Lopakodó
kelet-európai fejlemények befolyásolására.
forradalom
Kelet-Közép-
Európa
szovjetizálása
Békés Csaba
A történészek között mindmáig vita
folyik arról, hogy vajon Sztálinnak ere-
dendŒ terve volt-e a kelet-közép-euró-
pai térség szovjetizálása, vagy pedig
a térség országainak szovjet mintára
történŒ átalakítása csupán a nagyha-
talmi koalíció megbomlásának, a Tru-
man-doktrína és a Marshall-terv meg-
hirdetésének a következménye. Az
utóbbi álláspontot valló irányzat hívei
szerint Sztálin 1947 elŒtt nem tervez-
te a térség szovjetizálását, vagy leg-
alábbis két ország, Csehszlovákia és
Magyarország esetében hosszabb
távon számolt a demokratikus in -
tézményrendszer fennmaradásával.
A fenti tételt rendszerint azzal szok-
ták alátámasztani, hogy az új források
tanúsága szerint is a helyi kommunis-
ta vezetŒk a háború utáni elsŒ néhány
évben kevés információt kaptak Sztá-
lin szándékairól, és mind ez idáig sem-
milyen „forgatókönyv” nem került elŒ
a hatalomátvétel lebonyolítására vo-
natkozóan. Kétségtelen, hogy a kom-
munista hatalomátvétel folyamatá-
nak felgyorsítására és befejezésére,
valamint a sokszor egymással is konf-
liktusban álló országok egy táborba
terelésére, a Kominform megalakítá-
sára valóban az 1947 nyarán meghirde-
tett Marshall-terv nyomán elŒállt csap-
dahelyzet következményeként került
sor, a szovjetizálás folyamata azonban
sokkal korábban kezdŒdött.
78 RUBICON TÖRTÉNELMI MAGAZIN
a
z egyes érintett országokban zajló
legújabb kutatások alapján ma már
mindinkább széles körben elfoga-
dottá válik az az álláspont, hogy a térség
országainak kommunista pártjai valójában
kezdettől fogva, azaz a Vörös Hadsereg
1944. nyári/őszi megjelenése után azonnal
nagyon is tisztában voltak a feladatukkal,
és annak megfelelően cselekedtek. (Érde-
mes megjegyezni, mert kevéssé ismert,
hogy ez a név 1946 februárjában megszűnt,
s ettől kezdve Szovjet Hadsereg volt a tes-
tület hivatalos neve.) Csakhogy ez a feladat,
azaz a közvetlen politikai cél nem a hata-
lom azonnali átvétele volt, hanem a demok-
ratikus intézményrendszer formális meg-
teremtése/ fenntartása, valamint a demok-
rácia látszatának legalább részleges meg-
őrzése mellett olyan hatalmi monopólium
megszerzése, amely akár nominális érte-
lemben vett kisebbségi pozícióból is lehe-
tőséget teremt a szovjet rendszer fokoza-
tos, „békés” úton történő, zökkenőmentes,
azaz polgárháború nélküli bevezetésére. Az
1968-as prágai tavaszra alkalmazott –
amúgy kifejezetten találó – korabeli szovjet
értékelés („lopakodó ellenforradalom”)
módosításával nevezhetjük ezt a folyama-
tot lopakodó forradalomnak.
HALLGATÓLAGOS
TUDOMÁSULVÉTEL
Sztálin mindezt – mivel a Szovjetunió újjá-
építéséhez eredetileg tőlük komoly anyagi
segítséget remélt – a nyugati szövetsége-
sekkel fenntartott kooperáció alapján kép-
zelte megvalósíthatónak, ezért fontos volt,
hogy a nyugati közvélemény számára meg-
maradjon a remény, hogy Kelet-Európában
még nem veszett el minden. A sztálini tak-
tika így valójában egy hallgatólagos, soha
ki nem mondott, de mégis létező kelet–
nyugati megállapodáshoz szolgált alapul.
A nyugati szövetségesek vezető politikusai
ugyanis a Szovjetunió kelet-közép-európai
hódításait és így kialakult érdekszféráját kez-
dettől fogva hallgatólagosan elismerték és
tudomásul vették, bár kétségtelenül re-
ménykedtek abban, hogy Sztálin nem feltét-
lenül fog a térség azonnali szovjetizálására
törekedni, ahogyan az a balti államokkal tör-
tént 1940-ben, majd 1944-ben, hanem itt
megelégszik egyfajta regionális finlandizá-
ció nyújtotta biztonsági garanciákkal. A re-
ménykedésen túl mást nem is igen tehet-
tek, hiszen ha nem akartak háborút indíta-
ni a Szovjetunió ellen – ami a legkevésbé
sem állt érdekükben –, a nyugati hatal-
maknak nem voltak hatékony eszközeik a
A sztálini vezetés ugyanis stratégiailag első-
rendű fontosságúnak tekintette ezt a terü-
letet, és ma már tudjuk, hogy háborús konf-
liktust is kész volt vállalni a megtartása
érdekében.
A fokozatos szovjetizálás így valójában
elsősorban a nyugati hatalmak érdekeit szol-
gálta, hiszen a térség azonnali teljes kom-
munista átalakítása nem okozott volna nagy
nehézséget Moszkvának, legfeljebb a terve-
zettnél nagyobb véráldozattal járt volna, fel-
tehetőleg főleg Lengyelországban. Érdemes
megemlíteni, hogy legújabban Anne Apple-
baum (Vasfüggöny. Kelet-Európa megtöré-
se, 1944–1956) a Molotov–Ribbentrop-pak-
tumtól eredezteti a szovjetizálást, Kalmár
Melinda (Történelmi galaxisok vonzásában.
Magyarország és szovjetrendszer, 1945–
1990) pedig egészen az 1919–20-as lenini
stratégiai elgondolásokig vezeti vissza nem-
csak a térség iránti, végzetesnek bizonyult
szovjet érdeklődést, de a szovjetizálási szán-
dékok és technikák formálódását is.
A Nyugat számára a térségről való kény-
szerű lemondást ugyanakkor nagymérték-
ben megkönnyítette, hogy a szovjet terjesz-
kedés – Németország és Ausztria keleti felé-
nek leszámításával – nagyjából Európának
azt a periférikus részét foglalta magában,
amely a korábbi századokban is mindig a
török, az orosz és a Habsburg Birodalom
részét vagy befolyási övezetét, a két világ-
háború között pedig Németország potenci-
ális életterét képezte, ahol a nyugat-euró-
pai nagyhatalmaknak hagyományosan
sohasem volt komoly befolyásuk.
FORMÁLIS TÖBBPÁRTRENDSZER
A formális közjogi állapotoktól és a több-
nyire koalíciós politikai berendezkedéstől
függetlenül a régió valamennyi országában
már 1945–1946 folyamán meghatározó
pozícióban voltak a helyi kommunista pár-
tok. Ennek alapján ebben a korai időszak-
ban két csoportot lehet elkülöníteni: kvázi
szovjetizált és preszovjetizált országokat.
Ez azt jelenti, hogy az első csoportba tar-
tozó államokban (Albánia, Bulgária, Jugo-
szlávia, Lengyelország, Románia, valamint
Németország szovjet megszállási zónája) a
kommunista párt a formálisan fennmaradt
többpártrendszer, parlamentarizmus és
néhol kisebbségi pozíciója ellenére is lénye-
gében korlátlan hatalommal rendelkezett, s
valójában csak a Nyugattal való kooperáció
fenntartásában érdekelt önkorlátozó szovjet
politika akadályozta meg, hogy az egypárt-
rendszer megteremtésével már ekkor teljes
hatalomátvételt hajtsanak végre.
Csehszlovákia és Magyarország esetében
ugyanakkor sajátos, átmeneti rendszerről
beszélhetünk, amelyben a polgári demok-
ráciát képviselő pártok formálisan még
jelentős befolyással és pozíciókkal rendel-
keztek. Prágában az egyik 1918-as államala-
pító, Eduard Beneš töltötte be az elnöki
tisztséget, 1946 közepéig szociáldemokra-
ta volt a kormányfő, és a nem kommunista
pártok még a kommunisták 1946. májusi
38%-os választási győzelme után is a man-
dátumok 62%-ával rendelkeztek a nemzet-
gyűlésben. Budapesten az 1945. novembe-
ri választások után kisgazdapárti volt a
miniszterelnök és a köztársasági elnök, s a
párt a parlamenti mandátumok 60 százalé-
kát egyedül birtokolta.
E két ország politikájának alakulását
azonban alapvetően szintén Moszkva és a
helyi kommunisták rendkívül rafinált, ha-
tékony összjátéka, a népfrontpolitika adta
lehetőségek mesteri kiaknázása, illetve a
szovjetek folyamatos, ámde a külvilág szá-
mára többnyire „láthatatlan” politikai be-
avatkozása határozta meg, így nem vélet-
len, hogy végül egyik országban sem volt
szükség erőszakos hatalomátvételre. Vagyis
a második világháború utáni néhány évben
a térség vonatkozásában sem demokrati-
kus közjátékról, sem pedig korlátozott par-
lamenti demokráciáról nem lehet beszélni.
„Hogyan szovjetizáljuk Kelet-Közép-
Európát?” című titkos vörös könyv valóban
nem került elő, és persze nem is fog. Ugyan-
akkor jómagam már a kilencvenes évek ele-
jén felhívtam a figyelmet Rákosi Mátyásnak
a Magyar Kommunista Párt Központi Veze-
tősége 1946. május 17-i ülésén elmondott
beszédére, amely lényegében a fokozatos
hatalomátvétel rendkívül részletes forgató-
könyvét tartalmazza. (A beszédet teljes ter-
jedelmében közli: Békés – Borhi – Ruggent-
haler – Trasca [szerk.]: Soviet Occupation
of Romania, Hungary, and Austria,
1944/45–1948/49. CEU Press, 2015.)
Rákosi, aki a béketárgyalások előkészíté-
se ügyében március végén titkos küldetés-
ben Moszkvába utazott, április 1-jén tár-
gyalt Sztálinnal és Molotovval, s az ott el-
hangzottakat osztotta meg bizalmasan a
párt vezetőivel. A beszédben három, Sztá-
lintól származó, rendkívül figyelemre méltó
információ szerepel:
1. A szovjet vezetés tervbe vette egy új kom-
munista világszervezet létrehozását. A Rá-
kosi által részletesen leírt modell meg-
egyezik a későbbi Kominformmal. A sztáli-
ni politika rugalmasságát mutatja, hogy a
szervezet felállítását a békeszerződések
megkötése, illetve a francia, csehszlovákiai
és romániai választások utáni időre ter-
vezték.
2. Az elkövetkező húsz-harminc évben Sztá-
lin szerint nem lesz újabb világháború.
Ennek a kijelentésnek a jelentőségét az
adja, hogy ez Churchill fultoni „vasfüggöny”
beszéde után egy hónappal hangzott el,
vagyis világos, hogy ez a közvéleményben
mindmáig jelentősen túlértékelt lépés való-
jában nem okozott konfrontatív irányú
elmozdulást a szovjet politikában, a beszé-
det „névértéken” kezelték.
3. Új helyzet állt elő az osztályharc terén.
A beszédnek erre a harmadik tételre vonat-
kozó részét annak nagy jelentősége miatt
érdemes teljes terjedelemben idézni: „En-
nek a koncepciónak egyik része az, hogy a
változott viszonyok között, amelyik ország-
ban meg fog érni a proletariátus felszabadí-
tásának vagy a szocializmusnak az előfelté-
tele, ott meg is fogják tenni, tekintet nélkül
arra, hogy kapitalista környezetben van-e
az illető ország vagy nem. Ez is egy új pers-
pektíva, ami annyit jelent, hogy abban az
országban, ahol a kommunista párt mun-
kájának eredményeképpen ezek az előfelté-
telek megvannak, ott meg is kell valósítani.
Ez minden kommunista pártnak egy újabb
serkentés, mert mostan elsősorban a saját
munkájuktól függ, hogy megteremtik-e a
saját hazájukban a proletariátus felszaba-
dításának előfeltételeit.”
A SZALÁMITAKTIKA SZÜLETÉSE
Rákosi terjedelmes beszédének legnagyobb
része ugyanakkor a politikai helyzet értéke-
lésével és a fokozatos hatalomátvételi takti-
ka (később ezt nevezték szalámitaktikának)
részletes ismertetésével foglalkozott. Az
elsődleges célpont természetesen a kisgaz-
dapárt volt, és Rákosi elmondta, hogyan
kell a pártot (a beépített „kriptokommunis-
ta” vezetőségi tagok segítségével) „helyes”,
azaz baloldali irányváltásra bírni. Egy másik
figyelemre méltó és máig szinte ismeretlen
eleme a beszédnek az a terv, hogy már
ekkor, 1946 tavaszán megkísérlik kierősza-
kolni a két munkáspárt egyesülését, annak
ellenére, hogy tudták, azt még a szociálde-
mokraták baloldala sem támogatja.
Elképzelhető, hogy ez is egy Moszkvából
származó nagyobb terv része volt, mivel
Németország szovjet megszállási zónájában
ez 1946-ban megtörtént, és 1945-ben a
Francia Kommunista Párt is megpróbálko-
zott ugyanezzel. Ez az információ azért bír
nagy jelentőséggel, mert ez esetben a sza-
lámitaktika alkalmazása során a kommunis-
ták első áldozata nem a jobboldali ellenség,
a kisgazdapárt, hanem a baloldali szövetsé-
ges, az SZDP lett volna. Valójában tehát az
1946 tavaszán Moszkvából érkezett „ser-
kentés” hatására az erőgyűjtés szakasza
Magyarországon is véget ért, a teljes kom-
munista hatalomátvétel kezdetét valójában
ettől az időponttól számíthatjuk.
Érdemes megemlíteni, hogy a szovjeti-
zálás folyamatában Moszkva a Nyugattal
való kooperáció fenntartása érdekében
mindvégig nagy rugalmasságot tanúsított
és egyfajta kiegyensúlyozó, moderáló szere-
pet játszott. Amikor stratégiai érdekeik alap-
ján a helyi kommunisták pozícióit kellett
megerősíteni, nem tartózkodtak akár a leg-
durvább nyilvános beavatkozástól sem,
mint amilyen például 1945 márciusában a
Groza-kormány kinevezésének kierőszako-
lása volt. Ha viszont valami komolyan veszé-
lyeztette a nyugati kapcsolatokat, akkor
Sztálin „lassításra”, azaz a polgári erőknek
tett konkrét engedményekre kényszerítet-
te akár leghűségesebb szövetségesét, Titót
is.
A Marshall-terv bejelentése után kiala-
kult csapdahelyzetre azonban Moszkva
már nem tudott racionális választ adni:
noha Európa kettészakítását valójában az
amerikai segélyprogram idézte elő, a két
tábor elmélet meghirdetésével a Komin-
form 1947. szeptemberi alakuló konferenci-
áján Sztálin mégis magára vállalta a felelős-
séget. Ekkor a helyi kommunista pártok
zöld utat, illetve ahol kellett, újabb „serken-
tést” kaptak a teljes hatalomátvétel mielőb-
bi végrehajtására, de figyelemre méltó,
hogy még ekkor is törekedni kellett a „legá-
lis” eszközök alkalmazására.
A HIDEGHÁBORÚ LÉGKÖRÉBEN
A történészek által gyakran felvetett másik
alapvető kérdésre, hogy Kelet-Közép-Euró-
pa szovjetizálása oka vagy következménye
volt-e a hidegháború kialakulásának, néze-
tem szerint a válasz: sem ez, sem az. De a
helyzet még ennél is bonyolultabb. A fenti-
ek alapján világos, hogy a térség szovjetizá-
lása 1944 nyarától/őszétől folyamatban volt,
így ez nem lehetett következménye az 1947
közepén kibontakozó hidegháborúnak.
Ugyanakkor, mivel a nyugati nagyhatalmak
kezdettől hallgatólagosan tudomásul vet-
ték a szovjet érdekszféra kialakulását, Kelet-
Közép-Európa szovjetizálása közvetlenül
nem befolyásolta a kelet–nyugati viszonyt,
így nem volt oka a hidegháború kialakulá-
sának. Ezt az bizonyítja legjobban, hogy
amennyiben a Nyugat valóban „casus belli"-
nek tekintette volna a kommunista hata-
lomátvétel veszélyét a Szovjetunió által fel-
szabadított és megszállt területeken, akkor
az 1947 márciusában valójában a további
kommunista terjeszkedés (Görögország,
Törökország) feltartóztatása céljából meg-
hirdetett Truman-doktrínát már 1945–46-
ban életbe kellett volna léptetni.
Közvetett formában, áttételesen azon-
ban mégis volt bizonyos hatása a kelet-euró-
pai helyzet folyamatos romlásának a Szov-
jetunióval kapcsolatos nyugati politika ala-
kulására. Mivel a nyugati politikusok saját
közvéleményük előtt nem vallhatták be,
hogy hallgatólagosan tudomásul vették:
Kelet-Közép-Európa a Szovjetunió kizáróla-
gos érdekszféráját képezi, időről időre kény-
telenek voltak a szovjetizálási folyamat
egyes drasztikus, agresszív lépéseit nyilvá-
nosan, olykor kemény hangon bírálni. Ez
bizonyos értelemben visszahatott a belső
politikai diskurzus alakulására, azt az
amúgy is meglévő gyanakvást erősítve,
hogy a szovjet vezetés megbízhatatlan,
agresszív, egyoldalú biztonságra törekszik,
tehát nem érdemes vele tovább együttmű-
ködni, kooperálni.
A sztálini koncepció egyik része tehát
szinte maradéktalanul teljesült, 1948 köze-
pére Kelet-Közép-Európa szovjetizálása
lényegében befejeződött, mégpedig polgár-
háború nélkül. Mindez azonban végül még-
sem az eredeti elképzelés szerint történt,
mivel ezzel egyidejűleg a nyugati szövetsé-
gesekkel való együttműködést nem sikerült
fenntartani. A „szocialista világrend” kiter-
jesztésére így új viszonyok között, a kibon-
takozó hidegháború légkörében kellett sort
keríteni.
RUBICON TÖRTÉNELMI MAGAZIN 79