Gyarmati János

Ősi piramisok az Újvilágban

Az emberi közösségek az őskori megalitikus építményektől kezdve a 20. századi ikertornyokig és

a dubai felhőkarcolóig monumentális építészeti alkotásokon keresztül fejezték ki együvé tartozá-
sukat, gazdasági és politikai erejüket, kulturális nagyságukat, vallási meggyőződésüket. E monu-
mentális építészeti alkotások igen markáns típusát képviselik a világ számos pontján fennállott
prekapitalista civilizációk piramisai, melyek napjainkig kitörölhetetlen lenyomatát őrzik az őket
létrehozó kultúrák nagyszerűségének. Városaikat, templomaikat és számtalan egyéb alkotásukat
elfedték, eltüntették az évezredek, ám ezek az emblematikus alkotások éppúgy dacoltak a sivatag
homokjával, a trópusi esőerdő burjánzó vegetációjával, mint a későbbi népek pusztításaival. Mind
a mai napig éppúgy megtalálhatók a hajdani óegyiptomi civilizáció és Mezopotámia területén,
mint az Újvilág számtalan pontján.
Az óviláginál később megszülető újvilági régészet több kifejezést is átvett idősebb társától, Így
pl. a (hiero)glifa kifejezés honosodott meg az írásjegyek, vagy a sztélé a domborműves kőlapok
jelölésére, és hasonlóképpen átkerült a piramis elnevezés bizonyos újvilági építmények meghatá-
rozására, noha, mint látni fogjuk, azok sem formailag, sem funkcionálisan nem azonosíthatók
egyiptomi társaikkal. Egy-egy kivételtől eltekintve (talán a La Venta-i C piramis, ami mára már
jelentősen erodálódott és részben elpusztult) nem csúcsban végződő, hanem olyan, csonkagúla
formájú, bizonyos esetekben kör alaprajzú építmények, amelyek tetején különböző szertartási
épületek kaptak helyet, rituális aktusokat végeztek rajtuk és/vagy temetkezési helyként szolgál-
tak.1 Az is elmondható, hogy az újvilági piramisok nem magányosan álltak, hanem általában
épületegyüttesek részét képezték, és többnyire településközpontokban, gyakran azok legbelső,
szertartási körzetében kaptak helyet.
A téma átfogó bemutatása messze meghaladná egy tanulmány kereteit, itt csupán néhány alap-
vető sajátosságra irányítjuk rá a figyelmet: 1/ a latin-amerikai archaikus civilizációk2 piramisainak
tér- és időbeli előfordulása, 2/ építőanyagok és technikák, 3/ térhasználati sajátosságok, 4/ funk-
ciók, 5/ szerepük építőik világképében.

1
Nem tekintjük piramisoknak a mezőgazdasági célú földműveket, mint ahogy azokat az építményeket sem, amelyek világi
épületek, pl. uralkodói paloták talapzataként szolgáltak.
2
Itt és most nem foglalkozunk a Mississippi-völgyi földhalmokkal.
2 Ősi piramisok az Újvilágban

Piramisok térben és időben

Ha megnézzük az amerikai kontinensen való előfordulásukat, akkor azt láthatjuk, hogy az egy-
beesik az archaikus civilizációk két nagy övezetével, Mezoamerikával és a Középső Andokkal, ha
azokon belül nem is mindenütt, és távolról sem azonos intenzitással vannak jelen.
Az előbbi övezeten belül a mexikói Tamaulipas (lásd pl. Tamohi és Tamtoc) és Zacatecas (lásd
például La Quemada) állam déli vidékei és Jalisco (lásd például Teuchitlán),3 valamint a Honduras
és Salvador által határolt területen fordulnak elő piramisnak tekinthető építmények, természe-
tesen igen eltérő sűrűségben (1. ábra). Ezen a
hatalmas, millió négyzetkilométernyi területen
belül több olyan csomópont is megfigyelhető,
ahol nagyobb sűrűséggel találhatók piramisok-
kal rendelkező települések. Ezek a Mexikói-me-
dence, a Puebla- és Oaxaca-völgy, a veracruzi
partvidék és a maja területek, azaz a Mezoame-
rikán belüli fő civilizációs csomópontok.
Ezen túlmenően egy konkrét példa alapján
érdemes szemügyre vennünk előfordulásuk
intenzitását is. A Mexikói-öböl menti Veracruz-
ban, a Necaxa folyó középső folyása mentén
1985 és 1994 között végzett régészeti kutatás
során elsősorban azon régészeti lelőhelyeket
kutattuk és térképeztük fel, amelyek rendel-
1. ábra: Mezoamerika térképe a szövegben emlí-
keztek földfelszín fölötti objektumokkal (magá-
tett lelőhelyekkel
ban álló dombok, felszín fölé emelkedő házala-
pozások, középületekkel rendelkező települések, 2. ábra). Az 52 azonosított lelőhely között hét
olyan volt, ami piramissal is rendelkezett. Amennyiben figyelmen kívül hagyjuk a néhány felszíni
objektum nélküli lelőhelyet, akkor azt látjuk, hogy a települések mintegy 15%-a rendelkezett pi-
ramissal, és ha a szigorúan a Necaxa és mellékfolyója, az Ajajalpan bizonyos szakaszai mentén
létesített településeket vesszük figyelembe, akkor szembeötlő, hogy 2–3 kilométerenként követték
egymás a piramissal rendelkező településközpontok (PRN4 1., 3., 6., 8., illetve a PRN 26. és 28.
lelőhely, 3. ábra).
Kiterjedésüket és összetettségüket tekintve egy többszintű településhierarchiába illeszkedhet-
tek. Ennek a tetején az az általunk kutatott területtől mintegy 50 km-re keletre fekvő El Tajín
állt (4. ábra), ami a mezoamerikai romvárosok első vonalába sorolható. Az alatta levő szintet a
Necaxa-völgytől hozzávetőlegesen 20 km-re északra fekvő Tuzapán romvárosa (5. ábra) képvisel-
hette, míg a harmadikat az általunk azonosított PRN 48 lelőhely (6. ábra), amelynek legnagyobb
épülete egy 15,5 méter magas piramis (7. ábra, 15. épület), de az általunk ott felmért 42 építmény
között volt ’akropolisz’ (16–18. épület)5 és mellé épített labdajátéktér is (19. épület). A település­
3
Az északi határterület esetében a mexikói Nemzeti Antropológiai és Történeti Intézet (INAH) honlapján szereplő romterüle-
teket vettem figyelembe: https://www.inah.gob.mx/zonas-arqueologicas
4
A régészeti program (Proyecto Río Necaxa) nevének rövidítése.
5
Esetenként több méteres magasságot is elérő, kőből rakott talapzatok, amelyeken több különálló, önmagukban is piramisnak
tekinthető épületet helyeztek el.
 Ősi piramisok az Újvilágban 3

2. ábra: A Necaxa folyó régészeti program során 1985–

1994 között azonosított régészeti lelőhelyek

3. ábra: Falubeliek által megtisztított piramis (RNP

28, Congregación Lázaro Cardenes, Veracruz, Mexikó,
Pataky Zsolt felvétele, 1991)

4. ábra: A Fülkék piramisa El Tajínban (Carl Nebel:

Voyage pittoresque et archéologique dans la partie la
plus intéressante du Mexique 1836 37. tábla)

6. ábra: PRN 48. lelőhely alaprajza (San Leoncio Ja-

maya, Municipio Espinal, Veracruz, Mexikó, a szerző
felmérése)

5. ábra: tuzapáni piramis (Carl

Nebel: Voyage pittoresque et ar-
chéologique dans la partie la plus
intéressante du Mexique 1836 34. 7. ábra: PRN 48. lelőhely, 15. épület, felmérés közben
tábla) (1994, a szerző felvétele)
 4 Ősi piramisok az Újvilágban
8. ábra: PRN 6. lelőhely alaprajza
(Coyutla, Municipio Coyutla,
Veracruz, Mexikó, a szerző felmérése)
12. ábra: A szövegben említett dél-amerikai lelő­
helyek
hierarchia következő szintjén a PRN 6. (8. ábra,
piramis: 15., ’akropolisz’: 1–5., labdajáték tér: 7–8.
objektum) és talán a PRN 8. (9. ábra), illetve a PRN
26. (10. ábra) lelőhely állt, míg a következőn a töb-
bi piramissal rendelkező lelőhely; bár a PRN 1. (11.
ábra) lelőhely épületeinek számát tekintve lefelé lóg
ki a többi közül, igaz, ott négy piramis formájú épít-
ményt is találunk. Amennyiben ezt a kiterjedésen és
az objektumok számán és méretén alapuló hierar-
chiát a települések számunkra is érthető „nyelvé-
re” próbáljuk lefordítani, akkor azt a párhuzamot
állíthatjuk fel, amikor egy középkori nagyváros ka-
tedrálissal, több negyeddel, azokat tagoló terekkel,
rajtuk álló, esetenként különböző felekezetekhez
tartozó plébániatemplomokkal rendelkezett, míg a
spektrum másik végét a falvak kis piacterei és plé-
bániatemplomai képviselhették. Valahogy így kell
elképzelnünk a veracruzi El Tajín hatalmas pirami-
saitól a Necaxa-völgyi településközpontok néhány
méter magas piramisaiig terjedő skálát.
A dél-amerikai szubkontinensen két jól körülhatá-
rolható régióban fordulnak elő piramisok: az
észak-ecuadori hegyvidéken és a Középső-Andokban
a tengerparti La Leche folyó völgyétől a bolíviai
Tiwanakuig (12. ábra). Ecuadori előfordulásuk igen-
csak korlátozott: Észak-Pichinchától Imbabura tar-
tományon át Carchi tartomány déli vidékéig (13.
ábra). Elterjedésük egybeesik a Caranqui-Cayambe
nép által lakott területtel, amelyen az inkák előtti év-
századokban három nagyobb főnökség osztozott.
A helyi preinka nyelvből eredeztetett, ’nem természe-
tes domb’ jelentésű toláknak két típusa ismert, a ke-
rek és a négyszögletes alaprajzúak. A legkisebb fél-
gömb alakú tolák átmérője 2–6 méter, magasságuk
pedig mindössze 1–2 méter, míg a legnagyobbak
mérete 90, illetve 10–12 méter. Funkciójukat illető-
en temetkezési dombnak tekintik őket. A másik nagy
csoportot alkotó négyszögletes tolák, melyek közül a
legnagyobb, az Orozca Tola 207×150 méteres és leg-
alább 25 méter magas, 66 különböző lelőhelyről is-
mertek, köztük 28 olyan, ahol a tolákra való feljutást
rámpával oldották meg. A mai ismert legnagyobb,
340 hektár kiterjedésű lelőhelyen (Zuleta) összesen
148 tola található, míg a többin 6–60 között. Ezekről
 Ősi piramisok az Újvilágban 5

9. ábra: PRN 8. lelőhely alaprajza 10. ábra: PRN 26. lelőhely alaprajza
(Las Lomas, Municipio Coyutla, Veracruz, (La Sabanita, Municipio Entabladero,
Mexikó, a szerző felmérése) Veracruz, Mexikó, a szerző felmérése)

11. ábra: PRN 1. lelőhely alaprajza (Las Lomas, Municipio Coyutla, Veracruz,
Mexikó, a szerző felmérése)
6 Ősi piramisok az Újvilágban

úgy tartják, hogy készítőik természetes dombok má-

sainak tekintették őket, tetejükön platformot alakí-
tottak ki, és az azokon feltárt agyagpadlók arról ta-
núskodnak, hogy fedett épületek álltak ott. Legjelleg-
zetesebb leleteik a nagy italtároló amforák töredékei,
ami arra utal, hogy ezek a tolák közösségi ünnepek
színhelyeként szolgáltak. Ezzel egybevághat az a
megfigyelés, hogy a rámpával ellátott tolák átlagosan
6,6 kilométerre helyezkedtek el egymástól, s ilyen-
formán hatalmi centrumként funkcionáltak.
13. ábra: Cochasqui egyik rámpás pira- Míg Mezoamerikában, ha nem is azonos intenzi-
misa (Udo Oberem: Cochasquí: estudios tással, de a fent leírt területen belül mindenütt ta-
arqueológicos. 1981: 112). lálhatók piramisok, dél-amerikai előfordulásuk kul-
turálisan és földrajzilag erősen determinált. Az ecua-
dori hegyvidéket és a bolíviai altiplanót leszámítva el-
sősorban a tengerpartra jellemzőek, ott is leginkább
a perui La Leche folyó és Lima közötti szakaszra,
noha egészen Nascáig megtalálhatók. Az észak-perui
tengerparton való sűrű előfordulásuk hátterében az
észak felé egyre szélesedő és öntözővízzel egyre job-
ban ellátott parti síkság áll, és valószínűleg ennek
ellentéte húzódik a mögött, hogy Limától dél felé
mind inkább eltűnnek. A perui-bolíviai hegyvidéken
a tiwanakui állam fővárosa az egyetlen, ahol piramis-
sal találkozunk. Elsősorban az ún. andesi keresztet
formázó lépcsős piramisa, az Akapana említendő, de
14. ábra: A feltárt carali főpiramis háttér- talán ide sorolható a még csak részben feltárt és re-
ben a Supe folyóval. Forrás: Google Earth konstruált Pumapunku is. A mezoamerikai pirami-
sok különböző rangú településeken való jelenlétével
szemben a tiwanakui civilizáció sajátossága, hogy a fővároson kívüli településeken – beleértve a
Titacaca-tó körüli nagyobb tiwanakui központokat is – piramisok nincsenek jelen, azaz a fővárosban
zajló rituális cselekmények helyszíneként szolgáló építmények kisebb változatait nem hozták létre.
Amennyiben a piramisok térbeli elterjedését követően az időbeli eloszlást vesszük górcső alá,
akkor azt látjuk, hogy a legkorábbiak a közép-perui tengerparton található Supe folyó völgyében
találhatók, ahol a prekeramikus kori világi és vallási célú központok legnagyobb koncentrációja
figyelhető meg az egész amerikai kontinensen. Az ott található 17 ilyen lelőhely kiterjedése 10 és
70 hektár között ingadozik. Az elmúlt évtizedek feltárásai nyomán különösen kettő vált érdekessé
közülük. A közvetlenül a tengerparton fekvő Aspero, és a tengerparttól kissé beljebb, 22 km-re
elterülő Caral, amelyet a legutóbbi évtizedekben kezdtek el feltárni, és az ott talált igen korai
leletek, valamint a lelőhely jellegének értelmezése miatt már a tudomány szabta kereteken is
túlmenő viták kereszttüzébe került.6 Az i. e. 3000 táján létesített, 50 hektár kiterjedésű lelőhely

6
Az ott emelt piramisok korával próbálták bizonyítani a perui civilizációk primátusát és a legkorábbi városi, sőt állami létet az
amerikai kontinensen.
Ősi piramisok az Újvilágban 7

számos kisebb és hat nagyobb, különböző tájolású, méretű és alaprajzú, kizárólag kőből emelt
építményt foglal magában, egyesek magassága a 20 métert is meghaladja, és némelyik előtt kerek
lesüllyesztett terek kaptak helyet (14. ábra). Az ottani épületeket alkotó köveket összetartó hálók-
ból vett egyik radiokarbon minta i. e. 2627-re keltezhető.7 Még korábbi a már említett Aspero
két piramisa. A Huaca de los Sacrificios (Áldozatok Piramisa) tetején talált férfit i. e. 2850 körül
temethették el, a Huaca de los Idolos (Idolok Piramisa) utolsó három építési fázisa pedig i. e.
2558 és 3055 közé keltezhető. Az ilyen, prekeramikus, termelő gazdálkodás előtti, piramidális
építményekkel rendelkező településközpontok az észak-perui tengerparton fordulnak elő nagy
számban, de néhány száz évvel később megjelennek a hegyvidéken is (La Galgada).
Az i. e. 1500–200 közötti ún. formatív korszakban az épített szertartási épületegyüttesek néme-
lyike olyannyira nagyszabású volt, hogy kevés hozzájuk foghatót találunk a későbbi korszakokban
is. A Casma-völgyben fekvő Sechín Alto fő piramisának mérete a ghizai Kheopsz piramissal ve-
tekszik (300×250×44 méter). Bár magassága kisebb, homlokzatát szegélyező három tere összesen
két kilométer hosszúságú. A vályogtéglából épített pira-
mist gránitlapokkal burkolták, melyeket a két kilomé-
terre lévő kőfejtőből szállítottak oda. A Moche-völgy-
ben fekvő Huaca de los Reyesben és az ugyancsak a
Casma-völgyben található Pampa de las Llamas-Moxe-
kében olyan építményeket találtak, amelyek nem csu-
pán hatalmas méretük, hanem tervezettségük által is
kitűnnek. A 220 hektáros területen fekvő Moxekében
két piramist építettek egymással szemben, amik egya-
ránt 1100 méterre találhatók a közöttük lévő hatalmas
tér két oldalától. A tetejükön található labirintussze-
rű, fedett épületegyüttesek valószínűleg raktárak és
tanácstermek voltak. A tér másik két oldalát kisebb
méretű építmények szabályosan tervezett sora tagolta.8
15. ábra: Erózió által pusztított Huaca A perui piramisok „klasszikus” korszaka az i. e.
las Estacas, hátterében a Huaca Larga, 100 és az i. sz. 1450 közötti mintegy másfél évezred.
Túcume, Peru (a szerző felvétele) A moche, a Lambayeque/Sicán és a chimú civilizáció
piramisai nemcsak hogy a Lambayeque- és a Huar-
mey-völgy közötti minden folyóvölgyben jelen vannak, de nem egyszer ugyanannak a folyóvölgy-
nek a „nyakánál” és a torkolatánál is előfordulnak, és az említett kultúrák egymásra épített pira-
misai a 35–40 méteres magasságot is elérik (Túcume: Huaca Uno, Trujillo: Huaca del Sol, Batán
Grande: Huaca Rodillona, Pampa Grande: Huaca Fortaleza, 15. ábra). A „perui piramisok kora”
az inkákkal ért véget. Noha a már létező piramisokat ők is felhasználták a meghódított területe-
ken létesített tartományi központjaikban, lásd például a tiwanakui Puma Punkut9 vagy a túcumei
Huaca Largán emelt kőépületet és az oda eltemetett inka aqllákat, ők maguk már nem építettek

7
Ruth Shady Solís: Caral-Supe y su entrono natural y social en los orígenes de la civilización. Investigaciones Sociales 2005
9(14): 89–120; Michael Moseley: The Incas and their Ancestors. New York: Thames and Hudson 1992.
8
Krzysztof Makowski: Mielőtt az inkák megérkeztek: templomok, rítusok és istenek a Középső-Andokban (i. e. 2700–i. sz.
1470). In Gyarmati János–Lantos Adriána: És akkor megérkeztek az inkák! Budapest, Szépművészeti Múzeum, 2007.
9
Jason Yaeger–José María López Bejarano: Reconfiguración de un espacio sagrado los inkas y la pirámide Pumapunku en
Tiwanaku, Bolivia. Chungará 2004 36(2): 337–350.
8 Ősi piramisok az Újvilágban

16. ábra: Ushnu Tambo Coloradóban, Peru (a szerző felvétele)

ilyeneket, hacsak az inka városok főterein található, legfeljebb néhány méter magas platformokat,
az ún. ushnukat (16. ábra) nem tekintjük annak, így a Huánuco Pampa főterén állót vagy a több
lépcsős vilcashuamánit.
A középső-andesi kultúrkör peremének tekinthető Ecuadorban nem jöttek létre olyan mére-
tű politikai alakulatok, mint akár délen, akár északon, így a monumentális építmények tér- és
időbeli előfordulása is sokkal korlátozottabb. A kerek alaprajzú tolák építésének kezdetét i. sz.
650–700-ra, míg a négyszögletes, rámpa nélküliek korát i. sz. 975–1250 közé teszik. A rámpával
ellátottak 1250 és 1520 között épülhettek. Ez utóbbi időpont a yaguarcochai csatának felel meg,
amikor az inka hódítók hosszas háborúskodást követően végül térdre tudták kényszeríteni a helyi
erőket, s ezt követően – köszönhetően a hamarosan következő európai hódításnak – megszűnt a
tolák építése.
Mezoamerikában az első, a piramisok előfutárának nevezhető építmények az i. e. II. évezred
vége felé jelentek meg. Ezek egyik jól dokumentált példája az Oaxaca-völgyi San José el Mogote,
ahol olyan, kis piramidális alapra helyezett, stukkópadlós épületet emeltek, amelynek belsejében
padok maradványait és valószínűleg oltárként funkcionáló, kis négyszögletes platformot tártak
fel annak bizonyítékaként, hogy az épület kultikus célokat szolgált. A későbbi maja civilizáció
területén, a belizei Cuellóban i. e. 1000 körül a település központjának vakolattal borított belső
udvara körül alacsony talapzaton emelt épületek álltak, amelyek a falu szertartásközpontjaként és
előkelőinek lakóhelyeként szolgáltak. I. e. 900 táján ez a közösségi épület már mészkőtömbökből
és földből megépített, tojásdad alakú platformon állt, amelyre egy középen elhelyezett lépcsőn
lehetett feljutni.
Ezekből a platformon emelt épületekből „nőttek ki” az i. e. I. évezred első felére a nagyméretű
piramisok, így az olmék civilizáció központjának számító La Venta 34 méter magas C vagy Nagy-
piramisa (17. ábra). A jelenlegi formájában kúp alakú, ám a déli oldalán végzett legutóbbi feltárá-
sok tanúsága szerint eredetileg egy lépcsős oldalú, négyszögletes alaprajzú épület volt beugró sar-
kokkal, és mai alakját a két és félezer éves erózió alakította ki. Ugyancsak az olmék civilizációban
gyökerezik, de inkább a zoque kultúrához köthető a Chiapa de Corzo-i 11. piramis, amelyben egy
i. e. 700-ra keltezhető uralkodói sírt tárták fel, ami, mint olyan, a ma ismert legkorábbi piramisba
mélyített temetkezés Mezoamerikában.
Ősi piramisok az Újvilágban 9

A maja területen i. e. 500 körül jöttek létre az első olyan városok, amelyek központjában vö-
rösre festett, stukkó istenmaszkokkal díszített piramistemplomok álltak.10 Közülük Nakbe volt az
első nagyobb város, de azt hamarosan háttérbe szorította El Mirador, amely a maják által valaha
emelt legtöbb monumentális építészeti alkotással büszkélkedhet, 70 méteres, Danta névre ke-
resztelt piramisa öt méterrel haladta meg a klasszikus korszak legnagyobb piramisának, a tikali
IV. piramisnak a magasságát. Noha i. sz. 50–250 között a preklasszikus kori nagyvárosok máig
ismeretlen okok miatt lehanyatlottak, a legtöbb maja város ekkor indult fejlődésnek, és ezek képét
az őserdő lombkoronája fölé emelkedő piramisok határozták meg.
Ugyanebben az időszakban, az i. e. I. évezred második felében váltotta fel San José de Mogotét
Monte Albán az Oaxaca-völgyben, és épültek meg az első ottani piramisok, hasonlóan a Mexi-
kói-medencéhez, ahol i. e. 400–200 között emelkedett a korszak legnagyobb, kerek alaprajzú
lépcsős piramisa Cuicuilcóban. A Xitle-vulkán i. e. 50-re tehető pusztító kitörését követően vette át
Cuicuilco vezető szerepét a medence északkeleti részében fekvő Teotihuacán, és nyerte el ott i. sz.
150–225 között mai formáját az amerikai kontinens egyik legnagyobb prekolumbián építménye:
a Nappiramis, és épült meg a közel hason-
ló méretű Holdpiramis.
Az i. sz. 250/300 körül kezdődő klas�-
szikus és az azt követő, egészen a spanyol
hódításig tartó posztklasszikus korszakot
– az azték Templo Mayor legutolsó építé-
si fázisa az 1502-ben trónra lépő II. Moc-
tezuma uralkodásához kötik – akár a pira-
misok korának is nevezhetnénk. Százával
létesültek az olyan városok, különösen a
maja civilizáció területén és Közép-Mexi-
17. ábra: La Venta, A együttes. Arqueología mexicana kóban, amelyek tereit piramisok uralták,
2007, Vol. 15, Nº. 87 nyomán egészen az olyan kis településközpontokig
bezárólag, mint a fentebb bemutatott Ne-
caxa-völgy.

Építőanyagok és építési technikák

A piramisokhoz szükséges építő- és burkolóanyagoknak hatalmas mennyiségüknél fogva döntően

helyben rendelkezésre álló anyagoknak kellett lenniük. Legkülönbözőbb folyami- és terméskövet,
égetett meszet, földet, abból előállított égetetlen téglát (adobe), fát alkalmaztak. A legkülönösebb
talán a legkorábbi piramisoknál alkalmazott megoldás volt. Caralban és más korabeli lelőhelye-
ken növényi rostokból fonott hálókat, ún. shicrákat használtak. Ezekbe 20–50 kilogramm követ
raktak, majd a kővel teli hálók tízezreiből emelték az épületeket.
Az i. e. II. évezred elejétől új építőanyag hódított teret. A tengerparti kőépületeket mind jobban
felváltották a kezdetben kúp, henger vagy cipó alakú, a későbbi évszázadok során pedig mind
laposabb téglatest formát öltő, napon szárított téglákból emelt adobe építmények. Az adobe elter-

10
Ezeket yototnak (az ő háza) vagy ch’ul nának (szent épület) nevezték.
10 Ősi piramisok az Újvilágban

jedésében különös módon szerepet játszott

az öntözés széleskörű elterjedése. Az ugyan-
is olyan talajtípusok kialakulásával is együtt
járt, ami alkalmas volt adobe gyártására.
A hegyvidékről érkező folyók jelentős men�-
nyiségben szállítottak vízben oldott kősót,
amit az öntözés révén szétterítettek a part-
menti folyóvölgyek településekhez közeli
művelt területein. Az adobegyártáshoz pedig
onnan termelték ki a nyersanyagot. Az 1990-
es évek elején a Thor Heyerdahl által veze-
18. ábra: A feltárás alatti sipáni temetkezési plat- tett túcumei ásatás két piramisán, a Huaca
formban jól látszanak a korábbi rablójáratok, és Unón és a Huaca Largán végeztünk fúráso-
a platformot alkotó, oszlopokba rendezett adobe kat azzal a céllal, hogy megismerjük azok
téglák. (a szerző felvétele) belső szerkezetét. A fúrásmagokból vett ado-
beminták meglepően alacsony agyagszintet,
ugyanakkor magas sókoncentrációt mutat-
tak, amiből az a következtetés volt levonha-
tó, hogy a nyersanyagként használt talaj ala-
csony agyagtartalmát a folyók által szállított
só pótolta. A kiszáradás során ezek kristályai
cementálták össze a homokszemcséket, lehe-
tővé téve, hogy az égetés nélküli vályogtég-
lák évezredeken át szilárdan összetartsák a
hatalmas építményeket.11 Mindaddig, amíg
rendszeres karbantartással megőrizték ugyan­
azon anyagból készült külső burkolatukat.
Amint az megsemmisült, a szél és a periodi-
kusan ismétlődő El Niño-jelenség okozta
özönvízszerű esők kikezdték és vízmosások-
19. ábra: A Chavín de Huantár-i Ó- és Újtemplom.
kal szabdalt dombokká alakították a legha-
Forrás: http://www.arqueologiadelperu.com.ar/
talmasabb épületeket is.
chavin2.htm
Az i. sz. I. évezred harmadik negyedéig,
különösen a moche civilizáció esetében a pi-
ramisok kizárólag ilyen, különböző módon kötésbe rakott adobetéglákból készültek, a téglák kö-
zeit pedig habarccsal töltötték ki. Számos piramis esetében megfigyelhető, hogy az adobe téglákat
oszlopokba rakták, és a téglákat különféle bélyegekkel jelölték meg (18. ábra). A legvalószínűbb
magyarázat szerint a piramisokat különböző településekről való munkacsapatok, talán a későbbi
inka korszakból ismert robotmunka, ún. mit’a keretében építették, és a különböző oszlopokat
egy-egy ilyen csapat emelte, bélyegeikkel megjelölve az általuk készített téglákat. A moche civilizá-
ciót felváltó Lambayeque/Sicán-kultúrában – talán mert a megnövekedett építési igényekhez már

A mintavevő fúrásokat Varga Andrással (Móra Ferenc Múzeum, Szeged) végeztük, az anyagvizsgálatokat Weiszburg Tamás
11

(ELTE TTK Ásványtani Tanszék) végezte.

Ősi piramisok az Újvilágban 11

nem állt rendelkezésre elegendő munkáskéz – elter-

jedt a kazettás építési mód: az adobefalak által határolt
kazetták alkotta tereket földdel, adobetörmelékkel töl-
tötték fel, tetejükre kőzúzalékot szórtak, és rendkívül
kemény, időtálló algarrobo (Prosopis juliflora) gerendá-
kat valamint gyékényfonatokat fektettek. Erre került
az újabb kazettasor.
A Középső Andok azon két régiójában, Callejón de
Huaylasban és a Titicaca-tó medencéjében, ahol a kő-
faragás hagyománya évezredeken át jelen volt, az ado-
beépítészet elterjedését követően is megmaradt a kő
építőanyagként való használata. Így történt ez Chavín
de Huantárban is, ahol az i. e. 9–8. századra keltezhe-
tő Ótemplom a perui tengerpart középső és attól köz- 20. ábra: Cerro Sechín, Kőlapok Emel-
vetlenül északra fekvő területeinek építészeti hagyo- vénye, rekonstrukció. Lorenzo Samani-
mányát vitte tovább: az U alaprajzú építmény két szára ego et al.: Arqueología de Cerro Sechín
között egy kör alakú, lesüllyesztett teret létesítettek. Tomo II nyomán
Az i. e. 5–4. századból való Újtemplom azonban már
az Andok északi területeire jellemző építészet jellegzetes vonásait viseli: a négyzetes alapú piramis
tetején téglalap alapú építmények álltak, lábánál pedig tengelyirányban elrendezett lesüllyesztett,
négyszögletes terek találhatók (19. ábra).12
A tiwanakui Akapana külső felületét különböző méretű, vízszintesen vagy függőlegesen elhe-
lyezett kváderkövek alkották, melyeket dupla T alakú bronzkapcsokkal kötöttek össze. Ezek helyét
T formában bemélyítették a tömbök egymáshoz illesztett szélébe, és ezekbe helyezték az összekötő
bronzkapcsokat.
A piramishoz hasonló monumentális épületek hatalmas külső felületei természetesen arra is
alkalmasak voltak, hogy vallási és politikai üzeneteket közvetítsenek. Erre szolgáltak a rajtuk el-
helyezett falfestmények és többnyire polikróm domborművek. Az ilyen adobe domborművek már
az i. e. II. évezred kezdetétől jelen voltak Cerro Sechínben, Garagayban, Huaca de la Floridában
és másutt. Legmonumentálisabb példáik a Huaca de la Lunáról és a Huaca el Brujóról (vagy
Huaca Cao Viejo) ismertek, míg Chavín de Huántar esetében a különböző méretű kváderkövek
váltogatása mellett csappal rögzített kőfejeket, illetve kődomborműveket alkalmaztak díszítés-
ként. De Cerro Sechín esetében arra is ismerünk példát, amikor a legkorábbi, adobéból létesített
épületcsoportot borító macskaféle ragadozókat megjelenítő fríz, majd az azt felváltó, halakat áb-
rázoló polikróm dombormű ugyancsak adobéból készült, végül az i. e. II. évezred közepe táján
emelt Kőlapok Emelvényét (Plataformas de Lápidas) egy 2–2,2 méter magas, emberi alakokat
ábrázoló, kőből rakott köpenyfallal övezték (20. ábra). Az, hogy a korábbi épületeket érintetlenül
belefoglalták a későbbiekbe, nem kivételes, számos hasonló példát ismerünk. Egyes esetekben
az is megfigyelhető, hogy a korábbi épület díszítését homokkal borították, hogy megkíméljék a
későbbi épület okozta esetleges pusztítástól.

12
Krzysztof Makowski: Mielőtt az inkák megérkeztek: templomok, rítusok és istenek a Középső-Andokban (i. e. 2700–i. sz.
1470). In Gyarmati János–Lantos Adriána: És akkor megérkeztek az inkák! Budapest, Szépművészeti Múzeum, 2007.
12 Ősi piramisok az Újvilágban

Mezoamerikában a piramisok legfőbb építőanyaga a kő volt. Ez a maja területen elsősorban

mészkövet jelentett, köszönhetően annak, hogy a Yucatán-félszigetet tengerből kiemelkedett mész-
kő alkotja, és a csapadék okozta erózió miatt a földfelszínen korlátlan mennyiségben hozzáfér-
hető. Ez egyúttal azt is lehetővé tette, hogy nagy mennyiségben állítsanak elő oltott meszet is,
amit kötő-, burkoló- (épületek és terek) és díszítőanyagként (mészstukkó domborművek) egyaránt
használtak. A korlátot ez esetben a mészégetéshez használt fa jelentette. Egyes vélemények szerint
a klasszikus kori maja civilizáció bukását a túlzott erdőirtás, és az annak következtében fellépő
erózió okozhatta. A piramisok belső szerkezete ugyancsak kazettás szerkezetű volt, külső felületü-
ket faragott kővel burkolták és arra kerületek a kőmozaikból vagy a mészstukkóból készített, több
színűre festett domborművek. A Yucatán-félszigettől délre, a guatemalai hegyvidéken a mészkövet
felváltotta a vulkánikus kőzet – az egyetlen kivételt a tabascói partvidéken fekvő, kőanyagot nél-
külöző Comalcalco jelentette, ahol égetett téglát használtak –, ezt alkalmazták Közép-Mexikóban
is. Ennek egyik speciális típusa az ún. tezontle, az azték Templo Mayor építőanyagaként is szolgá-
ló, vörös vagy fekete színű, rendkívül porózus vulkáni kőzet.
Noha épület- és településmaketteket több kultúrából (Nyugat-Mexikó, chimú, inka kultúra) is
ismerünk, nagyon csekély az olyanok száma, amelyek a tervezésben játszhattak szerepet, talán a
Tiwanakuban talált kőmakettek lehetettek ilyenek. Ugyancsak szórványos információink vannak
az építéshez használt eszközöket illetően. Amit biztosan tudunk: teljes mértékben hiányoztak
az igavonó állatok, és csak nagyon korlátozott formában állt rendelkezésre kerék (fagerendák,
görgők) és bronzeszköz (kőmegmunkálásra alkalmas ún. ónos bronz eszközöket kizárólag az inka
korszakban használtak szélesebb körben). Az épületeket tehát emberi erővel és kőeszközökkel
emelték, a legbonyolultabb eszközök az emelő, a görgő, a függőón és a vízszintező lehettek.

Piramis mint épület

A latin-amerikai piramisok közös, az óvilágiaktól eltérő sajátossága, hogy csaknem kizárólag lép-
csőzetes építményekről van szó, amelyek teteje lapos volt, ott épületek, körülkerített terek (lásd
pl. Huaca de los Idolos), esetleg lesüllyesztett belső udvarok (Akapana) kaptak helyet. Bizonyos
esetekben, például a maja halotti vagy az azték templompiramisok esetében mindössze egyetlen,
gyakran kisméretű épület állt a piramis tetején. Ezekről tudjuk, hogy kezdetben, a preklasszikus
korban teljes egészében romlandó anyagból készültek, melyeket előbb náddal és faszerkezettel
vagy vakolt gerendákkal fedett kőépület, végül teljes egészében kőből emelt épület váltott föl. Ez
esetben a tetőt alkotó álboltozat is kőből épült.
Ezzel szemben a Középső-Andokbeli piramisok olyan nagy kiterjedésű lapos tetővel rendel-
keztek, ahol több épület, belső udvar, körülkerített tér, áldozati hely is elfért. Ugyancsak eltérés
mutatkozik a két nagy kulturális övezet piramisainak megközelítésében. A mezoamerikai pirami-
sokra minden esetben lépcsőn lehetett feljutni, az esetek többségében a fő oldal tengelyében, de
ismerünk példákat (a Chichén Itzá-i és a mayapáni El Castillo) arra is, amikor a piramis mind a
négy oldalán volt felvezető lépcső. Noha számos olyan perui piramis van, amelyre lépcsőn lehetett
megközelíteni, a jellemző azonban a rámpa volt. Mivel olyan magas piramisokról van szó, ahol az
egyenes felvezető rámpa túlságosan sok helyet foglalt volna el a környező településből, ezért azt
legalább egyszer, az esetek többségben azonban többször is megtörték.
Az újvilági piramisok legtöbbje tömör építmény volt, ám ismerünk néhány olyan esetet, amikor
Ősi piramisok az Újvilágban 13

valamilyen funkcióval rendelkező belső helyiségeket és közlekedésre szolgáló tereket alakítottak

ki. A legkorábbi példa talán a már említett Chavín de Huantár-i Ó- és Újtemplom, amelyekben
egymást metsző galériákat létesítettek. Az egyik ilyen kereszteződésben helyezték el a chavíni
lándzsa nevű, természetfölötti lényt ábrázoló monolitot, ami jelzi ezeknek a belső tereknek a
kultikus funkcióját. A szellőzés mellett hasonló funkciót tulajdonítanak a galériákból kivezető
kürtőknek is: a kutatók elképzelése szerint az épület belsejében levő papok azokon keresztül
juttatták el az istenek üzenetét a piramis előtt helyet foglaló tömegnek.
A maja civilizáció köréből több olyan piramis
is ismert, ami belső helyiségekkel rendelkezett.
A Chichén Itzá-i El Castillo belsejében az 1930-
as években végzett ásatások során két helyiséget
tártak fel, melyekben emberi csontok mellett
egy ún. chac mool szobrot és egy berakásokkal
díszített, vörös jaguárszobrot fedeztek fel. Sok-
kal ismertebb a palenquei Feliratok Temploma,
amit Pakal király halotti templomaként úgy
építettek meg, hogy nem csak egy 9 × 4 méter
alapterületű, csaknem 7 méter magas sírkamrát
létesítettek benne, hanem a temetést követően
21. ábra: Az edznai Öt emelet piramisa is használható levezető lépcsőt is építettek hoz-
(a szerző felvétele) zá. Sírok későbbi megnyitásáról és ott végzett
áldozati szertartásról mind képi ábrázolással
(Piedras Negras, 40. sztélé), mind régészeti bi-
zonyítékkal rendelkezünk. Pakal sírjának felfe-
dezését követően más maja piramisokból is ke-
rültek napvilágra uralkodói sírkamrák (lásd pl.
Calakmul, Copán, Dzibanché), a palenqueihez
fogható azonban soha többé.
A maja városok piramisainak különös sajá-
tossága a piramis és a palota egyfajta kombiná-
ciója. Ez elsősorban a Yucatán-félsziget nyugati
felén a késő klasszikus periódusra jellemző.
Egyik első képviselője az edznai Öt emelet pi-
ramisa (21. ábra), klasszikus példája a sayili
palota 22. ábra). Ezeknél az épületeknél a pira-
22. ábra: A sayili piramis-palota
misok egyes szintjeire pillérekkel alátámasztott,
(a szerző felvétele)
kifelé nyitott helyiségeket építettek.

Az újvilági piramisok funkciói

Ahogy az eddigiekből is kitűnt, az Újvilág piramisai két eltérő, ugyanakkor egymással is összefüg-
gő funkciót töltöttek be: temetkezési és szertartási helyként szolgáltak. Voltak közöttük olyanok,
amelyekről tudjuk, hogy kifejezetten halotti piramisnak épültek, és mindössze egyetlen előkelő
személyt temettek bele (a palenquei Feliratok Templomába Pakal, a tikali I. piramisba Jasaw
14 Ősi piramisok az Újvilágban

Chan K’awiil uralkodót), míg más esetben a feltehetően halotti piramisnak épült építményt több-
ször megújították, és azokba későbbi uralkodókat is temettek, így alakítva ki egyazon piramison
belül egyfajta uralkodói nekropoliszt (a copáni 16. templomban eltemetett K’inich Yax K’uk’ Mo’
és a fölé temetett későbbi uralkodók, a sipáni temetkezési platformba temetett Sipáni Úr, Öreg
Úr, Főpap és további előkelő személyek). Ezek mellett ismerünk olyan piramisokat is, amelyek-
ből ugyan kerültek napvilágra előkelő temetkezések, s azok kapcsolódhattak az adott piramis
megújításához (Huaca de la Luna, Templo
Mayor), de az alapvetően nem temetkezési
céllal épült.
Arról, hogy a piramisok nem csupán
uralkodók végső nyughelyei, hanem feltá-
madásuk és istenné válásuk színhelyei is
voltak, több ikonográfiai bizonyítékkal is
rendelkezünk. Az egyik Pakal király szar-
kofágja, amelynek négy oldalán elődei,
köztük szülei jelennek meg földből sarja-
dó faként. Hasonló, de még egyértelműbb
jelenet látható az ún. berlini vázán (23.
ábra), melynek egyik oldalán egy szent
hegy belsejében felravatolozott maja ural-
kodót látunk gyászolók gyűrűjében, míg
a másikban egy piramis belsejében fekvő 23. ábra: Az ún. berlini váza rajza piramisbeli
halottat, aki fölött ugyancsak növények sírjukból feltámadó maja uralkodókkal
formájában újjászülető ősei jelennek meg.
Azonban bármelyik piramist vesszük
is, valamennyi tetején ott állt legalább egy
szertartások céljaira szolgáló szentély is.
A latin-amerikai piramisok létesítésének
legfőbb célja ugyanis szertartások végre-
hajtása volt, legyen az halotti szertartás
vagy isteneknek szóló áldozatbemutatás.
A nekik helyet adó piramisok mérete és
építészeti összetettsége alapján afelől biz-
tosak lehetünk, hogy ezek a szertartások 24. ábra: Tikal szertartási központja. http://www.
tömegrendezvények voltak, ahol azonban latinamericanstudies.org/tikal.htm nyomán
korlátozták a résztvevők egyes terekhez
való hozzáférését. A piramisok lábánál nagykiterjedésű, több ezer ember befogadására alkalmas
tereket találunk. Ezek lehettek további épületek (másik piramis, palota, akropolisz) által határolt
területek, például a maja városok esetében (24. ábra), kerek vagy négyszögletes lesüllyesztett terek
a Középső-Andok ún. formatív időszakában (i. e. 1500–200) vagy fallal körülvett zárt terek, mind
a Huaca de la Luna (25. ábra) vagy a Huaca el Brujo esetében. A Huaca de la Luna az i. sz. I.
évezred első negyedétől az 5–7. századig egy 95×85 méteres piramisból 290×210 méteres épüle-
tegyüttessé vált, aminek része volt a piramis északi lábánál elterülő 175×75 méter kiterjedésű,
10 000 ember befogadására alkalmas ún. I. tér is.
Ősi piramisok az Újvilágban 15

Ezekhez a hatalmas terekhez képest a piramisok tetején található legfontosabb rituális épüle-
tek elhanyagolható méretűek voltak, azaz az adott népesség döntő többsége csak nagy távolság-
ból és alulnézetből láthatta azt, amit a szertartást végző néhány pap meg kívánt nekik mutatni.
Ugyanakkor az is figyelemre méltó, hogy a mezoamerikai és a középső-andesi piramisokat ös�-
szevetve azt láthatjuk, hogy míg az előbbiek esetében a piramisok tetején mindössze egyetlen
szentély – bizonyos késő posztklasszikus kori piramisok kivételével, amelyeken kettős szentély
kapott helyet – állt, addig az utóbbiak esetében a legbelső kultuszhely előtt további épületek és ki-
sebb méretű terek találhatók, azaz a
szertartást végzőkön kívül emberek
meghatározott csoportja is bebocsá-
tást nyert oda.
A piramisokon, illetve körülöttük
lezajló szertartások mibenlétéről a
rajtuk fennmaradt képi ábrázolások
(festmények és domborművek), ré-
gészeti leletek, és az aztékok eseté-
ben korabeli spanyol leírások adnak
bepillantást. A legkorábbi „dekódol-
ható” ábrázolás a Huaca de la Luná-
ról maradt ránk. A piramis északi, a
hatalmas I. térre néző oldalát borító
25. ábra: A Huaca de la Luna hipotetikus rekonstrukciója. festett domborművek alsó sorában
http://www.arqueologiadelperu.com.ar/laluna.htm nyomán egymás kezét fogó, díszes viseletű,
illetve nyakukra hurkolt kötéllel
egymáshoz fűzött meztelen férfiak
láthatók, akiket egy felöltözött személy vezet, mögöttük pedig ugyancsak felöltözött harcosok fegy-
vereket és ruhadarabokat visznek, egyértelmű jeleként a győztesek és vesztesek felvonulásának.
A vesztesek későbbi sorsáról a piramis tetején, a IIIA téren feltárt megdöbbentő leletegyüttes
szolgált bizonyítékkal. Ott egy természetes sziklakibúvás mellett több mint 70 fiatal férfi elvágott
nyakú, betört koponyájú maradványaira bukkantak. Az emberáldozatokra legalább öt különböző
alkalommal került sor. Ezek közül legalább két alkalom El Niño-jelenség idején történt, mivel az
azokhoz kapcsolódó emberi maradványokat agyagba ágyazódva találták meg, ami arra utal, hogy
az áldozati rítusra nagy esőzések idején került sor. Talán e fiatal férfiak feláldozásával akartak
véget vetni a pusztító esőzésnek, és a vele együtt járó áradásnak. Moche vázafestmények ábrázo-
lásai, melyeken előkelő viseletű személyek ajánlanak fel serleget egy nagyobbnak ábrázolt, tehát
náluk magasabb rangú vezetőnek, valamint két, múzeumban őrzött agyagserlegben talált emberi
vérmaradvány nyújtott arra vonatkozó bizonyítékot, hogy mire szolgált a feláldozott férfiak vére.
Azt, hogy fiatal hadifoglyok feláldozása a moche civilizáció rituális gyakorlatának bevett, ismétlő-
dő eleme volt, a szomszédos folyóvölgyben fekvő Huaca de Brujo bizonyítja, ahol a piramis külső
oldalán ugyanilyen domborművet fedeztek fel (26. ábra).
Írás és külső megfigyelők híján a mochék esetében csupán a régészeti leletekre, ikonográfi-
ai ábrázolásokra és természettudományos vizsgálatokra hagyatkozhatunk. Az aztékok esetében
mindezek mellé olyan európai szemtanúk leírásai is felsorakoznak, akik részesei voltak az azték
Nagytemplomnál lezajlott utolsó szertartásoknak. Amikor 1978-ban a véletlennek és egy elekt-
16 Ősi piramisok az Újvilágban

26. ábra: Meztelen foglyok felvonulása a Huaca el Brujo oldalán

romos kábel fektetésének köszönhetően a hajdani azték főváros, Tenochtitlán szertartási körze-
tében napvilágra került Coyolxauhqui azték holdistennő hatalmas domborműve, majd annak
nyomán feltárták az egykor mögötte magasodó Nagytemplomot, nyilvánvalóvá vált, hogy az annak
az azték mítosznak a kőből emelt megtestesülése, ami azt beszéli el, ahogy a Coatlicue földistennő
által világra hozott Huitzilopochtli isten Coatepecen, a Kígyóhegyen szétszórta az anyjára támadó
400 csillagtestvérét, és lefejezte az életére törő nővérét, akinek szétszakadt teste a hegy/piramis
lábához zuhant. A 16. század harmadik negyedében Bernardino de Sahagún ennek a mitikus
történetnek az újrajátszását beszélte el. A Panquetzaliztli szertartás a Coatepecre való érkezést
és a két isten összecsapását játszotta újra drámai tömörítéssel. A szertartás feláldozásra váró rab-
szolgák menetével kezdődött, akik a Coatapecre való érkezés előtti vándorútra utalva takarókat és
huipileket13 vittek. Ezt négy hadifogoly feláldozása követte, majd rabszolgák két csoportja csapott
össze egymással. Közülük egyesek, akik a Coyolxauhqui oldalán álló 400 csillagot jelenítették
meg, megkerülték a piramist, a mítosznak azon részét felidézve, amikor Huitzilopochtli kergette
őket a Coatepec körül. Ezt követően a mítoszban Huitzilopochtlit segítő Xiuhcoatl14 bukkant fel
papírból készült kígyófejjel és -farokkal, fáklyákkal és szájában a tüzet szimbolizáló vörös tollak-
kal. A szertartás végén, miután a hadifoglyokat és a rabszolgákat megölték, testüket lehajították a
piramis lépcsőjén, éppen úgy, ahogy Coyolxauhquiével tette öccse a Kígyóhegyen.
Ugyan az azték Nagytemplom spanyolok által látott utolsó fázisa áldozatul esett a Tenochtit-
lánt leromboló és a későbbi Mexikóvárost felépítő spanyolok pusztításainak, az alatta 1390-ben
felszentelt II. piramis tetején előkerült egy olyan áldozati kő, amelyen a mítosz évente ismétlődő
rituális újrajátszása során feláldozták a Nap és a Hold, azaz a fény és a sötétség küzdelme során
a Holdistennőt és csillagtestvéreit jelképező rabszolgákat. Azaz a régészetileg és történetileg leg-
jobban dokumentált Templo Mayor esetéből arra következtethetünk, hogy a latin-amerikai preko-
lumbián piramisok temetkezési célok mellett bizonyos mitikus történetek ismételt eljátszásának,
és azokhoz kapcsolódó (ember)áldozatok bemutatásának kulisszáiként szolgáltak.

13
Jellegzetes, indián nők által ma is viselt blúzszerű ruhadarab.
14
Türkiz- vagy tűzkígyó <nahuatl >: mitológiai lény, Xiuhtecutli, azték tűzisten szelleme.
 Ősi piramisok az Újvilágban 17

A mítoszok hegye

Az, hogy a fent leírt szertartások nagy számú közönség előtt zajlottak, indokolja, hogy a ku-
lisszaként szolgáló épületnek nagyméretűnek, nagyvárosokban monumentálisnak kellett lennie.
De miért kellett erre a célra hatalmas piramisokat emelni? A válasz ott rejlik a Templo Mayor
kapcsán említett mítoszban: a mitikus küzdelem egy hegy tetején zajlott, az azt felidéző szertar-
tás pedig a hegyet szimbolizáló piramison. A kettő kapcsolatának, a mezoamerikai világképben
elfoglalt helyének és a koncepció ősi voltának egyedülálló bizonyíté-
ka az ún. dallasi tábla (27. ábra). A mindössze 8,9 × 8,9 centiméteres
kőlap kulcsfontosságú a mezoamerikai világképet illetően. Nemcsak
a rajta látható ábrázolás, hanem a kora miatt is. A Guerrero állam-
beli Ahuelicanból származó leletet i. e. 900 és 500 közé keltezik,
ami azt jelenti, hogy a róla leolvasható világkép tökéletesen érett for-
mában jelen volt már az olmék időkben. A jelenet középpontjában
egy háromlépcsős építmény áll, amelynek dekódolását egy több mint
kétezer évvel későbbi azték glifa (28. ábra) segíti, amely egy barlang
fölött magasodó hegyet ábrázol.15 A dallasi táblán látható hegy bar-
langja alatti három kör pedig arra a három, tűzhelyet jelképező kőre
utalhat, amelyeket egy Piedras Negras-i maja felirat szerint a Hato-
dik Ég Urának (Kukoricaisten) parancsára összekapcsolva a jelenlegi
27. ábra: A dallasi tábla rajza
világot alapozták. A korábbiak pusztulását követően ezen a szilárd
talapzaton hozták létre az ötödik, ma is létező világot. Az ezen a
talapzaton nyugvó hegy tetején található ábrázolás pedig szinte ön-
magáért beszél: az abból kiemelkedő kukoricanövény és az azt négy
oldalról körülvevő négy kukoricaszem a mezoamerikai öt fő égtájat
(a négy általunk is ismert égtáj és a centrum), azaz a világegyetemet
jeleníti meg, középpontjában a világfát jelképező növénnyel. Fölötte
pedig az ugyancsak a maja mitológiából ismeretes észak háza látha-
tó. Amikor pedig a világfa lebeg a szemünk előtt fel kell idéznünk
azokat a hasonló ábrázolásokat is, amelyeket a sarjadó fa képében
újjászülető maja uralkodók kapcsán említettünk. Különösen pedig
azt kukoricanövény formájában ábrázolt világfát, amelynek törzse
mentén az elhunyt Pakal király a földszörny szájába zuhan, hogy
ifjú, azaz újjászülető kukoricaistenként emelkedjen fel onnan.
A dallasi tábla közepén található ábrázolás önmagában is sokat-
mondó, ám a mi szempontunkból a tábla peremén látható egyszerű
28. ábra: Tlaloc templomában téglalapok teszik igazán érdekessé. Ezek, egy képzeletbeli város főte-
a zöld hegyglifa tetején (Codex rét szegélyező platformok fogják körül a téren emelt hegyet jelképező
Borbonicus p. 24) lépcsős piramist. Azaz a természetfölötti erőkkel (felszíni és égi vizek

15
Az egykori Tenochtitlán közelében található Chapultepecet (Szöcskehegyet) úgy ábrázolták, hogy az alatta levő barlangban
egy folyó fakad (Codex Telleriano-Remensis, folio 45v), jelezve azt a mezoamerikai képzetet, hogy a felszíni vizek forrása a
hegyek alatti barlangokban keresendő. A Borbonicus-kódexből ismert zöld hegyglifa tetején látható Tlaloc-, esőisten-templom
pedig arra utal, hogy az esővíz forrásának a hegycsúcsok körül képződő felhőket, az ott lakó esőistent tekintették.
18 Ősi piramisok az Újvilágban

forrása, a világfa otthona) kapcsolatba hozható hegyet szimbolikusan az ember alkotta település
központjába helyezték át. Az aztékok esetében fővárosuk szertartásközpontja az univerzum kö-
zéppontja, azon belül pedig a Templo Mayor a centrumok centruma, a világegyetem axis mundija
volt, ahonnan az égbe lehetett emelkedni vagy a föld alá szállni. Ezért kapott helyett a piramis te-
tején az aztékok törzsi istene, Huitzilopochtli mellett Tlaloc esőisten szentélye, a piramis lábánál
pedig a Földistennő, Tlaltecuhtli16 elrettentő domborműve.
A hegyek, a víz és a piramisok kapcsolata kimutatható a már többször említett Huaca de la
Luna esetében is. Azon túlmenően, hogy magát a piramist is egy a tengerparton szigetszerűen
kiemelkedő hegy, a Cerro Blanco „ölében” helyezték el, a piramis tetején végrehajtott emberáldo-
zatokat egy fekete sziklakibúvásnál végezték. Az istenekről, akiknek az áldozatokat felajánlhatták,
és azok céljáról egyfelől a Huaca de la Lunáról ismert dombor-
művek, másfelől az ugyancsak emberáldozatokat megjelenítő fi-
gurális kerámiaedények szolgálnak támponttal. A kultuszhely is-
tenének azt a vicsorgó agyarakkal ábrázolt természetfölötti lényt
tartják, akit a piramis külső oldalán jobbjában levágott fejjel,
baljában szertartási késsel ábrázoltak, míg a piramist koronázó
udvar belső falain végtelenül ismétlődő arcát jelenítették meg.
Őt tekintik a hegyek istenének, s ilyenformán a hegyet jelképző
piramis védőistene is lehetett. Amennyiben ez a meghatározás
helytálló, akkor a piramis tetejénél található sziklakibúvásnál
feláldozott ifjak annak az áldozati szertartásnak az elszenvedői
lehettek, amely számos figurális moche edényről ismert. Ezek az
edények a hegyek tetejéről a mélybe vetett és a hegy lábánál szét- 29. ábra: Emberáldozatot megjelenítő
szórt tagokkal heverő embereket ábrázolnak, fölöttük a Huaca vázafestmény. Moche kultura, i. sz.
de la Luna domborműveiről ismert vicsorgó szájú, agyaras lén�- 300–700, égetett agyag ún. finomvona-
nyel (29. ábra). Abban az esetben, ha ezt a párhuzamot elfogad- las festéssel. Museum Funf Kontinente,
juk, akkor a Huaca de la Luna fölé magasodó Cerro Blanco a Munchen. Donna McClelland rajza
mochék területen már kívül fekvő Andok valamely csúcsát szim-
bolizálhatta, míg maga a Huaca de la Luna, s benne a minden bizonnyal szent helynek tekintett
szikla azt a helyet, ahova a feláldozott embereket lehajították. A hegy és az áldozatok végrehajtásá-
nak az esetleges áradásokkal kapcsolatos időpontja közötti összefüggés pedig talán abban az andesi
hiedelemben keresendő, mely szerint a hegyek szellemei, az apuk voltak azok, akik jót és rosszat
egyaránt küldhettek az emberekre, azaz ebben az esetben nekik tulajdoníthatták az El Niño okoz-
ta esőket, és őket akarták kiengesztelni a fiatal férfiak feláldozásával. A hegyek, a víz és az emberek
feláldozása közötti kapcsolatot az előbb említett figurális edényeken a legmagasabb csúcson térde-
plő nő is megerősíti. Több olyan ábrázolása ismert, amikor előrevetett hajzuhatagából kanyargó
vízfolyás tűnik elő, ami aztán a hegyről aláhajított meztelen férfi kiontott vérével keveredik.
Mindent egybevetve azt mondhatjuk számos olyan régészeti, ikonográfiai, egykorú és spanyol
hódítás utáni írásos bizonyítékkal rendelkezünk, ami azt mutatja, hogy a latin-amerikai archai-
kus civilizációk népei számára bizonyos hegyek a világegyetem központját képviselték, s azokat
szimbolikusan, piramisok formájában saját teremtett világuk centrumába helyezték át, ahol kü-
lönböző mitikus történetek szertartások keretében történő újrajátszásának adtak helyet.

16
A Föld ura vagy úrnője <nahuatl >: a Föld hol férfi, hol női alakban megjelenő istene.