Az eredeti mű címe:

Wie findet deine Braut das alles?

Eredeti kiadás: 1989, BASTEI KIADÓ
Fordította: DANCSECS ZSUZSANNA

A borító KUCSERA KATALIN terve alapján készült

Címlapfotó: BASTEI KIADÓ

© 1989 by Bastei Verlag, Gustav H. Lübbe GmbH & Co.

ISSN 0865–073 x
ISBN 963 7393 75 7

© Hungárián translation Dancsecs Zsuzsanna, 1992

Felelős kiadó:
a TÉKA Könyvértékesítő és Könyvkiadó
Vállalat igazgatója

Felelős szerkesztő: Dimák Márta

Műszaki szerkesztő: Lajtai Gábor
 – Hölgyeim és uraim, elérkeztünk estélyünk
fénypontjához.
– A konferanszié mélyet lélegzett és letörölte az
izzadságot a homlokáról. – Kisorsoljuk ez évi tombolánk
főnyereményét, és biztosíthatom önöket...
Vivian Leighton már nem értette, mit ígért az izgatott férfi a
bostoni Holiday Inn báltermében az érdeklődő közönségnek,
de nem is érdekelte. Friss levegőre vágyott, és örült, amikor
végre átverekedte magát a reménytelenül zsúfolt előtéren.
Megkönnyebbülten lépett ki a teraszra.
Az évenként megrendezésre kerülő orvosbál jelentős
társadalmi esemény volt Bostonban és környékén. Vivian úgy
érezte, ezúttal fél Massachusetts itt tolongott.
Ma este senkinek sem ajánlanám, hogy beteg legyen –
gondolta. A kórházak csak ügyeletet tartottak, és szinte
valamennyi magánrendelőt bezártak.
Mélyen beszívta a februári hűvös levegőt, ami a benti
fojtogató atmoszféra után felüdülés volt.
– Halló, szép hölgy, nem fázik?
A lány megfordult és az őt megszólító férfiban kissé
tolakodó asztaltársát vélte felismerni, aki plasztikai sebészként
mutatkozott be. Vivian, aki örült, hogy végre egy kicsit
egyedül lehet, a pokolba kívánta a férfit.
– Nem – válaszolt kimérten, és azonnal elfordult. De a
sebész nem hagyta magát olyan egyszerűen lerázni.
Meglehetősen szemtelenül méregette a lányt, és csúfondáros
mosolyra húzta a száját.
– Mert ellenkező esetben tudnék egy helyet, ahol
mindketten felmelegedhetnénk. Ugye érti, mire gondolok?
– Vivian tökéletesen értette a férfi szavait, és bár
legszívesebben felképelte volna, elragadóan hamis mosollyal
fordult feléje.
– Ez igazán kitűnő ötlet – mondta. – Csak az a baj, hogy
azt a férfit, aki legutóbb ilyen ajánlatot tett nekem, a barátom
csúnyán összeverte, ő ugyanis boxoló és szörnyen féltékeny.
A férfi füttyentett, és láthatóan mély benyomást
gyakoroltak rá a lány szavai.
– Ma is idejön? – kérdezte sietve.
– Természetesen itt van – válaszolt szenvtelenül Vivian. –
Csak elment egy pohár italért.
Mielőtt befejezte volna a mondatot, lovagjának már hűlt
helye sem volt.
Ezek a mai Casanovák! Igazán nem sokat érnek – gondolta
lekicsinylően, és mivel tényleg fázni kezdett, végigdörzsölte
meztelen karját.
Ujjatlan, mélyen dekoltált Gaultier–ruhát viselt, ami
remekül kiemelte karcsú alakját. A selyem csillogó feketéje
ugyanolyan tónusú volt, mint vállig érő, dús haja, amelyet
egyszerű ezüstcsattal tűzött össze. A csathoz illő vékony
ezüstláncon függő, könnycsepp formájú gyémánt volt egyetlen
ékszere, amit hajával együtt francia származású anyjától
örökölt, amikor az édesapjával együtt tragikus autóbaleset
áldozata lett.
Mindkettőt meg lehetett volna menteni, de az orvosi
segítség későn érkezett. Ez volt az egyik ok, amiért Vivian az
orvosi karra jelentkezett.
Elhessegette magától ezeket a tragikus gondolatokat, és
elhatározta, hogy visszamegy a bálterembe.
Odabent éppen a sorsolás nyertesét mutatták be: egy
láthatóan jól szituált bostoni orvos házaspárt, akik nem
lelkesedtek különösebben a bermudai jutalomútért.
A legtöbb férj szakmai sikere leolvasható a feleség
ékszereinek mennyiségéből – gondolta Vivian, és gúnyosan
végignézett a gazdagon felaranyozott asszonyon.
Igen ám, de ezeknek az embereknek nincs idejük
szabadságra menni – fűzte tovább gondolatait, miközben a
pezsgőbár felé tartott. Figyelemre sem méltatta a férfiak
csodálattal teli pillantásait, csakúgy, mint feleségeik irigy
tekintetét.
Viviannek nem volt szüksége arra, hogy különösebben
felékesítse magát. Természettől fogva szép volt, abszolút
mértékkel mérve is.
A bár kellemesen üres volt. Valószínűleg mindenki a
tombolasorsolást figyelte. Vivian épp egy kis asztalkához akart
leülni, amikor egy erőteljes rántás a ruháján megakadályozta
ebben.
– Ó, nem – kiáltott fel elkeseredetten, amikor észrevette,
mi történt. Ruhája beleakadt az asztal sarkába, és félő volt,
hogy a leheletvékony anyag egy rossz mozdulatra elszakad.
Vivian óvatosan végigtapogatta a combját, de mivel semmit
sem látott, feladta, hogy egyedül szabadítsa ki magát. Már épp
a pincért akarta hívni, amikor egy hallhatóan vidám hang
megakadályozta ebben.
– Szívesen felajánlom a segítségemet, kollegina. Úgy
látom, szüksége van rá.
Vivian meglepetten kapta fel a fejét. Már a nyelvén volt a
visszautasítás, amikor alaposabban szemügyre vette a
segítségét felajánló férfit. Egy pillanatra a lélegzete is elakadt,
amikor egy kollégáját ismerte fel arról a klinikáról, ahol ő is
dolgozott. A szmoking kiemelte férfiasan széles vállát, és
fantasztikusan illett neki.
Vivian már dolgozott is vele egyszer. Akkor köpenyt és
szájvédőt viselt, azért nem ismerte fel azonnal. Borzongás
futott végig a hátán, amikor pillantása találkozott a férfi
hihetetlenül kék szemének tekintetével.
– Nem is tudom – mondta vonakodva. – A ruha
selyemből készült és eléggé kényes.
A férfi letette a kezében tartott pezsgősüveget, és Vivian '
felé nyújtotta a karját.
– Nem kell aggódnia – nyugtatta meg a lányt. – Az ujjaim
hozzá vannak szokva a finom munkához. Hiszen, mint tudja,
sebész vagyok.
Viviannek feltűnt, milyen hosszúak a férfi ujjai és milyen
ápolt a keze. Jegygyűrűt nem látott rajta.
Buta liba! Mintha ez jelentene valamit! – korholta magát
gondolatban. De megmentőjének elragadó mosolya bizonyára
egyetlen nőt sem hagyott volna hidegen ebben a helyzetben.
Szedd össze magadat! – parancsolta magának, mégis
összerezzent, amikor a férfi abbeli igyekezetében, hogy
megoldja a csomót, többször is a combjához ért. Vivian
selyemharisnyát viselt, de most azt kívánta, bárcsak farmer
lenne rajta.
A férfi figyelmét nem kerülte el a lány mozdulata, mire
mosolya csak elmélyült.
– Mindjárt készen is vagyunk. Nos, tessék! Az operáció
sikerült, a páciens megmenekült – mondta és várakozóan
nézett Vivianre.
– Köszönöm. – Ez volt minden, amit a lány ki tudott
préselni magából. Már csak az hiányzik, hogy el is pirulj, mint
egy csitri! – gondolta bosszúsan.
– Én köszönöm – jött a válasz. – Nem fordul elő túl
gyakran, hogy ilyen könnyű és kellemes operációban lehet
részem. Azonkívül igazán örömömre szolgált, hogy végre én
segíthettem magának. Ha annak idején nem ugrott volna be
segíteni nekem, bizony komoly nehézségeim támadhattak
volna.
– Ugyan, azt minden más aneszteziológus is ugyanolyan
jól megtette volna, dr. Palmer – szabadkozott automatikusan
Vivian.
– Tényleg azt hiszi? Nekem akkor az volt az érzésem,
hogy az őrangyalom küldte, dr...
– Leighton, Vivian Leighton – mondta gyorsan a lány, és
elfogadta a férfi feléje nyújtott kezét. Az érintés borzongást
váltott ki belőle.
Valami a bensejében egyszerre nem hagyta nyugodni.
– Egyedül akar maradni? – érdeklődött az orvos
kíváncsian.
– Örülök, hogy egy pillanatra kifújhatom magamat – tért
ki az egyenes válasz elől Vivian.
Roy Palmer megértően bólintott. – Igen, meglehetősen
sokan vagyunk megint. – Még mindig szorosan a lány mellett
állt, és semmi jelét sem mutatta annak, hogy esetleg menni
akarna.
– Milyen kár, hogy eddig még csak egyszer volt
szerencsénk együtt dolgozni – mondta és újra elmosolyodott.
– Igen, tényleg kár – felelt nem túl szellemesen Vivian, de
a férfi közelsége annyira felizgatta tette, hogy minden erejére
szüksége volt ahhoz, hogy ez ne látszódjék meg rajta.
Roy kutató pillantást vetett rá.
– Egyébként hol dolgozik?
– Én, nos... én gyerekekkel dolgozom, úgy értem, hogy a
gyerekosztályon.
Egyáltalán nem érezte magát jól a saját bőrében, és
gyomrának remegése csak fokozta zavarodottságát. Ez a férfi
túlságosan felkavarta, pedig semmi mást nem tett, csak
kellemesen társalgott vele.
– Aneszteziológusként dolgozik a gyerekosztályon? De
hiszen ez a képességeinek az elpocsékolását jelenti –
csodálkozott őszintén Roy.
– Nos, igen... én egyidejűleg azokat a pszichológiai
megpróbáltatásokat is vizsgálom, amiknek a gyerekek
operáció előtt ki vannak téve, és megpróbálok tenni is ez ellen
valamit.
Miközben beszélt, eszébe jutott, mit mondtak a kolléganői
operáció után, amikor érdeklődött az orvos felől. Azt állították,
nem minden rosszmájúság nélkül, hogy küszöbön álló
főorvosi kinevezését egy tekintélyes bostoni magánklinikára
nem annyira tehetségének, mint inkább annak a ténynek
köszönheti, hogy a szóban forgó klinika vezetőjének lánya Roy
Palmer menyasszonya.
Tipikus kórházi pletyka – gondolta most Vivian.
Annyira elmerült a gondolataiban, hogy nem is hallotta
meg Roy kérdését.
– Hogyan? Mit is kérdezett? – dadogta elpirulva, mert
úgy érezte, rajtakapták. Mi köze neki Roy Palmer
magánéletéhez?
– Csak azt kérdeztem, hozhatok–e valami italt magának?
– ismételte meg a kérdést a férfi, és újra felvillantotta azt a
mosolyt, aminek Vivian egyszerűen nem tudott ellenállni.
– Nem, nem. Köszönöm – Sietett a lány a válasszal. – Azt
hiszem, visszamegyek a terembe. – őszintén remélte, hogy a
sebész nem vette észre zavartságát.
Mielőtt még Roy válaszolhatott volna, egy hang szakította
félbe a társalgásukat.
– Halló, úgy látom, megtalálták egymást – szólt a férfi
Viviannek, és barátságosan megveregette Roy vállát. – Meg
kell mondanom, öregfiú, roppant ügyes, hogy egy doktornőt
szerzett be magának menyasszonyul. Minden elismerésem a
magáé. Azonnal össze tudja varrni a sebeket, amiket bunyó
közben szerez, nem igaz? Őszintén szólva én csak a
televízióban nézek boxmeccset, nekem túl véres ez a sportág.
De egy ilyen csinos dokival az oldalán, nem is lehet olyan
rossz.
A férfi, akiben Vivian az előbbi, tolakodó hódolóját vélte
felismerni, kacsintott és összeesküvő pillantásokat vetett
Royra, mielőtt elindult a bárhoz, hogy pezsgőt hozzon
magának.
Roy kérdően fordult Vivian felé, aki hangosan nevetett a
férfi megdöbbenésén, ugyanakkor a jelenet őt is kínosan
érintette. Nagy megkönnyebbülésére, Roynak tetszett a
szükséghelyzetben kitalált mese a boxoló vőlegényről.
– Nem vagyok ugyan biztos benne, hogy hízelgő–e rám
nézve, ha boxolónak tartanak, de a maga vőlegényének lenni,
akár csak egy pillanatra is, mindenképpen bók a számomra.
Vivian érezte, hogy a beszélgetés veszélyes irányba
terelődik. Esze ágában sem volt elképzelni, milyen lehet Roy
Palmer jegyesének lenni. Ellenkezőleg, pillanatnyilag egyetlen
kívánsága volt: minél messzebb tudja magát a férfitól.
– Azt hiszem, most már tényleg vissza kell mennünk. A
menyasszonya már bizonyára nagyon hiányolja – szaladt ki a
száján kissé meggondolatlanul. Legszívesebben a nyelvét
harapta volna le, de már késő volt. Roy felvonta a
szemöldökét.
– Amint látom, kitűnően van informálva – állapította meg
kis szarkazmussal a hangjában. – Különben tényleg várnak.
Na, nem azért, mert pótolhatatlan vagyok, hanem inkább ezért
– mutatott a kezében tartott pezsgőspalackra és kópésan
elmosolyodott. – Miss McGee–nek kifejezetten exkluzív az
ízlése, és nemcsak a férfiakat illetően – tette hozzá még nem
minden provokáló él nélkül.
Vivian hűvös mosollyal nyugtázta ezt a megjegyzést.
– Nos, a pezsgő dolgában igaza van. Ami a másik dolgot
illeti, azt nem tudom megítélni.
Maga sem akarta elhinni, hogy ilyen arcátlan megjegyzésre
ragadtatta magát. Mire való ez a játék? – gondolta. Roy
Palmert erős kezek fogják, te pedig csak az idődet vesztegeted.
Épp ezért aztán igencsak meglepte Roy reakciója.
A férfi felnevetett, közelebb hajolt a lányhoz és megragadta
a karját.
– Hogy ítélhessen, másra nincs szüksége, mint hogy
velem táncolja a következő keringőt.
Vivian tudta, hogy helyesebb lenne visszautasítani az
ajánlatot, de mire észbe kaphatott volna, már bele is egyezett.
– Nagyszerű – örvendezett Roy. – Hol ül?
A lány megmutatta a helyét, Roy pedig, mintha mi sem
volna természetesebb, belekarolt Vivianbe és az asztalához
vezette.
– Magáért jövök – súgta a lány fülébe, figyelemre sem
méltatva az asztalnál ülő kollégák kíváncsi pillantásait.
– Hogy csináltad ezt? – kérdezte egy fiatal doktornő a
sebészetről őszinte irigykedéssel a hangjában Viviant.
Vivian, aki pillantásával még mindig a tömegen magát
átverekedni igyekvő Royt követte, értetlenül nézett
asztalszomszédjára.
– Mit hogy csináltam?
– Ne add az ártatlant! – kuncogott a doktornő. – Ne hidd,
hogy te vagy az egyetlen, aki meg akarja szerezni Roy Palmert.
De őt megfogni legalább annyira nehéz, mint bekötött
szemmel szívátültetést végezni – nevetett szívből saját viccén,
miközben Vivian arca egyre jobban elsötétült.
Na, ez egyre cifrább! – gondolta. Tudta, milyen gyorsan
terjed a pletyka a klinikán, és nem akart arra gondolni, mit
szólna Roy Palmer, ha a fülébe jutna, hogy ő úgymond
megfogta a férfit. Hangosan csak ennyit mondott:
 – Véletlenül találkoztam dr. Palmerrel a bárnál, és
egyáltalán nem akarom megfogni őt.
A körülötte ülök, különösen az asszonyok arcán látta, egy
szavát sem hiszik.
A zenekar ebben a pillanatban keringőt kezdett játszani, és
Vivian rémülten tekintett abba az irányba, ahol Roy eltűnt.
Nem látta a férfit sehol, és elhatározta, hogy amilyen gyorsan
csak lehet, eltűnik. Egy óra múlva úgyis a klinikán kellett
lennie, hiszen elvállalta az éjszakai ügyeletet. Ha korábban
megy be, abból semmi baj nem lesz. Mindenesetre sokkal jobb,
mint ellejtem Royjal egy keringőt, és ezzel csak újabb tápot
adni a további pletykáknak.
Vivian elbúcsúzott a kollégáktól és szinte futva indult az
előtérbe a kabátjáért. Miközben arra várt, hogy a ruhatáros
előhalássza a pelerinjét, hátulról hirtelen valaki karon ragadta.
– Ez teljesen úgy néz ki, mintha valaki rémülten
menekülne – mondta Roy, mert ő állt Vivian mögött, és
gyengéden maga felé fordította a lányt. – Ilyen egyszerűen
nem szabadul tőlem, vagy talán attól tart, hogy a vőlegénye, a
massachusettsi Cassius Clay esetleg összever engem, ha együtt
talál bennünket? – csúfolódott.
– Igen... nem... az ügyeletem... – dadogta teljesen
összezavarodva Vivian.
– Az ügyelete éjfélkor kezdődik – intette le rövid úton
Roy. – Nekem ígérte ezt a keringőt, és eszem ágában sincs
lemondani erről az élvezetről.
Egyszerűen maga után vonta az ellenkező Viviant a
táncparkettre, és útközben egy a bárpulthoz támaszkodó
férfinak odadobta a lány kabátját.
 – Vigyázz rá, Jack, amíg táncolunk! Ugye, megteszed? –
kiáltotta a teljesen elképedt férfi felé, aki egyébként szintén a
kórház sebészetén dolgozott
– Mi történt Roy? – kiáltott, amikor felismerte Palmert.
– Csak behajtom a honoráriumomat – nevetett vissza Roy,
akit, úgy tűnt, egyáltalán nem zavart, hogy elég nagy feltűnést
keltettek.
Vivian elhatározta, hogy nem ellenkezik tovább.
– Hogy merészelte ezt tenni velem? – sziszegte Roy felé,
amikor az átkarolta a tánchoz.
– Mitől fél ennyire? – kérdezett vissza a férfi nyugodtan.
– Semmit sem akarok, csak egy keringőt táncolni
magával. Én ebben semmi erkölcstelent nem találok.
– Nem vagyok hozzászokva, hogy ide–oda rángassanak –
dacoskodott tovább Vivian.
Roy halkan felnevetett. – Ha nem jelenek meg az utolsó
pillanatban, lelépett volna, igaz?
– És egy kosarat ugye képtelen lenne elviselni a doktor úr
büszkesége? – kérdezett vissza provokálóan a lány.
Válasz helyett a férfi szorosabban magához vonta őt, és a
lánynak vissza kellett tartania a lélegzetét, amikor megérezte
az izmos, meleg férfitestet.
– Megszoktam, hogy mindig behajtom a
honoráriumomat, ha megérdemlem – halkult el Roy hangja,
amikor belenézett Vivian gyönyörű zöld szemébe. Egy
pillanatra, ami Vivian számára örökkévalóságnak tűnt,
mozdulatlanul álltak a többi táncoló pár között.
Majd Roy elhessegette magától a pillanatnyi
elfogódottságot, és hátrált egy lépést.
 – Táncoljunk – mondta fojtott hangon.
Vivian lehajtotta a fejét és átadta magát a zene ritmusának.
Csodálatos volt érezni a férfi biztos karját, a keringő bódító
ringását. Összehangoltan mozogtak együtt, és Viviannek úgy
tűnt, mintha lebegne. Könnyednek érezte magát, és olyan
biztonságban, mint még soha eddigi életében.
Royt is megkapta a pillanat intenzitása. Orrát megcsapta a
lány parfümjének fűszeres illata, és elbódította a vékony ruhán
átizzó meleg asszonyi test. Lehajtotta a fejét, és mintegy
véletlenül ajkával megérintette a dús fekete hajkoronát. Vivian
összerezzent az érintésre, Roy pedig azonnal visszahúzódott.
Mit csinálsz? – vonta kérdőre magát a férfi. Ez több, mint
egy keringő, ez szabályos szerelmi vallomás. Végtére is
hivatalosan ő Angié vőlegénye, és szereti is a lányt: De amikor
Vivian szemébe nézett, mindez olyan távolinak tűnt.
E percben csak ők ketten léteztek, és Roy ki akarta élvezni a
pillanat adta varázst.
Közelebb vonta magához a lányt, és elmosolyodott, amikor
érezte, hogy Vivian engedelmesen hozzásimult.
Miután kikísérte a lányt, visszatért az asztalához. Angié
feléje vetett dühös pillantásaiból ki tudta olvasni, hogy
menyasszonya egyáltalán nem volt elragadtatva az iménti
tánctól.
– Remélem, nem unatkoztál túlságosan – mondta
engesztelően, és leült Angié mellé.
– John volt olyan kedves és szórakoztatott, miközben te
ezt a figyelemre méltó keringőt lejtetted a parketten – szólt
meglehetősen fullánkosan Angié. – Nagyon érdekes
beszélgetés volt – tette még hozzá elragadó mosolyt küldve
John Prescott felé.
Prescott, a legnagyobb bostoni napilap tulajdonosa és
főszerkesztője, Roy felé fordult.
– Arról beszélgettünk, milyen befolyással lehetnek az
asszonyok férjük karrierjére – jegyezte meg gúnyosan. –Miss
McGee néhány nagyon érdekes részlettel szolgált a témát
illetően – célzott egyértelműen a férfi arra a tényre, hogy
Angié annak a klinika vezetőjének a lánya, ahol hamarosan
Roy veszi át a stafétabotot.
Royt szórakoztatta ez a megjegyzés, és mosolyra húzta a
száját. Tudta, hogy Prescott csak vagyonos felesége révén volt
képes felépíteni sajtóimpériumát. De úgy tűnt, a férfit
egyáltalán nem zavarja a nyílt titok, hogy ez a házasság csak
papíron létezett.
– Ezek szerint olyan témát találtak, amelyről ön igencsak
gazdag tapasztalattal rendelkezik. Vagy tévednék, Prescott? –
vágott vissza szárazon Roy.
Prescott krétafehérre vált, de uralkodott magán, és
ragadozómosolyt erőltetett az arcára. Végül is nem válaszolt,
de pillantása semmi jót sem ígért. Royt azonban mindez
hidegen hagyta. Tudta, mit fecsegnek róla az emberek, de nem
érdekelte különösebben. Lehet, hogy 35 évével tényleg
túlságosan fiatal volt egy ilyen felelősségteljes állás betöltésére,
mint egy klinika vezetése, de bízott az öreg McGee–ben, és
remélte, a professzor tudta, mit csinál, amikor őt választotta
utódjául. A tény, hogy Angié történetesen épp a szépreményű
főorvosba lett szerelmes, nem befolyásolta a döntésében – ez
volt az igazság, akármit hisznek is az emberek.
Roy az órájára pillantott és felsóhajtott.
 – Nem szívesen szakítom félbe ezt az érdekfeszítő
társalgást, Angié, de haza kell mennem. Már nagyon késő van,
holnap kora reggel pedig operálok. Muszáj kialudnom
magamat.
Angié duzzogni kezdett.
– De én még nem akarok hazamenni, hiszen csak most
kezd érdekes lenni – nézett könyörögve Royra.
Roy azonban megcsóválta a fejét.
– Sajnos, nem megy, és ezt te is tudod.
– Ne legyen ünneprontó – avatkozott közbe Prescott. –
Egy fél órát még bizonyára engedélyezhet magának.
– Ha ön hibát követ el, másnap megjelenik egy
helyreigazítás, és ezzel a dolog el van intézve. Ha én hibázom,
másnap egy nekrológ jelenik meg, és a dolog csak akkor
kezdődik igazán. Én arra esküdtem, hogy gyógyítok, Prescott,
nem pedig arra, hogy halált osztok.
– Igazán megható a felelősségtudata, Palmer – mondta
Prescott, akire nem voltak minden hatás nélkül Roy szavai. –
Lassan azt is értem, miért pont magát választotta utódjául az
öreg McGee. 4
Rövid szünetet tartott, és elgondolkozva nézett Angie–ről
Royra.
– Lenne egy javaslatom – folytatta aztán. – Ha Miss
McGee is beleegyezik, ő itt maradhat, ameddig csak akar, én
majd hazaviszem. Garantálom a biztonságát – tette hozzá
sietve Roy összevont szemöldöke láttán.
Roy ismerte Prescott nőcsábász hírét, de úgy tűnt, Angié
örült az ötletnek, ő pedig nem követelhette meg tőle, hogy
mindig hozzá igazodjon. Végtére is már felnőtt nő, tudnia kell,
mit csinál. így aztán arcon csókolta a lányt, elbúcsúzott
Prescott–tól, és a ruhatár felé indult.
Pár perccel később már az utcán állt és taxi után
tekintgetett. Enyhén havazott, és a friss levegő szabályosan a
tüdejébe hasított. Végre megállt egy kocsi a járda mellett, és
Roy beszállt.
A vezető meglehetősen beszédes kedvében volt, Roy
viszont, aki szívesebben foglalkozott volna a gondolataival,
csupán egyszavas válaszokat adott.
– Csak nem beszédhibás? – kérdezte a taxisofőr, és
hátrafordult. – Tudja, nem kell kínosan éreznie magát. Van
egy másodunokatestvérem, az sem nyitja ki a száját,
különösen, ha a felesége is vele van. Hiszen érti?
A vezető hatalmasat nevetett saját jópofaságán, amikor Roy
hirtelen egy árnyat vett észre, ami a járdáról a kocsi elé ugrott.
– Vigyázzon! – kiáltotta, de a sofőr már félrerántotta a
kormányt. A nehéz jármű jégre futott és megpördült. Az
utolsó, amit Roy még érzékelt, hangos dudálás volt és egy
hatalmas, felvillanó fényszóró, ami feltartóztathatatlanul
közeledett feléje. Aztán elsötétült előtte a világ.
 Hangtalanul siklott sítalpain egy nyugodt, tágas, hófödte
fennsíkon. Fa nem volt, csupán dombok, és a hold ezüstös
fényt kölcsönzött a környéknek. Hirtelen egy fehér ruhás
alakot pillantott meg, aki feléje közeledett. Csodálatosan szép
nő volt, és rá mosolygott. Fekete haj koronázta az arcát,
szemében szomorúság ült.
Fekete haj Roy megpróbált felemelkedni. Senkit sem
ismerek, akinek fekete lenne a haja. Angié mindenesetre szőke
volt, de hát akkor ki az ördög...?
– Maradjon fekve, Roy! – parancsolta az idegen halkan,
de annál határozottabban.
Roynak hunyorognia kellett az éles fényben. Hiszen ez nem
is a hold, ami annyira vakította, hanem egy neoncső. És a nő
fehér overalljából is egyszeriben orvosi köpeny, a dombos,
hófödte vidékből pedig paplan és párna lett.
Egy csapásra visszatért az emlékezete. Nagyot nyögve
hanyatlott vissza a párnájára, és kényszeredett mosollyal
nézett Vivianre, aki aggódva hajolt fölé.
– Nem gondoltam volna, hogy ilyen gyorsan
viszontlátom – mondta.
Vivian gyengéden végigsimított hűvös kezével a férfi
nyirkos homlokán. – Örüljön, hogy egyáltalán lát – válaszolta.
– Mindkettőjüknek nagyon figyelmes az őrangyala.
Roy most már tisztán emlékezett a szűnni nem akaró
dudálásra meg a vakító fényszóróra, és összerázkódott.
– Hogy van a taxisofőr?
– Csak a kezét törte. Kész csoda, ha látná az autót, amiből
úgy kellett szabályosan kivágni magukat. Nagy szerencse,
hogy a távolsági busz csak lépésben hajtott.
Roy megpróbálta felemelni a fejét, hogy végignézzen
magán, de a fejébe hasító fájdalom miatt jobbnak látta
továbbra is nyugodtan feküdni.
– Mindene megvan – nyugtatta meg Vivian mosolyogva.
– Csak zúzódásokat szenvedett, azonkívül húsz órán
keresztül volt eszméletlen.
– Húsz órán keresztül! – kiáltott fel Roy kétségbeesetten.
– De hát akkor ki...?
– Dr. Stevenson végezte el maga helyett a műtétet –
válaszolt Vivian Roy kimondatlan kérdésére. – A
menyasszonya is érdeklődött már maga után – tette még
hozzá. – Úgy tűnt, mintha mára valami programot beszéltek
volna meg.
Nem tartotta szükségesnek megemlíteni, hogy Angié
McGee lehetetlenül viselkedett, amikor megtudta, a
vőlegényének legalább két napig ágyban kell maradnia.
Láthatóan azt hitte, Roy csak kifogást keres, hogy ne kelljen
elkísérnie valami befolyásos személyiség estélyére.
– Ja, igen, vacsora a polgármesternél – mormolta Roy
maga elé. – Biztos vagyok benne, hogy könnyen talált
helyettest. – Vivianre nézett, és az utolsó szavaknál megjelenő
ironikus vonás azonnal eltűnt a szája körül. Meleg hangon
kérdezte a lányt.
– De maga mit keres még mindig itt? Azt hittem, éjszakai
ügyeletre osztották be, vagy ez is csak kegyes hazugság volt,
hogy megszabaduljon tőlem?
Vivian elpirult a férfi tekintete alatt, és pohárban enyhe
altatót nyújtott feléje.
– Ma reggel nagyon felgyülemlett a munka, még nem
tudtam elszabadulni – válaszolt aztán a kérdésre.
Roy tudta, hogy hazudik, de nem firtatta tovább a dolgot.
Nem kerülte el figyelmét a lány elfogódottsága, így nem
erősködött tovább. Nem akarta zavarba hozni Viviant. A tény
azonban, hogy a lány láthatóan aggódott érte, megelégedéssel
töltötte el.
Lehunyta a szemét és halkan felsóhajtott. – Mindenesetre
köszönöm a gondos ápolást – mondta, és néhány perccel
később újra elaludt.
Vivian óvatosan betakarta, és erőt kellett vennie magán,
hogy ne csókolja homlokon a férfit.
Leoltotta a villanyt és halkan behúzta maga után a
betegszoba ajtaját. A folyosón mély lélegzetet vett. Roy Palmer
több mint nyugtalanítóan hatott rá. Lassan elindult az orvosi
szoba felé, hogy átöltözzék.
Épp ideje, hogy hazamenjek és ágyba kerüljek végre! –
gondolta. Egész testében reszketett, és nem volt benne biztos,
hogy ez valóban csak a fáradtságtól történik vele. Amikor már
a kabátját vette fel, kollégája, Irving Brown lépett az orvosi
szobába, és csodálkozva emelte fel a szemöldökét Vivian
láttán.
– Mit csinál még mindig itt? – kérdezte, és kávét töltött
magának. – Tölthetek? – intett a kávéspohár felé.
– Nem, köszönöm. Most már tényleg haza kell mennem,
teljesen kimerültem – mondta Vivian.
– Már legalább nyolc órája ágyban lenne a helye – vélte
Brown az ajtó fölötti órára pillantva. – Van valami különleges
oka, hogy még mindig itt ténfereg?
– Nem, csak egyszerűen annyi volt a tennivaló, hogy nem
akartam cserben hagyni a kollégákat – hazudta gyorsan
Vivian.
– Vagy úgy – felelte elnyújtott hangon Irving, és kihívóan
nézett a lányra. – Már azt hittem, talán szegény Palmer kolléga
esete tartotta bent ilyen sokáig. – Nagyot hörpölt a kávéjából,
és kényelmesen hátradőlt a székén.
– Miből gondolja? – vágott vissza hűvösen Vivian. – Az
egyik beteg nekem olyan, mint a másik.
Leolvasta Irving Brown arckifejezéséről, hogy kétségbe
vonja ezt az állítást, de nagy megkönnyebbülésére a kolléga
nem forszírozta tovább a dolgot. Megbeszéltek még néhány
szakmai kérdést, aztán Vivian elbúcsúzott.
– Ha esetleg érdekelné – szólt utána még Brown az
ajtóban –, dr. Palmert épp a barátnője látogatja meg –
hunyorgott ironikus mosollyal. – Úgy tűnik, a fiatal hölgy
tudja, mit akar.
– Lehetséges – mondta Vivian tettetett egykedvűséggel. –
De ez engem nem érdekel.
Becsukta maga után az ajtót, és elindult az alagsorban lévő
parkoló felé.
Sohasem vallotta volna be, hogy igenis kíváncsi volt rá,
milyen is tulajdonképpen a viszony Angié McGee és Roy
között. Ahogy a férfi beszélt róla, nem lehet valami nagy a
szerelem – gondolta. Afeletti dühében, hogy Roy Palmernek
ennyire sikerült felborítania érzelmi egyensúlyát, csikorgó
kerekekkel startolt az alagsori garázsból, és csak
centiméterekkel kerülte ki a kórház előtt álló beton virágtartók
egyikét.
Csak nyugalom, kedvesem – intette magát. Nincs értelme
kockára tenni a testi épségedet egy már majdnem nős férfiért.
És Roy Palmer a legjobb úton volt a házasság felé.
Szinte hihetetlen, hogy egy ilyen férfi egy asszony ágyán
keresztül vásárolja meg a karrierjét – gondolta. Roynak tényleg
nem volt szüksége arra, hogy egy nő szoknyája mögé bújjon.
Ugyan, mi értelme ennek? – rótta meg magát energikusan,
miközben a kikötő felé tartott. Ott bérelt ugyanis egy aprócska
lakást, ahonnan csodálatos kilátás nyílt a tengerre. Roy Palmer
kolléga és semmi egyéb – mondta magának és elhatározta,
hogy nem foglalkozik többet vele.
Talán fel kellene hívnom Carolt – gondolta. Carol Orlando–
Bell egyetemi csoporttársa és legjobb barátnője volt.
Providence–ben praktizált, és a két lány barátsága az egyetemi
évek után csak tovább mélyült.
Carol nem ment férjhez és később sem szándékozott.
– Egyáltalán nem látom be, hogy miért kellene azért, mert
egy férfit boldoggá akarok tenni, a többit boldogtalanságba
taszítani – szokta mondani, amikor gyakran változó
partnereiről esett szó.
Neki biztosan sikerülne Vivian felborult lelki egyensúlyát
néhány palack Beaujolais–val és pár találó megjegyzéssel
helyrebillenteni.
 Mindenesetre Vivian őszintén remélte ezt.

– Csak egy kolléganő? Nevetnem kell. Angié McGee

dühösen hátravetette szőke haját, és megvetően húzta el a
száját. – Nem elég, hogy úgy járjátok a keringőt, mintha
nászutas pár lennétek, ez a viráglelkű dr. Vivian Leighton még
velem szemben is védelmébe vési téged, mintha az én
jelenlétem legalábbis kómába ejtené szegény Palmer doktor
urat! Egyszerűen nem akart beengedni hozzád. Kikérem
magamnak az ilyen viselkedést!
Roy Palmer megadóan lehunyta a szemét. Ha Angié
egyszer föltüzelte magát, senki sem tudta lecsillapítani.
Ilyenkor legjobb volt, ha nem szólt, és kivárta, amíg a lány
magától megnyugodott. A tapasztalatok szerint ez úgysem
tartott túl sokáig.
– Természetesen, drágám – szólt gyengéden Roy és
hívogatóan mutatott az ágy szélére. – Nem akarsz inkább...
– Nem, nem akarok! – dacoskodott tovább a lány. – Tudni
akarom végre, mi történt köztetek valójában.
– De kedvesem – sóhajtott fel Roy rezignáltan. – Már
legalább tízszer elmagyaráztam neked. A ruháját...
– Ezt a verziót már ismerem – szakította félbe Angié. –Azt
akarom tudni, hogy igazából mi történt.
Roy lassan elveszítette a türelmét. – Azt hiszem, kissé
eltúlzod a dolgot.– mondta és komolyan nézett a lányra. –Ha
biztosítalak felőle, hogy semmi okod sincs erre az ostoba
féltékenykedésre, akkor azt el kell hinned nekem. Nem akarok
többet erről a dologról beszélni. Én sem kérdezem tőled,
milyen volt az estéd John Prescott–tal. Amint látod, megbízom
benned, és ugyanezt várom el tőled is.
A férfi hangja ingerült volt, és Angié tudta, nem feszítheti
tovább a húrt. Royt egyáltalán nem feszélyezte, hogy ő
jövendőbeli főnökének a lánya, és ami sokkal rosszabb volt,
apját sem érdekelte különösebben kettejük kapcsolata. Az öreg
Jonathan McGee a sebészt szemelte ki utódjául és nem a
leendő vejét.
Roy volt az első férfi Angié életében, aki fölött nem volt
hatalma, és ez a tény csak még izgatóbbá tette őt a szemében.
Hirtelen taktikát változtatott, és a férfi fölé hajolt.
– Bocsáss meg, drágám, nem akartalak felizgatni –
fuvolázta olvatagon, és csókot nyomott Roy arcára. – Az a
fontos, hogy gyorsan meggyógyulj. – Közben lopva karórájára
tekintett.
– Az lesz a legjobb, ha most hagylak tovább aludni –
mondta, miközben felállt, hogy belebújjon a kabátjába. –
Hiszen a legjobb kezekben vagy – tette még hozzá ironikusan.
Roy, aki nem tudta hova tenni a hirtelen hangulatváltozást,
hitetlenkedve vonta fel a szemöldökét.
– Nincs egy perce, hogy szörnyű féltékenységi jelenetet
rendeztél, most meg...
– Ugyan, felejtsd el, kedves! – vetette oda könnyedén
Angié. – Ma este majd felhívlak, jó? – Jobbnak látta nem
megemlíteni, hogy John Prescott–tal van randevúja. Kicsit
kínos lett volna most ezzel előrukkolni.
Kezével még sietve csókot dobott Roy felé, és kiviharzott az
ajtón. Majdnem fellökte a nővért, aki egy hatalmas tálcán a
férfi vacsoráját akarta épp behozni.
– A menyasszonya meglehetősen viharos teremtés, doki –
jegyezte meg a nővér, és óvatosan letette a tálcát.
– Azt lehet mondani – helyeselt Roy és bizalmatlanul
hajolt a tálca fölé. – Csak nem valami diétás kórházi kosztot
hozott nekem?
Kathy nővér elfojtott egy huncut mosolyt. – Dr. Leighton
speciális menüt rendelt önnek az olasz étteremből. Úgy
gondolta, hogy ebben helyzetben biztos nem lesz gusztusa a
szokásos vacsorához.
– Hm – Roy láthatóan örült a figyelmességnek. –
Szeretnék köszönetet mondani dr. Leightonnak. Nővérke,
lenne olyan szíves...
– Azt az üzenetet kell átadnom önnek, hogy dr. Leighton
holnap reggel meglátogatja. Addig azonban türelemmel kell
lennie – szakította félbe az osztályosnővér.
– Holnap reggel? – kiáltott fel Roy. – De hiszen én azt
gondoltam, hogy ma este már elmehetek.
– Tipikus orvos! – válaszolt Kathy mosolyogva. – A többi
páciensnek megkeseríti az életét, de isten őrizz, hogy ő valaha
is beteg legyen.
Felnevetett, és Roynak igazat kellett adnia neki.
– Na, jó, rendben van – szólt engesztelően. – De holnap
reggelre egészséges leszek, még ha magamnak kell is
megírnom a zárójelentést.
A nővér kézmozdulata egyértelműen elárulta, mit tart erről
az ötletről, majd elhagyta a betegszobát.
Roy a térdére fektette a tálcát, és felemelte a födőt.
Ínycsiklandó illatok csapták meg az orrát, és elismerően
bólintott.
– Nem rossz – mormolta és szemügyre vette az ételeket.
Vivian pontosan eltalálta az ízlését. Evés közben újra felidézte
magában azt a különös érzést, amely tánc közben elragadta,
amikor karjaiban tartotta a lányt. Vivian ugyan eléggé
tartózkodóan viselkedett, de a férfi elmosolyodott, amikor
eszébe jutott, milyen odaadóan simult hozzá mégis.
Angie–nek helyes az ösztöne – gondolta felvidulva. Vivian
az a típusú nő, aki minden férfi számára veszélyes lehet. És ez
alól Roy sem volt kivétel.
Mire való ez! – korholta magát. Csak nem kezdesz el most
fantáziálni? Nem elég, hogy Angié minden nőben, aki csak
rámosolygott, vetélytársat látott? Vivian Leighton nagyon
szimpatikus kolléganő, és semmi több! Kellemesen
elbeszélgettek egymással, ennyi az egész.
Megcsóválta a fejét. Jobb lenne, ha arra koncentrálnék, hogy
mielőbb egészséges legyek, és nem fantázia szülte
álomképeket kellene kergetnem. Felsóhajtott, és letette az üres
tányért az ágy melletti kis asztalkára. A munkát senki sem
végzi el helyettem, és ha végre talpra állok, lesz épp elég
bepótolnivalóm. Legjobb, ha most alszom egyet, a többit meg
majd meglátjuk – gondolta, visszadőlt a párnájára és becsukta
a szemét.
Nem tudott azonnal elaludni, és ennek nem annyira a
kiadós vacsora, mint inkább az a tény volt az oka, hogy Vivian
arcát egyszerűen nem tudta elhessegetni lelki szemei elől. Még
parfümje fűszeres illatát is ott érezte az orrában, és minél
nagyobb erőfeszítéseket tett, hogy másra gondoljon, annál
reménytelenebb lett a helyzete. Még legalább egy órát
forgolódott, míg végre nyugtalan álomba merült.
Nem Roy Palmer volt az egyedüli, aki álmatlansággal
küszködött. Vivian is nyugtalanul forgolódott ágyában. Végül
ingerülten lerúgta magáról a takarót és villanyt gyújtott.
– Az ördögbe is – szitkozódott magában, miközben a
konyha felé tartott. Már kétszer lezuhanyozott hideg vízben,
és afölötti kétségbeesésében, hogy nem tud elaludni, megette a
maradék csirkét is. így, amikor most újra kinyitotta a
hűtőszekrényt, két joghurton kívül semmi ehetőt sem talált
benne.
Vivian ásított, és elhatározta, hogy föláldozza azt az üveg
olasz fehér bort, amivel egy hálás betege lepte meg
karácsonyra. Kivette a szekrényből a palackot és a dugóhúzót.
Felnyitotta az üveget, öntött magának, bement a nappaliba,
leült a kanapéra és kibámult az ablakon.
Hajnali egy óra volt, a kikötőre csend és sötétség borult.
Csak a világítótorony szabályos időközönként felvillanó fényei
látszottak.
Vivian lassú kortyokkal itta a finom bort, és gondolatai még
mindig egyetlen téma körül forogtak: Roy Palmer körül.
Amikor újra eszébe jutott a tánc, Roy Palmer közelsége,
hideg futkosott a hátán. – Most aztán már elég! – parancsolta
magának határozottan. Felemelte a borosüveget, tölteni akart,
de már csak néhány csepp árválkodott a palack alján.
Tulajdonképpen már késő volt ahhoz, hogy telefonáljon, de
mindezidáig Viviannek nem sikerült elérnie Carolt, mindig
csak az üzenetrögzítő válaszolt.
Tanácstalanul tekintgetett a készülék felé, nem tudta
eldönteni, mit tegyen.
– A fenébe is! – fakadt ki aztán. – Legfeljebb Carol azt
hiszi, megbolondultam, és nem is jár messzire az igazságtól –
mondta félhangosan, leemelte a kagylót és Carol számát
tárcsázta.
Néhány másodperc múlva meghallotta barátnője izgatott,
kissé rekedtes hangját.
– Az ördögbe is, Winston! Ennek az ég világon semmi
értelme sincs! Mikor fogod fel végre, hogy kész, nincs tovább.
No. Non. Basta. Megértetted?
Egy pillanatra szünetet állt be a vonal másik végén, és
Vivian attól tartott, hogy barátnője letette a kagylót.
– Halló, Carol, én vagyok, Vivian. Ne haragudj, hogy
ilyen későn...
– Te vagy az, drágám? Igazán kedves, hogy felhívtál. Már
próbálkoztál többször is?
– Mindig az üzenetrögzítőd...
– Sohasem hallgatok bele, ha éppen gondom van
valamelyik szeretőmmel – szakította félbe Carol. – Olyankor
úgyis csak szidalmakat hallhatok, vagy könyörgő tirádákat, és
ez halálra untat engem.
– Ez a Winston... – kezdte Vivian, de barátnője ismét a
szavába vágott.
– Ki ne mondd a nevét, hallani sem akarok róla!
Ugyanolyan gazember, mint az összes többi. Csak amikor
elkergette őket az ember, akkor kezdenek el harcolni, de csak
azért, mert férfiúi hiúságuk képtelen elviselni a visszautasítást.
Vivian halkan felnevetett. Ismerte Carolt, tudta, egyetlen
pillanatot sem bír ki férfi nélkül, de ez nem akadályozta meg
abban, hogy leszedje a keresztvizet bármelyikről is.
– Mesélj nekem valami szépet magadról – kérte Carol. –
Hogy vagy? Csak nincs valami herceg a láthatáron?
 – Te sosem tudsz másra gondolni, Carol?
– Csak ha feltétlenül muszáj – vágott vissza a lány. – De
ugyan mi más vehetne rá téged, ha nem egy férfi, hogy az
éjszaka kellős közepén felhívj, és elsírd a bánatodat a jó öreg
Carolnak? Ugye, igazam van?
– Hát persze, hogy igaz – vallotta be Vivian kissé furdaló
lelkiismerettel. Az elmúlt időben tényleg elég ritkán hívta fel a
barátnőjét.
– Nos, szóval, tényleg van valami újdonság, de nem az,
amire te gondolsz – tette hozzá gyorsan, amikor meghallotta
Carol nevetését.
– Hohó, drágám, hát szerinted mire gondolok én? Na,
gyerünk, elő a farbával! Hogy néz ki az édes? Mennyit keres?
Van gyereke? Ó, tudom már! A felesége nem érti meg, veled
viszont mindenről el tud beszélgetni. Nem így van?
Remélhetőleg fiatalabb, mint a legutóbbi hódolód.
Vivian csak a fejét kapkodta a rázúduló kérdések áradata
alatt.
– Engedj már végre engem is szóhoz jutni – szakította
félbe barátnőjét. – Nem nős és gyereke sincs. Az meg, hogy
mennyit keres, őszintén szólva nem érdekel.
– Tehát a nagy Ő!
– Nem tudom – felelt Vivian habozva. – Nem ismerjük
még egymást annyira. Úgy értem, még semmi sem történt
köztünk.
Carol hallgatott egy pillanatig. – Hozok magamnak egy
cigarettát meg egy italt, aztán elmeséled nekem a történetet
elejétől fogva. Teljesen az a benyomásom, hogy komoly a
dolog.
 Amikor Carol visszatért, Vivian röviden vázolta a
találkozását Royjal.
– Azt hiszem, tényleg beleszerettem – fejezte be tudósítását.
A vonal másik végén csend honolt.
– Ott vagy még? – kérdezte Vivian attól tartva, hogy
barátnője talán elaludt.
– Természetesen – jött a válasz. – Azt hiszem, legjobb, ha
távol tartod magadat ettől a Roy Palmertől, Vivian. őt ugyan
nem ismerem, de Angié McGee–t annál jobban. Ha egyszer
már a karmai közt tartja a fiút, nem fogja elengedni
egykönnyen. Ha keresztezed az útjait, képes és kikaparja a
szemedet. És őszintén szólva nem vagyok róla meggyőződve,
hogy ez a te hófehér lelkű Palmered egyetlen szóval is a
védelmedre kel. Első a karrier, vagy valami hasonlóval fog a
végén kifizetni.
– Ezt nem hiszem – tiltakozott hevesen Vivian. – Roy nem
ilyen.
– Ó, drágám, ne mesélj nekem a férfiakról! – mondta
nyugodtan Carol. – Többet értek hozzájuk, mint bármelyik
pszichiáter. Végtére is eleget feküdtem velük a heverőn.
Vivian felnevetett. – Lehet, hogy igazad van, Carol, de hidd
el, Roy nem ilyen. ő...
Maga sem tudta, valójában milyen is a férfi, és miért védi őt.
– Nos, rendben van, Majd meglátjuk – vélte Carol. –ígérd
meg, hogy felhívsz, ha újabb fejlemény van.
– Megígérem – mondta Vivian és letette a kagylót. Carol
mindent túlságosan feketén lát – gondolta és lassan felállt.
– Ideje, hogy végre aludj egy kicsit – adta ki magának a
parancsot, és elindult a hálószobába. Bebújt a takaró alá, és
újra Roy férfias teste jutott eszébe és az a biztonságos érzés,
amit a karjaiban átélt.
Meg volt róla győződve, hogy ez a férfi más, mint a többi,
akit eddig megismert. Mosolyra szaladt a szája, és néhány
perccel később végre mély álomba merült.
 Roy épp befejezte a reggelit, amikor kopogtak az ajtón, és
Vivian dugta be a fejét.
– Zavarok? – kérdezte enyhén elpirulva, amikor meglátta
Royt, aki meztelen felsőtesttel ült az ágyban. Bizonytalanul
megállt az ajtóban.
– Jöjjön csak be! – kiáltott Roy látható örömmel, és feljebb
húzta magán a takarót, amikor észrevette Vivian zavarát. –
Úgyis szerettem volna köszönetet mondani a tegnapi
vacsoráért.
– Ó, abban semmi különös nem volt – szabadkozott a
lány, és körülnézett, hova is ülhetne, de az egyetlen szék tele
volt Roy fehérneműivel.
Roy, aki elkapta a lány pillantását, elmosolyodott, és az ágy
vége felé intett.
– Üljön nyugodtan ide – mondta aztán. – Tudom, hogy ez
az a hely, ahonnan általában a rossz híreket szoktuk közölni a
betegeinkkel, de az én esetemben talán nem olyan kilátástalan
a helyzet.
Vivian mosolyogva fogadta el az ajánlatot.
– Ez így igaz – biztosította a férfit. – Azt hiszem, már
nyugodt szívvel gyógyultnak nyilváníthatjuk.
– Ezt magának köszönhetem – felelte Roy. – A maga
odaadó ápolása nélkül biztosan legalább még egy napig be
lettem volna ide zárva.
– Ne higgye – felelte gyorsan Vivian. – Sürgős szükség
van magára a sebészeten, azonkívül itt elfoglal egy ágyat, amit
az igazi betegeinknek kell a rendelkezésére bocsátanunk.
– Milyen kár – szólt Roy tettetett csalódással. – Azt
hittem, szívén viseli az egészségi állapotomat.
Vivian igyekezett kikerülni Roy pillantását, érezte, hogy
pulzusa szaporábban kezd verni, amikor a férfi megfogta a
kezét.
– Ennek ellenére szívesen viszonoznám a kitűnő vacsorát
– mondta Roy.
Amikor Vivian tiltakozni próbált, azonnal félbeszakította.
– Semmiféle kifogást nem fogadok el – mosolyodott el
kópésan. – Tudom, hogy ma van ideje. Megnéztem a
beosztását és láttam, hogy ma készenléti szolgálata van.
Vettem magamnak a bátorságot, és felmentettem ez alól a
szolgálat alól – folytatta magabiztosan. – Remélem, nem veszi
tőlem rossznéven ezt az önhatalmú intézkedést, de ahogy
magát ismerem, ez az egyetlen módja, hogy randevút kapjak.
Vivian tényleg nem tudta eldönteni, dühöngjön–e azon a
magától értetődő természetességen, ahogy a férfi rendelkezik
az idejével, vagy talán hízelgőnek tartsa és örüljön neki.
– Nem tudom – mondta habozva, hogy időt nyerjen,
amikor támadt egy ötlete. – Tényleg azt hiszi, hogy a
menyasszonya örülne ennek az ötletnek?
Roy elégedetten hátradőlt. Nyertem! – gondolta, mielőtt
megválaszolta volna a kérdést.
– Angié? Miss McGee miatt nem kell aggódnia. – Rövid
szünetet tartott, és a hangjában szemernyi keserűséggel
folytatta. – Angié ma reggel már felhívott engem, és közölte,
hogy sajnos nem tud értem jönni, mert fontos megbeszélése
van.
Belenézett Vivian smaragdosan csillogó szemébe, és újra
olyan érzése támadt, mintha már évek óta ismerné a lányt.
– Tehát akkor megegyeztünk?
Viviannek nem maradt más választása, bele kellett
egyeznie, de ha őszinte akart lenni magához, be kellett
vallania, felettébb izgatónak tartotta a lehetőséget, hogy Roy
Palmerrel vacsorázzék.
– Jó – mondta Roy. – Akkor ma este nyolckor magáért
megyek, ha így megfelel.
Vivian bólintott. Hirtelen mintha gombóc akadt volna a
torkán, mert Roy lerántotta magáról a takarót és kiugrott az
ágyból. A lány képtelen volt levenni a szemét a férfi izmos,
kisportolt testéről, miközben az zavartalanul járkált a
szobában, és láthatóan a tusolószereit kereste össze. Szája
kiszáradt, tenyere izzadni kezdett.
– Amint látom, már nincs szüksége rám – préselte végül
ki magából. – Visszamegyek az osztályomra. Akkor ma este
látjuk egymást. – Már az ajtóban volt, amikor eszébe jutott
valami és visszafordult. – Tudja egyáltalán, hol lakom?
– Voltam olyan bátor, és megtudakoltam a címét a
személyzeti osztályon. Arra az esetre, ha visszautasított volna
– tette hozzá magyarázóan.
– Hogyhogy? – értetlenkedett Vivian.
– Nos, addig szerenádoztam volna az ajtaja előtt, amié be
nem enged. Már csak a szomszédok miatt is, ugyanis szörnyű
az énekhangom.
Vivian mély lélegzetet vett, és lenyelte az ajkára toluló
csípős megjegyzést. Megelégedett azzal, hogy bevágta az ajtót
maga mögött.
– Egyáltalán nem is beképzelt! – szitkozódott hangosan a
folyosón.
– Igaza lehet – hallatszott a háta mögül.
A lány sarkon fordult, és egy idősebb, jóképű, ősz halántékú
úrral találta szemben magát, aki barátságosan mosolygott rá.
– Ha nem tévedek, dr. Palmer szobájából jön.
Vivian automatikusan bólintott, és azon tűnődött, honnan
ismeri a férfit.
– McGee – mutatkozott be az úr, megelőzve Vivian
kérdését. – Csak tudni akartam, hogy van.
Vivian kíváncsian méregette McGee–t, akinek Roy magasba
ívelő karrierjét köszönheti. Nem úgy néz ki, amint aki egy
fontos állást csak azért osztana ki valakinek, mert az
történetesen a lánya vőlegénye – gondolta a férfiból áradó
tekintély befolyása alatt.
Amikor észrevette, hogy a férfi még mindig az ő válaszára
vár, hirtelen összeszedte magát.
– Legjobb, ha személyesen őt kérdezi meg erről. Már
fölkelt, most éppen tusol, és bizonyára nagyon fog örülni a
látogatásának.
– Mint ahogy önnek is feltehetően örült – válaszolt
McGee elismerő pillantást küldve Vivian felé. – Csak
feltétezem, hogy magánlátogatásról volt szó, hiszen nekem
egy bizonyos Mr. Stone–t neveztek meg kezelőorvosként,
márpedig ön egyáltalán nem kelti bennem azt a benyomást,
hogy férfi lenne.
A komoly hangon előadott, kissé régimódi bók felvidította
Viviant.
– Tökéletesen igaza van, Jonathan – hangzott fel mögülük
egy markáns férfihang. Roy állt az ajtóban lepedőbe burkolva,
törülközőjét a hóna alatt tartva.
– Roy, de örülök, hogy nem történt baja!
Jonathan McGee Royhoz lépett, és erőteljesen megrázta a
kezét. – Angié említette a balesetet, amikor ma reggel felhívott
– mondta. – Kötelességemnek éreztem, hogy személyesen
érdeklődjem az utódom egészségi állapotáról.
Roy nevetett. – Kutyabajom, Jonathan, és ez nem kis
mértékben köszönhető ennek az ifjú hölgynek, aki fáradságot
nem kímélve ápolt engem – pillantott jelentőségteljesen Vivian
felé Roy.
Jonathan McGee megértően bólintott. – Ezt szívesen
elhiszem, Roy. – Majd Vivian felé fordult. – Szeretném
megköszönni, hogy dr. Palmeren tartotta a szemét, Miss...
– Leighton, Vivian Leighton.
– ...Dr. Leighton – fejezte be a mondatot McGee. – A
gondos ápolás gyorsabban talpra állít egy férfit, mint a
legkitűnőbb gyógyszerek együttvéve.
Viviant láthatóan feszélyezte, hogy ennyire középpontba
került. A többi betegre való hivatkozással gyorsan elbúcsúzott
a két férfitól. Hátában érezte a pillantásukat végig a folyosón,
és örült, amikor végre beszállhatott a liftbe, ami felvitte a
gyerekosztályra.

Az orvosi szobában már türelmetlenül vártak rá, mert épp

akkor szállítottak be egy gyereket, akit azonnal operálni kellett
vakbéllel.
Viviannek egykettőre sikerült enyhíteni a kis beteg félelmét
a rá váró beavatkozástól és a nyomasztóan ható modern orvosi
berendezésektől. Nagyon szerette a munkáját, így
meglehetősen sokkolóan hatott rá, amikor múlt héten a fülébe
jutott, hogy valószínűleg hamarosan felmondják az állását.
Vivian nem is annyira saját maga miatt aggódott, mint inkább
kis betegei miatt, akiket azontúl az általános aneszteziológia
fog gondjaiba venni. Tudta, mennyire elfoglaltak az
altatóorvosok, így biztosra vette, hogy nem tudnak majd olyan
nyugodtan és körültekintően foglalkozni a gyerekekkel, mint
ahogy azt ő megtehette.
A következő másfél órában Vivian csak a munkájára
koncentrált. Megnyugtató szavakkal magyarázta el a kis
betegnek, mit miért tesz, így lassan sikerült fékeznie a kisfiú
szemében eleinte megbújó páni félelmet, olyannyira, hogy
egyre inkább a kíváncsisága kerekedett felül.
Annyira elmerült a munkájában, hogy nem vette észre azt a
férfit, aki egész idő alatt elgondolkozva figyelte őt a műtőt a
látogatók számára fenntartott helyiségtől elválasztó
üvegablakon keresztül. Röviddel az operáció befejezése előtt
Jonathan McGee, mert ő volt a megfigyelő, elfordult az
üvegablaktól, és kimért léptekkel elindult az előcsarnok felé,
ahol Royjal találkozott.
– Figyelemreméltó, igazán figyelemreméltó – mormolta
maga elé a liftben, és észre sem vette, hogy a vele együtt utazó
nővérke meglehetősen rosszallóan pillantgatott feléje, mivel
azt gondolta, rá vonatkozik a megjegyzés.
 Roy már várta az előcsarnokban, és a két férfi elindult
McGee Rolls Royce–a felé, amit teljesen szabálytalanul a
mentők számára fenntartott helyen hagyott.
Amikor Roy tréfásan megfenyegette ezért, McGee
felnevetett.
– Ugyan, Roy, mire ez a nagy felhajtás? Hiszen senki sem
tagadhatja, hogy ebben az esetben tényleg betegszállításról
van szó. Vagy tévednék?
Zajtalanul suhant a fekete autó Boston hófödte utcáin, és
néhány perc múlva már meg is érkeztek Roy háza elé, amit
egy kollégájától bérelt, aki New Yorkba költözött.
Roy köszönetet mondott, és már épp ki akart szállni, de
McGee visszatartotta.
– Mondja, Roy, régóta ismeri dr. Leightont?
Roy csodálkozva nézett leendő főnökére és atyai barátjára.
– Az orvosbálon ismertem meg – válaszolt habozva. –
Miért kérdezi?
Vajon Angié miatt? – futott át a fején. Lehet, hogy
panaszkodott állítólagos hűtlenségére? Mindenesetre
elképzelhető.
– Csak úgy – tért ki a konkrét válasz elől McGee. Úgy
tűnt, valami nagyon foglalkoztatja a gondolatait, de aztán
megcsóválta a fejét, és mosolyogva fordult Roy felé.
– Felejtse el! Miközben magára vártam, alkalmam volt
megfigyelni dr. Leightont munka közben. Meg kell
mondanom, nagyon figyelemreméltó nő. Viszontlátásra, Roy,
pihenjen még egy keveset. Gondoljon arra, hogy egészséges
utódra van szükségem.
Roy becsukta maga után a kocsi ajtaját, és elgondolkozva
nézett McGee után.
Régóta ismerte Jonathant, tudta, hogy készül valamire. –
Előbb vagy utóbb úgyis kiderül – gondolta, miközben bement
a házba. Ma este majd szóba hozhatom Viviannek.
Vidáman fütyörészve belépett a hálószobába, és az öltönyök
között kezdett válogatni. Kifejezetten örült a mai estének.
Egyfolytában a lányra gondolt. Be kellett vallania magának,
hogy mély benyomást tett rá Vivian visszafogott viselkedése.
Egészen más volt, mint azok a nők, akiket eddig megismert.
Szemérmes és valahogy sebezhető.
Meg fogom tudni, mi rejtőzik a felszín alatt nálad, Vivian
Leighton! – ígérte meg a tükörképének nyakkendőkötés
közben. Kis idővel ezután már a Citroenjében ült és a kikötő
felé tartott.
– Nagyszerű ötlet volt, Roy – lelkesedett Vivian, miközben
hátradőlt székén az utolsó falat desszert után. – Meg kell
mondanom, hogy még sohasem jártam ebben az étteremben,
pedig alig néhány sarokra lakom tőle.
Benyúlt a kézitáskájába és cigarettát vett elő. Roy tüzet
adott, és á lány mélyen leszívta a füstöt.
Csodálatos este volt, és Vivian örült, hogy végül elfogadta a
meghívást, pedig az utolsó pillanatig gondolkodott rajta, ne
mondja–e le a találkozót.
Végtére is Roy Palmer vőlegény, és ez ellenkezett Vivian
elveivel, aki eddig nem volt hajlandó kapcsolatot tartam
elkötelezett férfiakkal.
Felpillantott, és amikor tekintete Roy valószínűtlenül kék
szemével találkozott, ismét megborzongott.
– Tudja, hogy nagyon szép, Vivian?
 Vivian nagyot nyelt, mielőtt válaszolt volna.
– Természetesen. Nem maga az első férfi, akitől ezt a
bókot hallom – próbált meg magabiztos lenni, de hangja
árulkodóan megremegett.
Már megint itt van ez a bizonytalanságérzet! – gondolta
bosszúsan. Miért nem tud ugyanolyan szenvtelenül viselkedni
Roy Palmerrel, mint az eddigi hódolóival?
Roy halkan felnevetett. – És bizonyára nem is az utolsó,
akinek ez feltűnik. – Tulajdonképpen kár – tette még hozzá
elgondolkozva.
– Mi kár? – kérdezte kíváncsian Vivian. – Hogy nem
maga az utolsó? Nem gondolja, hogy ez kissé önző álláspont?
– Nem így gondoltam – sietett a válasszal Roy.
Elfogadható magyarázat után kutatott, és be kellett vallania
magának, hogy egy pillanatra tényleg sajnálta, hogy nem ő az
utolsó férfi Vivian életében.
Vivian azonban nem tágított.
– Hanem hogy gondolta? – tudakolta. Pohara után nyúlt,
ami azonban üres volt.
– Rendelek még egy üveggel – mondta gyorsan Roy, és
remélte, hogy időközben csak eszébe jut valami jó magyarázat.
A pincér azonnal ott termett, és mosolyogva vette fel a
rendelést.
– Ez a fehér bor igazán kitűnő. Nem így találja? –
igyekezett Roy elterelni a lány figyelmét.
Vivian beleegyezően bólintott. Valamivel már úgyis többet
ivott, mint kellett volna, és á bor kissé könnyelművé tette, de
nem volt hajlandó holmi józan észérvekkel elrontani ezt a
kellemes estét. Istenien érezte magát Roy társaságában, és nem
akart most a holnapra gondolni.
– Tartozik még nekem egy magyarázattal – emlékeztette a
férfit.
– Roy elmosolyodott és cigarettára gyújtott.
– Ha valami felkelti az érdeklődését, nem adja fel
egyhamar, ugye?
Vivian nevetett. – Ez talán foglalkozási ártalom. – Rövid
szünetet tartott, amíg a pincér újratöltötte a poharaikat.
Amikor ismét egyedül voltak, felemelte a poharát, és Roy felé
tartotta.
– Arra iszom, hogy egy diplomata veszett el magában –
mondta vidáman.
– Nem tudom, miről beszél – tettette a csodálkozót Roy,
holott pontosan értette, mire célzott a lány.
– Szélhámos! De hát ilyenek a férfiak! Ha színvallásra
kényszerítik őket, egyszeriben még a fantáziájuk is működésbe
lép, aminek egyébként meglehetősen híján vannak –
provokálta tovább Royt a lányi
– Ez nagyon határozottan hangzott. Tényleg azt gondolja,
hogy nincs bátorságom nyíltan elmondani a véleményemet?
Egyenesen Vivian szemébe nézett, és a zöld szemek
villogása lelke legmélyéig hatolt. Gyorsan a pohara után nyúlt,
hogy megszabaduljon a lány tekintetének hipnotikus erejétől.
De Viviant is lebilincselte, amit a férfi szeméből kiolvasott.
Valahol a bensejében megszólalt a vészcsengő, de nem jutott el
a tudatáig. Hirtelen minden megszűnt körülöttük létezni, csak
Roy volt és ő.
Egy örökkévalóságnak tűnő pillanatig ültek némán, egymás
szemébe feledkezve.
 Végül is Roy tért magához először.
– Azt hiszem, jobb, ha most elmegyünk – szólt fojtott
hangon.
– Igen, igaza van – egyezett bele Vivian. Még mindig
teljesen fogva tartotta az a mágikus erő, ami a férfiből áradt
feléje. Gyorsan felállt, de megingott egy pillanatra.
Roy kiegyenlítette a számlát és felsegítette Vivianre a
kabátot.
Amikor az autó felé mentek, Vivian megbotlott, és el is esett
volna, ha Roy nem ragadja meg a karját.
Arcuk egészen közel került egymáshoz, és Vivian orrát
megcsapta Roy after shave–jének fanyar illata. A férfi erős
kezének érintése csak tovább fokozta felindulását. Mintha
kioldatlan bomba feszítette volna a bensejét, ami minden
pillanatban robbanással fenyegetett. Forróság öntötte el a
testét, fejében egymást kergették a gondolatok.
Melle hullámzott, önkéntelenül elnyílt az ajka és szorosan a
férfihoz bújt. Úgy tűnt, teste önálló életre kelt, nem volt
uralma felette.
Roy sem tudta tovább türtőztetni magát, elfojtott sóhajtással
vonta még szorosabban magához a lány, és forró csókokkal
borította az arcát.
Vivian boldogan felnevetett. Amikor szájuk találkozott,
engedelmesen szétnyílt az ajka, és bódultan adta át magát a
szenvedélyes csók tüzének.
Nem tudta, mennyi ideig álltak így egymásba feledkezve,
de amikor végre szétváltak, mindkettőjük ruhája havas volt.
Észre sem vették ugyanis, hogy időközben hatalmas
pelyhekben szállingózni kezdett a hó.
 Roy ránevetett és végigsimított a lány haján.
– Én...
– Csitt! – vágott a szavába Vivian. – Ne mondj semmit! A
szavak csak tönkre teszik az ilyen pillanatokat. Élvezzük a
percet, és gondoljuk azt, hogy megállítottuk az időt.
Roy gyengéden megsimogatta Vivian arcát, és megremegett
a lány szeméből feléje sugárzó vágytól. Elhessegette magától a
bensejében megszólaló óvó hangot, és egy váll–vonással
elhallgattatta.
Ma éjszaka minden lehetséges – gondolta még akkor is, ha
holnap keserűen megbánom.
– Menjünk – suttogta Vivian, aki tisztában volt a férfi
bensejében dúló harccal.
Érdekes módon Roy nem érzett lelkiismeret–furdalást
Angie–vel szemben. Pedig, amióta ismerte, nem volt még
dolga más nővel. – A hűség nem szerződéseken és ígéreteken
múlik – szokta mondani, ha a barátai Angié flörtjeire céloztak.
De ez most Viviannel valami egészen más volt. Roy egész
idő alatt érezte, hogy valami különös történik velük, csak nem
tudta megfogalmazni, mi is az. Számtalan tapasztalata ellenére
be kellett vallania, hogy ilyesmi még nem történt vele.
Tisztában volt vele, hogy hiba lenne hazavinni Viviant, mert
akkor felmegy vele a lakására és elkerülhetetlenül
összebújnak, de a belső erő, a vágy sokkal erősebb volt, mint a
józan ész, aminek egyébként Roy Palmer sohasem volt híján.
Most azonban csődöt mondott az értelem.
Mintha nem is önmaga lenne, úgy érezte, Vivian csókja
személyiségének olyan vonásait élesztette fel benne, amiknek
létezéséről eleddig tudomása sem volt.
 A Vivian lakása felé vezető rövid úton egyikük sem szólt,
de erre nem is volt szükség. Vivian a férfi karján nyugtatta a
kezét, és gondolataiba mélyülten bámult ki az ablakon.
Amikor a kocsi megállt, egymásra mosolyogtak.
Ugyancsak régen történt, hogy Vivian szavak nélkül is ilyen
jól megértette magát egy férfival. Néhány perccel később már
a lakásában álltak, és Roy lesegítette róla a kabátot. Miközben
ő a konyhába ment italért, Roy gyertyát gyújtott a nappaliban,
és az ablakhoz lépett.
Még akkor is ott állt, amikor Vivian kezében a palackkal és
két pohárral visszatért. Ekkor hozzálépett, mindent kivett a
kezéből, letette az asztalra, és szorosan magához vonta a lányt.
Most nagyon gyengéden csókolta meg. Ez az érintés teljesen
más volt, mint a parkolóban, de hiszen előttük állt az egész
éjszaka.
Vivian élvezettel csókolta vissza a férfit, és nem ellenkezett,
amikor az megkereste ruhája cipzárját, csak határozottan
kézen fogta és maga után vonta a hálószobába.
Ott felkattintotta a kis falilámpát, ami sejtelmes fénybe
burkolta a szobát, majd Roy felé fordult.
Vállának egyetlen ügyes mozdulatával kibújt a ruhájából, és
elmosolyodott, amikor elkapta Roy csodálattal teli pillantását.
Leheletvékony selyemkombinéjában lassan ledőlt az ágyra és
hívogatóan nyújtotta karját a férfi felé. Roy tekintete, amely
elárulta, mennyire kívánja, hihetetlenül felizgatta.
– Mire vársz? – kérdezte rekedtes hangon.
Nem volt szükség további unszolásra. Roy azonnal leszórta
magáról zakóját és nadrágját. Cipőjéből már a hálószoba felé
menet kibújt.
 Most Royon volt a mosolygás sora, amikor felfogta Vivian
elismerő pillantását az erős, izmos férfitest láttán. Egy
pillanattal később már a lány mellett termett, és néhány percig
mozdulatlanul szorították egymást, míg aztán Vivian egyetlen
mozdulattal lerántotta a férfi trikóját, és a feje fölött az ágy
mellé dobta. Roy megfordult, és maga fölé emelte a lányt.
Gyengéden simogatta, és lassan lecsúsztatta a lány
kombinépántját, majd végigcsókolta vállát és nyakát. Aztán
újra megfordult, és a hátára fektette Viviant.
Szájával végigcirógatta a lány nyakát, ajkai egyre lejjebb
vándoroltak, nedves csíkot hagyva maguk után a lány testén.
Amikor a férfi szája elérte a melleket, Vivian felnyögött, és
még szorosabban bújt Royhoz.
A férfi szája izgatottan tapadt a mellbimbókra, amik
hamarosan megmerevedtek, miközben ujjait Vivian bugyijába
csúsztatta.
Legérzékenyebb pontjának simogatása a csontja velejéig
megrázta a lányt. Hátravetette a fejét, és segített Roynak
megszabadulni utolsó ruhadarabjától is. Hosszasan élvezte a
férfi cirógatását, amellyel felfedezte testét. Amikor aztán már
levegő után kapkodott az izgalomtól, felemelkedett, és
lerántotta a férfi alsónadrágját. Roy ölébe hajtotta a fejét, mire
a férfi szinte fájdalmasan felnyögött.
– Drágám, nagyon veszélyes, amit csinálsz. Én...
Nem tudta folytatni. Vivian nem tudta tovább
megzabolázni a vágyát, amikor meghallotta Roy remegő,
fojtott hangját. Halk sikollyal kiszabadult az öleléséből, de egy
pillanattal később már a férfi fölé kerekedett
– Nem bírom tovább, Roy, kérlek! – suttogta. A férfi
erőteljes mozdulattal átfogta Vivian csípőjét, és a következő
pillanatban a lány már magában érezhette a beléje hatoló,
merev férfitagot.
Az egyesülés pillanatában Vivian úgy érezte, itt a vég. Vére
száguldott az ereiben, Roy nevét kiabálta szüntelenül. Minden
porcikája beteljesülésért kiáltott. Roy értette a lány testéből
feléje áradó impulzusokat, fokozta a tempót, mely soha meg
nem tapasztalt régiókba röpítve őket végül a csúcspontra
juttatta mindkettőjüket. Vivian észre sem vette, hogy az
extázis pillanatában Roy vállába mélyesztette a körmeit, véres
karcolást hagyva így a férfi testén.
Roy úgy élte meg ezt a pillanatot, mintha egy mély
szakadékba zuhanna egyre gyorsuló sebességgel. Teste
többször is megremegett a szenvedély súlya alatt, míg aztán
teljesen kimerülve, verejtékben úszó testtel egymásra
zuhantak, és anélkül, hogy egy szó is esett volna köztük, mély
álomba merültek. Mindketten tudták, mindent odaadtak
egymásnak, szavakkal nem lehetett volna fokozni a csodát,
ami most megtörtént velük.
Amikor Vivian felébredt, már hajnalodott. Még mindig úgy
feküdt, mint ahogy elaludt, szorosan Royhoz simulva, és a
férfi egyenletes lélegzetvétele elárulta, hogy még mélyen
alszik.
Óvatosan, hogy fel ne ébressze, feltámaszkodott, és
figyelmesen szemügyre vette a férfit.
Meghatottság uralta a lelkét a markáns arc, az egyenes
vonalú orr és az érzéki száj láttán. Ugyanakkor egy másik,
fájdalmas érzés is hatalmába kerítette.
Vivian tudta, hogy ez az élmény nem ismétlődhet meg, nem
szabad megismétlődnie. Roy máshoz tartozik, és ezt ő már az
előtt is tudta, mielőtt eltöltötte vele ezt a szerelmes éjszakát.
Csak az volt a szörnyű, hogy soha még senkivel sem érzett
ehhez foghatót. Roy olyan mértékben ébresztette fel benne a
szenvedélyt, hogy az már félelemmel töltötte el. Még sosem
adta magát oda senkinek ilyen feltétel nélkül, és még sosem
érezte, hogy valaki ennyire megérti őt, mint Roy.
És pont az a férfi, aki az érzelmeknek ezt a semmihez sem
hasonlítható viharát kiváltotta benne, olyan nőhöz tartozott,
mint Angié McGee! Viviant megriasztotta az az elementáris
ellenszenv, amit most Roy menyasszonya iránt érzett, pedig
csak egyszer találkozott vele.
De most aztán elég! – rótta meg magát. Egyedül csak én
tehetek róla, hogy idáig fajultak a dolgok! Hallgattam volna
inkább a józan eszemre! Egyértelmű volt, hogy fájni fog.
Vivian mindent megpróbált, hogy valahogy visszaszerezze
uralmát érzelmei fölött, de szomorúsága csak nem akart
enyhülni.
Halkan kibújt a takaró alól, és mezítláb kiszaladt a
fürdőszobába. A fali tükörben kritikusan szemügyre vette
magát. Kisimult vonások, csillogó tekintet. Semmi kétség,
tegnap éjszaka olyan boldog volt, mint még soha életében.
Beállt a zuhany alá, és remélte, hogy a hideg víz majd
rendbehozza. Amikor teljesen felöltözve kijött a
fürdőszobából, legjobb barátnője sem tudta volna megfejteni,
mi zajlik a bensejében.
Roy még mindig aludt, így Vivian kiment a konyhába
reggelit készíteni.
– Vivian? – Roy hangja kissé álmosan csengett, és
Viviannek minden erejére szüksége volt, hogy ne bújjon vissza
melléje az ágyba, amikor belépett a hálószobába.
Roy feléje nyújtotta a karját, és hamiskásan rámosolygott.
– Kész a reggeli – mondta Vivian, és ügyesen kitért a férfi
elől.
– Te vagy a reggeli! – Egyetlen ugrással a lány mellett
termett, és mielőtt még ideje lett volna védekezni, már
szenvedélyesen csókolta.
Vivian egycsapásra elfeledte előbbi aggodalmait.
– Elkésünk – suttogta megmaradt ellenállásával, de teste
odaadóan simult Royhoz.
– Csak egy kicsit – szólt a férfi, és az ágy felé húzta a
lányt.
Még egyszer utoljára – gondolta Vivian, aztán feltámadó
vágya minden más gondolatot kisöpört a fejéből.
– A fenébe is! – kiáltott fel Vivian, amikor a csipogója
jelezte, hogy fel kell hívnia a központot. Sóhajtva félretette a
kisfiú beteglapját, akit tíz perc múlva kellett volna
megoperálni, s a tartózkodó felé indult, ahol a legközelebbi
telefon volt.
Hét óra harmincat mutatott az óra, ez idő tájt a legtöbb
kolléga viziten volt, csak Irving Brown kortyolgatta
komótosan a kávéját.
Amikor Viviant megpillantotta, barátságosan, egy csipetnyi
csodálkozással vonta fel a szemöldökét.
– Jó reggelt, kollegina, maga is kér egy pohárral? –
lengette meg a kávéskannát Vivian felé.
– Nem, köszönöm, csak telefonálni szeretnék – utasította
vissza a barátságos ajánlatot Vivian. A telefonhoz lépett, és a
központ számát tárcsázta. Irving Brown közvetlenül a lány
mellé állt, és tovább szürcsölte forró kávéját. Mielőtt még
Vivian figyelmeztethette volna, hogy szívesen magára
maradna, már bejelentkezett a felvételi nővér hangja.
– Dr. Leighton? – kérdezte hűvösen. – Jelentkezzék,
kérem Johnson professzor úrnál, már várja önt.
– De tíz perc múlva operációm van, lehetetlen, hogy a
gyereket pont most...
– Jó, akkor rögtön azután, hogy végzett, jelentkezzen a
professzornál. Mint már mondtam, várja önt – szakította félbe
türelmetlenül Viviant a nővér.
– Hippokratészra! – kedélyeskedett Irving Brown. – Mit
követett el? Miriam nővér egyébként nern ilyen barátságtalan.
Kutató pillantást vetett Vivianre, de a fiatal doktornő csak
bosszúsan felvonta a vállát.
– Én sem értem. Talán csak gondjai vannak, és így vezeti
le a feszültségét – mondta. Balsejtelem cikázott át rajta, amikor
szapora léptekkel újra a műtő felé tartott.
Csak nem Royjal kapcsolatos a dolog? – gondolta aggódva.
Elvben senki sem tudhatott az együtt töltött éjszakáról, habár a
kórház steril volt ugyan, de a pletyka itt is megtermett,
akárcsak másutt.
Amikor a kis Nico ágyához lépett, elfelejtette ezeket a
nyomasztó gondolatokat. Minden tőle telhetőt megtett, hogy a
kis Puerto Rico–i fiú, aki nemrég múlt ötéves, ne rettegjen
annyira az operációtól.
Szerencsére az eset nem volt túl komplikált, a fiúcskának
csak egy cisztát kellett eltávolítani a felsőkarjából. Öt perc
múlva Vivian már elérte, hogy a fiú nem félt, és újabb öt perc
után már minden rábeszélőképességére szüksége volt, hogy a
gyerek hagyja magát elaltatni, annyira kíváncsi lett rá, mit is
tesznek vele tulajdonképpen az orvosok.

– Mi van magával, Roy? Nagyon elmerült a

gondolataiban, de feltehetően nem az foglalkoztatja, amiről
éppen beszélgetünk.
Jonathan McGee atyai hangja mögött komoly aggodalom
húzódott. Végtére is elég régóta ismerte ahhoz Royt, hogy
bizonyos fokú felelősséget feltételezzen az utódjáról.
– Bocsásson meg, Jonathan. Ma tényleg egy kissé
bekoncentrált vagyok, de tele van a fejem a nap eseményeivel
–kért elnézést Roy bűntudatosan. Természetesen hazudott.
Tény és való, hogy sok volt a tennivaló ma is, de Roy nem
az az ember volt, aki hagyta volna befolyásolni magát a
környezetében előforduló kapkodástól. Ami napok óta
egyedül és kizárólag foglalkoztatta a gondolatait, azt két
szóban össze lehetett foglalni: Vivian Leighton.
A lány azóta az éjszaka óta következetesen kitért előle.
Valahányszor a férfi belépett az ebédlőbe, Vivian azonnal
felállt és távozott.
Ha ez így megy tovább, alultápláltságban fog elhalálozni –
gondolta Roy morbid humorral, de nemsokára alaposan
elment a kedve a nevetéstől.
– Azt hiszem, nincs itt semmi megmagyaráznivaló –
válaszolta Vivian barátságosan, ám hűvösen, amikor Roy
elutasító magatartása miatt kérdőre vonta. – Volt egy
fantasztikus élményünk, amit nagyon élveztem, de ennyi az
egész, semmivel sem több. Te nem így gondolod?
 Roy egyáltalán nem így gondolta, de Vivian nem adott
alkalmat az ellentmondásra, mert sarkon fordult, és
egyszerűen faképnél hagyta a férfit. Csak egy fiatal nővér
villogására ocsúdott fel, és jutott eszébe, hogy elnyílt szájjal
ácsorogva a folyosón valószínűleg nem keltheti éppen a
tekintélyes és sikeres főorvos benyomását.
Erőt vett megdöbbenésén, és csak most jutott el a tudatáig,
mit is mondott tulajdonképpen Vivian. Ezek szerint a lánynak
nem volt olyan fontos az együtt töltött éjszaka, mint neki. Nem
az elutasítás fájt Roynak, hanem az, hogy ekkorát csalódott
Vivianben.
Meg mert volna esküdni rá, hogy a lány ugyanúgy érzett,
mint ő. Nos, ezek szerint alaposan tévedett, és nem volt más
megoldás, mint elfelejteni az egészet. Persze, könnyű volt ezt
mondani.
– Épp azt kérdeztem, hogy részt vesz–e jövő héten az
orvoskongresszuson – hatolt el a tudatáig Jonathan McGee
hangja, s egy időre elűzte sötét gondolatatit.
Felsóhajtott. Igen, a kongresszus! Tulajdonképpen se kedve,
se ideje nem volt New Yorkba repülni, de Jonathan McGee
kifejtette, hogy Roy ismeretei a csípőoperációkkal
kapcsolatban feltétlenül megérdemlik a szélesebb
nyilvánosságot. Még azok az érvek, hogy Roy tételei nincsenek
százszázalékosan kidolgozva, sem hagyták eltántorítani ettől
az idős professzort.
– Amit eddig összegyűjtött, az tökéletesen elég ahhoz,
hogy a sok sintér között, akik szintén sebésznek merik nevezni
magukat, egy kis nyugtalanságot hintsen szét – mondta
meggyőződéssel, és minden további ellenérvre csak legyintett.
így aztán Roy kénytelen–kelletlen beleegyezett, hogy
megtartja az előadást.
Így most a férfiak Roy kéziratát beszélték meg, amely
néhány fejezetben túl finom megfogalmazásokat tartalmazott
McGee szerint.
Majd Jonathan felállt és a bárhoz lépett, amelyet az
impozáns méretű, mennyezetig polcozott könyvtár egyik
sarkában alakítottak ki.
– Még mindig Bourbon jéggel? – kérdezte Royt, aki
beleegyezően bólintott. Igen, egy whisky most jót fog tenni.
Jonathan Royra emelte a poharát.
– Az előadására – mondta s egy nagyot kortyolt. – Erről
jut eszembe, Roy, mit csinál tulajdonképpen ez a dr. Vivian
Leighton? Tudja, az az anesztez..., de, úristen, fiam, mi van
magával?
Gondterhelten hajolt Roy felé, aki félrenyelt és heves
köhögés rázta az egész testét. Jonathan megveregette a hátát.
– Orvosi szempontból teljesen helytelen, de mégiscsak ez
szokott a legjobban segítem.
Roy bólintott és óvatosan megpróbált levegőt venni. Hogy
épp most kellett vele ilyesminek megtörténnie? Buta dolog,
általában azért nem volt ilyen ügyetlen.
– Torkára szaladt dr. Leighton – nevetett Jonathan. – Meg
tudom érteni. Istenem, ha húsz évvel fiatalabb lennék...
Roy megütközve nézett McGee–re. Honnan az ördögből
tudta, hogy...?
Mielőtt azonban válaszolhatott volna, Jonathan már tovább
beszélt.
– Nos, amit meg szerettem volna tudni magától, az a
hölgy szakmai minősítése, Roy. – Rövid szünetet tartott, s
elgondolkozva kortyolt egyet az italából.
– Az aneszteziológusoknál ugyanis sürgősen szükségünk
van egy jó munkaerőre. Dr. Waters számára a Mayo Klinikán
helyeztek kilátásba egy állást, így áprilisig gondoskodnom kell
utódról. Legutóbb pedig golfozás közben régi barátom,
Johnson beszélt nekem azokról a takarékossági
intézkedésekről, amiket hamarosan foganatosítania kell.
Többek között az aneszteziológiát is megemlítette.
Roy kissé megnyugodott. Tehát Jonathannak nincs
tudomása az ő viszonyáról Viviannel! Csak szakmailag
kíváncsi a doktornőre. De miféle takarékosságról van itt szó
tulajdonképpen? Lehet, hogy Vivian állása veszélyben van? És
hogy jön ahhoz Johnson professzor, hogy golfozás közben a
klinika személyzeti ügyeiről társalogjon?
Jonathan mintha olvasott volna a gondolataiban, azonnal
megválaszolta Roy kérdéseit.
– Bevallom, a lelkesedés, ahogyan dr. Leightonról beszélt,
szerepet játszott abban, hogy magam is kíváncsi lettem rá, és
meg kell mondanom, igen mély benyomást tett rám a hölgy.
Rövid szünetet tartott, és várakozóan nézett Royra.
– Nem akartam azonban dönteni, mielőtt magával meg
nem beszéltem a dolgot. Hiszen hamarosan maga veszi át itt a
kormányrudat, és...
– De, apa, Roy még nem főorvos, és máris ontod rá a
munkát. Ez nem fair eljárás. így is alig látom!
Angié McGee halkan lépett a könyvtárszobába, lépései
neszét felfogták a vastag szőnyegek, így a férfiak, akik
elmerültek a beszélgetésben, nem vették észre őt. Most először
apját üdvözölte, majd viharosan szájon csókolta Royt. Aztán a
bárhoz lépett, és töltött magának egy nagy adag konyakot.
– Na, nézzenek oda, az én elveszettnek hitt leányom! –
jegyezte meg Jonathan McGee, s kedvtelve nézett hol Royra,
hol a lányára. – Ha emlékezetem nem csal, két nappal ezelőtt
láttalak legutóbb. így van?
– Ez csak azért van, mert mindig hajnalban kelsz, és a
tyúkokkal mész aludni – vágott vissza látszólag nyugodtan
Angié, de egy pillanatra sem vette le a tekintetét Royról.
Észrevette, hogy a férfi csókja ezúttal hűvösebb volt, mint
egyébként, és azon tűnődött, vajon tudja–e Roy, hogy az
elmúlt két napot John Prescott–tal töltötte. Mindenkinek, így a
vőlegényének is azt mesélte, hogy egy kedves ismerősét
látogatja meg San Franciscóban.
– Hogy érezted magad Pettynél? – érdeklődött
udvariasan Roy.
– Egész jól – válaszolt sietve Angié, amikor észrevette,
hogy apja kérdően felvonja a szemöldökét. Neki ugyanis nem
mesélt erről a kitalált látogatásról, hiszen apja tudta, hogy ki
nem állhatja anyjának ezt a régi barátnőjét, így valószínűleg
sosem jutott volna eszébe meglátogatni.
– Hallottam, hogy egy nőt akarsz tenni dr. Waters
helyére? – próbálta meg ügyesen elterelni apja figyelmét.
– Igen, így van – válaszolt Jonathan és Roy szinte
egyszerre.
– Dr. Vivian Leighton Roy kollégája és kitűnő orvos –
magyarázta McGee.
Angié rosszkedvű pillantást vetett Roy felé.
– Ismerem ezt a Leightont – húzta el duzzogva a száját.
 – Teljesen tisztában vagyok vele, hogyan gyógyítja a
pácienseit. Feltehetően a szájtól–szájig lélegeztetés kitűnő
specialistája. Nem találtatok olyan orvost, akinek kicsivel több
szakmai tapasztalata van?
– Aki jóképű, kitűnően vitorlázik, teniszezik, és lehetőleg.
kevés elfoglaltság mellett is többet keres, mint egy főorvos –
kontrázott az apja nem kevés rosszallással a hangjában. –
Mióta érdeklődsz ilyen intenzíven a klinika dolgai iránt? Ha
már meguntad az azzal való foglalatosságot, hogy elköltsd a
pénzt, amit keresek, akkor valami más tevékenység után kell
néznem számodra.
Angié ismerte ezt a hangot, tudta, legjobb, ha most nem
mond ellent az apjának.
– Látlak még később, Roy? Van Cleefék partyt rendeznek,
nagyszerű lenne, ha elkísérnél.
– Nagyon sajnálom, Angié, de azt hiszem, most nem fog
menni. Rettenetesen felgyülemlett a tennivalóm, egy csomó
adminisztrációt még ma el kell intéznem.
Hatalmas robajjal csapódott be az ajtó Angié után. Jonathan
McGee elgondolkozva ingatta a fejét.
– Azt hiszem, teljesen elkényeztettem a lányomat. így van
ez, ha az ember egyedül neveli a gyerekét.
Felsóhajtott és újra teletöltötte a poharát. Miután megitta az
első kortyot, komoly szemekkel nézett Royra.
– Tudja, Roy, egész életemben fiúutódra vágytam, s erre
negyvenéves fejjel kaptam egy leánygyermeket, aki hat fiún is
túltesz. Tulajdonképpen nem lenne szabad panaszkodnom.
Viszont mi most nem a lányomról akartunk beszélni, hanem
Vivian Leightonról. Mi a véleménye róla?
 Angié óvatosan behúzta maga után a nehéz tölgyfaajtót,
amit az imént sikerült hangtalanul résre nyitnia. Eleget hallott!
Na, várj csak! – gondolta dühöngve. Ez persze tetszene neked,
Palmer doktor úr! Azt hiszed, elment az eszem? Mindjárt
gondolta, hogy több köti össze őket, mint egy keringő.
Prescottnak is ez volt a véleménye. Igaz, John véleményét nem
vehetem komolyan, hiszen teljesen meg van kergülve utánam
– mondta magában.
Felszaladt a szobájába, hogy átöltözzön. Fel fogja hívni
Prescottot, hátha ráér elkísérni a partyra. A te hibád, Roy! Ami
meg ezt a Viviant illeti, majd csak eszébe jut valami jó ötlet.
Nem is lenne rossz, ha az ellenség úgyszólván véletlenül csak
úgy egyszerűen besétálna a csapdába – gondolta felvidulva.
– Szép kollegina! – mondta hangosan a tükörképének a
fürdőszobában. – Angié McGee eddig mindent megszerzett
magának, amit akart, s ezen egy Vivian Leighton sem fog
változtatni.
– Borzasztóan sajnálom, dr. Leighton, de semmit sem
tehetek. – Johnson professzor arca sajnálkozó kifejezést öltött.
Az volt a híre, hogy parancsszóra tudta változtatni a
mimikáját, mindig a szituációnak megfelelően. A klinikán
Kaméleonnak csúfolták. Mindez persze egyáltalán nem
vigasztalta Viviant. Minden jel arra mutatott, hogy nem tudja
megtartani az állását.
– Tudom, hogy az egyik legkiválóbb orvosunk, de ön
kezdett itt legkésőbb, és a többi kollégája mind családos. Egy
ilyen szép nő, mint ön, bárhol talál állást.
– Én orvosként szeretnék elhelyezkedni, nem pedig
modellként. Ezért jobb szeretem, ha a képességeimet
mérlegelik, nem pedig a külsőmet – vágott vissza harapósan
Vivian. Túlságosan sokszor hallott már efféle kijelentéseket
ahhoz, hogy nevetni tudjon rajtuk. Dühösen hagyta el az
irodát, és a felvonó felé tartott.
Amikor belépett a liftbe, összerezzent, és legszívesebben
sarkon fordult volna. Roy állt előtte, aki szintén meglepődött.
– Mit keresel itt a személyzeti osztályon? – törte meg Roy
a közéjük telepedő már–már kínos csendet.
– A Kaméleon hívatott – válaszolta Vivian, és
kétségbeesetten igyekezett elkerülni tekintetével a férfi száját.
Az emlékek, ahogy Roy szája becézte a testét, újra izgalommal
töltötték el, és semmit sem tudott ez ellen tenni. Csak remélte,
hogy a férfi nem vette észre felindulását.
– És ma melyik oldalát mutatta Johnson? – próbált meg
kedélyes hangot megütni Roy.
Viviannek mosolyognia kellett, és kissé a magabiztosságát
is visszanyerte. – Sajnos, nem a legjobbikát.
Mielőtt Roy tovább érdeklődhetett volna, a lift ajtaja kinyílt,
Vivian pedig egyszerűen kiszállt. Ellenállt a kísértésnek, hogy
visszaforduljon, így nem láthatta a férfi szomorú arcát, ahogy
utánanézett.
Tehát mégis igaz, amit Jonathan mesélt neki – gondolta.
Alig hihető, hogy Johnson menni hagy egy ilyen kitűnő orvost,
mint Vivian. De Roy ismerte a személyzeti osztály bürokratáit,
akik számára az előírásaikon kívül nem létezett elfogadható
érv.
Az az elképzelés, hogy Vivian McGee klinikáján dolgozzék,
és nap nap után láthassa a lányt, néhány nappal ezelőtt még
nagy örömére szolgált volna. Időközben már nem volt olyan
biztos az érzéseiben. Vivian több, mint elutasító volt azóta az
együtt töltött éjszaka óta, és Roy különben sem hitte, hogy
elfogadná az ajánlatot, ha naponta vele kellene együtt
dolgoznia. Bizonyára azt gondolná, hogy ő bújik meg az
ajánlat hátterében. El nem tudta képzelni, hogyan lehetne
meggyőzni a lányt arról, hogy semmi köze sincs az akcióhoz.
Nagyot sóhajtott és elindult a kocsija felé. Miközben
rutinosan vezette Citroenjét a városi csúcsforgalomban, még
mindig az előbbi gondolatok kavarogtak a fejében. Vajon miért
viselkedik Vivian ilyen elutasítóan? És tényleg olyan hűvös–e,
ahogy mutatja?
Roy figyelmét nem kerülte el az a felindulás, ami a liftben
kerítette hatalmába Viviant. őt is kizökkentette egyensúlyából
a lány közelsége. Túlságosan is jól emlékezett a szenvedélyre,
amellyel Vivian szerette, a gyengéd odaadásra, amellyel
nekiajándékozta gyönyörű testét.
Hirtelen hajókürt dudálására ocsúdott. Ekkor látta, hogy
gondolatai teljesen elfoglalták, és a saját lakása helyett Viviané
felé tartott.
Egy röpke pillanatig játszott a gondolattal, hogy egyszerűen
becsönget a lányhoz; majd, mint használhatatlan ötletet,
elvetette.
Ugyan, mit is mondhatott volna neki? Szeretlek? Nem
tudok nélküled élni?
Megrázta a fejét. Még ha mindez meg is felelne a
valóságnak, Viviant akkor sem érdekelné. Kalandot keresett és
talált a lány. Ennyi az egész, s neki bele kell nyugodnia, ha
tetszik, ha nem. Dühösen csapott ököllel a kormánykerékre.
Hát neki nem tetszik!
 És pont most kellett közbejönnie ennek a kongresszusnak is
– gondolta bosszúsan. Ahelyett, hogy rábeszélhetné Viviant
egy közös hétvégére, ahol nyugodt körülmények között
vitathatnák meg a dolgaikat, New Yorkba kell utaznia, és egy
csomó unatkozó kollégának fog előadást tartani, ami
valószínűleg senkit sem érdekel.
 Hűvös szél csapott Vivian arcába, amikor a szállodából
kilépett az utcára, és taxi után intett. Sütött ugyan a nap, de a
hőmérséklet New Yorkban fagypont alatt maradt..
Fázósan húzta össze magán a kabátot, és örült, hogy máris
megállt előtte egy taxi. Beszállt, és megadta az egyetem címét,
ahol az orvoskongresszust tartották.
Miközben a kocsi ügyesen lavírozott az élénk forgalomban,
még egyszer átgondolta két nappal ezelőtti beszélgetését
Johnsonnal. '
Kelletlenül elhúzta a száját. Valószínűleg háborgó
lelkiismeretét akarta megnyugtatni Johnson azzal, hogy
felmondott ugyan neki, de fájdalomdíjként elküldte New
Yorkba.
– A maga tanulmányai a gyerekek operáció alatti pszichés
megterheléséről igazán érdekesek – mondta a fiatal
doktornőnek. – Továbbadtam a vizsgálódásait, és referensnek
hívták meg az orvoskongresszusra.
– Melyik bejárathoz parancsolja, Madam? – szakította
félbe gondolatait a taxis.
– A főbejárathoz, legyen szíves!
Nos, egy előnye biztosan van a szállodámnak – gondolta
Vivian. Nincs túl messze az egyetemtől. Az Earle a Waverly
téren volt, alig öt percnyi járásra a Washington Square–től,
ahol a New York Egyetem székelt.
Vivian fizetett, és épp fel akart lépni a bejárathoz vezető
lépcsőre, amikor hátulról valaki megfogta a karját.
– Vivian! Vivian Leighton! – kiáltott fel a férfi látható
örömmel, és a lány felé tárta a karját. – Micsoda szerencsés
véletlen!
– Fletcher Henderson!
Vivian azonnal felismerte a férfit. Fletcher a csoporttársa
volt az egyetemen, s szinte le sem lehetett vakarni róla
azokban az években, ő ugyan sohasem tudta viszonozni a férfi
nyilvánvaló szerelmét, de Fletcher megelégedett azzal, hogy a
közelében lehetett.
– Teljesen megváltoztál – nevetett rá Vivian. – Olyan,
hirtelen nem is tudom, milyen benyomást teszel...?
– Elégedettet! Ez a helyes kifejezés – fejezte be a mondatot
Fletcher. – Amint látod, a vidéki élet jót tesz nekem.
Nevetve simított végig kezdődő pocakján, és elismerő
pillantást vetett Vivianre.
– Te is megváltoztál – állapította meg aztán. – Ha lehet,
még szebb lettél. Csak ezek a sötét karikák nem tetszenek a
szemed alatt. – Rövid szünetet tartott, és vizsgálódva szemlélte
a lányt. – A munkahelyeden vannak gondjaid vagy a
magánéletedben?
Vivian halkan felnevetett, és belekarolt a férfiba, miközben
beléptek az épületbe, és a titkárságon megszerezték a
rendezvények listáját.
– Mindenesetre egy valami nem változott – mondta
Vivian. – Nem tudok előtted semmit sem eltitkolni.
 Emlékezett rá, hogy Fletcher azon kevesek közé tartozott,
akik mindig megsejtették, ha valami kellemetlenséget el akart
hallgatni. Már annak idején is így volt, amikor a férfi barátnője
megcsalta őt egy professzorral.
Fletchernek ugyan eleinte fogalma sem volt az egészről, de
Vivian megváltozott viselkedése végül is helyes nyomra
vezette.
Amikor kint álltak újra az épület előtt, Fletcher felajánlotta
Viviannek, hogy menjenek az ő kocsijával. így most együtt
indultak az orvosi fakultás felé, a kapott ismertető szerint
ugyanis ott került sor az első előadásokra. Viviannek a
következő napon kellett megtartania a referátumát, és erre
szerencsére egy kisebb termet jelöltek ki. A gondolat, hogy
több száz ember előtt kell majd beszélnie, szabályos pánikot
váltott ki benne.
Fletcher megállás nélkül beszélt, így Vivian megtudta, hogy
nős, sőt két gyereke is van.
– És te? – kérdezte most a férfi. – Bizonyára te is biztos
kezekben vagy már.
Amikor Vivian nemmel felelt, Fletcher csodálkozva nézett a
lányra.
– Régen nem szaladgálhatott volna egy ilyen csinos lány
sokáig egyedül – s tekintete, amellyel végigmérte őt,
egyáltalán nem tetszett Viviannek. – Ma este együtt
vacsorázhatnánk, és feleleveníthetnénk a régi emlékeket. Mit
szólsz hozzá? – javasolta a férfi.
Szerencsére ebben a pillanatban megérkeztek, és
Fletchernek a parkolóőrre kellett figyelnie, aki a kocsikat a
helyükre irányította.
 Amikor kiszálltak, kiderült, hogy Fletcher más kollégákkal
is akart még találkozni, így kicserélték szállodáik
telefonszámát, elbúcsúztak egymástól, és a férfi eltűnt a
gyülekezők tömegében.
Vivian megkönnyebbülten lélegzett fel, amikor újra egyedül
volt. Fletcherrel vacsorázni nem tartozott éppen a
legkellemesebb elfoglaltságok közé. Azonkívül olyan furcsán
nézett rá. Vivian ismerte ezt a tekintetet. Tipikus férfi–pillantás
volt, könnyű prédát remélve a nőben. Neki pedig, Isten a
megmondhatója, most semmi kedve sem volt flörtölni.
Miközben az előadóterem felé tartott, önkéntelenül újra
felidéződtek benne a Royjal töltött éjszaka részletei. Vajon a
férfi gondol–e még rá?
Hát persze, hogy gondol! – mondta magában. Az elmúlt
napokban mutatott viselkedése egyértelműen erre utalt.
Ugyanakkor az is egyértelműnek tűnt, hogy nem lehetett
valami nagy véleménye róla. Ezt viszont egyáltalán nem
vehette tőle rossznéven, hiszen számtalanszor elutasította a
közeledését.
Ha legalább valahogy elmagyarázhatnám neki, hogy a
viselkedésemnek egyetlen oka van, mégpedig az hogy
beleszerettem – gondolta kétségbeesetten. Így aztán képtelen
lennék elviselni, hogy csak a másodhegedűs szerepét játsszam
az életében.
De a lehetőséget elszalasztotta. Roy ugyanolyan udvarias
volt hozzá, mint a többi kollégához, de személyes
beszélgetésre már nem került sor köztük.
Vivian belépett a hatalmas előadóterembe. Mosolyogva
konstatálta, hogy már csak az első sorokban van szabad hely.
Ez a szokás még az egyetemi évekből maradhatott meg a
kollégákban. A professzoroknak ugyanis megvolt az a rossz
szokása, hogy előadás után az elöl ülők közül kértek meg
általában valakit kisebb szolgáltatások elvégzésére, így
igyekezett mindenki hátrébb helyet biztosítani magának.
Előrement és leült az első sorba anélkül, hogy észrevette
volna az őt feszülten figyelő szempárt.
Roy elmosolyodott, amikor Vivian pillanatnyi habozását
látta. Nagyon remélte, hogy a lány az első sorban foglal helyet,
különben kútba esett volna a terve.
Jonathan volt az, aki Vivian főnökét rábeszélte arra, hogy
küldje el a lányt az orvoskongresszusra. Feltétlenül
személyesen akart meggyőződni a fiatal doktornő
tudományos képességeiről, mielőtt megtette neki az ajánlatát.
Időközben az orvosi kamara elnöke befejezte üdvözlő
szavait, és az első előadó fellépett az emelvényre. Az
elkövetkező négy órában Vivian előtt különböző témák és
előadók vonultak el szédítő egymásutánban. Csak a szünetek
jelentettek pihenőt, amikor a kávé– és kólaautomatáknál
felfrissíthette magát, ha volt türelme kivárni a hosszú sort.
Vivian épp azon morfondírozott, ne menjen–e ebédelni,
amikor meghallotta a következő, a szünet előtti utolsó előadó
nevét.
Ez egyszerűen nem lehet igaz! Vivian nem akart hinni a
szemének, amikor Roy kisportolt alakját látta közeledni az
előadói emelvény felé. Elkeseredetten próbált búvóhelyet
keresni, de már elkésett. Roy észrevette, sőt rámosolygott.
Vivian elragadtatottan figyelte a férfit. Elegáns, sötétszürke
kasmíröltönyt viselt, és a lány szabályszerűen elpirult, amikor
eszébe jutott, milyen pompás testet takar ez a finom kelme.
Igyekezett koncentrálni az elhangzottakra, de teljességgel
sikertelen maradt a próbálkozása. Túlságosan is lekötötte a
férfi személyisége, amelynek varázsa alól a többi hallgató sem
tudta kivonni magát. Roy briliáns előadó volt. Nem
gesztikulált hevesen, mint oly sokan előtte. Mondatai
szabatosak, mozdulatai természetesek és visszafogottak
voltak.
Amikor felhangzott az elismerő taps, Vivian csak akkor
kapott észbe, hogy vége az előadásnak. Roy azonban még nem
fejezte be. Csendre intette a teremben ülőket, és a mikrofon
felé hajolt, miközben olyan pillantásokat vetett Vivianre, hogy
a lány beleborzongott.
– Hölgyeim és uraim! Amint látom, még valamennyien
emlékeznek egykori professzoraink szokására, miszerint
előadás után az első sorból kiszólítottak valakit magukhoz
néhány kellemetlen szolgálatra, teszem azt jegyzetek
másolására és hasonlók. Feltételezem, hogy a legtöbben
közülünk éppen ezért most is hátul igyekezett helyet foglalni.
Hangos nevetés és viharos taps jelezte a kollégák tetszését.
– –Én is áldozni szeretnék ennek a régi hagyománynak –
folytatta Roy. – Szívességet kérek valakitől az első sorból.
Rövid szünetet tartott, és egyenesen Vivianre nézett.
A lány lélegzete elakadt, mozdulatlanul ült a helyén,
elkészülve a legrosszabbra.
– Szeretném megkérni dr. Vivian Leightont, akit
mindannyiuknak lesz szerencséjük még megismerni, hogy
ebédeljen velem.
Vivian lehunyta a szemét, és legszívesebben elsüllyedt
volna. Hogy tehette ezt vele ennyi ember előtt?
De a felhangzó nevetés, lelkes dobolás és a helyenkénti egy–
két bravó önmagáért beszélt. Ha most visszautasítja Roy
meghívását, csak nevetségessé teszi magát. Nem beszélve
arról, milyen negatív hatással lenne ez a referátuma
fogadtatására.
Felállt, s mint mindenki, ő is kezdte összepakolni a holmiját.
Az eset több volt, mint kínos, de nem maradt más választása,
mint jó képet vágni hozzá.
– Na, válj csak! Ezt nem úszód meg szárazon! – sziszegte
a feléje közeledő Roynak.
– Elfogadtad volna különben a meghívásomat? –
kérdezett vissza Roy nevetve.
– Természetesen nem! – mondta a lány haragosan, és Roy
bólintott.
– Na látod, én is így gondoltam – kacsintott Vivianre, és a
lánynak haragja ellenére is vissza kellett mosolyognia rá.
– Ismerek itt a közelben egy helyes spanyol éttermet –
mondta Roy már a taxiban ülve. – Kitűnő a konyhájuk, és ez
idő tájt nincs is annyira tele.
Vivian beleegyezően bólintott, így Roy megadta a címet a
taxisnak.
Nagyon gyorsan elrepült az idő. Vivian kitűnően érezte
magát Roy társaságában. Minden gátlása megszűnt, s most
titkon méregette a férfit a hatalmas kocsi hátsó ülésén, ami
már újra az egyetem felé vitte őket.
Orrát megcsapta Roy borotválkozóvizének meghitt illata,
amikor az közelebb hajolt hozzá, hogy valami érdekeset
mutasson neki az utca túloldalán.
 Vivian lehunyta a szemét és elképzelte, milyen csodálatos
lenne, ha a férfi újra a karjaiban tartaná őt. A hirtelen
felindulás arcába kergette a vért.
Roy pontosan látta, mi megy végbe a lányban, de úgy tett,
mint aki semmit sem vesz észre.
Ezt most magadnak köszönheted, Vivian! – gondolta
elégedetten. Nem akarta olyan könnyen megadni magát.
Megérdemelte, hogy lubickoljon egy kicsit a lány
vergődésében annyi visszautasítás után.
– Nézd csak! Abban az utcában laktam cselédkönyves
orvos koromban – mutatott ki az ablakon Vivian karjára téve a
kezét. A lány összerándult. Roy pedig diadalmasan nyomott el
egy mosolyt.
– Mi a szándékod, ha Johnson tényleg elbocsát?
– Honnan tudsz erről? – kapta fel a fejét őszinte
csodálkozással Vivian.
Roy cigarettát húzott elő a zsebéből, Vivian felé kínálta, de a
lány most nem kért.
– Rengeteg pletyka kering mostanában átszervezésről,
takarékossági intézkedésekről meg hasonlókról – vonta meg a
vállát egykedvűen Roy. – Csak eszembe jutott, hogy te még
meglehetősen új vagy az aneszteziológián, és ilyen esetekben
mindig azokra jár rá elsőként a rúd, akik utoljára jöttek.
– Egyelőre nem gondolkoztam rajta. Majd meglátom,
hogy alakulnak a dolgok – tért ki az egyenes válasz elől
Vivian, és igyekezett nyugodt hangot megütni. Semmiképpen
sem akarta elárulni, hogy tulajdonképpen már az utcán van.
Valami nem stimmel a hangjával. Talán nem is annyira
flegma, mint gondoltam – mondta magának Roy.
 – Sajnálom, Vivian – szólt békítően, és a mellére vonta a
lány fejét. Gyengéden végigsimított a haján, és megcsókolta.
Vivian felemelte az arcát, és a nyilvánvaló vágyakozás
láttára a férfi szemében elakadt a lélegzete. A következő
pillanatban már ajkán érezte Roy puha száját.
Szörnyű nagy butaságot csinálsz – gondolta. De már késő
volt! A vágy minden értelmes gondolatot kisöpört a fejéből, és
a tiltakozás legkisebb jele nélkül vette tudomásul, amikor Roy
a szálloda címét mondta be a taxisnak.
Mindketten úgy érezték, sosem érnek fel arra az emeletre,
ahol Vivian lakott.
Alig csukódott be az ajtó mögöttük, Roy máris szorosan
átölelte a lányt. Jegyzetek hullottak a földre, és a hálószoba felé
menve már mindketten türelmetlenül vetkőzni kezdtek.
Vivian ruhája, blúza, cipője, Roy kabátja, zakója pillanatok
múlva már a földön hevert, de ez most egyiküket sem
érdekelte. Csak ők ketten számítottak meg a szenvedély, amit
egymás iránt éreztek.
Amikor végre Vivian egy szál kombinéban állt Roy előtt, a
férfi egy pillanatra eltolta magától, és csodálattal nézett végig
rajta.
– Hogy lehettem olyan ostoba, hogy futni hagytalak? Te
vagy a legszebb... – Tovább már nem tudta mondani, mert
Vivian csókkal zárta le a száját.
– Szeress engem! – suttogta elhalóan, de Roy tökéletesen
értette. Felemelte a lányt és óvatosan az ágyra fektette. Majd
letépte magáról a maradék ruhadarabokat, és Vivian mellé
dőlt.
– Várj! – nevetett Roy, amikor Vivian le akarta venni a
kombinéját. A leheletvékony selymen keresztül ujjaival
megérintette a lány feszülő mellét. A bimbók azonnal
megmerevedtek. Viviant mintha áramütés érte volna. Roy
lassan felültette, lehúzta róla a kombinét anélkül, hogy a
simogatást abbahagyta volna. Vivianben már tombolt a
vágyakozás. Ujjaival végigsimított a férfi domború mellkasán,
lejjebb csúszott lapos hasára, majd végül megállapodott az
ágyékán.
– Ó, drágám! Csodálatos vagy! – nyögött fel Roy.
Vivian fékezhetetlen volt. Amikor megérezte Roy ágaskodó
férfiasságát, még lejjebb csúszott, hogy teljes egészében
magába fogadhassa.
– Még ne! – kérte Roy és lehengeredett a lányról.
Csalódott sikkantás hagyta el Vivian száját, ami azonban
azonnal gátlástalan lihegéssé változott, amikor észrevette,
mire készül Roy.
A férfi egyetlen heves mozdulattal letépte Vivian bugyiját,
és simogatni kezdte a lány combját. Ujjai egyre feljebb
vándoroltak, mígnem elérték a szeméremdomb közepét, ahol
megállapodtak, és cirógatásukkal az elviselhetetlenség
határáig fokozták Vivian élvezetét.
Tüzes karikák táncoltak a lány szeme előtt, könyörögve
kérte Roytól a megváltást, aki szintén képtelen volt tovább
türtőztetni magát, és egy halk nyögéssel behatolt Vivianbe.
A lány felsikoltott és engedelmesen igazodott a férfi diktálta
észveszejtő ritmushoz. Széttárta combját, hogy teljes
egészében befogadhassa Royt. Egyre gyorsabb tempóban
hajtották egymást a csúcspont felé, ami mindkettőjüket
ugyanabban a pillanatban érte el elemi erővel.
 Még sokáig feküdtek összefonódva, verejtékben úszva,
szótlanul, és Vivian azt kívánta, mint minden nő ebben a
helyzetben, hogy bár sose érne véget ez a pillanat.
De minél hosszabb ideig feküdt Roy mellett mozdulatlanul,
annál inkább tisztult a feje, és tudta, milyen keservesen meg
fog fizetni ezért a röpke boldog óráért. Hiszen semmi sem
változott. Roy még mindig Angié vőlegénye, és miatta nem is
fogja elhagyni. Könnyek szöktek a szemébe erre a gondolatra.
Roy megérezte a lány érzelmeinek változását és
megsimogatta a fejét.
– Mi történt, kedves? – kérdezte gyengéden.
– Semmi, csak tudod, mindig sírnom kell, ha valami
ennyire szép volt – hazudta boldogtalanul Vivian.
Ez így nem mehet tovább! Nem szabad többé látnom! –
gondolta kétségbeesetten. Csakhogy egyszerűen képtelen volt
ezt megmondani neki. Ha Roy ránézett, minden ésszerű
gondolat egyszeriben kiröppent a fejéből.
– Találkozunk ma este? – kérdezte szerelmesen Roy
később a zuhany alatt.
– Igen... nem... nem is tudom...
– Nyolckor érted jövök, és megünnepeljük a
kibékülésünket. Rendben? , ,
Vivian némán bólintott, és remélte, hogy addig csak eszébe
jut valami értelmes megoldás.
 – Mit akar ez jelenteni, hogy nem tudott tovább maradni?
Hirtelen talán látomása támadt, ami megparancsolta önnek,
hogy visszatérjen?
Vivian bűntudatosan méregette cipője orrát. – Igen,
professzor úr – mondta alig hallhatóan, de Johnsonnak kitűnő
volt a hallása.
– Mi igen? – kiáltotta magából kikelve. – Látomása volt?
– Nem, professzor úr.
– Hát akkor mondja azt, amit gondol. Semmi kedvem
sincs rejtvényeket fejteni. Az ön hirtelen elutazása New
Yorkból éppen elég rejtélyes számomra.
Miközben a hosszú prédikációt tartotta, egyfolytában le s
feljárt a szobában, most azonban közvetlenül Vivian előtt
megállt.
– Mit gondolt, dr. Leighton? Az ember nem hagy csak
úgy ott egy kongresszust, amikor szerepel az előadók listáján,
és másnap referátumot kell tartania!
Megcsóválta a fejét, és lerogyott az íróasztal mögötti székbe.
Kutató pillantásokkal méregette Viviant.
– Azt hiszem, komoly lehetőséget szalasztott el, Miss
Leighton, hogy előbbre segítse a karrierjét.
Vivian nagyot nyelt. A főnök csak akkor nevezte Miss–nek
az orvosnőit, ha valamiért nagyon haragudott rájuk. De
hogyan is magyarázhatná meg neki az indítékait? Elég
képtelenül hangzott volna, hogy tulajdonképpen Roy elől
menekült. Meg saját magad elől! – tette hozzá egy belső hang.
– Az egész délelőttömet azzal töltöttem, hogy a
csodálkozó kollégákat próbáltam megnyugtatni, akik olvasták
az ön kéziratát, és várták az előadást.
Johnson hatalmasat csapott az asztalra. – Még árra sem
vette a fáradságot, hogy a rendezőbizottságnak elfogadható
magyarázatot adjon. Személyes okokból el kell utaznom. Hát
ki hallott még ilyet?
Egy fáradt kézlegyintéssel elbocsátotta Viviant. – Beszélünk
még erről! – kiáltott utána.
Az ajtó becsukódott, és Johnson elgondolkozva nézett maga
elé. Tudta, hogy a fiatal doktornő az egyik legkitűnőbb
aneszteziológus, aki valaha az osztályán dolgozott. Ha
elbocsátja, pótolhatatlan veszteség éri, de az igazgatótanács
álláspontja ellen semmit sem tehetett.
Megcsóválta a fejét. Amit viszont most megengedett
magának, az igen kellemetlen következményekkel járhat. Csak
remélni tudta, hogy az öreg McGee nem von le messzemenő
szakmai következtetéseket ebből a lépésből, mert őszintén
kívánta a lánynak, hogy megkapja az állást McGee klinikáján.
Egy pillanatig habozott, majd megkérte a titkárnőjét, hogy
kapcsolja New Yorkot.

– A Kaméleonnak már megint sürgős a dolog – mondta

Angéla Golightly, Johnson sokat próbált, harcedzett titkárnője
Viviannek, aki a sarokban szürcsölgette kávéját, amit
vigasztalásul a titkárnőtől kapott.
– Úgy néz ki, mint aki kísértetet látott – kiáltott Vivianre
pillantva, amikor az kijött a főnöktől, és a kezébe nyomta a
csészét.
Vivian hálás volt azért, hogy egy pillanatra kifújhatta
magát. Egész éjjel nem aludt, és ez a mostani kihallgatás is
meglehetősen igénybe vette.
Csak arra vagyok kíváncsi, Roy hogyan fog reagálni –
gondolta, miközben a forró itallal próbálta nyugtatni magát. –
Halló, New York Astoria? McGee professzor úrral szeretnék
beszélni. Igen, úgy mint McDonald, csak Donald nélkül.
Angéla Golightly eltakarta a kagylót, és jelentőségteljesen
Vivianre pillantott. – Igazán viccesek ezek a New Yorkiak!
– McGee professzor úr? Itt Johnson professzor titkársága,
a professzor úr szeretne beszélni önnel.
Miután helyére tette a telefont, kérdően nézett Vivianre.
– Leszaladhatnék egy pillanatra friss kávéért?
– Nyugodtan elmehet, addig én majd tartom a frontot –
ajánlotta fel azonnal Vivian.
– Nem tart tovább öt percnél. Csak a professzor úr
délután mindig rengeteget megiszik, és igencsak nyűgös, ha
nincs elegendő mennyiség.
Angéla Golightly elment, Vivian pedig leereszkedett a
titkárnői székbe. Pillantása a telefonra esett. Tulajdonképpen
fel kellene hívnia Carolt. Szüksége lett volna valakire, akinek
kiöntheti a szívét.
Felemelte a kagylót, és már épp tárcsázni akart, amikor
hirtelen megállt a keze a levegőben. Valószínűleg Angéla
elfelejtette szabaddá tenni a vonalat, mert a készülékből halk
duruzsolás hallatszott.
Vivian azonnal vissza akarta tenni a kagylót a helyére,
amikor összerándult. Ez teljesen úgy hangzott, mintha...
Alig mert lélegzetet venni, és a tenyerét szorosan a kagylóra
szorította.
– ...számomra is érthetetlen. Bizonyára valami
félreértésről van szó. Az ajánlat ettől függetlenül továbbra is
fennáll.
Vivian visszatartotta a lélegzetét. Ez Roy hangja volt,
tévedés kizárva.
– Nem érzem túl jól magam ebben a szerepben, Palmer –
mondta habozva Johnson. – Ha dr. Leighton odakerülhetne...
– Már elmondtam azokat az érveket, ami miatt az
elbocsátásra sor kerülhetne, professzor úr. Ne aggódjon, az
igazgatótanács maga mögött áll, senki sem hibáztathatja.
– Nos, jól van, dr. Palmer, remélem, tudja, mit csinál. Én
általában az egyenes utat jobban kedvelem.
Roy nevetése a vonal másik végén Vivian szívébe markolt.
– Ez csak a becsületére szolgál, professzor. Azonkívül az
igazgatótanács–
Ebben a pillanatban lépések hangzottak fel a folyosóról, és
Vivian gyorsan letette a kagylót.
A következő pillanatban Angéla Golightly lépett be
hatalmas tálcát egyensúlyozva a kezében.
– Na, ezzel is megvolnánk. Remélem, ennyi elég lesz... –
Hirtelen elhallgatott, amikor Vivian arcára nézett.
– Úristen, kislány! De hiszen halálsápadt! – kiáltott fel. –
Még a végén elájul itt nekem!
– Nem, köszönöm, jól vagyok – hárította el sietve Vivian.
– Azt hiszem, csupán friss levegőre van szükségem.
Sietve elhagyta a titkárságot, mert nem bírta volna elviselni,
hogy Angéla előtt sírva fakadjon. De a folyosón már szabad
folyást engedett a könnyeinek.
Egyszerűen nem akarta elhinni, amit az imént hallott. Ezek
szerint Roy volt a felelős az elbocsátásáért! Vivian magánkívül
volt a dühtől és a csalódástól.
De miért? Mi előnye származhatott ebből a férfinak? El
tudta képzelni, milyen dühös lehetett, amikor tegnap este
közölték vele a szállodában, hogy elutazott, pedig találkozója
lett volna vele.
De neki megvolt az oka! Belenézett a felvonó tükrébe, és
elijedt magától. Egyébként mindig csillogó szeme most
tompán fénylett, alatta a sötét árnyékok egyértelműen az
átvirrasztott éjszakára utaltak.
Az orvosi szobában egyenesen Irving Brown karjaiba
szaladt.
– Helló! Már meg is jött? Azt hittem, a kongresszus még
javában tart.
– Igen! Nem! Úgy értem, én korábban eljöttem...
Vivian legszívesebben felképelte volna a férfit, amikor
annak arcán fensőbbséges mosoly jelent meg.
– Talán nem váltak valóra a tervei? – kérdezte gúnyosan
Brown.
– De, minden a legnagyobb rendben volt – felelte
hűvösen Vivian, miközben levetette a köpenyét és belebújt a
kabátjába.
Mára elege volt mindenből. Csak arra vágyott, hogy minél
előbb otthon legyen. Lezuhanyozik, és egy jó könyv
társaságában ágyba bújik – tervezgette magában.
Felment az osztályra anélkül, hogy egyetlen szót is
vesztegetett volna Irving Brownra, és megkérte az egyik
kollégáját, hogy vegye át tőle a mai ügyeletet. Csendes napnak
ígérkezett, így minden probléma nélkül sikerült elintéznie a
cserét.
Megkönnyebbült, amikor végre kocsijával a kikötő felé
tartott. Csak amikor az ajtót becsukta maga után, akkor
taglózta le a visszafojtott feszültség". Táskáját, kabátját
ledobta, és zokogva rogyott le a nappaliban a kanapéra.
Mindent elrontottam – gondolta. Nemcsak azért, mert Roy
ezek szerint bosszút akar állni, hanem a szakmai
előmenetelemnek is fuccs.
Biztos talál majd magának állást, de ha elterjed a híre, mit
művelt a kongresszuson, a nagy klinikák bizonyára sajnálattal
fogják elutasítani a jelentkezését. Egy aneszteziológus, aki
ennyire kiszámíthatatlan, túlságosan is nagy rizikófaktor.
Ennél azonban sokkal rosszabb volt az a nyilvánvaló tény,
hogy Roy keserűen csalódott benne. Mi másért bátorította
volna Johnsont arra, hogy bocsássa őt el? Összeszedte magát,
és bement a fürdőszobába. Először is veszek egy forró fürdőt –
gondolta. – Aztán majd meglátjuk a továbbiakat. Annak
semmi értelme, hogy itt üljek és zokogjak szüntelenül.
Magadnak köszönheted ezt a kutyaszorítót, magadnak is kell
kimászni belőle.
Mindjárt holnap bemegy, elkéri a papírjait Johnsontól, és
kiveszi a maradék szabadságát. Utána majd lesz ideje új állás
után nézni. És így talán az is könnyebben felejtődik majd, ami
Royjal történt.
 Roy! Miközben jólesően ernyedt el a forró vízben, azon
tanakodott, vajon a férfi gondol–e rá. Bizonyára épp eléggé
lefoglalja Angié! – gondolta dühödt keserűséggel, és újfent
elhatározta, hogy Roy Palmert végleg kitörli az emlékezetéből.

– Bizonyára nyomós oka lehetett dr. Leightonnak, amiért

ilyen hirtelen elutazott – mondta New Yorkban Jonathan
McGee Roynak. – Habár meg kell mondanom, rettenetesen
sajnálom, hogy elmaradt az előadása.
Majd Roy vállára tette a kezét, és figyelmesen fürkészte ' a
fiatal sebészt.
– Ugye van valami dr. Leighton és maga között, amit nem
• akar elmondani nekem?
Roy összerezzent. – Nos, igen. Azt hiszem, tudom, miért
utazott el Vivian – válaszolt vontatottan.
– Van ennek valami köze ahhoz az ominózus
ebédmeghíváshoz?
– Közvetve igen – vallotta be Roy. Amikor Jonathan
kérdő tekintetével találkozott a szeme, mesélt neki a bálról
meg a közösen elköltött ebédről, csak a szerelemben együtt
töltött órákat hallgatta el.
Jonathan incselkedve elmosolyodott, és elővett egyet hőn
szeretett brazil szivarjai közül. Sűrű füstfelhőt eregetve
megértő szemekkel nézett Royra.
– Meg kell mondanom, Roy, hogy én ugyan szívesen
elfogadnám magát vőmnek, de amint azt már bizonyára maga
is észrevette, a lányom még nem érett a házasságra... –
Hirtelen elhallgatott, majd így folytatta. – Nos, azt hiszem, ez
túl messzire vezetne.
 Roy pontosan tudta, mit akart mondani Jonathan. Tisztában
volt vele, hogy Angié találkozásai Prescott–tal egyáltalán nem
voltak olyan ártalmatlanok, ahogy azt a lány próbálta
beállítani. Roy ismerte Prescottot, a hírét nem kevésbé, és
abban is biztos volt, hogy Angié nem tud sokáig ellenállni
neki.
Roy csak azon csodálkozott el, mennyire hidegen hagyja a
lány hűtlensége. Persze neki volt a legkevesebb oka felizgatnia
magát a lány viselkedésén. Hiszen még egy szóval sem
említette neki Viviant, a gyakoribb találkozások elől pedig sok
munkájára való hivatkozással következetesen kitért.
Nem csoda, ha a lány Prescottnál vigasztalódik, neki
legalább ideje van rá.
– Hát igen! Úgy néz ki, mégiscsak valaki mást kell
szereznünk az aneszteziológiára. Mi a véleménye, Roy? –
szakította félbe gondolatmenetét Jonathan.
– Nem tudom – válaszolt őszintén a férfi. – Vivian
ragyogó orvos. Igazán nagy kár lenne, ha miattam nem tudna
jönni. Ugyanakkor rábeszéltem Johnsont, hogy nyugodtan
bocsássa el. Először ugyanis a fellebbviteli bíróság elé akarta
vinni az esetet tiltakozásul az igazgatótanács döntése ellen.
Amikor azonban megmondtam neki, hogy mi esetleg
felvennénk a lányt...
Jonathan hátradőlt a székén. – Azt hiszem, ez kissé
elhamarkodott cselekedet volt. – Ujjaival rábökött Vivian
előadásának kéziratára. – Semmi kétség, az ifjú hölgy kitűnő
koponya. Ezen túlmenően nekünk azonban olyan valakire van
szükségünk, aki abszolút megbízható. Egyetlen páciensünket
sem akarom azért elveszíteni, mert az aneszteziológus esetleg
aznap épp összeveszett a barátjával.
McGee felállt és kinyújtózott.– Még egyszer átgondolom ezt
a dolgot. Mivel Johnson olyan remek véleményt adott róla, s
amint látom, maga is el van ragadtatva tőle...
Roy örült, hogy Jonathan nem tudott olvasni a
gondolataiban. Különben tudta volna, hogy e pillanatban
minden volt, csak nem elragadtatott Viviantől. Különösen a
New York–i jelenet után nem. Nem kis meglepetésére akkor
este egy alacsony, enyhén pocakosodó orvost talált Vivian
szállodai szobájában, név szerint Fletcher Hendersont, és
először azt hitte, valami félreértésről van szó. Hamarosan
kiderült azonban, hogy Vivian két férfival is találkozót beszélt
meg egy időben, majd egyszerűen lelépett. Rossz filmbe illő
jelenet volt. Roy alig várta, hogy újra Bostonban legyen, és
kérdőre vonhassa a lányt.
Viviannek néhány dolgot meg kell magyaráznia – gondolta
bosszúsan. És ezúttal nem fog elszaladni előlem.

– De John, hányszor mondjam még el neked, hogy nem

vagyok szerelmes beléd? Mikor érted már meg végre? – Angié
McGee hanyag mozdulattal simította ki haját a homlokából, és
kissé unottan nézett Prescottra, aki fájdalmas grimaszt vágott
erre a megjegyzésre.
Egy széles ágyban feküdtek John Long Island–i hétvégi
házában, amit a férfi előszeretettel használt szerelmi
légyottjainak lebonyolítására.
Ezúttal azonban egészen másképp alakultak a dolgok, mint
tervezte.
Kezdettől fogva Angié irányította a kapcsolatukat, s John
egyszer csak azon kapta magát, hogy mást sem tesz, csak lohol
a lány után.
Angié felé hajolt, és gyengéden megcsókolta.
– Te ugye minden bostoni lakos személyi aktáját meg
tudod szerezni, nem igaz, szívi? – kérdezte búgó hangon
Angié.
– Hm – mormolta John, és elragadtatottan legeltette
szemét Angié pompás testén. Ez a nő megőrjít engem –
gondolta, és érezte, hogy teljesen kiszáradt a szája. Még sosem
kívánt ennyire senkit sem, mint most Angie–t, és a tény, hogy
nem volt hajlandó enni a tenyeréből, teljesen kikészítette.
– Kinek a bűnei érdekelnek? – kérdezte, miközben tovább
masszírozta a lány kemény melleit.
– Elő tudsz valamit kotorni Vivian Leightonról? – mondta
álmatagon a lány, figyelmen kívül hagyva a simogatást.
– Már értem – füttyentett elismerően John, és felült az
ágyban. – Édes a bosszú, igaz?
– Bosszú? Ugyan miért? – vonta fel tettetett
csodálkozással a szemöldökét Angié, de Johnt nem tévesztette
meg a lány ártatlan arckifejezése.
– Én meglehetősen dühös lennék, ha valaki ilyen módon
próbálná meg elcsábítani a jegyesemet – jegyezte meg gyorsan.
– Az meg, hogy az ifjú doktornő és Palmer között van valami,
több mint nyilvánvaló.
– Ugye, megszerzed nekem azokat a papírokat? –
suttogta a férfi fülébe Angié, és most ő kezdte el simogatni
Johnt, mégpedig a legérzékenyebb pontján.
– Mindent megteszek, amit csak kérsz – nyögött fel a férfi,
és belecsókolt Angié nyakába. így aztán nem is vehette észre a
lány jéghideg tekintetét.
Majd én megmutatom neked, Vivian Leighton – gondolta,
miközben automatikusan viszonozta a férfi ölelését. Angié
McGee nem hagyja, hogy csak egyszerűen elvegyék tőle, ami
az övé!
 Azt hiszem, meg fogja bánni ezt a lépést, dr. Leighton.
Johnson professzor egy vékony borítékot nyújtott át a lánynak,
ami az iratait és a bizonyítványait tartalmazta. – Még nem
próbáltam meg mindent...
– Nagyon köszönöm, professzor úr, de semmi szükség
arra, hogy tovább fáradozzon. Magam is boldogulok.
A lány hangja sokkal magabiztosabban csengett, mint volt
valójában. Mindenesetre borzasztóan örült, hogy legalább a
keze nem remegett, amikor átvette a borítékot.
– Még egyszer beszéltem dr. Palmerrel...
– Dr. Palmerrel? – szisszent fel Vivian. – El sem tudom
képzelni, mi megbeszélnivalójuk lehetett velem kapcsolatban.
– Nos, végtére is...
Vivian ismét a szavába vágott. – Nem hiszem, hogy Roy,
úgy értem, dr. Palmer tehetne értem valamit, ön pedig már
mindent megpróbált, és ha...
Vivian még idejében elharapta az utolsó szót. Csak egy
hajszálon múlt, hogy elárulja azt a bizonyos lehallgatott
telefonbeszélgetést.
– Úgy értem, már éppen eleget tett eddig is – mondta
aztán gyorsan. Ezzel nem is hazudott, hiszen végső soron neki
köszönheti, hogy elvesztette az állását.
 Johnson elgondolkozva nézett Vivianre. Valami nem
stimmel ezzel a két emberrel – gondolta. De nem
kényszerítheti a lányt, hogy a bizalmába fogadja.
– Sajnálom, hogy a szabadságkérelmét nem teljesíthetem,
dr. Leighton – közölte. – Épp tegnap jelentett két
aneszteziológus is beteget, és nekem fogalmam sincs, mikor
tudnak legközelebb munkába állni. Meg kell kérnem, hogy
ezen a héten lássa még el a szolgálatot a sebészeten.
– A sebészeten? – Vivian magánkívül volt. Ez azt
jelentené, hogy állandóan Roy közelében kellene dolgoznia.
Ezt pedig nem tudná most elviselni!
– Nincs más megoldás? – kérdezte olyan kétségbeesett
hangon, hogy Johnson felkapta a fejét.
– Higgye el, ha lenne, én is azt választottam volna. Nem
tudom ugyan, mi történt ön és dr. Palmer között, de remélem,
erre az egy hétre el tudják felejteni.
Elfelejteni, ami történt? Johnsonnak fogalma sincs, miről
beszél – gondolta Vivian, miközben már az osztálya felé
tartott, hogy összepakolj a holmiját. •
Hogy feledhetné el azt, ami eddigi életében a
legcsodálatosabb volt!
– Ó, az elveszett lányka bűnbánóan visszatér családja
körébe. Nem hittem volna, hogy ilyen gyorsan viszontlátom.
Irving Brown kihívóan nézett Vivianre, miközben a lány a
sebészeti osztály orvosi szobájában épp a szekrénybe pakolta
be a holmiját.
– Bűnbánóan? Erről igazán nincs szó – vágott vissza
Vivian nem kevés iróniával a hangjában. – Johnson professzor
úrnak az volt a véleménye, hogy a sebészeti osztályra ráférne
egy kis frissítés.
Irving felnevetett. – A Kaméleon küldte? Meg kell
mondanom, nem is volt rossz ötlet tőle.
Hirtelen megváltozott az arckifejezése. – De komolyra
fordítva a szót, magát tényleg az ég küldte, Vivian. Schneider
és Mallory egyszerre jelentettek beteget, és annyi az új
betegünk, mint még soha. Szeretném tudni, miért kell
mindenkinek egy időben lebetegednie.
– Valószínűleg összebeszélnek, hogy aztán ne érezzék
olyan egyedül magukat a kórházban – nevetett Vivian. Irving
hanyag modora, amit egyébként nem kedvelt túlságosan, most
kapóra jött a lánynak, hogy elűzze rossz hangulatát.
– Na persze, hiszen maga a mi házi pszichológusunk –
ugratta barátságosan a kolléganőjét Irving. Belevetette magát
egy székbe a telefon mellett, és elismerően pillantott Vivianre.
– Olvastam a referátumát, őszintén gratulálok.
Vivian örült a dicséretnek. Tudta, hogy jó munkát végzett,
de a bók nagyon jólesett neki.
– Miért nem akarta megtartani az előadását New
Yorkban? – kérdezte ekkor habozva Brown.
– Ez engem is felettébb érdekelne – hangzott fel mögöttük
egy hang, amely Vivian fejébe kergette a vért. Megpróbált
lehetőleg szenvtelen arcot ölteni, és lassan megfordult.
Roy állt az ajtónak támaszkodva, karját a mellén
összefonva, és átható tekintettel mérte végig a lányt.
– Írásban adtam le az indokaimat New Yorkban a
titkárságon. Ha ez téged érdekel, minden további nélkül
beszerezhetsz róla egy másolatot.
– Jobban örülnék, ha személyesen tőled hallhatnám –
mondta Roy tárgyilagosan. – A barátod, Fletcher Henderson
sem tudott nekem kielégítő információval szolgálni.
Vivian arca lángba borult. Henderson tényleg teljesen
kiment a fejéből.
– Honnan ismered Fletchert?
– Ó, vidám történeteket mesélt nekem az együtt töltött
egyetemi éveitekről, miközben mindketten téged vártunk.
Meg kell mondanom, nagyon tanulságos volt – húzta el
gúnyosan a száját Roy. – Ha nem jut eszembe utánad
érdeklődni a recepción, valószínűleg késő éjszakáig lettem
volna kénytelen hallgatni faképnél hagyott szeretőd
áradozásait.
– Fletcher sohasem volt a... – tiltakozott izgatottan Vivian,
majd elhallgatott. Hogy jön ahhoz Roy, hogy ilyesmit
feltételezzen róla? Különben sem tartozik neki elszámolással,
különösen nem így nyilvánosan. Gyors oldalpillantást vetett
Irving Brownra, aki növekvő érdeklődéssel követte a
párbeszédet.
– Ahogy gondolod – szólt Roy meglehetősen ingerülten. –
Akkor az a javaslatom, hogy találkozzunk ma este, amikor
elmesélheted nekem a saját verziódat.
– Úgy gondolod, hogy Angié lelkesedne, ha rövidre
szabott szabadidődben kollégáid magánjellegű problémáival
foglalkoznál?
– Ami Angie–t illeti: elutazott John Prescott–tal annak
hétvégi házába, és csak az ég tudja, mikor jön vissza.
Azonkívül magam szoktam eldönteni, mivel töltöm az időmet.
Most pedig az a feltett szándékom, hogy a te személyes
problémáidnak szentelem a szabadidőmet.
 – Milyen hízelgő! – vágott vissza Vivian. – Csak azt
felejted el, hogy én is magam szoktam kiválasztani, kivel
beszélem meg a gondjaimat. Nos, közölnöm kell veled, hogy
te nem szerepelsz ezen a listán.
Felkapta a köpenyét, és elviharzott a leforrázott Roy mellett.
A folyosón legszívesebben vállon veregette volna magát.
Jól megmondtam végre neki! – gratulált magának csendes
diadallal. Csak amikor már majdnem elért a műtőhöz, akkor
tudatosodott benne, mit is mondott Roy Angie–ről. John
Prescott–tal a hétvégi házába?
Viviannek remegni kezdett a lába, és gyorsan lerogyott egy
székre.
– Ó, én idióta! – kiáltott fel hangosan, mit sem törődve a
mellette elhaladó kollégákkal. Már éppen vissza akart
fordulni, hogy Royhoz szaladjon és bocsánatot kéljen tőle,
amikor a nevét hallotta kiabálni.
– Dr. Leighton! Kérem, azonnal jöjjön! Sürgős esetünk
van, szükségünk van a segítségére.
Vivian egy pillanatig tanácstalanul álldogált, de a nevét
kiabáló orvos már– eltűnt. Csak abban reménykedhetett, hogy
az operáció után majd találkozik Royjal, és akkor mindent
megmagyaráz neki.

– Uram atyám! A kicsikének meglehetősen felvágták a

nyelvét! – jegyezte meg Irving Brown, miután Vivian eltűnt.
Roy, mintha gyökeret eresztett volna, mozdulatlanul
meredt maga elé. Majd idegesen végigszántott a haján, és úgy
nézett Brownra, mintha most látná először életében.
– Hogy mi?... Ja, igen, azt lehet mondani – dadogta
zavartan.
Irving előrehajolt, és aggodalmasan fürkészte Royt. – Talán
rosszul van? Olyan sápadt!
– Nem, nem! Teljesen jól vagyok – biztosította kollégáját
sietve Roy. – Én... csak gyorsan el kell...
De mondat közben hirtelen elhallgatott, nyitva hagyva a
kérdést, mit is kell olyan gyorsan csinálnia, és kiviharzott a
szobából.
– Tiszta bolondokháza! – jegyezte meg Brown, és
cigarettára gyújtott.
– Bolondokháza? Az nem kifejezés! – hangzott egy
erőteljes hang az ajtóból. Johnson professzor dühtől tajtékozva,
lila fejjel állt ott, és eltorzult arccal nézett az orvosra.
– Hol van Palmer? – üvöltötte magából kikelve.
– Hm. – Irving Brown, akit teljesen elképesztett a
professzor ilyetén fellépése, minden igyekezetével azon volt,
hogy félre ne nyelje az éppen leszívott cigarettafüstöt.
– Köszönöm – vakkantotta Johnson, majd ugyanolyan
hirtelen, ahogy jött, el is tűnt.
Irving most már végképp nem tudta, mire vélje a dolgot.
Időközben Johnson megtalálta Royt, aki épp be akart lépni
abba a műtőbe, ahova az imént Viviant hívták.
– Roy, van egy kis ideje a számomra?
Roy felpillantott, és felvonta a szemöldökét, amikor Johnson
még mindig felpaprikázott arcát meglátta.
– Igen. Miről van szó?
– Nem itt, jobb lenne az irodámban. Kérem.
– Nem érne rá egy kicsit később? – kérdezte kissé
türelmetlenül Roy. – Pillanatnyilag...
 – Nagyon fontos lenne. Különben nem vettem volna a
fáradságot, hogy személyesen szaladgáljak maga után, nem
gondolja?
Roy felvonta a vállát, és engedelmesen követte Johnsont a
felvonóhoz.
Amikor végre a főnök dolgozószobájában voltak, Johnson
éles tekintettel mérte végig Royt, és hátradőlt a karosszékében.
– Most pedig egészen pontosan tudni akarom, mi történt
dr. Leighton és maga között. És ne jöjjön nekem holmi
kifogással a magánszféráról meg hasonlókról. Addig innen ki
nem engedem, amíg meg nem tudom az igazságot, mégpedig
a teljes igazságot.
Szavait nyomatékosítandó hatalmasat ütött puszta
tenyerével az asztalra.
Roy nem tudta elrejteni csodálkozását Johnson különös
viselkedése láttán.
– De hát mi történt? – kérdezte izgatottan. – Miért
gondolja, hogy olyasmi van dr. Leighton és én köztem, ami
érdekelhetné magát?
– Mert dr. Leighton ma reggel nálam járt, és elkérte a
személyi kartonját. Ha jól értettem, valahol vidéken akar állás
után nézni.
Johnson óriási erőfeszítéseket tett, hogy nyugodt hangon
beszéljen, de legszívesebben kiabált volna.
– Igyekeztem meggyőzni, hogy nagy hibát követ el, de
láthatóan semmilyen hatással sem voltam rá.
Türelmetlen kézmozdulattal intette le Royt, amikor az
közbe akart szólni.
– Még nem vagyok készen. Egy jó órával ezelőtt felhívott
McGee, és elmesélte aggodalmait, amelyek Vivian viselkedése
miatt támadtak benne. Nincs egy fél órája, hogy ez a Prescott
telefonált, és arról érdeklődött, igaz–e, hogy alkalmatlanság
miatt ki akarom rúgni dr. Leightont.
Johnson elhallgatott, haragosan nézett Royra, majd így
folytatta. – Azt hiszem, ez elegendő indok arra, hogy igénybe
vegyem szűkre szabott idejét. Elfogadható magyarázatot
követelek, Palmer doktor úr!
Johnson előrehajolt, kivette a szájából a cigarettát, amit
egész idő alatt meg akart gyújtani, majd undorodva a
hamutartóba dobta.
Roy, aki egyre növekvő csodálkozással nézett a főnökére,
gondolataiba merülve hallgatott. Hogy Jonathan McGee
telefonált, az oké, hiszen neki is beszélt már az aggodalmairól
New Yorkban. De hogy John Prescott hogyan szerzett
tudomást Vivian elbocsátásáról, az rejtély volt számára.
Tulajdonképpen csak egyetlen magyarázat jöhetett számításba,
de ekkora aljasságot azért nem tételezett fel Angie–ről.
Johnson lihegése emlékeztette rá, hogy a főorvos még
mindig az ő magyarázatára vár, és tudta, kénytelen lesz
valami elfogadhatót kitalálni. Johnson tulajdonképpen nagyon
rendes főnök volt, de ha olyan érzése támadt, hogy jogtalanság
történik a hatáskörében, akkor igencsak kellemetlen tudott
lenni.
A legrosszabb az egészben, hogy Roy tudta, viszonyáról
Viviannel semmiképpen sem tehet említést, a lány biztosan
ellene lenne,
Ebben a pillanatban eszébe jutott Fletcher Henderson.
Gondolatban bocsánatot kért tőle, de nem volt más választása,
őt kellett megneveznie akként, amiért Vivian olyan hirtelen
elutazott New Yorkból. Ez volt az egyetlen elfogadható
magyarázat, ami hirtelen eszébe jutott, és talán Johnson
haragját is lecsillapíthatja.
Amikor tíz perc múlva elhagyta a főnök szobáját, Roy
arckifejezése elárulta, hogy a megbeszélés nem éppen
barátságos légkörben zajlott le. Amit Johnson mondott neki,
szinte hihetetlen volt.
– Remélem, hogy jó oka volt erre – mormolta, miközben
köpenyét kigombolva végigrohant a folyosón.
Egyértelmű volt, hogy annak a személynek, akire gondolt,
semmi oka sem lehetett a vidámságra.

Vivian levette a szájvédőjét, és kinyitotta a vízcsapot. A

hideg víz végigfolyt a karján. Tenyerével felfogott belőle egy
keveset, és az arcára spriccelte.
– Minden elismerésem az öné, kollegina, igazán
nagyszerű teljesítményt nyújtott – mondta az operációt végző
sebész. – Már azt hittem, nem tudjuk megmenteni, de a döntő
pillanatban ön meg tudta őrizni a lélekjelenlétét.
Vivian fáradtan mosolygott. Jólesett az elismerés, még
akkor is, ha ez mit sem változtatott a tényen, hogy itteni
állásának befellegzett.
– Azt hallottam, hogy elmegy, igaz ez? – kérdezte
kíváncsian a kolléga, és várakozóan nézett rá.
– Igen, levegőváltozásra van szükségem – válaszolta sietve
Vivian.
A férfi arcáról egyértelműen leolvashatta, hogy egy szavát
sem hitte.
 Úgy látszik, a pletyka feltartóztathatatlanul terjed –
gondolta rezignáltan a lány. Talán jobb is mielőbb eltűnni
innen, mielőtt még mindenki rajta és Royon köszörüli a
nyelvét.
Roy! Mindenképpen találkoznia kell vele, hogy tisztázhassa
a félreértést. Lehet, hogy már elkésett! De Vivian
belekapaszkodott a gondolatba, hogy azért mégis lehet még
esélye. Elindult az orvosi szobába átöltözni. '
– Bocsásson meg dr. Leighton, de beszélni szeretnék
önnel.
Vivian azonnal felismerte a férfit, aki az orvosi szoba előtt
megszólította.
– Mr. Prescott! Micsoda meglepetés! Azt hittem, New
Yorkban van.
– Pontosabban Long Islanden voltam – felelte kimérten
Prescott, de hirtelen elpirult Vivian kétértelmű megjegyzésére.
– De a maga körül kirobbant botrány miatt sajnálatos módon
meg kellett szakítanom a szabadságomat, Miss Leighton –
folytatta jeges udvariassággal. – Az újságom tudósít erről, de–
mi sohasem hozunk le semmit egyoldalúan. Ezért szeretném,
ha elmondaná nekem a dolgok állását a saját szemszögéből is,
mielőtt megírom a cikkemet.
Vivian nem sokra tartotta Prescott újságját, de sejtette, mire
akar kilyukadni a férfi.
– Nos, Mr. Prescott, el nem tudom képzelni, miféle
információval szolgálhatnék, amiről még nincs tudomása.
Azonkívül nagyon sietek, el akarok...
– Nem tart sokáig, doktornő, és az ön érdeke is, hogy
objektíven tájékoztassuk a nyilvánosságot.
 – A nyilvánosságot! Ugyan, mit érdekli a nyilvánosságot,
hogy mi történik velem?
– Végtére is az ön helyét is az adófizető polgárok
befizetéseiből tartják fenn, nem igaz? így joguk van megtudni,
mi folyik itt. Például, hogy megpróbálta azzal elodázni az
elbocsátását, hogy viszonyt kezdett dr. Palmerrel. Hogy
megpróbált rajta keresztül egy magánklinikán magának egy
remek állást... hát hogyan is fogalmazzak? Megszerezni?
Összeszélhámoskodni? Hogy alkalmatlanság miatt el akarják
bocsátani, mert képtelen volt az orvoskongresszuson
megtartani egy előadást, ami feltehetően nem is öntől
származott. Ez mind olyan kérdés, ami...
– Ami az ön szennylapjának a viccoldalára kívánkozik,
maga átkozott sarlatán – hangzott fel egy erőteljes hang a
hátuk mögül.
Johnson professzor hirtelen megjelenését még sosem találta
ennyire kívánatosnak Vivian, mint ebben a pillanatban.
Legszívesebben a nyakába ugrott volna. Prescott képtelen
vádaskodása teljesen letaglózta a lányt. Szabályosan
megbénították a rázúduló rágalmak, és képtelen lett volna
egyetlen értelmes szót is kinyögni.
Miután Johnson rövid úton kidobta a hevesen tiltakozó és
fenyegetőző Prescottot, Vivian kimerülten rogyott le egy
székbe, és gondolataiba merült.
Ez nem lehet igaz!
Ennyire messzire ment volna Roy? Képtelenség! Vagy
mégsem? Felfoghatatlan – gondolta megrendülten. Ennyire
dühös lenne rám?
Meg kell adni, tökéletes bosszúterv volt! Ha ez a cikk
megjelenik, ő egy életre el van intézve Bostonban.
Kinyílt az ajtó, és Johnson lépett be rajta.
– Nagyon köszönöm, professzor úr – mondta még mindig
remegő hangon Vivian.
– Nincs mit megköszönnie – felelt a főorvos nyugodtan.
– Nekem tökéletesen elég lenne, ha végre megtudhatnám,
mi zajlik a kórházamban. Na, most szépen bepúderezi az
orrát, utána pedig eljön velem vacsorázni. És ha egész éjszaka
ennem kell, akkor is hallani akarom az igazságot. Megértette?

Roy tajtékzott a dühtől. Ez a történet szinte hihetetlen volt.

– Meg tudod nekem magyarázni, hogyan jutott eszedbe
megbízni Prescottot, hogy Vivian után szimatoljon? – kiáltott
Angie–re, aki szinte megsemmisült Roy dühös tekintetének
súlya alatt.
Nem így képzelte a Vivian Leighton fölötti diadalát.
Egészen más képet festett erről annak idején lelki szemei előtt.
Feltételezte, ha kitudódik, hogy Vivian csak az állás miatt
kezdett kalandot vele, a férfi bűnbánóan vissza fog térni
hozzá, térden csúszik majd előtte, ő pedig hűvösen elutasítja–
Ehhez képest Roy cseppet sem volt bűnbánó, térden sem
csúszott előtte. Éppen ellenkezőleg. Pillanatnyilag félő volt,
hogy szétrobban a felháborodástól, és íme azt is tudta, hogy
Angié húzódik meg a vádaskodások hátterében.
A lány megpróbálta menteni, ami még menthető volt.
Bocsánatkérő mosollyal fordult a férfi felé, és karjára tette a
kezét.
– Hinned kell nekem, Roy! Én csak rád gondoltam,
amikor Prescottot megkértem, hogy nézzen utána ennek a
dolognak. Hiszen szeretlek, és nem akartam, hogy ez a nő
kihasználjon és megsebezzen.
Roy lerázta magáról Angié kezét, és meglehetősen
gúnyosan válaszolt. – Nem is tudtam, hogy ilyen szociális
vénával is rendelkezel. így valószínűleg puszta együttérzésből
töltötted a hétvégét Prescott–tal?
Angié elvörösödött, de még nem adta fel.
– De Roy, miért nem felejtjük el ezt a buta históriát, és...
Roy türelmetlenül félbeszakította.
– Neked az csak buta história, hogy puszta szeszélyből
tönkre akartad tenni egy ember karrierjét?
Szünetet tartott, hogy levegőt vegyen. Borzasztóan
uralkodnia kellett magán, hogy szét ne tépje Angie–t, akinek
láthatóan fogalma sem volt arról, mit tett.
– Ha ez a cikk megjelenik, téged is, Prescottot is
beperellek, erre mérget vehetsz.
– De John már nyomdába adta a cikket – vetette ellen
remegő hangon a lány. Nyoma sem volt rajta a szokásos
fensőbbségnek. Olyan szerencsétlen tekintettel pislogott
Royra, hogy a férfi majdnem megsajnálta.
– Annál rosszabb – válaszolt Roy, de hangja már egy
árnyalattal enyhébben csengett. – Elvárom tőled, hogy rávedd
Prescottot, jelentessen meg egy helyesbítést, különben nem
állok jót magamért.
Sarkon fordult, és anélkül hogy egy pillantásra is méltatta
volna Angie–t, elhagyta a lakást.
Amikor beszállt az autójába, már megérlelődött benne az
elhatározás: akárhogy is bánt vele Vivian, el kell mennie
hozzá, hogy felkészíthesse, mi vár rá.
 Nagyon is jól ismerte Prescott stílusát. Az újságírónak
hihetetlen adottsága volt arra, hogy a legegyszerűbb
dolgokból is utálatos erkölcstelenségek kerekedjenek a tolla
alatt, és Roy tisztában volt vele, miféle történet kerekedhet így
Vivianről és róla.
Csak otthon legyen! – fohászkodott magában csendesen. Ha
Vivian tudomást szerez a cikkről, mielőtt beszélhetne vele,
soha többé nem akar majd szóba állni vele. Gondolatban
elátkozta Angie–t, aki ostoba féltékenységében ilyen szörnyű
helyzetbe hozta őt.
Teljesen nyilvánvaló volt előtte, hogy egy szó sem igaz az
egészből. Igaz, Vivian különösen viselkedett vele szemben, de
cselekedeteiben nem volt semmi számítás.
Ezenkívül Vivian szakmai jövőjéről volt szó. Roy elég jól
ismerte Jonathan McGee–t, tudta, nem hagyná magát
befolyásolni egy értelmetlen sajtóbotránytól, ugyanakkor egy
nagyhírű intézmény vezetőjeként nem engedhette meg
magának, hogy figyelmen kívül hagyja a nyilvánosság
véleményét.
Végre megérkezett Vivian háza elé, és mivel nem volt
türelme parkolóhelyet keresni, egyszerűen felhajtott a járdára
két másik kocsi közé.
Kiugrott az autóból, és megnyomta a kapucsengőt.
– Gyerünk, Vivian, nyisd már ki! – csikorgatta a fogait,
amikor hosszas csöngetése eredménytelen maradt.
Többszöri, hiábavaló próbálkozás után elhatározta, hogy
megvárja a lányt, és újra beült a kocáiba, őszintén remélte,
hogy Vivian hamarosan megérkezik. Idegességében
cigarettára gyújtott.
 – Tehát így történt. – Johnson professzor elgondolkozva
nézegette kávéscsészéjét, mintha legalábbis abban rejlene a
megoldás. – De miért nem mesélte mindezt el nekem már
korábban? Egy csomó kellemetlenséget megspórolhatott volna
magának.
Vivian késével különböző figurákat rajzolgatott elmélyülten
az abroszra. Nem volt egyszerű válaszolni erre a kérdésre.
Hogyan magyarázza meg Johnsonnak, hogy mindazok
ellenére, amit ellene tett, ő még mindig szereti Royt.
– Nos, nem akartam senkit belekeverni – válaszolta végül
kitérően. – Végtére is nemcsak rólam volt szó, hanem Roy–ról
is, az ő karrierjéről. Úgy gondolom... – lángba borult arccal
elhallgatott.
– Úgy gondolja, ha valaki megneszelte volna a
kapcsolatukat, akkor az hátrányos lehetett volna Roynak?
Johnson hátradőlt a székén, és csodálattal nézett a lányra.
– Meg kell mondanom, dr. Leighton, hogy egyszerűen
lenyűgöz. De az idők változnak, modern korban élünk,
amelyben semmi kivetnivaló nincs egy olyan kapcsolaton,
mint az önöké.
Elhallgatott és mosolyra derült az arca. Albert Johnson
gondolatai láthatóan elkalandoztak, valami roppant kellemes
emlék juthatott eszébe, ami egy kis időre elfeledtette vele
Viviant.
A lány meglepetten nézte. A Kaméleon hirtelen olyan
oldaláról mutatkozott meg, amit sohasem feltételezett volna
erről az egyébként kemény, néha szinte nyers férfiról.
Nemcsak azért, mert megvédte Prescott–tal szemben, de
nyilvánvalóan azon volt, hogy segítsen állást keresni
Viviannek.
– Miért teszi ezt, professzor úr? – kérdezte a kissé
hosszúra nyúlt szünetben a lány. Amikor Johnson
gondolataiból ocsúdva, láthatóan értetlenül felnézett, így
folytatta. – Én úgy gondolom, hogy nem tartozik nekem
semmivel. Ugyanolyan beosztott vagyok, mint a többiek, így
óhatatlanul is felmerül bennem a kérdés, miért pont nekem
akar segíteni. Először ez a dolog Prescott–tal, aztán az ajánlata,
hogy megpróbál nekem állást szerezni azok után, hogy New
Yorkban olyan dicstelenül leszerepeltem.
Johnson szívből felnevetett, és Vivian karjára tette a kezét.
– Én is voltam fiatal, ne feledje ezt el. És bármennyire
hihetetlenül hangzik, szerelemből mi is a leglehetetlenebb
dolgokat követtük el. Ez semmiképpen sem csak a mostani
idők ifjúságának kiváltsága.
Újra elhallgatott, bizonyára ismét a múlt idők eseményein
merengett.
– Hogy miért teszem? Ön az egyik legjobb
aneszteziológusom, és én, mint a főnöke, felelős vagyok a
sorsáért. Én komolyan veszem ezt a felelősséget. – Rövid
szünetet tartott, és kiitta a maradék kávéját. Aztán megfordult,
és intett a pincérnek.
– Még egy üveg bort, legyen szíves!
Vivian nem győzött csodálkozni a főnökén. Ezen az estén
többet beszélt, mint egész idő alatt együttvéve, amióta ismerte.
Amikor a pincér meghozta az újabb palack bort, Vivian
végre összeszedte minden bátorságát, és elmesélte a véletlenül
lehallgatott telefonbeszélgetés történetét. Muszáj volt
megtudnia, tényleg Roy szorgalmazta–e elbocsátását, és
remélte, hogy Johnsontól ennek indokaira is fény derül.
Johnson nagyot húzott a borból, mielőtt válaszolt volna
Vivian kérdésére.
– Nos, az ön elbocsátása azért történt, amit én már annak
idején is elmondtam, dr. Leighton. Palmer engem tényleg
lebeszélt arról, hogy tiltakozzam emiatt az igazgatótanácsnál.
Szünetet tartott, elővett egy szivart, és körülményesen
rágyújtott. – Bizonyára ön is tudja, hogy a főorvos szava nagy
súllyal esik latba, ha egy állás betöltéséről van szó. –
Tehát mégis igaz, hogy Roy meg akart szabadulni tőlem –
gondolta keserűen Vivian.
– De Roy ezt nem azért tette, mert a kórházon kívül
akarta tudni önt, és nem is a menyasszonya, Miss McGee miatt
–nézett jelentőségteljesen a lányra a férfi. – Ugye nagyon
szereti Palmert?
Vivian csak bólintani tudott, mert hirtelen összeszorult a
torka.
– Nos, azt hiszem, nem árulok el nagy titkot, ha
elmondom Palmer okait. Tényleg van valami köze a dolognak
McGee–hez, de kevesebb a lányhoz, mint inkább az apjához.
Ezek után Johnson néhány szóval vázolta a teljesen
elképedt Viviannek Jonathan McGee szándékát, hogy
aneszteziológusként alkalmazza a saját klinikáján, valamint
azt a szerepet, amit ő, Johnson játszott ebben a tervben.
– Roy attól tartott, hogy pontosan azok miatt az okok
miatt elutasítaná az ajánlatot, amit most ez a zugfirkász,
Prescott a szemére vet – fejezte be tudósítását Johnson.
– De hát ez...! Miért nem említette ezt nekem Roy egy
szóval sem? – kiáltott fel Vivian. Nem tudta, sírjon–e vagy
nevessen. Hiszen ez azt jelenti, hogy Roy egyáltalán nem
haragszik rá, és bosszút sem akart állni!
Hogy lehettem ennyire vak! – gondolta megrendülten.
Holnap reggel azonnal fel kell keresnem Royt, és mindent
megmagyarázni neki. Akkor is ezt kell tennem, ha már késő
megmentem a kapcsolatunkat.
– Inna még valamit? – kérdezte Johnson, aki tisztában
volt vele, mi mehet most végbe a lányban.
– Igen – nevetett Vivian. – Legszívesebben pezsgőt innék,
de csak akkor, ha megengedi, hogy én fizessem.
– Elutasítva! Azt hiszem, a mai esténk számláját be fogom
nyújtani az igazgatótanács pénztárába, hiszen ők a felelősek
azért, mert elveszítettem az egyik legjobb orvosomat.
Egyetért?
– A legnagyobb örömmel, professzor úr! De remélem,
nem fog holnap megjelenni egy cikk a bostoni Evening Post–
ban a városi kórház főorvosának gátlástalan pazarlásáról. Már
látom is a főcímet: A főorvos és az aneszteziológus dolce vitája
– nevetett boldogan Vivian.
Roy bosszúsan gyűrte össze kiürült cigarettásdobozát, és az
órájára nézett.
Pár perccel múlt tíz, tehát már több mint három órája
várakozott Vivian háza előtt. Nem volt éppen a legjobb
hangulatban, el is határozta, hogy most már hazamegy.
Csak magadat okolhatod! – gondolta, és beindította a
motort. Nem volt valami jó ötlet itt várakozni és az aggódó
barát szerepét játszani. Vivian már bizonyára rég talált valaki
mást, akinek a vállán kisírhatta magát.
A gondolat, hogy más férfi is szerepet játszhat Vivian
életében, nem járult hozzá hangulata emelkedéséhez. De ha
őszinte akart lenni, csak magának tehetett ezért
szemrehányást. Kellett neki pont ebbe a lányba beleszeretni,
aki körül láthatóan nyüzsögnek a rajongók. Azt meg, hogy ő
nem különösebben érdekli a lányt, elég érthetően a
tudomására hozta. .
Roy az összegyűrt cigarettásdobozra nézett. Na, még egyet
elszívok – gondolta, és kiszállt a kocsiból. Az utca túloldalán
felfedezett egy bárt, ott biztosan kap cigarettát.
Átment az utcán, és belépett a zsúfolt, füstös bárba. Épp
amikor az újonnan vásárolt cigarettával vissza akart menni a
kocsijához, egy autó állt meg Vivian háza előtt. Roy
ösztönösen hátrált egy lépést. Sötét volt ugyan, de azonnal
felismerte az autót. Semmi,kétség, Johnson professzor
Chevroletje! Mi az ördögöt keres ez itt? – gondolta Roy.
E pillanatban Johnson kiszállt, és udvariasan kinyitotta a
jobb oldali ajtót. Roy nem akart hinni a szemének, amikor azt
kellett látnia, hogy Vivian száll ki az autóból, és átöleli a
professzort.
Hallotta a lány kacagását. Kitűnő hangulatban voltak azok
ott ketten, és Johnson semmiféle jelét sem mutatta annak, hogy
esetleg el akarna menni. Roy elátkozta a bárból kihallatszó
hangos zenét, így egy szó sem jutott el hozzá a beszélgetésből.
Amikor a zene végre elhallgatott, csak annyit értett, hogy
Vivian a keresztnevén szólította Johnsont, aki átölelte a lány,
és csókot nyomott a szájára vagy az arcára. De ez már
mindegy volt Roynak. Eleget látott!
Hát ezt remekül elintézted! – gondolta keserű dühvel.
Először elcsábítasz engem, majd amikor ez már nem elégít ki,
egyenesen a főorvos után veted magad!
Fel sem tűnt neki, hogy ugyanazt hajtogatja, amiért néhány
órával ezelőtt Angie–t akarta megfojtani. Az sem érdekelte,
hogy Johnson nem ment fel a lánnyal, csak megvárta, amíg
becsukódik utána a bejárati ajtó, aztán elhajtott. Roy számára
teljesen világos volt az eset: Vivian kikezdett Johnsonnal, mert
tőle több protekciót remélt.
De most elszámítottad magad! – gondolta rosszkedvűen,
miközben még mindig ugyanazon a helyen állt, mintha
gyökeret eresztett volna. Amikor világosság gyúlt Vivian
lakásának az ablakán, végre átment az utcán és beszállt a
kocsijába.
Egy pillanatig még küzdött magával, hogy felcsengessen–e,
és kérdőre vonja a lányt, de aztán elvetette a gondolatot.
Úgyis kitalálna valami hazugságot – gondolta, és
beindította a motort. Csikorgó kerekekkel elszáguldott, és
isteni szerencséje volt, hogy nem sokkal később épségben
megállt Jonathan McGee háza előtt. Kettesével vette a
lépcsőket a viktoriánus stílusban épült ház bejáratáig. Ott egy
pillanatra habozott, majd elszántan becsengetett. Szilárd
elhatározásra jutott, és ezúttal végleges volt a döntése.
 Vivian éles zajra ébredt.
– Jaj, nem! – mormolta kedvetlenül, és álmosan pislogott
régi ébresztőórája felé. Miután elhallgattatta az órát,
visszazuhant a párnájára, és megpróbálta visszaidézni
kellemes álmát, ami olyan durván megszakadt.
Homokos strandon futott, Roy kergette, majd utol is érte, és
a karjaiba kapta. A puha homokban találtak egymásra. Vivian
a bőrén érezte a homokszemeket, amik egyszeriben pezsgővé
változtak, és Roy éppen azon igyekezett, hogy ajkával itassa
fel a lány testéről az édes nedűt, amikor ez az ostoba vekker
kíméletlenül visszahozta a valóságba.
Egyetlen ugrással kint termett az ágyból, és kiszaladt a
fürdőszobába zuhanyozni.
Később, amikor müzliből, grapefruitból és joghurtból álló
reggelijét fogyasztotta a konyhában, visszaidézte a tegnap esti
beszélgetését Johnsonnal. Fantasztikus állást ajánlott neki egy
New York–i kórházban, ahol a barátja vezette az
aneszteziológiát.
– Ez lenne a legmegfelelőbb önnek, Vivian – mondta
megfontoltan. – Ott nyugodtan folytathatná a kutatásait,
amiket itt elkezdett.
Nyugodtan? Nyugodtan Roytól – gondolta Vivian, aki első
pillanatban nem volt túlságosan elragadtatva az ajánlattól. Ez
azt jelentené, hogy el kell hagynia Bostont, és sohasem
láthatná viszont Royt!
Felsóhajtott, és bepakolta az edényt a mosogatógépbe. Az
elhatározást, hogy az állást McGee klinikáján nem fogadja el,
talán egy kicsit elsiette. Különösen így gondolta azok után,
hogy Johnson elmesélte neki, Roy a Prescott–tal folytatott
viszony miatt végleg szakított Angie–vel.
Amikor eszébe jutott Prescott cikke, aminek ma kellett
megjelennie, hangulata a mélypontra zuhant. Csak az mentett
valamit a helyzeten, hogy elhatározta, még reggel beszél
Royjal, és megpróbál vele minden kérdést tisztázni.
Biztos megérti az indokaimat – gondolta elmélázva, és lelki
szemei előtt már megjelent a kép, amint Roy a karjaiba veszi
őt. Másra most nem is volt hajlandó gondolni.

– Szinte hihetetlen, mit meg nem engednek maguknak

ezek a firkászok, anélkül, hogy felelősségre lehetne vonni őket!
– csapta le dühösen a kezében lévő újságot Irving Brown, és
együttérzően nézett Vivianre. – Remélem, nem tulajdonít
különösebben nagy jelentőséget ennek a szennyiratnak?
Prescott cikke nagy felbolydulást idézett elő a klinikán. Úgy
tűnt, már mindenki olvasta a reggeli lapot, mindenesetre
többen is feltartóztatták Viviant útközben, és az
együttérzésükről biztosították. A lánynak nagyon jólesett a
bátorítás, de most csak egyedül az érdekelte, mit szól
mindehhez Roy. De dr. Palmert ma még senki sem látta a
kórházban. – A legjobb talán, ha figyelembe sem veszi ezt a
rágalmat – mondta most éppen Kathy nővér, aki nemrég lépett
be a tartózkodóba, ami különbén rég nem volt ennyire tele,
mint ma reggel.
Vivian gondolataiba merülten bólintott. Hol lehet Roy? Már
mindenütt kereste, sikertelenül. Lassan aggódni kezdett.
Végtére is Prescott cikke Royra sem vet valami jó fényt.
– És mondja, tényleg volt valami dr. Palmerrel?... Úgy
értem, ugyan nem tartozik rám, de igaz, ami a cikkben áll? –
érdeklődött egy kolléganő, aki már az orvosbálon is Vivian
idegeire ment a megjegyzéseivel.
– Hát persze, hogy nem igaz! – válaszolt Irving Brown
Vivian helyett meglehetősen ingerülten. – Dr. Leightonért
tűzbe tenném a kezemet, azonkívül...
– Ezt én nem tenném az ön helyében, Irving – szakította
félbe Brownt Roy jegesen metsző hangja az ajtóból. – Fél
kézzel hamar vége lenne a sebészi karrierjének, és a főorvosi
kinevezése is fuccsba menne.
Vivian megfordult, de Roy arckifejezése láttán azonnal
lehervadt a mosoly az arcáról.
Sápadt és kialvatlan volt a férfi, de nem ez ejtette kétségbe
Viviant. Hanem a szeme. Hideg volt, gúnyos és könyörtelen.
Roy kurta biccentéssel üdvözölte, és a kávéautomatához
lépett.
– Mit akar ez jelenteni? – kérdezte elképedve Irving
Brown, és értetlenül nézett hol Vivianre, hol Royra. – Azt
akarja ezzel mondani, hogy...
– Semmi mást nem akarok mondani – szakította félbe
türelmetlen mozdulattal Roy –, csak azt, hogy jobban meg
kellene gondolnia, kiért áldozná fel egyik fontos testrészét. Az
ember mindig csalódhat a másikban, még akkor is, ha azt
feltételezi, elég jól ismeri, nem igaz, Vivian?
Vivian felé fordult, aki hitetlenkedve nézett rá. De hát ez
nem lehet igaz! – cikázott át az agyán. Hiszen ezt Roynak
kellene a legjobban tudnia! Ezért a cikkért szakított Angievel!
Lehet, hogy Johnson tévedett volna, és a veszekedésnek nem is
ez volt az oka?
Érezte, elhatalmasodik rajta a pánik. Szája kiszáradt, és
mintha a szoba falai zsugorodni kezdtek volna. Attól tartott,
rádőlnek és összenyomják. Legszívesebben Roy nyakába
vetette volna magát, de mozdulni sem tudott bénultságában.
– Néha a hallgatás is elég beszédes lehet – mondta Roy,
miután Vivian még mindig nem szólt semmit. – őszintén
szólva a te helyedben én sem tudnék sok mindent mondani.
Az érzései teljesen elbizonytalanították a férfit. Vivian
annyira esendőnek, sebezhetőnek látszott, hogy
legszívesebben a karjaiba kapta volna, hogy megvédhesse és
vigasztalhassa. A felismerés, hogy a történtek ellenére még
mindig szereti a lányt, csak rontott fényesnek amúgy sem
nevezhető kedélyén.
Csodálatos színésznő ez a lány – gondolta keserűen,
miközben merev háttal állt és görcsösen szorongatta a
kávéspoharát. először nálam próbálkozott, majd amikor ez
nem sikerült igazán, Johnson került sorra. A gondolatra, hogy
úgyszólván tetten érte Viviant és Johnsont, újra elöntötte a
düh.
Időközben Vivian kissé összeszedte magát.
– De Roy, értsd meg... – próbálkozott a magyarázattal.
– Ó, én mindent remekül értek, cseppet sem kell
aggódnod – szakította félbe a férfi meglehetősen nyersen. –
Hiszen van szemem. Remélem, kifizetődő volt a Johnsonnal
eltöltött este. Ahogy ismerlek, mára már bizonyára a
tenyeredből eszik.
Irving Brown elejtette a kávéspoharát, de senki sem figyelt
most erre a zajra, mindenki feszülten követte a különös
párbeszédet.
– Johnson? Hogyhogy... Mire gondolsz? – dadogott
Vivian zavartan. Az sem érdekelte már, hogy nincs egyedül
Royjal.
– Hogy mire gondolok? – Roy hangja fenyegetően
csengett, ahogy néhány lépéssel közeledett a lány felé.
Közvetlenül Vivian előtt megállt. Keze ökölbe szorult.
– Tegnap este a lakásod előtt vártam rád, hogy
felkészítselek erre az akkor még hazugnak vélt cikkre. Akkor
még így gondoltam. Most azonban már hajlamos vagyok azt
feltételezni, hogy Prescott talán túlságosan is kesztyűs kézzel
bánt veled.
– De hiszen ez nevetséges – suttogta Vivian, aki nem
akart hinni a fülének. – Johnson professzor csak...
– Nem érdekel, hogy a professzor mit tett, helyesebben
mire vetted rá ezzel az ellenállhatatlan varázsoddal – vetette
közbe Roy felindultan. – El tudom képzelni. Csak azt
sajnálom, hogy mindenki előtt bolondot csináltam magamból!
Ezek után sarkon fordult és elhagyta a szobát. Az ajtó
hatalmas robajjal csapódott be utána.
Vivian nem is vette észre, hogy Irving karon fogta és
leültette a legközelebbi székbe.
Mindennek vége – gondolta és megrázta a fejét. Ha nem
érezte volna magát ilyen nyomorultul, bizonyára nevetett
volna az abszurd helyzeten. Roy megveti őt, mert azt hiszi,
egy jobb állás érdekében viszonyt kezdett Johnsonnal! És
láthatóan most úgy véli, annak idején ugyanezen oknál fogva
bújt az ő ágyába is. Pedig ő elutasította Johnson állásajánlatát,
mert nem akart elszakadni Roytól!
Kihúzta magát és felállt. Ha Roy ilyen elhamarkodottan
ítélkezik, akkor itt nincs semmi tennivaló, maradjon meg
magának. A büszkeségemet nem adom fel! – gondolta. Pedig
én megpróbáltam neki megmagyarázni. De hogy sértegessen,
azt nem tűröm el!
Vivian felnézett, amikor halk köhögést hallott maga mellett.
– Akar egy kávét? – kérdezte együttérzően Irving Brown,
és a lány felé nyújtott egy poharat. Vivian köszönettel
elutasította. Elhatározásra jutott. Elhagyja Bostont, mégpedig
olyan gyorsan, ahogy csak lehetséges.

– Teljesen biztos abban, Roy, hogy nem akarja még

egyszer átgondolni a döntését? Hiszen dr. Leighton
mindkettőnk számára a legmegfelelőbb jelöltnek tűnt.
– Teljesen biztos vagyok benne, Jonathan – felelt Roy.
Csak szerette volna, ha olyan biztos lehetne a dolgában, mint
ahogy mutatta. Ujjai idegesen doboltak a whiskyspoháron. –
Nem ő az egyetlen aneszteziológus, aki érti a mesterségét.
– Ez így igaz, de azt hittem, önt személyes érdeklődés is
fűzi dr. Leightonhoz. Csodálkozom, hogy ilyen gyorsan
megváltoztatta a véleményét.
Roy megvonta a vállát, és igyekezett kitérni Jonathan kutató
pillantása elől.
McGee figyelmét természetesen nem kerülte el az orvos
idegessége és hangjának érezhető remegése, és nem volt nehéz
kitalálni, mitől ez a nagy felindulás.
– Tényleg meg van róla győződve, hogy azok az állítások,
amit ez a Prescott leír a cikkében, igazak is? – mondta ki a
kérdést, ami már napok óta kínozta Royt. A kórházban
lejátszódott kínos jelenet óta nem beszélt Viviannel, habár már
többször is eljutott odáig, hogy felhívja a lányt, de minden
alkalommal visszariadt az utolsó pillanatban. A klinikára
pedig Vivian azóta nem jött be. Johnson szabadságra küldte.
– Természetesen, Jonathan. Végtére is a saját szememmel
láttam, amikor dr. Leighton és Johnson... amikor Vivian őt...
szóval hallottam, amikor a keresztnevén szólította őt, és ezt
Johnson senki másnak nem engedi meg a klinikán.
– Tulajdonképpen nekem nem volt olyan érzésem, hogy
dr. Leighton bármit is számításból tett volna. – Amit a saját
lányomról sajnos nem mondhatok el – tette hozzá gondolatban
McGee.
– Ami pedig Johnsont illeti – egy pillanatra szünetet
tartott, belekortyolt az italába és elgondolkozva figyelte Royt.
– Tegnap beszéltem vele telefonon.
– Igen? – Roy alig tudta palástolni kíváncsiságát, de
Jonathannak esze ágában sem volt megkönnyíteni a dolgát.
Ellenkezőleg! Teljes lelki nyugalommal várakoztatta utódját,
miközben elmélyülten pepecselt a szivarjával.
Végre úgy tűnt, a szivar égett, és McGee kifürkészhetetlen
pillantást vetett Royra.
– Nos, igen – vette fel újra a beszélgetés fonalát. – Johnson
tényleg nagyra tartja dr. Leightont, ugyanakkor cseppet sem
hízelgő a véleménye önről.
– Ezt el tudom képzelni – vetette közbe Roy
rosszkedvűen. – Vivian bizonyára előadta neki a saját
verzióját. Azonkívül aligha nevezhető objektívnek.
Jonathan összevonta a szemöldökét. – Ezt
megkérdőjelezném. Különösen azok után, amit Johnson
elmondásából megtudtam, mégpedig, hogy dr. Leighton még
a védelmébe is vette önt, amikor Johnson komolyan kérdőre
akarta vonni. Tudta, Roy, hogy Vivian maga miatt vissza akart
utasítani egy állást New Yorkban?
Roy meglepetten kapta fel a fejét. – De akkor miért volt
Johnsonnal...
– Együtt vacsorázott Johnsonnal, aki megpróbálta őt
rábeszélni, hogy legalább gondolkodjon az ajánlaton –
szakította félbe hevesen McGee, és Roy felé hajolt. – Engedjen
meg nekem egy őszinte szót, Roy. Ismer jól, tudja, hogy nem
szoktam beleavatkozni senki magánéletébe. Magát viszont
fiamként szeretem, így nem hallgathatom el, hogy úgy
viselkedett ebben a dologban, mint egy címeres ökör. Csak
remélni tudom, hogy egy szép napon nem bánja meg.
Roy idegesen végigszántott a haján. Ha Jonathan tudná,
milyen gyalázatosan érzi magát! Állandóan Vivian szomorú
arca kísértette, amióta ott a klinikán olyan hevesen kirohant a
lány ellen. De nem tehetett mást! Valami akkor arra
ösztönözte, hogy fájdalmat okozzon neki. Talán a
féltékenység. Fogalma sincs, de most már nem is volt fontos.
Roy biztos volt benne, hogy ezzel az utolsó esélyét is
eljátszotta.
– Nem akarok többet erről beszélni, Jonathan – kérte és
fáradtan felemelte a kezét, amikor atyai barátja tiltakozni
próbált, – Hibát követtem el, és a következményeket
magamnak kell vállalnom.
Roy tudta, hogy mindez nem lesz olyan könnyű, mint
ahogy hangzott. Még mindig szerette Viviant, és az elvesztését
nem lesz egyszerű kiheverni.
– Inkább arról gondolkodjunk, kit alkalmazunk
aneszteziológusként a klinikán. Nagyon örülnék neki, ha ez
eldőlne addig, amíg a jövő héten elkezdem ott a munkát.
Jonathan mindent értő pillantással nézett Royra. A Vivian
Leighton című fejezet még nincs lezárva, barátocskám –
gondolta, de hangosan csak ennyit mondott: – Ahogy akarja,
Roy – és előhúzta a jelentkezők mappáját.
 – Dr. Leighton! Dr. Leighton, várjon egy pillanatra,
kérem! Vivian megfordult, és felismerte egyik új kollégáját a
New York–i kórház aneszteziológiai osztályáról. Megállt és
elmosolyodott, amikor megpillantotta a feléje siető fiatal
orvost.
– Mi történt, Bili? Teljesen kifulladt. Csak nincs valami
baj?
Bili Wallaee ebben a pillanatban beérte a lányt, és levegő
után kapkodott.
– Nem, semmi baj, Vivian. Csak szerettem volna
megkérdezni, nincs–e kedve velem ebédelni. – Még mindig ki
volt fulladva, és a mellére tette a kezét.
– Azt hiszem új gyorsasági rekordot állítottam fel a
hatodik emeletről a földszintre – jegyezte meg nevetve, és
Vivianre kacsintott. – De végül is megérte sietni. Ugye nem
kosaraz ki?
– Hogy tehetnék ilyet, amikor miattam majdnem kiköpi a
tüdejét? – válaszolt Vivian jókedvűen. – Szívesen elfogadom a
meghívását.
Miközben kollégájával a kávézó felé ballagott,
végiggondolta a New Yorkban töltött elmúlt hónapot.
Hálás volt Johnsonnak, amiért fenntartotta az ajánlatát. Az
új munkahely nagyon tetszett neki, kitűnő volt a légkör is. A
kollégák valamennyien segítőkészen foglalkoztak vele, ha,
mint Viviannek meg kellett állapítania, nem is minden esetben
önzetlenül.
Lopva a mellette ballagó Bili Wallace–re pillantott.
Bill nagy darab, életvidám fiú volt, tősgyökeres New York–
i. ő kapta feladatul, hogy Viviant bevezesse új munkakörébe,
és egy pillanatra sem csinált titkot belőle, hogy a fiatal
doktornő nemcsak szakmai szempontból tetszik neki.
Szerencsére Vivian annyira el volt foglalva a munkájával,
hogy eddig szűkre szabott szabadidejére hivatkozva mindig ki
tudott térni a férfi ismételt meghívásai elől. De Bili nem hagyta
magát olyan könnyen lerázni.
– Ott hátul még van szabad hely – mondta a férfi, amikor
megrakott tálcáikkal egyensúlyoztak a zsúfolt ebédlőben.
Némán ettek, de Vivian érezte, hogy Bilinek valami nyomja
a lelkét. A desszertnél aztán végre megszólalt a férfi.
– Nagyon megharagszik rám, ha valami személyeset
kérdezek magától?
– Természetesen nem, Bili. Az egyetlen, ami történhet,
hogy legfeljebb nem válaszolok a kérdésére.
A férfi hangosan felnevetett.
– Na, jó, azt még túlélem. – Majd hirtelen elkomolyodott.
– Tudja, sokat gondolkodtam. Maga gyönyörű nő, kitűnő
orvos és még a tetejébe remek tudós is. Kétség nem fér
mindehhez – tette gyorsan hozzá, amikor Vivian tiltakozni
akart. – Olvastam a referátumát, amit valamilyen oknál fogva
nem tartott meg New Yorkban az orvoskongresszuson.
Rövid szünetet tartott, és elgondolkozva kavargatta a
kávéját. – Csak azt nem értem, hogy miért menekült el egy
nyilvánvalóan hazug újságcikk miatt Bostonból. Ennek a
Prescottnak egyszerűen mindent vissza kellene vonnia, amit
magáról és dr. Palmerről összefirkált. Miért volt hát szükség
erre a hirtelen helyváltoztatásra? E mögött bizonyára több van,
mint egyszerű szakmai kihívás.
Vivian érezte, hogyan szalad ki a vér az arcából. A
gondolat, hogy Royt örökre elveszítette, összeszorította a
torkát. De erőt vett magán, és barátságos mosollyal fordult új
kollégája felé.
– Nos, nem tagadom, Bili. Bizonyára el tudja képzelni,
milyen szörnyű lehet ilyen vádakkal szembeszállni, még akkor
is, ha egy szó sem igaz belőlük.
– És tényleg semmi sem igaz belőlük?
Vivian pontosan tudta, mire megy ki a játék. Nem kellett
hozzá nagy tudomány észrevenni, hogy Bili szerelmes lett
belé, és a lány örült, hogy eddig ez a téma nem került terítékre
közöttük. Kedvelte a fiút, de ez volt minden, és nem akarta
megbántani.
– Elhiszi, hogy alkalmatlanság miatt bocsátottak el? Ha
így lenne, Johnson nem ajánlotta volna fel nekem ezt az állást –
próbálta meg elterelni Bili figyelmét Vivian.
– Nem erre gondolok, Vivian, és ezt maga is tudja. Én
Palmerre gondolok. Még mindig szereti?
Hát végre kint volt! Bili Wallace hátradőlt a székén, és olyan
feszülten figyelte Viviant, mintha az élete függne a választól.
Vivian az ajkába harapott.
Szeretem még Royt? – Ezt a kérdést gyakran feltette
magának az utóbbi időben, amikor gondolataiba merülve járta
New York utcáit, és irigykedve figyelte a közelgő tavasz
egyértelmű jeleit, az egyre sokasodó szerelmespárokat.
Amikor elkezdte a munkát, szabályosan kényszerítenie
kellett magát, hogy ne keresse minden orvosi köpeny és maszk
mögött Roy markáns arcát. Egyszer majdnem elejtette a
tálcáját is az ebédlőben, amikor egy férfi, aki nagyon
hasonlított Royra, megszólította.
Bili még mindig Vivian válaszára várt. Ugyan még csak két
hete ismerte őt, a lány mégis ösztönösen bízott benne. Nem lett
volna fair, ha kétségek között hagyta volna.
– Kedvelem magát, Bili – mondta végül mégis kitérően. –
És nagyon szeretném, ha barátok lennénk, de ennél többet
nem mondhatok.
Bili Wallace szomorúan bólintott. – Gondoltam – mondta és
megfogta a lány kezét. – Ha mégis meggondolná magát, akkor
azért értesítsen.
Felnevetett és ujjaival végigszántott a haján.
– Lenne azért kedve moziba jönni velem? Ma este egy
szerelmes filmet játszanak Meryl Streeppel és Robert de
Niroval. Pontosan erre van most szükségem.
– Szívesen elmegyek, Bili. Amióta New Yorkban vagyok,
még nem mozdultam ki otthonról. Egy kis változatosság
nekem sem jön rosszul – nevetett Vivian, majd elkomolyodva
hozzátette: – Ami meg azt a másik dolgot illeti; Bili. Az
ilyesmit nem lehet meggondolni. Az vagy megtörténik, vagy
nem. A józan észnek ehhez semmi köze.
Bili Wallace kedvtelve szemlélte Viviant. Micsoda nő,
Istenem – gondolta rezignáltan. Ez a Palmer meg sem
érdemelte őt. Még szerencse, hogy most elég messzire van
innen...

Ebben azonban Bili Wallace hatalmasat tévedett. Roy

Palmer Jonathan McGee társaságában épp a New York–i
klinika területén tartózkodott.
– Nem tudom, Jonathan, tényleg azt gondolja, hogy
érdemes a barátját, Mastersont személyesen megkérni erre a
szívességre? Hiszen dr. Peters egyike a legjobb
aneszteziológusoknak...
– Éppen ezért, Roy. Nem akarok közepes képességű
orvost a klinikámon, ha megkaphatom a legjobbat is –
szakította félbe Jonathan McGee határozottan.
Roy idegesen végigsimított a haján. – Nos, remélem, hogy
szerencsénk lesz – mondta kevés meggyőződéssel a
hangjában. – Csak azt nem értem, miért hozott magával engem
is.
Ezt elhiszem, fiam! – gondolta Jonathan jókedvűen.
Hangosan csak ennyit mondott: – Azt akarom, hogy
személyesen is megismerje Mastersont. ő tekintélyes
személyiség New Yorkban. Néha egyetlen szava többet ér,
mint' az összes főorvos ajánlata együttesen.
Kíváncsian tekintett szét az előcsarnokban, majd az órájára
pillantott. – Alighanem ebédelni van – mondta és Royra
nézett. – Mit szólna hozzá, ha bemennénk a kávézóba?
– Tőlem mehetünk.
– Azt hiszem, kicsit korán érkeztünk. Úgy gondolom,
hogy... ó, helló, dr. Leighton!
Amikor Roy meghallotta ezt a nevet, pördült egyet, mint–^
ha hirtelen egy tarantella csípte volna meg.
 Vivian, aki örömmel ismerte fel McGee professzort, teljesen
megbénult Roy láttán. Elpirult és képtelen volt egyetlen szót is
kinyögni.
Roy hasonlóan nem mozdult, csak bámult a lányra
mereven, így nem vehette észre a McGee ajka körül játszó
elégedett mosolyt sem.
Végül is Jonathan törte meg a közéjük ereszkedő kínos
csendet.
– Dr. Palmer és én Masterson professzorra várunk. Két
órára beszéltünk meg vele találkozót itt az előcsarnokban...
– Á, tehát ön dr. Palmer? – avatkozott közbe Bili Wallace.
– Már sokat hallottam önről.
Roy most kurtán a férfira pillantott. – Ugyanezt én sajnos
nem mondhatom el önről, doktor – mondta kimérten, és újra
Vivian felé fordult, aki már összeszedte magát.
– Bili Wallace a kollégám – mondta gyorsan a lány,
megérezte a két férfi között feszülő rivalizálást.
– Aha – jegyezte meg Roy szenvtelenül. Teljesen hidegen
hagyta, ki ez a Wallace, amíg csak szakmai kapcsolat fűzte
Vivianhez. Tőle akár dr. Frankenstein is lehetett volna.
Nem tudta levenni a szemét Vivianről, és érezte, hogy
lassan kiszárad a szája.
– Hogy vagy? – kérdezte rekedt hangon, és a pokolba
kívánta saját magát, amiért semmi más nem jutott eszébe.
Legszívesebben a karjaiba kapta volna a lányt és elszaladt
volna vele messze innen, ahol egyedül lehetne vele.
– Köszönöm. Csodálatos kollégáim vannak, és a munka is
legalább olyan jó, mint Bostonban – felelt Vivian
elgondolkoztatóan bizonytalan hangon. – És te... az elmúlt
időben... te mit...
Elhallgatott, amikor tekintete találkozott Roy csillogó
szemével. Térde remegni kezdett, a vér a fejébe szállt.
Ha azonnal nem történik valami, még a nyakába ugrok –
gondolta kétségbeesetten. Teljesen elveszett embernek érezte
magát Roy közelében, pulzusa szaporán vert, és egész teste
bizsergett.
– Dr. Palmer két hete az utódom a bostoni klinikán –
válaszolta meg Jonathan McGee Vivian kimondatlan kérdését.
– Utazásunk célja bizonyára ön előtt is ismert, dr. Leighton.
Még mindig aneszteziológust keresünk. Ezért akarunk
beszélni Masterson professzorral. – Ez természetesen nem
felelt meg a teljes igazságnak, de McGee óvakodott attól, hogy
felfedje az utazás igazi célját.
Hiszen minden remekül alakul! – gondolta elégedetten,
miközben hol Vivianre, hol Royra tekintett.
– Amint látom, már itt is van a professzor úr. Helló,
Nepomuk, itt vagyunk!
Roy elmosolyodott, anélkül, hogy levette volna a szemét
Vivianről, és a lány felé hajolt. – Úgy látszik, különleges
keresztnévre van szükség ahhoz, hogy az ember orvosként
karriert csinálhasson – súgta Vivian fülébe.
Mintegy véletlenül ajkával súrolta a lány arcát, aki úgy
rándult össze erre az érintésre, mintha tüzes vasat tartottak
volna a közelébe.
– Hogyhogy? – kérdezte halkan.
– Johnson barátodnak Hieronymus a második
keresztneve. Nem tudtad?
Vivian kurtán felnevetett és megrovóan nézett Royra.
 – Johnson nem a barátom, csak... ő olyan, mintha az apám
lenne. Ha egyáltalán érted, mire gondolok...
Roy bólintott. – Azt hiszem, lehetetlenül viselkedtem akkor
a klinikán.
Gyengéden megfogta a lány karját. Vivian ezúttal nem
rezdült össze. Orrát megcsapta Roy borotválkozóvizének
illata, amit azóta annyiszor visszaidézett már. A félelem attól a
pillanattól, amikor találkozik majd Royjal, hirtelen elszállt. Ha
Roy most közelebb lépett volna, bizonyára a nyakába ugrik.
De a férfi nem tett semmi ilyet, a pillanat varázsa pedig
tovatűnt.
Buta liba! – szidta magát hevesen, amikor felocsúdott a
révületből. Roy megsértette őt, durván bánt vele, és most ezt ő
egyetlen kedves mosoly miatt felejtse el?
Hátrált egy lépést, és beleütközött Bili Wallace–be, aki
összeszorított szájjal figyelte a Vivian és Roy közt lejátszódott
jelenetet.
– Bocsánat, Bili – mondta és elragadó mosollyal belekarolt
az orvosba. Majd Roy és Jonathan felé fordult.
– Remélem, megtalálják a megfelelő embert. – Maga
csodálkozott a legjobban, hogy a hangja nyugodtan és
vidáman csengett. – Örülök, hogy találkoztunk, Roy. Ha
legközelebb
New Yorkban jársz, hívj fel. Addigra már biztos bent leszek
a telefonkönyvben. – Búcsút intett a teljesen elképedt Roynak,
és a lift felé vonta Bilit.
– De...
– Az Istenért, jöjjön nyugodtan velem – suttogta Vivian
Bilinek. – A liftben majd mindent elmagyarázok.
 – Sajnálom, Roy. Nem gondoltam volna, hogy ez az
utazás ekkora kudarccal zárul.
Jonathan McGee ránézett Royra, aki, amióta elhagyták New
Yorkot, némán ült mellette a Rolls Royce vezetőülése mellett.
– Ez nem a maga hibája, Jonathan – felelt Roy nyugodtan.
– Nem számítottam rá, hogy Masterson ilyen egyszerűen
kikölcsönzi nekünk dr. Peterst. Hiszen Peters a legjobb
aneszteziológusa, vagy legalábbis egyike a legjobbaknak.
McGee megcsóválta a fejét. – Nagyon jól tudja, Roy, hogy
nem erről van szó. Titokban azt remélte, hogy dr. Leighton és
maga...
Roy hirtelen felkapta a fejét.
– Vivian? Mi köze Viviannek a mi utazásunkhoz...? Ó,
most már értem! Tehát ezért kellett nekem is feltétlenül
eljönnöm. – Röviden felnevetett. – Nos, ami Viviant illeti, úgy
tűnik, ugyanolyan kevéssé érdekli a kibékülés, mint az ajánlat,
hogy nálunk dolgozzék.
Jonathan rácsapott a kormányra. – Tényleg meg van róla
győződve, hogy elégedett a mostani munkájával? Rám nem
tett valami kiegyensúlyozott benyomást.
– Roy kibámult az ablakon. – És ha így van? – Kíváncsian
Jonathan felé fordult. – Ennyire érdekli dr. Leighton sorsa?
Jonathan alig észrevehetően mosolyra húzta a száját. –Miért
nem mondja ki, mire gondol, Roy? Hogy inkább a saját
dolgaimmal kellene törődnöm. Hiszen erre gondolt, nem igaz?
– Amikor Roy nem válaszolt, folytatta. – Talán igaza van. Az
én koromban már nem kellene Ámort játszanom. De
felelősnek érzem magam dr. Leightonért.
– Angié miatt?
 Jonathan bólintott. – Remélem, nem veszi rossznéven a
beavatkozásomat, Roy?
– Természetesen nem, Jonathan. Egy próbálkozást
mindenesetre megérdemelt az ügy.
Roy végigsimított az arcán. A Viviannel való találkozás
nagyon megviselte. Amikor ott álltak szorosan egymás mellett
a kórház előcsarnokában, egy pillanatra eltűnt az elmúlt hetek
szorongása, De aztán a lány elfordult tőle. Nem bocsátja meg
nekem az akkori viselkedésemet – gondolta a férfi rezignáltan.
És ezt nem is veheti tőle rossznéven. De lehetséges, hogy ez az
egyetlen hiba tönkretegye az egész jövőjét? Roy egyszerűen
nem akarta elhinni. Csakhogy a mostani találkozás azt
sugallta, nem igen maradt más választása, mint belenyugodni
ebbe.

– Mi van magával, Vivian? Egész este két szót sem váltott

velem. A film teszi, vagy még mindig Palmerre gondol?
Bili Wallace parkolóhelyet keresett Vivian háza előtt,
leállította a motort, és Vivian felé fordult. Óvatosan tenyerébe
vette Vivian arcát, és komolyan nézett rá.
– Szeretem, Vivian. Ez magának semmit sem jelent?
Rettentően izgult, és kénytelen volt nyelvével
megnedvesíteni az ajkát, hogy tovább tudjon beszélni.
– Maga csodálatos nő, Vivian. És ez a férfi nem érdemli
meg, hogy így szenvedjen miatta.
Vivian felsóhajtott. Milyen egyszerű lenne, ha el tudná
felejteni Royt és Bilinél kereshetne vigaszt. A gondolat csábító
volt. Lehunyta a szemét, és Bili vállára hajtotta a fejét.
A férfi előrehajolt és megcsókolta. – Végre – suttogta. –
Istenem, milyen rég várok már erre!
Viviannek kényszerítenie kellett magát arra, hogy
viszonozza Bili csókját. Ne légy bolond! – rótta meg magát.
Nem teheted meg vele, hogy először reményeket ébresztesz
benne, aztán meg a jégcsapot játszod. Bili gyengédsége nem
esett jól Viviannek, de engedte, hogy a férfi kigombolja a
blúzát. A férfi felnyögött, amikor kezébe vette a lány feszes
mellét. Közben Vivian nyakára hajolt és csókokkal borította
azt.
Vivian hátrahajtotta a fejét és lehunyta a szemét. Ez bizony
hiba volt. Ebben a pillanatban Roy arca jelent meg lelki szemei
előtt.
Amikor Bili keze lassan felhúzta a szoknyáját és elindult a
combján felfelé, Vivian összerándult."
– Bili, kérem, ne! – kérlelte remegő hangon a férfit. –
Sajnálom, de nem megy.
– Vivian! Vivian, megőrjítesz engem –kiáltott fel Bili, és
megrázta a lányt.
Vivian összehúzta magán a kabátját és kinyitotta a
kocsiajtót. – Sajnálom, Bili, de nem megy – ismételte meg, és
szabályosan kiugrott az autóból. Nem is vette észre, hogy
könnyei végigfolytak az arcán. Csak egyet tudott biztosan:
bármennyire reménytelen is a helyzete, Royt szereti, csakis őt.
 Így nem mehet tovább, Jonathan – mondta Roy, és lerogyott
egy kényelmes bőr karosszékbe McGee irodájában. Megtörölte
izzadó homlokát és vádlóan nézett Jonathanra.
– Ígért nekem egy aneszteziológust. Hát hol van az az
ember?
– Nyugodjon meg, Roy. Ma péntek van, hétfőn reggel
munkába áll az új orvos. Szavamat adom rá.
Roy hálásan vette ki a feléje nyújtott brandyspoharat McGee
kezéből.
– Legfőbb ideje. Dr. Winter és dr. Paulsen már dupla
műszakot vállal régóta, hogy a hiányt valamelyest pótolják, de
sokáig már nem tartható így a helyzet. Szeretném elkerülni,
hogy valami katasztrófa történjék.
Jonathan bólintott. – Igen, tudom. Újra beszéltem telefonon
Johnson barátommal és.. .
– Johnson? Azt hittem, dühös rám.
– Így igaz. De arra semmi oka, hogy rám is dühös legyen.
A dr. Leightonnal történtekért egyedül magát okolja. De ez
most nem lényeges. Az a fontos, hogy a jó öreg Albert
megígérte, megszerzi a lehető legjobb aneszteziológust
nekünk, és akkor maga is elégedett lehet, Roy.
– A lényeg, hogy hamarosan itt legyen. A többi nem
érdekel.
 – Felállt és kiitta a poharát. – Tehát hétfőn, Jonathan?
Ismerem a kollégát véletlenül?
– Véletlenül? – kérdezett vissza kitérően McGee. –
Meglehet. A világ, mint tudjuk, kicsi. Nem lepne meg, ha
azonnal a szívébe zárná.
Amikor Roy elment, Jonathan McGee elégedetten
dörzsölgette a kezét, és töltött magának még egy italt. –
Gratulálok, öregfiú – mormolta magára emelve a poharát. –
Most már csak azon kell imádkoznunk, hogy Johnson betartsa
a szavát. – Felhajtotta a brandyt, majd az íróasztalán fekvő
papírok fölé hajolt. Hétfőig ugyan még sok idő volt, de egyet s
mást még el kellett intéznie a hét végén. Többek között New
Yorkba is kellett utaznia...

– Ön? – Vivian nem tudta elrejteni csodálkozását. – Nem

vártam látogatót, arra meg, hogy ön erre jár, a legkevésbé sem
számítottam.
– Elhiszem, dr. Leighton – válaszolt megnyerő mosollyal
Jonathan McGee. – De azért ugye bemehetek?
– Ó, persze! Bocsásson meg, kerüljön beljebb – lépett
hátra Vivian a bejárati ajtóból, miután gyors pillantást vetett a
folyosóra.
– Ne aggódjon – mondta Jonathan elkapva a lány
tekintetét. – Roy nincs velem. Nem is tud róla, hogy idejöttem.
Vivian elvette a professzor kabátját és kalapját, McGee
pedig megdörzsölte a kezét. – Jobb is így, különben még
leharapná a fejemet.
– Nem túloz egy kicsit? – mosolyodott el Vivian. – Miért
tenne ilyet?
 Jonathan a lány felé fordult.
– Mert a háta mögött olyan dolgokba ütöm az orromat,
amikhez szerinte semmi közöm sincs – vallotta be vidáman.
Végigment a lakáson, és alaposan szemügyre vett mindent.
– Tetszik nekem a lakása – mondta, majd letelepedett a
fűtőtest közelébe egy karosszékre.
Brandyt nem kért, ellenben előhúzott egy szivart.
– Megengedi?
Miután Vivian bólintott, körülményesen nekilátott a
szivarragyújtás műveletének, hogy időt nyerjen. Közben
figyelmesen szemlélte Viviant. Tényleg nem látszik valami
boldognak – gondolta.
Vivian szemei enyhén vörösek voltak, és Jonathan
gyanította, hogy nem a hidegtől.
– Árulja el nekem a látogatása okát – kérte Vivian, mikor
a szivar végre meggyulladt. – Ha esetleg ez kapcsolatban van
Johnson professzor telefonhívásával, akkor máris
megmondhatom, hogy hiábavaló volt idefáradnia.
Jonathan hallgatott, csak elgondolkozva nézte a lányt.
Vivian idegesen izgett–mozgott a székén, majd felállt és az
ablakhoz lépett.
– Hogy van Roy? – kérdezte kis idő múltán.
Jonathan alig hallhatóan felsóhajtott. Talán mégsem jött
hiába.
– Ezt önnek kell a legjobban tudnia. Gondolom,
ugyanolyan rosszul, mint–ön.
– –Én nagyon is jól vagyok – tiltakozott hevesen Vivian,
de hirtelen könny szökött a szemébe. – Micsoda ostobaság! –
fakadt ki dühösen. – Bocsásson meg, de pillanatnyilag egy
kissé össze vagyok zavarodva.
Jonathan megértően bólintott, előhúzott egy hófehér
zsebkendőt és a lány felé nyújtotta. – Tessék, vegye el!
Amikor Vivian letörölte a könnyeit, McGee beszélni
kezdett.
– Azt hiszem, némi magyarázattal adósa vagyok. A
mostani látogatásomat illetően is és arra vonatkozóan is, ami
Bostonban történt. Ne, ne szakítson félbe, dr. Leighton. ígérem,
ha elmondtam jövetelem célját, elmegyek, és többé nem
zavarom.
Mélyet szívott a szivarján és megdörzsölte a térdeit. – Azt
hiszem, most kérek egy brandyt. Talán könnyebben esik a szó,
ha közben ihatok valamit.
Elvette a poharat, és belekortyolt az italba. – Hosszú
történet lesz. Remélem, nem rabolom az idejét.
Vivian megcsóválta a fejét. – Az idő az egyetlen, amiből itt
tenger sok áll a rendelkezésemre, professzor úr – felelte és
leült a kanapéra.
– Nagyon jó – mondta McGee elégedetten. – Emlékszik
még az első találkozásunkra?
Amikor a lány bólintott, Jonathan folytatta. –
Tulajdonképpen akkor kezdődtek a bonyodalmak.

Roy egy szörnyű hétvége után rosszkedvűen jelent meg

hétfőn a klinikán. Nem hitt benne, hogy Jonathannak sikerült
elővarázsolnia egy aneszteziológust, és a saját kísérletei is
kudarcba fulladtak.
– Jó reggelt, dr. Palmer! – üdvözölte a titkárnője
barátságosan, amikor behozta a reggeli postát. – McGee
professzor úr telefonált éppen. Valami fontosat akar közölni
önnel.
– Köszönöm, Miss Ross, épp hozzá indultam volna úgyis.
Na, igazán kíváncsi vagyok, hogy Jonathannak sikerült–e
beváltania az ígéretét. Talán Johnson, vagy esetleg Masterson
segítettek neki – gondolta kételkedve, amikor belépett McGee
irodájába.
– Jó reggelt, Roy! – üdvözölte a professzor, és sugárzó
mosolya elárulta, hogy felettébb elégedett magával.
– Amint látom, szerencséje volt – mondta Roy komolyan.
– Hát hol az a csodalény?
– Csak lassan, Roy. A hölgy kilenckor érkezik a
repülőtérre.
– Hölgy? – kérdezte Roy elkerekedett szemmel. – Azt
nem mondta, hogy nő az illető.
– Nem gondoltam, hogy ez fontos lehet – válaszolt
Jonathan szenvtelenül. – Vagy talán az a véleménye, hogy a
nők rosszabb orvosok, mint a férfiak?
– Nem, természetesen nem – vetette ellen Roy. – Csak azt
hittem... – Lehetetlen volt elmagyaráznia Jonathannak, hogy
ha egy nővel kell együtt dolgoznia, az állandóan Vivianre
fogja emlékeztetni. Ez egyszerűen ostobán hangzott. De talán
egy hűvös, szőke szépségről van szó, akit a munkáján kívül
valószínűleg csak a golf meg a tenisz érdekel.
– Nos, hát rendben van. Nagyon jó – jegyezte meg végül
nem túl lelkesen és az órájára pillantott. – Fél kilenckor van
egy vakbélműtétem, tízkor pedig Mrs. Vaughnessey kerül
sorra a csípőjével. Gondolja, hogy az új kolléganő addigra már
be tud ugrani segíteni?
 – Ennek bizonyára semmi akadálya – felelte McGee, aki
kénytelen volt elfojtani egy mosolyt. Ennél az operációnál ő is
jelen akart lenni. Semmiképpen sem szalasztaná el azt a
pillanatot, amikor Roy megpillantja az új kolléganőt. –Legjobb
lesz, ha azonnal felküldöm magához a műtőbe –kiáltotta Roy
után, aki már épp az ajtóban állt.

– Halló, Roy! Hallottam, hogy csinos erősítést kapunk. –

Ben Winter épp az operálóköpenyébe bújt bele, amikor Roy
belépett a műtő előterébe.
– Remélem, Ben, hogy tényleg erősítésről van szó –
válaszolt Roy. – Ha így van, akkor akár tőlem még csinos is
lehet.
Winter elnevette magát. – Nekem semmi kifogásom sincs a
nők ellen a műtőben – kacsintott kópésan. – Az ilyesmi mindig
kellemes változatosság a sok rutinmunka után, nem gondolja?
Roy nem szólt semmit. Neki ugyan nem volt ilyen igénye
pillanatnyilag, de nem akarta rendre utasítani a kollégát.
Winter kitűnő orvos volt, csak éppen egyetlen nő mellett sem
tudott úgy elmenni, hogy meg ne szólította volna. A
nővéreknél már sorra szerencsét próbált, és most előre örült az
új áldozatnak.
– Remélhetőleg szőke – mondta, miközben segített Roy–
nak belebújni a köpenybe és föltenni a szájvédő maszkot. –
Ugyanis a szőkéket szeretem.
– Ez eddig őszintén szólva nem tűnt fel nekem – válaszolt
vidáman Roy. – Azt gondoltam, ezen a területen egyáltalán
nem válogatós.
Winter felnevetett. – Én másképp fogalmaznék. Mondjuk
inkább, hogy nincsenek előítéleteim.

Az új kolléganő nem volt szőke, de Ben Winternek mégis

majdnem elakadt a lélegzete, amikor megpillantotta McGee
oldalán.
– Dr. Winter, engedje meg, hogy bemutassam dr.
Leightont. Mostantól az aneszteziológián fog dolgozni.
Winter gyorsan magához tért az ámulatból, és elismerő
mosollyal az arcán Vivian felé nyújtotta a kezét.
– Nagyon örülök, kedves kollegina. Éppen ideje volt,
hogy végre találjunk valakit, és meg kell mondanom, megérte
várakozni.
Csodálattal szemlélte Viviant, aki mosolyogva állta a férfi
pillantását.
– Mondja, doktor, mit csinál ma este? Ha lenne hozzá
kedve, szívesen megmutatnám a várost és egyebeket.
– Na ettől az egyébtől én óvnám magát, dr. Leighton –
avatkozott közbe McGee. – Dr. Winter sebészi hírnevén csak a
nőcsábászé tesz túl.
Winter elhúzta a száját. – Egy szavát se higgye. Én vagyok a
legártatlanabb ember, aki csak létezik – mondta duzzogva.
– –Én sem hiszem, hogy veszélyes lehetne számomra, dr.
Winter – vetette közbe Vivian. – Nagyon kedves ugyan az
ajánlata, de remekül ismerem Bostont, hiszen hosszú ideig
dolgoztam itt.
Winter egy pillanatra elgondolkozott, a homlokát ráncolta,
majd felderülve összeverte a tenyerét.
– Dr. Vivian Leighton! Hát persze, micsoda szamár
vagyok! Olvastam az értekezéseit. Nagyon örülök, hogy
nálunk fog dolgozni. Roy is bizonyára megkönnyebbül majd,
mert már aggódott, hogy... – Hirtelen elhallgatott, amikor
észrevette, hogy Vivian mosolya Roy nevének említésére egy
pillanat alatt eltűnt az arcáról.
– Most eszébe jutott az Evening Post–ban megjelent cikk
Vivian és Roy állítólagos viszonyáról. Zavartan nézett
Vivianre és McGee–re. – Úgy gondoltam... Csak azt akartam
mondani...
– Jól van, Ben – sietett segítségére Jonathan. – Én azt
remélem, hogy Roy meg lesz elégedve a választásommal. Úgy
gondolom ugyanis, hogy nem találhattunk volna jobbat. Más
pedig nem számít. Különben hol van Roy?
– Ő... azt hiszem, még egyszer meg akarta nézni Mrs.
Vaughnessey röntgenfelvételeit. Mindjárt operáljuk.
– Köszönöm. Jöjjön, Vivian!
Jonathan magával vonta Viviant, magára hagyva a zavart
Ben Wintert. Életem legszebb asszonyával találkozom, és
akkor pont Roy Palmerrel kell vetekednem érte! – gondolta
rezignáltan. Nos, ilyen az élet! Azonkívül fekete a drágám,
nekem pedig tudvalevőleg a szőkék az eseteim.
Még egyszer Vivian után nézett, és halkan felsóhajtott. –De
azért kár!
– Jonathan! Jó, hogy jön. Épp nálam van Mrs.
Vaugbnessey lelete. – Roy izgatottan intett a kezében lévő
vékony aktával McGee felé. – Ez a páciens nem lesz éppen
könnyű eset az aneszteziológusnak... Vivian? Te itt?
– Azt hiszem, Roy, nem kell különösebben bemutatnom
az új kolléganőnket – nevetett Jonathan elégedetten. – A
legjobb talán, ha azonnal vele beszéli meg a
legszükségesebbeket – mondta még és sarkon fordult.
Roynak szüksége volt egy kis időre, míg összeszedte magát,
és Vivian is hallgatott. Félt ettől a találkozástól. Nem tudhatta,
hogyan reagál Roy, amikor végre szemtől szembe állnak
egymással.
Ahogy a férfi most némán méregette őt, már nagyon bánta,
hogy engedve Jonathan McGee rábeszélésének, és mégis
elfogadta ezt az állást. Viszont most már késő volt, nem
szaladhatott el.
– Isten hozott – mondta végül Roy rekedt hangon. –
Elnézést a csodálkozásért, de a legutóbbi találkozásunk
alapján ítélve, nem számítottam rá, hogy...
– Tudom – vágott gyorsan a szavába Vivian. – McGee
professzornak minden rábeszélőképességére szükség volt,
hogy visszajöjjek.
– Miért egyeztél bele? – tudakolta Roy.
– Nagyon csábító volt az ajánlat – tért ki Vivian elpirulva.
Roy lassan közeledett a lány felé, és Vivian érezte, hogyan
szalad ki minden vér a fejéből. Felemelte a fejét, és ajkai
elnyíltak.
Roy átölelte. – Te...
Ebben a pillanatban nyílt az előtér ajtaja, és belépett a műtős
nővér.
– Mrs. Vaughnessey elő van készítve – mondta kimérten,
és úgy tett, mint aki semmit sem vesz észre.
Amikor Roy újra Vivian felé fordult, már ura volt
önmagának. A röpke, szenvedélyes pillanat elmúlt, és egy kis
szomorúságot érzett emiatt.
Ennél azonban sokkal fontosabb volt, hogy láthatóan még
mindig szerették egymást, minden félreértés és veszekedés
ellenére.
Vivian elmerült Mrs. Vaughnessey kórlapjának
tanulmányozásában.
– Talán még van remény – mondta ki legtitkosabb vágyát,
és ijedten a szája elé kapta a kezét.
Roy értetlenül nézett rá, majd elmosolyodott.
– Remélem is. Leszámítva azt, hogy nagy
megrázkódtatáson esett keresztül, a páciensünk
makkegészséges. Tulajdonképpen a beavatkozás teljesen
veszélytelen, ha a narkózisnál figyelnek az adagolásra. Túl sok
veszélyes lehet.
Egyértelműen nemcsak Mrs. Vaughnesseyre gondolt.
Vivian hevesen lapozott a leletek között, és csak remélni
tudta, hogy a férfi nem vette észre mélységes elfogódottságát.
– Azt hiszem, meg kellene próbálnunk – mondta végül, és
visszaadta Roynak a mappát. Kezük összeért, Roy
megszorította Vivian ujjait.
– Nagyon örülök, hogy meggondoltad magadat, és mégis
együtt akarsz dolgozni velem – mondta halkan. – Csak azt
kívánom, bár el tudnám feledtetni a köztünk történt
félreértéseket.
– Ezt én is szívből kívánom – suttogta Vivian, és Royhoz
bújt. Egy pillanatra így álltak összebújva, némán, mindenről
elfeledkezve.
– Azt hiszem, Mrs. Vaughnessey nem lesz túlságosan
elragadtatva, ha még sokáig várakoztatjuk – mondta végül
Vivian. Nehezére esett kibontakozni a férfi öleléséből, de arra
gondolt, hogy erre még lesz idejük később is.
 – Igazad van – helyeselt Roy. – Van kedved műtét után
velem ebédelni?
Vivian felvette a köpenyét, és felvidulva pillantott Royra. –
Már dr. Wintertől is kaptam ilyen irányú ajánlatot. –
Felnevetett a férfi elsötétülő ábrázatának láttán. – Ne aggódj –
nyugtatta meg. – Elutasítottam.
– Még szerencse, különben kénytelen lettem volna
kirúgni – fenyegetőzött Roy. – Nos?
– Mit nos?
– Nekem is kosarat adsz?
– Nem ez lenne az első alkalom, hogy ebédelni megyek a
főnökömmel, amiből aztán bonyodalmak származnak –utalt
Vivian a Johnsonnal való találkozására.
Roy azonnal értette, mire célzott a lány. – Ezúttal egészen
másról van szó – sietett megnyugtatni Viviant. – Végtére is... –
Elhallgatott és az ajkába harapott. Végtére is szeretlek, akarta
mondani, de Vivian sugárzó mosolya elárulta neki, hogy a
lány szavak nélkül is kitűnően értette őt.

Az operáció minden bonyodalom nélkül lezajlott, utána

pedig Viviannek és Roynak igencsak sürgős lett, hogy
elhagyják a klinikát.
Az előcsarnokban McGee–be botlottak, aki kedvtelve nézte
őket.
– Ahogy látom, a fáradozásom sikeres volt – mondta
sokatmondóan, amikor látta, milyen izgatottan szorongatják
egymás kezét. Felmutatott a faira, ahova épp az imént
szerelték fel az új táblát, rajta: dr. Vivian Leighton,
aneszteziológus.
 – A vezetéknév megváltoztatása különben semmilyen
problémát sem okoz – kacsintott Vivianre. – Ilyen esetekben a
klinika viseli a költségeket.
– Maga egy ravasz vén róka, Jonathan – szólt Roy, és
átfogta a professzor vállát.
– Csak azt ne higgye, hogy magáért tettem – vetette ellen
kissé nyersen McGee, mert nem szenvedhette, ha
elérzékenyült. – Csak és kizárólag a klinika érdekeit tartottam
szem előtt. – Kedvesen Vivianre mosolygott. – Meg voltam
róla győződve, hogy dr. Leighton a megfelelő nő számunkra.
– Így is van – helyeselt Roy, és szorosabban ölelte Viviant.
– Minden tekintetben.
Amikor kiértek az épületből, Roy Vivianhez hajolt és arcon
csókolta.
– Nem ennénk inkább nálam? – kérdette, és magához
húzta a lányt.
– Mi a menü? – kérdezte Vivian, aki semmi másra nem
vágyott, csak hogy Roy a karjaiba vegye és szeresse.
– Az! – biztosította Roy, és szájon csókolta a lányt.
– Rendben – egyezett bele boldogan Vivian. – De csak ha
én választhatom a desszertet.
– Desszertet?
– Igen, például azt!
– Átölelte a férfi nyakát, majd lassan bontani kezdte a
nyakkendőjét. – Nem voltam elég egyértelmű, Palmer doktor
úr?
– De igen! – Roy hirtelen karon ragadta Viviant, és a
parkoló felé húzta. Egyszeriben nagy kedve kerekedett egy
kiadós ebédre desszerttel.
 Nyomta és kötötte az Alföldi Nyomda Készült Debrecenben, az
1992. évben Felelős vezető: György Géza A nyomdai megrendelés
törzsszáma: 7949.66–14–2