Már hajnalodott, mire James és Rose visszamászott a portrélyukon, olyan fáradtan,

mintha nem is pár órára, hanem hetekre lettek volna távol.

– Jesszuskám, rossz rátok nézni – csóválta a fejét a Kövér Dáma megrovón. –
Mintha szellemet láttatok volna. És mire fel ez a kései érkezés, ha szabad kérdeznem?
– Mérges Tentacula – morogta Rose. A szájából a jelszó inkább valami átoknak
hangzott.
– Hát jó! – puffogott a Kövér Dáma, és felháborodottan átdobta stóláját a válla
fölött. A ráma halk nyikorgással feltárult, és megpillantották a sötét árnyékokba
burkolózó klubhelyiséget, meg a hideg kandallót.
Egyetlen szó nélkül váltak el, és mentek fel a saját hálótermeikbe vezető lépcsőn.
James nem tudta, Rose hogy van vele, de dacára a végletekig kimerült testének, az
elméje éberebb volt, mint valaha. Mikor felmászott a csigalépcsőn a félhomályos
hálóterembe, megkönnyebbülten látta, hogy még Scorpius is húzza a lóbőrt lopott
ágyában, a hetedévesek között.
Még ahhoz sem volt elég energiája, hogy kibújjon nyirkos ruháiból, így aztán
James utcai ruhában rogyott az ágyára, és percekig mozdulatlanul meredt a közeli
ablakra. A hó mostanra elállt, és felkelt a hold, kékesen derengő fényében úgy
ragyogtak az üvegen kanyargó jégvirágok, mintha neonból lettek volna kirakva.
James gondolatai akörül forogtak, milyen következményei lehetnek mindannak,
amit akaratlanul elkövettek az éjszaka folyamán. A hazaút nehéz és körülményes
volt, órákat töltöttek még a Temze jegén fagyoskodva, mire olyan állapotba hozták a
Gertrúdot, hogy el merjenek indulni vele. Ezalatt Zane visum ineptio bűbájjal vonta
be a hajót, hogy bárki, aki közelebbről is megvizsgálná a megfeneklett hajót, csak egy
közönséges vontatóhajónak lássa.
De most, hogy már itthon voltak, a hazatérés nehézségei eltörpülni látszottak.
Ráeresztettek a mugli Londonra egy kifejlett sárkányt. Már csak a gondolat is

1
abszurdnak hatott. Sőt, nevetségesnek. Mégis, fülében még mindig ott csengett a
karambolozó kocsik csörömpölése és a szemtanúk sikolyai, mikor Norberta
felmászott a Tower Bridge tetejére, és sziluettje úgy meredt onnan a városra, akár egy
élő vízköpő.
A késői óra ellenére minden bizonnyal emberek százai látták, arról nem is
beszélve, hogy a kifejlett norvég tarajossárkány e percben is a városban tombolt
valahol, kimondhatatlan károkat okozva, és rettegést ébresztve a muglik szívében,
amerre jár.
Zane-nek igaza volt. Mikor végre hazaértek, és partra szálltak a rémes állapotban
lévő Gertrúdról, a tó alatti tó partján a fiú félrevonta Jamest, Rose-t és Ralphot, majd
síri hangon azt mondta:
– Ez rosszabb, mint ami a Leleplezés Éjszakáján történt. Ezzel, remélem, tisztában
vagytok.
Hagrid egy szót sem szólt a hazaút alatt, még a búcsúzás alatt sem. James úgy
vélte, a vadőr alighanem sokkos állapotban van, részben a szegény, elveszett
sárkánya miatti aggodalom, részben pedig a tény miatt, hogy az elmúlt ezer év
legsúlyosabb törését okozták a Titokvédelmi Alaptörvényben, és ezért az sem lenne
túlságosan meglepő, ha másnap már az Azkabanban reggelizne, miközben az ítéletre
vár megszámlálhatatlan bűnei miatt.
James egész egyszerűen képtelen volt feldolgozni, milyen következményei
lehetnek a tetteiknek. Mindig, mikor megpróbálta elképzelni, mi következik, vagy
hogy mit tehetnének, lelki szemei előtt újra és újra megjelent a Tower Bridge tetején
gubbasztó sárkány, ahogy farkával verdesve, kitárt szárnyakkal tüzet okád a felhők
felé.
Észre sem vette, mikor aludt el, és mintha csupán pár perccel később ébredt volna.
Az ablakon beáradó napfény azonban másról tanúskodott. Már javában szombat
délutánra járt az idő.
James felmordult, átfordult a másik oldalára, és karjával eltakarta az arcát.
– Dorbézoltál az éjszaka, álomszuszék? – üdvözölte egy vidám hang. Graham. –
Szörnyű formában leszel a holnapi kviddicsmeccsen, ha így folytatod.
Csapatkapitányként kötelességem kimondani: csalódtam benned.
James ismét mordult egyet; képtelen volt bármilyen épkézláb választ kitalálni.
Kicsusszant az ágyból, és csak amikor a nyirkos zoknija a padlót érte, akkor
tudatosult benne, hogy még mindig a mocskos farmer és pulóver van rajta. Az
éjszaka történtek emléke gyorsvonat sebességével tért vissza.
– Ó, hogy az a… – motyogta csüggedten. – Graham, láttad már a mai újságot?
Graham megrázta a fejét.
– Miért? Megint interjút adtál Rita Vitrolnak?
James válaszra se méltatva talpra szökkent, és úgy, ahogy volt, az előző napi
piszkos ruháiban leszaladt a csigalépcsőn.
A klubhelyiségben sem látta még senki a Reggeli prófétát. James átfurakodott a
portrélyukon, és félig lecsúszott, lábujjai körül verdeső nedves zokniban lecsörtetett a
mozgó lépcsősorokon.
Az egyik folyosón elrohant Hóborc mellett, aki nyilván azonnal érzékelte, hogy
nagy botrány van kitörőben, mivel gyorsan a fiú nyomába eredt, hátha kiaknázhatja
a káoszt.

2
 – Tűnj el! – kiáltott vissza a válla fölött James. – Semmi közöd hozzá!
– Azok a legjobb dolgok, amikhez semmi közöm! – trillázta a pufók kis alak, és
időnként csak úgy, a móka kedvéért gellert kapva pattogott a falakon.
Rose épp akkor lépett ki a nagyteremből, mikor James Hóborccal a sarkában leért a
bejárati csarnokba.
– Láttad már? Mit ír az újság? – zihálta James, de Rose villámgyorsan a szája elé
kapta az ujját, hogy elhallgattassa.
– Úúúú! – visított izgatottan Hóborc. – Ez jó lesz! Szinte már érzem is rajtatok a
titkos összeesküvés csodálatos bűzét!
– Takarodj innen, Hóborc! – sziszegte Rose a kopogószellemnek. – Neked ehhez
semmi közöd.
– Annál jobb! – visította Hóborc, s közben bukfenceket vetett a levegőben. – Baj és
kalamajka, Hóborc nagyot mulat rajta!
Rose résnyire szűkítette a szemét, s mikor megszólalt, hangjába különös, dallamos
titokzatosság költözött.
– Hallottad már, mi lesz ma a desszert, James?
Hóborc abbahagyta a bekfencezést, és gyanakvó tekintettel megdermedt.
– Alvó varangybonbon – suttogta Rose kínzó lassúsággal. – Mmmm… miniatűr
elvarázsolt cukormáz békák ínycsiklandozó török zselatinmasszába forgatva.
Nagyon nehéz elkészíteni. Tökéletes csendnek kell hozzá lenni a konyhában,
különben a cukormáz békák még azelőtt felébrednek, hogy megszilárdulna rajtuk a
zselatin. El tudod képzelni? Az a több száz cukorvarangy fenekestől felforgatná az
egész konyhát, a szerencsétlen manók meg kergethetnék őket!
James a szeme sarkából felpillantott Hóborcra, és meglepetten látta, hogy a
kopogószellem grimaszolva tördeli a kezét. Vörösödő pofáját egészen felfújta, mint
mikor Ralph igyekszik órán visszafojtani egy böffentést egy egész üveg édesgyökér
üdítő után.
– Kész katasztrófa volna – folytatta Rose álmélkodva –, ha valaki, mondjuk,
berontana a konyhába fazekakat püfölve, és közben teli tüdőből bömbölné a Roxfort
himnuszát. Még szerencse, hogy senkit sem ismerek, aki ilyesmire vetemedne.
Hóborc torkát elkínzott vonyítás hagyta el. Lebegett még odafent egy darabig,
szeme keresztbe állt, arca felpüffedt a koncentrációtól, aztán kiszakadt belőle egy
jókedvű nyerítés, és süvítve elszáguldott a konyha irányába. Még el sem tűnt a
szemük elől, James már hallotta is a roxforti himnusz első elóbégatott sorait.
– Gyere velem – kapta el Rose a fiú könyökét, és az egyik oldalfolyosó felé
kormányozta. – A könyvtárba. És egy szót se, amíg oda nem érünk!
James hagyta, Rose hadd vezesse, amerre csak akarja, és közben újfent
elcsodálkozott rajta, mekkora tehetsége van a lánynak a kevésbé intelligens emberek
manipulálásához, akik pár szó után pontosan azt teszik, amit Rose akar.
Öt perccel később a könyvtár egyik legeldugottabb asztalánál, gondosan ügyelve
rá, nehogy kilessék őket, James a Reggeli Próféta fölé hajolt, amit nem sokkal
korábban hozott Rose-nak a bagolyposta.
A cikk meglepően rövid volt, a második oldal közepén tették közzé. Nem
kifejezetten volt eldugva, de egyáltalán nem az a messziről ordító címlapsztori lett
belőle, mint amilyenre James számított.

3
 NYOMOZÁS INDULT A LONDONI MUGLI
SÁRKÁNYÉSZLELÉS KAPCSÁN

A Mágiaügyi Minisztériumba a kora reggeli órákban több

bejelentés is érkezett, miszerint a londoni Tower Bridge
tetején, és annak közvetlen környezetében sárkányt láttak.
Mivel az utóbbi időben több feltérképezhetetlen mágikus
hely is kompromittálódott, kezdetben tömeghisztériának
könyvelték el az esetet, azonban az egyre szaporodó
szemtanúk vallomásai alapján a Minisztériumi nyomozók
később hajlani kezdtek rá, hogy valóban létezhet az említett
varázslény.
“Egy sárkány felbukkanása több, mint valószínűtlen,”
kommentálta Harry Potter auror főparancsnok, és a
nyomozás vezetője. “A mugli szemtanúk vallomása azonban
azt mutatja, valóban elszabadulhatott valamiféle legendás
bestia, esetleg más, mágikus forrásból származó entitás, és
kijuthatott a varázsvilág biztonságos határain kívülre. A
legvalószínűbb elméletünk, hogy egy szökött mumus
randalírozik a mugli London utcáin. Hamar elő fogjuk
keríteni, ebben biztos vagyok.”
A hivatalos jelentések alapján a teremtményt hajnali 1:25 és
1:40 között észlelték, először a Tower Bridge fölött, majd
elrepült a Potters Field Park fölött, végül nyoma veszett a
Shard vasútállomás közelében. A minisztériumi
amneziátorok fáradhatatlanul dolgoznak, és módosítják a
csaknem háromszáz mugli szemtanú emlékeit. Több
járműbaleset kárait is helyreállították. A minisztériumi
tisztviselők azonban arra figyelmeztetnek, hogy egy ilyen
horderejű eseményt követően maradhatnak emléktöredékek
és fizikai bizonyítékok.
Wolfram Tryce, vezető amneziátor lapunknak így
nyilatkozott: “Teljes emlékmódosítás helyett csupán a
rövidtávú emlékek kivonására hagyatkozhatunk az esetek
száma miatt. Így viszont elég, ha két-három szemtanú
összeveti az élményeit, és a közös emlékek felszínre
törhetnek.”
Mint azt a Reggeli Próféta olvasói jól tudják, a rendkívül
népszerű Hokus testvérek cirkusza jelenleg a londoni Abszol
úton adja elő a műsorát, melynek része egy hebridai
feketesárkány, amely a Montague Python művésznév alatt
lép a porondra. A cirkusz tulajdonosa és porondmestere,
Archibald Hokus maga biztosította eme sorok íróját, hogy a
sárkányuk az egész éjszaka a felügyeletük alatt állt, és még
áll jelen pillanatban is.
“Montague egy regisztrált bestia, sosem vesszük le róla a
szemünket, ráadásul kezes, mint a bárány, akármilyen

4
 félelmetes és rossz is a híre a fajtájának,” magyarázta Hokus
ma reggel a hop-hálózaton keresztül. “És jó okkal! Az
idomított sárkányok azonban nagyon kedvesek, a szó
minden értelmében. Kizártnak tartom, hogy még egy olyan
példány létezne, mint ő, bármennyire is örülnénk neki.
Monty olyan régóta utazik velünk, hogy mostanra szinte már
családtagnak számít.”
Mikor megkérdeztük, hogy a Mágiaügyi Minisztérium
kapcsolatba lépett-e a Hokus testvérek cirkuszával a tegnap
éjszakai sárkányészlelés kapcsán, Mr. Hokus biztosított
minket, hogy “minden lehetséges módon közreműködik a
hatóságokkal.”
Hogy enyhítsék a mágiamentes társadalom gyanúját, a
hivatalos szervek olyan lehetséges magyarázatokat ültettek
el a mugli sajtó fejében, mint az elszabadult meteorológiai
ballon, és a Temze jege alatt felgyülemlett mocsárgáz. “Régi,
de jól bevált kifogások,” mondta Mr. Tryce – igencsak
fáradtan, ahogy e sorok írója látta.

– Nos, ezúttal hozzánk pártolt a szerencse – sóhajtotta James megkönnyebbülten,

aztán visszatolta az újságot a lány elé. Rose felvette azt, és gondosan összehajtogatta,
de ő korántsem volt olyan nyugodt, mint az unokatestvére.
– Valami bűzlik ezzel az egész sztorival – súgta félhangosan. – Norberta még
mindig szabadon jár Londonban, de senki sem látta tegnap hajnal óta. Mi ennek a
valószínűsége?
– Talán megrémült, és elbújt valahová – vonta meg a vállát James tétován.
– Végül is az lehet – ismerte el Rose. – A norvég tarajossárkányok ismeretlen
területen általában keresnek maguknak egy ismerős közeget, ahol kivárják, hogy
elmúljon a veszély. Szegényke biztos halálra van rémülve.
– Mintha csak Hagridot hallanám – jegyezte meg James meglepetten.
– Csak mert életünk valószínűleg legnagyobb kalamajkájába kevert – szipogta
Rose hátradőlve a székén –, attól még van szívem. Ez az egész nem Norberta hibája,
nem ő kérte. Csak ösztönösen reagált az adott helyzetre.
– Ha valaki, hát Heddlebun volt a ludas – szólalt meg egy újabb, suttogóra
halkított hang. Ralph tágra nyílt, komoly szemekkel huppant le az asztal túlsó felén
álló székre. – Mondtam, hogy ebből hatalmas katasztrófa lesz!
– Ha nem csalnak az emlékeim, én szóltam, hogy ne bízzunk meg Heddlebunban –
csóválta a fejét James. – Nem mintha bárki is hallgatott volna rám.
Rose üdvözült arckifejezést öltött magára.
– Most már felesleges ujjal mutogatni. Ami történt, megtörtént. Ki kell találnunk,
hogy most mihez kezdjünk.
– Persze, hogy ezt mondod – szólt Ralph idegességtől elcsukló hangon. – Te
mondtad, hogy semmi rossz nem történhet, nem kell aggódnunk.
– Sosem mondtam, hogy semmi rossz nem történhet – jegyezte meg Rose
könnyedén. – Azt mondtam, hogy nem fognak elkapni minket.
– Én nem így emlékszem – mordult fel Ralph karba font kézzel.

5
 – Szóval... – mondta James, hogy visszazökkentse a beszélgetést a korábbi
mederbe. – Ha Norberta tényleg elbújt valahova, ahogy Rose mondta, akkor mi a
probléma? – Kétségbeesetten próbált kapaszkodni a korábbi megnyugvásba, ezért
megkopogtatta az összehajtott újságot. – Ha nincs szem előtt, nincs vész, nem igaz?
– Ha nem tűnt volna fel, az apádat idézték abban a cikkben – förmedt rá Rose
türelmetlen pillantással. – Ő nem holmi minisztériumi aktatologató. Nem olyan, mint
az én apám – ismerte be, majd kissé megereszkedett ültében. Végül azonban
összeszedte magát, és folytatta: – De még az én apám se venné be ezt a “szökött
mumus” dumát. Ezzel csak az idiótákat akarják megnyugtatni, egyébként humbug
az egész.
James csüggedten forgatta a szemét.
– Épp most úsztuk meg az évszázad legnagyobb bukását, te meg csak
panaszkodsz! Nem látod, hogy ezzel vége? Mi a bajod, Rose?
– Az a bajom, hogy még egyáltalán nincs vége – súgta határozottan Rose. –
Lehetetlen! Norberta még odakint van. És nem számít, mit mondott az apád “e sorok
írójának”, attól még nagyon is tisztában van vele, hogy valami van a háttérben.
– Egyetértek – bólogatott Ralph. – Viszont nem teljesen. Csak egy dolgot tehetünk
ebben a helyzetben: szépen oda állunk Merlin elé, és beszámolunk neki mindenről.
– Nyugi – csitította James, majd lassan végignézett Ralphon, utána Rose-on is.
Végül ismét az újság felé intett. – Megmutattátok már Hagridnak?
Rose megrázta a fejét, és nagyot sóhajtott.
– Szerintem már tud róla. Szerencsétlen halálra aggódta magát tegnap éjjel.
Valószínűleg azonnal megkaparintott egy újságot, amint lehetett, hogy megtudja,
mennyi kár esett. De én mondom, ezzel még nincs vége. Szabadon engedtünk egy
sárkányt London kellős közepén! Per pillanat lehet, hogy elsimították a dolgokat, az
amneziátorok törölték az emlékeket róla, helyreállították a károkat, de Norberta még
ott bujkál valahol. Valamit tennünk kell!
– Én meg azt mondom – bökött az újságra James –, hogy már nem a mi gondunk!
Norberta elrejtőzött, a minisztérium meg mumusokkal, meteorológiai ballonokkal
meg mocsárgázzal magyarázza. Örülnünk kéne a szerencsénknek, nem pedig sötét
ómeneket keresgélni mindenhol! – hátradőlt a székén, és összefonta karját a mellkasa
előtt, azután egész más hangnemben folytatta. – Viszont Zane remek munkát végzett
azzal a visum ineptio bűbájjal múlt éjjel, nem?
– Nehéz megmondani – sóhajtotta Rose, majd felkapta a Prófétát, és a táskájába
gyűrte. – Csak azokon működik, akik nem tudják eleve, hogy mit néznek.
– De azért le voltál nyűgözve tőle – döntötte oldalra a fejét Ralph. – Láttam rajtad.
Ismerd be: végül örültél, hogy eljött.
Rose elpirult. Épp csak egy kicsit, de James már csecsemő koruk óta ismerte az
unokahúgát, és azonnal feltűnt neki. A lány teátrális mozdulatokkal behúzta a
cipzárt a táskáján, és gondosan kerülte James tekintetét.
– Zane egy tiszteletlen, gyerekes, vakmerő, mániákusan vidám, agyament,
amerikai gazember.
James biccentett.
– És pont ugyanazokért a tulajdonságaiért kedveled, ami bosszant benne.
Azt várta, hogy a lány dühbe gurul, ehelyett csupán ráfeküdt az asztalra, és állát a
karján nyugtatva meredt el a könyvespolcok között.

6
 – Hát, nem egy Scorpius, az már biztos.
– Aha – bólogatott James, roppant bölcsnek gondolva magát. – Mert benne meg
pont az bosszant, amit régen kedveltél.
– Ó, még most is kedvelem. Nem tehetek róla. – Megrázta a fejét, majd halkan
folytatta. – De gyűlölöm magam érte. Folyton csak összezavar. Mindig, mikor azt
hiszem, végre mindent elsimítottunk, tesz valami még bosszantóbbat. Már az iskolai
teljesítményemen is látszik.
Ralph homlokráncolva meredt a lányra.
– Mármint miben is? Minden tantárgyból te vagy az osztályelső.
– De nem élvezem. Az egész nem több már… szimpla robotolásnál.
– Ejha – füttyentett halkan James. – Egy világ, ahol az iskola szimpla robotolás. El
sem tudom képzelni, milyen lehet.
– Nagy segítség vagytok – motyogta Rose vigasztalanul. – Nem is tudom, miért
meséltem ezt el nektek.
James legszívesebben megmondta volna Rose-nak, hogy Scorpius nem elég jó neki,
de tisztában volt vele, hogy feleslegesen tenné. Erre magának kell rájönnie, mikor
majd ráébred, hogy a kapcsolatuk nagyja bosszúságokból, szívfájdalomból és piti kis
vitákból állt.
Ehelyett inkább félhangosan töprengeni kezdett.
– “Rose Malfoy”... Tisztára, mint valami gusztustalan, rózsaszín árnyalatú festék
neve. Vagy mint az a borzasztó bájital, amit Weasley nagyi szokott kotyvasztani
influenza idején.
– Kösz szépen. – Rose felállt, és felvette a táskáját. – Máris jobban érzem magam. –
Már épp távozni készült, de az utolsó pillanatban visszafordult a két fiúhoz. – De
most komolyan. Ennek a Norberta ügynek még nincs vége. Hatalmas galibát
okoztunk, és mihamarabb jóvá kell tennünk, különben az egész a nyakunkba szakad.
Választ nem is várva sarkon fordult, és kisétált a könyvtárból. James karba font
kézzel meredt utána, végül csüggedt sóhaj szakadt fel belőle.
Komolyan szeretett volna hinni benne, hogy Rose túlreagálja a dolgokat, és
Norberta nem az ő gondjuk többé. Azonban ez a meggyőződés még annál is
gyengébb volt, mint hogy Rose titokban még mindig reménytelen szerelmet érez
Zane Walker iránt, csak nem tud kitörni a Scorpiusszal való kapcsolatában felhúzott
érzelmi ketrecből.
Ralph egész addig követte tekintetével Rose-t, míg a lány el nem tűnt a
könyvespolcok mögött.
– Nem szívesen mondom ki, de igaza van Norberta ügyében. Neked meg Scorpius
Malfoy-jal kapcsolatban. Az egy idióta.
James felsóhajtott, majd maga is felállt. Úgy döntött, épp ideje lecserélni a tegnapi
piszkos ruháit.
– Ez az egész ügy totál kvantum. Kicsik vagyunk mi ehhez. Később találkozunk,
Ralph.
Mialatt visszafelé tartott, a griffendéles toronyba, azon morfondírozott, hogy a
Londonban elszabadult Norberta nem sokban különbözik Rose szerelmi életétől; ő,
James, egyikkel se tud mit kezdeni.

7
 Ahogy az már csak lenni szokott a tavasz első, szeszélyes napjaiban, a péntek esti
hóvihart egy szokatlanul meleg vasárnap követte. A langyos szellő simogatása
csakhamar megolvasztotta a havat, és a kastély árnyékos zugaitól eltekintve az egész
birtokon előbukkantak a sárgálló fűcsomók. James cipője alatt cuppogott és
fröcsögött a talaj, még a zoknija is csurom víz lett, míg kiért a kviddicspályára, ahol
aznap este rendezték a Hollóhát elleni mérkőzést.
Már alig várta, hogy ismét seprűnyélre pattanhasson a téli hosszú szünet után, és
azt remélte, végre bizonyíthatja rátermettségét, mint a csapat fogója. A Griffendél
jelenleg harmadik volt a tabellán a Hollóhát és a Mardekár mögött. Ha most sikerül
elcsaklizniuk a győzelmet, feltornásznák magukat a második helyre, és akár még a
bajnokságot is megnyerhetnék. Ha most veszítenek, alighanem búcsút inthetnek a
trófeának.
A lelátók zsúfolásig voltak kiabáló, ujjongó, lábaikkal trappoló emberekkel,
miközben James elfoglalta helyét a kezet rázó csapatkapitányok fölött.
Az ezt követő meccse kemény volt, de jobbára a nagy könyv szerint zajlott. A
levegő tiszta volt az acélszürke égbolt alatt, tökéletesen lehetett látni, és szellő se
rezdült. James felemelkedett, majd lebukott, fél szemmel a cikeszt leste, a másikkal
pedig hol a gurkókat, hol pedig George Muldoont, a hollóhát fogóját figyelte. Ahogy
a lenyugvó nap fényében alacsonyan elröppent a hollóhátas lelátók mellett, a szeme
megakadt Edgar Edgecombe-on és a bandáján, Ogdenen és Heathrow-n, amint az
első sorból drukkoltak a csapatuknak. Jamesnek csak most jutott eszébe, hogy már
hetek óta nem is gondolt rájuk – nem mintha annyira bánta volna. Talán, gondolta,
nem kell többet elviselnie annak a bagázsnak a kicsinyes ellenségeskedését. Végül
arra jutott, hogy ez túl szép volna, hogy igaz legyen.
A Griffendél végig megtartotta előnyét a Hollóhát ellen, azonban korántsem
szereztek elég pontot, hogy máris zsebükben érezhessék a győzelmet. James jól tudta,
hogy az a pár pont, amivel vezetnek, mit sem fog érni, ha Muldoon elhappolja előle
az arany cikeszt. A feszültség a mellkasát szorongatta, miközben a nap lebukott a
lelátók mögé, és a meccs egyre vadabb lett.
James a játék kezdete óta egyszer sem látta a cikeszt, így biztos volt benne, hogy
hamarosan fel kell bukkannia. Árgus szemekkel vizslatta a játékosok arcát, a telibe
trafált gurkók irányváltásait és a karikák felé röppenő kvaffot. Hallotta Lily
nyögéseit, ahogy lövést lövés után hárított. James fogcsikorgatva kémlelte a pályát
olyan intenzitással, hogy belefájdultak a szemei.
Aztán a nap egy utolsó sugara megcsillant egy fürgén repdeső szárnyon: a cikeszt
kibukkant Ashley Doone mögül, aki a hollóhátas karikák előtt lebegett. A golyóbis
ívesen lebukott, aztán egy gyors irányváltással cikázni kezdett, át a pályán,
egyenesen James irányába.
James lélegzetvisszafojtva figyelt. Nem lehet ilyen könnyű. Természetesen nem is
volt. A cikesz ismét elfordult, és visszaröppent a lenyugvó napkorong felé. James
mélyen ráhajolt a seprűje nyelére, és üldözőbe vette.

8
 A szeme sarkából próbálta megállapítani, vajon Muldoon is a nyomába eredt-e, de
a napnyugta fénye pontosan a szemébe tűzött. Az aranygolyóbisra szegezve a
tekintetét James fürgén kerülgette a játékosokat, lebukott a gurkók elől, és csak egy
dugóhúzóval sikerült kikerülnie Stebbinst, a Griffendél egyik hajtóját.
– Gyerünk, James! – hallotta Graham biztatását, majd közvetlen utána Deirdre
meglepett sikkantását, mikor elhúzott mellette. A tömeg izgatottan morajlott, és
ebből James már tudta, hogy Muldoon is becsatlakozott az üldözésbe. Már csak
másodpercek voltak hátra a mérkőzésből.
Hirtelen Ashley Doone James előtt termett; egyenesen az útjába kormányozta a
seprűjét, még a posztját is ott hagyta, hogy feltartóztassa őt. James aprót pöccintett a
seprűnyélen, és lehajtotta a fejét, amivel épp annyira sikerült lejjebb ereszkednie,
hogy elsuhant a lány alatt, de Ashely seprűjének a farka végigszántotta James haját.
Hátrapillantott, Muldoon pont ekkor zárkózott fel mögé, arcán elszánt vicsorral.
Ekkor azonban már késő volt. Ahogy Muldoon melléje sodródott, James
kinyújtotta a kezét, látta, ahogy az ujjai árnyéka rávetül a verdeső kis labdára, aztán
összezárta a markát.
Olyan volt, mint Weasley nagyi gyümölcsösében elkapni az almákat; természetes,
ösztönös mozdulat, mint mikor elveszünk egy zsemlét a tányérról. Az ökélre
pislogott, érezte a tenyerét csiklandozó, verdeső szárnyakat, aztán a szárnyak
mozdulatlanná dermedtek. A mérkőzés véget ért.
Csodálkozva, boldog vigyorral Muldoonra pillantott, aki magában átkozódva
megállította a seprűjét, majd lehajtotta a fejét. Izzadt, csapzott haza eltakarta az arcát.
A lelátókon ülők tapsviharban törtek ki.
– Hála James Potter fantasztikus seprűkezelésének és sasszemének – kiáltotta
Josephina Bartlett a közvetítőpáholyból –, a Griffendél ezzel megkaparintotta a
második helyet ma esti riválisa, a Hollóhát elől!
Tűzijáték bűbájok robbantak és szórtak szikrát mindenfelé, miközben a
csapattársai összegyűltek James körül, és boldogan ölelgették és lapogatták a hátát.
Lily James nyaka köré fonta a karját ott, a levegőben, és James akkor és ott úgy
döntött, hogy megbocsátja húgának, amiért legutóbb őt hibáztatta a Mardekár elleni
vereségért. A sport, szemlátomást, egyszerre lehet a legnagyobb széthúzó és
összetartó erő. Hosszú távon ugyan nem számít, de az ilyen pillanatokban a világ
minden kincsénél fontosabb volt.
A csapat együtt körözve ereszkedett egyre lejjebb, gratuláltak egymásnak,
integettek a lelátókon ülőknek. James ekkor vette észre őket.
A griffendéles lelátó második sorában ott ült James apja, a legendás Harry Potter.
Büszkén mosolygott, de nem ünnepelt a többiekkel. Jobbján James bácsikája, Ron
Weasley foglalt helyet, mellette pedig, vörös-arany sállal a nyakában, Hermione néni.
Mindhárman őt nézték, mosolyogtak, de volt valami a szemükben, ami arról
árulkodott, hogy nem kifejezetten a ma esti kviddicsmeccs miatt érkeztek a
Roxfortba.
Rose már a lelátó mellett várt rá, mikor James földet ért, és a vállára lendítette a
seprűjét.
– Láttad őket? – kérdezte, mikor észrevette a fiú hamuszürke arcát.
James bólintott.
– Beszéltél már velük? Miért vannak itt?

9
 – Fogalmazzunk úgy – felelte Rose sokatmondó pillantással –, hogy egyikük sem
hiszi igazán, hogy egy mumus röpködött London felett.

A terv, Rose szerint, az volt, hogy késő éjszaka mind találkoznak Hagrid
kunyhójában. Miután ezt az üzenetet átadta, a lány visszasietett a kastélyba, hogy
küldjön egy kacsát Ralphnak, James pedig visszavonult az öltözőbe, és kihámozta
magát a kviddicsmezből. Alig győzte kivárni, hogy vajon miről akarnak beszélni
velük az apja, a nénikéje és a bácsikája. Aggodalom és félelem kúszott végig az egész
testén, savként marta a bensőjét, eltöltötte rettegéssel, azonban nem tudott tenni
ellene semmit. A kviddicsmeccs után a három felnőtt egy privát vacsorára volt
hivatalos Merlin igazgatóval és még pár tanárral, látszólag, hogy megtárgyalják a
titokvédelmi törvény további gyengülését, és elméleteket gyártsanak, rövid távon
hogyan lassíthatnák vagy akadályozhatnák meg ezt a folyamatot. James azt
gyanította, hogy ez csak egy ürügy, amivel szeretnék elterelni a gyanút. Úgy vélte, a
látogatásuk valódi okára majd csak később, Hagrid kunyhójában fog fény derülni,
egy jóval szűkebb csoport körében.
Lezuhanyozott, aztán sietett vacsorázni, ám egy falat sem ment le a torkán. A
gyomra egészen összeszűkült, mintha valaki csomót kötött volna rá. Vajon mit tud az
apja a Norberta ügyről? Hagrid az Azkabanba fog kerülni? Vajon a Reggeli Próféta a
sztorinak csak egy direkt végletekig lecsupaszított verziójával lett megetetve? Lehet,
hogy Norberta még most is tombol, és romokba dönt mindent London-szerte! De
hogyan tarthatnak teljes titokban ilyesmit?
Végül, miközben kisétáltak a nagyteremből, James nem bírta tovább, és
megosztotta aggodalmait Rose-zal.
– Ez hülyeség – véleményezte a hallottakat Rose egy lesajnáló pillantás
kíséretében. – De azért örülök, hogy végre kezded komolyan venni a témát.
– Mindig is komolyan vettem! – fakadt ki James visszafojtott hangon. – Csak azt
reméltem, hogy a probléma magától megoldódik. Nem hibáztathatsz, amiért
optimista vagyok.
– Van optimizmus, és van felelőtlenség – rázta a fejét Rose.
Mikor elérték a lépcsősort, észrevették Ralphot, aki szuszogva, csillogó iskolaelső
jelvényével a mellkasán kocogott feléjük.
– Mi ez az egész? Felbukkannak a szüleitek, és titkos gyűlést szerveznek
Hagridnál? – zihálta. – Végünk van. Totál végünk van, mi?
– Hűtsd le az üstödet! – legyintett Rose. – Ha olyan rossz lenne a helyzet, azonnal
elővettek volna bennünket, nem vártak volna, hogy az éj leple alatt találkozzanak
velünk.
– Mondtam, hogy hatalmas hibát követünk el – morogta Ralph, és a lépcsőkorlátra
dőlt, hogy levegőhöz jusson. – Elég volt ebből! Elmondunk nekik mindent. Rendben?
– Talán – emelte fel békülékenyen a kezét a lány.
– És Merlinnek is – erősködött Ralph. – És nem csak a sárkány balhét. Mindent.
Petrát, Odin-Vannt, a Karmazsin fonalat, az egészet.

10
 – Hé, hé, hé! – kapta fel a fejét James, és nem kis nehézségek árán berántotta
Ralphot a lépcső alatti sötét sarokba. – Ki van zárva! Teljesen megőrültél?
– Hármunk közül én vagyok a leginkább épelméjű – ellenkezett Ralph. Halkan
beszélt, de a hangjából sütött az elhatározás. – Már korábban is elkövettük azt a
hibát, hogy nem bíztunk Merlinben és a szüleinkben! De ez az ügy túl nagy falat,
nem hibázhatunk újra!
James már nyitotta volna a száját, hogy válaszoljon, azonban Rose megelőzte.
– Merlin és a szüleink megesküdtek, hogy elkapják Petrát, kerüljön bármibe. Nem
fognak segíteni neki, ezt te is tudod, Ralph. Te is láttad, mi történt, mikor Merlin és
Petra összecsapott a Világok közti világban.
Ralph elkeseredetten beletúrt a hajába.
– Az felmerült már bennetek, hogy talán igazuk van? – Mindkettejüket
végigmérte, aztán megrázta a fejét, mintha nem is számítana a válasz. – Nézzétek,
ugyanannyira bízom Petrában, mint amennyire bennetek is. Hiszem, hogy ő úgy
gondolja, egyedül az ő terve működőképes. De csak mert iszonyat menő képességei
vannak, az nem jelenti azt, hogy Petrának mindig igaza van. És nehogy felhozzátok
nekem Odin-Vannt. Annak a pasasnak annyit ér a szava, mint egy gumi galleon.
Ezerszer inkább bízom Merlinben és a szüleinkben, mint abban a vézna kis
patkányban. Ti is tudjátok, hogy szükségünk van a segítségükre.
Rose csupán nagyot sóhajtott, aztán Jamesre meredt. Tisztán látszott, hogy már
benne is felmerült ez a gondolat.
És ebben a pillanatban James végre megértette, mi volt a legfőbb oka, hogy
titokban tartotta Petra tervét. A felismerés súlyától végigfutott a hátán a hideg. Rose
látta az arcán, és Ralphnak is feltűnt, hogy valami megváltozott.
– Mi az? – kérdezte tovább halkítva a hangját. – Mit tudsz?
James lassan megrázta a fejét.
– Nem az a lényeg, hogy mit tudok – súgta rekedten. Hátát a hideg kőfalnak
vetette, majd erejét vesztve leroskadt. – Inkább attól tartok, ami történhet. Szerintetek
mi lesz, ha elmondjuk Merlinnek és a szüleinknek?
Ralph is leguggolt, Rose pedig letérdelt, és elsimította lábán a szoknyáját.
– Megpróbálnak szót érteni vele – vélekedett. – Ha el tudják érni, hogy Petra
meghallgassa őket, megpróbálják lebeszélni a tervről.
James ismét megrázta a fejét.
– De nem fog nekik sikerülni. Petra a végletekig eltökélt. Még egy horcruxot is
készített, hogy véghez tudja vinni a tervet. Kizárt, hogy Merlin és a szüleink képesek
lebeszélni. Vagyis nem marad más választásuk, meg kellene őt állítaniuk, minden
áron.
Rose elsápadt, ahogy ő is megértette.
– És ha szembeszállnak vele…
Ralph válla megereszkedett.
– Emberek sérülnek meg. Talán meg is halnak.
– De Petra nem – suttogta James. – Ez a lényege a horcruxnak. Megpróbálhatják
legyőzni, de hasztalan. Utána pedig…
– Petra visszatámad – nyöszörögte Rose. – Mindenkivel végez, aki az útjába áll.
James úgy érezte, mintha fagyos ujjak kaparnák a gerincét, ahogy bólintott.

11
 – Megteszi, mert úgy gondolja, nincs más mód a világ megmentésére. Nem
szívesen teszi majd, de megteszi. Mert úgy hiszi, elég erős a legnehezebb
választáshoz is.
– És mert a lelke már úgyis beszennyeződött egy halállal – tette hozzá Rose.
Ralph a padlót fixírozta, szemlátomást erősen gondolkozott, próbálta minden
lehetséges oldalról megközelíteni az elhangzottakat.
– Tehát – motyogta végül –, ha eláruljuk Merlinnek vagy a szüleinknek, abba
belehalhatnak. És részben a mi hibánk volna, mert mi állítottuk őket szembe
valakivel, akit valószínűleg nem győzhetnek le.
Egyikük sem válaszolt. Egy végtelennek tűnő pillanattal később Ralph felnézett
rájuk.
– Még Merlin sem?
James Rose-ra nézett, aztán Ralph felé fordult.
– Merlin volna a legnagyobb reményünk. De ne felejtsétek el, mi történt, mikor
kiállt Petra ellen a New York-i parádén, a Leleplezés éjszakáján. Próbálta megállítani
őt. Még a botját is bevetette. De Petrának meg sem kottyant. Merlin ereje semmi volt
az övéhez képest.
Ralph homlokráncolva töprengett.
– De a város Petra eleme! Abból nyeri az erejét! Persze, hogy jóval erősebb volt
Merlinnél! De legközelebb talán…
– Ha lesz legközelebb – szólt közbe Rose egy mély sóhaj kíséretében –, Petra tenni
fog róla, hogy a körülmények neki kedvezzenek, csakúgy, mint New Yorkban. Ismeri
Merlin gyengéjét. Nem fogja hagyni, hogy föléje kerekedjen. Le fogja győzni. És
ezúttal Merlin már nem fog újra visszatérni.
Ralph mogorván összevonta a szemöldökét, aztán újfent a padlóra meredt. Nem
tetszett neki a helyzet. James tisztán látta rajta, és együtt tudott érezni vele.
A trió szó nélkül elindult, ki-ki a maga útján, és nem is találkoztak újra egészen
este kilencig, amikor is összegyűltek a bejárati csarnokban, majd kisurrantak az
éjszaka hidegébe.
Hagrid kunyhójának ablakában aranyló fény derengett. A kőkéményből szürke
füstgomoly szállt az ég felé, mint mindig, James azonban nem tudta legyűrni az
érzést, hogy a házikó most közel sem olyan hívogató, mint szokott. Szinte beleőrült a
várakozásba, mindazonáltal rettegett is, hogy élete legnagyobb slamasztikájába
sikerült belekevernie magát.
Hirtelen egy hang szűrődött ki a kunyhóból, és végigpattogott a sötétségbe boruló
pázsiton, amitől mindhárman megtorpantak. Távoli hang volt, ám
összetéveszthetetlen. Az utolsó, amit vártak volna odabentről.
Nevetés. Több ember, különböző tónus, más intenzitás, de olyan megszokottan és
könnyedén állt össze egyetlen hanggá, akár egy rég elfeledett melódia dallama.
James riadtan oldalra pillantott, Rose tétován pislogott vissza rá. Ralph hallhatóan
nyelt egyet.
– Ez most jó jel – súgta –, vagy rossz jel?
Rose bizonytalan képpel vállat vont, aztán jóval lassabban ugyan, de tovább
indult. James és Ralph kelletlenül követték.
Ismét felcsendült a nevetés, ahogy közeledtek a házhoz, egyre hangosabban. Végül
Rose felemelte a kezét, és egyet koppintott az ajtón, halkan, mintha abban

12
reménykedne, hátha nem hallják meg odabent. A kunyhó belseje hirtelen elnémult.
Néhány másodperccel később az ajtó résnyire nyílt, és Hagrid kócos feje búbja
bukkant fel mögüle. Sötét szeme végigmérte a három nebulót, aztán egy bólintással
hátralépett, és kitárta az ajtót.
A trió belépett a házikóba, és körülnéztek. A hatalmas asztalt egyetlen lámpás
fénye világította meg, egy kései tea maradványai voltak szétszórva rajta, körülötte
pedig ott ült Harry Potter, Ron Weasley és a felesége, Hermione. Mindhárman sötét
farmert és vastag pulóvert viseltek, arcukon vidámság látszott, de most mind
csendben pislogtak a jövevényekre, mintha vonakodva bár, de máris az este
komolyabb témájára készülnének.
Hagrid tompa puffanással becsukta az ajtót, majd az asztal felé intett.
– Csak a régi szép időkről beszélgettünk – magyarázta. – Sok emlék fűz ehhez a
háromhoz itt. Nem mind szép emlék, de abból határozottan több van, mint rosszból.
Hermione bólintott, és az ablak alatt álló kis szék irányába intett.
– Emlékszem, ahogy azon ültél, Ron – jegyezte meg –, és meztelen csigákat
öklendeztél jó negyed órán keresztül. Ez szép emléknek számít, vagy rossznak?
James apja igyekezett visszafojtani egy vigyort, Ron pedig a szemét forgatva rázta
a fejét.
– Nagyon vicces vagy, Mrs. Weasley. Ha jól emlékszem, az annak az eredménye
volt, hogy próbáltam megvédeni a csodás becsületedet.
– És csúfos kudarcot vallottál benne – tette hozzá Harry. – Bár tény, hogy a
szándék a fontos.
Hermione átkarolta a férjét, és fejét a férfi vállára hajtotta.
– Emlékszem – szólt melegen. – És sosem fogom elfelejteni.
– Szép kapás volt a pályán, James – pillantott Jamesre Ron halvány mosollyal.
James belépett az asztalt megvilágító lámpás fénykörébe, és arcról arcra mindenkit
végigmérve igyekezett kitalálni, mi folyik itt. Az apja észrevette a ki nem mondott
kérdést rajta, ezért aztán kurtán biccentett.
– Tudunk Norbertáról – vágott bele. – És mielőtt még eszetekbe jutna, nem Hagrid
árulta el nekünk.
Hagrid védekezőn felemelte lapát kezét, s közben visszaült a helyére.
– Egy szót se szóltam. Most tényleg nem.
Rose összeráncolta a homlokát, majd az anyja melletti székre telepedett. Hermione
kicsit arrébb csusszant, hogy legyen elég helye.
– De akkor honnan tudjátok? – nézett végig tétován az asztalnál ülőkön. – És, ööö,
miről tudtok egészen pontosan?
Az apja vette át a szót, és beszéd közben az ujjain számlálta az elhangzottakat.
– Tudunk a tervről, hogy elmentetek Londonba, hogy átszállítsatok egy bizonyos
regisztrálatlan norvég tarajossárkány, akinek az életkörülménye az óriások között
finoman szólva is tarthatalanná vált. Tudjuk, hogy a terv, mint olyan, szörnyű
eredménnyel zárult, mely során a fent említett sárkány elszabadult a város területén,
amitől több száz szerencsétlen mugli londoni telerondította a gatyáját
halálfélelmében.
– Ronald – csettintett a nyelvével Hermione rosszallóan.
– És – folytatta Ron zökkenésmentesen –, azt is tudjuk, hogy minden résztvevő
hatalmas szerencséjére, az említett sárkány – egy bizonyos nőstény, akit önhibáján

13
kívül Norbertának neveznek – gyorsan leszállt és elbújt valahol a város határain
belül, és azótai is ott van, és rémülten várja, hogy felfedezzék, vagy hogy elég éhes
legyen, hogy elmenjen vadászni.
James lehuppant az asztalnál álló egyetlen üresen maradt székre. Egyszerre érzett
megkönnyebbülést és szégyent. Az apjához fordult.
– Hogyan jöttetek rá minderre?
– Egyszerű volt – felelte Harry. Közben levette a szemüvegét, és megtörölgette a
pulóvere szárával. – Az a dolgom, hogy rájöjjek az ilyesmire.
– Átnéztük minden regisztrált sárkány aktáját százmérföldes körzetben – fogott
bele Hermione a bővebb magyarázatba. – Nem túl hosszú a lista. Egyenként
végigmentünk rajta, és meggyőződtünk róla, hogy mind megvolt a kérdéses
éjszakán. És mivel az őshonos walesi zöldsárkány ösztönösen távol maradnak a
nagyvárosoktól, egyetlen opció maradt.
– Egy bizonyos norvég tarajos – biccentett Ron –, amiről alig pár ember tud, és
amiért mi hárman felelősséggel tartozunk.
– Négyen – javította ki Harry, és a szeme sarkából Hagridra sandított.
– Nem is említve – folytatta Ron –, hogy azon az éjszakán több mugli szemtanú is
jelentette, hogy egy hajó törte át a Temze jegét. Egyesek még azt is látták, hogy egy
hosszú hajó az, árbocokkal, meg egy nagy, régimódi vízikerékkel. Mások viszont egy
régi vontatóhajót láttak ugyanott, ugyanakkor.
Hermione vette át a szót.
– Innen aztán már gyorsan összeraktuk a képet, és azonnal idejöttünk, hogy
megtudjuk Hagridtól, egészen pontosan miben sántikált, és ki más volt még vele. –
Ennél a pontnál szúrós tekintetet vetett a lányára.
– Mégis mi mást tehettünk volna? – tárta szét a karját Rose. – Hagytuk volna, hogy
szegény Hagrid egyedül menjen megmenteni Norbertát abban a rozoga teknőben?
Nagyon jól tudjátok, hogy képes lett volna rá. Kötelességünk volt segíteni, nekünk
hármunknak. Arról már igazán nem tehetek, hogy Zane Walker is csatlakozott! Én
abban a pillanatban vissza akartam küldeni őt az Alma Aleronban, amint Ralph
idekacsázta!
James egy töredék másodperccel korábban vette észre mi történik, mint hogy
Hermione nénikéje felvonta volna a szemöldökét, és tudálékos arckifejezéssel a
férjére meredt volna.
– Egy szót se szóltam – ismételte Hagrid hangsúlyosan. – Ez most nem én voltam.
Ralph a homlokára csapott. Rose az anyjáról az apjára pislogott, majd a
nagybátyjára, aki az asztalra szegezve a tekintetét birizgálta az üres teáscsészéjét.
– Ezt még nem tudtátok… igaz? – nyögte végül.
– A legósdibb trükk az auror kézikönyvben – sóhajtott fel James, és hátradőlt a
székén. – Győzd meg őket, hogy már mindent tudsz, aztán csak dőlj hátra és figyelj.
Apa már évek óta gyakorolja rajtam, Albuson és Lilyn.
– De hát…! – Rose arca pipacspiros lett. – De azt mondtad…! – vádló tekintettel
meredt a bácsikájára.
– Ahogy mondtam: az a dolgom, hogy rájöjjek az ilyesmire. Nagyon sokat
segítettél, Rose. Köszönjük!
Hermione Hagridhoz fordult.

14
 – Hogy hagyhattad, hogy ők is menjenek? – kérdezte rosszallóan. – Ez hihetetlenül
veszélyes volt.
– Nem jobban, mint amiket mi csináltunk annak idején – vetette ellen Ron halkan.
– Ráadásul pontosan ugyanazért a sárkányért.
– Pont ezt mondtam nekik én is! – kapott a szón Rose. – Mi csak befejeztük, amit ti
elkezdtetek!
Hermione zord pillantást vetett a lányára.
– Leszámítva, hogy mi sikerrel jártunk, ti meg szabadon eresztettetek egy sárkányt
Londonban.
– Ó, ne hibáztasd őket – nyöszörögte Hagrid, s közben gyászos képpel csóválta a
fejét. – Az egész az én hibám. Sosem lett volna szabad hagynom, hogy jöjjenek. Nem
is kellett volna belekevernem őket. Csak hát úgy aggódtam Norberta miatt, hogy
nem tudtam tisztán gondolkodni.
Harry átnyúlt James válla fölött, és megérintette Hagrid karját.
– Ne hibáztasd magad. Tudom, milyen állhatatosak tudnak lenni ezek hárman.
Főként, mivel még emlékszem rá, mi hárman is milyen állhatatosak voltunk. Most
már nincs értelme ujjal mutogatni.
A továbbra is Hagrid széke mögött álló Ralph kihúzta magát.
– Főleg, mivel én is vagy ezerszer próbáltam figyelmeztetni őket, hogy az egész
terv úgy rémálom, ahogy van!
Hermione együttérzőn bólogatott.
– Pont mint én, annak idején, mikor még mi is ide jártunk, és Norberta még épp
csak kikelt a tojásból. Kell valaki, aki a józan ész hangja.
– Köszönöm! – tárta szét a karját Ralph. – Hálátlan feladat, nem igaz?
– A megfontoltság és diszkréció ritkán népszerű – értett egyet Hermione, majd
Jamesre pillantott, aki igyekezett minél mélyebbre csúszni a székén.
– A lényeg – vette át a szót Harry –, hogy ez nagyon is egy komoly dilemma, amit
mielőbb meg kell oldanunk. Ebben mindnyájunk keze benne van. Így hát rajtunk áll,
hogy mindent helyrehozzunk, mielőtt még újabb muglikat terrorizál egy sárkány
London utcáin.
Hagrid bólintott.
– Vagy mielőtt Norberta még egy napig éhezik és retteg valahol a városban.
Hermione türelmetlen pillantást vetett a vadőrre.
– Vagy mielőtt egy szegény öreg kulcs– és háztájőrző örök életére Azkabanba
kerül. Azért ezt is tartsuk szem előtt, ha lehet.
Harry kihúzta magát, és visszabiggyesztette orrára a szemüveget.
– Eddig szerencsénk volt, Norberta elrejtőzött valahová. De ez nem marad így
mindig. Először is meg kell találnunk, és ki kell csempésznünk a városból, mielőtt
bárki észrevenné, legyen az mugli vagy varázstudó. A második lépés…? – Ronra
nézett, aki rögtön felkapta a fejét.
– Beszéltem Charlie-val délután a hop-hálózaton keresztül. Azt mondja,
mostanában elég zsúfoltan vannak, mivel a román kormány összegyűjtött és rájuk
tukmált minden egyes regisztrált sárkányt. Viszont azt is mondta, Norbertának
mindig lesz náluk hely, még ha össze is kell bútoroznia két brassói példánnyal.
Hagrid kihúzta magát, és mindkét tenyerét az asztal lapjára fektette.
– De hát itt mindent előkészítettem! A pajtát kiürítettem, csak rá vár.

15
 Ron felvonta a szemöldökét, és hirtelen nagyon fontos lett neki, hogy az előtte lévő
teáscsésze pontosan középen álljon az alátéten.
– Hagrid – szólt kedvesen Hermione. – Te is tudod, hogy nem tarthatod Norbertát
a roxfoti birtokon. Merlin igazgatót ugyanúgy lenyűgözik a veszélyes lények, mint
téged, de még ő sem hunyhat szemet egy csempészsárkány fölött. És az, remélem,
eszedbe sem jutott, hogy titokban tudod tartani előtte…
Hagrid megfeszült izmokkal hajolt az asztal fölé még pár másodpercet, s közben
keményen meredt Hermionéra. Végül azonban lendületesen hátra dőlt, amitől
vészesen megnyikordult alatta a szék.
– Tudom – ismerte be búsan. – Mindig is tisztában voltam vele. Butaság az egész.
Csak azt reméltem, ha már megvolt a szállítás, és Norberta itt lesz…
– Jobb lesz így – bólogatott Harry. – Minden érintettnek.
– Norbertának nem! – fakadt ki Hagrid, és ismét felszegte a fejét. – Bele fog
bolondulni, ha összezárják azokkal a román hosszúszarvúakkal! Azok nem férnek
meg a tarajossárkányokkal, és nagyon territoriálisak! Norberta már így is suta azzal a
rossz szárnyával! Megérzik rajta a gyengeségét, és vagdalt húst csinálnak szegény
párából!
– Már minden le van szervezve – nézett fel végül Ron is. – Ha sikerül kihozni
Norbertát a városból a hajódon, csak a brugge-i varázsló kikötőbe kell eljuttatnunk.
Ott átveszi egy léghajó, ami egyenesen Brassóba viszi, Charlie-hoz. Eleget fizettünk,
hogy ne kérdezősködjenek.
– És ki fizet ezért? – kérdezte Hagrid. Szemlátomást minden szalmaszálba próbált
belekapaszkodni, hogy találjon valami kifogást.
– Összedobtuk a pénzt – felelte Hermione, mélyen belenézve Hagrid szemébe. – Te
is beszállhatsz, ha akarsz. Olcsóbb volt, mint gondolnád. Ez a legkevesebb, amit
tehetünk. Elvégre részben mi is felelősök vagyunk ezért az egészért. Még akkor is, ha
volt, aki próbált józan és ésszerű maradni. – Itt Ralphra villantott egy halvány,
szánakozó mosolyt.
Hagrid nagy, reszketeg sóhajt hallatott, aztán lassan biccentett.
– Azt hiszem, igazad van. De nem hagyom, hogy bármelyikőtök akár egy knútot is
fizessen a szállításért. Van bőven félretett pénzem, és úgysem tudtam, mihez kezdjek
vele. Így legalább jó ügy érdekében költöm el. Valószínűleg így lesz a legjobb.
Hermione bólintott, aztán megkönnyebbülten hátradőlt.
– Szóval, az első feladat, hogy megtaláljuk Norbertát – szólalt meg Ralph. –
Hogyan csináljuk?
– „Mi” sehogyan – válaszolta Harry, majd egyenként végignézett az összes
fiatalon. – Ti hárman már épp eleget tettetek. Nincs más dolgotok, csak segítsetek
minél pontosabban meghatározni, merre tartott Norberta. Onnan mi átvesszük.
– Köszönöm! – sóhajtott fel Ralph, és végre ő is belehuppant Hagrid hatalmas
karosszékébe, a tűz mellett.
– De anya…! – ellenkezett volna Rose, azonban az anyja máris határozottan rázta a
fejét.
– Kizárt dolog, Rose – szólt ellentmondást nem tűrő hangon. – Holnap iskola van.
Nem fogom hagyni, hogy ki tudja, meddig a városban kóborolj, még ha rajtad is
tudom tartani a szememet.
James meglepetten pislogott.

16
 – Ma este csináljuk?
– Mi igen – tisztázta türelmesen Harry, és végigmutatott magán, Ronon és
Hermionén. – Nem várhatunk tovább. Norberta nem marad örökké a rejtekhelyén.
Minél előbb meg kell találnunk, és azonnal el kell vinnünk a városból, még mielőtt
valami nagyobb baj történik, aminek mindnyájan megisszuk a levét.
– Ki jobban, ki kevésbé – tette hozzá gyorsan Ron. – Csak, hogy tisztázzuk. –
Bocsánatkérő pillantást vetett Hagridra, aki szomorúan bólintott.
Rose durcásan összefonta a karját.
– Délnyugatra tartott – mondta mogorván. – Alacsonyan szállt, szinte érintette a
kocsikat és a tetőket. Nem juthatott messzire.
Ron elhajolt Hermione mellett, és egy puszit nyomott a lánya homlokára.
– Köszönöm, kicsim. És, ha ez jelent valamit, bárcsak velünk jöhetnél! Viszont a
mamádnak igaza van. Miféle apa volnék, ha hagynám, hogy velem gyere sárkányra
vadászni iskola előtti éjszakán?
– Fantasztikus? – próbálkozott Rose az apjára pislogva.
– Jogos – biccentett Ron komolyan, mire Hermione a szemét forgatva az oldalába
könyökölt.
– Szóval, hol bujkálhat? – kérdezte Ralph a karosszékből. – Mondjuk a
csatornákban?
Hagrid megrázta a fejét.
– Nem – sóhajtott fel. – A norvég tarajossárkányok nagyon jó rejtőzködők, de
mindig olyan búvóhelyet keresnek maguknak, ami ismerős érzést kelt bennük.
Valamit, ami az óhazájukra emlékezteti őket. Ami megnyugtató, ismerős.
– Charlie is ugyanezt mondta – értett egyet Ron. – Szerinte ösztönösen kötődnek a
faji emlékekhez, amik ahhoz a földhöz fűződnek, ahonnan származnak. Azt mondja,
olyan helyet keressünk, ami úgy néz ki, és olyan érzést kelt, mint a száz évvel ezelőtti
Norvégia.
– A modern Londonban? – ráncolta a homlokát James.
Ron vállat vont.
– Nos… igen. Tudod. Valami, ami olyan… norvégos. Mint… – Gyorsan
körbenézett. – Mi jut eszetekbe Norvégiáról?
– Sok a fjord – vélekedett Ralph. – Az apám mindig a fjordokat emlegette. Azt
ígérte, egyszer majd elvisz oda engem. Azt mondja, a világ természeti csodái.
Rose kurtán felsóhajtott.
– London belvárosában nem sok fjord van.
– Jól van – biccentett Harry. – Akkor épületek, ilyesmik. Mi nézhet ki eléggé
norvégnak egy rémült, honvággyal küzdő sárkánynak?
Ron hirtelen kihúzta magát, és Harryre mutatott.
– Mohás tetők! Meg… hatalmas fák. Nem? Amolyan tündérmesés, fafaragványos
ajtók, meg ilyenek. – Tétován Hermionéra pillantott. – Vagy nem?
– Ezzel így bajban leszünk – mondta Harry –, ha egyikünknek sincs ötlete, milyen
épületek néznek ki elég norvégnak, hogy vonzzanak egy szökevény sárkányt.
– Ööö… – James szeme tágra nyílt, ahogy egy ötlet kezdett formát ölteni a fejében.
– Hagyjátok, hogy én is menjek...?
– Nem – ismételte Hermione, és a hangsúly kedvéért tenyerét az asztalra fektette. –
Azt hittem, már megbeszéltük…

17
 – És mi van – vágott közbe James a nénikéjéről az apjára nézve, tudván, hogy a
határokat feszegeti –, ha hozok egy szakértőt, aki jártas az építészetben?
Harry a fiára meredt. Arckifejezése szkeptikus volt, azonban tényleg fontolóra
vette a dolgot. Végül lassan azt kérdezte:
– És ki volna ez az építészeti szakértő?

18