Tamásnak, Rékámnak és Dávidomnak

a Seychelle-szigeteki nyaralásunk
és az ott átélt kalandos hajókirándulásunk emlékére :)
  
Köszönetnyilvánítás

Először is nagyon-nagyon köszönöm, drága olvasóim, hogy ezt a

legújabb regényemet is ilyen hatalmas szeretettel vártátok!
Elképesztő érzés volt látni, ahogyan az előrendelési és az irodalmi
sikerlista első helyére került, nem tudok elég hálás lenni nektek
ezért. KÖSZÖNÖM!
Köszönöm, hogy így szeretitek a könyveimet!
Hálásan köszönöm nektek azt is, hogy ilyen rengetegen követtek
a social media felületeken, a Facebookon, az Instagramon és a
YouTube-csatornámon! Hihetetlen sokat jelent nekem, hogy nap
mint nap velem vagytok, írtok, kommenteltek, figyelemmel
kíséritek a mindennapjaimat, a posztjaimat.
Bizonyára sokan tudjátok, hogy 2019 nyarán volt szerencsém egy
kis időt eltölteni távol Európától, Afrika keleti partjainál, a
Seychelle-szigeteken, 2020 februárjában pedig megfordultam
Dubajban is. Akkor még Dubajról nem sejtettem, hogy egyszer
regényhelyszín lesz, de a Seychelle-szigetekről azonnal tudtam.
Kristálytisztán emlékszem a pillanatra, amikor beférkőzött a
gondolataim közé ez az új történet. Aztán jött a hajókirándulás,
amikor egy trópusi ciklon elért minket az óceánon La Digue-ről
visszafelé tartva Victoria kikötőjébe. Szerintem soha életemben
nem féltem még annyira, mint akkor, ott. Mindig imádtam a
tengert, a vizet. Sohasem tartottam tőle, de abban a viharban
örökre megtanultam, hogy a víz nagy úr. Emlékszem, a hullámok
hatalmasabbra korbácsolódtak, mint a hajónk, a szürkületből
szempillantás alatt koromfekete éjszaka lett. Folyton csak azt
lestem, mikor bukkannak már fel előttünk a parti fények, amelyek a
megmenekülést jelentik. Tudtam, hogy erről a nem mindennapi
kalandról egyszer írnom kell.
Aztán hazatérve, néhány hónappal később jött a világjárvány, a
karanténidőszak, a digitális oktatás, és a pillanat, amikor elkezdtem
írni, pontosabban elkezdtem folytatni az Álmodtam már rólad
negyedik részét, az Újra veled álmodom-ot, de szinte valamennyi
gondolatomat a pandémiával kapcsolatos hírek kötötték le.
Képtelen voltam koncentrálni, és egyre jobban úgy éreztem, előre
kell vennem ezt az új történetet. Ki kell írnom magamból ezt a
helyzetet, azt a bizonytalanságot, ami biztos vagyok benne, hogy
lelkileg valahol mindenkit érint.
Különös érzés kerített hatalmába: egyfelől felmerült bennem a
kérdés, hogyan is írhatnék a régi életünkről regényt, hogyan is
írhatnék egy olyan világról, amelyben nem kellett maszkot
hordanunk, oda utazhattunk, ahová csak akartunk, szabadok
voltunk, amikor már más idők járnak? Rájöttem: a világ
megváltozott körülöttünk, nekem is igazodnom kell hozzá. Ez a
jelen, amiben most élünk. Ezért valami olyat kell írnom, ami átvezet
engem is ezen a kettősségen. Így született meg ez az új regény, a
Veled egy szigeten.
Nagyon bízom benne, hogy minél hamarabb vége lesz ennek a
járványnak, és visszakapjuk a régi életünket! És remélem, hogy ez a
történetem is nagyon-nagyon fog tetszeni nektek!
Annyi mindenkinek tartozom köszönettel. Ez a regényem sem
kerülhetett volna ki a könyvespolcokra szorgos, segítő kezek nélkül.
Hálásan köszönöm a szerkesztőmnek, Detre Zsuzsannának és
férjének, Varga Györgynek, hogy a kéziratomból ezúttal is igazi
regényt varázsoltak. Szívből köszönöm a munkájukat, a
szakértelmüket, és azt, hogy mindig kihozzák a legjobbat a papírra
vetett betűimből, szavaimból, mondataimból.
Köszönöm a férjemnek, Tamásnak, hogy amennyit csak tudott,
segített, és tehermentesített végig e regény születése során is.
Tudom, hogy nem egyszerű, mikor hosszú heteken át csupán
fizikailag vagyok jelen otthon, és képzeletben messze járok.
Mentségemre legyen írva, én már egyetemistaként is ilyen voltam,
állandóan a könyvtárban ültem, kutattam, tanultam vagy olvastam.
Szóval nem árultam zsákbamacskát. :D{1} Pontosan tudtad, mire
adtad a fejed. :D
Azt is nagyon köszönöm Tamásnak, hogy – mint mindig – ezúttal
is elsőként olvasta el a kéziratomat. Sokat jelent ez nekem.
Köszönöm a gyerkőceimnek, Rékának és Dávidnak, hogy a világ
legédesebb gyerekei. Köszönöm a végtelen türelmüket. Tudom,
hogy legszívesebben minden pillanatban csak azt szeretnék, hogy
velük legyek, együtt játsszunk, kiránduljunk. Ezen a nyáron nem
tudtam ellenállni a csábításnak és inkább velük töltöttem az időt,
többek között ezért is alakult úgy, hogy idén csupán egyetlen
könyvem jelenik meg, de én ezt ezúttal nem is bánom annyira.
Csak hogy ti is egy picit jobban belelássatok az életembe, kedves
olvasók: hosszú hónapokon át mindenki itthon volt. A férjem home
office-ban dolgozott, digitális oktatás zajlott, mosni, főzni
takarítani is kellett. Eszti barátnőm hetente kérdezte meg tőlem
üzenetben, hogy állok az új regénnyel, és én mindig azt feleltem,
remekül. Igazából az első fejezetek szinte valamennyi sorát kívülről
fújom, mert akárhányszor leülök írni és megpróbálom
visszaolvasással újra belelendíteni magam az írásba, mindig valaki
megjelenik a szobában, és kezdhetem elölről. :D Tehát odáig ritkán
jutottam el, hogy leírjak akár egy sort is, és folytatni tudjam a
történetet. :D
Nem volt ez könnyű időszak, de aztán szép lassan csak elkészült a
regény.
Akiknek még rengeteg köszönettel tartozom:
Hálásan köszönöm a Cantinart Kft.-nek, főképp Juhász Gábornak
a csodaszép grafikai anyagokat és a támogatást! Köszönöm szépen a
szebbnél szebb munkákat! Hálásan köszönöm Tündinek, hogy a
webshopot üzemeltette, Zolinak pedig a fejlesztéseket és a
supportot köszönöm nagyon.
Szívből köszönöm az Alföldi Nyomda Zrt.-nek, hogy kiváló
szakértelmükkel a kézirataimból igazi, kézzelfogható könyvet
varázsolnak minden alkalommal. Nem tudok eléggé hálás lenni a
munkájukért, a tanácsaikért és a kedvességükért!
Köszönöm szépen a magazinoknak, a napi- és hetilapoknak, a
bloggereknek, a könyvesboltoknak és könyvesbolthálózatoknak,
hogy szívükön viselik a könyveim sorsát. Szívből köszönöm, hogy
elolvassátok a regényeimet és ajánljátok őket!
És végül, de nem utolsósorban, ismét hozzátok szólok, kedves
olvasóim: még egyszer nagyon-nagyon köszönöm, hogy várjátok,
olvassátok és szeretitek a könyveimet! Köszönöm, hogy vagytok
nekem!
Kívánom, hogy szeressetek bele ebbe a történetembe is! Én
elmondhatatlanul szerettem írni, imádtam ott lenni képzeletben a
helyszínen a szereplőimmel. Nem mindennapi élmény ennyi
kalandot átélni, legalábbis fejben. Az egyik legszuperebb dolog a
világon regényírónak lenni!
Jó olvasást és kellemes kikapcsolódást kívánok!
Szeretettel, Anita
 

Emily

Layla óriási, kék szemekkel mered rám. Gondolom, alig hiszi el, hogy
ilyen állapotban lát. Hát, én sem akarom elhinni, hogy ilyen állapotban
vagyok.
Harmadik napja fekszem az ágyban, és csak vegetálok. Képtelen
vagyok felkelni és kezdeni magammal valamit. A hajam kócos és
kusza, az arcom könnyes, tükörbe sem merek nézni.
– Nem csinálhatod ezt tovább, Emily! – szól rám. A hangja jóval
lágyabb, mint az előbb.
– Ígérem, holnapra összeszedem magam – fogadkozok szipogva.
Nem tudom eldönteni, hogy a fejfájásom rosszabb, vagy amit belül
érzek. Esküszöm, fizikailag fáj ez az egész.
– Tegnap és tegnapelőtt is ezt mondtad! – emlékeztet. És igaza
van.
– Feleségül vette Vegasban, és most gyereket várnak – ismétlem el
századszor, aztán megint elbőgöm magam. Csak úgy hullanak a
könnyeim, megállíthatatlanul.
– Emily, térj észhez! Már vagy fél éve szétmentetek! Tudom, hogy
rohadt nehéz, de el kell felejtened őket! – magyarázza. – Mi a
francnak kellett összefutnod velük!
– Ott sétálgattak a parton. Kéz a kézben. Rebecának már óriási a
hasa. Csak a vak nem látta, hogy kisbabájuk lesz.
– Annyira sajnálom, Emily! De össze kell szedned magad! Túl kell
tenned végre magad ezen a Lucas ügyön. Nem érdemli meg, hogy
még több hónap múltán is epekedj utána!
 – Egyáltalán nem epekedem utána. Már azt hittem én is, hogy túl
vagyok ezen az egészen. Erre tessék. Az élet kiszámíthatatlan és
kegyetlen.
– Neked egy új pasi kell, semmi más. De esélyt sem adsz egyiknek
sem! Ez így nem mehet tovább! – szögezi le. – Az utat pedig nem
mondhatod vissza az utolsó pillanatban! Már ezer éve le van
szervezve minden! Jót fog tenni egy kis kiruccanás!
– Layla, már mondtam! Nem megyek sehova! Főleg nem a Maldív-
szigetekre! Nem lehetne, hogy ejtjük a témát?
– Szó sem lehet róla! – csattan fel, és hirtelen lerántja rólam a
takarót. – Most pedig ki az ágyból! Össze kell pakolnunk a cuccaidat.
Holnap reggel tízkor indul a gép.
– Jaj, Layla, hagyj az őrültségeiddel! Csak mindenkit lehangolnék
a rosszkedvemmel. Meglesztek nélkülem. Meg egyébként is, ha nem
tudnád, a barátnőd éppen élete első lakására gyűjt. Már mondtam:
nekem most nincs pénzem kiruccanásokra.
– Emily, magángéppel megyünk, Chase magángépével. Egy
filléredbe sem kerül. A jacht és egy óriási sziget már le van foglalva.
Jót fog tenni egy kis kikapcsolódás!
– Nem, nem fog jót tenni, mert nem megyek sehova – kötöm az
ebet a karóhoz.
– Részemről úgy is jó, ha nem csomagolunk, majd adok kölcsön
ruhát – nevet. Fogalmam sincs, hogyan képes Layla a nap szinte
valamennyi percében ugyanolyan jól kinézni. Mintha porcelánból
lenne. Az arca sima, sehol egy kósza ránc, a sminkje pedig
ugyanolyan makulátlan, mint reggel, amikor felkente. Szőke haja
loknikban lóg, kék szeméből egyfolytában sugárzik a boldogság.
– Layla, szerintem menj és készülődj! Megígérem, hogy
mindennap felhívlak és jelentkezem majd videón is, hogy lásd,
rendben vagyok.
– Már késő! Velünk jössz! – közli kerek perec. – Holnap reggel itt
vagyunk érted.
Anyám, még csak az hiányzott, hogy Layla vérszemet kapjon! – esek
kétségbe.
  

Mark

Az éjszakai műszak után pont ez a repülés hiányzott a Maldív-

szigetekre Chase gépén – fut át az agyamon, miközben hazafelé
tartok a kórházból. Végtelen hosszú és rohadt fárasztó volt ez az
éjszaka. Jut eszembe, még össze sem pakoltam. Már alig várom, hogy
kipihenhessem magam, hogy lássam a régi jó cimborákat, bár még
az út előtt sem ártana egy kiadós alvás. Ahogy Chase-t ismerem,
óriási bulit szervez, ahhoz pedig energiára van szükség.
Gondolom, függetlenül attól, hogy kezd komolyodni a kapcsolata
Laylával, Chase hoz más nőket is az útra. Laylának biztosan rengeteg
barátnője van. Így legalább lesz kivel elütni az időt.
A Kensington Roadon haladok, már csak tíz perc és otthon vagyok,
hacsak be nem tesz a kelleténél jobban a Londonban szokásos
reggeli dugó.
A rádióban a járványról szóló friss hírek után Ed Sheeran hangja
csendül fel, de hamarosan a telefonom csörgése szakítja félbe a
kedvenc számomat. Chase hív, az emlegetett szamár.
– Helló, haver! Remélem, készen állsz a nagy kalandra! – szól bele
vidáman a telefonba. Szinte magam előtt látom jól fésült, barna
haját és kaján vigyorát. Mit evett reggelire, hogy ennyire fel van
dobódva? – nevetek magamban. Bakker! Chase sem aprózza el! Reggel
hat van. Miért nem alszik inkább? Mondjuk ő általában ilyenkor már
javában edz, és tudja, hogy engem a műtétek miatt úgy általában
csak hajnalban lehet utolérni, szóval biztosra ment.
– Ismersz. Minden jó bulira mindig készen állok. De nyugtass
meg, hogy Laylán kívül lesznek más csajok is!
– Nyugi, lesznek! – vigyorog a vonal túlsó végén. – De nem úgy
volt, hogy összejön valami a kis nővérkével?
– Az az ügy jól halad. Az éjszaka felavattuk a hármas és az ötös
műtőt is.
– Jaj ne! Csak részleteket ne! – neveti el magát. – Hogy te
mekkora egy lókötő vagy!
– Csak egészséges pasi vagyok, aki kielégíti a vágyait – védem
magam.
– Ezt vajon a nők is így gondolják? – zrikál.
– Még szép! Mind odavan értem!
– Egészen addig, amíg rá nem jönnek, hogy csak egy éjszakára
kellettek.
– Bagoly mondja verébnek! Fél Londont megdugtad már, ne
mondd, hogy most egyszerre meggyóntad a bűneidet, és ezek után
minden másképp lesz!
– Lehet, hogy megkérem Layla kezét a Maldív-szigeteken – böki
ki, én pedig majdnem félrenyelek. Ezt biztosan a nőcsábász haverom,
Chase mondta?
– Ezt most nem hallottam jól. Elismételnéd? – makogom bele a
telefonba. Hirtelen eláll a szavam.
– Jól hallottad!
– Jól meg is gondoltad? Ezután nem lesznek kimenők, nem
lesznek más csajok, nem lesznek félredugások.
– Tudom – jön a válasz. És véresen komolyan is hangzik.
– Wow! Hát, akkor gratulálok! – nyögöm bele a telefonba. Érzem,
hogy egy pillanatra összeszorul a gyomrom, mert eszembe jutnak az
emlékek. Nem akarok emlékezni. Már nem.
 – Ne most gratulálj! Majd ha igent mondott! Remélem, azzal, hogy
beavattalak, nem kavartam meg az állóvizet! Nem akartam, hogy
előjöjjenek a fájó emlékeid Ginával kapcsolatban – fordítja komolyra
a szót.
– Jól vagyok, nyugi! Nem tettél semmi rosszat! Sőt, nagyon örülök
nektek!
– Akkor jó! Pakolj és gyere! Tízkor indulunk! – közölte, majd
eltűnt az éterben.
Magamra maradtam a gondolataimmal. És Gina emlékével.
A gyásszal.
  

Emily

Nem hiszem el, hogy Layla végül rádumált erre az útra! Bár
tulajdonképpen nem is értem, mit vártam. Mert ha egyszer Layla a
fejébe vesz valamit, abból nem enged. Elég régóta ismerem.
Még szerencse, hogy a múlt héten leadtam a szerkesztőnek az új
regényem kéziratát, és átnéztem a hátralévő három cikkemet a
magazin számára, ahol dolgozom. Most legalább már nem nyomaszt
egyik határidő sem. Jöhet egy kis pihenés. És talán igaza van
Laylának, jót fog tenni ez a kiruccanás. Új helyek, új impulzusok, új
tájak, új ihlet!
Layla és Chase biztosra mentek, indulás előtt beugrottak értem.
Layla nyilvánvalóan tudta, hogy önszántamból sosem jöttem volna
velük.
Már Chase autójában ülünk és a reptér felé tartunk. Még mindig
alig hiszem el, hogy itt vagyok, és épp a Maldív-szigetek felé tartok.
Ez annyira abszurd!
Layla és Chase kábé másfél éve vannak együtt. Amióta összejöttek,
szinte elválaszthatatlanok. Még sose láttam náluk jobb párost.
Chase eszméletlenül gazdag. Nagyon menő plasztikai sebész. A
kocsija, amiben éppen ülünk, mondjuk úgy háromszor többe kerül,
mint amennyit az a lakás kóstál, amire évek óta spórolok. De az is
lehet, hogy négyszer annyiba – mélázok, miközben lopva
körbenézek. Úgy érzem magam, mint aki tilosban jár. Olyan helyen,
ahol nem szabadna lennie.
Körülöttem minden csupa bőr és luxus. Ámulatba ejtő ez a
tisztaság és fényűzés. Vajon egy nap hányszor takaríthatja a
személyzet ezt a kocsit? – tűnődök.
Chase elképesztően sokat kereshet.
De ettől függetlenül több mint szerethető fickó. Sose kérkedne a
vagyonával, meg úgy általában mindig tök cuki. Hihetetlenül
összeillenek Laylával. És nem csak azért, mert mindketten orvosok.
– Bocs, csajok, de fel kell hívnom Markot – töri meg egyszer csak
Chase a csendet. – Éjszaka ügyelt, és ha nem figyelünk, tuti, hogy
elkésik – magyarázza inkább Laylának, mint nekem. Igazából gőzöm
sincs, kiről beszél. Feltételezem, hogy az egyik barátjáról, aki majd
velünk jön.
És persze Chase-nek igaza lett. A kihangosítón mindent jól
hallottam. Egy fáradt, korunkbeli pasi hangja szólalt meg a vonal
végén:
– Mondd, hogy nem vagytok már ott! – löki a dumát. Hallani,
hogy a hangja rekedtes, hogy még szinte alszik a fazon. Layla és
Chase kuncogva egymásra is néznek.
– Még úton vagyunk. Ki az ágyból és indulj! – utasítja Chase.
– Basszus, túl jól ismersz! Elaludtam volna.
– Helyesbítek, haver, el is aludtál! – nevet Chase. – Na, szedd
össze magad, fél órán belül a reptéren kell lenned! – köti Chase a
fickó lelkére. Aztán bontja a vonalat.
– Avassatok be, hányan leszünk? – szólalok meg a hátsó ülésen,
miután Chase letette a telefont.
– Kábé tízen – vágja rá Layla. – Jön a húgom, Sarah és a barátnője,
Hanna, őket ismered. Rajtuk kívül pedig Chase két barátja is
csatlakozik hozzánk, akik szintén orvosok, az egyiküknek jön a
barátnője is.
 – És jön a bátyám és a barátnője is – szól közbe Chase.
Remek, igazából Laylán, Chase-en, Hannán és Sarah-n kívül nem
ismerek senkit – vonom le a következtetést. Nem baj, hoztam
magammal jó sok könyvet! – próbálom jobb kedvre deríteni magam,
közben kifelé bámulok az ablakon, és arról ábrándozok, hogy már ott
vagyunk a szigeten.
Jaj, de jó lesz! Pálmafák. Homok. Óceán.
– Ne aggódj, Emily! Csupa jó arc és nagyon fognak örülni neked! –
szól hátra Layla, mintha csak megérezte volna, mi jár a fejemben.
– Csajok, eszméletlen jó buli lesz! Amint leszállunk Mahén,
rögtön továbbindulunk, és áthajózunk Maldívra, a bérelt
szigetünkre. Imádni fogjátok az utat! – áradozik Chase. Azt hiszem,
még sohasem láttam ennyire lelkesnek, ennyire feldobva.
– Nincsenek nagyon távol egymástól a Seychelle- és a Maldív-
szigetek? – kérdezem kétkedve. Mintha a térképen valahogy tök
máshol lennének.
– De igen. Úgy kétezer kilométerre. Viszont a Maldív-szigetek
több mint ezeregyszáz atollból áll, a legdélebbiek viszonylag közel
vannak Seychelle-hez – magyarázza Chase. – Úgy terveztük, hogy
négy-öt napot fogunk a hajón tölteni, útközben pedig megnézünk
egy csomó bődületesen szép szigetet.
Ez izgalmasan hangzik! Igazából még sohasem hajókáztam
óceánon. És az Indiai-óceánt pedig még sosem láttam.
Alig várom, hogy megnézhessek egy hamisítatlan naplementét az
Indiai-óceán partján! Biztosan gyönyörű és fenséges!
Nagyjából egy óra alatt értünk ki a reptérre. Layla igazat mondott,
tényleg magángéppel megyünk – bámulom elhűlve a repülőnket. Még
soha életemben nem utaztam magánrepülőn.
 A nagy légi járatokon is parázni szoktam. Hát akkor mi lesz ezen?! –
aggodalmaskodom előre.
Ahogy kiszállunk a kocsiból, mosolygós személyzet fogad minket.
Nekem csak egy oldaltáskám és egy kisebb gurulós bőröndöm van,
de mindkettőt elveszik tőlem.
– Hagyja csak, hölgyem, majd mi gondoskodunk a csomagjairól! –
nyugtat meg egy kedvesen mosolygó, fiatalos külsejű, középkorú nő.
Az egyenruhája alapján biztosan ő lesz az egyik légiutas-kísérőnk –
konstatálom. A személyzet minden tagja uniformist visel.
A legénységen kívül is kész tömeg várt ránk. Chase kitörő
örömmel üdvözölte a barátait. Aztán persze engem is bemutatott
mindenkinek. Igazából egytől egyig mindegyikük mérhetetlenül
szimpatikus volt. Chase bátyja, Jake és a felesége, Amanda voltak a
legcukibbak. Kisbabát várnak.
Layla húga szakasztott olyan, mint a nővére. Mintha csak
klónozták volna őket. Ezt mindig megállapítom, amikor találkozom
vele. Alig huszonkét évesek a barátnőjével, és lerí róluk, hogy
mindenük a buli és a pasik.
Rajtuk kívül Chase egyik barátja, Neil várt még ránk a
barátnőjével, Lujzával. Miközben szálltunk fel a gépre, hallottam,
hogy Chase megint telefonál.
– Hol az égben vagy, Mark? Mindenki rád vár! – kér számon
valakit kissé idegesen. Egyből tudtam, az illető csak az a fickó lehet,
akit már a kocsiból is hívott.
Ezek szerint még mindig nem teljes a létszám – vonom le a
következtetést.
  

Mark

Hazaérve pakolás helyett egyszerűen lerogytam a kanapéra, és

hosszú perceken keresztül csak néztem magam elé. A kandalló fölött
még mindig ott lóg az esküvői fotónk. Képtelen voltam levenni
onnan.
Nem tudom elmondani, mennyire hiányzik. Hogy mennyire üres
nélküle az életem.
Kisvártatva azon kaptam magam, hogy egy üveg whisky után
nyúlok, és inni kezdek. Már megint. Mint mindig, amikor egyedül
vagyok és eszembe jut Gina.
Bárcsak visszaforgathatnám az idő kerekét! Bárcsak másképp alakult
volna minden!
Telefoncsörgésre ébredek. Hirtelen azt sem tudom, hol vagyok. A
fejem majd széthasad, alig bírom kinyitni a szemem.
Na igen, azt hiszem, nem kellett volna ennyit inni – vonom le
sebtében a következtetést.
Chase az. Bakker! Kiütöttem magam és elaludtam! Már rég a
reptéren kellene lennem! A többiek meg fognak ölni! – kapok észbe.
– Tudom, hogy ez nem magyarázat, de elaludtam. Adtok egy fél
órát, hogy odaérjek? – hadarom a telefonba.
Szép kis alak vagyok. Még a barátaimat is cserben hagyom.
  

Emily

Minden olyan szuper lett volna, ha felszállás előtt, az utolsó

pillanatban nem jelenik meg az a rettenetesen ellenszenves, de
eszméletlenül jóképű alak a fedélzeten. Már a helyemen ültem, és
kezdtem beletörődni a sorsomba, abba, hogy hamarosan felszállunk
ezzel a parányi, ám minden tekintetben hipermodern luxusgéppel,
amikor beesett a Mark nevű pasi, akivel Chase a kocsiból beszélt.
És bár ne láttam volna meg! És bár ő se vett volna észre!
Lopva ránézek és rögtön megállapítom, hogy a pasi szédítően néz
ki! Akár egy félisten. Laza farmer és egy még lazább fehér ing van
rajta. Az ingujja könyökig feltűrve, csak hogy még jobban
feltűnjenek a karizmai. Barna, jól fésült haj, napszemüveg. És
hófehér fogsor.
Imádom, ha egy pasin elegáns karóra és bőr karkötő van!
Mintha egy magazin címlapjáról szalasztották volna. Mibe
fogadjunk, hogy égszínkék a szeme!
Emily, ne nézz oda! Nem szabad! Pont az ilyen pasiktól kell távol
tartanod magadat! Az ilyen alakok a legnagyobb nőcsábászok –
korholom gondolatban magam, mert érzem, hogy már most a
kelleténél sokkal több figyelmet szenteltem neki.
A gond csak az, hogy közben a pasinak is megakadt a szeme
rajtam. Ahogy egy pillanatra egymásra néztünk, fura érzés fogott el.
Valahogy megérzi az ember, ha bejön valakinek. Én akkor, ott,
határozottan ezt éreztem. Amint észrevett, felcsillant a szeme és
kaján vigyor ült ki az arcára, én persze azonnal elkaptam a
tekintetem, és igyekeztem közönyt színlelni, de baromi nehezemre
esett.
Eredetileg úgy terveztem, a hátsó sorba ülök, hogy teljesen
észrevétlen maradjak. Mivel a túlontúl jóképű pasi épp abba az
irányba nyomul a csomagjával, ahol én is ülök, riadtan mérem fel a
terepet.
Hát ez remek!
Hol van szabad ülőhely a gépen? Pont mellettem és mögöttem.
Ilyen nincs! Nem akarom, hogy ez a pasi a közelemben legyen!
Olvasni akartam útközben! És kifelé bámulni az ablakon.
De már most tudom, hogy a dolgok nagyon nem úgy fognak
alakulni, ahogyan azt én elképzeltem.
Úgy látszik, a pasit mindenki ismeri a gépen, és mindenki nagyon
szereti, mert miközben megcélozta a mellettem lévő üres helyet és
felém haladt, mindenkivel lejattolt, és mindenkit megölelt. Még
Layla tesóját is. Aztán odaért hozzám.
És ahogy rám nézett! Bugyileolvasztó volt! De tényleg!
Menten zavarba jöttem. Nem kicsit. Nagyon!
Miután szemtelenül, hosszú másodperceken át tetőtől talpig
végigmért, úgy szólalt meg, hogy mindenki hallja:
– Hé, Chase, nem akartok bemutatni a hölgynek? – kérdezte felém
biccentve, bennem pedig meghűlt a vér.
Ez most szórakozik velem?
– Nagyfiú vagy, Mark, mutatkozz be szépen magad! De még
mielőtt valami rosszban sántikálnál, jobb, ha szólok: Emily
számodra tabu, haver! – feleli vidáman Chase. – Most azonnal
felejtsd el, bármit is forralsz vele kapcsolatban!
– Nyugi, csak feltettem egy kérdést! – vigyorodik el, közben pedig
még mindig engem néz.
– Komolyan mondtam! – hűti le Chase nevetve, majd odaszól
nekem: – Emily, ha ez a lókötő már a gépen szexelni akarna veled,
esetleg rögtön megkérné a kezed, azonnal szólj!
Nem válaszolok, csak megrázom a fejem és elmosolyodok.
– Pedig a tiltott gyümölcs a legfinomabb – jegyzi meg halkan a
pasi. Közben lecuccol mellém, felém fordul, és kezet nyújt.
– Helló! Mark Hemings vagyok – mutatkozik be.
– Neked is helló! – nyújtok én is kezet. – Emily Smith vagyok,
Layla barátnője.
– Örvendek, hölgyem! – mondja halkan, kaján vigyorra húzva a
száját. Ó, anyám! Miért van olyan érzésem, hogy ez a pasi mást is akar
majd tőlem, nem csak a nevemet? – mélázok. Csak beképzelem
magamnak, hogy mindketten vonzódunk egymáshoz?
Mégis miféle vonzalom? Hisz két perce láttam először! – hűtöm le
magamat.
Nyugi, Emily! Csak képzelődsz! Semmit sem akar tőled! Biztosan
van felesége vagy barátnője. Sőt, ha jobban belegondolok, az is
lehet, hogy mindkettő van neki. Nyilvánvalóan óriási nőcsábász.
– Na, srácok! Pont erre gondoltam! Hogy ezt hagyjátok abba! –
szól ránk Chase.
– Ne parázz, Chase! Nem csináltunk semmi rosszat! – reagál a
pasi, majd hozzáteszi: – Egyelőre!
– Mindig így kezdődik! Aztán jön az ajtócsapkodás és a sértődés!
– De arról se feledkezz meg, hogy előtte viszont ott az őrületes
vonzalom és a fantasztikus szex!
Anyám, miért érzem úgy, hogy menten el kellene menekülnöm erről a
gépről?
 Nagyon, de nagyon nem lesz jó, ha ez a pasi a közelemben marad!
Már attól majd kiugrik a szívem a helyéről, ahogyan az előbb
megfogta a kezem. Pedig csak egy nyomorult kézfogás volt!
Nem közvetlenül mellém ült le, mert mellettem folyosó van,
hanem a túloldali ablak melletti ülésre, de még így is túl közel volt
hozzám. Túlságosan is közel.
A parfümje mesés illata egészen elbódított, de valami mást is
éreztem a levegőben: mégpedig piaszagot.
Ivott volna? Fényes nappal? Még csak délelőtt van.
Ez megmagyarázza a viselkedését, hogy ezért nyomult rám a
többiek szeme láttára és füle hallatára. Talán fél a repüléstől,
akárcsak én, és így vezeti le a feszültséget – kombinálok magamban.
Szerencsére a felszállás egy kicsit elterelte a figyelmemet a
pasasról. Csak bámultam kifelé az ablakon és koncentráltam, hogy le
ne zuhanjunk.
Nem mintha bármit is tehettem volna ellene!
Remélem, egykettőre véget ér az utazás és mindjárt ott is leszünk!
  

Mark

Asszem, még mindig részeg vagyok, pedig aludtam jó néhány órát. Ez a

csaj itt mellettem marha jó bige. Hogy a viharba nem tudtam eddig,
hogy Laylának ilyen barátnői vannak?
Már vagy tíz perce felszálltunk, és a csaj még mindig úgy tesz,
mintha itt sem lennék, pedig megállás nélkül bámulom.
Hiába néz levegőnek, tudom, hogy én is bejövök neki. Érzem és
látom. Érdekes egy út lesz!
Még adtam neki pár percet, de aztán muszáj volt megszólítanom.
– Nyugi, nem fogunk lezuhanni! – szólítom meg. Na, most mit
lépsz, szívem?
Látom rajta, hogy parázik. Csak nem fél a repüléstől?
– Azt nem tudhatod! – reagálja. A hangja búgó és bársonyos. Meg
tudnám szokni. – Bármi bármikor történhet. Kobe Bryant
helikoptere is lezuhant – teszi hozzá. Épphogy csak rám néz, aztán
ismét az ablak felé fordítja a fejét. Pedig én azt szeretném, ha rám
figyelne.
– Jogos, de most akkor sem foguk lezuhanni. Előtte ugyanis még
szexelnünk kell! – mondom kertelés nélkül.
– Mintha Chase azt mondta volna, hogy azonnal szóljak, ha effajta
ötleteid támadnának.
– Ha csak nem akarsz nézőközönséget, akár ki is hagyhatjuk őket a
dologból – nevetek. Anyám! Miért adom a tahót? Nem is vagyok ilyen.
Vagy még mindig a pia beszél belőlem?
– Remélem, a sziget tele lesz jó csajokkal, és akkor feladod! –
sóhajt. Frissen mosott, selymesen sima, hosszú, barna haja kibontva,
lazán omlik a vállára. Ó, anyám! De szívesen beletúrnék!
– Gondolod, hogy akkor feladom? – nevetek. – És hol a gyűrű az
ujjadról? – kíváncsiskodom komolyabbra fordítva a szót. Igazából
semmit nem tudok a csajról. Csak azt tudom, hogy valamiért izgatja
a fantáziámat. Az öltözéke eleve felkeltette az érdeklődésemet.
Egyáltalán nem úgy öltözik, mint azok a csinibabák, akiket ismerek.
Egyszerű, fehér farmer van rajta, meg egy babakék vállvillantós
felső, amire egy kis kardigánt vett fel. Tűsarkú helyett Adidas cipő
van a lábán. Nyoma sincs pasifogó koktélruhának.
Ezek szerint van valakije – vonom le a következtetést. Mondjuk, ha
lenne, valószínűleg itt lenne vele – gondolom újra a dolgokat. Ha az én
csajom lenne, én biztos nem hagynám egyedül utazgatni.
Nem, ez a csaj szabad préda. Tudom. Érzem.
Bár, ha foglalt lenne, az sem igazán érdekelne – állapítom meg. Már
egy ideje nem érdekelnek az efféle apróságok. Meg egyébként is:
nincs olyan nő, akit ne lehetne megszerezni.
– Otthon. Minek hoztam volna ékszert a nyaralásra? – replikáz
úgy, mint aki nem is érti a célzást.
– Akkor se pasi, se férj? – vágom rá. – Ezek szerint szingliként
jöttél?
– Nem értem, miért fontos ez, de ha már így rákérdeztél, igen,
szingli vagyok, most jobb?
– Sokkal – nevetek, és fejemet elégedetten az ülésnek támasztom.
  

Emily

Nem bírom a repülőutakat! Fogalmam sincs, hogy fogok kibírni több

mint tíz órát a levegőben – esek kétségbe felszállás után, amikor
elérjük az utazási magasságot.
Odafent szikrázó napsütés fogad minket. Minden olyan idilli, csak
ne jutna eszembe minduntalan, hogy egy ember alkotta gépen
ülünk, és ha véletlenül elromlanak a műszerek, itt a vég.
Felállítanánk a szabadesési világrekordot. Sajnos túl élénk a
fantáziám! – állapítom meg rezignáltan. Egy dolgot viszont nagyon
is szeretek a repülésben, mégpedig a mesés kilátást. Felettünk a
ragyogóan kék égbolt, alattunk pedig, amerre a szem ellát,
felhőpárnák mindenütt. Mint az igazi, pihepuha párnák, az
embernek szinte kedve támadna ugrálni rajtuk.
Mellettem ez a Mark nevű pasi felszállás óta egyfolytában bámul.
És még csak nem is zavartatja magát. És micsoda kérdései vannak!
Tényleg megkérdezte, hogy szingli vagyok-e? Anyám! Még soha
nem kérdezték meg tőlem ennyire nyíltan, hogy miért nem hordok
gyűrűt. Nincs is gyűrűm – kuncogok magamban. De azon nyomban le
is hervad a mosoly a számról, mert eszembe jut, hogy igenis volt már
gyűrűm. Fél évvel ezelőttig. Jegygyűrűm!
Nyilvánvalóan részeg a fazon. Nem lehet más a magyarázat arra,
hogy miért kezdett el nyilvánosan flörtölni velem.
Fürkésző tekintetét még sokáig magamon éreztem, ezért fogtam
magam és elővettem a táskámból a könyvemet. Tudom, full ciki,
hogy a saját könyveimet hoztam el az útra, de egyrészt imádom őket
újraolvasni, másrészt legalább abban a paradicsomi környezetben is
tudok majd róluk fotókat készíteni.
Belekezdtem hát az egyik kedvenc regényembe.
Útközben a többiek remekül szórakoztak. Chase hatalmas
mókamester. Ahogy a légiutas-kísérők elkezdték kínálni az italokat,
a hangulat érezhetően egyre fokozódott.
A mellettem ülő Mark rögtön ki is használta az alkalmat, és
rendelt egy pohár whiskyt.
Kezdem úgy érezni magam, mintha egy leány- vagy legénybúcsún
lennék.
Kicsivel később ki kellett mennem a mosdóba. Határozottan
emlékszem, hogy a könyvet az asztalomon hagytam, de mire
visszaértem, nem volt sehol.
A vadiúj ismerősöm, Mark vette el. Elállt a lélegzetem, mikor
megláttam a kezében a regényemet.
Ilyen nincs! Add, uram, hogy ne vegye észre a hátlapon a szerzőfotót,
és ne essen le neki, hogy a könyvet én írtam! – fohászkodom
magamban.
– Megtennéd, hogy visszaadod a könyvemet? – szólítom meg,
ahogy visszaülök a helyemre.
– Hát persze, itt van, tessék. Bocs, hogy elvettem! Csak kíváncsi
voltam, mit olvasol – ad magyarázatot a történtekre, miközben
átnyújtja a regényt.
Hál’ istennek! Ezek szerint nem jött rá! – örvendezek magamban, de
aztán újra megszólal:
– Tetszik a szerző. Egész jó nő!
Na basszus! Ennyit a fohászkodásról!
Ég az arcom. És érzem, hogy nyomban elpirulok. Miért kell ennek a
fickónak itt lennie és szüntelenül engem bosszantania? – dühöngök
magamban.
– A szexjelenetek leírásában biztosan tudnék neki hasznos
tippeket adni, vagyis inkább mutatni. Mindet el is próbálnám vele,
csak a biztonság kedvéért, hogy minél életszerűbbek legyenek.
Szerinted mit szólna hozzá?
– Vélhetően azt, hogy te csak foglalkozz a whiskyddel, az írást
pedig hagyd rá.
– Azt hiszem, ideje nagyobb sebességre kapcsolnom, már ami a
hódító üzemmódot illeti – feszíti tovább a húrt. Láthatóan szuper jól
szórakozik, élvezi, hogy húzhat.
– Szerintem kár a gőzért, nem hiszem, hogy vevő lenne rád.
– Azért erre nem vennék mérget. Egyébként nekem meg egyre
jobban tetszik a nő – jegyzi meg szemtelenül, de már reagálni nem
tudtam rá, mert Chase szólt hozzánk.
– Srácok, srácok! Csak egy perc figyelmet kérek – kezdett beszélni.
– Nem kötöttem az orrotokra, sőt, még Layláéra sem, mert
meglepetésnek szántam, hogy megállunk Dubajban egy éjszakára.
Csak bulizunk egy nagyot, és másnap, mikor megérkezünk
Seychelles-re, már kipihentebben tudunk nekivágni a hajóútnak.
Hogy mi van? Dubajba megyünk? – hüledezek magamban. Alig
hiszek a fülemnek. Dubajban egész évben nyár van, harminc-
negyven fokos a hőség, de pezseg az élet és rengeteg a látnivaló,
igazi világváros. Ez a hír teljesen lázba hoz.
– Igazán kedves vagy, szívem, hogy beavattál a terveidbe! – nevet
fel Layla.
– És hol fogunk aludni ma éjjel? – kérdezi Sarah.
– Ki mondta, hogy aludni fogunk? – kérdez vissza Chase széles
vigyorral. – Nyugi, csajok, foglaltam szállást az Atlantisban! És a
szobákba mindenkinek bekészíttettem egy-egy
meglepetéscsomagot, szóval csak a kézitáskátokat hozzátok
magatokkal! Mindenről gondoskodtam, úgyhogy a lényeg: néhány
óra múlva megérkezünk és kezdődik a buli – fejezi be izgatottan
mondókáját Chase.
Szóval ez lenne a nyugalmas, „csak fekszem egy fehér homokos,
pálmafákkal teli szigeten” típusú nyaralás, amit elképzeltem –
vigyorodok el titokban magamban.
Atyaég! Ki hitte volna, hogy egyszer Dubajba is eljutok?
  

Mark

Ez a csaj író? Na ne már! – nevetem el magam, amikor észreveszem a

könyve hátlapján a portréját. Csak szép lassan esett le, hogy aki a
képen van, az tényleg ő.
Anyám! De rohadt jó nő!
Persze sosem dicsérném szembe, de rohadt jól is ír. Épphogy csak
bele tudtam lapozni, de eszméletlen jó a sztori. Esküszöm,
kíváncsivá tett!
Aztán támadt egy ötletem, és előhúztam a telefonomat a
zsebemből. Gondoltam, írok egy üzenetet Chase-nek. Láttam, hogy
úgyis a telefonját buzerálja.
Bakker, lehet, hogy mégsem kellett volna meginnom ezt a ráadás
pohár whiskyt! Széthasad a fejem! – bosszankodom.
– Meg kell adnod a csaj számát! – küldöm el az üzenetet. Szinte
azonnal jön a válasz.

Chase
Már megint milyen csajról beszélsz?

Én
A mellettem ülő bombázóról!

Chase
Miért nem kéred el tőle magad?
 Én
Mert nem áll szóba velem. :D

Ennél a pontnál muszáj fellesnem és élőben megnéznem Chase

reakcióját. Várható volt, teli szájjal vigyorog a telefonra.

Chase
Helyes! :D Nem kapod meg a számát! Nem érdemled meg Emilyt!

Én
Lökd már, mit lehet tudni róla?

Chase
Azt, hogy Layla kinyír, ha bántod! És ha kihúzod a gyufát Laylánál,
akkor én is kénytelen leszek kinyírni téged!

Én
Remek. Fényes jövő áll előttem. A legjobb barátaim fognak eltenni
láb alól.

Chase
Dubajban annyi csaj lesz, amennyit még nem láttál. Neked dugás
kell, Emilynek pedig egy normális pasi, akinek nem csak egy
éjszakára kell.

Én
Minden kapcsolat egy éjszakával kezdődik…
 Chase
Mi a francnak üzenetezünk, ha egyszer itt ülünk öt méterre
egymástól?

Én
Mert így izgalmasabb.

Chase
Megkérem Laylát, hogy foglalkozzon Emilyvel, te pedig vonszold
ide mellém a segged!

Öt perc múlva már ott ültem elöl, Chase mellett, és egy újabb
pohár whiskyvel találtam szemben magam. Bakker, ha ez így megy
tovább, tényleg alkoholista leszek!
– Szóval? Mit lehet tudni a csajról? – kezdem ismét puhítani
Chase-t. Ezúttal élőben.
– Te sose adod fel? – neveti el magát Chase. – Újságíró. A
Monique főszerkesztője.
– És még regényeket is ír álnéven?
– Igen, előfordul – vigyorodik el. – Ezt meg hogy szedted ki
belőle?
– Fogalmazzunk úgy, hogy a kezembe akadt a könyve – nevetek.
Aztán egy pillanatra Chase elcsendesedik, a poharát vizsgálgatja,
majd megszólal:
– Komolyan mondtam, hogy hagyd békén, Mark! Nem könnyű
most neki. És még te sem vagy túl Ginán. Neked kalandok kellenek,
Emilynek viszont semmi szüksége arra, hogy megint összetörjék a
szívét.
 – Világos beszéd. Észben tartom, de avass be, mi történt vele?
– A pasija megcsalta. Az esküvője előtt három héttel derült ki,
hogy a vőlegénye csalja. Csúnya szakítás lett a vége. A pasi azóta
feleségül vette azt a másik nőt, és gyereket várnak, szóval Emily
most nincs jó passzban.
– Érthető – reagálom.
Lehet, hogy igaza van Chase-nek. Abba kell hagynom a
kreténkedést. Már így is túlzásba vittem a dolgot. Talán majd Dubaj
lefoglal. Megint leiszom magam, felszedek egy csajt, és legalább egy
éjszaka erejéig elfeledkezhetek a valóságról.
Most, itt helyben megfogadom, hogy békén hagyom Emily Smitht.
Mostantól távol tartom magam tőle.
Így lesz a legjobb!
  

Emily

Hála az égnek, Mark odébbállt és elhúzott mellőlem. Előretelepedett

Chase-hez. Már kezdtem azt hinni, hogy sosem szabadulok meg tőle.
Ahogy elnézem őket, egész jó barátok lehetnek – mélázok el egy
pillanatra. Felszabadultan nevetgélnek, beszélgetnek, és buzgón
kortyolgatják a whiskyt. Vajon Mark hányadik pohárnál tarthat ma?
Nem értem, minek foglalkozom vele, és miért lesem lopva
továbbra is. Mi van velem?
Becsiccsentett. Egy szavát sem szabad elhinni! – győzködöm magam.
Akkor sem, ha ennyire sármos! Ki kell vernem őt a fejemből!
De aztán nem bírom megállni, és megint rájuk pillantok, persze ő
is épp akkor emeli rám a tekintetét. Basszus! Bár ne néztem volna
oda!
Ő is figyel engem. Ez most már biztos.
Nem értem, miért vonzódom hozzá, pedig nem is ismerem, és
amit eddig láttam belőle, az sem túl biztató. Sőt!
Ki ő? Csak egy idegen. És mégis furcsa hatással van rám.
Fogalmam sincs, miért ver a szívem olyan hevesen, amikor rám néz. De
érzem, hogy ez nem jelent semmi jót. Ennek most rögtön véget kell
vetnem! Ő csak egy útitárs, akivel összehozott az élet, akivel még
hosszú napokig együtt kell lennem. Csak semmi kalamajka! Semmi
bonyodalom! Nagy levegő, és koncentrálj arra, hogy jól érezd magad!
– mantrázom magamban.
Kicsivel később Layla sétált oda hozzám.
– Helló, csajszi! Mizújs veled? – érdeklődik, és leül Mark helyére.
– Mondd, hogy nem ment az agyadra Mark Hemings!
– Csak egy kicsit – nevetem el magam. – Mindig ilyen? Úgy értem,
ilyen rámenős? – faggatom.
– Nem. Csak mostanában – feleli Layla elkomolyodva.
– Ezt hogy érted? – kérdezem. Mielőtt válaszolna, a két fiúra
pillant, majd mély levegőt vesz.
– Mark orvos. Eszméletlenül jó hírű sebész és borzasztó nagy
koponya. De egy évvel ezelőtt meghalt a felesége. Azóta
egyfolytában bulizik és a nőket hajtja, csak az árnyéka önmagának.
Te jó ég! Ez szörnyű! – zuhanok össze.
– Basszus! Meghalt a felesége? Bakker, én meg kőbunkó voltam
vele!
– Biztosan azért, mert megérdemelte! – nevet Layla. – Ne aggódj,
nem csináltál semmi rosszat. Meg egyébként sem tudhattál erről.
– Mi történt a feleségével?
– Belehalt a szülésbe. És meghalt a baba is – feleli Layla.
Összeszorul a szívem.
Ez borzasztó! Így már valahol érthető, hogy miért iszik.
– Ez nagyon durva! – reagálom, de igazából nem találok szavakat.
– Igen, az! Remélem, Mark egyszer majd összeszedi magát, és újra
a régi lesz, mert hihetetlenül jó ember.
– Egy ilyen tragédia bárkit kifordíthat önmagából, időre van
szüksége.
– Ez így van – mosolyodik el. – Egyébként meg kell jegyeznem,
hogyha nem lennétek mindketten szar passzban, nagyon is
összeillenétek.
– Nem! Akik összeillenek, azok ti vagytok Chase-szel! – nevetem
el magam. – Hihetetlenül szerencsés vagy vele! Látszik rajta, hogy
mennyire odavan érted.
– Pedig először hogy utáltuk egymást. Emlékszel?
Hogyne emlékeznék! Egy osztályra kerültek a kórházban, ki nem
állhatták egymást. Állandóan rivalizáltak, mígnem egyszer, egy
közös műtét után összejöttek valami buliban.
– Még szép, hogy emlékszem! – nevetek. – Mindig felhívtál és
egyfolytában szidtad, hogy mekkora egy aljas. Állandóan elhappolja
előled a pácienseket.
Órákig nosztalgiáztunk így Laylával. A pilóta hangja szakított
félbe minket. Tájékoztatta az utasokat, hogy hamarosan
megérkezünk Dubajba.
Hihetetlen! Nemsokára Dubajban leszünk!
  

Mark

Az utolsó órát végigaludtam, de még ez sem segített. Basszus!

Lassan többet vagyok részeg, mint józan! Ez már gáz! – állapítom meg,
amikor megmozdítom a fejem, és utolér testem bosszúja. Menten
széthasad a fejem, és azt hiszem, kemény mozgáskoordinációs
problémáim is vannak. Chase-szel lehúztunk még vagy három pohár
whiskyt, mielőtt elnyomott volna minket az álom.
Ráadásul asszem, elalvás előtt a szemem sarkából Emilyt
figyeltem, bár szentül megfogadtam, többé rá se nézek. Ez is
aggaszt. Kurva gyorsan kell egy nő!
A hőség valósággal arcul csapott, ahogy lefelé mentem a gép
lépcsőjén. Szikrázó napsütés és forró, sivatagi meleg fogadott
minket Dubajban.
Imádom ezt az időt. Az egyik legjobb dolog Dubajban, hogy itt
szinte az év összes napján nyár van, és Londonnal ellentétben, nem
esik folyton az eső. Az otthoni ötfokos februári hideget rohadtul
nem sírom vissza, az egyszer biztos.
Miközben a taxik felé sétáltunk, Chase jött oda hozzám.
– Gondolkodtam. Rajtad és Emilyn. Igazából lenne egy nagy
kérésünk Laylával hozzád.
– És mi volna az?
– Te is tudod, hogy Dubaj az Dubaj. Itt egy magányos nőnek
vigyáznia kell magára. Ha megtennéd, hogy szemmel tartod ma
éjszaka Emilyt, leköteleznél. Mi is figyelünk majd rá, de
előfordulhat, hogy Laylának és nekem más dolgunk is lesz – neveti
el magát cinkosan. – Szóval biztos, ami biztos, inkább rád bíznám,
nehogy gond legyen.
– Jól meggondoltad a dolgot, barátom? – vigyorgok, mert
pontosan tudom, hogy Chase miről hadovál. Kezd világossá válni,
miért pont most szervezte ezt a dubaji meglepetéskiruccanást.
Nyilvánvalóan ma este fogja megkérni Layla kezét.
– Mit? Azt, hogy rád bízom Emilyt? Egy bárányt a farkasra?
– Haha. Nagyon vicces. Nyugi, már letettem a csajról. Majd
keresek más társaságot estére, te pedig nyugodtan kérd csak meg
Layla kezét.
– Ha jobban megismered Emilyt, még az is lehet, hogy nem lesz
szükséged más női társaságra – súgja oda, miközben sokatmondóan
megpaskolja a vállamat, aztán faképnél hagy, és előresiet Layla
mellé. Én pedig ismét magamra maradok a gondolataimmal.
Mindenki elöl megy. Csak én baktatok hátul. De van még valaki,
aki még nálam is hátrébb kullog. Emily. Hátranézek a vállam felett,
hogy lássam, mit csinál.
Igazából, ugyanazt, amit én. Félig lehunyt szemmel ballag és
beleszimatol a levegőbe, élvezi, hogy a napfény finoman megkapja a
bőrét.
Basszus, még mindig rohadt jól néz ki ez a csaj!
  

Emily

Alig két órával később arra eszméltem, hogy egy Teslában ülök Mark
mellett, és egy nyolcsávos autópályán Dubaj központja felé
száguldunk. Kettesével ültünk a taxikba, és én, Chase parancsára,
Mark mellé kerültem. Mintha megváltozott volna valami, mintha
Layla és Chase kiforraltak volna valamit velünk kapcsolatban…
Lehúzott ablak mellett próbálom magamba szívni a város zaját és
a befelé áramló meleget. Felettébb élvezem, ahogy a kellemes nyári
szellő belekap a hajamba, és cirógatja az arcomat.
Elképesztő, itt még a taxik is Teslák. Soha életemben nem ültem
még Teslában.
Mark jót mulatott rajtam beszálláskor, mert nem tudtam becsukni
az ajtót.
– Nyugi, automatikusan be fog csukódni – nevetett. Most, hogy
Layla mesélt róla egy kicsit, már egész másképp tekintek rá. És
mintha ő is megváltozott volna. Már nem bántjuk egymást.
Legalábbis nem annyira, mint eddig. És ez jó!
Ez a város elképesztő! – vonom le a következtetést kibámulva az
ablakon. Hatalmas felhőkarcolók, eszméletlen építészeti csodák.
Mindenütt tisztaság és luxus.
Megkapó és felemelő látvány!
Helyi idő szerint este hat van, és már javában sötétedik. A tenger
felé fordulva gyönyörködöm a naplementében a távolodó
horizonton. Egy pálmafa formájú, a szárazföldről a tengerbe nyúló
félszigetre tartunk. Palm Jumeirah-nak hívják. Eddig csak képeken
láttam ezt a híres, mesterséges pálmaszigetet, ahova a végtelen
hosszúnak tűnő utunk vezet. Hihetetlen, hogy ezt valaki kitalálta.
Hogy meghódítja a tengert, és mesterséges szárazföldet hoz létre.
Aztán itt vannak ezek a grandiózus szállodakomplexumok…
Eszméletlen ez az egész! Mintha egy képzelt világba csöppentem volna!
Az imént még fent, a felszínen autókáztunk, most pedig a
tengerszint alatt, egy föld alatti alagútban robogunk. Pár perc, és a
szigeten leszünk!
Távol a város forgatagától, az égbe nyúló felhőkarcolóktól,
pálmafák, homok és tenger vesz körbe minket. Csak ámultam-
bámultam, amikor az alagút végén felbukkant a napfény, majd
egyszerre csak elénk tárult ez a festői látvány.
Ez egy igazi nyaralóparadicsom!
Sok száz évvel ezelőtt Velence is tengerre épült, de ez itt most
mégis egészen más. Velence a kőkemény történelem, ez pedig
mintha egy másik, túlzottan is fejlett bolygón lenne.
Már jó messziről látni lehet a sziget lenyűgöző díszét, az Atlantis
Hotelt… Messze távol, pont velünk szemben tör a magasba.
Összetéveszthetetlen. Ahogy közeledünk, egyre nagyobbnak és
nagyobbnak látszik. Még a gépen rágugliztam. Ez a világ egyik
legszebb hotele. Állítólag pazar akváriuma és vízi aquaparkja is van.
Tulajdonképpen a pálmasziget egész felső ívének területét elfoglalja
ez a szálloda, Dubaj egyik jelképe. Kamikazecsúszdák, medencék
várják a vendégeket, pazar éttermekben lesik minden kívánságukat.
Mesébe illő az egész.
Mennyire jó, hogy itt vagyunk, és láthatom ezt az egészet!
Beléptünk a hotel óriási, impozáns előcsarnokába, ahol hatalmas
tömeg és mindenfelé kellemes parfümillat fogadott minket.
Kétoldalt rengeteg recepcióspult várja az érkezőket, és szinte
mindenhol hosszú sor áll. Amíg Layla és Chase bejelentkeztek,
odasétáltam a terem közepén álló grandiózus, színes, mennyezetig
érő szökőkúthoz és szemügyre vettem az oszlopok tetején látható
csodaszép mozaikokat.
– Üvegből van az egész – szólal meg egyszer csak mögöttem egy
ismerős hang. Mark lépett oda hozzám.
– Te már jártál itt? – kérdezem kíváncsian.
– Nem, ebben a hotelben még nem jártam – rázza meg a fejét.
– És Dubajban?
– Dubajban már jártam – feleli, de érzem rajta, hogy valamiért
nem akar erről bővebben beszélni.
Talán a feleségével járhatott itt korábban.
Mihelyst Layla és Chase végeztek, összehívták a csapatot és
kiosztották a szobakártyákat.
– Fújjátok ki magatokat. Fél óra múlva itt találkozunk! –
ismertette a tervet Chase, mire a társaság egy része el is indult a
nyugati szárny felé, a liftekhez.
Mi meg ott maradtunk négyen. Layla, Chase, Mark és én.
  

Mark

Baromi sokan vannak ebben a hotelben – állapítom meg, ahogy

körbenézek. Nem is értem, min csodálkozom, elvégre főszezon van.
Az összes létező gazdag európai ide menekül mostanában a hideg
elől. És persze nem csak az európaiak. Már a bejáratnál sor állt,
mindenki taxira várt, hogy be tudjon menni bulizni a városba.
Úgy látszik, a koronavírus-járvány itt még nem érezteti annyira a
hatását.
Chase rettentő titokzatosan viselkedik, mindent ő akar intézni.
Mosolyognom kell, hogy ilyennek látom. Nyilvánvalóan azt akarja,
hogy ez a nap tökéletes legyen Layla számára.
Helyesek így együtt!
Mihelyst Chase kiosztotta a szobakártyákat, és a többiek
elindultak a szobájukba, négyen magunkra maradtunk. Aztán Chase
ismertette a szitut.
– Na, srácok, a helyzet az, hogy már csak két szoba maradt –
közölte velünk Chase a nagy hírt. – Emily, ez a te kártyád, te
Laylával leszel egy szobában, én meg alszom ezzel a lókötővel –
közölte a remek tervet. A szemöldököm felszaladt a homlokomra. Mi
a fasz van?
Nyilvánvalóan telt ház van, és ezért ez a baromság! – esik le rögtön
a tantusz.
– Chase, ugye most csak viccelsz, haver? Ezt a hülyeséget most
azonnal felejtsd el! Te alszol, pontosabban szexelsz Laylával, mi
pedig jól elleszünk Emilyvel – jelentettem ki kapásból, és
kiragadtam Chase kezéből Emily kártyáját. – Ígérem, jó fiú leszek –
teszem hozzá, és szemtelenül Emilyre kacsintok, csak hogy
hergeljem egy kicsit.
A csaj totál pánikba esett. Ki hitte volna, hogy egyszer összehoz az
élet egy olyan nővel, aki kiborul attól, hogy egy szobában kell aludnia
velem! Olyan szúrós tekintettel nézett rám, mintha meg akart volna
ölni. Motoszkált bennem a kisördög.
Az az érzésem, jó móka lesz ez a mai este!
– Biztosan nem alszom veled egy szobában – fakad ki Emily,
miután felértünk a szobába, és becsuktam magunk mögött az ajtót.
– Lemegyek és megkérdezem a recepción, hogy van-e még szabad
szobájuk. Igen, igen, ez a legjobb megoldás – hadarja, és már sarkon
is fordul, de utánanyúlok, és nem hagyom, hogy kinyissa az ajtót.
Egy pillanatra mindketten megtorpanunk. Szinte hallom a
lélegzetét.
– Miért félsz velem egy szobában lenni? – kérdezem, miközben a
két karom között rekedt az ajtónál. Érzem a haja illatát, mert
hirtelen iszonyú közel kerültem hozzá. Háttal áll nekem, szemben a
csukott ajtóval.
– Hogy miért? Mert egy léhűtő nőcsábász vagy! És nyilvánvalóan
azt hiszed, hogy minden nő csak játékszer, és hogy bárkit
megkaphatsz. Lerí rólad. De tévedsz. Én nem vagyok ez az eset.
– Chase ma este jegyzi el Laylát. Hogy vette volna ki magát, ha
még csak meg sem ünnepelhették volna a saját eljegyzésüket egy
kiadós szexszel? De te biztosan jobban tudsz mindent, mint én –
súgom bele a fülébe.
– Akkor is lemegyek megkérdezni, hogy van-e szabad szoba. Nem
fogok veled egy ágyban aludni – közli. Hátranézek és megszemlélem
az ágyat. Franciaágy. Nem lehet kettétolni. Önkéntelenül
elmosolyodok. Ki tudja, miért? Talán mert élvezem, hogy
kínozhatom, vagy mert már most tudom, hogy ez a nő egyszer ágyba
fog bújni velem.
– Tudod, mi a legjobb ebben az ágyban? Hogy eszméletlen jót
lehet szexelni rajta. – Pontosan tudom, hogy ezzel kihúztam a
gyufát. Szép lassan megfordul, és a szemembe néz.
Gyönyörű kék szeme van – állapítom meg. Most, hogy közvetlen
közelről is láthatom az arcát, rádöbbenek, mennyire szép. Apró
gödröcske bújik meg a szája szegletében. A sminkje szolid, de
elegáns. Cseppet sem hivalkodó. Természetes és bájos. Akárcsak az
egész lénye.
– Nem fogok lefeküdni veled! Kár a gőzért! Úgyhogy ne játszd itt
nekem a macsót! Este segítek neked felszedni valami nőt, te pedig
segíts most másik szobát szerezni. Aztán nyugodtan kufircolhatsz az
egyéjszakás nőddel – mondja, és úgy néz rám, mint aki halálosan
komolyan is gondolja.
– Miért akarsz te mindig összeboronálni valaki mással?
– Hogy végre leszállj rólam – neveti el magát. Feladtam. És
elengedtem. Mire egyenesen a fotelhoz ment. Leült és kezébe vette a
telefonját.
– Most meg mit csinálsz?
– Megnézem a booking.com-on, hogy van-e a szállodában szabad
szoba – feleli. Próbál annyira közönyösnek látszani, amennyire csak
bír.
– És van? – bámulok rá türelmetlenül.
– Van, egy több ezer fontos elitlakosztály – közli rezignáltan. –
Basszus, nincs nyolc-tízezer fontom egy éjszakára – zuhan össze.
 – Szóval csak ezért ragadtunk egy szobában – jegyeztem meg. –
Remek, téma lezárva.
– Miből gondolod, hogy Chase eljegyzésre készül? – töri meg a
csendet.
– Megérzés – kacsintok rá. – De el ne áruld Laylának!
– Ugyan! Ne hülyéskedj! Ezt még kérned sem kell! – reagálja. –
Nem hiszem el, hogy egy szobában ragadtam veled! – sóhajt fel,
mire önkéntelenül is elvigyorodok.
  

Emily

Egy végtelenül hosszú pillanatig azt hittem, rosszul hallok. Ez az

egész dubaji kiruccanás kezd nagyon nem úgy alakulni, ahogyan
elterveztem. Nem lehet, hogy egy szobába kerültem Mark Hemingsszel!
Bizonyos pillanatokban határozottan az az érzésem, hogy ezt a
merényletet Layla és Chase előre eltervezték. De az is lehet, hogy
csak Chase tervezte el.
Nem, ekkora szemétséget nem tenne velem! – nyugtatom magam.
A pasi az imént olyan közel került hozzám, hogy szinte forrt a
vérem. Nem reagálhat így a testem egy idegenre, egy nőcsábász
kóstolgatására. Valahogy ki kell vernem őt a fejemből!
Ráadásul pontosan tudom, hogy szándékosan bosszant.
Kutakodásom a booking.com-on kudarcot vallott, így aztán
felálltam és körbenéztem a szobában. A fő attrakció a hatalmas
üvegablak és a terasz. No meg a pazar kilátás a tengerre és a városra.
Eszméletlen ez a hely!
Megfordulok és tovább nézelődök. Az ágy hatalmas, de
kétszemélyes. És láthatóan nem osztható ketté.
És a fürdőszobán is osztoznom kell az újdonsült szobatársammal,
aki éppen leült, és belemélyedt a telefonjába.
Hál’ istennek. Végre leszállt rólam!
Bizonyára az egyik nőjével csetel.
– Neked több mint ötvenezer követőd van a Facebookon? – szólal
meg hirtelen. Majdnem padlót fogok. Na ne már! Ez meg mit művel?
– Te mégis mit csinálsz? Nyomozol utánam? – meredek rá. Ez nem
lehet igaz! – Miért nem csetelsz inkább az egyik barbiddal?
– Őszintén? Mert te jobban érdekelsz – feleli teli szájjal
vigyorogva. Képtelen vagyok uralkodni magamon, és égnek emelem
a tekintetem. – Ha mindig ilyen őrületesen szexin öltözködnél, mint
a profilképeden, esküszöm, nem mennénk ma éjjel bulizni, hanem
felavatnánk az ágyat.
– Hagyd abba az oldalam analizálását! – szólok rá.
– Rendben. De most bejelöllek és te visszajelölsz!
– Nem értem, miért fontos ez?
– Csak hogy elkezdhesselek üzenetekkel bombázni – nevet. – Az a
szemét Chase nem adta meg a számodat.
– Nem mondod, hogy el akartad kérni Chase-től a számomat? –
hitetlenkedem.
– Szóval? A jelölés megtörtént.
– Tudod, mit? Rendben. Te akartad! Visszajelöllek! – megyek bele
a hülye játékába.
Aztán tovább sétálgatok és nézelődöm a szobában. Egyszer csak
észreveszek két ajándéktáskát.
– Ez a miénk?
– Chase említett valami meglepetést – feleli, de már alig figyelek
rá, mert közben valami másra lettem figyelmes. A két ajándéktáskára
ragasztott cetlikre.
Mark és Emily.
– Mondd, hogy káprázik a szemem! Mondd, hogy nem Chase
tervelte ki, hogy egy szobába kerüljünk! – akadok ki rögtön. –
Kinyírom!
– Ne tedd, csak jót akar – próbál csillapítani Mark.
– Azzal, hogy az őrületbe kerget, mert össze akar hozni veled?
 – Pár óra, és az is lehet, hogy meggondolod magad velem
kapcsolatban – nevet fel.
Azt kötve hiszem – jegyzem meg magamban.
  

Mark

Chase mindig meg tud lepni. Ezek szerint beigazolódott a sejtésünk

Emilyvel. Chase már előre tudta, hogy egy szobába fog tenni minket.
A kérdés csak az, mire készül még velünk kapcsolatban?
Egyébként a csaj egyre jobban bejön nekem. Főleg a frappáns
válaszait bírom. Egy írónő, akinek felvágták a nyelvét.
Már jó ideje tollászkodik a fürdőszobában, pedig baromira
kíváncsi vagyok, milyen ruhát rejt számára Chase ajándéktáskája.
Az enyémben egy komplett váltás buliba való ruha van, úgyhogy
alig várom, hogy bejussak a fürdőbe, lezuhanyozzak és felvegyem.
Végre tiszta cucc!
Hallom, hogy nemsokára végez, ezért gondoltam, bosszantom
még egy kicsit. Levettem a pólómat és pucér felsőtesttel
nekitámaszkodtam a fürdőszobaajtónak.
Pár percen belül kinyílt:
– Már azt hittem, sosem végzel! – szúrom le, de mielőtt folytatni
tudnám, egyszerűen eláll a szavam. Ez a nő biztosan ugyanaz az
Emily, aki az előbb bement a fürdőszobába? – kérdem magamtól,
merthogy leesett az állam a csaj láttán.
Elképesztően fest! Gyönyörű, testhezálló, bézs színű ruha, meg
egy horgolt, barna kardigán. Hosszú, vékony lábát már nem fedi
semmi. Testszínű, magas sarkú szandál van rajta.
Asszem, megmozdult a farkam, és bevetésre kész – veszem észre
magamon.
Ez a nő egyre nagyobb hatással van rám.
 – Nem megyek sehova ebben a göncben! – jelenti ki teljesen
kiakadva. – Nem is tudom, kit nyírjak ki előbb, Laylát vagy Chase-t?
– dühöng. – Bár, ha jobban belegondolok, a ruha tutira Layla műve.
– Szerintem pedig állati ez a ruha! – süketelek, mert még mindig
nem találom sem az agyam, sem a hangom.
– Igen, az! De én nem hordok ilyen ruhákat! Ellenkezik az
elveimmel!
– Ha gondolod, jöhetsz ruha nélkül is – vonok vállat, és hamiskás
vigyor jelenik meg az arcomon.
– Annyira vicces vagy! – rázza meg kelletlenül a fejét, közben
érzem, hogy a tekintetével végigpásztázza a meztelen mellkasomat.
– Nehogy azt hidd, hogy az izmaid láttán ledobom magamról ezt a
göncöt!
– Épp az előbb mondtad, hogy ez a terved – nevetem el magam. –
Egyébként, ha nem tetszik a ruha, csak szólj, gond nélkül
lehámozom rólad.
– Na jó, elég a mókából, tied a fürdőszoba – közli, és úgy viharzik
el mellettem, hogy közben szándékosan nem néz rám.
  

Emily

Ez a pasi az őrületbe kerget! – morgok tovább magamban. Bár ne

láttam volna az izmos felsőtestét! Bakker! A pasi simán elmenne
címlapmodellnek bármelyik magazinban.
Tíz perccel később úgy sétált ki a fürdőszobából, mint maga Brad
Pitt. Kábé úgy is nézett ki. Domináns férfi parfümillat terjengett
körülötte. Olyan, amitől tudom, hogy egy pillanat alatt képes vagyok
elveszíteni a fejem.
Direkt csinálja?
Nyilván.
Bárcsak este lenne, és éppen a következő nőjét fűzné már! Akkor
végképp kiábrándulnék belőle! Tudom!
Lezser fehér ing, bézs színű hosszúnadrággal. Layla ezúttal
biztosra ment. Még az öltözékünket is összehangolta. Úgy festünk,
mint egy szerelmespár.
Odalent a halban kényelmes plüssfotelekben vártuk a többieket.
Közben, hogy addig se Markra figyeljek, elkezdtem olvasni a híreket.
Erre üzenetem jött. Marktól.
Ez megőrült! – kuncogok magamban. Alig öt méterre ül tőlem.
Minek írogat?

Mark
Észre se veszed, hogy hogy megbámulnak a pasik?

Én
 Nem érdekelnek a pasik.

Mark
Apácának készülsz?

Én
Még az is lehet. :D

Mark
Nem lehetsz apáca, mert hamarosan bűnös kapcsolatod lesz egy
észbontó pasival. :P{2}

Én      
Az észbontó pasinak üzenem, hogy nézzen körül, egy csomó
csajszi rohangál fel és alá körülötte. Ideje velük foglalkoznia.

Mark
Alig várom, hogy éjszaka, miután visszatértünk a szobába,
lehámozzam rólad a csinos, új ruhádat, amit most kaptál.

Én
Álmodozz csak! :P

Mark
Majd meglátod! :P

Ez tényleg megőrült! – vonom le a következtetést nevetve.

Alig egy órával később már Dubaj központjában voltunk. A Dubaj
Mall mögötti sétányon bámultuk és hallgattuk a többiekkel a zenélő
szökőkutat. Mark viszont tőlünk kicsit távolabb megigézve nézte a
Burdzs Khalifát.
Nem tudtam megállni, hogy fél szemmel ne őt figyeljem.
  

Mark

És tessék! Mit ad ég? Megint Dubajban vagyok! – jut eszembe, ahogy a

sétányról felnézek a Burdzs Khalifára. Íme, a világ legmagasabb
épülete! Bakker, még az Empire State Buildinget is lepipálja.
Este van. A többiek a zenélő, fényárban úszó szökőkutat csodálják
mögöttem a parton, a korlátnak támaszkodva. Én meg csak
hátrahajtott fejjel bámulok felfelé a magasba. Bámulom az égig érő
tornyot, ahogy tűhegynyire elvékonyodó teteje belefúródik a
felhőkbe. Pazar látvány.
Utoljára Ginával álltam itt. Három évvel ezelőtt. Emlékszem,
mennyire odavolt a menő autókért és a nyolc- tíz sávos
autópályákért. Elképesztette, lenyűgözte ez a város.
Az Atlantistól taxikkal jöttünk idáig. Én Chase kérésére ismét
Emilyvel tartottam. Nem feledkezem meg róla, hogy megkért, amíg
Dubajban vagyunk, vigyázzak rá. Bár még mindig azt gondolom,
hogy ez nem jó ötlet, de megteszem. Úgy érzem, minél közelebb
vagyok hozzá, annál inkább vonz. Ugyan az eszemmel már
elhatároztam, hogy a lehető legtávolabb tartom magam tőle, de
belém bújt a kisördög, és valamiért nem hagy nyugodni, ha a
közelemben van. Egyszerűen muszáj szekálnom. Fogalmam sincs,
miért.
Ahogy Emily bámult kifelé útközben az ablakon és kamerázott a
telefonjával, eszembe jutott Gina. Ez a nő valahogy nagyon
emlékeztet rá, és erre csak most, este jöttem rá.
Ideje visszamenni a többiekhez – szánom el magam, de ahogy
megfordulok, észreveszek valamit, amit nem kellett volna. Látom,
hogy egy feltűnően ismerős alak tűnik fel a távolban. Ezt nem hiszem
el! Istenem, mondd, hogy nem Daniel Stone az!
Én kinyírom Chase-t!
Mi az istenért kellett meghívnia? Vagy legalább szólhatott volna!
Akkor el sem jöttem volna. De hát nyilván ezért nem szólt. Mert azt
akarta, hogy mindketten itt legyünk.
Daniel engem nem vesz észre, csak a többieket. Széles vigyorral az
arcán köszön oda nekik és mutatkozik be Emilynek.
Tudom, hogy Chase és ő azóta is jó barátok, de azt nem gondoltam
volna, hogy meghívja.
Ő Gina bátyja.
Amióta Gina meghalt, Daniel engem hibáztat a haláláért. És ezt
Chase nagyon jól tudja.
Basszus! Már látom, hogy ma éjjel is hullarészeg leszek! Sürgősen pia
után kell néznem!
  

Emily

Chase egy újabb barátja csatlakozott hozzánk. Ha jól értettem,

Daniel Stone-nak hívják. Rendes pasinak tűnik, de mintha nem
szívelnék egymást Markkal. Kezet fogtak, de érezhetően megfagyott
körülöttük a levegő, amikor összetalálkoztak.
Vajon miért utálhatják egymást? – tűnődöm.
– Na, srácok, készen álltok, hogy meghódítsuk a Burdzs Khalifát?
– kérdezi Chase vidáman, mire mindenki bólogat. – Remek, akkor
hajrá!
Visszasétáltunk a Dubaj Mall bejáratához. Bent, a
bevásárlóközpontban szinte egy gombostűt sem lehetett leejteni,
akkora volt a tömeg. Egymás mellett mindenfelé üzletek, éttermek
sorakoztak.
Alig egy perc alatt felért a lift a Burdzs Khalifa tetejére.
Elképesztők ezek a dubajiak! Mindenből a legújabb, a legjobb és a
legnagyobb van nekik. Ez a világ leggyorsabb liftje a világ
legmagasabb épületében. Bár, amint hallottam, már nem sokáig.
Idefelé jövet a taxis azt mondta, hogy ha öt éven belül ismét
eljövünk, rá sem ismerünk Dubajra. A városállam szüntelenül
változik, és már építik azt az épületet, amely egyszer majd átveszi a
világ legmagasabb épülete címet. Elképesztő ez az egész, ami itt van!
Ahogy kilépünk a liftből, hatalmas üvegablakokkal találjuk
szemben magunkat odafent a magasban, a százhuszonnegyedik
emeleten. Bármerre nézek, a végeláthatatlan, kivilágított várost
látom. Iszonyú magasan vagyunk. Majdhogynem a felhők felett.
 Az idő szerencsére tiszta, így gyönyörűen látszik alattunk minden:
a folyamatosan épülő város, a csodaszép, azúrkéken tündöklő
medencék, a többi kivilágított felhőkarcoló.
Körbesétálva szinte minden ablaknál látok valakit fotózkodni, de
mégsem érzem azt a zsúfoltságot, amit éreztem anno New Yorkban,
az Empire State Building tetején. Idefent csak annyian tartózkodnak,
ahányan kényelmesen elférnek és élvezni is tudják ezt az élményt.
És ez jó.
Miután körbejártuk a legfelső emeletet, lementünk egy
lépcsősoron egy szinttel lejjebb. Amikor lefelé indultunk,
észrevettem, hogy Layla és Chase hátramaradnak.
– Gyere, tűnjünk el innen – súgja oda Mark. Biztosan őt bízta meg
Chase, hogy terelje le a többieket onnan.
– Nem mondod, hogy most fogja megkérni Chase Layla kezét? –
csillan fel a szemem, miközben Mark karon fogott, és húzott lefelé a
lépcsőn. Csak bámultam visszafelé, hogy lássak valamit. Annyira
nagyon kíváncsi vagyok, mit szól majd Layla! – Állj már meg!
Odanézz! Most térdel Chase Layla elé – húzom vissza a karomat.
– Ne legyél már ilyen kíváncsi! Majd elmesélnek mindent! – nevet,
és tovább húz lefelé a lépcsőn.
– Hogy ez mennyire izgi! – nevetek én is. Atyaég! Milyen boldog
lesz Layla!
Ki hitte volna, hogy egyszer eljön ez a nap! A legjobb barátnőm fejét
bekötik!
A kilátás egy szinttel lejjebb is elképesztő volt. A különbség csak
annyi, hogy itt már az épület belsejében voltunk és nem a félig
nyitott teraszon.
Mark folyamatosan a sarkamban volt. Esküszöm, mintha csak a
testőröm lenne. Kezdett idegesíteni.
– Muszáj mindig a sarkamban lenned? – kérdezem ingerülten.
– Ez itt Dubaj! Ha nem figyelsz, eladnak egy tevéért – szívat.
Megfigyeltem, hogy levakarhatatlan a vigyor a képén, amikor
kóstolgat.
– Nos, egyre inkább kezdem azt hinni, hogy még egy
tevekereskedővel is jobban járnék, mint a mai állhatatos kísérőmmel
– vágok vissza. – Tudod, mit? Kerítek neked nőt! Egy csomó
turistacsaj van itt, alig várják, hogy bepasizzanak! – szekálom, mire
hirtelen elkapja a karomat, és háttal az üvegnek szorít. Két karjával
körbezár és nem ereszt. Minden olyan hihetetlenül gyorsan történt.
Aztán már csak azt érzem, hogy a szája centikre van az enyémtől.
– Már mondtam. Ma este nem kell más. – Ezúttal teljesen biztos
vagyok benne, hogy komolyan is gondolja, amit mond. Egy pillanatig
azt hittem, megcsókol, de nem tette, csak álltunk és figyeltük
egymást.
– Én viszont nem vagyok kapható egy éjszakára – közlöm vele a
tényeket.
– Miért? Mert attól félsz, belém szeretsz?
– Attól nem félek. De nekem a szexhez több kell – súgom oda
neki.
– A szexhez csak vonzalom kell. Az pedig már mindkettőnk
részéről megvan – súgja vissza. Aztán még egy ideig a számat nézi,
végül elengedi a karomat és elindul a másik irányba. Én meg ott
maradok egyedül, és próbálom újraindítani magam. Szerintem még
levegőt venni is elfelejtettem az előbb.
  

Mark

Mi a faszt művelek? Mi szükség volt erre? Még mindig a whisky hatása

alatt lennék? Azt mondjuk nem hiszem. Ez nem mehet így tovább! El kell
terelnem a figyelmemet. Sőt, mondok jobbat! Nem szabad többet Emily
közelébe mennem.
Először is pia kell, aztán egy nő. Egy nő, aki nem Emily!
– Mi a baj, Hemings? Nem bírsz a kiscsajjal? – szól hozzám
egyszer csak egy ismerős hang. Azonnal felismerem. Daniel. Hogy
van képe idejönni és megszólítani? – dühöngök magamban, de aztán
mély levegőt veszek és háromig számolok, hogy lecsillapodjak,
mielőtt hátrafordulok.
– Mit keresel te itt, Daniel? Nagyon jól tudtad, hogy itt leszek –
vonom azonnal kérdőre.
– Pontosan azért vagyok itt, amiért te. Hogy együtt ünnepeljek a
barátaimmal.
– Akkor menj és ünnepelj, engem pedig hagyj békén!
– Tetszik a kiscsaj. Bírom, amiért látványosan utál. Azt hiszem, itt
az ideje megismerkednem vele – magyarázza, miközben egyre
jobban felmegy bennem a pumpa.
Pedig minden olyan szépen indult! Azt hittem, szuper nyaralás lesz!
Erre tessék! Beállít Daniel és mindent egy csapásra elront.
Daniel nem viccelt. Faképnél hagyott, és megkörnyékezte Emilyt.
A szemétláda! Nem hiszem el, hogy ennyire aljas!
  

Emily

Recseg-ropog alattam a padló. Nem is kicsit. Nagyon. Még mindig

fent vagyok a Burdzs Khalifa tetőteraszán. Tök menő, amit kitaláltak
ide a dubajiak! Egy trükkösen ijesztő üvegpadlót, ami egyfolytában
úgy tesz, mintha éppen be akarna szakadni. Ezt próbálgatom.
Jó játék! Főleg gyerekeknek. És nekem. Arra, hogy elvonja a
figyelmemet.
Csak hallucináltam? Mark az imént tényleg majdnem megcsókolt?
Nem. Biztosan nem akart megcsókolni. Csak cukkolt, mint mindig.
Úgy tűnik, ez a kedvenc elfoglaltsága.
– Honnan ismered Markot? – szólít meg egyszer csak egy kellemes
férfihang. Hátranézek, és látom, hogy Daniel az, Chase barátja, aki
itt, Dubajban csatlakozott a csapathoz.
A pasi láthatóan jól szituált. Az öltözéke alapján szintén orvosnak
látszik, mint Mark vagy Chase. Biztos az egyetemről ismerik egymást
– tippelgetek magamban.
– Nem igazán ismerem – felelem őszintén. – Ma reggel
találkoztam vele először a gépen. Miért?
– Semmi. Csak gondoltam, szólok, vigyázz vele, csak szexre
kellenek neki a nők – feleli vállat vonva. Próbál közönyösnek
látszani, de érzem rajta, hogy nem az. Történhetett valami Mark és
közte a múltban, ami miatt most nagyon nem szívelik egymást.
– És kinek nem arra? – nevetek fel. – Honnan ismered Markot?
– Csoporttársak voltunk az egyetemen – vágja rá. Ezek szerint jó
volt a megérzésem, ő is orvos.
 – És utána? Úgy tűnik, nem kedvelitek egymást – próbálok
puhatolózni, hátha egy kicsivel többet megtudhatok a
konfliktusukról.
– Ezt jól látod. Fogalmazzunk úgy, hogy másfelé sodort minket az
élet – mosolyodik el sejtelmesen. Pechemre többet nem árul el.
– Te is velünk jössz a hajóútra? – váltok témát, miközben újabb
kört teszek az üvegfelületen. Nem tehetek róla, de annyira élvezem
ezeket a hangeffekteket, a látványt, azt a látszatot, hogy akárhol,
amerre lépek, bárhol beszakadhat alattam a padló. Dörrenés,
reccsenés, üvegszilánkok csörrenése hallatszik. Irtó hatásos. Ilyen
hangeffekteket használhatnak a filmekben is – mélázok el.
– Még szép. Kell egy kis lazítás – jön a válasz. Valahogy furán
érzem magam a társaságában. Az arcomat fürkészi. Nem tudom
eldönteni, hogy akar-e tőlem valamit, vagy csak azért jött utánam,
hogy Markot bosszantsa. Ha fogadnom kéne, inkább ez utóbbira
tennék.
– Mesélj, te mit végeztél az orvosin? – folytatom az ismerkedést.
– Kardiológiát.
– Ugyanott dolgozol, ahol Chase vagy Mark?
– Nem. Én egy magánklinikán praktizálok, Seattle mellett. – A
mindenit! Ezek szerint ő Amerikából utazott ide.
– És mit keresel most Dubajban?
– Egy konferencián adok elő. Mondtam Chase-nek, hogy csak itt
tudok hozzátok csatlakozni.
– Értem. Ezek szerint te nem is az Atlantisban szállsz meg –
kíváncsiskodom tovább.
– Ezt eltaláltad – nevet. Van a mosolyában valami belülről jövő,
mély fájdalom. Hiába is próbálná leplezni. Én látom. – De holnap
már ugyanott éjszakázunk – kacsint rám. Rossz érzés fog el. Ez a pasi
most rám hajtott?
Nyilvánvalóan csakis azért, hogy bosszantsa Markot. Azt hiszem,
kezd elegem lenni ebből a pasitársaságból.
– Megyek, megnézem a többieket – mentem ki magam, azzal
sarkon fordulok és elindulok a csajok irányába. Akkor már inkább
Layla locsifecsi húga, meg a barátnője, mint az egymással viaskodó
ficsúrok.
– Helló, csajok! – szólítom meg Sarah-t és Hannát. Az egyik
üvegablaknál időznek, és Insta-fotókat készítenek egymásról. Kábé
az ezredik képüket lőhetik. Az ablaknak háttal ülnek a padlón,
alattuk a pazar kilátás. Mesterien elkapott pillanatok. – Na, hogy
tetszik Dubaj? – faggatom őket.
– Egyszerűen szuper ez a hely! De a pasik a legjobbak – mondják
vihogva. – Mark Hemings egy isten! Még mindig szerelmes vagyok
belé! – áradozik nevetve Hanna, miközben messziről Markot lesi.
– Szerintem Daniel helyesebb – jegyzi meg Sarah halkan.
Mindketten elképesztően csinosak. Az esti fényektől csillogó-
villogó, gyönyörű, flitteres koktélruhát viselnek. A sminkjük
kifogástalan, mintha csak tévéfelvételre készültek volna. Igazi
particsajok, amilyenekről a legtöbb pasi szombat esténként, buli
előtt ábrándozik.
– Kár, hogy mindketten rád startoltak – neveti el magát Hanna.
Hirtelen nem is tudom mire vélni ezt a megjegyzést.
– Ugyan! Rosszul láttad – vigyorodok el. Ezt meg mégis miből
gondolják? – Csak egymást hergelik – próbálok szabadulni a témától.
– Mondjuk ebben lehet valami – helyesel Hanna. – Tényleg
olyanok voltak, mint akik folyton rivalizálnak egymással.
 – Neked egyikük sem jön be? – szegezi nekem a kérdést Sarah
gyanakvóan.
– Nem. Dehogy. Mindketten szabad prédák – nyugtatom meg
őket.
– Akkor ma este megkörnyékezem Markot, Sarah, te pedig
bepróbálkozhatnál végre Danielnél. Ha már egyszer mind a négyen
szinglik vagyunk, legalább mulassunk jól – adja elő tervét Hanna
kicsattanó jókedvvel.
– Tudtok valamit arról, hogy ők ketten miért utálják annyira
egymást? – kérdezem. Igazából nem is értem, miért bukott ki
belőlem ez a kérdés. Semmi közöm hozzá.
– Hát, hallottam ezt-azt – süti le a szemét Sarah. – Állítólag
Daniel húga volt Mark felesége – meséli. Rossz érzés fog el. Basszus!
Ez durva!
És még azt mondják, hogy nem kicsi a világ!
  

Mark

Nem értem, mit vártam. Daniel előre megmondta, hogy rástartol

Emilyre. Lehet, hogy jobb is így. Legalább biztosan nem csinálok
Emilyvel őrültséget. Ez egy jel. Le kell állnom. Egyébként sem lenne
sok értelme, ha bármi is összejönne.
Layla és Chase szerintem soha életükben nem voltak még ilyen
boldogok. Jó fél óra múltán jöttek le. Hangos tapssal és
üdvrivalgással köszöntöttük őket.
Daniel szándékosan folyton Emily körül sündörgött. Nem bírtam
megállni, hogy a szemem sarkából ne figyeljem őket. Emily arca
valósággal felragyogott, amikor meglátta Laylát és Chase-t. Na, ha
valaki örül más boldogságának, akkor az ő – mosolygok elégedetten.
Fogalmam sincs, miért szorul össze a gyomrom attól, hogy Daniel
a közelében van. Semmi közöm hozzá, mit csinál Emily. De valahogy
mégsem akarom, hogy bedőljön Danielnek. Az egész csak arról szól,
hogy Daniel engem megleckéztessen. Néha úgy érzem, sosem tesz le
a kicsinyes bosszújáról.
Pedig Ginát már semmilyen bosszú sem támasztja fel.
Hazafelé Daniel már a taxiban elhappolta előlem Emilyt. Úgy
huppant be az orrom előtt a kocsiba, mintha én ott sem lennék.
Mivel hoppon maradtam, a lányokhoz, Sarah-hoz és Hannához
csatlakoztam. Legalább ők sem utaztak egyedül.
Másfél éve kepeszt utánam titokban Sarah, Layla húga. Senki nem
tudja. Csak én. Még szerencse, hogy túl félénk ahhoz, hogy
kezdeményezzen. Ma viszont a barátnőjét, Hannát is magával hozta,
aki szintén be akar pasizni, ettől aztán Sarah is felbátorodott egy
kicsit. Így most már ketten fűznek. Agybaj!
A gond csak az, hogy én sem ismerőssel, sem pedig egyetemista
fruskákkal nem akarom elkötelezni magam, még egyetlen éjszakára
sem. Idegen, ismeretlen nőkkel sokkal inkább izgató a szex.
Olyanokkal, akik másnap nem kérik számon, hogy miért nem hívtam
fel őket.
Puszta testi élvezet, semmi több. Ezt keresem. Hogy felejtsek.
Hogy minden éjjel elfelejtsem a tegnapot.
Visszatérve az Atlantisba egyenesen az akvárium éttermébe, az
Ossiano víz alatti bárba mentünk. Szépen terített, roskadásig
megrakott asztalok vártak ránk. Az európai ételektől az arab kajákon
át a világ összes konyhájának minden specialitása fel volt tálalva.
Chase nem aprózta el. Körülöttünk, az üvegfal mögött, halak, cápák
és ráják úszkáltak, miközben ettünk. Hát, nem egy mindennapi
eljegyzési vacsora volt.
Csak ne lett volna ott Daniel Stone is! Emlékeztetett mindarra, amire
már rég nem akartam emlékezni.
  

Emily

Ez a hotel egyre jobban rabul ejt. Eszméletlen szép! És ez az

akvárium minden képzeletet felülmúl!
Idevarázsolták a hotelbe az óceánt. Mintha életre kelt volna
Atlantisz, a legenda szerint elsüllyedt város. Határtalan az emberi
fantázia!
Mark láthatóan háttérbe húzódott, és egymás után rendelte a
whiskyket. Esküszöm, kezdem sajnálni. Látszik, hogy nagyon maga
alatt van. Hanna bevetésre készen odaült mellé, és egész este
szórakoztatta, de Mark láthatóan rá sem hederített.
Rám viszont annál inkább figyelt. Minduntalan felém néz, talán
túl gyakran is. Amikor találkozik a tekintetünk, gonoszkás mosoly
jelenik meg az arcán. Mintha pontosan tudná, mennyire hidegen
hagy az a Daniel nevű fickó, aki folyton a társaságomat keresi.
Vacsora után az egész csapat lent a hotelben, az üzletek előtti
folyosókon sétált egyet, majd becsatlakoztunk egy táncos buliba.
A bárpultnál ücsörögtem Sarah-val, amikor odajött hozzánk Layla.
– Helló, csajok! Hogy tetszik a buli? – érdeklődik. Valósággal
sugárzik a boldogságtól. Öröm ránézni.
– És neked hogy tetszik, újdonsült menyasszony? – kérdezek
vissza nevetve. – Mesélj, milyen érzés?
– Őszintén? Szenzációs! – ujjong. – Egyszerűen még most is alig
hiszem el, hogy Chase megkérte a kezem. Csajok, ti gondoltátok
volna? – Layla most valósággal ragyog. Szőke haja szokás szerint
loknikban omlik le a vállára, kék szeme bármelyik drágakőnél
szebben csillog. Mint mindig, gyönyörű a ruhája, jól kiemeli
fantasztikus alakját. Eszméletlenül csinos.
– Igazából mi tudtuk – nevet Sarah. Nővéréhez hasonlóan ő is
szőke, kék szemű, és imádja a trendi, extravagáns ruhákat.
Emlékszem, gyerekkorunkban Sarah mindenben utánozta Laylát.
Layla folyton ki volt akadva, hogy a húga állandóan a nyakán lóg.
Aztán egyszer csak valami megváltozott, és igazán jó barátnők
lettek. A divat iránti szenvedélyük mindkettőjüknél megmaradt,
csak most már együtt járnak vásárolni, és Sarahnak is egyéni stílusa
lett. Bármilyen ruhát is választ, mindenhez fekete bakancsot húz.
Talán még sosem láttam tűsarkúban.
– Chase nagyon kitett magáért! – ismerem el.
– Igen, minden apró részletet előre megtervezett – áradozik Layla,
miközben Chase-t figyeli, ahogy a fiúasztalnál ücsörög és iszogat.
– Tudjátok már, mikor lesz a nagy nap? – kérdezi tőle kíváncsian
Sarah. A számból vette ki a szót. Most már én sem lepődnék meg, ha
Chase pár napon belül egy esküvővel is meglepné Laylát.
– Ugyan már, Sarah! Még csak most kérték meg a kezem! –
hurrogja le Layla a húgát fülig érő szájjal.
– Ne hantázz, Layla! Ismerünk! Tudom, hogy fejben már mindent
megterveztél az esküvővel kapcsolatban. Pontosan tudod, kit fogsz
meghívni, azt is, hogy hol és mikor lesz, szóval mindent tudsz! –
szekálja tovább Sarah.
– Nem is vagyok ilyen! – tiltakozik azonnal Layla nevetve.
– De! Pontosan ilyen vagy! – értek egyet Sarah-val.
– Szóval Hawaii vagy Mauritius? – faggatja tovább Sarah a
nővérét, miközben a Martiniból megpróbálja kihalászni az
olívabogyós pálcát.
 – Miért nem inkább Mexikó? – vágja rá Layla, miközben leemeli a
bárpultról a nekünk rendelt koktélokat.
Sosem szoktam inni. De tényleg soha. Viszont Layla ezúttal
hajthatatlan volt. Addig noszogatott, míg végül koccintottam vele.
Nagyszerűen elvoltunk. Egészen addig remekül éreztem magam,
amíg meg nem láttam, hogy Mark és Hanna a mosdó felé tart.
Bementek a férfi-WC-be. Együtt.
Remek.
Nyelek egy nagyot. És elszégyellem magam, amiért bánt ez a
látvány. Miért zavar ennyire, hogy ők ketten összejönnek?
Amikor aztán Chase elrabolta Laylát táncolni, gondoltam, ideje
szívni egy kis friss levegőt, és leléptem a bárból.
A hotel teljes alagsora olyan, mint egy túlméretezett pláza.
Igazából minden van ott: luxus- és designer márkaboltok sűrűn
egymás mellett. A Louis Vuitton üzlettől kezdve a Starbucksig, Jamie
Oliver éttermétől egy grandiózus akváriumig fellelhető itt minden. A
csillogó, kivilágított folyosókon még este tizenegykor is fel-alá
járkáltak az emberek. Gyerekek tülekedtek és nevetgéltek az óriási
üvegablakok előtt, hogy minél jobban szemügyre vehessék a halakat,
és minden oldalról láthassák a folyósórendszer középpontjában
elhelyezett akváriumot.
Az akvárium bejáratához értem, és mivel még nyitva volt,
hotelvendégként pedig szabadon bemehetek, gondoltam, miért ne
néznék be.
Nem értem, miért is fogott el a rossz érzés, mikor az előbb
megláttam Markot Hannával. Talán azért, mert titkon azt hittem,
talán tényleg akar tőlem valamit? Hogy tényleg érdeklem? De hisz ő
egy nőcsábász. Min csodálkozom? Nem árult zsákbamacskát. Sosem
tagadta, hogy szereti a nőket. És nem vallott nekem szerelmet,
szóval igazából rohadtul szabad ember. Azt csinál, amit csak akar.
Odabent sötétség fogadott. Nem voltak sokan, csak néhány család
és látogató lézengett. Először egy kerek, kéken kivilágított,
medúzákkal teli akvárium tűnt szembe. Aztamindenit! Még sosem
láttam ennyi medúzát egy helyen! – hüledezek, mikor közelebb lépek,
és alaposabban szemügyre veszem őket. Lassan, nagyon lassan
mozognak, csodás látvány. Ezután továbbmentem és sorra minden
ablak mögött meglestem a halakat. Láttam korallok közt élő
bohóchalakat és palettás doktorhalakat, úgy festettek, mint Szenilla,
a Nemo nyomában című mesében. De volt ott angolna és egy csomó
mini csikóhal is. Sőt, egy kisebb akváriumban a bébicápákat is meg
lehetett nézni. Irtó cukik voltak. Elkülönítve nevelik őket születésük
után, amíg annyira meg nem nőnek, hogy be lehessen engedni őket
az óriás akváriumba, a nagyobb halak közé.
Ahogy ott sétálgattam, teljesen megszűnt körülöttem a világ.
Aztán egyszer csak éreztem, hogy valaki áll mögöttem és engem
figyel.
Ismerős parfümillat csapta meg az orromat.
Mark nem lehet. Ő Hannával van, nem jöhetett utánam – futott át az
agyamon.
Aztán hátrapillantok, hogy megnézzem, ki az. Meglepetésemre
tényleg Mark állt mögöttem a sötétben.
– Előre figyelmeztetlek! Részeg vagyok! – szólal meg, amikor
rájön, észrevettem, hogy figyel. Vajon mióta állhat már mögöttem,
mióta követhetett? – tűnődök.
– Mit keresel itt? Miért nem vagy a többiekkel? – kérdezem
halkan. A hangom feszült és erőtlen.
 – Mert untattak – jön az egyszerű magyarázat.
– Pedig úgy láttam, Hanna jó társaság – dörgölöm az orra alá.
Nem bírtam kihagyni ezt a megjegyzést.
– Mi az? Csak nem vagy féltékeny? – kérdezi fejét félrebiccentve,
miközben még közelebb lép.
– Féltékeny? Én? Egy nőcsábász alkoholistára? Ugye, most csak
viccelsz? – zrikálom. Szarkazmusom még engem is meglep. Miért
vagyok ennyire ellenséges?
Tudtam, hogy ezzel elvetettem a sulykot, de nem érdekelt.
Haragudtam rá. És igazából fogalmam sem volt, miért.
Az a legfájóbb, hogy nincs is jogom haragudni!
– Egy napja ismersz – közli halkan, aztán pár másodperc múlva
folytatja: – Ki tudja, még az is lehet, hogy igazából rendes alak
vagyok.
– Azt kötve hiszem, Mr. Nőcsábász! Láttam, ahogy bementetek
Hannával a mosdóba. Miért nem vagy most vele? Biztosan már
hiányzol neki. Menj vissza hozzá nyugodtan!
– Elhinnéd, ha azt mondanám, nem történt köztünk semmi? Hogy
leöntöttem magam, ő pedig felajánlotta, hogy segít?
– Nem, úgyhogy felesleges is ezzel strapálnod magad. És ne fáradj,
nem kell részletezni, hogy mi történt! – megyek a dolgok elébe.
– A semmit nehezen is tudnám részletezni! – nevet. – Mikor
kijöttél a bárból, akkor jöttem ki én is a mosdóból. Csak hogy tiszta
legyen a kép. Nézd! Csuromvíz az ingem! – mondja, közben elkapja
és felemeli a kezem. Finoman kényszerít, hogy megtapogassam. A
mellkasához érek és érzem a nedves inget, alatta pedig az izmait.
Igazat mond. Tényleg leönthette magát – állapítom meg.
– Nem kéne itt lenned – töröm meg a csendet.
 – Lehet, de valami mégis idevonzott – nevet.
– Még nem késő új csajok után nézni. Tele a hotel fiatal, csinos,
agilis lányokkal – suttogom, mert közben olyan közel lépett, hogy
szinte a karjaiban találtam magam.
– Az a baj, hogy amióta megláttalak, nem érdekel más nő – súgja.
– Te is mondtad, részeg vagy. A részeg ember sosem mond igazat.
– Lehet, de akkor is itt vagyok veled, és téged tartalak a karomban.
– Aztán néhány pillanatra elhallgattunk, és csak néztük egymást.
Végül ismét megszólalt: – Most, ha nem lennék részeg… – mondja
halkan, miközben a számat bámulja, de nem fejezi be, csak lehunyja
a szemét, és a homlokát az enyémhez érinti. Aztán megrázza a fejét,
sarkon fordul és elmegy.
Én meg csak állok ott, akár egy idióta. Aki nem ért semmit.
Aki nagyon vágyott arra, hogy megcsókolják, de mégsem tették.
  

Mark

Érzem, ahogy az alkohol fokozatosan átjárja a testemet. Kótyagos

vagyok, és nem igazán tudom, mi történik velem és körülöttem.
Utánamentem. Jó darabig követtem és csak bámultam. Fogalmam
sincs, miért. Egyszerűen jólesett. Jólesett, mert néha olyan volt,
mintha Ginát látnám. Bár ezt biztosan csak a whisky hitette el
velem. Néztem, ahogy ott állt, és csak bámulta a halakat. Mintha
Gina lett volna.
Biztosan megőrültem! Le kellene állnom a piával.
Megint majdnem megcsókoltam. Még szerencse, hogy abban a
pillanatban éppen képes voltam józanul gondolkodni. Nem szabad
megtennem. Legalábbis nem részegen! – fogom vissza magamat újra
meg újra.
Egy éve már, hogy tart ez a pokol. Néha úgy érzem, sosem lesz
vége. Sosem jön el újra a fény, sosem süt ki a nap. Legalábbis a
lelkemben. Pedig odakint szinte mindig süt a nap, de képtelen
vagyok élvezni.
Megfutamodtam, és visszamentem a bárba a többiekhez. Csak
hogy ne kelljen Emilyvel egy időben lefeküdnöm. Csak hogy ne
kelljen látnom.
Fogalmam sincs, meg tudnám-e egyáltalán állni, hogy
megérintsem. Hogy ne érjek hozzá egy éjszakán át.
Lehet, hogy le sem kellene feküdnöm. Hajnalig ihatnék a bárban.
Szerintem még sosem aludtam nő mellett úgy, hogy előtte ne
hámoztam volna le róla a ruhát, és ne lett volna szex.
De Emilyvel ezt nem tehetem. Pedig kurvára szívesen megtenném!
  

Emily

Azt hiszem, elég volt ebből a napból. Miután végigsétáltam az

akváriumon, felmentem a szobába. Mark természetesen nem volt
ott, de most ennek kifejezetten örültem. Lezuhanyoztam és
bebújtam az ágyba.
Chase biztosra ment, nincs ebben a nyomorult szobában se egy
szófa, se egy kanapé, csak egy íróasztal, egy darab szék és ez az ágy.
Mi lesz, ha Mark feljön és kénytelen lesz bebújni mellém?
Természetesen nem tudtam aludni, ezért sokáig csak bámultam
kifelé az ablakon. Direkt nem húztam le a redőnyt, hogy lássam az
éjszakai fényeket. Mesés látvány.
Aztán egyszer csak hallom, hogy csippan a telefonom. Üzenetem
jött.
Mégis ki kereshet ilyenkor? – tűnődök.
Teljes döbbenet: Mark írt.

Mark
Ha józan leszek, behajtom a csókunkat. Ígérem! :P

Hogy képes ez a pasi még az üzenetein keresztül is mosolyt csalni az

arcomra? – nevetek fel a kijelzőt nézve, majd rögtön begépelem és
elküldöm a válaszomat.

Én                  
Ha józan leszel, nem is fogsz már emlékezni rám!
 Szinte azonnal jön a válasz.

Mark
Ebben azért ne legyél olyan biztos!

Órák múltán nyílik az ajtó, megjött Mark. A jellegzetes

alkoholszag azonnal megcsapta az orromat. Biztos voltam benne,
hogy a majdnem csókunk után visszament a bárba, és lehúzott még
jó pár whiskyt. Meg az is lehet, hogy összeszedett egy nőt, és meg is
dugta a folyosón, vagy ki tudja, hol. Kinézem belőle.
Kényszerítem magam, hogy lehunyjam a szemem. Nehogy
észrevegye, hogy még fent vagyok. Színlelem, hogy alszom. Mi mást
is tehetnék?
Csak a fürdőszobában gyújt villanyt. Hallom, ahogyan vetkőzik.
Előbb a nadrágját veszi le, majd az ingét. Aztán egypár perc csend.
Magamon érzem a tekintetét. Biztos vagyok benne, hogy a falnak
támaszkodva áll, és engem néz. Aztán a lépteit hallom, majd a
zuhany hangja tölti be a szobát.
Én pedig szép lassan kifújom a visszatartott levegőt. Fogalmam
sincs, hogy fogom kibírni ezt az éjszakát!
Kicsivel később aztán érzem, hogy megmozdul az ágy, ahogy Mark
alatt benyomódik a matrac. Bebújt mellém az ágyba. Ügyelt rá, hogy
ne érjen hozzám. Aztán csend támad. Síri csend. Szinte halljuk
egymás lélegzetét.
Tudom, hogy tudja, fent vagyok.
Nagyon fura érzés egy ágyban lenni vele. A szívem zakatol, és
akármennyire is igyekszem, képtelen vagyok csitítani. Érzem, ahogy
az ereimben lüktet a vér, és felhevíti a testemet. Utálom ezt az érzést!
Utálom, mert tudom, hogy ez semmi jót nem jelent!
Kívánom őt, akárhogy is tagadom. Basszus! Még így, részegen is!
– Három nővel is dughattam volna az éjjel, de nem voltam
senkivel, mert folyton csak rád gondoltam – közli.
– Miért mondod ezt el nekem? – szólalok meg. Hiába színlelnék
alvást.
– Mert azt akarom, hogy tudd, valami alakul közöttünk. De ezt
már biztosan te is tudod. Tartsd magad tőlem távol, mert nem én
vagyok az igazi, te nálam sokkal jobbat érdemelsz! – adja a
tudtomra, majd megfordul és ismét csend lesz.
Nincs erőm megszólalni. Valahogy nem ezt vártam.
Sokkal inkább vártam azt, hogy magához húz és átölel.
  

Mark

Másnap reggel már nem találtam Emilyt az ágyban, amikor

felébredtem. Nem volt sehol. Összepakolt és elhagyta a szobát.
Rohadt erős fejfájás és kurva nagy lelkiismeret-furdalás tört rám.
Hogy is lehettem tegnap este ilyen szemét vele? – tépelődök.
Mondjuk csak az igazat mondtam. Neki nem egy ilyen seggfej kell,
mint én. Jobb lesz neki így. Ha inkább elkerüljük a bonyodalmakat.
Maradok az egyéjszakás kalandoknál, azokkal nincs baj. Másnap
reggel nem kell magyarázkodni. Nincs dráma. Nincs feszültség.
Nincs következmény. Nincs kötöttség. A képlet mindkét fél számára
tiszta és egyszerű.
Most már Emily számára is világos, mit várhat tőlem. Egy nagy
semmit.
Hiába is köntörfalaznék. Ez a tömény igazság.
  

Emily

Muszáj volt eltűnnöm. Nem bírtam tovább ott feküdni mellette és

érezni az illatát, a közelségét. Egész éjjel csak forgolódtam. Hol a
mennyezetet, hol pedig az ablakon besütő holdfényt bámultam a
sötétben.
Tényleg azt mondta, hogy tartsam távol magam tőle? Igaza van. Ezt
nem szabad tovább folytatni. Nincs semmi értelme. Mind a ketten
egészen más után vágyunk. Ő csak a szexet keresi, mert ha jól
sejtem, felejteni akar, én pedig egy normális pasit szeretnék, aki
nem hagy el. Aki képes úgy szeretni, mint mondjuk Chase Laylát.
Még mindig iszonyúan fáj, hogy Lucas elhagyott. Vajon ezek után
meg tudok valaha is bízni bárkiben?
Odalent végtelen hosszú, üres folyosók fogadtak, még kihalt volt
minden. Csak néhány biztonsági őr köszönt rám, akikkel
összefutottam. Most ébredezik a hotel. Még az üzletek is zárva
vannak. A személyzeten kívül sehol egy lelket sem látni.
Alighanem itt, Dubajban mindenki későn fekszik és jó későn kel.
Végül is mit vártam egy nyüzsgő, sosem alvó, bulizásra és
kikapcsolódásra szolgáló metropolisztól?
Kimentem sétálni a parkba. Csípős a reggel, de érezhetően
gyorsan melegszik a levegő. A hotel így, nappali fényben egészen
másképp fest, mint éjszaka. Most látszanak igazán a színei és a
pompázatos formája. Nem is gondoltam volna, hogy ilyen hatalmas.
A medencéken túl kezdődött a tengerpart. Levettem a cipőmet és
élveztem, ahogy a nedves homokba süpped a lábam. A fodrozódó,
partra kifutó hullámokat kerülgetve sétáltam végig a fövenyen. Jót
tett, hogy végre nem Markon járt az eszem.
Meglepetésemre Layla talált rám telefonon. Felhívott, és utánam
jött a partra.
– Na, mesélj, hogy telt az éjszaka Markkal? – kérdezte vidáman,
amint odaért hozzám. Láthatóan repesett a boldogságtól. Hogy is ne
lenne boldog, hiszen tegnap volt az eljegyzése!
– Őszintén? Szarul. Egy szemhunyásnyit sem aludtam – mesélem
elmosolyodva.
– De ugye azért rendesen viselkedett? – komolyodik el az arca.
– Persze! Nem csinált ő semmi rosszat, azon kívül, hogy jól leitta
magát a bárban.
– Chase-szel egy kicsit bizakodtunk benne, hogy ti ketten majd…
tudod, összejöttök – nyögi ki, beismerve a fondorlatos tervet.
– Volt egy olyan sejtésem, hogy ti ketten fű alatt össze akartatok
boronálni minket. De nem fog menni. Annyira különbözőek
vagyunk! – sóhajtok.
– Ha igazán ismernéd Markot, nem mondanád ezt! Kicsit hosszabb
időre kellett volna összezárnunk benneteket! – nevet.
– Nem, kösz! Azt hiszem, nekem ennyi is elég volt! – tiltakozom
szintén nevetve.
A csapat odakint reggelizett az étterem teraszán, aztán egyszerre
csak ismét Chase magángépén találtuk magunkat, és végső úti
célunk, a Seychelle-szigetek felé tartottunk.
Markkal éjszaka óta nem szóltunk egymáshoz. Pedig ugyanott
ülünk, mint tegnap. Vagy kifelé bámul az ablakon, vagy a telefonját
nyomkodva híreket olvas. Én is kábé ugyanezt teszem. Csak épp az
ellenkező irányba fordulok.
 Aztán elnyomott az álom és végigaludtam szinte az egész utat.
Szerencsére!
Végül leszállt a gépünk Mahé repülőterén. Ahogy kiléptem a
gépből és lesétáltam a lépcsőn, azonnal megcsapott a forróság. Ez a
meleg valahogy más, mint Dubajban. Itt határozottan érezni lehet,
hogy egy szigeten vagyunk. Fúj a szél, olykor meg beborul az ég, és
valahogy hamiskásan süt a nap. Hol előbújik, hol eltűnik a felhők
mögött, közben a hőmérő mégis mindig huszonkilenc fokot mutat.
El sem hiszem, hogy a Seychelle-szigeteken vagyok! Még sosem
jártam ilyen egzotikus helyen!
Layla húga és a barátnője láthatóan teljesen rácuppantak Markra.
Fogalmam sincs, mi történt a gépen, miközben aludtam, de mióta
leszálltunk, egyhuzamban rajta csüngenek.
Sebaj! Ennek így kellett lennie! Szerencsére sikerült elkerülni a
bonyodalmakat. Még azelőtt vége lett a Mark ügynek, mielőtt bármi
elkezdődhetett volna. És ez így van jól.
  

Mark

Úgy érzem magam, mint egy kisdiák, aki rossz fát tett a tűzre, és
büntetésben van. Emilyt végleg megbánthattam. Nem csodálnám, ha
soha többé nem állna szóba velem.
Hanna és Sarah folyton a sarkamban vannak, és úgy rajonganak
értem, mintha maga Odin fia, Thor jelent volna meg előttük, Chris
Hemsworth alakításában. Tényleg azt hiszik, hogy valamelyikükkel is
összejövök? – mulatok rajtuk magamban. Olyanok, mintha még
mindig tinilányok lennének!
Sokkal inkább Emilyt környékezném meg újra. Sokkal inkább!
Most már Daniel is velünk repült. Milyen fura az élet! Egykor őt is
az egyik legjobb barátomnak tartottam. Aztán egyszerre csak, Gina
halálával megváltozott minden. Barátokból ellenségek lettünk. Sose
gondoltam volna.
Daniel egész úton dolgozott, legalábbis úgy tett, de tudom, hogy
közben a nőivel csetelt. Elég régóta ismerem ahhoz, hogy tudjam,
legalább három csajjal kavar egyszerre. És egyikkel sem gondolja
komolyan.
Ő az egyetlen ismerősöm, aki sugar babyket tart. Havonta fizet a
nőinek, nem is keveset, csak azért, hogy körbezsongják, és
széttegyék a lábukat, amikor kell. Basszus, és még nekem papol
erkölcsről?
Emlékszem, Gina mennyit szidta emiatt. Utálta, hogy Daniel ilyen,
és nem képes találni magának egy normális csajt. Minden egyes
családi összejövetelre mással állított be. Csak hogy bosszantsa a
szüleiket.
Remélem, Emily nem sétál bele a csapdájába. Pontosan tudom,
csak azért kezdett ki vele, hogy engem hergeljen.
Kíváncsi vagyok, melyik kiscsajt, Sarah-t vagy Hannát viszi előbb
ágyba?
Egy pofás luxusjacht várt ránk a kikötőben. Miközben
felcuccoltunk a fedélzetre, Chase elkapott egy szóra.
– Mi van, haver? Elég gyűröttnek látszol. Mi a helyzet Emilyvel? –
érdeklődik vidáman. Csak úgy repes a boldogságtól. Talán még
sosem láttam ennyire kiegyensúlyozottnak. Ez nyilvánvalóan Layla
hatása.
– Ha azt helyzetnek lehet nevezni, hogy egy szót se szólunk
egymáshoz – nevetem el magam kínomban. És még csak nem is
kamuztam.
– Ezek szerint bepróbálkoztál nála? – húzódik még szélesebb
vigyorra a szája.
– Hullarészegen?
– Mikor hagysz fel végre a piával?
– Szerintem soha – ismerem be gyengeségemet. A pia az egyetlen
dolog a szexen kívül, ami segít felejteni.
– Csak hogy tudd, a hajón is egy kabinban lesztek! És egyszer
ezért még hálás leszel nekem – szólt nevetve, majd mielőtt bármit
reagálhattam volna, el is tűnt a szemem elől.
Ha Chase komolyan beszélt, akkor Emily nagyon utálni fog engem.
Szerintem per pillanat egy orángutánnal is szívesebben aludna egy
kabinban, mint velem.
Úgy tűnik, ez is egy izgalmas éjszaka lesz!
  

Emily

Ez a hajó egyszerűen káprázatos! – ámulok-bámulok, miközben a

stégről, behajózás előtt tanulmányozom a luxusjachtot. Szemet
gyönyörködtető és fenséges. Talán túlságosan is az.
A kikötő zsúfolásig tele van jachtokkal és vitorlásokkal. Amerre a
szem ellát, mindenfelé hajókat látni. Mindegyik meseszép, és
mindegyiken látszik, hogy dollármilliókba került.
Hiába, ez itt a kőgazdagok birodalma.
Olyan ez a hajó, mint egy full extrás, vízi luxuslakás. Akár állandó
otthonnak is megtenné – fut át az agyamon, amikor a fedélzetre lépek
és körbenézek. Fogalmam sincs, ki álmodta meg, tervezte és
építette. Akárki volt is, az biztos, hogy mindenre gondolt és nem
spórolt semmivel. Egy hatalmas, nyitott tatra érünk, középen egy
hosszúkás asztal. Az asztal körül párnákkal teli kanapé, több
kényelmes ülés, mintha egy komplett, szabadtéri nappali lenne.
Micsoda baráti összejöveteleket lehetne itt tartani meleg estéken,
naplementekor!  Ha az enyém lenne ez a hajó, én nonstop itt kint
ülnék. Könyvet olvasnék, írnék, vagy csak szimplán bámulnám a
morajló, folyamatosan hullámzó óceánt. Az lenne csak az élet!
Chase a srácokkal előrement, mi meg a csajokkal hátramaradtunk.
Képtelen voltam betelni a látvánnyal.
– Ez Chase hajója? – kíváncsiskodik Hanna. Láthatóan neki is
leesett az álla.
– Nem, ezt most csak erre a hétre béreljük – mosolyodik el Layla,
miközben bevezet minket a hajó belsejébe.
 Egy tágas szalonba lépünk be. Van itt minden: kandalló, csilivili
bútorok, óriási ablakok. Esküszöm, több fény van itt, a hajó
gyomrában, mint otthon, a lakásomban. Minden olyan, mintha egy
túlságosan is modern, impozáns hotelben lennék.
Aztán továbbmentünk Layláék hálószobájához.
– Szívem, helyezd magad kényelembe – veszi át a szót Chase, és
megmutatja a birodalmukat. Én is bekukkantok. Óriási franciaágy,
hatalmas plazmatévé, gardrób és gigantikus méretű fürdőszoba
tartozik a lakosztályhoz. Szerintem csak álmodom, és igaziból talán
épp a brit királyi család egyik jachtján vagyok! Mintha ez a hajó egy
vadiúj Britannia jacht lenne. Egy fillért sem spóroltak ki belőle, az
egyszer biztos.
– Srácok, a vendégkajütöket odalent találjátok! Az ajtókra ki van
írva a vendégek neve. Cuccoljatok le gyorsan, és felejtsetek el minket
pár percre! Most el kell rabolnom a menyasszonyomat! – közli igazi
pasis vigyorral. Szemünk láttára csókolja meg Laylát, majd be is
csukja az ajtót, hogy a továbbiakat inkább ne lássuk.
A vendégkajütökhöz faborítású csigalépcső vezet lefelé. A fedélzet
szintjén még nem éreztem, odalenn viszont annál inkább, hogy a víz
lágyan ringatja a hajótestet. Valahogy fura légszomj tör rám. Úgy
érzem, mintha nem lenne elég levegőm. Mennyire érezhető már, hogy
egy hajó gyomrában vagyunk! – merengek el egy pillanatra.
Vajon mindenkire így hat ez a bezártság?
Fura érzés, hogy folyton inog alattunk a padló – állapítom meg,
miközben arra próbálok koncentrálni, hogy egyenesen tudjak járni.
Odalent egy gyűjtőfolyosóról négy kabin nyílik.
– Emily, ez itt a tiéd – mutatja Hanna, amint meglát. – Asszem,
elég közel leszünk egymáshoz – nyugtázza nevetve.
 Végre egy saját szoba! – sóhajtok fel. Amelyen nem kell Mark
Hemingsszel osztoznom!
Nem néztem a kiírást, csak benyitottam a szobába, és földbe
gyökerezett a lábam.
A fürdőszobából pont Mark sétált ki.
Ilyen nincs!
– Te meg mit keresel itt? – vonom kérdőre rosszat sejtve. Istenem,
mondd, hogy ez nem azt jelenti, amire gondolok! – fohászkodom, de
valami azt súgja, hiába.
– Szerintem ugyanazt, amit te – feleli csibészes félmosollyal az
arcán. – Becuccoltam a kajütbe, ahol aludni fogok.
– Nekem azt mondták, hogy ez az én kabinom.
– Helyesbítek, a mi kabinunk – javít ki. A hangja nyugodt és
kimért. Akár egy prédáját leső ragadozó.
Ő már előre tudta – esik le a tantusz. Ezért nincs meglepve, hogy
megjelentem.
– Nem alszom veled egy kabinban! Még csak az kéne! – kelek ki
magamból, még mielőtt folytathatná. Bakker, ebben a szobában az
ágyon, az óriási megatévén, a fürdőszobán, az íróasztalon, a hozzá
tartozó széken és a gardróbon kívül semmi nincs. Még csak egy szófa
sincs, amin aludhatnék.
– Akarsz fogadni? – reagálja szemtelenül, mire gyilkos tekintetet
vetek rá. – Panaszolj csak be Laylánál és Chase-nél! Elvégre ők
intézték így! Biztosan örülnél, ha elronthatnád a jókedvüket –
dörgöli az orrom alá.
Tudom, hogy igaza van. Nem sopánkodhatok Layláéknak. Elvégre
a vendégük vagyok, ők hívtak meg, van hol aludnom, és nem kerül
egy pennymbe sem ez az egész. Nincs jogom szóvá tenni semmit. És
azt is tudom, hogy igazából jót akarnak. Össze akarnak hozni
minket. Pedig mi ketten tudjuk már, hogy ez mennyire nem jó ötlet.
Fújok egyet, aztán ismét megszólalok:
– Semmi kedvem veled aludni. Nyugalmat szeretnék, meg egy
klassz vakációt, de nélküled – közlöm, miközben beljebb tolom a
bőröndömet. Mark közelebb lép, és kiveszi a kezemből, hogy
segítsen.
– Hidd el, én is sok mindent szeretnék – reagálja komisz vigyorral
a képén, miközben rám emeli perzselő tekintetét. Miért érzem úgy,
hogy incselkedik velem?
– Azt mondtad, tartsam távol magam tőled! De úgy nem megy, ha
össze leszünk zárva egy kabinba! – hívom fel erre az apró
problémára a figyelmét.
Beteszi a bőröndömet a gardróbba, majd ismét felém fordul.
– Gondolod, hogy komolyan mondtam? – kérdezi, miközben szép
lassan elindul felém. Ismét magamon érzem a tekintetét, amitől a
szívem még hevesebben verni kezd. Azzal, ahogy felém közelít,
szinte kényszerít, hogy a szemébe nézzek. – Gondolod, hogy nem
pont az ellenkezőjét akarom? Gondolod, hogy nem azért mondtam,
mert megőrjít a közelséged? Egész álló éjjel merevedésem volt attól,
hogy ott aludtál mellettem és éreztem az illatod! – tesz
szemrehányást, mintha én tehetnék az egészről.
– Részeg voltál. Ez a magyarázat – sütöm le a szemem.
Megáll előttem, és csak néz. Nem lép közelebb.
– Előre figyelmeztetlek, nem szoktam csak úgy nőkkel egy ágyban
aludni, főleg nem szex nélkül. Egy éjszaka még elment. De a második
szex nélkül már nem fog működni.
– Most fenyegetsz?
 – Nem, csak közlöm a tényeket. Hogy hamarosan le fogom
hámozni rólad a ruhádat.
– Én meg csak közlöm, hogy inkább a fedélzeten alszom, mintsem
veled egy ágyban!
– Alig várom, hogy te magad kérj, csókoljalak már meg!
– Azt lesheted! – vágok vissza.
Szerintem mi ketten most akár egy pohár vízben meg tudnánk
fojtani egymást. Nem hiszem el, hogy ez történik velem! Tehetetlen
vagyok. Tisztára patthelyzet ez.
Megint egy szobába kerültem Mark Hemingsszel! Ilyen nincs!
  

Mark

Elindultunk. A hajó kifutott a nyílt vízre. Miután jól összevesztünk

Emilyvel, magára hagytam a szobában, és felmentem a fedélzetre.
Valahogy még ez a veszekedés is jólesett. Eszembe juttatja, hogy még
élek. Egyre jobban kívánom ezt a nőt! – vigyorgok magamban.
A híd előtt volt a legszebb kilátás az óceánra, a személyzet italokat
szolgált fel.
Kezemben egy pohár whiskyvel letelepedtem a kanapéra, és csak
élveztem a pazar kilátást, a napsütést.
– Hol kötünk ki először? – kérdezem Chase-től, amikor Jake-kel
feljöttek hozzám.
Jake végre-valahára levette az öltönyét, és felvett egy pólót meg
egy sortot. Iszonyú nehezen lehet rávenni ilyesmire. Akárhányszor
együtt nyaralunk, állandóan ezen megy a vita közte és Chase között.
Jake nehezen tud lazítani, de mi ilyennek szeretjük.
– Arra gondoltam, megállhatnánk La Digue-nél, és fürödhetnénk
egyet a világ hetedik legszebb tengerpartján – adja elő a tervét
Chase.
– Ez elég szarul hangzik – reagálja Jake nevetve.
– Jó, csak mert egy óra múlva ott leszünk – kontráz Chase.
– Szuper! – mormolom. La Digue-on még nem jártam, de képeket
már láttam róla. Állítólag olyan, akár egy gyönyörű, fehér homokos
partról készült giccses képeslap. A csajok biztos odáig lesznek érte.
Bárcsak már ott lennénk! Most szívesen csobbannék egyet. És
szívesen megnézném Emilyt is fürdőruhában. Akkor is, ha tudom,
most irtó pipa rám.
Aztán legnagyobb sajnálatomra Daniel is csatlakozott hozzánk.
– Hé, srácok! Hallottátok a híreket? – huppan le mellém, mintha
hirtelen országos cimborák lennénk. Nem lehet kiigazodni rajta! Még
mindig alig hiszem el, hogy azzal ver az élet, hogy itt van velünk. –
Lezárták Tirolt – böki ki. – Az egész tartományt. Se ki, se be.
Ugyanazt csinálták, mint Vuhanban és az olaszoknál. Johnson meg
bejelentette, hogy holnaptól az összes iskolát bezárják otthon. Az
egyetemeket is.
– Mi van? – kérdez vissza Chase, és olyan fejet vág, mint aki
rosszul hall. Biztosan nem volt a napokban ideje híreket olvasni –
mosolygok magamban. Minek is tette volna. Elvégre most jegyezték
el egymást.
– A következő az lesz, hogy az európai határokat is lezárják a
külföldiek elől, és nálunk sem fogadnak majd gépeket, ahogy
Amerikában sem fogadnak már pár napja – teszi hozzá Jake.
– Remélem is, hogy így lesz! Kurva sokan kerülhetnek
lélegeztetőgépre a vírus miatt, sehol sem bírja majd az egészségügy,
rengeteg a fertőzött világszerte. A WHO rohadt sokat várt a
pandémia kihirdetésével – szólok közbe. A gépen már olvastam a
híreket, csak nem akartam senkinek se szólni, hogy ne rontsam el a
nyaralásunkat.
– Érint minket ez most? – kérdezi Jake. A hangja egészen
elkomorodott.
– Még nem, és reméljük, nem is fog! – felelem. – Biztosan nem
szeretnél karanténban lenni egy hajón, miközben egyetlen
kikötőben sem köthetsz ki. Nos, én sem szeretnék.
– Még ne kiabáld el, most olvasom, hogy a Maldív-szigeteken is
karantén alá vonták az egyik szigetet! – meséli Daniel, miközben le
sem veszi a tekintetét a telefonjáról.
– Nyilván nem a mi szigetünket, mert akkor arról már tudnék –
nyugtat meg minket Chase. – Nyugi, srácok! Most nyaralunk! Bőven
elég lesz akkor foglalkoznunk ezzel, ha hazaértünk. Most inkább
lazítsunk! Igyunk és bulizzunk, ha már itt vagyunk! Elvégre
ünnepelni jöttünk! – mondja vidáman, és megemeli a poharát,
mintegy jelezve, hogy ma este mindannyian tajt részegek leszünk.
Fel kell hívnom a bátyámat. Vagy hatszor keresett, és most kezd
leesni, miért. Nyilván a vírusról vannak hírei.
Az órámra nézek. Itt helyi idő szerint délután három múlt, ami azt
jelenti, hogy Los Angelesben még javában éjjel van. Fogalmam sincs,
hogy ügyel-e, de meg kell próbálnom visszahívni.
Felállok az asztaltól és odébb vonulok.
Három kicsöngetés után fel is veszi. Úgy nyög bele a telefonba,
mint egy felbőszített, legszebb téli álmából felriasztott medve.
– Bakker! Ezek szerint nem vagy ügyeletben! – nevetek, amint
meghallom a hangján, hogy jól felébresztettem.
– Hát kurvára nem! – szólal meg nem túl kedvesen. Tudom,
milyen a bátyám, mikor nem alussza ki magát.
– Kerestél – kezdem a társalgást. Húzom az időt. Úgy érzem, időt
kell neki adnom, hogy lecsillapodjon.
– Igen, vagy hatszor. Mi lenne, ha visszahívnál, amikor kereslek?
– förmed rám. Mi az isten van? Jason azért nem szokott ennyire
nagyon mogorva lenni.
– Most épp azt teszem – emlékeztetem.
– Úgy értem, emberi időben. És nem egy nappal később! Basszus!
Hajnal van, egyáltalán miért most hívsz?
 – Mert csak most tudlak – heccelem. Gyerekkorunkban is ezt
csináltam, imádtam hergelni Jasont.
– Hol vagy most, te nagyon őrült? – tapint rá egy újabb érzékeny
pontra.
– Nem akarod tudni!
– De! Tudni akarom!
– Épp egy hajón, és a Seychelle-szigetekről a Maldív-szigetek felé
tartok Chase-ékkel.
– Basszus! Ti nem vagytok normálisak! Végül mégis elindultatok?
– oszt ki. Várható volt, hogy nem fog örülni a hírnek. Igazából ez az
egyik oka, amiért nem hívtam vissza.
– Le volt szervezve és foglalva minden, miért mondtuk volna le?
– Talán azért, mert világjárvány van! – hadarja. Hallhatóan nem
túl boldog.
– Mi van a bírósági ügyeddel? – próbálok témát váltani.
– Kiderült, hogy köze volt az esetnek a vírushoz. Még nem tudok
mindent, de rajta vagyok az ügyön.
– Szólj, ha segíthetek!
– Igazából ezért is hívtalak. Meg azért, hogy eszedbe ne jusson
elutazni!
– Ezzel már elkéstél – vigyorodok el.
– Ha karanténba kerültök, mi a tököm lesz? Végiggondoltad?
– Hát, haver, ezen a luxusjachton te is szívesen kerülnél
karanténba! – heccelem.
– Mailben küldök néhány leletet és jelentést, ha lesz időd,
megteszed, hogy megnézed őket? Kíváncsi vagyok, mi a véleményed.
– Persze, megnézem – nyugtázom. – Most megyek, te meg aludj
vissza! És bocs, hogy felébresztettelek!
 – Légy jó, öcskös! – búcsúzik.
A bátyám jó arc, de amióta az apánk meghalt, túlzottan apáskodik.
Remélem, hamarosan összehozza az élet egy jó nővel. Ez így nem
mehet tovább, hogy csak a munkának él!
Meghalt egy páciense műtét közben, és a család most rá akarja
húzni a vizes lepedőt. Jason sosem hibázik. Tudom. Ismerem. Biztos
vagyok benne, hogy ezúttal sem az ő hibája volt. De most mégis
bíróságra kell járnia, hogy tisztázza magát.
Szép kis időket élünk! Pedig ő a legjobb orvos, akit ismerek!
Olyan, mint apa volt.
  

Emily

Nem volt kedvem felmenni a fedélzetre a többiekhez, de a kabinban

sem akartam maradni, így hát elindultam felfedezni a hajót. Odalent
a kajütben úgy éreztem, fojtogat a levegő, és túlságosan billeg, inog
alattam a padló. Őszintén remélem, hogy nem vagyok tengeribeteg –
fordult meg a fejemben.
Vajon Mark hová tűnhetett?
Valahogy nem igazán van kedvem újra összefutni vele. Az előbbi
vitánk után meg pláne nem!
Azt mondta, hogy előbb-utóbb le fogja hámozni rólam a ruhát. A
szája, a teste, az arca egy karnyújtásnyira volt tőlem. Miért vonzódom
hozzá ennyire nagyon? Nem zúghatok bele Mark Hemingsbe!
Felesége volt! És meghalt! Alig egy éve! Tiszta őrültség volna azt
hinni, hogy bármi is lehet köztünk. Egyéjszakás viszony, egy kis szex, ez
kell neki.
Bár nem is ígért többet.
Viszont én egyre inkább úgy érzem, ha nyitnék is valaki felé, akkor
nekem több kellene.
Mielőtt kiléptem volna az ajtón, belepillantottam az óriási
falitükörbe. Ijesztő látvány volt. Az arcom szokatlanul sápadt és
nyúzott. Magamra sem ismerek. Hosszú, barna hajam összevissza
áll, és határozottan meglátszik rajta a repülőn alvás. A szemem alatt
ott virítanak a múlt éjszaka emlékét idéző táskák, ha akarnám, sem
tudnám eltüntetni őket. Próbálok kis színt vinni az arcomra és a
hajamat is igyekszem megregulázni, de hiába minden próbálkozás.
Sajna az összképen semmi sem segít – rázom meg a fejem. Feladom.
Visszavonhatatlanul kiült a képemre a fáradtság és kész –
nyugtázom, és kilépek a folyosóra.
Chase sógornője, Amanda is épp akkor jön ki a szobájukból.
Valahogy az ő arca sem annyira pirospozsgás, mint szokott. Sőt,
kifejezetten rosszul fest. Egyidősek lehetünk, de ez csak egy sejtés.
Nem merem megkérdezni, hány éves. Annyira azért még nem
vagyunk jóban.
Barna, vállig érő haját ezúttal féloldalra fonta, a gépen, ha jól
emlékszem, még ki volt bontva. Remekül áll neki ez az új külső. Jól
kihangsúlyozza kerekded arcát és a feltűnő, hamuszürke szemét. Egy
kényelmes, fehér maxiruhát visel, amelyből jól láhatóan
kitüremkedik a pocakja. Irtó cuki kismama.
– Hogy bírjátok a babával az utat? – kérdezem, mire csak
elmosolyodik, és megsimogatja a hasát. Látszik rajta, hogy nagyon
várja már a baba érkezését.
– Kissé émelygek, de bírjuk – nevet. – Hová készülsz?
– Gondoltam, körülnézek egy kicsit – vonok vállat.
– Nem zavar, ha veled tartok? – ajánlkozik.
– Dehogy. Örülök neki! Legalább biztosan nem tévedek el ezen az
óriáshajón.
– Jártál már itt, a szigeteken? – érdeklődik kedvesen.
– Nem. Még soha. És őszintén szólva, most utazom életemben
először jachton – vallom be. Igazából legmerészebb álmaimban sem
gondoltam volna, hogy egyszer egy ilyen elegáns luxushajón
utazhatok, azt meg pláne nem, hogy valaha eljutok a Seychelle-
szigetekre.
Csupa meglepetés az élet!
 – Akkor biztosan nagy élmény lesz. Én alapesetben bírom a
hajóutakat, csak ne legyenek ennél nagyobb hullámok – húzza ismét
mosolyra a száját.
Előreengedtem fel a lépcsőn, és amikor Layláék szintjére értünk,
észrevettem, hogy még feljebb is van egy szint.
– Mit szólnál, ha megnéznénk a fedélzetet és a jakuzzit? – kérdezi
Amanda vidáman.
– Benne vagyok!
Odafent egy óriási, ébenfa burkolatú, modern bútorokkal
berendezett terasz fogadott bennünket. Minden új és tiszta. Talán
túlzottan is tiszta. Már-már sterilnek mondanám. Vajon hogy
csinálják, hogy ez a jacht folyton így néz ki? Mintha vadiúj lenne.
Mintha eddig sosem használta volna senki.
Furcsa világ a gazdagok birodalma.
Időnként úgy érzem, nagyon nem vagyok idevaló. Ha Layla nem
lenne a barátnőm, szerintem sosem tudtam volna meg, milyen
élmény egy ilyen elegáns jachttal hajókázni.
Amanda javaslatára letelepedtünk a napozóágyakra, és hagytuk,
hogy belekapjon a szél a hajunkba. Jólesett, amikor egy-egy fuvallat
az óceán vizét az arcunkba permetezte. A nap ragyogóan sütött,
minden nyugodt és csendes volt körülöttünk. Csupán a srácok
hangos nevetése és beszélgetése törte meg néha-néha a csendet a
jacht túloldaláról.
Ők nem láthattak minket, de mi hallottuk őket.
– Annyira bizarr ez a vírushelyzet – szólal meg egyszer csak
Amanda. Nyilvánvalóan ő is hallotta, miről beszélnek a többiek a
túloldalon.
– Igen. Minden olyan ijesztő – értek egyet vele.
 – Határokat és településeket zárnak le. Amerikában és Európában
is egyre rosszabb a helyzet, és amiket Kínáról hallani! Ki tudja,
mennyi igaz az egészből.
– Emlékszem, néhány hete még minden olyan távolinak tűnt.
Hogy egy ismeretlen vírus szedi az áldozatait egy Vuhan nevű
városban. Mostanáig még csak nem is tudtam, hogy létezik ilyen
nevű település – nevetem el magam kínomban.
– Mára pedig már ide is elért a baj. Ami olyan távolinak tűnt,
egyszer csak köztünk van.
Pár pillanatra mindketten elhalkultunk.
– Mikorra vagy kiírva a babával? – kérdeztem témát váltva.
Amanda terhes. Jobb, ha nem izgatja fel magát a világ ügyes-bajos
dolgain és fenyegetően borús jövőjén.
– Május végére. Most vagyok a huszonhatodik hétben – feleli
boldogságtól csillogó szemekkel.
– Ó, akkor már túl vagy a félidőn – matekozom ki gyorsan fejben.
– Kislány vagy kisfiú?
– Kisfiú.
– Jake biztosan nagyon büszke.
– Igen, az – pirul el. Rajtuk is annyira látszik, hogy nagyon
szeretik egymást. Öröm rájuk nézni.
Vajon velem is megeshet ez valaha? Hogy önfeledten boldog leszek
egy pasi mellett? Hogy egyszer gyerekem lesz?
Komolyan azt hittem, hogy Lucas az igazi. De aztán egyik
pillanatról a másikra kiderült, mekkorát tévedtem. Hogy ismerhettem
ennyire félre?
Mindig összeszorul a szívem, amikor erre gondolok.
– És mi a helyzet Markkal? – szegezi nekem a kérdést Amanda
váratlanul. Meglepett. Nem gondoltam, hogy Laylán és Chase-en
kívül bárki más tud rólunk.
Miket beszélek? Rólunk? Nincs is olyan, hogy rólunk!
– Semmi – felelem őszintén.
– Egy kabinban alszotok, ne mondd már, hogy nincs köztetek
semmi! – puhatolózik tovább.
– Pedig így van – nevetem el magam. – Layla és Chase műve az
egész. Össze akarnak boronálni minket.
– Jól teszik, a helyükben én is ezt tenném – vigyorodik el.
– Miért van az, hogy rajtunk kívül mindenki azt gondolja, jó páros
lennénk, mi viszont egy kanál vízben meg tudnánk fojtani egymást?
– Ezt nevezik vonzalomnak. Lehet, hogy nem is tudtok róla, hogy
alakul köztetek valami, pedig mindenki más számára világos, mint a
nap. Szerintem adj neki egy esélyt!
Kábé egy fél óra múlva odajött hozzánk Chase és Jake. Úgyszólván
parancsba kaptuk, hogy azonnal vegyünk fel fürdőruhát, mert a
délutánt egy eszméletlenül szép parton töltjük, és csobbanni is
fogunk.
Ilyen ez a hajós élet? Ha kedvünk tartja, megállunk valahol?
Akárhol? Ez máris tetszik nekem.
Amandával visszamentünk a kabinjainkba. Miközben a
fürdőszobában öltöztem, hallottam, hogy valaki van a kajütben.
Biztosan Mark az. Remek!
Nincs sok kedvem találkozni vele!
De azért, amint megéreztem, hogy a közelemben van, a szívem
egyre hevesebben kezdett verni. Miért van rám ilyen hatással ez a
pasi?
Fürdőruhát húztam, rá egy strandruhát, aztán vettem egy mély
lélegzetet és lenyomtam a kilincset. Valami azt súgta, nem lesz
kellemes találkozás.
Mark az íróasztalnál ült a laptopja fölött. Elmélyülten olvasott
valami anyagot. De fura így látni!
Vajon milyen orvos lehet? – tűnődök. Milyen lehet a betegekkel? És
milyen lehetett korábban, amikor még élt a felesége?
Szó nélkül fogtam a hátizsákomat, és ellenőrizni kezdtem, minden
benne van-e, ami délutánra kellhet: törölköző, víz, telefon, papír
zsebkendő, naptej, könyv. A biztonság kedvéért betettem egy vékony
kardigánt is, meg a strandkendőmet, és a táskámra kötöttem a
kalapomat.
Mindig biztosra megyek, ha csomagolásról van szó. Ezzel
mindenkit az őrületbe tudok kergetni.
– Költözöl? – kérdezi egyszer csak Mark. Nyilvánvalóan heccel és
bosszantani akar. Látom a fején meg a hamiskás arckifejezésén.
Nyugi, Emily! Csak kóstolgat.
– Ne álmodozz! Csak a délutáni kiruccanásra pakolok.
– Oda bőven elég egy fürdőruha is – jegyzi meg egyszerűen.
– Talán neked, de nekem nem – reagálom. Érzem, hogy a hangom
cseppet sem barátságos. Ezen változtatnunk kell! – Muszáj állandóan
marakodnunk? Nem lehetnénk inkább jóban? – bököm ki végül, és
felé fordulok.
– Az ágyban minden nővel jól kijövök – neveti el magát. –
Úgyhogy minden csakis rajtad múlik – feleli komisz vigyorral, vállat
rántva. Látszik, hogy remekül szórakozik.
Érzem rajta, hogy már megint ivott. A srácokkal jól a pohár
fenekére nézhettek beszélgetés közben a fedélzeten – gyanakszom.
Vajon van olyan nap az életében, amikor nem iszik?
 – Már mondtam, nem fekszem le veled – reagálok kissé morcosan.
Ennyit a megbékélésről.
– Ez csak idő kérdése – feleli. – Ha azt vesszük, már ma este is az
ágyamban fogsz kikötni – emlékeztet.
Erre már nem is válaszolok. Pontosan tudom, hogy semmi értelme
vitatkozni vele.
A békülési kísérletem itt és most kudarcot vallott.
  

Mark

Jason levelét kerestem az e-mailjeim között, amikor Emily

megjelent. Basszus! Eszméletlenül jól áll neki ez a ruha – állapítom
meg, amikor elmegy mellettem. Képtelen vagyok levenni róla a
szemem!
Fehér, egyberészes nyári ruha, semmi giccs, semmi csicsa. A
hófehér anyagon áttűnő fürdőruha láttán a farkam önkéntelenül
megmozdult. Bírom ezt a látványt!
Tudom, hogy dühös rám. És azt is, hogy nem most fogom
kiengesztelni. Majd eljön annak is az ideje.
Jól bepiáltunk odafent a srácokkal. Érzem, hogy az alkohol már
megint kezd a fejembe szállni. Megígértem Jasonnek, hogy
megnézem a leleteket, úgyhogy észnél kell lennem.
Miután Emily kiment a szobából, meg is nyitom az anyagot.
Tüzetesen átnézem, és kurva rossz érzés fog el.
Itt valami nem stimmel. A nőnek tüdőgyulladása volt, amit a műtét
előtti röntgen még nem mutatott. Mi az ég történhetett?
Azonnal hívom Jasont.
– Koronavírusos volt a nő – közli Jason, amint felveszi a telefont.
Meg sem várja, hogy megszólaljak.
– Basszus! Volt rajtad védőfelszerelés?
– Nem. A sebészmaszkon és a gumikesztyűn kívül semmi.
Fogalmunk sem volt róla, hogy már nálunk is vannak esetek – feleli,
mire csak szótlanul lehunyom a szemem.
Basszus! – szentségelek magamban.
– Hány napja volt?
– Öt.
– Jól vagy?
– Igen. Még semmi bajom.
– Helyes! Maradjon is így! – mormolom.
A francba is! Aggódom a bátyám miatt!
  

Emily

Az nem kifejezés, hogy ez a part elképesztő! Még soha életemben nem

láttam ilyen szépet! – döbbenek le, amikor a többiekhez csatlakozom
a fedélzeten, és megpillantom azt a helyet, ahol a tervek szerint
fürdeni fogunk. Eddig komolyan azt hittem, hogy az effajta földi
paradicsomok csupán a képeslapokon és a filmekben létezhetnek. De
ez a sziget most rácáfol mindenre!
Az egész olyan, mintha egy lakatlan sziget lenne az óceán
közepén. Látok ugyan a parton embereket, de csak nagyon keveset.
Atyaég! Micsoda regényt fogok írni erről a helyről!
A tenger hol türkizkék, hol smaragdzöld árnyalatú, aszerint, mikor
hogyan esik rá a fény. Óriási, simára csiszolódott, szürke gránitkövek
szegélyezik végig a partot. Fehér homok és pálmafák, amerre a szem
ellát. Pazar és egyben földöntúli látvány.
A hajó a parttól viszonylag távol horgonyzott le. A motorcsónak
már ott ringatózott a hajó mellett és csak ránk várt. A személyzet
mindenre gondolt. Hogyne gondolt volna! Elvégre ezért fizetik őket.
Méghozzá busásan.
Végszóra Mark is befutott. Egy szál fürdőgatyában. Egy törölköző
volt átvetve a vállán. A felsőteste láttán elállt a lélegzetem. Ilyen
csodás férfitest csakis címlapokon és Hollywoodban létezik. Honnan
szalasztották ezt a pasit?
Ne nézz rá, Emily! – próbálom kényszeríteni magam. De képtelen
vagyok megállni. Egyszerűen muszáj néznem.
Közben észrevettem, hogy titokban ő is figyel engem. Amikor
találkozott a tekintetünk, csibészes, önelégült vigyor ült ki az arcára.
Egyre jobban vonzódom hozzá! Érzem.
Ahogy kiértünk a partra, a csajok rögtön letelepedtek egy fürdésre
alkalmas helyen. A srácok meg csak ledobták a törölközőjüket, és
berohantak csobbanni egyet. Mark is velük tartott.
– Szerintetek melyik fog előbb belefulladni? – kérdezi tőlünk
nevetve Layla.
– Amennyit ittak a fedélzeten… – teszi hozzá Sarah. – Ki kér
naptejet?
Amíg a csajok bekenegették magukat, strandruhában sétáltam
egyet a sekély vízben, és csak élveztem, ahogy a hűs hullámok
nyaldossák a lábamat.
Eszméletlen érzés itt lenni!
Maga a part végestelen-végig puha, finomszemcsés fehér homok,
a sekély víz alatt már kisebb-nagyobb kavicsok is lapultak
mindenfelé, amerre csak léptem. Színes halrajok úszkáltak, cikáztak
összevissza körülöttem. Hihetetlen gazdag itt az élővilág! Kagylók,
rákok, korallok. Minden volt itt, amit eddig legfeljebb az
állatkertekben, tengeri akváriumokban láttam.
És ami a legjobb, hogy olyan kristálytiszta a víz, hogy a mélyben is
szabad szemmel lelátni az aljára.
Chase becsábította Laylát a vízbe. Sarah és Hanna is csatlakoztak
a fiúkhoz. Hamarosan megint azon kaptam magam, hogy Markot
figyelem. Szemmel láthatóan jól érzi magát. A hullámoknak háttal
várják a fiúkkal, hogy átcsapjon rajtuk a víz.
– Amanda, megmondanád Laylának, hogy járok egy kicsit a
parton? – szólok oda Amandának. A naptejes flakonnal bíbelődött az
árnyékba húzódva egy nagy, sima kőre letelepedve.
 – Persze, menj csak! – nyugtázza vidáman.
Aztán elindulok.
A parton más turistákkal is összetalálkozom. Szerelmespárok,
turistacsoportok és családok pihennek itt-ott a homokfövényen vagy
lubickolnak a vízben. Öröm rájuk nézni. Boldogok.
Micsoda édenkert ez a hely!
Az érintetlen természet valósággal burjánzik az egész szigeten.
Legalábbis itt, ezen a részén. Sehol egy szuvenírbolt, sehol egy
tolakodó kelmeárus. Egyedül egy kis, fából tákolt bodega áll nem
messze a parttól, ahol frissítőket, kókuszt, banánt és egyéb
egzotikus gyümölcsöket árusít egy helyi lakos.
Séta közben párokat látok megbújni egy-egy szikla mögött, meg
fiatal lányokat, akik életük legtökéletesebb szelfijét próbálják épp
elkészíteni. Előveszem a telefonomat és megörökítem a partot. Nem
hiszem, hogy még egyszer az életben eljutok ide. Legalább legyen
valami emlékem.
Hihetetlen, hogy egy ilyen gyönyörű helyen vagyok!
Ahogy a kövek között sétáltam és az óceánban gyönyörködtem,
hirtelen Mark hangjára lettem figyelmes.
Utánam jött? Vajon mióta figyelhetett titokban? – döbbenek le.
– Helló, te csavargó! – köszön rám. A teste még vizes. Szinte
zavarba jövök az izmos mellkasának látványától. Ekkor veszem
észre, hogy csak mi ketten vagyunk egy kis öbölben, amelyet egy
sziklafal és az óceán határol.
– Miért nem fürdesz a többiekkel? Az előbb még a vízben láttalak
– kérdezem, miközben minden erőmmel azon vagyok, hogy
leplezzem a zavarom és ne nézzek rá.
– Gondoltam, sétálok egyet a parton. És megleslek – vallja be
őszintén egy vállrándítás kíséretében.
– Szóval utánam jöttél? – kérdezek vissza, mire a szája széles
mosolyra nyílik.
– Így is lehet mondani – ismeri el. – Te miért nem jöttél be velünk
a vízbe?
– Előbb fel akartam fedezni a szigetet egy kicsit.
– Akkor gyere most be velem fürdeni – invitál, miközben
mellettem sétál a sekély vízben.
– Jó itt nekem a parton – felelem, és várom, hogy elmenjen, de
esze ágában sincs, inkább elindul felém. – Menj nyugodtan vissza a
többiekhez, elvagyok egyedül is.
– Figyelmeztetlek, már megint ittam, úgyhogy nem vagyok
beszámítható – adja a tudtomra, és tudom, hogy komolyan beszél.
De mégis, valahogy az az érzésem, hogy pontosan tudja, mit csinál.
– Akkor bármire is készülsz, ne tedd! – nevetem el magam.
De fura érzés itt lenni vele, kettesben!
Aztán a tekintetünk ismét találkozik, és érzem, hogy valami
megváltozik köztünk.
– De bizony, megteszem! – feleli, és közben már oda is ér. Érzem,
ahogy a mögöttem lévő sziklához ér a hátam. Szép lassan
belehátráltam a csapdába.
Aztán azt is érzem, ahogy átölel és magához húz. Egyszerűen
nincs erőm ellökni magamtól, pedig a józan eszem azt súgja, ezt
kéne tennem. A karjaiba zár. A testem úgy bizsereg, ahogyan az első
randikon szokott. Nem csinálunk semmi rosszat, csak nézzük
egymást. Hüvelykujjával finoman simogatja a bőrömet a
derekamnál.
Iszonyúan jólesik.
 – Mit művelünk? – nézek a szemébe.
– Mondd, hogy csókoljalak meg! – kéri.
– Önszántadból miért nem teszed?
– Mert neked kell kérned.
– És ha nem fogom?
– De igen! Fogod! Hamarosan nagyon is kérni fogod – mosolyodik
el, kivillantva csodaszép fogsorát. Elképesztően sármos ez a pasi! –
De ha sokáig vársz, még az is lehet, hogy nem várok az engedélyedre
– vigyorodik el. Ekkor nagyon úgy tűnt, hogy megteszi, de hirtelen
Daniel szólalt meg mögöttünk, és megtört a varázs.
– Szerintem ne fecséreld az idődet erre az alakra, Emily! – neveti
el magát gonoszul, mi pedig Markkal egypár másodpercig csak
bámulunk egymásra. Aztán elhúzódik tőlem.
Érzem, hogy a szívem még mindig a torkomban dobog. Mintha
csak ki akarna ugrani a helyéről.
Majdnem csókolóztam Mark Hemingsszel! – eszmélek fel.
– Gyere, Emily, jobb lesz, ha visszamegyünk a többiekhez – súgja
oda Mark, mire csak bólintok.
  

Mark

Először arra gondoltam, hogy visszakísérem Emilyt a többiekhez, de

aztán úgy döntöttem, előreküldöm és maradok.
Amint hallótávolságon kívülre került, visszasétáltam az öbölbe és
leteremtettem Danielt.
– Mi a fenét akarsz tőlem? – szegezem neki a kérdést kertelés
nélkül. – Mi a francnak vagy itt? És mi a fészkes fenének
kóstolgatsz? Hagyj engem békén!
– Emily rendes csajnak látszik. Lehet, hogy nem kellene újra
megtörténnie, hogy egy rendes csaj megbízik egy munkamániás
baromban.
– Nem én tehetek Gina haláláról! – jelentem ki a kelletténél talán
kicsit hangosabban.
– Segíthettél volna rajta, de nem voltál ott. Igenis miattad halt
meg! – vágja szemét módon a fejemhez.
– Ugyan! Hagyd már ezt a képtelen szöveget! Elegem van abból,
hogy egy éve folyamatosan engem hibáztatsz! Szállj már le rólam, és
fogadd el, Gina elment! Meghalt. Nem tudja őt senki és semmi
visszahozni! – közlöm vele a tényeket. – Rettenetes, hogy meghalt.
De visszahozni nem tudom! – teszem hozzá.
– Bárcsak sose ismert meg volna téged! – Olyan mély fájdalommal
és gyűlölettel mondja, hogy magam is meglepődöm.
– Mert akkor még élne? – tapintok rá a lényegre. Elegem van
belőle, hogy egy éve ezt hallgatom!
– Még az is lehet!
 – Könnyebb mást hibáztatni, mint szembenézni a tényekkel. Hidd
el, nem csak neked fáj, hogy meghalt. A feleségem volt! Kurvára
szerettem! – Éreztem, hogy ezt már szinte üvöltve mondom. Vissza
kellene fognom magam, de nem tudom. Túlzottan fájdalmas ez az
egész.
– Szeretted, de mégsem becsülted annyira, hogy mellette legyél!
Mindig csak dolgoztál, közben meg egyáltalán nem vigyáztál rá.
– Nem hallgatom ezt tovább. Semmi sem változott, mindig
ugyanaz a szöveg, és már kurvára unom! Foglalkozz a saját
dolgoddal, és hagyj engem békén! – vágom a fejéhez, majd sarkon
fordulok, és otthagyom. Szarom le, hogy mit gondol! – füstölgök
tovább magamban.
Érzem, hogy majd megöl az ideg. Valahogy le kell csillapodnom!
  

Emily

Nem mentem egyből vissza a többiekhez, tovább tébláboltam egy

kicsit a parton, a hatalmas sziklatömbök között. Mark visszament
Danielhez. Úgy éreztem, maradnom kell.
Ők ketten nyilvánvalóan ki nem állhatják egymást.
Esküszöm, nem akartam hallgatózni, de tudnom kellett, mi folyik
itt!
Mégis miért hibáztatja Daniel Markot? Mi történhetett valójában?
Miért tehetne ő a felesége haláláról?
Nem beszélgettek sokáig, úgyhogy hamar el kellett tűnnöm,
mielőtt észrevesznek.
Séta közben az iménti majdnem csókunkon töprengtem. Vajon
hogy alakultak volna a dolgok, ha Daniel nem zavar meg bennünket?
Megtette volna? Tényleg megcsókolt volna?
A szívem azt súgja, hogy igen.
Hullarészeg mindig. Nem értem, miért lesem mégis a szavait.
Egyáltalán nem szabadna komolyan vennem. Mégis úgy érzem, azt
teszem. Sajnos nagyon is komolyan veszem.
Valamiért megmagyarázhatatlanul vonzódom hozzá.
  

Mark

Miközben visszafelé tartok a többiekhez, eszembe jut az iménti

jelenet Emilyvel. Már másodszor veszítettem el majdnem a fejem.
Ha nem jön Daniel, ezúttal holtbiztos, hogy megteszem. Tutira
megcsókolom.
Iszonyúan kívánom! Ahogy lehunyom a szemem, rögtön magam
előtt látom fénylő, csokoládébarna, őzikeszemeit. Hogy jutottunk el
két nap alatt idáig? Még mindig érzem hajának finom illatát, és nem
azért, mert ittam. Tudom, hogy ő is legalább annyira vágyik rám,
mint amennyire én rá.
Titokban figyeltem a vízből. Nem jött be fürödni, csak sétálgatott
a parton. Aztán elindult felfedezni a sziget többi részét. Muszáj volt
utánaerednem.
Vajon Daniel szándékosan követett? – tűnődöm. Nyilván. Ezer
százalék, hogy az lett az életcélja, hogy halálomig bosszantson, és
amíg csak lehet, megkeserítse az életemet.
Mióta figyelhetett minket? És vajon mennyit láthatott? – mar belém
a kínzó gondolat.
Hiába, életem végéig kísérteni fog a múltam. Nincs menekvés.
Feszélyez Daniel jelenléte. Mintha minden egyes gesztusával azt
jelezné, hogy megszentségtelenítem Gina emlékét, ez pedig
rohadtul idegesít. És ami még rosszabb: néha az az érzésem, hogy
talán igaza van. Hogy tehettem ezt Ginával? Nem ezt érdemelte volna.
Hány nővel voltam azóta, hogy meghalt? Ahelyett, hogy gyászoltam
volna. Daniel folyton erre emlékeztet, és szemét módon
szándékosan erősíti a bűntudatomat. Tudom, hogy ez csak kicsinyes
bosszú. És tudom, hogy nem is kellene foglalkoznom vele, de
akárhányszor ránézek, eszembe jut, hogy mégiscsak ő Gina bátyja.
Bárcsak ne jött volna ide! Nehéz úgy új életet kezdeni és
szórakozni, ha közben azok figyelnek, akik folyton ítéletet akarnak
mondani feletted.
Mostanában összemosódnak a nappalok és az éjszakák.
Mostanában nincsenek se terveim, se céljaim. Mostanában
egyáltalán nem gondolok arra, milyen is lenne, ha lenne mellettem
egy nő, akivel mindennap együtt vagyunk. Emilyre viszont egyre
többet gondolok.
Mondjuk ehhez az is kell, hogy Layla és Chase mindig úgy rendezik a
dolgokat, hogy folyton a közelemben legyen – mosolyodom el
akaratlanul.
Gina halála óta nem éreztem hasonlót, mint az imént Emilyvel.
Kifejezetten ijesztő ez az érzés.
Hátha jobb is így, hogy Daniel megzavart minket. Talán egy
meggondolatlan, és minden szempontból kudarcra ítélt kapcsolatot
hiúsított meg. Megakadályozta, hogy fájdalmat okozzak Emilynek.
Még egyszer nem fordulhat elő. Távol kell tartanom magam tőle!
Maradok a whiskynél és az egyéjszakás, könnyen felejthető
kalandoknál. Azzal nem árthatok senkinek. Csak és kizárólag
magamnak.
De legalább Emilyt nem bántom meg. Majd talál magának egy
magához illő pasit. Fogalmam sincs, miért, de a gondolatra
összeszorul a torkom. Rossz érzés belegondolni, hogy egyszer másé
lehet. Hogy egyszer más is ölelheti.
Ő nekem kell. De tudom, hogy ez lehetetlen.
  

Emily

A délután hátralévő része sajnos túl gyorsan elrepült. Miután

visszaértem a hajóra, a srácok jetskiztek még egy fél órát, majd
folytattuk az utunkat.
A hajó egyhangúan hasította az óceán csendes és nyugodt
víztükrét. A társaság jól érezte magát a fedélzeten, sokat nevettünk
és jókat ettünk.
Kicsivel később a lányokkal kiültünk napozni és könyvet olvasni,
míg a fiúk, nem messze tőlünk, a bárnál hajós témákról beszélgettek.
A felét sem értettem a diskurzusnak. Olyan kifejezéseket használtak,
amelyeket eddig csak filmekben hallottam.
– Mennyivel bír menni ez a hajó? – kérdezte Jake Chase-től,
miközben kortyolt egyet az italából. Nem is tudom, hányadik kör
whisky volt ez. Hogy bírnak ennyit inni? – kuncogok magamban. A
könyvre kellene koncentrálnom, amit olvasok, de nem megy.
Mark egy sarokban üldögél, és a telefonját babrálja. Feltűnően
hallgatag. Lopva figyelem, viszont ő ezúttal nem keresi a tekintetem.
Danielt nem látom sehol, meg Hannát sem. Vajon hová tűnhettek?
– Ha jól tudom, a maximális sebessége huszonöt csomó – feleli
Chase kissé unottan. A kezében egy pakli kártyát tart, azt kevergeti.
Osztáshoz készülődik.
– Az huszonöt tengeri mérföld per órát jelent – fordítja le gyorsan
Chase válaszát Neil.
– És most mennyivel megyünk? – kíváncsiskodik tovább Jake,
hallhatóan nagyon érdekli a téma.
 – Az utazósebességünk olyan tizenöt-tizennyolc csomó lehet –
saccol Chase. Ujjai közt forgatja a kártyalapokat.
– Milyen messze van a Seychelle- a Maldív-szigetektől? – teszi fel
a következő lényeges kérdést Neil.
– Körülbelül ezeregyszáz mérföld – jön a válasz Chase-től.
– Azért az nem kevés – ismeri el Jake.
Láthatóan jól elvoltak.
Este, vacsora után a kabinba visszatérve nem találtam Mark
cuccait a szobában. Vajon átköltözött volna egy másik kabinba? –
tűnődök, amikor realizálom, hogy eltűntek a holmijai.
Összeszorult a torkom.
Ez az egész Mark ügy kezd nagyon fura lenni!
  

Mark

Képtelen voltam egy szobában maradni vele. Daniel képét

legszívesebben betörtem volna, amikor félbeszakított minket a
parton, de belátom, igaza van. Ennek az egésznek Emilyvel semmi
értelme. Miután megint jól leittam magam a srácokkal, a hátsó
szalonban aludtam, az egyik kanapén.
Másnap pedig egész nap kerültem őt.
A nap jó része ugyanúgy telt, mint az előző. Hajókáztunk, délután
pedig megálltunk fürödni egy másik, brutál szép szigetnél.
Már régen elhagytuk a Seychelle-szigetek partjait, amikor
érezhetően változni kezdett az idő. Sötét felhők gyülekeztek
fölöttünk.
Rohadt nagy vihar közeleg – döbbenek rá, ahogy felnézek az égre,
és érzem, mennyire feltámadt a szél. Lehet, hogy szólni kellene Chase-
nek, hogy kössünk ki valahol. De mégis hol? Az óceán közepén vagyunk.
Erre semmi sincs. Csak víz, amerre a szem ellát. A Seychelle-szigetek
már túl messze vannak, a Maldív atollok pedig még túl távol.
A csapat az erős, orkán erejű szél miatt a fedélzetről bevonult a
belső szalonokba. Ott iszogattunk és beszélgettünk tovább. A
személyzet odakint rohangált, felkészítették a hajót a viharra.
Elpakoltak mindent, ami mozdítható.
– Nem kéne inkább kikötni valahol? – kérdezi egyszer csak Jake
Chase-től. Némi nyugtalanságot érzek a hangján. A számból vette ki
a szót. Már épp én is kérdezni akartam, van-e B tervünk arra az
esetre, ha a vihar mégse csitulna.
 – A kapitány azt mondta, hogy a környéken nincs alkalmas
kikötőhely. Szerinte a vihar elhalad mellettünk, épp csak érint majd
bennünket – jön a válasz Chase-től.
– Szerintem meg kurvára telibe kap minket – adok hangot az
aggodalmamnak.
– Nyugi, ez egy nagy hajó. Nem lesz semmi gond. Tapasztalt
kapitányunk van. Gyere, igyál velem egy pohár bort és lazulj el! –
nevet Chase, és elém tesz egy poharat, majd félig teletölti borral.
Gyerekkoromban apámmal rengeteget hajóztunk a térségben,
főleg Mauritiusnál. Az volt a kedvenc helye. Arrafelé folyton elkapott
minket egy-egy trópusi ciklon. Olyankor mindig a szerencsén
múlott, hogy partot értünk. Pontosan tudom, milyenek a helyi
tengerészek. Élnek-halnak a viharokért. Azt szeretik, ha az
adrenalinszintjük a magasba szökik, és meglovagolhatják hajóikkal a
hullámokat, hogy bebizonyítsák, ők az erősebbek. Pedig a víz nagy
úr.
Nincs jó előérzetem.
A cuccaim a hátsó szalonban vannak, végül azt néztem ki
magamnak. A többiek a hajónak azt a részét úgyis csak nappal
használják, így ott nem zavarok senkit. A táskámat pedig elrejtettem
az egyik szekrényben, így nem fog gyanút senki, hogy ott alszom.
Nem akartam elszomorítani Chase-t az eljegyzési buliján azzal,
hogy nem úgy alakulnak a dolgok Emilyvel, ahogy azt ők Laylával
remélték. Így hát nem volt más választásom, mint titkolózni.
  

Emily

A kabinban ültem az ágyon, és éreztem, hogy valami nem stimmel.

A fejem zsongott, a homlokom bizsergett. A hullámok érezhetően
egyre magasabbra csaptak, és ez félelemmel töltött el. Ide-oda,
jobbra-balra, fel és le billegett a hajó. Liftezett a gyomrom. Az
állandó dülöngéléstől és a véget nem érő himbálózástól borzasztó
émelygés fogott el.
Nem lehetek tengeribeteg! – esem pánikba. A legrémisztőbb az
egészben, hogy este van. Sőt éjszaka. Minden sötét.
Esküszöm, időnként halálfélelem fog el.
Biztosan nem tud elsüllyedni egy ilyen gyönyörű, nagy luxushajó! –
próbálom nyugtatni magam. Hogy a viharba ne tudna, elvégre a
Titanic is elsüllyedt, pedig arról is azt állították, hogy
elsüllyeszthetetlen! – cáfolom meg azonnal saját optimizmusomat.
Igen, de a Titanic egy jéghegynek ütközött. Mi pedig nem
ütköztünk semmivel. Legalábbis még nem.
Vajon hány hajó süllyedhetett el eddig tomboló viharokban a
történelem során? Bizonyára rengeteg.
Képtelen vagyok leállítani a gondolataimat. A pánik kezd egyre
jobban úrrá lenni rajtam.
Sehogy se jó. Sem ülve, sem fekve. Bármilyen testhelyzetet is
veszek fel, állandóan úgy érzem, hogy fogytán a levegőm, és hogy
minden billeg – velem együtt. Nem kicsit. Nagyon. Az sem segít
éppen, hogy a vízszint alatti kabinomnak egyáltalán nincs ablaka.
Most érzem csak igazán, milyen érzés bezárva lenni. Legalább ha
kilátnék, ha látnám a hullámokat, akkor biztosan megnyugodnék!
Fogalmam sincs, meddig bírom még idelent!
Mark a La Digue-on történtek óta kerül engem. És ami azt illeti,
én is kerülöm őt. Pedig most baromira örülnék, ha itt lenne, és nem
lennék egyedül.
Már éjjel kettő is elmúlhatott. Képtelen vagyok aludni. A többiek
vajon tudnak pihenni? – tűnődöm. A srácok biztosan, különösen,
hogy ma este is jól a pohár fenekére néztek.
Hogy bírnak ennyit inni?
Egyre inkább úgy érzem, képtelen vagyok lent maradni ebben a
levegőtlen, himbálózó kabinban. Nem kellene esetleg felmenni a
szalonba? Ott talán frissebb a levegő, és az magamhoz térítene.
Kótyagos vagyok, és érzem, hogy egyre jobban bizsereg a
homlokom. Hányinger kerülget. Kezd eluralkodni rajtam a pánik és
az ijedtség. Olyan jó lenne, ha most lenne itt valaki velem!
Óriási ereje lehet a szélnek. A hullámok összevissza csapkodják,
taszítják a hajót. Időnként elveszítem az egyensúlyomat, és meg kell
kapaszkodnom, hogy egyáltalán ülve meg bírjak maradni. Normális
dolog ilyen időben kint lenni a nyílt vízen?
Felhúztam egy vékonyka kardigánt, és úgy, ahogy voltam,
farmerben és egy spagettipántos, fehér blúzban elindultam. Kifelé
menet felkaptam a táskámat is. Biztos, ami biztos, inkább vittem
magammal, abban van papírzsepi és nejlonzacskó, ha esetleg
hánynom kell. Átvetettem a vállamon, és már kint is voltam a
szobából.
Utálom ezt az érzést! Utálok rosszul lenni!
Levegőhöz kell jutnom! Stabil hajópadlót akarok érezni a lábam alatt!
Mikor lesz már vége ennek az átkozott égiháborúnak?
 Odafent egy árva lélek sem volt. Ezek szerint a többiek mind a
szobájukban vannak – keseredek el. Úgy szerettem volna nem
egyedül lenni. Aztán egy felszolgálósrác jön velem szembe.
– Jól van, hölgyem? – kérdezi. Csak bólintok. Nem igazán tudok
többet mondani. Erősen koncentrálok, hogy ne veszítsem el az
egyensúlyomat, és ne essek el. – Üljön csak le, hozok önnek egy
pohár vizet.
– Köszönöm – hebegem. Ennél többet nem is nagyon bírok
kinyögni. Minden erőmmel azon vagyok, hogy ne hányjam el magam
azonnal. Lehet, hogy mégiscsak jobb lett volna a kabinban maradni?
Egy lépést se bírok tovább menni, leülök a földre ott, ahol vagyok,
a folyosón. Dülöngél velem a világ. Az arcom sápadt és falfehér. Ez
amolyan ájulásközeli állapot, vagy valami hasonló. Idefent jobb,
sokkal jobb, mint a kajütben, de még közel sem olyan jó, mintha kint
lennénk a szárazföldön.
Bárcsak otthon lehetnék! – fohászkodom. Bárcsak álmodnám ezt az
egészet!
Idefent legalább jár a levegő. A pincérsrác csakhamar visszajött, és
a kezembe nyomott egy nagy pohár, jeges vizet. Hozott
hányószacskót és törlőkendőt is. Mindenre gondolt. Nyilván van
tapasztalata, mit kell tenni ilyenkor. Belekortyoltam a vízbe, jólesett,
de továbbra is kínzott a hányinger.
– Tudok még valamiben segíteni? – kérdezi a felszolgálósrác.
– Köszönöm, nem – rázom meg a fejem.
– Itt leszek a közelben. Szóljon nyugodtan, ha szükség van rám! –
mondja, majd távozik. Az ajtóból még visszaszól: – Ha gondolja,
menjen ki egy kicsit a friss levegőre, a tatnál biztonságos, oda nem
csap fel a víz, de azért vegyen fel mentőmellényt! Kint vannak a
matrózok.
Lehunyt szemmel próbálom bebeszélni magamnak, hogy csak egy
hullámvasúton ülök, és mindjárt vége lesz ennek az őrültségnek.
Aztán egyszerre csak felállok, és a pohár vízzel a kezemben
bebotorkálok a hátsó szalonba. Talán tényleg ki kellene mennem egy
kicsit. Valami szél- és hullámmentes helyre. Lehet, hogy ott nem lennék
ilyen rosszul – fut át az agyamon.
Kétszer is a falnak ütődök, amíg megteszem azt a néhány lépést a
szalonig.
Tök sötét van, pedig itt szokott lenni világítás – fut át az agyamon.
Felkapcsolok egy lámpát, hogy legyen egy kis hangulatfény, és
lehuppanok az egyik fotelbe, majd szép lassan körbenézek. Idefent
legalább vannak ablakok – konstatálom. A sötétség miatt szinte
egyáltalán nem lehet kilátni, de azért az kivehető, hogy a hullámok
felcsapnak a fedélzetre, és folyamatosan nyaldossák az
ablaküvegeket. Félelmetes látvány. Olyan érzés fog el hirtelen,
mintha a hullámok magasabbak lennének, mint ez a hajó. Vajon
lehetséges ez?
Egyszer csak valami motoszkálásra leszek figyelmes. Nem odakint,
hanem idebent. Ekkor veszem észre, hogy nem vagyok egyedül a
helyiségben. A sarokban, a kanapén Markot fedezem fel.
Ezek szerint ő itt alszik? – döbbenek le. Kiköltözött a közös
kabinunkból, és itt tölti az éjszakát? Fogalmam sincs, mit gondoljak.
Felkönyökölve fekszik az ágyon, és engem néz. Most is perzselő a
tekintete. Úgy néz rám, mintha röntgenszeme lenne, mintha átlátna
a ruhámon, mintha pontosan tudná, milyen színű bugyi és melltartó
van rajtam. Meztelen a felsőteste. Olyan, akár valami pasiisten.
Restellem, hogy ilyen elesettnek lát. Borzasztóan nézhetek ki.
 – Nem vagy jól? – szólal meg egyszer csak. Hangja lágy és aggódó,
tele figyelmességgel.
– Bocs, hogy megzavartalak! – szabadkozom.
– Amúgy sem tudtam aludni – rázza meg a fejét, és elmosolyodik.
– Nem is sejtettem, hogy itt alszol. Azt hittem, beköltöztél egy
szabad kabinba.
– Nincs szabad kabin ezen a hajón – közli egyszerűen, nekem meg
hirtelen elszorul a szívem. – Nagyon rosszul vagy?
– Igen – vallom be. – Azt hiszem, tengeribeteg vagyok. Iszonyú
hányingerem van – ecsetelem, mire felül, felhúzza a pólóját és
odajön hozzám.
– Emeld fel a fejedet és dőlj hátra! Tedd a fejedet a fotel
fejtámaszára és nézz előre vagy felfelé! – magyarázza. – Mély
levegőt! És ne mozgasd a fejed! Hidd el, ettől jobb lesz!
Igaza volt. Egy picit talán jobb, de nem sokkal.
Az egyik szekrényhez megy, és valami gyógyszerrel a kezében tér
vissza.
– Ezt vedd be – kéri. – Daedalon. Ettől jobban leszel.
Teszem, amit mond. Per pillanat bármit megtennék, csak legyek
egy kicsit jobban.
– Csak én vagyok rosszul? – kérdezem tőle.
– Amanda sincs jól, kábé egy órája mentek le Jake-kel a
kabinjukba.
– Időnként iszonyú légszomjam van – suttogom. A torkom ki van
száradva, alig bírok beszélni. – Mintha el akarna fogyni a levegő.
– A vihar miatt most nem megy annyira a szellőztető. Maradj egy
kicsit így, és ha jobban leszel, teszünk egy kis sétát. Felmegyünk a
hídra, vagy kimehetünk a tatra, ott talán jobban jár a levegő.
 Megőrjít ez a folytonos mozgás, az ide-oda dülöngélés, ez a
folyamatos hullámzás, a ringatózás. Sose lesz vége!
Néha olyan érzésem van, hogy ha így megy tovább, nem élem meg
a reggelt. Ezt nem lehet kibírni. Borzasztó ez a vihar! Szörnyű ez az
émelygés! Szárazföldet akarok! Most rögtön!
  

Mark

A srácok úgy egy körül mentek el aludni. Addig itt, a szalonban ittak.
Egymás után ürültek ki a whiskys- és a borosüvegek. Azt hiszem,
még sosem láttam ennyire részegnek őket. Én kivételesen csak
tettettem, hogy iszom. Aggaszt ez a vihar. Most, ha akarnék, se
tudnék akár egy kortyot is inni.
Hajnali kettő van. Már egy órája nem bírok elaludni, csak fekszem,
és bámulom a plafont. Jason jár az eszemben. Fogalmam sincs, mi
lehet vele. Remélem, nem kapta el a vírust!
Lehet, hogy mégis innom kellett volna, akkor legalább el tudnék
aludni.
A jacht borzasztóan dülöngél. Eszméletlen nagyok a hullámok.
Igazam volt. Ki kellett volna kötnünk valahol. Nemhogy nem került
el, hanem egyenesen telibe kapott minket a vihar. Ahogy
megjósoltam.
Legnagyobb meglepetésemre Emily lépett be a sötét szalonba.
Nem vette észre, hogy itt fekszem és figyelem. Nem fest jól. Arca
falfehér, nagyon sápadt. Láthatóan rosszul van, megviseli az erős
hullámzás. Még így, elesetten is mennyire gyönyörű! – döbbenek le.
Cudar dolog a tengeribetegség. Sohasem tudhatod, mikor tör rád.
Emlékszem, anyám sem bírta soha a tengert. Folyton rosszul volt,
amikor utaztunk.
Nincs levegő a hajón, ezt én is érzem. Ha Emily jobban lesz,
kimegyek vele egy kicsit.
Odaültem mellé és átöleltem, hogy a vállamra tudja hajtani a
fejét. Hallottam, hogy zihálva vesz levegőt. Szinte éreztem minden
egyes szívdobbanását. Azt hiszem, egy idő után mindketten
elbóbiskoltunk, mert amikor legközelebb magamhoz tértem, már
hajnalodott. Még mindig ugyanúgy dühöngött az óceán. Egyáltalán
nem csillapodtak a hullámok. A sötét viharfelhők miatt nem is olyan
volt, mintha reggeledne, hanem mintha megint az éjszaka
köszöntene ránk.
Sose lesz vége ennek a viharnak?
  

Emily

Valahogy megnyugtatott Mark jelenléte. Fogalmam sincs, hogyan

sikerült elaludnom, mindenesetre a karjaiban ébredtem, no meg
arra, hogy egy egymásba gabalyodott, csókolózó pár tántorog be a
szobába.
Hanna és Daniel lennének? – döbbenek le. Mintha csak egy pikáns
filmjelenetet látnék! Alig akartam hinni a szememnek. Ez nem lehet
igaz!
Nem vettek észre minket. Túlzottan is el voltak foglalva
egymással. Összejöttek volna?
Falják egymást. A sarokban a falnak támaszkodtak. Látszott, hogy
Daniel már húzza is fel Hanna szoknyájának alját. Ó, anyám, nem
biztos, hogy látni akarom, ahogy Daniel magáévá teszi Hannát!
Mark, mintha csak ugyanarra gondolt volna, hangosan
megköszörülte a torkát, jelezve, nincsenek egyedül.
– Helló, srácok! – köszön rájuk, mire Daniel a szokásos ellenséges
pillantással nézett vissza ránk.
– Nocsak, a gerlepár! – jegyzi meg epésen. Süt belőle a
rosszindulat. – Hemings, te mindenhol ott vagy, ahol nem kellene?
– Nos, ezt én is kérdezhetném tőled! Szerintem mi voltunk előbb
itt, a szalonban – emlékezteti.
– Akkor gyere, szívem, folytassuk odakint! – vigyorodik el Daniel
Hannára nézve. Csillog a szemük, ki vannak pirulva. Nyilvánvalóan
mindketten jól bepiáltak.
– Tudjátok, mit? Majd mi kimegyünk – szólalt meg egyszer csak
Mark. – Már úgyis épp ki akartunk menni. – Titkon hálás vagyok
Marknak, hogy ezt mondta. Ha ezek ketten ilyen állapotban
mennének ki, pillanatok alatt beleszédülnének a vízbe. Ezzel Mark is
biztosan tisztában volt. Ő is azonnal felismerte a veszélyt, láttam a
tekintetén. Felsegített, és már indultunk is volna kifelé, a tatra. De
ekkor kapott csak el igazán az émelygés.
– Jól vagy? – kérdezte tőlem Mark, mire csak bólintottam.
Daniel Mark mondandójára már nem is reagált. Láthatóan teljesen
rá volt kattanva Hannára, egy vállrándítást követően ismét inkább a
csaj melleivel foglalkozott. Ránk sem bagózott. Egyáltalán nem
zavartatta magát, ott tapogatta, simogatta és csókolgatta Hanna dús
idomait, ahol csak érte.
Nagyon nem voltam jól. Épp felálltam volna, de egy nagyobb
hullám ismét visszalökött. Képtelenség egy ennyire dülöngélő hajón
rendesen járni!
– Vedd ezt fel! – parancsol rám Mark, és előhúz a szekrényből egy
mentőmellényt. Belebújtam, és a táskámat is magamhoz vettem,
hogy szükség esetén kéznél legyen a hányószacskó és a papírzsepi.
– Ha veszélyes, akkor inkább ne menjünk ki! – mondom halkan.
– A friss levegő segíteni fog, jobban leszel – nyugtat meg. – Gyere!
– súgja oda, miközben átkarol és segít eljutni az ajtóig.
Mielőtt kilépnénk, ő is magára kap egy fekete, kapucnis pulcsit,
aztán megnyitja az ajtót. Azonnal megcsap minket a szél.
Atyaég! Hatalmas ereje van! – döbbenek le. Lehet, hogy mégsem jó
ötlet ilyen időben kimenni.
Ahogy kinyílt az ajtó, Daniel rontott ki rajta minket beelőzve.
Kézen fogva maga után húzta Hannát is. Csak vihogtak és
nevetgéltek.
 Ezeknek elment az eszük!
– Daniel, ne őrülj meg! Gyertek vissza! – ordítja Mark az erős
szélben.
– Nekem te csak ne osztogass tanácsokat, Hemings! – kiáltja
vissza Daniel, és ránk se hederítve még kijjebb merészkednek.
– Ezek még a végén kinyírják magukat! Be kell hoznunk őket! –
mondta Mark. Annyira dülöngélt a hajó, és annyira megrémített,
amit láttam, hogy szinte földbe gyökeredzett a lábam. Csak álltam,
és bámultam a semmibe. A hajó tatján voltunk, és ahogy
előrenéztem, hol egymással viaskodó, hol a hajónak feszülő,
magasra tornyosuló hullámokat láttam. A hajó deszkáit a tenger
áztatta. Hol átcsapott rajtuk a hullám, hol pedig a fedélzetet
lemosva visszahúzódott.
A szél és a friss levegő egy csapásra magamhoz térített.
– Ülj ide le! – kéri Mark, és egy szélcsendes helyre, egy beépített
padhoz vezet. Kiabálnia kell, hogy halljak is valamit.
– Mit akarsz csinálni? – kérdezem szintén üvöltve.
– Be kell terelnem őket. Nincsenek maguknál – feleli. – Maradj itt!
– utasít, és már megy is Hannáék után.
Közben egy matrózsrácot látok a felső szinten. A hajó oldalán néz
valamit, mintha köteleket húzna, csuromvíz.
Markot keresem a tekintetemmel. Látom, hogy Daniellel
veszekszik. Nem kicsit, nagyon.
Oda kell mennem! Ezek még a végén megölik egymást! – fut át az
agyamon.
Fogalmam sincs, hogy sikerülhetett, de valahogy odatámolyogtam
hozzájuk. Kapaszkodtam, mindenben, amit értem, mert a padló
nedves és csúszós volt, közben pedig még mindig folyamatosan
imbolygott.
Félek, hogy Mark és Daniel között ennek nem lesz jó vége!
Aztán a következő, amire emlékszem, hogy Daniel behúz egyet
Marknak. Én mögötte állok, ő megtántorodik, és véletlenül nekem
esik, meglök, majd csak azt érzem, ahogyan a hideg víz beborít, hogy
egy óriás hullám tör felém, felkap és elsodor. Eltűnik a lábam alól a
padló, egy másodperc töredéke alatt az óceánban találom magamat.
A vízben csak sodródok és sodródok, egyre távolodok a fényektől, a
hajótól. El a többiektől. Alig kapok levegőt. Alig bírok fennmaradni a
felszínen, mert folyton beborít egy újabb, tarajos hullám. Ide-oda
himbálózok és hányódok, hintázok a habokon.
Alattam a mélység! Az irdatlan nagy mélység! Belegondolni is
szörnyű!
Minden olyan hihetetlenül gyorsan történik!
A hideg körbeveszi a testemet, valósággal összeroppant. Mintha
ezernyi hegyes késsel szurkálnának. Fázom. Reszketek.
Pár pillanattal később megpillantom Markot, szintén a vízben.
Hogy kerül ide? Ő is beesett volna? Felém nyújtja a kezét, és próbál
elkapni, de nem sikerül. A hullámok elszakítják tőlem, és még
messzebbre sodorják. Csuromvíz vagyok. Sós ízt érzek a számban. A
só marja a szemem. Amint egy-egy pillanatra a felszínre kerülök,
prüszkölök, kapálódzok és a tekintetemmel Markot keresem.
Amikor egy hullám felém sodorja, úszni kezd, elkap, és többé már
nem ereszt. Hallom a hangját, de nagyon távolinak tűnik, és csak
szavakat, szótagokat csípek el.
Atyaég! Beleestünk a vízbe! Elsodródtunk a hajótól! Vihar van. És az
óceán közepén vagyunk. Ketten.
Meg fogunk halni! – tör ki rajtam a pánik.
  

Mark

– El ne… engedd… a kezem, …érted?! – üvöltöm Emilynek,

miközben a hullámokkal viaskodom, és a vizet köpdösöm. Csak
remélni tudom, hogy hallja is a szavaimat. Dühöng az óceán. Hideg
van, összeszorult a tüdőm. Alig kapok levegőt. Állandóan a
szemembe fröccsen a sós víz. Összevissza dobálnak minket az egyre
magasabbra és magasabbra tornyosuló hullámok. A hajónak és a
többieknek nyoma sincs. Egy ideje nem látom a hajó fényeit.
Magunkra maradtunk.
Még az is lehet, hogy itt a vég, és meg fogunk halni. Tutira meg
fogunk halni! Az agyam gyorsan kiértékelte a helyzetet. Nem nehéz
felmérni az esélyeinket. Mivel konkrétan semmi esélyünk! Az óceán
közepén, egy kiszámíthatatlanul tomboló, trópusi ciklonnak
kiszolgáltatva. De aztán gyorsan elhessegetem a vészjósló
gondolatokat, és próbálok a jelenre koncentrálni. Arra, hogy minél
erősebben szorítsam Emilyt. Hogy el ne szakadjunk egymástól. Már
csak ketten maradtunk. De hogy élhetjük túl ezt az egészet?
Túlélhetjük egyáltalán?
Létezik valamiképpen innen kiút?
Utánaugrottam. Még szerencse, hogy volt annyi lélekjelenlétem,
hogy felkapjak én is egy mentőmellényt. E nélkül szerintem már rég
nem élnék.
Mi a francot keresett mögöttem Emily?
Daniel pedig nem normális!
 Egy idióta! Szerintem fel sem fogta, mekkora bajba sodort minket,
annyira seggrészeg!
Szüntelenül, minden irányból átcsapnak rajtunk az óriási
hullámok. Beterítenek bennünket, mi pedig újra meg újra
küszködhetünk, hogy a felszínen maradjunk. Akkora ereje van az
óceánnak, hogy alig bírom megtartani Emilyt. Annyira szorosan
fogom a kezét és mellényének hevederét, amennyire csak bírom.
Csak el ne szakadjunk egymástól!
Már-már fuldoklunk. Mindketten.
A mentőmellény talán egy ideig segít a felszínen maradni. Nem
tudom, hogy leszünk így képesek túlélni. A víz a nyílt óceánon
legfeljebb húszfokos lehet. Talán óráink lehetnek hátra.
Belegondolni is szörnyű, mi vár ránk.
  

Emily

Fázom. Nagyon fázom. Félek és kétségbe vagyok esve. El sem

hiszem, hogy az óceán közepén sodródom. Innen aligha van
menekvés. A lábam alatt nincs talaj. Víz van mindenütt, amerre
nézek. Szerintem sokkot kaptam. Csak kapálózom. Megállás nélkül
taposom a vizet, ez afféle önkéntelen túlélési ösztön lehet. Félek, ha
abbahagyom, elsüllyedek, és nem bukkanok fel többé. Többé nem
látom az otthonom, az anyukámat, a barátaimat, a napfelkeltét, a
naplementét.
Én még élni akartam! Én még élni szeretnék!
Bárcsak maradtam volna a fenekemen! Bárcsak ne akartam volna
segíteni!
Több kilométeres lehet a mélység a lábam alatt. Lehetnek cápák,
bálnák, polipok, medúzák, akármik a vízben. Megannyi, a vízben
leselkedő fenevad és számtalan más veszély. Belegondolni is
szörnyű!
Mark arca elgyötört. Csuromvíz ő is, akárcsak én. Kapaszkodik
belém. Erősen szorít.
Fogytán az erőnk. Bár a vihar ereje lankadna így!
– Tarts ki, …Emily! Biztos… keresnek már minket! – próbál
nyugtatni. Szaggatottan beszél. Közben folyamatosan zihál. Ő is alig
kap levegőt.
Szerintem meg egyáltalán nem keresnek. Vagy ha keresnek is,
ebben a végtelen óceánban… mintha tűt keresnének a
szénakazalban. Esélytelen, hogy ránk találjanak. Főképp ekkora
viharban.
Egy trópusi ciklon kellős közepén vagyunk.
A helikopterek sem szállnak fel ilyen időben – keseredek el, ahogy
belegondolok az esélyeinkbe. A gáz az, hogy nincsenek esélyeink.
Tehetetlenek vagyunk.
Magunkra maradtunk.
  

Mark

Fogalmam sincs, mióta sodródhatunk. Néha úgy tűnik, mintha órák

teltek volna el, és még mindig mindenütt csak sötét felhőket, vizet
és hullámfalakat látok. Na és persze a néha előbukkanó, halvány
égboltot.
Vajon túlélhetjük?
Az maga lenne a csoda.
Muszáj túlélnünk. Muszáj, hogy jöjjön valaki és segítsen!
De ebben a viharban? Mégis, ki jönne? Nincs az a helikopter, ami
felszállna, nincs az a mentőhajó, ami kifuthatna.
Semmi esélyünk.
– Emily, …tarts ki! … Hallod! – kiáltok Emilynek. Legalább benne
próbálom tartani a lelket. Csuromvíz ő is, akárcsak én. Vacog,
reszket, fázik és kétségbe van esve. Látom az arcán. Fogalmam sincs,
meddig bírja még. Persze arról sem, hogy én meddig bírom.
Elfáradtam. Mintha ólomból lenne a karom. Megmozdítani is fáj.
Egyre lassul a mozgásunk, érzem.
Valahogy muszáj túlélnünk. Túl kell élnünk ezt az egészet! –
biztatom magam újra meg újra.
Órák teltek el, és mi még mindig csak sodródtunk, hánykolódtunk.
Szerintem már több tucat kilométerre lehetünk a hajótól. Érzem,
hogy változik valami. Mintha csitulnának a hullámok és világosodna.
És mintha partot látnék tőlünk nem messze!
Az nem lehet, Mark! Biztosan csak hallucinálsz! – hűtöm le magam.
Ez tutira valami délibáb! Egy vágyálom, csak a képzeletedben létezik!
 Biztosan a kimerültség láttatja velem.
Hogy kerülne ide egy sziget?
Bár, ha úgy vesszük, miért ne? Elvégre a Maldív-szigetek több mint
ezeregyszáz szigetből áll, a Seychelle-szigetek pedig több mint
száztízből. Miért ne lehetne éppen itt is egy?
Megdörzsölöm a szemem és újra felnézek. Az ott egy sziget!
– Emily, …Emily! …Hallasz… engem? – szólongatom. Nem néz ki
valami jól. Olyan szürkés az arca. Át van fagyva. Láthatóan teljesen
elkékült a szája a hidegtől. Elég ijesztő látvány. – Az ott… egy sziget!
– kiáltom, és a távolba mutatok. Még csak fel sem néz. Nagyon
kimerült lehet. – Csak… odáig… kell… kibírni. Ki… kell… úsznunk…
a partra! …Hallod? – Szaggatottan beszélek, alig van hangom.
Nem jön válasz, de látom a tekintetén, hogy vette az adást.
Kiúszni sem lesz erőnk. Csak az áramlatokban és a sodrásban
reménykedhetünk!
Ha szerencsénk van, kijutunk! Mondjuk ehhez kurva nagy szerencse
kell!
  

Emily

A tenyerem alatt még mindig vizet érzek, de van itt valami más is,
mintha homok lenne. Nedves, hűs, tengerparti homok. Meg tudom
tapintani, bele tudok túrni az ujjaimmal, már amennyire mozgatni
bírom őket. A bőröm ráncosra ázott és erősen mardossa a só.
Eszméletlenül fáradt vagyok, de mintha föld, szilárd talaj lenne
alattam, mintha egy parton feküdnék. Bizonyára csak hallucinálok.
Tutira hallucinálok!
Lehet, hogy meghaltam?
Igazából szinte biztos, hogy már meghaltam. Nem létezik, hogy
ekkora vihart ember túlél az óceán közepén.
Melegséget érzek és lágy szellőt. Hullámok borítják be a testemet,
de valahogy most másképp. Beterítenek, aztán szinte ugyanabban a
pillanatban vissza is húzódnak rólam. Már nem kell Mark kezét
szorítanom, de azért érzem, hogy velem van, fogja a kezem. Itt van
közvetlenül mellettem.
Hiába érzékelem a napfényt, ahogy kezdi átmelegíteni a testemet.
Hiába érzem a partra kicsapó, majd visszahúzódó hullámokat, amint
kimossák a homokszemeket alólam, még mindig úgy kapaszkodom
Mark kezébe, mintha az életem továbbra is veszélyben volna.
Képtelen vagyok kinyitni a szemem, képtelen vagyok
megmozdulni. Eszméletlenül fáradt vagyok.
Érzem, ahogy Mark megmozdul, és közelebb húzódik hozzám. Még
közelebb, mint eddig.
– Emily, jól vagy? Nincs semmi bajod? – kérdezget, miközben
gyengéden megsimogatja a hajam és az arcom. – Ébredj, partot
értünk! Megmenekültünk! Hallod? Túléltük! – Határtalan boldogság
árad a szavaiból. De én képtelen vagyok reagálni. Elfogyott az erőm.
– Gyere, ki kell másznunk a vízből – beszél tovább hozzám. Alig-alig
fogom fel, amit mond. Aztán érzem, hogy izmos karja átölel és
felsegít. Alig bírok mozogni. Rettenetesen fázom.
Pár lépés után összeroskadok, ezért Mark a karjába vesz. Atyaég!
Honnan van még erre is ereje?
Száraz, meleg homokra érünk. Már nem érzem a mélységet, már
nem látok mindenütt vizet magam körül, nem hullámzik alattam egy
egész óceán. Nem kell rettegnem a mélyben úszkáló cápáktól. Mégis
forog velem a világ. Valahogy elvesztettem az egyensúlyomat.
Pár pillanat múlva Mark is leül mellém a földre. Odahúzódik
hozzám, egészen közel. Magához húz és átölel. Eszméletlenül jólesik
a közelsége. Az, hogy itt van velem. Hogy vigyáz rám. Szinte hallom
a lélegzetét. Magához ölel, és hagyja, hadd pihenjek.
Még mindig reszketek. A szél fúj, de a levegő mégis kellemesen
meleg, de az átázott ruhában, meg a többórás hánykolódás miatt a
testem még mindig jéghideg.
Kinyitom a szemem. Pár pillanatig csak hunyorgok, mert elvakít a
fény. Aztán mikor már magamhoz térek, egy gyönyörű partot látok.
Pálmafákkal, homokkal és partra kifutó, azúrkék, habos
hullámokkal. Lassan megmozdítom a lábujjaimat. Beletúrom a
lábfejemet a meleg homokba. A testemet különös boldogság járja át.
Élek!
– Most már biztonságban vagyunk – súgja Mark a fülembe, amikor
érzi, hogy lassan magamhoz térek. Még mindig alig tudom elhinni,
hogy partot értünk, hogy túléltük ezt a szörnyű vihart. – Le kell
vennünk a vizes ruhát – teszi hozzá halkan. Tudom, hogy igaza van,
de képtelen vagyok rávenni a testemet, hogy azt csinálja, amit
akarok. Hogy megmozduljon. A végtagjaimra mintha béklyót,
vasbilincset tettek volna. Súlyosak és magatehetetlenek.
Mark összeszedi magát, és lecsatolja a mentőmellényemet. Segít
kibújni belőle. A kardigánomat is leveszi rólam. Hálás vagyok, hogy
segít.
Fura érzés, hogy vetkőztet. Az, ahogyan a keze gyengéden meg-
megérinti a bőrömet.
Alig bírok megmozdulni. Teszem, amit mond, pontosan úgy,
ahogy kéri. De csak lassan, végtelenül lassan.
Közben ő is megszabadul a vizes cuccaitól: a mentőmellényétől, a
pulcsijától és a pólójától is. Szokatlan érzés kerít hatalmába. Nincs
rajta felső, és annyira közel van hozzám. Itt ülök mellette. A vízben is
végig velem volt, de ez most más. Valami megmagyarázhatatlan
érzés ébredt bennem. Testem különös melegség járja át, legalábbis
belülről.
Mark aztán a spagettipántos blúzom korcához nyúl a derekamnál,
egy pillanatig habozik, de folytatja, szép lassan felhúzza és
átbújtatja a fejemen a leheletfinom anyagot.
Csak egy melltartó maradt rajtam – fut át az agyamon. Hisz orvos.
Nem szégyellheted magad előtte, Emily! – emlékeztetem magam. Igen,
orvos, de emellett eszméletlenül vonzó pasi is!
Aki tagadhatatlanul hatással van rám. Nagyon is. Ezen most már
nincs mit tagadni.
Érzem, amint meztelen hátam hozzáér ruhátlan mellkasához.
Hirtelen zavarba jövök bőrének lágy érintésétől. Túl közel vagyok
hozzá. Túl rég voltam ilyen közel pasihoz.
 Tudom, hogy most össze kellene szednem magam, és el kéne
húzódnom tőle, de nincs erőm hozzá, túlzottan is gyenge és erőtlen
vagyok. A tengervíz, a hullámok, a folyamatos úszás és kapálózás, a
vihar kiszívta minden erőmet. És túl jól is esik, ahogy a teste hozzám
ér és melegít.
Pár pillanatig csak egymás karjában pihenünk.
Mekkora csoda már, hogy túléltük! Még mindig alig akarom elhinni.
Olyan, mintha álmodnék.
El se tudom mondani, mennyire jó hozzábújni!
Keze lassan simogatni kezdi a karomat. Eszméletlenül jólesik.
Hihetetlen jó, hogy velem van! Leírhatatlanul örülök, hogy nem
maradtam egyedül!
– Ha tudtam volna, hogy ilyen jó érzés lehámozni rólad a ruhát,
már rég megtettem volna! – súgja a fülembe incselkedve. Szinte
látom magam előtt a szokásos kaján vigyorát. Aztán újra
elkomolyodik: – Le kell vennünk a nadrágokat is. Mindent, ami
rajtunk van. Fel kell melegednünk – magyarázza.
Egyetértettem vele.
Igaza van. Nem ülhetünk itt vizes ruhában.
Elém térdelt a homokba, megfogta a karom és felhúzott, majd
kigombolta a farmeromat, és lehúzta a cipzárt. Önkéntelenül is
halkan felnyögtem. Reménykedtem benne, hogy nem vette észre.
Közben nem kerülhette el a figyelmemet, hogy a dekoltázsomat
bámulja. Ahogy a duzzadó mellemet nézte, a szívem hevesen
kalapálni kezdett, majd kiugrott a helyéről.
Hogy lehet rám ilyen hatással?
Kisvártatva lekerült rólam a nadrág, és ott álltam egy szál
melltartóban és bugyiban előtte. Mark átható tekintete egyenesen
rám szegeződött. Tetszik neki, amit lát. Ez határozottan lerí az
ábrázatáról. Rajta is csak egy alsógatya volt, és ez sajnos egyre
jobban izgatta a fantáziámat.
Aztán egy rövid pillanatig csak néztük egymást, majd csintalan,
komisz mosolyt láttam megcsillanni a szemében, és már közeledett
is. Egyre közelebb. Mindinkább úgy éreztem, ismét felhevül a vér az
ereimben.
– Mire készülsz? – kérdezem gyanakvóan.
– Jövök és felmelegítelek – feleli. Sejtelmes mosoly bujkált a szája
szegletében. Mégis mit művelünk? Addig-addig közeledett, míg a
karjaiban nem találtam magam. Hátradöntött a homokba, és fölém
hajolt. A szánk már-már összeért. A hátam alatt éreztem a meleg
homokot. Iszonyúan jólesett. A finom szemcsék kellemesen
dörzsölték a bőrömet, és éreztem, ahogy a testem új életre kel.
Mark valósággal betakart a testével. Két izmos karjára
támaszkodva tartotta magát a testem felett. Majd a mellkasunk
összeért. A nedves melltartón keresztül is éreztem, ahogy simogat a
bőre. Végig a szemembe nézett, de még mindig nem csókolt meg.
Kezével a vizes hajtincseimet simogatta, miközben feltérképezte
arcom valamennyi egyenetlenségét és szegletét.
– Hogy kerültél a vízbe? – kérdezem tőle egyszer csak.
– Utánad ugrottam – feleli, mire elállt a lélegzetem. Nincs ember,
aki ezt megtette volna értem. Kivéve őt.
Még mindig csak simogatott, majd egyszer csak érzékien a két
keze közé fogta az arcomat, és megcsókolt. Lágyan, szenvedélyesen.
Úgy, ahogy talán még sohasem csókolt meg senki.
Puha ajka rásimult az enyémre. Nyelvünk játszadozni kezdett.
Jobbra, balra, fel és le, körbe-körbe, minden egyes mozdulat tele volt
vággyal és gyönyörrel. Elvesztem. Abban a pillanatban nem érdekelt
semmi, csak ő. Hogy engem akar.
– Már rég meg kellett volna ezt tennem! – suttogja a számba.
Érezhetően nem kapott még eleget belőlem ahhoz, hogy elengedjen,
vagy hogy abbahagyja.
Még én sem kaptam belőle eleget.
Imádom, ahogy csókol. Imádom, ahogy hozzám ér. Imádom,
ahogy a testem egyre jobban magához tér. Átmelegszik és újraéled.
Miközben csókolt, hirtelen forogni kezdett a világ. Fogott és
oldalra fordulva magával gördített. Úgy helyezkedett, hogy ezúttal ő
feküdjön alattam a homokban és én legyek fölül.
Valahogy az a sejtésem támadt, hogy ezt sem hátsó szándék nélkül
tette. Készül valamire. Érzem!
Igazam lett.
Kezével többször is lágyan végigsimította a hátam, majd az ujjai
lassan megállapodtak a melltartóm pántjánál. Szája szegletében
ellenállhatatlan, csibészes mosoly jelent meg.
– Ezt még muszáj levennünk. Semmi szükség rá – suttogta, és
habozás nélkül szétkapcsolta a melltartóm csatját.
Nem hiszem el, hogy hagytam, hogy szétkapcsolja a melltartómat! –
akad el ismét a lélegzetem. Tovább simogatott. Ezúttal már nem
akadályozta semmi.
Aztán egy kicsit eltolt magától, hogy kihúzza a köztünk rekedt,
csuromvizes melltartómat. Közben a tenyere egy pillanatra
megérintette a mellemet. Végig egyenesen a szemembe nézett.
Érzékien, olyan vágyakozással, mintha legszívesebben ott helyben,
azonnal magáévá tenne.
A melleim rásimultak a meztelen mellkasára. Eszméletlen érzés!
 – Mit művelünk?
– Élvezzük, hogy élünk – feleli nevetve. Valósággal egybeolvadtam
vele. Éreztem, ahogyan a testem még jobban melegedni kezd.
Igaza volt. Le kellett vetnünk a nedves ruhát. A testünkkel volt a
legegyszerűbb átmelegítenünk egymást.
Hihetetlen, hogy itt vagyunk, egymás karjában! Kettesben! Ezen a
festői szépségű, paradicsomi hangulatú szigeten.
  

Mark

Ahogy a karjaimban tartottam Emilyt, ahogy csókolóztunk és a

mellei a mellkasomhoz simultak, kevésen múlt, hogy elveszítsem a
fejem és leoperáljam róla a bugyiját is. Igazából nem kellett volna
leoperálni, elég lett volna félrehúzni.
Belegondolni is mennyei érzés!
Nem tehettem meg. Nem élhettem vissza a helyzettel. Főképp egy
ilyen „majdnem vízbe fulladtunk” kaland után.
Basszus! Túléltük! Még mindig alig hiszem el!
A parton a viharnak nyoma sincs, de még komor felhők
tornyosulnak az égen. Jönnek-mennek, miközben a dús növényzettel
borított hegytetőket is ködtakaróba burkolják. Majd beleúsznak a
messzi távolba.
Eszméletlen szép ez a sziget! – döbbenek le körbetekintve.
Vajon hol lehetünk?
Emily nagyon legyengült. Aggódom érte. Volt egy pillanat a
vízben, amikor azt hittem, nem bírja tovább és elveszítem. De már
vége! Itt vagyunk! Túléltük! Partot értünk!
Ez maga a csoda!
És ez a sziget is az!
Emilyt a karjaimba zárom. Édesen alszik. Csupasz melleit érzem a
mellkasomon. Imádom ezt az érzést!
Az az előbbi csók! Egyszerűen úgy éreztem, muszáj megtennem.
Annyira adta a helyzet.
Sokáig néztem, ahogy alszik, aztán engem is elnyomott az álom.
Most már biztonságban vagyunk!
  

Emily

Akár néhány órára is elnyomhatott minket az álom. Az

időérzékelésem megszűnt. Lehet, hogy két órát aludtunk, de az is,
hogy ötöt. Egyre jobban megnyúlt és minket is beborított a pálmafák
árnyéka. Lágy, tengerparti szellő simogatta a bőrünket. A komor
felhőknek immár nyoma sem volt. Ragyogó, csodaszép napsütésre
ébredtem. Idegen tájon, messze az otthonomtól, egy eszelősen szép
helyen.
Még mindig borzasztóan fáradtnak és fásultnak érzem magam, a
karom teljesen elnehezedett, de már legalább nem fázom.
Kellemesen borzongató érzés belegondolni, mennyire jó, ahogy
átmelegít a nyári nap sugara. Soha többé nem akarok fázni!
Mark még alszik. Arra ébredtem, hogy a mellkasán fekszem.
Ahogy elnézem, belém hasít az érzés, hogy mennyire jó pasi.
Szenzációsan néz ki.
Hány nőnek törhette már össze a szívét! Biztosan nem kispályás
nőcsábász – kuncogok magamban.
Ha így megy tovább, és ha hazajutunk valaha, terápiára kell
járnom majd, hogy kiverjem őt a fejemből. Még mielőtt
felébredhetett volna, odaosontam a ruháimért. A nadrágomat kivéve
tulajdonképpen tök száraz volt mindenem. Hála az égnek! És persze a
trópusi klímának!
Legalább harminc fok van. Eszméletlenül élvezem, ahogy a napfény
felmelegíti, szinte perzseli a bőrömet.
Felkaptam magamra a melltartómat és a blúzomat. Igyekeztem,
nehogy Mark felébredjen és így lásson, majdhogynem meztelenül.
Jobb lesz így. Ami az előbb Mark és köztem történt, nem történhet
meg újra. Ezzel bizonyára ő is ugyanígy lesz, ha felébred.
Nyilvánvaló, hogy a túlélés öröme indított be minket. Attól
veszítettük el a fejünket.
Pedig az a csók felülmúlt mindent! Sokáig nem felejtem el, tudom.
Ha egyáltalán képes leszek valaha is elfelejteni. Az segíteni fog, ha
végre otthon leszünk, és nem látom többé Markot.
Vajon hol lehetünk? – tűnődök el körbenézve. Elképesztően
gyönyörű ez a hely. Amerre a szem ellát, végeláthatatlan homokos
part van végig. Magas pálmafák népesítik be a szigetet, alattuk
zöldellő, buja aljnövényzet. Akárcsak egy képeslap. Teljesen úgy fest.
Megfordulok, és Markot keresem a tekintetemmel. Meglepve
látom, hogy már ébren van, és a fehér homokon felkönyökölve
engem néz. Vajon mióta figyelhet?
– Miért nem szóltál, hogy már ébren vagy? – kérdezem
meglepetten. De igazából csak hebegek-habogok. Próbálom
palástolni, hogy mennyire zavarban vagyok. Hogyan kell viselkedni
ilyenkor?
Pár perce még összeölelkezve feküdtem a homokban ezzel a
vadidegen, irtó jóképű pasival, aki most úgy néz rám, mint aki
legszívesebben azonnal leolvasztaná rólam a ruhámat.
– Mert így tovább bámulhattam a csodás fenekedet – jön a válasz.
Szeme se rebben. Nem kertel, kimondja, amit gondol. Mégis mit
vártam? Legalább őszinte. Hamiskás vigyor jelenik meg az arcán, és
továbbra is úgy mustrál, mintha egy kifutón állnék előtte. Úgy is
érzem magam! – Átmelegedtél? – kérdezi, miközben feláll és
leporolja magáról a homokot.
 – Igen, sokat segített, hogy így süt a nap – reagálom, és próbálom
figyelmen kívül hagyni a szavaiban rejlő célzást. Hunyorognom kell,
hogy lássam az arcát, mert vakítóan szemembe süt a nap.
– Én meg már azt hittem, az én testem melege segített – neveti el
magát ismét rám emelve csintalan, égszínkék tekintetét. Amikor így
néz, folyton úgy érzem, mintha meztelen lennék.
– Nyilván az is segített – vallom be.
– Hogy érzed magad? – érdeklődik. Szinte perzsel fürkésző
tekintete.
Vajon ő is ugyanúgy vonzódik hozzám, mint ahogy én őhozzá?
Valami belső, megmagyarázhatatlan érzés azt súgja, hogy igen.
Bárcsak így lenne!
– Sokkal jobban. Már csak azért is, mert elmúlt a hányingerem, és
nyoma sincs a tengeribetegségnek – felelem. – Te jó ég! De szörnyű is
volt! – És te hogy vagy? – érdeklődöm én is.
– Éhesen – feleli kertelés nélkül, de abból, ahogy rám néz, arra
következtetek, hogy nem feltétlenül ételre gondol. Bár ki tudja.
Az óceánt nézem. A távoli horizontot. A kék eget, ahogy átbukik a
látóhatáron. Közben érzem, hogy Mark még mindig engem figyel.
Feltérképez.
– Milyen békés most a víz – jegyzem meg halkan. – Pedig mekkora
ereje van. Az biztos, hogy ezek után másképp nézek rá.
– Óriási szerencsénk volt – szólal meg ő is hozzám lépve. Az ő
tekintete is a horizontot pásztázza, ahogy az enyém.
– Nem is tudom, mi lett volna velünk, ha nincs ez a sziget.
– Akkor egy másik szigeten kötöttünk volna ki. Mindenképpen
túléltük volna!
– Te mindig ilyen optimista vagy? – nevetem el magam.
 – Túl kellett élnünk. Nekünk, kettőnknek még dolgunk van ezen a
világon. Elvégre még nem szexeltünk. Úgy értem, egymással.
– Ne álmodozz! – tör ki belőlem a nevetés. – Mi nem fogunk
egymással szexelni.
– Előbb fogunk, mintsem gondolnád. És rettentően jó lesz –
kacsint rám.
Erre már nem reagálok, csak még pár pillanatig csendben nézem a
hullámzó tengert, aztán ismét megszólalok:
– Nagyon köszönöm, hogy utánam ugrottál, és hogy vigyáztál
rám! – mondom halkan. Nagyjából ennyi, amit ki bírok nyögni.
– Nincs mit! – mosolyodik el, miközben apró várat formál a
homokban a lábfejével.
– Megmentetted az életem! Ezt soha nem felejtem el!
– Bármikor megtenném újra – feleli, és tudom, hogy komolyan is
gondolja.
Érzem, hogy valami megváltozott köztünk. Csak még nem tudom
megfogalmazni, hogy mi.
  

Mark

Szenzációs alakja van. Imádom a bugyiját! – állapítom meg, mikor

felébredek, és szemügyre veszem. Még mindig a homokban fekszem,
és élvezem a látványt. Azt hiszi, még alszom. Én pedig szemét
módon kihasználom a helyzetet.
Szerintem fogalma sincs, hogy milyen gyönyörű!
Órákig el tudnám nézni.
Izomlázam van. Legalább olyan elgyötört a testem, mintha
egyszerre futottam volna le három maratont. Asszem, egy ideig nem
kell konditerembe mennem!
– Vajon hol lehetünk? – kérdezi egyszer csak Emily.
Jó kérdés.
– Valahol félúton a Seychelle- és a Maldív-szigetek között –
felelem őszintén. Ötletem sincs, melyik szigeten.
– A többiek biztosan azt hiszik, hogy meghaltunk. – A hangja tele
van lemondással és szomorúsággal. Nem mutatja, de tudom, hogy
meg van ijedve. Engem is megrémít a szitu, bár sosem mutatnám ki
előtte.
– Szerintem nagy erőkkel keresnek minket.
– Remélem, igazad lesz!
– Nekem mindig igazam van – vigyorodom el.
– Szerinted laknak ezen a szigeten?
– Fogalmam sincs, de körbenézhetnénk, hátha a fák mögött egy
óriási hotel van, koktélokkal és medencékkel – poénkodom.
– Na persze! Biztos! – neveti el magát, majd kicsit komolyabban
hozzáteszi: – Hallanánk hangokat, és szerintem már emberekkel is
találkoztunk volna.
– Ez csak úgy derül ki, ha megyünk és megnézzük! – vetem fel. –
Ivóvizet kell szereznünk! Anélkül nem sokáig húzzuk.
– Várj csak, azt hiszem, nálam van víz! – kap észbe, és akár egy
mérgezett egér, keresni kezdi a parton a táskáját.
Egy majdnem tele üveg Eviant húz elő.
– Nem mondod, hogy van nálad víz? – nézek rá hitetlenkedve. Azt
se tudom, sírjak-e vagy nevessek. – Mesélj, mit rejteget még a
táskád? – kérdezem tőle játékosan. Most már esküszöm, kíváncsi
vagyok!
– Az iPhone-om ronggyá ázott – állapítja meg, amint kihúzza a
tönkrement telót az egyik belső zsebből. A képernyője tök sötét, és
gyanítom, hogy nem járnánk eredménnyel, ha megpróbálnánk életre
kelteni. A pénztárcáján kívül egy parányi bikini, egy vékony
strandkendő, egy ajakápoló és egy minitubusba zárt naptej volt még
a táskában. A tízes csomagolású papír zsebkendői mind eláztak.
– Nicsak, egy manikűrkészlet! – nevetem el magam, mikor
meglátom a kis rózsaszín dobozkát. – Lássuk, mi van benne!
– Körömreszelő, olló, szemöldökcsipesz, némi cérna és egy tű.
Most jobb? – kérdezi kissé sértődötten.
– Zseniális. Egy nő, akinél minden van! – nevetek. – Ezek igazi
kincsek! A telefontöltővel nem sokra megyünk, a két Panadollal
viszont igen. Hogy lehet így gyógyszert tárolni?! Te komolyan
szétvágtad a blisztert? – horkanok fel. – Muti, milyen gyógyszer van
még nálad? – kapom ki a táskáját a kezéből, hogy beletúrjak.
– Az nem tartozik rád! – ripakodik rám, és harciasan a táskája
után nyúl.
 – Legalább most már tudom, hogy fogamzásgátlót szedsz – tolom
ki rá a nyelvem. Ezt mindenképpen jó tudni.
– Állj le, inkább mutasd, mi lapul a te zsebedben! – szól rám.
– Velem rosszul jártál. Igazából a ruhámon és a szarrá ázott
iPhone-omon kívül nincs nálam semmi. Vagyis majdnem semmi! –
jut eszembe. Mélyen a nadrágom zsebébe nyúlok. – Egy apámtól
kapott emlék. A kulcstartóm egy bicskával és a lakáskulcsaimmal. Ez
is valami – mosolyodom el vállat vonva.
– Mikor találkoztál utoljára apukáddal? – kérdezi váratlanul.
Meglepett ez a hirtelen témaváltás.
– Úgy tíz éve – vallom be, és közben elszorul a szívem. – Nagy
tengerész volt. Imádta ezt a helyet, a szigeteket. Volt, hogy
hónapokra eltűnt otthonról, a világot járta.
Fogalmam sincs, miért, de egyszerre jó érzés volt beszélni róla.
– Ezek szerint meghalt?
– Igen. A szíve vitte el.
– Sajnálom! – feleli elcsukló hangon.
– De most gyere! Nézzünk körül, így sosem jutunk haza innen! –
javaslom. Nem volt kedvem még jobban elérzékenyülni előtte.
  

Emily

Igazán nem akartam fájó témát érinteni. Fogalmam sem volt arról,
hogy Mark elveszítette az édesapját. Mondjuk, rengeteg mindent
nem tudok róla. Igazából nem is ismerem.
Hihetetlen, hogy egy paradicsomi szigeten vagyok, több ezer
kilométerre az otthonomtól egy majdhogynem ismeretlen férfival,
kettesben. Miféle furcsa játékot űz velem az élet?
Ismeretlen, de én mégis biztonságban érzem vele magam.
– Miért a parton megyünk? Miért nem vágunk át egyszerűen a
szigeten? – kérdeztem tőle, miután elindultunk felfedezni ezt az
édenkertet.
– Mert ha van itt valami épület, az bizonyára a parton lesz,
Sherlock! – jön a válasz. – Te hová építenéd a turistacsalogató
hoteledet egy ilyen helyen? A partra vagy a sziget közepére?
– Nyilván a partra – adok igazat neki. – Jól van, meggyőztél! Ha
persze egyáltalán találunk itt hotelt – tamáskodom.
Cipőnkkel a kezünkben sétáltunk végig a homokos parton, ahogy
Mark javasolta. Már vagy egy órája gyalogoltunk, de senkivel sem
találkoztunk. Sehol egy turista, sehol egy helyi lakos, sehol egy árus,
sehol egy épület, sehol egy hotel. Kezdett az egész nagyon furcsa
lenni.
– Nem különös, hogy nem találkozunk senkivel? – kérdezem
Marktól, amikor már kezdett aggasztani a helyzet.
– Ez egy lakatlan sziget, Emily! – közli egyszer csak határozottan,
mire érzem, hogy lelassulnak a lépteim, és megállok.
 – Ezt meg hogy érted? – sandítok rá.
– Úgy, ahogy mondtam! – feleli egyszerűen. Nem néz rám. Ebből
tudom, hogy ő már jó ideje sejtette, amit én csak most fogtam fel.
– Nem léteznek manapság lakatlan szigetek! – jelentem ki.
– Itt, ezen a vidéken igen. A Maldív-szigetek huszonhat atollból és
majdnem ezerkétszáz szigetből áll, és közülük csupán kétszáz lakott.
Nagyjából száz szigetet tartanak fenn a turisták részére, és
számtalan olyan sziget van, amit csak arra használnak, hogy
lakatlansziget-túrákat szervezzenek oda gazdag turistáknak.
Szerintem ez is egy ilyen.
– Miféle lakatlansziget-túrák? – bámulok rá értetlenül.
– Sosem jártál ezen a környéken? – vigyorodik el.
– Nem – vallom be, és érzem, hogy fülig elpirultam. Ide csak a
felső tízezer jár, nem a magamfajta csajok.
– Itt, a szigeteken, a resortokban ilyen programokat kínálnak. A
vendégek hatalmas összegeket fizetnek, hogy reggel hajóra
szállhassanak, aztán kitegyék őket egy igazi lakatlan szigeten.
Reggel otthagyják őket egy ehhez hasonló helyen, aztán este értük
jönnek. Így romantikáznak.
– Miből gondolod, hogy ez is egy effajta sziget?
– Onnan, hogy nincs itt semmi. Nézd csak! – mutat a távolba. –
Az ott egy másik sziget. Délelőtt még bizonyára simán át lehetett
volna sétálni oda, de már dagály van. A víz ellepte a két szigetet
összekötő homokpadot.
– És ott lehet valami hotel?
– Ha lenne, azt látnánk. Látszanának a bungalók és a vízre épített
faházak. Egyedül vagyunk itt – közli azt, amit már sejtettem, de
képtelen voltam elfogadni. – Félig már körbejárhattuk a szigetet. Azt
javaslom, fejezzük be a kört, hogy megtudjuk, van-e valahol víz, és
hogy hol érdemes letáborozni éjszakára.
Ez azért elég félelmetesnek hangzik. Eléggé megrémisztett, hogy
itt kell éjszakáznunk. Egy lakatlan szigeten.
– Szerinted keresnek már minket? – faggatom tovább Markot.
– Minden bizonnyal. Chase-ék tutira kikötöttek már azóta valahol,
és mentőhajók, helikopterek kutatnak utánunk.
– Biztosan azt hiszik, hogy meghaltunk, hogy vízbe fulladtunk. Én
is azt hinném – jegyzem meg halkan, és a gondolatra elszorul a
szívem.
– Nyugi, nem hiszik azt, és nem fogják feladni! Meg fognak találni
minket!
– Szerinted mennyi idő alatt találhatnak ránk?
– Őszintén? Fogalmam sincs.
Lehangoltan hallgattunk. Egyikünk sem bírt megszólalni.
Remek! Itt ragadtunk, ki tudja, meddig egy lakatlan szigeten! Ez az
egész annyira nagyon bizarr!
  

Mark

Basszus! Nem hiszem el, hogy egy lakatlan szigeten kötöttünk ki!
Egymagunk vagyunk, a civilizációtól távol, egy gyalog körbejárható
szigeten, ahol igazából semmi sincs, csak homok és pálmafák. Hogy
fognak itt ránk találni?
Amekkora vihar volt, még az sem biztos, hogy nagyjából jó helyen
keresnek minket. Az óceánon a kutatás olyan, mint egy tűt keresni a
szénakazalban. Az áramlatok, a sodrás, a szél, megannyi
kiszámíthatatlan tényező. Nem merem ezt Emilynek elmondani,
nehogy bepánikoljon, de az az érzésem, hogy nem csak egy-két
napra leszünk összezárva ezen a szigeten. Irdatlan nagy az óceán.
Hosszú heteket is igénybe vehet a keresés. Feltéve, ha egyáltalán
kihúzzuk addig. Ahhoz, hogy akár egy hetet túléljünk itt egyáltalán,
vizet és élelmet kellene találnunk.
Akárhányszor Emilyre nézek, arra gondolok, milyen jó volt
magamhoz ölelni.
Akarok még belőle!
Vajon meg bírom állni, hogy ne közeledjek hozzá újra? Kettesben vele
egy szigeten. Hm. Nem is rossz felállás.
Bakker, nem hiszem el, Hemings, hogy neked még most is, egy ilyen
helyzetben is, csak a szexen jár az eszed! – hűtöm le magamat.
Érzem, hogy most erősen szükségem lenne piára.
Emilynek egyszerre csak a szavát se lehetett hallani. Amennyire
beszédes volt eddig, annyira elcsendesedett.
A szigetnek a másik oldala jóval szélárnyékosabb, mint az, ahol
partra vetődtünk. Ahogy a homokban lépkedve sétáltunk, egyszerre
csak egy patakra lettünk figyelmesek, mely a sziget belsejéből
csörgedezett ki a partig, egyenesen bele az óceánba.
Odarohantam a vízhez. Lehajoltam és a tenyeremet belemerítve
belekortyoltam.
– Ez ivóvíz – állapítom meg azonnal. Jéghideg, kristálytiszta ivóvíz!
Nem bírom megállni, hogy ne igyak még belőle. Olyan szomjas
vagyok, hogy akár egy folyót is ki tudnék inni. Emily is mohón
kortyolja a vizet. A számban még mindig érzem a sós ízt, pedig már
jó ideje partra vetett minket az óceán.
Kicsivel arrébb csodaszép partrész tárult elénk. Ha valahol, itt
szívesen tölteném az éjszakát.
– Szerintem telepedjünk le itt! – javaslom Emilynek.
– Egyetértek – reagálja. Mindketten tudjuk persze, hogy nem is
igazán van más választásunk. Mindenképpen itt kell éjszakáznunk.
Ez nem is kérdés.
– Legalább már az kiderült, hogy víz van a szigeten. Már csak
valami ehetőt kell találnunk!
Fura érzés, hogy egy egzotikus szigeten nincs nálad semmi. Se
telefon, se váltóruha, se élelem, semmi. Csak te vagy és a természet.
A világ elkényeztetett minket, már el se nagyon tudunk képzelni
ilyen életet. Én sem tudtam eddig. Hát, most kénytelenek leszünk
Emilyvel kipróbálni, milyen is ez.
  

Emily

Elfáradtam. A víz kiszívta az összes energiámat az éjjel. Már a parton

sétálni is kimerítő volt.
Egy lakatlan sziget.
Mintha csak egy kalandregénybe csöppentem volna.
Eddig azt hittem, ilyesmi csak a könyvekben és a hollywoodi
filmekben történhet meg az emberrel. Hogy viharba kerül, vízbe
esik, és egy ilyen helyen találja magát. Hát most kiderült, hogy nem
csak a hollywoodi filmekben van ilyen. Nagyon nem. Akárkivel
megtörténhet.
Még velem is.
Letelepedtünk Markkal. Szerintem a sziget legszebb részén.
Körülöttünk háborítatlan csend és nyugalom honolt. Csak a madarak
hangos csivitelése hallatszott a közvetlen közelből.
A szél lágyan lengeti a pálmafák leveleit. A felhők jönnek-mennek,
egyszer beborul, máskor meg ragyogóan süt a nap, és persze izzasztó
a meleg, pedig már hamarosan alkonyodni kezd.
Ülök a homokban, hagyom, hogy a partra futó hullámok beterítsék
a lábfejemet. Közelebb most nem merészkednék a vízhez, de ennyi
most jólesik ebben a forróságban.
Vajon hogy fognak minket észrevenni? Hogy tudnánk bárkinek is
jelezni, hogy itt vagyunk?
Felnézek az égre és látom, ahogyan a repülőgépek hosszú csíkot
húznak maguk után. De iszonyú magasan vannak. Onnan fentről
senki nem venne észre minket.
 A vízen viszont eddig egyetlen hajót sem láttam, még a távolban
sem.
Ez azért kétségbeejtő.
  

Mark

Emily a homokban üldögél. A vizet és a partra futó hullámokat

kémleli. Látom rajta, hogy a gondolatai messze járnak.
Képtelen vagyok megállni, hogy ne nézzem. Pedig egyszer-kétszer
már megfogadtam, hogy nem teszem.
Az arca egészen kipirult a naptól, bár a szemén látszik, mennyire
fáradt. De így is hihetetlenül gyönyörű!
Nem csodálom, hogy elpilledt. Kimerítő éjszakánk volt. Mit nem
adnék most én is egy ágyért! És persze egy pohár whiskyért!
Késő délután van. Hamarosan sötétedik. Fel kell készülnünk az
éjszakára.
Ez egy kemény megmérettetés lesz!
– Megyek és körülnézek egy kicsit – szólok oda Emilynek. –
Gyűjtök néhány pálmalevelet, hogy legyen mire feküdnünk, és
megpróbálok élelem után nézni. Te csak maradj itt, és pihenj! – Nem
szeretném azzal terhelni, hogy velem jöjjön. Bár nem szívesen
hagyom egyedül.
– Ne hülyéskedj, jövök én is! – ajánlkozik azonnal, és fel is
kerekedik, hogy velem tartson.
Helyes! Magam mellett tudni még mindig jobb, mint aggódni érte –
fogadom ajánlkozását megnyugodva.
  

Emily

Még csak az kéne, hogy itt maradjak egyedül! – kapok észbe. Így is
kiver a víz, ha belegondolok, hogy egyedül vagyunk egy lakatlan
szigeten. Mindentől távol. Az óceán közepén.
Különös érzés, hogy csak ketten vagyunk az egész szigeten.
Egyfelől boldog vagyok, hogy túléltük, hogy itt vagyunk, másfelől
viszont rémisztő, hogy egyedül maradtam ezzel az eszméletlenül
vonzó férfival.
Mark lopva folyton engem néz. A csókja ízét még mindig érzem a
számban, és akárhányszor lehunyom a szemem, eszembe jut, milyen
jó is volt a karjaiban lenni.
Ez biztosan a sorsnak valami privát kis tréfája, hogy itt hagyott
kettőnket ezen a szigeten.
Mark előttem megy. Legalább most van időm szemügyre venni.
Izmos a karja, formásra gyúrt háta kirajzolódik a pólóján át is. Ilyen
pasik csak a filmekben léteznek!
Vajon napi hány órát tölthet edzőteremben?
Eszméletlenül vonzó! Bárcsak ne lenne az! Akkor most kevésbé
lennék pácban.
Ha minden orvos így néz ki, mostantól többet fogok orvoshoz
járni! Feltéve, ha egyszer hazajutok.
– Layla említette, hogy orvos vagy. Milyen területen dolgozol? –
próbálom faggatni, miközben követem befelé az erdőbe.
– Sebész vagyok. Londonban, a St. Andrewsban dolgozom már
vagy nyolc éve.
 – Az menő. És hogy lettél orvos?
– Az egész családom az. A bátyám is sebész, bár ő Los Angelesben
él, az édesanyám aneszteziológus, ő ugyanabban a kórházban van,
ahol én, és az apám is orvos volt, kardiológus, majd az utolsó
években kórházigazgatóként dolgozott. Úgyhogy nem nagyon volt
más választásom – mosolyodik el, ahogy mesél. – Ebben nőttem fel.
Nálunk, otthon, a családi ebéd mellett nem azt beszéltük meg, hogy
melyik volt a legjobb film a mozikban, hanem azt, hogy kinek milyen
extrém eset jutott az elmúlt héten vagy hónapban. Igazából annyira
ritkák voltak a családi ebédek, hogy talán az egyik kezemen össze
tudom számolni, hányszor jött össze évente, hogy mindenki otthon
volt. Általában egyikünk mindig ügyelt.
Jó volt hallgatni őt.
– A feleséged is orvos volt?
– Nem, tanár.
– Tényleg? – csillan fel a szemem. Milyen furcsa egybeesés. –
Milyen szakon végzett?
– Angol irodalom.
– Akárcsak én – mosolyodom el.
– Te miért nem tanítasz?
– Egy ideig tanítottam, de amióta az eszemet tudom,
álomvilágban élek. Kutatni és történeteket írni valahogy jobban
szeretek.
Az erdő csendes volt, de beljebb majdhogynem járhatatlan. Nincs
egy kitaposott ösvény sem, így csak lassan, méterenként tudtunk
haladni. Ágakon, kidőlt fatörzseken, hatalmas pókhálókon kellett
átküzdenünk magunkat, pedig alig tíz-húsz méterre távolodtunk el a
parttól.
 – Mondd, hogy ennek a hatalmas pókhálónak nincs a közelben a
gazdája! – sóhajtok fel, amikor látom, mi van előttem.
– Ez egy pálmapók hálója lehet – állapítja meg Mark, ahogy
közelebb lép. Honnan tud ilyeneket?
– Pálmapók? – sandítok rá. Esküszöm, még csak nem is hallottam
róla.
– Fekete és narancssárga színű ugrópók. Ha békén hagyod, nem
bánt.
– Jó, akkor itt az ideje mennünk! – jelentem ki, és nagy ívben
kikerültem a pókhálót, majd a lehető leggyorsabban eltávolodtam. –
Milyen állatok lehetnek még itt?
– Óriásteknősök biztosan.
– Azok cukik, de úgy értem, veszélyes állatok lehetnek?
– Szerintem kígyók, gekkók, majmok lehetnek bárhol a környéken.
– Kígyók!? Az remek – nyelek nagyokat. – Érzem, hogy nem
fogom lehunyni a szemem éjjel.
– Nyugi, van egy jó módja annak, hogy garantáltan elaludj! Egy
kiadós szex mindenre jó! – reagálja hamiskás, komisz vigyorral.
Látszik rajta, hogy szuper jól szórakozik rajtam.
Bárcsak otthon lennénk! Bárcsak ne hallgattam volna Laylára! Akkor
most nem kellene itt lennem ezen a szigeten!
És bárcsak ne vonzódnék ennyire Mark Hemingshez!
  

Mark

Halálra rémítettem Emilyt a pálmapókkal és a kígyókkal. De mi mást

tehettem volna? Ő akarta mindenáron tudni, milyen állatok lehetnek
a szigeten. Én csak válaszoltam. Őszintén.
Hazudnom kellett volna?
Alig tíz perce kezdtük el a felfedezőutunkat, amikor Emily
nadrágjába hátulról beleakadt egy ág. Úgy belegabalyodott, hogy
egyedül nem tudott volna kiszabadulni. Kénytelen voltam segíteni.
Ahogy közelebb kerültem hozzá, valahogy megsejtettem, mire
gondol.
– Kitalálom, a csókunkon jár az eszed – kezdem cukkolni, mire
zavarában elneveti magát.
– Nem talált! Azon agyaltam, mennyire gáz, hogy a fenekemnél
matatsz! – torkoll le.
Tényleg? Pedig én nagyon élvezem!
– Hazudós! – reagálom, miközben felegyenesedem, és a szánk
hirtelen majdnem összeér. A szemébe nézek. Látom a tekintetén,
hogy vonzódik hozzám. Látom, hogy mennyire zavarba ejtem a
közelségemmel. De csak nem nyugszik a kisördög bennem, muszáj
tovább heccelnem. – Az előbb, a parton is a csókunkon járt az eszed.
– Ezt meg honnan veszed? – horkan fel megint.
Imádom a nevetését! Van benne valami szexi.
– Csak tudom és kész – vonok vállat. Aztán hozzáteszem: – Előre
figyelmeztetlek, nem az utolsó csókunk volt. Ennyivel én nem érem
be.
 – És ha én nem akarok több csókot? – kóstolgat ezúttal ő engem.
– Dehogynem akarsz!
– Túl magabiztos vagy! Azt hiszed, minden nőt megkaphatsz –
vágja a fejemhez.
– Mert így is van! – vágom rá. Végre az ág elengedi Emilyt, sikerül
kiszabadítanom a fogságból.
– Engem sem kaptál meg – reagálja hátranézve, mert közben
beelőzött és menekülőre fogta. Végül egy félig kidőlt fa elállta az
útját, így csapdába esett.
– Még. De ami késik, nem múlik – vigyorodom el. Könnyűszerrel
beérem. Imádom ezt a beszélgetést!
– Tudod, mit? Majd meglátjuk.
Érzem, hogy nem hisz nekem. Mivel nem tud kitérni előlem,
kénytelen megfordulni. Pár másodpercig csak csendben nézzük
egymást.
– Belém fogsz szeretni! – figyelmeztetem.
– Hogy mi van? – értetlenkedik.
– Az van, amit mondtam. Olyan szerelmes leszel belém, mint
amilyen még sohasem voltál – súgom oda a fülébe.
– Te egy nőfaló, egy nőcsábász vagy! Engem pedig az ilyen alakok
nem érdekelnek! – játssza a közönyöst. Borzasztó színész lenne.
– Átforrósodott a bugyid, amikor a parton magamhoz öleltelek és
megcsókoltalak. Még szép, hogy érdekellek – vigyorodok el. –
Kívántál. Nagyon is! Ahogy én is téged!
Utat török magunknak, és újra előre indulok, hogy azért haladjunk
is.
– Át kellett melegednünk, csak azért volt az a csók. Bárkit
megcsókoltál volna, akivel megmenekültél – vágja vissza, mire
lelassulnak a lépteim.
– Én nem bárkit, hanem téged csókoltalak meg – reagálom.
Nincs igaza. Azóta meg akartam csókolni, hogy megláttam. Már
ott, a gépen. A leghátsó sorban.
És most is meg akarom csókolni!
– Mert csak én voltam kéznél! – nevet fel.
– Tényleg ezt gondolod? – kérdezem tőle. Megfordulok és hirtelen
elállom az útját.
Megtorpan, így kénytelen ismét rám nézni.
– Mi mást gondolhatnék? Nálad ahány éjszaka, annyi nő.
– Most csak egyetlen nő van itt velem a szigeten. Úgyhogy, ha még
nem lenne világos, jelzem: veszélyben vagy. Mostantól nem a
pókoktól kell tartanod, hanem tőlem. Attól, hogy nyomban
meghódítalak.
– Kár a gőzért! Engem nem érdekelnek az egyéjszakás kalandok –
figyelmeztet.
– Ki mondta, hogy csak egyéjszakás kalandot akarok?
– Mi mást akarhatnál?
– Csak várd ki a végét és megtudod! – reagálom.
Meg fogom szerezni magamnak ezt a nőt! Csak azért is!
Kell nekem! Addig nem nyugszom, amíg az enyém nem lesz!
  

Emily

Több mint fura volt ez a beszélgetés. A közelében lenni is fura. Mint

valami erős mágnes, úgy vonz ez a pasi. Tudom, hogy kíván. Tudom,
hogy vágyik utánam. Látom a szemén. Abból, ahogyan rám néz.
De ő vélhetően minden nőre így néz! És most – ahogy ő is mondta
– én vagyok az egyetlen nő ezen a szigeten.
Nem dőlhetek be neki!
Bár, ami azt illeti, ott, amikor megcsókolt a homokban, és szinte
ruhátlanul feküdtünk egymás karjaiban, egy pillanat alatt el tudtam
volna veszíteni vele a fejem.
Akkor, ott, csak azt éreztem, hogy eszméletlenül jó vele!
Igaza van. Én is vonzódom hozzá. De nem lenne semmi értelme
tovább feszíteni a húrt. Ha bármi történne köztünk, az csak
elrontana mindent.
Tartanunk kell a távolságot egymástól!
  

Mark

Nem mentünk túl messzire az erdőben. Inkább a part közelében

maradtunk.
Mi lesz, ha esni fog? – merül fel bennem. Vagy ha megint elkap
minket egy olyan vihar, mint amilyen a nyílt óceánon sodort el
bennünket?
Fedél nélkül bőrig áznánk. Védtelenek lennénk.
Építenünk kell valami kunyhót. Egy kalyibát, bármit, ami
védelmet nyújthat. Ahol meghúzhatjuk magunkat. De nem ma. Erre
ma már aligha van idő.
Amerre a szem ellát, kókuszpálmát látok. És ez jó. Egyrészt mert
akkor kell itt lennie kókuszdiónak is, másrészt pedig a pálmaleveleken
aludni is lehet, és még akár tetőt is össze lehet eszkábálni belőlük –
kattog folyamatosan az agyam.
 Emily pár méterre lemaradva lépked mögöttem. Utat török előtte,
hogy könnyebben követhessen.
– Rengeteg ág hever a földön. Ezek jók lesznek kunyhóépítéshez –
magyarázom Emilynek, hirtelen témát váltva.
– Miért is akarunk kunyhót építeni?
– A szabad ég alatt csak nem aludhatunk – nevetem el magam.
– Lehet, hogy már ma este megtalálnak, és akkor nem kell a
szabad ég alatt éjszakáznunk – mondja reménykedve.
Bár úgy lenne! De kötve hiszem, hogy erre bármilyen esély van.
– De az is lehet, hogy több hétig itt ragadunk. Esni mindennap
fog, és vihar is lehet – világosítom fel. Jobb, ha ő is tisztában van
ezzel.
– Hogy fogunk házat építeni szerszámok és anyagok nélkül? Nincs
se kötelünk, se baltánk, semmink!
– Majd feltaláljuk magunkat, és építünk abból, amit találunk –
nyugtatom meg. Érdekes egy világ ez. Odahaza el sem tudná már
manapság képzelni az ember, hogy a két kezével bármit is építsen.
Elkényelmesedtünk. Ha valami kell, csak bemegyünk valamelyik
áruházba. Csakhogy itt nincsenek áruházak. Nincsenek
élelmiszerboltok. Itt nincs semmi, csak mi vagyunk és a természet.
Hátranézek Emilyre, és megáll bennem az ütő. Egy kókuszpálma
alatt áll, és egy pálmalevelet próbál kihúzni két másik alól. Fölötte, a
magasban három-négy jókora, öt-tíz-húsz kilós kókuszdió lóg.
Éretten. Zuhanásra készen.
Jézusom!
– Emily! Vigyázz! – szólok rá, és épphogy elrántom onnan,
mielőtt a fejére eshetett volna az egyik. Alig fél méterre tőle ért
földet a kókuszdió. Basszus! Ez rohadt közel volt! Kis híján Emily
fejére esett.
– Megőrültél? – borulok ki, talán a kelleténél jobban. – Sose állj
kókuszpálma alá! Ez az első számú szabály ezeken a szigeteken! Itt
több a baleset abból, hogy kókuszdió esik a turisták fejére, mint
amennyi autóbaleset van! – magyarázom, és közben próbálok
lehiggadni, de nem megy.
Emilynek földbe gyökerezett a lába. Szerintem sokkot kapott.
Látom a szemén, mennyire megijedt.
– Jézusom! Gyere ide! – húzom magamhoz. Megölelem. Jó
szorosan. Érzem, mennyire gyorsan ver a szíve. – Ne haragudj! Nem
akartam kiabálni! De a frászt hoztad rám!
 – Nem tudtam, hogy nem szabad kókuszpálma alá állni – hebegi
könnybe lábadt szemmel, miközben két kezem közé fogom és
magam felé fordítom az arcát, hogy rám nézzen.
– Most már tudod! Mindig nézz körül, és nézd meg, hová lépsz!
Érted? Visszamenjünk a partra? – kérdezem, mire csak megrázza a
fejét.
– Ne. Menjünk tovább. Óvatos leszek! Élelmet kell találnunk.
– Igazából már találtál – jut eszembe, és lehajolok a kókuszdióért,
amelyik az imént kis híján Emily fején landolt. Ez jó is lesz. – Hozd
magaddal ezt a néhány pálmaágat! Én meg viszem a kókuszdiódat.
Azzal visszasétáltunk partra.
  

Emily

Annyira nagyon megijedtem! El se tudom mondani, mennyire. Egy

napon belül másodszor mentette meg az életemet Mark. Ha ő nincs,
most nem lennék itt. Hogy lehettem ennyire figyelmetlen? Eszembe se
jutott, hogy ilyen veszély leselkedhet rám.
Azóta, ha megállok egy fa alatt, mindig felnézek a magasba.
Éberen figyelem azt is, hová lépek. Mániákusan fürkészem a terepet
a lábam előtt, meg azt, hogy mi van éppen a fejem felett. Ez már gáz!
– Azért, mert elrántottalak a lepottyanó kókuszdió elől, még nem
kell rettegned! – szól rám Mark, mikor észreveszi, hogy egyfolytában
felfelé nézek.
– Még sosem kellett potyogó kókuszdióktól tartanom – ismerem
el.
– Most sem kell, de jó, ha tudsz róla, milyen veszélynek vagy
kitéve. Tudod, hány gyanútlan turistát ér baleset e miatt nap mint
nap? Kókuszpálma alá parkol, kiszáll, és ráesik egy hatalmas
kókuszdió. Összeesik és meghal. Mert nem mondja nekik senki, hogy
errefelé bizony erre vigyázni kell.
Visszaérve a partra Mark letette a kókuszdiót, és hosszasan
figyelte a parti növényzetet.
– Mi a baj? – kérdezem.
– Semmi, csak azt nézem, hol van alvásra alkalmas hely. A víz
legalább eddig kijön éjszaka a dagály miatt – magyarázza a kezével
egy képzeletbeli vonalat húzva. – Tehát nekünk ennél beljebb kell
elhelyezkednünk.
 Jézusom! De fura lesz a parton, a szabad ég alatt aludni!
Amíg Mark pálmaleveleket és hosszú, vaskosabb ágakat húzott ide
az erdőből, megpróbáltam feltörni az imént majdnem a fejemen
landoló kókuszt. Fogtam egy követ, és azzal ütögettem,
eredménytelenül. Iszonyú kemény! Az emberek ezt hogyan törik fel?
Annyira hihetetlennek tűnik, hogy ennek a kemény, nagy,
sárgászöld valaminek a belsejében lapul az a kókuszdió, amit
ismerünk. Ami otthon, a boltokban is kapható. Aminek szőrös, barna
a külseje és iható kókusztej van belül. Alig akarom elhinni, hogy ez a
természetben így néz ki.
– Az úgy nem fog menni – hallom Mark nevetését mögülem. –
Ahhoz, hogy feltörd, valami sokkal élesebb eszköz kell. Ehhez
viszont nem kell semmi. Idenézz, mit találtam! – mutat felém vagy
két fürt banánt vidáman.
– Atyaég! Ezt meg hol szerezted? – örvendezek.
– Odabent, az erdőben rengeteg van. Igaz, még zöld, de étel!
Bébibanán.
Még sosem láttam ilyen pici banánt. Kábé feleakkora, mint amit
ismerek.
Letelepedtünk a homokba. Kibontottunk és megkóstoltunk
néhányat.
– Ez finom! Nagyon finom! – csillan fel a szemem, amint
megkóstolom. El sem tudom mondani, mennyire jólesik!
Már nagyon korgott a hasam az éhségtől.
– Találtam indákat az erdőben. Összeszedek párat, hogy valami
tetőt tudjunk készíteni. Hamarosan lemegy a nap – jegyzi meg Mark.
– Te maradj itt, talán a parton biztonságosabb!
Ezúttal egyetértettem vele. Jobb lesz, ha én a parton maradok.
Mára elég volt a veszélyhelyzetekből!
Estére Mark ügyesen összeeszkábált egy kis kunyhófélét. Két
pálmafa törzsét használta támasztéknak. Rájuk erősített egy hosszú,
vaskos ágat. Ez adta a sátortető gerincét. Arra kötözte rá a többi
ágat, majd arra tettük rá a pálmaleveleket. Egymásba fűzve
rögzítettük őket, hogy ha feltámadna a szél, ne dőljön azonnal ránk
az egész. Így már volt valami menedékünk. Legalább ennyi.
Ez is valami!
A fedél alá, a földre még több homokot hordtunk, hogy
egyenesebb és puhább legyen a talaj, aztán zöld, friss
pálmalevelekkel borítottuk a fekvőhelyünket. Zseniális! Így már nem
kell a földön aludnunk.
Azt hiszem, sebtében ez volt a legtöbb, amit az ügy érdekében
megtehettünk.
– Jobb híján megteszi! – jelenti ki a végén Mark elégedetten.
Ahogy esteledett, egyre inkább lehűlt a levegő. Ismét kicsit fázni
kezdtem. Mi lesz velünk éjszaka? – tűnődtem. Nincs nálunk se takaró,
se párna, semmi.
Csupán a kardigánom és a vékonyka strandkendőm.
– Este már nem tudunk tüzet gyújtani. Így kell átvészelnünk az
éjszakát – szabadkozik Mark.
– Ne hülyéskedj! Teljesen jó lesz így! – tolom le, amiért egyáltalán
eszébe jutott mentegetőzni.
– Hölgyeké az elsőbbség – invitál be a kunyhónkba.
De fura lesz ilyen szűkös helyen együtt aludni vele! – futott át az
agyamon.
Bemásztam, majd bejött utánam ő is. Épp annyi helyünk volt,
hogy le tudtunk feküdni. Akár egy sátorban.
 Mark előrelátó volt, és éjszakára bekészített néhány
pótpálmalevelet, ha fáznánk, azzal takaródzhatunk. A fejünk alá
betettük a mentőmellényeket párna gyanánt.
Mark odafeküdt mellém. Zavarba ejtően közel. Arcunk ismét
centikre volt egymástól.
– Hamarosan teljesen sötét lesz, és nincs mivel világítanunk –
mondja halkan. – Előre szólok, éjszaka nagyon hideg lesz. És nem
fogom hagyni, hogy fázz, át foglak ölelni – magyarázza. Látom, hogy
az önelégült, csibészes mosolya megint ott bujkál a szája
szegletében. Aztán egypár pillanatig csak némán néztük egymást,
majd hozzátette: – Ígérem, ma éjszaka még jófiú leszek.
– El ne tűnj nekem éjszaka mellőlem! – kérem tőle.
– Hülye lennék elmenni! – feleli. Aztán arra eszméltem, hogy már
át is karol, és még közelebb húzódik. Nem ellenkeztem. Valahogy
megnyugtatott a közelsége.
Eszméletlen jó érzés a karjaiban lenni!
  

Mark

Ahogy sötétedik, egyre kevésbé látom Emily gyönyörű arcát, pedig

itt fekszik mellettem. Alig pár centire. Hamarosan koromsötét lesz.
Úgy érzem, ha kérné, sem lennék képes elengedni. Egyszerűen
muszáj magamhoz ölelnem és óvnom őt. Pedig nyilván nincs mitől,
de mégis úgy érzem, a karjaimban kell tartanom.
Mit művel velem ez a nő? – tűnődök.
Ginával aludtam utoljára kéz a kézben. Amióta meghalt, csakis a
szexért voltam együtt nőkkel.
De Emilyvel más.
Iszonyúan elfáradtam a gyűjtögetésben és a kunyhóépítésben.
Rendes körülmények között biztosan jobban bírtam volna szusszal,
de ma kikészültem. A viharos óceánban töltött éjszaka után
negyedannyi energiám sem volt, mint szokott. Emily rengeteget
segített. Fáradhatatlanul hordta és adogatta az ágakat. Nem egy
palota, de a lényeg, hogy fedél van a fejünk felett. Az esőtől és
széltől ugyan nem véd meg teljesen, de a semminél több. Holnap
majd összedobunk valami sokkal strapabíróbbat! – agyalok
magamban.
Ahogy esteledik, érezhetően egyre jobban lehűl a levegő. Nincs
mivel takaródznunk. Csak ezek a pálmalevelek vannak és a pulcsink.
Holnap első dolgom lesz kifundálni, hogyan lehetne tüzet
gyújtani. Izgalmas kaland lesz gyufa és öngyújtó nélkül. Esküszöm,
mintha visszacsöppentünk volna az őskorba!
Emily közelsége megnyugtat. Fogalmam sincs, mi lenne velem
nélküle. A legjobb dolog, hogy itt van velem. Egyedül minden
bizonnyal megőrülnék ezen a szigeten.
– Tudtad, hogy Layla és Chase össze akartak hozni minket? –
töröm meg a csendet.
– Tudni nem tudtam, csak sejtettem – vigyorodik el. Imádom,
ahogyan csillog a szeme a félhomályban!
– Szerinted mióta konspirálhatnak?
– Fogalmam sincs, de ha egyszer hazajutok, megkapják a
magukét! – nevet, de azon nyomban el is komorodik. – Vajon mi
lehet most velük?
– Remélem, jól vannak.
– Az eljegyzési bulijuknak annyi, az tuti.
– Igen, valószínűleg. Én se ilyen eljegyzési bulira vágynék. Elég
szar érzés lehet, hogy két barátjuk eltűnt az óceánban, és azóta sem
találják őket.
– Neked milyen volt az eljegyzési bulid? – vált témát.
Érdekes, még soha nem tették fel nekem ezt a kérdést. A
képzeletem azonnal felidézi azt az estét, mikor Párizsban, az Eiffel-
torony tetején megkértem Gina kezét. Ahogy telnek az évek, az
emlékek egyre jobban fakulnak, de a fájdalom, amit érzek Gina
halála miatt, cseppet sem csitul. Pedig elmúlhatna már!
– Elugrottunk Barcelonába ünnepelni a barátokkal. Talán soha
életemben nem gyalogoltam annyit, mint ott – mesélem. A
harmadik évfordulónkon kértem meg Gina kezét. Barcelona volt a
kedvenc városa, ezért leptem meg azzal az úttal. – És veled mi a
helyzet? Te voltál már eljegyezve? – érdeklődöm. Szemét vagyok,
mert pontosan tudom, hogy már járt jegyben. De az ő szájából
akarom hallani a sztorit.
 – Igen, egyszer.
– Ki volt a vőlegény?
– Egy Lucas nevű fickó, aki azóta már boldog házasember.
– Ki szakított, te vagy ő?
– Ő. A hátam mögött összejött az egyik legjobb barátnőmmel.
– Sajnálom – reagálom. Mekkora egy szemét vagyok! Igazából a
lófaszt sajnálom. Baromira nem sajnálom! De ezt nem kötöm az
orrára. Ha az okostojás pasija anno nem veri át, most nem lenne
egyedül, és egyáltalán nem lenne esélyem nála. – Mindez mikor
történt? – faggatom tovább.
– Úgy fél éve? A legszebb az egészben, hogy én nagyon szerettem
volna babát, erre most ők várnak gyereket, én pedig egy lakatlan
szigeten dekkolok. Jó, mi?
– Ne bánkódj! Ennek így kellett lennie! Majd lesz mástól gyereked!
– Ha te mondod! – mosolyodik el.
– Biztos vagyok benne!
Sokáig csak néztük egymást. Fogalmam sincs, mikor aludhattunk
el. Miután leszállt az est, igazi, koromfekete, ijesztően mély sötétség
telepedett ránk. Egy hely, ahol nincs közvilágítás, ahol nincsenek utcai
lámpák. Még ha akartunk volna, sem tudtunk volna fényt gyújtani.
Ezen holnap változtatnunk kell!
  

Emily

Az éjszakában talán a hangok voltak a legfélelmetesebbek. Mintha

az egész őserdő megelevenedett volna. Minden egyes ágreccsenésre
összerezzentem. Olyan koromsötét volt, hogy az orrunk hegyéig
nem láttunk. Az ágak között, amikor a szél meglengette a
pálmaleveleket, olykor-olykor előbukkant a hold. Talán ez volt az
egyetlen támpont, a sötéten hullámzó óceánon visszatükröződő hold
fénye. Ezt látva tudtam, hogy még élünk.
Mark szorosan magához ölelt. Ő szeret összeölelkezve aludni –
mosolyodok el. Lucas sosem szerette, ha azt kértem, öleljen át és
úgy aludjunk.
Pedig én szívem szerint mindig úgy aludtam volna!
Nem is tudom, mi lenne, ha most ő lenne itt velem és nem Mark.
Mark egyáltalán nem az a férfi, akinek korábban gondoltam. Meg
voltam győződve róla, hogy egy önző nőcsábász, aki csak a buliknak
és az alkoholnak él. Pedig valójában nem is ilyen. Miért ítélünk meg
úgy másokat, hogy nem is ismerjük őket?
Vajon ő mit gondolhatott korábban rólam? És mit gondolhat
most?
Ha nem érdekelném, nem ölelne át, nem óvna ennyire. Ez fix.
Nem melengetne a testével, amikor át vagyok fázva. És egy bárban
felszedett lánnyal nem is így viselkedne, nem beszélgetne vele olyan
meghitten, mint velem.
Alakoskodik, vagy őszintén ilyen?
A tenger morajlását sokkal megnyugtatóbb innen, a partról
hallgatni, mint amikor az ember az óceán közepén hánykolódik.
Mekkora nagy szerencsénk volt!
Belegondolni is fáj, mennyire fáztam a vízben. Most is fázom, de
akkor a hideg egészen a csontjaimig hatolt. Mindketten
meghalhattunk volna.
De túléltük!
– Te is hallod ezeket a képtelen hangokat? – kérdezem suttogva
Marktól. Behunyt szemmel a homlokomnak támasztotta a homlokát
és átölelt, miközben folyamatosan a karomat simogatta, hogy
felmelegítsen.
A szánk épphogy csak nem ért egymáshoz.
– Biztosan majmok garázdálkodnak errefelé – súgja. – Erről jut
eszembe, talán okosabb lenne a cipőnket idebent tartani, mielőtt
lábuk kél. – Azzal ki is nyúlt értük, majd ismét visszabújt hozzám.
– Mi lesz, ha kígyó téved erre?
– Te csak egy kígyótól tarts! Attól, amelyik a bugyidba fog
bemászni hamarosan! – nevet.
– Nem vagy vicces!
– De igen! Az vagyok! Te meg beszari vagy!
– Ezt elismerem! – vigyorodok el. – Ha Chase nem csábít el erre a
nyaralásra, hol lennél most?
– A kórházban. Ezer százalék, hogy ügyelnék – nevet. – És te mit
csinálnál?
– Írnám az új regényemet.
– Na mesélj, és miről szólna a történet?
– Egy lakatlan szigeten ragadt pasiról szólna, aki annak a nőnek
az agyára megy, akit megmentett.
– Kitalálom, beleszeretnek egymásba.
 – Azt még nem tudom, egyelőre csak nagyon utálják egymást.
– Az ellenszenvből alakul ki általában a legmélyebb vonzalom.
Tudod, hogy van ez: az ellentétek vonzzák egymást.
– Inkább az lesz, hogy másnap, mikor felébrednek, kiköt egy
luxusjacht a szigeten, egy irtó sármos kapitánnyal, aki elrabolja a nő
szívét. Örökre.
– A kapitány csak mentse meg őket. A nő pedig inkább a
megmentőjébe szeressen bele, abba a pasiba, akivel a szigeten
ragadt.
– Miért is?
– Mert a pasi is beleszeret a nőbe.
– Lehet, hogy a pasi csak egy megrögzött hazudozó, és csak azért
kell neki a nő, mert csak az az egy nő van a szigeten.
– Nem. Ez így nem kerek. Hiszen a pasi a nő után ugrott, tehát
már azelőtt tetszett neki, mielőtt a szigetre vetődtek volna.
Miért vagyok biztos abban, hogy Mark most tényleg rólunk beszél?
Igaz volna, tényleg tetszettem neki már azelőtt is, hogy ide vetődtünk?
Végül is tényleg utánam ugrott.
– És mit tesz a pasi, hogy bebizonyítsa a nőnek, hogy nem csak
játszik vele?
– Elrabolja a szívét. Eléri, hogy a nő beleszeressen.
– Szerintem meg a pasi átveri, hazamennek, és másnap ott
folytatja a bulizást, ahol abbahagyta.
– Szerintem meg jó nagyot tévedsz. Ismerd meg alaposabban a
főszereplődet, kedves írónő, mielőtt írni kezdenél róla! – nevet.
Érezhetően remekül szórakozik.
– Majd téged használlak mintának, úgyis jó nagy nőcsábász vagy!
– húzom.
 – Csak nehogy a végén tévedj! Minden tekintetben.
Bárcsak úgy lenne! Bárcsak hihetnék neki! De már megtanultam az
élettől, hogy egyetlen pasinak sem szabad hinni!
  

Mark

Vad, erotikus álmom volt. A homokban feküdtem Emilyvel,

simogattam a mellét és kényeztettem, közben félrehúztam az
ujjammal a bugyiját. Jaj, de szép kis álom volt! Tömény gyönyör! Kár,
hogy csak káprázat volt az egész! Egy ábránd. Ehelyett hajnalok
hajnalán, a földön fekve arra ébredtem, hogy csöpög rám az eső.
Nem kicsit. Nagyon. Sőt, igazából nem is csöpög, hanem inkább
ömlik. Egyenesen a fejemre és az arcomra.
Basszus! Beázik a tető. Nem hiszem el! – szitkozódom magamban,
amikor tudatosítom, mi történik. Szarrá fogunk ázni! A szél
elmozdította az ágakat, így egy hatalmas lyuk tátong felettünk.
Félhomály van, de legalább már látni valamit, így nem tök sötétben
kell tapogatódznom. Felülök és körbenézek.
Emily még alszik, de ahogy látom, már nem sokáig fog. Fölötte is
szivárog a víz. Hamarosan őt is felriasztja ez az idő.
Egy perc sem telik el és még jobban rákezd. A francba! Mintha
dézsából öntenék! Ömlik. Igazi trópusi monszuneső, az elől nincs
menekvés.
– Jézusom! Mi történt? – ébred meg Emily. Az arcáról törölgeti az
esőcseppeket. Látom a rémületet a tekintetében. Hirtelen azt sem
tudja, hol van.
– Nyugi, csak eleredt az eső. Errefelé sajnos mindennap esik –
próbálom megnyugtatni. – Kicsit megrongálódott a tető –
magyarázom, miközben egy ággal küzdök, mert csak nem akar a
helyére kerülni. A leveleket húzom össze, közben patakokban folyik
rám a víz.
Emily azonnal jön és segít.
A kunyhó egész strapabírónak bizonyult, büszke vagyok
magunkra. Ha ez a hülye szél nem fújna, kitartott volna. Egyelőre
csak itt-ott zúdul be a víz, de így is bőrig ázunk. Néhány
pálmalevelet tartottunk magunk fölé, de nem sokat ért. Aztán a
mentőmellényeket használtuk esernyőnek. Na, az már egy fokkal
jobb volt.
Erősen magamhoz szorítom Emilyt. Próbálom óvni a víztől.
Inkább én ázzak, mint ő.
Alig tizennyolc-tizenkilenc fok lehet. Hajnalodik. Még nem
melegedett fel a levegő az éjszakai lehűlés után.
Nagyon bízom benne, hogy nem fázunk meg! Meg abban is, hogy
minél hamarabb eláll az eső.
– Ha egyszer hazaérünk, emlékeztess rá, hogy nyírjam ki Danielt!
– bukik ki belőlem. – Basszus, ha nincs az az idióta, akkor most nem
lenne ez az egész. Nem lennénk itt, hanem vígan alukálnánk a
jachton, a kabinunkban, és élveznénk az életet.
Emily nem szól semmit, csak elmosolyodik.
– Szerinted felfogta egyáltalán, mit csinált? – kérdezi halkan.
– Őszintén? Szerintem annyira seggrészeg volt, hogy azon is
meglepődnék, ha szólt volna egyáltalán a többieknek, hogy
beleestünk a vízbe.
– Hanna biztosan szólt – jegyzi meg Emily. – Jesszus, kezdek
hihetetlenül fázni.
Alattunk a talaj is fokozatosan átnedvesedett, és lassan
sártengerré vált a befolyó víztől. Érzem, hogy a pulcsim alatt már a
pólóm is tiszta víz.
Bakker. Ez nem maradhat így!
  

Emily

Mintha rám nyitottak volna egy zuhanyt, úgy ébredtem fel az

esőben. Remek. Egy újabb rémálom! Ennek sosem lesz vége!
Sehol sem vagyunk biztonságban – esek kétségbe. Nincs hova
bújnunk. Sem az elemi csapások, sem az állatvilág elől. Teljesen el
voltam keseredve. Igyekszem minél kevésbé kimutatni Mark előtt,
mennyire kétségbe ejt a helyzet. Bárcsak kiderülne, hogy az egész
csak egy rémálom, és igazából otthon alszom az ágyamban!
Borzasztó volt arra ébredni, hogy folyik ránk a víz. Úgy
megrémültem, hogy hirtelen azt hittem, még mindig a viharos
óceánon hányódunk. Nagyon is életszerűen el tudtam képzelni
magam ismét az óceán jéghideg vizében.
Mark először a kunyhót próbálta helyrepofozni, hogy ne essen be
annyira az eső, de a szél jóval erősebbnek bizonyult. Szaggatta,
tépázta az ágakat. Segítettem neki, amennyire bírtam, de akármit
csináltunk, a víz utat tört magának.
Mark aztán már csak engem igyekezett óvni. Az ölébe vont és a
testével takart, úgy védett az esőtől. Nem érdekelte, hogy közben ő
maga bőrig ázik.
Fáradt voltam és álmos. Rázott a hideg a hajnali tizennyolc-húsz
fokban. Fogalmam sincs, hány fok lehet pontosan, de a nappali
hőséghez képest igencsak hűvös van.
Öt perce úgy rákezdett, hogy ha még maradt is bármi szárazon,
most már az is ronggyá ázott.
– Meddig tart még ez a szar eső? – szentségel Mark. Az izmai
megfeszülnek, ahogy minden erejét összeszedve próbál arrébb tenni
egy elmozdult, vaskos ágat. Patakokban folyik az arcáról a víz. –
Basszus! Legalább a szél ne fújna!
Védtelenül, menedék nélkül lenni ezen a szigeten elképesztően
félelmetes és rettentően kétségbeejtő. Haza akarok menni!
Nagyjából húsz percet eshetett, de azt hittem, sosem lesz vége.
Csak úgy vánszorogtak a másodpercek. Ahogyan ott ültünk a kis
kuckónkban, elfogott a vágy, hogy megtudjak még egy kicsivel
többet Markról.
– Ha választhatnál, hol lennél most a legszívesebben? –
kérdezem, miközben fél kézzel az arcomról törölgettem le a vizet.
– Otthon, az ágyamban – nevet. – Veled. De az fix, hogy nem csak
az ölemben tartanálak. Ruha már biztosan nem lenne rajtad.
– Ha otthon lennél, a ma éjszakát egy csinos bigével töltenéd, a
holnap éjszakát pedig egy másikkal. Ismerem a fajtád – szekálom, és
elnevetem magam. Egyre jobban élvezem, hogy szekálom.
– Nem tagadom, mielőtt elindultunk, tényleg így éltem – ismeri
el. Pár pillanatig csendben hallgatjuk az esőt és a szél süvítését. – Te
hol lennél most legszívesebben?
– Abban a lakásban, amit kinéztem magamnak. Már jó pár éve
gyűjtök rá, de még nem tudtam megvenni.
– Mesélj róla! – kéri. Érdekes, hogy eddig erről – Laylán kívül –
nem igazán beszéltem senkinek.
– Windsorban van. Távol a nagyváros zajától. Nem túl nagy, csak
egy nappali és egy hálószoba, de van hozzá egy icipici kert, tele
gyönyörű növényekkel. Sokat ábrándoztam róla, hogy ha egyszer
lesz pénzem, megveszem, és a kertben írom majd a regényeimet.
– Miért pont Windsor? – kérdezi kíváncsian.
 – Nem tudom. Csak akárhányszor ott vagyok, mindig elfog
egyfajta különös nyugalom. Nem tudom megmagyarázni.
Egyszerűen szeretem azt a helyet. – Aztán eszembe jut, én sem
tudom, ő hol lakik. – És te merrefelé laksz?
– Londonban, a belvárosban, közel a kórházhoz – jön a válasz. Az
arcát nézem. Kék szeme egyenesen rám szegeződik. Zavarba ejt,
ahogyan figyel.
Mihelyst elállt az eső, kimerészkedtünk a kunyhóból.
– Akármilyen hideg van, le kell vetkőzünk és meg kell szárítanunk
a ruhánkat – mondja Mark. Tudom, hogy ismét igaza van.
Tüdőgyulladást kapunk, ha nem tesszük.
Szinte vacogok. Dermesztően hidegnek érzem a csípős, hajnali
levegőt.
Egy ívben hajlott törzsű pálmafához mentem. Akár még rá is
tudtam volna ülni. Elkezdtem kiteregetni rá a ruháimat. Előbb a
pulcsimat, aztán a nadrágomat.
Mark is ugyanezt tette.
Most talán még rosszabb fázni, mint tegnap, mikor partra vetett
minket a víz. A hajnali hidegben nincs, ami felmelegítsen
bennünket. A homok nedves és saras az esőtől, a fákról még csöpög
a víz.
Legszívesebben elbőgném magam.
Ahogy a pálmafa törzsének támaszkodtam, éreztem, hogy Mark
átkarol hátulról. El sem tudom mondani, milyen jólesett a testének
melege. Hátam meztelen mellkasához ért, ő pedig a karjával
körbezárt. Az állát a vállamra támasztotta. Lágyan ringatott.
– Nyugi, csak felmelegítelek. Nem fogom kihasználni a helyzetet –
nyugtat meg. – Pedig szívesen megtenném – teszi hozzá.
 Ott álltunk percekig. Kéz a kézben.
Éreztem a lélegzetét. Az illatát. A szívverését.
– Sokáig nem süt még ki a nap?
– Azt hiszem, igen.
– Nagyon fázom – suttogom.
– Tudom, de ahogy világosodik, egyre jobb lesz.
– Remélem, ma megtalálnak minket!
– Biztosan! – mosolyodik el, de úgy érzem, ezúttal nem őszinte. –
Gyere, fordulj felém! – kéri, de mikor maga felé akar fordítani,
ellenállok. Nem akarom, hogy egy szál melltartóban lásson! Főleg nem
szemtől szemben. Tudom, hogy ezzel elkéstem, mert már sok
mindent látott, de akkor is! Nem pucérkodhatok előtte többet.
– Egy szál melltartóban vagyok. Maradjunk csak így! Már eddig is
túl sokat láttál! – mondom, miközben nem engedem, hogy maga felé
fordítson.
– Na ne hülyéskedj! – neveti el magát. – Hamarosan nem ennyit
fogok látni belőled, hanem sokkal többet. Úgyhogy gyere csak! –
incselkedik. Amikor egy pillanatra elenged, megpróbálok
elmenekülni előle, teszek néhány lépést, de utánam nyúl, elkapja a
karom és visszahúz. Hirtelen azt veszem észre, hogy ott állok
szemtől szembe vele, miközben szorosan magához ölel és meztelen
mellkasa hozzáér a mellemhez. Eszméletlen érzés!
A karjaiba zárt. Megint. És csak egy melltartó meg egy bugyi
választ el tőle.
– Nézz rám! – kéri. Kék szeme elvész az enyémben. – Kár a gőzért!
Úgyis az enyém leszel! – ejti ki lassan, nagyon lassan a szavakat. A
szája szegletében ott a kisfiús vigyora. – De mondtam már, nem élek
vissza a helyzettel. Ma még nem. Különben sem így akarlak
megkapni. Azt akarom, hogy soha ne felejtsd el az első
együttlétünket.
  

Mark

Pazar egy élmény volt arra ébredni, hogy ömlik a fejünkre az eső.
Basszus! Szarrá ázott a kunyhónk, és szarrá áztunk mi is. Ma éjszakára
össze kell eszkábálnunk valami rendeset! Semmi kedvem még egy
ilyen hidegzuhanyos ébresztéshez! – morgok magamban.
Egyetlen jó dolog van az egészben. Hogy megint kaptam egy kicsit
Emilyből.
Szégyenlős. Totál zavarban van, amikor fehérneműben látom.
Legszívesebben elbujdosna, tudom, már ismerem ennyire.
Időt kell adnom neki!
Windsor? Alig akartam hinni a fülemnek. Micsoda véletlenek
vannak!
Azt kérdezte, hol lakom. Annyiban valóban igazat mondtam, hogy
a kórháztól nem messze van egy lakásom. A rengeteg ügyelet miatt
tényleg ott töltöm az időm nagy részét, de azt nem árultam el, hogy
a házam hol van.
Windsorban.
Még anno Ginát akartam meglepni vele, de ő már nem láthatta.
Meghalt, mielőtt megmutathattam volna neki.
Emilynek biztosan nagyon tetszene.
A legjobban a kertért lenne oda.
Talán egyszer hazajutunk, és megmutathatom neki.
  

Emily

Nem is értem, miért beszéltem a windsori kis lakásról. Soha,

senkinek sem szoktam mesélni róla. Ez csak egy bizonyára
elérhetetlen, bohókás álmom.
Mégis mi ütött belém?
Lekuporodtunk a homokba, és csak vártuk, hogy minden
felszáradjon, és újra felmelegedjen a levegő. Úgy vártam a reggeli
napsugarakat, hogy végre bukkanjanak elő és melegítsenek át, mint
ahogy otthon az első, reggeli kávét várom.
– Mióta ismered Laylát? – kérdezi tőlem egyszer csak Mark.
Meglepett a kérdés. Mögém ült le, és az ölébe húzott, a mellkasával
úgy melegített. Ez lassan már kezd szokásává válni. Nem
ellenkezem, hagyom, mert jólesik. Több mint jól.
A ruháink még nagyban száradnak. Még mindig zavarban vagyok
az érintésétől és a közvetlen közelségétől. Néha úgy érzem, mintha
sokkal több lenne köztünk. De mi is van köztünk? Mi ez a képtelen
vonzalom? A folytonos bizsergés, akárhányszor csak hozzám ér.
Nem vagyunk egy pár. És mégis olyan, mintha azok lennénk. Minden
olyan, mintha azok lennénk.
Csak szex nincs köztünk. Legalábbis egyelőre, ahogy ő szokta
mondani. Ahogy erre gondolok, halvány mosoly jelenik meg a szám
szélén. Nem bírom megállni. Vajon milyen lehet vele a szex?
Biztosan szenzációs. Annak kell lennie!
Anyám! Csak le ne bukjak! Észre ne vegye, milyen buja gondolatok
járnak a fejemben – kuncogok magamban.
 – Óvodás korom óta. Az anyukámnak az ő anyukája volt a legjobb
barátnője – válaszolok arra összpontosítva, hogy a kérdésre feleljek.
– Hogyhogy csak volt? – tapint rá a kellemetlen lényegre. Na igen,
ez a másik, amiről nem szoktam beszélni soha.
– Ez hosszú történet – sóhajtok.
– Hát, azt hiszem, ráérünk. Időnk, az van bőven.
– Layláékkal egy utcában laktunk, és nagyon, de nagyon jóban
voltunk velük. Mindenhová együtt jártunk: nyaralni, szilveszterezni,
kirándulni. Mígnem Layla anyukája össze nem jött az apukámmal.
– Jézus isten! – ad hangot a meglepetésének. – Ez nem semmi –
neveti el magát. – Párcsere, mi?
– Valahogy úgy. Bár akkoriban ez nem volt annyira vidám húzás.
Anyám nagyon kiborult. A szüleim elváltak. Aztán Layla szülei is.
Apám éveken át, haláláig együtt élt Layla anyukájával.
– Basszus! Szép kis történet. És ti hogyhogy ilyen jó barátnők
maradtatok? – csodálkozik.
– Mert anyám tök normális volt, továbbra is ugyanúgy szerette
Laylát, mint azelőtt, és mindig szívesen látta nálunk. Amikor az
ominózus párcsere történt, úgy tizenöt évesek lehettünk. Akkor már
nem nagyon lehetett volna elválasztani minket.
– Jogos. Apukád miben halt meg?
– Tüdőrákban. Két hónap alatt elment – kimondani is nehéz. – De
ennek már több mint tíz éve.
– Sajnálom – sóhajt. Jólesik az együttérzése.
– És te, hogy ismerkedtél meg Chase-szel? – teszem fel én a
következő kérdést.
– Osztálytársak voltunk a gimiben. Ott lettünk országos cimborák.
Minden rosszban benne voltunk. Mi voltunk a tanárok rémei –
meséli vidáman.
– Mi volt a legnagyobb csínytevésetek?
– Amiért majdnem kicsaptak minket? – kérdezi vigyorogva, mire
csak bólintok. – Mikor majdnem felrobbantottuk a kémialabort.
Titkos kísérleteket végeztünk. Állandóan kotyvasztottunk. Egyszer,
Chase javaslatára, telített szénhidrogént akartunk előállítani, de az
egyik lombik gázelvezető csöve elzáródott. A kísérleti asztalunkra
zuhant a mennyezeti lámpa. Ripityára tört. Az egész terem tele volt
üvegszilánkokkal. Az igazgató rendesen megdicsért minket. A
kémialabor közelébe se mehettünk egy jó ideig – mesélte. Nem
bírtam megállni, hogy ne nevessek.
– Az komoly – vigyorgok. – Kezdem kapiskálni, hogy lett belőled
orvos.
– Állandóan azt mondtam, nőgyógyász leszek, hogy az összes
létező csaj hozzám járjon, de aztán az orvosin beleszerettem a
sebészetbe.
Esküszöm, napokig el tudtam volna hallgatni.
  

Mark

Ahogy reggeledett, kivilágosodott, és végre az idő is melegebb lett.

Sokáig ködszerű párafelhők lebegtek fenn, a hegyek fölött. Időnként
még az ormokat is eltakarták. Otthon is el tudnám viselni ezt a
látványt!
Jó volt nézni az óceánt. A hullámokat. Csodálatos érzés volt szép
lassan átmelegedni a felkelő nap sugaraitól.
Rettenetes érzés fázni. Úgy istenigazából fázni.
Amilyen váratlanul jött, olyan gyorsan el is vonult a zivatar. Fél
óra múlva már nyoma sem volt. Csontszáraz volt minden. Emily
annyira fáradt volt, hogy ledőlt még aludni egy kicsit a homokba.
Nem volt szívem otthagyni. Odafeküdtem mellé, az arcát cirógatva
figyeltem.
Chase már ezer éve rágta a fülemet, hogy ismerkedjek meg végre
Layla barátnőjével. Már akkor is össze akartak hozni Emilyvel.
Hihetetlen az élet!
  

Emily

Érzem, hogy mászik rajtam valami, de ez nem lehet Mark keze! Ez

egy piszok fürge valami, aminek lábai vannak. Úgy pattan fel a
szemem, mintha csak egy bomba robbant volna mellettem. Aztán
felsikítok.
– Atyaisten! Mark! Valami mászik a lábamon! – kiáltom. Tisztán
hallom, mennyire hisztis a hangom. Rá sem ismerek. Ez tényleg az én
hangom lenne?
Mark azonnal felpattan. Arckifejezéséből ítélve ő is elbóbiskolt.
Olyan képet vág, mint aki minimum egy betörőre számított.
– Jézusom, Emily, a szívbajt hoztad rám! – tol le először
morcosan, de aztán azonnal felderül az arca, amint meglátja, mi
mászik rajtam. – Ez csak egy félelmetes bébi gekkó! – állapítja meg,
és a nagy szemű, élénkzöld állatka után nyúl. Puszta kézzel veszi le
rólam. – Igazi vadállat! Rettentő veszélyes! – nevet fel, mutatva a kis
állatot. Látszik rajta, hogy irtó jól szórakozik.
Nekem viszont úgy kalapál a szívem, hogy majd kiugrik a helyéről.
Magam alá húzom a lábamat és a fejemet a térdemre hajtom. Várom,
hogy elmúljon ez az erős szívdobogás.
Nem bírom a csúszómászókat! Még szerencse, hogy nem kígyó volt!
Ott helyben infarktust kaptam volna, az biztos!
Mondjuk így is majdnem azt kaptam.
Mark bevitte az erdőbe az állatkát, és elengedte. Mire visszaért,
nekem is sikerült megnyugodnom egy kicsit.
– Ne haragudj, hogy felébresztettelek! – szabadkozom.
 – Semmi gond – feleli vigyorogva. Mint aki valami remek tréfán
mulat magában, pontosan olyan fejet vág.
Zavarba jövök, amikor felnézek rá, a pucér felsőtestére.
Pontosabban nem is egyszerűen a felsőtestétől, inkább a szépen
kidolgozott, dagadó izmaitól.
Még mindig alig hiszem el, hogy pont Mark Hemings-szel éltem
túl ezt az egészet! Azzal a pasival, aki minden nőt egy pillanat alatt
levesz a lábáról. Azzal, akinek csak egy-egy éjszakára kellenek a nők.
Bárcsak ma már megtalálnának minket, és hazamehetnénk végre!
Akkor elfelejthetném őt. Soha többé nem találkoznék vele. Élné
tovább a saját életét, és én is a magamét. Minden este más-más nőt
vihetne ágyba, akárcsak eddig. Engem pedig nem zaklatna fel a
pucér mellkasának látványa. És a tudat, hogy egyre jobban
vonzódom hozzá.
Ahogy rám néz, érzem, hogy kezdem elveszíteni a fejem.
Nem vonzódhatok hozzá! Erősnek kéne lennem, és csakis barátként
kellene tekintenem rá. Egy bajtársra, akivel együtt kell túlélnünk ezt
az egészet.
De ha egyszer nem megy?
Akármi is az, ami kettőnk között alakul, biztos, hogy nincs értelme.
  

Mark

Az a rémület, ami Emily arcára kiült, leírhatatlan volt! Azóta is

mosolyognom kell, amikor felidézem, mennyire megijedt a kis gekkó
kölyöktől. Hogy lehet így megijedni egy gekkótól?
Emlékszem, Gina is ezt csinálta, minden állattól félt.
Akárhányszor pókot talált a lakásban, azonnal segítségért kiáltott. A
frászt hozta rám!
– Amondó vagyok, ha igazán közel bújnál hozzám, nem kellene
tartanod a gekkóktól – jegyzem meg vidáman, és egészen közel
lépek hozzá. Képtelen vagyok megállni, hogy ne szekáljam.
Öltözködik. Hátat fordít nekem.
– Már így is túl közel bújtam hozzád – reagálja. Harapós
hangulatban van. Ezt már szeretem. Ilyenkor a legjobb heccelni a
nőket!
– Nem elég közel! – jegyzem meg nevetve, miközben jól
megbámulom a fenekét. És még csak rosszul sem érzem magam
emiatt. Sőt, kifejezetten élvezem a látványt.
– De igen! Túlzottan is közel! – vágja a képembe felém fordulva. –
És csak hogy tudd, fáztam, csak ezért hagytam, hogy felmelegíts! Ne
bízd el magad, semmi köze a dolognak a sármodhoz!
– Szóval te sármosnak találsz? – vonom fel a szemöldököm.
Levakarhatatlan a széles vigyor az arcomról.
– Nem ezt mondtam – rázza meg a fejét.
– De ezt gondoltad – teszem hozzá elégedetten. – Várd ki a végét,
milyen lesz, amikor majd meztelenül ébredsz velem, alattam és
mellettem! Az lesz csak igazán közel.
– Ne álmodozz! Olyan sosem lesz!
– Inkább a gekkók? – húzom tovább. – Egyébként meg: soha ne
mondd, hogy soha! – teszem hozzá.
  

Emily

A hajnali monszunesőnek már nyoma sincs, hétágra süt a nap. Ha

nem tudnám, hogy hajótöröttek vagyunk, akár olyan is lehetne az
egész, mint egy nyaralás. Lógathatnánk a lábunkat egész nap a
parton, és fürödhetnénk. Csak aztán ne jönne a koromfekete sötét és
a dermesztő hideg, a furcsa állathangokkal és az óceán félelmetes
morajlásával teli éjszaka.
– Ma sok dolgunk lesz. Meg kell erősítenünk a kunyhónkat, és jó
lenne valahogy tüzet is gyújtani – összegzi a tennivalókat Mark,
miközben öltözködünk.
A kunyhónkat? – Milyen fura ezt így hallani.
Végül is igaza van. Kell egy normális menedék! A tűz melegíthetne
éjszaka. Nem fáznánk. Feltéve, ha épp nem zúdul, szakad ránk az ég,
ahogy ma reggel.
– Hogy gyújtunk tüzet? – kérdezem tőle. – Csiholással, őskori
módszerekkel minimum fél nap lesz, mire kipattintunk egy szikrát,
és még akkor sem biztos, hogy meg tudunk gyújtani bármit.
– Mindegy, meddig tart, muszáj megpróbálnunk. A tűzön
süthetünk halat is, nem élhetünk csak banánon. Erről jut eszembe,
lássuk azt a kókuszdiót, ami tegnap majdnem a fejeden landolt! –
Kézbe vette, és egy ideig nézegette, aztán eszébe jutott valami.
Előhúzta a bicskáját. Keresett egy erősebb ágat, majd egy indával
ráerősítette a kést. Ezt a szigonyszerűséget két óriási szikla között a
talajba szúrta úgy, hogy a kés felfelé álljon. Aztán tiszta erőből a
késhez csapta a kókuszdiót, hogy az keresztülhasítsa a héját. Közben
folyamatosan körbeforgatta a nagy, ovális gyümölcsöt. Legalább
tízszer vágta a késhez, míg az szét nem vágta. Kézzel szétfeszítette,
amíg a kókuszrostok el nem engedtek. Végül előbukkant a kis, barna
kókuszdió.
– Ezt meg hol tanultad? – meredek rá döbbenten. Teljesen
lenyűgözött a kreativitása.
– Gyerekkoromban apámmal jártunk egypárszor a Seychelle-
szigeteken – meséli jókedvűen. – Egy alkalommal voltunk egy
kiránduláson, ott láttam, hogyan csinálják. Így dolgozzák fel és
készítik elő a kókuszdiót exportra a helyiek.
Pár percen belül magát a kókuszdiót is feltörte. Előbb csak a
tetejét, hogy ki tudjuk inni belőle a kókusztejet, majd darabokat tört
le a kókusz húsából, és azt falatoztuk.
Meg is volt a reggelink.
  

Mark

A nap nagy része azzal telt, hogy pálmaleveleket, bambuszrudakat

gyűjtöttünk az erdőben. A kunyhónk megerősítéséhez kellettek.
Rájöttem, hogy ha a bambuszszárakat szorosan egymás mellé
fektetem a földre, és indákkal összekötöm őket, stabil fekvőhelyünk
lesz. Így, ha esik az eső, végre nem sárban és vízben kell feküdnünk.
Így sokkal jobb lesz aludni.
A tetőt is muszáj volt megerősítenünk. Biztonság kedvéért
megdupláztuk. A jelenlegi fölé erősítettünk még egyet, és kétszer
annyi pálmalevelet tettünk rá, hogy masszívabb legyen. Ráment a
teljes délelőttünk, de megérte. Így nem fog ki rajtunk olyan könnyen
az eső.
Kurvára nem szeretnék még egyszer arra ébredni, hogy a nyakunkba
szakad az ég!
Emily hosszas rábeszélést követően végre átvette a táskájában
rejtegetett fürdőruháját. A falatnyi, kék ruhadarab mágnesként
vonzotta a tekintetem. Alig bírtam levenni róla a szemem. Titkon
folyton őt figyeltem.
Basszus! A farkam áll! Pedig hozzá se értem! Valahogy sürgősen le
kell hűtenem magam!
Hamarosan izzasztóan meleg lett, a hőmérséklet gyorsan
felszaladt harminc fok fölé. Árnyékban még egész elviselhető volt,
de munka közben egykettőre folyt rólunk az izzadság. Egy szál
alsógatyában voltam, de majd felforrt az agyvizem.
– Pihenjünk egyet! Mit szólnál egy fürdéshez? – vetettem fel az
ötletet. Eleget dolgoztunk mára. Talán még túl sokat is. Ideje
lazítani egy kicsit.
– Menj csak, én letelepszem ide, a homokba – felelte a szokásos,
kedves mosolyával. Leült a parton a homokba, kinyújtotta mesés,
napbarnított lábát, és hagyta, hogy az óceán hullámai időről időre
ellepjék.
– Kizárt, hogy hagyom, hogy kint maradj a parton! – közlöm vele.
– Gyerünk, nyomás a vízbe!
– Jó itt nekem! – feleli nevetve, de ekkor már késő, rosszban
sántikálok.
– A vízben még jobb lesz, megígérem! – nevetek. Majd odalépek
hozzá, gondolkodás nélkül elkapom a karját, és behúzom magammal
a vízbe. Szóval kénytelen volt velem jönni. Alig tettünk néhány
lépést, a hűs hullámok azonnal elborítottak minket.
– Jesszus! Te nem vagy normális! – kiabál, de aztán látom rajta,
hogy a következő pillanatban már mosolyog.
– Nem is olyan rossz, mi? – incselkedek vele.
– Nem, tényleg nem rossz – reagálja kedélyesen. Arca és a haja
csupa víz. Abból, ahogy a szeme csillog, tudom, hogy élvezi.
Most nagyon mocskos dolgokat tennék ezzel a nővel!
– Figyelmeztetlek, én a vízben meztelenül szoktam nyomni –
közlöm, és érzem, ahogy a szám széle kaján vigyorra húzódik.
Lenyúlok a víz alá, és leveszem magamról az alsógatyámat, majd
kidobom a partra. Közben végig Emilyt és a reakcióját figyelem. Ő is
engem néz. Bizonyára nem gondolta komolyan, hogy tényleg
megteszem.
Elindulok felé. Egyre közelebb és közelebb kerülök hozzá. Nem
menekül, csak áll egy helyben, és még mindig engem néz.
 – Fürödtél már valaha meztelenül az óceánban? – kérdezem tőle.
– Nem, még soha – rázza meg a fejét. Már csak karnyújtásnyira
van tőlem. Egyenesen a szemébe nézek. A gyönyörű, kék szemébe.
– Akkor itt az ideje kipróbálni. – Nincs mese, megteszem.
Odalépek hozzá. Egészen közel. Ahogy a karom átöleli a derekát, úgy
érzem, nem bírom tovább. Ez a nő most azonnal az enyém kell, hogy
legyen!
  

Emily

A hullámok hol lágyan, hol erősebben nyaldossák a hátamat.

Hűsítenek, ami az adott helyzetben jól is jön.
Mit tesz velem ez a pasi? Itt áll előttem a vízben, anyaszült
meztelenül. És én hagyom, hogy egyre csak közeledjen. Sőt, alig
várom, hogy egészen itt legyen, és a karjába zárjon.
Bárcsak átölelne!
Akarom azt az érzést! Érezni akarom őt. Nem érdekelnek a hülye
kifogások. Csak egy életünk van, vagy nem?
Kisvártatva már csak egy lépés választja el tőlem. Megigézve állok.
És csak bámulom. Ő is engem. Mélyen a szemembe néz. Aztán
hirtelen a karjába zár. Egymáshoz simulunk, és a víz alatt, odalent a
testemmel érzem, mennyire kíván.
– Érints meg, és érezd, mennyire kívánlak! – kéri, mintha
ugyanarra gondoltunk volna. Egy darabig még farkasszemet nézek
vele, de aztán belemegyek a játékba. A kezem a víz alatt rátapad
egyre duzzadó erekciójára. Csupán annyit teszek, hogy lentről felfelé
végigsimítom egyszer. Lassan, nagyon lassan. Egy pillanatra
lehunyja a szemét. Látni rajta, mennyire jólesik neki. Én is
bizsergek.
Aztán elhúzom a kezem.
Ekkor ő nyúl utánam. Még szorosabban magához húz. Keze a
fürdőbugyim korcához ér, és a fenekemet végigsimítva hirtelen
lehúzza a rólam a parányi ruhadarabot. Hagyom. Nem ellenkezem.
Eszméletlen jó érzés vele lenni.
 Kilépek a bugyimból, hogy ki tudja dobni a partra. Most már
rajtam sincs semmi alulról.
Még közelebb lép, így már összeér a testünk. Érzem az erekcióját.
Hozzám ér, és ez mennyei érzés. A fenekemen köröz a kezével, úgy
simogat. Megőrülök, annyira jó, ahogy csinálja.
Aztán a hátamon a bikinifelsőm csatjához nyúl, és kérdés nélkül
kikapcsolja.
– Erre sincs szükségünk – mondja csintalan mosollyal a szája
szélén. Mihelyst lehúzza a finom kis anyagot, azt is kidobja a partra.
Beterít minket a víz, látni nem látja a mellemet, érezni viszont érzi.
Egyre jobban érzi, ahogy szorosan átölel.
Akarom őt!
  

Mark

Egy pillanat alatt felkaphatnám, lábait a derekam köré fonhatnám,

és már benne is lennék. És mindkettőnket valami eszméletlen,
tébolyító mámor öntene el. De nem teszem.
Nem tehetem.
Még időt kell hagynom neki.
Ha megcsókolom, nem fogok tudni leállni. Ezt ő is pontosan tudja.
Csak állunk ott, kéz a kézben, és nézzük egymást. Miközben tudom,
hogy mindketten csakis arra vágyunk, hogy megtörténjen.
Ezt nem lehet kibírni.
– Amíg kimegyek a vízből, kérlek, fordulj el, hogy fel tudjak
öltözni! – kéri.
– Minek? Már úgyis láttam mindent! – vigyorodok el.
– Nem mindent – kacsint rám. És elindul, ki a vízből. Pontosabban
csak elindulna, ha nem nyúlnék utána. Elkapom a csuklóját és
visszahúzom. Magam felé fordítom. Homlokomat a homlokához
érintem, majd megcsókolom.
Finom, puha az ajka. Mámorítóan finom. Ez a csók visz mindent!
Miért nem csináljuk ezt inkább egész nap?
– Előre figyelmeztetlek, a legközelebbi fürdésnél már esélyed sem
lesz! – suttogom a szájába két levegővétel között.
– Hacsak addig meg nem találnak minket, és haza nem megyünk –
cukkol, miközben édesen viszonozza a csókomat.
– Akkor majd otthon hajtom be, ami elmaradt. Bárhogy is, de az
enyém leszel! – közlöm vele, és ezt így is gondolom.
 – Fordulj el! Fel kell öltöznöm! – nevet. Még csak komolyan sem
vesz! Imádom ezt a nőt!
Kisétál a partra, én pedig fejest ugrok a vízbe, az ellenkező
irányba. Muszáj úsznom egy kicsit. Le kell hűtenem magam. Néhány
karcsapás után megállok és megfordulok, hogy lássam Emilyt.
Csodás alakja van. A fenekének látványa valósággal megbabonáz.
Még mindig merevedésem van tőle.
Kaján vigyor ül ki a képemre, amikor hátranéz, hogy meglesse,
állom-e a szavam. Természetesen nem állom.
Muszáj néznem őt.
  

Emily

Annyira tudtam, hogy meg fog lesni! Miután kimentem a vízből, és

visszanéztem, rögtön megpillantottam a csibész vigyorát.
Majdnem lefeküdtem Mark Hemingsszel! Egy hajszál választott el
minket attól, hogy megtörténjen.
Ez valami tébolyítóan jó volt! Még mindig a hatása alatt vagyok. A
szívem talán még soha nem vert ilyen hevesen.
Felveszem a fürdőruhámat. Amikor ismét a tenger felé fordulok
megnézni, mit csinál, már csak azt látom, hogy odabent úszik a
mélyben.
Érthető. Mindkettőnknek le kell csillapodnia.
Az előbb kis híján őrültséget csináltunk.
  

Mark

Addig nem nyugszom, amíg ez a nő az enyém nem lesz!

Önsanyargatás úgy kettesben lenni vele ezen a lakatlan szigeten,
hogy nem kaphatom meg. Lehet, hogy a lelkem mélyén inkább azért
drukkolok, hogy minél később találjanak meg minket?
Még az is lehet.
  

Emily

A parton fekszem, és csak élvezem a napsütést. Hullámok lepik el a

lábamat. Nyugalom van. Talán túlontúl nagy nyugalom. Mikor
fordult elő utoljára, hogy otthon ilyen mérhetetlen csend vett körül?
Londonban minden felgyorsult. Leadási határidők. Meetingek.
Találkozók. Mindennek pontosan meghatározott időben kell
történnie. Itt pedig? Semmi! Itt nem szorít minket az idő. Nem kér
minket senki számon. Mintha megállt volna körülöttünk a világ. És
ezt borzasztóan élvezem.
  

Mark

Már vagy fél órája úszom. Hasítom a hullámokat, közben a szemem

sarkából folyton Emilyt figyelem.
Az óceán nyugodt és csendes, de még így is akadnak nagyobb
hullámok, melyek el-elsodornak, majdnem a partig. Ezekre jó móka
felfeküdni, meglovagolni őket. Kár, hogy nincs nálam a szörfdeszkám!
Emily csukott szemmel élvezi a napsütést. Én meg az ő szuper
látványát élvezem. Basszus! A farkam még most is áll! Így nem
mehetek ki a partra!
Miközben sütteti magát a napon, mosolyog. Biztos vagyok benne,
hogy neki is a majdnem szexünkön jár az esze.
Anyám! De szép a mosolya! Milyen jó lenne mindig ilyen
gondtalannak látni!
Minél többször nézek rá, annál jobban szeretném ismét
magamhoz ölelni és megcsókolni.
De még türelmesnek kell lennem! Nem támadhatom le még egyszer,
mert tudom, ezer százalék, hogy nem tudnék megállni.
  

Emily

A parton fekszem a homokban, és titokban Markot figyelem. Ő is

engem néz. Hihetetlen jó érzés csak ülni itt, és nem csinálni semmit.
A nap szinte perzseli a bőröm. A szél néha belekap a hajamba.
Maradjunk itt örökre!
A mentőcsapatoknak semmi nyoma. Mintha megfeledkeztek volna
erről a szigetről. Nem kellett volna már megtalálniuk? – tűnődöm
magamban. Vajon érdekelni fogom Markot akkor is, amikor már
megtaláltak és hazavittek minket? Vagy minden marad a régiben?
Nyilvánvalóan igen. Így lesz. Ismét éljük majd a korábbi életünket.
Egymás nélkül.
Lehet, hogy a végén még hiányozni is fog nekem?
Hiába is tagadnám, jól érzem vele magam. Nagyon is.
Miután eleget úszott, és közben már engem is eleget figyelt, kijött
a vízből. Nem fordultam el, még csak zavarban sem voltam a
meztelensége láttán. Muszáj volt megszemlélnem teljes valójában.
Ennyi jár nekem.
Úgy, ahogy volt, anyaszült meztelenül terült el mellettem a
homokban.
– A farkam még mindig áll miattad! – dörgöli az orrom alá félig
behunyt szemmel.
– Igen, azt látom – reagálom nevetve.
– Imponál, amit látsz?
– Nem. Sokkal jobbakhoz vagyok szokva – felelem, pontosabban
hazudom, és közben alig bírom visszafojtani a nevetésem.
 – Tényleg? – vonja fel a szemöldökét, miközben felém fordítja az
arcát. Aztán hirtelen letámad. Leteper a földre, és úgy ahogy van,
meztelenül rám fekszik. A farka majdnem óvszernek használja a
fürdőruhámat. Egyik kezével a bugyimhoz nyúl, és egy picit
félrehúzva simogatni kezd. Szentséges ég! Ez iszonyú jó!
Halkan felnyögök. Képtelen vagyok visszatartani.
Néhányat köröz az ujjaival, aztán még jobban félrehúzza a
bugyimat és az erekciójával is megérint odalent. Magasságos egek!
Érzem, hogy melegség önt el! Ez több, mint jó!
A kezével és a csípője mozgásával egy picit még játszik, majd
elhúzódik, és visszaengedi a bugyimat a helyére. Kinyitom a
szemem. Szinte belém hatol perzselő tekintete.
– Ne provokálj, mert csak egy hajszál választ el attól, hogy
elvegyem azt, ami jár nekem – figyelmeztet. Bár ezt én inkább
ígéretnek érzem.
– Nem érdemled meg, hogy megkapj! – ugratom.
– De igen! Megérdemlem! Nagyon is megérdemlem! Olyan
sokszor és sokféle módon foglak a magamévá tenni, hogy azt is
elfelejted, hogy előttem valaha bárki is megérintett. A nyögéseidet
és a sikolyaidat még Londonban is hallani fogják, annyira élvezni
fogsz minden egyes percet, amit velem töltesz.
Nem bírtam reagálni. Elakadt a lélegzetem. Ahogyan az előbb
hozzám ért odalent, ahogy az ujjaival ingerelt. Kis híján az övé
lettem.
Sürgősen el kell menekülnöm erről a szigetről. Nem akarom, hogy
túlságosan jó legyen vele! Csak az a baj, hogy már így is túl jó.
Érzem, hogy mindjárt menthetetlenül beleszeretek ebbe a
szemtelenül jóképű, folyton meztelenkedő pasiba.
  

Mark

Az Emilyvel történtek után iszonyúan megéheztem. Ennünk kellene

valami normálisat. Nem élhetünk csak kókuszdión és banánon. Ma
már szívesen ennék valami mást. Mondjuk halat.
De mégis, puszta kézzel fogjak halat?
Kell egy szigony. Vagy valami szigonyszerű, éles, hosszú eszköz.
Egy bot, aminek a vége ki van hegyezve. Aztán jöhet a próba.
Erre a célra akár jó lehetne az a bot is, amire reggel a késemet
erősítettem. Csakhogy az az egyetlen késünk. Ha az elvész, mihez
kezdünk? Úgyhogy nem kockáztathatunk. Inkább kihegyezek egy
hosszú ágat szigonynak. A faragás során keletkező forgács pedig jó
lesz tűzgyújtáshoz – agyalok folyamatosan magamban.
Megdöbbentő a csend ezen a szigeten. És az is megdöbbentő, hogy
a világnak itt, ezen a pontján egyedül vagyunk. Hova tűntek a hajók?
És hol lehetnek a repülők? Tegnap még rengeteget láttam, ma hiába
lesem őket, nincsenek sehol.
Mi az ég történhetett a világban? Valami az súgja, hogy a
koronavírusnak is köze lehet mindehhez. De lehet, hogy tévedek.
Mindenesetre aggasztó ez az egész.
Járványhelyzetben a mentés, a kutatás sem lehet egyszerű. Még az
is lehet, hogy karantén alá helyezték Chase-ék hajóját. Vagy
megtiltották a hajó- és légi forgalmat a térségben. Na igen, akkor
bizony megszívtuk elég rendesen. Leshetjük, hogy megtaláljanak.
Szerintem azok után, hogy egy lakatlan szigetre vetődtünk, már
bármi lehetséges.
 Mi lehet Jasonnel? – jut eszembe. Nem tudtam reagálni a levelére.
Mi van, ha ő is elkapta a kórt?
Próbálok a feladatomra koncentrálni. Halat kell fognom, és tüzet
kell gyújtanom. De közben aggódom a többiekért. Nem is kicsit.
Nagyon.
  

Emily

Mark a délután hátralevő részében szorgalmasan dolgozott. Először

kövekből tűzrakó helyet alakított ki. Amilyet otthon, a
tengerpartokon szoktunk csinálni a barátainkkal. Hogy legyen hol
melegedni az esti hidegben, és jókat beszélgetni. De jó is körbeülni a
tábortüzet egy baráti társasággal!
Bárcsak ne estem volna bele a vízbe és otthon lehetnénk! –
szomorodom el egy pillanatra.
Alig bírtam megállni, hogy ne nézzek rá, hogy ne folyton Markon
legeltessem a szemem. Még mindig alsónadrágban volt. A nagy
melegben még csak véletlenül sem húzta fel a pólóját. Ahogy a
súlyos köveket cipelte, karizmai megfeszültek és kidomborodtak.
Izzadságcseppek folytak végig az arcán, a mellkasán. Hihetetlenül
vonzó látvány volt.
Ezt nem lehet kibírni!
– Tudok segíteni? – kérdezem többször is.
– Nem. Te csak ne emelgess! – vágta rá mindig. De úgy éreztem,
valamit nekem is csinálnom kell. Eszembe jutott, hogy az erdőben
találtunk száraz pálmaleveleket, kihordhatnék néhányat. Ha vékony
kis csíkokra szálazom őket, jól jöhetnek tűzgyújtásnál, hogy legyen
mibe kapjon a szikra.
Így is tettem.
Miközben a száraz pálmalevelek tépkedésével bíbelődtem, azon
járt az eszem, hogy vajon mi lehet otthon. Sohasem érdekeltek
különösebben a hírek, de az utóbbi hetekben a világ megváltozott.
Sosem gondoltam volna, hogy a huszonegyedik század emberét
legyűrheti egy ismeretlen, valami kínai piacon felbukkanó vírus. Azt
meg pláne nem, hogy a csak hírekből ismert, távoli szörnyűségek
egyszer felbukkannak Európában.
Már otthonról is aggasztó és nyomasztó volt követni a ránk zúduló
híreket, de az még rosszabb, hogy fogalmunk sincs, mi folyik a
világban.
– Szerinted tovább terjedt a járvány Európában, amióta nem
vagyunk otthon? – kérdezem Markot. Már egy ideje kikívánkozik
belőlem ez a kérdés. – Már mielőtt eljöttünk Londonból, akkor is
napok, sőt órák alatt annyi minden változott. Vajon mi történhetett
a nagyvilágban az elmúlt két-három napban?
– Egy biztos: nem sok jó – feleli rezignáltan. Még mindig a
kövekkel volt elfoglalva. Hogy minél pontosabban és rendezettebben
rakja egymásra őket. – Azt hallottad, hogy Amerika lezárta a
határait?
– Micsoda? – döbbenek le. – Nem, nem hallottam! És ez mit
jelent?
– Azt, hogy Amerikába jelenleg nem amerikai állampolgár nem
utazhat be. Állítólag leállították a teljes légi forgalmat is az országon
belül.
– Ezt meg honnan tudod?
– Azelőtt olvastam a neten, mielőtt a vihar alatt megjelentél a
hajón, a szalonban.
– Ez azért egy nagyon komoly lépés. Szerinted Európa is
megteszi?
– Biztosan, hacsak már meg nem tették. – Az az érzésem, hogy
Mark nem sok jót vár a következő időszaktól.
 – Szerinted is nagy a baj? – faggatom tovább.
– Ok nélkül nem zárnak le határokat, nem helyeznek karantén alá
településeket.
– Leállíthatják az egész világot egy vírus miatt? Ez
elképzelhetetlen – döbbenek le.
– Még az is lehet. De nézzük a dolog pozitív oldalát. Itt
garantáltan nem kapjuk el – nevet fel egy pillanatra, de aztán
megint elkomorodik, és így szól: – A bátyám lehet, hogy elkapta.
– Úristen! Komolyan? De hogyan? – döbbenek le. Elszorul a
szívem. Pedig nem is ismerem a testvérét.
– Egy olyan beteget operált, aki a műtét után meghalt, és kiderült,
hogy koronavírusos volt. Nem használt speciális védőfelszerelést,
csak a szokásos orvosi maszk és kesztyű volt rajta.
– Szent ég! De miért nem volt rajta védőfelszerelés?
– Mert a kórház még nem volt felkészülve a járványra. Nem tudtak
róla, hogy van már náluk fertőzött. Aznap este mondta el telefonon,
amikor a balesetünk történt. Két héten belül jelentkezniük kell a
tüneteknek, ha elkapta.
– Mennyi az esély arra, hogy elkapta?
– Inkább úgy mondanám, hogy kicsi az esélye, hogy nem kapta el.
Háromórás műtét volt. Egy zárt műtőben. Szerinted?
Basszus! Igaza van! Ez nagyon durva!
Sokáig csendben dolgozgattunk. Miután elkészült a tűzrakó
hellyel, nekiállt, hogy összeeszkábáljon egy szigonyszerű eszközt.
Fogott egy hosszú, vékony botot és a végét hegyesre faragta.
– Ez meg mihez kell? – nézek rá kérdőn. Úgy festett ezzel a
dárdaszerű eszközzel a kezében, mint a barlangrajzokon látható
mamutvadászok. Néha olyan itt, mintha visszacsöppentünk volna a
kőkorszakba.
– Halászathoz – nevet. – Nem tudom, hogy vagy vele, de én már
baromi éhes vagyok. Ha sikerül tüzet gyújtanunk, megpróbálok
elkapni egypár halat. Szereted egyáltalán a halat?
– Persze – válaszolom mosolyogva. – Imádom. Csak a szálkákat
nem szeretem.
– Van olyan étel, amit nem szeretsz? – kérdezi. Meglep az
érdeklődése. Ha ez így megy tovább, lassan többet fog tudni rólam,
mint bárki más.
– Igen, van. A tengeri herkentyűk közül a polipot és a kagylót nem
bírom megenni. A halat és a rákot viszont szeretem.
– Jól van. Akkor majd csak halat és rákot eszünk – jelenti ki.
– Attól, hogy én nem eszem meg ezeket a herkentyűket, te még
nyugodtan ehetsz – bizonygatom.
– Igazából én sem szeretem őket – kacsint rám. – Mi a kedvenc
ételed? – tesz fel egy újabb kérdést.
– Lehet egyszerű ételt mondani? – nevetem el magam. Ki fog
nevetni. – A pizzát imádom. De csakis az ananászos hawaii pizzát.
– Te jó ég! Hogy lehet pizzát ananásszal enni?! – neveti el magát.
Remek! A pasik erre mindig így reagálnak! – Kedvenc desszert? – jön
egy újabb kérdés.
– Az epres sajttorta – felelem. Ó, ha csak rágondolok, összefut a
nyál a számban. Bakker! Ha egyszer hazajutok, minimum kettővel
megajándékozom magam. – És veled mi a helyzet? Mi a kedvenc
ételed?
– Én könnyű eset vagyok. Bármilyen steak jöhet, közepesen
átsütve, desszertnek pedig én is el tudok képzelni egy kis sajttortát.
Azt hiszem, sok a közös bennünk – kacsint rám. – Hol terveztétek
volna az exeddel az esküvőtöket? – tesz fel hirtelen egy mellbevágó
kérdést. Ez meg most hogy?
– Ő ahhoz ragaszkodott, hogy Londonban legyen, és hívjunk vagy
kétszáz vendéget – mosolyodok el, ahogy felidézem magamban a
dolgokat. Emlékszem, ki sem kérte a véleményemet. De ismerve
magam, akkor is csak bólogattam volna, ha megkérdez. Nem nagyon
érdekelte a véleményem. Fura erre így, utólag rájönni.
– És hol tartottad volna te a legszívesebben? – feszegeti tovább a
témát, mintha csak megérezte volna, hogy mire gondoltam az imént.
– Nem tudom – vonok vállat. – Nekem egy ehhez hasonló
egzotikus szigeten is tökéletes lett volna, két tanúval. – Én nem
szeretem annyira a felhajtást.
– Hová mentetek volna nászútra?
– Görögországba, Santorinire.
– Te választottad?
– Nem – vallom be némi hezitálást követően.
Atyaég! Ez a sok kérdés! – mosolyodok el magamban. Mintha csak
egy kihallgatáson lennék!
– Te hová mentél volna legszívesebben? – firtatja tovább a témát.
– Talán Balira – vágom rá csekély tétovázás után. Mindig is
vonzott az a hely. Egyszer látnom kell!
Az arcát fürkészem. Érzem, talán nem erre a válaszra számított.
Mintha egy pillanatra teljesen máshol járt volna gondolatban, de
aztán tovább faggatott:
– Van Balin kívül olyan hely, ahova mindenképpen szeretnél
eljutni?
– Azt hiszem, Új-Zélandra szívesen elmennék – felelem. – Ez
valami vallatás? – kérdezem tőle nevetve.
 – Csak kíváncsi vagyok – néz rám hamiskásan.
– Ti hol voltatok nászúton? – kérdezek vissza. Ahelyett, hogy
kapásból rávágta volna, csak sóhajtott egy nagyot, és kicsit később
válaszolt:
– Balin – feleli egyszerűen. Balin? Basszus! Összeszorul a torkom.
Hát ez szép! – gondolok bele fanyar mosollyal. Miért nyilall különös
fájdalom a szívembe?
– Wow! Az menő! És mi tetszett Balin a legjobban? – fecsegek
tovább, közben meg próbálok úgy tenni, mintha nem érintett volna
érzékeny ponton a válasz. Pedig úgy érintett. Nagyon is.
– Tanah Lot.
– Az meg micsoda?
– Egy szent hely, rengeteg turista keresi fel. Egy sziklatemplom az
óceán partján, ahová csak apálykor lehet a szárazföldön eljutni.
Dagálykor az óceán elzárja az utat, és a szikla, rajta a szentéllyel, egy
kis szigetet alkot. Naplementekor eszméletlen látvány. Szerintem
nagyon tetszene neked. Új-Zélandon még én sem voltam, pedig én is
nagyon megnézném egyszer – teszi hozzá.
Ez egy nagyon furcsa beszélgetés volt.
  

Mark

Úgy éreztem, muszáj megtudnom róla egy kicsit többet. Az már

világos, hogy a seggfej exvőlegénye nem volt kíváncsi a
véleményére. Egyáltalán nem figyelt rá.
Persze hogy nem, hisz csalta, de akkor is.
Két órába telt, mire kifogtam két apró és két közepes méretű halat.
Micsoda embertelen munka! Egy dolog kell hozzá: mérhetetlen
türelem. Türelem. Ami nekem nincs.
Ugyan kikészült a tenyerem, de végül sikerült tüzet is gyújtani.
Mégpedig az ősrégi módszerrel. Száraz gallyakat gyűjtöttünk, majd
apró darabokra törtük őket. Fogtam egy botot, a földre fektettem egy
másikat, és egymáshoz dörzsöltem őket. Állítólag az ősember is így
csinálta. Húsz perc múlva már égett szagot éreztünk és kezdtünk
reménykedni.
– Ha látod, hogy kipattan egy szikra, azonnal kezdd fújni az apró
gallyakat, hogy lángra kapjanak! – adom ki az ukázt Emilynek.
Vért izzadtunk, mire sikerült. De sikerült!
Nyársra tűztük és megsütöttük a halakat. Esküszöm, soha nem
örültem még így vacsorának!
Este sokáig ültünk és beszélgettünk a tábortűz mellett.
– Nem fáj a kezed? – kérdezi egyszer csak Emily.
– Nem, dehogy – mosolyodok el a kérdésen. Szóval Emily aggódik
értem! Ez mindenképpen jó jel! – Ezzel együtt még mindig
eszméletlenül sajog – teszem hozzá.
– Mi lesz, ha éjszaka megint esni fog? A tűznek pillanatokon belül
annyi.
– Majd vigyázunk, hogy ki ne aludjon – reagálom. Aztán egypár
másodpercnyi csendet követően én is kérdezek Emilytől: – Mi
hiányzik a legjobban otthonról? Úgy értem, ha lehetne egy
kívánságod, hogy itt teremjen valami, mi volna az?
– Azt hiszem, némi váltóruha jól jönne – feleli szerényen
mosolyogva.
– Pedig szerintem egész jól elvagyunk ruha nélkül – nevetem el
magam, és eszembe jut a délutáni meztelen fürdőzésünk. De jó is
volt!
Emily egy bambuszdarabot vesz kézbe.
– Elkérhetem a késedet? – kérdi. Odanyújtom neki.
– Mire készülsz?
– Itt az ideje feljegyezni, hány napja vagyunk itt. Egy idő után
összefolynak majd a napok.
– Mit jelentsen ez? – vonom fel a szemöldökömet. – Máris
feladtad?
– Dehogy, de azért hülye én sem vagyok. Eltűntek a repülők az
égről, valami nincs rendben a világban, lehet, hogy hetekre itt
ragadtunk.
– És az tényleg olyan rossz lenne? Végül is nem olyan ez az egész,
mintha nyaralnánk?
– Neked mi hiányzik otthonról a legjobban? – reagál válasz
helyett kérdéssel.
– A brit királyi család botrányain kívül? – viccelek. – Majd
meghalok a kíváncsiságtól, hogy mi lehet Meghannel és Harryvel
Amerikában, vagy ahol éppen most vannak.
– Azt tudtad, hogy nem ők az elsők, akik a szerelmet választották
a tündöklés helyett? Tudod, mi történt VIII. Eduárddal? – vizsgáztat.
– Ő volt az, aki lemondott a trónról, hogy feleségül vehesse a
szerelmét? – vonom fel a szemöldököm.
– Wallis Simpsont. Egy többszörösen elvált színésznőt – egészít ki
Emily.
– Elvette és élete végéig kitartott mellette. – Emlékszem erre a
sztorira.
– Ez azért szép.
– Igen. Az – ismerem el. Dobok még néhány fadarabot a tűzre,
közben egy ággal megpiszkálom a parazsat, hogy jobban égjen. – Mit
olvastál utoljára?
– A saját regényemet – mosolyodik el. – Pontosan egy hete adtam
le a kéziratot a szerkesztőmnek.
– Miért pont romantikus könyveket írsz? Miért nem írsz mondjuk
thrillert?
– Mert nem szeretek borzongani. Úgy értem, jó értelemben
szeretek, de nem úgy, ahogy a thrillerekben szoktak. És a depresszív
témájú, hangulatú könyveket sem szeretem. Untig elég a
hétköznapokban átélni a szomorúságot, és reggelente
pszichopatákról, őrültekről olvasni a hírekben.
– Világos.
– Te mit olvasol a legszívesebben?
– Orvosi eseteket, tudományos cikkeket, amelyekből tanulhatok.
Mindig találok valami érdekeset, amit aztán felhasználhatok a
munkámban. Nálunk ez családi szokás. Regények helyett orvosi
szakkönyvek, lexikonok, gyógyszerismertetők sorakoznak
mindenkinél a polcokon. Emlékszem, gyerekkoromban hétvégeken
folyton azzal szórakoztam, hogy valahol felcsaptam a Pharmindex
zsebkönyvet, ráböktem egy gyógyszerre, és főzés közben
megkérdeztem anyámtól, hogy az meg micsoda. Tizennyolc évesen
úgy fújtam a gyógyszerek nevét és a hatóanyagaikat, mint a
kisoskolás az ábécét vagy a szorzótáblát.
– Mi volt eddig a legkomplikáltabb eseted?
– Amikor egy orvosi csapattal szét kellett választanunk egy
koponyájuknál összenőtt sziámi ikerpárt.
– Azt a mindenit! És mi lett velük?
– Egy harminchat órás műtéttel sikerült szétválasztanunk őket.
De az egyiküket mesterséges kómában kellett tartanunk.
Negyvennyolc óra múlva meghalt. A másik viszont életben maradt
és teljes életet élhet. – Annak ellenére jólesik visszaemlékezni erre
az esetre, hogy az egyikük számára nem végződött jól a történet.
Egypár pillanatig csak a messzeségbe bámulok. A horizont
sötétkékből feketébe kezd váltani. – Mitől rettegsz jobban? Hogy
egyedül vagyunk, vagy hogy épp velem kell egy szigeten lenned?
– Őszintén? Néha úgy érzem, az utóbbitól – mosolyodik el, mire
én is elvigyorodok. Legalább őszinte.
– Megígérem, ha évekre itt ragadunk, felőlem akár gyerekünk is
lehet – felelem, mire nevetve, hitetlenkedve megrázza a fejét.
– Na, még csak az hiányozna! Tőled egy gyerek! Ha hazajutunk
innen, meg sem fogsz ismerni. Azt sem tudod majd, melyik nap
melyik nővel bújj ágyba.
– Még mindig nem ismersz eléggé – reagálom. A bambuszért
nyúlok, és kiveszem a kezéből a kést is, majd belekarcolok két csíkot
a bambuszba. – Már két nap eltelt, és még le sem feküdtél velem. Pár
nap, és nélkülem el sem fogod tudni képzelni az életed – teszem
hozzá.
  

Emily

Sokkal jobban éreztük így magunkat, hogy sikerült meleget és fényt

adó tüzet gyújtanunk. Már nem tűnt annyira félelmetesnek az
éjszaka. Bár, elég izgalmas volt Mark mellé feküdni a kunyhóban,
amikor elálmosodtunk, majd nyugovóra tértünk. Újra érezni a
közelségét, férfias illatát. Hogy egy karnyújtásnyira voltam tőle,
miközben igazából azt kívántam, bárcsak átölelne és megcsókolna
újra.
Nem tette. És azt is tudtam, hogy miért nem. Ha ugyanis ismét
elkezdtük volna, megint egymásba gabalyodunk, és akkor már
egyikünk sem tudott volna leállni.
– Basszus, de rohadt kemény ez a nád fekhely! – állapítja meg,
amikor bemászik mellém, és megpróbálja kényelembe helyezni
magát. – Már most szétment a hátam. – A tábortűz még odakint
pislákol, így egyáltalán nincs olyan sötét, mint amilyen tegnap volt.
Látom az arcát, a kisfiús vigyorát.
Igaza van! Borzasztó kényelmetlen ez a hely!
A hajam és a ruhám füstszagú. Úgy érzem magam, mint
tinikoromban, amikor a barátaimmal a parton voltunk, és éjszaka
értem haza, de már nem volt kedvem és energiám lefürödni.
Hiányzik egy jó meleg zuhany, a fogkefém és a parfümöm!
– De legalább magasabbra kell mászniuk a hangyáknak – jegyzem
meg viccesen, miközben próbálok úgy helyezkedni, hogy ne nyomja
szét a padló se a derekamat, se a bordáimat. Képtelenség olyan
pozíciót felvenni, hogy jó legyen. Mintha csak egy öntöttvas
radiátoron próbálnék elaludni.
Tele vagyok szúnyogcsípéssel. Most is hallom, hogy két-három
szúnyog zümmög körülöttünk.
– Tegnap miért nem voltak szúnyogok, és most miért vannak? –
bosszankodom, miközben elhessegetek egyet. Mintha magam is
kissé hisztérikusnak találnám a hangomat. Utálom a szúnyogokat!
– Biztosan azért, mert tegnap este annyira fáradtak voltunk, hogy
akár skorpiók között is elaludtunk volna. Egyszerűen csak nem
vettük észre őket – feleli. – Holnap reggel tehetnénk egy kirándulást
a másik szigetre. Ki tudja, talán találunk ott valamit, ruhákat,
köteleket, egy csónakot, bármit – veti fel.
– Oké, benne vagyok! – egyezek bele. Ez jó ötletnek tűnik.
Pár percig csak csendben néztük egymást. Hallgattuk az óceán
morajlását, és az olykor kifejezetten rémisztőnek tűnő
állathangokat. A madarak hangosan rikoltoznak körülöttünk,
időnként közvetlenül mellettünk búgnak, vijjognak, veszekednek
szüntelenül. A hangjuk néha már a frászt hozza rám. Az erdő
ilyenkor, éjszaka kezd éledezni, sajnos nem tér velünk együtt
nyugovóra.
– Igaz, hogy nagyon spártai egy hely ez, viszont gondolj arra, hogy
legalább élünk – súgja Mark halkan. – Ha egyszer hazajutunk innen,
sose hagyom többé, hogy ruhában aludj mellettem!
– Ha egyszer hazaérünk, sosem fogok melletted aludni – nevetek.
– Soha ne mondd, hogy soha! – vigyorodik el.
Bár most nem csókolt meg, de akárcsak tegnap, magához húzott
és átölelt, hogy felmelegítsen. Reggel úgy ébredtem, hogy egymás
karjában fekszünk. A szám csupán centikre van az övétől. Fejem a
mellkasán pihen.
 – Jó reggelt, idegen! – üdvözöl, mikor kinyitom a szemem.
Szokatlan vidámság csillog a szemében. Miért érzem úgy, hogy már
régóta fent van? – Kitaláltam, hogy építek neked egy rendes kunyhót
– adja elő a tervét.
– Tényleg? – vonom fel a szemöldököm. – És ezt mivel
érdemeltem ki?
– Igazából a helyzet az, hogy szarrá csíptek a szúnyogok, szétment
a hátam a fekhelyünkön, és ez így nem mehet tovább – nevet. –
Szóval igazából nem is a te érdemed, inkább a szúnyog
haverjainknak köszönheted.
– Az nem haver, aki állandóan szívja a véredet – figyelmeztetem,
miközben megpróbálok kibontakozni az öleléséből, de nem enged.
Elkapja a derekamat és visszahúz.
– Csak ne olyan sietősen! Hol marad a jóreggelt-puszi, hölgyem? –
kezdi az incselkedést. Nem hagyom magam, megpróbálok
menekülni, de ő az erősebb. Végül alatta kötök ki. A szája ismét csak
centikre van az enyémtől.
– Az csak a pasimnak jár – húzom.
– Aki most történetesen én lennék? – kérdezi hatalmas vigyorral
az arcán.
– Miért lennél? – teszem a hülyét.
– Megérzés. Mert arra vársz, hogy megcsókoljalak.
– Egyrészt ki kell ábrándítsalak: nem várom. Másrészt lehet, hogy
titokban egy döglesztően jóképű, szívtipró pasi után epedek.
– Te csak utánam epekedhetsz – szögezi le. – És utánam is
epekedsz. Átlátok rajtad.
– Már mondtam, engem a Casanovák nem érdekelnek – adom még
mindig a közömböst.
 – Mit vársz tőlem, tulajdonképpen két napja együtt élünk – nevet.
– Az nem jelent semmit.
– Nem szoktam együtt élni senkivel, akivel nincs szex.
– Akkor most kiteszed a szűrömet? – sandítok rá kérdőn.
– Nem, szó sincs róla, inkább csak emlékeztetlek a lényegre:
hamarosan meg kell kapjalak.
– És ha nem így lesz?
– Akarsz fogadni?
Mégis mitől ilyen ellenállhatatlanul magabiztos ez a pasi? Bakker, ha
valaki, ő biztosan bármilyen nőt meg tudna szerezni magának.
Miért kellett egy lakatlan szigeten kikötnöm a világ egyik legnagyobb
nőcsábászával?
Valahogy sokkal, de sokkal könnyebb lenne, ha valaki más lenne
itt velem. Csak ne pont ő.
  

Mark

Egyre inkább az az érzésem, hogy valami nagy baj van. Sehol egy
repülő, sehol egy hajó. Még a szigetek közt ingázó hidroplánokat se
látni. Vagy egy olyan szigetre sodort minket az áramlat, amely még a
térképen sincs rajta, amit kizártnak tartok, vagy pedig leállt a világ.
Mi lesz velünk itt, ezen a szigeten? Mi lesz, ha hetekre, hónapokra itt
ragadunk? Ebbe mondjuk jobb bele se gondolni.
Esküszöm, olyan, mint egy börtön. Itt vagyunk egy földi
paradicsomnak beillő szigeten, de a civilizáció nélkül ez mit sem ér.
Nincs itt a családunk, nincsenek nálunk a személyes tárgyaink,
nincsenek velünk a barátaink, be vagyunk ide zárva, nem mehetünk
el, nem mehetünk sehová.
Karanténban vagyunk egy lakatlan szigeten.
Jóval előbb fent voltam, mint Emily, és nem bírtam másra
gondolni, csak erre. Vajon őt is ugyanennyire aggasztja a helyzet?
Igazából addig jó, amíg nem gondol bele. Hiba lenne megijeszteni.
Valahogy el kell hessegetnem ezeket a haszontalan gondolatokat.
Nézzük a dolgok jobbik oldalát: van vizünk, van élelmünk, van
fedél a fejünk fölött. Legalább kipróbálhatjuk, milyen is volt a régi
időkben az élet, amikor az embernek egyedül kellett gondoskodnia
magáról. Saját magának kellett élelmet szereznie, magának kellett
elkészítenie az eszközeit, a szerszámait. Ugyan segítségünkre van a
modern világban szerzett sok tapasztalat, de így is magunkra
maradtunk. Egyedül kell boldogulnunk.
Google nélkül – nevetem el magam csendben. Otthon mennyivel
egyszerűbb. Ha valamit nem tudsz, csak ráguglizol. A net mindenre
válaszol. Mindenben segít. Ha valamit nem tudsz megcsinálni, csak
keresel a problémáról a YouTube-on egy videót.
Hát most nincs itt YouTube. Nincs itt senki és semmi. Csak mi.
Emily és én.
Egyedül maradtam egy nővel, akihez egyre jobban, szinte elemi
erővel vonzódom.
Bárcsak hallgattam volna Chase-re, amíg lehetett!
De még az is lehet, hogy ez a lecke kellett ahhoz, hogy észhez
térjek.
Semmi nem történik ok nélkül.
  

Emily

Ettünk néhány banánt és másfél órán belül a sziget másik végén

voltunk.
– Ez elképesztő! Most simán át lehet gyalogolni – esik le az állam
elnézve a végtelen hosszúnak tűnő, vékony, homokos szakaszt. Akár
egy járdán, át lehet rajta gyalogolni a szemközti szigetre. Fehér
homok mindenfelé, amerre csak a szem ellát. Itt-ott kisebb-nagyobb,
simára csiszolódott sziklák merednek ki a homokból.
Megszámlálhatatlanul sok kagyló és korall hever szerteszét. Egyik
szebb, mint a másik.
– Ó, anyám! De puha ez a homok – állapítom meg néhány lépés
után. Ez eszméletlen, itt sétálok az óceán közepén. Mintha csak
szétnyílt volna a tenger, hogy utat nyisson nekünk.
Annyira leapad délelőttönként a víz, hogy járható út bukkan elő a
két testvérsziget között. Van, hogy egy-egy nagyobb hullám átbukik
rajta és egy pillanatra beborítja a lábam alatt a talajt, de a következő
másodpercben már vissza is húzódik az óceán. Felemelő és egyben
félelmetes érzés itt sétálni.
– Biztonságos ez? – nézek Markra tanácstalanul megtorpanva,
amikor hirtelen a térdemig felcsap a víz és eltűnik alattam az út.
– Persze – feleli nevetve. – Viszont a dagály beállta előtt el kell
indulnunk visszafelé, különben odaát ragadunk. Egy napra
legalábbis – magyarázza. Mire ezt kimondja, a víz ismét
visszahúzódik.
Eszméletlen ez a hely!
 Eddig azt hittem, a képeslapok hazudnak, amikor ilyen
paradicsomi helyeket mutatnak. Meg voltam róla győződve, hogy
ügyes grafikusok csinálják ezeket Photoshopon. Most már biztosan
tudom, hogy nem. Sőt! Egyáltalán nem tudják visszaadni ezeknek az
egzotikus turistaparadicsomoknak a szépségét.
A szemközti sziget valamivel kisebbnek tűnik. Fogalmam sincs,
mire számít Mark, mi lesz odaát, de igaza van, körül kell néznünk.
Most nekünk bármi jól jöhet. A legjobb az lenne, ha találnánk egy
működőképes telefont.
Álmodozni jó! Nyilván minden lesz ott, csak telefon nem –
mosolyodom el magamban a naivságomon.
Vagy húsz percbe telt, mire átértünk a túlpartra. Esküszöm, még
soha nem éreztem ennyire romantikusnak egy kirándulást. Lehet,
hogy csak a környezet tette, vagy egyszerűen Mark jelenléte, nem
tudom.
Ahogy jött mögöttem, éreztem, hogy egyfolytában a fenekemet
fixírozza. A tekintete valósággal leolvasztotta rólam a ruhát.
Pontosan úgy mustrált, mint aki pajzán dolgokra gondol. Minden
porcikámmal éreztem, hogy készül valamire.
– Tetszik, amit látsz? – töröm meg a csendet, amikor hirtelen
hátralesve azon kapom, hogy tényleg mustrál.
– Még szép, hogy tetszik – feleli teli szájjal vigyorogva. Még csak
nem is tagadja! – csal mosolyt a számra az őszintesége. A tekintete
azonnal egybeolvadt az enyémmel. Folyton zavarba ejt. Még mindig.
Ez már őrület! – Mondd csak, minek van rajtad ez a strandkendő? –
kérdezi.
– Hogy ne láss belőlem túl sokat! – felelem fél szemmel
hátrasandítva. Mielőtt még újra előrenéznék, még látom, ahogyan
válaszom hallatán komisz mosolyra húzódik a szája.
Mindössze egypár lépést mentem így előtte, amikor egyszer csak
éreztem, hogy megfogja a csuklómat. Utánam nyúlt, elkapott, és
váratlanul visszahúzott magához. Megint szembe találtam magam
kőkemény, gyönyörűre formált, izmoktól dagadó, napbarnított
mellkasával. A közelsége valósággal megbénított. A testemet
melegség járta át. Úgy bizsergett, mintha csak az első randevúmon
lennék. Miért van rám ilyen hatással?
A karjába zárt az óceán kellős közepén, két sziget között. Átölelt
és nem eresztett. Karjai erősen átfogták a derekamat. Pár pillanatig
várt, miközben végigsimítottam az ujjaimmal izmos karját,
felfedezve és körbejárva minden egyes domborulatát.
– Nézz rám – kérte, és amikor megtettem, csak bámultuk egymást.
Felfedeztem három anyajegyet az arcán. Láttam a barázdákat a
szeme sarkában, melyek a szája szegletében felbukkanó csintalan
mosollyal jelentek meg. Közben a szél belekapott a hajunkba. Olyan
volt minden, mintha egy romantikus film főszereplői lennénk.
– Mit csinálunk? – lehelem. Képtelen vagyok akár egy szót is
kipréselni magamból. Felajz a látvány. Az, ahogyan rám néz.
– Játszunk egy kicsit – jön a válasz pajzán félmosoly kíséretében.
Megőrjít ez a pasi!
Kezével a fülem mögé terel néhány kósza hajtincset, majd a
hüvelykujjával végigsimítja az alsó ajkamat. Szépen, lassan.
Muszáj nyelnem egyet, mert eszméletlen érzés, épphogy csak fel
nem nyögök. Aztán közelebb hajol és megcsókol. Lágyan, finoman,
édesen. Puha ajka simogatja az enyémet. Megnyílok előtte és utat
engedek a nyelvének, hogy játsszon az enyémmel.
Imádom ezt az érzést! Őrületesen jól csinálja! Eszméletlen jó vele
lenni!
Akárhányszor csak hozzám ér, a testem új életre kel.
Annyira belefeledkeztem a csókunkba, hogy észre sem vettem,
hogy kioldotta a strandkendőmet. Egyszer csak arra eszméltem,
hogy a kötés kibomlott, és Mark komisz vigyorral az arcán lehúzza
rólam a finom anyagot.
– Hékás! – szólok rá azonnal, amint észreveszem a turpisságot.
Vigyorogva, totál elégedett fejjel néz vissza rám. Hiába kapok a
kendőm után, a magasba emeli és nevet. – Ne már! Add vissza a
kendőmet! – szólok rá.
Tehetetlennek érzem magam. Mark magas. Így ha még ugrálnék is,
akkor sem tudnám visszaszerezni, nem érném el.
– Most elégedett vagy? – vonom kérdőre. Összehúzott szemmel,
morcosan meredek rá. Próbálom elterelni a figyelmét a
bikinifelsőmből jóformán kibuggyanó melleimről.
Láthatóan remekül szórakozik.
– Nagyon is – nevet még mindig.
– Mesélj, mihez kezdesz egy női strandkendővel? – faggatom.
– Még az is lehet, hogy elrejtem a többi ruháddal együtt, hogy
amíg össze vagyunk zárva, csakis meztelenül flangálhass előttem.
– És ha én nem akarok meztelenkedni előtted?
– Akarsz, csak még nem tudod.
– Attól nem lesz előbb szex köztünk, ha elkobzod a ruháimat –
figyelmeztetem.
– Gondolod?
– Nem gondolom, tudom – vágok vissza.
Önbizalmam újabb mosolyt csal az arcára. Egyre jobban zavarba
ejt, ahogyan rám néz.
 – Mit szólnál, ha kipróbálnánk? – kérdezi közelebb lépve. – Mibe,
hogy nem mersz ma éjszaka meztelenül aludni velem, úgy, hogy én
is ruhátlan vagyok – húz. Provokál. A szavaival kóstolgat.
Belepirulok, mert a puszta gondolat is felizgat: vajon milyen lehet
pucéran aludni mellette?
– Nem megyek bele az ostoba kis játékaidba!
– Akkor, ha meggondoltad magad, szólj, és visszakapod a
kendődet – közli sátáni mosolyra húzva a száját, azzal továbbindul.
Pontosan olyan fejet vágott, mint aki tudja, hogy amit gonoszul
eltervezett, az be is fog következni.
Nem adom meg neki ezt az örömet! – fogadkozom.
Hacsak nincs valami bérgyilkos ezen a szigeten, saját kezűleg nyírom
ki ezt a pasit! – dühöngök magamban. A kis játékával elérte, hogy
kendő nélkül, egy szál bikiniben flangáljak előtte. A tetejében még
azt is hagytam, hogy megcsókoljon. Már megint.
Ráadásul még baromira élveztem is!
  

Mark

Tudom, hogy most meg tudna fojtani egy kanál vízben – vigyorodok el
magamban. Szemét húzás volt lefejteni róla a kendőjét, de ez van.
Egyszerűen muszáj volt látnom a csodás fenekét és a még csodásabb
melleit. Nem takargathatja előlem tovább magát!
Most már legalább akkor legeltethetem rajta a szemem, amikor
csak akarom. Ennyi élvezet jár nekem, ha már itt ragadtunk ezen a
szigeten.
Vajon akkor is túléli, ha nem ugrom utána? – mélázok el egy
pillanatra. Belegondolni is szörnyű!
Igazából egész nap el tudnám nézni. A kis falatnyi, kék bikinije
alig takar valamit. A mellei teltek és formásak. Valósággal
hívogatnak.
Borzasztó rossz színész. Játssza a sértődöttet, ami kifejezetten
mulatságos. Sebaj, annál jobb lesz kiengesztelni – mosolyodok el
magamban.
Előre tudom, hogy ez a másik sziget is lakatlan. Már akkor tudtam,
amikor először, távolról megláttam. Ennek ellenére muszáj
körülnéznünk. Mostantól nyitva kell tartani a szemünket. Bármilyen
hasznos holmi nagyon jól jöhet.
Magunkra maradtunk. Ki tudja, meddig.
Ahogy ott, a homokban sétáltunk Emilyvel, minden olyan
tökéletesnek tűnt. Nem jutott eszembe folyton Gina, nem agyaltam
a munkán, és azon sem, hogy igazából mi történik most pontosan
velünk. Egyszerűen csak jó volt vele lenni.
 Látni a csodás idomait persze még jobb volt.
A csókunkat még szívesen megismételném párszor, de már így is
kihúztam a gyufát, hogy elkoboztam a kendőjét. Előttem sétál, és
amikor nem néz ide, az orromhoz emelem a finom anyagot, és
beleszagolok. Emily-illata van. Elbódít ez a mesés illat. Egyre inkább
hatalmába kerít az érzés, hogy akarom őt. És ezt nem csak a
fenekének mesés látványa teszi.
A másik szigetre érve úgy döntöttünk, megszaporázzuk a
lépteinket, hogy időben visszaérjünk, még jóval a dagály előtt. Ki
tudja, ezen a szigeten talán még víz sincs, így nagyon nem lenne jó,
ha itt ragadnánk.
A parton sétáltunk, míg egy meseszép lagúnához nem értünk.
Két oldalról hatalmas, szürke gránitsziklák szegélyezték az öblöt,
közöttük pedig hosszan elnyúló, vakítóan fehér, homokos part várt
minket. Szinte bújócskázni lehetett a grandiózus, sima tapintású
kövek között, olyan nagyok is akadtak köztük. A látvány tisztára La
Digue-re emlékeztetett.
Ez Seychelle-szigeteki hangulat. Határozottan.
A kövek mellett elhaladva a hullámok többször ellepték a
lábunkat. Nem volt más út, csak a köveken át juthattunk tovább.
Aztán odaértünk a lagúnához.
Bámulatosan szép ez a hely! – döbbenek le. Emily arckifejezéséből
ítélve, ő is pont így látja.
Ahogy továbbmentünk, egy esküvői helyszínhez értünk.
Legszívesebben hangosan felröhögtem volna. Ilyen nincs! Egy
esküvői díszbe öltöztetett pavilon állt előttünk. Óriási! Hát,
összeházasodni már van hol!
– Ez meg mi a csoda? – kérdezi Emily nagy, csillogó szemekkel. –
Ha ez itt áll, akkor bizonyára vannak emberek is a szigeten! –
lelkesül be.
– Akár napokkal ezelőtt is lehetett az utolsó esküvő – felelem
egykedvűen. Egy deszkákból ácsolt dobogó van előttünk, rajta négy
oszlop, azok tartják a tetőt. Körbe fehér, finom anyagból készült
baldachin. Egy asztal és két rattanfotel is áll rajta.
– Szerinted itt szoktak esküvőket tartani? – kérdez vissza még
mindig csillogó, tágra nyílt szemmel.
– Azt mondtad, te is szívesen mennél férjhez egy ilyen helyen –
emlékeztetem. – Most legalább élőben láthatsz egyet.
– Szép. És vajon hol lehet a hotel? Vagy ide úgy hozzák át a
jegyespárokat? Csak azért, hogy egy lakatlan szigeten
házasodhassanak össze?
– Pontosan – reagálom. – Ezen a szigeten biztosan nincs hotel.
Valószínűleg hajóval vagy motorcsónakokkal jönnek a közeli
szigetekről – teszem hozzá.
– Akkor csak ez van itt? – kérdezi elszontyolodva, mintha azt
közöltem volna vele, kitört a harmadik világháború.
– Úgy tűnik – vonok vállat. – De nézzük a dolgok jobbik oldalát.
Ha mást nem is, összeházasodni már össze tudunk – kacsintok rá,
mire a fejét rázza, és égnek emeli a szemét.
– Nagyon vicces – közli.
– Amondó vagyok, nézzük meg, van-e víz ezen a szigeten, és ha
van, alakítsuk át ezt a pavilont kunyhónak – ötletelek.
– A másik sziget miért nem jó? – kérdezi.
– Mert ez szebb. Ezt a pavilont nem bírjuk átcipelni, észszerűbb itt
maradni. Legalább nem a földön, a homokban fogunk aludni, hanem
lesz alattunk normális padló – magyarázom. – Ezeket az anyagokat
is felhasználhatnánk – mutatok a baldachinra.
– Jó ötlet – ért egyet Emily.
– Járjuk gyorsan körbe a szigetet még a dagály előtt, hogy
visszaérjünk. Ott már van valami kész fedél a fejünk felett, holnap
pedig átcuccolunk és itt telepszünk le.
– Rendben – egyezik bele.
Végre valami jó is történt velünk. Ebből a pavilonból egy klassz
házikót lehet kialakítani. Már csak az a kérdés, hogy hol lehet ivóvíz
ezen a szigeten.
  

Emily

Gyönyörű partszakaszra értünk Markkal. Szerintem még soha nem

láttam ilyen szépet. Naphosszat tudnék itt ücsörögni a homokban,
csak a vizet vagy épp a naplementét bámulni.
Mark iménti játéka a strandkendőmmel… Megáll az eszem! Fogta,
és elkobozta. Azóta sem adta vissza. A csuklójára tekerve hordja.
Kénytelen vagyok egy szál bikiniben flangálni. Én ehhez túl
szégyenlős vagyok!
Aztán meg ez az esküvői díszlet! Az eszem megáll! Itt
szerelmespárok szoktak összeházasodni! Mi pedig kisajátítjuk és
házikónak alakítjuk át.
Egyetértek Markkal, ez a hely még annál a másik szigetnél is
sokkal szebb, káprázatosabb, ahol eddig voltunk.
Már majdnem körbejártuk a szigetet, de édesvízre eddig nem
bukkantunk. Mark bement a fák közé körülnézni. Egy kis idő múlva
meglepetéssel tért vissza.
– Ezt nézd, mit találtam! Egy kalap! – Hitetlenkedve, döbbenten
nézem a zsákmányát. Jé, hát ez hihetetlen!
Ez egy csodaszép, fehér, női, nyári kalap!
– Ezt meg hol találtad? – meredek rá értetlenül.
– Odabent az egyik fa tövében. Biztosan itt felejtette valaki, vagy a
víz sodorhatta partra egy hajóról, nem tudom. De kifogástalan
állapotban van! – mutatja vidáman, aztán egy gyors mozdulattal a
fejembe nyomja a kalapot. – Legalább nem kapsz napszúrást! – teszi
hozzá.
 Ezt el sem hiszem! Egy kalap! Nem hittem eddig, hogy ennyire lehet
örülni egy apróságnak.
Kézbe veszem és megszemlélem. Szinte tiszta új!
Hihetetlen!
– Mást is találtál?
– Nem, egyelőre csak ezt – feleli. – De keressünk tovább, hátha a
végén még kincset is találunk – nevet.
Annyira gyönyörű időnk volt! Hétágra, ragyogóan sütött a nap
egész délelőtt. Aztán egyszer csak csúnya gomolyfelhők kezdtek
gyülekezni az égen.
– Basszus! Ez nem néz ki valami jól. Ebből oltári nagy zuhé lesz –
állapítja meg Mark az eget kémlelve. – Gyere, vissza kell jutnunk a
szigetünkre, mielőtt leszakadna az ég! – közli. Szó nélkül kézen fog
és gyors léptekkel elindulunk visszafelé.
Egyre jobban beborult. Ez már a vihar előtti csend.
– Rohadt messze vagyunk a homokpadtól! – aggályoskodok.
– Nem baj! Siessünk! – Érzem rajta, hogy ő is aggódik. Mi lesz, ha
nem érünk vissza? Bőrig ázunk, de ez csak a kisebbik baj, mi van, ha
nem szimpla eső lesz, hanem óriási vihar?
Messziről már láttuk a homokpadot, pontosabban azt, ahogyan az
egyre magasabb hullámok újra és újra beterítik. Futva tettünk meg
még vagy kétszáz métert.
– Az ördögbe is! Ilyen nincs! – szentségel Mark. – Megáll és a
térdére támaszkodva liheg. – Most már őrültség lenne nekivágni!
Nem is kellett többet mondania, láttam én, hogy a dagály és a szél
egyszerre érkezett meg. Lehetetlenség visszajutni ma már a szigetre.
– És most mi lesz? – sandítok rá tanácstalanul.
– Gyere! Keressünk egy helyet, ahol meghúzhatjuk magunkat! –
fog kézen ismét.
Bakker! Semmi kedvem bőrig ázni! Iszonyú félelmetes az ég! Ilyen
nincs! Elegem van a trópusi viharokból!
  

Mark

Az eső még nem lenne gond, de ez nem egy szimpla zivatar lesz,
masszív vihar közeleg. Tudom, látom, érzem. Ilyenkor apámmal már
rég a part felé tartottunk, ilyen időben nincsenek hajók a nyílt vízen.
Két nappal ezelőtt pontosan egy ilyen viharban vesztünk majdnem
oda Emilyvel.
Nem hiszem el, hogy ez történik velünk! Elég volt a trópusi
ciklonokból! Ha már itt ragadtunk, miért nem lehet legalább jó idő?
Minél előbb fedél kell a fejünk fölé! De mégis hol?
Itt semmi sincs, csak homok, fa és még több fa.
Talán a sziklák tövében megbújhatnánk. Ott legalább a széltől
védve leszünk valamennyire – ötletelek magamban.
– Pálmaágak kellenek gyorsan, hogy legyen legalább valami a
fejünk fölött!
Visszasiettünk a lagúnába, az esküvői pavilonhoz. Arra nincs
időnk, hogy a pavilont kunyhóvá alakítsuk, de arra igen, hogy a
pálmalevelekből kis tetőt fabrikáljunk magunknak.
Gyorsan dolgoztunk. Fogtunk néhány indát, és összekötöttük a
pálmaágakat.
Basszus! Miért tűnik ez reménytelennek?
Hamar kiderült azonban, hogy a sziklák mögé bújni sem jó ötlet. A
víz egészen beteríti őket. A hullámok óriási erővel csapnak ki a
partra. Nem maradhatunk a víz közelében – vonom le a
következtetést. – De a fák között is veszélyes a viharban.
Óriási! Csapdába kerültünk!
  

Emily

Egyre jobban félek. Érzem Markon is, hogy nyugtalan. A szél lassan
orkánná fokozódik. Kétségbeesetten kapaszkodom a táskámba és az
új kalapomba, mintha csak az életem múlna ezen.
– Most mihez kezdjünk? – kérdezem Marktól tanácstalanul. A
szokottnál jóval hangosabban kell beszélnünk, már-már kiabálunk,
hogy halljuk is egymást.
– Fogalmam sincs – feleli, vagyis inkább harsogja őszintén. A
tekintete tele van aggodalommal. – Bármennyire veszélyes is
bemenni vihar idején egy pálmaerdőbe, meg kell próbálnunk. Egy
nagyobb lombkoronájú fa alatt talán meghúzhatjuk magunkat –
javasolja.
– Remélem, nem fújja el a másik szigetről a ruhánkat a szél –
jegyzem meg. Basszus! Mi a túrót fogunk csinálni ruha nélkül? Hogy
lehettünk ilyen hülyék, hogy otthagytuk a holminkat? Mondjuk azért
jöttünk át, hogy körülnézzünk, hogy hasznos és használható
dolgokat keressünk. Észszerűtlen lett volna még a ruháinkat is
magunkkal cipelni a nagy melegben. Viszont most itt állunk: Mark
egy szál alsógatyában, én pedig a bikinimben.
Ahogy beértünk a pálmaerdőbe, meghallottam a szél félelmetes
süvítését. A fák szinte a földig hajlottak a szélben, tépte-cibálta őket
a vihar. Mindenhonnan folyamatosan puffanás, reccsenés, ropogás,
sistergés és csattanás hallatszott. Ijesztő volt, folyton
összerezzentem. Hol ágak, hol kókuszdiók potyogtak a magasból, és
törtek ketté a földön. Erre a látványra azonnal megtorpantam.
 – Ne menjünk beljebb! – kértem Markot. Ahogy ezt kimondtam,
tőlünk alig pár méterre, hangos puffanással landolt egy óriási
pálmalevél.
– Igazad van! Ez túl veszélyes! – ismeri el.
Egy esőcsepp hullott az arcomra. Elkezdődött. Megérkezett az eső.
Már csak ez hiányzott!
Tébláboltunk egy darabig, aztán Mark mégiscsak a sziklák felé
vezetett.
– Nézd, nemcsak a parton vannak sziklák, hanem itt, beljebb is! –
örvendezett. Fogta a kezemet. Szorosan maga mögött tartott, úgy
haladtunk a dzsungelszerű erdőben. Alig távolodtunk el a parttól, de
már mindenütt indák, liánok lógtak le a fákról. Két testesebb,
majdhogynem embermagasságú sziklatömb mögé húzódtunk be. A
fejünk fölött ugyan semmi sem volt, de legalább szélárnyékban
lehettünk a sziklatömbök tövében.
Mark átölelt, úgy óvott a széltől. A fejünk fölé emeltük a
pálmalevelekből készített kis takarónkat. Pont jókor, mert az eső úgy
igazán csak ezután kezdett rá.
– Ne haragudj, hogy miattam kell itt lenned! – szólalok meg.
– Elhinnéd, ha azt mondanám, sehol sem lennék szívesebben? –
feleli csábos félmosolyra húzva a száját.
Miért dobogtatja meg mindannyiszor a szívemet, amikor ilyeneket
mond? Vajon hihetek neki? Ugyan! Miért ne hihetnék?!
A szél olyan erősen fúj, hogy szinte leteríti a fákat. Az összeset
egyszerre, egy irányba dönti. Dörög és villámlik. Hatalmas
csattanással zuhannak le vaskos ágak a magasból. A kókuszdiók
egymás után törnek ketté, hasadnak szét földet érve. Rémült
állathangok hallatszanak a távolból.
 Basszus, egy trópusi ciklon közepén vagyunk! Már megint! Csak
ezúttal nem a nyílt tengeren csapott le ránk, hanem a szárazföldön.
Pillanatok alatt eláztunk. A ruhánk, a hajunk, a bőrünk,
mindenünk csurom víz volt. És csak esett és esett. Úgy zuhogott,
mintha dézsából öntenék.
– Mi van, ha még éjszaka is tombolni fog a vihar? – ordítom oda a
kérdésemet Marknak. Szorosan mellettem van, de ha nem kiabálnék,
semmit sem hallana.
– Akkor megszívtuk – feleli halvány mosolyra húzva a száját. Még
így, zuhogó esőben is annyira közel érzem magamhoz. Ahogy rám
néz, ahogy óv! Azt hiszem, kezdek kötődni hozzá. Jobban is, mint
szabadna.
– Terítsd magadra a strandkendődet – tekeri le karjáról a
kendőmet. – De azért ne hidd, hogy megúsztad a pucérkodást! –
súgja oda édes, kisfiús vigyorral az arcán.
Órákon át tombolt a vihar. Már azt hittem, sosem lesz vége, de
aztán abbamaradt és újra kisütött a nap.
Végre!
  

Mark

Ez a rohadt vihar! Basszus! Pont ez hiányzott! – dühöngök magamban.

Szarrá áztunk megint! Ez így nem mehet tovább!
Minden csurom nedvesség körülöttünk. A fák leveleiről csöpög
ránk a víz. És a szemtelen kis szúnyogok is megjelentek. Összevissza
csíptek minket. Ahogy a sziklák tövében kuporogtunk, egészen
elgémberedtünk. Jó volt végre felállni és kinyújtózni.
Itt ragadtunk. Ma már képtelenség lenne visszamenni a
cuccainkért. Ideje munkához látni és átalakítani a pavilont lakható
hellyé – határozom el magam.
A baldachint jól megtépázta a vihar, de még egyben van.
Szerencsére nem szakadt el. Az anyag jó lehetne függönynek –
agyalok felmérve a károkat.
Amíg én a pavilont mérem fel, Emily lerakja a táskáját az egyik
rattanszékre, majd felkiált. A szívbajt hozta rám.
– Oda nézz, egy teknőscsalád! – mutat a távolba. Nem messze
tőlünk, a kövek előtt óriásteknősök bandukolnak. Ráérősen,
komótosan. – Azt a mindenit, milyen cukik!
Felkap a földről egy pálmaágat, és odaszalad hozzájuk. Lassan,
óvatosan közelíti meg őket, hogy meg ne ijedjenek, majd megkínálja
őket levéllel.
– Az idősebb biztos az apa. Jó öreg lehet, talán százéves is
elmúlhatott – magyarázza. Akár egy kisgyerek, úgy be van zsongva.
A teknősök ráncos bőrét óriási páncélzat fedi. Két kisebb példány is
van, egészen kicsik. – Hihetetlen, mintha egy állatkertben lennénk!
 Gondoltam, hogy míg Emily az óriásteknősökkel tölti az időt,
megyek és begyűjtök néhány indát. Ott egy óriási fa, melyről
kötegekben lógnak. De képtelenség lentről lecibálni őket. Fel kell
másznom – jövök rá hamarosan.
Bakker. Régen azért ez könnyebben ment! – nevetek magamon,
mikor megcsúszom a nedves fakérgen, és felsértem a lábam. Érzem,
hogy már nem engedelmeskednek úgy a tagjaim, mint tizenéves
koromban, amikor minden délutánt a fák tetején töltöttem.
Akkoriban nem foghatott ki rajtam valami nedves törzsű fa. Hiába,
harmincöt év az harmincöt év.
Valahogy felküzdöm magam egy vaskosabb ágra, és előhúzom a
zsebkésemet. Basszus! Mihez kezdenénk, ha ez nem lett volna a
zsebemben?
– Mark! – hallom egyszer csak meg Emily hangját.
– Itt vagyok! Erre! – felelem a fáról.
– Hol? – kérdez vissza.
– Fölötted. A fán – navigálom tovább.
– Mit csinálsz odafent? – kérdezi nevetve.
– Indákat vágok a kunyhóépítéshez – magyarázom.
– Oké, de miért vérzel? – tapint rá a lényegre. Érzem, hogy sajog a
térdem, tudom, hogy vérzik, de próbálok nem foglalkozni vele.
Másra kell koncentrálnom.
– Csak egy kis karcolás – kiáltom le neki, hogy megnyugodjon.
Jó ideig azzal bíbelődöm, hogy indákat vágjak le a fáról.
Igyekeztem minél hosszabbakat és vaskosabbakat kiválasztani.
Mikor sikerült úgy tíz-tizenkettőt lenyiszálni, lemászok Emilyhez.
Végig aggódva figyelt, és bosszankodott, hogy lehetek olyan
felelőtlen, hogy felmásztam erre a fára. Bakker, mintha az anyámat
hallanám! – mulatok magamban.
– Ne csinálj többet ilyet! – bokszol bele a karomba játékosan,
mikor lehuppanok a földre. – Halálra izgultam magam!
– Ugyan miért? – nevetek.
– Tisztában vagy vele, hogy akár le is eshettél volna? – von
kérdőre.
– Igen. De nem estem le – adom az ártatlant. Van benne
gyakorlatom, az egész gyerekkorom azzal telt, hogy anyámat
nyugtatgattam.
– Csuromvér a lábszárad! – hívja fel a figyelmemet.
– Sebaj, megyek és megmártózom, a sós víz fertőtlenít –
vigyorodok el.
Azzal fogtam a levágott indákat, és kihúztam őket a partra,
egyenesen a pavilonhoz. Aztán úgy, ahogy voltam, becsobbantam az
óceánba.
– Gyere be! – szólok ki a vízből, mire csak megrázza a fejét. –
Eszméletlenül jó a víz!
– Eleget áztam az esőben – jön a válasz.
– Csupa sár vagy! Vonszold be a csodás seggedet a vízbe! –
noszogatom ismét, mire végül beadja a derekát.
Kisütött a nap. A vihar olyan gyorsan elmúlt, ahogyan jött. A szél
még ugyan fúj, de ezt leszámítva egész jó strandidő lett.
– Te jó ég! Ez tényleg nagyon meleg! – állapítja meg nyakig
elmerülve a vízben. Pár lépést tesz felém, de aztán fájdalmasan
felkiált és a lábához kap.
– Jézusom! Mi történt? – kérdezem, és azonnal odamegyek hozzá.
– Basszus! Azt hiszem, beleléptem valamibe – panaszolja
kétségbeesetten. Ahogy közelebb érek, látom, hogy véres körülötte a
víz.
– Azonnal kifelé! Lábra tudsz állni? – kérdezem, de meg se várom
a választ. Ölbe kapom és kiviszem. Egyenesen a pavilonhoz sietek
vele, a székekhez.
Leültetem és a sérült lábát az asztalra teszem.
Látom az arcán, hogy erős fájdalmai vannak. Idegesít, hogy még
mindig nem tudom, mi a franc történt.
– Mutasd, mi a baj! – utasítom. Előjött belőlem az orvos.
– Fogalmam sincs! Ráléptem valamire, valami szúrósra. Szerintem
bele is ment valami.
– Egy tengeri sün tüskéje – reagálom azonnal, ahogy
megpillantom a mélyre fúródott, de még kiálló tüskéket a talpában.
Hát ez bizony nem kicsit fájhat.
– Mégis, hogy kerül tengeri sün egy homokos partra? – fújtat. –
Borzasztóan sajog, ezt nem lehet kibírni – panaszkodik. A szeme
sarkában könnycseppek bukkantak elő. Próbált erősnek mutatkozni,
de láttam rajta, hogy iszonyú fájdalmai vannak.
– Biztosan a vihar sodorta ki – reagálom, de igazából teljesen a
lábára összpontosítok. Ez elég csúnya. Legalább öt-hat tüske ment
bele. A végük kint van, de basszus, a tengeri sün tüskéje horgas,
rohadt könnyen beletörik, ha megpróbáljuk kiszedni. A méreg már
láthatóan hat. Ha nem szedjük ki mind, betokosodik és fertőzést
okoz.
Hogy a franc esne bele! Nincs nálam sem ecet, sem alkohol, sem
betadine, semmi, amivel fertőtleníthetném. Leszámítva a
tengervizet. Még egy nyomorult sterilizált szikém sincs,
fájdalomcsillapítóról vagy antibiotikumról nem is beszélve.
Rohadt veszélyes dolog távol lenni a civilizációtól. Egy ilyen apró
baleset, és kész a baj.
  

Emily

Nem vagyok jól. Talán a túlzott melegtől vagy a fájdalomtól, nem

tudom. Érzem, hogy hevesen ver a szívem. Nagyon hevesen.
Szeretnék lefeküdni, mert kezd elsötétedni előttem a világ. Bizsereg
a homlokom.
Emily, nem ájulhatsz el! – buzdítom magam.
– Emily, jól vagy? – hallom Mark hangját. Szakszerűen vizsgál,
ami megnyugtat. Bár, ha arra gondolok, hogy ő ugyan orvos, de
gyógyszerünk az nincs, még rosszabbul vagyok. Belegondolni is
szörnyű!
– Bízol bennem, Emily? – kérdezi, mire csak bólintok. Többre
úgysincs erőm.
– Ki kell szednem a tüskéket, de ez nem olyan egyszerű. Elég
mélyre bementek és ha csipesszel próbálnám meg kihúzni őket, a
visszagörbülő hegyük könnyen beletörnének a szövetbe. Sajnos
nincs nálunk ecet. Ha abba áztatnánk, könnyen kijönnének, így
viszont kénytelen leszek sebészi módszerekhez nyúlni.
– Nekem mindegy, hogyan csinálod! – lehelem. – Csak múljon el
ez az átkozott, kibírhatatlan fájdalom!
– Nincs nálam sem steril eszköz, sem fájdalomcsillapító –
figyelmeztet.
– A táskámban van csipesz és körömvágó olló, hátha jó lesz
valamire – suttogom. – Otthon fertőtlenítettem őket, bár azóta
megúsztattam az egész táskámat az óceánban – magyarázom,
miközben erősen arra koncentrálok, hogy ne ájuljak el. – Tudom,
hogy szike kéne, de hátha az olló is megteszi. És úgy emlékszem, van
tű is mellettük.
Mark a táskámban matat. Előveszi a kis manikűrkészletet és
megtalálja az Evian PET-palackot is, melyben ivóvizet hoztam
magammal a másik szigetről.
– Gyere, igyál! – szólongat. – El ne ájulj nekem! – teszi hozzá.
Nem szeretnék elájulni. Sőt!
Erőt kell vennem magamon.
Belekortyolok a vízbe. Jólesik, több mint jól.
Mark az óceánhoz megy. Megmossa a kezét, majd a tenyerében
vizet hoz. A lábamra önti. Gondolom, jobb híján így fertőtlenít.
Aztán előveszi az ollót, a tűt és a csipeszt a tokjukból, és leöblíti
azokat is a sós vízben.
– Arra nincs idő, hogy tüzet gyújtsak. Az több órába telne,
úgyhogy kénytelenek vagyunk beérni ezzel a fertőtlenítéssel –
beszél hozzám, hogy szóval tartson. – Igyekszem minél gyorsabban
csinálni, hogy ne fájjon sokáig, de készülj fel, hogy sajnos fájni fog!
– magyarázza.
– Soha többé nem akarok fürödni az óceánban! – pityeredek el. –
Csak a bajt hozza rám.
Azt hiszem, az elmúlt napok eseményei most jönnek ki rajtam. A
vízbe esésünk, a megmenekülésünk, a viharok, hogy nincs hol
aludjunk, hogy egyedül maradtunk, hogy segítség sehol, szóval
kiborító ez az egész.
Miért pont velünk történik ez?
  

Mark

Képtelen vagyok fájdalmat okozni neki! – ismétlem el századszor

magamban, miközben igyekszem erőt gyűjteni. Hemings, össze kell
szedned magad! Az ég szerelmére, orvos vagy! Vedd úgy, mintha egy
szokásos páciens volna, akit meg kell menteni! Most Emilyt kell
megmenteni! – emberelem meg végre magam.
Szike helyett a kisollóját használom. Nincs fertőtlenítve. Nincs
gyógyszer. Nincs kötszer.
Basszus! Ha ez elfertőződik, akár vérmérgezése és sebláza is lehet.
Akkor kurva nagy bajban leszünk!
– Mesélj valamiről! – kérem, miközben szemügyre veszem a
lábából kiálló tüskéket. Csak hogy eltereljem a figyelmét. Talán, ha
beleéli magát egy történetbe, kevésbé fog fájni neki.
– Képtelen vagyok másra gondolni, csak arra, hogy valami történt
a lábammal – magyarázza. Láthatóan nincs jól, a máskor
pirospozsgás arca sápadt és falfehér.
– Igyál egy kicsit! – kortyoltatok vizet vele. – Elárulod, melyik a
kedvenc filmed? – próbálkozom, hátha mégis rá tudom bírni, hogy
kezdjen el beszélni.
– A Kellékfeleség Jennifer Anistonnal és Adam Sandlerrel – vágja
rá két fájdalmas felszisszenés között. – Tudom, hogy a kritikusok
utálják és folyton lehúzzák, de én szeretem. Vagy százszor láttam
már, és még vagy ezerszer meg tudnám nézni.
– Ismerem, én is vagy ötvenszer láttam már – vallom be és
önkéntelenül elmosolyodom. Igazat mondtam. Anyámnak is ez a
kedvenc filmje, minden második hétvégén meg kellett néznem vele,
amikor két évvel ezelőtt sokáig betegeskedett. – A legjobb rész az,
amikor Jennifer Aniston levetkőzik Hawaiin, a vízesésnél, Adam
Sandlernek pedig leesik az álla, hogy micsoda jó nő.
– Annyira tudtam, hogy ezt mondod! – rázza meg a fejét, és egy
kicsit el is neveti magát.
Büszke voltam magamra, hogy mégiscsak sikerült elterelnem a
figyelmét.
– És a te lábad hogy van? – kérdezi elhaló hangon.
– Kutya baja – felelem, de rá se nézek a térdemre, pedig azért
érzem, hogy még sajog. Az én sebem semmi Emilyéhez képest.
Összesen hat tüskét műtöttem ki a lábából. Iszonyú nehéz volt
úgy dolgozni, hogy közben Emily reflexből el-elrántotta a lábát.
Képtelenség úgy műteni, hogy közben ébren van a beteg és még le is
kell fognod.
Láttam, hogy Emily megtört, bármennyire is erősnek próbált
látszani. Patakzottak a könnyei fájdalmában. Mérhetetlenül
sajnáltam.
Miután elkészültem, és megbizonyosodtam arról, hogy minden
tüskét eltávolítottam, hoztam tengervizet, és jobb híján azzal
fertőtlenítettem ki a sebeket. Kurvára jól jönne most egy kis
betadine vagy bármi! Ha elmérgesednek a sebek, antibiotikumot kell
kapnia. De mi van, ha addig nem találnak ránk?
Bárcsak minden rendben lenne! Bárcsak valahogy segíthetnék rajta!
Valamivel be kell kötnöm a sebet! – agyalok. Aztán eszembe jutott a
pavilon dekorációja. Az a finom, fehér, lenge anyag. Érte nyúlok és
levágok az egyik végéből egy darabot. Ez is jobb, mint a semmi. Azzal
kötözöm be Emily lábát. Aztán lefektettem a földre, a feje alá az
időközben csontszárazra száradt strandkendőjét tettem. Emilyt nem
kellett elringatni. Teljesen kimerült. Óriási sokkhatás érte.
Pillanatok alatt elaludt.
Amíg alszik, valami fedelet kell eszkábálnom a fejünk fölé. Fogtam az
indákat és egy széket, majd elkezdtem csinálni. Egymástól némi
távolságra kifeszítettem az indákat, ahogyan a hajóköteleket
szokták. Először jobbról balra haladtam, aztán ugyanezt keresztbe,
felülről lefelé is. Így olyan lett a pavilon teteje, mint egy háló.
Nagyobb négyzetekből állt.
Sietnem kell, mert hamarosan sötétedni fog! – sürgetem magam.
Jöhetnek a pálmaágak. Friss hajtásokat kerestem és vágtam az
erdőben. Ezeket bújtattam az indák közé. Jó sokat, hogy minél
erősebb és strapabíróbb legyen.
Szuper, a tető kész! – Nézek fel rá elégedetten. Még legalább az
egyik oldalt meg kellene csinálni, hogy valami védjen minket a széltől is.
Mire beesteledett, két oldallal is megvoltam.
Emily még mindig édesdeden aludt. Hagytam.
Amint besötétedett, én is odabújtam mellé. Bárcsak reggel is
rendben lenne! Bárcsak ne gyulladna be a sebe!
  

Emily

Álmomban újra átéltem azt az estét, mikor rájöttem, hogy Lucas

megcsal. Újra otthon voltam, épp vacsorát főztem. Lucas a
konditeremből jött haza. Csurom izzadság volt a pólója. Ahogy
belépett, vidáman puszit nyomott az arcomra, és egyenesen a
fürdőszobába ment zuhanyozni.
A telefonja képernyővel lefelé hevert a nappaliban a komódon, a
kulcscsomója mellett.
Úgy éreztem, bele kell néznem a mobiljába. Pedig addig sohasem
tettem. Megbíztam benne. Mivel nemrég tette le, kódot sem kért a
készülék. A Messengere új üzenetet jelzett. Hát megnéztem. Láttam,
hogy Rebecával, az egyik barátnőmmel csetel. Éreztem, hogy a
szívem egyre hevesebben ver, lassan a torkomban dobog. A vérem
úgy lüktetett, mint az egyetemen vizsgák előtt szokott. Miért
levelezik Lucas Rebecával? – merült fel bennem a kérdés. Biztosan
csak meg akarnak lepni valamivel. Mondjuk egy meglepi bulival –
nyugtatom magam. De hát se szülinapom, se névnapom nincs
mostanában!
Pár pillanatig óriási kísértést éreztem, hogy megnézzem az
üzenetváltásukat, de aztán azt gondoltam, nem teszem. Nem
tehetem.
Ugyan, miért ne tehetném? Elvégre a barátnőm a pasimmal, a
vőlegényemmel csetel! Felülkerekedett bennem a kíváncsiság.
Rányomtam a gombra, és ami elém tárult, az ugyancsak szíven ütött.
Nem csak üzenetek voltak ott. Képek is. Rebeca gyönyörű, csábos
mosolya tekintett vissza rám, amint épp egy szexi melltartóban
pózolt a vőlegényemnek. Remegni kezdett a kezem. Kis híján
elejtettem a telefont.
Görgettem lefelé még néhányat, hogy megbizonyosodjak róla,
amit látok, nem csak a képzeletem gonosz játéka.
Nem az volt.
Tényleg viszonyuk van. Láttam olyan fotókat is, amelyeket Lucas a
fürdőszobában készített. Pucér felsőtesttel mosolygott Rebecára.
Úgy, olyan tekintettel, ahogyan rám már jó ideje nem nézett.
Talán ez fájt az egészben a legjobban, és az, hogy olyan
elképesztően vak voltam.
Emlékszem az üzenetekre, a szavakra, és csak görgettem volna
lejjebb és még lejjebb, de már nem tudtam. Mint ahogy most sem
tudok, mivel egyszer csak felébredtem.
Azon a szigeten vagyok, ahova Markkal apálykor átgázoltunk.
Fekszem a pavilon kemény deszkáin, alattam pálmaágak, a párnám a
strandkendőm.
Álmosan körbenézek, Markot keresem, de nincs sehol.
Érzem, hogy az erőm elhagyott. Mozdulni is alig bírok. Még
mindig nem érzem jól magam. Émelygek és fázom. Biztosan a reggeli
hűvösség teszi. Megpillantom a kötést a lábamon. Látom, hogy az
anyagot teljesen átitatta a vér. Nehéz lenne nem észrevenni.
Így nem állhatok lábra. Basszus! Ezek szerint a tengeri sünös
balesetet nem álmodtam!
  

Mark

Aggódom Emilyért. Éjszaka verejtékezett és nyugtalanul aludt.

Olyan volt, mintha folyton rémálmok gyötörnék. Megnéztem, láza
nem volt, de nem nézett ki jól.
Hajnalban megébredtem. Vizet kell szereznem a másik szigetről. És
át kell hoznom a cuccainkat is. Nincs szívem magára hagyni, de
muszáj megtennem.
Kivettem Emily táskájából az egyetlen flakonunkat, amiben vizet
tudok hozni, és elindultam.
Egyre fontosabb számomra Emily. Érzem. Már abból is, ahogyan
aggódom érte. Legszívesebben egész nap a karomban tartanám, és
az arcát simogatnám, hátha attól jobban lenne. Hihetetlen. Egypár
nap elég, hogy valaki kitöltse minden gondolatodat.
Megőrülnék, ha bármi baja esne!
Igyekeztem, ahogy csak bírtam. Az apály megkönnyítette a
dolgomat. Minden holminkat összeszedtem. Megittam vagy egy liter
forrásvizet, megtöltöttem Emilynek is a PET-palackot, és már
indultam is vissza.
Emily már ébren volt, mire visszaértem. Megnyugtató volt látni,
hogy pihen, és nem próbált meg felállni.
Most erőt kell gyűjtenie. Nagyon nem lenne jó, ha bekoszolódna a
sebesült lába.
– Elmentem a cuccainkért – mesélem, miközben lepakolom a
holminkat mellé. – Igyekeztem mindent elhozni. Bár az is igaz, nem
sok cuccunk van.
 Jól kiizzadtam, oda-vissza kocogtam. Csuromvíz és kosz a pólóm.
Legalább a reggeli edzés is megvolt!
– Azt hittem, már itt hagytál! – tesz szemrehányást halvány
félmosollyal. Még mindig sápadt. Nem néz ki túl jól.
– Gondolod, hogy itt hagynálak egyedül? – sandítok rá, mire
szégyenlősen lesüti a szemét. – Bíztam benne, hogy nem ébredsz fel,
amíg vissza nem érek. Hoztam neked friss vizet. – Azzal leültem
mellé és megitattam.
– Köszi! – hálálkodik.
– Hogy érzed magad? – faggatom. Reméltem, hogy azt mondja,
jól, sokkal jobban, de valahol tudtam, hogy nem lenne igaz.
– Nagyon gyengének érzem magam. Émelyeg a gyomrom és ájulás
kerülget.
– Ez normális. A tengeri sünök tüskéje tele van méreganyaggal.
Allergiás reakciót is simán kiválthatnak bárkiben.
– Köszönöm, hogy kiszedted a tüskéket!
– Szívesen – mosolyodom el. – Pár napig még biztosan pihenned
kell. Jobb lenne, ha egy darabig nem próbálnál lábra állni, nehogy
felülfertőződjön a sebed.
– Per pillanat, ha akarnék, sem bírnék felállni – suttogja. – Ha
otthon lennénk, és kórházba kerültem volna, mi lenne a protokoll?
– Kitisztítottuk és lefertőtlenítettük volna a sebedet, és ugyanezt
naponta többször is megtennénk. Kaptál volna antibiotikumot és
gyulladáscsökkentő krémet.
– Mi lesz, ha begyullad a seb és nem tudjuk kezelni?
– Akkor a szervezetednek kell legyőznie a bajt! – felelem őszintén.
Képtelen lennék hazudni neki.
– Csodás lett a tetőnk – vált gyorsan témát. – Nagyon ötletesen
megoldottad! – ismeri el. Nekem is tetszik. Ma még hozok rá
pálmaleveleket, hogy bebiztosítsam magunkat vihar és eső esetére.
Be kell fejeznem a többi oldalt, és kell egy rendes bejárat is.
Ha jól megcsinálom, talán még a szúnyogok se jutnak be. Az
szuper lenne!
  

Emily

Mark több órán át, szorgalmasan dolgozott a kunyhónkon. Egy

percre sem engedte, hogy felkeljek. Gyakran elbóbiskoltam, de
amikor éppen fent voltam, folyton azon kaptam magam, hogy őt
nézem.
Irtó jó pasi!
– Sajnálom, hogy nem tudok segíteni! – szólok oda hozzá. Úgy
éreztem, muszáj ezt elmondanom. Röstellem, hogy fekszem, hisz
nyilvánvaló, hogy könnyebben menne neki a munka, ha segédkeznék
benne.
– Ne sajnáld! Neked most egy dolgod van, a pihenés! – feleli, és
abbahagyja a munkát. Közelebb jön, és leül mellém.
A homlokomra teszi a kezét, és elégedetten konstatálja, hogy
nincs lázam. Ez azért mindenképpen jó hír.
– Ebben a melegben nem lesz elég fél liter víz – közli. – Muszáj
még egy kört tennem a másik szigetre még a dagály előtt. – Mit
gondolsz, kibírsz nélkülem még fél órát?
– Persze – mosolyodok el, de közben halálra rémít a gondolat,
hogy sérülten egyedül maradjak ezen az elhagyatott szigeten.
– Mi lesz, ha nem érsz vissza dagály előtt? – adok hangot az
aggodalmamnak.
– Olyan nem lesz, ha kell, úszva is visszajövök – biztosít. – Sietek
vissza! – Azzal útnak indult.
  

Mark

Fél liter vízzel nem sokáig húzzuk a másik szigeten – kattogtak a

gondolatok útközben a fejemben. Amint visszaérek, valami forrást
kell keresnem. Kell lennie azon a szigeten is édesvíznek!
Emily sebei közül kettő is begyulladt. Nem kicsit. Nagyon. Nem
akartam megijeszteni azzal, hogy elmondom neki. Ma reggelre
begennyesedtek. Kimostam őket tengervízzel, de félek, ez nem lesz
elég. Ha visszaérek, azt fogom javasolni Emilynek, hogy vegyen be
egy Panadolt. Van a táskájában. Az nem csak fájdalomcsillapító,
gyulladáscsökkentő is.
Meg kell előznünk a bajt. Majd az erdőben is szétnézek. Hátha
találok valami gyulladáscsökkentő gyógynövényt.
Útközben szinte megállás nélkül agyaltam.
Az is aggaszt, hogy ma még nem esett. Remélem, délután nem lep
meg minket egy tegnapihoz hasonló vihar.
Még csak az hiányozna!
  

Emily

Azt hiszem, megint elbóbiskoltam, mert arra eszméltem, hogy Mark

tőlem nem messze ül, és engem néz. Fürkésző tekintete zavarba
ejtett.
– Hogy vagy? – szólal meg.
– Köszönöm, talán egy kicsit jobban. Már vissza is értél? –
kérdezem bágyadtan.
– Azóta már mártóztam is egyet – mosolyodik el. – Mutasd a
lábad! – kéri. Amíg vizsgálgat és átkötözi a sebeket, folyamatosan
kérdezget. – Mesélj, miről álmodtál az éjjel?
– Összevissza mindenről – felelem kissé elpirulva. Most mondjam
el neki, hogy a volt pasimról álmodtam? Milyen fura egy helyzet ez már?
– Motyogtál valamit a volt pasidról, ami azt illeti, elég sokat
emlegetted a Lucas nevet – kíváncsiskodik tovább. Jaj, ne! Ezek
szerint álmomban hangosan beszéltem! Nem tágít a témától. –
Hiányzik? – teszi fel kertelés nélkül a kérdést.
– Egyáltalán nem – rázom meg a fejem. – Csak fájnak bizonyos
emlékek.
– Milyen emlékek?
– Például az, ahogy megtudtam, hogy megcsal az egyik legjobb
barátnőmmel.
– Hogy jöttél rá?
– Belenéztem a telefonjába és elolvastam a sikamlós csetjeiket.
Képek is voltak, hogy jobban el tudjam képzelni, miket műveltek
együtt – mosolygok keserédesen.
 – Az a fickó nem érdemelt meg téged – szólal meg ismét, mélyen a
szemembe nézve.
– Én meg a tengeri sünbe lépést nem érdemeltem meg – nevetem
el magam.
– Jogos! – mosolyodik el ő is. – Körül kell néznem egy kicsit. Nem
megyek messzire, csak megnézem, van-e víz valahol, és hozok
ennivalót is.
– Rendben, persze. Menj csak! – felelem.
– Itt van minden holmink. Semmit nem hagytam ott.
Húszpercenként visszajövök és megnézem, hogy vagy, oké? –
kérdezi, mire csak bólintok.
Akárhányszor elmegy, mindig kissé pánikba esem. Tehetetlen
vagyok így, a lesérült lábammal. Még csak meg sem tudnám védeni
magam, ha valami megtámadna.
Ez azért kétségbeejtő!
  

Mark

Tudtam, hogy a volt pasijáról álmodik. Ezek szerint még nincs túl
rajta, ha időnként fel-felbukkan a fickó az álmaiban. Bár erősen
csodálkoznék, ha valaha az életben még szóba állna vele, annak
alapján, amit a pasas művelt vele.
Én sem szívesen találkoznék az illetővel. Betörném a képét, az
egyszer biztos!
Vajon hány olyan nővel bújhattam én is ágyba, akinek volt pasija?
Lelkiismeretlenül kerestem a kalandokat. Leittam magam a sárga
földig, csak hogy felejteni tudjak. Egyáltalán nem érdekelt, hány
házasságot teszek tönkre ezekkel az egyéjszakás kapcsolataimmal.
Viszont egyetlen nőre sem vágytam annyira, mint amennyire most
Emilyre! Bárcsak egészséges lenne! Bárcsak ne lépett volna bele
abba a tengeri sünbe tegnap!
Előbb a pavilon környékét vizslattam körbe, de néhány lehullott
kókuszdión és banánon kívül semmi egyebet nem találtam.
Összeszedtem a zsákmányt, és visszatértem Emilyhez.
Ez is valami! A kókusztej is folyadék!
  

Emily

Azt hiszem, most már hallucinálok is. Újabban fura hangokat hallok.
Esküszöm, félni kezdtem.
Ezek állathangok. Az erdőből jönnek. Onnan, ahova Mark is
bemerészkedett – állapítom meg fülemet hegyezve.
Vajon vannak ezen a szigeten majmok és rikoltozó, óriás madarak is?
– mélázok el a zajokra koncentrálva. Belém hasított a félelem. Mi
van, ha nagy testű ragadozók is élnek errefelé?
Már a gondolatra is megborzadok.
Sokáig néztem a hullámzó óceánt. Milyen gyönyörű ez a part!
Erősen a látványra koncentrálok. Próbálok elszakadni a
csiviteléstől, zsibongástól, a fura lármától.
Aztán lépéseket hallok. Istenem! Csak Mark legyen az! –
fohászkodok. És ő volt. Ki más is lehetett volna? Nagy kő esett le a
szívemről!
– Mi történt? Miért vágsz ilyen rémült fejet? – mered rám.
Mosolya, mint mindig, ezúttal is megnyugtat.
– Nagyon fura állathangokat hallottam – nyílok meg előtte.
– A majmok azok. Láttam néhányat az előbb. A fákon, az indákon
csüngenek, játszanak és veszekednek. Ezt nézd, találtam még banánt
és kókuszdiót is – mutatja a zsákmányát.
– Vizet is találtál?
– Nem, azt még nem. De ha majmok vannak, víznek is kell lennie
– reagálja, miközben kibont nekem egy banánt. Elveszem és
elmajszolom.
 – Megyek még egy kört – mondja. – Ne félj! Itt vagyok a
környéken, csak kiálts, és jövök! – köti a lelkemre.
Szívem szerint inkább megfogtam volna a kezét, és visszahúztam
volna, csak ne menjen el, de tudtam, hogy muszáj. Ivóvízre
szükségünk van.
  

Mark

Már jó ideje bolyongtam, mikor hangos csobogásra lettem figyelmes.

Tettem néhány lépést a hang irányába. Elhúzom az ágakat, és egy
meseszép, magas sziklákról a mélybe zúgó vízesés tárul elém. A
szikla tövében, a mederben hol azúrkéken, hol smaragdzölden
tükröződik a felszín, aszerint, honnan éri a nap. Ez a hely meg hogy
kerül ide? – döbbenek le.
Eszement szép!
Hogyhogy nem vettük észre eddig?
Ezt Emilynek is látnia kell!
Megtöltöttem az üres flakont friss, hideg vízzel, és már indultam
is vissza Emilyhez.
Hála az égnek! Van víz a szigeten! Ez a nap híre!
Délután tovább dolgoztam a kunyhón. Sikerült befednem mind a
négy oldalát. Csak egy bejáratnyi helyet hagytam szabadon.
Ajtót is készítettem még napnyugta előtt. Fogtam négy
bambuszszárat, azokból csináltam meg a keretét. Aztán ugyanazzal
a technikával, amit az oldalfalaknál is alkalmaztam, indákból
megfontam a belső vázát. Utána már csak a pálmaleveleket kellett
behúzogatni ebbe a vázba.
Voilà! Belülről zárható ajtónk lett! Büszke vagyok magamra!
Amilyen gyorsan eltelt a nap, olyan hamar besötétedett.
Hajnalban Emily nyöszörgésére ébredtem.
Odahúzódtam mellé, egészen közel. Éreztem, hogy nincs magánál.
Forró a homloka. Verejtékezik és zihál.
 Ez nem jó jel! Nagyon nem jó!
Levágtam egy kis darabot a baldachin anyagából, amivel Emilyt
takartam be, és kisétáltam az óceánhoz, hogy benedvesítsem.
Borogatásnak jó lesz a homlokára. Az talán segít levinni a lázát.
Bárcsak segíthetnék rajta valahogy! Bakker, még az is lehet, hogy
orvos létemre nem tudom megmenteni!
Nem lehet ilyen kegyetlen velem az élet!
  

Emily

Borzasztóan érzem magam. A lábam sajog. Alig bírom nyitva tartani

a szemem. Fázom, pedig forróság van. Érzem, hogy csuromvíz a
hátam és a ruhám.
Mark el sem mozdul mellőlem. Valami baj van.
– Belázasodtam, ugye? – kérdezem. A hangom gyenge és erőtlen.
Borogatás van a homlokomon.
– Igen, az éjszaka – feleli Mark.
– Ez nagyon rosszat jelent? – esem kicsit pánikba.
– Nem, dehogy. Ez természetes egy ilyen sérülés után – feleli, de
tudom, hogy nem mond igazat. Ismerem már annyira, hogy tudjam,
mikor füllent. Azért rendes tőle, hogy próbálja tartani bennem a
lelket.
– Tudom, hogy most kamuzol! – dörgölöm az orra alá. –
Nyugodtan elmondhatod az igazat!
– Ez az igazság! – mosolyodik el kedvesen. Ki hitte volna, hogy
Mark Hemings ilyen cuki is tud lenni! A repülőn még egészen mást
gondoltam róla.
– Mesélj a feleségedről! – kérem. Fogalmam sincs, mi ütött belém.
Miért kérdezgetem róla, pedig ha arra gondolok, hogy már volt
házas, hogy egyszer már nagyon szeretett valakit, összeszorul a
szívem.
– Kicsit emlékeztetsz rá – vallja be nevetve.
– Miért?
– Nem a külsőd és nem is a lelki alkatod, egyszerűen csak olyan
érzés melletted lenni, mint akkor, régen.
– Az, hogy van melletted valaki? – suttogom.
– Pontosan – feleli. Fülig ér csintalan mosolya. Tekintetével
fürkész. Kutatja, lesi minden reakciómat.
– Azóta, hogy meghalt, volt komoly kapcsolatod?
– Nem – vágja rá. – Mindenki, de tényleg mindenki azt hitte
rólunk, hogy mi vagyunk az ideális pár. Az álompár. De az igazság
az, hogy közel sem voltunk azok. Főképp nem az utolsó hónapokban.
Rengeteget veszekedtünk. Folyton ki volt borulva, mert sosem
voltam otthon. Ami tök jogos volt a részéről. Babát vártunk,
segíthettem volna neki többet is, de nem tettem.
– Hogyan halt meg?
– Egy ötórás műtét kellős közepén voltam, amikor megindult nála
otthon a szülés. A bátyja, Daniel vitte be a kórházba.
– Az a Daniel, akire gondolok? – kérdezem kissé erőtlenül. Sarah
már mondta, hogy ő Mark exsógora, de én mégis tőle szeretném
hallani.
– Igen, ő. Aki miatt beestél a vízbe a fedélzetről. Aki miatt most itt
vagyunk. Kettesben – mondja. – A baba nem tudott világra jönni.
Mire beértek a kórházba, már nem volt szívhangja, meghalt az anyja
méhében, ő pedig belehalt a szülésbe.
Jézusom! Ez nagyon durva! Erre mit lehet egyáltalán mondani?
Teljesen megrendített, amit mondott.
– Én pedig dolgoztam. Nem voltam velük. Nem tudtam segíteni
rajtuk – fejezi be a történetet.
– Nem a te hibád, hogy meghaltak – lehelem. – Ugye tudod?
– De igen. Az enyém. Sebész vagyok. Orvos. Ha aznap nem
vállalom be azt a műtétet, és ott lettem volna velük, talán ma is
élnének. Ő is és a baba is.
– Ezt nem tudhatod! Lehet, hogy sokkal rosszabb lett volna, ha ott
vagy, ha a szemed láttára, a karjaidban halnak meg.
– Nem hagytam volna – mondja megrendülten. – El se tudod
képzelni, hányszor tett szemrehányást Gina amiatt, hogy annyit
dolgozom. Igaza volt, rohadtul igaza, csak a munkának éltem. A
végén már alig foglalkoztam vele. Alig láttuk egymást, alig volt
közös életünk. Nem szerveztem programokat, nem leptem meg
semmivel, nem kedveskedtem neki, igazából hozzá sem értem. –
Nagyot sóhajt, mielőtt folytatja. – Sosem fogom megbocsátani
magamnak, hogy nem voltam akkor ott velük.
– Pedig ideje lenne! Nem élheted le úgy az életed, hogy közben
folyton magadat hibáztatod!
  

Mark

Emily nincs jól, én meg Gináról lelkizek vele. Nem vagyok normális.
Most pont nem erre lenne szüksége.
Megint hamar beesteledett. Éjszaka le sem mertem hunyni a
szememet. Folyton azt lestem, nem ment-e fel Emily láza nagyon.
Egyre rosszabbul van. Láthatóan.
Basszus!
Amennyiszer csak tudtam, kitisztítottam a sebét, de gyógyszer
nélkül én is tehetetlen vagyok.
Nem veszíthetem el őt is! Nem hagyhatom, hogy a karjaimban haljon
meg!
A szervezetének kell megküzdenie a bajjal. Neki kell megnyernie
ezt a csatát! Jelenleg nincs más esélyünk.
Este beadtam neki a második Panadolt is. Összesen ez a két szem
volt a táskájában.
– Maradj velem, Emily! Hallod? Nem halhatsz meg! –
szólongatom, de alig van magánál. Nem is hallja, amit mondok.
Sötét van, és nem látom a gyönyörű arcát. Bakker, még csak lámpát
sem tudok gyújtani!
– Azt hiszem, szép lassan beléd szerettem! – vallok színt halkan.
– Ezek után nem tolhatsz ki velem, nem hagyhatsz itt!
El se hiszem, hogy ezt mondom!
  

Emily

Mark szerint legalább három napon át csak feküdtem. Totál ki

voltam ütve. Alig voltam magamnál. Az az éjszaka volt a
legrosszabb, amikor nagyon felszökött a lázam. Azt hittem, nem
élem meg a reggelt.
Valószínűleg használt a Panadol, vagy talán isteni csoda történt,
fogalmam sincs.
Reggelre lement a lázam. Aztán szép lassan, fokozatosan javulni
kezdett az állapotom.
Míg én pihentem, Mark serényen dolgozott. A kunyhón, és
körülötte. Hozott nekem enni- és innivalót. Tüzet rakott.
Mindennap ölben kivitt a kunyhóból a levegőre, fekvőhelyet
készített nekem egy pálmafa tövében, az árnyékban. Ahonnan
ráláttam az óceánra.
Hálás voltam a gondoskodásért.
Újabb két nap elteltével lettem annyira jól, hogy lábra bírtam
állni. Akkor éreztem annyi erőt magamban, hogy a saját lábamon ki
merjek menni a szabadba.
Odakint csak ámultam-bámultam.
Mark SEGÍTSÉG feliratot rakott ki kövekből a parton. Azért
kövekből, hogy ne mossa el a víz. Okos!
– Még mindig sehol egy mentőhajó vagy helikopter? – kérdezem,
miközben a kunyhó egyik pillérébe kapaszkodom.
– Sajnos – feleli őszintén. – Gyere, mutatok valamit! – A kezem
után nyúl, és tudom, hogy megint ölbe fog venni.
 Ezúttal már magamnál vagyok annyira, hogy zavarba ejtsen az
érintése és férfias illata.
– Nem muszáj vinned, szerintem már oda tudok bicegni bárhová –
ellenkezem.
– Jobb, ha én viszlek! – Csak néhány lépést teszünk a kunyhótól a
másik irányba. Először hinni se akarok a szememnek. Mark készített
nekem egy hintaágyat!
– Atyaisten! Ezt meg hogy csináltad? – nevetem el magam. Érzem,
ahogy tágra nyílik a szemem. – Ez gyönyörű! – lelkendezek.
El vagyok képedve! Szent ég! Mennyit dolgozhatott vele!
Ágakból és indákból készítette.
– Kipróbálod? – kérdezi izgatottan, miközben még mindig izmos
karjai közt tart. Ahogy rám nézett, szája nagyon közel volt az
enyémhez.
– Még szép! – reagálom, és már bele is ültet. Lágyan, előre-hátra
ringatózik alattam. – Egyszerűen tökéletes! – Csak ámulok-
bámulok. Nem hiszem el, hogy nekem csinálta! – Köszönöm! De
hogy jutott eszedbe? Ráadásul teljesen titokban?
– Meg akartalak lepni – vigyorog. – Akkor dolgoztam ezen, amikor
aludtál – vallja be.
– Hát, sikerült meglepned!
– Jó látni újra a mosolyt az arcodon – mondja halkan. Valahogy ez
a pillanat meghittebb volt, mint vártam.
Mark szinte végig mellettem volt, és gondoskodott rólam a nehéz
percekben, órákban, napokban. Fogalmam sincs, miért, de olyan
biztonságban éreztem magam mellette, mint eddig soha senki
mellett. Pedig tudtam, akár meg is halhatok szepszisben. Mégsem
éreztem úgy, hogy haldokolnék.
  

Mark

Nagyon jó érzés volt látni, hogy Emily mennyire örül. Még mindig
alig hiszem el, hogy jobban van. Most már nem lesz semmi baj!
Megijesztett. Meg rá is döbbentett, mennyire esendők vagyunk.
Gyógyszerek, megfelelő eszközök nélkül az orvos is gyakran
tehetetlen. Nem tud segíteni a másikon.
A kórházban sokszor hittem azt, hogy sebészként mindenható
vagyok. Ami részben igaz, hiszen olyan műtéteket is el tudok
végezni, amilyeneket csak kevesen, de hiába operálok meg valakit,
ha aztán nincs mivel fertőtleníteni a sebet, nincs mivel csillapítani a
fájdalmat, nincs mivel kezelni a beteget.
Emilynek még szüksége van néhány napra, hogy teljesen rendbe
jöjjön. Utána akár újra lubickolhat a vízben.
És végre én is behajthatom a csókomat, amire olyan régóta
vágyom.
  

Emily

Egy héttel később már szinte gond nélkül megálltam a lábamon.

Majdnem úgy jöttem-mentem, mint a baleset előtt, így akár
segíthettem is volna Marknak, de nem igazán hagyta. Mindig résen
volt, és akármihez fogtam, kivette a kezemből, vagy az árnyékba
terelt lepihenni, mintha még mindig beteg volnék.
– Tisztában vagy ilyenkor azzal, mennyire basáskodsz? – sandítok
rá.
– Csak nem akarom, hogy ismét bajod essen. Még jobb, ha pihensz
egy kicsit.
– Egy hét múlva is ugyanezt fogod mondani? – pimaszkodok.
– Vélhetően – feleli, elfojtva egy kisebb vigyort.
Örömmel konstatáltam, hogy már félig készen van a mosdónk is,
amelyet Mark egy picivel a kunyhótól távolabb, a fák között állított
fel. Legalább nem kell többet a fák közé botorkálni a sötétben –
mosolyodok el.
Az asztalt és a székeket a lakhelyünk előtt helyezte el, föléjük egy
kis tetőt készített, így olyan volt, mintha teraszunk is lenne.
Egyre szebb, jobb és kényelmesebb lett minden.
Újabb egy héttel később már olyan jól voltam, hogy szaladgáltam a
homokban. Bár nem mondom, hogy nem féltem, hogy újra felsérti a
sebemet valami. Igyekeztem óvatosnak lenni. Körültekintően
lépkedtem a homokos fövenyen, de rettenetesen élveztem, hogy
végre lehűsíthetem magam a vízben.
Minden este kiültünk Markkal a partra, és csak bámultunk a
távolba. Felemelő érzés, hogy állandóan látni és hallani lehet az
óceánt, a szikláknak csapódó, partra futó, tarajos hullámokat.
Eszméletlenül békés itt minden. Ha nálam lenne a laptopom és
írhatnám a regényeimet, akár évtizedekig is képes lennék itt
maradni. Legalábbis most úgy érzem. Azt hiszem, nagyon inspirálna
ez a festői környezet. Azért mégis aggasztó, hogy segítségnek,
mentőalakulatnak semmi nyoma. Nem túl biztató az üres égbolt
látványa és hogy sehol egy hajó a végtelen horizonton.
Vajon miért nem találtak még ránk? Nincs olyan nap, hogy ne
tenném fel ezt a kérdést magamnak.
Azért az különös, hogy nem is keresnek minket. Vagy ha keresnek,
nyilván rossz helyen. Csakis ez lehet az oka.
– Szerinted hány nap múltán állítják le a keresést egy ilyen vihar
után? – kérdezem Marktól, miközben pálmalevelekből kosarat
fonok. Ez éppen jó lesz gyümölcstartónak. Jól fognak mutatni benne
a banánok és a kókuszdiók.
– Akár több hétig, hónapig is tarthat egy ilyen kutatás. Ismerem
Chase-t. Sosem adja fel – nyugtat meg Mark. De nem hiszem, hogy
tényleg így gondolná. Szerintem csak azt mondja, amit hallani
szeretnék, hogy ne gyötrődjek ezen tovább.
A tűz mellett ülünk. Mark halat süt. Szerintem soha életemben
nem ettem annyi halat, mint ez alatt a pár hét alatt. Lassan kezdem
megszokni az ízét só, citrom és fűszerek nélkül, bár nem vagyok
biztos benne, hogy meg lehet szokni. Rettenetesen hiányoznak az
otthoni ízek! És az evőeszközök is!
Igaz a mondás: a szükség nagy úr. Ha nincs más, kénytelen vagy
megenni azt, ami van, és úgy, ahogy tudod.
– Mit szólnál holnap egy kiránduláshoz? – kérdezi Mark sejtelmes
mosollyal a képén. Gyanúsan csillog a szeme. Pontosan olyan fejet
vág, mint aki titokban tervel valamit. – Még nem is láttad a sziget
legszebb részét, a vízesést!
– Benne vagyok! – örvendezek. Már én is nagyon kíváncsi vagyok,
honnan hozza Mark a vizet reggelente és délutánonként.
Csodaszép a naplemente. Arany és bronzvörös fényárban úszik az
ég alja. Fenséges látvány.
Ezer évig is el tudnék ücsörögni itt! – mélázok el.
A következő pillanatban rajtakapom Markot, ahogy engem néz.
Már-már azt hittem, eldob mindent, és odajön, hogy megcsókoljon,
de nem tette. Pedig már hiányzik a csókja és az érintése.
Vajon ő is ugyanígy van ezzel, vajon ő is ugyanúgy vágyik rám, ahogy
én őrá?
  

Mark

Emily nem is sejti, hogy micsoda nagy dolgot tervezek holnapra.

Hagytam neki időt, igazán türelmesen vártam. De már tovább nem
tudok. Kapnom kell belőle egy kicsit többet. Képtelen vagyok már
visszafogni magam.
Kíváncsi leszek, mit szól majd a tervemhez.
  

Emily

Másnap reggel arra ébredtem, hogy Mark nincs mellettem. Ahogy

kilépek a házból, a homokban apró kavicsokból kirakott üzenetet
látok.

JÓ REGGELT, CSIPKERÓZSIKA!
REGGELI ERRE: ←
MARK

Mark üzenetén akaratlanul is elmosolyodom. Mintha csak

telefonon kaptam volna apró, meglepiüzenetet tőle. Elindulok a nyíl
irányába, de még mindig nem látom sehol.
Pár lépés után egy újabb üzenetbe botlok.

HA RAJTAD VAN A STRANDKENDŐD,

INKÁBB VEDD LE,
KÜLÖNBEN ÉN FOGOM LEVENNI.
GYERE ERRE TOVÁBB! ←

Még szép, hogy rajtam van a strandkendőm! – nevetek fel.

Végignézek a parton, és látom, hogy két-három méterenként újabb
és újabb rövidke üzenet vár. Mark teleírta a partot üzenetekkel! Ezt el
sem hiszem!
A szívem őrülten dobog. Úgy érzem magam, mintha egy igazi,
hamisítatlan randin lennék. Nem győzöm olvasni az üzeneteket.
Követem az apró nyilacskákat.

UTOLSÓ FIGYELMEZTETÉS:
VEDD LE A STRANDKENDŐDET!

Három méter múlva:

NEM, NEM ŐRÜLTEM MEG!

Újabb három méter után:

MÁR RÉGÓTA TERVEZTEM.

Aztán mielőtt beérnék az erdőbe, újabb üzeneten akad meg a

szemem. Ettől aztán egyszerűen eláll a lélegzetem. Fehér frangipáni
virágok díszítik a betűket. A szívemig hatol az üzenet.
AZT HISZEM, BELÉD SZERETTEM!

Azt hiszem, beléd szerettem? – olvasom el egyszer, kétszer, majd

többször is a mondatot. A szívem óriásit dobbant. Azóta is hevesen
ver. Ez meg mi? Csak káprázna a szemem? Ezt meg mégis mire véljem?
Minden egyes porcikám azt súgja, hogy szeret, már jó ideje, de
sosem gondoltam volna, hogy ezt egyszer meg is vallja.
Aztán már csak nyilakat látok a földön, melyek befelé vezetnek az
erdőbe, egyenesen a fák közé. Mark még mindig sehol. Csak azt
látom, hogy egyre sűrűbb a növényzet. Különlegesen szép,
terebélyes bokrok burjánzanak, sudár pálmafák törnek a magasba.
Banánfákat látok és szanaszét lepotyogott, óriási kókuszdiókat a
kókuszpálmák tövében.
 A vízesés hangját már messziről hallani. Bizonyára ott van Mark is.
Vajon mit forgathat a fejében? Nem jellemző rá, hogy ennyire
titokzatoskodjon. Bár már tegnap este is furcsán viselkedett.
Pár perc múlva odaérek, és elém tárul a látvány. Leesett az állam.
Ez eszméletlenül gyönyörű!
Az előttem tornyosuló, hatalmas, szürke sziklák tetejéről bukik alá
a vízesés. Le a mélybe, ahol a víz immár kisimulva, azúrkék tükrével
hívogat. Elképzelem, hogy a vízbe dugom a lábujjamat, amitől
hullámokban tovaterjedő vízgyűrűk jelennek meg az addig
háborítatlanul sima felszínen.
Ahogy ott állok, a semmiből egyszer csak Mark lépett mögém. A
lába alatt megreccsenő ágak a frászt hozták rám.
Nem szólal meg, csak hátulról átölel. Kezét a hasamnál kulcsolja
össze. Állát a vállamra fekteti.
– Nem arról volt szó, hogy reggelizünk? – incselkedem vele.
– De igen, úgy volt! – mondja, és közben elkezdi csókolgatni a
nyakamat.
Elmondhatatlanul jólesik.
– De jobb mókát találtam ki – teszi hozzá. Érzem, ahogyan kaján
vigyorra húzódik a szája. – Azok után, hogy kis híján itt hagytál, az a
minimum, hogy végre megkapjalak. Lejárt az idő – súgja oda nekem,
miközben tovább csókolgat. – Erre nincs szükségünk – mondja, és a
strandkendőm csomójához nyúl. Hagyom, hogy kibontsa. Eszembe
sem jut megállítani. Miután leesett a finom anyag, gondoltam, felé
fordulok. – Ne! Ne fordulj meg! – kéri. Hátralesve érzékelem, hogy
leveszi az alsónadrágját, és odadobja a földre a strandkendőm mellé.
Meztelenül áll mögöttem. Már a gondolat is izgató.
Két kezével újra átkarol hátulról. Érzem, amint a mellkasa
megérinti a hátamat. Minden egyes érintése szinte a csontomig
hatol. Megbizserget és felhevíti a testemet. A melltartóm következik.
Ujjai a pánttal babrálnak, majd csakhamar lekerül rólam ez a
ruhadarab is.
Innen már nincs visszaút.
Még mindig nem fordulhatok meg. A fizikai munkától
megkérgesedett, dorozmás ujjai végigsimítják a bőrömet. Átkarol és
magához ölel hátulról, és tesz róla, hogy érezzem odalent bevetésre
készen álló erekcióját. Leírhatatlan érzés, amikor hozzám ér. Még a
fürdőbugyin keresztül is érezni.
Tovább simogat. Érzem, hogy a nyakamra apró csókokat lehel.
Megőrülök ettől a pasitól!
Az egyik keze egyre lejjebb és lejjebb tart. Már a bugyim korcánál
jár. Nem vár engedélyre, benyúl és megérint odalent. Erre belém
szorul a levegő. Bizsereg, zsibong a testem és forró vér lüktet az
ereimben.
Simogat. Köröz. Simogat. Észbontóan jó érzés. A másik kezével a
mellemet fedezi fel, cirógatja, birtokolja.
Azt hiszem, itt helyben, állva el tudnék élvezni, már ennyitől is.
– Azt akarom, hogy légy az enyém! Hogy mondd ki, kellek neked!
Hogy kimondd, mindennél jobban szükséged van rám! – leheli,
miközben belém mártja az ujját. Egyre feljebb és feljebb jut,
folyamatosan ingerel. Muszáj hátra, a vállára hajtanom a fejem, és
lehunynom a szemem. Úristen, mennyei érzés! – Nem tudod
elképzelni, mennyire gyönyörű vagy! És hogy milyen régóta vágyom
rád!
Miközben odalent játszik, engem pedig egyre inkább elönt a
forróság, a másik kezével azon dolgozik, hogy a bugyimat is levegye.
Mihelyst sikerül, és a földre esik, ágyékával fenekemhez ér.
Meztelenül állok előtte, igaz, háttal. Egy erdő közepén. Egy mesés
vízesés szikláin. Egy szigeten, ahol csak mi vagyunk.
– Készen állsz a nagy kalandra? – kérdezi elvigyorodva. Nincs
időm reagálni, nincs időm gondolkodni. Magával ránt, és velem
együtt beugrik a vízbe.
– Jézusom! Te nem vagy normális! – fröcskölöm le, mikor
előbukkanok a felszínen. Mély a víz, nem ér le a lábam, legalábbis
ott nem, ahol éppen lebegek.
Mark csak kajánul nevet, és egyre közelít. Imádom a mosolyát.
Imádom, hogy állandóan kifundál valamit, hogy folyvást meg tud
lepni valamivel.
Ahogy közelebb ér, azonnal a karjába zár. Szánk egyre közelebb
van egymáshoz, és amikor már csak centik, milliméterek választanak
el tőle, nem vár tovább, azonnal megcsókol és teljesen magához húz.
Lábaimmal átkarolom a derekát, miközben a kezemet a nyaka köré
fonom. Érzem odalent, hogy mennyire kíván. Most már nincs
semmi, ami elválaszthatna tőle.
– Nincs nálunk óvszer, és én az utóbbi hetekben a fogamzásgátlót
sem szedtem rendesen – sorolom az aggályaimat.
– Nem baj. Nem azt mondtad, hogy szeretnél gyereket? – kérdezi
két levegővétel között, miközben folyamatosan csókol.
– De igen! Azt mondtam. De nem egy csélcsap, nőcsábásztól
akarok gyereket. Azt akarom, hogy apja is legyen annak a gyereknek.
– Nem vagyok csélcsap. És már nőcsábász sem vagyok. Ahhoz
túlzottan is szerelmes vagyok beléd – vigyorodik el, majd
hozzáteszi: – Felőlem lehet kisbabánk.
Érzem, amint az erekciója odalent megtalál. Innen már nincs
visszaút!
– Azt akarom, hogy mondd ki, hogy velem akarsz lenni. Csakis
velem – kéri.
Egypár pillanatig húzom azzal, hogy nem reagálok, csak nézem őt,
majd odahajolok hozzá.
– Csak te kellesz! – súgom a fülébe, mire válaszképpen
végigsimítja a fenekemet. Istenem mennyire jó! Megmarkolja, és
szorosan magához húz.
  

Mark

Szerintem életemben nem volt ekkora orgazmusom, mint itt és most

Emilyvel. Lehet, hogy azért, mert ilyen sokáig vártam rá?
A hajába temetem az arcomat, és csak simogatom.
– Képtelen vagyok kijönni belőled – lehelem. Ez eszméletlenül jó
volt!
– Akkor ne tedd! – feleli kuncogva.
– Őrületesen jó veled! – súgom a fülébe.
Jó ideig csak néztük egymást a vízben. Képtelen voltam elengedni.
Legszívesebben ezer évig csókolnám, és folyton, újra meg újra benne
lennék! Mélyen benne! Hogy érezzem, csak az enyém. És hogy
tudjam, sose hagy el.
Aztán gondolt egyet, kibújt az ölelésemből, és elúszott tőlem.
Otthagyott. Én meg csak bámultam utána.
Milyen fura! Már attól is boldognak érzem magam, ha nézhetem őt.
Csupán néhány méterre távolodik el, amikor hátrapillant, és a
tekintetével csalogat, hogy kövessem.
A vízeséshez úszunk. Egyenesen oda, ahol lezuhog a víz. Rettentő
erős a sodrás, ezért irányt váltunk, és kimászunk a sziklákra.
Gyönyörű ez a hely. Ott áll előttem Emily meztelenül, a csodálatos
alakjával. Csak bámulom őt. Nem bírom levenni róla a szemem.
Iszonyú izgató érzés arra gondolni, hogy ha volnának emberek a
szigeten, bárki megláthatná, mit csinálunk.
Magamhoz ölelem, miközben háttal áll. Simogatom és birtokba
veszem a fenekét. Kezemmel előrenyúlok és benyúlok a combja közé,
érzem, hogy ismét elönti odalent a forróság.
Basszus! Szerintem egy percen belül el tudnék menni! Hozzáérni is
felér egy kínzással, hacsak nem lehet újra az enyém.
Egyszerre érek a melléhez és cirógatom odalent. Alig bírom
visszafogni magam, hogy ne döntsem a sziklának és ne tegyem
magamévá hátulról, most azonnal.
Finoman ingatja a csípőjét, hogy még inkább felizgasson. A feneke
az erekciómmal játszik. Nem bírom tovább!
– Ne csináld ezt, mert egy percen belül elmegyek! – súgom
hátulról a fülébe.
– Éppen ez a cél. Hogy mindkettőnknek jó legyen – nevet, és kissé
terpeszbe nyitja a lábát.
Így már könnyen belé tudom helyezni magam.
Le kell hunynom a szemem, mikor betalálok és egyre jobban
elveszek benne.
Akarom ezt a nőt. Vele akarok lenni. Mindig. És folyton ezt
akarom csinálni vele.
Szinte együtt lélegzünk, együtt mozgunk. Előredől, miközben én
az egyik kezemmel a csodás mellét fogom, a másikkal simogatom a
fenekét és ütemesen húzom a csípőjét magam felé.
Ezt nem hiszem el. Megint közel a vég! Újra. Elönt bennünket a
forróság.
Úgy szorítom magamhoz Emilyt, mintha sosem akarnám
elengedni. Örökké kell ezt csinálnunk!
  

Emily

Azt hiszem, még soha nem volt részem ennyire intenzív

szeretkezésben. Mark valami hihetetlen. Az, ahogyan megérint,
ahogyan rám néz, ahogyan kíván.
Napok, sőt hetek óta vágyott rám. De türelmesen várt. Várta a
megfelelő alkalmat, hogy mindkettőnk számára felejthetetlen legyen
az első együttlétünk.
Az imént tett magáévá hátulról. A szikláknak támaszkodva,
anyaszült meztelenül, a természet lágy ölén, egy szigeten. És
remélem, még ezerszer megteszi, meg azt is, amit az imént a vízben
csináltunk.
– Miért nem csináltuk ezt mindennap eddig? – kérdezem
játékosan, miközben odalépek a zuhataghoz, és belemerítem a
kezem a vízbe. Eszméletlen ez a hely!
Jéghideg a víz, de a melegben mégis kellemes.
Tudom, hogy azzal, amit mondtam, jól felhúzom Markot. Előre
nevetek magamban a reakcióján.
– Miattad – szögezi le a vártnál sokkal higgadtabban.
– Miattam? – kérdezek vissza értetlenül. Színészkedem.
Természetesen bűn rosszul. Tudom, hogy észrevette a szám
sarkában az elfojtott félmosolyt. A fenébe, miért nem tudok jobban
hazudni?!
Alig bírom visszafogni magam, hogy ne törjön elő belőlem a
kuncogás.
– Legszívesebben már akkor ott, az óceánban, fürdés közben
megszereztelek volna.
– És miért nem tetted? – feszítem tovább a húrt.
– Mert még időt kellett adnom neked.
– Időt? Mire?
– Hogy jobban megismerj! Hogy megbízz bennem! Hogy ne azt a
léhűtő fazont lásd bennem, akit a repülőn és Dubajban megismertél!
Belép a zuhatag közepébe, és hagyja, hogy a leomló víz
végigcsurogjon a testén. Utánam nyúl, és a derekamnál fogva
visszahúz magához, hogy rám is zuhogjon a víz.
Ott álltunk egymás karjaiban és csak néztük egymást. A csobogó
víz végigfolyt a bőrén, a haján, az állán, minden domborulatot
körülölelt az izmain. Talán még sosem láttam ennyire szexinek egy
pasit. Mark keze nyughatatlan. Folyamatosan cirógat. Hol az
arcomat, hol a nyakamat, hol a mellemet kényezteti érintésével,
mígnem a keze végleg megállapodik a mellemen.
– Pont a kezembe illenek – mosolyodik el, miközben a kezével
végigsimít az egyik mellemen. – Ne merd többé másnak mutogatni!
– Errefelé nem is lenne kinek – nevetem el magam.
– Ha egyszer hazajutunk, otthon se tedd! – kéri egészen
megkomolyodva.
– Láttam egy fura üzenetet, mielőtt beléptem volna az erdőbe.
Mintha azt olvastam volna, hogy idézem: „Azt hiszem, beléd
szerettem!”
– Azért írtam, mert így is gondolom. Mikor majdnem meghaltál,
akkor döbbentem rá igazán, mennyire fontos vagy nekem.
– Akárcsak te nekem – hebegem. Nem bírok tovább hazudni neki.
El sem hiszem, hogy kimondtam. Erre azon nyomban két keze közé
fogta az arcomat, és megcsókolt. Aztán újra. Újra meg újra.
  

Mark

Nem volt kedvünk visszamenni a partra, ezért még jó ideig

lubickoltunk a vízben. Jólesett elrejtőzni a sziget belsejében a
fülledt, trópusi meleg elől. Még csak délelőtt volt, de már érezni
lehetett a közelgő forróságot. Iszonyú meleg napunk lesz ma!
– Valld be, hogy ezer nőt csábítottál már el ilyen helyeken – nevet
Emily, miközben felém úszik.
– Őszintén? Te vagy az első, akivel eddig egy vízesésnél
szeretkeztem. De igazad van, nem fogadtam cölibátust, és nem is
álltam papnak sem ez idáig.
– Szegény exeid! Biztosan még mindig epekednek utánad.
– Inkább annyira gyűlölnek, hogy azért imádkozok, soha többé ne
fussak össze velük újra – nevetek. Még meg találnának fojtani.
Visszagondolva, elképesztően sokszor megesett, hogy reggel csak
egy cetlit hagytam köszönés helyett a nők mellett az ágyban. Ha
kérték is, hogy hívjam majd őket, sose tettem, a telefonszámuk
csupán addig lapult a zsebemben, amíg az első szemeteshez nem
értem. Szántszándékkal az egyéjszakás, kötöttségektől mentes
kapcsolatokat kerestem. Nem akartam elkötelezni magam.
A nők meg, mint tudjuk, mindig hosszú távú kapcsolatot keresnek, aki
mást mond, az hazudik. Úgyhogy biztosan sokan utálhatnak mostanság
engem.
Emilyvel viszont más a helyzet. Egyrészt itt ragadtunk ezen az
elképesztően gyönyörű szigeten, így még ha akarnék, sem tudnék
elmenekülni előle. Az más kérdés, hogy nem is akarok.
 Ezúttal vele akarok maradni.
– Olyan sok nő szívét összetörted már?
– Nem vagyok büszke rá. De mentségemre legyen mondva, sosem
ígértem nekik semmit, és mind saját akaratukból, önként és dalolva
jöttek az ágyamba.
– Elég volt elővenned a híres sármodat – teszi hozzá nevetve.
– Szóval sármosnak találsz? – húzom fel a szemöldökömet,
miközben teli szájjal vigyorogva közelítek hozzá.
– Ezt nem mondtam. Ezt folyton te állítod magadról – tolja ki rám
a nyelvét, mintha csak az óvodában lennénk.
– A tények sajnos kérlelhetetlen dolgok – nevetek, és mielőtt
eliszkolhatna az ellenkező irányba, elkapom, és magamhoz húzom.
Fogalmam sincs, mit művel velem ez a nő, de már megint
kőkemény vagyok.
Egész nap szeretkeztünk a vízesésnél, majd később a parton.
Semmi máshoz nem volt kedvem, csak ahhoz, hogy meztelenül
feküdjek mellette, és élvezzem a szenzációs látványát.
  

Emily

Talán ez volt az első olyan napunk a szigeten, amikor Mark is

lazított, és nem csinált semmit. Nem épített házat, nem keresett
ivóvizet, nem eszkábált széket, nem javította a tetőt, nem ápolt
engem. Minden egyes napunknak ilyennek kellett volna lennie eddig
is. Micsoda bolondok voltunk, hogy nem használtuk ki ezt az
édenkertet, és nem találtunk egymásra jóval előbb!
A parton fekszünk kéz a kézben a homokban, és a naplementét
bámuljuk.
– Még sosem aludtál meztelenül? – vonja fel hitetlenkedve a
szemöldökét. Pucéran fekszem a mellkasán, épp túl vagyunk a mai
sokadik szeretkezésünkön. – Akkor ma éjszaka fogsz – szögezi le.
– Neeem! – próbálok ellenkezni és a ruhámért nyúlok, de mielőtt
elérném, megelőz.
– Azt lesheted, hogy mikor adom vissza! Meztelenül aludni a
legjobb dolog a világon, persze szex után – adja elő vigyorogva.
Napokig ment ez a játék köztünk. Nem törődtünk semmi mással,
egyszerűen élveztük az életet. És persze egymást. Aztán egy délután
a távolban észrevettem egy hajót. Egy igazi, valóságos tengerjárót!
– Te jó ég! Mark! – riasztom gyorsan Markot. Valósággal
ledöbbentett a látvány. – Az ott egy hajó! Lehet, hogy értünk jöttek!
– Felpattanok, és már kezdenék integetni és kiáltozni, de Mark elém
ugrik és leállít.
– Ne, Emily! – figyelmeztet. Összehúzott szemmel, kérdőn
meredek rá. Szinte megrémiszt. – Nem tudhatjuk, milyen hajó ez! –
magyarázza.
– Tökmindegy, milyen hajó! Értünk jött! Végre hazamehetünk! –
győzködöm.
– Előbb meg kell bizonyosodnunk róla, hogy megbízható-e –
figyelmeztet. Továbbra is a távolba mered. Komor arckifejezéssel
tanulmányozza a semmiből felbukkant hajót.
Akkor most mi van? Végre felbukkan egy hajó, és mi hagyjuk
elmenni?
– Ezt mégis hogy érted? – meredek rá értetlenül.
– Nézd meg alaposabban. Ezen a hajón nincs zászló! Legalábbis
nem látok rajta – térít magamhoz. Ismét a hajóra nézek, hunyorítok,
de nem látom jól, azt sem tudom, hol van a zászló helye. – A
hírekben már olvastam ilyesmiről. Ez akár szomáliai kalózhajó is
lehet – magyarázza. – Sőt, biztosan az! – jelenti ki.
– Mark, a huszonegyedik században nincsenek kalózok – állítom,
de lelkem mélyén érzem, hogy sokkal inkább magamat akarom
meggyőzni, nem őt.
– Dehogy nincsenek. Nem követed a híreket? A konzulátusi
weboldalak is figyelmeztetnek a kalózveszélyre, hogy ne
merészkedjen senki a nyílt vizekre a térségben, mert a kalózok csak
arra várnak, hogy kirabolhassanak vagy elraboljanak valakit.
Beleborzongok abba, amit mond.
Eddig azt hittem, ilyen dolgok manapság csak a hollywoodi
filmekben történhetnek. De ez itt a valóság, könyörgöm!
– El kell tüntetnünk a segítség feliratot. Gyere, segíts összeszedni
a köveket! És a tüzet is el kell oltanunk, azonnal! Nem szabad
észrevenniük! – sürget, hogy kapjam össze magam.
Dermedten, hitetlenkedve állok. Ilyen nincs! Hetek óta ez az első
hajó, ami erre tévedt! Egy kalózhajó! Basszus! Sose fogunk hazajutni!
– esek kétségbe. Nem lehet igaz! Biztosan csak álmodom!
Mark pillanatok alatt eloltotta a tüzet. A köveket egy helyre
gyűjtöttük össze, így később könnyebb újra kirakni, hogy SEGÍTSÉG!
Bár ezek után abban sem vagyok biztos, jó ötlet-e ismét kirakni a
betűket.
Elrejtőztünk a pálmafák mögé, hogy biztosan ne vegyenek minket
észre.
Néha úgy érzem, talán sose találnak ránk. Igaza van Marknak,
végtelen nagy az óceán, óriási területet kell átfésülniük, mintha tűt
keresnének egy szénakazalban.
Még az is lehet, hogy örökre itt ragadtunk.
  

Mark

Emilyt teljesen letaglózta, hogy elment a hajó, pedig igazából

szerencsénk volt, hogy nem vettek minket észre. Láttam, kezd
reménykedni, hogy talán végre hazajuthatunk.
Hát nem jutunk haza.
Fogalmam sincs, mi történhetett a világgal, de gyanús ez az egész.
Hetek óta nem járt erre hajó, nincsenek repülők az égen. Mintha
megszűnt volna, vagy legalábbis a feje tetejére állt volna a világ.
Emily délután hosszú sétát tett a parton, amíg én a házikónk
bővítésével voltam elfoglalva. Sokáig csak néztem utána, figyeltem,
ahogyan lassan távolodik.
Nagyon ki van borulva. Azt hiszem, hagynom kell, hadd gondolja
át a dolgokat.
Mindig úgy érzem, vigyáznom kell rá. Majdnem itt halt meg
nekem, ezen a szigeten. Azt nem éltem volna túl én sem.
Tennem kell valamit, hogy jobb kedvre derítsem.
  

Emily

Pedig olyan nagyon jó lett volna, ha az a hajó hazavitt volna minket!

Hiányzik a párnám, hiányzik az ágyam. Hiányzik a családom, a
barátaim. Hiányzik az otthonom.
A parton sétálok. Valahogy most magányra vágytam. Állandóan
attól rettegek, hogy itt ragadunk ezen a szigeten. Ahogyan ez a hajó
a semmiből felbukkant, majd rögtön el is tűnt a távolban, minden
reményem szertefoszlott, hogy még valaha egyszer hazajuthatunk.
Óvszer nélkül vagyunk együtt Markkal. Nem egyszer, nem kétszer,
rengetegszer történt már meg. Úgyhogy ki tudja, hat-e még a
fogamzásgátló, amiből jó egy hete vettem be az utolsót. Mi lesz, ha
tényleg terhes leszek? Hogy lehettem ilyen felelőtlen? – esek
kétségbe emiatt is. Valahogy úgy érzem, mintha minden
összeesküdött volna ellenem.
Nem elég, hogy ekkora bajban vagyunk, még ezzel is tetézem.
Vajon Marknak is eszébe jut időnként, hogy talán borzasztó nagy
őrültséget csináltunk?
Nyugodj meg, Emily! Nem leszel terhes! Nem megy az olyan
könnyen és egyszerűen. Vannak, akik hosszú hónapokat, sőt éveket
várnak egy gyerekre. Ne ess azonnal pánikba!
Elég lesz akkor pánikolni, ha tényleg terhes leszek – próbálom
nyugtatni magam.
Bár én igazából szeretnék is egy kisbabát! Csak nem így, nem itt!
Hanem otthon, miközben halálosan szerelmes belém a gyermekem
apukája.
 Olyan nagyon kíváncsi lennék, hogy Mark akkor is ilyen figyelmes
lenne-e velem, ha már otthon lennénk? Vajon ott is fontos lennék
neki?
Ezen a szigeten nincs kórház. Nincsenek gyógyszerek. Nincs
orvosi ellátás. Hogyan szülném meg? Mi történne, ha komplikáció
adódna? Mi lenne, ha pelenka kellene? Ezer meg ezer kétség gyötör.
Nem is értem, hogyan jutott mindez az eszembe.
Annyira elmerültem a gondolataimban, hogy észre sem vettem,
amikor Mark utolért.
– Ne lógasd az orrod! Ez még nem a világvége! – szólít meg,
miközben átölel és magához húz. – Majd jön másik hajó, ami
hazavisz minket. Emiatt ne aggódj! – próbál nyugtatni és jobb
kedvre deríteni.
– Mi lesz, ha nem jön?
– Az lehetetlen. Kell jönnie. Higgy nekem! – Az optimizmusa
mindig erőt ad nekem. Valahol a lelkem mélyén hiszek neki, de
mégis annyira rossz érzés, hogy egy pillanatra felcsillant a remény,
majd hirtelen szerte is foszlott.
– Vagy van még más is, ami aggaszt? – puhatolózik. Mintha csak
megérezte volna, min járt az eszem az imént.
– Nincs – hazudom. – Csak olyan jó volt egy percig azt hinni,
hogy hazajuthatunk – mosolygok rá.
– Haza is jutunk! – biztosít.
  

Mark

Tudom, hogy nem mondott igazat, és más is aggasztja. Látom az

arcán. Gina óta először voltam együtt nővel gumi nélkül. Emily azt
hiszi, hogy csak azért mondtam, hogy nem baj, ha terhes lesz, mert
elragadott a testi vágy. Meglepődne, ha tudná, mennyire komolyan
gondoltam.
Igazából engem is meglep ez az egész!
Ha megfogan egy kisbaba, akkor annak úgy is kell történnie. Akkor
ő a mi kisbabánk lesz! Erről beszélnünk kell. Csak nem most, mára
épp elég volt az izgalomból.
  

Emily

Pár nappal később Mark hosszabb, vaskosabb bambuszrudakat

hozott a dzsungelből. Az indák mellé fektette őket a földre.
– Te meg mire készülsz? – nézek rá kíváncsian. Valahogy rosszat
sejtek.
– Arra gondoltam, készíthetnénk egy kis tutajt, és
megnézhetnénk, nincs-e a közelben egy másik sziget – adja elő a
teóriáját.
– Gondolod, hogy ez jó ötlet? – nézek rá kissé aggódva.
– Fogalmam sincs – von vállat. – De valamit tennünk kell. Nem
ülhetek itt tétlenül.
– Szerintem ez nagyon nem jó ötlet – próbálom lebeszélni. – Mi
van, ha annyira elsodor az áramlat, hogy vissza se jutunk? Csak
céltalanul sodródnánk. Nincs se iránytűnk, se semmink. Ez nagyon
nem jó elgondolás!
– Nyugi, nem vagyok hülye, esztelenül én se indulnék neki a
nagyvilágnak. Még nagyon is jól emlékszem a viharra, ami idesodort
minket. Akár állószörfnek is jó egy ilyen kis tákolmány. Csak
egyszerűen körbehajókázni a szigetet. Nem lenne kedved hozzá? –
kérdezi lelkesen.
– De igen! Ahhoz lenne – nyugszom meg.
Próbáltam neki segíteni. Egymás mellé helyeztük a hosszú,
kemény rudakat, majd egymáshoz rögzítettük őket az indákkal.
– Korábban azt kérdezted, mi hiányzik nekem otthonról, most én
kérdezem tőled, neked mi hiányzik most a legjobban – faggatom,
miközben barkácsolunk.
– Az ágyam és a reggeli kávé – mosolyodik el. – Ó, anyám, mit
nem adnék egy finom, gőzölgő kávéért! Ha egyszer hazajutunk, egy
hétig ki sem mászunk az ágyból, és csak élvezzük majd, hogy nem
keményen fekszünk.
Jó, ha az ember mulatni tud a saját nyomorán – mosolyodom el
magamban.
– És neked mi hiányzik? – kérdez vissza.
– A tusfürdő és a fogkefém – nevetek, aztán ismét elcsendesedek,
mert komoly témára váltok. – Haragszol még Danielre? – kérdezem
kissé félénken. Nem akarok rossz emlékeket felidézni benne,
ugyanakkor kíváncsi vagyok, hogy áll a kérdéshez.
– Igen is, nem is. Bosszant, hogy meggondolatlan volt, és az
életünket veszélyeztette, de tudom, miért tette. Tudom, mennyire
megviselte őt is Gina halála. Úgyhogy nem hibáztatom semmiért, és
nem is tudok igazán haragudni rá.
– Helyes! – csal mosolyt az arcomra a válasza. Valahol sejtettem,
hogy ezt mondja. – Ez a beszéd!
– Mi lesz, ha egyáltalán nem jönnek értünk? – bököm ki végül
legnagyobb félelmemet.
– Jönni fognak! Ettől ne félj! De arra én is kíváncsi lennék, mi az
ég történhetett a világgal. Hol a csudában vannak még mindig a
repülők és a hajók?
  

Mark

Másnapra el is készültünk a hajónkkal. A végeredmény zseniális lett.

Emlékszem, Kambodzsában láttam effajta tutajokat. A helyiek
ilyeneket használtak a Tonle Szap folyónál közlekedésre. A vízre és
cölöpökre épült házak között ezekkel jártak-keltek.
– Zsírkirály lett ez a kis tutaj! Ahhoz képest, hogy puszta kézzel
raktuk össze, egész menő lett! – dicsérem meg fennhangon az
alkotásunkat.
– Tényleg nem rossz! – ismeri el Emily is.
– Kipróbáljuk?
– Úgy érted, most? – néz rám kicsit furcsállóan. Olyan fejet vág,
mint aki nem is hiszi, hogy ez a kis lélekvesztő fennmarad a vízen.
– Mire várjunk? – nevetek. – Azonnal behajózunk! – adom ki a
parancsot. Emily segített behúzni a vízre a hajót.
– Ülj oda, előre – mutatom meg neki a helyét.
– A vége tutira az lesz, hogy bele fogunk borulni – nevet,
miközben óvatosan egyensúlyozva leül. Törökülésben helyezkedik el
és jól kihúzza magát. Ebből rögtön tudom, hogy állószörfözött már
néhányszor.
– Ezt te már csináltad valamikor! – jelzem, hogy rájöttem a
titkára.
– Igen, de egyedül! Úgy nem tud senki beborítani a vízbe! – kiáltja
vissza. Kezébe adok két hosszú rudat, amiket evezőnek tettünk félre,
majd fellépek mögé. – Fél percen belül be fogunk borulni – néz hátra
csintalan vigyorral. Elkérem tőle az egyik evezőt és elindulunk.
 – Dehogy fogunk! – reagálom nevetve. De azt nem kötöm az
orrára, hogy pontosan ez a tervem, hogy a végén vizesek legyünk.
  

Emily

Szkeptikus voltam. Én úgy tíz percet adtam volna magunknak, hogy

felboruljunk a vadiúj, saját készítésű csónakunkkal. Ellenkezőleg,
egész sokáig bírtuk. De visszafelé, mielőtt partot értünk volna, Mark
direkt megbillentgette a tutajt, szántszándékkal felborította.
Aztán úgy vigyorgott, akár a tejbetök.
Mindketten úgy, ahogy voltunk, beleestünk a vízbe.
– Nem valami vicces! – mondom neki nevetve, miközben
kikászálódok a partra.
Csuromvizesek lettünk.
– De igen! Vicces! – mondja, és már megint tudom, látom rajta,
hogy rosszban sántikál. Egyre közelebb kerül hozzám.
Megőrülök ettől a pasitól!
Odajön, két keze közé fogja az arcomat és megcsókol. Finoman,
lágyan, de mégis szenvedélyesen.
– Igazából csak meg akartalak csókolni! – mondja kajánul
vigyorogva.
– És ahhoz az kellett, hogy csuromvizes legyek?
– A vizes ruhát le kell venni – nevet. – Ez volt a cél – kacsint rám.
  

Mark

Percek óta a hátamon fekszem. Kiterülve lihegek a homokban, és

várom, hogy lelassuljon pulzusom és újra normálisan verjen a
szívem.
– Ha ez így megy tovább, miattad fogok infarktusban meghalni! –
dörgölöm az orra alá.
– Nem is miattam, te sántikáltál megint rosszban! – vág vissza.
Érezhetően még az ő pulzusa sem ver normálisan.
Ne is, mert most jön a folytatás!
  

Emily

Már több mint két és fél hónapja itt vagyunk. A nyolcvanadik

strigulát vésem bele a bambuszrúd kemény, fás szárába, amelyen
eddig a napokat számoltuk. Amikor elkezdtem nyilvántartani a
napokat, álmomban sem gondoltam volna, hogy egyszer a
nyolcvanadiknál fogunk tartani. Hogy eltelik nyolcvan nap, és még
mindig itt leszünk.
– Úgy tűnik, a világ megfeledkezett rólunk – sóhajtok fel
hangosan. Mark napok óta elfoglalt. Körbejárta a szigetet, és
összeszedett mindenféle növényt, mindenből egy-egy mintát, hogy
tanulmányozza őket. Kitalálta, hogy megpróbál fájdalomcsillapító és
gyulladáscsökkentő hatású krémet készíteni. Micsoda őrült ötlet!
Bár mit vártam? Orvos. Rengeteg biológiát tanulhatott az
egyetemen. Ha valaki képes gyógyszert vagy gyógyhatású
készítményt kikeverni, akkor az ő.
– Vagy valami baj történt – szólal meg egyszer csak. Nem néz rám,
mert arra koncentrál, amit éppen csinál. Kővel nyomkod szét és
kever össze különféle zöld leveleket. – Nem találok más épeszű
magyarázatot arra, miért nincsenek hajók és repülők a térségben.
– Így van, hiszen eleinte rengeteget láttunk, aztán egyszer csak
leállt minden – adok igazat neki. – Most már én is úgy gondolom,
hogy valami olyasmi történhetett, amire eddig még nem volt példa.
De hogy pont akkor kerüljünk egy lakatlan szigetre, ahol nincs senki
és semmi, amikor a térség teljesen leáll?! Felfoghatatlan!
– Egyszer úgyis kiderül az igazság – mosolyodik el.
 Egyre furcsább, hogy nem talál ránk senki. Vajon feladták volna a
keresést?
Nyilván. Valószínűleg én is feladtam volna.
Még belegondolni is borzasztó, hogy odahaza a szeretteink és a
barátaink mind azt hiszik, meghaltunk. És még csak életjelet sem
tudunk adni, küldeni magunkról.
Ma reggel belém nyilallt, hogy amióta itt vagyunk, összesen
kétszer jött meg a menstruációm. A strigulákra pillantva meg is
bizonyosodhatok erről. Titokban megjelöltem azokat a napokat,
amikor megvolt a vérzésem. Két hete késik. Vajon csak attól, hogy
sokkot kaptam ettől az egésztől, vagy valami más oka is lehet?
Lelkem mélyén valójában tudom a választ.
Lehet, hogy terhes vagyok?
Akárhogy is van, nem akarom, hogy Mark tudjon róla. Azt akarom,
hogy önmagamért szeressen, ne a gyerekünk miatt maradjon velem.
Szóval a titkomat, vagyis a gyanúmat megtartom magamnak.
Egyelőre. Ameddig csak lehet.
Bárcsak minél előbb hazajutnánk és kiderülne, vajon csak azért volt
velem, mert én voltam az egyetlen nő a szigeten, vagy azért, mert szeret.
  

Mark

Összesen három hónapot, hogy pontos legyek, kilencvenöt napot

töltöttünk Emilyvel a szigeten. Végül egyik napról a másikra,
hirtelen újra repülők és a hidroplánok jelentek meg az égbolton.
A világ magához tért, zaja igazi zene volt a füleinknek.
Az egyik pilóta szerencsénkre észrevette a SEGÍTSÉG feliratunkat,
és szólt a helyi hatóságoknak, akik hajót küldtek értünk.
Mint kiderült, még a Seychelle-szigetek felségterületén voltunk,
ezért Viktóriába, a fővárosba vittek minket vissza. Oda, ahonnan
Chase-ékkel útnak indultunk.
A hajó teljes legénysége maszkot viselt, és minket is köteleztek rá,
hogy felvegyük. Teljesen ledöbbentünk, amikor megtudtuk: a
világjárvány egyre terjed. Már nincs olyan kontinens, ahová ne jutott
volna el. A világ három hónapra szinte teljesen leállt.
Ez tehát a magyarázat arra, miért nem voltak gépek az égen, és
miért nem láttunk hajókat sem. Az országok lezárták a határaikat.
Ki- és beutazási tilalmak léptek érvénybe. Karanténba zárták a
lakosságot. Erre még a szüleink életében sem volt példa.
Spanyolnátha. Nekem erről azonnal az első világháború utáni évek
ugrottak be. Akkor is bezárkózással védekeztek az országok a kór
ellen.
Annyira tudtam, hogy a vírus áll a megszűnt légi és vízi közlekedés
hátterében!
Emily tisztára beteg volt attól, hogy ismét hajóra kell szállnia.
Arca még a szokottnál is sokkal, de sokkal sápadtabb volt.
 – Nem bírom a hajóutakat – jegyzi meg. Ott ülök mellette és
átölelem. Falfehér az arca. Pedig most nincs vihar. Csak lágyan
ringatózik a hajó. A sokadik hányáson van túl. Az egyik matróz az
imént cserélte a hányószacskóját, azt szorongatja.
El sem hiszem, hogy hazafelé tartunk.
Milyen fura lesz újra látni a többieket – suhan át az agyamon.
Furcsa érzés volt búcsút venni a szigettől, a szigetünktől. Egészen
megszoktam, hogy együtt élünk Emilyvel. Még a végén hiányozni
fog a kis titkos világunk. A civilizációra már vágytam, de az otthoni
mókuskerékre egyáltalán nem. Ami a munkát illeti, soha többé nem
lesz olyan gondtalan életünk, mint amilyen az elmúlt három
hónapban volt.
Viktóriára érve először a helyi kórházba vittek minket egy
kivizsgálásra. Csináltak COVID-tesztet, és Emily lábát is megnézték,
aztán egy pazar helyen, a Savoy Hotelben kaptunk szállást.
Feltételezem, sőt biztos vagyok benne, hogy ezt Chase szervezte le
nekünk otthonról. Bizonyára értesítették a hatóságok, hogy
előkerültünk.
Sokáig autóztunk keskeny, hegyi szerpentineken a kikötőből a
szigeten át, a lakatlan dzsungelen keresztül, míg végül
megérkeztünk. Csak bámultunk kifelé az ablakon. Valahogy
megváltozott ez a hely. Máshogy emlékeztem rá. Alig láttunk
embereket az utcán. A máskor nyüzsgő városközpont üresnek és
kihaltnak tűnt.
Délután kettő van. Ilyentájt tömeg szokott lenni mindenütt. Nem
látni a helyieket. A nőket, akik ilyenkor gyerekeikkel hazafelé
tartanak, a népes, szabadban álldogálva söröző férfitársaságokat. Az
ezüst színű, miniatűr Big Ben-másolatnál lévő körforgalmon úgy
suhantunk át, ahogy eddig soha, pedig már párszor megfordultam a
szigeten. Hová tűnt a szokásos dugó, a lépésben haladó kocsisor?
Ha akadnak is olyanok, akik éppen élelmiszerboltba vagy
gyógyszertárba tartanak, maszkkal vagy sállal takarják el az arcukat.
– Szombat van. A helyi kormány bevezette a hétvégi kijárási
tilalmat – ad magyarázatot a látványra a sofőrünk.
Így már világos.
A hotel parkját magas betonkerítés övezi. Fegyveres
portaszolgálat állította meg a taxinkat, de végül gond nélkül
továbbengedett. Az ismerős környék megnyugtat valamennyire, de
akkor lennék igazán boldog, ha már otthon, Londonban volnánk.
A recepción mosolygós hostessek jéghideg welcome drinkkel és
frissítőkendővel vártak bennünket. Gyarmati hangulat, de modern,
minimál stílusú berendezés fogad minket. Amerre megyünk,
mindenütt makulátlan rend és tisztaság, érintésmentes automata
kézfertőtlenítő állványok lépten-nyomon.
Kimondhatatlan élmény volt felhörpinteni az italokat. Végre ízek!
Végre jégkocka! Apró örömök az életben! – mosolygok magamban.
Emily szokatlanul szótlan. Pedig nem jellemző rá. Ennyire
megviselte volna a hajóút? Már nem lehet rosszul, mégis sápadt.
– Jól vagy? – kérdezem. A kezét törli éppen a nedves törölközővel.
– Igen, persze! – feleli. Rám emeli a tekintetét, és egy halvány
mosolyt erőltet magára. Csillog a szeme, látszik, mennyire boldog,
hogy végre eljöhettünk arról a szigetről. Mégis, az az érzésem,
bántja valami.
Elvileg holnap reggel indul haza a gépünk. Csupán egyetlen
éjszakát kell itt töltenünk. Remélem, otthon kipihenjük magunkat,
és minden a régi lesz.
  

Emily

Amikor megláttam a hajót, amelyik értünk jött, először azt hittem,

csak álmodom, hogy csak a képzeletem játszik velem. Aztán, ahogy
egyre közeledett, már biztos voltam benne, hogy megtaláltak
minket.
Messziről kiszúrtuk a Seychelle-szigeteki zászlót, magasan
lobogott a hajó orrán. Még sosem örültem így zászlónak. A zöld,
fehér, piros, sárga, kék színek egyértelműen jelezték, hogy nem a
kalózok, hanem a hatóságok találtak ránk.
Hála az égnek!
A búcsú a szigettől fájdalmasabb volt számomra, mint gondoltam.
Azt hittem, hátra se nézek, csak minél előbb érjünk haza, de nem,
még sokáig bámultuk a fedélzetről a szigetünket. Ahogy egyre
távolodtunk, egyre kisebbek lettek a pálmafák, a part, a kunyhónk,
mígnem végleg eltűntek a messzi horizonton.
– Látod, megmondtam, hogy megtalálnak – mosolyog rám Mark,
miközben a karját a vállamra teszi, és átölel.
Megint imbolyog alattam a hajópadló. Nem valami jó érzés. Eddig
elterelte a figyelmemet a búcsúzás, de most újra kezd rám törni a
rosszullét. Ha egyszer hazajutok innen, nemcsak hogy hajóra nem
ülök többé, de Londonból se teszem ki már soha a lábam! –
bizonygatom magamnak.
Ez a három hónap hosszabbnak tűnt, mint egy fél év. Nehéz a
szívem. És mintha egy picit vissza is húzna. Talán mégsem akarok
annyira hazamenni? Talán félek, hogy otthon elveszítem Markot?
 Igen, valószínűleg ettől tartok a lelkem mélyén.
Pedig Mark nem adott eddig okot kételkedésre. Tudom, hogy az
exem az oka, hogy nem tudok teljesen megbízni benne. Lucas
megcsalt és elhagyott. De ez nem jelenti azt, hogy az összes pasi
ilyen. A szigeten minden olyan valószínűtlenül idilli volt, otthon
viszont a világ nagyon is valóságos lesz. Ki tudja? Talán már nem
leszek Mark számára olyan érdekes, ha megint élheti a régi életét. Ez
a gondolat nyomaszt a legjobban.
  

Mark

Széles lépcsők és hosszú, szellős folyosók vezettek a harmadik

emeleti szobáinkhoz. A recepción mindkettőnknek a kezébe
nyomtak egy-egy szobakártyát. Két szobával vártak bennünket.
– Ugye nem gondolod, hogy külön szobában fogunk aludni? –
kérdezem Emilytől, amikor kinyitja az egyik ajtót. Ott állok mögötte,
és az ajtófélfának támaszkodom.
– Azt hittem, hogy ha visszatértünk a civilizációba, minden a
korábbiak szerint lesz köztünk – reagálja, és felém se fordul. Amint
nyílik a zár, belép a szobába.
– Mondták már neked, hogy hinni csak a templomban szabad? –
kérdezem nevetve és bevágtatok utána. – Kizárt, hogy külön
szobában aludjunk! – szögezem le.
Szomszédos, gyönyörű, napfényes szobákat kaptunk egy-egy
hatalmas erkéllyel, kilátással az óceánra, de mi csak az egyiket
foglaltuk el. A grandiózus franciaágy volt a legjobb a szobában.
Leírhatatlan érzés elnyúlni rajta. Istenem! Ágy! – sóhajtok fel
elterülve. Emily még mindig szokatlanul szótlan. De legalább már
tudom, mi baja. Nyilvánvalóan attól fél, hogy ha hazaérünk, vége
lesz köztünk ennek az egésznek.
De majd rájön, mekkorát tévedett! Eszem ágában sincs lemondani
róla.
Kell nekem! Jobban, mint hinné.
Chase üzent, hogy utalt pénzt a hotelnek, nyitottak nekünk egy
számlát. Meghagyta, hogy vegyünk magunknak ruhát, és mindent,
ami kellhet.
Még szerencse, hogy ilyen barátaink vannak! Mindenre gondolnak!
Mindkettőnknek az volt az első dolga, hogy felhívjuk a szobából a
családunkat és a barátokat. Anyám végigbőgte a telefonálást, Emily
édesanyja szintén. Belegondolni is szörnyű, mit élhettek át.
Mindenki azt hitte, meghaltunk.
Egyedül Jasont nem értem el. Jellemző. Ő is folyton dolgozik.
  

Emily

Álomszép ez a hotel – állapítom meg, ahogy körbenézek. Nem tudok

betelni vele, de ami a legcsodásabb, az a kilátás a medencékre, a
kertre és az óceánra. Markkal egymás mellé kaptunk szobát, de ő be
sem tette a lábát a sajátjába.
Layla és Chase elintéztek nekünk mindent.
Amikor beléptünk a hűs, légkondis helyiségbe, és megláttam a
plazmatévét, meg a hatalmas ágyat, szinte könnybe lábadt a
szemem.
Bementem a fürdőbe. Van mosdó, kád, WC, szappan. Azelőtt ez
mind természetes volt, de most valóságos csodának éreztem, hogy
ezeket mind újra használhatom. Az elmúlt három hónap során
rájöttem, hogy veszélyhelyzetben nem számít semmi más, csak az,
hogy élünk. Mindegy, van-e pénzem, van-e nálam telefon, mert van
olyan hely, van olyan szituáció, amikor ezek semmit sem érnek,
hiszen nem tudod használni őket. Akkor csak az számít, mire vagy
képes a saját két kezeddel.
Megnyitom a csapot és egy pillanatig elmerengve nézem a
csobogó vizet. Mit nem adtam volna ezért a szigeten!
Tavirózsa formájú a szappan. Felemelő érzés kezet mosni, és
hűsíteni az arcomat. Sírni lenne kedvem. Lerogyni a padlóra, és csak
zokogni. Azt hiszem, az elmúlt három hónap, az ijedtség, a pánik, a
kiszolgáltatottság mind most tör ki belőlem.
Bejön Mark is. A tükörben látom őt. Egymás szemébe nézünk. Meg
se torpan, mögém lép, és átölel hátulról.
 Eszméletlenül jólesik az érintése. Hogy mellettem van, és vigyáz
rám. Egyedül képtelen lettem volna végigcsinálni ezt az egészet.
– Nem akarom, hogy így láss! – szólok rá, és kérem, hogy inkább
menjen ki.
– De én így is szeretnélek látni! Ne titkold előlem az érzéseidet!
Egy csapat vagyunk! Tudnom kell, mikor mi bánt! – érvel, méghozzá
remekül.
– Hát most éppen nem vagyok túl fényesen – szipogom.
– Igen, azt látom – nevet. – De mindjárt jobb kedvre derítelek.
Van egy csomó shop odalent, gyere, vegyünk néhány dolgot! –
invitál. – Ha majd hazaérünk, hidd el, egy-két nap múltán minden
sokkal jobb lesz!
Sétáltunk egyet odalent, és körülnéztünk az üzletekben. Vettünk
pár ruhát, hogy zuhanyozás után egyáltalán át tudjunk öltözni.
Lezuhanyozni, esküszöm, mennyei volt. Azt hiszem, ez után a
kaland után milliószor jobban meg fogom becsülni a hétköznapi,
apró-cseprő dolgokat!
  

Mark

Este kiültünk az étterem teraszára vacsorázni. Szerencsére nem

voltak sokan, a vendégek száma láthatóan rendesen megcsappant a
járvány miatt a szigeten. A pincérek mind maszkot hordanak, és csak
a teraszon lehet ülni, a szabadban. Mindössze néhány napja
nyitották meg újra a hotelt, addig zárva tartottak a korlátozások
miatt.
Olyan, mintha egy teljesen új világba csöppentünk volna. És épp
ez a legszomorúbb az egészben, hogy talán soha nem kapjuk vissza a
korábbi életünket.
A terasz, ahol ültünk, egy tavacska fölé épült. Madarak röpdöstek
és tipegtek a lábunk alatt. A vízben pedig nagyra nőtt aranyhalak
úszkáltak.
Pazar vacsora várt ránk. Nagy választék volt különféle húsokból,
salátákból, grillezett zöldségekből és édességekből. Végre érezhettük
a fűszerek, a leves illatát, a steak ízét a szánkban, végre újra éltünk!
Istenem, de hiányoztak ezek az ételek!
Vacsora után, levezetésképpen kéz a kézben sétáltunk egyet
Emilyvel a kertben, aztán visszamentünk a szobánkba. Úgy aludtuk
át az éjszakát, mintha legalább ezer éve le se hunytuk volna a
szemünket.
Másnap egy magánrepülőgépen indultunk útnak. Körülbelül tíz
óra alatt haza is repített minket Londonba.
Végre itthon vagyunk!
  

Emily

A reptéren Layla és Chase vártak minket. Már messziről integettek.

Iszonyú boldog voltam, hogy újra láthatom őket. Alig várták, hogy
leszálljunk a gépről és odarohanhassanak hozzánk.
Layla szeme kisírt, potyognak a könnyei. Teljesen össze volt
omolva.
– Ne sírj! Már nincs semmi baj! Itt vagyunk! Élünk! –
magyarázom, mikor már vagy két perce magához szorít. Érzem,
ahogyan rám csurognak a könnyei. Minden ízében reszket. Rá sem
ismerek.
Mit történt Laylával? Hová lett az az erős Layla, akit ismerek? –
mélázok magamban.
– Azt hittük, mindketten meghaltatok! – szipogja. Képtelen
abbahagyni a zokogást. – Borzasztó volt az a vihar. Semmit sem
lehetett látni. Csak azt, hogy nem vagytok sehol. Hetekig kerestünk
benneteket. Mi magunk is részt vettünk a kutatásban, hogy minél
hamarabb megtaláljunk benneteket. A hatóságok folyton azt
ismételgették, hogy nem volt esélyetek túlélni a vihart, de én
tudtam, hogy életben vagytok! – meséli zaklatottan. Megállás nélkül
beszél és magyaráz. Istenem! De hiányzott nekem a legjobb barátnőm!
Mindketten maszkot viselnek. Kötelező a maszkviselés Londonban
is? Hogy változhatott meg ennyire három hónap alatt a világ?
Chase sem olyan, mint azelőtt. Ugyan vidám, de azért láthatóan
megviselte ez a néhány hónap. Mi legalább azt tudtuk, hogy ők
életben vannak. Ők viszont halottnak hittek minket. Teljesen
érthető, hogy kiborultak. Elképzelni sem tudom, milyen érzés lehet,
hogy először hosszú heteken, hónapokon át halottnak hiszed a
legjobb barátaidat, majd végül kiderül, hogy mégis életben vannak.
– El kell mesélnetek mindent! Hogy mi történt veletek. Hogy hol
voltatok. Azt mondták, egy szigeten találtak rátok. Hogy a csudába
kerültetek oda? – sorolja a kérdéseit Layla. Szőke haja egyszerű
lófarokba van fogva. Hová tűntek a szépen besütött loknijai?
– Igen, egy szigetre vetődtünk. Óriási szerencse, hogy pont oda
sodródtunk, de inkább ti meséljetek, mi újság itthon? – kérdezem
kíváncsian.
– Semmi jó. Csúcson a vírus terjedése. Volt néhány hét, amikor
lassulni látszott, de most megint új erőre kapott. Mindennap
rekordot döntenek az esetszámok. Újabb korlátozások lesznek –
hadarja az infókat. Úgy érzem magam, akár egy időutazó, aki egy
másik évtizedbe csöppent.
– El tudjátok képzelni Londont úgy, hogy kijárási korlátozás van?
Hogy az emberek nem mehetnek ki akármikor az utcára, hogy nem
mehetsz akkor boltba, amikor csak akarsz, hogy a plázák zárva
vannak? Brutál volt! – meséli Chase.
– Nem mondod, hogy bezártak a plázák! – szól közbe csodálkozva
Mark.
– Nem csak a plázák, a könyvesboltok, a ruhaboltok és a kisebb
üzletek is. Minden bezárt. Csak az élelmiszerboltok és a patikák
lehettek nyitva. Basszus, még orvosi ellátás is alig volt, cseszhetted,
hacsak nem kaptad el a COVID-ot – hadarja Chase.
– És ez nem csak Angliában volt így. Európa tulajdonképpen
bezárt. Leállt a légi forgalom. Lezárták a határokat. Se ki, se be –
teszi hozzá Layla.
 Elképedve hallgattuk őket.
– Hát, drágám, tulajdonképpen nagyon úgy tűnik, hogy a mi
életünk nem is különbözött annyira a londonitól. Végül is mintha
karanténban lettünk volna ez alatt a három hónap alatt – vonja le
Mark nevetve a következtetést. Már szinte reflexszerűen rám néz,
utánam nyúl, magához húz és átölel. Laylára nézek és látom, hogy
felcsillan a szeme.
– Összejöttetek? – esik le neki azonnal, ahogy ránk néz. Érzem,
hogy nyomban elpirulok.
– Basszus, ha ezt előbb tudjuk, jóval korábban összezárunk
benneteket! – nevet fel Chase, miközben elégedetten megpaskolja
Mark vállát.
  

Mark

Chase és a poénjai! Istenem, mennyire hiányzott ez az alak!

Láttam Emilyn, hogy teljesen zavarban van előttünk. Szerintem,
ha rajta múlt volna, sosem árulta volna el, hogy bármi közünk van
egymáshoz. Pedig egyszer elő kellett állnunk a nagy újsággal.
– A táskád! – nyújtja át Chase a kistáskámat, amit magával hozott
a hajóról. Abban volt a kocsikulcsom is.
– Kösz, haver! – Teljesen kiment az eszemből, hogy az autóm itt
parkol a reptéri parkolóban. Emlékszem, részeg voltam,
sofőrszolgálattal hozattam ki magam.
Legalább lesz mivel hazamennünk.
– Ha kipihentétek magatokat, találkoznunk kell, el kell
mesélnetek töviről hegyire mindent! Basszus, még szerencse, hogy
volt víz azon a szigeten!
– Látnotok kellett volna! Az a hely kenterbe veri La Digue-ot –
teszi hozzá Mark. – Bár azért három hónap untig elég volt belőle,
egy életre.
– Hazavigyünk, Emily? – kérdezi Layla. Mielőtt Emily
válaszolhatna, közbevágok:
– Hagyd csak, majd én.
Emily a kocsiban is hallgatag volt. Mintha cica vitte volna el a
nyelvét.
– Mire gondolsz? – faggatom. Hiányzik a csacsogó Emily.
– Arra, hogy mennyire megváltozott az élet, amíg el voltunk zárva
a külvilágtól.
 – Valami más is bánt. Látom rajtad – jegyzem meg.
– Nem, tényleg csak ennyi – füllenti. Biztosan tudom, hogy nem
mond igazat. Valamiért nem akarja elmondani. Pedig egyszer muszáj
lesz!
Lehet, hogy csak fáradt, és időre van szüksége, hogy lelkileg
kiheverje ezt az egészet, ami velünk történt.
  

Emily

De fura érzés ismét Londonban lenni! Látni a Big Bent! Mintha tíz év
telt volna el azóta, hogy azon a viharos éjszakán beleestünk Markkal
az óceánba. Megváltozott minden. Pedig csupán három hónapja volt.
Három hónapja kerültünk karanténba egy szigeten. Kimondani is
hihetetlen!
Mikor elindultunk, idehaza minden olyan volt, mint lenni szokott.
Jó, már lehetett hallani a vírusról, meg hogy világjárvány lesz, de
hogy ennyire hirtelen minden megváltozott, megdöbbentő.
Elnézem a sétáló embereket az utcán. Gyerekes családok jönnek-
mennek. Mindenki maszkkal takarja el a száját és az orrát,
különösen azok, akik épp az élelmiszerboltból lépnek ki megrakott
szatyrokkal.
Hogy változhatott meg így, egyik pillanatról a másikra a világ?
Eddig azt hittem, ilyesmi nem fordulhat elő. Azt hittem,
biztonságban élünk. Most meg kiderül, bármikor felbukkanhat egy
új, ismeretlen kór, ami ellen nincs se orvosság, se vakcina, ami
pillanatok alatt végigfertőzi a világot, és még izolált közösségekhez
is eljut. Kiderült, hogy bármelyik percben, bármelyik nap történhet
valami, ami fenekesül felforgatja a világot.
Miféle időket élünk?
Néhány perc és megérkezünk a lakásomhoz. A szemem sarkából
Markot figyelem. Eszméletlenül jó pasi! Még nem is ültem soha
mellette kocsiban. Mennyi mindent nem csináltunk még együtt!
Elszorul a szívem.
 Fura érzés leparkolni a ház előtt. Úgy látszik, eljött a búcsú
pillanata. Most kiszállok a kocsiból, de vajon viszontlátom-e még őt
valaha? Vagy egyszerűen elhajt és nem látom többé? – töprengek
magamban. Miután leállítja a motort, ő is kikapcsolja az övét.
Kiszálláshoz készülődik.
– Ne fáradj, nem szükséges felkísérned! – előzöm meg, mikor
látom, hogy ki akar szállni a kocsiból.
– Ne hülyéskedj! Felmegyek veled, és segítek összepakolni – feleli
nevetve.
– Összepakolni? Ugyan mit?
– Természetesen a cuccaidat.
– Minek?
– Ugye nem gondoltad komolyan, hogy ezután akár csak egy
éjszakát is nélküled töltök? – vigyorog rám. Atyaég! Hogy szeretem
ezt a mosolyát! – Ideje megmutatnom az új otthonunkat. Igaz, a
hálószobánk vélhetően közel sem lesz olyan kényelmes, mint
amilyen a szigeten volt, még az is lehet, hogy lesznek az ágyunkon
puha párnák, sőt, az is előfordulhat, hogy a fürdőszobában lesz
meleg víz, kád és csap. De azért remélem, tetszeni fog – poénkodik
nevetve.
– Van lakásom, otthonom – reagálom.
– Mostantól ott van az otthonod, ahol én vagyok, nekem pedig
ott, ahol te vagy – feleli, és látszik a tekintetén, hogy halálosan
komolyan gondolja. Meg se várja a választ, egyszerűen közelebb
hajol, közre fogja két kezével az arcom és megcsókol. Forrón.
Éhesen. Szenvedélyesen. Úgy, mint aki soha többé nem akar
elengedni. – Kellesz nekem, Emily Smith!
Azt hiszem, végérvényesen beleszerettem Mark Hemingsbe.
 Pár percig csak kéz a kézben ültünk kocsiban.
– És most nyomás összepakolni – parancsol rám kisfiús vigyorral a
szája szélén. – Kíváncsi vagyok, hol laksz.
– Biztos, hogy ezt akarod? Még mondhatsz nemet! Még nyitva áll
az út a régi életedbe – emlékeztetem.
– Nem akarom folytatni a régi életemet. Én téged akarlak –
mondja eltökélten.
Elképesztő érzés volt belépni a kis lakásomba. A kunyhónkhoz
képest hatalmasnak tűnik.
Mark kíváncsian néz körbe. Leveszi, megnézi a komódon lévő
családi és barátnős fotókat, aztán továbbmegy, és szemrevételezi a
könyveimet.
– Szóval itt születnek a regényeid – állapítja meg, aztán tovább
nézelődik. Körbejár, és tüzetesen megszemléli a bútoraimat, a
díszeket, édesanyám festményeit. Az asztalomon egymás mellett
sorakoznak a regényeim.
– Ezeket se felejtsük el magunkkal vinni! – szólal meg egyszerre,
és végighúzza ujjait a gerincükön. – Ideje jobban megismerkednem
az írónővel. Emlékszem, már a gépen is nagyon bejött nekem –
kacsint rám. – Visszatérve a lakatlan szigetes regényötletedre.
Kitaláltad már, mi lesz a vége? – szekál tovább.
Közben előveszek egy minibőröndöt és belehajtogatok néhány
ruhát a szekrényből.
– Mivel a hajóskapitány, aki végül megmentette őket, nem volt
elég jóképű, valami más befejezést kell találnom.
– A végén úgyis egymásba szeret a két főszereplő. Én tudom – néz
rám hamiskásan.
– Ez így túlságosan magától értetődő befejezés lenne.
 – Inkább teljességgel életszerű – helyesbít. – Ha velünk történt
volna meg mindez, mi is így jártunk volna. Halálosan szerelmes
lennél belém – húz tovább.
– De nem magunkról írom a regényt.
– Attól még halálosan szerelmes vagy belém – nevet.
– Ahogyan te is belém.
– Ezt eltaláltad. Na látod, ezért kell így megírnod a végét.
Csak egy kisebb csomagot készítettem össze, egy-két éjszakára
valót. Azt hittem, ide megyünk a közelbe, a lakására. Oda is
mentünk. Csakhogy nem maradtunk ott.
Mark egy flancos, minimál stílusú, vadiúj épület mélygarázsába
hajtott be. Saját parkolóhelye van, egy csomó luxusautó között
parkol le. Ahogy kiszálltunk, gondoltam, hozom magammal a
cuccaimat, de Mark leállított.
– Hagyj csak mindent a kocsiban! Itt úgysem maradunk sokáig. Én
is összeszedek pár holmit.
– Aztán megfogja a kezem, és elindulunk a liftek felé. Kíváncsian
várom, hová megyünk.
A lift az ötödik emeleten áll meg, ez az épület legfelső szintje.
Csupán egyetlen lakás nyílik a folyosóról.
– Hová megyünk? – kérdezem tőle.
– Ez a londoni lakásom. Innen járok dolgozni – feleli lazán,
mintha mi sem lenne természetesebb.
– Ezt nem értem. Akkor ezek szerint nem itt laksz?
– Nem, itt csupán a hétköznapokat töltöm.
– Akkor elárulod végre, hogy hová megyünk?
– Majd meglátod – vigyorodik el válasz helyett.
Odabent a lakásban egy óriási amerikai konyhás nappali és három
hálószoba van. De a terasz a legszebb, talán nagyobb is, mint az
egész belső tér. Minden nagyon modern és letisztult. Elképedve
nézek körbe. Sejtettem, hogy jómódú, de nem tudtam, hogy ilyen
exkluzív helyen lakik. London belvárosában vagyunk. Kilátással a
Temzére és a London Eye-ra. Az egész épület tiszta üveg. Meseszép.
El tudom képzelni, mire használta Mark ezt a lakást. Ide hozhatta fel
a nőit a bulik után – kuncogok magamban. Tipikus legénylakás.
Kicsivel később már távolodunk Londontól, és Windsor felé
tartunk. Sőt, már Windsorban is vagyunk. Mi a csudát keresünk
Windsorban?
– Elárulod, miért jöttünk ide? – próbálom kiszedni belőle, mi is
lehet a terve.
– Mindjárt! – nevet. Szántszándékkal húz. Látom rajta.
Ezt nem hiszem el, meghalok a kíváncsiságtól!
Pár perccel később már egy gyönyörű villanegyedben vagyunk,
végül leparkol a kocsifelhajtón, egy meseszép, óriási, viktoriánus
kort idéző ház előtt.
Azt a mindenit, de gyönyörű! – döbbenek le kinézve a szélvédőn. Ez
nem is ház, hanem egy villa.
Elhozott volna az anyukájához? Vagy hol lehetünk?
– Most már elárulod, hová jöttünk?
– Haza.
– Haza? – nézek rá értetlenül. – Te tényleg itt laksz?
– Igen – vallja be, és akár egy kisfiú, közben lesi az arcom minden
egyes rezdülését.
– Ezt miért nem mondtad el nekem a szigeten? Kérdeztem, hogy
hol laksz, de te azt mondtad, Londonban.
– Nem hazudtam. Az időm java részét tényleg Londonban töltöm.
Azért nem mondtam el, hogy igazából itt lakom, mert meg akartalak
lepni.
  

Mark

Alig vártam, hogy Windsorba érjünk. Emily egész úton kérdésekkel

bombázott, de én idő előtt nem akartam neki elmondani semmit,
meg akartam lepni. Azt akartam, hogy leessen az álla. Látni
szerettem volna az arcát, amikor megtudja, Windsorban fogunk
lakni.
A windsori házam óriási, de az utcáról nem látható az, ami a
legszebb benne. Ahhoz be kell menni és ki kell nézni a nappaliból az
ablakon. A kert a legfőbb ékessége ennek a rezidenciának.
Emlékszem, még a szigeten elmondta a régi álmát, hogy egyszer
Windsorban vehessen lakást egy icipici kerttel. Már akkor sejtettem,
hogy én szeretném valóra váltani ezt az álmát.
  

Emily

Mark windsori háza minden képzeletet felülmúl. Sosem említette ezt

a helyet. Minden mást igen. Pontosan leírta nekem a belvárosi
lakását, az autóját, a munkahelyét, a barátait, de ezt nem.
Egy gyönyörű lépcső vezetett az épület bejáratához. Odabent
óriási nappali fogadott bennünket kandallóval és csodaszép
bútorokkal. Odaléptem a hatalmas, kertre néző ablakokhoz.
Valósággal hívogatott a kilátás. A függönyön át is látszott, mennyire
gyönyörű díszkert van odakint.
Elképesztően szép ez a ház!
Ahogy ott állok az ablaknál, Mark mögém lép és átölel.
– A legújabb alkotóhelyed – súgja a fülembe.
– Biztos, hogy ezt akarod? – fordulok meg és a szemébe nézek.
– Nem hoztalak volna ide, ha nem ezt akarnám. Ide még soha,
egyetlen nőt sem hoztam. Ginát sem – szögezi le. – Gyere,
megmutatom odafent a szobánkat! – mondja, majd csalfán
vigyorogva megfogja a kezem, és a lépcső felé húz. Tudom, mi jár a
fejében. Nyilván fel akarja avatni az új otthonunkat.
Ha belegondolok, teljes képtelenségnek hangzik ez az egész.
Három hónap alatt a feje tetejére állt a világ és vele együtt az én
életem is. Lett egy pasim, aki lesi minden kívánságomat. Akibe
halálosan beleszerettem. És aki nem is sejti, amit én, hogy
valószínűleg állapotos vagyok tőle.
Félek, hogy ez a tény majd sok mindent megváltoztat. Alig várom,
hogy megtudjam, tényleg babát várok-e, ugyanakkor még húznám is
egy darabig az időt, hogy hadd kapjak még Markból egy kicsit,
mielőtt elmondom, hogy gyerekünk lesz.
Másnap reggel Mark a dolgozószobájában ügyködött, hosszasan
telefonált a testvérével, közben én bevonultam az egyik
fürdőszobába, és elővettem a táskámban lapuló terhességi tesztet.
Már vagy ezeréves, de csak ez volt otthon. Persze nem felejtettem el
magamhoz venni.
Feszült csendben vártam az eredményre. Lehunytam a szemem, és
azt találgattam magamban, mi lesz, ha pozitív lesz. Lelkem mélyén
nagyon vágytam rá, hogy az legyen.
Most már ki kell nyitnom a szemem! – emlékeztetem magam.
Bárcsak két csík lenne!
És két csík volt rajta.
Kisbabát várok! Legszívesebben hangosan kiabálva rontanék ki, és
telekürtölném a világot a hírrel, hogy gyermeket várok.
Remegő kézzel fogom a tesztet, és vagy százszor megnézem az
eredményt. Vajon most mi lesz? Mit fog ehhez szólni Mark?
  

Mark

Jasont hívtam. Már Seychelles-ről is próbáltam, meg nemrég, egy

órája, de nem vette fel, nyilván dolgozik és műt. Olyankor nem tud
csak úgy visszahívni.
– Na végre! – szólok bele a telefonba, mikor felveszi.
– Jesszusom! De jó hallani a hangod, öcskös! – dörmögi bele a
telefonba. – A frászt hoztad ránk! Bakker, komolyan azt hittük, hogy
meghaltál, te nagyon őrült! Hogy estél bele a vízbe? És hogy élted
túl?
– Ez hosszú történet.
– Jól sejtem, hogy egy nő van a dologban? – nevet, szinte látom
magam előtt az arcát. Fiatalkorunkban is mindig így nevetett,
amikor előadtam egy-egy új nőügyemet neki. Mindig tudta, mikor
csajoztam be. Valahogy rá volt írva a fejemre.
– A sejtésed ezúttal is jó – vigyorgok bele a telefonba.
– És ki a csaj?
– Egy tündér. Tényleg.
– Ó, ó, ez több, mint nagyon komolyan hangzik a te szádból!
Mikor ismerhetem meg?
– Mikor jössz haza?
– Én itthon vagyok!
– Akkor úgy kérdezem, mikor látogatsz el hozzánk?
– Biztos jó helyen járok? A lúzer, nőfaló öcsémmel beszélek? Mit
műveltek veled azon a szigeten? – ugrat. – Egyébként, mennék én
szívesen, de az összes határ zárva van. Annyi a beteg, hogy nem
győzzük. Tele a kórház COVID-osokkal.
– Az szép. És hogy bírjátok?
– Alig. Folyamatosan dupla műszakok vannak, már én is nagyon
kimerült vagyok. A betegeket a folyosókon fogadjuk és néhányukat
ott is látjuk el. Ne akard tudni, mi van itt.
– Mi lett a múltkori bírósági ügy vége?
– Még nincs vége. A COVID miatt jegelték az ügyet.
– Ezek szerint megúsztad, nem kaptad el?
– De igen, elkaptam – sóhajtja. – Chase nem mesélte?
– Nem. Mi történt, mondjad már!
– Három hét lélegeztetőgép. Azt sem tudtam, hol vagyok. Előtte
majd kiszakadt a tüdőm, annyira köhögtem. Alig kaptam levegőt.
Mintha egy rossz horrorfilmbe kerültem volna. Sokat az sem segített
rajtam, hogy te meg eltűntél!
– Basszus! Sajnálom! Ez nagyon durva – reagálom. Éreztem, hogy
a bátyámmal történt valami.
– Az volt, de ma már sokkal jobban vagyok. Vigyázzatok
magatokra! Inkább ne kapjátok el ezt a nyamvadt vírust!
– Úgy lesz! Vigyázunk!
– Mikor mész vissza a munkába? – faggat.
– Nem tudom, a héten szeretnék még itthon lenni Emilyvel, de
már hívtak a kórházból. Itt is rengeteg fertőzött van. Nem bírják
kapacitással.
– Most megyek, mert vissza kell mennem a műtőbe! Örülök, hogy
rendben vagy, öcskös! Máskor ne hozd ránk a frászt, ha lehet!
– Bagoly mondja verébnek! Ezek szerint te is produkáltál egy
majdnem halált.
– Hoztuk a formánkat – nevet. – Na, légy jó! – Azzal letette.
Sokáig csak bámulom a kezemben a telefon elsötétült kijelzőjét.
Annyira éreztem, hogy Jason bajban van. Ennyire erős a kötelék
köztünk, hogy még a világ túlsó végén is éreztük egymást?
  

Emily

Délután átjött hozzám Layla. Mark szervezte le, mert neki be kellett
mennie a kórházba.
– Hogy mit mondtál? – mered rám Layla nagyjából úgy, mintha
azt mondtam volna, én voltam a Loch Ness-i szörny azon az
ominózus, skóciai fényképen.
– Azt, hogy terhes vagyok – ismétlem, és odatartom az orra elé a
terhességi tesztet.
– Basszus – huppan le a kanapéra.
– Mark már tudja?
– Nem.
– De azért csak tisztában volt vele, hogy gumi nélkül szexeltek? –
csattan fel.
– Persze – mosolyodok el. – Nem akarom egy gyerekkel
magamhoz kötni – mondom szinte suttogva.
– Nem hiszem, hogy azzal kötnéd magadhoz. Itt sem lennél, ha
nem akarna veled lenni. – Igen. Ebben igaza van. De akkor is félek. –
Mikor akarod elmondani neki?
– Fogalmam sincs. Kivárom a megfelelő alkalmat, de kérlek, addig
te se szólj senkinek! Én akarom megmondani neki.
– Ugyan, ezt kérned sem kell!
  

Mark

Emilynek azt mondtam, a kórházba megyek, de hazudtam. Nem oda

tartok, hanem egy ékszerboltba. Nem akartam, hogy tudja, mire
készülök. Ezerszer már elképzeltem, hogy milyen gyűrűt veszek neki.
– Hogy hová mész? – visít bele a telefonba Chase. – Nem mondod
komolyan?
– De, a lehető legkomolyabban.
– Mi az isten történt veled azon a szigeten? Mit művelt veled
Emily? – nevet.
– Miért nem mondtad el, hogy Jason nagyon beteg volt? – váltok
gyorsan témát, mire érzem, hogy a vonal végén ő is elkomolyodik.
– Nem akartalak rossz hírrel várni. Fogalmunk sem volt, milyen
lelkiállapotban lehetsz. Időt akartunk hagyni neked. Sokáig azt
hittük, őt is elveszítjük, mint téged. Napról napra rosszabbul volt.
Aztán hirtelen javulni kezdett. Pár hete kezdett el újra dolgozni.
– Mi van Daniellel? Róla tudsz valamit? – kérdezem.
– Piszkosul maga alatt van. Folyton azt hajtogatta, hogy az ő
hibája.
– Tehát felfogta a kis agyával, hogy mit művelt?
– Fel.
– Nektek Laylával hogy telt a karanténidőszak?
– Mivel nem praktizálhattunk magánban, jórészt itthon voltunk,
és a mentésetek szervezését irányítottam. Nem mondom, hogy nem
viselt meg minket a karantén, de a ti elvesztésetek volt a legdurvább.
Még egyszer nem szeretném átélni, úgyhogy vigyázzatok magatokra!
 – Hidd el, mi sem így terveztük – nevetek. – Meddig tartott az a
vihar? Nem lett baja másnak?
– Másnap reggelre tisztult ki az ég, az erős hullámzás még
napokig megmaradt. Rohadt sokáig kerestettünk benneteket
helikopterekkel, hajókkal, de aztán napokkal később leállítottak
minden repülőjáratot, hajót, csakis a hatósági járművek
közlekedhettek vízen és a légtérben. Tök másfelé kerestünk
benneteket.
– Gondoltam, hogy szinte lehetetlenség meghatározni, merre
sodródhattunk el. Ezzel tisztában voltam.
– Csak pár napig maradhattunk Mahén, mert félő volt, hogy
lezárják a határt és az egész szigetet, akkor pedig hónapokra ott
ragadtunk volna. Haza kellett jönnünk. Baromira nem hiányzott egy
esetleges karantén a Seychelle-szigeteken.
– Hát ezt megértem – nevetek.
  

Emily

Alighogy Layla elment, csengettek. Irtó furán éreztem magam, mert

még nem éreztem saját otthonomnak ezt a hatalmas házat. És most
én nyissak ajtót? Úgy, mint aki már ezer éve itt lakik?
Vajon ki lehet az?
Meglepetésemre Daniel állt az ajtóban.
– Szia! – köszön rám kissé meglepetten, de felettébb kedvesen.
Ezúttal teljesen másképp néz ki, mint amikor megismertem a hajón.
Elsőre az szúr szemet, hogy éppen nem tajt részeg. Színjózannak
tűnik.
Jól öltözött, jól fésült. Pont olyan, mint amilyennek úgy egyébként
Mark exsógorát elképzelném. Hirtelen meg sem tudok szólalni.
Mégis mit keres itt?
Utoljára akkor láttam, amikor a hajón Markot heccelte, én pedig
belezuhantam a vízbe. Képzeletben egy másodpercre megint a
viharos tengeren hánykolódó hajón éreztem magam. Az emlékek
olyan elevenen törtek rám, mintha tényleg, fizikai valómban is ott
lennék. Kissé meg kellett ráznom a fejem, hogy elhessegessem ezt a
képet magamtól.
Úgy szeretném elfelejteni!
– Ne haragudj, hogy így rád törtem. Igazából Markhoz jöttem, de
direkt jó, hogy te is itt vagy. Csak szerettem volna elnézést kérni a
viselkedésem miatt. Amit tettem, megbocsáthatatlan – ismeri be
bűneit, és kér elnézést az ajtóban állva.
Nem igazán voltam felkészülve erre a találkozóra, még kevésbé
erre a beszélgetésre.
– Nem kerülnél beljebb? Szerintem ezt ne itt beszéljük meg! –
invitálom. – Marknak is hamarosan jönnie kell – teszem hozzá.
– Köszönöm, rendben – egyezik bele. Bevezetem a nappaliba,
megkínálom egy itallal, és leülök vele szemben a kanapéra.
Feszengek. Ő Ginának, Mark feleségének a testvére. Micsoda
képtelen helyzet!
– Ezek szerint a szigeten összejöttetek – konstatálja.
– Igen, úgy tűnik – bólintok.
– Helyes! Örülök nektek. Mark megérdemli, hogy boldog legyen –
jegyzi meg. – Mesélt rólam? – szegezi nekem a kérdést. Érezhetően
ő is zavarban van. Nem igazán tudja jól kezelni a helyzetet. Nem is
lehet jól kezelni.
– Igen. Mondta, hogy Gina testvére vagy.
– Csak azt akartam mondani, hogy bármit is mondtam anno
Markról, és bármilyen rossz színben akartam feltüntetni, nem volt
igaz. Nagyon jó ember. Igazából az egyik legjobb ember, akit ismerek
– szögezi le. Nem tudja tovább folytatni, mert nyílik az ajtó. Megjött
Mark.
Kissé megijedek, amikor belép a szobába, és meglátja Danielt.
– Te meg mit keresel itt? – vonja kérdőre volt sógorát.
– Beszélni szeretnék veled.
– Hagylak benneteket beszélgetni – szólalok meg. Csendben
felállok, és kimegyek a szobából.
Ez az ő ügyük. Ezt nekik, kettejüknek kell tisztázniuk.
  

Mark

Valahogy sejtettem, hogy egyszer szembe kell néznem Daniellel, de

nem gondoltam, hogy ilyen hamar. Még nem voltam eléggé
felkészülve erre a találkozóra.
– Jó látni benneteket – kezdi. Megtörtnek látszik. Cseppet sem
olyan, mint régen.
– Hát őszintén, mi is örülünk, hogy itthon vagyunk – ismerem el.
– Erre az egészre nem is igazán lehet mit mondani. Sajnálom,
Mark! El se tudom mondani, mennyire sajnálom! – szabadkozik.
– Mit sajnálsz? Hogy engem hibáztattál Gina haláláért, vagy hogy
a felelőtlenséged miatt majdnem odavesztünk Emilyvel? – szegezem
neki szemét módon a kérdést. Szemrehányást tettem neki, de nem
bánom, muszáj volt. Tisztában kell lennie azzal, amit tett!
– Mindkettőt sajnálom. Amit tettem, arra nincs mentség. Tudom.
– Akkor meg minek jöttél? – kérdezem még mindig szigorúan és
elutasítóan.
– Mert el akartam mondani, hogy Gina halála egyáltalán nem a te
hibád. Azt mondta nekem hetekkel a szülés előtt, hogy az orvosa
figyelmeztette, előfordulhatnak komplikációk, de azt is tudom, hogy
ezt neked nem mondta el.
– Mi van? – akadok ki. – Hogyhogy nem mondtátok ezt el nekem?
– emelem fel a hangom.
– Gina nem akarta, hogy aggódj! Teljességgel megbízott az
orvosában. Senki sem gondolta, hogy a baba váratlanul meghal a
pocakjában, és mire beérünk a kórházba, már nem lesz szívhangja
sem, azt meg pláne nem, hogy ő is veszélyben van.
– Hagyd abba! Nem akarom felidézni ezt az egészet! – kérem tőle.
– Nem a te hibád volt, Mark! – mondja ismét. – Szemét húzás volt
téged hibáztatni! Nem is tudom, miért tettem. Talán így dolgoztam
fel Gina elvesztését. Egyszerűbb volt mást hibáztatni, mint
szembenézni a megmásíthatatlan tényekkel. Amit pedig a hajón
műveltem, arra meg végképp nincs mentség. Ha nem élnétek, most
gyilkosnak tartanám magam.
– Ne hülyéskedj! Nem vagy az! Véletlen baleset volt – enyhülök
meg. – Egyrészt nem kellett volna arcoskodnod. Másrészt nem
kellett volna utánad mennem, nehogy beleess a vízbe. Emilynek
pedig végképp nem kellett volna a fedélzeten mögém állnia.
Mindannyian hibáztunk. Nincs olyan ember, aki sohasem hibázna.
Szóval felejtsd el!
– Könnyű azt mondani! – horkan fel.
– Könnyű lesz megtenni is! Gondolj arra, hogy Gina sem szeretné,
ha mi ketten veszekednénk. Azt meg végképp nem, hogy miatta vagy
a történtek miatt gyötörjük magunkat.
Pár percig csak némán hallgatunk, aztán ismét megszólalok.
– Miért ne lehetnénk egyszerűen barátok? Úgy, mint régen.
– Én nagyon is benne lennék, hogy rendbe hozzuk a dolgokat.
– Akkor jó! – mosolyodok el. – De egyet ígérj meg! Hogy két éven
belül megházasodsz, mert nem bírom tovább elviselni a
kirohanásaidat!
– Előbb inkább a te esküvődre mennék el! – kacsint rám.
Jó volt beszélgetni vele. Több mint jó. Kicsit most olyan volt, mint
régen, amikor ő, Chase és én elválaszthatatlan barátok voltunk.
Talán egyszer visszatérnek ezek az idők.
  

Emily

Daniel nem maradt sokáig, viszont sokkal vidámabban ment el, mint
ahogyan érkezett. Úgy tűnik, kibékültek Markkal. Örültem neki.
– Egy séta a windsori kastélykertben, hölgyem? – kérdezi Mark.
– Benne vagyok! Még szép, hogy benne vagyok! – reagálom
vidáman. Három hónapig egy szigetre voltam bezárva, most akár a
világ végére is elmennék!
A viktoriánus stílusú házsorokkal, üzletekkel és pubokkal
szegélyezett, macskaköves utcák ugyanolyan hangulatosak voltak,
mint mindig. A legkülönbözőbb cégérek mindenütt, éttermek,
kalapos- és cipészboltok sorakoztak egymás mellett. Emlékszem,
gyerekkoromban is imádtam ezeken az utcákon sétálni. A
szüleimmel hétvégeken gyakran kirándultunk el ide. Reggel
felültünk a vonatra, körbejártuk a kastélyt és a parkot, aztán este
hazamentünk.
Már messziről látszanak a hatalmas bástyák és várfalak. Jó látni,
hogy itt semmi nem változott.
– Tényleg be akarsz menni a kastélykertbe? – faggatom Markot.
– Miért ne? Mi bajunk lehet? – reagálja derűsen. Kézen fogva
sétáltunk el a különböző szuvenírboltok előtt. Jó látni, hogy a királyi
testőrség még mindig ugyanazt az uniformist hordja. A medvebőr
kucsmájuk sem változott.
Késő tavasz van, virágba borultak a fák és a fű zöldebb, mint
valaha. A bejáratnál a pénztárt és az uralkodói család ajándékboltját
nem lehet kikerülni, keresztül kell menni rajtuk, ha be akarunk jutni
a kastélyba, erre gyerekkoromból is emlékszem.
Akárhányszor erre járok, mindig elbűvöl ez a hely. Megnyugtat
pusztán a tudat, hogy itt vagyok. Végigsétáltunk a parkon, egészen a
turisták elől elzárt részekig, aztán vissza a Szent György-kápolnáig.
Kéz a kézben élveztük, hogy végre szabadok vagyunk.
  

Mark

Alig várom, hogy hazaérjünk. Emily még csak nem is sejti, micsoda
meglepetés vár rá. Megkértem a takarítónőmet, hogy pofozza ki egy
kicsit a házat, amíg sétálunk. Ha minden igaz, némi vacsorával is
készül, a desszert pedig Emily kedvence, sajttorta lesz.
A házba belépve rend és tisztaságillat fogad minket. Mint a régi
szép időkben!
– Itt meg mi történt? – kérdezi rögtön csodálkozva Emily.
– Megkértem a takarítónőmet, hogy csináljon egy kis rendet.
Gyere, mutatni akarok valamit – invitálom a kertbe. A hátsó részen
egy kis ház bújik meg a fák mögött. Ez a kedvenc helyem. –
Mondtam már, hogy szenzációs spa is van a házban, és hogy van
saját jakuzzink?
– Ne hülyéskedj! – vigyorodik el, amikor kitárom előtte a kis ház
ajtaját. Ahogy belépünk, gyönyörű, meghitt környezet és kellemes
illóolajillat fogad minket. A szauna meg a gőzkabin fel vannak fűtve.
A jakuzziban a víz felszínét virágszirmok borítják úgy, ahogy kértem.
– Azt a mindenit, de jól néz ki! – ámuldozik Emily.
– Akkor hát kipróbáljuk? – invitálom, és már veszem is le az
ingem.
– Te most tényleg jakuzzizni akarsz? – néz rám kérdőn, nevetve.
Csillognak a szemei. Ilyennek szeretem látni, ilyen boldognak. Nem
kellett túlságosan noszogatni, nagyon is benne volt a lazításban.
Miközben Emily meztelen testét néztem, rádöbbentem, hogy
igazából ez után vágytam, erre a közös nyugalomra. Beleülni a vízbe,
és csak beszélgetni.
Az ölemben fekszik. A virágszirmokkal játszik. Kiemeli őket a
vízből, majd visszateszi. Most van minden a helyén az életemben.
Hátranyúlok a polcra, amikor Emily épp nem néz oda, és titokban
egy jachtmakettet, egy kis hajót helyezek a víz felszínére, a szirmok
közé. Gyerekek szoktak ilyen hajómakettekkel játszani, de nem baj,
én ezt találtam ki mára. Elvégre egy hajón kezdődött a történetünk.
Kíváncsi vagyok, mit szól a meglepetésemhez.
Nem is tudom, mikor izgultam utoljára ennyire.
  

Emily

Mark ma már eddig is nagyon furán viselkedett, na de ez! Hogy

jutott eszébe virágszirmokat tetetni a jakuzziba? – kuncogok
magamban. Micsoda ötlet! Az egész olyan, mintha egy méregdrága
hotel luxuslakosztályában lennénk.
– Minden nődet ezzel csábítottad el? Mert azért ez tényleg elég
hatásos és menő! – ismerem el nevetve, miközben beléptem a vízbe.
Mark már bent ül a medencében és csak rám vár. Amint
elmerülök, az ölébe von és magához húz. Sokáig csak nézzük
egymást. A vállamat simogatja. A harmincnyolc fokos meleg teljesen
ellazít. Legszívesebben örökre itt maradnék, mert ez a fürdőzés
eszméletlen jó.
Belemerítem a kezemet a vízbe, és nézem a tenyeremben
fennakadt szirmokat. Gyönyörűek. Fehérek és rózsaszínek. Aztán
egyszer csak egy kis hajómakettet látok felénk úszni a vízen. Ezt meg
eddig hogyhogy nem vettem észre? – tűnődök.
– Ez meg mi? – nevetem el magam, de aztán elkomolyodok, mert
a kis hajó fedélzetén egy apró ékszerdobozt pillantok meg.
– Bontsd ki, és nézd meg! – feleli óriási vigyorral az arcán. Ez nem
lehet az, amire gondolok!
Bátortalanul a díszes doboz után nyúlok, nem merem azonnal
kinyitni, csak tartom a kezemben. A szívem a torkomban dobog. Ez
nem velem történik! Ezt nyilván csak álmodom!
– Nyisd ki! – noszogat halkan.
Teszem, amit mond, felnyitom a tetejét, és nyomban eláll a
lélegzetem.
– Ezt a gyűrűt még a szigeten készítettem neked – súgja a
fülembe, mikor megpillantom a kagylóból és indákból kreált gyűrűt
a bársonypárnán. – Ezt pedig már itthon vettem – mondja, és egy
gyönyörű gyémántgyűrűt nyújt oda.
– Mark! – szakítom felbe. – Mielőtt folytatnád, mondanom kell
valamit! – Néhány másodpercig eltart, amíg összeszedem a
bátorságomat, aztán folytatom. – Terhes vagyok, kisbabánk lesz –
vallom be, mire fény gyúl a szemében, és az arca felragyog.
– Mondd még egyszer! – kéri óriási mosolyra húzva a száját.
– Kisbabánk lesz – mondom, mire még jobban magához ölel és
megcsókol.
– Ez biztos?
– Igen. Több hete nem jött meg, és a teszt szerint is ez a helyzet.
Látom az arcán, mennyire örül, és ez engem is boldoggá tesz.
– Akkor hát? Mi a válaszod? – teszi fel újra a kérdést.
– Mire?
– Hozzám jössz feleségül?
– Nem kell elvenned! Ne érezd kötelességednek! Egyáltalán nem
szeretnélek ezzel magamhoz kötni!
– Már a szigeten is meg akartam kérni a kezed! Az előbb adtam
egy gyűrűt, pontosabban két gyűrűt, és mielőtt feltehettem volna a
kérdést, közölted velem a nagy hírt. Tehát én már azelőtt
eldöntöttem, hogy feleségül akarlak venni, hogy ezt megtudtam
volna. Úgyhogy engem ez nem befolyásolt. És ettől függetlenül is
veled szeretném leélni az életem.
– Jól meggondoltad? Nincs több dorbézolás, nincsenek könnyű
nőcskék, akiket csak úgy, minden következmény nélkül ágyba
vihetnél. Nem fog hiányozni?
– Eszem ágában sincs rajtad kívül mást ágyba vinni! – kacsint
rám.
– Szóval mi a válasza, hölgyem? Hajlandó leélni az életét a
huszonegyedik század legnagyobb Robinson Crusoe-jával?
Önkéntelenül is mosolyra nyílik a szám, de nem válaszolok
rögtön. Húzom még egy kicsit, mire nem bírja tovább, játékosan
megcsiklandoz, hogy szólaljak már meg.
– Hát persze! – felelem, mert már látom rajta, hogy nagyon várja a
választ.
– Akkor ez egy igen?
– Még szép, hogy igen! – nevetem el magam.
– Mondd ki! Hallani akarom!
– Igen! Mark Hemings, hozzád megyek feleségül!
– Helyes! Ez így már sokkal jobb! Akkor hát, kedves leendő Mrs.
Hemings, kéretik elkezdeni az esküvőnk szervezését!
 

EPILÓGUS

Emily
El sem hiszem, hogy megkérte a kezem! Amikor elém rakta a maga
készítette, apró kagylógyűrűt a szigetről, elakadt a lélegzetem.
Hihetetlenül gyönyörű! Mindössze egy apró kagylóból és vékony
indákból áll. Egyszerű, de mégis többet jelent nekem bárminél. Még
a másik gyémántgyűrűnél is. Mert ez azt jelenti, hogy már a szigeten
is megfordult a fejében, hogy megkéri a kezem. Már akkor, ott
eldöntötte, hogy velem szeretné leélni az életét, és ez annyira jó!
Ki hitte volna, hogy egy lakatlan szigeten találom meg egyszer a
boldogságot!
KB. HÉT HÓNAPPAL KÉSŐBB…
Kórházban vagyok. Már két napja, hogy megszületett Lily. A
kezemben tartom, és csak bámulom. Alszik. Édesen szunyókál.
Istenem, milyen gyönyörű! Pirospozsgás az arca, finom, puha a bőre.
Egyszerűen úgy tökéletes, ahogy van.
Kopogást hallok, majd látom, hogy Mark feje tűnik fel az ajtóban.
– Jöhetünk? – kérdezi vidáman, mire csak boldogan bólintok. Erre
becsődül a szobába egy rakás ember. Ott volt Layla, Chase és Daniel
is.
Mindannyiukon maszk és kesztyű. Úgy be vannak öltözve, mintha
csak műtétre készülődnének.
– Ki fognak nyírni, hogy beengedtelek benneteket! – szidja a
barátainkat Mark.
– Az a te bajod! – nevet Chase.
– Nekünk is látnunk kell a babát! – csörtet felém elsőként Layla. –
Anyám! De cuki és milyen szép! – ámuldozik. Már neki is óriási a
pocakja, a jövő hónapban születik meg az ő kisfiuk is.
Legalább lesz Lilynek játszópajtása.
– Mindenki félre! Én vagyok Lily apja, szóval adjatok nekem
helyet! – szólal meg Mark, mivel annyira körbefogták a többiek az
ágyat, hogy ő már nem fért oda hozzánk.
– Te annyit láthatod, amennyit akarod! Most rajtunk a sor! – szól
be neki Daniel. – Különben is, én vagyok a leendő keresztapa, szóval
az első kézbe fogás engem illet! – közli. – Ugye megfoghatom? –
kérdezi tőlem.
– Hát persze – felelem, és óvatosan átadom neki Lilyt.
– Tudom, hogy ezek ketten jó szülők lesznek, de én sokkal jobb
keresztapa leszek! El foglak kényeztetni! – beszél a kisbabánkhoz
úgy, mintha ott sem lennénk.
Titkon könnybe lábadt a szemem. Ki hitte volna, hogy egy tengeri
vihar, egy baráti kiruccanás és pár hónap egy lakatlan szigeten
ekkora változást hoz az életembe. A lényeg az, hogy minden jól
alakult, és itt van nekem Mark és Lily. Most már ők az én kincseim,
persze a barátainkon és a családunkon kívül.
 

A szerzőtől már megjelent

 
Tomor Anita: Álmodtam már rólad

Liv hallani sem akar új pasiról, a régi pasijáról még úgy sem.
Megcsalták, otthagyták. Éppen elég volt átélni mindezt egyszer. A
diplomájához már csak egy kambodzsai régészgyakorlat hiányzik, de
mielőtt elutazna, találkozik Daviddel. Ez a pasi túl sármos, túl
pimasz és túl rámenős. Nem lehet megszabadulni tőle. Ráadásul egy
túltequilázott éjszaka után Liv reggel egy hajón „ébred” David
mellett az ágyban. Úgy érzi, nagyon gyorsan el kell tűnnie. El a
férfitól, a lehető legmesszebb, mielőtt egy újabb „belehabarodok,
szerelmes leszek, majd kidobnak” katasztrófa bekövetkezne. De
hogy tudsz eltűnni egy hajóról, és hogy tudod megértetni a pasival,
akivel az éjjel lefeküdtél, hogy csupán egy egyéjszakás kaland volt,
ha ő nem akarja megérteni? Van ennél rosszabb? Naná, hogy van! Ha
kiderül róla, hogy a legjobb barátnőd bátyja, Angkor-Wat-kutató
régész, akivel a következő három hónap minden átkozott napján
találkozni fogsz, és még a tetejében: rendkívül vonzó és állati jó az
ágyban.
Izgalmas, fordulatokkal teli kalandok várnak az olvasóra
Kambodzsa rejtelmes őserdejében. Liv nem is sejti, milyen
rémálomba keveredett azzal, hogy megismerte Davidet. Mágnesként
vonzzák egymást, de egyikük sem könnyű eset. Vajon amikor Liv
felébred, megváltozik a véleménye? Ad esélyt egy újabb
szerelemnek?
Tomor Anita könyve nem egyszerű romantikus regény. Sokkal több
annál. Csajok, ez kihagyhatatlan olvasmány!
 
Tomor Anita: Helló újra, kedves exem!

Nora fiatal szingliként éli az életét. Azt hiszi, maga mögött hagyta a
múltját, és elegendő távolságra van a régi pasijától, aki hét évvel
ezelőtt szó nélkül otthagyta. Egészen addig, amíg össze nem fut vele
újra. Onnantól kezdve az élete a feje tetejére áll.
Patrick híres autóversenyző. Szereti a nőket, és a nők is szeretik
őt. Az egész világon ismerik a nevét. Jóképű, talán túlzottan is.
Megvan mindene, kivéve egy dolgot. Norát. Megszokta, hogy mindig
mindent megkap, amit csak akar. És most, hogy újra meglátja a
csinos exbarátnőjét, egészen biztos benne, hogy mi kell neki. Nora
gyűlöli, és ő ezzel tisztában van. Tudja, hogy újra meg kell hódítania.
Vadászösztöne a lány folyamatos visszautasításai miatt csak még
erősebben tör elő. Ostromot indít, amit lehetetlenség hárítani.
Nora nem tudja kiverni a fejéből Patricket, pedig kitartóan
próbálkozik. A férfi üzenetei és szenvedélyes megnyilvánulásai néha
már az őrületbe kergetik. Patrick nem hagyja, hogy felejtsen. Pedig ő
másra szeretne koncentrálni. Gyereket akar. Mégpedig egyedül.
Csalódott a férfiakban, ezért nem vágyik új párkapcsolatra. Patrick
közelében lenni pedig pláne nem akar.
Egy nap Emma, a barátnője felveti az ötletet: miért ne lehetne
Patrick a gyerek apja? Elvégre Patrick csak egy dolgot akar: szexet.
Mi lenne, ha megkapná? Mi lenne, ha mindenki megkapná, amit
akar? Ő egy gyereket, Patrick pedig őt egy éjszakára.
Szerelem és szenvedély keveredik Tomor Anita új regényében. Igazi,
ízig-vérig romantikus könyv, melyet lehetetlenség letenni. Az első
sorától az utolsóig magával ragadó. Ha szeretted A szürke ötven
árnyalatát, imádni fogod ezt a történetet!
 
Tomor Anita: Nyolc éjszaka

Trishnek elege van az unalmas mindennapokból. Úgy érzi, valami új

dolgot kell tennie, valami olyat, amit eddig még nem csinált.
Elhatározza, hogy életében először elutazik New Yorkba. Egyedül.
Felejteni akar és világot látni. Egyvalamire viszont nem számít, arra,
hogy betoppan az életébe Ryan.
Ryan híres hollywoodi színész, és nem mellesleg rohadt jó pasi.
Nincs a világnak olyan pontja, ahol ne csengene ismerősen a neve és
ne ismernék fel azonnal az utcán. Mindene megvan, amiről csak
álmodni lehet. Ő viszont úgy érzi, valami mégis hiányzik az életéből,
és erre csak akkor döbben rá, amikor a londoni reptéren belebotlik
Trishbe.
Te mit tennél, ha az álompasi a tévéből egyszer csak előtted állna
és le sem venné rólad a szemét, sőt úgy bámulna rád, mintha
azonnal ágyba akarna vinni? És akkor, ha ráadásul kiderülne, hogy
egymás mellé szól a jegyetek a London–New York-járaton?
Trish legszívesebben hanyatt-homlok elmenekülne, de nem
teheti. A gép indul és neki le kell ülnie Ryan Davis mellé még akkor
is, ha a férfi „a baj már megtörtént, bármit csinálsz, akkor is az
enyém leszel, bébi” tekintettel néz rá. Trish minél elutasítóbb, Ryan
annál jobban élvezi a játékot. Nyolc éjszaka. Csupán ennyit kér
Trishtől. Vajon ennyi idő elég ahhoz, hogy megváltozzon két ember
élete? Esetleg örökre?
Tomor Anita, az Álmodtam már rólad és a Helló újra, kedves exem!
című nagy sikerű regények szerzője új romantikus történettel
kápráztat el minket. Ahogy azt már megszokhattuk tőle, ez a könyve
is tele van szerelemmel, játékkal és szenvedéllyel. Letehetetlen és
magával ragadó csakúgy, mint az előzőek is.
 
Tomor Anita: Még mindig rólad álmodom

Mit kezdesz az életeddel, ha egy nap felébredsz, és minden, amiről

azt hitted, a valóság, arról egyszer csak kiderül, hogy csupán egy
álom volt?
Liv egy hajón ébred, és úgy érzi, napok, sőt hetek teltek el
egyetlen éjszaka alatt. Tisztán emlékszik az álmára: Kambodzsára, a
régészkedésre, a különleges világra, ahol megannyi kalandban volt
része, és ahol igazán beleszeretett Davidbe, a pasiba, aki mellett
most felébredt. David azonban nem emlékszik arra, hogy milyen
veszélyes kalandokban vettek részt együtt, és arra sem, hogy az
életét adta volna a lányért, hogy megmentse.
Aztán különös dolgok kezdenek történni. David elmegy, Livnek
pedig indul a gépe Kambodzsába. Ázsiába érkezve Livre egyre
gyakrabban tör rá déjà vu érzés, minden olyan ismerősnek tűnik
számára, minden olyan, mintha már megtörtént volna egyszer. Csak
David nincs ott vele. Livet nem hagyja nyugodni a gondolat, hogy
valami nem stimmel, és keresni, kutatni kezd Angkor romjai között,
míg utat nem talál egy másik világba, ahol álmában járt már egyszer.
Méghozzá Daviddel. Innentől kezdve egy újabb kaland veszi
kezdetét. Vajon Liv és David újra egymásra találnak? Vajon a
hazugságok és a titkok megváltoztatják az érzéseiket?
A nagy sikerű Álmodtam már rólad című regény folytatása
megérkezett! Tomor Anita, a Helló újra, kedves exem! és a Nyolc
éjszaka szerzője újra elkalauzol minket Kambodzsába, és egy olyan
világba, ahol bármi megtörténhet.
Ez a könyv garantáltan rabul ejt!
 
Tomor Anita: Sugar Daddy

Lily egyetemre jár. Semmi más vágya nincs, csak az, hogy
lediplomázzon végre és elkezdjen dolgozni. A lakbéren túl nem futja
neki másra, nem költ luxusra, sem Louis Vuitton táskákra.
Lottit, a barátnőjét viszont csak a Louis Vuitton táskák érdeklik. A
régi pasija visszament Ausztráliába, ezért most új Sugar Daddyre
vadászik, aki némi viszonzásért cserébe biztosít neki lakást és drága
holmikat. Lilytől idegen ez az életforma, kirázza a hideg attól, hogy
pusztán érdekből legyen együtt valakivel. Lottinak mégis sikerül
valahogy rábeszélnie, hogy menjen el vele a bárba, ahol a potenciális
jelöltekkel találkozik.
Logan az a típusú pasi, aki tudja, mit akar. Ez azon a napon is így
van, amikor ebédelni megy, és a mögötte lévő asztalnál fültanúja
lesz két barátnő beszélgetésének. Gazdag, nagyon gazdag, és
piszkosul jóképű. Épp olyan pasi, akit az egyikük keres. Neki viszont
a másik lány kell.
Ajánlatot tesz Lilynek, felkínálja, hogy lesz a Sugar Daddyje, ha
beleegyezik, hogy lefekszik vele. Nem egyszer, hanem rendszeresen.
A szabály egyszerű: megkap mindent, amíg vele van, de más pasival
nem jöhet össze. Lily legszívesebben visszautasítaná, de Logan nem
hagyja, hogy nemet mondjon. Vajon meddig tartható fenn egy üzleti
ajánlat? És mi van, ha közben beleszeretsz a másikba?
Tomor Anita új regénye egyszerűen szenzációs. Magával ragadó és
letehetetlen csakúgy, mint az előzőek, az Álmodtam már rólad, a Még
mindig rólad álmodom, a Helló újra, kedves exem! és a Nyolc éjszaka.
Súlyos függőséget okoz!
 
Tomor Anita: Most már együtt álmodunk

Vajon milyen érzés lehet belecsöppenni egy világba, ahol királyok és

királynők harcolnak a hatalomért? Ahol minden pillanatban veszély
leselkedik, és ahol sohasem tudni, kiben bízhatsz meg, ki a barát és
ki az ellenség.
Liv éktelenül haragszik Davidre. A pasira, aki átverte, otthagyta és
elhitette vele, hogy sosem volt számára több egy egyéjszakás
kalandnál. Aki mellesleg azt sem vallotta be neki, hogy igazából egy
titokzatos királyság trónörököse, amelynek kapuja Kambodzsa
rejtett őserdejében nyílik, és ahová szinte senki sem juthat át. Liv
most mégis ebben a felettébb hátborzongató világban, Indorában
találja magát újra, ahol őt is elveszett hercegnőként emlegetik, és
ami talán még meghökkentőbb, David menyasszonyának tartják.
Sőt, parancsba adják neki, hogy hozzá kell mennie feleségül az
egyetlen emberhez, akit per pillanat a legjobban gyűlöl.
Vajon létezhet szerelem egy vad és kiszámíthatatlan világban,
ahol a trón jelenti az egyetlen hatalmat? Ahol még az sem kizárt,
hogy egyik pillanatban azt hiszed, a férfihoz mész hozzá, akit
szeretsz, a következőben pedig kiderül, az ellenség felesége lettél.
A hatalmas sikerű Álmodtam már rólad és Még mindig rólad
álmodom című regények várva várt folytatása megérkezett! Tomor
Anita ismét elkalauzol minket Kambodzsába és egy titokzatos,
álomszerű világba, melyről nem is hinnénk, hogy létezik.
Végigizgulhatjuk Liv és David szívszorító és szenvedéllyel teli,
megható történetét.
 Ez a rész minden oldalon kiszámíthatatlan izgalmat rejt! Ez a
könyv garantáltan lebilincsel és rabul ejt!
 
Tomor Anita: Irány Hollywood!

Zoé egyetemre jár, másról sem szól az élete, mint tanulásról és

vizsgákról. Egy nap a barátnője, Hanna megkéri, hogy ugorjon be
helyettesíteni őt egy bárba, ahol pincérnőként dolgozik. Zoé tudja,
ha nem teszi meg ezt a szívességet, akkor a barátnőjét kirúgják,
ezért segít neki.
Jake Bartlett híres amerikai filmcsillag, és egyben sikeres
hollywoodi producer is. Egy olyan pasi, aki falja a nőket, és akiről az
egész világon fiatal lányok milliói álmodoznak. Jake Magyarországon
forgat, és épp a barátaival iszogat egy bárban, amikor beszélgetés
közben felmerül egy érdekes téma. A többiek szerint a
kasszasikerhez egy befutott sztárt kell szerződtetni. Jake-nek viszont
erről más a véleménye. Szerinte egy jó filmhez egy jó sztori kell, és
bárkiből, akár egy hétköznapi lányból is fél év alatt sztárt lehet
csinálni, még egy olyan csajból is, aki nem beszél angolul.
Jake a saját csapdájába esik. Fogadást kötnek a barátai, hogy nem
tudja mindezt megvalósítani. A terv az, hogy kiválasztanak egy
lányt, akiből Jake-nek sztárt kell varázsolnia. Egyetlen kikötés van:
nem fekhet le a lánnyal, mert ha igen, bukja a film teljes bevételét.
Jake belemegy a játékba, mert túlzottan is bízik magában. De arra
nem számít, hogy Zoét választják ki a szerepre, azt a lányt, akivel
reggel a parkolóban jól összebalhézott, akivel zsigerből utálják
egymást, és akivel ennek ellenére is egyre jobban vonzódnak
egymáshoz.
Tomor Anita ismét egy csodálatos, szívet melengető történettel lep
meg minket. Imádni való karakterek, izgalmas szócsaták, meglepő
fordulatok teszik feledhetetlenné és letehetetlenné ezt az új
regényét is. A függőség garantált!
 

A szerző eddig megjelent könyvei

Foglalkoztató füzetek

Legyél okosabb füzetek I. (2014)

Legyél okosabb füzetek II. (2014)
Sulira fel! – Lányoknak (2015)
Sulira fel! – Fiúknak (2015)
Boldog karácsonyt! –
Színező és foglalkoztató 3–4 éveseknek (2015)
Boldog karácsonyt! –
Kreatív foglalkoztató 5–6 éveseknek (2015)
Sulira fel! – Extra (2016)
Irány az iskola! – Foglalkoztató füzet (2016)
Irány az iskola! – Kifestő- és gyakorlófüzet (2016)
Mesekönyvek

Nyúl Benő, Csiga Bandi és a Sün testvérek –

Kalandok az erdőben (2014)
Sárga Répi és Brokkoli Koli (2015)
Az ovinak vége, irány az iskola! (2015)
Regény

Álmodtam már rólad (2015, 2017)

Helló újra, kedves exem! (2017)
 Nyolc éjszaka (2017)
Még mindig rólad álmodom (2018)
Sugar Daddy (2018)
Most már együtt álmodunk (2019)
Irány Hollywood! (2019)

Előkészületben

Újra veled álmodom (regény)

Imádlak, Los Angeles! (regény)
Sugar Baby (regény)
 A kiadvány a debreceni könyvnyomtatás
négy és fél évszázados hagyományait őrző
Alföldi Nyomda Zrt.-ben készült a 2020. évben
Felelős vezető: György Géza vezérigazgató
 :D – hangulatjel, jelentése: széles vigyor

 :P – hangulatjel, csipkelődést, heccelést jelent