Tamási Áron Ábel a rengetegben című regénye első fejezetének

részletes olvasónaplója

1. fejezet

1920-ban Erdélyben járunk, Felcsík járásban, Csíkcsicsó faluban.

Egy kis történelmi előzmény: Erdély az Első világháborút lezáró Párizs környéki
békeszerződések keretében megkötött Trianoni szerződés értelmében Romániához
került. Vagyis, bár Erdély nagyrészt magyarlakta terület volt, a történet idején mégis
(már) Romániához tartozik, elméletben a hivatalos nyelv a román (persze mindenki
ízes magyarsággal beszél) és a hivatalos fizetőeszköz a román lei (vagy lej).
A történetet a 15 éves Szakállas Ábel meséli el egyes szám első személyben,
aki a szüleivel él nagy szegénységben egy kis házban, Csíkcsicsó faluban.

Ábel apja közbirtokossági erdőpásztor, ezért csak hetente, tíznaponta jár

haza, általában akkor, ha elfogyott az élelme.

A történet 1920. szeptember 30-án indul. Ábel anyja elment pityókát (krumplit)
ásni, míg Ábel azt a feladatot kapta, hogy morzsoljon törökbúzát (kukoricát).
Ábel pedig a szoba közepén neki is kezd a munkának, vállán a macskával,
mellette pedig a Hegyes nevű kutyával.

Hamarosan a házhoz közeledő lépések zaját hallja: hazaérkezett az apja,

Gergely. Ábel természetesen megörül az apjának, de akkoriban nem volt
szokás az érzelmeket kimutatni, ezért bár napok óta nem látták egymást, úgy
tesznek, mintha csak pár perce váltak volna el.

Meg kell jegyezni, hogy a regény nagy erőssége a rengeteg humoros párbeszéd,
amit egy olvasónaplóban nem lehet átadni…
Hamarosan kiderül, hogy Ábel apja nem jött üres kézzel, egy kövér nyulat is
hozott. Ez azonban csak úgy derül ki, hogy Gergely kiküldi Ábelt, hogy hozzon
vizet neki.

Ábel pedig a ház előtt szinte átesik az összekötözött lábú nyúlon. Hamar rájön,
hogy apja csak azért küldte el vízért, hogy megtalálja a nyulat.

Ábelt azonban nem kell félteni, ha tréfáról van szó, elrejti a nyulat, majd a
vízzel visszamegy a házba. Gergelyt persze meglepi, hogy Ábel semmit sem
szól a nyúlról, még az is megfordul a fejében, hogy mialatt ők bent voltak a
házban, valaki ellopta a nyulat, ezért nem szól róla Ábel.
Ábel apja hamar a nyúlra tereli a beszélgetést, mondván, hogy milyen jó
lenne, ha Ábel fogna egy nyulat… Ábel pedig közli, hogy az nem lesz nehéz,
majd kimegy és behozza az apja által hozott nyulat, mintha ő fogta volna.

Így tehát tisztázódik a dolog, bár apa és fia nem beszélnek róla, de mindketten
tudják, hogy Gergely hozott a családnak egy nyulat, Ábel pedig úgy tett,
mintha ő fogta volna.

Hamar kést éleznek, tüzet gyújtanak, majd Gergely megnyúzza a nyulat,

közben van egy rejtélyes mondata is Ábelnek, ami azonban meg fogja
határozni a fiú életének következő hónapjait:

„Aztán figyelmeztetett, hogy jól nézzem meg a nyúzás mesterségét, mert

mostantól fogva nagy hasznát fogom venni.”
Ábel nem érti a célzást, de nincs is sok ideje foglalkozni vele, mert közben
megérkezik az anyja is. Közösen megsütik a nyulat és megvacsoráznak.

Tamási Áron Ábel a rengetegeben című regénye második fejezetének

részletes olvasónaplója

2. fejezet

Beköszöntött tehát a november és ezzel együtt nem csak az időjárás fordult

szomorúra, de Ábel kedve is elment mindentől. Nehezen találja a helyét,
nehezen megy neki a munka, még tréfálkozni sincs kedve a fahordókkal,
pedig az eddig szokása volt.

„El is gondoltam ott magamban, ahogy nehéz csutak módjára ültem, hogy
mégis gyenge portéka az ember, hogy ennyire hatalma alatt áll az
időjárásnak. Tavasszal felkunkorodik és kinyílik, mint a virág; nyáron dalolva
borul termésbe, s nem győzi szaporítani a pénzérő dolgokat, úgyszintén saját
magát is; aztán ilyenkor, ősz farka felé, egyszerre kifogy az olaj belőle, mint a
motorokból, s csak áll a kerekeivel és a sípjával s egész szerkezetével, mint
valami haszontalanság.”
Egész nap esik az eső, minden nyirkos, nedves, ilyenkor az emberek sem
nagyon jönnek fát venni.

Ezért aztán Ábel elhatározza, hogy sétál egyet az erdőben, hátha attól jobb
kedve lesz. Először megnézni a nagy bükkfa odvát, hogy az oda rejtett
puskáknak nem ártott-e az eső.

Mindent rendben talál, és most már sokadjára gondolkozik el azon, hogy

valahogy meg kéne tanulnia kezelni is a puskát. Eddig nem merte egyik
katonaviselt fahordót sem megkérni, hogy tanítsa meg lőni, mert tudta, hogy
elméletileg nem szabadna nála puska legyen.

Most azonban elhatározza, hogy mindenképpen szerez valakit, aki megtanítja

őt lőni.

Az erdei séta során Bolha talál egy agancsot, ami félig kiáll a földből. Ábel
kiássa és kiderül, hogy hatalmas, gyönyörű agancsról van szó:

„Gazdag fejlődésű agancs volt, a szarvasok királyáé lehetett bizonyosan. Hét

ágazat volt rajra, s azokon újabb szarvacskák.”
Mivel sötétedni kezd, ezért Ábel az aganccsal együtt visszamegy a
kunyhójába, jól megrakja a tüzet és előszedi a könyveit, amiket Dávid Pali
bácsitól szerzett. Az öreg végül hozott neki egy kalendáriumot is, azt kezdi el
nézegetni.

Ábel jól szórakozik azon, hogy a kalendárium tele van olyan jóslatokkal és
tanácsokkal, amik teljesen egyértelműek: az időjárással kapcsolatban januárra
nagy hideget, augusztusra pedig nagy meleget jósol, azt tanácsolja, hogy
fürödjön az ember rendszeresen, a gyerekeket oltassák be, a szobában pedig
ne legyen se túl hideg, se túl meleg.

Ábel meg is jegyzi magában: „Tudta hát a jós, hogy mit csinál, mert a tyúknak
szarvat, s az ökörnek kotlási hajlandóságot én sem jósolnék.”
Ami viszont ennél jobban érdekli Ábelt az a kalendáriumban lévő érdekes,
rövidebb történetek, ezeket szívesen olvasgatja:

„Hanem a tömérdek jó tanács, úgyszólván, semmi volt a hátrább levő gazdag

olvasmányokhoz képest, melyek között találtam krónikás verset Fráter György
barátról s az erdélyi nagy vallási szabadságról; eszmélkedést Szent Zitáról,
aki a szakácsnéknak volt a patrónája; s egy másik elmélkedést Szent
Ferencről, aki viszony azoknak az állatoknak volt a patrónusa, akiket
megsütöttek és megfőztek a szakácsnék. Olvastam továbbá egy emberről,
akinek nem volt árnyéka s az özvegyekről, akiknek több is volt; aztán Miklós
muszka cárról is olvastam, s nemkülönben arról, hogy a föld kerekségén annyi
giliszta él, hogy húszezer is jutna egy embernek, ha igazságosan elosztanák.”
Ábel a nagy olvasásban észre sem veszi, hogy mennyire lehűlt a kis házban a
levegő. Amikor végre feleszmél, akkor meg rájön arra, hogy hiába rakja meg a
tüzet, a meleg elszökik a ház szigetelés nélküli tetején és az ablakok mellett.

 A fiú kétségbe esetten gondol arra, hogy még csak ősz van, mi lesz vele, ha
beköszönt a híresen kemény és hideg hargitai tél. Annyira belemerül a
képzelgésbe, hogy már érezni is kezdi a nagy hideget.
Minden létező ruhát magára vesz, amit csak talál, jól megrakja a tüzet és
megpróbál elaludni, hátha akkor nem fázik annyira.

Tamási Áron Ábel a rengetegben című regénye harmadik fejezetének

részletes olvasónaplója

3. fejezet

Ábel tehát mintegy 20 lépésről azt látja, hogy a bezárt házikója előtt a bank
pénztárosa (nem az az igazgató, aki az összekötözött kezű Fuszulánt
korábban elvitte!) ácsorog egy román csendőrrel.

Bár még nem egy szót sem beszélt velük, Ábel mégis érzi, hogy életének egy
új – nem biztos, hogy jó – szakasza kezdődik.

A pénztáros rögtön nem kedvelteti meg magát Ábellel, mert úgy szólítja meg,
hogy „Kölyök!”. Ez persze az öntudatos székely legénynek nem tetszik, el is
határozza magában, hogy alkalmas pillanatban még megfizet ezért a
pénztárosnak.

Kiderül, hogy a pénztáros azért jött, hogy a felgyűlt pénzt magával vigye. Ábel
először azt gondolja, hogy a csendőr is azért kell, hogy biztosítsa a pénzt. Ez
azonban nem derül ki, mert a csendőr elunja a bezárt ajtó előtti ácsorgást, és
puskatussal akkorát húz az ajtóra, hogy annak rögtön kitörik az egyik
deszkája.

Ábel, a csendőr és a pénztáros bemennek a házba. A csendőr körbevizsgálja

a kis helységet, majd nagy nyögéssel elterül Ábel ágyán. A pénztáros pedig
nekifog, hogy ellenőrizze Ábel számadását.

Ábelnek addig nincs dolga, ezért a csendőrt és a pénztárost figyeli. Hamar

észreveszi, hogy a pénztáros nagyon fiatal és rettentően szeplős. Ekkor remek
gondolata támad: a szeplőkön keresztül fog megfizetni a  pénztárosnak, amiért
az letegezte őt.

Fog egy üres gyufásdobozt, kimegy az ólba és gyűjt bele egy kis kecskeszart.
Apróra összetöri, majd önt rá egy kis tejet és jól elkeveri az egészet, amíg
ragadós massza nem lesz belőle.
Mire visszamegy a házba, a pénztáros éppen végez az elszámolás
ellenőrzésével és mindent rendben talál. Egy száz lejest nyújt át Ábelnek, amit
a fiú nem is ért, hiszen nem járna most neki pénz.

A pénztáros azonban közli vele, hogy ezt a bank igazgatója küldi neki. Ha már
szóba került, akkor Ábel rákérdez, hogy hogy van az igazgató.

Kiderül, hogy rosszul. Ugyanis előz nap, amikor az összekötözött kezű

Fuszulánt vitte a kocsijával, a csaló egy alkalmas helyen elkezdte rugdalni a
kocsi motorját, mire az felmondta a szolgálatot, irányíthatatlanná vált és két
utasával együtt egy nem túl mély szakadékba zuhant.

Az igazgatónak két helyen betört a feje, eltört az egyik karja és elvesztette az

eszméletét, Fuszulán pedig megszökött. Az igazgatót később arra járó
autósok találták meg és vitték be a kórházba, ahol megoperálták.

Amikor magához tért, akkor ő mesélte el az egész történetet, és ő mondta,

hogy Ábel kapjon 100 lejt, mert az ő ötlete volt, hogy az igazgató Fuszulánnal
együtt ne vigye el a pénzt is. Ha megával viszi, akkor Fuszulán nem csak
megszökik, hanem a bank pénzét is magával vitte volna.

Ábel és a pénztáros ezután kimennek a ház előtt, a pénztáros induláshoz

készülődik. Ábel pedig elérkezettnek látja az időt, hogy a korábban előkészített
csodaszert valahogy rásózza a pénztárosra.

Körbehízelgi a fiatalembert:

„- Hiszen nem olyan legény a fiatalúr, hogy ne kapjon rajta a szem. A termete
daliás, a természete kellemes, a szeme szép, a szava okos; s egyáltalában
mentes minden lelki és testi hibától.”
A pénztárosnak persze jól esik ez a szöveg, de azért megjegyzi, hogy lenne
mit javítani rajta, és elmondja, hogy mennyire zavarja a rengeteg szeplő az
arcán.

Csak ez kellett Ábelnek, hiszen ide akart kilyukadni. Kijelenti, hogy a

pénztárosnak alig van szeplő az arcán! Látta volna csak Ábelt, amikor kijött ide
a Hargitára: olyan szeplős volt az arca, hogy mindenki ezzel csúfolta.

Tennie kellett valamit, de szerencsére van neki egy csodabalzsama, amivel el

tudta tüntetni a szeplőket.
Tamási Áron Ábel a rengetegben című regénye negyedik fejezetének
részletes olvasónaplója

4. fejezet

Ábel tehát felrakja egy magas fa tetejére az „amerikás” úrtól kapott zászlót. A
nagy munkában azonban egészen elgémberednek a tagjai, szerencsére
eszébe jut a népi mondás:

„Ha fagy bántja kezed, lábad,

Hóval mossad, mert feltámad.”

Ábel így is tesz, és a hó tényleg segít.

Ezután Ábel visszamegy a házba, ahol ismét boldogan veszi tudomásul, hogy
egyedül van. Sőt, most már akár a tábori ágyába is befekhet, nem kell
Surgyelántól tartania.

Így is tesz, és az ágyban fekve még egyszer számba veszi, hogy milyen
károkat okozott neki a román csendőr: az által ejtett sas megölte a macskáját
és félig megvakította a kutyáját, aztán meg a húsa ágynak megbetegítette őt.
Később megette a kecskéjét, elüldözte valamerre a kutyáját, ellopta a puskáját
és benne az ezer lejt…

Ábel próbál mentséget, vagy legalább valami jó tulajdonságot is keres

Surgyelánnak: az igaz, hogy ahogy megígérte, nem is lett bántódása, és így,
hogy a csendőr mindenétől megfosztotta, legalább már semmire sincs gondja.

Illetve egy valamit mégiscsak kapott a román csendőrtől: az ágy és ágynemű

tele van bolhával…

Éjszaka még csak elvan velük valahogy Ábel, de másnap elhatározza, hogy
kitakarítja a házat, példás rendet csinál és a bolháktól is megszabadul
valahogy. Más dolga úgy sincs, fáért nem jön senki, állatai pedig már
nincsenek, akiket el kéne látni.

Neki is lát a pakolásnak, takarításnak. A bolhás ágyneműt kiteríti a hóra, had

menjenek a bolhák, amerre látnak.

A takarítás és a rendrakás szépen megy is, de Surgyelán ágyneműjében annyi

bolha van, hogy még négy nap múlva is a havon hevernek, de még mindig
nem mászott ki belőle az összes.
Ezen a napon megérkezik Ábel apja is, akit a fiú nagy örömmel fogad.
Elszomorodik, amikor látja, hogy az apja mennyit öregedett és milyen sovány
lett, mióta utoljára látta.

Ábel sejti, hogy az anyjával történhetett valami, ami így megöregítette az apját,
de nem mer rákérdezni nyíltan. Inkább elmeséli, hogy eddig egész télen egy
Surgyelán nevű román csendőr ült a nyakán, aki egy Fuszulán nevű, szintén
román csalót akart elfogni.

Ábel azonban a nagy veszteségeket még nem meséli el az apjának, aki egy
nagy tarisznyát is hozott, amivel végre bemennek a házba.

Ahogy leülnek a tűz mellé, Gergely a kutyát kezdi el keresni, mire Ábel
elmeséli, hogy vadította el a háztól a jószágot Surgyelán, bár azt egyelőre
nem említi, hogy a kutya fél szeme is oda van.

Apja ezután a macska után kérdez, erre Ábel kénytelen elmesélni a sassal
történt kalandjukat és hogy a madár megölte a macskát.

Mesélés közben Ábel és Gergely esznek a tarisznyában hozott ételből, majd

Gergely kiönt két nagy pohár bort és szomorúan elmondja Ábelnek, hogy
meghalt az anyja.

„Abban a pillanatban elsötétedett előttem minden; s a bal kezemmel

megragadtam az asztal karimáját, mert úgy éreztem, hogy most bukom el,
vagy soha. Megfeszítettem térdben a két lábamat is, nemkülönben a nyaka-
mat s az arcomban a csontokat.”
Apa és fia sokáig hallgatnak, majd az ezután nehezen beinduló
beszélgetésből az ugyan nem derül ki, hogy miben halt meg Ábel anyja, de az
igen, hogy már el is temették tisztességgel.

A székelyeknél nem szokás sokáig beszélni a bánatos dolgokról, mindenki

saját maga gyászol. Így Ábelék sem folytatják ezt a témát, hanem vacsora
után elpakolnak, behordják Surgyelán immár bolhátlan ágyneműjét és egy kis
tűzifát is. Ezzel el is megy a délután nagy része, már sötétedik.