Gya r m at i Já nos

Áldozat hegynek, forrásnak

Termékenységkultusz és emberáldozat
219
az ősi Mexikóban és Peruban

Áldozat hegynek, forrásnak

Amennyiben megengedjük magunkat azt a profán merészséget, hogy vallási
képzeteket mindennemű rituális tartalmuktól megfosszunk, akkor bármely
vallásról beszélhetünk úgy, mint a hívők, valamint a természetfölötti lények
és erők közötti csereviszonyról. Ennek a csereviszonynak az egyik oldalán az
az ajándék, áldozat, esetleg annak csupán szimbolizált jelképe áll, amelyet a
hívő kínál a többnyire valamilyen formában megszemélyesített természetfö-
lötti hatalomnak, míg a másik oldalon az, amit viszonzásként vár. Ez utóbbi
lehet saját életének vagy éppen az őt körülvevő világ rendjének változatlan-
sága (pl. kerüljenek el a betegségek, az idén is adjon jó termést a föld), valamely
jótétemény elérése (az állatok bőséges szaporulata), illetve egy múltbeli sze-
rencsétlenség ismételt bekövetkeztének megelőzése (ne sújtson bennünket
többé földrengés), vagy aktuális baj elhárítása (apadjon le az árvíz, múljon el
a rontás). A cserébe felkínált ajándékok skálája végtelenül széles. Lehet az a
dohányfüst, amit az andokbeli bányászok azért fújnak szét, hogy miután
gazdag telérre akadtak szerencsésen térjenek vissza a föld színére, vagy az a
kődarab, amit az úton levők helyeznek el a hágón köszönetképpen, hogy a
hegyek szellemei ezúttal is megkímélték életüket. Az ilyen hétköznapi, sze-
mélyes felajánlásokkal ellentétben, nagy közösségi célok érdekében az embe-
rek bármilyen áldozatra, akár gyermekeik feláldozására is készek voltak. De
nem csupán magát az ajándékot, felajánlásának módját, helyszínét is erősen
meghatározta a cserében elvárt jótétemény. A maga számára bőséges termést
 remélő maja paraszt milpája közepén és négy sarkában ásott el kukoricasze-
meket – számára ez volt az univerzum leképeződése –, míg a sok ezernyi
ember által szentként tisztelt helyeken hatalmas épületeket emeltek, hogy
megfelelő szertartási térrel is kifejezzék ajándékaik jelentőségét, és a termé-
szetfölöttiek iránt érzett végtelen hódolatukat.
Az európai felfedezés előtt az amerikai kontinensen két olyan nagy kultúr-
220 kör jött létre, Mezoamerikában, illetve a Középső-Andokban,1 ahol ilyen,
monumentális szertartási körzetek által fémjelzett szent helyeket találunk.
Számuk csaknem végtelen. Ezúttal azonban két olyan, a saját kultúrájukban
Gyarmati János

minden mást felülmúló helyet emelünk ki közülük, amelyek hasonló módon,

hasonló célok érdekében működtek, noha térben és időben igen távol álltak
egymástól. Az egyik az i. sz. I. évezred közepén az észak-perui tengerparton,
a másik mintegy ezer évvel később a közép-mexikói fennsíkon. Az egyikről
mindig is tudták, hogy mi az, de évszázadokon át hiába keresték. A másik
mindig is ismert volt, de egészen a legutóbbi időkig nem tudták hogy mi is
volt valójában. Az egyik esetében a szemtanúnak tekinthető spanyol hódítók
részletes leírásait inkább csak gazdagították, s ami talán ennél is fontosabb,
hitelesítették a régészeti feltárásból nyert leletek, építészeti és ikonográfiai
adatok, míg a másik pusztán mint régészeti objektum áll előttünk, s éppen az
előbbiből nyert ismeretek, mindenek előtt a spanyol hódítás utáni beszámolók
segíthetnek valódi funkciójának megfejtésében. Ezzel távolról sem szeretnénk
azt sugallni, hogy a két nagy ősi amerikai kultúrkör között genetikus kapcso-
lat áll volna fenn, közvetlenül vettek volna át egymástól eszméket, ismereteket,
vallási képzeteket. Vagy talán mégis? Létezett esetleg valami olyan nagyon

1
A földrajzi értelemben használatos Közép-Amerikával ellentétben, a kulturális fogalom-
ként használt Mezoamerika kb. a mai Mexikó Veracruz és Sinaloa államainak északi
határa, illetve a Honduras és Salvador nyugati része között húzódó területet jelenti. A
Középső-Andok ugyancsak kulturális értelemben alkalmazott kifejezés, a mai Peru ten-
gerparti és hegyvidéki területein, illetve Bolívia északnyugati részén fennállott spanyol
hódítás előtti kultúrák elterjedési területét jelöli.
ősi vallásos hiedelemvilág, amelyben egyaránt osztoztak az évezredekkel
későbbi mezoamerikai és andokbeli civilizációk? Félek, soha nem fogjuk
megtudni.

A Nagy Teocalli – az aztékok Szent Hegye

221
„A fő torony középen volt, és ez volt a legmagasabb; Huitzilopochtlinak vagy
Tlacauepan Cuexcozinnak szentelték. Ez a torony a tetején meg volt osztva,

Áldozat hegynek, forrásnak

úgy tűnt mintha kettő lenne, és a tetején két kápolna vagy oltár állt, mind-
egyik magas tetővel fedve, amelynek csúcsán különféle jelvények és címerek
voltak. Az első és legnagyobb (templomban) volt Huitzilopochtli szobra, akit
Ilhuicatlxoxouhquinak is neveztek, a másikban pedig Tlaloc istené. Mind-
kettő előtt egy kerek kő állt, mint egy húsvágó tőke, amit techactlnak nevez-
tek, ott ölték meg azokat, akiket az isten tiszteletére feláldoztak. […] Ezek a
tornyok nyugat felé néztek, egyenes lépcsőkkel az aljuktól a tetejükig […]
Minden oltáron két figura volt, óriások nagyon magas testtel és nagyon
kövérek, az elsőről, amelyik jobb oldalon volt, azt mondták ő volt Huichilo-
bos, a hadi istenük. A legmagasabb részen volt egy másik fülke nagyon
gazdagon faragott fából és egy másik figura, félig ember, félig aligátor […] A
test tele volt mindenféle maggal, ami csak a világban létezett, azt mondják,
hogy ő volt minden földek és gyümölcsök istene.”

Ilyennek látta Bernal Díaz del Castillo az aztékok Nagy Teocalliját, vagy ahogy
később nevezték a Templo Mayort (1. ábra), miután Cortés katonájaként 1519.
november 8-án megpillantotta az Azték Birodalom fővárosát, Tenochtitlánt,
ámulattal csodálva a Texcoco-tó szigetein cölöpökre épült várost, amelynek
hatalmas piramisai úgy emelkedtek a tó vize fölé, mintha „…Armadis legen-
dájából varázsolódtak volna oda.” E város, fallal övezett szertartási körzetének
közepén emelkedett az aztékok csaknem 50 méter magas főtemploma, a Nagy
222
Gyarmati János

1. ábra: Az azték Nagy Teocalli ikertemploma: jobbra Huitzilopochtli, balra Tlaloc

szentélye. A piramis lábánál egybefonódó kígyók Coatepecre, az aztékok Kígyóhe-
gyére utalnak (Durán-kódex)

Teocalli. Immár csak néhány évig. A várost véglegesen 1521-ben elfoglaló

spanyolok ugyanis a földdel tették egyenlővé, hogy felépíthessék rajta saját
városuk, a mai Mexikóváros központját.
Ezzel mintegy 450 évre „elveszett” az aztékok Nagytemploma. Bár már a
18. század végétől, a spanyol hódítás előtti múlt iránti, felvilágosodás keltette
érdeklődés kezdeteitől kerültek elő arra utaló leletek, hogy a Templo Mayor
valahol a mai Mexikóváros főtere körül állhatott, megtalálására egészen 1978
februárjáig kellett várni. Ekkor a főtér közelében egy elektromos vezeték
számára ásott árokban különös faragásokkal ellátott, nagyméretű kőtömbre
bukkantak. Az azonnal megkezdett leletmentő ásatás ötödik napjára egy több
mint 3 méter átmérőjű kerek kőlap bontakozott ki, melynek felületét teljes
egészében beborította egy dombormű. Egy meztelen felsőtestű emberi alak
döbbenetes képe: egy kitekert pózban heverő nő, leszakított karokkal és lá-
bakkal, övére fűzött koponyával, végtagjaira csomózott kígyókkal, díszes
fejfedővel, füldíszekkel. Halált és a szenvedést sugárzó arcán pedig névglifája2
volt látható, egy jellegzetes azték csengettyű. Ő volt Coyolxauhqui. Az Arany- 223
csengettyűs, az aztékok Holdistennője (2. ábra). A régészek számára e pilla-
natban világossá vált: meglelték, amit oly régóta kerestek, hiszen jól ismerték

Áldozat hegynek, forrásnak

azt a mitikus történetet, amelyet az 1529-ben Mexikóba érkező ferences szer-
zetes, Bernardino de Sahagún örökített meg. Eszerint, amidőn Coyolxauhqui
és 400 csillagtestvére megtudta, hogy anyjuk, Coatlicue,3 az azték földanya

2. ábra: Coyolxauhqui domborműve, Templo Mayor Múzeum, Mexikóváros

2
Az írással rendelkező mezoamerikai népek írásjeleit nevezik glifának.
3
Kígyószoknyájú <nahuatl >: azték istennő, földanya. Huitzilopochtli, Coyolxauhqui és
Huitznahua anyja és védelmezője. Úgy tartották, hogy szoros kapcsolatban állt a föld
termékenységével és a halállal, szoknyáján tekergőző kígyókkal ábrázolták.
 egy keblére szállott tollbokrétától csodálatos módon teherbe esett, összeszö-
vetkeztek anyjuk, s vele együtt, még meg sem született testvérük elveszejté-
sére. Ám Huitzilopochtli4 ifjú harcosként, teljes fegyverzetben jött világra,
életére törő nővérének fejét vette, testét pedig lehajította Coatepecről, a Kí-
gyóhegyről, s az darabokra szakadva hullott alá a hegy lábához. Így ábrázol-
ta Coyolxauhquit a váratlanul megtalált dombormű, mintha csak arra a
224 pillanatra várt volna, hogy ismét napvilágra kerülhessen.
A leletmentő ásatás elkövetkező másfél hónapja során további meglepetések
vártak a régészekre. Közülük is a legmegdöbbentőbb az volt, hogy az elsőként
Gyarmati János

megtalált Coyolxauhqui-ábrázolás alól két további került elő. Az egyik kön�-

nyen faragható helyi vulkáni kőzetből, ún. tezontléból készült, amelyet mész-
stukkóval vontak be, és mintegy fél méterrel az elsőként megtalált dombormű
alatt, ahhoz hasonlóan, azon a stukkópadlón helyeztek el, amivel a piramis
előtti teret burkolhatták. A másik síkdomborművel ékesített zöld színű kőlap
volt. A három, egymást követően elhelyezett Coyolxauhqui-ábrázolás már
sejtette, hogy nem egyszerűen a Templo Mayort találták meg, hanem más, ősi
amerikai piramisokhoz hasonlóan ezt is, a korábbi piramisok érintetlenül
történő belefoglalásával, többször, elsősorban új uralkodók trónraléptekor
újjáépítették, és ezek felszentelése alkalmából készíthettek egyre jobb minő-
ségű anyagból, ami egyúttal tükrözhette a birodalom terjeszkedését is, egyre
magasabb művészei színvonalú ábrázolásokat.
Ezt követően már nem lehetett akadálya annak, amire az előző száz év
során nem volt lehetőség, hogy egy egész utcanegyedet bontsanak le a feltá-
rás érdekében, aminek végeztével az azték Nagytemplom maradványai előtt
úgy feküdt Coyolxauhqui domborműve, ahogy összezúzott teste hevert, a
Kígyóhegy lábánál arra várva, hogy ismét a csillagtestvérei közé emelkedjen.
A feltárás során az is kiderült, hogy a spanyolok nem pusztították el teljes

4
Kolibri balról <nahuatl >: az aztékok védőistene, győzedelmes Napként és harcosként
ábrázolták, gyakran kolibri formájú sisakmaszkban.
egészében az azték templompiramist, „csupán” vízszintesen elborotválták
azon a szinten, amelyre saját épületeiket kívánták ráültetni. Ennek során
ugyan teljes mértékben megsemmisítették a Sahagún által leírt kettős szen-
télyt, és a hozzájuk tartozó valamennyi szobrot és rituális kelléket, ugyan-
akkor lehetővé tették, hogy a régészek további pusztítás nélkül hozzáférjenek
az összesen hét piramisból álló együttes korábbi építési fázisaihoz. Noha a
spanyol rombolás az utolsó öt építményből csupán a szentélyeket tartó újabb 225
és újabb piramisok köpenyfalát hagyta meg, azonban a másodikként emelt
piramis, a rajta álló két szentéllyel együtt már a bontási szint alá esett, így

Áldozat hegynek, forrásnak

azok jelentős része, a hozzájuk tartozó rituális kellékekkel együtt túlélte a
pusztítást (a legelső piramis romlandó anyaga és a talajvíz miatt nem volt
feltárható), és az összevethető volt a legutolsó, VII. építési fázis spanyol le-
írásaival és rajzaival.
Így egyebek mellett beigazolódott, hogy kettős lépcsősor vezetett egy rá-
vésett dátum alapján i. sz. 1390-ben emelt piramis tetején álló ikertemplom-
hoz, amelyeket két különböző istennek szenteltek. Az észak–déli tájolású
piramis tetejének déli oldalát az aztékok vándorlását segítő törzsi istenből
egyik főistenükké váló Huitzilopochtli szentélye foglalta el, nevének megfe-
lelően, hiszen ’Kolibri balról’ jelentésű neve egyszersmind azt is jelentette:
’Kolibri délről’, ugyanis az azték világfelfogás szerint a baloldal a déli irányt
is jelentette. A törzsi istené mellett a piramis tetejének északi oldalán Mezoa-
merika egyik, évezredek óta tisztelt, „internacionális” istenének, Tlaloc eső-
istennek a szentélye kapott helyet.
A piramis tetején és a két szentélyben talált leletek régészetileg is igazolni
látszottak a 16. századi spanyol leírásokat. A Huitzilopochtli-szentély bejára-
ta előtt in situ helyzetben találták meg azt az 50×45 centiméteres áldozati
követ, amely azoknak az embereknek a feláldozására szolgált, akik a piramis
tetejéről lehajítva ugyanott végezték, mint Coyolxauhqui: a Kígyóhegy/Teo-
calli lábánál, így idézve fel újra és újra a Holdistennő mítoszát. Az áldozati kő
alá áldozati kőkésekből és ún. zöldkőből faragott gyöngyökből álló együttest
 rejtettek. A szentély hátsó végében állt az a pad, ahol egy másik spanyol kró-
nikás, a dominikánus szerzetes Diego Durán szerint Huitzilopochtli felöltöz-
tetett és feldíszített szobra állhatott, amelyet minden bizonnyal mindig a
következő templomba helyeztek át. A szentély mészstukkó padlója alól két
temetkezési urna került felszínre. Az egyik obszidiánból készült, és egy arany-
csengőt, egy kis ezüst maszkot, valamint néhány, égésnyomokat mutató cson-
226 tot rejtett. Közvetlen közelében egy másik, alabástromból készült urna rejtő-
zött, melyet obszidián fedővel zártak le. Ebben is égett csontok voltak, egy
aranycsengő, füldíszek és zöldkőből, illetve obszidiánból csiszolt korongok
Gyarmati János

társaságában. Az isten lábánál elhelyezett halotti urnák és a bennük tárolt

égett csontok a feltárást vezető régész szerint az első három azték uralkodó
valamelyikéhez tartozhattak. A mindkét halotti urnában előforduló arany-
csengettyűk egyértelmű utalást tartalmaznak a Holdistennőre, és bizonyosak
lehetünk afelől, hogy éppúgy mint a későbbi építési fázisok esetében, ez alatt
a Huitzilopochtli-szentély alatt is elhelyeztek egy Coyolxauhqui-ábrázolást,
ám az ehhez a fázishoz tartozó piramis alsó része a talajvíz miatt feltárhatat-
lannak bizonyult.
Tlaloc isten szentélye is viszonylag jó állapotban maradt fenn, bejárata elé
egy ún. chacmool szobrot helyeztek. A számos mexikói piramisról ismert
szobor háton fekvő, felhúzott térdű embert ábrázol, hasán tányér formájú
kőlappal az áldozatok elhelyezésére. Úgy tartják ők voltak a papok és az iste-
nek közötti hírvivők, közvetítők. A szobor alatt, nyilván az azték időszámí-
tásban is fontos szerepet játszó 52 éves naptárkörre való utalásként, 52 zöld
obszidiánból faragott kést és 41 ugyanolyan színű kőgyöngyöt tartalmazó
áldozati együttest rejtettek el. A szentély bejárati pilléreit több színű festéssel
látták el, a közöttük található fekete körök, az isten jellegzetes attribútumai,
Tlaloc gyűrűszerű szemeire emlékeztetnek, míg a kék szín annak esőisten
mivoltára. A szentély belsejében töredékesen fennmaradt falfestményen a
kukoricaisten ábrázolása volt azonosítható. Ugyanott, ez esetben is egy pad
szolgált Tlaloc szobrának elhelyezésére.
 Eddig az, ameddig a régészeti feltárások eredményeképpen eljuthattunk.
Ez lehetővé tette, hogy megismerjük a spanyol hódítók által elpusztított Temp-
lo Mayor, pontosabban 14. század végi elődjének szerkezetét, külső megjele-
nését, de ahhoz már nem elegendő, hogy az ott zajló szertartásokról is képet
alkothassunk, azaz akár csak vázlatosan is, de élettel töltsük meg a feltárt
épületek által kialakított rituális teret. Szerencsére a 16. századi spanyol és
bennszülött krónikások megtették ezt, így a korai időkből való régészeti 227
adatok, és a szóbeli hagyományon, valamint saját megfigyeléseken alapuló
történeti adatok viszonylag kerek képet nyújtanak arról, hogy milyen szerepet

Áldozat hegynek, forrásnak

töltött be a Nagy Teocalli az aztékok kultúrájában, vallásában, világképében.
A Nagy Teocallihoz kapcsolódó szertartások közül a legjellegzetesebb talán
a több spanyol krónikás, így Bernardino de Sahagún által is leírt Panquetza-
liztli szertartás volt, amely a Coatepecre való érkezést és a két isten összecsa-
pását játszotta újra drámai tömörítéssel. A szertartás feláldozásra váró rab-
szolgák menetével kezdődött, akik a Coatapecre való érkezés előtti ván­dorútra
utalva takarókat és huipileket5 vittek. Ezt négy hadifogoly feláldozása követ-
te, majd rabszolgák két csoportja csapott össze egymással. Közülük egyesek,
akik a Coyolauxqui oldalán álló 400 csillagot jelenítették meg, megkerülték
a piramist, a mítosznak azon részét felidézve, amikor Huitzilopochtli kerget-
te őket Coatepec körül. Ezt követően a mítoszban Huitzilopochtlit segítő
Xiuhcoatl bukkant fel papírból készült kígyófejjel és -farokkal, fáklyákkal és
szájában a tüzet szimbolizáló vörös tollakkal. A szertartás végén, miután a
hadifoglyokat és a rabszolgákat megölték, testüket lehajították a piramis lép-
csőjén, éppen úgy, ahogy Coyolxauhquiével tette öccse a Kígyóhegyen.
A Tlaloc-templom hasonló, vallásos képzetekhez kapcsolódó hegyet szim-
bolizáló mivoltáról tanúskodik az a Diego Durán által leírt zarándoklat,

5
Jellegzetes, indián nők által ma is viselt blúzszerű ruhadarab. A vándorút az aztékok azon
mitikus vándorlására utal, amelynek során legendás ősi lakóhelyükről, Aztlánból későb-
bi fővárosuk helyére eljutottak.
 amelyet Tenochtitlán, Texcoco, Tlacopán és Xochimilco királyai minden év
áprilisában vagy májusában, azaz a száraz évszak csúcsán a Mexikó-völgy
keleti oldalán húzódó hegyvidék legmagasabb pontjára, a 4150 méter magas
Tlaloc-hegyre vezettek, melynek tetején egy kőből rakott négyszög közepén
elegáns templom állt Tlaloc idoljával együtt. A krónikás elbeszélése szerint a
királyok szigorúan rang szerint léptek ajándékaikkal a négyszögbe, majd az
228 idolt Tlaloc ragyogó királyi jelvényeibe öltöztették, és egy fiúgyereket áldoztak,
végül ünnepi lakoma következett. Felfogásuk szerint a hegy teteje a földanya
méhe fölött helyezkedett el, ott, ahol a föld alatti világ az éggel találkozik,
Gyarmati János

ahonnan az esőt hozó felhők felemelkednek. Az ott bemutatott szertartás célja

az volt, hogy a hegyekből előhívják az esőket, és az évszakhoz kapcsolódó
átmeneti rítus eredményeképpen ismét megkezdődjön az átmenet a halálból
(száraz évszak) az újjászületésbe (esős évszak). Az áldozat és a rítus eredmé-
nyességét néhány hét múltán, az esős évszak kezdetét jelző esőfelhők igazol-
ták, az uralkodók pedig úgy térhettek vissza városukba, mint az életadó víz
hozói, majd találkoztak az ez idő alatt a tenochtitláni Templo Mayor előtt
lezajlott „népi” szertartás résztvevőivel. Ők az uralkodó távolléte alatt egy
kivágott fát állítottak fel a Templo Mayor Tlaloc-szentély előtti udvarán. Ezt
a „Totá”-nak nevezett, talán világfának tekinthető atyát négy kisebb fa vette
körül, egyértelmű utalásként Tlaloc azon négy segítőjére, akik korsóikból
vizet öntenek alá az égből. Ebben a szimbolikus erdőben egy Chalchiuhtli­
cuénak,6 a felszíni vizek istennőjének öltöztetett lányt helyeztek el, mint aki
a Tenochtitlánt körülvevő tavat személyesíti meg. A dobokkal kísért szertar-
tás addig tartott, amíg meg nem érkezett a hír, hogy a Tlaloc-hegyen elvégzett
szertartásukat követően az uralkodók visszatértek a Texcoco-tó partjára.
Ekkor a templom előtt felállított fát tutajra fektették és minden résztvevő a tó
közepén fakadó Pantitlán nevű forráshoz evezett. Az uralkodójukkal talál-

6
Jádeszoknyájú <nahuatl >: a tenger, a tavak és a források azték istennője. Tlaloc női meg-
felelője.
kozó közemberek a korábbi szertartások során ott felállított fák között a
magukkal hozott fát is felállították a növények újjászületését szimbolizáló élet
fájaként, a Chalchiuhtlicuét jelképező lányt pedig feláldozták, vérét a vízbe
folyatták, amelybe zöldkőből készült ékszereket vetettek.
Amennyiben közvetlenül a Templo Mayorra vonatkozó régészeti és törté-
neti adatokat az aztékok vallásának és világképének tágabb összefüggéseiben
vizsgáljuk, akkor annak legszembetűnőbb sajátosságában, nevezetesen, hogy 229
egyetlen piramison két, különböző istennek állított szentély kapott helyet,
megjelenik a mezoamerikai kultúrkörbe utolsóként belépett aztékok vallásá-

Áldozat hegynek, forrásnak

nak kettős jellege. Egyfelől az, hogy átvettek számos, hosszú évszázadok óta
Mezoamerika szerte tisztelt istent, így Quetzalcoatlt vagy Tlalocot – amire
persze azért is szükségük volt, mert saját magukat az évszázadokkal korábbi
Teotihuacán és Tula örököseként kívánták feltüntetni –, másfelől melléjük
állították és birodalmi rangra emelték saját törzsi isteneiket, mindenekelőtt
Huitzilopochtlit, továbbá az istenek ezen két csoportjának egy-egy kiemelke-
dően fontos tagját egyenrangúként helyezték legfontosabb templompiramisuk
csúcsára. Minden bizonnyal nem véletlenül esett rájuk a választás, hiszen a
két kiválasztott isten, az azték világfelfogásnak megfelelően, a lét örök kör-
forgásának duális ellentétpárját testesítette meg: Tlaloc, az esőisten – akinek
saját szentélyében álló szobrát valamennyi az aztékok számára fontos kultúr-
növény magjaival töltötték meg – az életet, míg Huitzilopochtli, a háború
istene a háborút és a halált, ami után azonban ismét az életnek kell következ-
nie, ahogy a learatott kukoricából új növény sarjad.
A számukra kiemelkedő fontosságú két isten templomát pedig egy olyan
piramisra helyezték, ami minden kétséget kizáróan egyszerre két, szentként
tisztelt hegy szimbólumának tekinthető. Egyfelől azé a Coatepecé, ahol egyik
legfőbb istenük, a sötétség erőit legyőző Huitzilopochtli világra jött, másfelől
pedig azé a hegyé, és az alatta rejtőző barlangé, amely a víz forrása volt. A
hegyek ez utóbbi aspektusát Sahagún egyik informátora ekképpen fogalmaz-
ta meg: a hegyeknek rejtett természetük van, csak fönt vannak földből, kőből,
 de valójában olyanok, mint a vízzel teli fazekak, és ha bárki is beszakítaná az
oldalukat, a víz elborítaná a világot. Azaz egyszerre van jelen bennük az élet,
és az egész világ elpusztítására alkalmas veszély forrása. A két templomnak
és a hozzájuk kapcsolódó szertartásnak otthont adó piramis tehát olyan hegy
szerepét töltötte be, ahol az aztékok hite szerint az élet körforgásában kulcs�-
szerepet játszó események zajlottak le (a fény és a sötétség, a víz és a szárazság
230 küzdelme), és a szertartások során az emberek ezeket az események idézték
fel, játszották újra úgy, hogy az a számukra kedvező végkifejlettel teljesedjen
be. Ezt erősítették a Templo Mayor különböző építési fázisaiban elhelyezett
Gyarmati János

áldozati együttesek is, amelyek többsége ezekhez az istenekhez kötődött:

Tlalocot és Chalchiuhtlicuét ábrázoló edények, tengeri kagylók, halcsontvázak
százai, különféle korallfajok, tengeri gyöngyből való nyaklánc, jádéből faragott
tengeri állatok, zöldkő kenumodellek és krokodilcsontváz, ami a mezoame-
rikai népek világképének azon aspektusára utal, ami a szárazföldet egy óceán
színén lebegő hüllő képében képzeli el. A Huitzilopochtlira legerősebben utaló
áldozati tárgyak pedig azok, a minden bizonnyal feláldozott emberekből
származó koponyák, amelyek szemüregébe kagylót, orra helyére vagy szájába
kovakést illesztettek.
Azon túlmenően, hogy az aztékok ezt a két, vallásuk szempontjából kulcs-
fontosságú szent hegyet egyetlen piramisban egyesítették, szimbolikusan át
is helyezték saját univerzumuk középpontjába. Erre utal az a Durán által le-
jegyzett mítosz, mely szerint az aztékokat vándorlásukon elkísérő Huitzilo-
pochtli arra utasította övéit, hogy ott emeljenek számára templomot, ahol a
fügekaktusz nő,7 azaz az általa meghatározott helyre helyezzék át legendás
születésének és győzelmének helyszínéül szolgáló hegyet. Ez a hely, a későbbi
Azték Birodalom fővárosának középpontjában álló piramis, a centrumok
centruma azonban nem pusztán a szent hegy szimbóluma volt, hanem egyben

7
Utalás arra a mondabeli helyre, ahol az aztékoknak akkor kellett megtelepedniük, ami-
kor kaktuszon ülő, szájában kígyót tartó sasra bukkannak.
 231
3. ábra: Mezoamerikai piramis/világfa ábrázolások. a/ olmék piramis/hegy kukori-
canövényként belőle kiemelkedő világfával (ún. dallasi tábla), b/ maja világfa fiatal

Áldozat hegynek, forrásnak

kukoricanövény képében (Palenque, Leveles kereszt temploma), c/ vizet csorgató
isten testéből sarjadó világfa (Teotihuacan, Tepantitla)

maga, a föld alatti, a földi és az égi világot összekötő axis mundi. A hegyet és
az alatta rejtőző barlangot szimbolizáló piramis, a tetejéből kiemelkedő vi-
lágfát jelképező növényábrázolással már az aztékok előtt jó kétezer évvel vi-
rágkorát élő olmék civilizációban is felbukkan, amikor a későbbi, hegy jelen-
tésű azték glifához igen hasonló lépcsős piramis/hegy tetején jelenik meg a
világfa kukoricanövény képében (3a. ábra). Hasonló formában láthatjuk a
világfát több maja ábrázoláson is (3b. ábra), de azokban az ötosztatú áldozati
együttesekben is szerepet kap, amelyek centrumába egy oszlopot állítottak,
míg a fő égtájak szerint elrendezett négy sarkot egy-egy esőt szimbolizáló
korsó és az elvetett kukoricamagot jelképező apró jádebalták foglalták el. Ezzel
szemben Teotihuacán egyik híres falfestményén kezeiből vizet csurgató ter-
mészetfölötti lény fejéből emelkedik ki buja, virágzó fa formájában, melynek
ágai között madarak repdesnek (3c. ábra).
Mindent egybevetve tehát az aztékok Nagy Teocallijára úgy tekinthetünk
mint, ami egyszerre volt a legfőbb vallási kultuszhely, az azték univerzum
központja, ahova a számukra kulcsfontosságú természeti jelenségeket helyez-
ték át szimbolikus formában, s egyben a világegyetem axis mundija, ahonnan
 az égbe lehetett emelkedni vagy a föld alá szállni. A középpont, ahonnan a
világegyetem őt fő iránya kiindul.8

Huaca de la Luna – a Holdpiramis

232 Az azték Nagytemplommal ellentétben a Huaca de la Luna ma is ott maga-

sodik az észak-perui tengerparton, a Cerro Blanco lábánál (4. ábra). Csaknem
másfélezer éve, elpusztíthatatlanul. Pedig a kincskereső spanyolok hatalmas
Gyarmati János

sebeket ütöttek rajta. Az oldalába ház méretű lyukakat vágtak, a tetejébe

hatalmas gödröket ástak. Lerombolni mégsem tudták. Nem csoda, hiszen
több tízmilliónyi adobe, azaz vályogtéglából épült. Ám annak ellenére, hogy
mindig is ismert volt, sőt tudományos kutatása több mint egy évszázada
megkezdődött, egészen a 2000-es évekig nem derült fény arra, mire is szolgált
valójában. Ugyanaz tette lehetetlenné igazi megismerését, ami évszázadokon

4. ábra: A Huaca de la Luna a Cerro Blanco lábánál

8
A mezoamerikai népek kozmogóniája szerint a négy általunk is ismert fő égtáj mellett
létezett egy ötödik is, maga a centrum.
át megóvta a természet és az emberkéz okozta pusztítástól: hatalmas mérete.
Ennél is nagyobb nehézségeket okoz az ott lezajlott események menetének
pontos feltárásában annak a hiánya, ami a Templo Mayor esetében segítsé-
günkre volt: az írott források gazdagsága. Mezoamerikával ellentétben az ősi
Peruban nem használtak írást, így e tekintetben csak a 16. századi feljegyzé-
sekre hagyatkozhatunk, azok pedig nem vetnek fényt az évszázadokkal ko-
rábban bekövetkezett eseményekre. Ezért aztán még azt sem tudjuk, hogy mi 233
volt a Huaca de la Luna valódi neve, s persze azt sem, hogy hívták az ott le-
zajlott rítusok szereplőit, legyenek azok valóságosak vagy éppen természet-

Áldozat hegynek, forrásnak

fölöttiek. Ezért van az, hogy a spanyol hódítást megért inkák előtti népek
istenei afféle neveket viselnek, mint Botos Isten, vagy Barázdált Arcú esetleg
a hegyek vagy a tenger istene, attól függően hogy milyen attribútumokkal
vagy éppen milyen közegben látjuk őket. Írásos adatok híján még abban sem
lehetünk biztosak, hogy istenekről, egyéb természetfölötti lényekről vagy
éppen ilyen viseletbe bújt uralkodókról, netalán papokról van szó. Így ma-
radnak a régészeti kutatásokból nyert adatok, a spanyol hódítás utáni króni-
kák inkákra vonatkozó adatainak visszavetítése, vagy ha, mint ezúttal, nagyon
merészek vagyunk, térben és időben távoli kultúrákból vett párhuzamok.
A mai állapotában 290×210 méteres Huaca de la Luna magja egy 95×95
méter alapterületű, jelenlegi állapotában 32 méter, eredetileg azonban ennél
biztosan sokkal magasabb lépcsős piramis, tetején körülkerített udvarokkal
és épületekkel. Északi lábánál egy 175×75 méter kiterjedésű (1. tér), míg ke-
leti oldalán további két tér (2., illetve 3A–C tér, 5. ábra) terül el. Az 1991-ben
megkezdett nagyléptékű ásatások – köszönhetően részben a korábbi pusztí-
tásoknak – lehetővé tették, hogy megismerjük a piramis építésének történetét,
belső szerkezetét, és végül az ott lezajlott szertartások jellegét és folyamatát.
A moche civilizáció egyik fő szertartási központjának számító épületegyüttes
létrehozása az i. sz. I. évezred első negyedében vette kezdetét, és az 5–7. szá-
zadig öt újjáépítést ért meg úgy, hogy a korábbi főpiramist érintetlenül bele-
foglalták az előzőbe, épp úgy, ahogy a Templo Mayor esetében történt. Egyes
234
Gyarmati János

5. ábra: A Huaca de la Luna rekonstrukciója

(Castillo–Uceda: The Moche of Northern Peru nyomán)

feltevések szerint a halálukkor istenné váló főpapok temetése (eddig két ilyen
sírt találtak a piramisban) adott alkalmat egy-egy új piramis megépítésére,
míg mások szerint – a két lehetőség egyébként nem zárja ki egymást – az
újjáépítések az El Niño-jelenségek okozta heves esőzések nyomán bekövetke-
ző pusztító áradások után történhettek, amikor az új élet elindításához szük-
séges áldozatokat kellett felajánlani, például egy istennek szánt új piramis-
templom megépítésével és ahhoz kapcsolódó emberáldozatok bemutatásával.
A két évtizede tartó feltárások során hatalmas homok- és omladéktömeget
távolítottak el, és annak eredményeképpen előbukkantak a piramis külső
oldalát díszítő ragyogó színű agyagdomborművek, amelyeket a lépcsős pira-
mis egyes szintjeit alkotó támfalakon helyeztek el (6. ábra). Hasonló dombor-
művek ékesítették a piramis lábánál elhelyezkedő tereket lezáró falak belső
 235

Áldozat hegynek, forrásnak

6. ábra: Zoomorf mitikus lényeket és harcosokat ábrázoló domborművek
a Huaca de la Luna északi homlokzatán (Izsó János felvétele)

oldalát is, s így együttesen egységes, igen erős vizuális hatást gyakoroltak az
ott lezajló szertartásokon megjelenő tömegre. Egyfelől felerősítették a szer-
tartás alanyaként jelenlévő emberek által gyakorolt hatást, másfelől láthatóvá
tettek az ott csupán képzeletben megjelenő isteneket, mitikus lényeket. Ennek
megfelelően a domborművek két, egymáshoz kapcsolódó, de megjelenésében
nagyon is különböző tematikát mutatnak. A piramis oldalának felső szintje-
in a mai napig nem pontosan azonosított, tengeri (rák, hal) és szárazföldi
(macskaféle ragadozó, kondor, kígyó) állatok, illetve emberek sajátosságait
különböző arányban vegyítő természetfölötti lények ismétlődő ábrázolása
látható, míg alsóbb szinteken, illetve a teret lezáró falakon nagyon is könnyen
azonosítható ábrázolások jelennek meg. Szemből ábrázolt, egymás kezét fogó,
díszes viseletű emberek, illetve nyakukra hurkolt kötéllel egymáshoz fűzött
 meztelen férfiak, akiket egy felöltözött személy vezet, mögöttük pedig ugyan-
csak felöltözött harcosok fegyvereket és ruhadarabokat visznek. A piramis
tetején létesített épületeket és udvarokat ugyancsak domborművekkel borí-
tották, itt azonban nem valamilyen eseménysort felidéző jelenetet láthattak
a résztvevők, hanem az ott lezajló szertartásnak hátteret adó istenábrázolás
ismétlődött újra és újra, szinte végtelenül.
236 Arról, hogy ott mi történt, egy 1995-ben napvilágra került megdöbbentő
leletegyüttes szolgált döntő bizonyítékkal, amikor a piramis tetejéhez kap-
csolódó ún. 3A téren található természetes sziklakibúvás mellett több mint
Gyarmati János

70 fiatal férfi, legalább öt különböző alkalommal feláldozott maradványaira

bukkantak. Azt, hogy a fiatal férfiakat – valamennyien 15. és 40. életévük
között haltak meg, és legtöbbjük 25 év körüli volt – feláldozták, a csontvázak
helyzete mellett az bizonyította minden kétséget kizáróan, hogy a két leggya-
koribb, halált okozó sérülés a nyakcsigolya elülső oldalán látható, esetenként
több vágás és tompa tárgy, valószínűleg a moche vázafestményekről ismert
fa-, illetve ún. csillagfejű buzogány által okozott koponyatörés volt.
A megelőző eseményekről, számos egyéb ábrázolás mellett, elsősorban a
már említett vázafestmények szolgálnak információkkal. Ezeken harci jele-
neteknek vagyunk szemtanúi, amint párokra oszló harcosok küzdenek egy-
mással, és gyakran láthatjuk, hogy a vesztes harcosok, a megalázás jeleként,
már részben vagy egészben mezítelenek, esetleg már meg is kötözték őket. Az
események folytatása a Huaca de la Luna északi oldalán elterülő 1. teret övező
falak domborművein látható, ahol az összecsapások során foglyul ejtett fiatal
harcosok fegyvereiktől, rangjelző szimbólumaiktól megfosztva, meztelenre
vetkőztetve, nyakukra hurkolt kötéllel összefűzve vonulnak a piramis lábánál
elterülő térre. Ott, a tér méretei alapján egy nagy tömegnek helyet adó, nyil-
vános szertartás részesei voltak, majd egy rámpán a piramis tetején félelme-
tesen vicsorgó istenarcokkal borított szertartási udvarra vezették őket. Végül
ott vagy a mögötte elhelyezkedő kisebb téren áldozták fel őket, csontjaikon
talált gyógyulófélben levő sérüléseik alapján esetleg hetekkel a vázafestmé-
nyeken ábrázolt összecsapásokat követően, majd – más vázafestményeket
tanúsága szerint – vérüket áldozati serlegben kínálták a kultuszhely istenét
megjelenítő főpapnak vagy az uralkodónak, holttestüket pedig a szétszórt
végtagokkal a szent szikla elé vetették.
Írott források híján az áldozati szertartásnak számtalan részlete homályban
marad, többek között az is, hogy milyen célból és miért azon a helyen áldoz-
ták fel az ifjakat, ahol megtalálták őket. Ez utóbbi két kérdésre próbáljuk 237
megkeresni a választ, elsősorban a már többször emlegetett moche edényáb-
rázolások alapján, de segítségül hívjuk hozzá az azték Templo Mayor kapcsán

Áldozat hegynek, forrásnak

szerzett ismereteinket is. A Huaca de la Lunáról ismert domborművek egyik
legfigyelemreméltóbb, s talán leggyakrabban ismétlődő alakja egy vicsorgó
szájjal, abban hatalmas agyarakkal ábrázolt, részben emberi, részben állati
vonásokat mutató lény. Egész alakos változatában hol az egy évezreddel ko-
rábbi Chavín de Huántar-i szertartásközpont ún. Botos Istenéhez hasonlóan
kitárt kezeiben kétfejű kígyókat tart, hol pedig kondorfejekben végződő övvel
jelenik meg. Másik megjelenési formájában csak végtelenül ismétlődő arcát
láthatjuk tengeri szimbólumokkal keretezve a piramist koronázó udvar belső
falain. Nem tudhatjuk, hogy egyetlen isten eltérő megjelenési formáiról vagy
két különböző isten közös attribútumairól (macskaféle ragadozó fej) van-e
szó, de nagymacskaszerű vonásai és kondorfejes öve alapján ezt a lényt tekin-
tik a hegyek istenének.
Ugyanez a félig ragadozó- félig emberalak bukkan fel számtalan vallási
tartalmú moche edényábrázoláson, így azokon a figurális edényeken is, ame-
lyek egy hegycsúcsok között lezajló emberáldozatot jelenítenek meg (7. ábra).
A jelenet egyik főszereplője a fent leírt figura, akinek jelentőségére a többi
szereplőnél jóval nagyobb mérete utal. A másik főszereplő meztelenül, szétszórt
végtagokkal hever a hegy lábánál: egy hegycsúcsról alávetett feláldozott férfi
(egy másik, ugyancsak meztelen fogoly nyakára vetett kötéllel vár a sorsára).
Harmadikuk a legmagasabb csúcson térdelő női alak, akinek előrevetett hos�-
szú hajzuhatagából kanyargó vízfolyam tör elő, és a hegy lábánál összefolyik
238
Gyarmati János

7. ábra: Hegyi áldozatot megjelenítő moche vázafestmény

(Kutscher: Nordperuanische Keramik 76. ábra)

a feláldozott férfi kiömlő vérével. A jelenet itt felsorolt fő elemeit egybevetve

arra a következtetésre juthatunk, hogy egy olyan áldozati szertartás tanúi
vagyunk, amelyben foglyul ejtett férfiakat áldoznak fel annak érdekében, hogy
a föld termékenységét biztosító vízhez jussanak, melyért cserében az áldoza-
tok kiontott vérét (ez keveredik össze a hegyről lefutó folyóval, de ugyanez
történt az azték vízistennőt jelképező lány vérével is, amikor a forrás vizébe
folyatták), illetve az életét kínálják fel. Az áldozatért kapott víz forrása a hegy
csúcsán helyet foglaló női alak, illetve maga a hegy, amelynek ura a félig ra-
gadozó félig ember alakjában látható. A perui népek, mezoamerikai társaik-
hoz hasonlóan a hegyeket tekintették a víz forrásának, érkezzen az öntözővi-
zet adó folyó vagy éppen halálos veszélyt jelentő lavinává változó hó vagy jég
formájában. Az ő esetükben az, hogy a hegyek tekinthetők a víz forrásának
még inkább kézzelfogható, mint a mezoamerikai népeknél, ha figyelembe
vesszük a hegyeknek az andesi régió éghajlatában betöltött szerepét. Ott az
esőt hozó felhők szinte kizárólag kelet felől, az amazóniai alföld irányából
érkeznek, és az Andok láncai által felemelkedésre kényszerítve rakják le csa-
padékterhüket a hegyvidéken. Tehát esőre mindig a hegyek csúcsa körül
kavargó felhőkből lehetett számítani, s az így lehulló csapadékból születő
folyók látták el öntözővízzel a száraz hegyvidéki, és a sivatagos tengerparti
völgyeket.
Arra, hogy ebben a folyamatban, mármint az eső, az öntözővíz és végső 239
soron az élet megszületésében az ott élő népek felfogása szerint milyen szere-
pet játszott a hegycsúcson ábrázolt nő és a hegyek istenének/szellemének te-

Áldozat hegynek, forrásnak

kinthető keverék lény, egy másik moche vázafestmény és egy mítosz világít
rá. A fenti jelenethez hasonlóan számos változatban fennmaradt vázafestmé-
nyen a hegyek istenét látjuk egy nővel nemi aktus közben, miközben testük-
ből egy olyan fa sarjad, amelynek ágain ugrándozó majmok a fa terméseit
gyűjtik kosarakba (8. ábra).9 A fának ilyen módon történő megjelenítése
erősen emlékeztet a Teotihuacánból ismert élet fájára, amely az esőt adó ter-
mészetfölötti lény fejéből hajt ki. Arra nézve, hogy ki volt, pontosabban,
milyen szerepet töltött be a mindkét ábrázolásban megjelenő nő, és hogy a
hegyek istenével történő közösülése mit is jelképez valójában, az a mítosz
világít rá, amelyet 16. század végén a perui hegyvidéken, történetesen egy
olyan pap, Fráncisco de Ávila jegyzett le, akit indiánok bálványimádásának
felszámolásával bíztak meg, és egyik szereplője egy asszony, a másik Pariaca-
ca, a víz, az eső, a menydörgés és a hegyek istene.

„Azokban az időkben élt egy igen szép asszony. Chuquisusónak hívták. Egy
nap sírva öntözte kukoricaföldjét. Sírt, mert a kevés víz nem nedvesítette

9
A fa nem közönséges mivoltára utal, hogy a Carica candicans fáról van szó, amelynek
ulluchu nevű termése véralvadást gátló hatású, és az ebben a jelenetben is szereplő hegyek
istenével/szellemével együtt bukkan fel azon a felajánlási szertartáson (lásd 14. ábra),
amelynek során az áldozatok vérét kínáljak egy uralkodónak, vagy főpapnak.
240
Gyarmati János

8. ábra: Kultikus jelent moche vázafestményről

(Donna McClelland Moche Archive nyomán)

meg a kiszáradt földet. Egyszerre csak alászállt Pariacaca és köpenyével

betakarta a kicsiny tó száját. Az asszony még keservesebb sírásra fakadt,
amikor látta, hogy még az a kevéske víz is elapadt. Ekkor találkozott Pari-
acacával, aki megkérdezte.
– Miért bánkódsz testvérkém?
– Mert a kukoricaföldem elpusztul a szárazságtól.
– Ne keseregj! Gondoskodom róla, hogy elegendő víz érkezzen onnan fentről,
a tavatokból. De cserében hálj velem!
– Előbb jöjjön a víz! Amikor megöntöztem a földemet, veled hálok.
– Jól van, egyezett bele Pariacaca, és megnyitotta a víz útját. Az asszony
megöntözte az összes földet, nem csak a sajátját. Amikor befejezte, Pariaca-
ca így szólt.
– Most akkor hálj velem
– Még nem, majd holnapután. Előbb azt akarom, hogy a folyó az összes
földet öntözze. Végezd el a munkát, aztán veled hálok.
 Pariacaca annyira szerette őt, hogy mindent teljesített, amit kívánt. Pumák,
rókák, kígyók, és a legkülönfélébb madarak segítségével bővizű, széles csa-
tornává változtatta a Cocochalla-vízmosásból a földekre vezető kis erecskét.
Amikor elkészültek Pariacaca így szólt.
– Gyere, hálj velem!
Így is történt. Végül az asszony azt mondta, induljunk útnak együtt, vigyél
magaddal. Pariacaca elvitte őt a Cocochalla-csatorna szájához, ahol az 241
asszony így szólt: én itt maradok a csatorna partján, és abban a pillanatban
kővé változott.”

Áldozat hegynek, forrásnak

Ebben a lebilincselő történetben annak a sok helyütt megfigyelhető hiedelem-
nek a szép példáját látjuk, amikor a női termékenységet a föld termékenysé-
gével azonosítják: azzal hogy a mítoszban szereplő Chuquisuso odaadta magát
Pariacacának valójában a föld termékenységét biztosította, amihez természe-
tesen szükség volt a férfi isten képében megjelenő eső/öntözővízre is. Egye-
sülésük gyümölcse a bőséges termés, vagy amint az utolsó vázafestményen
láthattuk, maga az élet fája. Így válik érthetővé a hegyek istenének és a női
alaknak a szerepe az első jelenetben, és ha visszafelé gombolyítjuk a történet
fonalát, akkor megérthetjük, hogy milyen célt szolgáltak a Huaca de la Lunán
végrehajtott áldozatok: éppúgy, mint az aztékok esetében, az eső/öntözővíz
forrásának tekinthető hegynek mutattak be áldozatot. Amennyiben ez így
volt, akkor – ismét csak az azték vallásról és világképről szerzett ismeretein-
ket segítségül hívva – a Huaca de la Lunát olyan, esőt adó heggyel azonosít-
hatjuk, amelyet szimbolikusan valamely vallási szempontból fontos pontra
helyeztek át.10 Ennek az áthelyezett piramis/hegynek a tetejére az alatta elte-

10
Egy adott, a vallás, a világkép szempontjából fontos hely, természeti jelenség ellentétes
irányú, szimbolikus áthelyezésére is van példa: az Andok láncai között több mint 3300
méteres magasságban fekvő inka főváros, Cusco főterét tengeri homokkal töltötték fel, és
abba, egyebek mellett tengeri Spondylus kagylóból faragott szobrocskákat helyeztek el,
azaz a tengert jelképesen az inkák számára a világ köldökét, centrumát képviselő pontra
 rülő térről induló rámpán vezették fel a feláldozásra kiszemelt foglyokat, hogy
aztán hegycsúcsot jelképező sziklakibúvásnál végrehajtsák az áldozatot. Ez
lehetett az a szent hely, ami miatt ott építették fel a piramist, azaz helyezték
át a hegyet, és ez magyarázza meg, miért ott zajlottak le a legsúlyosabb áldo-
zati szertartások.11
E két, egymástól térben és időben igen távoli példa bizonyítja, hogy milyen
242 meghatározó szerepet töltöttek be a vízzel, s általában a világ megszokott
rendjével kapcsolatos vallási szertartások Mexikóban és Peruban, ami távol-
ról sem meglepő, ha figyelembe vesszük, hogy mindkét civilizáció, sőt mind-
Gyarmati János

két kultúrkör számára meghatározó jelentőségű volt a mezőgazdaság, s azon

keresztül óriási tömegek jólétének a biztosítása. Azt is láttuk, hogy az ezekkel
kapcsolatos szertartások csúcspontja emberek feláldozása volt. De vajon miért
nem érték be, mint a világ annyi más táján növényi javak, állatok vagy akár
ember alkotta tárgyak áldozatként történő felajánlásával? Miért jutottak el
odáig, a számunkra, „nyugati kultúremberek” számára felfoghatatlan és el-
fogadhatatlan pontig, hogy embertársaikat áldozzák fel? Ennek a megértésé-
hez – és ezzel távolról sem szeretnénk azt sugallni, hogy az áldozatnak ezt a
formáját el is kell fogadnunk – kanyarodjunk vissza az e dolgozat elején fel-
vetett csereviszonyhoz. Ahhoz az elvhez, hogy ha a természetfölöttiektől
valami számunkra fontosat szeretnénk kapni, akkor nekünk is valami olyat
kell felajánlanunk, amit a kéréssel arányban levőnek tartunk, s minél nagyobb
a tét, ez annál nagyobb jelentőségű. Ha belegondolunk abba, hogy ezek az

helyezték át. Azt is az inka vallással kapcsolatos leírásokból tudjuk, hogy olyan természe-
ti jelenségeket, pl. forrásokat vagy éppen sziklaformációkat tekintettek huacának, azaz
szent helynek, amelyekhez valamilyen vallásos hiedelem fűződött, pl. ott vált sziklává
egy harcos.
11
A hegyeknek az inka vallásban betöltött hasonlóan fontos szerepéről tanúskodik az a
tucatnyi gyermekáldozat, amelyet az elmúlt két évtized során találtak az Andok legma-
gasabb csúcsain, ám ez esetben nem a kultikus jelentőséggel bíró természeti képződmé-
nyeket helyezték át az általuk kiválasztott helyre, hanem fordítva, az áldozatot mutatták
be a vallásos tartalommal felruházott hegy csúcsán.
iparosodás előtti társadalmak mennyire ki voltak szolgáltatva a természet
erőinek, fennmaradásuk mennyire függött, egyebek mellett, a megfelelő idő-
ben és mennyiségben érkező esőtől, akkor megértjük, hogy milyen jelentős
áldozatokra voltak hajlandók a természet megszokott rendjének fenntartásá-
ért. Amennyiben pedig ismételten úgy érezték, hogy amit addig felajánlottak
az nem nyújt garanciát életük változatlan formában történő folytatásához,
mert újra és újra valamiféle katasztrófa sújtotta őket, akkor mind nagyobb és 243
nagyobb áldozatokat mutattak be, s végül eljuthattak az emberi élet feláldo-
zásáig. Még parancsolóbb volt ez a kényszer, ha – mint egyes a mezoamerikai

Áldozat hegynek, forrásnak

népek – abban a hiedelemben éltek, hogy maga a világ, illetve saját életük is
az istenek önfeláldozásának köszönhető. Ezt az olyasfajta mítoszok bizonyít-
ják, mint amelyek arról szólnak, hogy magukat az embereket is úgy terem-
tették az istenek, hogy az előző világban élt emberek csontjait porrá őrölve
saját vérükkel keverték el, azaz saját vérüket adták az emberekért. Még egy-
értelműbb az a mítosz, mely szerint az előző világok pusztulását követően a
mai világ működését biztosító Nap megteremtését az istenek saját életük
feláldozásával tették lehetővé. Ekkora áldozatot pedig hasonlóval kellett vi-
szonozni, annak érdekében, hogy az emberi élet és a világ az idők végeztéig
fennmaradhasson.
Vajon saját világunk megmentése érdekében mi képesek lennénk valami
hasonlóra?