Mary Silver Vissza a Matulába!

VISSZA A MATULÁBA!

Az férfi az ablaknál állt és várt.

A pokolba! – káromkodott magában. – Már rég itt kéne lenniük. Hol a csudában járnak már?
Csak nem történt valami baj?
Tudta, hogy neki kellett volna elmennie a börtönbe és kihoznia egykori kollegáját, de azt is
tudta, hogy ı sokkal könnyebben azonosítható lenne egy esetleges nyomozás esetén, hiszen
túl gyakori látogatója volt az intézménynek, ahol figyelemmel kísérte, hogy a hadifoglyok
milyen elbánásban részesülnek és ha nem találta megfelelınek, azonnal jelentette.
Egyre türelmetlenebb volt. Folyamatosan rótta a köröket a szobában és minden kör végén az
ablakhoz lépett, hogy lássa, nem gördül-e be a már jól ismert fekete autó az udvarba.
Mikor legközelebb kinézett, látta, hogy a jármő megérkezett és barátja Harcsinov hadnagy
száll ki belıle, majd körülnéz és kinyitja a hátsó ajtót és kisegít onnan egy ájult férfit,
felnyalábolja és elindul a bejárati ajtó felé.
Kınignek meresztgetni kellett a szemét, hogy kivegye az öntudatlan állapotban lévı katona
alakját.
Kit hozott el ez a szerencsétlen ?
Az ajtó kinyílott és a hadnagy belépett rajta. Az idısebb férfi elésietett, hogy segítsen neki és
kérdıre vonhassa, ugyan kit szabadított ki a börtönbıl, de mikor már a fénynél meglátta az
ájult kapitányt, egy pillanatra földbegyökerezett a lába.
Uramisten, milyen sovány! – futott át az agyán a gondolat. Még soványabb, mint mikor
legutóbb látta. - Megverték. Rettenetesen megverték.
Közös erıvel a nappaliba támogatták Kalmár Pétert és lefektették a kanapéra.
- Nem volt semmi gond? Rendben ment minden?- fordult Kınig Harcsinov felé, aki épp
vodkát szürcsölgetett.
- Nem mondhatnám. Kicsit felkavartuk az állóvizet, az biztos – majd odalépett Kınig mellé és
mindketten elgondolkodva nézték a díványon fekvı férfit. – Szegény fiú! Alaposan elintézték.
Már keresik. Nem sokára ide is elérnek és a vonat két óra múlva indul. Jobb lesz
felébreszteni.

1
Mary Silver Vissza a Matulába!

- Hagyjuk még egy kicsit- ellenkezett Kınig. – Te menj és pihenj le. Egy óra múlva
felkeltlek.
Az orosz tiszt bólintott és kisétált a szobából.
Kınig, mikor már egyedül maradtak a szobában, odahúzott egy széket a kanapé mellé és
onnan nézte Kalmár Pétert.
Megpróbálta felfedezni rajta azokat a szép vonásokat, amikre emlékezett, de hosszú
szakálla és hosszú, világosbarna haja, amibe már néhány ısz tincs is vegyült, igen csak
megnehezítette a dolgát. Ha nem tudta volna, hogy ı az, biztosan nem ismerné fel.
Tekintete ekkor egy, Péter zubbonyzsebébıl ki kandikáló papírdarabra tévedt. És bár nem
tartotta etikusnak, Kınig óvatosan kihúzta a kabátjából, széthajtogatta és elkezdte olvasni.
Elmosolyodott. Zsuzsanna levele volt. Akkor is felismerte volna, ha nem látja az aláírást a
levél végén. Ugyanaz a kézírás volt, amit minden egyes alkalommal remegı gyomorral vett
kézbe és olyan izgatottan olvasott, akár egy kisgyerek. Megnézte a dátumot is: június 22.
Lassan két hónapja írta a levelet és Péter még mindig zsebében ırzi.
Tehát még szereti. Remek! Pont erre számított. Így talán nem lesz olyan nehéz…
Gondolataiból halk, fájdalmas nyögés zökkentette ki. Lenézett az eddig békésen alvó férfira,
aki most már hitetlenkedve nézett rá. Kalmár olyan gyorsan ülıhelyzetbe vágta magát, mintha
kíséretet látott volna. A mozdulat azonban túl gyors volt, túl hirtelen, mert a fiatal férfi egy
pillanatra becsukta a szemét. Megszédült. Vagy csak nem hitte el, amit lát.
- Hogy vagy, Péter? – mosolygott rá barátságosan az idısebb férfi, de választ nem kapott,
csak az égszínkék szemekbıl áradó kérdı tekintetet.
Kalmár össze volt zavarodva. Legutolsó emléke az volt, hogy egy szovjet katona elviszi
kihallgatásra. Mennyi ideig lehetett öntudatlan állapotban? És hol van most?
- Éhes vagy? – érkezett a következı kérdés. İ nem válaszolt, csak óvatosan bólintott,
mintha attól tartott volna, az egész csak egy csapda. Kınig egy pár percre aztán eltőnt és
egy jól megpakolt tányérral tért vissza, amit letett elé az asztalra. – Egyél! Ugyan, nem
voltál te ilyen bátortalan, Péter. Erıt kell győjtened. El kell érned a vonatot, ami hazavisz.
- Haza? – kérdezett most már ı is, még mindig bizonytalanul.
- Magyarországra. Árkodra mész. Vissza a Matulába – válaszolta az idısebb férfi és látta,
amint a fiatalabbik szemei elkerekednek. – Van itt egy-két dolog, amit tudnod kell. Egyél és
közben mindent elmondok – parancsolt rá ellentmondást nem tőrıen. Péter várt egy darabig,
majd mikor felfogta, addig egy árva szót sem fog hallani, míg el nem kezd enni, letört a
kenyérbıl egy darabot és a szájába vette.

2
Mary Silver Vissza a Matulába!

Kınig elmosolyodott, majd úgy döntött, belekezd a történetébe.

- Amit most hallani fogsz, Péter, lehet, hogy össze fog zavarni és nem is hibáztatlak érte.
De szeretném, ha megpróbálnád megérteni, amit mondani fogok – itt egy pillanatra
elhallgatott, mintha össze akarta volna győjteni minden bátorságát ahhoz, amit közölni
akar. – Emlékszel az árkodi ellenállóra? Akit te ,,hazátlan bitangnak” neveztél. Aki a
háború ellen uszított és aki röpirataival elárasztotta a várost - fiatal férfi bólintott. – Nos,
az én voltam. Mielıtt azonban nekem esnél, el kell mondanom, mi történt valójában –
intetett csendre Kalmárt, aki már éppen azon volt, hogy sérülése ide vagy oda, ı bizony
agyonüti ezt a hazaárulót. Horn Mici csak Abigélrıl beszélt neki és persze Zsuzsannához
főzıdı kapcsolatáról. Ez már túl sok volt. – Te is itt voltál a háborúban. Jobban tudod,
mint én, hogy milyen ez az egész belülrıl. Hogy hányan halnak meg nap mint nap
ártatlanul egy veszett ügy érdekében. Nos, voltunk páran, akik ezt jóval elıbb felismertük
és tenni akartunk ez ellen. A polgári és katonai ellenállás vezetıi mind azon
munkálkodtak, hogy észre térítsék az embereket és rávilágítsák ıket, hogy ezt a háborút
elvesztettük. Nem volt ebben semmi árulás, Péter. Csak próbáltuk kihozni ebbıl a
lehetetlen helyzetbıl a legjobbat.
- Lepaktáltál az ellenséggel – szőrte fogai között a szavakat a fiatal férfi. – Azzal az
ellenséggel, akik ellen a hazád harcol! Akik magyarokat gyilkolnak!
- És te talán jobb vagy, aki egy olyan nemzet szövetségeseként harcolsz, ami a vallásuk miatt
gyilkol ártatlan embereket?! – emelte fel most már hangját Kınig is.
- A hazámért harcolok! – kiabált önmagából kikelve Kalmár.
- Te és a te idealizmusod, Péter – mosolyodott el barátságosan König, mint mikor az apa
kedvesen nevelni próbálja a fiát. – Én nem fegyverrel harcolok, mint te. De érted is harcolok,
ahogy a majdani gyermekeidért is és még sok millió magyarért. Az én fegyverem a szó. Azért
vagyok itt Moszkvában, hogy elısegítsem a béketárgyalásokat, mert gondolom, az már
elıtted sem titok, hogy ezt a háborút elvesztettük. A lehetı legkisebb veszteséggel kell
kijönnünk belıle. Csak idı kérdése és megkezdıdnek a tárgyalások. És Magyarország ott lesz
az elsı sorban. Nem kell még egy Trianon.
Kalmár mély lélegzetet vett és gondolatban igazat adott egykor kollégájának, aki most
annyira más volt. Nem az a Kınig volt, akit ı éveken keresztül megismert és… igen,
lenézett és megvetett. Egy másik ember állt elıtte. Ez a férfi határozott volt és bátor.
Megfordultak az erıviszonyok; a Matulában ı irányította Kıniget, legalábbis eddig azt
hitte, de ez most megváltozott.
- Mit hallottál utoljára otthonról? - érkezett az idısebb férfi következı kérdése.
3
Mary Silver Vissza a Matulába!

Péter kicsit furcsállta a hirtelen témaváltást, de úgy döntött, válaszol.

- Júniusban jött utoljára levél, amint te is láthattad – azzal felvette a borítékot az asztalról és
visszacsúsztatta zubbonya zsebébe..
- Júliusban támadás érte az országot – szólalt meg halkan König. – Árkodot is – tette hozzá
csendesen és szembefordult Kalmárral, hogy lássa, hogy mit szól a hírre. Pont úgy, reagált,
ahogy várta; elsápadt és összehúzta szemöldökét. – Sokan meghaltak. Nagyon sokan. Erzsébet
testvér például. És Aradi. Emlékszel a nyolcadikos Aradira?
Péter mechanikusan bólintott, de a legkevésbé sem érdekelte a névsor, amibe Kınig
belekezdett. Folyton az motoszkált a fejében, hogy csak Zsuzsanna ne legyen köztük. Érzései
kiülhettek az arcára, mert az idısebbik férfi gyorsan hozzátette:
- İ jól van. Szerinted, ha nem így lenne, még itt lennék? – egy pillanatnyi szünetet
tartott, majd félig mosolyogva folytatta. – Nem mi vagyunk az elsık, akikkel megesik az
a csúfság, hogy ugyanazt a nıt szeretik.
Kalmár egy pillanatra lehajtotta a fejét és elszégyellte magát , hiszen hogy jön ahhoz, hogy
más menyasszonyért aggódjon. De Kınignek igaza van; ugyanazt a nıt szeretik.
- Figyelj rám, Péter! – ült le vele szembe a férfi. Most igazán öregnek látszott. Megtört
öregembernek, akire egy egész ország sorsa nehezedik. – Egy óra múlva felszállsz a vonatra,
ami elvisz Magyarországra. Én a határig veled megyek, de onnan egyedül kell továbbmenned.
Egyenruhát váltasz – mutatott a mellette, gondosan kivasalt barna egyenruhára. Mikor
meglátta, hogy a fiatal férfi szeme elkerekedik, gyorsan hozzá tette. – Csak addig lesz rajtad,
míg át nem mégy a határon. Utána visszaveszed a sajátodat. Leszállsz a határ utáni elsı
állomáson és felszállsz az Árkod felé tartó vonatra. Abba a kocsiba szállj, ahol két ismerıs
alakot látsz. Nem mondom meg, kik ık, majd tudni fogod, ha meglátod ıket. Gyakran
megfordultak a Matulában is. Mikor megérkeztek, leszálltok és elmentek Horn Micihez. Nála
bujkálhatsz egy pár napig, majd aztán kitaláljátok, hogy hogyan jutsz vissza a Matulába.
Kalmár szája tátva maradt a csodálkozástól.
Micsoda kiterjedt szervezet ez! Ezek az emberek mellette éltek és nem tudott róluk semmit.
- Van itt még valami, amit tudnod kell- folytatta Kınig csendesen. – Zsuzsanna kért meg,
hogy nézzek utánad, életben vagy-e. Már kiküldték a Matulába a katonakönyvedet is. İ
azonban tudta, hogy élsz.
Péter szíve nagyot dobbant arra a gondolatra, hogy kinek köszönheti, hogy most újra szabad.
És bár tudta, hogy a nı ezt mindössze felebaráti szeretetbıl tette, mégis jól esett a gondolat,
hogy nem felejtette el.

4
Mary Silver Vissza a Matulába!

- Miért menjek vissza a Matulába? - tette fel hangosan azt a kérdést, ami kezdettıl fogva ott
motoszkált benne. – Miért nem mehetek valahova máshova?
- Mert feladatom van a számodra – érkezett a válasz, szinte azonnal. – A kezedbe teszem az
életem; rád bízom Zsuzsannát. Vigyázz rá, akár a szemed fényére! Bár tudom, hogy ezt akár
kérnem sem kell- mosolyodott el barátságosan, ám szemében most szomorú fény játszott.
- Mikor jössz vissza?
- Nem tudom. Talán soha. Nekem itt van dolgom, de … ezek az emberek tisztában vannak
azzal, hogy kivel lehet engem zsarolni. Mindent tudnak róla. Azt is, hogy hol találják. Csak az
alkalomra várnak, hogy lecsaphassanak. Mégis, Árkodon van a legnagyobb biztonságban.
- Nem jössz vissza? – kérdezett vissza hitetlenkedve Kalmár. – De… İ visszavár.
- Úgy van. Beszéltem vele, mikor eljöttem. Nagyon okos nı. Ha ı eltudta fogadni, talán
neked is menni fog.
- Szeret téged!
- Igen. Ebben is igazad van. Én szerelembıl jöttem el onnan, azért, hogy megvédjem. És ezért
küldelek oda téged is. Lassan indulnunk kell. Menj, fürödj meg és vágj le egy kicsit a
szakálladból és a hajadból, hogy egy kicsit emberformád legyen. Fent találod a fürdıt az
emeleten, balra a második ajtó. Ne felejts egyenruhát váltani! – figyelmeztette a fiatal férfit és
magára hagyta.

Már a vonaton zötyögtek külön kocsijukban a határ felé. Minden könnyen ment. Túl könnyen.
Egyiküktıl sem kérték a papírokat mikor meglátták a szovjet egyenruhát. Szabad utat kaptak
és most már meg sem állnak a határig.
Kalmár sérült lábát kinyújtotta és melle elıtt összefont karral nézett ki az ablakon. Nem érezte
jól magát. Már napok óta kerülgette a szédülés és a hányinger, ráadásul kiújult a náthája is,
amit még Vecsésynek köszönhetett. Úgy érezte, talán láza is van. Nem baj, nem fontos csak
érjen már át a határon!
Kınig vele szemben ült és tanakodva nézte a fiatal férfit. Megváltozott. Férfiasabb lett. A harc
megedzette. Látszott ez egész testalkatán, annak ellenére, hogy borzasztóan sovány volt, arca
beesett és sápadt. Beteg- gondolta Kınig. Tekintete a férfi kinyújtott lábára vándorolt. Vajon
mi történhetett vele? Nem mondta el neki, igaz, nem is kérdezte. Egy kicsit feljebb nézett,
pontosan Kalmár kézfejére, amin még mindig látszottak a sérülések nyomai. Elfertızıdött seb
– futott át az idısebb férfi agyán. - Örök életére viselni fogja a nyomát.

5
Mary Silver Vissza a Matulába!

Péter felpillantott és látta, hogy egykori kollegája mit néz. Gyorsan elrejtette sérült kezét
zubbonya alá. Nem volt szüksége szánalomra. Arra volt most a legkevésbé.
- Ha hazaérsz, nézesd meg magad egy orvossal – szólt csendesen Kınig. – Sápadt vagy.
Összeszedhettél valami nyavalyát a börtönben.
Kalmár nem szólt, csak bólintott, hogy megértette.
Megint pát perc néma csend telepedett rájuk, amit ismét Kınig tört meg.
- Hogy szerezted a sérüléseidet?
- Magamra haragítottam egy ırt –válaszolta nemes egyszerőséggel Péter, mintha ez a világ
legtermészetesebb dolga lett volna. Tanakodott rajta, hogy folytassa –e. Mikor meglátta az
idısebb férfi kíváncsi tekintetét, úgy döntött befejezi történetét. – Az egyik társam segítségére
siettem. Hiba volt. Elıször egész éjszaka megkötözve térdepeltettek a börtön udvarán az
esıben, majd egy kocsi után kötöztek és húztak pár kilométeren át.
- Sajnálom – érkezett a válasz. Kalmár ránézett és látta a férfi szemében, hogy tényleg így
érez.
- Csak hogy tudd – folytatta néhány pillanat csend után – ,legalább annyira győlölöm a
németeket, mint az oroszokat.
Kınig elıször nem értette mirıl beszél, de aztán rájött, hogy pár órával korábbi
beszélgetésükre utal a férfi, így hát figyelmesen hallgatta tovább.
- A bátyámat a németek ölték meg pár éve. Ne kérdezd hogy történt, nem tudom –rázta meg
fejét. – De a sógornım zsidó volt. Még abban a hónapban elhurcolták, mikor engem
kivezényeltek a frontra. Nem tért vissza többé. A szomszédasszonya mondta, mikor elmentem
hozzá elbúcsúzni – rövid idıre ismét elhallgatott, majd folytatta. – Soha nem győlöltem még
senkit ezen a világon, ezt te is tudod. Most mégis elkövettem ezt a bőnt. Győlölöm a
németeket, mert belerángattak minket ebbe a háborúba, és győlölöm az oroszokat, mert arra
kényszerítenek, hogy gyilkoljak.
Súlyos szavak voltak ezek egy olyan fiatalembertıl, aki eleddig mit sem tudott az életrıl, az
elmúlt hónapokban azonban megjárta a poklok poklát odakint a fronton – gondolta Kınig, de
nem szólt. Vannak helyezetek, mikor jobb, ha csendben marad az ember és inkább elmélkedik
az elhangzottakon. Ez is egy olyan pillanat volt.
Az útra hátralévı része csendben telt, majd mikor megérkeztek a határra, Kınig elıvett egy
útlevelet és Péter kezébe nyomta.
- Ezt add oda, ha kérik. Beszélsz oroszul?
- Csak amennyi a börtönben rám ragadt. Szavakat.
- Jól van, akkor majd én beszélek, te csak csendben figyelj.

6
Mary Silver Vissza a Matulába!

Alig, hogy ezt kimondta, felpattant a fülke ajtaja és két szovjet egyenruhás tiszt lépett be rajta
fegyverrel a kezében. Kalmár önkéntelenül is egy kicsit odébb húzódott.
- Zdraszvujtye! – köszöntek az oroszok, és Kınig visszaköszönt. – Davajtye passport!
Ezt még Kalmár is megtette és átadta az útlevelét.
Aztán kérdeztek valamit felé fordulva, de egy szót sem értett belıle, végül Kınig válaszolt
helyette. Egy örökké valóságnak tőnt az a pár perc, míg beszélgettek, majd a két szovjet ismét
köszönt és kiléptek a fülkébıl.
- Mit mondtál nekik? – érdeklıdött Péter a szedelızködı férfitól.
- Azt kérdezték, mi az úti célod. Mondtam, hogy hiába kérdeznek téged, mert süket vagy, nem
hallod – és elmosolyodott. Láthatóan élvezte a helyzetet. – Figyelj ide! – fordult felé most
komolyabban. – Nekem most mennem kell. Légy nagyon óvatos! Válts egyenruhát és a
következı megállónál szállj át a másik vonatra! Hét óra múlva otthon leszel. Vigyázz
magadra!
- Köszönöm – szólt halkan Péter, mire Kınig ismét elmosolyodott és megölelte ıt.
- Ezt add oda neki – azzal átnyújtott egy levelet a férfinek, aki a zubbonya zsebébe
süllyesztette. – Vigyázz rá!
- Mint az életemre.
Az idısebb férfi bólintott és nyugodt szívvel elhagyta a fülkét. Teljesítette kötelességét. És
ezzel biztonságba helyezte azt is, aki számára a legfontosabb volt a világon. Tudta, hogy nem
választhatott volna alkalmasabb embert Zsuzsanna védelmére, mint Kalmár Pétert. Meg fogja
védeni, akár az élete árán is.

Kalmár mindent úgy csinált, ahogy Kınig mondta. Miután a férfi távozott, magára zárta a
fülke ajtaját és átvette egyenruháját, majd a Kınig által írt levelet áttette ebbe a ruhájába és a
következı állomáson átszállt az Árkod felé tartó vonatra.
Egyre rosszabbul érzete magát.
A vonat folyosója végtelenül hosszúnak tőnt. Érezte, hogy rázza a hideg és a lábai is egyre
kevésbé bírják el. Szinte már csak vonszolta magát. Arra nem maradt energiája, hogy minden
kocsiba benézzen, hol ülnek azok, akikkel folytatnia kell majd az útját.
Már vagy három fülke elıtt elsétált, mikor az egyikbıl kinyúlt egy erıs kéz és behúzta maguk
mellé.
- El ne menjen, tanár úr! – szólalt meg a barátságos hang. Péter pedig már azon volt, hogy a
pisztolya után kap, de aztán felismerte a két férfit. Az egyikük Mráz volt, aki a Matulában is

7
Mary Silver Vissza a Matulába!

sokszor cserélt üveget. Találkoztak is. A másik fickót nem ismerete, csak látásból. Azonban a
tény, hogy Mráz is benne van ebben a bandában, már egy cseppet sem lepte meg.
- Üljön le, tanár úr! – invitálta mosolyogva az üveges a fiatal férfit, aki ha akart volna sem
tudott volna tovább állni. Nagyon gyengének érezte magát, így hát szinte leroskadt az ülésre.
– Már megijedtünk, hogy nem is jön. Szerencse, hogy Frici épp kinézett a folyosóra, különben
elkerüljük egymást.
Kalmár fáradtan elmosolyodott és hallgatta, amit Mráz magyaráz, egészen addig, míg a
hangok teljesen el nem haltak, és ı pihentetı, mély álomba nem zuhant.

- Keltsd fel! – fordult Mráz Fricihez. – Mindjárt megérkezünk.

A férfi odalépett a tanár mellé, majd lassan keltegetni kezdte, de nem járt sikerrel. Tenyerét
Péter homlokához emelte, majd társa felé fordult.
- Te, ez a fiú lázas. Tüzel a homloka.
- Mutasd! – lépett oda most már Mráz is. – Az ördögbe.
- Most mit csináljunk? Nem hurcolhatjuk végig az utcán egyenruhában. Azonnal
igazoltatnának minket és akkor mit csinálunk? Még azt hinnék…
Pár pillanatnyi csend állt be. Kár lett volna tagadni, hogy mindketten nagyon megijedtek.
Kınig egy szóval sem említette, hogy Kalmár beteg lenne. Persze, hiszen nyilván ı sem tudta.
Mégis, mit tegyenek? Hiszen tényleg nem vihetik végig így az utcán. Még igazolni találják
ıket a német katonák és akkor mit csinálnak?
- Cseréljetek felsıt! – adta ki az utasítást Mráz.
- Minek?
- Nagyjából egy méret vagytok. Te viseled a zubbonyát, ı a te felöltıdet, így mondhatjuk,
hogy kicsit beivott és hazatámogatjuk. Nem fog látszani rajta, hogy katona.
A két férfi kabátot cserélt, majd Mráz és Frici úr felnyalábolták az ájult Kalmárt és leszálltak
a vonatról. Sötét volt már, csak a légvédelmi lámpák halvány fénye világította meg a halvány
utcát, amin most a három férfi útnak indult. Nem találkoztak senkivel. Néhány tiszt ácsorgott
csupán a vasútállomás bejáratnál, akik tisztelegtek, mikor meglátták a Kalmár zubbonyában
elhaladó Fricit és kissé neheztelıen néztek az ájult férfira: meg voltak gyızıdve arról, hogy
részegre itta magát.
Frici úr egy pillantást vetett zubbonya vállapjára és olyan hangerıvel mondta, hogy éppen
csak Mráz hallhatta:
- Kapitány.

8
Mary Silver Vissza a Matulába!

A másik férfi bólintott és rendületlenül folytatták tovább útjukat. Nagyon nagy szerencséjük
volt, hiszen egy teremtett lélekkel sem találkoztak, míg el nem érték a nagy házat, nem
messze a vasúttól.
Mráz elıbányászta a zsebébıl a kapu kulcsát, majd beléptek rajta és három rövidet kopogtak a
bejárati ajtón, ami szinte azonnal feltárult.
- Már azt hittem, nem is jöttök – dorgálta meg ıket a középkorú nı, ám mikor meglátta az
ájult férfit szinte berángatta a triót az ajtón. - Mi történt?
- Beteg, Mici – válaszolta Mráz, mikor már felvitték a férfit az egyik szabad szobába és
lefektették. – Elég magas láza van. Orvost kéne hívni hozzá.
Az asszony nem válaszolt, csak beleegyezıen bólintott, Frici pedig már indult is a doktorért.
- Szegény – suttogta Mráz úr. - Csoda, hogy túlélte a hadifogságot.
- Kapitány lett belıle – mosolyodott el a nı, mikor meglátta a férfi zubbonyát. – Nem hittem
volna. Mikor tavaly eljött ide az osztállyal…
- Szólni kell a Matulába – szakította félbe a férfi a nı gondolatait, aki nem válaszolt, csak
bólintott. Persze, hiszen Zsuzsanna várja a híreket.
- Ráérünk reggel. Elıbb várjuk meg az orvost, mit mond.

A doktor a férfi fölé hajolt. Sokadszorra is alaposan megvizsgálta. Látott már katonákat, akik
a frontról jöttek, de olyat, aki hadifogságból szabadult volna, még nem. Nem csoda, hogy
ilyen rossz bırben van szegény, fiú. Vajon hogy keveredhetett ki abból a földi pokolból?
Kopogás zökkentette ki gondolataiból és egy magas nı lépett be az ajtón.
- Hogy van?
- Nem túl jól, Micike – válaszolta az orvos. – Tüdıgyulladás. Reménykedjünk, hogy túléli –
tette hozzá az asszony ijedt arcát látva. - Bár, a fogságban annyira legyengült a szervezete,
hogy nem sok reményt főzök a gyógyulásához. Persze, ez nem zárja ki, hogy…
- Mit tehetünk érte?
- Imádkozzanak.

Zsuzsanna éppen a tanulószobában ült az osztályával, mikor Suba belépett a helyiségbe és

átnyújtott neki egy borítékot, majd csendben távozott.
Murai érdeklıdve fordult a mellette ülı Gina és Kis Mari felé, akik szintén szemük sarkából
figyelték, ahogy a prefekta forgatja a borítékot, de ki nem bontja.
- Levelet kapott – suttogta fojtott hangon Torma Ginának, aki bólintott. – De vajon kitıl?

9
Mary Silver Vissza a Matulába!

- Miért nem nézi meg, mi van benne? – súgta inkább önmagának Murai, semmint a
többieknek.
Csendben, füzetük rejtekébıl figyelték a diakonissza arcát, hátha le tudnak róla olvasni
valamit, ám az rezzenéstelen maradt azután is, miután elolvasta a levelet.
Zsuzsanna végignézett a sok leckéje fölé hajoló okos fejen, vett egy mély lélegzetet, majd
nyugodt, méltóságteljes testtartással kilépett ajtón, magára hagyva az osztályt.
Egy pillanat nem sok, szinte azonnal kisebb hangzavar kerekedett. A lányok azt találgatták,
vajon mi lehetett abban a levélben. Kitıl érkezhetett?
- Talán egy férfitól – szólalt meg tágra nyílt szemekkel, ábrándozó hangon Torma.
- Micsoda férfitól? – kérdezett vissza Bánki kissé gúnyos hangon.
- Kınigtıl – vonta meg a vállát Murai közömbösen. – Kitıl mástól?
Az osztály szemében még mindig tüske volt, hogy Zsuzsanna annak idején a szürke, semmit
mondó Kıniget választotta Kalmár Péter helyett. Aztán meg tessék! Kınig elment, Kalmár
meg elesett a fronton a Kárpátokban. Legalábbis nekik ezt mondták, bár Naczák váltig
állította, hogy az egyik délutáni sétájuk alkalmával Kalmárt vélte látni, amint belép Hajda úr
cukrászdájába. A többiek persze csak legyintettek. Aki egyszer eltőnt „odakint”, az nem jár
cukrászdába.

Zsuzsanna feszülten állt Torma Gedeon irodájában, míg az igazgató átfutotta a levelet. Horn
Micitıl jött…
- Mit tegyünk? – nézett tanakodva Torma a nıre, akiben láthatóan ugyanez a kérdés vetıdött
fel. Hogyan tovább? Hiszen nem mehetnek el csak úgy Horn Micihez és hozhatják haza
Pétert, végig az utcán, katonai egyenruhában. Ráadásul az asszony azt írja, a férfi beteg.
- Én odamegyek – jelentette ki Zsuzsanna határozottan.
- Egyedül? Arról szó sem lehetett! – válaszolt Torma ellentmondást nem tőrı hangon. – Nem
biztonságos egy nınek egyedül az utcára mennie, háborús idıben, különösen, mikor… - itt
azonban elharapta a mondat végét. Nem tartotta illınek befejezni. Egy pillanatig
elgondolkodva nézett vissza a kezében tartott levélre, mintha onnan várna megoldást a
problémára, majd ismét Zsuzsannára nézett. – Elkísérem, ha annyira menni akar. Mária
testvér majd átveszi az osztályt a nap további részére.
A nı bólintott és pár perccel késıbb már együtt léptek ki az udvarra, ahol az osztályok egy
része a kerti munkát végezte. Már ha annak lehet nevezni a romok eltakarítását, amit még a
nyári bombatámadás okozott.

1
Mary Silver Vissza a Matulába!

A nyolcadik osztály érdeklıdı pillantásokkal kísérte diakonisszájuk és az igazgató távozását

az iskolából és kérdın néztek a mellettük dolgozó Mária testvérre, hátha választ kapnak
kimondatlan kérdésükre. A nıvér azonban láthatóan tudomást sem vett a körülötte zajló
eseményekrıl; lankadatlan szorgalommal dolgozott tovább és mikor meglátta, hogy a lányok
figyelme elkalandozik ıket is munkára buzdította.
Kiss Mari sokat sejtetıen nézett Tormára és Ginára. Sok mindent kell majd megbeszélniük
este, a hálóteremben.

Egy hosszú csöngetés és a bejárati ajtó feltárult. Zsuzsanna és Torma Gedeon beléptek a
házba, aminek elıterében már Horn Mici várta ıket.
- Hol van? – kérdezte szenvtelen hangon az igazgató az asszonyt.
- Odafent – intett fejével Mici a fenti szobák irányába.
- Biztos, hogy ı az? – tette fel kérdését Zsuzsanna kissé félve.
- Nagyon megváltozott, de ı az. Ne menjen fel!- kapott a diakonissza karja után, mikor
az elindult a lépcsık felé. – Még nála van az orvos. Most érkezett.
- Mi baja? – érkezett az újabb kérdés Tormától, ám hangja már közel sem volt olyan nyugodt,
mint az imént. Mintha valami különös, félelemmel vegyes aggódás hallatszott volna ki belıle.
- Tüdıgyulladás. A doktor szerint nagyon legyengült a szervezete a fogságban. Nem sok
reményt főz a gyógyulásához – az utolsó mondatot már szinte csak maga elé suttogta Horn
Mici, akinek nem kerülte el a figyelmét, hogy Zsuzsanna arcából egy pillanat alatt kifut az
összes vér.
Hangos ajtócsapódás odafentrıl. Az orvos végzett és elindult lefelé a lépcsın, majd megállt a
háziasszony elıtt, aki bólintott, hogy mondja csak nyugodtan, a jelenlévık tudnak mindenrıl.
- Semmi változás – rázta meg fejét a doktor. – A láza nem csökkent, a légzése még mindig
nehéz. Nem tudom, hogy van-e értelme egyáltalán…
- Felmehetek hozzá? – szakította félbe Zsuzsanna a jelentést. Nem volt kedve
végighallgatni, ahogy az orvos ecseteli, nincs semmi remény. Remény mindig van. Nincs
reménytelen helyzet, csak hitetlen ember. İ ezt a nézetet vallotta.
Horn Mici bólintott, ı pedig felindult a lépcsın. Hallotta, ahogy az asszony még
útbaigazítja: a legszélsı szoba.
Csendesen lépkedett a nyikorgó padlón, mintha attól kéne tartania, hogy valaki meghallja.
Mikor elérte a szobát, halkan lenyomta a kilincset és belépett a félhomályban úszó helyiségbe.
Tekintete azonnal az ágyon fekvı férfire tévedt. Közelebb ment, hogy lássa, valóban ı az.

1
Mary Silver Vissza a Matulába!

Mikor meglátta, azonnal az ötlött a fejébe, mennyire megváltozott a férfi. A szép, már-már
kisfiús vonások eltőntek és helyüket férfiasabbak vették át. A szıkésbarna hajba, most néhány
ısz hajszál is vegyült, ami még így a félhomályban is tisztán látszott. Arca beesett volt, teste
sovány…
Zsuzsanna még közelebb lépett és ekkor látta meg Péter sérült kezét, ami most a takaró tetején
nyugodott. Egy pillanatra hátrahıkölt a látványtól, ám ez mindössze néhány másodpercig
tartott csupán. Kinyújtotta kezét és megérintette vele a férfiét.
Az nem reagált, hacsak az nem számít annak, hogy egyre nehezebben vette a levegıt.
Az ajtó ekkor felpattant és Torma Gedeon lépett be rajta Horn Mici kíséretében.
Az igazgató is végignézett az ágyon fekvı, magatehetetlen férfin és csendesen megérintette a
diakonissza vállát, jelezvén, hogy indulni kéne.
- Bármikor eljöhetnek, Zsuzsanna – szólalt meg kedvesen Horn Mici.
- Nem – válaszolta a nı határozottan, amivel kivívta, hogy mindkét döbbenten szempár
rászegezıdjék. – Hazavisszük.
- Hogyan? – kérdezett vissza kissé zavartan az asszony és kérdın pillantott Tormára, aki
legalább olyan meglepetten nézett vissza rá.
- Ha már úgysincs remény, ahogyan a doktor úr mondta – válaszolta kimérten a fiatalabbik nı
-,akkor legalább ott hajtsa örök nyugalomra a fejét, ahol otthon érezte magát.
- De… - nyitotta volna ellenkezésre a száját az igazgató, de Zsuzsanna most nem hagyta
magát, rendületlenül folytatta
- Biztos vagyok benne, hogy ı is így szeretné. A Matulát mindig is otthonának érezte. Ne
teljesítenénk ezt az utolsó kérését? – kérdését már Torma Gedeonnak címezte.
- És mit mondunk akkor, ha bejönnek a katonák ellenırzésre és ott találják?
- Azt, hogy az egyik tanárunk beteg. És ez igaz is.
Az igazgató döbbenten nézte a vele szemben álló fiatal nıt. Még sosem látta ilyen
határozottnak, pedig már évek óta ismeri.
- És hogy visszük haza?
- Azzal ne foglalkozzanak! – szólt közbe Horn Mici mosolyogva. – Két megbízható ember
sötétedés után, észrevétlenül elviszi ıt a Matulába.
- Hogy lehet végigvinni az utcán észrevétlenül egy beteg katonát? – kérdezett vissza Torma
nem kis gúnnyal a hangjában.
- Megoldják – érkezett a válasz. – A maguk dolga csak annyi, hogy pontban este tízkor legyen
valaki a fıkapunál, aki beengedi ıket.

1
Mary Silver Vissza a Matulába!

Torma hosszan elgondolkodott. Tekintete a beteg férfire tévedt, majd vissza a két nıre, akik
várták a döntést. Végül, ha vonakodva is, de rábólintott.

- Láttátok, Zsuzsanna és Torma nem voltak jelen a vacsorán – kezdte az esti beszélgetést
Bánki, mikor már mind az ágyban feküdtek, kimerülten és fáradtan. – Vajon hova mehettek
ezek ketten?
- Talán csak a kirándulás ügyét intézték – jegyezte meg nagyot nyújtózkodva Torma Piroska.
- Megbolondultál? – szegezte neki a kérdést Kiss Mari. – Még hogy kirándulás! Háború van,
ilyenkor az ember nem kirándul.
- De ha nem lenne háború, akkor sem menne a Matula idén szüretelni, a tavalyi kínos eset
után – szólt a sarokból Murai és mind tudták, mire gondol. Tavaly! Milyen távoli idınek is
tőnik! Akár ezer év!
- Hát, Kalmár már nincs itt – sóhajtott fel Naczák.
- És Kınig sem.
- És Aradi sem.
- Sem Erzsébet testvér.
- Ejnye lányok, egész este a halottakat akarjuk siratni? – Kiss Mari próbált lelket verni a
társaságba, ez azonban igen nehezen ment, hiszen a halál szele mindnyájukat, vagy legalábbis
a családjaikat megérintette. Murainak például a bátyja esett el a harcban, Salm az öccsét
vesztette el. Volt, akinek az udvarlója veszett oda, mikor eltalálta egy gránát és persze ott volt
Gina, akinek az édesapja halt meg.
Kiss Mari próbálkozása tehát hiába valónak bizonyult arra nézve, hogy eloszlassa társai
szomorúságát.
Csend telepedett rájuk. Mélységes, fekete csend. A gyász hangja, amit csak a kinti kapu
csöngıje tört meg.
- Valaki jött – suttogta Murai.
- Ilyenkor, ugyan ki?
- Ki lehet az?
Izgatott sugdolózás futott végig a kis hálókörleten. Hiszen olyan késı van, már tíz óra is
elmúlt!
Túl kíváncsiak voltak ahhoz, semhogy annyiban hagyják a dolgot. Tudták, hogy veszélyes
ilyenkor a folyosón járni, de zsigereikben érezték, hogy itt bizony valami nagy dolog készül,
amirıl vétek lenne lemaradni.

1
Mary Silver Vissza a Matulába!

Kiválasztottak hát három embert; Ginát, Kiss Marit és Murait, és elıırsként elküldték ıket
felderítésre.
A három lány felvette köntösét és óvatos, halk, de annál szaporább léptekkel, végigszaladtak a
folyosón, egyenesen a hang irányába.
Egyszerre minden olyan volt, mint régen. A tiltott dolgok, az állandó félelemmel vegyes
kellemes bizsergetı érzés, hogy valaki rajtakaphatja ıket, hogy tilosban járnak. Ezek mind
visszahozták nekik a gondtalan éveket, amikor még minden rendben volt. Mikor még
mindenki ott volt körülöttük, akit szerettek és akik fontosak voltak nekik.
Kis híján beleszaladtak Tormába, de még idejében el tudtak rejtızni az egyik oszlop mögé,
ám az igazgató olyannyira el volt foglalva a vendégével, hogy bizonyosan észre sem vette
volna ıket.
Közvetlenül mellettük haladtak el és ekkor látták, hogy a vendég, az valójában három és hogy
Torma mellett még Zsuzsanna és az orvosnı is kísérik ıket. Látták, hogy két férfi támogat
egy harmadikat. Gina felismerte bennük Mráz urat, az üvegest és Fricit, akik alig egy éve
megszöktették ıt a Matulából. De a harmadik férfi arcát nem látta, csak annyit, hogy
egyenruhában van.
- Sebesült – tátogta némán a szavakat Kiss Mari két barátnıje felé, akik némán bólintottak és
feszülten figyelték az eseményeket.
Látták, ahogyan a két férfi egy pillanatra megáll, majd befordulnak tılük alig pár méterre.
Ekkor vált láthatóvá az eddig takarásban lévı egyenruhás arca.
Murai a felismeréstıl hangosan felnyikkant, két társának kellett a szájára tenni a kezét,
nehogy elárulja ıket. Ám tény, ami tény, hogy ıket is legalább annyira meglepte a látvány,
mint barátnıjüket. Mikor már az ajtó becsukódott a vendégek mögött, ık még mindig ott
gubbasztottak az oszlop aljánál.
Végül Kiss Mari volt, aki elıször lopakodva visszaindult és erre már két barátnıje is követte.
Ha egyáltalán ez lehetséges, még gyorsabban futottak vissza a hálókörletükbe, mint ahogyan a
kíváncsiság kihajtotta ıket onnan. Szinte berobbantak a helyiség ajtaján, mire társaik szinte
egyszerre vágták ülıhelyzetbe magukat.
- Ki volt az?
- Miért jött?
- Mit akart?
- Mondjátok már!
- Úgysem fogjátok kitalálni soha – suttogta az izgalomtól visszafojtott hangon Murai.

1
Mary Silver Vissza a Matulába!

- Jaj, ne csigázzatok már minket, mondjátok! – türelmetlenkedett Bánki és érezte, ahogyan

mindenki a szobában, hogy itt bizony valami nagy dolog történt. Valami nagy újságot fognak
hallani.
- Gyerünk, lányok, ki jött?
- Kalmár – suttogta fojtott izgalommal Kiss Mari, mire a többiek eltátották a szájukat. Habár
sötét volt, ebben biztosak voltak, hiszen a látvány rájuk is így hatott.
- Ugyan, hiszen meghalt – legyintett Bánki, ám hangjában mégis ott ült a reménykedés. –
Megjött a levél is, hogy elesett. Torma mesélte. Emlékszem. Mind emlékszünk – erre a többi
lány is heves bólogatásba kezdett.
- Hát, pedig nagyon is élınek tőnt.
- Rossz bırben volt, de ı volt az – bizonygatta most már Gina is egyre hevesebben.
- És milyen volt? Még mindig olyan jóképő? – szólt ábrándos hangon Salm és Bánki még rá
is kontrázott.
- Visszajött, hogy elvigye magával Zsuzsannát.
- Bolond, Zsuzsanna Kıniget szereti – intett lemondóan Ari.
- Biztos nincs jól – vágott közbe Murai. – Két másik férfi támogatta. Nagyon le is volt fogyva.
- Na hallod, háborúból jött, nem esküvırıl.

A lányok fantáziáját igen csak megmozgatta, hogy Kalmár Péter ismét a Matulában van.
Egymás között, titokban találgatták, hogy hogyan menekülhetett meg a halálból. Valaki
segített neki? Egészen bizonyos, hiszen másként nem élhette túl.
Megszökött – vetette fel az ötletet Murai, ami igencsak megtetszett társainak és beleillet abba
az eszményi és hısies képbe, amit ık maguk alakítottak ki a férfiról. Mert hát azért gyáva
emberek mégsem mennek a háborúba. Legalábbis ık így gondolták. Tény, ami a tény, hogy a
sok katonaszökevénybıl, akiknek inukba szállt a bátorságuk és a kedvük igencsak elment a
harctértıl és az öldökléstıl, kevés tért vissza. Aki meg netán hazatért, azt azonnal hadbíróság
elé állították parancsmegtagadásért.
De nem! Egészen biztos, hogy Kalmár esetében ilyenrıl szó sem lehet.
Mivel Gina volt az egyetlen,akinek volt némi tapasztalata az édesapja révén a háborúról és az
ott folyó dolgokról, ıt kérdezgették állandóan: Mit gondol, mit történhetett?
A lány ilyenkor mindig elmondta, hogy ı mit gondol és úgy tőnt, társai adnak a véleményére.
A nekik leginkább tetszı változat az volt, hogy Kalmár szovjet fogságba esett, és utána már
maguk találták ki a csodás megmenekülés történetét, a halált megvetı bátorságot, ahogyan a
férfi áttört az oroszok győrőjén és végül sikerült megszöknie.

1
Mary Silver Vissza a Matulába!

Ha tudták volna a kiábrándító igazságot, bizony nem töltötték volna az éjszakáikat azzal,
hogy tündérmeséket szövögetve hajtják álomra a fejüket.
Az erıd másik végében azonban teljesen más események foglalkoztatták a másik, felnıttek
világában élıket.
Az épület egy, a diákok számára rejtett zugában, a tanárok és a vendégek számára fenntartott
gyengélkedıjében a fiatal katona továbbra is élet és halál között lebegett.
- Hogy van? – lépett be Zsuzsanna a kis helyiségbe és kérdın az orvosnıre pillantott, aki
megrázta a fejét hogy nincs semmi változás.
A diakonissza közelebb lépett a sápadt, még mindig eszméletlen férfihez és kivette az
ápolótestvér kezébıl a vizes rongyot, majd óvatosan törölgetni kezdte egykori kollegája
verejtékezı arcát.
- Még mindig nagyon magas a láza – szólt a nıvér csendesen. – Reggel úgy tőnt, hogy talán
egy kicsit javul a helyzet, de aztán újra felszökött.
Zsuzsanna némán figyelte Péter sápadt, beesett, sovány arcát, sérült kezét, amin most fehér
kötés jelezte, hogy bizony nem egészséges.
Napok óta, ha csak ideje engedte, lejött ide, hogy saját szemével gyızıdjön meg a férfi
állapotáról, és minden egyes nap szembesülnie kellett a kegyetlen valósággal, Péter
állapota nem javult, sıt rosszabbodott.
Lehet, hogy ık már nem is tudnak segíteni rajta. Talán komolyabb orvosi kezelésre lenne
szüksége! Talán mégis csak el kéne hívni hozzá azt az orvost, aki Horn Micinél megnézte,
lehet, hogy tudna segíteni.
- Adott neki gyógyszert? – kérdezte az ápolótestvért csendesen, aki kissé szemrehányón nézett
vissza rá.
- Természetesen. Annyi gyógyszer van már szegényben, hogy lassan már attól alszik – majd
sokkal szelídebben folytatta. – Talán okosabb lenne orvost hívni hozzá.
Zsuzsanna bólintott, hogy egyetért, de azért hozzátette, hogy várják meg a reggelt, és ha
addig nincs semmi változás, beszél az igazgató úrral a további teendıkrıl. İ addig is
mellette marad.
Figyelte, ahogyan az ápolótestvér elhagyja a betegszobát, még távoztában a lelkére kötve,
ha bármi változás beállna, azonnal szóljon neki, ı pedig megígérte, hogy úgy lesz.
Az este lassan telt. Az órák csiga lassúsággal vánszorogtak és úgy tőnt, semmi váratlan
esemény nem történik már. Az orvosnı néha benézett, beadta a gyógyszert a csúnyán köhögı
Péternek, de ezen kívül semmi egyéb esemény nem történt, egészen hajnali háromig, mikor is
a férfit lázálmok kezdték el gyötörni. Nyugtalanul dobálta magát az ágyon és csak akkor

1
Mary Silver Vissza a Matulába!

csillapodott kicsit, mikor Zsuzsanna elkezdett beszélni hozzá. Mint valami erıs nyugtató, úgy
hatott rá a nı hangja, ismét mozdulatlanul feküdt, akár egy szál fa, de csak addig, míg újabb
rémálom nem következett, és a nı az összefüggéstelen mondatok és számára semmit nem
jelentı szavak közül kihallani vélte saját nevét.
Megütközve nézett a férfira. Lehetséges lenne, hogy vele álmodik? Még most, ilyen hosszú
távollét után is? Nem felejtette el…
Csendesen Péter fölé hajolt és megtörölte verejtékezı homlokát a hősítı ronggyal, majd
végighúzta kezén is, hogy ha lehetséges, még inkább megpróbálja lejjebb vinni a lázát.
Így ment ez egész éjjel, és a nyugalom csak reggel hat óra tájban köszöntött a betegszobára,
de fél hétkor már jött az ápolótestvér, hogy ellenırizze a beteg állapotát.
- Úgy tőnik, lement a láza – szólalt meg csendesen, mire Zsuzsanna alig láthatóan
elmosolyodott. – Pihenjen le, Zsuzsanna testvér! Egész éjjel fent volt. A veszély elmúlt, most
már jobban lesz.
- Vele maradok, amíg magához nem tér – erısködött a prefekta. Sok megbeszélni valója volt
a férfival, és minél hamarabb választ szeretett volna kapni a kérdéseire, így hát nem tágított
még akkor sem, mikor már a munkája szólította volna. Helyette megkérte Mária testvért, hogy
helyettesítse egy kis idıre, csak délutánig.
Esze ágban sem volt elmulasztani, hogy Péter magához térjen. Kitartását úgy dél körül
koronázta siker, mikor is a férfi mocorogni kezdett az ágyon.
Kalmár Péter hátába éles fájdalom hasított és úgy érezte, mintha egész testén tonnányi súly
lenne, alig tudta mozdítani karjait. Minden apró mozdulat, mozzanat iszonyú fájdalommal
járt, ám ı mégis megpróbálta kinyitni sötétséghez szokott szemeit, amik a hirtelen, erıs fény
hatására önmaguktól újból lecsukódtak. Megpróbálta hát még egyszer. Most erıltette, hogy ne
hunyja le ıket ismét, és a kezdeti homályos sziluettek egyre erısebb körvonalat vettek fel.
A fehér falak és ez az illat… Mind azt idézték fel benne, hogy ahol most van, ott már járt
korábban is. De hol van ez az ott?
Megpróbálta oldalra fordítani a fejét, hátha lát valamit, ami alapján képes lesz beazonosítani
jelenlegi tartózkodási helyét, de nyakába hirtelen fájdalom hasított. Mi történt vele? Hová
hozták? Visszakerült volna a fogságba? Az utolsó emlékképe az volt, hogy Kıniggel
beszélget egy idegen helyen és… A Matulában lenne?
A gyors felismerés szinte fejbe kólintotta. Visszahozták volna ide? De mégis kik? És ha most
itt van, akkor…

1
Mary Silver Vissza a Matulába!

- Zsuzsanna – sóhajtotta az imádott nevet. İ maga is alig ismert saját hangjára és csak
mikor két puha kéz érintette meg a karját, akkor mert csak ismét felnézni, és csak akkor
látta meg a nıt, aki aggódón tekintett vissza rá.
Elıször azt hitte, álmodik. Hiszen sokkal szebb, mint amilyennek emlékezett rá. Nem is lehet
való, hogy valaki ennyire gyönyörő legyen.
- Jobban van? - kérdezte a kedvesen csengı hang és ı nem tudott válaszolni, csak nézte a
bájos arcot, amivel hosszú hónapok óta álomba ringatta magát, és amibe kapaszkodva
próbálta túlélni a végtelennek tőnı napokat és a háborút.
Nagyon különösen érezte magát. Talán Zsuzsanna közelsége, vagy az ismerıs környezet tette,
de úgy érezte, ereje visszatér testébe és most már sokkal jobban van, mint pár perccel ezelıtt.
- Tudja hol van? –tette fel újabb zavarba ejtı kérdését a nı. Hát nem bolond ı, persze,
hogy tudja!
- A Matulában – válaszolta elhaló hangon és győlölte magát, amiért nem tud sokkal erısebb
lenni vagy legalább annak tőnni.
- Tudja, hogy került ide? – kérdezte gyorsan Zsuzsanna, mintha azonnal a tárgyra akarna
térni. Arra, ami vagy aki ıt igazán érdekli.
- Nem – szólt Péter ıszintén két erıs köhögés között, és látta, hogy a prefekta szája
megrándul a válasz hallatán. Talán valami rosszat mondott?
- Nem emlékszik arra, ki hozta ki a fogságból és ki ültette vonatra?
Hát erre kíváncsi! Szóval Róla akar hallani. Kınigrıl. Akkor miért nem ezzel kezdte? Miért
kellett lefutni a tisztelet köröket, ha ıt csak egyetlen egy dolog érdekli?
Egy pillanatra, de csak egyetlen pillanatra összeszorult a szíve, de a következı másodpercben
messze őzte magától a fájdalmat, ami mardosta a másik férfi említésére.
- Beszéltem és találkoztam is Vele – válaszolta kimért hangon, szaggatottan. – Együtt jöttünk
a határig. Ez az utolsó, amire emlékszem.
Látta Zsuzsannán, hogy nem ezt a választ várta.
Hát mit akarsz még, mit mondjak? Mit szeretnél tudni? Mondd és én elmondok neked
mindent!
- Üzent valamit? Mikor jön vissza? – tette fel újabb kérdését a nı, immáron célirányosan, mit
sem törıdve azzal, hogy leleplezi magát. De, ezzel inkább csak Kıniget leplezte le, így már
Péter elıtt is nyilvánvaló volt, hogy a férfi nem mondott igazat, mikor azt állította, beszélt a
nıvel arról, hogy többé nem tér vissza az országba.

1
Mary Silver Vissza a Matulába!

Most mit tegyen? Hogyan mondhatná el neki az igazságot? Micsoda ember ez a Kınig! A
haza hıse és ilyen egyszerő dolgot nem tud lerendezni a nıvel, akit állítólag szeret! Szépen
benne hagyta ıt a slamasztikában!
- İ azt mondta, beszéltek.
- Ezt állította? – kérdezte Zsuzsanna és ı bólintott. – Nem így volt. Csak annyit mondott,
hogy elhagyja az országot, és nem tudja, mikor tér vissza.
- Hagyott Önnek egy levelet. Ott van a zubbonyom zsebében, a Bibliámban. Ideadná, kérem?
– kérdezte és figyelte, ahogyan a nı az egyik székhez lép, amin szakadt katonakabátja hevert,
ami még nem is olyan rég még hő társa volt a fogságban az állandó hideggel vívott harcban,
majd belenyúlt a zsebébe, kivette belıle a fekete bırkötéses Írást és a férfi kezébe adta.
Kalmár egy darabig még mérlegelte, hogy mondjon-e valamit, hiszen azt nem tudhatta, mi áll
a levélben, azt viszont annál inkább, hogy Zsuzsanna nyilván nem tud semmirıl. Vajon Kınig
üzenete magyarázattal szolgál számára vagy éppen ellenkezıleg, még mindig nem árulja el a
valót.
- Azt mondta, hogy visszajön? – tette fel kérdését végül a férfi miközben átadta a borítékot és
a prefekta meglepetten nézett vissza rá. A tekintetébıl mindent ki lehetett olvasni. Mintha
csak rá akart volna kiabálni, hogy miért ne jönne vissza, miért kérdez ilyen ostobaságokat. –
Nem fog visszajönni – válaszolta saját kérdésére Péter.
- Ezt ı mondta?
- Igen.
- Akkor hazudott! – csattant fel tıle szokatlan módon a diakonissza, amire már a férfi is
felkapta a fejét, azaz csak kapta volna, ha nem fájt volna minden egyes tagja. – Vissza fog
jönni! Szeret engem! – majd hirtelen elhallgatott és szája elé kapta a kezét, mintha valami
tiltott dolgot mondott volna. Arcából kifutott minden szín és fejét lehajtva, vissza sem nézve
szinte kimenekült a betegszobából. Hogy hova, azt még ı sem tudta, csak el innen, minél
messzebb! Nem tudta volna visszaidézni, mikor volt utoljára ilyen indulatos és engedte
ennyire szabadjára az érzéseit… Vagy talán mégis. A tavalyi kiránduláson, mikor éppen
Kalmár Péter ment oda hozzá és beszélt neki arról, amit iránta érez. Nem volt a szavaiban
semmi bántó vagy éppen tiszteletlen, de ı hallani sem akart a férfiról. Egészen egyszerően
nem érdekelték azok a szép szavak, amit aznap mondott neki. Az ı figyelme már akkor is
egyetlen ember felé fordult csupán, Kınig Lajos felé…
Lehetséges lenne, hogy a sok viszontagság után, amin együtt átmentek, mégis egyedül
hagyja? Egészen egyszerően nem tudta elképzelni mindezt arról a férfiról, akit szeret. Ez csak
egyetlen módon derülhet ki, ha végre feltépi azt a borítékot, amit még mindig a kezében tart.

1
Mary Silver Vissza a Matulába!

Egy olyan helyre volt szüksége, ahol nyugodtan végigolvashatja a levelet és egyedül maradhat
gondolataival. Az A/ nappali, ilyenkor úgyis tanítás van, a gyerekek a termekben
tartózkodnak.
Észre sem vette, ahogy lábai repítik a kis helyiség felé és szinte feltépi annak ajtaját, hogy
mihamarabb olyan információk birtokába kerüljön, amik talán egész hátralévı életét
befolyásolják, vagy így, vagy úgy.
Mohón szakította fel a borítékot úgy, ahogyan azt egyáltalán nem illik, amiért minden diákot
megrónak, de most nem érdekelte. Semmi sem érdekelte, csak az, hogy elolvashassa végre a
neki szánt üzenetet.
Amint a kezébe került a levélpapír a már jól ismert girbe-gurba betőkkel, szívét egy pillanat
alatt melegség járta át.
Az üzenet alig pár sorból állt, de ott volt a tudat, hogy Tıle van, és ez máris megkétszerezte a
levél hosszát.

Drága Zsuzsanna!

Mire ezt a levelet megkapja, remélhetıleg Kalmár Péter már biztonságban és egészségesen
megérkezett a Matulába!
Fontos, hogy amit most olvas, vésse jól az eszébe és soha ne feledje el! Lehet, hogy a
szavaim fájni fognak, de meg kell értenie, nincs más választásom. Ahhoz, hogy véget
vessünk ennek a háborúnak és a sok felesleges vérontásnak és, hogy a békekötés a lehetı
legkisebb áldozatok árán történjék, mi nekünk is áldozatot kell hoznunk. Elsı sorban
Önnek és nekem. Mint tudja, a moszkvai kiküldetésen a békekötést készítem elı és ez
eltarthat egy darabig. Nem kertelek, hiszen felesleges, ismer engem. Szeretném, hogy
tudja, amit most leírok nekem legalább annyira fájdalmas papírra vetni, mint Önnek
olvasni: nem hiszem, hogy valaha is visszatérek Magyarországra. Nem a munka miatt,
inkább maga miatt, kedves. Nem szeretném bajba sodorni azzal, hogy a közelében
vagyok. Viszont küldök valakit, aki vigyáz majd Önre: Kalmár Pétert. Nála alkalmasabb
embert keresve sem találnék arra, hogy megvédje, a legfontosabbat az ı és az én
életemben. Jobban szereit magát, mint az életét, így egészen bizonyosan nem esik
nehezére majd teljesíteni ezt a feladatot. És ki tudja, egyszer tán majd megkedveli ıt…
Figyeljen rá, minden szavára, mert amit mond vagy tesz, az olyan, mintha én kérném Öntıl!
Mindezt Önért teszem és minden emberért ebben a kis hazában.

2
Mary Silver Vissza a Matulába!

Abban a reményben, hogy egyszer talán megért és megbocsát nekem:

Lajos

Kalmár Péter, ha nehézkesen is, de valahogy felkelt az ágyból és a betegszoba tükréhez

sántikált. Azonban, amit benne látott, attól igencsak megrémült.
Egy szakállas, vállig érı hajú, elhanyagolt külsejő férfi nézett vissza rá.
Sürgısen csinálnia kell magával valami., Hogy lehet ilyen vadember külsıvel létezn? Csoda,
hogy a határon egyáltalán átengedték!
Még szerencse, hogy az ápoló testvér itt járt pár perce és mindent behozott neki, amit csak
kért. İ ugyan mindössze annyit mondott, hogy csak borotválkozni szeretne és meg is kapta az
ehhez szükséges eszközöket. Ami igaz, az igaz, ollót nem kért, de majd azt legközelebb és
akkor levágja ezt a dzsungelt itt a feje tetején.
Beszappanozta az arcát, majd a borotva után nyúlt. Hosszú hónapok óta nem volt ilyesmi a
kezében. Ha éppen meg akart szabadulni arcszırzetétıl, akkor késsel tette mindezt. Most
azonban ismét civilizált emberek között van, illik tehát civilizált módon viselkednie és
kinéznie.
A borotva úgy simult a kezébe, mintha csak így akarná köszönteni rég nem látott gazdáját.
Tökéletesen követte arca vonalát és egyetlen egyszer sem vágta meg magát. Elégedetten
nézett a tükörbe és már éppen megállapította, hogy kezdi visszanyerni régi külsejét, mikor
kopogtak az ajtón és Zsuzsanna lépett be rajta, aki hátra hıkölt a látványtól.
- Mit csinál? Még nem lenne szabad felkelnie!
- Jól vagyok- válaszolta csendesen a férfi, de a nı parancsoló tekintetére jobbnak látta, ha
visszasántikál inkább. Ráadásul, tényleg nem érezte jól magát.
Egy pillanatig néma csendben ültek egymással szemben és mikor Kalmár már éppen rá akart
kérdezni, hogy mindenre választ kapott-e Zsuzsanna a levélbıl, de a prefekta megelızte.
- Sajnálom, hogy kiabáltam magával! Tudja, hogy nem szokásom – szabadkozott a férfi pedig
némán figyelte tovább. – Olyan képtelenségnek tőnt minden, amit mondott – folytatta halkan.
–De most már tudom, hogy igaz.
- Nem történt semmi – válaszolta Péter Zsuzsanna arcát fürkészve, hátha lát még ott valamit,
egy cseppnyi érzelmet, amibıl még olvasni tud, de a nı lehajtotta a fejét, nem nézett rá.
Szégyelli magát – gondolta a férfi. – Szégyelli, amiért ennyire elárulta magát.
- Igazán pihennie kéne – szólalt meg a diakonissza csendesen. – Még nincs jól. Gyenge…

2
Mary Silver Vissza a Matulába!

Kalmár az utolsó szóra felkapta a fejét, mintha arcul csapták volna. Odakint a fronton, ha
valaki beteg volt, legkésıbb két nap múlva visszatért harcolni. Az egyik társának vérhasa volt,
mégis utolsó leheletéig küzdött. Hát majd pont ıt fogja ledönteni egy kis tüdıgyulladás a
lábáról? Azt aztán leshetik, hogy ı ágyban maradjon. Fontosabb dolga van annál.
- Mit gondol, beszélhetnék az igazgató úrral? – kérdezte végül.
- Azt hiszem, ez lehetséges – válaszolta Zsuzsanna. – Azonnal lejön, amint megtudja hogy
jobban van.
Kalmár várakozón tekintett a nıre, mintha azt akarná mondani, ugyan mire vár még,
menjen és szóljon Tormának, vagy ı megy személyesen, ám Zsuzsanna nem mozdult,
csak meredten nézte továbbra is a férfit.
- Mi történt a lábával? – kérdezte végül olyan hangon, mintha szégyellné, hogy egyáltalán
meglátta, Péter sántít.
- Eltörték a börtönben. Mivel nem kaptam megfelelı ellátást, így forrtak össze a csontjaim.–
válaszolta Kalmár olyan hővös hangon, mintha nem is róla lenne szó. Aztán eszébe jutott
Vecsésy és bármennyire is nem illı, megkönnyebbült, hogy az az ember halott.
- És a keze?
- Szögescipıvel beletaposott az egyik ır.
Zsuzsanna megütközve nézett a férfira. Hogy tud így beszélni azokról a rémségekrıl, amik
vele történtek? Ilyen közömbös, rideg hangon?
- Nem ez volt a legszörnyőbb, ami történt – szólt Péter, mintha csak a gondolatiból
olvasna. – Arra a frontvonalra küldtek, ahonnan csak nagyon kevesen térhetnek haza a
háború után. Az elsı napon az osztagom még kétszázötven fıt számlált, ez a második
napra lecsökkent százötvenre. Amikor fogságba kerültem, már alig voltunk húszan.
Mindennap azért küzdöttem, hogy túléljem, és másnap egy ugyanolyan rémes napot
harcoljak végig a koszban és a sárban csúszva, bajtársaim vérébe gázolva. Nem ilyennek
képzeltem a háborút – folytatta néhány pillanat hallgatás után. – Azt hittem, hogy talán
elérünk valamit. Visszaszerzünk valamit az elrabolt becsületünkbıl. Hát nem így lett. Az
általam oly gondosan felépített ideális világ még aznap összeomlott, mikor betettem a
lábam abba a földi pokolba. Az ottani katonákat feláldozták. Csak arra kellettünk, hogy
feltartsuk az oroszokat. Senki nem törıdött velünk. Odakint magunk voltunk és a nagy,
fennkölt célokat, amiért harcba indultunk, felváltottak az egyéni érdekek, a harc az
életben maradásért.
Zsuzsanna elhőlve hallgatta a férfi beszámolóját. Soha nem hitte volna, hogy ennyire rossz a
helyzet. Akkor talán a fogság a legjobb dolog, ami Péterrel történt. Kiemelték még idejében

2
Mary Silver Vissza a Matulába!

onnan, mielıtt végleg összeomlott volna a sereg, még ha mindezt nem is jó szántukból tették
a szovjetek.
A betegszoba ajtaja kinyílt és Torma Gedeon lépett be rajta. Mindketten az érkezı felé kapták
a fejüket. Az igazgató Péter ágyához lépett és a kezét nyújtotta neki.
- Örülök, hogy jobban vagy, Péter! – szólt öblös hangján. – Az ápolótestvér mondta, hogy
felébredtél.
- Köszönöm! – válaszolta a fiatal férfi, de el kellet fordítania a fejét, mert újabb köhögés tört
rá. Mikor a roham elmúlt, újra látogatója felé nézett. – Válthatnánk néhány szót?
- Nem szeretnél pihenni egy kicsit?
- Eleget pihentem, köszönöm!
Az igazgató végül bólintott és azt mondta, hogy ı is beszélni kívánt vele arról, hogyan
tovább, csak még meg akarta várni, még egy kicsit megerısödik, de ha ennyire sürgıs, hát
csak rajta.
- Szeretnék a Matulában maradni, ha ez lehetséges – vágott bele Kalmár a közepébe. Minek
kerülgesse a forró kását. Pontosan tudja, mit akar, mi a feladata.
- Attól tartok, ez lehetetlen – szólt az igazgató szigorúan. – Mit csinálunk, ha a katonák
igazoltatnak? Semmi iratod nincs, hivatalosan halott vagy. Hogyan magyarázzuk ki, hogy
mégis itt vagy, nem a fronton. És mi van az eltávozási parancsoddal? Katonaszökevény
rejtegetéséért nagyon súlyos büntetés jár.
Zsuzsanna már nyitotta volna a száját, hogy Kalmár érdekében felszólaljon és ezt Torma
Gedeon is látta, ám Péter mindkettejüket megelızte.
- Azt hiszem, nem értettél meg, igazgató úr – szólt nyugodtan a fiatal férfi. – Nekem itt kell
maradnom. Feladatom van.
- Katonaként vagy civilként? – tette fel újabb kérdését Torma néhány pillanatnyi gondolkodás
után, míg mérlegelte a lehetıségeiket. Ha betartja a szabályokat és nem engedi, hogy Kalmár
itt maradjon, ugyan hová megy? Nincs senkije. Persze, egy ideig minden bizonnyal
boldogulna egyedül is, de az élet nagyon megváltozott, mióta a férfi elment. Az új
intézkedések értelmében csak az juthat ételhez, akinek vannak igazolványai. Péternek viszont
az sincs, leszámítva a katonaigazolványát, amit Zsuzsanna adott vissza neki, és ott hevert a
betegágya melletti kis szekrényen a golyóval átlyukasztott Biblia mellett, de az felért egy
halálos ítélettel.
Mikor az igazgató látta, hogy iménti kérdése magyarázatra szorul, megadta azt.
- Katonáknak nem engedélyezhetek semmiféle jelenlétet a Matulában, az épület
mőemlékjellege miatt. Viszont szükségem lenne egy történelem tanárra.

2
Mary Silver Vissza a Matulába!

Kalmár Péter alig láthatóan elmosolyodott, de ebben az apró gesztusban benne volt minden
hála, amit abban a pillanatban érzett.
Ha a tanulók közt lehetett erıs kötelékrıl beszélni, ugyanez meg volt a felnıttek világában is,
ami most ismét óvón magába szívta a fiatal férfit, mint nem is oly’ régen.