley-nak ne kavarodjon föl a gyomra, Harry is
adott Dracónak pár szem kekszet, hogy ne üres gyomorra vegye be a gyógyszert. Azután
megidézett egy pohár vizet, és makacsul megtiltotta, hogy Draco tíz tablettát vegyen be egy helyett.
Ezután ragaszkodott hozzá, hogy Draco a hasára feküdjön, a fejével egy párnán.

– Húsz perc kell, hogy hatni kezdjen…

– Húsz rohadt perc?

– A mugli gyógyszerek nem hatnak olyan gyorsan, mint a varázsfőzetek – magyarázta Harry
türelmesen. – Csak próbálj meg ellazulni. Minden rendben lesz, Draco. Ha a krém nem használ,
egyenesen a Szent Mungóba megyünk.

– Nem lesznek hajlandóak ellátni engem.

– De igen, ha velem vagy.

– Nos, nem akarok oda menni. Mágiát fognak használni. Fájni fog.

Harry nem akarta már megint elkezdeni ezt. Személy szerint azt gondolta, hogy Draco egy nagy
gyerek, de végül is Harry nem tudta, mennyire fájhatnak ezek a kelések, vagy mióta szenved már
Draco.

A húsz percet a földön ülve töltötte Drao mellett, vicces történeteket mesélve a Minisztériumról.
De nem túlságosan vicceseket. Ha Draco nevetett, utána nyögött a fájdalomtól.

Amikor letelt az idő, Harry feltérdelt a kanapé mellett, és finoman felemelte Draco ingének szélét,
feltűrve az anyagot, míg a férfi teljes háta szabaddá vált. Kinyomott egy kis kenőcsöt a
mutatóujjára, és nagyon gyengéden hozzáérintette a hegyét az egyik keléshez, ami még nem nyílt
fel.

– Ez milyen?

– Nem vészes – felelte Draco óvatosan.

– Nos, mondd majd, hogyha már túl sok, és akkor tarthatunk egy kis szünetet.

Draco erősen bólintott, és nem mondott többet, miközben Harry bekente a keléseket, egyiket a
másik után. Kicsit megfeszült, amikor a szétnyíltakat kente, de nem panaszkodott.

Amikor Harry egy hosszú pillanatra leállt, Draco hátrafordította a fejét, hogy ránézhessen.

– Elmúltak?

– Ez nem így működik. A gyógyszerész azt mondta, naponta háromszor kell őket bekenni pár
napon keresztül. De fokozatosan javulni fognak.

Draco sóhajtott.

– Jól van, rendben.

Mozdult, hogy felkeljen, de Harry keze a vállát takaró ingén visszanyomta.

– Csak még egy néhány. Öm… sajnálom, de lejjebb kellene húznod a nadrágodat. Öm… és az
alsódat. Sajnálom.

Harry újabb sor vitára számított, de Draco csak vállat vont, és maga alá csúsztatta a kezét, hogy
kigombolkozzon és cipzárazzon, mielőtt lehúzta a ruhákat.

– Ennyi elég lesz – mondta Harry gyorsan, mivel nem lett volna helyes, hogy Draco többet fedjen
fel, mint feltétlen szükséges. Még ha a feneke vonalai csábítóak is voltak… nos a keléseket
leszámítva. Legalább ezek közül egyik sem gennyezett. – Idelenn csak négy van… Ennyi, kész is.
Most már felöltözhetsz.

Draco hátranyúlt, hogy lehúzza az ingét, de nem úgy tűnt, mintha az alsóját meg a nadrágját vissza
akarná húzni.

– A kenőcsnek meg kell száradnia egy kicsit, különben hozzáragad az anyaghoz. Arra nem is
akarok gondolni, hogy milyen érzés lenne.

Ez mind tökéletesen érthető volt, de ez ugyanakkor azt is jelentette, hogy Harrynek most azon
kellett próbálkoznia, hogy ne csodálja Draco fenekét, amit csak az ing alsó szegélye takart. Nos, az
is csak félig. Átkozottul jól nézett ki, még úgy is, hogy Harry alig nézett oda.

– Azt mondtad, naponta háromszor? – Draco ásított egy aprót. – Akkor hazajösz ebédre? Ma nem
jöttél.

– Igen, hazajövök, hogy segítsek. – Harry kis híján azt javasolta, hogy biztos van valami bűbáj,
amit Draco használhatna, de még időben megfékezte magát a hülyeségben. Ha a kelések
bekenegetése volt az egyetlen esélye, hogy megérintse Dracót, akkor csinálni akarta, basszus! És ő
akart az lenni, aki gondoskodik Dracóról. Azon kívül, ha a kelések nem szerették a mágiát, akkor
annak sem örülnének, ha a mugli kenőcsöt mágia segítségével alkalmazzák.

De az ebéd említése emlékeztette Harryt valamire. A francba.

Kifogyva az ürügyekből a további halogatásra, Harry mély levegőt vett.

– Ma Ronnal és Hermionéval ebédeltem.

Draco csak feküdt csukott szemmel.

– Mmm-hmm.

Harry kis híján nem folytatta. De a francba is, ha így tesz, akkor Ron tanácsát fogadja meg, hogy
hogyan kezelje Dracót. Ez teljes egészében szörnyű ötletnek tűnt, szóval Harry kényszerítette
magát, hogy folytassa.

– Én… öm, elmondtam nekik, hogy visszatért az emlékezeted.

Drao kinyitotta az egyik szemét, és rámeredt.

– Megkértelek rá, hogy ne tedd, Potter.

– Tudom. – Harry az ajkába harapott, még mindig a kanapé mellett térdelve. – Sokáig kitartottam,
de hozzászoktam, hogy szinte mindent megosztok velük és… és egyszerűen csak kijött belőlem.
Én tényleg nagyon sajnálom.

Draco egy hosszú pillanatig csak bámult rá fél szemmel. De aztán azt is becsukta és sóhajtott.

– Oké, rendben. Ne emészd magad miatta.

Harry megfeszült, mert alig akarta elhini, hogy ilyen könnyen ment.

– Megbocsátasz nekem?

– Már megbocsátottam.

Rossz érzés szorította össze Harry gyomrát.

– A bűbáj késztet erre? Nem neheztelhetsz rám semmi miatt?

– Ahogy rád ordítottam a Sectumsempra miatt, az ki kellett volna lője ezt az elméletet. – Draco
elfordította a fejét a párnán, és megint kinyitotta az egyik szemét. – Azt hiszem, biztonsággal
kimondhatjuk, hogy rosszabb dolgokat is megbocsátottál nekem, mint hogy fecsegek a
barátaimnak. A barátaid pedig… Tudod, nem vagyok hülye. Ők segítettek neked felkutatni a
horcruxokat. Nélkülük nem tudtad volna elintézni a Sötét Nagyurat.

Harry tudta ezt, de meglepte, hogy Draco is. De Draco tényleg nem volt már az az éretlen kis
hülye, aki az iskolában volt. Habár… azon nem volt túl teljesen, hogy ekézze Ront, ahogy a
következő szavai be is bizonyították ezt.

– Esetleg legközelebb, amikor meglátogatjuk őket, lenyűgözhetem Weasley-t, ha teljes szívemből

köszönetet mondok neki.

Harry nevetett, amikor elképzelte Ron arcát.

– Az, hogy elmondtad nekik – folytatta Draco –, nem hiszem, hogy sokat számít. Nyilván nem
akartam életem végéig amnéziát színlelni. Weasley-t elkerülhettem volna így, de tényleg szeretnék
Hermionéval megint beszélgetni.

– Ő is szeretne beszélni veled. A generációs mágiáról. Azt kutatja, van-e valami, bármi mód, hogy
megtörjük az átkot és felszabadítsunk, és mivel megvan neked az a RAVASZ, te vagy
pillanatnyilag a legjobb forrása. – Harry elhallgatott. – Öm… amúgy miért tettél le belőle
RAVASZ-t?

– RAVASZ-t, a pokolba. A fickóval való együtt élés adta a legtöbb infót nekem.

Harry megdermedt.

– Várj, te tudtad? Honnan? Az apád azt mondta, senki sem mondhatott neked erről semmit, nem,
amíg biztonságban meg nem házasodsz és saját fiat nem nemzel, vagy amíg igényt nem tartanak
rád. – Harry biztos volt benne, hogy Malfoy pontosan ezt mondta neki, de valami zavarta benne. –
De… huh. Később hozzátette, hogy egy Potter elmondhatta neked, úgyhogy azt hiszem, nem
értette szó szerint, hogy senki.

– Amit az apám tud a generációs mágiáról, az elfér egy pálcadobozban, Harry. Ő csak találgat,
azok alapján az információk alapján, amik több száz éve tovább adódnak.

– Ó, akkor elmondhatta neked?

– Igazából nem. Sem ő, sem az anyám nem ejthetett ki egy szót sem, vagy kereshetett kerülőutat
arra, hogy átadják nekem az információt. – Draco mosolya keserédes volt. – Onnan tudom az
igazat, hogy Nikolai elmondta nekem.

– De ő honnan tudhatta, hogy te generációs mágia bűbájának vagy kitéve?

– Onnan, hogy ő is ki volt. Van egyfajta rezonanciája, vagy nem tudom. Nehéz elmagyarázni, de
csak ránézek valakire, és egyszerűen tudom, Harry. Most, hogy fel is ismerem, amit látok. Nikolai
tanított meg rá, hogyan csináljam.

– Őt ki tanította?

Draco lassan visszahúzta az alsóját és a nadrágját, aztán felült a kanapén, nyitott inggel.

– Gregori. Ó, ez az apja neve volt.

– De… de… – Harry pislogott. – Niolai-nak nem volt örököse, vagy igen?

– Az ismeret átadásának a tilalmára gondolsz? Az a Res mea es-re vonatkozik, nem a generációs
bűbájokra általában.

– Az apád úgy tűnt, azt hitte, hogy mindig volt egy…

– Harry, bármi, amit hisz, azt arra alapozza, amit egy darab bűbájról tud, ami a családunk
vérvonalához kötődik. De a generációs mágia nagyban függ az adott bűbájtól. Például mihelyst
Nikolai elmondta, mit érzékelt bennem, már nem kérdezhettem meg erről a szüleimet. Próbáltam,
de a bűbájtól a torkomon akadtak a szavak. Leírni sem engedte, míg fel nem adtam minden ilyen
törekvést arra, hogy rákérdezzek, milyen varázslat alatt áll a családunk. Szóval, amint látod, eléggé
hozzá vagyok szokva, hogy a mágia korlátozza a családommal való kommunikációmat. De
Nikolai? Ő egész életében meg tudott vitatni mindent erről a zenei bűbájról, ami a családjukhoz
kötődik.

Harry bólintott, és és leült a kanapéra Draco mellé.

– Akkor… Nikolai mondta el neked, hogy lóg valamiféle generációs mágia a fejed felett, de a
konkrét bűbáj részleteit nem?

– Nos, azt nem tudhatta, hogy rabszolgaságról van szó. Csak azt tudta, hogy van valami furcsa az
enyémben. – Draco sóhajtott. – Ha tudni akarod, elég hatalmas erőre tippelt. Mágikus erőre.
Amikor találkoztunk, arra gondolt, hogy én lehetek a második legnagyobb hatalmú varázsló az
egész világon. Te utánad.

Harry elámult.

– Mi? Mi a csodáért gondolt ilyet?

– Miattad természetesen.

– Nem értem, miről beszélsz.

– Nem is értheted. – Draco úgy mozdult, hogy rákönyököljön a kanapé karfájára, megrezzenve
kissé a mozdulat közben. – De te úgy mondtad, hogy mindenki hallja. Draco Malfoy volt a Bodza
Pálca ura. Elvetted a pálcámat, és egyúttal a pálca hűségét, és ez egyértelműen a világ legerősebb
varázslójává tett. De előtte én vettem el a Pálcák Urát Dumbledore-tól, és ez engem tett meg
másodikká. Legalábbis így gondolta Nikolai.

– És ezért jött el a házatokhoz?

– Hogy az asztronómia projekthez toborozzon. Addigra már rájött, hogy több kell majd hozzá, mint
zene. Azt gondolta, nyers mágikus erőre is szüksége lesz. Azt mondta, hogy te visszautasítottad,
ezért jött hozzám. A második legjobbhoz. – Draco maga elé bámult. – Pont, mint a kviddicsben.

– Draco…

– Fogd be, Harry. Rég hozzászoktam a gondolathoz, hogy nincs sok értelme versenyeznem veled.
Azelőtt sajnáltam magamat, leszámítva, hogy minden más varázsló is ugyanabban a csónakban
evezett, mint én. Úgyhogy ki nem szarja le. Már nem érzem azt, hogy versenyeznem kellene. –
Draco Harryre nézett. – Emlékszel rá, hogy levelet kaptál Nikolai-tól? Azt mondta, nem kapott
időpontot, hogy személyesen is találkozzon veled. Elég mérges is volt emiatt.

Harry próbált visszaemlékezni.

– Nem emlékszem semmilyen levélre.

– Talán valamelyik titkárnőd foglalkozott vele.

Ez sajnos nagyon is elképzelhető volt.

– Nem tehetek róla. Közvetlenül azután, hogy véget ért a háború, elárasztottak baglyokkal. Hetente
több száz levél érkezett, állásajánlatokkal, üzleti lehetőségekkel, szörnyű átverésekkel, házassági
ajánlatokkal és ez hónapokon keresztül ment… A levele eltűnhetett az áradatban.

Draco vállat vont.

– Hihetően hangzik. Egyébként, és hidd el, tudom, hogy ez az én saram, de először hagytam, hogy
azt higgye, ez a pálcák urás dolog igaz. Azt hittem, másképp nem fog felvenni, és amint mondtam,
nem akartam a kúriában bujkálni életem hátralévő részében. Ki kellett onnan mozdulnom és újra
szembenézni a világgal, és igazából a szituáció, amit ajánlott, ideális volt, mert azt jelentette, hogy
nem temethettem el magamat Wiltshire-ben. Emlékszel, hogy azt mondtam a szüleimnek, hogy
nem viselem el a manómágiát?

– Igen. Mi volt az az egész?

Draco elmosolyodott, az emlék egyértelműen kedves volt neki.

– A munka része. Tisztán kellett tartanunk a mágiánkat a nem emberi hatásoktól, a kutatás miatt,
amit végeztünk. Nikolai azt mondta, hogy ha vele fogok dolgozni, ki kell költöznöm a szüleim
házából és olyan helyen élnem, ahol nincs rá esély, hogy elérjen manó vagy koboldmágia sugara.

– Hollóbérc – sóhajtott Harry.

Draco kuncogott.

– Ó, nem, először még nem. Ő ezért élt ilyen helyen, nélkülem.

Kivett nekem egy lakást a muglivilágban, és csinált egy hop-hálózatos kapcsolatot, ami egyenesen
a Misztériumügyi Főosztályra vezetett. Abszolút semmi más nincs ott, csak varázslómágia. A
manókat még takarítani sem engedik be.

– Nehéz elképzelni téged, ahogy egy mugli lakásban élsz – mondta Harry szárazon.

– Nehéz is volt ott élni – ismerte el Draco. – Természetesen még mindig használhattam mágiát, de
nem ismertem semmilyen háztartási bűbájt, úgyhogy eléggé el voltam veszve, mielőtt Nikolai
kezelésbe vett. Ő tanított. Igazából mindenre. Attól kezdve, hogy hogyan kell kiszórni
tisztítóbűbájokat, egészen olyan dolgokig, hogy miért ne nyúljak a konnektorba. A háztartási
bűbájok teljesen második természetemmé váltak, mivel nem állhattam, hogy koszban éljek. Talán
ezért nem felejtettem el őket, még az amnézia ellenére sem.

Az Evapores sperma is második természetévé vált, mert annyi sokat használhatta, gondolta Harry
féltékenyen.

Draco még mindig el volt veszve a múltban.

– Munka után körülnéztünk a mugli világban, szinte minden nap. Úgy kezdődött, hogy
megmutatott dolgokat, amik segíthettek abban, hogy ott éljek, de egy idő után rájöttem, hogy az
együtt töltött idő inkább már… udvarlássá változott. Kedvelt engem, és ennek semmi köze sem
volt az apám befolyásához. Nos, mivel apám az Azkabanban volt, inkább mondhatni, hogy a
családom szégyene ellenére is szeretett.

– Nem volt Nikolai mérges, amikor rájött, hogy a Pálcák urás elképzelése nem igaz?

– Lehetett volna, több dolog miatt is. – Draco nagy levegőt vett. – Tudta, hogy generációs mágia
hatása alatt állok. Láthatta, hogy egy ideje már szunnyad, de örökölhetem ezt a varázslatot egy nap,
és akkora hatalmam lehet, mint neked. Tudod, ahhoz volt szokva, hogy a generációs mágia
csodálatos ajándék. Neki az volt. De a másik dolog talán még jelentősebb volt.

Amikor Draco elvörösödött, Harry megsejtette az igazságot.

– Akkorra már szerelmes voltál.

Már intim kapcsolat volt, egymásba gabalyodtak az ágyban…

– Nos, igen – ismerte el Draco. – De nem erre gondoltam. Tudod, inkább ahogy elmondtam neki.
Elmagyaráztam, hogyan került a birtokomba a Pálcák Ura, és hogyan szerezted meg tőlem, és hogy
ezek egyike sem tesz minket hatalmas varázslóvá. Úgy értem, most komolyan, Harry. Ökölharc?
Mindegy, aztán elmondtam neki, hogy tényleg abba kéne hagynia, hogy a pálcájuk alapján ítéljen
meg varázslókat, mert úgy éreztem, hogy ez épp olyan rossz, mint vér alapján ítélni. – Draco
elmosolyodott, az arckifejezés önelégült volt. – Ez befogta a száját, és amikor megint meg tudott
szólalni, megkérte a kezem.

Harry végzett egy gyors fejszámolást. Draco azt mondta, két évig dolgozott Nikolai-jal, és egy évig
voltak házasok. Még ha Draco kerek számokban is beszélt, ez meglepő volt.

– Nem bánta, hogy egy egész éven át hazudtál neki?

– Van különbség a hazugság meg aközött, hogy az ember nem tisztáz egy hamis benyomást.
Sosem hazudtam neki igazából. Valójában, amikor elmagyaráztam neki ezt, azt is megemlítettem,
hogy erről az egész dologról elég fájdalmas beszélnem. Én voltam a Pálcák Urának gazdája, és
még csak nem is tudtam róla! Bárcsak mindent jobban érthettem volna, akkor a birtokomban
lehetett volna. Megmenthettem volna a családomat, kijuttathattam volna magunkat az országból.
Nem tudtam volna megölni a Sötét Nagyurat, a rohadt horcruxai miatt, de… tudtam volna tenni
valamit.

Draco hangja olyan fájdalommal teli volt, hogy Harry megveregette a térdét. Szívesebben karolta
volna át a vállát, hogy közel húzza őt magához, de nem tudta, hogy Draco értékelné-e. Ráadásul
ezekkel a kelésekkel a hátán…

– El kell ezt engedned. Ez olyan, mint Sirius és én. Hosszú időt töltöttem azt kívánva, bár
visszamehetnék az időben, mert akkor mindent másképp csinálnék. Ő élne, és tennék róla, hogy
túlélje a háborút is, és… és akkor még mindig itt lehetne nekem. – Harry lélegzete elakadt. – El
kell engedned.

– Próbálok elengedni dolgokat, hidd el – morogta Draco.

Harry megszorította a térdét, aztán elvette a kezét.

Draco rámeredt a helyre, ahol a keze volt.

– Mindegy, most már tudod, miért fontos nekem a galagonyapálca. Az, hogy elvetted tőlem, az
első állomás volt a folyamatban, ami Nikolai-t hozzám vezette. De elég ebből. Az hiszem, aludni
megyek.

– Nem kérsz vacsorát?

– Nem igazán…

Harry nagyon nem szerette volna azt látni, hogy Draco megint olyan mélyre visszazuhan a
depresszióba, hogy még enni sem hajlandó.

– Hoztam báránycurryt. A kedvencedet – húzta el a mézes madzagot. – Finom biryanival és

rengeteg naan-nal. Gyerünk… Biztos vagyok benne, hogy a gyógyszerész is azt mondaná, hogy
enned kell, hogy megerősödj.

– Az utolsó fele színtiszta hülyeség, de rendben. Bekapok egy-két falatot – egyezett bele Draco. –
Amúgy kösz a krémet. Lényegesen javult a helyzet ott hátul.

– Enyém az öröm – mondta Harry, a szó többféle értelmében is.

 53. fejezet

– Ma elmentem a gyógyszertárba – jelentette be Draco vacsora közben, négy nappal később.

Harry lenyelte a salátát, amit rágott.

– A legközelebbi is elég messze van. A bűbáj engedte, hogy ilyen messzire elmenj?

Amikor Draco bólintott, Harry elégedetten elmosolyodott.

– Akkor már talán bárhová máshová is elmehetsz, ahova akarsz. Kivéve talán a szüleid házát. Ha a
bűbáj már nem tart téged fogolyként, akkor szerintem hoppanálhatsz és kandallón át is utazhatsz.

– Akár azt is engedheti. Draco vállat vont. Mivel a létszükségleteimmel hozzád vagyok kötve.

Étel, gondolta Harrry. Ételre és italra gondolt. Nem szexuális szükségletekről beszél, arról, hogy
nem tud elmenni, hacsak nem érintem meg, nem mondom neki, hogy…

Harry gyorsan összeszedte magát, hogy elterelje a figyelmét az ilyen gondolatokról.

– Öm, mire volt szükséged a gyógyszertárból?

– Arra gondoltam, hogy jó lenne valami, ami megakadályozza, hogy sebhelyek maradjanak. –
Draco a tányérjára szegezte a pillantását. – A mágikus gyógymódok kiesnek, nehogy új keléseket
okozzanak. A gyógyszerész egy tonikot ajánlott, úgyhogy megvettem.

Ez mind jól hangzott, míg Draco el nem ért az utolsó szóig.

– Hogyan fizettél? Nincs semennyi mugli pénzed. A Gringottsba is elmentél pénzt váltani?

– Öm… nem. Kölcsönvettem egy kis pénzt a fiókból, ahol tartod. – Draco a szempilláin keresztül
Harryre pillantott. – Ez nem gond, ugye? Vissza fogom fizetni.

Harryt nem érdekelte.

– Persze, hogy nem gond. Bármire van szükséged, Draco, csak kérd. És ha nem vagyok itt, igen,
szolgáld ki magad.

A másik férfi elmosolyodott.

– Ebben az esetben kérnem kell valamit. Én… öm, szükségem lenne rá, hogy belemasszírozd a
hátamba a tonikot. Minden nap egyszer, ezt mondta a gyógyszerész. Egy héten keresztül.

Harry megnémult. Az utóbbi pár napban, amikor óvatosan kenegette Draco keléseit, míg el nem
halványultak, elvesztette az időérzékét, de nem kerülte el a figyelmét a hatás, amit ez tett rá minden
egyes alkalommal.

Nem volt sok érintkezés, szinte semennyi, de elég volt ahhoz, hogy kemény legyen tőle.
Fájdalmasan kemény. A látvány, ahogy Draco a hasán fekszik, meztelen háta felfedve, ahogy feje
az inggel fedett karján nyugszik – még mindig nem volt hajlandó levenni az ingét –, nos, ez
önmagában is elég lett volna, hogy Harry megőrüljön. Aztán még a feneke felső része is bekerült
az egyenletbe, és ettől Harry elveszett.

Teljesen, abszolút elveszett.

Az este és a hétvégi alkalmak nem voltak olyan rosszak, legalább Harry találhatott ürügyet, hogy
utána a szobájába mehessen, ahol úgy rejszolt, mint egy megszállott, miközben a keze még mindig
síkos volt a kenőcstől, amit Draco hátára használt.

De a reggeli kezelések és a déliek, azokon a napokon, amikor Harrynek utána vissza kellett mennie
dolgozni? Színtiszta kínzások voltak. Egyik nap annyira kétségbeejtő volt a helyzet, hogy az
irodájából nyíló privát mosdóban verte ki, de nem szeretett volna ebből rendszert csinálni.

A múlt éjszaka volt az utolsó kenőcskezeléses nap, és míg Harry valahol bánta ezt, ugyanakkor
komoly megkönnyebbülést is jelentett. Mekkora kísértést bír ki egy férfi?

Úgy tűnik, még ennél is többet, mivel Draco most már azt akarta, hogy Harry masszírozza is a
hátát a tonikkal. Minden nap, egy héten át! Harrynek két egymásnak ellentmondó reakciója volt
erre. Fel akart kiáltani az örömtől, és ordítani a frusztrációtól.

De a pokolba is, legalább már csak este kellett alkalmazni a kezeléseket, úgyhogy közvetlenül
utána el tudott menni rejszolni. Olajjal. A zuhany alatt, arról ábrándozva, hogy Draco is ott van
vele.

– Rendben – mondta Harry olyan hidegvérrel, ahogy csak bírta. – Mi lenne, ha alvás előtt
alkalmaznánk? Neked megfelel?

– Persze, hogyha ragacsos lepedőre vágyom.

Ha Harry épp rágott volna valamit, most biztosan félrenyelt volna.

– Tessék?

Draco úgy tűnt, elmerült a gondolataiban.

– Nos, ha elég alaposan bemasszírozod a tonikot, hogy ne maradjon felesleg, akkor működhet.
Alvás előtt is.

Mibe keveredtem?

***

– Ez egy kicsit különbözik a krémtől – magyarázta Draco fejével egy párnán, ahogy a kanapén
feküdt, Harry pedig a földön térdelt mellette. – Dörzsöld bele az egész hátamba, nem csak oda,
ahol a kelések vannak. És ne felejtsd ki a fenekemet.

Harrynek nem állt szándékában. Már látta is, hogy Draco nadrágja és alsója lejjebb volt húzva a
szükségesnél; a férfi teljes feneke közszemlére került.

– Feljebb húzhatod a nadrágodat egy kicsit – hallotta Harry saját magát. Hülye griffendéles
becsületesség, hogy nem akarja kihasználni a helyzetet!

– Nem akarom, hogy tonik kerüljön rá.

– És én még azt hittem, profi vagy a tisztítóbűbájokban – gúnyolódott Harry, és maga sem tudta,
miért vitatkozik. Meghülyült talán?
– Csak hogy tudd, vannak elveim. Az egyik közülük az, hogy nem koszolom össze a ruhámat, ha
nem muszáj.

Harry agya végül elkezdett pár neuront a megfelelő irányba küldeni.

– Ó, nos, ha nem akarod összekoszolni a ruhádat, akkor azt hiszem, azt lenne a legjobb, ha teljesen
levennéd az ingedet – mondta, mivel Draco most is csak feltűrte.

Draco hátrafordította a fejét, és mogorván ránézett.

– Nem. És meg se próbálj rábeszélni. Múltkor is megfájdult tőle a fejem.

– Nem kiabáltam olyan hangosan.

– A kicseszett bűbáj viszont annál inkább.

Harry nem akart erőszakoskodó, hajthatatlan szemétláda lenni, és Dracót sem akarta rabszolgaként
kezelni, de már eléggé elege volt ebből az ostobaságból. Az elmúlt pár napban minden egyes
alkalommal, amikor Harrynek kezelnie kellett a keléseket, Draco visszautasította, hogy levegye az
ingét. És nem is magyarázta el, hogy miért, vagy legalábbis semmiféle értelmes magyarázatot nem
adott. Csak azt hajtogatta, hogy nem illendő.

Ami elég furcsa indok volt, azt elnézve, hogy azzal semmi baja sem volt, hogy közszemlére tegye
a fenekét!

– Mit értesz az alatt, hogy a bűbáj rád kiabált?

Draco sóhajtott.

– Minél többet kéred, annál inkább azt hiszi, hogy komolyan is gondolod, amit mondasz. Ne kérd
többet, légy szíves. Nem akarom, hogy megbüntessen, amiért nem engedelmeskedem neked, és
meg fog, ha tovább erősködsz.

– De nem lenne egyszerűbb, ha csak…

– Ki ne mondd!

– Oké, oké – mondta Harry, feltartva a tenyerét, viccesen feladást mímelve. – Csak azt hiszem…
hogy ez az egész ing dolog kicsit már beteges. Már láttalak téged.

– Az akkor volt. Az más volt, Harry. Én… én… én nem tudom elviselni, már nem…

Nikolai, gondolta Harry fogcsikorgatva. Féltékenynek lenni egy halottra kicsit már túlhaladott volt,
de ha Draco úgy érezte, hogy hűtlen, ha hagyja, hogy Harry lássa a meztelen mellkasát, ki volt ő,
hogy vitatkozzon? Még valahol érthető is volt. A kelések Draco hátán és fenekén helyezkedtek el,
úgyhogy fel kell fednie őket. Talán megnyugtathatja magát azzal, hogy Nikolai megértené. De arra
nem volt semmi ok, hogy hagyja, Harry bármely más testrészét lássa.

– Úgyhogy kérlek, ne kényszeríts – fejezte be Draco, a végén szinte már pánikban.

– Még mostanra sem tudod, hogy nem akarok visszaélni a hatalmammal? Akkor már inkább
megszabadulnék tőle – mondta Harry. – A gondolat, hogy fejfájásod lesz vagy rosszabb pusztán
attól, hogy megtagadsz egy utasítást, kimondottan émelyítő.

Draco bólintott, ahogy ott feküdt, karjával a feje alatt.

– Tudom. Nem szokásod visszaélni.

Ez, hogy Draco ezt mondja, azok után, ahogy Harry lecsapott egy ostorral a finom bőrére… nos,
Harry értékelte. Ha Draco akarta volna, eléggé felhúzhatta volna magát azon, ahogy Harry bánt
vele az ágyban. De végül is ő maga is elismerte, hogy álszentség lenne panaszkodni, mivel Draco
is pont ugyanannyira élvezte a dominancia-alávetettség dolgot, mint Harry.

Megint rossz irányba kígyóztak Harry gondolatai, mert már másra sem vágyott, mint látni Draco
meztelen hátát, rajta néhány szép korbácsnyommal.

A fejében megjelenő forró képektől a fogát csikorgatva, Harry fejjel lefelé fordította a műanyag
flakont, és erősen megnyomta.

Egy nagy adag tonik loccsant Draco meztelen bőrére. A férfi felkiáltott.

– Ez rohadt hideg! Legközelebb használj valami melegítőbűbájt.

Legközelebb. Harry azt gondolta, Draco joggal mondta ezt, hogyha egy héten keresztül fognak
tartani ezek a hátkenegetések, de akkor is elég nagy pofátlanságnak érezte.

– Nincs mágia, nem emlékszel? Te sem szeretnéd, ha kiújulnának azok a kelések.

Draco hangja megremegett egy kicsit.

– Nem újultak ki, ugye?

Harry közelebbről is szemügyre vette.

– Nem. Ugyanúgy néznek ki, mint tegnap este, csak pár piros pattanás.

– Nem akarok pattanásokat.

– Alig látszanak.

– Egyáltalán nem akarok rusnya pattanásokat – mondta Draco ingerülten. – Lenyűgözőnek kell
lennem. Ez… – A hangja hirtelen eltompult. – Mindegy.

A picsába. Épp a férje jutott eszébe. Nem kell már senki számára lenyűgözőnek lennie…

De az a kifejezés, hogy lenyűgöző, átkozottul passzolt Dracóra általánosságban is. Harry úgy
érezte, sosem tudná megunni a férfi bámulását, és itt-ott pár pattanás nem osztott-szorzott.

– Harry?

– Hmm? – Kissé elterelődött a figyelme, ahogy a négy pattanást bámulta Draco hátsóján. Vagyis
inkább a pazar hátsót magát. Olyan fehér és hetyke volt, mintha csak egy pár suhintásért
könyörögne.

– Kimondottan biztos vagyok benne, hogy többet kellene tenned annál, hogy kinyomod a tonikot a
flakonból.

Harry megrázta a fejét, hogy kiverje belőle a gondolatokat.

– Sajnálom. Elbambultam. Öm, ez így milyen? – Nem tudta, mennyire érzékeny még Draco bőre;
mindig, amikor rákente a krémet a kelésekre, igen-igen óvatos volt. Alig ért hozzájuk, ami
valahogy még frusztrálóbb volt, mintha Draco egész testét megérintette volna.
Vagy mégsem, mert Harry mindkét keze Draco hátán volt, gyengéden masszírozta, a farka pedig
igen helytelenül reagált arra, ami elvileg terápiás célú kezelés volt.

– Mmm, erősebben – mondta Draco megkönnyebbült hangon. – Sokkal erősebben, Harry.

Erősebben, gyorsabban. – Harry elnyomta a hasonló gondolatait, és megpróbált olyan hangon

beszélni, amiről úgy érezte, hogy egy gyógyítóhoz illik. Távolságtartó. Hivatalos.

– Mi különbség van attól, hogy erősebben csinálom-e? Csak el kell oszlatnom mindenhova, nem?

– Szerintem akkor hat a legjobban, ha bedörzsölöd.

– Rendben. – Harry szétnyitotta az ujjait, és megforgatta a csuklóját, egyenletes mozdulatokkal

masszírozva be a tonikot Draco bőrébe, a válla alatt kezdve és fokozatosan haladva lejjebb. – Szólj,
ha valami pontot érintek… – Mintha valaha is közel kerülhetne Draco pontjaihoz! – …öm, úgy
értem, ami még mindig fáj.

– Csodás érzés, Harry. Mmm, milyen tehetséges kezed van. Otthagyhatnád a parancsnokságot és
beállhatnál masszázsterapeutának.

Harry kuncogott, Tetszett neki, hogy elismerik.

– Igen, nos, ez most nem masszázs, Draco…

Draco hangja megremegett.

– Lehetne?

Harry keze megállt, az agya pedig kiürült. Vagyis majdnem. Lehetne? Mi a frászt akar ez
jelenteni?

– Azt akarod, hogy rendesen masszírozzam meg a hátad?

– Hajlandó lennél? – Draco hátrafordította a fejét, hogy rápillanthasson a válla fölött. – Én… én…

Morogva visszadobta a fejét a párnára.

– Sajnálom. Tudom, hogy nem kellene elvárásokat támasztanom. Én vagyok a te segítségedért és

örömödért, nem pedig fordítva.

Egek, ha Draco tudta volna, milyen segítségre és örömre vágyik Harry!

– Nem, nem, én mondtam, hogy szólj, ha szükséged van valamire – emlékeztette Harry gyorsan,
testhelyzetet váltva, arra az esetre, ha Draco rápillantana a nadrágjára, ne lássa az erekcióját. –
Nehéz napod volt? A hátizmaid kicsit görcsösek, ha jobban belegondolok.

– Mmm. Ebéd után kigazoltam és megmetszettem az egész kertet. Vagy öt óra hosszáig tartott.

– Egy részét csinálhattad volna mágiával…

Draco felmordult és megfeszült, ahogy Harry ujjai elkezdtek a gerincén körözni.

– Simán meg tudtam állapítani, hogy te bűbájjal tünteted el a gazt, hogy megszabadulj tőlük. Nem
tudod, hogy a megmaradó növények ezt szörnyű sokként élik meg? Azt gondolják tőle, hogy ők
leszek a következők!
– A növények nem gondolkodnak – mondta Harry a hüvelykujját Draco gerincén köröztetve. Egek,
milyen gyönyörű volt, ahogy ívbe feszült Harry keze alatt…

– Nem komponálnak szonetteket a szabadidejükben, de… ó, a pokolba. Miért vitatkozok veled?

Ugyanarra a gyógynövénytanra jártunk; tudom, hogy megérted, hogy a kertednek emberi érintésre
van szüksége.

– Igen, tudom. Nincs sok időm foglalkozni a kerttel.

– Nos, most már a tied vagyok…

Bárcsak az enyém lehetnél.

– …és mindent kezelésbe veszek.

A mindenbe a farkam is beletartozik?

Harry az ajkába harapott, attól tartva, hogy ha nem elég óvatos, hangosan is kimondja, amit addig
csak magában gondolt. Csak Dracóra lenne szabad koncentrálnia… öm, Draco hátára – és
befejezni ezt. Ezzel az elhatározással Harry közelebb húzódott a kanapéhoz, hogy nagyobb erőt
adhasson a masszázsnak.

– Ó, igen. A kezed gyógyerejű. Mmm… baszd meg, ez aztán jó érzés…

Lehetne, hogy ne ejtsd ki a baszás szót, és nem ilyen erotikus hangon?

Minél erőteljesebben csinálta Harry, Draco annál élvezettelibb hangokat adott ki. Nos, Harry aligha
hibáztathatta ezért. Ő is tudta, milyen jó érzés egy hátmasszázs. Csak azt kívánta, bár ne tenné
Draco az egészet ilyen… erotikussá.

– Feljebb – mormogta Draco, amikor Harry ujjai becsusszantak a vállán felgyűrődött inge alá. –
Igen, ott – mondta Draco miközben Harry erősebben masszírozta a vállait. – Ez iszonyat isteni
érzés.

– Neke… – A francba! Abban a pillanatban Harry azt kívánta, bár kitéphetné a nyelvét. Mit akart,
elmondani Dracónak, mennyire vágyik rá? Ó, igen, nagyszerű terv! Mi is lehetne jobb mód ennél
arra, hogy bűntudatot ébresszen benne, amiért nem szolgálja a gazdáját?

Rohadt bűbáj. Harry nem akarta, hogy Draco kényszerítve érezze magát arra, hogy együtt háljon
Harryvel, amikor nem tudta, ki is Harry, és most sem, hogy Draco mindenre emlékszik.
Hermionénak valószínűleg igaza volt a megszégyenítéssel kapcsolatban. Hogy Harry visszaél a
hatalmával és visszaél Draco bizalmával… Rohadt, kicseszett bűbáj!

– Neke micsoda? – kérdezte Draco, elfordítva a fejét, hogy Harryre nézhessen.

Harrynek visszakoznia kellett, és nagyon gyorsan gondolkodnia.

– Jobban van-e már neked, a hátad, ezt akartam kérdezni.

– Neked, a hátad – utánozta Draco kuncogva. – Összeismerkedhetnél a birtokos személyjelekkel,

Harry.

– Ó, cseszd meg. – A tonikot már bemasszírozta, ahogy csak lehetett, úgyhogy Harry részéről a
kínzás véget is érhetett. Legalábbis másnapig. – Már amúgy is kész vagy. Felkelhetsz.

Draco nem mozdult.

– Nem masszíroztad be a tonikot a fenekembe.

Minden férfinak van tűréshatára, gondolta Harry, ő pedig épp most érte el.

– Masszírozd meg a saját rohadt seggedet! Eléred!

Draco úgy fordult hátra, mintha megütötték volna.

– De nem látom…

– Összeismerkedhetnél a tükörrel! – vicsorgott Harry. Rácsapta az üvegre a kupakot, és Draco

kezébe nyomta. – Oldd meg.

Figyelmen kívül hagyva Draco döbbent arckifejezését, Harry felkászálódott a földről, és olyan
gyorsan ment fel az emeletre, ahogy csak bírt.

Nem Draco volt az egyetlen, akinek meg kellett oldania valamit.

 54. fejezet

Harry biztos volt benne, hogy a maszturbálásnak sokkal kielégítőbbnek kellene lennie. Tudta, hogy
amikor még Ginnyvel járt, főleg az utolsó években, gyakran gondolta azt, hogy a keze legalább
olyan jó, mint bármi, amit együtt csinálnak.

De Draco nem Ginny. Harry őt sokkal intenzívebben kívánta. Színtiszta vággyal volt szüksége rá,
és a keze nem volt egyenértékű pótlék.

Draco keze az lenne, ha rá tudná venni a férfit, hogy segítsen rajta. Draco keze mennyország lenne.
Az ujjai Harry golyóit simogatnák, és egyszerűen csak tudná, hogy mikor izgassa, mikor elégítse ki
és…

Borzongva élvezett el, és nyüszítve rogyott le a zuhany csempézett padlójára. Ó, egek. Sokkal
többre lett volna szüksége, de nem fogja megkapni, és fogalma sem volt, hogy mi lesz vele így…

Nyögve talpra vergődött, és elzárta a vizet. Beballagott a hálószobájába egy törölközővel a csípője
körül, egy másikkal a haját törölgetve, amikor kopogást hallott az ajtaján.

Talán a kevéssé kielégítő orgazmus volt az, gondolta később Harry, ami miatt úgy reagált, ahogy.

Odarobogott az ajtóhoz és feltépte, de már akkor kiabált, amikor még hozzá sem ért a kilincshez.

– Az ég szerelmére! Mi van már megint?

Akármit is akart még mondani, a látvány mindent kitörölt a fejéből.

Draco alázatosan lehajtott fejjel ott térdelt, és az egész teste remegett.

Harry azonnal mellétérdelt, és ölelésébe vonta a másik férfit.

– Ssh, ssh, semmi baj – nyugtatta. – Én… nem úgy értettem – rögtönzött, mert nem emlékezett
semmi konkrétra, hogy mit mondott előtte. Csak arra emlékezett, hogy mérges volt, és olyan
frusztrált a vágytól, hogy azt ember nem bírja ki.

De ez még nem hatalmazta fel arra, hogy a frusztrációját Dracón töltse ki.

– Sosem lett volna szabad a jóindulatodra apellálnom – mondta Draco síri hangon, karjai pedig
élettelenül lógtak az oldala mellett. Hagyta, hogy Harry az ölelésében tartsa, de nem tett
erőfeszítést, hogy viszonozza. – Nekem kellene szolgálnom téged. Nagyon is tisztában vagyok
vele.

– Draco, tudod, hogy én nem így gondolkodom…

Draco lehajtva tartotta a fejét, az ajka majdnem hozzáért Harry meztelen vállához.

– Csak mert ilyen nagyon jó vagy. De ettől a viselkedésem csak még megbocsáthatatlanabb. Jobb
rabszolgát érdemelsz annál, aki csak magára gondol és gúnyosan beszél veled és…

– Gúnyosan?

Harry érezte, hogy egy vízcsepp a vállára hullik. Vagyis nem, nem víz volt. Könny! Ha eddig
szégyellte magát, most tízszer rosszabb lett a helyzet.
– Kigúnyoltam a beszédedet. Nem fog többet előfordulni…

– Jaj, dehogynem – mondta Harry, a két kezét Draco vállára téve, hogy egy kicsit eltolhassa
magától, de csak annyira, hogy az arcába nézhessen. – De nem is baj. Mert ez a szarkazmus, ez a
gúny, Draco? Ez te vagy. És én szeretem. Szeretem, ha önmagad vagy. Hát nem érted?

Draco nyelt egyet.

– Akkor… akkor miért…

Harry sóhajtott. Ha Draco nem látta magától, hogy mi a probléma, akkor ez csak egy valamit
jelenthetett. Annyira szerelmes Nikolai-ba, hogy észre sem veszi Harry vonzódását.

De ez jó is volt, nem? Harry nem is akarta, hogy ezt észrevegye, mert akkor kötelezve érezné
magát, hogy szexeljen Harryvel.

És így, hogy Draco ennyire szerelmes a férjébe? Nyomást gyakorolni rá egyszerűen nem volt
opció.

Mindegy, mennyire tetszett volna az ötlet Harry farkának.

Nos, Harrynek végre sikerült előállnia egy hazugsággal, ami nem volt száz százalékosan idióta.

– Hogy miért lettem olyan mérges? – Vállat vont, és próbált spontánnak tűnni, nem pedig
ravasznak. – Ennek semmi köze hozzád, Draco, főleg nem a segédigés beszólásodhoz. Csak rossz
napom volt a munkában, ez minden. Már jobban vagyok, hogy lezuhanyoztam.

Draco pislogott.

– Tudod, hajlamos vagyok elfelejteni, hogy neked ezen a házon kívül is van életed. Aztán
hazajössz és ahelyett, hogy rendesen gondodat viselném, követelőzöm, hogy kezeld a sebeimet…

– Nincsenek sebeid – szólt közbe Harry.

Draco lehajtotta a fejét, és még jobban reszketett, mint előtte.

– Szükséged van valamire? Szolgálhatlak? Esetleg egy pohár likőrt lefekvés előtt? Vagy tegyek fel
valami zenét, vagy… vagy lenne kedved egy kis sétához, vagy… vagy… megnézzek veled egy
vígjátékot, vagy…

– Nem kell ilyen elkeseredetten próbálkoznod, hogy szolgálj – mondta Harry sóhajtva.

– De én akarok.

Ezúttal hezitálás nélkül mondta. Ez már önmagában is aggasztó volt.

– Miért? Csak a bűbáj miatt?

Draco felpillantott; a szemei olyanok voltak, mint a viharfelhők.

– Én… én nem tudom, Harry. Néha elgondolkodom rajta. Nem tudnám megmondani… Nem is
tudom… Már azt sem tudom, ki vagyok!

Harry térde egy kicsit fájni kezdett, úgyhogy felállt, egy kézzel biztonságosan magán tartva a
törölközőt, míg a másik kezével felsegítette Dracót.
– Gyere be és megbeszéljük.

Draco szeme elkerekedett, amikor belépett Harry szobájába.

– Eddig még soha nem léptem be ide.

– Nem? – Harry még sosem gondolkodott el ezen, de arra tippelt, hogy igaz lehet. Másrészről
viszont azt feltételezte, hogy Draco már bejárta az egész házat, míg Harry dolgozott. Ha mégsem…
nos, az elég érdekes.

Mivel Harry nem akart egy szál törölközőben ülni a beszélgetés alatt, felmarkolt pár ruhadarabot és
visszament a fürdőbe.

Meglepetésére Draco egyből követte.

– Mit csinálsz?

– Szeretnék segíteni öltözködni…

Harry felnevetett, habár kissé feszülten.

– Öm… ne. Nem, kösz. Menj és ülj le az ágyra. Egy perc és ott vagyok.

Draco tétovának és csalódottnak tűnt, de úgy tett, ahogy utasították.

Épp a kritikus pillanatban. Ugyanis pár perccel ezelőtti orgazmus ide vagy oda, Harry farka szinte
megugrott a gondolatra, hogy Draco levegye Harry törölközőjét és felsegítsen rá egy alsónadrágot.
Hülye farok… hát nem tűnt föl neki, hogy Draco mennyire közömbös iránta? A férfi nem nézett le
a törölközőre, nem csodálta meg a meztelen mellkasát, sem semmi ilyesmi.

Ha Harry azt tervezte volna, hogy direkt mutatkozik egy szál törölközőben, most igen csalódott
volna.

De a helyzet az… hogy így is az volt.

Két perc múlva felöltözve, de mezítláb, Harry leült Draco mellé az ágyra.

– Rendben, mit jelent ez, hogy nem tudod, ki vagy? Megint memóriazavaraid vannak?

Draco megrázta a fejét. A haja repült közben, Harry pedig szeretett volna beletúrni azokba a finom
szőke tincsekbe.

– Mindenre emlékszem. Talán túlságosan is jól. Nem, ez inkább olyan, mintha zuhannék.

– Zuhannál?

Draco becsukta a szemét, az arckifejezése fájdalmas volt.

– Egyszerre két irányba. Annyira… annyira könnyű a rabszolgádnak lenni, Harry. Csak annyit kell
tennem, hogy ellazulok és hagyom megtörténni, és gondolkodás nélkül beszélek, gondolkodás
nélkül cselekszem… de aztán, amikor ezt csinálom, az esetek felében valami cinikus, durva
megjegyzést teszek, amire egyetlen rendes rabszolga sem gondolhatna, nemhogy mondhatna. És
tudom, hogy ezt a régi Draco csinálja, akit gy…gy… gyűlölsz.

– Nos, már nem gyűlölöm – mondta Harry határozottan. – És a gyűlölni egyébként is egy kicsit
erős. Nem kedveltelek, és úgy gondoltam, hogy egy beképzelt, arrogáns seggfej vagy, hatodévben
még rosszabb lettél, és… francba is. Talán tényleg utáltalak valamennyire, amikor Bill arcát
szétmarcangolták…

Draco összeszorította a fogait.

– De most már nem utállak – hangsúlyozta ki Harry. – Esküszöm, hogy nem, oké? Már egyáltalán
nem. Élvezem a társaságodat, és a megjegyzések, amiket teszel? Azt hiszem, értesz a szavakhoz,
Draco. Komolyan, a szarkazmust már néha művészi szinten űzöd. Nem ezért lettem mérges
odalenn. Tényleg nem. Rendben? Kedvelem azt, amilyen vagy, úgyhogy ne akarj megváltozni
miattam.

Draco szeme továbbra is szorosan csukva maradt.

– Még mindig olyan, mintha nem tudnám, mi az, ami valódi. Azokban az első hónapokban olyan
csodálatos volt a rabszolgádnak lenni. Mintha nem ismertem volna semmilyen más életet,
semmilyen egyéb létezést, és úgy éreztem… ide tartozom.

– És most? – kérdezte Harry óvatosan.

– Olyan, mintha két Draco élne bennem. Ez nagyon zavarba ejtő, mert emlékszem rá, hogy…
valaki más voltam. Teljesen más ember.

Harry megrázta a fejét.

– De nem voltál teljesen más, Draco. Úgy értem, nem voltál rabszolga, de ugyanúgy szeretted…
öm, tudod… – Harry megrezzent, és eltöprengett, hogy hülyeség-e ezt felhozni. – Az
alávetettséget, igaz?

Draco féloldalt rápillantott. Nem válaszolt, de a pillantás magáért beszélt, és valami ilyesmit
mondott, hogy Igen, és mire akarsz ezzel kilyukadni…?

Kitalálni, hogy hogyan fogalmazza ezt meg, kicsit nehéz volt.

– Öm… nos, ez nem olyan, mintha két ember lenne benned, akiknek semmi köze egymáshoz, ez
minden. Ha jobban belegondolsz, a Régi-Draco és rabszolga-Draco nem is különböznek annyira.
Már mielőtt a Res mea es felébredt, eljátszadoztál néha azzal, hogy… öm, kicsit rabszolgásan
viselkedtél, nem…?

Draco ujjai hirtelen a lepedőbe martak.

– Azt mondod, hogy megérdemlem a rabszolgaságot, erre utalsz? A bűbáj tudta, hogy már ezzel a
dologgal szórakoztam, és így nem csoda, hogy lecsapott rám?

– Nem, nem! – Harry odafordult Dracóhoz, hogy jobban az arcába nézhessen.

– Nem így értettem. Én csak azt hiszem… nos, hogy tényleg van egy kis alávetettségi hajlamod. A
Roxfortban még nem gondoltam volna ezt, ahogy össze-vissza parádéztál, mintha a tiéd lenne a
hely…

– Az csak hencegés volt – motyogta Draco, ujjaival még mindig a lepedőbe markolva. – Fenn
kellett tartanom a pozíciómat, és örömet szereznem az apámnak. De ez talán csak jobban
alátámasztja azt, amit mondasz. Azt tettem, amit mondott, amit akart, még a…

A halálfalókhoz is csatlakoztál, gondolta Harry.

– Aztán pedig azt tetted, amire Voldemort utasított.

Draco elfordította az arcát.

– Mintha nem a legjobb embereket választanám ki arra, hogy engedelmeskedjek neki.

– Szerintem Nikolai-jal jól választottál – mondta Harry gyengéden. – És hogy őszinte legyek, nem
hinném, hogy az előbbi példák helyénvalóak. Minden gyerek örömet akar szerezni a szüleinek, és
ami Voldemortot illeti, gyakorlatilag zsaroltak, hogy szolgáld. De ennek amúgy sincs köze ahhoz,
amit mondani akarok. Te nem két külön ember vagy belül, Draco. Te csak te vagy, és van egy
részed, ami szeret alárendelődni. Mondanám, hogy csak a bűbáj akarja, hogy így érezz, de…
szerintem nem pusztán amiatt van így. Már a férjeddel is így viselkedtél, nem? Most pedig
kimondhatod, amit gondolsz, úgyhogy a bűbáj nem irányít téged, már nem. Érted?

– Szóval azt mondod, természetemből fakad a szolgaság, mint bagolynak a repülés.

Harry megrezzent, habár az elgondolás alapjában helytálló volt.

– Valahol igen. Egyértelműen szeretted, amikor még nem emlékeztél a múltunkra. Azt gondoltad,
hogy a rabszolgámnak lenni a világ legnagyszerűbb dolga, és ez egy kicsit furcsa, elnézve, hogy
nem úgy nevelkedtél, ahogy a Res mea es elvárta volna. És még azután is, hogy mindenre
visszaemlékeztél… – Harry elmosolyodott, hogy lágyítsa a mondanivalóját. – Nos, sosem
tiltakoztál igazán a helyzeted ellen. Először még megértettem, mivel annyira le voltál még taglózva
a férjed halála miatt. Azt mondtad, hogy ahhoz képest a rabszolgaság semmiség. De… azóta már
volt időd elrendezni magadban a dolgokat, és még mindig nem panaszkodsz arra, hogy egy
szolgabűbáj köt téged.

Draco elengedte a lepedőt, és hátrahajtotta a fejét, hogy felnézzen a plafonra.

– Nem is lenne értelme, nem igaz? A panaszkodás semmin sem változtatna.

Harry csak várt, kíváncsian, hogy mit mond még Draco.

Sok idő eltelt, mire a férfi újra megszólalt.

– Nem érted az egészet, Harry. Persze, hogy nem panaszkodom. Mindig, amikor rám tör a
késztetés, elnyomom. Megérdemlem ezt a helyzetet, minden percét. Egy egész életen át. Szörnyű
életet érdemlek, amiért cserbenhagytam Nikolai-t!

Az, hogy Draco így gondolja, csak azt mutatta, mennyire össze van zavarodva belül. Harry
megfogta a kezét.

– És ez szörnyű élet?

– Nem. – A válasz halk hangon érkezett. Szinte suttogás volt. – Nem, cseszd meg. És ez a
legzavarbaejtőbb. Az univerzumnak beteges humora van. Megérdemlem ezt, de nem érdemellek
meg téged. – Draco szárazon felnevetett, a hangja abszolút nyomorultul csengett. – Olyasvalaki
rabszolgája kellene legyek, mint Ronald Weasley.

Harry akaratlanul is elmosolyodott.

– Ó, Ron nem szeret téged túlzottan, de olyan, mint a pirított mályvacukor. Kívül kemény, ám
belül lágy. Jól bánna veled, mihelyst megértene mindent.

– Hülye giffendélesek. – Draco sóhajtott. – Rendben. Nos, akkor azt mondom, akkor is
megérdemlem, hogy rab legyek a saját házamban, állandó rettegésben élve, hogy Greyback egyszer
mást is csinál, mint csattogtatja a fogait, de az igazság az, hogy ezt senki sem érdemli meg. És
aztán azt érzem, hogy árulás így gondolkodni, mert azok után, amit Nikolai-jal tettem, persze, hogy
megérdemlem!

– Nikolai is azt mondaná, hogy megérdemled?

Draco felhorkant.

– Persze, hogy nem. A pokolba is, őt is a Griffendélbe osztották volna, ha a Roxfortba járt volna.
De az apja nem bízta a brit varázslókra a fia oktatását. Ez elég nagy feszültséget okozott a
családjában, amikor tizenegy éves lett, mert Nik anyja tényleg griffendéles volt, és nagyon azt
szerette volna, ha a fia is oda járt, ahogyan ő.

– Nos – mondta Harry lassan, úgy érezve, mintha egy szakadék fölé kifeszített kötélen
egyensúlyozna. Egy rossz szó egy ilyen érzékeny témánál, és Draco feldühödik. – Talán… talán
tiszteletben tarthatnád a férjed kívánságát ebben a témában. Most már elég abból, hogy szörnyű
életet érdemelsz. Biztos vagyok benne, hogy azt akarná, lépj tovább és tudod… olyan boldog légy,
amennyire csak lehetséges.

Draco kirántotta a kezét Harryéből.

– Persze, hogy ezt akarná. Jó ember volt. De az, hogy ő megbocsátott, még nem jelenti azt, hogy
nekem is ezt kell tennem!

– De ő többet tett puszta megbocsátásnál – mondta Harry gyengéden, azt kívánva, bár ölelésébe
vonhatná Dracót. – Igazából én nem hiszem, hogy Nikolai-nak valaha is meg kellett bocsátania
neked, Draco. Ehhez először is neheztelnie kellett volna, de nem tette. Tudod, hogy megértő volt.
Pontosan megértette, hogy mit kellett elviselned a szüleid miatt. Megértette és együtt érzett.

Draco törölgetni kezdte a szemét, a keze nedves lett tőle.

– Mi… mi a szart akarsz ezzel? Sosem találkoztál vele; nem tudhatsz ilyeneket!

– Auror vagyok. Arra tanítottak, hogy jeleket keressek, és arra használjam őket, hogy rájöjjek a
motivációkra. És a te férjed kimondottan egyértelmű a számomra. A pénz, Draco. Hollóbérc
átruházása. Úgy szervezte a dolgait, hogy a tied legyen minden, ami az övé volt. Minden jó férj
ugyanezt tenné, de ő elfedte az egész vagyon eredetét, mielőtt átadta volna neked. Biztosította,
hogy a szüleid ne jöhessenek rá, még a halála után sem, hogy ti ketten együtt voltatok.

Draco kinyitotta a száját, mintha elakadt volna a lélegzete, de nem adott ki hangot.

– Ő… ő valóban ezt tette, ugye? Én… én nem nagyon gondoltam arra a pénzre ebben az utóbbi pár
hétben. Legalábbis azon kívül persze, hogy az Nikolai ajándéka a számomra.

Harry mosolyogva bólintott.

– Nem tudhatta, hogy amnéziás leszel. Nem a nagylelkűségét akarta titkolni előled. Úgyhogy miért
vette volna a fáradságot, ha nem azért, mert védeni akart téged? Tudhatta, mennyire szereted a
szüleidet. Nem akart közétek állni.

– Ó, Nikolai – nyögte Draco, lehajtva a fejét, de Harry még láthatta előtte a szemében megjelenő
kövér könnyeket. – Te… te tényleg megértetted!

Eltartott egy pillanatig, míg Draco összeszedte magát, habár a szeme vörös, duzzadt és nedves volt,
mikor újra felnézett.

– Köszönöm, Harry. Én… én még mindig azt gondolom, hogy bátrabbnak kellett volna lennem, be
kellett volna mutatnom őt a szüleimnek, és letojni a következményeket… de tudni, hogy nem
neheztelt emiatt… ez jelent valamit. Rengeteget jelent.

Harry nem tudta visszafogni magát, odanyúlt és megint megfogta Draco kezét, ezúttal az ujjaikat is
összefűzte és megszorította.

– Jelenthet is. Nincs semmi, ami miatt bűntudatot kellene érezned. Talán máshogy kellett volna
kezelned a dolgokat, de ha visszagondolsz, el kell ismerned, hogy nem bántottad őt meg a
tetteiddel. Az ő saját viselkedése is elárulja, hogy tudta, miért teszed. Nem akartál harcolni a
szüleiddel, és Nikolai támogatta ezt a döntést. Azt hiszem… azt hiszem, ő az a férfi volt, aki
megérti, milyen fontos lehet a család.

Ezúttal Draco volt az, aki megszorította Harry kezét. A hangja reszelős volt, amikor megszólalt.

– Igen… igen, az volt. Tudod, saját családot is akartunk. Olyan… olyan terveink voltak… nem
akarta, hogy a tehetsége elvesszen a halálával… – Draco arckifejezése teljesen megváltozott, mint
amikor lehúzzák a redőnyt egy ablakon. – De azt gondolta, hogy még túl fiatal vagyok, és várnunk
kellene. És aztán meghalt.

Olyan terveink voltak… Harry először azt hitte, hogy Draco örökbefogadásról beszél, de az a rész,
a tehetséggel kapcsolatban másra utalt. Nikolai nyilvánvalóan tovább akarta adni a képességét, ami
vér szerinti gyerekre utal. De ezt nem olyan nehéz megoldani olyasvalakinek, aki olyan ismerős a
mugli világban, mint a varázslókéban, noha Harry akkor is elhűlt a gondolattól, hogy egy nő –
béranya vagy akármilyen – hajlandó legyen lemondani a gyermekéről.

– Köszönöm, Harry – mondta Draco megint. Elhúzta a kezét, és felállt. – Nem tudom azt mondani,
hogy jobban érzem magam, mert van, ami már nem tud megjavulni, de…

– De legalább nem érzed magad rosszabbul – fejezte be helyette Harry savanyúan.

Draco megint megtörölte a szemét.

– Annál azért több, hogy nem érzem rosszul magam, még ha nem is érzem magam jobban. És
mielőtt még mondanád, igen, tudom, hogy ennek nincs értelme. De akkor is így van.

– Nincs értelme, de akkor is értem – mondta Harry, és ő is felállt. – A korábbival kapcsolatban.

Tényleg sajnálom, hogy rajtad töltöttem ki azt, hogy kemény… napom volt.

Draco rápillantott.

– Én pedig sajnálom, hogy nem gondoltam rá, mire van szükséged, amikor hazajössz a munkából.
Az aurorparancsnokság feje, aki egyenesen magának a miniszternek felel? Ez hatalmas felelősség.

Valóban az, de nem sok köze volt, ahhoz, hogy Harrynek mire van szüksége, ha hazajön. Mindegy,
Harry mosolygott és egyetértően bólintott.

– Jobban fogok igyekezni – ígérte Draco ásítva. – De most elmegyek aludni. Nagyon fáradt
vagyok… hacsak nincs valami, amit tehetek érted, bármi?

– Csak bocsáss meg magadnak – mondta Harry halkan.

– Könnyebb mondani, mint megtenni, úgyhogy ne add parancsba – dörmögte Draco. – De… azt
hiszem, a beszélgetés segít. Talán mégiscsak jobban érzem magam tőle. Nos, jó éjt!

– Jó éjt! – köszönt el Harry is. Felkelt, és miután a másik férfi kiment, becsukta az ajtót. Röviden
átfutott az agyán, hogy megragadja az olajat egy újabb rejszoláshoz, mielőtt aludni menne, de nem
igazán volt hozzá hangulata. Túlságosan felbolygatta a Dracóval folytatott beszélgetés.

Valahogy Harrynek nem tűnt föl, hogy a másik férfi ennyire össze volt kavarodva.

De a pokolba is, Harry aligha hibáztathatta. Átkozottul összezavarhatta az amnézia. Adj össze egy
szolgabűbájt egy halott férj miatti gyásszal, és az a szó, hogy zavarodottság, szinte elveszti az
értelmét.

Csoda, hogy Draco egyáltalán meg tudott ezzel birkózni, és nem is lehet meglepődni rajta, hogy
nem vette észre Harry vonzódását iránta. Talán Draco gondolatai még nem jutottak el odáig, még
nem.

Talán soha nem is fognak.

Harry sóhajtott, átöltözött pizsama alsóba, és befeküdt az ágyba, megpofozva a párnáját párszor,
hogy kényelmes legyen a fejének. Sosem volt problémája azzal, hogy elaludjon, amikor Draco
keskeny ágyában aludt, szorosan összebújva a férfival. Hiányolta ezt, talán pont annyira, mint a
szexet.

Nos, mégsem. Annyira nem, mint a szexet, helyesbített savanyúan. De akkor is hiányolta. Nagyon.

***

Hajnali kettő vagy három lehetett, amikor valami zaj kirángatta Harryt az álom mélységéből.

Először azt hitte, hogy már megint az a hülye macska az, de amikor az agya teljesen felébredt,
eszébe jutott, hogy Draco pár hete megjavította a kerítést. Kiment a pálcájával, és
megváltoztatta a lécek közti távolságot, hogy a macska ne szoruljon többé közéjük.

Azt mondta, elege volt már abból, hogy mindig felébred rá, de Harry azt gondolta, hogy ez más
lesz. Azt gyanította, hogy Dracónak van valami gyengesége, és nem akarta bevallani.

A mostani zaj… nem, nem hasonlított macska hangjára. Eléggé eltompult, ahogy átszűrődött a
falakon, de úgy hallatszott, mintha Dracónak fájdalmai lennének. Harry felugrott, felmarkolta a
pálcáját az éjjeliszekrényről, és már ott sem volt.

Draco ajtaja tárva-nyitva állt.

Harry lefagyott a küszöbön, és nem csak a látványtól, hogy az ágyon fekvő férfi fájdalom helyett
szexuális vágytól vonaglik. Hanem mert ez olyan látvány volt, amit Harry könnyedén felismert a
korábbi alkalmak alapján, amikor Dracót egy nedves álom közepette találta. A libidója
szemlátomást kezdett visszatérni. Ami azt kellett jelentse, hogy a depressziója múlóban volt, igaz?
Legalábbis valamennyire?

Harry nem volt olyan biztos ebben, mert Draco nem volt egyedül az ágyban.

A seprű is mellette feküdt.

Emiatt állt meg Harry a küszöbön; a seprű látványától. Nikolai seprűje és Draco keze, amint
rákulcsolódik a nyelére, miközben a férfi vonaglik és nyög.

Harry szíve összefacsarodott, és nem is tudta, hogy saját maga vagy Draco miatt.

Draco nyögései egyre hangosabbak lettek, a csípője erősebben hintázott, az erekciója látható volt
még így is, hogy a derekától lefelé takaró fedte. És pizsama alsó, gondolta Harry, abból kiindulva,
hogy egy zöld selyemfelsőrészt is viselt.

Aztán, amikor Draco nyöszörgött álmában, Harry emlékezni kezdett. Draco nem tud elmenni Harry
engedélye és érintése nélkül.

Csessze meg!

Nos, semmi rejtély nem volt abban, hogy miért tért vissza a férfi szexuális vágya, gondolta Harry,
miközben átszelte a szobát és közelebb lépett hozzá. Amit Harry mondott neki arról, hogy Nikolai
megérti, mit tett Draco… az felszabadította Dracót valahogy. Talán segített neki elengedni egy
kicsit a bűntudatából. Segített úgy dönteni, hogy újra éljen.

Nem mintha Draco tudatában lehetett ennek. De az elméje tudta, és ez szexuális jellegű álmokat
generált a számára, amit élvezhet.

Álmokat magáról és Nikolai-ról, gondolta Harry szemöldökráncolva, miközben letérdelt az ágy

mellé. Hogy lenne képes Harry felébreszteni őt, ha ez lenne a helyzet? Elég lenne egy pillantást
vetnie Harryre, és csalódott lenne. Harry úgy érezte, ezt nem tudná elviselni.

Azon kívül ez nem oldaná meg az alapproblémát, hogy Draco egy huszonéves, egészséges férfi,
akinek szüksége van szexuális megkönnyebbülésre és normális esetben ezt meg is kapná ezektől az
álmoktól. Ám hála a Res mea esnek, Draco körülményei messze voltak a normálistól.

Szüksége volt Harryre ahhoz, hogy el tudjon menni. Harry érintésére. Harry hangjára.

De ha felébredne, valószínűleg visszautasítaná mindkettőt, és ha Harry tovább erősködne, a végén

Draco csak még több bűntudattól szenvedne. Azt érezné, hogy elárulta a férjét.

De mégis szüksége volt megkönnyebbülésre. Most, hogy ez a szükséglete visszatért, ez csak egyre
rosszabb lesz, napról napra, éjszakáról éjszakára. Draco két lábon járó roncs lesz, ha Harry nem
tesz valamit; egy férfi természetétől fogva egyszerűen nem bír el egy bizonyos mennyiségnél több
szexuális frusztrációt.

Harry legalább maszturbálhatott, amikor a saját szüksége már túl erős volt. Dracónak nem volt
meg ez a lehetősége.

Harry hangtalanul felemelte a pálcáját, és kiszórt egy bűbájt, ami biztosan álomban tartja Dracót,
aztán nyelt egyet, és megtette, amit kellett.

Letérdelt az ágy mellé, benyúlt a takaró alá, és egyik kezét Draco lábára tette, a térde fölé.

Draco megnyalta a száját és fölfelé döfött, próbálva hozzádörgölőzni képzeletbeli szeretőjéhez.

Zihálni, nyöszörögni kezdett, a fejét hátravetette, a nyakizmai megfeszültek a tompa fényben.

– Ah… ah…ah…

Harry remélte, hogy ha álmában hallja a hangját, ugyanúgy fog működni, mintha ébren hallaná.
Közel hajolva, kezével feljebb simítva, Harry közvetlenül Draco fülébe suttogta az utasítást:
– Élvezz el, Draco! Igen, élvezz! Ezt akarom…

Draco megborzongott, kidudorodó pizsama alsója hozzásúrlódott Harry kezéhez, ahogy Harry felé
fordult, döfködve és borzongva, és az egész testében rázkódva az orgazmusa erejétől.

Amikor véget ért, zihálva feküdt, ahogy aludt, az ajkai elnyíltak, a csípője pedig még mindig
hintázott, ahogy a gyönyör átáramlott a golyóin és a farkán.

Egek, milyen gyönyörű volt így. Izzadtan, ahogy a haja a homlokára tapadt, a takaró
összegabalyodva körülötte, nagy része mostanra hátrahajtva.

Még a pizsamája elején növekedő folt is vonzó volt. Még az illata is az volt.

Harry ennél többnek képtelen lett volna ellenállni. Szeretett volna lehajolni a nedves anyaghoz,
hogy beszívja Draco kielégült farkának illatát.

Nem is… inkább szerette volna tisztára nyalni.

És meg is tehette volna. Draco képtelen volt felébredni; soha nem tudná meg.

De Harry tudná, és sosem lenne képes így visszaélni Draco bizalmával.

Sóhajtva emelte fel megint a pálcáját, és kiszórt egy Evapores spermát, mert máskülönben
Dracónak olyan kérdései lennének, amiket Harry nem igazán tudna megválaszolni. Hmm, a
legjobb, ha kiszór egy frissítő bűbájt is Dracóra és az ágyra is, hogy Draco ne ébredjen összetúrt
ágyneműben, ami még ragacsos is az izzadtságtól. Aztán már csak egy utolsó bűbáj következett,
hogy az alvásbűbáj feloldódjon magától az elkövetkező pár óra alatt.

Azonban Harry képtelen volt csak úgy kimenni. Úgy érezte, történt köztük valami, még ha Draco
nem is tudott erről.

Adott egy apró csókot Draco homlokára, és jó éjt kívánt neki.

Aztán visszament a saját szobájába, és sikerült jól aludnia az éjszaka hátralévő részében, de csak
mert előtte úgy rejszolt, mint az őrült, a képekre, ahogy Draco ott feküdt Harry érintése alatt, és
parancsra élvezett el.
 55. fejezet

Amikor Harry aznap este hazahoppanált, eltökélte, hogy jobban fogja kezelni a dolgokat. Nem
veszíti el többet a türelmét, és zokszó nélkül bedörzsöli a tonikot Draco hátába és fenekébe.
Különben is, mire kellene panaszkodnia? Nem őt kényszerítették, hogy a gyerekkori ellensége
rabszolgája legyen és szenvedett egyszerre többféle bánattól.

Igazából, mindent egybevéve, Draco kiválóan tartotta magát, és ha biztosra akart menni, hogy a
kelések ne hagyjanak heget, akkor az a legkevesebb, hogy Harry segít neki.

Aztán meg… elnézve, milyen sóvárgóan vágyakozó volt Draco az előző éjszaka, valami más is az
eszébe jutott. Valami, amit Narcissa Malfoy mondott neki arról, hogy… Dracónak szüksége lesz az
érintésére.

Talán ezért aggódott annyira, hogy heget hagyhatnak a kelések. Az egész kissé nevetségesnek tűnt
Harry számára, de talán azért akart Draco több kezelést, mert egyszerűen csak vágyott Harry
érintésére.

Vagy egyszerűen csak emberi érintésre. Talán nem is a bűbáj miatt érez így. Csak ilyen az emberi
természet.

De Harry még mindig nem tudta, miért jelentek meg Dracón ezek a kelések. Csak egy allergiás
reakció valamire, ahogy Draco gondolja? Vagy az egész a Res mea es műve? A bűbáj máskor is
használt fizikai reakciókat, amikor érvényesíteni próbálta az akaratát… Elvágta Dracót a levegőtől,
azt a szörnyű mellkasfájdalmat keltette… ezekhez képest ez a keléses dolog még elég enyhe is
volt.

De ha tényleg a bűbáj okozta őket, akkor mégis mit akar elérni vele? Tudja, hogy Harry meg akarja
érinteni Dracót, és módot próbál teremteni arra, hogy ez megtörténhessen?

Vagy ez szigorúan büntetés akar lenni, amiért Draco nem veszi észre és elégíti ki Harry szexuális
igényeit?

Az utóbbi gondolatot kicsit nehéz lett volna elképzelni, elnézve, hogy a kelések reagálnak a
kezelésre. Ha arra akarnák kényszeríteni Dracót, hogy megint Harryvel háljon, akkor nem
javulnának így, nem igaz? Addig maradnának, míg Harry ki nem elégül szexuálisan.

És valahogy Harry azt érezte, hogy a rejszolás aligha számít.

Úgyhogy talán a keléseknek semmi köze a bűbájhoz. Jobb is ez így, gondolta Harry sötéten, mert
ha a rohadt Res mea es ki tudja találni a vágyait, akkor azt is tudná, hogy nem akarja, hogy Draco
kényszerből aludjon vele!

– Jó estét! – mondta Draco a nappaliba lépve pár pillanattal azután, hogy Harry odahoppanált. –
Hadd vegyem el a kabátodat.

Lesegítette róla, és egy laza pálcamozdulattal a bejárati ajtó melletti fogasra röptette. A
nyírfapálcával… Harry sosem látta őt a galagonyapálcát használni. Eltöprengett, hogy ez vajon
azért van, mert mostanában olyan rosszul működött neki, vagy mert Draco úgy tekintett rá, mintha
szent lenne… egy ereklye a Nikolai-jal való házasságából.

Huh. Harry nem lett volna meglepve, ha a pálca végül bekeretezve és közszemlére kiállítva
végezné. Vagy Draco ezzel is együtt aludna, ahogy a seprűvel tette.
Összeráncolta a homlokát.

– Újabb nehéz nap? – kérdezte Draco együttérzően. – Nos, tudom, mi kell neked.

Egy tized másodpercig Harry nem hitt a fülének. Aztán jött a kegyetlen valóság. Draco persze,
hogy nem arról beszélt, hogy le akarja szopni. Persze, hogy nem.

– Egy jó erős ital segít majd ellazulni – folytatta Draco naivan, arckifejezésén a lelkes vágy
tükröződött, hogy segíthessen. Perverz módon Harrynek ettől csak kedve támadt elmondani neki
kimerítő részletességgel, hogy mi az, ami tényleg segítene neki ellazulni. És az alkoholnak ehhez
semmi köze sem volt.

– De a forró fürdőd előtt vagy után szeretnéd az italt?

Harry felnevetett.

– Milyen forró fürdő?

– Az, amit mindjárt venni fogsz, természetesen. Tegnap este azt mondtad, hogy egy teljes napi
kemény meló után rengeteget segít.

– Egy negyedéves kimutatás az újragondolt képzési terv költségeiről és profitjáról nem olyan
kimerítő, Draco…

– Dehogynem az. Emlékszem, mennyire értékelted az írásbeli beadandókat a Roxfortban. Nem az

erősséged, nem igaz? Nem bántásból, de nem vagy egy Hermione Granger. Mi a csodáért te vagy a
parancsnok, ahelyett, hogy terepen dolgoznál? Az jobban passzolna neked.

Harry elfintorodott. Az igazság az volt, hogy tényleg szívesebben lett volna terepen.

– A munkát el kellett végezni.

– Igen. – Draco megveregette a vállát. – Tudom, mekkora vonzerő ez a számodra. Akkor menj fel.
Zuhanyozz le.

Harrynek tetszett az érintés, még így is, hogy Draco gyerekként kezelte őt. De a leereszkedő
megjegyzés már annyira nem tetszett neki.

– Nem az volt az egyetlen ok – javította ki magát kicsit mérgesen. – Ott van a Pálcák Urának
kellemetlen problémája is. Minél többet vagyok terepen, annál esélyesebb, hogy egy nap
lefegyverezhetnek…

Draco nevetésben tört ki.

– Téged lefegyverezni? Ugyan már, Harry.

A reakció csak tovább hergelte Harryt.

– Nem vagyok szupervarázsló, mint Dumbledore, vagy Piton volt! Én csak Harry vagyok!

– De te vagy a Capitulatus mestere – mondta Draco mosolyogva. – Azt hiszem, ez kétségtelen.

Harry ferde pillantást vetett felé, mert nem tudta eldönteni, hogy ez most gúny volt-e. De nem
annak tűnt.

– Nos, akkor is – szólalt meg –, kissé kényelmetlen aurornak lenni a terepen, tudva, hogy ha
valami bűnöző típus lefegyverez, akkor ő lesz a Halálpálca gazdája. Azt akarom, hogy az ereje
meghaljon, amikor én is, és ez azt jelenti, hogy senkinek nem engedhetem, hogy legyőzze a rendes
pálcámat.

– Vigyázol ránk, mint mindig – mosolygott Draco. – Most pedig én vigyázok rád, úgyhogy menj és
fürödj meg. Mire végzel, elkészítem az italodat.

Harry majdnem azt mondta, hogy ha Draco segíteni akar, akkor feljöhet és megmoshatja a hátát.

Ehelyett csak bólintott és fölment a lépcsőn.

***

Az ital, mint kiderült, valami különleges fajta varázslólikőr volt. Harry még soha nem hallott róla,
de ez nem is csoda. Azoknak a boroknak a legtöbbjéről sem hallott még, amikről Draco hosszasan
tudott mesélni.

– Mmm – mondta Harry megdöntve a poharát, hogy az utolsó csepphez is hozzáférjen. Ez

fantasztikus.

– Végre ellazultabbnak tűnsz – mormogta Draco.

Persze, hogy ellazultabb volt. Harry egy hosszú rejszolással könnyített magán mágikusan
felmelegített olajjal. Ha később be kell dörzsölnie Draco hátát, az a legjobb, ha felkészülten
megy… öm, érkezik. Így, hogy már volt előtte orgazmusa, talán nem lesz olyan ingerlékeny,
amikor majd be kell kennie Draco egész hátát.

És fenekét.

– Szeretnél most vacsorázni? Fettuccine Alfredót készítettem citromos csirkével.

Harry azóta ábrándozott erről az ételről, hogy Draco legutóbb elkészítette.

– Nem kell ilyen keményen próbálkoznod – mondta hirtelen, amikor megvilágosodott előtte az
igazság. Minden értelmet nyert. A ragaszkodás a fürdőhöz, az ital, Harry egyik kedvenc étele.
Draco azt mondta előző este, hogy jobban fogja csinálni. – Ha a kedvemre próbálsz tenni… nos,
azt hiszem, nálam nincs nehéz dolgod.

Csak arra van szükségem, hogy a szád a farkamon legyen, vagy az enyém a tiéden, vagy…

Francba. Az a rejszolás nem segített annyit, mint Harry gondolta.

– Egy jó vacsorát is megérdemelsz azután, hogy egész nap kimutatásokat írtál.

– Rendben. – Kellemes érzés volt, hogy gondoskodnak az emberről, úgyhogy Harry hagyta magát
meggyőzni. Nem volt túlságosan meglepve, amikor kiderült, hogy a vacsora, amit Draco készített,
még Harry kedvenc salátáját és desszertjét is tartalmazta. De már nem mondta el neki újra, hogy
nem kell annyira próbálkoznia. Nem hitte, hogy lenne bármi hatása. Harry előző esti reakciója óta
Draco egyértelműen bizonytalannak érezte magát, és vagy a bűbáj, vagy a saját alárendelt hajlamai
kényszerítették, hogy ennyire keresse Harry kedvét.

Nem is baj, hogy Draco nem tudja, mit szeretne igazából tőle Harry. Harry lelkiismeret furdalás
nélkül elfogad tőle egy speciális ételt, de ha Draco szexet ajánlana, és Harrynek azon kellene
gondolkodnia, miért ajánlotta fel… nos, annál, hogy nem ajánl fel szexet, csak az lenne a rosszabb,
ha vissza kellene utasítania.

Néha azonban azt kívánta, bár mardekárosabb és önzőbb lehetne. Talán ha hagyta volna, hogy oda
osszák, sosem szokott volna rá arra, hogy mindig annyira keményen próbálkozzon a helyes dolgot
cselekedni.

A vacsora alatt Draco igazán kitett magáért, hogy elbűvölő társalgópartner legyen, ami az igazat
megvallva meglehetősen szórakoztató volt. Dracónak egyébként nem volt szüksége arra, hogy
megerőltesse magát, szinte mindig akadt valami érdekes mondanivalója. Csak önmagát kellett
adnia. Azonban most túlságosan erőltette és ez meglátszott.

Harry ráhagyta. Az előző esti beszélgetésük megmutatta, hogy nem mindent értett, amivel Draco
próbált megbirkózni. Ez talán olyasvalami volt, amivel saját maga kell megbirkózzon. Harry
biztosra vette, hogy végül Draco elhiszi, hogy Harry már tényleg kedveli és becsüli őt.

Vacsora után, amikor Draco átböngészte az egyre növekvő DVD gyűjteményüket, javaslatot téve,
hogy nézzenek meg együtt egy vígjátékot, Harry csak annyit tehetett, hogy nem sóhajtott föl
hangosan.

Jobb ötlete is volt. Egész vacsora alatt az elkövetkező hátmasszázsra gondolt. Tudta, hogy tartania
kellene tőle, mert elég alapos kísértés lesz, de másrészről esély is nyílt rá, hogy megérinthesse
Dracót. És azok után, hogy végignézte, ahogy múlt éjjel elmegy, Harry alig várta, hogy újra
megérinthesse. Nem úgy, persze, de éhes ember nem válogat.

Harry beéri azzal, ami jut, még ha ettől bele bolondul is a vágyba.

– Először intézzük el a kezelésedet – mondta Harry kivéve egy Hugh Grant filmet Draco kezéből
és visszatette a polcra. – Invito hátmasszázs tonik.

Néhány műanyag palack röppent a kezébe. Az egyik egy rózsaszín, görögdinnye illatú folyadék
volt, amit még Ginny hozott át egy este, a másikat meg fel sem ismerte. Felemelte a pálcáját, hogy
újra próbálkozzon, de Draco a csuklójára tette két ujját és lenyomta a kezét, mielőtt kiszórhatta
volna a bűbájt.

– Megsemmisítettem múlt éjszaka.

Harry pislogott.

– Miért? Öm… úgy döntöttél, hogy a sebhelyek miatti aggodalom… öm… – Nem akarta azt
mondai, hogy hiszti volt, mivel eléggé sértő lett volna, de nem jutott eszébe jobb kifejezés.

– Nem akarok sebhelyeket – felelte Draco halkan. – De úgy határoztam, hogy jobb azt kockáztatni,
hogy kialakuljanak, mint felmérgesíteni téged.

– Szívesen segítek – felelte Harry gyorsan. – Már mondtam. – Legalábbis biztos volt benne, hogy
mondott valami hasonlót. – Alig bírom elhinni, hogy kidobtad azt a tonikot a múlt éjszakai
beszélgetésünk után. Azt hittem, mindent tisztáztunk!

– De én azelőtt semmisítettem meg, hogy átmentem bocsánatot kérni.

Ó, így már érthető volt Harry számára. Az, hogy Masszírozd meg a saját rohadt seggedet tényleg
úgy hangzott, mintha Harry kényelmetlen tehernek érezné a dolgot, úgyhogy nem csoda, ha Draco
akkor és ott úgy döntött, hogy véget vet a tonikozásnak.
Most pedig Harry nélkülözni lesz kénytelen Draco masszírozását, az esélyt, hogy megérintse,
kényeztesse, masszírozza a gyönyörű, hófehér hátát és selymes, kerek fenekét. Egész nap erre várt!
Ez nem volt fair, és Harry nem is akart belenyugodni.

– Nos, akkor vegyünk egy másik tonikot – mondta. – Két legyet üthetünk ez csapásra, és…

Draco félredöntötte a fejét.

– Nem lenne egyszerűbb pálcát használni?

Harry felnevetett.

Draco rengeteget tudott a mugli világról, de Harry néha érdekes hiányosságokba futott bele.

– Úgy értettem, két dolgot is elintézhetünk egyszerre. Teszteljük le a hoppanálásodat. Nézzük

meg… A legközelebbi metrómegálló melletti Boot’s-ba mentél, igaz?

Draco bólintott.

– Rendben. Útközben lesz egy elzárt kert, a borostyán egy kicsit elburjánzott. Ismered azt a helyet?
Először én megyek, és ott foglak várni. Ó… mielőtt utánam jönnél, el ne felejts kiábrándítóbűbájt
használni arra az esetre, ha muglik lennének a közelben, habár egy elzárt kertben késő este talán
nem fognak meglátni.

– Igen, Harry – felelte Draco türelmes hangon. – Hónapokig éltem muglik közt és egyszer sem volt
szükség amneziátorra, hogy helyrehozzanak valami kihágást, de kérlek, nyugodtan oktass ki,
mintha karon ülő csecsemő volnék, aki semmit sem tud a Titoktartási Törvényről.

– Látod, erről beszéltem tegnap este – mondta Harry lelkesen. – A fanyar humorodról. Szeretem. A
közelemben ne merj más lenni, mint önmagad.

Mielőtt még Harry megpördült és eltűnt, Dracót meglepettnek és boldognak látta.

***

– El ne felejtsek kiábrándítóbűbájt használni, mi? Én! – sziszegte Draco amikor megjelent az elzárt
kertben, és kiszórt egy Disaudiót. – Neked aztán van bőr a képeden, Mr Aurorparancsnok. Te
magad felejtetted el kiszórni!

Erre Harry is rájött abban a pillanatban, hogy odahoppanált. Egy, a park padján ülő, csókolózó
tinédzserpár felkiáltott, amikor pont mögöttük jelent meg. De nem gondolta, hogy épp meglátták,
amikor előtűnt a semmiből. Csak megriadtak, amikor megzavarták őket ölelkezés közben.

– Igen, tudom – mondta Dracónak röstelkedve. Mit mondjon, hogy annyira örült Draco durva
beszólásának, hogy teljesen megfeledkezett a törvényről? Ettől pont annak tűnt volna, ami volt:
szerelmes idiótának. – Nos, mindegy, megúsztam. Most az egyszer.

Draco felhorkant.

– Te kábé bármit megúsznál, és annyiszor, ahányszor csak akarnád. Senki nem fog a Wizengamot
elé hurcolni.
– Már volt részem abban a lebilincselő élményben – felelte Harry szárazon. – Úgyhogy ne légy
irigy a varázslatos életemre. Nem volt sétagalopp.

– Nos, ez az lehet – mondta Draco körülnézve.

Harry nevetett egy aprót, aztán megint elszomorodott, mert úgy tűnt neki, hogy Dracónak oka volt
a neheztelésre.

– Sajnálom, hogy nem jelentem meg a tárgyalásodon tanúskodni – vallotta be a földet nézve, mert
úgy érezte, nem tudná elviselni Draco arckifejezésének látványát. – Valószínűleg megmentetted az
életemet és az egész háború ügyét azon a napon, amikor visszautasítottad, hogy azonosíts. Tudom,
hogy felismertél, de nem mondtad ki, és ez értékes időt nyert a számunkra… és ezt el kellett volna
mondanom a Wizengamotnak.

Draco sokáig nem felelt.

– Igen, el kellett volna – mondta végül. – A háziőrizetem első napján annyira dühös voltam rád,
hogy több ezer galleonnyi kristályt hajítottam ki a könyvtárszoba ablakán.

– Kihajigáltál dolgokat?

– Nem használhattam pálcát, míg próbaidőre nem bocsátottak. Harry… nézz rám.

Harry a földet birizgálta a lábával, és szigorúan lefelé bámult, miközben megrázta a fejét.

Draco sóhajtott, és egy lépéssel közelebb ment.

– Csak mondd el, miért nem tanúskodtál. Azért, mert már egyszer megmentettél a Szükség
Szobájában, és úgy gondoltad, ezzel jóvátetted, hogy csíkokra metéltél egy évvel előtte? Letudtad a
magamfajtáknak való jótékonykodást?

– Nem, hanem azért volt, ahogyan ott viselkedtél.

– Ahogy én viselkedtem? Crak szórta ki rád a Cruciatust. Én csak a pálcámat akartam visszakapni.

– Visszakapni a pálcád, és engem beszolgáltatni – mondta Harry színtelenül. – Voldemortnak.

– Ezt gondolod?

– Mire kellett volna gondolnom, amikor azt ordítottad, hogy élve akarsz engem?

– Mondjuk arra a tényre, hogy már jóformán azelőtt a Mardekárba osztottak, hogy a Süveg a
rohadt hajamhoz ért volna!

– Mi?

– Agyafúrtság, Harry? Hallottál már erről? – Draco felhorkantott. – A Sötét Nagyúr élve akarja, ez
volt az indokom arra, hogy életben tartsalak, te hülye barom. Ha át akartalak volna adni neki,
akkor megtehettem volna, amikor a többi halálfaló arra kért, hogy azonosítsalak!

– Ó – mondta Harry, és úgy érezte magát, mint egy idióta. – De te… te…

– Mi a kifogásod most, hogy újra és újra azt kiabáltam, ne öljétek meg?

– Nem tudom – felelte Harry szerencsétlenül. – Minden olyan gyorsan történt. Egyszerűen csak
úgy tűnt nekem, hogy a halálfalók oldalán állsz, mindegy, mi történt korábban a házatokban. És
nem segített, hogy ezt mondtad, hiába mentettelek meg fél órával korábban a tűztől.

– Próbáltam elkerülni, hogy halálra átkozzanak – mondta Draco. Amikor Harry felpillantott, látta,
hogy a fejét rázza. – A Szükség Szobájában mindent megtettem, amit tudtam, hogy megmentsem a
rohadt életedet, Harry. Szükségem volt rád élve, mert abban a pillanatban, hogy meghalsz, nem
maradt volna reményük az életben maradottaknak, engem is beleértve. Ezt már akkor láttam.

Harry mereven bólintott.

– Én… sajnálom, Draco. El kellett volna mennem a tárgyalásodra.

– Nos, ha azt hitted, hogy ki akarlak szolgáltatni a Sötét Nagyúrnak, akkor értem, hogy miért nem
tetted.

– Nem azért volt. – Harry végül felnézett. – Én csak… akkor már tudtam, honnan fúj a szél. A
halálfalók, minisztériumi besúgók, mindenki könnyű büntetést kapott. Már azelőtt, hogy
elkezdődött volna a tárgyalásod, tudtam, hogy te is csak egy ejnye-bejnyét fogsz kapni. Szerettem
volna, ha legalább ezt tudod.

– Kicsit bosszúszomjas dolog ez egy hőstől. Nem feltételeztem volna rólad – felelte Draco lángoló
tekintettel.

– Próbáld az én szemszögemből nézni – mondta Harry komolyan. – Ha a te oldaladon tanúskodok,

akkor az egész Wizengamot felment. És… nos, igenis bűnös voltál, Draco. Imperius átkot szórtál
Madame Rosmertára, mérget csempésztél a Roxfortba és majdnem megölted vele Ront, és sérülést
okoztál Katie Bellnek, oké, kiskorú voltál akkoriban, és kényszer alatt cselekedtél. Ezt megértem.
Tényleg. De Draco… akkor is bűnös voltál.

Draco sóhajtott, és elfordult, a válla meggörnyedt, ahogy a távolba meredt.

– Igen, az voltam. Igazad van, ezt akarod hallani? Mindig igazad van. Dicsőség a nagy Harry
Potternek, akinek mindig igaza van, aki hősies és jó és hű…

– Ne mondj olyasmit, amit nem gondolsz komolyan…

Draco hirtelen megfordult, hogy a szemébe nézzen.

– Ki a franc mondta, hogy nem gondolom komolyan? Nem hazudhatok neked anélkül, hogy
szívrohamot ne kapnék, ezt mindig elfelejted! És csak hogy tisztázzuk a helyzetet, igenis komolyan
gondolom ezeket. Olyan irányadó mércét állítottál fel emberi értékekből, amitől egy olyasvalaki,
mint én, úgy érzi magát… mindegy. – Draco összeszorította a fogát, és úgy nézett ki, mint aki
inkább leharapná a nyelvét, semhogy befejezze a mondatát. – Tudom, milyen volt ez neked, Harry.
Tényleg bűnös voltam, és ezt mindketten tudjuk.

Harry nyelt egyet.

– Akkor nem gyűlölsz?

– Nem vagyok rá képes, hogy gyűlöljelek.

– Ezt most a bűbáj mondatja veled?

Draco megforgatta a szemét.

– Lehetne egy kicsivel több önbizalmad, Harry. Persze, hogy nem a bűbáj mondatja. Ha meg
akarsz erről bizonyosodni, akkor csak annyit kell tenned, hogy elhiszed, amikor azt mondom, hogy
akkor sem gyűlöltelek, amikor kihajítottam a kristályt.

– Ó, persze, nem…

– Tényleg nem. Őrülten dühös voltam, amiért nem jöttél el a tárgyalásomra, mert így úgy tűnt,
mintha észre sem vetted volna, hogy direkt nem azonosítottalak. Csak arra tudtam gondolni, hogy
segítettem neked, habár leginkább a magam hasznát néztem, és erre az volt a válaszod, hogy
ellopod a pálcámat! Idiótának éreztem magamat, amiért elhittem, hogy mellettem fogsz
tanúskodni. De nem gyűlöltelek emiatt. Hogy tudtalak volna, amikor megmentettél a táltostűztől és
a Sötét Nagyúrtól is?

Harry összevonta a szemöldökét.

– Később ez nem számított neked.

– Később, amikor az eszemet vesztettem a bánattól? – meredt rá Draco. – Ostoba vagy, ha

ragaszkodsz hozzá, hogy ez jelent valamit, Harry. Tényleg gyűlöltelek abban a pillanatban, de
ebben leginkább csak az volt, hogy te szerelmes vagy és megházasodsz, míg az én egész életem
épp akkor hullott darabokra.

Egy pillanatig Harry nem hallott mást, csak az utcai forgalom tompa zaját. Aztán Draco sóhajtott.

– Nem örültem, amiért nem jöttél el, hogy az igazságszolgáltatástól is megments, de esküszöm,
Harry, nem gyűlöltelek. Már korábban is elmondtam, hogy aligha reklamálhattam a büntetésemet
illetően; évekre számítottam az Azkabanban, nem a luxusra, házimanókkal körülvéve, akik
elvégeznek helyettem minden varázslatot, amit csak akarok. – Draco hangja elgondolkodóvá vált. –
Most, hogy erre gondolok, fel kellett volna robbantatnom velük a kristályt.

Harry kuncogott, mert a megjegyzés enyhítette a beszélgetés feszültségét. Noha biztos volt benne,
hogy Draco szándékosan csinálta.

– De élvezted, hogy magad hajíthattad ki.

– Hmm. Szörnyen, szörnyen rám vall, de attól tartok, túlságosan igaz. – Egy gyors mosoly suhant
át az arcán, ami Draco szemében is tükröződött, a hold fényében felragyogva, aztán a tekintete
megint elsötétült. De ezúttal nem a haragtól. – Az a hat hónap időt adott arra, hogy átgondoljam,
mit tettem addig, és mit tegyek az életemmel, ha majd újra szabad leszek. Visszatekintve már
látom, hogy igencsak szükségem volt arra az időre, hogy… elmélkedjek, hogy úgy mondjam.

– Örülök, hogy nem ítéltek Azkabanra – suttogta Harry. – Még a gondolatára is kiráz a hideg, ha
arra a helyre képzellek.

Draco is ugyanígy érezhetett, mert megborzongott.

Harry hirtelen úgy határozott, hogy aznap estére elég volt a nehéz témákból. A kapura irányította a
pálcáját, és elmormolt egy nyitóbűbájt.

– Ha ebben a tempóban haladunk, a gyógyszerész bezár, mielőtt megszerezhetnénk a spéci

tonikodat.

– Ha… – Draco megköszörülte a torkát. – Nos, néhány pörsenés nem nagy probléma azokhoz
képest, amikről beszélgettünk. De ha úgy érzed, hogy időpocsékolás, hát akkor…

– Egyáltalán nem – mondta Harry közelebb lépve Dracóhoz. Nem hagyhatta, hogy bármi is
megakadályozza, hogy egy héten át minden este hozzáérhessen Dracóhoz. Azon kívül, nem tetszett
neki a szavakból kiérződő utalás.

Lehalkította a hangját, pedig a hangtompító bűbáj még működött, mert amit közölni akart,
meglehetősen intim volt.

– Az enyém vagy, igaz?

Draco pislogott, és felhúzta az ingujját pár centivel, hogy megmutassa a Res mea es jelét.

– A tiéd, igen, persze, hogy a tiéd.

– Akkor az én dolgom, hogy gondoskodjak rólad – felelte Harry halkan. – Te nem vagy
időpocsékolás, Draco. Gondoskodni fogok rólad… bármire is legyen szükséged.

Azonban amikor ezt Harry kimondta, nem a hátmasszázsra gondolt.

***

A következő pár hétben Harry a hideg zuhanyokat és az őrült, forró rejszolásokat váltogatta. Nem
volt sok más lehetősége a körülményeket elnézve. Az esténként megejtett hát- és fenékmasszázsok
csak a legkevesebbek voltak. Azok, Harrynek el kellett ismernie, az ő számára is kellemesek
voltak, a maguk frusztráló, őrjítő módján. Mindegy, úgyis csak egy hétig kellett, hogy tartsanak.

A kísértés másik forrása azonban hosszabb távúnak ígérkezett. És micsoda kísértés volt az! A
hátmasszás semmi sem volt Harry késő éjszakai kirándulásaihoz képest Draco hálószobájába. Nem
fordult elő minden éjjel… csak amikor Dracónak vágygerjesztő álma volt. Harry kiszórt egy
figyelmeztető bűbájt, hogy jelezzen neki az ilyen esetekben, hogy Dracónak ne kelljen várnia, míg
a szüksége már lázas méreteket ölt és felébreszti Harryt a nyöszörgéseivel.

Azonban ezek az álmok szinte minden éjjel előfordultak. Harry először megijedt tőlük, habár
amikor jobban belegondolt, rájött, hogy nem kellett volna. Draco fiatal férfi volt, egészséges és fitt,
csak pár évvel hagyta maga mögött a kamasz éveit, és szinte ugyanannyi idős, mint Harry. És
Harry szeretett minden nap rejszolni, néha még napi kétszer is.

Úgyhogy nem lehetett csodálni, hogy Draco szexuális késztetései erősek és egészségesek voltak…
noha csak akkor tűntek annak, amikor éjszaka volt és aludt. Ha nappal akadtak is ilyesfajta vágyai,
azt jól titkolta.

Ó, ugyan már! Draco semmilyen vágyat nem érzett nappal! Miért érzett volna? Ébrenlétkor,
tudatában volt a veszteségének. Még mindig szerette Nikolai-t, és nem állt készen továbblépni.

Ez nyilvánvaló volt az alapján, ami akkor történt, mikor egy este az Abszol útra mentek vacsorázni.
Ó, Draco megtette a szokásos intézkedéseket, hogy Harry sajtómentes estét élvezhessen, de utána,
amikor a mellékutcákban barangoltak, hogy kirakatokat nézegessenek, minden tönkrement.

Draco megállt egy varázslóruha bolt előtt, és a szeme kitágult, amikor egy vörös, lobogó talárra
bámult a kirakatban. Harry három lépéssel is lehagyta, amikor rájött, hogy Draco már nincs
mellette. Nem, tökéletesen elmerült a köpeny látványában.

Aztán az állkapcsa összeszorult, mintha valami erős érzelmet próbálna visszafogni. Gyorsan
kezdett pislogni, egyértelműen harcolva magával, nehogy nyilvánosan könnyet ejtsen.

Mindennemű előjel nélkül, anélkül, hogy Harryhez szólt volna, előrántotta a pálcáját, és
dehoppanált.

Harry otthon talált rá, a nappali kanapéján összegömbölyödve, a karjaival saját magát ölelve,
miközben az ajkait harapdálta és nyöszörgött. Harry nem kérdezte, mi baja. Nem volt rá szükség.
Nyilvánvalóan Nikolai-nak volt olyan köpenye. Harry úgy tippelt, hogy valószínűleg sokat
hordhatta. És Draco valószínűleg megsemmisítette, amikor túl feldúlt volt – és részeg – ahhoz,
hogy világosan gondolkodjon.

Most pedig annyira letaglózta a hasonló köpeny látványa, hogy még a zuhany alá sem tudott
eljutni, hogy ott kisírhassa magát. Arra a helyre szokott visszavonulni, hogy gyászoljon. Harry
tudta, mert még mindig használta a megfigyelőbűbájt, hogy szemmel tartsa Dracót.

Talán azért sem ment fel a saját szobájába, mert ezúttal nem akart egyedül lenni. Lehet, hogy
vigasztalásra vágyott.

Harry nem habozott. Leült Draco mellé, szorosan magához húzta a férfit, és mindkét karjával
átölelte, hogy némán ringassa. Semmit sem mondott, mert nem is volt mit mondani. Az, hogy
minden rendben lesz igaz volt, de mivel még sok ideig nem válhatott valóra, jelenleg nem sokat
jelentett volna. És a csitítgatás is ugyanolyan haszontalan lett volna. Harry nem akarta
elhallgattatni Dracót. Ha sírnia kellett, akkor Harry azt akarta, hogy sírjon, a francba is, és nem azt,
hogy úgy érezze, vissza kell tartania, mert Harry nem szívesen hallgatná.

Úgyhogy Harry csak szorosan tartotta, a fejét simogatta és ringatta.

Draco nem sírt, habár szipogott egy kicsit. Talán mert zavarban volt. Harry nem tudta biztosra, de
amikor Draco először megszólalt, rekedten azt mondta, hogy „Sajnálom, hogy csak a gond van
velem.”.

– Egy, ez nem igaz. Kettő, jogod van hozzá – felelte Harry, igyekezve nyugodt hangon beszélni,
noha a karjai még szorosabban ölelték Dracót, amikor a férfi megdermedt.

Draco megint szipogott egyet, aztán a teste engedett a merevségből, mintha úgy határozott volna,
hogy hagyja magát ölelni még egy kicsit.

– Ez csak… ez csak… most már képes vagyok néhány napra felejteni, aztán minden rám zúdul
hirtelen és ez túl sok, és nem tudom, mit tegyek, és…

– Elfelejteni Nikolai-t? – kérdezte Harry, aztán szerette volna ketté harapni a nyelvét. Nem volt
joga ilyesmit kérdezni, és főleg úgy nem, hogy tisztán önzésből kérdezte.

– Elfelejteni azt, hogy mennyire fáj a hiánya – morogta Draco, és kezdett kibontakozni Harry
öleléséből. Ez kicsit nehézkes volt, mivel végül Harry ölében végezte. – Azt hiszem, felmegyek az
ágyamba. Jó éjt.

– Jó éjt – visszhangozta Harry.

A figyelmeztetőbűbájok, amiket Harry szórt ki, nem jeleztek aznap éjjel és a következőn sem, de
utána Draco kissé magához tért és megint elkezdett álmodni.

Egy héttel később Harry kezdte kimondottan kimerültnek érezni magát, amiért folyton
megzavarták az álmát. Hajnal háromkor felkelni nem volt valami kellemes, de aligha
panaszkodhatott emiatt. Ez nem olyan volt, mint a tonikos dolog. Draco nem kért semmit, és nem
is utalgatott semmire. Az egész Harry ötlete volt, Draco nem úgy tűnt, hogy rájött, Harry
rendszeresen belátogat hozzá éjjelente.

Nos, nem is lett volna rá lehetősége, okoskodott Harry. Tisztító és altató bűbájok mellett Draco
sötétben maradt, képletesen és szó szerint is. Harry először azt hitte, hogy a férfi észrevesz majd
valami fizikai jelet, ami véget vet a játéknak. Valami fáradtságot, valami szexuális jóllakottság
érzést… nos, minden ilyesmi el volt fojtva, amikor Draco ébren volt. Ez érthető is volt. Draco még
nem jutott túl a depresszióján, és még ha túl is jutott volna, a bűntudat megakadályozta volna,
hogy élvezze, ha bárki mással szexel a férjén kívül.

Harry valahogy mégis vágyott tudatni vele, hogy pontosan ezt csinálja. Ez tényleg nem segített
volna Dracón? Tudni, hogy már eléggé rendbe jött ahhoz, hogy erekciója legyen, és hogy nyögve
és zihálva elmenjen, miközben a takarói közt vonaglik? Még akkor is, ha közben Nikolai-ról
álmodik, ez már haladás volt.

Harry egy éjszaka arra gondolt, „elfelejti” a tisztítóbűbájt. Arra is gondolt, hogy bezárja Draco
ajtaját, amikor elhagyja a szobáját, hogy a férfi majd csodálkozhasson, miért mutatja az ajtaja, ami
éjjelente mindig tárva-nyitva áll, annak a jelét, hogy valaki járkál nála az éjjeli órákban.

A pokolba is, még az is eszébe jutott, hogy rendesen felébreszti Dracót, épp mielőtt kiadja neki az
utasítást, hogy elmenjen: „élvezz, Draco, élvezz el…”

Azonban az összes ötlet túl veszélyes volt. Draco talán még mélyebb depresszióba esne, mint
előtte, ha azt érezné, hogy megszegte a házastársi esküjét. Mindegy, hogy nem létezett már többé
az az eskü; az ilyen mágikus eskük nem nyúltak túl a halálon. Csak az érzelmek számítottak, és
Harry nem bírta volna elviselni a tudatot, hogy olyasmit tett, amivel rontott Draco állapotán.

Kész pokol volt a helyes dolgot tenni, de Harry tudta, hogy eddig szerencséje volt, a pokol még
lehetne ennél is rosszabb. Amilyen intenzívek és erotikusak voltak Draco álmai, Harrynek legalább
nem kellett hallgatnia, hogy Draco Nikolai után kiabál közben. Igazából nem beszélt közben sokat,
miközben hintázott a csípőjével és megkönnyebbülésért nyöszörgött.

Harry azon mélázott kissé gonoszul, hogy Draco vajon arról álmodik-e, hogy rajta van valamelyik
holmi abból a hollóbérces ládából.

Amikor Harry elkezdte ezt a projektet, hogy segít Dracónak álmodás közben, a legjobb szándék
vezérelte. Persze, hogy az. De annyi éjszakán át nézni őt, miközben elmegy, érezni az illatát…
még egy szentnek a türelmét is próbára tette volna, és Harry nem volt szent.

Az elején elég volt annyi, hogy rejszolt utána, de hamarosan többre vágyott.

Meglehetősen ártatlanul kezdődött. Harry megesküdött, hogy csak annyira érinti meg Dracót, hogy
a parancs, hogy elélvezzen, hasson. Egy futó érintés a combján vagy a karján… de egy éjjel az
elhatározása, hogy a háttérben marad, elillant, és azon kapta magát, hogy kisimítja Draco haját a
homlokából, amikor a dolog véget ért.

Onnantól Harry megindult a lejtőn.

Nos, gondolta a következő éjjel, kényelmesebb lenne, ha egy kicsit lehúznám a pizsamaalsóját,
csak annyira, hogy a derekánál megemelve átemeljem a farkán, ja és a golyóin is, mert egyetlen
férfinak sem kellemes, ha az anyag a farka tövében összegyűrődik.

Ez kellemes rálátást biztosított Harry számára a folyamatról, és az ő hibája volt, ha nem tudta
visszafogni magát, és lehajtotta a fejét, hogy beszívja az illatát egy alaposan kielégült Dracónak?
A következő éjszaka Harry megfogta Draco golyóit, miközben kiadta az utasítást a férfinak, hogy
élvezzen. Ez kellemes érzés volt, Harry tudta. Csak Dracóért tette…

Aztán tovább ment. Egy érintés itt, egy másik ott, mindezt csakis Dracóért.

De végül is, mit kellett volna tennie Harrynek egy éjjel, amikor Draco kínlódott, hogy elérje a
csúcsot? Harry azt mondta, élvezzen el, de úgy tűnt, Draco még nem ért el odáig. Ez valahol
érthető is volt. Harry „parancsa”, hogy élvezzen, nem igazán volt parancs természetű dolog, inkább
engedély, és nem működött addig, amíg Draco nem állt teljesen készen arra, hogy elmenjen,
amikor Harry mondja.

De most, hogy Dracónak szörnyen szüksége volt a megkönnyebbülésre, de nem érhette el magától,
Harrynek szabad volt rácsábítania erre, nem igaz? Különben a férfi nem kaphatta volna meg a
megkönnyebbülést, amire szüksége volt, és Harry tudta, milyen kellemetlen tud ez lenni egy férfi
számára.

Megragadta Draco farkát a tövénél, és lassan, alaposan verni kezdte.

Utána kicsit bénának tűnt visszatérni ahhoz, hogy csak fogja a golyóit, és a combját simogassa.
Hazug lett volna, hogy a többi sosem történt meg… Harry pedig nem akart becstelen lenni, nem
igaz? Ennél a pontnál nem volt sok választása, azt kivéve, hogy a rejszolásokat rendszeressé tette.

Aztán már szinte közös rejszolás lett belőle. Egyik kezével Draco farkán, másikkal a sajátján Harry
Draco mellett ült az ágyon és mindkettejüket egyszerre röpítette a csúcsra.

Nem volt túl nehéz, elnézve, mennyire ki volt éhezve Harry, arról nem is beszélve, hogy Draco
nem mehetett el, míg Harry nem adott rá engedélyt.

És Draco mégsem vett észre ebből semmit.

Harry néha arra gondolt, hogy csak egyetlen okból vált egyre vakmerőbbé: hogy arra késztesse
Dracót, hogy jöjjön rá, valami történik éjszakánként a hálószobájában. Olyan volt ez, mint a tűzzel
játszani, csak ez olyan tűz volt, ami senkit sem tudott megégetni. Amíg Harry fenntartotta a
bűbájokat, Draco semmit sem vehetett észre. Nem volt rá oka; nem tudta, hogy Harry szerelmes
belé. Hogy szerelmes, és szörnyen kívánja őt.

Nem, Draco úgy tűnt, nem látott át Harry hazugságain, nem úgy, mint Hermione.

Hermione… nos, ő egy másik nagy probléma volt, Harynek el kellett ismernie. Annyira jó érzés
volt megválnia a tehertől azon a napon, amikor elmondta Ronnak és Hermionénak az összes baját
Dracóval kapcsolatban, hogy kibeszéljék Ronnal és elérje, hogy Ron is belássa, igen, Harry tényleg
szerelmes.

De azóta Harry kezdte megbánni, hogy így engedett a késztetésnek, mert ezzel csak egy rakás új
problémát kreált. Méghozzá rosszabbakat.

A legszörnyűbb az volt, hogy Harry szeretett volna megint összejárni Ronnal és Hermionéval.
Péntek esti vacsorákra, ahogy mindig szoktak. És természetesen Draco is jött volna; Harry nem
tudta elképzelni, hogy azt mondja neki, ő nem hivatalos, vagy ne adj’ isten, a háta mögött ejtse
meg a találkozásokat.

Ám Harrynek szomorúan be kellett látnia, akárhonnan nézi, ők négyen együtt kész katasztrófa. És
ez is az ő hibája volt. Draco tényleg kedvelte Hermionét mostanában, és Harrynek nem volt kétsége
afelől, hogy őszintén udvarias lenne vele. Talán még túlzásba is vinné, abbéli igyekezetében, hogy
jóvátegye a régi beszólásait. És Draco hálás volt Ronnak, hogy segített megsemmisíteni a
horcruxokat, úgyhogy nem tenne semmi rosszat, hogy szembekerüljön vele, még ha egyáltalán
nem is kedvelte.

De mihelyst elkezdődnének a beszélgetések, és sör vagy bor kezdene folyni, számos dolog kerülne
felszínre. Olyasmik, amikről nem akarná, hogy Draco tudjon, meg olyanok, amikről azt nem
akarná, hogy Ron és Hermione tudjon.

Mint az a tény, hogy Harry még mindig nagyon szereti Dracót.

Vagy az, hogy azt mondta Dracónak, már egyáltalán nem szereti.

Vagy hogy beszélt Ronnak és Hermionénak Draco házasságáról. Igen, Harry elfelejtette
megemlíteni ezt az apróságot, amikor hazament Dracóhoz, hogy bevallja, elmondta a barátainak,
hogy visszatértek az emlékei! Egy dolog volt, hogy bevallotta nekik, hogy Draco már emlékszik a
közös múltjukra, de az egy teljesen másik, hogy beszéljen Draco privát, személyes dolgairól.

Harry nem is akarta ezt tenni; Ron többé-kevésbé rávette őt erre azáltal, hogy ragaszkodott hozzá,
Draco nem is változott meg. De akkor is, Harry igazán bevallhatta volna Dracónak, hogy
elkövetett egy ekkora hibát.

Ráadásul aznap. Nem hetekkel később.

Draco nem értené meg, hogy Harry olyan sokáig eltitkolta ezt, nem igaz? Hacsak Harrynek nem
volt rá jó oka, mint például az, hogy még mindig szereti őt és nem akarta elveszíteni a bizalmát…

Harry sóhajtva lenézett az asztalán fekvő kinyitott mappára. Habár nem igazán olvasta. Nem volt rá
szüksége. Annyiszor végigment már ezen az információn, hogy már szinte kívülről tudta.

Nem, most Ronon, Hermionén és Dracón gondolkodott, és azon, hogyan hozza helyre ezt a galibát,
amit csinált. Nem mondhatta azt a barátainak, hogy inkább ebédelne, mint vacsorázna. Nos,
igazából akár egész sokáig is eljátszhatná, ha csak Ronra kellene gondolnia; Ron nem vágyott rá
túlságosan, hogy egyhamar újra lássa Dracót. De Hermione igen, és őt nem lehetett a végtelenségig
szédíteni olyasmikkel, hogy Draco túl depressziós ahhoz, hogy társaságot akarjon.

Harry talán meghallotta volna az irodája előtti folyosóról beszűrődő lépések zaját, ha nem merült
volna el annyira a gondolataiban. Így aztán meglepték, ami nem történt meg túl gyakran, főleg
nem munkában.

A fenébe is, a hetek óta tartó megszakított alvások jobban megviselték, mint gondolta.

Harry ijedten pillantott fel, amikor az irodája ajtaja kivágódott. Lucius Malfoy rontott be, arcán
maszkszerű kifejezéssel, amit mindig magára öltött, ha nyilvánosság elé lépett, noha egy rángatózó
kis izom a szája sarkában elárulta, hogy valójában rettenetesen mérges.

Harry sietősen becsukta a Nikolai Preobrazhenskyről szóló dossziét, és behajította egy fiókba, épp
amikor a recepciós boszorkánya berohant hozzá Lucius nyomában.

– Annyira sajnálom, Potter aurorparncsnok – lihegte az asszony; valószínűleg Malfoy miatt

használta Harry teljes titulusát. Általában csak Harrynek szólította, mert Harry ezt jobban szerette.

Harry felállt és intett a kezével, hogy jelezze, minden rendben. A legutóbb, amikor Malfoy eljött
Harryhez, az asszony nem volt az asztalánál, most azonban igen, de ez semmit sem számított. A
férfi az a fajta ember volt, aki azt csinál, amit akar.

De Harryvel szemben nem, legalábbis már nem.

Harry akkor sem aggódott volna, ha sosem tartott volna igényt Dracóra. Lucius Malfoy azzal
töltötte az idejét, mióta kijött az Azkabanból, hogy visszanyerje korábbi befolyását, de az
erőfeszítése leginkább röhejes volt. Maradt akkora vagyona, hogy élete végéig kitartson, de azok a
napok, amik a hatalomról szóltak, véget értek.

És ez, gondolta Harry, nagyobb büntetés számára, mint a börtön valaha is lehet.

– Tanácsosabb volna, ha előbb időpontot kérne – mondta Harry vontatott hangon, amikor a
boszorkány kiment, bezárva maga mögött az ajtót. – De mivel már itt van, hagyjuk a formaságokat.
Mit tehetek önért?

Malfoy szeme résnyire szűkült.

– Még maga beszél időpontokról – felelte kimérten, minden szava mögött gúnnyal. – A feleségem
megpróbált egyeztetni egyet önnel, idestova négy hete, Mr Potter, de ön még mindig nem tisztelt
meg azzal, hogy válaszoljon.

Ó, egek. Harrynek mindössze két másodpercébe került, hogy összerakja a dolgokat. Draco
figyelmen kívül hagyta a szülei meghívását, ez igaz, de Harry azt hitte, ez csak egyszeri, nem
hetente ismétlődő alkalom volt. Francba. Ha nem kíván találkozni a szüleivel, igazán lehetett volna
annyira udvarias, hogy közli velük egy levélben. Szimplán csak ignorálni a közeledésüket, nos…
goromba és éretlen dolog volt, mindegy, milyen dühös is volt Draco.

Malfoy jelzésértékűen az egyik székre nézett, és amikor Harry nem vette a lapot, hűvösen így szólt:

– Szabad?

Harry hátradőlt a saját székében.

– Ja, persze.

Malfoy felső ajka megvonaglott. Kétségtelen, hogy nem volt hozzászokva ahhoz, hogy ilyen
tiszteletlenül bánjanak vele. Őt ismerve, talán arra gondolt, hogy Harry ezzel utalni kíván valamire.
Harry azonban sosem használta az udvariasságot vagy annak hiányát fegyverként. Az az olyanfajta
emberek eszköze volt, mint a Malfoyok. Ő egyszerűen csak azt próbálta kitalálni, hogy mit
válaszoljon erre a dologra. Basszus, mi a fenét kellene mondania? Már beszámolt Ronnak és
Hermionénak Draco házasságáról, de ezt az információt nem szerette volna Draco apjának is
kifecsegni. Dracóra tartozott, hogy megosztja vele vagy sem.

Malfoy megköszörülte a torkát. Harry először azt hitte, hogy ezzel csak fel akarja hívni magára a
figyelmét, de aztán a férfi tekintetében bizonytalanságot látott, és rájött: Malfoy ideges.

Nos, lehet is. Nem Harry volt az ebben a szobában, akinek vesztenivalója volt. És elnézve,
mennyire szerette Malfoy a fiát – mert Harry biztos volt benne, hogy szereti –, sokat veszíthetett,
ha nem kezeli jól a dolgokat. Vagy legalábbis a férfi így hitte, mivel azt gondolta, hogy Harry
hagyta figyelmen kívül a meghívásokat.

– Mr Potter – mondta végül Malfoy, és úgy tűnt, mintha a fogát csikorgatta volna. – Jobb
szeretném, ha a beszélgetésünk köztünk maradna. Lenne olyan kedves és…?

Harrynek kényszerítenie kellett magát, hogy nem vigyorodjon el. Bármennyire is szerette Dracót,
az apját sosem kedvelte meg, és megérdemelte a rohadék, hogy arra kényszerítették, adja át a
pálcáját, amikor belépett a Minisztériumba. Ez örök érvényű szabály volt: senki, aki Sötét Jegyet
visel, nem léphet pálcával a Minisztérium területére.
Mihelyst kiszórásra került a hangtompító bűbáj, Malfoy megint megköszörülte a torkát.

– Meglehet, hogy a vacsora az ön házában nem sikerült olyan jól, mint kellett volna – ismerte el, és
a hangja úgy csengett, mintha minden szóval meg kellene küzdenie.

– Meglehet? – kérdezte Harry felvonva az egyik szemöldökét. – Úgy felmérgesítette Dracót, hogy
akkorát robbant, mint egy bomba!

Ez nem volt teljesen fair, Harry tudta; Draco elnyomott emlékei változtatták őt olyan mérgessé és
kontrollálatlanná azon az estén. De akkor is, ha Harry le akarta nyűgözni Lucius Malfoyt azzal,
hogy mennyire fontos neki Draco elfogadása olyannak, amilyen, akkor megért egy kis kegyes
hazugságot.

Malfoy kezei rászorultak a kígyófejű sétapálcájára.

– Draco elég otrombán viselkedett a feleségemmel és velem is, mint tudja, Mr Potter…

– És? Nagy nyomás alatt van – felelte Harry. – Fogadok, hogy maga még rosszabbul bírná a
helyzetet, ha hirtelen megfosztanák az emlékeitől, aztán átadnák rabszolgának a legádázabb
ellenségének. És maga még otrombább volt, mint ő, ha engem kérdez. Ő szeret főzni, Mr Mafoy,
és maga folyamatosan csak inzultálta emiatt.

– Én nem…

– Ó, annyira tudatlannak nevelte a fiát, hogy észre se vegye, milyen undorodva bámulta az összes
fogást?

Malfoy összeszorította a fogát.

– Akárhogy is, ön egyszer megesküdött nekem, hogy nem az a fajta, aki megtagadja egy fiútól a
lehetőséget, hogy láthassa a szüleit. Most pedig mintha pontosan ezt csinálná. Mint ahogy jogában
áll – tette hozzá csípősen, egyértelműen a bűbáj miatt. – Nem tisztem vitatni ezt. Annyi ideig
tarthatja őt távol tőlünk, amennyi ideig csak kedve tartja, hogy a… házában mutatott
viselkedésemmel szembeni haragot táplálja.

Hú, Harrynek volt egy olyan érzése, hogy a férfi inkább kalyibát akart volna mondani ház helyett.

– Nem fogom megmondani magának, hogy mit tegyen vele – folytatta Malfoy, a hangjában
nehezteléssel. – De tisztelettel arra kérném, hogy vegye fontolóra a választ az üzenetekre, amiket
kap. – Felállt, a pálcája koppant a padlón. – További szép napot, Mr Potter!

– Üljön vissza – sóhajtott Harry. Egy percig sem érdekelte, hogy Malfoy szerint ő a rossz fiú ebben
a családi drámában, de az igenis érdekelte, hogy Draco kibéküljön a szüleivel, ami pedig azt
jelentette, hogy mondania kellett valamit, amíg még volt rá lehetősége.

Malfoy meg sem moccant.

– Üljön vissza! – ismételte Harry.

– Úgy vélem, összetéveszt a fiammal. Én nem vagyok köteles az óhajait lesni és teljesíteni őket.

– Ő sem, maga fafej.

Ez eléggé meglepte Malfoyt ahhoz, hogy visszaüljön, ahogy Harry kérte.

– Nézze… az a helyzet... – kezdte Harry azon gondolkodva, hogy vajon óriási hibát követ-e el
éppen. Talán csak hagynia kellene, hogy Malfoy azt higgye, ő volt az, aki nem engedte Dracót
kommunikálni. De ami megállította őt ebben, az az volt, hogy Lucius Malfoy olyan arrogáns volt,
amennyire csak lehetett. Ha nem értette, milyen mélységesen dühös volt rá Draco, akkor
legközelebb, amikor látja Dracót, olyasmit talál mondani, amivel az elhidegülést csak tovább
fokozza. Valamit a félvérekről… és az megtenné a magáét. Most, hogy Draco emlékei visszatértek,
talán örökre megszakítja a kapcsolatot az apjával, ha úgy érzi, megsértették Nikolai emlékét.

És Harry nem akarta, hogy ez megtörténjen.

– Hogy mondta?

Harry a gúnyos él nélkül is meglett volna. Talán emiatt cserélte le az udvarias szavakat nyers,
brutális őszinteségre.

– Egyet sem láttam azokból a meghívókból, amiket említett.

Malfoy felszegte az állát.

– Sosem gondoltam, hogy a kandallón keresztüli levelezés annyira megbízhatatlan, de nehezen

hiszem, hogy négy levél is eltévedt volna.

Harry elmosolyodott.

– Semmi sem képes úgy meggyőzni, mint az, ha hazugnak neveznek, Mr Malfoy.

A férfi becsukta a száját, a fogai összekoccantak.

– Így már jobb – mondta Harry. – Mostantól jobb, ha kevesebbet beszél, és többet figyel. Azt
hiszem, Draco megkapta az ön leveleit, Mr Malfoy. Tudom, hogy az elsőt megkapta, mert
elmondta, hogy nem reagált rá.

– A fiamnak sokkal, sokkal jobb modora van annál, hogy ilyesmit tegyen…

– Már megint beszél – mondta Harry a fejét rázva. – Nézze… Draco tényleg figyelmen kívül
hagyta a meghívásokat. Ezzel jelez valamit, Malfoy. Most épp utálni akarja magát. Nem hiszem,
hogy valóban utálja, de nagyon próbálkozik. Ennyire dühös.

Malfoy orrlyukai kitágultak.

– Mert megjegyzést tettem a levesére?

– Mert jó oka van rá – felelte Harry nyugodt hangon. – És ezek az ő okai, úgyhogy ne engem
kérdezzen felőlük. Mondjuk úgy, hogy feleannyira sem ismeri őt, mint hiszi. Ha szeretne
bármilyen kapcsolatot vele, akkor figyeljen rám…

– Különben megtiltja neki, hogy a közelembe jöjjön!

–Egek, fogalmam sincs, mi a fenének bajlódom ezzel – köpte Harry. – Annyira meg van győződve
az igazáról, hogy képtelen bármi mást meghallani! Én nem tiltok meg semmit, Malfoy. Ez az egész
Draco műve. Maga vadította el a hülye véleményével dolgokról, ő pillanatnyilag… sérülékeny
helyzetben van most. Ha nem elővigyázatos, annyira elidegenítheti magától, hogy soha többé nem
akar majd egy szobában sem tartózkodni önnel. És mielőtt mondana még valami hülyeséget, én
nem ezt akarom. Én éppenséggel azt gondolom, hogy a család fontos, még akkor is, ha maga
annyira szar apa, hogy Draco is majdnem az Azkabanban kötött ki a maga kiváló példáját követve!
Malfoy megrázottnak tűnt, ahogy ott ült, és nagyokat nyelt.

– Fo… folytassa – mondta halkan.

Ideje belevágni, döntötte el Harry. Legalábbis annyira, amennyire Draco bizalmának elárulása
nélkül lehet.

– Rasszistának nevezte magát, emlékszik?

– Az ön hatása…

– Nem – felelte Harry élesen. – Istenre esküszöm, Malfoy, hogy nem. Ezt Draco mondta, és
pontosan úgy gondolja, ahogy mondja. Majd akkor meglátogatja magát, amikor készen áll rá, és
nem tudom, hogy az mikor lesz, de azt tudom, hogy ha elkezd hülyeségeket hablatyolni félvérekről
vagy bármi ilyesmiről, ami rosszul érintheti, akkor nem hiszem, hogy éveken belül újra látja majd,
ha egyáltalán valaha is. És csak szólok, hogy próbáltam rávenni, hogy ne szakítson meg minden
szálat magával, de ha jobban érdekli, hogy gyűlöletről papoljon neki, mint az, hogy Draco elviselje
magát, akkor még segíteni is fogok neki elvágni azokat a szálakat. Világosan beszéltem?

Malfoy lassan becsukta a szemét.

–Ezt Draco mondta? Tényleg?

Harry bólintott, aztán rájött, hogy Malfoy ezt nem láthatta.

– Igen.

Malfoy ekkor ránézett, és a tekintetében tükröződő kifejezés rémisztően intenzív volt. Harry nem
emlékezett rá, hogy valaha is látott ilyen fájdalmat benne. Még azon a fotón sem, az újságok
címoldalán, amikor a bíróságról kivonszolták, miután Azkabanra ítélték. Nem… Malfoy akkor
büszkének nézett ki. De most nem volt büszkeség a szemében.

– Akkor nem ismerem őt. Nem ismerem a saját fiamat.

– Nem – mondta Harry gyengéden. – Tényleg nem. De megismerheti, Mr Malfoy. Csak annyit kell
tennie, hogy nem vadítja el még jobban.

Malfoy nem úgy tűnt, hogy meghallotta.

– Tudom, hogy nagyon megváltozott, amikor visszajött Oroszországból, de… de…

Harry csettintett az ujjával, hogy felhívja magára a férfi figyelmét. Meglehet, kicsit udvariatlan
dolog volt, de használt.

– Már jóval azelőtt megváltozott. Ön börtönben ült, amikor ő felnőtt, és amikor magát kiengedték,
Draco felnőtt férfi volt. Olyan férfi, akit maga nem ismer, noha azt hiszem, Dracónak sikerült
átvernie magát. De újra megismerheti őt, ha időt és energiát fordít rá. Csak ne az aranyvérűséggel
kezdje. Ó, vagy azzal, hogy utódot kell nemzenie, hogy tovább vigye a Malfoy vérvonalat. Tényleg
ne menjen bele ilyenekbe. Jöjjön rá, hogy kicsoda ő, ahelyett, hogy megmondaná neki, ki legyen.

Malfoy lassan sóhajtott.

– Ahogy akarja, Mr Potter, ahogy akarja. – Amikor felállt, a mozgása egy öregemberé volt. –
Megbeszélem a feleségemmel, hogy függesszük fel a meghívásokat.

– Ó, ne, ne – mondta Harry gyorsan, miközben felpattant, és megkerülte az asztalt. – Ettől Draco
azt fogja hinni, hogy feladta. Nem, szerintem továbbra is küldjék őket. Emlékeztessék őt, hogy
szeretnék látni. És amikor majd készen áll… – Harry megvonta a vállát.

– Igen, értem, hogy mire céloz. – Malfoy elfordította a tekintetét. – Akkor… akkor ön tényleg nem
akarja őt elválasztani tőlünk?

Egek, milyen nehéz felfogású volt a férfi.

– Nem. Maga az apja, és én azt akarom, hogy legalább neki legyen apja – mondta Harry erőtlenül,
noha hosszú évei voltak arra, hogy hozzászokjon a tényhez, hogy neki soha nem lehet. – Csak nem
szeretném, hogy megbántsa őt.

Malfoy mereven bólintott.

– Akkor további szép napot.

Válaszul Harry is bólintott, és amikor a férfi távozott, arra gondolt, hogy sokkal rosszabbul is
mehetett volna a beszélgetés. Talán egyenesen tényleg szép nap ez a mai.

Kivéve, hogy mégsem volt az.

Amikor Harry hazament a munkából, Draco hátát megint kelések borították, és ezúttal sokkal
rosszabbul néztek ki, mint valaha.
 56. fejezet

Draco a hasán feküdt a kanapén, amikor Harry hazahoppanált, és most az egyszer nem viselt inget.
Nem mintha Harry most erre koncentrált volna. Csak azt látta, hogy a kelések sűrűn borították
Draco hátát. Ezúttal szinte úgy néztek ki, mintha valaki megpróbálta volna kiszúrni őket.

Vagy legalábbis mintha valami miatt elmérgesedtek volna.

Harry Dracóhoz rohant, letérdelt mellette, és finoman végigsimított a fején.

– Miért nem küldtél üzenetet a kandallón át?

Draco kinyitotta csipás szemét, és aprót moccanva testhelyzetet váltott.

– Tudtam, hogy hamarosan hazaérsz. Nem szeretik a mágiát, úgyhogy nem akartam kockáztatni,
hogy hozzáérjek a hop-porhoz…

Nos, ez megválaszolta Harry következő kérdését, ami az lett volna, hogy a kelések vajon azért
ilyen vörösek és gennyesek, mert Draco megpróbált valamilyen mágiával segíteni rajtuk. De nem,
nem lenne ennyire ostoba. A legutóbbi alkalommal rájöttek, milyen rossz ötlet.

De az is pont annyira rossz volt, hogy Draco itt feküdt fájdalmak közt, képtelenül arra, hogy
segítséget kérjen Harrytől.

Valami egyszer csak beugrott Harrynek, mintha gumiszalag pattant volna el, amit évek óta
feszítenek és hirtelen eleresztenek.

– Akkor ennyi. Szerzek egy baglyot.

Draco megpróbált mosolyogni, de az erőfeszítést nem nagyon koronázta siker.

– Jó… jó neked.

Harry összevonta a szemöldökét. A baglyot nem saját magának szánta. De elég volt ebből.

– Megpróbáltad valahogy kiszúrni ezeket?

Egy apró fejrázás volt az összes válasz, amit Harry kapott. Nos, hülyeség is volt megkérdezni.

Hogy érte volna el őket Draco?

– Valamitől még rosszabb állapotban vannak, mint a legutóbb – mormogta Harry.

– Nem olyan sokkal rosszabb – nyögte Draco.

– De igen, sokkal rosszabb. – Harry nem tudta, miért akarja Draco tagadni, hacsak nem azért, mert
nem akart teher lenni. – És a francba is, amikor a múltkor elmúltak, azt hittem, ez csak valami
furcsa egyszeri eset volt. De ha tartós problémát jelentenek, akkor valami tanácsot kell kérnünk.
Még csak azt sem tudjuk, mi okozza ezt!

Draco megint felnyögött.

– Harry… adnál nekem egy olyan tablettát, kérlek? Vagy kettőt? És amikor leviszi a gyulladás
nagyját, akkor a kenőcsöt is?
Harry megrázta a fejét.

– Felejtsd el. Megyünk a Szent Mungóba.

Draco felemelte a fejét, de csak annyira, hogy Harryre meredhessen.

– Mágiát fognak használni. Az az egész hely tele van vele.

– Igen, de szerintem kissé paranoiás voltál a hop-porral kapcsolatban, Draco – mondta Harry
nyugtató hangon. – A keléseid nem úgy néznek ki, mintha bántaná őket általánosságban a mágia,
inkább csak az a mágia, amit arra használtunk, hogy gyógyítsuk a hátadat. Nem hagyom, hogy a
gyógyítók bármilyen mágiát használjanak rajtad.

– Ha rájönnek, hogy bántani tudnak a bűbájaikkal, nem fogod tudni megállítani őket – motyogta
Draco.

– Ne légy nevetséges. Ők gyógyítók.

– Én meg… – Draco becsukta a szemét, és visszaejtette a fejét a párnára, amin feküdt, és ami alá
bedugta a karjait. – Tudod, hogy mi voltam.

– Igen, hogy mi voltál, nem pedig ami vagy – mondta Harry letérdelve. – Letöltötted a
büntetésedet, Draco, én pedig senkinek sem fogom hagyni a Szent Mungóban, hogy bántani
próbáljon téged. Bízz bennem.

– Bízom, de akkor sem megyek oda. Ha akkora nagy gondot okoz, hogy bekenj egy kis kenőccsel
naponta háromszor, akkor majd elboldogulok magam, vagy megleszek a segítséged nélkül…

– A francba is, tudod, hogy nem okoz gondot!

– Akkor hozd ide azt a néhány rohadt tablettát, és haladjunk már! – mondta Draco összeszorított
foggal.

Harry mostanra már látta, hogy Dracót szabályosan el kellene vonszolnia a kórházba, de mivel ez
nem volt opció, inkább napolta a témát. Egy időre.

***

Fél óra múlva minden egyes kelés be volt kenve, és Draco egy kicsit jobban lett, habár még mindig
ugyanabban a testhelyzetben feküdt a kanapén.

– Rendben, akkor, ha nem akarsz gyógyítót – mondta Harry, miközben letelepedett a földre a
kanapé mellett –, akkor ki kell találnunk, mi okozza ezeket a keléseket.

– Nos, ha tudnám pontosan, hogy mi okozza őket, akkor elmondanám – vágta rá Draco. – Mit
javasolsz?

Harry pislogott.

– Öm, semmit.

– Hát persze.
– Nézd, leginkább próbállak rávenni, hogy legyen eszed és…

– És menjek a Szent Mungóba – fejezte be Draco. – A válasz: nem.

– Rendben – mondta Harry sóhajtva. – Én tényleg szeretném megoldani ezt a dolgot, hogy ne
történhessen meg újra. Öm, a gyógyszerész azt mondta, hogy neki allergiának tűnik. Igazából a
kenőcs allergiás reakció okozta bőrkiütésekre való. Úgyhogy… ki voltál téve ma bármi
szokatlannak? Bárminek, aminek a legutóbb is, amikor ez történt?

Draco elfehéredett.

– Az én hibám, igaz?

– Nem így értettem.

– Mit képzelsz, mit csinálok, amikor munkában vagy, ülök és egzotikus tengeri kagylókat eszem,
amiket még sosem próbáltam azelőtt? Nem gondolod, hogy észrevettem volna, ha tüskés
kagylóhéjak okozták volna a bajt?

– Tudom, hogy keményen dolgozol, Draco – felelte Harry visszafogott hangon. – Mindent
értékelek, amit teszel, de most szeretném, ha nem térnél el a tárgytól.

– Akkor nem, nem tudom, mi okozza a keléseket – felelte Draco a fogai közül szűrve a szót.

– Én sem gondoltam azt, hogy tudod. – Harry figyelmeztette magát, hogy maradjon racionális, még
akkor is, ha Draco… nos, különösen viselkedik ezzel kapcsolatban. Nem akarja megoldani ezt a
rejtélyt?

Talán túl nagy fájdalmai voltak ahhoz, hogy ésszerűen gondolkodjon. Vagy erről volt szó, vagy
arról, hogy a háziasszony szerepébe való kényszerülés végül többé-kevésbé az idegeire ment.

– Rendben. Próbálj emlékezni. Csináltál ma bármi rendkívülit? Bármit, amit általában nem
szoktál? Esetleg kiszórtál olyan bűbájt, amit eddig még nem? Mert ha ez allergia, akkor mágikus
természetűnek kell lennie. Mi másért reagálna ilyen rosszul a mágiára?

– Evaporesszel eltüntettem az összes gusztustalan mocskot a lefolyókból – válaszolta Draco undok

hangon. – Gondolod, hogy ez okozhatta?

Harry nem tudta, hogyan, de már legalább valamiről tisztább képe volt.

– Értem, szóval nehezményezed a házimunkát. Sajnálom, már hamarabb is tehettem volna valamit.
Szeretnéd, ha megmondanám apádnak, hogy mégiscsak kérem azt a házimanót?

Dracón látszott a kísértés. Méghozzá hihetetlen kísértés. Egy pillanat múlva azonban mégiscsak
megrázta a fejét.

– Miért nem? – Harry egy kicsit közelebb húzódott. – Nézd, ha azt gondolod, hogy az apád ebből
azt hiszi majd, hogy megint beszélni akarsz vele, akkor kihagyjuk ebből…

– Ó, mintha az anyám kölcsön tudna adni egyet anélkül, hogy ő rájönne.

Harry mosolygott. Személy szerint úgy gondolta, hogy Narcissa Malfoy meg tudja ezt oldani, de
most valami mást értett ez alatt.

– Még mindig megvan nekem Sipor. Évek óta a Roxfortban dolgozik. Köszönetképpen
felszabadítottam volna, amiért segített a háborúban, de nem akartam megsérteni azzal, hogy ruhát
adok neki.

Draco szipogott egyet.

– Igen, a legtöbb manó nem értékeli, ha az ember zoknit meg hasonlókat ad nekik.

Harry bólintott.

– Úgyhogy megkérem, hogy jöjjön ide dolgozni. Egyszerű.

– És ha Hermione kiakad rajta?

Harry elfordította a tekintetét.

– Ó, nos, ő és Ron nem valószínű, hogy beugranak ide. Ők… öh, tudják, hogy most, hogy
visszatértek az emlékeid… öm, kissé nehéz a számodra, csomó mindennel kell… öm, egyszerre
foglalkoznod.

Draco megrezzent, amikor felült, és úgy forgatta a párnát, hogy végül az ölében kötött ki, és
mindkét karjával átölelte. Harry nem értette a mozdulatot, míg a férfi meg nem szólalt, csak akkor
jött rá, hogy Draco úgy érezhette, hogy valamit ölelnie kell.

– Beszéltél nekik Nikolai-ról, igaz?

– Öm… nos…

– Öm – fejezte be Draco szárazon. – Ez a kedvenc szavad, amikor nem tudod, mit mondj.

– Nem akartam elmondani nekik – mondta Harry sietve. – Egyszerűen csak Ron annyira seggfej
volt…

– Mint mindig – morogta Draco.

– Azt akartam, hogy megértsék, miért nem jöhetnek át egy darabig. Most nem hiányzik neked Ron
ellenségeskedése. És tudod, hajlandó volt elnézőbb lenni, amikor amnéziás voltál, de most, hogy
már emlékszel, lehet, hogy megint elkezd… nos, tudod. Ahogy az iskolában viselkedtetek.

A párna meghajlott, amikor Draco kicsit jobban megszorította.

– Ez tényleg kellemetlenül hangzik, de attól tartok, nem értem, miért jelenti ez azt, hogy beszélned
kellett a férjemről. A téma csak még több lehetőséget ad neki a gúnyolódásra.

– Ó, nem – mondta Harry a fejét rázva. – Ronnak van egy természete, de ő akkor sem az a fajta, aki
egy szeretett személy halálával gúnyolódik, Draco.

– Nem, persze, hogy nem – mondta Draco mereven, ahogy faarccal elfordult. – Nem barátkoznál
olyasvalakikkel, akik ilyet tennének, nem igaz? A barátaid az erény megtestesülései, kivétel nélkül.

– Nem, nekik is megvannak a maguk hibái. De visszatérve Siporra, Draco. Hívjam ide?

– Nem. – Harry látta, hogy Draco többször is nyel. – Nem akarok ide házimanót.

– Miért nem?

– Az egyértelmű kérésem nem elég? Muszáj minden kívánságomat megindokolnom?

Igen, gondolta Harry, mert semmire sem vágyott jobban, mint arra, hogy jobban megértse Dracót.
De az, hogy faggassa, amikor ő nem akar beszélni, nem a megfelelő módszer volt.

– Rendben, nem jön Sipor. – Harry próbált mosolyogni. – Akkor, mit szeretnél ebédelni?
Előveszek egy szakácskönyvet és bármit elkészítek, amit csak akarsz.

– Miután meg lettem gyanúsítva, hogy én okoztam a saját betegségemet és ki lettem téve egy
mélyinterjúnak, hogy miért viszonyulok úgy a házimanókhoz, ahogy, úgy érzem, határozottan
elment az étvágyam – mondta Draco, miközben talpra vergődött, még mindig az átkozott párnát
fogva. – Most visszavonulnék, ha beleegyezel.

Még alig múlt hét óra, de Harry nem szólt rá semmit.

– A francba is, Draco. Tudod, hogy nincs szükséged a beleegyezésemre és nem gyanúsítottalak
meg semmivel. Én csak megpróbáltam rájönni, mitől vannak ezek a keléseid!

Draco arca elfehéredett.

– Tudom, hogy régebben arra kértelek, játsszál aurorosat velem, de most jobban szeretném, ha
inkább nem lennék a nyomozásod alanya, Harry.

Francba, francba, francba. Harry nem akarta volna a szexjátékaikra emlékeztetni Dracót. Valójában
nem is értette, hogy miért mondta most ezt Draco, de ezt mondta, ami azt jelentette, hogy
Harrynek vissza kellett lépnie. Gyorsan.

– Jó éjt – mondta az utolsó pillanatban, amikor Draco már majdnem a lépcsőfordulóban volt. – De
ha nem vagy éhes, legalább igyál egy kis vizet.

– Fogok.

Azon az éjjelen Draco nem álmodott.

Talán nem is baj. Amikor Harry bekukkantott hozzá, a hasán feküdt, mert a kelések nyilván
minden más testhelyzetet túl fájdalmassá tettek volna.

– Szükséged van valamire? – kérdezte Draco, lassan felé fordulva az ágyon, álomittas hangon. –
Szolgálhatlak?

Nos, már úgyis ébren volt, gondolta Harry. Ez pedig az jelentette, hogy akár rá is kérdezhet.

– Nem lenne kényelmesebb, ha a pizsama felsőd nélkül aludnál? Nem lehet kellemes, hogy a
hátadhoz ér. És… öm, esetleg kivehetem a seprűt az ágyadból. Csak amíg beteg vagy. Azok a
sörték szúrósnak tűnnek…

– Szeretem, ha mellettem van – ásított Draco. – És ne merj ezzel viccelődni.

– Én nem viccelődtem…

– Nem, persze, hogy nem. – Draco hirtelen felnyögött. – Minél éberebb vagyok, annál jobban
fájnak. Szóval, ha nem bánod, szeretném megtenni, akármilyen hülyeséget is akarsz, vagy jó lenne
visszaaludnom…

– Jó éjt – mondta erre Harry gyorsan. – Én csak azt akartam tudni, hogy szükséged van-e valamire.

Sóhajtva tért vissza a saját szobájába, és többször is belebokszolt a párnájába. Nem mintha segített
volna. Csak órák múlva tudott elaludni.
 57. fejezet

A kelések ezúttal lassabban gyógyultak. Egy heti kezelés kellett, mire halványpiros pöttyök
maradtak csak belőlük.

Addigra Harry már kezdett bedilizni, mert Draco még mindig nem álmodott semmi szexuálisat.

Néha arra gondolt, hogy kiszór rá egy altatóbűbájt, bemegy hozzá, aztán… nem, még a gondolatot
sem volt képes befejezni. Ez csak egy alig megformált vágy volt, amit Harry elnyomott, mielőtt
még akárcsak hasonlíthatott volna egy tervre.

Az, hogy bemegy és segít Dracónak, amikor már nehézségei vannak és szüksége van Harryre, mert
nem tud elmenni… egy dolog volt. Még ha Harry újabban elég sok mindent megengedett is
magának, még mindig elmondhatta magáról, hogy Draco egyértelműen akarta a szexet már mielőtt
Harry belépett volna a szobába. Harry csak… nos, talán túlságosan élvezte a helyzetet, de legalább
Dracónak kedve volt a dologhoz.

De bemenni a szobájába és az akarata ellenére vágyat gerjeszteni benne, amikor békésen alszik?

Harry nem bírta rávenni magát erre. Igazából először, amikor a gondolat teljesen formát öltött az
elméjében, annyira megundorodott magától, hogy azt kívánta, bárcsak kiszedhetné az agyát és jó
alaposan megmoshatná. Uhh. Mi a franc ütött belé?

Olyan embert szeretni, aki egyértelműen valaki mást szeret, nem volt mentség ilyen gondolatokra.
Egyáltalán nem.

És mégis, amikor leszállt az éj, és Draco nem álmodott, Harry nem tudta megállni, hogy sóvárogva
be ne kukkantson a férfi szobájába, lelassítva, amint elsétált a nyitott ajtó mellett. Olyannyira
lelassítva, hogy szinte már megállt.

De mégsem állt meg. Kényszerítette magát, hogy tovább menjen.

Mihelyst a kenőcsös kezelés a végéhez ért, Draco nem szólt egy szót sem arról, hogy használjanak
tonikot is a hegesedés ellen. Azonban nyilvánvalóan akarta volna, mióta Harry egy este hazajött és
egy vadonatúj üveget talált a konyhapulton.

Nos, ha a hátkenegetés volt az egyetlen mód arra, hogy Harry megérinthesse őt, akkor Harry nem
ellenkezett.

Még a bizarr és lehangoló tény ellenére sem, hogy Draco még mindig furcsa módon takargatta a
mellkasát. Ha Harry nem tudta volna jobban, arra gondolt volna, hogy Draco mérges, amiért ronda
hegek borítják a Sectumsempra miatt. De semmilyen hege nem maradt az incidens után, úgyhogy
nem erről lehetett szó.

És Harry tudta, hogy más miatt sem lehetett oka szégyenkezni, mint például egy viccesen
kidudorodó köldök vagy behorpadó mellkas… nem, Draco nagyszerű formában volt. Nagyszerű
formában; karcsú és edzett volt, minden izma finoman kidolgozott. Harry már csak tudta. Eleget
látta a férfit régebben, amikor még igazi szeretők voltak.

Úgy érezte, meg kell elégednie az emlékekkel, mivel mostanra már egyértelművé vált, hogy nem
fogja Dracót egyhamar félmeztelenül sem látni, nemhogy teljesen meztelenül.

Harry csak arra tudott gondolni, hogy ennek Nikolai-hoz lehet köze. Lehangoló gondolat volt, de
akkor is így lehetett.

Három nappal azután, hogy elkezdődtek a hátkenegetések, Harry megint hallotta Dracót álmában
nyögdécselni. A hang eltéveszthetetlen volt, és feleletül Harry farka megkeményedett. Csak ennyit
reagálhatott, nem nyöghetett ő is válaszul.

Megpróbálta a helyes dolgot tenni, de az a csúszós lejtő ezúttal igencsak sima volt. Harry csak két
éjszakán át tartott ki, mielőtt megérintette Dracót a szigorúan szükséges mértéken felül is.

Azt mondta magának, hogy igazából nem olyan helytelen, az, amit csinál, de mélyen legbelül
tudta, hogy az. Az önigazolás, amit legutóbb kitalált, még a saját fülének is szánalmasan hangzott,
de akkor sem volt képes visszafogni magát.

Egy éjszaka, kimerülten attól, hogy két héten át minden éjszaka fél órákra felkelt, olyan fáradt volt
már, hogy pálca nélkül érkezett Draco szobájába.

Elcsigázottan lehuppant Draco ágyára, és gyorsan kiszórt egy pálca nélküli altatóbűbájt, amikor
Draco megmoccant a takaró alatt. Ez hiba volt. A pálca nélküli mágia a legjobb napokon is
elgyengítette, és amikor Harry már félholt volt a több éjszakányi megzavart alvás miatt, egyenesen
kiszipolyozta belőle az erőt. A szeme szinte kifordult a helyéről, és arra gondolt, hogy ha nem elég
óvatos, kidől az ágyon Draco mellett.

És nem lenne csodás dolog másnap reggel ezt megmagyarázni?

Harry ásítva úgy határozott, jobb, ha egyszerűen csak kibírja. Draco farka után nyúlt és verni
kezdte, lustán igazítva a pumpálást Draco lökéseihez. Egek, de fáradt volt…

Nem tervezte előre. Megesküdött az égre később, hogy nem tervezte előre.

Valójában olyan természetes módon történt, hogy később Harry azt sem tudta, hogyan történt.
Csak annyit tudott, hogy félig elnyúlt az ágyon, azon ügyködve, hogy Dracót a csúcsra röpítse, és a
férfi már majdnem ott járt, Harry pedig azt suttogta neki, hogy menjen el, amikor rájött, hogy túl
fáradt ahhoz, hogy ki tudjon szórni még egy pálca nélküli bűbájt, úgyhogy a szájába kell vennie
Dracót és lenyelnie a spermát, ha nem akar később tisztítóbűbájokkal bajlódni.

Csak miután megtette a dolgot, tért vissza némi józan esze. Egek, teljesen megőrült? Nem lett
volna szabad ilyesmit tennie, nem számít, mik voltak a körülmények!

Az adrenalin elmosta a kimerültségét; leugorva az ágyról, Harry elkezdett fel-alá járkálni. Mégis
mi okból érezte feljogosítva magát… a francba is, lett volna más megoldás! Visszaballaghatott
volna a szobájába a saját rohadt pálcájáért, ha annyira fáradt volt! Pálca nélkül is magához hívhatta
volna ahelyett, hogy bonyolult pálca nélküli mágiát pazarol arra az altatóbűbájra. Még egy nedves
ronggyal is megtisztíthatta volna Dracót, vagy…

Basszus!

Szerette volna megrugdosni magát. Miután minden fáradtsága elszállt, tényleg belerúgott a falba a
frusztrációtól, lezúzva a lábujját.

Draco átaludta a fájdalmas kiáltását, mint ahogy minden mást is átaludt. Csak tovább szendergett,
ártatlanul abban, ami a szobájában történt, és mit sem sejtve arról, hogy Harry gyakorlatilag…
megerőszakolta őt! Nem számít, hogy egyszer szeretők voltak, vagy hogy akkoriban Draco talán
nem bánt volna egy kis perverziót. Csak az számított, hogy most Dracónak minden joga meg lett
volna ahhoz, hogy ellenkezzen, és minden bizonnyal meg is tette volna, ha akár a leghalványabb
elképzelése is lett volna, mit tett vele Harry…
Hogy mit művelt vele.

Harry lehajtotta a fejét, és összeszorította a szemét, de pár könnynek így is sikerült kigördülnie a
pillái alól. Talán még sosem szégyellte magát ennyire. Ez rosszabb volt, mint belelesni valaki
merengőjébe, és sokkal rosszabb egy véletlenül kiszórt, veszélyes sötét bűbájnál, mert legalább
egyiket sem tervezte el előre. Harry csak reagált a körülményekre.

De ez? Szóval mi van, ha nem tervezte el, hogy szájba veszi Draco farkát? Ez gyakorlatilag
elkerülhetetlen volt, attól a pillanattól kezdve, hogy belekezdett abba a veszélyes játékba, hogy
elhiteti magával, hogy egy kis tapizás teljesen rendben van, aztán rengeteg tapizás is rendben van
és aztán… tényleg azt hitte, hogy ez nem fog elfajulni, mihelyst belekezd?

A kimerültség nem volt mentség.

Nos, többé nem, döntötte el Harry. Nem érdekelte, mibe kerül; nem fog még egyszer így erőszakot
tenni Dracón, sem a bizalmát megsérteni.

Ha lett volna módja letenni a Megszeghetetlen Esküt egy másik ember segítsége nélkül, Harry
most letette volna. Így csak saját magának tett ígéretet.

Ígéretet tett magának, olyan őszintén, amennyire csak tőle telt, utána Dracónak is. Hangosan
kimondva.

Megérdemelte volna, hogy Draco meghallja, de az altatóbűbáj hatása alatt erre nem volt esély.

Mihelyst elmondta az ígéretet, Harry megtette, amit már legelőször kellett volna. Visszament, hogy
elhozza a pálcáját, és kiszórta a maradék szükséges bűbájokat. Frissítő bűbájt Dracóra és az
ágyneműre. Olyan bűbájt, ami fokozatosan elmulasztja az altatóbűbájt és hagyja, hogy Draco
normális alvás állapotába kerüljön.

Ezekkel végezve Harry letérdelt a földre Draco feje mellett, és a férfi csukott szemhéját kezdte
figyelni. Egek, milyen gyönyörű volt Draco, és Harry nem most csodálkozott el először azon, hogy
hogyan kerülte ez el a figyelmét a roxforti évek alatt. Sosem ismert senkit, aki ilyen elképesztően,
szédítően vonzó volt, mint Draco Malfoy.

Az igazság azonban az volt, hogy akkoriban ezek nem számítottak Harrynek. Semelyik sem
számíthatott, nem, amíg Draco belül visszataszító volt.

De most már nem az. Gyönyörűen tiszta volt belül is, noha akadtak persze hibái, mint mindenki
másnak.

Ám ezek a hibák nem voltak végzetesek. Már nem.

Harry szeretett volna odahajolni hozzá és egy lágy, lassú csókot lehelni Draco ajkaira.

Mégsem tette meg.

Betartotta az ígéretét, és anélkül hagyta ela szobát, hogy kiélte volna magát Draco kárára. Nem
fogja még egyszer ezt csinálni. Soha többé.

***
A következő néhány éjszaka az önmegtartóztatás jegyében telt.

Tudva, mit kell elviselnie majd az éjszaka közepén, Harry a lehető legfelületesebb hátmasszázsban
részesítette Dracót. Minél hamarabb túl akart rajta esni, és olyan kevés gyötrelemmel, ahogy csak
lehet. Legalábbis a maga számára. Draco semmilyen gyötrelemtől nem szenvedett, már nem, hogy
a kelések újból elhalványodtak.

Végül azonban Harry nem bírta ki, hogy csak a szükséges legminimálisabb mértékben érintse meg
Dracót, mert a francba is, igenis Draco maga egyezett bele ezekbe a masszázsokba! Hogy
utasíthatta volna ezt vissza Harry, ha nemcsak hogy ez volt minden, amit kaphatott Dracóból, de
ráadásul ezt bűntelenül megkaphatta?

Mindegy, hogy az éjszaka közepén gyakran megbánta azt a fél órát, amit azzal töltött, hogy
megdolgozzon minden egyes csomót Draco gerince mentén, annyira megjegyezve a férfi hátának
érzetét, hogy a végén már a sötétben is kiismerné magát rajta.

Ja, mindegy is, mert Harry nem hagyhatta abba. Most nem, hogy ez volt minden, amire szert
tehetett.

De betartotta az ígéretét. Amikor éjjel bement Draco szobájába, nem vette elő a férfi farkát, és nem
érintette meg vagy kényeztette, nemhogy a szájába vette volna.

Azt tette, amit végig kellett volna. Szavak és érintések nélkül várt, míg úgy nem tűnt, hogy Draco
annyira elveszett a szenvedély tüzében, hogy csak pillanatokra volt a csúcstól. Azután egyetlen
ujját Draco bőrére tette, csak egyet, és biztosra ment, hogy ártatlan helyen legyen. Ez néha Draco
kézfeje volt. Vagy lejjebb, a bokájánál. Bárhol, ahol Harry nem kerülhetett közel ahhoz a gyönyörű
farokhoz.

Nem akart véletlenül hozzáérni, még az anyagon keresztül sem, és megint megindulni lefelé azon a
csúszós lejtőn.

Dracónak persze muszáj volt olyan bonyolulttá tennie a dolgokat, amennyire csak lehetett.
Nem mintha Harry hibáztathatta volna ezért; a férfi mélyen aludt, és a leghalványabb fogalma sem
volt arról, mit csinál.

A nyögésekkel kezdődött. Oké, biztos nedves álma volt. Bármelyik férfi nyögdécselne. De miért
kellett Draco nyögésének annyira hasonlítania azokhoz az élvezetteli hangokhoz, amiket akkor
adott, mikor Harry a hátát masszírozta? A hasonlóság szembeszökő volt. Draco vagy annyira
élvezte ezeket a masszázsokat, amennyire Harry nem is gondolta, vagy… vagy egyszerűen csak
szeretett mindig hangot adni a testi jellegű élvezeteinek.

Harry bebeszélte magának, hogy csak az utóbbiról lehet szó, és az élvezetnek, amit Draco az alapos
hát – és fenék – masszázsoktól kapott, semmi köze nem volt az alvás közbenihez.
Persze, hogy ezt beszélte be magának.

De akkor is azon kapta magát, hogy Draco nadrágja közepére villan a tekintete, amikor a férfi
felkelt a hátmasszázs végeztével. Persze sosem akkor tette, amikor a férfi figyelt. De le kellett
ellenőriznie, hogy van-e Dracónak merevedése.

Nem úgy tűnt, hogy van, de végül is a férfi sosem kelt fel azonnal. Szeretett „sütkérezni az
érzésben”, ahogy fogalmazott. Ami valamelyest szexuálisan hangzott, ha Harry jobban
belegondolt.

Mindenesetre ha Dracónak erekciója is volt, valószínűleg volt elég ideje, hogy újra lenyugodjon,
mielőtt felkelt volna.

A francba!

Mielőtt még Harrynek esélye lehetett volna biztosra megállapítani, hogy Dracónak van-e szexuális
jellegű reakciója a hátmasszázsokra, a hátáról és fenekéről teljesen eltűntek a kelések. Még csak
apró piros pöttyök sem maradtak.

És annak ellenére, hogy – pöttyök ide vagy oda – Harry szerette volna folytatni a masszázsokat, a
nemrégen tett fogadalma azt jelentette, hogy nem élhet vissza Draco bizalmával. Draco a tonikot
eleve csak azért szerette volna használni, mert bizarr módon aggódott, nehogy heges maradjon a
bőre. Szinte már paranoiásan rettegett ettől. Mintha arra gondolt volna, hogy tökéletes állapotban
kellene tartania a testét.

Ami elég szomorú volt, nem?

Mert annak ellenére, hogy Draco kivételesen vonzó férfi volt, több volt egy szép arcnál.

Harry kis híján felsóhajtott. Draco gyerekként talán azt tanulta meg, hogy a felszín sokkal
fontosabb, mint a belső. Elég csak megnézni Lucius Malfoyt mostanában. Azt hitte, hogy addig,
míg úgy tesz, mint akinek van hatalma és befolyása, ténylegesen van is neki.

Vagy lehet, hogy Nikolai volt az, aki főleg a külső adottságai miatt értékelte Dracót. Harry nem
tudhatta, de ha ez így lenne, akkor a férfi iránti tisztelete nagyot zuhanna.

Másrészről ez lenne az első jellemhiba, amit Nikolai Preobrazhenskyben találna, és ez

megkönnyebbülést jelentene. Hiszen hogyan versenyezhetne Harry a tökéletességgel?

Nem mintha versenyzett volna.

Vagy mégis?

Harrynek oka volt megkérdőjelezni ezt pár nappal azután, hogy félretették a hegesedés elleni
tonikot. Éjszaka közepe volt, és Draco szobájában ült éppen, álmosan pislogva, miközben nézte a
vágytól és szükségtől vonagló férfit.

Draco általában nem volt túl beszédes álmában. Nyögések, sóhajok akadtak. Hosszú, mélyről jövő
mordulások is természetesen. De szavak? Azok ritkán hangzottak el, és azt a néhányat is, ami
kicsúszott a száján, ki lehetett számítani. Igen, igen, még… kérlek, még… most…
Semmi különösebben riasztó.

Egészen ma estig.

– Harry – mondta Draco, és a név olyan tisztán érthető volt, hogy nem lehetett félreérteni.

Harry első gondolata az volt, hogy Draco felébredt. De mégsem, a férfi még mindig mélyen aludt a
kiszórt bűbáj hatása alatt. A szeme be volt csukva, az ujjai szüntelenül mozogtak a lepedőn,
miközben a csípőjével döfködött, és a tisztán kivehető erekciója megemelte a pizsamaalsója
anyagát.

Draco nyüszített álmában, szavak nélküli hangja elkeseredett vágyakozást sugallt, és a férfi feje
jobbra-balra hánykolódott a párnán, ahogy sóhajtozott.

Aztán megint felhangzott, ezúttal még erőteljesebben.

– Harry!

Harry valahogy kiverekedte magát a zavart kábulatból. Megragadott egy bokát, ezúttal teljes
marokkal érintve Dracót ahelyett, hogy egy ujjal ért volna hozzá, és elsuttogta az engedélyt az
élvezésre.

Draco ejakulált, háta ívbe feszült, a szája elnyílt, miközben az élvezettől felnyögött.

Habár most nem mondta közben Harry nevét; a nyögés összefüggéstelen és értelmetlen volt.

Utána Harry megkövülten ült, miközben Draco tovább aludt. Azt mondta: Harry. Kétszer is. De
mit jelenthet ez?

Harryről álmodott Nikolai helyett? Elkezdte végül elfogadni a tényt, hogy a férje már elérhetetlen,
ám van egy szeretője, aki viszont nem?

Harry összeszorította a fogát. Ez nem lehet. Ha így lenne, Draco nem hagyta volna, hogy Harry
abbahagyja a hátmasszázst a kelések elmúlása után. Azt kérte volna, hogy azután is folytassa, nem
igaz?

Elhagyta volna a furcsa ragaszkodását, hogy folyton inget viseljen, még ha fel is tűrte a hátkenések
idejére.
Igen… akkor, amikor Harry arra jött haza, hogy Dracót ing nélkül találja? Az egyszeri alkalom
volt, nem történt meg többször. Talán csak azért fordult elő, mert a kelések annyira fájdalmasak
voltak, mikor kiújultak.

Szóval akkor miért szólította Draco Harryt álmában? Egy része tudatában volt annak, hogy Harry
ott van vele, mert belopakodott, hogy ő részesülhessen egy kis szexuális élvezetben?

Vagy Draco tudatalattija tudta csak, hogy szüksége van Harryre ahhoz, hogy megkapja azt az
élvezetet? Ebben az esetben a név mindössze csak annyit jelentett, hogy Draco el akart élvezni.

Harry ennyit eddig is tudott.

***

Draco reggel ugyanúgy viselkedett, mint máskor. Harry alaposan kereste rajta a jeleket, hogy
esetleg emlékszik az álmokra, vagy arra, hogy Harry nevét mondta, de Draco úgy tűnt, semmit sem
sejt ezekről.

De ha tényleg gyanította volna, hogy Harry éjjelente meglátogatja, mondott volna valamit, nem?
Nehéz elképzelni, hogy nem. Draco őrjöngene.

Vagy erről van szó, vagy azt gondolja, hogy a rohadt Res mea es-nek hála Harrynek van valami
beteges joga ahhoz, hogy ezeket csinálja. Még fel is ajánlaná magát „szolgálatra”, ha azt hinné,
hogy erre a fajta szolgálatra vágyik Harry.

Ja, őrjöngene, de akkor is felajánlaná magát.

Harry azt gondolta, hogy néma semmiképp nem maradna, ezzel az üggyel kapcsolatban, úgyhogy
biztosan nem sejt erről semmit, még így sem, hogy Harryt szólongatta álmában.
Mindenesetre ez nem történt meg többször.

Talán, gondolta Harry cinikusan, azért hallgat a dologról, mert ő most már erre figyelt. Újra hallani
akarta a nevét. Azt akarta hinni, hogy Draco őróla álmodik.

Igazából annyira akarta ezt, hogy nem is tudott rendesen aludni, amikor éjjelente visszatért a saját
szobájába, és a rejszolás sem segített.

Harry egyre ingerültebb lett, de nem tudta volna megmondani, hogy ez a megszakított alvások
miatt volt-e vagy a kielégítetlen vágytól, hogy hallja a saját nevét Draco nedves álmaiban.

***

– Jó lett az étel, Harry? – kérdezte Draco letéve a borát.

– Remek.

– Nos, valami baj van – mondta Draco határozottan, testhelyzetet váltva a székén, hogy szemben
lehessen Harryvel. – Talán nem az étellel; már több hete ingerlékenyebb vagy.

– Nem vagyok – mondta Harry ledöfve a spárgáját a villájával.

– Ezért támadtad meg a zöldséget, mert a legkevésbé sem vagy ingerült?

Harry elengedte a füle mellett.

– Tényleg szeretném tudni, mi bánt – mondta Draco halkan. – Tudod, ez már nem az első alkalom,
hogy ezt kérdezem. Megint lerázol valami bugyuta mesével arról, hogy minden rendben?
Egyébként most ez az új kedvenc szavad.

Nos, mit kellett volna erre mondania Harrynek? Hogy azért van kikészülve, mert Draco nem
mondta elégszer a nevét a nedves álmaiban, amikben amúgy Harry közreműködött úgy… Jesszus.
Már több hónapja? Nem is csoda, hogy kezdte elveszteni az eszét.

Vagy talán csak azért kezdte elveszteni, mert ragaszkodott a rohadt ígéretéhez, és ettől kész pokol
volt végignézni, ahogy Draco szinte minden éjjel elmegy, mert újabban Harry nem vett részt a
dologban a minimális mértéken túl?

Csoda volt, hogy általában csak annyit mondott, hogy minden remek, amikor Draco érdeklődni
kezdett a hangulata felől?

Harry eldöntötte, hogy ha a remek szó annyira bántó Draco számára, akkor inkább nem szól
semmit.

Draco pár pillanatnyi feltűnő csend után sóhajtott egyet.

– Én tettem valamit, Harry? Vagy valamit pont hogy nem?

Az elkeseredett hangszín hatására Harry végül beszélni kezdett.

– Nem, te…
– Remek vagyok, tudom. – Draco megforgatta a szemét, de aztán megint komoly arckifejezést
öltött magára. – Ha ez ilyen sokat jelent neked, akkor miért nem hívod ide azt Sipor manót?

Harry felhorkantott.

– Az egész arra lett volna, hogy neked segítsen, Draco. Ha nem akarod, hogy itt legyen, akkor
nincs értelme.

– Nos, akkor mondd el, hogy mi a francért vagy ilyen búval baszott állandóan?

Harry gyorsan felismerte, hogy egy újabb „remekül vagyok” csak elhúzná a beszélgetést. Most egy
jó hazugságra volt szüksége.

– A munka miatt, oké? – felelte keresztbe fonva a karját. – Az utóbbi időben kész pokol. Abszolút
mértékben.

Draco tanulmányozta őt egy pillanatig, mielőtt bólintott.

– Akkor mesélj róla!

Ó, csodás! Az utolsó dolog volt, amire Harry vágyott, hogy itt üljön és nem létező problémákat
agyaljon ki. Egy hazugság is elég volt.

– Nézd, ez bonyolult, és a nagyja jogi hablaty, amiből semmit sem értenél, hacsak nem jártad volna
ki te is az aurorképzőt.

– Nem számít, ha nem értem a problémát – mondta Draoco kinyújtva a kezét és Harry csuklójára
téve. – Már talán az is elég, ha beszélsz róla, hogy lekerüljön rólad egy kis stressz. Lehet, hogy
attól is el tudsz rendezni magadban dolgokat, hogy beszéltél róluk.

– Nos, nekem számít – vágta rá Harry röviden. Nem akarta volna elveszíteni Draco érintését, de a
látszat miatt lerázta magáról a férfi ujjait. – Nem fogom olyasvalakivel megbeszélni, aki nem
értheti, milyen ott lenni.

Draco az ölébe tette a kezét.

– Akkor beszélj olyasvalakivel, aki ott van.

Egek, ez már kezdett komédiába átmenni. Igaz volt a mondás, hogy egyik hazugság a másikhoz
vezet. Most már úgy tűnt, mintha utálta volna a munkáját, ami egyáltalán nem volt igaz.

– Ott én vagyok a főosztály feje. Az emberek felnéznek rám. Fenn kell tartanom az imázsomat.

– Ez nagyon úgy hangzik, mintha nem te lennél!

– Talán mivel nem akarok róla beszélni.

– Remek – mondta Draco mogorván, noha pár pillanat múlva az ajka halvány mosolyra görbült. –
Ez a te hatásod. De… nézd, Harry. Ha a pénzügyi kimutatások miatt aggódsz, ahogy már egyszer
említetted, boldogan leellenőrzöm a számításaidat, vagy megbecsülök jövőbeli kiadásokat vagy
bármit, amire szükséged van.

– Mondtam már…

– Igen, igen, megértem, hogy az a legjobb az „imázsodnak” ha a részvételem titokban maradt. Csak
hozd haza a jelentéseket, és én megcsinálom őket itthon.
Harry rámeredt.

– Azt akarod mondani, hogy azért nem vagyok képes megcsinálni a saját rohadt munkámat, mert
eleve alkalmatlan vagyok rá?

– Valószínűleg te vagy az egyetlen ember Nagy-Britanniában, aki ezt gondolja – felelte Draco
szárazon. – Harry, én csak annyit mondtam, hogy jól értek a pénzügyekhez, és boldogan levenném
a terheket a válladról.

Nem a pénzügyi kimutatások voltak azok a terhek, amiktől Harry szeretett volna Draco
segítségével megszabadulni. Azt akarta visszakapni, amije volt, a fenébe is!

Talán ettől a reményvesztett gondolattól válaszolt olyan undokul.

– Mióta tett háromnegyed millió galleon megöröklése pénzügyi szakértővé?

Draco csak pislogott, és egy rövid pillanatig mélységes megbántottság felhőzte el a tekintetét.
Aztán kitisztult és üressé vált az arca, mint a közömbösség tökéletes álarca.

– Most már egymillió galleon. Megforgattam az alapot ahelyett, hogy hagytam volna ott porosodni,
és elég jól csináltam, ha mondhatom így. Nagyon is jól értek a pénz kezeléséhez, Harry.

Draco felállt, és intett a kezével, hogy leszedje az asztalt.

– Sajnálom! – morogta Harry. – Tudom, hogy értesz a pénzhez. A… a… francba is. Ami engem
zavar, az nem pénzügyi természetű, oké? Ha az lenne, hagynám, hogy segíts.

– Hadd segítsek akkor is, ha nem a pénzzel kapcsolatos.

Harry sóhajtott.

– Mint már mondtam, aurornak kellene lenned ahhoz, hogy megértsd. Inkább nézzünk valami
filmet! Indítsd el, én meg addig csinálok popcornt.

Draco egy pillanatig csak bámult rá, szürke szemében látszott, hogy kalkulál valamit. Úgy nézett
ki, mint aki valamilyen végkövetkeztetésre jutott, de hogy milyenre, arról Harrynek fogalma sem
volt, mivel Draco csak megvonta a vállát és azt mondta:

– Ne azt a mikrózható, zsíros sóban úszó szart. Használd azt a pattogtató bűbájt, amit mutattam, és
olvassz a tetejére rendes vajat.

– Te gondoskodsz a DVD-ről, én a rágcsálnivalóról.

– Vígjáték?

– Horror.

Draco megtorpant a nappaliba menet.

– Ez komoly?

– Ja, rakd be a legröhejesebb, legidiótább horrort, amit csak találsz – mondta Harry, mert Isten látta
lelkét, elkélt a számára egy kis figyelemelterelés bizonyos… dolgokról.
 ***

Csilingelő hang csendült fel közvetlenül Harry füle mellett. Hiába tudta nagyon jól, hogy csak a
recepciós boszorkány érdeklődött, elfoglalt-e, a zaj olyannak hatott, mintha egy szúnyog repkedne
centikre a fülcimpájától.

Mérgesen odacsapott, miközben egyik kezét az asztalra tette, hogy beindítsa a beépített mágikus
telefont.

– Igen?

– Shacklebolt miniszter szeretné látni önt – jelentette be egy puhatolózó hang.

– Küldje be – mondta Harry sebtében becsúsztatva Nikolai Preobrazhensky dossziéját a fiókba,

mielőtt felállt az asztala mögött.

– Harry – mondta Kingsley, abban a percben, hogy az iroda ajtaja becsukódott mögötte. – Hogy
vagy?

– Remelkül. És ön, Miniszter úr?

Kingsley fülbevalója megcsillant, amikor megrázta a fejét.

– Ez nem jól kezdődik. Ezt nem udvariasságnak szántam. Ez egy komoly kérdés. Hogy vagy?

Harry a homlokát ráncolta, és intett Kingsley-nek, hogy üljön le. Még mindig Az előző esti
beszélgetés járt a fejében, méghozzá annyira, hogy elgondolkodott rajta, hogy talán mégis el kellett
volna fogadnia Draco segítségét a munka pénzügyi részét illetően.

– Öm… nem stimmelnek a hó végi jelentés számai? Amikor felajánlottad az állást, mondtam, hogy
a pénzügy nem az erősségem…

– Miért ne stimmelnének a számok? Tudod, hogy kell összeadni, nem? – kérdezte Kingsley
kedélyesen.

Megtévesztően kedélyesen, mint kiderült.

– Öm… nos, azt hiszem, azért, mert mostanában egy kicsit fáradt vagyok. Nem alszom túl jól.
Sajnálom.

– Miért nem mondtad, amikor megkérdeztem, hogy vagy?

Harry a gallérjába dugta egyik ujját, azt kívánva, bárcsak kiszórhatna egy hűtőbűbájt. De kissé
udvariatlan lett volna egy beszélgetés közepén.

– Nos, nem szerettem volna azt gondolni, hogy ez hatással van a munkámra.

– A számok tökéletesen stimmelnek – mondta Kingsley együttérző mosollyal. – Harry, nem

tudom, hogyan mondjam el neked, de a hangulatod az utóbbi időben mindenki más hangulatát is
befolyásolja. Olyan vagy, mint egy durrfarkú szurcsók, ami kész a legapróbb dologra robbanni.

Harry kis híján felhorkant. Ez megmagyarázta a félénk hangnemet, amit a recepciós használt vele
újabban.
– Bátorkodtam megtekinteni a főosztály szabadságolási adatait – folytatta Kingsley. – Tudsz róla,
hogy dolgozik itt egy olyan személy, aki évek óta nem vett ki rendes szabadságot?

Harry összevonta a szemöldökét.

– Kicsoda? Ismerem a Minisztérium vonatkozó szabályát. Legalább négy hét egy évben, hacsak a
Wizengamot szükségállapotot nem rendel el. Hathavonta végigmegyek a szabadságolási terveken
és biztos voltam benne, hogy minden auror és gyakornok rendben volt. De a kisegítő személyzet
tagjai nincsenek a listámon. Azt hittem, hogy ők az adminisztrátorokhoz tartoznak…

Kingsley egy kicsit oldalra billentette a fejét, úgy nézett Harryre, és sötét szemében látszott, hogy
jól mulat valamin.

Ezt valamiféle jelnek látva, Harry elhallgatott.

– Az adminisztrátorok jól ellátják a feladatukat.

– Nos, akkor tényleg nem tudom…

– Te vagy az – szólt közbe Kingsley. – Már időtlen idők óta nem vettél ki szabadságot.

– Ez nem igaz – mondta Harry. – Nemrég ellógtam egy szombatot, amikor be lettem volna osztva
és azt hiszem, egy pár hónappal azelőtt is kivettem több napot zsinórban…

– Azt nem nevezném szabadságnak, hogy hétfőtől péntekig dolgozol ahelyett, hogy hétfőtől
szombatig tennéd – mondta Kingsley szigorúan. – És azok a márciusi napok pedig a
szabadságolási kérelmed alapján sürgős személyes válsághelyzet miatt voltak. Szintén nem az én
elképzelésem szerinti vakáció, finoman szólva.

Tényleg nem az volt. Az pont azután volt, hogy igényt tartott Dracóra, és Harry félt egyedül otthon
hagyni őt, nehogy veszélybe sodorja magát vagy valami butaságot csináljon.

– Van bármi konkrét oka annak, hogy úgy döntöttél, a Minisztérium szabályzata rád nem
vonatkozik? – kérdezte Kingsley kedves hangon. Ezúttal azonban nem tudta átverni Harryt.

– Öm… nos, ez a munka inkább az intézkedésről szól, és nem gondoltam, hogy a szabályzat az
osztályvezetőkre is vonatkozik – mondta Harry azt kívánva, hogy bár ne hangozna az igazság
olyan bénán.

Kingsley elmosolyodott.

– Értem az indítékot, Harry. Amikor Rufus Scrimgeour volt az aurorparancsnok, ő sem követte a
szabadságolási szabályzatot. Ez egy mozgalmas munka és sosincs elég idő minden szükséges
dolgot megtenni, és nem lennél ember, hogyha nem esnél néha áldozatául a kísértésnek, hogy azt
hidd, szétesik a főosztály, ha nem vagy itt, hogy összetartsd.

– Nem hiszem ezt.

– Mmm, nem hiszed, hogy ezt hiszed – ismerte el Kingsley. – Talán egyáltalán nem is hiszed ezt,
és csak a puszta elhivatottság tart távol Tahititől. Akárhogy is van, azért vagyok itt, hogy
elmondjam, a Minisztérium szabályzata az osztályvezetőkre is vonatkozik, és hogy azon pletykák
alapján, amiket a folyosókon hallok, jó lenne, ha előbb-utóbb szabadságot vennél ki. Legalább
kéthetest, és ne maradj Nagy-Britanniában! Menj külföldre és szórakozz egy kicsit! Igazán
rászolgáltál.
– Szeretném, ha az emberek nem beszélnének többé Voldemortról – mondta Harry harapós
hangon. – Ki akarna az élete egész hátralévő részében olyasmi miatt ismert lenni, amit tizenhét
évesen tett?

Kingsley előredőlt a székében.

– Én nem a háborúról beszéltem. Úgy értettem, hogy a kitartó aurori munkád alapján érdemelted ki
a szabadságot.

– Ó! – mondta Harry lehorgasztva a fejét. Egek, de kínos volt.

– Ne aggódj emiatt! – mondta Kingsey aprót kuncogva. – Kapsz elég hősimádatot, ami miatt
megértem, hogy miért látod ezt minden bokorban. Tudom, hogy sosem szeretted ezt. Egy újabb ok,
amiért tisztellek, Harry. Ez nem dorgálás. Ez csak… baráti jótanács, rendben? Vegyél ki
szabadságot!

– Intézkedni fogok – ígérte Harry. – Öm, de nem azonnal. Ki kell találnom, hova menjek. Semmit
sem tudok Tahitiről.

– Jön a tél, de ott meleg és balzsamos lesz a levegő. – Kingsley vigyorgott, amikor felállt. Mi mást
kéne még tudni róla? Menj oda, ahova szeretnél, csak szólj előtte. Szerzek neked elsőbbségi
zsupszkulsot, hogy ne kelljen sorban állnod.

– Nem akarok különleges bánásmódot…

– Az osztályvezetők jogosultak rá. És a Mágiaügyi Miniszterek is. Én nyilvánvalóan nem állok

sorban manapság – kacsintott Kingsley. – Amúgy sem akarhatod hagyományos módon intézni az
utazásodat. Hacsak nem akarod, hogy számos újságírónak a nyaralásod legyen az új celebsztorija.

– Akkor hagyom, hogy intézd – felelte Harry sietve.

– Igen, gondoltam, hogy így lesz. De hamarosan, Harry. Komolyan.

– Hamarosan. Ígérem.

Miután Kingsley elment, Harry még befejezte az aznapi munkát, de a fejében folyton az járt, amit a
férfi mondott. Talán tényleg igaz volt, hogy Harrynek szüksége van szabadságra. A főosztály
vezetésével járó stressz sem volt elhanyagolható, és az utóbbi években Harrynek mindenféle
otthoni stressztényezővel is meg kellett birkóznia.

Vajon Draco volt már Tahitin…?

De végül is Tahiti valószínűleg kiesik. A meleg, fülledt tengerpartokon Harry úgyis csak egy
dolgot akarna és talán Draco sem élvezné ezeket a tengerpartokat, ha még csak le sem venné az
ingét. Talán valami város jobb ötlet lenne. Olyan hely, ami tömve van emlékművekkel és
múzeumokkal, úgyhogy lenne egy csomó tennivaló.

Így Harry nem gondolna a szexre.

Vagy legalábbis nem mindig.

Meg kellene kérdeznie Dracót, hogy hova szeretne menni.

Harry nyelt egyet, remélve, hogy a válasz nem tartalmazza majd Oroszországot. A fenébe is, ez
már önmagában ok volt arra, hogy meg se kérdezze, nem igaz? Lehet, hogy Harynek csak ki kéne
választania egy helyet, elrendezni a dolgokat és meglepnie Dracót.

Azonban minden vakációval kapcsolatos gondolatát elvágták hirtelen, abba a pillanatban, amikor
Harry hazahoppanált.

Draco a nappaliban állt, elegáns talárban, és nem volt egyedül.

Ron és Hermione egymás mellett ültek a kanapén.

Hermione tökéletesen ellazultnak tűnt; előredőlt, a szék felé, amin Draco ült és vele beszélgetett
elmélyülten. Ron ezzel szemben mogorva arcot vágott, de elmosolyodott, amikor Harry közelebb
lépett.

– Meglepetés, haver!

– Igen, tényleg az – mondta Harry, de ő is elmosolyodott. – Eszetekbe jutott, hogy beugorjatok?

– Ne butáskodj, Draco hívott meg minket.

– Draco hívott meg titeket – visszhangozta Harry, és úgy érezte, lemaradt valamiről. –
Mindkettőtöket?

– Igen, persze, hogy mindkettejüket – felelte Draco, miközben felállt. – Komolyan, Harry. Az
ember nem hívja meg egy házaspárnak csak az egyik tagját. Ez egyszerűen nem így megy.

Harry Dracóról a barátjára pillantott és vissza.

– Öm… kijöttök egymással?

Ron felelt először.

– Nem vagyunk már tizennégy évesek. Persze, hogy kijövünk egymással. Azt hitted, hogy Malfoy
meg én párbajozni fogunk a nappalidban?

Harry pislogott, és még mindig bizonytalanul érezte magát. Soha nem gondolta volna, hogy Draco
át meri majd hívni Ront és Hermionét.

– Vacsora? – kérdezte. – Azt mondtad, vacsora?

– Nos, nem azért hívtam meg őket, hogy éhezzenek – morogta Draco.

– Nem, én úgy értettem, hogy mind elmegyünk-e valahova vacsorázni. – Harry elvörösödött, mert
épp abban a pillanatban csapta meg az orrát valami kellemes illat, ami a konyhából áradt felé.
Talán sült kacsa lehetett. – Öh, felejtsd el! Csak meglepődtem, mert nem említetted, hogy
vacsorapartit tervezel.

– Nem gondoltam, hogy ellenedre lesz – felelte Draco szárazon.

– Ó, nincs is. – Harry próbált nem megrezzenni, amikor rájött, hogy Ron és Hermione nem tudják,
hogy Harry úgy tesz, mint aki már nem szereti Dracót. De… talán nem is baj. Azt tudják, hogy
Draco férje meghalt. Nem várhatják azt, hogy Harry kimutatja majd az érzéseit, a körülményeket
elnézve.

– Nagyszerű – mondta Draco határozottan. – Mivel a vendégeink csak most érkeztek, még nem
foglalkoztam a borral. Jönnél és segítenél nekem egy kicsit?
A tekintete arról árulkodott, hogy a bor csak ürügy arra, hogy kettesben lehessen Harryvel.

Álmodik a nyomor, mondta Harry a farkának szigorúan.

Azonban kiderült, hogy mégiscsak így van.

– Arra gondoltam, hogy megcsinálhatnánk azt a legyes dolgot – mondta Draco miközben gyorsan
magához hívott pár borospoharat, és elkezdte kitölteni a bort a palackból, ami már kint várt, hogy
levegőzzön.

– Legyes dolgot?

Draco mosolygott.

– Igen, hogy is volt? Megölni két legyet egy ütéssel?

– Ó. – Harry megpróbálta értelmezni. – Úgy érted, te majd beszélgetsz Hermionéval, én meg

Ronnal?

– Nem egészen. – Draco befejezte a bor kitöltését, aztán szembe fordult Harryvel. – Mostanában
rossz hangulatban vagy. Mindegy, hányszor mondod el, hogy remekül vagy, ez akkor sincs így. És
egyszerűen csak rájöttem, hogy ennek talán én vagyok a fő oka.

Harry pislogott, és szinte már félt reménykedni.

Nem is baj. Draco nem a szexre gondolt.

– Depressziós vagyok Nikolai miatt, és amióta nem állok készen arra, hogy látogatókat fogadjak,
azt mondtad a barátaidnak, hogy ne jöjjenek – folytatta Draco a fejét rázva. – Ez igen figyelmes
volt tőled, Harry, de azt hiszem, túlságosan elfajult a dolog. Ők ketten… Azt hiszed, nem tudom,
milyen fontosak neked?

Őszintén szóval Harry nem igazán gondolkodott el ezen, úgyhogy vállat vont.

– Akkor is melletted maradtak, amikor ez könnyen jelenthette volna a halálukat is – mondta Draco
komolyan. – És megszenvedtek érte, jobban, mint tudom, ebben biztos vagyok. Ők a legközelebbi
barátaid, és mindig is azok lesznek. De miattam el lettél szakítva tőlük, és ez minél tovább lesz így,
annál rosszabb lesz a hangulatod. Arra gondoltam, hogy ideje ezt megoldani. – Draco
nekitámaszkodott maga mögött a pultnak, és megköszörülte a torkát. – Kicsit kényelmetlenül
érzem magam olyan emberek közt, akik tudnak a… veszteségemről, de felteszem, hozzászokom
majd.

Harry bólintott; megérintette, hogy milyen rengeteg gondot fordított Draco erre az egészre. Feltűnt
neki Harry sötét hangulata, és segíteni akart. Persze rosszul tippelt, Harry hangulata nem azért volt
ilyen, mert hiányolta Ron és Hermione társaságát, mivel időről időre látta őket ebédszünetekben.
De akkor is, Draco próbálta a legjobb tudása szerint megtenni, amit csak tudott Harryért.

Ha Harry még nem szerette volna őt, akkor lehet, hogy itt és most szeretett volna bele.

– Kösz! – mondta máris kellemesebben érezve magát, noha az eredeti problémája semmit sem
változott. – Akkor a két légy az, hogy… öm, én láthatom Ront és Hermionét, te pedig… öm,
kezdesz kicsit kibújni a csigaházadból? Elég elszigetelt lettél, mióta visszatértek az emlékeid.

Draco szeme megvillant, miközben megrázta a fejét.

– Nem, a két légy az, hogy te újra láthatod a barátaidat, és most már lesz valaki, akivel
megbeszélheted a munkahelyi problémáidat. Ron Weasley is teljesen elvégezte az aurorképzőt,
igaz? Múlt éjjel azt mondtad, hogy én nem érthetem meg, mikkel kell szembenézned az irodában,
de azt gondolom, hogy ő megértheti.

Harry csak bámult, és szóhoz sem jutott.

– Ezért gondoltam őrájuk – folytatta Draco. – Sokat tanakodtam a dolgon, fontolgatva, hogy kivel
tudnád megbeszélni a munkahelyi gondjaidat. Azt mondtad, nem lehet olyasvalaki, aki épp most
ott dolgozik a parancsnokságon, úgyhogy elkezdtem számba venni, melyik ex-auror számíthat a
barátodnak, és rögtön az ő neve ugrott be. Úgyhogy itt is van a terv. Vacsora után lefoglalom
Hermionét egy generációs mágiáról szóló beszélgetéssel. Úgy vettem észre, nagyon érdekli a téma,
de hát nem is csoda, nem igaz? Egy egész mágiaágazat, ami szinte alig van feltérképezve. Nos, ez
a beszélgetés halálra fogja untatni Weasley-t, úgyhogy neked már csak annyit kell tenned, hogy
megkínálod egy pohár portóival, hogy igyátok meg kint, és biztos vagyok, hogy egyből kapni fog
az alkalmon.

– Kint?

Draco legyintett.

– Egy dolgozószoba sokkal illendőbb lenne, de neked nincs olyanod. Nos? Mit gondolsz a tervről?
Lefoglalom Hermionét, ameddig csak akarod. Na?

Azt hiszem, szeretlek, mondta Harry majdnem. Nem is emlékezett rá, mikor fordított valaki ennyi
gondot arra, hogy neki kedveskedjen.

Az, hogy erre a fajta kedveskedésre nem volt szüksége, lényegtelen volt.

– Azt hiszem, lenyűgöző vagy – mondta Harry halkan. – És csodálatos. Köszönöm.

Draco orcáján halvány rózsaszín pír jelent meg. Lehajtotta a fejét, hosszú haja előrehullott, és
eltakarta az arcát, de Harry előtte még látta rajta az öröm jelét, vagy talán a boldogságét, amitől a
szeme ezüstösen megcsillant.

– Nem fogod azt kérdezni, hogy ez csak a bűbáj hatása-e? – pillantott fel a pillái közt. – Ez a
szokásos kérdésed, amikor megpróbálok örömet szerezni neked.

– Nos, nem az, vagy igen?

– Nem. – Draco kisöpörte a haját az arcából, amikor felemelte a fejét. – Az hiszem… nos, többször
is mondtad, hogy te meg én barátok vagyunk. Én viszont még azóta sem válaszoltam, ugye?

– Észrevettem – mondta Harry halkan.

– Sajnálom. – Draco megvonta a vállát. – Nem tudtam, mit mondjak. Azt hiszem… túl könnyen
felajánlod a barátságodat, Harry, és számomra ez nem így megy. Sosem így ment.

– Semmi baj. Nem kell felelned.

– De akarok – mondta Draco gyorsan. – Én csak azt akarom mondani, Harry, hogy azt hiszem, már
barátok vagyunk. Nem tudom, miért tartott olyan sokáig számomra, hogy rájöjjek. Azok az évek a
Mardekárban, amik csak a versengésről szóltak? Vagy talán az a tény, hogy… birtokolsz engem.
Sosem éltél vissza ezzel a hatalommal, de még mindig felmérgesít, hogy annyira kiszolgáltatott
vagyok.
Harry igenis visszaélt ezzel a hatalommal. Molesztálta Dracót, és nem engedte felébredni, hogy ne
tudjon róla!

Draco bizonyára leolvasta a bűntudatot az arcáról, gondolta később Harry. Semmi más nem lehetett
magyarázat a férfi következő megjegyzésére.

– Ó, nos, persze, tudod, hogy szeretem azt játszani, hogy kiszolgáltatott vagyok – mondta Draco
halkan. – Ez nagyon izgalmas és érzéki. De az csak játék. Tudom, mi a különbség a játék és a
valóság közt, és bármennyire is bízom benned… – Draco nyelt egyet. – Egy mardekáros sem
akarja teljesen védtelenül találni magát, és mivel még enni sem vagyok képes az engedélyed
nélkül, nem tudom sokáig elfelejteni, hogy milyen kiszolgáltatott vagyok.

Ó, Draco. Igen, Harry értette, hogy ez milyen rettenetes lehet. Senki sem vágyna erre, de egy
mardekárosnak talán még szörnyűbb lehet.

– A helyedben én sem akarnék a barátom lenni – ismerte el Harry, ismét felidézve, hogy újra és
újra eljátszotta Draco bizalmát.

– És még azt hittem, hogy kigyógyítottalak a rossz szokásodból, hogy nem figyelsz – mondta
Draco mosolyogva. – Barátok vagyunk, te idióta. Biztosra tudtam, amikor azon kaptam magam,
hogy azt tervezem, hogyan hozzam ide Ront a tudtod nélkül. Arra gondoltam, hogy nemet
mondasz, ha előre szólok róla, mert te annyira jó barát vagy, hogy csak rám gondolnál, és nem
magadra. De szóval… – Draco ellökte magát a pulttól. – Ez nem a bűbáj miatt van.

– Hála az égnek! – motyogta Harry. – Nem szeretem, ha rossz okokból kedvelnek az emberek.

– Hogy ne kedvelném a Kiválasztottat?

Harry felnevetett.

– Menjünk! – mondta Draco, néhány poharat nyomva Harry kezébe. – A barátaid azt fogják hinni,
hogy a szőlőt is magunk préseltük. De mihelyst véget ér a vacsora, ne felejtsd el a tervet.

– Nem fogom – ígérte Harry. – De öm, emlékeztess majd rá, hogy kérdezzem meg, mit gondolsz
Tahitiről.

– Tahitiről?

– Később – mondta Harry, kuncogva, miközben kiment a konyhából kezeiben egy-egy pohár
vörösborral.
 58. fejezet

Ron a szájához emelte a keserűjét, és hosszan ivott belőle, miközben hátradőlt az egyik kerti
székben, amit Harry varázsolt elő maguknak.

– Szóval… hogy áll a helyzet a parancsnokságon?

Hary felvonta az egyik szemöldökét.

– Ez csak egy random kérdés, vagy okkal kérdezed?

– Mmm, nos…

– Draco baglyot küldött neked, hogy gondjaim van a munkával, igaz?

– Nem, csak akkor említette, amikor már megérkeztünk este. Halkan súgta oda nekem, amikor
Hermione valami könyvet nézegetett, amit Daco akkor ajánlott fel neki, hogy kölcsönadja. Azt
mondta, hogy csak egy másik auror értheti meg.

Harry előhúzta a pálcáját és kiszórt egy hangtompító bűbájt, hogy a beszélgetés ne hallatsszon be a
házba. Nem mintha szükség lett volna rá; Draco Hermionéval beszélt, nem hallgatózott. De akkor
is jobban érezte magát a bűbáj védelme alatt.

– Hazudtam Dracónak – mondta tompán. – Semmilyen gondom nincs a munkámmal.

Ron megdöbbenve nézett rá.

– Minek hazudsz pont ilyesmiket?

Most jött a neheze.

– Muszáj volt mondanom valamit. A hangulatom pocsék volt, és nem mondhattam el neki az igazi
okát. Úgy értem… olyasvalakit szeretni, aki mást szeret, szar dolog.

Ron egy pár pillanatig gondolkodott.

– Draco nem tudja, hogy még mindig szereted?

– Nem. Azt kellett mondanom, hogy már nem szeretem, noha… nos, jobban szeretem, mint valaha.

– Ez valami büszkeséggel összefüggő dolog? Vagy mert ő, tudod, egy Malfoy? Ha megtudja, hogy
hatalma van fölötted, lehet, hogy megpróbálná felhasználni?

Harry megrázta a fejét.

– Azért, mert a rabszolgám. Szolgálnia kell engem, és ha megtudná, hogy visszavárom az

ágyamba… nos, nem akarom, hogy ez megtörténjen, hacsak nem akar ott lenni. Úgy értem,
tényleg.

– Nos, akkor ez valóban nem csak a szexről szól – mondta Ron.

– Nem – felelte Harry, próbálva nem gondolni arra, hogyan lopódzott be Draco szobájába
éjszakánként. – Szóval, nem akartam azt mondani, hogy a szexuális frusztráció miatt vagyok
ingerlékeny, úgyhogy úgy csináltam, mintha munkahelyi problémáim lennének. Nem gondoltam,
hogy baglyot fog küldeni nektek.

– Nos, megtette. Előnyére legyen mondva. – Ron vállat vont. – Ami a madarat illeti, el kell
mondjam, Hermione le volt nyűgözve.

– Miért? – kérdezte Harry, az egyszerű kis sárbarna bagolyra gondolva, ami nemrég vett. A
közelében sincs Hedvignek.

– Attól volt lenyűgözve, hogy egyáltalán baglyot vettél.

Harry ezen egy kicsit megsértődött. Hermionének lenne elég dolga anélkül is, hogy beleüsse az
orrát abba, mennyi időbe telt Harrynek helyettesítenie Hedviget.

– Miből gondolta, hogy az enyém a bagoly? Akár Dracóé is lehetne.

Ron nevetett, miközben megrázta a fejét.

– Könyörgöm, haver. Dracónak sasbaglya volt az iskolában. Ha vesz is később bármilyen baglyot,
annak felül kell múlnia az előzőt. Ismerem Malfoy észjárását.

– Nem, már nem – mormogta Harry. – Abban talán igazad van, hogy milyen fajta baglyot venne,
de… egy csomó fontosabb dologban már máshogy gondolkodik, mint azelőtt.

Ron ivott még egy jó nagy kortyot, mielőtt válaszolt.

– Ja. Ez tényleg elég egyértelmű.

– Úgy érted azért, mert egy félvérrel házasodott össze?

– Nos, hogy őszinte legyek, én nem igazán hiszem, hogy tényleg ezt tette – ismerte be Ron. –
Biztos vagyok benne, hogy te elhiszed, de számomra nem túl hihető.

– Figyelj – mondta Harry mogorván –, minden bizonyítékom megvan, amit csak akarsz. Még a
fazon fényképét is megszereztem. És jóképű volt. Döglesztően vonzó.

– Kicsit hátborzongató, hogy ilyeneket mondasz egy másik fickóról, haver.

Harry vállat vont. Biztos volt benne, hogy így van, de nem az ő hibája, hogy nem jött rá hamarabb,
hogy rugalmas az ízlése. Elfoglalt volt.

– De akkor is igaz. Amikor először megláttam ezt a Nikolai-t, vagy tíz percig bámultam a fotóját.
Értem, miért vonzódott hozzá Draco. Igen szemrevaló.

Ron köhögni kezdett.

– Öm, nem azért, hogy ítéletet mondjak vagy ilyesmi, Harry, de szerintem tényleg nem kellene
Draco halott férjére perverzkedned.

Harry lenyúlt és tépett egy kis füvet, hogy az üvegpohárnál valami puhábbat vághasson Ronhoz.

– Nem erről van szó. Nem vonzódom hozzá. Még csak nem is az esetem; nem szeretem a fekete
hajat. Egyszerűen csak… Ha ránézek, meg tudom állapítani, hogy nagyon jóképű volt, ez minden.
Aztán meg…

– Mi?
Harry sóhajtott.

– Mindegy. Draco annyira szerelmes belé, hogy amúgy sem érdekelném.

– Azt mondod, nem vagy helyes? – Ron felnevetett. – Ja, ez megmagyarázza azt a rengeteg
házassági ajánlatot, amit a háború után kaptál. Férfiaktól és nőktől is, nem igaz?

– Ők egy hőst akartak…

– Ja, talán igen, de ha olyan fejed lenne, mint Sipornak, akkor nem kértek volna meg.

– Átlagos vagyok – mondta Harry vállat vonva. – Hidd el, Draco férje mérföldekkel jóképűbb volt.
És egyértelműen félvér volt.

– Ó, igen, most már elhiszem – ismerte be Ron, miközben hátradőlt a székével. – Erre értettem azt,
hogy nehéz nem észrevenni, hogy Malfoy tényleg megváltozott. Tudod, mi hárman már
beszélgettünk vagy tizenöt perce, amikor megérkeztél.

Harry erre összevonta a szemöldökét. Draco azt mondta, hogy a vendégek épp akkor érkeztek,
nem? De végül is a kifejezés alatt mindenki mást érthet, úgyhogy nem volt kifejezett hazugság.

– Mit mondott neked?

Ron mélyen a zsebébe nyúlt.

– Öm, azt hiszem, azzal a levéllel kezdődött, amit tegnap este küldött. Olvasd el!

Harry szó nélkül elvette a tekercset, amit Ron feléje nyújtott. Szinte teljesen laposra lett nyomva,
talán azért, mert Ron az este folyamán valamikor ráülhetett.

"Kedves Hermione!

Szeretnélek meghívni téged és férjedet vacsorára Harry házába holnap estére. Túl sok ideje nem
részesülhetett már a társaságotok okozta élvezetben, amiről tudom, hogy nagyra értékeli.

Azt is tudom, hogy már tisztában vagytok vele, hogy visszatértek az emlékeim. Így aztán nehéz
elképzelnem, hogy a férjed és én képesek leszünk egyszerűen csak elengedni a múltat. Azonban
Harry szomorú lesz, ha veszekszünk (vagy rosszabbat teszünk) a jelenlétében, és mivel a
körülményeim eléggé megkövetelik, hogy vele éljek, úgy dönthet, hogy lemond a társaságotokról a
jövőben. Ez pedig nem lenne jó.

Ez a levél tehát egy kísérlet annak biztosítása érdekében, hogy mind együtt élvezzünk egy baráti
estét – amelyet, őszintén remélem, még sok követ.

Bocsánatkérést és hálát egyaránt jobb személyesen kifejezni, de ebben az esetben előre is kifejezem
számodra és férjed számára, abban a reményben, hogy elkerüljük, például azt, hogy Harry
nappalijában párbajozzunk.

Hermione: Amikor azokra a fanatikus ostobaságokra gondolok, amiket az iskolában mondtam

neked – túl sok volt ahhoz, hogy össze tudjam számolni –, teljes szívből undorodom magamtól.
Semmilyen mentséget nem tudok felhozni a lelkiismeretlen kegyetlenségemre, kivéve a torz
neveltetésemet, és mint tudod, ez egyáltalán nem mentség. Erre Harry a példa. Te magad vagy a
példa rá, hogy minden idióta megjegyzés, amit a muglikra tettem, az volt – idióta. Mindig is híres
voltál arról, hogy okos és ügyes vagy, és bármi, amit az ellenkezőjéről mondtam, az énrám vet
rossz fényt, nem rád. Azon kívül annyi együttérzést és kedvességet kaptam tőled, amennyit – már
tudom – sosem érdemeltem volna meg, a múltunkat elnézve. Élvezem az új kapcsolatunkat és abban
reménykedem, hogy ez a jövőben is virágozni fog, de nem ringatom magam abba a hitbe, hogy
jogosult lennék a bocsánatodra, mivel tudom, hogy nem. Akármi is történjék, két dologgal
tartozom neked: bocsánatkéréssel a borzasztó viselkedésemért és egy ígérettel, hogy soha többé
nem foglak megsérteni!

Ronald: Biztos vagyok benne, hogy nem lep meg, hogy amikor még gyerekek voltunk, azt hittem, a
ruha teszi az embert. Én gazdagságba születtem, te pedig nem, és az én gyarló, gyermeki logikám
szerint ez nyilvánvalóan jobbá tett engem, mint amilyen te valaha is lehetsz. Amiatt hittem benne,
hogy felsőbbrendű vagyok, amit birtokoltam, és aztán úgy végeztem, hogy engem is birtokolnak.
Ha hiszel a sorsban, akkor én egyértelműen megérdemlem a magamét. Bocsánatot kérek tőled
minden megjegyzésért, amit a családod anyagi helyzetére tettem!

Azon kívül mindkettőtöknek örök hálával tartozom, a segítségért és támogatásért, amit Harrynek
nyújtottatok a küldetése során, hogy felszabadítsa a világot a Sötét Nagyúr uralma alól. Valaha,
mint biztosan emlékeztek rá, csak arra vágytam, hogy a győztes oldalon állhassak. Ma már boldog
vagyok, hogy nem így történt, és tudom, hogy ezt nektek és Harrynek köszönhetem. Nem tudta
volna legyőzni a Sötét Nagyurat a barátai folyamatos segítsége és támogatása nélkül. Elborzadva
gondolok arra, hogy valaha térdelve csókoltam a talárját, de megtiszteltetés előttetek térdelni és a
tiéteket csókolni.

Őszinte nagyrabecsüléssel,
Draco Malfoy

U.I.: Legjobb lenne, ha nem említenétek a vacsorameghívást Harrynek, ha nem gond. Fennáll az
esélye, hogy arra kérne titeket, inkább ne jöjjetek, mert mint tudjátok, a férjemet gyászolom. Harry
nagyon figyelmes, ha az igényeimről van szó, de azt hiszem, hogy ideje nekem is figyelmesnek
lennem az övéivel kapcsolatban.

– DM –"

– Nem kellett volna egy rohadt regényt írnia – mondta Ron, amikor Harry felpillantott. – Elég lett
volna annyit mondania, hogy „Nem volt igazam, nektek viszont igen, sajnálom, hogy akkora
seggfej voltam. Át tudnátok jönni vacsorára és segíteni nekem meglepni Harryt?„

Harry visszacsavarta a pergament, és visszadobta Ronnak.

– Elhitted volna, ha úgy írja meg?

– Nem – ismerte el Ron. – Ez a fellengzősség jobban passzol hozzá. De ez nem jelenti azt, hogy
tényleg elhittem, amit ír. Legalábbis addig nem, amíg nem említette a csókot.

Harry kis híján megcsikorgatta a fogát a képre, ami az eszébe ötlött.

– Nem tette meg! Mondd, hogy nem tette meg!

– Márpedig megtette, Harry…

– Te letérdeltetted Dracót és megcsókoltattad vele a talárodat? Az ég áldjon meg, Ron, mi ütött
beléd? Te is tudod, hogy szimbolikusan értette!

– Kösz szépen, hogy ennyire bízol bennem – morogta Ron résnyire szűkült szemmel. – Mert
annyira rám vallana, nem igaz? Mindig is arra vágytam, hogy én is sötét nagyúr lehessek!

„Nem, de eléggé haragszol Dracóra ahhoz, hogy élvezd a megalázását” – gondolta Harry. De nem
lett volna értelme kimondani, mert Ron végül rossz néven venné.

– Akkor milyen csókról beszéltél?

– Amikor megérkeztünk, kezet csókolt Hermonénak, hogy üdvözölje. – Ron vállat vont. – Nem is
csak egy kis puszi volt. Lassú, szabályos csók a kézfejére, aztán a másikra, miközben „örömmel
üdvözölte” az otthonában. Nos, te is ugyanúgy tudod, ahogy én, hogy a régi Draco sosem ért volna
hozzá egy mugliszületésűhöz a saját akaratából. Ami engem illet, ez mindent elmondott.

Harryt elöntötte a féltékenység, a gondolatra, hogy Draco ajka őrajta kívül bárki mást megérintett,
de félresöpörte az érzést, és humorral próbálta álcázni.

– A te kezedet is megcsókolta?

– Nem, de meghajolt.

– Nikolai anyja mugliszületésű volt – mondta Harry. – Talán ezért érződik úgy a levél, mintha a
Hermione ellen elkövetett dolgai miatt tízszer olyan rosszul érezné magát, mint az ellened
elkövetettek miatt. Elmondta, nagyon bántja, hogy ugyanúgy gúnyolta volna Nikolai-t, ahogy
engem gúnyolt, ha akkoriban ismerte volna. De azt hiszem, nem kellett volna elolvasnom a levelet.

– Biztos vagyok benne, hogy Draco tudta, hogy el fogod. Végtére is barátok vagyunk, ő pedig
mardekáros. – Ron egy kicsit elmosolyodott. – Azonban nem azt érzem a legnagyobb változásnak
nála, hogy már nem olyan fanatikus. Hanem ahogy Hermionéval beszélt. „Harry” így, „Harry” úgy,
minden második mondatban. Aztán visszaemlékeztem: nem az volt a fő oka a levélírásra, hogy
elmondhassa, megváltozott, hanem hogy biztosítsa, hogy eltölthess egy szép estét a barátaiddal.
Nehéz gyűlölni őt, amikor ennyire nyilvánvalóan törődik veled.

– Akkor miért néztél ki olyan mérgesnek, amikor hazaértem?

– Eh, nos, talán csak azért, mert végül elfogadtam, hogy sosem térsz már vissza Ginnyhez. Nem
fog örülni ennek. – Ron megitta a maradék keserűjét, és a poharat babrálta, miközben beszélt. – De
azt gondolom, nem tehetsz róla. Már így is túlságosan nagy felelősséget érzel mások
boldogságáért. Megérdemled, bármire is vágysz. Malfoy pedig… azt hiszem, nem olyan rossz…
Úgy értem… személy szerint azt gondolom, hogy jobbat is találhatnál, de ha ő az, akit akarsz…

Harry sóhajtott, és hátradőlt a székével, hogy felnézhessen a holdra. Telihold volt… Ilyen estéken
mindig Remusra gondolt.

– Ő az. Az egyetlen, Ron.

Ron bólintott, miközben lesöpörte magáról a füvet, amit Harry vágott hozzá az előbb. Egy-két szál
lóhere is lepergett közülük a földre a fűszálak közt. Ron felvonta az egyik szemöldökét, miközben
felvett egyet.

– Na, nézd már! Egy négylevelű. Tessék, Harry! Hozzon szerencsét! Tudod, Dracóval.

Harryt megérintette az igaz barátság eme gesztusa, de ez aligha segítette abban, hogy jobban érezze
magát az üggyel kapcsolatban.

– Még mindig szereti a férjét. Szerintem mindig is szeretni fogja.

– Biztos vagyok benne, hogy így van, de nem ez a teljes igazság, ugye? Tudom, hogy mindig is
szeretni fogom Fredet, de ez nem jelenti azt, hogy nem tudok tovább lépni és szeretni a többi
bátyámat.

– Ez nem ugyanaz. Őket már azelőtt szeretted, hogy Fred meghalt volna.

– Azért gondolod ezt, mert az anyád és apád meghaltak, és sose voltak rendes szüleid. Aztán a
keresztapád is meghalt, és már keresztapából sem lesz számodra több. De Harry, garantálom, hogy
ha anyának megint lenne egy fia kilenc hónap múlva, ugyanúgy szeretném, mint ahogy Fredet
valaha szerettem, de ettől még Fredet is szeretném tovább.

– Ez akkor sem ugyanaz – makacskodott Harry. – Egy embernek lehet több bátyja is, de
házastársa… az kizárólagos dolog.

– És a halál esetén érvényét veszti. Ezért hívják „életre szólónak”, nem igaz?

Harry pislogott.

– Ó, a francba! Épp most jutott eszembe egy szörnyű gondolat. Most, hogy már tudok a Res mea
esről, ha Narcissa Malfoy meghalna, Lucius is a nyakamba szakadna! Úgy értem, most még az
útjában van a házassági kötelék és a bűbáj nem léphet működésbe, de mi van, ha az a kötelék
megszakad?

– Nos, nincs messze a karácsony – mondta Ron. – Vegyél neki egy jó nagy adag vitaminbájitalt!
És itt van ez is.

Harry odanyúlt, és elvette a négylevelű lóherét Ron kezéből.

– Ha Draco az, akit akarsz, akkor rohadtul azt kívánom, kapd is meg. Mindegy, hogy tízszer jobbat
érdemelnél. Most már Ginny is mindegy. Ez a te életed és megérdemled, bármi is tesz boldoggá.
Még akkor is, ha ő az. És amúgy meg… úgy tűnik, tényleg törődik veled. Máskülönben sose írta
volna meg ezt a levelet.

– Azt mondta, barátok vagyunk – motyogta Harry.

– Te pedig többre vágysz. – Ron vállat vont. – De legalább ez már jó kezdés. Légy a barátja és
majd meglátod, hogy mivé válhatsz, ahogy halad az idő. Nem fog örökké gyászolni.

– Már most is mintha egy örökkévalóság telt volna el. És nem láttad ezt a Nikolai-t – tette hozzá
Harry, mielőtt kiitta a maradék sörét. – Kibaszottul hihetetlen. És ha mondhatom ezt, hiába nem az
én zsánerem a fekete haj, tudod, hogy ez igaz. Csak azt remélem, hogy legalább tikkes volt vagy
valami.

Ron felvonta az egyik szemöldökét.

– Varázsló volt, ugye?

– Igen, félvér, már mondtam. Miért?

– A kép, amid van, az mozog? Megtudhatod, hogy tikkes volt-e!

– Mugli fotó. Talán az egyetlen fajta, amit készíthettek róla. Volt valami olyasmi, hogy nem
kerülhetett művészetek közelébe, a rajta lévő generációs bűbáj miatt. A zene volt az egyetlen
művészeti ág, amivel kapcsolatba kerülhetett.

– A fényképészet is művészet. A mugli fényképészet is.

– Gondolom mágikus művészetre értette. Ezért nem akar Draco beszélő portrét rendelni.

– Talán nem is baj.

Harry válaszul csak mosolygott.

– Nos, ne aggódj a külseje miatt – mondta Ron –, Harry, tényleg. Először is, nem akárki vagy azon
a főosztályon. Másodszor pedig, ha Malfoy az a fajta, akit csak a külső fog meg, akkor jobban is
jársz nélküle. Tudom, ez durván hangzik, de akkor is igaz.

Furcsa volt Ront így filozofálni hallani. Szinte már bölcsnek tűnt, és ezt kicsit nehéz volt
elfogadni.

– Ó, szóval akkor Hermionét nem a külseje miatt szereted?

– Az eszéért szeretem – felelte Ron komoly arccal. – És persze a szexi, hetyke fenekéért, meg a…

– Ennyi elég! – mondta Harry, miközben látványosan befogta a fülét. – Nem kell többet hallanom!

Ron is nevetett felemelve a poharát, mintha tósztot készülne mondani. Harry összekoccintotta a
poharaikat, aztán zsebre tette a négylevelű lóherét.

Hogy szerencsét hozzon.

***

– Nem – mondta Draco két estével később, kérlelhetetlenül.

– De itt kezd hűvösödni, Tahitin viszont mindig szép az idő és balzsamos a levegő. – Harry az
asztalra dobta a brosúrákat, amiket ebédszünetben szerzett. Draco még csak rájuk sem nézett.

– Nézd, ebben van egy csodás hely mágikus búvárkodáshoz. Olyasmit kell használni a víz alatti
lélegzéshez, mint a varangydudva, de abban is segít, hogy távol tartsa a kákalagokat és hasonlókat.
És nézd, csak nézd meg ezeket a brosúrákat! Láttál már valaha ilyen gyönyörű homokot?

– Zsúfoltnak tűnik.

Harry már gondolt erre. Nehéz volt nem gondolni rá, amikor az utazási irodában az ügynök azt
mondta, Tahiti a brit varázslók kedvenc vakációs célpontja. Nem volt nagy kedve hozzá, hogy
rajongókkal kelljen foglalkoznia vagy álcát kelljen viselnie a nyaralásán, de ha Dracónak
megtetszene az ötlet, hogy Tahitire menjenek, akkor kitalált volna valamit.

– Akkor mit szólnál ehhez? – kérdezte egy másik apró lapocskát dobva az asztalra. A pálcája
érintésére számos brosúrává bontakozott ki Monotaniról. – Ez egy sziget a Marquesas
szigetcsoportból, ami északkeletre van Tahititől, öm… – Harry gyorsan megfordította a füzetet,
hogy feléje legyen. – Kábé hétszáz mérföldre. De az a legfontosabb, hogy Marquesast alig
látogatják varázslók.
– Könnyen leégek – mondta Draco, ujjával egy lengén öltözött őslakó képére mutatva. – Ő
egyértelműen bírja a napot. Én nem.

– Vannak rá varázskenőcsök.

– Hidd el, ismerem őket. A Nemsülsz ragadós és óránként újra fel kell kenni – vitatkozott Draco. –
És van egy szörnyű hibája: egyszerre múlik el a hatása, és kiszolgáltatottabban hagy, mint előtte
voltál, ami azt jelenti, hogy egymásra kell kenni a rétegeket, ami mellékhatásként letargiát okoz.

– Ó. – Harry erre egyáltalán nem gondolt, de hihetően hangzott, hogy Draco járatosabb a mágikus
fényvédők körében. – Nos, a letargia nem olyan vészes. Majd mérni fogom az időt és csak lazítunk
a tengerparton. Nem muszáj rohangálnunk a szigeten. Egy letargiás vakáció szuperül hangzik,
nem?

– Rám fog ragadni a homok. Utálom a Nemsülszt, Harry. Kérlek, hadd ne kelljen trópusi szigetre
mennem!

Olyan aggodalmasnak tűnt, hogy Harry azon nyomban megsemmisítette a brosúrákat.

– Rendben, semmi trópus. Öm, de azt az utasítást kaptam, hogy vegyek ki legalább két hét
szabadságot. Kingsley azt mondta, minél előbb, és azt akarja, hogy külföldre menjek.

– Persze, hogy ezt akarja – morogta Draco. – Ha Nagy-Britanniában maradsz, nem fogod tudni
megállni, hogy be ne ugorj párszor az irodába.

Harry komiszul elmosolyodott.

– Akkor majd elbújok előle. Na, akkor, hova menjünk?

– Hova szeretnél menni?

– Ó, nem – mondta Harry. – Mindkét briliáns ötletemet megvétóztad. Te jössz, hogy javasolj
valamit.

Légyszi, ne Oroszország legyen, Légyszi, ne Oroszország legyen… Azonban egy perverz része
meghalt volna azért, hogy megtudja, Draco ezt javasolja-e.

– Ó, nos, talán rettenetesen béna ötlet, de nagyon érdekelne Montreal.

Harry kis híján köhögni kezdett.

– Novemberben? Fagyos hideg lesz!

– És? Nem ismersz melegítő bűbájokat, ó nagy auror? – Azonban amikor Draco Harryre pillantott,
az arckifejezése komoly volt. – Most azonnal ki kell venned a szabadságodat?

– Nem, de Kingsley azt mondta, hamarosan. Miért?

Draco arca sima maszkká vált, ami elég volt ahhoz, hogy Harry tudja, a férfi sebezhetőnek érzi
magát. – Én… jobb szeretném nem Nagy-Britanniában tölteni a karácsonyt. De neked már
valószínűleg vannak terveid; nem szeretném megzavarni őket.

– Nem szereted a karácsonyt? – kérdezte Harry zavartan.

– Ez lesz az első karácsonyom Nikolai nélkül – mondta Draco olyan halkan, hogy Harry alig
hallotta. – És… ha Angliában maradok, a szüleim elvárják majd, hogy meglátogassam őket.
– És te nem akarod meglátogatni őket.

– Nem csak erről van szó. – Draco lehunyta a szemét. – Minden karácsonykor meglátogattam őket,
Harry. Otthon hagytam Nikolai-t egyedül és elmentem Wiltshire-be, ahol úgy tettem, mintha ő nem
is létezne. Én… nem tudok szembenézni az emlékkel, még nem. Inkább elmenekülnék Quebecbe,
és úgy tennék, mintha nem lettem volna egy sekélyes, önző idióta.

Ó, Draco!

– Montreal csodás lesz – mondta Harry. – Karácsony Quebecben. Igen, ez jó ötletnek hangzik.

Draco kinyitotta a szemét.

– Neked nincs még terved?

Harry vállat vont.

– Nos, általában a karácsony estét és az egész rákövetkező napot az Odúban töltöttem, de ez azért
volt, mert Ginnyvel jártam…

– Ez nem igaz, te hazug – mondta Draco, de indulat nélkül. – Ettől függetlenül is elmentél volna.

– Öm, talán igen, de ez évben biztos, hogy kínos lenne. Főleg, hogy Ginny mostanra már talán
tudja, hogy visszatértek az emlékeid.

Draco mereven bólintott.

– Ronald Weasley elég visszafogott volt a dologgal kapcsolatban. Talán azért, mert bocsánatot
kértem. Amit amiatt csináltam, amit ő és Hermione érted tett. Az exmenyasszonyod nem ugyanaz a
kategória, mint ők ketten.

– Az exbarátnőm, hányszor kell elmondanom neked? – sóhajtott Harry. – Azt mondod, tőle nem
kérsz bocsánatot?

Draco szeme összeszűkült.

– Mi miatt kellene bocsánatot kérnem?

– Hát, nos, nem voltál valami kedves vele az iskolában…

– A Mardekárba jártam, ha elfelejtetted volna. Persze, hogy nem voltam kedves. Nem fogok a
bocsánatáért esedezni, csak mert létezem.

Harry összerezzent.

– Nos, amiatt hibáztat, hogy Bill úgy néz ki, ahogy, és tudod, van ebben valami…

Valami furcsa zajra Harry elhallgatott. Eltartott egy pillanatig rájönnie, hogy a zajt Draco csikorgó
fogai adták.

– Bocsánatot kérek Bill Weasley-től, ha kívánod – mondta Draco, miközben a falra bámult. – Ő az,
aki sérülést szenvedett a tetteim miatt. Ginnytől nem fogok bocsánatot kérni, hacsak nem adod
parancsba, amely esetben azt hiszem, megadom magam.

– Nem akartam ezt sugallni – mondta Harry szerencsétlenül. Azt sem tudta, hogy lyukadtak ki
ennél a dolognál.
– Jó! – vágta rá Draco. – Ha ez évben is az Odúba szeretnél látogatni, ahogy mindig, biztos vagyok
benne, hogy olyasvalakinek, mint én, nem lehet ellenvetése. Majd itthon maradok és karácsonyi
vacsorát eszem, amikor csak visszatérsz és engedélyt adsz rá, feltéve, hogy egyáltalán tudok majd
enni, amikor valószínűleg azzal töltöm majd a napot, hogy Nikolai-t siratom és a szüleim
meghívóit ignorálom.

– Már mondtam, hogy Montrealba megyünk.

– Köszönöm.

A hangja még mindig nagyon merev volt. Harry ezért valami könnyebb témára akart váltani.

– Amúgy miért hívtad bénának?

– Folyékonyan beszélek franciául, helyes kiejtéssel, és tudom, hogy a quebeciek kerékbe törik a
nyelvet. De mi mást várhat az ember? Az amerikaiak még rosszabbak. Bocsáss meg, kérlek!

Mielőtt még Harry tiltakozhatott volna, Draco már fel is állt a székéből, és az emelet felé ment,
ahol az este további részét töltötte, egyedül.

***

– Micsoda? Montreal? – Kingsley Harryre mosolygott. – Ülj le, Merlin szerelmére! Tudod, azt
reméltem, hamarabb kiveszed a szabadságodat.

– A karácsony már csak hat hét – mondta Harry miközben leült a székre, amire a miniszter
mutatott. – És tudod, kicsit hamarabb indulnánk el, hogy úgyhogy a szabadságom hat héten belül
kezdeném.

– Indulnánk?

– Igen, indulnánk.

– Nem kell egyből ilyen hangon válaszolni – mondta Kingsley és a mosolya egyre szélesebb lett. –
Nem kérdezem meg, hogy ki a szerencsés boszorkány…

– Varázsló – javította ki Harry. – És csak barátok vagyunk.

– Attól tartok, szükségem lesz a hölgy, elnézést, úriember nevére, hogy elintézhessem a
nemzetközi zsupszkulcsot. Sajnálom, de ez a szabály. A minisztériumnak tudnia kell, melyik
polgára hagyja el az országot.

– Akkor nem szükséges tudnia, ha az emberek dehoppanálnak innen.

– Ne mondd, hogy még mindig azt hiszed, a kormány szabályainak bármi értelme van, Harry.
Pedig mióta is dolgozol itt?

Harrynek nem esett jól, hogy Kingsley kineveti, habár tudta, hogy ez tényleg csak humor.

– Ez papírmunkával fog járni? Nem szeretném, ha a sajtó zaklatna minket.

– Nem, ebben az esetben úgy tekintjük, hogy a miniszter egyenlő a minisztériummal. Gondolj erre
így, Harry! A hoppanálással ellentétben a minisztérium maga állítja ki a zsupszkulcsot. Tegyük fel,
hogy az utastársad a családja szerint eltűnt személy, vagy valamilyen oknál fogva sürgősen
szükségük van rá.

– Jó, jó, rendben! – Harry nyelt.

– Nem fogok beszélni a sajtónak a… barátodról. – Kingsley odáig ment, hogy egyenesen
rákacsintott.

– Tudom. – Harry megköszörülte a torkát. – De tényleg csak barátok vagyunk.

– Rendben, rendben. Legyetek barátok. – Kingsley sürgetően intett Harrynek.

– Draco Malfoy az.

Kingsley hirtelen előredőlt, mindkét karjával az asztalra támaszkodott, ajkai pedig egyenes vonallá
váltak. Egy hosszú pillanatig semmit sem mondott, aztán a hangja olyan tónust vett fel, ami nem
tetszett Harry fülének.

– Draco Malfoy okozta a Roxfort megtámadását, ami egyenesen Albus Dumbledore halálához
vezetett.

– Nem ő volt az, aki megölte Dumbledore-t.

– Nem, viszont hozzájárult a meggyilkolásához. Abban az évben már számos alkalommal kísérelte
meg őt meggyilkolni. Lefegyverezte Dumbledore-t a támadás éjszakáján; ez már erőszak. Együtt
harcolt a halálfalókkal, amikor a háború elkezdődött.

– Bíróság elé állították, elítélték és letöltötte a büntetését. Miniszter…

– Kingsley.

– Kingsley – mondta Harry bólintva. – Dracót kényszerítették és kiskorú volt, és ha én most

barátkozni akarok vele, nos, nem szeretnék tiszteletlen lenni, de ez igazán nem rád tartozik.

– Rajta van a Sötét Jegy.

– Igen, tudom.

– Vannak bizonyos utazási korlátozások…

– Az csak olyan halálfalókra vonatkozik, akik az Azkabanban voltak – felelte Harry gyorsan. –
Dracót háziőrizetre ítélték.

Kingsley hátradőlt a székében.

– Nos, akkor felteszem, nem maradt más, amit mondhatnék, mivel eltökéltnek látszol. De Harry…
légy óvatos. Önkéntelenül is arra kell gondolnom, hogy szörnyen gyanús, ha egy Malfoy úgy dönt,
barátkozni akar veled.

– Nem igazán így történt – felelte Harry szárazon. – De köszönöm, Kingsley. Öm… mikorra lesz
kész a zsupszkulcs?

– Eljuttatom hozzád, mielőtt elindultok december 19-én.

– Nos, nyilván, mivel különben nem tudnánk elindulni.

Kingsley bólintott, a tekintete pedig az asztalára halmozott pergamenekre vándorolt. Ezt célzásnak
véve, Harry sietve elhagyta a miniszter irodáját, és haza indult.

***

– Draco?

Nem érkezett felelet, úgyhogy Harry felment az emeletre, hogy átöltözzön. Draco ajtaja előtt
elhaladva vízcsobogást hallott.

Kísértés fogta el, erősen és hirtelen. A megfigyelőbűbáj… most használhatná, és láthatná Draco
gyönyörű, vizes testét, ahogy szappanozza és fürdeti magát, láthatná az izmait megfeszülni, ahogy
felemeli a karját, hogy hajat mosson…

Nem, szólt Harry saját magára. Nem, nem, nem. Ezt már megtette korábban, de nem fogja újra,
ahogy az ígéretét is betartotta, hogy nem molesztálja többé Dracót. Ez is erőszak lenne.

De persze a gondolatait nem tudta leállítani, és nem is hitte azt, hogy Dracónak ezzel is tartozna. A
fantáziák rendben voltak; azok nem bántották a lelket. Azzal Harry maga is vett egy zuhanyt, és
közben azt képzelte, hogy Draco is ott van vele, a földön térdel, szakértő kezei Harry combját
simítják, ajkai elnyelik Harry farkát, hogy ingerelje, kínozza, és végül kielégítse.

Harry viharosan élvezett, szinte felkiáltva a megkönnyebbülés erejétől, a szájával a saját kézfejét
csókolva, miközben úgy tett, mintha Dracóval csókolózna.

Utána mosolyognia kellett magán. Ahogy Draco ott térdelne, szopva Harry farkát, magába szívva
minden cseppet, aztán felállna és megcsókolná őt… nos, a fantáziák már csak ilyenek voltak.
Szörnyen rugalmasak.

Harry időt szánt rá, hogy felöltözzön, aztán lement, hogy megkérdezze, mit szeretne Draco
vacsorázni.

Csakhogy… amikor elhaladt Draco szobája mellett, a zuhany még mindig csobogott.

– Draco?

Nem érkezett válasz, úgyhogy Harry bekopogott. Hangosan. Aztán dörömbölt, miközben tovább
szólongatta.

Még mindig nem jött felelet.

Lehet, hogy Draco feldúlt? Az előző este, amikor arról beszélt, hogy Nikolai-t egyedül hagyta
karácsonykor, hogy el tudjon menni a szülei házába és úgy tehessen, mintha nem lenne házas…
nos, az ilyen emlékek bárkit felzaklatnának, szóval talán Draco azért van ilyen sokáig a fürdőben,
mert sír.

Harry elfordult, hogy diszkréten magára hagyja őt, de aztán eszébe jutott, hogy Draco nem hagyná
figyelmen kívül az ő hívását. Még ha sírna is, adna valamiféle választ.

Harry hirtelen aggódni kezdett, és belökte az ajtót, aztán átvágott a szobán, hogy hangosan
bekopogjon a fürdő ajtaján.
– Draco!

Amikor ezúttal sem jött válasz, Harry nem habozott.

Dracót a zuhany alatt találta eszméletlenül.

Harry elzárta a vizet és mellétérdelt; Draco bőre még úgy is tűzforrónak érződött, hogy a rázúduló
víz hideg volt.

Ami még ennél is rosszabb, hogy Draco háta szinte egyetlen egybefüggő hatalmas kelés volt, a
ronda, elmérgesedett pattanások olyan közel voltak egymáshoz, hogy úgy néztek ki, mintha
egymásra nőttek volna.

– Picsába! – ordította Harry, hevesen megrázva a férfit, ahogy a karjaiba vette őt. – Draco! Draco!

Draco nem csak eszméletlen volt, hanem lázas is.

Kicsit megcsúszva a padlón, Harry a karjába emelte őt, és kivitte a fürdőből. Mit tegyen, mit
tegyen…? Azonban nem volt sok választása. Már nem. Harry tudta, hogy Draco nem akarna a
Szent Mungóba menni, de ki más tudna segíteni ilyesmiben?

Csak egy pillanatot fecsérelve arra, hogy egy fürdőköpenybe csavarja Dracót, Harry közel húzta
magához a férfit és megpördült. Pokolba a kórház belépési és felvételi eljárásával! Az auroroknak
kiskapujuk van a sürgősségi ellátáshoz. Harry valaha megígérte magának, hogy sosem fogja
használni, hogy kivárja a sorát, mint mindenki más, ha megsérül a munkája során vagy ilyesmi.

Most azonban nem késlekedett kihasználni a tisztességtelen előnyét.

Csakis Dracóra gondolt.

 59. fejezet

– Semmi mágia – mondta Harry, mielőtt még a férfi, aki belépett, elővehette volna a pálcáját.

– Mr Potter – mondta a magas férfi, akinek kék színű talárja legalább húszévnyi magas szintű
gyógyítói tapasztalatot jelzett. – A nevem Kyle Hampson. Örömömre szolgál, hogy találkozhatok
önnel. Kezet fognék magával, de úgy tűnik, mindkét keze tele van.

Harrynek nem volt hangulata a kedélyeskedéshez.

– Csak semmi mágia – mondta megint összeszűkült szemmel.

– Nem, csak a kifejezett kérésére. Vagy az övére. – A gyógyító Draco összegömbölyödött alakjára
mutatott; Harry egy karfa nélküli széken ült, az ölében dajkálva a másik férfit. Aztán a gyógyító
gyengédebb hangon hozzátette:

– Mr Potter, a kézfogással kapcsolatos megjegyzésem célzás akart lenni, hogy esetleg tegye le a
beteget, hogy megvizsgálhassam.

Ó. Harry nem akarta elengedni Dracót, de azt gondolta, talán mégsem ártana. Amilyen óvatosan
csak tudta, letette Dracót a hosszú, lapos vizsgálóasztalra és lehúzta a frottírköpenyt a derekáig.
Jobban meggondolva kicsit még lejjebb húzta, hogy a gyógyító Draco fenekét is megvizsgálhassa.

Uhh. A kelések még rosszabbul néztek ki, mint öt perccel korábban, amikor Harry először látta
őket.

– A gyógyítóboszorkány, aki ebbe a szobába kísérte, említett valami harmadszori alkalmat –

jegyezte meg a gyógyító. – Kifejtené, kérem?

Harry nem volt meglepve, hogy az elhadart megjegyzése nem volt túl értelmes. Arra sem
emlékezett már, mit mondott, noha kifejezetten makacsul ragaszkodott hozzá, hogy azonnal
szüksége van gyógyítóra. Most, hogy jelen volt egy, Harry próbálta visszaszorítani a pánikját. A
kiképzése segített; az aurorok korán megtanulták, hogyan jelentsék a tényeket tömören és
egyértelműen.

– Ez a harmadik alkalom, hogy ilyen kelések törtek ki rajta – kezdte, amint a gyógyító odahajolt
Dracóhoz, hogy közelebbről szemügyre vegye. Nem elégedve meg pusztán a kelések
megvizsgálásával, gyorsan megnézte Draco karjait és lábait is.

– Folytassa!

– Minden alkalommal egyre rosszabbak, és nagyon rosszul reagálnak mindenféle gyógyító vagy
enyhítő bűbájra. Mugli gyógyszerekkel kezeltük őket… öm, hidrokortizonnal.

– Allergiára gyanakszik?

– Olyasmi – felelte Harry, kicsit meglepve, hogy a gyógyító ismeri a mugli vegyszereket.

– Nem igazán tudjuk biztosra az okát. Nem tudunk semmi különösről, amit mostanában ehetett.

– Az elfogyasztás csak egyféle módja az allergénnel való érintkezésnek – mondta Hampson

elgondolkodva, miközben Draco homlokára tette a kezét, majd a csuklójára. – Minden alkalommal
lázas önkívületi állapotba került?
– Nem, csak ma. Ezért hoztam be.

Hampson bíráló tekintettel pillantott rá.

– Azelőtt kellett volna megtennie, hogy ilyen állapotba jutott. Azt gondolnám, hogy az
aurorparancsnoknak tudnia kellene ezt.

Harry összerezzent.

– Tudtam, de nem akart jönni.

– Á. Emiatt? – A gyógyító finoman felemelte Draco bal karját és az azt elcsúfító sebhelyre
mutatott. – Nos, az igaz, hogy akadt némi problémánk pár dolgozónkkal, akik visszautasították,
hogy kezeljék az „érdemteleneket”, ahogy ők fogalmaztak. Mindegy, hogy pont ez az osztályokba
sorolás vezetett az összes háborús bajokhoz – tette hozzá metszően. – Vagy hogy minden itteni
gyógyítóboszorkány és -varázsló arra esküdött, hogy mindenféle személyes előítélet nélkül kezelje
a betegeket. De ne aggódjon, Mr Potter! Minden tőlem telhetőt megteszek…

– Draco Malfoy – mondta Harry.

– Draco Malfoyért. Minden tőlem telhetőt, a szavamat adom. Önök ketten együtt élnek?

– Igen.

Hampson bólintott, feltett még pár kérdést, ügyesen kihúzva Harryből mindent, amit csak Draco
állapotáról tudott.

– Mágikus allergiának tűnik – jelentette be végül. – Közismerten idegenkednek minden bűbájtól,

amit kiszórnak a tünetekre. Tényleg azt kívánom, bár akkor jöttek volna, amikor legelőször
előfordult, mivel a kezelés kimondottan rutinjellegű, és nyilvánvalóan arra találták ki, hogy ne
súlyosbítsa tovább az allergiás reakciót. De azt hiszem, értem, miért nem bízott bennünk Mr
Malfoy. Apropó, mik azok a jelek a csuklóján?

Harry nem akarta elmondani, de információt sem szeretett volna visszatartani, ami segíthet a
gyógyítónak. Hála az égnek, a Szent Mungóban minden dolgozó mágikus esküt tett, hogy ne
adhasson ki a betegekről információt külső félnek.

– Kötés van rajta.

– Milyen természetű kötés?

– Nos, öm… hozzám van kötve.

– Az Azkabanból való szabadlábra helyezésének feltétele volt?

– Nem, sosem volt börtönben. Ez… személyes.

Hampson pennája megállt az írásban.

– Értem. Azonban hogyha a diagnosztikai bűbájok nem járnak sikerrel, lehet, hogy további
részletekre lesz szükségem.

Harry azokat is hajlandó lett volna megadni.

– Várjon, diagnosztikai bűbájok? Azoktól szét fognak nyílni a kelések…

– Bízzon bennem, Mr Potter! – mondta a gyógyító, sötét szemével megnyugtatóan nézve. –
Tudom, mit csinálok. Általában csak azokat a bűbájokat kell elkerülni, amik az allergia tüneteit
akarnák kezelni. Ez megmagyarázza, miért nem használtak a gyógyító és enyhítő bűbájaik.
Gondolom, a hátára szórták ki őket. Most, ahhoz, hogy kiszórjam a diagnosztikai bűbájokat,
átviszek egy vérmintát a folyosó végén lévő szobába. Mihelyst ott lesz, meg tudom állapítani, mi
az az allergén, ami ezt okozza.

A gyógyító elővette a pácáját.

Harrynek a nyelvébe kellett harapnia, hogy visszafogja magát, és ne kezdjen el tiltakozni. Csak úgy
ért el sikert, hogy lázasan azt mondogatta magának, Hampson rendes fajta, mindent megtesz
Dracóért, ami azt jelenti, nem okoz neki fájdalmat, ha elkerülhető.

Hozzáérintve a pálcáját Draco mutatóujjához, a gyógyító elmormolt egy rövid varázsigét. Draco
keze mellett egy apró fiola jelent meg a levegőben. Hampson elkapta és hozzáérintette Draco
ujjához, amiből vér tört elő.

– Azt hiszem, ennyi elég lesz – mondta Hampson gyorsan begyógyítva az apró vágást, amit
okozott. – Pár perc múlva visszajövök. Addig esetleg foghatná Mr Malfoy kezét. Valamennyi
megnyugtatást biztosítana a számára, még akkor is, ha eszméletlen.

Harry már így is egész idő alatt Draco mellett volt. Most pedig megragadta a kezét, és
megszorította.

***

– Lóhere – mondta a gyógyító, amikor tíz perc múlva belépett a szobába. – Mr Malfoy a lóherére
allergiás.

Harrynek azonnal eszébe jutott a Ronnal folytatott beszélgetés… amikor füvet vágott hozzá, Ron
pedig leseperte az ingéről… – A gyepemen van egy kevés. Nem hiszem, hogy sok.

A gyógyító összevonta a szemöldökét.

– Kapcsolatba kerülhetett vele?

– Nem hiszem, de elképzelhető. Úgy értem, tudom, hogy Draco néha lefekszik a hátára a fűbe. –
Harry arra a napra gondolt, amikor kiszórt egy megfigyelőbűbájt és látta, hogy Draco ebben a
testhelyzetben locsolta a növényeket.

– Ing nélkül?

– Öh, nem, nem hinném… – Igazából Harry ezt el sem tudta képzelni.

Nos, talán ez az oka az elmozdulásoknak.

– Elmozdulásoknak?

– Igen. A diagnosztikai bűbájok azt jelezték, hogy az allergiás reakció nem az érintkezés helyén
fog kialakulni, habár folyamatos elmozdulásoknak kell lenniük. Ha Mr Malfoy például mezítláb
járna a lóherén, akkor mindig a mellkasán lennének a kelések. Feltételezem, arra a következtetése
kell jutnunk, hogy ha Mr Malfoy a hátán fekszik a fűben, akkor a keze érintkezik a lóherével és ez
okozta a keléseket a hátán.

– Ez furcsa.

– Attól tartok, a mágikus allergiák ilyenek. – De a gyógytó még mindig összevonta a szemöldökét.

– Mi az?

– Egy kicsit aggódom, mert Mr Malfoy vére azt mutatja, hogy nem kellene ilyen heves reakciót
mutatnia, hacsak nincs erősen kitéve a hatásának. Csak arra tudok gondolni, hogy ez – Hampson a
zöld bilincsekre mutatott Draco csuklóján – erősíti az érzékenységét. Noha ennek nem igazán van
sok értelme.

Harry beharapta az ajkát.

– Generációs mágia köti hozzám, ha ez segít.

– Nem, nem nagyon. – A gyógyító vállat vont. – Azonban mivel nagyon keveset tudunk a
generációs mágia ágairól, talán ez lesz a legjobb magyarázata a tüneteknek. Azt tanácsolnám, hogy
tisztítsa meg a kertjét a lóherétől, és tudassa Mr Malfoy-jal, hogy kerülje a vele való érintkezést.
Az ő esetében a négylevelű variáció nem szerencsét fog jelenteni.

– Rendben. De most mit csináljunk vele? – Harry megszorította Draco kezét. – Folytathatom a
hidrokortizon adását, de hogy fog felébredni ebből a lázból?

– Ó, ez egyszerű. – Hampson előhúzott a zsebéből egy apró, lapos flaskát. – Ez a bájital eltünteti a
lóhere minden nyomát a testéről. Nem kellett volna napokon át szenvednie mugli készítményekkel,
Mr Potter. Csak a kezelésre volt szüksége.

– De a bájitalok is mágikusak…

– Megértem az aggodalmát, de amint már mondtam, bíznia kell a szakértelmemben. Az allergia

minden olyan kísérletnek ellenáll, ami a tüneteket próbálja kezelni. Ezzel szemben ez a bájital a
tünetek okát szünteti meg, ami teljesen más dolog. Érti?

– Igen, de…

– Ez nem fog ártani neki, Mr Potter. Már a szavamat adtam. Azt nem is említve, hogy hálás
köszönetem mindazért, amit ön tett. De ha komolyan szeretné, letehetem a Megszeghetetlen Esküt
is. Azonban meg kell említenem, hogy az allergén eltávolító főzet másik alternatívája az, hogy a
hidrokortizon a kelések mellett remélhetőleg leviszi a lázát is, ami viszont nem túl valószínű.

– Nem hagyhatom, hogy napokig lázas legyen. – Harry nyelt egyet. Minden aurorösztöne azt súgta
neki, hogy Hampson megbízható. Nem mintha ez a zsigeri érzés csalhatatlan lett volna, de hogy
utasíthatná vissza az egyetlen kezelést, ami működhetett? – Rendben.

– Nagyszerű. Idehívom azt az aurort, amelyiket kéri, hogy ő legyen az esketőnk…

– Nem, úgy értettem, csinálja a kezelést – mondta Harry a szabad kezével a fiola felé intve. – De
hogy itat meg valamit egy öntudatlan emberrel?

– A bájitalnak a vérkeringésébe kell kerülnie, ez pedig a legjobb, ha fokozatosan történik. Egy órán
keresztül kell belélegezni. – A gyógyító nagyon finoman úgy mozdította Dracót, hogy a feje oldalt
forduljon, és a flaskát az arcához tartotta. – Csupán annyit kell tennie, hogy biztosítsa, ne
löttyenjen ki, ha ébredezés közben megmozdul. A túl sok gőz egyszerre az ellenkező hatást éri el.
Szeretné ön csinálni, vagy hívjak ápolóboszorkányt, hogy felügyelje a kezelést?

– Majd én csinálom.

– Gondoltam. – Azzal a gyógyító kihúzta a dugót a flaskából. Halványszürke pára tört elő belőle,
majd eltűnt, amikor Draco az orrán át belélegezte.

Abban a pillanatban, hogy a gyógyító elhúzódott, Harry rátette a kezét a flaskára, hogy biztosan
tartsa, pedig ez aligha volt szükséges, mivel az alacsony, széles formájú üveg stabilan állt Draco
mellett a vizsgálóasztalon.

– Tíz perc múlva látnia kell majd, hogy a kelések kezdenek halványulni. Az óra végére a hátán
nyoma sem lesz annak, hogy valaha is ettől szenvedett. Azonban nem tudni, mikor ébred majd fel,
úgyhogy legyen felkészülve. Ha megijed, minden előjel nélkül megmozdulhat.

Harry erősebben fogta az üveget, miközben bólintott.

– Már csak egyetlen dolog – mondta Hampson komoly hangon. – Míg a kezelés, amit mi
alkalmazunk, jócskán fölötte áll a mugli krémeknek és kenőcsöknek, ez nem olyasmi, amit
ismételni lehet. Bármilyen további alkalom súlyosan terheli majd a tüdejét, úgyhogy igen fontos,
hogy elkerülje a lóherét. Azon kívül, mint már észrevette, a reakciója minden alkalommal egyre
rosszabb. A következő halálos lehet.

Halálos? Ó, egek!

– Gondoskodom róla, hogy mostantól fogva a kertem mentes legyen tőle.

– Azt is javaslom, hogy kerülje a klímabűbájokat a tél során. Hagyjuk elpusztulni a növényeket,
hogy tavasszal újak nőhessenek. – Hampson elmosolyodott. – Nem túl varázslóhoz illő, de Mr
Malfoy egészsége fontosabb, mint a külsőségek.

– Amúgy is csak a hátsókertben használtuk azokat a bűbájokat – mondta Harry. – Mugli

szomszédaink vannak.

– Akik nem leskelődnek át a kerítésen néhanap?

– Nos, tudja, az aurorparancsnokság levédte a házamat.

– Igen, persze. Akkor is jobb lenne kiiktatni azokat a bűbájokat.

– Rögtön megcsinálom – ígérte Harry. – Még valami?

– Hangsúlyozza Mr Malfoynak a lóhere elkerülésének fontosságát. Normális esetben ez nem

számítana annyira, de mivel ennyire érzékeny rá, fokozott elővigyázatosságra lenne szüksége.

– A lóhere melletti légzés veszélyes? És árthat neki ruhán keresztül?

– Nem. A lóhere nem árthat neki, hacsak nem kerül közvetlen kontaktusba a bőrével. Minden gond
nélkül átsétálhat egy lóheremezőn, amíg megfelelő lábbelit visel.

– Köszönöm – mondta Harry, kinyújtva a szabad kezét, még ha ez azt is jelentette, hogy egy
pillanatra el kell engednie a Dracóét. – Nagyra becsülöm a szakértelmét.

– Tegyen többet a nagyrabecsülésnél – tanácsolta Hampson. – Legközelebb, ha önnek vagy neki

szüksége lesz kezelésre, vegye igénybe a szolgálatainkat. Ha aggódik azért, hogy biztonságban
lesz-e itt, küldessen név szerint értem. Még ha szolgálaton kívül is leszek, örömmel állok majd a
szolgálatára.

– Köszönöm! – mondta Harry meghatódva. Nem szerette a hősimádatot, de ezt az ajánlatot nagyra
értékelte. Átkozottul hasznos volt. Azon kívül Hampson nem bánt vele úgy, mintha maga Merlin
született volna újjá benne. Egyértelműen hálás volt azért, amit Harry tett, de nem gondolta azt,
hogy Harry tökéletes.

Igazából úgy viselkedett, mintha egyenesen azt gondolná, hogy Harry kimondottan buta, amiért
nem jött hamarabb a kórházba.

– Nagyjából egy óra múlva visszajövök, hogy megfelelő-e az állapota ahhoz, hogy elbocsáthassuk
– mondta a gyógyító egy aprót bólintva, azzal kiment az ajtón.

Tíz perc múlva Draco kelései múlni kezdtek, pont, ahogy a gyógyító ígérte. Fél óra múlva a láza is
lement. Pár pillanattal később Draco szemhéjai rezegni kezdtek, és kinyíltak.

– Mi… hol… Harry?

– Itt vagyok – mondta Harry, fogva a flaskát, amikor Draco arca megbillentette. – Csak feküdj
nyugodtan! Rendben leszel.

– Mi… mi történt?

– Ájultan találtam rád a zuhany alatt.

Draco undorodó hangot hallatott.

– Ja, már emlékszem. Visszajöttek a rohadt kelések. A forró víztől csak jobban fájtak, úgyhogy
hideggel próbálkoztam, ami segített egy kicsit, de a többi részemnek szörnyű volt, viszont csak
ennyit tudtam csinálni, és…

Harry visszafogott egy kiáltást.

– Már van baglyom, úgyhogy elérhettél volna, ha ilyesmi történik!

Draco összeszorította a szemét.

– Nem találtam a baglyot. Mondtam, hogy el kéne nevezned. Sokkal több időt töltene itthon, ha
megtennéd.

Harry azért nem akarta elnevezni a hülye baglyot, mert attól már olyan lenne, mintha házikedvenc
lenne, holott nem volt az.

– Nos, mindegy. Időben hazaértem. Eszméletlen voltál, és magas lázad volt, és a gyógyító azt
mondta…

– Gyógyító? – Draco szeme azonnal kinyílt, miközben kicsit kinyújtotta a nyakát, hogy
körülnézzen. – A Szent Mungóban vagyunk! Mondtam, hogy nem akarok ide jönni!

– Sajnálom – felelte Harry hevesen –, magas lázad volt, én pedig nem voltam hajlandó csak ott ülni
és nézni, ahogy felemészt téged. Amúgy meg a gyógyító már megoldotta. Allergiás vagy a
lóherére. Nagyon allergiás, úgyhogy gondoskodnunk kell róla, hogy többé ne érhess hozzá.

Draco elsápadt.
– L… l… lóherére?

– Igen, a lóherére. – Harry végigsimított Draco vállán, gondosan ügyelve, hogy elkerülje a
pontokat, ahol még maradtak kelések. – Arra gondolunk, hogy akkor kerültél kapcsolatba vele,
amikor a hátadon feküdtél a kertben, és hozzáértél a kezeddel. A mágikus allergiák hajlamosak
úgynevezett elmozdulásokra, ami azt jelenti, hogy a kelések máshol jelennek meg, mint ahol a bőr
érintkezett vele.

– Én… én… – Draco megköszörülte a torkát. – Néha tényleg feküdtem a füvön, ez igaz. De
honnan tudtad?

– Megfigyelőbűbáj.

– Ez aljas volt.

– Tudom – mondta Harry. – Már nem használom a bűbájt. Csak figyelemmel kísértelek az elején,
tudod, elég depressziós voltál ahhoz, hogy valami drasztikusat tegyél.

Draco foga vacogni kezdett.

– Te időnként rám kukkantottál?

– Egy ideje már nem. Draco, kimentél a kertbe…

– Azt akarom, hogy vedd le a bűbájt. Nem akarom, hogy kémkedj utánam!

– Megszabadulok tőle, amint hazaérünk. Draco, kimentél a ker…

– És kérek egy kis vizet is. Kiszáradtam – szólt közbe Draco.

Harry megidézett egy poharat és egy kis vizet. Mostanra már szokásává vált, hogy engedélyt adjon
neki az ivásra, habár segítenie kellett Dracónak, hogy a gyógyító pára közelében maradhasson.
Még nem telt le az egy óra.

– Na, most már felelj! – mondta Harry szigorúan.

– Inkább aludnék. Nyúzottnak érzem magam.

– Csak felelj, és már alhatsz is. Lefeküdtél ma a fűre?

Draco elfintorodott.

– A nap nagy része összemosódott, Harry. Magas láz okozhat ilyet. Emlékszem, hogy kimentem a
kertbe, de ezt a legtöbb nap megteszem. Most már pihenhetek?

– Igen, pihenj! – felelte Harry halkan. – Jobban van a hátad?

– Már egyáltalán nem fáj.

– Ez azért van, mert a kelések már múlnak. Nem hiszem, hogy ezúttal szükségünk lesz arra a
hegesedés elleni krémre.

– Csodás – felelte Draco, és a furcsa az volt, hogy Harry szinte már azt hitte, hogy a hangja cinikus
volt.

Szinte.
 ***

Amikor az ajtó kinyílt, Draco felült, összehúzta magán a fürdőköpenyt, és az egész teste
megfeszült.

– Mr Malfoy! – mondta Kyle Hampson, miközben előrenyújtott karral közelebb jött. – Hampson
gyógyító vagyok, és örülök, hogy megismerhetem.

A hangja nem volt olyan meleg, mint amikor Harryvel beszélt, de egyértelműen udvarias volt.
Draco is így gondolhatta; kicsit döbbentnek tűnt, amikor megrázta a felajánlott kezet.

– Gondolom, Mr Potter már elmagyarázta a helyzetet.

– Lóhere allergia. – Draco megköszörülte a torkát.

– Igen. Kizárólag a bőrkontaktus váltotta ki, de ön különösen érzékenynek tűnik rá, úgyhogy ezt
észben kell tartania, bármikor hagyja el az otthonát. Ki kell hangsúlyoznom, hogy a ma történt
kezelést nem lehet megismételni anélkül a kockázat nélkül, hogy a tüdeje károsodna, és hogy
minden jel arra mutat, a lóhere allergiája minden érintkezéssel egyre hevesebb lesz.

– A végzetes kifejezés is előkerült – mondta Harry nyersen.

Draco kissé elzöldült.

– Tessék?

A gyógyító folytatta.

– Igen súlyos állapotban volt, amikor Mr Potter behozta ma. Nem szeretném ennél is magasabb
lázzal viszontlátni. Ezért komolyan vigyáznia kell, hogy elkerülje a lóherével való érintkezést.

– Azt mondta, különösen érzékeny? – kérdezte Draco. – Ez mit jelent?

– Egy véletlenszerű érintkezésnek nem kellene ilyen erős reakciót kiváltania. És mégis ezt teszi,
úgyhogy Mr Potter és én azt feltételezzük, hogy köze lehet az önöket összekötő generációs
mágiához.

Draco szeme kiguvadt.

– Elmondtad neki?

– Csak annyit, hogy hozzám vagy kötve. Muszáj volt. Arra próbáltunk rájönni, hogy mit tegyünk.

– Azt hittem, nem akarod, hogy az egész világ megtudja…

– Bízhat benne, Mr Malfoy, hogy minden információ, ami itt elhangzik, a legszigorúbban
bizalmasnak számít – mondta Hampson megnyugtató hangon. – Nem beszélhetek ezekről a
dolgokról, ha szeretnék sem. De nem szeretnék. Tudja, mugliszületésű vagyok. Amikor a háború
folyt, rejtőzködnöm kellett. A munkámat, a pálcámat, és valószínűleg az életemet is Mr Potternek
köszönhetem.

Harry mindent megtett, hogy ne vörösödjön el.

– Mind sokkal tartozunk neki – mondta Draco halkan. – Én… köszönöm, Mr... Sajnálom, nem
emlékszem a nevére.

– Hampson és nem csoda. Fárasztó napja volt. Láthatnám a hátát? Szeretnék megbizonyosodni,
hogy készen áll rá, hogy elbocsássuk.

Draco bólintott; a mozdulat kissé görcsös volt, és lecsusszant a vizsgálóasztalról, úgy fordulva,
hogy szemben legyen vele, miközben a derekánál lévő megkötővel babrált. Sikerült leengednie a
fürdőköpeny hátulját úgy, hogy ne kelljen teljesen levennie.

– Semmi nyom nem maradt – mondta a gyógyító. – Kicsit lejjebb, ha kérhetném. Szeretném
leellenőrizni a fenekét is.

Draco elvörösödött, de megtette, amire kérték.

– Úgy néz ki, teljesen és tökéletese meggyógyult, Mr Malfoy, de ma éjjel nagyon kimerült lesz, és
valószínűleg holnap is. A mágikus energiaszintje alacsonyan marad, míg teljesen ki nem piheni
magát, úgyhogy kerülje a varázslást, hacsak nem feltétlen szükséges. Ó, és felöltözhet.

– Felöltözni – gúnyolódott Draco, miközben megfordult. – Nyilvánosság előtt, pont egy

fürdőköntösbe.

– Jobb ez, mintha Mr Potter addig várt volna, míg felöltözteti valami másba – mondta a gyógyító
filozofikus hangon. – Nem állt messze a kómába eséstől, amikor ide került. De most már
elengedem.

Draco újra kinyújtotta a kezét.

– Nagyon köszönöm, Hampson gyógyító.

A gyógyító elmosolyodott, miközben megint kezet ráztak.

– Remélem, megértette, amikor azt mondtam, hogy nem szeretném újra itt látni. Legyen jól, Mr
Malfoy. És ön is Mr Potter. Ha megbocsátanak, most mennem kell.

Abban a pillanatban, ahogy a gyógyító elment, Draco lehuppant egy székre.

– Haza tudnál ugrani és hozni valamit, amit felvehetek? Nem nagyon van kedvem így menni
emberek közé.

– Ebből a szobából egyenesen hazahoppanálhatunk. – Harry magára mutatott. – Auror vagyok.

– Ó. – De Draco még mindig nem mozdult. – Akkor adj egy percet! Nem érzem még késznek
magam egy társas hoppanáláshoz.

– Rendben. – Harry is leült. – Szólj, amikor készen állsz az indulásra! Aztán amint otthon leszünk,
leteszlek a kanapéra és gondoskodom az ebédről.

– Nem vagyok rokkant.

– Majdnem kómába estél. – Felismerve, hogy a hangja szörnyen éles, Harry erővel lenyugtatta
magát. – Hamarabb kellett volna eljönnünk.

– Úgy néz ki. – Draco becsukta a szemét, és hátradöntötte a fejét, míg a szék háttámlájára nem dőlt.
– Merlinre, de kimerült vagyok. Talán tényleg lerokkantam.
– Szeretnéd, ha előrébb hoznám a szabadságomat? Elutazhatunk valahova kikapcsolódni, és annyit
pihenhetnél, amennyit csak szeretnél.

– Nem akarom a karácsonyt Nagy-Britanniában tölteni. Már mondtam.

Harry igazából arra gondolt, hogy két utat is tehetnének; egyet most, és egy másikat decemberben,
de jobban meggondolva, az rengeteg idő lett volna munkán kívül.

– Rendben. Akkor decemberben megyünk. Pont ma este intéztem a zsupszkulcsot.

– A miniszter köreibe tartozók kiváltsága. – Draco ásított. – A Malfoyoknak is volt ilyen

hozzáférésük. Felteszem, szörnyen alantas vagyok, ha azt remélem, hogy apám hiányolja.

– Amúgy sem használhatott nemzetközi zsupszkulcsot.

– Mmm, igaz. Azkaban és az új törvények. De anyu használhatott…

Anyu. Ez elárulta Harry számára, hogy milyen fáradt lehet Draco.

– Gyere! – mondta talpra húzva a férfit. – Menjünk haza.

– Haza – visszhangozta Draco, szinte álomittas hangon. – Tudod mit, Harry? Szép otthonod van.
Szeretem a szobámat, de nem szeretem a zuhanyt. Bárcsak nagyobb kádam lenne, mint amilyen a
prefektusi fürdő volt a Roxfortban. Ó, sajnálom, te nem voltál prefektus, nem tudhatod. Legalább
egy mérföld széles volt és tele habfürdővel…

Még egy óriási ásítás, és Draco elernyedt, majd halkan hortyogott, miközben Harry állva tartotta.

– Akkor nincs kanapé – mondta Harry halkan, megsimítva Draco haját. – Egyenesen az ágyba.
Felviszem az ebédet tálcán.

Karjával még biztosabban átölelve Dracót, Harry szorosan fogta miközben körbepördítette
magukat.
 60. fejezet

Draco egy késői vacsorára ébredt, de csak azért, mert Harry többé-kevésbé ragaszkodott hozzá,
hogy egyen valamit. Azonban túl fáradt volt ahhoz, hogy lejöjjön a lépcsőn, úgyhogy Harry felvitte
neki a csirkehúslevest a szobájába, és a hátához polcolta a párnákat, hogy enni tudjon.

– Konzerv – morogta Draco fintorogva, noha akkorra már majdnem megette az adagot, ahogy
Harry észrevette.

– Főzök egy rendeset holnap, ha szeretnéd.

– Munka után? Viccelsz?

– Már elküldtem a baglyot, hogy kiveszem a napot.

Draco csak pislogott.

– Megtaláltad a baglyot?

– Igen, megtaláltam Susie-t. – Harry vállat vont. – Igazad volt a névvel kapcsolatban. Felugrott a
vállamra és hozzám dörgölőzött a csőrével, miután elmondtam neki.

Draco ásított és lejjebb kezdett csúszni az ágyban, de mielőtt még kilöttyinthette volna a levese
maradékát, Harry elvette a tálcát.

– Szükséged van még valamire? Bármire?

Draco lebámult a kezére.

– Én… én…

– Mi az? – kérdezte Harry közelebb hajolva. – Mi a baj?

– Harry, én… – Draco megrázta a fejét, és szerencsétlenül nézett ki. – Azt hiszem, tényleg
pihennem kéne, ahogy a gyógyító mondta.

– Rendben. – Harry felállt a tálcával, és Dracóra mosolygott. – Holnap bevackolunk téged a

kanapén a DVD távirányítójával, és egész nap rossz horrorokat nézhetsz, ha szeretnéd. Majd én
mindent elintézek.

– Jó ember vagy.

Ennek hallatán Harrynek akaratlanul is ráncba szaladt a homloka.

– Annyira nem. Ragaszkodnom kellett volna hozzá, hogy hamarabb elmenjünk a Szent Mungóba.
A gyógyító tényleg nagyon rendes volt. Habár van egy olyan érzésem, hogy nem volt szükségünk
ennyire magas szintű gyógyítóra egy ilyen egyszerű dolog diagnosztizálására, mint egy mágikus
allergia.

– Harry Potternek vagy annak, akit ő hoz be, csakis a legjobb jár – mondta Draco, de cinikus él
nélkül. – Nos, legalább nem vagyok teljesen elvágva az egészségügyi szolgáltatásoktól. Tudod, azt
hittem, el vagyok. Öm… ha a szüleim valamelyikének gyógyítóra lesz szüksége, öm… hajlandó
lennél biztosítani, hogy megkapják? Lehetőleg Hampsont? Még a magángyógyítókban sem
bízhatunk, nem, amikor annyiféle módjuk van ártó bűbájokat kiszórni ránk, amik csak akkor
kezdenek el hatni, miután már fizettünk…

Harry nem igazán akart beleegyezni; jobb szerette volna, ha a lehető legkevesebb köze van Lucius
és Narcissa Malfoyhoz. Azonban a jelen körülmények közt nem igazán utasíthatta ezt vissza.
Narcissa talán tényleg megmentette az életét egyszer, és őt életben tartani amúgy is elsőszámú volt
a fontossági listán, mivel Harrynek nem állt érdekében hagyni, hogy a Res mea es rátegye a kezét
Luciusra.

Azon kívül ez azt bizonyította, hogy Dracót még mindig érdekelték a szülei, mindegy, hogy az
ellenkezőjét állította. Bánkódna, ha bármi történne velük, és Harry nem akarta Dracót bánkódni
látni. Soha.

– Persze – mondta Harry, mindent beleadva, hogy sikerüljön mosolyognia.

– Köszönöm – válaszolta Draco még mindig a kezét nézve. – Tudom, hogy mi nem… nem
érdemeljük meg... Basszus! Bár ne tartoznék neked ennyivel, Harry. Szeretném, ha képes lennék
végre egyszer tenni érted valamit.

Segítettél abban, hogy rájöjjek, ideje véget vetni a dolgoknak Ginnyvel, gondolta Harry. Ha nincs
Draco, könnyedén belesodródhatott volna a házasságba, amire a lány annyira vágyott, és hová
vezetett volna ez Harry számára?

Talán az lett volna a vége, hogy mindössze egyetlen pillantást vetett volna Dracóra a vasútállomás
peronján, miközben mindketten felteszik a gyerekeiket a Roxfort Expresszre.

Harry a gondolatától is megborzongott.

Mégsem tudta, hogyan válaszoljon Dracónak. Hozza fel a köztük volt szexuális kapcsolatot…?
Nem. Rossz ötlet volna.

– Rengeteg mindent teszel értem – mondta helyette.

– Például, hogy vezetem a háztartást? – Draco sóhajtott, és becsukta a szemét, miközben teljesen
belesüppedt az ágyba. – Arra a célra idehozathatnád a házimanódat is, vagy fizethetnél valakit,
hogy megtegye.

– De annak a valakinek a társaságát nem élvezném ennyire. – Harrynek vissza kellett tartania a
késztetést, hogy lehajoljon és homlokon csókolja Dracót. – Kimerült lehetsz, és emiatt vagy
depressziós. Aludj egy kicsit, jó? Reggel mindent másképp fogsz látni.

Draco fintorgott, miközben az oldalára gördült és bebújt a takarók közé, amiket Harry borított rá,
de amikor Harry elfordult, Draco kinyúlt az egyik karjával, és elkapta Harry ingujját.
Finoman húzni kezdte Harryt az ágy felé, habár a szeme csukva volt, a válla pedig meggörnyedt,
mintha rejtőzködni próbálna.

– Draco?

Nem jött felelet. Csak megint az a húzás, míg Harry térde már a matrac széléhez ütközött. Harry
lehajolt.

– Draco, mi az? Mit szeretnél?

Draco haja repült, ahogy vadul a fejét rázta, az ajkait pedig szorosan összepréselte.

Akármit is akart, szemlátomást nem tudta rávenni magát, hogy hangosan is kimondja, ismerte fel
Harry.

És abban a pillanatban rájött.

Hát persze, hát persze… Draco épp az előbb esett át egy szörnyű ijedségen, azt hallva, hogy a
következő alkalommal, ha lóherét érint, akár meg is halhat. Megnyugtatásra vágyott.

És a szavak nyilván nem lesznek elegendőek.

Mihelyst megértette ezt, Harry nem habozott.

– Csusszanj beljebb, jó?

A feszültség Draco testében láthatóan enyhült, habár nem nyitotta ki a szemét. Csak hátrébb
húzódott az ágyban, helyet csinálva Harrynek, aki lehúzta a cipőjét, mielőtt bemászott.

– Gyerünk! – mondta úgy helyezkedve, hogy Draco össze tudjon gömbölyödni mellette, fejével
Harry vállán.

Harry mintha hallott volna egy sóhajtást, amikor Draco bevackolódott.

***

Több órán át aludtak így együtt aznap éjjel, habár eltartott Harrynek egy darabig kikászálódni.
Dracót tartani annyira kellemes érzés volt, hogy nem akarta egy pillanatát sem elmulasztani. Végül
az elméje elnehezült, de biztos volt benne, hogy mosollyal az arcán aludt el.

Amikor felébredt, még mindig teljesen sötét volt. Draco mocorgott mellette, nyögve, egyértelműen
egy erotikus álom markában vergődve. Harry megint elmosolyodott, álmosan, és egyik kezével
kinyúlt Draco pizsamaalsójának dereka felé.

Még időben magához tért, visszarántva a kezét, aztán kivergődött az ágyból. Draco a karjaiban
aludt, de ettől még nem váltak szeretőkké. A legjobb lesz távolságot tartani, amikor azt mondja
majd Dracónak, hogy élvezzen. Nyilván melegebb és sokkal kényelmesebb lenne az ágyban
feküdni Draco mellett, míg az álmok a gyönyör közelébe repítik őt, de Harry nem bízott magában.

Ennyire egyszerű.

Azonban a dolgok sokkal kevésbé tűntek egyszerűnek, amikor azoknak az álmoknak a hatására
Draco megint kiabálni kezdett.

– Harry! Harry! Harryharryharryharryharry!

A különös az volt, hogy mennyire elkínzottnak tűnt a hangja, miközben Harry nevét kiáltotta.
Teljesen úgy hangzott, mintha erős fájdalmai lennének.

– Élvezz, Draco! – biztatta Harry, szorosan megragadva a kezét. – Minden rendben. Gyerünk…

Draco úgy is tett, erőteljesen, de megint úgy nézett ki, mintha fájdalmas lett volna a dolog.
Harry nem tudta, mit gondoljon. Egy nagyon erőteljes orgazmus egy férfi számára fájdalmassá is
válhat, de ez általában akkor volt igaz, ha az illető sokáig nem ment el előtte. Mivel Harry alapos
gondot fordított Draco szexuális szükségleteire, nem ez lehetett a helyzet… Talán a kelések
utóhatása volt, még ha máskor nem is történt meg, amikor Draco allergiától szenvedett.

Harry nem tudta.

Meglendítette a kezét, kiszórva a szokásos bűbájokat. Amikor Draco már tiszta volt és visszatért a
normális alvási ritmusa, Harry elhagyta a szobát, és az éjszaka hátralévő részét a saját ágyában
töltötte.

***

Csirkehúslevest készíteni az alapoktól kezdve nehezebb volt, mint Harry gondolta, de Draco
panasz nélkül megette. A napot a kanapén töltötte, ahogy Harry javasolta, puha párnákkal
aládúcolva, smaragdzöld selyempizsamája pedig kis híján megőrjítette Harryt, ahogy lágyan kiadta
a karja és a lába formáit.

Ellazultnak és elégedettnek tűnt, egyáltalán nem olyannak, aki az éjszaka közepén Harry nevét
kiáltozta.

Ez csak a második alkalom volt, amit Harry hallott, hogy az ő nevét kiáltja, miközben Dracót
elélvezni segítette, de úgy tűnt, ez hagyományt teremtett az elkövetkező éjszakákra.

Harry tartotta magát az ígéretéhez, hogy csak annyit tesz, amennyi szükséges, de amikor Draco
elkezdte őt szólongatni, az a végsőkig próbára tette az elhatározását. Egek, a férfi annyira
elkeseredettnek tűnt, amikor a nevét kiáltotta! Mintha a tűréshatárán túl kínoznák, és csak arra
vágyna, hogy vége legyen ennek a kínzásnak. Erőteles zihálás, kitekeredett tagok, őrült
döfködések… és amikor végül elélvezett, végigordította az egészet.

Újból Harry nevét kiáltva.

Pár ilyen éjszaka után Harry kezdte azt hinni, hogy a Res mea es végül átszűrődött Draco álmaiba.
Draco még alvás közben is tudta, Harrytől függ, hogy megadja neki a szexuális
megkönnyebbülést... szóval nem csoda, hogy elkínzottnak tűnt ezzel kapcsolatban. Draco még
mindig a férjét gyászolta.

Szörnyű lehetett tudni, hogy nincs más választása, mint megengedni egy másik férfinak, hogy
megérintse.

A helyében valószínűleg ő is ordítana.

Arra gondolt, könnyebb lenne, ha Draco emlékezne ezekre az álmokra. Az azt jelentené, hogy
beszélhetnének róluk és megoldhatnák a problémát. De erre nem volt remény, és Harry csak magát
hibáztathatta ezért. Az altatóbűbájok, amiket arra használt, hogy Draco ne ébredjen fel, úgy tűnik,
azt is okozták, hogy Draco felébredve nem emlékezett az álmaira. Talán lehetett egy kis gyanúja
arról, hogy szexről álmodott, de talán nem.

Úgy nézett ki, mint akinek halvány sejtelme sincs a dologról.

És mégis… a Szent Mungóbeli látogatásuk óta Draco viselkedése Harry felé mintha kezdett volna
megváltozni. Apránként… de nem olyan lassan, hogy Harry ne vegye észre.

Azon a napon kezdődött, amikor Harry otthon maradt. Draco el-elbóbiskolt délelőtt, de délutánra
sokkal élénkebbnek tűnt. Felkelt, és megpaskolta a helyet maga mellett, és amikor Harry leült,
Draco közelebb csúszott hozzá, és átkarolta a vállát.

Harry boldogan vonta a férfit még közelebb magához, és ő is átkarolta Dracót, mire ő Harry
nyakához hajtotta a fejét.

Nos, az embereknek szüksége van az érintésre, Harry tudta. Ha Draco most egy kicsit nyitottabb
erre, mint korábban, az érthető annak a nagy ijedségnek a fényében, amit átélt. Nem is lehetett
kellemes teljesen egyedül lenni, amikor azok a kelések kijöttek, nem találni meg Susie-t, amikor
nyilvánvalóvá vált, hogy a láz kezd elhatalmasodni…

A délután folyamán Harry hosszú ideig így tartotta Dracót, azt kívánva, bár lett volna annyi esze,
hogy hamarabb elnevezze azt a hülye madarat, hogy Dracónak a kandallón kívül legyen más módja
hazahívni őt.

Harry arra számított, hogy a következő nap vagy talán azután Draco visszatér a megszokott
önmagához.

Azonban nem így történt. Testileg egy kicsit továbbra is… sóvárgó volt. Sosem mondta ki
szavakkal, sosem kérte Harryt arra, hogy érintse meg, de a viselkedése magáért beszélt.
Sokatmondóan.

Bármikor, amikor együtt filmeztek, Draco szorosan mellé ült, és még a kezét is kinyújtotta, hogy
megfogja Harryét.

Máshogy kezdte el megteríteni az asztalt, úgy hogy Harry és ő egymás mellett üljenek, és vajon
véletlen lehetett, hogy a lába olyan gyakran összeakadt Harryével?

Néha Harryhez dőlt, amikor kimentek a hátsókertbe – ami barna volt és üres, most, hogy a
klímabűbájokat megszüntették –, hogy megnézzék a naplementét.

Néha Harry megesküdött volna, hogy Draco egyértelmű jeleket küld felé, hogy kezd túljutni
Nikolai-on, vagy legalábbis kezdi újra kívánni a fizikai kapcsolatot. Talán ezért kiáltozta
éjszakánként Harry nevét? Mert már kezdte akarni őt, bármilyen fájdalmas volt is beismernie?

De annyira nehéz volt megbizonyosodni a dolgok felől, mert minden igen jelzésre, ami Harry
véleménye szerint kapott, ugyanannyi nem is jött, méghozzá hangosan és egyértelműen.

Igen, Draco Harryhez dőlt, amikor a naplementét nézték, a lába teljes hosszával és a hátával is
hozzáérve Harry testéhez. Amikor azonban Harry Draco vállára tette a kezét, Draco gyakran
lerázta magáról, és azt hebegte, hogy be kell mennie a házba.

Amikor egymás kezét fogva DVD-ztek, Draco felhördült, amikor Harry a hüvelykujjával Draco
tenyerét akarta cirógatni.

Az ebédlőasztal alatti lábflörtöléstől pedig Draco túlságosan gyakran állt meg az evésben és nézett
mérgesen.

Harry úgy érezte, jobbra-balra rángatták, míg egy masszányi frusztrált vágyakozássá nem vált, és
még éjjel sem tudott ettől elszakadni, úgy nem, hogy Dracónak kellett segítenie álmodás közben.

Nem, amikor Draco vonaglott, nyöszörgött és Harryt szólongatta a fájdalmas kiáltozásai közepette,
amik egyre rosszabbá váltak minden egyes alkalommal.

December elejére Harry egyetlen dologban biztos volt.

Hogy ha ez így megy tovább, akkor meg fog őrülni.

***

– Nem bántásból, de a karácsonyi vakációd nem jöhet elég hamar – mondta Kingsley egy péntek
délután.

– A kollégáim panaszkodnak, ugye? – kérdezte Harry harapós hangon. – Kaphatnék egy listát a
nevekről? Szeretném tudni, kiket rúgjak ki.

– Pontosan erről beszélek.

Harry visszagondolt rá, hogy mit is mondott az előbb, és elborzadt. Már az is elég szörnyű volt,
hogy ilyesmivel fenyegetőzik, de az még rosszabb, hogy így kimutatta a rossz hangulatát. Ráadásul
pont a mágiaügyi miniszter előtt.

Kingsley barát volt, de akkor is, Harry próbált hivatalosan viselkedni az irodában.

Legalábbis általában. Még mindig nem aludt jól, és a szexuális frusztráltsága rosszabb volt, mint
valaha Draco szeszélyes viselkedése miatt meg azok miatt az álmok miatt, amikben Harry nevét
kiáltotta most már minden rohadt éjszaka…

– …és szerintem az aurorkapitányságnak arra lenne a legnagyobb szüksége, hogy padlótól a

plafonig feltöltsük ezeket az irodákat korpás keksszel.

– Ühüm – felelte Harry bólogatva, miközben azon töprengett, hogy érezheti magát még mindig
ennyire sóvárgónak, amikor naponta kétszer, sőt néha háromszor is kiverte.

– Harry Potter! – szólt rá hirtelen Kingsley.

Kizökkenve a gondolataiból, Harry ijedten látta, hogy Kingsley kivonta a pálcáját és őrá szegezi.
Az aurorösztön hatására ő is azonnal kézbe kapta a sajátját.

– Nos, legalább a reflexeid nem lassultak le. – Kingsley sóhajtott. – Kérlek, Harry, tedd a pálcádat
az asztalra! Le kell ellenőriznem, hogy nem szórtak-e rád konfúziós átkot.

– Micsodát? Miért? – Harry letette a pálcáját az asztalra, ahogy Kingsley kérte.

A miniszter elhúzta fölötte a pálcáját nonverbálisan bűbájolva, miközben hangosan magyarázott.

– Ó, csak azért, mert épp most egyeztél bele, hogy a parancsnokságot magtárrá alakítsuk.

– Mi? Ezt tettem volna? – Harry elvörösödött. – Én… sajnálom. Azt hiszem, nem figyeltem.

– Valóban nem. Nos, mindenesetre úgy tűnik, nincs rajtad átok. – Kingsley eltette a pálcáját.
Harry még jobban elvörösödött.

– Azt hiszem, tudnék róla, ha megátkoztak volna. Ezt tanítom az újaknak minden évben.

– Ühüm, de ha egy rafinált barát az, aki átkoz, lehet, hogy nem gondolsz arra, hogy jeleket keress.

Harry a fogát csikorgatta.

– Dracóra gyanakodott.

– Ő meglehetősen szokatlan választás barátnak. Vettem a bátorságot hogy utánanézzek a háború

utáni tevékenységének.

Harry már sajnálta, hogy valaha is barátjának tekintette Kingsley-t, még ha elméjének racionális
része tudta, hogy túlreagálja.

– Erre nem volt szükség – mondta sértődött hangon.

Kingsley figyelmen kívül hagyta a megjegyzést.

– Tudsz róla, hogy Malfoy pár évet itt töltött a Minisztériumban a Misztériumügyi Főosztályon?

– Igen. Ő maga mondta el.

– Akkor miért szaglásztál körül az idén, próbálva kideríteni a munkaerő felvételiztetési

gyakorlatukat?

Harry úgy határozott, hogy ez azon helyzetek egyike, amikor kissé átrendezni az igazságot többet
használ, mint árt.

– Ön szerint miért? Ő egy Malfoy, én pedig nem vagyok bolond. Le akartam ellenőrizni a
történetét, főleg, mivel szabályokba ütköző, hogy bárki, aki a Sötét Jegyet viseli, a
Minisztériumban dolgozzon. – Harry szeme résnyire szűkült. – Ön hogy derítette ki, hogy itt
dolgozott? A hallhatatlanok nem azok a fajták, akiket érdekel a titulus.

– Mondjuk úgy, hogy megvannak a módszereim – mondta Kingsley kivillantva a fogát. – Potter
auror…

Uh, oh.

– Sosem jutott eszedbe, hogy amit találsz, azt jelentsd a miniszternek? Nem gondoltál rá, hogy egy
szabályellenesen itt dolgozó korábbi halálfaló aggodalomra adhat okot?

– Nem, mert Draco már otthagyta a munkát, mielőtt barátok lettünk volna. Nem volt aktuális.

– Kirúgni azt, aki a szabály ellenére alkalmazta őt igencsak aktuális!

– Aki alkalmazta őt, már halott.

– Mióta?

Harry sóhajtott.

– Ez év március harmadika óta.

Kingsley láthatóan megkönnyebbült.

– Tényleg lenyomoztad az ügyet.

Na persze. Harry egyáltalán nem az ügyet nyomozta le; ő a férfit nyomozta le, akit Draco annyira
szeretett, de Kingsley-nek nem kellett ezt megtudnia.

– Igen, és az odalenti felvételirendszer egyfajta mester-tanítvány megközelítést követ. Senki sem

volt felelős Draco beengedéséért, kivéve egy embert, és ő már felelősségre vonhatatlan.
– Akkor is, egy halálfaló, aki Merlin tudja, mit kutat! Ez nem tetszik nekem.

– Volt halálfaló, aki örül neki, hogy Voldemort meghalt – javította ki Harry. – De nem számít, mit
gondolsz róla, miniszter, nem oszthat meg információt arról, hogy mit csinált.

– Megszeghetetlen Eskü.

A férfi egy pillanatig Harryre meredt, aztán sóhajtott.

– Kingsley.

Harry halványan elmosolyodott.

– Tényleg.

– Még mindig kéred azt a kétszemélyes zsupszkulcsot Montrealba, igaz? Sehogy sem tudlak
meggyőzni arról, hogy egyedül menj, vagy másik „barátot” vigyél magaddal?

– Sehogy.

Kingsley megforgatta a szemét.

– Hmm. Nos, emlékszem, milyen volt a te korodban. Ha ő kell, Harry, akkor legalább mondd meg
neki, hogy hagyja abba a játszadozást veled! A hormonjaid már vitustáncot járnak miatta.

Harrynek tátva maradt a szája, miközben választ próbált keresni, de mielőtt még talált volna,
Kingsley felállt, és elhagyta az irodáját.
 61. fejezet

Draco, beszélnünk kell…

Harry a homlokát ráncolta. Ez így nem lesz jó. Végtére is mit akarna mondani? Nem kérdezhet rá
egyszerűen csak arra, hogy Draco akarja-e őt. Nem ilyen körülmények közt.

De így sem mehetett tovább a dolog. Az, hogy becsavarodtak a hormonjai, enyhe kifejezés volt.
Harry kezdte úgy érezni, hogy a farka csavarodott be. Vagy inkább már csomó is van rajta. Szoros
csomó, ami sosem fog már kibogozódni.

Miért is tenné, ha Draco egy kis tálka vaníliafagyit is úgy tudott megenni, hogy az egyenesen
bűnre csábított? Csak egy aprócska kanálkányit emelt fel belőle egyszerre, de ahelyett, hogy a
szájába vette volna a kanalat, lenyalta róla a fagylaltot, kicsi nyalintásokkal, és közben élvezetteli
hangokat hallatott.

Aztán felemelt egy újabb kicsit adagot, és kezdte elölről az egészet.

Harry eltolta maga elől a sajátját. Egy férfi csak ennyit bír ki, ő pedig kezdte azt gondolni, Draco
azt szeretné, ha lerohannák. Végül is szerette az alávetettséget…

De mi van, ha Harry rosszul olvassa a jeleket? Hogy lenne képes Dracót a földre teríteni, és
hozzáfeszülni, ha Draco még annyit sem bír elviselni, hogy cirógatja a tenyerét? Harry legkisebb
közeledésére is bepánikolt.

– Draco, van valami, amit el kell mondanod nekem? – kérdezte végül. Kingsley arra utalt, hogy
egyenesebben kérdezzen, de Kingsley nem ismerte a teljes történetet. Még csak a közelében sem
járt.

Draco keze megdermedt félúton a szája felé.

– Én… mit értesz ez alatt?

– Egyszerűen csak… szörnyen feszültnek tűnsz az utóbbi időben.

A másik férfi a tálkájába dobta a kanalát.

– Ha megbocsátasz!

– Ülj vissza! – mondta Harry, amikor Draco felállt. És amikor nem ült vissza, Harry keménynek
szánt hangon folytatta. – Komolyan gondoltam. Ülj vissza!

Draco megtette, de az orrlyukai kitágultak.

– Kezdesz hozzászokni, hogy hatalmad van fölöttem, mi?

– Nem erről van szó. Csak gondolok rád…

– Ó, egy csimpánzra hasonlítok? Azt gondoltad, hogy valami viszketegségem van arra, hogy
lehetőségem legyen engedelmeskedni neked?

Szerintem tényleg van valami viszketegséged, gondolta Harry.

– Azóta tűnsz feszültnek, hogy kiderült, allergiás vagy a lóherére.

Draco megint felkapta a kanalát, és enni kezdett, de ezúttal minden erotikus töltet nélkül. Sokkal
többször harapott bele a jégkrémébe, mint szükséges lett volna. Harrynek különös módon az az
érzése támadt, hogy Draco próbál laza lenni, csak nem sikerül neki.

– Nos, tényleg hiányolom a hátsókertet – mondta szinte már vidáman. – Értem, hogy miért kellett
megtisztítanod a kertet a lóherétől és megsemmisítened a gyepet, de tényleg muszáj volt decemberi
hőmérsékletet csinálni odakint? Szerettem a fűben lebzselni.

Harrynek nem nagyon sikerült elképzelnie Dracót lebzselés közben, de talán ez azért volt, mert
nem is igazán tudta, mit jelent a szó.

– Akkor a bizarr hangulatingadozásaid pusztán attól vannak, hogy hiányolod a kertet? – kérdezte
szkeptikus hangon. Ezt nehéz elhinnem.

Draco összeszorította az állkapcsát.

– Van rajtam némi stressz egyéb okokból kifolyólag, de szerintem már tudsz róluk. Vagy azt
gondolod, könnyű a rabszolgádnak lenni?

– Azt mondtad, az – mondta Harry halkan. – Kijövünk, nem?

Erre Draco hosszú sóhajtott.

– Igen, meglepően jól kijövünk. De már mondtam, Harry: nem könnyű a tudat, hogy ennyire
kiszolgáltatott vagyok, és a tény, hogy te vagy a kiválasztott, akinek álmában sem jutna eszébe,
hogy egy embert úgy kezeljen, mint egy házimanót… nos, mellékes.

– Csak erről van szó?

Draco elfordította a fejét, hogy kinézzen az ablakon.

– A férjem is hiányzik.

– És csak ezekről van szó?

– Majd akkor kételkedj benne, ha elveszted az egyetlen férfit, akit valaha szerettél – mondta Draco
élesen. – Most már elmehetek, gazdám?

Harry szinte rosszul volt, amikor bólintott. Talán nem kellene kérdeznie, ha nincs felkészülve a
válaszra. Nikolai volt az egyetlen férfi, akit Draco valaha szeretett, ami azt jelenti, hogy ha Draco
egy kicsit… nyűgösebb volt az utóbbi időben, az csak fizikai jellegű volt.

Csak testi vágyról szólt.

A legrosszabb része annak, hogy ezt tudta, az volt, hogy Harry még így is elfogadta volna ezt. Még
akkor is, ha ez csak fizikai szükséglet volt, semmi más, csak nyers szexuális vágy.

De ha ez az is volt… Draco nem vallhatta be.

Még akkor sem, ha Harry rákérdezett.

***
– Harry! Haaaaaaaarry…!

Harry már nem bírta tovább. Draco nem flörtölt vele azóta a pár estével korábbi
kínos beszélgetésük óta, de egyértelműen akart volna. Ott volt a vágyódó pillantásában, ahogy
követte a tekintetével Harryt a szobában, és abban is, ahogy néha váratlanul felállt és kérte, hogy
távozhasson.

– Megbocsátasz, gazdám? – kérdezte mindig.

Harry már azzal sem foglalkozott, hogy arra kérje, hagyja el a „gazdám” szót. Arra gondolt, Draco
szándékosan csinálja ezt, hogy egy kis távolság legyen köztük. Távolság, amire egyértelműen
szüksége volt, úgyhogy Harry úgy érezte, az a legjobb, ha annyiban hagyja.

De éjjel továbbra is Harry nevét kiáltozta álmában.

A frusztrációtól morogva Harry a fejére tett egy párnát, és jó erősen a fülére szorította. Nem tudta,
hogy képes lesz-e ezt csinálni, de azt igen, hogy azt, ami eddig volt, nem tudja tovább folytatni.

Hozzásegíteni Dracót minden este ahhoz, hogy el tudjon élvezni… az elején még milyen jó
ötletnek tűnt. Figyelmesnek. Segítőkésznek.

De úgy néz ki, valójában csak valami szörnyűséges pokoli helyzetben tartotta Dracót. Az elméje
azt mondta neki, ideje elengedni Nikolai-t – elég volt csak megnézni, hogyan kiáltozik Harry után
–, ám a teste rendszeres és természetellenes megkönnyebbülést kapott a szexuális feszültség alól.

Nem is csoda, hogy a férfi össze volt zavarodva, és egyszerre fújt hideget és meleget. Harry azt
hitte, segít neki, holott valójában ő okozta a problémáját. Normális esetben Draco szexuális
feszültsége a tetőpontig növekedne, és vagy tudatosulna ébrenlétben is, vagy kirobbanna egy
nedves álom képében.

De ha ez történne, emlékezne az álomra. Emlékezne rá, hogy Harry nevét kiáltozta. A pokolba is,
emlékezne rá, hogy Harry meghallhatja ezt!

A Res mea esszel az útban a nedves álom nem volt opció, ami az első megoldást hagyta meg
nekik.

Ezért szorított most Harry egy párnát a fülére. A hangtompító bűbájok, amik arra szolgáltak, hogy
ne hallgassák ki őket az újságírók, ha rájönnek, hol lakik, most kettős funkciót láttak el. Különben
elnézve, hogyan ordibál Draco, a szomszédok kihívnák a hatóságokat.

Harry azonban ezeken a bűbájokon belül volt. Mindent hallott. Egyszerűbb lett volna kiszórni egy
némítóbűbájt, hogy ne hallja, de az olyan lett volna, mintha csalna. Tudta, hogy amit Dracóval tesz,
az sok szempontból szörnyű. Még önző is… noha Harry tényleg nem gondolta azt, hogy Draco
élvezi, hogy ezen a szexuális pokol tornácán fogságba esett. A viselkedése arról árulkodott, hogy
egyáltalán nem élvezte.

Talán jobban szerette volna, ha egyáltalán nem vonzódik Harryhez.

De vonzódott. Harry biztos volt benne.

Most már csak az maradt hátra, hogy Draco is megbizonyosodjon róla. Annyira bizonyos legyen,
hogy végül úgy döntsön, a vágyai szerint cselekszik, vagy legalábbis beismeri őket magának. Csak
ezután tudnak majd megoldást találni.

De először Dracónak annyira kell akarnia Harryt, hogy hajlandó legyen elfogadni a tényt, ahelyett,
hogy elrohan, és Harry arcába vág egy gazdámat, hogy távol tartsa őt magától.

Harry a fogát csikorgatta, ahogy a kiáltozás folytatódott.

Könnyebb lesz, mondta magának. Ez csak az első éjszaka. Majd hozzászokom, hogy halljam őt…

Azonban mélyen belül Harry tudta, hogy nem így lesz.

Utálta hallani, ahogy Draco szenved ezekben az álmokban, amik felváltva tűntek fájdalmasnak és
erotikusnak. Gyűlölte, gyűlölte, gyűlölte.

De ha bemegy és megadja Dracónak a megkönnyebbülést, akkor csak jobban fog szenvedni a férfi,
csak épp más módon. Nikolai meghalt. És Dracónak… muszáj volt megengednie magának, hogy
újra élni kezdjen.

De a kiáltozások akkor is fájtak.

Mindkettejüknek.

***

Következő reggel Draco szörnyen nézett ki.

A rákövetkező reggel pedig még szörnyűbben. Maga volt a megtestesült szerencsétlenség, mint aki
már hosszú ideje egy szemhunyásnyit sem aludt. A szeme beesett volt, a bőre szinte betegesen
sápadt.

Harry úgy tett, mintha minden rendben lenne. Semmi mást nem tehetett. Akkorra már rájött, nincs
értelme Dracót arról faggatni, mi bántja. A férfi túl sokféleképpen tudott kibújni a válaszadás alól,
bármit kérdezett Harry, és ha ennyire ragaszkodott a hallgatáshoz, akkor Harry inkább nem
szeretett volna erőszakoskodni.

Még ha a Res mea es talán engedte is volna. Draco engedelmeskedett a közvetlen parancsoknak,
amikor Harry egy bizonyos hangnemben adta ki őket… de ehhez folyamodott volna legutoljára.

– Menjünk, repüljünk ma egyet! – javasolta Harry, mert tudta, hogy Draco máskülönben a
depresszióba süllyed. Amikor beszélt, figyelt rá, hogy a hangja szigorúan tényszerű legyen.

– Van egy tartalék seprűm, amit kölcsön vehetsz, ha nem szeretnél a Nikolai-én ülni.

Draco szeme vérben úszott, amikor felnézett a zabkásájából, amit maga készített, ám még meg sem
kóstolt.

– Miért ne akarnám használni a Nikolai-ét?

Harrynek gyorsan kellett gondolkodnia, mert aligha akarta elismerni, hogy gyakran látogatta Draco
szobáját éjjelente. Az a nyitott ajtó megmentette a helyzetet. Amikor ez eszébe jutott, szabadon
kimondhatta a továbbiakat.

– Nos… mert vele alszol.

Draco pislogott.
– Az ágyamra teszem éjszaka, de nem alszom vele. A rohadt életbe, Potter! Állítsd le a mocskos
fantáziáidat!

– Én csak úgy értettem, hogy ereklyeként őrzöd.

– Láttam már ereklyéket. És te? Csak mert legjobb tudomásom szerint nem ágyakban tartják őket.

– Rendben, használd az övét, ha akarod.

– Inkább az övét, mint a tiédet – felelte Draco élesen.

Harry nem tudta eldönteni, ez vajon valami goromba célzás volt-e vagy sem. Úgy gondolta, jobb
lesz, ha inkább nem kérdez rá. Talán csak annyit bizonyított, hogy tényleg mocskos fantáziái
vannak. Ami azt jelentette, talán Draco viselkedését és éjszakai kiáltozásait teljesen rosszul
értelmezi. Jobb lesz témát váltani.

– Hova szeretnél menni repülni?

– Ez a te kis esti szórakozásod. Te válaszd meg a helyszínt!

Harry sértődötten kis híján azt mondta, Preobrazhenskaya – ami Nikolai szülőfaluja volt –, csak
hogy lássa, hogyan reagálna Draco. Ez azonban rossz ötlet volna, és nem csak azért, mert Draco azt
felelné, „ha megbocsájtasz, gazdám!”, hanem azért is, mert kiderülne általa, hogy Harry végzett
egy kis nyomozást.

– Mit szólnál a Roxforthoz közeli vidékhez?

– Nem akarom látni a kastélyt – felelte Draco, és hirtelen pánikolósnak tűnt a hangja. – Ígérd meg,
hogy nem megyünk ezer mérföldnél közelebb!

– Öh… rendben. – Harry oldalra billentette a fejét. – De miért?

– Mert Perselusszal akarnék beszélni – suttogta Draco. – Vagy a portréjával. És… nem tudok.

– Még most is túl korai lenne? – Feledve minden tervét, hogy hagyja, Draco kezdjen el közeledni,
Harry rátette a kezét a Dracóéra.

Draco olyan gyorsan rántotta el, hogy a szék is hátrabillent.

– Egyszerűen csak nem tudok.

Harry nem tudta, hogy Draco Pitonról beszélt-e vagy a kézfogásról.

– Csomagolok ebédet. Egész napra elmegyünk.

– Nekem mindegy.

Figyelmen kívül hagyva Draco hangulatát, Harry a konyhába ment, hogy szendvicseket készítsen.
Mihelyst egyedül volt, csendesen káromkodott egyet. Nem tudta, meddig bírja még ezt. Azt, hogy
hagyja Draco álmait a maguk útján folyni, könnyebb volt kigondolni, mint végrehajtani.

És ha ez így megy tovább, a csodálatos terve abszolút tönkre fogja tenni a karácsonyukat
Montrealban.
 ***

Harry egyből jobban érezte magát mihelyst a levegőben volt, végigsuhanva magasan a zöld táj
fölött. Úgy tűnt, Draco is jobban érzi magát. Most először nevetett… Harry nem is tudta, mióta.

Túl régóta.

Sőt mi több, Draco nagyszerűen nézett ki, a nap ráragyogott fehér-arany színű hajára, miközben a
szél lobogtatta mögötte, mint egy zászlót.

– Gyakrabban is kijöhetnénk repülni – kiáltotta, elhúzva Harry mellett, mialatt mindketten

nyaktörő sebességgel száguldottak előre.

Harry vigyorogva a zsebébe nyúlt, és elővette a gyakorló cikeszt, amit korábban elrakott.

– Kapd el! – kiáltotta minden erejével maguk elé hajítva.

A kicsi arany labda legalább tizenöt métert vitorlázott a lendülettől, aztán hirtelen előre-hátra
cikázva irányt váltott, ami azt jelezte, kibújtak a szárnyai.

Draco hátravetette a fejét, és felnevetett.

– Ó, kezdődhet a játék, Potter, kezdődhet!

Ám mielőtt még befejezte volna a mondatot, a seprűjére hajolva elhúzott Harry mellett, aki hagyott
neki öt másodperc előnyt. Így volt sportszerű, tekintve, hogy ő felkészült a cikesz üldözésére, míg
Dracót meglepetésként érte.

Utána ő is belevetette magát az üldözésbe.

Lebuktak és pörögtek, alacsonyan szálltak a föld fölött, aztán felrántották a seprűiket, majd megint
le, hogy kövessék a dombok vonulatait, mialatt a cikesz repült, itt-ott a füvet súrolva, ahogy próbált
elrejtőzni.

Harry vidáman kurjongatott.

Mellette egy méterre Draco megint nevetett.

Amint közel értek az óceánhoz, Harry egy ködfelhő szélét vette észre a távolban.

A cikesz észlelve a jobb búvóhelyet, előrelendült, és kilőtt felé.

– Ó, ne, ne! – kiáltotta Draco, kinyújtva kesztyűs kezét, ahogy felnyomta a seprűjét, elhúzva Harry
mellett. Az ujjai centiméterekre voltak az arany labda repdeső szárnyaitól, aztán a cikesz az
ingujját seperve körberepülte a csuklóját, ahogy Draco hadonászott, próbálva elkapni.

Aztán eltűnt, ahogy előreiramodva eltűnt a ködben.

Draco megugrott a seprűjén, hogy a levegőben lebegve megállítsa, miközben Harry felrepült
hozzá.

– Láttad ezt? Láttad a kis rohadékot? A nyavalyás gúnyolódott velem! – A szeme résnyire szűkült.
Tettél rá valami bűbájt?
Most Harry nevetett.

– Tudtam, hogy el fog szelelni, ez minden.

– Ja. Majd meglátjuk – motyogta Draco.

Harry úgy érezte, a másik férfi még sosem volt ennyire vonzó. Az arca kipirult a mozgástól, a ruhái
rátapadtak a repüléstől, enyhe izzadságtól fénylett a bőre, és nos, kicsit rendetlenül nézett ki, de
Harry szerint ez csak hozzáadott a vonzerejéhez.

Egyszerűen… basznivalóan nézett ki, gondolta Harry.

A becsavarodott hormonoktól fűtve, Harry akkor és ott kis híján kijelentette, hogy szereti őt.

Ám mielőtt még megtehette volna, Draco felegyenesedett a seprűjén, felkiáltott, és előremutatott.

– Ott van, nézd!

Aztán kilőtt, mint a golyó.

Harrynek jobb ötlete is volt, mint hogy kövesse, és nem csak azért, mert ő nem látott kelet felé
egyetlen aranyló csillanást sem. Ez csak csel volt. Draco a győzelemre játszott; sosem jelentette
volna be az ellenfelének, hogy hol van a cikesz.

És mégis, a ködfelhő fölé emelkedve, egyik kezével magasan a feje fölött vidáman kiáltott.

– Megcsináltam! Megcsináltam! Legyőztem Harry Pottert!

Harry nem hitte el, amíg Draco közelebb nem jött, és a saját szemével nem láthatta a bizonyítékot.
Draco tenyerén ott volt a cikesz, gyakorlatilag turbékolva vele, most, hogy elkapták.

– Gratulálok, Draco!

Draco ráültette a cikeszt a vállára, és süvíteni kezdett a föld felé, de Harry még látta a tekintetét.
Öröm, büszkeség és elégedettség tükröződött benne.

Amikor már mindketten a füvön álltak, és a seprűiket maguk mellett lógatták, Harry
elgondolkodva ráncolta a homlokát.

– Tudod, majdnem csaltál.

Draco szembefordult vele.

– Mi?

Harry az égre mutatott, és éneklő hangon megszólalt:

– Ó, nézd, ott van, ott! Látom a cikeszt, látom a cikeszt! – Aztán normális hangszínre váltott. – Mi
volt ez? Mióta közlöd az ellenfeleddel, hol keresse a cikeszt?

Draco rávillantott egy mosolyt, ami egyértelműen önelégült volt.

– Ó, ez nem csalás volt. Ezt mardekáros stratégiának hívják. Annyira karakteridegen volt, hogy
tudtam, nyugatra nézel majd, ha keletre mutatok. És bele is estél a csapdába, te ostoba griffendéles!
Olyan rászedhető vagy! Merlinre, ha jobban ismertelek volna az iskolában, akkor én lettem volna a
pálya királya!
Harry hagyta, hogy kiélvezze a győzelmét.

– Igen, tényleg beleestem a csapdába.

– Amitől te vagy a legbénább fogó a világon! – csúfolódott Draco. – Tudod, hogy nem hazudhatok
neked, de gondoltál már erre? Neeem? Őszintén, Harry! Mindig ilyen könnyű volt téged átverni?

– Még egy sértés – mondta Harry nevetve –, és nem kapsz ebédet.

Draco kinyújtotta a karját, és körbemutatott.

– Van valamiféle elképzelésed arról, hogy merre találjuk meg a mi kis piknikkosarunkat? Mostanra
már mérföldekre lehet.

– Mmm, gondoltam erre – mondta Harry ravaszul, és előhúzta a pálcáját a köpenye alól, ahol
biztonságban volt a meccs alatt. – Invito piknikkosár!

Draco elvigyorodott.

– Te meg a hívóbűbájod. Invito tűzvillám… Óóó, hogy aggódtam, amikor az bevált.

– Azt szeretted volna, hogy élve megsüssön egy sárkány?

– Még szép – felelte Draco nyugodtan. – De nem ezért aggódtam. Akkor még nem ismertem az
Invitót. Emlékszem, arra gondoltam, hogy mer ez a Potter olyan bűbájt ismerni, amiről én még
nem hallottam? Hogy merészel? Na, majd szabotálom a következő bájitalát. Az majd móresre
tanítja!

– Elég szomorú, ha olyan bájitalok szabotálásához kell folyamodnod, amik már eleve rosszul lettek
megfőzve – mondta Harry nevetve.

– Ja, de csak amíg te is meg nem tanultál csalni…

– Jobb könyvből dolgozni nem csalás – vigyorgott Harry. – Habár ezt sosem sikerült Hermionéval
elfogadtatnom.

A piknikkosár épp akkor vitorlázott oda hozzájuk egy alacsony domb felett. Egyenesen eltalálta
Harryt, aki még nem várta ilyen hamar. A fenekén kötött ki.

Draco elragadtatottnak tűnt, hogy láthatja őt kiterülve, de odanyújtotta a kezét, hogy felsegítse.

– Ne, ülj le! – mondta Harry. – Itt ebédelünk.

– Az a rengeteg mágikus erő, és még sosem hallott pokrócról. – Draco drámaian ciccegett,
miközben átváltoztatta az egyik kesztyűjét, és leterítette a földre.

– Kényeskedő – mondta Harry.

– A szó, amit keresel, az a kulturált. – Draco megragadta Harry kezét, és addig húzta, míg
mindketten a pokrócon ültek. – Na, így már jobb! Már elvesztetted a meccset. Nem akarom, hogy
még meg is betegedj a nedves fűtől.

– Ki a frász betegszik meg attól, hogy nedves füvön ül?

– Szegény tudatlan lelkek, akik túl gyengék és bénák ahhoz, hogy elkapjanak egy nyamvadt
cikeszt…
– Te – mondta Harry nyomatékosan – egy igazi seggfej vagy. Hallottad már valaha azt a kifejezést,
hogy alázattal győzni? Vagy hogy jó győztes?

– Ó, én jó vagyok – mondta Draco, mindkét karját kitárva, még mindig a cikesszel a vállán. –
Nagyon jó vagyok, Harry.

– Ebben biztos vagyok – mondta Harry rekedten, miközben a farka reagált a szóra,
visszaemlékezve, milyen nagyon jó volt Draco.

Draco szeme ragyogott, és az ajkai mosolyra görbültek, ami bárki máson állatiasan nézett volna ki,
rajta azonban csak farkasszerűen, de a jó értelemben.

Már ha egy nagy gonosz farkas jó lehet…

Draco keze lassan közeledni kezdett hozzá, a tenyerével Harry felé nézve. Harry mellkasának
közepére helyezte, aztán tolni kezdte, saját testével követve őt, amíg mindketten vízszintesbe nem
kerültek a pokrócon.

Harry a hátán fekve kötött ki, Draco rajta, válltól lábujjig érintkezve vele, mielőtt a feje közeledni
kezdett az övéhez.

Talán a hagyjuk-álmodni-terv mégsem volt olyan rossz ötlet, töprengett Harry, épp mielőtt az
egész világa tisztán érzékekké nem redukálódott.

Draco súlya, ahogy belenyomta őt a pokrócba, a kezei, amik a fejbőrét cirógatva elvesztek Harry
hajában, úgy érintve őt, mintha minden centiméterét meg akarná jegyezni.

És az ajka, ami először csak majszolgatta a Harryét, aztán szétválasztotta, és a nyelve bátortalanul
becsusszant közéjük, azt sugallva, hogy többre vágyik.

Harry nyögött, jobban szétnyitotta az ajkát, és átölelte Dracót, hogy a derekára tegye a kezét.

Draco ezt egyfajta jelnek értelmezte, a csókja egyre vadabb és követelőzőbb lett, a csípője
hullámzott, először lassan, aztán döfködő mozdulatokkal, amitől Harrynek kedve lett volna letépni
magukról a ruhát.

A farka már olyan kemény volt, hogy fájt.

– Ó, egek, Draco! – zihálta, amikor a másik férfi levegőt vett. – Mmm…

Harry képtelen volt ellenállni; lehúzta a másik férfi fejét, és úgy lökött a csípőjével, hogy kövesse
Draco ritmusát.

Draco hirtelen teljesen ledermedt, még a nyelve is megállt, ahol volt. Harry először nem is vette
észre, túlságosan boldog volt, hogy átvette a csók feletti irányítást, és érezhette Draco nyelvét, de
aztán Draco hirtelen oldalra gördült, le Harryről, és ugyanolyan sebesen felállt.

A hajába túrt, mintha nem tudná, mit tegyen a kezével, aztán észrevette a cikeszt a földön, és
csizmás lábával messzire rúgta magától.

Harry zihált, és még annyira vadul a vágy markában volt, hogy szinte duplán látott.

– Egek, Draco! – mordult, miközben a vágy hullámai lüktettek a farkában. – Te… basszus, ezt nem
csinálhatod velem!

– Én… én… Harry, én…

– Te mi? – kiáltotta Harry, miközben felpattant, hogy szemtől szemben legyen a másik férfival. –
Mi Draco? Akarsz engem? Vagy mi?

Draco egész arckifejezése eltorzult az önutálattól.

– Sajnálom!

– Azt sajnálod, hogy akarsz engem, vagy azt, hogy valamit tettél is ennek érdekében?

– Csak sajnálom! – kiáltotta Draco remegve.

Azt, hogy a félelemtől, a vágytól vagy valami mástól remegett-e, Harrynek nem maradt ideje
megkérdezni.

Draco megpördült, és eltűnt, magára hagyva Harryt, hogy egymaga birkózzon meg a feje fölött
összecsapni készülő hullámokkal.

***

Eltartott Harrynek pár percig annyira lenyugodnia, hogy dehoppanálni tudjon. Egy
örökkévalóságnak tűnt. Kettészakadt a Draco iránt való aggodalom és harag közt. Az, hogy
meggondolhatja magát, egy dolog volt, de az ember nem csókol meg így egy fickót, és aztán
hagyja faképnél egy sajnálommal!

Egek, mit gondolt, miből van Harry, fából?

Harry húsból és vérből volt, és már halálosan belefáradt abba, hogy a hormonjai örökösen be
voltak csavarodva!

De… hogy hibáztathatta volna Dracót, amikor Harry álmodd-magad-hülyére terve okozta ezt az
egészet? Draco nem állt még készen, és ő – nos, ő és Draco saját hormonjai – arra kényszerítették,
hogy nézzen szembe végre a vágyaival.

Harry gyorsan hazahoppanált, remélve, hogy Draco nem ment máshová. Magával hozta mindkét
seprűt, mivel Draco a sajátja nélkül ment el.

Harry nem akart ebbe semmi jelentőséget belelátni, de bedobta a seprűket a földszinti spájzba,
remélve, hogy Draco nem kéri majd el este a sajátját.

A fentről jövő zajok elárulták, hogy Draco tényleg hazajött. És micsoda szörnyű zajok voltak.
Draco sírt, és a hangja teljesen olyan volt, mint akkor, amikor először emlékezett vissza, hogy
meghalt a férje. És miért ne lett volna olyan? Bizonyára úgy érzi, hogy elárulta a férjét egy másik
férfival, még ha egyáltalán nem is volt így.

Harry sóhajtva kezdett fellépcsőzni. Szó szerint fogalma sem volt, mit mondjon Dracónak.

Mielőtt Draco ajtaja elé ért, hallotta, hogy megindult a zuhany.

Nos, ez megoldotta a helyzetet. Draco nem akart társaságot, mindig a zuhany alá állt, amikor
egyedül akart sírni, és most, hogy a megfigyelőbűbájok lekerültek, Harry még csak rá sem tudott
kukkantani, hogy megbizonyosodjon, jól van-e.
Hülye gondolat. Draco persze, hogy nem volt jól. Fel volt dúlva, és ezt Harrynek köszönhette.

És mégis, Harry már nem lett volna képes visszatérni ahhoz, ahogy a dolgok régen voltak. Egyetlen
férfi sem képes kibírni ezt hosszú hónapokig. Ez… Harry nem is tudta, hova juttatta őket.

Újból sóhajtva, Harry is vett egy zuhanyt. Próbált rejszolni, hogy megszabaduljon a feszültségtől és
tisztábban tudjon gondolkodni, de a farka nem akart együttműködni. Be volt gerjedve, mint ahogy
mostanában szinte mindig, de ugyanakkor egy beteg érzés is ott kavargott a zsigereiben.

Hogy érezheti azt, hogy egyaránt szeretne élvezni is és hányni is, az egy jó kérdés, gondolta
leverten, miközben megtörölközött. Értette, miért rúgta el magától Draco a cikeszt; Harry azokat a
ruháit szerette volna megsemmisíteni, amikben repült. Ehelyett a szennyeskosárba hajította őket, és
egy frissen mosottat vett elő a szekrényből.

Furcsa bűntudatot érzett, miközben felvette, mivel Draco bűbájolta tisztára és simára.

Az öltözőszekrényen egy barna lemez emlékeztette az eljövendő vakációjukra, ami két nap múlva
volt esedékes. Francba, talán tényleg le kellene mondania. Nem volt abban a hangulatban, hogy
utazzon, abban meg főleg nem, hogy közös hotelszobában szálljon meg Dracóval.

De… talán a környezetváltozás lehet, hogy mindkettejüknek jót tenne, gondolta, zsebre téve a
lemezt, hogy megmutathassa Dracónak a brosúrát, amit tartalmazott. De majd később. Most Draco
egyedül akart lenni.

***

Harry hat óra hosszat várt, de végül elege lett. Bekopogott Draco hálószobájának ajtaján.

Egy kerek perc is eltelt, mire Draco válaszolt.

– Nem vagyok éhes.

Harry átgondolta.

– Nem ebédeltél és nem is reggeliztél.

Erre nem jött válasz.

– Gyere ki, Draco! – kiáltotta Harry, minden egyes szót kihangsúlyozva.

Az ajtó azonnal kinyílt, és megjelent mögötte Draco, aki úgy meredt rá, mint egy démon.

– Nem érted, Potter? Nem tudok szembenézni veled!

– Épp most nézel szembe velem – mondta Harry szelíden. – Gyerünk! Tudod, hogy fejfájásod lesz,
ha nem iszol legalább egy kis vizet.

– Utasíts rá, hogy igyak egy kicsit idefent, és fogok.

– Nem. Odalent akarom a társaságodat.

– Mekkora egy rohadék vagy!

– Szeretnék beszélgetni veled. Draco… tényleg meg kell parancsolnom, hogy gyere le?

– Meg kellene tagadnom a tetves parancsodat, és meglátni, mi történik – sziszegte Draco.

Harry szkeptikus pillantást vetett rá.

– A bűbáj addig fog téged kínozni, amíg eléggé megverlek ahhoz, hogy abbahagyja. Tényleg úgy
érzed, hogy készen állsz erre?

– Rohadék – mondta megint Draco. Végül lement, leült a konyhaasztalhoz, és összefonta a karját. –
Nem fogok főzni.

– Igen, látom.

– Fogd be, fogd be! – kiáltotta Draco. – Azt hiszed, ez valami vicc, gazdám? Én ezt nem tudom
elviselni, nem tudom kibírni! Utálom azt, amilyen vagyok, utálom magamat…

– Jézusom! – mondta Harry, ledobva magát egy székbe. – Ez az egész az én hibám, Draco.
Sajnálom! Nem kellett volna hagynom, hogy keresztülmenj ezen. Adnom kellett volna egy kis
Álomtalan Álom bájitalt. Gondoskodom róla, hogy kapj egy keveset ma este… és nos, még egy
darabig. Nem lehet hosszú távon használni, de kitalálunk valamit.

– Miről beszélsz?

Harry nyelt egyet.

– Öm… nem emlékszel rá, hogy az utóbbi pár éjszaka álmodtál?

– Ködösen – Draco nyelt egyet. – Rémálmokat.

A legutolsó szó meglepte Harryt.

– Biztos vagy benne?

– Kínoztak. Vagy azt hiszem, valami olyasmit.

Ó! Harry úgy érezte, az egész világa fenekestül felfordul. Akkor egyáltalán nem erotikus álmok
voltak. De Draco mégis vágygerjesztőnek találta őket… elégnek ahhoz, hogy elmenjen tőle…
Vajon mennyi része volt ebben annak, hogy Harry megparancsolta neki?

– Ezért kiáltozod a nevem, mert azt akarod, hogy mentselek meg?

Draco hirtelen úgy nézett ki, mint aki beteg. Megragadott egy poharat az asztalon, és az ajkához
emelte, ami zárva maradt, míg félre nem tette a poharat.

– Nem… nem tudok…

– Igyál! – mondta gyorsan Harry.

Draco egy hajtásra kiitta az egész pohárral, és aztán megtörölte a száját a kézfejével, amit eddig
sosem tett. Bárdolatlanságnak nevezte.

Amikor Harryre nézett, a szemét valami borzasztó dolog felhőzte el. Talán iszonyodás. Vagy
valami belső felismerés, neki pedig nem tetszett, amire rájött.

– A te nevedet kiáltozom?
– Újra és újra.

Draco megszorította a poharat.

– Melyik nevet, a Pottert vagy a Harryt?

– A Harryt.

– Basszus!

– Mi az?

Draco becsukta a szemét.

– Az az én biztonsági jelszavam.

– Én… én vagyok a te… biztonsági jelszavad?

Rövid bólintás jött feleletként, ami alig volt több egy rezdülésnél.

– Te voltál. Nikkel.

Harryt megrázták a hallottak, de maradt elég lélekjelenléte ahhoz, hogy észrevegye, Draco úgy néz
ki, mint aki mindjárt összetörik. Vagy a kezében tartott poharat töri össze. Harry finoman elvette
tőle, és félretette. Ez idő alatt tudott egy keveset gondolkodni.

– Szóval… az én nevemet választottad biztonsági jelszónak? Miért?

– Valahogy ez jött – mondta Draco és nem mosolygott. A szeme csukva volt.

– Miért engem?

Draco elfintorodott.

– Öm… Nikolai azt mondta, olyasvalaminek kell lennie, amit soha, de soha nem mondanék abban
a… szituációban. Úgyhogy elgondolkodtam, mi a legkevésbé valószínű, ami elhagyhatja a számat,
amikor épp… És te jutottál az eszembe.

– De mindig Potternek neveztél.

– Éppen ez a lényeg. – Draco összefonta a karját az asztalon, és rátette a fejét, eltakarva az arcát. –
Sosem hívtalak Harrynek, akkor még nem, szóval persze, hogy az volt a legbiztonságosabb
biztonsági jelszó.

Harry hallotta, hogy remeg a saját hangja. Annyira biztos volt benne, hogy Draco őróla álmodik…
és egyáltalán nem erről volt szó. Azok az álmok Nikolai-ról szóltak, és arról az életről, amit együtt
éltek meg… a szexuális élményekről, amiket együtt tapasztaltak meg, ha Draco alárendelődős
játékokról álmodott…

– Én... – kezdte megint Harry. – Szeretnéd elkezdeni az Álomtalan Álom szedését?

Draco felemelte a fejét, és csipás szemmel meredt rá.

– Akkor mit szólnál egy ebédhez? – kérdezte Harry elkeseredetten, mivel nem tudta, mi segíthetne,
kivéve talán a figyelemelterelést.
– Harry! – mondta Draco halkan. – Én… én…

– Minden rendben – felelte Harry gyorsan, a szörnyű baklövésére gondolva, amikor azt kérdezte
Dracótól, hogy akarja-e őt. Az egészet félreértette: azok az álmok egyáltalán nem őróla szóltak. –
Nem kell magyarázkodnod.

– Jó is, mivel nem tudnék – felelte Draco keserűen. – De Harry… basszus. Még sosem voltam
eddig ilyen helyzetben. Nos, legalábbis úgy nem, hogy eszemnél voltam. De én… én… csessze
meg!

Harry utálta ilyen nyomorultnak látni Dracót. Már nem csak szomorú volt, de rémült is. És
reménytelen. És kétségbeesett, habár most nem szexuális értelemben. Úgy nézett ki, mint aki
annak a határán van, hogy valami szörnyűt tegyen magával; mint aki a tűréshatárán annyira túl
került, hogy nem lát sem visszautat, sem kiutat.

– Nézd – mondta Harry csevegve, miközben a zsebében kotorászott, elkeseredett kísérletet téve
arra, hogy felvidítsa Dracót és rábírja, hogy beszéljen valami másról. Bármi másról. – Nemrég
beugrottam egy utazási irodába, és foglaltam magunknak helyet Montrealban. A hotel csodásan
néz ki, elhoztam a brosúrájukat…

Remegő kézzel megragadta a lemezt, kihúzta a zsebéből, és az asztalra dobta, de mielőtt még
előhúzhatta volna a pálcáját, hogy átváltoztassa, valami szálacskát látott a levegőben lefelé
vitorlázni.

Egy szálacskát négy levéllel; élénk zölden ragyogott a fa asztallapon, amikor leereszkedett,
mindössze néhány centire Draco kezétől.

Draco rámeredt, és a tekintete szinte vad lett.

– Ne mozdulj! – suttogta Harry olyan nyugodtan, ahogy csak tudta, jobb kezét lassan mozdítva a
pálcája felé. Félt, ha gyorsabban mozog, a legkisebb légmozgás is fellebbentheti a lóherét. – Ne
lélegezz be, egy pillanat és eltüntetem…

Harry alig fogta meg a pálcáját, Draco máris mozdult.

Különös, éhes tekintettel lecsapott a bal tenyerével, egyenesen a négylevelű lóherére.

Aztán összemorzsolta a kezével, és felüvöltött.

 62. fejezet

– Basszus!

Harry előrántotta a pálcáját, és megsemmisítette a lóherét, amit Draco még mindig a kezében
szorított, aztán mindkét kézzel magához rántotta a férfit, hogy egyenesen a Szent Mungó
sürgősségi osztályára hoppanálja magukat.

Draco kitépte magát Harry karjaiból és miközben beszélt, elhátrált tőle.

– Várj, ne…

Harry tudta, hogy ez a válasz nem kellene, hogy meglepje, mivel Draco meg akart halni.

– Invito Draco Malfoy – mondta, a fogai közül szűrve a szót, miközben a férfira szegezte a
pálcáját.

A bűbáj nem működött.

Harry káromkodva nyúlt Draco után, ezúttal elhatározva, hogy akár le is üti, ha ellenkezik.

– Jól vagyok! – kiáltotta Draco, fürgén elugorva előle. Pár szék feldőlt, ahogy Harry továbbra is
utána ment, Draco pedig megtartotta a távolságot, közben a legnagyobb butaságokat mondva. – Jól
vagyok, nincsenek kelések, nincs semmi probléma! Bassza meg, Harry! Nem vagyok allergiás erre
a fajta lóherére!

Az utolsó mondat hallatán Harry megdermedt, a szeme pedig résnyire szűkült.

– A gyógyító fickó sosem tett különbséget négy- és háromlevelű közt. Miről beszélsz?

Draco előre lépett, és egyik kezét Harry karjára tette.

– Van egy kevés desztillált lóhere esszencia a fürdőszobán mosdókagylója alatt. Apró, lapos
fémpalack, nagy koncentrációban, körülbelül tízhektárnyi lóhere van mágikusan összesűrítve
minden unciába. Ez az, amit jobb, ha sosem érintek meg többet…

Harry szája tátva maradt.

– És hagytad, hogy azt higgyem… Megragadtad azt az egy darab lóherét, és tudtad, hogy azt
fogom hinni…

Nem tudta megállítani magát abban, amit tett.

Meglendítve a karját ököllel megütötte Dracót, egyenesen az állkapcsán, minden erejét beleadva az
ütésbe, ledöntve a másik férfit a lábáról.

– Te rohadék!

Draco ott maradt fekve a padlón, ahová zuhant, és nem tett kísérletet, hogy felálljon. Talán tudta,
hogy Harry csak újból megütné.

– Hogy voltál erre képes? – ordította Harry, és olyan dühös volt, hogy a pálcáját is Dracóra fogta.
Valami szörnyűt szeretett volna kiszórni. A karja és a pálcája remegett a méregtől. Kész lett volna
keléseket, vagy akár valami rosszabbat is okozni…
Látta, hogy Draco nyelt egyet, de ezen kívül nem mozdult. Nyilvánvalóan felismerte, hogy Harry
nagyon annak a határán van, hogy valami durva dolgot műveljen. Tudta, túl messzire ment.

Nos, ezt helyesen feltételezi, gondolta Harry, próbálva visszaszerezni az önuralmát.

– Csak mondd el, miért! – mordult, az ujjait a pálcájára szorítva.

– Én… én…

Harry széles mozdulatot tett a pálcájával, de nem mondott el varázsigét, úgyhogy semmi sem
történt.

– Az ég áldjon meg, ha megint dadogni kezdesz, nem állok jót azért, amit teszek! Mondd el, miért!

Anélkül hogy felismerte volna, a szigorú hangját használta. A parancsoló hangnemét. Aminek
Draco még sosem szegült ellen.

– Azért tettem, hogy el kelljen mondanom neked – felelte Draco sebesen, és a hangja szinte sivítás
volt a félelemtől. – Azért tettem, hogy azt akard, beszéljek.

– Beszélj miről? – kérdezte Harry lejjebb eresztve a pálcáját, de csak egy centivel.

Draco foga vacogni kezdett.

– Nem akartam ártani magamnak, Harry! Meg vagyok ijedve! Én lehet… lehet… lehet, a
következő alkalommal meghalok, és persze, hogy azt mondtam magamnak, nem fogok, de annyira
akarok, és folyton próbálkoztam más dolgokkal helyette, de nem tudom, mit csinálok, és aztán
Nikre gondolok, és annyiszor el akartam neked mondani, de a torkom mindig összeszorul, és… –
Könnyek gyűltek a szemébe. – Harry, tényleg szükségem van a segítségedre.

Ez megindította Harryt. Nem a szavak, mivel alig értette, mit akart mondani Draco, hanem az
őszinteség. Biztos volt benne, hogy Draco most nem próbálta elkerülni, hogy az igazat mondja.
Épp az ellenkezőjét tette, noha egyértelmű volt, hogy ez nehezen ment.

– Tudtam, hogy magyarázatot akarsz majd – mondta Draco mostanra elkeseredett hangon. – Harry,
tényleg. Én nem akarok meghalni. Ez az igazság, esküszöm. Nem jutott eszembe semmi más, amit
tehetnék.

– Azért fogtad meg a lóherét, hogy magyarázatot kérjek? – kérdezte Harry.

Draco bólintott, felemelkedve egy kicsit, habár nem mozdult sokat. Szemlátomást még mindig
tartott Harry haragjától.

– Hogy szerencsét hozzon.

Harry nem értette, mi folyik itt, de azt igen, hogy Draco rémült és segítségre van szüksége. Mégis,
egy része képtelen volt túltenni magát az iménti rémületen.

– És még mindig nem érzel semmi hatást? Nincs allergiás reakciód?

– Nem, és nem is lesz. Ígérem. Folyton megérintettem a lóherét a kertben, Harry. Csak akkor
lettem rosszul, amikor… amikor a másikat használtam.

– Amikor a másikat használtad – visszhangozta Harry és nyelt egyet. Nos, akkor ez az első dolog,
amit le kell rendezni. Harry a nappali felé mutatott a pálcájával. – Menj, ülj le a kanapéra odaát, és
várj rám! Ne merészelj bárhová hoppanálni, hogy üldöznöm kelljen! El se merj mozdulni a
kanapéról! Megszabadulok attól a lóherekoncentrátumtól és hidd el, beszélni fogsz.

Draco reszketősen bólintott, és talpra állt, aztán meghunyászkodva követte Harry minden utasítását.

***

A fiola ott volt, ahol Draco mondta. Nem volt rajta jelölés, de egy gyors bűbáj – amit Harry az
aurorképzésen tanult, hogy segítsen nekik beazonosítani az illegális összetevőket, mindegy miként
tüntették fel őket –, a Lóhere esszencia szavakat lebegtette a szeme elé a levegőben.

Harry már a puszta látványától fertőzöttnek érezte magát. Ezt a lóherét Draco egész idő alatt itt
rejtegette a mosdója alatt! Még azután is, hogy elmondták neki világosan és érthetően, hogy a
lóherével való érintkezés megölheti, elérhető közelségben tartotta!

Meg vagyok rémülve. Szükségem van a segítségedre.

Harry ebben nem kételkedett. Csak egy rémült ember tenne ilyen kockázatos dolgot.

Megsemmisítette a szörnyű fiolát, és kiszórt egy begyűjtőbűbájt, további tárgyakat keresve, ami
lóherét tartalmazhat, mivel akkorra már egyáltalán nem bízott Dracóban.

Azonban csak az az egyetlen fiola volt. Semmi több.

Harry kiszórt egy utolsó bűbájt a levegő megtisztítására, hogy még a lóhere szó se maradjon ott,
aztán homlokráncolva és még mindig haragtól villámló tekintettel lement, hogy kivallassa Dracót.

Mindenről.

***

Draco egy centit sem mozdult.

– Megsemmisítettem – jelentette be Harry Draco elébe állva, pár méter távolságot tartva. Ha kicsit
is közelebb megy, lehet, hogy megint megcsapja. – És csak hogy tudd, nem fogok bocsánatot kérni,
amiért megütöttelek.

Draco az ajkába harapott, és egy aprót bólintott.

– Akkor kezdjük az elején! – mondta Harry merőn nézve, szétvetett lábbal, csípőre tett kézzel.
Fenyegető testtartás volt, szándékosan használták kihallgatáskor. Amikor rájött, hogy Dracónál is
ezt alkalmazza, nem érdekelte. – Lóhereesszencia. Hol szerezted?

– Egy gyógynövény specialistánál az Abszol úton.

– Milyen célra?

Draco nyelt egyet.

– Én… én….

– Azt akartad, hogy bírjalak szóra – mondta Harry gúnyosan. – És meg is teszem, Draco. És most
már nem érdekel, mibe kerül. Beszélj!

– Egy bájitalhoz kellett, amit főztem.

– Kelésekre?

– Nem, nem tudtam, hogy azt fogja okozni. Esküszöm, Harry! Csak próbáltam egy… egy
bőrszépítőt készíteni.

– Bőrszépítőt? – kiáltotta Harry. – A bőröd kibaszott tökéletes! Úgy nézel ki, mintha minden idődet
a gyógyfürdőben töltenéd!

Draco lehajtotta a fejét, és a kezét tördelte az ölében.

– Arra gondoltam, hogy javíthatnék… dolgokon. Magamon.

– Cseszd meg! – Harry lehuppant egy székbe a kanapéval szemben. Még mindig tartott tőle, hogy
megátkozza Dracót, főleg ha a férfi mond még valami hülyeséget. Bőrszépítőt főzni?
Nem bízva magában, Harry inkább félredobta a pálcáját.

– Folytasd!

– Nik azt szokta mondani, hogy…

Harry nem akarta ezt hallani.

– Úgy tűnik nekem, hogy a férjed túl nagy hangsúlyt fektetett a külső megjelenésre. Úgy értem,
bizonyára így lehetett, ha bármit is talált, amire panaszkodhatott, ha rád nézett.

A mélységes megkönnyebbülés ami Draco arcán látszott, elég volt Harrynek, hogy folytatni tudja.

– Nézd… úgy tűnik, azt hiszed, tökéletes formában kell tartanod magad; amiatt is aggódtál, hogy a
kelések aprócska heget hagyhatnak, ami senki észre sem vesz!

Draco felpillantott.

– Öm…

– Mi az, nem aggódtál? – Harry sóhajtva megint a zord hangnemére váltott. – Mondd ki!

– Azt akartam, hogy megérints.

Szerencse, hogy Harry már ült. Ha még mindig állt volna, akkor most megtántorodott volna.

– Tessék?

– Azért vettem a tonikot, amit a gyógyszerész ajánlott, mert azt akartam, hogy megérints.

Harry hátradőlt, az elméje pedig szédült.

– Nem aggódtál a hegek miatt? Te hazudtál?

– Nem tudok hazudni, de… képes vagyok óvatosan fogalmazni. Aggódtam a hegek miatt, de…
nem olyan nagyon. A kenőcs elég jól elmulasztotta a keléseket.
– Képes vagy óvatosan fogalmazni? – ismételte Harry a fejét csóválva. – Ezt elég sokszor csinálod,
nem igaz?

Draco bólintott, és a szemében megint könnyek jelentek meg.

Harry sóhajtott.

– Draco, mondtam, hogy mondd el, ha valamire szükséged van. Akármi is az. Ha érintésre van
szükséged, csak el kellett volna mondanod.

– Nem akartam meggyalázni Nikolai emlékét!

Hát persze. Nikolai. A kibaszott eszményi férj, aki meggyőzte Dracót arról, hogy nem néz ki elég
jól. Azt kívánta, bár Draco is olyannak látná ezt a dolgot, amilyen valójában. Sekélyesnek, annyira
sekélyesnek.

– Könnyebb volt…

– Átverni. Manipulálni. Jézusom!

– Én nem így gondoltam erre – mondta Draco megrázkódva. – Csak logikusnak tűnt.

– Rendben, segíts! – mondta Harry összezavarodva. – A kelések. Azt mondtad, nem tudod, mi
okozza őket.

– Nem tudtam, hogy a lóhere volt az.

– Tudtad, hogy a hülye bőrápoló főzeted az! – korholta Harry. – Úgyhogy megint ugyanott
vagyunk. Nem hazudtál, de az halálbiztos, hogy nem voltál velem egyenes!

– Nos – mondta Draco óvatos hangon –, nem tudtam biztosra, hogy a főzet csinálta. Arra
gondoltam, hogy valószínűleg az okozta, de csak a második alkalom után lettem bizonyos.

– Arra gondoltál, hogy valószínűleg az, és ennek ellenére mégis újra megfőzted? Mi a franc ütött
beléd?

– Szükségem volt arra a bőrápolóra.

– Nem, nincs rá szükséged! – vágta rá Harry és előre hajolt. – Draco, próbáld meg úgy látni magad,
ahogy én látlak! Káprázatos vagy, hát nem érted? Semmi miatt sem kell aggódnod, semmi miatt.
Sajnálom, hogy a férjed mást éreztetett veled. Rosszul tette ezt és... egyszerűen csak rosszul. Úgy
nézel ki, mint egy angyal.

Draco nyelt egyet, és a szemében lévő könnyek lecsorogtak.

– Nem… ez nem igaz. Ez soha nem lesz igaz, mindegy, mennyi rohadt bőrápolót öntök a…
magamra.

Nikolai nyilvánvalóan több sebhelyet hagyott Dracón, mint amennyire Harry tippelt. Nem először,
Harry boldog volt, hogy a férfi már meghalt. De legalább ezúttal nem azért, mert magának akarta
Dracót.

Draco az ajkába harapott, mintha küszködne a beszéddel.

– Gyerünk! – bátorította Harry gyengéden. Úgy érezte, végül sikerül lenyugodnia. – Már
beszélgetünk. Ez jó. Elmondhatod, akármiről is van szó. Ne kelljen folyton parancsot adnom rá.
Nem igazán szeretem csinálni.

Draco megmarkolta a kanapé karfáját, és mély levegőt vett.

– Az első alkalom, amikor a lóherével főztem, a kelések komolyak voltak, de csak pár napig, és
azok alatt a napok alatt rájöttem, hogy egész kellemes, ha hozzám érsz. Én… nem igazán
gondoltam erre előtte. Próbáltam nem gondolni rá… milyen volt, amikor együtt voltunk.
Hűtlenségnek éreztem. Aztán a gyógyszerész a tonikot ajánlotta, és ez olyan egyszerű módszernek
tűnt, hogy továbbra is hozzám érhess. Azon kívül, ez gyógyászati célú volt, még ha nem is igazán
volt rá szükségem, úgyhogy nem volt annyira hűtlen dolog. Ugye? – Harryre nézett, egyértelműen
megerősítést várva.

– Nem, nem volt hűtlenség – felelte Harry halkan. – A férjed meghalt, Draco. Nem árulsz el senkit.
És… megértem, miért volt könnyebb úgy feltüntetni a dolgot, mintha több kezelésre lenne
szükséged, mint odaállni elém és azt kérni, hogy érintselek meg.

– Akkor már nem vagy rám mérges?

– Én… próbálom ezt átgondolni. Mesélj a második alkalomról, amikor főzted a bájitalt!

Draco ujjai belemartak a kanapé karfájába.

– Én… én összezavarodtam. Tényleg szerettem volna visszakapni a hátmasszázsokat. Azok… nem

tudom elmagyarázni. Olyan volt, mintha valamit tápláltak volna bennem és nélkülük… sóvárogtam
utánuk. Azonban nem tudtam rávenni magam, hogy megkérjelek. Öm… megint a Nik dolog. Még
annak ellenére is, hogy tudtam, azt akarná, hogy boldog legyek, annyira szörnyűnek tűnt
kimondani, hogy egy másik férfi érintésére vágyom. Még akkor is, ha teljesen ártatlan volt! Mi
nem… mi nem…

– Igen, persze, hogy mi nem.

– Arra gondoltam, hogy megint főznöm kéne olyan bájitalt, és nem tudtam leállítani magam –
suttogta Draco, elfordítva az arcát. – Tudom, hogy tiszta őrültségnek hangzik, de azt meséltem be
magamnak, hogy a k… k… kelések nem voltak olyan komolyak. Csak pár napig tartottak, és nem
úgy tűnt, hogy meg akarnának ölni, és így megint magamon érezhettem a kezeidet.

– Ó, egek! – nyögte Harry. – A hegesedés elleni tonik egy dolog. De te magad idézted elő a
keléseket, hogy megérinthesselek? Várj… én azt hittem, hogy azért csináltad, hogy elkészítsd azt a
bőrápolót.

– Azért csináltam. Vagy legalábbis azt mondtam magamnak. Muszáj volt, vagy a bűntudat élve
felemésztett volna. Az egész azért kellett, hogy úgy tehessek, mintha nem árulnám el Nikolai-t,
Harry. De… amikor másodszorra meg harmadszorra főztem a kenőcsöt, akkor már tényleg csak a
kezeidet akartam újra magamon érezni. Minden egyéb másodlagos volt. Most már látom.

Most, hogy Harry belegondolt, rájött, Draco tényleg úgy viselkedett, mintha bűntudat gyötörné.
Például, amikor olyan hevesen tiltakozott a gyanú árnyékára is, hogy talán tudja, mi okozza a
keléseket…

– Komplett idióta vagyok, tudom – mondta Draco fájdalommal teli hangon. – Folytatni a bájital
főzését azután is, hogy megtudtam, mit fog tenni velem? De az a helyzet, hogy nem bírtam
leállítani magam. Addig halogattam, amíg csak bírtam, de a vágyódás egyre rosszabb volt, míg
végül feladtam, és felállítottam az üstömet. És… nem tudom, talán azt hittem, megérdemlem a
keléseket, mivel mást sem csináltam, csak azt próbáltam elérni, hogy egy másik férfi fogdosson.
– Magadat büntetted – motyogta Harry. – Már előre. Ó, Draco!

Draco megdermedt.

– De akkor még nem tudtam, hogy a nevedet kiabálom éjszakánként. Azt hiszem, Nik is büntetett.

– A férjed nem él, nincs itt. Akármit is álmodsz, az rólad szól, nem őróla. – Harry habozott, de
eldöntötte, hogy akár rá is kérdezhetne. – Ő… úgy értem, ez gyakori volt, Draco?

Draco úgy nézett, mintha nem értené a kérdést.

– Az, hogy Nikolai megkorbácsolt? Nos, igen. Láttad, mi volt abban a ládában. Minek lett volna
biztonsági jelszavam, ha nem lett volna az a szokásunk, hogy… feszegessük a határainkat?

Nem vörösödök el, nem vörösödök el szuggerálta magát Harry, próbálva nem gondolni a
rengetegféle fenyítős játékszerre abban a ládában. Próbált nem gondolni a hámra… főleg nem
Dracóra a hámban, miközben Nikolai meglovagolja őt… – Nem, én úgy értettem, hogy Nik
gyakran hagyta figyelmen kívül a biztonsági jelszavadat? Mert amikor álmodsz, újra és újra azt
ordítozod, mintha nem akarná meghallgatni.

– Nik sosem hagyta figyelmen kívül a jelszavam. Esélye sem volt rá. Sosem használtam, egyszer
sem.

Harry pislogott.

– Egyszer sem?

– Nos, veled sem használtam sosem a jelszót, vagy igen? – kérdezte Draco, röviden a szemébe
nézve. – És Nikolai… ismerte a határaimat.

Harry bólintott.

– De álmodban korbácsol téged és nem áll le, ha kéred? Mi mást jelenthet ez, mint azt, hogy azt
hiszed, büntetést érdemelsz?

Draco elfordította a tekintetét.

– Nem tudom. Csak azt tudom, hogy beszélni akartam veled erről az egészről, és mindegy milyen
keményen próbálkoztam, egyszerűen nem jöttek a szavak. Azt hiszem… hangosan kimondani
ugyanaz lehet, mint beismerni magamnak, hogy… hogy az emlékek Nikről már nem elegendőek,
mindegy, mennyire szerettem őt.

Harry közelebb húzta a székét.

– De most már beismered. Mindkettőnknek.

– Mert muszáj – mondta Draco, hátradöntve a fejét a kanapé támlájának. – Éreztem a vágyódást,
minden nappal egyre erősebben. El sem tudod képzelni, mennyit fantáziáltam arról, hogy újra
megfőzöm a bőrápolót. Csak még egyszer. Azt kérdeztem magamtól, ugyan mit árthat? Csak
egyetlen egyszer…

– Nem! Soha többé! – jelentette ki Harry, a leghatározottabb hangját elővéve, amit csak bírt. –
Draco Malfoy, soha többé nem vásárolhatsz, tárolhatsz, érinthetsz vagy akár gondolhatsz arra,
hogy érintesz lóherekoncentrátumot vagy lóhere esszenciát, vagy bármi hasonlót! Nem főzhetsz
olyan bőrápolót. És hinned kell nekem, amikor azt mondom, hogy csodálatosan nézel ki, úgy,
ahogy vagy.

Draco röviden elmosolyodott, de nem a dicséretek hallatán.

– Ha azt akarod, hogy a parancsod teljes érvényű legyen, azt hiszem, jobb, ha a megfelelő nevet
használod.

– Tessék?

– A Draco Draco Malfoyt, gondolom. Régebben azt hittem, tényleg így neveztél el, és mivel a
begyűjtőbűbájod nem működött, talán tényleg ez lett a nevem.

– Ó!

– De az, hogy az Invito nem működött a rossz névvel, valószínűleg azért van, hogy a rabszolgát ne
lehessen könnyen elrabolni, most jut szembe – tette hozzá Draco félre billentett fejjel. – Talán
eleve ezért akarta a bűbáj, hogy elnevezz. Azt feltételezem, hogy a régi időkben a Potterek minden
rabszolgát egy titkos középső névvel láttak el, amit a családon kívül senki sem ismert.

– Nem kanyarodtunk el kicsit messzire a témánktól?

Draco nyelt egyet.

– De igen. Elnézést!

– Nos, biztos vagyok benne, hogy könnyebb mágikus teóriákról beszélni, mint a többiről – mondta
Harry gyengéden. – De mi erről a bájitalról beszélünk, arról, amit soha többé nem fogsz megfőzni,
Draco Draco Malfoy – tette hozzá szigorú hangon.

– Nem, nem fogom – ígérte Draco. – Szeretnéd… szeretnéd, ha letenném a Megszeghetetlen

Esküt?

– Hogy meghalj, ha megpróbálod megszegni? – kérdezte Harry gonoszul.

– Nem, tényleg nem jó ötlet – mondta Draco. – Erre a részére nem gondoltam. Csak arra
gondoltam, hogy azt szerettem volna, hogy higgy nekem. Nem fogom újra megfőzni, Harry.
Esküszöm, hogy nem. Hinned kell nekem.

Harry a fogát csikorgatta.

– Nem, nem kell, Draco, nem, amikor hetekig szándékosan próbáltál félrevezetni.

– De az egész, amiért megragadtam a lóherét, azért volt, hogy le kelljen állnom vele!

– Nem hinném, hogy pillanatnyilag újra meg akarnád főzni, de épp most magyaráztad el
részletesen, hogy mennyire csábító tud lenni.

– Nem, hogyha… – Draco nyelt egyet. – Nem, hogyha elkezdesz megérinteni. Ez az, amit igazán
akartam.

– Most, hogy tudom, kérned sem kell – mondta Harry halkan. – De még mindig nem tudom simán
csak elfogadni, ha a szavadat adod a főzettel kapcsolatban. Ez túlságosan fontos, Draco. Nem
akarok egyszer arra hazajönni, hogy kihűlve, holtan, kelésekkel borítva találok rád.

Draco elfehéredett, de ez volt a cél. Harry sokkolni akarta őt, hogy lássa a nyers valóságát annak,
ami történhet, és elfogadja, ami következik.
– Visszateszem a megfigyelőbűbájokat, és időnként rád fogok nézni. Sokszor. Sosem fogod tudni,
mikor ellenőrizlek éppen.

Draco lehorgasztott a fejét, és bólintott.

Harry is bólintott. Annyi minden nyert most értelmet. Draco puhatolózó érintései, a kísérletek,
hogy hozzányúljon… próbálta megszerezni az érintést, amire szüksége volt. Próbált nem ahhoz
folyamodni, hogy megint keléseket kelljen produkálnia. Most már az is értelmet nyert, ahogy
elhúzódott Harrytől, amikor Harry reagált.

A felébredő bűntudata miatt csinálta.

– Akkor, minden este egy hátmasszázs? – kérdezte Harry, és nem tetszett neki, hogy Draco a
padlót bámulja. Harrynek szabályokat kellett lefektetnie, és betartatnia, de nem akarta, hogy Draco
azt higgye, utálja őt, amikor valójában annyira szerette, hogy segíteni akart túllennie ezen. – Az
elegendő érintés lesz? Vagy szükséged van többre?

– Én… én…

– Kérlek, légy őszinte! – kérlelte Harry. – Mostanra nem elég világos, hogy semmit sem kell
titkolnod előttem? Draco, mi szeretők voltunk. Ha többet szeretnél egy hátmasszázsnál, csak
mondanod kell.

Draco felpillantott, a szeme, mint a folyékony ezüst, habár a háta még mindig görnyedt.

– Nem tudom, hogy szükségem van-e rá, de… de akarok. Öm, többet. Nem tudom szavakkal
kifejezni, de próbáltam elmondani neked. Aztán… – Gyorsan pislogni kezdett. – Aztán ott hagytál.

– Mikor? Hogy érted ezt?

– Egyedül ébredtem.

Harry kifújta a levegőjét.

– Mikor?

– Azon a reggelen, amikor hazahoztál a Szent Mungóból. Én… nos, nagyon boldog voltam, amikor
befeküdtél az ágyba mellém, de aztán egyedül ébredtem fel. Bár annyira nem lepett meg. – Draco
hangja suttogássá halkult. – Én… én nem tudom, hogyan csináljam.

– Micsodát hogyan csinálj?

Draco arca elpirult. Megint kiegyenesedett, a tekintete végigsöpört a szobán.

– Öm… először még elég ártatlan volt, de aztán a második kelésroham után elkezdtem érezni a
masszírozásod hatásait… máshol is, mint a hátam. És elkezdtem visszaemlékezni… nos, arra, ami
köztünk volt, érted? Folyton eszembe jutott. De te nem tűntél érdeklődőnek. Azóta már nem. És…
és… állandóan azt éreztem, hogy ide-oda vagyok rángatva. Próbálkoztam volna valamivel, és
aztán azt éreztem, hogy még nem gyászoltam Niket elég sokáig, és én vagyok a legszörnyűbb
ember a világon, és… annyira nehéz volt próbálkozni, amikor azt sem tudtam, hogyan kell!

– De mit hogyan kell? – kérdezte Harry újból.

A rózsás pír Draco arcán sötétebbre mélyült, ahogy összeszorította a szemét, és megsemmisültnek
tűnt.
– Kezdeményezni.

– Valami fizikai jellegűt kezdeményezni? – mosolygott Harry szilárdabb talajon érezve magát. –
De hát tudod, hogyan kell csinálni. Briliáns voltál benne, amikor… öm régebben együtt voltunk.

Draco úgy nézett ki, mintha azt kívánná, bár megnyílna alatta a föld, és elnyelné.

– Ezt próbáltam elmondani az előbb, Harry. Az nem én voltam. Vagy talán igen, de akkor még
nem tudtam, hogy semennyi tapasztalatom sincs.

– Emiatt nem kell zavarban érezned magad. És ez egyébként sem igaz. Van valamennyi
tapasztalatod.

– Azt a részt nem számítom, amikor amnéziám volt…

– Én a férjedre gondoltam – mondta Harry. – Most én fogok zavarba jönni, azt hiszem. Draco…
mielőtt visszatértek az emlékeid, le voltam nyűgözve, hogy mennyire felszabadult és örömteli
voltál, öm, az ágyban. Sokkal lazább voltál, mint én, úgyhogy ne mondd azt nekem, hogy nem
tudod, mit csinálsz.

– Nem érted. Csak Nikolai volt nekem, és ő volt az, aki mindent irányított. És nem csak a
játékainkra gondolok, Harry. Évekkel idősebb volt, mint én, én pedig azelőtt senkivel sem
csináltam még semmit, szóval természetesnek tűnt, hogy hagyom, hogy irányítson, és amikor
elkezdtük azokat a játékokat játszani, ez a felállás csak megerősödött. Úgyhogy sosem tanultam,
nem érted? Én nem tudom, hogyan… öm…

– Irányíts?

Draco megint Harryre pillantott, de csak a másodperc tört részéig.

– Csábítsak el egy férfit, ezt akartam mondani.

Harry úgy érezte, mintha gombóc nőne a torkában.

– Te el akartál csábítani engem?

Drao felnyögött, és újra a két keze közé fogta a fejét.

– Igen, nagyon. De még csak észre sem vetted, hogy ezzel próbálkozom. Mondtam, hogy nem
tudom, hogyan kell csinálni.

Harry visszagondolt a piknikjükre, ahogy Draco azt a farkasszerű mosolyt villantotta rá, ahogy a
hátára nyomta őt, és megcsókolta. Draco egyáltalán nem volt rossz csábításból. Csak nem volt sok
önbizalma.

Még egy dolog, amit Harry Nikolai számlájára írhatott. Tiszta szerencse, mivel már rohadtul
belefáradt abba, hogy Mr Tökéleteshez hasonlítgassa magát.

De nem ez volt az egyetlen jó érzés, ami felbugyogott Harryben. Draco tényleg akarta őt! Szó, ami
szó, eléggé össze volt zavarodva több dolog miatt is, és dolgoznia kellett rajta, hogy elengedje a
bűntudatát – jó ég, azok az álmok –, de a lényeg, hogy akarta Harryt!

– Szeretnéd, ha én irányítanék? – kérdezte, és közben alig bírta visszafogni magát, hogy ne ugorjon
ki a bőréből. Elég oda nem illő lett volna. Draco ügyeit elnézve ez elég komoly volt, még akkor is,
ha nos, nagyszerű.
– A bűbáj már irányítószerepbe helyezett téged.

Harry nem tudta, hogy Draco már megint a szavakon lovagol-e, és beijedt, de úgy határozott, hogy
elég a félreértésekből, most már egyértelműsítenie kell a dolgokat.

– Szeretnéd, ha elcsábítanálak?

Draco most már rákvörös lett és az ajkába harapott, de ugyanakkor Harry szemébe nézett.

– I… igen.

Harry képes lett volna odaugrani, hogy magához szorítsa Dracót, és megcsókolja, de arra gondolt,
talán sosem lesz még egy ilyen alkalma kihangsúlyozni egy fontos dolgot.

– De én sem tudom, hogyan kell. Tudod, hogy te vagy az egyetlen férfi, akivel valaha együtt
voltam, és akkoriban inkább te irányítottál.

– De lenyűgöző voltál… – Draco felsóhajtott, és elfordította a tekintetét. – Ó, Merlin! Ezt tényleg

hangosan kimondtam?

– Bármi ilyet nyugodtan kimondhatsz az előtt a férfi előtt, akivel együtt alszol.

– Alszom? Így jelen időben?

Harry elfintorodott, és közelebb húzódott a széke széléhez, noha nem állt fel róla.

– Nos, nem gondolhatod, hogy csak szavak szintjén hagyom a dolgokat, ugye? Most mindjárt oda
megyek és belekezdek, kivéve, hogy előbb abba kéne hagynunk a beszédet.

– A beszéd amúgy is túl van értékelve…

Harry megrázta a fejét.

– Ó, Draco! Neked tényleg semmi problémád nincs a csábítással. Még soha nem találkoztam
senkivel, aki akár csak fele ennyire tudott volna zsonglőrködni a szavakkal.

– Ez nem igaz. Ismerted Perselust!

– És úgy érzed, te nem vagy ugyanolyan jó? – nevetett Harry. – Nos, mondjuk inkább azt, hogy
Pitont még sosem hallottam ágyba invitálni senkit. Hála az égnek! Úgy értem, szerette az anyámat!

Draco megdöbbentnek tűnt.

– Tényleg? Fúj, ez undorító! – Aztán egyből visszakozott. – Ne vedd anyukáddal szembeni

sértésnek, Harry, komolyan. Egyszerűen csak nem tudok Perselusra így gondolni!

– Akkor már ketten vagyunk. – Harry összekulcsolta a kezét az ölében. Vagy ezt teszi, vagy Draco
felé nyúl, akinek a szeme reménytől csillogott. Jó lehetett látnia, hogy Harrynek minden
akaraterejét be kellett vetnie, hogy a fenekén maradjon és elrendezze ezt a dolgot. És tényleg el
kellett ezt rendezniük. Harry nem akarta átvenni a vezető szerepet a szexben, míg meg nem értette,
mi történt a rögtönzött kviddicsmeccsük után. – Beszéljünk a mai napról, Draco! Apropó, te is
lenyűgöző voltál. Nyugodtan ugorj rám bármikor! De ha akarsz engem, akkor miért rohantál el
abban a pillanatban, hogy átkaroltalak? Nem szeretted, amikor átvettem az irányítást.

Draco pipacspiros lett.

– Én… én… én szerettem, de… de aztán eszembe jutott, amit mondtál, és szörnyen éreztem
magam, amiért csak így neked esek, és nem számított, hogy úgy tűnt, tetszett neked, akkor is meg
voltam győződve, hogy rosszul csinálom, és később majd hülyén fogom érezni magam miatta…

– Mit mondtam? – szólt közbe Harry.

– Azt, hogy mikor még… szeretők voltunk, az csak olyasmi volt, mint egy álom…

Harry pislogott.

– Azt hiszed, hogy nem vonzódom hozzád, Draco?

– Én… nos, elég nehéz azt mondani, hogy igen, ezt hiszem, mivel épp most ajánlottad fel, hogy
elcsábítasz, de ez a délután… – Draco megdermedt. – Akarod tudni az igazat, Harry?

– Kérlek! Még akkor is, ha nehéz.

Draco reszketősen bólintott.

– Azon tűnődöm, hogy talán ez csak azért van, mert még mindig őhozzá vonzódsz. A… ahhoz az
emberhez, aki azelőtt voltam. Egy odaadó rabszolgához, aki semmi mást nem akar, csak örömet
szerezni neked a nap minden pillanatában… minden normális férfi imádná ezt. És a szex is jó volt,
úgyhogy…

– Én hozzád vonzódom – mondta Harry halkan. – Hozzád, Draco, minden furcsaságoddal és

hibáddal együtt. Ahhoz, hogy mennyire a megszállottja vagy a megjelenésednek. Ahogy haragszol
a szüleidre. A hogy szomorkodsz és bűntudatod van. Még az iskolában történt dolgainkhoz is. Ezek
csak érdekesebbekké tesznek téged, arra ösztönöznek, hogy jobban megismerjelek. És… nos, ha
még mindig nem egyértelmű, hogy melyik énedet szeretem, akkor gondolj arra, hogy én hogyan
érezhetek. Azt kérdezgetem magamtól, mi van, ha ez csak a bűbáj miatt van.

– Nem a bűbáj miatt.

– Én pedig nem vagyok összezavarodva: pontosan tudom, hogy ki vagy.

Draco nem úgy nézett ki, mint akihez eljutott a dolog.

– Harry, ez nem a bűbáj. Ha a bűbáj irányítana engem, akkor nem hiszem, hogy bűntudatot
éreznék Nikolai miatt. Szerintem egyáltalán nem is gondolnék rá. A mágia nem hagyná.

Ez egy egész jó érv volt.

– Látod, mondtam én, hogy be tudod dumálni magad az ágyamba.

– Már sokkal korábban is próbáltam. – Draco a kanapé széléhez húzódott, és a kezével a térdein
dobolt. – Emlékszel arra az estére, amikor azt mondtam, tudom, hogy barátok vagyunk? Akkor azt
akartam kérdezni, hogy lehetnénk-e többek, de mivel Hermione és a férje is itt voltak, az időpont
nem tűnt alkalmasnak.

– Ó, egek! – mondta Harry, és valami szörnyű jutott az eszébe. Ez az egész beszélgetés, hogy
Draco őszinte legyen, és közben egyszer sem jutott eszébe, hogy saját magát is kritikának vesse
alá. Nem lehetnek újra szeretők, addig nem, amíg el nem mondja neki, mik történtek éjszakánként!

De mihelyst elmondja neki, mennyi esély marad, hogy Draco még utána is akarni fogja őt?

– Mi az?
– Valami szörnyű dolgot tettem – vallotta be Harry összeszorult torokkal. Hirtelen könnyű volt,
annyira könnyű megérteni, miért volt Dracónak olyan nehéz bevallania az igazat. Annyira nehéz,
hogy kényszerítenie kellett Harryt, hogy vallassa ki.

– Ezt komolyan kétlem – mondta Draco szárazon.

– Ez nem vicces! – kelt ki Harry. Nem viselte volna el, ha Draco utalást tesz a kiválasztottra. Nem
akarta, hogy piedesztálra emeljék idegenek, de azt főleg nem, hogy az a férfi tegye ezt, akit szeret.
– Én is ember vagyok, mint mindenki más, és én is elkövetek hibákat. Szörnyű hibákat.

– Tudom – mondta Draco lassan. – A Sectumsempra jut az eszembe.

– Igen – helyeselt Harry. Először életében perverz módon örült neki, hogy kiszórta. Így már esélye
sem volt annak, hogy Draco valamiféle szentnek gondolja, mindegy, mekkora ostobaságot írt a
Reggeli Próféta. Habár… a sajtója elég elfogadható volt, mióta Draco úgy döntött, kezébe veszi az
ügyet. – Nos, egy másikat is elkövettem. Ó, egek. Rengeteget.

– Nem használsz megint sötét mágiát, ugye? Nehezen hinném el…

– Nem. Arról van szó, amit mondtál – vágta rá Harry. A saját magával szembeni harag volt az
egyetlen, ami segített túllennie ezen, úgyhogy nem próbálta elfojtani a mérgét. – Azt akartad
kérdezni, hogy lehetnénk-e többek is, mint barátok, emlékszel? Draco, mi akkor már többek
voltunk.

Draco felvonta az egyik szemöldökét.

– Tessék?

Harry lesüllyedt a székében, a haragja is elmélyült benne, mert most jött a legnehezebb része. Most
el kell majd magyaráznia, mi a francot értett ez alatt.

– Miután visszanyerted az emlékeidet, egy darabig úgy tűnt, nem akarsz semmiféle szexet. Persze,
hogy nem. De Draco, férfi vagy, erőd teljében, és még ha az elméd nem is akar ezzel foglalkozni, a
tested igen.

– Ó! Biztosan voltak nedves álmaim, mint tavasszal. Ez különös; nem emlékszem rájuk.

– Nem, nem az.

– Azért, mert nem mehetek el az engedélyed nélkül, úgyhogy a nedves nem helytálló kifejezés?

– Nem – mondta Harry nyíltan. – Hanem mert kiszórtam rád egy altatóbűbájt minden alkalommal,
amikor hallottalak.

– Miért tetted ezt?

Harry szinte alázatos lett.

– Hogy ne ébredj fel, amikor kivertem neked.

Draco hátradőlt és ezüst szeme résnyire szűkült.

– Tessék?

– Először csak azért csináltam, hogy el tudj menni – mondta Harry és szerencsétlenebbül érezte
magát, mint valaha. Talán a saját halálába sétálni rosszabb volt, de nem sokkal. – Nem akartam,
hogy nyomorultul érezd magad, és tudod, milyen egy férfi ebben az állapotban. És milyen lett
volna már, hogy felébresztelek, hogy rejszolni tudj? Ismered a működését ennek a bűbájnak.
Hozzád kell érnem, és el kell mondanom, hogy élvezz, te viszont még mindig gyászoltál!
Komolyan úgy gondoltam, hogy nem szeretnél a szexuális életedbe bevonni.

Draco némán ült egy pillanatig, emésztgetve a hallottakat, mielőtt színtelen hangon megszólalt.

– Azt mondtad, először. Mit értettél ez alatt?

– Én… én…

– Ne kezdd te is!

Ettől Harrynek megeredt a nyelve.

– Nem lett volna szabad bedobnom a törölközőt és azt mondanom, nem bírtam, Draco, de nem
bírtam.

– Ennyire kellemetlen volt kiverni nekem?

– Nem! Úgy értem, azt nem bírtam… ó, egek! Megállni, hogy a részese legyek. – Abszolút
dermedt volt, és úgy érezte, mintha egy penge minden pillanatban levághatná a fejét, ő pedig várná
a végzetét.

– Hogy a részese legyél? – Még mindig színtelen hangon beszélt.

Akár bevallhatna mindent, gondolta ekkor Harry.

– Elkezdtelek többet megérinteni, mint szükséges lett volna, és semmi más indokom nem volt rá,
mint, Jézusom, az, hogy gyönyörű vagy, amikor elmész, Draco. Az egész testedet megérintettem,
amikor épp nem magamon játszottam, és aztán… aztán… – Harry nyelt egyet, a térdét a
mellkasához húzta, és átkarolta a lábát, aztán lehajtotta a fejét, hogy a haja eltakarja az arcát. – Volt
egy alkalom, amikor gyakorlatilag leszoptalak.

Egy újabb hosszú pillanatig csend volt. Aztán Draco elnyújtott, monoton hangon megszólalt.

– Mmm, te aztán rossz kisfiú vagy. Egyenesen komisz. Kikezdtél velem?

Harry kissé megemelte a fejét.

– Nem vagy mérges?

– Amiért annyira vonzódtál hozzám, hogy nem tudtad visszafogni magad? Nem, nem hinném,
hogy mérgesnek kellene lennem egy ilyen dolog miatt.

Harry dadogni kezdett.

– De... de... molesztáltalak!

– Harry, én azon töprengtem, hogy akarsz-e engem egyáltalán. Most, hogy azt hallom, annyira
akarsz, hogy még molesztáltál is? Ez a legtökéletesebben megnyugtat.

Ez nem segített Harry dadogásán.

– Hogy kételkedhettél benne, hogy akarlak? Volt, hogy az egész napot az ágyban töltöttük!
– Nos, hónapok óta elég hűvös vagy velem. Kedves, de hűvös.

– Tiszteletben tartottam a férjed iránti gyászodat!

– Igen, amikor épp nem molesztáltál – mondta Draco faarccal.

– Sajnálom!

– Csak vicceltem – mondta Draco halkan. – És én is sajnálom, mivel egyértelműen fájó pont a
számodra. Lássuk csak… ha jól sejtem, bűntudattal kínoztad magadat. Fogadok, hogy abba is
hagytad ezt már egy ideje, de pont olyan szörnyen érzed magad, mintha még mindig csinálnád.

Harry szája tátva maradt.

– Honnan…

– Onnan, hogy ismerlek. És ahogy már mondtam, te már rosszabb dolgokat is megbocsátottál
nekem.

Harry leengedte a lábát és kiegyenesedett.

– Ha megbocsátottál, akkor miért vagy még mindig olyan messze?

Draco elmosolyodott.

– Mert azt mondtad, hogy maradjak a kanapén. Azt a hangodat használtad, amelyiknek azt hiszem,
komolyan engedelmeskednem kell.

Ó! Így már oké.

– Gyere ide! – mondta Harry, teljesen kimerülve.

Draco felállt, ruganyos léptekkel keresztülsétált a szobán, olyan elegánsan, hogy Harry azt hitte,
egyenesen lebeg. Amikor elért Harry székéhez, letérdelt mellette, és a fejét Harry lábára hajtotta.

Harry remegő kézzel végigsimított Draco haján, ujjaival a finom tincsek közé túrva, és a világ
legszerencsésebb emberének érezte magát. Annyira biztos volt benne, hogy Draco undorodni fog
tőle, hogy gyűlölni fogja azért, amit tett.

Ehelyett Harry elfogadásra talált. Még a legsötétebb része is, amelyik ilyen szörnyű dolgokat tett.

De látta azt is, hogy mit jelentett ez Dracónak. Elfogadni azt, hogy Harry visszaélt a hatalmával,
pusztán csak azért, mert ez meggyőzte őt arról, hogy kívánják? Harry szíve sajgott emiatt, és abban
a pillanatban eldöntötte, hogy megadja Dracónak mindazt a szeretetet és megnyugtatást, amire csak
szüksége lehet.

Amíg meg nem gyógyulnak a sérülései és még azon is túl.

– Tudod, nem muszáj térdelned – mondta halkan, még mindig Draco hajával játszva.

– De én akarok – felelte Draco sóhajtva. – Jó érzés. Helyesnek érzem.

Harry bólintott, még ha Draco nem is láthatta. Egek, de fáradt volt. Már majd leesett a székről, de
akkor is úgy érezte, hogy rendesen le kell ezt zárniuk, amíg még a megfelelő hangulatban vannak
ehhez.
– Nem értem, miért ordítottál attól a lóherétől.

– Nem attól volt – motyogta Draco álmos hangon. Ez a kimerítő beszélgetés szemlátomást őbelőle
is sokat kivett. – Az a megkönnyebbüléstől volt. Katarzistól. Tudtam, hogy magyarázatot akarsz
majd, és tudtam, hogy meg is szerzed. Nagyon jó vagy benne…

Harry nem volt ebben olyan biztos, nem azok után a hibák után, amiket elkövetett.

Amikor Draco megmozdította a fejét, az arcával simogatva Harry combját, a lámpafény az

állkapcsára esett, megvilágítva a halovány zúzódást.

– Bár ne ütöttelek volna meg – mondta Harry bűnbánóan. – Olyan dühös voltam, hogy nem láttam
tisztán. Hála az égnek, hogy nem húztad elő a pálcádat, hogy visszatámadj. Komolyan
megsebezhettelek volna.

Draco felsimított Harry csípőjén és oldalán, nem állva meg, míg meg nem találta Harry szabad
kezét. Összefonva az ujjaikat, enyhén megszorította a kezét.

– Nem csak te. Ha megpróbálok mágiát használni ellened, a bűbáj bántani fog, neked pedig muszáj
lesz…

– Ó! Tényleg.

– És nem akarom ezt – suttogta Draco. – Ezért engedelmeskedem azonnal, amikor azt a hangot
használod. Érzem a bűbájt magamban kígyózni, készen arra, hogy lecsapjon, és tudom, hogy meg
kell korbácsolnod ahhoz, hogy leálljon.

Harryt megrázták a hallottak. Nem annyira az információtól, hanem inkább a színtiszta bizalomtól,
amit Draco mutatott felé, hogy beismert egy ilyen dolgot. Egy mardekáros így nyíltan kimutatja a
sebezhetőségét… Harry nem tudta megállni, hogy oda ne hajoljon, és meg ne csókolja Draco
gyönyörű haját.

Draco félreértette.

– Én… én tudom, hogy régen nagyon élveztük ezt együtt, de én most… most nem akarom. Vagy
csak még nem, nem is tudom. Sajnálom, tudom, hogy szeretted azokat a játékokat…

– Azért szerettem őket, mert te szeretted őket – javította ki Harry, egy ujjával Draco álla alá
nyúlva, és nagyon enyhén megemelve a fejét, hogy Harry láthassa az arcát. Draco olyan volt a
kezében, mint az agyag, ellenállás nélkül mozdult, lelkesen arra, hogy Harry kedve szerint tegyen.
– Nem tagadom, hogy érdekesnek találtam azokat a játékokat, de Draco… én bármit érdekesnek
találnék veled. Csak egy dolgot ígérj meg, kérlek!

– Mi az?

– Ha elkezdenél vágyni azokra a játékokra, vagy bármi másra, ne gondolj arra, hogy a lóherével
kell majd közölnöd. Csak beszélj! Vagy vedd el, amit akarsz! Ígérd meg!

– Én… – Draco megmozdította a fejét, és gyors puszit adott Harry ujjaira. – Nem ígérhetem meg.
Attól félek, nem tudnám megtartani.

Nos, ez jobb volt, mint egy megtett és megszegett ígéret.

– Rendben. Akkor felteszem, ebben az esetben másfajta biztonsági jelszóra lesz szükségünk. Nincs
több név. Mondhatnád egyszerűen azt is, hogy „lóhere”, ha valamit el kell mondanod nekem. Csak
egyetlen szó, és tudni fogom, hogy ki kell, faggassalak. Rendben?

– Ezt meg tudom ígérni – lehelte Draco, nyelvével finoman nyaldosva Harry ujjbegyeit. –
Lóhere… Milyen okos vagy.

Harry megmozdította az ujjait, hogy végigsimítsa velük Draco ajkát.

– Mit szeretnél ma éjjel?

– Hülyén fog hangzani azok után, amikről beszélgettünk.

– Na és? Hangozzon hülyén!

Draco felegyenesedett, hogy Harry szemébe nézhessen.

– Úgy érzem magam, mint egy seprű, ami az utolsó mérföldjét tette meg. Kiszipolyozottan,
kimerülten. Mintha összetörtem volna, és a darabokat újra összerakták volna. Pihennem kell, és
hagynom, hogy a részek újból összeforrjanak. Tudnál… tudnál egyszerűen csak ölelni? Egész
éjszaka, mialatt alszunk?

– Hát persze. – Harry lecsusszant a székről, és letérdelt Dracóval szemben, közel húzva egy lágy,
gyengéd, semmit sem követelő csókra. Egy olyan csókra, amely ígért, semmi egyebet nem tett. –
Boldogan.

– Lehetne a te ágyadban az enyém helyett?

Még egy csók elcsattant, amely során a nyelvük bátortalanul megsimította egymást.

– Igen. Az én ágyamban.

Draco elhúzódott.

– Nem mintha nem akarnálak téged. Akarlak, de ez most nagyon elvont.

– Elvont dolog akarni engem?

Draco kuncogott.

– Ez rosszul jött ki. Úgy értettem, most épp nem fizikai jellegű.

– Igen, tudom, hogy értetted. – Harry adott egy puszit Draco ajkára. – És megértem. Pokoli napunk
volt. Előtte egy vacsora? Éhen halok.

– Kicsit éhes vagyok…

– Ez történik, amikor minden étkezést kihagysz. – Harry felpattant, és lenyúlt, hogy Dracót is talpra
segítse. Kéz a kézben mentek ki a konyhába. Amikor elhaladtak Harry pálcája mellett, Harry
lehajolt, hogy felvegye. – Állj meg egy kicsit! Gyógyító bűbáj.

Egy pillanattal később a zúzódás Draco állkapcsán eltűnt.

Elfogyasztottak egy könnyű vacsorát együtt, mert egyiküknek sem volt kedve felhajtást csapni.
Konzervbab volt pirítóson, de Draco még csak nem is panaszkodott.

Nos, addig nem, míg Harry nem ragaszkodott hozzá, hogy igyon meg egy harmadik pohár vizet is.
Akkor arcokat vágott és azt mondta, aludni akar éjjel, nem úszni.
Újra kéz a kézben felmentek Harry szobájába. Harry megszokásból nyúlt a pizsamaalsójáért, de
Draco becsukta a fiókot, és megrázta a fejét.

– Ne. Meztelenül… te is és én is.

Végig nézte Harryt, amint levetkőzik, a tekintete álmos volt, de elismerő, aztán lekapcsolta a
lámpát, mielőtt ő is levette volna a ruhát, aztán lazán ledobta őket a földre, mert túl fáradt volt
ahhoz, hogy akasztóbűbájokkal foglalkozzon.

Együtt bekucorodtak a vastag téli takaró alá Harry ágyán, jobb kezük összekulcsolva, Draco meleg
háta Harry mellkasához és combjához ért.

Harry farka megpróbált felébredni és köszönni, de nem Draco volt az egyetlen, aki totálisan
kimerülten érezte magát. Harry belesüppedt a matracba, és hagyta, hogy elsodorja az álom,
boldogan, mert tudta, hogy ezúttal nem fogja elragadni Dracótól.
 63. fejezet

– Mmm.

Harry megrezzent álmában, a hang a tudatossága szélét csiklandozta. De nem csak a hang. Ahogy a
szemhéjai megrebbentek, érezte, hogy valami megérinti a combját. Nem… simogatja. Cirógatja,
újra és újra, ahogy a hang, ami felébresztette, újra azt motyogja: „mmm”.

– Draco! – suttogta Harry kinyitva a szemét. Meglepetten látta, hogy még ki sem világosodott.

– Mmm – mormolta Draco megint, a kezével lassan simítva le Harry combján, aztán újrakezdve a
csípőjén.

Harry elmosolyodott, és nem csak azért, mert csodálatos érzés volt, hogy így érintik. Azért is, mert
végül megértette, amit Draco közölni akart. Beszéd nélkül beszélni… mert bizonyos dolgokat nem
tudott fennhangon beismerni.

Anélkül nem, hogy Harry kényszerítené rá.

Ez egy kicsit szomorú dolog volt, de Harry eldöntötte, hogy nem hagyja, hogy aggassza. Nem,
inkább gondoskodik róla, hogy Draco annyi szeretetet, elfogadást, megnyugtatást kapjon, hogy
majd egy nap képes legyen annak látni Nikolai-t, aki valójában volt… kívülről sokkal vonzóbbnak,
mint belülről.

Elérni, hogy Draco aggódni kezdjen a saját vonzereje miatt, most őszintén. Gyakorlatilag
nevetséges volt, és egyetlen szívdobbanásnyi ideig Harry szinte szerette volna megkérdezni, hogy
Nikolai Preobrazhensky vak volt-e.

De aztán Draco elvette a kezét, és Harry elhatározta, hogy sokkal jobb dolgokat is mondhatna
ennél.

– Hmm? – kérdezte oldalt fordulva, hogy szembe kerüljön Dracóval. Háton fekve ébredt fel,
miközben Draco hozzáfeszülve feküdt összegömbölyödve, és így, hogy a férfi keze az érzékeivel
játszadozott, már látni akarta az arcát.

– Jól aludtál?

– Te mondd meg! – suttogta Draco rekedtes hangon. – Álmodtam?

Harry elvörösödött, de csak egy kicsit. Még mindig szégyellte magát azért, amit azokon az
éjszakákon tett, amikor Dracót az akarata ellenére megrontotta.

– Fel foglak ébreszteni, ha megint olyan álmaid lesznek.

– Azt jól teszed – felelte Draco még mindig olyan hangon, ami szexet sugallt. – Megígérted, hogy
elcsábítasz.

Ez kimondottan szép próbálkozás volt arra, hogy kimondja hangosan is, mire vágyik, gondolta
Harry. Ezt az erőfeszítést jutalmazni kell! Még szép! Harry finoman a hátára gördítette Dracót, fölé
hajolt, és végigsimított az arcélén. Egek, milyen gyönyörű volt a férfi!

– Mire gondolsz, hm?

Draco pislogott.
– Én…én nem is tudom.

Harry elmosolyodott, miközben egy lágy csókot nyomott Draco ajkának sarkába, csak épp akkorát,
hogy incselkedjen vele.

– Kicsit ideges vagyok. Már szeretkeztünk korábban is, de…

– De? – kérdezte Draco, a nyakát nyújtva, hogy a száját Harryéhez érinthesse.

– Folyton azt mondod, hogy az nem te voltál. Szóval így honnan tudjam, hogy mit szeretnél a
legjobban?

– Azt hiszem, a legjobb tudásod szerint kell kitapasztalnod – Draco megnyalta az ajkát. – N… ne
akard, hogy könyörögjek, Harry…!

Draco régen szeretett könyörögni, de aztán az előző éjjel azt mondta, már nem akarja többé azokat
a játékokat. Talán túlságosan erősen emlékeztették Nikolai-ra? Vagy a játékok kihangsúlyoznák
Draco kiszolgáltatottságát Harrynek. Ez a dolog még mindig aggasztotta, Harry tudta. De eléggé
bízott Harryben ahhoz, hogy megragadja a lóherét, hogy túl tudjanak jutni a rájuk nehezedő,
szörnyű holtponton.

Melengető érzés tört föl Harry mellkasában.

– Soha többé nem kényszerítelek rá, hogy könyörögj – ígérte. – Hacsak nem döntöd el végre, mit
szeretnél.

– Tökéletes vagy…

– Mmm, nem, de legalább próbálok jó lenni. – Harry Draco fölé csusszant, és célozgató jelleggel
mozogni kezdett rajta. – Tudod, átkozottul csábító vagy. El sem hiszed, milyen nehéz volt minden
nap nézni téged és megállni, hogy hozzád érjek…

– Miközben én is ugyanolyan hosszú ideig vágytam az érintésedre – zihálta Draco ívbe feszítve a
hátát, és addig mocorogva, míg összeért a farkuk. – Annyira hülyék voltunk, mindketten akartuk és
mégsem tettünk semmit.

– Igen, hülyék – nyögte Harry, és már lüktetett a szükségtől, miközben a csípőjével hintázott, hogy
a farka végigcsusszanjon Draco farkának teljes hosszán. Ó, egek! Dracót érezni annyira jó érzés
volt, annyira helyénvaló, hogy Harry hirtelen többet akart; őt akarta teljes egészében. Nem tudta,
hogyan fejezze ezt ki, azt kivéve, hogy lehajol, és csókolni kezdi a másik férfit.

Először éppen csak megnyalintotta Draco ajkát. Aztán az alsó ajka rózsaszín, nedves húsát vette a
fogai közé, míg Draco alatta vonaglott, és szétnyitotta az ajkait.

Harry megnyalta, miközben egyenletes tempóban hintázott a csípőjével Draco ritmusára.

Aztán az ajkuk teljesen összekapcsolódott, majd a testük is összetalálkozott, miközben felfedezték

egymást, mint két férfi, akik soha nem csókolóztak azelőtt.

De valahol valóban nem, mert most Draco teljesen önmaga volt.

Draco hirtelen belekapaszkodott Harrybe; a lábaival átkarolta Harry alsó testét, ahogy a karjai is a
felsőt. Az ajkai teljesen elnyíltak, amitől a csókjuk hirtelen nedves lett, de Harrynek tetszett.

A repülésre emlékeztette, a felhők feletti lebegésre, és olyan gyors száguldásra, amikor az ember
csak egy pillanatra van attól, hogy elveszítse az uralmát a seprűje felett…

Ekkor jött rá, mi történik. Hála az égnek. Hiszen megígérte, hogy nem kényszeríti többé Dracót
könyörgésre.

– Élvezz! – mondta, elhúzva az ajkait, épp csak annyira, hogy kinyöghesse a parancsot. – Mmm,
igen, ez az…

Draco erre még erősebben szorította, a körmei végigszántották Harry hátát, és aztán a csípője abban
a vad ütemben kezdett hintázni, amit bármelyik férfi felismer.

Ugyanabban a pillanatban elrántotta az ajkát a Harryétől, és erősen megharapta oldalt a nyakát.

Harry is épp a gyönyör határán volt, de ez eléggé eltérítette onnan. Nem tudta eldönteni, hogy
tetszett-e neki, de nem szándékozott semmi olyat tenni, ami elbátortalanítaná Dracót, úgyhogy
lenyelte a kiáltását, és tovább döfködött.

Pár másodperc múlva Draco elernyedt alatta, karjai és lábai elengedték Harryt, ahogy elnyúlt az
ágyon.

– Mmm, ez annyira… mmm volt.

– Igen – válaszolta Harry kifulladva, remélve, hogy nem túlságosan vörös a feje. Hála az égnek,
hogy nem morogta el a szót. Pedig kedve lett volna morogni.

– Ó, te még nem… – Draco elmosolyodott, a kifejezés önelégült és kedves volt egyszerre. Úgy
tűnik, anélkül is tudta, mit akar Harry, hogy elmondta volna neki, mert előzékenyen átölelte őt a
karjával és a lábával, és elkezdett elnyújtottan mozogni, alsó testével Harry lökéseinek ritmusára
hullámozva. – Ez tetszik?

Harry zihált, és feleletként csak bólintott. Vagy legalábbis próbált. Annyira szétszórtnak érezte
magát, hogy talán pont a fejét rázta helyette. De mégsem, mert Draco folytatta a kígyózó mozgását,
kezével lassú, érzéki köröket simogatva Harry hátán, a lábával minden lökésnél erősebben szorítva
őt.

Harry érezte, hogy a farka elhalad valami mellett, ami csakis Draco élvezetének a bizonyítéka
lehetett, és ebben a pillanatban megérezte a jellegzetes aromáját is. Visszaemlékezett, milyen volt
az íze, milyen érzés volt, amikor selymesen és sűrűn összegyűlt a nyelvén…

Az emlék elég volt hozzá, hogy átlendítse a holtponton.

Harry felkiáltott, miközben elment, szavak nélküli összefüggéstelen hangokat adott ki az élvezettől,
noha valahogy úgy érezte, mintha zuhanna, sebesen és féktelenül, mintha elvesztette volna a fogást
azon a seprűn…

De Draco elkapta, és gyengéden a földre segítette.

– Váó! – mondta Harry kábultan, miközben Draco szemébe meredt. Hajnalodott, és már halványan
ki tudta venni ezüstös körvonalaikat. – Ez egyszerűen… váó!

– Alig találsz szavakat? – mondta Draco kuncogva, miközben a kezei lefelé vándoroltak, hogy
Harry fenekét kényeztessék.

– Nos, ez miattad van. – Csókolóztak pár percig, miközben a ragacsos massza kihűlt a hasukon.
Harry tudta, hogy úgy vigyorog, mint egy idióta, amikor elhúzódott, de nem tudta érdekelni.
– Egy zuhany? – kérdezte, amikor a szája végre mást is tudott csinálni, mint a két sarkánál felfelé
kunkorodni.

Draco éppen ásított, de erre a kérdésre teljesen ledermedt.

– Ó, öm, egy kicsit elfáradtam, tényleg – mondta, visszabújva a takarók közé, aztán szorosan maga
köré fonva őket. – Lustálkodhatnék még?

– Persze. – Harry lehajolt, és egy puszit adott az ajkára. – De biztos vagy benne? Viszketni fogsz,
ha nem mosakodsz meg.

– Suvickus – dörmögte Draco álmosan, miközben az oldalára fordult, el Harrytől.

Ez nem varázsige volt, mert Draco nem tett erőfeszítést, hogy megragadja a nyírfapálcáját, noha
csak fél méterre volt tőle az éjjeliszekrényen. Harry arra gondolt, ez kérés lehet.

A saját pálcájáért nyúlt, és mindkettejükre kiszórta a bűbájt.

– De még mindig szeretnék egy rendes zuhanyt.

– Én majd lezuhanyozom, ha felkelek – mondta Draco ásítva még egyet. – Még túl korán van
ahhoz, hogy ilyen… ilyen virgonc legyek…

– Nekem rengeteg okom van a virgoncságra – mondta Harry komolyan.

Draco gúnyosan nevetett, miközben még jobban bevackolódott a takarókba.

– Nos, a szex csodás volt, de ez csak szex…

Ha Harry hezitált volna, ettől elhatározásra jutott volna. De sosem hezitált komolyan. Nem, amikor
a szavak belülről égették. Megkerülve az ágyat, letérdelt, hogy láthassa Draco arcát.

– Ne gondold ezt, mert nem így van! Számomra nem. Szeretlek, Draco!

A másik férfi még szorosabban maga köré fonta a takarót, miközben kinyitotta a szemét, amiben
egyértelmű gyanakvás bujkált.

– Harry…

– Semmi baj! – mondta Harry gyorsan. – Nem várom, hogy te is ugyanezt mondd. Úgy értem,
tudom, hogy valószínűleg nem lennél képes rá, mert… – Büszke volt magára, amiért a hangja nem
csuklott el. – Mert nem érzel ugyanígy. Tudom, hogy mást szeretsz. Megértem, Draco. Tényleg.

Draco összeszorította az állkapcsát.

– Bárcsak képes lennék azt mondani, hogy viszont szeretlek. Te mindaz vagy, amit egy varázsló
csak kívánhat.

Harry beletúrt az ujjaival Draco hajába. A tincsek egy kissé elnehezültek az izzadságtól a
szeretkezésük után, de szerette a zilált megjelenést, amit Dracónak kölcsönzött. – Ha kimondanád,
valójában attól félnék, hogy csak a bűbáj késztet rá, Draco. Mert tudom, hogy magadtól nem érzel
így.

Draco nyelt egyet.

– Sajnálom, hogy azt mondtam, szeretlek, Harry. Úgy értem… hogy azt hittem, szeretlek.
– Tudom – Harry elmosolyodott. A beszélgetés fájt, de hát hogy ne fájt volna? Azt akarta, hogy
Draco úgy érezze, szeretik. Csak ez számított. – Ne aggódj emiatt, jó?

Draco elengedte a füle mellett a felszólítást, de persze megtehette, mivel Harry nem a szigorú
hangját használta.

– Nem vagyok elég kőszívű ahhoz, hogy azt mondjam, szeretek valakit, amikor nem. Én… én
tényleg komolyan azt hittem, hogy így van – fejezte be elfordítva a fejét.

– A bűbáj – mondta Harry bólintva. – Akkor nagyobb befolyása volt rád, és azt mondtad, úgy
néztél rám, mint valamiféle istenre, úgyhogy nem csoda, ha azt hitted, szerelmes vagy…

– Nem! – kiáltott fel Draco hevesen. – Nem a bűbáj miatt volt! Hanem miattad!

– Miattam?

– Összezavartál. Te… csessze meg! Ne értsd félre, jó? De… azon az éjszakán, épp mielőtt azt
mondtam, szeretlek, pont úgy viselkedtél, mint Nik, nekem pedig még mindig amnéziám volt, és…
összezavarodtam, érted?

A mondat végére a hangja elvékonyodott, mintha védekezne, vagy aggódna Harry reakciója miatt.
Talán mindkettő.

Harry nyelt egyet.

– Sajnálom…

– Ne, ne sajnáld! – Harry megköszörülte a torkát, azt kívánva, bár ne lenne úgy elszorulva. – Azt
akarom, hogy őszinte légy. De el tudnád magyarázni, pontosan hogy érted ezt? Hogy pont úgy
viselkedtem, mint Nikolai?

Draco foga összekoccant. Másfelé nézett, amikor válaszolt.

– Bármikor, amikor mi… a francba, nehéz erről beszélni.

– Ha nehéz, mindig mondhatod azt, hogy lóhere…

– Nem olyan jó szórakozás, amikor kényszerítesz, hogy beszéljek – mondta Draco szárazon. –
Öm… oké. Amikor Nik… dominálós játékokat játszott velem, utána mindig ellátta a sérüléseimet.
És te ugyanazt csináltad, én pedig összezavarodtam, ez minden.

Harry csak bámult.

– Draco, bárki, akiben van egy csöppnyi jóérzés, ellátta volna a sérüléseidet, miután megkorbácsolt
vagy megostorozott téged.

– De nem így – suttogta Draco, és a feszültsége már szemmel látható volt. Rávetette magát a
párnákra. – Varázslók vagyunk, de Nik mindig ragaszkodott hozzá, hogy minden sérülésemet
kézzel ápolja le. Semmilyen bűbájt nem használt.

Harry bólintott. Értette, miért zavarodott össze Draco.

– Tényleg azt kívánom, bárcsak szeretnélek, Harry!

– Nem mondtam, hogy szeress, hogy aztán bűntudatod legyen – szakította félbe Harry, és finoman
megfogta Draco állát. – Már többször elmondtad, hogy bármennyire is bízol bennem,
kényelmetlen ennyire kiszolgáltatva lenned az irányításomnak. És azt gondoltam, talán kevésbé
érzed majd kiszolgáltatottnak magad, ha tudnád, mennyire fontos vagy nekem, ez minden. Tudod,
hogyan bánok azokkal, akiket szeretek. Bármit megteszek, hogy biztonságban tudjam őket.

Draco félénken elmosolyodott.

– Harry, te mindenkivel így bánsz. Visszajöttél értem a táltostűzbe, Merlin szerelmére! És nem
azért, mert szerettél.

– Igen, nos, sokkal többet is megtennék érted most, hogy már szeretlek. – Közel hajolva, Harry
gyengéd csókot nyomott Draco ajkára. – Nem kell aggódnod amiatt, hogy kiszolgáltatott vagy,
rendben? Megkértem Hermionét, keressen valami módot, hogy megtörjük a varázslatot, és ha
találunk, akkor végre is hajtjuk. Szeretem, hogy itt vagy, de ha a varázslatot, ami téged megköt,
meg lehet törni, akkor el foglak engedni.

Draco pislogott.

– Megtennéd ezt?

– Természetesen.

– A Mardekárban élve felfaltak volna.

– Talán igen – mondta Harry, és felállt. – Biztos vagy benne, hogy nem akarsz velem zuhanyozni?

– Majd zuhanyozom, ha egy kicsit aludtam.

Harry már majdnem a fürdő ajtajánál járt, amikor Draco újból megszólalt.

– Á, Harry?

– Hmm?

– Már hamarabb is el akartam mondani ezt, de… emlékszel a lovaglóostorra? Nem úgy kell
használni, mint egy botot. Csak a kicsi bőrvégével kell ütni, nem a teljes hosszával.

Harry érezte, hogy lángolni kezd az arca.

– Tényleg? – Nos, legalább nem viselkedett pont ugyanúgy, ahogy Nikolai. – Észben fogom
tartani.

Dracónak riadtan kitágult a szeme.

– Nem úgy értettem, hogy azt akarom…

– Mindjárt gondoltam. – Harry sóhajtva visszament az ágyhoz, és megint megcsókolta Dracót,

hogy megnyugtassa. – Draco, ugye tudod, hogy sosem kezdenék ilyesmibe a teljes, lelkesedéssel
teli beleegyezésed nélkül?

Draco felemelte a fejét még egy csókra.

– Igen. És ha tudnék szeretni bárki mást, Harry, akkor az egészen biztosan te lennél.

Harry azt mondta magának, hogy ez is megteszi. Legalábbis pillanatnyilag.

Elfordult, és elment egyedül zuhanyozni.

 64. fejezet

Harry hátradőlt a székében a reggelizőasztalnál ülve és ránézett az órájára. Hmm, még mindig
korai egy kissé. Kingsley talán még bent sincs az irodájában.

Draco felvonta egyik szemöldökét.

– Sietsz valahová? Azt hittem, mától szabadságon vagy.

– Így is van, de be kell ugranom a Minisztériumba a zsupszkulcsért.

Draco megitta a maradék narancslevét és bólintott.

– És a Mágikus Közlekedésügyi Főosztály előtti sor az év ezen időszakában tényleg borzasztó. –

Mintha feltűnt volna neki valami Harry arckifejezésén. – Ó, de te felsővezető vagy! Neked persze,
hogy nem kell a csőcselékkel együtt várakoznod.

– Kingsley azt mondta, majd ő elintézi – mondta Harry bűntudatosan. – Próbáltam lebeszélni, de
ragaszkodott hozzá.

– Jó neki! Nincs még egy olyan hasznos dolog, mint a magas körökben lévő barátok, és semmi
rossz nincs abban, ha hagyod, hogy jót tegyenek veled – mondta Draco szinte sugárzóan boldogan.

Neki könnyű volt ezt gondolnia. Mardekáros volt. A haszonlesés szinte a természetéből fakadt.

De végül is megvolt ennek a helye és ideje, gondolta Harry. Főleg, mióta a Mágikus
Közlekedésügyi Főosztály feljegyzései nyilvánosnak számítottak. Tényleg nem szerette volna, ha
követik Montrealba. Ő csak egy szép, normális vakációra vágyott.

– Akkor mikor pakoljam össze a holmijainkat?

Harry felpillantott.

– Ó, öm, holnap délben indulunk. A mai napot azért vettem ki, mert arra gondoltam, szükségünk
lesz egy napra, hogy összekészüljünk az útra.

Draco elismerően pillantott rá.

– Én általában csak annyit mondok, hogy „csomag” és meglendítem a pálcám. Öt percbe sem
kerül.

– Ó! – Harry vállat vont. – Nos, még sosem voltam külföldön.

– Még sosem jártál Nagy-Britannián kívül?

– A legutóbb, amikor leellenőriztem, a külföld ezt jelentette, igen.

Draco összevonta a szemöldökét.

– Hagynom kellett volna, hogy te válaszd ki a helyszínt.

– De utálod a Nemsülszt. – Harry megint megvonta a vállát. – A szigetek amúgy sem az én ötletem
volt. Kingsley javasolta.
– Jó érzés lehet, hogy tegezitek egymást magával a mágiaügyi miniszterrel…

– Nos, már akkor is ismertem, amikor még csak egy alacsony beosztású auror volt – mondta Harry
viccelődve. Akkor jutott eszébe, hogy Draco sosem volt még Harry munkahelyén, és hogy Draco
egyszer még arra is gondolt, hogy Harry titkolni próbálja a kapcsolatukat. A gondolat eléggé
bántotta Dracót, talán még az emlékei nélkül is, szörnyen bűntudatos volt, amiért ő ugyanezt tette a
férjével.

Harry a legkevésbé sem akart olyan utalást tenni, mintha szégyellné Dracót. Nem szégyellte őt,
mindegy, mit gondolt Kingsley a kapcsolatukról. Szerette Dracót és nem érdekelte, ki tud arról,
hogy együtt vannak, és azt akarta, Dracónak meg legyen az a biztonsága, hogy tudja, Harry
komolyan szereti őt. Elég komolyan ahhoz, hogy ne tartsa titokban bezárva otthon.

– Akár eljöhetnél és találkozhatnál vele!

Draco olyan hirtelen kapta fel a fejét, hogy Harry szinte hallotta a nyakcsigolyák roppanását.

– A Miniszterrel?

– Igen. Már hamarabb is el kellett volna hozzalak a munkahelyemre, hogy bemutassalak.

– Azt hittem, nem szabad odamennem – mondta Draco keserűen.

– Az csak a felvételire vonatkozik. Az ellen viszont senki sem tiltakozhat, ha velem jössz felvenni
a kettőnknek szóló zsupszkulcsot.

Dracónak tátva maradt a szája.

– A Miniszter tudja, hogy velem mész?

Harry tudta, jól tette, hogy felhozta a dolgot.

– Persze, hogy tudja. Miért, mit gondoltál, hogy rejtegetlek? Mert nem.

– Nem bánod, ha az emberek megtudják…?

Harry megrázta a fejét.

– És mi van a sajtóval?

– Nos, jobban örülnék, ha nem követnének minket mindenhova, mivel egyszerűen idegesítő, de
nem érdekel, ha párként utalnak ránk. Hacsak… – Harry megköszörülte a torkát. – Sajnálom! Nem
gondoltam rá, hogyan érezhetsz. Nem szeretnéd, ha az emberek megtudnák, hogy mi… együtt
élünk?

Draco vetett rá egy sanda pillantást.

– Remélem, hogy ezt csak viccből kérdezed. Ó… tényleg komoly vagy. Nincs semmi szociális
érzékenységed, mi?

– Tessék?

Draco megfogta a kezét.

– Te vagy a legjobb parti az egész varázsvilágban, és még azt kérdezed, nem bánom-e, ha
megtudják, hogy én vagyok az, aki megkapott téged?
Harry az ajkába harapott.

– De te nem azért vagy velem, mert én… öm, az vagyok, aki.

– Nem, biztos lehetsz benne – mondta Draco szárazon. – Meglep, hogy ezt hangosan ki kell
mondani, de foglalkoztat, hogy mit gondolnak rólam az emberek, Harry. A legkevésbé sem
zavarna, ha a szeretődként hivatkoznának rám.

Harry megborzongott.

– Ó, kérlek! – korholta Draco. – Meg tudnám érteni az akadékoskodásodat a témában, ha arra

használnálak, hogy előrébb jussak. De mindketten tudjuk, hogy nem erről van szó. Semmi baj
sincs azzal, ha az ember realista. A varázsvilágbeli hírnevemre ráfér egy kis renoválás. Mi baj lehet
abból, ha ez a helyzet megadja neki? Ez nem számítás, csak természetes következménye a
helyzetnek.

– Távol tartottad az összes újságírót és sosem adtál nekik tippet – ismerte fel Harry.

– Felfedni a személyes ügyeidet a kifejezett engedélyed nélkül nem tűnt túl jó ötletnek. – Draco
elfordította a tekintetét. – Azon kívül akkoriban nem igazán érzékeltem magamat más egyébnek,
mint a rabszolgádnak.

– Örülök, hogy most már nem így van. – Harry bólintott, belátva, hogy Dracónak igaza van. Semmi
rossz nincs abban, ha az ember realista. Legalább Draco nem Ginny volt, aki címoldalakra
trombitálta a kapcsolatukat. Ő pont az ellenkezőjét tette.

Harry megint az órájára pillantott.

– Tíz perc múlva indulunk…

– Tíz perc? Tíz perc? Ennyi idő alatt kéne elkészülnöm a Miniszterrel való audienciára? Elment az
eszed! – Draco kiugrott a székéből, és az arcára pánik ült ki. – Jobb talárt kell felvennem,
manikűröznöm kell, aztán…

– Kevesebb idő kell összekészülnöd egy két hetes útra, mint arra, hogy elkészülj felvenni a
zsupszkulcsot?

Draco megfordult és elvigyorodott, a kifejezés színtisztán szemtelen volt.

– Még szép. Ő a Miniszter. Te meg csak Harry Potter vagy.

Harry úgy gondolta, hogy Draco azon kevés emberek egyike a varázsló Nagy-Britanniában, aki
cinizmus nélkül tudja ezt kimondani. Csak Harry Potter. Draco komolyan is gondolta. Annak
ellenére, hogy tisztában volt vele, mit gondolnak az emberek Harryről, ő nem osztotta az esztelen
tévképzetüket – még ha túlságosan lelkesen használta is ezeket a saját maga hasznára.

Csak Harry Potter. Ez tetszett Harrynek.

Nos, Harry Potternek lehet, hogy nem volt olyan szociális képessége, mint annak, aki a
Mardekárba született és nőtt föl, de meg volt a magához való esze. Harry várt, amíg Draco felér az
emeletre, aztán ledobott egy kis hop-port a kandallóban, és Kingsley irodáját hívta.

Valamely oknál fogva úgy ítélte, hogy a minisztériumi látogatásuk sokkal jobban sül majd el, ha
nem lepik meg a Minisztert.
 ***

– Harry! Nem tudtam, hogy ma is bent leszel!

Harry odafordult, hogy üdvözölje az egyik aurorkiképzőjét.

– Hello, Laurent! Csak beugrottunk, hogy magunkhoz vegyük a zsupszkulcsunkat. Draco, ő itt
Laurent Yates, aki mágikus nyomozási technikákat oktat az aurorgyakornokoknak! Laurent, ő
Draco Mafoy! Velem jön vakációzni.

– Ó, tényleg? – Laurent alaposan végigmérte Dracót. – Sok ideje ismeri már Harryt, ugye?

– Igazából tizenegy éves korunk óta – felelte Draco kimódoltan szívélyes hangon. – Együtt jártunk
iskolába.

– Akkor barátok vagytok?

– Nem mintha rád tartozna – mondta Harry –, de annál többek vagyunk. Együtt élünk.

Laurnt egy lépést hátrált, barna szeme még mindig Dracót méregette, miközben azt kérdezte:

– Mi történt Ginny Weasley-vel?

– Hogy tud mágikus nyomozást tanítani, ha egy beszélgetést sem képes követni? – kérdezte Draco
erőltetetten felnevetve. – Őszintén, Yates! Harry épp most mondta önnek, hogy a szexuális élete
nem tartozik magára. És egyetértek vele. A mi szexuális életünk tényleg nem tartozik magára.

– Ginny és én szakítottunk egy ideje – mondta Harry röviden Dracóra meredve. Yates kicsit
kíváncsiskodó volt, de ez nem jelentette azt, hogy Dracónak ilyen durván kell beszélnie vele.

– Sosem olvastam róla!

Draco előrébb lépett egyet, ezüst szeme egyenesen fagyos volt.

Harry, kezét a karjára téve visszatartotta.

– Nem akartam, hogy írjanak róla.

– Mióta dolgozik itt? – kérdezte Draco. – Nem fog már sokáig, ha nem esik le magának, hogy
Harry nem szeretné, ha a beosztottjai kifecsegnék a dolgait a sajtónak. Jó ég, én ezt már tizenkét
éves korom előtt tudtam!

Yates mérgesen pillantott Dracóra, de átrendezte a vonásait, mielőtt Harryre nézett.

– Sajnálom, Harry! Nem tudtam, hogy elérhető voltál.

Harrynek tátva maradt a szája.

– Laurent… nem mondhatsz ilyet a barátom előtt!

– És egyben szeretője előtt – tette hozzá Draco, majd Harrynek címezve folytatta. – A másik szó
eléggé gyerekesen hangzik, nem gondolod? Elnézve, miket művelünk az ágyban…
– Draco! – szólt rá Harry, és nem tudta, hogy zavarba jöjjön, vagy inkább felnevessen. – Elég!

– Fusson, Yates! – mondta Draco, még mindig fagyos tekintettel, még ha a hangja melegen is
csengett. – Hacsak nem akar itt állni és bámulni, ahogy megcsókolom Harryt.

Szavához hűen Draco közelebb is lépett, átkarolta Harry derekát és közel húzta egy forró csókra,
azon a szent helyen, az aurorparancsnokság folyosóján.

Harry levegőért kapkodott, amikor Draco végül elengedte, és kicsit bosszús volt. De leginkább
összezavarodott.

– Mi a franc volt ez? – sziszegte, jobbra-balra tekintgetve, hogy egyedül vannak-e.

– Ó, hát a szeretőd levakarta Laurentet.

– De… de…

– Annyira tökéletesen reménytelen vagy – mondta Draco a fejét rázva. – Néha azon gondolkodom,
hogy nem kötötték be a fejed végül, amennyire hagyod magad manipulálni…

– Ja, általad!

– Nos, az a része teljesen helyénvaló – felelte Draco kedvesen.

– Miért kellene levakarni Laurentet? Már három éve dolgozunk együtt.

– Harry, a „nem tudtam, hogy elérhető vagy”, egy kód, ami annyit jelent: „most hogy tudom,
elhiheted, hogy vadászni fogok rád”.

– Ó, talán van egy nővére, vagy ilyesmi…

– Ellenkezőleg, szerintem most épp a falba veri a fejét, amiért nem jött rá hamarabb, hogy a
férfiakhoz vonzódsz.

– Egy férfihoz – javította ki Harry végigkísérve Dracót a folyosón, aztán be az irodájába. – Senki
más nem érdekel.

– Helyes! – válaszolta Draco velősen. – Van rá esély, hogy kirúgd?

– Nincs!

Draco vállat vont.

– Én sem gondoltam. Kár.

– Kissé birtokló vagy, nemde? – Harry sosem hitte volna. Talán kellett volna, elnézve Draco
válaszát.

– Nézd az én szemszögemből! Mi lesz velem, ha beleszeretsz valaki másba?

Ó, egek! Nem csoda hogy Draco így reagált. Szerves részét képezte a sebezhetőség érzése. Harry
ekkor már tudta, helyesen tette, hogy elmondta neki, hogy szereti.

– Soha! – lehelte Harry a falhoz nyomva Dracót egy hosszú csókra.

– Az enyém vagy. Senki másba nem fogok beleszeretni. Téged szeretlek.

– Majd emlékezz erre, amikor az a Yates fazon teát hoz neked.

– Honnan tudtad…?

– Na vajon? – kiáltott fel Draco.

– Oké, oké, néha hoz nekem teát. Ez még nem jelenti azt, hogy érdeklődik irántam.

Draco megforgatta a szemét.

Kopogás zavarta meg őket.

– Harry?

– Jöjjön be, Lenore! – szólt ki Harry, felismerve a recepciósboszorkánya hangját. – Épp

megmutattam Dracónak, hol dolgozom.

Harry szórakozására – és megrökönyödésére – Draco Lenore-t is konkurenciának ítélte. A szeme

résnyire szűkült, az ajka egyetlen vonallá vált, miközben kritikusan felmérte a nő lobogó szőke
haját és szűk ruháját.

– Lenore Reynolds, szeretném bemutatni önnek Draoco Malfoyt. A szeretőm – mondta Harry,
próbálva nem megbotlani a szóban. Sosem használta volna, hacsak nem azért, mert talán ez majd
segít lecsillapítani Draco égnek meredő szőrét. – Draco, ő Lenore, aki a
recepciósboszorkányomként dolgozik.

Lenore elmosolyodott.

– Örvendek a találkozásnak! Harryvel megy vakációzni, igaz?

Drao csak bólintott, egyértelműen gyanakvással töltötte el a kérdés. És a nő is.

– És mivel foglalkozik?

– Kitartott vagyok – felelte elnyújtottan. – A Harryé.

– Független vagyonnal rendelkezik, és nincs szüksége munkára – mondta gyorsan Harry, szinte
köhögve. A féltékenység egy dolog, de ez már kezdett elfajulni. – Szüksége van valamire, Lenore?

– Nem, de hangokat hallottam az irodájából, holott a napirend szerint ön egyértelműen

szabadságon van. Csak meg akartam bizonyosodni róla, hogy minden rendben.

– Ó, tökéletesen. Köszönöm, Lenore!

A nő jó volt a munkájában, gondolta Harry. Felismerte, ha udvariasan el lett küldve.

Mihelyst egyedül maradt Dracóval, és az ajtó is bezáródott, Harry szembeállt vele.

– Nézd, a birtoklós dolog rendben van, de most már simán csak paranoiás vagy. Lenore boldog
házasságban él, két kicsi gyerekkel.

– Gúnyolódott rajtam, azt kérdezte, mit dolgozom, mintha a Malfoyoknak dolgozniuk kéne. Azt
próbálta közölni, hogy jobbat is találhattál volna, mint egy gazdag, fiatal naplopót…

– Jézusom, Draco! – kiáltott fel Harry. – A beképzeltség és a bizonytalanság veszélyes

kombináció. Ő mugliszületésű, és az USÁ-ban tanult, csak pár éve jött Nagy-Britanniába. Szart
sem tud az itteni famíliákról.

– Mi történt az akcentusával?

– Kiejtésbűbáj. – Harry elmosolyodott az emlékre. – Lenore nem örült, amikor javasolták neki. Azt
mondta, tud angolul. Ez igaz is, de a főnökök ragaszkodtak hozzá, mivel recepciósként
rendszeresen beszélnie kell emberekkel.

– A Miniszter hagyta, hogy egy amerikai boszorkányt vegyél fel? – kérdezte Draco kétkedve. –
Egy amerikait?

– Nos, brit férfival házasodott össze. És… öm, eléggé ragaszkodtam hozzá – ismerte be Harry. –
De ő volt a legjobb a jelentkezők közül…

– Azt meghiszem! A többiek valószínűleg kiguvadó szemekkel bámultak rád, és azt rebegték: „Ó,
Mr Potter, ön az én hősöm, hatalmas megtiszteltetés lenne, ha önnek dolgozhatnék!” Fogadok,
még a férfiak is.

– Valami ilyesmi – vallotta be Harry. – Kivéve ezt az egy csatalovat, aki azt mondta, túl fiatal
vagyok ahhoz, hogy szükségem legyen recepciós boszorkányra. Talán igaza volt, én pedig nem
bánom, ha az emberek őszintén elmondják nekem, amit gondolnak, na de ő? Umbridge-re
emlékeztetett.

– Akkor felteszem, Lenore rendben van – mondta Draco vonakodva. – Nem csak kitaláltad, hogy
férjnél van?

– Draco…

– Helyes, persze, hogy nem. – Draco a halántékához emelte a kezét. – Nem gondoltam, hogy ilyen
megerőltető lesz találkozni a kollégáiddal, Harry. Van itt valami fejfájásra való bájital?

Harry elővett egyet a fiókjából, amit aztán sebesen visszazárt, amikor meglátta benne a dossziét.
Azt a bizonyosat. Tényleg át kellett volna adnia Hermionénak, hátha talál valami hasznosat. Azzal
a háttérrel, amit könyvekből és Dracótól megtudott a generációs mágiáról, talán észrevenne
valamit, amit Harry nem.

De ez várhatott a vakáció utánig.

– Jobb? – kérdezte Harry, visszavéve a fiolát, miután Draco lenyelte a tartalmát.

– Eh. Boltban vásárolt. Majd emlékeztess rá, hogy főzzek neked valami rendes szert, amit itt
tarthatsz. Nem kell szenvedned, csak mert nem otthon vagy. Basszus, bárcsak lenne nálam Perselus
fejfájás elleni bájitalából. Azok annyira jók voltak, hogy azt is elfelejtetted tőlük, hogy valaha fájt
valamid.

– Megpróbálhatsz belenézni a könyvébe, hátha leírt valami változtatást – javasolta Harry.

– Abba a könyvbe, amit elvettél tőlem?

Harry finoman rátette a kezét Draco vállára.

– Az csak azért volt, mert még mindig problémáid voltak az emlékeiddel, és nem akartam, hogy…
nos, a te múltaddal, attól féltem, érdekelni kezd majd valamelyik sötétebb bűbáj benne. – Amikor
Draco felszívta magát, Harry megszorította a vállát. – Ahogy velem történt.
– Ó!

– Úgy szólt, „ellenségekre”, és amikor kész helyzet adódott, nem tudtam ellenállni. Nem akartam,
hogy valami hasonló történjen veled.

– De most már megkaphatom a könyvet?

– Igen, de szeretném, ha megígérnéd, hogy ha bármi mást akarnál vele csinálni az olvasáson kívül,
akkor előbb velem beszéled meg. De ne kísérletezz úgy, ahogy én tettem!

Draco odafordította a fejét és gyors csókot adott Harry kezére.

– Sokat jelent számomra, hogy hitelt adsz a szavamnak, főleg azok után, hogy…

– Tiszta lappal kezdünk – mondta Harry határozottan. – Mostantól őszinték leszünk, mindketten.
Ezért mondtam el, hogy mennyire szeretlek, és… – Harry megrázta a fejét, amikor Draco beszélni
akart. – És ezért örülök, hogy te nem mondtad ki ugyanazt. Örülök, hallod? Jobban szeretem az
igazat, mint a szépen csengő hazugságokat.

– És tudtad volna, hogy az hazugság – dörmögte Draco. – Nos, tényleg nagyon kedvellek téged,
ezzel tisztában vagy. Nagyon, Harry. Biztos vagyok benne, hogy boldog lehetek veled, és én is
boldoggá tehetlek téged, még ha én nem is… érzek ugyanúgy, mint te.

– Tényleg boldoggá teszel. – Azzal Harry a karjaiba húzta Dracót, mintha táncmozdulatot
gyakorolna, és szoros ölelésbe húzta, hogy őrülten csókolja és bebizonyítsa neki, hogy amit az
előbb mondott, azt komolyan is gondolja. Mert tényleg igaz volt. Harry boldog volt. Persze, a
dolgok még jobbak is lehettek volna, ha Draco is szerelmes belé, de Harry arra gondolt, hogy ha
nagyon szerencsés, és nagyon jó Dracóhoz, akkor idővel ez is megtörténik.

Ronnak igaza volt: az ember egynél többször is tud mélységesen szeretni. Dracónak talán csak egy
kicsit több időre van szüksége. Időre ahhoz, hogy gyógyuljon, hogy túljusson a szörnyű gyászán,
és haragján a férje halála miatt.

Harrynek már több reménye volt arra, hogy az idő minden sebet begyógyít, most, hogy látta,
kicsoda is volt valójában Nikolai Preobrazhensky. Hibákkal teli. Egyáltalán nem makulátlan.

Ami azt jelentette, hogy talán, de csak talán, Harrynek volt esélye.

– Mmm – mormogta Draco karjával átölelve Harryt, ahogy a csók folytatódott.

– A miniszternek nem éppen ez járt a fejében, amikor saját irodát adott neked – csendült egy hang
mögöttük.

– Miniszter! – zihálta Harry, elhúzódva Dracótól. Kingsley négykézláb állt, felsőteste kikandikált
Harry irodai kandallójából. – Elnézést…

– Ne, ne, szabadságon vagy! Ne aggódj emiatt! Csak meg akartam nézni, hogy bent vagy-e. Van
egy találkozóm az irodán kívül tizenöt perc múlva, és beszélnem kellene veled az utadról.

– Azonnal ott vagyunk – mondta Harry. Kingsley bólintott, és visszahátrált a saját irodájába.

Harry hallotta a kandalló süvítését, amikor megszakadt a kapcsolat. Abban a pillanatban, hogy
biztonságos volt elhagyni az aurorparancsnoki viselkedést, felnyögött és a kezébe temette az arcát.

– Nos – szólalt meg Draco tréfás hangon. – A miniszter jóval alacsonyabb, mint gondoltam.
Ennek hallatán Harry fojtottan felnevetett.

– Csak ne kezdd el őt is azzal vádolni, hogy rám hajt! Nem hiszem, hogy el bírnám viselni.

– Nem, nem a te típusod – jegyezte meg Draco töprengő hangon.

– A fülbevaló miatt?

– A kopaszság miatt. – Draco hátralökte a haját, ujjával végigszántva a fürtök közt. – Szereted, ha
van mivel eljátszani, ahogy észrevettem.

– Nem csak hajjal szeretek eljátszani – felelte Harry, jelentőségteljesen végigmérve Dracót. – Be is
bizonyítom, amint hazaérünk.

Draco elpirult, és a pálcájáért nyúlt, hogy kiszórjon egy kis kozmetikai bűbájt, hogy
megszabaduljon az árulkodó pírtól. – Közvetlenül a miniszterrel való találkozás előtt nem éppen a
legjobb időpont zavarba hozni engem – szidta Harryt, aztán kiszórt még egy bűbájt, hogy kisimítsa
a talárját, hogy egyenletes hullámokban omoljon alá.

– De nem is kellene megváratnunk őt. Gyerünk! – Harry belépett a kandallóba, ami elég nagy volt
ahhoz, hogy mindketten elférjenek benne. Amikor Draco habozott, ő a kezét nyújtotta felé. –
Minden rendben lesz.

Draco zavartan rámosolygott.

– Persze, hogy rendben lesz. A családom régen tegezőviszonyban volt a mágiaügyi miniszterekkel.
Lehet, hogy jobban hozzá vagyok szokva az ilyen körökhöz, mint te.

Ez csak színlelt bátorság, Harry tudta. Draco egyértelműen ideges volt. Ez érthető is volt, mivel
Kingsley Shacklebolt felügyelte a halálfalók tárgyalását a háború végén. Tudta, kicsoda Draco, és
ezzel ő is tisztában volt.

De Harry hajlandó volt táplálni Draco önbizalmát.

– Jó érv. Ha legközelebb mennem kell valami halálosan unalmas hivatalos eseményre, te is

eljöhetsz velem mint a párom és megmutathatod, hogy mennek ezek a dolgok ilyen körökben.

– Örömmel – mondta Draco határozottan, amikor végül belépett a kandallóba és megragadta Harry
karját.

Persze, hogy örömmel tette volna. Harry lehetett a jegye vissza a jó hírnévhez. De Harry számára
ez rendben volt. Bármit megtett volna, ha az Dracót boldoggá teszi.

És végül talán hozzá segíti, hogy beleszeressen.

***

Kingsley felállt, amikor beléptek hozzá, aztán a kezét nyújtotta Dracónak.

– Mr Malfoy!

– Shacklebolt Miniszter! – felelte Draco, egyszer röviden megrázva a férfi kezét.

– Ha jól értem vakációzni megy Harryvel.

– Igen – Draco mosolya arról árulkodott, hogy igen kényelmetlenül érzi magát, de próbálja nem
kimutatni. – A karácsony Montrealban remek lesz.

– Foglaljanak helyet mindketten! – Kingsley intett a kezével, maga is leülve az asztala mögött,
mielőtt Dracóra vetett egy pillantást. – A szülei is csatakoznak majd önökhöz?

– Nem, miniszter. Magunk leszünk.

Harry rámeredt kissé Kingsley-re, de a férfi figyelmen kívül hagyta.

– Nem gondolja, hogy egy fiúnak a szüleivel kellene töltenie a karácsonyt?

Harry meglepődött, milyen nyugodt hangon felelt.

– A szüleim és én jelenleg nem vagyunk beszélő viszonyban. De még ha lennénk is, Shacklebolt
Miniszter, az apám nem utazhat a Brit szigeteken kívülre.

Amint azt nagyon jól tudja – tette hozzá Draco hangsúlya.

– Hmm. – Kingsley hosszan meredt Dracóra, sötét szeme nem kegyelmezett neki. Harry nem tudta,
mit akar elérni Kingsley. Megfélemlíteni Dracót, hogy kikotyogjon még valamit?

Draco csak visszanézett rá, higgadtan, és az idegességnek csak egy halvány árnyéka volt jelen a
tekintete mélyén.

Kingsley végül Harryhez fordult.

– A quebeci varázshatóságok arra kértek, adjak át neked pár dolgot. Először is a hálájukat. Tudják,
mit tettél Nagy-Britanniáért, és úgy vélik, hogy ha Voldemortot nem állítja meg valaki Európában,
akkor végül megfertőzte volna az új világot is.

Harry próbált nem hangosan felsóhajtani.

Kingsley együttérzőn nézett rá.

– Igen, tudom. De megígértem, hogy átadom az üzenetüket. Ha ez megvigasztal, sikerült

lebeszélnem őket arról, hogy fogadást tartsanak a tiszteletedre. Nagyon ragaszkodtak az ötlethez,
de én szigorúan kitartottam érted.

– Köszönöm!

– Ez nem jelenti azt, hogy nem leszel meghívva pár társadalmi eseményre. Vakáció ideje van,
díszvendég leszel, meg hasonlók.

– Értem – mondta Harry végül mégis csak felsóhajtva. – És a másik dolog?

Kigsley mosolya ekkor mintha pengeélesre váltott volna.

– Akármilyen hálásak is, észben kell tartanod, amikor külföldön vagy, hogy kívül vagy az aurori
hatáskörödön. Azt mondták, jelents minden gyanús dolgot a megfelelő hatóságoknak. Ne vedd a
saját kezedbe az ügyet!

– Mintha azért mennék szabadságra, hogy gyanús tevékenységeket kutassak fel!

Kingsley nevetett.

– Igaz, igaz. De nagyon jól tudod, hogy Vitrol rólad szóló életrajzi könyve világhírű bestseller lett,
vagy tizenhat nyelvre fordították le…

– Életrajz? Inkább egy csomó hazugság…

– Részben – ismerte el Kingsley. – Tényleg van egy olyan szokásod, hogy a saját kezedbe veszed a
dolgokat. Megvédeni a bölcsek kövét a csaló tanároktól. Megkeresni és megsemmisíteni a
horcruxokat. Belopakodni kamrákba, hogy szép hajadonokat ments meg a veszélytől…

– Követni engem, és hónapokon át kémkedni utánam – tette hozzá Draco.

Harry meglepődött, hogy ezt felhozta, de úgy döntött, hogy a szép hajadon utalás Ginnyre, akit
Harry megmentett, eléggé helytálló. Tényleg úgy tűnt, hogy Draco lehetséges konkurencia ellen
vetélkedik.

Kingsley szeme résnyire szűkült, aztán kicsit elfordult a székében, hogy szemben legyen Dracóval.

– Arról az évről beszél, amikor segítette a halálfalókat, hogy bejussanak a Roxfortba?

Draco kissé összerezzent, de állta a miniszter pillantását.

– Igen. Sajnálatos, hogy Harry nem tudott megállítani. Akkor talán a háború sosem érte volna el a
Roxfortot.

Kingsley alaposan megnézte magának őt, ahogy Harry észrevette. Pont így szokott nézni
kihallgatásokon is.

– Saját magát hibáztatja?

Válaszadás helyett Draco lenézett a kezeire.

– Miniszter, Draco és én már átbeszéltük ezt – mondta Harry. Ez persze nem volt teljesen igaz, de
eléggé igaz volt. – És…

– Kinglsey. Hányszor kell még elmondanom?

– Kingsley – mondta Harry kényszeredetten. – Draco már teljes mértékben letöltötte a büntetését.
Te is tudod ezt, úgyhogy nincs értelme a múltjáról kérdezgetni…

– Ha az aurorkapitányság feje és egyben a legjobb aurorom külföldre szándékozik távozni egy…

– Baromság – szakította félbe Draco, és az ajka megrándult kissé. – Nem ezért hozza fel az én nem
túl fényes múltamat, Miniszter. Úgy szereti Harryt, mint a fiát, és érdekli, hogy mi történik vele.
Miért nem mondja ezt ahelyett, hogy úgy tenne, mintha ez a beszélgetés szigorúan a munkáról
szólna?

Míg Harrynek tátva maradt a szája és elkerekedett a szeme, Kingsley aprót nevetett.

– Nos, Harry, azt hiszem, az útitársad enyhén eltúlozza a dolgot, de alapjában véve jól mondja.
Valóban érdekel, hogy mi van veled, nagyon is.

– Értékelem – mondta Harry, próbálva nem kimutatni, mennyire. Nem akart úgy kinézni, mint egy
szeretetéhes ötéves. – De engem meg az érdekel, hogy mi van Dracóval. Még szép, mivel az útitárs
nem teljesen fedi a valóságot. Az utóbbi év nagy részében együtt éltünk.
– Említetted ma reggel, amikor a kandallón át hívtál. – Kingsley Dracóhoz fordult. – Még nem
válaszolta meg a kérdésemet. Önmagát hibáztatja?

Draco felpillantott és bólintott, ezüst szemében riadalom ült.

Kingsley előrébb hajolt, a kezét összefűzte az asztalán, és sötét szeme együttérzőn ellágyult. Harry
mostanra akár fel is engedhetett volna, azonban felismerte ezt a változást – általános vallatási
technika volt.

– De ön csak egy gyerek volt, a szüleit pedig fenyegették…

Draco megint lenézett.

– Elég idős voltam, és Albus Dumbledore megvédhette volna a szüleimet, hogy ne essen
bántódásuk…

– Draco, nem volt okod ezt hinni – mondta Harry őszintén, csúnya pillantást lövellve Kingsley-re.
Minek kellett Dracót most olyan dolgok miatt vegzálni, amit a múltban tett? – Az alapján, ahogy
felneveltek, ezt sehogy sem tudhattad, és amilyen példát mutattak az életükkel a szüleid…

– Te akkor sem engedted volna be a halálfalókat a Roxfortba – szakította félbe Draco rekedt
hangon. – Te nem sodortál volna veszélybe egy egész iskolányi gyereket.

Kingsley hirtelen egy erőteljeset bólintott.

– Esetleg ön és Harry csatlakozhatnának hozzám vacsorára valamelyik este újév után, Mr Malfoy.

Harrynek elakadt a lélegzete.

– Nem valószínű, hogy fogunk, Kingsley. Miért akarnám kitenni Dracót még egy ilyen
kínvallatásnak?

– Aligha volt az. – Kingsley vállat vont. – Nem hibáztathatsz azért, hogy aggódom, mert
olyasvalakivel vagy, aki a Sötét Jegyet viseli, Harry. Ellenben ha eljöttök vacsorára, nem fogunk
ilyesmikről beszélni. Eleget hallottam ahhoz, hogy elhalasszam a bíráskodást akkorra, amikor
jobban ismerem Mr Malfoyt. Tetszik, hogy nem próbálta mentegetni magát.

– Nem neked kell tetszenie… – kezdte Harry emeltebb hangon.

– Nincs jogom ahhoz, hogy véleményem legyen?

– Menj a pokolba!

– Szerencse, hogy ma szabadságon vagy – felelte Kingsley egy apró mosollyal. – Nézd el nekem,
hogy próbálok vigyázni rád, Harry. Lehetne ez karácsonyi ajándék esetleg?

– Már vettem neked ajándékot – mondta Harry próbálva mérges maradni. De elég nehezen ment.
Nagyon is tudta, hogy Kingsley-t csakis a legjobb szándék vezérli. És ha őszinte akart lenni, el
kellett ismernie, hogy egy éve még ő maga is sötéten nézett volna, ha valamelyik barátja Draco
Malfoyjal járt volna.

Most is sötéten nézne, bár egészen más okból.

– Nos, attól tartok, tényleg oda kell érnem a másik találkozómra – mondta Kingsly, felállva, és
előrenyújtotta a kezét Dracónak, egy kézfogásra. – Érezzék jól magukat Montrealban, mind a
ketten!
– Köszönjük! Megtesszük, ami tőlünk telik – mondta Harry, bólintva, hogy kimutassa, túltette
magát azon, ahogy Kingsley Dracóval beszélt.

– Akkor íme! – Kingsley kivett egy rongyos, kockás sálat a fiókból, és az asztal fölött átadta
Harrynek. – Mindkettőtöknek meg kell érintenetek holnap délben. A montreali érkezési pontra fog
vinni titeket. Tartsátok magatoknál a sálat, mert ez fog visszahozni titeket január negyedikén a
kiindulási pontra is! Ha hamarabb kellene visszatérnetek, akkor kapcsolatba kell lépnetek a
Quebeci Zsupszkulcs Hatóság brit kirendeltségével.

Harry úgy érezte, hogy szédül.

– Öh, kirendeltség? Kicsoda… hol találom…

– Ne aggódj! – mondta Draco halkan. – Már rengetegszer utaztam külföldre. Nem olyan ijesztő,
mint amilyennek tűnik.

Kingsley Harryről Dracóra nézett, majd vissza.

– Akkor mindketten elkészültetek?

– Igen, köszönjük a zsupszkulcsot! – mondta Harry.

Kingsley röviden bólintott. Megértve a célzást, Harry elfordult, hogy Dracóval az oldalán elhagyja
az irodáját.

Draco csak akkor szólalt meg megint, amikor már otthon voltak. Harry várt valami megjegyzést
Kingsley-ről vagy talán arról a vad féltékenységről Harry kollégáival kapcsolatban. Visszatekintve
Harry rájött, hogy még tetszett is neki a dolog.

Ez még nem szerelem volt, de legalább már valami.

De Draco csak annyit mondott, hogy el kell intéznie egy kis karácsonyi bevásárlást az útjuk előtt,
és majd később találkoznak Harryvel, ha ez rendben van.

Alighogy Harry bólintott, Draco már dehoppanált is.

 65. fejezet

– Enfin – mondta Draco, kifújva a levegőt, amikor bezárta hotelszobájuk ajtaját a hordár mögött,
akinek az előbb adott borravalót.

– Most már beszélhetsz angolul – mondta Harry szárazon. – Már senkit sem kell lenyűgöznöd.

– Non pas toi? Mi a bajod, Harry? Nem tetszik az akcentusom?

– Tökéletesnek tűnik, nem mintha túl sokat értenék hozzá – gúnyolódott Harry. – Nézd, az hogy
folyékonyan beszéled a nyelvet, nem jelenti azt, hogy minden beszélgetésben át kell venned az
irányító szerepet és flörtölnöd kell, mintha attól félnél, ki fog menni a divatból!

Draco felvonta az egyik szemöldökét.

– Most kire gondolsz?

Harry az ujján kezdett számolni.

– A nőre a zsupszkulcs érkezési pontnál, a taxisofőrre ide úton, a recepciósra…

– Mind nő volt – mondta Draco legyintve. – Nem vonzódom a nőkhöz.

– Akkor miért flörtölsz velük?

Draco szeme résnyire szűkült.

– Pusztán csak szívélyes voltam. Az én hibám, ha a francia egy kissé extravagáns nyelv?
Érzelgőssé tesz.

– Ó! – mondta Harry, és hülyének érezte magát.

– Én nem vagyok olyan, mint te – folytatta Draco élesebb hangon. – Engem nem érdekelnek…
nos, legalábbis nem érdekelnek úgy. A nők nem. És még ha érdekelnének is, aligha lennék rá
képes, hogy együtt legyek velük. Meglehetősen kevés okod van a féltékenységre, tekintve a
körülményeinket.

– Ja. – Harry nagyot nyelt, azt kívánva, bár mások lennének a körülményeik. Nem lehet túl
kellemes Dracónak a tudat, hogy nem élvezhet el anélkül, hogy Harry hozzáérne. Akár tetszett ez
Dracónak, akár nem, Harry lesz az egyetlen lehetősége a szexuális megkönnyebbülésre.

És míg egy részének ez valamilyen szinten élvezetes volt – annak, amelyik szerette Dracót
korbácsolni is például –, ugyanakkor halálosan csüggesztő is. Harry azt szerette volna, hogy
önmagáért akarják őt, nem azért, mert ő volt Draco egyetlen választási lehetősége.

– Én nem vagyok két…

– Két mi?

Draco felszegte az állát.

– Mindegy. Ha ettől jobban érzed magad, az egész beszélgetés a taxiban arról szólt, hogy milyen
boldog vagyok, amiért vakációzni megyek a jóképű kedvesemmel.
– Jóképű. Jóképűnek nevezett engem?

– Nem, én neveztelek jóképűnek, ő pedig egyetértett.

Harry zavarba jött, amikor melegséget érzett átáramlani a testén. Még jobban zavarba jött, amikor
nem tudta megállni, hogy a következő kérdés kicsússzon a száján.

– Szerinted jóképű vagyok?

– Azt hittem, ezt már átbeszéltük – mondta Draco rámeredve. – Igen, úgy gondolom, hogy az vagy.
Vonzódom hozzád. Tudom, hogy ezt már említettem neked. És ha azt mondod, ez csak a bűbáj
miatt van, akkor lehet, hogy megütlek, és aztán komoly gondjaink lesznek. Tudod,
mellkasfájdalom.

– Én… én csak azt hittem…

– Azt hitted, azért nyomtalak a fűre és smároltalak le, mert visszataszítónak talállak?

– Nos, én csak átlagos vagyok, de te, ó, egek, te lenyűgöző…

– Igen, annyira lenyűgöző, hogy nem tudtad megállni, hogy le ne tapizz, miközben aludtam –
mondta Draco és az ajka megremegett, mintha próbálta volna visszatartani a mosolyt. – Tetszik a
gondolat. De nem lehetünk mind ugyanolyanok, mint én, nem igaz? Az északi jégisten kinézet…
nem, te melegebb típus vagy. Magas, sötét és jóképű, ez inkább a te stílusod. – Draco hirtelen
intett a kezével. – Akkor… negyedik emelet?

Harry pislogott, meglepte a hirtelen témaváltás. Szerette volna még pár tucatszor hallani, milyen
jóképűek találja Draco. De nem volt értelme mohónak lennie. Inkább tűnt volna betegesnek, mint
szimplán csak bizonytalannak.

– Nos, tudom, hogy talán jobban hozzá vagy szokva az elit lakosztályhoz, amikor utazol…

– Miből jöttél rá?

Harry figyelmen kívül hagyta a cinikus megjegyzést.

– De a fönti lakosztályoknak nincs olyasvalamije, mint ennek.

– Virágmintás kárpitja? – kérdezte Draco a nappali szoba bútoraira pillantva.

Harry felnevetett.

– Prefektusi fürdője.

Ez elérte a hatást, amit Harry várt.

– Hogy… mije?

– Nos, legalábbis amennyire a muglik meg tudják közelíteni.

Mutatóujját behajlítva, Harry beinvitálta Dracót a jobbról nyíló hálószobába, remélve, hogy jól
tippel. A brosúrákból, amiket az utazási iroda ügynökétől kapott, úgy értelmezte, hogy csak az
egyik fürdőszobában kétszemélyes a fürdőkád.

Mint kiderült, helyesen tippelt.

Draco szeme elkerekedett.

– Ó, ez aztán ígéretesen néz ki! Nem mintha az iskolaihoz fogható volna, de veri a kis zuhanyzót a
házadban.

Harry a megjegyzés hallatán elmosolyodott, de próbálta elrejteni. Végtére is még nem volt
huszonötödike. Még nem volt itt az ideje, hogy lerántsa a leplet.

– A másik szobában csak zuhanyzó van, azt hiszem.

Draco ravasz mosolyt villantott rá.

– Ó, mondd csak! Felteszem, akkor osztozkodnunk kell majd rajta. Ezt próbáltad elmondani?

– Öm… tulajdonképpen igen.

– És ha már megosztjuk a kádat, azt hiszem, akár az ágyat is megoszthatnánk. – Draco

elvigyorodott. – Azonban figyelmeztetnem kell téged, hogy…

– Mire, hogy horkolsz?

Draco hátrébb lépett, az álla leesett a megrökönyödéstől.

– Természetesen nem!

– Csak egy kicsit – tette hozzá Harry. – Mit is akartál amúgy mondani?

– Nagyon vicces. Én pusztán arra próbáltam rávilágítani, hogy a csábítási technikád finomításra
szorul. Ha az ágyadba próbálsz csalni, nem kellett volna egy teljes, két hálószobás lakosztályt
kivenned. Végül is ez már egy fait accompli.

– Már megint a franciával jössz…

Amikor Draco közbeszólt, a hangja teljesen komoly volt.

– De… miért akartál két hálószobát? Nem értem.

Harry vállat vont.

– Már azelőtt lefoglaltam a helyet, hogy te meg én megint összejöttünk, ez minden.

– Ó!

Egyetlen hang, egy egész világnyi jelentéstartalommal.

– Miért, mit hittél?

– Hogy szeretnél egy kis magánszférát, gondolom – mondta Draco elfordulva.

Harry Draco elé lépett, és egyik karját a férfi nyaka köré fonta, közel vonva őt magához, miközben
elsuttogta a választ.

– Már egymás után két éjszaka óta mellettem fekszel az ágyamban. Miért hiszed, hogy bárhol
máshol szeretnélek látni?

Draco becsukta a szemét, de Harry még előtte észrevett egy kis fájdalmat átsuhanni a tekintetén.
– Amikor régebben szeretők voltunk, általában külön aludtunk.

– Ó, ez nem igaz!

Draco hirtelen kinyitotta a szemét.

– Ó, de igen, Harry! Így volt! Egyszer átaludtuk együtt az éjszakát a kanapédon, és párszor H…
H… Hollóbércen is, de az esetek többségében bejöttél a szobámba, hogy… és aztán elmentél,
amikor vége lett.

Harry felsóhajtott, amikor visszaemlékezett. Mintha már rengeteg ideje történt volna, holott csak
pár hónap telt el azóta.

– Igen, így van. Ez igaz. Azt hiszem, arra gondoltam, már így is elég rossz, hogy a bűbáj arra
kényszerít, hozzám fordulj szexuális megkönnyebbülésért, és hogy tiszteletben kell tartanom a
szabad akaratodat legalább annyira, hogy utána magadra hagyjalak.

– Azt éreztem, hogy csak egy dolgot akarsz. – Draco elhúzódott Harrytől. – És aztán azt, hogy ha
ez az, amire vágysz, rá kell jönnöm, hogyan lehetnék jó szolga, és csakis arra kell koncentrálnom,
hogy örömet szerezzek neked, még ha ez azt is jelenti, hogy csak velem szexelsz, de sosem alszol
velem. És aztán ordítani lett volna kedvem, hogy nem tehetem meg… hogy többet akarok…

– Elég jól titkoltad – jegyezte meg Harry közelebb lépve, mialatt Draco tovább hátrált, míg a lába
bele nem ütközött az öltözőasztalba. Harry hozzáfeszült a testével Dracóhoz, megragadta mindkét
kezét, és összefűzte az ujjaikat. – Olyan ügyesen próbáltál a kedvemre tenni, hogy fogalmam sem
volt róla, hogy ez zavar téged.

Draco orrlyukai kitágultak.

– És most?

– Mmm, nos, már nem fogsz egyedül aludni, hacsak nem mondod azt, hogy mégiscsak szeretnél,
ehhez mit szólsz?

– Működhet a dolog…

Harry közel hajolt és apró puszikat hintett Draco arcára.

– Csak egy probléma van.

– Hmm?

Ekkorra Harry elérte Draco fülét. Aprót harapva a fülcimpájába a többit csak elsuttogta.

– Túl korán fel szoktál ébreszteni. Ezt miért csinálod? Sosem tűntél korán kelőnek, de már
zsinórban két reggel óta szeretkeztél velem, mielőtt még pirkadt volna.

Draco elfordította az arcát, és lágyan foglyul ejtette Harry ajkát egy olyan csókban, amitől Harry
minden érzéke körtáncot járt.

– Mit mondhatnék erre, Harry? Szükségem van rád.

Ez még mindig nem az volt, hogy „szeretlek”, de már közel járt hozzá, amennyire csak lehetett,
gondolta Harry.

– Mmm, de mi van, ha nekem meg alvásra van szükségem?

– Nos, vakáción vagyunk. Tégy elégedetté, és aztán aludj, ameddig csak szeretnél. Engem ölelve.

– Ó, ez jól hangzik.

– Na ugye! – Draco egyik kezével átkarolta Harry nyakát, és újra megcsókolta őt. Ezúttal kevésbé
volt finom. Éhesebb volt. Amikor Draco elhúzódott, a szeme ragyogott.

Harry akaratlanul is elvigyorodott az egyértelmű vágytól, ami kiült Draco arcára. Látványosan
megnézte az óráját, ami átállította magát quebeci időre, amint megérkeztek a zsupszkulcs
hatóságokhoz.

– Hmm, nos, tudod, itt még mindig korán van. Kétlem, hogy kinyitottak volna már a boltok és a
turistalátványosságok. Vehetnénk egy hosszú fürdőt, ha szeretnéd. Megmasszírozlak a kádban…

Harry nem mondta, milyen fajta masszírozásra gondolt, de tudta, hogy nincs is rá szükség. A buja
hangszíne valószínűleg elárulta.

– Legközelebb azt javasolod majd, hogy töltsük az egész napot az ágyban – mondta Draco
szárazon.

– Nos, tény, hogy olyan hotelt választottam, aminek kiváló a szobaszerviz szolgáltatása. Még enni
sem kell kimozdulnunk.

– Akármilyen csábítóan is hangzik, valójában eléggé vágyom arra, hogy felfedezzem a várost. –
Draco visszament a nappaliba, és széthúzta a függönyöket, hogy felfedje a Szent Lőrinc folyóra
nyíltó kilátást. – Még sosem láttam az új világot.

– De épp most mondtam, hogy még semmi sincs nyitva!

Draco megfordult és elmosolyodott.

– Nem bánom, hogy szexre vágysz, Harry. Meglehetősen hízelgő, de meg kell tanulnod elfogadnod
a nemet is válaszként.

– Nem semmi szolga vagy…

A mosoly eltűnt Draco arcáról.

Ó, egek! Harry nyelt egyet.

– Csak vicceltem! – mondta gyorsan. – Nem akarlak semmire sem rákényszeríteni. Úgy értem,
hacsak nem játsszuk éppen azt, de te nem akarod ezt, és én megértem, tényleg. Én csak úgy
értettem… hogy jó, hogy már ilyen könnyen nemet is tudsz mondani. Utálnám, ha ész nélkül
engedelmeskedned kéne nekem.

– Mint mielőtt visszatértek az emlékeim? – Draco orrlyukai kitágultak. – Igen, észrevettem,

mennyire utáltad, Harry.

– Nos, akkoriban még azt hittem, engedelmeskedni akarsz nekem.

– Még mindig akarok.

Harry keze ökölbe szorult.

– Néha komolyan utálom ezt a bűbájt.

– Én meg néha utálok egy ekkora idiótához tartozni.

Ettől Harry megdermedt.

– Tessék?

– Ez nem a kibaszott bűbáj! – kiáltotta Draco. – Ez én vagyok! Nem vetted észre, hogy Nik és én
miket tartottunk abban a ládában, Harry? Én szeretem az alávetettséget. Már mondtam neked.
Átadni az irányítást egy másik embernek extázist jelent nekem. – A dühös tónus kiveszett a
hangjából, és rekedten folytatta. – Még mindig nem érted? A bűbáj semmire sem kényszerít,
hacsak nem használod azt a szigorú hangodat, és soha semmit sem kényszerít rám, hogy érezzem
vagy akarjam. Én vagyok az, aki ezt teszi. Magammal.

– Rendben – mondta Harry lassan, alaposan átgondolva, mit mondjon. Nem akart mindent
elcseszni egy újabb feltételezéssel. – Öm… ha még mindig úgy érzed, hogy… öm, élveznéd, ha
engedelmeskedhetnél nekem, akkor… akkor nem értem, miért mondtad, hogy nem akarod már
játszani azokat a játékokat velem.

Draco teljesen az ablak felé fordult.

– Én akarom.

– Akkor…? – Harry nem fejezte be a kérdést.

Egy hosszú pillanatig Draco néma maradt.

– Más a tudat, hogy ez igazából nem játék, Harry. Hogy nem csak eljátszom a rabszolgaságot,
hanem tényleg az vagyok. Más a tudat, hogy tényleg kényszeríthetnél dolgokra, ha akarnál.

– De én soha…

– Tudom – mondta Draco halkan, még mindig a hátát mutatva Harrynek. – Nem úgy értem, hogy
nem bízom benned, mert bízom.

Nem bírva elviselni az őket elválasztó távolságot, Harry Draco mellé lépett, és megragadta a kezét,
összefűzve az ujjaikat.

– Ez már nem… öm izgalmas többé így, hogy valóság és nem fantázia?

– Épp hogy még izgalmasabb – mondta Draco egy pillanatra Harry szemébe nézve, mielőtt
elszakította volna a tekintetét. – De ez nem jelenti azt, hogy helyesnek is tűnik. Igazi rabszolgának
lenni… ezt akartam Nikkel, oké? Erről fantáziáltam; ezt játszottuk. És most megkaptam, csakhogy
veled, és…

– Bűntudatod van, amiért velem akarod – mondta Harry megszorítva egy kicsit Draco kezét.

Draco bólintott és egy könnycsepp gördült le az arcán.

– Sajnálom!

Az ajkához emelve Draco kezét Harry megcsókolta a kézfejét, hosszan és lassan.

– Ez csak azt jelenti, hogy nagyon szeretted a férjedet. Ezt nem kell sajnálnod.

Draco a szabad kezével letörölte a könnyet.

– Nem hiszem el, hogy ennyire hülye vagyok. Nik halott, te viszont itt vagy, és egyébként is a tiéd
vagyok, és te vagy az ország legjobb partija, az érdeklődésünk is tökéletesen összeillik. Szeretsz
dominálni fölöttem, és nagyszerű is voltál benne, a rohadt életbe, és én még mindig annyira idióta
vagyok, hogy nem bírom rávenni magam, hogy szeresselek!

– Nem számít. – mondta Harry komolyan.

– Hogy ne számítana?

– Nos, nyilvánvalóan szeretném – tette hozzá Harry. – De most komolyan, Draco. Annyi ember
próbálta már alantas okokból a karjaimba vetni magát, hogy már rendesen üdítő érzés, hogy te
visszautasítod ezt. És ha megpróbálsz szeretni, csak mert a nevem segíthet neked boldogulni a
varázsvilágban, vagy valami, nos… az sokkal rosszabb lenne annál, ami most van, hát nem látod?
Mert az, amink most van, bármennyire is furcsának tűnhet bárki másnak… nekünk működik.

– Most, hogy túljutottam a tagadáson, valóban.

– Tagadáson?

Draco legyintett.

– Próbáltam úgy tenni, mintha… nem is tudom. Mintha egy nap felébredhetnék, és Nik még
mindig élne, azt hiszem. Tudom, hogy nem történhet meg, de folyton az járt a fejemben, hogy
milyen arcot vágna, ha rájönne, hogy mással voltam, míg ő távol volt. Nem akartam úgy gondolni
rá, mint aki tényleg meghalt. Őrültség, tudom.

– Szerintem ez teljesen normális, tényleg.

Draco elhúzta a száját, amikor összeakadt a tekintete Harryével.

– Talán. De már túl vagyok rajta. Ő nem jön vissza, és tisztában vagyok ezzel. Nem érzek
bűntudatot, amiért lefekszem veled, Harry. Nikolai annyira tökfej volt, hogy fogadok, tényleg
örülne ennek. Jó ember vagy, és teljesen megértesz engem, ő pedig nem akarná, hogy egyedül
éljem le az életem. Mindezt tudom. Egyszerűen csak… nem vagyok képes dominálós játékokat
játszani veled.

– Már mondtam, hogy nincs szükségem rájuk – mosolygott Harry. – Azok csak a cseresznye a
fagylaltkelyhen, Draco. A desszert anélkül is igazán nagyon jó.

– És a szex a fagylaltkehely.

– Nem, szerintem a szex a csoki szirup – mondta Harry elgondolkodva.

Draco kuncogott.

– Akkor mi a jó Merlin a fagylalt?

Harry a szemébe nézett, a másik kezét is megfogta, majd mindkettőt megszorította.

– Te.

– Én? – kérdezte Draco kétkedve.

– Igen, te. Hát nem érted? Szeretlek. Bármit is érzel vagy nem érzel, bármik is a gátlásaid,
szeretlek és veled akarok lenni. Akkor is, ha épp nem szexelünk.
Draco szeme résnyire szűkült.

– Ne mondd azt, hogy szex nélkül is ugyanolyan boldog lennél! Egy férfi sem érez így.

– Na igen, nos, nem is azt mondtam, hogy pont ugyanolyan boldog lennék, vagy igen? Azt
mondtam, hogy akkor is veled akarnék lenni. A fagyit a szirup nélkül is élvezem, és halál biztosan
tudom, hogy a cseresznye nélkül is élvezném a fagylaltkelyhemet, úgyhogy ne aggódj most már
emiatt.

– Rendben – mondta Draco, és a mosolyában mintha megkönnyebbülés lett volna. – Nem fogok.

– Van rá esély, hogy ágyba jössz most, hogy ezt megbeszéltük? Vagy esetleg a fürdőbe?

Draco felnevetett.

– Javíthatatlan vagy. Szeretnék kimenni és megnézni a várost. Szerezzünk valami ebédet, habár
biztos vagyok benne, hogy reggelinek fogják álcázni, mivel itt még mindig korán van.

– Menjünk! – felelte Harry, gyengéden húzva Dracót a kezeinél fogva. – Lássuk, mit ehetünk, aztán
gyalogtúrát teszünk az óvárosban. Hogy hangzik?

– Csavaroghatunk a folyó mentén? Hajóra szállhatnánk, ha látunk egyet, ami szabad.

– A kívánságod számomra parancs – mondta Harry, és a szavak mélyen visszhangoztak benne.

Végtére is igazak voltak. Draco a mágia miatt lett rabszolga, de Harry a szerelem miatt akarta
magát Dracónak szentelni.

És a szerelem meg a mágia közül Harry jól tudta, melyik az erősebb hatalom.
 66. fejezet

– Igazából éppen szabadságon vagyok – mondta Harry kicsit mérgesen, miközben körülnézett
Dracót keresve. Egyes emberek egyszerűen csak nem fogadják el a nemleges választ. Vagy
legalábbis őtőle nem. – Bízom benne, hogy megérti.

A Quebeci Tartományi minisztérium hivatalnoka enyhén ciccegett a nyelvével.

– Természetesen, Mr Potter, de biztos vagyok benne, hogy ön is megérti, hogy rengeteget jelentene
az iskolásoknak. Csak pár percet venne igénybe az idejéből, hogy személyesen megossza a
történetet, amit már annyian olvastak. Mint tudja, ön a kötelező olvasmányba tartozik…

– De ő nem közszereplő – mondta Draco, amikor megérkezett Harry mellé, innivalókkal a kezében.
Harry megragadta a sajátját, mielőtt még Draco átnyújtotta volna neki, hálásan, hogy van ürügye
nem nézni a vele szemben álló magas, vékony férfira.

Draco úgy mosolygott, hogy Harryt valahogy borotvapengékre emlékeztette.

– Ő magánszemély, aki az aurorparancsnokság feje, és ez a kihívást jelentő munka kevés időt hagy
arra, hogy beszédeket tartson.

– Szabadságon van!

– Pontosan – mondta Draco, bólintva, mintha a másik férfi végre megértette volna a lényeget.

– De… de…

– De biztos vagyok benne, hogy tudunk valamelyest segíteni – tette hozzá Draco nyugodtan. –
Végtére is, megértjük, milyen nagyra becsülik azokat, akik a Voldemort elleni második háborúban
harcoltak.

O-ó, gondolta Harry, azon töprengve, mi járhat Draco fejében. Nem fogja megígérni, hogy Harry
később visszatér Kanadába, ugye?

– Felteszem, ismerik a kulcsszerepet, amit Mr Ronald Weasley játszott a háborúban. Mr Potter

közeli bizalmasát, aki az egész horcruxvadászat alatt elkísérte és még a vízbefúlástól is
megmentette. Talán Mr Weasley hajlandó lenne mesélni az élményeiről. A háborún kívüliekről is;
jelenleg átoktörőként dolgozik. Jelzem, meg kell őt kérdeznem, amikor visszatérünk Nagy-
Britanniába, de eléggé biztos vagyok benne, hogy beleegyezne.

Harry több mint eléggé volt biztos. Ron mindig is rivaldafényre vágyott.

– Ó, ez ígéretesen hangzik! – mondta az hivatalnok átnyújtva egy kártyát. – Kérem, maradjunk

kapcsolatban!

– Monsieur Thiery Deguise – olvasta Draco fennhangon, miközben bólintott. – Qubec tartomány
oktatásügyi miniszterének titkára. Nos, bízhat bennem, monsieur, hogy átadom az üzenetet Mr
Weasleynek.

– Merci, merci! – mondta a férfi, franciára váltva. – És önben kit tisztelhetek?

– Elnézését kérem! Draco Malfoy vagyok – mondta Draco előrenyújtva a kezét.

Monsieur Deguise felvonta egyik szemöldökét.

– A wiltshire-i Malfoyok közül? És… és… Harry Potterrel van itt?

A hangja megbotránkozást tükrözött.

Draco úgy viselkedett, mintha észre sem vette volna.

– Mais oui. Együtt vakációzunk.

Harry bólintott, amikor Deguise őrá pillantott, szemlátomást megkérdőjelezve a kijelentés

valóságtartalmát.

– Ó! Ó, nos… de ön személyesen ismeri Mr weasley-t?

– Ó, természetesen – felelte Draco elnyújtott hangon. – Végtére is ő Mr Potter egyik legrégebbi

barátja. Ron és a felesége rendszeres vacsoravendégek a házunkban.

Harry biztos volt benne, hogy nem csak képzelte azt az enyhe nyomatékot, amivel Draco a
„házunk” szót kiejtette.

– Nos, hát akkor – mondta a hivatalnok egy meglehetősen vérszegény mosollyal – várni fogom,
hogy halljak önök felől.

Draco csak mosolygott és bólintott, közben pedig ügyesen elkormányozta Harryt a helyszínről.

– Jézusom, nem tudom, miért egyeztem bele, hogy elmenjek arra a hülye fogadásra – morogta
Harry abban a pillanatban, hogy egy óriási cserepes növény mögé kerültek.

– Nem tudtam kihagyni azt az exkluzív eseményt a Montreali Planetáriumban – felelte Draco
szárazon. – Abban a pillanatban, hogy a meghívás berepült az ablakunkon, eltökéltem, hogy ott
leszek. Habár azt gondolom, hogy a juharlevélen való üzenetküldés felettébb érdekes.

– Talán híján voltak a baglyoknak.

Draco lehalkította a hangját.

– Tudtam, hogy a kanadaiak... nos, provinciálisak, nem szóviccnek szántam, de fogalmam sem
volt, hogy még sosem hallottak a baglyokról.

Harry felnevetett, és a hangulata egyből megjavult. Draco szarkazmusa általában megtette ezt a
hatást. A kanadaiak hallottak a baglyokról; a quebeci minisztérium számos alkalommal arra
használta őket, hogy meghívókat küldjön neki.

Persze jobban szerette volna, ha eleve tiszteletben tartották volna a magánéletét, mint hogy
megszerezzék a hotel információit a zsupszkulcs érkezési pontnál a nőtől, aki ragaszkodott hozzá,
hogy tudnia kell a szálláshelyük címét quebeci tartózkodásuk idején. De legalább nem adták ki az
információt a sajtónak.

Nem, a saját céljukra használták fel, hogy a privát partijaikra invitálják meg, beszédbe
elegyedhessenek vele és megpróbálják meggyőzni arról, hogy kötelessége közszereplést vállalnia
Kanadában!

– Miért van ennyi helyi minisztérium? – kérdezte Harry bosszúsan. – Miért nem tudják követni a
brit példát és felállítani egy központi minisztériumot Torontóban?

– Talán mert a fővárosuk Ottawa?

Harry a homlokát ráncolta.

– Tudtam, hogy az. Azt hiszem.

Draco megemelte a pezsgőspoharát egy szarkasztikus tósztra, de ahelyett, hogy beleivott volna,
várt.

Toppantott egyet a lábával.

Ó, tényleg.

– Igyál!

– Merci! – Draco kiitta a fél poharat. – Az, hogy miért van nekik megosztott kormányuk ahelyett,
hogy rendes központosított lenne… nos, ők gyarmatok, Harry. Ez elég régies. Gondolom, majd
egyszer felnőnek, de csak nem régen történt, hogy a brit varázslóállamok nemzetközössége
megalakult. Még száz éve sincs, úgyhogy számítani kell egy kis elmaradottságra, ne…

– Jó estét! – mondta egy vékony, barna hajú nő megkerülve a cserepes növényt. – Harry Potter, jól
gondolom? Örvendek a találkozásnak.

Harry visszatartott egy nagy nyelést. Tudta, hogy már hozzá kellett volna szoknia a külföldi
vezetőkhöz, mivel minden miniszternek, aki Nagy-Britanniába látogatott, muszáj volt beszélnie
vele. Kingsley megértette, hogy érez Harry, de nem akart kockáztatni egy diplomáciai incidenst,
ahogy ő fogalmazott.

Harry akkor sem szokott hozzá a legmagasabb kormánykörökben lévő emberekkel való
jópofizáshoz. Kivéve Kingsleyt, de ő nem számított.

– Enyém a megtiszteltetés, miniszter asszony – mondta halkan, kezet csókolva az asszonynak. Hála
az égnek, hogy kapott egy kis diplomáciai oktatást, amikor aurorparancsnoknak nevezték ki. –
Hadd mutassam be a társam, Draco Malfoyt.

Draco a kanadai miniszter asszony előrenyújtott keze fölé hajolt, és megcsókolta a levegőt a
kézfeje fölött.

Ha Jacqueline LaSalle tudott is arról, hogy a Malfoyok Voldemort oldalán álltak a háborúban, ezt a
tudást megtartotta magának.

– Élvezik a fogadást?

– Igen, köszönjük – felelte Harry udvariasan.

LaSalle miniszter asszony mosolya kissé gúnyossá vált.

– Ez megkérdőjelezhető, elnézve, hogy a társával együtt egy díszfenyő mögött bujkál.

Harry elvörösödve úgy találta, hogy az asszony értékelné az őszinteséget.

– Nos, ha tudni szeretné, megpróbáltam elkerülni, hogy újra beszélgetnem kelljen az oktatásügyi
asszisztensével.

– Qubec tartomány oktatásügyi miniszterének titkárával – motyogta Draco.

Harry mérges pillantást lövellt felé.

– Azt akarná, hogy a szabadságomat vendégelőadóként töltsem egyik iskolából a másikba
rohangálva, de sajnálom, ez nem fog menni.

A miniszter asszony arckifejezése ellágyult.

– Jaj, Istenem! Majd én beszélek vele.

– Nincs rá szükség – mondta Draco. – Már elintéztük az ügyet. Azonban, ha meg tudná kérni a
helyi minisztert, hogy állítsa le a meghívók küldözgetését a hotellakosztályunkba, azért nagyon
hálásak lennénk. Ezt is azért fogadtuk el, mert érdekel engem az asztronómia, de ha lehet, inkább
nem vennénk részt további hivatalos rendezvényen.

– Gondoskodni fogok róla – felelte a miniszter asszony határozottan. – Habár szeretném jelezni,
hogy szigorúan véve már egy jó ideje nem vagyunk gyarmatok.

– Ó, egek! – jajdult föl Harry, és azonnal eltakarta a száját, elborzadva, amiért hagyta, hogy ez
kicsússzon a száján.

Úgy tűnik, LaSalle minisztert ez szórakoztatta.

– Semmi baj, Mr Potter. Ön nem hivatalos minőségében van itt, és úgysem ön volt az, aki némileg
sértő volt, nem igaz?

Draco hangosan nyelt egyet.

– Kulturális félreértés – mondta a miniszter asszony, és gyémánt karkötője megcsillant, amikor

legyintett a kezével. – Megengedhetem magamnak, hogy nagylelkű legyek, Mr Malfoy. Végtére is,
hogyan érthetné meg a szövetségi rendszer előnyeit, ha egész életében egy olyan aprócska
országban élt?

– Touché.

Az asszony hangjából eltűnt az él.

– Ha inkább egyedül lennének, megértem. De örömmel venném, ha csatlakoznának hozzám a

koncerten, ha szeretnének.

– Azt hiszem, majd elvegyülünk a tömegben – mondta Harry, ellenállva a késztetésnek, hogy a
frufruját jobban a sebhelye fölé húzza.

Madame LaSalle kétkedő pillantást vetett rá, mielőtt udvariasan bólintott.

– Érezzék jól magukat az este. Talán klisésnek tűnik Holst: A bolygók című művét játszani a
naprendszerről szóló előadás alatt, de a Montreali Szimfonikus Zenekar felülmúlhatatlan,
biztosíthatom.

Ahogy Harry észrevette, Draco bölcsen nem mondott erre semmit, hogy megcáfolja a kijelentést.

– Biztos vagyok benne, hogy nagyszerű lesz – felelte Harry. Ebben a pillanatban a fények
hunyorogni kezdtek. – Lehet, hogy ideje bemenni?

A miniszter asszony elmosolyodott.

– Igen, megértem az egyedüllét iránti vágyukat, Mr Potter, de ha segítségükre lehetek a látogatásuk

alatt, kérem, ne habozzanak baglyot küldeni nekem.
Vagy juharlevelet, gondolta Harry. Amikor elkapta Draco tekintetét, tudta, hogy a férfinak is
ugyanez jutott az eszébe.
 67. fejezet

– Már megint gyertyák, Draco? – kérdezte Harry, amikor megérkezett a fürdőszobába, ahol a
kétszemélyes kád volt.

Draco már a vízben ült, de csak a feje és a nyaka látszott ki a felszínt borító hatalmas habokból.

Mint ahogy a vakációjukon eddig minden este, Draco most is lekapcsolta a lámpákat. Amikor
Harry rákérdezett, a férfi csak vállat vont, azt felelve, hogy jobban szereti a gyertyafényt.

Eddig még a szeretkezésük is egy tucat gyertya lágy fényében történt a vakációjuk minden estéjén.
Romantikus volt… még erotikus is.

De ez már kezdett unalmassá válni. Draco gyönyörű volt, és Harry teljes nappali fényben akart
vele szeretkezni… vagy legalábbis abban a ragyogó fényben, amit az elektromosság
kölcsönözhetett az éjszakának. Látni akarta, amikor Draco felkiált a gyönyörtől, látni akarta a férfi
arcát, amikor ő azt mondja neki, élvezzen…

– Szeretem a gyertyákat – mondta most Draco, megmozdulva a vízben. – Jössz?

Harry tudta, mire utal a kérdés. A szexuális életük már ugyanolyan volt, mint mielőtt visszatértek
Draco emlékei. Pettinggel kezdték, de nem voltak itt Kanadában sok ideje, amikor már
kézimunkára váltottak és aztán szopásra.

Persze szerepjátékokat nem játszottak. Sem kikötözést, sem dominálós jeleneteket, de ez rendben
is volt. Harry szerette őket, de közel sem annyira, ahogy Dracót magát szerette. Nem volt szüksége
ezekre a szórakozásokra.

Habár jó lett volna…

Harry azonnal kiverte a fejéből ezt a gondolatot. Draco végtére is egyértelművé tette, mit érez.

Azonban arra tényleg vágyni kezdett, hogy Draco megint utalgatni kezdjen rá, hogy szeretné, ha
megdugná.

Igen, Harry kezdte azt kívánni, bár élt volna akkor régen Draco ajánlatával, amikor a férfi megtette.
A pokolba is, amikor még könyörgött érte.

De talán jobb is, hogy Harry inkább nem adta be a derekát a könyörgéseknek. A szexuális életük
teljes és kielégítő volt így is, úgyhogy Harry igazán nem panaszkodhatott, és a puszta tény, hogy
Draco nem hozta fel újra a dugást, talán azt jelentette, hogy nem is szeretné megtenni, Harryvel
nem.

Talán túlságosan emlékeztetné a férjére.

Ez érthető volt. Nos, legalábbis valamelyest. Ez volt az egyetlen szexuális tevékenység, amit nem
gyakoroltak, amikor Dracónak még amnéziája volt. A többi – petting, szopás – nem hordozott
ilyen asszociációkat. Amikor Draco visszaemlékezett a házasságára, ezeket Nikolai-jal és Harryvel
is csinálta. De a dugást?

Hmm, igazából… figyelembe véve azokat, amiket Draco mondott, Harry fogadni mert volna, hogy
talán még soha sem szexelt ilyen módon senkivel a férjén kívül. Ami különlegessé tette ezt a
dolgot…
Ettől pedig Harry két egymással ellentétes dolgot érzett egyszerre.

Az egyik a bosszúság volt, mert a francba is, ő szerette most Dracót! A pokolba is, jobban szerette
őt, mint ez a Nikolai bohóc valaha, mivel Harry sosem éreztetné Dracóval azt, hogy nem elég
vonzó!

Másrészről viszont megkönnyebbülést is érzett.

Végtére is, nem mintha Harrynek olyan rengeteg tapasztalata lett volna abban, hogy felül legyen –
nos, legalábbis férfival. Aztán meg, annyira sok tapasztalata nővel sem volt. Csak Ginnyvel és
ennyi.

Ennek a Nikolai-nak valószínűleg már voltak szeretői Draco előtt is, mivel idősebb volt nála.
Biztosan tudta, mit hogyan kell csinálni, hogy jó legyen, és…

A picsába! Draco biztos, hogy megőrült érte és sikított a gyönyörtől! Miért lelkesedett volna
annyira azért, hogy Harry dugja meg? Mi másért könyörgött volna? Ez az emlékei miatt volt, hogy
milyen jó volt ez annak idején, és ezek az emlékek akartak kitörni.

De most, hogy rendesen is visszaemlékezett, már nem kérte ezt.

Harry kis híján felmordult, ahogy megállt ott Dracót nézve, aki a habok közt ült. Ekkor esett le.
Nikolai kétségkívül abszolút briliáns volt az ágyban, ami csak egyetlen végkövetkeztetéshez
vezethetett. Mégpedig, hogy Harry soha, de soha nem lehet Dracón. Nem lenne értelme. Harry csak
úgy nézne ki, mint egy bénázó amatőr, aki alig tudja, mi hova megy.

Ja. Amúgy is mi miatt kéne Harrynek aggódnia? Nem úgy tűnt, hogy Draco erre akarná kérni.
Nyilvánvalóan meg akarja tartani ezt az egy szexuális cselekvést olyasvalaminek, amit csak a
férjével csinált. Harryt csak olyasmikhez akarta, amiket kényelmesen megtettek akkor is, amikor
még nem emlékezett a férjére.

De Harry megkaphatná őt, ha akarná… Csak a szigorú hangját kellene használnia, és Draco
engedelmeskedne…

Csessze meg! Ez nem csak hihetetlenül rossz ötlet volt – erotikus, ám akkor is helytelen –, de meg
sem oldotta volna azt a problémát, hogy Harry bolondnak tűnne! Semmi sem lehet rosszabb annál,
amikor az ember irányít, de fogalma sincs, mi a fenét csinál…

– Ennél a pontnál úgy érzem, azt kell feltételeznem, hogy nem csatlakozol hozzám – szólalt meg
Draco sértődött hangon.

– Ó, dehogynem – felelte Harry, elkezdve levetni a ruháit. Amikor a márványpadlón landoltak, úgy
érezte, nevetséges volt. Mi van akkor, ha meg akarja dugni Dracót, de nem lesz rá esélye? Attól
még lehet részük egy csomó forró szexben. Csak épp nem abban a fajtában.

– Csak elgondolkodtam, ez minden.

– Min?

– Ó… – Harry egy pillanatig várt a válasszal, míg becsusszant a meleg vízbe és átkarolta Draco
vállát, eljátszva a kunkorodó hajszálakkal a nyakszirtjén. – A koncertről, amin voltunk. Elég jó
volt, nem?

– Hallottam jobbat is.

Ebben Harry nem kételkedett.

– Kicsit aggódtam – ismerte be. – Úgy értem, annyira menni szerettél volna, hogy nem mondtam
előre semmit, de arra gondoltam, lehet, hogy a planetárium egy kicsit felzaklatna. Öh… az
asszociációk miatt. Az asztronómiát kutattad a férjeddel.

Draco sóhajtott, mélyebbre csusszant a vízben, és behunyta a szemét. Teljesen ellazultnak tűnt.

– Mmm, igaz. Gyakran tűnődöm rajta, hogy a muglik tudják-e, milyen közel járnak ahhoz, hogy
megértsék, mi tartja mindezt mozgásban. A szférák zenéje…

Harry felvonta az egyik szemöldökét.

– A szférák zenéje?

Draco nem nyitotta ki a szemét.

– Ó, igen. Az elemi erő, ami a bolygókat a pályájukon tartja. Az erő, ami megeleveníti az egész
univerzumot a mozgás örvénylő táncában…

– Eléggé biztos vagyok benne, hogy ez a gravitáció – mondta Harry szárazon.

– Talán igen, de ezt a mágia is átjárja, és a mágia olyan mintákat követ, amiket legjobban a zene ír
le. Hidd el!

Hirtelen Harry egész teste megrázkódott; a víz annyira nekilendült, hogy kiloccsant a kádból.

– Ezt nem kellene elmondanod nekem! A Megszeghetetlen Eskü! Ó, Istenem…

Draco kinyitotta a szemét és felegyenesedett ültében, szembenézve Harryvel.

– Ne pánikolj! Ha az Eskü meg akart volna ölni, már halott lennék.

Harry szerette volna megrázni őt.

– De miért vállaltál ekkora kockázatot…?

– Nem direkt csináltam. – Draco megnyújtózott, míg végül egyik karját átvetette Harry vállán. –
De úgy érzem, bármit elmondhatok neked. Tudod, azelőtt azt hittem, az Eskü azt sem engedi majd
elmondanom, hogy a kutatás az asztronómiáról szólt, de engedte. Lehet, hogy nem működött?

Vagy talán, gondolta Harry, valami más van a dologban. A Res mea es erősebb mágikus erő, mint
a Megszeghetetlen Eskü. Annak kell lennie, elnézve, amit Narcissa Malfoy mondott. Ő már
magával hal.

A szolgabűbáj nem engedi Dracót meghalni… legalábbis nem ilyen okból. Egy olyan bűbáj, ami
Draco legnagyobb hűségét a miniszternek engedné át? Nem, a Res mea es biztosítaná, hogy Draco
csak és kizárólag Harrynek tartozzon hűséggel.

Talán meghalhat más egyéb okokból. Mint például, ha túl magasról leesik a seprűjéről, vagy
megint megérinti a lóherekoncentrátumot…

És egyértelműen meghal, ha Harry is.

Most először Harry boldog volt, hogy irodai munkája van, és nem terepen dolgozik.
– Ja, lehet, hogy a Megszeghetetlen Eskü nem működött – mondta. Mi mást mondhatott volna?
Aligha akarta elmondani Dracónak, hogy az ő halála Dracót is megöli. Ideje volt elszakadni a
témától.

– Szóval felfedezted? A szférák zenéjét?

Draco ásított.

– Mmm, ott van. Egyértelműen létezik, de megpróbáltuk kidolgozni a pontos frekvenciákat és

kiderült, hogy ez bonyolult ügy. Úgy vélem, hogy Nik apja is annak találta… A projektvezető
hallhatatlan megkapta a jegyzeteit, mind oroszul…

– Hiányolod néha? A munkádat.

– Nem igazán. Azt hiszem, az igazi vonzereje Nik volt.

Harry bólintott.

– Öm, akkor azt hiszem, tudom, miért szereztél asztronómiából és zenéből is RAVASZ-t.
Bebizonyítottad, hogy Nik nem tévedett, amikor felvett téged…

Amikor Draco karja megfeszült a vállán, Harry ledarálta a következő mondatokat.

– De miért generációs mágia? Mi köze volt annak bármihez? Úgy értem, azt leszámítva, hogy a
férjed zenei tehetsége generációs bűbájhoz köthető.

Draco karja ellazult, miközben a férfi felnevetett.

– Ó, az csak tréfa volt. Meg akartam mutatni Nikolai-nak, hogy mennyit tudok a mágiáról, amivel
nap mint nap együtt él. Kicsit ironikus. Sosem gondoltam, hogy a végén kiderül, én magam is
generációs mágia hatása alatt állok.

– Á! – Harry elmosolyodott. – Tudod, fogalmam sincs, hogyan jutottunk el idáig. Én csak annyit
akartam mondani, amikor bejöttem ide, hogy tényleg büszke voltam rád ma este. Azt hittem… nem
is tudom. Talán azt hittem, a planetáriumi bemutató tényleg felzaklat majd téged.

Draco lefröcskölte Harry mellkasát.

– Te seggfej! Lehet, hogy előtted megejtettem volna egy-két könnyet, de ha már a saját gazdámban
sem bízhatok… ez nem jelenti azt, hogy nyilvánosan is könnyekben fogok kitörni. Vannak elveim,
mint tudod.

Harry megpróbálta figyelmen kívül hagyni, hogy a farka megugrott a „gazdám” szóra.

– Egyáltalán nem úgy néztél ki, mint aki könnyekben akarna kitörni.

– Nem, meghiszem azt. – Draco megvonta a vállát. – Nem tudom, hogyan magyarázzam el.
Egyszerűen csak… úgy érzem, már nincs több könnyem, amit elsírhatnék, Harry. Ő már halott, és
ezt semmi sem tudja megváltoztatni. Még mindig nagyon szomorú vagyok, amikor rá gondolok,
vagy arra, ami lehetett volna… de ez nem elég ahhoz, hogy meg akarjak halni. Talán… talán
elértem azt a szakaszt, amit úgy hívnak, elfogadás.

– Én is remélem – felelte Harry próbálva nem túlbuzgónak látszani.

– Most én jövök, hogy kérdezzek – mondta Draco játékosan, miközben még egy kis vizet fröcskölt
Harry mellkasára. – Szóval az élettársad vagyok, mi?
– Igen, persze, hogy az vagy. Úgy értem, nem akartalak szeretőmnek nevezni.

– Miért nem? Az vagyok…

Ekkorra Harry már biztos volt benne, hogy Draco csak bókokra vadászik. Miért lenne szüksége
még több megerősítésre annál, amit Harry már adott neki...? Nos, talán amiatt a rohadék Nik miatt.
Az éreztette Dracóval, hogy csúnya…

– A szerető olyan időlegesen hangzik – mondta Harry. – Mintha csak egy hétre szólnál. És… egek,
Draco! Szeretlek! Nem akartam, hogy úgy tűnjön, mintha csak valami könnyű lotyó volnál.

– Nem, nem vagyok az. Elég izmos vagyok – mondta Draco tollászkodva. – Szikár és szálkás
módon persze.

– Tetőtől talpig lenyűgöző vagy.

– Ó, köszönöm! Természetesen tudtam, hogy így gondolod. A rengeteg perverzkedés alapján, amit
műveltél.

– Sosem hagyod, hogy kiköszörüljem a csorbát, igaz?

– Az aktuális tervem az, hogy kihasználjam a dolgot.

– Majd én mindjárt kihasználok valamit – mormogta Harry, hirtelen megcsavarintva Draco egyik
mellbimbóját.

– Au…

– Ó, tudod, hogy szereted – mondta Harry élesen. – Azt is szereted, ha beleharapok.

– Nem mered…

– Nos, most már muszáj lesz – mondta Harry lebukva a habok alá, és először az egyik, aztán a
másik mellbimbót harapdálta meg finoman, miközben Draco vonaglott, megragadta a vállait és
végül belemarkolt a hajába.

De Harry nem hagyta abba, csak amikor fel kellett jönnie levegőért.

– Annyira griffendéles vagy – zihálta Draco, és az arca már rózsaszín volt. – Muszáj volt
megtenned, mert azt mondtam, nem mered, mi?

– Igen, pontosan…

– Ebben az esetben fogadjunk, nem mered leszopni a farkam…

– Óóó, most már nyakig benne vagy, Malfoy – figyelmeztette Harry, mielőtt megint lebukott a víz
alá. Még csukott szemmel is megtalálta Draco farkát mindennemű keresgélés nélkül, és egészen
tövig bekapta.

Igen, ezt megtehette. Ebben jó volt. Persze először még nem volt az, de Draco megtanította. Ez
rendben is volt, mert ez még akkor történt, mikor Draco nem emlékezett. Draco olyasmiként
gondolt Harryre, mint valamiféle istenre.

Most, ha Harry valami újdonságot javasolt az ágyban, Draco csak annyit volt képes tenni, hogy
Nikolai-hoz hasonlítja, és Harry tudta, ki fog kikerülni győztesen az ilyen összehasonlításokból.
De ez? Igen. Harry ingerelhette Dracót, elérhette, hogy vergődjön a szükségtől, masszírozhatta a
golyóit a kezével, miközben a szája a férfi farkán dolgozott, amíg Draco gyakorlatilag a vizet
döfködte abban a pillanatban, hogy Harry elhúzódott, minden egyes alkalommal…

– Nem mered – zihálta Draco megragadva Harryt, és egy pillanatig szinte ádázul csókolta – szopni
a farkam több mint kilencven másodpercig egyhuzamban…

– Sajnálom. Az oxigén iránti szükségletem üti az alapvető griffendéles merészségemet – mondta

Harry, hátravetve a haját a homlokából.

– És persze – mormogta Draco – a kád az egyetlen hely, ahol ilyesmiket lehet csinálni. Bárhol
máshol teljesen illegális…

– És még te hívsz seggfejnek…

– Hívnálak én a szopás legbriliánsabb szakértőjének, akit a világ valaha látott, de te beszédre

használod azt a buja szádat helyette. – Draco vigyorgott. – Megjegyzem, ez teljesen rendben is
van, ha mondanod kell valamit. De nem, ez most csak a megszokott ostoba fecsegésed…

– Oké, ennyi volt – mondta Harry a karjánál húzva Dracót, hogy kivegye őt a kádból. Kit érdekelt,
hogy mindketten meztelenek és vizesek voltak, vagy hogy majdnem elcsúsztak a kövön, Harry
meg kis híján bevágta a fejét a mosdókagyló szélébe? Csak az számított, hogy Dracót ágyba vigye.

A hálószobát is csak gyertyák világították meg, de Harry már hozzászokott. Úgy gondolta, akár
meg is teheti, hiszen Dracónak szemlátomást elég nagy ellenérzése volt a fényben való
szeretkezéssel kapcsolatban. Vagy teljes sötétség, vagy gyertyafény jöhetett szóba.

De Harry nem panaszkodott. Még úgy sem, hogy egy része azt kezdte gyanítani, Draco azért
szerette a sötétséget, mert úgy tett, mintha Harry Nikolai lenne.

Harrynek nem tetszett ez a gondolat – igazából egyenesen gyűlölte, de nem kívánta felhozni. Nem
lett volna értelme. Ha Draco nem akarta nézni Harryt szeretkezés közben, akkor a veszekedés nem
vezetne eredményre.

Talán csak arról van szó, hogy Dracónak több időre van szüksége, hogy megküzdjön a
veszteséggel, mindegy, mit mondott előző este az elfogadásról.
 68. fejezet

– Kicsit többet vártam a világ második legnagyobb botanikus kertjétől – mondta Draco, amikor
lerázta magáról a kabátját pár nappal később.

– A tél közepén?

– Azt el kell ismernem, hogy a karácsonyi dekoráció elég látványos volt. – Draco kicsit
elfintorodott. – De a növények… meg kell értened, a kúriában nekünk mindig egész évben zöldellő
kertjeink voltak. Az időjárás nem akadálya a varázsló virágkertészetnek.

– Vagy a varázsló városnézésnek – mondta Harry elismerően tekintve a kabátjára, amit Draco
addigra már felakasztott. – Sosem jutott volna eszembe a melegítőbűbáj. Amit a kesztyűmre tettél,
különösen kellemes.

– Nos, nem tudtam, mit vegyek neked karácsonyra…

Harry nevetett, habár nem tudta biztosra, hogy Draco viccelt-e.

– Hogy lehet, hogy egy auror nem gondol a melegítőbűbájra? – kérdezte Draco. – A brit
szigeteknek nem túl balzsamos a levegője télen. Amikor terepen dolgoztál, nem kellett kint
lófrálnod a nyomozások alatt?

– Úgy értettem, hogy nem gondoltam rá, hogy itt is használjam, mugli környezetben.

Draco legyintett, és leült a kanapéra.

– Ó, rengeteg varázslatot lehet használni muglik közt, csak minden azon múlik, hogyan kezeli az
ember.

– Igen, nos, majd figyelj rá, hogy ne „kezelj” túl sok mindent, míg itt vagyunk – mondta Harry
szárazon. – Kingsley figyelmeztetett, hogy ne felejtsem el, míg Kanadában vagyok, nincsen aurori
hatalmam.

– Ünneprontó.

Harry nem tudta, hogy Draco ezt vajon Kingsley-re értette, vagy őrá. Úgy döntött, inkább nem
kérdez rá. Nem lett volna jó elrontani a karácsony estéjüket.

– Szóval, mit gondolsz? Egy kis ivászat lefekvés előtt?

– Jobban szeretnék ambróziát – mondta Draco buján. – De kérek egy engedményt, jó?

Harry várt.

– Láttam, hogy megnézed a rovargyűjtemény tábláját. Szeretném, ha azt kihagynánk. Nem bírom
elviselni a gondolatát.

– Félsz a rovaroktól? – Harry elvigyorodott, amikor arra gondolt, hogy Draco elborzadna, ha
megtudná, hogy van valami közös bennük Ronnal. Nos, legalábbis valami majdnem közös.
Szigorúan véve a pókok nem teljesen rovarok.

– A legkevésbé sem. Viszont kezdem kicsit unni a montreali tudományos körutat.

– Ó, csak asztronómia volt, meg ma kertek. Voltunk már a régi negyedben és hajóval lecsorogtunk
a folyón is, meg meglátogattuk azt a múzeumot és templomot, mi is volt a neve, és tudod, hogy
csak ezért mentünk a kertekbe ma, mert a legtöbb hely zárva van karácsony este.

– Elfelejtetted említeni a Cosmodôme de Lavalt.

– Az asztronómia, és a te választásod volt! – kiáltott föl Harry.

– Én csak egy ígéretet szerettem volna, hogy nem lesznek rovarok. Vagy nem szeretnél engem
térdelni látni, Harry gazdám?

Harry kis híján maga esett térdre a mondat hallatán. Draco nem nevezte így már… Harry nem is
tudta, mióta, de elég régóta. Talán, mióta visszatértek az emlékei.

– Nem lesz rovar – ígérte, kicsit zavarba jőve, amikor meghallotta a saját hangját. Rekedtes volt a
szükségtől…

– Mmm, akkor ambrózia lesz – mondta Draco bársonyos hangon. – Aztán utána esetleg egy kis
késő esti vacsora? Valami hagyományos quebeci, hmm?

Harry pislogott.

– Mik a hagyományos quebeci ételek?

– Fogalmam sincs, de biztos vagyok benne, hogy a szobaszerviz tudni fogja. Rendezd le, én pedig
a hálóban várlak. Meztelenül.

Harry kis híján elbotlott a saját lábában, annyira rohant a telefonhoz.

Draco kuncogott és kislisszolt a szobából.

***

Ó, gondolta Harry, amikor kinyitotta a hálószobájuk ajtaját. Hát persze.

Draco arra használta az egyedül töltött időt, hogy lekapcsolja a világítást és pislákoló gyertyákat
helyezzen el. Harry kis híján felsóhajtott, de végül is mindjárt szopásban fog részesülni, és Dracót
ismerve nem akármilyen szopás lesz, úgyhogy mindent összevetve nem igazán volt oka panaszra.

Azon kívül a másik férfi meztelenül térdelt, épp ahogy ígérte.

A látvány annyira lélegzetelállító volt, hogy Harry teljesen el is felejtette, amit a szobaszolgálatos
telefonkezelő mondott neki az imént. Pillanatokkal később minden mást is elfelejtett. Még a saját
nevét is.

A világon semmi sem maradt, kivéve Dracót és a gyönyörű, szabadon szálló fehér-arany haját,
ahogy finoman hintázott a térdén, miközben a készséges ajkai Harryt kényeztették.

***
– Ez számottevően bőségesebb, mint gondoltam – mondta Draco miközben a sokféle ételre nézett,
amit a pincér hozott nekik. – Mit csináltál, az egész étlapot megrendelted?

– Ez – felelte Harry körbemutatva a karjával – a réveillon. Amikor késő esti vacsorát kértem, a
hotel ragaszkodott hozzá, hogy kipróbáljam ezt a tradíciót. Azt mondták, az a hagyomány a
franciául beszélő Kanadában, hogy ilyen ételt esznek az éjféli mise után karácsony este.

Draco felvonta egyik szemöldökét.

– Hamarabb kellett volna megkérdeznem. Szerettél volna részt venni a misén?

Harry nevetett.

– Úgy csapódott le neked, hogy vallásos vagyok?

Nem, mostanában egyáltalán nem csaptál meg…

Draco természetesen nem mondta ezt. Néha őrült módon flörtölt, de ettől a bizonyos témától távol
tartotta magát.

– Nos, nem, de… – Draco megköszörülte a torkát. – Emlékszel, amikor azt mondtam, Nik anyja
mugliszületésű volt? Nem hiszem, hogy nagyon vallásos volt, de úgy nevelte, hogy részt vegyen a
karácsonyi misén és megragadt nálam ez a szokás. Mi… együtt mentünk.

– Ó. – Harry nem nagyon volt templomba járó fajta, de bármit megtett volna Dracóért. – Szerettél
volna elmenni? Biztos vagyok, hogy odaérnénk…

– Ha szerettem volna misére menni, megemlítettem volna, amikor városnézés közben

meglátogattuk a régi templomokat. Azt hittem, talán neked van valami ilyen szokásod. Esetleg
gyerekkorodból?

– A Dursley-k nem voltak vallásosak. De biztos vagy benne, hogy nem akarsz menni?

Draco lenézett a kezeire.

– Ó, teljesen biztos. Egyrészt a misének sosem volt sok értelme számomra, másrészt pedig… nem
akarok úgy tenni, mintha Nikolai lennél, Harry.

Nos, ez jó hír volt, de Harry akaratlanul is azt kívánta, bárcsak az ágyban is igaz volna ez a dolog.
De talán idővel…

Hozzákezdtek a réveillonjuk elfogyasztásához. Nem különbözött sokban a brit karácsonyi

vacsorától a süteményeket kivéve. Azok egyértelműen franciák voltak.

Harry magában tartotta a híreit, amíg Draco meg nem ette az utolsó falat desszertjét is – valamiféle
aprósütemény volt porcukorral meghintve. Nem kevés akaraterőt igényelt, hogy le ne nyalja a
nyomokat, amik a férfi ajkának szélét pettyezték, de Harrynek sikerült leküzdenie a késztetést.

– Ágy? – kérdezte Draco, úgy nézve Harryt, mintha tudná, mi jár a fejében.

– Mindjárt. A fazon, aki felvette a szobaszervizes telefont, mondott még valami érdekeset az itteni
karácsonyi hagyományokról. Úgy tűnik, itt este szokás ajándékokat csereberélni ahelyett, hogy
reggelig várnának.
– Nahát, milyen bájos – dörmögte Draco.

Harry nem tudott rájönni, hogy ez a hangsúly mit akart kifejezni.

– Igen, én is azt gondolom, hogy ha már Quebecben vagyunk, tegyük úgy, mint a… öm,
quebeciek.

– Québécois – javította ki Draco savanyúan.

– Nem tetszik az ötlet?

Draco nagyot nyelt.

– Ne foglalkozz velem, Harry. Jó ötlet.

– Akkor mi a baj?

Draco arckifejezése eltorzult.

– Próbálok felnőttként viselkedni mindennel kapcsolatban. Próbálom nem elrontani a

karácsonyodat. De az igazság az… hogy ez elég nehéz a számomra. Próbálok nem Nikre gondolni,
de a mise említése arra emlékeztetett, hogy a karácsony estét… vele töltöttem.

– Ó. – Ezt hallva Harry teljesen ostobának érezte magát. – Öm, nos, mit tehetek érted?

– Követni a quebeci hagyományokat igazából nagyszerű ötlet – felelte Draco erőtlenül

mosolyogva. – Legalább más lesz, mint ahogy Nik és én annak idején csináltuk.

Harry azt kívánta, bér ne remegne annyira a férfi hangja. Nos, talán ha kap néhány ajándékot, az
eltereli majd a gondolatait arról, hogy milyen volt egy évvel ezelőtt.

– Egy pillanat és itt vagyok – mondta Draco felkelve, és átment a másik hálószobába. Ezen Harry
kissé elcsodálkozott. Közös hálószobájuk volt, mióta megérkeztek, és a férfi minden holmija
ugyanabban a szekrényben volt, mint az övé, úgyhogy mire lehet szüksége a használaton kívüli
szobában?

Mint kiderült, Draco oda rejtette az ajándékot.

– Boldog karácsonyt! – mondta a férfi átnyújtva egy masnival átkötött pergamen borítékot.

Harry akaratlanul is egy kicsit leeresztve érezte magát. Ez különös volt, tekintve, hogy sosem várt
igazán ajándékot Dracótól. Hiszen nem szerette őt. És mivel Draco a rabszolgája volt, és Harrytől
függött minden falat, amit megehetett, a helyzet meglehetősen kínos volt.

De akkor is, egy vásárlási utalvány vagy valami ilyesmi… annyira személytelennek tűnt Harrynek,
hogy az már szinte sértő volt. Nem tudott volna a férfi egy kicsit gondolkodni rajta, hogy Harry mit
szeretne kapni? Ő ezt megtette Dracóért!

De végül is Harry szerelmes volt, ő pedig nem. Harry kis híján felsóhajtott. Helyette inkább átvette
a borítékot és megforgatta a kezében.

– Köszönöm.

Draco leült a kanapéra és Harryt is lehúzta maga mellé.

– Na, gyerünk! Nyisd ki!

Harry próbált lelkesnek tűnni, de sosem volt jó színész. A boríték egész biztosan valami
dombornyomásos pergamendarabot tartalmaz, aranyszegéllyel.

Az első jel arra, hogy ez nem vásárlási utalvány, a Szent Mungó emblémája volt a jobb felső
sarokban.

Közelebbről szemügyre véve Harry látta, hogy ez egy köszönetnyilvánító kártya egy névtelen
adakozó részére, aki ötven ezer galleont adományozott az ispotály részére.

– Draco… – Harry szava elakadt, főleg, mivel annyira megdöbbent.

– Ó, ne! – jajdult föl Draco, és szerencsétlennek tűnt. – Annyira biztos voltam benne, hogy ezt
jobban értékeled majd, mint valami olyasmit, ami csak a saját örömödet szolgálja. Nem azt
szereted a legjobban, ha segíthetsz az embereken? És olyan körültekintő voltam, Harry. Az
ügyvédemmel intéztettem mindent, hogy az adakozót sehogy se lehessen lenyomozni hozzád.
Tudom, hogy te csak jót szeretnél tenni. Nem akarnád, hogy a sajtó rájöjjön…

Harry nem tudta, mit mondjon, úgyhogy csak elhallgattatta a másik férfit azzal, hogy közel húzta
magához és megcsókolta.

Hosszan és gyengéden.

Aztán már tudta, mit mondjon.

– Ez tökéletes. Igen, jól ismersz. Nem adhattál volna jobb ajándékot, Draco.

– Ó, ez nagyszerű! – Draco egyértelmű megkönnyebbüléssel mosolygott, ezüst szeme ragyogott. –

Csak hogy tudd, a Bájital- és növénymérgezések osztályára került. A pénzt eredetileg a mágikus
allergiák részlegének szántam, hogy így kérjek bocsánatot a lóhere miatt, tudod, de erre nincs külön
osztályuk.

– Ez tökéletes – mondta Harry újból.

Draco rugózott egy kicsit a helyén.

– Ezek pedig a tieid – monda Harry intve a pálcájával, hogy megidézzen két borítékot. Hú, tényleg
nem kellett volna azt feltételeznie, hogy Draco ajándéka személytelen lesz, figyelembe véve, hogy
már Londonból magával hozta azt a borítékot.

– Kettő is?

– Ó, az egyik Rontól és Hermionétől van.

– Tényleg. – Draco a homlokát ráncolta. – Arra nem gondoltam, hogy nekik is vegyek valamit.
Micsoda hanyagság. Tényleg gondolnom kellett volna Hermionéra; ő egyszerűen csodálatos…

– Öm, az ő ajándékuk a számodra igazából csak kisegíti azt, amit én adok neked – mondta Harry.

– És semmi köze a Szent Mungóhoz, gondolom.

– Attól tartok, semmi – mondta Harry vidáman, a borítékra mutatva, amit Hermione kézírásával
volt megcímezve. – Szerintem ezt nyisd ki előbb.

Draco óvatosan kinyitotta, körmével vágva fel a borítékot.

– Kedves Draco! – olvasta hangosan. – Boldog karácsonyt! Remélem, jól telik a vakációtok
Montrealban. Ellátogattatok könyvesboltokba? A varázslónegyedben csodálatosak vannak, és a
mágia kevésbé ismert területeire is specializálódnak. Esetleg benézhetnél valamelyikbe, hátha
találnál valami témába vágót a helyzetedre is.

Draco felpillantott.

– Fél attól a szótól, hogy rabszolga? Ezzel nem sértene meg.

– Azt hiszem, amiatt aggódott, hogy a levél rossz kezekbe kerülhet.

Draco bólintott és folytatta az olvasást.

– Ron és én nagyon örülünk, hogy segíthetünk Harrynek a karácsonyi ajándékával kapcsolatban a

számodra. Nem szeretnék túl sokat elárulni, arra az esetre, ha még nem mondott volna róla
semmit, de teljesen biztos vagyok benne, hogy tetszeni fog. Ahogy visszaemlékszem, eléggé
szeretted az ilyesmit évekkel ezelőtt. Szeretettel, Ron és Hermione. Inkább csak Hermione
szeretetével – motyogta Draco, amikor befejezte az olvasást. – Szóval mi ez a titokzatos ajándék,
és miért kellett hozzá a segítségük, hmm?

Harry vigyorogva átnyújtotta Dracónak a másik borítékot, ami egy egyszerű hirdetést tartalmazott.

– Császárhoz illő fürdőkád, a saját otthona diszkrét környezetében – olvasta Draco. – Nekünk nincs
császárunk otthon, Harry…

– Légy komoly – mondta Harry, kicsit aggódva. – Beépíttetek egy hatalmas kádat, amíg vakáción
vagyunk. Még annál is nagyobb, mint ami itt van. Majdnem olyan, mint a prefektusi fürdő.
Varázslókőművesek kellenek, hogy hozzátoldjanak neki egy kis helyet, és ha valaha mugliknak
adnám el a házat, természetesen ki kell majd szedetnem, de…

– A saját prefektusi fürdőm – mondta Draco. Ezúttal ő volt az, aki odahajolt egy csókért. –
Köszönöm, Harry! Nem tudom, hogy találtad ki a gondolatomat, de pont ez volt, amire vágytam.

– Említettél valamit – motyogta Harry. – Ó, remélem, nem gond, hogy akadt egy kis szerkezeti
probléma, amikor a te fürdődbe akartuk építeni. Az extra helyet az én fürdőszobámba teszik, és
lesz egy ajtó, ami a tiédből vezet majd át hozzá. Úgyhogy… majd osztozkodunk.

– Abszolút csodásan hangzik. – Draco rávillantott egy mosolyt. Harry visszamosolygott, habár
Draco mosolya halványabb volt. A másik férfi próbálkozott, és csak ez számított.

– És ahol a régi fürdőszobád volt, ott megnagyobbítják a vécét.

– Tökéletes fürdő és nagyobb vécé. – Draco egyik kezét a szíve fölé tette. – Ez még a tökéletesnél
is jobb. De… nem igazán tudom, mit kellett csinálnia a barátaidnak.

Harry kicsit összevonta a szemöldökét.

– Nos, ha én bárki más volnék, nem is lenne szükségem a segítségükre, de mivel az én házamban
kell ezeket az átalakításokat csinálni… a munkásokat kell felügyelniük, hogy ne csenjenek el
semmit.

– Á igen, szuvenír a megmentőtől – mondta Draco. – Egyszerűen kiszórhattál volna bűbájokat,

hogy a ház ne fedje fel a személyazonosságodat.

– A cégnek attól még tudnia kell, kitől jön az átutalás.

Draco megveregette a kezét.

– Nagy szükséged van egy jogászra. Rengeteg módja van annak, hogy a pénzügyek rejtve
maradjanak.

– Számomra nem – válaszolta Harry komoran. – Ajánlj egy jogászt, akiben bízhatok.

– Ó, ehhez elég hűségesküt használnod… – Draco megállt, talán mert meglátta Harry
arckifejezését. – Az sem a te szájízednek való. Nyilván. Elnézésedet kérem – mondta hűvösen.

– Ott van nekem Ron és Hermione – mondta Harry. – Nincs szükségem bűbájokra, hogy
megbizonyosodjam, mindig mellettem lesznek. És… itt vagy nekem te. Úgy értem, legalábbis
addig, míg nem találunk valami módot, hogy megtörjük ezt a rohadt szolgabűbájt.

– Ez nem fog megtörténni. Kibaszott életadósság – mondta Draco, habár lendület nélkül.

– Nos, nem adom fel a kutatást – vágott vissza Harry.

– Akkora teher, hogy hozzád vagyok kötve?

– Ne légy hülye! – Harry felsóhajtott. – Hányszor kell elmondanom, hogy szeretlek, Draco? A
veled való kötelék csodálatos lenne. De csak akkor, ha, tudod, kölcsönös megegyezésen alapul.

– Jó társaság vagy, Harry – mondta Draco, oldalra billentve a fejét. – És számomra nincs értelme a
szerelem keresésének, nem azután, hogy… Szóval, ha megszűnik a bűbáj… nem is tudom. Nem
igazán tudom elképzelni, hogy nagy változást akarnék a mostani felállásban, Harry.

Harry a homlokát ráncolta.

– Nem bántásból, de ezt csak azért mondod, mert annyi rohadt szörnyűségen mentél keresztül az
elmúlt évben. Ha megtörhetném a varázslatot, és még akkor is velem akarnál maradni, akkor el
kellene gondolkodnom, milyen kölcsönös megegyezésen alapult. Azt kellene gondolnom, hogy
csak azért volt, mert nem is tudom, rá lettél nevelve.

– Az kizárt, hogy egyszerűen csak kényelmesen érzem magam veled?

– Hat hónap távol tőlem és aztán azt hinném, hogy ennyi volt. Talán.

Draco vállat vont.

– Ez az egész amúgy is csak elméleti, nem? Úgysem találsz rá módot, hogy megtörd a varázslatot.

– Nos, valaki egyszer már megtette!

– Ötszáz éve, és a módszer elveszett az idők során. – Draco összekulcsolta a kezét az ölében, és
nyugodtan nézett Harryre. – Ne nézz ilyen mérgesen! Tudom, hogy az jár a griffendéles agyadban,
hogy meg kell mentened engem, de tényleg nincs rá szükség. Legalább veled megértek dolgokat.
Tudod, szerelmesnek lenni tényleg szörnyű teher. Az a sok hullámhegy és -völgy, meg a
folyamatos aggódás hogy csalódást okozol a másiknak…

– Te nem okozol csalódást nekem – mondta Harry a férfi keze után nyúlva.

– Nos, persze, hogy nem – felelte Draco, halvány éllel a hangjában. – Jó vagyok az ágyban, mindig
hajlandó vagyok és olyan lenyűgöző, hogy eláll tőlem a lélegzeted. De ha tényleg szerelmes vagy
belém…
– Ne mondd ezt! Nincsen ha.

– Nos, ha az vagy – folytatta Draco makacsul –, akkor tudod, mit értek ezek alatt a hullámhegyek
és völgyek alatt. Fájdalmasak.

– Megérik.

– Nos, én nélkülük is meglennék. – Draco a hajába túrt. – Vagy talán hazudok magamnak és csak
arról van szó, hogy félek újra elengedni magam, mert a legutóbb annyira fájt, amikor elvesztettem
őt. Nem tudom. Annyit mindenesetre biztosan tudok, hogy a barátodnak lenni sokkal jobb, mint
szerelembe esni. És ha találsz módot, hogy felszabadíts, esküszöm, hogy ez nem fog változni.
Ugyanúgy jó barátok maradunk, Harry. Mindazok után… az után, amilyen voltál… sosem
fordítanék hátat neked.

Az, hogy pusztán barátok, Harryt valamiféle szomorúsággal töltötte el, de erőt vett magán és
tovább mosolygott.

– Hiszek neked.

– Ó, ne nézz így! – korholta Draco. – Már mondtam neked, hogy nem akarok szerelembe esni. Ha
felszabadítasz, és még mindig szeretnéd, hogy a szeretőd legyek, nem hiszem, hogy
visszautasítanám.

– Hat hónap, mondtam. Minimum – jelentette ki Harry szigorúan. – Nem fogom kihasználni a te…
nem tudom. Az amnézia és a rabszolgaság miatti zavarodottságod.

– Míg azzal nem volt problémád, hogy kihasználd a meztelen, alvó testemet…

– Ha tudnád, mennyire gyötrődtem, amiért akkora beteg állat voltam, sosem hoznád ezt fel többet.

Draco átkarolta Harry nyakát és mélyen megcsókolta őt.

– Ha zavar téged, nem fogom.

Ez volt a legjobb válasz, amiben Harry reménykedhetett, de azt kívánta, Draco bár a szerelem miatt
érezne így, nem a barátság miatt.

Vagy a Res mea es miatt.

***

– Boldog karácsonyt! – mondta Harry a következő reggel, amikor Draco szemhéjai remegni
kezdtek. Most először nem a férfi ébredt fel elsőnek, amikor még mindig sötét volt odakint. Kivétel
nélkül minden hajnalban ezt csinálta a vakációjuk alatt: egy kis pettinggel vagy szopással, vagy
laza, kölcsönös rejszolással kezdte a napot…

De érthető volt, hogy ezen a bizonyos reggelen túl fáradt volt. Harry nem gondolta, hogy túl sokat
aludt az éjjel. Nyughatatlan volt, mozgolódott, forgolódott, többször is felébresztette vele Harryt.

– Az? – kérdezte Draco álmos hangon, miközben szorosan maga köré fogta a takarót. Utána
azonban úgy tűnt, felismerte, hogy ennél kissé több erőfeszítést kellene tennie karácsonykor.
Enyhén engedett a szorításából. – Boldog karácsonyt! Fogalmam sincs, mit kezdjünk magunkkal
ma, főleg, mivel már túl vagyunk az ajándékozáson.

Más körülmények között Harry valami szexuális jellegűt javasolt volna, de Draco túl lehangoltnak
tűnt hozzá. Nos, ez a nap várhatóan nehéznek ígérkezett. Talán Nikolai halálának évfordulója lehet
csak rosszabb, gondolta Harry, és örült, hogy az még hónapok múlva lesz.

– Lazulunk egy jó reggeli fölött – döntötte el. – Lent a hotel éttermében. Nyitva lesz.

– Szobaszerviz…

– Étterem – mondta Harry határozottan. Draco hangulata valószínűleg csak tovább romlana, ha itt
bent kuporogna a lakosztályban és semmi sem térítené el a gondoktól.

– Rendben – sóhajtott Draco. – Adj néhány percet!

Nem tette hozzá, hogy ezalatt egyedül akar maradni, de erre utalt, úgyhogy Harry magára hagyta a
hálószobában, és becsukta maga mögött az ajtót.

Harry várt tíz percet, aztán tizenötöt.

Húsz perc után kopogott a hálószobaajtón.

– Draco?

Nem jött válasz. Igazából egy hang sem.

Ó, egek… Amikor Draco elkeseredett volt, elkeseredett dolgokat tett. Harry csak a lóherére tudott
gondolni, és azonnal szörnyű képek árasztották el az agyát. Képek arról, hogy mit tehet egy
szörnyűségesen boldogtalan férfi, egy olyan férfi, aki pár hónapja még azt mondta, meg akar
halni…

Harry berontott az ajtón, pálcával a kezében.

– Draco?

Azonban semmi oka nem volt pánikra. Draco az ágy közepén ült, még mindig meztelenül, noha a
takarót maga köré tekerte. Felnézett, foltos, vöröslő fejjel, nedves arccal. Kinyitotta a száját, és
mondott valamit, de nem jött ki hang a torkán.

– Finite incantatem – mondta Harry, megszüntetve a némítóbűbájt, amit Draco valószínűleg

kiszórt. Ezután nem igazán tudta, mit tegyen. Az olyan kérdés, mint hogy Minden rendben?
egyértelműen ostobaság lett volna.

– Mit tehetek érted? – kérdezte helyette.

Draco nyelt egyet, dideregve a takarók közt.

– Én… én… el kell mennem Wiltshire-be. Gondolkodtam. Én… én nem… El kell mennem
Wiltshire-be, Harry. Ma. Most.

Harry leült az ágyra és megfogta Draco kezét, aztán összefűzte az ujjaikat. Utálta, hogy ezt kell
mondania, de mi mást tehetett volna?

– Karácsony van, Draco. A zsupszkulcs hatóságok nem lesznek nyitva. Talán holnap sem. Kanada
nincs rákötve a brit hop-hálózatra, ezt te is tudod. És… nos, nem tudsz ilyen messzire hoppanálni,
vagy igen? Én nem.
Draco légzése akadozni kezdett.

– Oda kell mennem, Harry! Csak arra tudok gondolni, hogy miért vártam ennyi ideig! El kell
mondanom a szüleimnek, hogy ki tudjanak tagadni…

– Ez nem hangzik túl mardekárosan – felelte Harry gyengéd hangon, remélve, hogy old a
hangulaton.

– Picsába a Mardekárral! – kiáltotta Draco, kirántva a kezét Harryéből. – El kell nekik mondanom,
méghozzá most! Nem érted? Minden karácsonyt úgy töltöttem, hogy megtagadtam Niket,
egyenesen az arcukba hazudva, és nem hagyhatom, hogy még egy így teljen el! Ez az egyetlen
dolog, amit tehetek érte, és rohadt biztos, hogy meg is fogom tenni!

Harry rájött, nem használna sokat, ha figyelmeztetné Dracót, hogy már semmit sem tehet egy
halottért, vagy hogy Nik sosem fogja megtudni, hogy ő beszámolt a szüleinek a házasságukról.
Még értelmetlenebb lenne azt mondani, hogy Draco ebben az évben nem tagadta meg Niket; de
Draco nyilvánvalóan úgy érezte, hogy a hallgatás is ugyanaz.
Valójában Harry azt gyanította, az ésszerű érvelés most még eredménytelen lesz, de akkor is meg
kellett próbálnia.

– Nos, akkor hogyan kellene szerinted eljutnunk Wiltshire-be? Még csak seprűnk sincs, és a boltok,
amik árulnak, ma nem lesznek nyitva, és én amúgy sem hiszem, hogy átrepülni télen az Atlanti
óceán fölött jó ötlet volna…

– Potter! – szólt rá Draco a fogát csikorgatva, vadul villanó szemmel. – Nem érdekel, hogyan
csinálod, de ha annyira szeretsz engem, amennyire mondogatni szoktad, visszajuttatsz Wiltshire-
be, még ma.
 69. fejezet

– Az összes Nagy-Britanniába induló járat le van foglalva – mondta Harry, amikor visszajött a
lakosztályukba. Ahelyett, hogy felhívta volna az összes repülőtársaságot és reménykedett volna,
hogy karácsony napján lehetősége lesz beszélni egy foglalásokat intéző ügynökkel, lement a hotel
előcsarnokában lévő internetező helyiségbe. Még ez is problémás volt, mert Harry messze nem volt
profi a számítógép használatban. De sikerült boldogulnia.

Draco felpillantott a kanapén ültében. Míg Harry kint volt, addig ő felöltözött, de a szeme még
mindig vörös és duzzadt volt, mintha azt a magányos órát azzal töltötte volna, hogy próbálja
visszatartani a könnyeit. Aprót bólintott, de nem mondott semmit. Talán nem bízott a hangjában.

– Milyen ironikus, hogy ha Nagy-Britanniából akarnánk Montrealba repülni, nem lenne probléma
– folytatta Harry, leülve a másik férfi mellé. – De nem hiszem, hogy ez sokat segít. Nagyon
haragszol rám, igaz?

Draco ijedten nézett fel, és beszélni kezdett, de olyan hangot adott ki, mintha fuldokolna.
Megköszörülte a torkát párszor, aztán újból próbálkozott.

– Képtelen vagyok elhinni...

– Mit, hogy az összes hely foglalt? Draco, bármit megtennék, hogy segítsek neked visszajutni
Wiltshire-be, ha ez ilyen sokat jelet neked…

– Nem azt. – Draco vadul megrázta a fejét. – Még hogy én haragszom rád, Harry? Talán fordítva,
nem? Itt én vagyok a hibás. Sosem lett volna szabad így beszélnem veled. A térdedre kellett volna
fektetned vagy legalábbis a szigorú hangodat használnod, hogy azt kiáltsd, fogjam be.

– Csak ideges voltál – mondta Harry kedvesen, Draco keze után nyúlva és összefűzte az ujjaikat.
Nehéz volt, de kényszerítette magát – nos, minden részét a farkát kivéve, hogy figyelmen kívül
hagyja a képeket, amik az eszébe jutottak a másik férfi szavai nyomán. Draco az ő térdén?

Meztelen fenékkel, ahogy a térdein fekszik, zihálva, talán még könyörögve is egy kicsit, miközben
Harry náspángolja a puszta kezével vagy esetleg egy szíjjal…

Na jó, egyáltalán nem sikerült ignorálnia ezeket a képeket.

De eltökélte, hogy menni fog, úgyhogy tovább dolgozott az egyik gondolattal, ami az eszébe jutott,
miközben a légitársaságok weboldalait nyálazta át odalenn.

– Szerintem nem hiszed el, hogy szeretlek, és nagyobb biztonságban éreznéd magad, ha
elhihetnéd, úgyhogy azért dobtad ezt be, hogy tesztelj.

– Nem, csak tényleg szerettem volna beszélni a szüleimmel…

– Meg tudod érteni, hogy tényleg szeretlek? – kérdezte Harry szándékosan használva a szigorú
hangját, amire a másik férfi az előbb utalt.

– Nem igazán – dörmögte Draco, lesütve a tekintetét, az ujjaival szüntelenül Harry ujjait babrálva.

– Draco…

A másik férfi megint felnézett, és sietve beszélni kezdett.

– De azt elhiszem, hogy jó ember vagy és jó barát, és hogy most már barátok vagyunk…

Harry cirógatni kezdte a férfi kezét.

– De azt nem, hogy szeretlek?

Draco nyelt egyet.

– Egyszerűen csak túl valószínűtlennek tűnik. Azt… azt elnézve, hogy kik vagyunk, te meg én.

– Hogy kik vagyunk, Draco? Már felnőttünk. A Roxfort évekkel ezelőtt volt – mondta Harry
határozottan. – Tényleg nem nagyon tudsz túllendülni azon, hogy mik történtek régen.

Draco megdermedt, és az arcát Harry helyett a fal felé fordította.

Harry felsóhajtott és eszébe jutott, hogy Róma sem egy nap alatt épült, és hogy egy kis
figyelemelterelés jól jönne.

– Akkor, készen állsz rá, hogy lemenjünk és együnk? Mert én már ki vagyok éhezve és reggelit
akarok.

– A reggeli jól hangzik – mondta Draco erőtlenül. – Harry… nem tudom, hogy igazad volt-e, és
tényleg csak tesztelni próbáltalak, vagy… vagy hajlamos vagyok manipulációra, amikor stresszben
vagyok, de…

– De? – Harry felállt és Dracót is talpra húzta.

Draco arcán rózsaszín pír jelent meg, amikor megint Harry szemébe nézett.

– Azt kívánom, bár meg tudnám állni, hogy baszakodjak, amikor veled vagyok. Rosszul vagyok
tőle, hogy állandóan bocsánatot kell kérnem.

– Nem csinálod olyan gyakran.

Draco orrlyukai kitágultak.

– Egyáltalán nem kellene. Még hanem is lennél ilyen kedves és türelmes az idiotizmusommal
szemben, akkor is a gazdám lennél. Tökéletes szolgálattal tartozom neked, és én ezt tudom! De…
nem bírom leállítani ezeket az indulataimat, és hogy a legidiótább döntéseket hozzam. Tudom,
hogy felnőttek vagyunk, de olyan, mintha még mindig a Roxfortba járnék, Harry. Tényleg sosem
ítélkeztem, amikor rólad volt szó!

– Szerintem pihenned kéne – mondta Harry. – Minden rendben van, Draco. Tényleg. Láthatod a
szüleidet, amint visszaérünk Nagy-Britanniába, feltéve, ha még akkor is akarod.

– Ó, milyen jól ismersz! – Draco elfintorodott. – Olyan biztos, mint az, hogy Draco Draco
Malfoynak hívnak, hogy megint be fogok rezelni. Végtére is mindig ezt teszem. Ha már akkor
elmondtam volna a szüleimnek mindent Nikről, amikor először elhatároztam, akkor a rabszolgád
sem lennék!

– Túl szigorú vagy magadhoz – mondta Harry élesen. – Minden gyerek vágyik a szülei
jóváhagyására. Persze, hogy nehéz volt elmondanod nekik olyasvalamit, amit nem akartak volna
hallani.

Draco felemelte a fejét.

– Nem hiszed, hogy csak az aggasztott, hogy kitagadhatnak?

– Azt elnézve, hogy a férjed milyen vagyonos volt, és hogy te is bemutattad már, mekkora
tehetséged van hozzá, hogy a vagyont még nagyobb vagyonná változtasd, nem – felelte Harry
szárazon. – Nem hiszem, hogy a pénz volt a motivációd. A kérdés az, hogy miért szeretnéd ezt
hinni. Vagy miért szeretnéd, hogy én ezt higgyem. Mintha azt akarnád, hogy valaki megbüntessen
téged.

– Én mondtam…

– Nem erotikus értelemben gondoltam – szakította félbe Harry a fejét rázva. – Hanem komolyan.
Bűntudatot érzel, és egy darabig úgy birkóztál meg vele, hogy a szüleidet büntetted azzal, hogy
nem látogattad őket, és…

– És most azzal akarom büntetni őket, hogy meglátogatom – mondta Draco gonosz éllel a
hangjában. – Hogy elmondom nekik, amit legkevésbé akarnak hallani.

– Ó, igen, de ha majd tényleg kitagadnak, annak szinte már örülni fogsz, nem? – Közelebb lépve,
Harry Draco vállára tette a kezét. – De az, hogy most szenvedsz, semmit sem változtat a múlton.
Sem azon, amit tettél, sem azon, amit ők. Nincs értelme. Higgy nekem… én csak tudom – tette
hozzá Harry Siriusra gondolva.

Draco megint megdermedt, és az arckifejezése megmerevedett.

– Nézd, karácsony van, és egyértelműen pihenésre van szükséged. Láttam egy kiírást a hallban.
Pezsgős villásreggeli. Menjünk és együnk, rendben? És igyál egy csomó pezsgőt.

– Csak mert te mondod?

– Csak mert én mondom – értett egyet Harry. Nem gyakran gondolt rá, hogy kihasználja a
helyzetét, mint Draco gazdája, de most nem bánta. Igazából egyenesen tetszett is neki. – Akkor…
mit mondasz?

Draco oldalra billentette a fejét, mintha Harry egy rejtvény lenne, amit nem tudna megfejteni.

– Meg sem érdemellek.

– Már megint a bűntudat beszél belőled. Nikolai meghalt, Draco. Bármit is tettél vagy nem tettél,
míg élt, el kell engedned. És… – Harry megsimogatta a másik férfi vállát. – Mindent
megérdemelsz, amit csak akarsz. Bárcsak el tudnálak juttatni Wiltshire-be, ahogy kérted.

– Bárcsak kértem volna ahelyett, hogy követeltem – Draco sóhajtott. – Akkor pezsgős
villásreggeli. Azt hiszem, nem bánom, ha pezsgőbe fojthatom a bajaimat.

– Nem fogom hagyni, hogy részegen randalírozz – javította ki Harry. – Senkinek sem jó, ha rosszul
van karácsonykor.

– A kijózanító bűbájok majd segítenek. Különös, hogy még most sem gondolkodsz varázslóként.

Harry elvigyorodott. Draco hangsúlyából egyértelmű volt számára, hogy a férfi ezt nem sértésnek
szánta. Ez csak egy egyszerű észrevétel volt.

– Erről van szó! – mondta, és a vigyora még szélesebb lett. – Varázslat, Draco? Ez… ez
varázslatos.
– Persze, hogy varázslatos! Mi más lehetne?

– Számodra megszokott. Tudod, néha sajnálom az aranyvérűeket. Nem tudjátok, milyen csodálatos
hogy csak intek egy pálcával, és a dolgok megjelennek.

– Hathónapnyi háziőrizet, Potter. Tudom, milyen mágia nélkül élni!

– De a házimanók ott voltak és a parancsaidat lesték. – Harry megcsóválta a fejét. – Nem tudod,
milyen fantasztikusak ezek a dolgok egy kívülálló számára. Sosem fogod megtudni. Ez… nos,
valahol szomorú. Nem gondolod?

– Én azt gondolom, hogy olyan, mintha máris elkezdtél volna inni.

Harry felnevetett.

– Még nem, de kezdjük el!

***

– Igen jó évjáratot szolgálnak fel – szólalt meg Draco, amikor letette a pezsgőspoharát, hogy
megragadjon egy minyont. De nem ette meg, csak játszott vele egy pillanatig, mielőtt letette a
desszertes tányérjára. Harry nem gondolta, hogy Draco engedélyre vár; már elmondta neki, hogy
egyen, amennyit csak szeretne.

– Mi lenne, ha délután végigsétálnánk a folyó mentén? Vagy ha van hozzá kedved, elmehetnénk
Quebec központjába. A portás azt mondta, hogy az ottani karácsonyi dekoráció még az ittenit is
felülmúlja.

– És hogy jutunk el Quebec központjába?

Harry lehalkította a hangját.

– Nos, azt hittem, hoppanálhatunk…

– Most úgy gondolkodsz, mint egy… – Draco elnémult, mert egy pincér közeledett. Vagyis nem,
nem igazán pincér. Valaki a recepcióról, jött rá Harry.

– Elnézést kérek, ön Harry Potter?

Ne, ne pont karácsonykor!, fohászkodott Harry. Kis híján azt felelte, hogy nem, de a zavart
kifejezés a férfi arcán megállította.

– Igen – mondta helyette.

A fiatal férfi előrenyújtott egy borítékot.

– Ez önnek jött.

Draco végigmérte a hotel alkalmazottat, és enyhe gúny ült ki az arcára.

– Nem kellett volna inkább a szobánkba hoznia, és hagynia egy üzenetet, ha nem találja ott Harryt?
Étkezés közben zavarni minket aligha nevezhető megfelelő eljárásnak.
A fiatalember elpirult.

– Én… elnézésüket kérem, uram. Én… nem tudom megmagyarázni, miért, de valahogy úgy tűnt,
hogy Mr Potternek ezt sürgősen meg kell kapnia.

Harry azonnal megértette, amint a keze megközelítette a borítékot. Enyhe mágiahullámok

fodrozódtak a levegőn keresztül feléje, az ujjait csiklandozva. Évekkel ezelőtt még valószínűleg
nem vette volna észre, de elég aurorkiképzést kapott hozzá, hogy érzékeny legyen az illúziókeltő
bűbájokra. A boríték nem boríték volt, és a mugli, aki hozzáért, valószínűleg sürgető kényszert
érzett, hogy Harrynek továbbítsa.

– Köszönöm, hogy ilyen kötelességtudó volt – mondta Harry, amikor levette a kezét a tárgyról,
akármi is volt az. – Kérem, tegye a borítékot az asztalra, és fogadja el ezt köszönetül.

Előhalászta a tárcáját, kihúzta a legelső bankjegyet, ami a keze ügyébe került, és átadta.

Az alkalmazott bizonytalannak tűnt, de egy pillanat múlva letette a borítékot az asztalkendőre és a

pénzért nyúlt. Abban a pillanatban, hogy elengedte a borítékot, az arcáról eltűnt a bizonytalan
zavarodottság. Igazából egészen elborzadtnak tűnt, amiért egy vendéget étkezés közben zavart.

– Elnézést kérek! – mondta, először Dracóra, majd Harryre nézve. – Ha megbocsátanak!

Azzal elmenekült.

– Valahogy nem hiszem, hogy túl pazar borravalót adtál – morogta Draco.

– Sss – suttogta Harry. – Nem érzed? A mágiát, ami abból a tárgyból árad? Ne, ne érj hozzá! Mi
van, ha zsupszkulcs?

– Azt hiszem, hogy a sajnálatos tapasztalatod a Trimágus Tusán paranoiássá tett – felelte Draco,
habár nem próbált ellenszegülni Harry utasításának. – És nem, én nem érzek semmiféle mágiát.
Tudod, egyikünk nem a pálcák urának a birtokosa, vagy legalábbis már nem az…

– Az csak szerencse volt, ahogy Piton mindig is mondta – vágta rá Harry. – De ez nem. Erre a
tárgyra illúziót bocsátottak. Bármi lehet.

– Felteszem, néha mégiscsak úgy gondolkodsz, mint egy varázsló. Vagy talán, mint egy auror.
Kiképeztek erre a fajta helyzetre, igaz?

– Igen, de ha egy egyszerű Finite nem oldja meg… nos, a többi bűbáj csak a hivatali használatra
van korlátozva, és én most nem a hivatali rangomban vagyok itt – motyogta Harry. – De gondolom,
semmit sem lehet tenni.

Az asztal alatt, ahol senki sem láthatta, a borítékra szegezte a pálcáját, és némán elmondott
magában egy Finite incantatemet.

Újabb halvány mágiahullám úszott keresztül a tárgyon, ahogy a bűbáj elillant. Amikor a köd
felszállt, egy nagy, sárga juharlevél maradt ott.

– Milyen lelombozó – motyogta Draco.

Harry is így gondolta, de még mindig átkozottul gyanakvó volt. Egy újabb nonverbális varázsige
megfordította a levelet. Mint a másik juharlevél, amit kaptak, ez is üzenetet tartalmazott, és
ugyanattól a személytől.
– A minisztertől jött – mondta Harry mostanra feladva a paranoiáját. Megfogta a levelet, és
felemelte, hogy elolvashassa az apró betűs írást, ami beborította. – Kedves Mr Potter! Remélem,
hogy ön és a társa élvezik a kanadai karácsonyt. Tudom, hogy magánszemélyként tartózkodik
nálunk, és ennélfogva kijár önnek a nyugalom, úgyhogy remélem, elnézik nekem, amiért
megkérdeztem a zsupszkulcs felügyelettől, itt lesznek-e újévkor is. Természetesen nincsenek
kötelezve rá, hogy részt vegyenek, de szeretném önt és társát meginvitálni egy kisebb partira, amit
azon az estén tartok. Az esemény nem hivatalos jellegű lesz, ígérem. A saját házamban kerül
megrendezésre, Ottawában, és a legközelebbi családtagjaim, valamint körülbelül tíz barátom jön
el. Kérem, válaszoljon juharlevél postával, hogy elfogadja-e a meghívást! Üdvözlettel: Jaqueline
LaSalle.

– Az emberek minket néznek – motyogta Draco halkan.

Harry felpillantott, és látta, hogy Dracónak igaza van.

– Lenyűgözőek ezek a juharlevelek – mondta a hozzájuk legközelebb ülő párnak. – Ki is lehet

olvasni belőlük dolgokat. Szinte, mint a tealevelekből!

Draco felemelte a pezsgőspoharát, hogy lazának tűnjön, legalábbis Harry azt feltételezte, de ettől a
megjegyzéstől félrenyelte az italt. Kiköpte, és köhögni kezdett, és egész idő alatt Harryre bámult.
Nem szólalt meg, amíg egyedül nem maradtak a liftben, aztán mérgesen rákezdte:

– Tealevelek? Tealevelek? Miért nem fecsegsz mindjárt kristálygömbökről meg Tarot kártyáról és
árulsz el mindent? Sosem gondoltam volna, hogy egy aurornak kell majd mesélnem a Nemzetközi
Titoktartási Törvényről! Ja, és említettem már, hogy ez a törvény nemzetközi?

Harry kuncogott.

– Azért mondtam ezt, mert a muglik is konyítanak a tealevelekhez.

– Tényleg? – Draco hangjában megdöbbenés tükröződött. – Most hülyítesz?

– Nem. Kicsit értenek a kristálygömbökhöz és a Tarot kártyához is.

– Ó! Nos, feltételezem, mágia nélkül a tudásuk használhatatlan.

Harry Dracóra villantott egy vigyort.

– És megvan a saját megfigyelési módszerük is, úgyhogy bele tudnak látni a liftekbe.

Draco egy lépéssel közelebb ment Harryhez, a szemével jobbra-balra tekintgetve.

– Nem lehet!

– Na, most ki a paranoiás?

– Egy ilyen előkelő hotelben?

Harry közel húzta magához Dracót, és közvetlenül a fülébe súgta:

– Ha őrültnek tűnünk, csak azt gondolják majd, hogy a karácsonyi hangulat miatt van.

– Szó szerint – suttogta Draco. – Ez tényleg finom kis pezsgő volt. Kicsit el is bódultam tőle. Talán
le kellene dőlnöm, ha visszaérünk a szobánkba.

– Ha szeretnél.
Draco az orrával Harry nyakához dörgölőzött.

– Mmm, te is finom vagy. A ledőlés egyértelműen tervbe van véve. De nem egyedül…

Harry teljesen a karjaiba ölelte Dracót, és alaposan szájon csókolta.

Azonban mihelyst visszaértek a hotelszobájukba, észrevette, hogy a kezében lévő juharlevél kicsit
barnábbnak tűnik, mint előtte.

– Azt hiszem, nem ártana válaszolnom, mielőtt még teljesen tönkremegy ez a levél – mondta
összevont szemöldökkel. – Öm… van ötleted, hogyan kéne elküldeni az üzenetet?

Draco vállat vont.

– Nem tudom, de nem tűnik elég erősnek ahhoz, hogy kibírja a pennát. Hmm… próbáld
megpöccinteni a pálcáddal, és elmondani a címzettet meg az üzenetet. Elfogadod a meghívást?

– Azok után, hogy elment a zsupszkulcs hatóságokhoz kideríteni az utazási adataimat? – Harry
pislogott, és eszébe jutott egy ötlet, mintha fénysugár világított volna keresztül egy felhőn. –
Zsupszkulcs felügyelet!

Draoco zavartan rámeredt, de csak egy röpke pillanatig.

– Ó! – mondta halkan. – Én… ó!

Harry félretette a levelet.

– Még mindig haza szeretnél menni?

– Haza nem. Wiltshire-be igen. – Draco megnyalta az ajkait, aztán összeszorította őket, mintha
próbálna nem reménykedni. – Én… nem akarod ezt tenni, Harry. Ismerlek. Tudom, mennyire
utálod kihasználni a hírnevedet, mennyire megveted azt, hogy különleges kiváltságokat ajánlgatnak
neked az emberek…

– Ez nem állított meg abban, hogy átugorjam a sort a Szent Mungóban, nem igaz?

– Azt csak azért csináltad, mert azt hitted, a halálomon vagyok.

– Igen – mondta Harry érdes hangon. Pusztán az emléktől is hideg futkározott a hátán. Arra is
emlékeztette őt, hogy milyen törékeny Draco, és hogy mennyire hajlamos hagyni elharapózni a
problémákat, míg aztán az arcába nem robbannak. Vagy Harry arcába. Ha Draco készen áll arra,
hogy beszéljen a szüleivel – és van mersze hozzá, hogy pont aznap menjen –, Harry aligha akart
ennek útjába állni. – Mondtam, hogy bármit megtennék, hogy visszajuttassalak Wiltshire-be,
Draco. Nem hiszem, hogy LaSalle miniszter bánná, ha kérnék tőle egy kis szívességet. Úgy értem,
ha elfogadom a partimeghívását.

– Most már kérni is fogod a különleges elbánást és beleegyezel, hogy részt veszel a szörnyűséges
soirée-ján?

Mielőtt még Draco tovább vitatkozhatott volna, Harry hozzáérintette a pálcáját a levélhez, és
minden nonverbális képességét bevetette, hogy a gondolati üzenetét a levélre helyezze.

Kedves LaSalle miniszter! Köszönjük a meghívását! Draco és én természetesen örömmel segítünk

köszönteni az újévet. Várjuk a családtagjaival és barátaival való találkozást. Azonban lenne egy
sürgős kérésem önhöz. Az elnézését kérem, amiért karácsony napján zavarom a beosztottjait, de
Dracónak és nekem azonnal Nagy-Britanniába kellene mennünk. Igen hálás vagyok, amiért
befolyása van a zsupszkulcs felügyeletre, mivel szükségünk lenne rá, hogy kinyissanak a
számunkra. Várom a válaszát! Harry Potter.

Amikor Harry felemelte a pálcáját, a levél megint élénksárga színre váltott és vitorlázni kezdett az
ablak felé. Harry vigyorogva odasietett, és kinyitotta neki, aztán elégedetten nézte, amint elszáll.

– Eltarthat egy ideig eljutni Ottawába…

Draco az ablakhoz lépett és bevágta az ablakot.

– Hacsak nem idióták a kanadaiak, azok a levelek arra vannak bűbájolva, hogy hoppanáljanak,
mihelyst kikerülnek a muglik látóköréből. És tudjuk, hogy nem idióták, igaz? Elvarázsolják a
faleveleiket, hogy hagyományos postai levélnek tűnjenek, ha a kézbesítéshez muglik segítségére is
szükség van, ami meg is történt, mert nem az erkélyen álltunk, amikor a juharlevél megérkezett.

– Miért vagy ilyen ideges?

– Mert nem kellett volna ezt tenned!

– Miért nem?

– Ez nem te vagy!

– Ez én vagyok, amikor szerelmes vagyok! – felelte Harry makacsul.

– Ez szóismétlés – vágta rá Draco – Ez én vagyok szerelmesen!

– Így hülyén hangzik. De én is szeretlek – mondta Harry eltökélve, hogy vidám marad. Igazság
szerint kissé rosszul érezte magát amiatt, amit tett, de nem bánta meg. Nos, nem egészen. De
remélte, hogy nem jut el Kingsley fülébe. Sosem heverné ki.

– Harry… – Draco mintha felismerte volna, hogy nyöszörög. Amikor újra megszólalt, a hangja
simán csak halk volt. – Hát nem tudod, hogy ez mit jelent?

– Átmentem a teszteden?

– Mindent be kellene vallanom a szüleimnek!

– És nem akarsz?

– De igen, csak gyáva vagyok. Azt hittem, ezt már átbeszéltük!

– Ez egyszerűen csak ijesztő – mondta Harry gyengéden. – De már évek óta el akarod nekik
mondani, és mindegy, hogyan reagálnak, jobban érzed majd magad, ha túl leszel rajta. Tudod,
hogy igazam van.

– Tudnád használni esetleg a szigorú hangodat, hogy rávegyél, hogy megtegyem?

Harry megrázta a fejét.

– Nem akarod ezt.

– Potter… – Draco sóhajtott. – Harry. Igazad van. Tényleg nem akarom. Talán szerencsém lesz, és
az a levél… ó, a francba! Úgyis megkapja. És minden követ meg fog mozgatni, hogy segítsen a
varázsvilág megmentőjének…
– Tudom, hogy rémült vagy, de ne nevezz így!

– Rendben. Sajnálom. Látod? Mindent csak elcseszek…

– Ideje befognod – mondta Harry oda hajolva, hogy megcsókolja. Elhallgattatásként tökéletesen
működött. Viszont kevésbé volt hatásos, mint az elterelés. Draco egész idő alatt topogott az egyik
lábával; egyértelműen fel volt még dúlva.

Harry végül megszakította a csókot, mert kopogást hallott az ajtón. Egy gyors bűbáj, és meg tudta
mondani Dracónak, hogy a miniszter vár bebocsátásra.

Draco felnyögött.

– Miért nem tudnak ezek a kanadaiak olyan használhatatlanok lenni, mint a franciák? Franciául
beszélnek, könyörgöm. Nem ragadt rájuk egy kicsi a kultúrájukból?

Harry figyelmen kívül hagyta őt és elment ajtót nyitni.

– LaSalle miniszter! Kedves öntől, hogy ilyen hamar jött.

– Jacqueline, ha kérhetem – mondta az asszony, miközben belépett. Harry kicsit rosszul érezte
magát, amiért kihasználta a hírnevét, de még rosszabbul érezte akkor, amikor az asszony levette a
kabátját, és ő meglátta, hogy a csinos pamutruha, amit visel, élénkpiros. Egyértelműen a karácsonyt
ünnepelte éppen.

– Elmentem a zsupszkulcs felügyeletre – mondta elővéve egy apró faragott fadarabot, amit élénk
színekre festettek. Amikor Harry elvette, akkor látta, hogy ez egy miniatűr totemoszlop. –
Személyes vészhelyzet, ha jól sejtem.

– Igen – mondta Harry. Lelkiekben legalábbis az volt.

– Nagyon sajnálom, hogy rossz híreket kapott a vakációja alatt. – A miniszter a totemoszlopra
mutatott. – Az érkezési információikat belevarázsolták ebbe, hogy abban a pillanatban, hogy
kimondják az aktuális mágiaügyi miniszterük nevét, oda vigye önöket, ahonnan elindultak. Ezután
inaktív lesz persze, de kérem, ne érezzék úgy, hogy vissza kell adniuk. Tekintsék karácsonyi
emléknek tőlem.

Harry bólintott, és még rosszabbul érezte magát, amikor rájött, hogy a totemoszlop az asszony
otthonából származik.

– Azt nem tudtam elintézni, hogy visszatérjenek Kanadába – tette hozzá Dracót is beleértve. – Az a
brit minisztérium hatásköre.

– Megértjük. Köszönjük – mondta Draco kicsit reszketős hangon.

– Remélem, minden rendben lesz – mondta az asszony egyenesen Dracóra nézve. Szemlátomást
rájött, hogy melyikük van „személyes vészhelyzetben”.

– Köszönjük – mondta Draco megint, még feszültebb hangon.

A miniszter asszony megint Harryhez fordult.

– Kérem higgyen nekem, amikor azt mondom, megértem, ha nem tud visszajönni a partimra. Ám
ha mégis lehetséges lenne… – Átadott egy dombornyomásos kártyát Harrynek. – Ez leírja, hogyan
hoppanáljon a házamba. Este nyolc óra, december 31-e, hétköznapi viselet.
– Nagyra értékelem a segítségét – mondta Harry magára erőltetve egy mosolyt, amikor elvette a
kártyát. – Ön nagyon kedves. Sajnálom, hogy ki kellett használnom…

– Semmi ilyesmit nem tett. Mondtam, hogy ne habozzon, ha a segítségére lehetek.

– Mégis…

– Nagyra értékelem, amit a varázsvilágért tett, és örömömre szolgál, ha a segítségére lehetek, Mr

Potter.

– Harry, kérem.

Jacqueline LaSalle elmosolyodott.

– Most vissza kell térnem a gyerekeimhez, Harry, de a legjobbakat kívánom önnek, és remélem,
látom újévkor.

– Köszönjük, hogy eljött – mondta Harry, megfogva az asszony kabátját, és kinyitva előtte az ajtót.

– Igen, köszönjük – visszhangozta Draco.

– Szívesen, uraim. Au revoir!

Azzal uralkodói léptekkel kisietett.

Amikor az ajtó becsukódott mögötte, Draco nekidőlt egy szék támlájának.

– Nem muszáj mennünk…

– De akarsz.

– Nem… de igen, a francba! – Draco halványan elvigyorodott. – Könnyebb lenne, ha

kényszerítenél.

– De a szüleid nem hinnének neked, ha kiszagolnák ezt.

– Szörnyű metafora. De… értem, mit mondasz.

– Szeretnél felfrissülni?

Ettől szélesen elvigyorodott.

– Basszus, nem! Hadd lássanak olyannak, amilyen vagyok. Amilyen igazából vagyok.

– Akkor… megyünk? – Harry megragadta a totemoszlop alját, és előretartotta. Azt várta, hogy
Draco tovább fogja halogatni a dolgot. Sír, vitatkozik majd. Ehelyett a férfi megragadta a kis
totemoszlop másik végét, és két szót mondott:

– Kingsley Shacklebolt.
 70. fejezet

– Jól vagy? – kérdezte Harry, amikor Draco ellépett tőle, és egy kicsit megtántorodott. – Mintha
kissé… nos, szinte már szürke lennél.

– Csak vigyél a kúriába, mielőtt teljesen meghátrálnék! – mondta Draco feszülten. – Már most is
kezdem meggondolni magam…

– Nincs ok arra, hogy ne maradjunk itt még pár pillanatig. – Valahogy a háza még sosem nézett ki
jobban. Azon kívül kíváncsi volt rá, hogy mutat az új kád. A munkások már biztosan napok óta
készen vannak…

– Kérlek, vigyél a kúriába, Harry! – Ezúttal Draco hangja szinte könyörgő volt. – Teljesen
émelygek, és ez nem lesz jobb, míg túl nem leszünk ezen, és tudod, hogy nem vagyok képes
odamenni nélküled. A bűbáj nem engedné…

– Rendben – felelte Harry gyengéden. – Csak értesítem a szüleidet, hogy jövünk.

– Anyám megmondta neked, hogy nincs rá szükség. Bármikor szívesen látnak.

– Nem érzem helyesnek csak úgy felbukkanni a házukban.

– A fiuk vagyok!

– De én nem.

– Te aztán makacs egy alak vagy!

Személy szerint Harry úgy érezte, jobb, ha az. Máskülönben Draco átgázolna rajta.

– Ülj le! – mondta neki, éppen csak egy árnyalatnyi szigorúsággal a hangjában. – Úgy nézel ki,
mint aki elájulni készül.

Draco ledobta magát a legközelebbi székbe, és mogorván összefonta a karját.

Csak pár pillanatba került Harrynek kapcsolatba lépnie a Malfoy kúriával. Narcissa jött oda a
kandallóhoz. Csillámló ruhát viselt és gyémántok garmadát, és egy pillanatig Harrynek az jutott
eszébe, hogy talán vendégeik vannak. A gondolat azonban szertefoszlott, amikor az asszony azt
mondta, a ház üresnek tűnik Draco nélkül, így karácsonykor. Hozzátette, hogy boldogan vennék,
ha Harry és Draco csatlakoznának hozzájuk.

– Na, látod? – Harry leporolta magát, miközben felállt. – Öm, anyád kimondottan elegánsan volt
öltözve. Talán mi is felmehetnénk, hogy magunkra kapjunk valami talárt.

– Egy félvérrel házasodtam össze – vicsorgott Draco megtántorodva, amikor talpra állt. – Azt
hiszed, ha varázslóöltözékben megyünk, az bármin változtat? A francba a talárral! Csak vigyél már
oda!

Harry bólintott, majd Dracót a karjaiba vonva megpördült.

***
Ha Harry tudta volna, milyen rettenetesen érzi magát Draco, ragaszkodott volna hozzá, hogy
tovább pihenjen.

– Mr Potter! – köszöntötte Narcissa szívélyesen, ahogy hozzájuk lépett. Ő is és a férje is vártak

már rájuk a hatalmas házuk fő fogadószalonjában. – Draco! Boldog karácsonyt, drágám!

Draco remegett Harry karjaiban, de Hary nem sejtette, mitől. Azt hitte, csak a stressztől. És talán a
félelemtől, amit aziránt érzett, amit egész házassága alatt sikerült elkerülnie. A szülei elutasítása
miatti félelemtől.

Harry finoman kibontakozott és félreállt, hogy Draco szembenézhessen a szüleivel és túl legyen a
dolgon.

Nem volt felkészülve arra, ami következett.

Amint Lucius közelebb lépett, Draco lábai megadták magukat, és a férfi négykézlábra esett. Aztán
erősen rókázni kezdett, és lehányta az apja cipőjét.

Lucius sokkal gyorsabban és barátságosabban reagált, mint Harry képzelte volna. Figyelmen kívül
hagyva a padlón lévő mocskot, lenyúlt, hogy talpra húzza a fiát, és a szemébe nézzen.

Ugyanabban a pillanatban egy üdvözlést is elmotyogott Harrynek, mert a bűbáj nyilvánvalóan

megkívánta ezt, mielőtt a fiához szólhatott volna.

– Draco?

– Én… én azt hiszem, most lepihennék. – Draco hangja olyan vékony volt, mint egy cérna.

Harry megpróbálta őt a karjaiba emelni, ám mielőtt még elég közel léphetett volna, Malfoy már
megtette. Talán jobb is. Harrynek fogalma sem volt, hol lehet a legközelebbi kanapé vagy ágy.

De azon eléggé meglepődött, hogy Malfoy nem valamiféle levitációs bűbájt használt.

Ez könnyen értelmet nyert, amikor Lucius egy fehér brokáttal borított kanapéra helyezte a fiát.

– Szabad mágiát alkalmaznom rajta, Mr Potter?

Harry nem tudta, hogy a férfinak hivatalos engedélyre van-e szüksége, vagy Lucius csak próbálta
leellenőrizni, hogy a bűbáj teljesen lenyugodott, de bólintott.

Malfoy kiszórt pár tisztítóbűbájt a fiára, és egy frissítőbűbájt a leheletére, mielőtt a cipőjére
koncentrált. Draco sóhajtott, és kicsit belesüllyedt a párnákba a szemét szorosan behunyva. Amikor
az apja halványan megérintette a homlokát, Draco belesimult az érintésbe, és a szája sarka alig
látható mosolyra húzódott.

A férfi érintése a fián maga volt a gyengédség, és teljesen ellentétben állt a vad pillantással, amit
Harry felé lövellt.

– Mit művelt vele?

– Nézze, nem tudom, mitől lett ilyen rosszul – felelte Harry, mivel nem akarta elmondani, hogy
valószínűleg az idegesség okozta. Draco döntésén múlt, hogy elmondja-e vagy sem.

– Eppy! – kiáltotta Narcissa parancsoló hangon. Harry túlságosan Dracóra fókuszált ahhoz, hogy
észrevegye, de az asszony a kezeit tördelte, ahogy a kanapé mellett térdelt a földön. Amikor
megjelent egy házimanó, az asszony felállt, és odaparancsolta a manót, ahol ő volt. – Meg tudod
mondani, mi baja a fiamnak?

A manó nagyon komolyan bólintott, és cingár ujjait kinyújtva megérintette Draco homlokát, arcát
és mellkasát.

– Eppy mágikus betegséget érez… nem, Eppy úgy érzi, a mágia rontott a betegségen, nem, nem,
mágia és az extrém érzelmek, de az egésznek a fő oka valami a vérében…

Draco felmordult.

– Ó, ez megmagyarázza. Három pohár pezsgő, mielőtt zsupszkulccsal átutaztunk az Atlanti-

óceánon, és még megtoldottuk egy hoppanálással. Csoda, hogy még eszméletemnél vagyok.

Lucius szeme résnyire szűkült.

– Maga tudott arról, hogy Draco ivott?

– Harry mondta, hogy igyak sok pezsgőt – nyögte Draco, eltakarva a szemét a karjával.

Ettől Malfoy pillantása egyenesen fagyossá vált. Az ujjai a pálcájára szorultak.

– Maga leitatta a fiamat, és rávette, hogy zsupszkulccsal keresztülutazzon az Atlanti-óceánon

józanító bűbáj nélkül?

Draco úgy tűnt, rájött, hogy az elejtett megjegyzése mit okozott.

– Ez nem így volt – mondta, és arrébb húzta egy kicsit a karját, hogy mindkettejükre kiláthasson. –
Rossz hangulatban voltam, és a pezsgő segített, és amúgy sem gondoltuk, hogy el fogunk utazni a
zsupszkulccsal…

Egy aranykeretes tükör hirtelen elrepedt Lucius mellett a falon. Az oka egyértelmű volt. Lucius
dühösnek nézett ki, és mivel a bűbáj nem engedte, hogy Harryt átkozza meg, a haragja mást talált
meg. Amikor megszólalt, a hangja halk és veszélyes sziszegés volt.

– Ön a kiválasztott, a Sötét Nagyúr legyőzője, Nagy-Britannia aurorparancsnoka, és még mindig

nem ismer fel egy zsupszkulcsot?

– Fogd már be! – mondta Draco olyan nyugodt hangon, hogy az már hátborzongató volt.

– Drágám, tudom, hogy nem érzed jól magad, de nem kellene így beszélned apáddal…

– De igen – felelte Draco, és felült, habár végül összegörnyedt, mert még mindig eltakarta a
szemét. – Rosszabb dolgokat is fogok még mondani, úgyhogy akár kezdhetem valami viszonylag
kedvessel is. Először is, mindenre emlékszem. Már egy ideje. Hónapok óta – vallotta be szárazon.
– Hónapok óta, és nem volt kedvem beszámolni róla, úgyhogy nem tettem.

Narcissa olyan hangot adott, mintha fájdalmas lenne ezt hallania. De Harry méltányolta őt;
ahelyett, hogy leszidta volna a fiát, amiért ilyen szörnyen viselkedik, olyasmire figyelt, ami
fontosabb volt.

– Mr Potter, megengedi, hogy Eppy kiszórjon pár gyógyító bűbájt Dracóra?

– Igen, persze.
A manó aprót bólintott, felágaskodott, és éneklő hangon kántálni kezdett.

– Fogalmam sem volt, hogy egy kis alkohol ezt fogja okozni – mondta Harry bűntudatosan.
Végtére is ő volt az, aki a pezsgőt javasolta. Aki ragaszkodott hozzá, hogy Draco sokat igyon. Mert
én azt mondom…

– Nem kellett volna ezt okoznia, hacsak nem volt rossz minőségű a zsupszkulcs. De olyankor is
előfordul, amikor nagy távolságokra kell vinnie.

– Nos, a miénket maga a kanadai mágiaügyi miniszter bűbájolta. Kedves nő, Jaqueline – mondta
Draco jobban kiegyenesedve. Még mindig megrázottnak tűnt, de már jobb színben volt, hála Eppy
közreműködésének. – Meghívott minket a házába szilveszterre. Említettem már?

Narcissa leült a székbe, amit Lucius idézett meg a kanapé mellett, és nyugodtan nézett Dracóra,
noha a kezét tördelte az ölében.

– Nem, drágám, nem említetted. Nem beszéltél velünk azóta a szörnyű vacsora óta Mr Potternél.
Nem mintha a főztöd nem lett volna egyszerűen csodálatos, de a beszélgetés meglehetősen feszült
volt, ahogy visszaemlékszem. De ha Harry és te a varázsló nemzetközösség más tájainak
vezetőivel ismerkedtek, az hasznos lehet.

– Nem, hogyha az a nő még egy rendes zsupszkulcsot sem tud elkészíteni – morogta Lucius. – Mi
a neve?

– LaSalle. Jacqueline LaSalle – mondta Harry.

Lucius vicsorra húzta az ajkát.

– Már emlékszem. A róla szóló hírek még az Azkabanba is elértek. Egy negyedvérű a tartomány
élén. Hova fog jutni a világ? Szerencsések, hogy a zsupszkulcs nem a tó közepébe pottyantotta
magukat.

Draco felszegte az állát.

– Biztos vagyok benne, hogy az ő mágiája erősebb, mint a tiéd, apám.

– Draco! – kiáltott fel Narcissa, kezét a szája elé kapva egy pillanatra.

– Ez elég rossz kezdés volt – mondta Draco sóhajtva, amikor lábra állt. Egyenesen állt, az
arckifejezése higgadt volt, mintha egy tömegnyi előkelőséget készülne megszólítani, nem a szüleit.
Úgy nézett ki… mint egy Malfoy, ismerte fel Harry kissé nyugtalanul, de végtére is talán nem is
baj. Draco tudta, hogyan kell rávennie a szüleit arra, hogy meghallgassák. – Azt akartam mondani,
hogy mivel mindenre visszaemlékeztem, elég sok mindent el kell mondanom nektek. Harry,
megbocsátanál, kérlek?

A legvége meglepte Harryt.

– Hogyan?

Draco olyan tekintettel nézett rá, ami egyszerre volt türelmetlen és gúnyos.

– Szeretnék hármasban beszélgetni a szüleimmel. Úgy érzem, zavarna a jelenléted.

Ó, hát valószínűleg tényleg. Mennyire lenne Lucius hajlandó beszélgetni ahelyett, hogy elmerüljön
a sértett büszkeségében; ha Harry a szobában maradna, hogy lássa a Draco híreire adott reakcióját?
– Hogyne – felelte Harry, még ha a gondolat, hogy egyedül lesz a Malfoy kúriában, a legjobb
esetben is zavaró volt. Nem akart arra gondolni, milyen volt itt lenni a háború alatt.

– Öm… én csak… öm…

Draco kedvesen megragadta a könyökénél, és a dolgozószoba ajtajához kísérte.

– Menj, és nézd meg a kertet, jó? Még tél közepén is látványos. Szeretnéd magadhoz hívni a
pávákat? Az egyik manó hozhat neked az ennivalójukból…

– Nem, köszönöm…

Akkor már az ajtóban voltak, Draco áttaszigálta Harryt a küszöbön, aztán elengedte a karját.

– Így lesz a legjobb – mondta halkan. – Köszönöm, Harry.

– Hát persze…

Mielőtt még Harry befejezhette volna a mondatát, az ajtó finoman becsukódott az orra előtt.

Azt mondani, hogy Harry riadt volt, enyhe kifejezés lett volna. Egy része egyenesen döbbent volt.
Nem gondolta volna, hogy Draco képes lesz… nos, nem pontosan ellenszegülni. Nem volt szó
ellenszegülésről. De ez bepillantást adott Draco erőteljes személyiségébe.

Míg Harry még mindig ott állt zavartan, egy mágiahullám jelent meg az ajtó közelében, és kezdett
áramlani a bezárt ajtó körül. A belső aurorja azonnal felismerte a némítóbűbájt. Nem volt túl
meglepő, hogy az egyik Malfoy – valószínűleg Lucius – arra gondolt, kiszórja.

A meglepő az volt, ahogy a bűbáj elgyengült, rövidesen azután, hogy kiszórták. Harry a vöröses
ragyogásra meredt, ahogy eltávolodott az ajtótól és hirtelen azon kezdet töprengeni, vajon nem
mégis Draco szórta-e ki. Talán még mindig nem érezte jól magát, még a manó segítsége után
sem…

– Mr Potter! – mondta Lucius hűvösen, amikor kivágódott az ajtó. Harry elnézett mellette, és látta,
hogy Draco egy asztalnál ül az anyjával, nyugodtan figyelve, amint egy mágikus teáskanna a
levegőben lebegve kiszolgálja őket. – A Res mea es egyértelműen úgy határozott, hogy nem
akadályozhatjuk meg, hogy hallja a beszélgetésünket. Azonban az alapvető illem azt diktálná,
hogy felkeresse a kertet, amint Draco javasolta.

Úgy beszélt, mintha Harry egy meztelen csigánál is alantasabb lenne, amiért még mindig ott állt.
Ami kissé igazságtalan volt, mert egyáltalán nem akart hallgatózni!

– Fogalmam sincs, merre van a kert – felelte hűvösen. – Esetleg adhatna egy térképet, hogy
eligazodjak ebben az irdatlan nagy házban.

Lucius megcsikorgatta a fogát.

– Irdatlan? Miközben maga egy akkora kunyhóban lakik, ami egyetlen manónak is kicsi lenne,
nemhogy két varázslónak, akik közül az egyik normális méretű lakóhelyhez van szokva?

Draco felemelte a hangját ott, ahol ült.

– Nem haladhatnánk végre?

Lucius hátrapillantott a fiára, és a tekintete ellágyult, ahogy Harry észrevette. Amikor

visszafordult, nem volt teljesen békülékeny, de úgy tűnt, megcsappant a vitatkozási kedve.
– Diego! – kiáltotta, és várt, amíg egy házimanó megjelent.

Harry nem tudta megállni.

– Diego?

Lucius arckifejezése mérges lett.

– Barcelonából hoztam. Diego, megmutatod Mr Potternek a kertet, és mellette maradsz arra az

esetre, ha bármiféle segítségre lenne szüksége!

A manó rugózott egyet a lábujjain, és lelkesen bólintott.

Malfoy kezdett visszafordulni.

– Emlékezzen, mit mondtam magának! – mondta Harry gyorsan, eléggé lehalkítva a hangját ahhoz,
hogy Draco ne hallhassa.

– Mit mondott? – kérdezte Malfoy fél szemöldökét felvonva, amikor visszafordult. – Komolyan,
Mr Potter, nem emlékszem olyan alkalomra, amikor bármi hasznosat mondott volna nekem…

Akaratos seggfej – gondolta Harry. Vagy a beképzelt seggfej talán kifejezőbb lenne.

– Az irodámban – felelte Harry. – Azt mondtam magának, hogy Draco már nem ugyanaz az ember,
aki volt. Ön már nem ismeri őt. – Harry nyelt egyet, és a saját gyerekkora jutott eszébe, mint
valami éhség, amit soha sem lehet csillapítani. Nem gondolt erre túl gyakran, csak néhanapján… –
Azt hiszem, Draco olyan apát szeretne, Mr Malfoy, akiben bízhat, hogy nem fogja meggyűlölni,
csak mert nem ugyanolyan, mint ön. Kérem, gondolja át alaposan, hogy mit mond majd, amikor
visszamegy. Ne… ne vadítsa el magától.

Talán Harry hangjában lévő érzelem hatott, vagy az, hogy ő is egyértelműen törődött Dracóval, de
a kemény él Lucius tekintetében enyhült. Megrázottnak tűnt.

– Mit kell a fiamnak elmondania nekem?

– Én… – Harry megköszörülte a torkát. – Hagynom kell, hogy Draco mondja el. – A manóhoz
fordult. – Akkor menjünk a kertbe, Diego!

Az ajtó egy kattanással bezárult, amikor Harry elfordult, és követte a manót végig a márvány
folyosókon.
 71. fejezet

A kert hatalmas területének bejárása egy kicsivel több, mint egy órán át lefoglalta Harryt. A tél
közepén virágzó növények látványa kétségtelenül lenyűgöző volt a maga módján, de Harry
határozottan közömbösnek érezte magát. A franciakertek nem jelentettek sokat neki, és különben
is ismerte az időjárásbűbájokat. A saját hátsókertjében is alkalmazta őket, amíg a Szent Mungó
gyógyítója azt nem javasolta, szüntesse meg őket, hogy az utolsó szál lóherét is kiirtsa ezzel.

Mi több, a gondolatai egyáltalán nem a Malfoy kúria kertje körül jártak. Hanem a
dolgozószobában, Dracóval.

Vajon mennyi időbe telik megbeszélniük a dolgot?

Arról nem is beszélve, hogy a hosszú idő, ami eltelt, Draco érdekében beszélt. Azt kellett jelentse,
hogy Lucius meghallgatta őt, nem igaz?

Vagy talán mégsem, gondolta Harry homlokráncolva, miközben leült egy kovácsoltvas padra.
Talán azt jelenti, hogy Draco még mindig az anyjával beszél. Az asszony talán hajlandó addig
hallgatni őt, ameddig Draco csak szeretné. Harry véleménye szerint Lucius kirohant a szobából
abban a pillanatban, hogy a „félvér” és a „férj” szó ugyanabban a mondatban említésre került.

– Diego! – szólította meg a manót, aki diszkréten a közelben állt. – Be tudnál menni és megnézni,
hogy Draco még mindig a szüleivel beszélget-e?

A szerencsétlen manó azonnal egy fatörzsbe kezdte verni a fejét.

– Diego sajnálja, sajnálja, sajnálja! Diego csalódást kell, hogy okozzon egy nagyra becsült
vendégnek! Diegónak meghagyták, hogy a nagyra becsült vendéggel kell maradnia!

– Hagyd ezt abba! – kiáltotta Harry, miközben odaszaladt a manóhoz, és elrángatta a fától. –
Rendben van, maradj velem! Nem gondoltam komolyan az előbbit, tényleg!

Diego lelkesen felnézett Harryre, és komolyan bólintott.

Nos, legalább abbahagyta.

– Miért hívsz nagyra becsültnek?

A manó pislogott.

– Ó, mert amikor a kandallóhívás történt, Lucius gazda megparancsolta Diegónak és Lillynek,

hogy készítsenek elő két szobát arra az esetre, ha Harry Potter maradni akarna éjszakára.

Arra az esetre, ha Draco akarna maradni, gondolta Harry. Furcsa volt azt feltételezni, hogy Lucius
szobákat készíttetett volna elő. Ha már a hoppanálás szóba kerülhetett, hiszen Harry egyáltalán
nem lakott messze.

De végül is a férfi hónapok óta nem látta a fiát. Talán a szoba csak a vágyait tükrözte.
Egyértelműen szeretett volna kapcsolatban maradni Dracóval, eléggé ahhoz, hogy azt remélje,
Harry talán tovább marad egy délutánnál.

De vajon eléggé akarta a kapcsolatot ahhoz, hogy elfogadja a gondolatát annak, hogy a fia egy
félvér férfival hált együtt? Hogy a fia ignorálta az összes tilalmat, hogy soha se ossza meg a magját
egy „érdemtelennel”?

Talán igen, talán igen, töprengett Harry, reménykedve a legjobbakban Draco számára. Végtére is
Luciusnak tudnia kell, hogy Draco és Harry között volt szexuális kapcsolat. Emiatt a tény miatt
sem fordult el a fiától.

Habár… Dracónak nem volt sok beleszólása abba, hogy viszonya legyen-e Harryvel. Ami most
már nem számított sokat; Harry tudta, hogy ami közte és Draco közt történt, az kölcsönös
megegyezésen alapult. Mégis, Lucius mondhatja azt magának, hogy Draco nem teljesen önként
ment bele, mert a bűbáj nem hagyott neki más választást.

Ez pedig segítene neki felmenteni Dracót, nem?

Dracónak nem volt ilyen mentsége, amikor Nikolai Preobrazhensky került szóba.

Harry felmordult, mert megfájdult a feje. Túl sok körbe-körbejáró gondolat, és egyiknek sem volt
semmi értelme. Ezt nem fogja egyedül kitalálni. Csak annyit tehetett, hogy várt, és reménykedett,
hogy a dolgok a legjobban alakulnak.

***

Miután Diego csettintett csontos ujjaival, hogy madáreleséget idézzen meg, vagy egy órát
madáretetéssel töltött. Meglepően szelídek voltak, de végül is, aligha lehetett őket természetesnek
nevezni. Azok a fehér tollak…

Az igazat megvallva elég kísértetiesek voltak, mert Harryt az egész aranyvérű ostobaságra
emlékeztette. Nem mintha képes lett volna elfelejteni. Minden két- vagy hárompercenként kísértést
érzett, hogy megkérje Diegót, nézzen utána, hogy áll a dolog. Vagy legalábbis tudakolja meg, hogy
Lucius kirohant-e a helyiségből és Draco egész idő alatt Narcissával beszélgetett-e.

Csak a tudat miatt maradt csendben, hogy Diego beleverné a fejét egy kőbe vagy ilyesmibe.

Már fél órája abbahagyta a pávák etetését, és most a tó füves partján ült, és köveket kacsáztatott
rajta. Arra tippelt, bűbájolt kövek lehetnek. Mindegy, hogyan dobta el őket, ugyanolyan jól
végigszáguldottak a tó felszínén.

Harry el tudta képzelni Dracót gyerekként, amint itt ült, ezzel szórakozott, az apja pedig
nagyvonalúan elvarázsolja a köveket, amikor a fia nem látja…

– Hát itt vagy! – hallotta Draco hangját maga mögött.

Ültében megfordulva, Harry Draco arcát kezdte figyelni, keresve valami árulkodó jelet, hogy
hogyan mentek a dolgok.

– Nos?

– Nem mutatsz túl jól az apám köpenyében.

Harry alig bírta abbahagyni a didergést. Ez Lucius köpenye? Amikor Diego csettintett az ujjaival,
és aztán átnyújtotta Harrynek, aki egy kicsit az időjárásbűbájok ellenére is fázott, nem is
gondolkodott el ezen. De persze, hogy Lucius köpenye volt. Draco minden holmija Hollóbércre
került, és aztán a java megsemmisült, amikor Draco elvesztette a fejét a részegségtől és a bánattól.

– Tessék, odaadom – mondta Harry levéve magáról.

Draco ránézett, de nem nyúlt hozzá.

– Nekem nincs szükségem köpenyre. Bizonyos varázslókkal ellentétben én szórtam egy

melegítőbűbájt az ingemre, mielőtt kijöttem. De őszintén szólva megkétszereztem volna a bűbájt,
ha tudom, mennyi időbe telik majd rád találnom.

Harry zavartan bámult rá. Draco bravúrosan tudott kioktatni bárkit a mágia használatáról.

– A védőbűbájaitok nem mutatják ki az itt bujkáló nem Malfoyokat?

– Nem tudtam a védőbűbájokat működésbe hozni – felelte Draco ridegen.

Ó, egek!

– Sajnálom – mondta Harry előre lépve, hogy egyik kezét Draco karjára tegye. Szörnyen érezte
magát, hogy még mindig a kezében tartotta a köpenyt, ami csak emlékeztető volt, úgyhogy ledobta
a földre. Diego majd foglalkozik vele. – Akkor az apád… kitagadott?

Draco megrázta a fejét.

– Nem, de nem volt elragadtatva, hogy finoman fogalmazzak. Úgy értettem, hogy ellened nem
tudom használni a védőbűbájokat. Arra sem, hogy megtaláljalak.

Ó! Nos, ez már nem hangzott olyan szörnyen. Harry nem tudta, miért lenne Draco mérges, de azt
feltételezte, nem lehet valami csodás érzés, ha az ember mágiáját pórázra fogják.

– Hivatalosak vagyunk vacsorára – tette hozzá Draco ugyanolyan ridegen. – Talán nem lesz valami
szívélyes, szóval, ha inkább kihátrálnál, csak nyugodtan.

– Nem vehették nagyon a szívükre a dolgot, ha még vacsorára is meghívtak minket – mutatott rá
Harry.

– Anyám hívott meg, miután apám elhagyta a szobát.

Rendben, így már érthető volt.

– Öm… az apád meddig maradt beszélni?

– Szinte végig. És a beszélni kifejezés teljesen korrekt. Meghallgatni nem akart. Nem, túlságosan
lefoglalta, hogy felrobbantsa anyám míves kristálygyűjteményét.

Visszaemlékezve a tükörre, amit Lucius haragja elrepesztett, Harry bólintott.

– Ez még mindig jobb, mintha téged átkozott volna meg, mérgében…

– Ő nem átkozhat meg engem. A tiéd vagyok.

– Nem hiszem, hogy a Res mea es azt jelentené, hogy senki más nem szórhat rád átkot.

– Talán nem, de szerintem ez azt jelenti, hogy ő nem teheti meg. Ugyanolyan, mint az, hogy nem
jöhetek ide nélküled, vagy hogy nem válaszolhatok a leveleikre, hacsak nem adsz rá engedélyt.
Régen volt egy kis hatalmuk fölöttem, és a bűbáj biztosítani akarja, hogy nem tévesztem össze, ki
uralkodik fölöttem most.

– Csak azt hiszed, hogy nem átkozhat meg, vagy tudod is? – kérdezte Harry gyanakodva.

Egek, ha Lucius pálcát emelne Dracóra, Harry egyenként tépné ki a kibaszott végtagjait…

– Nem ismered őt – sóhajtotta Draco. – Soha sem így közelített hozzám. Hajlamosabb a befolyását
és a pénzét bevetni, ha meg akarja szerezni, amit akar. Most, hogy erre gondolok, talán emiatt
viseli olyan nehezen a mostani helyzetet. Már semmilyen befolyása nincs és a pénzkérdés sem igen
jöhet szóba, most hogy független vagyonom van.

Harry értetlenül pislogott.

– Nem értem. Nem változtathatja meg a múltat, szóval mi haszna lenne egyáltalán a hatalomnak
ebben az esetben?

Draco felemelte Harry kezét, és az ajkához emelte, lassan végigcsókolva mindegyik ujját.

– Egyszerű. Mihelyst megértette, mit műveltem az életemmel, ahogy ő fogalmazott, azt követelte,
hogy tagadjam meg Nikolai-t. Hogy elnézi, amiért ilyen szörnyen ítéltem meg a helyzetet, amíg
megalázkodom előtte és beismerem, hogy apu jobban tudja. De persze nem mondtam azt, amit
hallani akart. És ez feldühítette. Ekkor kezdett a kristály robbanni. Ó… apropó, anyám azt üzeni,
köszöni.

Harry térde elgyengült a csókoktól, amiket Draco az ujjaira adott. A legkülönösebb az volt, hogy
elképzelni sem tudta, Draco miért csinálja most ezt. Eddig még sosem kezdett el fizikailag
vonzódni Harryhez attól, hogy a Nikolai-jal való házasságáról beszélt. És mi volt ez Narcissával és
a köszönömmel?

Harry úgy döntött, nem számít. A térde készült összecsuklani.

– Miért csókolgatod az ujjaimat? – zihálta.

– Mert… szereted? – kérdezte Draco, és a hangja csábító volt.

– Igen, így van, de…

– Mert emlékeztet azokra a dolgokra, amiket csinálni szeretnék veled, mihelyst hazaérünk?

Harry egyik karjával átkarolta Draco vállát. Vagy ezt teszi, vagy összecsuklik.

– Draco…

A másik férfi ügyesen körbefordult, de nem azért, hogy hoppanáljon. Harry egy tölgyfához szorítva
találta magát, Draco pedig mellkastól lábujjig hozzáfeszült.

– Esetleg visszautasíthatnánk a vacsorameghívást és mihamarabb hazamehetnénk – mormogta

Draco Harry ajkaihoz közvetlen közel. – Akarlak. A farkad a kezemben akarom, aztán mélyen a
torkomban…

Harry kis híján elment a nadrágjában. A farok, amiről Draco beszélt, meglehetősen keményen
lüktetett; a csúcs már nem lehetett messze.

– Ó, Istenem, a manó...

Draco hátrapillantott a válla fölött.

– Diego, menj és mondd meg a szüleimnek, hogy nem mehetek vacsorázni, mert mivel épp azzal
vagyok elfoglalva, hogy Harryvel szeretkezzek a kertben…

Harry felnyüszített, a hang a torkán akadt.

– Draco…

– Ó, nyugi! – mondta Draco kicsit elhátrálva, de épp csak annyira, hogy Harryt levegőhöz engedje
jutni. Még mindig csak centiméterekre voltak egymástól. Diego eltűnt, amint csókolni kezdtem az
ujjaidat.

– Nem hallottam pukkanást…

– Persze, hogy nem – vigyorgott Draco. – A szemed és a füled csak rám koncentrált.

Nos, ez igaz volt.

– Még mindig nem értem – mondta Harry, és nyelt egyet. – Azt hittem, hogy a benti beszélgetés
felzaklat majd, nem pedig… öm…

A felizgat kissé tiszteletlen lett volna a jelen körülmények közt.

– Ó, meglehetősen felzaklatott. – Draco vállat vont. – De volt vagy húsz percem gondolkodni, míg
téged kerestelek, és tudod, mire jöttem rá, Harry?

Arra, hogy fel vagy izgulva? Nem, a francba ezzel. Draco most komoly volt, úgyhogy Harry
mindent bevetett, hogy ő is az legyen.

– Szabadnak érzem magam. – Draco mosolygott. – Persze nem lettem az. Még mindig a rabszolgád
vagyok. De tudod, hogy ezt egyáltalán nem bánom. Nem, úgy értettem… nem is tudom. Ezt nehéz
elmagyarázni, de az, hogy Nikről beszéltem a szüleimnek… a titokról, ami nyomasztott, ez volt az
egyetlen dolog, ami a házasságom után megoldatlan maradt. És minél tovább maradt ez így, annál
jobban gennyedt a probléma. Nem mondhatom, hogy már nem szomorkodom Nik miatt, de abban
a pillanatban, hogy a szüleim megtudták az igazat, ő valahogy egyszerre… távolinak tűnt, azt
hiszem. – Draco mosolya hirtelen elhalt. – Ez nagyon nagy árulás? Ettől szörnyű férj vagyok?

Harry kinyújtotta a karját, és magához húzta Dracót.

– Szerintem ettől csak emberibb vagy. Biztos vagyok benne, hogy nagyszerű férj voltál.

Draco megrázkódott Harry karjában, de ez furcsán nevetésnek tűnt Harrynek, pedig semmi vicces
nem volt a helyzetben.

– Nem vagyok ebben biztos. Veszekedtünk is.

– Nos, minden pár szokott veszekedni.

– Mi nem.

Annyira bátorító volt hallani, hogy Draco párnak hívta magukat, hogy Harry agya egy pillanatra
szinte teljesen kiürült.

– Ó… nos, tudod, hét teljes évnyi veszekedést kell kihevernünk – viccelődött Harry. – És amúgy is
voltak vitáink. A lóhere jut az eszembe.

Draco bólintott és úgy mozdult Harry karjában, hogy egy gyengéd csókot nyomhasson az ajkára.
– Az ujjakra adott puszik azt jelentették, köszönöm – suttogta lesütött szemmel, mintha zavarban
lenne. – Nélküled sosem lett volna hozzá bátorságom, hogy elmondjam nekik. Tudom, hogy nem
lett volna. Hagytam volna gennyedni a halálom napjáig. És tudod… inkább legyen olyan apám,
aki azért utál, ami vagyok, mint egy olyan, aki azért szeret, ami nem.

– Ó, Daco! – Harry még közelebb húzta magához a férfit. – Biztos vagyok benne, hogy az apád
szeret téged.

– Ha te tudsz olyasvalakit szeretni, aki elborzaszt téged. Úgy nézett rám, mintha… Merlinre!
Mintha azt is jobban szeretné, ha újra lehánynám a cipőjét, mint hogy olyan szavakat köpjek neki,
mint hogy „összeházasodtam egy félvérrel, és nem érzek megbánást.”

– Nos, biztos vagyok benne, hogy hozzá fog szokni a gondolathoz.

Draco felnevetett, de a hangjában több szomorúság volt, mint vidámság.

– Tényleg? Én viszont abban vagyok rohadt biztos, hogy ignorálni fogja a múltamnak ezt a részét.
Mivel szemlátomást nem zárt ki a kúriából. Habár ennek talán ahhoz a tényhez is köze van, hogy
nem tudná megtenni. Ez hatalmat adna neki velem kapcsolatban, és ez az, amije már sosem lesz.

– Nos, csak mert nem zárhat ki a házból, nem jelenti azt, hogy meg kell hívnia vacsorára.

– Az anyám volt, már mondtam. – Draco úgy nézett ki, mintha erőlködne, hogy próbáljon
mosolyogni. – Megint azt fogjuk játszani, hogy sosem figyelsz arra, amit mondok?

– Talán. Végtére is őrülten szerelmes vagyok beléd.

– Ez inkább azt feltételezné, hogy ettől csak jobban figyelsz rám, Harry gazdám.

Az utolsó két szótól Harry elmosolyodott.

– Néha azt jelenti, hogy egyáltalán nem tudok normálisan gondolkodni. Öm… akkor maradni
akarsz vacsorára?

Draco sóhajtott.

– Nem igazán akarnám apám gorombaságát rád is rád kényszeríteni, de másrészről helytelennek
tűnik visszautasítani az olajágat. És már amúgy is túlzásba vittem a „nem beszélek veletek”
játékot.

– Hazamehetünk és megbeszélhetünk egy másik időpontot a vacsorára, miután visszatértünk

Kanadából.

– Vissza kell oda mennünk?

– Igen, vissza kell. – Harry elfintorodott. – Megígértem, hogy részt veszünk a miniszter partiján.

– Ó! Rendben.

– Azt hittem, jobban fogsz lelkesedni azért, hogy az ő pozíciójában lévő emberekkel
haverkodhatsz.

– Nos, lelkesedem is, de ha ehhez egy újabb transzatlanti zsupszkulcsot kell használnom? – Draco
megborzongott. – Akkor nem hiszem, hogy képes leszek rá.

– Nekem mindegy – mondta Harry vigyorogva. – Akkor repülünk.

– Nem a La Manche-ról beszélünk, Harry. Átrepülni az Atlanti-óceánt legjobb esetben is őrült,
legrosszabb esetben pedig halálos…

– Repülőgéppel, hülye – mondta Harry közel hajolva, hogy egy csókot dobjon Draco orrára.

Draco pislogva hátrahúzódott.

– Viccelsz!

– Nem én!

– Tudom, hogy mugli környezetben nőttél fel, de kizárt, hogy meggyőzz engem arról, hogy
repülőgépeken bolyongtál a világban…

– Az Boeing – mondta Harry nevetve. – És nem, nem bolyongtam. De szerintem jó móka lesz.

– Móka. Móka, hogy ott lógunk a levegőben több ezer mérföld magasban mindenféle mágia nélkül,
hogy fenn maradjunk. Mi a franc tart fent egy repülőt amúgy is? Nehéznek tűnnek.

– Valami köze van hozzá a szárnyak formájának, azt hiszem.

– Azt hiszi – mondta Draco a szemét forgatva.

– Utazhatunk első osztályon – mondta Harry megdörzsölgetve Draco karját. – Azt hallottam,
királyi a kiszolgálás. Stewardessek lesik a kívánságaidat, annyi pezsgőt iszol, amennyit akarsz…

– Ó, mintha az annyira csábító lenne.

– Csatlakozhatunk a Mérföld Magas Klubhoz – mondta Harry igéző hangon. – Tetszeni fog. Neked
való. Nagyon exkluzív fajta szervezet.

– Mérföld Magas Klub?

– Mmm, bevezetlek a titkos rítusaikba, mihelyst a gépen leszünk.

– Milyen titkos rítusokba?

Harry vigyorgott.

– Nem mondhatom el, nem igaz? Ha beszélhetnék, akkor nem lenne titkos. De tetszeni fog.
Ígérem.

– De mi van, ha lezuhan a gép?

– Ez nem túl valószínű. Valójában sokkal veszélyesebb autóval utazni.

– Mintha azzal olyan sűrűn utaznék!

– Lekicsinyítem a Tűzvillámot és beleteszem a kabátzsebembe – ígérte Harry. – A veszély

legkisebb jelére kiugrunk a gépből, és elszállunk együtt a naplementébe.

– Elment az eszed. Ez nem működhet… vagy igen?

– Persze, hogy működhet – mondta Harry pókerarccal, noha egyáltalán nem volt biztos a dologban.
A gép nem fog lezuhanni, ez volt a lényeg. – Mondd, hogy jössz!

– Nos, egy kis ösztönzés nélkül nem… – Draco vigyora hirtelen sokkal pimaszabb lett. – Jól van,
akkor igen. Veled repülök.

Harry oldalra billentette a fejét.

– Készülsz valamire. Miért gondoltad meg magad?

– Mmm, nos, az jutott eszembe, hogy ha továbbra is félvérekkel akarok elegyedni, akkor jobb, ha
magamévá teszem a mugli kultúrát. – Draco az ég felé intett a halványodó fényre utalva, gondolta
Harry. – Be kéne mennünk és felkészülnünk a vacsorára, azt hiszem.

– Azt hittem, varázslók vagyunk – cukkolta Harry. – Mi van a tisztítóbűbájokkal?

– Mindig is képes voltam meglátni az előnyeit egy jó régimódi mosásnak. Igazából háromszor
mostam meg a fogam, mielőtt kijöttem megkeresni téged. Biztos vagyok benne, hogy az apám
leheletfrissítő bűbája minden maradékát eltávolította a trutymónak, de akkor is jobban érzem
magam egy jó kis súrolás után.

Harry felvonta a szemöldökét.

– Kölcsön vettél egy fogkefét?

Ez nem igazán vallott volna Dracóra.

– Transzformáltam egyet. Azt hittem, varázslók vagyunk.

– Azok is vagyunk. – Harry még egyszer utoljára megcsókolta, aztán komoly tekintettel a szemébe
nézett. – Tényleg maradni akarsz vacsorára? Nem muszáj. Egy percet sem kell tovább itt
maradnod, ha inkább hazamennél.

– Ó, maradni akarok – mondta Draco, és valami megcsillant a szemében. Harry csintalanságnak

tippelte volna, kivéve hogy egyáltalán nem tűnt játékosnak.

Hirtelen gyanakvás öntötte el Harryt.

– Veszekedést akarsz provokálni az apáddal?

– Ez – mondta Draco határozottan – tőle függ.

***

– Tényleg nem tudom, hol lehet Lucius – mondta Narcissa a szoknyájával babrálva. Még mindig
ugyanazt az ünnepi ruhát viselte, mint korábban, és most, hogy Harrynek alkalma adódott kicsit
jobban szemügyre venni, rájött, hogy miért tűnt ismerősnek.

Erősen hasonlított arra, amit a jó boszorkány viselt az Óz a nagy varázslóban.

Narcissa, Wiltshire jóboszorkánya, gondolta Harry magában, próbálva nem elnevetni magát a
hülyén hangzó címen. Narsissa Malfoy nem volt jó. Egyáltalán nem.

Másrészről viszont nem volt annyira szörnyű sem, mint Harry valaha gondolta. Ő legalább itt volt
mindkettejükkel a dolgozószobában, próbálva szívélyesnek mutatkozni. Legalább hajlandó volt
elnézni Draco viselkedését – a házasságát, és azt, hogy ignorálta a szülei leveleit. Egyértelműen
szerette a fiát, és akarta őt az életében, bármi történjék is.

– Konyakot? – kérdezte Harryt, amikor egy manó körbejárt egy tálcával. Harry elvett egy poharat,
és odasúgta Dracónak, hogy ő is vegyen.

Draco nagyrészt csendben volt, mióta ő és Harry visszatértek a kertből. A játékos flörtölése odakint
mintha meg sem történt volna. Elvitte Harryt abba a lakrészbe, amit az apja előkészíttetett nekik –
az anyja már szemlátomást megmutatta neki, hogy megmoshassa a fogát. Egyedül lezuhanyozott és
olyan ruhákban jelent meg, amik elegánsabbá lettek bűbájolva, noha Harry meglátása szerint mugli
módon voltak elegánsak, nem varázsló módon.

Harry csak megmosta az arcát és megfésülködött.

Ezután lementek a dolgozószobába, és Draco mély levegőt vett, mintha a legrosszabbra készülne.
De csak az anyja várt rájuk.

Ezt látva észrevehetően megkönnyebbült, habár még mindig nem beszélt sokat.

– Tetszett önnek a kert, Mr Potter?

Harry elmotyogott pár udvariasságot, hogy milyen elbűvölő volt a kúria kertje. Ezután megint
csend borult a szobára. Harry tényleg nem tudta, mit mondhatna még.

Narcissa végül sóhajtott egyet.

– Ha jól értem, ön is tudott arról, amit Draco megosztott velünk.

Ez megoldotta Draco nyelvét.

– Hónapokkal ezelőtt elmondtam Harrynek.

Narcissa bólintott, az ajka remegett, mintha a gondolata is fájdalmas volna, hogy Draco előbb
beszél Harryvel, mint a saját szüleivel.

– Milyen… milyen kár, hogy sosem találkozhattunk a fiatalemberrel.

– A férjemmel, anyám.

– A f… férjeddel, igen. Hogyne.

– Nem akartál volna találkozni Nikkel – mondta Draco kegyetlenül, lehúzva a konyakja jó részét. –
Ne légy nevetséges.

– Úgy tűnik, csak egyetlen érzelemre vagyok képes – felelte Narcissa minden szavában éllel. – Az
nem számít, hogy annak ellenére, hogy most Mr Potterrel vagy kapcsolatban, én sosem szóltam
egy rossz szót a vérvonaláról!

– Csak azért tartod a szád, mert ártatlannak gondolsz. De nem kellene. Mondtam, hogy mi okozta a
kibaszott bűbáj feléledését. Konkrétan én!

– Ne gorombáskodj, drágám! Tudod, hogy ennél szebb beszédet várunk el tőled.

Nos, ez megmagyarázta Draco káromkodási szokását, gondolta Harry. Minden alkalommal, amikor
azt mondta, „kibaszott”, talán úgy érezte, hogy a szülei értékrendjeire köp vele.

– Mindenesetre szörnyen félreismersz – folytatta Narcissa. – Több vagyok egyetlen dolognál,

Draco. Aranyvérű, igen, és büszke vagyok rá. De anya is vagyok. Bármiféle csalódást is éreztem az
élettársaddal kapcsolatban, akkor is találkozni akartam volna azzal az emberrel, aki elrabolta a fiam
szívét.

– Hogy leköphesd?

Narcissa halkan kuncogott.

– Annál jobb modorom van.

Draco bólintott; a mozdulat szinte már ádáz volt.

– Ó, igen. Minden durvaság ragyogóbb modorral lenne álcázva, mint a ruhád. Te és apa mesterek
vagytok ebben.

– Idővel még apád is belenyugszik majd a házasságodba – mondta Narcissa gyengéden. – Draco…
többet jelentesz nekünk, mint az aranyvérűség társadalmát uraló szabályok. Mégis, a viselkedésed
egyértelműen azt mutatja, hogy nem hiszed ezt el, és azt hiszem, ez a legfájdalmasabb ebben az
egész helyzetben.

– Nem hinném, hogy apám egyetértene…

– Nem is – felelte Narcissa változatlanul gyengéden. – Számára az a legfájdalmasabb, hogy milyen

szörnyen cserbenhagyott téged, Draco. Nem is meglepő, hogy egy félvérhez kezdtél vonzódni. Így
szakítottál azzal a döntéssel, ami a Malfoyokat erre az ösvényre vezette.

Draco orrlyukai kitágultak.

– Végül elismered, hogy hiba volt halálfalóvá válni?

– Ó, kedvesem… – Narcissa megrázta a fejét, de nem azért, hogy megtagadja a kijelentést. – A

végén mindegyik ostoba belátta, hogy szörnyű és esztelen hiba volt. Semmi máshoz nem vezetett,
csak szívfájdalomhoz és gyalázathoz, és a fájdalmas lecke, amit pusztán a vagyon nem tehet soha
jóvá a kilátások és a jó hírnév elvesztéséért. Az, hogy az általunk létrehozott örökség ellen lázadsz,
hogy ilyen drámai módon mutatod, hogy megtagadod azokat az értékeket, amik katasztrófához
vezettek és apádat börtönbe juttatták… teljesen normális, hát nem látod?

– Nem ezért házasodtam össze Nikolai-jal – felelte Draco elfordulva. – Szerettem őt.

– De miét szerettél bele, hmm?

– Ó, miért esik bárki szerelembe? Megértett engem. Tudta, mire van szükségem.

Hogy domináljanak rajtad – gondolta Harry. Erre vágyakozott Draco, amikor még az emlékei nem
tértek vissza, és csak az ösztönei voltak neki. De Draco ezt nem akarta Harrytől, már nem.

– Biztos vagyok benne, hogy így volt – mondta Narcissa halkan. – És akár hiszed, akár nem,
Draco, tényleg azt kívánom, bár lett volna esélyem találkozni vele. Nikolai Preobrazhensky a
vejem volt, az egyetlen, akim valaha is lesz, most, hogy a kötés, amit a Res mea es létrehozott,
kiszorított minden esélyt egy újabb házasságra. Akármi más is volt még a férjed, ő családtag volt.
És tudnod kellene, milyen fontos nekem a család.

Draco ekkor elfordította a fejét.

– Esetleg magatokra hagyhatnálak, hogy te és anyád beszélgethessetek – mondta Harry letéve az

üres poharát egy díszes, kerek asztalkára. – Nem úgy tűnik, hogy befejeztétek a megbeszélést.

– Csak ha Draco akarja – felelte Narcissa, miközben egy manó megjelent, és eltüntette a poharat. –
Most már maga áll a legközelebb ahhoz, hogy a vejem legyen, akim valaha is lehet, Mr Potter. El
kell ismernem, korábban sosem gondoltam önre ilyen értelemben, de a mai nap eseményei kevés
lehetőséget hagynak. Így aztán Draco kedvéért örömmel kezelem önt családtagként.

Tényleg nem viselkedett így korábban, ezért Harry csak arra tudott gondolni, hogy az asszony
próbálja bebizonyítani, nem olyan rossz anya, mint amilyennek Draco nyilvánvalóan gondolta… és
hogy bízhatott volna benne annyira, hogy elhozza Nikolai-t a kúriába.

– Végtére is Draco valóban rendkívüli módon kedveli magát – tette hozzá Narcissa lelkesen. –
Nagy szeretettel beszél önről.

– Anyám! – kiáltott fel Draco a szemeit forgatva.

Az asszony kecsesen a fia felé fordult.

– Nos, akkor is így van, drágám.

– Nincs szükségem rá, hogy menedzseld a magánéletem. Soha nem is volt.

– Még veszélyes is lehet – mondta Harry szigorúan, habár belül titokban boldog volt, hogy azt
hallotta, Draco szemlátomást kedveli őt. Néha ő is így gondolta, de akár félre is érthetett dolgokat.
Vágyakozás, és egyebek… – A legutóbbi alkalommal, amikor megpróbált közbeavatkozni, Draco
fuldokolva végezte.

Narcissa elsápadt.

– Mindkettejüktől bocsánatot kérek. De természetesen nem irányítani próbáltam, hogy mit tegyen a
fiammal, Mr Potter. Csak megfigyelést tettem.

– Ó, és azt akartam megkérdezni, hogy ön valami jóstehetség-e – folytatta Narcissa egy pillanat
múlva. Már láthatóan túltette magát a baklövésén; a mosolya úgy ragyogott, mint a ruhája. –
Honnan tudta, hogy Lucius ennyi kristályt fog tönkretenni?

– Én… én nem – mondta Harry nagyot nyelve. Tudta, nem kellene zavarban lennie, amiért
beismeri a hibáit. Ha Dracónak meg volt hozzá a bátorsága, akkor neki is kellene.

– Akkor csak egy váratlan karácsonyi ajándék?

– Ezért mondtad, hogy mondjak köszönetet Harrynek? – kérdezte Draco egyértelműen

tanácstalanul. – Nem értettem, miért mondtad az előbb.

– A te Mr Pottered a legcsodálatosabb kristálykészletet küldte nekem, amit valaha láttam –

magyarázta Narcissa.

– Te vettél a szüleimnek karácsonyi ajándékot? Még én sem vettem nekik!

– Nem karácsonyi ajándéknak szántam – motyogta Harry. Meg kellett köszörülnie a torkát, mielőtt
újra Narcissa szemébe tudott nézni, hogy folytassa. – Én… én megpróbáltam pótolni azt a kristályt,
amit Draco tönkretett pár évvel ezelőtt. Öm… amikor mérges volt, mert nem tanúskodtam mellette.
Megtehettem volna érte, úgyhogy arra jutottam, az én hibám, hogy kristályokkal kezdett dobálózni
és igazán szerettem volna kimutatni a sajnálatomat.
– Ó, kedvesem! – Narcissa a szíve fölé tette a kezét, a tenyerét enyhén rebegtetve. – Ez nagyon
figyelmes öntől, Mr Potter! El kell ismernem, úgy éreztem, többel tartozik nekünk, elnézve, hogy
segítséget nyújtottam önnek a háború végén, de azóta elég sokat tett Dracóért, úgyhogy a régi
dolgok már aligha számítanak. Akkor is, értékelem a gesztusát, noha szükségtelen volt.

– Szó szerint szükségtelen, Potter – mondta Draco. – Nem varázsolhattam, de a manók igen. Meg
tudnak javítani dolgokat, még ha a mágiahasználat ritkán is jut az eszedbe. Egy árva kelyhet sem
veszítettünk el.

– Akkor is kedves gesztus volt. – Narcissa megint megvillantotta ragyogó mosolyát. Egy pillanatra
szinte ridegnek tűnt, és Harrynek az a különös érzése támadt, hogy az asszony helytelenítette a fia
csípős modorát. Aztán egy pillanat múlva a mosolya már tisztán csak barátságos volt. – Remek
ízlése van, Mr Potter.

– Biztos vagyok benne, hogy nem…

– A Tyrone kristály egyértelműen a legszebb egész Európában, de nem olyan széles körben ismert.
Csak egy igazi szakértő tudná…

– Baglyot küldtem Sipornak – bökte ki Harry. – Hogy… öm, válassza ki azt a fajta kristályt, amit
ön a legvalószínűbb, hogy értékelne. Ő mindig is szeretett lopakodni és kémkedni, és boldoggá
teszi, ha tehet értem valamit.

– Sipor? – Narcissa homloka enyhén ráncba szaladt. – Á, Sipor. Nem is gondoltam rá már… egek.
Hosszú évek óta. – A szeme összeszűkült. – Sosem álmodnék arról, hogy megmondjam önnek, mit
tegyen Dracóval, de ez nem az a hatáskör. Nem csinálunk ilyet, hogy manókat küldünk kémkedni a
családtagjainkhoz, Mr Potter.

Már Harry nyelve hegyén volt, hogy visszaszóljon, ő nem a családja tagja… de aztán
visszaemlékezett, mit mondott az asszony az előbb és rájött, hogy már az. Valamelyest.
Végtére is szerette Dracót, és összeházasodna vele, ha tudna, és ez egyértelműen azt jelenti, hogy
Narcissa beletartozik a „család” definíciójába. Draco igazából az élettársa volt, még ha az, ami azzá
tette, nem egy hagyományos kötési bűbáj volt is.

És egy élettárs csak egy centire volt a házastárstól, a szokás és jog szempontjából. Élettárssal élni
olyan, mint a próbaházasság…

– Nem teszek ilyet többet – mondta Harry sóhajtva. – Úgy értem, olyat, hogy megkérem Siport,
tudjon meg dolgokat önről. És… azt hiszem, akár hívhatna Harrynek.

– Nagy örömömre szolgálna – mondta az asszony ünnepélyesen, és előrenyújtotta a kezét,

tenyérrel a padlót borító díszes szőnyeg felé fordítva, elegánsan összezárt ujjakkal.

Harry nem tudott rájönni, mit akar ezzel, és már készült, hogy megrázza a kezét, de egy gyors intés
Dracótól, aki pár méterrel az anyja mögött állt, megadta neki az eligazítást, amire szüksége volt.

Közelebb lépve Harry finoman megemelte az asszony kezét és megcsókolta.

– Mostantól hívjon Narcissának – mondta az asszony, amikor Harry visszalépett. – Habár persze az
ön belátására bízom, Harry.

Dallamos melódia szólalt meg, ami úgy hangzott, mintha egy tündér táncolt volna gitárhúrokon.

Narcissa megindult a dolgozószoba ajtaja felé.

– Nem várjuk meg apát? – kérdezte Draco és sietett, hogy utolérje.

Narcissa aprót rántott a vállán.

– Komolyan nem tudom, hogy csatlakozik-e hozzánk. Amikor felmentem az emeletre, hogy
elmondjam neki, meghívtalak titeket, még mindig nagyon mérges volt. De adj neki időt, Draco!
Nem maradhat örökké mérges.

– Ő ugyanaz az ember, aki évekig szidott engem, amiért nem tudtam rávenni Harry Pottert, hogy
fogjon kezet velem az első nap a vonaton.

Narcissa megtorpant.

– De ez azért volt, mert szeret téged, Draco. Hát még mindig nem érted? Az élete minden egyes
napja félelemben telt, hogy Harry Potter esetleg tudomást szerez a Res mea esről, és kénytelen lesz
igényt tartani rád, vagy hagy majd meghalni. Ha össze tudtatok volna barátkozni az iskolában,
akkor legalább az apád biztos lehetett volna abban, hogy Harry nem fog kegyetlenkedni veled.

– Harry még a legádázabb ellenségével sem kegyetlenkedne, anyám.

– Felteszem, valóban nem, de ezt akkor még nem tudhattuk. Próbáld megérteni, Draco! Ami apád
részéről lenézésnek és megvetésnek tűnt, az gyakran aggodalom volt. A bűbáj nem engedte
Luciusnak vagy nekem, hogy elmondjuk neked, milyen veszély fenyeget téged, vagy másokon
keresztül fedjünk fel információkat, de mindvégig tudtuk, hogy egy nap a Res mea es áldozatául
eshetsz. Szerinted hogyan kellett volna apádnak viselkednie, amikor a kapcsolatod Harryvel
minden évvel egyre jobban elmérgesedett? Magunkon kívül voltunk az aggodalomtól, és nem
mintha ki tudtuk volna verni a fejünkből a dolgot. Úgy nem, hogy állandóan azt szajkóztad, Harry
Potter így, Harry Potter úgy.

– Soha nem tudtam apa kedvében járni – mondta Draco keserűen. – Nem tudsz meggyőzni, hogy a
lenézés és megvetés pusztán csak aggódás volt.

– Azt mondtam, gyakran, nem azt, hogy mindig – emlékeztette a fiát Narcissa halkan. – De tévedsz
abban, hogy sosem tudtál a kedvére tenni, Draco. Neki nem kenyere a dicsérő szó, valóban, de
nagyon örült annak, hogy míg ő az Azkabanban volt, te tovább léptél az életedben ahelyett, hogy
beletemetkeztél volna a gondolatokba, hogy mi mindent vesztettél el. Ez erőfeszítésbe került. És
az, hogy most is megállod a helyed, szintén. Lucius szerette volna, ha visszakozol, de azt, hogy
nem tetted meg, valahol tisztelni fogja. És… – Az asszony Harry felé vetett egy pillantást,
miközben az ajkát összeszorította bizonytalanságában, de végül úgy döntött, mégiscsak beszél. –
Az apád nagyon büszke arra, ahogy a jelenlegi helyzetet kezeled, Draco. Ő nem tudott volna
belenyugodni abba, hogy egy ellensége birtokolja őt. Azt mondta nekem, vérbeli mardekáros vagy,
amiért képes vagy elengedni a haragot az egyszerű gyakorlatiasság kedvéért.

– Nem erről van szó – mondta Draco a száját húzva. – Azt hiszem, inkább arról, hogy Harry sosem
volt igazán az ellenségem, még ha én egyértelműen az övé is voltam.

– Ez már mind a múlt – motyogta Harry, mert nem tetszett neki, ahogy Draco kezei ökölbe
szorulnak.

– Ez pedig megint a vacsorára hívó csengő – mondta Narcissa, amikor a halk melódia megtöltötte a
szobát. – Mehetünk?

***
Már kétféle előételen voltak túl, és hozzákezdtek a leveshez, amikor Mr Malfoy megjelent.

Minden lépésében és mozdulatában magabiztossággal masírozott be, arca jeges udvariasság

maszkjába fagyott, kezében pedig pálcát tartott.

De csak annyit tett vele, hogy kiszórt egy bűbájt, amivel kihúzta a székét.

Hatásvadász, aranyvérű seggfej, gondolta Harry.

– Draco, Mr Potter! – mondta Malfoy teljesen monoton hangon, ami csak enyhén volt melegebb
tónusú, amikor a feleségét szólította meg. – Narcissa, drágám!

– Ülj le, kérlek, Lucius!

A férfi félreseperte a talárját az útból, miközben helyet foglalt, és kritikus pillantást vetett a fiára.

– Ez egy karácsonyi vacsora, Draco, nem tengerparti piknik. Sehogy nem tudtál volna
tisztességesen felöltözni?

– Csak óvatosan, apám! – felelte Draco, nyugodtan letéve a kanalát. – Ez veszélyesen közel járt
ahhoz, hogy megmondd Harrynek, mit tegyen velem. Nem tudhatod, hogy Harry arra kért-e, az ő
ízlésének megfelelően öltözzem, ne a tiédnek.

– Arra utalsz, hogy nem érdemled meg, hogy megfojtsanak azért, amit tettél?

Harry összerezzent, mert ezt elég kegyetlen dolognak érezte egy apától.

Draco az apja szemébe nézett; a sajátja ezüstösen ragyogott a gyertyafényben.

– Mármint hogy összeházasodtam életem szerelmével, erre gondolsz?

– Egy félvérrel – mondta Lucius gúnyosan.

Draco felnevetett; hangja élesen hasított a levegőbe.

– Hát ezt vicces egy olyasvalakitől hallani, aki mindannyiunk életét, vagyonát és jó hírét egy
félvérnek kötelezte el.

– Biztosítalak, hogy ezt a tudást jól titkolta egészen a végsőkig…

Draco felvonta egyik szemöldökét.

– Á! Nos, örömmel hallom, hogy beismered, apám.

Harry pislogott, nem tetszett neki, ahogy ez hangzott.

– Arra tanítottál, hogy a vérvonalbeli különbségek annyira drámaiak és nyilvánvalóak, hogy a

félvérek és a mugliszületésűek kizárt, hogy el tudják titkolni a szennyezett örökségüket. Jó érzés
tudni, hogy jobb belátásra tértél.

– Jobb belátásra tértem?

– Nos, igen – felelte Draco megtévesztően ártatlan hangon. – Ha most ahhoz ragaszkodsz, hogy a
Sötét Nagyúr képes volt annyi ideig elrejteni az igazi származását, akkor ez azt jelenti, hogy nincs
sok különbség a vérvonalak között, nem igaz? Végtére is, ha a félvérek annyira meggyőzően
alsóbbrendűek, nem nyilvánult volna ez meg minden egyes bűbájában?

– A Sötét Nagyúr rendkívüli módon hatalmas volt – morogta Lucius. – Rendhagyó módon.

– És felteszem, Nikolai is – mondta Draco, ezúttal gúnyos hangon. – Talán annyira hatalmas volt,
hogy sosem jöttem volna rá a vérvonalára, csak a házasságunk után. Ez felmentene a szörnyű
bűnöm alól?

Egy pillanatig Lucius szinte elveszettnek tűnt.

– Ez volt a helyzet?

– Egyáltalán nem. Már az első randink előtt tudtam róla.

– És mégis összeházasodtál vele.

– Nem volt okom rá, hogy ne tegyem. – Draco vállat vont, az apró mozdulat kiapadhatatlan forrása
volt az apja nézetei lesajnálásának. – Mivel muszáj volt elmondania, hogy tudjam, nem aranyvérű.
Egyáltalán nem volt nyilvánvaló. Akkorra már tudhattam volna, ha már nem jöttem volna rá
hamarabb, hogy kibaszottul tévedtél egész életemben. Habár azt mondom, látni téged az
Azkabanban rohadni elég egyértelmű jele volt annak, hogy sosem tanítottál nekem semmi
értékelhetőt.

– Draco! – kiáltott föl Narcissa – Kérlek! Már kibeszélted magadat, és most karácsonyi vacsora
van, ráadásul vendégünk is van…

– Mintha azt mondtad volna, családtag – mondta Draco, gúnyos hangját ezúttal az asszony ellen
fordítva. – Nem annak nevezted Harryt, anyám? Aki a legközelebb áll ahhoz, hogy a vejed legyen?

– Ettől még nem lesz kevésbé vendég…

Harry észrevette, hogy Mr Malfoy a szájához emeli a szalvétát, de csak egy pillanatig tartotta ott,
és amikor leengedte, az arckifejezése tökéletesen összeszedett volt. Harry akaratlanul is arra
gondolt, hogy egy grimaszt rejtett el… talán undort, miközben elképzelte Harryt a vejeként.

Ez Draco figyelmét sem kerülte el. Szinte állatiasan bámult az apjára.

– Ó, zavar téged a gondolat, apám? Föl nem foghatom, miért, amikor maga Harry is egy a
rendhagyó dolgok közül, amik úgy tűnik, elég gyakran előbukkannak. Nem kételkedsz a
mágiájában, ugye? Amiről az jut az eszembe, és már meg is akartam korábban kérdezni, hogy
régen tényleg kételkedtél abban, hogy Piton professzor képes pálcát kezelni? Ne, hadd találjam
ki… ő is egy újabb rendhagyó dolog volt.

Malfoy visszanyerte az önuralmát, felemelte a szalvétát, hogy ezúttal alaposan megtörölje a száját,
noha még nem is evett semmit.

– Ez nem mágikus tehetség kérdése – felelte nyugodtan. Draco gúnyosan elfintorodott, nyilván
másképp hallotta egész életében. Malfoy figyelmen kívül hagyta, és folytatta. – Ez kultúra kérdése.
Mr Potter sosem fogja úgy látni a világot, ahogy te látod, és akárhogy is próbálja, a viselkedése
mindig is kívülállónak fogja őt mutatni a mi életmódunkhoz képest. Perselusnak, ahogy
valószínűleg emlékszel, volt egy olyan szokása, hogy nyilvánosan köpködött, ha elég mérges volt.
Kell még többet mondanom?

– Ó, igen, a viselkedése! – Draco Harryre villantott egy mosolyt. – Nézz csak rá! Még ahhoz sem
ért, hogy rendesen felöltözzön egy vacsorához. De végül is, azt hiszem, hogy ezt is elhanyagoltam.
Én, egy aranyvérű. Milyen érdekes.

– Ne légy nevetséges! – korholta Lucius. – És ne mondd nekem, hogy nem vetted észre a kulturális
különbségeket magad és a… a…

– Férjem. Milyen ironikus, nem, hogy mindig, amikor leültettél a kék szobában, és próbáltál
rábeszélni, hogy házasodjak meg, már rég házas voltam? Duplán ironikus, hogy a házi boldogság
nem az a védelem volt, amit elképzeltél. Itt vagyok, ugyanúgy rabszolgaságra ítélve. Milyen érzés
a te büszke, aranyvérű fiadat ilyen lealacsonyodva látni? Rosszabb vagyok, mint egy házimanó…
Diego legalább nassolhat valamit, ha megkívánja. Nekem ehhez is minden alkalommal Harry
engedélyét kell kérnem.

– Biztonságban lennél ez elől, ha még mindig házas lennél…

A csillanás Draco szemében elárulta Harrynek, hogy Lucius bekapott valami csalit.

– Igen, ezt hiszem, valóban. – Draco elmosolyodott, szinte minden fogát kivillantva. – Szóval
akkor szívesebben látnál az általam szeretett férfi házastársaként vagy inkább Harry Potter alávetett
rabszolgájaként?

Lucius sosem válaszolta meg a kérdést. Talán nem is tudta volna. Egyetlen apa sem mondhatta,
hogy azt kívánja, bár rabszolga lenne a fia, de Malfoy szemlátomást nem tudta rávenni magát,
hogy kimondja, inkább látná Dracót egy félvér házastársaként.

– Háromszorosan is ironikus, ha azt nézzük, hogy Harry maga is félvér – elmélkedett Draco, és
kinyújtotta a kezét, hogy összefűzze az ujjait Harryével. Kezeiket az asztalra fektette, ahol az apja
jól láthatta. – És amint anya rámutatott, szinte már a házastársa vagyok. Tudod ugye, hogy minden
olyasmit csinálunk, amit egy házaspár is szokott? Intim dolgokat? Szóval úgy értem, hogy
konkrétan…

– Igen, tudom, hogy érted. Nem szükséges részletezned – csattant fel Malfoy.

– Úgyhogy ez az egész felhajtás Nikolai félvérsége körül elég nagy ostobaságnak tűnik – vágott
vissza Draco. – Mostanra nem elég nyilvánvaló, hogy az a végzetem, hogy egy félvérrel legyek?

Ekkor valami történt Malfoyjal. Harry nem tudta eldönteni, mi: csak annyit látott, hogy a férfi kissé
összerezzen a székében, szeme Harry felé villan, mintha… valami felismerés derengene föl benne.
Egy hosszú pillanatig csak egyenesen Harryre meredt.

Azután elszakította a tekintetét, és halkan beszélni kezdett a fiához. Nem is halkan… a hangja
valósággal leigázottnak tűnt, és hiányzott belőle a harag, ami azelőtt áthatotta.

– Még azóta sem válaszoltál arra, hogy észrevettél-e a kulturális különbségeket saját magad és a…
– Lucius nyelt egyet. – Férjed között.

Draco szemlátomást készen állt arra, hogy visszavágjon valami csípős válasszal, mindegy milyen
megenyhült is az apja hangszíne, de ez az utolsó pár szó megállította.

– Természetesen voltak különbségek – felelte egy kis szünet után, és az ő hangja is szelídebb lett. –
A mágikus szokásai eltértek az enyémektől, de ennek inkább ahhoz volt köze, hogy félig orosz
volt, nem ahhoz, hogy félvér.

Lucius bólintott, de Harry számára kicsit zavartnak tűnt. Mintha… még mindig a pár pillanattal
korábbi felfedezésén gondolkodna, akármi is volt az.
– Meg kell beszélnünk pár egyéb dolgot is – mondta végül.

– Ó, milyen kár! – mondta Draco cinikus éllel. – Pedig hozzátett a karácsony öröméhez, hogy itt
ülhetek és az elhunyt férjem sértegetését hallgathatom. De hát ez a karácsony célja, nemde…?

– Bocsánatot kérek – mondta Malfoy mereven. A szavai úgy meglepték Harryt, hogy majdnem
fellökte a vizespoharát. Érezte, hogy Draco szorítása erősebb a kezén, amit még mindig fogott a
férfi.

– A halottak nyugodjanak békében – tette hozzá Malfoy alig hallhatóan. – Megértem, hogy
szeretted őt, Draco. Azt fel nem foghatom, miért, de azt tudom, hogy szeretted, és azt is, hogy már
semmi értelme ezen vitázni. Beszéljünk valami másról.

Ez, gondolta Harry, talán a legintelligensebb dolog volt, amit Malfoy az este alatt mondott.

– Akkor miről társalogjunk, az időjárásról?

Narcissa összerezzent egy kicsit Draco kérdésére.

– Szerintem az egészségedről – felelte Malfoy a fiára nézve. – Biztos vagy benne, hogy most már
jól vagy?

Draco nem tett úgy, mintha félreértené.

– Igen. Diego igen hozzáértő, apám. De azt hiszem, a későbbiekben kerülném a pezsgőt.
Pillanatnyilag rágondolnom is szörnyű.

– Szóltam a konyhai manóknak, hogy a pezsgőt hagyják a pincében – mondta Narcissa. – A

konyak nem okozott émelygést, ugye?

– Nem, azt csak a beszélgetés.

Malfoy nem reagált a megjegyzésre.

– Azt is szeretném tudni, hogy valóban biztonságos-e aktív manómágia közelébe kerülnöd. Ez még
sosem lett megnyugtatóan tisztázva számomra. Eddig csak annyit tudtunk meg, hogy játszhatsz
manómágiával bűbájolt Snooker asztalon, ma pedig nem volt allergiás reakciód Diego
varázslatától… – Malfoy hirtelen ijedtnek tűnt. – Erre már azelőtt gondolnom kellett volna, hogy
arra utasítottam, szórjon ki rád bűbájokat…

– Nem, én mondtam magának, hogy ez rendben van – mondta Harry.

– Sosem voltam allergiás. – Draco sóhajtott, és a haja meglebbent, miközben megrázta a fejét. –
Ma mondtam neked, hogy Nikolai és én mindketten hallhatatlanok voltunk. Azt akartuk megtudni,
hogy pusztán a varázslómágia, tökéletesen tisztán tartva, képes-e… – Draco kissé megingott, és
gyorsabban kezdte szedni a levegőt. – Tudod, azt hiszem, jobb, ha nem mondok többet.
Figyelmeztető jeleket kapok a Megszeghetetlen Eskütől, amit akkor tettem le, amikor elfogadtam a
munkát.

– Ó, drágám! – kiáltott fel Narcissa, és gyakorlatilag odaszökkent Draco mellé. Kezét Draco
homlokára simította. – Kérlek, ne is mondj többet!

– Ne aggódj, nem fogok – felelte Draco szárazon. – Azzal nincs problémám, ha Harryvel beszélek
erről, ami alapján azon kezdtem gondolkodni, hogy talán nem tettem le rendesen az esküt, de azt
hiszem, most már megvan a válasz.
– Ide hívjam Diegót? – kérdezte Malfoy előre hajolva, és a tekintete Harry felé villant. –
Természetesen az ön engedélyével.

– Ne, ne… Rendben leszek. – Draco megrázta a fejét, mintha azért tette volna, hogy kitisztuljon.
Aztán ingerült pillantást vetett az anyjára. – Visszaülhetsz a székedre.

Az asszony úgy tűnt, több mindent megértett, mint Harry korábban gondolta, mert amikor újból
megszólalt, nem említette Draco átmeneti gyengeségét.

– Hallhatatlan, nahát! Eddig még nem foglalkoztam velük, de ez csodálatos, drágám! A

Minisztériumban való munka csak erősítheti a társadalmi pozíciódat, figyelembe véve, hogy…

Nem mondott többet, talán mert nem akarta kritizálni a férje döntéseit. Nos, legalábbis őelőtte
nem. De korábban már persze megtette.

– A mi pozíciónkat nem fogja erősíteni – mondta Draco fintorogva. – A hallhatatlanok nem

szerepelnek a rendes névsorban, és még ha szerepelnének is, az én nevemet akkor is kihagyták
volna. Szabályellenes volt, hogy Nikolai felvett dolgozni. Senki sem fogja a minisztériumban
elismerni, hogy ott dolgoztam.

– Nos, nem mintha valaha is szükséged lenne munkára – mondta Lucius nyersen.

– Túlságosan igaz, apám. Milyen szerencse, hogy rabszolga lettem. Talán meglepőnek találod, de
én a legkevésbé sem bánom.

– Igazából nem találom sokkolónak, Draco – morogta Lucius. – Végtére is vele vagy.

Draco az ajkaihoz emelte Harry kezét, és megcsókolta, habár máshogy, mint a kertben; most nem
érzéki módon csinálta. Aztán elengedte, és megint megfogta a kanalat.

– Harry kivételesen jó gazda, igen.

– Felteszem, rosszabbul is járhattál volna. – Lucius vontatottan beszélt, kelletlennek tűnt. – Habár
remélem, a jövőben Mr Potter emlékezni fog arra, hogy több pohár pezsgő elfogyasztása után
zsupszkulccsal utazni felettébb meggondolatlan.

Draco szeme megint megvillant.

– Ó, erről eszembe jut a nagyszerű hírünk, apám. Amikor Harry és én visszatérünk Quebecbe, nem
lesz szükség zsupszkulcsra. Mugli módon fogunk repülni!

– Ne! – nyögte Narcissa. – Ó, egyetlen drágám, kérlek, mondd, hogy nem! Ez rémisztő,
egyszerűen rémisztő!

– Jó kaland lesz.

– Ha nem halsz bele – mennydörögte Lucius. – Hogy mersz itt ülni és mosolyogni, mintha valami
butító bájitalt ittál volna, és azt mondani nekünk, hogy az életedet mugli masinákra bízod?

– Sajnálom, azt hittem, te vagy az a férfi, aki minden évben kivitt a King’s Crossra, hogy
felszálljak egy gőzvonatra.

– Az Expresszt megbűvölték, hogy ne tudjon kisiklani – vetette ellen Malfoy. – Draco, gondolkodj
ésszerűen! Ha egy zsupszkulcs gondolatát sem tudod elviselni, akkor egyszerűen maradj Nagy-
Britanniában.
– És hagyjam ki a kanadai mágiaügyi miniszter partiját? Meghívott minket a házába, apám.

– Ő csak negyedvér.

Draco felnevetett.

– Hogy gondolhatod, hogy ez engem érdekel?

– De repülőgép, drágám! – mondta Narcisa remegő ajkakkal. – Olyan szörnyű dolgokat hallani.

– Nem lesznek megfelelő irataid – mondta Lucius. – Utazási okmányok, bármit is használnak a
muglik. A muglik nem fognak felengedni a halálcsapdájukra.

– Van diplomata útlevelem – vonta meg Harry a vállát. – Minden auror kap egyet, arra az esetre,
ha a mugli hatóságok őrizetbe vennék külföldön. Végső esetben az emlékezettörlő bűbáj is szóba
jöhet.

– Ez nem jelenti azt, hogy szerezni tud egyet Dracónak is…

– Ön szerint ki gondoskodik a beszerzésekről? – Harry magára mutatott. – Az aurorparancsnok.

Mágiával meglehetősen egyszerű eljárás. Néhány bűbáj, és az új útlevél még a mugli adatbázisban
is megjelenik.

– Adat… – Malfoy legyintett a kezével, mintha azt közölné, hogy nem érdekli. – Magának nem
szabadna olyan varázslóknak átadnia ezeket, akik nem aurorok, lefogadom. Nem kellene jobban
aggódnia a munkájáért?

– Igazából fel vagyok hatalmazva rá, hogy kiállítsak ilyeneket, ha úgy ítélem, hogy a helyzet
igényli. Például, ha szemtanúkat kell hazahoznom külföldről. A mugli közlekedésre nincs gyakran
szükség, de mivel előfordulhat, a szabályok engedélyezik, hogy nem minisztériumi dolgozóknak is
kiállítsak útlevelet.

– És ezúttal milyen módon igényli ezt a helyzet? – kérdezte Malfoy hűvösen. – Úgy vélem, a
miniszter nem nézné jó szemmel, ha Harry Potter kihasználná az aurorparancsnoki hatalmát.

Harry nem szándékozott veszteni a vitában Luciusszal szemben.

– Én pedig úgy vélem, valóban meg kellene beszélnem vele, de amint elmondanám neki, hogy
nem szerettem volna diplomáciai botrányt okozni, mert megszegtem az ígéretemet, hogy részt
veszek Madame LaSalle partiján, megértené.

– Mr Potter, kérem! – Malfoy elnémult, és a frusztrációtól ráncba szaladt a homloka. – Felteszem,

több bajt okoznék, mint hasznot, ha megpróbálnám befolyásolni – morogta végül.

– Ó, nem ezt tette eddig? – vonta fel Harry az egyik szemöldökét.

– Én konkrétan a minisztériumi osztályvezetőként mutatott viselkedéséről beszéltem – vágott

vissza Lucius. – Semmit nem mondtam a fiammal kapcsolatos viselkedéséről. Ő az öné, hogy azt
tegyen vele, amit kíván. Erről sosem fogok vitatkozni, Mr Potter. Annál több eszem van.

– Helyes – mondta Harry élesen.

Hogy erre Lucius mit felelt volna, Harry már sosem tudta meg, mert két házimanó lépett be, és egy
csettintéssel eltüntették a levesestálat. Amint ezzel megvoltak, egyikük megidézett egy serpenyőt,
és elkezdte magát verni vele, közben folyamatosan jajveszékelve.
– Ó, Lucius gazdám, Gizzy annyira sajnálja! Gizzy nem tudta, hogy Lucius gazda is az asztalhoz
ült! Lucius gazda egész idő alatt itt ült a levese nélkül! Gizzy megmelegíti a levest! Nem, Gizzy
frisset főz! Nem, Gizzy először friss előételt készít! Nem, Gizzy…

– Csak hozz mind a négyünknek a következő fogásokból, Gizzy! – mondta Narcissa nyugodtan. –
És ne rongáld az edényt, ha kérhetem!

Harry eltátotta a száját, de mihelyst elment a manó, Narcissa feléje fordult, és elmosolyodott.

– Komolyan, Harry, ez a legcélravezetőbb módja az önbüntetés megállításának. A manóink jobban

vigyáznak a tulajdonunk épségére, mint saját magukra.

– Kár a gőzért, Narcissa, Ez is egy újabb kulturális különbség. A mugliszületésűek és a muglik

által neveltek sosem fogják teljesen megérteni, hogyan kell kezelni a házimanókat – mondta
Lucius gúnyosan.

– Talán nem, de Hermione Granger beszél manónyelven – mondta Draco, hátradőlve a székén. –
És te, apám?

Malfoy elvörösödött.

– A manók a szolgáink; nekik kell megtanulniuk a mi nyelvünket. Minden más megközelítés

színtiszta ostobaság.

– A kacsa – szólalt meg Narcissa megkönnyebbülve, amint két újabb manó belépett, hatalmas
tálcát lebegtetve maguk mögött. – Talán igaza volt az előbb Dracónak, és inkább csak az
időjárásról kellene beszélgetnünk.

Malfoy grimaszolt egyet, de az étkezés további részében tartotta magát a felesége javaslatához.

***

Mire a karácsonyi vacsora végére értek, Harry úgy tele ette magát, hogy kis híján rosszul lett. A
csodás lakoma egy dolog volt, de ki a nyavalyának kell három különböző desszert, közöttük egy
kis sörbettel, hogy lehűtse a nyelvüket? Halál nevetséges volt, és a végére Harry már mindenből,
amit a manók felszolgáltak, csak csipegetett.

– Köszönöm, anyám – mondta Draco, amikor úgy tűnt, a kulináris kínzás végre véget ért. – Ez
évben kitettél magadért. Nem emlékszem olyan karácsonyi menüre, ami vetekedhetne ezzel.

Halvány pír költözött Narcissa sápadt arcára.

– Talán túlzásba is estem. Ma estére csak egy egyszerű menü volt tervben, de amikor azt mondtad,
hogy velünk vacsorázol, Draco? Annyira boldog voltam, hogy minden egyes kedvencedet fel
akartam szolgálni.

Harry kis híján elmosolyodott. Narcissának meg voltak a maga hibái, de igazán odaadó anya volt,
olyan, amilyenre Harry mindig is vágyott. Még ha nem is ővele szemben volt odaadó, akkor is
szerette nézni, ahogy az asszony így viselkedett. És persze mindent szeretett, ami Dracót boldoggá
teheti.
– Sejtettem – mormogta Draco. – Nos, még egyszer köszönöm. Harry… kezd későre járni. Esetleg
visszatérhetnénk Londonba…

– Előkészíttettem önöknek egy lakosztályt – mondta Lucius Harrynek. – Természetesen teljes

mértékben a maga döntése, de ha Draco nem érzi elég jól magát a hoppanáláshoz vagy a kandallós
utazáshoz, mindkettejüket szívesen látjuk éjszakára.

– Ez igazából Dracón múlik.

Draco elhúzta a száját, mintha nem tetszett volna neki, hogy így reflektorfénybe került, de elég
nyugodtan válaszolt.

– Az otthon jól hangzik, Harry.

– Ó, ez csodálatos… – Narcissa kis híján összecsapta a kezét örömében.

– Nem – javította ki Draco. – Az én otthonom, anyám. Harryvel.

– Á! – Az asszony hangja azonnal megadó lett. – Igen, hát persze. Rájöhettem volna. Akkor
köszönöm, hogy eljöttél, Draco! Már minden reményt feladtunk. Mr Potter kandallóüzenete akkora
meglepetésként ért, hogy… nos, emlékszem, csak akkor voltam ennél boldogabb, amikor
megszülettél, és amikor megtudtam, hogy háziőrizetet kaptál Azkaban helyett.

– Biztos, hogy nem volt ez ennyire drámai. – Draco elnézően rámosolygott az anyjára, de a szavai
ellenére egyértelműen örült. – Végtére is nem vagyunk vallásosak. A karácsony csak egy nap a sok
közül.

– Kezdtem azt hinni, hogy soha többé nem látlak – mondta Narcissa, és a szavai sírásba fulladtak.
– Soha többé, Draco. És nem mintha erőltethettük volna a dolgot. Minden kísérletünk, hogy Mr
Potter engedélye nélkül beszéljünk veled, a halálodat okozhatta volna. Tudtuk, hogy várnunk kell,
amíg te magad nem jössz hozzánk, és… és.. már azt hittük, hogy ez a nap sosem jön el. – Kicsit
megtörölte a szemét, apró nedves csíkokat hagyva az arcán. – A karácsony nem csak egy nap a sok
közül. Ez a legkülönlegesebb nap.

– Ne kezdj el megint sírni, Narcissa – mondta Lucius mogorván, noha ő is odanyúlt, hogy
megfogja az asszonyét; a gesztus furcsán szeretetteli volt tőle. – A fiunk nem akar majd megint
eljönni, ha ettől sírni fogsz.

– Ó, anyu! – kiáltotta Draco, az anyja mellé lépve, aztán letérdelt mellette a földre. Az asszony
dereka köré fonta a karjait, a fejét pedig a vállára hajtotta. – Sajnálom, hogy azt hitettem el veled,
sosem jövök vissza. Nem akartam örökre távol maradni. Csak tudtam, hogy majd el kell
magyaráznom, mi mindent hallgattam el előletek és nem tudtam, hogy kezdjek bele! És… és végül
az, hogy elmondom nektek, valóságossá tette volna a dolgot, érted? Annyira szörnyen bántam
Nikkel, amiért nem mondtam el nektek mindent évekkel ezelőtt!

– Szedjétek össze magatokat! – sziszegte Lucius. – Mindketten. Vendégünk van!

– Ő nem vendég – mondta Draco szipogva egyet, amikor felemelte a fejét, hogy az apjára nézzen. –
Egész életemre az övé vagyok, és… nos, emiatt azt hiszem, kellene, hogy jelentsen valamit a te
számodra is. Valamit a vendégen kívül.

Narsissa megtörölgette a szemét.

– Harry az, aki a kezében tartja a fiunk életét és boldogságát, Lucius. És úgy tűnik, eléggé képes
mindkettőre ügyelni, a mai malőr ellenére is. Draco jól mondja; ő nem vendég. Mostantól
családtagként kell őt kezelnünk.

Csak enyhén hangsúlyozta ki a többes számot, de az is elég volt.

Malfoy megforgatta a szemét, de nyilvánvalóan több esze volt annál, hogy vitatkozzon a
feleségével.

– Szólíthat a keresztnevemen, ha kíván élni a megtiszteltetéssel – jelentette be magasra emelt

fővel, miközben Harryre nézett. – És reménykedem benne, hogy nem fognak újabb hónapok
eltelni, mielőtt újból kitüntet minket a jelenlétével.

Harry nem bírta megállni.

– A félvér jelenlétemmel, emlékezzen!

– Nos, majd beletanul – sóhajtotta Lucius. – Az első alkalommal, amikor itt ebédelt, tizenhétszer
fogta meg a rossz evőeszközt. A mai étkezés sokkal összetettebb volt, és csak nyolc nagyobb hibát
vétett.

– Kihagytad az előételt és a leves nagy részét – mondta Draco könnyed hangon, amikor visszaült a
székére. – Nem hallottad, amikor szürcsölt.

Lucius döbbent pillantást vetett Harryre.

– Ó, Draco, ne bosszantsd apádat! Már abba is nehéz belegondolnunk, hogy felszállsz egy olyan
borzalmas repülőgépre. Egek, ha a mugliknak muszáj repülő madarakban utazniuk, nem
alakíthatnák át úgy, hogy legalább tényleg hasonlítsanak rájuk?

– Nem – mondta Draco pókerarccal. – Nem tudják. Muglik.

Narcissa elnézően nézett rá.

– Öröm látni egy kis humort tőled, drágám.

Mielőtt Draco felelhetett volna, Harry felállt. Minden Malfoy azonnal követte.

– Azt hiszem, Dracónak és nekem most már haza kell mennünk.

– Ó, de még nem adtuk át a karácsonyi ajándékaikat…

Narcissa elnémult, amikor a férje kritikus pillantást vetett feléje.

– Igen, pontosan azt kell tennie Dracóval, amit csak kíván – mondta az asszony sokkal alázatosabb
hangon. – Természetesen. Kérem, értse meg, hogy szívesen látjuk itt… Harry.

Harry aprót bólintott.

– Meglátogatjuk magukat, amikor visszatértünk Kanadából.

Narcissa hangja elakadt.

– L… legyenek óvatosak…

Ó, az ég szerelmére!

– Repülőn utazni biztonságosabb, mint a kviddics – mondta Harry élesen. – És sokkal

biztonságosabb, mint felesküdni egy sötét varázsló szolgálatára.

Ez szép kis elköszönés lett volna, tudta, de hirtelen arra jutott, hogy nem hagyhatja ezt ennyiben.
Mert… a francba is. Az asszony az előbb hívta őt vejének, vagy valami olyasminek, és aztán
tovább ment, és családtagnak is nevezte, és Dracót is szereti, és…
Harry nem hagyhatta, hogy az asszonyt megőrjítse az aggodalom.

– Nézze, Dracót már az élettársamnak tartom, tudja? Nem hagyom, hogy bármi történjen vele.
Többet tudok a mugli világról, mint önök valaha is fognak, úgyhogy bízzanak bennem, amikor azt
mondom, hogy valami biztonságos.

Meglepő módon Lucius Malfoy volt az, aki válaszolt.

– Igaza van, Mr Potter. Bíznunk kell önben. – A hangjában visszafojtott elkeseredettség volt,
amikor folytatta. – Ezt már hónapokkal ezelőtt is tudtam.

– Harry nagyon megbízható – jelentette ki Draco szilárdan. – Szerencsés vagyok, hogy a

Malfoyokat mindig a Potterek birtokolták. Igazad volt korábban; a dolgok sokkal rosszabbak is
lehetnének.

A dolgok rosszabbak is lehetnének.

Ez nem volt egy dicshimnusz, nemhogy kijelentés, hogy Draco is élettársának tekintené Harryt.

De talán nem tehette meg, így, a Res mea esszel az útban. Ez egy kötés volt, igaz, de csak Dracón,
és talán ez lehetetlenné teszi számára, hogy társként lássa magát szolga helyett.

– Eljövünk, miután visszatértünk Quebecből – mondta Harry.

Dracónak nem okozott nehézséget értelmezte az utasítást, vagy az utalást, amit rejtett.

– Jó éjt, anyám! – mondta, kissé előrehajolva, hogy puszit adjon az arcára. – Köszönöm a csodás
vacsorát!

Draco az apjára nézett, aki kissé távolabb állt.

– Jó éjt!

– Jó éjt, Draco! – Lucius hangja kimért volt, de nem olyan rideg, mint előtte.

További szó nélkül Draco Harry karjai közé bújt, és hagyta, hogy Harry körbepördüljön, és
hazahoppanálja magukat.
 72. fejezet

– Már azt hittem, sosem maradok kettesben veled – mormogta Draco Harry nyakába abban a
pillanatban, hogy megérkeztek a nappaliba. A nyelvével Harry ütőerét kezdte nyalogatni. – Mmm.
Finom vagy.

Harry nevetve elhúzódott.

– Fent, Draco!

– Mi van fent? Minden, amit akarok, az itt van…

– Az új kád, az van ott. – Harry elvigyorodott. – Tetőtől talpig lefürdethetjük egymást, aztán pedig
én…

– Ó, nem, nem – mondta Draco elfúlva, miközben elkapta Harry mandzsettáját, és lassan,
körözgető mozdulatokkal felsimított az ujjaival az ingén. – Hát nem érted, Harry gazdám? Az éjjel
én akarlak szolgálni téged. Minden éjjel. Az egyetlen célom a te élvezeted. Azt akarom, hogy
kiálts, míg be nem rekedsz és már csak dorombolva könyörögsz nekem még többért.

Harry térde megint elgyengült.

– Te… te…

– A szolgád vagyok – suttogta Draco, ajkait Harry bőréhez érintve a gallér fölött. Nyelve Harry
nyakának völgyét fürdette, aztán a finom húst kezdte szopni. – Ne kérd, hogy egymást fürdessük,
Harry! Én hadd tegyek meg mindent teérted, jó? Azt akarom, hogy csak dőlj hátra, és merülj el az
élvezetben…

– Rendben – mondta Harry, és a hangja mostanra már vággyal teli nyüszítés volt. Még sosem látta
Dracót ilyen nyíltnak, ilyen szexuálisan merésznek… Várjunk, várjunk, de igen, ám az már olyan
távolinak tűnt. Draco akkor viselkedett így néha, mielőtt visszanyerte az emlékeit. Amikor még
semmi másnak nem tartotta magát, csak Harry szolgájának.

– Te… te… – Harry megköszörülte a torkát, és azon gondolkodott, hogy talán inkább csak be kéne
fognia. Akkora Draco már kihúzta az ingét a nadrágjából, és felemelte a mellkasáig. – Más vagy…

– Te meg gyönyörű – nyögte Draco. – Nem tudom, hogy sikerült végigülnöm azt a rengeteg
desszertet, amikor az egyetlen, amire vágytam, az te voltál, hőn szeretett Harry gazdám…

Meleg hullám öntötte el Harryt. A „szeretett” nem azt jelentette, hogy „szeretlek”, de egyértelmű
lépés volt a jó irányba.

Draco hozzádörgölte az arcát Harry bal mellbimbójához.

– Kis híján térdre estem ott a szüleim kertjében. Annyira vágytam a farkadra, hogy majd’
meghaltam érte. Azt is elmondtam, miért. Végre felszabadultam.

– Szeretem, hogy ilyen felszabadult vagy – mondta Harry elfúlva, ujjaival Draco finom hajtincsei
közé túrva.

Draco megint talpra állt, és Harry szemébe nézett.

– Meg kell értened, nem arról van szó, hogy már nem emlékszem rá többé. Hanem csak… hogy
már veled vagyok.

– Szeretem, hogy velem vagy.

Draco kuncogott.

– Én is szeretem, Harry. Ha tényleg meg akarod nézni azt az új kádat, akkor jobb, ha felviszel
minket, mielőtt leszedem rólad ezt a nadrágot…

Azzal Harry magához ölelte Dracót, és megpördült vele, hogy a hálószobájába hoppanáljon.
Egyenesen az átalakított fürdőjükbe is hoppanálhatott volna, csakhogy mivel varázslók alakították
át az épületet, nem tudta pontosan, hol lehet.

Azonban a szoba, ami üdvözölte őt, aligha hasonlított arra, amire emlékezett.

– Ó, Istenem! – nyögte elhalóan, amikor körülnézett. Egy pillanatig abban sem volt biztos, hogy a
saját házában van. A hálószobája kész káosz volt. Mintha egy hurrikán söpört volna végig benne. A
szobát és a fürdőt elválasztó falakat ledöntötték, és vakolatdarabok borítottak mindent.

Draco felvonta egyik szemöldökét.

– Mintha azt mondtad volna, hogy varázsló kőműveseket hívtál.

– Azokat hívtam. – Harry nyelt egyet, és az éjjeliszekrény felé nyúlt a telefonért. – Fel kell hívnom
Hermionét, hogy megtudjam, mi folyik itt…

Draco gyengéden elvette tőle a telefont, és visszatette.

– Karácsony van, Harry. Ne zavard ma este! Holnap is ráérsz ezt lerendezni.

– De… de… – Harry kétkedve nézett az ágyára, amin szintén vakolatdarabok hevertek. – Talán le
tudjuk takarítani és itt alhatunk. Vagy a te szobádban, habár mostanra már szinte félek megtudni,
hogy ott mi lehet.

– Megnézem – mondta Draco. – Mindjárt itt vagyok.

Ez szinte szó szerint igaz volt; Draco megpördült a sarkán, hogy eltűnjön, aztán szinte azonnal
megint megjelent.

– Rosszabb – mondta vállat vonva. – Olyan, mintha felrobbant volna a vécé.

Harry összerezzent.

– A cégnek, amit megbíztam, igen jó referenciái voltak. Öm… biztos vagy benne, hogy nem akarsz
visszamenni a szobádba és rendbe tenni?

– Hogy végül mégiscsak felhívhasd Hermionét? – Draco elvigyorodott. – Igen, biztos.

Francba! Draco néha igencsak jól ismerte őt. Túlságosan is jól.

– Miért nem megyünk vissza a kúriába? – kérdezte Draco könnyed hangon. – A szaván foghatnánk
apámat azzal a lakosztállyal kapcsolatban, amit felajánlott, hmm?

Harry akaratlanul is végigborzongott. Erre az estére már eleget kapott a Malfoyokból. De ha Draco
szeretett volna visszamenni…
– Öm… nos…

– Csak vicceltem, Harry.

– Tényleg?

– Igen. – Gonosz vigyor élénkítette meg Draco vonásait. – Noha el kell ismernem, van némi
vonzereje a dolognak. Engedni a vágyaimnak apám orra előtt, olyan sokáig aludni, hogy be kelljen
jönnie hozzánk, és aztán meztelenül, egymásba gabalyodva találjon ránk… de talán majd máskor.

– Máskor – visszhangozta Harry erőtlenül. – Esetleg mehetünk Hollóbércre is…

– Ne! – mondta Draco élesen. – Nem tudom, hogy vissza akarok-e valaha is menni oda, Harry.

– Sajnálom…

– Ne sajnáld!

Harry körbenézett a szobában és sóhajtott, de nem a rendetlenség miatt. Mi ütött belé, hogy azt a
házat javasolta, ahol Draco élt Nikolai-jal? Csak azt akarta kideríteni, hogy Draco teljesen
felszabadult-e már a múlt alól? Ha igen, akkor megkapta a választ, nem?

– Azt mondtam a szüleimnek, hogy itthon akarok éjszakázni, és ezt komolyan is gondoltam. –
Közelebb lépve, Draco lassan végigsimított a kézfejével Harry arcán. – Aludtunk már odalent is,
hmm? Te meg én összebújva a kanapén? Számomra csodálatosan hangzik.

– Ezúttal megbűbájoljuk, hogy kicsit nagyobb legyen.

– Nekem tetszett, hogy olyan szorosan hozzád bújtam. Az egész éjszaka olyan… – Draco sóhajtott.
– Nagyon romantikus volt.

Harry tudta, hogy értette, de másrészről viszont meglepve hallotta, hogy Draco ezt mondja,
elnézve, hogy az az este úgy kezdődött, hogy Harry egy szíjjal verte a férfi meztelen fenekét.
Persze, Draco régen szeretett olyan játékokat játszani Harryvel, de most már nem… vagy mégis?
Harry forszírozza a témát, most, hogy Draco erre utalt?

Vagy hagyja, hogy a férfi kezdeményezzen? Ez értelmesen hangzott. Azt leszámítva, hogy mivel
Draco természetéből fakadóan alárendelődő volt, talán valójában arra vágyott, hogy Harry vegye
kezébe az irányítást.

– Tudom, hogy romokban találni a házad elég idegesítő lehet – mondta Draco nyugtató hangon,
félreértve Harry arckifejezését. – De ha lejössz velem, ígérem, hogy elfeledtetem veled.

Megfogta Harry kezét, és finoman meghúzta.

Harry kételkedett benne, hogy el tudja felejteni azt, ami valójában a fejében járt, de attól még
hagyta magát meggyőzni arról, hogy elhagyja a romos hálószobát.

***

– Na, ez már elég romantikus, nem? – kérdezte Draco, amikor befejezte két pohár gyertyákká való
átváltoztatását. Már égtek, amikor megjelentek, ami, Harry el kellett ismerje, igen mutatós
varázslat volt.

– Nagyon romantikus – visszhangozta Harry, bár ő személy szerint jobban szeretett volna rendes
fényt. A gyertyafény is megfelelt alkalmanként, de nem így, hogy csak arra emlékeztette Harryt,
hogy Draco úgy akart tenni, mintha Nikolai-jal lenne.

Vagy… tényleg ezt csinálta vajon? Épp most beszélt arról, hogy elfogadta, hogy ami Nikolai-jal
volt, annak vége. Azt mondta, már Harryvel van, és úgy tűnt, elfogadta a tényt.

Több mint elfogadta. Egyenesen örül neki.

Úgyhogy a gyertyák talán mostanra már csak szokássá váltak.

Legalábbis Harry remélte. Sikerült nem sóhajtania, amikor Draco eloltotta az összes villanyt, és kis
híján teljes sötétség borult rájuk.

– Na, hol is tartottunk? – kérdezte Draco csábító hangon, hátulról megközelítve és mindkét karjával
átölelve Harryt, ujjaival pedig Harry inggombjaival játszott, de nem gombolta ki őket. – Azt
mondtad, fürdeni szeretnél?

Harry pislogott.

– De a kád nincs kész…

– Mmm, észrevettem. – Még közelebb lépve hozzá a háta mögött, Draco Harry nyakára simította
az ajkait; a lehelete a gallér fölött melegítette Harry bőrét.

– És a lenti fürdőben csak zuhany van…

– Mmm, azt is észrevettem. – Draco hangja hirtelen viccelődő lett. – Én is itt lakom, Harry.

Ekkor Harryből kibukott a kérdés.

– Akkor nem bánod? Én… én úgy értem, hiába van már bent a kád, a ház még mindig…

– Még mindig mi?

Harry nyelt egyet, azt kívánva, bár ne mondott volna semmit.

– Nos, aligha egy kúria.

Draco finoman megharapdálta Harry fülét.

– Ez már az én otthonom is, Harry. Nem ezt mondtam az előbb?

– Tudom, csak… – Harry a környezetükre mutatott.

– Barátságos. – Draco megnyalta Harry fülét. A hangja halk és elfúló volt, amikor megint
megszólalt. – És annyira te. Örülök, hogy beleillek az életedbe, Harry. Szeretek a szolgád lenni.
Említettem már? Szeretem ezt.

Harry hirtelen azt kívánta, bár megkapaszkodhatna valamiben, hogy ne essen el. Mivel nem akadt
semmi, Dracónak dőlt. A másik férfi testének melege a ruhákon keresztül is érződött, amitől Harry
csak még jobban elernyedt és ellazult.

– Én is téged – szökött ki a száján anélkül, hogy gondolkodott volna.

Draco csak kuncogott.

– Örülök neki. Akkor, jöhet a fürdő?

– De…

Draco megint megnyalta egy széles csíkban a tarkóját. Finom borzongás futott végig Harry
gerincén. Amikor Draco újból megszólalt, ugyanez a borzongás feljebb kúszott.

– Nocsak, kicsit lassú vagy, Harry gazdám. Azt próbálom közölni, hogy örömömre szolgálna, ha
megfürdethetnélek. A nyelvemmel, tetőtől talpig. Nagy örömömre szolgálna, biztos vagyok benne.
Ha megengeded.

– Igen – mondta Harry, és a feje szédült. Talán még sosem volt tanúja annak, hogy a másik férfi így
csábítgatta, és elnézve, hogy mi mindent csináltak már együtt, ez igazán jelentett valamit. – De
hosszú nap volt, és itt-ott kicsit megizzadtam, öm… esetleg egy tisztítóbűbáj előtte?

Draco haja Harry vállát súrolta, ahogy megrázta a fejét.

– Érezni akarom az ízedet. Nem érted? Téged akarlak. És… szolgálnom kell téged, Harry. Összefut
a nyál a számban a gondolatra, hogy megnyaljam a lábad.

Ó, egek! Harry teljesen összecsuklott, a lábai megadták magukat, de Draco egyik erős karjával
elkapta őt, és megtartotta.

– Úgy látom, neked is tetszik az elképzelés – mormogta. – Nos, csináljuk rendesen. Nem lenne jó,
ha hagynálak megfázni.

A szoba melegedni kezdett.

Draco a kanapéhoz vonta őt, és lehúzta rá, aztán a földre térdelt, és felemelte a lábait. Ám mielőtt
még elkezdhette volna levenni Harry cipőjét, kicsit összerezzent.

– Nem kell térdelned – mondta Harry azonnal.

– Csak nyom a pálcám. – Draco kihúzta a nyírfapálcát a zsebéből, és óvatosan félretette. – Szeretek
előtted térdelni.

Harryt hirtelen letaglózta az, hogy Draco új pálcája nyírfavesszőből van. Megfelelő választásnak
tűnt, elnézve, mennyire szerette, ha megvesszőzik… de azon gondolkodott, mi történhetett a
galagonyapálcával. Harry már jó ideje nem látta; Draco mindig az új pálcáját használta.

De végül is a galagonya talán nem működött jól neki, most, hogy Harry a pálca gazdája.

Gazdája…

Huh… az, hogy Harry lett Draco pálcájának gazdája, szinte mintha az előjele lett volna annak,
hogy majd magát a férfit is birtokolni fogja. És Draco készségesen elfogadta ezt, úgy, ahogy a
pálca is.

Ám minden gondolata elenyészett, amikor Harry érezte, hogy Draco nyelve hegye a lábfejéhez ért.
Csiklandós kellett volna, hogy legyen, de nem volt az. Ehelyett Harry lába kezdte úgy érezni,
mintha melegben fürdetnék. Draco megfürdette az egyik lábának egész talpát, majd a másikat is,
aztán a lábujjait kezdte csókolgatni.

Apró élvezetteli hangokat adott, miközben szopta őket.

– Egek, Draco…

A férfi az arcát is hozzádörgölte Harry talpához.

– Nem, csak Draco. A te Dracód.

– Az én Dracóm – nyögte Harry, még jobban belesüppedve a kanapéba.

Ahogy a gyertyakanócok sisteregtek és táncoló árnyakat festettek a plafonra, Harry rájött, milyen
érzés, amikor imádják az embert. Nem igazán volt jobb szó arra, amit Draco csinált. Szó szerint
tetőtől talpig végignyalta, lassan levéve Harry ruháit, hogy még több meztelen bőrt fedjen fel.

A testemmel imádlak téged, jutott eszébe az eskü. Ez most pont olyan volt, és amikor Harry
becsukta a szemét és hagyta, hogy elsodorja az érzéki élmény, el tudta képzelni, hogy ez is ilyen
eskü volt, ami összekötötte őket. El tudta képzelni, hogy Draco szereti őt.

Nem is volt nehéz. Harry azt érezte, hogy a másik férfi úgy viselkedik, mint egy szerelmes.

– Te jössz – mondta Harry egyszer csak, zihálva, és a farka lüktetett, mert Draco persze, hogy
mindenhol megnyalta, azt a helyet kivéve. Azon dolgozott, hogy a lehető leghosszabb ideig
elnyújtsa az élvezetet, de Harry nem bírta tovább. Rá akarta vetni magát a férfira, és
hozzádörgölőzni, megnyalni a nyakát. Három erős lökés, talán csak kettő, és már el is veszne,
hogy spermával borítsa be Draco farkát…

– Nem, hacsak nem adod parancsba – mondta Draco finoman nyalogatva Harry állát, nedves
nyomot hagyva végig a nyakán, majd a mellkasán. – Szeretnélek még szolgálni.

– Akkor csináld, basszus! – mordult Harry. – A francba, ott nyald, ahol kell…

Draco az ajka közé vette az egyik mellbimbóját és erősen szívni kezdte.

Harry frusztráltan megfogta a másik férfi fejét, és lenyomta.

– Te kis erőszakos…

Ám ahelyett, hogy oda koncentrált volna, ahova Harry akarta, Draco Harry csípőjének szélére
vetette magát, és azt csókolgatta hosszasan.

Harry kezdte elveszteni az eszét.

– Draco! – nyüszítette, a hangjában szükséggel.

– Fogalmad sincs, milyen imádnivaló dolog szolgálni téged – mondta Draco elfordítva a fejét, hogy
az arca Harry hasán pihenjen. Mindig, amikor megszólalt, a szavak Harry gyöngyöző farka mellett
suhantak el. – Egész éjjel tudnám csinálni.

– Én viszont nem. Már az élvezés határán vagyok!

– Ezt is észrevettem. – Draco hangja önelégült volt. – Fogadok, hogy még sosem voltál ilyen
kemény, senki mástól.

– Nem létezik senki más – zihálta Harry. – Csak te és én létezünk, és te most épp megőrjítesz…

– Mmm, nos, ha valami mást szeretnél, akkor utasítanod kell rá…

Harry azt hitte, ezt már megtette, de úgy tűnt, Draco egyértelműbb parancsot akar.
– Szopj, rabszolga! – mordult, belemarkolva Draco hajába, hogy a farkához irányítsa a fejét. –
Szopj le, most, és ha jót akarsz magadnak, akkor alaposan csinálod, minden cseppjét lenyeled, és
többért könyörögsz és… aaahhh!

Amikor Draco ajka körbevette, ez volt minden, amire Harry csak vágyhatott. A pokolba is,
minden, amit csak valaha akarhatott. A meleg, a szívás, az az átkozottul profi hozzáértés… azt nem
is említve, hogy a férfi mennyire belevetette magát a feladatba. Úgy nyalta és szopta Harry farkát,
mintha az volna a legfinomabb nyalánkság, amit valaha kóstolt, és eltökélte volna, hogy kiélvezi
minden bőrredőnek és hajlatnak az ízét.

Harry próbálta visszatartani az élvezést, hogy a szopás nedves élménye is legalább annyi ideig
tartson, mint a nyelvfürdő, amit a teste többi része kapott, de ez veszett ügy volt. Draco túl sokáig
izgatta, szavakkal és csókokkal egyaránt, és most, hogy a tehetséges ajkai a farkát imádták, csak
pillanatokba került, hogy robbanásra kész legyen.

– Én… én…

– Mmm – mormogta Draco tele szájjal, kezeit Harry combjára téve, ahogy közöttük térdelt.
Az ujjai megszorították, finoman beletúrva a sötét szőrszálakba, amik Harry combját borították, és
csak ennyi kellett, hogy Harry átbillenjen a tetőponton. Kiáltva élvezett el. Összefüggéstelenül,
ebben biztos volt, de magas csengést hallott a fülében, ami olyan hangos volt, hogy még saját
magát sem hallotta rendesen.

És csillagokat is látott.

Draco szája megdolgozta, minden cseppet kifejt belőle, és a nyelve még akkor is nyaldosta a
farkának hegyét, amikor Harry borzongásának már minden kis hulláma véget ért. De gyengéd volt,
mintha tudta volna, milyen érzékeny a farka egy ilyen csúcspont után.

– Fantasztikus vagy – mondta végül Harry, Draco hajába markolva, hogy lehúzza őt magáról.
Ezúttal azonban sokkal kevésbé erőteljesen húzta.

– Értek a dologhoz, azt hiszem – mormogta a férfi. – Mi mást mondhatnék az ambróziáról? Csak
azt, hogy még többet kérek.

– Többet? – Harry erőtlenül felnevetett. – Épp most szoptál szárazra.

– De azt mondtad, hogy még többért könyörögjek. – Draco lesimított Harry mellkasán, aztán
játszani kezdett Harry petyhüdt farkával. – És én tényleg annyira szeretek engedelmeskedni neked,
Harry.

– Komolyan, egy szopás tőled jobb, mint a bedrogozva lenni.

– És mikor drogoztál te?

– Beépített ügynökként, hogy felderítsek egy csempészhálózatot – ásította Harry. – Be kellett

épülnöm.

– Ó, az aurorparancsnokság veszélyei. – Draco elmosolyodott, és egy csókot dobott Harry farka

hegyére. – Tudod, mi az, ami elég furcsa?

Harry kicsit felült.

– Mi?
Draco csodálkozással telve nézett fel rá.

– Mindig azt hittem, hogy az a szolgaszerűbb felállás, ha én teljesen meztelen vagyok, miközben te
fel vagy öltözve. De… így is pont ugyanannyira szolgának érzem magam, hogy te vagy az, akin
nincs semmi.

Ez egy teljesen ártatlan megjegyzés volt, de akkor is arra emlékeztette Harryt, hogy mennyire
önző. Furcsa módon valahol egy kicsit mégis úgy tűnt, hogy rendben van. Draco szolgálni akarta
őt, Harry pedig azt akarta, hogy szolgálják… nincs ebben semmi kivetnivaló, még így sem, hogy
Harry élvezete az első. A benne élő gazdának tetszett. Nagyon is.

Azokra az időkre emlékeztette, amikor kétszer is elment, mielőtt bármennyi megkönnyebbülést is

engedélyezett Dracónak.

Jobban, mint valaha, Harry valahol helyesnek érezte, hogy a bűbáj az ő kezébe helyezte az abszolút
kontrollt Draco lehetősége fölött, hogy elélvezzen. Ez egyszerűen… rendben volt.

– Nos, a rabszolgám vagy – mormogta. – Talán megkérlek majd rá, hogy szopj le még egyszer,
mielőtt aludni megyek.

– Ahogy kívánod – mondta Draco, fejet hajtva.

– És talán jobban szeretnélek majd látni – tette hozzá Harry. – Állj fel, és vetkőzz le! Lassan.
Kedvem lenne egy kis showt nézni.

Draco egy szó nélkül felállt, és ringatózni kezdett.

Harry a távirányítóért nyúlt, és lenyomta a gombot, hogy elindítson valami hangszeres zenét.
Draco egy mosollyal az arcán a perzselő kis zenéhez igazította a sztriptízét, ruháit a lassú ütemre
vette le.

Harry szerint az volt a show egyetlen hibája, hogy túl sötét volt a szobában ahhoz, hogy jól lásson.
De így is eleget látott. Draco halvány bőre a gyertyafényben; feszes, izmos hasa; hosszú, karcsú
lábai.

És a farka, ami aranyszínű, göndör pamacs alól kandikált ki. És még ő beszélt ízletes csemegéről!

Harry eltökélte, hosszúra nyújtja az estét, hogy Dracónak is pont olyan jó legyen, amilyen neki volt
az előbb, miközben kielégíti Draco vágyát is, hogy úgy kezelje, mint egy rabszolgát.

– Játssz magaddal! – adta ki az utasítást, és a hangja szinte reszelős volt. – Játssz a farkaddal! De…
ne feledkezz meg a golyóidról sem. Adj… adj egy jó ki showt!

Draco lenyúlt, és a kézfejével végigsimított a farkán, aztán felhúzta, hogy teljesen felfedje feszes
zacskóját. Megmarkolta a golyóit, és közelebb ment Harryhez, miközben az ujjai közt görgette
őket. A másik kezével a farkát kezdte simogatni, amit még mindig feltartott.

– Tetszik, Harry gazdám?

– Csipkedd meg a mellbimbóidat! – rendelkezett Harry rideg hangon. Csak ennyit tudott tenni,
hogy ne pattanjon fel a kanapéról és maga harapjon beléjük. Ahogy Draco minden parancsát
követte… Ettől Harry csak még jobban éhezett a dominanciára, és megint játszani akarta a régi
játékaikat.

Igazán játszani őket, kiegészítve Draco fenekének náspángolásával, aztán a szíjjal, és talán az
ostorral…

Draco hátrahajtotta a fejét, és hangosan felnyögött, ahogy engedelmeskedett Harry utolsó

parancsának és megcsípte a mellbimbóit.

– Erősebben! – követelte Harry. – Szorítsd meg őket!

Draco mellbimbói égőpirosak lettek a gyertyafényben, ahogy erősebben szorította őket és a körmét
is belevájta a húsába.

– Mmmm, ez jó…

Egyértelműen az lehetett. Így, hogy teljesen meztelen volt és mindössze pár méterre állt Harrytől,
könnyen meg lehetett állapítani, hogy Draco élvezi a dolgot. Amikor elég keményen
összecsippentette a mellbimbóit ahhoz, hogy fájdalmat okozzon, a farka meglehetősen nagyot
rándult.

Ekkor egy csillogó csepp jelent meg a hegyén, és Draco újból felnyögött, ahogy előredöfött a
csípőjével, mintha azon fáradozna, hogy találjon valamit, amihez hozzádörgölőzhet.

– Csipkedd tovább a mellbimbóidat! – rendelkezett Harry. – De az egyik kezedet tedd vissza a

farkadra, rabszolga! Rejszolj! Nézni akarom, hogy elmész.

Draco szeme, ami hosszú ideje csukva volt, most kipattant.

– De én nem tudok…

– Vitatkozol velem, rabszolga? – Harry kinyújtotta a karját, és a ruhái közé túrt a pálcájáért. –
Invito olaj!

A konyhából egy üvegcse röppent a kezébe. Sütőolaj… Nem a masszázsolaj, amire gondolt, de ez
is megteszi. Igazából arra utasítani Dracót, hogy ezt használja, meglehetősen vonzó gondolat volt.
Valahogy olyan… pajzánnak tűnt.

Harry felállt, és rácsepegtette az olajat Draco mellkasára, aztán nézte, ahogy lefolyik, majd öntött
még, amíg Dracót a combjáig beborította. Egy csomó a szőnyegre is ömlött, de Harryt nem
érdekelte.

– Csináld! – mondta Harry, azt kívánva, bár megpofozhatná Dracót, hogy nyomatékot adjon a
parancsának. Ehelyett erőt vett magán, hogy visszaüljön és nézze őt. – Azért vagy itt, hogy a
kedvemre tégy. Játssz magaddal, amíg a nevemet kiáltva el nem mész!

Draco ezúttal nem vitatkozott, noha tudhatta, hogy nem lesz majd képes teljesíteni a parancs
legutolsó részét. Vagy legalábbis Harry segítsége nélkül nem. Viszont egyértelműen szerette, ha
utasítgatták. Egyik kezével megragadva a farkát, határozott, egyenletes mozdulatokkal pumpálni
kezdte, miközben a másik keze felváltva kényeztette a golyóit vagy csipkedte a mellbimbóit.

– Harry – nyögte, miközben saját magán dolgozott. – Harry gazdám. Érted, Harry gazdám.
Mindent érted, csakis érted…

Ettől Harrynek ördögi ötlete támadt.

– Csakis értem, mi? – kérdezte a leggonoszabb hangon, amit csak ki tudott magából hozni. – Értem
bármit? Nos, nem semmi látvány vagy, de mi van, ha azt akarom, hogy a barátaim is élvezzék a
műsort? Mi van, ha felhívom őket, most rögtön?
Amikor Draco farka megugrott a felvetésre, tudta, hogy jók voltak a megérzései.

Nem mintha Draco tényleg akarta volna, hogy Harry megtegye. Igazából Harry biztos volt benne,
hogy a férfi egyáltalán nem szeretné. De az ötletet akkor is hihetetlenül forrónak találta.

– Már közel jársz? – kérdezte pár pillanattal később.

– Harry!

Oké, nem teljesen kiáltás volt… inkább metsző vonítás, de elég elkeseredettnek tűnt ahhoz, hogy
Harry ne köntörfalazzon tovább.

– Szükséged van rám, nem igaz?

– Szük... szükségem van rá, hogy a kedvedre tegyek – zihálta Draco, és olyan keményen és
gyorsan rejszolt, hogy esélyes volt, hogy még az olajjal is ki fogja dörzsölni magát.

Harry elnyúlt a kanapén, és behajlította az ujját.

– Akkor gyere ide, és csináld! – dorombolta, megsimítva a saját farkát. Nem mintha olyan sok
segítségre lett volna szüksége. Valahol Draco rejszolós showja közben Harry megint teljesen
kemény lett.

– Ne felejtsd el az olajat!

– Kiverhetem neked?

– Nem. Mássz ide! – Harry megragadta Draco kezét, amikor a férfi félretette az olajat, és magára
húzta őt, hogy ráfeküdjön. – Szeretkezz velem, rabszolga!

– Mmm, gazdám. – Draco mozogni kezdett rajta, először lassan, a csípője ugyanabban az
egyenletes ritmusban pumpált, amiben rejszolt is. Azonban a keze Harry hajába túrt, és közel húzta
őt egy csókra.

A testükön levő olaj mindent olyan csúszóssá tett, hogy kicsit megnehezítette a tökéletes ritmus
fenntartását, de mihelyst sikerült, a farkuk egymáson siklott… Harry hátraejtette a fejét, és zihálni
kezdett.

– A kedvedet szolgálom, gazdám? – kérdezte Draco önelégült hangon, miközben kicsit erősebben
döfködött a csípőjével.

– Egek, igen! Ez az – mormogta Harry. – Ez az! Ott. És… ó, igennn…

Azonban Draco nem maradt sokáig önelégült. A ritmus kezdte el irányítani őt, nem pedig fordítva.
A gyertyák lángja meglobbant és kialudt. Aztán Draco morogni kezdett, a hangja érdes volt a
szükségtől.

– Én… Harry! Szükségem van rád, szükségem van rá, hogy elmenjek…

Ettől sikerült Harrynek visszanyernie az irányítást a helyzet fölött, noha fogalma sem volt, hogyan.
Legbelül már csak egy vágytól remegő massza volt. De azért, hogy jó legyen Dracónak, kirángatta
magát ebből, és szigorú hangot ütött meg a ziháló helyett.

– A gazdád az első, rabszolga! – torkolta le, és a csípőjét hintáztatta, kiélvezve, hogy Draco
megborzongott ettől. – Értem vagy itt. Értem! Ne merészeld elfelejteni ezt, vagy sebesre
korbácsollak, annyi szent…
Draco megragadta Harry vállát, az ujjai szorosan fogták, és könyörögni kezdett.

– Hadd menjek el, hadd menjek el… ó, basszus, Harry, ha nem engeded, hogy elmenjek,
belehalok!

– Majd elmehetsz, ha kielégítetted a gazdádat, rabszolga…

Harry csípőjéhez szorítva a sajátját, Draco őrülten döfködni kezdett.

Harryt most már semmi sem érdekelte, csak azt érezte, hogy egy elsöprő erejű gyönyörhullám
ragadja magával. Megborzongott, és olyan erősen átjárta az orgazmus, hogy a vádlija begörcsölt.
Nem is baj. A hirtelen fájdalom pont eléggé elvonta a figyelmét ahhoz, hogy képes legyen másra is
gondolni, mint a saját lüktető farka.

– Menj el te is velem együtt! – mondta Draco szájához közvetlen közel.

Draco megszakította a csókjukat, és lihegve lökött még egyszer, aztán kétszer, mielőtt Harryre
csuklott, és megszorította őt, az alteste pedig görcsösen járt, miközben elérte a csúcsot.

– Basszus, ez forró volt! – mondta, amikor a görcsök alábbhagytak. – Nem tudom, te hogy bírod,
Harry.

– Öm… – Harry megköszörülte a torkát. – Görcsöl a lábam. Le tudnál szállni?

– Oké, a hálóbeli modorodon kicsit még dolgozni kell – felelte Draco, miközben legördült a
kanapéról, négykézlábra érkezve a padlóra, mielőtt felállt volna keresztbe tett lábbal. Megragadva a
pálcáját, meglendítette, hogy újra meggyújtsa a gyertyákat. – Nézd, ha a szeretőd azt mondja, hogy
amit csináltál, az forró volt, akkor viszonozni kellene a dicséretet.

– Tényleg nagyon fáj! – panaszkodott Harry.

Draco azonnal aggodalmasabb lett.

– Ez? – kérdezte, és masszírozni kezdte Harry combját, felegyenesedve térdelés közben, hogy erőt
tudjon kifejteni.

– Igen, de térd alatt.

Draco erős ujjai kimasszírozták a görcsöt, profin megtalálva a feszülő részeket az izomban.

– Ó, ez az, igen! – nyögte Harry megkönnyebbülve. – Öm, sajnálom az előbbit. Rossz időzítés volt.
De nagyon dögös voltál, te is tudod. Az a rejszolás!

– A legjobb rejszolás, amit valaha láttál, mi? – Draco visszaült a sarkára.

– Az egyetlen, amit láttam.

– Meg kell, hogy mondjam, egyáltalán nem bánom, amiért én vagyok az egyetlen férfi az
életedben. De sosem használtál tükröt?

Harry elvörösödött egy kicsit, ahogy visszaemlékezett.

– Nos, próbáltam, de amikor jobban belemerültem, elfelejtettem belenézni.

– Ó, hát nem így kell vizuálisan lenyűgöző technikát elsajátítani! – felelte Draco pókerarccal, noha
a hangjában mosoly bujkált. – Adj gyógypuszit a mellbimbóimra, jó? Eléggé fájnak.
Harry boldogan megtette. Még gyógyítóbűbájt is felajánlott, de Draco nem kérte, azt mondván,
szereti érezni az emlékeztetőt.

A kanapé valóban kicsi volt kettejüknek, de ahogy Draco mondta, az összebújás élvezetes volt,
úgyhogy Harry nem hozta fel megint, hogy nagyobbítsák meg.

Mindössze egy vékony takaróra volt szükségük, hogy melegen tartsa őket, mivel Draco
melegítőbűbája még mindig működött. Egy darabig ölelkeztek, lusta csókokat váltva. Harry épp
azelőtt oltotta el a gyertyákat, hogy álomba szenderültek egymás karjai közt.

Azonban ha tudta volna, mi fog történni reggel, kétszer is meggondolta volna, hogy meztelenül
aludjon a nappaliban.

Az egyetlen figyelmeztető jel egy hoppanálás hangos pukkanása volt.

Ettől azonnal felriadt, és életbe léptek az aurorreflexei. Megragadva a pálcáját, amit a gyertyák
eloltása után az asztalra tett, talpra ugrott, és minden izma ugrásra készen feszült meg, miközben
Dracót maga mögé húzta, hogy megvédje.

Draco hátulról belekapaszkodott Harrybe, és a takaró a földre esett.

– Mi a…

– Harry! – kiáltotta Hermione, kezét a szája elé kapva, amikor rábámult. – Én… ó, anyám! Majd
később visszajövök…

Szemlátomást meg akart pördülni, amikor egy másik pukkanás zavarta meg a koncentrálásban.
Ron érkezett meg az ő nyomában.

Ron eltátotta a száját, amikor meglátta Harryt ott állni meztelenül, még mindig kivont pálcával,
Dracóval a háta mögött.

– Még mindig Kanadában kellene lenned, haver!

– Változott a terv – mondta Harry feszülten, felkapva a leesett takarót, és saját maga és Draco köré
tekerte.

– Jó reggelt, Hermione, Ron! – mondta Draco olyan hangon, amit az adott körülmények közt
méltóságteljesnek lehetett nevezni.

– Öm… jó reggelt! – visszhangozta Ron tágra nyílt szemmel, miközben körbenézett a szobában.
Harry arra gondolt, valószínűleg azért csinálta ezt, hogy elkerülje, hogy rájuk nézzen, de elnézve a
szoba állapotát, arra jutott, bár inkább őket nézte volna.

A ruhák mindenütt szanaszéjjel dobálva, olajfoltok a szőnyegen, az átkozott sütőolajos flakon meg
még mindig a szőnyegen hevert felborulva. Úgy tűnt, mintha Harry és Draco valami orgiát tartott
volna az elmúlt éjjel.

Ami nem is állt messze a valóságtól, ismerte el Harry.

– Mi csak megpróbáltunk hamarabb ideérni, mint a kőművesek – hebegte Hermione összeszorított

szemmel. – Nagyon sajnálom, Harry. Tényleg nem gondoltuk volna, hogy ti… öm…

– Itt lesztek – fejezte be Ron diplomatikusan, elsőnek felocsúdva. Óvatosan átlépve az olajos
flakont a karjaiba vette Hermionét. – Fél óra múlva visszajövünk, oké? De a munkások hamarabb
itt lehetnek, úgyhogy felöltözhetnétek.

Miközben Ron hozzákezdett, hogy megpördüljön Hermionéval, Harry nem bírta megállni.

– Legközelebb kopogjatok! – kiáltotta, mielőtt lerogyott a kanapéra és nevetésben tört ki.

– Jól vagy? – kérdezte Draco fintorogva, miközben körülnézett. Hamarosan már pálca volt a
kezében, és elkezdte rendbe szedni a szobát. Mielőtt öltözködni kezdett, átnyújtott Harrynek egy
halom megtisztított ruhát.

– Igen. – Harry, amikor már felöltözött, még mindig nevetett. – De azt hiszem, megérdemeltem.
Nemrég én is megzavartam őket egy intim pillanatukban. Csak annak örülök, hogy nem átkoztam
meg véletlenül Hermionét.

– Sosem fogom elfelejteni, hogyan védtél meg az ádáz behatolótól – mondta Draco, a szemhéját
rebegtetve és negédesen vigyorogva. – Én griffendélesem!

– Nos, nem tudtam, hogy Hermione az – válaszolta Harry vigyorogva. – Kíváncsi vagyok, mire
gondolt a kőművesekkel kapcsolatban. Ma karácsony másnapja van! Senki sem dolgozik…

– Ó, kérlek! Nem nyilvánvaló? – Draco a lépcső felé mutatott. – Valahogy elcseszték, vagy
nehézségbe ütköztek a bűbájaikkal, és…

Harry pislogott.

– Ó! Talán valamelyik bűbájuk kölcsönhatásba lépett a házon lévő speciális védőbűbájokkal.

Gondolhattam volna erre.

– Igen, gondolhattál volna. Mindenesetre Hermione megengedte nekik, hogy kivegyék a

karácsonyt, de szerintem ő ragaszkodott hozzá, hogy ne hagyják a takarítást annál későbbre. Nem
meglepő, hogy keresztülviszi az akaratát. Ez a nő elég félelmetes tud lenni, amikor ráfeszül
valamire. – Draco Harryre villantott egy vigyort. – Semmiképp sem szeretnék az útjába kerülni.
Megtanultam a leckét, az biztos.

– A kőműveseket nem pofozná fel – mondta Harry kuncogva.

– Nos, nem, de természetesen van ott más is.

– Mi más?

Draco rámeredt.

– Nos, te vagy Harry Potter. Kiváltság neked dolgozni, ebben biztos vagyok. Még karácsonykor is.
Most, hogy erre gondolok, valószínűleg szerettek volna karácsonykor is dolgozni, de Hermionénak
le kellett beszélnie őket.

Harry összevonta a szemöldökét.

– Szerintem nem.

Draco odahajolt hozzá, és finoman megcsókolta az ajkát.

– Ne légy ilyen! Valószínűleg így volt, és ezt te is tudod. Ez az igazság Harry. Nem jutsz semmire,
ha úgy csinálsz, mintha nem lennél az, aki vagy.

– Úgy érted, ami vagyok.

– Inkább arról van itt szó, amit tettél. Azok az ostoba címek, amiket az újságok aggattak rád,
semmit sem jelentenének senkinek, ha a tetteid nem tették volna igazzá őket.

– Milyen tetteim? Egy lefegyverzőbűbáj? – kérdezte Harry gúnyosan. – Ja. Az nagyon lenyűgöző.

– Nos, a beszéd, amit mondtál, az volt. – Draco elmosolyodott. – Még engem is lenyűgözött, pedig
akkoriban nem igazán voltam abban a hangulatban, hogy bármit lenyűgözőnek találjak. Az
emberek tudják, hogy többről volt szó egy lefegyverzőbűbájnál, Harry. Mindarról, amit tettél, amik
oda vezettek. A horcruxok megsemmisítése, egytől egyig, beleértve azt is, amelyik benned volt.
Ne mondd azt, hogy amit tettél, nem volt lenyűgöző!

– Nos, volt segítségem.

– Akkor többen voltatok. Az arany trió.

– Ezt még jobban utálom, mint a Kiválasztottat.

– Nos, akkor nem fogom használni. Van valami terved, hogy mit szeretnél reggelire? Négy főre
fogok főzni, és meglepem a barátaidat, amikor visszatérnek.

– Azt hiszem, elég meglepetés érte már őket egy reggelre – mondta Harry, miközben felállt, hogy
kövesse Dracót a konyhába.

– Rosszabb is lehetett volna – válaszolta Draco filozofikusan. – A kőművesek is beállíthattak volna

figyelmeztetés nélkül. Mindent egybevetve azt mondanám, hogy jó barátaid vannak. Feladják a
karácsony másnapjukat, hogy a munkások ne lopjanak el semmit a házadból. De persze én is ezt
tenném.

– Te is?

– Még szép – vigyorgott Draco, miközben fürgén felvágott egy paradicsomot. – Véletlenül
elcsenhetik a dolgaimat. Öm… nincs másik üveg olajunk, igaz? Ha nincs, újra kell gondolnom az
olajban sütős ötletet.

Harryt jóleső érzés öntötte el arra a gondolatra, hogy mit fog erre mondani.

– Mi van azzal, hogy gondolkodjunk úgy, mint egy varázsló, hm? Hívj magadhoz egyet, és nézd
meg, van-e!

Draco elfintorodott, de követte a tanácsot, és a paradicsomok hamarosan már sisteregtek. Amikor

egy másik serpenyőbe bacon csíkokat tett, ajtókopogás hallatszott.

– Valószínűleg a kőművesek. Beengedjem őket?

Harry elhúzta a pulttól, és alaposan megcsókolta.

– A szeretőm vagy, Draco, nem az inasom.

– Kifelejted a szolga dolgot…

– Az élettársam vagy – mondta Harry határozottan. – Kizárólag a mi dolgunk, hogy mi is pontosan

ez a kapcsolat. Majd én kinyitom az ajtót.

Kis híján azt kívánta, bár ne tette volna, mert mint kiderült, egy jó adag hősimádat fogadta. Mr
Potter, annyira boldog vagyok, hogy találkozhatok önnel, alig hittük el, amikor felkért, hogy
dolgozzunk a házán. Ez olyan hatalmas megtiszteltetés, hogy azt kívánjuk, bár ingyen
dolgozhatnánk, és így tovább. Harrynek már elege volt belőle, de próbálta nem kimutatni. Mivel
úgy volt, hogy a munka befejezésekor országon kívül lesz, nem ragaszkodott hozzá, hogy
meghagyja a cégnek, amit felbérelt, hogy azt szeretné, hagyják magára.

Az tűnt kulturáltnak, hogy megkínálta a három varázslót egy-egy csésze teával. Ez már önmagában
is szórakoztató volt, el kellett ismernie. Bemutatta Dracót, mint élettársát, és megesküdött volna,
hogy egyik kőműves sem viselkedett a legkevésbé sem helytelenül, de Draco akkor is kissé
birtokló volt.

Nem annyira nevetségesen, mint a minisztériumban, de eléggé felállt a szőre, amikor valamelyik
férfi Harry irányába nézett.

Harry ezt bátorítónak találta.

Mire Ron és Hermione megérkezett, Harry szája már fülig ért.

 73. fejezet

– Boldognak tűnsz – mondta Hermione halkan, amikor a konyhaajtó becsukódott mögötte.

Harry felpillantott a lomolásból. A kanadai út előtt takarította ki a hűtőjét utoljára, és akkor jött rá,
hogy pár dolog megromlott, amikor Draco reggelit készített. A tejet egyértelműen ideje volt
kidobni.

Megszagolta a goudát, és azt kívánta, bár ne tette volna. Alaposan visszacsomagolva ezt is
kihajította.

– Biztos vagy benne, hogy jó ötlet Ront és Dracót kettesben hagyni?

Hermione halk helytelenítő hangot adott.

– Nem gondolod, hogy Draco egyedül is meg tudja állni a helyét?

Elnézve, milyen ügyesen kezelte Draco az apját, Harry biztos volt benne, hogy meg tudja.

– Azon kívül – tette hozzá Hermione – megint elfelejtetted Ron sakktehetségét. Számos lépést
képes előre látni, és érzi, milyen odaadónak tűnsz Dracóval mostanában. Semmi olyat nem tenne,
amivel tönkre tenné a barátságát veled.

– Odaadónak tűnök? – visszhangozta Harry. – Nem tudom, hogyan kellene egyértelműbben

elmondanom neked vagy Ronnak: én szeretem Draco Malfoyt.

Hermione eltüntette a szemetet a kukából, amikor Harry becsukta a hűtőajtót.

– Én Ron szemszögéből beszéltem. Még mindig azt hiszi, hogy ez csak valamilyen átmeneti
állapot.

– Te nem hiszed?

Furcsa fény költözött Hermione szemébe, amitől úgy csillogott a tekintete, mint a gránátkő.

– Láttalak titeket ma reggel, mielőtt ő megérkezett. Pár másodperccel azelőtt, hogy rájöttél, én
vagyok az. Ahogy mozdultál, hogy megvédd, az a tekintet az arcodon… – Hermione nyelt egyet. –
Nem hiszem, hogy ez csak átmeneti állapot, Harry.

A nő annyira halálosan komolynak tűnt, hogy Harry alig állhatta. A helyzet nem volt tragikus, a
fenébe is! Ő boldog volt, és Draco is.

– Akkor nem az olaj győzött meg? – viccelődött.

Hermione elnyomott egy nevetést.

– Mondjuk azt, hogy meglepett a színtiszta dekadenciátok – ismerte el, mielőtt megint eluralta az
arcát az a rettenetesen komoly kifejezés. – Én most nem Draco személye ellen tiltakozom, Harry,
hinned kell nekem! Biztos vagyok benne, hogy boldog lehetsz vele. De… de… – A hangja elakadt,
de elég lélekjelenléte volt ahhoz, hogy kiszórjon egy Disaudiót, mielőtt folytatta. – Tudod, hogy
érzek ezzel a bűbájjal kapcsolatban.

– Draco boldog velem annak ellenére is, hogy mindenre emlékszik, Hermione. Most már nem
olyan, mintha kihasználnám az amnéziáját.
– Tudom, de valójában mennyi szabad akarata van Dracónak?

Harry orrlyukai kitágultak.

– Nem a bűbáj kényszeríti, hogy lefeküdjön velem. Ő maga akar.

– Nem azt mondom, hogy kényszeríti… még csak azt sem, hogy a bűbáj kényszeríti arra, hogy
akarja. Honnan tudhatnám? – Hermione hangja elvékonyodott az aggodalomtól. – Én csak
felteszek egy kérdést, Harry. Valójában mennyi szabad akarata van Dracónak?

Hosszú csend következett, majd az igazság.

– Nem tudom. – Harry az ajkába harapott. Őt is nyugtalanították az effajta dolgok, amikor eszébe
jutottak; persze, hogy nyugtalanították. Az utóbbi pár napban azonban nem gondolt rájuk. Nos,
Hermione mindig is a lelkiismerete volt. Legalábbis bizonyos értelemben. – Tudom, hogy nem
lenne velem, ha nincs a bűbáj. Úgy értem, sosem ismertük volna meg így egymást. Így, igazán. De
most, ha találnák egy módszert, amivel megtörhetnénk… Draco azt mondja, hogy akkor is velem
maradna.

Harry kifújta a levegőt.

– De ki tudja megmondani, hogy tényleg maradna-e? Én mondtam azt neki, hogy el kellene
távolodnia tőlem egy kis időre, hogy megbizonyosodhassunk, a vonzódása felém nem csak a
szolgaság okozta reakció…

– Stockholm szindróma – mondta Hermione csendesen.

– Igen, az. – Harry a homlokát ráncolta. – De mit számít ez? Talán nincs is mód rá, hogy megtörjük
ezt a varázst.

– Akarsz találni? – Hermione ellökte magát a pulttól, hogy a szemébe nézhessen; kihívóan nézett
rá, hogy arra késztesse, őszinte legyen saját magához. – Régen akartál.

– Igen… nem… nem tudom. – mondta Harry szerencsétlenül. – Én tényleg szeretem őt, Hermione.
És ő boldog így, akármilyen furcsán is hangzik. De honnan tudhatom, hogy van-e a bűbájnak köze
ahhoz, hogy elfogadja a helyzetet? Azt hiszem, sehonnan. De végül is kevésbé érvényes a
mágikusan okozott boldogság, mint a másmilyen fajta? Ez ugyanúgy boldogság!

– Nem kínozni akarlak, Harry. Csak biztos akartam lenni benne, hogy minden lehetőségre
gondoltál.

– Nos, igen, gondoltam. Nem kínzol, egy frászt nem.

– Nem – mondta Hermione lassan. – Te teszed ezt magaddal. Nem leszel képes a végtelenségig
ignorálni ezeket a dolgokat. Ismerlek.

– Igen, igen – felelte Harry. – Nos, át akartam adni neked pár információt. Nem tudom, mennyi
haszna lehet, mivel csak egy dosszié Draco férjéről, de még sosem találkoztam senkivel, aki úgy ki
tud szúrni valószínűtlen összefüggéseket, mint te. Ő is ki volt téve a generációs mágiának, még ha
az másmilyen fajta is volt, én pedig… nos, szereztem egy csomó adatot róla. Megnézheted, hogy
segít-e neked módot találni a bűbáj megtörésére.

– Szívesen áttanulmányozom.

– Az irodámban van – sóhajtotta Harry. – Most mindjárt megyek és elhozom. De… öm,
megtennéd, hogy nem szólsz Dracónak arról, hogy csináltam ezt a kutatást? Nem tudom, hogy
reagálna. Amúgy pedig, végre úgy tűnik, kezd túllenni a… veszteségén.

– Lehet, hogy egyszer meg kell tudnia – mondta Hermione halkan. – Attól függően, milyen fajta
megoldást találok.

– Ha egyáltalán találsz bármilyet.

– Gondolkodjunk pozitívan.

– Gondolkodjunk pozitívan, hogy lerombolhassuk a legjobb dolgot, amim volt a háború óta?
Vagyis nem a legjobbat… bizonyos értelemben. Csessze meg, Hermione!

– Draco stílusa kezd rád ragadni.

Harry tudott volna valami obszcén dolgot válaszolni Hermione megfogalmazására, de nem volt
hozzá szíve.

– Egy pillanat és itt vagyok. Ha Draco bejön, mondd azt neki, hogy eszembe jutott valami, és be
kellett mennem a parancsnokságra.

De Draco nem jött be. Amikor Harry újra megjelent a dossziéval a kezében, Hermione még mindig
egyedül volt a konyhában. Nehezebbnek bizonyult átadni Hermionénak, mint gondolta. Elengedni
a dossziét olyan volt, mint beismerni magának, hogy talán rejthet megoldást a holmi.

Megoldást egy olyan problémára, ami nem igényelt megoldást… kivéve, hogy mégis.
Csessze meg, gondolta Harry megint.

Hermione a dossziéval együtt dehoppanált. Két perc múlva megint megjelent.

– Ne aggódj, Ron nem fogja megtalálni. Csak én fogom látni a tartalmát. Egyelőre.

Egyelőre.

– Jobb, ha most visszamegyünk hozzájuk – felelte Harry szerencsétlenül érezve magát. – Túl nagy
a csend. Lehet, hogy valaki már halott.

– Ez csak a csendbűbáj miatt van – korholta Hermione, de a ház szinte ugyanolyan csendes volt
akkor is, amikor levette a bűbájt. Az egyetlen hangforrás a fentről leszűrődő halk beszéd volt,
ahogy a kőművesek bűbájokat szórtak ki, amik ezúttal együttműködésben dolgoztak azokkal a
komplex bűbájokkal, amik Harry házának szerkezetébe lettek beleépítve.

Amikor azonban Harry visszaért a nappaliba, nem volt ok aggodalomra. Ron és Draco épp
sakkoztak a muglikészlettel, amit Harry előző karácsonyra kapott a szomszédasszonyától.
Mindketten meredten bámulták a táblát, kalkuláltak, kiértékeltek és mérlegelték a lehetőségeket.

– Királynő a… – Ron halkan felmordult, és felemelte a kezét, hogy a sakkfigurát mugli módon
mozdítsa meg.

– Mindegy, meddig játszunk, egy minimális manuális jellegű munkához is képtelen hozzászokni –
mondta Draco Harryre pillantva, és elvigyorodott.

– Draco pedig nem bírja abbahagyni a panaszkodást a leütött bábui miatt – vágott vissza Ron.

Draco hirtelen lépett egyet a futójával.

– Mi ez a panaszkodás a leütött bábukra? – kérdezte Harry a bábukra nézve, amiket Ron
zsákmányolt. – Ron lemészárol téged?

– Abszolút nem szórakoztatóak – mondta Draco felszegve az állát. – Ez a sakkozási módszer

egyszerűen banális.

– A varázslósakk barbár – mondta Hermione szigorúan.

– Főleg, amikor te magad is játszol – mondta Ron, egy pillantást váltva Hermionéval és Harryvel.
Harry elmosolyodott, mert tetszett neki az érzés, ami átjárta. Igen, szerette Dracót. Mindig is
szeretni fogja. De ez nem változtatott azokon a dolgokon, amik szintén számítottak, mint például a
barátsága Ronnal és Hermionéval.

Mint azok a dolgok, amiken együtt keresztülmentek… amiket megosztottak.

– Így is te játszol – mondta Draco nem értve az utalást. De végtére is nem is érthette. Harry nem
emlékezett rá, hogy említette neki az életnagyságú sakkmeccset, amit a barátainak kellett
megnyernie első évben.

– A horrorfilmekhez viszonyítva nem is olyan barbár– mondta Harry. – És Draco azokat szereti.

– Ó, teregesd ki nyugodtan az összes titkomat, miért is ne, Potter…

– Sakk-matt! – kiáltotta Ron, félreérthetetlen győzelmi mámorral a hangjában. Nem volt

kárörvendő, de közel járt hozzá.

– Csak nem… ó, de! – Draco hátralökte hosszú haját a válla fölött. – Nos, merem állítani, hogy
nehezebb dolgod lett volna, ha Harry nem tévedt volna be ide, hogy elterelje a figyelmem, de…

– Draco még mindig nem tud veszíteni – suttogta Harry hangosan.

– És még csak nem is hibáztathat azért, hogy elmondod a titkait – mondta Hermione nevetve. – Ezt
szerintem már mind tudtuk.

– Azt mondtam, nehezebb dolga lett volna – felelte Draco gőgösen. – Azt nem mondtam, hogy
nem győzött volna.

Ron felmarkolt egy halom fehér színű sakkfigurát.

– Ezt mind azelőtt ütöttem le, hogy Harry bejött volna ide, Malfoy. Olvasd el és zokogj!

Na jó, most már tényleg kárörvendő volt.

– Egy rosszul faragott márványbábuból aligha lehet olvasni, Weasley.

– Ó, csak fogjatok kezet, és mondjátok azt, hogy jó meccs volt – korholta őket Hermione, mielőtt
még elfajulhatott volna a vita.

– De nem volt jó meccs...

– Ron! – Ezúttal Hermione hangja szigorú volt. – Vendég vagy Draco házában.

Ron Harryre pillantott, meglátta az apró bólintást, és egyértelműen okosabb volt annál, hogy
kötekedni kezdjen, hogy ez Harry háza. Előre nyújtotta a kezét, és az arckifejezése csak egy kicsit
volt csökönyös.
– Jó meccs volt, Malfoy.

– Igen, nagyon profi vagy – mondta Draco higgadtan, miközben megrázta a kezét. Harry nem tudta
megállapítani, hogy azért volt jóindulatú, hogy ettől Ron még faragatlanabbnak tűnjön, vagy
komolyan gondolt minden szót. – Kitűnő stratéga. Ami tiszta haszon, nem igaz? Örülök, hogy
ilyen elme volt Harry oldalán, mint a tiéd.

Ron úgy nézett ki, mintha valami durva megjegyzést szeretett volna tenni arról, melyik oldalt
választotta Draco, de nem sikerült rávennie magát.

Harrynek viszont valamelyest sikerült megállnia, hogy elnevesse magát.

– Nos… azt hiszem, Dracónak és nekem indulnunk kell a reptérre – mondta Harry. – Ahogy
emlékszem, amikor megnéztem az interneten, nagyjából egy óra múlva megy egy járat
Heathrowból Montrelba.

– Már ott kéne lennetek! – kiáltotta Hermione.

– Nos, nem telik sok időbe eljutni Heathrowra – mondta Harry vállat vonva.

– Nem hoppanálhatsz oda egy ilyen zsúfolt helyre!

– Igazából az aurorparancsnoknak privát hoppanálási pontja van.

Hermione bólintott, de Ronnak, ahogy Harry látta, leesett az álla.

– Repülőgépen fogsz utazni – mondta Dracónak. – Te.

Draco lazán megvonta a vállát, mintha soha nem aggódott volna emiatt.

– Bátrabb vagy, mint amilyennek tűnsz…

Draco csak nevetett.

– Az nem lenne nehéz. De nem aggódok. Harryvel leszek.

– Egy repülőgépen, ezer mérföld magasan, és semmi sem fog fent tartani, csak... a levegő!

– Ezer láb, nem mérföld – oktatta ki Hermione.

– Mintha az bármin változtatna!

– Ez fog – mondta Harry megpaskolva az ingzsebét. Biztos, ami biztos, lekicsinyítette a legjobb
seprűjét, ahogy Dracónak megígérte.

Hermione szeme résnyire szűkült.

– Hol van a csomagotok?

– Már Montrealban. Hirtelen ötlettől vezérelve ugrottunk vissza, hogy Draco meglátogassa a
szüleit karácsonykor.

Ron, ahogy Harry észrevette, grimaszolt egyet, de javára legyen mondva, nem tett semmilyen
durva megjegyzést a Malfoy kúriával kapcsolatban, vagy azzal, hogy mi történt ott a háború alatt.

– Szükségetek lesz csomagra – jelentette be Hermione. – Ha egy korotokbeli férfi csomag nélkül
utazik, az gyanút ébreszt, amit nem akartok.

– Mi köze van ennek a csomagokhoz?

Hermione intett a kezével.

– Higgy nekem, Draco!

Draco elmosolyodott.

– Hiszek.

– Ezek jók lesznek. – Hermione bőröndökké változtatott pár díszt Harry karácsonyfáján. – Harry,
menj fel és dobj bele pár ruhát! Ha megröntgenezik a csomagodat, és üres, az rosszabb, mintha
nem is lenne nálatok csomag.

– Mi az a röntgen?

Hermione hitetlenkedve nézett rá.

– Lekésitek a gépet! Menjetek már! Markolj fel valami ruhát…

– Örülök, hogy nem az én feleségem – motyogta Draco miközben Harryvel felrohantak az

emeletre. – Szegény Weasley.

Harrynek muszáj volt nevetnie. Ő is pont ugyanezt gondolta.

A munkások tisztelettudóan félreálltak, amikor Harry benyúlt a fiókjaiba, és kivett pár dolgot.

– Köszönöm – mondta Harry, amikor végzett. – És köszönöm, hogy olyan keményen dolgoznak,
hogy jó legyen az új szoba. Elismerésem!

A munkások gyakorlatilag vigyázba vágták magukat.

– Tökéletes lesz, mire megjön. Még van egy hetünk, igaz?

– Igen, legalább.

Hermione hangja hallatszott lentről.

– Harry, le fogjátok késni a gépet!

– Miért utazna a nagy Harry Potter repülőgéppel? – kérdezte az egyik munkás tágra nyílt szemmel.

– Ne nevezzen így…

– De miért utazik így?

Valószínűleg azt hiszik, hogy az Északi sarkra is el tudok hoppanálni, gondolta Harry bosszúsan.
Ha rajta állt volna, akkor és ott megmondta volna nekik, hogy ő is ugyanolyan varázsló, mint ők.
De nem rajta állt. Fenn kellett tartania az aurorparancsnokság hírnevét. Az volt a legjobb, ha az
emberek azt gondolják, hogy az aurorparancsoknak elképesztő hatalma van.

– Kell egy kis változatosság – mondta ragyogó mosollyal, hogy leplezze a haragját. – Vakáción
vagyok. Örültem a találkozásnak, de most rohannom kell.

Az elköszönésük mögötte visszhangzott, miközben lerohant. Draco már a nappaliban állt, egyik
kezében a bőröndjét fogva. Bármit is próbált elhitetni Ronnal, Draco még mindig egy kicsit ideges
volt a repülés kilátása miatt.

– Szórakozzatok jól! – mondta Hermione. – Találkozunk újév után!

– Ne hagyjátok, hogy felfaljon titeket egy jegesmedve…

– Ó, Ron, Quebecbe mennek, nem Nunavutba!

– Viszlát! – mondta Draco, hagyva, hogy Harry szoros ölelésbe vonja.

Harry csak bólintott egyet a barátai felé, aztán Dracót erősen fogva körbepördült.
 74. fejezet

A montreali repülőutat nem lehetett teljesen zökkenőmentesnek mondani, de persze nem volt
szükség rá, hogy Harry megnövessze a seprűt és mindkettejüket biztonságba repítse. Nem történt
baleset, legalábbis nem légi.

Eleinte minden jól ment. A Heathrow biztonsági szolgálata nem nézett gyanakodva a sebtében
összeállított csomagjukra, és Draco útlevelét sem vizsgálták meg alaposabban.

Azután, hogy látta a Malfoy kúriát, Harry aligha hitte, hogy Draco lenyűgözőnek találná majd egy
repülőgép belsejét, de egyértelműen elbűvölte az első osztályú ülése; játszadozott a kütyükkel és
válogatott a horrorfilmek közt a személyes videólejátszóján.

Akkor lett rázós a helyzet, amikor megjelent az utaskísérő, és pezsgőt kezdett kínálgatni.

– Nem kérek, köszönöm – mondta Draco, mosolyt villantva a huszonéves nőre. – Egy időre elég
volt a pezsgőből.

– Esetleg valami mást, uram?

– Azt hiszem, Eviant egy kis citrommal. Ó… és jelentkezési lapot a Mérföld Magas Klubba.

Az utaskísérő pislogott, és Dracóról Harryre nézett, majd vissza.

– Neki is egyet – tette hozzá Draco, kezébe véve Harryét, és összefűzte az ujjaikat. – Már alig
várjuk, hogy bevezessenek minket ezekbe a titkos rítusokba.

– Mi nem engedélyezünk ilyesmiket a fedélzeten, uram. – Az utaskísérő hangja tökéletesen

udvarias volt, habár egy enyhe fagyosság szőtte át minden szavát.

– De Harry azt ígérte…

– Hallgass, Draco! – mondta Harry próbálva egy kicsit a szigorú hangját használni, hogy a férfi
azonnal engedelmeskedjen. Nem volt könnyű keménynek lennie így, hogy vissza kellett tartania a
nevetést.

Draco tényleg elnémult, de csak addig, míg az utaskísérő a következő sorhoz nem ment, hogy
tovább kínálja a pezsgőt.

– Majd megkérdezek valaki mást a jelentkezésről…

– Ne! – mondta Harry kuncogva, miközben közel hajolt Dracóhoz, hogy a fülébe suttogjon. – Ez
titkos szervezet. Nem szabad beszélned róla.

– De jó szórakozásnak tűnt csatlakozni…

Draco nem fogta vissza a hangját annyira, mint Harry; az utaskísérő megfordult, és rájuk bámult.

– Csend! – mondta Harry megint. – Shh!

Ettől a nő csak még gyanakvóbbá vált. Harry az egész hátralévő utat úgy töltötte, hogy érezte,
alaposan figyelik őt és Dracót. Párszor még egyértelműen oda is bámult a nő, amikor ő és Draco
összekucorodtak egy közös takaró alatt.
Harry sóhajtott, és látható helyre tette a kezét, hogy a nő megnyugodhasson, semmi sem történik.

Egy pontnál a dolgok egyenesen nevetségessé váltak. Dracónak használnia kellett a vécét. Harry
megmutatta, merre van, de Draco azonnal visszajött, és gyakorlatilag odavonszolta őt is, hogy
megcsodálja az apró, zseniális berendezési tárgyakat.

– Egyszerre csak egy ember használhatja a mellékhelyiséget – mondta egy hang mögöttük,
egyenesen fagyosan. Ez nem az az utaskísérő volt, akivel Draco korábban beszélt, amiből Harry
egyből leszűrte, hogy a nő figyelmeztette az összes kollégáját az első osztályon utazó bajkeverőkre.

– Azt hiszem, egyedül is boldogulni fogsz – mondta Harry egy kicsit hangosan. – Még sosem
utazott repülőn – mondta, miközben az utaskísérő többé-kevésbé visszatoloncolta őt az üléséhez. –
Kicsit ideges.

– Csak ügyeljen, hogyan „nyugtatja meg”.

Harry bólintott, és összehajtotta a takarójukat, hogy ne vonzzon több felháborodott pillantást.

Ennek láttán Draco összevonta a szemöldökét, amikor visszajött a vécéről, de nem mondott
semmit.

***

– Unatkozom – sóhajtotta Draco, miközben sorban álltak, hogy hivatalosan is beengedjék őket
Kanadába.

Heathrownál nem panaszkodott, amikor becsekkoltak, talán az első repülés előtti izgalom miatt.

– A Zsupszkulcs Felügyelet sokkal hatékonyabb volt…

– A Törvény – suttogta Harry.

– Ó, most komolyan, Potter. Britek vagyunk. Meghallják az akcentusunkat, és azt hiszik, hogy
valami otthoni dologról beszélünk…

De legalább csak húsz percig tartott a várakozás.

Harry nem aggódott, amíg a sort felügyelő egyenruhás hivatalnok el nem kezdett ragaszkodni
hozzá, hogy ő és Draco külön ablakokhoz menjenek.

– De együtt utazunk.

– Házasok?

– Nem, de…

– Tizenkettes ablak – mondta a hivatalnok Dracónak. – Maga, nyolcas ablak. Tovább!

Harry engedelmesen odament. Amikor a kanadai utazása céljáról kérdezték, hogy mennyi ideig
szándékozik az országban tartózkodni, és hogy van-e már hotelfoglalása meg hasonló dolgokat,
szinte oda sem figyelt, amikor válaszolt, annyira aggódott, mi lehet Dracóval. Sosem volt még
része ilyen tapasztalatban, mint ez, és nem volt hozzászokva, hogy kettesben legyen muglikkal…
– Érezzék jól magukat Montrealban! – mondta a fiatal nő, visszaadva Harrynek az útlevelét.

Harry nyelt egyet és arrébb húzódott, hogy megvárja Dracót, de egy másik egyenruhás hivatalnok
átküldte őt a duplaajtón.

– Az utastársamra várok…

De nem volt szükség további vitára. Draco odarohant hozzá, de nem nézett a szemébe, még akkor
sem, amikor kikapta Harry bőröndjét a kezéből, hogy mindkettőt ő vigye.

– Mehetünk?

A hangja pánikról árulkodott, de csak akkor magyarázta meg a dolgot, miután taxiba szálltak, és
kiszórt egy Disaudiót.

– Remélem, egy apró Exmemoriam nem lesz probléma.

– Draco…

– Muszáj volt. – Draco kinézett az ablakon, és felmordult. – Vagy ezt teszem, vagy ki kell húznod
a bajból, és addigra már több hivatalnok is tudott volna a… helyzetről. És nem akartam, hogy
problémád legyen a munkádban, Harry, vagy hogy egy nyomozás vagy nemzetközi botrány
fókuszpontjába kerülj…

– Milyen helyzetről beszélsz?

Draco visszafordult hozzá a homlokát ráncolva.

– Tudod, ez a te hibád. Fel kellett volna készítened. Nem tudtam, hogy inkvizíció lesz!

– A Zsupszkulcs Érkezési ponton is rengeteg kérdést tettek fel a legutóbb.

– Kérlek! Neked tettek fel rengeteg kérdést, és csak azért csinálták, mert több időt szerettek volna
tölteni a hőssel. Körülöttük mindenki csak annyit mondott, hogy tartsuk be a Titokvédelmi
Törvényt!

– Amit épp most szegtél meg. Nem vagy emlékezettörlő, Draco. Nem vagy felhatalmazva rá, hogy
emlékeket törölj, és még ha fel is lennél, a hatalmad csak Nagy-Britanniára lenne érvényes. –
Harry sóhajtott, azon tűnődve, mekkora baj fog kiderülni. – Nos? Elmondod, mi történt?

– Az a kíváncsiskodó nő azt kérdezte, jártam-e már Quebecben és persze, hogy azt mondtam, hogy
igen. Honnan kellett volna tudnom, hogy beleteszi majd a kiskönyvemet valamiféle… elektromos
izébe, és megcáfol, mondván, ez különös, mert ez itt azt mondja, ön még sosem járt az Egyesült
Királyságon kívül.

Ó! Dracónak igaza volt; Harrynek gondolnia kellett volna erre és figyelmeztetnie őt, hogy
olyasmiket mondjon, amik egybeesnek az útlevelével.

– Aztán persze, hogy ellenkeztem, hogy még sosem hallottam erről az Egyesült Királyságról, mire
még furcsábban nézett rám, és azt mondta, az útlevelem szerint én ott születtem, mire én megint
tiltakoztam, hogy én brit vagyok, az azt jelenti, hogy Nagy-Britanniából származom, köszönöm
szépen, és én… én…

– Te mi?

Draco az ajkába harapott.

– Tényleg jobban tudom ennél, Harry, de nem tetszett a hozzáállása, úgyhogy megkérdeztem tőle,
milyen képzettség kellett ehhez az álláshoz, ha azt sem tudja, mit az, hogy brit. Aztán kijelentette,
hogy őrizetbe kell vennie, míg nem tisztázom magam a bevándorlási osztály előtt, és… azt hiszem,
pánikba estem.

– Én is így mondanám, igen – felelte Harry szárazon.

– Csak egy aprócska Exmemoriam volt – mondta Draco őszintén. – Még csak ki sem vettem hozzá
a pálcámat az ingujjamból. Egyszerűen csak azt hitettem el vele, hogy abban a pillanatban
érkeztem oda a pulthoz.

– És a pálcádon még mindig volt kiábrándítóbűbáj?

– Természetesen!

Harry átgondolta és vállat vont.

– Akkor úgy tűnik, nem lesz probléma.

– Nem vagy mérges?

– Leginkább magamra. Nem igazán hibáztathatlak, amiért igazat mondtál, ami az egész káoszt
elindította.

Draco mereven bólintott, és aztán olyan drasztikusan váltott témát, hogy Harry tudta, ezzel
próbálja megvezetni őt. De ez rendben is volt.

– Weasley elég izgatott volt, amikor elmondtam neki, hogy a quebeci miniszter és talán egész
Kanada tűkön ülve várja, hogy megossza a háborús tapasztalatait az ottani iskolákkal. Az az
érzésem támadt, hogy kezet szeretett volna rázni velem, hogy megköszönje. Ehelyett kihívott arra a
sakkmeccsre.

Harry elmosolyodott. Ron és Draco sosem lesznek jóbarátok, de úgy tűnt, képesek lesznek kijönni
egymással.

***

Montreal másodjára már kevésbé volt izgalmas, de nem azért, mintha a város elvesztette volna a
vonzerejét vagy szépségét. Egyszerűen csak most már nem volt újdonság.

Mégis, rengeteg látnivaló maradt még, hogy lefoglalja Harryt és Dracót. Ha épp nem történelmi
helyeket vagy turistalátványosságokat látogattak meg – valamiért Draco viccesnek találta őket –,
vásárolgattak, vagy hosszú sétákat tettek a folyó mentén.

Éjszaka Harry egyre jobban átvette az irányítást a szeretkezésük felett, és Dracóval eljátszatta a
rabszolgát. Kivéve, hogy nem játszottak. Vagy talán mégis. Harry már nem tudta megállapítani.

Csak annyit tudott, hogy Draco bármennyire is szerette, ha megmondják neki, mit tegyen –
méghozzá részletes alapossággal –, sosem említette egy szóval sem, hogy milyen dolgokat
csináltak régen. Nem beszélt a játékszerekről. A náspángolásról, a szembekötősdiről. A korbácsról.
A pálcáról.
Egyszer vagy kétszer elhaladtak egy bolt előtt az óvárosban, ami ilyesmiket árult.

Draco nem nézett rájuk vágyakozva, és azt végképp nem javasolta, hogy nézzék végig a kínálatot.

Csak elrohant mellettük.

Harry korábban azt hitte, képes lesz élni az extrémebb játékok nélkül is, amiket régen játszottak, de
mihelyst elkezdett rájuk gondolni, nem bírt leállni. A fantáziáiban egyre sűrűbben jelentek meg
olyan képek, ahol Draco az ágyhoz van kötözve egy széles bőrszíjjal, az arca könnytől maszatos,
miközben Harry felemeli a karját, hogy lecsapjon rá, és a hangja kegyelemért könyörög, amit nem
is igazán akar, és nem is fog megkapni… És aztán olyan képek, amelyeken Draco megborzong,
miközben parancsra élvez, és gyönyörtől vonaglik, ahogy Harry elfeledteti vele a különbséget
fájdalom és élvezet közt.

Ahogy Harry Nikolai-t is elfeledteti vele egyszer s mindenkorra, és elfogadtatja vele Harryt mint
abszolút és egyetlen gazdáját. Mindenféle értelemben.

Még ebben is.

A legfrusztrálóbb az egészben az volt, hogy Harry volt Draco gazdája. Ezek közül bármit
megparancsolhatott neki bármikor. Épp úgy, ahogy most is megparancsolta, hogy szopja le, néha
háromszor is, mielőtt megengedte neki, hogy elélvezzen, Harry simán mondhatta volna azt, hogy
Az ágyra, rabszolga! A hátadra, és karokat széjjel, hogy kikötözhesselek olyan szorosan, ahogy
csak kedvem tartja…

Draco valószínűleg engedelmeskedett volna. Talán még örült is volna. Szerette, ha dominálnak
fölötte, és egyszer azt is mondta, hogy Harry briliánsan csinálta... És amikor szexre került a sor,
tényleg élvezte a fájdalmat.

Harry próbálta kimondani a szavakat, de nem tudta.

Próbált egyebet is tenni az övszíjával azon kívül, hogy levette.

De reménytelen volt. Nem volt képes lerázni magáról az érzést, hogy ez valamiféle árulás lenne.
Hogy… Draco bízna benne utána is, de nem ugyanúgy. Vagy nem annyira.

Még ha soha nem is panaszkodott volna, még ha fel is kínálta volna magát minden éjjel, hogy
pofozzák, és utána meg is köszönte volna Harrynek… még ha az ajkai meg is csókolták volna a
korbácsot és többért könyörögtek volna, valami akkor is hiányozna. Harry sosem tudná meg, hogy
Draco igazán akarja-e ezt az egészet, vagy csak egyszerűbb lenne megadnia magát Harrynek a Res
mea es mellett.

***

– Jó újra itthon lenni – mondta Harry, miután a zsupszkulcsuk letette őket a nappalijában. – Ki
gondolta volna, hogy egy vakáció ilyen fárasztó lehet?

– Talán szükséged lenne egy kis pihenésre – mondta Draco, de nem volt semmi ösztönzés a
hangjában.

Persze, hogy nem. Sosem akart a nappali órákban szexelni. Csak sötétedés után, a sötétben, vagy
legfeljebb gyertyafényben gerjedt be.

Harry ebbe is kezdett belefáradni.

Végtére is, ki volt itt az úr és ki a szolga?

Talán ez itt a probléma, gondolta Harry. Annyira figyelt, hogy ne hágja át Draco határait, hogy
eszébe sem jutott kicsit próbára tenni őket. Draco szerette az alávetettséget, nem? Az igazi
alávetettséget. Szerette, ha erővel feszegetik a határait, mert máskülönben nem volt élvezetes a
veszély, vagy nem tűnt valódinak az érzés, hogy valaki irányítja.

Feladni a kontrollt, igen, erről beszélt Draco, amikor egyszer elmagyarázta Harrynek, hogy miért
találja az alávetettséget ilyen élvezetesnek.

Harry hirtelen már nem is volt olyan fáradt.

– Vetkőzz le és feküdj az ágyamra! – adta ki az utasítást Dracóra nézve.

– V… v… vetkőzzek le?

Ez a kis hebegés zene volt Harry füleinek. Draco, ahogy meghökkent, a megszokott hibátlan
önuralma elhagyta, Harry parancsaitól függve, rákényszerülve, hogy engedelmeskedjen nekik…

– Igen – mondta Harry. – Vetkőzz le! Akarlak.

– Én is akarlak téged. – Draco hangja forró lett, és a keze Harry ingujján lassan cirógató
mozdulatokba kezdett. De a szavai visszautasítást közöltek. – Nem lenne élvezetesebb, ha először
pár órát csak egymás karjaiban pihennénk? Ha megszabadulnánk az utazás okozta fáradtságtól?
Mihelyst kipihentük magunkat, belemerülhetünk mindenféle testi örömbe…

Nem volt vitás; Draco Malfoy tudta, hogy vigye keresztül az akaratát.

De Harrynek nem volt kedve várni. Nem elég, hogy most azonnal akarta Dracót, de végre úgy
akarta őt, ahogy neki tetszett.

Méghozzá nappali világosságban, hogy ne tehessen úgy, mintha Nikolai-jal szeretkezne.

Ha ez volt az a baromság, amit csinált. Harry már nem tudta.

De nem is érdekelte.

Draco a rabszolgája volt. Kivéve, hogy egyáltalán nem volt az, nemde? Harry sosem kezelte így.
Csak azt tette, amit Draco akart, éjszakáról éjszakára… ez pedig azt jelentette, hogy Draco
egyáltalán nem a rabszolgája.

Harry ezt még sosem ismerte fel eddig, de most már készen állt, hogy változtasson ezen. Készen
arra, hogy tegyen valamit. Valamit, ami nem csak játék volt. Valamit, ami próbára teszi Draco
határait. Vagy legalábbis amiről azt hiszi, hogy a határai.

– Menj a hálószobámba, vegyél le minden ruhadarabot, és feküdj az ágyamba meztelenül – mondta

nyugodtan, de a szavak mögött éllel. – Most.

– Harry, én…

– Harry gazdám. Mondd ki!

Draco hátrált egy lépést, a hangja remegett.

– Harry gazdám, igen. Persze. De nem érted. Én… én nem tudok. Én…

– Pedig fogod – mondta Harry előre lépve, pont eléggé ahhoz, hogy Dracót a falnak szegezze.
Egek, de jó érzés volt ott tartani őt, hozzáfeszülve, elnyomva a tiltakozását. – Pontosan azt fogod
csinálni, amit mondok, tetszik vagy sem, Draco. Szolga. Nem figyelsz? Most akarlak. Most
azonnal, és ha használnom kell a szigorú hangomat ahhoz, hogy engedelmeskedj, akkor használni
fogom.

– Ne! Kérlek, ne, Harry gazdám! – Draco hangja elvékonyodott a pániktól. – Mindent megteszek,
amit csak kérsz, csak később. Ne most, nem amikor látnom kell…

Harry megcsókolta, hogy elhallgattassa. Keményen. Olyan keményen, hogy érezte a sérülések ízét,
amit Draco ajkán okozott újra és újra.

Abban a pillanatban ez finomabb volt, mint az ambrózia.

És a cselekvés, határozta el, jobb, mint a szavak.

Még mindig a falnak szegezve Dracót, még mindig csókolva őt, Harry megfogta Draco ingét elöl és
szétrántotta, hogy szanaszét repültek a gombok.

– Most pedig húzzál abba a kibaszott ágyba! – rendelkezett, zihálva, amikor felemelte a fejét, a
hangját olyan szigorúra véve, hogy Dracónak nem maradt más választása, mint engedelmeskedni. –
Takarodj fel és vetkőzz le, ahogy mondtam!

Draco ezüst pillantása találkozott az övével, és szinte őrület tükröződött benne.

– Gazdám, én… én…

De aztán nagy levegőt vett, és felrohant, két lépcsőfokot véve egyszerre, ahogy igyekezett Harry
parancsát teljesíteni.
 75. fejezet

Draco az ágyban feküdt, de az álláig magára húzta a takarót. Amikor Harry belépett a szobába,
még a szemét is becsukta.

Egyszerre egy dolgot, gondolta Harry, miközben felhajtotta a takaró egyik sarkát és leült, aztán úgy
fordult, hogy Dracóra nézzen. Egyik kezével benyúlt a takarók alá, és Draco meztelen mellkasára
fektette, pont oda, ahol a szíve vert.

Szerette ott tartani a kezét. Olyan érzése támadt tőle, mintha megint igényt tartana Dracóra.

– Megnézted a fürdőszobát?

Ettől Draco legalább kinyitotta a szemét. Tágra nyílt szemmel bámult, de ez még mindig jobb volt,
mintha nem akarna Harryre nézni.

– A fürdőszobát, Potter? A fürdőszobát?

– Az új kádat. – Harry körbenézett a szobában. Minden normálisnak tűnt; nyoma sem volt az
építkezési felfordulásnak, amit a múltkor találtak itt, amikor legutóbb ebben a szobában jártak. –
Gondolom, már berakták.

– Ó, az új kád. Miért nem mész és veszel egy jó hosszú fürdőt?

– Miért nem veszünk egy jó hosszú fürdőt együtt? Habfürdő nélkül – tette hozzá Harry
nyomatékkal.

Ez azonnal elhallgattatta Dracót. A szívverése is felgyorsult, és nem azon a módon, ami izgalomról
árulkodott. Ez inkább rémület volt, és ettől Harrynek rossz érzése támadt.

Harry megállt, és elgondolkodott… aztán rájött. Igen, kitalálta. Draco pánikolása arra emlékeztette,
amikor figyelmen kívül hagyta Draco egyértelmű kérését a zongorával kapcsolatban. Nos, most is
figyelmen kívül készült hagyni Draco egyértelmű kérését, de nem volt oka arra, hogy brutális
legyen. A helyzet olyan megközelítést kívánt, ami egy kicsit… mardekárosabb.

– Rendben, nem lesz hosszú fürdőzés – felelte Harry nyugtató hangon. – De szeretkezni fogunk,
Draco. Nappali fényben, hogy rendesen láthassalak végre. Nem érted? Szeretlek nézni.

– Én nem szeretem – motyogta Draco, és elfordította az arcát.

Harry hagyta. Legalábbis most még.

– Nos, én viszont igen – mondta, végigsimítva Draco meztelen mellkasán. Föl-le masszírozgatta.
Semmi célzásértékű nem volt benne, de Harry azért csinálta, hogy hangsúlyozza vele a szavait. –
Én szeretem. Te vagy a leggyönyörűbb férfi, akit valaha láttam, és az egyetlen, akit akarok, és már
halálosan belefáradtam abba, hogy elképzeljem, hogy nézhetsz ki, amikor elmész. Akkor nem
kellett elképzelnem, amikor először szeretők lettünk, nem igaz?

Draco még mindig elfordítva tartotta az arcát.

– Az akkor volt.

– De mi a különbség?
– Egy zavart elméjű idióta voltam, akinek még azt is meg kellett mondani, hogy húzza le maga
után a vécét! És… – Draco dühös hangszíne eltűnt. – Tudod, hogy nem voltak emlékeim. És nem
tudod, milyen érzés olyan… olyan…

Harry bólintott, és azon töprengett, hogy az ötlete ezzel az egésszel kapcsolatban vajon jó-e. Talán
Draco mégsem azt tetteti, hogy Harry Nikolai. Talán csak rejtőzni próbál, mert most, hogy
emlékszik, már tudja, hogy a férje hibát talált a megjelenésében.

Ez a Nikolai egy kibaszott idióta lehetett, és rohadtul érzéketlen is, gondolta Harry. És Dracónak
nagyon jól kellene tudnia, hogy Harry lélegzetelállítónak találja őt. Elég sokszor mondta már neki,
és ha ez nem lett volna elég bizonyíték, még ott van az is, hogy Harry nem bírta megállni, hogy
molesztálja őt álmában.

Amit Draco hízelgőnek talált… talán mert ez a gyökér Nikolai aláásta az önbizalmát. Akárhogy is,
Harry bármit mondott, semmi hatása nem volt.

– Sajnálom, hogy a férjed ezt éreztette veled – mondta Harry halkan lehajolva, hogy az orrával
cirógassa Draco nyakát. A keze, ami a mellkasát masszírozta, most feljebb mozdult, hogy a vállát
cirógassa.

– Mit éreztetett?

– Hogy nem vagy elég vonzó – suttogta Harry. – Nem tudom, hogy gondolhatta ezt. Bizonyára
saját magával lehetett baja. Vagy talán így próbált megtartani magának, habár ez elég kifacsart
módja…

– Ne becsméreld Niket! – mondta Draco élesen. – Nem tudod, miről beszélsz. Ő jó ember volt, és
azt éreztette velem, hogy vonzó vagyok. Sosem tett volna ilyet. Egyszerűen nem.

– Rendben. – Harry nem lett meggyőzve, de úgy érezte, a további vitatkozás nem segítene a
helyzeten. Draco nyilvánvalóan nem volt képes elviselni, ha a férjét kritizálják. Ami érthető is volt.
Talán majd idővel…

– Ha esetleg várnál estig – súgta Draco hirtelen, Harry felé fordítva az arcát –, bármit megteszek,
amit kívánsz, Harry gazdám. Hmm? Esküszöm, bármit. Bármit.

Apró csókokkal kezdte hinteni Harry arcát és nyakát, ide-oda puszilva egyet, az ajkaival csábítva
és ígérve.

Ami csak azt bizonyította, feltételezte Harry, hogy nem Harry volt az egyetlen, aki tudta, hogyan
viselkedjen mardekárosként az ágyban. Talán ez azt is bizonyította, hogy Draco azt hitte, Harry
kezd veszíteni az elszántságából, ami odafent még megvolt.

Pedig egyáltalán nem ez volt a helyzet. Harry megint használni szándékozott a szigorú hangját…
ha a szükség úgy hozza.

– De így is bármit megteszel, amit csak kívánok – mondta Harry, hagyva némi hatásszünetet,
mielőtt folytatta. – És most rögtön fogod megtenni. Ugye?

A vége nem úgy hangzott, mint egy kérdés, hanem inkább, mint egy kihívás.

Draco becsukta a szemét, és nyelt egyet.

– Én… én…
– Nézz rám!

Draco megtette, de szürke szemében szinte félelem tükröződött.

Harry egy kicsit lejjebb csusszant az ágyban, és lehúzta a takarót, hogy Dracót derékig kitakarja.

– A rabszolgám vagy?

– T… tudod, hogy az vagyok. – A szavaival ellentétben Draco összerezzent, amikor Harry

felemelte az egyik kezét.

– Ez azt mondja, igen – mondta Harry, nyelvét végigsimítva a Draco csuklóján körbefutó zöld
láncszemeken. – Azt mondja, az vagy. Teljesen az enyém, hogy azt tegyem veled, amit csak
akarok.

Draco elernyedt, a teste még jobban belesüppedt a matracba. Addig a pillanatig Harry nem is
gondolta, hogy mennyire megfeszült Draco.

– A tied vagyok, igen.

– És szeretsz az enyém lenni?

– Én… – Draco megköszörülte a torkát. – Igen. Szeretek, Harry.

– Én is szeretem ezt – mondta Harry komolyan. – És tudom, hogy az alárendelődésedet nem

pusztán a bűbáj okozza. Már jóval azelőtt is élvezted, hogy igényt tartottam volna rád. Tudod,
Draco, a Res mea es lehet, hogy a gazdáddá tett engem, de te meg én döntjük el, mit tegyünk ezzel
kapcsolatban. Ha csak időnként akarod azt tettetni, hogy a rabszolgám vagy, együtt tudok vele élni.
De ha azt akarod magadnak – és nekem – bemesélni, hogy az alávetettség nem csak játék, akkor
lesznek ilyen alkalmak, mint a mostani is, hogy alá kell rendelődnöd akkor is, ha inkább nem
akarsz.

– Inkább tényleg nem akarnék – cincogta Draco vékony hangon.

– Tudom. – Harry még egy kicsit lejjebb húzta a takarót, míg fel nem fedte Draco szögletes
csípőjét és az ágyéka arany szőrét. – De pont ez a lényeg, nem látod? Nem csak akkor akarok a
gazdád lenni, ha az épp megfelel neked. Igazán a gazdád akarok lenni.

– Az is vagy…

– Jó gazdád akarok lenni – szakította félbe Harry. – Végtére is szeretlek.

Draco összeszorította a szemét.

– Ha szeretnél, nem kérnél…

– De ez a lényeg. Hogy nem kérek. Megparancsolom az engedelmességet, és ez azért van, mert

szeretlek annyira, hogy megtegyem, Draco. Megérdemled, hogy jó gazdád legyen, és én nem
voltam az.

– Nem is kérhetnék jobbat!

– De igen. Te… nos, valamelyest követelőző voltál, amikor szeretkezünk. Ami rendben is van egy
pontig, de ha én nappal akarlak… akkor döntened kell, nem látod? Tényleg a rabszolgám vagy,
vagy sem?
Draco felmordult, és úgy mozdította egyik karját, hogy az arcát mögé rejtse.

– Harry…

Harry végigsimított az ujjaival Draco hasának izmain. Milyen gyönyörű…

– Akkor is szeretni foglak, ha nemet mondasz, Draco. És akkor is játszhatjuk a játékainkat. De nem
fogom tovább tettetni, hogy ez igazi. Akkor tudni fogom, hogy csak a bűbáj tesz a rabszolgámmá.
De ha azt mondod, igen, akkor tudni fogom, hogy behódoltál. Mindennek, amit kívánok. És akkor
olyan gazda leszek, akit tudom, hogy mindig is akartál.

– Hogy a fenébe mondhatnék igent erre, ha ez azt jelenti, az jelenti… – Draco sóhajtott, és
leengedte a karját. – Cseszd meg, Harry! Csak használd megint a szigorú hangodat, és kényszeríts!
Inkább legyen így, mint hogy választanom kelljen.

– Én viszont inkább nem erőszakolnálak meg.

– Ez nem…

– De, eléggé az lenne. – Harry majdnem tovább húzta a takarót lefelé, de jobb ötlete támadt, és
helyette inkább a saját ingét kezdte kigombolni. – Használom a szigorú hangom, ha a szükség úgy
hozza. Ha nem engedelmeskedsz magadtól, akkor majd kényszerítelek. De csak akkor, ha előbb,
azaz most azt mondod, hogy igazi gazdát akarsz. – Levette az ingét, aztán kihúzta az atlétáját a
nadrágjából, és félredobta. – Olyasfajta gazdát, aki hajlandó erőszakot alkalmazni, ha tetszik
éppen, ha nem.

Draco megnyalta az ajkát, de nem mondott semmit.

– Azt mondtad, nagyon izgalmas feladni a kontrollt – emlékeztette Harry. – De mennyire

gondoltad ezt komolyan? Mert igazán feladni a kontrollt azt jelenti, hogy azt teszek, amit akarok.
Veled. Miattad. Érted. – Harry felállt, és a nadrágja gombjához nyúlt. – Ezt akarod?

– Csak ezt akarom – nyögte Draco. – De hogy tudnám tényleg…

– Csak mondd ki! – felelte Harry gyorsan levéve a cipőjét, hogy levehesse a nadrágját és az alsóját.
Amikor becsusszant az ágyba Draco mellé, mindketten meztelenek voltak. Harry az oldalára
gördült, hogy a férfira nézhessen, és a karjába húzta őt. – Csak mondd azt, hogy „Igazán a gazdám
vagy, Harry”. És hagyd rám a többit. De ne mondd ki, hacsak nem bízol abban, hogy megfelelő
gazdája tudok lenni egy rabszolgának.

Draco enyhén megrúgta Harry sípcsontját.

– Ne légy hülye! Tudod, hogy bízom benned…

– Megfelelő gazdája egy rabszolgának. Ez azt is magában foglalja, hogy uralkodom fölötte, ha úgy
gondolom, szüksége van rá. És akkor, amikor én jónak látom.

– Bízom benne, hogy meg is teszed – mondta Draco halkan.

– De tényleg?

Draco sóhajtott.

– Igen. Te… nos, kicsit seggfej vagy, hogy így adod elő ezeket. Csak meg kellene tenned, amit
akarsz, mert akkor színlelünk igazából, amikor azt gondoljuk, hogy nem vagyok a rabszolgád. De
ez nem is csak a bűbáj miatt van. Amiatt is, aki legbelül vagyok, és… és…

Harry nagyon halkan és nagyon gyengéden felelt.

– És, szerelmem?

Újabb sóhaj.

– És igazán a gazdám vagy, Harry. Igazán, igazán.

– Mmm, szeretem, amikor alám rendeled magad – mondta Harry, tenyerébe véve Draco arcát, és
megcsókolta őt. – Mondtam mostanában, hogy nagyon jó rabszolga vagy?

Draco kuncogott, noha a jókedv mögött idegesnek tűnt.

– Nem hiszem, hogy az voltam.

– Ó, dehogynem. Nagyon jóképű, nagyon megnyerő. Csak van pár korlátod, amik nem felelnek
meg nekem, ezért úgy határoztam, ledöntjük őket. Ma. És most, hogy enyémnek esküdted magad,
semmi miatt sem kell aggódnod. Ha nem tudod megtenni, amit akarok, akkor megtanítalak rá,
hogy igenis meg tudod tenni.

Tetőtől talpig borzongás futott végig Dracón.

– Félj! – suttogta. – Nagyon félj!

– Nem, ne félj…

– Ez egy mondat egy filmből, ami egy pacákról szól, aki óriási léggyé változik.

– Ó! – Harry nem tudta, mit mondjon erre. Azt hitte, Draco azért idézte ezt a mondatot, mert így
akarta anélkül kifejezni a félelmét, hogy valójában kimondaná.

De Harry megértette, hogy meg van ijedve. Utálta, hogy meg kell kérdeznie, de nem volt kibúvó.

– Szóval. Meg akarod tartani ugyanazt a biztonsági jelszavadat?

Draco egy hosszú pillanatra teljesen ledermedt. A bőre, ami hozzáfeszült Harryhez, mintha kihűlt
volna, mintha anélkül távolodott volna el tőle, hogy egy izmát is mozdította volna. Egy
örökkévalóságnak tűnő perc múlva végül felelt.

– Az nem Félig Fej Nélküli Nickre utalt.

Harry megrezzent.

– Tudom, tudom. Nem titok, miért választottad azt a jelszót. Megbíztál benne, hogy vigyáz rád, és
egy részed tudta ezt, még ha nem is emlékeztél arra, hogy házas voltál. De… uh, azt hiszem, jobb
lenne, ha nem az ő nevét mondanád, miközben szeretkezünk.

Draco még mindig dermedten feküdt Harry karjai közt.

– Az ő nevét mondani… én… baszd meg, baszd meg, baszd meg!

Harry úgy döntött, jobb, ha nem értelmezi szó szerint a dolgot.

– Mi a baj?
– Én csak alig hiszem el, hogy ez nem tűnt fel korábban!

– Talán feltűnt volna, ha nem azt hittem volna, hogy a szellemre gondolsz.

Draco rámeredt, aztán úgy pislogott, mint egy bagoly.

Harry meg tudta volna magát rugdosni. A szellemeket felhozni nem a legjobb ötlet volt. Legjobb
tudomása szerint már Nikolai is egy lehetett közülük. Ez biztosan nem számítana művészetnek,
ami megérintette őt, nem igaz?

De nem, ha Nikolai kísérteni akarná Dracót, akkor már megmutatkozott volna.

Hacsak nem kell Oroszországban maradnia, súgta egy kis hang Harryben.

Harry azt felelte a kis hangnak, hogy kussoljon.

Draco felült, és olyan erősen megrázta a fejét, hogy Harry már attól kezdett tartani, meghúzza a
nyakát.

– Nem akarok biztonsági jelszót. Nem, nem, nem, nem!

– De…

Draco rámeredt.

– Azt hittem, nem vagyok képes megállítani téged. Azt hittem, igazi gazda leszel. Nem erről
beszéltél öt perccel ezelőtt?

– Igen, és mint igazi gazda – felelte Harry felkönyökölve –, ragaszkodom hozzá, hogy legyen
jelszavad, ha tetszik, ha nem. És amint mondtam, használni fogom a szigorú hangomat, hogy
rávegyelek, válassz egy sajátot magadnak!

– Nem fogom használni. Sosem fogom használni – mondta Draco, elrántva a fejét, ami Harryt egy
arab telivérre emlékeztette. – Nikkel sem használtam soha, és ha neki teljesen alá tudtam vetni
magam, akkor egész biztosan…

Harry megcsókolta Dracót, hogy elhallgattassa. És hogy lenyugtassa. A jelszó valamiféle fájó
pontnak tűnt. Harry nem értette, mivel öt perce a férfi még vonakodott attól, hogy átadja Harrynek
a teljes irányítást. Ez nem azt jelentené, hogy akar majd jelszót?

Szemlátomást nem.

De a ragaszkodás ahhoz, hogy válaszon egyet a róla való gondoskodás része volt.

Akár tetszett ez Dracónak, akár nem.

– Válassz egy jelszót! – mondta Harry zihálva, miközben megszakította a csókot, és eltaszította a
férfit. Nem durván, csak eléggé ahhoz, hogy nyomatékot adjon a szavának.

Draco rámeredt, de nem próbált ellenszegülni a parancsnak.

– Akkor legyen Myrtle. Akár maradhatok is a szellem témánál.

Harynek nem tetszett az összefüggés, de bólintott.

– Rendben. Akkor Myrtle.

– Ne légy ilyen féltékeny, Potter! Veled ellentétben én nem szeretem a lányokat.

Ez, gondolta Harry, szimplán aljas volt. Egy igazi gazda vajon elengedné a füle mellett?

Kis híján felképelte Dracót, de jobban meggondolva arra jutott, hogy még túl korai lenne. A férfi
egyértelműen kijelentette, hogy még nem áll készen arra, hogy megint fájdalmat okozós játékokat
játsszon Harryvel. A tény, hogy önként alávetette magát Harry dominanciájának… ez talán
egyelőre elég volt.

De a gondolatra, hogy akár több is lehetne, Harry farka megduzzadt.

– Szerencséd, hogy nem parancsolom azt, feküdj le eggyel – mondta helyette. – Csak magamnak
akarlak. Méghozzá egészen akarlak, éjjel és nappal.

Draco nyelt egyet, a haragja úgy tűnt, kezdett elillanni.

– Én… igen, gazdám.

– Ez már jobb – mondta Harry átkarolva Dracót, hogy közel húzza magához egy újabb hosszú
csókra, ezúttal egy sokkal gyengédebbre. A szabad kezével mögé nyúlt, míg az ujjai egy hosszú
pálcát nem tapintottak ki.

– Jól tetted, hogy kéznél tartottad a pálcádat. Most használhatod, hogy szolgáld a gazdádat.

Draco elvette a nyírfapálcát és bizonytalanul rámeredt, mielőtt felnézett Harryre.

– Mire vágysz?

– Tüntesd el a takarókat és pokrócokat. Mindent, az alattunk levő lepedő kivételével. Csak te meg
én leszünk, teljesen meztelenül, és nem lesz semmi, ami mögé elbújhatnánk.

Mivel az ágyneműk már összegyűrődtek és félre voltak rúgva, ez nem jelentett nagy változást, de
Draco akkor is hezitált. Harry tudta, miért. Teljes nappali fényben szeretkezni egy dolog volt, de
ezt úgy csinálni, hogy még egy takaró sincs az emberen…

– Tökéletesen kitárulkozva akarlak látni. – Harry gyengéden megsimította Draco nyakszirtjét. –

Ahogy teljesen az enyém vagy. Azt akarom, hogy tudd, mi vagy: a rabszolgám. Már nem csak a
bűbáj miatt, és ez többé már nem játék. Nekem adtad magad.

Draco lehajtotta a fejét, hosszú haja előrehullott, és elrejtette az arckifejezését.

– Igen, gazdám.

Harry elmosolyodott, noha azt gondolta, Draco valószínűleg úgysem látja.

– Nagyon jó. Most engedelmeskedj!

Draco reszketősen bólintott, és kiszórta a bűbájt. Az, hogy csak háromszori próbálkozásra sikerült
rendesen megcsinálnia, azt mutatta, milyen ijesztőnek találta a dolgot.

De engedelmeskedett… alávetette magát. Olyasvalaminek, amit inkább elkerült volna.

Ebben a pillanatban Harry úgy érezte, Draco iránti szeretete megduplázódik. Vagy megtriplázódik.
Nem tudta volna megállapítani.

– Ezért – mondta elfúlva – jutalmat érdemelsz. Feküdj a hátadra, csússz feljebb egy kicsit a
párnákon, és nyisd szét a lábaidat, hogy közéjük férjek.

Draco összeszorította a szemét, de megtette, amire kérte.

Harry lekúszott az ágy lábáig. Hú, útban lévő takarók nélkül ez sokkal egyszerűbb volt – és
elhelyezkedett Draco lábai közt. Draco farka puha és ernyedt volt, ahogy a göndör arany szőrszálak
fészkében pihent. Ez minden másnál jobban jelezte Harry számára, hogy mennyire ijesztőnek
találja ezt a nappali gyönyör dolgot. Általában, ha az ágyban megmondták neki, mit csináljon, attól
azonnal kemény lett.

Nos, Harry pontosan tudta, mire van szükség egy ilyen szituációban.

Pár centivel közelebb húzódva a célpontjához, kinyújtotta a nyelvét, és finoman megnyalta Draco
farkát. Mmm. A bőre olyan volt, mint a puha bársony, szinte csiklandozta Harry érdes nyelvét.
Harry újból megnyalta, ezúttal több nyomást adva a mozdulatnak, hogy a nyelve kiterüljön, ahogy
lenyomta.

– Finom – mormogta. Mi egyebet kívánhat, mint Draco Malfoy szép, hosszú farkát?

Draco farka egy kicsit megrándult, és aztán keményedni, közben pedig gyöngyözni kezdett.

– Ó, tetszik neki! – mormogta Harry ide-oda bökdösve a nyelvével, azon dolgozva, hogy izgassa
őt.

Draco aprót köhintett.

– Én… nekem kellene szolgálnom téged, gazdám…

– Mmm, de hát azt teszed. Farokra vágyom. És nézd csak, itt van egy ízletes darab, olyan közel,
hogy ha előrehajolok, akkor akár…

Ahelyett, hogy befejezte volna a mondatot, előrehajolt, és a szájába vette Dracót teljes hosszában.

Draco egész teste megrándult, a csípője felfelé döfött.

Harry a szájával masszírozta a farkat, és nyelvével a hegye körül körözött. De nem sokáig bírta ezt
csinálni. Draco farka még keményebb és hosszabb lett, majdnem Harry torkának hátuljához ért.

Harry nem öklendezett, mostanra már elég gyakorlata lett a szopásban. Még nem volt olyan profi,
mint Draco, de folyamatosan fejlődött.

Az segített, hogy más szögben tartotta a fejét. Egy sima mozdulat, és Draco farka a torka hátsó
részénél siklott, Harry nyelve pedig minden részét kényeztette, amit csak elért.

Belerázódva a szopás ritmusába, Harry felnyúlt a kezével hogy megragadja a férfi csípőjét finoman
előre-hátra mozgatva őt, miközben Draco zihált és egyre erőteljesebben döfött fölfelé.

– Jó? – kérdezte Harry, amikor levegőt vett.

– Jó, gazdám. De… többre van szükségem…

– Ó, többre. Nekem is.

Ezúttal Harry túlnyúlt Draco csípőjén, hogy az oldalát simogassa a szájában lévő farok
mozgásának tempójára. Harry irányító keze nélkül a férfi lökései egyre követelőzőbbek lettek.
Amikor Harry felpillantott, Draco ökle a lepedőt markolta, szőke haja szétterült a kék színű
párnán, arcán pedig sürgető szükség tükröződött.

Ha ez más alkalom lett volna, Harry talán kísértést érzett volna, hogy Dracót a határon tartsa egy
ideig. Hogy kiszolgálja őt, miközben a csípőjével vadul hintázik.

De nem most. Ezúttal úgy érezte, a férfinak valami másra van szüksége.

Egy nyalintás, aztán kettő, Harry még egy pillanattal tovább elnyújtotta az élvezetét, aztán
visszamászott, hogy Draco mellé üljön, és határozottan rámarkoljon a férfi farkára. Ezután fel-le
pumpálta.

A nyál persze nem volt valami jó síkosító, és gyorsan is száradt, de Harry nem is tervezte úgy,
hogy ez sokáig tartson.

– Élvezz! – mondta, szinte búgva a szavakat. – Nézni akarlak. Látni akarlak. Figyelni akarlak.

Draco felmordult, és megint eltakarta az arcát a karjával.

– Neked van a leggyönyörűbb farkad – suttogta Harry kicsit gyorsabban pumpálva. Draco csípője
az új ritmusra kezdett hintázni. – Gyönyörű vagy, értesz engem? Gyönyörű…

Draco belezihált a karjába, miközben a farka görcsösen kipumpált egy bőséges adagot az
élvezetéből. Harry hagyta kibuzogni, majd lefolyni, kezét végigcsúszkáltatva rajta egyenletesen
simogatva, míg a férfi a végére ért az élvezésnek.

– Kemények a mellbimbóid – mondta Harry, megcsípve egyet a tiszta kezével.

– Hideg van itt. – Draco hangja fojtottan jött, ahogy a karja mögül beszélt. – Január van, és valami
idióta úgy határozott, hogy megszabadul minden takarótól.

– Egy másik idiótának meg pálca volt a kezében, és nem szórt ki melegítőbűbájt – vágott vissza
Harry kuncogva.

– De a takarók ölelnivalóbbak, mint a melegítőbűbájok. A legjobbak a megbűvölt takarók.

Idehívhatnánk párat a szobámból és…

Hogy Draco elbújhasson, amikor Harry élvezkedik?

– Azt már nem! – mondta Harry a fejét rázva. – Imádlak nézni. Valamikor a közeljövőben az
arcodat is látni akarom, miközben elélvezel. De ha fázol és ölelésre vágysz... – Harry átadta
Dracónak a pálcáját.

– Evapores sperma – mondta Draco. – De Harry, én tényleg fázom…

Harry rámeredt, míg végül Draco feladta, és kiszórt pár melegítőbűbájt.

– Most már nem lehet több kifogás – mondta szigorúan, lejjebb csúszva az ágyon, hogy a karjaiba
vegye Dracót. – Egy hegynyi takaród lehet, amikor éjjel alszunk, de anélkül szeretkezünk. Szokj
hozzá! Most már gazdád van. Igazi gazdád.

– Igen, Harry – mondta Draco, beszívva és megharapdálva kicsit az alsó ajkát.

Harry finoman kihúzta, és megcsókolta.

– Ez az enyém – mondta megszívva a zsenge húst. – Nem harapdálhatod azt, ami az enyém.
– Semmi harapdálás – egyezett bele Draco ünnepélyesen. – Téged sem harapdálnálak meg. Hacsak
nem kérnéd. Akkor hozzákezdjek?

– Itt fogunk feküdni, míg ki nem pihened magad – mondta Harry, végigsimítva Draco mellkasán
mellcsonttól ágyékig… Noha Harry nagyon figyelt rá, hogy finoman érjen Draco farkához. Egy
férfi érzékeny a csúcspont után.

Draco nyugtalanul mozgolódott.

– Tényleg boldogan leszopnálak, Harry. Esetleg kétszer egymás után? Vagy háromszor? Azt
hiszem, a napi négy lenne a rekordunk…

– Ne próbálj elbújni! Nem vagyok olyan buta, mint amilyennek nézel. Odalent nem láthatlak olyan
jól. Márpedig én nézni foglak, Draco. – Harry megkeményítette a hangját, de csak egy kicsit. –
Mostantól fogva ez így lesz, úgyhogy szokj hozzá!

– I… igen, gazdám.

– Mmm, zene füleimnek.

Harry szerette volna megrugdosni magát, amiért a zenét említette, de Draco szemlátomást nem
reagált a szóra. Csukva tartotta a szemét, miközben egymás mellett feküdtek, és a szelet hallgatta,
amint időről időre megrázza az ablakot. Ám nem úgy tűnt, mint aki ellazult, az izmai még mindig
túlságosan feszültek, azonban már nem volt olyan kétségbeesett, mint az elején.

Igazából még akkor is nyugodt maradt, miközben a farka reagálni kezdett Harry ujjainak
simítására, és a lélegzete is egyenletes volt.

Harry beletúrt a fiókjába egy kis masszázsolajért, és bőségesen öntött belőle Draco farkára.

– Megint ki akarod verni nekem? Tudod, tetszett az előtte lévő kis szopás…

– Sss – csitította el Harry. Fölé gördülve elkezdett hintázni a csípőjével, a farkát újra és újra
végigcsúsztatva a Dracóén.

Draco felsóhajtott, és átölelte Harryt, lehajtva a fejét egy csókra.

– Mmm, ez is jó persze.

– Még szép – mondta Harry kicsit gyorsabban hintázva a csípőjével. – Kétszer is el fogsz menni…

– Csak kétszer?

– És mindkétszer nézni foglak – folytatta Harry, mintha Draco meg sem szólalt volna. – Az enyém
vagy, az enyém…

Harry hirtelen nem bírta tovább. Az a dominanciáról folytatott beszélgetés, aztán Draco önkéntes
alárendelődése, és most, hogy a dominancia valósággá vált azáltal, hogy Draco meztelenül feküdt
alatta a teljes nappali fényben, ami a hálószoba ablakain át a függönyök közt beszűrődött…

Harry feljebb húzódott, épp csak eléggé ahhoz, hogy kibontakozzon Draco öleléséből, aztán a
csuklóinál megragadta őt, és két oldalra feszítve széttárta a férfi karjait, így szögezve őt le. Így
tartva őt a legalapvetőbb módon demonstrálta, hogy minden szót komolyan gondolt, amit
kimondott. Draco az övé, és Harry mostantól jó gazdája lesz.

Abban a pillanatban, hogy lefogta Dracót, a férfi küzdeni kezdett.

Vagy inkább vergődni.

Harry erősebben lenyomta mindkét kezét, és összedörzsölte a farkukat, a fejét annyira hátravetve,
hogy érezte megfeszülni a nyakán az inakat. Egek, de jó érzés volt! Átvenni az irányítást, irányító
szerepben lenni, tökéletesen kontrollálni az eseményeket…

Jobb volt, mint a repülés.

– Elég! – kiáltotta Draco magas, vékony hangon.

De Harry nem állt le. Nem igazán gondolkodott el azon, miért is nem kellene, csak zsigeri reakció
volt, hogy nem kell, mivel nem akar, és ő a gazda, nem Draco… de valahol az agya leghátsó
zugában tudta, hogy a férfinak van biztonsági jelszava. Harry biztosra ment, hogy legyen ilyen.

– Nem – mondta Harry erősebben szorítva Draco csuklóit. – Nem állok meg. A rabszolgám vagy.

Draco egész idő alatt csukva tartotta a szemét, de ennek hallatán vadul összeszorította, mintha nem
bírta volna elviselni, hogy Harryre nézzen.

Harry újra és újra lökött, messzebb távolítva a férfi csuklóit egymástól, kifeszítve őket, miközben
mégis az ágyhoz szögezve tartotta őket. Ezzel egy időben feljebb húzódott, hogy jobban Draco fölé
kerekedhessen.

– Egek, milyen kibaszott szexi vagy! – zihálta, azt kívánva, bárcsak adhatna Dracónak egy
erőszakos, büntető jellegű csókot. Ám ha megteszi, akkor elveszíti ezt a lenyűgöző látványt.

– H... h… h…

Harry azt hitte, Draco az ő nevét próbálja kimondani, de amikor a másik férfinak sikerült
befejeznie a szót, az valami teljesen más volt.

– Huhh… ölelj meg! K… kérlek!

– Majd – mordult Harry. – Tetszik nekem így…

Még három erőteljes húzás következett. Draco kemény farka szükségtől duzzadt az övé mellett.

– Már közel jársz?

Draco erőteljesen oldalra vetette magát, egy pillanatra kiszabadítva egyik karját, de Harry
könnyedén elkapta, és a matrachoz préselte. Keményen, nem érdekelve, hogy esetleg sérülést okoz.
Draco megállíthatja, ha tényleg akarja, azon kívül a farka tisztán és egyértelműen közölte, hogy
pont ugyanannyira izgalomban van, mint ő.

Lehet, hogy azért ellenkezett, mert büntetést akart.

– Már közel jársz? – kérdezte Harry, ezúttal hangosabban.

– Baszd meg… – Draco megint hadakozni kezdett, de Harry most résen volt, és szilárdan fogva
tartotta.

– Azt akarom, hogy velem egyszerre élvezz – mondta lelassítva a lökéseit hosszú simításokká,
amik elodázták a csúcspontot még legalább pár pillanatig. Borzongás futott végig a vállán a dupla
erőfeszítéstől, hogy visszafogja magát, és hogy Dracót is leszorítsa közben.

– Menj a…
Harry nem hagyta, hogy befejezze. Lehajolva Draco karjait még akkor is lefeszítve tartotta,
miközben megcsókolta a férfit, az ajkaiba harapva, magáénak követelve őt. Így nem láthatta, ahogy
Draco hadakozik, de a csókért megérte.

– Velem együtt élvezz! – mondta Harry, amikor felemelte a fejét.

Draco még erősebben összeszorította a szemét, habár Harry megesküdött volna, hogy ez már nem
lehetséges, és oldalra vetette a fejét a testbeszédével azt közölve, hogy ha így tesz, akkor nem kell
Harryre néznie, miközben megtörténik.

– Most – lehelte Harry a férfi fülébe, miközben érezte a saját orgazmusát, miközben érezte, hogy
élvezete eléri a csúcspontot. Nem volt értelme megpróbálni visszatartani. Draco túl csábító volt
ahhoz, hogy sokáig ellenálljon. – Most, Draco! Rabszolga! Élvezz velem! Ez parancs!

Draco levegőért kapkodott, és megint vonaglani kezdett Harry kezei közt, de ez teljesen másfajta
mozgás volt. Nem próbált meg kiszabadulni; önkéntelenül vergődött a szexuális gyönyör
görcseitől, és koordinálatlanul vonaglott.

Harry könnyedén vette az akadályt, habár közben a saját teste is ugyanezt tette.

Ez az előnye annak, ha felül van az ember, gondolta, amikor az egész véget ért, és kábult érzés vett
erőt rajta. Egek, ez aztán jó volt! Draco mindaz volt, amit csak egy szeretőtől akarhatott…

Jobban mondva, Draco volt minden, amit akart.

És Harry birtokolta őt. Teljes mértékben.

Elégedetten sóhajtott, és legördült Dracóról, hogy összegömbölyödjön mögötte.

Draco az oldalára fordult, amikor Harry erre ösztökélte azzal, hogy kezét a csípőjére tette, de
furcsán mozdulatlan és néma maradt. Szinte dermedt.

– Jól vagy? – kérdezte Harry kicsit feljebb ülve, hogy lenézhessen rá.

Draco többször pislogott.

– Én… öm… nem tudom.

Harry azonnal aggódni kezdett.

– Nem törtem el a csuklódat, ugye?

– Biztos, hogy nem. – Draco megköszörülte a torkát. – Harry, azt hiszem…

A mondat befejezése helyett inkább felmordult.

– Mit hiszel?

Draco egy kicsit remegni kezdett.

– Azt hiszem, szükségem van egy kis magányra. Egy… fürdőre. Megyek és megnézem, hogy kész
van-e az új kád…

Harry megállította azzal, hogy megérintette a karját.

– Draco, mi az? – kérdezte halkan. – Tudom, hogy kicsit erőszakos voltam a vége felé, de
szeretted, nem?

– Igen, igen, persze – mondta Draco olyan gyorsan, hogy dadogásnak tűnt. – Csodálatos volt,
Harry. Csodálatos voltál. Olyan gazda, amilyet mindig is akartam, és ez az egész nagyszerű volt.

Harry hallotta a kimondott szavakat, de még inkább a kihallatszó szomorúságot.

– De elélveztél a parancsra – mondta, és utálta a panaszos tónust a saját hangjában. – Ez dögös

volt, nem?

– Igen. – Draco lehúzódott az ágyban, és a végénél kiszállt belőle, nem gördült Harryre. – Akkor a
fürdőben leszek. Öm… egyedül. Úgy értem, pillanatnyilag nincs szükséged tőlem semmire, ugye?

– Nem, nincs – mondta Harry, és furcsán leeresztve és szerencsétlenül érezte magát. Draco
egyáltalán nem panaszkodott, de Harry akaratlanul is azt érezte, hogy mindent elrontott. De
hogyan? Ha a férfi nem ment volna el… de elment! – Draco…

A másik férfi megállt a fürdőszobaajtóban.

– Ha azt akartad volna, hogy álljak le, használhattad volna a jelszavadat…

– De nem akartam, hogy leállj. Én csak nem akartalak látni olyan… – Draco megrázta a fejét, és
mindkét karjával átölelte magát, ahogy ott állt meztelenül a teljes nappali fényben. – Harry,
rendben volt. Csodálatos volt, ahogy már mondtam. És ha én most egy kicsit… nem tudom, ez
csak azért van, mert azt hiszem, egyedül akarok lenni. Rendben?

Nem, csessze meg, nincs rendben!

– Milyennek nem akartál engem látni?

Draco még szorosabban ölelte magát, és az ajka egyetlen vékony vonallá préselődött.

– Nem gondolod, hogy el kellene mondanod nekem, miért ragaszkodtál annyira ahhoz, hogy csak
sötétben szeretkezzünk?

– Ez már aligha lényeges most, hogy már kigyógyítottál belőle, gazdám. Végtére is elmentem. Épp
ahogy megparancsoltad.

– Ez nagyon is lényeges – vágta rá Harry.

– Nem, nem az. Rohadt reflektorfényben is kefélek veled, ha ez tesz téged boldoggá. De ne kérd,
hogy magyarázzam el, milyen szétcseszett vagyok legbelül. Még bele se tudok kezdeni az
elmagyarázásába, talán azért, mert szükségem van egy kis időre, hogy gondolkodhassak. Azt
hiszem, ezt már említettem, nem?

Draco hangja a vége felé olyan kemény volt, mint amilyet Harry is használt néha.

Amitől Harrynek is kedve támadt használni a szigorú hangját, azt, amelyiknek Draco nem tudott
ellenszegülni. Már nyitotta is a száját, hogy megszólaljon…

– Esküszöm, hogy mondani fogom, hogy Myrtle – vicsorgott Draco, és egész testében megfeszült.
– És aztán mindketten tudni fogjuk, hogy míg Nikolai-ban eléggé megbíztam ahhoz, hogy soha ne
használjam a jelszavamat, veled egy óra sem telt bele a kiválasztás óta, és máris használtam!

Harry becsukta a száját, és megpróbálta kigondolni, hogyan bírja szóra Dracót. Úgy, hogy elkerülje
a szigorú hangszíne használatát.
– De… – Megköszörülte a torkát, miközben felállt. – De miért nem akarod elmondani? Meg
szeretném érteni. Ez minden. Meg szeretnélek érteni. Szeretlek.

– Én… – Draco sóhajtott, és újra kezdte. – Ez hülyeség, és irracionális és okosabbnak kéne ennél
lennem, tudom, hogy okosabbnak, Harry. És… nem akarom elmondani, mert akkor ezen fogsz
gondolkodni, és jobb, ha nem teszed. Mindkettőnknek jobb.

– De…

A férfi becsukta a szemét, de előtte Harry még látta a fájdalmat, ami elhomályosította.

– Bízz bennem, Harry! Kérlek!

– Rendben – mondta Harry lassan.

De nem volt rendben. Biztosan érezte, hogy nem. Draco valahogy szinte megtörtnek látszott. Vagy
mintha valami eltört volna benne.

De Harry nem tudta, mi.

 76. fejezet

– Reggeli! – szólalt meg Draco következő reggel, felrázva Harryt az álomból.

– Még öt perc – motyogta Harry elfordulva, és átölelte a párnáját.

– Elkésel a munkából.

Ettől Harry felült, és megdörzsölte a szemét.

– Milyen munka? Még mindig szabadságon vagyok. Holnapig még nem kell mennem.

Draco megvonta a vállát; tekintete meglehetősen unott volt.

– Nos, igen, de az a fajta vagy, aki szeret képben maradni, szóval feltételezem, meg akarsz ma
jelenni megnézni, hogyan boldogultak nélküled a beosztottjaid.

Harry alaposan megfigyelte a férfit, próbálva rájönni, hogy ismét normális-e vagy még nem.
Mostanra már ismerős volt az érzés; az előző estét teljes egészében azzal töltötte, hogy ezen
gondolkodott. Miután Draco hosszasan fürdött egyedül, együtt vacsorát csináltak, Draco
barátságosan beszélgetett egész idő alatt, de valahogy a szavai erőltetetten hangzottak. Vagy
ridegen.

Aztán vacsora után összebújtak, hogy együtt megnézzenek pár filmet. Harry négy óra hosszán át
ült és bámult agyzsibbasztóan idióta horrorfilmeket pusztán azért, hogy ölelhesse Dracót és
segítsen neki megérteni, hogy Harry nem az a brutális ember, akinek előtte tűnt. Igenis
csinálhatnak olyan dolgokat, amiket Draco szeret.

Mostanra Harry arra jutott, hogy túlságosan erőltette ezt a nappali fény dolgot. Vagy… nos, talán
több köze volt ahhoz, ahogy lefogta a férfit. Akkor kezdődött az igazi pánik, ahogy
visszaemlékezett. Egész addig Draco ideges volt, de tudta kezelni.

Úgyhogy ez azt jelentette, feltételezte Harry, hogy Draco tudta, mit beszél, amikor azt mondta,
nem áll készen az ilyen játékokra.

Harry beszívta a levegőt, és eldöntötte, hogy tanul a hibájából. Nem számítanak a saját álmai és
fantáziái, mindegy, hogy a férfi elfogadta a saját rabszolgaságát az előző éjjel, Harry akkor is távol
tartja magát a fájdalom-játékoktól, és mindentől, ami akár csak hasonlíthat is rájuk. Amikor Draco
készen áll rá, hogy fizikailag is uralkodjanak fölötte, akkor majd szól. És ha sosem szól…

Nos, akkor Harrynek meg kell elégednie a fantáziálással.

Draco hirtelen letérdelt.

– De persze csak most ébredtél fel. Szeretnél esetleg egy szép, hosszú szopást, mielőtt bemész az
irodába?

Harry pislogott, noha nem tudta, miért kellene meglepődnie az ajánlaton. Draco szeretkezett vele –
méghozzá nagyon alaposan –, amikor előző éjjel ágyba mentek. És az éjszaka közepén is
felébresztette Harryt egy szopás kedvéért.

Egek, most, hogy erre gondolt, az a ködös érzés, ahogy magához tért, arra ébredve, hogy meleg
ajkak ölelik körül a farkát… Draco már nem is lehetne nagylelkűbb. Nem is kért érte cserébe
semmit. Miután lenyelte Harry magját és tisztára nyalta őt, visszamászott az ágyba és összebújt
Harryvel, apró nyöszörgő hangokat adva, miközben elhelyezkedett.

Harry persze próbált úriemberként viselkedni lesimítva a kezével, hogy játsszon Draco farkával.

– Ne, ne! – tiltakozott Draco, a szájához emelve inkább Harry kezét, és megcsókolta az ujjait,
miközben halkan, andalító hangon beszélt. – Álmos vagy. Látom rajtad. Aludj vissza, szeretett
Harry gazdám…

Harry szinte azonnal visszaaludt, és nem csak azért, mert Draco hangja olyan volt, mint valami
édes altatószer, ami szinte hipnózisba ringatta. Ez egyszerű férfi anatómia volt. Épp az előbb
részesült egy hosszú, ráérős szopásban, úgyhogy persze, hogy kidőlt utána.

Most azonban Harry szerette volna megrugdosni magát, amiért olyan figyelmetlen volt.

– Mi lenne, ha most én kényeztetnélek téged, hm?

Draco a mélyzöld talárja legfelső gombjához nyúlt.

– Ha szeretnéd, gazdám.

– Szeretett gazdám – mondta Harry elfúlva. Tetszett neki a kifejezés, még ha épp túlságosan álmos
volt is hozzá, hogy megfelelően értékelje.

– Felettébb szeretett gazdám – suttogta Draco.

Harry feltérdelt, a matrac bemélyedt, ahogy áthelyezte a súlyát és lesöpörte Draco kezét a
gombokról.

– Én akarom csinálni. Amúgy meg miért van rajtad ennyi ruha? Azt hittem, reggelit mész csinálni.

– Én... – Draco megrezzent egy kicsit, amikor Harry ledobta a kényes talárját a földre, aztán
eltüntette az arcáról a kritikus kifejezést. – Amikor ma reggel felöltöztem, arra gondoltam, hogy
elmegyek a Roxfortba.

Harry keze megállt félúton Draco ingének levételében.

– Tényleg?

Draco bólintott.

– Veled megyek… – Harrynek hirtelen összeállt. – Ó, egyedül akarsz menni. Ezért akarsz rávenni,
hogy menjek dolgozni.

– Azt hiszem, Perselus kevésbé lesz hajlandó beszélni velem, ha veled együtt érkezek. Habár…
egy részem nem biztos benne, hogy készen állok arra, hogy lássam.

Harry kimászott az ágyból, és magához húzta Dracót egy szoros ölelésbe.

– Azért, mert nem hallgattál rá hatodévben, és nem értetted meg, hogy segíteni próbált neked?

– Azért, és mert szörnyű dolgokat mondtam a félvérekről, pont előtte, akkor, amikor nem tudtam,
hogy ő is az. És… egyéb okokból is. Ez kész káosz, Harry.

– Talán mégis veled kéne mennem – mondta Harry kedvesen, kihúzva Draco ingét a nadrágjából,
hogy alányúlhasson és a férfi erős hátát cirógassa. – Megállnék a vízköpőnél és hagynám, hogy
egyedül menj be az igazgatónő irodájába. Megvárnálak ott, hogy legyen veled valaki, ha… ha a
dolgok nem alakulnának jól. Mit gondolsz?

– Mint tegnap – mondta Draco, és nyelt egyet. – Szükségem van egy kis időre egyedül, Harry. Még
mindig… gondolkodnom kell. Hogy őszinte legyek, abban sem vagyok biztos, hogy kérek
lehetőséget meglátogatni Piton portréját. Talán csak sétálgatok egy kicsit a birtokon és próbálom
kisilabizálni a dolgokat.

Az előző napi Myrtle-es fenyegetés után Harry inkább jobbnak látta nem kikövetelni, hogy
megtudja, mik azok a dolgok. Draco majd elmondja, ha készen áll rá.

És a hajlandóság a várakozásra… ez is a bizalom része volt, amit Draco kért.

Harry bízott benne. Eléggé ahhoz, hogy azt mondja:

– Akkor egyedül. Egyedül mész.

– Köszönöm – felelte Draco halkan. – Köszönöm, gazdám.

– Nem kell megköszönnöd. – Harry lassú körökben masszírozta Draco vállán. Furcsa volt, hogy
milyen intimnek érződött a ruhák alatt megérinteni őt. – Szeretlek.

Draco sóhajtott, és Harry nyakához döntötte a fejét, az ajkait odaszorította Harry bőréhez közvetlen
közel, habár nem csókolta meg.

Ez rendben is van így, gondolta Harry. A hangulat már megváltozott, amikor Draco arról kezdett
beszélni, hogy látni akarja Pitont.

– Még mindig szeretnéd azt a szopást?

– Az a kérdés, hogy te akarod-e – mormogta Draco anélkül, hogy megmozdította volna a fejét. –
Örömmel alávetem magam bármilyen kérésednek.

– De te nem akarod?

Draco kissé megmozdult, hogy adjon egy száraz puszit Harry ütőere fölé.

– Igen, persze, hogy akarom. De ha a farkam azért nyalják, szopják és kényeztetik, mert ahhoz van
kedved, és nekem minden szabadságot engedélyeznem kell neked, akármi is az én vágyam, úgy
még jobb, gazdám. Arról álmodom, hogy megterítsenek a számodra, mint egy svédasztalt…

Harry lélegzete elakadt, annyira tetszett neki, amit hallott.

Draco szavai forrók és nedvesek voltak Harry ütőere fölött.

– A legcsábítóbb mind közül az lenne, ha akkor rendelnéd el, hogy ajánljam fel a farkam, ha nem
éreznék kedvet hozzá. ’Feküdj le, és kínáld föl magad, hogy megkóstolhassalak”, mondanád
nekem. „De most nincs hozzá hangulatom”, ellenkeznék. Kemény napom volt és…”, te pedig
egyből a szavamba vágnál: „Kérdeztem, hogy van-e hozzá hangulatod, rabszolga? Talán érdekelne
egy másik este, de ma a farkadat akarom, és nincs ellenkezés. Kínáld föl magad nekem…” És én
megtenném, mert jó szolga vagyok, és nem szegülök ellen, és mert igen hozzáértő a nyelved.
Hamarosan begerjednék és vonaglanék, de belül tudnám, hogy kényszerítenek, de ez csak még
izgalmasabbá tenné az egészet, még ha nem is akarnám. És aztán arra utasítanál, hogy élvezzek el,
én pedig nem akarnék, mert akaratom ellenére kényszerítesz, de tudnám, hogy a rabszolgád vagyok
és szeretnék jó lenni, és ha a spermámat akarod, akkor meg kell adnom neked minden cseppet,
amim csak van. Parancsra, utasításra. És aztán kiszolgáltatottan, a farkam megrándulna a
gyönyörtől, de szilárdan tartanád a kezedben, és lefognál, míg megszereznéd tőlem, amit akarsz.
Mindent, mit csak akarsz tőlem, én pedig nyögnék, tudva, helyénvaló, hogy a szolgád vagyok, mert
tökéletesen irányítasz engem…

– Egek, Draco! – nyögte Harry, amikor a történetnek vége lett. – Megélhetnél pornóírásból.

– Nem, nem, a fantáziáim csak a te füleidnek szólnak. – Harry érezte, hogy Draco ajkai mosolyra
húzódnak. – De ezek csak fantáziák. Nem igen tudom őket a való életben kivitelezni. Tényleg
akarom magamon a szádat. Állandóan, Harry.

– Harry gazdám. Szeretett Harry gazdám – nyögte Harry, a kezével benyúlva Draco nadrágjába és
alsójába, hogy megmarkolja a férfi fenekét. Aztán megszorította, először gyengéden, aztán kicsit
keményebben.

– Szeretett Harry gazdám – mondta utána Draco hozzáfeszülve Harry testéhez, míg az ütőere fölött
szopta a bőrt.

– Az ágyra! – zihálta Harry. – Vetkőzz…

Abban a pillanatban, hogy ezt kimondta, egy darab szarnak érezte magát. Persze, nappali
világosság volt, tompa reggeli fény szűrődött be a hálószobája sötétítői között. És nem tanult a
tegnapiból, hogy ne menjen túl messzire Draco kényszerítésében, ilyen hamar?

Talán a határai nem véletlenül voltak ott.

Vagy… talán mégsem, mert Draco nem úgy tűnt, hogy habozik levenni a ruháit Harry előtt. Talán
már nem volt értelme azok után, hogy a férfi a fürdőszoba ajtó előtt állt egy szál semmiben, és
beismerte, hogy szét van cseszve legbelül.

Vagy talán a dolog mégsem azzal kapcsolatos, hogy Nikolai azt éreztette Dracóval, hogy csúnya.

Mert a szopás után, amikor Harry Dracóra mászott, hogy hozzádörgölőzzön – és kiverje magának
és Dracónak is egy második alkalommal, ha sikerül –, Draco becsukta a szemét.

Szorosan összeszorította a hűvös reggeli fény ellenében, mintha nem tudná elviselni, hogy Harryre
nézzen.

– Nem akarom látni, ahogy te olyan… – ezt mondta egy nappal ezelőtt.

Harrynek nem kellett már rákérdeznie, hogy mi lett volna a mondat vége. Az volt, amitől régóta
tartott, mióta először észrevette, mennyire ragaszkodott Draco ravasz és okos módon ahhoz, hogy
csak a sötétben szexeljenek.

Nem akarom, hogy olyannak lássalak, amilyen vagy, mert akkor nem tettethetem, hogy Nikolai-jal
fekszem le.

Harry kiáltva élvezett el, és Draco egész hasát beterítette az élvezetével, ám ez nem olyan volt,
mint amilyennek lennie kellett volna. A csúcsot csalókának érezte, és amikor az oldalára gördült és
Dracónak is befejezte a kezével, azt még a sajátjánál is rosszabbnak, mert Draco egész idő alatt
csukva tartotta a szemét.

***
A bejövő levelesládájából szinte kifolytak a pergamenek, csak néhány volt önátdátumozó. Harry
sóhajtott, amikor megpöccintette a pálcáját, hogy kiszórja a bűbájt, azon a reggelen már ötödjére.
Kezdte azt gondolni, hogy az aurorparancsnokságnak saját maga kellene intéznie a beszerzéseit,
mivel az aurorjainak fele ahhoz is rohadt lusta volt, hogy a minisztérium központi készletéből
megidézze a megfelelő fajta pergament.

Amikor végre végzett velük, Harry félrelökte a stócot, későbbi iktatásra. A legtöbbjüket kétszer is
elolvasta, akadt, amit háromszor is, mivel nem igazán tudott koncentrálni semmire, csak arra, hogy
Draco a Roxfortba ment. Egész reggel pennáért és hop-porért viszkettek az ujjai, hogy küldjön egy
gyors levelet McGalagonynak. Csak egy értesítést küldene, hogy Draco érkezése várható, és az
asszony semmi szörnyűt ne csináljon, mint például azt, hogy nem engedi őt be a kastélyba.

Ezidáig sikerült Harrynek ellenállni a késztetésnek. Draco nem értékelné a közbeavatkozást, főleg
a célzást, hogy nem boldogulna egyedül.

Az igazgatónő talán nem lesz olyan keményfejű, gondolta Harry. A végső csata után úgy tűnt, nem
zavarja, hogy a Malfoyok összecsődültek a Nagyteremben. És azt is tudja, hogy az
igazságszolgáltatás már utolérte Luciust is és Dracót is. Azzal is tisztában van, hogy Draco
kulcsfontosságú szerepet játszott a végső csata megnyerésében. Persze nem a férfi cselekedetei,
hanem a puszta létezése, ami kiváltotta, hogy Narcissa aggódjon érte, és emiatt hazudott az
asszony Voldemortnak akkor, amikor az igazság sorsfordító lett volna a halálfalók számára.

De akkor is, Draco volt az a diák, aki mérget használt, nem említve a főbenjáró átkokat, amíg az
iskolába járt. Csak a jó ég tudja, miféle rettenetes dolgokat tett volna a hetedik évében. Draco
túlságosan félt Voldemorttól ahhoz, hogy ne engedelmeskedjen. Amennyire Harry tudta, Draco a
tanárként odahelyezett halálfalók kiskedvence volt, és segített nekik végrehajtani a
leggyűlöletesebb büntetéseiket.

McGalagony nem valószínű, hogy egyhamar elfelejtene ilyesmit.

És Piton… ha Draco tényleg bejutott, hogy lássa, Pitonnak biztosan lesz egy pár szava arról,
milyen vak és ostoba volt Draco. Olyasmiket mond majd, amiket Dracónak még nem kellene
hallania. Még túl sérülékeny azok után, amiken keresztülment.

De Harry nem áltatta magát. Ha figyelmeztetni McGalagonyt arra, hogy legyen kíméletes
Dracóval, rossz ötlet lenne, akkor Pitont figyelmeztetni Draco látogatásáról még rosszabb. Piton
még abban sem valószínű, hogy hallgatna Harryre, hogy a festménye porolásra szorul, nemhogy
abban, hogyan kellene bánnia másokkal.

Ebéd körül Harry már nagyon vágyott egy kis figyelemelterelésre. Ha még többet gondolkodik
ezen, biztosan kapcsolatba lép a Roxforttal, még ha tudta is, hogy ez hiba lenne.

Mivel Draco nem ehetett engedély nélkül, Harry küldött haza egy üzenetet, egy utasítással, hogy
ebédeljen. Nem jött válasz, amit úgy értelmezett, hogy Draco nem volt otthon. Várnia kell az
evéssel, míg haza nem megy, és meg nem látja az üzenetet.

Harry felmordult, annyira utálta a hülye bűbáj szabályait. Neki nem volt szüksége ilyenfajta
kontrollra Draco fölött, és nem is akart. Mindegy, mennyire szerette Harry a dominanciát, akkor is
rosszul volt, amikor arra gondolt, hogy Draco éhesen kénytelen ellenni, mert a bűbáj ezt az
alapvető emberi szükségletet sem engedélyezi neki egyedül megoldani.

Harrynek hirtelen az jutott eszébe, hogy két legyet is üthetne egy csapásra. Egy ebéd Hermionéval
nem csak a figyelemelterelést adná meg, amire most annyira szüksége volt, de azt is lehetővé
tenné, hogy megtudja, a dosszié segítségére volt-e a nőnek találni egy módszert a bűbáj
megtörésére.

Talán nem volt helyes, amiért ez a kilátás egyenlő részben töltötte el félelemmel és örömmel. Igen,
egyértelműen helytelen volt. Nem akarta elveszíteni Dracót, és rabszolgájaként sem akarta őt
elveszíteni, de a férfi még csak nem is ehetett egyedül. Ez olyasmi volt, amit Harry egyszerűen
nem tudott elfogadni.

Hacsak nem jut arra a meglátásra valamikor a jövőben, hogy a bűbájt egyszerűen nem lehet
megtörni. Draco ezt már többé-kevésbé maga is belátta, de talán a Res mea es hatása alatt nem is
gondolhatott igazán arra, hogy megsértse a varázst, ami kötve tartja őt.

De Harry nem állt ilyesfajta megkötés alatt, úgyhogy mindent meg akart tenni, ami hatalmában
állt, hogy megszabaduljon a bűbájtól.

Ebéd? – firkálta rá egy osztályok közti üzenőcédulára. Nálad. Amint válaszolsz, indulok. H.P.

A válasz perceken belül megérkezett, egyenesen bevitorlázva a nyitott ajtaján.

Tíz perc múlva ott leszek. H.G.

***

– Nem gondoltam, hogy holnapnál előbb bent leszel – mondta Hermione, amint Harry besétált a
konyhájába. Már salátakrémet kent a kenyérre, és további szendvicshozzávalókat tett bele.
Azokhoz az ételekhez képest, amiket Draco szokott készíteni, ezek a szendvicsek szimplák voltak
és nem túl étvágygerjesztőek.

Harry azonnal elszégyellte magát, amiért egyáltalán ilyesmire gondolt. Remélve, hogy ez nem ült
ki az arcára, hasznossá tette magát, és megtöltött egy teáskannát, aztán feltette főni.

– Nos, tegnap értünk vissza, úgyhogy arra gondoltam, akár be is ugorhatnék.

– Nekem általában kell pár szabadnap, hogy kipihenjem a szabadságomat. Te nem vagy fáradt?

– De igen, de… – Harry vállat vont. Nem igazán akarta elmondani, hogy Draco egyedül akart
lenni. – Én vagyok a parancsnok.

– Meg kell tanulnod lazítani.

– Olyan vagy, mint Kingsley. – Megunva a kannára való várakozást, Harry meglendítette a
pálcáját, hogy felforralja a vizet, és befejezte a teakészítést.

Hermione mintha érezte volna, hogy valamire rátapintott. Nem szólalt meg, míg le nem ült enni.

– Milyen volt a miniszter partija?

Harry meglepetten felpillantott.

– Te ott voltál, nem? Én kihagytam. Kanadában voltam.

– A kanadai miniszter partija.

Ó!

– Szép háza van. Nagy, de nem túlságosan. Csak pár barát meg a családtagok voltak ott… – Harry
szeme résnyire szűkült. – Ó, ne! Azt ígérte, hogy kihagyja a sajtót! Tudtam, hogy fel akar vágni
velem a barátai előtt, de ha a brit sajtó felkapta, akkor Kanadában tele lehet ezzel az összes újság…

– Ó, nem láttam erről egy szót sem. Draco említette a partit Ronnak a sakkmeccs alatt. – Hermione
elmosolyodott. – Ron azt gondolta, hogy Draco háborús hősként akarta őt beállítani, és rávenni,
hogy beszédeket tartson Kanada szerte. Nem tudsz erről semmit?

– Öh, de. Engem akartak felkérni, de… nos, igazából Draco ötlete volt, hogy Ront javasolja
helyettem. Neki tetszene. Te is mehetnél. Használj fel pár szabadnapot.

– Egy második nászút jól hangzik. Hogy van Draco?

Harry kikerülte a válaszadást.

– Azon gondolkodtam, hogy vajon segített-e neked valamit az információ, amit Nikolai
Preobrazhenskyről gyűjtöttem.

– Nos, igen is meg nem is. – Hermione várt egy kicsit, hogy összeszedje a gondolatait. – Én is
végeztem egy kis kutatást, hogy kitöltsem a hézagokat, de amennyire meg tudom mondani, ez
zsákutca. És miért ne lenne az? Az ő vérvonala is ki volt téve generációs mágiának, de nem a Res
mea esnek. És tudod, hogy már utánanéztem információknak, arról a bizonyos bűbájról, de semmit
sem találtam. De aztán elgondolkodtam, Harry, hogy a régi korokban a rabszolgaság viszonylag
hétköznapi dolog volt. Vagy legalábbis a szolgaság. Ez még azelőtt volt, hogy a Titoktartási
Törvény elkülönítette a varázsvilágot a varázstalantól. Ami feljegyzések maradtak, azok a kettő
keveréke lett volna, és a Törvény hatályba lépése után valószínűleg mindenestől törölték a mágikus
utalásokat.

– Uh-huh – nyögte Harry, próbálva úgy tűnni, mintha tudná, hová akar a nő kilyukadni.

Hermione tekintete elárulta, hogy Harry nem tudta átverni.

– Ezért ekkor elhatároztam, hogy ahelyett, hogy név szerint keresnék rá a Res mea esszel
kapcsolatos esetekre, inkább általánosságban kellene a rabszolgaságot vizsgálnom. Talán találok
olyan eseteket, amik számomra mágikusnak tűnnek, még ha nem is nevezték őket annak az
irodalomban. És ha ráakadok valamire, amiben egy rabszolgát felszabadítottak, akkor az segít
rájönni, hogy hogyan szabadították fel.

– Szerintem elég belenézned Draco és az én családfámba – mondta Harry. – Úgy értem, azt
hiszem, az egyik ősöm lehetett az, aki kitalálta ezt a bűbájt.

– Ezt biztosra tudod?

– Öh… nem…

– Mindegy is, mert a Malfoyok úgyis megpróbáltak volna törölni minden feljegyzést a
rabszolgaságukról. Abban a pillanatban, hogy a bűbáj elszunnyadt, gondolom.

Igen, Harry ezt el tudta képzelni. Lucius szilárdan állította, hogy még most, több száz évvel később
sem írtak le a Malfoyok semmi információt a családjuk vérvonalán lévő átokról. Csak
szájhagyomány útján adták tovább ezt a tudást.
– Még azóta sem mondtad el, hogy van Draco.

Harry sóhajtott. Nem is ő lenne, ha nem vette volna észre.

– Nos, általánosságban boldognak tűnik. Tudom, hogy ez felmérgesít téged, de tényleg nem bánja,
hogy a rabszolgám.

– Aligha akarnám, hogy boldogtalan legyen, Harry. Inkább csak azt, hogy egyáltalán ne legyen
rabszolga.

– Nos, örülök, hogy nem kezdesz szónoklatba, amiért nem bánja, hogy rabszolga. Ez nagyon
zavarná őt, mivel a barátjának tekint téged.

Hermione mosolya egy kicsit szomorú volt.

– Valamit megtanultam a MAJOM-ból: nem erőltetheted rá a szabadságot azokra, akik nem kérik.
De te azt mondtad, Draco általánosságban boldognak tűnik. Ez nem cseng túl meggyőzően.

– Mindent megteszek érte, amit tudok…

– Ó, Harry! Tudom, hogy így van.

– Csak azt kívánom… – Harry megint sóhajtott, és újra kezdte. – Néha furcsán viselkedik, és nem
mondja el, mi a baj, még ha nyilvánvaló is, hogy van valami.

– Mint amit te teszel most velem. – Hermione hangosan letette a teáscsészéjét. – Valószínűleg én
vagyok az egyetlen ember, akivel beszélni tudsz ezekről a dolgokról, mivel nem akarod, hogy
megtudják, Draco a rabszolgád. Úgyhogy beszélj!

– Ron is tudja – mondta Harry makacsul. – Ginny is tudja.

Amikor Hermione csak megcsóválta a fejét, Harry feladta. A nő tényleg az egyetlen ember volt,
akivel beszélhetett. Ron nem akarna hallani Harry szexuális életéről azzal a férfival, akivel
összejött, miután szakított Ginnyvel, még akkor sem, ha az a férfi nem Draco lenne. És Ginny…
hagyjuk is.

Nem mintha Harry most a szexuális életéről akart volna beszélni. Már az is elég kínos volt, amikor
Hermione pár hete meglepte őket.

– Nehéz ennyire szeretni őt és közben tudni, hogy ő nem magától választotta azt, hogy velem
legyen. – mondta. Ezt Hermione kétségtelenül megérti. Azonban mihelyst Harry beszélni kezdett, a
szavak ömleni kezdtek belőle. – Úgy értem, bárcsak a zsánere lennék. Még csak rám sem szeret
nézni, miközben… – Harry csüggedten összegörnyedt. – Rám sem néz, Hermione. Régebben azt
hittem, azt nem szereti, ahogy ő kinéz, de tegnap olyasmire utalt, hogy ez inkább fordítva van,
és… – Harry nyelt egyet, és eltolta magától az ennivalót, pedig nem is evett sokat belőle. – Azt
hiszem, próbál úgy tenni, mintha én lennék a férje. Mi másért csukná be a szemét mindig, amikor
mi… nos.

Hermione szeme tágra nyílt, míg végül teljesen kerek nem lett.

– Remélem, most csak viccelsz.

– Nem, baromira nem viccelek!

Hermione rákönyökölt az asztalra.

– Harry, belenéztél te valaha ebbe a dossziéba?

– Persze, hogy bele. Én raktam össze ezt a hülyeséget!

– Akkor tudnod kellene, hogy ha Draco azt akarta tettetni, hogy te vagy a férje, akkor nyitva tartaná
a szemét, amikor szeretkeztek!

– Hogy?

– Ó, most őszintén! – Hermione olyan hangot adott ki, ami valahol a bosszankodás és a nevetés
közt volt. – A férfiak lehetetlenek. Invito Nikolai Preobrazhensky dossziéja!

Harry nem tudta, hova volt elrejtve, de több pillanatba is beletelt, mire megérkezett. Hermione egy
kézzel elkapta, belekotort, míg meg nem találta a lapot, amit keresett, aztán ledobta a dossziét az
asztalra Harry elé.

Harry rámeredt a fekete-fehér, mozdulatlan fotóra, és vállat vont. Hiszen már megnézte korábban
is.

– Igen?

– Hihetetlen vagy. De nem tudom, ez miért lep meg. Az őstulkok királyához mentem hozzá, ha a
romantikáról van szó. – Hermione visszavette a dossziét, elővett egy tollat a mögötte lévő fiókból,
és ráfirkált pár dolgot a fotóra. – Na, most már látod?

Harry álla leesett.

– Pont úgy néz ki, mint én!

– Kár, hogy egy rosszul megrajzolt a szemüveg meg sebhely kellett hozzá, hogy meglásd –
morogta Hermione. – És talán az is számot tarthat az érdeklődésedre, hogy míg a szolgabűbájokról
nem találtam semmit, azt kiderítettem, hogy ennek a férfinak is ragyogó zöld szeme volt.

Harry felmordult, és a karjaiba temette az arcát.

– Úgy érzem magam, mint egy idióta – mondta fojtott hangon.

– Nem vagy az. Csak férfi.

Ez gonosz és kedves volt egyszerre, de Harry nem bánta. Annyira Hermionéra vallott. Harry újra
felegyenesedett ültében, és közelebbről megvizsgálta a fotót.

– Nos, nem néz ki pontosan úgy, mint én – mondta végül. – Nem olyan, mintha az egypetéjű
ikertestvérem lenne. Úgy értem, idősebbnek is néz ki.

– Nem sokkal idősebbnek. Annyinak néz ki, mint amennyi te leszel öt-tíz év múlva.

– Ja – morogta Harry. – Öm, nézz el egy egyszerű férfinak egy ostoba kérdést, de szerinted Draco
is tudatában van ennek?

– Legalább tudat alatt biztosan. De nagyon valószínű, hogy tudatosan is, annak alapján, amit
mondtál nekem.

– Ó! Oké. – Harry becsukta a szemét, és olyan erősen próbálta a feltételezéseit és következtetéseit

olyan mederbe terelni, ami ezt az új bizonyítékot igazolja, ahogy csak bírta. Ezt sűrűn csinálta,
amikor aurorként terepen dolgozott, de a saját életére, saját magára alkalmazni ezt a technikát
sokkal nehezebb volt, mint gondolta volna. Talán mert olyan kevés gyakorlata volt benne. Pedig
végig ezt kellett volna csinálnia.

De nem akarta úgy kezelni Dracót, mintha egy eset volna az aurorságon, még ha nyitott is a
férjéről egy aktát.

Szóval… Draco tökéletesen boldog volt, hogy szeretkezhet vele, akár éjjel, akár nappal, amíg
amnéziás volt. De amint visszaemlékezett a férjére, megváltozott. Először egyáltalán nem akart
szexuális kapcsolatot Harryvel. Ami teljesen érthető volt. De aztán, amikor elkezdett kigyógyulni a
szörnyű bánatából, akkor ragaszkodott a sötétséghez.

Nem azért, mert úgy próbált tenni, mintha Harry Nikolai lenne.

Azért akart sötétben lenni, mert pont hogy nem akarta ezt tenni! Mert így, hogy Harry ennyire
hasonlít Nikolai-hoz, Draco könnyen összezavarodhatott, és nem akart összezavarodni. Emlékezni
akart rá, hogy Harryvel van, és a sötétség segített ebben.

És aztán tegnap, amikor Harry ragaszkodott ahhoz, hogy nappali fényben szeretkezzenek… Igen,
Draco ezt egyértelműen nehéznek találta. Végül úgy oldotta meg, hogy csukva tartotta a szemét.

Hogy Harryvel lehessen az elméjében.

Nem Nikolai-jal.

És… ó, egek! Harry úgy érezte, menten elájul, mert ez az egész tökéletesen összeállt. Ez mindent
megmagyarázott, azt is, amikor Draco előző nap bepánikolt az ágyban. Azelőtt Draco úgy kerülte
el, hogy Harryre nézzen, hogy szorosan átölelte. De aztán Harry lefogta őt és kényszerítette, és
Draco tudta, ha kinyitja a szemét, akkor azt hiheti, a férjét látja.

Nem is csoda, hogy annyira elkeseredetten kérte az ölelést. Azt akarta, hogy közel tartsák, hogy ne
kelljen Harryre néznie és a férjét látnia.

– Mondtam már mostanában, hogy imádlak? – kérdezte Harry szélesen vigyorogva. Most már
értette, miért mondta Draco magáról, hogy belül szét van cseszve. Megértette, miért nem akarta
Draco megmagyarázni ezt az egészet. Azt mondta, mindkettejüknek jobb, ha nem mondja ki.

És persze igaza is volt.

Hogyan reagált volna Harry, ha Draco bevallotta volna, milyen belső küzdelemmel járt számára,
hogy őt és Nikolai-t elkülönítse a gondolataiban? És hogyan segítene Dracónak, ha be kellene ezt
vallania?

Amennyire Draco tudta, Harry nem sejtette, mennyire nagy a hasonlóság közte és Nikolai
Preobrazhensky közt. Kimondani ezt hangosan is, amikor Harry olyan szilárdan bizonygatta, hogy
mennyire szereti Dracót…

Harry már értette, miért nem volt hajlandó Draco megtárgyalni a dolgot.

– Az, hogy te mint auror képes vagy ránézni egy fotóra és nem látni meg, ami kiszúrja a
szemedet… – Hermione összefonta a karját, és hátradőlt. – Férfiak, férfiak, férfiak.

– Rosszabb, mint gondolod – mondta Harry, még mindig vidáman. – Még mondtam is Ronnak,
hogy kicsit aggaszt, hogy Draco férje milyen jól nézett ki.

– Ó, igen, jól nézett ki – mondta Hermione csípősen. – Nagyon jól.

– Nos, tudod, magamról nem gondolom ezt.

– Nem, sosem láttad úgy az előnyös tulajdonságaidat, ahogy mi láttuk őket. Szóval akkor
gondolkodtál már azon, hogy mit fogsz mondani Dracónak?

– Azt hiszem, jobb, ha semmit sem mondok, hacsak nem kezd el ő beszélni. Még mindig próbálja
feldolgozni magában ezt.

Valószínűleg ezért akart Draco egyedül lenni, ezért akart gondolkodni. Persze ez aligha
magyarázta meg azt, hogy miért akart hirtelen épp Pitonnal beszélni. De talán ez csak annyit
jelentett, hogy Draco próbál beletörődni a múltjába.

Nos, Harry nem csinálna megint akkora hűhót a sötétségből vagy a csukott szemekből vagy bármi
ilyen hülyeségből. Hagyná, hogy Draco a maga módján dolgozza fel a dolgokat. Mindvégig így
kellett volna eljárnia, kivéve, hogy ő maga is belesüllyedt a saját aggodalmaiba.

Most már nevetségesnek tűnt, hogy arról győzködte magát, hogy Draco nem találja őt vonzónak.

– Nekem most vissza kell mennem dolgozni – mondta Hermione. – Végeztél vele?

A dossziéra gondolt, nem a szendvicsre. Harry átadta neki. Amikor a nő biztonságosan elrejtette és
visszatért, Harry felállt, és gyorsan megölelte.

– Kutass tovább! Talán az új keresési irányod megadja a megoldást. Én… én tényleg azt
szeretném, ha Draco megint szabad lenne. Azt is mondta nekem, hogy akkor is velem maradna, ha
az lehetne. Nem hiszem, hogy komolyan gondolta, de most úgy érzem… hogy talán mégis.

– Megérdemli az esélyt, hogy rájöjjön, komolyan gondolta-e – mondta Hermione, puszit nyomva
Harry arcára. – Következő pénteken vacsora? Ezen a héten Mollynál és Arthurnál leszünk Ronnal.

– A következő péntek jól hangzik. Menjünk el valahová.

– Biztosan ezt akarod? A sajtó…

– Draco tudja, hogy kell kezelni az újságírókat.

– De azt hihetik, hogy te és Draco együtt vagytok…

– És akkor? Nem érdekel, ki tudja meg.

– Azt is mondhatnád, hogy ez munkavacsora, vagy…

– Nem – mondta Harry határozottan. – Draco utálná. Nem akarja, hogy rejtegessem őt, ahogy ő
rejtegette Nikolai-t a szülei elől. Tetszett neki, amikor úgy mutattam be Kanadában, mint az
élettársamat.

– De az Kanadában volt.

– Szerinted nem tudja, hogy a rólam szóló hírek eljuthattak ide is?

Hermione kifújta a levegőt.

– Hát jól van, Harry. Csak ígérd meg, hogy beszélsz vele, mielőtt elmegyünk vacsorázni.
Bizonyosodj meg róla, hogy nem bánja, ha a szerelmi élete ki lesz teregetve a főoldalakon.

– Beszélni fogok vele – ígérte Harry. – Öm, be tudnál ugrani az irodámba és megmondanád
Lenore-nak, hogy mára végeztem? Otthon akarok lenni, amikor Draco visszaér a Roxfortból.

Hermione bólintott, és megpördült, hogy dehoppanáljon.

Harry elmosta a tányérokat, és kitakarította a konyhát, mielőtt ő is hasonlóan tett.

***

Draco szélfútta volt, amikor végül este öt körül hazahoppanált.

Rosszabb is, mint szélfútta. Egyenesen torzonborz volt, ami olyan ritkán fordult elő, hogy
Harrynek vissza kellett fognia magát, hogy ne bámulja.

– Hogy van Piton?

Draco hozzákezdett lekefélni a talárját, miközben beszélt.

– Nem hiszem, hogy egy portré bárhogy máshogy lehet, mint jól, de végül nem találkoztam vele.

Jaj, ne!

– Az igazgatónő nem engedett be az irodájába?

– Nem kértem meg rá.

– Akkor mit csináltál egész nap?

– Többnyire a birtokon kóboroltam.

– Többnyire?

– A Tiltott Rengetegbe is elnéztem.

– Miért mentél oda? És miért maradtál kint egész nap januárban? Megfagytál!

– Ó, tudom, hogy tartsam magam melegen. Kanada után már rájöhettél volna.

– De az erdő, Draco…

– Nem olyan veszélyes, mint amilyennek az igazgató mindig beállította, te is tudod.

Harry tényleg tudta.

– De…

– Megbocsátanál most, gazdám? Egyértelműen nem érzem magam szalonképesnek, és szeretném a

legjobbat nyújtani neked.

Draco Harryre meredt, egyértelműen választ várva.

– Igen, persze – mondta Harry egy pillanat múlva. Szívesebben beszélgetett volna Draco napjáról,
de úgy gondolta, ezt azután is megtehetik, hogy Draco rendbe hozta magát.
– Lezuhanyozom, aztán egyenesen lemegyek, hogy elkészítsem a vacsorádat.

Szinte úgy beszélt, mint egy szolga, és Harry nem volt biztos benne, hogy tetszett-e neki.

– A vacsora már az asztalon van. Hozattam némi jóféle francia ételt.

– A „jóféle francia étel” és a „hozatva” egymással ellentmondásban vannak – motyogta Draco.

Ez már jobb volt, inkább hangzott Dracósan.

– De ha ez nem megfelelő, örömmel dobom a kukába és főzök valamit újonnan.

Harry aztán rájött.

– Sajnálom, hogy a tegnap… nehéz volt a számodra. És ahogy látom, a mai is. De nem kell ennyire
keményen próbálkoznod, hogy a rabszolgám legyél. Már így is nagyon boldog vagyok veled, és ha
számodra jobb a sötétben szeretkezni, az is rendben van…

– Nem arról van szó, hogy a számomra jobb. Ez csak… – Draco vállat vont, mintha nem tudná
elmagyarázni.

Harry most már megértette.

– Menj és zuhanyozz le – mondta kedvesen. – És ne aggódj semmi miatt, rendben? Minden oké
velünk. Még annál is okébb.

– Én… – Draco nyakán kidagadtak az izmok. – Jól van.

Ezután szó nélkül kiment.

***

Harry mindent beleadott, hogy ne essen túlzásba, de így is az lett a vége, hogy gyertyafény
világított a legjobb porcelánja mellett. Ami nem jelentett sokat; Draco olyan gazdagságban nőtt fel,
hogy amellett Harry legjobb étkészlete még a kutyáknak se felelne meg.

Az étel is hasonló volt. Harry számára a látványa és az illata is abszolút isteni volt, de Draco már
egyszer meg is kritizálta.

Nos, Harry aligha tudja most már megváltoztatni a menüt. Legalább vett még abból a manó-tündér
borból, amit Draco szeretett, és mivel aszerint változott, hogy passzoljon a menühöz, tudta, hogy
ebben nem foghatott mellé.

Draco hirtelen megtorpant az étkező ajtajában, aztán jó hosszan füttyentett.

– Ünneplünk valamit?

Harry nem tervezte ilyen nyilvánvalónak, de nem tehetett róla. Tudni, hogy Draco eléggé szereti
ahhoz, hogy ővele akarjon lenni, amikor azt is tettethetné, hogy Nikolai-jal van… ez csodálatos
volt. Majdnem olyan jó, mint egy szerelmi vallomás.

Vagy… nos, annyira nem, inkább csak majdnem. De eléggé jó volt.

– Igen, ünneplünk – felelte Harry, úgy határozva, hogy akár végig is vihetné a dolgot. Gálánsan
kihúzta Draco székét. – Jó híreket kaptam ma. Ó… apropó, csodásan nézel ki. Jobban, mint simán
csak szalonképesen.

Csak a képzelete játszott vele, vagy tényleg pír jelent meg Draco arcán?

– Köszönöm – mondta és leült. – Te… te is nagyszerűen nézel ki.

Harry kis híján elvigyorodott. Igen, ebben biztos volt. És ez csodás érzés volt azután a rengeteg
aggódás után, hogy Draco biztos Nikhez hasonlítja őt, és ő komolyan alul marad.

Harry leült, és szedett egy kis gombakrémlevest a kikészített tálakba a melegített levesestálból,
amiben érkezett.

Draco látványosan kicsavarta a szalvétáját, és az ölébe terítette.

– Úgyhogy remélem, az ennivaló nem okoz csalódást. Főleg, mivel feltételezem, hogy nem
ebédeltél.

– Azt gondoltam, nem tetszene neked, úgyhogy hazahoppanáltam, amikor éhes voltam, és
elolvastam az üzenetedet.

– Ó! Nem válaszoltál rá.

– Nem kaptad meg?

Akkor érkezhetett, amikor Harry Hermione házában volt.

– Nem, el kellett intéznem valamit. Biztos elkerült. Kérlek, egyél!

Draco élvezettel megkóstolta a levesét, és amikor felnézett, a gyertyafény az aranyszőke haján

játszott. Ma este nem fésülte hátra, hanem összefogta a tarkóján egy fekete bársonyszalaggal. A
hatás lenyűgöző volt.

– Mit ünneplünk, gazdám?

Harry összevonta a szemöldökét.

– Nem kell mindig így hívnod.

– Nem szereted?

– Szeretem, de az a kis játék, amit tegnap játszottunk, nem azt sugallta, hogy te…

– Nem játék volt – mondta Draco halkan. – Olyan igazi volt, mint ez a leves. Ami meglehetősen jó,
ha már itt tartunk. Ha sűrűbben szólítalak gazdámnak, mint általában, az azért van, mert szeretem,
és hirtelen nagyon, nagyon kellemesen érzem magam, miközben ezt teszem. De abbahagyhatom,
ha a legenyhébb ellenérzést is kelti benned.

– Nem, ez rendben van…

Bizonytalannak tűnhetett, mert Draco türelmesen elmosolyodott.

– Ez most olyan, mint a lóherével kapcsolatos félreértésünk, Harry. Azt mondtad, hogy nem kell
letérdelnem neked, de én azt, hogy szeretem. Hogy természetesnek tűnt.
Harry bólintott.

– Szóval, mi az a jó hír, amit kaptál?

– Ó… – Harry gyorsan gondolkodni kezdett. – Auror dolog. Egy bonyolult ügy megoldódott, míg
Kanadában voltunk. Az emberek most már biztonságban lesznek a hamisított kétfejű angolnáktól.

– Hogy lehet egy kétfejű angolnát hamisítani?

– A Százfűlé új fajtája – mondta Harry gyorsan. – Bort, Draco? A kedvenced, azt hiszem.

– Azannyát, tényleg ünneplünk. – Azonban Draco keze remegett, amikor felemelte a poharát,
méghozzá annyira, hogy pár cseppet kilöttyintett belőle a fekete bársonytalárjára.

– Az én hibám – mondta Harry. – Hamarabb kellett volna mondanom, hogy ihatsz. Miért nem
veszed le a talárodat? Egy pillanat alatt tisztává bűbájolom.

– Magam is meg tudom csinálni…

– Oké, de addig nem, amíg rajtad van. Hallottam egyszer a rádióban, hogy milyen rossz ötlet tud
lenni.

– Ha az ember nem tudja, mit csinál – felelte Draco megvetően, de láthatóan ő sem tudta, mivel
szemlátomást sikerült megperzselnie a finom anyagot. Újra felemelte a pálcáját, hogy helyrehozza
a hibáját.

– Csak vedd le!

– Inkább nem venném.

Draco próbálta ezt könnyed hangon mondani, de nem sikerült neki. Harry minden szó mögött
feszültséget hallott ki.

– Miért nem?

Draco babrált az evőeszközével.

– Én… öh… most, igazából, Harry gazdám, nem viselek alatta sok mindent.

Harry próbálta nem eltátani a száját.

– Mennyi az a nem sok minden?

– Van rajtam cipő és zokni.

– És semmi más?

– Egy cérnaszál sem.

Harry hátradőlt a székén, és magában rászólt a farkára, hogy viselkedjen. Mert az persze szerette
volna haladéktalanul letépni Draco talárját, hogy a valóság beérhesse a fantáziát.

– Öm, ez valamiféle aranyvérű szokás? Úgy értem, ezt többször is csináltad már, csak én nem
tudtam róla?

Draco ünnepélyesen megrázta a fejét, noha az ajka megrándult.

– Nem. Biztosítalak, gazdám, hogy még soha nem ültem le ehhez az asztalhoz ilyen öltözékben.
Sem itt, sem a Roxfortban, és a kúriában sem.

Kihagyta Hollóbércet, de Harry nem szándékozott ezt kiemelni.

– Akkor most miért?

Draco vállat vont, próbálva lazának tűnni, gondolta Harry, de a keze túlságosan remegett ahhoz,
hogy sikerrel járjon.

– Arra gondoltam, hogy így egyszerűbb lesz – mondta feszült hangon.

Ó, egek!

– A szexhez? Draco, azt hiszed, hogy csak szexre kellesz nekem? Ez azért van, mert túl nyomulós
voltam tegnap?

– Nem, nem, nem! – Draco kinyúlt, hogy mindkét kezével megfogja Harry két kezét. A bőre hideg
volt, az ujjai remegtek, még aközben is, hogy próbálta Harryt nyugtatni. – Semmi ilyesmi. Ez…
ez… teljesen más.

– Micsoda?

Draco habozott, mintha nem tudná, hogyan is fogalmazzon.

Aztán lehajtotta a fejét, hogy megcsókolja Harry ujjait; az ajkai lassan mozdultak egyik ujjperctől a
másikig. Amikor befejezte, egy kicsit felpillantott, és olyasmit mondott, amit Harry sosem gondolt
volna.

A legvadabb álmaiban sem.

– Vissza akarom kapni a pálcámat.

 77. fejezet

Harrynek sikerült nem kimondani a nyilvánvalót: hogy Draco már visszakapta a pálcáját. Mert
persze nem így értette.

Draco a galagonya pálcáját akarta újra birtokolni, ami sokkal problémásabb ügy volt.

Harry megsimította Draco haját, az ujjaival játszott egy kicsit a tarkóján lévő masnival. Sajnálta,
hogy ki kell mondania a következőt, mert igazán birtokba vennie a galagonyapálcát sokat jelentett
Dracónak, de akkor sem lehetett elbújni a szörnyű igazság elől.

– Nincs rá mód, hogy visszakapd – mondta Harry halkan. – Sajnálom, Draco, de a Res mea es nem
engedi, hogy bármilyen ártást szórj ki rám. Talán még a Capitulatust sem. És ha akár csak
megpróbálod, a szolgabűbáj lehet, hogy abban a pillanatban megöl téged.

Draco hátranyúlt, és megfogta Harry kezét, aztán megint megcsókolta az ujjait.

– A mágiával kapcsolatban igazad van. Gondolkodtam ezen, miközben a birtokon kószáltam ma.
De Harry… te sem használtál semmilyen mágiát, amikor elvetted tőlem a pálcámat, ezt tudtad?

Ó! Ó! Harry nyelt egyet, mert úgy érezte, gombóc nőtt a torkában.

– Úgy érted, hogy szeretnéd…

– Fizikai erővel visszavenni.

Ez működhet, feltételezte Harry… kivéve, hogy mégsem. Hirtelen minden, amit abban a szörnyű
háborúban átélt, most rátelepedett, és a teher olyan nehéznek tűnt, mintha valami súly nyomná a
vállát.

– Ezt sem hagyhatom – felelte Harry lassan. – Egyszerűen nem. Függök attól a pálcától a
munkában. Úgy értem, tudom, hogy minden varázsló rá van utalva a pálcájára, de az én
hivatásomban megbízható pálcával rendelkezni élet-halál kérdés. Elveszítem a saját pálcám feletti
uralmamat, ha hagyom, hogy visszakapd a sajátodat. – A mikor Harry arra gondolt, hogy
elveszítheti a magyalpálcát, fájdalom költözött a szívébe. Ami valószínűleg ugyanolyan fájdalom
volt, mint amit Draco érzett a galagonyapálca miatt, de ez nem volt olyan egyértelmű dolog
Harrynek. – Sajnálom, de ez nem fog menni.

– Nem fogod elveszíteni a saját pálcádat…

– De, de igen, el fogom – mondta Harry makacsul. – Vagyis elveszteném. Lehet, hogy nem érted,
hogyan működnek ezek a dolgok, noha az ember azt gondolná, hogy azok után, ahogy véget ért a
háború, érted, de…

– Talán te nem érted, hogy a pálcatan a Misztériumügyi Főosztály egyik fő kutatási témája lett a
háború vége óta – mondta Draco elhúzódva Harry ujjai elől.

Harry szeme résnyire szűkült.

– Tényleg?

– Persze. – Draco megint felegyenesedett ültében, és félig lehunyt szemmel méregette Harryt. –
Ollivander és társai megtartották maguknak a mesterségük titkait, míg szónoklatokat nem kezdtél
tartani a Nagyteremben. A hallhatatlanok azelőtt is végeztek pár kísérletet a pálcákkal, de utána
egy új részleget szenteltek a témának. És amikor Nikolai bevitt engem, hogy segítsek neki a
kutatásában, ami az univerzumot mozgató alapvető energiáról szólt… nos, biztos vagyok benne,
hogy el tudod képzelni, mennyire szeretett volna az új részleg lecsapni rám. A te hibád, persze.
Draco Malfoy volt a Pálcák Urának tulajdonosa –, mondta gúnyolódó hangon. – Elsődleges
forrássá tettél.

Ó!

– Szóval, miért is nem veszíteném el a magyalpálcámat, ha elnyered tőlem a galagonyát?

– Mert a galagonya semmit sem jelent a számodra, és ez így van már évek óta. – Draco halványan
elmosolyodott. – A mindennapi használatban lévő pálcád a magyal, és még amikor a háború alatt
az enyémet használtad is, a sajátod után vágytál, nem igaz? Valld be az igazat!

Harry bólintott, de nem tudta, miért érez egy kis bűntudatot azért, hogy elismeri.

– A magyalpálca az, ami közel áll a varázslólelkedhez – mondta Draco, és a szeme úgy csillogott,
mintha minden tökéletesen egyértelmű lenne a számára. – Ha azt próbálnám megkaparintani tőled,
akkor is a galagonyával végezném, mert a tulajdonjog mágia csak abból árad ki, amelyiket a szó
minden értelmében valóban a sajátodnak érzed. Ezért tud átkerülni az én galagonyámból egy
olyanba, amit sosem használtam, mert a galagonya az, ami igazán az enyém volt. De a te számodra
keveset jelent.

Harry úgy érezte, ez logikusan hangzik, de azt is gondolta, hogy nagyon keveset tudnak még a
pálcatudományról. Mi van, ha a hallhatatlanok elsiklottak valami felett? Mi van, ha Draco téved, és
nem csak Harry magyalpálcája lesz az övé, de a Pálcák Ura is?

– Harry – mondta Draco halkan –, látom a kétséget a szemedben, de nem kérném ezt tőled, ha… ha
nem lenne rá szükségem, hogy visszakapjam a pálcámat, érted? Ez fontos. De… ha rosszul sül el,
újra harcolunk, egészen addig, amíg megint el nem nyered a magyalpálcát. Még ha ez azt is jelenti,
hogy elveszítem a galagonyát. Ígérem, Harry! Így vagy úgy, a pálcád érintetlenül fog kikerülni
ebből. – Harry örömtelenül felnevetett. – Mik a lehetőségeink? Most már veled halok, úgyhogy
semmiképp sem küldhetlek ki a terepre anélkül a pálca nélkül, amit kényelmesen használni tudsz.

Harry megnyalta az ajkát.

– Mi van, ha… nem bántásból, Draco, de mi van, ha mihelyst visszakapod a galagonyapálcádat,

máshogy fogsz majd érezni? Lehet, hogy nem akarod majd feladni, így, hogy megint a tiéd lett.

– Akkor kényszeríthetsz. A rabszolgád vagyok, és mostanra már tudjuk, hogy van elég erőd és
karaktered ahhoz, hogy rám erőltess dolgokat, ha úgy kívánod. Előzőleges engedélyed is van
hozzá, hogy megtedd, nem mintha szükséged lenne engedélyre a rabszolgádtól. Én akkor is v…
vágyódni fogok a pálcám után, de meg fogom érteni, Harry. Meg fogom.

Az utolsó két szót egyenesen Harry szemébe nézve mondta ki, saját szürke szeme semmi hátsó
szándékot nem rejtegetett. Az ujjai Harryt cirógatták, szavak nélkül könyörögve.
Ez olyan esdeklés volt, aminek Harry nem tudott ellenállni.

– Jól van. – A hangja kissé megremegett. – Az jó, hogy képes voltál elmagyarázni, mit tudtál meg a
Misztériumügyi Főosztályon. Ha a Megszeghetetlen Eskü hallgatásra kényszerített volna…

– Másokkal szemben hallgatásra kényszerít, de nem veled szemben, gazdám. Nem lehet nagyobb
feljebbvalóm nálad, és ez eloszlathatná az aggodalmaidat arról, hogy mi történhet. Ha a pálcád nem
érez már ugyanúgy a párbajunk után, akkor természetesen visszajuttatom az irányításod alá. Hogy
tehetnék másként? Te vagy a szeretett gazdám.

Azzal Draco előhúzta a galagonyapálcát egyik mély zsebéből, és ünnepélyesen átadta Harrynek,
aki erősen megfogta.

– És mi lenne, ha olyan erősen fognám, ahogy tudom, te pedig megrántanád és…

– Az nem használna. – Draco egy kicsit megszorította Harry kezét, aztán elengedte. – Nem
hagyhatod szándékosan, hogy elvegyem, még egy kicsit sem. Nem hagyhatsz győzni. Pont
ugyanannyira eltökéltnek kell lenned, mint én vagyok, vagy nem fog működni. – A következő
szavait gonosz mosoly kísérte. – Gondolj arra, milyen volt, amikor elvetted tőlem a pálcámat,
Harry. Olyannak kell lennie.

A gombóc Harry torkában nagyobbra nőtt.

– De akkor, Draco… mi ellenségek voltunk. Nem akarok ökölharcot vívni veled. És amúgy is… a
szolgabűbáj lehet, hogy nem fogja megengedni, hogy megtámadj, mint ahogy azt sem engedni,
hogy megátkozz.

– Éppen ellenkezőleg. Tudjuk, hogy engedni fogja – mondta Draco nyugodtan. – Gondolj vissza
arra az estére Hermione házában, amikor felzaklatott, hogy hozzá kellett érnem a zongorához, ami
olyan volt, mint a Niké. Ellöktelek magamtól. Erősen.

– De a bűbáj megbüntetett érte.

– Igen, megbüntetett. De nem ölt meg.

Harry megint nyelt egyet, most, hogy már értette, mire gondolt Draco.

– Ha ezt megtesszük, akkor utána meg kell büntesselek, hogy elmúljon az a mellkasfájdalom. És
azt mondtad, nem akarod…

– Most már készen állok – szólt közbe Draco.

– Mi változott?

– Én… én… – Draco elfordította a tekintetét; a lámpafény megvilágította szögletes arccsontját,

amikor a férfi kissé megfeszült. – Vissza akarom kapni a pálcámat.

Ez a válasz túl sok gondolkodás eredménye, gondolta Harry. Ez kétségtelenül igaz is volt, de
Draco valamit nem mondott ki.

– Mi változott, Draco?

Draco megköszörülte a torkát.

– Tegnap, amikor szeretkeztünk… leszorítottál. Erővel. – Harryre pillantott, mintha fel próbálná
mérni a reakcióját. – Tetszett.

– Annyira tetszett, hogy majdnem kificamítottad a csuklódat!

– Az valami más volt – vágta rá Draco gyorsan. – Az nem azzal volt kapcsolatos, hogy lefogtál.
Én… öh, tényleg pánikba estem, elismerem. De Harry… az, hogy még akkor is lefogtál, amikor
ellenkeztem? Nagyon tetszett.
Harry már majdnem megkérdezte, mitől esett pánikba, de inkább úgy döntött, nem emlékezteti a
férfit a közte és Nikolai között lévő hasonlóságra. Ehelyett a pillantása az enyhe pírra vándorolt
Draco arcán.

– Azelőtt nem hozott zavarba, hogy szereted, ha dominálnak rajtad.

– Nem kimondottan zavarban vagyok – mondta Draco. – Ez csak az, hogy… azelőtt ez játék volt és
szórakozás, de tegnap a dolgok sokkal valóságosabbak voltak. Kicsit nehéz elfogadnom, hogy
Nikolai-on kívül mással is lehet ebben részem, és hogy ez rendben van, de a tegnapi után? Újra
készen állok.

Nem is csoda, hogy Dracónak kellett egy kis idő, hogy gondolkodjon.

– Velem bármiben lehet részed, Draco. Játékban és szórakozásban, vagy sokkal valódibb
verzióban, mint tegnap. Bármiben, amit szeretnél, de nem akarok igaziból verekedni veled, még jó
ügy érdekében sem. Miért kell neked annyira a galagonyapálca? Tudom, hogy a nyírfa is jól
működik neked.

– Igen, jól, de Harry… – Most Draco volt az, aki úgy nézett ki, mintha gombóc lenne a torkában. –
Ezt a pálcát használtam az egész házasságom ideje alatt. Azt hiszem… szeretném most már
félretenni.

Harry azt érezte, hogy könny gyűlik a szemébe, mert ez az egyszerű kijelentés jobban elárulta, mint
bármi más, hogy a férfi mennyire meggyógyult. Most már készen állt. Készen arra, hogy Harryvel
legyen.

– Akkor vegyünk neked egy újat – döntötte el. – Olyan lesz, mint egy új kezdet.

Számodra és számomra, tette hozzá majdnem.

– Nem akarok új kezdetet – mondta Draco. Harry meglepetésére durcásnak tűnt. – Annak a
pálcának már története van.

– Érzelmi értéke – mondta Harry savanyúan, emlékezve arra, amiket Draco mondott neki. – Ha
nincs a pálca, sosem találkoztál volna a férjeddel.

– Ez igaz, de én valami másra értettem. Úgy értettem, hogy… ebben a pálcában ott van a mi
történelmünk, Harry. És én… akarom. Te nem egy akármilyen pasi vagy, akivel a múlt héten
futottam össze. Te… mi így vagy úgy összetartozunk, sokkal több éve, mint amennyit házas
voltam.

Az aggodalmai ellenére Harryt megérintették a szavak.

Persze a múltjuk nem csak jó történésekből állt, de talán ez – mint az a hirtelen jött ötlet is, hogy
meglátogassa Piton portréját –, egy jel arra, hogy Draco kezdi elfogadni a múltját.

Még a rondább részeit is.

– Rendben – felelte Harry lassan. Belül szinte belebetegedett, de félretette az érzést. – Nem tetszik,
de megteszem. Érted.

– Én griffendélesem! – mondta Draco örömteli sóhajjal. – Milyen bátor vagy!

– Annyira nem. – Harry összerezzent. – Épp halálra vagyok rémülve. Úgy értem, harcolni a
pálcádért egy ellenőrizetlen fajta erőszak. Nem olyan, mint amit játszani szoktunk, és… – Harry
nyelt egyet. – Nem akarok sérülést okozni neked.

– Kicsit önhitt vagy, nem? – Draco rávigyorgott. – Lehet, hogy én okozok majd sérülést neked.

– Ja, mint legutóbb… – kezdte Harry. – Miből gondolod, hogy legyőzhetsz? A legutóbb sem
sikerült.

Draco nyilvánvalóan gondolt erre.

– Legutóbb folyamatos halálfélelemben éltem. Hónapok óta nem ettem és nem aludtam rendesen.
Most azonban szerető gazdám van, aki etet, hagy pihenni, vigyáz rám és szeret.

– Ez igaz, de most olyan ellenfeled van, aki keresztülment az aurorképzés kemény fizikai
tréningjén…

– Nem számít – mondta Draco vidáman.

– Mi az, te is edzettél?

– Elég edzett vagyok, de van valamim, ami biztos ütőkártya. – Amikor Harry nem szólalt meg,
Draco folytatta. – A szükség, hogy bizonyítsak magamnak.

– Nekem semmit sem kell bizonyítanod.

– Saját magamnak kell bizonyítanom valamit. Mindig a rabszolgád leszek, és nem tudom
elképzelni, hogy valaha is bánnám ezt a körülményt, de legbelül… – Draco nyelt egyet. – Azóta,
hogy visszautasítottad a kezem a vonaton, értéktelennek érzem magam. Az iskolás éveink alatt
eltemettem az érzést egy hegynyi düh és harag alá, de mindig tudtam, hogy ott van. Nem számít,
hogy valóban nem voltam méltó a barátságodra. Már nem vagyok ugyanaz a fiú, és szeretném ezt
bebizonyítani.

– Azzal, hogy megversz?

– Ez önmagában értelmetlen lenne, de amikor a pálcám az alku része, akkor igen. – Draco
sóhajtott. – Ez a varázsló énem alapvető része, Harry. Az, hogy a te birtokodban van, talán
indokolja a helyzetem, tekintve, hogy a rabszolgád vagyok, de te mindvégig magánjellegű
megállapodásként kezelted kettőnk között. Tudni akarom, hogy vagyok olyan erős, mint te, és épp
olyan érdemes a pálcámra, nem számít, hogy parancsra letérdelek és leszopom a farkad, és
imádom, hogy erre utasítasz.

Harry érezte, hogy lassan felhevül a teste az utolsó szavaktól.

– Ezért vagy meztelen a talárod alatt? – kérdezte elfúlva. – Mert rabszolga vagy, még ha közben a
pálcádért harcolsz is?

– Ez egy biztonságosabb óvintézkedés, mint bármi más. – Draco ajkai vékony vonallá préselődtek.
– Nem felejtettem el, milyen ádázul meg kellett büntetned a zongorás incidens után, és akkor csak
egy apró szabályszegést követtem el ellened ahhoz képest, hogy mire készülünk most. Azt akarom,
hogy abban a pillanatban el tudj kezdeni korbácsolni, amint újra a kezemben lesz a pálcám,
úgyhogy így egyszerűbbnek tűnt, mint levetkőzni aztán.

Harry csak pislogott.

– A talárodat tervezed levenni, amikor elkezdjük?

Draco bólintott.

Ez számottevő változás volt ahhoz a levetkőzni vonakodó Dracóhoz képest, akihez Harry
hozzászokott.

– Tudod, nem tart olyan sokáig kiszórni egy eltüntetőbűbájt – mondta nagyon gyengéden, mivel
úgy érezte, nem nagyon érti, mi folyik itt.

– És ha pár másodperc is sokat számít, mert olyan intenzív lesz a mellkasfájdalmam? – Draco
megrázta a fejét. – Arra gondoltam, hogy jobb semennyit sem késlekedni.

– Hátrányban leszel, ha teljesen meztelenül harcolsz…

Draco felvonta az egyik szemöldökét.

– Nos, természetesen azt feltételeztem, hogy a te nemes griffendéles lelked – mert az, nem igaz? –
nem hagyná, hogy kihasználd ezt.

Harry nevetett, de a nevetés gyengécskére sikerült.

– Ó, azt akarod, hogy mindketten meztelenek legyünk?

– Mint az atléták a régi időkben, ahogy tanultuk.

Meztelen harc a pálcáért… Harry majdnem megint felnevetett.

– Be is olajozzuk magunkat előtte?

– Mire gondolsz?

– Semmire…

– A cél a küzdelem, gazdám, nem az, hogy összevissza csúszkáljunk a lakásban…

– Igen, értem – szólt közbe Harry. – Teljesen biztos vagy a dologban, Draco? Tényleg vehetünk
neked új pálcát, olyat, amit tökéletesen illik hozzád. Ha Ollivander nem akar neked eladni a háború
utáni dolgok miatt, akkor elutazunk a kontinensre, és ebben az esetben abszolút hajlandó leszek
kihasználni az ismertségemet, hogy a legjobb pálcakészítőt kapjuk Európában…

– Én ezt akarom – mondta Draco a galagonyára mutatva, ami közöttük feküdt az asztalon. –
Története van, Harry. A miénk. Ez számít nekem, főleg most. Azon kívül… – Az ajka félénk
mosolyra húzódott. – A galagonyapálcám szerencsét hoz nekem, ha nem tudnád. Legyőzte a
legnagyobb sötét varázslót. Azt akarom érezni, hogy nekem is részem volt ebben.

– Tényleg részed volt benne.

– Köszönöm. – Draco megnyalta az ajkát. – Mindig is nagylelkű voltál. Szóval akkor… szabad?

– Nem fejezhetnénk be előbb a vacsorát?

– Már órák óta ideges vagyok emiatt. De ha te szeretnéd befejezni…

– Más szavakkal – mondta Harry szárazon – nem bánod, ha hátrányba kerülök.

Draco elmosolyodott.
– Ismersz már, úgy látom.

Válaszul Harry felállt, és elkezdte kigombolni az ingét.

 78. fejezet

Mihelyst Harry tetőtől talpig meztelenre vetkőzött, kicsit hülyén érezte magát, ahogy ott áll. Az
sem segített, hogy Draco még a talárját sem vette le. Csak állt az ebédlőasztal mellett, oldalra
billentett csípővel, és a tekintete olyan volt, akár a szürke bársony, ahogy Harryt gusztálta.

Egy pillanat múlva Harry megelégelte a stírölést.

– Nos?

Csak egy jókedvű vigyort kapott válaszul.

Minden másodperccel bosszúsabbá válva Harry ingerülten kifújta a levegőt.

– Draco…

Újabb jókedvű vigyor.

– Csak próbállak felbőszíteni, ó én gazdám. Nem kell aggódnod. Ez csak jót tesz.

Harry érezte, hogy maga is elvigyorodik.

– Akkor rendben. Öm… hogy akarod kezdeni?

– Személy szerint betennék egy DVD-t. Összebújhatnánk a kanapén, és harapdálhatnánk egymást.

– Azt hittem, verekedni akarsz!

– Ó, fogunk is. Amikor a legkevésbé számítasz rá természetesen. – Draco hangja úgy hatott
Harryre, mint egy fülledt kis ígéret. – Habár egy valamiben szeretnélek kijavítani. Nem akarok
verekedni veled, Harry. Soha többé nem akarok verekedni veled.

– De most muszáj. Megértem.

– Megengedem, hogy te válaszd ki a filmet.

Harry megrázta a fejét.

– A terved túl idegtépően hangzik. Szerintem csak kezdjük el.

– Griffendéles – mondta Draco lekicsinylően, miközben remegő ujjaival kigombolta a talárját,

elárulva az idegességét, ami teljesen ellentétben állt a szavaival. – Ünneprontó. Savanyú uborka…

Harry kis híján felhorkantott.

– Hogy micsoda? Mire készülsz..?

Ekkor történt. Draco minden figyelmeztetés nélkül előrelendült, bal kezével félredobta a talárt, és
jobbjával megragadta a galagonyapálcát, majd erősen megrántotta, épp ahogy Harry mondta az
előbb.

Harry kis híján hagyta, hogy elvegye. Olyan egyszerű lett volna csak egy kicsit ellazítani az ujjait,
és már érezte is volna, hogy a sima fa kicsusszan a markából. A pálca bizonyára lelkesen visszatért
volna a gazdájához, aki valóban akarta is őt, nem igaz?
Azon kívül Harry sem akart verekedni. Soha többé, ahogy Draco mondta.

És mivel kellene, ha Draco nem igazi győzelemmel kapná vissza a pálcáját… nem maradt más
hátra, mint elragadni a pálcát. Szó szerint.

Harry amilyen erősen csak tudta, visszarántotta a karját, és furcsán elégedett volt, amikor a pálca
kicsusszant Draco ujjai közül. Abban a pillanatban, hogy a fát már nem markolta a másik férfi,
Harry hátrébb ugrott, és gyorsan úgy helyezkedett, hogy az asztal elválassza Dracótól.

– Szép próbálkozás, Malfoy – morogta. – De ez a trükk csak egyszer működhet. Még egyszer nem
tudsz meglepni!

– Azt majd meglátjuk!

Harry balra, jobbra, aztán megint balra ugrott, ujjaival erősen szorítva Draco pálcáját, miközben az
asztal közte és a jövendőbeli támadója közt maradt.

Draco követte a tekintetével, és a fogai kivillantak.

– Egész éjjel ezt csinálhatjuk, vagy akár be is fejezhetnéd, hogy az asztal mögött bujkálsz. Azt
hittem, auror vagy!

– Alapvető önvédelmi technika – mondta Harry.

– Cseszd meg! – mordult Draco, hirtelen megragadva az asztalt alulról, és félrehajítva. Fürgén az
asztal helyére ugrott, és Harryre vetette magát.

Harry megint hátrább ugrott, de ezúttal egyből a mögötte lévő falnak koccant. Draco nem állt meg,
és Harrynek vetődött, kezével a pálca után nyúlva.

Harry lábujjhegyre állt, és a karját magasan a feje fölé nyújtotta, hogy Draco ne érje el.

Draco mindkét kezével megmarkolta Harry csuklóját, az ujjai fájdalmasan rászorultak, ahogy
felrántotta a kezét, ami nem a pálcát tartotta és Harryt falhoz szegezte.

– Engedd el, Potter!

– Soha…

– Ó, majd én teszek róla – suttogta Draco ádázul, ahogy teljes testével a falhoz szorította Harryt.
Lehajtva a fejét lecsapott egy érzékeny pontra Harry nyakán, és nyaldosni kezdte.

Harry felnyögött. Draco teljes teste forró volt, és meztelen bőre mindenütt selymes, bárhol ért
hozzá. És a csókja… pontosan tudta, mire vágyik, mit szeret Harry.

Még egy érintés Dracótól, és Harry kész lett volna elolvadni.

– Mmm, imádom az ízedet – mondta Draco mély torokhangon mormogva. – Mmmm…

Harry érezte, hogy elgyengülnek az ujjai, de az utolsó pillanatban, mielőtt még elejtette volna a
galagonyapálcát, félig lehunyt pillái alól látott valamit, ami visszarántotta a valóságba.

Épp az arca mellett volt Draco bal alkarja, és a Sötét Jegy elhalványult sebhelye nézett feléje. Már
nem volt fekete színű, sem kimondottan ronda, csak egy sebhely, a koponya már alig látszott, a
kígyó pedig csak egy elmosódott hullámos vonal.
De ahhoz elég volt, hogy emlékeztesse Harryt, Draco mardekáros. Hogy nem idegen tőle a
trükközés és megtévesztés, és hogy mindent bevessen, hogy megkapja, amit akar.

Harry kettőzött erővel fogta a pálcát, és sikertelenül harcolt, hogy visszafogja az erekcióját.
Mostanra a farka már Draco szögletes csípőjéhez feszült, és csak nagy erőfeszítések árán tudta
megállni, hogy ne dörgölőzzön hozzá.

– Felejtsd el, Malfoy! – dörmögte, próbálva nem zihálni. – Nem fogsz csábítással nyerni.

– De szeretsz engem – turbékolta Draco, nyelvével széles, lassú csíkban felnyalva Harry füléig.
Harry megborzongott, az érzés egyenesen a farkáig kúszott. – Nem tudsz ellenállni nekem, hmm?

Harry akaratlanul is előredöfött a csípőjével. De ugyanúgy teljes erőből szorította a rohadt pálcát.

– Igen, szeretlek – zihálta. – Ezért nem adom fel harc nélkül…

– Egyáltalán nem fogod feladni – mondta Draco élesen, hirtelen beleharapva Harry fülcimpájába; a
fájdalom éles és sokkoló volt. – Kibaszottul nem fogod, kis griffendéles pöcs. Akaratod ellenére
veszem el tőled!

Azzal megint harapott, még erősebben. Csessze meg! Elég erősen ahhoz, hogy majdnem
kiharapjon belőle egy darabot!

Ami ezután történt, az színtiszta és egyszerű ösztön volt. Harry egyik lábát Dracóé köré fonta, és
arra használta, hogy durván oldalra rántsa. Semmi más nem lévén, amibe belekapaszkodhatna,
kivéve Harry csuklóját, Draco a földre borult, és magával rántotta Harryt is.

Az ebédlő kemény fapadlójára zuhantak, Draco feje csak centikkel kerülte el a tálalószekrény
szélét.

Harry landolt felül, és sikerült kiszabadítania a csuklóját. Még hogy ő egy kis pöcs? Morogva vette
a fogai közé a pálcát Draco kutató ujjaitól távol, és aztán lecsapott Draco kezeire, szilárdan a földre
szegezve őket, miközben lovaglóülésben ráült Dracóra.

– Meg ne harapd a pálcámat! – kiáltotta Draco vergődve, de nem sikerült kiszabadulnia Harry
szorításából. – Te kretén! Ez undorító! Vedd ki a szádból!

Harry válaszolt volna, de épp tele volt a szája.

Egyébként is, volt egy olyan érzése, hogy a hirtelen inzultusáradat, mint a kis griffendéles pöcs is,
csak Draco próbálkozása volt arra, hogy kibillentse őt az önuralmából.

Talán Harry megemlíthetné valamikor, hogy a süveg először a Mardekárba akarta osztani.

Draco hirtelen felrántotta az egyik térdét, és megrúgta vele hátulról Harryt, az ütés olyan erős volt,
hogy Harry hányingert kapott.

Draco erőteljesen oldalra vetette magát, és sikerült kiszabadítania a csuklóját.

Aztán a kezei megragadták a pálcáját, ahogy próbálta kirántani Harry szájából. Szemlátomást nem
érdekelte, hogy kitörheti Harry fogát a művelet közben.

Harry erősen összeharapott az őrlőfogaival. Ha Draco fognyomokat akart a pálcájára, hát csak
tessék!

Megpróbálta megint elkapni Draco csuklóját, de ez a terv megbukott, amikor Draco behúzott neki
egyet. Az ütés olyan erős volt, hogy Harry leesett róla. Harry kivette a szájából a pálcát, mielőtt
egy újabb ütés kiverhette volna a fogát, és nagyon erősen szorította a jobb kezében.

Draco kiszabadította magát, és olyan pozícióba próbált helyezkedni, ahol Harry mögé kerülhetett.
Hogy esetleg fojtófogást alkalmazhasson.

Harry kissé megundorodott magától, amiért még egy ilyen pillanatban is, mint ez, azt figyelte,
hogy a férfi nehéz golyói mozgás közben előre-hátra himbálóznak, és hogy a farka hegye egy apró
cseppnyi előváladéktól csillogott…

Draco hirtelen előrelendült, de nem Harryre vetette magát. Megragadott egy üvegvázát a tálalón, és
egyenesen Harry fejéhez vágta.

Harry behúzta a fejét, és a váza elrepült mellette, át az ebédlő bejáratán, hogy a kandallóban törjön
össze.

– Cseszd meg, ez egy ajándék volt Mollytól! – kiáltotta Harry.

– Majd használom a Reparót, ha visszakapom a pálcámat…

Ekkor Draco minden előjel nélkül térdre esett, az arca elsápadt, ahogy a mellkasát markolászva
összegörnyedt, az arca eltorzult a fájdalomtól, ami minden pillanattal egyértelműen erősödhetett.

– Basszus, ne, ne most!

Ó, egek! Harry gondolhatott volna erre. Miért várna a Res mea es a verekedés végéig, hogy
megbüntesse Dracót? Hiszem megtámadta a gazdáját!

– Draco! – kiáltotta Harry előrerohanva, és térdre esett. – Szükséged van rá, hogy megüsselek?
Hogy…

Harry hirtelen fájdalmat érzett a tenyerén, ahogy egyetlen gyors mozdulattal Draco rávetődött, és
erőteljesen kirántotta a galagonyapálcát a kezéből.

– Nem, te naiv kis szarházi – zihálta Harry fülébe. – Csak erre van szükségem.

Harry kis híján odakapott, hogy visszavegye a pálcát, de ez csak ösztön volt. Jó ösztön, a terepen
többször is megmentette az életét, de most kényszerítette magát, hogy elnyomja.

– Megcsináltad – lihegte visszaülve a sarkára, és fáradt mosolyra húzódott az ajka. – Örülj neki,
Draco! Megcsináltad!

A másik férfi meglepettnek tűnt.

– Én... én nem, vagy mégis?

Harry mosolya szélesebb lett, noha a hangja gyengédebb volt.

– Nem számítottál rá?

– Ellened? – Draco gúnyos hangot adott. – Öt az egyhez gondoltam az esélyét, míg az nem jutott az
eszembe, hogy… – Hirtelen zihálni kezdett, holott valójában már ki kellett volna fújnia magát a
megerőltetésből. – Én… én…

A pálca kiesett a kezéből.

Harry újra feltérdelt, és Draco köré fonta a karjait.

– Mi az? Mégiscsak a mellkasfájdalom?

Draco alig tudott beszélni a nehezen jövő, kapkodó lélegzetvételei közben.

Hiperventilláció, ismerte fel Harry hirtelen, épp abban a pillanatban, amikor Dracónak sikerült
kinyögnie, hogy „én h… h… ha…”

– Hazudtál.

Draco bólintott, a mozdulat reszketős volt, és az arca kezdett sötét rózsaszínűre színeződni.

– Nos, ez annyira nem komoly – mondta Harry halkan. – Sajnálom, hogy erre van szükség.

Meglendítve a tenyerét arcon ütötte Dracót, amitől a másik férfinak oldalra lendült a feje.

De Draco még mindig zihált, úgyhogy Harry megint megütötte, ugyanazon a helyen.

Draco Harry felé kapta a fejét, és ezüst tőrök villantak a tekintetében.

– Mi az?

– Már egy után is jól voltam!

– Nem úgy tűnt…

– Esélyt sem adtál rá, hogy lélegzethez jussak, seggfej. – Egy pillanat múlva féloldalas mosoly
jelent meg Draco arcán. – Ez rosszul jött ki, Harry gazdám. Úgy értettem… köszönöm.

– Most már jól vagy?

Draco feltartotta egyik kezét, és bólintott, miközben mélyen beszívta a levegőt.

– Igen, igen. Tökéletesen.

Harry homloka ráncba szaladt.

– Ez furcsa, nem? Azt hittem, komolyan meg kell majd verjelek. Úgy értem, miután te versz meg
engem. Nem érzed, hogy kezdődne valamiféle mellkasfájdalom?

Draco fel-le járatta a kezét a meztelen mellkasán, mintha ellenőrizné magát.

– Huh, nem, semmi. Igazad van, ez tényleg furcsa. A legutóbb, amikor megtámadtalak, a bűbáj
eléggé ki volt rám akadva. Most meg egyenesen elvettem tőled egy pálcát. Az ember azt gondolná,
hogy a bűbáj kész lenne élve megnyúzatni veled.

– Ellenőrizd a pálcádat! – javasolta Harry.

– Ó, ne! Ugye, nem gondolod azt… – A fejét rázva Draco felkapta a pálcát a padlóról, és kiszórta a
Reparót, amit korábban megígért.

A bűbáj tökéletesen működött, még ha a váza nem is azok közé a tárgyak közé tartozott, amikre az
ember Reparót szokott szórni.

– Invito váza! – tette hozzá Draco, aztán fürgén elkapta, és átadta Harrynek. – Ez a pálca nem
működött jól, mióta visszaadtad, de most… – Elmosolyodott. – Pont, mint a régi időkben.
– Nem pontosan – mondta Harry.

Nem értette, miért tűnt Draco ennek hallatán egy kicsit megbántottnak, még el is fordult, miközben
az ujjaival kibontotta a masnit a tarkóján. Hosszú haja előrehullott, hogy elrejtse az arckifejezését.

– Úgy értem… most már nem gyűlöljük egymást.

– Ó! – Draco a hajfüggönyén át oldalt pillantott, és feszülten elmosolyodott.

– Miért, mit hittél, mire gondolok?

Amikor Draco válaszolt, a hangjában volt valami él, amitől Harry gyanút fogott.

– Valami hasonlóra.

– Draco!

A másik férfi megköszörülte a torkát.

– Én… öh… nos, azt hittem, arra utalsz… – Tétova mozdulatot tett, de mihelyst beszélni kezdett,
egyre jobban megeredt a nyelve. – Hogy halálfaló voltam, aki megmérgezte a legjobb barátodat, és
azt tervezte, hogy megölje a mentorodat, és akinek annyi esze sem volt, hogy elfogadja a
felajánlott segítséget, és…

– Még most sincs sok eszed – vágott közbe Harry. – Engem halál nem érdekel ez az egész, Draco.
Már nem. Mikor fogsz már hinni nekem?

Draco valahogy elveszettnek látszott. Gyámoltalannak.

– Én… most?

A hangjából kiérződő zavar szinte összetörte Harry szívét.

– Ismersz engem, Draco – mondta halkan. – Szerinted tényleg képes lennék szeretni egy rossz
embert?

– Nem. – Draco csak suttogta a szót, és megint elfordította az arcát, a haja pedig szabadon szállt,
függönyként eltakarva őt Harry elől.

Harry nem állhatta ezt. Magához húzta Dracót és szájon csókolta.

– Akkor te nem vagy az – mondta a másik férfi ajkaihoz közvetlen közel. – Az most már mögötted
van. Minden mögötted van.

Amikor finom borzongás remegtette meg Draco vállát, Harry hátrébb húzódott.

– Ó, ne! Ne most! A mellkasfájdalom kezdődik?

– Nem. – Ezúttal Draco hangja durva volt, szürke szemében megsebzettség látszott, mintha a
múltra gondolni fájdalmat okozna neki. Mély fájdalmat. – Azt hiszem… azt hiszem, ez a veszély
nem fenyeget. Nem tudom… legutóbb, amikor meg kellett korbácsolnod, akkor tényleg
megtámadtalak. De most számítottál rá. Engedélyt adtál rá, hogy támadjak. Talán emiatt a
különbség.

Harry bólintott, mert ez szerinte is logikusan hangzott.

– Akkor miért nem megyünk és lazítunk egyet a kádban? Harapdáljuk egy kicsit egymás
testrészeit, ahogy korábban javasoltad! Pokoli egy nap volt a mai.

– Ahogy kívánod – mondta Draco, mint a belenyugvás szobra, de volt valami a hangjában, valami
halvány vonakodás.

– Más elképzelésed van?

– Azért élek, hogy téged szolgáljalak, gazdám. – Draco úgy nézett, ki, mintha próbálná összeszedni
magát, amint Harryre nézett. – A mindened akarok lenni. Ha fürdőt szeretnél, akkor nekem is arra
van szükségem…

– Ó, hagyd már ezt! Saját szükségleteid is vannak, és nincs ezzel semmi baj. A bűbáj rég
lenyugodott, tudod, hogy bármit elmondhatsz nekem. Szóval? Mondd el!

Draco megnyalta az ajkát.

– Szeretnéd, hogy kényszerítselek?

– Igen – lehelte Draco fojtott hangon.

– Rendben…

– Várj, úgy értem, nem. – Draco vállat vont, ami fájdalmasnak tűnt. – Anélkül is elmondom. Úgy
értem… tudom, hogy el kellene. Csak egy kicsit bonyolult.

Harry majdnem megkérdezte, hogy mi nem az, mert amikor Dracóról volt szó, úgy érezte, ritkán
ért mindent. Elnézve a lóherés kudarcot is, és hogy Draco milyen messzire elment, hogy Harry
hozzáérjen, amikor csak kérnie kellett volna.

– Akkor bonyolult. Akkor is elmondhatod.

Draco bólintott, és összerezzent, amikor végignézett a romhalmazon, ami Harry ebédlőjében volt.

– Én… öm, esetleg összetakaríthatnánk előtte. Majd én megcsinálom; végtére is ez az egész az én

ötletem volt…

– Ki vele, Draco! – Harry nem használta a szigorú hangját. Igazából mosolygott, hogy kimutassa,
bármi is az, rendben van.

– Rendben. Én… Merlinre, egy idióta vagyok. Az a helyzet… – Bátran Harry szemébe nézett. –
Tényleg vissza akartam kapni a pálcámat, Harry. Hinned kell nekem. Nem hazudtam erről.

– Igen, tudom, hogy nem hazudtál. – A hiperventilláció, aminek az előbb tanúja volt, elég
bizonyítékként szolgált.

– Rengeteget jelent nekem, azok miatt az okok miatt, amiket már elmondtam neked. – folytatta
Draco. – De… öh, az egyik fő ok, amiért vissza akartam kapni, az volt, hogy tudtam, meg kell
verekednünk érte. És… és… én tényleg azt hittem, hogy a bűbáj jóvoltából majd a térdeden kötök
ki egy ilyen dolog miatt. És…

– És te ezt akartad volna – mondta Harry halkan, miután az igazság világossá vált előtte. – Ó,
Draco! Ha azt akarod, hogy elfenekeljelek, vagy megüsselek, csak mondanod kellett volna. Te is
tudod.

– Tudom, de… – Draco vállat vont. – Azt akartam, hogy muszáj legyen megtenned, Harry. Hogy
teljesen valóságos legyen és ne csak játék. Ami Nikkel volt, az nagyon valóságos volt és… –
Felemelte a tekintetét, és a szeme telve volt fájdalommal. – Tudnom kell, hogy átélhetem-e
ugyanazt veled.

Harry halványan rámosolygott.

– Meglep, hogy elrendezted a pálca dolgot, csak hogy véghezvidd ezt az egészet. Egyszerűen csak
minden figyelmeztetés nélkül is behúzhattál volna egyet… Biztos vagyok benne, hogy a Res mea
es ebben az esetben úgy reagált volna, ahogy akartad.

– Öm… igen, talán. De… én nem lettem volna képes ezt tenni veled. Mondtam, hogy nem akarok
verekedni.

– Nem is baj – mondta Harry. – Én sem hiszem, hogy túlságosan igazi lenne, ha azért vernélek
meg, mert valami rohadt bűbáj kényszerítene rá. A férjeddel nem ezt csináltátok.

– Nem – mondta Draco halkan. – Azért voltam a rabszolgája, mert az akartam lenni.

Fájdalmas volt Harrynek ezt hallania, ami csak azt bizonyította, hogy sok idő kell, míg elmúlik a
halott férfi iránti féltékenysége.

– De most már a tiéd akarok lenni – mondta Draco hirtelen. – Már próbáltam korábban elmondani
ezt neked, de nem hittél volna nekem. Esküszöm, Harry, esküszöm. Ha a bűbáj holnap megszűnne,
akkor is itt maradnék veled, és sütkéreznék abban, hogy szolgálhatlak. Azt mondtad, közöljem,
mire van szükségem? Harry, rád van szükségem. Te vagy minden, amire szükségem van.

Harrynek kényszerítenie kellett magát, hogy ne olvadjon el.

– De még mindig tesztelsz engem, hogy olyan kemény verést tudok-e adni neked, amilyen
megfelel…

– Nem, nem. Ez nem erről szólt. Ez csak… – Draco egyenesen a szemébe nézett. – Mindent újra
akarok, Harry. Mindent, ami volt, mindent, azt is, hogy egészen addig korbácsolj, míg csillagokat
nem látok. Mindezt akarom veled.

– És nem tudtad volna egyszerűen csak kérni?

– Jobban szeretem, ha elveszed, amit akarsz – mondta Draco. – Tekintet nélkül bármire. De… á,
rendben. Nem várhatom el tőled, hogy tudd. Szűkszavú voltam… Talán a jövőben majd tudni
fogod, hogy elveheted. Ami pedig a jelent illeti…

Befejezetlenül hagyta a mondatot.

Harry egy szót sem szólt. Nem akarta ezt is elcseszni. Nem, azok után, ami a múltkor történt.

Draco kifújta a levegőt.

– Legyen úgy, ahogy te akarod, Harry. Így is lenne helyes, mivel te vagy az egyetlen gazdám.
Kérni fogok. Könyörögni is, ha ezt szeretnéd. Verj meg. Verj meg úgy, ahogy akkor kellene, ha a
bűbáj fenyegetne! Csak… ne a bűbáj miatt… ne másért tedd meg, hanem azért, mert… a tiéd
vagyok.
 79. fejezet

– Akkor az ágyamba, rabszolga! – mondta Harry hevesen. Aztán észbe kapott. Várjunk csak…
Draco nem játszani akar; nem azt akarja, hogy Harry aurorosat játsszon vele. Azt akarja, hogy
minden igazi legyen.

Nos, ez rendben is volt. Harry tökéletesen elégedett volt azzal, hogy igazából elverhette. Nem
kellett, hogy a maximális élvezetért megrendezett jelenet legyen. Lehettek egyszerűen csak…
Harry és Draco, úr és szolga, mert azok akartak lenni.

Mert azok is voltak.

– Szeretlek birtokolni – mondta Harry csevegő hangon, miközben együtt felmentek a lépcsőn. –
Tudod, mit szeretek a legjobban? Hogy addig korbácsolhatom a fehér seggedet, míg rákvörös nem
lesz, és még csak dühösnek sem kell lennem hozzá. Megtehetem, csak mert úgy tartja kedvem.
Jogomban áll.

Draco megbotlott.

Harry majdnem felnevetett.

– Nocsak, elgyengült a térded? Ez nem vall rád, Draco. Mindig olyan biztos léptű vagy, mint egy
gazella, csak kétszer olyan elegáns.

– A csontjaim kocsonyává válnak tőled – zihálta Draco, ahogy felértek az emeletre. – Nem hiszem,
hogy a leghalványabb elképzelésed is lenne, mit művelsz velem…

– Dehogyis nincs – felelte Harry, gúnyosan végigstírölve Dracót, miközben bekísérte őt a

szobájába. – Bármit, amit csak akarok.

Draco megint megbotlott.

Mihelyst a szobában voltak, Harry körbepillantott. Nem, ez így nem volt jó.

– A te szobádba! – mondta élesen. – Menj a szobádba és térdelj az ágy mellé!

Draco kérdőn nézett rá, de nem kérdezett semmit, miközben átment a fürdőszobán, ami már
összekötötte a két hálószobát.

– Igen, így jobb – szólt Harry megveregetve Draco fejét, amikor már pozícióban volt. – Ez az, ahol
elkezdtük. Ez az, ahol újra akarom kezdeni.

Harry leült az ágy szélére, Dracót a széttárt lábai közé véve. Egek, a kísértés, hogy elrendeljen egy
szopást, szinte magával ragadta. Miért is ne? Harry farka kemény volt, pont Draco szája felé
mutatott, és nem mintha Draco tiltakozna ellene, nem igaz?

De mégsem, ez most valami másról szólt. Legalábbis pillanatnyilag.

– Pár pofonnal fogok kezdeni – mondta Harry, hátrahúzva a kezét. Lecsapott Draco arcára, amit
odalent nem ütötte meg, először enyhén, aztán erősebben. De sosem annyira, hogy sérülést
okozzon annak a gyönyörű arcnak… csak annyira, hogy kipirosodjon.

Draco némán térdelt egész idő alatt, meglendülve az ütések erejétől, míg megemelve tartotta az
arcát. Elérhetően, felkínálva, kiszolgáltatottan.
Harry úgy érezte, még sosem látott ilyen lélegzetelállítóan gyönyörű dolgot. Legszívesebben
megcsókolta volna Dracót, olyan gyengéden, ahogy csak bírta, hogy kimutassa a tettein keresztül,
mennyire szereti. Ugyanakkor legszívesebben addig korbácsolta volna, míg csillagokat lát, ahogy
említette.

– Hozd ide a kedvenc övedet! – dörmögte Harry, és annyira fel volt izgulva, hogy alig bírta. –
Változtasd át nekem! Rövid, széles szíjat akarok, nem hosszabbat, mint fél méter.

Draco felállt, és bizonytalanul a fiókos szekrényéhez lépett.

– Én… gazdám? Odalent hagytam a pálcámat.

– Ez igen nagy hanyagság volt tőled – korholta Harry halkan. – Le kell menned és felhoznod! De
hogy emlékeztesselek rá, hogy jobban szolgálj engem, négykézláb kell oda- és visszamenned.

– Igen, gazdám – felelte Draco, szinte már lelkesen, amint négykézlábra ereszkedett és úgy ment az
ajtóhoz.

– Ó, és hozd el az enyémet is, ha már ott jársz! – kiáltott utána Harry kicsit bosszúsan, amikor
rájött, hogy a magyalpálcája még mindig a ruhája zsebében van, amit az étkezőben vett le.

Amikor Draco visszamászott a szobába, az első dolga az, volt, hogy átadja Harrynek a pálcáját.

– Ellenőrizzük le, hogy még mindig jól működik-e – javasolta Harry. – Tartsd elém a kezedet,
tenyérrel felfelé.

Draco együtt tartotta oda a kezeit, mintha azt várta volna, hogy meg lesz kötözve.

De Harrynek más ötlete volt.

– Ne kiálts fel! – mondta, mielőtt kiszórt egy nagyon enyhe szúróbűbájt.

Draco élesen beszívta a levegőt, és könnyek jelentek meg a szemében.

– Kérj még többet! – utasította Harry nyugodtan, noha persze nem állt szándékában sok mágiát
használni. Azzal túl könnyű volt komoly sérülést okozni. De Dracóval szerette volna körüljárni a
mágikusan okozott fájdalom határait. Nem egészen tudta, miért, hacsaknem ez valamiféle kifacsart
jóvátétel akart lenni, amiért volt olyan hülye, hogy anno kiszórta a Sectumsemprát.

Mert ez persze most olyasfajta fájdalom volt, amit Draco élvezni tudott.

– Kaphatnék még egyet, gazdám?

– Hát persze – mondta Harry lazán, és kiszórt egy újabbat, ezúttal Draco csuklójára. – Most talpra!
Menj, és csináld meg, amit mondtam! A szíjat.

– Igen, gazdám.

– A kedvenc övedet, ne feledd! – szólt rá Harry. – Azt akarom, hogy élvezd.

– Nem hiszem, hogy sok esély lenne arra, hogy nem fogom – mormogta Draco, ahogy ellépett, és
Harryre villantott egy féloldalas mosolyt.

– Kis arcátlan.

Draco a pirosló arcához emelte a kezét, de aztán elfordult egy pillanatra. Amikor visszafordult, egy
rövid, széles szíjat tartott a kezében.

– Jó – mondta Harry, a súlyát méregetve. – Kielégítő.

Draco figyelmen kívül hagyta a kétértelmű kifejezést.

– Rendben, fordulj a fal felé! Arra – mutatott oda Harry. – Karok csípőmagasságban, kezek, lábak
szét. Nem, kicsit jobban! Mindenütt be akarlak csíkozni, még a lábad között is.

Draco lélegzete elakadt, a lábikrája és a combja láthatóan megremegett.

– Mmm, jóleső, nem túl erős, de egész testre kiterjedő fájdalom lesz. Nos, talán nem is olyan
enyhe. De meg sem fogja közelíteni azt, amit később csinálok, ígérem. Ez csak bemelegítés.

– Elélvezhetek? – kérdezte Draco, finoman reszkető hangon.

– Közben?

– Úgy értem, most rögtön.

Ó! A fal felé fordulva maszturbált, nem igaz?

– Tudod, hogy nem mehetsz el engedély nélkül – mondta Harry, elrejtve a vigyorgását. Nem
egészen tudta, miért tette, mivel Draco amúgy is a fal felé volt fordulva.

– Ennek okáért kérnék engedélyt, ó bölcs és nagyszerű gazdám.

Harry felemelte a karját, és lecsapott a szíjjal Draco fenekére.

Draco felkiáltott.

– Mintha azt mondtad volna, nem lesz erős!

– Azt mondtam, nem lesz túl erős, nem? Megkérdőjelezed a szavamat?

– Nem, ez nem kérdés volt…

– Kár. Szerettem volna még egy ugyanolyan szép keményet adni.

– Én tudok adni neked egy szép keményet, az biztos…

Harry lecsapott, pont úgy, mint az előbb.

– Nem tanulsz, mi? Pucérseggű, kiterített rabszolga vagy, akit mindjárt alaposan megkorbácsolok,
és még provokálsz is engem?

– Nos, igen – mondta Draco derűs hangon.

Mintha még kuncogott is volna az átkozott.

Nos, talán részben ezért is szerette őt Harry ennyire, emiatt a nyílt vidámsága – egyenesen
fesztelen jókedve – miatt, amit akkor mutatott, amikor uralkodtak rajta. Nem félt megmutatni az
alárendelődő oldalát… és nem is szégyellte.

Legalább ebben a tekintetben békében volt saját magával.

– Most hallgass! – utasította Harry. – Elvonod a figyelmem. És nem, nem mehetsz el. Kemény
maradsz. Épp a csúcs közelében. Egyetlen nyalintástól is elélvezni készen.

Harry nem tette hozzá, milyen fajta nyalintástól, de nem is számított. Draco mély torokhangon
felnyögött; a hangja vággyal teli, mély morgás volt.

Harry megint felemelte a szíjat, és ezúttal óvatosan visszafogta az ütés erősségét, amikor lecsapott.
Vállakat és hátat talált el, csípőt és feneket, aztán fel és le Draco karjain, egyenletesen záporoztatva
a csapásokat, mindet egymásra. Egyik ütés sem volt elég ahhoz, hogy Draco még egyszer
felkiáltson, vagy hogy nyomot hagyjon, de miközben Harry folytatta, fokozatosan sötétedő
rózsaszín árnyalat kezdett kivirulni Draco halvány bőrén.

Draco egész idő alatt ugyanabban a testhelyzetben maradt, tökéletesen engedelmesen, ujjaival
szorosan a falhoz tapadva, pont olyan pózban, ahogy Harry meghagyta.

De nem maradt mozdulatlan. Ó, nem, gondolta Harry. Egyáltalán nem maradt mozdulatlan. A
csípője érzéki táncot járt a falhoz súrlódva, miközben Harry verte, csípője lassan hintázott, fejét
oldalra vetette, miközben arcát a falhoz szorította nyelvével újra és újra az ajkát nyalva, miközben
az ütésekkel egyszerre zihált.

Basszus! Olyan volt, mintha Harrynek lenne egy saját személyes pornósztárja, itt a házában, és
showt adna. Olyan showt, amit ezúttal Harry nem is kért.

– Most a lábakat – mondta Harry torokhangon. – És látom, a fenekednek is szüksége van egy
második körre. Aztán azt hiszem, készen állsz majd rá, hogy a golyóidat is megkorbácsoljam.

Draco csípője megint döfött egyet a fal felé, a mozdulat most sokkal sürgetőbb volt.

– És nem, nem mehetsz el – mondta Harry szárazon. – Egek, szerencse, hogy a bűbáj
megakadályozza. Vagy olyan szemtelen, hogy máskülönben engedély nélkül lespricceld a falat,
nem igaz?

– Legalább háromszor – zihálta Draco, és teljesen komolynak tűnt. Annyira, hogy folytatta is: – És
nem akarok engedetlen lenni, tökéletesen alá akarom vetni magam az akaratodnak. Kibaszott hálás
vagyok, hogy a bűbáj megfékez… Ó, édes Merlin! A farkam érted sajog, és várnom kell, míg te
vágysz arra, hogy elmenjek…

– Igen, valóban – mondta Harry halkan. – Mindig várnod kell, amíg nem szólok. Ennyire az enyém
vagy. Most megint hallgass, míg megmutatom, mennyire a gazdád tudok lenni.

– Igen, igen, gazdám, Harry gazdám…

Draco zihált és megvonaglott kissé, amikor a következő csapás a bokáját érte, kicsit széjjelebb tárta
a lábát, mintha próbálta volna a golyóit elérhetőbbé tenni, mintha próbálta volna kimutatni, hogy
abszolút semmit sem tart vissza, mert tudja, hogy teljesen Harryé.

Ettől Harrynek kedve támadt eldobni a szíjat és magához húzni Dracót, de ugyanakkor folytatni is
akarta: elvenni, amit felkínáltak neki, magába inni a bizalmat.

Boka, vádli, aztán a zsenge rész a térdhajlatnál, comb, csípő, fenék. Harry azt most keményebben
suhogtatta, mert már szépen megalapozta az előbb, és mert az utolsó csapásokat ijesztőbbre akarta
csinálni, mielőtt rátért volna a golyókra. Kihívást akart Dracónak. Próbára akarta tenni. Alaposan
megjutalmazni ezt a lelkesen felajánlott a bizalmat.

Addig nem hagyta abba Draco kerek fenekének náspángolását, míg a férfi halkan sírni nem kezdett
a parancs ellenére, hogy maradjon csöndben.
Ekkor Harry leengedte a karját.

– Kérj! – mondta egyszerűen.

Dracónak nem kellett visszakérdeznie. Nem is habozott, noha a hangja valahogy aggodalmasnak
tűnt, vagy egyenesen rettegőnek.

– Tedd velem, amit csak akarsz gazdám! Bármit, amit akarsz. – Elhallgatott, hogy beszívja a
levegőt, és a szemét összeszorította, ahogy a falnak feszült.

Harry felemelte a szíjat, és teljes sebességgel meglendítve a karját megint Draco fenekére sújtott le.

– Helytelen – mondta olyan nyugodt hangon, amilyen erős az ütés volt. – Azt mondtam, kérj!

Draco felszisszent a fájdalomtól, a csapás egyértelműen váratlanul érte. Könnyek szöktek ki a

szeméből, még aközben is, hogy a csípője árulkodóan a falnak himbálózott.

– Gazdám! – zihálta. – K… k… kérlek, korbácsold meg a golyóimat. A tieid! Kérlek, suhints a

lábaim közé, csapj le rájuk és mutasd meg nekem, mennyire a tieid…

– Sss, sss! – csitította Harry gyengéden, közelebb lépve. – Persze, hogy elverem a golyóidat is,
ahogy minden egyebedet. Végül is igazán szépen kérted. Miért mondanék nemet? Tudom,
mennyire szükséged van rá, hogy ez igazi legyen.

– I… i… igen – zihálta Draco.

Mostanra Harry is a falnál volt Dracóval, meztelen testével hozzáfeszülve a forró, megkorbácsolt
testhez, amit mindenhol csíkok borítottak.

– De tudod, mit? – suttogta Draco fülébe, finoman megcsókolva és megharapdálva a férfi izzadt
nyakát. – Ez tényleg igazi.

Azzal Harry hátralépett egy kicsit, és nagyon finoman megrántotta a csuklóját abban a
mozdulatban, ami a szíjat Draco lábai közt felfelé lendítette.

A csapás szinte semmi sem volt. Semmi ahhoz képest, ami eddig történt. Még ha mágiával meg is
tudta volna gyógyítani, Harrynek eszébe sem jutott ott lent megsebesíteni Dracót.

De persze nem kellett nagy ütés, hogy egy férfinak ezen az érzékeny területén fájdalmat
okozzanak, és Draco már előre el volt készülve, hogy a legrosszabbra számítson.

Felvonított és szinte táncot járt mezítláb, ahogy a szíj lecsapott és a golyói a csapás erejétől a
testéhez ütődtek.

– Aú, aú, aú, basszus, aú…

– Még egyet? – kérdezte Harry megint Draco fülébe suttogva, a férfi testéhez feszülve és érezve a
Dracón végigfutó remegést. – Hmm? Élvezettel töltené el a farkam, ha adhatnék még egyet…

Harry hallotta, ahogy Draco hangosan nyel.

– A… ahogy kívánod, gazdám.

– Attól tartok, nem értettem. – Harry felemelte a szíjat, és megcirógatta vele Draco remegő ajkát. –
Úgy érted, hogy alávetnéd magad még többnek? Mmm, te tényleg imádnivaló rabszolga vagy. De
azt szeretném tudni, hogy te magad akarsz-e még? Vágysz-e a csapásaim alatt vonaglani? Ne
befolyásoljon, hogy a farkam már a gondolatára is elcsöppen.

– A gazdám élvezete az é… én élvezetem is…

– Igen, de a rabszolgám élvezete az enyém – lehelte Harry. – Szép, nagy golyóid vannak, Draco.
Azt hiszem, éjjel-nappal tudnék játszani velük, és nem fáradnék bele. De szeretnéd, hogy megint
megcsapjam őket?

Draco szeme kipattant.

– Igen – nyögte.

– Gondoltam – mormogta Harry hátrébb lépve. Az ebben az egy szóban rejlő bizalom elég volt
ahhoz, hogy a farka a szükségtől lüktessen. – Légy őszinte, Draco! Teljesen őszinte. Semmit se
tarts vissza! Ne, hogyha tényleg a gazdád vagyok. Hányat bírsz még el?

– Ó, basszus! – mordult Draco. – A határaimat akarod feszegetni, nem?

– Annál is tovább mennék – ígérte Harry. – Felelj a kérdésre! Hányat?

– Ötöt – suttogta Draco, és a szemében félelem csillogott, míg hüppögve be nem csukta. – Ötöt,
de… lehet egy kicsit… kicsit erősebb is.

– Érdekes – mormogta Harry. – Akkor tizenkettőt kapsz, és mindegyik olyan erős lesz, amennyire
én akarom.

Draco lába összecsuklott.

– Ne, ne, ne csináld ezt! – mondta Harry, és addig várt, míg Draco megint fel nem állt. – Tudnád
tartani magadat?

– Igen, gazdám. – Draco megfeszült, és megint kiterítette magát a falon, de a terpesze nem volt
olyan széles, mint előtte.

– Tedd széjjelebb a lábaidat! Még tíz centit, és távolabb a csípődet a faltól!

Draco lassan szétterpesztette a lábait. A zacskója mintha remegett volna, ahogy köztük lógott;
nagy, kerek és kiszolgáltatott volt.

Harry felnevetett, és újra és újra meglendítette a szíjat, gyengéd, szeretetteli csapásokat osztogatva,
és elég időt adva köztük arra, hogy maghoz térjen a bőrszíj csókjai után. Draco kiáltott, vonaglott,
és a legutolsó csapástól már egyenesen sikított, de nem próbálta elkerülni őket.

Alávetette magát. Tökéletesen.

– Így, készen vagyunk – mondta Harry, amikor ledobta a szíjat, és közel lépett, hogy a karjaiba
zárja a férfit. – Jól csináltad. Nem is lehetnék elégedettebb veled.

Draco erőtlenül bólintott.

– Szabad…

– Elélvezned?

– Basszus, nem – mordult. – Szerintem le is esnének a golyóim.

– Hát persze – suttogta Harry, az ágyhoz segítve őt. – Szükségük van egy kis regenerálódásra.
Pihenj le, míg bekenem a hátad és egyéb részeid…

– Az egyéb részeket ne!

– Addig nem, amíg nem állnak készen egy kis kényeztetésre – ígérte Harry, csókot dobva Draco
nyakszirtjére, miközben lefektette a férfit az ágyra. – Persze, hogy nem. Jó gazda vagyok.

– Tényleg az vagy…

– Utána leszopsz és folytatjuk – mondta Harry.

– F… folytatjuk?

– Hát persze. Mondtam, hogy ez csak bemelegítés lesz. Invito tonik.

A fürdőszobaszekrény kinyílt, és egy üvegcse röppent ki a nyitott ajtón. Harry megmutatta

Dracónak.

– Hacsak nem szeretnél másmilyen fajtát.

Draco megrázta a fejét, és alávetette magát Harry kezelésének, ami egy gyengéd hát-, láb- és
fenékkenés volt. Harry óvatosan érintette, ahogy végigsimított Draco fájó húsán, és folyamatosan
fecsegett, miközben dolgozott. Többségében összefüggéstelenül. Irodai pletykák karácsony
előttről. Harry véleményéről a Wizengamot legutóbbi rendeleteiről. Arról, hogy egyes hivatalos
Kviddics statisztikák gyakorlatilag csalások.

Amikor Draco úgy tűnt, készen áll, Harry kent rá még egy kis tonikot, és elkezdett egy rendes
hátmasszázst.

Draco felnyögött.

– Túl korai?

– Fáj… De jó értelemben. Ne hagyd abba!

Harry nem hagyta. Addig dolgozott Draco hátán, amíg az izmok teljes ellazultságban nyugodva
hullámzottak a bőr alatt. Ezután lejjebb húzódott, hogy a férfi fenekét, combját és vádliját nézze
meg.

– Most úgy érzem magam, mint az olvadt vaj – mondta Draco halkan, ahogy Harry visszakúszott
feljebb, hogy megcsókolja a nyakát. – Mmm.

– És milyenek a golyóid?

– A tieid…

Harry kuncogott.

– Igen, igen, milyenek a golyóim?

– Nagyok és buják…

– Draco! – szólt rá Harry szigorúan.

Válaszul a férfi egyszerűen csak szélesen szétterpesztette a lábát, arra invitálva Harryt, hogy a
golyóit is kezelje. Harry újra használta a tonikot lassan és óvatosan, az ujjaival először alig érve a
finom bőrhöz. Draco szélesebbre tárta a lábait, és a feneke úgy mocorgott, hogy kimondottan
jelzésértékű volt. Harry kuncogott és mindkét kezét használni kezdte Draco golyón,
határozottabban kényeztetve őket.

– Ezt szeretem – mondta Draco hirtelen.

– Mind szeretünk időnként egy kis golyómasszázst.

– Nem, én úgy értem, hogy így szeretlek, Harry. Ilyenkor annyira… önmagad vagy.

Ó! Harry úgy tippelte, ez azt jelenti, hogy nem kellett folyton olyan keményen gondolkodnia azon,
mit szeretne Draco, amikor a dominálás került szóba. Ezúttal Harry hagyta, hogy igazi legyen
fenyegető helyett… és Draco ezt is ugyanúgy szerette.

Noha persze helye és ideje volt a játékoknak is, beleértve a fenyegetőt is.

– A gazdád vagyok – mondta egyszerűen. – Fordulj felém!

Draco engedelmesen megfordult, felfedve egy farkat, ami kőkemény helyett csak félkemény volt.
De ez rendben is volt, elnézve, Harry mennyire próbára tette őt.

Harry lefeküdt mellé, és megidézett egy takarót. A takaró alatt töltöttek egy kis időt, közben Harry
Dracót csókolta, miközben a férfi farkával játszott. Valahogy felszabadító volt tudni, hogy bármit
megtehet, mert Draco nem tiltakozna. Most azonban Harry csak egy kicsit össze akart bújni.

Ez megváltozott, amikor Draco egyre keményebb lett.

– Újra készen állsz? – kérdezte Harry egy utolsó csókot dobva az ajkára. – Jó. Mert még nem
végeztem veled. – Felült az ágyon, és félredobta a takarót. – A nyakammal kezdd, és csókolj végig
a farkamig! Lassan, mintha a golyóid függenének tőle. Mert tényleg így van. – Harry
jelzésértékűen ránézett, és egy kicsit kuncogott, amikor Draco aggódva nyelt egyet. Végre egy
olyan fenyegetés, amitől nem akar Draco direkt engedetlen lenni, hogy aztán büntetést kapjon.

– És azután, gazdám?

– Aztán leszopsz és csináld jól! Nem akarok idő előtt elélvezni.

Harry a hátára feküdt, hogy élvezze odaadó rabszolgája figyelmét. És Draco tényleg odaadó volt.
Egyértelműen. Ez még nem szerelem volt, vagy legalábbis nem az a mindent elsöprő szerelem,
amit Harry érzett Draco iránt, de Harry félresöpörte a gondolatot. Kettejük számára is eléggé
szerette a férfit, és még ha a köztük lévő dolog nem is a tökély volt, hát… elég közel járt hozzá.

– Szeretlek, Draco. – Akaratlanul is felnyögött, amikor a másik férfi ajkai végül elérték a farkát és
szopni kezdték. – Annyira szeretlek.

Draco válaszolt valamit, de a hangját eltompította a szájában lévő farok.

Harry megmarkolta a lepedőt, elhitetve magával, hogy azokat a szavakat hallotta, amikre
vágyódott. Ó, igen, én is szeretlek téged, mondta Draco a fantáziájában újra és újra. Szeretlek,
Harry. Szeretlek, gazdám…

– Most! – zihálta sürgetően, leginkább azért, mert egyébként is azon a határon volt, és azt akarta,
hogy Dracónak legyen engedélye hagyni, hogy megtörténjen. – Nyeld le! Minden cseppjét. Ó,
egek…
Harry utána összecsuklott, ködösen érzékelve, hogy Draco széthúzta a lábait, és a golyóit
nyaldosta, alkalmanként a fogait is használva, hogy finoman meghúzkodja az ott növő szőröket. Az
érzés színtisztán mennyei volt… még ha enyhén kínzásszerű is.

– Elég! – mondta Harry végül feltámaszkodva a tenyerére. – Mmm, nagyon jó vagy.

Draco teljesen felült, és pajkosan ránézett.

– Elég jó ahhoz, hogy jutalmat érdemeljek?

– Ezúttal mit szeretnél? – Harry tudta a választ. Ott volt Draco szemében. – Rendben. A teljes
korbácsolást, amit az előbb ígértem.

– Semmi bemelegítés – mondta Draco komolyan.

– Nem lesz – mondta Harry, előrehajolva, hogy megcsókolja. – Szeretnéd, ha kikötöznélek?

– Kérlek!

Ez azt jelentette, hogy Draco arra számít, nem tudja majd kontrollálni magát. Ez is rengeteg
bizalomról árulkodik, gondolta Harry.

– Akkor arccal lefelé az ágyon?

Draco elpirult az ablakon át beszűrődő holdfényben.

– Inkább magasra emelném a fenekem a levegőbe. Rá lehetnék kötözve valamire? A puffra

esetleg?

– Te tényleg perverz kis dög vagy. – Harry nevetett, és szabadabbnak érezte magát, mint valaha. –
Szeretnéd lent csinálni, hogy Ron és Hermione megint rajtakaphasson minket?

– Ó, most már kopogni fognak. Megtanulták a leckét.

Igen, ez valószínűleg igaz volt. Azon kívül már nagyon késő is volt.

– Már alig várom, hogy lássam a magasra emelt segged úgy elpáholva, hogy egy hétig ülni sem
tudsz majd – mondta Harry megfogva Draco kezét és meghúzva. – Gyere!

Draco a szíjra pillantott, ami még mindig a földön hevert.

– Ezt is hozzam? Átváltoztassam a kedvenc övemmé?

– Holnap. Hordhatod és emlékezhetsz majd.

– Mmm.

– De hozd a pálcádat! Hagyjunk fel azzal a rossz szokással, hogy nem visszük magunkkal a
pálcáinkat minden szobába.

– Nálam legalább egy pálca van – mondta Draco nagyképűen. – A dolgozószobában, ott. A
nyírfapálcám a legalsó fiókban van eldugva. Te vagy itt az egyetlen varázsló, aki olyan hanyag,
hogy teljesen pálca nélkül v…

– Ó, most megkapod, de alaposan – mondta Harry nevetve. – Nem tudod, mikor kell a dolgokat
annyiban hagyni.
– Hű szolgaként ez az én feladatom, hogy rámutassak ezekre a dolgokra.

– Akkor megjutalmazlak, amiért jól végzed a dolgodat, és megbüntetlek, amiért olyan utálatos
vagy ezzel kapcsolatban.

– Utálatos!

– Igen. Pont amennyire szeretem. Akkor lefelé!

Harry felkapta a pálcáját, mielőtt követte Dracót ki a szobából.

***

Harry puffja strapabíró darab volt, sötétzöld bőr borította, és zömök falábakon állt. A méreteit
elnézve Harry fürgén elvarázsolta, hogy kicsit magasabb legyen.

– Bokákat a széleihez! – rendelkezett. – Éppen oda, nagyon jó. Incarcerandus.

Draco megrezzent kissé, amikor kötelek fonódtak a bokáira, a puffhoz kötözve a lábait.

– Most hajlítsd be egy kicsit a térded, és tedd a párnázat szélére! – mondta Harry tényszerűen,
miközben még több kötelet varázsolt elő. – Hosszú ideig leszel így kikötözve. Az a legjobb, ha
néha testhelyzetet tudsz váltani állóból térdelőbe. Ne aggódj… mindenhogy magasan lesz a
feneked. Rendben? Akkor hajolj le! Kezeket le a padlóra, a puff másik két lábához. Igen, jó.

Biztonságosan kikötözte Dracót, ezúttal a kezét, habár olyan bűbájjal fejezte be, ami nem engedte,
hogy meglazuljanak a kötelek.

Elbűvölően néz így ki Draco, gondolta Harry. Fenékkel felfelé, fej lent a föld közelében, és az
egész teste remeg a várakozástól.

– Mivel ma este bebizonyítottad, hogy igazi mardekáros vagy – folytatta Harry –, azt hiszem, az
lesz a legjobb, ha hozzárögzítem a puffot a padlóhoz. Nem ugráltathatod, hogy a kötelek
lecsússzanak a lábairól. Nem szabadulhatsz ki, csak a teljes kielégülésem után.

Draco széttárt lábai közt a farka láthatóan megkeményedett. Egy szisszenés hagyta el a száját.

– És ki fogok elégülni – mondta Harry félresöpörve Draco haját az útból, és leguggolt, hogy
belenézhessen a szemébe. Megrántotta a férfi haját, hogy megmutassa neki, ezt is megteheti. –
Ezúttal azért ütlek meg, mert az enyém vagy. Mert ez igazi, Draco, amit teszünk. Lehet, hogy egy
bűbájjal kezdődött, de most már ténylegesen is a rabszolgám vagy, nem igaz?

– De igen – suttogta Draco, és a hangja hirtelen rekedt volt.

– Szükséged lesz valamire, amire ráharaphatsz – mondta Harry magához idézve egy díszpárnát.

Draco hitetlenkedve nézett rá.

Harry nevetve megrázta a fejét, és pár bonyolult pálcamozdulattal átváltoztatta a nagy szögletes
párnát egy sima fa szájpecekké. Még egy bűbáj, és a fa vastag fekete gumiborítást kapott.

– Nyisd ki a szád!
Harry berakta Draco fogai közé, aztán megsimította a férfi kidudorodó arcát. – Tartsd így, míg ki
nem veszem! – mondta halkan. – Hallani akarom, ahogy mordulsz. Ahogy kiáltasz, ha arra kerül a
sor. De ne engedd ki! Elbűvölően mutatsz vele… és így akarlak látni, miközben lecsapok rád.

Draco bólintott a pecekkel a szájában. Tudott hangokat kiadni, de nem tudott beszélni, anélkül
nem, hogy kiköpné.

Harry elmosolyodott.

– Ó, ez így fincsi! Nos, ez már nem annyira, ebben biztos vagyok – tette hozzá, a pecekre mutatva
Draco fogai közt. – Lehet, hogy egy kicsit undi. Friss gumi.

Draco válaszul küldött pillantása elég kifejező volt.

– De ez az összhatás! – sóhajtotta Harry. – Bárki, aki most bejönne ide, azt hinné, rád
kényszerítem a dolgokat, mivel annyira szorosan ki vagy kötözve. De az a pecek a szádban teljesen
önként vállalt. Mmm, minden pillanatban azt bizonyítod, hogy azért tartod, mert nagyon is akarod.
Mondtam már mostanában, hogy szeretlek?

– Mhm – mormogta Draco.

– Mi az? – kérdezte Harry, miközben felállt. – Biztos akarsz lenni, hogy nem felejtem el a
rögzítőbűbájt? Jó ötlet, Draco. Olyan erősen foglak ütni, hogy nélküle a puff, amihez ki vagy
kötözve, elmászhat. És ezt nem engedhetjük meg. Egy helyben akarsz maradni a verés alatt.
Tudom.

Harry kiszórta a rögzítőbűbájt, biztosítva, hogy a puff mind a négy lába jól és alaposan rögzüljön.

– Akkor… ostor vagy nádpálca? – mormogta Harry. – Azt hiszem, ma már elég a bőrszíjból.
Hmm. Azt hiszem, legjobban egy vékony, suhogós pálcához lenne kedvem. Talán bambuszból.

Átváltoztatott még egy díszpárnát azzá, amire szüksége volt, aztán Draco előtt hajlítgatta meg,
próbálgatva az erejét és hajlékonyságát.

Draco mögé helyezkedve Harry először rászegezte a pálcát, a hegyét végigvezetve Draco egyik
lábán, majd a másikon. Aztán a férfi teste alatt végighúzta a farkán, és a golyóin tartva
megpöccintette őket.

Draco belenyögött a rögtönzött szájpecekbe.

– Helyes, még nem mentél el – mondta Harry kedvesen. – És nem is tudsz, amíg nem
engedélyezem. Jó dolog a gazdádnak lenni.

Draco újra felnyögött.

A szükség és élvezet hangját azonban elnyomta a pálca süvítése. A csapás Draco bal vádliját érte,
vékony rózsaszín csíkot hagyva maga után. De vért nem fakasztott; Harry ma este nem erre
utazott. Óvatos volt az átváltoztatásnál, és amíg ügyel rá, hogy ne üssön kétszer ugyanarra a helyre,
csak csíkokat fog hagyni a férfin.

A Draco felől érkező hang leginkább visítás volt. Hát persze; Harry meglepte őt.

– Ugyanazon lábadon haladjak végig felfelé, míg el nem érem a feneked, ami speciális elbánásban
részesül majd, abban nem lesz hiba, vagy váltogassam? – Amikor nem érkezett válasz, Harry
megint lecsapott figyelmeztetés nélkül, hosszú átlós vonalat húzva Draco hátán keresztben. –
Felelj!

– Mmnnph – próbálkozott Draco, mihelyst alábbhagytak a vad, fojtott kiáltásai.

– Ugyanarra? – kérdezte Harry. – Ejha! Akkor ez igen fájdalmas lesz.

– Nnnmph!

– Ugyanarra – mondta Harry kedvesen. – Igen, már elsőre is hallottalak, kedvesem.

Draco felemelte a fejét, mintha próbálna megfordulni, hogy Harryre nézzen. De ahogy ki volt
kötözve, ez lehetetlen volt. Harry majdnem felnevetett.

– A bal láb lesz! Végig felfelé…

Azzal hozzákezdett egyenletesen záporoztatni az ütéseket, olyanokat, amiket az emeleten adott. De

ezek sokkal erősebbek voltak, mindegyik egy vékony csíkot hagyott maga után, ahogy Harry
felfelé haladt.

– Nem szabad elhanyagolni a belsőcombot sem – mondta egy ponton, testhelyzetet váltva, hogy
hagyhasson egy hosszú, térdtől ágyékig húzódó nyomot.

Draco golyói sértetlenül maradtak.

– Most a feneked jön – mondta Harry. – Először a baloldal.

Felemelve a kezét egy hirtelen, gyors suhintással lecsapott vele.

Draco felvonított a szájpecek mögött, és úgy ívbe feszítette a hátát, hogy a puff felemelkedett
volna, ha nem lett volna lerögzítve.

– Imádnivaló – mondta Harry. – Hadd lássam ezt még egyszer!

És megint és megint. Draco vonaglott a pálca alatt, amennyire a testhelyzete engedélyezte. Harry a
puszta látványától sóhajtott az élvezettől.

– Nos, ettől a munkától megszomjaztam – jegyezte meg pár újabb csapás után Draco bal fenekére.
Mostanra elég sötétpiros volt ahhoz, hogy egy újabb csapás felszakítsa. Harry átugrott a konyhába,
és egy pillanat múlva visszatért egy magas pohárral, amit megtöltött a csapnál. Leült törökülésbe
Draco elé, ahol a másik férfi láthatta őt, és inni kezdett.

Draco elengedte magát egy kicsit, ahogy a puffon térdelt, és hagyta, hogy a karjai is ellazuljanak.

– Szeretnél inni?

Erre csak egy meredt pillantás volt a válasz, de Harry nem azért mondta ezt, hogy gúnyolódjon.

– Itt van, segítek – mondta Harry, kivéve a gumiborítású szájpecket. – Gyerünk!

Draco felmordult, miközben szétnyitotta az állkapcsát.

Harry gyengéden jobb pozícióba húzta Draco fejét, és odatartotta a poharat.

– Itt van. Igyál! – mondta, gondolva rá, hogy a férfi nem ihat külön engedély nélkül. – Amennyit
csak szeretnél. Alaposan leizzadtál. Ez az, jól van!
Amikor Harry félretette a poharat, Draco lenyalt egy vízcseppet az ajkáról.

– Köszönöm, gazdám.

Harry ültében odahajolt egy esetlen szögben, hogy megcsókolja.

– Annyit verlek, amennyit csak szeretnéd, de sosem okoznék igazi kárt benned. Emlékezz erre!

Draco becsukta a szemét, mintha fájdalmas lett volna ezt hallania.

– Nem kell emlékeznem rá. Tudom, Harry gazdám.

– Akkor most a jobb láb jön – mondta Harry végigsimítva Draco hátán, mielőtt visszadugta a
pecket a fogai közé. – Ugyanaz a szabály, mint az előbb. Ez nem kerülhet ki a szádból, míg magam
nem szedem ki.

Draco bólintott, majd elernyesztette a nyakát, hogy lelógjon a feje.

A mozdulat alárendelődésnek tűnt Harry számára, nem legyőzöttségnek. Pokolian szexi volt,
ahogy Draco ernyedten térdelt a kötelékei közt, várva, hogy megvesszőzzék. Harry farka
megrándult a látványra, és ezúttal minden csapás, amit záporoztatott, olyan volt, mintha a farka
adta volna a karja helyett. Mire Draco fenekéhez ért, a férfi nyögései, mordulásai és fojtott kiáltásai
színtisztán erotikusnak hangzottak.

Harry nem tudta megállni, ami ezután következett. Nem sűrűn történt meg életében, hogy szinte
érintés nélkül elélvezett, de most, látva Draco izzadt, rózsaszínűre vert fenekét, ahogy a legutolsó
ütésétől megvonaglik, Harrynek muszáj volt megragadnia a farkát és gyorsan megrázni.

Igazából nem elélvezni akart.

De mégis ez történt. Ahogy ott állt, széttárt lábakkal, vággyal telve nézegetve a kikötözött Draco
alaposan elnáspángolt, magasra polcolt fenekét, kemény farkának egyetlen rázása is elég volt.

Harry farka magától rándult meg, és aztán mielőtt még megfékezhette volna magát, a csúcsra ért,
és egyenletes iramban lüktetett ki a farkából a sperma, ahogy hátratántorodott, hogy a mögötte lévő
kanapéra rogyjon. Mmm…

Utána kicsit bosszús volt. Végtére is ezen az estén egyszer már elment. De nem tehetett róla!
Draco túlságosan szexi volt, ahogy ott állt megkötözve, közszemlére téve minden korbácsnyomot,
amit Harry adott neki.

És még mindig a szájában tartotta a pecket, ezt látta Harry, amikor megkerülte a puffot. Még
mindig alárendelte magát. Tökéletese alárendelte.

Harry finoman kivette a szájából a pecket, ezúttal végleg, és a kezét használta, hogy letörölje a
nyálat, ami Draco szájából csöpögött rá.

– Nagyon jó voltál – mondta, miközben Draco szája szélét masszírozta. – Lenyűgöztél. Komolyan.

Draco aprót bólintott, és a haja izzadtan előrelógott, ahogy megint leejtette a fejét.

Harry egyik kezét a teste alá tette, hogy megtartsa és Draco ne essen össze teljesen, amikor leveszi
a köteleket. Lengetni kezdte a varázspálcáját, amikor a másik férfi hangja hirtelen megállásra
késztette.

– Ne… kérlek! – mondta Draco olyan reszelős hangon, hogy alig lehetett felismerni. – Szeretnék
kikötözve maradni, amíg te, amíg te… megdugnál, Harry gazdám?

Harry szerette volna megrugdosni magát, mert persze, hogy nem tudta ezt megtenni! Így nem,
hogy épp akkor ment el. És a várakozás sem használt volna sokat, mivel nem hagyhatta Dracót
kikötözve, miközben malmoznak.

Azon kívül így, hogy Harry kétszer is elment az utóbbi fél órában, nem volt biztos benne, hogy
eléggé kemény tudna lenni ahhoz, hogy jó munkát végezhessen aznap este. Főleg azt elnézve, hogy
azt sem tudja, mit csinál majd.

Nos, nem pontosan.

Semmi sem lenne kínosabb, mint megpróbálni behatolni Dracóba, majd kicsusszanni, mert túl
puha. Rohadt Nikolai persze biztosan sosem maradt ekkora szégyenben!

– Öh… persze, hogy meg foglak – mondta Harry, az utolsó négy szót elhadarva. Gyorsan
kiszabadította Dracót, a kanapéra segítette, és a többit ott mondta el neki. – De nem ma este. Én
egy kicsit most… öm.

Draco halványan bólintott, amint arccal lefelé feküdt a kanapén, úgy fordítva a fejét, hogy Harryre
nézhessen. Az arca mintha faragva lett volna, olyan gyönyörű volt, hogy szinte alig lehetett elhinni,
hogy élő ember. Azon kívül… nos, nem beletörődő volt, nem pontosan. Inkább nem volt reakciója.

– Sajnálom! – mondta Harry. – Nem miattad van. Csak… épp most mentem el. Úgy értem, alig
egy perce, és… nos, tudod. Te is férfi vagy.

– Elmehettél volna a hátamra. A korbácsnyomokra – mondta Draco, és úgy tűnt, mintha azt érezné,
kimaradt valamiből.

Addigra Harry teljesen bénának érezte magát. Mi a francért nem várt?

Másrészről talán nem is baj, hogy ez lett. Jóllehet, Draco végül azt kérte Harrytől, hogy dugja meg,
de nem igazán volt hozzá formában. Azok a nyomok a fenekén biztos, hogy felszakadtak és
véreztek volna, ha Harry megragadja a csípőjét, és elkezdi pumpálni.

– Ápoljunk le téged!

Draco megköszörülte a torkát.

– Szeretnék így maradni. Te is tudod.

– Ó! – Rendben, rendben… Harry tudta. Csak eltelt egy kis idő azóta, hogy utoljára ilyen
fegyelmezős játékot játszottak. Vagy egyáltalán fegyelmezős játékot. A gondolat, hogy mostantól
bármikor megtehette ezt, amikor csak akarta, és hogy Draco azt akarta, tegye meg tekintet nélkül
arra, hogy ő maga kéri-e, mámorító gondolat volt. – Akkor az ágyba? Lefekhetsz, én pedig
leszoplak.

– Túlságosan fáj a hátam ahhoz, hogy ráfeküdjek. – Draco kinyújtotta egyik kezét, és lesimított
vele Harry meztelen csípőjén. – Egy fürdő, Harry. Önts bele a kék színű varázsfőzetből, amit a kád
szélén találsz. Attól a víz anélkül fogja meggyógyítani a sérüléseket, hogy eltüntetné őket.

Harry felvonta egyik szemöldökét.

– Előre terveztél. Vagy az mindig kéznél van neked?

– Persze, hogy előre terveztem. – Draco megfordította a csuklóját, hogy felsimítson Harry
mellkasán. – Ölelhetsz, amíg fürdünk és… gonoszkodhatsz velem.

– Sajnálom, hogy nem tudok…

– Felejtsük el! – vágta rá Draco. – Ez is jó lesz.

De nem úgy hangzott, mintha komolyan is gondolná. Úgy hangzott, mintha a dugást szerette
volna, és ettől Harry tízszer olyan rosszul érezte magát, mint addig.

Egy pillanatra elgondolkodott rajta, hogy használhatna valami mágiát megkeményíteni a farkát,
hogy kielégítse Dracót, de gyorsan elvetette az ötletet. Ha Draco azt hinné, Harrynek mágiára van
szüksége ahhoz, hogy megdugja, az még kínosabb lenne, mint a puha pöcs!

Nikolainak biztos sosem kellett mágia…

Harry háromféleképpen próbálta kárpótolni Dracót. Az egyik, hogy a legbriliánsabb kézimunkában

részesítette, amit valaha produkált, kettő, hogy a szívéhez közel ölelte egész éjjel, miközben
aludtak, és három, hogy megígérte magának, hogy amikor reggel felébrednek, úgy megdugja, hogy
a matrac másik felén lyukad ki.

De volt egy olyan tulajdonsága az ígéreteknek, hogy egy váratlan esemény miatt könnyen a
kukában végezték.

Amikor a hajnal hűvös fénye keresztülsepert Harry szobáján, Draco kiugrott az ágyból,
nyöszörögve berohant a fürdőszobába, és magára zárta az ajtót.

– Draco? – kérdezte Harry, próbálva puhatolózni. – Mi a baj?

A másik férfi nem tudott felelni. Túlságosan el volt foglalva a hányással.

 80. fejezet

– Draco? – Harry újra bekopogott. – Jól vagy?

Vécélehúzás hallatszott ki, aztán Harry Draco hangját is hallotta. Magas és hamis volt.

– J… jól vagyok…

– Kibaszottul nem vagy jól; az előbb rókáztál! Engedj be!

Úgy hallatszott, mintha Draco nehezen lélegezne; talán azon küzdött, nehogy megint hányjon.

Vagy talán hiperventillált, mivel egyértelműen hazudott! Harry visszaugrott az éjjeliszekrényhez,

és felkapta a pálcáját.

– Aloho…

– Ne! – kiáltotta Draco, színtiszta pánikban.

– …mora!

A bűbáj erejétől az ajtó kivágódott, ahogy a zár kioldotta magát.

Draco az egyik sarokban görnyedt a vécé mellett, és úgy kuporgott, hogy Harryt egy fogságba esett
állatra emlékeztette, és egy foltos törölköző volt összegyűrve az ölében. Egyértelműen épp akkor
törölte bele az arcát.

Úgy tűnt, rendesen lélegzik, de Harry nem igazán hitt a benyomásnak.

– Szükséged van rá, hogy megüsselek?

Gúnyos fény jelent meg Draco szemeiben, ezüstté változtatva őket egy pillanatra.

– Élvezem, mint nagyon jól tudod, de aligha hiszem, hogy ez megfelelő alkalom lenne rá.

– De… de… – Harry felsóhajtott. – Sajnálom. Azt hittem, légzési problémáid vannak, miután
hazudtál. Úgy értem… nem igazán vagy jól.

– Jól vagyok. – Draco hangja ezúttal erősebbnek tűnt. – Épp csak… egy kis gyomorbajom van, azt
hiszem.

Harry összerezzent, visszaemlékezve Draco panaszkodására a házhoz szállított francia étel miatt.

– Sajnálom – mondta megint. – Szerinted a leves volt? Én nem ettem sokat belőle, de azt hiszem,
te igen.

– Igen, azt hiszem, a leves lehetett – mondta Draco távoli hangon. – Én… Harry, magamra tudnál
egy kicsit hagyni? Szeretném használni a vécét.

Harry ekkor úgy érezte, nem kellett volna rátörnie. Draco nyilvánvalóan nem volt veszélyben.

– Jó – felelte mogorván, hogy takargassa a baklövését. Basszus, mikor tanul már a hibáiból?
Nikolai biztos, hogy sosem tört így be a fürdőszobába. – Én… én csak azt hittem, segítségre van
szükséged…
Draco remegni kezdett, borzongáshullámok rázták a vállát és a karját, amivel a törölközőt fogta az
ölében.

– Én… értékelem a szándékot, de… kifelé! – mondta, az utolsó szavait már zihálva.

Ó, egek! Újra hányni készült, Harry pedig csak állt ott és bámulta. Sietősen visszavonult, és bezárta
maga mögött az ajtót, aztán a falnak dőlt, amikor meghallotta, hogy Draco megint rosszul lesz, és
aztán zubog a vécé.

Még több zaj hallatszott; folyt a csap, aztán víz zubogott a kádba. Enyhe gyümölcsös illat áramlott
a levegőben, és Harry már tudta, hogy Draco az egyik mágikus csapot használta, ami a prefektusi
fürdőben is volt.

Nem igazán tudta, mit gondoljon erről az egészről, de azt remélte, hogy Draco jobban van.

Várt, amíg Draco elzárta az összes csapot, aztán udvariasan kopogott az ajtón.

– Bejöhetek?

Draco hezitált.

– Igen, Harry gazdám.

Harry bedugta a fejét az ajtónyíláson, és azt látta, hogy Draco belemerült a habokba. Csak a feje
látszott ki az élénkrózsaszínű buborékokból.

– Már jobban nézel ki.

Draco bólintott.

– Már nem érzem olyan rosszul magam, habár a gyomrom egy kicsit… fel van kavarodva. Ne
rendeljünk többet francia kaját!

– Rendben – mondta Harry, leülve a kád szélére. – Öm, szükséged van valamire? Egy kis
szódavízre vagy savlekötőre, vagy…

Draco elhúzódott, mintha nem akarta volna, hogy Harry megérintse.

– Nem, nem. Azt hiszem, ma csak kímélni fogom magam.

– Itthon maradok veled.

A víz megloccsant, ahogy Draco hirtelen megmozdult benne.

– Ne, ne! Nem akarom, hogy ezt tedd. Ez lesz az első napod a munkában a vakáció után.

– Nos, nem egészen. Tegnap már bekukkantottam…

– Az első napod, amikor papír szerint megint dolgozol – mondta Draco határozottan. – Te vagy a
főosztály feje, Harry. Jó példát kell mutatnod.

– De ha beteg vagy…

– Nem vagyok az. – Draco kissé jobban belesüllyedt a vízbe. – Csak egy kissé gyengélkedek, de
biztos vagyok benne, hogy a legrosszabbnak vége. Sajnálom, ha megijesztettelek.
– Nos, ha biztos vagy benne…

– Teljes mértékben.

– Rendben, de hazajövök ebédre, hogy rád nézzek.

Draco elhúzta a száját, és szemlátomást bosszús volt.

– Nagyszerű – mondta végül, meglehetősen ingerülten. – Kezelj úgy, mint egy rokkantat!

– Úgy kezellek, mint a férfit, akit szeretek!

Draco rápillantott, a szeme kitágult, és egy pillanatra megrettent, de még ugyanabban a pillanatban
ellágyult az arckifejezése.

– Ó! – mondta kissé közelebb húzódva Harryhez. – Igen, hát persze. Bocsáss meg nekem, Harry
gazdám. Én csak… egy kicsit gyengélkedem.

– Rendben. – Harry elmosolyodott. – Akkor hozzak neked esetleg valamit?

Draco belesüllyedt a vízbe, a buborékok az állát nyaldosták, amikor becsukta a szemét.

– A bolyhos frottír köntösömet – mormogta. – Az extra puha kéket. Le tudnád tenni a kád mellé?
Szeretném egy kicsit áztatni magamat, aztán szerintem visszatámolygok az ágyba aludni egy jót.
Bejöhetsz és adhatsz búcsúcsókot, amikor elmész munkába.

Harry nem tudta kiverni a fejéből a gondolatot, hogy ki lett hajítva, de talán csak Draco így akarta
kifejezni, hogy szeretne egy kis nyugalmat. Harry meg tudta érteni. Ő sem szeretett sokat beszélni,
amikor gyomorbaja volt.

– Bármit, amit kérsz – mormogta csöndesen, odahozva neki a kért fürdőköpenyt, aztán magára
hagyta Dracót.

Amikor egy óra múlva bement Draco szobájába, a férfit az oldalán fekve, összegömbölyödve
találta, és szemlátomást aludt. Úgy tűnt, mintha átkarolná magát a takaró alatt, ezért Harry
gyengéden ráterített még egy takarót, mielőtt lehajolt csókot adni.

A homlokára, hogy leellenőrizze a lázát.

De Draco nem tűnt melegebbnek, mint általában.

A szeme kinyílt, a szürkesége álomittas volt.

Harry elmosolyodott.

– Szeretnél reggelizni, mielőtt elmegyek? Felhozok bármit, amit kérsz.

– Nem, nem. Azt hiszem, jobb, ha most nem eszem.

– Még mindig émelyegsz?

– Már nem annyira. Csak… óvatos vagyok.

– Rendben. – Harry egyik kezével megsimította Draco arcát, világos hajszálakat söpörve félre. –
Rád nézek ebédkor. Maradj ágyban, rendben? Adj magadnak időt, hogy túljuss azon a levesen! –
Harry az éjjeliszekrényre pillantott. – Jó. Kéznél van a pálcád, ha bármire szükséged lenne, és
megmondtam Susie-nak is, hogy repüljön fel ide, ha hallja, hogy hívod. Ne habozz baglyot küldeni
nekem, ha szeretnéd, hogy haza jöjjek!

– Megfojtasz – mondta Draco, de különös módon nem úgy hallatszott, mintha panaszkodna. – Szép
napot neked a munkában, gazdám!

Harry bólintott, és lehajolt, hogy az ajkát Dracóéhoz nyomja. Nehezebb volt dehoppanálni, mint
gondolta. Sokkal jobban szeretett volna otthon maradni Dracóval, még akkor is, ha csak a másik
férfit nézte volna, miközben alszik.

***

– Nem vagyok éhes – mondta Draco pár óra múlva, amikor Harry felhozott neki egy tálcát. Már
nem fürdőköntöst viselt, hanem átöltözött nadrágba és hosszú ujjú ingbe. Az ágya is be volt már
vetve; amikor Harry bekopogott, rajta feküdt, és Harry egyik régi tankönyvét lapozgatta. A
hatodéves Átváltoztatástant.

– Még mindig hányingered van?

– Nem. Csak nem vagyok éhes.

– Nem szabadna egész nap étel nélkül lenned – korholta Harry. – Majszolj el egy-két kekszet, jó?
A kedvemért.

Draco vállat vont, és megtette, amire kérték. Amikor Harry sütőtöklét ajánlott neki, és mondta,
hogy igyon belőle, azt is megtette.

De a mennyiség, amit magához vett mindkettőből, tényleg nagyon kevés volt.

– Igazad volt a pálcámmal kapcsolatban – mondta Harry egy pillanat múlva. – Pont ugyanúgy
működik, mint eddig.

– Hát persze. Rengeteget szedtem magamra pálcatanból a munkám során. Amúgy kösz. –
Dracónak a szeme is mosolygott, amikor felkapta a galagonyapálcáját, és szeretetteljesen
megcirógatta. – Szeretem, hogy megint az enyém. Igazán az enyém.

– Sosem akartalak megfosztani tőle. – Amikor Draco hitetlenkedve felvonta egyik aranyló
szemöldökét, Harry elvörösödött. – Oké, talán mégis, amikor elragadtam. Akkor éppen nem volt
sok választásom.

– Szeretem a gondolatát, hogy az én pálcámmal győzted le – mondta Draco élvezettel sóhajtva. –

Az én pálcámmal. Mindaz az erő az én pálcámból áradt ki.

– Nem volt túl sok erő a dologban – mondta Harry szárazon. – Inkább volt ez eposzi
igazságszolgáltatás.

– Ó, de abban is van erő!

Harry az egész társalgást egy kicsit nyugtalanítónak érezte, de nem tudta volna megmondani,
miért.

– Láttam ma Kingsley-t. Komolyan gondolja, hogy vacsorázzunk vele. Igazából a mai napot
javasolta, de mondtam neki, hogy rosszul vagy.

– A ma este tényleg nem a legjobb alkalom rá.

– De mondjak igent, ha újból megkérdezi?

Draco pillantása szinte átdöfte Harryét.

– Az attól függ. Még mindig szeretne elválasztani minket?

– Nem tud elválasztani minket. Az enyém vagy.

– Mmm, igen, az vagyok – mondta Draco olyan hangon, ami arról árulkodott, kedvére van a dolog.
– De még mindig próbálkozik?

– Nem hiszem. – Harry vállat vont. – Kimondottan imponálónak talált téged, amikor aznap bejöttél
a minisztériumba.

– Ez nem igaz. És nem is olyan voltam, amilyenre számított.

Épp ez volt az, amit Kingsley imponálónak talált, de Harry semmi olyat nem akart mondani, ami
Dracót a halálfaló múltjára emlékeztette volna. Előző este kimondottan érzékenyen érintette a
téma.

– Mondj igent a vacsorára, ha megint kérdezi! – mondta Draco hűvösen mosolyogva. – Azt hiszem,
szeretnék megejteni egy-két laza megjegyzést legközelebb, amikor ellátogatunk a kúriába. Egy
összehasonlítást a kanadai miniszter és Shacklebolt házáról esetleg.

És felvágni vele apád előtt, hogy több mágiaügyi miniszterrel is baráti viszonyban vagy, gondolta
Harry. Nem igazán kifogásolta ezt, de azt kívánta, bár fel tudna a férfi gyógyulni ebből a
sérülésből, amit a családja okozott neki. A csípős megjegyzések még mindig jobbak voltak, mint
az, ha kizárta volna őket az életéből, de ez sem volt túl egészséges.

– Ó, és erről jut eszembe – mondta Harry. – Ronhoz és Hermionéhez is hivatalosak vagyunk

péntekhez egy hétre. Hajlandó lennél étterembe menni?

Draco oldalra billentette a fejét.

– Természetesen. Bármit, amit kívánsz, gazdám. Azért vagyok itt, hogy szolgáljalak és örömet
okozzak neked.

Harry kis híján felsóhajtott. Ennyit arról, hogy próbál fondorlatos lenni.

– Nem, én máshogy értettem. Kanadában nem bántad, hogy az élettársamként látnak téged, de
most itthon vagyunk, és tudni akartam, hogy… abbahagyhatjuk-e a rejtőzködést.

– Mintha azt mondtad volna, hogy nem rejtegetsz engem.

Harry összerezzent.

– Nos, nem is rejtegettelek, ez igaz. De az emberek feltételezték, hogy összebarátkoztunk, ami

rendben van, de most olyan helyekre akarlak vinni, amik inkább pároknak vannak fenntartva, és
nem tudom, hogy neked ez megfelel-e, de én tényleg szeretnék…

– Túl sok a de – szakította félbe Draco halkan. – Miért kéne idegesnek lenned, Harry?
Harry szája tátva maradt, aztán felismerte, hogy Draco a fején találta a szöget. Tényleg ideges volt.

– Miattad – mondta másfelé nézve. – Ha nem akarod, hogy randevú közben lássanak meg minket,
akkor tényleg jobb, ha megmondod. Én… tudom, hogy nagyszerű trükkjeid vannak arra, hogy
helyre tedd a sajtót, de még te sem fogod tudni kontrollálni, hogy mit nyomtassanak ki, ha
kiszagolják, hogy együtt vagyunk.

– Nem, szerintem sem. – Draco megrántotta egy kicsit a mandzsettáit, félig lehúzva a kezeire. –
Gondolom, fel fogják hozni a múltamat. Alapos részletességgel. Fel vagy rá készülve, hogy
szembenézz ezzel?

– Én szembe akarok nézni ezzel – mondta Harry hevesen. – Az enyém vagy, és azt akarom, hogy
az emberek megtudják.

Draco elmosolyodott, és a fogai úgy ragyogtak, hogy ahhoz biztosan mágiának is köze volt. Harryt
elkápráztatta.

– Úgy érted, be akarod jelenteni, hogy a tiéd vagyok.

– Igen. – Harry egyik kezét Draco nyaka köré fonta, és felhúzta őt egy csókra. – Csak szólok, már
igényt tartottam rád. Az enyém vagy. És most azt akarom, hogy az emberek is megtudják.

– Azt, hogy én a te…

– Élettársam vagy – suttogta Harry az ajkaihoz közel. – Választott varázslóm. A hitvesem.

– Hitves – lehelte Draco. – Tetszik ez a szó. Az összes többi is. Igen, az éttermet választom. El sem
tudod képzelni, mennyire szeretném, ha a magadénak vallanál, Harry. Ezúttal nyilvánosan.

Harry bólintott, tudva, hogy miért volt ez igaz. Próbálta nem hagyni, hogy Draco motivációja
aggassza. Draco megszenvedett azért, hogy eljusson idáig. A nehéz úton tanulta meg, hogy mi
működik nála… és mi nem.

– Nikolai miatt – mondta Harry, remélve, hogy a hangja nem tükröz keserűséget. – Mert eleged
van abból, hogy rejtegesd a kapcsolatodat…

– Nem. – Draco haja meglebbent, ahogy megrázta a fejét. – Hanem mert szeretlek, Harry. Harry
gazdám… gazdám... – Előre hajolva Harry orcáira helyezte a két tenyerét, és így tartotta, míg
egyenesen a szemébe nézett, saját mély, tiszta, szürke szemével, és a következőt mondta: – Azt
hiszem, már hosszú ideje szeretlek, csak nem tudtam felnyitni a szemem, hogy ezt meglássam. De
most… már mindent látok.
 81. fejezet

Harry úgy érezte, minden levegő kiszorul a tüdejéből. Draco szereti?

Draco szereti!

Szólásra nyitotta a száját, de végül csak beszívott egy hatalmas adag levegőt. Vagy ezt teszi, vagy
elájul az oxigénhiánytól. Egek, még soha életében nem volt ilyen boldog! Hogy bírják ezt a
házasok?

Még soha semmi nem jelentett annyit a számára, mint hallani ezt a pár rövid szót. Dracótól hallani
őket. Ginny örökké mondogatta neki, de sosem jelentette azt, amit most.

– Én is szeretlek téged – felelte végül elfúlva.

Draco tekintete gyengéd volt, és az is tükröződött benne, hogy jól mulat Harryn.

– Sejtettem.

– Nem, én úgy értem, igazán, igazán, igazán…

– Igen, Harry. Én is ugyanígy érzek.

Harry még mindig alig jutott szóhoz.

– El se hiszem.

– Pedig jó lenne – mondta Draco egy fintorral.

Valóban. A hazugsággal kapcsolatos dolog. Harry közelről rámeredt Dracóra, és nem mozdult,
még akkor sem, amikor a másik férfi leeresztette a kezét.

– Úgy tűnik, nincs problémád a légzéssel.

Draco egy kicsit felnevetett, és a tekintetében még több gyengédség és humor volt.

– Ha ki akarnám jelenteni, hogy szeretlek, miközben nem, nem gondolod, hogy már rég megtettem
volna? Tudod, hogy van ez a késztetésem, hogy boldoggá tegyelek. De ez sosem ment olyan
messzire. Nem… én tényleg szeretlek. Vagy ahogy te fogalmaztál, igazán, igazán, igazán
szeretlek.

– Egek! – Harry megrázta a fejét. – Azt hiszem, elájulok.

– Tedd azt! – Draco rávillantott egy vigyort. – Majd bűnös dolgokat művelek veled közben.

– Tudsz bűnös dolgokat művelni elélvezés nélkül?

Draco dobott neki egy csókot.

– Na jó, talán mégis eszméletednél kell, hogy légy.

– Nem tudok visszamenni dogozni a délután hátralévő részében. Így nem, tudva, hogy…

– Persze, hogy vissza tudsz. Minden nap vissza kell majd menned dolgozni, tudva, hogy szeretlek.
Szokj hozzá!
– De csak épp most mondtad! Ünnepelnünk kellene, vagy… nem is tudom! Csinálnunk valamit! –
Eszébe jutott pár szenvedélyes ötlet, de félretette őket. Végtére is Draco reggel még rosszul volt.
Lehet, hogy bűnös dogokról beszélt, de Harry nem hitte, hogy komolyan készen állna rájuk.

– Menj vissza a munkába és nézd meg, hogy értelmezni tudja-e valaki a buta vigyort az arcodon! –
javasolta Draco. – Van pár dolog, amit el kell intéznem ma délután.

– Azt hittem, ma kímélni fogod magad a reggeli dolog után.

– Ó, már jól vagyok. Mondtam is.

– Hogy lehetsz jól? Étvágyad sincs!

Frusztrált kifejezés ült ki Draco arcára.

– Ne etess meg csak azért, hogy elaltasd az aggodalmadat. Hidd el, majd eszem, ha éhes leszek.
Nos, a szíves engedelmeddel.

– Ne emlékeztess rá! Még mindig hátborzongatónak érzem, hogy ilyen alap szükségleteket, mint az
evés meg ivás engedélyeznem kell.

– És a szexet is. Azt nem érzed hátborzongatónak, Harry? Tudni, hogy csak és kizárólag veled
élvezhetek el?

– Nem. Azt szeretem – mondta Harry tompán. Furcsa, hogy milyen hirtelen át tudott váltani
eufórikusból lelombozottá. De nem tetszett neki az, ahogy Draco beszélt, hogy így hozta fel a
szexet. – Ezért döntöttél úgy, hogy szeretsz? Mert akár meg is teheted? – Mihelyst beszélni
kezdett, ömleni kezdtek belőle a szavak. – Vagy azért, mert most, hogy mindent látsz, rájöttél,
mennyire hasonlítok a férjedre?

Draco megcsikorgatta a fogát, és szinte elhátrált.

– Honnan a francból tudod, hogy nézett ki Nik? Nincs portréja! Mivel a művészet nem érinthette őt,
a fényképezőgépek még csak le sem tudták fotózni!

– A varázslófényképezők nem is, de találtam egy mugli fotót – vágott vissza Harry.

– Hol?

Csessze meg!

– Egy Volgograd oblasti újság archívumában.

Draco felszegte az állát.

– Sűrűn olvasod, mi?

– Nyomoztam – motyogta Harry.

– Nikolai után! Gyönyörű!

– Utánad – javította ki Harry. – Oda meg vissza voltam érted, és aztán kiderült, hogy már voltál
házas. Meg akartam tudni, milyen tulajdonságokat találsz vonzónak. Most pedig felelj a
kérdésemre!

– Melyikre?
– Azért szeretsz, mert akár meg is teheted, vagy mert úgy nézek ki, mint a férjed?

– Mind a kettő hülye kérdés!

Harry lejjebb vette a hangját egy oktávval.

– Felelj!

Egy pillanatig úgy tűnt, Draco nem fog. De Harry a szigorú hangját használta, úgyhogy mi más
választása maradt?

– Nem azért szeretlek, mert korlátozott a lehetséges szexuális partnereim száma. Igazából
keményen próbálkoztam nem szeretni téged, mióta úgy tűnt, veled megkaphatok minden olyanfajta
szexet, amit szeretek, és nem kell kusza, fájdalmas érzelmekkel sem bajlódnom, mint a szerelem.
És ami meg Niket illeti, te kibaszott idióta, amennyire én tudom, pont hogy őt szerettem azért, mert
annyira hasonlított rád!

Harry csak pislogott.

– Most viccelsz.

Draco pillantása felbőszült volt.

– Nem is tudom. Szerinted viccelek?

– Minden bizonnyal. Az iskolában nem szerettél! A gondolata is röhejes!

– Tényleg az. De akkor is az a helyzet, hogy a rögeszmém voltál, Potter. Muszáj volt mindig
felkeltenem a figyelmedet, mindegy, mibe került. Talán ez akkor még valami más volt. Nem
szerelem… – Draco mélyet sóhajtott, és hátrébb kúszott, hogy nekidőljön a fejtámlának. – Ne várd,
hogy elmagyarázzak mindent, mert nem megy. Akkor sem, ha a szigorú hangodat használod. Ez
elég alantas volt egyébként.

Harry szeme résnyire szűkült.

– Miért? Azt hittem, örülsz neki, hogy a gazdád vagyok.

– Szeretem, és ezt tudod is. Akkor is használhatnád jobban az ítélőképességedet. Az, hogy próbára
teszed a korlátaimat, nem jelenti, azt, hogy nincs semmifajta határ.

– Bármikor használhatod a biztonsági jelszavadat.

– Melyiket? A Myrtle-t vagy a Niket?

Harry nyelt egyet.

– Sajnálom! Ez tényleg… igen. Alantas volt.

Draco egy hosszú pillanatig rámeredt, aztán úgy tűnt, valamiféle végkövetkeztetésre jutott.

– Nem hiszem, hogy szerettelek az iskolában, de az biztos, hogy érdekeltél. Ez már önmagában is
elmond valamit. Az akkori értékrendem szerint olyan mélyen alattam voltál, hogy meg sem kellett
volna lássalak, és mégis megláttalak. Mindig, Harry.

– Res mea es.

Draco megrázta a fejét.

– Arra fognám, ha tehetném. A bűbáj, tudatában tartva engem, hogy kihez vagyok, legalábbis
elméletben kötve… de ez a seprű egyszerűen csak nem repül. Akkoriban a bűbáj teljesen
szunnyadt. Azt hiszem, meg tudtalak volna ölni, ha tényleg akartam volna. De nem akartalak, még
akkor sem, amikor meg volt rá a tökéletes lehetőségem. Sehol egy szemtanú, és Harry Potter
kiszolgáltatottan állt a hatalmam alatt. Én pedig már megjelölt halálfaló voltam! És mit csináltam?
Mindössze betörtem az orrod.

Harrynek el kellett ismernie, hogy ez kissé szánalmasan hangzott így megfogalmazva. Ami azt
bizonyította, hogy Draco sosem volt az a szörnyű ember, mint akinek a karján lévő jegy sugallná.

– Nem tudom, miért nem tettem ennél rosszabbat – sóhajtott Draco. – Amit viszont tudok, az az,
hogy évekkel később, amikor Nikolai arra kért, válasszak biztonsági jelszót… – Draco nyelt egyet.
– Azt mondtam neki, hogy legyen Harry. Akkoriban azt meséltem be magamnak, hogy ez azért
van, mert annyira gyűlöltelek, hogy soha, de soha nem ejteném ki önszántamból a nevedet
semmiféle szexuális összefüggésben, ami tökéletes jelszót biztosít.

– Logikusan hangzik…

– De most, azt hiszem, ez csak belemagyarázás volt. Az igazság az, hogy már akkor is megvédtél,
ha veszély fenyegetett. Egy részem belül bízott abban, hogy újra megteszed.

Harry összevonta a szemöldökét.

– De akkor miért választottad a Niket jelszónak, amikor velem voltál? Ő már nem védhetett meg
téged többé. Úgy értem, azt nem tudhattad, hogy halott, de a tudatalattid igen.

– Tükörképek – motyogta Draco. – Te és Nik. Még a jelszavak is. Azt hiszem, a tudatalattim
próbált segíteni abban, hogy lássak. Nem azt, hogy ő már halott, hanem azt, hogy bizonyos
értelemben sosem önmaga volt, számomra nem. Ő te voltál.

– Én voltam?

Draco belevert az öklével az ágyba.

– Szerinted mi másért éreztem akkora bűntudatot? Olyan vonakodást, hogy szeresselek? Tudod,
hogy mindent megpróbáltam, hogy ne érezzek így. Én még… még…

– Még mi?

Draco ajka megrándult.

– Még a Roxfortba is elmentem, hogy beszéljek erről Perselusszal.

Harry csak bámult.

– Azt hittem, hogy ha bárki le tud beszélni arról, hogy szeresselek, az ő lesz – motyogta Draco,
egyértelműen védekezően.

Harry elnyomta a mosolyát.

– Igen, valószínűleg így van. Mit mondott?

– Végül nem tudtam rávenni magam, hogy beszéljek vele. – Draco sóhajtott. – Már mondtam. Csak
a birtokon kóboroltam, próbálva összeszedni magam.
– Nos, ő elég megfélemlítő tud lenni. Én sem mentem el meglátogatni a portréját, pedig kellett
volna. Rengeteget tett értem, a háborúban az ügyünkért…

– Féltem beszélni Perselusszal – vágott közbe Draco. – Vagyis… nem úgy, ahogy gondolod. Nem
voltam képes bemenni a kastélyba, mert végül rájöttem, hogy… – Az arca elpirult. – Szeretnék
szerelmesnek lenni beléd, Harry. Nem akartam esélyt adni Perselusnak, hogy megváltoztassa a
véleményemet.

– Ó! – Harry nem tudta, mi mást mondhatna. Talán nem is volt szükség szavakra. Volt egy olyan
gyanúja, hogy a mosolya már elárulta ezt.

– És nem akartam azt hallgatni, hogy sérteget téged – tette hozzá Draco. – Nem érdemled meg.

– Némely sértéseit hallanom kellett – motyogta Harry. – Akkoriban persze nem így láttam, de
igaza volt. Tényleg jobban meg kellett fegyelmeznem az elmémet, és kevésbé hagynom, hogy
meglátszódjanak rajtam az érzelmek.

– Bárcsak én is kevésbé mutatnám ki őket – mormogta Draco, jobb kezével a bal után nyúlva.
Felhúzva a mandzsettáját, végigvezette az ujjait a csuklóját körülölelő zöld láncokon. A mozdulat
egyértelműen öntudatlan volt; amikor Draco észrevette, mit csinál, hirtelen visszarántotta az
ingujját.

– Semmi baj – mondta Harry halkan. – Akármennyire is szereted az alávetettséget, tudom, hogy
nyugtalanító lehet igazi rabszolgának lenni. És most teljesen más módon is sebezhetővé válni, mert
számodra ezt jelenti a szerelem, azt hiszem. Lehetőség arra, hogy sérüljünk. Mert amikor Nik
meghalt, ez történt.

A kezébe véve Draco kezét, Harry kigombolta mindkét mandzsettát, és lassan felhúzta a férfi
ingujjait szándékosan felfedve a zöld láncokat a csuklóin. Egy pillanatnyi gondolkodás után
lehajolt, hogy megcsókolja mindkettőt.

Draco éles hangon beszívta a levegőt.

Harry körülfogta az ujjaival Draco csuklóit és finoman megszorította.

– Boldog vagyok, hogy elmondtad, hogy szeretsz. Ez nem… – Harry megköszörülte a torkát, és
remélte, hogy amit mondani fog, az nem okoz fájdalmat Dracónak. – Ez nem a férjed elárulása, ha
emiatt vagy ilyen ideges. Ezért… ezért hánytál ma reggel? Talán nem is a leves volt.

Draco összeszorította a szemét.

– Az árulás csak egy része, Harry. Már hónapok óta mondogatom magamnak, hogy Nik volt
életem nagy szerelme. Az egyetlen… és most arra kell rájönnöm, hogy talán soha nem is
szerettem.

Harry végigsimított az ujjával Draco arcán, azt kívánva, bár tudná, hogyan segítsen neki ellazulni.

– Igenis szeretted őt. Biztos vagyok benne.

– De miért szerettem őt? Mert aranyvérű apja volt, és mugli anyja, pont, mint neked? Mert rohadt
jól repült a seprűn? Mert amikor a ragyogó zöld szemébe néztem, akkor valójában valaki máséba
néztem bele?

Draco elrántotta a fejét Harry kezétől.

– Én… én gondoltam rád a háború után. Nem romantikusan persze. Nem volt rá alapom. De akkor
is… többet gondoltam rád, mint kellett volna. És aztán Nik eljött a kúriába és…

Harry semmit sem szólt. Úgy érezte, Dracónak kell eldöntenie, mikor mondja ki ezt a dolgot – ha
kimondja.

Gyorsakat pislogva, reszelős hangon, Dracónak végül sikerült folytatnia.

– Megrázta a kezem, Harry. Megrázta a kezem, míg te sosem. És amikor viszonoztam, úgy tűnt,
mintha új nap kezdődne. Nem gondoltam rá, hogy összehasonlítsalak kettőtöket, akkor még nem.
Én csak… reagáltam. De most azt hiszem, azért szerettem bele, mert nem volt esélyem rá, hogy
valaha is megkapjalak téged. – Draco hangja végül elcsuklott. – Mit gondolna Nik, ha ezt
megtudná? Rettenetes ember vagyok.

– Nem, egyszerűen csak ember vagy. – Harry nyelt egyet. Utálta Dracót szenvedni látni. – És az
emberek néha bonyolultak. Draco… figyelj, jó? Nem számít, miért szeretted. Csak az számít, hogy
szeretted.

– Ja. Neked rohadt biztos, hogy számított, miért szerettem beléd.

– Az helytelen volt tőlem. A szeretet része az, ami igazán számít. Őszintén, Draco.

– Ó, szóval téged nem érdekel, miért szeretlek?

– Nem – felelte Harry, de egy pillanat múlva már hallotta is magát, amint felteszi a nyilvánvaló
kérdést. – Miért szeretsz?

– Nem is tudom. Ez csak úgy ott van. Felemészt engem, most, hogy beismertem magamnak. Azt
sem tudom, mióta van egyáltalán ott. Talán egészen…

– Ne! – mondta Harry gyorsan. – Koncentráljunk inkább az itt és mostra, rendben?

– Rendben. – Draco félszegen rámosolygott. – De tudom, miért ébredtem rá erre. Az elmúlt éjszaka
miatt. Tökéletes voltál. Olyan könyörtelen, épp az a fajta gazda, akire szükségem van. Azelőtt azt
hittem, nem lehet részem veled ilyesmiben, ami butaság, mivel már volt. De azok az idők, mielőtt
visszatértek az emlékeim… olyanok, mint egy álom.

– Persze, hogy olyanok.

Draco elhúzta a kezeit Harry markából, és az ölében összekulcsolta őket.

– Azért mondogattam neked, hogy „ne”, mert azt hittem, Niken kívül senkitől sem tudnék elviselni
teljes, igazi alávetettséget. De aztán visszaemlékeztem, hogy te voltál a jelszavam. Talán mindig is
tudtam, de sosem gondolkodtam el alaposabban rajta. De most igen, és ettől eltöprengtem, nem
lehet-e, hogy már kezdettől fogva pont fordítva van ez. Hogy te vagy az a gazda, akire mindig is
vágytam.

– És aztán kitaláltad, hogy az is lehetek – vetette fel Harry. Nem tudta megállni. Talán csak
hallania kellett hangosan is kimondva.

– És ez volt az – fejezte be Draco. – Tökéletes voltál, és én is tökéletes lehettem veled. Teérted.

Úgy mentem aludni, azzal a gondolattal, hogy talán tényleg szeretlek, és ez volt az első dolog is,
amire gondoltam, amikor reggel felébredtem, és aztán… egyszerűen csak tudtam, hogy ez így van.

Harry kimondottan meglepődött, amikor tökéletesnek nevezték, elnézve, mekkora baklövést

követett el azon az éjjelen. Kiverte magának másodpercekkel azelőtt, hogy Draco azért könyörgött,
dugja meg?

Nos, Harry ezért még kárpótolni tudja őt. Számos alkalommal, amint Draco teljesen jól lesz. A
tény, hogy nem eszik, azt jelentette, hogy a gyomra egy kicsit még mindig rossz, még akkor is, ha
jól érzi magát.

– Ma kíméld magadat, ahogy mondtad! – adta ki az utasítást Harry határozott hangon, noha nem a
szigorún. – Lebzselj itt vagy odafent, de pihenj eleget!

– Igen, gazdám.

Draco hangjában volt egy kis irónia.

– Komolyan mondtam.

– Ígérem, hogy semmi megerőltetőbbet nem fogok csinálni, mint az ebédedet.

– Hadd hozzak ebédet!

– Itthon főzött ételt szeretnék.

– Akkor hadd főzzek én!

– Talán azt kellett volna mondanom, hogy jól elkészített itthon főzött ételre vágyom. – Draco
vigyorgott, a kifejezés kicsit gonoszkás volt. – Nem mondtam komolyan. Jól elboldogulsz a
konyhában, de amit az asztalra teszel, eléggé alap szintű.

– Talán pont egy egyszerű ételre lenne szükséged ma reggel – mondta Harry makacsul.

– Akkor majd én készítek egyet. Szükségem van rá, hogy tegyek érted dolgokat, ne feledd!

– Viszketsz?

– Nem, de az mindig is inkább mentális jellegű volt, mint fizikai. – Draco vállat vont. – Ígérem,
hogy nem fogok főzni, ha nem érzem magam teljesen jól hozzá. Mi lenne kedvedre?

Harry inkább azt szerette volna, ha Draco csak pihen, megállás nélkül, de ez láthatóan nem volt
opció. És egyébként sem akart olyan Dracót, akinek szolgalelkűen engedelmeskednie kell az ő
minden szavának… akkor is, ha szerette, hogy olyan Dracója van, aki tényleg rabszolga.
A férfinak igaza volt nemrég; Harrynek tényleg óvatosabban kellene használnia a szigorú hangját.
Nagyon könnyű lenne visszaélni vele… ahogy pár pillanattal előbb is tette.

– Akkor most visszamegyek dolgozni, rendben?

Azt szerette volna, ha Draco visszautasítja, ha arra kéri, maradjon otthon.

A pokolba is, azt akarta, hogy csókolózást és ölelkezést javasoljon.

– Igen, az lesz a legjobb. – Draco kiszórt egy időmutató bűbájt, és jelentőségteljesen megnézte a
szellemkép órát.

Harry elnyomta a sóhajtását.

– Ha megéhezel később, küldj egy üzenetet a kandallón, és hazajövök, hogy megmondjam, hogy
egyél.
– Az is elég, ha csak küldesz egy válaszüzenetet.

– Szívesebben jönnék haza, hogy rád nézzek.

Draco természetellenesen csendes lett, aztán vállat vont.

– Ahogy kívánod, gazdám.

Még megcsókolták egymást, mielőtt Harry elment. Gyengéd és édes volt a vége, és szenvedélytől
fűtött. De valamilyen oknál fogva Harry úgy érezte tőle, mintha valami hiányozna.

Csak épp nem tudta, micsoda.

 82. fejezet

Amikor Harry hazatért a munkából, Draco a konyhában volt, és a pultnak dőlve nézte, ahogy egy
megbűvölt kés tökéletes kockákra vágja a cukkinit.

– Mintha azt mondtam volna, hogy kíméld magadat – korholta Harry.

– Úgy nézek ki, mint aki halálra dolgozza magát?

Harrynek el kellett ismernie, hogy nem.

– Mi ez az illat?

– Nem ismered fel a fokhagymát?

– Ez nem hasonlít semmilyen fokhagymára, amit eddig szagoltam…

– Egészben sütött gerezdek – vágott közbe Draco. – Nem olyan, mint a nyers fokhagyma. Ez
kifinomult ízvilág. Nagyon lágy.

Ó!

– Most pedig kifelé a konyhámból!

– A te konyhádból?

Draco mosolygott, amikor kitessékelte Harryt az ajtón.

– Igen. Teljesen az enyém, amikor én vagyok a szakács. Ha maradsz, akkor beszélgetni kezdünk, és
nem tudok miattad koncentrálni. A kapribogyó szószomnak tökéletesnek kell lennie.

– Nekem nem baj, ha nem az…

– Nekem igen.

Harry vállat vont, és felment, hogy levegye a munkában viselt talárját.

***

Amikor újra lement, az asztal meg volt terítve a legszebb porcelánnal és kristállyal, Draco pedig
épp akkor hozott elő két salátás tányért.

Harry leült, gondoskodott róla, hogy Draco ehessen és ihasson, aztán körbepillantott az asztalon.
Hú! Elkezdte hátrafelé tolni a székét.

– Valami baj van?

– Nem. Milyen salátaöntetet szeretnél? Megyek és hozom.

Draco bosszúsnak nézett ki.

– Már rajta van az öntet. Ülj le!

Kissé ostobán érezve magát, Harry visszaült a székére, és bekapott egy falatot. Valószínűleg
azonnal ezt kellett volna csinálnia. Akkor nem érezné magát úgy, mintha megsértette volna Dracót.

– Nagyon finom – mondta, mihelyst lenyelte a falatot.

De igazából annyira nem volt finom. Az öntet furcsa ízűnek tűnt a számára. Túl savanyú… vagy
nem is, inkább mintha olyan savanyú lett volna, hogy alaposan meg kellett cukrozni, hogy elrejtsék
az ízét. Nem igazán tetszett neki, de nem akart panaszkodni.

– Persze, hogy finom – mondta Draco fölényesen. – Én csináltam.

Harry elnyomta a fintorát, és inkább evett még egy keveset. Arra gondolt, úgy kell hozzáállni, mint
a gyógyszerhez. Csak túl kell esni rajta.

– Remélem, nem erőltetted meg magadat ma. Hogy érzed magad?

– Ó, remekül, remekül. – Draco bekapott egy falatot, mintha be akarná ezt bizonyítani. Azonban
nem evett sokat. A salátaöntet ízét elnézve, Harry aligha hibáztathatta érte.

– Bort?

Bármi, ami lemoshatja ennek az öntetnek az ízét jól hangzott Harry fülének. Bólintott, próbálva
mindent beleadni, hogy ne legyen túl buzgó a mozdulat.

Draco felállt.

– Ó, majd én hozom! Te már eleget tettél ma, pihenj… – mondta Harry.

– Jól vagyok – vágta rá Draco. – És te nem igen tudnád kiválasztani. Nem tudod, mi a főfogás.

– Nos, akkor mi az?

– Sült nyelvhal, kapribogyó szószban. – Draco felszegte az állát egy kissé. – Tudod, melyik bor
illik hozzá a legjobban, Harry? Akkor hadd válasszam ki az évjáratot.

Harry visszaült a helyén, próbálva nem megsértődni, miközben intett Dracónak, hogy menjen. Az
ő hibája, hogy nem finom borok körül nőtt fel, vagy hogy még sosem evett kapribogyó szószt?

Ahelyett, hogy az asztalnál töltötte volna ki a bort, ahogy általában szokta, Draco felkapott két
poharat, és magával vitte őket a konyhába.

Amikor visszatért, Harry keményen próbálkozott nem leküldeni egyből a bort. Az az érzése volt,
hogy nem járt sikerrel.

– Jó napod volt a munkahelyen? – kérdezte Draco, a hangjában pusztán féltő aggodalommal. Vagy
elmúlt a haragja, vagy profi volt az elrejtésében. Mivel mardekáros volt, valószínűleg a második.

– Mint általában.

Draco szeme résnyire szűkült.

– Találkoztál azzal a tramplival, aki alattad dolgozik?

Harry szeme kiguvadt.

– Lenore-ral?

– Nem vele. Azzal a fickóval, aki folyton teát hoz neked.

Ó, Laurent.

– Nem, nem láttam.

Draco nagyot bólintott.

– Jó. Maradjon is így.

– Nem maradhat így. Az aurorgyakornokokkal dolgozik.

– Csak ameddig le nem áll azzal, hogy hozzád jövögessen.

Harry elmosolyodott, mert tetszett neki, hogy Draco féltékeny. Persze annyira azért nem tetszett,
hogy a férfit szerencsétlennek akarja látni, úgyhogy azonnal kiterítette a kártyáit.

– Laurent nem jelent fenyegetést a számodra. Mondtam, te vagy nekem az egyetlen férfi.

Furcsa módon a kijelentés a legkevésbé sem nyugtatta meg Dracót.

– Szeretlek, emlékszel? – kérdezte Harry gyengéden.

– Én is szeretlek téged – felelte Draco mogorván.

Harry nem tudta, mi mást tehetne még, hogy biztosítsa Dracót az érzései felől.

– És a te napod milyen volt? Mit csináltál, míg pihenned kellett volna?

– Ó, egy kis ezt, egy kis azt.

– Lennél esetleg egy kicsit pontosabb?

Draco egy pillanatig Harryre meredt.

– Ó! Nos, ha annyira tudni akarod, kiugrottam egy kicsit. Friss fokhagymára volt szükségük.

Harry összevonta a szemöldökét.

– Azt hittem, van még.

– Több kellett. Idd meg a borodat!

Harry belehörpintett, és kuncogott egy kicsit.

– Ezt nekem kellene mondanom.

Végig figyelte Dracót, miközben a főfogás az asztalon volt, és végül sóhajtva megcsóválta a fejét.

– Nem eszel és iszol valami sokat. Hogy mondhatod azt, hogy jól vagy?

– Létezik olyan, hogy valaki jól van, és nem éhes – motyogta Draco.

– Nos, szerintem kicsit most érzékeny vagy…

– Igen, egy kicsit – válaszolta Draco különös hangon.

– Akkor le kéne feküdnöd pihenni – mondta Harry úgy döntve, hogy jobb, ha erőlteti. – Ma én
mosogatok. Holnap pedig elmegyünk valahová vacsorázni.

– Ne… – Draco gyakorlatilag kiáltott, de aztán szemlátomást átgondolta, mert lehalkította a

hangját. – Akarom mondani, örömmel lepihenek, de csak egy feltétellel: ha holnap is itthon eszünk.

Harry ekkor tízszer rosszabbul érezte magát. Draco ahhoz sem érzi elég jól magát, hogy
elmenjenek holnap? Egyértelműen nem lett volna szabad megerőltetnie magát, hogy vacsorát
főzzön Harrynek ma este.

– Draco! – mondta teljesen felbőszülve. – Miért nem pihentél ma? Szerettem volna, ha azt teszed.
Reggel rosszul voltál. Ha akartál volna, egész nap alhattál is volna!

– Nem tudtam aludni – motyogta Draco.

– Hát akkor miért nem vettél be altatóbájitalt? – Harry megrázta a fejét. Nem Dracóra vallott, hogy
ilyen… irracionálisan viselkedjen. Harry előhúzta a pálcáját. – Beveszel most?

Egy pillanattal később egy fiola röppent elő a lenti fürdőszobából Harry kezébe.

Draco úgy nézett ki, mint aki kettészakad a két választási lehetőség között, de egyik sem tetszett
volna neki igazán. Végül azonban elvette a bájitalt Harrytől, és egy gyors húzásra megitta.

– Ez az. Irány az ágy, és szép álmokat! – mondta Harry odahajolva, hogy homlokon csókolja. –
Reggel találkozunk.

Draco szavai már kezdtek lassulni. De az elméje még jó volt, azt elnézve, hogy mit kérdezett.

– Az… az én hálószobámba vagy a tiédbe?

– Az én ágyam a tiéd is – felelte Harry szeretetteljesen, felemelve Dracót a székéből, és közel

húzva őt magához. – Gyere, felhoppanállak.

Amikor Draco már mélyen aludt a takarók alatt, és Harry mulatságára halkan horkolt, Harry
visszament a földszintre, hogy összetakarítson. Mágiával szinte időbe sem került.

Gondosan eltette, ami a halból maradt, de a salátát?

Azt kidobta.

Már pusztán a salátából tudnia kellett volna, hogy Dracónak pihenésre van szüksége.

Hányszor főzött szinte ehetetlen ételt eddig?

Harry legjobb tudása szerint csak egyszer.

De még a legjobb szakácsnak is lehet sikertelen napja, amikor beteg. Különösen, ha beteg és nem
ismeri be.

Harry sóhajtott, és a nappaliba ment, ahol késő estig tévézett. Amikor végül egy hosszú rejszolás
után a kádban felment aludni, elég fáradt volt ahhoz, hogy azonnal elaludjon.

Épp, ahogy tervezte: biztosra akart menni, hogy nem fogja zavarni Dracót.
 ***

A következő pár nap zavarba ejtően hasonló volt, a hányás kivételével.

Nem, Draco nem hányt megint, de az étvágya szinte megszűnt létezni. Azon kívül… más téren is
rossz állapotban volt. Néha ideges volt. Hiperérzékeny a kritikára, és állandóan azon aggódott,
hogy Laurent túl sok teát hoz Harrynek.

Annak a gondolatát sem bírta elviselni, hogy elmenjenek valahova vacsorázni. Igazából annak
ellenére is főzött, amit Harry mondott az ügyről. Harry képtelen volt leállítani, hacsak nem akarta
használni a szigorú hangját, de ez aligha tűnt ésszerű megoldásnak. Tudta, Draco megharagudott
volna rá, ha visszaél vele.

– Szégyellnéd, ha együtt látnának velem, erről van szó? – kérdezte végül Harry a harmadik este. –
Most, hogy tudod, szeretsz, félsz, hogy az arcodra lesz írva, vagy ilyesmi?

Ennek nem volt túl sok értelme: először is, nem magyarázta volna meg, miért eszik Draco olyan
keveset. És az ő múltjával? A bűntudattal, amiért Nikolai-t rejtegette a szülei elől?

Draco rámeredt.

– Mondj egy alkalmat, amikor féltem a sajtótól, Harry!

– Uh… nos, a tárgyalásod után…

Ez hiba volt; Draco hangja fagyossá vált.

– Valami újabb alkalmat.

– Nos, tudom, hogy briliánsan kezeled őket, de talán ezek közt a körülmények közt kissé
bizonytalannak érzed magad…

Draco gúnyos hangot adott.

– Voltam már szerelmes.

Aucs!

– Akkor miért nem akarsz velem mutatkozni? – kérdezte Harry úgy határozva, hogy az egyenes
beszéd talán a legcélravezetőbb.

– Miért ne akarnék veled mutatkozni? – kérdezett vissza Draco. – Azzal a férfival, aki a legjobb
parti az egész varázsló Nagy-Britanniában? A világos oldal nagykövetével? Még ha nem is
szeretnélek, a családom hírnevének igencsak jót tenne, ha a világ a te választottadként láthatna.
Persze, hogy szeretnék veled mutatkozni.

– Ez aztán megmagyarázza, hogy miért utasítod el örökké. – Harry megmarkolta a villáját. Nem
tetszett neki az emlékeztető hogy egy érzéketlenebb Draco hogyan látná a kapcsolatukat.

– Tőled semmit sem tudok visszautasítani – mondta Draco kivillantva a csuklóját. – Te vagy a
gazdám.
– Ne vágd a képembe! – mordult Harry. – Nem az én hibám, hogy az vagyok, és egyébként is
szereted!

– Igen, szeretem!

– Akkor miért vitatkozunk? – kiáltotta Harry.

– Nem tudom!

Egy pillanatnyi csönd ereszkedett az étkezőre. Aztán hirtelen mindkét férfi nevetésben tört ki.

Draco hagyta abba elsőként.

– A stressz miatt van – mondta, egy textilszalvétával megtörölve a szája sarkait.

– Milyen stressz?

– Már voltam szerelmes ezelőtt, de… az nem ilyen volt.

Harry nem igazán tudta, hogy ez mit jelent.

– Nem?

– Nem. Nem kellett néznem, ahogy Nikolai minden reggel munkába megy, és aztán azzal töltenem
a napot, hogy azon töprengek…

– Az ég szerelmére! – Harry alig hitt a fülének. A féltékenység hízelgő tudott lenni, de nem akkor,
amikor túlzásba viszik. Nem, amikor bizalmatlansággal határos. – Tényleg azt hiszed, hogy
megcsallak, basszus? Elment az eszed?

– Nem, persze, hogy nem. Nem hiszem ezt – vágta rá Draco, levágva a szalvétát.

– Nos, mit akarsz tőlem, mit csináljak? Hagyjam ott az állásomat és itt üljek egész nap, a kezedet
fogva?

– Nem, én…

– Ó, tudom! – felelte Harry. – Azt akarod, hogy felvegyelek, és nekem dolgozz! Ahogy a drága
Nikolai-od tette! Félresöpörni a szabályokat, amik szerint ez tilos! A pokolba is, nem csak azt
kísérhetnéd figyelemmel, ahogy elfogadok Laurenttől egyetlen rohadt teát, de még fényezhetnéd is
a nevedet, ami olyan sokat jelent neked!

– Ne beszélj úgy, mintha a szabályok olyan sokat számítanának neked! Annál jobban ismerlek!

– Na persze! – Harry kis híján rácsapott az asztalra az öklével. – Hát erről van szó. El akarsz jönni
velem a munkába…

– Nem, nem akarok – felelte Draco hirtelen halk hangon, mintha épp most jutott volna valamiféle
döntésre. – Sosem akartam ilyesmit. Nem ez az, amit akarok.

Harry elnémult.

– Akkor mit akarsz?

Előre hajolva, Draco végigsimított pár ujjával Harry karján könyöktől csuklóig.
– Csak téged – suttogta, hirtelen átszellemült hangon. – Csak téged, Harry. Ez minden. Hogy
bennem légy. Az erős, kemény farkad teljesen elmerüljön bennem, míg a végén csak hebegni
tudok… Hogy magadévá tégy. – Szünetet tartott, de csak azért, hogy megnyalja az ajkát. – Kérlek,
nem dugnál meg végre?
 83. fejezet

Harry úgy érezte, sosem hallott ennél jobb ötletet. Valójában most, hogy Draco újra kérte ezt, alig
hitte el, hogy ilyen sokáig hanyagolta a dolgot.

– Persze, hogy megduglak – mondta előrehajolva, hogy az ajkuk összetalálkozhasson egy csók
erejéig. – Mmm, igen, határozottan.

– Ma éjjel fogsz megdugni – suttogta Draco az ajkaihoz közel, amikor megszakították a csókot, és
levegőt vett.

– Igen, ma éjjel – felelte Harry vágytól rekedt hangon. – Egek, igen!

– Helyes. – Draco rettentő elégedettnek tűnt. – Tudom, hogy abszolút lenyűgöző leszel.

Egy kis halvány kétség árnyékolta be a Harry elméjét elködösítő vágyat.

– Én… én még sosem…

Draco felhúzta Harryt a székből és közel vonta magához, egyenesen a szemébe nézve, miközben
beszélt.

– Bízz bennem, Harry! Lenyűgöző leszel.

Abban a pillanatban, hogy ezt kimondta, ilyen határozottan és őszintén, Harry hitt neki. A kétségei
azonnal megszűntek.

– Akkor nyomás fel! – rendelkezett. Természetesnek tűnt, hogy gazdaszerepbe helyezkedett

hirtelen; végtére is ez volt Draco számára. Sőt, mi több, Draco ezt szerette. – Fel a szobámba, és
vetkőzz le! Mindent vegyél le, miközben nézni foglak!

– Igen, gazdám – mondta Draco elfúlva.

Valahogy… megkönnyebbültnek tűnt, ismerte fel Harry, ami meglehetősen furcsa volt. Azt
gondolta, hogy Harry nem akarja majd megdugni? Nos… talán igen, elnézve, hányszor kérte már
erre, és mindig visszautasítást kapott. Persze mindig okkal. Először azért, mert Harry nem akart
visszaélni az amnéziájával, aztán azért, mert Draco nem kérte, amiből Harry arra gondolt, hogy
meggondolta magát, és aztán a legutóbb, mert Harry épp akkor ment el, pár pillanattal azelőtt, hogy
Draco megkérte, dugja meg…

Persze, Draco csak azért volt megkönnyebbült, mert Harry békén hagyta azóta a reggel óta, hogy
betegen ébredt fel. Ez tűnt a leghelyénvalóbb dolognak, mivel Draco még egyértelműen nem
gyógyult meg, ha az étvágytalansága jelentett bármit.

De most azért könyörgött, hogy dugja meg, méghozzá vágytól fülledt hangon, amit nem tenne,
hacsak nem érdekelné tényleg a dolog, úgyhogy Harry el is engedte a problémát magában.

Draco már félig levette az ingét, amikor Harry belépett a hálószobába, ami azt jelentette, hogy
Harrynek döntést kellett hoznia. Figyelmen kívül hagyja az apró engedetlenséget, ami szinte
biztosan nem szándékos volt?

Vagy megbüntesse, ha esetleg mégis az volt…

Tudom, hogy abszolút lenyűgöző leszel…

Ezek a szavak megérlelték az elhatározását, mivel nagyon jól tudta, milyen fajta tevékenységeket
tart Draco „lenyűgözőnek”.

– Azt mondtam, miközben nézni foglak – korholta. Nem durván; ahhoz túl nagy volt köztük a
szerelem. De szigorúan, az biztos. Épp a megfelelő hangot megütve, azt, ami tökéletes harmóniába
hozta őket, Harry leült az ágy szélére. – Gyere ide, és térdelj le a büntetésedért!

Draco habozás és félelem nélkül engedelmeskedett, térdre hullott, és felemelte az arcát, hogy
elfogadja, bármit is mér ki rá Harry.

Abban a pillanatban Harry még jobban beleszeretett… kivéve, hogy ez már talán nem is volt
lehetséges.

Egy pofon a bal orcára, aztán egy másik a jobbra; mindkettő erős volt, de nem durva, Draco pedig
minden ütés után visszatért a tökéletes pozícióba.

– Ennyi lesz – mondta Harry halkan. – Most pedig csókold meg a kezem, hogy megköszönd!

Ezúttal Draco az engedelmességet erotikus cselekvéssé alakította. Nem szimplán megcsókolta

Harry kezét; minden egyes ujjbegyére csókot nyomott, nedves forróságban fürdetve, a szájába véve
őket, hogy nyalja és szopja. Aztán Harry ujjperceit csókolta meg. Aztán a tenyerét, és a kézfejét,
majd a csuklóját.

Nem állt meg, míg Harry le nem állította, mert már valahol az alkarja és a könyöke között járt.

– Ez aztán… köszönetnyilvánítás – mondta Harry rekedten, kimondhatatlanul megindulva. Tudta,

hogy Draco alárendelt alkat; tudta, hogy szereti az alárendelődést. És most már azt is, hogy szereti
Harryt. De akkor is, Harryt egyszerűen… elsöpörte az, ahogyan Draco alá tudott rendelődni.

Olyan gyönyörűen. Olyan tökéletesen…

– Természetesen, gazdám – mondta Draco, miközben a karjával átölelte Harry lábait, és előrébb
kúszott a térdein. Oldalra fordítva a fejét Harry combjára tette az arcát szorosan magához húzta
Harryt. – Hálás vagyok, amiért megfenyítesz. Sosem akarnám, hogy elnézz a hibáim felett,
miközben szolgállak. Még egy kielégítő dugás közben is, ha úgy mozgok, hogy az kevesebbet
nyújt az extázisnál, azt akarom, hogy korbácsolj és verj meg…

Harrynek hirtelen eszébe jutott a hám, ami a hollóbérci ládában volt, és már jobban megértette. Ez
azért van, hogy irányíthasd, ahogy mozgok, miközben dugsz engem…

A szája tátva maradt a nyers vágytól.

– Akkor fel! – nyögte reszelős hangon. – Talpra, és kezdd elölről! Vetkőzz, miközben nézlek!

– Igen, gazdám. – Draco egyet lendülve talpra állt, olyan elegánsan, mint egy nádszál a könnyű
szellőben. Szót fogadva Harrynek, újra begombolta az ingét, és elölről kezdte, fürge ujjai a
gombokon táncoltak, cirógatva, incselkedve, miközben lassan, ó, nagyon lassan kigombolta őket,
hogy Harry élvezkedhessen a látványban.

Még meg is csipkedte a mellbimbóit, amikor elővillantak, és felnyögött.

– Most a nadrágot – zihálta Harry. – És ne merd kivillantani egy centijét sem az alsódnak!
Egyszerre vedd le őket! Aztán fogd meg a farkadat! Igen, így. Játssz magaddal, a golyókkal is! – A
hangja rekedt mormogássá vált, ahogy visszaemlékezett a legutóbbi alkalomra, amikor különös
figyelmet fordított Draco imádnivaló golyóira. – Gondolj vissza arra, amikor megkorbácsoltam a
golyódat, Draco! Gondolj arra, hogy újra megtehetem, bármikor, amikor csak akarom, te pedig
állni fogod, nem igaz? Hagyni fogod, hogy pirosra korbácsoljam őket, így van? Hagyod, hogy
feltörjem őket, és utána leszopod a farkam, míg a fájdalomtól nyögsz, nemde?

Draco farka, Harry látta, csöpögni kezdett a gondolatra.

– Igen – mordult Draco. – Igen, bármit. Bármi, ami a legjobban kedvedre van, Harry gazdám.
Forduljak a fal felé, és tárjam szét a lábam, míg várok a csapásra?

Újabb kép villant Harry elméjébe.

– És ha inkább azt szeretném, ha a hátadra feküdnél a földön, a levegőbe emelnéd a lábad, és aztán
tárnád szét? Olyan szélesre, ahogy csak tudod, a farkadat és a golyóidat teljesen felfedve nekem,
elérhetőre bármit akarok tenni velük?

Draco pozícióba kezdett helyezkedni.

– Nem, állj! – kiáltotta Harry, szinte pánikba esve. Tényleg nem akarta megkorbácsolni a golyóit,
bármilyen élvezetes is lett volna. Meg akarta dugni Dracót, és a kettő nem igazán járt kéz a kézben.

Legalábbis nem az első alkalomkor.

– Mit szeretnél helyette? – kérdezte Draco, kecsesen térdelő állásba gurulva fektéből.

Harry már szinte remegett a vágytól, és a farka olyan kemény volt, hogy talán Draco legenyhébb
érintésétől is el tudott volna menni, úgyhogy késleltető trükköt kezdett keresgélni. Valamit…
bármit.

– Mondd, hogy egy ringyó vagy!

Lassú mosolyra kunkorodott Draco ajka, és a szeme is mosolygott vele, mielőtt illedelmesen
lesütötte volna őket, mintha szégyellné azt, amit most be fog vallani.

– Egy ringyó vagyok.

Pusztán a szavaktól gyönyör borzongott végig Harry farkán. Ez azt jelentette, hogy le kellene ezzel
állnia persze, de nem volt rá képes. Olyan volt ez, mint egy ínycsiklandó újfajta édesség, amit most
fedezett fel, és csak épp hogy belekóstolt. Többet akart.

– Mondd, hogy az én ringyóm vagy!

– A te ringyód vagyok. – Draco kiadott egy vággyal és élvezettel teli, magas hangot. – Örökkön
örökké a te ringyód vagyok, én Harry gazdám.

– Helyes – mondta Harry talpra állva. – Tegyünk róla, hogy emlékezz rá! Gyere ide, és vetkőztess
le! Csókolj meg minden centi bőrfelültet, amit felfedsz, de a farkamra még csak rá se lehelj! Azt
teljesen hagyd békén. Értetted, ringyó? Az nem a tiéd. Még nem.

– Azért élek, hogy szolgáljak és örömet okozzak – mormogta Draco, amint engedelmeskedni
kezdett.

A cipővel és a zoknival kezdte, onnan haladt fölfelé, Harry ingét hagyva utoljára.

Szerencse, hogy Harry arra utasította, egyáltalán ne érjen a farkához. Egy leheletnyi meleg levegő,
és mindennek vége lett volna. Egy pillanatig elgondolkodott, hogy a fenébe fogja ezt véghezvinni
anélkül, hogy teljesen szégyent hozna magára, de aztán Draco szavai jutottak az eszébe.
Lenyűgöző leszel.

Furcsa, hogy milyen könnyű volt ezt elhinni. Igazán idegesebbnek kellene lennie, de hogy is
lehetne az, amikor szerette Dracót, és olyan hosszú ideje erre vágyott?

Abban a pillanatban Harry tudta, hogy egy idióta volt, amiért ennyi ideig várt.

Azt is tudta, hogy nem okoz csalódást Dracónak. Ez lesz a legjobb dugás, amiben a férfinak valaha
része volt. Sokkal jobb, mint… nem, nem. Harry nem akart rá gondolni. Most nem.

– Négykézlábra! – utasította Dracót. – Semmi mágia. Térden csússz… és úgy hozd ide, amire ma
szükségünk lehet. Síkosító főzetet, a legjobbat. És a fogaid közt hozd ide!

Harrynek kétsége sem volt afelől, hogy elérhető volt a házban minden, amire szükségük van.
Máskülönben Draco nem kérte volna arra, hogy dugja meg.

Kevesebb, mint két percen belül vissza is ért, egy széles szájú üveget tartva óvatosan a fogai közt.
Az állkapcsa nagyra tárult, hogy fogni tudja.

Jól állt neki, ahogy így kinézett, és Harrynek az jutott az eszébe, hogy talán valami jó szájpecek is
kellene nekik. De ez várhatott a következő alkalomig.

– Engedd el! – mondta Harry meglepődve, hogy milyen éles a hangja. Talán ez csak része volt
annak, hogy azt kívánta, bár ne kéne megkérdeznie a következőt. Nos, legalább csak egyszer kell
megkérdeznie. És hála az égnek, volt annyi esze, hogy kérdezzen.

– Taníts meg a bűbájra, amit arra használhatok, hogy letakarítsalak!

A feszélyezettsége valószínűleg jobban látszott, mint gondolta, mert Draco felnézett a térdelő
helyzetében és azt mondta:

– Én is meg tudok…

Harry egy pillanaton belül rajta volt, a hátára gördítve Dracót a padlón, a testével teljesen
ráfeküdve, míg egy csókkal elhallgattatta.

– Kibaszottul meg tudod csinálni, amire kérlek, mint egy rendes rabszolga. Most taníts meg a
bűbájra!

Draco kissé remegő hangon elmormolta a bűbájt. Amikor Harry elengedte az egyik csuklóját,
akkor a pálcamozdulatot is bemutatta. Aztán megint megcsinálta felülve is, hogy Harry jobban
lássa.

– Nagyszerű – mondta Harry. Nem igazán tudta, miért volt olyan ideges, amikor tökéletesen biztos
volt benne, hogy ez csodálatos lesz. Valójában ez az ellentmondás kicsit vaddá tette, és az egyetlen
dolog, ami lenyugtatta, az a parancsolgatás és gonoszkodás volt.

De ez nem okozott semmilyen bajt, mivel Draco nem bánta.

– Akkor az ágyra, ringyó! – mondta Harry erősen zihálva. – Az én ágyamra. Négykézlábra.

Vállakat a matracra, feneket a levegőbe, és amikor elkezdek hozzád érni, azt akarom, hogy még
többért könyörögj! Mint a szutykos kis kéjrabszolga, aki tudod, hogy vagy.

Draco azonnal mászott engedelmeskedni, a szeme pedig tágra nyílt a… Harry nem is tudta mitől,
de biztosan nem a félelemtől. Vagy aggodalomtól. Draco akarta ezt, minden percét, ugyanúgy,
mint Harry.

Talán csak meglepődött, hogy Harry mennyire készségesen belevetette magát a dologba.
Valószínűleg arra számított, hogy rá kell majd beszélnie őt, vagy tanítgatnia közben…

Basszus, gondolta Harry gonoszul.

Kikapta a pálcáját a levetett ruhái közül, és kiszórt egy tisztítóbűbájt, amit Draco épp az előbb…
basszus!... tanított meg neki. A méregtől egy kicsit erősebben szórta ki, mint szükséges lett volna.

Draco felkiáltott, és felpúpozta a hátát, de gyorsan visszatért a megfelelő pózba, amit Harry kért
tőle.

És micsoda póz volt! A mellkasa és vállai hozzálapultak a lepedőhöz, de a térde úgy volt
elrendezve, hogy a lehető legmagasabbra emelje a fenekét. Azonban a lábai csak egy kicsit voltak
szétterpesztve. Mintha arra készülne, hogy el lesz náspángolva…

– A térdeket széjjelebb! – rendelkezett Harry. – Alig látom a lyukadat.

Draco mintha összerezzent volna a legutolsó szótól, de széttárta a lábait, ahogy utasították. Aztán
áthelyezve a súlyát hátranyúlt, hogy széthúzza a farpofáit.

– Az az enyém – mondta Harry gyengédebb hangon. Szerette az alárendelődést, de nem az

összerezzenést. Legalábbis nem akkor, amikor más reakciót akart elérni. – El a kezekkel!

– Igenis, gazdám.

A Draco hangjából kiérződő megkönnyebbülés észrevehető volt, ami azt üzente Harrynek, hogy
egy kicsit jobban figyeljen, hogyan beszél. És hogyan viselkedik. A késztetés, hogy… vaduljon,
még mindig benne égett, de valahogy Draco tökéletes behódolása lecsillapította.

Tökéletes behódolás… igen, Draco nagyon tudta, hogyan kell ezt csinálni, de attól még ugyanúgy
voltak saját szükségletei is, és Harry gondoskodni akart róla, hogy mindegyiket kielégítse. Hogy
máshogy lehetne olyan lenyűgöző, amilyennek Draco megjósolta?

Úgyhogy… több visszajelzésre volt szüksége.

Feljebb kúszva az ágyon a rabszolgája mellé, Harry megnyugtatásként Draco derekára helyezte a
kezét, apró köröket masszírozva a megfeszült helyen.

– Szereted ezt a pózt?

– Gazdám azt mondta, hogy…

– Azt hittem, megegyeztünk, hogy a rabszolgák azt teszik, amire utasítják őket, nem azt, amire
nem. Nem azt kérdeztem, mit mondott neked a gazdád, hanem azt, hogy szereted-e ezt a pózt.

Furcsa módon Harry szinte hallotta, hogy Draco az ajkába harap és rágcsálni kezdi.

– Én… öm…

Ez egyértelműen nem rá vallott. Sokkal inkább olyan volt, mint az amnéziás rabszolga, aki régen
volt.

– Draco! – mondta Harry szigorúan. – Az igazat! Tudod, hogy jobb, ha nem hazudsz nekem.
– Ez elég behódoló – mondta Draco magas, nyüszítő hangon. – Tetszik, tényleg tetszik.

– Akkor miért félsz tőlem hirtelen?

Draco hangosan nyelt egyet.

– Te… elég erélyes vagy, Harry.

– És akkor? Voltam már erélyes veled régebben is.

– Igen. – Amikor Harry megint hallotta a rágcsáló hangot, nem tudta elviselni. Hirtelen a hátára
fordította Dracót, és rámászott. Mellkas a mellkason volt, láb a lábon, de ezúttal nem azért, hogy
lefogja.

Hanem hogy megnyugtassa.

– Beszélj! – mondta, és megcsókolta Draco állkapcsát, hogy bátorítsa. – Mondd el! Mondj el
mindent!

– Én… szeretem, hogy domináns vagy – suttogta Draco elfordítva a fejét.

– Igen, de?

– De ma éjjel tényleg csak… szeretkezni akartam.

Á! Így már érthető, de csak egy része. Dracót az is felizgatta, amikor Harry arra kényszerítette,
hogy nevezze magát ringyónak. Egy újabb golyókorbácsolás gondolata is tetszett neki…

De talán csak nem tehetett róla. Tényleg szerette Harryt dominánsnak látni. Ám ez még nem
jelentette azt, hogy nincsenek egyéb szükségletei, nem igaz?

– Ezt mondhattad volna odalent – felelte Harry halkan. – Miért beszélsz dugásról, amikor igazából
szeretkezni akarsz velem, Draco? Úgy tűnt, mintha játszani szeretnél.

Draco visszafordította a fejét és Harry szemébe mélyesztette a tekintetét.

– Azért mondtam azt, hogy dugni, hogy nehogy félreérthesd.

– Nem, nincs félreértés – mormogta Harry újra megcsókolva őt, ezúttal gyengéden az ajkain. –
Köszönöm, hogy elmondtad. Utálnám, ha az első alkalmunk kevesebb lenne, mint amit elképzeltél.

– Nem, mindenhogy csodálatos leszel…

– Mmm, tudom, hogy az leszek – mondta Harry, hirtelen magabiztosságtól telve. De ez

alkalommal nem volt tomboló. – És ez a póz milyen?

– Briliáns – felelte Draco széttárva a lábait. – Jó dolog érezni téged. Meleg, nehéz, és olyan te.
Készen állsz? Mert én igen.

Harry összevonta a szemöldökét. Készen állt – persze, hogy készen, egy meztelen, készséges
Dracóval alatta! –, de úgy tervezte, kitágítja egy kicsit előtte Dracót. Lehet, hogy kezdő volt még
ebben, de nem volt teljesen hülye. Többé-kevésbé tudta, mit kell tenni.

– Biztos vagy benne? Úgy értem, elég rég volt, hogy utoljára…

– Ellazult vagyok, mert szeretlek – sóhajtotta Draco. – És érezni akarlak, Harry. Minden centit. Az
intenzitást, tudva, hogy a te farkad az, ami szétfeszít. Azon kívül… tényleg nem bánok egy kis
fájdalmat, tudod, hogy szeretem.

Igen, Harry tudta, de akkor is!

– Ha biztos vagy benne…

– Szeretkezz velem, Harry! – kérte Draco elfúlva.

Ez olyan kérés volt, aminek Harry nem tudott ellenállni.

– De használj síkosítót! – tette hozzá Draco sietve.

Harry kuncogott, és bőségesen használta, bekenve Dracót a fenékpofái közt, szétfeszítve őt egy
kicsit a hüvelykujjával, amikor úgy adódott. Aztán a saját farkát is bekente jó vastag rétegben a
kékes színű géllel, és egyik kezét rajta tartva, Draco bejáratához irányította magát.

Eltökélte, hogy finoman fog behatolni, centinként haladva előre, hagyva, hogy Draco hozzászokjon
a szélességéhez és hosszúságához, de egy valamivel nem számolt.

Hogy ketten kellenek a tánchoz.

Draco összevissza ficánkolt a hátsójával, amikor érezte, hogy Harry farka hozzáér, és egy kicsit
jobban széttárta a lábait, aztán hirtelen felfelé döfött a csípőjével, és ívbe feszítette a hátát, a
kezével a lepedőbe markolva, miközben olyan hangot adott, ami a zihálás és a morgás közt volt.
Vagy talán Harry adta ki ezt a hangot. Félig Draco járatába beszuszakolva végezte. A forróság, a
nyomás, ó egek, a feszülés. Harry még sosem érzett ilyet azelőtt.

Megint felmordult, és szinte öntudatlanul döfött előre egyet. Már nem gondolt arra, hogy Draco
vajon készen állt-e vagy hogy elviseli-e. Ami nem is csoda, mert akkor sem tudta volna leállítani
magát, ha az élete múlt volna rajta.

– Egek! – nyögte, amikor teljes hosszában bent volt. – Ó, egek! Egek, szeretlek!

Draco felemelkedett kissé, és szájon csókolta.

– Imádom, amikor összevissza beszélsz.

Összevissza, igen. Harrynek kellene ezt elérnie Dracónál. Draco is megmondta.

– Kapaszkodj belém! – mormogta, addig várva, míg nem érezte, hogy Draco karjai átölelik és
szorosan fogják. Csak ekkor jutott eszébe, hogy tényleg jó sok idő eltelt, míg Draco utoljára ebben
a pozícióban volt. – Minden oké?

Draco hintáztatta a csípőjét, amitől Harry farka megrándult.

– Persze, készen álltam rád. Több, mint készen. Ne fogd vissza magad!

Harry nem fogta.

Ő is hintáztatni kezdte a csípőjét, kipróbálva egy szöget, aztán egy másikat, miközben újra és újra
döfött. A súrlódás finom volt; Draco járata mintha birtokolni akarta volna őt. A visszatartó erő, ami
a farkára hatott minden alkalommal, amikor kijjebb húzta… a szeme akaratlanul is lecsukódott
tőle.

Csak ekkor kezdtek Draco izmai szorosabban összezáródni, Harry farkát masszírozva. Az
elképzelhető legintimebb masszázs volt.

Harry csillagokat látott.

– Te… tökéletes vagy – zihálta, a felvillanások közt.

– Annyira… annyira örülök, hogy végre észrevetted – lihegte Draco.

Harry erősebben döfött, hogy megmutassa, ki a főnök.

Draco egy erős csípőmozdulattal viszonozta, amitől Harry kis híján azonnal elélvezett.

Aztán hirtelen megdermedt.

– Ott.

– Mi?

– Ott – mondta Draco sürgetően. – Pont ott, Harry. Ah… ah… megint…

Ó, ott! Harry most már értette, és gondosan irányban tartotta a csípőjét, miközben lehajtotta a fejét,
hogy elkapja Draco ajkát egy csók erejéig. Ösztönből Draco farka után is nyúlt egyszerre,
megszorítva kissé, mintha azt közölné vele, hogy az enyém, mielőtt simogatni kezdte még mindig
rámarkolva, egyenletes ritmusban mozogva, ami összhangban volt az alteste mozgásával.

Még egy lökés, egy újabb gyönyörhullám mindkettejük számára, és Draco tényleg összevissza
kezdett hablatyolni. Még egy húzás, és belemélyesztette a körmét Harry hátába, aztán vadul
harapdálta Harry fülcimpáját, a hangja olyan magas volt, hogy szinte fülsértő.

– Mondd, hogy élvezzek! Mondd, hogy élvezzek!

Harry eljátszott a gondolattal, hogy megtagadja tőle, de így eljuttatni Dracót az orgazmusig
csábítóbb kilátás volt.

– Igen, élvezz el! – mondta Harry elfúlva, még egyszer megrántva Draco farkát, miközben mélyen
és keményen döfött.

– Élvezz el most, a farkamon lovagolva…

Tudva, hogy én, csakis én tudom megadni neked ezt az élvezetet. Tudva, hogy az enyém vagy, és
mindig az leszel. A nevemet kiáltva élvezz el…

Ezt azonban már nem tudta kimondani. Túl sok szó lett volna, és a saját élvezete már elsöpörte
ezeket a szájáról. Draco megvonaglott alatta, hozzátéve a magját a testüket síkossá tévő
izzadsághoz. Harry végighúzta rajta a kezét, körözve az ujjával, hogy felvegyen egy keveset a
nyúlós folyadékból.

– Mmm. – Az íze remek volt. Túl jó ahhoz, hogy megtartsa magának.

Várt, amíg Draco kinyitotta a száját, hogy levegőt vegyen, aztán bedugta az ujját, rá a férfi
nyelvére.

– Szopd!

Amikor Draco megtette, ajkait rászorítva Harry ujjára, a szeme az elégedettség és az Igen, gazdám
keverékétől ragyogott, és ez több volt annál, mint amit Harry el bírt viselni.
Kiáltva élvezett el, mélyeket döfve Draco testében, és a szeme is nedves lett a megkönnyebbülés
erejétől.

Draco is hintáztatta a csípőjét, összhangban Harry minden egyes lökésével, imádattal szopta az
ujját, és csak jóval azután engedte el, hogy azt nyögte, Esküszöm, majdnem megint elélveztem.
Mmm… tényleg lenyűgöző vagy, Harry.

– Mondtad, hogy az leszek – felelte Harry álmosan. Hallatszott egy kis zavarba ejtő pukkanó hang,
amikor kicsusszant, de túlságosan kellemesen kielégült volt ahhoz, hogy érdekelje. – Te pedig…
nincsenek is rá szavak. Én nem… nem is tudom, miért nem csináltuk ezt sokkal hamarabb.
Minden okom arra, hogy miért vártam, most valahogy hülyeségnek tűnik.

– Tudom – mondta Draco fanyarul. – Jöhet esetleg egy fürdő? Vagy inkább csak ölelkeznél?

– Szeretlek érezni – mormogta Harry, kezével mindenütt végigsimítva Dracót, ahogy

összegömbölyödött mellette. – Szeretem, amikor izzadt vagy. Még szebb is vagy, ha nem vagy
annyira szalonképes…

Már szinte aludt, amikor hallotta az elsuttogott választ.

– Én is szeretlek, Harry. Majd… majd egy nap megérted. Remélem…

 84. fejezet

A következő napok és éjjelek, főleg az éjjelek, kielégítőek voltak. Igen kielégítőek. Az a rengeteg
szex, amire Harry csak vágyhatott, sőt, még annál is több. Persze, hosszú ideje volt már benne
része, de most, hogy a szex kifejezés Draco imádnivaló hátsóját is magában foglalta, minden
másfajta szeretkezés is jobbnak tűnt, mint addig.

Furcsa, hogy egy szopás tízszer élvezetesebb volt, ha Harry tudta, hogy ez csak előétel. Megdugni
Dracót, nem is, szeretkezni vele… ez volt a főfogás minden este.

Habár reggelente néha mást is csináltak. Kiverték egymásnak a fürdőkádban. Hosszan, fülledten,
miközben Harry a hátán feküdt, mint egy császár, és Draco illatos olajat öntött rá, majd a saját
testével masszírozta meg őt, csábítóan mozogva fel és le. Ajkak az ajkakon, farok a farkon, míg
Harry zihálva el nem élvezett, Draco nevét kiáltva.

Hogy tudta a sima dörgölőzést is ilyen élvezetessé tenni az a tény, hogy előző éjjel megkapta
Draco hátsóját? De azzá tette. Harry átkarolta őt, végigsimítva a háta vonalain, a szálkás izmokon,
aztán az ujjai lejjebb haladtak, le, egészen addig, míg el nem érték a férfi fenekének lágy bőrét.
Emlékezett az érzésre, ahogy a farka lüktetett azok közt a farpofák közt, ahogy szűk forróságban
döfködött.

Ahogy Draco belékapaszkodott.

Emlékezett a látványra, ahogy Draco az ajkába harap, miközben hintáztatja a csípőjét, hogy Harry
minden egyes lökésével összhangban legyen.

Hallotta a nyögéseit, a sóhajait, a szerelmi vallomásait…

És Harry szinte megvadult; hosszan és erőteljesen élvezett, magához szorítva Dracót, saját maga is
szerelmet vallva.

Utána elöntötte két különböző, mégis egymást kiegészítő meggyőződés; hogy ő a legszerencsésebb
férfi a világon, aki valaha a földön élt, és mindegy, mennyi ideig él még, soha, de soha nem tud
eleget tenni Dracóért.

Úgy érezte… nem is voltak rá szavak, de pár nap múlva kezdte azt hinni, hogy a megfelelő
kifejezés az áldott.

Igen, Draco áldás volt. Különleges, csodálatos áldás, amit Harry sosem érdemelt ki, mindegy,
milyen keményen próbálkozott. Nem érdemelte meg őt, vagy ezt az egész boldogságot.

De akkor is az övé volt. Szó szerint. A teste is és a lelke is, elnézve, hogy Draco most már
Harryvel hal.

Harry csak annyit tehetett, hogy megpróbál méltó lenni erre az ajándékra.

Úgyhogy próbálkozott. Kivétel nélkül minden este megállt a virágosnál vagy a cukrászdánál, és
vett valamit Dracónak.

Nem volt nehéz emlékezni rá, hogy hozzon valamit szerelme jeléül, elnézve, hogyan használta
Draco ezeket a jeleket. Az első éjszakán, azután, hogy szeretkeztek, Harry kiválasztott egy hosszú
szárú vörös rózsát, és megkérte a virágost, hogy kössön a szárára egy szép nagy masnit. Draco
rápillantott, és ragyogott; azt mondta, ez az első alkalom, hogy a Griffendél színeit értelmes célra
használják. Amikor eljött a vacsora ideje, Harry kristályvázában találta a rózsát az asztalon, a másik
férfi pedig a csuklóján viselte a masnit.

Azzal viccelődött, hogy később kicsomagolhatja őt.

Harry meg is tette… aztán Draco kitépkedte a rózsa szirmait, és arra használta őket, hogy
végigsimogassa velük Harryt. Ehhez a masszázshoz hasonlót Harry még sosem élt át, lágy,
borzongató és illatos volt, aztán Draco szétmorzsolta a szirmokat a kezei közt, százszorosára
erősítve és csábítóvá téve ezzel az illatot.

Azon az estén illatfelhővel körülvéve szeretkeztek, és utána, ahogy Harry közel húzta magához
Dracót, életében először megértette, miért a rózsa a tökéletes virág arra, hogy jelképezze a
szerelmet.

A rózsa csak a kezdet volt, mindegy, mit hozott haza Harry Dracónak, a férfi megtalálta a módját,
hogy belevegye a szeretkezésükbe. A csokoládét mágiával megolvasztotta, Harry mellkasára és
csípőjére öntötte, aztán felnyalta, olyan hosszan elnyújtva, mintha órákig csinálná, miközben Harry
vonaglott, azért könyörögve, hogy Draco a farkát is nyalja meg legalább egyszer.

Draco megtette… de csak azután, hogy felnyalt minden csokoládét. De nem engedte, hogy Harry a
szájába élvezzen. Csábította és kínozta, gúnyolta, és néha még egy bűbájt is használt, hogy hideg
levegőt fújjon Harry farkára, hogy lehűtse.

Ez már túl sok kellett volna, hogy legyen Harrynek, de Draco nem állt le. Később bevallotta, hogy
szeretné, ha Harry megtudná, milyen érzés, ha őrülten vágyik a kielégülésre, de nem kaphatja meg.
Finom, igaz?, kérdezte, és Harrynek el kellett ismernie, hogy tényleg az.

Abban a pillanatban nem tűnt finomnak. Valójában annyira szörnyű volt, hogy Harrynek a szigorú
hangját kellett használnia, hogy elküldje Dracót a síkosítóért. Bármilyen jó volt az, hogy így
ellátják a farkát, Harry akart lenni az, aki a döntéseket hozza arról, hogy milyen gyorsan és
keményen döfjön. Harry akart lenni az, aki Dracót arra készteti, hogy kiáltson, könyörögjön és
esdekeljen.

Nézni akarta, hogy Dracót hideg veríték borítja el, ahogy a vágytól zihál, miközben Harryre vár,
hogy megadja neki az engedélyt az elélvezéshez.

Harry akkor brutálisan hatolt belé. Szinte embertelenül merülve alá, a legkisebb próbálkozás nélkül
arra, hogy óvatos legyen.

De ez akkor is szeretkezés volt; Draco egyértelműen élvezte.

Nem mondta többet, hogy Harry, helyette azt mondta, „gazdám”, méghozzá egész idő alatt, Harry
pedig élvezte.

Mielőtt túl lettek volna a dolgon, már Harry hátát öklözte, hogy elélvezésért könyörögjön, és szinte
pánikba esett a szükségtől.

És mivel Harry annyira szerette őt, megadta az engedélyt.

Draco tekintete Harryt is átlendítette azon a bizonyos ponton, és tökéletes szinkronban végezték;
Harry olyan mélyen döfött, ahogy csak bírt, és tartotta a pozíciót, míg élvezett és élvezett, Draco
pedig amennyire csak tudott, ívbe hajlott, a testével szorosan hozzáfeszülve Harryhez, a farkával
pulzálva, míg egyenletes tempóban lövellte a szerelmet, vágyat és élvezetet.

Tökéletes volt.
Tökéletes élet volt.

Draco is tökéletes volt.

És ők is tökéletesek voltak együtt.

Egy valamit kivéve.

Időről időre valami még mindig furcsa volt Harrynek Dracóval kapcsolatban. Most már
nyugodtabbnak kéne lennie, nem? Most, hogy a szó minden értelmében szeretők voltak, Dracónak
mindene meg volt, amire csak vágyott, nem?

Akkor miért tűnt még mindig idegesnek és irritáltnak néha? Miért volt még mindig a rögeszméje
Laurent? Nem hihette azt, hogy lehet vetélytársa. Harry fülig szerelmes volt belé, és minden nappal
egyre jobban szerette. Állandóan elmondta Dracónak, hogy mennyire szereti.

A pokolba is, már több is, mint szerette, egyenesen imádta, és ezt is elmondta neki.

És mégis, Draco néha irracionálisnak és féltékenynek tűnt.

De ezek az alkalmak csak rövid ideig tartottak; Draco nem volt orvosi eset. Egyszerűen csak…
érzékenyebb, mint amire Harry számított.

Harry megpróbált beszélni a dologról, de ez mintha csak jobban felidegesítette volna Dracót,
úgyhogy ezt feladta. Arra gondolt, sokkal jobb inkább napról napra, hétről hétre kimutatni, hogy a
férfinak nincs oka bizonytalankodni. Egy nap majd egészen biztosan megérti, hogy elengedheti
magát; hogy Harry az övé, úgy, ahogy ő is Harryé.

Harry nem tervezett sehová sem elmenni.

Draco féltékenysége zavaró volt, de hosszú távon annyira nem komoly. Majd az idő megoldja.

Ami jobban aggasztotta Harryt, azok nem is annyira a lelki, mint inkább a fizikai jóllétével
kapcsolatos furcsaságok voltak. Még mindig nem evett sokat. Azt mondta, egyszerűen csak nem
éhes, és nem fogja kényszeríteni magát az evésre. Amikor Harry kifejezte az aggodalmát, Draco
cinikusan azt javasolta, hogy használja a szigorú hangját, ha ez annyira számít neki.

Ez elhallgattatta Harryt, de nem állította meg abban, hogy alaposan megfigyelje őt az étkezések
alatt. Abban sem, hogy reménykedjen, a férfi étvágya hamarosan visszatér.

És apropó étvágy… nos, nem panaszkodhatott Draco szexuális étvágyára. Az elég egészséges volt.
Ennek ellenére Dracónak gyakran nehezére esett elérnie az orgazmust.

Nem mindig történt meg, de elégszer ahhoz, hogy Harry aggódjon miatta.

Az ellenkező problémához volt hozzászokva – ahhoz, hogy Draco már jóval azelőtt készen állt az
élvezésre, hogy Harry megengedte neki. Némely éjszakák még mindig ilyenek voltak… noha
Draco sokkal követelőzőbb, sürgetőbb volt, mint azelőtt, hogy Harry ne tagadja meg tőle túl
sokáig. Szinte már erőszakos lett, ütötte Harry hátát, ahogy engedélyért könyörgött…

De egyes éjszakák pont az ellenkezője voltak. Harry már elment, és engedélyt adott Dracónak is az
élvezésre, de Draco csak… hosszú idő múlva élvezett el. Úgy tűnt, tökéletesen jól érzi magát; nem
úgy, mintha unná a szexuális életüket. Egyszerűen csak… sokkal több stimulációt igényelt, mint
addig.
Valahol Harry nem bánta. Mennyei volt szopni és harapdálni őt, ameddig csak szüksége volt erre
Dracónak. Imádott síkosítót önteni a farkára, és addig verni neki, míg még több síkosítóra nem lett
szükség… aztán még többre. Harry keze már néha fájt egy kicsit, de nem számított.

Az viszont számított, hogy mit jelenthetett ez a változás, mert szembeszökő változás volt, és nem
olyan, ami fölött Harry át tudott siklani. Amikor összeadta az étvágytalansággal, az jutott eszébe,
talán valami betegség bujkálhat benne.

Mindig, amikor Harry rákérdezett erre, Draco tagadta ezt, méghozzá olyan egyértelműen, hogy
Harry tudta, tényleg jól kell éreznie magát, ahogy mondja. Különben a szolgabűbáj észlelné a
hazugságot, és tenne valamit, hogy Draco beismerje.

– Akkor valami másról van szó? – kérdezte Harry egy éjjel, amikor mindegy, mit csinált, Draco
képtelen volt elmenni. – Valamit rosszul csinálok, vagy valami mást szeretnél, vagy… – Furcsa
volt, hogy mennyire el tudott pirulni mindazok után, amiket együtt beszéltek és csináltak. – Azért
van, mert el kéne kezdenünk, tudod… összeszedni egy gyűjteményt az olyan játékokból,
amilyeneket vele használtatok…

– Nikolai-jal – mondta Draco nyugodt hangon, kezével egyenletesen simogatva Harry karját,
miközben összebújva feküdtek. – Semmi baj, Harry. Nem zavar, ha kimondod a nevét.

Harry már tudta ezt egy ideje. Draco most már őt szereti, nem a férjét. De attól még jó volt Draco
szájából hallani.

– Nem válaszoltál a kérdésre.

– Szeretném, ha beszereznénk pár rendes játékot.

Harry megkönnyebbülve kifújta a levegőt.

– Akkor csak erről van szó?

Draco átfordult, hogy a szemébe nézhessen, és gyengéden szájon csókolta, mielőtt megszólalt.

– Hányszor kell elmondanom, hogy ez nem probléma?

Akkor mégsem a játékokról van szó, gondolta Harry.

– Hogy mondhatod ezt? Egyáltalán nem mentél el ma este, Draco!

– Nem mintha nem próbálkoztál volna eléggé.

– Ez nem vicces!

– Akkor sem probléma – ismételte el Draco határozottan. – Azért tudom ezt mondani, mert igaz.
Szeretkeztünk, és kielégítettelek, ami nagyon, nagyon boldoggá tesz engem, Harry. Tudom, hogy
nem mentem el, de el kell hinned, hogy minden másodpercét élveztem az érintésednek. Nem kell
ahhoz elmennem, hogy élvezzem a szexet.

Harry szeme kiguvadt. Ez a gondolat egyszerűen… bizarr volt a számára. Egy férfinak szüksége
van rá, hogy elmenjen. Minden alkalommal!

De Draco nem fuldokolt, úgyhogy amit mondott, annak igazak kellett lennie. A számára. Vagy
legalábbis hinnie kellett, hogy ez igaz. Harry azt gondolta, a bűbáj érzékelheti ezt.

– Azt akarom, hogy elélvezz – mondta sértődöttnek és… nos, becsapottnak érezve magát, basszus!
– Persze – mondta Draco az ujjaival megsimítva Harry állkapcsát. – Nagyon jó vagy hozzám. Az
ágyban és azon kívül is. De tudod, normális, ha egy férfinak néhanap egy kis nehézsége támad.

Harry elrántotta a fejét.

– Kissé fiatal vagy még ahhoz!

– Ejteni kéne a témát, vagy a végén még elégtelennek kezdem érezni magam – mondta Draco
szárazon.

– De… de…

– És mint a szolgád, a leghűbb vágyam az, hogy a kedvedre tegyek. Ha még tovább beszélünk
erről, komplexusom lesz, hogy csalódást okozok neked az ágyban.

– Egyáltalán nem okozol csalódást! – kiáltotta Harry. – Én csak azt akarom… azt akarom…

Draco mélyet sóhajtott, aztán egy kecses mozdulattal a hátára fordította Harryt, és a teljes testével
ráfeküdt. Mélyen a szemébe nézett.

– Minden csodálatos – mondta tökéletesen nyugodt hangon. – Kérlek, emlékezz erre, Harry!
Értem. Nagyszerű szerető vagy, oké? Azt hiszem, csak egy kicsit stresszelek. Majd… majd megint
megtalálom az egyensúlyt, ígérem! Aztán minden olyan lesz, mint azelőtt.

Nyugalom áramlott át Harryn egy óriási hullámban, ami elmosta az aggodalmait. Stressz. Hát
persze. miért nem gondolt erre?

Öm… talán mert nem igazán lett volna értelme.

– Milyen stressz? Azt hittem, boldog vagy velem.

– Akkor most ki is bizonytalan? – cukkolta Draco, lehajolva, hogy megcsókolja Harry szájának
előbb az egyik, aztán a másik sarkát. – Boldog vagyok veled. Te vagy minden, amit valaha
vágytam és akartam.

– Akkor mi ez a stressz?

Draco legördült róla, és a hátára feküdt. Amikor Harry odafordult hozzá, és felkönyökölt, hogy
ránézzen, azt látta, hogy Draco a homlokát ráncolja, és a szeme összeszűkült, mintha gondolkodna.

– Mi az? – kérdezte Harry.

– Próbálod elérni, hogy még rosszabbul érezzem magam?

– Nem, hanem meg akarom érteni, mi bánt téged.

– Majd… – Draco megköszörülte a torkát.

– Majd mi?

Draco hangja jóval halkabb lett, habár már előtte sem volt erőteljes.

– Kevesebbre fogsz tartani, ha elmondom.

– Nem foglak.
– De igen.

– Nem foglak.

– De igen.

– Nem foglak.

– De igen.

Harry ekkor feladta, és a szigorú hangját használta.

– Rohadtul nem foglak, és most azt parancsolom, hogy mondd el! Most!

Draco összefonta a karját a mellkasa előtt, és rámeredt, de engedelmeskedett. Mert muszáj volt
neki. Ez kicsit lehangoló volt.

– Rosszul fektettem be a pénzt, és most a nettó vagyonom csökkent, és ettől szarul érzem magam,
oké? Elégedett vagy, most, hogy tudod?

Ó! Dracónak igaza volt… Harry tényleg egy kicsit kevesebbre tartotta őt, amiért a pénz okozta ezt
az egész felfordulást. Kit érdekelt? Harrynek volt elég, és ezt Draco is tudta.

De… talán nem volt vele igazságos. Dracót úgy nevelték, hogy a saját maga és a mások értékét a
vér és a pénz dönti el. Már teljesen túljutott a vér témáján, de az várható volt, hogy a beteges
neveltetésének egyéb nyomai annyira mélyen belegyökereztek, hogy sosem szűnnek meg teljesen.

A legkevesebb, amit Harry tehetett, hogy megértő lesz a problémájával kapcsolatban, mert
akármilyen hülyén is hangzott, ez probléma volt Draco számára.

– Mennyivel csökkent a nettó vagyonod? – kérdezte próbálva mindent beleadni, hogy

együttérzőnek tűnjön.

Draco fújt egyet.

– Kényszeríteni fogsz, hogy kiköhögjem a számokat?

– Nem. Csak kérdeztem. Szeretlek. Ha valami bánt téged, akkor szerintem beszélnünk kellene róla.
– Mindegy, mekkora hülyeség is az.

– A vagyonom már elérte az egy és negyed millió galleont – mondta Draco lassan, és úgy tűnt,
mintha próbálna bátor lenni. Harry szerette ezért. A hangja kicsit gyászosabb lett, amikor folytatta.
– De aztán kicsúszott a talaj a repülő szőnyeges biznisz alól, és most már megint alig van több mint
egy millióm.

Harry szája tátva maradt.

– Ó, egek! – mondta émelyegve. – Illegális holmikkal üzletelsz?

Draco kivillantotta a fogát.

– Azkabanba fogsz küldeni?

– Nem, de véresre korbácsolom a golyóidat, ha nem állsz le vele…

– Hogy magán úton rehabilitálj, ez a terv?

– Kibaszottul nincs semmilyen tervem! Nem gondoltam volna, hogy ekkora hülyeséget fogsz
csinálni! – Ekkor valami helyre kattant Harry agyában. – Várj! Ismerlek. Nem tennél ekkora
hülyeséget. Úgyhogy akkor miről beszélsz?

– Elég sokára esett le, hogy megbízhatsz bennem!

– Ez nem az én hibám. Te alakítottad úgy, hogy olyan rosszul hangzott a dolog – felelte Harry, és
nem volt hajlandó bűntudatot érezni. – Miért csináltad?

Draco vállat vont, a feszült kis mozdulat alig rázta meg alattuk a matracot.

– Talán meg akartam tudni, hogy mi élvez elsőbbséget, az, hogy a gazdám vagy, vagy még úgy is
elsősorban aurorparancsnok vagy, hogy velem bújsz ágyba.

– Ne tesztelgess engem így! – Harry nem akart veszekedni, úgyhogy inkább megint támogató
stílusra váltott. – Akkor mesélj erről a szőnyegüzletről!

– Pénzt fektettem egy cégbe, ami Törökországból exportál Kelet-Európába. Az új kézi hop-
csomagok megjelenésével a piacon mélyre zuhant a szőnyeg iránti igény.

– Oké – mondta Harry lassan, a kezét Draco meztelen combjára téve. – Szóval nyomasztottak
dolgok. Ez logikusan hangzik. De Draco, te is tudod, ahogy én is, hogy a befektetéseknél a
szerencse forgandó.

– Amit te a befektetésekről tudsz, az egy teáscsészét sem töltene meg – felelte Draco, de a hangja
már nem volt mérges. Csak megint szomorú.

– Én úgy értettem, nem várhatod el, hogy sose legyen veszteséged. Te is tudod.

Draco hosszút sóhajtott.

– Igen, tudom.

– De még mindig több a hasznod, mint a veszteséged – emelte ki Harry. – Egy millió galleonnál is
kevesebbet örököltél.

– És többször is megvehetlek, és újra eladhatlak – tette hozzá Draco, láthatóan felvidulva az

ötlettől. – Rendben.

– Egyáltalán nem vehetsz meg – mondta Harry ravaszul. – Itt te vagy a rabszolga. – Aztán
megkomolyodott. – Nem segítene, ha azt parancsolnám, hogy ne aggódj a pénz miatt? Az utolsó
knútot is elvesztheted, akkor sem kell aggódnod. Sosem hagynám, hogy éhezz.

– Próbálok nem bosszankodni a balszerencse miatt.

– A pénz miatt ment el az étvágyad is?

– Egy része talán – motyogta Draco. – Alhatnánk most már, Harry? Elég kimerült vagyok.

– Biztos, hogy nem akarsz valami mást? Mondjuk egy szopást?

– Csak hadd aludjunk! – mondta Draco nagyot ásítva. – Reggel munkába kell menned, nekem
pedig meg kell találnom a módját, hogy visszaszerezzem, ami elveszett.

– Vagy pihenhetnél is holnap…

– Majd átgondolom. – Draco Harry karjaiba húzódott, a megszokott alvó pozíciójába helyezkedett,
és megint ásított. – Jó éjt, Harry gazdám!
 85. fejezet

Draco furcsa étkezési szokásai megmaradtak, ahogy a szórványos nehézségei is az elélvezésben.

De nem volt több olyan éjszaka, amikor egyáltalán nem tudott elmenni, úgyhogy Harry próbált
nem aggódni emiatt.

– Holnap este elmegyünk Ronnal és Hermionéval vacsorázni – jelentette be egy este a desszert
közben. Nem mondta hamarabb, mert nem akarta, hogy Draco lebeszélje. – Ez az utolsó péntek
estéjük, mielőtt elutaznak, hogy Ron előadásokat tartson Kanadában, de miután visszajönnek,
megint rendszeresen eljárunk majd. Elegem van már abból, hogy a sajtó azt találgatja, mikor
kezdek megint randevúzni. Az akarom, hogy mindenki megtudja, hogy foglalt vagyok.

Draco gondosan felvágta az áfonyás pitéjét.

– Úgy mondod ezt, mintha tiltakoznék.

– A legutóbbi három alkalommal, amikor megpróbáltalak étterembe vinni, ragaszkodtál hozzá,

hogy itthon együnk.

– Mhm, de most már rendben lesz.

Harry remélte, hogy ez azt jelenti, már túl van a gyomorproblémáján. Legalábbis az, ahogy aznap
este evett, reményre adott okot. Draco mindent elfogyasztott a tányérjáról, és a köretből még
repetázott is. Most pedig látható étvággyal ette a desszertjét.

Harry ellazult kissé.

– Jó. Jó. Már várom.

– Hol van foglalásunk?

Harry legyintett.

– Ó, sosem foglalkozom ezzel. Próbálkoztam párszor, de az étteremvezető mindig azt mondta,

hogy nem szükséges.

Draco szeme megcsillant.

– Gondoltam is, hogy nem. Neked nem.

– Hogy érted ezt?

– Őszintén. Ennyire nem lehetsz naiv… vagy talán mégis. Az éttermek eléggé akarják a
támogatásodat ahhoz, hogy a te esetedben eltekintsenek a szokásos procedúráktól.

– Én csak azt hittem, hogy nem olyan zsúfoltak…

– Kérlek! A londoni éttermek meglehetősen zsúfoltak péntek esténként. Ha sosem kellett sokat
várnod asztalra, az azért van, mert amint meglátják, hogy jössz, a sor elejére tesznek.

Harry összevonta a szemöldökét. Előfordult, hogy nem állt sor, de néha voltak előtte. Harry többé-
kevésbé azt feltételezte, hogy valakire vártak a csoportjukból, hogy megérkezzen. De ha nem ez
volt a helyzet…
Felmordult, és azt kívánta, bárcsak beleverhetné a fejét az asztalba.

– Mit gondolhatnak rólam?

Draco felnevetett, de nem gonoszul.

– Ugyanazt, amit a kőművesek gondoltak, Harry. Megtiszteltetés szívességet tenni neked.

Karácsonykor is dolgozni akartak; biztos vagyok benne, hogy a többi vendég is boldog volt abban
az étteremben, hogy átadhatja neked az asztalát. Hálásak neked, és boldogok, hogy kimutathatják.

Nos, legalább nem történt meg olyan gyakran. Általában Ginny választotta ki az éttermet, amikor
elmentek. Talán ő intézte a foglalásokat. Harry nem tudta, és nem is akart rákérdezni. Draco már
így is elég féltékeny volt Laurentre. Harry el sem tudta képzelni, hogyan reagálna, ha ő elkezdené
látogatni a volt barátnőjét.

– Gondoskodom róla, hogy legyen foglalásunk – mondta Harry makacsul. – Nem akarok
különleges bánásmódot.

– Tudom, hogy nem – felelte Draco halkan. – De nem kellene ennyire neheztelned. Attól tartok,
néha elkerülhetetlen lesz, az életed hátralévő részében. Ezzel számolnod kell azok után, hogy
megszabadítottad a világot a gonosztól.

– Igen? Nos, akkor inkább eszem pirítóst babbal…

Draco elfintorodott.

– Engedd meg, hogy én intézzem a foglalást! – mondta gyorsan. – A saját nevemre.

Ó, ez jó ötletnek tűnt. Harry bólintott.

– Kiválaszthatom a helyszínt is?

Ez már talán nem volt olyan jó ötlet. Draco elképzelése a jó konyháról nem biztos, hogy egyezett
Harryével.

– Szeretem tudni, melyik villát használjam anélkül, hogy kérdeznem kellene – mondta szárazon.

– Soha sem választanék olyan éttermet, amit nem élveznél – mondta Draco határozottan. – Még
akkor is, ha nem szeretnélek, Harry, azért vagyok itt, hogy hűen és becsülettel szolgáljalak.

– És ebbe nem tartozik bele az, hogy öm… szélesítsd a látókörömet? – kérdezte Harry
szkeptikusan.

Draco elvigyorodott.

– Ó, de, igen. De lassan fogom szélesíteni, ígérem.

Harry úgy érezte, hihet neki.

– Rendben, válassz te! De olyan hely legyen, ami Ront sem félemlíti meg.

– Mégiscsak bab és pirítós lesz.

– Draco…

– Csak viccelek – mondta Draco gyorsan. – Igazából úgy gondolom, hogy a barátod meglepően
kulturált lett Hermione irányítása alatt. És ez egy bizonyos értelemben búcsúvacsora lesz a
számukra. Nem akarnám elrontani.

Harry megint bólintott.

– Ron már eleve kényelmetlenül fogja magát érezni melletted, amiért őt javasoltad arra a nyilvános
beszédre. Nem szeret a lekötelezetted lenni.

– Majd észben tartom. – Draco elhallgatott egy pillanatra. – Akkor teljesen biztos vagy?

Harry pislogott.

– Miben?

– Abban, hogy randizni lássanak minket.

– Randizni, a fenét! Az első újságírónak, aki rákérdez, azt mondjuk, hogy élettársak vagyunk. Nem
akarom, hogy az emberek azt higgyék, még mindig elérhető vagyok.

Draco ajka fénylett, miután megnyalta.

– A kilátás őszinte örömmel tölt el, de nem gondolhatok csak magamra. Most már rád is
gondolok… a sajtó kegyetlen lesz.

– Miért? – Harry Draco kezéért nyúlt. – A varázsvilág elég elfogadó az egynemű kapcsolatok
terén…

– De nem akkor, ha rólad van szó. A legtöbb újságíró nő, és nem fog tetszeni nekik a gondolat,
hogy a férfiak érdekelnek téged. És tudod, mit mondanak a sértett nőkről…

– Majd akkor foglalkozunk a viharral, ha már kitört. – Harry vállat vont, és maga is meglepődött
rajta, hogy tényleg nem érdekli a dolog. Az övé volt Draco, és csak ez számított.

Draco halkabban felelt.

– És aztán ott van a dolog a nevemmel. Nem igazán passzol a… az imázsodhoz.

– De te nem csak a neved vagy, Draco, akármit is gondol a sajtó – nevetett Harry. – Talán csak
annyit kell tenned, hogy küldesz pár nagyobb összegű adományt a háború áldozatainak. A sajtó
véleménye úgy változik, mint a szélirány.

– Ez eléggé mardekáros megközelítés – jegyezte meg Draco elismerően. – Tetszik.

Harry örült ennek, mert mihelyst elhagyták a száját a szavak, azt hitte, mindent eltolt, most, hogy
felhozta a pénzt, amikor Draco épp a befektetései miatt aggódik.

– Úgyhogy ne próbálj többé lebeszélni erről! – mondta Harry. – Döntöttem. Te vagy az élettársam,
még ha a minket összekötő bűbáj kissé szokatlan is. Azt akarom, hogy mindenki megtudja, hogy
szeretjük egymást.

– Ahogy kívánod, gazdám – felelte Draco egészen halkan, és az arca elpirult. – Én... igazán le
vagyok nyűgözve, amiért a nyilvánosság előtt kívánsz megjelenni velem.

Harry elmosolyodott.

– El is vennélek, ha tudnálak.
Draco elejtette a villáját, és a keze, amit Harry tartott, hirtelen ökölbe szorult.

– Te… te tényleg?

– Még szép. Azonnal. Szeretlek. – Nem habozna kitűzni a dátumot, ezúttal nem. Ez is azt
bizonyította Harry számára, hogy sosem szerette Ginnyt igazán, romantikus értelemben. Legalábbis
azóta nem, hogy felnőtt lett. Amíg iskolába jártak, belebolondult, de ez minden.

De Dracóval a szerelem igazi volt, szilárd és tartós, annyira, hogy Harry azért volt mérges, hogy
nem veheti el.

– Igen… kiderítettem, hogy a pergamen, amit a házassági kivonatokhoz használnak, el van

varázsolva, hogy szénné égjen, ha valamelyik házasulandó nem saját akaratából vállalt kötés, vagy
szerelmi bájital hatása alatt van. Ez ráillik a Res mea esre. Aztán a minisztériumi hivatalnoknak,
aki a feleket összeadja, azonnal meg kellene semmisítenie a házasságot, és jelentenie az ügyet…
nos, nekem. – Harry sóhajtott, visszaemlékezve, milyen kétségbeesett volt, amikor rájött erre. – A
háború után új törvényt hoztak, amikor tudod, minden kiderült Voldemort szüleiről.

Draco keze szüntelenül mocorgott Harryében.

– Sosem hallottam ilyen törvényről.

Harry visszagondolt.

– Ó! Nos, azt hiszem, nem is hallhattál. Apád tárgyalásával egy időben lehetett. Az foglalhatott le
téged.

Draco megdermedt.

– Még mindig azt gondolod, hogy meg kellett volna kapnia a Csókot? Vagy legalábbis
életfogytiglant kapnia, ahogy értesüléseim szerint vélekedtél az ügyről az egyik nyilvános
beszédedben.

Harry megint sóhajtott.

– Mit kellene erre válaszolnom, Draco? Apád szörnyű dolgokat tett.

– Tudom. De akkor is az apám, és ha szeretsz, akkor nem akarhatod őt börtönben látni!

Az, hogy fülig szerelmes, nem jelenti azt, hogy le kell nyelnie a manipulációt, gondolta Harry.

– Ó, igen, akarhatom – mondta, de aztán, mivel ő maga nem akart manipulálni, azonnal elismerte
az igazság többi részét. – De ebben az esetben, azt hiszem, tényleg nem. Az apád… nem is tudom.
Valószínűleg sosem fogom őt megkedvelni, de el kell ismernem, hogy a szabadulása óta tényleg
nem csinált bajt. És ez volt a fő oka annak, hogy egy életre bezárva akartam látni. Nem bíztam
abban, hogy... hogy nem próbálja megint olyan helynek látni a világot, ahol csak az aranyvérűek
értékesek.

– Ha megteszi, akkor segítek neked egy életre bezáratni – mondta Draco megszorítva Harry kezét.
– De… a házassági törvények… tényleg utánuk néztél? – Hirtelen lehajolt, és megcsókolta Harry
kezét. – Ezt azt jelenti… nos, nagyon sokat jelent, Harry. Köszönöm!

Harry egy kis ideig rábámult.

– Semmit sem kell megköszönnöd. Természetes, hogy össze akarok házasodni azzal a férfival, akit
szeretek. Te… – Ó, egek! Ez nehezebb volt, mint gondolta. Még csak nem is a kezét kérte meg,
nem teljesen… de akkor is olyasminek tűnt. – Hozzám jönnél, ha lehetne?

– Igen – lehelte Draco azonnal. – Ó, igen, el sem tudom mondani, mekkora örömmel. Öm… de
talán megpróbálhatnánk, Harry. A Res mea es nagyon régi, és nincs regisztrálva a bűbájügyi
irodában. Talán az elvarázsolt pergamen nem mutatja ki, és mégiscsak összeköthetnénk az
éltünket. Úgy értem… a megszokott módon. Ha aggaszt a nyilvánosság, először próbálkozhatnánk
egy privát kis ceremóniával, csak te, én, az anyakönyvvezető, és ha minden jól megy, akkor
vendégek előtt is megismételhetnénk. Mit szólsz hozzá?

Ez aztán csábító volt.

– Nem lehet, Draco – mondta Harry szomorúan. – Sajnálom, de nem lehet. Az

anyakönyvvezetőnek jelentenie kell a dolgot, és valószínűleg ebben az esetben Kingsley-hez
fordulna. Aztán nyomozás lenne, és mindenki megtudná, hogy a rabszolgám vagy. Nem hiszem,
hogy ezt akarnánk.

– Nem – felelte Draco lassan. – Habár, tudod, befeketítené az aranyfényű hírnevedet, és kevesebb
különleges elbánásban részesülnél, amit annyira utálsz…

– Elveszteném a munkámat, és a Minisztériumnak most szüksége van rám. Még mindig kevés a
képzett aurorunk. De rabszolgaság? Még ha el is magyaráznánk az összes körülményt, Kingsley-
nek akkor is szörnyen nehéz lenne megtartania engem.

– Rohadt Voldemort mindent elront – mondta Draco.

Technikailag Voldermort anyjának a tette, nem Voldemorté rontotta el ezt nekik, de Harry nem
javította ki Dracót. Túlságosan tetszett neki az, amit a férfi mondott.

– Sajnálom!

Draco tovább ette a pitéjét.

– Az, hogy el akarsz venni, eleget mond, nem?

– És már amúgy is össze vagyunk kötve – emlékeztette Harry.

– Úgy érted, hozzád vagyok kötve.

Harry fogta Draco kezét, és a szíve fölé tette.

– Abban az értelemben vagyunk élettársak, ami egyedül számít.

– Könnyű ezt mondani, amikor technikailag nem te vagy a rabszolga.

– Amit te nem bánsz.

– Ami most eléggé lényegtelen.

Harry halványan rámosolygott. Tudta, mire gondol Draco, de nem tetszett neki az, hogy ez
bizalomhiányt sugall. De ez nem volt új jelenség. Amikor Draco Laurentre panaszkodott, az is
ugyanaz a helyzet volt.

– Nos, talán jobban fogod érezni magad, ha a sajtó holnap együtt lát minket. Utána a nyilvánosság
előtt is élettársak leszünk.
– Ne légy nevetséges! Már ettünk együtt nyilvánosság előtt anélkül, hogy azt feltételezték volna,
többek lennénk barátoknál.

Harry mosolya kiszélesedett.

– Akkor elismered, hogy nevetséges voltál az előbb, amikor a sértett nőkről beszéltél? – Nem
hagyta, hogy Draco válaszoljon. – Mindenesetre ez más lesz. Ronnal és Hermionéval leszünk. Úgy
fogunk kinézni, mint két pár.

– Mivel dupla randevút tartottatok akkor is, amikor hogyishívjákkal jártál?

Harry tudta, hogy Draco nem felejtette el Ginny nevét.

– És azért is, mert szeretnék akként viselkedni, aki vagyok. Szerelmes férfiként. – Harry a szájához
emelte Draco kezét, és megcsókolta a kézfejét, ahogy a filmekben csinálják néha. Persze ott nőkkel
teszik ezt, de ez csak azt jelentette, hogy a világnak jobb filmekre van szüksége.

Draco reszketősen bólintott.

– Én... akarom ezt. Nem szeretem a bujkálást. Ez arra emlékeztet… nos, úgyis tudod. De én csak
miattad aggódom, Harry. Biztos vagy benne, hogy ezt akarod csinálni?

Már megint ugyanott voltak.

– Igen – felelte egyszerűen. – Az enyém vagy, és azt akarom, hogy ezt az egész világ megtudja.
Senki titkának nem szabadott volna lenned. Büszke vagyok rá, hogy olyasvalakivel vagyok
összekötve, mint te.

Draco megdermedt, mint egy állat, amire ráirányult a reflektor.

Harry majdnem felsóhajtott. Miért kell csapdában éreznie magát? Igen, rabszolga, de szereti így a
dolgokat… és tudja, hogy Harry nem él vissza a hatalmával. És egyébként sem tudják ezt
megváltoztatni, úgyhogy miért kell, hogy ez számítson? Egyedül a szerelmük számít.
Úgy tűnt Harrynek, hogy Draco jobban kezelte, hogy rabszolga, mielőtt beismerte magának és
Harrynek, hogy szerelmes. A szerelemnek nem inkább javítania kellene a dolgokon, mint rontani?

– Semmi baj – mondta Harry kedvesen. – Csak ideges vagy. Vagy… talán egy kis bűntudatod van?
Mert nem ismerted el nyilvánosan a kapcsolatodat Nikolai-jal, velem viszont most el akarod?

– Talán erről lehet szó – mondta Draco fojtottan. – Öm… megbocsátanál most? Azt hiszem, túl
sokat ettem, és le kellene feküdnöm.

Harry a homlokát ráncolta, de hagyta elmenni.

***

A következő este épp készültek hoppanálni, amikor egy levél érkezett hussanva a kandallón át.
Harry ügyesen elkapta, azon vigyorogva, hogy a mozdulat a fogójátékosi napjaira emlékeztette.

– Ó, azt hiszem, apádtól jött.

Draco elsápadt.
Harry kíváncsian nézett rá, de amikor Draco semmit sem mondott, kicsavarta a pergament.

– Hmm. Vacsorameghívást kaptunk holnapra a kúriába, és a szüleid szeretnék, ha ebből mostantól

heti rendszer lenne. Azt hiszem, apád túltette magát azon, hogy eltitkoltad előle a házasságodat.

Draco még mindig nagyon fehér volt, miközben feszült hangon megszólalt.

– Vacsora minden héten? Ez természetesen ki van zárva.

– Miért?

– Ne játszd meg magad! Nagyon jól tudom, hogy nem vágysz a szüleim társaságára.

Harrry vállat vont.

– Tudom kezelni. Ez része annak, ha az ember kapcsolatban van, nem? Hogy időt tölt a párja
családjával. Neked pedig látnod kell őket…

– Nem, nem kell! Egyáltalán nem!

Harry a homlokát ráncolta.

– Már megint itt tartunk? Draco, ezt már lerendeztük karácsonykor. Apád mérges volt, amiért
félvérrel házasodtál össze, és azért talán még jobban, hogy évekig hazudtál arról, ki vagy
valójában, de már egyértelműen túl van ezen. Vagy legalábbis afelé tart. Nézd… nem állíthatom,
hogy jól ismerem a szüleidet, de abban halál biztos vagyok, hogy nagyon szeretnek téged. Nem
tudod, milyen szerencsés vagy, hogy ilyen szüleid vannak, akik gondoskodnak rólad? A pokolba is,
olyan szüleid, akik még mindig élnek? Ez a levél az apádtól egy olajág, basszus! Nem lökheted
csak úgy vissza a képébe…

– Muszáj lesz – felelte Draco rekedt hangon. – Most nem látogathatom meg őket, Harry…

– Miért nem?

– Egyszerűen csak nem.

– Én az hittem, már túl vagy ezen az ostobaságon! Karácsonykor…

– Kérlek, hagyd abba! – könyörgött Draco. – És kérlek, kérlek, Harry, ne használd a szigorú
hangod! Hadd foglalkozzam a szüleimmel a magam módján, a magam idejében!

Térdre esett, miközben ezt mondta, ami Harry minden tervét keresztülhúzta. Így hogy használhatná
a szigorú hangját?

– Kelj fel! – szólt rá mogorván. – Ron és Hermione nem fogják tudni, hol lehetünk.

Draco bizonytalanul lábra állt.

– Mondd, hogy nem megyünk holnap a kúriába!

– Rendben, nem megyünk. De jó lenne, ha elmondanád, miért ugrasz állandóan mindenre. Olyan
nyugodt voltál, higgadt és összeszedett. Nem értem.

Draco a földre nézett.

– Nem tudom elmagyarázni.

Harry ismerte az érzést. Néha pokolian maga alatt volt, maga sem tudta, miért.

– Draco… csak lazíts, jó? Szeretjük egymást, és minden rendben.

De nem volt minden rendben – nyilvánvalóan nem, az alapján, hogy Dracónak még mindig
akadtak szexuális problémái. Az előző éjszaka is megtörtént… Draco abszolút képtelen volt
elmenni, mindegy milyen keményen próbálkozott.

A szerelemnek nem kéne a szexet is még jobbá tennie?

***

Az étterem, amit Draco kiválasztott, stílusos volt, de egyszerű, az étlap pedig egy szál pergamen.

– A választék korlátozott, de minden, amit főznek, abszolút első osztályú – mondta Draco, amikor
leültek. Kicsit idegesnek tűnt, mintha aggódna, hogy Harrynek nem tetszik a hely, amit választott.

Harry odahajolt hozzá, és szájon csókolta.

– Ne aggódj, minden nagyszerű.

Ron megköszörülte a torkát, és kissé vörös volt az arca, amikor Harry rápillantott.

– Mi az?

– Meg… megváltoztál.

Harry felvonta egyik szemöldökét.

– Már rég elmondtam, hogy szeretem Dracót.

– Igen, de…

– Azt hiszem, Ron arra gondol, hogy Ginnyt sosem csókoltad meg ott, ahol újságírók is
megláthatják – mondta Hermione nyugodtan. – Úgyhogy kissé megdöbbent, amiért Dracóval ilyen
könnyedén megteszed.

Ó! Nos, egy panorámaablak mellett ültek, ami egy varázslóutcára nyílt az Abszol út közelében.
Pillanatnyilag nem álltak ott újságírók fényképezőgépet kattintgatva, de az igaz, hogy bárki láthatta
őket. És Ronnak igaza volt; Harrynek eszébe sem jutott volna Ginnyt megcsókolni itt.

– Nos, így van – mondta nagyon finoman a barátjának. – Hosszú időbe telt, de végül rájöttem,
hogy azért nem kértem meg soha Ginny kezét, mert nem akartam összeházasodni vele. Dracóval ez
más. Azt akarom, hogy az egész világ megtudja, hogy összetartozunk.

– Így akarod közölni, hogy eljegyzési partin vagyunk? – kérdezte Hermione ragyogó szemmel.

– Sajnos nem. Vannak bizonyos… nehézségek.

– Ó! Persze, hogy vannak.

– Így is egy életre össze vagyunk kötve. Élettársak vagyunk – mondta Harry olyan hangon, ami
aratott volna, ha bárki hallotta volna őket.

Ron nagyot nyelt a vizéből, de legalább nem vette Ginnyvel szembeni sértésnek a dolgot.

– És én szeretem Harryt – mondta Draco hirtelen Harry szemébe nézve közben.

– Nos, remélem is – morogta Ron. – Mert ő szeret téged, és megérdemli, hogy viszontszeressék, és
ha megbántod, leátkozom a golyóidat.

– Ez csodálatos, Draco! – mondta Hermione, úgy téve, mintha Ron nem kasztrálással
fenyegetőzött volna éppen. – Igazán csodálatos. Örülök nektek. Akkor végül is ez majdnem
eljegyzési parti.

– Szükségünk lesz pezsgőre – mondta Ron, de ahogy mondta, az inkább azt jelentette, hogy
„szükségem van valami alkoholra. Most.”

Az étterem minősége a következő pillanatban egyértelműen megmutatkozott. Azonnal megjelent

egy pincér, és arról érdeklődött, milyen pezsgőt szeretnének.

Ekkor Draco átvette az irányítást; erőlködés nélkül „a ház pincéje” felől érdeklődött a pincértől,
ahogy ő fogalmazott. Amíg ezzel foglalkozott, Hermione félrehajolt, hogy halkan Harryvel
beszélhessen.

– Ronnak igaza van. Megváltoztál. A jó irányba.

Harry vállat vont.

– Csak azt kívánom, bár hamarabb rájöttem volna, hogy nem Ginny az igazi. Nem akartam
megbántani.

– Szerintem tudja.

– Szóval, tervezitek meglátogatni Kanada látványosságait, míg ott vagytok? – kérdezte Draco kissé
hangosan.

Hermione elhúzódott Harrytől.

– Ó, igen. Végeztem egy kis kutatást és…

– Milyen meglepő.

Hermione elvigyorodott.

– Tényleg tervezek kutatni, amíg ott vagyok. Talán téged is érdekelhet, hogy van egy könyvtár
Ottawában, ami sötét mágiára specializálódott. Arra gondoltam, hátha van információjuk… a
Harryvel való helyzeteddel kapcsolatban.

Draco az ölébe tette a kezét, a vonásai kissé megfeszültek, noha a hangja könnyed és játékos volt.

– Ó, mi hasznossal tudnának szolgálni? Komolyan kétlem, hogy az őseink kanadaiak voltak.

– De az egész világból gyűjtenek információkat.

– Tényleg nem érted a Malfoyok titkolózó hajlamát – mondta Draco, de ezúttal a hangja feszült
volt.
Hermione elmosolyodott.

– Nos, hogy őszinte legyek, én sem számítok rá, hogy hasznosat találok, de meg kell próbálnom.
Szeretném, ha tehetnék érted és Harryért valamit.

– Így is boldogok vagyunk – vágta rá Draco. – Nincs szükségünk ilyesfajta segítségre.

Elnézve hogy a szolgasága újabban aggasztotta Dracót, Harry teljesen érthetetlennek találta a
viselkedését. Mégsem akar felszabadulni?

Talán csak nem akar reménykedni, elnézve, milyen valószínűtlen volt, hogy Hermione bármit is
talál majd.

Draco hirtelen felállt, és Harry felé nyújtotta a kezét.

– Táncolunk?

Tényleg volt egy apró táncparkett az asztaluktól nem messze. Harry nem igazán szeretett táncolni.
Arra gondolt, valószínűleg a roxforti karácsonyi bál rémisztette el örökre, de nem tervezett nemet
mondani, így, hogy Draco kérte fel.

– Biztos vagy benne, hogy készen állsz erre, haver? – kérdezte Ron. – A csók tíz másodperc alatt
véget ért. A táncot viszont biztos, hogy megírja a Reggeli Próféta.

Ha Harry hezitált is, ettől a megjegyzéstől dűlőre jutott.

– Helyes – mondta. – Ha nem lehet eljegyzésünk, akkor legyen ez helyette.

Megfogta Draco kezét, és követte őt a táncparkettre. Egymás karjába olvadtak, lazán ölelve
egymást, ahogy együtt lejtettek a lágy jazzre, ami a levegőt szelte.

A táncparkett is látható volt az utcáról, és nem telt sok időbe, míg elterjedt, hogy Harry Potter
megint jár valakivel. Legalábbis Harry ezt feltételezte, mivel egy újságíró hirtelen betoppant az
étterembe, és kattintott egy képet.

– Hölgyem, legyen szíves! – mondta egy egyenruhás férfi, aki mintha a semmiből jelent volna
meg. – Ez egy privát étterem.

– Kérnék egy asztalt…

Harry tudott egy gyors módszert, hogy véget vessen a vitának.

– Elmegy, ha pózolunk önnek?

A nő szó szerint el volt olvadva.

– Ó, Mr Potter! Igen, igen, persze, milyen csodálatos ötlet…

Draco vonakodónak tűnt; szinte elrejtette az arcát, amíg Harry azt nem mondta neki, hogy nézzen a
kamerába és mosolyogjon. Ekkor engedelmeskedett, noha Harry egyáltalán nem használta a
szigorú hangját.

– Fantasztikus fotók lesznek – lelkendezett Hermione, amikor visszaértek az asztalhoz.

Draco foga vacogni kezdett.

– Harry, biztos vagy benne, hogy ezt nyomtatásban akarod látni? Talán még mindig van idő, hogy
elkapjuk…

– És mit csinálnánk vele? Kedvesen elkérnénk a fényképezőgépét? Most már túl késő kihátrálni.

– Egy gyors emlékezettörlés és…

– Csak szólok, Draco – morogta Ron –, a szívszerelmed az aurorparancsnok. Nem akarhatod

bevallani, hogy törvényt készülsz szegni.

– Ó, semmi baj! – mondta Harry pléhpofával. – Már tudok a repülőszőnyeg-iparhoz fűződő

kapcsolatairól is.

Ron álla leesett.

– Természetesen nem hazai szálakról van szó – tette hozzá Harry.

Ron elvigyorodott.

– Ez nem volt valami szép.

– Nos, Draco az emléktörlő bűbájt sem gondolta komolyan...

– De, azt hiszem, igen – mondta Draco bizonytalanul. – Reggel, ha kijönnek az újságok, lehet,
hogy problémád lesz…

– Szerinted meg fogom bánni? – Harry megrázta a fejét. – Esélytelen. Az egyetlen, amit bánni
fogok, az az lesz, ha azt írják, hogy csak barátok vagyunk, miközben egyértelmű, hogy szeretők.

– A „szeretők” több újságot elad. Nem hiszem, hogy aggódnod kell, Harry – mondta Hermione
szárazon. – Draco, jól vagy? Add ide a pezsgőt, hadd nyissam ki…

Egy jéggel teli vödörben hagyták, hogy hűljön, mert a társaság fele táncolt, de Hermione szavaira
megjelent a pincérjük, és fürgén kinyitotta az üveget.

– Harryre és Dracóra! – mondta Hermione, megemelve a teli poharát.

– Harryre és Dracóra! – visszhangozta Ron is, noha kevesebb lelkesedéssel.

– Mhm. – Harry hozzákoccintotta a poharát Dracóéhoz. – Ránk.

Draco feszülten bólintott.

– R… ránk.

Ron, Hermione és Harry mind ittak egy kortyot az ízletes pezsgőből. Draco nem, amíg Harrynek
eszébe nem jutott engedélyt adni neki.

Azután olyan gyorsan belökte a pezsgőt, hogy köhögött is egy kicsit.

És ez nem volt minden. Draco töltött magának még egyet, aztán borra váltott, és annyit ivott
belőle, mintha nem lenne holnap.
 86. fejezet

Miután Draco elnézést kért, amiért el kell intéznie a szükségét, ahogy kuncogva fogalmazott,
Hermione közelebb hajolt Harryhez.

– Minden rendben van Dracóval?

Harry fájdalmasan megvonta a vállát. Megpróbálhatott volna színlelni, de a barátai túl jól ismerték.

– Őszintén nem tudom. Újabban elég szeszélyes.

– Komolyan gondoltam, amit a golyóiról mondtam – jegyezte meg Ron furcsán barátságos hangon.
Nos, addigra már ő is túl volt pár pohár boron. – Leátkozom őket abban a pillanatban, hogy szólsz,
Harry barátom…

– Jobban szeretem, ha a golyói rajta vannak – felelte Harry szárazon. – Jobban szeretem őket,
mintsem tudni szeretnéd.

Az alkohol miatt Ron sokkal könnyebben elvörösödött, és Harry örömmel fogadta, hogy Hermione
vette át megint az irányítást a beszélgetés fölött.

– Hogy érted, hogy szeszélyes? Elmagyaráznád pontosabban? Ez fontos lehet.

Harry úgy sejtette, ez hosszú történet lesz.

– Nos, nem is tudom, hogyan magyarázzam el. Szinte… olyan, mintha a hormonok játszanának
vele, Hermione. Éles hangulatváltásai vannak, egyszer bújós és szeretetteli, a következő percben
meg pánikba esik valami miatt, és többnyire étvágytalan is, de nem mindig, és… – Harry itt inkább
meghúzott egy határt, mert nem akart belemenni Draco hálószobatitkainak részleteibe.

– És mi?

Harry erősen gondolkodott.

– És megint nem akarja meglátogatni a szüleit, pedig biztos vagyok benne, hogy már megbékéltek.
Úgy értem, elmesélte nekik a házasságát, azt is elmondta, hogy félvérrel házasodott össze. És
teljesen jól fogadták. De most akkor sem akarja meglátogatni őket!

– Hmm. Ezek a dolgok hirtelen változtak meg?

– Draco mindig is egy kissé… nyűgösködő volt, azt hiszem. A maga módján. De hirtelen sokkal
rosszabb lett. Úgyhogy… igen.

Hermione egy pillanatig eltöprengett a dolgon.

– Ez csak találgatás, de megerőltető munkája volt. Talán egy darabig élvezte, hogy kiszakadhatott
belőle, de most már az otthonlét kezdhet unalmassá válni.

– Én nem ragaszkodom hozzá! – kiáltott fel Harry megbántva.

– Úgy értettem, hogy talán élvezne egy kis változást. – Hermione hátralökte a haját a válla fölött. –
Mit mond Draco, amikor a hangulatváltozásairól kérdezed?

Harry összevonta a szemöldökét.

– A pénzről beszél.

Ron horkantott egyet.

– És ez meglep? Szerintem elfelejted, hogy Draco Malfoy egy Malfoy.

– Ne kezdd el! – szólt rá Hermione élesen. – Harry szereti.

– Merlin tudja, miért – morogta Ron.

– Mert gyönyörű – válaszolta Draco enyhén vontatott hangon, ahogy az asztalukhoz lépett.

Harry a Nikolai-jal való hasonlóságra gondolt, és majdnem összerezzent.

Nem tudta, hogy Draco gondolatolvasó-e, de annak tűnt, amikor folytatta.

– És belül is ugyanennyire gyönyörű. És az enyém.

– Ó, Ron csak ideges az előadássorozata miatt – mondta Hermione, az örök békéltető. – De te is

ingerültnek tűnsz, Draco. Harry említett valamit a pénzzel kapcsolatban. A szüleid kitagadtak az
örökségedből a házasságod miatt?

Váó… Hermione is kiváló mardekáros lehetett volna, ha nagyon akart volna.

– Nem – felelte Draco olyan hangon, ami elhárította a további kérdezősködést. Hirtelen egyáltalán
nem tűnt részegnek.

Hermione figyelmen kívül hagyta.

– De Harry az mondta, nem akarod látni őket.

– Ó, ez csak átmeneti – mondta Draco, olyan mozdulatot téve, mintha el akarna hessegetni egy
zavaró rovart az ingujjáról. – Inkább nem beszélnék a dologról, ha nem bánod.

– De ők a szüleid, Draco – mondta Harry könyörgően. Ő nem gondolta azt, hogy ez az újkeletű
viselkedés átmeneti lesz. Draco hazudhatott, amennyit akart Hermionénak. Csak neki volt muszáj
igazat mondania.

Draco már-már leereszkedő tekintettel méregette Harryt, de amikor megszólalt, a hangja kedvesen
csengett.

– Sosem voltak szüleid, így nem lep meg, hogy nem érted. De Harry… a szülők néha… útban
vannak, oké? Tudom, mit csinálok.

– Majd meg fogod látogatni őket?

– Igen – felelte Draco határozottan, ezúttal egyenesen Harrynek. A szemében azonban szomorúság
tükröződött… vagy inkább leírhatatlanul mély bánat. Harry nem tudta, mi lehet ez, de hirtelen
megértette, miért nem beszélhet Draco arról, ami bántja. Ha megtenné, talán összetörne.

– De mikor?

– Amikor… majd készen állok rá – felelte a férfi, és becsukta a szemét. – Kérlek, ezt most már ne
erőltesd, Harry!

Ron egy féloldalas vigyort villantott Harryre.

– Eh… tudom, nem rám vall, hogy Draco mellé álljak bármiben, de tudod, a szülők néha tényleg
az ember agyára mennek.

Nem, Harry nem tudta. És nem gondolta, hogy valaha is meg tudja érteni. De még Hermione is
bólintott egy aprót, úgyhogy Harrynek el kellett fogadnia, hogy mások másképpen is érezhetnek.

Sóhajtott.

– Rendben. Sajnálom, Draco! Leállok.

– Köszönöm! – felelte Draco halkan.

– Akkor Kanada – mondta Hermione vidáman. – Pár nap múlva Montrealban leszünk. Miért nem
mesélitek el, hogy miket érdemes megnéznünk ott?

***

– Ágy? – kérdezte Harry, amikor hazaérkeztek. – Öm… nincs rosszabb, mint a másnaposság.
Szeretnéd, hogy eltüntessem az alkoholt, ami még a szervezetedben van? – felemelte a pálcáját,
miközben beszélt.

– Nem szükséges. Már elintéztem, amikor kimentem a vécére – válaszolta Draco könnyed hangon.

– Miért csináltál ilyet?

– Nyilván azért, mert nem akartam, hogy teljesen felszívódjon bennem a bor.

– De még mindig részegnek tűntél, amikor visszatértél az asztalhoz…

Draco gúnyos arcot vágott.

– Nos, nem ismerek auror szintű bűbájokat, ez igaz. Biztos vannak azonnali módszerek, hogy ne
kelljen várni öt percet, hogy kihallgassátok a gyanúsítottat, nem?

Harry bólintott.

– Azért lefekszünk? Vagy inkább néznél még valami filmet?

– Ó, egyértelműen ágy. – Draco huncut mosolyt villantott rá, és ettől felforrósodott Harry vére. –
Kanosnak érzem magam. – Közel húzta magához Harryt, és sokáig csókolta, míg mindketten
alaposan kanosak nem lettek.

De nem számított. Dracónak így is gondja volt az élvezéssel. Harry nem akart az egyetlen lenni,
aki elment, ezért ragaszkodott hozzá, hogy először leszopja Dracót. Addig nyalogatta és szopta a
farkát, míg megfájdult az állkapcsa, és még így is… semmi.

Nos, nem pontosan semmi. Draco kemény volt, és egyértelműen élvezte a dolgot, nyögött és
döfködött, néha meg-megragadva Harry fejét… de úgy tűnt, nem képes a csúcsra jutni.

– Sajnálom! – mondta Harry, amikor levegőt vett. – Nem tudom, mit csinálok ro…

– Nem miattad van – mondta Draco sietve. – Csakis miattam. Te csodálatos szerető vagy.
– Ja, csodálatos. Igen.

– Tényleg az vagy.

Ekkor valami bekattant. Harry nem tudta, miért jutott eszébe Hermione vacsora közbeni
megjegyzése, de most eszébe villant, és hirtelen az életnek sokkal több értelme lett. – Talán
változásra lenne szükséged – mondta lassan.

– Nem! – vágta rá Draco, eltakarva a száját. – Szeretlek! Harry, esküszöm, hogy szeretlek! Jobban
fogom csinálni, keményebben fogok próbálkozni, én…

– Miről beszélsz?

Draco ledermedt.

– Öm…

– Mi az? – kérdezte Harry, belefáradva Draco kifogásaiba. Annak ellenére, hogy nem tudott
hazudni, könnyedén sikerült titkolóznia, például arról, hogy miért ilyen szeszélyes a szüleivel
kapcsolatban. Nos, Harrynek nem állt szándékában nyomást gyakorolni rá, ezt meg is ígérte. De ez
más volt. – Mit hiszel, mire értettem? Mondd el!

– Ó, csodás, használd csak a szigorú hangod, miért is ne…

– Mondd el! – ismételte meg Harry, most még határozottabban.

Draco rámeredt, de engedelmeskedett.

– Mit kellett volna gondolnom, amikor azt mondtad, változásra lenne szükségem? Azt
feltételeztem, arra utaltál, hogy el akarsz küldeni!

Harry rábámult. Draco ennyire bizonytalan?

– Persze, hogy nem foglak elküldeni! Én is szeretlek téged! Azon kívül, hogyan boldogulnál? Enni
sem tudsz!

– Erről van szó – motyogta Draco.

Harry nem tudta, hogy kezdődött a veszekedés, de abba akarta hagyni.

– Gyere ide! – mondta, és kitárta a két karját. Várt, amíg Draco befészkelte magát közéjük, ahogy
Harry ágyán feküdtek. – Akkor most figyelj, mert szerintem rájöttem.

Draco megint természetellenesen megdermedt, még a lélegzetét is visszafojtotta.

– Azt hiszem, talán beleragadtunk egy mókuskerékbe. Már előbb gondolnom kellett volna erre.
Nem is tudom, miért nem gondoltam, kivéve… – Harry dobott egy csókot Draco szőke hajára. –
Nos, azt hiszem, arról van szó, hogy annyira csábító vagy. De ez nagyon önző dolog volt tőlem.
Minden jogod megvan hozzá, hogy te légy felül, amikor szeretkezünk. Miért nem mondod el,
melyik pózt szeretnéd ehhez a legjobban?

– Ó! – Draco hangja színtelen volt, de amikor folytatta, feszültnek tűnt. – Á… nem, nem, ez jól
van így, Harry. Nincs rá szükségem, hogy… azt szeretem a legjobban, amikor te vagy felül.

Harry elmosolyodott. Ezt jó érzés volt hallani, de nem változtatott azon, amit pár perce
elhatározott.
– Persze, hogy azt szereted. Természettől fogva alárendelt vagy, és hozzáteszem, ragyogó vagy
benne – mondta. – De ez nem jelenti azt, hogy mindig nekem kell felül lennem. Nézd, talán ezért
zavar néha téged időnként, hogy rabszolga vagy. Ezért rossz az étvágyad. A feszültségtől, nem?
Túl sok lehet mindig alárendeltnek lenni.

– Egyáltalán nem túl sok. Én szeretem ezt…

– De tudom, hogy néhanapján szükséged lehet rá, hogy azt érezd, irányítod a dolgokat, még engem
is…

– Ez nem igaz! – Draco vergődni kezdett egy kicsit, de Harry erősen tartotta, és nem engedte el.
Attól tartott, hogy a férfi megint elszalad, és bezárkózik a fürdőszobába. A hangjában volt egy
olyan él, ami azt sugallta, hogy a menekülés jár az eszében.

– Gondolkodj ésszerűen! Nem hangzik logikusan az, hogy…?

– Ne akard, hogy felül legyek! – kiáltotta Draco. – Ne, ne! És ne merd használni a kibaszott
szigorú hangodat, hogy rávegyél! Ezt nem tudom megtenni érted!

Harry a fogát csikorgatta. Akkor erről van szó?

– Ó, értem nem? Értem nem? Nos, én azt szerettem volna, ha magadért teszed, köszönöm szépen!
De te nem tennéd meg, hacsak nem a drága Nikolai-oddal csinálhatod, így van? Engem nem
akarsz úgy, ahogy őt akartad…

Draco a fejét kezdte rázni, méghozzá olyan eszeveszettül, hogy már görcsösnek tűnt.

– Nem, nem, nem érted! Nem erről van szó, Harry, egyáltalán nem! Sosem voltam felül Nikkel!

Most Harry dermedt meg természetellenesen. Ahogy felismerte hirtelen a férfi kijelentésének
értelmét, az olyan volt, mint egy áramütés. Pedig tudta, hogy Draco nem tudott hazudni neki.
Akkor ez mit árult el?

– Sosem voltál felül, amikor szeretkeztél a férjeddel? De… nem ő volt az egyetlen szeretőd
előttem?

Draco mély levegőt vett.

– Ó, igen, az volt.

– Akkor azt akarod mondani… – Harrynek nem volt könnyű megfogalmaznia, amit gondol, mert
olyan furcsának tűnt. – Soha sem voltál még felül?

– Így van. – Draco megkönnyebbültnek látszott, talán mert Harry végre megértette. Kivéve, hogy...
Harry egyáltalán nem értette meg.

– Sosem dugtál még meg senkit?

Draco megrázta a fejét.

– Annyi ideig voltál házas, és sosem dugtad be a saját férjednek?

– Nem teszek ilyesmit.

Harry megdöbbent.
– De… de hát férfi vagy!

Draco megvonta a vállát.

– Alárendelt férfi vagyok.

– Igen, tudom, de akkor is férfi vagy. Nem akarsz… röhejes kérdés, Draco. Biztos, hogy te is
akarsz dugni. Legalább néhanap!

– Úgy szeretem a szexet, ahogy csinálni szoktuk.

Harry még mindig össze volt zavarodva.

– De nem…?

– Nem.

– Ez nem normális!

– Dehogynem. Te vagy a domináns a kapcsolatunkban, úgyhogy te dugsz engem. Én vagyok az

alárendelt, úgyhogy én nem duglak meg téged. Ez így oké, Harry.

Valamitől Draco megfogalmazásában Harry karján felállt a szőr. Egyáltalán nem tetszett ez neki.

– Ki mondta ezt neked? – kérdezte élesen.

Draco ásított.

– Alszunk?

Megint kitér a válasz elől.

– Nyilván a férjed, mert az rohadt biztos, hogy én nem – mondta Harry, miközben visszaemlékezett
valamire, amit Draco említett neki egyszer arról, hogy Nikolai természetes módon vette át az
irányító szerepet, mivel ő volt az idősebb és szexuálisan tapasztaltabb. – Draco… nem tudom, mi
volt Nikolai problémája, de nem igaz, amit mondott.

Draco testhelyzetet váltott Harry karjaiban.

– Nikolai-nak nem volt problémája. Ne mondd ezt!

– De ha azt mondta neked…

– Nem érted – mondta Draco türelmesen. – Alárendelt vagyok, és ez azt jelenti…

– Nem jelenti azt…

– Az alárendelődés nem egy kabát, amit levehetek, amikor valami mást akarok felvenni. Ez az
énem része, Harry. És szerencsés vagyok, hogy Nikolai megtanított erre, úgyhogy ne kritizáld őt
ezért!

Még ha nehezen is, de Harrynek sikerült megállnia, hogy kimondja, mit gondol Nikolairól.

– Biztos fantáziáltál már arról, hogy te vagy felül – mondta helyette. – Legalább egyszer előfordult,
nem?

– Mire akarsz kilyukadni?

– A férfiak természetüknél fogva agresszívak. Úgy értem, a legtöbb férfi sosem követne el
szexuális erőszakot, de ez még nem akadályoz meg minket abban, hogy nemi erőszakról
fantáziáljunk.

Draco addig forgolódott Harry ölelésében, míg a szája olyan közel került a Harryéhez, hogy azon a
szokásos szexi módján tudjon beszélni.

– Lásd, milyen vagyok hozzád! Nem kell megállnod a fantáziálásnál. Bármikor kényszeríthetsz, és
tudod, hogy sosem nevezném erőszaknak. Még küzdeni is fogok, ha szeretnéd. Ez is része a
fantáziáidnak, gazdám? Küzdeni fogok…

Harry szája kiszáradt, de azon része, amelyik képes volt felülkerekedni a libidóján, tovább beszélt.
Bár kissé rekedten.

– Neked nincsenek ilyen fantáziáid? Vagy valami hasonló?

– Már nincsenek – dorombolta Draco, kígyózó mozgással hozzádörgölőzve. Egek, mitől volt
Draco bőre olyan selymes, mintha be lett volna olajozva, ahogy a bőr a bőrön siklott? – Az én
erőszakolós fantáziáimban engem erőszakolnak. Ez nem logikus?

– De amikor fiatalabb voltál, a fantáziáidban te voltál felül – mondta Harry makacsul.

– Nos, igen – felelte Draco elutasítóan. – Mielőtt még megértettem. Az olyan fantáziák most már
tévesek lennének, Harry. Számomra tévesek.

Harry szerint Nikolai volt az, aki tévedett. Draco ártatlan volt, legalábbis szexuális értelemben, és a
háború után sebezhető is. Hónapokon át elszigetelve élt a háziőrizete miatt, a jövője miatt
aggódott, és haragudott magára, amiért bántott másokat a háborúban…

Nikolai Preobrazhensky pedig fogta mindezt, és arra használta, hogy a saját tökéletes alávetettjét
formálja meg belőle.

A francba is, megrontotta Dracót!

Talán nem szándékosan; Draco férje biztosan hitt abban, amit mondott. Lehet, hogy nem volt az a
manipulatív szemétláda, akinek tűnt.

Harry akkor is utálta őt azért a kárért, amit Dracóban tett.

De nem gondolta, hogy bármit segít, ha ezt hangosan is kimondja.

– Mi van, ha én azt szeretném, hogy te legyél felül? – kérdezte hirtelen.

– Ne légy nevetséges! Nem akarod ez. Nem akarhatod.

– Miért nem? Mert a férjed nem akarta?

Draco ásított.

– Legalább olyan domináns vagy, mint ő volt. Még dominánsabb is, ha engem kérdezel. Nikolai
sosem korbácsolta meg a golyóimat. Tudod, előtte azt hittem, hogy igen erotikus lesz, de amikor
megtetted, akkor csak rohadt fájdalmas volt.

– Majd észben tartom, ha meg kell, hogy büntesselek – mondta Harry. Tudta, hogy
mellékvágányra terelődött, de nem tehetett róla. – Butaság beismerni, mennyire ideális büntetés.
Draco egyáltalán nem terelődött mellékvágányra; épp az igazát bizonyította.

– Szerinted miért mondtam el neked? Mert tényleg alárendelt vagyok, Harry. Azt akarom, hogy
megbüntess, ha megérdemlem. A játék egy dolog, de egy rendes gazdának kell valamilyen
módszer, hogy elnyomja a helytelen viselkedést.

– Tudom, mennyire szereted az alávetettséget – mondta Harry szárazon. – Nem szükséges

meggyőznöd. De Draco, mi van, ha szeretném kipróbálni, milyen alul lenni?
Draco elhúzódott Harry ajkától.

– De nem szeretnéd.

Nos, ez igaz volt. Harry erre Draco miatt gondolt, nem magáért. Tényleg nem vágyott rá, hogy alul
legyen, de nem azért, mert kibaszott Nikolai-nak igaza volt abban, hogy kinek mi a szerepe. Ez
még csak fel sem merült benne ezelőtt.

Viszont most, hogy igen… huh. Valóban eltűnődött rajta, milyen érzés lehet. És szerette Dracót. A
gondolat, hogy a férfi benne legyen…

Kellemes borzongás futott végig a gerincén.

– Alhatnánk? – kérdezte Draco panaszosan. – Tényleg nagyon fáradt vagyok. Ha tényleg annyira
akarod, hogy felül legyek, akkor… nos, de nekem nem megy. Ez a lényeg. Az vagyok, aki vagyok.

Már aggódó volt a hangja, úgyhogy Harry gyengéden megcsókolta.

– Szeretlek. És azt hiszem, tényleg jó lesz egyet aludni.

Összebújtak, Harry farka egy kicsit megrándult Draco meztelen bőrének érzetétől. Kanos volt, és
nem tudott megkönnyebbülni… de a beszélgetés eleget tett hozzá, hogy lankadjon a lelkesedése.

Azelőtt arra gondolt, Nikolai nem volt tökéletes, amikor meg volt győződve róla, hogy Nikolai azt
éreztette Dracóval, hogy ronda. Ebben tévedett, de ezúttal nem.

Nikolai sokkal rosszabbat tett annál, hogy kételyeket ébresztett benne a fizikai vonzerejével
kapcsolatban.

Meggyőzte őt, hogy csak alávetettséget tud felajánlani, és nincs semmilyen más értéke.

Megbántotta Dracót… a saját férjét.

És Draco még csak nem is tudott erről.

 87. fejezet

Mialatt húsz percig ült az asztalnál, Draco megevett egy két centi hosszú szalonnát és még
kevesebbet a tojásából, jutott Harry eszébe a következő reggel. Legalább elég teát ivott, de ez
kevés vigasz volt.

– Nem kell aggódnod, hogy a szigorú hangomat használom, hogy felül legyél – mondta Harry,
miután elvetett magában minden egyéb megjegyzést. Úgyis csak Draco férjéről szóló kritikák
voltak. A legjobb tartózkodni attól a témától.

– Köszönöm, Harry gazdám! – mondta Draco halkan, miközben töltött magának még egy csésze
teát. Azonban nem itta meg. Beleöntött egy kis tejet, és folyamatosan kavargatta egy kanállal,
miközben a csészébe bámult.

– Úgyhogy fel a fejjel! Minden rendben…

– Tényleg?

– Miért, nem? Mi miatt aggódsz?

– Emiatt – felelte Draco röviden, ahogy egy halk nesz a kandalló felől behallatszott az étkezőbe. –
Ez a Reggeli Próféta lesz. Valaki kötelességének érezte küldeni egyet.

Harry sóhajtott, és kinyitotta a nappaliba vezető ajtót. Valóban egy újság feküdt a kandallórácsok
közt.

A szoba sarkában az ülőrúdján Susie forgatta a fejét és csiripelt.

Harry nem foglalkozott az újsággal, hanem a madárhoz lépett megvakargatni a füle tövét. Hedvig
mindig szerette. Harry először nem nagyon érintette meg az új baglyát – a pokolba, még nevet sem
adott neki –, de most, hogy itt volt Susie egy ideje, rájött, hogy őt dédelgetni nem Hedvig
elárulása.

– Rendben – mondta neki közel hajolva hozzá. – Nem szeretem azt az újságot. Téged kérnélek
meg, hogy hozzál, ha akarnék egyet. De nem igazán akarok.

Susie megint megforgatta a fejét, és rámeredt, nagy barna… nos, bagolyszerű szemével. Harry nem
tudta, a madár megértette-e, de arra gondolt, hogy valószínűleg igen.

– Hermionétól jött – mondta, amikor visszatért az étkezőbe. – Egy üzenetet is mellékelt hozzá.
Szemlátomást abszolút szerelmeseknek nézünk ki.

– Mától már Kanadában vannak!

– Délig még nem használják a zsupszkulcsot. – Harry kihajtotta az újságot, és megnézte a

főoldalon lévő képeket. Mindkettő nyomtatásba került: az is, amelyiken Draco tánc közben
gyakorlatilag a karjaiba olvadt, és a másik is, amelyiken pózoltak, Draco pedig észveszejtően
dögös volt. – Fotogén vagy.

Draco olyan hangot adott, mintha fuldokolna.

– Ez minden, amit mondani tudsz? Hogy fotogén vagyok?

– Fotogénebb, mint én. – Harry tanulmányozta egy kicsit magát. – De úgy nézek ki, mint egy
szerelmes férfi, úgyhogy minden rendben.

– Idióta. – Draco gyorsan átfutotta a cikket. – Úgy hivatkoznak rám, hogy „Draco Malfoy, volt
halálfaló, feltehetően továbbra sem tért jó útra”. A rivallók bármelyik pillanatban eláraszthatják a
házadat!

– A házunkat – mondta Harry elgondolkodva. – A rivallók nem juthatnak be ide. De ismered a

rivallókat. Valószínűleg a parancsnokságon fognak megjelenni.

– Az még rosszabb!

– Draco, engem nem érdekel – mondta Harry türelmesen. – Azt hittem, érted. Azt akarom, hogy az
emberek megtudják, hogy együtt vagyunk. Te nem a takargatnivaló kis titkom vagy, és nem fogok
úgy tenni, mintha az lennél.

– Mondtam már, hogy idióta vagy? A varázsvilág nem fog asszisztálni ehhez…

– Nincs más választásuk.

A telefon egyszer csak megszólalt, ami nem sokszor történt meg. Kevesen tudták a számot, és
azok, akik igen, általában jobban kedvelték az üzenetküldés mágikus formáját. Még Hermione is
ritkán használta, hogy elérje Harryt, holott telefonközelben nőtt fel, és maga is rendelkezett eggyel
a házában.

Amikor Harry odament, hogy felvegye, Draco elfehéredett arccal és szorosan összekulcsolt kézzel
követte a konyhába. Úgy nézett ki, mintha az a kevés is kikívánkozna belőle, amit megevett.

– Halló? – Harry Dracóra nézett, és eltátogta, hogy egy újságíró az. Kellett hozzá egy kis kutatás,
mire kiderítette a számát, mivel nem volt benne a telefonkönyvben. De egy mugliszületésű talán
megtalálhatta a módját, hogy megszerezze. – Igen, igen. Így van. A fotót semmilyen módon nem
manipulálták. Pontosan; tegnap este Draco Malfoyjal mentem vacsorázni.

Normális esetben nem beszélné így ki a magánéletét, de ez különleges helyzet volt. Ahogy
Dracónak is megmondta: azt akarta, hogy az emberek megtudják.

– Igen, természetesen romantikus természetű volt – mondta aprót nevetve. – Maga szerint táncolok
így olyan férfiakkal, akik csak a barátaim? Ó… hogy pontosan mi is a kapcsolatunk? Élettársak
vagyunk.

Draco úgy nézett ki, mint aki elájulni készül.

Harry szélesen mosolygott, és tovább válaszolgatott az újságíró kérdéseire.

– Nem, nem, nincsen bejegyezve. Zártkörű ceremónia volt, és biztos vagyok benne, hogy tudja,
csak a házasságokat jegyzik be a Minisztériumban. – Harry megforgatta a szemét. – Azt hittem, ezt
már megbeszéltük. Maga szerint miért lettünk élettársak, hm? Mert szerelmesek vagyunk.

Draco arccal a fal felé fordult, és nekidöntötte a homlokát; az inge rezgett, ahogy megfeszült a
vállai közt a hátán.

– Nos, azt javaslom, előbb próbálja ki az ő helyzetét, mielőtt ilyesmit mond – mondta Harry élesen.
Talán jobban kezelte volna a helyzetet, ha Draco nem fordult volna el egyértelműen rettegve. –
Gyerekként abban nőtt föl, hogy ezt higgye, és egyébként meg kényszerítették. Magának mi volt a
legszörnyűbb problémája tizenhat évesen? Hogy milyen árnyalatú szájfényt viseljen?
– Most jól megcsináltad, remélem, tudod – nyögte Draco, enyhén beleverve a fejét a falba.

– Sss! – csitította Harry. – Éppen beszél. – Hosszú hallgatás után Harry megint beleszólt a
telefonba. Ez alkalommal nyugodt maradt a hangja. – Talán nem tud róla, hogy egy ponton elfogtak
a halálfalók és a Malfoy kúriába vittek. Durva csalánártásokkal kínoztak, amiktől az arcom annyira
feldagadt, hogy a sebhelyem nem volt kivehető. De biztosíthatom, bárki felismerhetett, aki egy
iskolába járt velem hat évig. Draco otthon volt, és a saját apja kérte meg rá, hogy azonosítson.
Visszautasította. Nagyon jól tudta, ki vagyok, mégis azt mondta a halálfalóknak, hogy nem ismert
fel.

Újabb hosszú szünet következett, amit csak Harry alkalmankénti dörmögése szakított meg, hogy
„Igen, így van”, és „ühüm”, míg enyhén epés hangon meg nem kérdezte:

– Maga szerint életben lennék most, ha Draco nem utasította volna vissza az azonosításomat? A
halálfalók Voldemort elé akartak engem vinni. Csak biztosak akartak lenni benne, hogy tényleg a
kis túlélő van náluk.

Harry eltakarta a telefont a tenyerével.

– Most veled szeretne beszélni.

– Nem – mondta Draco fojtott hangon.

– Inkább nem szeretné – mondta Harry az újságírónak. – Hogy? Ó, nem. Akkor még csak barátok
sem voltunk. Semmiféle romantikus nem volt a dologban. Draco csak azt tette, ami helyes…

Draco magas, vékony hangot adott idegességében.

– …És amikor évekkel később újra összetalálkoztunk, akaratlanul is erre emlékeztem. Ez

szolgáltatott alapot, ha ez jelent valamit. Ó… nos, nem beszéltem a tárgyalásán, mert akkoriban
még mindig túlságosan haragudtam általánosságban a halálfalókra ahhoz, hogy képes legyek őt
egyénként látni. Kicsit olyan voltam, mint maga, amikor elkezdtük ezt a telefonbeszélgetést…
Igen, én is élveztem a beszélgetést – mondta Harry grimaszolva. Hiába; Draco még mindig a fal
felé volt fordulva. De legalább már nem verte bele a fejét. – De kérem, a jövőben el tudná játszani,
hogy nem tudja a számomat? Nem csináltam titkot belőle, hogy szeretem megőrizni a
magánéletemet. A fényképek? – Harry azon töprengett, azt nem mondhatja, hogy meglepték őket,
úgy nem, hogy legalább az egyiken nyilvánvalóan pózoltak. – Nos, arra gondoltam, jobb, ha
mindenki megtudja, hogy foglalt vagyok. Nagyon szeretem Draco Malfoyt. Igen, igen, hát persze.
Köszönöm!

Letette.

– Mire mondtad, hogy hát persze?

– Hmm?

– „Igen, igen, hát persze.”

– Ó! Azt kérdezte, hogy küldjön-e inkább baglyot telefonálás helyett, ha lesz még kérdése.

– Nem akarhatod, hogy baglyok szálljanak meg!

Harry elmosolyodott.

– Nem, de szerintem Susie élvezné, ha elvihetné a válaszaimat. Szörnyen elhanyagoltam szegényt.

És amúgy is elkerülhetetlen, hogy baglyokat kapjunk, szóval… – Harry vállat vont. – Ne aggódj!
Nem fognak ide jönni, és komolyan kétlem, hogy más újságírók is használni fogják a telefont.

– Én miattad aggódom – pontosított Draco. – A sajtó érdeklődése és te olyanok vagytok, mint az

olaj és a víz.

– Ezúttal nem – mondta Harry vidáman. – A rivallók sem érdekelnek, Draco. Az, hogy együtt
vagyunk, lehet, hogy sokkolja majd az embereket, de ez is csak egy három napig tartó csoda lesz.

– Az emberiség megmentője és a halálfaló? Nem hinném!

– Ez elég rémes leírás. Mindkettőnknek. Ne hívd magad többé halálfalónak!

– Miért ne? Az voltam, még ha úgy is tűnik, hogy el felejtetted!

– Nem voltál elég érett ahhoz, hogy szerződést köss – mondta Harry nyugodtan. – Még csak nem is
voltál nagykorú, amikor felvetted a jegyet. Már az a tény is szégyenletes, hogy a mágia engedte a
szerződést érvénybe lépni. Nem mintha meglepne, hogy Voldemort megszegte a törvényt. Az a
lényeg, hogy eleve nem lett volna szabad abba a helyzetbe kerülnöd.

– Térdre – mormogta Draco. – Az a kedvenc testhelyzetem, Harry. Nem is csoda, hogy a

rabszolgájaként végeztem, elnézve a hajlamaimat.

– Logikusabb az apádat hibáztatni, mint magadat. Ő tudta, hogy szolgának kell lenned. Te nem. És
aztán szolgaságba vetett, Voldemort pedig azzal zsarolva tartott ott, hogy azokat az embereket
fenyegette, akiket a legjobban szerettél. És még így is meg volt a bátorságod, hogy szembeszállj
velük, amikor visszautasítottad, hogy azonosíts engem.

– Bátorság, a fenét! – Draco elhúzta a száját. – Színtiszta rettegés, attól a fajta világtól, amit a S…
amit V... V… Voldemort hozhatott volna létre, mihelyst eltakarított téged az útból. Akkorra már
eleget láttam. Csak szerettem volna kilépni belőle.

– Nos, ez is egyfajta bátorság. Még egy kis reggelit? – Harry Draco mellé lépett, és föl-le
simítgatta a férfi karját. – A gyomrod görcsben volt előtte, nem? Miközben vártál azokra a fotókra,
hogy nyilvánosság elé kerüljenek. De minden rendben – mondta megnyugtató hangon. – Már
beszéltem is az első újságíróval. Semmi szörnyű nem történt.

Draco kisöpörte a haját a szeméből, és bólintott.

– Nem haragszol rám, amiért belevittelek ebbe? Tudom, hogy gyűlölöd a sajtót…

– Én magam vittem bele magamat. Én döntöttem úgy, hogy ekkora hűhót csapok. Te mindent
megtettél, hogy megments magamtól. – Harry nevetett. – Gyerünk, adjunk nekik még egy kis
pletykálnivalót! Elmegyünk valahova reggelizni és pezsgőt is rendelünk.

– Bolond vagy.

– Nem, csak egy szerelmes férfi. Olyan férfi, akinek ezen a hétvégén nem kell dolgoznia.
Ünnepeljünk!

Draco beszívta a levegőt.

– Jó. Jó… rendben.

Még mindig bizonytalannak tűnt, de a tekintetében tükröződő gyötrelmes pánik mintha halványult
volna. Ha Harrynek sikerülne túljuttatnia őt ezeken a… francba is, komplexusain a szüleivel
kapcsolatban, és hogy felül legyen…

Nos, egyszerre csak egyet.

***

Miután eltöltöttek egy napot azzal, hogy a varázslótengerpart fölött repültek, Harry ragaszkodott
hozzá, hogy vegyék meg az Esti Prófétát. Azt akarta, hogy Draco lássa, nem érdekli, mit mondanak
a lapok a kapcsolatukról.

– Igazad volt – mondta átadva az újságot Dracónak, amikor átfutotta.

– Basszus!

– Nem, fölötte – mutatta Harry. – Eldöntötték, hogy már a Roxfortban is szerettük egymást. Hogy
ez sorsszerű szerelem. Családi kötöttségek választottak el minket, de hát nem csodálatos, hogy újra
egymásra találtunk, stb. stb.

– Micsoda szenny!

– Nos, van egy olyan cikk, ami az épelméjűségemet vitatja – tette hozzá Harry. – De amelyik arról
szól, hogyan tagadtad meg az örökségedet, hogy megments a háború alatt… Azt hiszem, felér a
„mindig is szerették egymást” maszlaggal.

Egész nap éttermekben ettek, nyilvánosan mutatkoztak, de otthon még megittak egy italt, mielőtt
aludni tértek. Most, a nappaliban ülve Draco a dohányzóasztalon dobolt az ujjaival.

– Megbüntetnél ma este? Kérlek!

Harry gondolatai azonnal az előző esti beszélgetésre ugrottak.

– Büntesselek meg? De miért? Nem csináltál semmi rosszat.

– Bocsásd meg a pongyola beszédemet! – Draco nyelt egyet. – Véresre vernél, kérlek, a saját
örömödre?

A kérdés rossz szájízt hagyott Harryben. Nem azért, mert nem akarta megtenni, hanem mert úgy
érezte, hiba lenne. Akármit is mondott most Draco, büntetésről beszélt, nem élvezetről. A
háborúról szóló beszélgetés rossz emlékeket hozott elő benne, és ez volt Draco eszköze, hogy
kiűzze őket magából.

Harry nem gondolta, hogy ez egészséges.

– Nem, nem szívesen – felelte lassan. – Ha viszketsz, találjunk ki valamit, amit tehetsz értem.
Jólesne egy masszázs. Vagy ami még jobb, egy vízi masszázs. Használjuk az új kádat!
Beolajozhatod az egész testem, mielőtt beleülünk, és amikor már a forró vízben ülünk, alaposan
megmasszírozhatsz.

Draco tekintete elhomályosodott az örömtől.

– Aztán addig szoplak és szoplak, míg csordultig el nem telek az ambróziáddal…

– Nem – mondta Harry elfúlva. – Hatvankilences. A gazdáknak is kell ambrózia.

Draco lassan bólintott; a szemhéja lecsukódott.

– Mmm. Igen. Gazdám…

Az aznap esti szeretkezés megint olyan volt, mint régen, Draco szenvedélyes volt, érzékeny, és
égett a vágytól, hogy örömet okozhasson. Vonaglott, nyögött, és könyörgött, hogy elélvezhessen,
és amikor Harry engedélyt adott rá, borzongott az élvezettől, és csúcsra jutott, aztán még többért
könyörgött.

Harry felnyalta az egészet, miközben a saját élvezete is ömlött, mintha időzítette volna, utána pedig
közel húzta magához Dracót, és elaludt.

***

Milyen áldás, hogy létezik mágia, gondolta Harry másnap reggel, amikor belépett a fürdőszobába,
hogy megborotválkozzon. A fürdőkád undorítóan nézett ki. Olajos víz volt mindenütt, de egyetlen
gyors pálcaintés megoldotta.

– Mmm, ez az én dolgom – mondta Draco lustán, amikor kiporoszkált a fürdőszobába meztelenül.

– Szerintem ki tudok szórni egy egyszerű takarítóbűbájt.

– De szeretem, ha meg kell tennem érted ezt-azt. Elmulasztja a nyűgösségemet. – Draco fel-le
stírölte Harryt. – Lenne kedved együtt zuhanyozni?

Harry nevetett.

– Lesz közben valódi mosdás is?

– Igen. Utána… – Draco Harryhez lépett, és jelzésértékűen hozzáfeszült. – Azt akarom, hogy
bennem légy. Megdugnál, kérlek?

Nem, te dugj meg engem!, akarta volna Harry mondani, de az időzítés nem volt jó. Nem akarta
kényszeríteni Dracót, vagy a szigorú hangját használni, vagy addig zaklatni, míg megteszi. Csak
szeretni akarta őt, elfogadni olyannak, amilyen, és megadni neki, amire szüksége van, aztán majd
egy nap… nos, talán egy nap Draco eléggé szereti majd Harryt ahhoz, hogy felismerje, Nikolai-nak
nem mindig volt igaza.

Harry hirtelen belemarkolt Draco hajába és hátrarántotta a fejét, de nem túl erősen. Csak
határozottan.

– Ó, megduglak én, abban nem lesz hiba. Igazán dugnivaló vagy, és az enyém, ami azt jelenti,
hogy akkor és ott duglak meg, amikor és ahol kedvem tartja.

Draco lélegzete elakadt, a csípője pedig hintázni kezdett, ahogy zihált.

– De hogyan szeretnéd? – suttogta Harry Draco fülébe, jól beleharapva a fülcimpájába. – Forrón,
gyorsan és keményen, vagy lassan és kínzóan? Előtte készítselek elő, gyengéden tágítva, vagy
verjem be azonnal, és élvezzem a fájdalmas kiáltásaidat?
– Ó, basszus, annyira szeretlek! – nyögte Draco. – Említettem már, hogy tökéletes vagy?

– Válaszolj, ha a gazdád kérdez valamit! – Harry megint beleharapott a fülcimpájába, addig

mélyesztve bele a fogát, míg Draco felkiáltott. – Mit akarsz, Draco? Kemény gazdát, aki hozzálök
a zuhany falához, és nem érdekli, ha megsérülsz, aki megdönget a padlón, és pont ugyanolyan
durván fogja neked kiverni? Vagy gyengéd, szerető partnert, aki az egész reggelt egy fülledt, lassú,
ködfátyolos gyönyörré változtatja, amiből alig látsz majd ki?

– Szeretem azokat a napokat, amikor nem kell munkába rohannod – mondta Draco elfúló hangon.

Harry nem akarta még jobban megharapni, úgyhogy csak hirtelen rácsapott Draco meztelen
fenekére.

– Mi a válaszod?

Draco csípője rándult egyet a csapással egy időben, a farka még jobban megkeményedett, ahogy
Harryhez feszült. – Mindkettőt akarom, Harry gazdám. Mindkettő te vagy. Mindent akarok tőled.

Harry megint megrántotta Draco haját.

– Mmm, jó válasz, rabszolga. Akkor mindkettő lesz. Keményen és gyorsan foglak megdöngetni, és
megtanítalak rá, hogy azt csinálok vele, amit csak akarok, és nem állok le, míg teljesen, tökéletesen
ki nem elégülök…

– Nagyon keményen és gyorsan – zihálta Draco.

– …és aztán csókolni foglak, miközben a víz ránk csorog, amíg halkan nyöszörögsz majd a
szükségtől és aztán – suttogta Harry – újból a magamévá teszlek, és megmutatom, hogy a finomság
és gyengédség épp olyan kéjjel teli, forró és szenvedélyes tud lenni, és addig csináljuk majd, míg
újból el nem megyek, és te is el nem mész.

Draco máris nyöszörgött, az ajka elnyílt, amikor élesen beszívta a levegőt, a csípője pedig lassan és
egyenletesen hintázott.

– Igen, mmm, igen. Ez nagyszer… öm, ez lenyűgözően hangzik, Harry. Tökéletes, tökéletes,
tökéletes. Említettem már, ma reggel, hogy szeretlek, szeretlek, szeretek?

– Én is szeretlek téged. Akkor most indíts a zuhany alá, hogy kiélhessem az egyik ilyen
erőszakolós fantáziámat.

– Ellenkezzek is?

Ez néha jó szórakozás volna, de nem a zuhany alatt. Túl sok volt az esélye, hogy az egyikük
megcsúszik.

– Ne! – felelte Harry megcsókolva őt. – Csak legyél az, aki vagy. Egy olyan férfi, aki élvezi az
erőszakot.

Draco nem hadakozott, de így is átkozottul csúszós volt a zuhany alatt. Harry figyelmeztette magát,
hogy majd varázsoljon oda valami kapaszkodót Dracónak, hogy abba fogódzzon, ha megint a
fürdőben akarnak szexelni.

Ami azt jelentette, hogy egyértelműen szükségük lesz azokra a kapaszkodókra.

Harry szélesen vigyorgott, amikor végül vizesen és kimerülve előjöttek. Miért is ne vigyorgott
volna? Két orgazmus igen gyönyörű kezdése volt egy vasárnap reggelnek, és a boldogságát az tette
teljessé, hogy épp úgy, mint előző éjjel, Dracónak nem volt problémája az elélvezéssel.

Távolról sem.

Harry azt gondolta, talán a tény, hogy még sosem volt felül, valahogy ránehezedett. Esetleg Draco
úgy érezte, ez egy titok volt, és most, hogy szereti Harryt, nem akart tovább titkolózni, de nem
tudta, hogyan hozzon fel egy ilyen témát.

Főleg, mivel nem akart felül lenni, és kimondottan nem akarta, hogy Harry az iránt érdeklődjön,
milyen alul lenni.

Igen, biztosan erről lehet szó.

Draco szemlátomást jobban érezte magát, mióta péntek este beszélgettek, már ha a szexuális
vágyból ki lehetett indulni.

Ez az elképzelés megerősítést nyert, amikor együtt készítettek reggelit, beszélgettek, és Draco

ragaszkodott hozzá, hogy összeüssön egy egész angol reggelit, amit utána jó étvággyal felfalt.

– Jó látni, hogy visszajött az étvágyad – jegyezte meg Harry, próbálva közömbösnek tűnni. Nem
akarta, hogy Draco rájöjjön, mennyire aggódott miatta.

– Mmm, azt hiszem, túl vagyok a legrosszabbon.

– A legrosszabb min?

Draco vállat vont.

– Nyomta a lelkemet egy s más.

De megszabadult ezektől, amikor elmondta Harrynek, hogy nem lehet felül, hogy nem volt még
soha felül. Főleg miután egyértelmű volt, hogy Harry nem fogja kényszeríteni. Nem csoda, hogy
megjavult az étvágya.

Vagy talán az oldotta meg a dolgot, hogy Harry érdektelen maradt az iránt, mit ír róluk a sajtó.

Akármelyik is, Harry örült, és elhatározta, hogy minden lehetőt megtesz, hogy Dracót ilyen jó
hangulatban tartsa.

A bejárati ajtó felől hallatszó kopogás zavarta meg őket.

– Újságírók – mondta Draco komoran. Legalább nem tűnt rémültnek a gondolattól. Talán kezdte
elhinni, hogy Harry kezelni tudja a sajtó felbolydulását.

– Lehetetlen – mondta Harry, egy vajas pirítóssal a kezében, miközben felállt. – A védőbűbájaim
távol tartanák őket. De Ron és Hermione tegnap este érkeztek meg Kanadába… ők csak
behoppanálnának ide…

– Tényleg? – kérdezte Draco kuncogva. – Azok után, hogy mi történt a legutóbb?

– Nos, amúgy is Kanadában vannak. Akkor ki lehet? – Abban a pillanatban, hogy ezt megkérdezte,
már tudta a választ. Ó, egek! Ginny. Biztos olvasta az újságokat, és azért jött, hogy ezt tisztázza
vele. Tényleg elhitte azt az ostobaságot arról, hogy Harry és Draco titokban már az iskolában is
szeretők voltak?
– Majd én kinyitom – mondta Harry komoran.

Azonban nem Ginny volt az.

Amikor az ajtó feltárult, Lucius Malfoy állt ott, és pontosan olyan komornak látszott, mint az előbb
Harry.

– Úgy vélem – kezdte fagyosan –, hogy ön és a fiam tartoznak némi magyarázattal!

 88. fejezet

– Miért? – kérdezte Harry félreállva az ajtóból, hogy Malfoy beljebb jöhessen. – A közös életünk
nem önre tartozik, és azt hiszem, már egyértelműen jeleztük, hogy a kapcsolatunk intim
természetűvé vált…

– Nem amiatt vagyok itt – vicsorgott Malfoy előrehajolva. – Elfogadtam a tényt, hogy a fiam bizarr
módon vonzódik a félvérek iránt...

– Mondja ezt az, aki szintén egy félvér előtt térdelt és hajbókolt… – Harry inkább abbahagyta.
Malfoy sosem fog észszerűen gondolkodni az aranyvérűséggel kapcsolatos témákban. – Jöjjön be,
Mr Malfoy! Az alapján, ahogy fel van öltözve, a szomszédok még azt hiszik, jelmezbált tartok.

– Én mindig megfelelően vagyok felöltözve – mondta Malfoy felszegve az állát. – És ha mugli

környezetben kell megjelennem, van annyi eszem, hogy a megfelelő bűbájokat használjam, főleg,
amikor a Minisztérium aurorparancsnokát látogatom meg, aki biztos vagyok benne, hogy
meglehetősen alaposan ügyel rá, hogy betartassa a Nemzetközi Titoktartási…

Egek, a férfi aztán tudta, hogy legyen fontoskodó seggfej. Harry félbeszakította.

– Nos, akkor jöjjön be, mert a fia itt lakik, és gondolom, szeretne beszélni vele.

– Milyen szívélyes fogadtatás, Mr Potter – morogta Malfoy, miközben átlépte a küszöböt.

Harrynek sikerült nem bevágnia az ajtót, de közel állt hozzá.

– Akkor nem az újságcikkek miatt jött?

– Nem – felelte Malfoy élesen. – Hol van Draco?

Ez jó kérdés volt. Harry sejtette, hogy el fogja hagyni az étkezőt, mihelyst meghallja az apja
hangját. Talán tényleg elment… fel az emeletre. És most bujkál, mert jelenleg egyik szülőjét sem
akarja látni.

Harry hirtelen biztos lett benne, hogy ez a helyzet.

– Draco! – kiáltotta, eléggé aggódva. – Gyere le!

Malfoy összerezzent.

– Muszáj ilyen hangon beszélnie?

Ó, basszus! Eléggé úgy hangozott, mintha egy házimanónak szólt volna. Harry mérgesen
védekezett.

– Azt hittem, nincs beleszólása abba, hogyan bánok vele.

– Mr Potter, én csak a fejfájásra utaltam, amit hamarosan kapni fogok, ha továbbra is így fog
rikoltozni...

– Ne sértegesd Harryt, apám! – mondta Draco kimerült hangon, amikor megjelent a

lépcsőfordulóban. Ingben és nadrágban reggelizett... ráadásul mezítláb, de most talár és csizma is
volt rajta, a haja pedig úgy meg volt kreálva, mintha bálba készülne. Megállt a lépcső alján olyan
messze az apjától, amennyire csak lehetséges.
Nos, legalább már egy helyiségben voltak.

– Úgy véled, hogy egy készülő fejfájásról szóló megjegyzés sértésnek számít?

– Igen, mert nem illő a hangszínére panaszkodni, ha vendég vagy a házában. Hívatlan vendég
ráadásul. Miért jöttél?

– Pont azért, hogy megvitassuk az illő viselkedést, Draco. – Lucius a padlóhoz koppantotta a
sétapálcáját, de mivel szőnyegen álltak, ez nem adott valami nagy nyomatékot a szavának. Inkább
csak követelőzőnek hatott. – Mr Potter, tudom, hogy olyan emberek nevelték, akiknek a modora a
trollokéval vetekszik, úgyhogy megteszem azt a szívességet, hogy elmagyarázok valamit. A
varázsvilág felsőbb köreiben az otrombaság teteje ignorálni egy szívből jövő meghívást. Az
emberek válaszolni szoktak, még ha az elutasító is.

Ó, tényleg! A meghívás. Harry teljesen elfeledkezett róla.

– Sajnálatos, hogy ekkora hatalmi pozícióba emelkedhetett anélkül, hogy bárki megtanította volna
a varázsvilág legalapvetőbb társadalmi normáira. Ha az apja élt volna, biztos vagyok benne, hogy
megtanította volna…

– Fogd be, apám, mielőtt én fogom be egy rontással! – mondta Draco kedvesen. Egy pillanatra
Harryt Ronra emlékeztette. – Annyit gúnyolódhatsz a házunkban, amennyit akarsz, de ne próbálj
meg azon élcelődni, hogy Harry szülők nélkül nőtt fel. Ettől csak azt fogom kívánni, bárcsak én is
nélkülük nőttem volna fel.

Lucius abbahagyta a sétapálcájával való kopogást. Igazából hirtelen tíz évvel öregebbnek nézett ki.
És számításba véve, hogy az Azkaban is öregített rajta, ez mondott valamit.

– Elnézést kérek! – mondta mereven Harrynek.

– Válaszolhattunk volna – mondta Harry. Ezt el tudta fogadni. – De miért idegesíti fel magát ezen?
Azelőtt is állandóan meghívott minket, mi pedig figyelmen kívül hagytuk a leveleit. – Draco miatt,
tette hozzá majdnem. Nem akarta még nehezebbé tenni Draco és az apja számára, hogy
kibéküljenek; hajlandó volt magára vállalni az összes megválaszolatlan levelet, ha ez segít valamit.

– Az azelőtt volt – felelte Malfoy halkan. – De miután beszéltünk karácsonykor… – A fiához

fordult. – Draco, van fogalmad róla, hogy anyád az utóbbi tizenkét órát sírással töltötte? Meg van
róla győződve, hogy jönni fogsz, annak ellenére is, hogy nem válaszolsz. Órákig várt rád a
vacsorával, aztán aludni ment, és azzal töltötte az éjszakát, hogy tönkre tegye az ágyneműnket a
könnyeivel.

– Nem Draco hibája volt – mondta Harry sietve. – Akkor kaptuk meg a levelüket, amikor épp
indulóban voltunk valahová, és amikor visszaértük, elfelejtkeztem róla, ennyi az egész.

Lucius úgy nézett rá, mint aki kételkedik ebben, de ugyanakkor hajlandó belekapaszkodni a
legkisebb olajágba is.

– Akkor közölhetem Narcissával, hogy eljönnek a kúriába minden szombaton? Vagy egy másik
nap, ha az jobb önnek?

Harry szeretett volna igent mondani, de nem válaszolhatta ezt. Dracónak kellett.

– Draco?

– Nem – felelte Draco, és hallatszott a hangján, hogy könnyekkel küszködik.

Lucius hangja durva lett.

– Sosem mondom többé Mr Potternek, hogy hogyan bánjon veled, de neked megmondhatom, hogy
megbántod az anyádat. És én szeretem az anyád, Draco. Remélem, tudod.

– Tudom – motyogta Draco. Olyan mozdulatot tett, mintha közelebb akarna lépni, de végül ott
maradt a lépcső tövében, és a szobán keresztül az apjára meredt.

Lucius egy hosszú pillanatig összeszorította az ajkait. Egyértelműen olvasott a fia testbeszédéből;
tudta, hogy Draco közelebb akart jönni, ám aztán megállította magát.

– Ha rajtam állt volna, nem jöttem volna ma ide. Több időt adtam volna neked, mivel
egyértelműen erre van szükséged. De nem tudom elviselni, hogy Narcissát ilyen megtört szívűnek
lássam, ilyen bánatosnak. Az ő kedvéért muszáj ragaszkodnom a válaszhoz. Miért nem látogatsz
meg minket?

– Én… nem lehet. – Draco szerencsétlennek tűnt.

Lucius egy pillanatig emésztgette.

– Sosem beszéltél arról a szörnyű évről, amikor megosztottuk az otthonunkat… – Megköszörülte a

torkát. – Ha arról van szó, hogy Mr Potterrel való több hónapos együttélés után úgy érzed, hogy a
kúria túl sok rossz emléket ébreszt, akkor az lenne a megoldás, hogy anyád és én itt látogassunk
meg téged. Részemről rendben van a dolog, ha Mr Potter is beleegyezik.

Draco elkeseredett pillantást vetett Harryre, mintha azért könyörögne, hogy utasítsa vissza.

– Dracónak kell beleegyeznie – mondta Harry. Nem akart felelős lenni azért, hogy Draco távol
marad a szüleitől, még ha Draco ezt is akarta volna.

– Nos, nem egyezem bele – mondta Draco hátrébb lépve egyet. Ettől a lépcső legalsó fokára került.

Lucius szorosabban összefogta magán a köpenyt.

– Kirké szerelmére, Draco! Kérlek, mondd el, miért!

Egy pillanatig úgy tűnt, Draco nem fogja elmondani. Aztán egyik kezével a hajába túrt, és
sóhajtott, a hang halk és szívből jövő volt.

– Én... nem bízom benned.

Ahogy Malfoy becsukta a szemét, Harrynek az jutott az eszébe, hogy még sosem látta a férfit
ennyire közel ahhoz, hogy sírjon.

– Azt hittem, ezt már megbeszéltük, de mivel eléggé mérges voltam a bejelentésed miatt, engedd
meg, hogy teljesen egyértelmű legyek. – Elfordította a fejét, ahogy Draco is tette néha. – Tudom,
hogy igazságtalanul bántunk veled, anyád és én. Mi… nem, én egy igen szerencsétlen úton
vezettelek végig olyan veszélyekbe, amilyenekkel egy korodbeli fiúnak sosem kellett volna
szembe kerülnie. Draco, nagyon jól tudom, hogy az én hibáim miatt szenvedtél. Ezt nagyon bánom,
de már nem változtathatok azon, hogy milyen döntéseket hoztam a múltban, vagy hogy mihez
vezetett ez a te esetedben. Csak annyit tehetek, hogy a bocsánatodat kérem.

– Ó! – Draco megrázottnak tűnt, ami azt jelezte Harrynek, hogy akármit is mondott Lucius
karácsonykor zárt ajtók mögött, a közelébe sem érhetett ennek. – Már megbocsátottam, apám.
– De nem bízol bennünk. – Lucius még jobban rádőlt a sétapálcájára. Úgy tűnt, szüksége is van
erre a támaszra, nem csak mesterkéltségből csinálta. – Nos… feltételezem, sokkal több jóindulattal
kellett volna fogadnom a házasságod hírét. De ez mind már a múlt, és ami a jelenlegi kapcsolatodat
illeti… nem tiltakozhatok ellene. Komolyan nem is teszem. Úgy hiszem, ezt látni is fogod a hétfői
lapokban. – Visszafordította a tekintetét a fia felé. – Megkerestek a kapcsolatodat illetően és azt
mondtam, hogy Harry Potter egy kiváló, derék fiatal varázsló és egy szavam sem lehet ellene.

Igen árulkodó kifejezés, gondolta Harry. Malfoynak egy szava sem „lehet” ellene. Ha lehetne,
akkor egyértelműen lenne is.

– Kérlek, menj el! – mondta Draco. – Én… én biztos vagyok benne, hogy idővel túljutok ezen, de
most… nem tudok megbízni benned.

Malfoy kivillantotta a fogát.

– És az anyád? Belebetegszik ebbe, remélem, tudod.

Amikor Draco összeszorította a szemét, könnyek gördültek le a pillái alól.

– Sajnálom, de most őbenne sem bízom. De… de mondd meg neki, hogy szeretem. Nagyon.

– Szereted őt, de nem bízol benne és nem akarod látni, még úgy sem, ha idejönne. Igen, biztos
vagyok benne, hogy ez alaposan felvidítja majd!

– Akkor mondd meg neki, hogy rettenetes fiú vagyok, és nem fogom hibáztatni, ha meggyűlöl,
amiért így bánok vele!

– Draco! – mondta Lucius lassan. – Nem vagy rettenetes fiú, még ha pillanatnyilag igen tapintatlan
is vagy. Azonban nem tudod, hogy az anyád és én soha ne tudnánk téged gyűlölni? Azt is
mondhattad volna, hogy egy muglival házasodtál össze, akkor is szeretnénk, és próbálnánk
segíteni, hogy túljuss a halála miatti bánatodon.

Harry ekkor tudta, hogy rosszul ítélte meg Lucius Malfoyt. Ó, a férfi még mindig egy bigott volt,
és púp a hátukon, de nyilvánvalóan szerette Dracót, sokkal jobban, mint a saját téves nézeteit.

– Ahogy karácsonykor is segítettél azzal, hogy Nikolai-t pocskondiáztad?

Lucius egyet előrébb lépett. Ettől Draco egy lépést hátrált, úgyhogy megállt.

– Ezért is elnézést kérek, és Malfoy becsületemre ígérem, hogy soha többé nem mondok egyetlen
rossz szót sem a néhai férjedre, nyugodjék békében… ha beleegyezel, hogy meglátogatsz minket.

Aú! Harry arra sem számított, hogy egy Malfoyt valaha könyörögni hall majd.

– Azt várod, hogy elhiggyem ezt, amikor állandóan ügyesen álcázott megjegyzésekkel illeted
Harryt? Kivéve, hogy nem is olyan ügyesen álcázottak. Észreveszem ám őket, mindegyiket!

– Mr Potter különleges eset – mondta Lucius a fogát csikorgatva. Már túl volt a könyörgésen. –
Hosszú ideig volt az ellenségem. De ha ennyire zavar téged, minden tőlem telhetőt megteszek,
hogy tartózkodjam az ellenségeskedéstől, még a burkolt megjegyzésektől is. Meglátogatsz minket
és adsz rá lehetőséget, hogy bebizonyítsam, képes vagyok… kulturáltan viselkedni?

– Gondolkodom rajta.

– Meddig?
– Amíg be nem fejezem a gondolkodást. Most kérlek, hagyd el az otthonunkat, apám! De kérlek,
mondd meg anyunak, hogy szeretem!

Lucius mereven bólintott, és sarkon fordult.

– És téged is szeretlek – tette hozzá Draco fojtott hangon.

Lucius lehajtotta a fejét, de nem nézett vissza, miközben az ajtóhoz sétált.

 89. fejezet

– Draco! – mondta Harry, amikor Lucius elment.

– Ne kezdd el!

– De ha szereted a szüleidet, akkor igazán akarhatnád látni őket…

– Jelenleg ez nem a legjobb ötlet. Egyáltalán nem jó ötlet.

– De az anyád – mondta Harry szerencsétlenül, amikor a lépcső felé ment. – Miattad sír. Nem
tudod, milyen szerencsés vagy, hogy van egy anyád, aki ennyire szeret téged? Vagy… vagy hogy
egyáltalán él? Én… tudom, hogy nem tökéletes, de senki sem az, és nem hiszem, hogy ezt
érdemelné.

Draco sóhajtott.

– Ez nem arról szól, hogy mit érdemelne.

– Jó, akkor miről szól?

– Tényleg nem akarok erről beszélni.

Harrynek elege volt ebből. Teljesen. Megkeményítette a hangját.

– Kár, mert én viszont ragaszkodom hozzá.

Draco lelépett a lépcsőfokról, és amikor a szeme Harryével került egy szintbe, közel hajolt, és halk,
de erőteljes hangon beszélni kezdett.

– Nem fogsz, mert túl nagyszerű vagy hozzá. Hallod? Nagyszerű vagy, és én imádlak, te pedig
hagyni fogod, hogy úgy kezeljem a szüleimet, ahogy jónak látom, beleértve azt is, hogy nem
beszélek arról, miért nem akarom őket látni. Ha készen állok, mindent meg fogok magyarázni.
Oké?

Harry pislogott, és egy kicsit összezavarodott. Komolyan használni akarta a szigorú hangját
Dracón? Ez hirtelen szörnyű ötletnek tűnt. Draco majd megmagyaráz mindent. Amikor készen áll
rá, igen. Most már minden értelmet nyert.

Kivéve egy dolgot.

– Megint olyan ideges leszel, hogy nem fogsz tudni enni és elélvezni?

– Mondták már neked, hogy kicsit megszállottja vagy a testi szükségleteknek?

– Az leszel vagy nem?

– Honnan tudjam? – sóhajtott Draco. – Megteszem, ami tőlem telik, Harry. Ígérem! Nem akarlak
aggasztani. Szeretlek.

Harry elmosolyodott.

– Én is szeretlek téged.
Draco egy lépést előrébb lépett, és egy csókot nyomott a szájára, mielőtt megszólalt.

– Úgy érzem, egy csomó plusz feszültség van bennem, és jobban érezném magam, ha találnék
módot, hogy megszabaduljak tőle. A szex valószínűleg kilőve ezután a zuhanyzás után. Tanítanál
nekem néhány új bűbájt? Az aurorképzésedről esetleg.

Harry érezte, hogy elönti egy meleg hullám. Eltartott egy pillanatig, míg rájött, hogy mélyen
jólesett neki a kérés. Valaha Draco biztosra vette volna, hogy több varázslatot ismer, mint Harry,
mivel ő ebben a környezetben nőtt fel. Az, hogy elismeri Harry mágikus tudását… jó érzés volt.

Harrynek akkor is ki kellett mondania.

– Nos, némelyiken szigorítás van…

– Akkor azokat, amiken nincs.

– Rendben. – Harry elmosolyodott. – De bábukat kell használnunk. Sajnos. Most, hogy jóban
vagyunk, szeretnék párbajozni veled.

– Én is szeretnék, ha nem lenne kilátásban, hogy halálra fojtogat a bűbáj – felelte Draco viccelődő
hangon. – Hol? Szeretem ezt a kellemes kis házikódat…

– Házikónkat.

– Házikónkat – visszhangozta Draco. – Mmm, ez egy kedves szó. De a házikónk akkor is túl kicsi
a gyakorláshoz.

Körülnézve Harrynek el kellett ismernie, hogy igaza van. Egy pillanatig habozott, de arra jutott,
hogy kimondja.

– Hollóbérc tökéletes lenne. A szobák fala többnyire csupasz kő, nincs semmi, amit meg lehetne
rongálni, és ha még több helyre lenne szükségünk, ott az egész birtok…

– Nem! – kiáltotta Draco.

– Egyszer újra szembe kell majd nézned vele – monda Harry a tőle telhető legmeggyőzőbb
hangsúllyal. – Nikolai sem akarná, hogy örökké elkerüld. Biztos vagyok benne, hogy azért adta
neked, hogy élvezd.

– Nem kerülöm el – motyogta Draco. – Már voltam ott nemrég. Csak… nélküled.

– Nos, akkor ideje ezen változtatni – mondta Harry határozottan.

Azzal többet nem is szólt, csak összpontosította az energiáit, és megpördült, hogy dehoppanáljon.
Az utolsó dolog, amit látott, mielőtt eltűnt, Draco volt, aki rémülten próbálta megállítani.

***

Harry szeme kikerekedett, amikor megérkezett Draco házának barlangszerű központi helyiségébe.
A szoba közepén egy hosszú gránit asztal állt, ami azelőtt nem volt ott, rajta pedig rengetegféle
bájitalhozzávaló.
Mielőtt közelebb léphetett volna, hogy megvizsgálja, Draco is odahoppanált.

Harry felvonta egyik szemöldökét.

– Mit csináltál itt?

Csak kíváncsiság volt a hangjában, de Draco úgy reagált, mintha hibáztatta volna valamivel.

– Csak bájitalt főzök.

– Ja, észrevettem. De miért nem otthon dolgozol?

– Ó, a füstje rettenetes tud lenni.

– Én nem érzek semmit.

– Mert csak bizonyos szakaszában jön elő. És szeretem, ha sok helyem van, hogy kényelmesen
tudjak dolgozni.

– De mit készítesz? – Közelebb lépve az asztalhoz, Harry felvett egy nagy, lapos aljú kémcsövet, és
előre-hátra meglengette. A benne lévő üledékes folyadék lassan lötyögött, és a sötétszürke massza
koszos hóra emlékeztette Harryt, ami néha felgyűlt London utcáinak csatornáiban.

– Azt tedd le! – kiáltott rá Draco. – Sérülékeny állapotú!

Harry óvatosan letette a fiolát az asztalra, és kérdőn nézett Dracóra.

– Síkosító.

– Síkosító?

Draco élénken bólogatott.

– Olyan, mint ami a széles szájú üvegben van.

– Ó! – Az volt Draco kedvence. Néha olajat használt helyette, de a síkosító sokkal simább,
csúszósabb felületet adott. Azon kívül valahogy sokkal intimebb érzetet is biztosított. Harry még
sosem gondolt erre, de azt feltételezte, hogy sejthette volna, hogy mágia is van a dologban.

– Te magad főzöd? De a széles szájú üvegben lévő anyag teljesen áttetsző. Csak egy kis sárgás
árnyalata van…

– Ennek is lesz, ha befejeztem. Pár napig érnie kell, míg folytatni tudom.

– Ó! – Harry körbepillantott, ám nem akadt több bájitalhozzávaló a környéken. De ez érthető is

volt. Draco szeretett megfelelően tárolni dolgokat, mihelyst befejezte a használatukat. Legalábbis
szeretett, amikor a bájitalfőzésről volt szó… vagy ételkészítésről. Harry össze sem tudta számolni,
Draco hányszor tette el a sót, majd vette elő újra, öt perc múlva.

Azonban Harry kíváncsi volt.

– Miből készül a síkosító? – Letérdelve, elkezdte kinyitogatni a faládákat, amik a gránit asztal alatt
sorjáztak szépen felsorakoztatva egymás mellett.

– Nem kell emiatt aggódnod! – mondta Draco. – Én szeretek főzni, te nem, úgyhogy hagyd csak
rám!
Harry felvonta a szemöldökét az egyik ládában talált gyógynövény csokor láttán.

– Komolyan rozmaring is kell?

– Azt hittem, bűbájgyakorlásért jöttünk ide – panaszkodott Draco.

Harry összevonta a szemöldökét.

– Szerintem kint kellene gyakorolnunk. Nem akarhatjuk összezavarni a munkádat. – De valami

akkor is zavarta. Valami… furcsa volt. – Nem tudnál egyszerűen csak vásárolni síkosítót
valamelyik jobb patikában?

– Harry, Harry, Harry! Nem figyeltél, amikor Perselus erről adott előadást?

– A síkosítókról?

– A saját főzésű kontra vett főzetekről.

– Ha azt akarod, hogy valami rendesen legyen megfőzve, akkor magadnak kell megfőznöd – idézte
Harry.

– Pontosan. – Draco lehajolt, hogy a helyére tegye a rozmaring ládáján a tetőt. Újból felállva
megfogta Harry kezét, és a szemébe nézett. – Biztos akartam lenni benne, hogy az első alkalom,
amikor megdugsz, csodálatos lesz, Harry. Csodálatos. Úgyhogy persze, hogy nem hagyatkoztam
vásárolt síkosítóra.

Mostanra már elég felháborodottnak tűnt ezzel az egésszel kapcsolatban, de a hangja ugyanakkor
mégis megnyugtató volt. Mintha végigsiklott volna Harry elméjén betöltögetve a gondolatok
repedéseit, míg végül az egész világ tökéletesen logikussá nem vált. Csak annyit kellett tennie,
hogy Dracóra hallgat, és minden úgy lesz, ahogy lennie kell.

– Nos, akkor köszönöm! – Harry mosolygott. – Folytasd a jó munkát!

– Ó, fogom! – mondta Draco, továbbra is ugyanolyan megnyugtató hangon, a mosolya pedig a

tökéletesség ígérete volt. – Fogom. Akkor kimenjünk?

Harry úgy érezte, még sosem hallott ennél jobb ötletet.

 90. fejezet

A következő hét több szempontból is furcsa volt Harry számára. Először is, most, hogy a szerelmi
kapcsolata teljesen nyilvánossá vált, az emberek azt hitték, joguk van erről kérdezősködni. Talán a
bejelentése miatt, hogy élettársak. Az sem okozott ekkora elragadtatást, amikor Draco megcsókolta
a parancsnokság folyosóján, de a tudat, hogy Harry Potter lekerült a szinglik listájáról? A
beosztottjai gratuláltak neki, egyesek olyan szavakkal, amik burkoltan arra utaltak, hogy jobban
meg kellene gondolnia, mit csinál. Kingsley behívatta, és nyíltan is megmondta neki, hogy
ügyelhetne arra, milyen képet mutat magáról a nyilvánosság felé, és hogy Caesar feleségének
feddhetetlennek kell lennie.

– Nem vagyok Caesar felesége – mondta Harry résnyire szűkült szemmel. – Nem házasodtam össze
a Minisztériummal. Ha kíváncsi az igazságra, gondolkodom rajta, hogy összeházasodom Draco
Malfoyjal, de elég rossz férj lennék, ha egy állás miatt dobnám őt.

– Én nem célozgatok erre…

– Az jó, mert ha így lenne, akkor a nap végén megkapná a felmondásomat.

– Én csak arra kérlek, hogy gondolkodj józanul, Harry! – Kingsley sóhajtott. – Ifjabb Malfoy nem
pontosan olyan volt, mint amilyenre számítottam, amikor találkoztam vele. Én leszek az első, aki
ezt elismeri. De még meg kell győznie engem, hogy teljes mértékben érdemes erre a bizalomra.

– Egyáltalán nem kell meggyőznie magát – felelte Harry hátradőlve. – Nem valamiféle állásra
pályázik. A magánéletemről beszélünk.

– És a hírnevedről, ami nem lesz valami fényes, ha kiderül, hogy Malfoy sántikál valamiben.

– Nem sántikál semmiben – mondta Harry. – Mi egyszerűen csak két szerelmes férfi vagyunk. Ez
minden, miniszter. Ha nem mondok fel, akkor most dolgom lenne.

Kingsley intett, hogy elmehet, és csak akkor említette meg, hogy még áll a vacsorameghívása,
amikor Harry már az ajtónál járt.

Az a vacsora… Igen, Harry tudta, mire gondol. Kingsley még mindig szerette volna egy kicsit
jobban megismerni Dracót. Nos, az az ő baja. Harrynek más elképzelései voltak. Nem állt
szándékában összeereszteni Dracót Kingsley-vel, míg biztos nem lehet afelől, hogy a miniszter
nem fog vele gúnyolódni. Dracónak nincs szüksége erre. Főleg most nem, amikor ilyen…
érzékeny.

– Boldogan önnel vacsorázunk, mihelyst elfogadta a helyzetet – mondta Harry nyugodt hangon. –
Köszönöm, miniszter!

Sikerült becsuknia az ajtót maga mögött ahelyett, hogy bevágta volna.

Utána szüksége volt még pár percre, hogy jobban lenyugodjon. Mindent figyelembe véve Kingsley
viselkedése talán várható volt, de a vacsora szóba sem jöhetett. Dracónak most elég dolga volt
azzal, hogy rendezze a szüleivel való kapcsolatát.

De azt már rendezte azelőtt, nem?

Lehet, hogy Harrynek nem ártana esetleg… A gondolatai ezerfelé cikáztak. Pár másodperc múlva
kirángatta magát ebből, és eldöntötte, hogy az lesz a legjobb, ha hagyja, hogy Draco úgy intézze a
szüleivel való dolgait, ahogy jónak látja.

Még akkor is, ha minden egyes alkalommal, amikor erre gondolt, a szíve egy kicsit jobban
összetört.

***

Csak pár nappal korábban tűnt föl Harrynek, hogy Laurent már nem hoz neki teát. Talán Draco
okkal volt féltékeny.

Legalábbis Laurent esetében. Lenore már más volt. A nő vett neki egy ízléses kristályvázát, és
Harrynek meg Dracónak címezte a kártyát. A „polgári egyesülésük” feletti örömének, ahogy ő
fogalmazott, talán lehetett valami köze ahhoz, hogy amerikai. A halálfalók tevékenysége nem
érintette közvetlenül, ami miatt tökéletes asszisztens volt Harry számára – nem lett párás a szeme a
környezetében, és nem hitte azt, hogy a világnak Harry vágyai körül kellene forognia.

De Lenore nagyon kedvelte őt. Harry ezt már korábban is tudta; csodásan kijöttek egymással. Ezt
újult erővel kezdte értékelni egy héttel azután, hogy nyilvánosan elismerték a kapcsolatukat
Dracóval. A rivallók, amik jöttek, alaposan felmérgesítették a nőt. Harry többször is könnyek közt
találta őt, míg végül magához kellett ölelnie, és simogatnia a hátát, míg le nem nyugodott.

Miközben ezt tette, Ginny lépett be. Harry irodájának ajtaja nyitva volt, és egyenesen besétált. A
többi ember esetében ez udvariatlan viselkedés lett volna, de ő állandóan ezt csinálta, amikor
együtt jártak.

Vagy szinte már jegyesek voltak, gondolta Harry összerezzenve. Tényleg nem csinálta jól
Ginnyvel, most már látta. Nem akarta megbántani őt, de visszatekintve belátta, hogy eléggé az
orránál fogva vezette a lányt. Azt kívánta, bárcsak hamarabb tisztába került volna saját magával.

– Harry! – mondta Ginny közömbös hangon. Harry nem hibáztathatta ezért. Az is jogos lett volna,
ha sokkal fagyosabb hangnemet üt meg.

– Most már jól van, Lenore? – kérdezte Harry.

A nő könnyes szemmel bólintott, Ginnyre pillantott, aztán elszelelt.

– A rivallók idegesítették fel – mondta Harry, előhúzva a pálcáját, hogy pár intéssel bezárja az
ajtót, és kiszórjon egy extra némítóbűbájt. Muszáj volt, mert Ginny egyike volt azoknak, akik
tudták, hogy Draco a rabszolgája. Harry megbízott benne annyira, hogy nem árulja el senkinek az
információt, tényleg megbízott, de nem tudta, miért jött a lány. Ha a beszélgetésük elfajul, a
pillanat hevében ki tudja, mit kiabálhat majd.

És tudta, hogy Ginny Weasley-től nem áll távol a kiabálás.

– Téged nem idegesítenek fel? – kérdezte Ginny leülve, anélkül, hogy hellyel kínálták volna, és
keresztbe tette két karcsú lábát.

– Igazából nem. – Harry leült a Ginny melletti székre, és nem arra, amelyik az asztala mögött volt.
– Rohadtul nem bír érdekelni, mit gondolnak az emberek Dracóról. Számomra csak az számít, amit
én gondolok róla.
Ginny megőrizte tökéletesen közömbös hangját.

– Te pedig természetesen szereted őt.

– Igen, szeretem.

A lány enyhén oldalra billentette a fejét, mintha felmérné őt, aztán sóhajtott.

– Tudtam. Már az elején tudtam.

Harry megdermedt.

– Ginny, az a hülyeség a Prófétában a roxfortbeli titkos afférunkról komplett ostobaság!

– Persze, hogy az. Én úgy értettem, hogy az első pillanattól, ahogy betette a lábát az otthonunkba.

Az sosem volt az „otthonuk”, de Harry nem akart a szavakon lovagolni. Nem, amikor egyéb
dolgok sokkal fontosabbak voltak.

– Ginny, esküszöm, hogy akkor még nem szerettem. Nem csaltalak meg. Nem tennék ilyet veled.

Ginny elmosolyodott, először azóta, hogy megérkezett az irodába.

– Ó, Harry! Hát persze, hogy nem. Nem is így értettem. Csak úgy, hogy már akkor is különleges
együttérzéssel közeledtél felé. Azt hiszem, ezért lettem olyan… – A lány elpirult. – Birtokló.

– Ó! – Harry nem tudta, mit mondjon.

– Felteszem, bocsánatot kellene kérnem – motyogta Ginny. – Ha már benned volt, hogy bele fogsz
szeretni, akkor az azt jelenti, hogy már kezdettől sem voltál az enyém.

– Nem – felelte Harry lassan. – Nem voltam. Sajnálom. Én… én azt hittem, az voltam.

– Nem tudom, hogy tényleg annak hitted-e magad, vagy csak az akartál lenni. – Ginny kisöpört egy
hajtincset az arcából. – De ne sajnáld, Harry! Nem szándékosan csináltad. Ami köztünk volt… az
egy kicsit a tündérmesére hasonlított, nem? Egy romantikus regényre a hős és a lány között, akibe
már az iskolában beleszeretett. De az élet nem egy regény.

– A dolgok könnyebbek volnának, ha az lenne.

– Igen, valóban. – Ginny kinyújtotta a kezét, és végigsimított Harry karján. – Ez messze van egy
regénytől. Tudom, hogy nem Draco volt a felelős Fred haláláért, de akkor is… Harry, nekem
nagyon nehéz arra gondolni, hogy olyasvalakivel vagy együtt, aki a halálfalók oldalán állt,
akármennyire is bánja már.

Abból, ahogy beszélt, Harry rájött, Ginny már tudja, hogy Draco emlékei visszatértek. Azt nem
tudta, Ron vagy Hermione mondta-e el neki, de talán nem is számított.

– Akkor miért jöttél ide? – kérdezte.

Ginny elegánsan megvonta a vállát.

– Én is ezt kérdezem magamtól azóta, hogy ide jöttem. Végül arra jutottam, hogy azért, mert
sokkal jobban szeretlek téged, mint amennyire megvetem őt.

Ó, Ginny!
– Már megint a rossz végét fogtam meg a pálcának – mondta Ginny, és felállt. – Mindig szeretni
foglak, Harry. De… ez már eltompult. Nem ugyanolyan, mint azelőtt.

Harry is felállt.

– Barátság?

– Esetleg valami köztes dolog. Nem igazán tudom. De ha érte meg tudod tenni azt, amit mindig
szerettem volna, hogy megtedd értem… – Fájdalmasan elmosolyodott. – Az többet mond, mint
amit a szavak valaha is mondhatnának. Ez azt jelenti, hogy ő az igazi. Bennem pedig több
büszkeség van annál, hogy továbbra is elhitessem magammal, még visszajössz hozzám. Tudom,
hogy nem fogsz.

– Tényleg akartalak szeretni – mondta Harry, és szörnyen érezte magát. Most már látta, hogy ő volt
mindennek az oka. Ő akarta, hogy Ginny legyen az igazi… Akár az volt valójában, akár nem. – Én
is szeretlek még téged. De nem úgy.

– Egyáltalán nem úgy, tudom. – Ginny gyengéd mosolya tétova volt. – Szeretném azt mondani,
hogy mind barátok lehetünk, Dracót is beleértve, de nem vagyok ennyire civilizált. Legalábbis még
nem. Talán… talán majd később. Mert nem akarlak teljesen elveszíteni, Harry, és nem vagyok
annyira ostoba ahhoz, hogy azt higgyem, jó barátok lehetünk, ha nem tudom elviselni, hogy együtt
látlak a választottaddal.

– Adjunk ennek egy kis időt! – mondta Harry Draco féltékenységi problémájára gondolva. – Még
mindig Deannel jársz?

– Nem. Idegesítette, hogy még mindig nem vagyok túl rajtad. Már túl vagyok, de azt hiszem, talán
Deannek is szüksége van egy kis időre.

Harry bólintott.

– A legjobbakat kívánom neked, Ginny.

A lány lábujjhegyre emelkedett, hogy megpuszilja Harry arcát.

– Én is ugyanezt kívánom neked. Őszintén, Harry. Légy boldog!

Csak Ginny távozása után jutott Harry eszébe, hogy meg kellett volna köszönnie, hogy sosem
beszélt senkinek Draco rabszolgaságáról. De aztán arra gondolt, hogy nem is baj, hogy nem
köszönte meg. Persze, hogy nem mondta el senkinek. Jobb ember annál, hogy ilyen alantas
dolgokban találjon élvezetet, mint megnehezíteni Harry életét.

Ginny talán meg is sértődött volna, ha megemlíti neki, méghozzá joggal.

Kár, hogy Harry nem tudta viszontszeretni őt úgy, ahogy a lány szerette volna, gondolta. Ginny
talán egy kicsit túlságosan szereti a rivaldafényt, és a Harry iránti érzéseit a varázsvilágban
elfoglalt helye is befolyásolhatta, de akkor is jó ember. Tényleg jó ember, és megérdemli, hogy
boldog legyen.

Harry remélte, hogy az is lesz.

***
– Jó napod volt a munkahelyen? – kérdezte Draco aznap este, miközben meglengette a pálcáját,
hogy megterítse az asztalt.

Harry vállat vont.

– A szokásos.

Draco közel hajolt hozzá, úgy nézett rá.

– Nem, valami történt. Látom rajtad.

Persze, hogy történt. Ginny betoppant; ez semmiképp sem volt szokásos esemény. És nem is
olyasmi, amiről Harry beszélni akart volna. Draco finoman szólva is félreértette volna a helyzetet.
Ginnyvel kapcsolatban mindig is hiperérzékeny volt. Talán azért, mert már korán, az amnéziája
idején beleégett, hogy Harry Ginnyhez tartozik. Arra számított, hogy alkalmazkodnia kell majd a
lányhoz. Harry nem tudta biztosra, de nem lett volna meglepve, ha ez még mindig hatással lenne
Draco gondolkodásmódjára.

– Rendben, tényleg történt valami – mondta Harry. – Még több rivalló jött. Engem nem
érdekelnek, de Lenore kimondottan érzékeny lelkű. Végül nekem kellett megvigasztalnom.

Draco szeme résnyire szűkült.

– Az a számító kis boszorka! Tudtam, hogy készül valamire…

– Szó sincs ilyesmiről.

– Az jó, mert már foglalt vagy. Vesse ki a hálóját a következő jóképű varázslóra, aki az útjába
kerül!

– Már férjnél van!

– És a férjes boszorkányok nem legeltethetik másokon a szemüket?

Draco lehetetlen volt ebben a témában. És ha ragaszkodott hozzá, hogy féltékeny legyen Lenore-ra,
akkor Harry tízszeresen is megkönnyebbült, hogy hallgatott Ginny betoppanásáról az irodájába.
Ennél a pontnál az elterelés volt talán a legjobb választás.

– Mi a vacsora?

– Milánói saláta, csirke saltimbocca, hirtelensült spárgával és mogyoróhagymával, desszertnek

pedig tiramisu.

– Váó!

Harry úgy érezte, nem tűnt eléggé lelkesnek, mert Draco aggódva fordult felé.

– Nem jó?

Harry ezek közül szinte egyiket sem ismerte, de bólintott.

– Iszonyú csodásan hangzanak. De hol találtál spárgát ebben az évszakban?

Rossz kérdés volt. Draco homloka ráncba szaladt.

– Sosem mész mugli zöldségpiacra, Harry? Van nekik fagyasztva. Az is elég jó, de… de…
felteszem, jobban szeretnél frisset. Megyek, kidobom, és készítek valami mást…

– Ne, ne tedd! Semmi ilyesmire nem gondoltam. – Harry sóhajtott. – Csak kíváncsi voltam, Draco.
Nem kell egyből rosszat feltételezni.

Draco lehajtotta a fejét.

– Én… én csak tökéletes akarok lenni a számodra. És tökéletes ebédet akarok készíteni.
Megérdemled.

Harry felvonta a fél szemöldökét. Az utolsó mondat gyanúsan hősimádatnak hangzott. Utálta ezt.
Mindenkitől utálta, de legfőképpen Dracótól.

– De miért?

– Mert szeretlek – felelte Draco halkan. – Szeretnék örömet okozni neked.

– Örömet is okozol. – Harry odahajolt, hogy megcsókolja Dracót. – Nem kell emiatt aggódnod,
vagy olyan keményen próbálkoznod. Pontosan olyannak szeretlek, amilyen vagy.

Draco reszketősen bólintott.

– Szóval, szükséged van segítségre a konyhában?

– Lereszelhetnéd a mozzarellát a salátához.

– Rendben – mondta Harry. – Öm, hogy haladsz a síkosítóval?

Ennek hallatán Draco elvigyorodott.

– Úgy reméled, szükség lesz rá az éjszaka folyamán?

Harry akaratlanul is visszavigyorgott.

– Ó, hát persze! Felteszem, készen állsz rá.

– Ó, készen „állok”! Szó szerint.

Ezt jó volt hallani, de Harrynek el kellett ismernie, hogy a múlt héten sokat javultak a dolgok.
Dracónak néha még mindig volt egy kis problémája az elélvezéssel, máskor viszont azonnal
elment, ahogy Harry kimondta a szót. Az étvágya is jobb lett.

Talán az volt rá jó hatással, hogy nyilvánosan bejelentették a kapcsolatukat. Végtére is valóban

bizonytalannak érezte a dolgokat Harryvel kapcsolatban.

De legalább már nem gyászolta tovább Nikolai-t. A tény, hogy Draco végre visszament
Hollóbércre, ezt bizonyította. Ha Harrynek sikerülne egy nap megértetnie vele, hogy Nikolai
tévedett bizonyos dolgokkal, például a szexszel kapcsolatban…

Egyszerre csak egy nappal érdemes foglalkozni, figyelmeztette magát Harry. Egyszerre csak egy
éjszakával.
 91. fejezet

A következő hét közepe táján minden pokollá lett.

Hermione bejött Harry irodájába, és az arcvonásait valami iszonyatos félelem merevítette meg,
amit Harry először nem értett. Eleve már azt sem értette, miért nincs most Kanadában. Vagy hogy
mi olyan mondanivalója lehet, ami ennyire szörnyű.

De egyértelműen az volt; Hermione bezárta az iroda ajtaját, és védelmet szórt rá, aztán még egyet.
Amikor már a harmadikat készült kiszórni, Harry nem bírt tovább csendben maradni.

– Közbejött valami az előadássorozat alatt?

A nő legyintett a kezével, miközben tovább dolgozott a védőbűbájokon, és a mozdulat nem kicsit

volt feldúlt.

– Nem, az továbbra is simán megy, ebben biztos vagyok. Én korábbi zsupszkulccsal utaztam haza,
mert… – Nyelt egyet, és elakadt a lélegzete. – Ó, Harry! Azt sem tudom, hol kezdjem.

– Ülj le, ülj csak le! Úgy nézem, szükséged van egy erős italra. Lángnyelv whisky jó lesz?

Harry már nyúlt volna az asztala legalsó fiókjához, amikor Hermione válaszolt.

– Mivel mindkettőnknek Walesbe kell utaznunk, az alkohol a legutolsó, amire most szükségünk
van.

Amikor Harry felegyenesedett, látta, hogy a nő le sem ült.

– Walesbe? Hermione, mi a fenéről beszélsz?

– Azt hiszem… Ó, egek, Harry! Annyira sajnálom, hogy ezt kell mondanom, de… Ó, egek! –
Hermione arca teljesen elfehéredett. – Azt hiszem, Draco terhes.

Harry csak pislogott. Aztán akaratlanul is elnevette magát.

– De te magad mondtad, hogy mindenféle módnak utánanéztél, ahogy egy hapsi teherbe eshet, és
nincs rá lehetőség!

A nő tekintete baljóslatú volt.

– Elég, elég! Azt hiszed, én nem emlékszem rá? Tudod, mire emlékszem még? Arra a generációs
mágiának kitett férfira, aki mindig, amikor méz illatot érzett, fullánkot növesztett. Generációs
mágia, Harry!

Harry hirtelen megértette, mire akar Hermione kilyukadni.

– Ó, rendben. Felteszem, ha egy férfi fullánkot növeszthet, akkor tud más egyéb testrészt is, ami
eredetileg idegen volt tőle, például méhet. De ez még nem jelenti azt, hogy Draco is növesztett…

– Te magad jellemezted úgy, hogy mintha hormonzavaros lenne.

– Igen, igen, tudom, de… – Harry erőtlenül felnevetett. – Te tudatában vagy, hogy miket mondasz?
Még sosem hallottalak ilyen esztelenségeket beszélni.
Hermione végül leült, és olyan kimerültnek nézett ki, hogy Harrynek bűntudata támadt, amiért nem
kínálta hamarabb hellyel. A keze remegett, amikor hátrasimította a haját az arcából.

– Igazad van. Nem várhatom el, hogy te is egyből arra a végkövetkeztetésre juss, amire én. Hadd
magyarázzam el lépésenként!

Harry egy pillanatig sem hitte el, hogy Draco terhes, de ez logikusan hangzott, úgyhogy bólintott.

– Amikor együtt vacsorázni mentünk, azt hittem, Draco rejteget valamit. Már mielőtt elmondtad,
hogy változékony az étvágya és hangulatingadozásai vannak, sejtettem, hogy valami van a
háttérben. Nevezd női megérzésnek, vagy ösztönnek, de akkor is ott volt, Harry, minden mondata
mögött.

Harry megint bólintott.

– Igen, én is észrevettem. Folyton erről kérdezgetem Dracót, de csak annyit mond, hogy ilyen-
olyan dolgok lefoglalják a gondolatait. Nem mondja el, mik.

– Engem főleg az tett kíváncsivá, ahogy megpróbált lebeszélni, hogy keressünk valami módot a
Res mea es megtörésére. Nem úgy tűnt, mintha egyszerűen csak annyira boldog lenne a
rabszolgádként, hogy nem akarná, hogy erre pazaroljam az időmet. Inkább mintha konkrétan el
akart volna tőle tántorítani. Nagyon úgy nézett ki, mintha rejtegetne valamit…

– Vagy a bűbáj nem engedi neki, hogy megpróbáljon felszabadulni.

– Mmm, erre én is gondoltam, de nem volt semmi házimanós abban, ahogy beszélt. Nem volt
eltelve semmiféle irracionális elvakultsággal a szolgálat gondolatától. Inkább Draco szólt belőle,
mint a bűbáj, amikor azt akarta, hogy kerüljem el az ottawai Setét Mágika Históriájának
Központját.

– Hmm. Nos, lehet.

Hermione előredőlt a széken.

– Később, amikor ezt átgondoltam, két különös tényre emlékeztem vissza. Hormonzavarosnak és
szeszélyesnek jellemezted őt, amiről eléggé a terhes nőkre lehet asszociálni, és amikor kiment a
mosdóba, egyértelműen használt egy józanítóbűbájt.

– Semmi sem kerüli el a figyelmedet, igaz? – kérdezte Harry lenyűgözve.

A nő csak legyintett.

– Tudsz róla, hogy ezt a bűbájt a terhes nők használják gyakran, hogy elkerüljék az alkohol teljes
felszívódását? Ami persze károsítaná a magzatot.

Nem akarom, hogy teljesen felszívódjon bennem az alkohol, mondta akkor Draco.

Harrynek déja vu érzése volt, de próbálta nem mutatni. Hermione teóriája akkor is őrültség volt.
Draco egyszerűen csak nem akart másnapos lenni, ez minden.

– Ezen tépelődve mentem aznap aludni – mondta Hermione. – Tudtam, hogy nevetséges és
ellentmond minden logikának, hogy terhes lehet. Egy varázsló? Kérlek! De akkor is volt egy olyan
érzésem, hogy rátapintottam az igazságra, Harry. Azon kezdtem gondolkodni, hogy vajon nem
azon csúszott-e félre minden kutatásom, hogy nem férhettem hozzá a sötét mágia archívumához,
amit egyes aranyvérű családok vezetnek.
– Mondd csak nyugodtan azt, hogy a „Malfoyok” – mondta Harry szárazon. – Mivel nyilvánvalóan
egy bizonyos családra gondolsz.

Hermione egy kicsit elpirult.

– Nos, igen. Nézd az én szemszögemből, Harry! Mugliszületésű vagyok, a családom nem

rendelkezik semmiféle mágikus múlttal. Igen, aranyvérűvel házasodtam össze, de a Weasley-k több
generáció óta tartózkodnak a sötét mágiától, hogy azt bárki számon tudná tartani. Kutathatok én
bármennyit, de ha a kutatási anyagomból hiányzik valami, arról nem fogok tudni. Az olyan
családok, mint a Malfoyok, nem vitatják meg a legrejtettebb titkaikat a mugliszületésűekkel.

– Vagy egyáltalán bármilyen kívülállóval – mondta Harry, arra a rengeteg erőfeszítésre gondolva,
amit Lucius és a felmenői tettek, hogy családon belül tartsák a Res mea esről szóló információkat.
– Öm… néha le sem írják a titkaikat. Csak szóban osztják meg egymással.

– Pontosan. – Hermione visszadőlt. – Ne vedd rossz néven! Nem mondom azt, hogy Draco tényleg
terhes; csak azt gondoltam, hogy megmagyarázna pár dolgot. Tudom, hogy őrültségnek hangzik,
amit mondtam, de mihelyst felötlött bennem ez a lehetőség, nem hagyott nyugodni.

– Igen, tudom, milyen vagy, amikor megpróbálsz felderíteni egy rejtélyt.

– Pontosan – felelte Hermione megint. – A Kanadába vezető utat azzal töltöttem, hogy azon
töprengtem, vajon a Malfoyoknak van-e olyan termékenységi mágiájuk, amit csak ők ismernek,
vagy csak egy bizonyos fanatikus aranyvérű csoport ismer. Kezdett logikusnak tűnni, hogy igen.
Végtére is komoly érdekük fűződik ahhoz, hogy fenntartsák az arany vérvonalukat. Emlékszel
Binns óráira? Voltak idők, amikor az aranyvérű népesség vészesen lecsökkent.

– Gondolom, rengetegszer. Emlékszel, amikor Hagrid azt mondta, hogy nincs olyan élő varázsló,
aki több mint félvér?

– De mi van, ha azokban az éhezésekkel teli időkben az aranyvérűeknek volt valami módszerük

arra, hogy tovább szaporodjanak, mindegy, milyen alacsony is a létszámuk?

Harry elmosolyodott.

– Nos, látom, sokat gondolkodtál ezen, de akkor is csak mítoszról beszélünk. Nézd… Lucius
Malfoy nagyon mérges volt a gondolattól, hogy Dracóval kihalhat a vérvonala. De azt tanácsolta
nekem, hogy fizessek le egy aranyvérű boszorkányt, hogy kihordja Draco gyerekét.

– Ez aljas és undorító!

– Nos, ez Lucius. – Harry vállat vont. – Megmondtam neki, hogy ezt elfelejtheti, de még akkor
sem említette a lehetőséget, hogy Draco maga essen teherbe.

– Szerintem erről inkább Dracóval beszélne, nem veled – mondta Hermione. – De túlságosan
előreszaladtunk, Harry. Logikusnak tűnt, hogy az aranyvérűek találhattak egy módszert arra, hogy
a varázslók is kihordhassanak gyereket. Az is, hogy az ehhez szükséges mágia elég sötét
természetű ahhoz, hogy ismeretlen maradjon a varázsvilág többi része előtt. Úgy tűnik, garantált,
hogy Draco azt akarta, maradjak távol az ottawai, sötét mágiára specializálódott könyvtártól. De
még ez az egész sem hozott eredményt.

– De aztán visszaemlékeztél arra a történetre a fullánkról.

– De aztán újraolvastam a történetet a fullánkról, amikor ott voltam a Setét Mágika Históriájának
Központjában. – Hermione megcsóválta a fejét. – Alig bírom elhinni, hogy nem jutott eszembe
magamtól, de mindegy. Utána azonnal tudtam, hogy a férfiterhesség is lehetséges, legalábbis
elméletben, és hogy a generációs bűbájnak kitett varázslóknál a legvalószínűbb, hogy képesek
manipulálni az ehhez szükséges mágiát. Ez eléggé összeillett azzal a gyanúmmal, hogy egyes
családok különleges tudást birtokolnak.

– Ez még mindig nem bizonyít semmit – jegyezte meg Harry óvatosan.

– Nem. Még csak konkrét említést sem találtam a Res mea esről a Központban – ismerte el
Hermione. – De amikor olyan feljegyzésekre kerestem rá, amik a Potter vagy a Malfoy nevet
tartalmazzák, megtaláltam, amit kerestem.

Harry felegyenesedett. Nem tudta eldönteni, hogy izgatott volt-e, vagy inkább rettegett. Vagy talán
mindkettő egyenlő mértékben.

– Egy módszert, hogy megtörjük a varázslatot?

A nő szinte már sajnálkozva nézett rá.

– Igen, azt hiszem. Úgy tűnik, Gaius Malfoie és Harte Potter volt a két utolsó tagja a családoknak,
amiknek számolniuk kellett a Res mea esszel. Tudod, Harte Potter elég fiatalon halt meg, a
harmincas évei közepén; pontos adatok nem maradtak fenn ilyen régről…

– Pontosan milyen régről?

– Épp most mondtam…

– Milyen régről?

– Körülbelül ötszázhúsz évvel ezelőttről.

Harry hosszan kifújta a levegőt.

– Lenyűgöző! Rátaláltál azokra, akik megtörték a varázslatot! De… ó! Azt mondtad, Harte Potter
meghalt, igaz? – Azonnal arra gondolt, amit Lucius magyarázott, hogy miért szunnyadt el a bűbáj.
– Öngyilkos lett?

– Nem, úgy néz ki, a megtört szíve vitte el.

Ó! Nos, Lucius maga sem volt biztos a tényekben, nem igaz?

Hermione elfintorodott.

– Igazából van okunk azt gondolni, hogy a ’Harte’ nevet posztumusz kapta, pont ebből az okból. A
feljegyzések töredékesek, én pedig nem találtam meg azt a nevet, amit a névadó ünnepélyen
kapott, ami egy helyi szokás volt akkoriban Walesben.

– Mint a keresztelő?

– Talán. Itt az a lényeg, hogy míg Harte élt, Gaius Malfoie tényleg a rabszolgájának tűnt. Olyan
spekulációk voltak körülöttük, hogy talán valami „setét kötelék” lehet köztük. A walesi kisvárosuk
korabeli naplóiban ilyesmiket írtak. Ami a leginkább szembeötlő volt, hogy bármikor, amikor
nyilvánosság előtt megjelentek, Gaius képtelen volt enni vagy inni, hacsak Harte nem adott rá neki
előtte konkrét, szóbeli engedélyt.

Harry élesen beszívta a levegőt.

– Ó! Ó, egek! Tényleg megtaláltad őket.

– Gaius apjáról köztudomású volt, hogy a Potter háznál szolgált – tette hozzá Hermione. – És egy
generációval korábban is terjedtek pletykák egy hasonló „setét kötelékről”, ami Harte apjához
fűzte őt. Mi több, Harry, miután Gaius megszületett, az emberek különösnek találták, hogy a
Potterek, és nem a saját apja irányítása alatt állt. Harte apja vezette oda Gaius Malfoie-t a falu
fővarázslója elé a névadási ünnepségen. Ugyanakkor egyértelmű volt, hogy Gaiust mégsem
fogadták örökbe, mert a név, amit kapott, Malfoie volt, nem Potter.

– És Gaius nem halt meg, amikor Harte meghalt, ugye?

Hermione megrázta a fejét.

– Nem. Mindent, amit Otawában találtam, összevetettem az itteni leszármazási feljegyzésekkel.

Persze azok is hiányosak voltak. Némelyiket megrágta az egér, mintha a varázslók egy
konzerválóbűbájt sem lettek volna képesek kiszórni rájuk! Mindenesetre Gaius legalább tizenöt
évvel túlélte Harte halálát, mivel van egy feljegyzés, hogy akkortájt feleségül vette Vindemiatrix
Blacket. Wiltshire-ben, nem Walesben, azon kívül úgy tűnik, ugyanabban az időben változott meg
az írásmód is.

– Írásmód?

– A Malfoy névé. Az „ie” végződés „y”-ra.

– Mert Gaius megpróbált eltávolodni a Malfoie-któl, akik rabszolgák voltak? Ugyanezért hagyta el
Walest?

– Azt feltételezem. De nyilván nem tudhatom biztosra. – Hermione a fülé mögé tűrt egy hajtincset.

– Valószínűleg így lehet. Gaius apja talán még mindig élt, és rabszolga volt. – Harry újból
átgondolt mindent, amit az előbb hallott. Egy kérdés viszont nem hagyta nyugodni. – Szóval akkor
úgy tűnik, Gaius talált módot arra, hogy megtörje a bűbájt a későbbi generációk számára. Ha nem
így lett volna, Hartéval együtt halt volna meg. De mi köze van ennek ahhoz, hogy Draco talán
terhes?

– Így szabadult meg Gaius – mondta Hermione egyenesen. – Teherbe esett.

– És ezt honnan tudod?

– Mert a Központban van egy feljegyzés, hogy Gaius Malfoie-nak és Harte Potternek gyereke
született. Egy fiú, aki meghalt a névadási ünnepsége előtt. És van egy… – A nő nyelt egyet. – Van
egy sír Walesben, Harry. Ott voltam. Nem nagyon tudtam elhinni, amit a feljegyzésekben találtam.
Saját szememmel kellett látnom, úgyhogy elmentem a kisvárosba, ahol laktak, ellátogattam a
varázslótemetőbe, sorról sorra jártam, és… és… megtaláltam.

– A csecsemő sírját? De ha nem volt neve, hogy tudtad…

Hermione az ajkába harapott.

– Van egy felirat. Semmit sem jelent, kivéve azoknak, akik ismerik, de… csak kezdőbetűk, Harry.
RMEERMV.

– "Res mea es, et ream meam vindico," – lehelte Harry visszaemlékezve, hogy ugyanezeket a
szavakat használta Draco megkötésére.
– Ez állt a kövön, mintha a bűbáj lenne oda eltemetve, nem is egy emberi lény. Nincs dátum, de
elvégeztem egy kormeghatározó bűbájt, és a sír megfelelő korú. És… és… meg kellett
bizonyosodnom, Harry, mielőtt idejövök hozzád ezzel. Teljesen biztosnak kellett lennem.
Úgyhogy…

– Úgyhogy? – Harry kézbe vette a nő kezét, és bátorítóan megszorította. – Hermione, már annyi
szörnyűségen keresztülmentünk együtt. Bármit elmondhatsz nekem.

A nő bólintott, és szinte már könnyezett, ahogy beszélni kezdett.

– Elmentem a házadba, Harry. Draco nem volt otthon, hála az égnek. Fogtam pár hajszálat a
fésűdről… muszáj volt begyűjtőbűbájt alkalmaznom, hogy tőle is szerezzek egyet. Olyan
rendszerető… aztán visszamentem a temetőbe a bájitallal, amit főztem…

– Ó, egek! – mondta Harry megdöbbenve, ahogy elengedte Hermione kezét. – Te meggyaláztad a

sírt!

A nő könyörgően nézett rá.

– Muszáj voltam ahhoz, hogy működjön a varázslat.

– A sötét varázslat. – Harrynek akaratlanul is kemény volt a hangja. Ez túl közel járt ahhoz a
szörnyű látványhoz a temetőben, negyedévben. Megborzongott.

– Sajnálom! – mondta Hermione. – Tudnom kellett.

Harry sóhajtott. A varázslat, amit Hermione elvégzett, nem volt törvénybe ütköző. Csak ízléstelen.

– Akkor… mit tudtál meg?

– A csecsemő, akit abba a sírba temettek, egyértelműen a Potter és a Malfoy vérvonalból

származik.

– De nem az ősöm.

– Nem, te Harte egyik fiútestvérétől származol, Draco pedig Vindemiatrix Black és Gaius Malfoie
gyerekétől.

Harry megint megborzongott.

– Szörnyen sok volt ott a belterjesség.

– Aranyvérűek – jegyezte meg Hermione egyszerűen. – Harry, eltértünk a tárgytól.

– A bűbáj megtörése. – Harry bólintott. – Akkor a baba okozta? Ez logikusan hangzik. Pottertől és
Malfoytól megszületve egyszerre lett gazda és szolga is, ami egyértelműen lehetetlen, úgyhogy a
bűbáj elszunnyadt. És ha ez egyszer megtörtént, megtörténhet újra, ezért hiszed azt, hogy Draco
terhes.

Hermione bólintott.

– Azt hiszem, Draco felfedezhette ugyanazt az információt, amit én. A megoldás Kanadában
volt… és mindketten ott jártatok. A vakációtok alatt jöhetett rá, mi kell ahhoz, hogy a bűbáj
elszunnyadjon.

– Hermione, mi nem voltunk Ottawában, csak a miniszter partiján, és ő egész idő alatt velem volt!
Hermione hunyorított a szemével.

– A partin, vagy Kanadában egész idő alatt?

– A partin…

– Gondolkodj, Harry! – mondta a nő sürgető hangon. – A vakációtok többi részében Draco

különvált tőled legalább egy óra hosszára?

– Nos, biztosan. Nem vagyunk csípőnél összenőve. Látni akartam a montreali Kviddicsmúzeumot,
Draco viszont inkább egy komolyzenei koncerten akart részt venni, ami Quebec City egyik kisebb
templomában volt. Külön váltunk, nem is tudom, vagy két és fél órára, talán háromra.

– Az több mint elég idő ahhoz, hogy a fővárosba hoppanáljon – mondta Hermione komoran.

– De ahhoz nem, hogy elvégezze a kutatást, ahhoz meg pláne nem, hogy elmenjen Walesbe,
megtalálja a sírt, megfőzze a bájitalt, és visszajöjjön. Azon kívül, el tudta dúdolni a koncert
dallamait…

– Azokat a dallamokat talán már évek óta ismeri. És kétlem, hogy bajlódott volna Walesszel,
mielőtt vissza nem jöttetek Nagy-Britanniába. De figyelj, Harry! Draco apja valószínűleg
elmondott neki ezt-azt a történetből, amit a család még ismer. Amikor Draco rájött azokra, amikre
én, tudhatta, mit jelentenek. Olvashatott a sorok között, és kitalálhatta, mit kell tennie. És igen,
néhány óra is elég lehetett a kutatáshoz. Van érzéke a sötét mágiához, és jelenleg is a Res mea es
befolyása alatt áll. Nem érted, hogyan működnek a sötét archívumok? Draco kapcsolata a kérdéses
mágiához volt az, ami odavonzotta a megfelelő feljegyzésekhez, mihelyst elég közel volt hozzájuk.
Ezért vannak a muglik akkora hátrányban az ilyesfajta kutatásoknál. Még egy távoli családi
kapcsolat is hasznos lehet néha.

Harry sóhajtott.

– Ez még mindig nem magyarázza meg, hogyan eshetett teherbe. A kutatásodban szereplő férfi
fullánkot növesztett, amikor mézillatot érzett, igaz? Ez egy külső inger.

Hermione arca elpirult.

– Ahh… ebben az esetben, a külső inger valószínűleg egy olyan egyszerű dolog lehetett, mint a…
öm… behatolás.

Mintha jeges fuvallat söpört volna végig Harry gerincén. Draco szerette a behatolást; ez igen
egyértelmű volt. Állandóan ezért könyörgött. De ez hirtelen abbamaradt, amikor visszatért az
emlékezete. Tény, hogy hosszú ideig szomorkodott, és egyáltalán nem érdekelte a szex. De még
akkor sem szólt egy szót sem Harrynek arról, hogy anális szexet akarna, amikor visszatért a
szexuális vágya. Talán tudta, hogy ez a fajta szex egy olyan varázslónál, mint ő, terhességhez
vezethet. Lehet, hogy Lucius Malfoy nem beszélhetett Dracónak a Res mea esről, de biztosan
figyelmeztethette, hogy a Malfoyok különböznek más varázslóktól, és hogy Dracónak óvatosnak
kell lennie…

Aztán Harry kritikus énje visszatért.

– Ez nevetséges! Draco állandóan szexelt a férjével, és sosem lett tőle terhes!

– Talán ő volt felül.

– Sajnálom, ha ez már túl intim információ, de ez kizárt.

– Ó! – Hermione szeme csillogott, ami azt jelezte, hogy az agya fogaskerekei folyamatosan
zakatolnak, közelebb és közelebb jutva valami következtetéshez. – Nos, akkor egy szimpla
behatolásnál többre van szükség. Esetleg egy bájitalra. Egy titkos családi receptre. Amit Draco
csak akkor főzne meg, ha arra készülne, hogy teherbe essen.

A bájital, amit Draco főz… ráadásul titokban…

Harry emlékei hirtelen visszaugrottak ahhoz a rettenetes salátaöntethez. Olyan íze volt, mintha
valami szörnyen savanyú borítaná… De ez nem volt túl logikus. Ha Dracónak szüksége lett volna
rá, hogy megigyon egy bájitalt, akkor egyszerűen csak megitta volna.

Hacsak a Res mea es nem akadályozta volna meg benne. Egy bájital ételnek vagy italnak számít?

Ha valamelyiknek ezek közül, akkor szüksége lett volna Harry engedélyére, hogy megigya. És a
lóherés dolog után Harry nem bízott volna meg Dracóban vakon, hogy beadjon magának bármit.
Harry kérdéseket tett volna fel.

Ez kissé alkalmatlan lett volna Dracónak, elnézve, hogy nem hazudhat…

Úgyhogy akkor saját magának adta be a szert, az ételt használva fel hozzá, hogy bevehesse? Ott,
Harry jelenlétében? Mióta mehetett már ez így? Talán pár napja, gondolta Harry sötéten. Igen,
legalább pár napja, mert ez megmagyarázná, miért utasította vissza Draco újra és újra, hogy
elmenjenek valahova vacsorázni. Szüksége volt rá, hogy ellenőrizze az enni- és innivalót, hogy
bevehesse a szert.

És ez pontosan mikor is történt? Harry próbált egy időrendet felállítani a fejében. Amikor kitisztult
a kép, szinte úgy érezte, mintha fejbe verték volna.

Draco arra kérte őt, hogy dugja meg, pár nappal a salátás incidens után.

Lehet, hogy az a pár nap arra kellett, hogy a terhességi bájital kifejtse a hatását?

Azt a bájitalt akkor Harry is bevette!

De az nem számít, hiszen Draco nem volt felül. És Harry amúgy sincs kitéve generációs mágiának.

Minél többet gondolkodott rajta Harry, annál valószínűbbnek tűnt a forgatókönyv. Legszívesebben
felpofozta volna magát, amiért nem gyanakodott jobban Draco bájitalfőző projektjével
kapcsolatban Hollóbércen. Persze, hogy Draco nem kockáztatta volna meg, hogy Harry orra előtt
készítse a szert! Nyilván nem akarja, hogy Harry túl kíváncsi legyen rá, mit is készít pontosan.

De várjunk… Draco azt mondta, hogy a fiola, amit Harry felemelt, síkosító, úgyhogy annak is kell
lennie.

Ami azt jelenti, hogy az lehet a terhességi bájital, ami a széles szájú üvegben van. Talán
síkosítóként is használható, vagy fogyasztani is kell belőle, meg az aktus közben is használni.

Annyira Dracóra vallana, hogy talált egy módszert, amivel igazat is mondhat, de el is titkolhatja a
bájital igazi célját. Nem ezt csinálta a lóherénél is pár hónappal ezelőtt? Azt mondta, meg akar
szabadulni a sebhelyektől, miközben arra vágyott, hogy Harry megérintse!

Harrynek hirtelen elakadt a lélegzete.

– Ez azzal a furcsa dologgal is összeillik, amit egyszer Draco említett nekem – mondta
Hermionénak. – Akkor nem gondolkodtam el rajta, de arról beszélt, hogy Nikolai gyereket akart,
hogy a zenei tehetsége ne vesszen el, ha ő meghal, de ez így is, úgy is megtörtént, mert arra
gondolt, hogy Draco még túl fiatal…

– Túl fiatal ahhoz, hogy gyereket szüljön. Ez ésszerűen hangzik. Még olyan testtel is nehéz, ami
erre van teremtve. De egy férfinak?

Minden összeállt. Olyan volt, mint amikor egy puzzle darabkái hirtelen a helyükre kerülnek. Draco
változó étvágya. Ahogy hányt. Ez azelőtt volt, hogy elkezdtek behatolva szeretkezni, de a gyomra
valószínűleg a bájitaltól kavarodott fel, amit a terhességhez kezdett szedni. A hangulatingadozásai.
A problémák az elélvezéssel… ezek mind egy nagyobb képnek voltak a részletei, de Harry túl
elvakult volt ahhoz, hogy észrevegye.

De hát ki gondolt volna ezekből ilyesmire? Ő álmában sem!

Másrészről viszont akadtak dolgok, amik nem passzoltak az elméletbe.

– Oké, rendben van – mondta Harry. – Tegyük fel, hogy Draco tényleg terhes. Miért nem mondaná
el nekem? Főleg úgy, hogy ha azt hiszi, ez felszabadítaná. Tudja, hogy én is ezt akarom.

Vagy legalábbis Harry véleménye szerint ezt kellene akarnia.

– És miért utasítana el minden kapcsolatot a szüleivel? Tudom, hogy Draco nem szégyellne egy
félvér gyereket, és magasról tenne rá, hogy az apja mit gondol a helyzetről. Szinte beleőrül, hogy
rejtegette Nikolai-t a szülei elől; kizárt dolog, hogy rejtegetné a gyerekét. Miért akarna távol
maradni a szüleitől a terhessége miatt, és mondaná azt, hogy nem tud bízni bennük?

– Ó, Harry! – mondta Hermione, fájdalommal teli hangon. – Úgy értette, abban nem bízik, hogy
nem fogják őt megállítani. Tudod… a Res mea es sírjában fekvő csecsemő nem természetes
halállal halt meg.

Harry ebédje hirtelen visszakívánkozott. Olyan érzése támadt, hogy tudja, mihez fog ez vezetni.

– Az nem lehet! – nyögte. – Honnan tudod?

Hermione hangja elcsuklott. Elfordította a fejét, miközben válaszolt.

– A csontok állapotából. A… a szegycsont szinte kettétört. Kiszórtam egy bűbájt, hogy teljesen
megbizonyosodjak. Azt… azt a szegény babát szíven szúrták.

– Ó, Istenem! – suttogta Harry. – Ez rettenetes. Ki tenne ilyet? Ez… ez színtiszta gonoszság.

– Ki nyerhetett valamit ennek a szörnyű tettnek az elkövetésével? – kérdezte Hermione könnybe

lábadt szemmel, ahogy Harryre meredt. – Harry… nem a gyerek megszületése szabadította fel
Gaius Malfoie-t a szolgabűbáj alól. Hanem a feláldozása.

– Feláldozása – ismételte Harry tompán.

– Még rozmaring nyomok is vannak a sírban. Mint egy varázslat utolsó lépéseként, növényeket
szórtak a maradványokra. – Hermione összefűzte a kezét. – Nem csoda, hogy Harte Pottert a
megtört szíve vitte el. Úgy bántak a gyermekével, mint egy tárggyal, felhasználták, majd
eldobták…

Rozmaring… Draco gyűjtött belőle. Harry a saját szemével látta a bizonyítékot.

És még ekkor sem volt képes ezt elhinni. Dracótól nem.

– Nem – nyögte Harry. – Ő nem gonosz. Ő sosem volt ilyen gonosz, Hermione. Ő nem tenne ilyet,
sem a saját gyerekével, sem máséval. Ő nem gyilkos.

– Harry, a nézőpontodat befolyásolja az, hogy milyen volt az amnéziája alatt! – mondta Hermione
sírva, és megragadva Harry kezét erősen megszorította. – Tudom, mert velem is ez történt! Olyan
kedves, gyámoltalan és ártatlan volt, mint egy kóbor kutya, aki törődésre vágyik, és elfelejtettem,
Harry! Elfelejtettem, amikor visszatértek az emlékei, hogy ő legbelül egy másik ember volt!

– Nem – mondta Harry. – Nem, nem és nem! Lehet, hogy terhes, és nem mondja el nekem. Lehet,
hogy kitervelte ezt az egészet. De ettől akkor sem lesz olyan ember, aki képes meggyilkolni egy
újszülöttet. És oka sincs rá, hogy ilyesmit tegyen. Ő nem akar szabad lenni. Szereti az
alávetettséget, és szeret engem, nem ölné meg a gyermekünket…

– Megtenné, ha azt hinné, hogy ezzel megszerezheti a Pálcák Urát. Gondolj vissza a Roxfortra,
Harry! Draco Malfoy nem jó ember. Nem azt mondtad, hogy meggyőzött téged arról, hogy hadd
harcoljon veled a galagonyapálcája visszaszerzéséért? Miközben volt másik pálcája, ami teljesen
jól működött! Mi van, ha igazából egyáltalán nem a pálcát akarta, hanem csak harcolni veled és
győzni?

– Nem, ő nem tenne…

– És tényleg győzött. – Hermione hajthatatlan volt. – Birtokolta a galagonyapálcát, ami azt jelenti,
hogy a tiédet is birtokolta, azzal együtt pedig a Pálcák Urát…

– Mondtam neked, hogy az enyém még mindig úgy működik, mint eddig. Draco elmagyarázta…

– Elmondta a teljes igazságot? Azt mondtad, hogy a pálcatan a háború óta a hallhatatlanok egyik fő
kutatási témája. Ki tudja, mikre jöttek rá? Megmondom, hogy ki… Draco! Hányszor maradt
egyedül a pálcáddal? Elégszer ahhoz, hogy kiszórjon rá valamit, amitől a tiéd marad, még ha egy
ökölharcban el is veszíted a galagonyapálcát? Ettől Draco válhatott a Pálcák Ura gazdájává,
anélkül, hogy te akár csak megsejtenéd.

– De… De… – Harry elfintorodott. – Hermione, tudom, hogy szereti a hatalmat. Különösen a
mágikus jellegű hatalmat. Egyszer mondott is valami ilyesmit… de nem ölne meg ezért egy
gyereket.

– Nem? Nem volt a Roxfortban? Tudja, hol van pontosan a Pálcák Ura? Elmondtad neki?

– Nem, nem mondtam el. De ő… valóban eltöltött egy egész napot a Roxfortban. Egyedül kóborolt
a birtokon. Azt mondta, próbálta összeszedni a bátorságát, hogy bebocsátást kérjen, hogy
beszélhessen Piton portréjával.

– Mi van, ha a Pálcák Urát is kereste?

– Hermione…

A nő szorosabban összekulcsolta a kezét, miközben előredőlt, hogy egyenesen Harry szemébe

nézzen.

– Nem fog tenni semmit, míg meg nem születik a gyerek, Harry. Azt hiszem, nagyon
egészségesnek kell lennie, hogy működjön a varázslat. Hogy értékes áldozat legyen. Ezért nem
akart berúgni sem azon az estén. Ez azt jelenti, hogy van időd megállítani ezt. Abban a pillanatban
elveszed a gyereket Dracótól, hogy megszületik. Biztonságba helyezed. Mindent megteszel, hogy
ez megtörténjen.
Elvenni Dracótól a csecsemőjét? Harry úgy érezte, mintha egy szörnyű sikoly akarna kitörni
belőle.

– Nem érted, Hermione. Draco nem tenne… soha nem tenne…

– Tudom, hogy szereted őt – mondta Hermione hevesen. – Tudom, hogy nem tudnál rosszat
gondolni róla. Most nem. De meg kell ezt tenned, Harry! Nincs más mód, ha azt akarod, hogy a
baba éljen. – Közelebb hajolt, a szeme kitágult. – De ne aggódj, Harry! Ismerlek. Nagyszerű apa
leszel. Hallasz engem? Nagyszerű leszel. Abszolút, tökéletesen nagyszerű.
 92. fejezet

Harry lassan bólintott, és úgy érezte, mintha a gondolatait melaszba fojtották volna. A benső sikoly
elnémult, és a nő utolsó szavaival megsemmisült. Valami más vette át a helyét.

Hit. A nő állításában való abszolút, teljes hit. Persze, hogy nagyszerű apa lesz. Hermione mondta,
úgyhogy igaznak kell lennie.

Harry felállt a székéből.

– Menjünk!

Hermione talpra ugrott.

– A legközelebbi walesi kandalló egy varázslókocsmában van, amit úgy hívnak…

– Walesi?

– Nos, feltételeztem, hogy magad is látni szeretnéd a sírt.

Harry összevonta a szemöldökét. Miért feltételezte ezt Hermione?

– Nem, nem. Nem szükséges. Megbízom benned. Biztos vagyok benne, hogy igazad van
mindezzel kapcsolatban.

A nő Harry karjára tette a kezét.

– Annyira sajnálom!

Harry is sajnálta, de nem akart belemenni. Most egyedül az számított, hogy Dracóhoz jusson.

– Hinni akartam, hogy megváltozott – mondta Hermione. – Annyira akartam, hogy nem láttam meg
azt az embert, akivé vált, amikor visszatértek az emlékei…

Hermione viszont belemerült. Most azonban nem erre volt szükségük.

– Aggódom a babáért.

– Ó, Draco nem fogja bántani, mielőtt megszületik.

– Hacsak nem tudja meg, hogy rájöttünk az undorító tervére. Ha csak azért akarja a gyereket, hogy
megszabaduljon tőlem és megszerezze a Pálcák Urát, akkor egyáltalán nem is akarja, Hermione. Ki
tudja, mit tenne akkor?

Hermionénak elakadt a lélegzete.

– Ez igaz. Ó… ó! Nem szabad elmondanod neki, hogy rájöttél, Harry! Amikor elkezd
gömbölyödni, be kell majd vallania, hogy terhes, de azt kell színlelned, hogy elhiszed, hogy boldog
ettől, és veled tervezi felnevelni a gyereket!

– Tudod, hogy milyen béna vagyok a hazudozásban. És hónapokon át tartó hazudozásról

beszélünk. Azon kívül, fogalmad sincs, milyen ravasz tud lenni Draco. Vagyis neked talán van
fogalmad. Ha most nem teszek lépéseket arra, hogy irányítsam, eltűnik valamerre, hogy megszülje
a gyereket, és lőttek az egésznek. A gyerekem halott lesz, mielőtt még közbeavatkozhatnék.
Nem… csak azt tudom tenni, hogy lakat alatt tartom, és nem engedem, hogy elvetéljen gyerek,
addig, amíg már elég idő eltelt ahhoz, hogy a Szent Mungóban elvégezzenek Dracón valami
mágikus császármetszést.

Szerencsére Hermione mugliszületésű volt; Harrynek nem kellett elmagyaráznia az utolsó pár szót.

– Akkor menjünk! – mondta Harry odanyújtva a karját. Hermione lehet, hogy hozzá volt szokva,
hogy kifelé hop-utazzon a Minisztérium irodáinak kandallóiból, amikor el akart menni valamerre,
de a védőbűbájok az aurorparancsnoknak azt is engedték, hogy ki-be hoppanáljon. – Menjünk,
keressük meg… – Harry nem akarta Dracónak nevezni. Most nem. – Malfoyt.

***

– Malfoy! – kiáltotta Harry. Fogcsikorgatva fordult Hermionéhoz. – Nincs itthon.

– Igen, rájöttem, amikor nem jelent meg az első tíz alkalom után, hogy a nevét ordítottad. Már
cseng a fülem. Szerintem nem ártana lenyugodnod.

– Lenyugodnom? Amikor együtt háltam egy gyerekgyilkossal, azt mondod, nyugodjak le?

Hermione furcsállva nézett rá.

– Még nem gyerekgyilkos.

– Az lesz, ha sikerül keresztülvinnie a tervét. – Harry rájött, hogy a fogát csikorgatja, úgyhogy
megpróbálta abbahagyni. Meglepően nehéz volt. Minél tovább gondolkodott Malfoy szörnyű
tervén, annál mérgesebb lett. Talán, gondolta sötéten, jó is, hogy Malfoy terhes. Ez gátat vet annak,
hogy valami túlságosan drasztikusat tegyen, mindegy, mekkora harag kívánkozik ki belőle egy sor
átok képében.

Tudta, hogy ha nincs a baba, képes lenne megtenni. Pont ekkora harag miatt szórta ki a Cruciatust
Amycus Carrowra, amiért leköpte McGalagonyt.

De amit Malfoy tervezett… azért a Cruciatus nagyon enyhe átok lenne. Meggyilkolni egy
csecsemőt! Az ő drága gyermekét! Harry babáját!

– Menjünk Hollóbércre!

***

Harry azt hitte, társas hoppanált Hermionéval, de csak egyedül érkezett meg Hollóbércre. Egy
gyors pálcalendítés megmagyarázta, miért: Malfoy megváltoztatta a védőbűbájokat. A házat
korábban jóformán semmi sem őrizte, talán mert először Nikolai-é volt. Amikor a férje meghalt,
Malfoy túlságosan zavarodott volt ahhoz, hogy megújítsa a bűbájt, és magához kösse, de mostanra
egyértelműen korrigálta ezt a mulasztást.

Harry összevonta a szemöldökét. Malfoy valószínűleg azután csinálta, hogy Harry meglátta a
bájitalt, amit főz. Ha így van, rájöhetett, hogy nem képes kizárni Harryt a házából. Ami helyes és
megfelelő volt figyelembe véve a Res mea est.

Úgyhogy Malfoy a második legjobb dolgot csinálta, ami az eszébe jutott, és elvitte az egész
bájitalkészítő felszerelést máshova. Olyan helyre, amiről Harry nem tudhat.

De ez nem számított. Harrynek csak annyit kellett tennie, hogy az igazat követeli Malfoytól, és
nem hagyni, hogy a férfi agyafúrt kitérőkkel és féligazságokkal kitérjen a válaszadás elől. Harry be
fogja zárni Malfoyt, és őrizni fogja, hogy ne bánthassa a babát, mindegy, mit tesz, aztán
gondoskodik róla, hogy megsemmisítse a bájitalt.

Egy utolsó undorodó pillantással afelé a hely felé, ahol a bájital készült, Harry megpördült, és
hazahoppanált.

***

Hermione fel-alá járkált.

– Mi történt?

– Malfoy itt van már?

– Nem, Harry, mi történt?

– A hollóbérci védőbűbájok nem engedtek be téged. Basszus! Hol lehet még?

– Annak alapján, amit nemrég mondtál, nem hinném, hogy a Malfoy kúriában lenne – mondta
Hermione hangosan gondolkodva.

– Nem csak azért, mert a szülei elől is titkolnia kell a terhességét. A Res mea es nem hagyná, hogy
oda menjen, csak ha szól nekem előtte. – Harry összevonta a szemöldökét. – Amit nyilván nem tett
meg.

– Szokott máshol is időt tölteni?

– Semmi konkrétról nem tudok.

Hermione sóhajtott.

– Akkor nincs mit tenni, mint várni.

Harry a faliórára pillantott.

– A francba! Bár ne küldtem volna neki üzenetet, hogy ebédeljen! Így lehet, hogy vacsoráig kell
várnunk, hogy felbukkanjon. Arra meg fog jelenni.

– Mintha azt mondtad volna, hogy újabban nincs étvágya.

– Így is volt. Igazából vagy van, vagy nincs, de ettől függetlenül mindig itthon van vacsorára. –
Még szép. Hogy máshogy tudná rendszeresen bevenni a terhességi bájitalát? Harry úgy érezte, a
haragja újult erővel lobban lángra.

Hermione a hüvelykujja szélét rágta, miközben gondolkodott.

– A bűbáj nem teszi lehetővé, hogy beazonosítsd, hol van?

– Nem, nincs benne nyomkövető összetevő. – Harry ledobta magát a kanapéra és mogorván a falra
bámult. – Néhanap megfigyeltem őt egy bűbájjal, hogy megbizonyosodjak, nem csinál semmi…
nos, mindegy. De az a házhoz kapcsolódik. Még ha megújítanám sem látnám őt, csak ha már
hazajött.

– Akkor várunk. – Hermione körbepillantott a nappaliban, és feltette a legmegjósolhatóbb kérdést.

Legalábbis az ő esetében. Nem javított Harry hangulatán, de egy pillanatra elmosolyodott tőle. –
Van valami olvasnivalód?

***

Malfoy, fene a sötét lelkét, vigyorgott, amikor megjelent Harry nappalijában, két kezében egy-egy
tele bevásárlószatyorral.

Harry résnyire szűkült szemmel mérte végig, próbálva eldönteni, hogyan is akarja ezt csinálni. A
pálcája már a kezében volt, habár aligha volt esélyes, hogy meg kell majd védenie magát. Malfoy
nem kockáztatná, hogy a bűbáj megfojtsa, mert ez járna azért, ha megpróbálna párbajozni
Harryvel.

Pedig Harry szinte vágyott rá, hogy ez történjen.

De gondolnia kellett a babára.

– Hello! – köszönt Malfoy vidáman, megemelve a papírzacskókat. – Vettem sajtot.

Talán a terhesség miatt megkívánta – gondolta Harry sötéten.

– Épp most ment el Hermione.

Draco a válla fölött visszaszólva válaszolt, miközben a konyhába indult.

– Ó, sajnálom, hogy elkerültük egymást... Várj! Miért nincs Kanadában?

– Hamarabb vissza kellett jönnie.

Draco vállat vont, és folytatta útját. Mihelyst a konyhában volt, és kipakolt egy halom többféle
sajtot a pultra, morogni kezdett.

– Ne vedd rossz néven, mert Ron barátod igazán hősies volt a háborúban, de szerintem már a
felesége is unja, hogy ugyanazt a történetet kell hallgatnia újra és újra. Kár, hogy nem talált
magának elég dolgot Kanadában, ami lefoglalta volna, és…

– Ó, dehogynem talált – mondta Harry mézesmázosan, felemelve a pálcáját, ahol Draco is láthatja.
– Rájött, miben mesterkedsz.

Draco teljesen ledermedt, annyira, hogy a Brie sajt kicsúszott az ujjai közül, és a pultra esett. Harry
látta, hogy a torka is összeszorul. Aztán úgy tűnt, valamiféle döntésre jutott. Figyelmen kívül
hagyva, hogy Harry épp pálcát szegez rá, előrehajolt a pulton keresztül, és egyenesen Harry
szemébe mélyedt, miközben halkan és heves hangon beszélni kezdett.
– Biztos vagyok benne, hogy a barátod nagyszerű, Harry. Nagyszerű. Majd elfelejted, bármit is
tudott meg Kanadában, és…

– Mi a francért tennék ilyet? – tört ki Harryből, olyan dühvel, hogy a pálcáját egyenesen Malfoyra
szegezte, nem törődve vele, hogy a hegyét szinte a férfi mellkasába döfte. – És mi ez szarság, hogy
„majd elfelejtem”? Hipnotizálni akarsz, mivel nem használhatsz Exmemoriamot anélkül, hogy a
Res mea es meg ne ölne érte? Miféle pszichopata vagy te?

– Pszichopata?

– Elmeroggyant!

– Tudom, mit jelent a szó!

– Akkor ismerd el, hogy az vagy! – ordította Harry. – Titokban bájitalokat főzöl, hogy olyan
dolgokat tehess, amikről tudod, hogy nem egyeznék bele! Manipulálsz! Mindent megteszel, hogy
elrejthesd az igazságot! Elutasítod, hogy meglátogasd a szüleidet, mert azonnal rájönnének, nem
igaz? De Pottert? Ó, őt átverheted!

Malfoy annyira ledermedt, hogy úgy tűnt, mintha nem is lélegezne. Harry pálcája még mindig a
mellkasának szegeződött, de szinte észre sem vette. Egyszerűen csak… lesokkoltnak tűnt. És
elveszettnek. Vagy mintha ő vesztett volna el mindent.

Mert így is volt. Szabad akart lenni, nem? Eléggé ahhoz, hogy meggyilkoljon egy csecsemőt.
Mostanra már világossá válhatott számára, hogy oda az esélye. Veszített Harryvel szemben, épp,
mint a kviddicsben, és mint a háborúban.

– Mióta csinálod már ezt? – sziszegte Harry, döfve egyet a pálcájával, olyan erővel, hogy az
biztosan sebet hagy majd. Nem érdekelte. – Mióta?

Malfoy annyira remegni kezdett, hogy a könyöke nekiütközött az egyik papírszatyornak.

– Azóta… a reggel óta, ami előtt éjjel olyan… e… e… erős voltál velem, amikor kikötöztél a
puffhoz és megvesszőztél…

Az csak pár nappal azelőtt volt, hogy Malfoy arra kérte Harryt, dugja meg. Ez logikusan, teljesen
logikusan hangzott. Pár nap kellett ahhoz, hogy elkészüljön a terhességi bájital, és aztán Malfoy
megkérte Harryt, hogy dugja meg. De nem magáért az élvezetért. És egyáltalán nem szerelemből.

– Nos, remélem, nem hiszed azt, hogy ezek után valaha is ágyba bújok veled – köpte Harry. A
puszta gondolattól olyan éles lett a hangja, mint még soha. Csak azt kívánta, bár még élesebb
lehetne, míg pengeéles nem lesz. – Ha rajtam múlna, nem is látnálak többé.

Malfoy remegése megszűnt, a férfi hátrébb lépett a pulttól, mintha durván pofon vágták volna.

– Harry! – mondta akadozó, rekedt hangon. – Tudom… tudom, hogy helytelen volt, de én csak azt
akartam…

– Tudom, mit akartál! És hadd mondjam el, hogy nem fogod megkapni, Malfoy.

Fájdalom gyűlt Malfoy szemébe. Vagy inkább már gyötrelem volt. A rohadék. Nehéz lehetett látni,
hogy minden tervének befellegzett, de úgy kell neki, elnézve, miféle tervek voltak!

– Én csak meg akartam adni neked, amit ő is megadhatott! – kiáltotta Draco.

Azzal megpördült és eltűnt, magára hagyva Harryt a szobában visszhangzó fájdalom hangjával.
 93. fejezet

Malfoy nem ment Hollóbércre és nem volt az Abszol út egyik boltjában sem, amiket sűrűn
látogatott. Eltökélten, hogy megtalálja, Harry berohangálta Londont is, minden horrorfilmre jegyet
véve, amit csak talált. A köztük lévő időben hazahoppanált, ha esetleg Malfoy hazatért volna.

Az üres ház gúnyolódva várta minden egyes alkalommal, amikor ő megjelent benne.

Én csak meg akartam adni neked, amit ő is megadhatott… Malfoy szavai visszhangzottak a
fülében. Már nem érdekelte, mit talált Hermione Walesben. Malfoy őszinte volt, amikor ezeket a
szavakat mondta. Harry akkor is biztos lenne ebben, ha nem tudná, hogy Malfoy képtelen hazudni
neki. Nem… nem Malfoy.

Draco.

Én csak meg akartam adni neked, amit ő is megadhatott…

Ez csak azt kellett jelentse, hogy igen, Draco szándékosan idézte elő a terhességet, de nem gonosz
célból. Olyan nincs, hogy ezt mondta, miközben szándékában áll megölni a gyereküket. Olyan
abszolút nincs.

Csak meg akarta adni Harrynek, amiről tudta, hogy Harry mindig is vágyott rá, azt az egy dolgot,
amit Ginny megadhatott, ő pedig nem, legalábbis normális körülmények között. Egy gyereket. Egy
kis babát, hogy ölelgethesse, szerethesse, álomba ringassa, etesse, büfiztesse, és nos, a pokolba is.
Még a pelenkacsere is vonzó volt a maga furcsa módján. Ez minden, amit akart: hogy megadja
Harrynek a családot.

Ez ésszerűnek tűnt. Ésszerűbbnek, mint az, hogy Draco egy másik Gaius. Végtére is Draco a
kapcsolatuk elejétől fogva féltékeny volt Ginnyre. Még mindig csúnyán nézett, ha bármilyen utalás
történt a lányra, arról nem is beszélve, ha konkrétan szóba került a neve. Különös módon nem
bízott Harry szerelmében, azzal vádolt férjes asszonyokat, hogy terveket szőnek Harryvel
kapcsolatban, aggódott, hogy a sajtóvisszhang miatt Harry majd megbánja, hogy nyilvánosságra
hozta a kapcsolatukat…

És ezért úgy gondolta, megnöveli az értékét Harry szemében, ha megadja Harry számára a családot,
amire mindig is vágyott.

Az biztos, hogy nem valami intelligens módon járt el. Anélkül tervezni a teherbe esést, hogy előtte
megbeszélné vele a dolgot enyhén szólva elmebetegnek tűnt Harry számára. De ez volt Draco. Már
megint ott tartottak, mint a lóherés ügynél, kivéve, hogy ez most nem csak Dracóról és Harryről
szólt.

Mindenesetre nem volt nehéz elhinni, hogy Draco azért tette, amit, mert félt, hogy egy nap elveszíti
Harry szerelmét Ginny miatt, vagy valami más nő miatt, aki meg tud adni neki egy gyereket.

És mit csinált Harry cserébe?

Mindent sokkal rosszabbá tett. Ha Draco korábban bizalmatlan volt, ezek után kész idegroncs
lehet. Harry összerezzent, amikor azokra a dolgokra gondolt, amiket ordítva a fejéhez vágott annak
a férfinak, akit szeret. Remélem, nem hiszed azt, hogy ezek után valaha is ágyba bújok veled! Ha
rajtam múlna, nem is látnálak többé!

Különös, hogy abban a pillanatban mennyire logikusan hangzottak ezek a szavak. Biztos volt
benne, hogy Draco azon dolgozott, hogy feláldozza a gyereküket, de most az egész gondolat totális
őrültségnek tűnt. Draco még akkor sem tudta rábírni magát a gyilkosságra, amikor még halálfaló
volt, és az, hogy a gyilkosság mérhetetlen előnyöket hozhatna neki és a családjának, egy fikarcnyi
különbséget sem jelentett. Akkor miért hitte el Harry, hogy Draco, aki mélyen megbánta a háború
alatti tetteit, aki szégyellte magát, amiért eltitkolta a házasságát, ami semmi sem volt ehhez képest,
megölné a saját gyerekét?

Harry nem bírta felfogni, miért hitte el egyetlen pillanatig is. De elhitte.

Tudta, Draco sosem lesz képes ezt megbocsátani. Most már nem fog bízni abban, hogy Harry
szereti őt, mert ha az ember szeret valakit, akkor nem veszíti így el a hitét. Mindegy, mik az ellene
szóló bizonyítékok.

És Harry tudta, saját szégyenére, hogy nem olyan sok volt belőlük. Igazából semennyi. Csak
Hermione őrült elméletei ötszáz évvel ezelőtti eseményekről.

Draco még mindig a szolgája lenne, még mindig együtt lennének, mert muszáj volna . Lenne egy
babájuk, akit együtt nevelhetnének fel… de már semmi sem lesz ugyanolyan. Harry mindent
elcseszett.

De nem ez volt a legnagyobb probléma.

Ha Draco nem jön haza, nem fog tudni enni.

És mit tesz majd ez a benne növekvő drága kicsi élettel?

***

– Annyira sajnálom, Harry! – mondta Hermione kifulladva, abban a pillanatban, hogy behoppanált.
– Visszajött már Draco? Elvetted a pálcáját?

– Visszajött, de aztán megint elment – felelte Harry mogorván. – És sehol sem találom.

– Ó! – Hemione, becsületére legyen mondva, nem tette szóvá, ez mekkora ostobaság volt Harrytől.
Egy auror, aki le sem tud fegyverezni egy foglyot… kivéve, hogy Draco egyáltalán nem érdemelte
meg, hogy a foglya legyen. Nemhogy a rabszolgája. Azonban meglendítette a pálcáját, hogy
felkapcsoljon egy lámpát, és ne a sötétben beszélgessenek. – Mi történt?

– Nem is igazán tudom. – Harry sóhajtott. – De igen, tudom. Elborított a vörös düh. Nem
gondolkodtam józanul.

Úgy értette, csőlátása volt.

– Nos, nem maradhat sokáig távol – vágta rá Hermione, miközben leült a kanapéra, egy méterre
Harrytől. – Engedélyre lesz szüksége, hogy ehessen, ahogy mondtad. Akkor majd vedd el a
pálcáját, és légy készen arra, hogy megváltoztasd a védőbűbájokat, hogy ne hoppanálhasson el
megint vagy hagyhassa el a helyiséget…

– Ne sértődj meg, de fogd be a szád! – mondta Harry tompán. – Nem azt mondom, hogy ez mind a
te hibád, mert a saját idióta tetteimért én vagyok a felelős, de bár Kanadában maradtál volna.
– Ó, Harry! – mondta Hermione, a kezeit tördelve. – Ettől féltem. Megszédített.

– Nem, csak visszatért a józan eszem – javította ki Harry. Órái voltak, hogy gondolkodjon, míg
Dracót kereste. – Csak magyarázz el nekem valamit, Hermione! Ha Draco annyira mesteri
cselszövő, hogy úgy is keresztül tudta vinni mindezt, hogy nem hazudhat egyenesen az arcomba,
akkor mi a francért szervezett le egy beszédtartó körutat Ronnak Kanadába? Az ő ötlete volt. Ez
elég rossz húzás egy mardekárostól, hogy pont abba a városba küld titeket, ahol az az információ
van, ami tönkreteheti a tervét, főleg úgy, hogy tudta, aktívan kutatod a szolgabűbájt.

– Én… nos, ez lényeges tény, valóban – mondta Hermione elgondolkodva. – Fogalmam sincs.

– Egyértelműen terhes, és talán az Ottawában talált információ adta neki az ötletet, nem tudom, de
nem fogja megölni a babát. Már mondtam neked, ő nem gyilkos.

– De…

Harry a nő felé fordult és megrázta a fejét.

– Gonosznak nevezted, de szerintem soha nem volt az. Igazából nem. Fiatal és rémült volt, és
ostoba és önző, de nem gonosz. De Hermione, még a legrosszabb perceiben sem tudott ölni. Még
akkor sem, ha haszna származott volna belőle. Olyasvalakit kellett volna megölnie, akiről azt
gondolta, hogy az ellensége annak, amiben hisz, mégsem tudta megtenni. Ha akkor nem tudta
megtenni, kizárt, hogy a mostani Draco gyilkosságot kövessen el. Ennyi.

– Akkor miért próbált meg eltántorítani engem attól, hogy az ottawai kutatási központba menjek?

Harry vállat vont.

– Talán amikor leszervezte a körutat, még nem kezdte el tervezni a terhességet. De amikor
elindultatok, már teherbe esett, és félt, hogy összerakod a dolgot, aztán elmondod nekem. Mondtam
neked, milyen szeszélyes tud lenni. Csak most látom igazán. Megbánta, hogy nem szólt nekem, és
próbálta összekaparni a bátorságát, de még nem sikerült neki. Ő ilyen. Már korábban is úgy kellett
mindent harapófogóval kihúznom belőle.

Hermione nem úgy tűnt, mint akit meggyőztek, de legalább már nem erőltette tovább az
álláspontját.

– Tudod, már ez is megtörtént korábban – tette hozzá Harry, azt kívánva, bár ne kapcsolta volna fel
a nő a lámpát. Jobb volt a sötétben ülni. – Berontottál az irodámba és azt mondtad, Draco hazudott
nekem, csak mert írt neked egy levelet. Máris következtetést vontál le, anélkül, hogy ismerted
volna az összes tényt. Akkor volt elég eszem, hogy ne higgyek neked. Nem úgy, mint ma.

Hermione az ajkába harapott.

– Akkor tényleg elhamarkodott következtetést vontam le. De ez nem jelenti az, hogy most is így
van.

– Azt sem jelenti, hogy most nem. – Harry elhúzódott tőle. – De nem ez a legrosszabb része.
Mielőtt kihúztam a fejem a seggemből, azt találtam mondani Dracónak, hogy soha többé nem
akarom látni. Szóval lehet, hogy mégsem jön haza enni. Ez pedig azt jelenti, hogy egyáltalán nem
fog enni.

Hermione ciccentett a nyelvével.

– Ha ez az egész csak egy hatalmas félreértés, akkor az azt jelenti, hogy Draco minden szörnyű
dologban ártatlan. De akkor is beszélnie kellett volna a babáról. Mindenképpen haza fog jönni,
mindegy, milyen ideges. Nem lesz annyira kicsinyes, hogy veszélybe sodorja a terhességét.

– Nem érted. – Harry sóhajtott; nem volt meglepve, amikor a nő ledermedt. Hermionénak nem
szokták ezt túl gyakran mondani. – Még ha Draco haza is akarna jönni, lehet, hogy a bűbáj
megállítja, ha azt hiszi, komolyan gondoltam, hogy soha többé nem akarom őt látni. Csinált már
hasonló dolgokat korábban, mielőtt lecsillapodott. Azt mondtam Dracónak, nem akarom hallani,
hogy rémálmai vannak, ami alatt azt értettem, hogy segítenék neki, de ő szó szerint értette, és
elkezdett némító bűbájokat kiszórni magára.

– De ez azelőtt volt, hogy a bűbáj lenyugodott – mondta Hermione gyengéden. – Most már
mindketten természetesek és lazák vagytok egymással, legalábbis így volt, mielőtt Dracónak
hangulatingadozásai lettek volna. A Res mea es már nem készteti arra, hogy mindent szó szerint
vegyen.

– De lehetséges, amikor egy bizonyos módon beszélek. Kényszeríteni tudom rá, hogy
engedelmeskedjen. Igen ritkán csinálom, de akkor is.

– Így beszéltél akkor is, amikor…

Harry rámeredt.

– Szerinted?

– Ó, Harry! – Figyelmen kívül hagyva, hogy Harry elhúzódott mellőle, Hermione közel hajolt
hozzá, és átkarolta a vállát. – Meg fogod őt találni, meg fogod!

– Nem, ha a bűbáj gondoskodik róla, hogy ne lássam őt.

– Próbáld megint a speciális hangnemedben! – biztatta Hermione. – Parancsold meg neki, hogy
jöjjön haza! Még ha nincs is itt, hogy halljon téged, a bűbáj lehet, hogy közvetíti neki a parancsot
valamilyen módon.

Harry nem hitte, hogy ez működni fog, de arra gondolt, nincs mit veszítenie, úgyhogy felállt, és
arra koncentrált, hogy a hangja olyan kemény és szigorú legyen, amennyire csak lehetséges. Fájt,
mert ez felidézte az emlékezetében azt, amikor ugyanezt a hangot Draco elküldésére használta. De
Draco visszaszerzése bármennyi fájdalmat megért.

Ha Harrynek sikerül semmissé tennie azt a szörnyűséges parancsot, az élete hátralévő részét annak
fogja szentelni, hogy helyrehozza a dolgokat kettejük között.

– Gyere haza, Draco! – adta ki a parancsot a szemét becsukva, miközben a hangsúlyára koncentrált.
– Gyere haza, most! Már elég sok ideig távol voltál, úgyhogy azt parancsolom, gyere haza ide,
ahová tartozol! Hozzám tartozol…

Semmi sem történt, kivéve, hogy amikor kinyitotta a szemét, Hermione elborzadva nézett rá. Harry
ekkor rájött, hogy a hangja valóban ádáz és zord volt.

– Így szoktál beszélni vele?

– Csak nagyon ritkán. De sosem teszem többé, ha végre visszajön. És a gyerek előtt… a gyerek
előtt… – Harry nem volt képes kimondani a többit. Túlságosan szörnyű volt. A másik
forgatókönyvben, az őrültben, meg tudta volna menteni a babát. De ebben, amit ő hozott létre…
talán nem lesz képes.
És ez az ő hibája lesz. Nem Dracóé.

– Kérdezd meg a szüleit, hogy tudnak-e valamit! – javasolta Hermione.

– Mondtam, hogy nem tud velük kapcsolatba lépni, ha nem kér hozzá tőlem engedélyt…

– Kérdezd meg tőlük, hogy van-e valami búvóhelye, amiről tudnak! Bármilyen különleges hely,
ahova szeret menni, ha feldúlt.

Egek, milyen okos volt! Ez Harrynek is eszébe juthatott volna, de újabban túlságosan hozzászokott
ahhoz, hogy ne számoljon Luciusszal és Narcissával befolyásoló tényezőkként. Draco nem osztotta
a nézeteiket és nem érdekelte, mit gondolnak, de Hermionénak igaza volt. Úgy ismerték őt, ahogy
Harry sosem fogja.

– A baba miatt nem akar találkozni velük – mondta Hermionénak, miközben a kandallóhoz lépett.
– Szerintem aggódott, hogy rájönnek a terhességére és nem bízott bennük, hogy nem adják tovább
nekem. Nem hiszem, hogy a bűbáj hagyná, hogy eltitkoljanak előttem valamit Dracóról. És Draco
tudta, hogy maga kell elmondja nekem, de aggódott, hogy nem érteném meg, miért így csinálta a
dolgokat…

És úgy is viselkedtem, mint aki nem érti meg, gondolta Harry. Valóra váltottam a legszörnyűbb
félelmét, mielőtt végleg elküldtem. Négykézlábra állt, hogy elkezdje a kandallóhívást, de aztán
jobb ötlete támadt, és megint felállt.

– Malfoy kúria!

***

Egy házimanó érkezett az üdvözlésére, amikor kilépett a kandallóból, be egy elefántcsontban és

aranyban tocsogó dolgozószobába.

– Harry Potter, uram?

Harry kissé lehajolt, félretéve a fájdalmat, amit akkor érzett, mikor meglátta azokat a nagy
szemeket és lelógó füleket, amik annyira hasonlítottak Dobbyéhoz.

– Értesítenéd, kérlek, Mr és Mrs Malfoyt hogy szeretnék beszélni velük? Sürgős.

– Igen, igen, Harry Potter uram… – A manó elrohant teljesíteni a kérést.

Harry csak akkor jött rá, milyen késő van, amikor Draco szülei megérkeztek. Varázslóköntösben
voltak, amit egyértelműen a hálóruháikra kaptak föl, Narcissa haja pedig kócos volt, mintha
nemrég még aludt volna.

Harryt belülről mardosta a Draco iránti aggodalom, valóságos lyukat rágva a bensőjébe.

– Mr Potter?

Megegyeztek a Harry megszólításban, de most aligha volt alkalmas ezt felhozni.

– Draco ma este nem jött haza, és szeretném tudni, hogy ismernek-e bármi olyan helyet, ahova
menni szeret, ha ideges – tört ki Harryből. Nem érdekelte, ha életük hátralévő részében
megvetéssel néznek majd rá, amiért olyan aljasul bánt Dracóval, hogy még a szolgakötelék
ellenére is elment. Csak az számított, hogy megtalálja őt, és helyrehozza a dolgokat hármójuk
számára.

Lucius és Narcissa rémült pillantást váltottak. Draco apja válaszolt.

– Van egy fa az itteni birtokon, amire fel szokott mászni, ha el akart… bújni, de erősen kétlem,
hogy vissza tud térni a kúriába anélkül, hogy tudatná önnel, Mr Potter.

Harry bólintott.

– Attól még leellenőrzöm. És a tó, ahol szeretett köveket kacsáztatni – mondta Narcissa elfúlva.

Miközben az asszony kisietett, Harry észrevette, hogy mezítláb van.

– Már természetesen jártam Hollóbércen is. De már órák is elteltek…

Lucius tekintete egyszerre volt vad és fagyos.

– Távol álljon tőlem, hogy befolyásoljam önt bármilyen tekintetben, Mr Potter, de ha nem találja
meg a fiamat, mielőtt éhen halna, akkor tényleg nagyon ostoba varázslónak fogom önt tartani!

– Megtalálom, megtalálom… – mondta Harry, habár valójában már kezdett kifogyni az ötletekből.
Nem mintha kezdettől fogva jó ötletei lettek volna.

Lucius mintha megérezte volna ezt. Folyamatosan úgy bámult Harryre, miközben beszélt, mintha
azt üzente volna vele, hogy nem Dracónak kellene megfizetnie ezért.

– Ön irányítja a Varázsbűn-üldözési Főosztályt. Olybá tűnik nekem, hogy ha bárki Nagy-

Britanniában képes rá, hogy megkeressen egy varázslót, aki el akar tűnni…

Rendben, Lucius is okos volt. Harry meg tudta volna csókolni, olyan hálás volt ezért a tanácsért.
És ez elmondott valamit.

– Draco nincs a kertben! – kiáltotta Narcissa miközben visszarohant hozzájuk. – Ó, édes Merlin!
Mit csináljunk, Lucius?

– Semmit, kedvesem – mondta Lucius olyan hangon, ami csak a felszínen volt nyugodt. Megfogta
Narcissa mindkét kezét és olyan erősen megszorította, hogy az asszony megrezzent. – A világon
semmit. Dracóval Mr Potternek kell foglalkoznia, jól tudod. Így kell lennie, mindig így kell lennie.

Narcissa nem foglalkozott a fájós kezével, hanem Harryhez fordult.

– Mr Potter… Harry. Jobban szeretjük őt, mint a saját életünket.

Harry nem kételkedett benne.

– Én is – felelte halkan. – Meg fogom találni…

Ezúttal nem bajlódott a kandallóval, azonnal a parancsnokságra hoppanált.

***
Persze nem állt Harry rendelkezésére semmilyen mindenható mágikus szerkezet, ami
végigkutathatta volna neki Nagy-Britanniát. Volt viszont egy kísérlete, amit Kingsley hagyott jóvá,
miután a mugli miniszterelnök beszélt neki a Scotland Yardnál elérhető megfigyelési
módszerekről. A legtöbb közterületen Londonban kamerák voltak, amik mindig megfigyeltek,
mindent eltároltak.

Kingsley elintézte, hogy teszteljék a mágikus megfelelőjét. Persze nem alkalmazott kamerákat, de
diszkrét bűbájok a varázsló – és mugli – tereken feljegyezték a pálcák tulajdonosait, ahogy
elhaladtak előttük. Annyi hátránya volt, hogy csak megfelelően regisztrált pálcáknál működött, és
hogy még csak kevés ilyen bűbáj került bevezetésre.

A legnagyobb hátránya az volt, és amit Harry számtalanszor hangoztatott, hogy a kísérlet titkos
volt és valószínűleg az is fog maradni. Kingsley azt mondta, hogy ennek így kell lennie, különben
a bűnözőknek még több oka lenne regisztrálatlan pálcát szerezni. Azt mondta, hogy egy ilyen
szörnyű háború után áldozatokat kell hozni. Harry azzal érvelt, hogy a bűbájok sértik a privát
szférát, de nem ért el vele semmit.

Vagy legalábbis nem sikerült eltöröltetnie vagy nyilvánossá tennie ezt a rendszert. Meg tudta
győzni Kingsley-t, hogy az összegyűjtött információ még az aurorok számára se legyen elérhető
olyan módon, ami lehetővé tenné a véletlenszerű belekukucskálást. A bűbájok feljegyeztek minden
pálcát, ami elhaladt előttük, de arról nem volt lista, hogy ki hová ment. Rá kellett kérdezni a
nyomozás alatt álló varázsló nevére, és aztán lehetett csak kideríteni, hogy rajta volt-e a listán.

És csak akkor lehet kérdezni, miután az ember kitöltött egy nyomozási űrlapot, amit az
aurorparancsnok aláírt. Nos, a legutolsó nem volt probléma. Harry aláírhatta magának, de akkor is
ki kellett töltenie az űrlapot, hogy a bűbáj érvényesnek találja.

Fintorogva odaírta, hogy Draco Malfoy abba a rubrikába, hogy „Gyanúsított vagy vádlott neve”. A
többi helyet üresen hagyta, mivel a bűbáj számára nem számítottak. Harry feladata volt, hogy
elolvassa őket és jóváhagyja a kérelmet, hogy a nyomkövető rendszert használhassák valaki
megtalálására. Ezt ő most megtette azáltal, hogy aláírta a pergamen alját. Ezután az asztala bezárt
fiókjából elővett egy nagy grimoárt, és háromszor rákoppintott a pálcájával, miközben elmondta az
aktiválóbűbájokat.

Amikor a grimoár aranyfénnyel felragyogott, Harry hozzáérintette a pergament a könyv

borítójához, írott felével lefelé.

Ekkor jött az unalmas része. Harrynek lapozgatnia kellett, remélve, hogy Draco neve felbukkan
valahol. Minden lap egy bizonyos helyet követett le Nagy-Britanniában, a legtöbbjük Londonban.

Semmi. Semmi, semmi, semmi.

Majd végül a vaskos kötet közepe táján egy vörösen villogó sor jelent meg, amikor Harry lapozott.

Draco Malfoy, 10 inch, unikornisszőr, galagonya, állt a papíron.

Igen, tudom, gondolta Harry. De hol és mikor? Rákoppintott az oldalra, hogy megkapja a választ,
mire a Dracóról szóló információ alatt egy újabb bejegyzés tűnt fel.

Harry megjegyezte, majd összecsapta a grimoárt, és visszalökte a fiókba.

***
A bűbáj egy italbolt bejáratát jelezte London egyik peremkerületén. Egy mugli kocsmáét. Harry
körbekémlelt, miközben azon töprengett, mit csinálhatott itt Draco. A bűbáj legalább háromszor
jegyezte fel a pálcáját, mióta eltűnt Harry házából; a legutolsó alkalom mindössze egy órája történt.

Milyen messze juthatott azóta?

És mikor fog visszatérni?

Harry leellenőrizte, hogy vannak-e a környéken muglik, majd egy alig észrevehető pálcaintéssel
kiábrándító bűbájt szórt magára. Aztán elkezdte sorra kiszórni a bűbájokat, mint például az egyéb
varázslatokat kimutatókat. Remélhetőleg Draco az egyetlen varázsló a környéken.

Az italüzlet bejárati ajtaját mágiával kinyitották. Hm, az üvege betört, de egy hanyag Reparóval
helyrehozták. Harry odament, hogy közelebbről is megnézte, amikor a nyomozóbűbáj felrántotta a
kezében lévő pálcát.

Valaki a kocsma fölötti lakásban épp most szór ki egy varázslatot.

Harry felrohant a lépcsőn, és áttört a tetején lévő ajtón, mágikus taszítással belökve az ajtószárnyat,
mielőtt elérte.

A lakás lepusztult volt, beázásfoltos plafonnal és koszos szőnyeggel, de Harry nem ezeket észlelte
először. Amit megpillantott, az Draco volt, ahogy a padlón ült, hátát az ajtóval szemközti falnak
vetve.

Egy nemrég meggyújtott mugli cigarettát emelt az ajkához, de leeresztette, és zavartan meredt a
kivágódó ajtóra.

Harry belépett, és kiverte a cigarettát a kezéből, röptében megsemmisítve a szálat, majd eltüntette
az elszórt csikkeket is, amiket Draco hajított szanaszét, amikor elszívta őket. Egek, legalább egy
tucat volt belőlük!

Harry félelemtől kalapáló szívvel letérdelt. A terhes nőknek… nos, terhes embereknek nem kellene
dohányozniuk, pont ugyanúgy, ahogy inniuk sem! Vajon mennyi dohány szívódott már fel, és
mennyi kárt okozhat a babának?

Draco csak tátott szájjal bámult, amikor a cigaretta kirepült a kezéből, de aztán résnyire szűkült a
szeme, és halk, mérges hangon suttogta:

– Vedd le a köpenyt, Potter!

Ó! Harry el is felejtette, hogy még mindig rajta van a kiábrándító bűbáj. Megszüntette a
varázslatot, és azonnal a legkeményebb, legszigorúbb hangján szólalt meg:

– Nem hagyhatod el ezt a szobát, Draco! Beszélnünk kell, és nem fogsz még egyszer elfutni!

– Ó, beszélnünk kell? – Draco felállt, leporolta magát, és vállat vonva levette a kabátját, hogy
székké varázsolja, amire aztán ráült. Harry eltöprengett, hogy vajon miért nem tette ezt meg
korábban. Talán túlságosan lefoglalta a dohányzás. Bűzlött a füstszagtól. Ami helytelen volt.
Nagyon helytelen.

– Nem dohányozhatsz! – mondta utánozva Draco mozdulatait, hogy neki is legyen széke. A hangja
még mindig szigorú volt, mert a fenébe is, ez a dolog túl fontos volt ahhoz, hogy megint kockára
tegye. De amikor folytatta, a hangja lágyabb lett. – Tudod, hogy most nem kezdhetsz el
dohányozni.

Draco sóhajtott.

– Miért, mert ott nem fogok majd tudni hozzájutni, ahova megyek?

– Persze, hogy nem fogsz tudni hozzájutni!

– Akkor hajrá! Tartóztass le!

– Tartóztassalak le?

– Amiért betörtem a lenti boltba. Nem ezért vagy itt? Kicsit röhejes az aurorparancsnoktól hogy
ilyen piti kis bűncselekményt nyomozgasson, de most már utálsz, szóval gyerünk! Élvezkedj!

Harry úgy érezte, szédül. Alig hittel el, hogy Draco komolyan beszél. Küldjön egy terhes férfit az
Azkabanba, csak mert ellopott egy doboz cigarettát?

– Nem azért vagyok itt, hogy letartóztassalak – mondta csendesen. – Majd eszemet vesztettem,
hogy megtaláljalak, Draco.

– Malfoy. Ezt mondtad nemrég…

– Ezt egy dühöngő őrült mondta.

– Akkor is dühöngő őrült voltál, amikor kitöltötted a letartóztatási parancsot? – Draco rámutatott az
ujjával, és Harry látta, hogy amikor átváltoztatta a kabátját, kiesett belőle a parancs, amit a zsebébe
tett. Csak egy része látszott, de az a legrosszabb része volt. Gyanúsított vagy vádlott neve: Draco
Malfoy.

– Ez nem letartóztatási parancs. Ez keresési űrlap, hogy meg tudjalak találni. Itt van, nézd! – Harry
magához hívta, aztán megmutatta Dracónak a rubrikát, ami fölött az állt, hogy „Bűncselekmény,
mint keresés oka.” Üres volt.

– Ó, nos, akkor most már ki tudod tölteni – mondta Draco zordan. – Épp most tettem beismerő
vallomást. És mindketten tudjuk, hogy nem titokban akarsz majd megbüntetni, ahogy egyszer
megbeszéltük. Ó, nem! Téged és magamat ismerve, ez más dolgokhoz vezetne, és mit is mondtál?
Sosem fogok többé veled hálni. Szóval akkor feltételezem, minisztériumi igazságszolgáltatás lesz
belőle…

– Fogd be! – mondta Harry szerencsétlenül, kettétépve a pergament, majd megint.

– Most nem a szigorú hangod használod? – gúnyolódott Draco.

Egek, mennyire szerette volna Harry felpofozni néha.

– Nézd! – mondta. – Tényleg meg kell beszélnünk ezt-azt. De először is, van itt hop-hálózat? Mert
kapcsolatba kell lépnem…

– Ez egy mugli lakás. Szerinted rákötötték a hop-hálózatra?

– Basszus! – mondta Harry. Nos, Luciusnak és Narcissának várnia kell. Az most sokkal fontosabb
volt, hogy rendbe tegye Dracóval a dolgokat.

– Kivel kell kapcsolatba lépned?

Harry a hajába túrt.

– Ó! A szüleiddel.

Draco kivillantotta a fogát.

– A szüleimmel?

– Próbáltalak megtalálni! – vágott vissza Harry. – És rohadtul nem könnyítetted meg, Draco.
Megkérdeztem tőlük, hogy tudnak-e olyan helyről, ahová mehettél.

– Akkor biztosan betegre aggódják magukat. – Draco is betegnek nézett ki hirtelen. Mintha a
gyomra görcsbe rándult volna. – Hacsak nem mondtad el nekik.

Harry megrázta a fejét.

– Nem, nem. Emiatt nem kell aggódnod. Nem beszéltem nekik a babáról.

Draco csak pislogott, és értetlenül bámult rá.

– Tessék?

– A babáról. Nem beszéltem nekik a babáról – felelte Harry kicsit lassabban.

– Milyen babáról?

Harry közelebb hajolt.

– A mi babánkról. Tudom, hogy nehéz volt összekaparnod a bátorságodat, hogy elmondd, de már
nem kell emiatt aggódnod. Rájöttem… nos, Hermione jött rá az egészre. Több mindenre is rájött,
mint kellett volna, de majd lerendezzük a dolgot, és remélem, megbocsátasz nekem. Most csak az
számít, hogy tudom, miért nem ettél, miért voltak néha problémáid az ágyban, és miért hullámzott
a hangulatod állandóan. És tudom, hogy egyáltalán nem reagáltam jól, ezt nagyon, nagyon
sajnálom, és a hátralévő életünket azzal fogom tölteni, hogy helyrehozzam a dolgot, esküszöm!
Szeretlek téged, és szeretni fogom a babánkat is, neked pedig csak annyit kell tenned, hogy haza
jössz, és hagyod, hogy gondoskodjam rólad.

Draco hitetlenkedve meredt rá. Szinte tátott szájjal.

– Tudom, hogy elcsesztem! – tört ki Harry felugorva a székből, és a másik férfi elé térdelt. – De
igenis megint együtt akarok hálni veled, és minden reggel, délben és éjjel látni akarlak, és egek,
Draco, örülök, hogy terhes vagy, rendben?

Draco állkapcsa úgy mozgott, mintha mondani akarna valamit, de csak harmadszorra sikerült
megszólalnia. Addigra megragadta Harry kezét, pontosan úgy, ahogy Lucius fogta Narcissáét, és
erősen megszorította, mintha a mondanivalóját pusztán érintéssel szerette volna keresztülvinni.
Habár beszélt is, de a hangja érdes és rekedt volt az érzelmektől.

– Harry, Harry! Nem tudom, ki tömte tele a fejedet… oké, talán mégiscsak tudom. Az a lényeg,
hogy elment az esze. A férfiak nem tudnak teherbe esni, Harry.
 94. fejezet

Harry úgy érezte, mintha fel akarna robbanni az agya.

– De… mágiával…

– Nem – mondta Draco a fejét rázva, miközben gyengédebben fogta Harry kezét. De nem engedte
el. – Bizonyos dolgok még mágiával sem lehetségesek.

– Generációs mágiával…

– Nem. – Draco hangja nyomatékos volt, de ugyanakkor gyengéd. – Sajnálom, hogy azt
gondoltad… hogy ilyen különleges állapotban vagyok, de nem, Harry. Egyszerűen csak nem.
Most… most csalódott vagy?

Harry annyira zavarodott volt, hogy azt sem tudta, mit érez. Órákig élt abban a hitben, hogy Draco
terhes, órákig fantáziált egy kisbabáról, akit szerethet, akiről gondoskodhat. Most pedig arra kell
rájönnie, hogy tévedett? Hermione tévedett. Mindennel kapcsolatban. Nos, talán nem mindennel
kapcsolatban… még mindig ott volt Gaius Malfoie ügye.

Felmordult egy kicsit, amikor felállt, és kirántotta a kezét Dracóéból.

– Csalódott vagy – állapította meg Draco.

– Megdöbbent vagyok. – Újra a székén ülve, Harry megköszörülte a torkát. – Mennyit tudsz a
családod történetéről?

– Elég sokat. De apropó család… – Draco összeszorította a szemét, mintha fájna valamije. – Igazad
volt az előbb. Tényleg küldenünk kellene egy üzenetet. El kéne mondanom a szüleimnek, hogy
megtaláltál.

– Persze, hogy el kéne mondanod.

– Társas hoppanálnál velem? Nem érzem magam túl jól.

Túl sok volt a cigaretta.

– Gyere ide! – mondta Harry a karját nyújtva, majd a szigorú hangján bejelentette, hogy rendben
van, ha Draco elhagyja a szobát. Máskülönben ki tudja, mi történne, ha Harry megpróbálna vele
együtt hoppanálni?

Draco erőtlenül rámosolygott, de nem nézett Harry szemébe, miközben megfogta a feléje nyújtott
kart.

***

Harry meg is feledkezett róla, hogy Hermione még a házában van, és őrá vár.

A nő szája tátva maradt, amikor meglátta Harryt és Dracót egymásba karolva megérkezni.
– Tényleg a Malfoy kúriában volt?

– Nem, de Mr Malfoy adott pár jótanácsot, amiket követtem, így találtam meg Dracót…

Addigra Hermione buzgó elméje már a következő témára tért át.

– Szóval dohányoztál – korholta Dracót mérgesen, résnyire szűkült szemmel. – Semmit sem tudsz
a terhesgondozásról? A dohányzás alacsony születési súlyt, koraszülést, és…

Draco lerázta magáról Harry karját, és két hosszú lépéssel odament a nőhöz.

– Nem vagyok terhes – jelentette ki dühösen. – A férfiak nem tudnak teherbe esni, ez neked is
eszedbe juthatott volna, mielőtt azzal tömted tele Harry fejét, hogy úton van a gyereke!

– Én… de… – Hermione az ajkába harapott. – Akkor magyarázd el nekem Harte Potter és Gaius
Malfoie esetét! Mert nekik egyértelműen lett közös gyereke.

– Még sosem hallottam semmilyen Harte Potterről, de mivel tudom, hogy Gaius Malfoie varázsló
volt, akkor neki nyilván boszorkánynak kellett lennie!

Hermionénak leesett az álla.

– Boszorkánynak?

– Igen – köpte Draco. – Nőneműnek. Aki képes kihordani egy utódot, amit én viszont
egyértelműen nem vagyok képes! El tudod képzelni, Harry min ment miattad keresztül? Hogy
képzelted ezt?

Hermione úgy nézett ki, mintha azt kívánná, bárcsak megnyílna alatta a föld, és ott helyben
elnyelné. Nem volt hozzászokva ahhoz, hogy tévedjen, és gyakorlatilag még soha sem tévedett
ilyen alapvető dologban.

– Sajnálom… azt feltételeztem, hogy Harte is varázsló volt. Azt hittem, hogy a Res mea es mindig
úgy működött, hogy férfiakat kötött össze.

– Feltételezted. – Draco hangja fagyosan csengett, és mindkét keze ökölbe szorult.

– Nem teljes mértékben – mondta Hermione, kissé visszanyerve a lélekjelenlétét. – Minden rá

utaló névmás hímnemű alakban volt…

– Kifelé a házunkból! – mondta Draco vészjósló hangon. – Ha egy kicsit is tovább maradsz, akkor
biztos, hogy inzultálni foglak, és megígértem, hogy soha többé nem teszem. Amit megígértem, azt
szándékomban áll be is tartani, mindegy, mekkora púp a há… kifelé!

Hermione eltátogott Harrynek egy sajnálomot, majd megpördült, és eltűnt.

– Nem az ő hibája, hogy a történelmi feljegyzésekben Harte férfinak tűnt – mondta Harry fáradtan.

– Nem értek egyet – felelte Draco mereven. – Az ő hibája, hogy nem tette fel magának azt a
kérdést, hogy miért lehet így értelmezni. Helyénvalónak gondolni ezt a feltételezést, amikor ez azt
vonja maga után, hogy egy férfi szült gyereket, több mint felelőtlen volt tőle. És ez még el is törpül
amellett, hogy azt mondta neked, apa leszel. Egyértelműen tetszett neked a gondolat, míg tartott. –
Draco szeme résnyire szűkült. – Vagy legalábbis miután hozzászoktál. Kegyetlen voltál hozzám,
Harry. És pusztán csak azért, mert azt hitted, tettem pár dolgot, hogy teherbe essek?

Harry annyira szégyellte magát, hogy nem bírt Draco szemébe nézni.
– Nem. Nem csak azért. Én azt hittem… azt hittem…

– Mi olyat hihettél, ami indokolja azokat a szörnyűségeket, amiket mondtál nekem?

– Nincs indoklás – nyögte Harry. – Azt sem tudom, miért hittem ezt. Úgy értem, amikor Hermione
először mesélte el nekem, hogy mire gondol, akkor tudtam, hogy ez teljes őrültség. Olyan nincs,
hogy azt tervezed… Állandóan azt mondogattam neki, hogy téved. És aztán… aztán… nem tudom
megmagyarázni. Egyszer csak mégis olyan logikusnak tűnt, hogy meg sem tudtam kérdőjelezni…

– Ó! – nyögte Draco elhalóan. – Ó! Ó, ne!

Harry pislogott, és felnézett.

– És még el sem mondtam a legszörnyűbb részét.

– Szerintem igen.

Harry nem bírta tovább. Túl kell lennie ezen, mindegy, mi lesz belőle.

– Én azt hittem, direkt estél teherbe, hogy miután megszülöd a babát, rituálisan meggyilkolhasd,
hogy véget vethess a szolgabűbájnak!

Draco egész teste megfeszült.

– Hogy mit hittél? – ordította. – Te kibaszottul komolyan azt hitted, hogy meg fogom gyilkolni a
saját újszülött gyerekemet?

Harry összegörnyedt, leült a székbe, és felhúzta a lábait, majd a karjaiba temette az arcát.

– Tudom, tudom! Sosem fogsz nekem megbocsátani, tudom.

Susogó hangokat hallott maga mellett. Amikor felpillantott, látta, hogy Draco a széke mellett
térdel, és közel hajol hozzá. A lehelete dohányszagú volt, de Harryt nem érdekelte. Ha ez boldoggá
teszi Dracót, akkor megbarátkozik a dohányzásával. Bármit megtenne, hogy jóvátegye ezt a
szörnyűséges baklövést, amit elkövetett…

– Meg kell bocsátanom neked – mondta Draco halkan.

– Gyűlölöm a Res mea est – morogta Harry. – Ez nem igazi megbocsátás, ez…

– Ezt nem a bűbáj csinálja – vágott közbe Draco. – Azért kell megbocsátanom, mert az én hibám,
hogy hittél Hermionénak. Most sem kellett volna kiabálnom. Akkor már tudtam, hogy bármilyen
őrültséget hittél el, az az én hibámból történt. De ez a sztori rosszabb volt mindennél, amit csak el
tudtam képzelni.

Harry kissé felegyenesedett. Amit Draco mondott, annak semmi értelme sem volt, de ha nem
hazudhatott, akkor komolyan gondolhatta, amit mond.

– Hogy lehet a te hibád az, amit én hiszek?

Draco elfordította a tekintetét.

– Mihelyst megtudod, te leszel az, aki majd nem tud megbocsátani nekem. Ezért mentem el. Azt
hittem, hogy már rájöttél. Azt hittem, emiatt mondtad, hogy bár sosem kellene többé újra látnod
engem.
– Soha semmitől nem tudnék így érezni – esküdött Harry.

– Ne legyél ebben olyan biztos! – Draco a hajába túrt, és úgy nézett ki, mintha inkább ki szeretné
tépni a fürtjeit. – Én… basszus! Tudom, hogy el kell mondanom, azok után, ami ma történt. Én…
basszus!

Harry kiegyenesedett, és leeresztette a lábát.

– Esetleg mondhatnád azt, hogy „lóhere”, és akkor használnám a szigorú hangomat, hogy szóra
bírjalak. Megegyeztünk, nem igaz? Hogy segítek, ha segítségre van szükséged.

– Ezt egyedül kell megtennem. – Draco nyelt egyet, és megremegett, ahogy ott térdelt. Aztán végül
kierőltette a torkán a hangokat, még ha nehezére esett is. – Beadtam neked egy bájitalt, Harry.

Bármit is várt Harry, az nem ez volt.

– Hogy mit csináltál?

– Beadtam neked egy bájitalt.

– Mégis hogy tudtál nekem bájitalt beadni? Azt hittem, a bűbáj nem hagyja, hogy mágiával árts
nekem!

– Ez nem ártott neked! Vagy azt mondod, hogy a Res mea es még azt sem hagyná, hogy titokban
fejfájáscsillapítót adjak be neked?

– Nem fájt a fejem – vágta rá Harry. – Mit adtál be nekem?

Draco összerezzent.

– Befolyásolhatóvá tevő bájitalt.

– Micsodát? – Harry úgy érezte, mindjárt szétrobban a feje. Olyan mérges volt, hogy kis híján
beverte Draco orrát. – Ezt nem találod ártalmasnak? Teljesen elment a kibaszott eszed? Mi lett
volna, ha terepen vagyok, és valami sötét varázsló azt javasolja, hogy küldjek magamra Avada
Kedavrát?

– Csak küldj rám egyet, és legyünk túl ezen az egészen! – nyögte Draco, lehorgasztva a fejét.

– Fogd be!

Draco befogta.

– Nem, úgy értem, beszélj, basszus! – kiáltotta Harry. – Hogy tehettél ki ilyen veszélynek? Hogy
csinálhattál ilyet?

Draco a sarkára ült, és felnézett.

– Nem volt semmilyen veszély, Harry. Nagyon óvatos voltam…

– Óvatos!

– Igen, óvatos! – Nagyon úgy tűnt, hogy Dracónak már elege van abból, hogy Harry kiabál vele. –
Olyan bájitalt választottam, ami csak akkor hat, ha olyasvalaki próbál meggyőzni, akiben teljesen
megbízol. Minél több ideje ismered az illetőt, annál jobban működik, úgyhogy nem lettél volna
semmilyen veszélyben! Azon kívül tettem róla, hogy én legyek az egyetlen, aki képes befolyásolni
téged. A bájital semmit sem tesz, míg valaki ki nem mondja a kulcsszót.

– Mi a kulcsszó?

Draco kissé felvonta a szemöldökét.

– Nem akarod, hogy kimondjam, vagy igen?

– Persze, hogy nem – felelte Harry élesen. – Hadd maradjak csak tudatlanságban. Hadd legyek
könnyű célpont akárkinek, akiben megbízom, és véletlenül kiejti a megfelelő szót!

– Elég intenzíven kell kimondani, hogy hatása legyen…

– Cseszd meg!

Draco bólintott, mintha tudná, hogy megérdemelte. A tekintete üres volt.

– Van ellenszérum. Arra az esetre főztem, ha valami balul ütne ki…

– Mintha elfogadnék tőled bármiféle bájitalt ezek után…

– Inkább maradnál a másik hatása alatt?

Harry előhúzta a pálcáját.

– Invito Draco Malfoy befolyásolhatóvá tevő bájitalának ellenszere!

Egy apró, kék fiola vitorlázott le a lépcsők fölött az emeletről, egyenesen a kezébe. Harry
gyanakodva nézte meg, de annak kellett lennie, aminek Draco mondta, különben a begyűjtőbűbáj
nem működött volna. Habár… Dracót ismerve…

– Mi van még benne? – vicsorgott.

– Semmi, esküszöm!

– Vicces mellékhatásai sincsenek? – Harry elővette a szigorú hangját. – Draco, mondd el, ha van
okom, bármilyen okom rá, hogy inkább ne vegyem be ezt a bájitalt!

Draco hebegni kezdett.

– V… valószínűleg elég… elég ocsmány íze van…

Mostanra Harrynek elege lett abból, hogy Draco ügyes kitért a válaszadások elől, úgyhogy ezt sem
szándékozott készpénznek venni.

– Mi még? – kérdezte továbbra is szigorúan. – Mondj el minden egyéb okot is, amiért inkább ki
kellene, hogy dobjam!

– Nincs semmi más. Semmi, Harry. Esküszöm! Mindössze annyit fog csinálni, hogy eltünteti a
befolyásolhatósági hajlamot, amit a másik bájital előidézett…

Harry undorodva nézett a férfira, de lenyelte a bájitalt. Dracónak igaza volt; tényleg szörnyű íze
volt. Küszködnie kellett, hogy ne hányja ki, és amikor elmúlt az inger, megtörölte a száját az
ingujjával, és megborzongott.

– Most pedig mondd el a szót!

– Draco megnyalta az ajkát.

– „Nagyszerű”.

– Jézusom! Nem választhattál volna valami ritkább szót, mint mondjuk „fülzsír”?

– Olyan szónak kellett lennie, amit könnyen belefoglalhattam egy beszélgetésbe.

– Jézusom! – ismételte magát Harry. – Azt hittem, szeretsz rabszolga lenni, Draco. Sajnálom, hogy
mégsem.

– Szeretek az lenni!

– Látom; annyira, hogy irányítanod kellett engem!

– Ez nem erről szólt – mondta Draco elkeseredetten.

Harry mély levegőt vett, és megpróbált lenyugodni. Nem volt könnyű. Legalább most már tudta,
miért hitt annyira Hermione idióta elméletében. Nagyszerű apa leszel, Harry… Draco a
legszörnyűbb szót választotta, hogy hozzákösse a bűbájt. Harrynek kellett egy kis idő, hogy
átgondolja ezt az egészet. Az agya még mindig össze volt zavarodva.

– Hívd fel kandallón a szüleidet! – mondta végül. – Nem helyes tovább váratni őket, hogy
halljanak rólad. Aztán… elrendezzük ezt az egészet. Egek!

Harry nem tudta, mit mondott Draco, mert a felsőteste Wiltshire-ben volt. Akármi is volt az,
tovább tartott, mit „egy pillanat”. Nem is baj, mert legalább lehetőséget adott Harrynek, hogy
lenyugodjon.

– Minden rendben? – kérdezte, amikor Draco felállt, és kirázott egy kis hamut a hajából.

– Anyám nem tudta abbahagyni a sírást.

Harryt nem lepte meg.

– Csak gondolj bele, hogy érezne, ha tudná, mi okozta a vitánkat! – mondta élesen. – Mit
mondana, ha tudná, hogy az életedet kockáztattad ezzel az attrakcióval, mágiát használva a gazdád
ellen?

Draco megtorpant menet közben.

– Nem kockáztattam az életemet.

– De igen, rohadtul azt tetted! – mondta Harry indulatosan. – Nem tudhattad, hogy a Res mea es
ártalmatlannak tartja-e majd a bájitalt. Holtan is végezhetted volna egy szívroham miatt! Gondoltál
erre, Draco? Gondoltál?

Valami megcsillant Draco szemében. Aztán megrázta a fejét, közben pedig hozzálátott kigombolni
az inge mandzsettáját.

– Nem, nem gondoltam. Csakis erre gondoltam.

Feltűrte az ingujját, és megmutatta a csuklóját, amitől Harry egy pillanatra úgy érezte, az egész
világ a feje tetejére állt.

Draco csuklója fehér volt, karcsú, és mindenféle jeltől mentes.

 95. fejezet

Harry felugrott a székéből, és megragadta Draco mindkét kezét, közel rántva őket, hogy jobban
megvizsgálhassa a csuklóját.

– Szabad vagy!

– Igen.

– Te szabad vagy! – Nem nagyon tudott túljutni ezen az egy szón.

– Igen – mondta Draco megint.

Harry nem tehetett róla; Draco csuklóját egészen közel húzta a szeméhez, és minden lehetséges
szögből megnézte.

– Alig tudom elhinni. Eltűntek? Ez nem csak egy fedőbűbáj?

– Nem.

– De akkor használtál valami varázslatot, hogy úgy tűnjön, mintha még ott lennének?

– Emberátváltoztató varázslatot használtam. – Draco megköszörülte a torkát. – Egy bájitallal

együtt, hogy az átváltoztatás stabilabb legyen. Nem engedhettem meg, hogy egy alkalmatlan
pillanatban egyszer csak eltűnjön.

– Azt láttam készülőfélben Hollóbércen?

Draco bólintott.

– Nem síkosító volt – lehelte Harry, és szinte megszédült az összefüggések felismerésétől. – Tudsz
hazudni nekem! Hazudtál is nekem!

– Nem kellett volna. – Draco a szemébe nézett. – De… úgy tűnt, ez az egyetlen módja, hogy
tovább színlelhessek.

Harry már tényleg szédült a sokktól.

– De… egek! Mikor… Várj! Rabszolga voltál egyáltalán?

– Ne légy röhejes! Persze, hogy a rabszolgád voltam. Csak nem gondolod, hogy tudok
szívelégtelenséget színlelni?

Harry felhorkantott.

– Most már semmire sem vennék mérget. Hiszen szemlátomást azt is el tudod játszani, hogy
rabszolga vagy.

– Nem valami jól. – Draco megköszörülte a torkát. – Nem akartam, hogy azt hidd, teherbe estem.
Sosem fordult meg a fejemben, hogy így értelmezed majd a… dolgokat.

Dolgokat.

– Úgy érted, a terhességi tüneteidnek köze volt… – Harry rántott egyet Draco csuklóján. – A
felszabadulásod miatt tűnt el az étvágyad?

Draco elvörösödött.

– Nem, de azt jelentette, hogy bármikor ehetek, amikor csak akarok, és… nos, elég gyors az
anyagcserém, és szeretek egész nap csemegézni. Próbáltam kontrollálni, amikor rájöttem, hogy
aggódsz, hogy nem nagyon eszem az étkezésekkor.

– Erre utaltál azzal, hogy meg kell találni az egyensúlyt! – Aztán egy másik dolog jutott az eszébe.
– Ó, egek! Hónapokig éheztél. Ha csemegéző természet vagy, én pedig arra kényszerítettelek, hogy
naponta csak háromszor egyél… – De nem volt ideje erre. – És mi van azzal, hogy problémáid
voltak az elélvezéssel? Maszturbáltál is egész nap?

Draco még jobban elvörösödött.

– Tényleg azt csináltad! – Harry nem tudta, miért érezte magát elárultnak. Tudta, hogy a
maszturbálás teljesen normális dolog a férfiaknál. Még a kapcsolatban lévő férfiaknál is. De a
francba is, hozzá volt szokva, hogy Draco csak az övé! – A velem való szex nem volt elég?

– Nem erről van szó! A veled való szex nagyszerű…

– Ne használd ezt a szót!

Draco nyelt egyet, miközben bólintott.

– Fantasztikus veled a szex, Harry. De rettegtem, hogy engedély nélkül fogok elmenni, és akkor
rájössz, mi történt velem. Úgyhogy muszáj volt, érted? Le kellett, hogy fárasszam magam, hogy
kontrollálni tudjam a dolgot, és csak akkor menjek el, amikor engedélyt adsz rá. De néha túlzásba
vittem, és aztán egyáltalán nem tudtam elmenni.

– Máskor meg észrevetted, hogy engedély nélkül fogsz elmenni – mondta Harry, visszaemlékezve
pár alkalomra, amikor Draco szinte őrjöngött, és Harry hátát verte az öklével, annyira könyörgött
az engedélyért.

– Próbáltam megtalálni az egyensúlyt. Nem volt könnyű.

– És azok a vad hangulatingadozásaid?

– Az egész helyzet miatti stressztől volt. A rabszolgád akartam lenni, és elvesztettem ezt, de arra
gondoltam, hogy ha elég jól színlelek, akkor fenn tudnám tartani ezt a dolgot, csak mindig
aggódtam, hogy vagy túlzásba esek, vagy nem teszek meg eleget…

Harry gondolatai szélvészként kavarogtak. Végigsimított az ujjával Draco csuklóin, kitapintva a

sima, jelöletlen bőrön.

– Mióta? – kérdezte végül.

Draco sóhajtott.

– Emlékszel arra a reggelre, amikor hánytam? Amikor reggel felébredtem, a jelek már nem voltak
rajtam. Ettől lettem rosszul, Harry. Hogy megláttam, hogy nincsenek ott, amikor megnyújtóztam.

– Miért lettél ettől rosszul?

– Miért ne lettem volna? Abszolút nyomorultul éreztem magam. A Res mea es elvesztése a
legrosszabb dolog volt, ami valaha történt velem.
– Ó, ez nem igaz! Nem lehetett rosszabb, mint Voldemorttal tölteni egy nyarat.

Draco egyetértése jeléül bólintott.

– De várj! – mondta Harry. – Azt mondtad, történt veled. Hát nem te magad csináltad? Nem te
találtál módot arra, hogy megtörd a bűbájt?

– Miért tettem volna ilyet? – kérdezte Draco türelmesen. – Nem akartam, hogy megtörjön a bűbáj.

– Akkor mégis hogy… mi történt?

– Kibaszottul szeretlek, ez történt. – Draco sóhajtott. – Emlékezz vissza az éjszakára, mielőtt

hánytam. Mit csináltunk?

– Öh… alaposan megfegyelmeztelek.

– Nagyon, nagyon alaposan megfegyelmeztél. Amiről tudtad, hogy vonakodtam veled csinálni,
mihelyst visszaemlékeztem rá, hogy a férjemmel is csináltam. De aztán… arra gondoltam, hogy
szeretlek, Harry. Párszor már majdnem meg is mondtam neked, de visszafogtam magam, mert nem
tudtam, hogy mindent meg tudok-e veled tenni. Úgy értem, mindent, a fegyelmezést is beleértve.
Azelőtt ez csak játék volt, de azt akartam, hogy valódi legyen. És hogy teljesen az életünk részévé
váljon. Annyira sóvárogtam ezért, hogy már szinte éreztem az ízét, de akkorra már emlékeztem
Nikre is, és attól tartottam, hogy… – Draco nyelt egyet, és elfordította a tekintetét.

Harry várt.

Draco bólintott, jelezve, hogy összeszedte magát.

– Ne vedd rossz néven, de attól tartottam, hogy nem leszel olyan vad, mint amilyenre szükségem
van. Nik megértett engem, és azt hittem, hogy te is megértesz, de mi van, ha mégis tévedek… Így
aztán nem voltam képes rávenni magam, hogy megtegyem ezt a lépést.

– Úgyhogy ehelyett visszakérted a pálcádat.

– Igen. Arra gondoltam, hogy miután verekedtünk, a bűbáj majd arra kényszerít téged, hogy
megbüntess, és akkor majd megtudom.

– Arra is gondoltál egyúttal, akárcsak egy kicsit is, hogy azért szerezd meg a pálcámat, hogy a
Pálcák Urának birtokosa legyél?

Draco furcsállva nézett rá.

– De te még mindig birtoklod a saját pálcádat, és így a Pálcák Urát is.

– Nos, Hermione arra gondolt, hogy talán ismertél egy módszert, amivel legyőzhetsz engem egy
verekedés során, és megszerezheted a Pálcák Urát, nem pedig azt, amit mindig használok.

– Ez körülbelül ugyanakkora ostobaság, mint az, hogy egy férfi teherbe eshet.

– Draco, te hallhatatlan voltál. Hermione tudta, hogy a háború után nagy hangsúlyt helyeztetek a
pálcatudományra. Igazából ezt te magad mondtad el nekem.

– Attól tartok, már nem mondhatok erről többet – felelte Draco. – A Res mea es nélkül a
hallhatatlanok Megszeghetetlen Esküje lehet, hogy megint életbe lépett.

Harry szinte rosszul lett hirtelen.

– Felejtsd el, hogy megemlítettem a hallhatatlanokat! Soha többé nem hozom föl a Misztériumügyi
Főosztályt.

– Egyébként sem szükséges a munkámról beszélnünk ahhoz, hogy megcáfoljuk Hermione

elmebeteg teóriáit. Csak gondolj arra, hogy fogalmam sincs, hol lehet a Pálcák Ura. Egy pálcának a
birtoklása csak az egyik szükséges dolog ahhoz, hogy az ember képes legyen használni. Az is kell
hozzá, hogy a kezedben legyen.

– Nem tudod, hogy hol van?

Ettől Draco még inkább furcsállva nézett rá.

– Nem, persze, hogy nem. Miért, a házban tartod? Nem bántásból, de ha igen, akkor elég nagy
ostobaság tőled.

– Nem a házban van.

– Helyes – mondta Draco velősen. – Akár meg is találhattam volna. Biztosíthatlak róla, hogy nem
tudtam volna használni… vagy legalábbis nem jól. Te vagy a gazdája. De a puszta látványától is
megeredt volna a fantáziám.

– Draco…

– Nem tehetek róla. Ez része az aranyvérű neveltetésemnek; olvastam történeteket a Hatalom

Pálcájáról…

Harry ezt meg tudta érteni, de akkor sem tetszett neki az ábrándos hang, ahogy Draco erről beszélt.

– Felejtsd el a pálcát! Az estéről beszéltünk, amikor ökölharcoltunk. Aminek a végén meg kellett
kérned engem, hogy büntesselek meg.

Ez hatásos elterelés volt. Draco szeme felragyogott.

– Mmm, igen. És talán azért volt olyan igazi, mert te akartad csinálni, nem pedig a bűbáj
kényszerített rá. És Harry… tökéletes voltál. Könyörtelen, vad, és akaratos. Rávettél, hogy
túllépjek a határaimon. Kényszerítettél, hogy a te igényeidet nézzem, ne a sajátjaimat. Merlin édes
golyóira, azt mondtam, ötöt viselek el, és te tizenkettőt adtál, és mindegyik annyira volt erős,
amennyire te akartad!

– Mintha azt mondtad volna, hogy nem volt olyan erotikus, mint gondoltad; hogy a golyóid
megkorbácsolása csak rohadt fájdalmas volt.

– Tényleg rohadt fájdalmas volt. Épp ez a lényeg. Hogy kényszerítettél valamire, ami több annál,
mint amit akartam.

– Több, mint amit akartál? De… de…

– Ez a lényeg, Harry – ismételte el Draco. – Ez az egésznek a lényege. Azt akarom, hogy többre
kényszeríts rá, mint amennyit akarok.

– Kissé ellentmondásos – mondta Harry szárazon.

– Nem annyira. – Draco vállat vont. – Mert amit valójában akarok, az maga az alávetettség.
Színtiszta alávetettség, minden vágyadnak, mert komolyan vágyom arra, hogy igazi rabszolga
lehessek, és ez csak a megfelelő gazdával lehetséges. Miután olyan alaposan megvesszőztél,
tudtam, hogy te az lehetsz. Minden tekintetben, még a fegyelmezést illetően is. Amikor aznap este
aludni mentünk, rájöttem, hogy a lelkem legmélyéig szeretlek, és hogy így fogok érezni az utolsó
leheletemig. Azt hiszem, akkor voltam a legboldogabb életemben, és elnézve, hogy azt akartam,
dugj meg, és akkor még nem tetted meg, ez elmond valamit. És aztán felébredtem, és minden
tönkrement.

Harry nem értette a „tönkrement” részt, de erre visszatérhettek egy perc múlva is.

– Úgy ébredtél fel, hogy szabad vagy. Akkor ennyi? A szeretet a Res mea es ellenszere?

– Nem hiszem, hogy normális esetben ez, de a mi esetünk más. Heteim voltak arra, hogy ezen
gondolkodjak. Az én esetemben mi keltette életre a bűbájt? Az életadósság, ami vissza akart engem
tartani attól, hogy megöljelek. Az életadósság reagált a gyűlöletre, amit irántad éreztem, amikor azt
hittem, meg fogsz házasodni épp azután, hogy elvesztettem a férjem. A gyűlölet ellentéte nem a
szeretet? Azt hiszem, hogy az életadósság elengedett engem, mihelyst megértette, hogy az irántad
való szeretetem mély és végtelen. Már nem állt fenn az a veszély, hogy elvesztem az eszem és
megöllek.

– De… de… igényt tartottam rád!

– Igaz, de nem lehetett ugyanakkora ereje, amikor nem a te tudásod volt az, ami azt okozta, hogy
ágynak essek. Az életadósság tette. – Draco megvonta a vállát. – Ennél többet nem tudok, Harry.
Az életadósságokat nem értik még annyira jól, és a generációs mágiával való kölcsönhatása
teljesen ismeretlen.

Draco finoman kihúzta a csuklóját Harry kezéből.

– Mindenesetre ezért nem akartam semennyi időt sem eltölteni a szüleim közelében. Nagyon jól
ismernek engem, és rettegtem, hogy megérzik, hogy valami megváltozott.

– És mi lett volna, ha megérezték volna? Apád megpróbált volna elválasztani minket, de téged
úgysem érdekel már, hogy mit gondol. Én… nem értem, miért érezted ezt a bizarr késztetést, hogy
színlelj.

– Mert érdekel, hogy mit gondolsz – mondta Draco, megdörzsölve a csuklóját, pont ugyanúgy,
mint amikor még rajta voltak a jelek. Egy ideje már nem csinálta, jött rá Harry. Draco biztosan
próbálta elkerülni, hogy felhívja a figyelmét a jelekre, arra az esetre, ha az átváltoztatóbűbáj nem
működne tökéletesen.

– Ó! Ó! Ezért adtad be nekem azt a bájitalt? Hogy rávegyél, elnézzek a jeleid felett, ha
észreveszem, hogy megváltoztak?

– Kellett egy tartalék terv – válaszolta Draco védekezőn. – Elismerem, nem kellett volna ezt
tennem, de fogalmad sincs, milyen kétségbeesett voltam. Azt akartam, hogy rá tudjalak venni, hogy
elnézz bármi felett, ami megváltozott.

– Mi felett néztem még el? – kérdezte Harry mogorván.

– Nem használtam olyan sokat…

– Mi felett, Draco?

– A bájital készítésem felett, Hollóbércen – suttogta Draco. – Túlzottan kíváncsi voltál rá.
Használtam az aktiváló szót, hogy rávegyelek, ejtsd a témát.
– Akkor már szabad voltál; úgy is távol tarthattál volna, hogy megváltoztatod a védőbűbájokat.

– Nem, ezt nem tehettem meg. Nem kockáztathattam meg a kérdést, amit ez felvetett volna.

– Mint amikor azt sem kockáztathattad, hogy ragaszkodjak hozzá, hogy beszélj anyáddal. Arról is
„lenagyszerűztél” engem, nem igaz? És… – Harry kényszerítette magát, hogy emlékezzen. – Azt
hiszem, arra is használtad a szót, hogy elhallgattass, amikor aggódtam az ágybeli problémáid miatt.
Apropó, voltál valaha is ideges amiatt, hogy pénzt vesztettél repülőszőnyeg bizniszen?

Draco elfordította az arcát.

– Nem. Az igazat megvallva több pénzem van, mint valaha. De arra gondoltam, hogy ha
megszellőztetek valami illegálisat, akkor utána nem fogsz tovább arra kérni, hogy magyarázzam
meg a hangulatingadozásaimat. Nem magyarázhattam meg. Semmi olyat nem tehettem, ami
jelezhette volna neked, hogy már nem vagyok többé a rabszolgád.

– De miért? – Harry a homlokát ráncolta. – Draco… ennek semmi értelme.

Draco sóhajtott.

– Leülhetnénk, Harry gazdám?

– Persze – mondta Harry bátorítóan, miközben a kanapé felé vezette Dracót. – Még mindig
hívhatsz így, ha szeretnél. De csak ha szeretnél.

– Ó, szeretnélek! – Draco babrált egy kicsit a mandzsettáival, miután leült, de nem tűrte őket le.
Nem mondott egy szót sem; egyértelműen Harryre várt, hogy irányítsa a beszélgetést.

– Épp el akartad mondani, hogy miért döntöttél úgy, hogy színlelni fogsz – súgott neki Harry.

– Igen. – Draco hangja olyan halk volt, hogy Harrynek fülelnie kellett. – Nem akartam, hogy
elküldj. Azt mondtad, elküldesz, ha valaha felszabadulok. Hogy magam dönthessek. Hogy
megtudhasd, nem állok annak a befolyása alatt, amin veled együtt keresztülmentem.

– Én akkor mondtam ezt, amikor azt mondtad, nem szeretsz, de ennek ellenére is velem maradnál.
Ez pedig nem hangzott jó ötletnek. Legalábbis anélkül nem, hogy eltöltenél egy kis időt
nyugalomban, mielőtt meghoznál egy ilyen döntést. – Harry elmosolyodott. – Hiányoztál volna, de
tudod, csak hat hónapra gondoltam.

Draco lesújtottnak tűnt, ami meglepte Harryt.

– Mi az? – kérdezte Harry. – Mondd el!

Draco hosszan, lassan beszívta a levegőt.

– Nem akartam, hogy elküldj, Harry. Rengeteg minden történhet hat hónap alatt, és azt mondtad,
nem lehet köztünk semmilyen kontaktus ez idő alatt.

– Igen, hogy megbizonyosodjunk, saját elhatározásodból jössz vissza, ha visszatérsz. De mit hittél,
mi történhet?

– Az, hogy… te esetleg…

Nem kellett befejeznie; minden ott volt a megsebzett tekintetében, abban, ahogy a keze remegett az
ölében. Harry közel húzta magához.
– Azt hitted, találok valaki mást, igaz?

Draco válaszul Harry karjaiba bújt, és a nyakába temette az arcát.

– Ó, Draco! – mondta Harry szomorúan. – Szeretlek. Bárcsak elhinnéd. Szerinted annyira csapodár
vagyok, hogy elfelejtelek, csak mert pár hónapig külön vagyunk?

– Még mindig szeretsz? – kérdezte Draco cérnavékony hangon. – Még azok után is…?

– Igen – felelte Harry, apró körökben simogatva Draco hátát. – Még azok után is szeretlek, hogy
bájitalt adtál és hazudtál nekem, meg még ki tudja, mit csináltál. Mindig szeretni foglak, Draco.

Nedvesség borította be hirtelen Harry nyakát, amit viharos csókok követtek, miközben Draco hozzá
dörgölőzött.

– De ez nem jelenti azt, hogy nem vagyok mérges – figyelmeztette Harry. – Az vagyok. Át kell
majd beszélnünk azt, amit tettél. De csak később. Most fontosabb, hogy megértsem, mi miatt
csináltál ilyen hülyeségeket, hogy gondoskodjunk róla, hogy ne történhessen meg még egyszer.

Draco szorosabban ölelte Harryt, és még mindig a nyakához bújva válaszolt.

– Esküszöm, hogy örökké a rabszolgád leszek! Ha felbosszantottalak, büntess meg!

– Ha? – kérdezte Harry hitetlenkedve. – A bosszantásnál sokkal rosszabb dolgot csináltál, te is

tudod.

Draco egy kicsit megrezzent.

– Igen.

– És meg foglak büntetni – ígérte Harry. – Komolyan mondom. Nem fogod élvezni. Utána pedig
soha többé nem csinálsz ilyen ártalmas dolgot.

– Le… levetkőzzek?

– Nem. Nem ma büntetlek meg. – Harry halványan elmosolyodott, habár Draco nem láthatta. – A
ma este a megértésé. Azt akarom, hogy mondd el, miért hiszed azt, hogy olyan törékeny a
kapcsolatunk, hogy nem bírna ki hat hónap különélést.

Csend jött feleletként.

– Draco! – szólt rá Harry szigorúan.

– A szigorú hang már nem működik többé.

– Tényleg nem – ismerte el Harry. – Ahogy az előbb is mondtad. Magadtól kell megtenned. Így
valószínűleg nehezebb, de ha tényleg a rabszolgámként akarod élni az életed, akkor, ha
engedelmességet kérek, szerintem engedelmeskedned is kellene. Szóval ki vele! Miért vagy ilyen
bizalmatlan? A végére kell járnunk. Nem akarom, hogy állandóan őrjöngj a féltékenységtől.
Beszélj!

Draco elhúzódott tőle, és összegömbölyödött.

– Én… tudom, hogy nem az a fajta ember vagyok, akivel hosszútávon együtt maradnál.

– Miért nem?
Hosszú csend ereszkedett rájuk.

– Először is, mivel férfi vagyok.

– És akkor? Ha gyereket akarunk, örökbe fogadhatunk…

– Én nem erről beszélek. Hanem rólad, Harry. – Draco összeszorította a szemét. – Amikor még
iskolába jártunk, mindig is tökéletesen heterónak tűntél nekem. Aztán a karjaidba hullottam,
csókolni kezdtelek, és az érintésedért könyörögni, és tudom, sosem voltál előítéletes. Úgyhogy
eldöntötted, bár talán nem szándékosan, hogy kísérletezel egy kicsit, kipróbálsz ezt-azt egy
férfival, de már hosszú ideje tudom, hogy ez nem tarthat örökké. Előbb vagy utóbb eszedbe jut,
hogy csak azért kezdtél lefeküdni velem, mert kéznél voltam, amikor két barátnő közt voltál éppen,
és…

– Ez baromság! – vágott közbe Harry.

– Nem baromság. Először voltál egyedül a háború óta, és egy idő után szükséged volt szexre,
ahogy bármilyen korodbeli férfinek szüksége lenne, én pedig folyton hozzád dörgölőztem és
csókolgattalak… persze, hogy hagytad, hogy leszopjalak. Kényelmes volt, és biztos vagyok benne,
hogy izgalmas újdonságot is jelentett, a férfiak biztos egy kicsit máshogy csinálják, mint a nők…

– Te nem csak valami kalandot jelentesz nekem, és ha már itt tartunk, nem két barátnő közt
vagyok.

– Ó, nem? – Draco orrlyukai kitágultak. – Akkor nevezd meg a többi férfit, akikkel jártál.

– Olyan sok nővel sem jártam. Nem gondolhatod, hogy az iskolai dolgaim bármit is
bizonyítanak… te is mindig heterónak tűntél nekem. De most már egy férfival járok, akit annyira
szeretek, hogy álmodni sem tudnék arról, hogy bárkire is így gondoljak, mint rád. Úgyhogy ki
merem jelenteni, hogy nem vagyok heteró. Mi van még?

– Még?

– Amikor elkezdted magyarázni, hogy miért nem maradnék veled örökre, azt mondtad, „először
is”. Nos, mi a következő idióta okod?

Draco mintha még jobban összegömbölyödött volna.

– Nem, ez minden…

– Most, hogy tudom, hazudhatsz is, sokkal jobban képes vagyok észrevenni, mikor teszed meg –
mondta Harry szárazon. – Beszélj!

– Nem.

– Beszélj, rabszolga!

– Nem.

Annak ellenére, amit az előbb mondott, Harry nem igazán akarta erőltetni a témát. Tényleg úgy
gondolta, Dracónak is jár a privát szféra… de ezt akkor sem hagyhatta annyiban. Ez a dolog már
elgennyesedett és elég problémát okozott eddig is.

– Beszélj, vagy elhozom a Veritaserumot az irodámból. Ezt komolyan mondom. Ezt nem
hagyhatjuk ennyiben.
– Nem kényszeríthetsz…

Harry hűvösen rámosolygott, pont, ahogy a kihallgatásokon szokott. Nem szerette így kezelni
Dracót, de most keresztül kellett vigye az akaratát. Azon kívül a szerepcsere teljesen korrekt volt.
Nem ő kezdett beadni a másiknak bájitalokat.

– Úgy gondolod, nem tudom megitatni veled? Fogalmad sincs róla, milyen jó vagyok a
munkámban.

– K… k… kényszeríteni fogsz? – Draco elfúló hangot adott.

– Mmm, tudok egy sor bűbájt, amivel magatehetetlenné varázsolhatlak – mondta Harry nyugodtan.
– És a Veritaserumot le sem kell nyelned. Elég három csepp a nyelvedre. Nem számolva azzal,
hogy akármikor bekenhetem vele a farkamat, aztán megkérhetlek rá, hogy szopj le…

– Ó, cseszd meg! – mordult föl Draco.

– Így van. El fogod mondani. – Újabb hűvös mosoly. – Csak rajtad áll, hogy bájital hatása alatt
akarod-e.

Draco nyelt egyet.

– Én… én egyszerűen csak nem az a fajta ember vagyok, akit szeretned kéne, ez minden. Előbb
vagy utóbb…

– Előbb vagy utóbb felismerem? Nos, mi a probléma? Túl magas vagy? Túl szőke? Túl
mardekáros?

Draco összerezzent, mire Harry eltátotta a száját.

– Nem gondolhatod, hogy ez számít nekem!

– Én… a rossz oldalon álltam…

– Hányszor kell elmondanom neked, hogy akkor még gyerek voltál?

Dracóban valami elpattant.

– Olyan gyerek, aki fölvette a Sötét Jegyet! – kiáltotta, kiegyenesedve végül.

– Igen, akarata ellenére! – kiáltotta vissza Harry.

– Ez nem igaz! – mondta Draco halkabban, de korántsem nyugodtan. – Elismerem, hogy kényszer
hatása alatt álltam, de bizonyítani is akartam magamnak, fontos akartam lenni, küldetést akartam…
és akkoriban a Sötét Nagyúr minden szavát elhittem!

–Voldemort.

– Pontosan! – kiáltotta Draco. – Én olyasfajta ember vagyok, aki Sötét Nagyúrnak hívta őt, és
komolyan is gondoltam, Harry! Legtöbbször még most is így gondolok rá. Néha, ha veled vagyok,
be tudom mesélni magamnak, hogy a múlt nem számít, de mélyen legbelül mindig is tudtam, hogy
egy nap ránézel a Sötét Jegyemre, és… és…

– És mi? – Amikor Draco nem válaszolt, Harry folytatta. – Nézd, Draco! Sajnálom, hogy a férjed
annyira oda volt a Sötét Jegyed miatt. Ezért nem akartad levenni az ingedet olyan sokáig, igaz?
Komplexusod lett Nikolai miatt.
– Nikolai le sem szarta a jegyemet. Tudta, hogy micsoda, de semmit sem jelentett neki. Csak egy
sebhely volt…

– Sebhely – sóhajtotta Harry, amikor hirtelen felismerte az összefüggéseket. – Ó, egek! A Sötét

Jegy miatt főzted azt a bőrápolót, ugye? Próbáltál megszabadulni tőle.

Draco megint összegömbölyödött.

– Én… nos, igen. Ronda, én viszont tökéletes akartam lenni neked, és…

– Elég a rohadt hazugságokból!

– Nem hazudok! Ronda és tényleg tökéletes akartam lenni neked…

– Nagyon jó vagy abban, hogy anélkül mondj igazat, hogy elmondanád, mi jár valójában a
fejedben – vágta rá Harry. – Erre emlékezni fogok a jövőben. Most pedig valld be az igazság
maradékát is, Draco! Mert számít. Annyira meg akartál szabadulni a Sötét Jegytől, hogy kis híján
megölted magad azzal a rohadt bőrápolóval!

– Nem tudtam, hogy allergiás vagyok a lóherére!

Harry megragadta a gallérját, és közel rántotta őt magához.

– Tudtad, hogy olyasvalami okozta a reakciót, ami a főzetben volt. Első alkalommal még rendben,
de mihelyst jelentkezett a reakció, soha többé nem kellett volna a bőröd közelébe engedned azt a
holmit. Te viszont tovább használtad!

– M… mert szerettem, hogy hozzám érsz és nem tudtam, hogyan kérjelek meg…

– És?

Draco összerezzent.

– És mert amikor ránéztem a karomra, úgy tűnt, hogy a Jegy elhalványodott. Egy kicsit. Talán.

Harry nem bírta visszafogni magát, megrázta egy kicsit Dracót.

– Még mindig nem mondtad el nekem, hogy miért csináltál ekkora idiótaságot. Ha a férjed le sem
szarta, hogy látja vagy sem, akkor honnan jön ez a dolog?

– Nem akartam, hogy te lásd – motyogta Draco.

– Tudod, mennyire értelmetlen, amit mondasz? – Harry elengedte, és visszaült a díszpárnák közé. –
Hatodév óta tudok róla, amikor még senki sem hitte el nekem. Megpróbálni elrejteni előlem
színtiszta hülyeség.

– Így van, hülye vagyok.

– Ó, nem vagy az! De egy kissé beteges vagy. És nem gondolod át a dolgokat, úgyhogy felteszem,
a „túl mardekárost” kihúzhatjuk az okok listájáról, hogy miért ne szeresselek örökké. Jézusom,
Draco! Van fogalmad róla, hogy mit okozol ezekkel a játszmákkal meg ügyeskedésekkel?
Problémákat, azokat!

Draco megint megborzongott, és semmit sem mondott, de a tekintete mindent elárult. Arra gondolt,
hogy ő a probléma, és hogy előbb-utóbb Harry belefárad a vele való kínlódásba. Talán ezért
aggasztotta annyira, amikor a sajtó a kapcsolatukról írt; félt, hogy Harrynek nem fog tetszeni a
visszhang, és végül őt hibáztatja majd.

Dracónak megnyugtatásra volt szüksége, amit Harry már eddig is bőséggel próbált megadni neki,
de Harry mindent elrontott, mert nem tudta a bizonytalansága fő okát. Most, hogy már tudja,
jobban csinálhatja.

– Mint az, hogy nem vetted le az ingedet – mondta Harry lazán. – Azt mondtad, nem lenne illendő,
ez pedig arról győzött meg, hogy még mindig el voltál borzadva attól, hogy intim kapcsolatba
kerültünk az emlékeid visszatérése előtt.

– Ó, nem, addigra már tudtam, hogy akarlak, de…

Harry nem hagyta, hogy befejezze.

– És aztán, amikor megint szeretők lettünk, ragaszkodtál hozzá, hogy sötétben csináljuk. Tudod,
mit hittem erről, Draco? Hogy azt próbáltad tettetni, hogy Nikolai-jal szeretkezel. El sem tudom
mondani, mennyire fájt ez.

– Nem, nem, soha nem tettettem ezt. Nem tennék ilyet veled…

– És aztán elkezdtünk világosban is szeretkezni, de becsukva tartottad a szemed. Gondolom, nem

akartad látni, ahogy a Jegyedet nézem.

Draco meglehetősen hevesen bólogatott, mintha megkönnyebbült volna, hogy Harry végre
megértett valamit.

– Először azt hittem, hogy még mindig próbálsz úgy csinálni, mintha a férjeddel lennél – mondta
Harry színtelenül. – Aztán rájöttem, hogy nagyon hasonlítottam rá, és azt gondoltam, próbálsz
biztosra menni, hogy ne zavarodj össze az ágyban. Ami jobb volt, de engem zavart, hogy esély volt
rá, hogy összezavarodsz, kinek a farka súrolja a tiédet.

– Sosem zavarodtam össze…

– De igen – javította ki Harry, gyengédebb hangon. – Ha valaha is aggódtál a Jegyed miatt, akkor
összezavarodtál. És még te mondogattad mindig, hogy én nem figyelek. Sokkal jobban kell
figyelned! Szeretlek. Egyetlen egy alkalom sem volt, amikor ezt mondtam és ne lettem volna
tisztában a múltaddal. Mindent tudok róla. Még annál is többet, mint amiről tudsz, mert néha
Voldemort szemén keresztül láttam, mialatt a családotok házában lakott. Tudom, mennyit
szenvedtél, és hogy miket tettél, és semmi sem akadályozott meg abban, hogy beléd szeressek.
Beléd, Draco. Abba, aki te mindenestől vagy.

Draco felemelte sebzett tekintetét, és megremegett.

– Mindenestől…

– Igen, mindenestől – felelte Harry, közel hajolva, hogy egy lágy, lassú csókot adjon Draco ajkára.
Uh, dohányszagú volt. De Harry figyelmen kívül hagyta. – Figyelsz még? Hallasz engem?

– Én… de nem gondolhatsz arra, hogy…

– Mindenestől – ismételte el Harry határozottan. – Most pedig játsszunk egy kis játékot! Te leszel
a rabszolga, én pedig a gazda. Pontosan azt kell csinálnod, amit mondok, kérdezés és késlekedés
nélkül.

– Nem akarok játszani; én így akarok élni…

Harry elmosolyodott.

– Jó. Akkor nem jelent majd problémát az engedelmesség, ugye?

Draco idegesen megnyalta az ajkát.

– De mit fogsz…

– Kérdezés és késlekedés nélkül – emlékeztette őt Harry. – Meg tudod tenni?

Értem tenni, üzente a hangszíne, de ez persze nem lett volna szigorúan véve igaz. Ez inkább volt
Dracóért.

– Igen, Harry gazdám – mondta Draco, és úgy nézett ki, mintha alig kapna levegőt.

Ez rendben is volt; szabad volt félnie, amíg engedelmeskedett.

– Vedd le az inged! – mondta Harry.

Az engedelmeskedés tovább tartott Dracónak, mint kellett volna. Az ujjai sokáig babráltak a
gombokkal. De végül a kezébe fogta az ingét, és odanyújtotta Harry felé.

– Vesd a tűzre! – mondta Harry, a kandalló felé biccentve, amiben még mindig lobogott a tűz.

Draco ezt is megtette, és míg visszasétált Harryhez, úgy tartotta a bal kezét, hogy elrejtse a Jegyét.
Nem tűnt szándékosnak; Harrynek az a benyomása támadt, hogy ez már a természetévé válhatott.

– Térdre! – mondta Harry egy díszpárnát lökve a padlóra maga elé.

Draco a megszokott eleganciájával térdelt le rá, de persze csak a következő utasítás volt a kemény
dió.

– Nézz rám! – mondta Harry kedvesen. – És mutasd meg a Sötét Jegyed.

Draco nyaka merev lett, és aztán a mellizmai is; a karjai is élettelenekké váltak, ahogy az oldalain
lógtak, alkarjaival szorosan a testéhez feszülve.

– Én… Harry, én…

– Nem fogod tovább színlelni, hogy nem látom – mondta Harry, a fejét rázva. – Tudni fogod, hogy
látom, és hogy ez semmit sem változtat kettőnk közt, és soha nem is fog. Most pedig
engedelmeskedj!

Az, hogy a férfi vonakodott, enyhe kifejezés volt. Először görcsös maradt, aztán nagyon lassan
kinyújtotta a bal kezét. És még eközben is csukva maradt a szeme.

Harry csak várt. Nem érdekelte, ha ez egész éjszakán át tart. Vagy egész nap, mivel addigra már
szinte hajnalodott.

Végül azonban Draco kinyitotta a szemét.

Harry várt még egy kicsit, míg Draco már nem a padlót bámulta és felemelte a tekintetét.

– Jó – mondta szívélyesen. – És köszönöm. Nem hittem volna, hogy képes lennék még jobban
szeretni, de tévedtem. Nagyon becses vagy nekem. Mindenestől. Ezzel együtt is.
Finoman megfogva a férfi karját, végigsimított a Jegyen.

Draco megremegett az érintése alatt.

– Tudom, mit fogsz mondani. Hogy már csak egy sebhely, és meg kell tanulnom figyelmen kívül
hagyni…

– Fogalmad sincs róla, mit fogok mondani – szólt közbe Harry. – A Sötét Jegyed nem csak egy
sebhely. Ez a részed, és nem olyan részed, amit figyelmen kívül kellene hagynod. Nekem évekig
tartott, hogy rájöjjek erre a magam esetében, de végül sikerült.

– De a te sebhelyed egy kitüntetés.

– A tiéd is az – mondta Harry hevesen –, mindenki számára, aki most ismer téged. Azt mutatja, ki
voltál, de ugyanakkor azt is jelenti, hogy mi nem vagy már, Draco. Hát nem érted? Megváltoztál,
és a Jeled a bizonyítéka, hogy mennyire. Erre gondolok, amikor ránézek. Tudom, milyen könnyű
lett volna hagynod, hogy örökre elmerülj a szörnyű aranyvér mániába. De erősebb voltál ennél.
Megvolt benned a tisztesség, hogy végül annak lásd, ami. Összeházasodtál egy félvérrel. Elkezdted
a saját utadat járni, a múltadat magad mögött hagyva. Amikor a Sötét Jegyedre nézek, azt a férfit
látom, aki vagy, nem pedig aki voltál.

Draco szeme nedvességtől csillogott.

– De… de…

– Még mindig nem figyelsz? Nos… mindig is jobb voltam a tettekben. – Azzal Harry Draco karja
fölé hajolt, és finoman hozzáérintette az ajkát a koponya és a kígyó sebhelyes képéhez.
Draco elrántotta a karját.

– Ne! – lehelte. – Ne, ne! Ez ostoba, helytelen, szörnyű…

– Nem, egyik sem. Már nem. Hanem része annak a férfinak, akit szeretek. Nyújtsd vissza a kezed!

– Hogy megcsókolhasd a Sötét Jegyem?

– Igen.

– Harry…

– Ebben a helyzetben a gazdád vagyok. Nem nyakaskodhatsz.

Draco elfintorodott.

– Meglep, hogy ismersz ilyen szót, mint a nyakaskodni.

– Jól van, sértegess csak, a mennyit akarsz! Én vagyok az a férfi, akit szeretsz. De akkor is
engedelmeskedni fogsz.

Egy hosszú sóhajt követően Draco megint kinyújtotta a karját.

– Igen, igazad van, engedelmeskedni fogok.

Harry újból lehajolt, és megcsókolta a Sötét Jegyet. Ezúttal sokkal lassabban. Sokkal alaposabban,
sokkal határozottabban, a csukott ajkaival végigkövetve a sebhely minden vonalát.

– Szeretlek – mormogta közben.

Aztán szétnyitotta az ajkait, és összecsukta a száját körülötte, a nyelvével gyengéden nyalogatva
itt-ott, kezével pedig Draco immár jelöletlen csuklóit cirógatta.

– Szeretlek – mondta megint, amikor levegőt vett. – Mindenestől szeretlek.

Draco élesen beszívta a levegőt és egész testében remegni kezdett.

– Én… én… én is szeretlek! És sajnálom a bájitalos dolgot és a hazudozást és… és…

– És még mit? – kérdezte Harry, ajkával és nyelvével továbbra is a Sötét Jegyet cirógatva. –
Mostanra már tudnod kellene, hogy bármit elmondhatsz nekem.

– Sajnálom, hogy azt szerettem volna, ha Ginny Weasley meghalna – nyögte Draco. – Habár,
hogyha mindent elmondhatok, be kell ismernem, hogy egy aprócska részem még mindig ezt
szeretné.

Harry nem akart Ginnyről beszélni. Lecsusszanva a kanapáról, Draco mellé térdelt, de közben
továbbra is a karját csókolgatta. Ez a testhelyzet sokkal jobb volt, de még ennél is jobb lett, amikor
a hátára nyomta Dracót, hogy a férfi kiterüljön a padlón. Igen, így sokkal jobb volt. Harry
egyenesen az arcába tudott nézni, és úgy mondani, hogy „szeretlek”.

Draco reszketősen bólintott.

– Hiszek neked.

– Minden alkalommal megcsókolom a Sötét Jegyed, amikor szeretkezünk, míg tökéletesen biztos
nem leszel a dolgokban – ígérte Harry. – Ne szégyelld többé, Draco! Légy büszke magadra, amiért
magad mögött hagytad azokat a dolgokat. És kérlek, esküdj meg nekem, hogy nem próbálsz meg
többé megszabadulni tőle. Azok után, ami a lóherével történt, túl kockázatos.

– Egyébként is időpocsékolás lenne – mondta Draco, felkönyökölve. – Mindent megpróbáltam.

Emberi átváltoztatóbűbájt, balzsamokat, bájitalokat, még egy kis számmisztikát is. Még ilyen
mugli kencéket is, amik hegesedés ellen vannak…

Harrynek hirtelen a plasztikai műtét jutott az eszébe, de csendben maradt. Ha Dracónak sikerülne
is valahogy megszabadulnia a Jegytől, valószínűleg akkor is tovább viselné belül. Jobb neki, ha
elfogadja a múltat és továbblép a még mindig látható nyomával.

– De Nik tényleg le sem szarta – tette hozzá Draco, egyértelműen védekezőn. – Inkább volt köze…
nos, sok időm volt ezen gondolkodni. És tudod, mennyire erőltették az újságírók, hogy forró
szerelmi kapcsolatunk volt az iskolában? Én… azt hiszem, valóban vonzónak találtalak valamilyen
szinten. De olyan abszolút elérhetetlen voltál, hogy teljesen elnyomtam magamban, és a
vonzalmam haraggá változott. Különböző oldalon álltunk. És… – Összeszorította a szemét, és
elfordította az arcát, akadozó lélegzettel beszélve. – És talán elsősorban ezért szerettem bele Nikbe.
Olyan volt, mint te, csak ő nem utált engem. Ő nem volt elérhetetlen, míg te igen. Tudtam, hogy az
vagy, főleg miután arra sem vetted a fáradságot, hogy eljöjj a tárgyalásomra…

– És előbb vagy utóbb rá fogok jönni, hogy csak két barátnő közt vagyok éppen. – Harry nem
tehetett róla, elnevette magát. – Draco Malfoy, te nagyon, nagyon hülye vagy, de így is szeretlek.
Hozzám jössz?

– Igen – felelte Draco azonnal, feljebb támaszkodva, hogy alaposan megcsókolja Harryt, aztán
csókokat dobjon az állkapcsára, miközben beszélt. – Már a legutóbb is hozzád akartam menni,
amikor beszéltünk róla, de meg voltál róla győződve, hogy a bűbáj miatt nem praktikus. Ez kis
híján megölt, csak szólok. Semmilyen bűbáj nem volt az útban, de nem mondhattam meg, mert
lehet, hogy esetleg még ragaszkodtál volna ahhoz a hat hónapos különéléshez, amit kitaláltál. –
Hirtelen megdermedt. – Most már nem ragaszkodsz hozzá, ugye?

Harry megrázta a fejét.

– Mivel eléggé szeretsz ahhoz, hogy a bűbáj felszabadított téged, nem. Azt hiszem, rendben
vagyunk. Csak még egy kérdésem lenne. Vagyis jelenleg. Talán később több is eszembe jut majd.
De akárhogy is, mit értettél az alatt, hogy csak meg szeretted volna adni nekem azt, amit Ginny is
megadhatott?

– Ó… – Draco úgy nézett ki, mint aki azon töpreng, hogyan fogalmazza meg a válaszát. – A szexre
utaltam. A behatolásos szexre.

Harry csak pislogott.

– Nem értem.

– Ez volt a másik okom, hogy megfőzzem azt a bájitalt. Azt akartam, hogy megdugj, mert nem
akartál.

– Mit értesz az alatt, hogy nem akartalak?

Draco eltolta magától Harryt, és felült.

– Úgy értem, hogy nem akartál, Harry. Hónapokig könyörögtem, amikor amnéziás voltam.

– Nem akartalak kihasználni! – meredt rá Harry. – És jól is tettem, mivel nem kérted többször,
miután visszatértek az emlékeid. És nem arra az időre gondolok, amikor gyászoltál. Későbbre,
amikor már rengeteget szexeltünk. Sosem hoztad fel, amiből arra következtettem, hogy örülsz,
amiért meghúztam azt a vonalat…

– Mekkora idióta vagy néha! – Draco sóhajtott. – Először még egyáltalán nem tudtam szexre
gondolni, ez igaz. De aztán, amikor már megint együtt voltunk, persze, hogy nem kértem többet,
hogy dugj meg. Már így is eléggé megalázottnak éreztem magam, amiért csak könyörögtem és
könyörögtem a semmiért. Azon kívül addigra már arra jutottam, hogy bizonyára lehet valami
problémád. Valószínűleg azzal kapcsolatos, hogy előttem csak nőkkel jártál. Szerettem volna
megint kérni, de a büszkeségem megállított. Vagy ha nem is a büszkeség, akkor a meggyőződés,
hogy jó rabszolgaként nem kellene olyasvalamit kérnem, amit nyilvánvalóan nem szeretnél
megadni…

Ó! Harrynek még sosem jutott eszébe, hogy Draco visszautasítottnak és megalázottnak érzi magát
attól, hogy ő megtagadja a dugást. De a másik kijelentés?

– Nekem nincs ezzel problémám. Én tényleg akartalak úgy is!

– Vicces módon mutattad ki. Tudod, felhozhattad volna a témát. Miután már a szó minden
értelmében szeretők voltunk, nem hihetted, hogy még mindig gyászolom a férjemet…

Harry elfordította a tekintetét.

Draco megragadta Harry állát, és visszafordította a fejét.

– Tudod, te is bármit elmondhatsz nekem.

Harry tudta, de akkor is nehéz volt beismernie bizonyos dolgokat. De végül is, ő sem kért
kevesebbet Dracótól.

– Nos, ez csak… még sosem csináltam azelőtt, tudod? Kicsit ideges voltam, és féltem, hogy
Nikhez fogsz hasonlítani, és a végén úgy találod majd, hogy…

Draco felhúzódott, hogy megcsókolja.

– Nem, nem, nem. Te vagy minden, amit csak akarok. Minden szempontból. De meg kell értened,
hogy milyen állapotban voltam akkor lelkileg. Úgy tűnt nekem, hogy sosem fogsz rendesen
megdugni. Pedig annyira akartalak, Harry. Végül kidobtam a büszkeségemet az ablakon, és újra
megkértelek. És erre mi történt? Hogy kikötöztél egy puffhoz, aztán ott voltam megverve és
felkészítve az élvezetedre, és erre kiverted magadnak ahelyett, hogy elvetted volna, ami
nyilvánvalóan fel volt kínálva.

– Én… én nem gondolkodtam – mondta Harry. Ez még saját fülének is bénán hangzott.

– Én igen – mondta Draco. – A következő reggel szabad voltam, és mi még mindig nem csináltuk,
és akkorra teljesen bizonyosnak tűnt, hogy valamiféle ki tudja, miben gyökerező idegenkedésed
van. Amitől csak még inkább azt gondoltam, hogy valójában heteró vagy, és egy nap majd
visszatérsz a lányokhoz. Úgyhogy megfőztem a bájitalt, azt gondolva, hogy meggyőzhetlek róla,
hogy adj egy esélyt és próbáld ki velem. Tudtam, hogy tovább fenntartom az érdeklődésed, ha nem
csak szopásra, kézimunkára meg dörgölőzésre korlátozódik a szexuális életünk. Férfi vagy. A
férfiak szeretnek dugni.

– Te is férfi vagy. – Harry nem bírta ki, hogy meg ne jegyezze.

– Igen, de én alárendelődő férfi vagyok – mondta Draco, olyan türelmesen, hogy Harry tudta,
semerre sem fog jutni ezzel a témával.

Még.

– Nos, kétségtelen, hogy szeretlek megdugni – mondta Harry, egy kicsi végigstírölve Dracót, hogy
elvegye az élét a következő szavainak. – Tudod, amit terveztél, azt nemi erőszaknak is lehet
értelmezni. Elmekontrollt használni, hogy rávegyél a szexre?

– De én nem tettem ilyet. Kellemesen meglepődtem. Megkértelek rá, hogy dugj meg, te pedig
örömmel megtetted.

– Igaz. De aztán azt mondtad, hogy nagyszerű leszek. Gondolom, nem véletlenül.

– Nos, úgy tűnt, az önbizalmadnak szüksége van egy kis lökésre – vallotta be Draco elvörösödve. –
De ez nem volt nemi erőszak. Egyértelműen akartad, csak egy kicsit bátortalan voltál.

– Aztán meg túlságosan magabiztos lettem – mondta Harry, visszaemlékezve az érzésre, ami
fellángolt benne, ahogy durva, egyenesen brutális lett Dracóval, annyira eltöltötte az önbizalom,
hogy semmit sem ronthat el. A hatására egy ideig figyelmen kívül hagyta Draco egyértelmű
jelzéseit. – Kis híján többet is kaptál annál a dugásnál.

– Szerencsésnek mondhattam volna magamat, ha bármit kaptam volna. Akkorra már örökre
akartalak téged.

Harry elvigyorodott. Az örökre kiválóan hangzott.

– Mikor jössz hozzám?

Draco úgy nézett ki, mint aki válaszolni készül, de aztán az arca elkomorult.

– Ó! Öm… jobb, ha elmondok valamit.

 96. fejezet

Harry harmadszorra is megköszörülte a torkát, és megint lesimította a talárját, miközben próbálta

összeszedni a bátorságát, mert ez már komolyan röhejes volt. Itt állt a Malfoy kúria bejáratánál, és
félt bemenni!

De tényleg félt. Legalábbis egy kicsit. Nem mintha érdekelte volna, hogy mit gondol Lucius
Malfoy. De az igen, hogy Draco mit gondol, és ez fontos volt Dracónak, ami pedig azt jelentette,
hogy Harry nem akarta elcseszni.

– Ne aggódj! – mondta Draco aznap reggel gyengéden megcsókolva őt, közben felsegítve rá a
dísztalárját. – Mondtam, hogy hosszasan elbeszélgettem velük tegnap. Mindkettejükkel. Azt
hiszem, attól, hogy visszautasítottam idén a látogatásukat, rémületükben észhez tértek. Anyám
egyetlen szót sem szólt ellened, és már az apám is megesküdött, hogy viselkedni fog, amikor
megkéred majd a kezemet.

Ezért jött most Harry a Malfoy kúriába: hogy megkérje Draco kezét.

– Ezúttal azt akarom, hogy minden megfelelően történjen – magyarázta Draco, miután bejelentette,
hogy „jobb, ha”elmond Harrynek valamit. – Követnem kell a szokásokat, az összes aranyvérű
tradíciót. Ezt nem tettem meg Nikkel. Rejtegettem őt, mintha szégyellném, de nem fogom veled is
ezt csinálni. Viszont ez azt jelenti, hogy az apám engedélyét kell kérned, hogy elvehess.

Harry eltátotta a száját.

– Miért? Nagykorú vagy, magad is dönthetsz. Azon kívül, nem vagy lány…

– Ez a hagyomány, akár nagykorú vagyok, akár nem. És ennek nincs köze a nemhez. Ha a te apád
életben lenne, nekem kellene engedélyt kérnem tőle, hogy elvehesselek téged. Ez része a megfelelő
eljárásnak.

– Az aranyvérűeknél.

– Ami vagyok, ha esetleg nem tudnád.

– Ami én viszont nem vagyok…

– Nem, nem vagy, és ha van félvér vagy akár mugli tradíció, ami sokat jelent a számodra, én
örömmel követem őket – mondta Draco gyorsan. – De Harry… ez tényleg fontos nekem. Nem
akarok még egy ceremóniát Gibraltáron, egyetlen vendég nélkül. Ezúttal rendesen kell csinálnom.
Nem szégyellem, hogy összeházasodom veled, és nem akarok úgy tenni, mintha így lenne.

– Jól van, jól van, megteszem. De mi van, ha az apád visszautasítja az engedélyadást? Gondoltál
erre?

Draco legyintett.

– Ó, nem küldelek oda vakon! Beszélni fogok vele előtte, és gondoskodom róla, hogy viselkedjen.

– És azt hiszed, hogy az apád nem képes neked és nekem mást mondani?

– Gondoskodom róla, hogy tudja, örökre elveszít engem, ha kihúzza a gyufát – mondta Draco
eltökélt hangon. – Ne aggódj, Harry! Nem kell ténylegesen a beleegyezése. Csak meg kell kérned
és hajlandónak kell lenned elbeszélgetned vele arról, miért érzed magad megfelelő férjnek a
számomra.

És így kötött ki Harry a Malfoy kúria bejáratánál, próbálva összekaparni a bátorságát.

Még egyszer utoljára megigazította a talárját, és már épp emelte volna a kezét, hogy megragadja a
míves kopogtatót, amikor az ajtó halkan kitárult. Egy elkerekedett szemű manó állt ott.

– Harry Potter uram? Mr Harry Potter, kérem, jöjjön velem a dolgozószobába!

Lucius már ott várt rá. Felállt, amikor Harry belépett. Harry körbepillantott Narcissát keresve, de az
asszonyt sehol sem látta. De végül is Draco azt mondta, hogy az apjától kell megkérnie a kezét,
nem a szüleitől.

– Mr Potter! – szólalt meg Lucius nyugodt, kulturált hangnemben. Harry még egy szót sem szólt,
de máris hátrányban érezte magát. – Üdvözlöm a Malfoy kúriában! Megkínálhatom egy kis
frissítővel?

– Nem kérek, köszönöm…

Lucius gúnyos pillantást vetett rá.

– A fiam alaposabban is kioktathatta volna. Hagyomány, hogy erről… civilizált módon

társalogjunk, nem számít, mekkora neheztelés volt a felek közt korábban.

Harry könnyen el tudta képzelni, hogy két aranyvérű megegyezik egy házasságban, hogy véget
vessenek egy ősi viszálynak.

– Akkor limonádét kérek.

– Limonádét – gúnyolódott Lucius. – Egek, az ízlése igen… kifinomult.

– Az vagyok, aki vagyok – mondta Harry felszegve az állát.

– Hát persze, hogy az – dünnyögte Lucius magának, mielőtt az ajtónál némán várakozó manó felé
fordult. – Gizzy, hozz egy limonádét Mr Potternek, nekem pedig egy üveg 1834-es évjáratú
Chateau Henri IV-et! És ne felejtsd el, mit mondtam neked!

A manó eszeveszetten bólogatva dehoppanált.

– Kérem, üljön le, Mr Potter! – mondta Lucius egy elegáns intéssel.

Harry leült a jelzett karosszékre, egy magas támlájú, bőr falábakkal, sárkánykarmokat imitáló
faragású darabra. Lucius is leült egy hasonlóra Harry mellett, ami úgy volt fordítva, hogy
megfelelő szögben egymás felé nézzenek.

– Akkor, gondolom, tudja, miért vagyok itt…

Lucius halkan ciccegett.

– Nem, nem, Mr Potter. Ezt nem így kell csinálni. Csevegnünk kell, míg az italaink meg nem
érkeznek. Utána majd megbeszéljük a kérelmét.

Harry érezte, hogy a „kérelem” szó hallatán égnek mered a szőr a nyakán. Nem azért volt itt, hogy
könyörögjön, a fenébe is!
De megígérte Dracónak, hogy mindent megtesz, hogy „rendesen” csinálja ezt, úgyhogy nem
maradt más választása, mint elcsevegni Lucius Malfoyjal. Csak a jó ég tudja, mit kell
megbeszélniük…

Aztán rájött.

– Ó, szóval Draco szabad! – mondta csicsergő hangon.

– Igen, említette tegnap, amikor eljött meglátogatni – mondta Lucius elnyújtott hangon. – Igen
meglepő fejlemény.

– Nos, ez legalább egyszer már megtörtént. A barátom, Hermione Granger… azt hiszem, ismeri őt.
– Harry hunyorgott egy kicsit. – Egyszer megkínoztatta.

Lucius megdermedt.

– Parancsol?

– Nos, Hermione előbányászta a legutolsó varázsló nevét az ön vérvonalából, akit a Res mea es
szolgaságba vetett. Akinek sikerült megtörnie a bűbájt. Körülbelül ötszázhúsz évvel ezelőtt. Egy
bizonyos Gaius Malfoy volt. Hallott már róla?

Lucius összetámasztotta az ujjait.

– Igen. Ő építette az eredeti kúriát, bár számos alkalommal renoválták azóta. Mugligyűlöletéről is
meglehetősen közismert volt. Sokszor vádat emeltek ellene, amiért mindenki szeme láttára ölte
meg őket, habár mindig sikerült elkerülnie, hogy hivatalosan is bíróság elé kelljen állnia bármi
ilyesfajta…

– Bűncselekményért?

– Meggondolatlanságért. – Mielőtt még Harry megjegyzést tehetett volna erre, Lucius folytatta. –
Mit talált még ezen kívül a kis mugliszületésű barátja, Mr Potter?

Nos, ez végül is jobb volt, mint a sárvérű, még ha a hangszín hagyott is maga után kívánnivalót.

– Úgy néz ki, Gaius Malfoy Harte Potter rabszolgája volt, aki a feljegyzések alapján férfinak tűnt,
de nem lehetett az, mivel egyértelműen született egy közös gyerekük.

Lucius meglepődött, de aztán elégedett mosolyra húzódott az ajka.

– Ah! Hát persze. Milyen egyszerű, és mégis mennyit megmagyaráz.

– Tessék?

– Biztosan önnek is eszébe jutott már, hogy egy gyermek nem lehet egyszerre úr és rabszolga is.
Az ön által említett gyerek mégis betöltötte mindkét pozíciót, és egy ekkora belső ellentmondás
erejétől a bűbáj darabokra hullott – mondta Lucius leereszkedő hangon.

– Ennyit én is kitaláltam – mondta Harry mogorván. – De mit magyaráz még meg?

Lucius újból elmosolyodott, ezúttal a szeme úgy ragyogott, mintha élvezné, hogy tud valamit, amit
Harry nem. Harry szinte azt várta, hogy a férfi nem is fog változtatni ezen. De aztán Lucius egy
kicsit előrébb hajolt a karosszékében.

– A családom feljegyzései erről a bűbájról meglehetősen töredékesek, amint már mondtam. Csak
halkan súgva adódott át apáról fiúra, több mint ötszáz éven át újra és újra elmesélve. A tudás jó
része elveszhetett, efelől kétségem sincs. Ám egy dolog mindig is szembeötlő volt a számomra,
mégpedig az, hogy kivétel nélkül férfi birtokolt férfit.

– Az ön családjában csakis fiúk születnek – mondta Harry, visszaemlékezve a RAVASZ esszére,

amit Draco írt a generációs mágiáról.

– Talán mert a Res mea es azt akarta, hogy a vérvonalunkba csakis olyan nemű gyerek szülessen,
ami képtelen a bűbáj megtörésére – értett egyet Lucius. – A bűbáj elszunnyadt erre az elmúlt pár
évszázadra, de úgy tűnik, a nyomai fennmaradtak. Ám a lényeg itt abban áll, amit az ön vérvonala
választott, Mr Potter. Nekünk nem volt más választásunk, mint alávetődni az igénynek és szolgává
válni…

– Nos, nekünk sem volt sok választásunk, ha a varázsló a tizenhetedik születésnapján a halálos
ágyán köt ki, ha nem tartanak rá igényt…

– Ah, de az ön családjának igenis volt választása – mormogta Lucius. – Úgy képzelem, hogy az ön
Potter felmenőinek egyenlő arányban születtek fiai és lányai. Ugyanakkor még egyik történetben
sem hallottam olyanról, hogy egy nőnemű Potter birtokolta volna valamely ősömet. Egyiket sem.
Nem hinném, hogy ez véletlen. Arra a következtetésre kell jutnom, hogy a Potterek tudták, hogy a
bűbáj megtörne, amint gyermek születne egy Malfoy-Potter egyesülésből. Így elintézték, hogy
mindig egy Potter fiú igényelje a következő fiút a Malfoy családból.

– Mivel a férfiak nem eshetnek teherbe – motyogta Harry.

Lucius igencsak furcsállva nézett rá, mintha azt akarná megkérdezni, miért kellett Harrynek
kimondania egy ennyire nyilvánvaló dolgot, de egy kis szünet után inkább folytatta a
mondandóját.

– Legalábbis Harte Potterig. Valószínűleg ő tartott igényt Gaius Malfoyra és szexuális kapcsolatot
folytatott vele.

– Harte vethetett véget a bűbájnak – mondta Harry, azonnal megkönnyebbülve a fejleményektől.

Igen, rossz volt, hogy a családja ilyen hosszú időn át hagyta, hogy ez így menjen, de legalább
egyikükben végül volt annyi tisztesség, hogy véget vessen neki. – Fogadok, hogy szándékosan
esett teherbe, mert tudta, hogy ez a kulcs!

– Vagy ez, vagy pedig menthetetlenül szerelmes volt a rabszolgájába – mormogta Lucius. –
Tényleg nagyon rég történt már ez ahhoz, hogy rájöjjünk a motivációira.

– Gaius nem hagyott maga után semennyi írott feljegyzést?

– Erről semmit – mondta Lucius felháborodva. – Csak szóban adta tovább a figyelmeztetést a
későbbi generációknak, hogy mi történhet, ha a bűbáj újra életre kel.

– De a megoldást nem adta tovább? – Harry összevonta a szemöldökét. – Ennek semmi értelme.

– Talán ő maga sem jött rá, mitől szabadult fel – mondta Lucius –, noha borzongom a gondolattól,
hogy akármelyik felmenőm is ilyen tompaagyú lett volna, amennyire ez sejteti.

– Vagy… vagy… – Harry úgy érezte, hogy a válasz elérhetetlen. A baba, valami a babával
kapcsolatos… – Vagy félreértette, hogy mi szabadította fel! – kiáltott föl. – Azt hitte, hogy a baba
halálával van kapcsolatban, és nem volt hajlandó ilyen gonosz sugallatot továbbadni a jövő
generációinak!
– A baba meghalt? – kérdezte Lucius közömbösen.

– Igen. – Hermione nem mondta, mennyi idős volt a csecsemő, de csak egyetlen kor lett volna
logikus. – Igazából meggyilkolták. Újszülöttként, azt hiszem.

– Hmm. – Lucius rámeredt az ujjai fölött. – Ez érdekes. A muglik, akiket a pletykák szerint Gaius
Malfoy megölt, a saját köreikben arról voltak ismeretesek, hogy… túlságosan kíméletlenül
fegyelmezték a gyerekeiket.

Most Harryn volt a sor, hogy értetlenkedjen.

– Ezt honnan tudja?

– Az írott feljegyzésekből, amit maga után hagyott. A naplóiból. Nincs a tizenkilenc éves koránál
előbbi bejegyzés, de utána szinte minden napját megörökítette.

– Említett egy bizonyos Harte Pottert valahol?

– Nem. – Lucius megrázta a fejét. – Mondtam, hogy nem tett volna ilyet. A Malfoyok sosem
akarták, hogy ennek a bűbájnak a létezése köztudottá váljon. Amiről részletesen írt, az a kúria
építése, a házimanók helyes kiképzése, és az okok, amiért a muglik arra sem méltók, hogy
ugyanazt a levegőt szívják, mint a varázslók és boszorkányok. Számos alkalommal hevesen
kirohant, hogy miért érdemelte meg egyik vagy másik mugli a halált, noha természetesen sosem
vallott be semmit. De az okok, Mr Potter, mindig a gyermekbántalmazáshoz kapcsolódtak.

Harry ezen elgondolkodott egy pillanatra.

– Ez úgy hangzik nekem, mintha egy mugli ölte volna meg Gaius és Harte gyermekét. De hogyan
volt ez lehetséges?

– Mágia által halt meg?

– Nem, igazából szíven szúrták.

– Akkor ez teljesen elképzelhető. Csak elég azt feltételezni hozzá, hogy a fiatal pár elszökött
együtt, és nem volt egyéb támaszuk, csak ők ketten egymásnak. Azután pedig tételezzük fel, hogy
Harte egy váratlan pillanatban kezdett el szülni, amikor Gaius nem volt jelen. Ahogy önt
felnevelték, valószínűleg elképzelni sem tudja, mekkora terhet ró a gyerekszülés egy boszorkány
mágiájára. Az egészet arra fordítja, hogy segítse a gyermek világra jövetelét, és utána egy darabig a
nő kimerült és gyenge.

– És képtelen rá, hogy megvédje magát vagy a gyermekét – tette hozzá Harry komoran.

– Még egy muglitól is – mondta Lucius, minden szavában megvetéssel.

– De miért akarna egy mugli megölni egy csecsemőt?

Lucius nevetése éles volt és gúnnyal teli.

– Egy mágikus csecsemőt, Mr Potter. Tudom, hogy aligha sikerült sok mindent megtanulnia a
mágiatörténet órákon, de a boszorkányperekről bizonyára hallott. A fajtánkkal szembeni gyűlölet
féktelenül tombolt abban az időben. Feltétel nélkül elhiszem, hogy néhány agyatlan mugli úgy
döntött, kivégez egy magatehetetlen csecsemőt, mielőtt még az felnőhetne és újabb boszorkánnyá
vagy varázslóvá válhatna.
– De miért nem ölték meg Hartét is? Őt nem gyilkolták meg; az összetört szíve vitte el.

– Nem kétséges, hogy abba halt bele, azután, hogy végignézte az újszülött gyermeke
meggyilkolását, míg ő tehetetlenül feküdt, képtelenül arra, hogy elég mágiát összegyűjtsön
magában, amivel megállíthatta volna ezt. Arra gyanakszom, hogy ő lett volna a következő, de
Gaius Malfoy ekkor megérkezett, és megölte a muglit, hogy megmentse őt… de ez már a
gyermeken nem segített.

– Aztán Harte belehalt a szívfájdalomba, Gaius pedig az élete hátralévő részét a muglik
gyilkolásával töltötte, akik kegyetlenek voltak a gyerekekhez – mormogta Harry. – Nem tudni,
hogy maga a csecsemő létezése szabadította-e fel inkább, mint az erőszakos halála. És a választ
inkább magával vitte a sírba, minthogy azt sugalmazza a leszármazottainak, hogy egy meggyilkolt
csecsemő kell a Res mea es alól való felszabaduláshoz.

– Úgy tűnik.

– Harte bizonyára ellenszegült a családjának, amikor igényt tartott Gaiusra – töprengett Harry. –
Máskülönben a közelében lett volna a családja, amikor szült. Vajon mennyi ideig élt még azután,
hogy megölték a gyerekét? Talán Gaius vele maradt, holott akkor már szabad volt…

– Esetleg megkérdezheti őt magát – mondta Lucius nyugodtan.

– Őt magát? Ó… úgy érti, van róla portréja?

– Nem volt könnyű rátalálni, de miután ön igényt tartott Dracóra, nagy erőfeszítések árán az összes
családi portréval beszéltem, amire csak rátehettem a kezem. Gaius volt a legidősebb, ami
alátámasztja az elképzelést, miszerint ő lehetett a legutolsó rabszolgaságba taszított Malfoy.
Komolyan kétlem, hogy a Potterek bajlódtak volna azzal, hogy festményt készíttessenek a
rabszolgáikról.

– Mit mondott önnek? – kérdezte Harry izgatottan.

– Tagadta, hogy bármit is tudna az átokról, és már a feltételezést is sértőnek találta, hogy a Malfoy
család valaha is ilyen alantas helyzetbe került volna. Ami kevéssé meglepő. De ha ön és Draco
meglátogatnák őt és Harte Potterről beszélnének neki… – Lucius vállat vont. – Talán elérnének
valami haladást.

Halk pukkanás jelezte a házimanó visszatértét az italaikkal.

Harry szinte azt várta, hogy Lucius leszidja Gizzyt, amiért ennyit késett.

– Nem, persze, hogy nem – mondta Lucius olvasva az arckifejezéséből. – Én kértem Gizzyt, hogy
hagyjon nekünk egy kis időt csevegni.

– Ön direkt akart velem csevegni. Rendben.

– El akartam tántorítani, de végül úgy tűnik, közösek az érdekeink. – Lucius ünnepélyesen

felemelte a poharát, de nem érintette hozzá a Harryéhez. Aztán belekortyolt a borába.

Harry is ivott egy kicsit a limonádéból, hogy erőre kapjon.

– Mr Malfoy, azért vagyok itt, mert…

– Nem, ez nem így meg – szakította félbe Lucius. – Én vezetem a társalgást.

– Akkor vezesse!

Lucius ajkai összeszorultak ennek hallatán, de legalább nem halogatott tovább.

– Mr Potter, tudomásomra jutott, hogy méltó férjnek tartja magát a fiam és örökösöm, Draco
Malfoy számára.

– Igen – mondta Harry, Lucius szemébe nézve.

– Értem – morogta Lucius. – Igen nagy elismeréssel beszél önről, ami ön mellett szól, elnézve a
hatalmat, amit nemrégiben kapott fölötte, de természetesen a saját következtetéseimet kell
levonnom. Az elsőszülött fiú házassága igen alapos megfontolást igényel. Van néhány kérdésem,
ha lenne olyan kedves és válaszolna rájuk.

Harry intett neki, hogy tegye fel őket.

– Van munkája, Mr Potter?

Harry eltátotta a száját.

– Tudja, hogy van! Járt is az irodámban!

Lucius hangja halk maradt.

– Igen, de a szertartásokat be kell tartani. Meg kell győződnöm róla, hogy ön méltó férje lesz a
fiamnak. Csak egy fiam van, Mr Potter.

– Rendben – mondta Harry, és sikerült kibírnia, hogy ne forgassa a szemét. Ez az egész értelmetlen
volt és hülyeség, de ezt akarta Draco. – Igen, van munkám. Én vagyok a varázsló Nagy-Britannia
aurorparancsnoka, ami azt jelenti, hogy én irányítom a Varázsbűn-üldözési Főosztályt.

– Tiszteletreméltó pozíció.

– Igen – mondta Harry kelletlenül.

– De nem túl valószínű, hogy a betöltőjét nagy jövedelemmel látja el. A fiam, ezzel szemben saját
vagyonnal rendelkezik, és még nagyobbnak a várományosa elhalálozásom esetén. Van ennek
bármi hatása arra, hogy el szeretné őt venni?

Miféle kérdések ezek? Lucius tudta, hogy Harrynek van pénze!

De a szertartásokat be kell tartani…

– Nekem is van saját vagyonom. Én vagyok az egyetlen örököse a Potter vagyonnak, és Sirius
Black ingatlanát is én örököltem.

Lucius szeme felcsillant az utóbbi hallatán. Nos, valószínűleg úgy érezte, hogy a feleségének vagy
Dracónak több joga lett volna arra a pénzre, mint Harrynek. – Értem. Szóval, ha ne adj’ isten a
fiam anyagi nehézségekkel szembesülne, tudná-e támogatni őt annak az életstílusnak a
fenntartásában, amire jogosult?

– Tudnám támogatni.

– Annak az életstílusnak a fenntartásában is, amire jogosult?

– A legutóbb, amikor ellenőriztem, önöknek nem volt semmilyen jogosultsága.

– A szó azt jelenti…

– Tudom, mit jelent a szó. Képes vagyok támogatni Dracót, de nem fogom megígérni, hogy
galleonokkal fogjuk burkolni a padlót – vágott vissza Harry. – Következő kérdés?

– Galleonokkal burkolni a padlót! Mekkora otrombaság!

– Igen, az, de nem tesszük meg. Következő kérdés?

Lucius felvonta a fél szemöldökét.

– Elérkeztünk a hírnév témájához. Az önnel való egyesülés elősegíti-e vajon a mi családunk jó

megítélését a varázsló Nagy-Britanniában?

Jó megítélését… mekkora halom lószar.

– Tudja, szerintem igen – felelte Harry szárazon.

– Tényleg? – kérdezte Lucius, újra belekortyolva a borába.

– Igen, tényleg.

– Nem olyan sok évvel ezelőtt újságcikkek jelentek meg varázsló Nagy-Britannia szerte az ön
mentális labilitásáról…

Harry a fogát csikorgatta. Ez már kibaszottul nagy idiótaság volt, véleménye szerint. Az
elhangzottak közül semmi sem volt újdonság. De Dracóért…

– Az emberek azóta rájöttek, hogy Voldemort tényleg visszatért. Már senki sem tart őrültnek.
Legfeljebb azért, mert Dracóval vagyok… De Harry nem akarta ezt kimondani.

– Akkor hogyan jellemezné a jelenlegi hírnevét?

Harry akaratlanul is rábámult.

– Azt mondanám, pozitívan.

– Jaj, kérem! Biztos vagyok benne, hogy ennél jobban is menne ez.

Harry szeretett volna felállni és távozni. Elege volt, és amúgy sem számított, hogy megkapja-e
Lucius beleegyezését. Draco akkor is hozzámenne. De… sokkal boldogabb lenne, ha minden
„megfelelően” történne. Az, hogy Harry elsétál az interjú közben, nem kimondottan tartozott bele
ebbe a fogalomba.

– Úgy is ismernek, mint Voldemort legyőzője – mondta végül. – És mint a Kiválasztott, vagy mint
a Fiú, aki túlélte és meghalt, de megint túlélte. Saját csokibéka kártyám is van, és undorítóan sok
Merlin érdemrendem. Amikor kimegyek az utcára, az emberek arra kérnek, hogy csókoljam meg a
csecsemőiket, és még mindig kapok állásajánlatokat, és hetente többször is megkeresnek, hogy
reklámozzak dolgokat, hiába évek óta véget ért a háború. Ennyi elég, vagy folytassam esetleg?

– Hmm – mondta Lucius, újabbat kortyolva a borából, mintha a kérdést fontolgatná. – Milyenek a
politikai kapcsolatai?

– A keresztnevünkön szólítjuk egymást a Mágiaügyi Miniszterrel, és amikor a Minisztérium

külföldre küld, mindig arra kérnek, hogy találkozzam az adott ország mágiaügyi miniszterével.
Már nem számolom, hányukat ismerem. És még amikor civilként utazok külföldre, akkor is
gyakran meghívnak az előkelőségek az otthonaikba.

– Nagyon ígéretes. Feltételezhetem, hogy Draco is elkíséri majd önt a hivatalos útjaira?

– Ki más kísérne el? – kérdezte Harry felbőszülve. – Ő lesz a férjem!

– Csak halkan súgom meg, hogy egy volt halálfaló jelenléte nem valami kívánatos dolog.

– Akkor majd én sem jelenek meg – vágta rá Harry hevesen. – Draco már visszafizette a
társadalomnak az adósságát, és megérdemel egy új esélyt.

Lucius tekintete ekkor szinte keresztüldöfte.

– Ugyanez nem áll a feleségemre és rám?

Csessze meg! Harry nem erre akart kilyukadni.

– Elméletileg – ismerte el. – De Draco jobban megérdemli az új esélyt, mert ő még nem volt
felnőtt, amikor felvette a Sötété Jegyet. Ön az volt. Valójában ön mindkét alkalommal az volt,
amikor úgy döntött, hogy engedelmeskedik annak a szarházinak. Úgyhogy nem bántásból, de nem
tudom ugyanazzal a szemmel nézni kettejüket. Hajlandó vagyok megnyitni az ajtóimat
Dracónak… de önnek nem.

Lucius egy leheletnyit felszegte az állát.

– Nem emlékszem, hogy valaha is kértem volna, hogy bármilyen ajtót is megnyisson nekem.

– Nos, ez az egész beszélgetés a hírnévről…

– Azonban megnyugvással hallom, hogy hajlandó megnyitni őket Dracónak – szakította félbe
Lucius.

Harry ezt nem értette. Ha bármit is megtanult az elmúlt év során a Malfoyokról, az az volt, hogy
szerető szülők. Sajnálták, hogy milyen lapok jutottak Dracónak, és magukat hibáztatták érte. Még
ha nem is gyakran ismerték be hangosan.

– Kingsley Shacklebolt mindkettőnket vár vacsorára – mondta Harry bólintva. – Már részt vettünk
egy partin a kanadai miniszter házában. És bárkinek, aki szeretne látni engem nyilvánosan,
udvariasan kell viselkednie Dracóval, akkor is, ha még mindig mérgesek azok miatt a dolgok miatt,
amiket az iskolában vagy a háború alatt tett.

– Ez a bárki az ön mugli barátja, Hermione Granger is lehet?

– Nos, igen – mondta Harry. – De nem szükségszerűen. – Hermione és Draco már

összebarátkoztak. Sok közös van bennük.

Bár születtek újabb nézeteltérések közöttük, de Harry nem kételkedett benne, hogy meg fogják
oldani.

Lucius megvetően elmosolyodott, mintha azt akarná mondani, hogy nem tudja, mi közös lehet
Dracóban és egy mugliszületésűben.

– És így elérkeztünk az utolsó kérdésekhez – mondta kissé éles hangon. – A család témájához. Jól
értem, hogy fiatal korában elárvult és muglik nevelték fel?

Az egész világ tudta ezt.

– És?

– Milyen gyakran látogatja meg ezeket a muglikat?

Nos, ez könnyű volt.

– Soha.

– Tervezi, hogy valaha is megtegye?

Harry megállt, és elgondolkodott.

– Felteszem, ha valamelyikük meghalna, elmennék a temetésére.

Lucius felvonta az egyik szemöldökét.

– És még úgy jellemezte önt a két év óta listavezető bestseller, hogy „a megtestesült szeretet”.

– A legszebb dolog, amit mondtak rám, az volt, hogy mégsem kár a levegőért, amit beszívok –
mondta Harry. – Egy darabig azt hittem, hogy Dudley talán… de nem, Marge nénihez költözött, és
ennyi volt.

– Észrevette, hogy dadog?

Harry összevonta a szemöldökét.

– Az a lényeg, hogy nem akarnak látni engem, Mr Malfoy. És nem is fognak. Itt nincs elveszett
szeretet, mindegy, mit állítanak egyes hulladék könyvek.

– Jó – mondta Lucius, úgy ejtve a szót, mintha komoly élvezetet okozna neki. – Nem vágyom rá,
hogy a fiam olyan emberek társaságában töltse az idejét, akik azt gondolják, hogy a seprűtároló
gardrób megfelelő környezet egy gyerek felnevelésére.

Erre akart vajon kilyukadni?

– Most pedig elérkeztünk a vérvonalához. Esetleg jellemezhetné.

És mondjon még több nyilvánvaló dolgot. Miért is ne?

– Egy mugliszületésű boszorkány és egy aranyvérű varázsló fia vagyok.

– Akkor félvér.

– Igen – felelte Harry, és eltökélte, hogy nem kezd el védekezni. Miért is tenné?

– A fiam aranyvérű.

– Tudja, szerintem ő már említette ezt egyszer-kétszer – morogta Harry. – Mire akar kilyukadni?

Lucius méregette őt egy darabig.

– Egy aranyvérű számára a vérvonala továbbvitele kiemelkedő fontosságú. Ezt már elmagyaráztam
önnek ezelőtt, Mr Potter. Az, hogy ön félvér, távol van az ideálistól, de mivel két férfinek sehogy
sem lehet közös gyermeke, kevéssé számít a vérvonal esetében… amíg megengedi Dracónak, hogy
érintkezésbe lépjen egy aranyvérű boszorkánnyal a gyereknemzés céljából.

– Megengedem? Ő már nem a rabszolgám.

– Ez aligha tartozik a tárgyhoz.

Ebben igaza volt.

– Akkor hadd összegezzem! – mondta Harry. – Azt akarja megígértetni velem, hogy hagyjam,
hogy Draco megcsaljon? És apropó, a legutóbb, amikor erről beszéltünk, a legjobb ötlete az volt,
hogy háljon egy prostituálttal. Sok aranyvérű prostituált van errefelé?

Lucius összerezzent.

– Aznap sietve beszéltem. Igaza van, helyesebb volna, ha Draco egy feddhetetlen származású
úrilánnyal intézné az ügyet, aki épp anyagi nehézségektől szenved. Esetleg egy fiatal francia
boszorkánnyal, akit ide küldtek büntetésből, hogy elkerülje az otthoni botrányt.

Ó, ez egyszerűen bájosan hangzott.

És egyben valószínűtlennek is, elnézve, hogy Draco maga mondta, hogy nővel együtt lenni
fizikailag képtelen lenne. És ez még akkor volt, amikor nem tudott hazudni.

– Ha Draco tényleg akar saját gyereket, nem fogok az útjába állni egy mesterséges
megtermékenyítésnek – döntötte el Harry. – A hangsúly a mesterséges szón van.

Lucius mintha zavarban lett volna.

Harry azt kívánta, bárcsak lenne nála fényképezőgép.

– Nem értem – mondta Lucius végül.

– Nem is szükséges értenie. Ez rám és Dracóra tartozik. Mi több, Mr Malfoy, ez Dracótól függ.
Nem akadályozom meg benne, hogy gyereket nemzzen, ha ezt szeretné tenni, de neki nem annyira
rögeszméje az aranyvér, mint önnek. Ha akarunk gyereket később, akár örökbe is fogadhatunk.

– Örökbe fogadnak?

– Igen, örökbe fogadunk – ismételte Harry. – Akkor megadja az engedélyt, hogy elvegyem, vagy
visszautasítja és megharagítja őt? Csak hogy tudja, nem hiszem azt, hogy többé nem állna szóba
utána magával. Szerintem csak ezúttal nem hetekbe, hanem évekbe kerül majd. Legfeljebb tíz vagy
tizenöt…

Lucius letette a poharát felállt, és odanyújtotta a kezét.

– Megkapja az engedélyem, hogy elvegye a fiamat, Mr Potter – mondta azon a hangon, ami
valószínűleg a lehető leghivatalosabb volt, amit Harry valaha is hallott tőle.

– Köszönöm – felelte Harry megrázva a kezét.

Egy apró csengő röppent elő egy díszes polcról, és csilingelni kezdett.

Narcissa sietett elő serényen, szélesen mosolyogva, vörös bársonyruhája pedig olyan volt, mint
amit az ember egy hercegnőn képzelne el.

– Harry! – mondta szívélyesen, laza ölelésbe vonva őt, mielőtt még Harry tehetett volna ellene. –
Üdvözlöm a családunkban!

Nem egy Molly Weasley-féle ölelés volt, de nem is olyan hideg, mint amilyenre Harry számított.
Ez… nos, leginkább igazi volt. Harrynek nem voltak kétségei afelől, hogy Narcissa komolyan is
mondta az üdvözlő szavakat.

Nem tudhatta, hogy ezek a szavak mennyit jelentettek Harrynek. Főleg az utolsó.

– Narcissa! – mondta, kissé rekedten. Nem volt kifejezetten elszorulva a torka, csak nem számított
rá, hogy családtagnak nevezik. Egyszerűen csak… nem. – Köszönöm. Nagyon… nagyon boldoggá
fogom tenni Dracót. Esküszöm.

– Ő is magát – felelte az asszony nyugodtan, elengedve őt, de még mindig tartva az alkarjánál
fogva. – Ez tisztán értésünkre lett adva tegnap, és én örülök, hogy ezúttal szabad akaratából
választhatja, hogy önnel legyen. – Itt megállt, mintha várt volna valamire, aztán oldalra kapta a
pillantását. – Lucius! – mondta nem kis figyelmeztető éllel a hangjában.

A férje megértette a figyelmeztetést, még ha Harry nem is.

– Üdvözöljük a családunkban, Mr Potter!

– Lucius!

Harry biztos volt benne, hogy nem képzelődik; Lucius Malfoy tényleg meghunyászkodott a
hangszíntől.

– Üdvözöljük a családunkban… Harry.

– Köszönöm, Lucius – felelte Harry lazán. Volt egy olyan érzése, hogy ha a keresztnevükön
szólítják majd egymást, az jó darabig bosszantani fogja a férfit. És ez rendben is volt Harrynek.

Igazából hosszú-hosszú idő óta először minden rendben volt neki.

 97. fejezet

Az eljegyzésről szóló közlemény pár nappal később megjelent a Reggeli Próféta címoldalán:

Lucius Abraxas Malfoy és Narcissa Black Malfoy

örömmel jelentik be fiuk és örökösük, Draco Draco Malfoy és Harry James Potter eljegyzését.

A bejelentés meglepetésként érte Harryt, de mihelyst jobban belegondolt, rájött, hogy nem kellett
volna meglepődnie. Lucius ragaszkodott hozzá, hogy betartsanak minden „szertartást” abban a kis
interjúban, amit tartott, de mindvégig rohadtul jól tudta, hogy a megtépázott hírnevén a Harryé csak
segíthet. Úgyhogy ő és a felesége nem haboztak az egész varázsló Nagy- Britannia tudomására
hozni, hogy egy házasságkötés útján a nevük hamarosan összekapcsolódik majd a Harryével.

Harry kuncogott. Ezt igazán előre láthatta volna.

A bejelentéssel kapcsolatban csak egy dolog volt furcsa, és amikor Draco csatlakozott hozzá a
reggelinél, Harry meglobogtatta előtte a címoldalt. Draco átolvasta, és erőteljesen bólintott.

– Helyes. Megfogadták a tanácsomat. – Harry kérdőn felvont szemöldöke láttán elmagyarázta. – A

bejelentés első vázlata úgy utalt rád, hogy Harry James Potter, MÉ, VL, K.

– Tessék?

– Merlin Érdemrendes, Voldemort Legyőzője, Kiválasztott. De tudtam, hogy egyiket sem

értékelnéd, úgyhogy lebeszéltem őket. – Draco elvigyorodott. – Az apám elég makacs, de nem volt
olyan szörnyen nehéz meggyőzni. Csak annyit kellett tennem, hogy rámutatok, milyen
szánalmasnak tűnne ettől, ha ezt a rengeteg titulust mind beleírja. Kilóg majd a lóláb, hogy azt
reméli, rá is vetül majd egy kevés a presztízsedből.

Harry hálája jeléül elmosolyodott. Tudta, hogy sosem kerülheti majd el annyira a rivaldafényt,
mint szeretné, de minden apróság segített. De talán fontosabb volt, hogy Draco ennyire jól megérti
őt, és hajlandó szembeszállni a szüleivel a témában. Egy kérdése azonban még mindig megmaradt.

– Draco Draco Malfoy? Tényleg ez a neved?

Draco a pirítósára kent egy tetemes mennyiségű narancslekvárt, miközben válaszolt.

– Most már ez. Te neveztél el így. És ahogy az elmúlt este is beszéltük, eltökélt szándékom, hogy a
rabszolgád legyek, és a férjed is, szóval azt gondoltam, úgy kellene kezdenem, ahogy folytatni is
akarom; annak a névnek a használatával, amit az én Harry gazdám szíveskedett választani nekem.

Harry úgy érezte, a név dolog mindig is egy kicsit furcsa volt, de ha Draco szeretne dorbézolni a
rabszolgaságban, amit ezúttal saját maga választott… akkor hajrá! Az elmúlt pár éjszaka órákat
töltöttek azzal, hogy összeállítsanak néhány alapszabályt, amik szerint élni akartak. Először is
Harry végre adhatott Dracónak általános engedélyt, hogy egyen és igyon, amennyit szeretne, és
amikor csak akar. Mindig is kellemetlen volt számára a bűbáj ezen része.

Most egyfajta saját bűbájt kreáltak. Mágia helyett szeretetből, de nem kevésbé erőteljest.
Egy másik szabály az lett, hogy Dracónak megint engedélyt kell kérnie ahhoz, hogy elmenjen, ami
azt jelentette, hogy nincs több maszturbálás.

– Elvárom tőled, hogy fékezd meg magad – mondta neki Harry szigorúan. – Számíthatsz rá, hogy
alaposan megbüntetlek, ha engedély nélkül mész el. Akár egyedül vagy közben, akár velem az
ágyban.

Draco nyelt egyet.

– De… de…

– Ez nem vita tárgya.

– Igen, Harry gazdám.

Draco arra is megesküdött, hogy aláveti magát mindenfajta büntetésnek, amit Harry ki akar mérni
rá, habár persze Harry is megígérte, hogy igazi büntetés olyan alkalmakkor történik majd, amikor
Draco valami igazán cudar dolgot csinál. A fegyelmezés ezzel szemben más volt, mivel ez a
szexuális életük részét képezte. Harry Draco minden vágyát és szükségletét ki akarta elégíteni, ha a
fegyelmezésről volt szó, noha persze minden végleges döntés egyedül az övé volt.

Ennek így kellett lennie, mivel Draco azt akarta, hogy a rabszolgasága igazi legyen, és teljesen
része a kapcsolatuknak.

De Harry nem bánta. Tudta, hogy jó gazdája lehet Dracónak, sőt, mi több, az úr és rabszolga
viszony biztos alapja volt a házasságuknak. Ez volt az ő igazi énjük, és amit egymás számára
jelentettek. Mások ezt nem értették volna meg, de ők igen, és csak ez számított.

Hosszabban elbeszélgettek Draco szolgaként való kötelességeiről is. Harry kihangsúlyozta, hogy
nincs hazudozás, sem sumákolás olyasmikről, amikről Draco tudja, hogy Harry tiltaná, és abszolút
engedelmességet vár el azokban a ritka esetekben, amikor Harry a szigorú hangját használja. Ezt a
részét szándékukban állt megtartani a Res mea esnek, de ezúttal Dracón múlik, hogy tiszteletben
tartsa az ígéretét és engedelmeskedjen.

Még Draco is elismerte, hogy jobb így, mert sokkal valódibb a rabszolgasága a tudattól, hogy nem
foghatja a bűbájra.

Amikor Draco került sorra, hogy beszéljen, olyan szabályokat javasolt, amik sokkal konkrétabbak
voltak. Minden reggel szopással ébreszteni Harry gazdámat. Extra korbácsolás, ha nem nyelem le.
Hetente legalább három hátmasszázsban és egy teljes testmasszázsban részesítelek, ha kéred,
többen is. Minden este főzök, hacsak nem szeretnél elmenni valahova vacsorázni, és…

– Ne, ne, ne! – mondta Harry halkan. – Nincs szükségünk ennyi mindenre. Csak pár szabályra az
alapvető dolgokban, mint az, hogy őszinték legyünk egymással. Egyébként meg napról napra
élünk majd.

– De mindenben szeretnék engedelmeskedni neked...

– Rengeteg lehetőséged lesz engedelmeskedni – ígérte Harry. – De ha a parancsom valamiért rossz

lenne, szólj! Majd megoldjuk. Csak akkor akarok feltétlen, azonnali engedelmességet, amikor a
szigorú hangomat használom.

– De én ezeket mindig meg akarom adni neked.

– Mmm, akkor add meg! Nem fogok tiltakozni.

Most, hogy ránézett a teáját nyugodtan iszogató Dracóra, Harrynek akaratlanul is eszébe jutott a
beszélgetés.

– Draco – mondta a legkedvesebb hangján –, miért viseled ezt az inget?

Draco pislogva letette a teáscsészéjét az aljára.

– Szereted, ha zöld selyem van rajtam.

Harry tényleg szerette, de most nem ez volt a lényeg.

– Már beszéltünk erről. Nem voltam világos?

Enyhe pír öntötte el Draco orcáit.

– Ez nehéz a számomra…

– Ezért kell ragaszkodnom hozzá – felelte Harry gyengéden. – Úgyhogy még egyszer mondom:
nincs hosszú ujjú felső a házban. Nem, amíg máshogy nem rendelkezek. Engedelmeskedni fogsz
nekem?

Ez egyértelműen nehéz volt. Draco egy teljes percen át ült ott, csukott szemmel, magával harcolva.
De aztán felemelte a pálcáját, és egy reszketős sóhajjal átváltoztatta az ingét egy azonos színű rövid
ujjú pólóvá.

Harry azonnal elkapta a bal csuklóját, és úgy fordította Draco karját, hogy a Sötét Jegy szemben
legyen vele. Aztán lehajtotta a fejét, és hozzáérintette az ajkát, közben végig Dracóra nézve.

Draco szeme kipattant.

– Azt hiszem, neked valami terved lehet ezzel a pozitív megerősítéssel.

– Valami olyasmi.

– Nos… legalább csak a házon belül van – mondta Draco reszketős hangon.

– Ó, ez csak egy állomás. Mire készen leszek veled, félmeztelen leszel a Bahamákon. Vagy esetleg
Trinidadon. Mindegy, mennyire utálod a Nemsülszt.

– Tényleg nagyon utálom…

– De nem ez volt az igazi oka annak, hogy visszautasítottad, hogy a trópusokon vakációzz velem.

– Nem – ismerte el Draco.

Harrynek nevetnie kellett.

– Montreal decemberben! Ahol beburkolózhatsz, és sosem fogok majd megsejteni semmit…

– Nos, néha kicsit hiszékeny vagy…

Ah. Nos, Harrynek tényleg szándékában állt lerendezni ezt a dolgot. De nem akart ennél hamarabb
foglalkozni vele. Először is Dracónak meg kellett értenie, hogy Harry még mindig szereti. Hogy
mindig is szeretni fogja.

De most… igen, most eljött az ideje.

– Visszaéltél a bizalmammal – mondta Harry megszorítva Draco csuklóját. – És nem arra
gondolok, hogy manipulációval tartottál távol a meleg éghajlattól. Hanem a befolyásolhatóvá tevő
bájitalról beszélek. Ez helytelen volt, Draco…

– Tudom…

– Azt hiszed, hogy tudod, de szerintem nem tudod – folytatta Harry változatlanul nyugodt hangon.
Már nem volt mérges; megbocsátott Dracónak. Ez nem az elégtételről szólt. Valami teljesen
másról. – Ez a gondolkodásmódodról szól. Próbálsz kimardekároskodni a problémák alól, ahelyett,
hogy kimondanád őket, hogy meg tudjuk oldani. A lóherével is ezt csináltad, meg az összes
agyament módszerrel, amivel elkerülted, hogy meglássam a Jegyedet. Akkor is ezt csináltad,
amikor úgy csináltál, mintha nem tört volna meg a bűbáj. Aztán megint, amikor visszaéltél a
testemmel és a bizalmammal, amikor a tudtomon kívül beadtad nekem azt a bájitalt.

Draco lehorgasztotta a fejét, és bólintott.

– És megint meg fogod tenni, ha hagyom – tette hozzá Harry. – Mert elmondani nekem az
aggodalmaidat és félelmeidet sokkal nehezebb, mint kikerülni őket. De a cselszövéseid semmit
sem oldanak meg, Draco. Csak elodázzák az elszámolás napját, és mindent tovább rontanak, nem
látod? A bőrápolód majdnem megölt téged. Aztán én akartalak megölni, amikor azt hittem, hogy
meggyilkolni készülsz a gyerekünket. Annyira mardekáros vagy, hogy az már a károdra válik, és
ennek véget kell érnie.

– Véget fog, véget fog…

– Igen, véget fog, mert ma este megbüntetlek – mondta Harry. – Rosszabb lesz, mint bármi, amit
eddig a kezemtől kaptál, de akkor is meg kell tennem. Túlságosan szeretlek ahhoz, hogy hagyjalak
azt hinni, hogy megint visszaélhetsz a kapcsolatunkkal, ahogy azzal a bájitallal is tetted, mikor
titokban beadtad nekem. És el kell, hogy mondjam, egyáltalán nem szexuális jellegű lesz.
Egyszerűen csak fájdalmas. Annyira, hogy soha többé nem akarsz majd így visszaélni a
bizalmammal.

Draco kirántotta a csuklóját Harry markából.

– Most meg akarsz félemlíteni?

– Nem, csak teljesen őszinte vagyok.

– Ó. Nos, így is sikerült megfélemlítened.

– Az nem változtat semmit.

Draco reszketősen bólintott.

– Nem is kell. Én… tudod, hogy erős gazdát akarok. Elég erőset ahhoz, hogy kezelésbe vegyen, ha
arra van szükségem. Még akkor is, ha az adott pillanatban nem tetszik nekem. Ez része annak,
hogy készséges rabszolga legyek. De nem tudom, mit tervezel…

– És nem is fogod megtudni ma estig.

– Ó! – Draco nyelt egyet, és lenézett a kezére. – Értem. Alávetem magam. A… akármi is legyen
az. Tudom, hogy szükséges. Ez is része annak, hogy készséges rabszolga legyek.

– Ez az egyetlen oka annak, hogy aláveted magad?

Draco hangja suttogásra váltott.

– Azt hiszem, szükségem is van rá. Tudom, hogy igazad van, Harry gazdám. Hacsak nincs jó okom
arra, hogy jól viselkedjek, eléggé hajlamos vagyok a hátad mögött kimardekároskodni magam a
dolgok alól. Pedig sokkal jobb kimondani a dolgokat. Szükségem van a büntetésre, hogy
emlékezzek erre a jövőben.

– Nagyon jó rabszolga vagy – mondta Harry kedvesen.

– Nem voltam az. De az leszek. – Draco felpillantott rá a szempilláin keresztül. – Nem hinném,
hogy adsz egy kis fogódzót, hogy mire számítsak. Esetleg egyet?

– Nos… lesz benne bájital.

– Megérdemlem.

– Ne őrlődj ezen egész nap! – mondta Harry, amikor felállt. – Nincs értelme. Keményen és hosszan
leszel megbüntetve, és az aggódás semmit sem fog változtatni. Sem pedig az, amit mondani fogsz
előtte vagy közben.

Draco riadtan pillantott fel.

– Nincs biztonsági jelszó? Mindig annyira ragaszkodtál hozzá, hogy legyen ilyenem…

– Mert sosem büntettelek meg igazán. De ma este meg foglak, és bármit mondasz, semmi sem
fogja megállítani. Meg foglak büntetni, nem játszadozni fogok veled, és az, hogy hogyan fogom
kivitelezni, egyedül tőlem függ.

– A gazda döntése egyedül – suttogta Draco, visszhangozva a szavakat, amik akkor hangzottak el
köztük, amikor megbeszélték a fegyelmezés és büntetés közti különbséget. – Igen, Harry gazdám.

Milyen jó rabszolga.

– Csak emlékezz rá, hogy bízhatsz bennem, hogy átsegítelek rajta!

– Tudom, hogy bízhatok.

– És hogy még mindig szeretlek, nem számít, mennyi sérülést okozok.

– Én is szeretlek téged – mondta Draco halkan. – Teljes mértékben és örökké.

– Kérdeznem kell valamit – mondta Harry, miután lehajolt, hogy arcon csókolja Dracót. –
Hollóbérc eléggé elszigetelt hely arra, amit kitaláltam, de neked rendben van, ha azt használjuk
erre? Kérlek, nyugodtan mondj nemet, ha zavar téged a gondolat. Ez nem parancs.

– Azt hiszem… – Draco mélyet sóhajtott. – Azt hiszem, szeretném, ha ott történne. Ha ott
csinálnád. Nem akarom, hogy olyan részeim maradjanak ott, amik még mindig Nikhez tartoznak,
ha ez így érthető. Most már a tiéd vagyok.

– Igen. Az enyém. Teljesen.

– De jobban szeretném, ha saját… kellékeink lennének – tette hozzá Draco feszült hangon. – Ez
rendben van? Odamegyek ma, és kiviszem a ládát, elteszem valami szekrénybe… úgyhogy
magaddal kell hoznod azt, amit ott nem tudsz átváltoztatni…

– Újonnan kezdjük a saját holmijainkkal – ígérte Harry. – Most jobb, ha elindulok, vagy elkésem a
munkából. Emlékezz rá, mit mondtam a ruhákról! Rövid ujj vagy meztelen felsőtest, minden
pillanatban, amikor a házban vagy. Ha még egyszer külön engedély nélkül eltakarod a Jegyedet,
megbánod. De ma este viselhetsz elegáns inget, amikor elviszlek vacsorázni.

– Elmegyünk vacsorázni?

Harry elvigyorodott.

– Ó, igen! Szükséged lesz az erődre az utána következő büntetéshez.

Draco egy kicsit elfehéredett, de reszketősen bólintott, amikor megszólalt.

– Igen, Harry gazdám. Legyen szép napod a munkában!

***

Harrynek tényleg szép napja volt, főleg, mert nem hagyta, hogy a rivallók zavarják. Talán sokkal
rosszabb lett volna, ha teljesen váratlanul zúdította volna rá a varázsvilágra, de természetesen már
nyilvánosság elé tárta azt, hogy szereti Dracót. A legtöbben, akik tiltakoztak ez ellen, már
elmondták a magukét.

De még mindig meg kellett vigasztalnia Lenore-t. Tényleg túlságosan érzékeny volt.

Laurent, ahogy Harry észrevette, egy bagollyal beteget jelentett.

Ebédidőben meglépett… természetesen alaposan álcázva magát – hogy beszerezzen pár dolgot,
amire Draco büntetéséhez szüksége volt. Egy kis ügyes varázslat, és máris kavicsméretűekké
zsugorodtak, hogy betehesse őket a zsebébe.

Amikor visszaért, Hermione az ajtaja előtt várakozott.

– Miss Granger az irodámban is várakozhat – mondta Lenore-nak. – Őt kezdettől fogva átengedi az

őrzőbűbáj.

Lenore bólintott, és készített egy feljegyzést a pennájával.

Hermione nem szólalt meg, amíg az ajtó be nem záródott mögöttük.

– Meglep, hogy még mindig szívesen látsz azok után, hogy…

– Ó, dehogy lep meg! – mondta Harry egy szék felé intve, majd ő is leült egy másikra, közvetlenül
mellé. – Már megjártuk együtt a poklot, Hermione. Bármennyire is szeretem Ront, nem felejtettem
el, hogy te voltál az, aki kitartott mellettem, az alatt az egész átkozott idő alatt. Megmentettél attól,
hogy megegyen egy óriáskígyó, az ég szerelmére! Azt hiszem, hogy a barátságunk túlél egy kis
félreértést.

– Egy kis félreértést?

– Oké, alaposan elcseszted a dolgokat – mondta Harry derűs hangon. Semmi sem tudta elrontani a
kedvét. – De már túl vagyunk rajta, megoldottuk, és nincs harag. De magadra leszel utalva, amikor
helyre kell majd hoznod ezt Dracóval.
– Olyan jó, hogy ennyire szerelmes vagy – mondta Hermione. – Nem hiszem, hogy láttalak ilyen
boldognak azóta, hogy… nos, valaha is.

Harry ragyogott.

– Azért jöttél, mert láttad a bejelentést?

Egyáltalán nem zavarta, hogy a hírek azonnal átterjedtek az Atlanti-óceán túlpartjára.

A nő felállt és előrenyújtotta a kezét.

– Gratulálok, Harry! Ron is jött volna, de az egész napja be van táblázva. Szinte kisebbfajta
híresség lett odaát…

Harry figyelmen kívül hagyta a felé nyújtott kezet, és helyette szoros ölelésbe vonta Hermionét.
Azt elfelejtette, hogy Hermione nem tudott még mindenről, ami történt.

– Örülök nektek, Harry – motyogta Hermione Harry vállába. – Tényleg. De aggódok, mert ha a Res
mea es közbeavatkozik Draco házassági esküjébe, annyira csalódott leszel. Azt nem említve, hogy
ez eléggé problémássá válhat.

– Egyáltalán nem – mondta Harry visszanyelve a nevetést. – Draco meg fogja ígérni, hogy szeretni,
becsülni, engedelmeskedni fog. Érted? Engedelmeskedni.

A nő eltátotta a száját.

– Harry, nem hiszem, hogy ez különbséget jelent. Jogilag, politikailag…

– Nos, nem pontosan arra gondoltam, hogy megígéri. Speciális szertartásunk lesz; Draco leteszi a
Megszeghetetlen Esküt, hogy engedelmeskednie kell nekem…

– Harry, ne…

– Ó, ne aggódj! Az én esküim normális fajtájúak lesznek. Dracóé azért lesz más, mert ő a
rabszolga, tudod, és…

– Harry James Potter, hagyd abba a viccelődést, most azonnal! – kiáltotta Hermione.

Harry kicsit szégyellősen elmosolyodott.

– A Megszeghetetlen Eskü kicsit erős volt, mi? De egy pillanatra elhitted.

– Remélem, most boldog vagy. Én rosszul vagyok – mondta Hermione alig hallhatóan. –
Történetesen nagyon kedvelem Dracót, a legutóbbi őrületem ellenére is, és a gondolat, hogy holtan
essen össze, csak mert nem akart neked valamiben engedelmeskedni…

Harry egy székre támogatta őt.

– Igen, igazad van. Ez nem volt vicces.

– Szóval akkor hogy fogjátok összehozni a házasságot? Ismered a hatályos szabadságjogi

törvényeket, és ahogy az ilyesmit ellenőrzik.

– Ó, nos, ez egyszerű. – Harry megint elmosolyodott. Már-már táncra perdült ott az irodájában. –
Draco szabad!
– Egy szörnyű vicc is elég egy napra…

– Ezúttal nem viccelek. Tényleg szabad. – Harry letérdelt Hermione széke mellé, és hagyta, hogy a
nő hosszan rámeredjen, míg végül megnyugodott, hogy abszolút őszinte.

– Hogyan?

Harry nem bírta megállni. Egyszerűen csak nem.

– Nos, kiderült, hogy tényleg terhes, és…

Hermione megcsapta a vállát, egyetlen csípős ütéssel.

– Hogyan?

Jól van, ami elég az elég.

– Igaz szerelem – mondta egyszerűen. – Az életadósság taszította szolgaságba, hogy ne árthasson

nekem. Egy nap felébredt, és rájött, hogy teljes mértékben szeret engem... aztán az életadósság
elengedte őt.

– Ez gyönyörű – mondta Hermione halkan.

– Igen. – Draco talán bizonytalan néha, de Harry nem lesz az, többé már nem. Megkapta a mágikus
bizonyítékát, annak, hogy Draco igazán szereti őt. – Igazából nem is tettél olyan rossz dolgot,
Hermione. Mert… nos, ez hosszú történet, de Draco egy darabig úgy tett, mintha még mindig a
rabszolgám lenne, ha elhiszed. És nem, nem viccelek. Azt mondtam neki, hogy egy időre elküldöm
majd, hogy tisztába jöhessen magával. Neki viszont nem tetszett a gondolat, úgyhogy úgy csinált,
mintha a bűbáj még mindig működne.

– Nos, meg kéne bizonyosodnod, hogy nem áll mentálisan a befolyása alatt mindannak amiken
keresztülment…

– Igaz szerelem – ismételte Harry. – Én tényleg elküldeném őt a saját érdekében, ha ez nem volna.
De most már nem szükséges. Tudom, hogy amit irántam érez, az igazi.

Hermione arckifejezése ellágyult.

– Igen, persze, hogy tudod.

– Egyébként pedig épp a te őrült teóriád hozta el a fordulópontot, és kényszerítette őt arra, hogy
mindent elmagyarázzon. Úgyhogy köszönöm. Lennél a tanú az esküvőmön?

– Azt hiszem, ez inkább Ron szerepe lenne…

– Igen – mondta Harry. – De én változtatni akarok a hagyományon. A tanúk, akiket magam mellett
akarok látni, amikor leteszem az eskümet, azok ti vagytok. Te és Ron mindketten.

– De Draco nem akar aranyvérű ceremóniát? Tradicionális esküvőt?

– De igen, de kompromisszumot kell kötnie – mondta Harry határozottan.

– Akkor örömmel fogok melletted állni. – Hermione mosolya ekkor huncuttá vált. – Nocsak,
nocsak. Az összes aranyvérű tradíciót követed?

– Arra gondolsz, hogy elmentem-e megkérni Draco kezét az apjától? – Harry nem bírta elrejteni az
önelégültséget a hangjában. – Igen.

Hermione kuncogott.

– Nos, nyilván a beleegyezését adhatta, elnézve a bejelentést, de nagyon undok volt?

– Ó, rettentően – mondta Harry, fintorogva. – Egyenesen úgy csinált, mintha nem tudná, ki
vagyok.

– Milyen bizarr. Ha csak nem… nos, talán így próbált újrakezdeni mindent veled.

– Azt hiszem, túl jóhiszemű vagy Malfoyjal. Élvezettel gúnyolt ki.

– Talán mindkettő – töprengett Hermione.

– Igen, talán – ismerte el Harry. – Nem számít. Eléggé szeretem Dracót ahhoz, hogy elviseljem az
apját, és egyértelmű, hogy Malfoy is ugyanígy érez velem kapcsolatban. Eléggé ahhoz, hogy
befogadjon a családjába. Nem pontosan ilyen családról ábrándoztam, de hát…

– De ez nem számít – mondta Hermione halkan.

Harry egy kicsit meglepve pislogott.

– Találkozni fogsz vele az esküvőn. Nem lesz problémád azok után, ami a házában történt veled? –
Harry összerezzent. – Most jut eszembe; Draco lehet, hogy azt szeretné, ha az esküvő a Malfoy
kúriában lenne.

Hermione elfordította a tekintetét.

– Draco mindkét szülője sajnálatra méltó. Tönkretették a saját életüket a butaságukkal, és kis híján
a fiukét is. Nem mondhatom azt, hogy valaha is újra akarnám látni bármelyiküket is, de a te
kedvedért, Harry, egyértelműen meg tudom tenni. Ők lesznek a családod, te pedig olyan vagy
nekem, mint egy testvér.

– Köszönöm, Hermione!

A nő felállt, és lesimította a talárját.

– Most vissza kell mennem. Ron egy iskolában tart beszédet ma reggel Winnipegben, de szerintem
már a végénél járhat. Ő is a gratulációját küldi, Harry. – A hangja kicsit óvatossá vált. – Tennél
nekem egy óriási szívességet? Kérlek, ne mondd el Ronnak, hogy azt hittem, Draco terhes. Ez a
malőr örökzöld téma maradna.

– Nálam biztonságban van a titkod.

– Jó. – Nagyot fújtatott. – Ron csak annyit tud, hogy követek egy nyomot, és amikor visszamentem
Kanadába, miután Draco helyreigazított, azt mondtam neki, hogy nem jártam sikerrel.

– De azt nem tudom garantálni, hogy a titkod Dracónál is biztonságban lesz – tette hozzá Harry. –
Igazából arra tippelnék, hogy nem lesz. Eléggé Dracóra vallana, hogy úgy döntsön, elmondja
Ronnak. Mindketten jót nevetnének rajta, kicsit kifiguráznának, és először az életben lenne bennük
valami közös.

– Ez a veszélye, ha a legjobb barátod összeáll egy mardekárossal – mondta Hermione szárazon. –

Felteszem, megérné, hogy Ron szórakozzon egyet a káromra, ha ez segít neki jobban kijönni
Dracóval a jövőben.
– Mind jól ki fogunk jönni – ígérte Harry. – Mondd meg Ronnak, hogy várunk titeket vacsorára, ha
visszajöttök Kanadából.

Hermione bólintott.

– Innen fogok zsupszkulccsal visszautazni, ha nem gond. – Előhúzott egy kopott sálat a zsebéből. –
Marie Curie!

Azzal eltűnt.

Harry rámeredt a helyre, ahol a nő még egy pillanattal előbb állt, aztán leült, az asztalához, és
elkezdte átrágni magát a havi riporton a mágiával való visszaélésekről.
 98. fejezet

– Tudod, hogy ez egyfajta kínzásnak számít? – kérdezte Draco halkan, miközben felszúrt egy
epret, és megmártotta az olvasztott csokoládéban, amin Harryvel ketten osztozkodtak.

– Túl sok a fondü?

– Egy olyan vacsora, ami órákig tart, és közben végig azon gondolkodom, mi várhat rám.

– Képzeld csak el! – mormogta Harry. – Ehettünk volna egy gyors curryt is, de nekem egy hosszú
elnyújtott étkezés kellett. Ez szinte már mardekáros volt tőlem.

Draco halványan elmosolyodott.

– Nos, legalább ezúttal intéztél foglalást. A saját nevedre.

– Nem igazán tiltakozhatok a különleges bánásmód ellen, ha az eljegyzési vacsoránkról van szó,
nem igaz?

– Már eljegyeztük egymást egy jó pár napja…

– Mmm, de a bejelentés ma reggel jelent meg, ami miatt ez a hivatalos eljegyzési vacsoránk –
mondta Harry, kihúzva a fondüvilláját a csokistálból. A végére egy banánszelet volt felszúrva, amit
tökéletesen beborított a csokiszósz. Harry csodálta egy darabig, aztán kinyújtotta a karját az
asztalon át, hogy felajánlja Dracónak, aki előrehajolt, hogy a szájába vegye.

– Pedig ez egy ezer galleont érő fotó lett volna – mormogta Draco, miután megrágta és lenyelte. –
De sehol egy újságíró.

– Megmondtam a menedzsmentnek, hogy megemlítem az éttermük nevét, amikor Kingsley megint

csináltat velem olyan hülye interjút. Utána igen lelkesen garantálták a diszkréciót.

– Te tényleg fejlődsz. – Draco mosolyát a szeme is türközte, habár a vidám kifejezés mélyén ott
bujkált még az aggodalom. – De ugye nem mondtad azt szó szerint, hogy a mágiaügyi miniszter
„hülye” interjúkat készíttet veled?

Harry megrázta a fejét és előrehajolt, hogy megegye az epret, amit Draco feléje nyújtott.

– Helyes! – mondta Draco. – Szeretném azt hinni, hogy hozzájárulok valamivel a kapcsolatunkhoz.
A nyilvánvalón kívül.

Harry arra gondolt, hogy a második mondat a szexre utalt. De pillanatnyilag jobban érdekelte az
első.

– Persze, hogy hozzájárulsz a kapcsolatunkhoz – mondta kedvesen, megragadva Draco mindkét

kezét, és megszorította őket egy kicsit. – Jó társaság vagy csípős humorral, ami megakadályozza,
hogy túl komolyan vegyem a dolgokat, és tényleg segítettél megértenem, hogy kezeljem a sajtót
hatékonyabban. És szeretnék élni az ajánlatoddal, miszerint megtanítasz kezelni nagyobb
pénzösszegeket, Draco. Ahogy a számlád összege egyre nő… Nos, az enyém is tehetné ezt, a
megfelelő befektetésekkel, nem igaz? Aztán tudnék nagyobb értékben adakozni azoknak az
ügyeknek, amiket támogatok.

Draco elégedettnek tűnt. Nagyon elégedettnek.

– Igen, megtanítalak.

– Szóval, miért gondoltad azt, hogy csak a szex az, amit fel tudsz ajánlani?

Draco csak megrázta a fejét, és a gyümölcsöstányérra nézett, kiszabadítva a kezét, hogy ezúttal egy
ananászdarabot választhasson ki.

– Draco! – mondta Harry. – Beszélj! Épp erre utaltam reggel, hogy mennyire szeretsz bezárkózni,
ahelyett, hogy kimondanád, mi jár a fejedben. Úgyhogy beszélj! Most!

Harry nem használta a szigorú hangját, de Draco megérezte a parancsot, és engedelmeskedett.

Lehalkította a hangját, noha a hangtompítóbűbájok gyűrűjében aligha volt szükséges.

– Nos… én tényleg elhiszem, hogy már szeretsz. Ha nem így lenne, már feladtad volna velem
kapcsolatban, amikor rájöttél, hogy bájitalt adtam be neked. De… azt hiszem, azért nehéz
elhinnem, hogy tényleg szeretsz, mert nem igazán van sok okod arra, hogy így érezz. Eltekintve az
ágybeli dolgoktól.

Harry hátradőlt, hogy eltöprengjen ezen. Miért is szeretett bele Dracóba? Ezelőtt még sosem tette
fel magának ezt a kérdést.

– Azt hiszem, először fizikai volt a vonzalmam – ismerte el. – Amikor amnéziás voltál, nem
teljesen voltál önmagad. De aztán amikor már emlékeztél, az érzéseim irántad egyre csak
mélyültek és erősödtek. És… nos, azt hiszem, az ok legnagyobb részben az, hogy nem volt rá
szükséged, hogy megmentselek, Draco.

Draco eltátotta a száját.

– Miről beszélsz? Igenis megmentettél. A táltostűztől, meg a bűbájtól, ami megölt volna, ha nem
tartasz rám igényt…

– Az csak fizikai biztonság. – Harry elmosolyodott. – Amióta csak a varázsvilágban élek, azt
várják tőlem, hogy mentsen meg őket dolgoktól. És igen, megmentettelek párszor, de az életeden
kívül semmi más nem forgott kockán.

– Ja, semmi fontos – morogta Draco. – Csak az életem.

– Nos, tudom, hogy az élet tovább folytatódik valamilyen formában a halál után is – mondta Harry.
– És amikor arról volt szó, hogy mi az, ami igazán fontos, Draco, akkor nem volt rám szükséged,
hogy megmentselek. Az, aki belül vagy, sokkal fontosabb, mint az, hogy meddig élsz ezen a
világon. Előbb-utóbb mind el fogjuk hagyni ezt a helyet, és jön a következő kaland. És amikor ezt
megtörténik, az, akik voltunk, velünk marad. Ott maradhattál volna a kúriában és ugyanaz a
vakbuzgó önző valaki lehettél volna, akinek a Roxfortban megismertelek, de nem maradtál az.
Elhagytad a kúriát és új életet teremtettél magadnak. Láttad, mennyire ostoba nézeteket vallottak a
szüleid, és te félredobtad őket. Te mentetted meg magadat, Draco. El sem tudod hinni, mennyire
vonzónak találom ezt.

– De ez hülyeség – tiltakozott Draco. – Csak azért tettem meg, mert megjelent Nikolai, és annyira
hasonlított rád, hogy azonnal őrülten beleszerettem…

Harry nyugodtan megevett egy szelet sárgadinnyét.

– És?

– És ezzel visszakanyarodunk oda, hogy mégiscsak megmentettél.

– Most te vagy a hülye. Én sosem mondtam, hogy amit tettél, azt ok nélkül tetted. Még most is az
vagy, aki megtette. És Draco? – Harry közelebb hajolt. – Teljesen rendben van, hogy Nikolai-t
szeretted először. Nem kell azt mondanod magadnak, vagy nekem, hogy csak miattam szeretted őt.
Az elég nekem, hogy engem is szeretsz.

– Nem… nem vagy féltékeny?

Harry az volt, persze, hogy az. Talán még most is, egy kicsit. De az, hogy megismerte Nikolai
hibáit, nagyban változtatott ezen. Nem, a másik férfi nem késztette arra Dracót, hogy kételkedjen a
fizikai vonzerejében és le sem szarta Draco Sötét Jegyét. De igenis furcsa elképzeléseket ültetett el
Dracóban az alávetettségről és a szexről.

De mindegy is. Harry majd kiigazítja ezeket. Csak elegendő időre volt szükség, és mivel nem
érdekelte, meddig fog tartani…

– Nem, nem vagyok féltékeny – mondta Harry halkan. – Szóval, átvonuljunk Hollóbércre? Vagy
szeretnél még egy desszertet rendelni? Egy minyont? Fantasztikus lehet belemártva ebbe a szószba.

– Akármennyire is csábító a gondolat, hogy elhalasszuk az elszámolás napját, ahogy fogalmaztál –

morogta Draco –, azt hiszem, jobb, ha nem tömöm tele magam előtte.

– Nem, tényleg nem jó ötlet.

– Nos, akkor nincs más hátra, mint szembenézni a tetteim következményével.

– Talán azért is szeretlek, mert elég bátor vagy ahhoz, hogy ezt megtedd – mondta Harry, egy kis
halom galleont dobva az asztalra.

– Nem olyan nehéz bátornak lenni ehhez, amikor nem tudom, mi az az ez.

Harry idegességet vélt hallani a hangjában. Megkerülve az asztalt, közel húzta magához Dracót, és
a fülébe suttogta:

– Ez, Draco, a szerelem.

***

Harry átugrott Hollóbércre épp vacsora előtt, hogy pár dolgot elrendezzen. Tetszett neki a
gondolat, hogy sokkolhatja Dracót – sokkal jobban, mint az, hogy Draco végignézze, amíg ő
megnöveszti az oszlopokat és megfelelően elrendezi őket.

Draco álla leesett, ahogy kell, amikor meglátta a helyet, ahol a bájitalfőző pultja volt.

– Meg fogsz korbácsolni, igaz…? Olyan keményen, hogy egész idő alatt ki kell, hogy kötözve
legyek?

– Nem néztél körül elég alaposan.

Draco rámutatott valamire az ujjával.

– Az egy korbács, nem? – Elindult körbejárni a magas oszlopokat, amik a padlóból álltak ki. –
Mire valók ezek a kis hengeres rudak?
Körülbelül egy méter magasságban mindegyik erős rúdon volt egy derékszögben kiálló fadarabka.

– És miért vannak a bilincsek pont ott a földhöz csatlakoztatva? – Draco rájuk mutatott a négy
fekete bőrszíjra pár lépésre a rudaktól.

– Fogalmad sincs?

Draco megint körbepillantott.

– Nincs… semmi olyanra nem hasonlít, amit már láttam…

Egy kis kellemes borzongás járta át Harryt ennek hallatán. Persze, hogy ennek nem az volt a célja,
hogy erotikus legyen, de akkor is volt ilyen színezete, Harry nem tehetett róla. Eredeti akart lenni.
Nem akarta, hogy ez valami olyasminek a visszhangja legyen, amit Draco a férjével csinált.

– Azok a kis fadarabkák, amik a rudakból állnak ki, a sarkaidnak vannak – felelte nyugodtan. – A
padlóra fogsz feküdni. A hátadra, a karjaiddal a fejed fölött. A csuklód és a bokád a bilincsekbe
mennek, hogy szorosan rögzítve legyél. Aztán szétterpeszted majd a lábaidat, amilyen szélesre
csak tudod, és felemeled a rudakhoz, majd azok fölött a fadarabkák fölött beleakasztod a sarkaidat,
hogy egy helyben maradj a verés alatt.

– Furcsa póz egy veréshez… – Draco hirtelen elfehéredett, mintha hirtelen rájött volna, mely része
lesz teljesen feltárva és kiszolgáltatva. – Ó! Ó, basszus! A golyóimat akarod megkorbácsolni.

– Azt hiszem, sokkal pontosabb lenne azt mondani, hogy felajánlod nekem a golyóidat – mondta
Harry változatlanul nyugodtan. – Az enyémek, nem igaz?

– Nos, igen, de…

– Neked pedig büntetésre van szükséged.

– Igen, de én nem gondoltam…

– Mit, hogy figyelek? – Harry Draco tarkójára tette az ujjait, és nem találkozott ellenállással,
amikor közel húzta magához a férfit egy csókra. – Figyeltem. Az gondoltad, hogy ez erotikus lesz,
mielőtt először csináltuk. És téged ismerve, fogadok, hogy a farkad már újból lüktet a gondolatára
is, habár tudod, hogy ez szimplán csak rohadt fájdalmas, amikor megtörténik. De ez megfelelő
büntetés a számodra, mert tényleg nem szereted, amikor túlzásba viszem. És Draco? – Harry még
közelebb húzta, és beleharapott a fülcimpájába, miközben elsuttogta a többit. – Túlzásba fogom
vinni.

Draco tarkója megremegett.

– M… m… mennyire?

Harry elhúzódott, hogy Draco szemébe tudjon nézni.

– Ötven.

– Ötven?

– Ötven.

– Nem bírok ki ötvenet. A tizenkettő is majdnem megölt – mondta Draco színtelen hangon. –
Legyen csak tizenöt, ha ilyen rohadtul ragaszkodsz ehhez, Harry, de nem kényszeríthetsz arra,
hogy kibírjak ötven csapást a golyóimra.
– Nem áll szándékomban kényszeríteni rá, hogy bármit is kibírj. Önszántadból fogod alávetni
magadat, mert erről szól a kapcsolatunk, és mert így bizonyíthatod be nekem, hogy tényleg
sajnálod, hogy bájitalt adtál be nekem. – Harry odalépett a rúdhoz, és megsimította az egyik kis
kiálló fadarabot. – Ezért nincs egyetlen kötelék sem a rudakon. Komolyan gondoltam, amikor azt
mondtam, hogy fel fogod ajánlani nekem a golyóidat. A büntetésed ezen része épp olyan fontos,
mint a csapások száma.

Draco orrlyukai kitágultak.

– Akkor miért kötözöd a csuklómat a földhöz?

– Arra az esetre, ha hisztérikussá válnál.

– Ezt nem fogom megtenni.

– De igen, meg fogod.

– Ez túl sok. Ez… abszurd, Harry!

– Nem, amit te tettél, az volt abszurd – mondta Harry, kezével lesimítva az egyik rúdon, miközben
beszélt. Megpolírozta egy kicsit a fát korábban, hogy ne álljon szálka Dracóba. – Az a bájital csak
egy lépésre volt az Imperiustól, Draco. Mondd csak, mi is a szokásos büntetés egy főbenjáró átok
használatáért?

– Ez nem volt főbenjáró átok!

– Egy lépésnyire volt tőle – ismételte el Harry. – A büntetés komoly, mert amit tettél, az is komoly
volt, neked pedig meg kell tanulnod, hogy soha, soha többé ne tegyél ilyet. Azt akarom, hogy a
házasságunk jó legyen, Draco. És nem lesz az, ha nem tanulod meg, hogy a legjobb módja a
problémák megoldásának az, ha megoldják őket.

– Nem fogom hagyni, hogy ezt tedd velem…

– De igen, fogod.

– Nem vagyok képes…

– De képes vagy.

– Cseszd meg! – mondta Draco fojtottan. – Komolyan gondolod. Tényleg azt várod tőlem, hogy
széttárjam magam neked, hogy zsinórban ötvenszer lesújthass a golyóimra?

– Tényleg azt várom el. – Harry Draco szemébe nézett. – Aláveted magadat nekem, vagy sem?

Draco a vállával a falnak dőlt, és egy pillanatra becsukta a szemét. Amikor kinyitotta, nem
ragyogott ezüstösen, mint korábban olyan gyakran. Tompa, fémszürke volt.

– Igen, alávetem. De… nem lehetne inkább húsz, Harry? Biztos vagyok benne, hogy az is eléri a
hatást.

– Ötven.

– Huszonöt – mondta Draco kérlelve. – Kérlek, Harry! Örökké olyan jó leszek, mint egy kis angyal
azután a huszonöt után.

– Ötven.
– Harminc. Basszus! Már mondtam, hogy soha többé nem teszek ilyesmit veled!

– Azt is mondtad, hogy aláveted magad mindenféle büntetésnek, amit megfelelőnek érzek, Draco –
mondta Harry halkan. – Megegyeztél velem abban, hogy a fegyelmezésben lehet egy kis
egyezkedés, de a büntetésben csakis én döntök. És én ötvenet határoztam el. Rajtad áll, hogy
aláveted-e magad vagy sem.

Draco hosszút sóhajtott.

– Tudom, tudom. És hogyha szeretlek…

– Ne legyél seggfej! Sokkal többre tartalak annál, semhogy ilyen módon manipuláljalak – mondta
Harry élesen. – Ha nemet mondasz, akkor is szeretni foglak, akkor is összeházasodok veled. Amit
nem fogok tenni, az az, hogy úgy csinálok, mintha a rabszolgaság teljesen igazi lenne. Mindketten
tudni fogjuk, hogy ez csak játék. Csak valami erotikus dolog. Olyasmi, amit csak az ágyba
tartogatunk. És ha így akarsz élni, az is rendben van, Draco.

Újabb sóhaj.

– Nekem nincs rendben. A rabszolgád akarok lenni. Teljesen és tökéletesen, minden értelemben.

Harry elmosolyodott, és jelzésértékűen a rúd felé pillantott.

– Akkor legyél az!

– Negyven csapás esetleg? – kérdezte Draco cérnavékony hangon. – Nem vagyok olyan bátor, mint
gondoltad.

– De igen, az vagy. És vagy ötven, vagy semennyi. Ez a gazda joga. Ha igazán a gazdád vagyok, és
ez nem csak szexjáték kettőnk közt, akkor a büntetés nem vita tárgya.

Draco olyan hangot adott, ami az elkeseredett sóhaj és a nyelés közt volt.

– Felteszem, nevetségesnek tűnnék, ha megpróbálnálak rávenni a negyvenötre.

– Nem volnál nevetséges. Nem is lennél ember, ha nem tiltakoznál ez ellen. – Harry elmosolyodott.
– Nem lep meg, hogy nehézségekbe ütközik elfogadnod a döntésemet. Nehéznek is kell lennie.
Arra szolgál, hogy halálosan félj majd attól, hogy újból átverj engem. Ami teljesen helyénvaló.
Nem hagyhatom, hogy a rabszolgám azt gondolja, teljesen rendben van, hogy bájitalokat adjon be
nekem, nem igaz?

– De, teljesen igaz. – Draco rettegő pillantást vetett a rudakra. – Ötven, jól van, ötven. Mert a
gazdám vagy. Te… te tényleg nem nézed el a szarságaimat, igaz?

– A komoly szarságokat nem. Számos alkalommal bebizonyítottad, hogy erős gazdára van
szükséged, aki nem nyel le semmit.

Draco megnyalta az ajkát.

– Tényleg erre van szükségem. Tudom, hogy így van. Egyszerűen csak… sokkal erősebb vagy,
mint hittem. Ötven…

– Ötven, méghozzá úgy, hogy felajánlod a golyóidat nekem minden egyes csapáshoz. – mondta
Harry pedánsan. – Kétszer is meggondolod majd, mielőtt úgy döntesz, hogy megint magadra
haragítasz.
– Kétszer? Inkább százszor. – Draco ellökte magát a faltól, és elkezdte kigombolni az ingét. –
Gondolom, azt szeretnéd, hogy teljesen meztelen legyek.

– Természetesen.

– Te felöltözve maradsz?

Harry bólintott. Valószínűleg pokolian felizgul majd, és nem akarja, hogy Draco lássa. A büntetés
nem arról fog szólni, hogy Harry kiszórakozza magát. Egyszerűen csak véletlen egybeesés, hogy a
legjobb hely, ahol Dracót verheti, hogy komolyan megértessen vele valamit, a zsenge golyóin volt.

Draco szétnézett, hogy hová teheti a talárját és a ruháit, de Hollóbérc még mindig szinte üres volt.
Végül a földre dobta őket, hogy ki tudja gombolni a nadrágját.

– Remélem, herélt rabszolgát akarsz, mert az lesz belőlem ötven csapás után…

– Mindegyik annyira lesz erős, amennyire én akarom.

– Ez aligha oszlatja el az aggodalmamat!

– Itt jön képbe a bizalom. Annyira foglak bántani, amennyire csak akarlak, de sosem okoznék
sérülést.

– Ha tudod, mit csinálsz…

– Ó, tudom, mit csinálok. Gyakoroltam a legutóbbi négy rabszolgámon.

– Ha-ha. – Draco lerúgta a cipőjét, és a zokniját is lehúzta a lábujjaival, hogy kitáncoljon a

nadrágjából. Mindössze alsónadrágban állt ott, a farka körvonalai átlátszottak a ráfeszülő anyagon
keresztül. Minden félelme és tiltakozása ellenére már jócskán félkemény volt, ami egy kicsit sem
lepte meg Harryt. Ő maga is ilyen állapotban volt.

– Nem az alsódon keresztül foglak elverni – mondta Harry, amikor Draco habozott. – Mindent le!

Draco tovább hezitált, de ki nem tette volna? A vékony anyag volt minden védelme.

Harry elvette Draco pálcáját a nadrágzsebéből, és a szoba túlsó felébe vitte. Amikor visszatért, a
férfi meztelenül állt, a lábai enyhén terpeszben, a farka fölmeredt, hogy felfedje az alatta lengedező
golyóit.

– Gyönyörű vagy így – lehelte Harry és élvezte, amikor Draco farka egy kicsit megrándult a
dicséretre válaszul.

– Nos, ne reméld, hogy ez sokáig fog tartani! – mondta Draco mogorván. – Nem tehetek róla, hogy
a golyóim megkorbácsolásának gondolata is elég ahhoz, hogy a farkam vigyázzba álljon. – Hirtelen
lenézett magára, és összevonta a szemöldökét. – Hülye farkam! Hát nem érted, mi vár rád?

Harry majdnem felnevetett, annyira tetszett neki, hogy nem ő az egyetlen férfi, aki beszélgetést
folytat a farkával.

– Tudom, hogy az erekciód nem fog sokáig tartani, de nem akarom, hogy szexuális élvezeted
legyen a büntetésed alatt – mondta Harry szigorúan. – Ezért hoztam ezt. – Kihalászott egy kis üveg
kenőcsöt a zsebéből, és átadta Dracónak. – Az egész farkadat és golyóidat is kend be vele, és jó, ha
egy csomót a seggedbe is kensz. Szép vastagon, és addig masszírozd, míg teljesen be nem
szívódik.
– Ha ennyire masszírozom magamat, még a végén el találok menni…

– Nem kaptál rá engedélyt, hogy elmenj!

– Ó! Rendben. – Draco lehajtotta a fejét.

– Ez egy varázskenőcs, hogy megszüntesse a szexuális élvezetet. Minél többet kensz belőle, annál
ernyedtebb leszel. – Harry elgondolkodott, hogy elmondja-e a többit. Igen, jobb, ha elmondja. – A
használata az agyad szexuálisan gondolkodó részét is befolyásolja, Draco. Még gondolatban sem
fogod erotikusnak találni a korbácsolásodat.

– Kurva anyád! – morogta Draco a szemét meresztve.

Harry elengedte a füle mellett.

– Megmondtam, és minden szót komolyan is gondoltam. Egyáltalán nem fogod élvezni a büntetést,
Draco. Az a fajta dolog a fegyelmezésre van, és eleget fogok belőle adni, ígérem. De a büntetés? –
Megcsóválta a fejét. – Nem akarom, hogy még egyszer ilyet kelljen tennem. Most pedig készítsd a
golyóidat a korbácsolásra!

Draco keze remegett, miközben engedelmeskedett.

Más körülmények között Harry azt gondolta volna, hogy Draco buja show-t rendez a síkos kenőcs
felkenéséből a golyóira és a farkára. De nem most. Szemlátomást túlságosan ideges és aggódó volt
ahhoz, hogy egyáltalán csak gondoljon is a játékra. De ez jó is volt. Harry azt akarta, hogy
komolyan vegye a büntetését.

A varázskenőcs majd segít ebben. Már el is kezdett hatni, mert Draco farka olyan petyhüdt lett,
mintha sorozatban tízszer elment volna, és gondolni sem bírna egy újabb körre.

– Most nyomj ki egy jó adagot az ujjadra, és dugd be a seggedbe, ameddig csak tudod! – mondta
Harry tárgyilagos hangon. Ez nem ment könnyen, mivel a látványtól, ahogy Draco ilyen
engedelmes, a farka lelkes várakozással rándult meg. Hülye farok! Nem tudta, hogy ma este
semmit sem fog kapni?

Draco megint a szemét meresztette, de megtette, amit Harry mondott, esetlenül előrehajolva hozzá.

– Nagyszerű, nagyszerű! – mondta Harry. – Most pedig a padlóra a hátadat, a karjaid a fejed fölé,
hogy megkötözzem őket.

– Én… én… – Draco úgy nézett ki, mintha mindjárt tiltakozni akarna, de aztán vett egy mély
levegőt és bólintott. – Igen, Harry gazdám.

Összerezzent, amikor a meztelen háta hozzáért a kőpadlóhoz.

Harry összevonta a szemöldökét, és kiszórt egy melegítőbűbájt. Már hamarabb is gondolhatott

volna rá; nem akarta, hogy Draco bárhol máshol kellemetlenséget érezzen a golyóin kívül. Még a
bőr csuklószíjak is alaposan béleltek voltak. Kicsit megmozdította Draco karjait, hogy becsatolja a
szíjakat. Kettő a csuklói köré, biztosan rögzítve, hogy ne tudjon kicsusszanni belőlük, de annyira
nem szorosan, hogy elszorítsa a vérkeringést. Aztán Harry ráadásnak a könyökét is a földhöz
szíjazta.

Draco némán feküdt, alig vett levegőt, miközben Harry lekötözte őt a büntetéshez. Nem
panaszkodott és nem vitatkozott; csak alávetette magát. Még úgy is, hogy tudta, mi vár rá,
alávetette.
Gyönyörű, gondolta Harry.

– Próbáld elemelni a karodat a padlótól! – mondta.

Persze, Draco nem tudta.

– Rögzítőbűbáj?

– Mmm, imádom a mágiát.

– Tudod, én nem. Most épp nem – felelte Draco, újra megrángatva a karjait.

Harry csak várt. Draco tudta, mit kellene tennie, és ha alá akarta vetni magát, akkor további
felszólítás nélkül kell megtennie. Harry biztos, hogy nem fog könyörögi, hogy úgy viselkedjen,
mintha ő lenne a rabszolga.

Két percbe került Dracónak, talán háromba, hogy erre rájöjjön, de amikor ez megtörtént, egyenes
vonallá préselte az ajkát, és felemelte a lábát a levegőbe, aztán szélesen széttárta. A bokáit
hozzáérintette két oldalt a rudakhoz, pár centivel a kis kiálló peckek fölött.

– Nem érem el.

– De igen, eléred. – Harry letesztelte a felállást korábban egy párbajozáshoz használt bábuval, amit
úgy varázsolt el, hogy megfeleljen Draco méreteinek. Az aurorbűbájok néha kifejezetten
hasznosnak bizonyultak. – El kell emelned a csípőd a földtől, hogy a sarkadat beakaszthasd a
rudakba, és utána arra használhatod őket, hogy pozícióban tartsd magad a korbácsoláshoz.

Draco elfintorodott, de engedelmeskedett a parancsnak, addig billentve a csípőjét, míg a sarkait

épp hogy át tudta csúsztatni a kis rudak fölött, amik erre a célra szolgáltak.

– Nagyon ki vagyok feszítve – mondta olyan hangon, ami hamisnak tűnt.

– Igen, ki vagy – értett egyet Harry. – Gondoskodtam róla, hogy így legyen. – Olyan távolra
helyezte el a rudakat, amennyire csak Draco szét tudta terpeszteni a lábait, és a kis rudakat olyan
magasra tette, amennyire Draco ki tudott feszülni, miközben a karjai biztosan le voltak szíjazva.

Az, hogy gyönyörű, meg sem közelítette azt, ahogy Draco abban a percben kinézett. Szélesre
tárva, a farka és golyói tökéletesen kiszolgáltatottan, felajánlva, épp ahogy Harry parancsolta.
Harry legszívesebben odatérdelt volna és szájába vette volna őt.

Most, hogy erre gondolt, majd valamikor meg is kellene tennie… megkötöznie Dracót, pontosan
ugyanígy és megparancsolnia, hogy kínálja föl a golyóit, és aztán órákig szopja, miközben azért
könyörög, hogy elélvezhessen.

De azt egy másik estére tartogatta.

– Úgy érzem… – Draco hangja elcsuklott. – Tényleg nagyon sajnálom, hogy eljátszottam a
bizalmadat, Harry.

– Nos, nem fogod többé eljátszani. És csak ez számít. – Harry levette a talárját, rádobta Draco
ruháira, és megnyújtóztatta a karjait, hogy felkészítse az izmait. – Most nem akarom kipeckelni a
szádat vagy bekötözni a szemed a büntetéshez. De ha úgy érzed, hogy bármelyikre szükséged van,
vagy mindkettőre, csak szólj! Nem fogom ellenezni.

– Én… – Draco hangosan nyelt. – Úgy akarom megkapni a büntetésemet, ahogy te akarod
megadni.

– Látod? Nagyon, nagyon jó rabszolga is tudsz te lenni, ha akarsz.

– Tökéletes rabszolga leszek…

– Nem. Ezzel túl sokat követelsz magadtól, vagy tőlem, hogy követeljem tőled. Csak ne cseszd el
megint, hacsak nem akarsz egy újabb ilyen büntetést. Akkor, készen állsz?

– Nem, nem igazán…

Harry elmosolyodott.

– Rendben. Szólj, ha igen! De a helyedben én nem várnék túl sokáig. Ahogy ki vagy ide kötözve,
az biztos, hogy megfeszíti a hátadat és combjaidat.

– Azt mondod? – Draco várt egy pillanatot, amit arra használt, hogy morgolódjon. Meglehetősen
szánalomra méltóan, de Harry nem hagyta, hogy ez megzavarja. Aztán végül cérnavékony hangon
megszólalt. – Készen állok.

Harry egy pálcaintéssel magához hívta a korbácsot. Fekete bőrből készült, erős nyéllel, és huszonöt
keskeny, puha, egyenként fél méter hosszú szíjjal.

– Szeretlek – mondta, aztán pozícióba helyezkedett, kisterpeszbe, hogy stabilan álljon, és

megőrizze az egyensúlyát, amikor hozzákezd.

Egyetlen sima mozdulattal Harry karja lendült egyet, és alapos precizitással lesújtott. Tudta, milyen
érzékeny egy férfi ezen testtája. Nem kell hozzá nagy erő, hogy akkora fájdalmat okozzon, hogy
csillagokat lásson, és amikor Draco golyóit korbácsolta, Harry sosem használta volna ugyanazt az
erőt, mint a háta vagy a feneke korbácsolásánál. Nem… ez sokkal több finomságot és precizitást
igényelt.

És Draco részéről jóval több bizalmat. Harry egy része komolyan le volt nyűgözve, hogy a férfi
egyáltalán alávetette magát egy ilyen dolognak. Egy másik része végig tudta, hogy alá fogja vetni
magát. Végtére is Draco ez volt valójában.

Dracónak elakadt a lélegzete, a combjai megremegtek, ahogy széttárva tartotta őket, és az arcát az
egyik kikötött karja felé fordította.

– Hogy Merlin baszódna meg! – nyögte a karjába. – A golyóim felajánlásának pokolian

izgalmasnak kéne lennie, de ezzel a varázsfőzettel nem az, és sokkal jobban fáj, amikor nem
vagyok felizgulva…

– Helyes – mondta Harry nyugodtan, miközben kiosztott egy újabb csapást, ami egy árnyalatnyival
erősebb volt, mint az előbbi.

Draco magas, vékony szűkölő hangot adott, de ezúttal semmit sem mondott.

A harmadik csapásnál felvisított, és a negyediknél sírdogálni kezdett. Nem is csoda; addigra

nyilvánvaló volt, hogy Harry minden csapást erősebbre mért, mint az előzőt.

Tíznél a golyói már pirosodtak az ütésektől. Amikor Harry közelebbről megnézte, csíknyomokat
látott, de egyik sem volt komoly seb. Nem állt szándékában felsérteni Dracót, ott nem.

Draco zihált, amikor épp nem a karjába harapott. Talán, hogy ne kiáltson? Harry nem gondolta,
hogy ez sokáig fog tartani. Draco addigra már a kötelékeiből is próbált kiszabadulni, görcsösen
rángatva a karját, noha a sarkait a rudak fölött tartotta, és továbbra is felajánlotta magát a
gazdájának.

Ez abbamaradt a tizenötödik csapás után. Draco sikításhoz állt közeli hangot adott ki, és csapkodni
kezdett a lábával, ledobva őket a padlóra, azonnal összehúzva őket, és összegömbölyödve, térdnél
behajlítva és csípőhöz húzva, hogy az alteste az oldalán legyen, míg a háta felső része a padlón
maradt. Egyértelműen védelmezte a golyóit, ezen az egy módon, ahogy tudta, elnézve, hogy ki volt
kötözve, és nem volt pálcája sem, kiszolgáltatott rabszolgaként.

– Sajnálom – zihálta a karjába. Amikor megmozdította a fejét, Harry látta, hogy nedvesség
csíkozza. Még több könny szivárgott a becsukott szeméből, miközben beszélt. –
Sajnálomsajnálomsajnálom, Harry gazdám, de nem bírom, nem bírtam. Megpróbáltam alávetni
magam, de esküszöm, hogy nem szándékosan tettem le a lábam…

Harry nem kételkedett benne. Igazából számított rá. Szó nélkül kiment a hálóból nyíló
fürdőszobába, és benedvesített egy mosdókendőt hideg vízzel.

Draco már sírt, amikor visszatért, amiből Harry rájött, hogy csak így elmenni, még egy pillanatra is
hiba volt.

– Ne, ne csináld ezt! – mondta szeretetteli hangon, miközben lefeküdt a földre Draco mellé.
Törölgetni kezdte a hűvös kendővel az arcát. – Emlékezned kell rá, hogy szeretlek. Egész idő alatt
erre gondolj, és ezt mondogasd magadnak! Harry szeret engem, szeret engem, szeret engem.

Draco felemelte az arcát, hogy hozzá nyomhassa a kendőhöz, egy tisztálkodó macskára
emlékeztetve Harryt.

– De tudom, hogy csalódást okoztam…

– Egyáltalán nem – mondta Harry kedvesen. Tudta, hogy Draco félre fogja érteni, úgyhogy szünet
nélkül folytatta. – Csak szükséged van egy kis pihenésre, ez minden. És ez rendben van, Draco. Ha
készen állsz a folytatásra, mondd el, és meglátjuk, mennyit tudsz elviselni az ötvenből, mielőtt
szükséged van egy újabb pihenőre.

– E… e… egy kis pihenő?

– Igen, természetesen, ez az.

– Azt hittem, már túl vagyunk…

Harry megrázta a fejét és törölgetni kezdte a kendővel Draco nyakát és mellkasát.

– Mind az ötvenet megkapod. És ezután az első kör után még keményebb lesz felajánlanod nekem
a golyóidat. De meg fogod tenni.

– Ó, egek! – Draco oldalra fordította a fejét. – Rosszul vagyok.

– Eloldozlak, ha hánynod kell, de utána visszafekszel a padlóra és vársz, amíg készen nem állsz a
folytatásra.

– Nem lehetne… nem lehetne…

– Mit, elengednem téged mindössze tizenöt után? Nem, abszolút nem.

– Akkor nem tudnád csak hozzákötözni a lábamat a rudakhoz és végig csinálni? – kérdezte Draco
hadarva.

– Nem fogom az akaratod ellenére megkorbácsolni a golyóidat. Az nem büntetés, hanem már
kínzás. Nem… a büntetés arról szól, hogy elismered, tudom, mi a legjobb neked, és aláveted
magad, mindegy, mennyire utálod, amit csinálok. De nem vagyok meggyőzhetetlen gazda. Addig
pihenhetsz, ameddig csak szükséged van rá. Csak tudasd velem, mikor állsz készen egy újabb
sorozatra.

– Sokkal könyörtelenebb vagy, mint valaha gondoltam…

– Még mindig hozzám akarsz jönni?

– Igen – nyögte Draco megcsókolva Harry karját, amikor elérhető közelségbe ért. – Igen, cseszd
meg! Jobban, mint valaha, amitől hidd el, tudom, milyen beteges fasznak tűnök.

– Nem vagy beteges. Csak erős gazdára van szükséged, és tisztában is vagy vele. Csalódott lennél,
ha hagynám, hogy kimardekároskodd magad a büntetés alól. Valld be… tudod, hogy így van! Arra
vágysz, hogy egy olyan férfit szolgálhass, aki elég tökös ahhoz, hogy ilyesmit tegyen veled,
amikor megérdemled.

Draco ellazította a lábait, habár nem emelte fel őket, hogy újra felajánlja a golyóit. Még nem.

Csak annyit mondott, „szeretlek”, aztán feküdt ott némán, és hagyta, hogy Harry tisztogassa és
hűtse őt a kendővel.

Több perc is eltelt így, míg végül Draco sóhajtott, és azt mondta:

– Rendben, most már azt hiszem, elviselek még párat. – Úgy mozdult, hogy ívbe hajlította a hátát,
aztán beakasztotta a sarkait a rudakba, mint előtte. A golyói még mindig vörösek voltak és egy
kicsit nagyobbak, mint előtte. Enyhén megduzzadtak a korbács csókjától. De ennek ellenére
gyönyörű látványt nyújtottak. Még Draco farka is gyönyörű volt, még így is, hogy összemenve,
nyugalomban feküdt az arany fürtök fészkében.

Harry élvezettel sóhajtott és felemelte a korbácsot.

Draco talán azt gondolta, hogy Harry megint a viszonylag gyengébb ütésekkel fog kezdeni, de ez
csak arra bátorította volna, hogy egy csomó szünetet tartson. Így akarná kimardekároskodni magát
a büntetés legrosszabb része alól, és Harry nem engedhette ezt meg, úgyhogy közepes erősséggel
kezdett, és onnan erősített rá. Ahogy az előbb is, minden csapás fokozatosan egyre erősebb volt,
mint a megelőző, de egyik sem annyira erős, hogy kárt tegyen a kényes testrészben. Azonban az
együttesen összeadódó hatás?

Az egyértelműen kínzásnak számított volna, ha Draco nem önszántából vállalta volna – és ezt az
bizonyította, hogy a lábai egyáltalán nem voltak kikötözve. Draco bármikor abbahagyhatta, amikor
akarta, Harry pedig nem kezdte el, míg ő megint alá nem vetette magát.

Nem telt bele sok időbe, míg a kiáltozások újra elkezdődtek. Amikor Harry húsznál járt, Draco
nyüszített. Huszonötnél teli torokból kiáltozott és szörnyen gyötrődött. De nem voltak szomszédok,
nem kellett aggódni, hogy a védőbűbájok hatástalanná válnak és hagyják, hogy az üvöltések
kiszökjenek az éjszakába. Itt Hollóbércen Draco szétordíthatta a házat és csak ők ketten hallhattak
bármit is.

Harry szándékosan feszítette így ki Dracót, hogy ne mozdíthassa sokat a golyóit, de amikor a
fájdalom elég magasra szökött, Draco egy kicsit vonaglani kezdett, ide-oda mozdulva, oldalra
rántva a csípőjét, amennyire csak tudta.

A korbács egyszer Draco belső combjára sújtott le, amitől kacskaringós káromkodás hagyta el a
száját. Harry felvonta az egyik szemöldökét. Sokkal erősebben ütötte volna Dracót, ha tudta volna,
hogy az ütés a combját éri majd.

– Ezt újra kell csinálnunk – mondta Harry higgadtan. – Azt mondtam, hogy ötven a golyóidra, és
komolyan is gondoltam.

Draco felemelte a fejét a padlóról és kivillantotta a fogát.

– Sajnálom – mondta Harry, pedig nem így volt. A régi mondás, hogy „nekem jobban fáj, mint
neked”, nem volt igaz. Élvezte nézni, ahogy Draco megkapja a büntetését, és azt, hogy ő adhatja
meg ezt neki. – Azt javaslom, kicsit kevesebbet fickándozz, ha nem akarsz ráadásokat.

Draco hirtelen jobban felívelte a hátát, mint eddig, és lehúzta a lábait a rudakról, aztán hagyta
kiterülni a padlón. Ezúttal nem húzta magához őket és nem feküdt az oldalára, hogy elrejtse a
golyóit. Ez azt jelentette, hogy Draco megértette. Meg fogja kapni mind az ötvenet, de Harry nem
erőszakol rá semmit.

– Kaphatnék… kaphatnék valamit inni, gazdám?

– Hát persze. – Harry erre is felkészült. – Egy pillanat és itt vagyok.

Egy vízzel teli sportpalackkal tért vissza a fürdőszobából. A hátán fekve kikötözve Draco sehogy
sem tudott volna rendes pohárból inni, de ez működhetett. Harry másik kezében egy új
mosdókendő volt, amit frissen bevizezett. Hagyta, hogy Draco először igyon, aztán letörölgette őt
mindenhol, hogy felfrissüljön. Utána megint megitatta Dracót, és mivel nem tudta megállni, egy
csókot is adott neki.

– Tudod, nagyon büszke vagyok rád.

Draco nem válaszolt, csak annyit kérdezett:

– Mennyinél járunk?

– Ez harmincnégy volt. Úgyhogy ugyanannál a számnál folytatjuk.

– Csessze meg! – mondta Draco, de lendület nélkül. Még a lemosás után is úgy nézett ki, mint egy
hervadt virág. Kimerült az eddigi megpróbáltatásoktól. – Biztos vagy benne, hogy nem tévesztetted
el a számolást? Mert mostanra már inkább negyven körül kellene járnunk, nem?

– Harmincnégy – mondta Harry határozottan.

Draco siránkozni kezdett.

– Nem hiszem, hogy meg tudom csinálni. Nem bírom ki a többit. Kérlek, Harry…

– Ezúttal pihenj többet! – javasolta Harry. – Nem engedlek el, míg készen nem vagyunk. Nos,
hacsak nem kell hánynod, ahogy mondtam. – Közelebbről is szemügyre vette Dracót. – Kell?

Különös fények szikráztak fel egy pillanatra Draco íriszeiben, aztán a férfi összevonta a
szemöldökét.

– Ó, ez kedves, Potter. Próbálsz rávenni, hogy hazudjak, hogy többet is hozzáadhass?

– Természetesen nem. Miért, hazudni akartál?

Draco vicsorgott.

Harry elmosolyodott.

– Ó, szóval úgy érted, megfordult a fejedben, de úgy döntöttél, inkább mégse. Ez fejlődés, nem
igaz? Végtére is nem akarsz hazudni nekem.

– Jelen pillanatban a szart is szeretném kiátkozni belőled…

– Ó, csak bosszús vagy, amiért még mindig van hátra tizenhét csapás.

– Tizenhat!

– Nem, tizenhét. Még mindig újra kell csinálnunk azt az egyet.

– Van bármennyi elképzelésed is arról, hogy milyen kibaszottul fájnak már most a golyóim?

– Eléggé ahhoz, hogy visszatartsanak a további rossz viselkedéstől?

– Igen!

– Jó. Akkor megállhatunk, mihelyst végére értünk a tizenhétnek.

Draco hirtelen elernyedt a kötelékeiben. Valamikor a beszélgetés közben megfeszült, de mindez

egy pillanat alatt eltűnt, és csak magányosnak és kilátástalannak nézett ki.

– Akkor ennyi. Teljesen… teljesen végig fogod csinálni, holott nem is muszáj, mert már
megtanultam a leckét…

– Nos, még nem tanultad meg, ami a büntetést illeti, konkrétan azt, hogy komolyan gondolom,
amit mondok – felelte Harry. – És nem is fogod megtanulni, ha hagyom, hogy kimardekároskodd
magas az ötven alól. Úgyhogy erről van szó. Ha a rabszolgám vagy, Draco, akkor tényleg a
rabszolgám vagy. De ez a rész tőled függ.

– Szükségem van egy újabb csókra – mondta Draco komoran. – Tudnom kell, hogy még mindig
szeretsz.

– Nem venném ezt az egész fáradságot, ha nem szeretnélek – mondta Harry testhelyzetet váltva,
hogy az ajkát hozzáérinthesse Dracóéhoz. Sokáig csókolóztak. Nem forró, fülledt, erotikus csókot
váltottak, hanem lágy, lassú, édeseket.

– Most már nem kell aggódnod semmi miatt – mondta Harry, amikor végül elhúzódott. – Csak
engedd el magad, és hagyd, hogy tökéletesen a rabszolgám légy! Ez nem része az életstílus
vonzerejének? Nem kell megfeszülnöd és küzdened, hogy megkapd, amit akarsz, vagy amire
szükséged van. Csak hinned kell a gazdádban és mindent rábíznod. Fájdalmat, gyönyört,
büntetést... mindent.

Draco bólintott, és ivott még egy kicsit, amikor Harry felajánlotta neki, aztán még egyszer
felbillentette a csípőjét. A lábai már annyira remegtek, hogy nem tudta egymaga felemelni őket.

– Tudnál esetleg…

– Persze – mondta Harry, felemelve a férfi lábát, hogy beakassza a sarkait a rudakba. – Így ni,
megvan. Csak mondd, hogy mikor!
Draco beszívta a levegőt.

– Jól… jól van.

Az utolsó tizenhét csapás kétszer olyan hosszú ideig tartott, mint az összes többi együttvéve. Draco
sikított a kezdetétől fogva, sírt a fájdalomtól, az arcát könnytől és takonytól volt mázgás. Nem bírt
ki egyszerre négynél vagy ötnél többet, mielőtt ledobta volna a lábát a földre. Harry minden
alkalommal rendbe szedte őt, amikor ezt csinálta, és adott neki vizet, és lefeküdt mellé a földre,
hogy ölelgesse, biztosítsa afelől, hogy igen, még mindig szereti és addig vár, míg Dracónak
szükséges, mielőtt folytatja a korbácsolást.

Habár Dracónak mostanra már tudnia kellett, hogy Harry nem fog megenyhülni, még mindig
könyörgött nagy, reménykedő szürke szemekkel, zihálva és sírva. Soha többé nem próbállak meg
átverni, gazdám… Kérlek, kérlek, jó, szerető, irgalmas, nagylelkű, jóképű Harry gazdám, kérlek,
mondd, hogy megállhatunk… negyvenhét elég, nem igaz? Nem voltam elég jó, hogy elviseltem
ennyit? Nem szeretsz annyira ahhoz, hogy megállj?

És így tovább, olyan szánalomra méltóan rimánkodott, hogy Harry majdnem kísértésbe jött, hogy
meggondolja magát.

Majdnem.

A gazda-lét része volt tudni, mi a legjobb Dracónak, és ebben a helyzetben Harrynek nem voltak
kétségei afelől, hogy mit csinál. Dracót gyerekként elkényeztették, minden következmény nélkül
elnézték neki a legfelháborítóbb szeszélyeit is. Úgy nőtt fel, hogy azt hitte, csalhat és hazudhat
anélkül, hogy valaha is igazán felelősségre vonták volna érte. A legrosszabb ezek közül
valószínűleg az volt, hogy csak hat hónapnyi háziőrizetet kapott a háború alatt elkövetett bűneiért.
Harry már nem neheztelt rá ezért, de tudta, hogy ez megerősítette Draco tudatalatti – vagy talán
tudatos – hitét, hogy bármit tesz, megúszhatja szárazon. Ha nem lett volna ez a hite, sosem mert
volna beadni egy veszélyes bájitalt az aurorparancsnoknak.

Harryt nem érdekelte, mit mondott Draco az óvintézkedésekről és hasonlókról. Az ő véleménye

szerint ez egy kiemelten veszélyes bájital volt. Bármi történhetett volna, ha rossz ember mondja ki
véletlenül az aktiváló szót, nem számít, hogy csak olyan embernél működött a hatás, akiben Harry
teljesen megbízott. Mi lett volna, ha Kingsley azt mondja, hogy nagyszerű lenne, ha Harry
szakítana Dracóval?

Úgyhogy igen, Dracónak egyszer s mindenkorra meg kellett tanulnia, hogy a komoly tetteknek
komoly következményeik vannak, és hogy amikor Harry büntetésről beszél, az nem vicc.

– Annyira szeretlek, hogy megadom neked a teljes ötvenet – mondta Harry újra megtörölve Draco
homlokát, mielőtt lehajolt, hogy gyengéden megcsókolja.

Még több könny ömlött Draco szeméből.

– Annyira, annyira fájnak a golyóim, gazdám.

– Tudom. – Újabb lassú, lágy csók következett. – Így is kell lennie. Mondd meg az igazat, Draco…

– Mindig…

– Nem tisztelnél annyira, ha korábban abbahagynám, igaz?

Csend.
Aztán Draco enyhén megrázta a fejét, és összeszorította a szemét.

Harry lecsókolta a könnyeket, amik Draco becsukott szemének sarkaiból szivárogtak.

– Olyan gazdát akarsz, akit tisztelhetsz, és én tudni akarom, hogy megtanultad-e, hogy higgy
nekem, amikor azt mondom, bizonyos cselekedetek szörnyű büntetés a következménye.
Úgyhogy… még három, és soha többé nem kell megint arról a bájitalról beszélnünk. Még három és
biztosra veheted, hogy megfizettél azért, amit tettél.

Draco sírdogált, és vadul rázta a fejét. Izzadt hajtincsek repültek a levegőben, ahogy mozgott.

– Csak három – suttogta Harry lenyúlva, hogy megcirógassa Draco mostanra nehéz, duzzadt, vörös
golyóit.

Draco vonított, élesen és teli torokból, ahogy Harry kézbe vette a golyóit.

Harry tovább simogatta őket. Persze gyengéden. De az övéi voltak, ahogy Draco is az övé volt, és
ő szerette így a dolgokat.

– Még három – súgta megint. – Csak három.

– Három enyhe…

– Három erős, Draco.

Draco megint hangosan felvonított, mielőtt újra felemelte volna a lábait.

– Igen, gazdám.

Harry segített neki beakasztani a bokáját a rudakba. Draco túl gyenge volt ahhoz, hogy maga tegye
ezt meg az utolsó négy körben. De ha el tud viselni még hármat, akkor maguk mögött hagyhatják
ezt az egészet.

– Negyvennyolc – mondta Harry, felemelve a korbácsot, és lesújtva vele Draco bal golyójára.

Draco felsikított; a hang élesen hasított a levegőbe.

Harry nem állt meg.

– Negyvenkilenc – mondta, habár nem mondta végig hangosan a számokat. De az utolsó háromnál
ez megfelelőnek tűnt. Ezúttal Draco jobb golyójára csapott le.

Draco újra felvisított, az egész testében megremegve, a lábai pedig majdnem lecsúsztak a rudakról.
Valahogy sikerült pozícióban maradnia. Zihálva, kifeszítve, izzadtan feküdt ott, a golyóit
felkínálva.

– Kérned kell a legutolsót – mondta Harry rekedten. A farka addigra már őrülten lüktetett, és a
kísértés, hogy kérjen egy szopást, kis híján ellenállhatatlan volt. Végtére is Draco a rabszolgája, és
azért van, hogy szolgálja és kedvére tegyen Harrynek…

De csak a vágy beszélt belőle, nem a szeretet.

És Harry jobban szerette Dracót annál, mint amennyire azokra a dolgokra vágyódott, amiket a férfi
a farkával tehetne.

– Kérnem?
– Kérned – mondta Harry határozottan, és a hangja egy kicsit még rekedtebb volt most, hogy
túljutott a vágyon, hogy rávesse magát Dracóra és szexet követeljen. – Kérned, mint a rabszolga,
aki vagy.

Draco szipogva bólintott.

– Kérlek, Harry gazdám, fejezd be a büntetésemet, hogy j… jó rabszolgád lehessek a jövőben! K…

k… kérlek, üsd meg a golyómat még egyszer!

– Ez lesz az eddigi legerősebb, Draco – figyelmeztette Harry. – Amitől majd emlékezni fogsz erre.
Biztos vagy benne, hogy akarod?

– I… i… igen…

Harry lesújtott a korbáccsal egy gyors csapással, hogy a bőrszíjak Draco mindkét golyóját
egyszerre érjék.

Draco teste ívbe feszült és felvonított.

Harry azonnal a földön feküdt mellette, ölelte és csókokat adott az arcára és nyakára.

– Így, készen vagyunk. Megcsináltad. Bátor és jó voltál, és én nagyon, nagyon büszke vagyok rád.

Draco addigra már hosszú ideje sírt, de ezektől a szavaktól újabb zokogásban tört ki.

– Nem voltam bátor, nem voltam! Folyton vitatkoztam és panaszkodtam, és…

– Továbbra is felajánlottad a golyóidat megkorbácsolásra – mondta Harry szeretetteljesen. – És

csak ez számít.

– Aú, aú – nyüszítette Draco olyan halkan, hogy Harrynek fülelnie kellett. – Aúúú, Harry…

– Tudom – mondta Harry kedvesen. – De nem fogsz újra rosszul viselkedni, ugye?

– Ó, nem, gazdám, nem – zokogta Draco, miközben megint a karjába temette az arcát. – Nem
fogok újra baszakodni. És ha majd mondanom kell valamit, amit nem tudok, ígérem, hogy azt
mondom majd, hogy lóhere, ahogy kellett volna, amikor szabadon ébredtem fel…

– Lóhere, nagyon jó. Aztán beszédre bírlak, még ha Veritaszérum kell is hozzá – ígérte Harry. –
Most pedig figyelj jól! A bájital miatti büntetésed most véget ért, de van még egy kihágás, amit
meg kell vitatnom veled.

Draco Harry felé fordította az arcát, és a szemében kétségbeesés tükröződött.

– Ó, ne… mit csináltam még rosszul?

Valószínűleg attól félt, hogy kap még pár golyócsapást, gondolta Harry. Nem ez volt a helyzet, de a
gondolat, hogy Draco fél, tetszett neki. Nagyon is.

– Nem lesz büntetés – mondta Harry. – Nem kimondottan voltál rossz, mert sosem mondtam
neked, hogy ne csináld, de nem gondoltam, hogy valaha is mondanom kell majd neked. Mindegy,
most fogom, és elvárom, hogy engedelmeskedj. Nincs több dohányzás! Ez komoly, Draco.

– De én nem is… – Draco pislogott. – Ó, azt hiszem, mégis. De csak egyszer, Harry. Én… én
olyan boldogtalan voltam, és egy idő után szörnyen éhes, de bűntudatom volt, ha evésre gondoltam
azok után, hogy úgy csempésztem magamnak ételt, és csak erre tudtam gondolni, hogy elterelje a
figyelmemet a hasamban lévő gyötrő fájdalomról.

Harry bólintott.

– Rendben, de vissza kell menned oda velem, és otthagyni egy kis pénzt az ellopott cigarettáért és
az ajtó megrongálásáért, amikor betörtél. Azok is helytelenek voltak. Majd zárás után megyünk, és
névtelenül hagyjuk ott a pénzt.

– Igen, Harry gazdám…

Harry hozzálátott Draco eloldozásához.

– Menjünk haza? Vagy jobban szeretnél itt aludni?

– Itt – nyögte Draco. – Most nem bírnék ki egy hoppanálást.

– Fel tudsz állni? Kényelmesebb lenne neked az ágyban.

Új ágy volt, nem az, amit Draco Nikolai-jal osztott meg. Draco erősen Harryre támaszkodott,
amikor együtt bementek a hálószobába; amikor meglátta, a térde majdnem összecsuklott.

– Ó! Ezt… nem kellett volna, Harry. De… köszönöm.

Harry lefektette, aztán újra lemosdatta, nem sajnálva rá az időt, és hagyta Dracót pihenni.

– Minden rendben?

– Igen. Fáj, de… igen. Rendben. – Draco kitárta a karját. – Gyere ide!

Laza ölelésbe vonta Harryt.

– Köszönöm, hogy a gazdám vagy – suttogta, ujjaival Harry inggombjain játszva. – Igazad volt.
Most tényleg jobban tisztellek, és ez egy nagyon, nagyon jó érzés. Tudom, hogy… nem sok ember
lett volna képes megtenni azt, amit te.

Harry megcsókolta Draco vállát.

– Nem sok ember lett volna képes alávetni magát ennek. Összeillünk, te meg én.

– Összeillünk. Mmm. Szeretek hozzád tartozni.

– Készen állsz rá, hogy kenjek egy kis balzsamot a golyóidra?

– Nem… – Draco megköszörülte a torkát. – Harry gazdám? Tényleg véget ért a büntetésem?

– Igen, persze.

– Akkor… ha akarok valamit, akkor megkaphatom?

– Jeget? – kérdezte Harry. – Vagy fájdalomcsillapító bájitalt esetleg? Van olyanunk otthon, amit
szájon át be tudsz venni?

– Te.

– Én? – Harry felkönyökölt, hogy Draco arcába nézhessen. – Nem értem.

Az ablakon át beszűrődő holdfényben Harry látta, hogy egy kis pír jelent meg Draco arcán.
Érdekes volt, hogy el tudott pirulni azok után, amiket együtt beszéltek és csináltak…

– Tényleg szeretném, ha most a magadévá tennél – suttogta Draco, lángoló arccal. – Olyan kemény
vagy, hogy már fáj, nem igaz? Annak kell lenned, tudom, mennyire tetszett neked a legutóbb, hogy
megkorbácsoltad a golyóimat. És tudom, hogy azt mondtad, hogy a büntetésnek nem szabad
erotikus jellegűnek lennie, de végül is a büntetésem már véget ért. Te mondtad. Nem merítenéd
belém a farkadat és vennéd el, amire szükséged van?

– Ó, Draco! – Harry lepillantott Draco farkára, ami aprón és élettelenül feküdt a lábai közt. –
Sajnálom. Nincs ellenbájitala annak, amit nemrég adtam neked, és legalább nyolc órán keresztül
nem is fog elmúlni a hatása.

– Nem, nem, nem érted. – Draco arca már lángvörös volt. – Tökéletes így, Harry. Mindig is
szerettem volna megtudni, milyen érzés anélkül kiszolgálni egy férfit, hogy a saját vágyaimra
gondolnék. Hogy igazán szolgáljak, érted? Normális esetben sosem lenne esélyem megtudni. Hogy
milyen abszolút rabszolgának lenni, széttárt lábakkal fekve, miközben használ a gazdám…

Egek, már csak a gondolatától is lüktetett Harry farka. Hogy annyira alávetett legyen Draco, hogy
maga akarja ezt…

– De nem fájnak még a golyóid?

– Fájnak. De nem elviselhetetlenül. – Draco megköszörülte a torkát. – De gondoljunk rád, Harry.

Pontosan ez az én feladatom a kapcsolatunkban. Vetted a fáradságot és megbüntettél, amikor
szükségem volt rá, és az a legutolsó, amit érdemelsz, hogy kielégületlenül maradj. Meg kell téged
jutalmazni, amiért ilyen jó gazda vagy. Tudnod kell, hogy azután, hogy megkaptam megérdemelt
büntetésemet, úgy fogom kiszolgálni a farkadat, mint egy rendes rabszolga. Azt hiszem, akkor is
így éreznék, ha ez nem az én fantáziám lenne. De ez fantázia, ami arra vezethető vissza, hogy…
összeillünk.

Harry még mindig nem lett meggyőzve.

– De nem fogsz tudni elélvezni. Még csak kemény se leszel…

– Épp ez adja a tökéletes megvalósulását a „használ a gazdám” fantáziámnak – mondta Draco

türelmesen, egyik kezével lesimítva, hogy megmarkolja Harryt a nadrágján keresztül. – Ez mind
teérted van. Rabszolgább leszek, mint valaha, ha ezt megteszed értem. Rabszolgább, mint
amennyire valaha is Nikolai rabszolgája voltam…

Az utolsó rész színtiszta manipuláció, gondolta Harry, de akkor is igaz volt, ezért úgy gondolta,
nem bánja. És amennyire tetszett neki a gondolat, hogy Nikolai sosem büntette meg Dracót ezen a
konkrét módon, ugyanannyira tetszett ez is.

Ez nem Draco kihasználása volt, hogy ilyesmit csinál. Draco maga akarta ezt. Draco maga kérte. A
pokolba is, rendesen könyörgött érte. Mi mást jelentett volna ez a Nikolai-os megszólalás?

– Ne feledd, hogy te kérted ezt! – mormogta Harry, miközben lejjebb csusszant az ágy lábához,
menet közben kihalászva a pálcáját a zsebéből. Emlékezve arra, hogy Draco szerette a
szerepjátékot, Harry úgy döntött, hogy akár ebben is elmerülhetnének. Ahogy Draco mondta,
mikor máskor lesz még egy ilyen esélyük erre?

– Milyen érzés példásan megbüntetett rabszolgának lenni? – kérdezte, szándékosan kemény

hangszínre váltva.

Draco rápillantott, egyértelműen megriadva először, de aztán megértette a szituációt, és a saját

szerepébe helyezkedett.

– Rossz voltam, és megérdemeltem, hogy komolyan megkorbácsoljanak. Nem foglak többé

megharagítani.

– A golyóid még mindig fájnak, ugye? – pillantott oda Harry gúnyosan.

– Igen, meglehetősen fájnak, gazdám.

– Azok is az enyémek. – Harry odanyúlt, és megragadta Draco golyóit. – Szép kis csomagod van
itt. Igen szép. Nagyon korbácsolnivaló, és nekem nem számít, hogy valószínűleg nem vagy
hangulatban egy dugáshoz. Amúgy sem a te kedvedért szoktunk dugni, nem igaz?

– Nem, egyáltalán nem – mondta Draco halkan, és szürke szeme benedvesedett, ahogy imádattal
Harryre nézett. – Bármit teszünk, az egyedül a te élvezetedért van.

– Így van – felelte Harry nyersen. – Hálás lehetsz a szerencsecsillagodnak, ha valaha is engedlek
elélvezni. Tudod, nem muszáj megtennem. És ma este nem fogsz elmenni, de ez úgysem számít.
Végtére is te vagy a rabszolga. Tedd szét a lábad nekem!

Amikor Draco megtette, a pálcáját Draco bejáratára szegezte, aztán kiszórt egy tisztító és egy
síkosítóbűbájt. Ezek nem tették semmissé a főzet hatását, amit Draco korábban használt, de
gondoskodtak róla, hogy ne érintkezzen a maradéka Harryvel.

Végtére is, ha mindketten kapnak abból a lohasztófőzetből, az nem lesz célra vezető.

– Szélesebbre! – szólt rá Harry erélyesen. – Tudom, hogy normális körülmények közt jó kis
dugópartner vagy, de ma este a jónál is jobbnak kell lenned. Igen sok fáradságomba került, hogy
móresre tanítsam a golyóidat, és elvárom, hogy hálás légy érte, világos? Nem fogok merevedéssel
aludni, csak mert meg kellett téged büntetnem. Ez aligha igazságos.

Draco zihált, és megbillentette a csípőjét.

– Azért vagyok, hogy szolgáljalak, gazdám.

Harry a kitárt lábai közé térdelt, és a fenekéhez helyezte a farkát.

– Még szép, hogy azért vagy, és ha nem szolgálsz megfelelően, nem lesz okom arra, hogy ma este
ne korbácsoljam meg megint a golyóidat, nem igaz?

– Nem, nem lesz. Semmi okod sem lesz. Te vagy a gazda, az én erős gazdám… – Draco felvonított
és összeszorult, amikor Harry belecsusszant és megragadta a combjait, hogy teljes hosszában a
saját hosszú farkára húzza őt.

Harry nem tudta megállni; kiesett a szerepéből.

– Minden oké?

– Igen. – Draco a szemébe nézett. – Használj keményen! Mintha… mintha csak egy test lennék,
hogy megdugj. Mintha semmi okod sem lenne arra, hogy emberszámba... ah!

Harry finoman kezdett benyomulni és kijjebb húzódni, nagy kezeivel lefogva Dracót, hogy
megdugja. Hosszú, lassú döfésekkel kezdett, aztán keményekkel folytatta, ahogy Draco kérte.

Draco vele együtt mozgott, visszadöfött, rászorítva magát, hogy több élvezetet adjon neki, és úgy
hullámozva a testével, hogy az hihetetlenül erotikus volt… talán mert mindezt azért csinálta, hogy
fokozza Harry gyönyörét, a sajátja helyett.

Amikor Harry elment, keményen előre lökött, és ott maradt, megborzongva, kiáltva a
megkönnyebbülés erejétől.

– Egek! – nyögte, amikor végül oldalra gördült, és felkúszott, hogy Draco mellé feküdjön. –
Kibaszottul hihetetlen volt.

– Örömöt okoztam a gazdámnak – mormogta Draco, a füle fölött megcsókolva Harryt. – Jó.

– Neked milyen volt?

Látta, hogy Draco mosolyog, habár addigra már a hold túlhaladt az ablakukon.

– Érdekes. Persze egyáltalán nem voltam közben felizgulva. De helyesnek érzem, hogy örömet
okoztam neked. És egy olyan férfit, mint én, ez mély, nagyon mély elégedettséggel tölt el.
Tökéletesen boldog vagyok, egy olyan módon, aminek semmi köze a szexhez, akármilyen furcsán
is hangzik. De… köszönöm, Harry.

– Én köszönöm – mormogta Harry álmosan. – Nem rajongtam az ötletért, hogy merevedéssel

próbáljak meg elaludni…

– Soha, soha többé nem kell merevedéssel elaludnod! – ígérte Draco. – Majd én gondoskodom
rólad, ahogy egy megfelelő rabszolgához illik.

– Mmm… a golyóidra… balzsam?

– Rendben leszek, Harry gazdám – mondta Draco közel hajolva, hogy finoman megcsókolja az
ajkait. – Aludj!

– Szerettem… megkorbácsolni a golyóid…

– Tudom.

– Szép… nagy golyóid vannak…

Draco kuncogott.

– Tudom – mondta megint. – És most nagyon fájnak miattad, de ez jogodban állt, és ezt tudni is
igen örömteli a számomra. Sosem unom meg, hogy hozzád tartozom. Most aludj, gazdám!
Szeretlek.

– Én is szeretlek téged…

Harry érezte, hogy Draco karjai átölelik, miközben belemerült a szép álmok tengerébe.
 99. fejezet

Két héttel később Harry szerette volna kitépni a haját.

– Most pedig ki kell választania a meghívók stílusát! – mondta Narcissa, miközben intett a kezével,
hogy magához hívjon több tucat mintapéldányt a sarokban álló stócból. Tökéletes sorokban
kiterítették magukat az asztalra. – A manókéz által tépett stílus a legtradicionálisabb módja a
pergamenek szegélydíszítésének, de manapság, ebben a korban az enyhén fodrozott hatás is
ugyanannyira tökéletesen elfogadható…

Draco megforgatta a szemét, amikor az anyja nem látta.

– Narcissa! – mondta Harry olyan udvariasan, ahogy csak tudta. – Nem hiszem, hogy számít
nekünk, hogy az egyik szél vagy a másik lesz.

Az asszony meglepettnek tűnt.

– De ha rosszat választ, akkor az ütheti az alap színvilágot.

Jól van. Az alapszínt három napba telt véglegesíteni, és nem azért mert Draco és Harry olyan
ostobaságon vitatkoztak, mint a házaik színei. Nem, azért került három napba, mert a kék színnek
tíz millió különböző árnyalata volt, és Narcissa mindegyiknek ismerte a pontos jelentését, és
ragaszkodott hozzá, hogy elmagyarázza őket, míg a végén Harrynek és Dracónak is elkékült az
arca.

Aztán az arany árnyalataira tértek át. Ebből csak öt és fél millió volt.

– Harry! – mondta most Draco. – Csatlakozni fogsz a családomhoz, és ez azt jelenti, hogy meg kell
tanulnod bánni a szüleimmel. Figyelj és tanulj: Anyám, mindketten férfiak vagyunk, ha nem vetted
volna észre. Szinte bármelyik kék és arany árnyalat megfelelt volna nekünk, és nem igazán lehet
elvárni tőlünk, hogy érdekeljen, milyen szegélye lesz a meghívóknak.

Harry gyorsan felemelte a mézsörös korsóját, hogy elrejtse a mosolyát.

– Akkor legyen fodrozott? – kérdezte Narcissa.

– Igen, a fodrozott jónak tűnik. Látod, Harry? Ez egy döntés. – Draco visszafordult az anyjához. –
Ez akkor is teljesen nevetséges. Itt te rendelkezel csodás stílusérzékkel. Ha te szerveznéd meg az
esküvőt nekünk, biztos vagyok benne, hogy Harry és én is nagyon hálásak lennénk.

Személy szerint Harry úgy gondolta, Dracónak is épp olyan jó stílusérzéke van, mint az anyjának,
de aligha akart ez ellen a megoldási javaslat ellen tiltakozni. Kimentené őket ezekből a végtelen
hosszú megbeszélésekből az abszolút lényegtelen részletekről.

Az asszony a szívéhez kapta a kezét.

– Ó… de komolyan, Draco! Ez Harry esküvője is, és azt szeretném, ha fesztelenül érezné magát…

– Köszönöm, Narcissa! – mondta Harry. – Ezt nagyra becsülöm. De ahogy Draco mondta, egy
esküvőt megtervezni sokkal inkább női elfoglaltság. Biztos vagyok benne, hogy bárhogyan
csinálja, az lenyűgöző lesz.

Elégedettség helyett kétkedés látszott az asszony tekintetében.

– De… elképzelésem sincs, hogy egy félvérnek mi tetszene.

Harry tudta, hogy ezzel csak jót akart.

– Amíg a barátaim ott lesznek, hogy lássák, amint leteszem az eskümet Dracóval, addig nem sokat
számít a többi.

– Nos, ha biztos ebben…

– Igen, tökéletesen.

Ezután az asszony hozzáérintette a pálcáját az egyik minta meghívóhoz. Fodrozotthoz, gondolta

Harry. Igazából azt sem tudta, mi a különbség. Kék és arany szél jelent meg rajta két keresztbe
vetett pálca egyszerű motívumával együtt. Nem akármilyen pálcákkal. Az övékkel.
A pálcák alatt a dátum szerepelt, amit a szertartás idejének kitűztek, szavakkal kiírva.

– Szeretné, ha a szülei neve is szerepelne a belső szövegben, Harry? Ez kicsit szokatlan, mivel ők
már nincsenek közöttünk, de arra gondoltam, hogy esetleg ennek ellenére is szeretné ott látni…

Ez jóvátette az előbbi félvéres megjegyzést.

– Azt hiszem, igen, de hogyan fogalmazná meg?

Narcissa ragyogott, egyértelműen elégedett volt, hogy a javaslat tetszett Harrynek.

– Lehetne esetleg ilyesmi: Lucius és Narcissa Malfoy várják önöket a Malfoy kúriába fiuk, Draco
Draco Malfoy valamint Harry Potter, Harry James Potter és Lily Potter fiának házasságkötése
alkalmából. Így megfelel?

– Ez nagyszerűen hangzik…

– Nem, ez elfogadhatatlanul hangzik – vágott közbe Draco. – Nem házasodunk össze a kúriában.

– De drágám, az elmúlt ötszáz évben minden Malfoy örökös itt házasodott!

– Hermione Granger lesz Harry tanúja – mondta Draco kimérten. – Megkínozták itt, ha esetleg
elfelejtetted volna. Abszolút helytelen arra kérni, hogy ilyen emlékekkel terheljük egy olyan
napon, amin minden résztvevőnek boldognak kellene lennie.

Harry pislogott.

– Ó, nos, igazad van, de már beszéltem Hermionéval arról, hogy újra látogatod az apádat, és úgy
tűnt, elfogadja a gondolatot…

– Fogd be, Harry! Ő jó ember, és nem panaszkodna, de ez nem jelenti azt, hogy nem zavarná, hogy
ide kell jönnie.

Narcissa Draco karjára tette a kezét.

– A keleti gyep – mondta egyértelműen hízelgően. – Az nem ébresztene rossz emlékeket, ugye?

– Nem fogom Hermionét azzal terhelni, hogy Wiltshire-be jöjjön, és ez végleges. – Draco tekintete
fagyossá vált.

– Ó, drágám! – Narcissa megint a szívére tette a kezét. – Kérlek, bocsássatok meg! Beszélnem kell
az apáddal.
Amikor elment, Harry elmosolyodott.

– Kedves tőled, hogy gondolsz Hermionéra. Gondolom, kibékültetek, igaz?

Draco a körmeit kezdte tanulmányozni.

– Igazság szerint nem is találkoztam vele.

Persze, hogy nem, hiszen még mindig Kanadában volt.

– Nos, bocsánatot kért tőlem. – Harry vállat vont. – Azt hiszem, szégyelli magát, amiért ennyire
tévesen ítélt meg. De úgy van, ahogy régebben mondta nekem. Amikor veled van, azt az embert
látja, aki most vagy, de amikor nincs egy szobában veled, a régi emlékek elhomályosítják az
újakat.

Draco sóhajtott.

– Akkor felteszem, dolgoznunk kell rajta, hogy újakat gyártsunk. Míg nem lesz már többé ilyen
problémája. Nehéz sokáig haragudni rá, Harry. Tudod, mostanában elfogult vagyok a félvér
nőkkel, mert hálás vagyok anyádnak, amiért hozzáment egy varázslóhoz és megszült téged.

Ahogy Nikolai anyja is félvér volt, Harry tudta.

– Mi ez, hogy nem házasodsz a kúriában? – kérdezte Lucius, amikor belépett. – Ez a mi

hagyományunk, Draco. Te is tudod!

– Biztos vagyok benne, hogy anyu már elmondta az indokaimat – felelte Draco visszafogottan. –
Ez tényleg nem vita tárgya, apám.

– Én vagyok ennek a családnak a feje és követelem, hogy tartsd tiszteletben a kérésemet ebben a
dologban!

Draco Harryhez fordult.

– Látod? Mondtam, hogy végül fesztelenebb lesz a jelenlétedben. Az, hogy már parancsokat is
osztogat előtted, noha tudja, hogy nem kényszerítheti ki őket, bizonyítja, hogy már elkezdődött.

– Draco! – szólt rá Lucius elvörösödve.

– Igen, apám? – kérdezte Draco épp olyan nyugodtan, mint előtte.

– A kúriában fogsz házasodni és pont!

– Gretna Greenben fogok házasodni, ha nem vigyázol.

Harry ezt nem tudta követni, de Lucius igen. Mélységesen felháborodott.

– Elszöknél?

– Azzal a férfival, akit szeretek, hogy a jóbarátainak ne kelljen szörnyű emlékekkel viaskodnia az
esküvője napján? Igen.

Lucius ajkai olyan vékonyra szorultak össze, hogy elfehéredtek.

– Mr Potternek is ugyanilyen emlékei vannak, szemlátomást mégis felülemelkedett rajtuk…

– Lucius! – korholta Narcissa az ajtóból.

Harry meglepetésére Lucius megforgatta a szemét.

– Harry is felülemelkedett a háború alatt itt történeken…

– Nem igazán – mondta Harry. – Félre tudom tenni őket, mert szeretem a fiát, Lucius. De nem
tudom azt mondani, hogy szeretem látni ezeket a szobákat, ahol a dolgok történtek. Nem tudom,
hogy valaha is fogom-e.

– A Minisztérium kegyes volt hozzánk, apám – mondta Draco szigorúan. – Mindannyiunkhoz.

Sokkal rosszabbat érdemeltünk volna, te is tudod. A legkevesebb, amit megtehetünk, hogy
mutatunk egy kis érzékenységet az iránt, hogy a háború alatti tetteink bántottak embereket.
Olyanokat, akikkel törődöm, jegyezzük meg. Nem áll szándékomban színtiszta önzésből újra
bántani őket.

Embereket… nem csak Hermionét és Ront. Luna is hivatalos az esküvőre.

– Jól van, Draco – mondta Lucius halkan. – Hol szeretnéd inkább megtartani a ceremóniát?

– Godric’s Hollow mezején – mondta Draco Harryre pillantva. – Tudom, hogy ez csak üres
gesztus, mint a szüleid neve a meghívón, de így talán azt éreznéd, hogy lélekben ők is veled
vannak.

– Ez egyáltalán nem üres gesztus – mondta Harry, küszködve, hogy nyugodt maradjon a hangja.
Ha Lucius és Narcissa nem lettek volna a szobában, lehet, hogy el is csuklott volna a hangja.

Draco tett egy apró mozdulatot a kezével.

– Akkor az a szó már megint rendben van?

– Milyen szó? – kérdezte Narcissa ugyanabban a pillanatban, amikor Harry azt felelte, hogy „igen”.

– A kettőnk privát vicce – felelte Draco.

– Nos, akkor felteszem, a következő dolog, amit véglegesítenünk kell, az a vendéglista – mondta
Narcissa. – Harry, elhozta a neveket, amiket kértem?

Harry belenyúlt a zsebébe, és előhúzott egy gyűrött pergamen fecnit, amin szerepelt az összes
Weasley, a roxfortos és aurorparancsnokságbeli barátaik, és a Minisztériumból azok, akiket nem
lehetett kihagyni, mindegy, Harry mennyire szerette volna. Draco elvigyorodott, és külön kérés
nélkül ő is előhúzott egyet a sajátjából.

Narcissa mosolyogva elvette mindkettőt.

– Összeállítok egy listát ebből a kettőből és azokból az emberekből, akikről Lucius és én azt
gondoljuk, részt kell venniük a Malfoy örökös esküvőjén, aztán majd ketten együtt megint átnézik
– címezte Harrynek. – Ha ki kell húzniuk valakit a listáról, nyugodtan szóljanak róla! Nem fogok
vitatkozni; végtére is ez a maguk esküvője.

– Köszönjük, Narcissa!

– Egy snooker partit esetleg, Harry?

Harry megfordult, és meglepődött a meghíváson, mert Luciustól érkezett.

– Öm…

Draco oldalba könyökölte.

– Menj! Majd én itt maradok, és segítek anyámnak a listával.

Az asszonynak nem volt szüksége segítségre, de Harry megértette a ki nem mondottakat. Előbb
vagy utóbb meg kell tanulnod kezelni a szüleimet. Ebbe az apám is beletartozik, ugyanúgy, ahogy
az anyám. És Dracónak igaza volt; Harrynek tényleg meg kellett tanulnia. Ez is a házasság része
volt, a családba tartozás része.

Még az is sikerült neki, hogy ne vágjon arcokat, amikor felállt, hogy kövesse Luciust ki a szobából.
 100. fejezet

– Mit akart az apám? – kérdezte Draco, miközben hazahoppanálásuk után levették a kabátjaikat.

– Úgy tűnik, egy snooker partit.

Draco felhorkantott.

– Kellett lennie valami hátsó szándékának. Miről beszélgettetek?

– Ó, az időjárásról Wiltshire-ben, a háború utáni varázslógazdaságról…

– Harry – szakította félbe Draco –, felismerem, amikor hazudsz.

– De tényleg beszéltünk ezekről…

– De miről beszéltetek valójában?

Harry sóhajtott. Remélte, hogy elkerülheti ezt a beszélgetést. Valószínűleg hiábavaló reménykedés
volt, mert ha Draco nem is látott volna keresztül rajta, akkor is rájött volna, ugyanis Lucius nyilván
beszélni fog erről Dracóval, mivel a Res mea es már nem akadályozta őt abban, hogy irányítsa a
fiát.

– Öm… nos, apád arról beszélt, hogy mennyire szeretne berendezni nekünk egy szárnyat a
kúriában. Úgy dekorálnánk, ahogy szeretnénk, azon kívül anyáddal megígérnék, hogy meg lenne a
magánéletünk, de ő azért szeretné ezt, hogy egy kicsit többet láthasson téged a családi ebédeken
meg hasonlókon kívül is.

– Á! – mondta Draco. – Nos, ez nagylelkű tőle. De ki van zárva.

Harry nem számított erre az utóbbi mondatra.

– Igen?

– Természetesen. Nem akarsz a kúriában élni és a legtöbb este a szüleimmel vacsorázni, vagy
igen?

– Nem – felelte Harry megkönnyebbülve.

– Nem gondolhattad, hogy erre kérlek majd, ugye?

Harry körülnézett a nappalijában. Tökéletesen megfelelt neki, de tudta, mennyire szűkösnek tűnhet
a Malfoy kúria tágas, boltíves helyiségeihez képest. – Nos… tudom, hogy nagyobb kényelemhez
vagy szokva, mint…

Draco gyorsan magához húzta egy csókra.

– Hülyeség. Szeretlek és szerintem a házad meghitt kis szerelmi fészek. Nagyon boldog vagyok itt
veled, és itt képzelem el a házaséletünk kezdetét.

– Kezdetét?

– Nos, egy nap megörökölöm a kúriát – mondta Draco elhúzódva. – De a varázslók sokáig élnek
általában, úgyhogy az valószínűleg nem mostanában lesz. És ha az enyém is lesz, nem tudom majd
eladni, mert a birtokon örökjogi korlátozás van. De ha még akkor sem akarsz ott lakni, majd
kitalálunk valamit.

Harry elvigyorodott, a megkönnyebbülés, amit az előbb érzett, most hirtelen szinte elárasztotta.

– Ez nagylelkű tőled. Én… nem tudom. Lehet, hogy ötven év múlva nem számít majd nekem, de
most… igen. Én csak… nem hittem volna, hogy ennyire szeretni fogod a házamat, mihelyst nem
vagy valóban a rabszolgám…

– De én valóban a rabszolgád vagyok.

– …és a kúria meg Hollóbérc mellett ez igazán nem az a fajta hely, ahol valaha is éltél…

– Elfelejtesz valamit. – Draco felvonta egyik szemöldökét, amikor Harry kérdőn nézett rá. – És a
lakásom?

– Milyen lakásod?

– Ahol dohányzás közben rám találtál.

– Az a te lakásod volt? – kérdezte Harry meglepve. – Az a szörnyűséges kis lyuk?

Draco a kanapéra húzta őt és ő is leült mellé.

– Becsméreld csak nyugodtan az otthonomat, miért is ne?

Harry elvörösödött.

– Nos, egyszerűen csak nem tudlak elképzelni…

Apró nevetés rázta meg Draco vállát.

– Nem, biztos vagyok benne, hogy nem. Nos, természetesen sokkal különbül nézett ki, amikor
ténylegesen ott laktam. A belső részt mágia borította, hogy lakhatóbb legyen, a kandalló pedig
akkoriban még csatlakozott a hálózathoz. Amikor összeházasodtam Nikolai-jal, és Hollóbércre
költöztem, visszaalakítottam tökéletesen mugli lakóhellyé. Tudod, a Törvény miatt. – Draco
elmosolyodott. – Búvóhelynek használtam párszor, amikor Niknek és nekem problémáink akadtak.

– Neked és Niknek problémáitok voltak?

– Minden házaspárnak akadnak. Nekünk is lesznek, gondolom. De majd megoldjuk őket.

Harry bólintott.

– Még mindig a tiéd a lakás? Mert abban az esetben megtiltom, hogy eladd! Tudnom kell, merre
talállak, ha megint szükséged lesz búvóhelyre.

– Igen, Harry gazdám – mondta Draco, végigsimítva az ujjaival Harry kézfején. – De adj majd egy
kis időt, hogy egyedül lehessek, mielőtt értem jönnél!

– Rendben.

Draco sóhajtott.

– Örülök, hogy erről beszéltünk, mert van még valami… Tudod, hogy mennyire nem akarnék
kényelmetlenséget okozni neked azzal, hogy arra vegyelek rá, éljünk a kúriában? Nos… te sem
akarnál kényelmetlenséget okozni nekem a saját házasságkötési szertartásomon, ugye?

– Nem, persze, hogy nem – felelte Harry kedvesen. – Miről van szó?

– Akkor jött elő, amikor anyám és én az esküvői meghívók végső listáját állítottuk össze, amiket
majd el kell bagolypostázni. Felírtál valakit a listára, akit ki nem állhatok…

Nem Ronra vagy Hermionéra gondolhatott, mivel sosem mondott egy szót sem az ellen, hogy
Harry tanúi legyenek. Akkor ki… Ó! Harry azt érezte, hogy a lábizmai is görcsbe rándulnak.

– Ginnyt.

– Igen.

– Draco…

– Meg kell értened, mennyire helytelen, hogy ott legyen – mondta Draco gyorsan. – Ő egy régi
szerető. Ez egyszerűen csak nem oké, Harry.

– Draco, ő már tíz éve a barátom…

– Én pedig a férjed leszek, és nem szeretnék olyasvalakit az esküvőmön látni, aki utál engem,
téged pedig akar!

– Nem utál téged…

– Helyes.

– És nem akar engem. Úgy értem, tudja, hogy ennek vége van köztünk…

Draco oldalra fordult a kanapén, hogy acélszürke tekintetével keresztüldöfje Harryt.

– Te hogy éreznél, ha meg akarnék hívni az esküvőnkre olyasvalakit, akivel évekig együtt háltam,
és aki azt akarná, hogy vele házasodjak össze és ne veled?

– Szörnyen érezném magam, de ha sokkal több ideje jó barátod volt, mint hogy mi szeretők
vagyunk…

– Négy éven keresztül lefeküdtél azzal a bigével, Harry…

– Ne nevezd így! – vágott vissza Harry.

– Örömömre szolgálna, ha sehogy sem kéne neveznem – mondta Draco fagyosan. – Ami
meglehetősen könnyű lenne, ha nem lenne ott az esküvőmön.

– Nézd, nem csak Ginnyre kell gondolnom – mondta Harry elkeseredetten. – Az egész családjára
is. Mindig mellettem álltak. Sok tekintetben az én családom is, és csalódottak voltak, amikor nem
jöttek össze a dolgok Ginnyvel, de még mindig szeretnek, ennek ellenére is. És ha nem hívom meg
Ginnyt, az olyan lenne, mintha semmibe venném ezt az egészet. Ezt nem tehetem meg, Draco.
Egyszerűen nem.

– Muszáj lesz – mondta Draco makacsul. – Ki kell állnod most mellettem! Én is megtettem érted,
hogy ne Wiltshire-ben legyen az esküvő. Aztán újra megtettem, amikor egyet értettem, hogy nem
helyes téged arra kérni, hogy élj a kúriában. Most rajtad a sor, hogy olyasvalamit adj, amire
szükségem van.
– Draco…

– Nem kérek sokat…

– Draco…

– Csak ezt az egy dolgot…

– Draco! – kiáltotta Harry. Nem szerette, amit következőre csinált, de mi mást tehetett volna? Nem
tehette meg azt, hogy meghívja az összes Weasly-t, Ginnyt meg nem. Még a gondolatától is
rosszul volt. Úgyhogy megtette, amit meg kellett tennie, és a szigorú hangját vette elő. Többé már
nem volt mágikus ereje, de Draco megesküdött, hogy habozás és kérdés nélkül engedelmeskedni
fog, ha használja.

– Ginny Weasley ott lesz az esküvőnkön – mondta határozottan, és a szeme is résnyire szűkült az
elszántságtól. – Te pedig egy szót sem fogsz ellene szólni!

Draco szája tátva maradt. Úgy nézett ki, mintha beszélni próbált volna, de nem sikerült volna neki;
többször is nekifutott, mire sikerült megszólalnia.

– Igen, gazdám.

Harry bólintott. Nem volt boldog, de ha ez volt a módja annak, hogy lezárja a vitát…

– Egy szót sem fogok ellene szólni – tette hozzá Draco élesen. – Megmondtam, hogy megadom
magam, ha így beszélsz, és komolyan is gondoltam. Mert valóban a rabszolgád vagyok, Harry,
ahogy megbeszéltük. De egy dolgot mondok. Az, hogy így használod a szigorú hangod, egy ilyen
helyzetben… ez visszaélés. És ha ragaszkodni fogsz ehhez, természetesen engedelmeskedem, de
mindig egy kicsivel kevesebbre foglak tartani, amiért ilyen mélyre süllyedsz.

Azzal Draco keresztbe fonta a karját maga előtt és előre meredt.

– Csessze meg! – Harry felállt, és a hajába túrt. – Draco, én… nem adtál más lehetőséget, mint
hogy a szigorú hangomat használjam! Nem bánhatok így Ginnyvel.

– Ahogy te magad parancsoltad, nincs hozzáfűznivalóm a témához.

– Nem akarom, hogy kevesebbre tarts…

– Akkor vond vissza a parancsodat is, és az esküvővel kapcsolatos döntésedet is!

– Én… csessze meg!

Nem Draco az egyetlen, akinek néha búvóhelyre van szüksége, gondolta Harry. Hihetetlenül
frusztráltan, sarokba szorítva, kiutat nem látva megpördült, mert semmi másra nem vágyott, mint
hogy elmeneküljön ebből az egészből.
 101. fejezet

Harry fel-alá járkált az irodájában, mint egy ketrecbe zárt oroszlán, aki reménytelenül szeretne
kiszabadulni. Hogy lehetett olyan bolond, hogy azonnal a szigorú hangját használta Dracón?
Megígérte magának, hogy csak indokolt esetben használja majd. Arra, hogy ki vesz részt az
esküvőjükön, aligha passzolt ez a leírás.

Csak véget akart vetni a vitának. Nem szeretett vitatkozni Dracóval. Egyszerű módszernek tűnt
arra, hogy megoldja a konfliktust. Harry parancsot ad, Draco pedig engedelmeskedik, ez lett volna
a téma befejezése. De ez nem befejezés lett, mert bármi, amitől a férfi kevesebbre tartja Harryt, az
egyáltalán nem lehet jó. Draco szerelmet és bizalmat adott neki, és Harryn állt, hogy méltó legyen
ezekre az ajándékokra.

A szigorú hangjával való visszaélés alantas módja volt a probléma kezelésének, és még alantasabb
módja a közös életük elkezdésének.

De ez a felismerés nem hozta helyre a bajt. Harry még mindig nem lett volna képes meghívót
küldeni az összes Weasley-nek Ginny kivételével.

Sóhajtva ült le az asztala mögötti székre, és gondolkodni próbált. Talán sokkal többet kellett volna
ezt csinálnia, mielőtt arra vetemedett, hogy a szigorú hangját használja, de Draco tényleg meglepte.
Most viszont volt ideje gondolkodni, úgyhogy üldögélt az irodájában, az egyetlen fényforrás a
pálcája végén égő Lumos volt, az egyetlen hang pedig a pergamenek neszezése, ahogy fontossági
sorrendbe rendezték magukat – noha mindig vitatkoztak egymással emiatt –, és gondolkodott.

Miért tiltakozik Draco annyira az ellen, hogy Ginny is jelen legyen az esküvőn?

Talán ez volt az a kérdés, amit Harrynek először kellett volna feltennie magának. Draco már adott
erre egy egyszerű választ, de Dracónál sosem voltak a dolgok egyszerűek. Mindig is aggódott a
Harry életében elfoglalt szerepét illetően, egészen a Res mea es kezdete óta, és akkoriban Ginny az
aggodalma fókuszpontjában állt. Draco azt feltételezte, hogy ő csak Harry szeretője lesz, és
automatikusan kevesebb fontossággal bír majd, mint Ginny, és hogy egyszerűen csak
alkalmazkodnia kell majd ehhez. Azóta is logikátlanul eltúlzott reakciókat adott Ginnyre.

Újra és újra Harry menyasszonyaként utalt rá, mintha képtelen lenne megérteni, hogy sosem volt
az.

Amikor Ronék házában voltak, megpróbált láthatatlanná válni körülötte.

Egészen néhány héttel ez előttig azt hitte, hogy Harry csak két barátnő közt van éppen, és
valamikor talán majd visszamegy Ginnyhez. Ami nem valami nagy bizalomról árulkodott a
részéről, de ez talán azzal volt kapcsolatos, hogy próbálta elrejteni a Sötét Jegyét Harry elől.

Draco… alsóbbrendűnek érezte magát Ginnynél, erről volt szó. Sosem ismerte volna be hangosan;
talán még saját magának sem vallotta be, de akkor is ott volt mélyen benne, és ez irányította a
cselekedeteit és reakcióit. Kombinálva azzal, hogy azt gondolta, a Res mea es szó szerint alávetette
a lány kívánságainak, mivel egy férfi nem tolerálná, ha a rabszolgája megsértené a feleségét…

Nos, nem is volt csoda, hogy Draco egy kicsit patologikusan kezelt minden Ginnyvel kapcsolatos
témát.

Harry sóhajtott, és kinyitogatta az asztalfiókjait, az üveg malátawhiskyt keresve, amit ott tartott. A
második fiókban, amit kinyitott, egy miniatűr merengőt talált, ami sokszor jól jött a nyomozások
során. Harry pár pillanatig bámulta, aztán úgy határozott, rosszabbat is tehetne, mint hogy elmerül
az emlékekben, amikor Draco és Ginny együtt voltak. Vagy egyáltalán a Ginnyről szóló
emlékekben, azóta amióta Harry igényt tartott Dracóra. Talán találna valamit bennük, ami segíthet
neki rájönnie, hogyan oldja meg ezt a kalamajkát.

Az első, amit észrevett, amikor már a múltban úszkált, az volt, hogy Draco sokkal jobban rettegett
Ginnytől, mint ahogy ő akkoriban gondolta. Azokban a korai napokban egyértelműen azt hitte,
hogy Harry és Ginny összetartoznak, és ő egy betolakodó. Arra számított, hogy a lány majd
tiltakozni fog ez ellen, még ha Harry nem is tette.

Szívfacsaró volt ezt látni. Draco úgy érezte, hogy Ginnyhez képest ő szó szerint semmi, és hogy
nincs remény arra, hogy ez valaha megváltozik. A merengőben Harry sóhajtott. Látta magát, ahogy
mindent megtesz, hogy megnyugtassa Dracót, de azt is látta, hogy nem ért el vele semmit, mert
akkoriban még persze Draco tudatalattija összekeverte Harryt Nikkel, és Harry nem adta meg
Dracónak azt, amit Nik megadott volna. Úgyhogy Draco nyilván nem hitte el Harry ígéreteit, hogy
Ginnynek sosem lesz joga Draco fölött rendelkezni.

Ahogy azt sem hitte el igazán, hogy Harry és Ginny örökre végeztek egymással.

És látva, hogy Ginny milyen kitartó… igen, Harry meg tudta érteni, miért nem akarja őt meghívni
az esküvőre. A lány mindenféle jelét adta annak, hogy még mindig akarja Harryt, és egyáltalán
nincs túl rajta.

Egészen addig a végső alkalomig, amikor meglátogatta őt az irodájában és bevallotta: tudja, hogy
vesztett… de Draco persze nem volt ott, hogy ezt hallja.

Vajon más lenne most valami a számára, ha ott lett volna?

Harry kijött a merengőből, és a hajába túrt, ahogy az asztalánál ült és gondolkodott. Tudta, a
merengős emlék talán nem sokat változtatna. Draco makacs tudott lenni, ha elhatározott valamit.
De csak ennyi állt Harry rendelkezésére.

És ha ez nem válik be, és Harry még mindig ragaszkodik ahhoz, hogy Ginny részt vegyen az
esküvőn, Draco ezt úgy fogja értelmezni, hogy Ginnyt választja helyette. Hogy a Weasley-ket
választja helyette. Draco valószínűleg engedelmes lesz, ahogy ígérte, de azt fogja hinni, hogy nem
ő az első Harrynél. És mit tesz majd ez a kapcsolatukkal? Már rögtön a házasságuk elején!

Azon kívül Harry nem akarta így irányítani Dracót a szigorú hangjával. Amikor megegyeztek,
hogy Draco engedelmeskedni fog, Harry tényleg csak vészhelyzetekre gondolt. És el kellett
ismernie, szexuális játékokra. A szigorú hang izgalmas része lehetett volna a közös életüknek…

De úgy nem, ha így kierőszakolja általa az akaratát olyan dolgokban, amik nagyon fontosak voltak
Draco számára.

Harry kis híján megint elkáromkodta magát, de tudta, hogy az semmit sem segítene. Ő okozta ezt a
balhét és neki is kell megoldania.

Hozzáérintette a pálcáját a merengőhöz, és egy kivételével kivette belőle az emlékeket, aztán egyik
karja alá vette, óvatosan egyensúlyozva vele, nehogy a folyadék kilöttyenjen, miközben
megpördült, hogy hazatérjen.

***
Dracót az ágyban találta, de nem abban, amit újabban közösen használtak. Visszament a saját
szobájába, hogy egyedül aludjon. A hátán feküdt, és a plafont bámulta. Egyszer Harryre villant a
pillantása, de aztán megint felfelé nézett.

Harry leült az ágy szélére, és rátette a kezét arra a helyre, ahol a takaró alatt Draco combja volt.

– Sajnálom! – mondta halványan mosolyogva. – Nem kellett volna a szigorú hangomat

használnom egy ilyen dolog miatt, és visszavonom, rendben? Bármit mondhatsz a Ginny témával,
vagy az esküvővel vagy bármivel kapcsolatban.

Draco enyhén megrázta a fejét, de máskülönben teljesen mozdulatlan maradt, mint egy kődarab.

– Köszönöm ezt, de nem akarok beszélni róla. Te már döntöttél.

– Igen – felelte Harry halkan, miközben masszírozgatta egy kicsit Draco combját. Az izom feszült
volt. – Számomra te vagy a legfontosabb ember a világon, Draco. Te, és nem Ginny. Te, és nem a
Weasley-k, akármennyire is szeretem őket. Téged jobban szeretlek. És ha nem tudod elviselni,
hogy Ginny is részt vegyen az esküvőnkön, gondoskodom róla, hogy ne legyen ott. Elfelejtettem,
hogy ez a te különleges napod is. Te gondoskodtál róla, hogy tökéletes legyen a számomra, és
nekem is meg kellett volna tennem ugyanezt érted. Sajnálom!

Draco ekkor feléje fordult. Ezúttal amikor megszólalt, a hangja puhatolódzó volt.

– Ezt… ezt komolyan mondod, Harry gazdám?

– Igen, komolyan mondom. – Harry lehajolt, és gyengéden megcsókolta az ajkait. – Mindig

szeretni fogom Ront, Hermionét, Mollyt és Arthurt, de most már te vagy a családom. Egyszerűen
csak… nincs túl sok gyakorlatom abban, hogy egy család része legyek, tudod? Úgyhogy
számíthatsz még több ilyen szarságra, de végül is azt mondtad, tudod, hogy lesznek problémáink,
és majd megoldjuk őket.

– Ahogy ezt is – lehelte Draco, felemelkedve, hogy még egy csókot kapjon Harrytől. – Jó ember
vagy. Mmm. Ezért is szeretlek annyira…

Harry elhúzódott, mielőtt a dolgok fülledtebbé válhattak volna.

– Én pedig azért szeretlek, mert te is jó ember vagy. Az vagy, Draco. Remélem, kezded elhinni. –
Megköszörülte a torkát. – Bízni fogok benned azzal kapcsolatban, ami most jön. Bízom abban,
hogy elmondod nekem az igazat, még ha nincs is ínyedre. Rendben?

– Rendben – felelte Draco elnyújtva, miközben felült, és a takaró lecsúszott a meztelen

mellkasáról. – Mondtam, hogy nem fogok többé hazudni neked. Ha úgy érezném, hogy mégis
fogok, azt mondom, hogy lóhere, hogy használd a szigorú hangod és elmondasd velem az igazat.

– Ma este nincs több szigorú hang. Egyszerűen csak bízni fogok benned.

Draco bólintott.

– Miről van szó?

– Azt szeretném, ha megnéznél valamit a merengőben. – Harry tett egy tétova mozdulatot, azt
jelezve, hogy a földszinten hagyta. – A legutolsó beszélgetésem emléke Ginnyvel. És miután
meglátod… – Sóhajtott. – Azt szeretném, ha őszintén, tényleg őszintén elmondanád, hogy még
mindig nem tudod-e elviselni a gondolatát annak, hogy eljöjjön az esküvőnkre. Ha nem tudod,
rendben van. Gondoskodom róla. De talán miután meglátod, megérted, hogy ő nem fenyegetés a
számodra, a számunkra. Elfogadta, hogy vége. És aztán… szeretném, ha beleegyeznél, hogy
eljöhessen és láthassa, amint összeházasodom veled, mert a barátom. Rendben?

Draco felvonta az egyik szemöldökét.

– Simán hinnél a szavamnak? Amikor tökéletesen jól tudod, milyen mardekáros tudok lenni?

– Igen, mert már az én mardekárosom vagy. – Harry egy aprót bólintott. – Megbízom benned.

Draco elfordította a tekintetét.

– Nem érdemlem meg.

– De igen, megérdemled, és addig fogom csókolni a Jegyedet, amíg el nem hiszed. Már nem vagy
az a rémült tinédzser többé. Egy férfi vagy, aki méltó a bizalmamra, és én bízom benned.

Draco még oldalról nézve is megrázottnak tűnt.

Harry ekkor megértett valami mély dolgot. Amikor Dracóról volt szó, a „bízom benned” talán
sokkal többet jelentett annál, hogy „szeretlek”. Főleg, ha az a személy mondta, akire Draco a
leginkább gyanakodott a múltban.

– Annyira bízom benned, hogy azt mondtam az apádnak, hogy nekem rendben van, ha saját vér
szerinti gyereket akarsz – tette hozzá Harry.

Draco ránézett, és teljesen felháborodottnak nézett ki.

– Annyira bízol bennem, hogy hagynád, hogy megcsaljalak?

– Annyira bízom benned, hogy nem így csinálnád a dolgot. Vannak bizonyos mugli módszerek…

– Ó, azok! Igen. Nik elmagyarázta. Úgy gondolta, hogy majd esetleg használjuk őket, ha már kicsit
hosszabb ideje leszünk házasok. – Draco az ajkába harapott; elég furcsa szokás volt tőle. – Én…
azt hiszem, lehet, hogy akarok majd gyereket, Harry. Talán többet is. Mivel nem szerettem
egyetlen gyerek lenni. Te is így érzel?

Harry bólintott.

– Igen, de Niknek igaza volt az időzítést illetően. Nem árt, ha előtte házasok lennénk egy ideje.

– De… – Draco mélyen beszívta a levegőt. – Azokkal a mugli módszerekkel kapcsolatban. Nem
tudom, hogy egyáltalán akarom-e őket. Az örökbefogadás lehet, hogy jobb lenne.

– Ha szeretnéd. – Harry elmosolyodott. – De komolyan, Draco, ha folytatni akarod a vérvonaladat,

nem fogok tiltakozni. Bármilyen gyerekünk lesz, szeretni fogom, és tudni fogom, hogy megadod
neki a megfelelő fajta aranyvérű büszkeséget, nem a gyerekkorod elferdített verzióját, amin túl
kellett jutnod.

Draco nevetett.

– Furcsa, mennyire ismersz, de nem, Harry. Ha úgy döntök, hogy folytatom a vérvonalamat, az
egyetlen fajta gyerek, ami számításba jöhet, az a félvér.

Harry pislogott. Tudta, hogy Draco megváltozott, de azt sosem gondolta volna, hogy ilyesmit fog
hallani.

– Miattam?

– Látom, még mindig el vagy telve magadtól. – Draco egyik kezét Harry karjára tette. – Rengeteg
minden miatt, de leginkább azért, mert a világ jobb hely lesz, ha nem lesz rá esély, hogy a Malfoy
vagyon és befolyás valaha prédája lesz apám gondolkodásmódjának. Egy nap az egész az enyém
lesz, és azt tervezem, hogy olyasvalaki kezébe teszem, aki jóra fogja használni.

– Ez rendes tőled…

– Azon kívül – tette hozzá Draco gonoszkás hangon – gondolj arra, milyen arcot vágna Ron, ha
megkérném Hermionét, hogy legyen a béranya…

– Draco!

– Miért? Az én vonzó külsőm és mágikus tehetségem kombinálva az ő intelligenciájával és

szorgalmával!

– Inkább a te vonzó külsőd és mágikus tehetséged kombinálva Ron pálcájának veszélyesebb

végével, meg talán az öklével!

– Igaz, igaz. – Draco megint nevetett. – Hermione haja valószínűleg amúgy is megbuktatná a
dolgot.

– Vagy az a tény, hogy nem akarna megválni a gyerektől, akit megszült…

– Ó, lazíts! Nem gondoltam komolyan, kivéve a félvér dolgot. – Draco felállt és megnyújtózott. –
Felteszem, itt az ideje, hogy bízz bennem. Hol van az a merengő?

– Odalent. Ginny meglátogatott az irodámban…

– Jobb, ha nem teszi meg többé! – morogta Draco.

– Csak nézd meg az emléket!

Draco rábámult, aztán bólintott, miközben egy köntösért nyúlt, hogy felvegye a pizsamaalsójára.

Harry pöccintett a pálcájával, hogy megrövidítse az ujját.

– Nincs hosszú ujjú viselése a házban. Ismered a szabályt.

Draco elfintorodott, de újra bólintott.

***

– Ó! – mondta Draco, amikor felült a kanapén, és hátralökte a haját az arcából. – Erre… nem
számítottam.

– Én is meglepődtem egy kicsit.

– Te hiszel neki?
– Igen. Tudja, hogy ami köztük volt, annak vége. – Harry vállat vont. – Talán sikerül majd
Deannel. Nem tudom. Azt akarom, hogy boldog legyen, de már megértette, hogy ez nem velem fog
megtörténni. Nekem rád van szükségem.

– Nekem már sokkal korábban szükségem volt rád. – Draco oldalra billentette a fejét, és lepillantott
az ezüstösen kavargó és örvénylő folyadékra a merengőben. – Szeretted őt valaha igazán, Harry?
Vagy inkább arról van szó, hogy vele része lehettél egy nagy családnak, amire mindig is vágytál?

– Tényleg szerettem – válaszolta Harry gyengéden. – Mint barátot. Aztán megtetszett, a kettő pedig
összekeveredett, és sok időbe telt, míg felismertem, hogy a tetszés elhalványult, és csak a barátság
maradt meg. Neked meg valószínűleg igazad van a bátyjait illetően. Mindig is szerettem, hogy
olyan sok van neki.

– Nekem is van pár távoli unokabátyám Franciaországban – próbálkozott Draco erőtlenül

mosolyogva.

– Jól van. – Harry elmosolyodott. Még mindig ott volt neki Ron és a többi Weasley. – Mi van az
esküvővel?

– Ó, rendben, rendben – mondta Draco szenvedő hangon. – A volt barátnőd is eljöhet. Remélem,
legalább annyi jóízlés lesz benne, hogy elhoz valami pasit.

– Köszönöm! – mondta Harry őszintén.

– Nos, ha már megbízol bennem… – Draco sóhajtott. – Köszönöm, Harry! Sajnálom, hogy akkora
balhét csináltam ebből.

– Nem tudtad, mit mondott nekem az irodámban.

– Igen, nos, mondd meg neki, hogy látogasson meg mindkettőnket itthon, ha megint beszélni akar
veled. Fontos munkád van, és nem kellene a munkában zavarnia téged. – Draco egy kis
dörrenéssel tette le a merengőt a dohányzóasztalra. – Felteszem, szeretnéd visszakapni az
emlékedet. Gyerünk.

Harry kivette a pálcájával, és visszahelyezte oda, ahová tartozott.

– Megyünk aludni? Az én ágyamba esetleg, hm?

– Az a mi ágyunk, seggfej.

– És aztán egy jó alvás után azt hiszem, újra el kell majd mennünk Hollóbércre – mondta Harry
elgondolkodva. – Tartozom neked pár csapással.

Draco elsápadt.

– Nem mondod, hogy…

– Mondd azt, hogy „igen, Harry gazdám”!

– De semmit sem tettem, amivel kiérdemeltem volna…

– „Igen, Harry gazdám” – ismételte el Harry. – Bízz bennem!

Draco vetett rá egy ferde pillantást.

– Igen, Harry gazdám. De… de nincsenek már ott azok a rudak, ugye? Meg a bőrszíjak a padlón.
Ugye nem fogsz…

– Még mindig ott vannak, én pedig pontosan azt fogom adni a golyóidnak, amit megérdemelnek.

Draco nyöszörgött egy kicsit.

– Harry…

– Ennek is alá fogod vetni magadat. – Harry közelebb lépett, és érzéki suttogássá halkította a
hangját. – Már a gondolatától is keményedsz, nem igaz? Szereted a gondolatát annak, hogy
megfenyítsék a golyóidat, még akkor is, ha a valóság valami más. Csak koncentrálj a ma éjszakára,
Draco! A holnap túl hamar eljön. Hadd vegyem gondjaimba azt a gyönyörű, kemény farkadat, jó?

Draco közel hajolt hozzá, és szinte elolvadt a vágytól.

– Dugj meg! – nyögte. – Kérlek! Dugj keményen, míg el nem felejtem, mit fogsz velem csinálni
holnap!

– Ó, nem fogsz megfeledkezni róla – ígérte Harry. – Egész idő alatt a golyóidról fogok beszélni. A
szép, nagy golyóidról. Mmm, fogalmad sincs, mennyire szeretlek nézegetni, ahogy kikötözve
kitárulkozol, felajánlva a golyóidat, ahogy minden egyebedet, Draco. Talán ha elég sokat beszélek
a golyóidról, a végén elérhetem, hogy érintés nélkül elélvezz.

– Már most is azon a határon vagyok – kapkodott a levegőért Draco. – Kérek engedélyt…

Harry nem bírta megállni. Megmarkolta Dracót a nadrágon keresztül, csak egyszer, miközben a
fülébe suttogott, azt parancsolva: „Élvezz, Draco! Mutasd meg, mennyire van szükséged a
gazdádra…”

Draco megborzongott a karjaiban, aztán újra és újra; apró remegések futottak végig az egész testén.

– Egek, milyen dögös vagy – mondta Harry, és megcsókolta. – Szerencsés férfi vagyok.

– Ezt nem… nem gondoltad komolyan…

– Ó, dehogynem. Holnap ki foglak kötözni, és elbeszélgetni veled a viselkedésedről. És aztán

kezelésbe veszem a golyóidat – ígérte Harry.

– I… i… igen, Harry gazdám.

– Mmm, milyen jó rabszolga van – dorombolta Harry. – Milyen engedelmes. Most gyere fel, és
megduglak az ágyamban… vagyis az ágyunkban. Ezúttal sikítani fogsz, amikor elélvezel.

– Gondolom, úgy érted, holnap fogok sikítani.

– Holnap is – mondta Harry, kinyújtva a kezét.

Draco újra az ajkába harapott, aztán bólintott, és Harry kezébe tette a sajátját.
 102. fejezet

Draco elfintorodott, amikor meglátta a rá váró, felállított rudakat Hollóbércen.

Harry végigsimított a karján.

– Ez nem olyan szörnyű. Legalább kiélveztél előtte egy szép nagy tálka fondüt.

– Említettem már, hogy az, ahogy felvezeted ezeket a dolgokat, kegyetlen?

– De néha szükséged van egy kegyetlen gazdára – suttogta Harry, miközben levette Dracóról a
kabátot, és félredobta. – Nem igaz?

– D… de igen. – Draco nyelt egyet. – Ismersz. Azt hiszem, ezért illünk össze ilyen jól.

– Nem azért, mert végül találkoztál a hozzád illő párral?

– Azért is.

Harry megkönnyebbülten fújta ki a levegőt, amiért a legutóbbi kérdése nem ébresztett emlékeket
Nikolai-ról.

– Akkor… vetkőzz, rabszolga! – mondta élvezettel ízlelgetve a szavakat. – Lassan! Szeretnélek jól
megnézni magamnak, mert amikor végzek veled ma este…

Szándékosan befejezetlenül hagyta a mondatot.

Draco elsápadt, de nem tiltakozott, miközben kigombolta az ingét és nadrágját, majd levette a
cipőjét és zokniját is.

– Ez az – mondta Harry közel húzva egy széket, amit Hollóbércre hozott. Széttárva a lábát
magához nyúlt egy kicsit, miközben nézte Dracót kibontakozni a ruhákból, amit a hivatalos
ebédnél viselt. – Legutóbb, amikor ezt csináltuk, annyira vigyáztam rád, hogy nem is élveztem
annyira, mint lehetett volna. De most, hogy tudom, mennyi… figyelmet… tudnak elviselni a
golyóid… – Harry megvonta a vállát, és megbillentette a csípőjét, ahogy a széken ült.

– Ehhez fogsz folyamodni mindig, amikor mérges vagy rám? – kérdezte Draco szerény hangon,
amikor teljesen meztelen volt.

– Miért is ne? Meglehetősen élvezetes a számomra, hogy ennyire aláveted magadat nekem –
mormogta Harry.

Draco aprót bólintott.

– És az enyém vagy, nem igaz? Megegyeztünk ebben. Bárminek aláveted magadat, amit mondok?

– I… i… igen, Harry gazdám.

– Semmi vita? A golyóid az enyémek?

Draco farka, ami már kemény volt, megrándult, miközben válaszolt.

– Semmi vita. A golyóim a… tieid.

– A legutóbbi alkalom igen jó hatással volt rád – mondta Harry helyeslően. – Most már sokkal jobb
a magaviseleted. Sokkal engedelmesebb vagy. Reméljük, hogy a mostani alkalom ugyanilyen jó
hatással lesz.

Még egyszer megrándult az a hosszú farok, ami már szinte párhuzamos volt a padlóval.

– Ahogy a gazdám kívánja.

– Akkor jó – vágta rá Harry. – Helyezkedj el! Tudod, hogyan akarlak.

Draco odament a padlóhoz rögzített szíjakhoz, aztán habozni kezdett.

– Megint használni kell a kenőcsöt?

Eltartott egy pillanatig Harrynek, míg felfogta, mire utal. Végül eszébe jutott a varázskenőcs, amit
a legutóbb Dracónak az intim testtájaira kellett kennie. Az anti-erekció kenőcs.

– Nem – mondta a fejét rázva. – Anélkül kell csinálnod.

– A… a… anélkül? – Draco hangját egy leheletnyi pánik járta át. – De anélkül én…

– Kemény leszel és sajogni fogsz? – Harry megint vállat vont. – Ha így akarlak, akkor nem
kérdőjelezheted meg, nem igaz?

– Nem leszek kemény sokáig. És össze fogom téveszteni a büntetést az élvezettel, amiről azt
mondtad, hogy nem akarod, hogy megtörténjen…

– Draco! – mondta Harry halkan, hogy elhallgattassa. – Azt a kettőt már így is összekevered. Most
pedig helyezkedj pozícióba, mielőtt megharagszom rád, amiért vitatkozol a büntetéseden.

Draco a padlóra ült, és odatette a csuklóját meg a bokáját a kibontott szíjakhoz, a szemét pedig
összeszorította. Így is tartotta, míg Harry mindegyik szíjat becsatolta, és megpróbálgatta őket, hogy
szorosan tartanak-e.

Azután külön felszólítás nélkül felemelte a lábait, és felívelte a hátát széttárva a lábfejeit, hogy a
bokáit a kis rudakra helyezze, amiket már azelőtt is használt.

Harry akaratlanul is sóhajtott. Draco gyönyörű volt így. Meztelenül, a golyói, farka, és feneke nem
csak közszemlére téve, de fel is kínálva. Ő volt a megadás szobra, és ezúttal még csak nem is
vitatkozott azon, hogy alávesse magát Harry igazságszolgáltatásának. Legalábbis nem nagyon.

A kenőcsös kérdés nem számított.

– Szemkötő? – kérdezte Harry ugyanazon a hangon, amit akkor használt, amikor azt kérdezte, hogy
Draco kér-e még egy pohár bort. – Szájpecek? Ne félj kérni, ha szükséged van valamire, ami segít
átvészelned ezt. Egyáltalán nem olyan lesz, mint a legutóbbi, szóval, ha szükséged van valamire,
ami segít, hogy engedelmeskedni tudj…

Draco még így szorosan kikötözve is megremegett.

– Nem olyan lesz, mint a legutóbb? Te… akkor ezúttal száz lesz? Azt mondtad, annyi lesz, ha
valaha is muszáj leszel…

Nyelt egyet, de a félelme ellenére is nyers, forró vágy sugárzott róla, a farka egyenesen a plafon
felé meredt, gyöngyözve egy kicsit, miközben Draco az ajkába harapott, és egy kicsit jobban
megemelte a csípőjét.
– Nem döntöttem el pontosan, hogy hány legyen – mondta Harry. – Azt hiszem, majd menet
közben kitalálom.

– Igen, gazdám.

– Mielőtt hozzákezdünk, meg akarok róla bizonyosodni, hogy érted-e, mi juttatott el téged a
mostani helyzetbe.

– Az, hogy túl követelőző voltam – válaszolta Draco azonnal.

– Ó, nem, nem. – Harry kuncogott egy kicsit. – Már hozzászoktam, hogy követelőző vagy. Ez a
jellemed része. Nem, azért, mert így beszélsz velem újabban. Igazából azóta, hogy a legutóbb ezt
tettem veled. Azt hiszem, akkor kezdődött, amikor azt mondtad nekem az anyád előtt, hogy fogjam
be. – Ciccegő hangot hallatott. – Aztán tegnap azzal vádoltál, hogy visszaélek a szigorú
hangommal. Azt hiszem, meg kell mutatnom neked, hogy mit gondolok az ilyen megjegyzésekről.

Draco összeszorította az ajkait, miközben bólintott. Aztán az egész teste megdermedt, amikor a
szemét is becsukta, és felkészült a csapásokra.

Harry elengedte a széles mosolyt, amit már jó ideje visszatartott, és gyorsan letérdelt Draco széttárt
combjai közt. Ott előtte a világ leggyönyörűbb golyói voltak szerelemből és bizalomból felkínálva.

Harry lehajtott a fejét, kinyújtotta a nyelvét, és Draco bal golyóját hosszan és alaposan végignyalta.

Draco felkiáltott, és lerántotta a sarkát a kis rúdról, ami fent tartotta a lábát.

– Mi a szar…

– Megadom neked a csapásokat – mondta Harry ártatlan hangon. – Nyelvcsapásokat. Még mindig
biztos vagy benne, hogy nem szeretnél inkább kerek százat?

A másik férfi hangja megremegett.

– Mire… mire készülsz?

– Megmutatom neked, hogy mit gondolok a viselkedésedről. – Harry ezúttal a bal golyóját nyalta
meg, többet időzve rajta, a szájával is kényeztetve. – Látod? Ezt gondolom. Teljes mértékben
helyeslem.

– Helyesled. – Draco felemelte a fejét, és rámeredt. – Elment az eszed? Helyesled, hogy azt
mondom neked az anyám előtt, hogy fogd be?

– Nos, ahogy visszaemlékszem, épp valami ostobaságot mondtam, te pedig kiálltál Hermione
mellett, úgyhogy igen. Ez egyértelműen jutalmat érdemel. – Harry megint lehajtotta a fejét, és
egyszerre kényeztette a két golyót.

– Harry! – mondta Draco remegő hangon. – Tegnap veszekedtünk.

– Sosem hallottál még a békülős szexről?

– Az is megvolt tegnap!

– Mmm, igen, de előtte jól beolvastál nekem, én pedig azt akarom mondani, hogy nagyra
becsülöm ezt, Draco.

– Nagyra becsülöd? A rabszolgád vagyok!

– Az vagy, de a szeretőm és vőlegényem is egyben, és hamarosan a férjem – mondta Harry,
kinyújtva a kezét Draco alatt, ujjával megcirógatva a férfi arcát. – Helytelen volt tőlem a szigorú
hangomat használni arra, hogy érvényesítsem az akaratomat, amikor olyasvalamiről volt szó, ami
komolyan számít neked. Ha nem szóltál volna érte, ki tudja, hányszor döntöttem volna úgy, hogy
így oldjak meg problémákat? És ez tönkretette volna a kapcsolatunkat, épp ahogy mondtad.
Onnantól kevesebbre tartottál volna.

– Nem kellett volna azt mondanom…

– De igenis kellett, és ez a lényeg. – Harry mosolygott, és boldogság söpört keresztül rajta. – Szó
szerint magadat adod nekem, én pedig cserébe jó gazdád akarok lenni. Ezért szükségem van a
segítségedre, mert nagyon, nagyon messze vagyok a tökéletestől.

– Szerintem tökéletes vagy – mondta Draco, úgy fordítva a fejét, hogy megcsókolhassa Harry
ujjait.

– Nem vagyok, de a dolgok kettőnk közt egyre jobbá válnak, ha hallgatok rád. Tudom. De ahhoz,
hogy ez működjön, beszélned kell. És tegnap megtetted… és tudnod kell, mennyire értékelem ezt.

Draco egy pillanatig semmit sem szólt.

– Minden rendben?

Halk nevetés hallatszott.

– Nos, aligha tiltakozhatok egy alapos golyócsapkodás ellen – mondta szárazon. – Legalábbis az
ilyenfajta ellen. De miért akartad, hogy azt higgyem, korbácsolás lesz? Miért játszottad el újra azt
az estét egészen a fondüig?

– Mert ismerlek – mondta Harry vidáman nevetve, miközben megint megsimogatta Draco arcát. –
Erotikusnak találod a félelmet. Akkora élvezetet akartam nyújtani, amekkorát csak lehetséges, és
arra gondoltam, hogy a golyóid fenyegetése olyan hatást ér el, mint semmi más.

– A fenyegetés egyértelműen erotikus. A valóság már kevésbé.

– Tudom. – Harry végigsimított Draco ajkain, miközben beszélt. – Nem hiszem, hogy azt valaha is
újra meg kell tennem. Habár ha szükséges lesz… akkor nem fogok habozni.

– Tudom. – Draco megköszörülte a torkát. – Tudod, azon az estén jobban beléd szerettem, mint
valaha. Amiért ilyen erős tudsz lenni, hogy így irányítani tudsz engem, és ragaszkodni, hogy mind
az ötvenet megkapjam, és figyelmen kívül tudtad hagyni a könyörgésemet meg esedezésemet, és
elérted, hogy megtegyem, ami szerinted helyes a számomra… A végére miden porcikám a
rabszolgáddá vált. Már előtte is tudtam, hogy te vagy az, akire szükségem van, de utána… mintha
ez a bizonyosság egészen a csontjaimba szivárgott volna.

– Egy kicsit tényleg más voltál utána – mondta Harry. – Öm… szabadabb, akármennyire is furcsán
hangzik. Vagy legalábbis nem hunyászkodtál meg attól, amit csináltam veled. És ez tetszett nekem,
Draco.

– Ó, ez a legkevésbé sem furcsa. Az élmény, hogy felajánljam neked a golyóimat korbácsolásra,

egyértelműen felszabadító volt. Azt jelentette, hogy teljesen megbízom abban, hogy megfelelő
gazda vagy. Bízhatok abban, hogy helyre teszel, ha kezdek kilépni a szerepemből. Nem aggódtam
annyira, mint előtte, amiatt, hogy mit mondok, vagy hogyan mondom.

– Ezért hitted el olyan könnyen, hogy meg fogom korbácsolni a golyóidat azért, ahogy beszéltél
velem.

Draco bólintott.

– Most már tudom, hogy tökéletesen hajlandó leszel kijavítani engem, ha hibázok.

– Ki is foglak, de ebben az esetben nem hibáztál. Távolról sem. – Közelebb húzódva Harry úgy
hajolt, hogy megcsókolhassa Dracót. – Annyira jó voltál, hogy úgy határoztam, kézzelfogható
jutalomra van szükséged. És mint ahogy a büntetés, ez is az én döntésem. Nem a tiéd. Úgyhogy fel
a lábakkal, rendben? Az enyém vagy, én pedig kifeszítve és feltárulkozva akarlak.

– Igen, gazdám. – Dracónak elakadt a lélegzete. – Megdugnál így? Kérlek!

– Ezt én döntöm el.

– Szeretném…

Addigra Draco feneke már a magasban volt. Harry úgy döntött, hogy egy erős pofon helyénvaló
lenne.

– Ebből elég! Őszintén, a rabszolgák manapság nagyon elbizakodottak. A következő az lesz,

tudom, hogy azért könyörögsz majd, hogy elmehess. És meg kell mondanom neked, lehet, hogy
előtte órákig akarok szórakozni a golyóiddal és a farkaddal.

Draco zihált, és meghimbálta a csípőjét, amennyire a testhelyzete engedte. A farka megugrott tőle,
ami vicces is lehetett volna, de inkább nagyon, nagyon kívánatos volt.

– De tartsuk be a sorrendet! – mondta Harry, előhúzva a pálcáját, hogy magához hívjon egy üveg
folyadékot a kabátja zsebéből.

Draco gyanakvó pillantást vetett rá.

– Ugyanaz, mint a múltkor? Egy enyhébb változata, hogy ne legyen olyan erős a hatása, hogy
segítsen tovább kitartanom, anélkül, hogy oda lenne az élvezet? Mit csináltál, elkevertél sellő
pikkelyt egy cseppnyi tatu epével?

– Ó, elég a felvágásból, hogy mennyire értesz a bájitalfőzéshez! Ez arra való, hogy

megakadályozza, hogy kifáradjanak a lábizmaid, ha tudni akarod.

– Á! – mondta Draco tudálékosan. – Akkor gőteszem lanolinnal keverve.

– Azt mondtam, elég a felvágásból! – Harry még egy erős ütést mért a fenekére, hogy
nyomatékosítsa a parancsot. Aztán hozzálátott, hogy belemasszírozza a főzetet Draco izmaiba, a
bokájánál kezdve, és a csípőjéig haladva. – Így ni! Most már addig tudsz ebben a testhelyzetben
maradni, ameddig akarom.

– Azért élek, hogy szolgáljak – mondta Draco kuncogva. Azonban hamar elakadt a lélegzete,
amikor Harry nagyra nyitotta a száját, és egy egész golyót próbált bevenni. – Óvatosan, óvatosan…

– Nem fér be. – Harry kicsit visszahúzódott. – Túlságosan bőkezűen vagy megáldva. Tudom, hogy
már mondtam ezelőtt, de akkor is, szerencsés férfi vagyok. Nos, felteszem, a hagyományos módon
kell csinálnom…

Azzal Harry nekilátott egy hosszú szopásnak, de nem a farok orientált fajtának. Hosszú ideig
kizárólag a golyókra fókuszált. Így is ideális volt. Forró, és elég hatásos ahhoz, hogy Dracót
abszolút az őrületbe kergesse, de nem adott akkora izgatást, ami elég ahhoz, hogy elmenjen.

Valóban könyörgött érte.

Aztán rimánkodott.

– A farkamat is, kérlek! Ó, Merlinre, Harry! Csináld kézzel, vagy valami! Csak egy húzást…

– Kaphatsz egy pofont – mondta Harry kedvesen, a következő pillanatban valóra is váltva az
ajánlatot. – Ez segít?

Draco hosszú pillanatokig zihált, végül nyögött egyet.

– Akkor kötözd a lábaimat a rudakhoz! Kérlek, Harry gazdám! Attól félek, arcon rúglak, ha ezt
tovább folytatod.

– Látod? Így tökéletes. Mindig elmondhatod, ha szükséged van valamire ahhoz, hogy jobb
rabszolga legyél, pont így. – Harry megpöccintette a pálcáját, és kiszórt egy kötözőbűbájt. – Jobb?

– Nem. Kibaszottul el akarok élvezni! – kiáltotta Draco.

– Mindent a maga idejében. Azon kívül, nem megállapodtunk abban, hogy mindig én élvezek el
először?

– Akkor dugj meg! Kérlek!

– Mmm, de még nincs kedvem levetkőzni. Van egyfajta… nem is tudom. Hatalom érzete, azt
hiszem, annak, ahogy meztelenül ki vagy feszítve, miközben én teljesen fel vagyok öltözve.

Draco tekergett egy kicsit, amennyire a kötelékei engedték. Harrynek olyan érzése támadt, mintha
a férfi csábító próbált volna lenni. Azonban inkább sóvárgónak tűnt, de ez rendben is volt. Harry
szerette, amikor Draco sóvárgott.

– Azt hiszem, kaphatsz egy ujjat – mondta Harry elgondolkodva. – Vagy talán kettőt, ha nagyon jó
leszel.

– Jó leszek, jó leszek, kiválóan, lenyűgözően, briliánsan, fantasztikusan, alárendelődően jó…

– Igen, tudom, hogy az leszel – mormogta Harry, miközben kiszórt egy csiklandós bűbájt, ami
megtisztította és síkossá tette Dracót. Aztán újra előre hajolt, hogy a nyelvével megnyalja Draco
golyóit, és ugyanakkor egy ujját becsúsztatva a hátsó bejáratába. – Ez tetszik? – kérdezte, amikor
az ajkai elhúzódtak a bőrétől. – Be és ki, egyenletesen és határozottan, be és ki… vagy inkább ezt
szereted?

Hirtelen megcsavarta a csuklóját, és megforgatta az ujját Dracóban.

– A farkamat, szopd a farkamat, a farkamat, szopd már…

Szinte olyan volt, mintha kántálna. Harry véget vetett neki azzal, hogy egy másik ujjával is
Dracóba hatolt, majd ollózni kezdett benne.

Draco nekifeszült a kötelékeinek, és motyogott valamit a farkáról.

– Igen, ez egy gyönyörű farok – mondta Harry, úgy mozdulva, hogy a meleg lehelete érintse. –
Igen férfias, szép hosszú, és nagyon tehetséges, ebben biztos vagyok. Talán egy nap majd
megosztod velem, hm?
– A… tiéd lehet, kapd be tövig! – lihegte Draco, miközben próbált a farkával Harry szája felé
döfni.

– Mmm, én úgy értettem, hogy egy nap talán majd arra használod, hogy megdugj vele – mondta
Harry. Nem tervezte, hogy ezt ezen az estén beszéljék meg, egyáltalán nem, de tökéletes
időpontnak tűnt, hogy elejtsen egy kis sugallatot a felforrósodott hangulatban. – Én szeretném.
Biztos vagyok benne, hogy nagyon tetszene.

Harry megint ollózott az ujjaival, aztán egy harmadikat is hozzáadott, egyenletesen ki-be mozgatva
őket.

– Én… – Draco megint ívbe hajlította a testét. – Kérlek, Harry! Szükségem van rád.

Harry megcsókolta az egyik, majd a másik golyót.

– Hallottad, amit az előbb mondtam?

– Igen, de, de…

Harry nem akart belemenni egy vitába, hogy elrontsa a hangulatot.

– Csak mondd, hogy gondolkodni fogsz rajta! – felelte gyorsan. – Ha gondolkodni fogsz rajta,
akkor megteszem, amit akarsz most. Kézimunka, szopás, az évszázad dugása…

– Az évszázad dugása, miközben pumpálod a farkam – zihálta Draco.

– De akkor elgondolkodsz rajta?

– Igen!

– Elgondolkodsz rajta, hogy megdugsz.

– Igen…

Harry kiszórt egy bűbájt, ami eltüntette a ruháit, miközben talpra ugrott, és Dracóba hatolt, mélyre
merülve, míg teljesen benne nem volt. Draco farkáért nyúlt, és pumpálni kezdte, de alig fogott
hozzá, Draco már vonaglani is kezdett a kötelékeiben, és motyogott valamit, miközben élvezni
kezdett.

– Élvezz, Draco! – mondta Harry gyorsan, hogy ne legyen probléma, amiért Draco nem kapott
engedélyt. – Ó, ez aztán a látvány! Mmm. Baj, ha megkóstolom?

A farka kicsusszant, amikor megmozdult, hogy Dracót szájba vegye, de ez rendben is volt. Draco
nagyon engedékeny volt, most, hogy véget ért az orgazmusa. Igen ellazult és készséges lett,
megemelve a csípőjét, amint Harry kis és becsusszant, dicséretet és bátorítást mormogva, ahogy
Harry lassan, gyengéden dugta őt.

Harry azonban csak idáig bírta a lassú tempót. Ahogy a saját szüksége fokozatosan erősödött,
megragadta Draco csípőjét, és keményen mélyre hatolt, elvéve, ami kellett neki.

– Elmehetek megint?

Harry alig hallotta a kérdést az elméjén ülő szédítő gyönyör ködétől.

– Gazdám, Harry gazdám, el kell mennem…

– Igen – lehelte Harry fojtottan. – Ó egek, igen! – Ellenállhatatlanul szédülni kezdett, a teljes
létezése a lüktető golyóira és a farkára szűkült. – Szeretlek, Draco! Szeretlek, szeretlek…

Ez túl sok volt. Harry hirtelen átlendült a holtponton, ahogy az orgazmusa keresztüldübörgött rajta
teljes erejével, azután, hogy órákat töltött azzal, hogy nyalja és kényeztesse a szeretője gyönyörű
golyóit.

– Ha tudtam volna, hogy az, ha sértegetlek az anyám előtt, az évszázad dugását hozza el számomra
– mormogta Draco egy kicsit később –, hamarabb megtettem volna.

– Mi?

– Felébredtél?

– Fogd be! – morogta Harry, amikor megtántorodott a lábán. A farka már kicsusszant Dracóból
anélkül, hogy észrevette volna, és valahogy Draco egyik lábához dőlve kötött ki. – Csak mondom,
hogy nem aludtam. Élveztem az utánizzást. És még mindig megkorbácsolhatom a feneked, ha a
legkisebb késztetést is érzem, úgyhogy vigyázz a szádra!

– Bármikor megkorbácsolhatod a fenekem, ha a legkisebb késztetést is érzed. Ez a gazda előjoga.

– És nem sértegettél. Azt mondtad, fogjam be, és az más.

– Majd figyelek a különbségre – ígérte Draco ünnepélyesen, ám mosoly ragyogott a tekintetében. –

Lennél olyan jó és most már eloldoznál, Harry gazdám?

– Miért? Tudom, hogy nem fáj a lábad azután, hogy bekentem azzal a főzettel az elején.

– A kőpadló, meglepő módon, nem a legpuhább felület…

– Átváltoztatom egy óriási párnává.

– Nem fogod.

– Szeretem, amikor ki vagy kötözve és kiszolgáltatott vagy.

Draco ekkor a szájával is mosolygott.

– Á! Igen. Ebben egyetértünk. Azonban hív a természet…

– Értem – mondta Harry nevetve, és meglendítette a pálcáját. Draco lábai lecsusszantak a rudakról,
de mozdulatlanul fekve maradt, míg Harry a csuklóit is el nem oldozta. Felnyögött, miközben
talpra vergődött.

– Azt hiszem, félidő tájt újra alkalmazhattad volna azt a főzetet.

Harry összevonta a szemöldökét.

– Mondhattad volna…

– Nos, a fájdalom meglehetősen erotikus volt, tudva, hogy azért szenvedtem el, hogy örömöt
okozhassak neked. – Draco elfintorodott. – De most csak rohadt zavaró.

Harry megint meglendítette a pálcáját.

– Jobb?
– Sokkal. Köszönöm.

– Aludjunk itt, vagy inkább otthon?

Draco oldalra billentette a fejét.

– Ez nem a te otthonod is? Mintha megegyeztünk volna, hogy egyesítjük a vagyonunkat.

– Nos, még nem vagyunk házasok…

Draco felhorkant.

– Te pedig az a típus vagy, akinek papír kell a kezébe?

Harry elmosolyodott.

– Igazad van. Már házasok vagyunk, ha azt nézzük, hogy érzünk. De, öm… nos, megint igazad
van. Felteszem, Hollóbérc ugyanannyira az én otthonom is, mint amennyire a házam a tiéd is.

– Jó. – Draco elvigyorodott egy kicsit. – Fogadok, hogy soha sem gondoltál arra, hogy elnevezd az
otthonodat.

Harry rámeredt egy pillanatig, aztán megvonta a vállát.

– Évekig volt egy. Roxfort.

– Tudom, hogy komolyan mondod, de akkor is szomorú – mondta Draco. – Hátralévő életem azzal
fogom tölteni, hogy biztosítsam neked, hogy sose érezz többé úgy, hogy hiányzik valamid, ami
mindenki másnak megvan.

– Én pedig az életem hátralévő részét… öm, veled töltöm.

Draco ajka lassú mosolyra húzódott .

– Igen – mondta. – Így van.

 103. fejezet

– Ideges vagy? – kérdezte Hermione, miközben megigazította Harry nyakkendőjét.

– Nem, nem igazán…

– Teljesen normális, ha ideges vagy az esküvőd napján – mondta a nő gyengéden.

– Mondtam, hogy nem vagyok ideges.

Ron röhögni kezdett, de visszanyelte a nevetést, amikor Harry rápillantott. Ám ez nem állította
meg abban, hogy hangosan viccelődjön rajta.

– Nem, nem ideges. Csak ötpercenként ellenőrzi az óráját, mert egy torta van a sütőben, ez
minden…

– Ó, hallgass, Ron! – Hermione babrált még a nyakkendővel pár pillanatig, aztán elmosolyodott. –
Így ni! Nagyon jól nézel ki. És biztos vagyok benne, hogy Draco is időben itt lesz, hogy veled
együtt hoppanáljon a szertartásra.

– Az ágyhoz kellett volna láncolnom a seggét – morogta Harry.

– Ez egy kicsit túl sok infó, haver…

Hermione röviden megcsóválta a fejét Ronra nézve, aztán visszafordult Harryhez.

– Egy kicsit tényleg furcsa, hogy így elsietett. Ráadásul azt mondtad, az esküvői ruhájában…
Biztos vagy benne, hogy egyáltalán nem magyarázott el semmit, amikor dehoppanált?

– Csak annyit mondott, hogy valamit el kell intéznie. – Harry nyelt egyet. – Ó, egek! Remélem,
nem próbált meg Oroszországba menni, hogy elbúcsúzzon Nikolaitól, vagy… vagy hogy leüljön a
sírja mellé vagy ilyesmi.

– Ha igen – mondta Ron –, az nem jelent semmit. Időben visszaér az esküvőre.

Harry értékelte az együttérző gesztust, de Ron nem értette meg, mire utalt. Hermione viszont igen.

– Szerintem Harry amiatt aggódik, hogy Draco komolyan amputoportálhat, hogyha úgy hoppanál,
hogy átlépi a mágiája határait. De Harry, ő nagyon intelligens férfi. Biztos vagyok benne, hogy
már számtalanszor megtette azt az utat.

– De ha rendesen kipiheni magát az ugrások között, akkor nem ér vissza időben az esküvőre…

– Akkor nem ment Oroszországba. – Furcsa, hogy Ron volt az, aki a leglogikusabban beszélt. –
Nem tenné ezt veled, Harry.

– Nagyon igaz, nagyon igaz – mondta Draco, miközben bejött a nappaliba.

Megkönnyebbülés töltötte el Harryt, ám ez nem tartott sokáig. A következő pillanatban szinte

szeretett volna behúzni Dracónak.

– A „valamit el kell intézned” azt jelentette, hogy addig bujkálsz a konyhában, míg hülyére nem
aggódom magam?
– Ó, nem – mondta Draco könnyed mosollyal. – Csak elég ideig voltam ott ahhoz, hogy halljam,
amint engem dicsértek. Tényleg nagyon intelligens vagyok? Köszönöm, Hermione!

Harry a fogát csikorgatta.

– Hová kellett így elrohannod? Magyarázat nélkül! Az esküvőnk napján!

Hermione elmotyogott valami olyasmit, hogy majd találkoznak Godric’s Hollow-ban, és

kitessékelte Ront a szobából.

– Roxfortba – mondta Draco nyugodt hangon. – Hogy beszéljek Perselus portréjával.

Jaj, ne! Harry el tudta képzelni, mit mondhatott Piton arról, hogy Draco összeházasodik Harry
Rohadt Potterrel. Hideg borzongás futott végig rajta.

– És mi tartott két teljes óráig?

–Nos, a falutól a kastélyig nem rövid a séta, és visszafelé is ugyanez. Mc Galagony sokkal
messzebbre kiterjesztette a hoppanálásgátló védőbűbájokat, mint ahogy emlékeztem.

Harry félelme ennek hallatán csak nőtt. Még a kiterjesztett védőbűbájokkal sem jön össze két óra
hosszányi gyalogút. Közel sem. Azért maradt el Draco olyan sokáig, mert vitatkozott Pitonnal?
Mert Piton megpróbálta lebeszélni az esküvőről? Draco vajon… hallgatott rá? Meggondolta
magát? Úgy döntött, hogy elege van Harry…

– Nagy-Britannia aurorparancsnokának nem kellene hagynia, hogy ennyire kiüljenek a gondolatai

az arcára – korholta Draco. – Nem, Perselus nem tántorított el az esküvőtől. Igazából meg sem
próbált.

Harry felhorkantott.

– Csak mert már tudsz hazudni nekem, nem jelenti azt, hogy kell is. Azt hittem, ebben
megegyeztünk.

– Ó, nem hazudok, Harry gazdám!

Harry visszagondolt arra, amikor Draco ugyanezeket a szavakat mondta, és felsóhajtott. Nos, egy
mardekárossal készül összeházasodni. Valószínűleg innentől fogva örökké figyelnie kell majd a
furfangos megfogalmazásokra.

– Szóval Piton egy szót sem mondott ellenünk, mi? Hacsak nem tévedek, akkor egyáltalán nem
szólt semmit. Megint nem mentél be? – Ez nem hangzott túl jól... – Féltél, mint a múltkor, hogy le
tud majd beszélni arról, hogy szeress engem?

Draco lesöpört pár porszemet Harry esküvői talárjának válláról.

– Nagy-Britannia aurorparancsnokának és hozzáteszem, legünnepeltebb hősének, lehetne egy

kicsivel több önbizalma. Nem, nem féltem elmondani Perselusnak, hogy szándékomban áll
szeretni és becsülni téged életem minden napján. Miután McGalagony beengedett, leültem az
irodában, és vártam, hogy előjöjjön, de a portréja üres maradt.

– De… nincs neki másik – mondta Harry összezavarodva.

– Talán van egy miniatűr róla valami fiókban. – Draco vállat vont, noha Harry úgy érezte, mintha a
mozdulatban lenne valami sértettség. – Csak annyit tudok, hogy nem akart látni engem.
– Talán nem is tudta, hogy ott vagy. – Draco szúrós pillantására Harry megköszörülte a torkát. –
Pitonról van szó, rendben. Tudta.

– Nos, az ő baja, ha nem akar sok boldogságot kívánni nekem. Attól még boldog leszek. – Draco
odanyújtotta a karját. – Mehetünk?

Harry megragadta az alkarját.

– Alig hiszem el, hogy tényleg ezt csinálom. Ez az egész olyan, mintha nem is lenne valódi. Úgy
értem, Ginny állandóan az esküvőről beszélt, én pedig nem tudtam elhelyezni magam a képben,
amit ő elképzelt. Azt hiszem… azt gondoltam, sosem fogok megházasodni.

– Azért gondoltad ezt, mert még nem találtad meg a megfelelő embert. – Draco rámosolygott. –
Felteszem, egy kis idegesség normális egy ilyen pillanatban.

– Te ideges voltál? Úgy értem Nikolai-jal?

– Igen – mondta Draco még mindig mosolyogva. – Hogy ne lettem volna az? Nem tudtam, mi az a
házasság. De most már tudom, és szeretek házasember lenni a dolog minden velejárójával.
Úgyhogy ezúttal nincs okom aggodalomra.

Harry bólintott.

– Tudom, hogy megegyeztünk, hogy társas hoppanálunk, hogy kimutassuk a kölcsönös

tiszteletünket, de eléggé remegek. Tudnál…

– Persze. – Draco először megcsókolta, de az ajkain a nyomás magabiztos volt és megnyugtató. –

Minden rendben lesz, Harry.

Harry újra bólintott, és Dracóba karolt, aki aztán vele együtt megpördült.

***

A tisztás liliomokkal volt díszítve, amiket összekötöttek, hogy boltívet alkossanak, ami alatt majd
Harry és Draco leteszik az esküiket. Narcissa természetesen tiltakozott ellene. A liliomokat inkább
temetéskor szokták használni, de Draco azt mondta neki, hogy a döntésük végleges.

Harry felpillantott rájuk, miközben kimondta az esküit, szerelmet, tiszteletet és megbecsülést ígérve
Dracónak. A szülei a sírjukban feküdtek nem messze tőlük, de lélekben vele voltak, azokkal a
virágokkal szimbolizálva, amiket Draco javasolt. Biztos volt benne.

Draco esküje azonban nem ment a tervek szerint.

Harry szavait kellett volna ismételnie, szerelmet, tiszteletet és megbecsülést ígérve. Ehelyett
szerelmet, tiszteletet, megbecsülést és engedelmességet ígért.

Halk morajlás hullámzott végig a vendégek közt.

Harry érezte, hogy Hermione megdermed, ahogy mellette áll.

Lucius Malfoy fojtott hangot adott, de azonnal el is hallgatott. Harry az első sorra pillantott, és
látta, hogy Narcissa megragadja a férje kezét.
Draco tanúja lendítette át őket a kínos pillanaton.

– A gyűrűk – súgta alig hallhatóan a minisztériumi hivatalnoknak, aki a szertartást vezette.

Harry hálásan pillantott Jonathan Kreggstonra. Meglepte, hogy Draco őt választotta tanúnak:
hollóhátas volt, aki több évfolyammal fölöttük járt. Azonban ez érthetővé vált, amikor Harry rájött,
hogy Kreggston is a minisztériumnál dolgozik, de nem tudott belemenni részletekbe.
Draco nyilvánvalóan a Misztériumügyi Főosztályon való munkája kapcsán ismerte.

A minisztériumi alkalmazott megköszörülte a torkát.

– Persze, persze. Mr Potter, lenne szíves…

Harry elvette az egyik egyszerű aranykarikát Rontól, és felhúzta Draco ujjára.

– Ezzel a gyűrűvel eljegyezlek. Tisztellek téged és minden evilági javammal felruházlak.

Mostantól férjemmé fogadlak és szeretni foglak jóban, rosszban, betegségben, egészségben,
gazdagságban, szegénységben, míg a halál el nem választ.

Draco elmosolyodott, és finoman megcirógatta Harry kezét, mielőtt elengedte.

Aztán elvette a másik gyűrűt Kreggstontól, és felhúzta Harry ujjára, és ezúttal pontosan
ugyanazokat a szavakat használta, amiket kellett, egész idő alatt Harry szemébe nézve.

– A rám ruházott hatalomnál fogva – mondta fennhangon az anyakönyvvezető – ezennel

házastársakká nyilvánítalak benneteket. Amit mágia egybekötött, azt varázsló vagy boszorkány ne
válassza szét!

Amikor a vendégek tapsviharban törtek ki, Harry magához húzta Dracót, és mélyen megcsókolta.

***

A házassági anyakönyv aláírása gond nélkül zajlott. Harry megkönnyebbülten lélegzett fel, amikor
túl voltak rajta; valahol attól tartott, hogy a Res mea es egy apró maradéka talán kimutatja majd,
hogy Draco kényszer alatt állt Harryt illetően.
De nem, annak vége volt, és lezárult, legalábbis ami a mágia részét illette.

– Túl hamar könnyebbültél meg – mondta Draco vidáman. – Ideje szembenézni a sajtóval!

Harry összevonta a szemöldökét. A szertartás és a fogadás idejére sikerült kizárnia őket a tisztásról,
de ehhez meg kellett ígérnie, hogy pózol majd pár fotóhoz, és megválaszolja a kérdéseiket,
mihelyst vége az esküvőnek.

– Ó, gyerünk! Szédületesen nézel ki, te is tudods.

– Tévedsz – mondta Harry savanyúan.

– Kétségtelenül te vagy a legvonzóbb férfi az egész világon, de kicsit túlzásba viszed a

szerénységet.

Ettől Harry elvigyorodott egy kicsit. Tetszett neki a gondolat, hogy Draco ilyen vonzónak tartja.
És… nos, talán tényleg nem volt olyan átlagos kinézetű, mint amilyennek mindig gondolta magát.
Igaz, hogy Nikolai meglehetősen jóképű volt, és Harry tényleg úgy nézett ki, mint ő szemüveggel.
Melegség járta át, amikor rájött, hogy Draco sosem próbálta meg rávenni, hogy szabaduljon meg a
szemüvegétől. Megtette volna, ha tudat alatt a férje utánzatát kereste volna.

De nem… önmagáért szerette Harryt. És a hasonlóság?

Harry volt Draco esete, ez minden.

Megacélozva magát, hogy szembenézzen az újságírókkal, Harry Dracóba karolt, és előresétált. A

legtöbb vendég hátra maradt, de Draco szülei követték őket.

A vakuk kis híján elvakították, amikor átlépte a mágikus határt, ami visszatartotta a sajtót, hogy
utánuk kémkedjen az esküvőn.

– Na de kérem! – mondta Draco, elegánsan integetve a szabad kezével. Sokkal jobb képeket
csinálhatnak, ha megengedik, hogy pózoljunk.

Az újságírók majd’ hasra estek, annyira buzgón helyeseltek.

Draco megrendezett pár formálisan beállított képet, aztán pár hétköznapibb pózt is, a legutolsón
pedig egymást csókolták; eléggé szemérmesen, bár a fotókon valószínűleg máshogy fog mutatni.
Aztán a szüleivel, és Kreggstonnal pózolt, míg Ron és Hermione Harryt környékezte meg. Utána
közös kép készült mindannyiukról, a minisztériumi anyakönyvvezető felmutatva a kivonatot a
nevükkel.

– Malfoy-Potter? – kérdezte egy kövérkés riporter. – De a férje csak úgy írta alá a vezetéknevét,
hogy Potter. Elmagyarázná ezt, kérem?

– Fel akartam venni a férjem nevét – felelte Draco. – Ez tiszteletadás. A saját vezetéknevem
meglehetősen rossz asszociációkat ébreszt, ahogy gondolom, mind tudjuk. A második Voldemort
elleni háború hőse nem érdemli meg, hogy a nevét olyan névvel kapcsolják össze, ami nem
bizonyult túl hősiesnek a nagy csata alatt.

– De sok hős volt a háborúban – sietett Harry hozzátenni. – Albus Dumbledore. Perselus Piton.
Alastor Mordon. Dobby, a manó, aki annál is hűségesebb volt, mert szabad volt. És…

– Mi van a gyerek témával? – kiáltotta egy újságíró valahol hátul.

– Mint a hiénák – morogta Lucius Malfoy halkan.

– Még nincs gyerekünk – mondta Draco.

Az újságírók kuncogtak, kétségkívül így is tervezte Draco.

– De terveznek örökbe fogadni, vagy…

– Azt hiszem, ez nem önökre tartozik – jelentette ki Harry.

– Nincs valami nagy érzéke a PR-hoz. – Ez megint Lucius volt, aki közvetlenül mögöttük állt.

Draco megfordult, és olyan tekintettel meredt az apjára, ami egy jéghegyet is csíkokra metélt
volna.

De Narcissa volt az, aki meg tudta fegyelmezni Luciust.

– Viselkedj, drágám! – korholta gyengéden. – Biztos vagyok benne, hogy szeretnél még hasonló
eseményeken részt venni a jövőben.
Harry nem tudta, milyen eseményekre gondolt az asszony, de a megjegyzés hallatán Lucius
valóban elhallgatott.

– Aláírt valamelyikőjük házassági szerződést? – kiáltotta egy férfi talárban és keménykalapban.

Persze, hogy nem csináltak ilyesmit, de Harry már majdnem azt felelte, hogy ez sem rájuk tartozik,
amikor Draco válaszolt.

– Melyik része zavarta össze annak, hogy „minden evilági javammal felruházlak”?

– Mi nem vehettünk részt a szertartáson!

– Ez igaz, de a sajtónk konkrétan említette, hogy Harry és én a hagyományos eskü szövegét fogjuk
mondani.

A férfi motyogott valamit, miközben a pennája mellette lebegve a levegőben őrült iramban
lefirkantott valamit egy pergamenre.

– Mr Kreggston! – kiáltotta egy másik újságíró. – Mit gondol arról, hogy részt vett az évszázad
esküvőjén?

– Csak azt, hogy készen állok megünnepelni ezt a házasságot a fogadáson – felelte a magas, barna
hajú férfi udvarias hangon. A többiek felé intett az esküvői partin. – Talán csatlakozhatnánk a többi
vendéghez.

– Kiváló gondolat, Jonathan. – Amikor az újságírók egyöntetűen feljajdultak, és még tucatnyi

kérdést bekiabáltak, Draco elhallgattatta őket a keze felemelésével. – Már várnak ránk, hogy
gratulálhassanak – mondta ugyanolyan udvarias hangon, amilyen a barátjáé volt. – Önök közül
azok, akik házasok, meg fogják érteni, miért nem válaszolgathatunk a kérdéseikre egész nap. Akik
pedig még nem házasodtak meg… azoknak csak ajánlani tudom.

Azzal Draco sarkon fordult, a talárja pedig úgy pördült meg mögötte, hogy még Piton is le lett
volna nyűgözve.

Harry megőrizte a nyugalmát, egészen addig, míg vissza nem értek a mágikus határvonal mögé.
Akkor aztán meggörnyedt, és még jobban összeráncolta a homlokát.

– Mennyire utálom az interjúkat.

– Soha többé nem kell már egyedül csinálnod – ígérte Draco, finoman megdörzsölve a hátát.

– Dehogynem kell. A munkában. Rohadt Kingsley…

– Harry! – kiáltott fel Hermione. – A Mágiaügyi Miniszterről beszélsz, nem beszélve arról, hogy
egy jóbarát, aki rengeteget segített a háború alatt…

– Igen, igen. Mit is tett értem legutóbb?

Ron Harryre villantott egy hitetlenkedő pillantást; Draco válaszolt Harry helyett.

– Harry csak egy egészen hangyányit mérges, mert a miniszter nem adott ki neki szabadnapot,
hogy elmehessünk egy rendes nászútra.

Hermione pislogott.

– De azt mondtad, Tahiti varázslótengerpartjára mentek! Miért tette ezt Kingsley…

– Ó, végül kiadta a szabadnapokat – tette hozzá Draco.

– De addig nem, amíg Draco és én el nem mentünk hozzá vacsorára. Azt mondta, meg akarja
ismerni Dracót. Tudtam, hogy nem igazán ért egyet azzal, hogy csatlakozom a Malfoy családhoz,
úgyhogy folyton elhalasztottam a vacsorát, míg végül a nászutamat használta fel eszközként, hogy
elérje a célját!

– Ami azt bizonyítja, hogy nem a mardekárosok az egyetlen manipulatív rohadékok a világon –
mondta Draco tréfásan. – Ó, lépj túl rajta, Harry! A vacsora nagyon jól ment. Az este végére
Kingsley tósztot is mondott ránk. Nem kevesebb, mint rímekben. Ritkán hallottam olyan rettenetes
abszurd verset.

– Draco felturbózta a borát – magyarázta Harry.

– Te beadtál valamit a mágiaügyi miniszternek? – Hermione szinte sikítva tette fel a kérdést.

– Természetesen nem. Az én hibám, ha a férfi nem bírja a vodkát?

Kreggston hangosan felnevetett, és hátba veregette Dracót.

– Az hiszem, rendben leszel, Draco.

Harry arra gondolt, hogy ez valami kódolt üzenet volt, ami azt jelentette, hogy aggódtam, amikor
az első férjed beteg lett és mindketten eltűntetek a munkából.

Addigra már visszaértek a tisztásra, a tömeg az italos asztalok köré csoportosult, amik nem messze
álltak attól a helytől, ahol a szertatás volt. Narcissa elborzadt, amiért önkiszolgáló rendszert
vezettek be, de Draco ehhez is ragaszkodott. Azt mondta, Hermione nem érezné jól magát
házimanók között, és ez véget vetett a vitának.

Hú! Annak ellenére, hogy Narcissára hagyták az esküvő megszervezését, az apró részletekben
Draco és Harry keze is benne volt.

Kingsley gratulált nekik először.

– Gratulálok! – mondta Dracónak. – Nem találhattál volna nagyszerűbb embert férjnek.

– Tudom.

Kingsley bólintott, és Harryhez lépett.

– Megbocsátottál már?

Harry úgy találta, hogy Dracónak igaza volt a mardekáros trükkökkel kapcsolatban.

– Nem igazán, de talán könnyebben meg tudnék, ha mondjuk adna még hét vagy tíz nap
szabadságot.

– Teee…

– Maga mondta nekem nem is olyan régen, hogy több szabadságra lenne szükségem. – Harry
elmosolyodott. – Azt hiszem, most már megértettem. Nem a munkámmal házasodtam össze.

– És így a házasság is jobban fog menni. – Kingsley megragadta Harry kezét, és határozottan
megrázta. – Gratulálok, és igen. Kapsz még tíz napot.
A nyüzsgő tömeg sort formált Kingsley mögött. Hála az égnek, nem hívtak meg több száz embert
az esküvőre, gondolta Harry, amikor már a felén túl voltak. A kézfogások jó részét elutasította,
amikor vége volt a háborúnak, úgyhogy ez most új élmény volt neki.

– Dean! – mondta figyelmen kívül hagyva a felé nyújtott kezet, és helyette megölelte a barátját. –
Ginnyvel jöttél?

Dean vállat vont.

– Most csak barátok vagyunk, de sose lehet tudni. Most, hogy teljesen kikerültél a képből, talán
megengedi magának, hogy tovább lépjen. – Oldalt Dracóra pillantott, aki a szóban forgó lánnyal
beszélt. – Tudod, mindig is sejtettem valamit. Ó, nem az iskolában, de amikor láttalak téged és
Dracót együtt Ron házában? Volt valami a tekintetedben, amikor ránéztél. Örülök, hogy végül
megtaláltad, amit kerestél.

Ebben lappangott némi kritika. Túl sokáig hitegetted Ginnyt…

Harry tényleg ezt tette, de nem szándékosan.

Viszont meg tudta bocsátani, hogy Dean így gondolja, mert ez csak azt bizonyította, hogy szereti
Ginnyt, és nem élvezi, hogy valaki fájdalmat okoz neki. És Harry tényleg fájdalmat okozott neki.

Harry várt, amíg az összes vendéget üdvözölték, mielőtt odahajolt, és kérdőn nézett Dracóra.

– Minden rendben?

– Hát persze. Összeházasodtam álmaim férfijával. Mi baj lehetne?

– Ginnyre gondoltam.

– Ó! Nos, nem vetett rád szerelmes pillantásokat, úgyhogy… – Draco megvonta a vállát. –
Teljesen korrekt volt, amikor velem beszélt. A legjobbakat kívánta, meg minden ilyesmit. Ha nem
is gondolta komolyan, legalább volt benne annyi illendőség, hogy nem mondta ki. Csak ígérd meg,
hogy nem fogsz táncolni vele! Nem bírnám elviselni, hogy a karjaidban tartod.

– Ígérem!

– Azt nem bánod, ha felkérem Hermionét, ugye?

– Persze, hogy nem. – Harry elhallgatott. – A többi Weasley is rendesen bánt veled?

Draco kicsit másképpen bólintott.

– A szülők merevek és hivatalosak voltak, de felteszem, még mindig nem tudják elfogadni, hogy a
lányuk reményei alaposan és teljes mértékben összetörtek.

Hú! Arthur és Molly kedvesek és szeretetteljesek voltak, amikor Harrynek gratuláltak; Molly még
meg is ölelte. De ez érthető volt, gondolta Harry, elérzékenyülve. Arthur és Molly a fiukként
szerették őt, még ha soha nem is lesz már az. Elfogadták a döntését és még mindig a család
részének tekintik.

De nem volt okuk elfogadni Dracót, aki a szemükben az a férfi lehetett, aki összetörte Ginny
legszebb álmát.

De talán majd egy nap meglátják, ahogy Harry is meglátta, hogy ő és Ginny nem voltak
egymásnak megfelelőek. Sokkal jobb lesz neki Deannel, feltéve, hogy összejön nekik a dolog. Egy
nap Arthur és Molly talán még hálásak is lesznek, hogy Draco megjelent, és a puszta jelenlétével
visszatartotta Ginnyt attól, hogy elkövessen egy szörnyű hibát.

Meghallva egy halk zeneszámot felcsendülni, Harry elhessegette a témát a gondolataiból, és a

kezét nyújtotta Dracónak.

– Táncolunk?

– Nem muszáj. Tudom, hogy nem szeretsz annyira táncolni, és a legkevésbé akkor, amikor te vagy
a figyelem középpontjában…

Harry közel hajolt hozzá, és Draco szürke szemébe mélyedt, miközben a sajátja elszántságtól
csillogott.

– Táncolj velem!

Ezúttal nyilvánvalóbbá tette, hogy ez parancs.

Draco lélegzete elakadt.

– Ó, igen! Ezt szeretem – kapkodta a levegőt. – Úgy értem… igen. Szeretnék.

Harry farka megugrott a gondolatra, hogy legalább alkalmanként sikerül Dracóra olyan hatást
gyakorolnia, hogy elakadjon a szava. Megfogva a férje kezét a táncparkettre perdítette magukat,
egyúttal a karjaiba húzva Dracót, aztán hozzáértőn végigvezetve őt a keringő egy egyszerűbb
változatán.

– Te gyakoroltál – súgta Draco a fülébe, egyértelműen helyeslő hangon. – Órákat vettél, mi?
Miközben abban a hitben éltem, hogy keményen dolgozol azon, hogy megvédj minket a sötét
varázslóktól és galád tetteiktől?

– Ebédszünetekben vettem órákat Hermionétől, ha tudni akarod.

– Ó, tudni akarom, Harry gazdám! – mondta Draco még halkabban. – Mindent tudni akarok rólad.

– Nos, az egész hátralévő életünk a rendelkezésre áll, hogy ezt elérd…

Ekkor más párok is feljöttek a táncparkettre, köztük Luciusszal és Narcissával. Harry kiszúrta
Hermionét Ronnal táncolni, Jonathan Kreggston pedig egy ismeretlen nőt pörgetett éppen.

– Astoria Greengrass – mondta Draco, amikor Harry rákérdezett. – Azt hiszem, anyámnak egyszer
volt valami őrült ötlete, hogy vele kéne összeházasodnom. Nos, vele vagy Pansyvel. Valóban
keményen próbálkoztak, hogy rávegyenek, hogy fiatalon házasodjak.

– Most már tudjuk, miért.

– Kicsit ironikus, hogy azon aggódtak, hogy nem voltam házas, és ezáltal biztonságban a bűbájtól,
miközben valójában az voltam – töprengett Draco. – Tényleg azt kívánom, bárcsak őszinte lettem
volna velük Nikolai-jal kapcsolatban. De… azt hiszem, most már megbocsáthatok magamnak. Az,
hogy összeházasodtam veled a nyilvánosság előtt, az ő teljes tudtukkal, akár helyeselték, akár nem,
mindent helyrehozott.

– Ó, drágám, persze, hogy helyeseljük Harryt! – mondta Narcissa csilingelő hangon, miközben ő és
Lucius melléjük értek a táncparketten. – Hogy ne helyeselnénk? Nem igaz, Lucius?

A férfi egy pillanatig semmit sem mondott, és amikor megszólalt, akkor is rezignált volt.
– A kérdés már irreleváns. Papírforma szerint helyeseltem, mivel a beleegyezésemet adtam.

Harry feltételezte, hogy be kell érnie ezzel. A maga részéről tett rá magasról, de Draco kedvéért…
igen, Draco eleget harcolt már a szüleivel. Ha mind megtanulnának kijönni egymással és
összebarátkozni…

Összebarátkozni. Lucius Malfoyjal.

Harry bármit megtett volna Dracóért. Még ezt is. Habár… ha Lucius valamelyik régi trükkjéhez
folyamodik, és megint gyötörni kezdi a muglikat, vagy még rosszabb, Harry olyan sebesen vágja
az Azkabanba, hogy csak füstöl, mindegy, mit gondol Draco. Másrészről viszont Draco talán nem
is vitatkozna. Nem Harry volt az egyetlen, aki azt remélte, hogy mostantól Lucius Malfoy vigyázni
fog minden lépésére.

A fogadás gyorsabban ment, mint Harry várta. Draco többször is táncolt Hermionéval, míg Harry
Ronnal üldögélt, hallgatva a panaszkodását arról, hogy már mindketten vén házasemberek lettek.
Most már összejárhatnak a házastársaikról panaszkodni, mondta Ron.

Harry máshogy látta. Ron igen jól túllépett a múlton, de Harry nem gondolta, hogy Dracóról
panaszkodni jó ötlet lenne.

Tíz perccel a zsupszkulcsuk aktiválódása előtt Harry és Draco búcsúzkodni kezdett a barátoktól és
családtagoktól.

Azután megfogták egymás kezét, egy apró ezüstkulcsot közrefogva, és vártak.

Egy óriási rántás következett a köldöküknél, azzal eltűntek, hogy megkezdjék a nászútjukat.

Valamint a közös életüket.

 104. fejezet

– Több friss virágot vártam – mondta Draco, miközben a nyaralóházban járkált, amit Harry
lefoglalt.

– Február van.

– Február a trópusokon. – Draco felvonta a fél szemöldökét. – Elég meleg van… remélem, élvezed
a lehetőséget, hogy meztelenül fürödhetsz, én Harry gazdám. Úgy tűnik, hogy a zuhany kint van,
igen csodás pálmafákkal körülvéve. Elég rusztikusan néz ki, de felteszem, ez a lényeg benne…

– Gyere ide! – mondta Harry elfúlva, csábító képekkel a fejében. Draco, ahogy meztelenül áll a
csobogó víz alatt, kezével masszírozva vizes haját, teste közszemlére téve bárkinek, aki elsétál a
közeli tengerparton.

– Igen, Harry gazdám. – Draco letérdelt a ház deszkapadlójára, kezével már ki is nyúlva, hogy
kioldozza Harry nadrágszíját.

– Nem, nem! – Harry felhúzta őt álló helyzetbe. – Nincs Harry gazda. Ma este nincs. Ma a férjem
vagy.

– Arra esküdtem fel, hogy engedelmeskedjek…

Harry odahajolt, és megcsókolta.

– Igen, de ez a nászéjszakánk. Az egész életünk hátra van még, és bízhatsz benne, hogy pont olyan
szigorú és követelőző leszek, mint amennyire szükséged van. De ma éjjel… a férjem vagy.
Szükségem… szükségem van rá, hogy jól kezdjük el, Draco.

– Jól?

– Egyenlőkként. – Harry elmosolyodott. – Az vagy, tudod. Az, hogy szereted az alávetettséget,

nem változtat ezen. Vagy hogy vágysz a fegyelemre. Csak annyit jelent, hogy összeillünk.

Draco oldalra billentette a fejét, mire a frufruja a szemébe hullott, eltakarva a tekintetét.

– Óvakodom az összehasonlítgatásoktól, de… ebben az esetben nem tehetek róla. Te… nagyon
más vagy, mint Nikolai. – Tanácstalan mozdulatot tett a kezével. – Az első nászéjszakám…

– Nem muszáj elmondanod – mondta Harry gyengéden. – Elég, ha tudod, hogy én másmilyen
ember vagyok.

– De el akarom mondani. – Draco pár pillanatig a padlót kapirgálta a lábujjával, míg összeszedte a
gondolatait. – Azt mondta, az övé vagyok, és hogy meg fogom tanulni, milyen az övének lenni.
Ő… kikötözött egy fenekelőbakhoz, és keményebben elvert, mint addig valaha, aztán elém állt,
míg még mindig ki voltam kötözve, hogy szopjam le. Miután elélvezett, újra kezdte, aztán megint.
Az egész éjszaka egy merő fájdalom és szükség volt. Őrülten vágytam rá, de hozzám sem ért. Azt
hiszem, négyszer szoptam le, mielőtt feljött a nap. Aztán megdugott, hosszan és lassan, de még
akkor sem engedett elélvezni… És aztán amikor befejezte, végül elengedett a bakról.

Micsoda egy elfajzott korcs, gondolta Harry elsőre. Okosabb volt annál, hogy hangosan ki is
mondja, de nem tudta megállni, hogy valamit ne mondjon.
– Azt hiszem, elsősorban a rabszolgájaként gondolt rád…

– Ó, de segített nekem – mondta Draco gyorsan. – Tudta, milyen zaklatott voltam, amiért a szüleim
jelenléte nélkül házasodom meg. Úgy gondolta, egy kis figyelemelterelés jól jön, ebben biztos
vagyok.

Naná, hogyne, gondolta Harry. Ami őt illette, ez a történet sokat megmagyarázott. Nem csoda,
hogy Dracónak ilyen merev elképzelései voltak a saját szerepéről a kapcsolatukban. Nikolai
mindent megtett, hogy jól beidomítsa a rabszolgáját.

– És a következő nap megengedte, hogy háromszor is elélvezzek egymás után…

– Én azt akartam mondani, hogy elsősorban nem rabszolgaként gondolok rád – szakította félbe
Harry. – Nem hiszem, hogy valaha is így gondoltam volna, még akkor sem, amikor szó szerint az
voltál. A férjem vagy, én pedig a tiéd, és van egy bizonyos egyenlőség ebben, mindegy, miféle
hajlamoknak hódolunk közben, ez minden.

– De én szeretek a rabszolgád lenni. – Draco úgy mondta ezt, mintha egy háromévesnek próbálná
elmagyarázni a fogalmat.

– Tudom. Ez csak… – Harry elmosolyodott. – Én is szeretem. De ma éjszaka az esküvőnket

ünnepeljük.

– Ah. – Draco is mosolygott. – Jól van. Miért nem szappanozzuk be egymást a zuhany alatt?

– A tengerparton járkálók előtt?

– Mmm, nos, a sziget félreeső, varázslóknak fenntartott részén vagyunk, és külön fizettünk elrejtő
védőbűbájokért is…

– De?

Draco mosolya hamiskássá vált.

– De annak lehetőségét, hogy mégis meglátnak… nem találod legalább egy egész kicsit izgatónak?

– Ó, de – mondta Harry szárazon. – Ismersz. Sosem kaphatok eleget a sajtóból, és annak a

gondolata, hogy fotók készüljenek rólam, miközben anyaszült meztelenül…

– Ünneprontó. – Draco hangja azonban önelégült volt. – Jól van akkor. Megtartom magamnak a
meztelen szépséged élvezetét. Először megnézzük a zuhanyt. De aztán tényleg fürdünk odakint.

A fürdés, ahogy Harry hamarosan rájött, nem pontos kifejezés volt. Ó, volt a dologban víz, és
szappan is, de fényűző trópusi illatú olajok is, amikkel Draco felkorbácsolta Harry vágyait, azzal,
hogy lassan és alaposan verte neki, de nem engedte elélvezni.

Addig nem, amíg Harry megpördült körülötte, és nekinyomta a legközelebbi tölgyfa törzséhez.
Harry egyetlen határozott mozdulattal Dracóba hatolt, és gyakorlatilag az első húzás után elment,
hangosan kiáltva a megkönnyebbülés erejétől.

Draco megragadta Harry egyik kezét, és nyögve a saját farkához rántotta.

A mozdulattól Harry elvesztette az egyensúlyát, és mindketten a padlóra borultak, de Dracót

szemlátomást nem zavarta. Döfött és döfött, Harryhez dörgölőzve, míg hirtelen bele nem harapott a
nyakába.
– Váó! – mondta utána Harry. – Ez fantasztikus volt.

– Ez csak a kezdet volt.

Harry elvigyorodott.

– Azt hiszem, szeretni fogom a házaséletet.

– Ó, én tudom, hogy szeretni fogod – dorombolta Draco egyik kezével végigsimítva Harry
meztelen mellkasán. – Imádni fogod, Harry gazdám.

Csak Harry, akarta mondani Harry, de még időben megállította magát. Igazság szerint mindkettő
volt. És ez jól volt így.

Igazából a háború vége óta először volt rendben minden Harry életében.

Minden egyes dolog.

És ezt Dracónak köszönhette, tudta, és emiatt a tudás miatt jobban szerette a férfit, mint valaha.

– Azt hiszem, mindjárt szétrobban a szívem – suttogta Harry, miközben a meleg szigeti szellő
végigsuhant a nedves hajukon és bőrükön.

Draco azonnal felült, és egy vízcsepp gördült végig az arcán.

– Valami megcsípett? Tudtam, hogy a trópus rossz választás! Menjünk be és nézzük meg, hogy a
helynek van-e ügyeletes orvosa…

– Nem – mondta Harry halkan, miközben ő is felült. – Csak arra értettem… – Pislogva Draco
szemébe nézett. – Nem tudtam, hogy lehetséges ilyen boldognak lenni. Vagy ennyire szeretni
valakit. Ez… csodálatos.

– Á! – Draco lehajolt, és egy csókot nyomott Harry ajkára. – Igen, az. Sose szokjunk hozzá!

– Soha.

– Minden reggel úgy ébredünk majd fel, hogy egymást látjuk meg elsőnek, és újra és újra
beleszédülünk a boldogságba. – Draco olyan mozdulatot tett, mintha egy pohár bor lenne a
kezében, és tósztot mondana.

– Minden este tósztot mondunk egymásnak, és reggelig szeretkezünk! – kiáltott Harry.

– Minden délben meglátogatlak a munkahelyen és leszoplak az asztalod alatt!

Harry hirtelenjében elképzelte, ahogy Kingsley bámul rá, nem értve, Harry miért nem tud annyira
koncentrálni a megbeszélés alatt.

– Öh… talán ezt inkább mégse.

– Rendben. – Draco örömmámoros tekintettel nézett rá. – Azt majd különleges alkalmakra
tartogatom.

Harry nevetve állt föl, és felsegítette Dracót is.

– Nem tudom, te hogy vagy ezzel, de én teljesen kimerültem. Megyünk aludni?

Közös takaró alatt aludtak, előtte buta történeteket találtak ki a csillagokról, amiket a pálmalevél
tető résein át láttak, míg végül eljött értük az álom, és mindkettejüket elragadta.

***

– Ez aztán élet – mondta Harry a teljes megelégedettség hangján, miközben megnyújtózott az

ágyon, hagyva, hogy fél lába lelógjon a széléről és a lábujjai beletúrjanak a meleg homokba. –
Egek! Már réges-rég el kellett volna mennem egy trópusi nyaralásra. Semmi mást nem csinálni,
mint szunyókálni, szeretkezni, szunyókálni, aztán megint szeretkezni.

– Mondod te – morogta Draco. – Nem neked kell vastagon bekenned magadat Nemsülsszel.

–Nem, én vagyok az, akinek kennie kell. – Harry elvigyorodott egy kicsit. – És alapos munkát
fogok csinálni. Biztos vagy benne, hogy nem akarsz meztelenül napozni? Garantálnám, hogy a
farkad nem lenne a végén vörösebb, mint szokott…

– De én gyűlölöm a Nemsülszt. Ragadós!

– Tudod, mit, Draco? – Harry szívélyesen rámosolygott. – Minden csepp ragadósságot

megérdemelsz. Így igazságos azok után, hogy mennyit kellett aggódnom miattad, amiért újra és
újra magadra idézted a keléseket.

– Azt már megbocsátottad.

– Az nem jelenti azt, hogy nem érdemled meg, hogy Nemsülsszel kelljen vesződnöd – mondta
Harry határozottan.

– De…

– Ki a gazda?

Draco lélegzete elakadt.

– Te vagy. Igen, persze.

– Mmm, igen, az vagyok – mondta Harry önelégülten. – Tényleg egy bizonyos módon akartam
elkezdeni a házaséletünket, de azt már megtettük, és meglehetősen abban a hangulatban vagyok,
hogy pár sötétebb vágyamat elégítsem ki. Természetesen te fogsz kielégíteni engem.

– Igen, gazdám.

– Minden téren.

– Igen, gazdám. Minden téren.

– Még a Nemsülsszel kapcsolatban is.

Draco elfintorodott, de bólintott.

– Helyes. – Harry visszahúzta a lábát a napozóágyra, és becsukta a szemét.

Pár pillanat néma csend következett, aztán Draco nem bírta tovább.
– Gazdám? Szeretnéd, hogy több Nemsülszt kenjek magamra?

– Mmm, nem. Most nem.

– Akkor mit akartál tőlem?

Harry halványan elmosolyodott.

– Ó, pillanatnyilag semmit. Fekhetsz nyugodtan azon gondolkodva, hogy a rabszolgám vagy.

Szeretnélek feltüzelni… habár megmondom, tervezek valami különlegeset ma estére.

– Mit?

– Ne lőjük le a meglepetést!

Draco addigra már zihált.

– Menjünk vissza a házba! Addig szoplak, amíg kiáltani nem fogsz…

– Te leszel az, aki kiáltani fog – mondta Harry, minden szavában elégedettséggel. – Most pedig
csendet! Élvezni akarom a hullámok hangját.

– De…

– Semmi de – mormogta Harry.

Draco elhallgatott, és semmit sem mondott, mialatt az árnyak megnyúltak, és a trópusi nap lebukott
a türkizkék tenger mögött.

***

– Szóval az elvárásaim tényleg nagyon egyszerűek – mondta Harry, miközben ellenőrizte a

kötelékeket, amik Draco csuklóit rögzítették a feje fölött. Hála az égnek, hogy a rusztikus kis a
bungaló stabil keresztgerendával büszkélkedett. – Nem mehetsz el engedély nélkül.

Draco bólintott.

– Igen, Harry gazdám.

– Nehéz lesz – figyelmeztette Harry. – Azt hiszem, ebben a tekintetben túlságosan rábíztad magad
a Res mea esre.

– Sikeresen elboldogultam, amikor szabad voltam, csak nem tudtál róla, nem igaz?

– Sikeresen rávettél, hogy engedjelek elélvezni – felelte Harry szárazon. – Ebben meglehetősen jó
vagy, te kis manipulatív rabszolga. De mi van akkor, ha épp nem akarom hagyni, hogy egy kicsit is
élvezkedj? Mi van, ha… – Itt lehalkította a hangját, sugalmazó dorombolássá. – Mi van, ha próbára
szeretném tenni a tűréshatárodat?

– Nos, nem lenne igazságos azon dolgoznod, hogy elélvezzek, miközben azt mondod, hogy nem
tehetem meg, nem igaz?
– Van olyan szabály, hogy a gazdának igazságosnak kell lennie?

– Nos, nincs, de te vagy az én Harry gazdám, úgyhogy…

– Ha még nem jöttél volna rá eddig, hogy van némi domináns hajlamom… – Harry felnevetett. –
Francba az igazságossággal! Te is tudod, hogy nem olyan gazdát akarsz, aki mindig merő
kedvesség és cukormáz. Fogadok, hogy néha még azt is szeretnéd, hogy megkorbácsoljam a
golyóidat. Szereted, ha megmutatják, hol a helyed.

Draco lélegzete elakadt.

– Pusztán szavakkal elérni, hogy elélvezzek kimondottan igazságtalan.

Harry nem számított erre a válaszra. Csak azért fecsegett, mert élvezte. De végül is ő és Draco
tényleg jó párost alkottak. Minden téren.

– A gyönyörű nagy golyóid – suttogta, elég közel lépve, hogy közvetlenül Draco fülébe suttogjon.
– A golyóid, amik egyes egyedül az enyémek. Az enyémek, hogy szeressem, nyaljam, szopjam, és
az enyémek, hogy kedvemre verjem és korbácsoljam őket. Érzed, hogy máris fájnak és egyre
nehezülnek, ahogy a farkad felém nyúlik, érintésre, nyalásra, akár büntetésre vágyva? Bármire,
amit csak a gazdájuktól kaphatnak, attól a férfitól, aki minden porcikádat birtokolja, egészen addig
az érzékeny pontig a feneked belsejében… esetleg lehajoltathatnálak, széthúzhatnám a farpofáidat,
és megkorbácsolhatnálak ott…

Draco vonaglani kezdett a kötelékeiben.

– Ó… ó… ó…

– Nem tudtam, hogy megtáncoltathatlak a csapások alatt anélkül, hogy egyáltalán megcsapnálak…

– Nyelvcsapásokat mérsz rám… – Amikor Draco hintáztatni kezdte a csípőjét, mintha próbálna
megdugni valamit, Harry gyorsan hátrébb lépett, hogy megtagadja tőle az élvezetet.

Draco farka megugrott, és már párhuzamos volt a padlóval, és még följebb emelkedett. Ahogy
Harry elnézte, egy csepp nedvesség szivárgott a hegyéből.

– Nocsak, nocsak – mondta. – Tényleg közel jársz. Pusztán pár fenyegetéstől a golyóidra. El sem
tudok képzelni jobb rabszolgát. Most pedig ennek szellemében nem mehetsz el, Draco! Hmm?
Légy jó rabszolgám ma éjjel, és mutasd meg, hogy milyen engedelmes vagy!

– I… igen, gazdám.

– Azt hiszem, ezt jobban kellene cifrázni ma este – mondta Harry elgondolkodva. – Esetleg
gazdám, akit az idők végezetéig imádni fogok? Vagy hasonló szavak. Ebben hajlandó vagyok
tökéletesen nagylelkűnek lenni.

– Igen, gazdám, aki szeretni és szolgálni fogok életem minden napján – zihálta Draco.

– Az idők végezetéig – javította ki Harry. – A nagylelkű nem azt jelenti, hogy faképnél hagysz, ha
elérjük a King’s Crosst, világos?

– A King’s Crosst?

– Majd később elmagyarázom.

– Gazdám, akit örökkön-örökké szeretni fogok, egészen az idők végezetéig – helyesbített Draco
kötelességtudóan.

– Így már jobb – hagyta jóvá Harry. – Most pedig azt hiszem, bekötném a szemed. Hogy minél
jobban koncentrálhass arra, ami farok témában végbe megy, míg próbálsz ellenállni neki. Szóval…
– Ívesen meglendítette a pálcáját egy ceruza körül, átváltoztatva egy nagyon lágy anyagú
selyemkendővé, majd Draco feje köré kötözte, és egy bűbájjal is rögzítette.

– Lenyűgöző pálcamunka – mondta Draco kérdő hangsúllyal. – Ilyen sokszor kell selyemsálakat
elővarázsolnod a munkád során?

– Gyakoroltam. A nászutunkra.

– Mit gyakoroltál még? – kérdezte Draco fölényes hangon.

– Te – mondta Harry – túlságosan magabiztos vagy. Ideje ezt egy-két szinttel lejjebb tornázni.
Vagy tízzel. Egészen le, amíg a lábamnál nem fogsz pitizni.

– Pitizek neked az idők végezetéig, ó nagyszerű és csodálatos gazdám, akit szeretek és imádok, és
szolgálni és kényeztetni vágyom az örökkévalóságig, és még azon is túl, bizony, jaja…

– Na, jó, most már kiprovokáltad. Úgy hiszem, imádatot mondtam, nem szarkasztikus locsogást.
Készülj a gyalázatra, rabszolga!

– Megtehetem.

– De nem mehetsz el!

– Akaratos gazda vagy, az már szent. Igen, én gazdám, akit szeretek, imádok, tisztelek,
kényeztetek, akire mélységes elragadtatással tekintek fel, ájuldozva mennyei érintésed
nagyszerűségétől…

– Szájpecekre is szükséged van, rabszolga?

– Nos, ha már így említetted…

– Szájpecekre, ami majd megakadályozza, hogy könyörögj az élvezésért való engedélyért? –

kérdezte Harry élesen.

– Ah… nem. Azt hiszem, nélküle is megleszek, Harry gazdám, akit legigazabb módon szeretek.

– Így már jobb – mondta Harry. – Na, hol is tartottam?

– A meggyalázásomnál, azt hiszem.

– Á, igen. A meggyalázásodnál. Készülj a gyalázatra, rabszolga!

Ezúttal Draco csak bólintott, arcán kötelességtudó alázattal.

Nos, kötelességtudó alázattal és egy kis öntelt vigyorral. Ez az adott körülmények között
egyenesen őrült dolog volt. Nagyon őrült. Dracónak fogalma sem volt róla, hogy mit tervez neki
Harry.

– Invito kókuszolaj! – mondta Harry. Rákent egy bőséges adagot belőle Draco kemény farkára és
remegő golyóira, aztán saját bevallása szerint is finomkodás nélkül hozzálátott a dologhoz.

Fel és le, fel és le, egyszerűen csak verte Draco farkát hosszú, biztos mozdulatokkal, magasra
röpítve őt a szükség legmagasabb fokára röpítve őt a lehető legrövidebb idő alatt.

– Elég, elég, elég! – kiáltotta Draco egy percen belül. – Basszus, Harry, állj!

Harry a szabad kezével megpöccintette a pálcáját, megerősítve a hangtompító bűbájt, amit

korábban kiszórt.

– Komolyan gondolom! – kiáltotta Draco, tekergőzve és toporzékolva, próbálva a testével

elhúzódni Harry követelőző keze elől. – Elég, elég! Bassza meg, el fogok élvezni!

– Épp ez a cél – mondta Harry önelégülten.

– Engedélyt kaptam elélvezni?

– Egyáltalán nem.

– Harry gazdám! Akit örökké szeretek!

Harry felgyorsította a mozdulatait, és kíméletlenül átlökte Dracót a határon.

– Basszus, basszus, basszus! – ordította Draco, miközben a farka pulzált, egyenletes ütemben
lövellve ki a fehér folyadékot.

– Elpazaroltál kilencven másodpercet.

Draco lába összecsuklott, és erőtlenül csüngött a kikötözött kezeinél fogva, zihálva Harry
véleménye szerint a megkönnyebbülés és a bosszúság keverékétől.

– Hadd legyen ez tanulság a számodra – mondta Harry lehajolva, hogy halkan Draco izzadtságtól
nedves halántéka mellett suttogjon. – Az enyém vagy. Mindened az enyém, az orgazmusod is.
Akkor élveztetlek el, amikor csak akarlak, és hidd el, foglak is.

– Akkor… akkor… – Draco körbeforgatta a fejét, mintha próbálná meglátni Harryt, de a szemkötő
kitartott. – Nem vagy éhes?

– Nem, persze, hogy nem vagyok éhes. Szeretem, hogy nem tudsz ellenállni nekem. Ez azonban
nem változtat a tényen, hogy nem engedelmeskedtél nekem. Ezért megfegyelmezlek, abban nem
lesz hiba.

– Igen, Harry gazdám… egyetlen szerelmem – mondta Draco kicsit morogva. – Golyókorbácsolás?

– Ne reménykedj annyira! Tudod, hogy nem szereted, amikor megtörténik. – Harry egyik kezével
lesimított Draco kifeszült karján, olajat kenve rá. De ez rendben volt. Szerette Dracót szutykosan.
Jól illett ahhoz, hogy Draco elveszíti a kontrollt. – És azt általában a büntetésre használjuk. Igazi
büntetésre, Draco. Arra a fajtára, amit gondolkodás nélkül alkalmazok, ha olyasmit csinálsz,
amivel kiérdemled. A ma este azt bizonyítja, hogy fegyelmezésre van szükséged.

– Á! Egy rendes vesszőzésre esetleg?

– Ne csinálj úgy, mintha valami menüről választanál! – szidta Harry. – Vagy még mindig nem
érted, hogy ilyen döntéseket egyedül én hozhatok?

– Igen, Harry gazdám, akinek a lábainál örökké szeretek térdelni.

– Nagyon szép. Most állj fel! Ez az. Majd később eldöntöm, hogyan fegyelmezzelek meg. Először
meg kell tudnom, hogy megtanultál-e már engedelmeskedni nekem. Invito kókuszolaj!
– Ó, csessze meg! – mordult Draco. – Nem teszed meg.

Harry szélesen elmosolyodott, habár Draco úgysem láthatta.

– Nem tanultad még meg, hogy de igenis megteszem? Nos, egy újabb lecke a sorban. Az enyém
vagy, teljesen, még az orgazmusaid is. Amit akkor kényszerítek ki, amikor csak akarok… de ami
téged illet, várnod kell, míg engedélyt nem adok.

– Ez lehetetlen! – nyüszítette Draco.

– Akkor még hatásosabban kell megfegyelmezzelek, míg meg nem tanulsz engedelmeskedni
nekem. Ne élvezz el!

Másodszorra Harry kicsit finomabb volt. Draco pokolian érzékeny volt, ahogy csak pár perce ment
el, úgyhogy lassan kezdett, és fokozatosan erősített rá, óvatosan, hogy csak élvezetet okozzon, ne
fájdalmat… nos, nem azt a fájdalmat leszámítva, hogy Draco küzdött, hogy ne élvezzen el, amikor
a testének szüksége lett volna rá. De az a fájdalmat Draco magának okozta. Bármikor elmehetett
volna és megszabadulhatott volna tőle.

Erőteljesen küzdött, hogy ellenálljon, Harry csodálta ezért. Könyörgött és esdekelt, hízelgett és
nyüszített. Fogadkozott, hogy ha Harry megengedi, hogy elmenjen, Draco bármit megtesz neki.

– De már így is bármit megteszel nekem – mondta Harry szívélyes hangon, miközben a kezével
tovább dolgozott, állhatatosan és kitartóan, közelebb és közelebb röpítve az orgazmus
határmezsgyéjéhez. – A rabszolgám vagy.

Úgyhogy ekkor Draco megpróbált trükközni, kiabált, hogy megsérül, ha ez tovább folytatódik, és
hogyhogy nem tudja ezt Harry? Olyan rabszolgát akar-e, akinek a farka petyhüdt és
hasznavehetetlen, kifacsart, mint egy rongydarab, a túl sok tisztítóbűbáj után?

– Soha többé nem fog felállni! – kiáltotta. – El fogod törni!

– Téged foglak betörni – felelte Harry. – De bízz bennem, a farkad sértetlenül túléli.

– Kérlek, Harry, kérlek!

De Harry csak erősebben pumpálta.

– Ne élvezz el!

Draco viszont elélvezett, az ondó csak ömlött a farkából ahelyett, hogy több centi magasra lőtt
volna.

És ezúttal ahelyett, hogy zihált volna, tehetetlenül lógva a kötelékeiben, valósággal sírt.

– Legyen ez lecke a számodra – mondta Harry egyszerűen, ezúttal közelebb lépve, és a karjába
vonva Dracót, miközben a másik férfi csak reszketett és reszketett. – Az enyém vagy. Mindened az
enyém, az orgazmusaidat is beleértve. Elérhetem, hogy elélvezz, amikor csak akarom, és hidd el, el
is fogom.

– Elhiszem – felelte Draco reszelős hangon.

– És jogomban áll.

– És jogodban áll… – Draco Harry vállára hajtotta a fejét.

– Ezt tenni veled, amikor csak akarom.

– Igen…

– Annyiszor, ahányszor csak akarom – tette hozzá Harry kérlelhetetlenül.

– I… i… igen…

– Egymás után.

Draco nem mondott semmit.

– Egymás után, Draco – ismételte el Harry határozottan.

– I… i… igen. Annyiszor, ahányszor csak akarod, egymás után. – Draco újra sírni kezdett,
könnyeket hullatva Harry vállára.

– És ha megint akarlak?

– A tiéd vagyok.

Harry belecsípett a fogával Draco fülcimpájába.

– Megint akarlak.

– Ó, egek! – Draco küszködött, hogy állva maradjon. – I… Invito olaj…

– Te szegény rabszolga! Elfelejtetted, hogy szükséged van a pálcádra ahhoz, hogy működjön. De
értékelem a gesztust. – Harry messzebbre rúgta az olajos flakont. – Most amúgy sem akarom ezt.
Kár lenne használni, ha élvezhetem a kókuszos Draco ízét is.

Letérdelve és figyelmen kívül hagyva Draco riadt és várakozással teli nyöszörgését, Harry hosszan
és lassan szopta őt, minden szakértelmét beleadva, amije csak volt. Hosszan, lassan, gyengéd
nyalásokkal izgatta. Finom szívásokkal mutatta ki a szerelmét.

És végül kicsikarva a farkából az élvezete utolsó cseppjét is.

Amikor Draco harmadszorra is összecsukott a kötelékeiben, Harry eltüntette a szíjakat, és elkapta

őt, majd lefektette a földre, és félresöpörte a hajat az arcából.

– Most megfegyelmezel? – nyögte Draco rekedten. – Nem volt engedélyem…

– Majd reggel alaposan megkorbácsollak – ígérte Harry.

– Nagyon rossz voltam.

– Nagyon jó és nagyon rossz – javította ki Harry. – De persze nem tudtál volna nem rossz lenni.
Szeretem ezt. Nem tudsz ellenállni a gazdádnak, még ha ezt is parancsolják neked. De akkor is
meg kell téged fegyelmezni. Ez megillet téged a gazdádtól.

– A gazdámtól, akit szeretek és imádok – motyogta Draco. – Az idők végezetéig.

– Azt hiszem, most irány az ágy. Szegény, kimerült rabszolga. – Harry talpra segítette Dracót és az
ágy irányába fordította.

– Harry? – kérdezte Draco halkan.

– Igen?

– Azt hiszem, felrobban a szívem.

– Sose szokj hozzá!

– Soha. Soha, soha, soha…

Draco már félúton a bungaló apró hálószobája felé elaludt, szó szerint állva.

Harry nevetve nyalábolta fel a karjaiba, kiszórt egy pehelytoll bűbájt, és mosolyogva helyezte a
szeretőjét, férjét, rabszolgáját az ágyba.
 105. fejezet

– Ez pedig Alouise Malfoy nagymamám – mondta Draco, előrébb sétálva a folyosón, és megállva
egy másik portré előtt, amelyről egy újabb idős hölgy nézett le rájuk az orra fölött. – Harry,
bemutatom neked Alouise Malfoyt, aki egymaga megvédte a kúriát a Nagy Wiltshire-i Goblin
Felkelés idején. Nagymama, szeretném bemutatni neked a férjemet, a Brit Varázsbűn-üldözési
Főosztály fejét, Harry Pottert.

Harry udvariasan bólintott, noha addigra már úgy érezte, hogy mindjárt holtan esik össze. Amikor
Draco azt mondta, hogy szeretné bemutatni néhány fontosabb Malfoy felmenőjének, Harry azt
gondolta, hogy tényleg csak néhányról lesz szó.

Ehelyett szemlátomást végtelen sornyi fontosabb rokona volt, akiknek legtöbbje nagymamának
vagy nagyapának hívtak, mindegy, pontosan milyen rokonságban is álltak Dracóval. Ám Harry
megtanulta, hogy ne kérdezzen rá a részletekre. Draco nem viccelt, amikor azt mondta, hogy a
vérvonalukat gyerekként fejből kellett megtanulnia. Egy pillanat alatt el tudta sorolni őket.

– Örülök a találkozásnak, hölgyem – mondta Harry, enyhén meghajolva.

– Férjet mondtál? – kérdezte Alouise résnyire szűkült szemmel. – Férj! Az én időmben egy saját
neme felé hajló varázsló a megfelelő, érett dolgot cselekedte, és feleségül vett egy nőt, aki
örökösöket szült neki, míg ő titokban enyelgett a szeretőivel!

A vége felé már gyakorlatilag visított.

– Már nem 1723-ban élünk, nagymama. Manapság a megfelelő, érett viselkedés nem egyenlő
azzal, hogy elveszünk egy nőt csak azért, hogy hazudjunk neki az életünk hátralévő részében. –
Draco megpöccintette a pálcáját, hogy összehúzza a függönyt Alouise portréja előtt.

– Csak az ötven százalékuk áll mellettem – mondta Harry szárazon. – Talán abba kellene
hagynunk, míg vezetek.

– Ez csak tömény ostobaság! – jelentette ki Draco. – Ez egy Malfoy családi hagyomány. Be kell
mutassalak minden kiemelkedőbb Malfoynak az utóbbi háromszáz évből.

– Mi történt azzal, hogy csak néhánynak?

– Ez tényleg csak néhány, összehasonlítva az összes ősömmel abból a korból. Számold csak össze!

Harry elfintorodott, de tovább vonszolta magát.

***

– Ugye, minden rendben ment a portrékkal? – kérdezte Lucius este a levesnél.

Draco bólintott, miközben félretette a kanalát.

– Meglehetősen.

Ez nyilvánvalóan nem az a válasz volt, amit az apja várt volna.

– Az őseink helyeselték a házastársi választásodat?

– Nincs szükségem a helyeslésükre. – Draco fagyos szürke szemmel meredt az apjára. – Senkinek
a helyeslésére nincs szükségem.

– Ne piszkáld már a fiúkat, Lucius! – korholta Narcissa. – Amellett, hogy illetlen, nem is
szolgáltak rá. Az esküvőjük óta eltelt alig egy hónap alatt nem kevesebb, mint hat társadalmi
eseményre hívtak meg minket, amitől korábban el volt zárva.

– Ó, nem csak korábban, anyám – mondta Draco gonoszul. – Állandóan hivatalosak voltatok a
hasonló eseményekre, nem? Amíg apa rossz oldalt nem választott a második háború alatt, amivel
elérte, hogy kitaszított legyen…

– Tudod, hogy nem volt választásom! – kiáltotta Lucius. – A Jel a karomon nem hagyott más
lehetőséget!

– Ami elvezet ahhoz a még rosszabb választáshoz, hogy eleve felvetted a Jegyet! De nem elégedtél
meg ennyivel, nem igaz, apám? Ó, nem! Muszáj volt engem is rábeszélned a Jegyre, hogy biztos
lehess, én is akarom azt az őrültséget…

– Mintha megígérted volna, hogy többet nem vágod ezt az arcomba!

– Te pedig mintha megígérted volna, hogy nem leszel többé udvariatlan Harryvel! – vágott vissza
Draco. – Próbálni rávenni engem, hogy panaszkodjak a szűklátókörű őseinkről, Harryvel való
udvariatlanságnak minősül, úgyhogy ha nem bánod, a férjem és én most haza megyünk…

– Maguk hihetetlenek! – mondta Harry, az asztalra dobva a szalvétáját, miközben felállt. – Van
fogalmuk róla, milyen szerencsések, hogy itt vannak egymásnak? Jó néhány szülőnek végig kellett
néznie, hogy meghal a gyereke a háborúban! Jó néhány gyerek pedig sosem ismerhette meg a
szüleit! De maguk ismerik egymást!

– Mi is itt vagyunk önnek, Harry – mondta Narcissa halkan. – Most már teljesen a tagja a
családnak.

Harry visszaült, noha kissé mérgesen. Nem állt szándékában ennyire kitörni.

– Lucius és Draco pedig megtanulnak túllépni a múlton, ebben biztos vagyok – folytatta az
asszony. – Nem igaz, kedveseim?

– Abban a pillanatban, hogy apám bocsánatot kér – mondta Draco összefonva a karját, és
hátradőlve.

– Már bocsánatot kértem, hálátlan kölyök! Újra és újra elmondtam neked, hogy nem vettem volna
fel a Jegyet, ha ismertem volna a rád vagy a családra vagy a magamra váró következményeket!

– Úgy értettem, hogy Harry sértegetéséért kellene bocsánatot kérned.

– Nem sértegettem Harryt. A portrék reakcióját kérdeztem, mert kíváncsi voltam, mit mondott
Gaius Malfoy! Velem nem volt hajlandó beszélni a Res mea esről, de biztos voltam benne, hogy te
és Harry meggyőztétek.

– Ó! – mondta Draco lassan. – Ez esetben én kérek bocsánatot, apám. Nem tudtam, hogy van egy
portrénk Gaius Malfoyról.

– De Harry tudja. Beszéltünk róla az esküvőd előtt – felelte Lucius mereven. – Biztos vagyok
benne, hogy lenne hozzá kérdése. Te pedig tudod, hogyan találd meg az elrejtett képeket a
gyűjteményünkben.

– Akkor vacsora után, Harry? – kérdezte Draco.

Harry egy életre is elég Malfoy portréval beszélt aznap, de úgy gondolta, hogy ebben az esetben
kivételt tehet.

***

– Mi még nem beszéltünk eddig, uram – mondta Draco, elegánsan meghajolva. – De én…

– Ki tudom találni, ki vagy – morogta egy tiszteletet parancsoló, szőke hajú és szürkészöld szemű
férfi. – Draco Malfoy, Lucius Abraxas Malfoy fia, aki nemrégiben kutatott fel engem. Semmi
közölnivalóm nem volt a számára, mint ahogy a számodra sincs.

– Eltévesztette a nevemet, habár a származásomat nem. Draco Malfoy-Potter vagyok, ő pedig itt a
férjem, Harry Potter, a varázsló Nagy-Britannia Varázsbűn-üldözési Főosztályának
aurorparancsnoka.

A portrén lévő férfi előrébb hajolt, a tekintete pedig már nem volt hűvös és megvető, hanem
érdeklődéstől csillogott.

– Potter?

– Igen – mondta Harry.

– Lépjen közelebb, lépjen közelebb! – Gaius mérgesen intett a kezével, amikor mindketten
közelebb mentek. Nem te! Jobban meg akarom nézni Harry Pottert. – Hosszan sóhajtott. – Igen,
látom őt magában.

– Harte Pottert, uram? – kérdezte Harry.

– Yasmint – felelte Gaius halkan. – Életében úgy hívták, Yasmin.

Harry habozott.

– El tudja mondani, mi történt?

Gaius megint felegyenesedett.

– Még sosem beszéltem erről. A második feleségemnek sem, még a gyermekeimnek sem a
figyelmeztetésen kívül arról, hogy mi történhet.

– Ami meg is történt, uram – mondta Draco, Harry mellé lépve. – Az átok ötszáz évig szunnyadt,
az erről szóló tudás csak szóban terjedt, ahogy ön meghagyta. De aztán áldozatául estem, és Harry
Potter rabszolgája lettem.

Gaius úgy mérte őt végig, mint aki csapdát keres.

– Mutasd a csuklódat!
Draco azonnal megmutatta, de közben magyarázott.

– A Res mea es jele mostanra eltűnt, nagyapa. Majd egy teljes éven át rabszolga voltam, de aztán
az átok megtört.

Gaius előhúzta a pálcáját.

– Annak csak egyetlen módja van, és az még egy sötét mágusnak is túl gonosz ahhoz, hogy akár
csak rágondoljon!

– Egy gyerek sem lett feláldozva – mondta Draco gyorsan, és esedezve felemelte a kezeit. – A
kúriára és teljes berendezésére esküszöm.

Gaius szemlátomást felismerte az esküt, mert leeresztette a pálcáját.

– Akkor hogyan?

– Igaz szerelem – mondta Draco halkan.

– Ha az igaz szerelem véget tudna vetni az átoknak, akkor sosem lettem volna rabszolga. Teljes
szívemből szerettem az én Yasminomat.

– Vagy inkább igaz szerelem és életadósság. – Draco elmosolyodott. – Az én helyzetem egy kicsit
bonyolultabb volt, mint a szimpla Res mea es.

– Mintha az enyém egyszerű lett volna – motyogta a férfi a portrén. – Inkább maradtam volna
rabszolga, mint hogy úgy szabaduljak fel, ahogy felszabadultam.

– Erről akartam beszélni önnel, uram. – mondta Harry. – Arról, hogyan szabadult fel. Tragédia,
ami a gyermekével történt…

– Tetüzabáló féreg az összes mugli! Megtámadni egy gyereket pusztán azért, mert a szülei
varázslók!

Harry meg tudta érteni a kirohanását. Talán a legtöbb varázslóét is. Ő csak örült, hogy sosem
követte el azt a hibát, hogy azt feltételezte, az összes mugli olyan, mint a Dursleyk. De végül is,
Harry elég sok muglit ismert. Gaius Malfoy valószínűleg nem.

– Tudja, megállítottam – folytatta Gaius, egész testében meggörnyedve. – Megállítottam, mielőtt

felnégyelhette volna a gyerekem, mert azt ordibálta, hogy fel fogja. Megöltem. De elkéstem. Az én
kisfiam ott haldokolt minden gyógyító mágia ellenére is, amit csak meg tudtam idézni. És
Yasminnál is elkéstem. Azon a napon ő is meghalt, noha eltartott egy ideig, míg a teste rájött, hogy
a szíve és a lelke a gyermekéhez ment…

Hirtelen elfordította a fejét.

– Aztán szabad voltam, de mintha minden napfény eltűnt volna a világból. A szabadságom ára túl
magas volt. Sosem fizettem volna meg, ha lett volna választásom.

– De éppen ez az, uram – mondta Harry gyengéden. – Nem hiszem, hogy a gyereke halálának
bármiféle hatása lett volna a bűbájra. Nem… A Res mea es azért tört meg, mert a gyereke élt.

Gaius pislogott.

– Nem tudom… követni, amit beszél.

Harry elmosolyodott.

– A gyermeke egyszerre született Potternek is és Malfoie-nak is, igaz? A bűbáj akkor és ott
megállhatott, mert hogy tudna valaki egyszerre rabszolga és gazda is lenni? Megnézte a csuklóját,
amikor a fia megszületett?

Gaius hosszú haja meglebbent, ahogy megrázta a fejét.

– Nem volt rá okom. És időm sem arra, hogy magamon gondolkodjam. Yasmin legyengült, és
nagyon vérzett. Volt forrasztófű kivonatunk, de nem volt elég friss. Magamhoz hívtam még, de hát
a növények és a mágia… holdsütötte pengével kellett leszüretelni. Kiküldött érte… – Elakadt a
szava, és újra elfordította a fejét. – Bárcsak mellette maradtam volna! Bárcsak ott lettem volna,
amikor az a mugli betette a lábát a lakóhelyünkre…

– Nem tudhattad, nagyapa.

– De most már tudnia kell, hogy szabad volt, mielőtt ő kiküldte magát. Nem kell kínoznia magát
tovább a bűntudattal, hogy a szabadságát szörnyű áron kapta. Noha ami történt, az szörnyű volt. Ez
nem kérdés.

Gaius letörölt egy könnyet, ami az egyik szeméből kicsordult.

– Örülök, hogy eljöttek hozzám elmondani ezt, Draco Malfoy-Potter és Harry Potter.

– Örülünk, hogy segíthettünk – felelte Harry. – De van pár dolog, amin elgondolkodtam. Minden
feljegyzésben, amit találtunk, Yasminról… Harténak nevezik. De úgy utalnak rá, mintha… öm,
férfi lett volna.

– Azt én csináltam. Arra az esetre, ha az átok lecsapna valamelyik leszármazottamra, nem akartam,
hogy ártatlan gyerekeket lemészároljanak a szabadságért cserébe. Úgyhogy eltitkoltam, ami
történt. Névtelen sírba temettem a gyerekemet, nehogy a neve nyom legyen. El akartam kerülni
mindenféle írott feljegyzést arról, ami köztem és Yasmin között történt. Sajnos az utóbbi
lehetetlennek bizonyult. Erőteljes mágia van a Potter vérvonalon… de megtettem, amit tudtam.
Kiszórtam egy olyan bűbájt, ami minden írott feljegyzésben más nemet és más nevet mutat. És
Harténak neveztem el, mert az volt a számomra. A szívem.

Harry ezt meg tudta érteni.

– Az enyém pedig Draco.

– Akkor vigyázzon rá jól!

– Igen, uram. – Harry habozott. – És a rozmaring a gyereke sírjában?

– Megemlékezésből. Látom, hogy ez a szokás már kiment a divatból.

– Nem ment ki, nagyapa – mondta Draco. – De Harry szokásai kicsit mások.

– Á, értem. Yasminéi is azok voltak. – Gaius várt egy kicsit, majd megszólalt. – Kérhetnék egy
szívességet, Draco Malfoy-Potter? Vannak bizonyos védőbűbájok a kúrián, olyanok, amiket én
szórtam ki, de bármely élő Malfoy le tudja venni. Egy ilyen bűbáj távol tart mindenkit a vér
szerinti Mafoyokon kívül attól, hogy meglátogassák az itteni portrékat, de lehet kivételt tenni…

– Természetesen, nagyapa. Örömmel. Akkor Yasminnak volt portréja?

– Rég elrejtettem.

– Már korábban is megkérhettél volna valakit, hogy szüntesse meg neked a bűbájt.

– És hagytam volna kiszivárogni az információt, ami egy újabb gyerek halálához vezethet? – Gaius
megrázta a fejét. – Azon kívül képtelen lettem volna újra látni az én Yasminomat úgy, hogy
közben azt hiszem, a gyerekünk halála árán szabadultam fel. Ez… túl sok volt. Most azonban… A
varázsige úgy szól, hogy Non prohibo Yasmina Sarah Potter.

Draco előhúzta a pálcáját, és lassú, kiszámított mozdulatokkal kiszórta a bűbájt, amiről Harry azt
gondolta, valamiféle kulcs a kúria védőbűbájaihoz.

Egy árny jelent meg Gaius mögött. Apránként ragyogott fel, ami Harryt a régi Star Trek sorozatbeli
teleportációra emlékeztette. Kis híján felnevetett a gondolaton, hogy Yasmin Pottert felsugározzák
a portréba.

De ez megbocsáthatatlan udvariatlanság lett volna, és tönkretette volna a meghitt pillanatot,

úgyhogy inkább tartotta a száját.

Aztán a csillogás végül eloszlott, és egy nő állt ott a portréban hosszú fekete hajjal, és olyan zöld
szemmel, mint a Harryé, zöld bársony talárt viselve, amiről valahogy ordított, hogy reneszánsz,
még ha nem is különbözött sokban azoktól a talároktól, amiket mostanában a boszorkányok
hordtak.

– Gaius, szerelmem! – mondta a nő lágy hangon, miközben előre lépett, és egyet fordulva a férfi
kitárt karjaiba vetette magát. – Csak vártam és vártam. Mi tartott ilyen sokáig?

Válasz helyett Gaius közel húzta őt magához, és hosszan megcsókolta.

– Azt hiszem, ez jelzés a számunkra, hogy menjük – suttogta Harry.

– Még ne! – mondta Gaius kissé oldalra fordítva a fejét, hogy beszélni tudjon. – Yasmin, drága
szerelmem… sok mindent kell mondanom a számodra, de most csak ennyit mondok: Üdvözöld a
leszármazottamat, Draco Malfoy-Pottert és férjét, Harry Pottert!

– Malfoy-Potter – mondta a nő lassú, elégedett hangon. – Micsoda zene a füleimnek. Mi is

gondolhattunk volna erre, Gaius. – Aztán csak úgy, mellékesen megjegyezte a folyosón álló
Harrynek és Dracónak: – Az én férjuram azt mondja, üdvözöljem önöket, úgyhogy így teszek. De
ha most megbocsátanak nekünk, sok megbeszélnivalónk van.

Harry udvariasan bólintott, és várt, míg Draco is meghajolt, mielőtt elment volna.

– Férjuram – mondta Draco, amikor hallótávolságon kívülre értek. – Ez tetszik. Mmm, igen.
Nagyon tetszik.

– Szerinted nekik is, öm, érdekes a kapcsolatuk?

– Nincs okunk rá, hogy ne menjünk vissza megkérdezni – vetette fel Draco. – Habár jobb, ha
inkább nem. Azt hallottam, hogy a portrék nem öltözhetnek át, hacsak nincs a képre festve több
ruha, de kétségtelen, hogy le tudják venni a ruhájukat, ha úgy akarják. Ezért nincs egyetlen
varázsló művészeti múzeum sem. A portrék általában nem szeretnek így közszemlére téve lenni, és
abszolút sokkoló dolgokkal állnak érte bosszút.

Harry nevetett.
– Gondolom, a szobrok még rosszabbak lehetnek.

– Ó, igen! A szobrok is teljeskörűen funkcionálnak. – Draco kajánul nézett rá. – Van pár a
kertünkben, ha esetleg valamikor szükséged lenne egy kis… stimuláló nézelődésre.

– Amikor te vagy az ágyamban? – Harry felnevetett. – Nem hiszem, hogy szükségem lenne bármi
másra, Draco. Valaha is. És pont.

– Így legyen – felelte Draco önelégülten.

– Most pedig kérlek, mondd, hogy végeztünk egy időre a portrékkal!

Draco arcáról eltűnt a humor minden jele.

– Csak még egyet! De egyedül is csinálhatom, ha akarod. Nem… nem szigorúan családi dolog.

– Igen?

– Perselus – suttogta Draco. – Próbáltam beszélni vele az esküvőnk reggelén, de már sokkal
hamarabb meg kellett volna tennem. Én nem… nem tudom ennyiben hagyni. Túl sokkal tartozom
neki.

– Nem vagy ezzel egyedül – mondta Harry határozottan. – Nekem is beszélnem kell vele, és
egyébként is melletted akarok lenni, ha valami ennyire nehéz dolgot kell tenned. Azon kívül, ha én
is ott vagyok, valószínűbb, hogy felbukkan. Biztos szeretne rám ordibálni a régi idők emlékére.

– Nem érdemelnéd meg.

– Nem számít, hogy megérdemelném vagy sem – mondta Harry megragadva és megszorítva Draco
kezét. – Pitontól elfogadom. Amíg jobban érzi magát tőle. Nem te vagy az egyetlen, aki sokkal
tartozik neki.

– Szóval akkor… – Draco nyelt egyet. – Holnap?

– Holnap. Amint hazaérek, baglyot küldök McGalagonynak.

Draco bólintott.

– A fürdőben foglak várni.

– Úgy érted, készen arra, hogy eltereld a figyelmemet?

– Igen, Harry gazdám…

– Ó, ez aztán érdekes szófordulat! – mondta Lucius a folyosó végén az árnyékban.

– A szokás hatalma – mondta Draco erőltetetten könnyed hangon. – Számíts rá, hogy sokszor
hallod még, amikor meglátogatunk. Hacsak nem akarod, hogy itt is megjátsszam magam, mint
ahogy a nyilvánosság előtt.

– Olyan nagyon nem játszod meg magad a nyilvánosság előtt sem, ahogy észrevettem – vágott
vissza Lucius. – Szeretni, becsülni, engedelmeskedni?

– A kérdés továbbra is áll. Önmagam legyek-e a jelenlétedben, apám? A valódi, igazi önmagam,
ami azok után, amik történtek, akaratlanul is többnek tekinti Harryt a férjemnél? Vagy játsszam el,
hogy az a fiú vagyok, akit kétségtelenül szeretnél, az a fajta, aki sosem házasodna össze félvérrel
kétszer…

– Draco! – szakította félbe Lucius. – Elég ebből az értelmetlen beszédből. És… légy önmagad!

Hirtelen sarkon fordult és elsietett; a csizmája sarka kopogott a márványpadlón.

– Nos – szólalt meg Draco. – Erre nem számítottam.

Harry megint megszorította a kezét, ezúttal kicsit erősebben.

– Szerintem próbálkozik. És azt hiszem, ideje lenne abbahagynod a provokálását.

Draco nyelt egyet.

– Igen. Azt hiszem, igen.

– Ezt tekintsd utasításnak! – tette hozzá Harry. – Nem ő az egyetlen, akinek próbálkoznia kell, ha
te és ő túl akartok jutni a múlton.

– Utasításnak. Nos, akkor jó, Harry gazdám.

Harry megcsókolta az orra hegyét.

– Menjünk haza és fürödjünk, holnap pedig… Roxfort.

Határozottan az ölelésébe vonva őt, Harry megpördítette magukat.

 106. fejezet

– Köszönöm, McGalagony professzor! – mondta Harry, miközben felállt az asszony asztala előtti
székről, és az ajtóhoz lépett. – Tudom, hogy hirtelen jött a kérés. És… öm… megkésve.

Az asszony az irodája ajtaja felé fordult.

– Minerva, Harry. Ez önnek és Dracónak is szól.

– Köszönjük, Minerva!

Harry büszke volt, hogy csak egy egész kicsit remegett meg Draco hangja.

Az ajtó bezáródott az igazgatónő után, Harry és Draco pedig magára maradt az egykori igazgatók
és igazgatónők portréival.

Piton kerete üres volt, de a lakója nem lehetett messze. Tíz másodperc múlva belépett a keretbe,
méghozzá ugyanolyan tiszteletet parancsoló kiállással, mint mindig, és olyan lebbenő talárral, ami
élőben is hatásos lett volna, nemhogy festményen.

– Ahogy látom, ékesszóló, mint mindig, Potter – mosolygott gúnyosan a portré, a szemét meresztve
mindkettőjükre.

Azok a napok, amikor egy ilyen sértés zavarta volna, rég elmúltak, gondolta Harry.

– Jó reggelt, uram!

– Az? Elhaláloztam, ha esetleg elkerülte volna a figyelmét.

– Ó, ugyan már, Perselus! – mondta Dumbledore ásítva egyet, miközben megnyújtózott festett
karosszékén. – Nagyon jól tudod, hogy a jelenlegi állapotodban is lehet jó reggeled.

– Önnek is jó reggelt, uram! – mondta Harry mosolyogva a másik portré felé fordulva.

– Jó reggelt, Harry, Draco! – Dumbledore mindkettőjükre rámosolygott. – Nocsak, milyen fess

fiatalemberekké cseperedtek. Öröm ezt látni, öröm ezt látni.

– Uram! – köszönt Draco mereven.

– Ne, erre semmi szükség! – Az igazgató hangja kedves volt. – Semmi oka szégyellnie magát,
Draco! Remélem, tudja. Lehetetlen helyzetbe hozták olyan felnőttek, akiknek több eszük is lehetett
volna, és még akkor is, a belső ereje utat talált ahhoz, hogy keresztülragyogjon. Sose felejtse el,
hogy saját szabad akaratából engedte le a pálcáját!

– Nem úgy, mint én – morogta Piton.

– Muszáj ezen újra keresztülmennünk, Perselus? Nem mintha adtam volna más választási
lehetőséget a dologban.

– Most viszont magunkra hagyhatna bennünket. Vagy az volt a benyomása, hogy Potter és Malfoy
magához jött?

Harry úgy érezte, hogy ez még Pitontól is durva volt, de Dumbledore könnyedén vette. – Igazad
van, Perselus. Teljesen igazad van. Lóg egy igazán ragyogó varázsló a negyedik emeleti folyosó
falán, akit egyébként is készültem meglátogatni. A viszont látásra!

Ahelyett, hogy kilépett volna a keretből, egy lila csillámlásos durranással eltűnt.

– Felvágós – morogta Piton.

– Egy kicsit az, uram – mondta Harry, akaratlanul is elvigyorodva. A halál egy cseppet sem
lágyította meg Pitont, de talán így is volt a legjobb.

Piton szeme résnyire szűkült.

– Túl nagy kérés lenne, ha a rendes titulusommal tisztelne meg?

Ó! Harry komoly arccal bólintott.

– Hogyne. Jó újra látni önt, Piton igazgató.

– Soha életében nem gondolta úgy, hogy jó látni engem, Potter.

– Nos, most igen – jelentette ki Harry meglátva és megragadva a nagy lehetőségét. – Mert most a
megfelelő helyén látom önt, megbecsülve a Roxfort nagy igazgatói közt, ahol lennie kell.

– Ostoba, mint mindig – felelte Piton a fejét csóválva. Ám Harry keresztüllátott rajta. Egy apró
ránc a szeme sarkában elégedettségről árulkodott. Ez logikus volt. Piton mindig is egy Merlin
Érdemrendre vágyott. Ez is egyfajta elismerés volt. – A Sötét Nagyúr nevezett ki igazgatónak,
Potter.

Személy szerint Harry úgy gondolta, hogy Piton most már csak kihasználja a dolgot. Arra ösztökéli
őt, hogy még többet dicsérje. Nem mintha érdekelte volna, mit gondol Harry. De jó lehetett, hogy
valaki kimondja.

– Igen, így van – felelte. – És ön azt tette, ami helyes, ahelyett, ami könnyű lett volna. Védelmezte
a diákokat a tanárnak küldött halálfalóktól. Tanácskozott Dumbledoreral, apránként véghezvitte a
tervet, segített nekem, miközben, ha elkapták volna, halálra kínozzák. Ön nélkül mind elvesztünk
volna, és velünk együtt a Roxfort is. Nagyszerű igazgató volt, uram. Talán a legjobb mind közül.

– Ne legyen szentimentális bolond…

Harry elvigyorodott.

– Ha szentimentális bolond lennék, az egyik gyerekemet Albus Perselusnak nevezném a két

legbátrabb férfi után, akiket valaha ismertem.

– Albus Perselus Potter. – Piton gúnyosan elmosolyodott. Nos, akkor Merlinnek hála, hogy már
meghaltam. Egy ilyen nevű gyereket a Mardekárba osztanának be, mielőtt még a kalap a fejéhez
érne, én pedig nem viselnék el egy Pottert a gondjaimra bízva.

Draco eddig még nem szólalt meg, de ez eléggé megriasztotta ahhoz, hogy beleszóljon Harry és
Piton szópárbajába.

– Miből gondolja, hogy egy ilyen nevű gyereket oda osztanának…

– A Potterrel való házasságtól megzápult az agya?

Draco a másik lábára nehezedett.

– Ön itt volt akkor, azon a napon? Nem jött elő.

– Beszéljen egyértelműbben! Melyik napon?

– Azon a napon, amikor eljöttem önhöz, hogy elmondjam, összeházasodom Harryvel. Órákig
vártam. Csak a keretén kívül volt, mint ma? Hallgatva, amint arról fecsegek, mennyire szeretem őt?

– Nem – mondta Piton élesen, mielőtt sóhajtott, és leült az egyenes támlájú karosszékbe a
portréján. – Minerva elmondta, miért jön. Gondoskodtam róla, hogy ne legyek jelen.

Draco kissé megrezzent.

– Nem akart engem látni.

– Pontosabb lenne, ha azt mondanánk, hogy nem akartam látni azon a bizonyos napon.

– Miért? – kérdezte Draco fájdalommal teli hangon. – Az esküvőm napja volt. Szerettem volna, ha
ön is a részese. Annyi mindent tett értem, én pedig meg akartam köszönni, és a bocsánatát kérni,
és… – Megköszörülte a torkát. – Annyira ellenzi a Harryvel való kapcsolatomat, hogy még sok
boldogságot sem bírt kívánni?

– Ha énrám volt szükséged, hogy sok boldogságot kívánjak, akkor nem álltál még készen a
házasságra.

– Nem volt rá szükségem…

– Draco! – szakította félbe Piton. – Pontosan azért maradtam távol azon a napon, mert az az
esküvője napja volt. És nem, nem azért, mert nem tudom elviselni Pottert. Ő… megfelelőnek
bizonyult végül.

Harry kis híján felugrott. „Megfelelőnek” lenni Pitonnál egyenértékű volt száz minisztériumi
kitüntetéssel.

– Egyszerűen csak nem akartam elrontani az esküvője napját – folytatta Piton, sötét szemét Dracón
tartva, miközben közelebb hajolt a portréjában. – Az lett volna az első alkalom, hogy beszéljünk a
háború óta. Nem tűnt valószínűnek, hogy kellemes lesz a beszélgetés, hanem inkább olyan, ami
keserű emlékeket idéz, vádaskodásokat, bűntudatot, hibáztatást. Ilyesfajta a dolgokról nem
szabadna beszélni egy olyan napon, amin csak örömnek van helye. – Piton összefűzte az ujjait az
ölében, és becsukta a szemét. – Tényleg azt kívántam, hogy boldog legyen, Draco. Nem hagyta
volna el az irodát boldogan, ha beszélünk azon a napon.

– Ó! – mondta Draco erőtlenül. Akkor… ez igen figyelmes volt.

– El sem tudja képzelni. – Piton kinyitotta a szemét, és résnyire szűkítette. – A másik portrémba
kellett visszavonulnom.

– Van másik portréja is, igazgató úr? – kérdezte Harry szándékosan hozzátéve a titulust is.

– Anyámnak volt egy miniatúrája rólam fiatalabb koromból – mondta Piton. – Vele együtt lett
eltemetve. Ott várakozni, míg el nem megy, nem volt örömteli élmény.

Uhhh. Harrynek sikerült közömbös arcot vágnia, de akkor is… Uhhh.

Másrészről viszont ez egyértelmű bizonyíték volt, hogy Piton tényleg törődik Dracóval. Harrynek
tetszett ez a gondolat. Nem csak a Megszeghetetlen Eskü késztette arra Pitont, hogy védelmezze
Dracót az utolsó, veszélyekkel teli évben, amit Harry a Roxfortban töltött. Piton anélkül is
védelmezte volna Dracót.

És Harry kérdezés nélkül is tisztában volt vele, hogy Piton olyan jól védelmezte őt, amennyire csak
tudta, a teljes rákövetkező évben.

– Magukra hagyom önöket, hogy kettesben beszélgessenek – mondta aprót bólintva. – Azt hiszem,
sok mindent kell megbeszélniük. Csak egy dolog, mielőtt elmegyek, igazgató úr. Szeretnék
köszönetet mondani mindazért, amit értem tett, egészen az első iskolai évtől kezdve, amikor távol
tartotta Mógust attól, hogy megátkozza a seprűmet. És azt akartam mondani… bárcsak jobban is
mertem volna korábban, mert akkor bíztam volna önben, amikor tényleg számított.

– Ez két dolog volt, Potter – morogta Piton. – De mint kiderült, igenis bízott bennem, amikor
valóban számított. Máskülönben leöntötte volna az emlékeimet a csatornába ahelyett, hogy
felhasználta volna az előnyére, ahogy szántam. Most pedig azt hiszem, indulni készült.

– Igen – mondta Harry. – Elsétálgatok egy kicsit a kastélyban. Örülök, hogy láthattam, igazgató úr.

– Indul már végre?

Harry elvigyorodott, intett egyet, és aztán átvágva a szobán kiment az ajtón.

***

– Jól elbeszélgettetek? – kérdezte Harry később, amikor leugrott a kőről a tó partján.

– Perselusnak igaza volt. – Draco előrébb jött, és Harryhez bújt, élvezettel felsóhajtva, amikor
Harry karjai átölelték. – Voltak dolgok, amiket ki kellett mondani. Fájdalmas dolgok. Az esküvőnk
napja nem lett volna alkalmas erre.

– De rendben vagy, ugye?

– Igen, Harry. – Draco a nyakához dugta az orrát. – A háborúra gondolni rettenetes. De amíg itt
vagy nekem…

– Hallod, amit mondasz? – Harry felemelte Draco fejét, és szájon csókolta őt, nyelvével Draco
ajkait cirógatva, miközben lassan elhúzódott. – Azt mondod, amíg itt vagyok neked? Hát még
mindig nem tudod? Nem érted? A tiéd vagyok. Együtt vagyunk ebben, egy életen át és azon is túl.

– Tudom. – Draco visszahúzódott, és elnézett a víz nyugodt felszínén, a profilja olyan volt, mintha
kőből faragták volna ki. – Csak azt kívánom, bár el tudnám hinni, hogy megérdemellek.

Harry ismerte ezeket az érzéseket.

– Én azt hittem egykor, hogy nem érdemlem meg, hogy szüleim legyenek.

A fájdalom és vágyódás nyers vallomása közöttük lebegett egy pillanatig.

Azután Draco megfogta a kezét, és az ujjaikat is összekulcsolta.

– De felnőttél, és megtanultad, hogy ugyanúgy megérdemelted őket, mint bárki más. Ami történt,
az nem a te hibád, és az sem a te hibád, hogy a rokonaid nem voltak hajlandók rendes anya- és
apapótlékok lenni. Ez egyszerűen csak… így alakult.

– Igen – mondta Harry, és nyelt egyet. – Most már tudom. És egy nap majd megtudod, hogy te is
jobb gyerekkort érdemeltél volna. Minden, ami azután következett, azzal kezdődött, de amikor már
a saját eszeddel kezdtél gondolkodni… akkor jól csináltad, Draco. Tényleg jól. Engedd meg
magadnak, hogy boldog légy! Megérdemled.

– Most már tudod, hogy Perselus miért nem akart beszélni velem az esküvőnk napján. Ettől…
eléggé elérzékenyültem.

Ideje témát váltani, gondolta Harry.

– Visszatért Dumbledore, amíg még odafent voltál?

– Ó, igen. Bocsánatot kért, amiért nem tudta megosztani velem a portréjában lévő citromport. –
Draco felnevetett. – De úgy tűnik, a többi portréval meg tudja osztani. Kinyújtotta a kezét, és letett
egyet a Perselus portréján lévő asztalra, de ő visszaadta, mire Dumbledore újra oda tette. Aztán
Piton azzal fenyegette meg, hogy főz egy festékhalványítót.

Harry nevetett.

– Festethetnék egy másik portrét Pitonról, hogy kiakasszuk a Mardekárban. Tudod, hogy el tudjon
néha szökni Dumbledore elől. Anélkül, hogy az anyja sírjába kelljen vonulnia.

– Uhh! – Draco elfintorodott. – Tudod, nem kellett volna ennyire túlzásba esnie. Meglátogathatott
volna egy másik portrét a kastélyban.

– El tudod képzelni Pitont, ahogy beugrik valakihez látogatóba egy kis traccspartira?

– Igaz. – Draco körbenézett. – Vissza kell majd jönnöm, és újra beszélnem vele. Fájt, de jó volt. És
azt hiszem, legközelebb kevésbé fog fájni.

– És ha mégsem – mondta Harry tréfásan –, amikor hazajössz, majd teszek róla, hogy jobban
fájjon. Csak hogy kiverjem a fejedből persze. Soha ne gondold, hogy várnod kell rám, hogy
késztetést érezzek a golyóid megkorbácsolására, Draco. Boldogan megteszem kérésre is.

– Igazán? – mondta Draco szárazon. – Sosem gondoltam volna.

– De nem csak a golyóidat. Bármely testrészedet is, amelyiket kéred.

Draco elvigyorodott.

– Tudtam, hogy nem véletlenül akartalak férjuramnak.

– Mert kegyetlen a korbácskezelésem?

– Mert szeretlek – mondta Draco újra a karjai közé lépve. – Mert tökéletes vagy.

– Nem vagyok. És te sem vagy az. Senki sem az. De Draco? Együtt tökéletesek vagyunk. És csak
ez számít.

– Igen. – Draco rámosolygott. – Menjünk haza, Harry gazdám!

Haza. Valaha a Roxfort volt az otthona.

De Harry mára már jobban tudta. Az otthon nem téglákból, fából és kőből állt. Nem is egy hely
volt. Az otthon embereket jelentett, akik soha nem hagynak el, történjék bármi. Az otthon
szeretetből, elköteleződésből és törődésből állt.

Az otthon Draco volt.

És Ron, Hermione meg még Narcissa és Lucius is a maguk módján.

De leginkább Draco.

– Igen – felelte Harry halkan. – Menjünk!

Még közelebb húzva magához Dracót, Harry megpördült és elhoppanálta magukat Roxfortból.

Nem számított, hol kötnek ki.

Akárhová mentek, amíg együtt lehettek, otthon voltak.

VÉGE

Please drop by the archive and comment to let the author know if you enjoyed their work!