2018

A számkivetetteknek –
mindenkinek, akit valaha megbélyegeztek,
kiközösítettek, benyugtatóztak,
összevertek vagy hamisan vádoltak.
És mindenkinek,
aki képtelen a szeretet befogadására.
 Előszó a magyar kiadáshoz

Mike Tyson sportágon túlmutató legenda, nevét még az ökölvívásban

kevésbé jártasak is ismerik – olyan ikon, mint Mohamed Ali, Pelé vagy
Niki Lauda. Pedig ökölvívó pályafutása korántsem teljes, talán a legjobb
éveit börtönben töltötte, és karrierjének befejezése is méltatlan volt a
bajnoki címeihez. Világhíre ellenére nem volt és nem is lehet könnyű élete
annak, akit úgy hívnak: Mike Tyson. Persze nincs csodálatosabb dolog,
mint amikor az ember kijelentheti: nehézsúlyú világbajnok vagyok!
Ha valaki elolvassa és megismeri Mike Tyson életét, akkor
valószínűleg egyetért az előző két mondattal. Sokszor hihetetlenül
meseszerű, de legalább annyiszor rémálomhoz hasonlító élettörténet jelenik
meg előttünk, amelyben már az is csoda hogy a főhős túlélte a
gyermekkorát. Mi, itt, Közép-Kelet-Európában ritkán találkozunk a
szegénység, bűnözés és gengsztervilág ilyen rideg és kemény valóságával.
Ha nosztalgikus hangulatban újraéljük saját gyermekkorunk élményeit,
szinte mindig eszünkbe jut, mennyivel viszontagságosabb volt az élet.
Manapság nagy divat viszonyítási alapként felhozni a szegényes
gyermekkort, és a „honnan hová jutottam”-sztorik lényege is a két végpont
közti különbségben rejlik. Büszkék vagyunk arra, hogy sikerült ki- és
felemelkednünk.
Ez a „távolság” Tysonnál emberi ésszel felfoghatatlan. A kőbányai
Pongráctelep vagy a VIII. kerület szanatórium a brooklyni Brownsville-hez
képest. Nála a kiindulási pont és a világbajnokként megélt időszak közti
távolság mintha nem is egy bolygón lenne. De az is igaz, hogy a
Rózsadombról vagy a Gellérthegyről meg nem jött le egyetlen bokszbajnok
sem.
Ahhoz, hogy valaki célként tűzze maga elé, hogy „bokszvilágbajnok
leszek”, az kell, hogy az életben szinte semmire se legyen esélye. Na meg
persze az is, hogy dolgozzon benne egy elképesztő erő, kitörési vágy és
akarat, hogy éljen, túléljen és megéljen emberi ésszel felfoghatatlan
történeteket.
A kezünkben tartott könyv úgy meséli el ezeket a történeteket, ahogy
azt a legmerészebb fantáziájú kalandregényszerző sem tenné. Bűn,
garázdaság, rablás, drog, prostitúció és börtön az egyik oldalon, fény,
pompa, dollár százmilliók, szépségkirálynők és luxus a másikon.
Amennyire álomszerű az élet napos oldala, annyira félelmetes és rémisztő a
másik. Ha nem is lehet példaértékű Tyson élete, pályafutása, hiszen túl sok
hibát követett el sportolóként és emberként egyaránt, rengeteg motivációt
lehet meríteni abból, hogy mire képes az emberi akarat, és a kilátástalan
helyzetből is vezet felfelé út. Soha nem tudjuk meg, mi maradt még a
pályafutásában, hogy volt képes ilyen mennyiségű pénzt felélni, mi történt
abban a bizonyos szállodai szobában, vagy mi lett volna, ha nem Don King
képviseli az ügyeit, mint ahogy azt sem, hogy mire ment volna Cus
D’Amato nélkül. Ez a könyv sem válaszokat keres, de segít megismerni az
egyetemes sport egyik legkülönlegesebb egyéniségét, akinek a történeteiben
rengeteg tanulság rejlik. Sportolóknak, ökölvívóknak, a bajnoki cím felé
indulóknak, kalandregény-rajongóknak kötelező olvasmány.

Kovács „Koko” István

olimpiai- és világbajnok, profi világbajnok
 Prológus

Miután bűnösnek nyilvánítottak nemi erőszak bűntettében, az ítélet

meghozataláig hátralévő hat hetet főként azzal töltöttem, hogy
végiglátogattam az ország különböző pontjain élő barátnőimet egy kis
romantikázásra. Így vettem búcsút tőlük a magam módján. Amikor pedig
nem velük voltam, a felkínálkozó nőket igyekeztem távol tartani magamtól.
Bármerre jártam, mindenütt akadtak nők, akik odajöttek hozzám, és azt
mondták:
– Gyere, én nem fogom azt mondani, hogy megerőszakoltál.
Nyugodtan velem jöhetsz. Ha akarod, filmre is veheted.
Később értettem csak meg, mi volt ennek az üzenete: „Tudjuk, hogy
nem követted el”. De én nem így értelmeztem. Többnyire méltatlankodva
vágtam vissza valami otrombasággal. Támogatni akartak, én azonban nem
láttam túl a saját fájdalmamon. Tudatlan, dühös és keserű srác voltam, aki
még nem nőtt fel teljesen.
De haragom egy része érthető volt. Huszonöt éves kölyökként hatvan
év börtön lógott a fejem fölött egy olyan bűncselekményért, amelyet nem
követtem el. Hadd ismételjem el itt, amit elmondtam a per előtt, a per során,
az ítélet kihirdetésekor, a feltételes szabadlábra helyezésem előtti
meghallgatáson, a szabadulásom után, és amit addig fogok mondogatni,
amíg a sírba nem tesznek. Nem erőszakoltam meg Desiree Washingtont. Ezt
ő is tudja, Isten is tudja, és tettei következményével együtt kell élnie élete
hátralévő részében.
A promóterem, Don King végig azzal nyugtatott, hogy fel fognak
menteni. Azt mondta, a színfalak mögött azon dolgozik, hogy ejtsék az
ügyet. Ráadásul felfogadta Vince Fullert, a legjobb védőügyvédet, akit
egymillió dolláros gázsiért kapni lehetett. Vince történetesen Don adójogi
képviselője volt. És Don valószínűleg már akkor tartozott neki. De én
kezdettől fogva tudtam, hogy nem fognak nekem igazságot szolgáltatni.
Nem New Yorkban vagy Los Angelesben emeltek vádat ellenem, hanem
Indianapolisban, Indiana államban, a Ku Klux Klan egyik fellegvárában. A
bírónő, Patricia Gifford, korábban ügyészként dolgozott, elsősorban
szexuális bűncselekményekkel foglalkozott, bíróként pedig „Hóhér” volt a
gúnyneve. Bűnösnek talált a „hasonszőrűekből” álló esküdtszék, amelynek
mindössze két fekete tagja volt. Egy másik fekete esküdtet azután zárt ki a
bírónő, hogy tűz ütött ki a hotelben, ahol az esküdteket elszállásolták.
Gifford arra hivatkozott, hogy nem megfelelő az illető „elmeállapota”.
Pedig csak annyi történt, hogy az esküdt panaszkodni mert a felszolgált étel
minősége miatt.
Én azonban úgy gondoltam, nincsenek hozzám hasonlók. Én voltam az
ökölvívás történetének legfiatalabb nehézsúlyú világbajnoka. Egy titán,
Nagy Sándor reinkarnációja. A stílusom féktelen volt, a védekezésem
áttörhetetlen, úgy bokszoltam, mint egy vadállat. Elképesztő, hogy az
alacsony önbecsülés és a hatalmas ego kombinációja milyen könnyen a
nagyság illúzióját keltheti valakiben. Ám a per után ez az emberek közé
leereszkedett isten kénytelen volt visszavonszolni a fekete seggét a
bíróságra, hogy meghallgassa az ítéletet.
De előbb még megpróbálkoztam némi isteni közbenjárással. Calvin, a
chicagói cimborám mondta, hogy ismer egy vajákos asszonyt, aki
varázslattal képes elintézni, hogy megússzam a börtönt.
– Pisálj ebbe az üvegbe, tegyél bele ötszáz dollárt, azután tartsd az
ágyad alatt három napig, majd hozd el neki, és ő majd imádkozik érted –
mondta Calvin.
– Aztán ez a látnok spiné kihalássza az öt hugyos százdollárost az
üvegből, lemossa őket, és elmegy shoppingolni. Téged zavarna, ha egy
lehugyozott százast kapnál valakitől? – kérdeztem Calvintől. Híresen
könnyelműen bántam a pénzzel, de ez még nekem is sok volt.
Azután néhány barátom megpróbált összehozni egy vudu pappal. De a
pasas, akivel megjelentek, öltönyben volt, messziről hunyorítva sem
emlékeztetett egy vudu papra. Ahhoz legalábbis egy mocsárban kellett
volna élnie tarka köntösben. Azonnal tudtam, hogy egy kókler. Még csak ki
se találta előre a ceremóniát. Csak lefirkantott valamit egy papírfecnire, és
megpróbált rávenni valami baromságra, de nem mentem bele. Azt akarta,
hogy mosakodjak meg valami bizarr olajban, imádkozzak, és igyak
valamilyen különleges vizet. De én csak Hennessyt nyakaltam akkoriban.
Eszem ágában sem volt felvizezni a konyakomat.
 Ezért végül egy szanteria papnál kötöttem ki, aki végrehajtott valami
boszorkánydoktoros hókuszpókuszt. Egy éjjel felkerestük a bíróság épületét
egy galambbal meg egy tojással. Ledobtam a tojást a földre, miközben a
madarat elengedtük, és azt kiáltottam:
– Szabadok vagyunk!
Néhány nappal később felvettem a hajszálcsíkos öltönyömet, és
elmentem a bíróságra.
Miután bűnösnek találtak, az ítélet kihirdetése előtt az ügyvédi
csapatom összeállított egy előterjesztést az érdekemben. Lenyűgöző
dokumentum volt. Dr. Jerome Miller, a virginiai Augustus Intézet klinikai
vezetője, a szexuális bűncselekmények egyik legelismertebb szakértője az
országban, megvizsgált, és a következőt mondta rólam: „érzékeny és
komoly fiatalember, akinek problémái inkább személyiségfejlődési
hiányosságokra vezethetők vissza, semmint patologikus okokra”.
Meggyőződése volt, hogy rendszeres pszichoterápiával a hosszú távú
prognózisom biztatóan festene. Végül ezzel zárta szakvéleményét: „Egy
börtönbüntetés késleltetné ezt a folyamatot, és minden valószínűség szerint
visszavetné a fejlődésben. Ezért azt javaslom, hogy vegyenek figyelembe
más lehetőségeket is, amelyek egyszerre bírnak elrettentő és terápiás
hatással.” Természetesen a bíróságon ezt az utolsó bekezdést kifelejtették az
ítéletet indokoló dokumentumból. Az ügyész véleményét azonban semmi
pénzért ki nem hagyták volna: „A bűncselekmény és az elkövető alapos
vizsgálata során az ügy vezetője, a szexuális bűntettek tapasztalt
nyomozója, arra a következtetésre jutott, hogy a vádlottnál fennáll a
hasonló bűncselekmények elkövetésének veszélye a jövőben.”
Ügyvédeim benyújtottak egy kiegészítést, amely negyvennyolc
tanúvallomást tartalmazott a személyiségemről olyan emberektől, mint a
középiskolai igazgatóm, a szociális segítőm, aki New Yorkban foglalkozott
velem, Sugar Ray Robinson özvegye, örökbefogadó anyám, Camille, a
hipnoterapeutám és hat barátnőm (valamint az anyjuk), akik mind
megindító sorokban írták meg, hogy tökéletes úriemberként viselkedtem
velük. Az egyik első barátnőm Catskillből egyenesen így fogalmazott:
„Három évig vártam, mielőtt szexuális kapcsolatot létesítettem volna Mr.
Tysonnal, és soha, egyetlenegyszer se kényszerített semmire. Ezért
szeretem, mert szereti és tiszteli a nőket.”
De Don nem lenne Don, ha nem próbált volna még ezen is túltenni.
King rávette William F. Crockett tiszteletest, az Észak- és Dél-Amerika Ősi
Egyiptomi Arab Rendi Nemesi Misztikus Ereklye Birodalom Első
Ceremóniamesterét, hogy írjon levelet az érdekemben. A tiszteletes ezt írta:
„Könyörgöm, kíméljék meg a bebörtönzéstől. Noha nem beszéltem Mike-
kal a tárgyalás napja óta, információim szerint már nem használ
istenkáromló és vulgáris szavakat, napi rendszerességgel olvassa a Bibliát,
imádkozik és edz.” Természetesen ez baromság volt. Soha nem is
találkoztunk.
Valamint ott volt Don szívhez szóló levele a bírónőnek. Úgy írt rólam,
mintha feltaláltam volna a rák ellenszerét, lett volna tervem a közel-keleti
helyzet békés megoldására, szabadidőmben pedig beteg kiscicákat ápoltam
volna. Kiemelte a Kívánság Alapítványnál végzett munkámat, amelynek
során beteg gyerekeket látogattam. Tájékoztatta Gifford bírónőt arról, hogy
minden hálaadáskor negyvenezer pulykát osztottunk szét az éhezők és a
rászorulók között. Felidézte a találkozásunkat Simon Wiesenthallal, aki
olyan nagy hatással volt rám, hogy egy nagyobb összeget adományoztam
neki a náci háborús bűnösök felkutatására. Azt gyanítom, Don
megfeledkezett róla, hogy a Klan legalább annyira rühelli a zsidókat, mint a
feketéket.
Don nyolc oldalon át ömlengett rólam ékesszólóan. „Rendkívül ritka
az ő életkorában, hogy egy fiatalember ennyire a szívén viselje felebarátai
sorsát, nem beszélve arról a mély elkötelezettségről és elhivatottságról,
amelyről minduntalan tanúbizonyságot tesz. Ezek mind isteni
tulajdonságok, a szeretet, az adakozás és az önzetlenség nemes
megnyilvánulásai. Ő Isten gyermeke: egyike a legszelídebb,
legérzékenyebb, legfigyelmesebb, legkedvesebb és legmegértőbb
bokszolóknak, akikkel húszéves pályafutásom során találkoztam.” A kurva
mindenit, Donnak kellett volna a védőbeszédemet mondania az ügyvédem
helyett. Ezzel szemben John Solberg, Don PR-osa egyből a lényegre tért
Gifford bírónőnek írt levelében. „Mike Tyson nem egy gennyláda” – írta.
Lehet, hogy nem voltam gennyláda, de arrogáns pöcs igen. Olyan
arrogánsan viselkedtem végig a per során, hogy esélyem sem volt arra,
hogy futni hagyjanak. Még az ítélethirdetéskor sem tudtam alázatos lenni.
Mindazokat a dolgok, amiket írtak rólam – pénzt és pulykákat osztogattam,
gondját viseltem másoknak, segítettem a gyengéknek és a betegeknek –,
azért tettem, mert alázatos akartam lenni, és nem azért, mert az voltam.
Kétségbeesetten igyekeztem alázatos lenni, miközben egyetlen porcikám
sem volt az.
 Így hát, felfegyverkezve a személyiségemről szóló tanúvallomásokkal,
megjelentünk Patricia Gifford bírónő előtt 1992. március 26-án, az
ítélethirdetésre. Engedélyezték a tanúk meghallgatását, és Vince Fuller
elsőként Lloyd Bridgest, az indianapolisi Riverside Bentlakásos Intézet
igazgatóját szólította a tanúk padjára. A védelmem amellett érvelt, hogy
szabadságvesztés helyett felfüggesztett börtönbüntetést kapjak, a
próbaidőmet pedig egy köztes intézményben töltsem, ahol a terápiát
közhasznú munkával kombinálhatnám. Bridges, aki felszentelt lelkész volt,
egy ilyen programot működtetett, és kijelentette, hogy intézményét
egyértelműen nekem találták ki.
Az ügyészhelyettes kérdéseire adott válaszaiból azonban kiderült,
hogy Bridges köztes intézményéből négyen is megszöktek a közelmúltban.
És amikor a lelkész később elismerte, hogy a házamban találkozott velem
először, a repülőjegyét pedig mi fizettük, tudtam, hogy ez halott ügy. Már
csak az volt a kérdés, hogy a Hóhér hány évet fog kiszabni rám.
Fuller lépett a bírói pulpitus elé. Eljött az ideje, hogy megvillantsa
egymillió dolláros bűvésztrükkjét. Ehelyett azonban a szokásos huszonöt
centes rizsájával hozakodott elő.
– Tysont démonizálták. A sajtó bemocskolta. Nem telik el nap úgy,
hogy az újságokban ne emlegetnék fel a hibáit. Ez nem az a Tyson, akit én
megismertem. A Tyson, akit megismertem, érzékeny, komoly, figyelmes
ember. Lehet, hogy a ringben félelmetes, de az azonnal véget ér, amint
elhagyja a szorítót.
Ez a szöveg a közelébe sem ért Don King hegyi beszédének, de azért
nem volt rossz. Leszámítva azt, hogy Fuller az egész per során dühöngő
vadállatként festett le, egy durva ösztönlényként, akit kizárólag a szexuális
kielégülés motivál.
Azután Fuller témát váltott, és szegénységben töltött gyerekkoromról
kezdett beszélni, majd rátért arra, hogyan fogadott örökbe a legendás
bokszedző, Cus D’Amato.
– De ennek is megvolt a maga tragédiája – szónokolt. – D’Amato csak
a bokszra koncentrált. Tyson, az ember másodlagos volt Cus D’Amatónak
tanítványa bokszolói nagysága felé vezető útján.
Camille, aki Cus társa volt oly sok éven át, dühbe gurult e kijelentés
hallatán. Mintha Fuller lepisálta volna mentorom, Cus sírját. Fuller folytatta
még egy ideig, de ugyanolyan szétszórt és összefüggéstelen volt, mint az
egész per során.
 Eljött a pillanat, hogy én szóljak a bírósághoz. Felkeltem a helyemről,
és megálltam a korlát mögött. Nem készültem fel rendesen, jegyzeteim sem
voltak. De annak a hülye vudu pasasnak a papírfecnijét a kezemben
szorongattam. És egyvalamit biztosan tudtam – nem fogok bocsánatot kérni
azért, ami a szállodai szobámban történt azon az éjszakán. Bocsánatot
kértem a sajtótól, a bíróságtól, és a Miss Fekete Amerika rendezvény többi
versenyzőjétől, ahol megismerkedtem Desiree-vel, de a szobámban
történtekért nem.
– A viselkedésem durva volt. Ezt elismerem. De nem erőszakoltam
meg senkit. Nem is próbáltam megerőszakolni senkit. Sajnálom. – Azzal
hátrapillantottam Greg Garrisonra, az ügyészre, aki úgy üldözött, mint kopó
a zsákmányát. – Az életemet tönkretették. Megsebeztek. Ez az egész egy
nagy álom volt. Nem azért jöttem, hogy kegyelemért könyörögjek,
hölgyem. Felkészültem a legrosszabbra. Keresztre feszítenek. Megaláznak
az egész világ előtt. Megaláznak társadalmilag. Örülök a rengeteg
támogatásnak. Kész vagyok megbirkózni azzal, amit kimér rám.
Visszaültem az asztal mögé, a bírónő pedig feltett néhány kérdést azzal
kapcsolatban, hogy tisztában vagyok-e vele, a gyerekek példaképnek
tartanak.
– Senki nem tanított meg rá, hogyan kezeljem celeb státuszomat. Egy
szóval se mondom azt a kölyköknek, hogy utánozzák Mike Tysont. A
szülők sokkal jobb példaképek nálam.
Ezután következett a vádbeszéd. A surmó Garrison helyett, aki a per
során a vádat képviselte, ezúttal a főnöke, Jeffrey Modisett, a Marion
megyei ügyész lépett elő. Tíz percen át taglalta, hogy a pénzzel és hírnévvel
rendelkező férfiaknak nem járnak különleges előjogok. Azután felolvasott
egy levelet Desiree Washingtontól.
– „1991. július 19. kora reggeli óráiban támadást intéztek a testem és a
lelkem ellen. Fizikailag ez olyan megsemmisítően hatott rám, mintha
megfosztottak volna legbelső énemtől. Azon a helyen, ahol tizennyolc évig
én voltam, most csak egy hideg és üres érzés maradt. Nem tudom, mit
tartogat nekem a jövő. Csak annyit mondhatok, hogy megerőszakolásom
óta minden egyes nap egy küzdelem, hogy megtanuljak újra bízni,
mosolyogni, ahogy régen, és hogy megtaláljam azt a Desiree Lynn
Washingtont, akit elloptak tőlem és a szeretteimtől 1991. július 19-én.
Mindannyiszor, amikor dühöt éreztem támadóm iránt a nekem okozott
fájdalom miatt, Istentől kapott tisztánlátásom révén felismertem, hogy egy
pszichikailag beteg emberről van szó. Vannak napok, amikor sírva fakadok
a saját szememben tükröződő fájdalom láttán, mégis képes vagyok
szánalmat érezni támadóm iránt. Azt kívánom neki, hogy gyógyítsák meg.”
Modisett lerakta a levelet.
– Hiába állapították meg bűnösségét, Tyson még mindig nem érti. Az
egész világ arra kíváncsi most, létezik-e igazságszolgáltatás. Az ő
felelőssége, hogy belássa a saját problémáját. Gyógyítsuk meg ezt a beteg
embert. Mike Tysont, az erőszaktevőt, el kell távolítanunk az utcákról.
Végül nyolctól tíz évig terjedő gyógyulást javasolt nekem a rács
mögött.
Ezután Jim Voyles emelkedett szólásra a védelmemben. Voyles helyi
ügyvéd volt, akit Fuller fogadott fel tanácsadóként. Remek fickó volt,
szenvedélyes, okos és szellemes. Az egyetlen jogász a csapatomban, akit
rokonszenvesnek találtam. Ráadásul baráti viszonyt ápolt Gifford bírónővel,
ismerte a helyi viszonyokat, tudta, hogyan lehet célt érni az indianapolisi
bíróságon. „Bízzuk erre a pasasra”, mondtam Donnak a per kezdetén.
Voylesnál biztosan jó kezekben lett volna az ügyem. De Don és Fuller
hülyét csináltak belőle. Semmit nem bíztak rá. Teljesen kizárták. Jimet is
frusztrálta a dolog. Egyik barátjának úgy jellemezte a szerepét, hogy ő „a
világ egyik legjobban fizetett ceruzahordozója”. De most végre szót kapott
a bíróság előtt. Szenvedélyesen érvelt a rehabilitációm mellett és a
bebörtönzésem ellen, szavai azonban süket fülekre találtak. Gifford bírónő
már meghozta a maga döntését.
Az ítélethirdetéskor azzal kezdte, hogy megdicsérte közhasznú
munkámat, a gyerekekkel szembeni viselkedésemet, és „vagyontárgyaim”
önzetlen „megosztását”. De aztán dagályos szónoklatba kezdett az
úgynevezett „randierőszakról”, hozzátéve, mennyire utálja ezt a kifejezést.
– Ezzel azt sugalljuk, hogy azt tehetünk, amit csak akarunk egy olyan
nővel, akit ismerünk, vagy akivel randizunk. A törvény azonban
egyértelműen fogalmaz a nemi erőszakkal kapcsolatban. A cselekedet
szempontjából lényegtelen, hogy a támadó és az áldozat milyen viszonyban
vannak egymással. A „randi” szó a randierőszakban nem kisebbíti azt a
tényt, hogy nemi erőszakról van szó.
Elkalandoztak a gondolataim a bírónő előadása közben. Amit mondott,
annak semmi köze nem volt hozzám. Mi nem randiztunk, inkább olyasmiről
volt szó, amit Bill Bellamy, a nagyszerű komikus, úgy nevezett volna, hogy
légyottra hívás. Elég is erről ennyi. De aztán Gifford szavai visszarántottak
a jelenbe.
– A hozzáállása miatt úgy érzem, fennáll a kockázata annak, hogy
megismétli tettét – mondta a bírónő, és a szemembe nézett. – Büntetlen
előéletű volt. Számos ajándékot kapott az élettől. De megbotlott. –
Hatásszünetet tartott. – Az első vádpontban elkövetett bűncselekményért tíz
év szabadságvesztésre ítélem – mondta.
– Szemét kurva – motyogtam az orrom alatt.
Elzsibbadtam. Az első vádpont a nemi erőszak volt. Bassza meg, mégis
meg kellett volna innom azt a különleges vuduvizet – gondoltam.
– A második vádpontban elkövetett bűncselekményért tíz év
szabadságvesztésre ítélem. – Hallottam, ahogy Don Kingnek és a
tárgyalóteremben helyet foglaló barátaimnak elakad a lélegzete. A második
vádpont az volt, hogy használtam az ujjaimat. Öt év mindegyik ujjamért. –
A harmadik vádpontban elkövetett bűncselekményért tíz év
szabadságvesztésre ítélem. – A harmadik vádpont a nyelvhasználat volt.
Állítólag húsz percig tartott. Valószínűleg világcsúcs, a leghosszabb nyalás
egy nemi erőszak során.
– A büntetések párhuzamosan értendőek – folytatta. – Emellett a
maximális összegű bírság, harmincezer dollár befizetésére kötelezem. A
börtönbüntetéséből négy évet felfüggesztek, és négy év próbaidőre
bocsátom. Ez idő alatt pszichoanalízisre kell járnia dr. Jerome Millerhez, és
el kell végeznie száz óra közmunkát fiatalkorú bűnözőkkel.
Fuller ugrott fel a helyéről, és azt kérvényezte, hogy óvadék ellenében
szabadlábon védekezhessek, amíg Alan Dershowitz, az ünnepelt
védőügyvéd, benyújtja a fellebbezésemet. Dershowitz is jelen volt a
tárgyalóteremben, megtekintette az ítélethirdetést. Miután Fuller befejezte
felszólalását, Garrison, a surmó cowboy lépett színre. Később sokan
állították, hogy rasszizmus áldozata lettem. De szerintem az olyan
figurákat, mint Modisett és Garrison, elsősorban a csillogás motiválta. Nem
az ügy jogi végkimenetele érdekelte őket, egyszerűen csak viszont akarták
látni a nevüket az újságokban és országos hírnévre szert tenni.
Ezért Garrison felállt, és azt mondta, hogy bebizonyosodott rólam,
erőszaktevő vagyok, „akinél fennáll a bűnismétlés veszélye. Ha a vádlott
nem kerül rács mögé, azzal lekicsinylik tette komolyságát, hiteltelenné
teszik a rendőrség munkáját, más ártatlan embereket veszélyeztetnek, és
hozzájárulnak ahhoz, hogy egy bűnös folytassa hivalkodó életmódját.”
 Gifford bírónő egyetértett vele. Elutasította az óvadékkérelmet. Ami
azt jelentette, hogy a tárgyalóteremből egyenesen a börtönbe visznek.
Gifford már éppen le akarta zárni a tárgyalást egy kalapácsütéssel, amikor
felbolydulás támadt a teremben. Dershowitz felpattant, összeszedte az
aktatáskáját, és nagy dérrel-dúrral kiviharzott a tárgyalóteremből, miközben
azt motyogta:
– Megyek, gondoskodom róla, hogy győzzön az igazság.
Ez okozott némi zűrzavart, de aztán a bírónő az asztalára csapott a
kalapáccsal. A per véget ért. Megjelent a megyei seriff, hogy őrizetbe
vegyen. Felálltam, levettem az órámat, az övemet, és a tárcámmal együtt
átadtam őket Fullernek. Két barátnőm a közönség első soraiban sírógörcsöt
kapott.
– Szeretünk, Mike – zokogták. Camille odajött a védelem asztalához.
Megöleltük egymást búcsúzóul. Azután a seriff a hátsó ajtón keresztül
kiterelt bennünket Jim Voylesszal a tárgyalóteremből.
Levittek a nyilvántartóba. Megmotoztak, ujjlenyomatot vettek tőlem,
és rabosítottak. Odakint újságírók hadserege várt rám, körülvették a kocsit,
amellyel a börtönbe visznek.
– Amikor kilépünk az ajtón, ne felejtse el a zakójával eltakarni a
bilincset – tanácsolta Voyles. Nem értettem. Komolyan beszél? Lassan
kezdett felengedni a zsibbadás, és hatalmába kerített a düh. Szégyellnem
kellene a bilincset? Az volt az én becsületrendem. Gyávaság lett volna
elrejteni a karperecemet. Jim úgy gondolta, hogy a bilincs elrejtése megóv
majd a szégyentől, de az lett volna az igazi szégyen. Azt akartam, hogy
lássák rajtam a bilincset. Dögöljön meg mindenki más! Akik tudják, miről
van szó, azoknak látniuk kell bilincsbe verve. Harcosnak születtem.
Kiléptünk a bíróság épületéből, és a kocsi felé menet büszkén magasba
emeltem összebilincselt csuklóimat. És még vigyorogtam is hozzá, mintha
azt mondanám: „Hihetetlen, nem?” Az akkor készült fotóm bejárta a
világsajtót. Beültem a rendőrautóba, Jim pedig bepréselődött mellém a
hátsó ülésre.
– Végre kettesben lehetünk – viccelődtem.
Elvittek megvizsgálni, hogy eldöntsék, milyen fokozatú börtönbe
fognak küldeni. Levetkőztettek, majd le kellett hajolnom a testüreg-
vizsgálathoz. Azután kaptam egy pizsamaszerű béna rabruhát meg
papucsot. Az Indianai Fiatalkorúak Börtönébe kerültem Plainfieldben, ami
kettes és hármas fokozatú bűncselekmények elkövetőinek fenntartott
intézmény. Mire megérkeztem, forrt bennem a düh. Majd én megmutatom
ezeknek a mocskoknak, hogyan fogom letölteni a börtönbüntetésemet. A
magam módján. Hosszú időbe telt, mire rájöttem, hogy az a kis, fehér
bírónő, aki börtönbe küldött, valószínűleg megmentette az életem.
 1

Összeakasztottuk a bajuszt a Pumákkal. 1976-ot írtunk, Brooklyn

Brownsville nevű negyedében éltem, a Pumák pedig egy környékbeli banda
volt. Akkoriban egy Rutland Road-i galeri, a Macskák tagja voltam, amely
a közeli Crown Heightsban élő, karibi srácokból állt. Betörésekben
utaztunk, és néhány gengszter barátunk összetűzésbe került a Pumákkal,
ezért a park felé tartottunk, hogy segítsünk nekik. Általában nem
foglalkoztunk lőfegyverekkel, de most a barátainkról volt szó, ezért loptunk
magunknak egy egész arzenált: pisztolyokat, egy 357-es Magnumot és egy
hosszú, első világháborús M1-es puskát bajonettel. Sosem lehet tudni, mire
bukkan az ember betörés közben.
Szóval fegyverrel a kézben vonultunk az utcán, és senki nem jött oda,
hogy megállítson bennünket, sehol egy rendőr. Még egy táskánk se volt,
amelybe belerakhattuk volna a nagy puskát, ezért felváltva cipeltük.
– Ott van! – kiáltotta a barátom, Haiti Ron. – A fickó a piros Puma
cipőben és piros garbóban.
Ron kiszúrta a srácot, akit kerestünk. Amikor futásnak eredtünk, a
tömeg a parkban úgy nyílt szét előttünk, mint a Vörös-tenger Mózes előtt.
Jól tették, mert az egyik barátom – bumm – tüzet nyitott. Mindenki
fejvesztve menekült, amikor meghallották a fegyver hangját.
Ahogy mentünk tovább, észrevettem, hogy némelyik Puma az utcán
parkoló autók között keresett menedéket. Nálam volt az M1-es puska, és
amikor gyorsan megfordultam, egy nagydarab fickót pillantottam meg, aki
egyenesen rám szegezte a pisztolyát.
– Mi a faszt keresel itt? – szólt rám. A bátyám volt az, Rodney. – Tűnj
innen a faszba!
Szó nélkül ballagtam tovább, kisétáltam a parkból, és hazamentem.
Tízéves voltam.
Azt szoktam mondani, hogy én voltam a család fekete báránya, de jobban
belegondolva, gyerekkoromban kimondottan szelíd kölyök voltam. 1966.
június 30-án születtem a Cumberland Kórházban, New York Brooklyn
városrészének Fort Greene nevű negyedében. A legelső emlékeim is a
kórházzal kapcsolatosak – sokat betegeskedtem a tüdőmmel. Egyszer, hogy
odafigyeljenek rám, Drano lefolyótisztítóba dugtam a hüvelykujjamat,
azután a számba vettem. Rohantak velem a kórházba. Emlékszem, a
keresztanyám hozott nekem egy játék pisztolyt, de ha jól rémlik, azonnal el
is rontottam.
A családom származásáról nem sokat tudok. Anyám, Lorna Mae, New
York-i volt, de délen született, Virginiában. A bátyám egyszer ellátogatott
arra a környékre, ahol anyám felnőtt, de azt mondta, nincs ott semmi, csak
lakókocsiparkok. Szóval csak egy nigger vagyok egy lakókocsiparkból. A
nagyanyám, Bertha és a húga egy fehér hölgynek dolgoztak a harmincas
években, abban az időben, amikor a legtöbb fehér nem vett volna fel fekete
cselédeket. Bertha és a testvére annyira hálásak voltak ezért, hogy
mindketten Lornának nevezték el a lányukat a fehér hölgy után. Bertha az
így keresett pénzből finanszírozta a gyerekei taníttatását.
Lehet, hogy a nagyanyámtól örököltem a gyilkos ütőerőmet. Anyám
unokatestvére, a másik Lorna mesélte, hogy a családnál, ahol Bertha
dolgozott, a férj rendszeresen verte a feleségét, és Berthának ez egyáltalán
nem tetszett. Bertha nagydarab nő volt.
– Ne merjen kezet emelni rá még egyszer – mondta a ház urának.
A férfi csak nevetett rajta, mire a nagyanyám padlóra küldte egy
jobbegyenessel. Másnap, amikor meglátta Berthát, a pasas így üdvözölte:
– Hogy tetszik lenni, Miss Price?
Soha többé nem ütötte meg a feleségét, más ember lett belőle.
Anyámat mindenki szerette. Amikor megszülettem, börtönőrként
dolgozott a manhattani Női Fogházban, de közben tanárnak készült. Három
évet elvégzett a főiskolán, amikor megismerkedett az apámmal. Azután
apám megbetegedett, anyám pedig kimaradt az iskolából, hogy ápolni tudja.
Tanult ember létére a férfiak terén nem volt túl jó ízlése.
Apám családjáról nem sokat tudok. Az igazat megvallva, apámról sem.
Jobban mondva arról az emberről, aki állítólag az apám. A születési
anyakönyvi kivonatom szerint az apámat Percel Tysonnak hívták. Az
egyetlen probléma ezzel, hogy sem én, sem a testvéreim nem találkoztak
soha ezzel az emberrel.
 Azt mondták nekünk, hogy a biológiai apánk Jimmy „Curlee”
Kirkpatrick Jr. De őt szinte soha nem láttuk. Ahogy telt az idő, eljutottak
hozzánk a pletykák arról, hogy Curlee strici, és lányokat futtat. Aztán
hirtelen pap lett belőle a templomban. Ezért van az, ha azóta bármikor
meghallom, hogy valaki tiszteletesnek hívatja magát, azt mondom:
„Tiszteletes/Strici”. Ha jobban belegondolunk, ezek az egyházi alakok
ugyanolyan karizmával rendelkeznek, mint egy strici. A templomukban
bárkit bármire rá tudnak venni. Ezért én csak röhögök rajtuk, „Igen,
Püspök/Strici, hát persze, Tiszteletes/Strici”.
Curlee időnként eljött oda, ahol éppen laktunk. Anyámmal soha nem
beszélt, csak dudált egyet, mi pedig lementünk hozzá. Beszálltunk a
Cadillacjébe, és azt hittük, elvisz bennünket kirándulni Coney Islandre vagy
Brighton Beachbe, de csak kocsikázott velünk néhány percig, azután
megállt újra a házunk előtt, adott egy kis pénzt, a nővéremet megpuszilta,
velem meg a bátyámmal kezet fogott, és ennyi volt. Talán egy év múlva
újra látjuk.
Az első környék, ahol éltem, Bed-Stuy volt Brooklynban. Tisztességes,
munkásosztály lakta környék volt. Mindenki ismert mindenkit. Normális
mederben folytak a dolgok, még ha nem is túl csöndesen. A házunk minden
pénteken és szombaton átalakult, mintha Vegasban lennénk. Anyám
kártyapartit rendezett, és meghívta a barátnőit, akik közül sokan a testükkel
keresték a kenyerüket. Elküldte a barátját, Eddie-t egy rekesz piáért, és
felvizezve árulták a feleseket. Minden negyedik leosztás után a győztesnek
le kellett adnia a sápot az osztónak, az volt a ház bevétele. Anyám
csirkeszárnyakat sütött. A bátyám úgy emlékszik, hogy a kurvák mellett
jártak oda gengszterek és zsaruk is. Az egész paletta képviseltette magát.
Amikor anyám pénzhez jutott, két kézzel szórta. Remek házigazda
volt, és mindig ott lógott nálunk egy-két barátnője meg néhány pasas.
Mindenki ivott, mint a gödény. Anyám nem füvezett, de a barátai igen,
ezért ő látta el őket droggal. Anyám csak cigarettázott, Kool 100’s-t szívott.
Anyám barátnői prostituáltak voltak, vagy legalábbis olyan nők, akik
pénzért lefeküdtek férfiakkal. Nem luxuskurvák, de még csak nem is
utcasarkiak. Lerakták nálunk a gyerekeiket, mielőtt elmentek az
emberükkel. Amikor visszajöttek a gyerekekért, előfordult, hogy véres volt
a ruhájuk, anyám olyankor segített nekik rendbe szedni magukat. Egy nap
arra értem haza, hogy egy fehér csecsemő van a házban. Ez meg mi a
faszom? – gondoltam. De ilyen volt akkoriban az életem.
 A bátyám, Rodney öt évvel idősebb nálam, ezért nem sok közös
témánk volt. Fura egy fazon. Fekete srácok voltunk a gettóból, ő meg úgy
viselkedett, mint valami tudós – volt egy csomó kémcsöve, állandóan
kísérletezett. Meg érméket gyűjtött. Mint valami fehér srác.
Egyszer bement a Pratt Institute, egy közeli egyetem kémiai laborjába,
és szerzett vegyszereket egy kísérlethez. Néhány nappal később, amikor
elment otthonról, besurrantam a szobájába, és nekiálltam vizet tölteni a
kémcsövekbe. Kirobbantottam a hátsó ablakot, és felgyújtottam a szobáját.
Attól fogva mindig zárva tartotta az ajtaját.
Sokat veszekedtünk, de testvérek között ez normális. Leszámítva azt a
napot, amikor borotvapengével összevagdostam. Aznap megvert valamiért,
azután lefeküdt aludni. A nővéremmel, Denise-zel rendszeresen néztünk
egy orvosos szappanoperát, ahol műtéteket is végrehajtottak.
– Ezt mi is megcsinálhatnánk, és Rodney lehetne a betegünk. Én
leszek az orvos, te pedig a nővér – mondtam a nővéremnek. Így hát
feltűrtük Rodney ingujját a bal karján, és munkához láttunk. – Szikét –
mondtam, mire a nővérem a kezembe adott egy borotvapengét.
Összevagdostam egy kicsit a bátyám karját, és az vérezni kezdett. –
Alkoholt, nővérke – mondtam, és amikor megkaptam, rálocsoltam a
vágásokra. Rodney állati üvöltéssel tért magához, és körbekergetett
bennünket a házban. Anyám háta mögé bújtam előle. A mai napig
megvannak a hegek a karján.
Voltak azért jó emlékeink is együtt. Egyszer az Atlantic Avenue-n
sétáltunk a bátyámmal, amikor így szólt:
– Ugorjunk be a fánküzembe.
Korábban sikerült lopnia onnan néhány fánkot, és gondolom, meg
akarta mutatni, hogy újra meg tudja csinálni. Amikor odaértünk, a kapu
nyitva volt. Rodney bement, és szerzett is két doboz fánkot, de aztán valami
történt, a kapu becsukódott, ő pedig bent ragadt, miközben elindultak felé a
biztonságiak. Gyorsan kiadta nekem a fánkokat, és én hazaszaladtam velük.
A nővéremmel a házunk előtti lépcsőn ülve tömtük magunkba a fánkokat,
az arcunk fehér volt a porcukortól. Anyánk a közelben állt, és az egyik
szomszéddal beszélgetett.
– A fiam kiváló felvételit írt a Brooklyni Technikumba – dicsekedett a
barátnőjének. – Kitűnő tanuló, ő a legjobb az osztályban.
Ekkor egy rendőrautó kanyarodott a ház elé, benne Rodneyval. A
rendőrök ki akarták rakni otthon, de Rodney meghallotta, ahogy anyánk
éppen vele dicsekszik, hogy milyen rendes fiú, ezért inkább azt mondta a
zsaruknak, hajtsanak tovább. Egyenesen Spoffordba vitték, egy
javítóintézetbe. A nővéremmel vidáman befaltuk az összes fánkot.
Időm nagy részét a nővéremmel, Denise-zel töltöttem. Két évvel
idősebb volt nálam, és mindenki imádta a környéken. Ha a barátod volt, ő
volt a legjobb barátod. De ha az ellenséged, akkor jobban tetted, ha átmész
az utca túloldalára. Sárpogácsát készítettünk, pankrációt meg karatefilmeket
néztünk a tévében, és eljártunk a boltba anyánkkal. Jól elvoltunk, de aztán,
amikor hétéves lettem, az egész világunk a feje tetejére állt.
A recesszió következtében anyám elveszítette az állását, és
kilakoltattak bennünket a szép kis lakásunkból Bed-Stuyban. Minden
bútorunkat kipakolták a járdára. Mi hárman, gyerekek ültünk rajtuk, hogy
senki ne vigye el őket, amíg anyám elment keresni egy helyet, ahol
megszállhatunk. A környékbeli srácok odajöttek, és kérdezgettek:
– Mike, mit keres itt a bútorotok?
Csak annyit mondtunk nekik, hogy költözünk. Aztán az egyik
szomszéd meglátott bennünket odakint, és lehozott nekünk egy kis
ennivalót.
Brownsville-ben kötöttünk ki. Azonnal érezni lehetett a különbséget.
Az emberek hangosabbak és agresszívabbak voltak. Rettenetes, ijesztő hely
volt. Anyám nem volt hozzászokva az agresszív fekete férfiak
közelségéhez, és ijedtnek tűnt, ami átragadt rám és a testvéreimre is.
Ellenséges környezetbe kerültünk, soha nem volt egy nyugodt pillanatunk.
Állandóan szirénáztak a rendőrautók, menetrendszerűen jöttek a mentők,
hogy ellássanak valakit, fegyverek dördültek, embereket késeltek meg,
ablakokat törtek be. Egy nap a bátyámmal a saját házunk előtt raboltak ki
bennünket. Nemegyszer láttunk lövöldözést az utcán. Mintha valami
Edward G. Robinson filmben lettünk volna. Csak bámultunk tátott szájjal,
és közben azt mondtuk:
– A mindenit, ez a valóságban történik.
Az egész környék izzott a nemi vágytól. Sokaknak mintha egyáltalán
nem lettek volna gátlásaik. Nap mint nap hallottam olyat az utcán, hogy
„Szopd le a faszom!” vagy „Nyald ki a pinám!” Nagyon más környék volt
ez, mint ahonnan jöttünk. Egyszer egy fazon elkapott az utcán, berángatott
egy elhagyatott épületbe, és megpróbált molesztálni. Soha nem éreztem
igazán biztonságban magam azokon az utcákon. Egy idő után már a saját
lakásunkban sem voltunk biztonságban. Anyám bulijainak befellegzett
azzal, hogy Brownsville-be költöztünk. Itt is lettek barátai, de már nem volt
úgy a társaság középpontjában, mint Bed-Stuyban. Ezért piába fojtotta a
bánatát. Soha többé nem sikerült új állást szereznie, emlékszem a hosszas
sorban állásokra a szociális ellátó előtt. Órákon át várakoztunk, és amikor
végre sorra kerültünk volna, ötöt ütött az óra, és lehúzták az orrunk előtt azt
a kurva redőnyt, pont mint a filmekben.
Brownsville-ben is rendre kilakoltattak bennünket. Ez jó néhányszor
megtörtént. Időnként sikerült valami jó helyet kifognunk anyám valamelyik
barátnőjénél vagy pasijánál. De többnyire, amikor költöztünk, mindig egyre
rosszabb körülmények közé kerültünk – szegényből nagyon szegények,
majd kibaszott nincstelenek lettünk. Végül valami lebontásra váró
épületben húztuk meg magunkat, ahol nem volt se fűtés, se víz, talán csak
áram. Télen mind a négyen egy ágyban aludtunk, hogy melegen tartsuk
magunkat. Addig feküdtünk benne, míg oda nem jött valami pasas, hogy
kirugdosson belőle minket. Anyám bármire hajlandó volt, hogy fedelet
biztosítson a fejünk fölé. Ez gyakran azt jelentette, hogy olyasvalakivel
feküdt le, akit egyáltalán nem szeretett. Így mentek a dolgok.
Hajléktalanszállóra soha nem vitt minket, inkább költöztünk egyik
elhagyatott épületből a másikba. Nagyon traumatikus volt, de mi mást
tehettünk volna? Ezt utálom magamban, amit az anyámtól tanultam – nincs
olyan dolog, amit az ember meg ne tenne az életben maradásért.
Az egyik első emlékem, hogy szociális munkások jönnek be a
lakásunkba, és embereket keresnek az ágy alatt. Nyaranta eljártunk
hozzájuk ingyen ebédért és reggeliért. Azt mondtam nekik, hogy kilenc
testvérem van, mert akkor több kaját csomagoltak. Úgy éreztem magam,
mint aki hadizsákmányt szerzett. Nagyon büszke voltam magamra, hogy
ennivalót hoztam a házhoz. Hihetetlen, nem? Kinyitottam a hűtőt, és láttam
a szendvicseket, a narancsot meg a tejet. Mind a húsz adagot. Áthívtam az
ismerőseimet.
– Kérsz valamit enni, tesó? Éhes vagy? Van kajánk bőven.
Úgy viselkedtünk, mintha kemény munkával szerzett pénzből
vásároltuk volna. Pedig ingyen kaptuk.
Fiatalkoromban nagyon anyás voltam. Mindig anyámmal aludtam. A
nővéremnek és a bátyámnak volt saját szobája, de én egészen tizenöt éves
koromig anyámmal aludtam. Egyszer anyám együtt volt egy férfival,
miközben mellettük feküdtem az ágyban. Valószínűleg azt gondolta, hogy
alszom. Biztosan hatással volt ez rám valamilyen módon, de így mentek
nálunk a dolgok. Akkor ebrudaltak ki az ágyból, és kerültem át a kanapéra,
amikor belépett az életünkbe Eddie Gillison, anyám pasija. Nagyon
diszfunkcionális volt a kapcsolatuk. Azt hiszem, az én kapcsolataim is ezért
lettek olyan furák. Ittak, veszekedtek, dugtak, szakítottak, aztán megint
ittak, veszekedtek és dugtak. Szerették egymást, de nagyon beteg szerelem
volt ez.
Eddie alacsony, zömök dél-karolinai pasas volt, aki egy
mosógépgyárban melózott. Az iskolában nem jutott túl messzire, mire a
bátyám meg a nővérem negyedikesek lettek, már nem tudott segíteni nekik
a házi feladatban. Eddie irányító típus volt, akárcsak az anyám, ezért
menetrendszerűen szabadult el a pokol. Mindig veszekedtek valamin, a
zsaruk már úgy jártak hozzánk, mintha hazajönnének. „Hé, cimbora, sétálj
egyet a ház körül, amíg lehiggadsz.” Néha mi, gyerekek is belekeveredtünk
a veszekedéseikbe. Egyszer Eddie és anyám nagyon összevesztek, ököllel
estek egymásnak. Közéjük ugrottam, próbáltam védeni anyámat, Eddie-t
pedig lefogni, mire, hopp, ököllel hasba vágott, én pedig elterültem a
padlón. Ó, bazmeg, nem hiszem el, gondoltam. Hiszen még gyerek voltam!
Ezért nem emeltem kezet soha egyetlen gyerekemre sem. Nem akarom,
hogy szörnyetegnek gondoljanak, amikor felnőnek. De akkoriban a
gyerekverés mindennapos volt. Senki nem törődött vele. Most már
főbenjáró bűn, lesittelik érte az embert.
Eddie és anyám mindenen vitatkoztak – más nőkön és férfiakon, a
pénzen, az irányításon. Eddie nem volt egy angyal. Nem egyszer előfordult,
hogy anyám áthívta valamelyik barátnőjét, lerészegedtek, és amikor ő
kidőlt, Eddie szemrebbenés nélkül megdugta anyám barátnőjét. Utána pedig
veszekedtek. Volt valami barbár abban, ahogy átkozódva ugrottak egymás
torkának. „Te rohadt faszszopó, dögölj meg…” „Te mocskos nigger, szopd
le a…” Mi persze ordítottunk: „Mami, ne, hagyd abba!” Egyszer, amikor
hétéves voltam, veszekedés közben Eddie kiverte anyám aranyfogát.
Anyám erre nekiállt vizet forralni egy nagy lábosban. Szólt a bátyámnak és
a nővéremnek, hogy bújjanak be a takaró alá, engem azonban annyira
lekötött a pankráció a tévében, hogy nem figyeltem rá. Anyám ravaszul ki-
be járt egy ideig, nem történt semmi, aztán egyszer csak visszajött a
szobába, a testvéreim addigra már a takaró alatt lapultak. Eddie közvetlenül
mellettem ült, és a következő pillanatban anyám a fejére öntötte a forró
vizet. Egy kevés rám is fröccsent belőle. Mintha mázsás súllyal csaptak
volna rám.
 – Áááággggghhhh! – Eddie ordítva rohant ki a folyosóra. Én szorosan
a nyomában. Megfordult, és megragadott. – Ó, kicsim, téged is leöntött az a
ribanc?
– Igen, engem is leöntött a ribanc, jaj, jaj, leöntött a ribanc!
Visszavittük a szobába, és lehúztuk róla a pólóját, alatta a nyakán és a
hátán, valamint a fél arcán felhólyagosodott a bőr. Úgy festett, mint valami
hüllő. Lefektettük a padlóra a légkondi alá, és a nővéremmel leültünk mellé.
Denise elővett egy öngyújtót, a lángjánál sterilizált egy tűt, majd egyenként
kiszúrta a hólyagokat. Sírtam én is, a nővérem is, Eddie-nek pedig adtam
egy negyeddollárost, hogy felvidítsam.
Sokáig úgy tekintettem anyámra, mint áldozatra ezekben a
helyzetekben, elvégre Eddie valóban verte. Biztos vagyok benne, hogy a
feministák megtapsolnák anyám reakcióját, de én azt gondoltam: Hogy
tehette ezt valakivel, aki elvileg a pasija? Rájöttem, hogy anyám sem egy
Teréz anya. Csinált egy-két durva dolgot, Eddie mégis vele maradt. Sőt,
miután anyám leégette a fél arcát, Eddie lement a boltba, hogy vegyen neki
valami piát. Vagyis bizonyos értelemben még meg is jutalmazta érte. Ezért
mondom, hogy nagyon diszfunkcionálisak voltak.
Ilyen környezetben nőttem fel. Azt láttam, hogy emberek, akik szeretik
egymást, betörik a másik fejét, és dől belőlük a vér. Szeretik egymást, és
közben kést döfnek a másikba. Rettegtem a saját családomtól. Kemény nők
között nőttem fel, akik bátran szembeszállnak a férfiakkal. Ezért nem
gondoltam soha tabunak megütni egy nőt, mert azok a nők, akiket én
ismertem, egy szempillantás alatt kicsinálták az embert. Szembe kellett
szállnod velük, mert ha nem tetted, megkéseltek vagy lelőttek. Vagy
odahívták a pasijukat, aki jól összevert, mert azt gondolták rólad, hogy
puhapöcs vagy.
De nemcsak a házban rettegtem, hanem kint az utcán is. Akkor már
egy állami suliba jártam, ami kész rémálom volt. Duci gyerek voltam,
nagyon félénk, szinte lányosan félénk, és selypítve beszéltem. „Kis
buznyáknak” csúfoltak, mert mindig a nővéremen lógtam, de anyám azt
mondta, maradjak Denise közelében, mert idősebb nálam, és ő majd vigyáz
rám. Neveztek „büdös bunkónak” meg „koszos faszszopónak” is, mert
akkoriban nem sokat tudtam a higiéniáról. Nem volt meleg vizünk, amiben
tusolni lehetett volna, és ha a gázt elzárták, akkor melegíteni sem tudtunk
vizet. Anyám próbált megtanítani a tisztálkodásra, de nem nagyon fűlött
hozzá a fogam. Néha fogott egy szappant, megtöltött egy vödröt meleg
vízzel, és lecsutakolt. Gyerekként azonban az ember nem sokat ad a
higiéniára. Végül az utcán tanultam meg az idősebb gyerekektől. Tőlük
hallottam először a Brutról, a Paco Rabanne-ról vagy a Pierre Cardinről.
A sulim alig egy sarokra volt a lakásunktól, de anyám néha ájultra itta
magát előző éjjel, ezért reggel nem tudott elkísérni. Olyankor a többiek
mindig megvertek, megrugdostak. „Takarodj innen, nigger, tűnj innen, te
büdös faszszopó!” Állandóan bántottak. Pofon vágtak, én pedig
elszaladtam. Iskolába menet kötözködtek velünk, hazafelé meg fegyvert
fogtak ránk, és elvették a kevéske aprónkat, ami volt nálunk. Nagyon
kemény volt az életünk, fiatal kölykök raboltak ki bennünket a saját házunk
előtt.
Amikor elsőben szemüveges lettem, az fordulópontot jelentett az
életemben. Anyám elvitt egy szemvizsgálatra, és kiderült, hogy rövidlátó
vagyok, ezért szemüveget kell viselnem. Utáltam. Egy nap ebédidőben
hazaengedtek a suliból, és a menzán kaptam néhány fasírtot, amelyet
alufóliába csomagolva vittem magammal, nehogy kihűljenek. Egy srác
elállta az utamat, és azt kérdezte:
– Hé, van nálad pénz?
– Nincs – feleltem.
Erre nekiállt átkutatni a zsebeimet, és el akarta venni tőlem azokat a
kurva fasírtokat. Én azonban ellenálltam.
– Nem, nem adom!
Azt hagytam, hogy a pénzemtől megfosszanak, de azt sosem
engedtem, hogy a kaját elvegyék tőlem. Összehúztam magam, élő pajzsként
védelmeztem a fasírtjaimat. Ütni kezdte a fejemet, azután elvette a
szemüvegem, és beledobta egy teherautó benzintartályába. A fasírtokat
magamhoz szorítva futottam haza. Szanaszét kellett volna vernem azokat a
rohadékokat, de nem mertem, mert mindig olyan pimaszok és bátrak voltak,
mint akik tudnak valamit, amit én nem. „Ne bántsatok, hagyjatok békén,
elég!”, könyörögtem nekik. A mai napig gyávának érzem magam, ha ez
eszembe jut. Mély nyomot hagy az emberben a tehetetlenség érzése, sosem
szabadul tőle. Miután az a srác elvette a szemüvegemet, és beledobta a
benzintartályba, soha többé nem mentem iskolába. A formális oktatásom
azon a napon véget ért. Hétéves voltam.
Attól fogva már csak reggelizni jártam be a suliba. Utána sétáltam
néhány órát az épület körül, majd visszamentem ebédelni. Amikor a tanítás
véget ért, hazamentem. 1974 tavaszán egy nap három fickó vett körbe az
utcán, és tapogatni kezdték a zsebeimet.
– Van pénzed? – kérdezték.
Mondtam, hogy nincsen.
– Amit találunk nálad, azt mind elvesszük – mondták, azzal nekiálltak
kiforgatni a zsebeimet, de tényleg nem volt nálam semmi. Akkor azt
kérdezték: – Hová mész? Akarsz röptetni velünk?
– Az meg micsoda? – kérdeztem.
Visszamentünk a sulihoz, és azt mondták, másszak át a kerítésen, és
dobjak át nekik néhány műanyag tejesrekeszt. Azután gyalogoltunk még
néhány sarkot, és azt mondták, menjek be egy elhagyatott épületbe.
– Hát, nem is tudom – tétováztam. Egyedül nem sok esélyem lett volna
hármuk ellen. De azért bementünk, és ott azt mondták:
– Menj fel a tetőre, öcskös.
Nem tudtam, mi fog történni, az is lehet, hogy meg akarnak ölni.
Felmentünk a tetőre, és ott megláttam egy ládát, benne néhány galambbal.
Ezek a fiúk galambdúcot építettek. Így hát én lettem a csicskájuk, a
rabszolgájuk. Hamarosan rájöttem, hogy amikor a madarak elrepülnek,
gyakran más tetőkön landolnak, mert lusták és rossz fizikai állapotban
vannak. Le kellett mennem az utcára megfigyelni, melyik tetőre szálltak le,
kitalálni, hogyan juthatok fel oda, majd felzavarni a madarakat. Egész nap a
galambokat hajkurásztam, de élveztem. Szerettem a madarakkal lenni. Még
a kisállat-kereskedésbe is szívesen elmentem magot venni nekik. Ráadásul
ezek kemény srácok voltak, és tetszett nekik, hogy a csicskájuk vagyok.
Egész addigi életemben kívülállónak éreztem magam, sosem találtam a
helyem, de itt, ezen a tetőn végre hazataláltam. Erre születtem.
Másnap reggel visszamentem az épülethez. A fiúk fent voltak a tetőn,
és amikor megláttak közeledni, kövekkel kezdtek dobálni.
– Hé, faszszopó, mit keresel itt? El akarod lopni a madarainkat,
bazmeg? – kiáltotta az egyik.
És én még azt hittem, ez lesz az új otthonom.
– Nem, nem, nem – feleltem. – Csak meg akartam kérdezni, ne
menjek-e el a boltba valamiért nektek, vagy ne hajkurásszam-e a
madaraitokat.
– Komolyan beszélsz? Gyere fel, öcskös.
Elküldtek a boltba cigiért. Könyörtelen utcai gengszterek voltak, de
szívesen segítettem nekik, mert a madarak lenyűgöztek. Nagyon király volt,
ahogy kétszáz galamb köröz az égen, azután visszaszállnak a tetőre.
A galambröptetés népszerű sportnak számított Brooklynban. A
maffiavezérektől a gettókölykökig mindenki csinálta.
Megmagyarázhatatlan, egyszerűen rabul ejti az embert. Megtanultam bánni
velük, kitanultam a tulajdonságaikat. Idővel a mesterévé váltam a dolognak,
és büszkeséggel töltött el, hogy ilyen jó vagyok benne. Mindenki
ugyanabban az időben röptette a galambjait, és a játék arról szólt, hogy
kapd el mások madarait. Mint a lóverseny. Beszippantja az embert, és nem
engedi el. Bárhol éltem azóta, mindig építettem magamnak egy dúcot, és
galambokat tartottam benne.
Egy nap fent voltunk a tetőn, és a galambokkal foglalatoskodtam,
amikor megjelent egy idősebb fazon. Barkimnak hívták, az egyik srác
bátyjának a barátja volt. Amikor látta, hogy a barátja nincs odafent, azt
üzente neki, hogy este várja a szabadidőközpontban a bulin. A bulik zenés-
táncos összejövetelek voltak, de ezúttal nem a szokásos Archie és Veronica-
féle szarságról volt szó. Arra az estére még a szabadidőközpontot is
átkeresztelték. Tudtam, hogy minden szélhámos és bűnöző ott lesz, a
környékbeli fickók, akik betörésből, zsebtolvajlásból, nyaklánclopásból és
hitelkártyacsalásból éltek. Igazi bűnbarlang.
Így hát aznap este elmentem én is a szabadidőközpontba. Hétéves
voltam, fogalmam se volt róla, hogy ki kellene öltöznöm. Nem tudtam,
hogy ilyenkor illik hazamenni, letusolni, átöltözni és a legjobb ruhámba
bújni, hogy jó benyomást tegyek másokra, és úgy menni a klubba. A
többiek, akik a galambokkal foglalkoztak, ezt tették. Én azonban egyenesen
a galambdúctól érkeztem, ugyanabban a bűzlő, galambszaros ruhában. Azt
hittem, azok a fiúk is ott lesznek, és úgy fogadnak, mint közéjük tartozót,
mert egész nap hajkurásztam helyettük azokat a kurva madarakat. De
alighogy beléptem, ezzel fogadtak:
– Mi ez a bűz? Nézd ezt a koszos, büdös faszszopót!
Az egész klub rajtam röhögött. Nem tudtam, mitévő legyek, sokkoló
élmény volt, mindenki engem cseszegetett. Sírtam, de közben nevettem is,
mert be akartam illeszkedni. Barkim meglátta, hogy vagyok öltözve, és azt
hiszem, megsajnált. Odajött hozzám, és azt mondta:
– Hé, öcskös. Húzz innen a faszba. Találkozzunk holnap reggel
nyolckor a tetőn.
Másnap reggel ott voltam a megbeszélt időben. Barkim feljött, és
elkezdett tanítani.
 – Nem járkálhatsz úgy, mint egy szájba baszott csavargó. Mi a faszom
ütött beléd, ember? Mi pénzt csinálunk. – Gyorsan beszélt, én pedig
igyekeztem felfogni minden egyes szavát. – Pénzt fogunk csinálni, öcskös.
Benne vagy?
Rábólintottam, és elkezdtünk betöréseket végrehajtani. Bemásztam a
szűk ablakokon, ahol ő nem fért át, és kinyitottam neki az ajtót. Amikor
bent voltunk, átkutatta a fiókokat, feltörte a széfeket, és kipakolta őket.
Vittünk mindent: sztereó magnókat, szalagokat, ékszereket, fegyvereket,
készpénzt. A rablások után Barkim elvitt a Delancey Streetre a városba, és
vett nekem rendes ruhát, tornacipőt meg egy báránybőr kabátot. Aznap este
magával vitt a szabadidőközpontba, ahol ott volt majdnem mindenki, aki
legutóbb kinevetett. Bőrnadrág volt rajtam meg az új kabátom. Senki nem
ismert fel, mintha egy másik ember lettem volna. Hihetetlen volt.
Barkim vezetett be a bűnözés világába. Korábban soha nem loptam
semmit. Még egy szelet kenyeret vagy egy nyalókát se, semmit. Nem voltak
antiszociális hajlamaim. És a bátorságom is hiányzott hozzá. De Barkim
elmagyarázta, hogy ha mindig jól nézel ki, az emberek tisztelettel fognak
bánni veled. Ha mindig a legutolsó divat szerint öltözködsz, és a legjobb
gönceid vannak, akkor menő csávó vagy. Akkor van státuszod.
Barkim elvitt a görkorcsolyapályára az Utica Avenue-ra, ahol
megismerkedtem azokkal a srácokkal, akik a Rutland Road-i galerinek
hívták magukat. Fiatalok voltak, talán tizenkét évesek, de úgy öltözködtek,
mint a felnőttek. Ballonkabát, alligátorcipő, nyúlszőrme, széles karimájú
Stetson kalap. Márkás designer ruhák: Sergio Valente, Jordache, Pierre
Cardin. Le voltam nyűgözve. Barkim elárulta, hogy csinálják –
zsebtolvajok, nyaklánctolvajok, rablók voltak. Még gyerekek, akik iskolába
jártak, de közben órákat, gyűrűket, nyakláncokat hordtak. Mopeddel
közlekedtek. Az emberek gengsztereknek hívták őket, de mi csak úgy
neveztük őket, hogy pénzniggerek. Őrült dolog volt ez.
Barkim úgy mutatott be az utcán, mint a „fiát”. Csak néhány évvel volt
idősebb nálam, de az utca nyelvén ez figyelmeztetés volt mások számára,
hogy ne merjenek velem tiszteletlenül bánni. Azt jelentette: „Az utcán ő a
fiam, egy család vagyunk, együtt lopunk és rabolunk. Ez az én kis
pénzcsinálóm. Ne szívózzatok ezzel a niggerrel.” Azoknak, akik őt
tisztelték, attól fogva engem is tisztelniük kellett. Megtanította, kikkel
vigyázzak, kikben ne bízzak meg, mert a szart is kilopják a seggemből.
Kiokított, mint Fagin Twist Olivért. Vett nekem egy csomó ruhát, de sosem
adott túl sok pénzt. Ha bejött kétezer dollár rablásból, abból kaptam
kétszázat. De nyolcévesen kétszáz dollár rengeteg pénznek számított. Néha
kiemelt egy ékszert a zsákmányból, és megengedte, hogy néhány napra
kölcsönvegyem.
A Rutland Road-i galerivel új szintre léptem a bűn világában. A banda
főként karibi srácokból állt Crown Heightsból. Barkim ismerte az
idősebbeket, ők voltak a Macskák. Egyre többet lógtam az RRG fiatalabb
tagjaival. Részt vettem a rablásokban. Bementünk a suliba,
megreggeliztünk, azután buszra vagy vonatra szálltunk, és házakba törtünk
be tanítási időben. Akkor kezdtem úgy érezni, hogy végre tartozom
valahova. Mindnyájan egyenlőek voltunk, amíg beraktuk a közösbe a
rablásból származó szajrét.
Azok között, akik most felnőttként olvassák ezeket a sorokat,
néhányan talán ítélkeznek fölöttem, bűnözőnek neveznek, de ezek a dolgok
már több, mint harmincöt éve történtek. Gyerek voltam még, aki szeretetre
és elfogadásra vágyott, és ezt az utcán találtam meg. Ez volt az egyetlen
oktatás, amiben részesültem, és ezek a srácok voltak a tanáraim. Még az
idősebb gengszterek is azt tanácsolták, hogy ne csináljam ezt, járjak inkább
suliba, de nem hallgattam rájuk, pedig az utcán kijárt nekik a tisztelet. Azt
mondták, legyünk inkább az iskolában, miközben ők rabolni mentek.
Mindenki tisztelt, mert én voltam a kis pénzcsináló. Néha betörtem a
barátaim kedvéért, akiknek pénzre volt szükségük. Vettem mindenkinek
piát meg kaját. Elkezdtem galambokat vásárolni. Akinek jó madarai voltak,
arra felnéztek az emberek. És persze igyekeztem minél több dolgot lopni,
amiből aztán ruhát vehettem magamnak. Láttam, hogy egészen másként
bánnak velem, amikor megjelenek a gyapjúkabátomban és a vadonatúj
Puma cipőmben. Volt egy síruhám is sárga síszemüveggel, miközben soha
életemben nem láttam sípályát. Ha megölnek, se tudtam volna lebetűzni azt
a kurva Adidast, de azt nagyon is tudtam, milyen érzés viselni.
A Rutland galeri egyik tagja megtanított rá, hogyan kell zárakat
feltörni. Ha van egy kulcsod, amelyet be tudsz dugni a nyílásba, akkor
addig kell mozgatni benne, amíg a cilinder tönkremegy, az ajtó pedig
kinyílik. „A kurva életbe!” Mintha egy új világ nyílt volna meg előttem. Az
egyik ajtó mögött, amelyet így nyitottunk ki, ezüst evőeszközöket,
ékszereket, fegyvereket, pénzkötegeket találtunk. Egyszerre sírtunk és
nevettünk örömünkben. El sem tudtunk vinni mindent. Nem mászkálhat az
ember lopott holmival a hóna alatt az utcán, ezért telepakoltuk az
iskolatáskánkat annyi cuccal, amennyi csak belefért.
Egy nap a barátommal, Curtisszel betörtünk egy házba. Az ott élők
ugyanúgy karibiak voltak, mint Curtis. Lépkedtem a vaksötét házban,
amikor valaki megszólalt:
– Ki az? Te vagy az, drágám?
Azt hittem, Curtis szórakozik velem, próbál rám ijeszteni, ezért
válaszoltam:
– Én fegyvert és pénzt keresek, a tiéd a széf, oké?
– Micsoda, édesem?
Hirtelen rájöttem, hogy nem Curtis az, hanem az ott élő pasas. A
kanapén feküdt a nappaliban. Visszaiszkoltam az ajtóhoz.
– Curtis, nem tetszik ez nekem. Tűnjünk el innen, valaki van itthon –
mondtam.
De Curtis soha nem végzett félmunkát, vissza akarta zárni az ajtót
ahelyett, hogy simán elmenekülne. Én nem szarakodtam, menekülőre
fogtam. A tulaj kinyitotta az ajtót, és fejbe vágta Curtist, aki elterült a
földön. Azt hittem, meghalt. Egy évvel később találkoztam vele újra.
Életben volt, de az arca teljesen összeroncsolódott, olyan nagy ütést kapott.
Nem volt veszélytelen az életünk.
Amikor sikerült ezüst evőeszközöket vagy ékszereket lopnunk,
elvittük Sal boltjába a Utica és a Sterling sarkán.
Gyerek voltam még, de tudták, hogy idősebbekkel dolgozom együtt.
Az eladók a boltban tudták, hogy lopott holmival jövök, de nem féltem,
hogy átvernek, mert tisztában voltam vele, minek mi az ára. Tudtam, miért
mennyit akarok kapni.
Néha, amikor az utcán bóklásztunk, és dél körül megláttunk egy
iskolát, egyszerűen bementünk a menzára, fogtunk egy tálcát, beálltunk a
sorba, és megebédeltünk. Előfordult, hogy közben kiszúrtunk valakit,
akinek például egy iskolai gyűrű lógott a nyakában. Megettük a kaját,
visszaraktuk a tálcát, letéptük a gyűrűt a nyakából, és elrohantunk.
Igyekeztünk mindig rendes ruhában járni az utcán, mert ha egy kis
fekete kölyök koszos és lepukkant a városban, azt egyből zaklatni kezdik.
Ezért mi szépen felöltöztünk, hogy ártalmatlannak tűnjünk. Iskolatáska,
szemüveg, szép nadrág, fehér ing – mint egy katolikus nebuló.
Nagyjából egy év elteltével elkezdtem egyedül dolgozni.
Jövedelmezők voltak ezek a betörések, de az utcán lógni és zsebelni sokkal
izgalmasabb, mint üres lakásokat fosztogatni. Lekaptuk valami öregasszony
ékszereit, mire a zsaruk üldözőbe vettek, néha pedig önjelölt hősök is
felbukkantak. Sokkal kockázatosabb volt kevesebb pénzért, de imádtuk az
ezzel járó izgalmat. Ha az ember sikeres akart lenni az utcán, ahhoz
általában kellett egy partner. Néha ki se terveltem előre, csak megláttam
valakit, és összeálltam vele.
Időnként konkurencia is akadt. Felszálltam egy buszra, ahol már
lesben állt valaki arra várva, hogy kizsebelhessen néhány utast. Engem
azonban ránézésre kiszúrtak. Ezt úgy hívták, hogy „felébresztettem a
buszt”. Addig mindenki biztonságban érezte magát, de alighogy felszálltam,
a buszvezető beleszólt a mikrofonba.
– Hölgyeim és uraim, az imént felszállt egy fiatalember a buszra.
Lehet, hogy lopásra készül. Vigyázzanak az értékeikre!
Így hát kénytelen voltam leszállni a következő megállónál, de az addig
csöndben várakozó kolléga is leszállt velem együtt.
– Hülye barom, felébresztetted a buszt! – ordította. És ha idősebb volt
nálam, akkor jól összevert, és elvette az addig szerzett pénzt meg ékszereket
tőlem.
Zsebeléshez nem szívesen álltak velem össze, mert nem voltam olyan
türelmes és jó benne, mint ők. Nem szerettem azzal vesződni, hogy az
áldozat közelébe férkőzzek, és várjak a megfelelő pillanatra. Inkább az
átveréseket szerettem.
Ehhez ravasznak kellett lenni, hogy túl tudjak járni az eszükön. A
legtöbben úgy okoskodtak, hogy ha kiszúrták őket, akkor egyszerűen
odébbálltak. Én azonban nem. Volt egy nő, aki egész nap a tárcáján tartotta
a kezét, hiába figyeltük, egy pillanatra sem vette le róla. Egy ideig követtük,
aztán látványosan másfelé mentünk, de egy kissrácot hátrahagytunk, hogy
továbbra is szemmel tartsa. Amikor a nő néhány másodpercre
megnyugodott, és valami mást csinált, a kisgyerek lenyúlta a tárcáját, és
már ott sem volt. Nemsokára hallottuk a fülsiketítő ordítást:
– Ááááááá, a pénzem, a pénzem!
Úgy üvöltött, mint akit nyúznak. Szartunk rá.
A legprimitívebb módszer az aranyláncok letépése volt. Azt a metrón
alkalmaztam. Az ablak mellé ültem. Akkoriban még ki lehetett nyitni az
ablakokat a metrókocsikban. Lehúztam néhány ablakot, aztán a metró
megállt, és új emberek szálltak fel, akik leültek az ablak mellé. Leszálltam,
és amint a szerelvény lassan elindult, benyúltam az ablakon, és letéptem a
nyakláncukat. Ordítva bámultak rám az ablakon keresztül, de nem tudtak
leszállni a metróról. Megjavítottam a csatját, és néhány napig hordtam a
nyakláncot, hogy menő legyek, azután eladtam, mielőtt az idősebb fiúk
elvették volna tőlem.
Hiába lettem egyre magabiztosabb, nem tudtam, hogyan közeledjek a
lányokhoz. Kedveltem a lányokat, de abban az életkorban nem tudtam,
hogyan mondjam ezt meg nekik. Egyszer megláttam néhány lányt
ugrókötelezni, és én is szívesen beszálltam volna, ezért elkezdtem szekálni
őket, mire azok az ötödikes csajok nekem estek, és a szart is kiverték
belőlem. Én csak játszottam, de ők komolyan vették, és teljesen megleptek
vele. Túl későn jutott eszembe visszaütni. Addigra jött valaki, és
szétválasztott bennünket. Nem akartam lányokkal verekedni.
Anyám és a nővérem nem lepődtek meg azon, hogy betöréseket hajtok
végre és egyéb antiszociális dolgokat teszek azért, hogy pénzt szerezzek.
Látták a ruháimat, a nekik hozott kajákat – pizza, Burger King,
McDonald’s. Anyám tudta, hogy rosszban sántikálok, de mire rájött, már túl
késő volt. Az utca beszippantott. Anyám azt gondolta rólam, hogy bűnöző
lettem, és vagy meghalok, vagy nem viszem semmire az életben.
Valószínűleg látott más kölyköket is, akik erre az útra léptek. Bármit
elloptam volna bárkitől. Nem voltak gátlásaim.
Anyám inkább a lejmolást választotta. Kicsit kínosan éreztem magam
tőle, mert túl őszinte volt. Mindig pénzt lejmolt, nála ez volt a normális. A
nővéremnek sok pénzt adtam a lakásra, hogy segítsek anyámnak. Néha
anyámnak is adtam egy-egy százast, de soha nem adta vissza. Nem tisztelt
annyira.
– Mama, tartozol nekem – mondtam.
– Te tartozol nekem az életeddel, kölyök – felelte. – Tőlem aztán nem
látsz viszont egy vasat sem.
A környékbeli nagyobb fiúk tudták, hogy lopásból élek, ezért
rendszeresen elszedték a pénzemet, az ékszereimet, a cipőmet, én pedig
nem mertem elmondani anyámnak. Nem tudtam, mitévő legyek.
Megvertek, ellopták a madaraimat, és tudták, hogy következmények nélkül
terrorizálhatnak. Barkim nem tanított meg verekedni. Csak arra tanított
meg, hogy rendes ruhában járjak és mossam meg a seggem. Általában
amikor valaki rám kiabált vagy kergetni kezdett az utcán, eldobtam, ami a
kezemben volt, és futásnak eredtem. De most már egyre inkább célponttá
váltam.
 Ahogy nagyobb lettem, mindig a figyelem középpontjába akartam
kerülni. Azt akartam, hogy nekem legyen a legmenőbb dumám: „Én vagyok
itt a legnagyobb játékos, bazmeg, nekem vannak a legjobb madaraim.” Az
utca királya akartam lenni, aki bárkit kidumál a cipőjéből, de túl félénk és
ügyetlen voltam hozzá. Amikor megpróbáltam így beszélni, valaki mindig
tarkón vágott, és rám szólt:
– Kussoljál, nigger.
De az első utcai verekedésem alkalmával belekóstolhattam, milyen
bódító tud lenni a közönség rajongása.
Egy nap Crown Heightsban voltunk, és egy idősebb fazonnal
kirámoltunk egy házat. Találtunk 2200 dollárt készpénzben, amiből 600-at
nekem adott. Azonnal elmentem a kisállat-kereskedésbe, és egy százasért
madarakat vettem. Berakták nekem egy ládába őket, a tulaj pedig segített
felszállni a metróra. Amikor leszálltam, szóltam az egyik környékbeli
srácnak, hogy segítsen hazacipelni őket abba a lebontásra ítélt épületbe,
ahol a galambjaimat rejtegettem. De aztán az a fiú elment, és szólt néhány
nagyobb kölyöknek a madaraimról. Végül egy Gary Flowers nevű srác a
barátaival ki akart rabolni. Anyám vette észre, hogy a madaraim körül
mókolnak valamit, és szólt nekem, mire kirohantam az utcára, és
feltartóztattam őket. Amikor megláttak, elengedték a madarakat, kivéve ez
a Gary nevű srác, aki a kabátja alá rejtette az egyiket. Addigra jókora tömeg
gyűlt körénk.
– Add vissza a madaramat – követeltem.
Gary előhúzta a galambot a kabátja alól.
– A madarat akarod? Ezt a madarat, bazmeg? – Egy mozdulattal
kitekerte a galamb nyakát, és hozzám vágta, összevérezve vele az arcomat
és a pólómat.
– Üsd meg, Mike – biztatott az egyik barátom. – Ne félj, üsd meg!
Mindig túl gyáva voltam ahhoz, hogy verekedjek. De volt a környéken
egy Wise nevű idősebb fazon, aki korábban a Rendőri Sportegyletben
bokszolt. Általában együtt füvezett velünk, és amikor betépett, elkezdett
egyedül árnyékolni. Sokat néztem a mozdulatait, mindig hívott, hogy álljak
ki ellene bokszolni, de nem mertem, még úgy se, hogy csak nyitott tenyérrel
ütjük meg egymást. A stílusára azonban emlékeztem.
Így hát döntöttem. Ám legyen, bazmeg. A barátaim ledöbbentek. Nem
tudtam, mit csinálok, de eleresztettem néhány ütést, és az egyik talált, Gary
pedig elterült a földön. Wise mindig szökdécselt árnyékolás közben, ezért
miután kiütöttem Garyt, én is szökdécselni kezdtem, mert menő dolognak
éreztem. Gyakorlatilag az egész háztömb végignézte megdicsőülésemet.
Mindenki tapsolt és éljenzett. Hihetetlen érzés volt még úgy is, hogy a
szívem majd kiugrott a mellkasomból.
– Ez a nigger szökdel – nevetett az egyik srác. Megpróbálkoztam a
híres Ali-sasszéval is, sikertelenül. De jó érzéssel töltött el, hogy kiálltam
magamért, mindenki engem tapsol, és velem pacsizik. Azt hiszem, a félénk
felszín alatt mindig is egy robbanékony srác voltam, aki szeret másokat
szórakoztatni.
A tisztelet új szintjét kezdtem kiérdemelni az utcán. Már nem azt
kérdezték anyámtól, hogy „Játszhat velünk Mike?”, hanem azt, hogy „Mike
Tyson játszhat velünk?” Ellenfeleket hoztak nekem, hogy verekedjek velük,
és fogadásokat kötöttek rám. Lett egy új bevételi forrásom. Más
környékekről is jöttek megküzdeni velem. Sok csatát megnyertem. De még
amikor veszítettem, a győztes akkor is le volt nyűgözve:
– A kurva életbe! Te tényleg csak tizenegy vagy?
Így kezdtem nevet szerezni magamnak Brooklynban. Bárkivel kiálltam
verekedni – felnőttekkel is, bárkivel. De mi nem tartottuk be a queensberryi
szabályokat. Ha valakinek szétrúgtam a seggét, az még nem feltétlenül
jelentette a párviadal végét. Ha az ellenfél nem tudott legyőzni ököllel,
előfordult, hogy más utat választott, visszajött a barátaival, és
baseballütőkkel vett elégtételt.
Elkezdtem bosszút állni a korábbi verésekért egykori kínzóimon. Az
utcán lófráltam a barátaimmal, és előfordult, hogy megláttam valakit, aki
évekkel azelőtt megvert és kifosztott. Ha bement egy boltba vásárolni,
utánamentem, kivonszoltam az utcára, és ököllel nekiestem. A barátaimnak
csak annyit mondtam, hogy rühellem azt a faszszopót, mire ők is beszálltak,
letépték a kibaszott ruháit, és szarrá verték. A srác, aki elvette a
szemüvegemet? Az utca közepén vertem össze, mint egy nyomorult
korcsot, amiért annak idején megalázott. Lehet, hogy ő már el is felejtette
addigra, de én nem.
Újdonsült magabiztosságommal és a képességgel, hogy kiálljak
magamért, a bűnözésben is szintet léptem. Egyre vakmerőbb és
szemtelenebb lettem. Arra vetemedtem, hogy a saját környékemen lopjak.
Azt gondoltam, mindenki ezt csinálja. Nem értettem az utca szabályait. Azt
hittem, mindenki szabad préda, elvégre én is szabad préda voltam
mindenkinek. Nem tudtam, hogy vannak emberek, akikkel egyszerűen nem
szívózunk.
Egy bérházban laktunk, én pedig az összes lakásba betörtem az
épületben. Sosem jöttek rá, hogy én voltam az. Némelyik közülük anyám
barátnője volt. Megkapták a segélyt, vettek valami piát, azután átjöttek
anyámhoz inni meg beszélgetni. Én bementem a szobámba, azután
kimásztam a tűzlétrára, betörtem a lakásukba, és kirámoltam. Amikor az
illető hazament, felfedezte a betörést, és sikoltozva jött vissza.
– Lorna, Lorna, mindenemet elvitték. Még a bébiételeket is, mindent!
Miután elment, anyám bejött a szobámba.
– Tudom, hogy te voltál. Mit csináltál?
– Mama, nem én voltam. Nézz körül – mondtam, mert a kaját meg a
többi zsákmányt felvittem a tetőre, ahonnan később majd elhozzuk a
barátaimmal. – Hogy csinálhattam volna bármit is? Itt voltam a szobámban,
nem csináltam semmit.
– Ha nem te voltál, akkor fogadni mernék, hogy tudod, ki volt, te
tolvaj – ordította az anyám. – Mocskos tolvaj vagy! Én soha életemben nem
loptam semmit. Nem tudom, kitől tanultad, te tolvaj!
Ó, Istenem. Hihetetlen, hogy a saját anyám így beszélt velem. A
családom soha nem hitt bennem, egyetlen pillanatig sem. Meg voltak
győződve róla, hogy bűnöző lesz belőlem. Korábban senki nem csinált
ilyesmit a családomban. A nővérem állandóan azzal cukkolt: „Vajon melyik
madár nem tud repülni? Amelyik kalitkába kerül. Sittes madár! Sittes
madár!”
Egyszer anyámmal tartottam, amikor meglátogatta a barátnőjét, Viát.
Via férje is olyan nagyzoló, pénzes fazon volt. Lefeküdt aludni, én pedig
kihúztam a tárcáját a zsebéből, és elvettem belőle a pénzt. Amikor
felébredt, csúnyán összeverte Viát, mert azt hitte, ő lopta meg. Mindenki
utált a környéken. Aki pedig nem utált, az irigy volt rám. Még a barátaim is.
Mert semmitől sem riadtam vissza.
Hihetetlen érzés volt. Ha valakinek le akartam tépni a nyakláncát, nem
számított, hogy közben lerántom a padlóra, és feje minden lépcsőfokon
koppan, bumm, bumm. Érdekelt? Nem, kellett az a nyaklánc. Szart se
tudtam az együttérzésről. Honnan tudtam volna? Velem soha senki nem volt
együtt érző. Csak akkor éreztem valami együttérzéshez hasonlót, amikor
valamelyik barátomat meglőtték vagy megszúrták egy betörés során.
Olyankor szomorú voltam.
 De akkor is folytattam. Az ember azt hiszi, hogy sebezhetetlen, hogy
ez vele nem történhet meg, csak másokkal. Képtelen voltam leállni.
Tudtam, hogy akár meg is halhatok, de nem érdekelt. Nem számoltam
azzal, hogy megérem a tizenhatodik születésnapomat, akkor meg mire
spóroljak? A bátyám, Rodney nemrég azt mondta valakinek, hogy én
vagyok a legbátrabb ember, akit ismer. De én sose tartottam bátornak
magam. Voltak bátor barátaim, akiket meglőttek, amikor az értékeiket
védték, akik nem adták oda az ékszereiket, az órájukat vagy a
motorbiciklijüket, amikor kirabolták őket. Őket övezte a legnagyobb
tisztelet a környéken. Nem tudom, én bátor vagyok-e, de láttam bátor
embereket. Mindig is inkább őrültnek tartottam magam, mint bátornak.
Lőttem úgy emberekre a nyílt utcán, hogy anyám közben az ablakból
nézett. Agyatlan voltam. Rodney ezt bátorságnak gondolta, de inkább a
gondolkodás hiánya volt. Szélsőséges voltam.
Minden ismerősöm ezt az életet élte. Még akiknek volt munkája, azok
is sumákoltak mellette. Vagy drogot árultak, vagy betörésekben utaztak.
Mint valami videójátékban, ahol a zsaruk a rossz fiúk, a rablók és a
szélhámosok pedig a jók. Ha senkit nem bántottál, senki nem állt szóba
veled. Elkönyveltek kispolgárnak. Ha elkövettél valamit, az volt a normális.
Ha valakivel problémád akadt, ököllel intéztétek el. Abból tudták, hogy te
is közéjük tartozol. Nekem ez olyan jól sikerült, hogy az összes mocskos
gennyláda ismerte a nevemet.

A dolgok kezdtek eldurvulni. Egyre közelebbi kapcsolatba kerültem a

rendőrséggel. Brownsville-ben nem számított rendkívüli eseménynek, ha
rálőttek az emberre. Kockáztunk az egyik sikátorban, egyszer megjelent
néhány fazon, és tüzelni kezdett az egyik srácra. Más bandák néha
áthajtottak motorral a területünkön, és bumm, bumm, eleresztettek néhány
lövést. Tudtuk, melyik banda merrefelé szokott lógni, ezért bizonyos
helyeket kerültünk.
De az egészen más, amikor a zsaruk nyitnak tüzet rád. Egy nap néhány
haverommal éppen az Amboy Streeten lófráltunk az ékszerüzlet előtt,
amikor megláttuk, hogy az ékszerész egy ládát cipel. Kikaptam a ládát a
kezéből, és futásnak eredtünk. Már közel jártunk a saját háztömbünkhöz,
amikor kocsi fékezett mögöttünk csikorgó kerekekkel, civil ruhás rendőrök
ugrottak ki belőle, és bumm, bumm, tüzelni kezdtek ránk. Berohantam egy
elhagyatott épületbe, ahol sokat lógtunk, és tudtam, hogy üres. Úgy
ismertem azt az épületet, mint a tenyeremet. Tudtam, hol vannak rések a
falon, hogy lehet feljutni a tetőre, és egy lyukon keresztül hogyan
mászhatok vissza a mennyezet fölötti gerendákra. Felmásztam a
gerendákra, onnan szemmel tudtam tartani mindenkit, aki alattam mászkál.
Láttam a zsarukat, ahogy bejöttek az épületbe. Nekiálltak átkutatni a
földszintet, fegyverrel a kézben, és az egyikük azonnal bele is esett egy
lyukba a padlón.
– A kurva élet baszná meg ezeket a rohadt kölyköket, amiért itt kell
szarakodnom miattuk – káromkodott. – Kinyírom ezeket a kis geciket.
Hallgattam a fehér zsaruk szövegelését, és magamban nevettem rajtuk.
Az épület olyan ramaty állapotban volt, hogy a zsaruk nem mertek feljebb
jönni, mert a lépcsők leszakadtak volna alattuk. De arra volt némi esély,
hogy meglátnak a gerendákon bujkálni, és szitává lövik a seggem.
Megfordult a fejemben, hogy a tetőről átugrom a szomszédos épületre, de
az egy háromméteres ugrás lett volna.
Ezért inkább felmentem a tetőre, ahol ott volt egy barátom, akivel egy
házban laktunk. Térden állva kuporogtam, mert féltem, hogy ha felállok, a
zsaruk meglátnak az utcáról, de a barátom mindenről részletesen
tájékoztatott.
– Nyugi, Mike. Már kijöttek az épületből. De még mindig téged
keresnek. Jó sok rendőrautó áll odalenn – közvetített.
Úgy éreztem, mintha egy örökkévalóságig várakoznék azon a tetőn.
– Leléptek, Mike. Leléptek – mondta végül a barátom.
Így hát én is lemásztam a tetőről, de egy ideig még nem merészkedtem
ki az épületből. A barátaim körbeszaglásztak a háztömb körül, ellenőrizték,
nem rejtőztek-e el a zsaruk valahol.
– Várj még egy kicsit, Mike – mondta a barátom. Végül szólt, hogy
tiszta a levegő. Nagy mázlim volt, hogy megúsztam ezt a helyzetet. Az
ékszeres ládika, amelyet elloptunk, tele volt drága karórákkal, medálokkal,
karkötőkkel, gyémántokkal, rubinokkal. Két hétbe telt, mire sikerült
mindenen túladnunk. A szajré egyik felét itt adtuk el, a többit a város másik
részén.
Ennyi betörés meg tolvajlás után a sors fintora, hogy először egy lopott
hitelkártya miatt tartóztattak le. Tízéves voltam akkor. Nyilvánvalóan túl
fiatalnak tűntem ahhoz, hogy saját hitelkártyám legyen, ezért ilyenkor
magammal vittem egy idősebb fiút is az üzletbe, és mondtam neki, hogy
vegye meg ezt meg azt, meg amazt, és magának is válasszon valamit.
Később pedig eladtuk a kártyát valami idősebb fazonnak.
De egy alkalommal a Belmont Avenue-n, egy helyi üzletben
próbáltunk fizetni a kártyával. Rendesen fel voltunk öltözve, de egyszerűen
túl fiatalnak látszottunk ahhoz, hogy saját hitelkártyánk lehessen.
Kiválasztottuk a ruhákat meg a cipőket, odavittük őket a pulthoz, és átadtuk
a kártyát az eladónak. Ránézett, elnézést kért egy pillanatra, és telefonált
egyet. Mire felocsúdtunk, már félbe is vágta a kártyát, megjelentek a
zsaruk, és letartóztattak bennünket.
Bevittek a helyi rendőrőrsre. Anyámnak nem volt telefonja, ezért őt is
behozták. Ordítva lépett be, és ott helyben nekiállt ütlegelni. Mire
betöltöttem a tizenkettőt, az efféle szituációk mindennapossá váltak. Meg
kellett jelennem a bíróság előtt a letartóztatások miatt, de börtönbe nem
kerültem, mert kiskorú voltam.
Utáltam, amikor anyám bejön a rendőrségre, és nekem esik. Utána a
barátnőivel mindig lerészegedett, és arról mesélt, hogy a szart is kiverte
belőlem. Én a sarokba húzódva kuporogtam, nehogy megint ütlegelni
kezdjen. Sokkoló élmény volt. A mai napig a sarkokat lesem fél szemmel
minden helyiségben, mert arra a rengeteg verésre emlékeztetnek, amit
anyámtól kaptam. Gondolkodás nélkül ütött-vert a boltban, az utcán, az
osztálytársaim előtt vagy a bíróságon. A rendőrség nem bánta. Egyszer
feljelentést akartak tenni ellenem, amikor anyám beviharzott, nekem esett,
és olyan csúnyán összevert, hogy a rendőrök végül meg se írták a
feljelentést.
Néha még akkor is megvert, amikor igazam volt. Egyszer, tizenegy
éves koromban, kockáztam a sarkon. Egy tizennyolc év körüli fazon ellen
játszottam. Aznap nagyon jól ment a játék, a barátaim közben rám fogadtak.
Lefogyott a pénzem 200 dollárra, de aztán hatszor egymás után kidobtam a
számaimat. 600 dollárt nyertem a fickótól.
– Dobj még egyet. Felteszem az órámat – mondta.
Bumm, 4-5-6-ot dobtam.
– Ma nem tudsz legyőzni – mondtam. – Ide az órádat.
– Nem kapsz te tőlem szart se – felelte, azzal megpróbálta visszavenni
a pénzt, amit nyertem tőle. Megharaptam a kezét. Fejbe vágtam egy kővel,
és birkózni kezdtünk. Anyám két barátnője meglátott minket, és a
lakásunkhoz rohantak.
– A fiad egy felnőtt férfival verekszik – kiabálták.
 Anyám leviharzott hozzánk. Az ott álló felnőttek nem avatkoztak
közbe, mert ők is a pénzüket akarták. Ha az a pasas megússza, nekik sem
kell fizetniük. Szóval nagyban csépeltük egymást azzal a fickóval, amikor
anyám közénk ugrott, elkapta a kezemet, lekevert egy pofont, és a földre
lökött.
– Miért verekszel ezzel az emberrel? – ordította. – Mi rosszat tette
neked? Elnézést, uram – fordult a másikhoz.
– Vissza akarta venni a pénzét – tiltakoztam.
Anyám elvette tőlem a pénzt, odaadta a pasasnak, és felpofozott.
– Elnézést, uram – mondta ismét.
– Megöllek, te faszszopó! – kiabáltam, miközben anyám elvonszolt
onnan.
Minden verést megérdemeltem, amit kaptam. Menő srác akartam lenni
az utcán, aki ékszereket hord, pénz van a zsebében, mint az idősebbek, akik
tizenöt évesen már csajoznak. A lányok akkor még nem érdekeltek annyira,
inkább a ruhákra hajtottam, és arra, hogy odafigyeljenek rám.
Addigra anyám már teljesen lemondott rólam. Jól ismerték a
környéken, és tudott ékesszólóan beszélni, amikor szüksége volt rá. A
másik két gyereke képes volt megtanulni, hogyan kell viselkedni és
beilleszkedni. Aztán jöttem én. Én voltam az egyetlen, aki nem tanult meg
írni-olvasni. Képtelen voltam felfogni.
– Miért nem tudod megtanulni? – kérdezgette. – Mi nem stimmel
veled?
Biztosan azt hitte, hogy értelmi fogyatékos vagyok. Kiskoromban
elvitt a Lee Avenue-ra, ahol mindenféle pszichológiai felméréseket
végeztek rajtam. Gyerekként hangosan beszéltem magamban. A ’70-es
években ezt nem tartották normálisnak.
Miután letartóztattak, a bíróság kötelezett, hogy speciális kisegítő
iskolába járjak. A kisegítő iskola olyan volt, mint egy börtön. Bezártak, és
addig nem engedtek ki, amíg véget nem ért a tanítás. Begyűjtötték az összes
antiszociális meg elmebeteg kölyköt. Azt kellett volna tennünk, amit
mondanak, de én senkinek sem fogadtam szót, a szemükbe köptem.
Kaptunk pénzt buszjegyre a suliba meg vissza, de én elvettem a többi
gyerektől, és azzal játszottam. Még a tanárokat is kizsebeltem, és másnap
abban a ruhában mentem iskolába, amelyet a tőlük lopott pénzből vettem.
Sok elvetemültséget csináltam.
 Azt mondták, hiperaktív vagyok, és Thorazine-t kaptam. A Ritalint
kihagyták, és egyből a Thorazine-nal kezdték, ezt adták az ilyen kis fekete
anyaszomorítóknak a 70-es években. A Thorazine kábítószer. Csak ültem
tőle, bámultam ki a fejemből, és képtelen voltam megmozdulni. Teljesen
leszedáltak vele, mindent hallottam, de annyira ki voltam ütve, hogy zombi
lettem. Nem kértem enni, csak hozták a kaját, amikor eljött az ideje.
– Nem kell kimenned vécére? – kérdezték. Mire én:
– De, igen.
Azt sem tudtam, mikor kell hugyoznom.
Amikor bevettem azt a szart, hazaküldtek a suliból. Otthon hevertem,
bámultam a tévében a Rocky és barátait. Anyám azt hitte, valami nem
stimmel a fiával, de egyszerűen csak egy elvetemült kölyök voltam.
Félrediagnosztizáltak, valószínűleg kicsit át is vertek, de sose szívtam
mellre, ha rossz diagnózist állítottak fel rólam. Mindig azt gondoltam, hogy
azért történnek a rossz dolgok, mert valami nem stimmel velem.
A kisegítő iskolába nemcsak zombikat és elmebetegeket küldtek,
hanem bűnözőket is. Így a különböző környékeken élő bűnözők
összeismerkedhettek egymással. Kimentünk a Times Square-re zsebelni, és
találkoztunk az összes fiúval a sulinkból, mind báránybőr kabátban, menő
cuccokban, tele pénzzel. Ugyanazt csinálták, amit mi. 1977-ben is a Times
Square-en lógtunk, amikor felismertem néhány srácot a régi környékünkről,
Bed-Stuyból. Beszélgettünk egy kicsit, aztán láttam, hogy egyikük lenyúlta
egy prosti tárcáját. A csaj dühbe gurult, és az arcomba vágta a kávéját.
Megindultak felénk a zsaruk, mire a barátommal, Bobbal leléptünk.
Berohantunk egy felnőttmoziba, hogy elrejtőzzünk, de nem sokkal később
megjelent a kurva is a zsarukkal.
– Ők azok – mutatott Bobra és rám.
– Én? Nem csináltam semmit – tiltakoztam, de a zsaruk kitereltek
bennünket, és beültettek a kocsijukba.
Az az őrült kurva azonban ezzel még nem végzett. Benyúlt a hátsó
ablakon, és végigszántotta az arcomat a hosszú körmeivel.
Bevittek minket a belvárosi rendőrőrsre. Ahogy elhajtottunk a Times
Square-ről, láttam a barátaimat Bed-Stuyból, köztük azt a srácot is, aki az
egész balhét csinálta, végignézték, ahogy elvisznek minket. Nem ez volt az
első alkalom, hogy letartóztattak, ismertem már a dörgést. De belenéztek az
aktámba, megállapították, hogy túl sokszor hoztak már be, ezért egyenesen
Spoffordba küldtek.
 Spofford egy javítóintézet volt Bronx Hunts Point nevű részén.
Hallottam már horrorsztorikat róla – a rabok és a személyzet kiosztotta
verésekről –, ezért nem voltam túlságosan feldobva, hogy odavisznek.
Kiutalták a benti ruhámat, azután kaptam egy egyszemélyes zárkát, és
lefeküdtem aludni. Másnap reggel be voltam szarva. Fogalmam sem volt,
mi vár rám ezen a helyen. De ahogy beléptem az étkezőbe reggelizni,
mintha egy osztálytalálkozóra érkeztem volna. Azonnal megláttam a
barátomat, Curtist, akivel annak idején betörtünk abba a házba, és akit
kiütött a tulaj. Aztán észrevettem az összes többi egykori partneremet is.
– Nyugi – mondtam magamnak. – Mindenki itt van.
Attól fogva folyamatosan ingáztam Spofford és a kinti világ között.
Mintha csak üdülni jártam volna oda. Az egyik alkalommal betereltek
bennünket a nagyterembe, ahol végignéztük A legnagyobb ököl című filmet
Muhammad Aliról. Amikor véget ért, mindnyájan tapsolni kezdtünk, majd
teljesen ledöbbentünk, amikor maga Ali sétált ki a színpadra. Hatalmas volt.
Meg sem kellett szólalnia – amint megláttam, azonnal arra gondoltam:
olyan akarok lenni, mint ő. Ösztönző beszédet tartott nekünk. Fogalmam
sem volt, mit akarok kezdeni az életemmel, csak azt tudtam, hogy olyan
akarok lenni, mint ő. Fura, hogy az emberek manapság már nem használják
ezt a kifejezést. Ha látnak egy remek bokszmeccset, talán azt mondják:
„Bokszoló akarok lenni.” De senki nem mondja azt, hogy „Olyan akarok
lenni, mint ő.” Nem sok Ali van a világon. Ott, abban a pillanatban
eldöntöttem, hogy nagyszerű akarok lenni. Nem tudtam, mit fogok csinálni,
de eldöntöttem, hogy azt akarom, az emberek úgy nézzenek rám, ahogyan
én néztem akkor Alira.
Ne értsenek félre. Nem az történt, hogy kikerültem Spoffordból, és
azonnal száznyolcvan fokos fordulatot vette az életem. Továbbra is kis
csatornapatkány maradtam. Az otthoni helyzetem tovább romlott. A sok
letartóztatás, a kisegítő iskola és a gyógyszerek miatt anyám minden addigi
bizalmát elveszítette bennem. Nem mintha korábban olyan sok lett volna,
már csecsemőként sem nagyon bízott bennem. De tudom, hogy valamelyik
orvos, valami rasszista seggfej, aki azt mondta, hogy valami nem stimmel
velem, és visszamaradtam a fejlődésben, megfosztotta anyámat minden
velem kapcsolatos reményétől. Tőlem pedig ellopta ezzel a szeretet és a
biztonság utolsó megmaradt morzsáit is.
Nem emlékszem, hogy anyám valaha büszke lett volna rám. Sosem
nyílt rá lehetőségem, hogy beszélgessek vele, hogy megismerjem.
Szakmailag ez nem volt hatással rám, de pszichológiailag és érzelmileg
teljesen taccsra vágott. Amikor a barátaimnál voltam, láttam, ahogy az
anyjuk megpuszilja őket. Engem sosem puszilt meg az anyám. Azt
gondolhatnák, hogy azért biztosan kedvelt, ha megengedte, hogy tizenöt
éves koromig egy ágyban aludjak vele, de állandóan be volt rúgva.
Mivel bekerültem a rendszerbe, a hatóságok úgy döntöttek, közösségi
otthonokban helyeznek el, hogy jó útra térítsenek. Összeszedtek egy rakás
elvetemült, bántalmazott, pszichopata kölyköt, és benyomták őket egy
otthonba, ahol olyan emberek vigyáztak ránk, akik az államtól kapták a
fizetésüket. Értelmetlen volt az egész. Sehol nem bírtam tovább két napnál.
Fogtam magam, és megszöktem. Egyszer Long Islandre kerültem egy
otthonba, Brentwoodba. Hazatelefonáltam, és elpanaszoltam anyámnak,
hogy nincs füvem, mire szólt Rodneynak, hogy vegyen nekem, és hozza el.
Anyám ilyesmire mindig kapható volt.
Végül Mount Lorettóba küldtek, egy Staten Islanden létesített
intézménybe, de engem senki sem tudott megváltoztatni. A Staten Island
kompján utazókat zsebeltem ki. Sosem tudhatja az ember, ki az, akit
kizsebel. Néha rossz embertől lop, valami nagypályás faszszopótól, aki
vissza akarja kapni a pénzét. És elégtételt vesz mindenkin.
– Ki lopta el a szájba baszott pénzemet? – ordította.
Ütni kezdett mindenkit, akit csak ért, úgy kellett lefogni. A barátomat,
aki kizsebelte, jól seggbe rúgta, pedig nem tudta, hogy ő volt az elkövető.
Röhögve szálltunk le a kompról, mert nálunk volt a pénze. A barátom is
nevetett, pedig közben csorogtak a könnyei a fájdalomtól. Ha az a pasas
megtudja, hogy mi loptuk meg, bedobott volna minket a vízbe. Rémisztő
belegondolni, miféle életet éltem. Uramisten, ki is nyírhatott volna
bennünket, úgy őrjöngött.
A Staten Island-i javítóból 1978 elején engedtek ki, és visszamentem
Brownsville-be. Hallottam, hogy sok barátomat megölték olyan apróságok
miatt, mint néhány ékszer vagy pár száz dollár. Kicsit aggasztott a dolog, de
ez nem gátolt meg abban, hogy folytassam a betöréseket és a lopásokat.
Láttam azokat az idősebb srácokat, akikre felnéztem, láttam a
felemelkedésüket, de láttam a buktatókat is az úton. Láttam, ahogy
kíméletlenül összeverik őket egy-egy lebukás után. De képtelenek voltak
abbahagyni, a vérükben volt.
A környék egyre veszélyesebbé vált, engem pedig egyre jobban
utáltak. Mindössze tizenegy éves voltam, de előfordult, hogy mentem
valahová, mert dolgom volt, amikor egy háztulajdonos vagy boltvezető
meglátott, felkapott egy követ, és hozzám vágta.
– A tolvaj kurva anyádat! – kiabálták.
Látták a drága ruháimat, és tudták, hogy én vagyok az a nigger, aki
tőlük lop. Egyszer megálltam egy ház előtt, hogy váltsak néhány szót egy
barátommal, amikor egy Nicky nevű srác előjött puskával a kezében, a
haverjánál meg pisztoly volt. A haverja előhúzta a pisztolyt, Nicky pedig a
péniszemre irányította a puskát.
– Idehallgass, kis nigger, ha még egyszer meghallom, hogy felmész
arra a kibaszott tetőre, szétbaszlak. Ha még egyszer meglátlak errefelé,
szitává lövöm a golyóidat – mondta.
Azt se tudtam, ki a faszom ez a srác, de ő szemmel láthatólag tudta,
hogy én ki vagyok. A legelképesztőbb az egészben, hogy ez teljesen
hétköznapi eseménynek számított az életemben.
Néhány hónappal azelőtt, hogy betöltöttem volna a tizenhármat, ismét
letartóztattak lopott holmi birtoklásáért. New York City összes
javítóintézetét megjártam már, ezért megvizsgáltak, és úgy döntöttek, hogy
elküldenek a Tryon Fiúiskolába, egy fiatalkorú bűnözőknek létesített
intézetbe New York állam északi részén, Albanytól nagyjából egy órányi
kocsiútra északnyugat felé.
Anyám örült, amikor megtudta, hogy elutazom. Addigra már odáig
fajultak a dolgok, hogy felnőtt férfiak jelentek meg a lakásunkban, és
engem kerestek.
– Az öcséd egy mocskos kis faszszopó. Kinyírom, ha megtalálom –
mondták a nővéremnek.
– Mike még csak egy kölyök – felelte Denise. – Ugyan mit csinált,
elszerette a feleségedet?
El tudják ezt képzelni? Felnőtt férfiak keresnek, hogy megöljenek egy
tizenkét éves gyereket. Durva, nem? Nem csoda, hogy anyám teljesen
lemondott rólam.
 2

Az, hogy állami javítóintézetbe küldtek, nem sok jót jelentett. Most már a
nagyfiúk közé kerültem. Ők keményebb figurák voltak, mint a srácok
Spoffordban. De Tryon nem volt rossz hely. Kis faházak álltak egymás
mellett, ahonnan ki lehetett menni kosarazni vagy az edzőterembe. Én
azonban rögtön bajba kerültem. Állandóan dühös voltam. Úgy viselkedtem,
mint egy harapós kutya. Mindenkibe belekötöttem, fennen hirdettem, hogy
Brooklynból jöttem, és velem senki nem szarakodhat.
Egy nap éppen órára igyekeztem, amikor a folyosón elment mellettem
egy fickó. Játszotta a kemény legényt, mint valami gyilkos, és amikor
elhaladt mellettem, látta, hogy a kezemben fogom a sapkámat. Rántott
egyet rajta, miközben ment tovább. Nem ismertem, de tiszteletlenül
viselkedett velem. Negyvenöt percig ültem az órámon, és azon törtem a
fejem, hogyan fogom kinyírni azt a fazont, amiért meghúzta a sapkámat.
Amikor az óra véget ért, kimentem a teremből, és megláttam, hogy a
barátaival áll az ajtónál.
Ő a te embered, Mike – gondoltam. Odamentem hozzá. Zsebre dugott
kézzel nézett rám, mintha semmitől nem kellene tartania – mint aki
elfelejtette, hogy negyvenöt perccel korábban megrángatta a sapkámat.
Dúvadként rontottam neki.
Megbilincseltek, és Elmwoodba küldtek, ami egy zárt faház volt a
javíthatatlan kölykök számára. Elmwoodtól mindenkit kivert a víz.
Nagydarab, keménykötésű őrök dolgoztak ott. Amikor áthoztak valakit
onnan, az mindig bilincsben volt, és két őr kísérte.
Hétvégente azok a kölykök, akik jó magaviseletükért kimenőt kaptak
Elmwoodból néhány órára, rendre törött orral, letört fogakkal, felrepedt
szájjal, repedt bordával tértek vissza – alaposan helybenhagyták őket.
Eleinte azt gondoltam, az őrök verték össze őket, mert akkoriban még senki
nem hívta az Egészségügyi Minisztériumot vagy a Gyermekjóléti
Szolgálatot, ha egy javítóintézet őrei bántottak a rájuk bízott gyerekeket. De
ahogy szóba elegyedtem ezekkel a srácokkal, kiderült, hogy boldogok.
– Igen, haver, majdnem elkaptuk, majdnem sikerült kiütnünk –
mesélték nevetve.
Fogalmam sem volt, miről beszélnek, ezért elmondták. Mr. Stewarttal,
az egyik tanácsadóval bokszoltak. Bobby Stewart kemény ír pasas volt,
nagyjából 80 kg lehetett, és egykor profi bokszoló volt. Amatőrként
országos bajnoki címet szerzett. Amikor átvittek Elmwoodba, az őrök
mesélték, hogy van ott egy volt bokszbajnok, aki bokszolni tanítja a
gyerekeket. Azok az őrök, akik ezt elmondták, kedvesek voltak hozzám, és
szerettem volna találkozni a bokszolóval, mert azt reméltem, ő is az lesz.
Egy este a szobámban voltam, amikor valaki hangosan, fenyegetően
bekopogott az ajtón. Kinyitottam, és Mr. Stewart állt előttem.
– Hé, seggfej, hallom, beszélni akarsz velem – vakkantotta.
– Bunyós akarok lenni – mondtam.
– Akárcsak a többiek. De nem elég tökösek ahhoz, hogy dolgozzanak
is érte – mondta. – Ha összeszeded magad, nem leszel ekkora seggfej, és
mutatsz némi tiszteletet mások iránt, akkor talán dolgozom veled.
Összeszedtem magam. Ha tanulásról van szó, lehet, hogy én vagyok a
leghülyébb a világon, de attól fogva mindenkivel úgy beszéltem, hogy
„Igen, uram” vagy „Nem, asszonyom”, hogy kiérdemeljek egy menetet
Stewart ellen. Egy hónapomba telt, de végül sikerült. Mindenki kíváncsi
volt rá, hogy szét tudom-e rúgni a seggét. Biztosra vettem, hogy szarrá
fogom verni, és én leszek a sztár.
Azonnal nekirontottam, ütöttem jobbal-ballal, ő pedig fedezékbe
húzódott. Egy ideig keményen püföltem, aztán hirtelen oldalra lépett, és
bumm, gyomorszájon vágott.
– Uggghhh, uggghhh.
Kihánytam mindent, amit az elmúlt két évben ettem. Teljesen
ledöbbentem. Mi a faszom volt ez? Lószart se tudtam akkor még a bokszról.
Most már tudom, hogy ha gyomorszájon vágnak, az ember néhány
másodpercig nem kap levegőt, de aztán ez elmúlik. Akkor még ezt nem
tudtam. Tényleg azt hittem, hogy soha többé nem fogok tudni lélegezni, és
meghalok. Kétségbeesetten próbáltam levegőt venni, de csak hányni bírtam.
Borzalmas volt.
– Kelj fel, és sétáld le – mordult rám.
Miután mindenki elment, alázatosan odaléptem hozzá.
 – Elnézést, uram, megtanítana rá, hogy kell ezt csinálni? – kérdeztem.
Az járt a fejemben, hogy ha visszamegyek Brownsville-be, és így
gyomorszájon vágok valami faszszopót, az kiterül, én pedig addig ki tudom
zsebelni. Akkoriban képtelen voltam másra gondolni. Stewart megláthatott
bennem valamit, mert a második alkalom után így szólt:
– Lenne kedved komolyan foglalkozni ezzel?
Így hát elkezdtük a rendszeres edzéseket. Utána pedig visszamentem a
szobámba, és egész éjjel árnyékoltam. Egyre jobb lettem. Akkor nem
tudtam, de az egyik edzésünkkor eltaláltam Bobbyt egy gyors egyenessel,
amitől eltört az orra, és majdnem ki is feküdt. Egy hétig betegszabadságon
volt, amíg felgyógyult belőle.
Néhány hónapnyi edzés után felhívtam anyámat, és átadtam Bobbynak
a kagylót, hogy beszéljen vele.
– Mondja el neki, mondja el – kérleltem.
Azt akartam, hogy mondja el neki, milyen jó vagyok. Azt akartam,
hogy anyám megtudja, van valami, amire képes vagyok. Úgy gondoltam, ha
egy fehér embertől hallja, annak hinni fog. De anyám azt felelte, nehezére
esik elhinni, hogy megváltoztam. Javíthatatlannak tartott.
Nem sokkal ezután Bobby előállt egy ötlettel.
– Be akarlak mutatni a legendás bokszedzőnek, Cus D’Amatónak. Az
ő segítségével eljuthatsz a következő szintre.
– Mi a franc folyik itt? – kérdeztem. Senkiben nem bíztam akkor
Bobby Stewarton kívül. Erre át akar passzolni valaki másnak?
– Bízz benne – mondta.
Így hát 1980 márciusában egy hétvégén Bobbyval elkocsikáztunk a
New York-i Catskillbe. Cus edzőtermét egy előadóteremből alakították ki a
helyi rendőrőrs fölött. Ablakai nem voltak, régimódi lámpák adták a
világítást. A falakon poszterek és újságkivágások voltak a helyi srácokról,
akik jó eredményeket értek el.
Cus pontosan úgy festett, ahogy az ember elképzel egy keménykezű
bokszedzőt. Alacsony, kopasz, zömök férfi volt, és látszott rajta, hogy
bivalyerős. Még a beszéde is kemény volt, egyetlen vidám vonást sem
lehetett látni az arcán.
– Szervusz, a nevem Cus – mutatkozott be. Jellegzetes bronxi
kiejtéssel beszélt. Vele volt egy Teddy Atlas nevű fiatalabb edző is.
Bobbyval beszálltunk a ringbe, és elkezdtünk bokszolni. Erősen
kezdtem, alaposan megdolgoztam Bobbyt. Általában három menetet
bokszoltunk, de a második közepén Bobby kétszer is eltalálta az orromat
jobbal, mire az vérezni kezdett. Nem fájt, de tiszta vér lett az arcom.
– Ennyi elég lesz – mondta Atlas.
– Kérem, uram, hadd fejezzük be ezt a menetet, azután még egyet.
Úgy szoktuk – kérleltem. Jó benyomást akartam tenni Cusra.
Azt hiszem, sikerült. Amikor kiszálltunk a ringből, ezek voltak Cus
első Bobbyhoz intézett szavai:
– Íme, a nehézsúly világbajnoka.
Közvetlenül ez után elmentünk Cus házába ebédelni. Nagy, fehér
viktoriánus stílusú házban élt egy tízhektáros birtokon. A verandáról látni
lehetett a Hudson folyót. A ház mellett juharfák és rózsabokrok nőttek.
Soha életemben nem jártam még ilyen helyen.
Asztalhoz ültünk, és Cus alig akarta elhinni, hogy még csak
tizenhárom éves vagyok. Azután felvázolta a jövőmet. Nem egészen hat
percig látott bokszolni, mégis megfellebbezhetetlenül nyilatkozott rólam.
– Nagyszerű voltál – mondta. – Remek bunyós vagy. – Egyik dicséret
követte a másikat. – Ha rám hallgatsz, minden idők legfiatalabb nehézsúlyú
világbajnokává teszlek.
Honnan a faszból tudta? Azt hittem, perverz az öreg. Ahonnan én
jöttem, ott olyankor mondtak ilyesmit az embernek, ha valami perverz
dolgot akartak csinálni vele. Nem tudtam, mit felelhetnék erre. Soha senki
nem dicsért meg korábban. Szerettem volna az öreg közelében maradni,
mert jól éreztem magam mellette. Később jöttem csak rá, hogy ez Cus
módszere. Adj erőt a gyengének, és az függővé válik.
Izgatottan ültem a kocsiban vissza Tryon felé. Az ölemben egy csokor
rózsa, amelyet Custól kaptam. Sosem láttam még élőben rózsát, csak a
tévében, de szerettem volna néhányat, mert olyan gyönyörűek voltak.
Szerettem volna magammal vinni egy párat, ezért kértem Custól néhány
szálat. A rózsák illata és Cus szavai teljesen elvarázsoltak, az egész világom
gyökeresen megváltozott. Abban a pillanatban tudtam, hogy lesz belőlem
valaki.
– Szerintem kedvel téged – mondta Bobby. – Ha nem leszel seggfej, és
nem cseszed el, sokra viheted.
Láttam Bobbyn, hogy örül nekem.
A faházamba visszatérve vízbe tettem a rózsákat. Kaptam Custól egy
nagy bokszenciklopédiát, hogy nézegessem. Egész éjjel nem aludtam,
kiolvastam az egész könyvet. Olvastam Benny Leonardról, Harry Grebről,
Jack Johnsonról. Nagyon beindultam. Olyan akartam lenni, mint ők, úgy
tűnt, nem kötötte őket semmilyen szabály. Keményen dolgoztak, de a
visszavonulásuk után csak lebzseltek, az emberek pedig úgy néztek fel
rájuk, mint az istenekre.
Hétvégenként eljártam Cushoz edzeni. Teddyvel dolgoztunk az
edzőteremben, azután bent aludtam Cus házában. Lakott ott még néhány
bunyós Cusszal és az élettársával, egy kedves ukrán hölggyel, Camille
Ewalddal. Az első alkalommal pénzt loptam Teddy tárcájából. Nem könnyű
elengedni a régi szokásokat, csak mert valami jó történik az emberrel. Fűre
kellett a pénz. Hallottam, ahogy Teddy azt mondja Cusnak:
– Csak ő lehetett.
– Nem ő volt – jelentette ki Cus.
Érdekelt a boksz, de csak akkor bizonyosodtam meg róla, hogy ezt
akarom csinálni, amikor egy hétvégén megnéztem az első Leonard–Duran
bunyót Cus házában. Attól a meccstől teljesen beindultam, annyira izgalmas
volt. Stílusosan bokszoltak mindketten, halálos ütéseket engedtek el
elképesztő gyorsasággal. Olyan volt az egész, mintha koreográfia szerint
táncoltak volna. Le voltam nyűgözve. Azóta sem éreztem ilyet.
Eleinte Cus nem engedett bokszolni. Miután befejeztük az edzést
Teddyvel, Cus leült velem beszélgetni. Az érzéseimről beszélgettünk, meg a
boksz pszichológiájáról. Egészen a gyökereimig akart hatolni. Sokat
beszélgettünk a boksz spirituális aspektusáról.
– Ha a lelked mélyén nem vagy bunyós, sosem lesz belőled igazi
bunyós. Nem számít, milyen nagy és erős vagy – magyarázta. Elég
absztrakt dolgokról beszélgettünk, de egyre közelebb kerültünk egymáshoz.
Cus értett a nyelvemen. Kemény környéken nőtt fel, egykor ő is utcagyerek
volt.
Cus először a félelemről és annak leküzdéséről beszélt.
– A félelem a tanulás legfőbb gátja. Ugyanakkor a félelem a legjobb
barátod. A félelem olyan, mint a tűz. Ha megtanulod uralni, a segítségedre
lesz. Ha nem tanulod meg uralni, elpusztít mindent körülötted. Mint egy
hógolyó a hegyen, felkaphatod, elhajíthatod, azt tehetsz vele, amit csak
akarsz, mielőtt elkezdene gurulni lefelé, de amikor begyorsul és lavina lesz
belőle, halálra zúz. Ezért nem szabad hagynod soha, hogy a félelem
kifejlődjön benned anélkül, hogy uralni tudnád, különben nem fogod elérni
a céljaidat, nem tudod megmenteni saját magadat. Képzelj el egy őzt, amint
a nyílt terepen az erdőhöz közeledik. Ahogy közelebb ér a fákhoz, az
ösztöne azt súgja neki, hogy veszély leselkedik rá, egy puma lapul a fűben.
Amint ez megtörténik, működésbe lép a természet túlélő funkciója, a
mellékvesék adrenalint fecskendeznek a véráramba, ami lehetővé teszi a
testnek, hogy átlagon felüli ügyességet és erőt fejtsen ki. Az őz normál
esetben ötmétereseket tud ugrani, de az adrenalin révén akár tíz-tizenöt
méteres ugrásokra is képes lehet, ami elég ahhoz, hogy elmeneküljön. Az
ember ugyanígy működik. Amikor olyan helyzetbe kerül, hogy veszély
fenyegeti, az adrenalintól felgyorsul a szívverése. Ennek hatása alatt az
emberek elképesztő teljesítményekre képesek. Tudod, mi a különbség a hős
és a gyáva között, Mike? Nos, olyan szempontból nincs köztük különbség,
hogy ugyanazt érzik mindketten. A különbség abban rejlik, amit tesznek. A
hős és a gyáva pontosan ugyanazt érzi, de ha van elég önfegyelmed, képes
vagy azt tenni, amit egy hősnek tennie kell, ahelyett, hogy gyávaként
viselkednél. Az elméd nem a barátod, Mike. Remélem, ezt tudod. Meg kell
küzdened az elméddel, uralnod kell, helyre kell tenned. Uralnod kell az
érzelmeidet. A ringben érzett fáradtság kilencven százalékig pszichikai.
Valójában csak egy kifogás annak, aki ki akar szállni. A bunyók előtti
éjszakákon nem fogsz aludni. Ne aggódj, az ellenfeled sem alszik. A
mérlegelésen sokkal nagyobbnak látod majd magadnál, és higgadt lesz,
mint egy jégtömb, de legbelül félelem emészti őt is. A fantáziád olyan
képességekkel ruházza fel, amelyekkel nem rendelkezik. Ne felejtsd el,
hogy a mozgás enyhíti a feszültséget. Amint megszólal a gong, és beviszed
az első ütést, az ellenfeled hirtelen ugyanolyannak fog tűnni, mint bárki
más, mert a fantáziakép szertefoszlik. A bunyó az egyetlen valóság, ami
számít. Meg kell tanulnod ráerőltetni a másikra az akaratodat, és átvenni az
irányítást a bunyó valósága fölött.
Órákig tudtam hallgatni Cust. És hallgattam is. Cus arról beszélt,
mennyire fontos, hogy ösztönösen, személytelenül és higgadtan
cselekedjek, nehogy az érzelmeim és az érzéseim útjába álljanak az
ösztönös tudásomnak. Mesélt arról, hogy egyszer találkozott a nagy íróval,
Norman Mailerrel.
– Cus, maga nem is tud róla, hogy a zent gyakorolja – mondta Mailer,
és adott neki egy Zen – Az íjászat művészete című könyvet. Cus sokszor
olvasott fel belőle nekem. Elmesélte, hogyan tapasztalta meg a teljes
érzelmi eltávolodást az első bunyójakor. Egy városi edzőterembe járt, mert
profi bunyós akart lenni. Már vagy két hete püfölte a zsákot, amikor a terem
vezetője megkérdezte tőle, nem akar-e bokszolni valakivel. Cus vadul
kalapáló szívvel bemászott a ringbe, megszólalt a gong, a másik fickó pedig
nekirontott, és össze-vissza verte. Cus orra megduzzadt, a szeme feldagadt,
eleredt a vére. Az ellenfele megkérdezte, akar-e még egy menetet, és Cus
azt felelte, hogy megpróbálja. Folytatta, és az elméje hirtelen különvált a
testétől. Távolról szemlélte magát. Az ütések, amelyek eltalálták, távolinak
tűntek. Inkább csak tudomásul vette, semmint érezte őket.
Cus azt mondta, ha nagy bokszoló akarok lenni, meg kell tanulnom
kilépni a saját fejemből. Leültetett, és azt mondta:
– Lépd át a saját korlátaidat. Koncentrálj! Lazulj el, amíg meg nem
látod magad kívülről. Szólj, amikor megtörténik.
Ez nagyon fontos volt nekem. Többnyire túl érzelmes vagyok. Később
rájöttem, hogy ha nem távolodom el az érzéseimtől a ringben, akkor
lerántanak a mélybe. Lehet, hogy eltalálok valakit egy kemény ütéssel, de
aztán megijedek attól, hogy nem került padlóra.
Cus még egy lépéssel továbbvitte ezt a testen kívüli élményt.
Különválasztotta az elméjét a testétől, azután elképzelte a jövőt.
– Minden lenyugszik, én pedig kívülről figyelem magam – mondta. –
Én vagyok az, de közben mégsem, mintha az elmém és a testem között nem
lenne kapcsolat, pedig van. Elképzelem, mi fog történni. Látom magam
előtt, mintha filmet néznék. Pontosan tudom, hogyan fog reagálni az
ellenfelem a támadásomra. Amikor ebben az állapotban figyelek egy másik
bunyóst, mindent tudok róla, amit csak tudni lehet, látom, ahogy kattognak
a fogaskerekek a fejében. Benne vagyok, mintha én lennék ő.
Cus egyenesen azt állította, hogy képes befolyásolni az eseményeket
az elméjével. Ő edzette Rocky Grazianót még amatőr korában. Egy
alkalommal Rocky vesztésre állt, és Cus várta a sarokban. Miután
másodszor is padlózott, Rocky azzal ment a sarokba, hogy elég volt,
feladja. De Cus rábeszélte, hogy menjen ki a következő menetre is, és
mielőtt Rocky feladhatta volna, Cus az akaraterejével irányítva Rocky
karját, bevitt egy ütést, amely ült, az ellenfél kiterült, a mérkőzésvezető
pedig leállította a küzdelmet. Ilyen kemény csóka volt az edzőm.
Cus erősen hitt abban, hogy gondolatban annak kell lenned, akivé
válni akarsz. Ha nehézsúlyú világbajnok akarsz lenni, akkor úgy kell élned,
mint egy nehézsúlyú világbajnok. Mindössze tizennégy éves voltam, de Cus
filozófiájának őszinte hívője lettem. Állandóan edzeni, úgy gondolkodni,
mint egy római gladiátor, állandó készenlétben lenni, kívülről mégis
nyugodtnak és lazának tűnni. A vonzás törvényét gyakorolta és tanította
nekem anélkül, hogy tudott volna róla.
Cus az önszuggesztióban is hitt. Volt egy könyve, Az önszuggesztió
gyakorlata, egy Emile Coué nevű francia orvos és pszichológus írta. Coué
azt mondta a betegeinek, hogy ismételgessék újra meg újra ezt: „Mindennap
minden szempontból egyre jobban vagyok”. Cusnak az egyik szemén
szürke hályog volt, folyamatosan ismételgette ezt a mondatot, és állította,
hogy javult tőle az állapota.
Cus a mi helyzetünkre is kitalált egy önszuggesztiós mantrát. Ezt
ismételtette velem: „A legjobb bunyós a világon. Senki sem tud legyőzni. A
legjobb bunyós a világon. Senki sem tud legyőzni.” Ezt kellett
mondogatnom egész nap. Imádtam a saját hangomat, ahogy önmagamról
beszélek.
Ezeknek a technikáknak a célja az önbizalom növelése. Minden az
önbizalmon múlik. De ahhoz, hogy megszerezzük ezt az önbizalmat,
próbára kell tennünk magunkat, és elmenni egészen a képességeink
határáig. Nem lesz csak úgy a miénk, egyik pillanatról a másikra. Újra meg
újra el kell képzelnünk magunkban, amire vágyunk, hogy így fejlesszük a
megszerezni kívánt önbizalmat.
Cus találkozásunk első heteiben ezt mind elmondta nekem. Felvázolta
előttem az egész tervet. Kijelölte a küldetésemet. Azt mondta, én leszek
minden idők legfiatalabb nehézsúlyú világbajnoka. Akkor nem tudtam róla,
de az egyik első hosszú beszélgetésünk után Cus bevallotta Camille-nak:
– Camille, egész életemben őrá vártam.
Közeledett a feltételes szabadlábra helyezésem időpontja, amikor
Bobby Stewart megkeresett.
– Nem akarom, hogy visszamenj Brooklynba. Félek, hogy csinálsz
valami ostobaságot, és kinyírnak, vagy lesittelnek. Nem akarsz inkább
beköltözni Cushoz?
Én se akartam visszamenni. Változtatni akartam az életemen. Ráadásul
tetszett az, ahogy ezek az emberek beszéltek velem, jól éreztem magam
köztük, mintha én is tagja lennék a társadalomnak. Így hát beszéltem
anyámmal, hogy inkább Cusszal maradnék.
– Mama, oda akarok költözni és vele edzeni. Bokszoló akarok lenni. A
világ legjobbja lehetek. – Cus teljesen belém szuggerálta ezt. Másról sem
beszélt, mint hogy mekkora bokszoló lehet belőlem, és hogyan fejlődök
napról napra, minden tekintetben. Elhittem én is ezt az önsegítő rizsát.
 Anyám nem örült, hogy elhagyom, de azért aláírta a papírokat. Talán
úgy gondolta, hogy kudarcot vallott anyaként.
Beköltöztem Cushoz és Camille-hoz meg a többi bunyóshoz a házba.
Egyre többet tudtam meg Cusról, mert edzések után hosszasan
beszélgettünk. Szívesen hallgatta a gyerekkoromról szóló történeteimet.
Egészen felvillanyozódott tőlük.
– Mesélj még – mondta.
Megtalálta a tökéletes alanyt a missziójához – otthontalan,
szeretethiányos, nincstelen. Kemény voltam, erős és ravasz, ugyanakkor
egy tiszta lap. Cus azt akarta, hogy fogadjam el a saját hibáimat. Soha nem
éreztette velem, hogy alacsonyabb rendű lennék amiatt, ahogy felnőttem.
Imádta a lelkesedésemet. „Lelkesedés” – ezt a szót is tőle tanultam.
Cus meg tudott érteni, mert neki is nehéz élete volt. Az anyja nagyon
korán meghalt. Egy utcai verekedésben még kisgyerekként megvakult az
egyik szemére. Az apja a karjaiban halt meg, amikor Cus fiatalember volt.
Egy zsaru lelőtte a kedvenc bátyját.
Cus rendes munkahelyen csupán egy évig dolgozott életében. Azután
otthagyta, mert összeverekedett a munkatársaival. De sok időt töltött a
környékén lakók problémáinak megoldásával, szinte már úgy viselkedett,
mint egy nem hivatalos szociális munkás. Mindig is örömét lelte abban, ha
másoknak segíthet. Segített például megtisztítani a saját környékét a
politikai korrupciótól, amikor La Guardia reformerként indult New York
polgármesteri székéért. Ezt úgy érte el, hogy szembeszállt az egyik korrupt
fickóval, aki fegyvert fogott rá. Cus nem futamodott meg.
De közben meg is keseredett.
– Egész életemben mindig kiálltam a kisebbekért – mondta Cus. – Sok
problémám származott abból, hogy az esélyteleneket segítettem. Sokan
közülük nem érdemelték meg azt, amit értük tettem. Kevés ember érdemli
meg, hogy megmentsék.
Cus teljesen „színvak” volt. Az apja legjobb barátja fekete volt. Cus
katona korában délen szolgált, és összehozott egy bokszolócsapatot.
Amikor utaztak, egyetlen szálloda sem adott ki szobát fekete bunyósoknak,
ezért Cus együtt aludt velük a parkban.
Emellett elkötelezett szocialista volt. Rajongott Cheért, Fidelért meg
Rosenbergékért. Mesélt nekem a Rosenberg-ügyről, mire én cukkolni
kezdtem.
– Ugyan már, Cus. Hiszen bűnösök voltak – mondtam.
 – Hja, persze – mennydörögte. – Most nagy a szád, de amikor
visszaállítják a rabszolgaságot, akkor már nem fogod tudni megmondani, ki
a bűnös és ki nem. Ugye, tudod, hogy a visszaállítását tervezik?
A legnagyobb ellensége Ronald Reagan volt. Amint Reagan megjelent
a tévéképernyőn, Cus torkaszakadtából üvölteni kezdett:
– HAZUDIK. HAZUDIK. HAZUDIK!!!
Cus megszállott volt. Mindig arról beszélt, kinek kell meghalnia.
– Mindenki úgy hal meg, ahogy él – mondogatta.
Egy nap Cus így szólt hozzám:
– Amikor majd sok pénzt keresel, tényleg segíthetsz azokon az
embereken, akik fontosak neked. Segíthetsz a fekete egyházaknak.
Úgy gondolta, hogy a fekete egyházak jelentik a legjobb szociális hálót
a feketéknek. Nagy rajongója volt Martin Luther King tiszteletesnek. Cus
mindig segített másokon, így osztogatta el az összes pénzét.
– A pénz arra való, hogy két kézzel szórjuk – mondta. – A pénz
biztonságot jelent, nekem pedig a biztonság maga a halál, ezért nem
érdekelt soha a pénz. Ami értékes nekem, azt nem lehet pénzért megvenni.
Sosem vonzott a pénz. Túl sok rossz embert ismerek, akinek sok pénze van,
nem akarok rájuk hasonlítani. Az igazat megvallva nem bántam
könnyelműen a pénzzel. Olyan embereknek adtam, akik bajban voltak. Ezt
nem tartom kidobott pénznek.
A jobboldali kormánynak fizetendő adóban sem hitt. Csődöt jelentett,
amikor kétszázezer dollárral tartozott az adóhatóságnak.
Hogy miképp került Cus a bokszba, az rejtély. Egyszer csak
előbukkant a semmiből, és azt mondta: „Bokszedző vagyok”. Soha senki
nem hallott róla korábban. Semmit sem tudott a szerződésekről vagy a
bokszolókról, de azt állította magáról, hogy menedzser. Végül egy ígéretes
fiatal nehézsúlyú, Floyd Patterson menedzsere és edzője lett.
Patterson is szegény srác volt, Brooklynban nőtt fel. Akkoriban az
egész sportot az IBC, a Nemzetközi Boksz Klub irányította. Gazdag
vállalkozók kezében volt a szervezet, akik a markukban tartották a bajnoki
címmérkőzések rendezését. De Cus egészen a bajnoki címig vezette
Floydot, azután pedig beperelte az IBC-t. Ami azt jelentette, hogy
szembeszállt a maffiával, ugyanis Frankie Carbo, a Lucchese család egyik
katonája nagyon szoros kapcsolatokat ápolt az IBC-vel. Cus segítségével
sikerült megtörni az IBC egyeduralmát, Carbót pedig lesittelték
összeesküvésért, zsarolásért és engedély nélküli mérkőzésszervezésért.
 Cus szívét azonban összetörték, amikor Roy Cohn, egy jobboldali
ügyvéd ellopta tőle Pattersont, azzal édesgetve magához a katolikus hitre
tért bokszolót, hogy megszervezett neki egy találkozót Spellman bíborossal.
Cus soha többé nem tette be a lábát katolikus templomba. Ezt követően
egyre jobban eluralkodott rajta a paranoia. Azt állította, hogy megpróbálták
a metró elé lökni. Nem járt többet kocsmába, mert félt, hogy valaki
megmérgezi az italát. Még a zakója zsebét is bevarrta, nehogy drogot
csempésszenek bele, és letartóztassák érte. Végül kiköltözött Catskillbe.
Paranoiája azonban a házban sem múlt el. Senki nem léphetett be a
szobájába, gyufaszálakat dugott az ajtórésbe, hogy lássa, járt-e ott valaki a
távollétében. Ha meglátott a szobája közelében, rám förmedt:
– Mit keresel idefent?
– Itt lakom, Cus. Itt lakom – feleltem.
Egyszer Tom Pattivel és Frankie-vel, két másik bokszolóval, akik a
házban laktak, elmentünk este szórakozni. Cus senkinek sem adott kulcsot,
mondván, ha elveszítjük, akkor valami vadidegen be tud jutni a házába.
Amikor hazaértünk, kopogtunk, de senki sem nyitott ajtót. Benéztem az
ablakon, és láttam, hogy Cus elaludt a kedvenc karosszékében, miközben
bömbölt a tévé, mert Cus félig süket volt. Tom kitalálta, hogy akkor kell
kopognunk, amikor a műsort reklámmal szakítják meg, és van néhány
másodpercnyi csönd. Kivártuk a megfelelő pillanatot, és egyszerre
kezdtünk dörömbölni az ablakon, közben pedig azt kiabáltuk: „Cus!! Cus!!”
Cus egy ezredmásodperc alatt felugrott a karosszékből, megpördült a
tengelye körül, lehajolt, bal kézzel védve magát, készen arra, hogy jobbal
kiüsse a betolakodót. A földön fetrengve röhögtünk.
Egy másik alkalommal az egyik edzőpartnerünk, aki átmenetileg ott
lakott, egy éjjel beszökött a városba. Tommal korán ébredtünk, és
lementünk reggelizni. Benéztünk a nappaliba, és azt láttuk, hogy Cus
puskával a kezében kúszik a padlón. A srác hajnalban jött haza, és
bekopogott az ablakon. Cus valószínűleg azt hitte, az IBC-től jött valaki,
hogy kinyírja. Tommal átléptünk fölötte, és kimentünk a konyhába
kukoricapelyhet enni.
Órákon át tudnék sztorizni Cusról. Egyedülálló, különleges figura volt.
De a legjobb jellemzést, amit hallottam Cusról, Gay Talese író fogalmazta
meg egy interjúban Paul Zuckermannak, aki a Cusról íródó könyvéhez
gyűjtött anyagot.
 – Római harcos volt, aki kétezer évvel később született a koránál. A
harcosok szeretik a háborút, szükségük van rá, abban a légkörben érzik
otthon magukat. Békeidőben nem találják a helyüket, haszontalannak érzik
magukat. Szeretik felkavarni az állóvizet. Cus, akárcsak Patton, akkor élt
igazán, amikor zűrzavar, ármány és csatazaj vette körül. Akkor tudott
önmaga lenni, az idegvégződései és az agya akkor dolgoztak a
legélénkebben, amikor feldúlt lelkiállapotban volt. És ha ez hiányzott,
akkor ő maga teremtette meg. Ha csak pislákolt a láng, ő felélesztette. Az
indította be. Született aktivista volt, aki akció nélkül meghalt.
Cus tábornok volt, én pedig a katonája. És háborúra készültünk.

Ott voltam én, a haszontalan, Thorazine-nal leszedált, értelmi

fogyatékosnak tartott kölyök, és erre jött ez a fehér öregember, felkarolt, és
önbizalmat adott nekem. Cus egyszer azt mondta nekem:
– Mike, ha egy pszichiáter megkérdezi tőled, hallasz-e hangokat, azt
feleled neki, hogy nem, de csak azért, mert a hangok azt mondták, hogy
nemmel válaszolj, nem igaz?
Cus mindennek a mélyére akart hatolni. Soha senki sem tudatosította
úgy bennem, hogy fekete vagyok, mint ő. Kőkemény volt, és úgy beszélt,
mint egy megkeseredett fekete.
– Különbnek gondolják magukat nálad, Mike – mondogatta. Ha
meglátott valakit egy Fiattal vagy egy Rolls-Royce-szal, rám nézett, és így
szólt: – Te is megszerezheted. Nem a meggazdagodás a legnehezebb dolog
a világon. Te különb vagy ezeknél az embereknél. Sosem lesznek képesek
arra, amire te. Benned megvan. Azt hiszed, mondanám, ha nem így lenne?
Valószínűleg akkor is jobb bunyóst tudnék faragni belőled, de bajnokot
nem.
A mindenit! Mindig azt hittem, hogy szart sem érek. Anyám ezt verte
belém. Soha senki sem dicsért meg. Most meg itt van ez az öreg fazon, és
ilyeneket mond rólam:
– Lefogadom, ha akarnál, Oscart is nyerhetnél. Ugyanolyan jó színész
lenne belőled, mint amilyen bokszoló. Vagy szeretnél inkább autóversenyző
lenni? A legjobb lehetnél a világon, mert okosabb és keményebb vagy
mindenkinél. Bármelyik világot meghódíthatod. Soha ne mondd, hogy
lehetetlen! Nincs olyan, hogy lehetetlen.
 Amikor elcsüggedtem, ami gyakran megesett velem, Cus egy
egzotikus világról és annak kincseiről magyarázott nekem. Távolinak tűnt,
amiről beszélt, de jólesett hallgatni.
– Nincs más dolgod, mint azt tenni, amit mondok – jelentette ki. –
Királyi családok fogják ismerni a nevedet. Hallod, amit mondok, fiú? Az
egész világ tudni fogja, ki vagy. A családod nevét mindenhol ismerni
fogják. Az emberek felnéznek majd anyádra, a családodra, a gyerekeidre.
Amikor belépsz valahova, mindenki feláll, és éljenezni kezdenek.
Cus nem engedte, hogy feladjam. Amikor elcsüggedtem, és ki akartam
szállni, mellettem volt, és lelkesített. Mindig azt mondta:
– Az én feladatom, hogy lehántsam rólad azokat a rétegeket, amelyek
megakadályozzák, hogy kiteljesedjen a benned meglévő potenciál.
Egyik réteget hántotta le a másik után, és ez fájt!
– Elég! Ááárrrggghh! – ordítottam. Meggyötörte az elmémet. Szerzett
nekem egy idősebb srácot edzőpartnernek, aki ellen fejben elfáradtam, és
nem ütöttem vissza, mert ismét kiskölyöknek éreztem magam, akit egy
nagyobb srác terrorizál, Cus azonban nem hagyta annyiban, és rávett, hogy
szembenézzek a félelmeimmel. Tökéletességre törekedett. Kombinációkat
ütve püföltem a bokszzsákot, Cus pedig ott állt és nézte.
– Jó, jó. De nem tökéletes – mondta jellegzetes bronxi kiejtésével.
Cus a világ legelvetemültebb bunyósává akart tenni, amilyet még nem
hordott a hátán a Föld, olyasvalakivé, akitől már azelőtt összeszarják
magukat a félelemtől az ellenfelek, hogy belépnének a ringbe. Arra
trenírozott, hogy egy vadállat legyek, a ringben és azon kívül is. Akkor
éppen erre volt szükségem. Annyira bizonytalan voltam, annyira féltem.
Rengeteg trauma ért kiskoromban. Gyűlöltem a megaláztatást, amikor a
nagyobbak terrorizáltak. Ez az érzés örökké elkíséri az embert. A
reménytelenség szörnyű érzése. Ezért mutattam mindig a világnak, hogy
egy gonosz, kegyetlen vadállat vagyok. De Cus önbizalmat adott nekem, és
nem kellett attól tartanom, hogy valaha terrorizálni próbálnának. Tudtam,
hogy fizikailag soha senki sem mer majd ujjat húzni velem.
Cus több volt egyszerű bokszedzőnél. Értékeket nevelt belém. Olyan
volt, mint valami guru, a szavai mindig elgondolkodtattak.
– Nem számít, ki mit mond, nem számítanak a kifogások és a
magyarázatok, az ember végül mindig azt teszi, amit eleve tenni akart.
Vagy:
 – Nem vagyok teremtő. Én felfedezek és leleplezek. Az én feladatom
fellobbantani a szikrát és legyezni, amíg lángra kap. Táplálni a lángot, amíg
pusztító tűzvész nem lesz belőle.
A leghétköznapibb helyzeteket is felhasználta arra, hogy bölcsességet
csepegtessen belém. Camille ragaszkodott hozzá, hogy a fiúk segítsenek a
ház körül. Utáltam a házimunkát, semmi más nem érdekelt, csak a boksz.
Egy nap Cus félrevont, és azt mondta:
– Camille nagyon szeretné, ha besegítenél a házimunkába. Engem nem
érdekel, mégis azt gondolom, hogy meg kellene tenned, mert az segítene
jobb bokszolóvá válnod.
– Hogy leszek attól jobb bokszoló, ha kiviszem a szemetet? –
kérdeztem gúnyosan.
– Ha valamit, amit utálsz, úgy csinálsz meg, mintha szeretnéd, az segít
az igazi nagyság elérésében.
Attól fogva Camille-nak egyszer sem kellett rám szólnia, hogy
végezzem el a rám osztott házimunkát.
Egy nap Cus magához hívott a nappaliba.
– Félsz a fehérektől? – szegezte nekem a kérdést váratlanul. – Te is
olyan vagy? Aki fél a bajusztól meg a szakálltól? Ismertem olyan fekete
bunyósokat, akik nem mertek megütni egy fehér embert. Remélem, te nem
tartozol közéjük.
Fura helyzet volt. Cus arról győzködött, hogy ne ijedjek meg, de
megijesztett azzal, ahogy azt magyarázta, hogy nem ijedhetek meg.
Cus mindig halálosan komoly volt, sosem mosolygott. Nem kezelt
gyerekként. Mindig úgy éreztem magam mellette, mintha küldetésünk
lenne, amit végre kell hajtani. Éjjel-nappal edzettem, semmi másra nem
gondoltam. Cus célt adott nekem. Soha nem éreztem ilyet korábban, kivéve
amikor lopásra készültem.
Időnként történtek dolgok, amelyek kézzelfogható közelségbe hozták
közös célunkat. Egyszer Wilfred Benítez Catskillbe jött edzeni. Teljesen
odáig voltam. Rajongtam érte. Láttam bunyózni a tévében, hihetetlen
élmény volt. Mintha lett volna egy beépített radarja, csukott szemmel is
képes volt megütni az ellenfelét. Igazi mester. Ráadásul a bajnoki övét is
magával hozta. Tom Patti, Cus egy másik bokszolója is velem volt akkor.
Benítez elővette a kis dobozt, amelyben az öv volt, és megengedte, hogy
megérintsem. Úgy néztem rá, mint a Szent Grálra.
 – Ide süss, Tommy, itt van az öv – mondtam. – Nekem is kell egy
ilyen. Még keményebben fogok edzeni. Ha megnyerem ezt az övet, soha
többé nem veszem le.
Felvillanyozott Benítez jelenléte. Lelkesítően hatott rám, és még
elkötelezettebbé, elhivatottabbá tett.
Cusnak hála, Alival is beszélhettem. 1980 októberében kocsiba ültünk,
és elhajtottunk Albanyba, hogy megnézzük a zártláncú közvetítést Ali
mérkőzéséről, ahogy megpróbálja visszahódítani a világbajnoki címet Larry
Holmestól. Alit csúnyán elverték. Cus őrjöngött, soha életemben nem
láttam olyan dühösnek. A mérkőzés után felvette a pókerarcot, mert
interjúkat kellett adnia és emberekkel kellett paroláznia, de amint beültünk
a kocsiba, mindnyájan éreztük a belőle áradó negatív energiát. Néma
csöndben tettük meg a hazáig tartó negyvenöt perces utat.
Másnap reggel Ali segítője, Gene Kilroy átadta a kagylót Alinak, hogy
Cus beszélni tudjon vele.
– Hogy engedhetted, hogy az a csavargó megverjen!? Az egy
csavargó, Muhammad, egy nyavalyás csavargó. Nem, az egy csavargó. Ne
mondd nekem, hogy nem az! Hogy hagyhattad, hogy az a csavargó így
elverjen?
Hallgattam Cus szavait, és minden egyes alkalommal, amikor
kimondta, hogy „csavargó”, mintha kést döftek volna belém. Sírva
fakadtam. Nagyon rosszul éreztem magam.
Azután Cus felém fordult.
– Itt van velem egy fiatal fekete srác. Még kölyök, de ő lesz a
nehézsúlyú világbajnok. Mike Tyson a neve. Beszélj vele, kérlek,
Muhammad. Mondd meg neki, hogy fogadjon szót nekem.
Cus átadta a kagylót.
– Sajnálom, ami veled történt – mondtam. Kis seggfej voltam.
– Beteg voltam – felelte Ali. – Gyógyszert vettem be, és legyengültem
tőle, ezért tudott Holmes megverni. Meggyógyulok, visszatérek, és
legyőzöm Holmest.
– Ne aggódj, bajnok – mondtam. – Ha nagy leszek, elintézem neked.
Sokan azt gondolják, hogy Ali volt a kedvenc bokszolóm. Pedig
valójában Roberto Durán. Alit mindig jóképűnek és elegánsnak láttam, aki
választékosan tud beszélni. Én alacsony voltam, ronda és beszédhibás.
Amikor láttam Duránt bunyózni, olyan volt, mint egy utcagyerek.
Ilyesmiket vágott az ellenfelek fejéhez:
 – Szopd le a faszom, a kurva anyádat! Legközelebb a hullaházban
fogsz kikötni, bazmeg.
Miután legyőzte Sugar Ray Leonardot, odament a közönség soraiban
ülő Wilfred Benitezhez, és közölte vele:
– Bekaphatod. Nem vagy elég tökös ahhoz, hogy kiállj ellenem.
Ez én vagyok – gondoltam. Én is ilyen akartam lenni. Nem szégyellte
felvállalni, hogy kicsoda. Rokonságot éreztem vele. Ahogy haladt előre a
karrierem, és egyre többször neveztek vadállatnak, tudtam, hogy ennél
nagyobb dicséretet nem is kaphatnék. Amikor visszamentem a városba,
ellátogattam a Victor’s Caféba, mert úgy hallottam, az Durán törzshelye.
Leültem egyedül egy asztalhoz, és a Duránról készült fényképeket
bámultam a falon. Mintha valóra váltak volna az álmaim.
Szomorú voltam, amikor Durán feladta a Leonard elleni visszavágót.
Cusszal néztük a meccset Albanyban, és olyan mérges voltam, hogy sírtam,
amikor Durán bejelentette, hogy „No más”. De Cus megmondta előre.
– Másodszor nem fog menni neki – jósolta.

Mire beköltöztem Cushoz, addigra beszippantott a módszere. Keményen

edzettünk minden áldott nap. Soha nem volt részem abban a kiváltságban,
hogy sportként tekintsek a bokszra, vagy olyasvalamiként, amit
szórakozásból csinál az ember. Cus megszállott volt, de én legalább olyan
megszállottan dolgoztam, mint ő. Akhilleusz akartam lenni. Mindig
gúnyolódtak rajtam. „Ne adj kötelet a nigger kezébe, mert rögtön cowboy
akar lenni.” Hírből sem ismertem a reményt, de Cus felcsillantotta előttem,
és attól fogva nem akartam elereszteni.
Általában Cus ébresztette reggel a bokszolóit, de mire felkelt, addigra
én már visszatértem a reggeli futásból. Általában Cus terítette meg az
asztalt reggelihez, de én hozzáláttam futás után. Cus dühbe gurult.
– Ki terítette meg az asztalt? – morogta.
Bosszantotta, hogy nála is elhivatottabb vagyok. Azután Cus reggelit
készített nekem. Bedobott vagy húsz csík szalonnát egy serpenyőbe, azután
ráütötte a tojásokat, és megsütötte a szalonna zsírjában. Nem kávéztam,
ezért teát ittam hozzá. Cus minden reggel megcsinálta nekem a reggelit,
bármilyen dühös volt is rám.
Azt hiszem, mindketten tisztában voltunk vele, hogy versenyt futunk
az idővel. Cus már a hetvenes éveiben járt, nem mai csirke volt, ezért
folyamatosan lapátolta belém a tudást. Megállás nélkül. Ha valakit
állandóan oktatnak valamire, óhatatlanul is megtanulja, hacsak nem teljesen
idióta. Egyre felkészültebb bokszoló lettem, de a felnőtté válásom és a
gondolkodási képességem nem fejlődött hasonló ütemben. Nem azért
jártam iskolába, hogy fejlesszék a jellememet, és a társadalom hasznos
tagjává váljak. Nem, én mindent azért csináltam, hogy nehézsúlyú
világbajnok legyek. Cus tisztában volt ezzel.
– Bárcsak több időt tölthetnék veled – mondta. De aztán így folytatta:
– Hatvan éve foglalkozom bunyóval, de ilyen elhivatottsággal még nem
találkoztam. Te állandóan a bunyóról beszélsz.
Megszállott voltam. Ha a hó miatt nem tudtunk kimenni, a házban
edzettem Cusszal. Éjszakánként órák hosszat árnyékoltam a szobámban. Az
egész életem azon múlt, sikerül-e beteljesítenem a küldetést. Ha nem, akkor
csak egy értéktelen szardarab leszek. Ráadásul Cusért is csináltam. Nehéz
élete volt, sok csalódással. Meg akartam védeni ennek az öreg olasznak a
büszkeségét és az egóját. Mégis, ki a fasznak képzeltem magam?
Amikor nem edzettem, régi bunyók felvételeit néztem napi tíz órán
keresztül. Ez volt a hétvégi kikapcsolódásom. Egyedül tévéztem az
emeleten, egész éjjel. Feltekertem a hangerőt, és a hang betöltötte az egész
házat. Cus dühösen rontott be a szobámba.
– Mi a nyavalyát művelsz?
– Csak tévét nézek – feleltem.
– Nyomás az ágyba! Mások aludni akarnak – mondta. Azzal
visszament a földszintre, de közben hallottam, hogy azt motyogja magában:
– Sose találkoztam még ilyen kölyökkel. Egész éjszaka tévézik, felveri az
egész házat.
Néha együtt néztük a régi bunyós felvételeket, és Cus tippeket adott,
hogyan győzhetném le Dempseyt, Jeffriest vagy Louist.
Annyira csak ez járt a fejemben, hogy még aludni is bokszkesztyűben
mentem. Úgy éltem, mint egy megszállott, az lebegett a szemem előtt, hogy
Mike Tysonból nagy bunyós lesz. Mindent alárendeltem ennek a célnak. Se
nők, se kaja. Táplálkozási rendellenességben szenvedtem, kajafüggő
voltam. Ráadásul közben kamaszodtam. Kitörtek rajtam a pattanások,
tomboltak a hormonjaim, legszívesebben reggeltől-estig jégkrémet
zabáltam volna, de nem téveszthettem szem elől a célt. Beszéltem Cusszal a
lányokról, de kinevetett, azt mondta, annyi nőm lesz, amennyit csak akarok.
 – Cus, nekem soha nem lesz barátnőm? – kérdeztem egyszer
rosszkedvűen.
Cus erre kiküldött valakit, és az illető egy kis baseballütővel tért
vissza, amelyet Cus a kezembe nyomott.
– Annyi barátnőd lesz, hogy ezzel kell majd távol tartanod őket.
Így hát, semmi mást nem csináltam, mint recskáztam és edzettem,
recskáztam és edzettem. Úgy gondoltam, ha bajnok leszek, annyi pénzem és
nőm lesz, amennyit csak akarok.
Az edzőteremben Cusnak volt néhány igen szokatlan és unortodox
módszere. Akadtak, akik kinevették a stílusát, de csak azért, mert nem
értették. „Kukucs” stílusnak gúnyolták, mert elsősorban a védekezésre
koncentrált. Az volt a lényege, hogy mindkét kezemet az arcom előtt kellett
tartanom, szinte kettős fedezékbe vonulva. A kezem és a könyököm együtt
mozgott velem, ezért az ellenfél ütését előremozdulva blokkoltam, és már
ütöttem is a kontrát.
Cusnál a támadás a jó védekezéssel kezdődött. Kulcsfontosságúnak
tartotta, hogy a bunyósait ne tudják megütni. Ahhoz, hogy megtanuljunk
elhajolni az ütések elől, egy kis, homokkal töltött vászonzsákot használt,
felfüggesztve egy kötélre. Folyamatosan mozgatnom kellett a fejemet,
jobbra-balra hajolgatni, ha el akartam kerülni, hogy eltaláljon. Idővel
egészen belejöttem.
Azután ott volt a Willie, amely egy Willie Pastrano nevű bunyósról
kapta a nevét. Ez egy vászonba bugyolált matrac volt, amelyre felskicceltek
egy emberi alakot. Az alakon berajzoltak különböző területeket, és
mindegyik testrész kapott egy számot. A páratlan számok jelölték a
balkezes ütéseket, a párosak a jobbkezeseket. Azután Cus elindított egy
kazettát, amelyen más-más sorrendben mondta a számokat. Ha
meghallottam azt a számkombinációt, hogy „öt-négy”, azonnal ütöttem egy
balhorgot testre, majd következett jobbal egy felütés állra. Cus úgy
gondolta, ha elég sokszor megismétlem ezeket a mozdulatsorokat a
számsorokra adott válaszként, ösztönössé és automatikussá válnak, és nem
kell tudatosan végiggondolnom őket. Egy idő után már csukott szemmel is
be tudtam vinni az ütéseket.
Cus úgy gondolta, hogy a bokszolókat általában jobbal ütik meg, mert
túl statikusak, és leeresztve tartják a kesztyűiket. Ezért megtanított U-
alakban hajlongani, nem csak fel és le. Azt akarta, hogy állandóan
mozgásban legyek, oldalra és előre, azután megint oldalra és előre. Cus
szerint akkor a leghatékonyabbak az ütések, amikor két ütés olyan gyorsan
követi egymást, mintha egy lenne. Minél közelebb kerül az ember ahhoz,
hogy a két ütés hangja összeolvadjon, annál nagyobb a valószínűsége a
kiütésnek.
Annak ellenére, hogy nagy hangsúlyt fektetett a védekezésre, Cus
tudta, hogy a védekező bunyósok unalmasak.
– A boksz szórakoztatás is egyben, ezért ahhoz, hogy sikeres bunyós
legyél, nem elég nyerned, izgalmasan kell nyerned. Kegyetlenül kell ütnöd
– mondogatta Cus. Azt akarta, hogy agresszív kontrabokszoló legyek, arra
kényszerítve az ellenfeleimet, hogy vagy üssenek, vagy meneküljenek. Cus
mindig igyekezett manipulálni az ellenfeleket a ringben. Ha rendre
elhajolok az ütéseik elől, akkor frusztrálttá válnak, és elveszítik az
önbizalmukat. Lélekben feladják. Hajolj el az ütés elől, és támadj vissza.
Mozogj és üss egyszerre. Légy agresszív. Azt vallotta, hogy a rövid ütések
keményebbek lehetnek a hosszúaknál. Úgy gondolta, hogy az ütéseket nem
a fizikai erő teszi keménnyé, hanem az érzelmek. A kordában tartott,
irányított érzelmek.
Cus a legjobb edzőpartnereket szerezte be nekem. A kedvencem
Marvin Stinson volt. Amatőrként olimpián is szerepelt. Holmes első számú
edzőpartnere volt, azután Cus elcsábította, hogy velem dolgozzon. Igazi
mentorom volt, rengeteget tanultam tőle a ringben való mozgásról és az
ütésekről. Amikor befejeztük az első edzést, félrevont, és nekem adta a
futókesztyűjét, mert baromi hideg volt odakint reggel, amikor futni jártam,
és látta, hogy nekem nincs kesztyűm.
A kesztyűzések olyanok voltak, mint a háborúk. Mielőtt elkezdtük,
Cus általában félrevont, és a lelkemre kötötte:
– Ne spórolj az erőddel, adj bele mindent – mondta. – Mutasd meg,
amit tanultál, méghozzá maximális sebességgel. Azt akarom, hogy törd el a
bordáját.
Törjem el a bordáját? Kesztyűzés közben? Fel akart készíteni az éles
meccsekre, és azt akarta, hogy amikor odakerülök, tényleg törjem el az
ellenfeleim bordáját. Amikor Cus talált nekem egy jó edzőpartnert, azt
különleges bánásmódban részesítette, mert tudta, hogy a fejlődésemet
szolgálja. Mindig bőkezűen megfizette őket. De még ez sem garantálta a
maradásukat. Gyakran előfordult, hogy jött valaki, akit három hétre hívtunk
kesztyűzni, de az első edzés után lelépett, mire visszamentünk a házba.
Annyira nem tetszett neki, hogy a szart is kivertük belőle, hogy még a
holmiját is otthagyta. Amikor ilyesmi történt, Tommal átkutattuk a szobáját,
hátha maradt utána valami használható. Ha szerencsénk volt, találtunk egy
kis füvet vagy legalább egy pár cipőt, amely jó volt valamelyikünkre.
Néha Cusnak már befutott bokszolókat is sikerült odacsábítania.
Amikor tizenhat voltam, elhozta nekem Frank Brunót Catskillbe. Bruno
huszonkét éves volt akkor. Kesztyűztünk két menetet. Mielőtt ringbe
szálltam volna egy komoly bokszolóval, Cus mindig félrevonta őket.
– Idehallgass, ez még csak egy kölyök, de ne bánj kesztyűs kézzel
vele. Most szólok, hogy adj bele mindent – mondta.
– Oké, Cus – felelték. – Megizzasztom a srácot.
– Hallottad, amit mondtam? Ne izzaszd meg, hanem adj bele mindent!
Azért bunyóztunk, hogy fájdalmat okozzunk az ellenfélnek, nem
csupán a győzelemért. Órákon át beszélgettünk erről. Ezt belém nevelte
Cus.
– Üzenetet küldesz ezzel a bajnoknak, Mike – sulykolta Cus. –
Figyelni fog rád.
De nemcsak neki küldtünk üzenetet, hanem az edzőknek, a
menedzsereknek, a promótereknek és az egész bokszvilágnak. Cus
visszatért.
Amellett, hogy régi bunyók felvételeit néztem, minden fellelhető
könyvet elolvastam a nagy bokszolókról. Nem sokkal az után, hogy
beköltöztem Cushoz, elolvastam a boksz enciklopédiáját, és felnevettem,
amikor egy olyan bajnokhoz értem, aki csupán egy évig birtokolta a címet.
Cus jéghideg tekintettel nézett rám, és azt mondta:
– Egy évig bajnoknak lenni többet ér, mint egész életedben
ismeretlennek maradni.
Amikor elkezdtem tanulmányozni a nagy bajnokok életét, sok
hasonlóságot fedeztem fel azzal, amiről Cus prédikált nekem. Mindnyájan
gonosz vadállatok voltak. Dempsey, Mickey Walker, de még Joe Louis is,
annak ellenére, hogy Louis befelé forduló fickó volt. Treníroztam magam a
gonoszságra. Suliba menet mindenkire ráförmedtem. A lelkem mélyén
tudtam, hogy így kell viselkednem, különben Cus kiteszi a szűrömet, és
éhen halok.
Cus adott nekem könyvet, In This Corner…! [Ebben a sarokban…!]
címmel. Képtelen voltam letenni. Kiderült belőle, hogyan birkóztak meg az
érzelmeikkel ezek a nagy bunyósok, hogyan készültek a mérkőzésekre. A
könyv bepillantást nyújtott az emberi psziché működésébe is. Lenyűgözött,
hogy a régi nagy bokszolók milyen keményen edzettek, és mennyire éhesek
voltak a sikerre. John L. Sullivan mindennap lefutott öt mérföldet, azután
visszagyalogolt öt mérföldet, majd kesztyűzött húsz menetet. Ezzard
Charles ezzel szemben csak három-négy mérföldet futott, és hat menetet
bokszolt naponta. A fenébe is, Sullivan keményebben edzett az 1880-as
években, mint ez a fickó az 1950-es években – gondoltam. Ezért én is négy
mérföldet futottam az edzőteremig, majd a kesztyűzés végeztével
visszasétáltam a házba. A régi nagyok példáját kezdtem követni, mert
kőkemények voltak. És hosszú ideig a csúcson maradtak.
Az őrületbe kergettem Cust azzal, hogy állandóan ezekről a régi
bunyósokról faggattam. Tudtam, hogy szeret a bokszról beszélni, de azt
hiszem, néha még így is túlzásba vittem. Cus összes bokszról szóló könyvét
elolvastam, ezért amikor a vacsoraasztalnál ülve Cus mesélni kezdett a
boksztörténelem nagyjairól, és kiment a fejéből egy név vagy egy dátum, én
fejeztem be helyette a mondatot.
– Ez a srác mindent tud – mondogatta. – Mintha ott lett volna.
Nagyon odafigyeltem a saját magamról kialakított képre, mert
rengeteget tanultam a régi idők nagy bunyósaitól. Mit kell tennem, hogy
olyan legyek, mint ez a fickó? Mekkora önfegyelemmel rendelkezett ez a
másik? Cus sokat beszélt arról, milyen gonoszak és elvetemültek voltak a
ringen kívül, a szorítóban azonban nyugodtak és higgadtak tudtak maradni.
Izgalomba jöttem attól, ahogy mesélt róluk, hogy láttam, milyen nagyra
tartja őket. Azt akartam, hogy rólam is így beszéljenek majd. Része akartam
lenni annak a világnak. Néztem a bunyókat a tévében, láttam a bokszolók
eltorzult arcát és meggyötört testét. Azt kívántam, bárcsak az én arcom, az
én testem lenne az.
Megismertem az összes nagy bokszolót. Szabályosan beleszerettem
Jack Johnsonba. Micsoda bátorság! Ő volt a fekete büszkeség első
képviselője. Imádtam az arroganciáját. A századfordulón megállították
gyorshajtásért, és megbüntették tíz dollárra, mire adott egy húszast a
rendőrnek, és azt mondta:
– Tegye csak el, visszafelé is erre jövök.
A manipulálás nagymestere volt. Mielőtt felhúzta a gatyáját, rongyba
csavarta a péniszét, hogy nagyobbnak tűnjön, kisebbrendűségi érzést keltve
ezzel a fehérekben. Mérkőzés közben megalázta az ellenfeleit. A szövege
legalább olyan gyilkos volt, mint az ütései.
 – Kapsz tízezer dollárt, ha el tudod találni az arcomat – mondta. A
mérkőzések alatt az ellenfele képébe nevetett, és a ring szélén ülő fehér
feleségének vallott szerelmet, miközben a szart is kiverte a másik
bokszolóból. Vele szívesen összehaverkodtam volna. Több nyelven beszélt,
és orosz meg angol királyi családok tagjaival bulizott együtt. Dempsey volt
az első dollármilliomos bajnok. Ő hozta el a showbizniszt és a csillogást a
bokszba. Könnyen tudtam azonosulni vele, mert ő is tele volt
bizonytalansággal meg félelemmel, de mindig leküzdötte őket, hogy elérje a
céljait.
Cus kedvence Henry Armstrong volt. Armstrong megállás nélkül
támadta az ellenfeleit, amíg ki nem fárasztotta őket.
– Állandó támadás, egy pillanatnyi szünet nélkül – magyarázta Cus. –
A fejed mozgatása jó védekezéssel, Armstrong is ezt csinálta. Törd meg az
ellenfeled akaratát, bizonytalanítsd el, hazudtold meg minden célját.
Hazudtoljam meg minden célját? Azt a kurva mindenit.
Azután Cus a szemembe nézett.
– Ha rám hallgatsz, az istenek közé fogsz emelkedni. Látom, hogy
beszélsz, mennyire érdeklődsz a régi nagy bunyósok iránt. Mire bajnok
leszel, az emberek már csak azért fognak emlékezni rájuk, mert te beszélsz
róluk. Mindnyájukat túl fogod szárnyalni. Elhomályosítod még az
emléküket is. Láttam Jack Dempseyt, amikor ennyi idős volt, mint most te.
Ismertem ezeket a fickókat, kezet fogtam velük. Ők nem olyanok, mint te.
Te egy óriás vagy, egy kolosszus az emberek között.
Csont nélkül benyaltam a szövegét. De bármennyit papolt nekem az
elhivatottságról, a fegyelemről és a kemény munkáról, ez is kevés volt
ahhoz, hogy visszatartson a brooklyni kiruccanásoktól, amikor folytattam a
zsebeléseket és a rablásokat. Két végén égettem a gyertyát. Fent,
Catskillben mintagyerekként éltem, azután lementem Brooklynba, és
átvedlettem ördögfiókává. Hála Istennek, sosem tartóztattak le. Cusnak
megszakadt volna a szíve.

Cus tudta, hogyan hitesse el velem, hogy az egész világot meghódíthatom.

De azt is tudta, mivel érje el, hogy szarul érezzem magam. Néha azt
mondta:
– Hagyod, hogy az elméd irányítson.
 Az ő titkos nyelvén ez annyit tett: „Egy rakás szar vagy. Nincs elég
önfegyelmed ahhoz, hogy a legnagyobbak közé emelkedj.” A legnagyobbak
akkor is képesek életük meccsét bunyózni, ha éppen elrabolták a
gyereküket, vagy meghalt az anyjuk. A legnagyobbak teljesen
függetleníteni tudják magukat az érzéseiktől. Az előadóművészek is
ilyenek, nem csak a bokszolók. Olvastam olyan legendás művészekről,
akiknek a feje fölött összecsaptak a hullámok, mégis képesek voltak kiállni
a színpadra, és káprázatos előadást produkálni. Járni se tudtak, de az
önfegyelmük és az elhivatottságuk mindent felülmúlt. Néha a színpadról
egyenesen a kórházba mentek. Én is olyan akartam lenni, mint azok a
bunyósok és művészek.
Attól a naptól fogva, hogy beköltöztem Cushoz, nekiállt ízekre szedni,
ki akarta deríteni, meddig baszogathat ok nélkül. Bejött a szobámba, és
elkezdte:
– Mit csináltál ma az iskolában, he? Valamit csak csináltál, hiszen
egész nap ott voltál. Mit tanultál? Hol a házi feladatod? Van ma házi
feladatod?
A többi srác mindig azt mondta, hogy én vagyok Cus kedvence, de
nem tudták, miket mond nekem, amikor kettesben vagyunk.
Mindig küzdöttem a súlyommal. Legbelül mindig kövér disznónak
éreztem magam, noha ránézésre senki meg nem mondta volna. Edzés
közben Albolene kenőcsöt kentem a pattanásaimra, és volt, hogy egy hétig
izzasztó ruhát hordtam, amelyet csak este vettem le, hogy forró fürdőt
vegyek, hátha így még több kilót leadhatok. Azután lefeküdtem, és másnap,
amikor felébredtem, újra belebújtam, abban mentem futni, és egész nap
rajtam volt.
A súlyom volt a másik, amivel Cus állandóan megtalált.
– Egyre nagyobb a segged – mondta. – Kezded elveszíteni az
érdeklődésedet, ugye? Már nem akarod ezt csinálni, Mike? Nehéz lehet
neked, nem igaz? Azt hitted, itt csak játszadozunk, mi? Azt hitted, még
mindig Brownsville-ben vagy, és játszadozol. Ugye?
Képzelhetik, milyen lehetett ezt hallgatni. Amikor éppen meg akartam
enni egy jégkrémet, amit csak hetente egyszer engedtem meg magamnak,
ezt hallottam:
– Nem sokan képesek erre, ezért olyan különleges dolog. Ej, tényleg
azt hittem, hogy te képes leszel rá.
 Néha Cus összeszidott, és fogalmam sem volt, hogy miért. Ízekre
szedett, a lelkembe gázolt.
– Sosem fogod elérni azt, amit kitűztünk magunk elé az infantilis
viselkedésed és magatartásod miatt.
Néha annyira felidegesített, hogy csak ordítani tudtam.
– Gyűlölök mindenkit! Ááággggghhhhh!
Cus darabokra szedett.
Belekapaszkodtam a pozitív megjegyzéseibe, és ilyeneket mondtam:
– Bármit megteszek, amit csak tudok a győzelemért. Az életemet is
odaadnám azért, hogy bajnok legyek, Cus.
Erre ahelyett, hogy azt mondta volna: „Az leszel, Mike”, odavetette:
– Vigyázz, mit kérsz, mert még megkapod.
Még az öltözködésemet is kritizálta. Ünnepnapokon néha vendégeket
hívtak, például Camille nővérét. Rendes nadrágot húztam, inget, mellényt
és nyakkendőt, amelyet Camille segített megkötni. Üldögéltem a
hölgyekkel, akik egyre csak dicsértek:
– Ó, milyen elegáns vagy, Mike.
Egyszer csak besétált Cus.
– Te meg hogy nézel ki? Olyan szűk a gatyád, hogy ide látom a
golyóidat meg a seggedet. Mi ütött beléd?
Camille próbált megvédeni, de Cus letorkolta.
– Nem érdekel, mit gondolsz róla. Camille, kérlek, ne szólj bele.
Rendben? Nincs semmi elegáns az öltözékében.
Cus sosem beszélt velem csúnyán, nem hívott „faszszopónak” vagy
ilyesminek. Helyette azt mondta rám, hogy „paradicsomkonzerv” vagy
„csavargó”. Boksznyelven ez megegyezett azzal, mintha mocskos,
semmirekellő niggernek nevezett volna. Olyankor elbőgtem magam, mint
egy kisgyerek. Tudta, ha így beszél velem, attól kikészülök.
A sok egymásnak ellentmondó üzenet miatt kezdtem
elbizonytalanodni azzal kapcsolatban, mit is gondol rólam bokszolóként.
Tom Pattivel egyszer éppen hazafelé indultunk az edzőteremből, amikor
Cus visszament valamiért. Gyorsan beugrottam a kocsi hátsó ülésére, és
lekuporodtam.
– Mondd meg Cusnak, hogy gyalog indultam haza. Amikor beül a
kocsiba, kérdezd meg tőle, mit gondol rólam valójában.
Tom belement a játékba. Cus beült a kocsiba.
– Hol a pokolban van Mike? – kérdezte.
 – Szerintem bent marad a városban – felelte Tom.
– Akkor induljunk. Egyedül is hazatalál.
Így hát elindultunk. Én hátul kuporogtam, és Tomnak sugdostam, Cus
ugyanis félig süket volt, és alig hallott valamit.
– Hé, Tom. Kérdezd meg Custól, szerinte keményen ütök-e – súgtam.
– Hé, Cus, kemények Mike ütései? – kérdezte Tom.
– De még mennyire! Olyan keményen üt, hogy egy téglafalat is le
tudna bontani. De nemcsak keményen üt, hanem hatékonyan is. Mindkét
kezével képes kiütni valakit – felelte Cus.
– Kérdezd meg Cust, szerinte vihetem-e valamire a jövőben – súgtam.
Tom megismételte a kérdést.
– Tommy, ha Mike nem téveszti szem elől a kitűzött célt, minden idők
egyik legnagyobb, ha nem a legnagyobb bokszolója lesz.
Beleborzongtam a szavaiba. Addigra vissza is értünk a házhoz.
Amikor kiszálltunk a kocsiból, Cus meglátott hátul kuporogni.
– Te végig tudtad, hogy itt volt, igaz? – förmedt Tomra.
Tom persze adta az ártatlant.
– Ne gyere nekem ezzel a baromsággal! Tudtad, hogy ott van.
Szélhámosok vagytok mindketten.
Cus ezt nem találta viccesnek, de mi igen.
Az volt a legfurább, hogy egyáltalán nem tudott uralkodni az
érzelmein. Megkeseredett vénember volt, aki bosszúra szomjazott. Roy
Cohn, Spellman bíboros – ezek az alakok kísértették álmában. J. Edgar
Hoover?
– Ó, bárcsak golyót röpíthetnék a fejébe, de megérdemelné!
Állandóan arról beszélt, kiket akar megölni, miközben egy részük már
halott volt! De ez nem akadályozta meg abban, hogy gyűlölje őket. Egyszer
mondtam valami elismerőt Larry Holmesról, mire Cus teljesen bepörgött.
– Miről beszélsz? Az egy senki. Neked kell megfosztanod a trónjától
azt az embert. Az a célunk, hogy megfosszuk a tróntól, és nyugdíjba
küldjük. Ő egy senki.
Néha Cus úgy üvöltött a tévéképernyőn felbukkanó emberekkel, mint
valami vadállat. Senki ki nem nézte volna belőle, micsoda indulatok
rejlenek benne. Aki nem engedelmeskedett neki, azt gyűlölte. Állandóan
konfliktusa volt valakivel. Napközben többnyire magában motyogva
sétálgatott.
 – Ó, az a rohadt szemétláda. Nem hiszem el, hogy az a patkány ezt
meg ezt csinálta. A kurva anyját!
Szegény Camille próbálta csitítani.
– Cus, Cus, nyugodj meg. Cus. Túl magas a vérnyomásod.
Cus vaskézzel irányította a házat, de a vicc az, hogy a ház valójában
Camille-é volt. Cusnak nem volt egy vasa sem. Sosem érdekelte a pénz,
nagy részét elosztogatta. Camille el akarta adni a házat, mert túl drága volt a
fenntartása, de Cus rábeszélte, hogy tartsák meg. Azt mondta, összegyűjt
egy istállónyi jó bunyóst, és jobbra fordulnak a dolgok. Már éppen kezdte
feladni a reményt, amikor felbukkantam.
Nem hiszem, hogy Cus elhitte, lesz még egy világbajnoka, de
reménykedett benne. A többség, aki felkereste, már befutott bunyós volt, és
csak azért mentek Catskillbe, mert el akartak vonulni egy kicsit a lányoktól
meg a város zajától. Ráadásul akkoriban senki sem szerette Cus bokszolói
stílusát. Elmaradottnak tartották. Aztán megjelentem én, aki nem tudott
semmit: egy tiszta lap. Cus boldog volt. Nem értettem, hogy ez a fehér
ember miért örül nekem annyira. Csak rám nézett, és kitört belőle a
hisztérikus nevetés. Hallottam, amint a telefonban azt mondja a barátainak:
– Másodszor is belém csapott a villám. Van egy újabb nehézsúlyú
világbajnokom.
Akkor még egyetlen amatőr mérkőzést sem vívtam. Fogalmam sincs,
hogyan, de ő már akkor látta bennem.
 3

Sosem fogom elfelejteni az első amatőr mérkőzésemet. Egy kis bronxi

edzőteremben vívtuk, amelynek Cus egy régi bunyósa, Nelson Cuevas volt
a tulajdonosa. Az edzőterem egy lepukkant lyuk volt egy épület második
emeletén, közvetlenül a magasvasút mellett. Olyan közel voltak a sínek,
hogy ha az ember kidugta a kezét az ablakon, szinte megérinthette az
elrobogó szerelvényeket. Ezeket a boksztermeket „füstösnek” hívták, mert
vágni lehetett bennük a cigarettafüstöt.
A füstösökben nem hitelesített, vagyis gyakorlatilag illegális
mérkőzéseket vívtak. Nem voltak orvosok, és nem állt az épület előtt
mentőautó. Ha a közönség nem volt elégedett a bokszolók teljesítményével,
nem pfújoltak, inkább összeverekedtek egymással, hogy megmutassák,
hogyan is kell ezt csinálni. Mindenki, aki eljött, kiöltözött, akár gengszter,
akár drogdíler volt. És mindenki fogadott a bunyókra. Emlékszem,
megkérdeztem az egyiküktől:
– Ha nyerek, veszel nekem egy hot-dogot?
Akik fogadtak és pénzt nyertek, általában vettek valami kaját a
győztesnek.
Közvetlenül a bunyó előtt úgy féltem, hogy kis híján otthagytam az
egészet. A rengeteg felkészülésre gondoltam, amit végigcsináltunk Cusszal.
A sok kesztyűzés ellenére még mindig féltem attól, hogy kiálljak valaki
ellen egy éles meccsre a ringben. Mi van, ha kudarcot vallok és veszítek?
Kismilliószor bunyóztam Brooklyn utcáin, de ez most egészen más volt.
Nem ismertem az ellenfelemet, nem haragudtam rá. Velem volt Teddy
Atlas, az edzőm, szóltam neki, hogy leugrok a boltba egy pillanatra.
Kimentem az utcára, és leültem a magasvasúthoz vezető lépcső aljára. Egy
percig az járt a fejemben, hogy felülök arra az átkozott vonatra, és
visszamegyek Brownsville-be. De aztán eszembe jutottak Cus tanításai,
fokozatosan megnyugodtam, felülkerekedett a büszkeségem és az egóm,
felálltam, és visszasétáltam az edzőterembe.
 A kocka el volt vetve.
Egy nagydarab, afrosérós Puerto Ricó-i sráccal bokszoltam.
Tizennyolc éves volt, négy évvel idősebb nálam. Két meneten át püföltük
egymást, de a harmadikban egy ütéssel sikerült megrogyasztanom, majd
bevittem neki egy másikat is, amitől a fogvédője a hatodik sorig repült.
Elveszítette az eszméletét.
Eksztázisba kerültem. Szerelem első ütésre. Nem tudtam, hogyan
ünnepeljek. Ezért ráléptem az ellenfelemre. A levegőbe emeltem a karomat,
és ráléptem a szerencsétlen baromra.
– Szállj le róla! Mi a lófaszt képzelsz, hogy rálépsz a másikra? –
ripakodott rám a mérkőzésvezető.
Cus Catskillben maradt, és a telefon mellett ülve várta a beszámolót.
Teddy felhívta, és elmondta neki, mi történt. Cus olyan izgatott lett, hogy a
barátjával, Donnal, aki kocsival elvitt minket, másnap reggel újra
elmeséltette az egészet.
Heti rendszerességgel jártam vissza ezekbe a füstösökbe. Beléptem az
öltözőbe, amely már tele volt fiatal srácokkal. Mindenki megmondta, hány
kiló és hány bunyója volt már. Általában többnek hazudtam magam
tizennégynél. Nem sok kilencven kilós kölyök volt az én korosztályomban.
Ezért mindig idősebb srácokkal bunyóztam.
Azok a füstösök rengeteget jelentettek nekem, sokkal többet, mint a
többieknek. A pokolban születtem, és minden egyes megnyert mérkőzéssel
egy lépéssel távolabb kerültem tőle. A többi bunyós nem volt olyan elszánt,
mint én. Ha nem lettek volna ezek a füstösök, valószínűleg az utcán
végzem.
Teddy is kivette a részét ezekből a bunyókból. Egy este Nelson
edzőtermében voltunk, amikor egy pasas meglökte Teddyt, mire Teddy
behúzott neki egyet. Nelson is beszállt. Felkapott egy tömör márvány
alapzatú trófeát, amelyen egy fémből készült bokszoló figura állt, és ütni
kezdte vele a pasas fejét. Ha a zsaruk kijöttek volna, letartóztatják
gyilkossági kísérletért. Teddy mindig verekedésbe keveredett. Nem tudom,
hogy engem védett-e, vagy a többiek voltak-e féltékenyek rá, mert neki van
a legjobb bunyósa, de sosem volt annyi esze, hogy meghátráljon. Ohióban
is összeverekedett más edzőkkel.
Szép lassan bejártuk az északkeleti partvidék összes füstösét. Mielőtt
kocsiba ültünk, Cus odajött hozzám.
 – Ott lesz néhány barátom, megnézik a bunyódat. A telefon mellett
ülve várom a hívásukat. Arra számítok, hogy amikor felhívnak, áradozni
fognak rólad – mondta. Ezt sosem felejtem el. „Áradozni fognak rólad.” Ez
mindig feltüzelt, és a tüzet csak tovább szítottam magamban a hatórás
kocsiút alatt. Egy másodpercig sem pihentem. Alig vártam, hogy a ringbe
léphessek, és elkezdjem ütni a rohadékokat. Az egyik ellenfelem a feleségét
és a kisbabájukat is magával hozta a mérkőzésre. Őt is eszméletlenre
vertem.
Cus az ötödik mérkőzésemre jött el, egy scrantoni füstösbe. Egy Billy
O’Rourke nevű srác ellen bunyóztam a Scrantoni Katolikus Ifjúsági
Központban. Billy tizenhét éves volt, és én is annyinak hazudtam magam,
mert ez pro-amatőr helyszínnek számított. A mérkőzés előtt Cus odament
O’Rourke-hoz.
– Az emberem egy gyilkos – mondta Cus. – Nem akarom, hogy bajod
essen.
Ez volt az addigi legkeményebb bunyóm. Az első menetben többször
is padlóra küldtem a srácot, de a pszichopata fehér csókája újra meg újra
felállt. És nemcsak felállt, hanem azonnal támadásba lendült. Minél
többször küldtem padlóra, annál keményebben jött rám. Az első menetet én
nyertem, de a második igazi adok-kapok volt. Hárommenetes volt a
mérkőzés, és Teddy nem akarta megkockáztatni, hogy bírói döntéssel végül
őt hozzák ki győztesnek.
– Idehallgass, állandóan arról beszélsz, hogy te is nagy bunyós akarsz
lenni, mindig azokat a régi őrülteket emlegeted, hogy rájuk akarsz
hasonlítani. Eljött az idő. Kelj fel, nyomjad a rövid egyeneseket és mozgasd
a fejed.
Felálltam a székről, és kétszer is padlóra küldtem O’Rourke-ot a
harmadik menetben. Orrán-száján dőlt a vér. A mérkőzés végén a
kötelekhez szorított, de bumm, bumm, bumm, megsoroztam, visszajöttem,
és ismét padlóra küldtem. A tömeg őrjöngött. Ez volt az est bunyója.
Cus elégedett volt a teljesítményemmel, de azért azt mondta:
– Még egy menet, és elfogytál volna.
1981. május-júniusban az első bajnoki címemre hajtottam – a nemzeti
ifjúsági játékokon. Addigra nagyjából tíz bunyón voltam túl. Először meg
kellett nyernem a helyi selejtezőt, azután a regionálist, és utána utazhattam
Coloradóba az országos címért.
 Az összes selejtezőbeli mérkőzésemet megnyertem, ezért Teddyvel
elrepültünk Coloradóba, míg Cus vonatra ült, mert félt a repüléstől. Amikor
beléptem az öltözőbe, nem feledkeztem meg róla, hogyan viselkedtek a
példaképeim. A többi srác odajött hozzám bemutatkozni, de én megvető
pillantást vetettem rájuk, és hátat fordítottam. Szerepet játszottam. Ha
valaki hozzám szólt, csak bámultam rá. Cus a manipulálás nagymestere
volt, káoszt és zavart kellett keltenem az ellenfelekben, de mindezt úgy,
hogy én közben tökéletesen higgadt maradjak. Olyan káoszt okoztam, hogy
néhány bokszolónak elég volt egy pillantást vetnie rám, majd inkább
szándékosan elveszítették a párharcukat, nehogy velem kerüljenek össze
később. Az összes mérkőzésemet első menetes KO-val nyertem. A
döntőben nyolc másodperc alatt kiütöttem Joe Cortezt, ami a mai napig élő
rekord, ha jól tudom. Haladtam a cél felé.
Az aranyérem megszerzése után helyi hőssé váltam. Cus imádta az
ezzel járó figyelmet. Imádta a rivaldafényt. Nekem azonban egyre az járt a
fejemben, mennyire őrült dolog ez az egész. Alig múltam tizenöt éves, és a
brownsville-i barátaim fele már meghalt vagy nyomtalanul eltűnt.
Catskillben nem sok barátom volt. Az iskola nem érdekelt. Cusszal már
eldöntöttük, mit akarunk elérni, az iskola csak elvonta a figyelmemet a
céltól. Nem érdekelt, amit tanítani próbáltak nekem, ugyanakkor tudásvágy
volt bennem. Ezért Cus javaslatára a könyvtárából szemezgettem. Olyan
szerzőktől olvastam könyveket, mint Oscar Wilde, Charles Darwin,
Machiavelli, Tolsztoj, Dumas és Adam Smith. Olvastam egy könyvet Nagy
Sándorról is. Imádtam a történelmet. A történelem révén sokat megtudtam
az emberi természetről. Az emberi szív működéséről.
Az iskolában nem kerültem nagyobb bajba azt leszámítva, hogy
megütöttem néhány srácot, és ezért felfüggesztettek. Egyszerűen csak nem
éreztem jól magam ott. Néhányan gúnyolódtak rajtam, de senki sem mert
belém kötni. Cus elmagyarázta az iskolaigazgatómnak, Mr. Bordicknak,
hogy különleges vagyok, és ezért „bizonyos engedmények illetnek meg”.
Mr. Bordick csodálatos ember volt. Bármikor, ha probléma akadt, Cus
bement az iskolába, olaszosan gesztikulálva nyomta neki a sódert, és végül
visszavettek. Suli után minden délután ötkor elmentem az edzőterembe egy
kétórás edzésre. Esténként bokszkönyveket olvastam, filmet néztem vagy
Cusszal beszélgettem. Hétvégén ötkor keltem, lefutottam néhány mérföldet,
megreggeliztem, szundítottam egyet, aztán délre mentem edzeni.
Hétköznap futva tettem meg az utat az iskolába és vissza.
 Cus irányításmániájának köszönhetően néha plusz futásokat is
kénytelen voltam beiktatni. Egyszer egy iskolai bulin voltam, amely elvileg
tízkor ért véget. Azt mondtam Cusnak, hogy tizenegyre otthon leszek. De a
buli után mindenki maradt még, ezért felhívtam Cust, hogy valószínűleg
egy kicsit késni fogok, mert várnom kell a taxira.
– Nem, fuss haza most azonnal. Futás. Nem tudlak megvárni ébren –
parancsolta. Cus senkinek nem adott kulcsot, mert félt, hogy elveszítjük.
Öltönyben és lakkcipőben voltam, de Cus azt akarta, hogy azonnal menjek
haza.
– Mennem kell – mondtam a barátaimnak. Mindenki tudta, mennyi az
idő. Ha Cus hívott, nem volt apelláta, mennem kellett. Így hát, fogtam
magam és lefutottam azt a kibaszott távot.
Egyszer néhány barátommal iszogattam meg buliztam, utána
hazavittek, de mielőtt kiraktak volna, az ablakon keresztül megláttam Cust,
amint elaludt a karosszékében, engem várva.
– Fordulj vissza. Vigyél el hozzátok. Nincs most kedvem Cushoz –
mondtam.
Minden egyes alkalommal, amikor későn értem haza, ízekre szedett.
Hiába próbáltam felosonni a szobámba, az ósdi lépcső recsegett, ezért
mindig lebuktam. Hazatértem egy moziból, ahová Cus engedélyével
mentem el, ennek ellenére megvárt és kifaggatott.
– Mit csináltál? Kikkel voltál? Kik azok? Milyen családból valók? Mi
a vezetéknevük? Holnap bokszolnod kell.
Cus még ki is akart házasítani kilencedikes koromban. Randizni
kezdtem egy Angie nevű helyi lánnyal. Cus odavolt érte. Azt gondolhatnák,
hogy ellenezte a kapcsolatunkat, nehogy az elvonja a figyelmemet az
edzésekről, de éppen ellenkezőleg, Cus úgy gondolta, jót tenne nekem, ha
megállapodnék mellette. Lehiggadnék tőle, és segítene még inkább a
bokszra koncentrálnom. Nem voltam szerelmes Angie-be. Ugyanazt a
nagyvilági életet akartam élni, mint a példaképeim, Mickey Walker vagy
Harry Greb. Ittak, csajoztak, buliztak. De Camille ezúttal szembeszállt
Cusszal.
– Ne hallgass Cusra nőügyekben – mondta. – Randevúzz annyi
lánnyal, amennyivel csak akarsz, azután válaszd ki közülük a legjobbat.
Egyszer verekedésbe keveredtem a suliban, és Cusnak be kellett
mennie elsimítani a dolgokat. Amikor hazaért, leültetett, és így szólt:
– Nem maradhatsz itt, ha továbbra is így viselkedsz.
 Teljesen összezuhantam, és kitört belőlem a zokogás.
– Kérlek, ne küldj el – bőgtem. – Itt akarok maradni.
Nagyon megszerettem azt a családi környezetet, amit Cus teremtett
nekem. Rajongtam Cusért. Ő volt az első fehér ember, aki nemhogy nem
ítélkezett fölöttem, de azt akarta, hogy verjem ki a szart mindenkiből, aki
tiszteletlenül beszél velem. Soha senki nem volt akkora hatással rám, mint
ő. Mindig tudta, mivel tud megfogni. Minden beszélgetésünk után annyira
fel voltam pörögve, hogy muszáj volt árnyékolással vagy felülésekkel
levezetnem az energiáimat. Vagy elmentem futni, és közben sírtam, mert
boldoggá akartam tenni, és be akartam bizonyítani, hogy az a sok jó, amit
mond rólam, tényleg igaz.
Azt hiszem, Cus megbánta, hogy elküldéssel fenyegetett és
megríkatott, mert hirtelen megölelt. Az volt az első alkalom, hogy
bármilyen fizikai szeretetnyilvánítást láttam tőle. A legelső. De abban a
pillanatban, amikor elsírtam magam, Cus biztos lehetett benne, hogy az övé
vagyok. A rabszolgája lettem. Ha azt mondta volna, hogy öljek meg valakit,
gondolkodás nélkül megteszem. Komolyan beszélek. Mindenki azt hitte, jól
elvagyok ezzel a kedves, öreg, olasz bácsikával, de valójában egy harcossal
éltem együtt. És imádtam minden percét. Boldogan voltam Cus katonája,
célt adott az életemnek. Örültem, hogy én lehetek az, aki beteljesíti a
küldetést.
Attól fogva még keményebben edzettem, ha ez lehetséges. Amikor
hazaértem az edzőteremből, alig bírtam felkúszni a lépcsőn a harmadik
emeleti fürdőszobáig. Cus forró vizet eresztett nekem a kis porcelánkádba,
azután magnézium-szulfátot öntött hozzá.
– Maradj benne, ameddig csak bírsz – mondta Cus.
Hosszú ideig ültem a perzselő vízben, de másnap reggel sokkal jobban
éreztem magam, és újra tudtam edzeni. Életem legcsodálatosabb időszaka
volt. Kizárólag a célra koncentráltam, és egyetlen pillanatra sem tértem el
tőle. Leírhatatlan érzés.
Amikor a többi bunyós az edzés után a barátnőjéhez indult, és élte az
életét, én Cusszal visszamentem a házba, hogy tovább szőjük a terveinket.
Arról beszélgettünk, hogy házaink lesznek a világ minden pontján.
– A „nem” idegen szó lesz számodra – mondogatta Cus. – Nem is
fogod érteni a jelentését.
Úgy éreztem, nem tisztességes a többi bokszolóval szemben, hogy
engem egy zseni készít fel. Ők csak pénzt akartak keresni és jó életet
teremteni a családjuknak. Én azonban, Cusnak hála, dicsőséget akartam, és
ahhoz az ő vérükön keresztül vezetett az út. Ugyanakkor tele voltam
bizonytalansággal. Dicsőséget akartam, hírnevet akartam, azt akartam, hogy
az egész világ gyönyörűnek lásson. Miközben csak egy dagadt, büdös
kölyök voltam.
Cus elhitette velem, hogy a WBC arany-zöld öve minden áldozatot
megér. Nem a pénzért csináltam.
– Mit jelent az, hogy minden idők legnagyobb bokszolója? –
tudakoltam Custól. – A többségük már halott.
– Halottak, de még most is beszélünk róluk. Ez az egész a
halhatatlanságról szól. Arról, hogy a neved fennmaradjon az idők
végezetéig – felelte.
Cus nagyon drámaian tudott fogalmazni. Mintha A három testőr
egyike lett volna.
– Ki kell várnunk, amíg eljön a mi időnk, mint a sárban lapuló
krokodiloknak. Nem tudjuk, mikor köszönt be a szárazság, és az állatok
mikor kezdenek vándorlásba a Szaharán keresztül. Várakozunk.
Hónapokig, évekig. De el fog jönni a mi időnk. A gazellák és a gnúk előbb-
utóbb belegázolnak a vízbe. És amikor eljönnek, mi megharapjuk őket.
Hallod, amit mondok, fiam? Akkorát harapunk beléjük, hogy ordítani
fognak, és az egész világ meghallja őket.
Halálosan komolyan gondolta, akárcsak én. Cus arra használt fel, hogy
visszatérjen a boksz vérkeringésébe. Minden vágyam az volt, hogy ennek
én is részese lehessek. Mint Monte Cristo grófja. Bosszút akartunk állni.
Amikor Cus rájött, hogy szívvel-lélekkel vele vagyok, nagyon boldog
volt. De aztán kitört rajta a paranoia. Ültem a nappaliban, és olvastam, Cus
köntösben járkált fel-alá, majd hirtelen odalépett hozzám.
– Te is el fogsz hagyni. Elcsábítanak tőlem. Ugyanúgy elhagysz, mint
mindenki más – mondta váratlanul.
Nem tudtam eldönteni, hogy velem szórakozik, vagy saját magát
sajnálja.
– Megőrültél, Cus? Miről beszélsz?
Sosem beszéltem így vele. Valószínűleg ez volt az egyetlen alkalom,
amikor őrültnek neveztem.
– Te is tudod, miről beszélek. Valaki pénzt kínál majd neked, te pedig
faképnél hagysz. Egész életemben ez történt velem. Beleölöm az időmet
abba, hogy bokszolókat neveljek, mások meg ellopják őket tőlem.
 Faképnél hagyni? Bárkit megöltem volna, aki el akar szakítani Custól.
Floyd Patterson otthagyta, de mi más viszonyban voltunk. Együtt akartam
lenni vele és Camille-lal, az új családommal. Eszem ágában sem volt
visszamenni a korábbi életembe.
– Te megőrültél, Cus – mondtam, azzal felálltam, és kimentem a
szobából.

1981 novemberében Teddyvel és két másik bokszolóval ültem a kocsiban,

egy Rhode Island-i füstös felé tartottunk. Egész úton az járt a fejemben,
hogyan verem majd szét azt a rohadékot, amikor odaérünk. Nem sokkal
korábban olvastam Nietzschét, és felsőbbrendűnek éreztem magam. A
nevemet is alig tudtam helyesen leírni, mégis felsőbbrendű voltam.
Elképzeltem, ahogy az egész terem felrobban, és mindenki nekem tapsol,
amikor szétrúgom annak a fickónak a seggét. Arról ábrándoztam, hogy a
tömeg virágokat hajigál majd a lábam elé. Még csak tizenöt éves voltam, az
ellenfelem, a helyi bajnok Ernie Bennett viszont már huszonegy. Ez volt az
utolsó amatőr mérkőzése, mielőtt profinak állt volna.
Besétáltunk a terembe, amely zsúfolásig tele volt rosszarcú
pasasokkal. Akkora tömeg volt, hogy egy pillanatra megint a brownsville-i
gettóban éreztem magam. De leszartam. Csak még erősebb lettem a belőlük
áradó energiától.
– Állj a mérlegre – mondta Teddy.
Levettem a pólómat és a nadrágomat. Csak az alsógatya maradt rajtam.
Szálkásra voltam gyúrva. Felálltam a mérlegre, mire odasereglettek körénk.
– Ez Tyson. Ő az – mondták.
Álltam a mérlegen, és kezdtem ideges lenni. Ezek a fickók gengszterek
voltak, igazi kemény fiúk, én pedig egy betolakodó. De aztán eszembe
jutott az a rengeteg filmfelvétel, amit megnéztem. Jack Johnson a mérlegen
a tömeg gyűrűjében. Mindig arról álmodtam, hogy egyszer én is hasonló
helyzetbe kerülök. Azután meghallottam a suttogásokat és az elismerő
füttyöket is.
– Ez az a kölyök, aki a nemzeti ifjúsági játékokon mindenkit kiütött
már az első menetben – mondták.
Működésbe lépett a Custól elsajátított gondolkodásom. Nem
hétköznapi ember vagyok. Hanem egy nagy gladiátor, aki csatába készül.
 – Hé, bajnok! – mosolyogtak rám, de én csak megvető pillantásokra
méltattam őket, mintha azt mondanám: „Mi a faszt bámultok?”
86 kilóval mérlegeltem.
– Túl nehéz vagy – mondta Bennett edzője. Süketnéma volt, de azért
ki lehetett venni a szavait. – De azért kiállunk ellened. Akárki ellen
kiállunk.
– Én nem vagyok akárki – vicsorogtam.
A terem zsúfolásig tele volt. Legalább háromezer ember gyűlt össze.
Beszálltunk a ringbe, és kilenc perc őrület következett. Akik ott voltak, a
mai napig emlegetik azt a bunyót. A tömeg egy másodpercre sem hagyta
abba az éljenzést, még a menetek közti egyperces szüneteket is
végigtapsolták. Úgy estünk egymásnak, mint két pitbull. Nagyon
kiszámíthatatlan és tapasztalt bokszoló volt, de bumm, bumm, sikerült a
kötelekhez szorítanom. Kőkeményen megdolgoztam, egészen az utolsó
másodpercig. Életem legjobb teljesítményét nyújtottam.
Mégis őt hozták ki győztesnek. Színtiszta rablás volt. Teljesen
kikészültem. Elsírtam magam. Ez volt az első vereségem. Az öltözőben a
süketnéma edző odajött hozzám. Még akkor is zokogtam.
– Gyerek vagy még – mondta. – Az én emberem már nagyon-nagyon
sok mérkőzésen túl van. Mindent bele kellett adnunk. Jobb vagy, mint az én
bokszolóm. Ne add fel. Egy nap bajnok lesz belőled.
Nem éreztem magam jobban a szavaitól. Végigsírtam a hazáig vezető
utat. Olyan nagy volt bennem a győzni akarás. Hazaértünk, én pedig
mehettem tusolni, azután a suliba. De Teddy valószínűleg hazatelefonált
előbb, mert Cus már várt bennünket. Azt hittem, dühös lesz, mert
cserbenhagytam, de mosolyogva fogadott.
– Hallottam, hogy remekül bunyóztál. Teddy azt mondta, kemény,
tapasztalt bunyós volt az ellenfeled – mondta Cus. – Vegyél ki egy
szabadnapot. Nem kell suliba menned.
Kizárt dolog volt, hogy otthon maradjak. Az egyik szemem alá kaptam
egy monoklit, el akartam dicsekedni a suliban vele, mint egy érdemrenddel.
Nem hagytam, hogy az a vitatott vereség padlóra küldjön. Tovább
folytattam a bunyót a füstösökben, és egyik ellenfelemet a másik után
ütöttem ki. Cus egyre több mérkőzésemre eljött. Imádta, amikor arrogánsan
viselkedem, és ellentmondást nem tűrő benyomást keltek. Cus sem ment a
szomszédba némi arroganciáért. Egyszer egy huszonnégy éves fickó ellen
bokszoltam, aki tizenhat éves kora óta kerületi bajnok volt. Soha senki nem
győzte még le.
A mérkőzés előtt a helyi bokszklub egyik vezetője odajött hozzánk.
– Cus, az ellenfeletek nagy, erős és félelmetes bokszoló – mondta.
Cusnak a szeme sem rebbent.
– Az én fiam dolga az, hogy a nagy, erős és félelmetes bokszolókat a
helyükre tegye.
Hallottam, és azonnal izzani kezdtem. Annyira felpörögtem, hogy alig
bírtam kivárni, amíg beszállunk a ringbe.
Egyszer három napig nem fürödtem egy bunyó előtt. Egyre csak azon
járt az eszem, hogyan üthetném ki a másikat. Semmit nem tudtam
előzetesen ezekről a füstösbeli ellenfelekről, nem voltak róluk videók, nem
szerepeltek a tévében. Ezért mindig azt képzeltem, hogy azokkal fogok
bokszolni, akik fiatalabb koromban terrorizáltak. Eljött a megtorlás ideje.
Soha senki nem fog terrorizálni többet.
Minden alkalommal, amikor emberséget tanúsítottam egy mérkőzés
során, Cus csúnyán leteremtett. Előfordult, hogy az ellenfél kezet akart
fogni bunyó előtt sportszerűségből. Ha kezet ráztam vele, Cus őrjöngött.
Az együttérzés egyetlen megnyilvánulása, amiért Cus nem haragudott,
az volt, amikor felsegítettem az ellenfelemet, miután kiütöttem. Dempsey is
mindig ezt csinálta. Felsegítette legyőzött ellenfelét, visszatámogatta a
sarkába, és megpuszilta. Mindezt közvetlenül az után, hogy megpróbálta
felkoncolni. Szóval én is felsegítettem és megpusziltam őket.
– Jól vagy? Szeretlek, testvér.
Szinte már megalázó volt nekik.
Cus nem szerette, ha megünneplem a kiütéseimet. Semmi pacsi vagy
tánclépés.
– Két éve ezért edzel, erre úgy viselkedsz, mint aki meglepődött? –
mondogatta.
Cus úgy tekintett az ellenfeleimre, mint ennivalóra. Táplálékra.
Valamire, amit meg kell ennem az életben maradásomért. Ha jól
teljesítettem, Cus megjutalmazott. Szép ruhákkal, jó cipőkkel. Amikor
megnyertem az egyik ifjúsági bajnoki címemet, vett nekem egy aranyfogat.
A 80-as években az aranyfogról a legtöbb embernek a bűnözők jutottak
eszébe. De Cus szerette, mert a régi idők nagy bunyósai is aranyfogat
csináltattak maguknak, hogy megünnepeljék a sikereiket.
 Azt gondolná az ember, hogy a nemzeti ifjúsági játékokon aratott sok
első menetes KO-győzelemben Cus sem találhatott kivetnivalót. Mások
előtt mindig úgy kezelt, mint egy primadonnát, de zárt ajtók mögött egészen
máshogy bánt velem. Amint egyedül maradtunk, leültetett, és elmondta a
véleményét.
– Alacsonyan tartottad a kezed. Ne sértődj meg, de ha az az úriember
egy kicsit profibb és egy kicsit higgadtabb, eltalálhatott volna.
Mindezt azok után, hogy kiütöttem a fickót! Mindenki gratulált a
jobbkezes KO-mhoz. Cus sem mondta, hogy veszítettem volna. Azt
mondta, eltalálhattak volna! Egész nap ezt sulykolta belém. Aztán néhány
nappal később megint rákezdte.
– Emlékszel, a mérkőzés után mondtam, hogy eltalálhatott volna…
ÁÁÁGGGGHHHH!
Cus a manipuláció, a lélektani hadviselés nagymestere volt.
Meggyőződése volt, hogy a boksz 90 százalékban a pszichikai és nem a
fizikai felkészülésen múlik. Az akaraterőn, nem az ügyességen. Ezért
tizenöt éves koromban elvitt egy John Halpin nevű hipnoterapeutához. A
Central Park Westen volt a rendelője, bent a városban. Lefeküdtem a
rendelő padlójára, ő pedig fokozatosan ellazított: a fejem, a szemem, a
karom, a lábam, minden elnehezült. Miután megfelelő állapotba kerültem,
nekiállt belém szuggerálni azt, amit Cus akart. Cus leírta egy papírra, John
pedig felolvasta.
– Te vagy a világ legjobb bokszolója. Nem azért mondom ezt, hogy
olyasvalamit hitessek el veled, ami nem igaz, hanem mert tényleg képes
vagy rá, erre születtél.
Halpin megtanított nekünk egy módszert, amellyel bármikor
hipnotizált állapotba tudjuk juttatni magunkat. Miután visszatértünk
Catskillbe, gyakran lefeküdtem a szobám padlójára, Cus pedig leült
mellém. Amikor ellazultam, beszélni kezdett. Néha csak általánosságokat
mondott, mint hogy én vagyok a világ legjobb bokszolója, máskor ennél
jóval konkrétabban fogalmazott.
– Az egyenesed igazi fegyver. Kegyetlenül, ártó szándékkal ütsz.
Csodálatos jobb kezed van. Nem igazán hittél benne, de mostantól hinni
fogsz. Isten ostora vagy. A világ az idők végezetéig ismerni fogja a nevedet.
Szédítő szöveg volt. És én minden szavát elhittem.
Néha Cus felébresztett az éjszaka közepén, hogy elismételje a
sugallatait. Néha meg sem kellett szólalnia, éreztem, ahogy a szavai
telepatikusan átjárják az elmémet.
Teljesen rákattantam a hipnózisra. Úgy gondoltam rá, mint valami
titkos módszerre, ami segít elérnem a célomat. Egyesek szerint talán
őrültség, de én mindent elhittem, amit Cus mondott. Vallásos áhítattal
csüngtem a szavain. Nekem Cus volt az Isten. És ez a fehér vénember azt
mondta nekem, én vagyok a csúcs. A valaha élt legjobb.

Gladiátorként, földre szállt istenként kissé lehangoló volt iskolába járni.

Aztán 1981 őszén bajba kerültem a Catskill High-ban. Az egyik tanárom,
egy igazi szőrös talpú bunkó, veszekedni kezdett velem, és hozzám vágott
egy könyvet. Felpattantam, és agyba-főbe vertem a többi diák előtt.
Felfüggesztettek. Cus magával vitt az iskolába, hogy kérdőre vonja az
igazgatót, Mr. Sticklert és a tanárt. Olyan elánnal érvelt, mint Clarence
Darrow az esküdtszéknek.
– Azt állítja, hogy elejtette a könyvet, és az véletlenül találta el Mike-
ot – szembesítette Cus a tanárt a szavaival. – De ha valóban így történt, és
csak elejtette azt a könyvet, hogy lehet, hogy az megpördült a levegőben, és
eltalálta Mike-ot? Ártalmatlanul kellett volna a padlóra zuhannia anélkül,
hogy bárkiben kárt tesz.
Cus fel-alá járkált a szobában, néha megtorpant, és vádlón a tanárra
mutatott, mintha ő lenne a vádlott.
Végül megegyezésre jutottak, és felmentettek az iskolalátogatás alól,
amíg találunk egy magántanárt. Cus szomorú volt, amiért otthagyom az
iskolát. Azt tervezte, hogy nagy bulit rendez, amikor leérettségizek.
Hazafelé menet a megbeszélés után Cusra pillantottam, és így szóltam:
– Ugyan már, így legalább mehetünk edzeni.
Visszanézett rám.
– Gyerünk – mondta.

1982 júniusában eljött az ideje, hogy megvédjem a nemzeti ifjúsági

játékokon szerzett bajnoki címemet. Mostanra a hírem már megelőzött.
Szülők visszavonták a gyerekük nevezését, nehogy ellenem kelljen
kiállniuk. John Condon, az Aranykesztyű versenyek egyik szervezője, nem
akarta engedni, hogy induljak.
– Láttalak bunyózni. Túl kegyetlen vagy. Ízekre szednéd ezeket a
kölyköket.
 A második fellépésem a nemzeti ifjúsági játékokon jól indult.
Visszatértünk Coloradóba, és a selejtezőkön minden ellenfelemet kiütöttem.
Azután következett a döntő, ahol megvédhettem a címemet. Hirtelen
mázsás súlyként nehezedett rám a nyomás. Megláttam azt a rengeteg
kamerát, és előtörtek a régi bizonytalanságaim. A bokszvilág
tótumfaktumai körbeajnároztak. Csodálatos volt az egész, de attól féltem,
hogy egy csapásra minden véget ér, mert kiderül, hogy koszos és büdös
vagyok. Ugyanakkor nem akartam cserbenhagyni Brownsville-t. Cus
számtalanszor elmondta, hogy amikor anyám kilép az utcára Brownsville-
ban, az emberek elveszik majd tőle a szatyrokat, hogy ne kelljen
cipekednie.
Képtelen voltam megbirkózni ezzel a nyomással. A döntő előtt Cus
félrevont.
– Mike, ez itt a való világ. Nézd meg ezt a sok embert. – A
pontozóbírókra, az újságírókra és a bokszvilág fontos embereire mutatott. –
Addig szeretnek, amíg nyersz. Ha kikapsz, már nem vagy különleges, és
elfordulnak tőled. Engem mindenki szeretett. Hidd el, hogy még
ötvenévesen is gyönyörű, fiatal nők futottak utánam. Most már egy
vénember vagyok, senki nem foglalkozik velem.
Tíz perccel a mérkőzés előtt ki kellett mennem egy kis friss levegőt
szívni. Teddy velem tartott.
– Nyugi, Mike, engedd el magad – mondta.
Kitört belőlem a zokogás. Hisztérikusan sírtam. Teddy átkarolta a
vállamat.
– Ez is csak egy mérkőzés a sok közül. Ennél a srácnál sokkal jobb
bunyósokat is kifektettél – próbált vigasztalni.
– Mike Tyson vagyok… – zokogtam. – …mindenki szeret.
Képtelen voltam egy értelmes mondatot kinyögni. Azt próbáltam
elmondani, hogy ha veszítek, soha senki nem fog szeretni. Teddy
nyugtatgatott, azt mondta, ne hagyjam, hogy az érzéseim átvegyék az
irányítást.
Amikor beszálltam a ringbe, az ellenfelem már várt. 198 cm magas,
fehér srác volt, Kelton Brown. Összeszedtem magam és minden
bátorságomat. A ring közepére álltunk, hogy meghallgassuk az
instrukciókat, én pedig annyira belemásztam az ellenfelem képébe, hogy a
bírónak el kellett lökdösnie onnan, és kaptam egy intést, még mielőtt
elkezdődött volna a bunyó. Megszólalt a gong, és nekirontottam. Egy perc
sem kellett hozzá, és úgy megvertem, hogy a segítői bedobták a törölközőt.
Kétszeres bajnok lettem.
Miután a magasba emelték a kezem, interjút készítettek velem a
ringben a televíziónak.
– Mike, biztosan elégedett vagy pályafutásod eddigi alakulásával.
– Igen, az vagyok. Ugyanannyi idős vagyok, mint ezek a fiúk, mégis
előrébb tartok náluk. Fegyelmezettebb vagyok. Először megtanultam,
hogyan birkózzak meg a problémáimmal mentálisan, azután fizikálisan.
Mentálisan előnyben vagyok velük szemben.
– Hogy érezted magad a mérkőzés végén, miután legyőzted Brownt?
– Én csak tettem a dolgomat. Nem tudok rosszat mondani az
ellenfelemről. Jól bokszolt. Csak most egy még jobbal akadt össze. De
dicséretet érdemelnek az erőfeszítései – mondtam.
Visszatérve a keleti partra, hazamentem Brownsville-be. A környéken
mindenki látta a tévében, ahogy legyőztem Kelton Brownt. Sok olyan srác,
aki régebben terrorizált, most megszólított az utcán.
– Hé, Mike, szükséged van valamire? Szólj, ha tehetek érted valamit –
mondták.
Néhány éve még szétrúgták a seggemet, most kinyalták.
De igazából anyámnak akartam dicsekedni. Meg akartam osztani vele
a lelkesedésemet.
– Szia, Mama, én vagyok a világ legjobb bokszolója. Senki nem tud
megverni – mondtam.
Anyám egy nyirkos, lepukkant, megsüllyedt házban lakott, és szótlanul
hallgatta, ahogy úgy beszélek magamról, mint egy istenről.
– Emlékszel Joe Louisra? – kérdezte végül. – Mindig van egy jobb,
fiam.
Döbbenten meredtem rá.
– Velem az nem fog megtörténni – feleltem jéghideg hangon. – Én
vagyok az, aki mindenkinél jobb. Én.
Halálosan komolyan beszéltem, mert Cus ezt verte belém az
agymosásával. Anyám sosem látott még ilyennek. Korábban félős gyerek
voltam, aki sosem beszélt egyenesen. Most azonban méltósággal, büszkén
álltam előtte. Korábban vagy fűtől vagy piától bűzlöttem. Most majd
kicsattantam az erőtől, és makulátlanul tiszta voltam. Készen álltam arra,
hogy meghódítsam a világot.
 – Nincs senki, aki le tudna győzni, Mama. Figyeld meg, világbajnok
lesz a fiad – hencegtem.
– Szerényebben, fiam. Nem vagy elég szerény, nem vagy elég
szerény… – rázta meg a fejét.
Nálam volt a kis táskám, és kivettem belőle az újságkivágásokat meg a
fotókat arról, amint átveszem az aranyérmet, és odaadtam neki.
– Tessék, Mama, olvasd el őket.
– Majd később elolvasom – felelte.
Az este hátralévő részében nem szólt hozzám. Csak hümmögött. És
aggodalmas pillantásokat vetett rám, mint aki azt kérdezi: „Mit műveltek
veled ezek a fehérek?”
Visszamentem Catskillbe, és úgy éreztem, én vagyok a világ ura. Úgy
éltem ott, mint egy elkényeztetett, felső középosztálybeli kölyök. Néhány
hónappal később Cus közölte, hogy anyám beteg. A részleteket nem árulta
el, csak annyit mondott, hogy a szociális segítőm megtudta, anyám rákos, és
a végső stádiumban van. Ugyanazon a napon, amikor Cus ezt elmondta,
felhívott a nővérem.
– Látogasd meg anyát – mondta. – Nincs jól.
Néhány héttel a nővérem hívása előtt láttam utoljára anyámat, volt egy
kisebb sztrókja, és az egyik szeme meg a fél arca lebénult, de azt nem
tudtam, hogy rákja van. A rákról addig csak annyit tudtam, hogy az a
csillagjegyem. Sejtettem, hogy valami nem stimmel, de az meg sem fordult
a fejemben, hogy haldoklik.
Amikor bementem hozzá a kórházba, sokkolt, amit láttam. Anyám
nyöszörögve feküdt az ágyban, de gyakorlatilag katatón állapotban volt.
Borzalmas látványt nyújtott. A szeme besüppedt, bőre ráfeszült a
koponyájára, csontsoványra fogyott. A takarója lecsúszott, kilátszott az
egyik melle. Megpusziltam, és betakartam, de nem tudtam, mi mást
tehetnék még érte. Sosem láttam még rákban szenvedőt. Haldoklóval még
csak filmekben találkoztam, ezért arra számítottam, hogy magához int, és
azt mondja: „Szeretlek, de az én időm lejárt”. Vagy valami ilyesmit. Azt
reméltem, lesz még lehetőségem szót váltani vele és elköszönni, mielőtt
meghal, de magához se tért. Így hát kisétáltam a kórteremből, és soha többé
nem mentem vissza.
Minden este hazamentem a lakásba, és azt mondtam a nővéremnek,
hogy bent jártam anyánknál, és jól nézett ki. Képtelen voltam rávenni
magam, hogy még egyszer betegyem a lábam a kórházba, túlságosan fájt.
Ezért inkább visszatértem a betörésekhez. Összefutottam Barkimmal meg
néhány szélhámossal, akit ismertem régebbről, és kirámoltunk egy-két
házat.
Egy este, mielőtt rabolni indultunk volna, megmutattam Barkimnak a
fotóalbumot, amit Catskillből hoztam magammal. Fényképek voltak benne
rólam, Cusról, Camille-ról meg a fehér osztálytársaimról.
Barkim képtelen volt napirendre térni a fotók fölött.
– Mike, ezt nem értem. Kóstolgatnak téged odafent? Niggernek
hívnak?
– Nem, dehogy, ez a családom. Cus kinyírna, ha így beszélnél rólam –
feleltem.
Barkim megrázta a fejét.
– Mit keresel itt, Mike? – kérdezte. – Menj vissza azokhoz a fehér
emberekhez. Baszki, haver, ezek szeretnek téged. Nem látod, nigger?
Bárcsak lenne egy fehér ember, aki engem is szeret. Menj vissza, haver.
Nincs itt semmi keresnivalód.
Elgondolkodtam azon, amit mondott. Kétszeres országos bajnokként
még mindig házakba törtem be, mert nem tudtam elszakadni attól, ami
vagyok. Minden este ittam, angyalport szívtam, kokainoztam, és helyi
táncklubokba jártam. Mindent elkövettem, hogy eltereljem a gondolataimat
anyámról.
A nővérem egyre azt hajtogatta:
– Azért jöttél, hogy Mamát meglátogasd. Ne keveredj bele semmibe,
nem szórakozni vagy itt.
Egy este Barkim elment a barátnőjéért, azután hármasban sétáltunk
Brownsville-ben, amikor megláttam két régi haveromat az utcán kockázni.
Barkim is jóban volt velük, de nem állt meg beszélgetni, csak lépkedett
tovább. Én odamentem köszönni nekik.
– Mi a pálya, Mike? – kérdezték, de furán viselkedtek. – Majd később
beszélünk.
Éreztem, hogy valami rossz történt, vagy meghalt valaki, vagy nagyon
lenyúlták őket valami balhéban.
Később megtudtam, hogy hatalmi harcok dúltak a környéken, és
amikor eloszlott a füst, Barkim került ki győztesen belőle. Az övé lett az
összes csaj, ékszer és fegyver, mert az ő kezébe került a környék
drogterjesztése. Minden megváltozott, mióta elköltöztem. Egyre több drog
áramlott be, és emberek haltak meg. Azok, akikkel annak idején együtt
lógtam, egymást gyilkolták a területért és a pénzért.
Aztán egy nap hazajött a nővérem. Másnapos voltam, de hallottam a
kulcsot a zárban, ezért kinyitottam az ajtót, mire ő bumm, azonnal behúzott
egyet.
– Ezt meg miért csináltad?
– Miért nem mondtad el, hogy Mama meghalt? – ordította.
Nem akartam azt felelni, hogy „nem jártam a kórházba, túl fájdalmas
volt Mamát ilyen állapotban látni”, mert a nővérem kinyírt volna, ezért azt
mondtam:
– Nem akartalak felzaklatni vele. Nem akartam, hogy megtudd.
Túl gyenge voltam ahhoz, hogy megbirkózzak ezzel a helyzettel. A
nővérem volt a legerősebb a családunkban. Ő tudta kezelni a tragédiát. Én
arra sem voltam képes, hogy bemenjek vele a kórházba megnézni a
holttestet. Az unokatestvérem, Eric kísérte el.
Anyám temetése szánalmas volt. Összegyűjtött egy kis pénzt egy
parcellára a New Jersey-i Lindenben. Mindössze nyolcan vettünk részt a
temetésen – én, a bátyám, a nővérem, apám Jimmy, anya barátja Eddie, és
anyám három barátnője. Az öltönyt, amelyet viseltem, lopott pénzből
vettem. Anyámat egy vékony, farostlemez koporsóban temették el, sírkőre
már nem volt pénzünk. Mielőtt eljöttünk volna, azt mondtam neki:
– Mama, megígérem, hogy jó fiú leszek. Én leszek minden idők
legjobb bunyósa, és az egész világ megismeri a nevemet. Amikor
meghallják a Tyson nevet, nem a Tyson Foods vagy Cicely Tyson jut majd
eszükbe, hanem Mike Tyson.
Azért mondtam ezt, mert Cus ezt verte belém a Tyson névvel
kapcsolatban. Egészen addig a családunk csak azzal büszkélkedhetett, hogy
ugyanaz a vezetéknevünk, mint Cicelynek. Anyám imádta Cicely Tysont.
A temetés után hetekig Brownsville-ben maradtam, ittam és
drogoztam. Egy este összefutottam azokkal a barátaimmal, akik néhány
nappal korábban az utcán kockáztak. Tőlük tudtam meg, hogy Barkimot
megölték.
– Igen, elintézték az emberedet – mondta egyikük. – Azt hittem, téged
is kicsináltak, mert amikor legutóbb találkoztunk, vele voltál, és azóta nem
láttalak.
Barkim halála nagy hatással volt rám. Ő volt az, aki annak idején
bevezetett a rablásokba, aki az utcán a fiává fogadott. És aki nem sokkal a
halála előtt azt mondta, tűnjek el innen, menjek vissza a fehér családomhoz.
De nem csak ő. Az összes környékbeli haverom nagyon szurkolt nekem és
Cusnak. Bíztak benne, hogy Cus révén vihetem valamire.
– Maradj azzal a fehér emberrel, Mike. Mi semmik vagyunk, Mike, ne
gyere vissza ide. Hagyd a süket dumát, nigger. Te vagy az egyetlen
reményünk. Mi semmire sem fogjuk vinni, Mike, itt döglünk meg
Brownsville-ben. De mielőtt meghalunk, legalább elmondhatjuk, hogy
valamikor együtt lógtunk veled, a mi niggerünk voltál.
Bárhová mentem, mindenki ilyeneket mondott nekem. És komolyan is
gondolták. A barátaim számára Brownsville maga volt a pokol. Mindnyájan
azt kívánták, bárcsak találnának innen egy kiutat, ahogyan én találtam. Nem
értették, miért akarok visszajönni, de én azért mentem vissza, mert
próbáltam kideríteni, ki is vagyok valójában. A két életem nagyon
különbözött, más-más okokból mégis mindkettőben otthon éreztem magam.
Egy nap kopogtak az ajtómon, és Mrs. Coleman volt az, a szociális
segítőm. Azért jött, hogy visszarángassa a fekete seggemet Catskillbe,
mielőtt letartóztatnak betörésért és lopásért. Eredetileg úgy volt, hogy
anyám temetése után három nappal visszatérek Cus házába. Mrs. Coleman
kedves hölgy volt, több mint két órát vezetett a kedvemért Catskillből
Brownsville-be. Mindenben támogatta Cust, és úgy gondolta, hogy a boksz
jó hatással van rám. Még mindig teljesen szét voltam esve, ezért közöltem
vele, hogy nem megyek vissza. Erre tájékoztatott, hogy ha Brooklynban
akarok maradni, ki kell töltenie néhány űrlapot, és a rendőrség hamarosan
keres nekem másik helyet valahol New Yorkban. Addigra már betöltöttem a
tizenhatot, ezért tudtam, hogy kamuzik. Jogilag már nem számítottam
gyereknek. De azért visszamentem vele Catskillbe. Körülnéztem a
lakásban, láttam, anyám milyen nyomorban élt, aztán arra gondoltam,
milyen körülmények között halt meg. Ez nagyban befolyásolta az
elhatározásomat, hogyan fogom élni az életemet. Lehet, hogy rövid lesz, de
pazar.
Visszatérve Catskillbe Cus sokat segített abban, hogy túltegyem
magam anyám halálán. Mesélt arról, amikor a saját apja meghalt. Cus
otthon volt, és hallotta az apja ordítását. De nem tudott neki segíteni,
fogalma sem volt, hogy mit tegyen. Cus segített újra megerősödnöm.
Eközben nálunk edzett egy Charlie Weir nevű, fehér dél-afrikai bokszoló,
aki az ifjúsági középsúlyú bajnok első számú kihívója volt. A csapatával
kimondottan Cus miatt jöttek Catskillbe. Ez még az apartheid időszakában
volt, és Cus közölte velük:
– Velünk lakik egy fekete fiú. Családtag. Tisztelettel bánjatok vele,
ugyanúgy, ahogy velem és Camille-lal.
Elképesztő volt. Soha senki nem állt még ki így értem. Charlie és a
csapata fizettek azért, hogy Cusszal dolgozhassanak, és általában az diktálta
a feltételeket, aki a pénzt adta. Cus azonban rögtön az elején tisztázta a
szabályokat. Otthon is így beszélt.
– Most már mi vagyunk a családod – mondta. – Te pedig a mi fiunk.
Sok büszkeséget hozol majd ennek a családnak. Büszkeséget és dicsőséget.
Ültünk hármasban az étkezőasztalnál, és Cus egyszer csak megszólalt:
– Nézd meg a fekete fiadat, Camille. Mit szólsz hozzá?
Camille erre felállt, odajött hozzám, és megpuszilt.
De a mi kis idillünk egy hónappal később darabokra hullott. Az én
hibámból. Cusnak problémái akadtak az edzőmmel, Teddy Atlasszal. A
pénz miatt veszekedtek. Teddy nem sokkal azelőtt benősült egy családba,
amellyel kapcsolatban Cusnak voltak fenntartásai, ezért amikor Teddy pénzt
kért tőle, Cus nem sokat adott neki. Teddy anyagi gondokkal küzdött, ezért
azt akarta, hogy álljak profinak, és így begyűjthesse a bevételeimből ráeső
részt, Cus terveiben azonban egyelőre nem szerepelt az, hogy profinak
álljak. Ezért nyilvánvalóvá vált, hogy Teddy előbb-utóbb ott fogja hagyni
Cust, és engem is megpróbál majd magával vinni. Nekem azonban eszem
ágában se volt elhagyni Cust.
De aztán csináltam valamit, aminek az lett vége, hogy Cus kirúgta
Teddyt. Már jóval azelőtt ismertem Teddy sógornőit, hogy Teddy találkozott
volna velük. Egy suliba jártunk, haverok voltunk. A lányok állandóan
flörtöltek velem, de szexre egyikükkel sem került sor. Egyik nap Teddy
feleségének tizenkét éves húgával sétálgattam, és megfogtam a seggét. Nem
akartam semmi rosszat. Csak szórakoztunk, és megfogtam a seggét, amit
nem lett volna szabad. Ostobaság volt. Nem gondoltam végig, mit csinálok.
Nem tudtam, hogyan kell lányokkal viselkedni, mert állandóan az
edzőteremben voltam Cusszal. Azonnal meg is bántam a mozdulatot. A
lány nem szólt semmit, de éreztem, hogy kellemetlenül érintette.
Aznap este a kesztyűző partnerem elvitt az edzőteremhez. Kiszálltam a
kocsiból, Teddy az utcán várt rám. Dühösnek tűnt.
– Mike, gyere ide. Beszélni akarok veled – mondta.
Odamentem, mire fegyvert rántott, és a fejemhez szorította.
 – Te faszszopó, ne merészelj még egyszer hozzáérni a feleségem
húgához…
Elsütötte a fegyvert, közvetlenül a fülem mellett a levegőbe lőtt.
Fülsiketítő hang volt, úgy éreztem, mintha ellőtte volna a fülemet. Azután
Teddy menekülőre fogta. Én is azt tettem volna a helyében, az edzőterem
ugyanis egy rendőrőrs fölött volt.
Teddy mindig úgy adja elő az esetet, hogy halálra voltam rémülve. Az
igazat megvallva, nem ez volt az első alkalom, hogy fegyvert szorítottak a
fejemhez, de nem is ordítottam az arcába, hogy „Mire vársz, lőjél már, te
faszfej!” Ideges voltam. És kellett hozzá egy kis idő, amíg visszatért a
hallásom. Éreztem, hogy valamit nagyon elkúrtam. Szerettem Teddyt.
Dühös voltam, persze, és talán mondtam olyat néhány embernek, hogy ezt
még megkeserüli, de sosem bántanám Teddyt. Ő tanított meg bokszolni,
mellettem volt a kezdetektől fogva.
Camille borzasztó mérges lett, azt akarta, hogy Cus jelentse fel és
tartóztassák le, de Cus nem hallgatott rá. Tudta, hogy Teddy feltételes
szabadlábon van egy másik ügy miatt, és ha feljelenti, akkor sittre vágják.
Teddy végül visszaköltözött a családjával a városba.
Az egész az én hibám volt. Sajnálom, hogy így alakult. Teddy távozása
után Kevin Rooneyval dolgoztam együtt, egy másik egykori bokszolóval,
akiből Cus edzőt faragott. Rooney és Teddy gyerekkori barátok voltak,
Kevint Teddy mutatta be Cusnak. Egyikünknek sem volt egyszerű kezelni
az előállt helyzetet.

Mire összekerültem Rooneyval, már elég képzettnek éreztem magam.

Általában amikor valaki tornákat nyer, válogatós lesz, nem áll le akárkivel
bunyózni. Én nem ilyen voltam. Bárkivel bárhol kiálltam: a szülővárosában,
a hátsókertjében. Cus mindig azt mondta:
– Küzdj meg velük a nappalijukban, és a családjuk lehet a bíró.
Egyszerűen csak bunyózni akartam, és nem féltem semmitől. Bárhol
hajlandó voltam bokszolni, Chicagóban, Rhode Islanden, Bostonban,
bárhol. Az emberek pedig összesúgtak a hátam mögött:
– Ő Tyson, aki kétszer egymás után megnyerte a nemzeti ifjúsági
játékokat.
1982 decemberében elszenvedtem az első vereségemet egy tornán. Az
Amerikai Amatőr Bajnokságért szálltam ringbe Indianapolisban, az
ellenfelem Al Evans volt. Tizenhat voltam akkor, ő huszonhét – tapasztalt
bunyós, nagy ütőerővel.
Nekirontottam az első menetben, és számolatlanul zúdítottam rá az
ütéseket. Aztán ugyanezt folytattam a másodikban is. Egyik sarokból a
másikba menekült előlem. A harmadik menetben kicsit elővigyázatlan
voltam, és eltalált egy balhoroggal, amitől padlóra kerültem. Azonnal
felálltam, és újra nekirontottam. Ismét padlóra küldött, ezúttal jobbal.
Megint felálltam, és újra támadásba lendültem volna, amikor megcsúsztam.
A bíró erre beszüntette a mérkőzést. Nem sérültem meg, tudtam volna
folytatni. Cus a sarokból ordított a bíróval.
Összetörtem. Minden tornát meg akartam nyerni. Imádtam a
bajnoknak kijáró bánásmódot. Újra át akartam élni, függővé váltam attól az
érzéstől.
Cus feltehetően úgy gondolta, hogy a vereség megingatta az
önbizalmamat és a lelkesedésemet, ezért Catskillbe visszatérve tartott
nekem egy kiselőadást.
– Nézd meg azokat a bajnokokat, akikről olvastál ebben a sok
könyvben. A pályafutásuk korai szakaszában majdnem mindegyikük
belefutott egy-egy kiütéses vereségbe. De nem adták fel. Talpra álltak. Ezért
olvasol róluk. Azokat, akik vesztettek és kiszálltak, a sírig üldözni fogják a
démonaik, mert lehetőségük lett volna szembenézni velük, de nem éltek
vele. Szembe kell nézned a démonaiddal, Mike, különben sosem szabadulsz
meg tőlük. Ne feledd, hogy nem mindegy, hogyan vívod meg a
mérkőzéseidet, mert ahogyan a ringben bokszolsz, úgy éled az életedet.
A következő hat meccsemet megnyertem, és ringbe szállhattam a
Nemzeti Aranykesztyű bajnokság döntőjében egy Craig Payne nevű
bokszoló ellen. Három meneten keresztül hajkurásztam Payne-t a
szorítóban, alig mutatott ellenállást. Magabiztos voltam, amikor a nagy
trófeát behozták a ringbe. A bíró középen állt, és a kezünket fogva várta a
döntést. Már éppen kezdtem emelni a másik kezemet az ünnepléshez,
amikor megláttam, hogy a trófeát tartó vezető felemeli a hüvelykujját Craig
felé.
– A szupernehézsúlyú kategória győztese… Craig Payne.
Ledöbbentem. A közönség pfújolni kezdett. Nézzék meg a YouTube-
on a meccset. Ellopták tőlem a győzelmet. A mérkőzés után Emanuel
Steward, a neves edző Detroitból, akinél Payne is nevelkedett, odajött
hozzám, és elmondta, hogy biztosra vette a győzelmemet. Cus dühös volt a
döntés miatt, ugyanakkor örömmel látta, hogy képes vagyok kezelni a
helyzetet. Tudta, hogy mi vagyunk az erkölcsi győztesek, de engem ez nem
vigasztalt. A mérkőzés után sokáig sírtam, mint egy kisgyerek.
De nem volt időm duzzogni. Visszamentem az edzőterembe, és
készültem a soron következő tornákra. 1983 augusztusában aranyérmet
nyertem a CONCACAF U19-es tornáján. 1984-ben újra megnyertem. Még
ugyanabban az évben aranyérmes lettem a Nemzeti Aranykesztyű
bajnokságon, a döntőben Jonathan Littlest ütöttem ki az első menetben.
Littlesszel 1982-ben is találkoztam már, a nemzeti ifjúsági játékok
selejtezőiben, ő volt az egyetlen ellenfelem, aki megérte a második menetet.
Azután megkezdődött a felkészülés az olimpiai selejtezőkre.
Az olimpiai felkészülés alatt Alex Wallau bokszkommentátor eljött
Catskillbe, hogy riportot készítsen Cusról és rólam. A felvétel során
leültetett bennünket a nappaliba, és arra kért, hogy beszéljünk egymásról.
Cus konzervatív szürke öltönyt és kockás inget viselt. Rajtam hosszú
nadrág, ing és egy hófehér Kangol sapka volt.
Alex arról kérdezte Cust, milyen velem dolgozni, mire Cus érdekes
fejtegetésbe kezdett.
– Egész életemben a tökéletes bokszoló létrehozása lebegett a szemem
előtt. Nekem Mike az, aki képes ezt megvalósítani. Felismertem benne a
jövő nagy bajnokát, mert mindig képes volt egy szinttel feljebb lépni és
felülmúlni az edzőpartnereit. Mozdulatokat tanítottam neki, mint a
karatéban, hogy a teste boksz közben el tudja végezni a finomhangolást,
még akkor is, ha az ellenfele ezt nem teszi feltétlenül szükségessé.
Villámgyorsan tud ütni, teljesen meglepve ezzel az ellenfeleit. Rendkívül
gyors, remek a koordinációja, és olyan ösztönös ütemérzékkel rendelkezik,
amelynek kifejlesztéséhez általában tíz év gyakorlás szükséges, régen
ugyanis minden áldott nap bokszoltak. Addig nem kezdek el tanítani
valakit, amíg ki nem derül róla, hogy fogékony-e rá. Sokat beszélgetek vele,
hogy megtudjam, milyen ember valójában. Minden adott napon az összes
korábbi tettünk és cselekedetünk összessége vagyunk. Mike esetében azt
próbáltam kideríteni, hány ártalmas vagy egyéb tapasztalatrétegét kell
lehántanom róla ahhoz, hogy eljussak magához az emberhez, majd ezt
felszínre tudjam hozni úgy, hogy az ne csak saját magamnak, hanem neki is
látható legyen. Onnantól kezdve már gyorsabban tudtunk haladni.
– Amikor lehántotta ezeket a rétegeket Mike Tysonról, mit talált? –
kérdezte Alex.
 Cus egy pillanatig habozott.
– Azt találtam, amire számítottam: egy alapvetően jó embert, aki képes
minden szükséges dolgot megtenni, hogy nagyszerű bokszoló vagy
világbajnok legyen. Amikor ezt felismertem, a következő feladatom az volt,
hogy vele is elhitessem, rendelkezik ezekkel a képességekkel, különben
nem sokra ment volna velük. A fegyelmezettség képessége, hogy az ember
azt tegye, amit tennie kell, függetlenül az érzéseitől – véleményem szerint
ez az igazi profi definíciója. Mike rohamléptekkel közeledik ehhez az
állapothoz, ami elengedhetetlen ahhoz, hogy a világ legjobb bokszolója
váljék belőle. Ha sikerül elkerülnünk az előre nem látható incidenseket, és
megszakítás nélkül tudjuk folytatni a munkát, akkor úgy fog bevonulni a
történelembe, mint minden idők egyik, ha nem a legnagyobb bokszolója.
Nagyon jólesett, hogy Cus így beszél rólam. Azután Alex azt kérdezte
tőle, nem nehéz-e az ő korában egy ilyen fiatal bunyóssal dolgozni.
– Gyakran mondom neki, és tudom, hogy nem érti, miről beszélek,
ezért most elmagyarázom: ha ő nem lenne, én már valószínűleg nem élnék.
Az, hogy itt van, és csinálja, amit csinál, méghozzá ilyen jól, és
folyamatosan fejlődik, ez adja nekem a motivációt ahhoz, hogy életben
maradjak, mert meggyőződésem, hogy akkor hal meg az ember, amikor már
nem akar tovább élni. A természet okosabb, mint gondoljuk. Fokozatosan
elveszítjük a barátainkat, akik fontosak nekünk, és ezzel együtt fokozatosan
elveszítjük az érdeklődésünket is, míg végül azt mondjuk: „Mi a nyavalyát
keresek még itt? Nincs miért tovább élnem.” De így, hogy Mike itt van,
nekem van miért. Belőle merítem a motivációt, és életben fogok maradni,
hogy lássam a sikerét, addig nem megyek el, amíg ez be nem következik,
mert mire eltávozom, nemcsak azt fogja megtanulni, hogyan bokszoljon, de
sok egyéb dolgot is megért majd, és azt is tudni fogja, hogyan
gondoskodjon magáról.
A mindenit. Cusnak sikerült megint egy jó adag nyomást helyeznie
rám. Tudom, hogy úgy gondolta, képes vagyok ezt kezelni, de azt is tudta,
hogy szerintem nem tudom.
Azután engem kérdeztek a jövőmről és az álmaimról.
– Az álmok szükségesek az induláshoz. Álmok nélkül nincs motiváció.
Életben akarok lenni tíz év múlva is. Sokan azt mondják, millió dolláros
bunyós lesz belőlem. Tudom, ki vagyok, és ez mindennél fontosabb, mert
az emberek nem tudják, min megyek keresztül. Azt hiszik, így születtem.
Nem tudják, mi kell ahhoz, hogy idáig eljusson valaki.
 – Min mész keresztül? – kérdezte Alex.
– Az edzéseken. A boksz már csak pihenés. Amikor ringbe szállok
valaki ellen, az a vakáció. De az edzőteremben újra meg újra végre kell
hajtanom feladatokat, amíg minden porcikám sajog, és a lelkem mélyén azt
érzem, hogy soha többé nem akarom ezt csinálni. Nem szabad odafigyelni
ezekre a hangokra. Jelen pillanatban még az amatőrök között bokszolok, jó
buli, jönnek a trófeák meg az érmek, de én is olyan vagyok, mint mindenki
más, profiként már pénzt akarok keresni. Szeretem a menő frizurákat, a
feltűnő ruhákat, az aranyat, az ékszereket. Ennek az életszínvonalnak a
fenntartásához pedig pénzt kell keresni, méghozzá tisztességes úton. Mégse
rabolhatok bankot. Olyasmit kell csinálnom, amit szeretek, és úgy, hogy
attól jól érezzem magam.
Kezdtem besokallni a sok edzéstől. Sosem sanyargattam még magam
ilyen keményen, és aztán másnap kelhettem fel újra végigcsinálni ugyanazt.
Mindent megtettem azért, hogy kijussak az olimpiára.
Az amerikai csapat vezetői nem engedtek a saját súlycsoportomban
versenyezni, mert Cus összeveszett velük. Azzal kezdődött a vita, hogy azt
akarták, bokszoljak az amerikai válogatott színeiben a Dominikai
Köztársaságban, de Cus nem volt hajlandó belemenni, mert Kevin nem
jöhetett volna velem edzőként. A válogatott edzőivel kellett volna együtt
dolgoznom. Ráadásul Cus attól is félt, hogy a dominikai forradalmárok
rajtunk ütnek, és elrabolnak.
Bosszúból közölték Cusszal, hogy csak 91 kg-ban indulhatok. A
versenysúlyom akkoriban 97 kg körül volt, ezért nekiálltam fogyasztani.
Ismét felvettem az izzasztó ruhát, és egész nap abban voltam. Imádtam, úgy
éreztem magam, mint egy igazi bokszoló, aki mindent elkövet, hogy hozni
tudja a súlyát. Annyira el voltam varázsolva, hogy azt hittem, ezzel valami
nagy áldozatot hozok.
Sűrű versenyprogrammal készültem az olimpiai selejtezőkre. 1983.
augusztus 12-én elindultam az Ohio Állami Országos Bokszversenyen. Az
első napon negyvenkét másodperc kellett a kiütéshez. A második napon
kivertem az ellenfelem első két fogát, ő pedig tíz percig eszméletlen volt a
KO után. A harmadik napon a címvédő bokszoló visszalépett a döntő előtt.
Másnap továbbmentünk Colorado Springsbe, az Amerikai Nemzeti
Bajnokságra. Amikor odaértem, a hat indulóból négyen visszaléptek. A
másik két bokszolót az első menetben kiütöttem.
 1984. június 10-én végre lehetőségem nyílt kivívni az olimpiai indulás
jogát. Az első kvalifikációs mérkőzést Henry Tillman, egy idősebb és jóval
tapasztaltabb bokszoló ellen vívtam. Az első menetben kis híján kiütöttem a
ringből. Azután felkelt, én pedig két meneten keresztül kergettem a
szorítóban. De az amatőr bokszban az agresszivitást nem jutalmazzák, hiába
padlóztattam, az ugyanannyit ért, mint egy simogatás. Az
eredményhirdetésnél nem akartam hinni a fülemnek, amikor Tillmant
hozták ki győztesnek. A tömeg ezúttal is velem értett egyet, és hangos
pfújolásba kezdett.
Utáltam ezeket az amatőr bohóckodásokat.
– Mi ökölvívók vagyunk – mondták nagy büszkén.
– Én pedig egy bunyós, uram. Az a célom, hogy bunyózzak – feleltem.
Az egész amatőrboksz egy emberként utált engem. Nem tetszett nekik
pimasz brownsville-i stílusom. Igyekeztem uralkodni magamon, de nem
tudtam letagadni, hogy New Yorkból jöttem. Ha pedig nem velem, akkor
Cusszal volt bajuk. Néha annyira bepörgött, hogy az már nekem volt kínos.
Sosem mondtam neki, mindig szó nélkül végighallgattam, ahogy
minősíthetetlen hangnemben pocskondiázza azokat a fickókat, de baromi
kellemetlenül éreztem magam. Cus nagyon bosszúálló típus volt, mindig
törleszteni akart. Nem tudott ellenségek nélkül élni, ezért kreált magának
ellenségeket. Néha azt gondoltam: A fenébe is, miért nem egy
simulékonyabb fehér pasas mellett kötöttem ki? Azt hittem, sikerült magam
mögött hagynom életemnek azt a szakaszát, ahol az emberek torkuk
szakadtából ordítanak. De Cus állandóan emlékeztetett rá, hogy nem így
van.
Egy hónappal később esélyt kaptam arra, hogy megbosszuljam a
Tillman elleni vereséget. Ez a mérkőzés már arról döntött, melyikünk
indulhat az olimpián. Ezúttal is három meneten keresztül domináltam, ő
pedig még kevesebbet mutatott, mint az első találkozásunkkor. Még
Howard Cosell, az ABC kommentátora is – aki az első meccsen jogosnak
tartotta Tillman pontozásos győzelmét – engem látott jobbnak.
Biztos voltam benne, hogy én nyertem, a bíró azonban most is Tillman
karját emelte a magasba. Sokkolt a döntés. Nem akartam elhinni, hogy
másodszor is ellopták tőlem a győzelmet. A közönség ezúttal is kifütyülte a
pontozóbírókat. Cus őrjöngött. Átkozódva próbálta kiütni az amerikai
bokszszövetség egyik vezetőjét. Kevin Rooneynak úgy kellett lefognia.
Annyira nem láttam túl saját magamon akkoriban, hogy azt hittem, miattam
szemétkednek Cusszal. Ahogy idősebb lettem, megtudtam, hogy ez a
történet valójában jó harminc évre nyúlik vissza. A saját démonaival
küzdött, aminek nem sok köze volt hozzám.
Bosszút álltak Cuson azzal, hogy megfosztották a dicsőségtől. Nemrég
tudtam csak meg, hogy Cus még egy közös barátunkat, az FBI-nál dolgozó
Markot is ráuszította az ügyészségre Albanyban, hogy vizsgálják ki a
Tillman-döntéseket.
Az eredményhirdetéskor nagy hisztit csaptam. A másodiknak járó
trófeát ledobtam a földre, és összetörtem. Cus ennek ellenére elküldött az
olimpiára, ahol együtt laktam az olimpiai csapattal. Abban az évben Los
Angelesben rendezték a játékokat. Azt mondta, utazzak el és érezzem jól
magam. Minden bokszmeccsre szerzett nekem két jegyet, de mivel
egyébként is volt belépőm, a jegyeket eladtam feketén. Az olimpia nem volt
teljes kudarc számomra. Los Angelesben találkoztam egy nagyon helyes
gyakornoklánnyal, aki az Amerikai Olimpiai Bizottságnál dolgozott. Az
összes bokszoló meg edző hajtott rá, de végül nekem sikerült meghódítani.
Kedvelt engem. Annyi év elvonás után jólesett végre szexelni.
De ez sem tudta feledtetni csalódottságomat és fájdalmamat, amiért
ellopták tőlem az olimpiai álmomat. Amikor a játékok véget értek,
visszarepültem New Yorkba, de nem mentem azonnal Catskillbe,
csellengtem egy ideig a városban. Depressziós voltam. Egy délután beültem
egy karatefilmre a Negyvenkettedik utcában. Előtte elszívtam egy
dzsointot.
Miközben betéptem, eszembe jutott, amikor Cus füvezésen kapott.
Közvetlenül azután történt, hogy másodszor is megnyertem a nemzeti
ifjúsági játékokat. Az egyik bokszoló irigy volt rám, és beköpött. Mielőtt
lehetőségem lett volna eltüntetni a bizonyítékot, Cus felküldte a német
takarítónőt, Rutht a szobámba, aki megtalálta a füvet.
Cus őrjöngött, amikor hazaértem.
– Biztosan nagyon jó anyag, Mike. Csakis az lehet, ha képes voltál
megtagadni négyszáz évnyi rabszolgaságot és elnyomatást azzal, hogy
elszívtad.
Teljesen padlóra küldött aznap. Úgy éreztem magam, mint egy Tamás
bátya nigger. Utáltam azokat az embereket. Cus mindig tudta, hogyan
gázoljon a lelkembe.
Így hát ültem a moziban, erre gondoltam, és egyre mélyebb
depresszióba süllyedtem. Azután sírni kezdtem. Amikor a film véget ért,
egyenesen a pályaudvarra mentem, és hazavonatoztam Catskillbe. Egész
úton az járt a fejemben, hogy kettőzött erővel kell belevetnem magam az
edzésekbe. Különlegesnek kell lennem, amikor profinak állok. Catskill
közelébe érve már magamban beszéltem.
– Nem láttak még Tysonhoz foghatót. Alapjaiban változtatja meg az
egész sportot. A legnagyobbakkal fogják egy lapon emlegetni, mint John L.
Sullivan, Joe Louis, Benny Leonard, Joe Gans és a többiek. Tyson
káprázatos.
Harmadik személyben beszéltem saját magamról. Még magamnak is.
Teljesen felpörögtem, mire leszálltam a vonatról, és eltaxiztam Cus
házához. A világ egy olyan bokszolót fog megismerni, amilyenhez foghatót
még nem látott. Tudtam, hogy alapjaiban fogom megváltoztatni a sportot.
Minden arrogancia nélkül, tisztában voltam vele, milyen kimagasló
képességű bokszoló válik majd belőlem. Tudtam, hogy semmi sem állíthat
meg, világbajnok leszek, és ez olyan biztos, mint ahogy csütörtök után
péntek jön.
Hat évig egyetlen mérkőzést sem veszítettem el.
 4

A két Tillman elleni vereséget követően nem kapkodtak utánam a

bokszvilágban. Cus úgy tervezte, hogy aranyérmet nyerek az olimpián, és
egy zsíros tévés szerződéssel kezdem profi karrieremet. De nem így alakult.
Egyetlen profi promóter sem érdeklődött irántam. Senki nem hitt Cus
„kukucs” stílusában. Sokan pedig úgy gondolták, hogy túl alacsony vagyok
a nehézsúlyhoz.
Azt hiszem, ezek a vélemények Cus fülébe is eljutottak. Egy este
éppen kivittem a szemetet, Cus pedig a konyhában pakolt.
– Bárcsak olyan felépítésed lenne, mint Mike Weavernek vagy Ken
Nortonnak – szólalt meg váratlanul. – Mert akkor tényleg félnének tőled.
Olyan fenyegető a megjelenésük. A temperamentumuk nincs meg hozzá, de
a fizikumuk igen. A többi bokszoló már a kinézetedtől összecsinálná magát.
Elszorult a torkom. A mai napig elszorul, amikor elmesélem ezt a
történetet. Rosszul estek a szavai, de ezt nem árulhattam el Cusnak, mert
akkor azt mondta volna: „Mi az, bőgsz? Mi vagy te, kisgyerek? Hogy
akarsz világbajnok lenni, ha ilyen mimóza vagy?”
Amikor kimutattam az érzelmeimet, mindig megszidott érte. Ezért
visszatartottam a könnyeimet.
– Ne aggódj, Cus – feleltem arrogánsan. – Csak figyelj. Eljön a nap,
amikor az egész világ rettegni fog tőlem. Amint meghallják a nevem,
összeszarják magukat, Cus.
Azon a napon lett belőlem Iron Mike, a vasember, akkor alakultam át
teljesen. Annak ellenére, hogy minden győzelmemet izgalmas stílusban
arattam, érzelmileg nem váltam teljesen azzá a vademberré, akivé Cus akart
tenni. De miután ezt a megjegyzést tette a termetemre, átváltoztam
vademberré. Fantáziálni kezdtem arról, hogy megölök valakit a ringben,
mert azzal biztosan megijesztenék mindenkit. Cus egy antiszociális
bajnokot akart nevelni, ezért a filmek rossz fiúit utánoztam, mint Jack
Palance vagy Richard Widmark. Teljesen beleéltem magam az arrogáns
szociopata szerepébe.
De először is szereztem egy Cadillacet. Cus nem tudta saját zsebből
finanszírozni a kiadásaimat, mialatt a karrieremet építette, ezért bevonta a
barátját, Jimmy Jacobsot és annak partnerét, Bill Caytont, hogy adjanak
pénzt. Jimmy remek fickó volt. Fallabdázóként bejárta a világot, és ritka
bokszfelvételeket gyűjtött. Azután megismerkedett Bill Caytonnal, aki
maga is gyűjtő volt, és együtt megalapították a Big Fights
részvénytársaságot. Ők rendelkeztek a legnagyobb bokszfelvétel-
gyűjteménnyel az országban, amelyet később Cayton egy vagyonért adott el
az ESPN-nek. Cus annak idején még New Yorkban tíz évig Jimmy
lakótársa volt, ezért nagyon jó barátságban voltak. Cus akkoriban titokban
edzette Jimmyt, arra készültek, hogy Jimmy élete első hivatalos
bokszmeccsén megfosztja Archie Moore-t félnehézsúlyú világbajnoki
címétől. Jacobs hat hónapig intenzíven készült Cusszal, de a mérkőzésre
végül nem került sor, mert Archie kihátrált belőle.
Cus azonban sosem kedvelte Jimmy partnerét, Caytont. Úgy gondolta,
túl fontos neki a pénz. Én sem kedveltem. Jimmy nyitott, keresetlen
személyiségével ellentétben Cayton egy nagyképű hernyó volt. Jimmy és
Cayton éveken keresztül menedzseltek bokszolókat, az istállójukhoz
tartozott Wilfred Benítez és Edwin Rosario is, ezért – Caytonnal szembeni
fenntartásait félretéve – Cus megegyezett velük a támogatásomról.
Azt hiszem, Cus befektetőként tekintett Jimmyre és Billre, akik nem
fognak beleavatkozni a fejlődésembe, és szabad kezet adnak Cusnak.
Addigra mintegy 200 ezer dollárt invesztáltak belém. Amikor visszatértem
az olimpiáról, Jimmy szólt Cusnak, hogy venni akar nekem egy új autót.
Talán amiatt aggódott, hogy elhagyom Cust, és elmegyek valaki mással,
pofára ejtve ezzel őket is. Sosem csináltam volna ilyet.
Cus dühös volt, mert úgy gondolta, nem érdemeltem ki. Elvégre nem
egy aranyéremmel tértem haza az olimpiáról. De azért elvitt a helyi
autókereskedésbe. Cus próbált rábeszélni egy Oldsmobile Cutlassre, mert
az nem került sokba.
– Nem, én a Cadillacet akarom, Cus – mondtam.
– Mike, hidd el, hogy…
– Ha nem kapom meg a Cadillacet, akkor nem kell autó – álltam a
sarkamra.
 Megkaptam. Visszamentünk vele a házhoz, és beparkoltuk a fészerbe.
Nem volt jogosítványom, és nem tudtam, hogy kell vezetni, de amikor Cus
piszkálni kezdett, fogtam a kulcsot, kiszaladtam a fészerbe, magamra
zártam a kocsi ajtaját, és zenét hallgattam.
1984 szeptemberében aláírtam két szerződést, az egyiket Bill
Caytonnal, a másikat Jimmy Jacobsszal. Caytonnak volt egy
reklámügynöksége, amely hétéves szerződést kötött velem a személyemmel
kapcsolatos reklámjogokra és az azzal kapcsolatos termékekre. A szokásos
10–15 százalék helyett Cayton 33,3 százalékot kért minden
reklámbevételemből. De én nem ismertem a feltételeket, csak aláírtam.
Néhány héttel később Jimmyvel is aláírtam egy szerződést, ő lett a
menedzserem. Standard négyéves kontraktus volt, a bevételek kétharmada
engem illetett, egyharmada Jimmyt. Azután ők is megegyeztek, hogy a
szerződésekből származó bevételeiket elfelezik egymás közt. A menedzseri
szerződésemet Cus is aláírta. A szignója alá ezt írta: „Cus D’Amato,
Michael Tyson tanácsadója, aki semmilyen Michael Tysont érintő döntést
nem hoz meg annak jóváhagyása nélkül”. Most már volt egy hivatalos
csapatom. Tudtam, hogy Cayton és Jimmy ismerik a dörgést a média
világában, náluk jó kezekben leszek, Cus pedig irányítja a felkészülésemet,
és kiválasztja az ellenfeleimet. Készen álltam profi karrierem
megkezdésére.
Nagyjából egy hétig, amikor négy napra eltűntem. Tom Patti talált rám
végül. A Caddymben ücsörögtem.
– Hol voltál, Mike? – kérdezte Tommy.
– Nem kell nekem ez a szarság – feleltem. – A barátnőm, Angie apja a
J. J. Newberry’s áruház igazgatója. Tud szerezni nekem egy százezer
dolláros állást. Van egy Caddym. Elegem volt, kiszállok.
Valójában csak izgultam az első profi meccsem előtt.
– Mike, nem fogsz évi száz lepedőt keresni csak azért, mert a lányával
randizol – mondta.
– Vannak más lehetőségeim is – érveltem.
– Túl sok azért nincsen. Gyere vissza az edzőterembe, nyerd meg a
meccsedet, és haladj tovább.
Másnap folytattam az edzéseket. Miután leküzdöttem az
idegességemet, büszke voltam rá, hogy profi bokszoló lesz belőlem
mindössze tizennyolc évesen. Nagyszerű csapatom volt. Kevin Rooney
mellett Matt Baranski is az én sarkomat erősítette. Matt csodálatos ember
volt, és zseniális taktikus. Kevin inkább abban jeleskedett, hogy az arcomba
ordítson.
Megvitattuk, hogy legyen-e becenevem. Jimmy és Bill nem tartották
szükségesnek, de Cus szerette volna, ha felveszem a Fekete Rém nevet,
mintegy tisztelgésként Joe Louis, a Barna Bombázó előtt. Nekem tetszett a
név, de végül sosem használtuk. Más módon azonban leróttam tiszteletemet
a hőseim előtt. Megkértem valakit, hogy tegyen egy lábost a fejemre, és
nullásgéppel nyírja körbe a hajamat, amitől olyan frizurám lett, mint Jack
Dempsey-nek. Illetve úgy döntöttem, visszatérek a spártai stílushoz: se
zokni, se köntös. Újra meg akartam honosítani ezt a stílust a bokszban.
Az első profi mérkőzésemre Albanyban került sor, 1985. március 6-án.
Az ellenfelem egy Héctor Mercedes nevű fickó volt. Semmit nem tudtunk
róla, ezért a bunyót megelőző napon Cus felhívott néhány edzőt és
edzőterem-tulajdonost Puerto Ricóban, hogy megbizonyosodjon róla,
Mercedes nem valami titkos nagyágyú-e. A mérkőzés estéjén ideges
voltam, de amint megláttam az ellenfelemet a ringben, tudtam, hogy képes
leszek legyőzni. Biztos voltam benne, hogy Cus gyengébb bokszolókat fog
szerezni nekem az első meccsekre, hogy felépítse az önbizalmamat.
Igazam volt. A mérkőzésvezető már az első menetben véget vetett a
küzdelemnek, amikor úgy megsoroztam Héctort, hogy térdre rogyott a ring
egyik sarkában. Fel voltam dobva, de az öltözőbe visszatérve Cus
rámutatott az összes hibámra:
– Magasabban kell tartanod a kezedet. Össze-vissza kalimpáltál.
A következő két meccsemet szintén Albanyban rendezték, ami
gyakorlatilag hazai pályának számított. Egy hónappal Mercedes után Trent
Singleton ellen szálltam ringbe. A mérkőzés kezdete előtt meghajoltam az
aréna mind a négy sarka felé, majd a magasba emeltem a karomat, mint egy
gladiátor. Nem kellett hozzá sok idő, hogy háromszor is a padlóra küldjem.
A mérkőzésvezető beszüntette a küzdelmet. Utána odamentem
Singletonhoz, megpusziltam, és megsimogattam a fejét.
A harmadik meccsem egy hónap múlva volt esedékes, ezért két bunyó
között semmi mást nem csináltam, csak futottam, edzettem és bokszoltam.
Cus ezt várta el tőlem. Boksz, boksz, boksz, kesztyűzés, kesztyűzés,
kesztyűzés.
Május 23-án Don Halpinnel mérkőztem, és ő már jóval tapasztaltabb
bunyós volt. Három menetet is kibírt talpon, mialatt én folyamatosan
váltogattam az alapállásomat, kísérleteztem és igyekeztem szert tenni némi
ringtapasztalatra. A negyedik menetben eltaláltam egy bal-jobb
kombinációval, és miközben eldőlt, még egy jobbhorgot is bevittem neki.
Jó ideig feküdt a padlón, mire összekaparták. Cus természetesen nem volt
elégedett, szerinte nem ütöttem eleget testre, és nem mozogtam oldalra. De
Jacobs és Cayton el volt ájulva az addigi teljesítményemtől.
Felbukkantak az első szurkolóim. Kis transzparenseket készítettek,
mint a baseballmeccseken szokás. Az egyiken ez a felirat állt: GOODEN
CSAK DR. K, DE MIKE TYSON DOKTOR KO – Dwight Goodenre, a
kiváló baseballjátékosra utaltak vele. Megjelentek a rajongólányok is, de
nem éltem az ajánlataikkal. Saját magamba voltam szerelmes, nem volt
időm másokkal foglalkozni. Még Cus is kezdte úgy érezni, hogy kicsit
túlzásba viszem a dolgot. Azt javasolta, járjak el gyakrabban otthonról.
Ezért elugrottam Albanyba bulizni a haverokkal.
Ezekből az első bunyókból nem sok pénzt kerestem. Az első
mérkőzésem konkrétan veszteséges volt a promóternek, de Jimmy adott 500
dollárt. Azután abból levett egy 50-est Kevinnek, 350-et pedig berakott
nekem a bankba, ezért végül 100 dollár maradt nálam. Eleinte inkább az
érdekelte őket, hogy megismertessék a nevemet, semmint hogy pénzt
csináljanak belőlem. Jimmy és Cayton voltak az első bokszmenedzserek,
akik válogatást készítettek a kiütéseimből, és VHS-kazettán elküldték az
összes bokszszakírónak az országban. Ilyen szempontból nagyon
innovatívak voltak.
Szenzációsan teljesítettem, Cus mégis mintha egyre morcosabb lett
volna. Néha úgy éreztem, Cus engem is Tamás bátyának tart. Igyekeztem
udvarias lenni, „Igen, asszonyom”, „Nem, uram”, de Cus leteremtett érte.
– Mit hajbókolsz nekik? Azt hiszed, különbek nálad? Csupa szélhámos
kókler – mondta. Azután amikor úgy viselkedtem, mint egy félisten,
ahogyan tőle tanultam, undorral nézett rám.
– Élvezed, hogy ez emberek felnéznek rád, mi? Amikor az olyanok,
mint Cayton ajnároznak, hogy milyen zseniális vagy.
Azt hiszem, egyszerűen csak szüksége volt valakire, akit piszkálhat.
Azon múltak a napjaim, hogy Cus milyen lábbal kelt fel. Addigra
megszereztem a jogosítványt, ezért én furikáztam különböző
megbeszélésekre és konferenciákra.
Június 20-án, nem sokkal a tizenkilencedik születésnapom előtt, Ricky
Spainnel bunyóztam Atlantic Cityben. Ez volt az első profi mérkőzésem
Albanyn kívül, de Cus korábban több nagy meccsre is elküldött az ország
különböző pontjaira, hogy szokjam a nagy arénák légkörét.
– Érezd magad otthon, ismerd meg ezeket az arénákat úgy, hogy
csukott szemmel is eligazodj – mondogatta. – Sok időt fogsz eltölteni
bennük.
Olyankor is magával vitt, amikor híres bunyósokkal találkozott. Egy
asztalhoz ültetett velük, hogy ismerkedjünk össze, és soha ne ijedjek meg
egy nagy névtől.
Nagyon izgatott voltam, hogy Atlantic Cityben bunyózhatok, és hogy
az ESPN közvetíti a mérkőzést. Az ellenfelem szintén veretlen volt, 7–0-s
mutatóval érkezett, amiből öt kiütés volt. „Bunyós Bébiként” mutattak be, a
„Bébit” azóta sem értem, de Spain kétszer padlózott az első menetben, ezért
a mérkőzésvezető véget vetett a küzdelemnek.
Jimmy és Cayton megpróbálták elérni, hogy legyen egy rendszeres
rovatom az ESPN-en, de Bob Arum, ezeknek a gáláknak a promótere azt
mondta nekik, hogy a mérkőzésszervezői nem tartanak különösebben
tehetségesnek. Ez alaposan felbosszantotta Cust, utálta Arum
mérkőzésszervezőit, és a következő bunyóm után soha többet nem
dolgozott Arummal.
Engem azonban nem érdekelt ez a sok politika. Alig vártam, hogy újra
bokszolhassak. Legközelebb ismét Atlantic Cityben léptem kötelek közé,
július 11-én. Az ellenfelem John Alderson volt, egy nagydarab vidéki srác
Nyugat-Virginiából, aki szintén 4–0-s mutatóval rendelkezett. A mérkőzést
közvetítette az ESPN. A második menetben többször is padlóra küldtem
Aldersont, és a szünet után az orvos már nem engedte vissza a harmadikra.
A következő meccsen 6–0-ra alakítottam a rekordomat Larry Sims
ellen, de ezzel nagyon feldühítettem Cust. Sims kellemetlen stílusban
bokszolt, nem volt könnyű eltalálnom. Ezért a harmadik menetben fordított
alapállásra váltottam, és kiütöttem egy hatalmas balossal. Az öltözőben Cus
majdnem leszedte a fejemet.
– Ki tanította neked ezt a balos baromságot? Hogy fogunk így
ellenfelet szerezni neked? Senki nem akar balkezesek ellen bunyózni.
Mindent tönkreteszel, amit eddig felépítettünk.
Cus utálta a fordított alapállást.
– Elnézést, Cus.
Hihetetlen, nem? Nekem kellett bocsánatot kérnem, miután
bemutattam egy nem mindennapi kiütést.
 Egy hónappal később újra a ringben voltam, és az első menetben
elintéztem Lorenzo Canadyt, három héttel később pedig Mike Johnson várt
rám Atlantic Cityben. Amikor felálltunk a mérkőzés előtti instrukciókhoz,
Johnson olyan arrogánsan bámult rám, mintha utálna. Néhány
másodperccel később már a padlón volt egy veséjére mért balhorogtól, majd
amikor felállt, úgy eltaláltam jobbal, hogy a két első foga a fogvédőjében
maradt. Tudtam, hogy jó ideig nem fog magához térni. Kevin beugrott a
ringbe, és úgy nevettünk meg pacsiztunk, mint két arrogáns kölyök. Mintha
azt mondtam volna neki: „Haha. Nézd ezt a halott niggert, Kevin.”
Ezzel már 8–0-ra módosult a rekordom, Jimmy és Cus pedig minden
követ megmozgatva igyekeztek egyre ismertebbé tenni a sajtóban.
Rendszeresen bejártam New Yorkba, hogy együtt ebédeljek Jimmyvel és
újságíró barátaival. Szabályosan udvaroltunk nekik. Egyre gyakrabban tűnt
fel a nevem a pletykarovatokban, mert olyan felkapott New York-i helyeken
lógtam, mint például a Columbus étterem az Upper West Side-on.
Összebarátkoztam a nagyszerű fotóssal, Brian Hamill-lel és a bátyjával,
Pete-tel, a világhírű íróval, akik bemutattak egy csomó hírességnek. Pete
átvitt a bárba, ahol együtt üldögéltünk Paulie Hermannel, az egyik
tulajdonossal. Akkoriban Paulie volt New York legnagyobb sztárja.
Híresebb maguknál a celebeknél is. Mindenki Paulie közelébe akart kerülni,
az ő asztalánál akart ülni, tőle akart szívességet kérni. Mint valami
maffiafőnök.
Sosem tudhattam, kivel találkozom a Columbusban. Néha Pete ott
hagyott Paulie-val. Mire feleszméltem, már David Bowie-val, Mihail
Barisnyikovval és Drew Barrymore-ral, a kislánnyal ültem egy asztalnál. Ez
nem semmi. Légy észnél – gondoltam magamban. Aztán besétált Robert De
Niro meg Joe Pesci, és leültek hozzánk. Beszélgettünk, majd egyszer csak
megszólalt Paulie, hogy ugorjunk el valahova. Öt perc múlva már Liza
Minelli házában dumáltam Raul Juliával.
Idővel megismerkedtem mindenkivel, aki számított New Yorkban.
Ahogy egyre több időt töltöttem velük, rájöttem, hogy valami különleges
ért véget nem sokkal az előtt, hogy én színre léptem. Annyira jelentős dolog
volt, hogy még érezni lehetett Elton John, Stevie Wonder és Freddy
Mercury zenéjében. Az ember tudta, hogy ők jártak valami kivételes
helyen, ami már nem létezett.
De hiába ismerkedtem meg ezzel a sok szupersztárral, továbbra sem
éreztem közéjük tartozónak magam. Egészen addig, amíg nem találkoztam
Bruno Sammartinóval, a pankrátorral. Kiskoromban rajongtam a
pankrációért. Imádtam Sammartinót, Gorilla Monsoont és Billy Grahamet.
Egy este elmentem egy partira, ahol találkoztam a szárnyait bontogató Tom
Cruise-zal. Nem sokkal később megpillantottam Bruno Sammartinót.
Sokkos állapotban meredtem rá. Valaki bemutatott bennünket egymásnak,
Sammartinónak fogalma sem volt, ki vagyok, én azonban sorolni kezdtem
az összes nagy mérkőzését, amelyet láttam olyanok ellen, mint Killer
Kowalski, Nikolai Volkoff vagy George „az Állat” Steele. Beteges
megalomániámban azt gondoltam: Ez a saját nagyságom jele. Találkoztam
a hősömmel. Én is világbajnok leszek, mint ő.
Cus nem örült, hogy egyre több időt töltök Manhattanben. Amikor
bementem a városba, Steve Lottnak, Jimmy Jacobs jobbkezének a
kanapéján aludtam. Steve a modellek megszállottja volt, és olyan helyekre
vitt magával, mint a Nautilus Club, ahol mindig gyönyörű lányok
szórakoztak. Akkoriban még csak a világbajnoki öv érdekelt, ezért egyelőre
nem csaptam a szelet a lányoknak. Igyekeztem jó fiú lenni, nem mentem túl
messzire. A gyengém a kaja volt. Steve remekül főzött, és amikor a bulik
után megjelentem nála, Steve mindig melegített valami kínai maradékot
éjszakai nasinak. Visszatérve Catskillbe Cus azonnal megtalált.
– Nézd meg a segged. Egyre dagadtabb vagy – ingatta a fejét.
A következő mérkőzésem volt az első igazi próbatételem. Október 9-
én Donnie Long ellen léptem szorítóba Atlantic Cityben. Long sokáig
kitartott James Broad, egy kőkemény nehézsúlyú, és John Tate, a WBA
korábbi nehézsúlyú bajnoka ellen is. Tudtam, hogy azzal felhívhatnám
magamra a figyelmet a bokszvilágban, ha gyorsan elintézném. Long
magabiztosan nyilatkozott a mérkőzés előtt, azt mondta Al Bernsteinnek az
ESPN-től, hogy ki fog ütni. Longot úgy is nevezték, hogy a „Katasztrófa
mestere”, de ez az este neki alakult katasztrofálisan, amint megszólalt a
gong. Villámgyorsan nekirontottam, és másodpercekkel a kezdés után már
padlóra is küldtem egy kemény balossal. Nem sokkal később egy
jobbfelütéssel újra megrogyasztottam, majd egy jobbfelütés-balhorog
kombinációval kivégeztem. Kevesebb mint másfél perc kellett a
győzelemhez.
A mérkőzés után Al Bernstein meginterjúvolt.
– A meccs előtt azt gondoltam, hogy Donnie Long kemény ellenfél
lesz neked. Nem volt az! – mondta Al.
 – Ahogy azt a meccs előtt is mondtam, ha kiütöm egy vagy két
meneten belül, akkor is ezt fogja gondolni róla?
– Azt hittem, komolyabb gondot fog okozni neked, de nem okozott –
mondta Al.
– Most nem… – nevettem.
– Kemény bokszoló volt, de a jelek szerint annyira mégsem, mert
kiütötted.
– Kezdettől fogva tudtam, hogy ez lesz, de rajtam kívül mindenki azt
hitte, hogy csak a szám jár. Sokan eljöttek megnézni, Jesse Ferguson,
Frazierék. Most láthatták, hogy Mike Tyson itt van, és rájuk vár, hogy őket
is helyükre tegye.
Csak a boksz érdekelt, szinte nem is a valóságban éltem. Amikor
interjút készített velem a Sports Illustrated, azt mondtam:
– A legjobban az zavar, hogy sokan csak szórakoznak, buliznak meg
ilyenek. Elpuhulnak tőle. Akit csak a szórakozás érdekel, az nem viszi
semmire.
Erősebbnek tartottam magam azoknál, akik gyengék és csak buliznak.
A Columbus celebvilágához akartam tartozni, de küzdöttem a bulizás
kísértése ellen.
Továbbra sem volt szexuális életem. Utoljára az olimpián feküdtem le
azzal a gyakornokkal. Nem mintha nem akartam volna a szexet, egyszerűen
csak túl félénk voltam. Nem tudtam, hogyan közelítsek a nőkhöz, hogyan
kérdezzem meg tőlük, nem akarnak-e lefeküdni velem. Fogalmam sem volt,
hogyan közöljem ezt velük, mit mondjak. Akkoriban történt, hogy lett volna
egy bunyóm a Madison Square Gardenben, egy előmérkőzés a főesemény
előtt. De megelőzött a hírem, és az ellenfelem nem jött el. Ezért otthagytam
a Gardent, és elmentem egy bordélyházba a Negyvenkettedik utcában. Még
gyerekkoromból tudtam erről a helyről, amikor sokat lógtam a Times
Square-en.
Besétáltam, és leültem az egyik székre a várószobában. Egy
nagyképernyős tévén pornófilmek mentek. Sorban jöttek oda a lányok,
leültek mellém, és megkérdezték, van-e kedvem elmenni velük. Ha az
egyiknek nemet mondtam, azonnal jött helyette egy másik. Én voltam a
legfiatalabb kuncsaft, ezért cukinak találtak. Végül egy kedves kubai lányt
választottam, és hátramentünk az egyik szobába.
Freud a tenyerét dörzsölte volna egy ilyen forgatókönyv láttán. Úgy
érkeztem, hogy minden agressziómat arra koncentráltam, hogy legyőzzem
az ellenfelemet a ringben, de a mérkőzés elmaradt, én pedig elmentem
kurvázni. Nagyon be voltam indulva. Szex közben azonban a lánynak
begörcsölt a háta.
– Hé, abba kell hagynunk. Valami meghúzódott a hátamban – mondta.
Én még nem mentem el, ezért kértem vissza a pénzemet. Erre ő témát
váltott, és a rajtam lévő Edwin Rosario-pólómról kérdezett. Nagyon fájt a
háta, ezért nem tudta folytatni, azt kérte, hogy inkább beszélgessünk. Így
hát beszélgettünk egy ideig, de végül a pólómmal együtt távoztam.
Ezt követően Cus felpörgette a tempót. Tizenhat nappal a Long elleni
bunyó után Robert Colay ellen bokszoltam, és eleresztettem két balhorgot.
Az első mellé ment, a második kiütötte. Harminchét másodperc alatt
végeztem vele. Egy héttel később már Sterling Benjamin ellen léptem
szorítóba a New York állambeli Lathamben. Gyorsan leütöttem egy rövid
balhoroggal, majd miután nyolcat számoltak rá, újra rárontottam, és
megsoroztam felütésekkel meg testre mért ütésekkel. A kötelekre roskadt, a
mérkőzésvezető pedig közbelépett. A közönség tombolt, mire én feléjük
fordultam, és a kesztyűimet kidugva a kötelek között ünnepeltettem magam,
mint a gladiátorok.
De akkor fontosabb dolgok foglalkoztattak, mint a tizenegyedik profi
győzelmem. Cus súlyos beteg volt. Már akkor betegeskedett, amikor
hozzájuk költöztem, mindig köhögött, de csak abból tudtam, hogy az
állapota rosszabbodott, amikor nem utazott el valamelyik mérkőzésemre.
Otthon maradt a Long és a Colay elleni bunyóm idején is, de Lathambe
azért eljött, hogy megnézzen Benjamin ellen bokszolni. Makacs olasz
vénember volt, ki nem hagyott volna egy bunyót a szomszédban. Az
orvosokban nem bízott, ő már akkor a vitaminokra esküdött, az „alternatív
gyógymódokra” és a táplálkozási terápiára.
Tudtam, hogy Cus beteg, de biztosra vettem, hogy addig életben
marad, amíg bajnok nem leszek, hiszen mindig arról beszéltünk, hogy
megvárja a sikeremet. De amikor kettesben maradtunk, néha mondott
olyanokat, hogy talán mégsem lesz ott, ezért szót kell fogadnom neki. Azt
hittem, csak rám akar ijeszteni, nehogy lazítani kezdjek. Cus mindig ügyelt
rá, hogy egy pillanatra se lankadjon a harci szellemem.
Bevitték az albanyi kórházba, de Jimmy Jacobs átszállíttatta a Mount
Sinaiba, New York egyik legjobb kórházába. Steve Lott-tal mentem be
hozzá meglátogatni. Cus ült az ágyban, és jégkrémet evett. Beszélgettünk
néhány percig, majd Cus megkérte Steve-et, hogy hagyjon magunkra
bennünket egy percre.
Akkor mondta el, hogy tüdőgyulladása van, és haldoklik. Nem
akartam hinni neki. Egyáltalán nem tűnt halálos betegnek. Nem nézett ki
rosszul. Tele volt energiával. Jégkrémet evett. Nyugodtan beszélt, de
megijesztett.
– Nem akarom ezt nélküled végigcsinálni – mondtam a könnyeimmel
küszködve. – Egyedül nem fog menni.
– Ha feladod, megtudod, hogy vissza lehet jönni a sírból, mert életed
végéig kísérteni foglak.
– Oké – adtam meg magam.
Megfogta a kezem.
– A világnak meg kell ismernie téged, Mike. Világbajnok leszel, a
legnagyobb bokszoló – mondta.
Azután Cus elsírta magát. Ez volt az első alkalom, hogy sírni láttam.
Azt hittem, azért sír, mert nem láthat nehézsúlyú világbajnokként azok után,
amin keresztülmentünk. De hamar kiderült, hogy Camille miatt sír. Teljesen
megfeledkeztem róla, hogy van egy másik társa, aki még nálam is
fontosabb neki. Bevallotta, hogy megbánta, amiért sosem vette feleségül
Camille-t, mert gondjai voltak az adóhatósággal, és nem akarta, hogy
azokat örökölje tőle.
– Mike, tegyél meg nekem valamit – mondta. – Viseld gondját
Camillenak.
Sokkos állapotban hagytam el a kórtermet. Steve apartmanjában
laktam, Jimmy ugyanabban az épületben élt. Még aznap délután Jimmy
beugrott, hogy magával vigyen a bankba letétbe helyezni egy 120 ezer
dolláros csekket a legutóbbi bunyóimért. Addigra a nevem már
rendszeresen szerepelt az újságokban, a Sports Illustrated címlapján is
voltam, és vadidegenek állítottak meg az utcán a jókívánságaikkal. Öntelt
voltam és jóképű. Az összes lányt ismertem a bankban, általában flörtöltem
velük, ők pedig viszonozták.
De közvetlenül az előtt, hogy beléptünk volna a bankba, Jimmy
megállt.
– Cus nem fogja megérni a holnapot, Mike. Azt mondják, már csak
néhány órája van hátra.
Kitört belőlem a sírás, mintha eljött volna a világ vége. Mint ahogy el
is jött. A világom véget ért. A bankban a lányok döbbenten meredtek rám.
 – Valami gond van? – Az igazgató jött oda hozzánk.
– Éppen most tudtuk meg, hogy egy kedves barátunk haldoklik, és
Mike-ot nagyon felzaklatta a hír – felelte Jimmy. Higgadt és összeszedett
volt. Semmilyen érzelmet nem árult el, pont ahogy Cus tanította. Eközben
én úgy zokogtam, mint egy küldetés közben eltévedt katona tábornok
nélkül. Soha többé nem tettem be a lábam abba a bankba, annyira
szégyelltem magam.
Cus temetését az állam északi részén tartották. Én voltam Cus egyik
koporsóvivője. Mindenki eljött, aki számított a bokszvilágban. Nagyon
szomorú voltam. Semmi másra nem tudtam gondolni, mint hogy
világbajnoknak kell lennem érte. Bármit megtettem volna, hogy
megnyerjem azt a címet, és azzal gondoskodjak Cus hagyatékáról. És
közben egyre jobban sajnáltam magam, arra gondoltam, milyen szar életem
lesz Cus nélkül. Camille nagyon fegyelmezetten tartotta magát, de amikor
visszaértünk a házba, együtt zokogtunk.
Nem sokkal a temetés után Jim Jacobs szervezett egy megemlékezést
Cusnak a régi edzőtermében, a Gramercyben. Az összes híresség eljött.
Norman Mailer azt mondta, hogy Cus ugyanolyan nagy hatással volt a
bokszra, mint Hemingway az ifjú amerikai írókra. Gay Talese azt mondta,
megtiszteltetés, hogy ismerhette Cust.
– Rengeteg mindent tanított nekem, nemcsak a bokszról, amely egy
elsajátítható mesterség, hanem az életről is, amit már sokkal nehezebb
elsajátítani – méltatta Pete Hamill.
Jim Jacobs nagyon találóan jellemezte Cust a beszédében.
– Cus D’Amato elszántan küzdött a butaság és a korrupció ellen a
bokszban. Az ellenfeleivel szemben hajthatatlan volt, a barátaival azonban
megértő, együtt érző és hihetetlenül toleráns.
Cus halála után érzelmileg bezárkóztam. Könyörtelenné váltam.
Bizonyítani akartam, hogy már férfi vagyok, nem gyerek. Egy héttel a
temetés után Texasba repültem, hogy megküzdjek Eddie Richardsonnal.
Jimmy és Cayton nem hagytak sokáig gyászolni. Ezért magammal vittem
egy fotót Cusról. Még mindig beszéltem hozzá minden este.
– Holnap ezzel a Richardson nevű taggal bunyózom, Cus – mondtam.
– Szerinted mit csináljak?
Tettem a dolgomat, lélekben azonban megtörtem, elveszítettem az
önmagamba vetett hitemet. Nem maradt energiám jót cselekedni. Soha nem
sikerült túljutnom Cus halálán. Dühös voltam rá, amikor meghalt.
Megkeseredtem. Ha korábban orvoshoz fordult volna, talán még élhetne,
hogy megvédjen. De ő makacsul ragaszkodott hozzá, hogy nem veti alá
magát kezelésnek, meghalt, és magamra hagyott a boksz világában, hogy
ezek a vadállatok gátlástalanul kihasználhassanak. Cus halála után semmi
sem érdekelt többé. Gyakorlatilag a pénzért bunyóztam. Elveszítettem az
álmomat. Jó lett volna megnyerni a világbajnoki címet, de leginkább csak
borra, bulira és dugásra vágytam.
De előbb kivégeztem Richardsont. Rögtön az első ütésemmel, egy
jobbossal padlóra küldtem. Abból még felállt, de nagyjából egy perc múlva
tempóból bevittem neki egy balhorgot, és mivel egy fejjel magasabb volt
nálam, a ring másik felében ért földet.
A következő ellenfelem Conroy Nelson volt, akit néhány évvel
korábban Trevor Berbick fosztott meg a kanadai bajnoki címtől. Még
mindig második helyen állt a kanadai nehézsúlyúak rangsorában, kemény,
tapasztalt bunyós volt, a felsőteste, mint egy félistené. Az összes szakértő
úgy gondolta, ő végre igazi próbatételt jelent majd nekem. Az első
menetben alaposan megdolgoztam. Kétszer-háromszor majdnem kiterült a
testre mért ütésektől. Aztán alighogy elkezdődött a második menet, bumm,
bumm, bumm a testre, majd jobb csapottal eltörtem az orrát, egy állcsúcsra
mért balhoroggal pedig a padlóra küldtem. Amikor a bíró véget vetett a
mérkőzésnek, széttárt karral körbesétáltam a ringben, lubickolva a hazai
szurkolók éljenzésében.
A következő mérkőzésemet a Felt Forumban vívtam a Madison Square
Gardenben, december 6-án. Az összes barátom eljött Brownsville-ből. De
én annyira csak a célra koncentráltam, hogy képtelen voltam kiélvezni a
New York-i tartózkodást. Alig vártam, hogy túllegyek ezeken a meccseken,
és végre megmérkőzhessek a világbajnoki címért, Cus álmáért. Aznap este
Sammy Scaff volt az ellenfelem. A meccs után adott interjúm hosszabb
ideig tartott, mint maga a mérkőzés. Scaff egy lomha, 115 kilós
farmerlegény volt Kentuckyból, akit szinte azonnal fejen találtam két
nagyszerű balhoroggal, amitől tiszta vér lett az arca, és kissé átrendeződött
az orra. A meccs után John Condon, az MSG szakértője arról kérdezett,
hogy néz ki Mike Tyson egy átlagos napja.
– Mike Tyson egy szorgalmas bokszoló, akinek magánemberként
unalmas az élete. Az a sok ember, aki azt mondja, „bárcsak a helyében
lehetnék”, a tizedét se tudja annak, min kell keresztülmennem. Zokognának,
ha a helyemben lennének. Nem lennének képesek végigcsinálni.
 Legközelebb újra Lathamben léptem kötelek közé. Az én meccsem
volt a főesemény a rajongóimmal zsúfolásig megtelt arénában. Az
ellenfelem a keménykötésű Mark Young volt. A bunyó előtti eligazításkor
éreztem a belőle áradó energiát. Olyankor az embernek az a dolga, hogy
farkasszemet nézzen a másikkal, de az nem jelent semmit, csak porhintés.
De a másik lelkéből sugárzó energiát érezni lehet, és vagy úgy megy vissza
a sarokba, hogy „Ó, bazmeg” vagy „Ez gyerekjáték lesz”. Aznap este az
előbbit éreztem: „Ó, bazmeg, ez a fickó bunyózni jött.” Kevin is érezte.
– Kemény egyeneseket üss, és mozgasd a fejedet – javasolta Kevin. –
Ne felejtsd el mozgatni a fejedet, ez a pasas bunyózni jött.
Megszólalt a gong, és azonnal nekem rontott. De fegyelmezetlenül
támadott, én pedig többször is eltaláltam a kemény egyeneseimmel, és
közben mozgattam a fejemet. Alig egy perc elteltével megpróbálkozott egy
jobbegyenessel, elhajoltam előle, majd eltaláltam egy sunyi jobbfelütéssel,
bumm, Young a levegőbe emelkedett, és arccal előre a padlóra zuhant. Ray
Mancini, a tévés közvetítés szakkommentátora nagyon elismerően
nyilatkozott rólam, de úgy gondolta, hogy a menedzsmentemnek ideje lenne
méltó ellenfelet találnia nekem.
Jimmy azonban ragaszkodott az előzetes tervhez. Két héttel később
Albanyban bunyóztam Dave Jaco ellen. Tiszteletreméltó 19–5-ös mutatóval
rendelkezett, amiből 14-et kiütéssel ért el, köztük egy TKO-val Razor
Ruddock ellen. Magas, vékony, fehér srác volt. Nem tűnt túl veszélyesnek,
de kemény ellenfélnek bizonyult. Akárhányszor padlóra küldtem, mindig
felkelt. Miután harmadszor is a földre került az első menetben, a
mérkőzésvezető nem engedte tovább bokszolni.
Aznap este a barátaimmal ünnepeltem a győzelmet. Másnap reggel
nyolc körül bekopogtam Camille-hoz. Ajtót nyitott, szó nélkül bementem,
és leültem.
– Hogy ment? – kérdezte Camille.
– Jól ment, de valakit hiába kerestem – feleltem, és könnyek kezdtek
csorogni az arcomon. – Cus nem volt ott. Mindenki azt mondja, milyen jól
csinálom, de senki sem szól, ha valamit rosszul csinálok. Nem számít,
milyen jól bokszoltam, Cus biztosan látott volna valamit, amin lehet
javítani.
Ezt bővebben is kifejtettem a Sports Illustrated azon a héten készült
interjújában.
 – Borzasztóan hiányzik Cus. Ő volt a támaszom. Minden, amit
begyakoroltunk, pontosan úgy alakul, ahogy ő megmondta. De
végeredményben kit érdekel? Teszem a dolgomat, de nem tesznek boldoggá
a győzelmeim. Mindent beleadok, szívvel-lélekkel küzdök, de amikor véget
ér a mérkőzés, nincs ott Cus, hogy elmondja, hogyan teljesítettem, nincs ott
anyám, akinek megmutathatnám az újságkivágásokat.
Félretettem az érzéseimet, és folytattam a munkát. 1986. január 24-én
Mike Jameson ellen szálltam ringbe. Jameson nagydarab ír bunyós volt, aki
korábban pontozással legyőzte Tex Cobbot és Michael Dokest is. Öt
menetesre nyúlt a mérkőzés, mert ravasz vén róka volt, tudta, mikor fogjon
meg. Unalmas bunyó lett így. A következő ellenfelem új szintre emelte
ugyanezt a taktikát. Február 16-án Jesse Ferguson ellen bokszoltam a New
York állambeli Troyban. Az ABC közvetítette a mérkőzést, ez volt az első
meccsem, amelyet egy országos tévé adott. Ferguson az ESPN bajnoka lett,
amikor öt hónappal korábban legyőzte Buster Douglast. Láttam, ahogy a
bajnoki cím elnyerése után körbesétálta az arénát, és legszívesebben már ott
helyben megmérkőztem volna vele az övért. Azon az eseményen az egyik
előmeccs volt az enyém.
Tudtam, hogy kemény küzdelem lesz. A mérkőzés előtti instrukciók
közben nem nézett a szemembe. Alázatos testtartást vett fel. De egy
szikrányi félelmet sem éreztem rajta, ezért nem dőltem be a „félek a
szemedbe nézni” elterelésnek. Alig várta, hogy megüthessen.
Nálam volt a hazai pálya előnye – több szempontból is. Jimmy semmit
nem bízott a véletlenre az első országos fellépésemen. A szokásosnál
könnyebb, nyolcunciás kesztyűket viseltünk. A szokásosnál kisebb
szorítóban bokszoltunk. És az összes pontozóbíró a mi sarkunknál ült.
Az elején keményen rámentem a testütésekre. De Ferguson elég
dörzsölt volt ahhoz, hogy megfogjon. Az első négy menet így telt el. Az
ötödikben aztán sikerült sarokba szorítanom, és egy jobbfelütéssel eltörtem
az orrát, amitől ki is feküdt. Utána még felállt, de alig húzta ki a gongig, a
hatodikban pedig ismét gondban volt. Akkor már semmi mást nem csinált,
csak fogott, és a mérkőzésvezető felszólítására sem engedett el. Annyira
arcátlanul csinálta, hogy végül leléptették. A sors fintora, hogy pont egy
leléptetéssel ért véget a kiütéssorozatom. Másnap azonban a helyi ökölvívó-
bizottság technikai KO-ra változtatta az eredményt.
A mérkőzés után az újságíróknak adott egyik válaszom nagy port
kavart. Amikor arról kérdeztek, hogy a felütésem után hogyan próbáltam
végleg kiütni Fergusont, azt feleltem:
– El akartam találni még egyszer az orrát, hogy a törött orrcsontja
felcsússzon az agyába… orvosi tanácsra. Az orvosok azt mondják, hogy
amikor az orr felcsúszik az agyba, kizárható annak a lehetősége, hogy az
illető felkel a padlóról.
Az újságírók nevettek, de lehet, hogy csak kínjukban. Én csak Cust
idéztem szóról-szóra. Nem gondoltam, hogy bármi rosszat mondtam volna.
Cusszal sokat beszéltünk a kiütések tudományos hátteréről. Igazi rosszfiú
akartam lenni, egy gonosz, rosszindulatú bajnok. Az X-Menből az egyik
kedvenc karakterem Apokalipszis volt, ő mindig azt mondta: „Nem vagyok
gonosz, csak önmagamat adom.” Cayton és Jacobs azt szerették volna, ha
mindenkihez kedves vagyok, de tudtam, hogy aki mindenki barátja, az
önmaga ellensége.
Másnap kitört a botrány a megjegyzésem miatt. A New York-i újságok
ilyen és ehhez hasonló címlapokkal jelentek meg: „Ez a gyilkos az igazi
Tyson?” Az egyik riporter még a régi szociális segítőmet, Mrs. Colemant is
felhívta, aki azt tanácsolta nekem, viselkedjek emberként, ne állatként. De
nem érdekelt, mit mond. Feladatom volt, amelyet végre kellett hajtanom.
Rendes srácként sosem lesz Mike Tysonból nehézsúlyú világbajnok.
Márpedig belőlem az lesz, Cus nevében. Az ellenfeleim tudtára akartam
adni, hogy az életükkel vagy az egészségükkel játszanak, ha szorítóba
lépnek ellenem.
Ezt követően Jimmy és Cayton próbáltak szájkosarat tenni rám.
Megbízták Steve Lottot, hogy mondja meg nekem, mit nyilatkozhatok egy-
egy bunyó után. A PR-osunkat Jimmy még ki is rúgta, amiért közzétette azt
az idézetet tőlem. Nem sokkal az ominózus mérkőzés után Jimmy
meghívott néhány válogatott újságírót, hogy vacsorázzanak velünk. Ed
Schuyler is részt vett rajta az Associated Presstől, és az volt a benyomása,
hogy Cayton és Jimmy azért sürgetik a címmérkőzésemet, mert félnek,
hogy komoly bajba kerülök. De szerintem nem erről volt szó. Egyszerűen
csak minél előbb fel akarták markolni a pénzüket. Nem tisztelték a
küldetésemet.
Cayton és a többiek ki akarták radírozni a múltamból Brooklynt, hogy
pozitív imidzset építsenek nekem. Cus tudta, hogy ez baromság.
Megpróbálták elnyomni a valódi énemet, hogy belesimuljak a szabványaik
közé. Én viszont azt akartam, hogy az emberek lássák a bennem rejlő
vadállatot.
 A Ferguson-bunyó után bulizni mentünk. Akkoriban keményen ittam.
Tréning közben nem, de amint véget ért a mérkőzés, kezdődhetett a
nagybetűs önpusztítás. Totál alkoholistává váltam. De igyekeztem a média
figyelő szemétől távol vedelni. Albanyban buliztunk egy barátom
September’s nevű bárjában. Az volt a törzshelyünk. Néha felbukkantak ott
fickók New Yorkból, Bostonból vagy Los Angelesből, akik valami
munkaügyben látogattak Albanyba, és játszották a nagymenőt, mintha mi
alacsonyabb rendűek lennénk náluk, ezért jól szarrá vertük őket. Én nem
akartam senkit megütni, nehogy bepereljenek, de akadtak ott elegen, akik
verekedtek helyettem. Én csak uszítottam őket:
– Rúgd szájba azt a faszszopót! Kinek képzeli magát?
Alaposan elkentük a szájukat.
A következő mérkőzésemet Steve Zouski ellen vívtam március 10-én a
Nassau Coliseumban. Zouski korábban még egyszer sem padlózott, én
azonban több kemény felütéssel is eltaláltam a harmadik menetben, amivel
sikerült kiütnöm. De nem voltam elégedett a saját teljesítményemmel.
Többek között azért, mert korábban leestem a galambdúc létrájáról
Camille-nál, és megsérült a fülem. Zouski többször is megütötte a fülemet,
amely begyulladt mérkőzés közben, és bizonytalanná vált tőle az
egyensúlyérzékem. A mérkőzés utáni interjúban a másik problémámra
utaltam.
– Nem vagyok elégedett a teljesítményemmel – mondtam Randy
Gordonnak, a mérkőzés közvetítőjének. – Sok személyes problémám van,
amiken próbálok túljutni.
Cayton később azt mondta a sajtónak, hogy a barátnőm miatt vagyok
kiborulva, ami teljesen abszurd volt. Nem is volt barátnőm akkoriban.
Egyszerűen csak depressziós voltam, mert olyan sok barátomat gyilkolták
meg Brownsville-ben. Megdöbbentett ez a barbarizmus: barátok gyilkolták
egymást a pénz miatt.
A bunyó után az egyik rendező észrevette, hogy van egy nagy dudor a
fülemen. Másnap Jimmy elvitt egy specialistához, aki megvizsgálta, és
kiderült, hogy a porc elfertőződött, ezért haladéktalanul beutalt a Mount
Sinaiba az Upper East Side-on. Attól félt, hogy elveszíthetem a fülemet, ha
nem kezelik. Tíz napig kellett kórházban maradnom, ahol naponta kétszer
hiperbárkamrában kezeltek, és antibiotikumokat fecskendeztek a porcba.
A Mount Sinai orvosai azt mondták, jót tenne egy kis séta a friss
levegőn. Ezért minden délután háromkor, a második kezelésem után Tom
Pattivel és gyerekkori barátommal, Durannal beültünk egy limóba vagy
elballagtunk a Times Square-re, ahol beszélgettünk és fotózkodtunk a
kurvákkal meg azokkal a fickókkal, akik pénzért fényképezték a turistákat
óriáskígyóval a nyakukban. Utána egész éjjel buliztunk. Amikor hajnali
négykor visszamentem a kórházba, az ápolónők ki voltak bukva:
– Ez nem szálloda, hanem egy kórház!
Amikor megmutattam az orvosoknak a fotókat, amiken prostikkal meg
óriáskígyóval pózolok, ők is kiakadtak:
– Nem, nem, nem úgy gondoltuk, hogy egész éjszaka az utcán legyen.
Úgy értettük a levegőzést, hogy üljön le a Central Parkban, nézze a
madarakat meg a mókusokat, és szívjon egy kis friss levegőt.
Ez majdnem két hónappal a következő mérkőzésem előtt történt.
Amikor eljött a James Tillis elleni bunyó ideje, teljesen formán kívül
voltam, részben a betegségem miatt, részben mert mértéktelenül ittam és
buliztam. A mérkőzés tíz meneten át tartott, és örültem, amikor a
pontozóbírók végül engem hoztak ki győztesnek. Egyszer sikerült padlóra
küldenem, valószínűleg az billentette felém a mérleg nyelvét, de ő volt az
addigi legkeményebb ellenfelem. Úgy megdolgozott a testre mért ütéseivel,
hogy járni sem tudtam a meccs után, kénytelen voltam a szállodában aludni.
Arra sem voltam képes, hogy hazavezessek. Aznap este tudtam meg,
milyen is az igazi bunyó. Mérkőzés közben többször is szívesen elterültem
volna, hogy egy szusszanásnyi időhöz jussak, de inkább fogásba
menekültem, amíg visszanyertem a lélegzetemet.
Másnap Jimmy Jacobs igyekezett kozmetikázni a dolgot. Ezt mondta a
sajtónak:
– Ez a mérkőzés csak egy akadály volt neki. Most már látjuk, hogy
messzire juthat.
Mestere volt a sajtó manipulálásának, a közvéleményről nem is
beszélve. Caytonnal páratlan népszerűsítő kampányt eszeltek ki. Korábban
a világ legjobb színészei sem kaptak hasonlót. Most már mindenki ezt
csinálja, de akkor megelőzték vele a korukat.
Alig három héttel később Mitch Green ellen léptem szorítóba a
Gardenben. Igazi elmebeteg volt. A mérkőzés előtt megpróbált
felidegesíteni egy Daily News-nak adott nyilatkozatával, amelyben azt
mondta, hogy tizenkilenc éves vagyok, de negyvennek nézek ki. Amikor
Marv Albert megkérdezte tőlem, hogy Green felbosszantott-e, azt feleltem:
 – Mitch Green jó bunyós, de verbálisan nincs azon a szinten, hogy fel
tudjon bosszantani. Egyszóval nem.
Ez volt az első mérkőzésem az HBO-val kötött új szerződésem szerint,
amelyet Jimmy és Cayton alkudott ki nekem. Először bunyózhattam a
Madison Square Garden nagy arénájában. Hatalmas élmény volt. Az HBO
mérkőzés előtt velem készített interjújából azonban ez nem derült ki.
Amikor arról kérdeztek, élvezem-e a rám irányuló figyelmet és új keletű
gazdagságomat, morózusan azt feleltem:
– Senki sem akarna a helyemben lenni. „Hú, mennyi pénzt keres”,
mondják. De ha ugyanazt végig kellene csinálniuk, amit én végigcsinálok,
zokognának. Nagyon nyomasztó. Mindenki akar valamit. Amilyen
keményen dolgozom az edzőteremben, mások ugyanolyan keményen
munkálkodnak azon, hogy megszabadítsanak a pénzemtől.
Cus beszélt belőlem. Nem látszott rajtam, hogy különösebben fel
lennék dobva attól, hogy életemben először főmérkőzést vívhatok a
Gardenben.
Green elismert bokszolónak számított akkor. Négyszeres
Aranykesztyű-győztes volt, évekig nem talált legyőzőre, mielőtt 1985-ben
Trevor Berbick megfosztotta a USBA-címétől. De amint beszálltunk a
ringbe, tudtam, hogy képes vagyok legyőzni. Semmilyen fenyegetés nem
áradt belőle. Végigment mind a tíz menet, de nem bántam. A Tillis elleni
bunyó után hozzá akartam szokni a hosszabb mérkőzésekhez. Tudtam, hogy
nem képes kárt tenni bennem, ezért az állóképességemen javítottam.
Minden menetet megnyertem, unalmas meccs volt. Egyszer kiütöttem a
fogvédőjét néhány fogával együtt. Nagyon megvertem. Annyira laza
voltam, hogy a nyolcadik és a kilencedik menet közötti szünetben, amikor
Kevin az arcomba mászva magyarázta, hogy üssek többet, megpusziltam.
A mérkőzés után ismét arrogánsan nyilatkoztam.
– Nem akarok nagyképű lenni, de könnyedén győztem. Nem hagyom,
hogy bárki is megverjen. Senki sem állhat az utamba – mondtam a sajtónak.
A következő célpontom Reggie Gross volt. Kemény bunyósként
tartották számon, „Belerondító” volt a beceneve, mert olyan elismert
bokszolókat is sikerült már meglepnie, mint Bert Coopert vagy a korábbi
olimpikont, Jimmy Clarkot. A mérkőzésre kis híján nem került sor, mert
súlyos hörghurutom volt azon a héten. Egész életemben gyötört a
hörghurut, hozzászoktam már, de ez most a szokásosnál is jobban
megviselt. A mérkőzés napján megvizsgált egy orvos.
 – Attól tartok, el kell halasztani ezt a mérkőzést. Elég beteg –
állapította meg az orvos.
– Beszélhetnénk egy percig négyszemközt, uram? – mondta Jimmy.
Láttam a tekintetén, hogy nem fogja ennyiben hagyni a dolgot, és mire
felocsúdtam, már a ringben álltam bokszkesztyűvel a kezemen. Az első
menetben alaposan megsoroztam Grosst, aki gyakorlatilag csak védekezett.
Majd hirtelen úgy döntött, elkezd ütni ő is, amit nem bántam. Elhajoltam
néhány egyenese elől, majd padlóra küldtem egy kíméletlen balhoroggal.
Felállt, de egy újabb kombináció után megint a földre került. A
mérkőzésvezető közbelépett, amikor látta, hogy Grossnak üveges a
tekintete, Reggie azonban tiltakozott.
– Járni se tud, és bunyózni akar? – kérdezte tőle a bíró.
A következő két ellenfelem mintha gyengébb lett volna a
korábbiaknál. Talán Jimmy és Cayton azt akarták, hogy térjek vissza az első
menetes kiütésekhez a két pontozásos győzelem után. William Hosea
esetében ezt teljesítettem is, Lorenzo Boydot azonban csak a második
menetben tudtam padlóra küldeni. A közönség elégedetten felhördült,
amikor egy bordára mért villámgyors jobbos után bevittem neki jobbal a
mérkőzés végét jelentő, kőkemény felütést. Két héttel később mindenki
felkapta a fejét, amikor Marvis Fraziert, Joe fiát, harminc másodperc alatt
kivégeztem. Beszorítottam a sarokba, azután egy gyors egyenessel
előkészítettem a kedvenc ütésemet, egy jobbfelütést. Úgy tűnt, komoly
sérülést szenvedett, ezért odasiettem hozzá, hogy felsegítsem. Nagyon
szeretem Marvist, remek srác.
Alig néhány héttel korábban töltöttem be a húszat, és az volt a terv,
hogy én leszek minden idők legfiatalabb nehézsúlyú világbajnoka még az
1986-os esztendő vége előtt. Miközben Jimmy és Cayton erről tárgyaltak,
lekötöttek nekem egy mérkőzést Jose Ribalta ellen augusztus 17-re Atlantic
Cityben.
Ribalta bátor bunyós volt, és Greennel meg Tillisszel ellentétben
tényleg bokszolni akart. Ráadásul úgy tűnt, elhatározta, hogy nem hagyja
magát kiütni. Padlóra küldtem a második menetben, majd a nyolcadikban
is, de mindkétszer felállt. A tizedikben harmadszor is leütöttem, és amikor
felkelt, megint megsoroztam, végül a mérkőzésvezető közbelépett, és
beszüntette a küzdelmet.
Túl azon, hogy kivívta a közönség és a kommentátorok elismerését
elszántságáért, Ribaltának az estémet is sikerült elbaltáznia. A mérkőzés
után randim volt egy gyönyörű egyetemista lánnyal a Penn State
Universityről, akivel a Szabadság-szobor századik évfordulóján
ismerkedtem meg. Feljött velem a szobámba, de amint hozzám ért,
összerándultam a fájdalomtól.
– Jaj! Ne nyúlj hozzám, kérlek. Ne haragudj, de azt hiszem, jobb lesz,
ha most elmész. Pihennem kell – mondtam. Nagyon megértő volt, kocsiba
ült, és visszament az egyetemre, de amikor legközelebb találkoztunk,
bepótoltuk.
Ő is ott volt a mérkőzésen, látta, mit kaptam. Korábban soha nem
éltem át ehhez foghatót. Még órákkal a bunyó után is émelyegtem Ribalta
testre mért ütéseitől. Ribaltán és Tillisen kívül senki sem tudott ilyen
fájdalmat okozni nekem. Később sem. De eszembe jutottak a régi nagy
bokszolókról olvasott történetek, hogy némelyikük úgy érezte, leszakad a
feje egy-egy mérkőzés után, ezért úgy gondoltam, ez is hozzátartozik a
dologhoz.
Célegyenesbe fordultak a címmérkőzéssel kapcsolatos tárgyalások,
ezért Jimmy úgy döntött, Las Vegasban legyen a következő bunyóm, hogy
szokjam a légkört, mielőtt év végén ringbe szállnék ott a világbajnoki övért.
Dr. Bruce Handelman, Jimmy egyik barátja házában laktunk. Johnny Tocco
edzőtermében készültem, egy csodálatosan lepukkant, régimódi teremben,
amely híján volt minden kényelmi berendezésnek, még légkondi sem volt
benne. Tocco fantasztikus figura, jó barátságban volt Sonny Listonnal. A
falakon csupa bekeretezett fotó lógott Johnnyról és a régi idők nagy
bunyósairól.
Az egyik napon az öltözőben voltam, kesztyűzéshez készültem,
amikor hirtelen belém hasított. Szóltam Kevinnek, hogy nem érzem jól
magam Vegasban, haza akarok menni. Ideges voltam a mérkőzés miatt. Ha
nem győzöm le Ratliffet, nem bokszolhatok Trevor Berbick ellen.
Kevin kiment, és szólt Steve Lottnak. Steve töprengeni kezdett: mit
tenne most Cus? Azután bejött az öltözőbe, és próbált pozitív lenni.
– Te vagy az előadás sztárja. Két menet alatt elintézed a fickót.
Fantasztikus leszel. Ha nem érzed itt jól magad, soha többé nem kell
visszajönnünk ide, rendben?
Steve mindig kedvesen kezelte az efféle szituációkat. Természetesen
nem akartam én sehová se menni, csak hisztiztem. De azt nem tudta, Cus
mit csinált volna. Cus a szemembe nézett volna, és azt mondta volna:
 – Micsoda? Beszartál ettől a fickótól? Ez egy csavargó. Majd én
kiállok ellene, ha te nem mersz.
Így hát, szeptember 6-án szorítóba léptem Alfonzo Ratliff ellen, aki
cirkálósúlyban korábban világbajnok volt. Nem tartottam jobb bokszolónak
Ribaltánál, de nem is neveztem volna csavargónak: kemény ellenfél volt. A
jelek szerint a vegasi fogadóirodák nem értettek egyet velem, mert magára a
mérkőzés kimenetelére nem lehetett fogadni náluk, kizárólag arra, hogy a
bunyó öt meneten belül véget ér-e vagy sem. Mintha én találtam volna fel
ezt a fogadásfajtát. Korábban ilyen nem létezett. Új szintre emeltem a
sportfogadást. Megszólalt a gong, és Ratliff azonnal menekülőre fogta.
Hozzá képest Mitch Green egy ütőgépnek tűnt. Annyira látványosan
menekült előlem, hogy még az HBO kommentátorai sem állták meg
viccelődés nélkül.
– Kíváncsi vagyok, a második menetre a tíz vagy a tizenkét sebességes
bringájával jön-e ki – mondta Larry Merchant.
Ratliff a második menetben aztán megpróbált bunyózni, de nem sokáig
bírta. Egy balhoroggal padlóra küldtem, majd miután felkelt, többször is
tisztán eltaláltam.
– A biciklijének leeresztett a kereke – poénkodott Merchant.
Amikor Jimmy a mérkőzés után bejött hozzám a ringbe, így
kommentálta Ratliff menekülését:
– Csak úgy porzott utána a padló.
Hamarosan hivatalossá vált: 1986. november 22-én küzdhetek meg
Trevor Berbickkel a világbajnoki címért. Több mint két hónapom volt a két
mérkőzés között, ezért Jimmy és Cayton úgy döntöttek, itt az ideje, hogy
talk showkban reklámozzam a meccset és saját magamat. David Brenner
Nightlife című műsorában kezdtem. David nagyszerű fickó volt, végig a
legnagyobb tisztelettel bánt velem. Azt jósolta, én leszek a következő
nehézsúlyú világbajnok, de bármilyen kedves volt is tőle, sokkal többet
jelentett nekem, amikor a másik vendége, a korábbi nagy bajnok, Jake
LaMotta szájából hallottam ugyanezt a jóslatot.
– Kétség sem férhet hozzá, ő a következő nehézsúlyú világbajnok –
mondta Jake, amikor kilépett a színpadra és megölelt. – És ha nem így lesz,
én fogom elverni. Csak így tovább, cimbora, olyan leszel, mint Joe Louis,
Marciano, talán még jobb.
A fellegekben jártam, amikor ezt meghallottam.
 Azután Brenner feltett egy kérdést Jake-nek, és a válasza szinte látnoki
volt.
– Tegyük fel, hogy Mike lesz a bajnok. Milyen tanácsot adna neki?
– A legjobb tanács, amit adhatok, hogy foglald el magad, és néhány
évig tegyél úgy, mintha börtönben lennél – mondta Jake. – Tartsd távol
magad a söpredéktől. Nagyon sok a söpredék odakint.
– Miért van annyi söpredék? – kérdeztem.
– Sajnálatos módon az ilyen pasasok, mint te meg én, vonzzuk a
söpredéket – felelte.
Szerepeltem a The Joan Rivers Show-ban is. Nagyon szerettem őt és a
férjét, Edgart is. Jól éreztem magam a közelükben. Valódi volt a belőlük
áradó energia. Életem egyik legjobb élménye. A beszélgetés közben Joan
megkérdezte, nekem is van-e egy Adrianem, mint Rockynak a filmben.
– Nincs barátnőm – feleltem.
– Amikor edzel, felhagysz a szexszel? – kérdezte.
– Nem.
– Csak mert a férjem mindig azt mondja, hogy éppen edzésben van –
viccelődött Joan.
Ezután következett a The Dick Cavett Show, ahol Dick egy
aikidómozdulatot akart demonstrálni. Arra kért, hogy fogjam meg a
csuklóját.
– Az aikidó nyolcvanhét éves alapítója képes volt kiszabadulni a világ
legerősebb emberének a szorításából is – mondta, azzal tett egy mozdulatot,
és valóban kiszabadította a kezét.
– De nincs az a rabló, aki így fogná meg – tiltakoztam.
Ezekben a műsorokban pont olyan kedves és elbűvölő voltam,
amilyennek Jim és Bill akart. De nekem ez nem tetszett. Gazember akartam
lenni. Jim Brownra akartam hasonlítani, a focistára. Amikor elkezdtem
New York-i bárokba járni, megismerkedtem idősebb profi focistákkal, akik
annak idején együtt játszottak Jim Brownnal. Úgy beszéltek róla, mint
valami legendáról.
– Ha bejönne ide, és valami nem tetszene neki – a szagok, a zene vagy
a beszélgetés hangereje –, vagy egyszerűen csak rossz kedve lenne, azonnal
nekiállna szétverni az egész bárt.
Hallgattam őket, és közben azt gondoltam: Bazmeg, bárcsak én is ilyen
elvetemült rohadék lennék, akiről így beszélnek az emberek. Ha Jim
szétverné ezt a bárt, csak mert nem tetszik neki a szag, akkor nekem ki kéne
nyírnom itt valakit.
Ahogy közeledett november 22-e, elkezdtem komolyan edzeni. Egy
hónapig Catskillben készültem, azután átköltöztünk Vegasba. Rögtön a
felkészülés elején Jimmy és Cayton megszerezték nekem VHS-kazettán
Berbick Pinklon Thomas elleni mérkőzését, amellyel bajnok lett.
Végignéztem, és azt kérdeztem Jimmytől:
– Ez lassított felvétel?
Arrogáns voltam, de tényleg úgy éreztem, hogy eljött az én időm.
Beteg elmémben úgy képzeltem, hogy a régi idők összes nagy bunyósa és a
háború istenei mind leszállnak, hogy szemtanúi legyenek, amint
csatlakozom hozzájuk. Áldásukat adják rám, én pedig egy leszek közülük.
A fülemben ott csengtek Cus szavai, de nem morbid értelemben, inkább
támaszként.
Ezért a pillanatért edzel tizennégy éves korod óta. Ezerszer
átbeszéltük. Csukott szemmel is le tudod győzni.
Tudtam, hogy Berbick kemény ellenfél, nehéz bokszolni ellene, ő volt
az első, aki tizenöt menetet bírt Larry Holmes ellen egy címvédő
mérkőzésen. Larry mindenki mást kiütött. Ki akartam ütni Berbicket. Akkor
végre mindenki komolyan venne, mert addig azt gondolták rólam, hogy
csak paradicsomkonzervekkel meg nokedlikkel bunyóztam, azt mondták,
nem is vagyok igazi bokszoló, mindig csak könnyű ellenfelekkel
verekszem, ezért mindenképpen ki akartam ütni. Lehetőleg az első
menetben – arra mindenki felkapná a fejét.
Kevin és Matt Baranski ugyanolyan magabiztos volt, mint én. Ezer
fokon égtünk. De én egy fokkal még náluk is jobban. A mérkőzés előtti
napon az alsógatyámba pillantottam, és gennyes váladékot vettem észre.
Tripper. Nem tudtam, hogy egy prostitól kaptam-e el vagy egy könnyűvérű
fiatal hölgytől. Mivel ezúttal is dr. Handelman házában laktunk, beadott
nekem egy antibiotikumos injekciót.
Valamivel később Steve Lott-tal kikölcsönöztünk néhány
videokazettát.
– Mike, mit mondana Cus erről a Berbickről? – kérdezte.
Steve így próbálta elérni, hogy úgy gondolkodjak, mint Cus. Nem
tudta, hogy nem kell úgy gondolkodnom, mint Cus, mert Cus ott van a
fejemben.
 – Azt mondaná rá, hogy paradicsomkonzerv – válaszoltam. – Egy
csavargó.
A mérlegelésnél igazi seggfejként viselkedtem. Gyilkos tekintettel
bámultam Berbicket, amikor csak felbukkant. Odajött, hogy kezet rázzon
velem, de én hátat fordítottam neki. Amikor elkaptam a pillantását,
rámordultam: „Mi a faszt nézel?” Azután közöltem vele, hogy két meneten
belül elintézem. Később, amikor a világbajnoki övvel pózolt, odakiáltottam:
– Élvezd ki minden percét. Már nem sokáig lesz nálad. Hamarosan
átkerül egy igazi bajnok derekára.
Tiszteletlen és goromba voltam. Valami miatt nagyon nem kedveltem
akkor Berbicket. Ráadásul nagyon akartam azt az övet. A zöldszemű szörny
beszélt belőlem.
Dühös voltam Berbick edzőjére, Angelo Dundee-ra is, mert azzal
hencegett, hogy Berbick le fog győzni. Cus mindig féltékeny volt Dundee-
ra, mert ő edzette Alit, és neki jutott az összes reflektorfény. Cus szerint
érdemtelenül.
– Berbick stílusa nem fekszik Tysonnak – nyilatkozta a sajtónak. –
Trevor már előre dörzsöli a tenyerét, hogy végre nem kell kergetnie az
ellenfelét, mert Tyson azonnal nekiront majd. Trevor kiválóan üt testre,
eddig huszonhárom kiütéses győzelmet aratott. Magabiztos, ahogy én is.
Szerintem az utolsó menetek egyikében kiüti Tysont.
A mérkőzés előtti éjszaka nem tudtam aludni. Sokat telefonáltam,
olyan lányokkal beszéltem, akiket kedvelek, de szex még nem volt köztünk.
Próbáltam elterelni a gondolataimat a mérkőzésről, kérdezgettem őket,
hogy mit csinálnak, de ők semmi másról nem akartak beszélni, csak a
mérkőzésről. Azután felkeltem, és nekiálltam árnyékolni a szobámban.
A mérkőzés napján délután egykor ettem egy kis tésztát. Négykor egy
steaket. Azután ötkor még egy kis tésztát. Az öltözőben megettem még egy
Snickerst, és narancslevet ittam rá.
Azután Kevin rátekerte a bandázst a kezemre, és feladta a kesztyűt.
Eljött a bevonulás ideje. Hűvös volt az arénában, ezért Kevin egy törölközőt
terített a vállamra. Azt a fekete gatyát viseltem, amelyre néhány
mérkőzéssel korábban váltottam. 5000 dolláros bírságot kellett fizetnem
miatta, mert Berbick is feketében volt, de nem érdekelt. Félelmetesnek
akartam tűnni.
Én voltam a kihívó, ezért nekem kellett elsőként bevonulni. Egy Toto-
dal szólt a hangszórókból, de a fejemben Phil Collins In The Air Tonight
című számát hallottam: „I can feel it in the air tonight, oh Lord / And I’ve
been waiting for this moment for all my life, oh Lord.” – Érzem a
levegőben, ó Uram / Erre a pillanatra vártam egész életemben, ó Uram.
Bebújtam a kötelek között, és járkálni kezdtem fel-alá a szorítóban.
Kinéztem a közönségre, és láttam Kirk Douglast, Eddie Murphyt, Sly
Stallonét. Néhány perccel később bevonult Berbick fekete köntösben,
fekete kapucnival. Magabiztosnak mutatta magát, de átláttam rajta, éreztem,
hogy ez csak színjáték. Tudtam, hogy ez a fickó nem fog meghalni az övért.
Alit bemutatták a tömegnek, azután odajött hozzám.
– Rúgd szét a seggét a kedvemért – mondta nekem.
Öt évvel korábban Berbick legyőzte Alit, aki a mérkőzés után
visszavonult, ezért boldog voltam, hogy eleget tehetek a kérésének.
– Gyerekjáték lesz – biztosítottam róla Muhammadot.
Végül elkezdődött a mérkőzés. Megszólalt a gong, és Mills Lane bíró
jelezte, hogy kezdhetjük. Letámadtam Berbicket, és kemény ütésekkel
folyamatosan nyomás alatt tartottam. Alig akartam hinni a szememnek,
amikor láttam, hogy nem mozog és nem is üt: csak állt velem szemben.
Rögtön az elején jobbal odacsaptam a bal fülére, hátha sikerül
beszakítanom a dobhártyáját. Nagyjából a menet közepén megtántorodott
egy kemény jobbostól. Utána teljesen rámásztam, és amikor megszólalt a
menet végét jelző gong, Berbick kábának tűnik. Benyelt néhány nagyon
kemény ütést.
Visszamentem a saját sarkomba, és leültem. Az antibiotikumos
injekció miatt csöpögtem, mint egy hóember júliusban, de nem érdekelt,
azért jöttem, hogy kiterítsem Berbicket. Egyébként is, az egyik példaképem,
Kid Chocolate az egész karrierjét szifilisszel bunyózta végig.
– Mozgasd a fejed, és szurkálj folyamatosan – mondta Kevin. – Csak
fejre ütsz. Dolgozd meg előbb a testét.
Tíz másodperc telt el a második menetből, amikor jobbal ismét
eltaláltam, és Berbick padlóra került. Azonnal felpattant, és rögtön
támadásba lendült. Próbált visszavágni, de az ütéseiből hiányzott az erő.
Már csak nagyjából fél perc lehetett hátra a menetből, amikor felütés helyett
jobbal testre ütöttem, majd utána következett a felütés, de az mellé ment.
Közvetlenül utána azonban ballal eltaláltam a halántékát. Kicsit késleltetett
volt a reakciója, de aztán elterült. Szinte nem is éreztem az ütést, de hatásos
volt. Próbált felkelni, de visszaesett, és észrevettem, hogy aláfordult a
bokája.
 Kizárt, hogy ebből felkeljen, mielőtt rászámolják a tízet – gondoltam.
Igazam lett. Másodszor is megpróbált felállni, de megint elvágódott.
Végül aztán sikerült feltápászkodnia, de Mills Lane átölelte, és jelezte, hogy
vége. Győztem. Én lettem minden idők legfiatalabb nehézsúlyú
világbajnoka.
– Vége, és ezzel új korszak kezdődött a bokszban – mondta Barry
Watkins, az HBO kommentátora.
– Mike Tyson azt tette, amit Mike Tyson tenni szokott. Ezt hívják
bunyónak – tette hozzá Sugar Ray Leonard.
– Méghozzá nagy B-vel – helyeselt Watkins.
Kába voltam. Nem éreztem semmit. Tudatában voltam annak, ami
körülöttem történik, de nem éreztem semmit. Kevin átölelt. Odajött hozzám
José Torres.
– Nem hiszem el. Húszévesen világbajnok lettem, bazmeg – mondtam.
– Hihetetlen ez az egész. Világbajnok húszévesen. Hiszen még gyerek
vagyok, bazmeg.
Jimmy is bejött a szorítóba, és megpuszilt.
– Szerinted Cusnak tetszett volna? – kérdeztem. Jimmy csak
mosolygott.
Don King, akinek a fia menedzselte Berbicket, odajött gratulálni.
Azután kinéztem a közönségre, és kezdett visszatérni az arroganciám. Igen,
megcsináltuk – gondoltam. Én és Cus megcsináltuk. Majd beszélni kezdtem
Cushoz.
– Megcsináltuk, bebizonyítottuk, hogy tévednek. Szerintem most már
Berbick sem gondolja, hogy túl alacsony vagyok, nem igaz?
Aztán rájöttem, hogy Cusnak nem tetszett volna, ahogy bunyóztam.
– Amit ma csináltál a ringben, az egy rakás hulladék volt – hallottam a
hangját a fejemben. – De a vége akkorát szólt, hogy az emberek csak arra
fognak emlékezni.
Következtek a mérkőzés utáni interjúk. Meg kellett emlékeznem
Cusról. Én voltam a világ legjobb bunyósa, és ezt neki köszönhettem, ő tett
azzá. Cusnak is ott kellett volna lennie. Megérdemelte volna, hogy a
szemébe röhöghessen azoknak, akik leírták, mint dilis vénembert. Azt
mondta volna: „Senki sem tudja legyőzni ezt a fiút. Még csak húszéves, de
senki a világon nem tudja legyőzni.”
– Amióta elkezdtem bokszolni, erre a pillanatra vártam – mondtam,
amikor elkezdődött a sajtótájékoztató. – Berbick nagyon erős ellenfél volt.
De arra egy pillanatig sem számítottam, hogy olyan erős lesz, mint én…
minden ütésemmel ártani akartam neki. A rekordom az idők végezetéig
állni fog, soha senki nem dönti meg. Örökké akarok élni… nem voltam
hajlandó veszíteni… inkább meghaltam volna, mint hogy veszítsek. Azért
jöttem, hogy elpusztítsam az ellenfelet, és megszerezzem a nehézsúlyú
világbajnoki címet, amit meg is tettem. A győzelmemet az én nagyszerű
pártfogómnak, Cus D’Amatónak ajánlom. Biztos vagyok benne, hogy
odafentről most engem néz, beszélget a régi idők nagy bunyósaival, és azt
mondja nekik, hogy ez a fiú megcsinálta. Őrült fehér fószer volt… egy igazi
zseni. Minden, amit megjósolt, valóra vált.
Valaki megkérdezte, ki lesz a következő ellenfelem.
– Nem érdekel, kivel bunyózom legközelebb – feleltem. – Ha a
legnagyobb akarok lenni, mindenkivel meg kell mérkőznöm. Mindenkit le
akarok győzni.
Még Dundee is megdicsért a mérkőzés után.
– Tyson olyan kombinációkat ütött, amilyeneket még sosem láttam.
Teljesen megdöbbentett. Dolgoztam Alival, dolgoztam Sugar Ray
Leonarddal, de Tyson háromütéses kombinációjához foghatót még sosem
láttam. Ki látott már olyat, hogy valaki jobbal vesére üt, abból csinál egy
jobbfelütést, majd egy balhorgot?
Egész éjszaka nem vettem le az övet. Körbejártam vele a szálloda
előcsarnokát. Az afterpartyn is rajtam volt, és később abban mentem inni
Jay Brighttal, aki szobatársam volt Cus házában, Bobby Stewart fiával és
Matthew Hiltonnal, a bokszolóval. Egy Landmark nevű bárban kötöttünk
ki, szemben a Hiltonnal. Senki sem volt ott rajtunk kívül, de minket nem
zavart, egész éjjel vedeltünk. Tisztán ittuk a vodkát, és nagyon
bekarmoltam. Az éjszaka vége felé Matthew elájult, én pedig felkerestem
különböző lányismerőseimet, hogy megmutassam nekik a világbajnoki
övemet. Nem szexeltünk, csak beszélgettem velük egy ideig, azután
felhívtam egy másik lányt, elmentem hozzá, és vele is dumáltam. Tiszta
őrültség. De még csak egy húszéves kölyök voltam. Sok barátom pedig
mindössze tizenöt-tizenhat. Nem tűnt olyan nagy korkülönbségnek. Aztán
hirtelen világbajnok lettem, és mindenki azt várta tőlem, hogy úgy
viselkedjek, mint egy komoly felnőtt férfi, elvégre a cím kötelez. De én
még csak egy kölyök voltam, aki szórakozni akart.
És elveszettnek éreztem magam. Mire megszereztem az övet, lelki
roncs lett belőlem, mert nem kaptam semmilyen útmutatást. Elveszítettem
Cust. Az övet Cus miatt kellett elhódítanom. Nem volt más választásom:
győzelem vagy halál. Semmi szín alatt nem hagytam volna el azt a szorítót
az öv nélkül. Az a sok áldozat, szenvedés, elköteleződés, áldozat,
szenvedés. Nap nap után minden létező módon. Amikor kora hajnalban
végül visszatértem a szállodai szobámba, derekamon az övvel a tükörbe
néztem, és rájöttem, hogy teljesítettem a küldetésünket. Szabad vagyok.
De aztán eszembe jutott valami, amit Cus egyik könyvében olvastam,
Lenin írta: „A szabadság veszedelmes dolog. Nagyon óvatosan adagoljuk.”
Ezt a mondást érdemes lett volna szem előtt tartanom az elkövetkező
években.
 5

– A nevem Mike Tyson. Profi bokszoló vagyok. A boksz magányos sport.

Kesztyűzés, edzés és főként futás közben rengeteg időm van gondolkodni.
Az egyik dolog, amin sokat gondolkodom, hogy milyen rosszak a drogok,
és milyen sokat ártanak az embereknek. De megszabadulhatunk a
drogoktól, ha mindnyájan, egytől egyig, nemet mondunk rájuk. Csak egy
rövid szó: „nem”, de sok múlik rajta. MONDJ NEMET A DROGOKRA!
Ez egy társadalmi célú hirdetés volt, amit a DEA, a Kábítószer-ellenes
Hivatal megbízásából készítettem, és közvetlenül az első címvédésem előtt
került adásba, 1987-ben. Készítettem egy társadalmi célú hirdetést New
York államnak is. Ebben megütök egy bokszzsákot, majd a kamera felé
fordulva azt mondom:
– Így van, tartsd távol magad a kábítószerektől, és nyerhetsz.
A helyzet iróniája, hogy miközben ezeket a szpotokat forgattam,
Albert barátom drogvállalkozását finanszíroztam Brooklynban. Nagyjából
Cus halálával egy időben elkezdtem pénzelni Albertet, hol ötezer, hol
húszezer dollárt adtam neki, hogy ne kelljen másnak dolgoznia. Nem
voltam az üzlettársa, sosem számítottam haszonra a befektetésemből.
Egyszerűen csak aggódtam a testi épségéért. Alberttel együtt nőttünk fel,
együtt loptunk-raboltunk. Nem akartam, hogy a díler, akinek dolgozik,
egyszer kérdőre vonja: „Hol van a cuccom?” A 80-as években a drogbiznisz
Brownsville-ben olyan volt, mint a rabszolgaság az 1820-as években. Aki
ezeknek a fickóknak dolgozott, annak az élete szart sem ért. Ha egyszer
átvetted tőle a cuccot, nem szállhattál ki csak úgy. Ha megfogtad a kezét, és
alkut kötöttél vele, onnantól a tulajdona lettél.
Az is megfordult a fejemben, hogy magam mellé veszem Albertet,
dolgozzon velem. De az olyan srácok, mint ő, túl antiszociálisak. Nem
cipeltek csomagokat, nem hajbókoltak senkinek, nem nyalták ki a seggem
attól, hogy világbajnok vagyok. Nem lehetett nekik parancsolgatni.
Brownsville-ben csak az erőszak nyelvén tanultunk meg beszélni, még
azokkal is, akiket szeretünk. Albert túl kemény volt ahhoz, hogy a
kíséretemhez tartozzon. Tudtam, hogy ő senkivel nem lesz olyan udvarias,
mint Mike Tyson: „Igen, asszonyom, hogy érzi magát? Segíthetek
valamiben?” A hozzá hasonló fazonok gyorsan dühbe gurultak, és
elveszítették a kontrollt az érzelmeik fölött. Ezért inkább csak annyit
mondtam neki:
– Nesze, rakd el ezt a pénzt.
De nem vált be a tervem. Egy fiatal töröknek megfájdult a foga a
zsetonjára, és agyonlőtte Albertet két másik barátommal együtt 1989-ben.
Mindössze húszévesek voltak akkor, és velük volt egy tizenhat éves is, aki
szeretett volna egy szeletet magának az álomból. A Benz, a lányok és a
státusz végzett velük. Sokan meghaltak akkoriban. Sok temetést fizettem.

Két dolgot csináltam azonnal, amint a világbajnoki cím megszerzése után

visszatértem New Yorkba. Felmentem Catskillbe, és mindenhol
körbemutogattam az övemet. Három hétig le se vettem, néha még abban is
aludtam. Egy nap kimentem a konyhába, és szóltam Jay Brightnak, hogy
jöjjön velem kocsikázni. Volt valaki, akinek még nem mutattam meg az
övet. Jayjel elhajtottunk egy italbolthoz, és adtam neki pénzt egy nagy
palack Dom Pérignon pezsgőre. Azután kivitettem magam Cus sírjához. A
sírkőhöz érve mindketten elsírtuk magunkat. Elmondtunk egy rövid imát,
azután kipattintottam a dugót, meghúztuk az üveget, a többit pedig
rálocsoltam Cus sírjára. Az üres palackot leraktam a fűre, és távoztunk.
A másik dolog az volt, hogy lementem New Jersey-be, hogy rendbe
hozassam anyám sírját. Eddie-t, a barátját elütötte egy autó, és meghalt,
közvetlenül a Berbick elleni bunyóm előtt, és anyám mellé temették. Ezért
mindkettőjüket exhumáltattam, bronz koporsókba rakattam a földi
maradványaikat, majd vásároltam egy jókora, két méter magas sírkövet,
hogy aki belép a temetőbe, tudja, hogy Mike Tyson anyja nyugszik azon a
helyen.
Addigra beköltöztem a saját lakásomba, ugyanabban az épületben,
ahol Jimmy és Steve Lott is lakott. Valószínűleg azért költöztettek oda,
hogy szemmel tudjanak tartani, mert én voltam az ő fejőstehenük. Ki
akartam élvezni, hogy bajnok vagyok. Kitűztünk magunk elé egy célt, és
vérrel, verejtékkel, könnyekkel megvalósítottuk. Elértem, hogy egy napon
emlegessenek olyanokkal, mint Joe Louis és Ali. Sütkérezni akartam a
dicsőségben, de közben bűntudatom volt, és üresnek éreztem magam. Cus
nem volt ott, hogy együtt örüljön velem vagy útmutatást adjon. Évek óta
először nem volt célom, nem vágytam semmire. Talán más lett volna a
helyzet, ha van egy párom vagy egy gyerekem. Addigra már az összes
barátomnak volt gyereke. Engem azonban túlságosan lefoglalt a boksz.
Ráadásul szélhámosnak éreztem magam. Jimmy és Bill mindent
elkövettek, hogy lehántsák rólam brownsville-i múltamat, és pozitív
imidzset építsenek nekem. De én Brownsville-ből származtam, az határozta
meg a személyiségemet, az volt az én iránytűm. Cus éppen hogy megőrizni
akarta ezt a fontos részét a személyiségemnek. Jimmy és Bill rávettek, hogy
szerepeljek azokban a drogellenes reklámokban, meg pózoljak a New York-
i rendőrség plakátjain, miközben mindenki tudta, hogy bűnöző vagyok.
Javítóintézetből jöttem. Most hirtelen jófiú lettem? Nem, egy kibaszott
szélhámos Tamás bátya-nigger lettem.
Úgy éreztem magam, mint egy idomított majom. Bármit csináltam,
bírálták, mindent előre kitaláltak. Szerepeltem egy talk showban, és azt
akarták, hogy ne viseljem az ékszereimet. Steve konkrétan rám szólt, hogy
vegyem le az arany karkötőimet. Nem tetszett, hogy ennyire szabályozni
akarnak. Nem azért lettem nehézsúlyú világbajnok, hogy engedelmes jófiút
csináljanak belőlem.
Jimmy és Cayton egy új Joe Louist akartak faragni belőlem, nem pedig
egy Alit vagy Sonny Listont. Hőst akartak kreálni, én azonban gonosztevő
akartam lenni. A gonosztevőre mindig emlékeznek, még akkor is, ha nem
homályosítja el a hőst. Hiába öli meg a hős, akkor is neki köszönheti, hogy
hős lesz. A gonosztevő halhatatlan. Ráadásul tudtam, hogy Joe Louis hős
imidzse is kreálmány volt. A valóságban kokainozott és rengeteg nőt
megdugott.
Azt akartam, hogy hajlongjanak előttem az emberek, figyeljenek rám,
azt akartam, hogy úgy kelljen elkergetnem a nőket. Cus azt mondta, ez vár
rám, de egyelőre nem ezt tapasztaltam. Mostanra már be kellett volna
jutnom a ringbe, de még mindig a lelátón ültem, mert nem engedtek be.
Amikor beköltöztem a lakásomba, Steve vett nekem egy nagyszerű hi-
fi rendszert, amely tizenkét lepedőbe került. Jimmy aztán jól leosztotta érte,
amiért ilyen sokat elköltött a pénzemből. Nem sokkal később a Caesar’s
egyik üzletében sétáltunk, és megláttam egy karórát.
– Vedd meg nekem azt az órát – mondtam.
– Kizárt dolog – felelte Steve.
 – Miért? Használd a kártyádat, tudod, hogy meg fogom adni –
erősködtem.
– Kizárt dolog, Jim kinyírna, bazmeg – mondta.
A démonaim ilyenkor azt súgták: „Ezek a fehér pasasok nem törődnek
veled úgy, mint Cus.”
Szerettem Jimmyt, de mindig parancsolgatott nekem.
– Mike, muszáj megcsinálnod ezt, különben ez a multimillió dolláros
cég beperel bennünket.
Így beszélt rá mindig egy bunyóra vagy reklámra. Éretlen kölyök
voltam. A reklámfilmek forgatása közben azt mondtam:
– Nem akarom ezt a szart. Vissza akarok menni Brownsville-be, hogy
a barátaimmal lógjak.
Amikor nem edzettem, szinte minden este visszalátogattam
Brownsville-be. Fejedelmi fogadtatásban részesültem. Szó szerint. Amikor
a jamaicai barátaim meglátták begördülni a limómat, előkapták a
fegyverüket.
– Díszsortűz Mike-nak, huszonegy lövés egyszerre, nigger!
És mind a huszonegyen elsütötték a fegyverüket. Bumm, bumm,
bumm.
Néha sétálgattam az utcán a barátaimmal, és megpillantottam valakit,
aki évekkel korábban terrorizált. A barátaim nem tudták, hogy haragszom a
fickóra, de ahogy méregetett bennünket, abból rájöttek, hogy nem vagyunk
oda egymásért.
– Ismered ezt a faszszopót, aki téged bámul? Ki ez a köcsög? –
kérdezte az egyik cimborám.
Nem tudtam, mit feleljek.
– Ki a faszt bámulsz, buzeráns? – szólt oda neki a barátom. A
következő pillanatban pedig nekiestek. Nekem kellett szólnom, hogy
hagyják békén.
Miután elkezdtem sok pénz keresni a boksszal, elterjedt rólam, hogy
olyan vagyok, mint Robin Hood. Azok, akik nem ismertek, nagy dolognak
tartották, hogy visszajárok Brownsville-be, és elosztogatom a pénzem.
Pedig nem volt ebben semmi különleges. Akik onnan jöttek, ahonnan én,
kötelességüknek érzik, hogy gondoskodjanak a barátaikról, akár húsz év
elteltével is. Szóval én elmentem, pénzt kerestem, azután visszatértem, és
muszáj volt kisegítenem azokat a barátaimat, akiknek nem ment olyan jól.
Magamhoz vettem egy adag készpénzt Cayton irodájában, és a százdolláros
bankjegyeket ezerdolláros adagokra osztottam. Általában huszonötezer
dollárt vittem magammal kápéban, és szétosztogattam a barátaimnak,
amikor találkoztam velük. Mondtam nekik, hogy csináltassanak belőle
méretre szabott öltönyt, azután elmentünk bulizni.
Volt, hogy nem is ismertem azokat, akiknek pénzt adtam. Előfordult,
hogy megálltam a kocsival, és százdolláros bankókat osztogattam
csavargóknak meg hajléktalanoknak. Összegyűjtöttem egy rakás
utcagyereket, elvittem őket a Lester’s Sportáruházba, és új cipőt vettem
nekik. Később megtudtam, hogy Harry Houdini ugyanezt csinálta, amikor
elkezdett jól keresni. Gondolom, minden szegény, aki gyorsan
meggazdagszik, ezt teszi. Úgy érzik, mintha nem érdemelnék meg azt a sok
pénzt. Néha én is így éreztem, mert elfelejtettem, mennyi munkát fektettem
a karrierembe.
Elbaszott, lepukkant, droggal, bandákkal, szexszel, mocsokkal
fertőzött környék volt. És te ebből a pöcegödörből jöttél, ugye tudod?
Azzal, hogy pénzt adtam ezeknek az embereknek, nem oldottam meg a
problémáikat, de legalább boldoggá tettem őket.
Mindig, amikor pénzt osztogattam, gondom volt rá, hogy felkeressem
anyám régi barátnőit. Magammal vittem egy barátomat, és elhajtottam
ehhez vagy ahhoz a házhoz, ahol tudtam, hogy valamelyik idős hölgy él, a
barátom megvárt a kocsiban, én bekopogtam az ajtón, és adtam neki
valamennyi pénzt. Ezt újra meg újra megismételtem. Nem tartottam nemes
cselekedetnek, egyszerűen ezt kellett tennem. Talán úgy éreztem, ezzel
megtisztulhatok bűneimtől, bevásárolhatom magam a mennyországba. Azt
hiszem, megváltásra vágytam.
Sokszor megzuhantam, de mindig akadtak barátaim Brownsville-ben,
akik nem engedték, hogy elhagyjam magam. Csak ültem és panaszkodtam,
hogy milyen nehéz az élet, mire az egyik srác, akit inkább nem nevezek
meg, rám nézett:
– Ó, hogy nehéz? Kit öltél meg mostanában, Mike? Melyik házba
törtél be, és kötöztél meg mindenkit, Mike?
Amikor valami negatívumot mondtam magamról, mindig helyre tett:
– Semmi rossz nincs benned, Mike. Jó ember vagy. Azért nem
menekülsz erről a helyről, ahonnan jöttél, mert most már van pénzed. Ha
nem lennél jó ember, már rég egy csomagtartóba zártunk volna.
Sok brownsville-i barátom került a coxsackie-i börtönbe, amely nincs
messze Catskilltől. Az iskolatársaim közül sokan ott dolgoztak, ezért
amikor elugrottam meglátogatni némelyik barátomat, akit sittre vágtak,
bemehettem a cellájukba dumálni, mert ismertem az összes börtönőrt. A
barátaimnak odaadtam a cipőt a lábamról, az ékszereket a nyakamból, az
őrök pedig félrenéztek. Egyszer a cellasoron mentem, és megláttam Little
Spike-ot Bronxból, akivel annak idején együtt voltunk Spoffordban. Most
már nem volt kicsi, igazi szörnyeteg lett belőle.
– Szeva, Mike. Mi a pálya, haver? Mit csináltál? – kiáltott oda.
Azt hitte, megint lebuktam, és épp a cellámba kísérnek.
Ezt az őrült kettős életet éltem. Egyik nap a barátaimat látogattam a
börtöncellájukban, másnap Rick Jamesszel buliztam. Találkoztam vele
korábban is néhányszor, de először egy filmbemutató utáni bulin
beszélgettünk rendesen egymással. Valami nagy klubban voltunk, lehettek
ott vagy ezren, de Rick Jamest nem lehetett nem észrevenni. Odakiáltott
nekem.
– Hé, Mike, gyere, legyél rajta te is a fotón.
Eddie Murphyvel és Sylvester Stallonéval fényképezkedett. Akkoriban
keresett egy rakás pénzt azon, hogy Hammer tőle koppintotta a „U Can’t
Touch This” című számát, ezért Rick visszatért a nagymenők közé.
Legközelebb a Sunset Boulevard egyik szállodájának előcsarnokában
találkoztunk. Odakint üldögéltem Ricky Schroederrel és Alfonso
Ribeiróval, a Kaliforniába jöttem szereplőivel. Ricky tizenhét lehetett
akkor, Alfonso talán tizenhat. Ennek ellenére ott ültünk és iszogattunk.
Hirtelen egy Rolls-Royce Corniche kabrió fékezett a szálloda előtt, és Rick
szállt ki belőle. Harsány inget viselt nyakkendővel, de a nyakkendőt nem
kötötte meg, az ing pedig nem volt begombolva. Odajött hozzánk,
lepacsizott velem, aztán Alfonsóra pillantott, és bumm, belebokszolt a
mellkasába.
– Add ide azt a kurva sört – mondta, és kikapta Alfonso kezéből.
– Rick, ez még csak egy kölyök, nem ütheted meg csak úgy –
tiltakoztam.
Fogta az üveget, és meghúzta.
– Mi a gond, nigger? – vetette oda.
Rick leszart mindenkit. Eddie Murphy és a bátyja, Charles meséltek
egy remek Rick James-sztorit. Egyszer együtt dolgoztak valami számon
Eddie-vel az ő házában. Amikor beléptem, Eddie odajött hozzám.
– Mike, ez a nigger felrakja a patáját a székre. – Rickre panaszkodott.
Eddie háza makulátlan volt, mindennek a helyén kellett lennie. Rick pedig
felrakta a retkes lábát a székekre, és hiába kérték, hogy hagyja abba,
magasról leszarta.
– Húzz a gecibe, azt csinálok, amit akarok – mondta.
Végül Charlie, Eddie bátyja odament Rickhez.
– Anyáddal szórakozz, te faszszopó! – mondta, és fojtogatni kezdte
Ricket, hogy megfegyelmezze.
Ricknél ez nem annyira jött be. Felállt, leporolta magát, majd amikor
Charlie hátat fordított neki, Rick utánaszólt:
– Hé, Charlie!
Charlie felé fordult, mire bumm, Rick behúzott neki egyet, de olyan
erővel, hogy látni lehetett az „RJ” monogramot Charlie arcán, amit Rick
gyémántgyűrűje hagyott rajta.
Másnap visszamentem Eddie házába, és Eddie meg Charlie
hitetlenkedve mesélték, hogy Prince és a haverjai szarrá verték őket
kosárlabdában. Prince magas sarkúban volt, de így is minden dobása célba
ért, egyik kosarat dobta a másik után.
De ha meg kellene neveznem egyetlen embert, akire mentoromként
tekintek a celebvilágban, az Anthony Michael Hall. Amikor még csak
kezdtem ismertté válni, még mielőtt bajnok lettem volna, sokat lógtunk
együtt. Igazi nagymenő volt. Ő volt az első celebhaverom. Két kézzel szórta
a pénzt, mindenhova limóval járt. Ezért amikor összetörtem a Caddymet, én
is vettem egy limót, mert emlékeztem rá, mekkora királyság volt
Michaelével kocsikázni.
Azzal a limóval mentem Eddie Murphy szilveszteri bulijára 1986-ban
a New Jersey-i házába. Csak úgy hemzsegtek a sztárok azon a bulin, ott volt
Al B. Sure!, Bobby Brown, Run-DMC, Heavy D. Öntelt voltam,
ugyanakkor még mindig félénk egy kicsit. Annyira azonban nem, hogy be
ne ültessek három lányt a limómba, és vissza ne hajtsak velük a manhattani
lakásomra.
Az önmegtartóztatás időszaka véget ért. Mértéktelen voltam
mindenben, a szexben is. Amint elkezdtem nőket döngetni, átszakadt a gát.
Alacsony, magas, tanult, csúnya, gazdag, utcalány – mindegy volt nekem,
csak lélegezzen. Szövegem azonban még mindig nem volt, legtöbbször nem
tudtam, hogyan közeledjek nőkhöz.
Amikor elmentem Brownsville-be, általában meglátogattam egy
gyerekkori barátomat, akiből strici lett. Ültünk a vadonatúj limójában,
dumáltunk, amikor egyszer csak fékezett, és kiugrott a kocsiból.
 – Takarodj vissza dolgozni, a kurva anyádat – ordított az egyik
lánnyal, aki az utcán beszélgetett. – Látod azt a faszarcút a sarkon? Mi a
faszt pofázol itt ezekkel a ribancokkal?
Azután visszaült mellém a kocsiba.
– A kurváknak irányításra van szükségük – magyarázta. – Képtelenek
hosszabb ideig egy dologra koncentrálni. Vakvezető kutya kellene
mindegyik mellé.
Egyszer bekopogtam hozzá hajnali négykor.
– Mi a faszt keresel itt, Mike? – kérdezte.
Korábban sosem mondtam neki, hogy meg akarom baszni valamelyik
lányát, de most se hagyta, hogy végigmondjam.
– Húzz innen a gecibe! Te Mike Tyson vagy. Ne ezeket a koszos
kurvákat akard megbaszni.
Néha azokkal a barátaimmal lógtam, akikkel régebben lakásokat
raboltunk ki. Mostanra mindegyik Mercedesszel járt, és úgy tűnt, legalább
annyi pénzük van, mint nekem. Előfordult, hogy egy klubban nevetgéltünk,
amikor elment mellettünk egy gyönyörű nő egy pasassal. Megszólítottam a
csajt, mire a cimboráim körbeálltak bennünket, hogy a pasija ne tudjon
közelebb jönni. Á, nem ér annyit az egész. Ostoba, jól öltözött gorillák
fegyverrel, akik úgy bámultak a pasasra, mintha azt mondanák: Mi a faszt
akarsz, nigger? Eközben egy másik azt mondja a csajnak:
– Légy kedves a barátomhoz, bazmeg, különben kinyírom a kibaszott
férjedet.
A nyolcvanas években így mentek a dolgok Brownsville-ben.
Brownsville-i lányokat sosem szólítottam le. Féltek tőlem, mert annak
idején nagyon faragatlan voltam, és csúnyán viselkedtem. A környékbeli
lányok mindig átláttak rajtam. Nem voltam elég vagány nekik. Ezért a
barátaim intézkedtek helyettem: „Gyere ide, baby, mondani akarok
valamit.” A fehér világomban könnyebben ment az ismerkedés.
Fényképezéseken, interjúk alatt, reklámfilm-forgatásokon csajoztam.
Bajnokként valamivel magabiztosabb lettem a nőkkel, ők azonban sokkal
agresszívabbak lettek velem. Ezért úgy éreztem, hogy bizonyos dolgokat
nekem is szabad. Például amikor megöleltek, úgy gondoltam, teljesen
rendben van, ha megfogom a seggüket, és megcsókolom őket, mert
húszévesen nem volt több eszem. Őszintén elhittem, hogy minden nő, aki
közeledik hozzám, szexelni akar velem. Mielőtt „Mike Tyson”’ lettem,
senki sem akart tőlem semmit. Mivel nem voltam különösebben ügyes a
nőkkel, ha valakivel egyszer lefeküdtem, utána is próbáltam találkozni vele.
Továbbra sem tudtam megfejteni a nők szándékait. Gyönyörű nők
udvaroltak nekem, én meg csak álltam, mint egy málé fasz. Ahelyett, hogy
azt mondtam volna: „Gyere, üljünk be a kocsimba” vagy „Ugorjunk fel a
lakásomra”, terveket szőttem, hogy elviszem őket moziba másnap. Aztán
hazamentem, és kivertem, miközben rájuk gondoltam. Pedig ott helyben
megdughattam volna bármelyiküket. Csak annyit kellett volna mondanom,
hogy „Gyere fel hozzám”. Egyszer órákig dumáltam egy csajjal telefonon,
míg végül így szólt:
– Tudod, mit? Most beülök a kocsimba, és átmegyek hozzád.
Én meg magamban hálát adtam az Istennek. Gyorsan befújtam
mindent dezodorral, és kikészítettem az óvszereket meg a pornófilmeket.
Minden készen állt. Madarat lehetett volna fogatni velem.
Előfordult, hogy idősebb hírességekkel ültem a Columbusban, akiknek
feltűnt, hogy tetszem a lányoknak, és azt javasolták, hívjam meg őket a
szállodájukba, és vacsorázzunk együtt. Látták, hogy nem vagyok egy nagy
nőcsábász. Amikor elkezdtek megkörnyékezni a lányok a Columbusban,
levittem őket az alagsorba, ahol a mosdók vannak. Mindig zsúfolásig tele
volt az étterem, láttak bennünket lemenni. Aztán amikor visszajöttünk, a
lányok háta csupa kosz volt a mosdó padlójától. Mire Paulie megjegyezte:
– Ejnye, Mike. Mindig összepiszkolod őket.
Miután beindultam, képtelen voltam leállni. Semmit nem tagadtam
meg saját magamtól. Vegasban egyszerre tíz nő volt a szállodai szobámban.
Amikor le kellett mennem a sajtótájékoztatóra, egyet magammal vittem, a
többit fent hagytam a szobában. Néha meztelenre vetkőztem, felvettem a
világbajnoki övemet, és úgy szexeltem. Ha akadt vállalkozó kedvű partner,
én mindig benne voltam a dologban. Tudom, hogy őrültségnek hangzik, de
próbáltam mindegyiküket kielégíteni. Ez persze lehetetlen volt. Egy idő
után összeállítottam magamnak egy noteszt a különböző városokban élő
barátnőimről. Voltak vegasi barátnőim, Los Angeles-i barátnőim, floridai
barátnőim, detroiti barátnőim. Ugyan mi szükségem volt erre?
Teljesen szétestem. Két végén égettem a gyertyát, keményen edzettem,
és ugyanolyan keményen buliztam – ittam, dugtam és birkóztam ezekkel a
nőkkel minden áldott éjjel. Egy gazdag, fiatal kölyök ostoba, önző életét
éltem.
 Akkoriban találkoztam egy lánnyal, akivel nem voltam egy
súlycsoportban. Bemutattak néhány embernek, akik a divatvilág csúcsán
dolgoztak. Ez nem a Columbus volt, hanem valami nemzetközi fogadás,
ahol az ember királyi családok tagjaival vacsorázhatott együtt. Egy
modellel jártam, de a barátom, Q összeveszett vele valami pénz miatt.
– Felejtsd el ezt a csajt, Mike. Bemutatlak a világ valószínűleg
legszebb nőjének. Most még csak tinédzser, de hamarosan ő lesz a
legjobban fizetett modell a világon. Igyekezz most összejönni vele, mert
néhány év múlva már egyikünkkel se fog szóba állni.
Q meghívott egy bulira, ahol ez a lány is ott lesz. Egy fényűző
apartmanba az Ötödik sugárúton. Ott lazultunk, amikor Q odalépett hozzám
ezzel a modellel, és bemutatta. Q nem túlzott, tényleg gyönyörű volt,
ráadásul elbűvölő kiejtéssel beszélte az angolt. Látszott rajta, hogy az egyik
legjobb a szakmájában. Beszélgetni kezdtünk, tudta, ki vagyok, és úgy tűnt,
tetszem neki.
Telefonszámot cseréltünk, aztán másnap keresni kezdtem a papírcetlit,
amit kaptam tőle. Megtaláltam. A telefonszáma mellé a nevét is odaírta:
„Naomi Campbell”.
Mire észbe kaptam, már jártunk. Őrülten vonzódtunk egymáshoz.
Hihetetlen szenvedély volt benne. Sok közös dolgot találtunk a múltunkban.
Őt is egyedül nevelte az anyja. Koplaltak, hogy össze tudjanak spórolni
annyi pénzt, amiből aztán magániskolába járhat Angliában. Naomi egész
életében kiváltságos hölgy volt.
Sokat veszekedtünk. Egyfolytában más lányokkal találkozgattam, és ez
nem tetszett neki. Nem nevezném mindent elsöprő szerelemnek a
kapcsolatunkat, de nagyon szerettünk együtt lenni. Rendkívül határozott
elképzelései voltak a karrierjéről. Hihetetlen akaraterővel rendelkezett. És
kiállt értem. Ha nézeteltérésbe keveredtem valakivel, azonnal mellettem
termett, és a verekedéstől sem riadt vissza. Nem tűrte, hogy bárki
visszabeszéljen nekem. Valójában még csak egy útját kereső gyerek volt,
mindketten azok voltunk, és a világ felfalt bennünket. Semmit sem tudtunk
az életről, legalábbis én. De néhány év múlva Naomi a világ tetejére jutott,
és senki sem tudott ellenállni neki. Bármelyik férfit megkaphatta volna a
bolygón. Elképesztően erős személyisége volt. Bárki behódolt volna neki.
Én azonban még nem álltam készen arra, hogy megállapodjak egy nő
mellett. Ezért a fiatal hölgyek mellett, akikkel alkalmanként szexeltem,
találkozgatni kezdtem Suzette Charlesszal. Suzette a Miss Amerika
második helyezettje volt, aki aztán fellépett a dobogó tetejére, és megkapta
a koronát, amikor Vanessa Williams kénytelen volt lemondani róla, mert
meztelen fotók jelentek meg róla a Penthouse magazinban. Suzette nagyon
kedves, érett lány volt, nálam néhány évvel idősebb.
De miért zsonglőrködtem ezzel a rengeteg nővel? Ma már elképzelni
sem tudnék ilyesmit. Bemenni valakihez, hetyegni vele egy ideig, majd
amikor ráunok, felkeresni valaki mást. Azután amikor véget ér az éjszaka,
és már voltam vagy három nőnél, hazamenni, és felhívni egy negyediket,
hogy töltse velem az éjszakát. Őrült életstílus, de akik körülöttem voltak,
mind azt mondták, hogy ez a normális, mert hírességek vettek körül, akik
ugyanezt csinálták.
Szóval ami a nőket illeti, a koplalástól rövid időn belül eljutottam a
mértéktelen zabálásig. Azután hozzáadtam még egy fogást az étlaphoz.
Megismerkedtem Robin Givensszel. Londonban voltam, éppen az ágyban
feküdtem egy brit csajjal, a háttérben pedig szólt a tévé. A Soul Train ment
az egyik adón, és amikor odapillantottam, megláttam ezt a csodaszép fekete
lányt a képernyőn.
– Ki az a lány? – kérdeztem a brit csajt.
Nem tudta, ezért elkezdtem figyelni, és kiderült, hogy a vendégek a
Head of the Class sorozat szereplői. Felhívtam John Horne barátomat Los
Angelesben, ő pedig felhívta Robin ügynökét, és megbeszélt vele egy
vacsorát Los Angelesben akkorra, amikor visszatérek az Államokba. Rory
Hollowayjel mentem, egy régi barátommal még Catskillből. A Le Dome-
ban találkoztunk, egy elegáns étteremben a Sunset Boulevardon. Akkoriban
mindenhonnan késtem, azt gondoltam, kijár nekem, hogy
megvárakoztassam az embereket, de sejthettem volna, hogy valami készül,
mert amikor besétáltam az étterembe, Robin a húgával, az anyjával és a
sajtósával várt rám.
Akkor még nem tudtam, hogy Robin és az anyja, Ruth azóta vadásztak
egy nagy fekete hírességre Robin számára, mióta lediplomázott.
Emlékszem, milyen erős szexuális kisugárzása volt. Robin azt mondja,
később aznap este kettesben maradtunk, én pedig elaludtam az ölében, és
rácsorgott a nyálam. A nyálcsorgatás mint tökéletes nőfogó trükk.
Miután láttam őt és az anyját hadművelet közben, rájöttem, hogy az
anyja mindenét a lányába invesztálta abban a reményben, hogy lesz belőle
valaki, vagy legalább sikerül hozzámennie egy hírességhez. Valahogy
beügyeskedték magukat Cosby showjába, majd addig dörgölőztek hozzá,
míg Cosby megengedte, hogy a Los Angeles-i házában lakjanak.
Nyilvánvalóan nem akartam pénzt dugdosni a zsebébe, de amikor
elolvastam Robin beszámolóját az együtt töltött időszakunkról, úgy
éreztem, mintha a létező legrosszabb romantikus-horror regényt tartanám a
kezemben. Első, Los Angelesben együtt töltött napjainkról írva megemlíti
azt a pár hetet, amikor az anyjának és a nővérének Japánba kellett utaznia,
én pedig egyedül maradtam Robinnal.
– Nem tudom, mit akarsz csinálni, vagy hogy mennyit jelent neked ez
a fiú, nem tudom, kinek akarsz fájdalmat okozni – mondta neki az anyja. –
Néha azt hiszem, nekem, mert úgy érzed, túl sokat követelek tőled, máskor
meg úgy gondolom, hogy saját magadnak, mert bánt, hogy nem tudsz
felnőni az elvárásaimhoz. De egyvalamit tudok, ha a tűzzel játszol, könnyen
megégetheted magad, és jól jegyezd meg a szavaimat: vannak dolgok,
amikkel túl veszedelmes játszani.
Mint valami ócska romantikus gagyiban. Az anyja valószínűleg inkább
ezt mondta:
– Fogd meg magadnak ezt a srácot. Évek óta erre trenírozlak. Eddie
Murphynél vagy Michael Jordannél nem jött be, de hátha ennél a nagy,
fekete pupáknál bejön.
– Anya, miről beszélsz?
– Túl keményen dolgoztam ahhoz, hogy csak odadobd valami…
– Anya, mi csak jól érezzük magunkat. Nem gondolod, hogy
megérdemlek egy kis szórakozást?
Ruthless Ruth, a Könyörtelen úgy viselkedett, mintha holmi ingyenélő
lennék, aki az ő Head of the Class-szal keresett pénzükre utazik, miközben
egy havi lakbérem nem jött volna ki belőle. Semmijük sem volt, mielőtt
színre léptem. Két csóró sarlatán. Nem volt egy vasuk sem. Csak egy nagy
illúzió voltak.
Robin a könyvében azt sejteti, hogy sokáig nem feküdtünk le
egymással, de valójában már az első vagy második este megdöngettem,
amikor eljött a szállodámba. Ehelyett azt állította, hogy a plázában
sétálgattunk, és egy kisállat-kereskedésben órákig kutyakölyköket
simogattunk. El tudnak képzelni engem, a nehézsúlyú világbajnokot egy
kibaszott plázában? Mi a retkes faszt kerestem volna ott?
Igazság szerint nem kutyakölyköket simogattam vele, hanem
heroindílereket mutattam be neki. Néhány hónappal később egy este
Manhattanben sétálgattunk a Hatodik sugárúton és a Negyvenegyedik
utcán, amikor a Bryant Park mellett elhaladva megláttam egy díler
haveromat, akit még Brownsville-ből ismertem. Odamentem hozzá, és
lepacsiztam vele. Robin teljesen el volt ájulva, hogy ismerem ezt a pasast.
Nem volt hozzászokva, hogy ilyen emberek társaságában legyen, annyira
művi volt körülötte minden. Akkoriban egyszerűen nem érezte jól magát
normális, hétköznapi emberek között. Nekem azonban a környékbeli
heroindíler teljesen normális, hétköznapi embernek számított.
Több mint három hónapig nem volt dolgom, addigi karrierem
leghosszabb pihenőjét tartottam. De aztán eljött az ideje, hogy begyűjtsek
egy újabb övet. James Smith, becenevén „Bonecrusher” vagyis Csonttörő
volt a WBA világbajnoka, és március 7-én mérkőztem meg vele Vegasban.
Nem voltam száz százalékos állapotban, amikor kiálltam ellene.
Becsípődött egy ideg a nyakamban, ami aztán évekig gyötört, ezért voltak
fájdalmaim. Ennek ellenére úgy léptem be a ringbe, mintha az enyém lenne.
Úgy gondoltam, hogy a ring az otthonom, ott éltem igazán, ott éreztem
otthon magam. De még nem voltam öreg, harcedzett bunyós.
Az egóm teljesen elszállt. Úgy viselkedtem, mint John McEnroe.
Dögölj meg, ki a faszt érdekelsz? Imádtam McEnroe-t. Igazi szörnyeteg
volt, és én is úgy viselkedtem. Úgy éreztem, minden nekem jár a boksz
világában, és ha nem kapom meg, akkor balhét csinálok.
Én léptem elsőként a kötelek közé. Amikor Csonttörő megérkezett és
farkasszemet néztünk, semmilyen fenyegetés nem sugárzott belőle. Tudtam,
hogy túl gyors vagyok neki, nem lesz képes megütni. Jó, erős bunyós volt.
Sok ellenfelét kiütötte, de engem aligha fog eltalálni.
Elkezdődött a mérkőzés, és a második menetre nyilvánvalóvá vált
Csonttörő stratégiája. Vagy lefogott, vagy hátrált előlem. A közönség már a
második menetben kifütyülte, Mills Lane mérkőzésvezető pedig levont tőle
egy pontot fogásért. Örültem, hogy lefogott, mert addigra már borzalmasan
fájt a nyakam, ami tönkretehette volna az egész estét. Nem éreztem jól
magam, folyamatosan összerándultam a fájdalomtól. Az egyensúlyom nem
volt az igazi. Smith szerencsére nem nehezítette meg a dolgomat. Csupán
egyszer talált el, nagyjából tíz másodperccel a mérkőzés vége előtt. Az
összes menetet megnyertem.
Kritizáltak a Csonttörő elleni bunyó után, de mit tehettem volna?
Egyszerűen nem akart bokszolni. Amikor nem sokkal az eredményhirdetés
után a BBC meginterjúvolt, mentegetőznöm kellett.
 – Mindnyájan csalódottak vagyunk a Csonttörő elleni mérkőzés miatt,
és gondolom, te is az vagy – mondta a műsor házigazdája.
– Nagyon erős ellenféllel bunyóztam, de egyszerűen nem akart
bokszolni velem. Olyan szorosan fogott, hogy alig tudtam kiszabadítani
magam. Nem akartam hinni a szememnek. A nehézsúlyú világbajnoki
címért mérkőzött, mikor akarja megmutatni, hogy mit tud, ha nem most? –
kérdeztem.
– Lenyűgöző méltósággal viselkedsz a ringben, és azon kívül is, de
most a szünetekben néha elveszítetted a fejed – mondta a műsorvezető.
Arra utalt, hogy a menetek közti szünetekben odaszóltam egy párszor
Smithnek.
– Nem, nem, éppen ellenkezőleg. Próbáltam rávenni, hogy bokszoljon.
Bármit megtettem volna érte. Akár dzsiggelni is hajlandó lettem volna a
ring közepén. Azt mondtam neki, hogy „Gyere bunyózni”. Ezer dollárba
került egy jegy a szorító mellé. Ki kell szolgálnunk a közönséget, adnunk
kell nekik valamit a pénzükért.
A mérkőzés után a Nintendo 750 ezer dolláros előleget fizetett, hogy
felhasználhassák a képmásomat egy Mike Tyson bunyó nevű videojátékban.
Sose szerettem a videojátékokat, ezért ez nem hozott különösebben lázba.
Én csak bunyózni akartam, más nem érdekelt.
Kezdtem egyre jobban elidegenedni ettől a sok celebbaromságtól. És
Cus halála óta senkivel nem tudtam beszélni róla. Alex Wallau interjút
készített velem az ABC Wide World of Sports című műsorának, ahol azt
mondtam:
– Régebben sok dolgot magamban tartottam, azután Cusszal
megbeszéltük őket. Most amikor feljönnek bennem ezek a dolgok, bent is
maradnak.
Egyértelmű jele annak, hogy valami már akkor félrecsúszott.
Szemérmesen viselkedtem, amikor a lányokról kérdezett, de nem
hagyta annyiban a dolgot.
– Ugyan már, azt akarod mondani, hogy nem kopognak százával a
lányok a nehézsúlyú világbajnok ajtaján?
– Nem engem akarnak, hanem a pénzemet. Mindennap tükörbe nézek,
és tudom, hogy nem vagyok Clark Gable. Bárcsak találnék egy lányt, aki
ismert már akkor, amikor még csóró voltam, és kedves srácnak talált. Cus
sosem mondta, hogy ez ilyen lesz, azt mondta, sok pénzt fogok keresni, sok
barátnőm lesz, és boldog leszek. De azt nem mondta, hogy ilyen lesz az
életem.
Csak egy utcagyerek voltam Brownsville-ből, aztán hirtelen mindenki
engem ajnározott. Őrület volt az egész. Azután még őrültebbé vált.
Beleszerettem Robinba. Még a pillanatra is emlékszem.
A Wilshire Boulevardon sétáltunk Westwoodban. Robin kötekedett
velem valami miatt, azután megpofozott, és futásnak eredt. Utánaszaladtam,
és már majdnem elkaptam, amikor gyorsan oldalra lépett, én megbotlottam,
és szó szerint kicsúsztam az úttestre, mintha szánkóznék. Autók közeledtek,
de olyan sebességgel csúsztam át előttük, mint akit csúzliból lőttek ki.
Amikor megálltam, felkönyököltem, és eljátszottam, hogy csak breakelek.
Drága ruha volt rajtam, és teljesen szétszakadt a csúszástól. Rettenetesen
szégyelltem magam, de kitartottam a pózt. Úgy hevertem ott, mintha mi
sem történt volna. Robin meg csak állt és nevetett. Azt mondta, soha
életében nem látott ilyen vicceset. Akkor szerettem belé. Később rájöttem,
hogy ez a kis incidens tökéletes metaforája az egész kapcsolatunknak. Ő
kötekedett, majd kitért előlem, én pedig pontosan azt tettem, amit ő akart.
Sakkoztunk, és én voltam a paraszt a kezében.
De mégis, hogyan lettem volna járatosabb a szívügyekben? Robin volt
az első igazi kapcsolatom, Naomit leszámítva, aki természetesen
megharagudott rám, amikor tudomást szerzett Robinról. Azelőtt sok lányt
fűztem egyszerre, dugtam és hazudoztam megállás nélkül. Ezért nem
hazudok már sosem – mert annyira jó voltam benne. És valószínűleg ezért
dolgoztam olyan keményen azon, hogy lealacsonyítsam magam. Képtelen
voltam elviselni, hogy én vagyok a nagymenő, és mindenki csak szépeket
mond rólam. Kényelmetlenül éreztem magam tőle a nem létező
önbecsülésem miatt. Nyomasztóan nehezedett rám ez a kép, muszáj volt
összeszidnom magam. Annyi jót mondtak rólam, hogy teljesen
összezavarodtam tőle. Muszáj volt helyrebillentenem az egyensúlyt.
Elvégre nem voltam egy kibaszott szent. Emberekre lőttem. A szociális
készségeim kimerültek annyiban, hogy eszméletlenre verek másokat. Ha ezt
megtettem, kaptam egy kiadós adag tésztát vacsorára. Cus erre
programozott be. Minden alkalommal, amikor bunyózol és nyersz, jutalmat
kapsz.
Ezért talán éppen Robinra volt szükségem. Egy manipulatív hárpiára,
aki képes térdre kényszeríteni. Úgy ugráltam körülötte, mint egy kibaszott
idomított kölyökkutya.
 – Igen, persze, lécci, nyugodtan ellophatod a pénzemet, csak a puncit
ne vond meg tőlem, lécci, lécci, lécci.
Ne értsenek félre. A kapcsolatunk nem csak a szexről szólt. Inkább az
intimitás volt az, ami levett a lábamról. Akkoriban szerintem nem is voltam
olyan nagy durranás szexuális téren. Hallottam, hogy egyszer azt mondta, jó
voltam az ágyban, de nem értek egyet vele. Csak egy fiatal, szerelmes srác
voltam. Soha nem éreztem még olyat korábban.
Májusban tértem vissza a ringbe. A következő ellenfelem Pinklon
Thomas volt, kemény bunyós. Tartottunk egy sajtótájékoztatót a mérkőzés
előtt. Fent voltam a színpadon, és megláttam, hogy belép Robin néhány
színészkollégájával a sorozatából, és ettől teljesen extázisba estem.
Vigyorogtam, képekhez pózoltam, boldog voltam. Először fordult elő
ilyesmi velem, korábban sosem mosolyogtam egy sajtótájékoztatón, mindig
az elvetemült arcomat vettem fel. A sajtó képviselői összezavarodtak.
– Mi történt Tysonnal? – kérdezte az egyik újságíró. Aztán
megfordultak, meglátták Robint, és leesett nekik a tantusz.
– Nem csoda, hogy ilyen boldog – jegyezte meg valaki.
Amint ezt meghallottam, visszaváltottam gonosztevő módba. Pinklon
odajött kezet rázni, de addigra újra Iron Mike lettem.
– Szopjál le – vetettem oda neki.
– Ó, szóval így? Menj a pokolba – felelte.
– Te ostoba nigger. Nem tudod, hogy isten vagyok? Térden állva
kellene szopnod a faszomat, amiért megengedem, hogy bunyózhass velem –
vágtam vissza. Ma már borzasztóan szégyellem, hogy valaha efféléket
mondtam egy felnőtt embernek.
Reméltem, hogy Robin nem hallotta meg. Basszus, amint belépett a
terembe, teljesen kifordultam önmagamból. Leugrottam a színpadról,
odamentem hozzá, és visszavedlettem kedves, ártalmatlan, fekete sráccá.
– Sziasztok. Mi a pálya?
Ezt az alakoskodást utálta Cus. Folyamatosan váltogatnom kellett a
megalomán dumámat az ártatlan dumával, még én is belezavarodtam. Nem
könnyű egyszerre két figurát játszani ugyanazon a helyen:
– Kinyírlak, te faszszopó nigger!
– Hogy vagy, drágám?
Mindkét övemet kockára tettem aznap este, ezért felfokozott
idegállapotban voltam, de nem bíztam el magam. Pinklon korábban
világbajnok volt, egyedül Trevor Berbick tudta legyőzni, és azt is inkább a
szerencséjének köszönhette. Jól kezdtem, majdnem kiütöttem az első
menetben. De a másodikban, a harmadikban, a negyedikben és az ötödikben
visszavágott. Valószínűleg meg is nyert néhányat ezekből a menetekből.
Mesteri, kemény egyenese volt, de nem ütött nagyokat, csak gyűjtögette a
pontokat.
Az ötödik menet után Kevin megpróbált felrázni a sarokban.
– Bunyózni jöttünk vagy csak szarakodni? Bunyó vagy szarakodás?
Azt feleltem, hogy Thomas kezd elfáradni.
A hatodik menetben egy gyilkos erejű balhoroggal eltaláltam az állát,
de olyan fegyelmezett és összeszedett bokszoló volt, hogy úgy tett, mintha
meg se érezte volna. Én azonban nem hiába néztem meg annyi régi felvételt
Robinsonról, Marcianóról meg a többiekről, tudtam, hogy ha valakit
rendesen eltalálnak, az fáj neki. Függetlenül attól, milyen jó pókerarca van.
Ezért mindent beleadva püfölni kezdtem, legalább tizenötször megütöttem,
és végül sikerült padlóra küldenem. Eldőlt, mint egy zsák, mégis volt benne
annyi kurázsi, hogy megpróbált felállni. De láttam a fájdalmat az arcán, és
tudtam, hogy nem fog sikerülni neki. Talán ez volt pályafutásom
legkegyetlenebb kiütése. Úgy püföltem, mint egy bokszzsákot, egyáltalán
nem törődtem a védekezéssel. Hihetetlenül kemény bunyós volt. Kiült a
fájdalom az arcára, mégis próbált felkelni. A mindenit, gondoltam. Nem volt
elég?
Annak ellenére, hogy egy mesteri kiütéssel megnyertem a mérkőzést,
összességében nem voltam elégedett a teljesítményemmel, és kezdtem
kétségbe vonni Jimmy és Cayton ellenfélválasztását. Cusnak nagyon
konkrét elképzelései voltak velem, mielőtt meghalt. De ezeket a fickókat
nem érdekelte semmi, odalöktek az első bokszoló elé, aki szembejött. Cus
valószínűleg úgy gondolta volna, hogy a Pinklon elleni mérkőzés még
korai, és valaki mást választott volna. Nem néztem ki jól a ringben, hiába
sikerült a KO emlékezetesre. Cus dühös lett volna rám. De ő már nem volt
ott. Nem kellett attól félnem, hogy letépi a fejemet az öltözőben, ha nem
tetszik neki, amit csinálok. Senki sem szidott össze. Baromi könnyű
leereszteni, amikor nem szorongatják az embert.
A Thomas elleni meccs után több időt tudtam Robinnal tölteni.
Szexeltünk, de különösebb szenvedély nélkül. Robin nem az a fajta, aki
szopogatni kezdi a másik lábujjait. Pragmatikus. Ennek ellenére
elragadónak találtam. Egészen addig, amíg rajta nem kapott, hogy
megcsalom. Állandóan csaltam, ő pedig állandóan rajtakapott. Nem voltam
túl elővigyázatos. Előfordult, hogy rúzsfoltokat talált az alsógatyámon.
És akkor nekem esett.
– Rohadj meg! Hogy tehetted ezt? Ágghhh! – ordította, és ütött-rúgott,
ahol csak ért, próbálta eltalálni a golyóimat. Könyörtelen volt. Ideges
lettem, és lepofoztam, azt hittem, azzal véget vetek a hisztinek, de nem.
Még dühösebben rontott nekem. Nem Brownsville-ben született, kertvárosi
lány volt, de hiba lenne alábecsülni. Jó néhány veszekedésünk volt. Ezek a
pillanatok anyám diszfunkcionális párkapcsolatait juttatták eszembe.
Az az igazság, hogy beleuntam. Elegem volt abból, hogy Robinnal
veszekszem, és abból is, hogy a ringben verekszem. A világbajnoki címmel
együtt járó stressz és az állandó bizonyítási kényszer felőrölt. Tizenhárom
éves korom óta ebben éltem. És nem csak akkor, amikor mérkőzést vívtam.
Akár hivatalos mérkőzésen bunyóztam, akár az edzőtáborban kesztyűztem
valakivel, mindig nálam sokkal tapasztaltabb ellenfelekkel kellett
megküzdenem. Normál esetben, amikor egy bajnok kesztyűzik vagy akár
bunyózik valakivel, az ellenfele gyengébb nála, és nem jelent igazi veszélyt
a bajnokra. Az én edzőpartnereim azonban állandóan bántani próbáltak. Ezt
az utasítást kapták. Ha nem tettek eleget neki, hazaküldték őket. Minden
edzés előtt féltem. Nem az volt, hogy elmegyek szórakozni meg bulizni,
miközben tudom, hogy ezzel a fazonnal kell bunyóznom, aki legutóbb is
kurvára meggyötört. Nem az volt, hogy elmegyek a sarki bárba lazítani
vagy ejtőzöm a csajomnál. Az volt, hogy hazamentem, ültem a kádban, és
egyre azon törtem a fejem, hogyan fogok megvívni ezzel a taggal másnap.
Erről szólt az életem, és belefáradtam.
Mindig is hajlamos voltam a depresszióra, de ez a stressz csak
súlyosbította a helyzetet. Állandóan rosszkedvű voltam. Augusztus 1-jén
újra ringbe kellett szállnom, ezért alig volt némi szabadságom, máris
kezdhettem az edzéseket. Vegasban készültem, és honvágyam lett.
Hiányzott a bulizás Albanyban Roryval és a többi barátommal. Nagyjából
egy hónappal a Tony Tucker elleni meccs előtt éreztem úgy, hogy
besokalltam. Pályafutásom legnagyobb mérkőzésére készültem, a három
világbajnoki cím egyesítésére.
Egy nap félrevontam Steve Lottot az edzőteremben.
– Vissza fogok vonulni – közöltem vele.
Elviselhetetlenné vált a rám nehezedő nyomás. Nagy csomókban
hullott a hajam az idegességtől. Már az sem érdekelt, sikerül-e
megszereznem a harmadik övet. Robin sem hozott stabilitást az életembe –
egyfolytában veszekedtünk, többször is szakítottunk. Már attól kiborultam,
ha végigmentem az utcán. Vadidegen fazonok állítottak meg, és azt
magyarázták, hogy minden vagyonukat feltették a győzelmemre, muszáj
nyernem, különben elveszítik a házukat, és a feleségük pedig otthagyja
őket. Nem akartam cserbenhagyni ezeket az embereket.
Azt hiszem, sosem hittem el, hogy én vagyok a megfelelő ember erre a
feladatra. Túl bizonytalan voltam ahhoz, hogy ennyire domináns alakká
tudjak válni. Két mérkőzés között a létező legsusnyább környékeket
kerestem fel, ahol minden helyi faszszopó fegyverrel mászkált.
Kötözködtem és verekedtem. Közben gyémántokat viseltem, mintha
könyörögnék, hogy verjenek össze és raboljanak ki. Simán ki is nyírhattak
volna. De Allahnak hála, nem öltek meg. Bármely városba tettem be a
lábam, ösztönösen megtaláltam a legsötétebb pöcegödröt benne. Néha
teljesen egyedül mentem ezekre a helyekre. De soha nem lőttek rám, soha
nem raboltak ki. Mindig a gettókban éreztem a legnagyobb biztonságban
magam.
– Mike, nem félsz? – kérdezgették tőlem.
– Én a vegasi kirándulásoktól félek, bazmeg – feleltem.
Ezekben a nyomornegyedekben éreztem otthon magam. Ha megláttam
egy nőt a gyerekeivel késő este a hidegben, anyám jutott eszembe.
Szóval egy hónappal a Tucker elleni bunyó előtt egyszerűen leléptem
az edzőtáborból, és elmentem Albanyba bulizni. Két hétig buliztam
egyfolytában. Az egyik éjszakai klubban elmondtam a barátaimnak, hogy
visszavonulok. De Jimmy felhívott telefonon, és fenyegetőzni kezdett. Azt
mondta, mindenki be fog perelni bennünket, ha nem állok ki Tucker ellen.
Akkor vissza kellett volna vonulnom, de nem én irányítottam az életemet.
Mit tudtak azok az emberek rólam? Jimmy azt hitte, Robin majd jó hatással
lesz rám, segít megállapodnom. Azt hiszem, Robin még Jimmynél is
nagyobb szemfényvesztő volt.
Két héttel a mérkőzés előtt újra edzésbe álltam. A kőkemény bulizás
után azonban nem sikerült topformába hoznom magam. Az első menetben
Tucker eltalált egy felütéssel, amitől egy pillanatra megtántorodtam.
Mindenki nagy hűhót csapott körülötte, de én szinte meg se éreztem.
Egyszerűen csak elkövettem egy hibát. A negyedik menetben
végérvényesen átvettem az irányítást, és onnantól fogva szinte minden
menetet megnyertem. Végigment a küzdelem. Mialatt a döntésre vártunk,
Tucker odajött hozzám és Rooneyhoz.
– Átkozottul jó bunyós vagy. Ne aggódj, megadom a lehetőséget a
visszavágásra – mondta.
– Azt hiszed, te nyertél? – förmedt rá Rooney. – Húzz innen a faszba!
Azután Tony Jézust kezdte dicsőíteni, de az sem segített rajta.
Egyhangú pontozással nyertem, de nem tett boldoggá. Életemnek abban az
időszakában semmi sem tett boldoggá. Larry Merchant valószínűleg érezte
ezt rajtam, amikor meginterjúvolt a meccs után az HBO-n.
– Ahhoz képest, hogy éppen most lettél a nehézsúly vitathatatlan
világbajnoka, nem látszol túl boldognak.
– Amíg az ember hibákat követ el, nincs joga boldognak lenni –
feleltem. – Maximalista vagyok, tökéletes akarok lenni.
A mérkőzés után Don King szervezett nekem egy giccses „koronázási
ceremóniát”, hogy megünnepeljük a címegyesítést. Részt sem akartam
venni rajta, de Jimmy azt mondta, ez is része az üzletnek, ezért elmentem.
Úgy éreztem magam, mint valami cirkuszi majom. Chuck Hull, a
sportbemondó középkori angol jelmezbe öltözött. Körülötte hat alabárdos
fújta a trombitát Erzsébet-kori kék bársonyviseletben és tollas kalapban.
Felvonultatták az „áldozataimat” egy vörös szőnyegen: „Sir Csonttörőt” és
„Sir Pinkyt”. Azután következett Hull:
– Figyelem, figyelem! A bokszvilág lakóinak rendeléséből, az Úr
ezerkilencszáznyolcvanhetedik esztendejében, kihirdettetik közel s távol,
hogy egy személy uralkodjék mindenek felett a négyszögletes
csatamezőben, akit most a nehézsúly királyává koronázunk.
Utána Don King adott elő egy rá jellemző vad szózatot. Híresebb akart
lenni a bokszolóknál. Azután felvonultatták az HBO fejeseit és a
bokszpromótereket a vörös szőnyegen. A háttérben gyerekkórus énekelt.
Olyan hírességeket vettek rá, hogy adjanak át díjakat minden
funkcionáriusnak, mint Dennis Hopper és Philip Michael Thomas. Amikor
Eddie Murphy barátomra került a sor, hogy átadjon egy díjat, nem állta
meg, hogy be ne nyögje:
– Ez az ember szarrá vert mindenkit, mégsem kap semmit. Csak a
fehérek kapnak. Nem értem.
A legjobbat a végére tartogatták. Csincsillaprémből készült Le Nobel
köntöst terítettek a vállamra, majd rávették Alit, hogy egy – King szavaival
élve – „csecsebecsékkel, rubinokkal és mesés mütyürökkel” kirakott
koronát tegyen a fejemre. Azután egy drágaköves nyakláncot akasztottak a
nyakamba, a kezembe pedig egy drágaköves jogart adtak. Mindkettőt Felix,
az Ékszerész készítette.
– Éljen a nehézsúly királya! – ordította Don. Rettentő hülyén éreztem
magam. Azután felkértek, hogy mondjak beszédet. Mi a lófaszt
mondhattam volna?
– Ez azt jelenti, hogy mostantól nagyobb pénzdíjért bunyózom? –
poénkodtam. – Örülök, hogy itt lehetek. Nagy utat tettem meg. Minél
többször meg akarom védeni a címemet. – Szánalmasnak éreztem magam.
A következő mérkőzésre extra motivációval készültem. Tyrell Biggs
ellen bunyóztam Atlantic Cityben október 16-án. Még mindig irigy voltam
rá, amiért aranyérmet nyert az olimpián, ahonnan engem kirekesztettek. A
bokszszakírók ellenem fordultak. Arról halandzsáztak, hogy Biggs képes
lehet legyőzni. Wally Matthews, a Long Island-i Newsdayben ezt írta:
„Kétségek merülnek fel azzal kapcsolatban, hogy Mike Tyson mennyire jó
valójában.” Úgy gondolták, hogy a ringen kívüli tevékenységem gátolhatja
a fejlődésemet.
Egy héttel a mérkőzés előtt meginterjúvoltak.
– Soha nem utáltam egyetlen ellenfelemet sem. De Tyrell Biggst
utálom – mondtam. – Alapos leckét akarok adni neki, nagyon csúnyán
össze akarom verni.
Igazából azt akartam mondani, hogy fel akarom mosni a padlót
Amerika kedvencével. Gonosztevő akartam lenni, de ez nem jelenti azt,
hogy ne vágytam volna az olimpiai aranyra. Ráadásul Biggs egyszer beszólt
nekem a repülőtéren. Együtt repültünk a Los Angeles-i olimpiára. Ő
versenyezni, én csak nézőként, meg hogy jól érezzem magam. Odajött
hozzánk egy szurkoló, és azt mondta nekünk:
– Sok szerencsét az olimpián.
– Mi van? Mármint csak nekem, ugye? Ő nem jutott ki az olimpiára –
felelte Biggs.
Az ilyesmit nem felejti el az ember. Nagyon keményen edzettem. Szét
akartam rúgni a seggét. Nem is szívesen beszélek erről a bunyóról. Hét
meneten át tartó könyörtelen büntetést mértem rá. Volt ott minden:
könyöklés, mélyütés, egyszer még a gong után is megütöttem.
Felülkerekedett a személyiségem sötét, ostoba oldala, a mai napig
szégyellem magam érte. A hetedik menetig nyújtottam a küzdelmet. Fiatal,
labilis kölyök voltam, és más kárára akartam különlegessé válni.
 – Már a harmadik menetben kiüthettem volna, de lassan akartam
kivégezni. Azt akartam, hogy élete végéig megemlegesse ezt a verést –
mondtam az újságíróknak a mérkőzés után. – Amikor testre ütöttem, úgy
nyafogott, mint egy nő.
Igazi seggfej voltam. Biggs valóban felszisszent, amikor megütöttem,
de egyáltalán nem nyafogott.
A következő ellenfelem sem volt közömbös nekem. Cusszal tizennégy
éves korom óta arról beszéltünk, hogy egyszer megverem Larry Holmest.
Ki is találta hozzá a receptet – a gyors balossal előkészített kőkemény
jobbos. Úgy gondoltam, bekerülhetek a boksztörténelembe azzal, ha
legyőzöm Holmest, és ezzel megbosszulom a példaképemet, Alit, ahogy
annak idején Sugar Ray Robinson is bosszút állt Henry Armstrongért azzal,
hogy legyőzte Fritzie Zivicet.
Három héttel a mérkőzés előtt Kevin figyelmeztetett.
– Holmes jobb bokszoló Biggsnél, te viszont keményebben edzettél
Biggsre, mint ahogy most edzel – mondta. – Jobb lesz, ha magasabb
fokozatra kapcsolsz.
Szót fogadtam.
Elmentem a mérkőzés előtti sajtótájékoztatóra, de halálra untam
magam. Mindig is utáltam ezeket a kötelező baromságokat. Néha úgy
éreztem, hogy elalszom. Semmi olyan nem hangzott el, ami érdekelt volna.
Én csak bunyózni akartam, a többi faszsághoz semmi kedvem nem volt.
Don King megint nyomta a maga elmebeteg halandzsáját, nem létező
szavakat találva ki közben.
– Az ökölvívódás valamint a megvilágosítás és az ismérvülés
felszabadításának frigye.
Ki kíváncsi erre az állatságra?
De a sajtótájékoztatón úgy döntöttem, hogy felbosszantom Holmest.
Nagyon gorombán viselkedtem vele, mire Holmes is arrogánssá vált.
– Én fogok bekerülni a történelemkönyvekbe, nem Mike Tyson, ő egy
szerencsétlen nyomorultként vonul majd be a boksz történetébe. Ha
valahogy sikerül megnyernie ezt a mérkőzést, idővel úgyis elpusztítja saját
magát.
Nostradamus szólt belőle.
A jegyeladások minden rekordot megdöntötték. Az összes híresség ott
volt – Jack Nicholson, Barbra Streisand, Don Johnson, Kirk Douglas.
 Annyira felpörögtem bemelegítés közben, hogy az öltözőben szó
szerint lyukat ütöttem a falba. Néha kitör belőlem az állat. Egy
tizedmásodperc alatt képes vagyok racionálisból irracionális emberré
változni. Elég, ha eszembe jut, ahogy gyerekként terrorizáltak és elvették a
pénzemet. Nem akartam kilyukasztani a falat, de jó keményen eltaláltam.
Bemelegítés közben azt ütögettem, mert tudtam, hogy elég masszív, puff,
puff, puff, aztán bumm! A kezem átment a falon.
Több barátnőm is jelen volt a bunyón. Robinon kívül ott volt Suzette
Charles, de sikerült más lányokat is becsempésznem a menedzsmentem
tudta nélkül. Szereztem két jegyet egy pasasnak, de a lánya a barátnőm volt.
Egy másik a bátyjával jött. Nagyon ravasz voltam.
Zenei kíséret nélkül vonultam be. Halálosan komolyan. A mérkőzés
előtt bemászott Ali a ringbe, és intett a közönségnek. Azután odajött
hozzám a sarkomba.
– Intézd el – mondta.
Megszólalt a gong, és elkezdtük a bunyót. Minden menetben
megvertem Holmest. Nem készült fel rendesen, ezért félt ütni. A negyedik
menetben a kötelekhez szorított, mire a mérkőzésvezető ránk szólt: „Szét!”
Szinte közvetlenül ezután bevittem Holmesnak azt a kétütéses kombinációt,
amiről Cus beszélt. Puff, puff, és ki is terült tőle. Felállt, de láttam rajta,
hogy benne maradt az ütés. Utána már elég volt hozzáérnem, és megint
elesett. Másodszor is feltápászkodott, mire turbófokozatba kapcsoltam, de a
legtöbb ütésemet sikerült hatástalanítania. Nagyon nehéz volt eltalálni, mert
a hosszú karjaival legtöbbször még a levegőben blokkolta az ütéseket.
Végül elkövette azt a hibát, hogy megpróbálkozott egy felütéssel, de
beleakadt a kötélbe, mire én BUMM, kiütöttem. Megpróbáltam felsegíteni,
de a stábja nem engedett a közelébe.
Ezért csak odahajoltam, és azt mondtam:
– Nagy bunyós vagy. Köszönöm.
– Te is nagy bunyós vagy, de rohadj meg – felelte.
– Rohadj meg te is, te faszszopó.
A sajtótájékoztatón nagyon szerényen viselkedtem.
– Ha a legjobbját nyújtotta volna, nem lett volna esélyem – mondtam.
Nem az történt, hogy megváltoztam, és egyik pillanatról a másikra szerény
lettem. Fritzie Zivic szavait idéztem, a nagy bajnokét, aki szó szerint
ugyanezt mondta, miután legyőzte Henry Armstrongot. Mindig a
példaképeimet idézem, soha nem én beszélek.
 A mérkőzés után Barbra Streisand és Don Johnson is megtisztelt azzal,
hogy meglátogattak az öltözőmben. Imádom Barbrát. Ő is Brooklynban
született.
– Szerintem nagyon szexi az orrod, Barbra – mondtam.
– Köszönöm, Mike.
El tudják ezt képzelni? Huszonegy éves kölyök vagyok, Barbra
Streisand pedig bejön hozzám az öltözőmbe? Cus mindig azt mondta, hogy
mindent megkaphatok, amit csak látok a tévében. Beleértve a nőket is. Nem
Robin volt az egyetlen, akivel így ismerkedtem meg. Ha megtetszett egy
egzotikus autó, odatelefonálhattam a világ bármely pontjára, személyre
szabták, hajóra rakták és elküldték nekem.
Így kezdtem új ruhákat is beszerezni. A régi nagy bunyósok mellett
leginkább a zsidó gengszterek szolgáltak példaképként. Nem volt kialakult
személyiségem, ezért másokat utánoztam. Ha azt olvastam valahol, hogy
Joe Louis szerette a pezsgőt, én is pezsgőt kezdtem inni.
Élveztem a hírnévvel járó előnyöket. Ha megláttam egy gyönyörű
lányt, odaszóltam neki a Mercedesemben ülve:
– Szia, gyere ide, beszélgessünk, tetszik a kocsim?
Mire ő valami olyasmit felelt:
– Ó, igen, gyönyörű autó.
– Tényleg tetszik neked ez a verda?
– Ó, bárcsak megkaphatnék egy ilyen autót!
– Én pedig bárcsak megkaphatnálak téged. Szerintem ez korrekt üzlet
lenne, nem gondolod? Gyere velem.
Mindig bejött.
Amikor nem edzettem, ha felébredtem, kibontottam egy üveg pezsgőt,
azután kaviárt, lazacot meg tojást rendeltem a szobámba. Ágyba bújtam
egy-két gyönyörű nővel, és beraktam Billie Holidayt a magnóba.
Álomvilágban éltem. Soha nem kellett sorba állnom, hogy bejussak egy
étterembe vagy egy klubba. Világszép modellekkel randiztam, hivatásos
bulizókkal buliztam. Bejutottam abba a világba, ahova Cus mindig is szánt.
Ugyanakkor azt is elvárta tőlem, hogy gyűlöljem ezeket az embereket. Nem
csoda, hogy annyira össze voltam zavarodva.
Egy idő után a hírnévvel járó előnyök elhalványultak, ismertségem
kezdett teherré válni. Sosem felejtem el azt a napot, amikor profi karrierem
kezdetén Pete Hamill-lel és José Torresszel lógtunk.
– Menjünk el sétálni – mondta Pete.
 Vettünk egy fagyit, és sétálgattunk a Columbus Avenue-n.
– Élvezd ki, Mike – mondta Pete. – Mert hamarosan ezt már nem
teheted meg.
Most már nem tudtam kitenni a lábam anélkül, hogy le ne rohanjanak.
Ha egy mérkőzésem előtt sunyiban ellógtam egy klubba, az emberek
elkezdtek csesztetni.
– Mi a faszt keresel itt, Mike? – vontak kérdőre. – Gyere vissza jövő
héten, bazmeg. Ajánlom, hogy nyerjél. Nem hiszem el, hogy nem edzel,
bazmeg.
Ha megláttam egy szép lányt, és megkérdeztem, ki az, azt felelték:
– Ne foglalkozz vele, bazmeg. Nem tudom, ki az, de elviszem a
bunyódra. Te csak menj edzeni, nigger!
Brownsville-ben még rosszabb volt a helyzet. Az ottaniak közül sokan
képtelenek voltak uralkodni az érzelmeiken, és nagyon komolyan vették a
tiszteletlenség legapróbb jelét is. Előfordult, hogy az utcán álltam néhány
haverral, amikor odajött hozzám valami vadidegen.
– Helló, Mike, hogy vagy? – szólított meg barátságosan.
– Kösz, jól, és te? – válaszoltam udvariasan, ahogy a fehérek szoktak.
De a barátaim ettől kiborultak.
– Hé, Mike, ismered ezt a fazont?
– Nem.
– Akkor mi a faszt pajtizol vele?
Nem szerették, ha valaki nyalizik egy másiknak. Aki odajött hozzánk,
azt elzavarták:
– Húzz innen a büdös picsába! Hagyd békén!
Brownsville-ben az emberek nem szeretik, ha behatolnak az intim
szférájukba. Ez azonban ellenkezett azzal, amit celebként elvártak tőlem.
Ezért állandó harcban álltam önmagammal, az ösztöneimmel. Nem éreztem
jól magam a bőrömben. Néha elég undokul viselkedtem. Nemegyszer
előfordult, hogy rossz hangulatban voltam, egy megszállott rajongó pedig
nem akart leszállni rólam.
– Szeretlek, Mike, adnál egy autogramot?
– Húzz innen a gecibe, te kibaszott szarrágó – ripakodtam rá, és jól
seggbe rúgtam. Őszintén megvallva, nem nekem találták ki a hírességek
életét.
Amikor felidézem ezeket a sztorikat, alig bírom elhinni, micsoda
tiszteletlen, tahó szörnyeteg voltam akkoriban. A hírnévvel járó sok
felhajtás csak kiüresíti az embert, ha nem rendelkezik szilárd alapokkal. Ez,
kiegészítve a piával és a lányokkal, kezdett kihatni a teljesítményemre is.
Olyan bokszolók, akiket az első menetben ki kellett volna ütnöm, képesek
voltak öt-hat menetet, néha az egész mérkőzést végigbunyózni ellenem.
Nem lehet valaki egyszerre szexisten és világbajnok. Az egyikről le kell
mondania. Szexelni bármilyen életkorban lehet, de világklasszis sportoló
nem lehet akármikor az ember. Én azonban képtelen voltam lemondani a
szexről.
Nyomorúságos alak voltam abban az időszakban. Képtelen voltam
felfogni, miért akar bárki is velem lenni. Én magam sem akartam
magammal lenni. Azt hiszem, örököltem anyámtól a depresszióra való
hajlamot. Fogalmam sem volt, mit fogok csinálni, ha egyszer bajnok leszek.
Én csak olyan akartam lenni, mint a példaképeim. Az se érdekelt, ha
másnap meghalok. Fiatalabb koromban olvastam egy könyvet Nagy
Sándorról. Inkább választotta a néhány év dicsőséget az élethosszig tartó
ismeretlenséggel szemben. Miért érdekelt volna, ha meghalok? Soha nem
volt életem, miért akartam volna sokáig élni?
Megvolt mindenem, amit akartam, mégsem voltam boldog. A kinti
világ már nem tudott boldoggá tenni. Nem tudtam, hogyan tegyem
boldoggá magam belülről, mert a boldogság, mint később rájöttem, belülről
fakad. És ebben a kétségbeesett állapotomban elkövettem a legkevésbé
okos dolgot, amit csak tehettem. Megházasodtam.
Azért vettem feleségül Robint, mert terhes lett, engem pedig
felvillanyozott, hogy apa leszek. Ez volt az egyetlen okom rá. A probléma
csak az volt, hogy Robin egy szóval sem mondta nekem, hogy terhes.
Jimmy Jacobstól tudtam meg. Ő pedig úgy szerzett tudomást róla, hogy
Ruth, Robin anyja felhívta. Akkor persze nem tudtam, hogy egy szó sem
igaz az egészből. Robin egyetlen másodpercig sem volt terhes. Sejthettem
volna abból, hogy a nő, akivel egy ágyban aludtam, semmit nem említett
nekem. Minden kamu volt vele és az anyjával kapcsolatban. Robin azt
állította, hogy a Harvard orvosi karára járt, és azért hagyta abba, hogy a
színészi pályájára tudjon koncentrálni, de amikor egy riporter utánajárt a
dolognak, kiderült, hogy a neve semmilyen egyetemi nyilvántartásban nem
szerepelt. Nem számít, mennyire bizonygatja valaki a szerelmét, a
hazugságok örökké kísérteni fognak egy kapcsolatban. Robin és az anyja
folyamatosan hazudtak. Két magabiztos, szélhámos prostituált. Ruth
például beperelte a New York Yankeesben játszó Dave Winfieldet, mert
herpeszt kapott tőle. De az sem jó jel, ha valakit a saját diplomaosztóján egy
emberként fütyül ki a 129 évfolyamtársa, ahogyan az Robinnal történt.
Nem tudtam, hogy Robin terhessége csak hazugság. Fogalmam sem
volt arról, ami körülöttem folyik. Próbáltam azt tenni, ami ilyenkor
tisztességes, de balek módjára viselkedtem. Én voltam Mr. Balek. Talán
inkább seggfejnek kellett volna lennem, ahogy sok fekete férfi. Kizárt
dolog, baby. Emlékeznek a régi Maury Povich Show-ra, ahol nők azzal
vádoltak férfiakat, hogy ő a gyerekük apja? Azt kellett volna felelnem
Robinnak, hogy engem ugyan nem fog bepalizni. De én nem az a fajta
voltam. Az a fajta voltam, aki gyémántokat dug a párnája alá, de az is kevés
volt neki. Ezért amikor 1988 februárjában Chicagóba utaztunk az NBA All-
Star meccsre, elvittem egy ismerős paphoz, és ott helyben
összeházasodtunk. Meg se kérdeztem tőle, hogy akar-e a feleségem lenni,
hirtelen jött az ötlet. Robin először játszotta a szendét, mint aki nem biztos a
dolgában, mire én lájtosan megfenyegettem, legalábbis akkor úgy
gondoltam, mire beadta a derekát, Clements atya pedig összeadott minket a
házában, azután elmentünk egy barátom klubjába ünnepelni.
Mire visszaértünk New Yorkba, Ruth már felhívta Jimmyt, és
megfenyegette, hogy elvisz bennünket Vegasba, hogy ott legalizálják a
házasságunkat, ha nem esküdünk meg haladéktalanul New Yorkban. Jimmy
próbálta késleltetni a dolgot, hogy legalább írjunk egy házassági szerződést
előtte, de én annyira szerelmes voltam, hogy nem foglalkoztam ilyesmivel.
Így hát elmentünk a Városházára, megkaptuk a szükséges engedélyt, és
hivatalosan is egybekeltünk. Ruth rögtön utána arról kezdett beszélni, hogy
talált hármunknak egy megfelelő házat. Robin sosem csinált titkot belőle,
hogy ő és az anyja nem fognak elválni egymástól, de mindig nagyon
különösnek találtam a kapcsolatukat. Olyan bizarr volt a viszonyuk, hogy
arra még a pszichológusoknak sincsen szavuk. Nem Ödipusz-komplexus,
hiszen ahhoz Robinnak fiúnak kellett volna születnie, de valami hasonló:
talán a Nődipusz-komplexus a legjobb kifejezés rá.
 6

Akkoriban ismerkedtem meg a legendás, világhírű strici-íróval, Iceberg

Slimmel. Bárcsak az előtt találkoztunk volna, hogy feleségül vettem
Robint! Ő biztosan jobb belátásra térített volna. Egy Los Angeles-i klubban
összefutottam Leon Isaac Kennedyvel. Dumáltunk, ő pedig mintegy
mellékesen megjegyezte valamiről, hogy ezt Icebergtől hallotta.
– Bocs, de Iceberg Slimről beszélsz, az íróról? – kérdeztem.
Leon azt felelte, hogy a barátja, én pedig alig akartam hinni a
fülemnek. Azt hittem, hogy Iceberg csak egy mitikus személy. Onnan kapta
a nevét, hogy amikor egyszer a kedvenc bárjában üldögélt bekokainozva,
valaki rálőtt a mellette ülő pasasra. A golyó súrolta a fickót, majd
belefúródott Slim kalapjába. Slimnek a szeme se rebbent, csak levette a
kalapját, és megvizsgálta a bemeneti, illetve a kimeneti nyílást. A barátai
megállapították, hogy olyan higgadt, mint egy jéghegy, ezért elnevezték
Icebergnek.
Szóval mondtam Leonnak, hogy szeretnék találkozni vele, ezért
másnap eljött értem, és elvitt Iceberg lakására. Slim egy lepukkant kéróban
lakott Crenshaw rosszabbik részén. A hetvenes éveiben járt, és egyedül élt.
Leültem, és hét órán át beszélgettünk egyfolytában. Az életéről meg a
könyveiről dumáltunk. Azt hittem, durván fog beszélni, mint azok, akik az
utcán élnek, de nagyon művelten és választékosan fejezte ki magát. Minden
egyes hangot tökéletesen ejtett ki. Azt gondoltam, hogy a börtönben
képezte ki magát autodidakta módon, azokat a szavakat pedig szótárból
tanulta. De később megtudtam róla, hogy először egyetemre járt, utána állt
csak stricinek. Megmutatta a csecsemőkori meg a gyerekkori képeit –
aranyos, szeretetreméltó kis kölyök volt. Berg elképesztően érdekes figura
volt. A szavait hallgatva sosem gondolta volna az ember, hogy ennyire
megmerítkezett a bűn világában.
Elsőként rögtön azt kérdeztem tőle, hogy ő volt-e a legjobb strici azon
a környéken.
 – Nem, a kanyarban sem voltam a legjobb stricikhez képest.
Egyszerűen csak jártam iskolába, megtanultam írni-olvasni, és összeraktam
ezeket a történeteket. Ennél többet nem is nagyon csináltam. Azok a fickók
igazi szörnyetegek voltak – mondta.
Sok egykori kalandjáról mesélt, de életének már egy olyan szakaszába
érkezett, amikor nem volt büszke rájuk. Amikor idősebb lett, lányai
születtek, ezért kiszállt a bizniszből. De amikor még űzte az ipart, brutálisan
bánt a neki dolgozó lányokkal. Később megtudtam, hogy ő is használta azt
a stricibotot, amelyet a mentora talált fel. Meghajlított egy ruhafogast,
kályhában felforrósította, és azzal verte a kurváit. Ha esett az eső, azt
mondta nekik: „Az esőcseppek között lépkedjetek, és szerezzétek meg a
pénzemet. Ajánlom, hogy ne legyetek vizesek.”
Berg nem volt egy boldog, mosolygós pasas, és nem igazán hozta
izgalomba az sem, hogy meglátogattam. Szerintem azt gondolta, hogy így
kell viselkednie. Nagymenő volt. Amikor az ember látja ezeket a striciket a
magas sarkú cipőjükben és a mókás színű öltönyükben, bohócnak gondolja
őket, de végtelenül magabiztosak. Nem értjük, hogyan veszik rá a lányokat
arra, amit csinálnak, de mindennek a magabiztosság a titka. Kinevetjük, de
egyben irigyeljük is őket. Hogyan képesek annyira az irányításuk alá vonni
ezeket a nőket, hogy pénzért árulják magukat a kedvükért?
Rendszeresen elzarándokoltam Iceberghez. Több bunyómra is
meghívtam, de az már túl sok lett volna neki. Annak idején nagyon sokat
adott az öltözködésére. Az elsők között kezdett ascot nyakkendőt hordani.
Az első niggerként viselt kettős kézelőt. Azt mondta, ha eljönne az egyik
bunyómra, akkor fel kellene vennie a régi bőrzakóját, de már nincs kedve
vesződni vele. A saját hírneve rabja lett. Az emberek elvártak tőle egy
bizonyos megjelenést.
– Bőrnadrágot kellene húznom, de nincs kedvem hozzá – mondta.
Tisztelettel felajánlottam, hogy megveszek neki, amit csak akar, de túl
előkelő volt ahhoz, hogy elfogadja.
Egyszer magammal vittem Don Kinget, Roryt és John Horne-t is
Iceberghez. Slim pizsamában feküdt az ágyában, mi pedig egy ócska régi
kanapén ültünk a lábánál, mint a nebulók. Megadtuk a tiszteletet Bergnek,
ezért ha mondani akartunk valamit, feltettük a kezünket. „Elnézést, Mr.
Berg”, azután feltettük a kérdést. Amilyen arrogáns faszkalap volt, Donnak
biztosan nehezére esett elviselnie, hogy jelentkeznie kell és megvárnia,
hogy felszólítsák.
 Egyszer én is feltettem a kezem.
– Mr. Berg, mitől lesz valaki strici? Ha irányítok egy lányt és
ráveszem, hogy azt tegye, amit akarok, akkor már a stricije vagyok?
– Nem, stricinek lenni nem erről szól – felelte Berg lassan. – A strici
ura a saját életének, minden pillanatban. Tudatában van mindennek, ami
történik. A nőknek ehhez semmi köze. Ez a striciség vonzza be a nőt, aki
magától tudja, mit kell tennie. Ahhoz, hogy ez a vonzerő hasson rá, kint kell
élnie az utcán. A nőket megbabonázza a vonzerő. Ez a delejes vonzerő
mindennek az alapja. Nem arról szól, hogy a nőt rá kell venni valamire, a
nő pontosan tudja, mit kell tennie. Eleve ebben élnek, vonzódnak hozzád,
minden magától történik. Maguktól hozzák a pénzt. Minden, amit arról
hallani, hogy ezeket a nőket állandóan verik meg kényszerítik, nem igaz. A
nő választ, ez a saját választása, nem kényszerből teszi.
Miközben hallgattam, ezt gondoltam: Mi a lófasz? Utána meg kellett
kérdeznem Dontól, hogy ez tényleg Iceberg Slim-e. Még az is megfordult a
fejemben, hogy Leon átvert. De Don nem sokkal volt fiatalabb Icebergnél,
ezért megerősítette, hogy valóban ő az.
Még pizsamában is rendkívül karizmatikus jelenség volt. Tudta, hogy
le akarjuk róni előtte a tiszteletünket, és tanulni jöttünk hozzá. Több ezer
dolláros, méretre csináltatott ruhákat viseltünk, drága bőrtáskákat
szorongattunk, ez mégsem tette rá a legkisebb hatást sem. Elvárta tőlünk,
hogy ott legyünk.
Rákaptunk, hogy mielőtt elmentünk valami klubba bulizni és lányokat
felszedni, meglátogattuk Berget, hogy áldását adja ránk.
– Mi a pálya, Berg? Ma este szórakozni megyünk – mondtam.
– Légy óvatos, fiatalember. Ne engedd ezeknek a lányoknak, hogy
hozzád érjenek. Tudom, hogy híres vagy, és nem könnyű neked,
valószínűleg meg fogod engedni, hogy megérintsenek. De ne tedd, fiam.
Mondd meg nekik, hogy vegyék le rólad a mancsukat. Mutassák meg a
pedigréjüket meg az emberüket. Nem nyúlhat hozzád akárki. Nem
hagyhatod, hogy mindenki taperoljon, miközben te nevetgélsz, meg
mosolyogsz. Ez nem így megy, Mike. Értem, hogy a gyönyörű emberek
világában élsz, Mike, de ezekkel a nőkkel nem bánhatsz így. Mi ütött beléd,
elment az eszed? Mondd meg nekik: „Lehet, hogy kiválasztalak, de előbb
látni akarom az emberedet.” Milyen kaliberű a pasas? Mutassa meg a csaj
pedigréjét. Ha a strici kétdolláros tornacipőben nyomja, akkor nem
kavarhatsz a csajjal.
 Berg tökéletesen elégedettnek tűnt a helyzetével. Egyetlen gesztusa
sem árulkodott bizonytalanságról. Egy düledező apartmanházban lakott, az
egész nem érhetett többet ötvenezer dollárnál, miközben én milliomos
voltam. A táskámban több pénzt hordtam magamnál, mint amennyit Berg
egész háza ért. Mégis mi mentünk el hozzá leróni a tiszteletünket. Mielőtt
távoztunk azon a napon, szóltam Donnak, hogy adjon egy kis pénzt
Bergnek. Don lehámozott tíz lepedőt.
Egy másik alkalommal Iceberg okítani kezdett.
– Mike, te nagyon veszélyes fickó vagy. Egész életedben problémáid
lesznek a nőkkel, mert mindenkit meg akarsz dugni. Azután pedig nekik
akarod adni mindened, amid csak van. Örökké gondban leszel a nőkkel.
Látom, hogy ki akarod elégíteni az összes nőt, és ebben minden egyes
alkalommal kudarcot vallasz. Hagyod, hogy befurakodjanak az agyadba. Te
nem vagy az az enyelgő típus, szúrd meg és lépj tovább, túl érzelmes vagy a
nőkkel. Mindig lesz valamilyen kötödésed hozzájuk, vagy ők fognak
kötődni hozzád, mert ki kell elégítened ezt az igényedet. És ez nagyon
veszélyes. Rád nézve veszélyes. Nyomást helyezel vele saját magadra,
rosszul érzed magad, és a nőt se elégíted ki. Ez a probléma anyádtól ered.
Abból a kötődésből, ami hozzá fűzött téged.
Berg megbetegedett, és a halálra készült. Azt mondta, olyan koporsót
akar, amelyet egy falba süllyesztenek, a talajszint fölött, hogy a bogarak és
a csótányok ne tudjanak hozzáférni.
– Ide hallgass, Mike, nem akarok a földbe kerülni, azt akarom, hogy a
falba temessenek. Nem akarom, hogy csótányok meg bogarak zabáljanak
fel. Gyönyörű vagyok, Mike. Nem akarom, hogy kiegyék a szememet. Túl
sokat adtam ahhoz a világnak, Mike.
Így viselkedik egy arrogáns strici. A saját temetésére is el akar menni,
hogy lássa, ki jött el. Nem érdekli, hogy meghal, csak az számít, hogy az
egész világ ott legyen.
Így hát adtam neki huszonötezer dollárt készpénzben, és udvariasan
annyit mondtam:
– Bergie, ne aggódj emiatt. Ezt a falra adom.
Iceberg elvette a pénzt, és így szólt:
– A mindenit.
De egyetlen szóval sem köszönte meg. Ezért szerettem. A végsőkig
játszotta a szerepét. Szerintem még azt várta, hogy én mondjak köszönetet,
amiért pénzt adhattam neki. A legtöbb strici senkivel sem törődik, ő
azonban törődött. Ha nem tartottam volna jó embernek, egy vasat sem adok
neki.

Nagyjából egy héttel az után, hogy Robinnal összeházasodtunk, Catskillben

aludtam. Amikor felébredtem, láttam, hogy az éjjel havazott, ezért
felhívtam Bill Caytont, hogy nem tudok bejutni a városba. Azt akarta, hogy
írjak alá egy új menedzseri szerződést, amelyben annyi változtatás szerepel,
hogy ha Jim vagy Bill meghal, akkor a feleségük örökli a tulajdonrészüket.
Ártalmatlan módosításnak tűnt, de akkor már megszólalhatott volna a
fejemben a vészcsengő, amikor Bill megkérte Albany rendőrfőnökét, hogy
küldjön értem egy rendőrautót, amely bevisz New Yorkba. Nagyon akarták,
hogy aláírjam azt a papírt.
Jimmy és Bill mellett ott volt José Torres is. Josét akkor már nem sok
választotta el attól, hogy kirúgják a New York-i bokszszövetség éléről, de
akkor szerintem csak azért volt jelen, hogy segítsen a barátainak, Jimmynek
és Billnek.
A következő mérkőzésemet Tony Tubbs ellen vívtam Japánban. Ha
úgy éreztem, hogy az Államokban nagy a felhajtás körülöttem, az semmi
volt a Japánban tapasztaltakhoz képest. Tömeghisztéria tört ki, amikor
leszállt a gépem, és visító szurkolók ezrei vettek körül. A mi mérkőzésünk
volt az első komolyabb esemény a Tokyo Dome-ban, egy vadonatúj,
hatvanötezer férőhelyes stadionban. Egy órával a jegyárusítás kezdete után
a jegyek 80 százaléka már gazdára is talált. A japán promóter, Mr. Honda
személyesen választotta ki nekem Tony Tubbsot ellenfélnek, mert úgy
gondolta, neki van a legnagyobb esélye arra, hogy a mérkőzés végéig talpon
maradjon ellenem, és ezzel kiszolgálja a közönséget. Don King még 50 ezer
dolláros bónuszt is kilátásba helyezett Tonynak, ha képes lemenni 106 kg
alá. De Tonynak is megvoltak a maga démonai, ezért végül nem sikerült
hoznia a súlyt.
Robin is velem tartott Tokióba, és Larry Merchant meginterjúvolta a
mérkőzés előtt.
– Sokan kíváncsiak rá, hogy egy nő, aki a Sarah Lawrence Főiskolán
végzett, majd a Harvard orvosi karára járt, hogyan szeretett bele egy olyan
pasasba, aki kizárólag a kemény ütések iskoláját járta ki? – kérdezte.
– Azt én is szeretném tudni. Sok közös van bennünk. Mindketten
hagyományos családban nőttünk fel. Szerelem első látásra. Az elején
akadtak döccenők, de sikerült túljutnunk rajtuk, és összeházasodtunk.
Hagyományos család? Igen, persze, talán Iceberg Slimnek. De Robin
imádta, ha rá figyelnek.
A mérkőzés nem tartott sokáig. Az első menetben kitapasztaltam
Tubbsot, és örömmel láttam, hogy nem próbál fogásba menekülni.
Eltáncolni pedig nehezen tudott volna előlem azzal a súllyal. A második
menetben felváltva vittünk be ütéseket egymásnak, és megrendítettem egy
halántékára mért balossal. Azután bevittem több kőkemény ütést is testre,
majd amikor eljött a kötelektől, kiütöttem egy balhoroggal.
Amikor Larry Merchant interjút készített velem a mérkőzés után, a
szokásos megalomániás szöveget nyomtam.
– Senki sem tud bántani, senki sem tud kiütni. Sosem fogok veszíteni!
Visszafelé a New Yorkba tartó repülőúton Robin nagy patáliát csapott.
Sarokba szorította Bill Caytont, és állítólag azt mondta neki:
– Mrs. Mike Tyson vagyok, és átveszem az ügyei intézését.
Ragaszkodott hozzá, hogy látni akarja, milyen szerződéseket írtam alá
Bill-lel és Jimmel. Engem nem zavart, hogy bele akar nézni a könyvelésbe.
Ha Jimmy ott lett volna, biztos vagyok benne, hogy el tudja simítani a
helyzetet. Sokkal könnyebben megtalálta a hangot az emberekkel, mint Bill.
De Jimmy kénytelen volt kihagyni a mérkőzést, mert egy New York-i
kórházban feküdt. Hazudott nekem, és azt mondta, azért nem tud eljönni a
meccsre, mert a századfordulón élt fekete bokszolók mérkőzéseiről készült
ritka filmfelvételeket próbálja beszerezni.
Senki sem árulta el nekem, hogy Jim súlyos beteg, ezért ért akkora
sokként, amikor néhány nappal később Robin felhívott a limuzinomban.
– Michael, Jimmy meghalt – mondta.
Nagyon megviselt a dolog. Régóta ismertem Jimmyt. Úgy éreztem,
Cus az ő gondjaira bízott, mert nagyon közel álltak egymáshoz. Ha Cus
olyan volt nekem, mint az apám, akkor Jimmyre bátyámként tekintettem.
Képzelhetik, mit éreztem, amikor megtudtam, hogy Jimmy több mint kilenc
éve szenvedett krónikus limfoid leukémiában, és ezt mindvégig eltitkolta
előlem. Ráadásul ez idő alatt mindenki hazudott nekem, letagadták Jimmy
betegségét. Bill talán ezért ragaszkodott hozzá annyira, hogy rendőri
kísérettel hozasson be aláírni a szerződést még a Tubbs meccs előtt.
Másnap elrepültem Los Angelesbe Jim temetésére. Amint Jim eltűnt a
képből, azonnal körözni kezdtek a keselyűk a friss hús fölött, azaz fölöttem.
Don King is ott volt, és végül ő lett az egyik koporsóvivő velem együtt.
Meglepett, hogy Bill éppen őt választotta, mert Bill igyekezett távol tartani
Dont a mérkőzéseim promótálásától. Fogadni mernék, hogy Don csőbe
húzta Billt valamivel, és azt mondta neki, majd ő segít kézben tartani
engem. Caytonhoz nem igazán álltam közel. A gyászszertartás alatt Don és
José Torres a hátsó sorban diskuráltak, valószínűleg üzletről. Biztos vagyok
benne, hogy José azon ügyködött, hogy a menedzserem legyen. Tudta, hogy
hamarosan elveszíti az állását.
Miközben én a temetésen voltam, Robin és az anyja jelenetet csináltak
a Merrill Lynch New York-i irodájában, amely a pénzügyeimet kezelte. Bert
Sugar, a kiváló bokszszakíró történetesen éppen az irodában volt, amikor
Robin és az anyja a Lynch alkalmazottaival ordítottak.
– Adják ide a pénzünket – követelték. Amikor a számlakezelőm ezt
megtagadta, Robin „faszszopónak” nevezte. Ötmillió dollárt akartak
kivenni készpénzben, hogy megvásárolhassák azt a házat New Jersey-ben,
amelyet Robin anyja kiválasztott. Mielőtt elrepültem Los Angelesbe, Ruth
aláíratott velem egy meghatalmazást Robin részére, hogy hozzáférhessen a
pénzemhez. A temetés reggelén Robin felhívott a Lynch irodájából, és
átadta a kagylót a számlakezelőmnek, aki elmagyarázta, hogy a pénzem
rövid távú adómentes befektetésekben van lekötve, amelyek április 14-én
járnak le. Annak kamatai fedezték volna az 1988-as adóm nagy részét, ezért
nem akarta idő előtt felbontani. Végighallgattam, azután azt mondtam, hogy
adja oda nekik a pénzt. Szerelmes voltam. Én voltam Mr. Balek.
Ruth szép házat talált nekünk. Bernardesville-ben volt, New Jersey-
ben, harminc mérföldre nyugatra New Yorktól, de a közlekedés miatt néha
úgy éreztem, mintha háromszáz mérföldre laknánk a várostól. Tágas kőház
volt, egykor Franklin Delano Roosevelt államtitkára lakott benne. Egy
spanyol hölgy segített a berendezésében, akivel fényűző, modern bútorokat
választottunk. Minden szobának más volt a stílusa – az egyik mediterrán, a
másik viktoriánus. Akkor nem tudtam róla, de Ruth körbetelefonálta a
barátaimat, és azt sugallta nekik, hogy ha nászajándékot szeretnének adni
nekünk, akkor bútort válasszanak. Látják már, miféle szélhámosok karmai
közé kerültem?
Nem sok időt töltöttem abban a házban. Amikor Robin dolgozott,
elutaztunk Los Angelesbe, az ottani lakásába. De néhanapján azért
rendeztünk egy bulit. Ruth és Robin rühellték a brownsville-i barátaimat.
Annyira fennhordták az orrukat, hogy nem akartak gettólakókkal érintkezni.
Robin egyszer még mobilvécéket is rendelt az egyik bulira, mert nem
akarta, hogy a barátaim bemenjenek a házba vizelni.
Még ugyanazon a napon, amikor megrohamozták a Merill Lynch
irodáját, Cayton irodájában is tiszteletüket tették, és követelték, hogy látni
akarják az összes engem érintő dokumentumot. Amint összeházasodtunk,
mintha átfordítottak volna egy kapcsolót. Robin egyre követelődzőbb lett.
Semmi sem tetszett neki. Ő és az anyja egyre nagyobb befolyást akartak
szerezni fölöttem. Elegem lett belőlük, és egyre több lányt dugtam meg.
Egy nap Robinnal és Ruthszal Manhattan belvárosában ebédeltünk egy
soul food étteremben, és amikor Robin a zsebembe nyúlt pénzért, hogy
kifizesse a számlát, néhány óvszer akadt a kezébe. Robin dühbe gurult, de
Rutht láthatóan nem zaklatta fel annyira a dolog.
– Nyugalom, Robin, egy házasság elején előfordul az ilyesmi –
mondta.
Gondolom, nem akarta felbosszantani az aranytojást tojó tyúkot. Robin
még akkor is mérges volt, amikor távoztunk, ő ült a volán mögé, és
elindultunk a Varick Streeten, hogy a Holland Tunnelen keresztül menjünk
vissza New Jerseybe. Sosem vezetett túl jól, de akkor annyira dühös volt,
hogy belehajtott a Bentleyvel az előttünk haladó kocsiba.
Az autó sofőrje kiszállt, és kiabálni kezdett velünk, hogy megsérült a
keze, mire adtam neki húszezer dollárt készpénzben. Elvette a pénzt, és
elrohant – szó szerint rohant – a legközelebbi fogadóirodába, ami egy
sarokra volt tőlünk. Azután két rendőr érkezett a helyszínre. Nem akartam,
hogy Robin bajba kerüljön, ezért magamra vállaltam a dolgot, és azt
mondtam, én vezettem a kocsit, amikor a baleset történt. Ennyire szerelmes
voltam belé. Az egyik zsaru nagyon örült nekem. Láttam a simlisséget a
szemén. Többször is megdicsérte, milyen gyönyörű autóm van, ezért
gondolkodni kezdtem, és arra jutottam, hogy valószínűleg meg lehetne
vesztegetni. Felajánlottam neki a kocsit cserébe azért, ha nem vesz fel
jegyzőkönyvet a balesetről.
– Azt nem tehetem – mondta.
– Már hogyne tehetné – feleltem. – Keményen dolgozik. Nap mint nap
az életét kockáztatja. Igazán megérdemli.
– Mihez kezdjek egy Bentley-vel? – kérdezte.
– Adja el alkatrésznek – javasoltam.
– Ne mondjon már ilyet – tiltakozott, mint aki máris fontolgatja az
ajánlatomat.
 Addigra Robin és az anyja már elmenekültek a helyszínről egy
taxiban. Miközben a zsaru az ajánlatomon gondolkodott, megjelent még
egy pasas, és azt állította, hogy eltört a keze a balesetben. A zsaru azonnal
elhajtotta onnan.
– Nem mondom még egyszer. Húzzon innen a faszba! – ripakodott a
fickóra.
Így hát ott hagytam a kocsit, és taxival Cayton irodájába vitettem
magam. Onnan felhívtam a zsarukat.
– Ellopták a kibaszott Bentleymet. Szerezzék vissza a kurva kocsimat!
Még aznap visszakaptuk.
Néhány hónap alatt Robin és az anyja az őrületbe kergettek. Felhívtam
Gene Kilroyt, Ali jobbkezét.
– Ezek a nők megőrjítenek. Úgy kezelnek, mint egy rabszolgát. Az
anyja úgy beszél velem, mintha a férje lennék – panaszkodtam.
De nem csak Robin és az anyja készített ki. Mindenki azért versengett,
hogy megkaparintsa az irányítást fölöttem, miután Jimmy eltűnt a képből. A
két nő összehozott egy megbeszélést velem, Bill-lel és a jogi
képviselőjükkel, Michael Winstonnal. Végigmentek az összes pénzügyi
dokumentumon, de szart se értettek belőle, ezért megmutatták őket Don
Kingnek. Don csak erre várt, nekiállt Cayton ellen hangolni Robint és Ruth-
t, mert Cayton próbálta távol tartani Dont a jövőbeni mérkőzéseim
szervezésétől.
Az az igazság, hogy nem sokat fogtam fel a körülöttem zajló
ármánykodásból. Pályafutásom egyik legnagyobb mérkőzésére készültem,
júniusban Michael Spinks ellen léptem szorítóba. Sokan még mindig őt
tartották a nehézsúlyú világbajnoknak. Azért fosztották meg az IBC övétől,
mert visszalépett a címegyesítő tornától. Erre a bunyóra tréningeztem. Nem
foglalkoztam azzal, hogy betűről betűre végigolvassam azokat az átkozott
szerződéseket. Mr. Balek.
Elmentünk a Merrill Lynchhez, és átvittünk tízmillió dollárt egy másik
bankba, hogy korlátozás nélkül hozzáférhessenek a pénzemhez. Mindezt
azok után, hogy több mint félmillió dollárt költöttem ékszerekre, ruhákra és
bundákra mindkettőjüknek, valamint 85 ezer dollárért vettem egy BMW-t
Robinnak.
Éppen egy Diet Pepsi reklámfilm forgatására készültem, amikor Robin
leállíttatta a kamerákat, és megzsarolta Caytont. Cayton vonakodva
beleegyezett, hogy a jutaléka egyharmad helyett csak 25 százalék legyen.
Ez összességében jó volt. A legtöbb menedzser 10–15 százalékért
dolgozott, ő pedig minden reklámbevételemnek eltette a harmadát.
Május végére odáig fajultak a dolgok, hogy Ruth ráuszította Caytonra
az ügyvédjét, Winstont, aki peres úton próbálta kitúrni Caytont a
menedzseri pozícióból. Nem volt ellenemre a dolog. Azok után, hogy
mindnyájan hazudtak nekem Jimmy állapotáról, nem tudtam megbízni
bennük. Úgy éreztem, eljött az ideje, hogy tiszta lappal kezdjem újra.
Hányingerem lett a gondolattól, hogy Bill csak úgy megörökölt engem
Jimmytől, mint valami vagyontárgyat. Nem tudtam, melyik irányba
induljak. A bunyóval kapcsolatban is folyamatosan vívódtam. Amikor
bokszolnom kellett, a visszavonuláson gondolkodtam. De amikor nem
bokszoltam, a ringben akartam lenni. Teljesen össze voltam zavarodva.
Robin azt állította, hogy elvetélt. Amikor összeházasodtunk, elvileg
három hónapos terhesnek kellett volna lennie. Júniusig nem hízott egy
dekát sem, aztán egyszer csak ágyban maradt, és bejelentette, hogy elment a
baba. Most már örülök, hogy nem született közös gyerekünk, de akkor
szerettem volna már apa lenni. Robin egyébként sem akart gyereket szülni
nekem. Bele is halt volna, ha születik egy olyan gyapjas fejű kisbabája,
mint én.
A nyomás kezdett elviselhetetlenné válni. Volt egy sajtótájékoztatóm
néhány bokszszakíróval, ahol kis híján elveszítettem a fejem.
– Emberek életét teszik tönkre, nem is lenne szabad szóba állnom
magukkal. Itt ülök, ahelyett, hogy letépném a fejüket. Ízekre szedik a
feleségemet meg az anyósomat. Amikor a ringben vagyok, megszűnnek a
problémáim. Könnyű megfeledkezni a problémákról, amikor ütések
záporoznak az ember fejére. Mindenki romlott ebben a szakmában. Azt
hittem, bűnözők közül jöttem, de ezek itt nagyobb gonosztevők, mint
amekkorák az én környékemen valaha éltek. Nem az én érdekeimet
képviselik, csak azt mondják, de valójában nem. Azt mondják, hogy ezt
meg ezt érted teszem, de ez nem igaz. Bármit tesznek, azt önmagukért
teszik. Bármennyit keresek, ők még nagyobb százalékot kapnak belőle.
Akkoriban történt, hogy felhívtam Shelly Finkelt, a bokszszakma
kevés emberséges szereplőjének egyikét.
– Shelly, úgy érzem, kinyírok valakit, vagy Robint, vagy Caytont.
Shelly azonnal felhívta Caytont, és azt javasolta neki, hogy beszéljen
velem és Robinnal, de Cayton azt felelte, hogy miért nem őt keresem meg,
ha problémám van. Képtelen volt barátként viselkedni, amikor szükségem
volt rá.
Robin és az anyja kezdettől fogva kihasználtak. Sikerült behálózniuk,
de képtelenek voltak elég hosszú ideig nyugton maradni ebben a
házasságban. Valószínűleg túl arrogáns voltam nekik. Nyilván ezt
gondolták: Ha kibírnánk még egy kis ideig, megkaparinthatnánk a pénzét,
de ez a fickó egy kibaszott őrült.
Ezért áttértek a B-tervre.
Június 13-án, két héttel a Spinks elleni mérkőzésem előtt, a Newsday
újságíróját, Wally Matthewst felhívta egy bizonyos Olga. Olga Ruth
asszisztense volt, a rabszolgája, bár a saját állítása szerint Ruth állítólagos
cégének alelnökeként dolgozott. Maradjunk annyiban, hogy volt egy
irodája. Egy iroda, amelyet a cég fő befektetője fizetett. Dave Winfield. Azt
a pénzt még akkor adta, mielőtt Ruth beperelte volna, hogy herpeszt kapott
tőle. Olga azt mondta Matthewsnak, hogy nem bírja tovább tétlenül nézni,
hogy a sajtó keresztre feszíti Rutht és Robint, szeretné tisztába tenni a
dolgokat. Állítása szerint én fizikailag bántalmaztam Rutht és Robint is. De
hozzátette, hogy nem az én hibám. Egyszerűen csak nem vagyok
szocializálva.
Wally, a vérbeli újságíró, erre azt felelte, hogy szüksége van valakire,
aki a nevét adja ezekhez a vádakhoz. Olga azt mondta, hamarosan
visszahívja. Másnap Olga közölte, hogy Ruth és Robin nem hajlandók
nyilatkozni, de ahhoz hozzájárulnak, hogy a történet megjelenjen a
sajtóban. Wally azt felelte, hogy ez nem elég neki, kell valaki, akitől
idézhet. Még aznap este Olga újra telefonált, és megadta neki Robin
húgának a számát, aki éppen Portugáliában vett részt egy tenisztornán.
Wally felhívta Stephanie-t, aki mindent megerősített. Azt mondta,
felbukkantam egyszer részegen Robin sitcomjának Los Angeles-i
forgatásán, lámpákat törtem, átkozódtam, és ököllel fejbe vágtam Robint.
„Tudja, hogyan és hol üsse meg anélkül, hogy maradandó sérülést okozzon
neki.” Persze, mint valami kung-fu mester. De Stephanie a végén
hozzátette, hogy nem az én hibám, mert NEM VAGYOK
SZOCIALIZÁLVA.
Wally kezdte úgy érezni, hogy a bolondját járatják vele. Mintha Olga
és Stephanie ugyanabból a forgatókönyvből mondták volna fel a
szövegüket. Ezért Ruth, a Könyörtelen meghívta Wallyt az „irodájába”.
Amikor Wally odaért, minden sötét és félhomályos volt, mint egy
boszorkánybarlangban. Még a falakat is sötétre festették. Winston, Robin és
Ruth ügyvédje/ölebe is ott volt, és közölte Wallyval, hogy nem veheti fel a
beszélgetést. De Wally dörzsölt, vén róka volt, benyúlt a zsebébe, és
bekapcsolta az oda rejtett diktafont. Ruth azt mondta, Cayton miatt akar a
nyilvánosság elé állni ezzel az egésszel. Azt akarja, hogy végre felfogjam a
dolog üzleti oldalát, hogy Robin és a gyerekünk jövője biztosítva legyen.
– Őszintén megszerettem Mike-ot – mondta Wallynak. – Láthatóan
szereti Robint és engem is.
De Cayton ellenük hangolta a sajtót, és azóta halálos fenyegetéseket
meg obszcén telefonhívásokat kap, állította Ruth. Egy órán keresztül
panaszkodott. És aztán, micsoda meglepetés, betoppant Robin az
irodába/boszorkánybarlangba.
– Ó, anya, nem tudtam, hogy vendéged van – szabadkozott. – Nem
sejtettem, hogy itt van a sajtó!
A következő pillanatban Robin már sírt. Igen, zokogta, Mike
megütötte.
– Ez tényleg igaz? – kérdezte Wally.
– Nem írhatja le, hogy ezt mondtam, ez bizalmas információ – felelte
Robin.
De aztán így folytatta:
– Mike borzasztóan megváltozott az elmúlt másfél évben, mióta
ismerem. Úgy érzem, mintha NEM LENNE SZOCIALIZÁLVA. Még csak
huszonegy éves, de egy nagyon fiatal huszonegy éves.
Másnap Wally felhívott Atlantic Cityben, ahol éppen edzettem, mert
kíváncsi volt, hogyan reagálok a feleségem és az anyósom sztorijára.
Hagyott egy üzenetet, hogy hívjam vissza.
– Mi a probléma? Mi olyan sürgős? Valami baj van?
Wally elmesélte az ellenem felhozott vádakat arról, hogy fizikailag
bántalmaztam Ruth-t és Robint. Természetesen tagadtam ezeket a
hazugságokat. De aztán megkérdezte, hogy érzem magam most, hogy ez
kiderült a családomról.
– Nagyszerűen érzem magam. Felnyitottad a szemem. Nem lehet
valakit egyszerre mindennek elhordani, seggfejnek nevezni és aztán
szerelmet vallani neki. Gyakorlatilag kinyilvánították, hogy haszontalan
vagyok nekik. Nem értem ezt az egészet. Lehet, hogy nem én vagyok nekik
a megfelelő férfi. Érted, mire gondolok? Lehet, hogy nem vagyok elég férfi
nekik. Valahogy majd csak túlélem. Mindig túlélem valahogy.
 Robin egy helyi tévécsatorna ötórai műsorába is elment, ahol
kijelentette, hogy húszmillió dollár hiányzik a számlámról. Azt állította,
hogy magánnyomozók követik őt és az anyját, Cayton pedig ötvenezer
dollárt ajánlott Clements atyának, ha segédkezik a válásunkban. Végül
ezzel a hihetetlen kijelentéssel zárta a mondandóját:
– Michael mindent előre kifundált.
Mi a faszt csináltam én? Két ilyen kibaszott, mocskos csalót. Nem
csak a pénzemet akarták, hírnévre is vágytak. Azt akarták, hogy ők
legyenek a termék arca, az én arcom.
Úgy volt, hogy Wally cikke vasárnap jelenik meg, ezért Robin és Ruth
szombaton leutaztak hozzám az edzőtáborba. Fel akartak készíteni, mielőtt
elolvasom a sztorit az újságban. Azt állították, hogy elferdítették a
szavaikat. Mr. Balek pedig hitt nekik.
– Bill tíz éven belül meghal és eltűnik, de én még akkor is a
feleségemmel leszek – mondtam a sajtónak. – Rossz színben akar
feltüntetni bennünket, mintha nem tudnék parancsolni a feleségemnek, és
azt állítja, hogy ő és az anyja csak aranyásók.
Robin velem volt, és ő is közbeszólt:
– El akarnak lehetetleníteni minket, arról beszélnek, kivel feküdtem le,
ahelyett, hogy Mike üzleti ügyeiről vallanának. Ez az a nap, amikor végleg
meghoztuk a döntést Caytonnal kapcsolatban.
– Könyörtelen kígyó az a pasas – mondtam.
– Bill ideje lejárt – fogadkozott Robin.
Eközben Könyörtelen Ruth szavait egy másik cikkben is idézték.
„Én a pótanyja vagyok, nem a menedzsere. Én tartom egyben a
családomat. Ha én szétesek, mindnyájan szétesünk.”
Két elvarázsolt ribanc. Ezalatt Don folyamatosan ott ólálkodott a
színfalak mögött, várta, hogy a nők elintézzék a nehezét azzal, hogy
megszabadulnak Caytontól, ő pedig lecsaphasson. Maga mondta nekem,
hogy szerinte Robin és az anyja túlértékelik a saját pozíciójukat. Eközben
José Torres továbbra is igyekezett beférkőzni a képbe, hogy a menedzserem
lehessen. Igazi aranytojást tojó tyúk voltam. Az HBO-n Michael Fuchs
„rövidgatyás pénztárgépnek” nevezett. Egy a New York Postban megjelent
interjúban kijelentettem, hogy José nem lesz a menedzserem, mire
leszerződött egy könyvre a Time Warnerrel 350 ezer dolláros előlegért, ami
nagy pénznek számított akkoriban. Négy évvel korábban José megígérte
Cusnak, hogy megírja, hogyan csinált bajnokot belőlem. Eredetileg úgy
volt, hogy az ebből származó bevételt megfelezi Camille-lal, a kiadónak
azonban már az én engedélyezett önéletrajzomként adta el a könyvet.
Ezzel a sok szarsággal kellett megbirkóznom, miközben a Spinks
elleni bunyóra készültem. Egy nappal a mérkőzés előtt megkérdezték, mit
gondolok a körülöttem zajló cirkuszról.
– Utálok mindenkit: újságírókat, promótereket, menedzsereket,
tévétársaságokat, mindenkit. Leszarnak engem, leszarják a feleségemet,
leszarják az edzőmet, az anyósomat, a mostohaanyámat, a
mostohafivéremet, a galambjaimat. Semmi sem érdekli őket a pénzen kívül,
ezért nem vagyok kíváncsi rájuk. Baromság, hogy barátok vagyunk, nem
akarok barátokat, nem létezik olyan, hogy barátság. Kimehetnék az utcára
bunyózni, nincs szükségem menedzserre. De ahhoz már túl késő, túl nagy
vagyok. Csak egy edzőre van szükségem. Utcai bunyóval is képes lennék
dollármilliókat keresni.
Uramisten, nagyon kész voltam. Arról beszéltem, hogy Monacóba
költözöm, vagy bárhová, ami elég messze van, és ahol szívesen látnak.
Készített velem egy interjút Jerry Izenberg, a newarki Star-Ledger veterán
riportere. Látta, milyen állapotban vagyok. Megkérdezte, mire gondolok a
reggeli futások közben.
– Cusra gondolok és azokra, amiket mondott nekem, és hogy mennyire
igaza volt bizonyos dolgokban. És hogy többé már nincs itt velem, hogy
segítsen. Meg arra, hogy bizonyos dolgok régen sokkal szórakoztatóbbak
voltak. Akkor még nem csak a pénzről szólt minden. Olyanok voltunk, mint
egy nagy család. Együtt voltunk, de aztán hirtelen mindenhová befurakodott
a pénz, a pénz, nekem pedig nem maradt senki, akivel beszélni tudnék.
Átöleltem Izenberget, a fejemet a mellkasára hajtottam, és hisztérikus
zokogásban törtem ki. Annyira sírtam, hogy Jerrynek utána inget kellett
cserélnie.
De ez a sok egyéb probléma azt eredményezte, hogy a ringben még
koncentráltabb voltam, mert ott legalább megszabadulhattam ettől a sok
baromságtól. Jobbal-ballal osztogattam a KO-kat kesztyűzés közben.
Közvetlenül a mérkőzés előtt ismét a szokásos önmagamat adtam. A Boston
Globe riporterének kérdésére ezt válaszoltam:
– Megtöröm Spinkst. Mindenkit megtörök. Amikor bunyózom
valakivel, meg akarom törni az akaratát. Meg akarom fosztani a
férfiasságától. Ki akarom tépni a szívét, és megmutatni neki. Azt mondják
rám, primitív vagyok, egy állat. Mégis ötszáz dollárt fizetnek azért, hogy
élőben láthassanak. Harcos vagyok. Ha nem bokszolnék, bűnöző lennék.
Ilyen a természetem.
Azt hiszem, Spinkst sikerült felbosszantanom a hencegésemmel.
– Egy kis félelem nem árt – mondta a sajtónak a mérkőzés előtti utolsó
sajtótájékoztatón.
Teljesen biztos voltam benne, hogy én fogok győzni. De még mindig
nem kaptam meg a nekem kijáró tiszteletet az utcán azoktól az emberektől,
akik régebb óta követték Spinks bokszkarrierjét az enyémnél. New Yorkban
vagy Los Angelesben sétálgatva a mérkőzés előtt többen is odajöttek
hozzám.
– Spinks ki fog ütni, nigger. El fog picsázni a ringben.
– Be vagy szívva, haver? – feleltem. – Biztosan egy másik bolygóról
jöttél, ha elhiszed ezt a baromságot.
Gyűlölködők.
Eljutott hozzám a hír, hogy Roberto Durán a helyszínen akarja
megnézni a bunyót, és nagyon izgatott lettem. Szóltam Donnak, hogy
szerezzen neki két jegyet, és beszélje rá, hogy jöjjön be az öltözőmbe.
Durán ennél is jobbat csinált. A mérkőzés napján meglátogatott a
szállodámban. Annyira örültem, hogy találkozhatok a példaképemmel,
hogy tudtam, nem veszíthetek este. A barátja, Luis de Cubas is vele tartott.
De Cubas azonnal elkezdett tanácsokat osztogatni:
– Támadd le rögtön a gong után, ne hagyj neki egy lélegzetvételnyi
pihenőt se!
– Kuss legyen – szólt rá Durán. – Csak nyugodtan, fiú, ne kapkodj.
Használd a rövid egyeneseket. Abból indítsd a keményebb ütéseket.
A mérkőzés előtt Spinks csapata megpróbált összezavarni. Butch
Lewis, a menedzsere bejött az öltözőbe, hogy szemrevételezze a kesztyűm
ragasztását.
– Nem, ez így nem lesz jó – mondta Lewis, miután Kevin befejezte. –
Vedd le a kesztyűt, és ragaszd le újra. Van egy dudor a ragasztószalag alatt.
– Nem szedünk le semmit. Húzz innen a picsába – vágtam vissza.
– Én nem félek tőled – mondta Lewis. – Vedd le a kesztyűt.
– Isten vagyok, azt csinálok, amit akarok – vicsorogtam.
– Akkor ezt fogod csinálni, Isten – erősködött Butch.
– Dögölj meg – vetette oda Rooney.
Végül odahívtuk Larry Hazzardot, a New Jersey-i bokszszövetség
vezetőjét és Eddie Futchot, Spinks edzőjét, akik megállapították, hogy
rendben van a ragasztás.
De Lewisnak sikerült felbosszantania.
Spinks lépett elsőként a szorítóba. Úgy döntöttem, én is szórakozom
vele egy kicsit, ezért egy gyászinduló taktusaira vonultam be az arénába.
Lassan lépkedtem a ring felé. Úgy néztem a közönségre, mintha ki akarnám
nyírni őket. Vészjósló, félelemmel teli légkört akartam teremteni. Minden
idegszálammal a közönségre koncentráltam. Gyilkos imidzset akartam
közvetíteni magamról. Ugyanakkor azonosulni is akartam a közönséggel.
Kiléptem a testemből, hogy eggyé tudjak válni velük, és amikor beszállok a
ringbe és felemelem a karomat, őrjöngeni kezdjenek. Tudtam, hogy az
ellenfelemet azzal végképp megfoszthatom az energiájától.
Robin azt az utasítást adta Winstonnak, hogy a ring mellett kézbesítse
Caytonnak a bírósági idézést. Robin vadító, rövid vörös ruhát viselt, és Don
mellett ült. Naná, hogy Don örült, amikor tudomást szerzett a perről.
Norman Mailer is ott volt az arénában. Később érdekes dolgot írt a
mérkőzésről: „Tyson nyúzottnak tűnt, nem ijedtnek, nem aggodalmasnak,
csak fáradtnak, mintha még mindig nyugtalanítaná egy probléma, amit nem
sikerült megoldania.” Normannek igaza volt, de nem csak egy problémám
volt.
Amint beléptem a ringbe, és Spinksre pillantottam, azonnal tudtam,
hogy le kell győznöm. Amíg a bíró elmondta a szabályokat, egyszer sem
nézett a szemembe. Miközben a kezdést jelző gongra vártunk, Kevin azt
mondta, hogy hajlandó feltenni a bevételből ráeső részét, hogy az első
menetben kiütöm Spinkst. Amint megszólalt a gong, nekirontottam.
Kergettem egy ideig, közben váltottunk néhány ütést, de tudtam, hogy nem
képes ártani nekem, mert szinte meg sem éreztem az ütéseit. Nagyjából egy
perc elteltével a kötelekhez szorítottam, bevittem neki ballal egy felütést,
majd egy testre mért jobbossal a padlóra küldtem. Spinks először padlózott
a karrierje során. Tudtam, hogy vége a mérkőzésnek, mert egész héten
testre mért ütésekkel intéztem el az edzőpartnereimet. Ő pedig egy olyan
ütéstől rogyott meg, amelyet nem is éreztem különösebben erősnek. Rögtön
felállt belőle, a bíró állva számolt rá nyolcat, azután folytattuk. Három
másodperccel később ütött egy homályt, az én jobbfelütésem viszont
eltalálta az állát, és ezzel vége is volt. Kifordított tenyérrel és széttárt karral
sétáltam vissza a sarkomba. A régi nagyok mind ezt csinálták,
alázatosságukat demonstrálták ezzel, legbelül azonban még mindig
magamat tartottam a legnagyobbnak.
 A mérkőzés utáni sajtótájékoztatón azt mondtam, bárkit képes vagyok
legyőzni a világon, és könnyen lehet, hogy ez volt az utolsó meccsem.
Mindkettőt komolyan gondoltam. Abban biztos voltam, hogy addig nem
akarok újra szorítóba lépni, amíg rendbe nem hozom az életemet. Addigra
nagyjából eldöntöttem, hogy meg kell szabadulnom a két nőtől és a
menedzsmentemtől. Tiszta lappal akartam újrakezdeni.
A mérkőzés utáni bulin az összes híresség megjelent – Stallone, Bruce
Willis, Bridget Nielsen. A teremben sétálgattam, amikor megláttam a
nővéremet, Denise-t az egyik asztalnál. Ajjaj, jobb, ha eltűnök, mert
mindjárt kínos helyzetbe fog hozni, gondoltam. Megpróbáltam elsunnyogni,
de aztán meghallottam harsogó hangját.
– Mike! – Mentem tovább, úgy tettem, mintha nem hallanám. – Mike!
Mike, te faszszopó, gyere ide azonnal! – Visszamentem az asztalhoz. –
Mike, szerezz nekem egy Diet Coke-ot, de igyekezz! – utasított a nővérem.
– Igenis, drágám – feleltem. Vannak dolgok, amik sosem változnak.
A nővérem fantasztikus személyiség volt. Mindig a szívén viselte a
sorsomat. Valószínűleg szívesen pofán verte volna Robint és Rutht, de én
nem akartam, hogy bántsa őket. A nővérem egyszerű nő volt. Élvezte, hogy
olyan hírességekkel találkozhat, mint Oprah vagy Natalie Cole. És imádott
basáskodni fölöttem mások előtt, például azzal, hogy elszalajt egy Diet
Coke-ért. Az emberek összesúgtak mögöttem, hogy „Nézzétek, itt van Iron
Mike”, mire ő úgy tett, mintha a cselédje lennék.
Előfordult, hogy Los Angelesben voltam, amikor a nővérem felhívott.
– Mike, kell nekem egy matrac.
– Oké, mindjárt odaküldök valakit, hogy szerezzen neked egyet –
mondtam.
– Ne, nem ismerem azokat az embereket. Mike, gyere ide, és te hozz
nekem egyet.
A barátomnak, Shorty Blacknek volt egy lepukkant bárja Queensben,
de a nővérem úgy csinált, mintha az lenne a legmenőbb hely a világon.
– Ma este elmegyek Shortyhoz – mondta.
Felajánlottam neki, hogy beviszem a Bentley’sbe vagy a China
Clubba, vagy bármelyik felkapott helyre a városban, de ő beérte Shorty
lebujával.
A győzelmemet Jimmy Jacobs emlékének ajánlottam. Utána szokás
szerint felkerestem Cus sírját. Minden címvédésem után elmentem oda egy
jókora üveg pezsgővel, hogy együtt ünnepeljek Cusszal. Cus imádta a
pezsgőt. Rooney mindig cukkolt miatta.
– Ne rakd le azt az átkozott üveget Cus sírjára – mondogatta. Minden
alkalommal, amikor talált egy üres Dom Pérignon palackot a sírnál, tudta,
hogy én jártam ott.
A Spinks elleni meccs után még jobban eldurvultak a dolgok. Cayton
dühös volt, amiért beperelték, de abban senki nem látott semmi rosszat a
sajtóban, hogy Jim és Bill úgy adtak tovább engem egymás közt, mintha
valami árucikk lennék. Ha volt valaki, akit átvertek, akkor az én voltam.
Jim halála után semmi szín alatt nem akartam, hogy Cayton maradjon a
menedzserem. Ha Cus még élt volna, Caytont már rég elzavarta volna. Cus
sosem kedvelte Caytont, mert volt valami közös munkája az IBC-vel, Cus
halálos ellenségeivel is.
Robin és az anyja Donald Trumpot is bevonták a csapatukba
tanácsadóként, de ez rossz húzásnak bizonyult. Trump nem értett a
bokszhoz. Fogalma sem volt a pénzdíjakról, a járulékos jogokról, a külföldi
jogokról, a tévés szerződésekről. Túl sokan akartak pénzt lehúzni rólam,
ezért folytatódott ilyen sokáig ez a civakodás. Júliusban Bill újratárgyalta a
szerződését, és a menedzseri jutalékát 20 százalékra mérsékeltük, a
reklámbevételekből származó részesedését pedig 16 százalékra. Az egyik
oka annak, hogy sikerült megegyezésre jutni, az volt, hogy a Spinks elleni
mérkőzésből származó pénzt zárolták a bírósági per miatt. Így végre
megkaphattam a tízmillió dolláromat, Bill pedig a maga ötmillióját.
Mindenki sürgetett, hogy mielőbb térjek vissza a ringbe, de én nem
siettem. Frank Bruno ellen kellett volna szorítóba lépnem Londonban, de a
sajtótájékoztatón, amelyet azért hívtunk össze, hogy bejelentsük a
megegyezést Caytonnal, mindenkit megdöbbentettem.
– Azt hiszem, elhalasztom a Bruno elleni meccset, és kiveszek hat-
nyolc hét pihenőt. Egyelőre nincs kedvem bunyózni – mondtam.
Akkor már egyre több időt töltöttem Don Kinggel. Májusban
Clevelandbe utaztam, és néhány napig az ő házában laktam. Don aláíratott
velem egy promóteri szerződést, de a Spinks elleni meccsig titokban
tartottuk. Mesterien manipulált mindnyájunkat.
Valamikor még abban az évben Don elvitt Michael Jackson egyik
koncertjére. Don volt Michael és az apja promótere, ezért az előadás után
bevitt a színpad mögé. Korábban találkoztam már Joe Jacksonnal némelyik
meccsem után, mert fiatalkorában ő is bunyózott. Szóval bementünk a
színpad mögé, és Michael egyedül álldogált a sarokban, várta a kocsiját.
Senki sem tudott a közelébe férkőzni. De látta, hogy engem emberek
vesznek körül, mindenki az autogramomat szeretné. Kezet akartam rázni
vele, mielőtt beszáll a kocsiba, ezért odamentem hozzá.
– Jó estét, Mr. Jackson, örülök, hogy megismerhetem – üdvözöltem.
Egy másodpercig nem szólt semmit, csak végigmért.
– Ismerem magát valahonnan, ugye? – mondta végül.
Gyakorlatilag a fejemre szart. Tudta, ki vagyok. De nem tudtam
haragudni rá, gyönyörűnek találtam a szövegét. Alig vártam, hogy én is
elsüthessem valakinek.
Amikor Don King augusztus 16-án visszatért New Yorkba, ledobta a
bombát, és bejelentette, hogy kizárólagos promóteri szerződést írtam alá
vele. Bill őrjöngött, perrel fenyegetőzött. Robin és az anyja addigra
nagyjából eltűntek a képből. Elveszítették az üzleti ügyeim irányításáért
vívott harcot. Ezért folytatták a B-terv végrehajtását – szörnyetegnek
állítottak be, hogy minél nagyobb összeget tudjanak lehúzni rólam a
váláskor. Robin interjúk egész sorát adta nyáron, amelyekben azt állította,
hogy erőszakosan viselkedtem vele. De amikor a riporterek látleleteket
kértek tőle, semmivel nem tudta alátámasztani a hazugságait. Tényleg nem
szeretek rosszat mondani senkiről, és lehet, hogy azóta már mindketten
megváltoztak, de akkor nem hordott a hátán a Föld náluk számítóbb,
kétszínűbb ribancokat.
A következő tervük az volt, hogy beutaltatnak egy pszichiátriára, hogy
szabadon rendelkezhessenek a vagyonommal. Ruth, a Könyörtelen egyre
azon ügyködött, hogy felkeressem egy pszichiáter ismerősét, dr. Henry
McCurtist. Nem voltam hajlandó elmenni hozzá. Ezért telefonon beszéltek
vele, és rádumálták, hogy írjon fel nekem lítiumot meg Thorazine-t. Azt
mondta nekik, hogy mániás depresszióban szenvedek. Ruth a bátyját,
Michaelt is beszervezte, az ő feladata volt, hogy beadja nekem a
gyógyszert. De baromságnak tartotta az egészet. Először még megkérdezte,
hogy be akarom-e venni, végül aztán már csak annyit mondott: „Mike, ne
vedd be ezt a szart. Én se venném be.” Azután Ruth a barátomat, Roryt
próbálta rávenni ugyanerre. Minden áldott nap telefonált, hogy bevettem-e a
gyógyszeremet. Rory magasról tett rá, ezért azt felelte Ruthnak, hogy
elfogytak a pirulák. Ruth másnapra küldött egy újabb adagot a FedExszel.
A piától voltam beállva, nem a gyógyszerektől, amikor utcai
verekedésbe keveredtem Mitch Greennel. Mióta legyőztem, Mitch elindult
a lejtőn. Letartóztatták kábítószer-birtoklásért, azután meg azért került
bajba, mert nem volt hajlandó autópályadíjat fizetni, illetve mert kirabolt
egy benzinkutat. Állítólag a nigger bement fegyverrel a kútra, megkötözte
az eladót, bedugta szerencsétlent a kassza alá, azután begyűjtötte a pénzt
azoktól, akik tankolni jöttek.
Egy szó, mint száz, éppen bulizni voltam egy este augusztus végén,
amikor úgy döntöttem, beugrom Dapper Danhez felmarkolni egy ruhát,
amelyet nekem készített. Egy fehér bőrdzsekiről volt szó, amelynek a hátára
a DON’T BELIEVE THE HYPE szöveget írták, a híres Public Enemy dal
címét. Volt hozzá egy Daisy Duke-típusú fehér bőr rövidgatyám is.
Akkoriban még jó formában voltam, miért ne mutogattam volna izmos
combjaimat. Minden hip-hop zenész/drogdíler Dapper gönceit hordta, és a
boltja egész éjjel nyitva volt. Így hát elgurultam oda hajnali négykor. Nem
vagyok se hip-hop zenész, se drogdíler, de én is az utcán nőttem fel, és
szívesen lógtam velük Dapper Dannél.
Mindig is imádtam drága holmikat vásárolni, ezért jókedvem volt. De
a jókedvem gyorsan odalett, amikor az az őrült faszszopó Mitch Green
egyszer csak berontott a boltba félmeztelenül.
– Mi a faszt keresel itt, te buzeráns? Te meg az a kurva Don King
átbasztatok annak idején. Mocskos buznyákok – ordította. – Nézd meg,
hogy beszélsz, te buzi! Mocskos köcsög!
Akkor már egy ideje a fehérek mézesmázos világában éltem,
próbáltam elnyerni a szimpátiájukat, de a lelkem mélyén még mindig egy
vérszomjas gyilkos voltam. Úgy döntöttem, megpróbálom ékesszóló zsidó
módjára kezelni a helyzetet, ahogyan azt a Jimmy Jacobshoz hasonló
üzletemberektől tanultam.
– Jól gondold meg, mit csinálsz, Mitch. Nem hinném, hogy ez a
tevékenység, amelybe most belekezdtél, hosszú távon jó hatással lenne az
egészségedre. Emlékezz rá, hogy akkor is én kerekedtem felül, amikor a
ringben találkoztunk – mondtam. – Azt javaslom, haladéktalanul célozd
meg a legközelebbi kijáratot.
– Nem győztél le! – ordította. – Nem volt kajám. Az a szájbakúrt Don
King nem adott nekem enni.
Nem akartam tovább vitatkozni vele, mert tényleg nem akartam
kinyírni. Ezért levettem a dzsekit, és elindultam kifelé. Kiértem a járdára,
de az az őrült nigger csak jött utánam, és nyomta tovább a tré szövegét. Én
pedig hirtelen megvilágosodtam: Mike Tyson vagyok, a nehézsúly
vitathatatlan világbajnoka. Nem vagyok köteles eltűrni ezt a szemétséget.
Belemászott a képembe, megrángatta a ruhámat, és ahogy lenéztem,
láttam, hogy leszakította az ingzsebemet. Eldurrant az agyam. Behúztam
neki egyet a szeme alá. Részeg voltam, nem fogtam fel, hogy be van állva
az angyalportól, és aligha fog visszaütni. Úgy verekedtünk, mint két
tízéves. Végigpofoztam az utcán, ő meg ordított közben. A ringben
nagyobb ellenállást tanúsított, mint aznap éjjel.
Egyik ütést a másik után vittem be neki, mialatt ő hadonászott meg
tántorgott jobbra-balra, mint aki el akar esni, de nem esett el. Végül
eltaláltam egy köríves rúgással, amelyet Bruce Lee-től láttam A sárkány
közbelép című filmben, és Mitch elterült. A barátom, Tom, aki gyakran
furikázott, amikor berúgtam, próbált elrángatni onnan.
– Gyere, Mike, hagyd békén, szerintem kinyírtad ezt a niggert –
mondta.
– Nem kellett volna belém kötnie, bazmeg – morogtam. De alighogy a
kocsi felé fordultunk, a nyavalyás zombija felpattant, mint Jason abban a
kibaszott Péntek 13-ban, és tökön rúgott.
– Dögölj meg, buzeráns!
Ezt nem kellett volna. Elkaptam a nyakát, és ütni kezdtem, aztán addig
vertem azt a hülye fejét az aszfaltba, amíg el nem veszítette az eszméletét.
Addigra elfáradtam, és visszamentem a kocsimhoz. Egy kanárisárga Rolls-
Royce Corniche-sal közlekedtem akkor. 350 ezer dollár volt 1988-ban.
Beültem, és vártam, hogy Tom is beszálljon a kormány mögé. Tom végül
beült.
– Indíts, tűnjünk el innen – mondtam.
– Kizárt dolog. Az a bolond nigger a kerék alá feküdt – felelte Tom.
Kinéztem az ablakon. Mitch másodszor is feltámadt. Ordítva
dörömbölt az ablakomon. Aztán letörte a visszapillantó tükrömet. Ötven
lepedő. Most már én is kibaszott zabos voltam.
Feltéptem az ajtót, elkaptam a fejét, és bevittem neki a védjegyemnek
számító jobbfelütést. Bumm! Mitch a levegőbe emelkedett, és úgy vágódott
el, mint egy rongybaba. Fejjel előre zuhant az aszfaltra. Aki járatos az utcai
verekedésekben, tudja, hogy amikor a fej kétszer csapódik a talajhoz, az
első ütéstől az ember elájul, a másodiktól felébred. Mitch csak egyszer verte
oda a fejét, aztán valami fehér trutymó kezdett szivárogni a szájából.
Addigra körénk gyűlt egy csomó strici, kurva meg drogos, és hangosan
sápítoztak. Megijedtem. Tényleg azt hittem, hogy meghalt. Eltörtem az
orrát, megrepesztettem több bordáját, az egyik szemét pedig hónapokra
elintéztem, de még mindig nem voltam elégedett. Hála Istennek a nagy
közönségért, mert ha nem lettek volna ott, biztosan eltöröm a nyakát, és
kinyírom azt a faszszopót. Részegen nem vagyok túl kedves.
Soha többé nem kell Mitch miatt aggódnom, gondoltam. Tévedtem.
Néhány nappal később éppen egy dögös afrikai csajjal randiztam, aki
valahonnan Egyiptomból vagy Szomáliából származott, ahol turbánt meg
olyan bő lebernyegeket hordanak. Kint ebédeltünk egy kávézó járdára kitett
asztalainál, mintha valamiféle Fekete Párizsban lettünk volna. Egyszer csak
megláttam egy nagydarab fekete pasast egy tízsebességes bringával tekerni.
Az nem lehet Mitch Green, mert tudom, hogy az a rohadék egy
kibaszott zombi, sosem merészkedik elő nappal, gondoltam. Be akart
kanyarodni a sarkon, visszanézett, és elkapta a pillantásomat. Ó, bazmeg.
Visszafordult a redvás biciklijével, és odament a pincérnőhöz, aki úgy
nézett ki, mint Queen Latifah a Dzsungellázban.
– Az ott Mike Tyson? – kérdezte tőle.
– Igen, az ott Mike Tyson – felelte a pincérnő. – Hé, bajnok – kiáltott
oda nekem, és Mitchre mutatott. Azt üzente vele, hogy ez az én dolgom.
Miért csinálta ezt az a lány? Fogalmam sincs. Mitch odajött az
asztalomhoz.
– Te köcsög buzeráns! Nem ütöttél ki, csak mázlid volt, hogy
véletlenül eltaláltál egyszer – kötözködött.
– Ó, tényleg? Szétvertem a fél arcodat, kitörtem a fogaidat, eltörtem a
bordáidat, és mindezt egy ütéssel?
Kis híján újrakezdtük, amikor az egyiptomi/szomáliai lány megfogta a
kezemet. Azt a kezemet, amelyikben a steakhez kapott kést szorongattam.
Akkor még nem voltam vegán.
– Csigavér. Ne ülj fel neki, testvér. Te túl sokat jelentesz nekünk. Ez a
fehér ember csapdája. Ne kerülj be a fehér ember ketrecébe.
Ha addigra már lefeküdtem volna vele, biztosan felugrom, és
kibelezem azt a niggert a késemmel. De még nem sikerült az ágyamba
csábítanom, ezért ráhagytam, és hátat fordítottam Mitchnek. Visszaült a
bringájára, de híre ment, hogy a barátaim utánamentek és rálőttek, hogy
elijesszék a hülye fejét. Miss Egyiptom/Szomáliát pedig nem sikerült
megdöntenem.
 De a bunyónk nagy visszhangot váltott ki. Másnap meg kellett
jelennem a bíróság előtt, ahol tettlegességgel vádoltak. Ráadásul a
felütésem következtében eltört a kezem, ezért a Bruno ellen következő
meccsemet el kellett halasztani. A média egy emberként fordult ellenem.
Először az egekig magasztalnak, azután a mélybe rántanak. Mindig ezt
csinálják. Nem érdekelte őket, hogy engem bántalmazott tettleg egy
angyalportól betépett elmebeteg. Hirtelen mindenki azt akarta tudni, mit
kerestem hajnali négykor a Harlemben. Nekiálltak régi sztorikat előásni
rólam abból az időszakból, amikor Catskillben éltem, vadabbnál vadabb
történeteket találtak ki arról, hogyan kellett eltussolni az erőszakos
viselkedésem okozta botrányokat. Még Wally Matthews is ellenem fordult a
Newsday hasábjain.
„A nehézsúly vitathatatlan bajnokaként, milliomosként, élsportolóként,
a fiatalok, főként a hátrányos helyzetű fiatalok példaképeként Tysonnak
igazán lehetne több esze. Újabb foltot ejtett önmaga egyre jobban
besározott imidzsén.”
Erőszakos. Szörnyeteg. Antiszociális. Mi lesz a következő: elmebeteg?
Robin és az anyja ezen dolgoztak. Szeptember 4-én fent voltam Catskillben
Camille-lal. Nem nagyon találkoztam Robinnal és Könyörtelen Ruthszal, de
időnként szedtem azokat az átkozott tablettákat, amelyeket McCurtis felírt
nekem. Camille ellenezte, azt mondta, bamba és zárkózott leszek tőle. Néha
élveztem ezt a bambaságot, de Camille erősködött, hogy kérdezzek meg
egy másik orvost is. Mialatt ott voltam, Robin állandóan hívogatott, hogy
mit csinálok Catskillben, miért nem vagyok velük, meg a többi baromság.
– Dögölj meg, soha többé nem akarok beszélni veled. El akarok válni.
Öngyilkos akarok lenni – feleltem egy nap, és lecsaptam. Nagyon dühös
voltam, bepattantam a kocsiba, hogy bemenjek a városba egy kis anyagért.
Odakint egész nap esett, a kocsifelhajtó tiszta sár volt. Ahhoz, hogy
kijussak a főútra, meg kellett tennem nagyjából tizenöt métert a tízfokos
emelkedőn. Beindítottam a BMW-t, és gázt adtam, de a kerekek kipörögtek
a sárban, ezért még nagyobb gázt adtam, mire kicsúsztam, és egy nagy
fának csapódtam. Korábban gondolkodtam azon, hogy fának hajtok, hátha
azzal sikerül felhívnom magamra a figyelmet, de soha nem próbáltam
öngyilkos lenni. Tudtam, hogy a kocsim megvédene. De az ütközéskor
lefejeltem a kormánykereket, és arra tértem magamhoz, hogy Camille áll
fölöttem, pofozgat, és szájon át lélegeztetéssel próbál újraéleszteni.
 Nagyszerű, megrendezett „öngyilkossági kísérletem” visszafelé sült el.
Nem akartam meghalni vagy kárt tenni magamban. Csak egy kis figyelemre
vágytam. Még mindig szerelmes voltam Robinba, és azt akartam, hogy
rosszul érezze magát, amiért fájdalmat okozott nekem. Úgy gondolkodtam,
mint egy függő. Mérget vettem be, és vártam, hogy meghaljon az
ellenségem.
Mivel átmenetileg elveszítettem az eszméletemet, Camille mentőt
hívott, és bevittek a helyi kórházba Catskillben. Valaki nyilván értesítette
Robint, mert éppen a kórházi ágyamban ültem, és kínai kaját ettem, amelyet
Jayjel hozattam be, amikor beviharzott Robin, nyomában
forgatócsoportokkal és egy másik mentőautóval. Megérkezett, hogy
megmentsen – és még beleférjen az ötórai hírekbe.
– Látod, mi a faszt csináltam miattad? – ripakodtam rá.
Az orvosok azt mondták, hogy mellkasi zúzódásaim vannak, és
agyrázkódást szenvedtem, ezért úgy döntöttek, átszállíttatnak a New York-i
Presbiteriánus Kórházba. Robin természetesen végig a hordágyam mellett
pózolt, drámai mozdulatokkal igyekezett elzavarni a fotósokat, de közben
ügyelt rá, hogy minden képen jól mutasson. Amikor megérkeztünk a
városba, Robin és az anyja leadtak egy listát a kórháznak arról, hogy kik
látogathatnak meg. A listán Donald és Ivana Trump, Howard Rubinstein, a
PR-osuk és az ügyvédeik szerepeltek. Egyetlen barátom sem került rá a
listára, bár a barátaim amúgy sem látogattak meg, amikor a Könyörtelen
Kettős a közelemben volt.
Egy hívatlan vendégem azonban akadt. A szobám ablaka nyitva volt,
és kiabálást hallottam odalentről. Kinéztem, és nem akartam hinni a
szememnek. Mitch Green állt odakint a média gyűrűjében. Mitch
félmeztelenül árnyékbokszolt, és közben azt ordította:
– Cicely Tyson egy buzeráns! Szétverem azt a faszszopó köcsögöt.
Képtelen voltam megszabadulni ettől az elmeroggyanttól. Ha egy
filmben Frankenstein szörnyetegének szerepét egy feketére osztották volna,
az csakis Mitch Green lehetett volna.
Másnap, amikor kezembe vettem a Daily News legfrissebb számát,
arra is rájöttem, miért került fel a PR-os a látogatólistára. A lapban
megjelent egy cikk egy bizonyos McAlary tollából, akiről még sosem
hallottam, semmi köze nem volt a bokszhoz. Azt írta, hogy a balesetem
komoly öngyilkossági kísérlet volt.
 „Megyek és megölöm magam. Megyek és összetöröm az autómat” –
szerinte szó szerint ezt mondtam Robinnak. Majd azzal folytatta, hogy egy
héttel korábban halálosan megfenyegettem Robint. Meg nem nevezett
„barátaimtól” azt is megtudta, hogy vásároltam két sörétes puskát
Catskillben, hogy azzal nyírjam ki magam. A két gyászoló Givens aggódva
ült az ágyam mellett, amikor azt mondtam: „Szóltam, hogy meg fogom
tenni. Amint kikerülök innen, újra megteszem.” McAlary hozzátette, hogy a
feleségem és az anyósom könyörögve kérnek, keressem fel dr. McCurtist,
és „egyes források szerint McCurtis pszichiátriai vizsgálatra akarja beutalni
Tysont”.
BINGÓ! Nem kellett harvardi orvostanhallgatónak lenni ahhoz, hogy
kiokoskodjam, mire készülnek: orvosi szakvéleményt akarnak arról, hogy
beszámíthatatlan pszichopata vagyok, akinek állandó felügyeletre van
szüksége, a vagyonom kezelését pedig nekik kellene átvenniük.
McAlary szerint évek óta beteg voltam, és állandó gyógyszeres kezelés
alatt álltam, de Cus abbahagyatta velem a pirulák szedését, mert a bokszon
kívül semmi más nem érdekelte. Szemenszedett baromság. McAlary azt
írta, hogy kizárólag Trump, Rubenstein és Parcher, az ügyvédjük érti meg a
valódi igényeimet, és fontosabb nekik az egészségi állapotom, mint a
következő mérkőzésem. Ezt nyilván Robin csapata szivárogtatta ki a
sajtónak. És persze szót kapott Könyörtelen Ruth is, aki megint előrángatta
azt a régi baromságot, hogy tudom, hogyan kell megütni Robint anélkül,
hogy az nyomot hagyna. Persze, én vagyok a kibaszott fekete Fu Manchu.
Én, Iron Mike Tyson annak vagyok a nagymestere, hogyan üssek meg
valakit anélkül, hogy az nyomot hagyna rajta. Miközben az egész
pályafutásom arra épült, hogy csontokat török. Minél többet olvastam ebből
a cikkből, annál egyértelműbben felismerhető volt rajta a Könyörtelen
Kettős kézlenyomata. Meg akartak előzni, nehogy előbb elváljak Robintól,
minthogy bizonyítani tudnák a beszámíthatatlanságomat.
McCurtis folyamatosan hívogatta Camille-t a házban, hogy szedem-e a
gyógyszereimet. Néhány nappal később Moszkvába repültem Robinnal, az
anyjával és a sajtósával, mert Robin sitcomjának ott forgatták az egyik
epizódját. Mindig is érdekelt az orosz történelem, ezért úgy döntöttem,
velük tartok. Custól és Norman Mailertől sokat hallottam Tolsztojról, ezért
nagy rajongója lettem az orosz kultúrának és az orosz bunyósoknak.
Mielőtt elindultunk, válaszolnunk kellett az újságírók kérdéseire.
Nevetve cáfoltam az öngyilkossági kísérletet.
 – Szeretem a feleségemet, nem verem a feleségemet, soha nem fogom
elhagyni és ő sem fog elhagyni engem. – Ismét Mr. Balek-módba
kapcsoltam.
– Senki, de senki nem tudja szétrobbantani a házasságunkat – mondta
Robin. – Még mindig itt vagyok, szeretem Michaelt, és vigyázok rá.
Michael túlságosan szeret ahhoz, hogy megölje magát és egyedül hagyjon.
Igen, itt van, amíg meg nem szerzi a pénzemet.
Miután Moszkvából visszatértünk, valaki szivárogtatni kezdte a
sajtónak a beszámíthatatlan viselkedésemről szóló sztorikat. Állítólag
ordítva rohangáltam a szállodában, kimásztam egy párkányra, és
öngyilkossággal fenyegetőztem. Valószínűleg elfelejtették, hogy
Oroszországban voltunk, és az orosz zsaruk szétrúgták volna a seggem, ha
bármi effélét csinálok. Robin és az anyja még le is akartak tartóztattatni
Oroszországban, de nem jártak sikerrel. A szállodánk előcsarnokában
voltunk, amikor sikítozni kezdtek, és hívták a biztonsági őrt, hogy
tartóztasson le. A férfi odasétált hozzám.
– Jöjjön – mondta. – Ne foglalkozzon velük. Két szélhámos.
Elővett egy üveg vodkát, és együtt ittunk.
Amikor az amerikai újságírók ellenőrizték Robin vad történeteit,
megkérdezték a műsor egyik gyártásvezetőjét is, aki azt felelte:
– Mike tökéletes úriemberként viselkedett Oroszországban.
Az egyik sminkes elmondta a barátnőjének, hogy a sztorik, miszerint
vertem Robint, csak kitalációk.
– Olvastam az újságban, hogy Robin azt állítja, Mike állandóan veri.
Én csinálom a sminkjét, nap mint nap látom. Nincs egy árva zúzódás sem
azon a lányon. Nem is értem, hogy úszhatja meg ezt a sok hazudozást.
Néhány nappal azután, hogy hazatértünk Oroszországból, Ruth és
Robin végül elrángattak dr. McCurtishez. Miután egy órán keresztül
magyarázta, mennyire beteg vagyok, kezdtem hinni neki. A diplomái kint
lógtak a falon. Ha én azt mondtam volna neki, hogy szarul bunyózik, vitába
szállt volna velem? Bebeszélték nekem, hogy mániás depresszióban
szenvedek. Folyamatosan ezt duruzsolták a fülembe. Való igaz, hogy
világéletemben hajlamos voltam a depresszióra, néha viszont majd
kicsattantam az energiától, előfordult, hogy napokig ébren voltam. Egész
életemben így viselkedtem. Így hát meggyőztek róla, hogy szedjem a
gyógyszereket, azután kitereltek a kamerák elé.
 – Ezzel a betegséggel születtem, nem tehetek róla. Talán éppen ezért
vagyok sikeres abban, amit csinálok. Amikor bokszolok, mintha
metamorfózison esnék át, a legmélyebb depresszióból átesem a ló
túloldalára, szinte vibrálok. Nem szoktam drogozni, de olyan ez, mint
amikor betép az ember, és három-négy napig képtelen aludni, egyfolytában
pörög. Mintha paranoiás lenne, teljesen abnormális az egész – mondtam.
– Évek óta szenved ebben, de teljesen figyelmen kívül hagyták a
betegségét – szólt közbe Robin. – Michaelnek biztonságra van szüksége. Ez
nem olyan betegség, amelyet egy ragtapasszal meg lehet gyógyítani. Az se
számít, ha többet nem bokszolhat, a lényeg, hogy meggyógyuljon. Közösen
járunk majd a kezelésekre.
Most, hogy a gyógyszerek ismét zombit csináltak belőlem, a
Könyörtelen Kettős úgy döntött, megszabadulnak Camille-tól is. Jimmy
halála óta én álltam Camille költségeit. Ruth és Robin erre azt mondták
Camille-nak, hogy ha én fizetem a számlákat, akkor írassa a nevemre a
házat. Őrjöngtem, amikor meghallottam.
– Teljesen megőrültél, te hülye kurva? – kiabáltam Robinnal. Másnap
Robin felhívta Camille-t, és közölte vele, hogy ne avatkozzon bele az
életembe. Akkor erről nem tudtam.
Bárhová megyek, mindenki a 20/20 műsor elhíresült adásáról kérdez.
Barbara Walters még nemrégiben is amiatt aggódott, hogy miatta ért véget a
házasságunk. Ha így van, akkor bárcsak korábban készítette volna azt az
interjút. A legviccesebb, hogy azt is csak a közelmúltban tudtam meg, hogy
Robin eredetileg nem is szerepelt volna benne. Felvettek egy részt
Caytonnal az irodájában. Azután a stáb kijött a házunkhoz, hogy velem és
Ruthszal külön-külön interjút készítsenek. Már éppen pakoltak, amikor
Robin félrevonta Barbarát, és megsúgta neki, hogy ez nem a teljes igazság.
Robin tudta, hogy Barbara be fogja kapni a csalit.
Fogalmam sem volt, mit fog mondani, amikor leültettek mögé a
kanapéra. Újra bekapcsolták a kamerát. Nem sejtettem semmit.
– Ön egy diplomás, tanult színésznő. A férje még a középiskolát sem
fejezte be, javítóintézetbe járt. Nagyon különböznek egymástól, legalábbis a
felszínen. Mit szeret benne? – kérdezte Barbara Robintól.
– Azt, hogy okos és gyengéd, hihetetlenül gyengéd tud lenni. Michael
mindennél jobban szeret engem a világon. Érzem, hogy szüksége van rám,
és ez jó érzés, nagyon jó érzés – felelte Robin.
 – Ezért szeretem, mert tényleg úgy érzi, hogy meg tud védeni – tettem
hozzá. Közben a fejemben hallottam Cus ordítását: „Mocskos hazudozó!”
– Nem kötöttek házassági szerződést? – kérdezte Barbara.
– Miért kötöttünk volna? – kérdezett vissza Robin. – Azért
házasodtunk össze, mert örökké együtt akarunk maradni. Nem tervezünk
válást.
Barbara megkérdezte, mit gondolok arról, amit Robin mondott.
– Ha az ember összeházasodik valakivel, az azt jelenti, hogy megbízik
benne, erről szól a házasság, jóban-rosszban, míg a halál el nem választ.
Millióim vannak, de a feleségemnek csak egy szavába kerül, és mindenem
az övé. Felőlem most azonnal elvihetné mindenemet. Minden joga megvan
hozzá, megtehetné. Mégis itt van, elviseli a baromságaimat, én pedig
szerelmes vagyok belé.
Aztán hirtelen megváltozott a hangulat.
– Robin, amiről az újságokban olvastunk: hogy Mike megütötte önt,
hogy Oroszországban a szállodában kergette önt és az édesanyját, hogy
Mike-nak nagyon változékony a viselkedése. Igaz ez? – kérdezte Barbara.
– Nagyon változékony és szélsőséges viselkedésre képes. A
személyiségének van egy kimondottan ijesztő oldala. Michael nagyon
fenyegető tud lenni. Azt hiszem, vannak pillanatok, amikor egyáltalán nem
tud uralkodni az indulatain, megijeszt vele engem is, az anyámat is,
mindenkit, aki körülöttünk van.
Nem voltam bedrogozva, mégis úgy éreztem, mintha be lennék. Nem
akartam hinni a fülemnek.
– Mi történik olyankor? – kérdezte Barbara.
– Teljesen elveszíti az önuralmát, dobálózik, ordít…
– Meg is szokta ütni?
– Rángat, lökdös, taszigál. Néha úgy gondolom, csak rám akar
ijeszteni. Volt időszak, amikor azt hittem, tudom kezelni, de az utóbbi
időben egyre jobban félek. Nagyon félek. Michael mániás depresszióban
szenved, ez az igazság.
El tudják képzelni, ahogy ott ülök, és hallgatom ezt a sok hazugságot a
feleségem szájából, miközben tudom, hogy nézők milliói fogják látni?
Amint olyanokat mond, hogy a házasságunk „egy tortúra, maga a pokol,
rémálmaimban sem képzeltem, hogy ilyen lesz”? Belül őrjöngtem, de
igyekeztem higgadt maradni. Sosem gondoltam volna, hogy képes így
elárulni.
 – Nem tudom, Mike Tyson mihez kezdene az anyám nélkül. Ő a
ragasztó, aki egyben tart bennünket – folytatta Robin. – Ha elhagynánk
Michaelt, én, az anyám és a húgom, akkor teljesen egyedül maradna, és ezt
nem akarom. Annyira maga alá kerülne, hogy egy nap talán tényleg
megölné magát vagy kárt tenne valaki másban. Kétségívül ez történne vele.
Nem tudtam, mit mondjak erre. Sosem találkoztam még ilyen mértékű
aljassággal. Utólag visszagondolva, én is alig bírom elhinni, hogy csak
ültem ott szótlanul. Ugyanakkor tudtam, hogy ha felpattannék és ripityára
verném azt a hazug pofáját, akkor pont azt tenném, amit ő meg az anyja el
akartak érni. Ezért megőriztem a nyugalmamat. Tudtam, hogy arra számít,
hogy elveszítem a fejem a tévések előtt és őrjöngeni kezdek. Azt hiszem, ez
volt a tervük. De visszafelé sült el.
A barátaim felháborodtak, amikor látták Robint a tévében. Százával
kaptam a dühös telefonhívásokat. Még napokkal később is forrt bennem a
harag. Robinnal és Ruthszal a New Jersey-i házban voltunk, amikor olyan
dühbe gurultam, hogy törni-zúzni kezdtem, poharakat és tányérokat vágtam
a falhoz, üres pezsgőspalackokat csaptam a földhöz. Olga is ott volt, és
kihívta a rendőrséget. Megérkeztek a zsaruk, én nyitottam ajtót nekik.
Udvariasan elmagyaráztam nekik, hogy minden rendben van, csak
szeretnék egyedül maradni. A zsaruk különváltak, egyikük velem maradt, a
másik Robinnal ment. Robin megmutatta neki a szétvert konyhát. A zsaru,
aki velem maradt, azt mondta, hogy Robin aggódik a konyhában okozott
károk miatt.
– Ez az én házam, és minden az enyém, ami benne van – kiabáltam. –
Azt csinálok, amit akarok a saját házamban. Ha össze akarok törni valamit,
senki nem akadályozhat meg benne.
Azzal felkaptam egy jókora bronzdíszt a kandallópárkányról, és
belevágtam a bejárati ajtó melletti ablakba. Ekkor telefonált a haverjuk,
McCurtis doki.
– Beszél az orvossal? – kérdezte a zsaru.
Szó nélkül hátat fordítottam neki, és átsétáltam a másik szobába. A
drágalátos doktor azt mondta a zsaruknak, hogy Robin és a többiek
haladéktalanul hagyják el a házat, engem pedig vessenek alá pszichiátriai
vizsgálatnak. A zsaruk összeszedték a nőket, és kimentek a kocsifelhajtóra,
hogy bevigyék Robint a rendőrőrsre, ahol feljelentést tehet. Kirontottam a
házból.
 – Rohadjatok meg mindannyian! Rohadt ribancok! Takarodjatok a
birtokomról! – ordítottam. Azután bepattantam a Rolls-Royce-omba, és
behajtottam az ingatlan hátsó részén lévő sűrű erdőbe, ahol nem is volt
aszfaltozott út. Csak minél távolabb akartam kerülni tőlük.
Másnap Robin és az anyja elrepültek Los Angelesbe. A barátom, Mark
Breland, a bokszoló, ki akart békíteni Bill Caytonnal. Shelly Finkel és
Cayton teljesen átmosták Mark agyát. Azt mondták neki, hogy össze
vagyok zavarodva, és meggyőzték, hogy jöjjön el hozzám, beszéljen a
lelkemre. Cayton nagyon aggódott a rám aggatott mániás depressziós címke
miatt, ezért megbeszélt egy időpontot dr. Abraham Halpernnel, a New
York-i Egyesült Kórház klinikai pszichiátriájának vezetőjével, a terület
egyik legnagyobb szaktekintélyével.
Halpern egy órán keresztül foglalkozott velem. Azután felhívta
Camille-t, Steve Lottot és Bill Caytont. Biztos volt benne, hogy nem
szenvedek mániás depresszióban. Megpróbálta elérni a Könyörtelen Kettőst
is, de azok kikapcsolták a telefonjukat. Amikor Halpern felhívta McCurtist,
hogy megkérdezze tőle, miért diagnosztizált mániás depressziósként,
McCurtis visszakozni kezdett. Azt mondta, nem vagyok teljes mértékig
mániás depressziós eset, inkább csak hangulatingadozásaim vannak, amit
„bokszolószindrómának” nevezett. Ez még Freudnak is új lett volna.
Megkönnyebbültem, hogy egy sokkal tekintélyesebb pszichiáter
felmentett a mániás depresszió vádja alól, de azt nem értettem, Bill miért
vesződött ennyit azzal, hogy rábeszélje Markot a közvetítő szerepére.
Billnek nem igazán volt mondanivalója nekem. Úgy mentem oda, hogy arra
számítottam, valami nagy bejelentésre készül, de végül csak ötölt-hatolt, és
nem derült ki számomra egyértelműen, mit is akar mondani. A kapcsolatom
Bill-lel egyértelműen kifulladt.
Így hát, amikor eloszlott a füst, Don maradt egyedül talpon. Nem
voltak illúzióim vele kapcsolatban. Amikor Robin korábban megkérdezte,
mit gondolok Donról, azt feleltem:
– Nézd, tudom, hogyan bánjak egy kígyóval. Ez a pasas egy kígyó, de
én tudok bánni vele.
Donnak akadtak jó húzásai is. Két nappal azután, hogy Robin és az
anyja elutaztak Los Angelesbe, Don magával vitt az összes bankba, ahol
pénzt tartottam. Minden egyes bankszámlámról levetette Robin nevét. Ezzel
kapásból spóroltam tizenötmillió dollárt. Az egyik helyen még éppen
időben érkeztünk, hogy megakadályozzunk egy 581 812 dollárról és 60
centről szóló kifizetést a Robin Givens Productions számára.
A banki alkalmazottak annyira megutálták ezt a két nőszemélyt, hogy
boldogan segítettek nekünk. Együtt buliztunk a bankigazgatóval és az
összes banki dolgozóval – folyt a pezsgő, hegyekben állt a pizza.
– Dögöljetek meg, ribancok! – kiabáltuk, miközben nyakaltuk a
buborékos nedűt.
 7

Az a 20/20 adás tényleg visszafelé sült el Robinnak és az anyjának. Miután

szakítottunk, elmentem pankrációt nézni Chicagóba. Amikor besétáltam és
leültem az arénában, felállva tapsolt meg a közönség. Vadidegenek jöttek
oda hozzám, hogy elmondják, milyen ocsmányul elbántak velem Barbara
Walters műsorában. Punciból sem volt hiány, mindenki együtt érzett velem,
százával ajánlkoztak fel nekem a nők:
– Uramisten, mit művelt veled az a borzalmas nőszemély. Hadd öleljek
át, kérlek, hadd szopjalak le, hadd becézgesselek.”
Mire én:
– Nem, hölgyem, nincs semmi baj, nem kell. Na jó, egy kis szopásról
lehet szó, hölgyem, de csak egy kicsiről.
Őrület volt az az egész év.
Nagyon megviselt a dolog. Robin egy számító spiné volt. Ez volt az
első komoly kapcsolatom, ki akartam radírozni, de a szerelem fekete foltot
hagy az ember szívén. Nem lehet nyomtalanul kitörölni. Ennek ellenére
tanulni kell belőle, és jobb emberré válni. Erről szól az élet. Az újságokhoz
mindig fordulhattam. A Chicago Sun-Times egyik riportere megkérdezte,
mit gondolok Robinról meg az anyjáról.
– Kihasználják, de nem szeretik és nem is tisztelik a feketéket. Úgy
beszélnek a feketékről, mintha a Ku Klux Klan tagjai lennének – mondtam.
– Királyi sarjként tekintenek saját magukra. Robin és az anyja annyira
fehérek akartak lenni, hogy az már szégyen. És közben próbáltak teljesen
elszakítani azoktól, akikkel felnőttem, és beilleszteni a saját elit világukba.
Változtatásokat eszközöltem az életem minden területén. Formailag
még mindig Bill menedzselt, de gyakorlatilag már nem volt közünk
egymáshoz. Talán minden másképp alakult volna, ha Jimmy még él, de
miután meghalt, senki sem gátolhatott meg abban, hogy azt tegyem, amit
akarok. Visszagondolva nem hiszem, hogy Jimmy és Bill gonoszak lettek
volna. Egyszerűen csak üzletemberek voltak, és nálam sokkal
dörzsöltebbek. Gyerekfejjel bekerültem a nagyfiúk játékába, ők pedig
könyörtelenül kihasználták ezt. Minden lépésemet irányítani akarták.
Ahogy idősebb lettem, egyre jobban vágytam a szabadságra, a saját utamat
akartam járni. Nem érdekelt, hogy sikerrel járok vagy kudarcot vallok, csak
az számított, hogy azt tehessek, amit akarok.
És aztán behálózott az a másik szemétláda, Don King. Don egy
mocskos, nyálkás, gerinctelen csúszómászó. Azt mondta, hogy ő az én
fekete testvérem, de igazából egy velejéig romlott faszszopó. A
mentoromnak hívta magát, de csak a pénzemet akarta. Végtelenül kapzsi
volt. Azt hittem, tudom kezelni, de King túljárt az eszemen. Nem voltunk
egy súlycsoportban.
Donnal Jimmy és Cayton révén ismerkedtem meg. Tehát ami történt,
az jórészt az ő hibájuk. Don felmérte a helyzetet, és látta, milyen gyengék
hozzám képest. Bevonták Dont az üzleti ügyeinkbe, ő pedig felismerte a
kínálkozó lehetőséget. Anélkül, hogy önteltnek tűnnék, ez az egész Tyson-
dolog meghaladta Jimmy és Bill képességeit, de valószínűleg még Cusnak
is sok lett volna. Sosem találkoztak hozzám hasonló jelenséggel. A boksz
történetében még senki sem keresett annyi pénzt olyan rövid idő alatt, mint
én. Nem tudom, Cus hogyan kezelte volna ezt a helyzetet. Egy csapásra én
lettem a legkapósabb ribanc a placcon, akit mindenki meg akart dugni.
Végül Donnak sikerült becserkésznie, de ha ő nincs, akkor jött volna Bob
Arum vagy valaki más.
Cus és Jim halála után nem érdekeltek ezek az alakok. Azt gondoltam,
aki a legtöbbet ígéri, aki megadja, amit akarok, azzal megyek el. Úgy
viselkedtem, mintha ez valami játék lenne. Mindenki csak saját magával
foglalkozott, ezért én is csak magamra gondoltam. A régi barátaim mind a
halálukon voltak vagy már meg is haltak, én legalább próbáltam kiélvezni
azt, amennyi jut. Nem számoltam azzal, hogy hosszú életem lesz. Képtelen
voltam egy helyben maradni. Álomvilágban éltem, folyamatosan utaztam,
és gyönyörű vadidegenekkel háltam. Nem sokáig csinálhattam ezt
büntetlenül.
Don megadta nekem a szabadságot, amire vágytam. Ő kezelte az üzleti
ügyeket, és kötött szerződéseket a hátam mögött, de nem kezelt úgy, mintha
a kurvája lennék. Nagyon okosan azt ültette el bennem, hogy az egész világ
ellenünk van. „Feketék, fehérek, feketék, fehérek.” Állandóan arról
karattyolt, hogy a fehér szemétládák mindnyájunkat ki akarnak nyírni. Én
pedig bedőltem a dumájának. A kezére játszottam. Sikerült átállítania az
iránytűmet.
Minden normális embernek elég volt egyetlen pillantást vetnie a
frizurájára, a nagy pofájára és a hivalkodó műgettó stílusára, hogy lássa,
Don egy elmebeteg faszkalap. De akkoriban túlságosan össze voltam
zavarodva. A viccet félretéve, ha Cus élt volna, valószínűleg ő is Kinget
választja promóteremnek. Cus gyűlölte Bob Arumot, King riválisát. Nem
tudom, miért. Nem hiszem, hogy Arum rosszabb lett volna Kingnél, de Cus
azt mondta, hogy Arumnál senki sem lehet rosszabb.
Sokan megtaláltak, amiért Dont választottam. Egy este a Columbusban
voltam Brian Hamill barátommal. De Niro is ott ült az egyik asztalnál, nem
messze álltunk tőle Briannel. Brian osztani kezdett, amiért aláírtam
Kinghez.
– Hogy a faszba jutott eszedbe Don Kinggel dolgozni? – szinte kiabált.
Nem De Nirónak szánta, de Bobby minden szavát hallotta.
– Tudod, hány fekete bunyóst lopott meg? Te is ismered a sztorikat.
– Brian, annyi pénzem van, hogy leszarom – feleltem.
És akkor még tényleg le is szartam. Nem tudtam, milyen hosszú lesz
az utazás. Egyik napról a másikra éltem. Csak annyit tudtam, hogy imádok
bajnok lenni, és úgy éreztem, senki sem tudná ezt jobban csinálni nálam.
Kész voltam bárkit megsemmisíteni, aki szembekerül velem. Aki profi
bokszolóként kereste a kenyerét, és ugyanabban a súlycsoportban mozgott,
mint én, azt kinyírtam. Az volt a feladatom, hogy bántsak másokat. Jim és
Bill igyekezett finomítani ezen, de Don teljes mellszélességgel kiállt
mellette. Ezért amint Don lett a menedzserem, bumm, az egész megítélésem
megváltozott. Egyszerre én lettem a rossz fiú.
1988 októberében Don magával vitt Venezuelába a WBA
kongresszusára. Azután Mexikóba utaztunk Julio Chávez kisfiának
keresztelőjére. Az az út felért nekem egy kinyilatkoztatással. Egy nap
elmentünk a piramisokhoz, és odajött hozzám kéregetni egy kiskölyök. Az
idegenvezetőnk azt mondta, ne adjak neki pénzt. De hogyne adtam volna?
Száz dollár nem jelentett nekem semmit, annak a kölyöknek pedig maga
volt a világ. Így hát adtam neki pénzt, és nagyon hálás volt érte. Micsoda jó
gyerek – gondoltam, és megsimogattam a haját. Kőkemény volt, mintha
évek óta nem mosta volna meg. Követ lehetett volna törni azzal a
frizurával. Azután továbbmentünk Culiacánba, ahol még több kolduló
gyerekkel találkoztam. Az egyiknek vettem néhány ruhát, mire hozta három
barátját, aztán még vagy húsz unokatestvérét, hogy vegyek nekik is.
Tetszett, ahogy az a kiskölyök csinálta, sosem egyedül jött, mindig hozta
magával valamelyik barátját vagy rokonát, én pedig megvettem nekik
mindent.
Olyan volt, mint Brooklynban, amikor cipőt vettem azoknak az
utcagyerekeknek. Ezek a mexikói kölykök soha életükben nem hagyták el
Culiacánt, én pedig felruháztam őket tetőtől talpig. Tele voltam pénzzel, a
ruhák pedig olyan olcsók voltak. Úgy éreztem, biztosan a pokolra jutok, ha
nem költök pénzt rájuk. Mire véget ért a nap, legalább ötven gyereket
öltöztettem elegáns ruhába.
Mielőtt Mexikóban jártam volna, képtelen voltam szabadulni egy
gondolattól. Nem ismertem senkit, aki nálam szegényebb lett volna. Nem
tudtam elképzelni, hogy létezik a világon valaki, aki szegényebb annál,
mint amilyen én voltam gyerekkoromban. A Mexikóban tapasztalt nyomor
sokkolóan hatott rám. Szó szerint dühös voltam rájuk, amiért szegényebbek
mernek lenni nálam, mert így már nem sajnálhattam magam annyira. A
sikerem leginkább a szegénység miatt érzett szégyenemből fakadt. A
szegénység szégyenfoltja minden másnál több gyötrelmet okozott nekem
életemben.
Rengeteg problémám származott abból, hogy úgy éreztem, minden jár
nekem azok után, hogy olyan nyomorultul nőttem fel. Cus mindig
igyekezett átállítani ezt a fejemben, törekedett rá, hogy leválasszon az
egómról, és eltávolodjak saját magamtól. De ez nem volt könnyű. Hé,
nekem jár az a kocsi, nekem jár az a kacsalábon forgó palota, nekem jár az
a gonosz kurva. Amikor aláírtam Donhoz, úgy éreztem, járnak nekem a
legmenőbb verdák, méghozzá sok belőlük. A garázsomban parkoltak a
legjobb Lamborghinik, mellettük egy golyóálló Hummer, amely korábban
valami szaúdi hercegé volt. Elrepültem Bristolba, a Rolls-Royce gyárba,
ahol terveztek egy egyedi Rollsot csak nekem.
Cusnak ez nem tetszett volna. Ha meglátott valakit egy kabrióban, Cus
azonnal megállapította róla, hogy egy önző disznó.
– Hú, micsoda menő autó, Cus.
– Nem, az a pasas egy önző disznó – vágta rá Cus.
– Miből gondolod, hogy önző?
– Egy kétüléses kocsit vezet, hogy csak saját magát meg egy barátját
kelljen furikáznia benne.
 Cus egy ősrégi, ütött-kopott furgonnal közlekedett, amiben elfért
tizenkét ember. Ő már csak ilyen volt.
Remek valóságshow-t forgathattak volna velünk 1988-ban. Nem
akarok szerénytelen lenni, de én indítottam el ezt az egész nagyzolási
mániát a személyre szabott, nyújtott limuzinjaimmal és a Rollsokból meg
Lamborghinikből álló gyűjteményemmel. P. Diddy meg a többiek már csak
engem próbáltak utánozni, de nem volt könnyű dolguk, mert magasra
tettem a lécet. Én indítottam el azt a trendet, amelyet a mai hiphopmogulok
követnek. Én voltam az első, aki Rolls-Royce-okat meg Ferrarikat vásárolt.
1985-ben ugyan melyik huszonéves fekete srác engedhette meg magának,
hogy ilyen verdákat vásároljon – legálisan? Ráadásul nekem nemcsak egy
volt belőlük, hanem egy egész flotta. Ezek a feltörekvő hiphopsztárok
bulikat rendeztek a mérkőzéseim után. Azt se tudták, mi az a Bentley. Azt
hitték, olyanokat csak vénemberek hajtanak. Eközben én már a 80-as
években kibeleztettem őket, és Gucci üléshuzatokat meg hűtőszekrényeket
szereltettem beléjük. Az egyik limuzinomban még fürdőkád is volt. Tudom,
hogy én voltam az első, aki faxot szereltetett a kocsijába.
– Megvan a szerződés? Oké, épp a kocsiban vagyunk. Faxold el.
Két-három millió dolláros ékszereket vásároltam. Egyszer egy
barátnőmnek vettem egy ékszert másfél millióért. A mérkőzéseim után a
csapatommal prémekbe öltöztünk, és beültünk a nyújtott Rolls-Royce-okba.
Amikor megvettem azt a házat a New Jersey-i Bernardsville-ben,
meghívtam a barátomat, EB-t, és azt mondtam neki:
– Egyetlen stricinek sincs ilyen kérója.
Mindig mindenki irigy volt rám, mert az orruk alá dörgöltem a
gazdagságomat. De meg is osztottam velük. Ha ettem, mindenkinek jutott
körülöttem. Mégis irigyek voltak rám. A házamban minden Versace volt, a
bútoroktól és a tapétáktól kezdve a takarókon meg a törölközőkön át a
hamutartókig és a tányérokig.
Versacéval egy olasz újságírónőn keresztül ismerkedtem meg, aki
eljött Catskillbe, hogy interjút készítsen velem. Nagyon vonzó nő volt,
néhány évvel idősebb nálam, felvittem az emeletre, és szexeltünk, akkor
láttam, hogy Versace fehérnemű van rajta.
– Modellkedek neki – magyarázta. – Bármilyen ruhát megkaphatsz
tőle, amit csak akarsz. Bemutatlak neki.
Versace hatalmas figura volt. Felajánlotta, hogy küld nekem ruhákat,
de én túlságosan türelmetlen voltam.
 – Ha vársz egy kicsit, mindent elküldök ingyen – mondta.
– Küldd el, amit tudsz, én pedig megveszem a többit, oké? – feleltem.
Álomvilágban éltem. Elmentem Londonba vagy Párizsba ruhát venni,
és az összes eladó kiszaladt utánam az üzletéből.
– Bajnok! Bajnok! – kiáltozták, próbáltak becsábítani a saját boltjukba.
Átugrottam Európába a Concorde-dal, hogy találkozzak egy lánnyal, és
amikor végigsétáltunk az utcán, az egész város megbénult. Szó szerint úgy
kellett berángatniuk bennünket az üzletekbe, akkora tömeg gyűlt körénk.
Vegasban még ennél is rosszabb volt a helyzet. Bementem a Versace
boltba a Caesarsban, mire az egész bevásárlóközpontban megállt az élet.
Lubickoltam a figyelemben. A ruhákat nézegettem, és közben nem az járt a
fejemben, hogy Köszönöm. Gyilkos pillantásokkal méregettem a többi
vásárlót. Arra sem vettem a fáradságot, hogy bemenjek a próbafülkékbe. Az
üzlet közepén alsógatyára vetkőztem, úgy próbáltam fel a ruhákat. Közben
több száz ember bámult az üzlet kirakatüvegére tapadva. Megláttam egy
lányt a tömegben, aki megtetszett, és odaszóltam az egyik eladónak, hogy
őt engedje be.
Beengedték.
– Segítesz nekem válogatni? Szeretnél valamit? – kérdeztem a lánytól.
300 ezer dollárt fizettem a vásárlás végén.
Versace dühös volt rám.
– Ez a fickó szórja a pénzt – mondta mindenkinek, akivel találkoztunk.
De bagoly mondja verébnek. Ő még nálam is többet költött.
Fura, hogy annyit piszkálják Kanye Westet, amiért öltözteti a nőit. Én
ugyanezt csináltam. Mindig is szerettem öltöztetni a csajaimat. Azt hiszem,
ez még a gyerekkoromból ered. Sokszor láttam, ahogy anyám öltözteti a
prostikat, akik megfordultak nálunk. Felpróbált rájuk különböző parókákat
és ruhákat. Ezért én is ezt csináltam. Nem azért, mert annyira menő arc
voltam, csak anyámat utánoztam. Még Dont is én tanítottam meg
öltözködni. Akkoriban olyan ruhákat hordott, mintha a Super Fly című
filmből lépett volna ki.
– Nigger, nem mutatkozhatsz velünk, ha így öltözködsz. Fenn kell
tartanunk az imidzsünket, Don, mi menő niggerek vagyunk. Te meg úgy
nézel ki, mint egy csavargó – mondtam neki. – Nagy ember vagy, öltözz
aszerint. Versace a jövő, Don.
Az egész gengszterrap-imidzs alakulóban volt körülöttem. Sokak
szemében én voltam ennek a korszaknak a képviselője. Még Don is
megrettent attól a képtől, amelyet akkoriban közvetítettem magamról. 1988
vége felé Don megpróbált finomítani valamit az imidzsemen, és rávett,
hogy keresztelkedjek meg Jesse Jacksonnál Chicagóban. Kamu volt az
egész. A keresztelő után magammal vittem a szállodába az egyik
kóristalányt, és megdugtam.
Rávettek, hogy mondjam azt a Jet magazinban, hogy újjászülettem.
– Ne feledjétek: Istent keressétek, ne a csillagokat próbáljátok elérni,
aki az égbe vágyik, az eltévedhet a felhők között. Istent keressétek, az Ő
kezét igyekezzetek megfogni.
Kamu volt az egész. Az egyetlen spiritualitás, amit ismertem, a saját
farkam volt.
Sok időt töltöttem Los Angelesben a 80-as évek végén. Volt egy
lakásom Century Cityben, a Wilshire mellett. Az egyik barátom névadó
ceremóniát tartott a hajójának, ahol megismerkedtem egy gyönyörű lánnyal,
Hope-pal. A barátnőjével jött, a buli vége felé futottak be, amikor már
majdnem minden kaja elfogyott. Az asztalomon egy nagy tál kaja volt
előttem, ezért Hope váratlanul odalépett hozzám, és a nagyszerű komikust,
Andrew Dice Clayt utánozva azt mondta:
– A barátnőm leszopja, ha meghív minket vacsorára. Kopog a
szemünk az éhségtől.
Nagyon viccesnek tartottam. Mondtam, hogy hozzanak egy-egy
széket, és megosztottam velük a vacsorámat. Nem éreztem azt rajta, hogy
intim kapcsolatba akarna kerülni velem, ezért csak barátok lettünk. Sok
barátnője volt, és ha valamelyik megtetszett nekem, szívesen összehozott
vele. Mintha a bátyja lettem volna. Állandóan problémái voltak a férfiakkal.
Elég volt egyetlen pillantást vetnem egy pasasra, és azonnal tudtam a
megoldást: „Hope, az a fickó meleg” vagy „Ez a pasas sosem fog törődni
veled.” Remek érzékem volt ahhoz, hogy átlássak másokon. Kivéve a
nőkön, akikkel viszonyom volt.
Közel kerültünk egymáshoz. Hope egyetemre készült, és nem nagyon
volt pénze, ezért megengedtem neki, hogy beköltözzön a lakásom egyik
szobájába. De csak plátói barátság volt köztünk. Senki sem akarta elhinni,
Hope annyira dögös volt.
– Mike, tudom, hogy kúrod. Ne hülyíts már – mondta az összes
barátom. – Emlékszem, hogy kúrtad azt a ronda, kövér ribancot, biztosan
ezt is felpróbáltad már.
 Úgy vigyáztam Hope-ra, mintha a kishúgom lett volna. Az egyik
kedvenc szórakozóhelyünk egy RnB Live nevű klub volt. Ott történt, hogy
Hope összefutott Wesley Snipesszal. Járni kezdtek a távollétemben. Amikor
visszatértem Los Angelesbe, Hope sírva futott hozzám. Wesley összetörte a
szívét, nem akar többet találkozni vele.
– Látod, Hope, ez történik, amikor efféle pasasokkal állsz össze.
Keresned kell magadnak egy normális fickót – mondtam.
De Hope nem ezt akarta hallani. Inkább ezt várta tőlem: „Miért sírsz,
Hope? Mondd a nevét, és szétrúgom a seggét.”
Hope nem azt kapta tőlem, amit hallani akart, ezért így vágott vissza:
– Ó, és Wesley nem értette, miért vagyok veled, azt mondta: „Mit
keresel egy ilyen fazon mellett, mint Tyson?”
Tudtam, hogy ez csak kamu.
Néhány nappal később találkoztam Hope-pal az RnB-ben. Éppen arról
beszélgettünk, milyen az egyetem, amikor megláttuk, hogy belép Wesley
Snipes. Felálltam, és odamentem hozzá. Wesley felnézett, meglátott, és
pánikba esett.
– Mike, kérlek, ne üsd meg az arcomat, abból élek – könyörgött.
– Nyugi, haver, ne aggódj Hope miatt. Csak fájt neki a szakítás.
Elnevettük magunkat.
De aznap este sok pezsgőt ittam, ezért amikor megláttam Keenen Ivory
Wayanst, muszáj volt odamennem hozzá, hogy tisztázzunk valamit.
Akkoriban ment az In Living Color című műsor, ahol engem parodizált.
– Helló, Keenen, van egy perced? – szólítottam meg.
– Persze, Mike, mi az?
– Bántottalak valaha téged vagy a családodat? – kérdeztem.
– Nem, miért?
– Mert elegem van azokból a szájba baszott viccekből, amelyeket
rólam gyártasz.
Elkezdett szabadkozni, elnézést kért. És tényleg nem poénkodott
rajtam többet. Az a sok humorista a színpadon vagy a kamerák előtt
folyamatosan nyomja a sódert, de amikor megláttak, csak pacsizni akartak
velem.
Abban az időszakban, amikor Hope nálam lakott, megismerkedtem
egy hihetetlen fazonnal, Kevin Sawyerrel. Volt egy cége Los Angelesben,
amely személyhívókat forgalmazott, és az üzlete hírességek, szélhámosok
és stricik népszerű találkahelyévé vált. Jamie Foxx és Joe Torry is dolgozott
nála, mielőtt befutottak. Komoly üzlet volt. Vásárlók jöttek személyhívót
venni, én meg ott kockáztam a Versace öltönyömben, csuklómon egy
gyémántokkal kirakott karórával, miközben a Rollsom az épület előtt
parkolt.
Kevin hihetetlen módon értett a nők nyelvén. Rendkívül karizmatikus
volt, a nők imádták, annak ellenére, hogy dadogott. Kevinnel és a
barátommal, Craig Boogie-val hármasban azon versengtünk, hány nőt
tudunk becserkészni egy nap. Akkoriban minden a szexről szólt. Megláttam
egy lányt az utcán, csak annyit mondtam neki, hogy „Gyere, menjünk”, ő
pedig jött. Lementem egy klubba, és vadidegen lányokat fogdostam,
nyalogattam a bőrüket, miközben a nevüket sem tudtam. De a vége az lett,
hogy hazavittem őket, és aztán a barátaim is lefeküdtek velük. Terjedni
kezdett a hírem. Én voltam az a pasas, aki csak elvisz vásárolni, de a végén
úgyis az ágyában kötsz ki.
Egy alkalommal Boogie furikázott Philadelphiában. Ott készültem a
Buster Mathis Jr. elleni bunyóra. Megláttam egy gyönyörű lányt az utcán.
Meg se kellett szólalnom, a lány magától beugrott a hátsó ülésre.
– Hová megyünk? – kérdezte.
Egy másik alkalommal egy New York-i taxiban ültem egy lánnyal,
akivel közvetlenül előtte ismerkedtem meg. Vetkőzni kezdett a taxiban, és
ott szexeltünk. Még csak nem is egy limóban utaztunk, csak egy sima sárga
taxiban. A mindenit, gondoltam, csináljuk!
Úgy éreztem, hogy ez a sorsom, ezt kell csinálnom. Az összes
példaképem nagy nőcsábász volt. Valakinek szólnia kellett volna, hogy ha
így folytatom, annak csúnya vége lesz. De nem akadt senki, aki szólt volna.
Rákaptam a házi szexvideók készítésére. Boogie berendezte a
helyszínt, elhelyezte a kamerát a megfelelő pontra, azután elbújt a
gardróbban, és onnan figyelt. Beceneveket aggattak rám, mint a
„Hüvelytágító” meg a „Medencecsont-morzsoló”. A felvételeket
megmutattam a barátaimnak, azután megsemmisítettük őket. Ha csak egy is
nyilvánosságra kerül közülük, Kardashianék szexvideója vasárnapi matiné
lenne hozzá képest.
Sokat ittam abban az időszakban, és amikor csak tehettem, buliztam.
Chicagóban volt egy Carmen nevű barátnőm. Rendes, katolikus lány volt
normális családdal – túl rendes ahhoz, hogy velünk bulizzon. Egy este
mégis elvittem egy chicagói klubba Eric Brownnal, akit mindenki csak EB-
nek hívott. A klubban megválasztották a legszexibb hölgyeket, és közben
egy pasas tiszteletlen megjegyzéseket tett Carmenre. Nem szóltam semmit,
de forrt bennem a düh. A pasas biztos azt gondolta, hogy most jól helyre
tette Mike Tysont, de én megvártam, amíg lement az alagsori mosdóba, és
utánaosontam.
– Idehallgass, haver, engem nem érdekel, ha egy pinával humorizálsz.
De velem ne merj szívózni még egyszer. Kamu ez az egész verseny.
Mindjárt megmutatom neked, mit gondolok én erről.
A pasas halálra volt rémülve. De mielőtt bármit csinálhattam volna,
EB rontott be a klub biztonsági embereivel, és elvonszoltak a pasastól. Elég
részeg voltam, ezért kirohantam a klubból, és beugrottam a kocsimba.
Aznap este a fürdőkádas nyújtott limóval voltam. Szóltam a sofőrnek, hogy
vigyen át a déli városrészbe. EB megrémült, amikor rájött, hogy eltűntem,
és felhívta a limo sofőrjét telefonon.
– Hol vagytok?
– A Hatvanhetedik és a… – kezdte a sofőr.
– Micsoda? Oda még én sem merészkedek! – aggodalmaskodott EB.
– Hova menjek? – kérdezte a sofőr.
– Találkozzunk a Ritz-Carltonnál – mondta EB.
Visszamentünk a szállodához. Akkor nem tudtam, de körülbelül
harminc kocsi követte a limómat, mindegyik tele nőkkel. Azóta a
nyomunkban voltak, mióta elhagytuk a klubot. Amikor kiszálltam a limóból
a Ritz előtt, EB már várt. De előbb végigjártam az összes kocsit, amelyik
követett bennünket, elővettem egy köteg pénzt a zsebemből, és
százdollárosokat hajigáltam be mindegyik autóba.
– Mi a nyavalyát művelsz, Mike? – hüledezett EB.
– Ezt akarják mind. A pénzemet – feleltem.
Bementem a szállodába. EB jött velem.
– Te mit csinálsz itt? – kérdeztem.
– Bekísérlek– felelte EB.
– Nem kell engem kísérgetni. Egyedül jöttem a világra, és egyedül is
fogok eltávozni innen – mondtam.
– Márpedig éjszakára akkor is itt maradok veled – közölte EB.
Beszálltunk a liftbe, hogy felmenjünk a szobába.
De addigra megéheztem, ezért kiszálltunk a liftből, és bementünk az
étterembe. Odajött egy alacsony fehér csóka, és magyarázni kezdett:
– Elnézést, Mr. Tyson, de az étterem bezárt.
Elkaptam a pasas nyakát, a levegőbe emeltem, és azt mondtam:
 – Adjon enni, ne bánjon úgy velem, mint egy niggerrel.
Tizenöt perccel később tele volt az asztalunk mindenféle finomsággal.
Felfaltam a sajátomat, azután rávetettem magam EB adagjára is. Hirtelen
kitört belőlem a sírás.
– Miért tette ezt velem?
Még mindig nem jutottam túl Robinon.
– Nyugi, haver – mondta EB.
– Az a ribanc. Tényleg szerettem. Nem kellett volna ezt tennie –
nyöszörögtem.
Egyre mélyebbre kerültem, ezért EB elővette a telefonját, és felhívta
Isaiah Thomas édesanyját, Maryt. Gyönyörű hölgy volt. Mary vigasztalni
kezdett, és néhány perc múlva jobban éreztem magam.
Úgy tűnt, minden alkalommal, amikor kitettem a lábam otthonról,
megtalált a baj. Néha még csak nem is a saját hibámból. Egyszer New
Yorkban voltam, és felszedtem egy spanyol lányt. Az egyik építkezésen
dolgozott rendőrként, de láttam rajta, hogy egy kis csinosítással gyönyörű
nőt lehetne varázsolni belőle. Ezért átalakítottam a stílusát, vettem neki új
ruhákat, és valóban káprázatosan nézett ki. Aznap este meghívtam néhány
barátnőmmel együtt a China Clubba, amely nagyon menő hely volt abban
az időben. Leültünk egy asztalhoz. Én meg nyolc csaj. Úgy festettem
köztük, mint egy stricikirály. Természetes, hogy idővel felbukkant egy tag,
aki ismerkedni akart a lányokkal. Nem csináltam ügyet belőle, higgadt
maradtam. A pasas még csak nem is a rendőrlányhoz beszélt, de az hirtelen
felugrott, és mindkét kezét a levegőbe emelte.
– Állj! Ne közeledjen. Ezek a hölgyek nem tartják kívánatosnak a
társaságát – mondta a fickónak.
Döbbenten meredtem rá. Ez meg mi a faszom?
A fickó a haverjaival volt, akik a szomszéd asztalnál ültek, és
harsányan röhögtek a rendőrcsajon. Mire az odament hozzájuk, kirántotta
az asztal mögül a leghangosabban vihogót, és bumm, fejbe rúgta. Harci
módba kapcsolt.
Azt hinné az ember, hogy a lányok az asztalnál, örültek, amiért
megvédi őket, de valójában megijedtek tőle.
– Szólj ennek a ribancnak, hogy tűnjön el innen, Mike – mondta
egyikük. – Mi van, ha a sajtó megneszeli, Mike?
– Kicsim, mindenki berezelt tőled – mondtam a zsarulánynak. – Jobb
lesz, ha most lelépsz.
 Nem akartam hinni a szememnek. A kis csaj megpofozott és fejbe
rúgott egy nagydarab pasast, miközben az nem csinált semmi rosszat.
Uramisten!
Részben azért gondoltam, hogy nem fogok sokáig élni, mert magamat
tartottam a legelvetemültebb embernek a világon, nemcsak a ringben,
hanem azon kívül is. Ha ezt megtoldjuk alkohollal és az óriási egómmal,
abból bármi kisülhet. Úgy éreztem, mintha mindig valami küldetést kellene
teljesítenem, csak azt nem tudtam, mi a feladatom, mi a probléma.
Állandóan haragban álltam a világgal. Üresnek éreztem magam. Még
Mexikó után sem tudtam szabadulni attól az érzéstől, hogy szegény vagyok,
anyám haldoklik, és nincsen családi életem. Az, hogy világbajnok lettem,
csak felerősítette ezeket az érzéseket.
Azután létrehoztam Iron Mike-ot, ezt a szörnyeteget, a média pedig
rácuppant, és az egész világ félt attól a pasastól, akinek a kedvéért
bármelyik nő otthagyja a férjét egy éjszakára. A nagy, gonosz szemétláda
imidzse nagyon vonzó volt, de legbelül még mindig egy gyáva kis pöcs
voltam – egy ijedt kölyök, aki nem akarja, hogy a nagyok terrorizálják.
De játszanom kellett a szerepemet, nem tudtam, mi egyebet tehetnék.
Egy este a Bentley’s-ben voltam, abban a New York-i klubban. Részegen
hőbörögtem, azt hittem, kemény vagyok. Nyomulni kezdtem egy csajra, de
a férjének nem tetszett a dolog, ezért fegyvert rántott, és rám szegezte.
– Gyerünk, lőjél csak, te faszszopó. Gyáva nigger. Megbaszom a
feleséged – mondtam.
Ostobán hadováltam, alig lehetett érteni, mit szövegelek. Allah a
tanúm rá, hálás vagyok, amiért annak a tagnak nem volt elég bátorsága
ahhoz, hogy lepuffantson. Csak a szája járt, de az ujja nem mozdult, hogy
meghúzza a ravaszt.
Amikor elkezdtem együtt dolgozni Donnal, magammal hoztam két
barátomat Albanyból, Rory Hollowayt és John Horne-t. Próbáltak távol
tartani a gengszter rapperektől, de én imádtam azokat a fickókat. Annak
idején sokat segítettek nekem, megértették a fájdalmamat. Egy alkalommal
elmentünk egy Los Angeles-i klubba John Horne-nal és James
Andersonnal, akik akkoriban a testőreim voltak. Jóban voltam Felipével, a
klub tulajával. Felipe unokaöccsével, Michaellel közös termet is béreltünk.
Amint beléptünk, valaki odakiáltott:
– Hé, Mike, ha igazi testőröket akarsz, vegyél fel valakit a Long
Beach-i Cripek közül.
 Horne azt hitte, valami stand-up komikus a pasas, és elsütött valami
viccet arról, hogy járt ő már azon a környéken a feleségével piros
mackóban. Azt hitte, megnevetteti vele a tagot. De az szinte nem is hagyta,
hogy végigmondja.
– Hazudsz. Soha nem jártál arra pirosban, te szemét gané.
Kitört a balhé.
A pasas meg a haverjai azonnal fegyvert rántottak.
– Fogd meg az emberedet, Mike, fogd meg – mondta a fickó.
Nem tudtam, mit csináljak. Elkezdtem nyomni a sódert, hátha sikerül
lecsillapítanom őket, és kezet nyújtottam.
– Csapj bele, nigger – mondtam. – A barátom azt hitte, csak
komédiázol.
Elhárítottam a veszélyt. Az a tag, Tracy Brown, az egyik legjobb
barátom lett. Nagyon kemény csóka volt. Tizenöt évet ült, aztán alighogy
kiengedték, megölték. Csodálatos testvérem volt.
Állandóan meg kellett mentenem Horne-t. Arrogánsan viselkedett. Egy
este elmentünk Chicagóba a Bulls meccsére. Velünk jött Walter Payton, EB
és John is. A hosszú limóval mentünk, benne a káddal, és fehér
menyétbundát viseltünk. Johnnal kimentünk a mosdóba, amikor odajött egy
alacsony fazon, és kezet akart fogni velem.
– El az útból – vetette oda John, és félretolta. Nagyon tiszteletlenül
bánt vele. A fickó jéghideg lett.
– Kérj bocsánatot most rögtön, és azzal el van intézve. Ha nem teszed,
baj lesz belőle.
Azonnal átláttam a helyzetet. Ha egy ilyen kis fickó így viselkedik, az
biztosan bandatag.
Végül John is levette, mi a helyzet, elnézést kért, és kezet fogott a
pasassal.
– Köszönöm, uram – mondta az alacsony fazon. Azután velem is kezet
fogott, és megpuszilt. Amikor kijöttünk a mosdóból, odakint vagy ötven
haverja várta.
– Szeretünk, bajnok – kiáltották oda nekem.
Mondtam Horne-nak, hogy elegem van ebből, hogy mindig meg kell
védenem, belefáradtam abba, hogy én simítsam el a dolgokat. Nekem
kellett a fegyverek csövébe néznem, nekem kellett kidumálnom magunkat a
bajból, amikor elvileg ők védtek engem.
 Kezdetben én voltam a saját testőröm. De az nem sült el jól. Nem
tarthattam én távol az autogramért könyörgőket saját magamtól, amikor
éppen szar hangulatban voltam. Ezért felfogadtam néhány valódi testőrt.
Nem azért, hogy megvédjenek a rajongóktól, hanem hogy a rajongókat
megvédjék tőlem.
Volt egy barátom, Anthony Pitts. Sokat lógtunk együtt Los
Angelesben. Tudtam, hogy Anthonyból jó testőr lenne, mert egy este kint
voltunk a Lakers meccsén, közvetlenül a pálya szélén, amikor egy
tiszteletlen, magáról megfeledkezett szurkoló megbotlott, nekiütközött
Anthonynak, és nem kért bocsánatot. Anthony felállt, és a pályára ütötte a
hülye seggfejt. A kurva életbe! – gondoltam. A mérkőzés közben folyt, a
pasas pedig ott feküdt eszméletlenül a pályán. Jött a rendőrség, hogy
összevakarja a tagot, nekünk pedig át kellett lépnünk fölötte, mert a meccs
még mindig nem állt meg.
Anthony akkor döntötte el, hogy igazi testőrre van szükségem, amikor
egy Los Angeles-i klubban voltunk egy este vele és egy másik barátommal,
Johnnyval, egy fehér sráccal. Odakint beszélgettünk az utcán néhány
lánnyal. Vonzó, fiatal hölgyek egész serege gyűlt körém, amikor hallottam,
hogy valaki azt kiáltja:
– Dögölj meg, Mike Tyson!
Hirtelen az egész klub kicsődült az utcára. Erre én megragadtam a lány
kezét, akivel éppen beszélgettem, és futni kezdtünk a limó felé, amikor
bumm. A fickónál fegyver volt, és rám lőtt, de nem engem talált el, hanem
a lány lábát. Olyan önző disznó voltam, hogy még akkor is csak arra tudtam
gondolni, hogy begyömöszöljem a sebesült lányt a kocsimba, és
hazavigyem. A barátnője közben azt kiabálta:
– Miattad lőtték meg, Mike. Téged akartak elintézni.
El akartam tűnni onnan minél előbb, de a sofőröm nem volt a volán
mögött. Benéztem a hátsó ablakon, és láttam, hogy ott kuporog a hátsó
ülésen. Anthony akkor döntött úgy, hogy a testőröm lesz. Elhúztunk onnan,
a lányt pedig otthagytam. Bántott, hogy meglőtték. Mondanom sem kell,
soha többé nem állt szóba velem.
A sok piálás és bulizás következtében decemberre a súlyom felment
115 kg-ra. Legközelebb Frank Bruno ellen kellett szorítóba lépnem, de csak
1989 februárjának végén. Aztán egyszerre edző nélkül maradtam. Kevin
egyfolytában negatív baromságokat nyilatkozott a sajtóban, azt mondta,
nem tudom, mit csinálok. Nagyon nem szívelte Dont, mindig Cayton pártját
fogta. Azt hiszem, a Donnal szembeni gyűlölete elvakította. Kevin
gyakorlatilag saját magát rúgta ki. Nem akart velünk dolgozni. A régi,
Cayton-féle csapatot sírta vissza. Ugyanannyi pénzt fizettünk volna neki,
mint Cayton, de nem fogadta el. Azután pedig beperelt.
Régi, catskilli szobatársamat, Jay Brightot kértem fel új edzőmnek.
Azt akartam, hogy Jay is keressen egy kis pénzt, elvégre ő is Cus
családjához tartozott. Aaron Snowellt is alkalmaztuk, aki azt állította, hogy
egykor Tim Witherspoon edzője volt. Tim később elárulta, hogy Snowell
csak a futópartnere volt, ő vitte a vizes vödröt a ringhez, de nem érdekelt.
Én voltam az ökölvívás istene. Az ellenfeleim szarják össze magukat már a
gondolattól is, hogy velem kell bunyózniuk. Ó, Istenem!
Mielőtt elkezdtük volna a felkészülést, meg kellett oldanom néhány
jogi problémát. Januárban egy lány egymillió dolláros pert akasztott a
nyakamba, amiért megfogtam a seggét a Bentley’s-ben, egy éjszakai
klubban alig néhány saroknyira a manhattani lakásomtól. Anthony velem
volt, és azt javasolta, mondjam azt, hogy nem fogtam meg a seggét, csak
mögötte voltam, megbotlottam, és véletlenül nekiestem. Anthony mindig ki
tudott találni valami hihető cáfolatot. És nemegyszer elvitte helyettem a
balhét. Egy másik alkalommal, szintén a Bentley’s-ben ismét megfogtam
egy csaj seggét, de amikor hátrafordult, Anthony közbelépett.
– Nem, nem, ez én voltam, baby. Ne haragudj, összekevertelek a volt
barátnőmmel – mondta. Ezzel sikerült elhárítania a veszélyt.
De az első lány nem hagyta annyiban a dolgot, bíróságra vitte az
ügyet, és egy barátnőjét akarta rávenni, aki szintén ott volt, hogy
tanúskodjon mellette. Láttam a barátnőt a bíróságon egy nappal azelőtt,
hogy tanúskodnia kellett volna ellenem, ezért keresni kezdtem, és –
micsoda véletlen! – egy barátom oldalán találtam rá aznap este.
– Hé, te vagy az a lány a bíróságról – léptem oda hozzá.
– Ne próbálj fenyegetni – mondta.
– Ugyan már, eszem ágában sincs fenyegetőzni – feleltem higgadtan. –
Nem rád haragszom, hanem a barátnődre. Nem csináltam vele semmi
rosszat.
Úgy okoskodtam, hogy ha megdugom ezt a lányt, akkor nem fog
másnap ellenem vallani.
– Semmi gond, húgi, veled nincsen problémám. Nincs kedved
kocsikázni velem a Rollsban?
Bevált a stratégiám. A lány nem tanúskodott.
 Januárban újra meg kellett jelennem a bíróságon, hogy tanúvallomást
tegyek a Cayton kontra Don King perben. Caytont a híres ügyvéd, Thomas
Puccio képviselte. A Spinks elleni mérkőzésért járó gázsimról kérdezett,
mire azt feleltem, hogy nem emlékszem, kifizettek-e. Amikor Puccio
megmutatta a dokumentumokat, amelyek azt igazolták, hogy megkaptam
mind a tizenkét millió dollárt, nem tudtam felidézni, mit csináltam a
pénzzel. Akkoriban még saját könyvelőm sem volt, Donét használtam.
Senki sem volt a közelemben, aki megsúgta volna, hogyan vigyázzak a
pénzemre. Az összes barátom tőlem függött anyagilag. Nekem voltak a
legnagyobb lúzer barátaim a világtörténelemben.
De a tanúvallomásom akkor kezdett érdekessé válni, amikor Puccio
Jimmyről és a módosított menedzseri szerződésről kérdezett, amelyet
közvetlenül a halála előtt írtam alá.
– Maximálisan és feltétel nélkül megbíztam Jimben – tanúskodtam. –
Azért írtam alá azt a szerződést, mert Jimmy megkért rá, hogy írjam alá.
Mindig megbíztam Jimmyben, sosem gondoltam volna, hogy ha hallgatok
rá, annak az lesz a vége, hogy most itt ülök magukkal szemben. Nem
tudtam, hogy ez azt jelenti, Cayton lesz a menedzserem, mert valami miatt,
nem tudom, miért, de Jimmy volt az, aki aláíratta velem azt a szerződést.
Mint mondtam, maximálisan megbíztam benne, ezért írtam alá. Jim
dicsőségére akartam győzni, imádtam Jimet. Tájékoztathatott volna róla,
hogy Mr. Cayton lett a menedzserem, de nem tette.
Puccio azonban nem tágított. A Kinggel kötött szerződésem részleteire
volt kíváncsi. Lövésem sem volt, mi van abban a szerződésben. Azt hiszik,
elolvastam azt a szart?
– Maga kezd az agyamra menni – mondtam Pucciónak.
Az igazat megvallva, sokkal jobban érdekelt, hogyan tudnám
becserkészni Puccio fiatal, dögös gyakornokát, Joanna Crispit. Közöltem
vele, hogy jó a segge, és folyamatosan próbáltam magamra vonni a
figyelmét. Ma már szégyellem magam. Mit képzeltem? Nem lehet így
viselkedni. Én mégis így viselkedtem.
A válásunk Robinnal szintén bírósági szakaszba fordult, de ez nem
gátolt meg bennünket abban, hogy találkozgassunk. Amikor Los
Angelesben voltam, mindig beugrottam hozzá egy gyors menetre. Egyszer
elhajtottam a házához a Lamborghini Countachemmel. Kopogtam, de senki
sem nyitott ajtót. Ez fura volt. Visszamentem a kocsimhoz, amikor
észrevettem, hogy Robin éppen akkor gördül be a szép, fehér BMW
kabriójával. Naná, hogy felismertem, én vettem neki azt a dögöt. Remek,
mégiscsak meglesz a gyors menetem – gondoltam, de akkor megláttam,
hogy valaki ül mellette az anyósülésen. Szőke haja lobogott a szélben, ezért
elsőre azt hittem, az egyik kolléganője a sorozatából. De ahogy jobban
megnéztem, kiderült, hogy egy pasi az. Akit valószínűleg éppen leszopni
készült. Megálltak, kiszálltak a kocsiból, én pedig felismertem a fazont:
Brad Pitt volt az. Amikor Brad meglátott a ház előtt, elsápadt. Úgy festett,
mint aki kész felvenni az utolsó kenetet. Ráadásul totál be volt tépve.
Rémülten hadoválni kezdett:
– Ne üss meg, haver, kérlek, ne üss meg. Csak egy jelenetet
gyakoroltunk. Egész idő alatt rólad beszélt.
– Kérlek, Michael, kérlek, ne csinálj semmit – zokogott Robin. Halálra
volt rémülve. De senkit nem akartam megütni. Nem akartam börtönbe
kerülni miatta, csak egy dugásra vágytam még a válás előtt.
– Gyere vissza később, Mike – mondta. – Itthon leszek, gyere vissza
később.
Ennyi történt. Brad aznap megelőzött, ezért másnap mentem vissza.
Nem ez volt az utolsó alkalom, hogy Robinnal találkoztam. Mialatt a
Bruno elleni mérkőzésre készültem, Robin Vancouverben forgatott valami
B-kategóriás filmet. Rendszeresen hívogatott, a segítségemet kérte, azt
mondta, valaki zaklatja. Mellette akartam lenni, hogy megvédhessem. A
testőreimet hátrahagyva elrepültem hozzá. Örültem, hogy kiszabadulok a
városból, mert már egyébként is tele volt a tököm a sok edzéssel.
Romantikus hangulatba kerültem, ezért a szállodája felé menet vettem egy
palack Dom Pérignont. Hirtelen riporterek és tévés stábok gyűrűjében
találtam magam. Robin átvert. Azt hazudta a médiának, hogy én zaklatom.
Körülvettek, és arról faggattak, miért nem hagyom békén, ezért ösztönösen
cselekedtem. A pezsgős üveget harci bunkóként forgatva törtem utat
magamnak. Természetesen ráijesztettem néhány riporterre, és összetörtem
egy drága kamerát is, amelyet azután ki kellett fizetnem. Robinnal töltöttem
az éjszakát, de annyira undorodtam attól, amit csinált, hogy másnap reggel
otthagytam. Ezzel végérvényesen befejeződött a kapcsolatunk.
A válást február 14-én mondták ki. Ironikus, nem? Robin kapott némi
készpénzt, és megtarthatta az összes ékszert, amelyet vásároltam neki – egy
vagyont értek. Ruth, a Könyörtelen rátette a mancsát a zsákmány egy
részére, és alapított egy független filmprodukciós vállalatot New Yorkban,
Never Blue Productions néven. A barátom, Jeff Wald, a hollywoodi
producer javasolta, hogy Howard Weitzman képviseljen a válóper során.
Weitzman igazi fenevad volt. A per során Robin egyszer azzal érvelt egy
nagy értékű, az ő nevére kiállított csekk valódisága mellett, hogy az aljára
oda volt írva: „Mike Tyson ajándéka”. Azt azonban nem tudta, hogy a
bankban minden csekket mikrofilmre rögzítettek. Ezért Howard
felnagyította az eredeti mikrofilmfelvételt a csekkről, és egy jókora
kartonlapra ragasztva bemutatta a bíróságnak, amiből kiderült, hogy azt a
szöveget Robin írta rá a klíring után.
Robin a Lamborghinimet is meg akarta tartani. Beállt vele a garázsába,
és betontömböket rakatott valakivel a garázsajtó elé, hogy ne tudjunk
kihajtani a kocsival. De Howardnak ez nem jelentett problémát. Felbérelt
néhány magánnyomozót, akik korábban Moszad-ügynökök voltak – húsz
perc alatt kihozták az autót úgy, hogy senki sem ébredt fel.
Hivatalosan megszabadultam Robintól, de öröm helyett végtelen
szomorúságot éreztem. Nem akartam már a férje lenni, de megalázónak
találtam ezt az egész procedúrát. Mintha ellopta volna a lelkem egy részét.
Elárultak, megtapasztaltam a szerelem sötét oldalát, és szégyelltem magam,
amiért ez milliók szeme előtt zajlott le. Ez volt az első alkalom, hogy
sebezhetővé tettem magam valaki előtt. Meghaltam volna érte, most meg
már az sem érdekelt volna, ha meghal. Hogy tud a szerelem így
megváltozni? A mai eszemmel visszagondolva arra az időszakra már látom,
hogy Robin és Ruth mennyire szánalmas emberek. Bármit megtettek volna
a pénzért, bármit. Egy patkányt is megbasztak volna. Semmi sem volt túl
drága nekik érte – a pénz éltette őket. Gonosz teremtmények voltak.
Nekem azonban vissza kellett térnem a bunyóhoz. Az egész
bokszvilág a következő mérkőzésemre várt. Visszahoztuk a
szórakoztatóipart a sportba. A meccseimre perceken belül elkelt az összes
jegy. Mindenki Vegasba igyekezett, az MGM Grandbe. Zsúfolásig megtelt a
hely, az emberek egymáshoz préselődtek, mint a szardíniák.
Híre ment, hogy a mérkőzés előtti este az MGM Grand
bevásárlóközpontjában fogok shoppingolni, és elverek kétszázötvenezer
dollárt, aminek az lett az eredménye, hogy az egész üzletsor tele volt Mike
Tyson-hasonmásokkal. Ők flangáltak ott helyettem, miközben én a
szobámban aludtam. Mindenki eljött a mérkőzésre, aki számított.
Milliárdosok, színészek, színésznők, szélhámosok, mindenki ott volt.
Kurvák ültek a szenátorok mellett a ring szélén.
 Én azonban nem voltam jó formában, főleg mentálisan. Bruno
könnyedén szétrúghatta volna a seggemet. De már az sem érdekelt.
Belefáradtam a bokszba. Már nem volt meg Cus szisztémája a fejemben. De
a látszatot azért még sikerült fenntartanom. A mérkőzés előtti egyik
sajtótájékoztatón igyekeztem lelkesnek tűnni.
– Örülök, hogy visszatérhetek a ringbe. Sok minden elterelte a
figyelmemet az utóbbi időben, de őszintén azt gondolom, hogy jót tesz az
embernek, ha ilyesmiken kell keresztülmennie. Valójában nem ez az első
alkalom, hogy ilyen helyzetbe kerültem, de most először kapott ekkora
publicitást – mondtam. – Sokat tanultam közben saját magamról és arról,
hogyan birkózzam meg a sorscsapásokkal. Az elsődleges célom most az,
hogy újra feljussak a csúcsra. Nem az számít, hogy híres vagyok-e, hogy
felismernek-e az utcán. Csak az lehet a csúcson, aki csúcsteljesítményt
nyújt, nekem pedig pontosan ez a tervem.
A riporterek azonban elsősorban a válásomra voltak kíváncsiak, hogy
pontosan mi is történt Robin és köztem.
– Végigmentem egy stádiumon, szerelmes lettem, talán leszek még
szerelmes, de ugyanígy már nem.
A mérkőzés közeledtével mutattam némi erőt.
– Sokan sajnálnak, hogy „szegény fiú”. Ez sértő nekem. Nincs
szükségem az együttérzésükre. Elcsesztem, elkövettem néhány hibát. De a
„szegény fiú” azt sugallja, mintha áldozat lennék. Nincs rajtam semmi
sajnálnivaló.
Roryt és John Horne-t is beköltöztettük a Hiltonba néhány héttel a
mérkőzés előtt. Pár nappal később már aranyórákat és ékszereket viseltek,
amelyeket a szálloda üzleteiben vásároltak, az árukat pedig az én
számlámra terhelték. Visszajutott hozzám, hogy még a törölközőket is
ellopták a szobájukból.
Nem edzettem különösebben keményen a mérkőzésre. Tizenhat
évesen, még Cusnál egyszer már kesztyűztem Brunóval, és sokkal jobb
voltam nála. Nem volt stratégiám a meccsre. Tudtam, hogy a rövid
egyeneseit ki tudom védeni, a kemény ütéseivel pedig nem tud kárt tenni
bennem. A mérlegelésnél Bruno megpróbált farkasszemet nézni velem,
ezért letoltam a gatyámat, és megmutattam neki a fanszőrömet.
A bunyó elején kicsit rozsdásnak éreztem a tagjaimat, de azért elég
keményeket ütöttem. Az első komolyabb ütésemtől rögtön meg is rogyott.
Azután kissé meggondolatlanul rámentem, hogy gyorsan kivégezzem, de
alábecsültem a gyorsaságát, és sikerült meglepnie egy balhoroggal meg egy
rövid jobbossal. Nagy hűhót csaptak körülötte, hogy megtántorodtam az
ütésektől, de ez nem igaz. Megráztam magam, és újra én irányítottam. A
második menet végén kis híján be is fejeztem a mérkőzést. Attól kezdve
minden egyes eleresztett ütésem után fogásba menekült. Már csak egy perc
volt hátra az ötödik menetből, amikor egy balossal megrendítettem, a
hátralévő negyven másodpercben pedig körbekergettem a szorítóban. Nem
tudott már védekezni, a kötelekhez szorítottam, és bevittem neki egy
gyilkos erejű jobbfelütést, mire Richard Steele közénk ugrott, és beszüntette
a mérkőzést. Bruno talpon maradt, de látszott rajta, hogy nincs magánál.
A mérkőzés után fölényesen nyilatkoztam.
– Hogy merészel szembeszállni velem ilyen kezdetleges
képzettséggel? – gúnyolódtam.
Apokalipszist idéztem az X-Menből. Nagy gyerek voltam, aki
képregényfigurákat utánoz.
A következő mérkőzésem júliusban volt esedékes, de az HBO életre
szóló szerződést akart aláíratni velem. Még mindig úgy tekintettek rám,
mint a nigger rabszolgájukra. Szükségük volt rám, mint a főrabszolgára egy
ültetvényen. Képzeljék csak el – azok az öltönyösök egymással viaskodva
tépték darabokra a lelkemet.
Ohióban kezdtem meg a felkészülést a bunyóra. Vásároltam egy házat
közvetlenül Don otthona mellett. Május 31-én az HBO képviselői
ellátogattak Donhoz, hogy megbeszéljék velünk a tervezett szerződés
részleteit. Én nem voltam ott. Előző éjjel hajnalig buliztam.
King találkozott a sajtóval, és rózsás képet festett a kapcsolatunkról.
– Olyanok vagyunk, mint egy család. Összetartozás, szolidaritás,
egyetértés. Mike tisztában van vele, hogy még jobbnak kell lennie. Az a
feladatom, hogy őszinte legyek vele. Hagynom kell, hogy elkövesse a saját
hibáit. Fel kell nőnie, mint mindenki másnak, ez az egész arról szól, hogy
Mike felnőjön, én pedig alig várom, hogy önállóvá váljon.
A rohadék ezután Cust próbálta utánozni.
– Nem akarom kiherélni, nem akarom eldönteni helyette, mi a rossz és
mi a jó. A döntés az övé. Nem vagyok az apja, de apaként tekintek rá, amit
sok gyerek nem tapasztalhat meg a gettóban. Át tudom érezni Mike Tyson
szenvedéseit.
Mit mondhatnék róla? Don akkor se ismerné fel az igazságot, ha az
fejbe vágná. Csak véletlenül mond igazat.
 Ebédre sem tértem magamhoz, ezért elkezdték a megbeszélést
nélkülem. Délután négy körül támolyogtam át fekete-fehér csíkos
bőrnadrágban, amelyet Dapper Dan készített nekem.
Magasról szartam a megbeszélésre. Halálra untam magam Ohióban.
Néha fogtam egy fegyvert, és a Don birtokán álló kocsikra lövöldöztem.
Részben azért készültem Ohióban, mert addigra egy csomó klubból
kitiltottak New Yorkban. Még Paulie Hermant is sikerült kidobatnom a saját
klubjából. Paulie a China Club egyik befektetője volt, és együtt iszogattam
vele ott egy nap, amikor történt egy incidens. Ha jól emlékszem, beszóltam
egy pincérnőnek, mert túl lassan hozta ki a pezsgőnket. Ő beköpött a
főnöknek, mire az kijött az asztalunkhoz, és közölte, hogy távozzunk. Ezért
átmentünk a Columbusba, Paulie kinyittatta az éttermet, és ott ittunk
tovább.
Hope sok időt töltött velem Ohióban. Egyik lány váltotta a másikat az
ágyamban, de amikor elmentek, jólesett Hope társasága. Felkeltettem az
éjszaka közepén, ő pedig szendvicset készített nekünk és beszélgettünk.
Emlékszem, ezt mondtam Hope-nak:
– Sokan nem tudják rólam, de még egy szendvicset sem tudok csinálni.
Mindig akadtak körülöttem emberek, akik megcsinálták helyettem a
dolgokat. Magányos és depressziós időszak volt ez nekem.
Azután egy újabb úgynevezett barátom szúrt hátba. Megjelent José
Torres rólam szóló könyve. Eredetileg úgy volt, hogy egy általam
jóváhagyott életrajz készül rólam, de amikor leszerződtem Donnal,
visszavontuk az együttműködésemet. Torres erre írt rólam egy kitárulkozó
könyvet tele szemétségekkel, hazugságokkal és torzításokkal. Az egyik
fejezetben például arról mesél, hogy egyszer sétálgattunk, és a nőkről meg a
szexről beszélgettünk, amikor azt mondtam: „Szeretem hallani, amikor
üvöltenek a fájdalomtól, szeretem látni, ahogy véreznek. Élvezetet okoz.”
Sosem mondtam ilyet a nőkről. Az ellenfeleimről mondtam ezt a ringben.
Torres egy perverz alak. A könyv tele volt ilyen és ehhez hasonló
csúsztatásokkal.
Nem vesződtem azzal, hogy cáfoljam a könyvben megjelent sztorikat,
de Torres árulását nem tudtam szó nélkül hagyni.
– A barátod, megölel, elmondja, mennyire szeret, akár meg is halna
érted, de aztán pénzre van szüksége, ezért elvágja a torkodat, és hagy
elvérezni.
 Ha már a vérnél tartunk, akkoriban engem is sokat foglalkoztatott az
AIDS. A következő mérkőzésem Atlantic Cityben volt július 21-én. A
mérkőzés előtti felkészülés része volt egy AIDS-teszt elvégzése. Mivel a
bokszolók gyakran véreztek a ringben, így próbálták megóvni a bírókat, az
edzőket és a másik bunyóst attól, hogy megfertőződjön. Féltem megcsinálni
a tesztet. Válogatás nélkül lefeküdtem mindenkivel, ezért azt hittem, AIDS-
es vagyok. Kijöttek hozzám, hogy elvégezzék rajtam a vizsgálatot, de
megtagadtam.
– Csináld meg azt a kibaszott tesztet, Mike – könyörgött Don. – Nem
kaptad el azt a szart.
– Honnan tudod? Milyen tünetek árulkodnak arról, ha nem kaptam el?
Don nem tudta, hogy nem sokkal korábban egy gyerekkori barátom
meghalt AIDS-ben. Mindketten szexeltünk védekezés nélkül ugyanazzal a
lánnyal. Később a lány is meghalt AIDS-ben. A klubban, ahová jártunk, a
kidobó tudta, hogy közeli kapcsolatban álltam a lánnyal, és akárhányszor
meglátott, mindig végigmért.
– Szevasz, Mike. Hogy vagy? Mintha fogytál volna.
Tudtam, hogy a hátam mögött azt terjeszti rólam, AIDS-es vagyok.
Az AIDS mindenhol jelen volt akkor az életünkben. Az egyik
gyerekkori példaképem is elkapta. Popnak hívtuk, a valódi nevét nem
ismertük. Hivalkodóan öltözködő meleg volt, talán öt évvel idősebb nálam.
Nagymenő pénzcsináló volt, mindig bundákat, gyűrűket és gyémántokat
hordott, ezért egyik üzletben sem gondolták róla, hogy lopna. Pop csak
akkor mutatkozott nőkkel, amikor le volt égve. Nem szeretett magával vinni
bennünket, mert nem akarta, hogy „felébresszük” a helyet. De mindig
nagylelkűen viselkedett, nem sajnálta tőlünk, amit szerzett.
Legközelebb Carl „Igazság” Williams ellen léptem szorítóba. A
fogadóirodákban 12-szeres pénzt fizettek a győzelmére, nem gondoltam,
hogy valódi fenyegetést jelentene rám. Hogy kicsit felkeltsük az
érdeklődést a mérkőzés iránt, és szerezzünk némi aprópénzt, Don
létrehozott egy emelt díjas telefonszámot. Aki felhívta, elvileg exkluzív
információkat kapott rólam a pénzéért. Valójában egy interjú
magnófelvételét hallhatta, amelyet Don készített velem.
– Ha legyőzted Carl Williamst, ki lesz a következő ellenfeled?
– Nem tudom – feleltem.
És az emberek hajlandóak voltak fizetni ezért a kamuért.
 Maga a mérkőzés rövidebb ideig tartott, mint az az emeltdíjas
telefonhívás.
Williams folyamatosan szurkált ballal, én elhajoltam, és ezzel egy
időben állkapcson vágtam egy balhoroggal. Elvágódott, aztán felállt, de a
kötelekre kellett támaszkodnia, hogy talpon tudjon maradni. A bíró feltett
neki egy kérdést, de nem volt megelégedve a válasszal, ezért beszüntette a
küzdelmet. A mérkőzés két másodperccel tovább tartott, mint a Spinks
elleni bunyó. Meglepődtem, hogy a bíró véget vetett a meccsnek. Nem
gondoltam, hogy Williams teljesen harcképtelenné vált. De ahogy Larry
Merchantnek nyilatkoztam utána, ha folytatódik a bunyó, nekirontottam
volna. Mindig akkor voltam a legveszélyesebb, amikor az ellenfelem
megroggyant.
Merchant megkérdezte, kivel bunyózom legközelebb, és bedobott egy
csomó nevet, köztük olyanokkal, mint Holyfield, Douglas és Dokes.
– Felőlem jöhet bármelyik. Senkinek nincs esélye ellenem. Én vagyok
a legjobb bokszoló a világon – feleltem.
– Don azt mondta, ha kiütöm ezt a fickót, fizet nekem százezer dollárt
– mondtam Larrynek. Don odajött hozzám, hogy őt is vegye a kamera. –
Mikor kapom meg a pénzt?
– A mérkőzés utáni sajtótájékoztatón – válaszolta.
– Ez az, ez az. – Izgatott lettem. – Az egyházam nagy hasznát venné a
pénznek.
Begyűjtöttük a zsetont, beleraktam egy táskába, azután Craig Boogie-
val közvetlenül a meccs után elmentünk Mount Vernonba, hogy együtt
bulizzunk Heavy D-vel és Al B. Sure!-ral. Eltöltöttünk néhány órát Heavy
házában a szüleivel, azután bementünk a városba, hogy elköltsük a pénzt az
általunk kiválasztott egyházakban – a Columbusban kezdtünk, majd sorra
végigjártuk az összes klubot Harlemtől a belvárosig. A mérkőzés után egy
hónapig New Yorkban maradtam bulizni.
Természetesen azonnal visszamentem Brownsville-be, és
szétosztogattam egy kis pénzt a régi környékemen. Néha pedig Brownsville
jött el hozzánk. A Madison Avenue-n furikáztam a limómmal régi
barátommal, Gordyval. Kinéztem az ablakon, és megláttam egy férfit meg
egy nőt hosszú, drága bundákban sietős léptekkel haladni az utcán,
miközben az egyik elegáns üzlet vezetője rohant utánuk.
– Hé, jöjjenek vissza! Jöjjenek vissza! – kiabálta az üzletvezető.
 Ahogy jobban megnéztem őket, felismertem Popot és a barátnőjét,
Karent. Gordyval könnyesre röhögtük magunkat, amiért Pop az AIDS
ellenére sem hagyott fel az iparral.

Azokban az években tényleg elszaladt velem a ló. Nem gondolkodtam

logikusan. Igazi barbár bajnoknak képzeltem magam. „Ha nem tetszik, amit
mondok, szétszedlek, kitépem a lelkedet.” Én voltam Klodvig, én voltam
Nagy Károly, egy gonosz geci voltam. Az egyik testőröm szerintem már azt
hitte, hogy „Faszszopó” a neve, mert állandóan csak azt hallotta tőlem,
hogy „Hozd ide, faszszopó” vagy „Gyerünk már, faszszopó”.
Nagyon vadul viselkedtem Ohióban. Mindenkinek szétrúgtam a
seggét. Ilyen vezető voltam. Senkit sem rúgtam ki, csak jól valagba rúgtam.
Emlékszem, egyszer olyan keményen fejbe rúgtam Don Kinget, hogy EB
szerint porzott a sérója.
Egy vasárnap egyszer azt mondtam Donnak:
– Haver, sosem láttam még egymillió dollárt kápéban. Keríts nekem
egy milkát.
– De hiszen az összes bank zárva van, Mike!
– Vannak kapcsolataid. Intézd el! Nyitass ki egy bankot, és virítsd az
egy milkámat! Látni akarom kápéban! – követelőztem. Teljesen kész
voltam. Csak az ürügyet kerestem, hogy fejbe rúghassam Dont.
– Ne csináld ezt, Mike! Don meg fog öletni, másokat is eltetetett már
láb alól – mondogatta mindenki.
– Ti mind be vagytok fosva tőle? – kérdeztem. Bumm! Fejbe rúgtam.
Egy nap Ali is Don vegasi házában vendégeskedett néhány barátjával.
Régebben hallottam sztorikat arról, hogy Ali, Larry Holmes és egy csomó
más bokszoló is félt Dontól, mert úgy gondolták, hogy Don meg tudja
öletni őket. Tiszteltem őket, és azt akartam, hogy tudják, Dontól senkinek
sem kell félnie. Hangosan pocskondiáztam mások előtt, csak hogy
bebizonyítsam, micsoda hitvány semmirekellő. Nem tudom, ez volt-e a
valódi motivációm arra, hogy szétrúgjam a seggét. Fiatal, éretlen kölyök
voltam, és akkor éppen erre támadt kedvem.
Rory és John próbáltak jobb belátásra bírni.
– Mike, idehallgass, ez a pasas hatvanvalahány éves. Addig ütöd a
fejét, míg végül agykárosodása lesz. Ő mondta, hogy hívjunk fel, és adjuk
át, hogy addig nem jön a közeledbe, amíg abba nem hagyod a
bántalmazását, szóval nyugodj le.
Így hát le kellett nyugodnom.
Mindenki azt gondolta, hogy megőrültem. Nem edzettem. Állandóan
buliztam. A legutóbbi mérkőzésemre is edzés nélkül álltam ki, mégis
kiütöttem a fickót az első menetben. Akkor lehet, hogy tényleg őrült is
voltam. Nagyon messze van már tőlem az az ember. Magam is elképedek,
ha visszagondolok rá. A kurva életbe, tényleg őrült voltam.
Komolyan azt gondoltam, hogy én vagyok a legelvetemültebb alak a
világon. Miközben Dont fenyítettem, John Gottinak képzeltem magam. Don
próbált rávenni, hogy menjek el egy orvoshoz. „Mike, pszichiáterre lenne
szükséged, testvér. Valami nem stimmel.” Végül sikerült rávennie, hogy
találkozzak dr. Alvin Poussaint-nel, Bill Cosby pszichiáterével, a Harvard
orvosi karának professzorával. Pouissant megkérdezte, mi a problémám,
mire kitört belőlem az állat:
– Szarok rá. Leszarom, hogy élek-e vagy halok. Kibaszottul nem
érdekel.
A pasas olyan burzsoá és lekezelő volt, hogy hánynom kellett tőle. El
is húzott onnan a faszba. Kirohant a házból, és vissza sem tért.
Ha belegondolok, mi szemétséget követett el ellenem Don az évek
során, még mindig legszívesebben megölném. Hazug áruló. Nem kemény
fickó. Sosem volt az. Az összes keménykedést mások végezték el helyette,
akiknek fizetett érte.
Nem érdekelt, mit gondolnak rólam. Mindennap azt csináltam, amihez
kedvem volt. Mint egy cowboy, aki az életével hazardírozik. Gonosztevő
akartam lenni, és azzá is váltam. A Boxing Illustrated magazin lehozott egy
cikket ezzel a címmel: „Mike Tyson lesz minden idők legnépszerűtlenebb
nehézsúlyú világbajnoka?” A New York Timesban Dave Anderson ezt írta:
„Ki állítja meg Tysont?” A sajtó ellenem fordult, én pedig imádtam.
Borzalmas alak voltam. Még több ellenfélre volt szükségem, akivel
megküzdhetek.
Az újságírók addigra már gyűlöltek. Leköptem őket, ordibáltam velük,
magamat adtam. Ilyeneket mondtam nekik:
– Na, ki mer visszaszólni? Beperelhettek utána, de a pénzből aztán
motoros kerekesszéket fogtok venni meg kibaszott rokiretyót, mert életetek
hátralévő részét abban töltitek majd.
 – Hogy merészelsz hozzám szólni? Soha életedben nem bunyóztál egy
percet sem, fölöttem meg ítélkezel. Ki vagy te? Még csak kesztyű sem volt
a kezeden. A melót is a bátyád szerezte neked. Mást se tudsz, csak piálni
meg csalni a feleségedet. Egy kibaszott roncs vagy, aki újságokba írogat.
Don lekötötte nekem a következő meccset Razor Ruddock ellen. Az
Államokban egyetlen szállodának sem akaródzott kifizetnie a borsos
beugrót azért, hogy náluk legyen a mérkőzés. Trump átverve érezte magát a
Williams elleni gyors KO miatt. Így King végül a kanadai Edmontonban
talált valami fazont, aki hajlandó kipengetni 2,6 millió dollárt azért, hogy
ott lépjek szorítóba legközelebb. November 18-ára tűzték ki a bunyó
időpontját. A New York-i lazítás után azonban átugrottam Los Angelesbe,
és folytattam a féktelen bulizást. Amúgy sem volt túl sok kedvem
Ruddockkal bunyózni. Annakidején láttam a Michael Weaver elleni
meccsét, és zseniálisan bokszolt. De azt a teljesítményt soha többé nem
tudta megismételni. Azóta már csak kiütésekre utazott. Mielőtt leszerződött
volna Kinggel, Csonttörő Smith ellen padlózott a második menetben, majd
felállt, és látványos KO-val győzött a hetedikben.
Szeptemberben megkezdtem Vegasban a felkészülést, de nem tudtam
szívvel-lélekkel csinálni. Nem akartam többet bokszolni. Október közepén
tettük át a székhelyünket Edmontonba. Nem voltam formában. Nem
edzettem, csak keféltem. A szobámat se volt kedvem elhagyni. A
barátaimat kértem meg, hogy szedjenek fel valami csajt, és hozzák fel a
szobámba. Az se érdekelt, hogy néz ki vagy mi a neve. Amikor végeztünk,
elment, azután jött helyette egy másik. Végül szóltam Donnak, hogy
találjon valami kifogást, és mondja le a mérkőzést. A hörghurutomra
hivatkoztunk. Gond nélkül tudtam volna bokszolni vele, de amikor egy
orvos meglátta a röntgenképeket, általában megijedt. Október 26-án
lemondtuk a bunyót, és visszarepültünk Vegasba. Don talált valami dokit,
aki igazolta, hogy pleuréziám van. Pleurézia? Mi a faszom az a pleurézia?
Attól féltem, hogy valami nemi betegség.
Don nekiállt könnyebb ellenfelet keresni nekem. Végül lekötött nekem
egy meccset januárra Japánban Buster Douglas ellen, akiről azt gondolta,
hogy gyerekjáték lesz nekem. Azután leszerződött Evander Holyfield
menedzsmentjével, az volt a terv, hogy 1990 júniusában csapunk össze a
Trump Plazában. 25 millió dollárt kaptam volna azért a bunyóért. Cayton,
aki papíron még mindig a menedzserem volt, boldogan dörzsölte a tenyerét.
 Újra belevetettem magam a bulizásba. Novemberben találkoztam
néhány elképesztő hírességgel, amikor részt vettem a Sammy Davis Jr.
pályafutásának hatvanadik évfordulójára rendezett ünnepségen. Remekül
éreztem magam. George Burns és Milton Berle olyan legendákról meséltek
nekem, mint Fanny Brice, Ruby Keeler és Al Jolson. George olyan öreg
volt, hogy ő még dolgozott együtt Fannyvel. Együtt mulattam az egész Rat
Packkel. Azok a fazonok nagyon kedveltek.
De ez az élmény a kanyarban sem volt ahhoz képest, amikor a
bokszoló példaképeimmel találkozhattam. Azok közül a hírességek közül,
akikkel akkoriban megismerkedtem, Max Schmeling tette rám a
legnagyobb hatást. A nyolcvanas évei közepén járt, amikor találkoztunk.
Fantasztikus élmény volt bokszról beszélgetni vele. Dempseyről és Mickey
Walkerről mesélt. Azt mondta, hogy Joe Louis nem csak a legnagyszerűbb
bunyós, de a legnagyszerűbb ember is volt. Amikor megtudta, hogy Joe
Louis tönkrement, Németországból Harlembe utazott, hogy megkeresse
Joe-t. El tudják ezt képzelni, ahogy egy idősebb fehér fazon végigjárja a
Harlem klubjait Joe Louist keresve? Amikor találkoztunk, Schmeling már
milliárdos volt, az ő tulajdonában voltak a Coca-Cola németországi jogai.
De a legjobban az fogott meg benne, hogy még mindig imádta a bokszot.
Bármerre utazott, mindig magával vitte a régi mérkőzéseinek a
filmfelvételeit.
Imádtam a régi bunyósokat. Amikor megtudtam, hogy Joey Maxim, a
korábbi félnehézsúlyú világbajnok vendégköszöntőként dolgozik egy
vegasi hotelben, néhány hetente felkerestem, és elbeszélgettem vele a
karrierjéről. Dühös volt, amiért sosem mutatták be a ring mellett ülő
hírességek között a Hiltonban rendezett mérkőzéseken, ezért gondoskodtam
róla, hogy attól fogva megtegyék. Sosem tekintettem úgy a hozzá hasonló
fickókra, mint csavargókra vagy lecsúszott szerencsétlenekre. Az én
szememben igazi óriás volt. Szó sem volt arról, hogy én vagyok a
nagymenő, aki szívességet tesz neki, hogy leereszkedik hozzá –
megtisztelve éreztem magam, hogy szóba áll velem. Boldoggá tett, hogy
láthatom, kezet foghatok vele. Amikor az első este hazamentem, sírtam
örömömben.

1990. január 8-án felültem egy Tokióba tartó repülőgépre. Szűkölve és

rúgkapálva. Egyáltalán nem akartam bokszolni, semmi más nem érdekelt,
csak a dugás és a bulizás. Mire útnak indultam, felszedtem 13 kilót. King
annyira aggódott emiatt, hogy bónuszt ajánlott fel, ha sikerül hoznom a
szokott súlyomat a mérkőzés napjára.
Buster Douglast nem tartottam komoly ellenfélnek. Arra sem vettem a
fáradságot, hogy a korábbi meccseit megnézzem videón. Mindenkit
könnyedén legyőztem, aki őt kiütötte. Láttam egyszer bunyózni az ESPN
bajnoki címéért, amikor én az egyik előmeccset vívtam. Kikapott Jesse
Fergusontól, akit én azután kivégeztem az első ABC közvetítette
mérkőzésemen. Olyannak képzeltem magamat, mint a példaképeim,
Mickey Walker és Harry Greb. Olvastam, hogy Greb végtelenül arrogánsan
közölte az ellenfeleivel, hogy nem edzett, mert „nem érnek annyit, hogy
megizzadjon miattuk”. Követtem a példáját. Egyáltalán nem készültem a
mérkőzésre. Anthony Pitts is velem tartott Tokióba, és minden reggel
felkelt, hogy futni menjen az edzőpartneremmel, Greg Page-dzsel. Nekem
azonban nem volt kedvem hozzá. Anthony elmesélte, hogy látta odakint
Bustert, katonai bakancsban gyötörte magát, miközben lógott a takony az
orrából.
Nem ehettem, mivel túlsúlyos voltam, és fogyni akartam, hogy
megkapjam a Don által beígért bónuszt, ezért csak a zsírégetőnek szánt
levest kortyolgattam. Főfogásként pedig takarítónőket fogyasztottam. Ez
azért különösen mókás, mert Japánban minden nő olyan félénknek és
visszahúzódónak tűnik, én azonban szerencsére beleütköztem néhány nem
hagyományos japán hölgybe. Később többen kérdezték tőlem, tanultam-e
valami szextrükköt ezektől a japán nőktől, de nem volt időm tanulni. Ez
nem egy szexuális felvilágosító kurzus volt, hanem a gőz kieresztése.
Még csak fizetnem sem kellett a szobalányoknak, hogy megkúrjam
őket. De busás borravalót adtam nekik azokból a játékpénznek látszó
bankjegyekből, amelyeket ott használnak. Biztosan értékelték a gesztust,
mert visszajártak hozzám, és néha még a barátnőiket is elhozták.
– A barátnőm szeretne találkozni önnel, Mr. Tyson. Szeretne
csatlakozni hozzánk, uram.
A szobalányok kefélése mellett azzal a fiatal japán lánnyal is
találkozgattam, akivel legutóbb szexeltem, amikor Japánban jártam a Tony
Tubbs elleni meccs miatt. Amikor Robin vásárolni járt, én feljebb mentem
egy emeletet, hogy vele lehessek.
Ezúttal is ugyanezt csináltuk. Túl sokan laktak az emeletemen, és nem
akartam, hogy Don, Rory, John vagy Anthony tudomást szerezzenek róla.
Még megijesztették volna, nagyon félénk lányka volt. A két év alatt, amíg
nem találkoztunk, sokkal érettebbé vált.
Így készültem a Douglas elleni bunyóra. Időnként lementem edzeni
meg kesztyűzni. Tíz nappal a mérkőzés előtt Greg Page-dzsel kesztyűztem,
és belenéztem egy jobbhorogba, amitől padlóra is kerültem.
– Mi a fasz van veled? – kérdezte utána Greg.
Pár nappal később Don nyilvánossá tette az egyik edzésemet, fejenként
60 dollárért lehetett megnézni. Természetesen egy vasat sem láttam belőle.
Akkor azt sem tudtam, hogy belépőt szed. Eredetileg két menetet
kesztyűztünk volna, de olyan gyalázatosan rossz voltam, hogy Aaron
Snowell és Jay egy menet után leállították. Don bosszús volt. Ő pénzt akart
keresni. Fogalma sem volt róla, hogy formán kívül vagyok. Don lószart se
tudott a bokszról. Nem tudott megkülönböztetni egy jó kondiban és egy
rossz kondiban lévő bunyóst egymástól. Azt se tudta, hogy kell egy
bokszkesztyűt megkötni.
Egy nappal a mérkőzés előtt 100 kg volt a súlyom, az addigi
legnehezebb. De így is megkaptam a bónuszomat. A mérkőzés előtti napon
egyszerre voltam két szobalánnyal. Azután még két csajt megdugtam az
éjjel, egyiket a másik után.
Nem követtem a sztorit, de mint kiderült, Douglasnek jócskán volt
motivációja, hogy jól teljesítsen ellenem. 1989 júliusában gyakorlatilag
újjászületett. Nem sokkal később azonban elhagyta a felesége, az anyja
pedig halálos beteg lett, és a mérkőzés előtt néhány héttel, amikor Douglas
edzőtáborban volt, az anyja el is hunyt. Akkor mit sem tudtam erről, és nem
is érdekelt. Az HBO nagy hűhót csapott akörül, hogy Douglas az anyjáért
bokszol, de amilyen arrogáns voltam, ha szembesítenek ezzel a mondattal,
valószínűleg azt feleltem volna rá, hogy nemsokára csatlakozhat hozzá.
A mérkőzést reggel kilenckor kezdtük az időeltolódás miatt, hogy az
Egyesült Államokban főműsoridőben közvetíthessék. A hatvanháromezer
férőhelyes aréna félig üres maradt. Don hitvány promóter volt. Amint
összekerültem vele, minden rossz irányba fordult. Rám telepedett, mint egy
fekete felhő.
Nem a megszokott Tyson lépett szorítóba. Aki odafigyelt, láthatta
rajtam, hogy semmi kedvem ott lenni. Elkezdődött a mérkőzés, és
borzalmasan bokszoltam. Nagyokat ütöttem, mint az állat, mert tudtam, ha
sikerül rendesen eltalálnom, abból nem kel fel, függetlenül attól, mennyivel
nagyobb nálam. De alig volt erőm ütéseket indítani. Soha egyetlen
meccsemen sem ütöttem ilyen keveset. Douglasnek hosszabb volt a keze, és
a balegyeneseivel távol tudott tartani magától, amikor pedig testre
próbáltam ütni, rendre megfogott. Nagyon jól bunyózott azon a napon. De
könnyű célpont voltam neki. Egyáltalán nem mozgattam a fejemet.
Nem ijedt meg tőlem. Sőt, kettőnk közül ő volt az, aki gong és „szét”
után is ütött. Tisztátalanul bunyózott, de ez része a boksznak, mindenki ezt
csinálta. A harmadik menet után visszamentem a sarokba, és nyilvánvaló
volt, hogy Aaron meg Jay képességeit meghaladja ez a helyzet.
– Nem kerülsz elég közel hozzá – mondta Aaron. – Be kell lépned, ott
több esélyed lenne.
Ne bassz, tényleg? Miért nem próbálsz meg te közel kerülni hozzá?
Douglas 30 cm-rel nagyobb ütőtávval rendelkezett, mint én.
– Térj vissza ahhoz, amit tudsz – mondta Jay. – Csináld. Gyerünk.
Könnyen beszélt, nem ő kapta az ütéseket. Tanácstalanul bámultam a
padlót.
Douglas szanaszét vert a negyedik és az ötödik menetben. Az ötödik
menet végére feldagadt a szemem, de hiába mentem vissza a sarokba, még
egy jegespakk sem volt náluk. Azt se tudtam, sírjak-e vagy nevessek,
amikor egy óriási, óvszernek látszó gumiba jeges vizet töltöttek, és azt
szorították a szememre.
A hatodik menetre elkészültem az erőmmel. A bal szemem teljesen
bedagadt, semmit nem láttam vele. De Buster is fáradtnak tűnt, különösen a
hetedik menet elején. Ennek ellenére képtelen voltam közelebb kerülni
hozzá. A nyolcadikban megrendített, és az utolsó húsz másodpercben a
kötelekhez szorított. Akkor már csak egy nagy ütésre utaztam. Sokszor
eltalált, nem tudtam rendesen koncentrálni, de aztán megláttam egy
lehetőséget. Az egész bunyó során mindig eltáncolt előlem ilyen
helyzetekben, én pedig képtelen voltam közelebb kerülni hozzá, addigra
azonban ő is elfáradt, és nem maradt ereje ellépni. Így hát eleresztettem a
védjegyemmé vált jobbfelütést, ő pedig elterült a padlón.
Azután kibabráltak velem. Az időmérő japán volt, a mérkőzésvezető
viszont mexikói, nem beszéltek egy nyelvet, és képtelenek voltak
koordinálni a rászámolást. Amikor a bíró ötnél tartott, Douglas már nyolc
másodperce feküdt a padlón. Hosszan számoltak rá. Én kerültem a bot
rosszabbik végére. Ez is része a boksznak, mégis úgy érzem, hogy
kibabráltak velem. A WBA-nak elvileg a mi oldalunkon kellett volna állnia.
Tudtam, hogy én fogok nyerni, mert az ellenfeleimnek nemcsak velem,
hanem a mérkőzés bíráival is meg kellett küzdeniük. Don ugyanis mindig
lefizette őket. Legalábbis nekem azt mondta. Lehet, hogy aznap elfelejtette
megkenni a mérkőzésvezetőt.
De nem akarom kisebbíteni Buster érdemeit. Nagyon bátran
bunyózott. Kőkeményen eltaláltam. Bárki más földkörüli pályára állt volna
egy ilyen ütéstől. Annyira elkészültem az erőmmel, hogy nem tudtam a
következő menetben befejezni, amit elkezdtem. Megerősödve tért vissza a
kilencedikben. Amikor elkezdődött a tizedik menet, állon vágtam egy
jobbegyenessel, de aztán benyeltem egy jobbfelütést, és Douglas
megsorozta a fejemet. Olyan tompa voltam, hogy még csak nem is éreztem
az ütéseket, csak hallottam őket. Elveszítettem az egyensúlyomat, és
elvágódtam.
Amikor padlóra kerültem, kiesett a fogvédőm, és mialatt a bíró rám
számolt, egyszerre próbáltam feltápászkodni és összeszedni a fogvédőmet.
Az ösztöneim irányítottak. Nem voltam magamnál. Miután a bíró
kiszámolt, átölelt. Kábultan támolyogtam vissza a sarkomba. A fogvédőmet
csócsáltam, de azt se tudtam, mi az.
– Mi történt? – kérdeztem.
– A bíró kiszámolt, bajnok – felelte Aaron.
Elkerülhetetlen volt, hogy így történjen. Kezdettől fogva szarul
bunyóztam. A mérkőzés utáni interjút is kihagytam az HBO-nál, még
mindig zúgott a fejem. Legalább egy agyrázkódást szenvedtem.
Alighogy véget ért a meccs, Don megszervezett egy találkozót a WBC
és a WBA vezetőivel. Azután összehívott egy sajtótájékoztatót.
– Az első kiütés semmissé tette a másodikat – harsogta. Jose Sulaiman,
a WBC elnöke, egyelőre senkit nem ismert el bajnoknak, mert a bíró nem
vette figyelembe az időmérőt a rászámolásnál. A bíró elismerte, hogy hibát
követett el. Sulaiman azonnali visszavágót akart. Addigra magamhoz tértem
annyira, hogy én is meg tudjak jelenni a sajtótájékoztatón. Napszemüveget
viseltem, hogy elrejtsem feldagadt szememet, és fehér borogatást
szorítottam az arcomra.
– Évek óta ismertek, soha nem szoktam nyavalyogni vagy
panaszkodni. Először én ütöttem ki, ő csak azután ütött ki engem.
Világbajnok akarok lenni. Minden kissrác erre vágyik – mondtam.
Visszamentem a szállodai szobámba. Most nem volt ott egy szobalány
sem. Fura érzés volt, hogy már nem én vagyok a nehézsúly világbajnoka.
De mindezt a balszerencse számlájára írtam. Tudtam, hogy Isten nem
vesződik a kisebb állatokkal, a villám csak nagyvadakra sújt le, mert csak
azok tudják felbosszantani. A jelentéktelen teremtményekkel Isten nem
foglalkozik. A nagyobb állatokat azonban kordában kell tartania, nehogy a
trónjára törjenek. Feküdtem az ágyamon, és az járt a fejemben, hogy Isten
féltékeny lett rám, olyan nagyra nőttem.
 8

Hosszú volt a repülőút Tokióból hazafelé. A szemem még mindig szét volt
cseszve, ezért nagy, sötét napszemüveget viseltem, amelyet Anthony
Pittstől kaptam. Repülés közben Anthonyval beszélgettem.
– Gondolom, most faképnél fogsz hagyni – mondtam. A bennem élő
szenvedélybeteg azt suttogta a fülembe: „Elkárhoztam. Mindennek vége.”
– Mike, sosem foglak elhagyni – felelte. – Nem rúghatsz ki, én pedig
nem mondhatok fel, vagyis kénytelenek leszünk együtt maradni. Figyeld
meg, minden rendbe jön, amint lelohad az arcod.
Landolás után egyenesen Camille házához mentünk. Fura figura
vagyok, mindig visszatérek az alapokhoz. Haza a mamához. Másnap reggel
Anthony hétkor kelt, és amikor lejött a földszintre, én már ott nyomtam a
felüléseket és a fekvőtámaszokat.
– Ó, most meg edzel? A kibaszott mérkőzés után – mondta.
– Csak próbálok összeszedett maradni – feleltem.
Később beszélgettem Camille-lal. Ő is ott volt Tokióban, az első sorból
nézte végig a mérkőzést. Azt mondta, teljesen kábának tűntem.
– Nem láttam egyet sem a gyilkos ütéseid közül. Úgy néztél ki, mint
aki veszíteni akar. Lehet, hogy egyszerűen belefáradtál.
Valószínűleg igaza volt. Hittem Cus elméletében, aki szerint a
vereséggel az egyetlen baj, ha semmit sem tanulunk belőle. Cus mindig azt
mondta, hogy a boksz az élet metaforája. Nem az számít, ha veszítesz,
hanem az, amit a vereség után csinálsz. Lent maradsz vagy felállsz, és
megpróbálod újra? Később azt mondtam, hogy a legjobb meccsem a
Douglas elleni volt, mert bebizonyította, hogy képes vagyok férfiasan
viselni a vereséget és felállni belőle.
Catskillben maradtam, a galambjaimmal foglalkoztam, és közben a
példaképeimről olvastam. Hogyan állt fel Tony Zale a Rocky Grazianótól
elszenvedett vereség után. Hogyan intézte el Joe Louis a második meccsen
Max Schmelinget. Hogyan tért vissza Ali az eltiltása után. Milyen
rosszulesett Sugar Ray Robinsonnak a „korábbi” jelző a neve előtt.
Nárcizmusom ismét működésbe lépett, kezdtem azt gondolni, hogy az én
ereimben is ugyanaz a vér csörgedezik, mint az övékben. Tudtam, hogy
vissza fogom szerezni azokat az öveket. Nem történhet másként. Elrejtőzöm
a világ elől, tökélyre fejlesztem a boksztudásomat, és még jobb bunyósként
térek vissza, mint a Shaw fivérek nagyszerű karatefilmjeiben. Röhejes,
nem? Egy csatornapatkány, aki félistennek képzeli magát.
Eközben az egész bokszvilág felbolydult. A mérkőzést követő napon a
sajtó egy emberként kelt ki az ellen, hogy Douglast nem akarják elismerni
új bajnokként. Amint visszatért az Államokba, Jose Sulaiman is
visszakozott. Donnak nem maradt más, mint a könyörgés az azonnali
visszavágóért. Egy nagyobb summáért megpróbálta rávenni Evander
Holyfieldet, a hivatalos kihívót, hogy álljon félre, hadd mérkőzzek meg újra
Douglasszel. Holyfield menedzsmentje azonban tudta, hogy ha Evander
legyőzi Bustert, Don körön kívül kerül, és nem lesz beleszólása a
nehézsúlyú világbajnoki cím sorsába.
És persze ott voltak azok az újságírók, akik kárörvendve fogadták a
vereségemet. Mike Lupica, az a gerinctelen féreg a New York-i Daily
Newstól egyenesen sátáni alaknak látott engem.
„Olyan ember, aki naponta váltogatja a nőket, elárulja a barátait, és
hátat fordít azoknak, akik bajnokot csináltak belőle, egy kutyába több hűség
szorult, mint belé… Tyson egy vadember, akit a kultúra megajándékozott
mindennel, ő azonban visszautasította ezeket az adományokat, és továbbra
is az ösztönök szintjén éli az életét. Rajta már csak a halál segíthet.”
Ejha! Imádtam a szövegét.
Egy az ESPN-nek adott interjúmban vissza is tértem ehhez a
gondolathoz. Arra voltak kíváncsiak, miért foglalkoztat annyira mindenkit
az életem.
– Azt hiszem, sokan szeretnék azt látni, amint elpusztítom saját
magamat. Szeretnék azt látni, hogy egy nap bilincsbe verve visznek a
rendőrautóhoz vagy a börtönbe. Mint Marlon Brando fiát. És akkor
boldogan károghatnák, hogy „Megmondtuk előre, megmondtuk, hogy ez
lesz a vége.” De nem vagyok börtönben, és Brownsville-t is sikerült magam
mögött hagynom, pedig erre nem sokan fogadtak volna.
Don szervezett nekem néhány sajtótájékoztatót, én pedig igyekeztem a
legjobb arcomat mutatni, de rendre felülkerekedett az őszinteségem.
 – Senki sem legyőzhetetlen – mondtam. – Előfordul, hogy az ellenfél
megtöri az akaratodat. Buster szétrúgta a seggemet. Nem készültem fel arra
a mérkőzésre. Nem vettem komolyan. Úgy keféltem a japán csajokat, ahogy
más eszi a szőlőt. Caligulának képzeltem magam, amíg Japánban voltam.
Los Angelesben arról viccelődtem a sajtónak, hogy hazafelé a repülőn
megnéztem a mérkőzést felvételről.
– Ott ültem, és azt mondtam magamnak: „Hé, haver, húzd le a fejed!”
De a képernyőn nem húztam le. „Húzd már le, te hülye!”, kiabáltam. De az
a hülye nem hallgatott rám.
Az egyik riporter megkérdezte, nem voltak-e öngyilkos gondolataim
az öv elvesztése után.
– Rengeteg pénzt kell még elköltenem, mielőtt megölném magam.
Ilyen nehézségekkel nap mint nap meg kell birkóznunk. Hogy sírtam-e?
Bárcsak tudtam volna sírni! Legutóbb akkor sírtam, amikor elváltam.
Olyankor sír az ember. Eláruljak valamit? Megkönnyebbülés volt, hogy így
történt. Nagy nyomástól szabadultam meg.
A válás tényleg megviselt. Most se szívesen beszélek róla, ezért az,
hogy akkor említést tettem róla, tényleg azt mutatja, hogy nagyon
kikészített.
Az emberek próbáltak kifogásokat keresni nekem, de én nem
alacsonyodtam le idáig. A mérkőzés után egy héttel az HBO-n egy
interjúban még Larry Merchant is, aki nem mindig bánt tisztelettel velem,
próbálta arra fogni a vereségemet, hogy az egyik szememre nem láttam.
– Ott volt a másik. Azt használhattam. Küzdeni kell a végsőkig –
mondtam. – A szívem még dobogott.
Los Angelesből visszatérve egyenesen Catskillbe menekültem, hogy
elbújjak a világ elől. A világ azonban nem hagyott békén, mindenki velem
akart interjút készíteni. Brazil, angol, skandináv, japán újságírók özönlötték
el Catskillt és Albanyt, felkeresték a törzshelyeimet, mint a September’st.
Becsöngettek Camille házába, ő pedig az ajtóban veszekedett velük.
– Ne jöjjenek ide többet, hagyják békén, ő csak egy kisfiú! – kiabálta.
– Szégyellhetnék magukat!
Buster Douglas nyerte a mérkőzést, de senki nem foglalkozott vele,
mindenki rám volt kíváncsi. Még zenés videó is készült arról, ahogy
kiütnek, én pedig a fogvédőm után matatok a ring padlóján. A helyzet
iróniája, hogy tudat alatt veszíteni akartam, hátha úgy megszabadulok végre
a nyilvánosság nyomásától, de nem igazán jött be.
 – Most nem szállhatok ki, a boksz kurvája lettem – mondtam az egyik
újságírónak. – Be kell bizonyítanom valamit. Mintha ez a vereség még
híresebbé tett volna, mint amilyen azelőtt voltam.
Ennek a felfordulásnak a kellős közepén váratlanul meghalt a
nővérem. Ő volt az egyetlen, aki sosem félt a szemembe mondani a
véleményét. Mindig engem védett, egészen a haláláig. Eléggé el volt hízva,
és a férje azt mondta, kokainozott a halála előtti estén. Őszintén remélem,
hogy nem azért, mert depressziós volt miattam. A halála előtti estén
hosszan beszéltünk telefonon.
– Beszélj apával – mondta. – És, kérlek, nézesd meg a szemedet.
Mindig közel állt Jimmyhez, a biológiai apánkhoz. Azt akarta, hogy
vegyük fel újra a kapcsolatot. A nővérem különleges teremtés volt. Hiába
próbáltam pénzt adni neki, sosem fogadta el. Szeretett a gettóban élni. Soha
nem kért tőlem semmit.
Szomorú voltam, amikor meghalt, de addigra már hozzászoktam a
halálhoz, és elfogadtam a létezését. Brooklynban volt a temetése, Al
Sharpton tiszteletes tartotta a szertartást. Gúnyolódtunk Al tiszteletesen,
cikiztük a kövérsége és a hosszú sérója miatt, de valójában óriási hős volt a
szemünkben. Büszkék voltunk rá. Láttuk, honnan jött és hová jutott, erre
pedig nem akadt más szavunk, mint a csoda. Nemrégiben láttam egy
dokumentumfilmet a PBS-en a Broadway történetéről, és megszólaltatták
Milton Berle-t, aki arról beszélt, milyen volt szegényen felnőni
Brooklynban. Azt mondta, szerezni egy szerény, szarul fizető munkát nem
jelentett volna kudarcot. Visszamenni Williamsburgbe és Brownsville-be
igen. Ez nagyon eltalált.
Miután elveszítettem a világbajnoki címet, vissza kellett mennem
Brownsville-be. Nem sok kedvem volt behúzott farokkal visszakullogni, de
a barátaim csodálatosan viselkedtek. Csak úgy áradt belőlük a szeretet.
Sokat lógtam Jackie Rowe barátnőmmel. Gyerekkorunkban ő is benne volt
a balhékban. A barátaimmal kiraboltunk egy lakást, azután elmentünk
Jackie-hez elosztani a zsákmányt. Jackie nagydarab, harsány, szókimondó
személyiség volt, akárcsak a nővérem. Denise halála után el is kezdte a
nővéremnek nevezni magát.
Noha úgy gondoltam, hogy az istenek fosztottak meg az övemtől, a
vereség után szomorú voltam, szégyelltem magam, és kételkedni kezdtem a
saját képességeimben. Jackie mindig pozitívan állt a dolgokhoz.
 – Te megőrültél, bazmeg? – ordított rám. – Tudod, ki vagy te? Ez csak
egy meccs volt, Mike. Veszítettél. Nagy dolog. Lépj tovább. Te vagy a
legjobb.
– Úgy gondolod? – kérdeztem.
– Igen, tudom, hogy így van. Egyszerűen csak nem követted a
protokollt, nem azt tetted, amit kellett volna.
– Igen, igazad van – feleltem.
Meglátogattam Jackie-t, és leparkoltam a lakása előtt, amely egy
önkormányzati bérházban volt. Nála lazultam, amíg ő elment, hogy
beszerezze a kedvenc kajámat. Az ablakból kihajolva szólongattam a
lányokat. Felnéztek és megtorpantak.
– Ez nem lehet Mike Tyson. Ez tényleg Mike Tyson? Mike! Mike!
Amint híre ment, akkora tömeg sereglett oda, hogy rendőrségi kordont
kellett vonni a Ferrarim és az egész háztömb köré.
Néha Jackie magával vitt Harlembe, az emberek megőrültek, amikor
megláttak.
– Még mindig te vagy a legnagyobb, bajnok – kiáltozták. – Meg tudod
csinálni újra!
Valamelyest visszahozta az önbizalmamat ez a sok ember és a
szeretetük.
Don 1990. június 16-ára időzítette a visszatérésemet, Vegasban kellett
kötelek közé lépnem Henry Tillman ellen. New Yorkban kezdtem el
készülni, mielőtt átköltöztünk volna Vegasba. A fenékbe markolós ügyem a
végéhez közeledett, a bíróságról mentem edzeni. Emile Griffith, a korábbi
világbajnok ugyanabban az edzőteremben dolgozott néhány bunyóssal, ahol
én is tréningeztem. Egy nap mondott valamit, ami a lelkem mélyéig hatolt,
és végre segített elfelejtenem a Douglastől elszenvedett vereséget.
A Douglas elleni bunyóról beszélgettem vele.
– Nem bunyóztam túl jól, mi? – mondtam.
– Tudom, hogy a nagy Mike Tyson nem fogja engedni, hogy egy ilyen
kisiklás elkedvetlenítse – felelte Mr. Griffith.
A mindenit! Ez a néhány szó teljesen megváltoztatta a véleményemet
önmagamról és a visszatérésemről. Őrültség, nem? Elég volt ennyit
hallanom, hogy máris megfeledkezzem a vereségről, és újra bajnokként
tekintsek magamra. Amint ezt kimondta, visszatértem.
A Team Tyson két új taggal bővült. Don felvette mellém Richie
Giachettit vezetőedzőnek. És megszületett az első gyerekem egy Natalie
Fears nevű nőtől, egy fiú, akinek a D’Amato nevet adtam.
Április közepén átköltöztünk Vegasba, hogy ott folytassuk a
felkészülést. Megszállottként vetettem bele magam az edzésekbe. Hajnali
négykor keltem futni, utána irány az edzőterem, délután kesztyűzés, majd
két óra biciklizés a Las Vegas Athletic Clubban. George Foreman vívta az
egyik előmeccset, és mondott egy érdekes dolgot a bajnoki cím
elveszítéséről.
– Az ember szégyelli magát, senkivel nem akar találkozni, főleg nem a
reptéri hordárokkal. Nem akar találkozni a taxisofőrökkel, mert azt képzeli,
hogy mindenkinek van valami mondanivalója. Újra fel kell építenie magát,
ezért zsákszámra költi a pénzt autókra, öltönyökre, bármire, ami azt a
benyomást kelti, hogy ő a világ legjobbja. Mike Tyson nem fog nyugodtan
aludni addig, amíg esélyt nem kap arra, hogy újra megküzdjön a címért, és
meg nem nyeri. Nem fog nyugodtan aludni addig, amíg meg nem váltja
önmagát. Szörnyű látni, hogy egy fiatalember ezen megy keresztül, de ez
már csak ilyen.
Akkor nem feltétlenül értettem egyet George-dzsal. Biztos voltam
benne, hogy az én sorsom az, hogy visszanyerjem a világbajnoki övet. Csak
edzenem kell hozzá.
A Tillman elleni mérkőzés estéjén tökéletes kondícióban voltam.
Azzal a fickóval kellett megvívnom, aki amatőrként legyőzött. Nagyszerű
esély volt a visszatérésre. Kiütöm, és újra felépítem magam.
Noha Tillman olimpiai bajnok volt, és tiszteletreméltó 20–4-es
győzelmi mutatóval rendelkezett, a bukmékerek így is csupán kétszeres
pénzt fizettek arra, ha az első menetben kiütöm.
Szót fogadtam a bukiknak. Rögtön a mérkőzés elején benyeltem egy
kemény jobbost, de meg sem rezdültem tőle. Huszonnégy másodperccel a
menet vége előtt lelassítottam Tillmant egy hatalmas, testre mért ütéssel,
majd halántékon találtam egy jobb csapottal. Kiterült. Nem akartam Henryt
bántani. Csak minél gyorsabban túl akartam lenni ezen a mérkőzésen.
Nagyon kedveltem, és örültem, hogy anyagilag jól járt. Tillmanból igazán
nagy bunyós lehetett volna, ha megvan hozzá az önbizalma. Ha hitt volna
önmagában, legendás bokszoló válhatott volna belőle, bekerülhetett volna a
Hírességek Csarnokába.
A mérkőzés utáni sajtótájékoztatón Don ismét hozta magát.
– Visszatért! A Nagy Mike Tyson újra itt van – kurjantotta.
Megrántottam a karját, hogy fogja be a száját.
 – Te is tudod, hogy visszatértél – mondta Don.
Beszéltem egy kicsit a meccsről, megdicsértem Henryt, de igazából
csak a fiamról akartam mesélni.
– Olyan tündéri. Hat hetes és öt és fél kiló. Már fel tud ülni! A fiamért
élek.
Néhány hónappal a mérkőzés után a seggmarkolós ügyem végre
lezárult. Bűnösnek találtak tettlegesség bűntettében, és a lány ügyvédei
tételes kimutatást kértek a vagyonomról. Don jogásza elkészítette, és ebből
kiderült, hogy Don még mindig tartozik nekem 2 millió dollárral a tokiói
mérkőzés után. A kimutatás szerint volt 2,3 millió dollárom készpénzben, a
6,2 millióra becsült házam Jersey-ben, az ohiói házam, valamint nagyjából
másfél millió dollár értékű autó és ékszer. Összesen 15 millió dollár, de a
pénzdíjaimból ennél sokkal többnek kellett volna összejönnie. Nem tudtam
eldönteni, hogy a per miatt buherálták meg a kimutatást, vagy valaki lopja a
pénzemet. Akárhogy is, a kártérítés, amelyet a bíróság megítélt a sértettnek,
valamivel kevesebb volt a kért egymillió dollárnál: 100 dollár megfizetésére
köteleztek. Amikor meghallottam az ítéletet, felálltam, előhúztam a
zsebemből egy százdolláros bankjegyet, megnyaltam, és a homlokomra
ragasztottam. Valami miatt nem akarta elvenni onnan.
A következő mérkőzésemre eredetileg szeptember 22-én került volna
sor Atlantic Cityben. Alex Stewart volt az ellenfelem, a korábbi jamaicai
olimpikon, aki zsinórban huszonnégy KO-val kezdte a karrierjét. Az
egyetlen vereségét Evander Holyfieldtől szenvedte el egy nyolcadik
menetes technikai KO-val, ahol végig ő dominált, amíg fel nem repedt az
arca, és Holyfield csak a sérülését kihasználva tudott felülkerekedni rajta.
Az edzőtáborban felrepedt a bőr a szemem fölött, és negyvennyolc öltéssel
kellett összevarrni, ezért a mérkőzést december 8-ra halasztottuk.
Eközben az HBO szeretett volna újra szerződést kötni velem. Seth
Abraham azt hitte, sikerült megegyeznie Donnal, 85 millió dollárt fizettek
volna tíz mérkőzésért, de Don végül kihátrált az egyezségből. Állítása
szerint nem akarta, hogy Larry Merchant közvetítse a meccseimet, mert
Merchant mindig becsmérlően nyilatkozik rólam. A Stewart elleni
mérkőzés után Don erre hivatkozva leszerződött a Showtime-mal. Azt
hittem, a Showtime jobb feltételeket kínált, de később kiderült, hogy csak
Don járt vele jobban, én nem.
Miközben készültem a Stewart elleni bunyóra, Buster Douglas
címvédőként megmérkőzött Evander Holyfielddel. Tudtam, hogy Holyfield
le fogja győzni. Douglas túlsúlyosan lépett szorítóba, és Holyfield
egyébként is jobb bokszoló volt nála. Douglas nem is erőltette meg magát.
Kapott egy kisebb ütést, és azonnal kiterült tőle. Nem bunyózni jött, csak
fel akarta markolni a 17 millió dollárját. Nem volt benne sem elég
méltóság, sem elég büszkeség a címvédéshez. A pénzét megkapta, de a
becsületét elveszítette. A becsületet nem lehet megnyerni, azt csak
elveszíteni lehet. A hozzá hasonlókból, akik csak a pénzért bunyóznak,
sosem lesz legenda. Ez a mai napig kísérti Bustert. Évekkel később
összefutottam vele egy autogramosztáson, amelyen mindketten részt
vettünk. Senki sem kért tőle aláírást. Annakidején történelmet írt azzal,
hogy legyőzött, mostanra azonban egy senki lett.
Egy nappal a győzelme után Holyfield bejelentette, hogy George
Foreman ellen fogja megvédeni a címét. Ez felbosszantott. Háttérbe akartak
szorítani, el akartak homályosítani, de nem tudtak. Még mindig én voltam a
legnagyobb sztár a boksz világában, öv nélkül is nagyobb bármelyiküknél.
Stewarttal végül december 8-án csaptunk össze Atlantic Cityben. Az
HBO annyira szeretett volna leszerződni velem, hogy felkérték Spike Lee-t
a mérkőzés előtti bemutatkozó filmecském elkészítésére, hátha ezzel sikerül
jobb belátásra bírniuk. Úgy döntöttem, mondok néhány hülyeséget Spike
filmjében, hogy felbosszantsam vele az embereket.
– Mindenki ellenünk van – jelentettem ki. – Mi vagyunk a fekete
fickók a gettóból, a két bűnöző, és szeretnék befogni a szánkat. Mi nem
utáljuk a fehéreket, egyszerűen csak a feketéket kedveljük.
Nem gondoltam komolyan ezt a baromságot. Csak szórakoztam.
– Mindig megváltoztatják a szabályokat, amikor egy fekete sikert ér el,
a feketék sikere elfogadhatatlan nekik – mondta Don. Amikor az HBO
levetítette a filmet az újságíróknak, azok felháborodtak. Elértük a célt.
De megfizettem az árát annak, hogy összeszűrtem a levet Donnal.
Hugh McIlvanney, a híres skót sportújságíró a Kinghez fűződő
kapcsolatomat okolta a Douglastől elszenvedett vereségemért.
– A Tyson bukásáért felelős tényezők közül a legártalmasabb talán a
szövetsége Don Kinggel, aki minden egyes bokszolót mélyrepülésbe
taszított, akivel csak együtt dolgozott.
Tökéletesen igaza volt. Don mérgező személyiség volt. Állandóan
megbotránkoztatta az embereket. Szándékosan csinálta. Attól fogva, hogy
leszerződtem vele, engem is kiközösítettek. Szabadságot adott nekem, hogy
kiélhessem gyerekes vágyaimat, és amikor látták, hogy nem akarok
megszabadulni tőle, mindenben akadályoztak, amibe belefogtam.
A mérkőzés előtti sajtótájékoztatón úgy beszéltem, mint egy őrült.
– Bajnok vagyok. Bajnoknak lenni egy lelkiállapot. Mindig is bajnok
leszek. A boldogság csak egy érzés, mint az éhség vagy a szomjúság.
Amikor azt mondják rád, hogy boldog vagy, az csak egy szó, amelyet valaki
rád aggatott, hogy megnevezzen egy érzést. Amikor úgy döntöttem, hogy
megvalósítom a céljaimat, a boldogságnak a gondolatáról is lemondtam.
Nem vagyok egy boldog típus. Egyszerűen nem úgy vagyok
összerakva.
Trump kaszinója Atlantic Cityben az egyik kedvenc helyszínem lett.
Ez volt a harmadik mérkőzésem ott és a harmadik első menetes KO-m.
Négy másodperccel a kezdés után eltaláltam Stewartot jobbal, ő pedig
rögtön padlót fogott. Nem sokkal később másodszor is padlóra küldtem egy
jobbossal. Annyira belelendültem, hogy egyszer én is megcsúsztam, és
elestem. Végül azonban sikerült sarokba szorítanom, és harminchárom
másodperccel a menet vége előtt ballal is kifektettem. Érvényben volt az a
szabály, hogy ha az egyik fél háromszor is padlózik ugyanabban a
menetben, akkor véget ér a mérkőzés, ezért a bíró beszüntette a küzdelmet.
Miután megvizsgálták Stewartot, odamentem hozzá és megöleltem.
– Ne keseredj el. Jó bunyós vagy. Ne felejtsd el, hogy engem is egy
csavargó győzött le.
Amikor kiszálltam a ringből, Jim Lampley, az HBO kommentátora
feltett néhány kérdést. A legutóbbi két mérkőzésem után nem voltam
hajlandó szóba állni Larry Merchanttel.
– Szeretnék köszönetet mondani a rajongóimnak az HBO-n az évek
óta tartó támogatásukért – mondtam. – Ez volt az utolsó bunyóm az HBO-n,
mert úgy látom, ők inkább Holyfieldre kíváncsiak, nem rám.
A nehézsúlyú ranglista legújabb szenzációja egy kanadai bokszoló
volt: Razor Ruddock. 1990 áprilisában Michael Dokesszal bunyózott, és a
kiütésről készült felvétel bejárta a bokszvilágot. Én akkor láttam, amikor
Alex Wallau az ABC Sport műsorában megmutatta.
Dokes vezetett a pontozóknál, amikor bumm, Ruddock eszméletlenre
ütötte egy jól eltalált balossal. Ijesztő, gyomrot görcsbe rántó,
lélegzetelállító KO volt.
– Mit gondol róla? – kérdezte Alex.
 Mivel nem voltam a manipuláció nagymestere, hátradőltem és higgadt
maradtam.
– Mit gondolnék? Én nem Michael Dokes vagyok. Gyorsan ki fogom
ütni, nem jelent fenyegetést.
De miután eldőlt, hogy Holyfield Foremannel fog bunyózni, nekem is
találnom kellett valami elfoglaltságot. Ezért Don leszerződött Ruddockkal,
hogy mérkőzzünk meg 1991. március 18-án Vegasban.
Ezek ki akarnak nyírni, bazmeg. A nehéztüzérséget küldik ellenem,
gondoltam.
Január elején kezdtem a felkészülést. Tom Patti is velem tartott az
edzőtáborban, egykor lakótársak voltunk Cus házában. Egy este tévét
néztünk, amikor levetítették Ruddock egyik mérkőzését, és kiszúrtam egy
hiányosságát.
– Kinyírom ezt a fazont – közöltem Tommal.
Tudtam, hogy Ruddock gyilkos erővel üt, de azt is láttam, hogy én túl
gyors vagyok neki. Képtelen lesz tisztán eltalálni.
Majdnem elkezdtük a bunyót néhány nappal korábban, a mérkőzés
előtti sajtótájékoztatón a Los Angeles-i Century Plaza Hotelben. A
fotósoknak pózoltunk, én pedig azt mondtam Ruddocknak, hogy a csicskám
lesz a ringben. Razor keménykedve nekem akart jönni, de Anthony Pitts
ellökte.
– Ne, ne, hagyd csak közelebb jönni, hadd mondja el, mi bántja –
szóltam rá.
Tudtam, hogy utcai harcban én győznék. Razor testőrei közbe akartak
lépni, de addigra körülvett bennünket a tömeg.
Kimentünk a reptérre. Kiderült, hogy Razor és a bandája is ugyanazzal
a járattal utazik vissza Vegasba. Amikor odaértünk, Rory a kocsiban
felejtette a telefonját, ezért Anthony elindult vissza, hogy elhozza Isadore-
tól, a sofőrünktől. Anthony lefelé lépkedett a lépcsőn, amikor
szembetalálkozott Ruddock embereivel, akik elállták Ant útját.
Ruddocknak egy ikerpár volt a testőre, az egyikük, Kevin Ali így szólt:
– Azt hiszed, kemény vagy? – Megmutatta Antnek a walkie-talkie-ját.
– Tudod, mire való ez? – Azzal belemászott Anthony képébe, mire Anthony
leütötte. De Isadore látta, hogy balhé van, ezért felszaladt a lépcsőn, és
lefogta Anthonyt.
– Isadore, miért engem fogsz le? – rivallt rá Anthony. – Miért nem
ezeket a faszszopókat?
 Addigra felbukkantak a repülőtér biztonsági emberei, és
szétválasztották őket. Amikor Anthony visszatért a váróterembe, elmesélte,
mi történt. Felszálltunk a gépre, és láttuk, hogy a jegyünk Ruddockék elé
szól, ezért hátramentünk a repülőgép végébe. Egész úton szőlőszemekkel
dobáltam Ruddockot. A biztonság kedvéért előretelefonáltam, és
kirendeltem a reptérre az egész csapatunkat, az edzőpartnereket, mindenkit,
hátha balhé lesz a landolás után. De nem történt semmi.
A Mirage-ban a mérkőzés estéjén egymással szemközti öltözőket
kaptunk, és Kevin Ali azonnal elkezdte cukkolni Anthonyt.
– Mondok neked valamit, haver – felelte Anthony. – Nem vagyok egy
agresszív típus, de téged szétbaszlak az egész családoddal együtt, kinyírom
az öcsédet, az anyádat, az összes faszszopót, te mocskos geci.
John Horne meghallotta Anthony kiabálását, és félrehúzta.
– Te ne menj be a ringbe ma este – mondta. – Maradj a ringen kívül.
Mert ha Mike megnyeri a meccset, tudom, hogy ezek a faszszopók csinálni
fognak valamit, úgyhogy légy résen.
Hűvös volt az este Vegasban, a szabad ég alatt bunyóztunk jókora
tömeg, tizenhatezer ember előtt. Zöld-fehér csíkos melegítőben és
sísapkában léptem a szorítóba. Én voltam az első bokszoló, aki utcai
ruhában jelent meg a ringben.
Ruddock idegesnek tűnt, szaporán kapkodta a levegőt. Ez már a
nagyfiúk terepe volt. Tudtam, hogy azonnal nekem fog rontani, annyira
ideges volt. Néhány másodperccel a kezdés után jobbal megrendítettem.
Kemény ütésekkel válaszolt, de egyszer sem tudott tisztán eltalálni. A
második menetben elesett egy lecsúszott balhorogtól, mert összeakadt a
lábunk, utána azonban keményen megsoroztam a testét, amitől lelassult.
Hiába ütött erőseket, rendre elhajoltam előlük, és a harmadik menetre
teljesen elkészült az erejével. Tíz másodperccel a gong előtt megkontráztam
egy gyilkos balhoroggal, és padlóra küldtem vele.
Minden menetet én nyertem. A hatodikban hirtelen mintha feltámadt
volna, keményen megsorozott. Én azonban csak a fejemet ráztam. Azután
állon talált jobbal, mire én megkocogtattam az állam a kesztyűvel, és
mutattam, hogy próbálja meg még egyszer. Ez biztosan demoralizálóan
hatott rá, mert amint kijöttem a hetedik menetre, megleptem egy
balhoroggal. Utána négyszer egymás után eltaláltam tisztán, amitől a
köteleknek tántorodott. Richard Steele közbeugrott, és véget vetett a
mérkőzésnek, még mielőtt Ruddock padlóra került volna. Korainak
tartottam a bunyó beszüntetését, de az is igaz, hogy már csak egyetlen ütést
kellett volna bevinnem ahhoz, hogy kifektessem.
Mielőtt felocsúdhattam volna, egy tömegverekedés kellős közepén
találtam magam. Murad Muhammad, Razor menedzsere földre vitte az
edzőmet, Richie-t, és a fejét rugdosta. Jay Bright félrehúzott az egyik
sarokba, és onnan néztük a balhét. Addigra Anthony Pitts is beugrott a
ringbe, meglátta a közeledő Kevin Alit, és jobbal behúzott neki egyet.
Ezután Razor bátyja, Delroy próbálta megütni Anthonyt, de Anthony
elkapta a karját, és ki akarta hajítani a ringből, amikor a biztonságiak
lefogták. Delroy félig a levegőbe emelkedve kapaszkodott a kötelekbe,
igyekezett összeszedni magát. Miközben ez történt, Greg elcsórta Kevin Ali
Rolexét, majd átkutatta a zsebeit, hátha talál még valamit. Őrült jelenet volt.
Sokan vitatták a gyors befejezés jogosságát, ezért úgy döntöttünk,
megadjuk a visszavágás lehetőségét Ruddocknak. Don manhattani
irodájában voltunk a Keleti Hatvankilencedik utcában, hogy kidolgozzuk a
második mérkőzés részleteit. Don, Rory és John odafent voltak, én azonban
a földszinten maradtam Anthonyval, és közben Don cuki kis recepciósával
dumáltam, akivel néha lefeküdtem. Hirtelen Kevin Ali sétált be az ajtón.
Kevin jó muzulmán testvér volt, de egyes muzulmánok mindenhová
magukkal viszik muzulmán mivoltukat, bunyózni, enni, mindenhova. Kevin
rám nézett, és így szólt:
– Ó, gyönyörű bajnokom. Nagy mérkőzés volt. El kell ismernem. Igazi
harcos vagy. – Azután Anthonyra bökött, és azt mondta: – Téged viszont ki
foglak nyírni.
– Itt vagyok, bazmeg, te faszszopó – vágta rá Anthony. – Nekem ne
üzengessél! Ha mondani akarsz valamit, mondd a szemembe!
– Ezt el kell intéznünk, életre-halálra. Méghozzá most azonnal –
mondta Kevin.
– Az csak meló volt, már vége, hagyjátok ezt a faszságot – próbáltam
oldani a feszültséget.
– Nem, bajnok, ezt nem hagyhatom annyiban, intézzük el – mondta
Ali.
Azzal lerakta az aktatáskáját, kibújt a zakójából, mire bumm, Anthony
máris behúzott neki egyet. A lépcsőn verekedtek, de egy paraván takarta
előlem a kilátást, ezért nem láttam konkrétan, amikor Kevin elvágódott,
csak hallottam, ahogy gurul le lépcsőn, bumm, bumm, bumm, mint egy
rajzfilmben. De aztán felpattant, mint valami szuperhős, és ismét
egymásnak estek. Greg barátom sétált be egy üdítővel a kezében. Meglátta
Anthonyt és Kevint, ahogy verekszenek, mire fogta az üveget, és fejbe
vágta vele Kevint. Kevin elájult, Greg pedig nekiállt átkutatni a zsebeit.
– Nem, Greg, itt nem csinálhatsz ilyet – szóltam rá. – Pénzre van
szükséged, nigger? Nem rabolhatjuk ki ezt a faszszopót.
A verekedés zajára lejött Don, John meg Rory az irodából, és látták,
mi történik. Ali addigra feltápászkodott, és azt állította, hogy Anthony orvul
leütötte.
– Baromság – szóltam közbe. – Anttel itt lazultunk, amikor ez a
faszarcú bejött, és elkezdett fenyegetőzni. Ant csak önvédelemből ütött.
Don kihajította Kevin Alit az irodájából, mire Kevin fel-alá kezdett
sétálni odakint a ház előtt. Amikor elindultunk, Ali még mindig ott volt.
Akkoriban Captain Joe volt a sofőrünk, az Iszlám Nemzet oszlopos tagja.
Ismerte Alit és az ikertestvérét. Ali folytatni akarta a verekedést, de
mondtam neki, hogy ramadán van, ez a béke ideje.
– Mike, ez férfias dolog – mondta Captain Joe. – Nem ünnepelheti
békében a ramadánt, amíg meg nem békél önmagával. Ezt le kell zárnia.
– Akarod folytatni? – kérdezte Ali Anthonytól.
– Hogy a faszba ne. Te mondtad, hogy életre-halálra.
Az utcán estek egymásnak, mint azok a bokszoló játékrobotok,
amelyeket akkoriban mindenhol lehetett kapni. Anthony végül eltalálta egy
jól irányzott ütéssel, amitől Ali elterült a járdán. Anthony kétszer fejbe
rúgta, és már lendítette a lábát egy harmadik rúgásra, amikor Rory
elrángatta onnan.
– Még megölöd, haver – mondta.
– Erről szól az egész, bazmeg – felelte Ant. – Ő mondta, hogy életre-
halálra.
Indulnunk kellett, kezdődött a mozi. Anthony átlépett Kevin fölött, és
beszálltunk a kocsiba. Ekkor Al Braverman, a legendás edző jelent meg az
iroda ajtajában – Donnak dolgozott. Meglátta az eszméletlenül heverő Alit,
berohant az irodába, ahonnan papírtörlőkkel és vízzel tért vissza, lemosta
Ali vérző fejét, és újraélesztette. Hívták a mentőket, és ezzel véget is ért a
történet.
A visszavágó időpontját június 28-ra tűzték ki. Az edzőtábor előtt
lazítottam egy kicsit, ezért a fekete Lamborghini Diablómmal leugrottam
New Yorkból Ohióba. Azután onnan vissza Vegasba edzeni. Richie szigorú
edzésprogramot állított össze nekem, amelynek részeként este hétkor le
kellett feküdnöm, hogy hajnali ötkor kipihenten indulhassak a hatmérföldes
futásra. Halálra untam magam. Amikor nem edzettem, többnyire
rajzfilmeket néztem. Don egyszer váratlanul berontott a szobámba.
– Az istenit, Mike, igazán nézhetnél valami mást is, nem csak ezeket a
kurva rajzfilmeket – mondta, azzal berakott egy dokumentumfilmet a náci
Németországról. Don a nácik megszállottja volt. Hitler így, meg Hitler úgy.
Úgy gondolta, hogy a zsidók Németország niggerei voltak, és a fasizmus
nálunk is bekövetkezhet, ha nem tanulunk a történelemből.
Új séfünk lett erre az edzőtáborra. Don kirúgta Earlyt, aki hosszú ideje
főzött ránk, mert állítólag rajtakapta, amint húst csempész ki a hátsó ajtón.
Ez nem tűnt hihetőnek nekem. Néhány évvel később az egyik testőröm,
Rudy González összefutott Early unokaöccsével, aki elárulta, hogy Don
azért rúgta ki Earlyt, mert az nem volt hajlandó „varázsport” tenni a
kajámba. Azt állította, hogy John Horne adta Earlynek a port, mint
„állóképesség-javító vitamint”, amelyet én nem akartam bevenni. Early
azonban megvizsgálta a port, és talált benne egy narancssárga
kapszuladarabkát, rajta egy „5”-ös számmal vagy egy „S”-sel. Rudy
utánanézett, és úgy tűnt, hogy Thorazine-t akartak beadni nekem. A jelek
szerint Don annyira félt tőlem, hogy megpróbált a tudtomon kívül
begyógyszerezni.
Richie napirendje az őrületbe kergetett. Egy este felébresztettem Rudyt
nyolckor, kisurrantunk a Ferrarimhoz, és leugrottunk Los Angelesbe, hogy
tudjak egyet kefélni. Rudy 300 km/h-val repesztett, így két és fél óra alatt
odaértünk Los Angelesbe. Rákaptunk erre a mókára, és ez hamarosan
kezdett meglátszani az edzőteremben nyújtott teljesítményemen. Mindössze
két órákat aludtam. Giachetti nem tudott rájönni, miért vagyok egyszerre
olyan enervált, de végül rájött, amikor meglátta, hogy a Ferrari kipufogói
olyanok, mint az égetett mályvacukor.
Riasztókat szereltetett Rudyval minden ajtóra, hogy többet ne tudjak
meglógni éjszaka.
Egy este Rudy hangos puffanásra ébredt. Felkelt, felkapcsolta a
villanyt, kilépett a házból, és ott talált engem egy tüskés bokorba
gabalyodva. Lezuhantam a második emeleti ablakból, miközben
megpróbáltam kisurranni a házból. Az volt a tervem, hogy hangtalanul
végiggurulok a Ferrarival a kocsifelhajtón, azután irány Los Angeles.
Egész életemben kényszeresen igyekeztem szórakozni. Azt kellett
volna mondanom: „Dögöljetek meg, elmegyek szórakozni”, ehelyett
azonban kisurrantam. Egyszer a Nicky Blair’s-ben ültem, a kedvenc Las
Vegas-i éttermemben, lányok gyűrűjében, amikor beviharzott Don.
– Mi a faszt művelsz, Mike? – harsogta. – Nemsokára mérkőzésünk
lesz.
– Bocsáss meg, Don – feleltem. – Megköszönném, ha most inkább
távoznál. Ja, lányok, egyébként ő Don King.
Amikor éjszakai száguldásaim Los Angelesbe véget értek, Rudyval
levitettem a kocsit az ohiói házamba, ahol lyukat ütöttek a játékszobám
falába, a kocsit pedig egy emelvényre állították a szoba közepén, hogy a
barátaimmal abban tudjunk lazulni.
A mérkőzés előtt újra cukkolni kezdtem Ruddockot. Felvételt
készítettünk a Showtime-nak, amelyen sötét napszemüveget viseltem, és
nagyon komor arcot vágtam.
– A csajom leszel a ringben – mondtam Ruddocknak.
– Nem süllyedek le a te szintedre – felelte.
– Csak ne fogazz azzal a csókos száddal – vágtam vissza.
Goromba voltam, de tudtam, milyen macsó, tesztoszterontól fűtött
fazon. Tudtam, hogy ezzel belemászhatok az agyába. Ezt is Custól
tanultam. Zavarjuk össze az ellenséget.
A másik ok, amiért rendre elugrottam Los Angelesbe, az volt, hogy
Kevin Sawyer barátom, akinek a személyhívó üzlete volt, időnként küldött
egy üzenetet, hogy sikerült beszerveznie nekünk néhány lányt. Összeszedett
öt-hat csajt, kivettünk egy szobát, és kezdődhetett az orgia.
Imádtam Kevinnel lógni. Akkoriban bunkó és utálatos voltam a
nőkkel. Ezért mielőtt odaértem, azt mondta a lányoknak: „Mike valójában
kedves srác. Csak nem kapott jó neveltetést. Gyerekkorában elhagyták, és
azóta nehezen bízik meg bárkiben is.” Ez a kamu szöveg úgy hatott, mint
valami varázsige. Hívhattam őket ribancnak, kurvának, csak mosolyogtak,
és azt felelték: „Megértem a helyzetedet, engem is elhagytak a szüleim.”
Kevin csak annyit kért, hogy ne hazudtoljam meg a meséjét. Don, John és
Rory őrjöngtek, amikor megszólalt a csipogóm. Végül elvették tőlem,
berakták a fagyasztóba, azután halálosan megfenyegették Kevint.
A Ruddock elleni második mérkőzésem hőskölteménybe illő bunyó
volt. Öt kilóval többel mérlegelt, mint az előző meccsen. Én fél kilóval
kevesebbet nyomtam, de gyenge voltam, mert tizenöt kilót kellett leadnom
kevesebb, mint egy hónap alatt. Teljesen elvesztettem a kontrollt abban az
időszakban, buliztam, ittam, zabáltam, dugtam. Előfordult, hogy felkeltem,
és éjszaka kiszöktem Los Angelesbe, hogy betoljak egy sült csirkét a
Roscoe’s-ban. Ezért zsírégető, vízhajtó tablettákat szedtem, és sötétedés
után már nem ettem semmit. Délelőtt, délután és este is tréningeztem.
A második és a negyedik menetben egyaránt padlóra küldtem
Ruddockot, többször is bajba került, de nem tudtam kivégezni, túl gyenge
voltam hozzá. Keményeket ütött, mint egy ökör, de végig koncentráltam.
Mindkettőnket intettek gong utáni ütésért, tőlem pedig még két pontot
levontak mélyütésért. Háborút vívtunk. De így is könnyedén, egyhangú
pontozással nyertem.

Júliusban Washington D.C.-ben lógtam, amikor felhívott Ouie barátom

New Yorkból. Egy régi barátunkat korábban lelőtték D.C.-ben, és Ouie
aggódott miattam, nehogy meglásson valaki, akinek nem kellene, és engem
is megpróbáljon elintézni. Nem akartam az utcán mutatkozni, ezért aznap
este elmentem inkább Whitney Houston koncertjére, majd a koncert után a
színpad mögött dumáltam vele.
Visszafelé menet New Yorkba áthaladtam Philadelphián, ahol éppen
Budweiser Superfest fesztivál volt a Spectrumban. Craig Boogie volt a
show egyik felelőse, éppen vele dumáltam, amikor felbukkant B Angie B,
Hammer egyik háttérénekesnője, aki szintén fellépett, odajött hozzám, és
magával vitt. Aznap éjjel együtt aludtunk. Angie mondta, hogy
Indianapolisba tart, ahol fellép a Black Expón. Nem sokkal korábban
felhívott Charles Williams tiszteletes, a Black Expo főszervezője, és
meghívott a rendezvényre, ezért úgy döntöttem, leugrom Indianába.
Próbáltam lerázni a testőreimet. Anthony Los Angelesben készült az
esküvőjére. Rudynak azt mondtam, hogy ne jöjjön velem. Rudy erre
felhívta Antet, majd Anthony telefonált John Horne-nak, és végül úgy
döntöttek, hogy Dale Edwards fog várni Indianapolisban. Dale az
unokatestvére volt Donnak, vagy vér szerint, vagy egy házasság révén.
Egyébként pedig a clevelandi rendőrségnél dolgozott.
Dale-lel bejelentkeztünk a szállodánkba. Azután a limóm sofőrjével
elvitettem magam B Angie B nagynénjének a házához. Aznap este együtt
buliztunk egy éjszakai klubban, ahol megittunk három üveg Dom
Pérignont. Távozóban a hely fotósa megkért, hadd csináljon rólunk egy
képet. Nagyjából hajnali fél háromkor értünk vissza a szállodába. Lefekvés
előtt szexeltünk Angie-vel, majd ébredés után is többször. Azután Angie
elment készülni a fellépésére.
Valamivel később Williams tiszteletes eljött értünk, hogy elvigyen az
Expóra. Megkérdezte, szeretnék-e találkozni a Miss Fekete Amerika
szépségverseny néhány indulójával. Amikor beléptünk az Omni Hotel
báltermébe, a lányok szinte megőrültek.
– Odanézz, Mike Tyson! – sikították.
Elindultam feléjük, ők pedig körbevettek, ölelgettek, csókolgattak.
Valami promóciós videót készítettek, ezért mialatt a versenyzők forogtak és
táncoltak, én végigsétáltam előttük, megnéztem őket, és tettem néhány suta
tánclépést, még énekeltem is. „Álomban élek, a világ velem örül,
mindennap gyönyörű nők vesznek körül.” Úgy nézhettem ki, mint egy
hülyegyerek.
Amint körülvettek a lányok, elkezdtem nyomni nekik a szöveget.
– Helló, találkozzunk ma este. Ráérsz? Ígérem, nem bánod meg, ha
feljössz a szobámba.
Arcátlanul csaptam nekik a szelet, de nem volt ellenükre. A kisfilm
felvétele közben átöleltem Desiree Washingtont, az egyik versenyzőt, és azt
mondtam neki, hogy szeretnék később találkozni vele. Nagyon kacéran és
barátságosan viselkedett velem, látszott rajta, hogy ő is akarja.
Elmagyaráztam neki, hogy van még egy kis dolgom, koncertre megyek a
barátaimmal, de utána szívesen látom. Még azt is hozzátettem, hogy hozza
magával a szobatársnőjét egy kis édeshármasra. Amikor távoztam, tudtam,
hogy neki is egyértelmű: szexelni fogunk este. Délután a Black Expo
megnyitóján is láttam. A szobatársnőjével, Pashával volt, akit próbáltam
rávenni, hogy este tartson Desiree-vel.
– Mint egy ikerpár – mondtam, amikor megláttam őket.
Desiree elővett néhány fotót, amelyeken fürdőruhában pózolt. Alig
várta, hogy megmutathassa őket. Majd megerősítette, hogy az esti randink
még mindig áll.
Egy középkorú, fekete hölgy furikázott bennünket a városban, ő volt a
limuzinkölcsönző cég tulajdonosa. Dale-lel mutogatni való seggfejként
viselkedtünk vele. Egyfolytában ostoba, rusnya kurvának szólítottuk.
Megállítottam a limót, kiszálltam, és az utca közepére hugyoztam. Igazi
arrogáns pöcs voltam, ami később visszaütött, amikor a hölgy tanúskodott
ellenem.
 A koncert után Dale-lel visszaültünk a kocsiba, és felhívtam Desiree-t,
aki a szállodai szobájában volt. Azt mondtam neki, hogy ne öltözzön fel
túlságosan, de még így is meglepett, amikor egy szál fűzőben és rövid
pizsamaalsóban jelent meg. Semmit sem bízott a véletlenre. Már a hátsó
ülésen elkezdtünk smárolni. A szállodája csak egy sarokra volt az enyémtől.
Kiszálltunk a limóból, felmentünk a lakosztályomba, Dale pedig a saját
szobájába.
Később, miután kirobbant a balhé, Anthony nagyon haragudott Dale-
re. Őt hibáztatta mindenért, ami Indianában történt velem. Bevett szokás
volt, hogy a testőreim a lakosztályom nappalijában maradnak, amikor ágyba
viszek egy lányt, különösen ha ismeretlen lányról volt szó. Nemegyszer
előfordult, hogy szex után kinyitottam az ajtót, és Anthony ott ült. A
közelben akart lenni, hallani, mi folyik odabent, ha esetleg akadna valami
probléma. Néha még a szobába is behívtam a testőrömet, és együtt dugtuk
ugyanazt a csajt.
Desiree belépett a lakosztályomba, és egyenesen a hálószobába ment.
Egy ideig Buddhát idéző pózban ült, miközben beszélgettünk. Úgy tűnt,
mindent tud a galambhobbimról. Beszélt egy keveset Rhode Islandről. Még
az is szóba került, hogy újra találkozzunk, amikor legközelebb arra járok.
Manapság már nem szokásom részletesen leírni a szexuális
együttléteimet, de azt hiszem, ezúttal muszáj, az utána következő
események miatt. Beszélgettünk egy ideig, azután csókolgatni kezdtem.
Felállt, és kiment a fürdőszobába, mint később megtudtam, azért, hogy
kivegye az intimbetétjét. Majd visszajött, én pedig nekiálltam orálisan
kényeztetni. Általában ezt szoktam csinálni, mert azt akarom, hogy a nő is
élvezze a szexet. Fogalmam sem volt róla, hogy vérrel gargalizálok,
ugyanis nem árulta el, hogy éppen megvan neki.
Nagyjából húsz percig tartott az orális szex, azután közösültünk. Úgy
tűnt, szívesen benne van mindenben. Egyszer szólt, hogy túl nagy vagyok
neki, és ez így kényelmetlen, ezért felajánlottam, hogy legyen ő fölül, és
úgy folytattuk. Nem volt rajtam óvszer, ezért mielőtt elmentem volna,
kihúztam magam belőle, és az ágyra élveztem.
Addigra már későre járt, nekem pedig kábé egy óra múlva kelnem
kellett, hogy elérjem az első New Yorkba tartó gépet. Mondtam neki, hogy
nyugodtan maradhat, mert korábban panaszkodott, milyen kicsi a szobája az
Omniban, ahol ráadásul nem is egyedül lakik, de akkor arra kért, hogy
vigyem vissza a szállodájába.
 Itt kezd meredekké válni a történet. Azt feleltem, hogy túl fáradt
vagyok, de amikor megyek a repülőtérre, majd kiteszem a szállodájánál.
– Nem, vigyél haza most – követelődzött.
– Akkor menj a picsába – vágtam rá. – Húzz innen a faszba.
Bunkó, elkényeztetett, huszonöt éves kölyök voltam.
Felkelt, felöltözött, és kisétált a szobából. Dale, a testőröm, akinek
elvileg a lakosztályom másik szobájában kellett volna tartózkodnia, éppen a
folyosón volt, a saját szobája előtt, és a szobaszerviztől rendelt hamburgerét
vette át. Desiree távozóban elment mellette. Azután beült a szálloda előtt
parkoló limómba, és visszavitette magát a saját hoteljébe.
Útközben mindössze ennyit mondott a limó sofőrjének:
– Nem hiszem el. Nem hiszem el. Mégis kinek képzeli magát?
Nagyjából egy héttel később a kocsimban ültem Ouie barátommal, ő
vezetett. Megcsörrent a telefonja, és hirtelen elsápadt.
– Bazmeg, Mike! El van kúrva a nyarunk. Valaki azt állítja, hogy
megerőszakoltad – mondta Ouie undorral, és eldobta a telefont.
– Micsoda? Ki a picsát erőszakoltam meg? – kérdeztem. Az első
gondolatom az volt, hogy talán tiszteletlenül bántam valamelyik
utcalánnyal, és most így próbál elégtételt venni. – Hol történt?
– Indianában – felelte. – Mi a fasz történt Indianában?
Elmeséltem neki, hogy ez a Desiree nevű lány hajnali kettőkor feljött
hozzám, majd szex után elhajtottam a francba. Mondták, hogy az
együttlétünk utáni napon telefonon keresett az ohiói házban, de nem hívtam
vissza.
Másnap az összes napilap címlapja ezzel volt tele. A tehetségtelen
komikusok mind azzal humorizáltak, hogy „Mike Tyson az erőszaktevő”.
Amikor találkoztam Donnal, láttam rajta, hogy aggódik.
– Most aztán tényleg szükséged van a segítségemre, nigger. Bajba
kevert a farkad. Az istenit, Mike, szükséged van rám.
Amikor lenyugodott, elmagyaráztam neki, mi történt. Tudta, hogy nem
követtem el. Hogy erőszakolhat meg az ember valakit, aki hajnali kettőkor
feljön a szállodai szobájába? Széttárt lábakkal.
Don első ötlete az volt, hogy kenjük meg.
– Fizessük ki azt a kurvát – mondta.
Később meg is próbálta egy barátja, T. J. Jemison tiszteletes révén, aki
beszélt a családdal, és pénzt kínált nekik, ha ejtik a vádakat, de az lett a
vége, hogy vádat emeltek a tiszteletes ellen. Akkor nem tudtam róla, hogy
Don ezt csinálta, de nem ez volt az első alkalom, hogy lefizetett valakit az
egyházból egy kis szívességért cserébe.
Tudtuk, hogy komoly dologgal állunk szemben, ezért Don kerített
nekem egy ügyvédet. Nem sok beleszólásom volt abba, ki legyen az
ügyvédem, illetve mire épüljön a védelmem. Hozzászoktam, hogy mások
döntenek a sorsomról, legyen az a fiatalkorúak javítóintézete, Cus, Jimmy
vagy Don. Don végül Vince Fullert fogadta fel védőügyvédnek. Fuller volt
Don adójogi képviselője, neki sikerült elérnie, hogy felmentsék Kinget az
adócsalás vádja alól. Fuller képviselte John Hinckleyt is, aki
beszámíthatatlannak vallva magát megúszta a börtönbüntetést, miután
megpróbálta meggyilkolni Reagan elnököt. Később tudtam csak meg, hogy
eközben Fuller Don képviseletét is ellátta a Cayton elleni perben. Kinézem
Donból, hogy tartozott még Fullernek, és hagyta, hogy Fuller úgy
számlázzon nekem, amiből kitelik mindkét ügy gázsija. De biztosan csak
annyit tudok, hogy Fuller több mint egymillió dollárt kaszált azon, hogy
elvállalta a védelmemet.
Fullerrel kezdettől fogva nem jöttem ki jól. Don azt mondta Fullernek,
hogy egy ostoba nigger vagyok. Fuller meg egy lekezelő, arrogáns
faszkalap volt, sosem kedveltem az ilyen pasasokat. Azonnal lerítt róla,
hogy egy rideg seggfej. Megyei bíróságon ez volt az első büntetőügye,
kizárt dolog volt, hogy hatni tud egy indianapolisi esküdtszékre. Sőt, az
egész csapatában nem akadt senki, aki képviselt volna már büntetőügyet
nem szövetségi bíróságon. A mai napig nem értem, miért nem engedték a
helyi emberünknek, Jim Voylesnek, hogy nagyobb részt vállaljon a
dolgokból. Őszintén azt gondolom, hogy felmentettek volna, ha ő viszi az
ügyemet.
Egyesek szerint ha valakit elítélnek egy bűncselekmény miatt, főként
ha olyan borzalmas tettről van szó, mint a nemi erőszak, az automatikusan
azt jelenti, hogy az illető tette. Erre csak annyit tudok mondani, hogy aki
nem hisz nekem, az olvasson el két könyvet, amelyek akkor jelentek meg,
amikor rács mögött ültem. Az egyiket Mark Shaw, író és korábbi
védőügyvéd írta, aki a perem során a CNN, a USA Today és az ESPN jogi
szakértőjeként dolgozott. A másik szerzője Gregory Garrison, a per ügyésze
volt, és a könyve valójában egy öntömjénező kísérlet arra, hogy Garrison a
címlapokra kerüljön. Menet közben nem igazán figyeltem oda a perre, csak
egy arrogáns fiatalember voltam, akit nem érdekeltek az efféle eljárások.
Nem is nagyon értettem belőle semmit. Ezért fizettem azokat az
öltönyösöket. De aki elolvassa ezt a két könyvet, azt hiszem, be fogja látni,
hogy amit 1992-ben szolgáltattak nekem Indianapolisban, az minden volt,
csak nem igazság.
Garrison könyvéből egy csomó érdekes részlet kiderült. Például az,
hogy sokáig az ügyészi csapat többsége sem hitt abban, hogy megáll a vád
ellenem. Jeff Modisett, Marion megye választott ügyésze mindössze 285
szavazatkülönbséggel nyerte el hivatalát a közel 180 ezer voks
összeszámlálása után. A feketék lakta kerületek szavazatainak köszönhette
a győzelmét. Nem volt teljesen hülye. Nem akarta elidegeníteni a
szavazótáborát, ezért úgy döntött, nem emelnek vádat ellenem, inkább
vádesküdtszék elé idéznek, hadd döntsék el „az emberek”, hogy
bűncselekmény történt-e vagy sem. Ha arra jutnak, hogy nem, ám legyen.
Még azt is mondta az egyik kollégájának, hogy legszívesebben „azonnal
ejtené az ügyet”.
Tommy Kuzmik, a szexuális bűntettekben jártas rendőrségi nyomozó
arról tájékoztatta Modisettet, hogy problémájuk lehet a fizikai
bizonyítékokkal, ugyanis nincs egy sem. De hozzátette, hogy Desiree-ből
kiváló szemtanú lesz, mert „intelligens, ki tudja fejezni magát, csinos –
jólesik ránézni, könnyű megérteni, könnyű hinni neki”. De ami a
legfontosabb, nem olyan áldozat, aki „utcai szlenget” beszél. Ez sok
mindent elárul.
Garrison azt is írta a könyvében, hogy azok, akik segíthettek az ügy
felderítésében, az ország különböző pontjain éltek, ezért „az FBI felkereste
és kihallgatta a potenciális szemtanúkat”. Hmm. Vajon ez a bevett eljárás az
összes olyan perben, amikor nemi erőszakkal vádolnak valakit? Nem
mernék megesküdni rá.
Így hát összehívtak egy vádesküdtszéket 1991. augusztus 13-ára.
Modisett az ügyész-helyettesre, David Dreyerre bízta a bizonyítékok
bemutatását. Dreyer érdekes fazon volt. Garrison szerint Dreyer kezdettől
fogva fenntartásokkal kezelte Desiree színjátékát. Amikor Desiree
augusztus 16-án tanúskodott a vádesküdtszék előtt, Dreyer szerint az okozta
a fő problémát, hogy „teljesen érzelemmentes. Mint egy szépségkirálynő,
aki szenvtelen, már-már rideg.” Dreyer a legjobb esetben is maximum 50
százalék esélyt látott rá, hogy a vádesküdtszék elismeri a bűncselekmény
megtörténtét. Garrison egy helyen szó szerint idézi Dreyert: „Az igazat
megvallva, amikor az esküdtek visszavonultak tanácskozni, magam sem
voltam biztos benne, valóban történt-e nemi erőszak, vagy sem!” Mindezt
az ügyészhelyettes mondta. Azt hiszem, kijelenthetjük, hogy komoly
kétségek merültek fel benne.
Nekem 30-án kellett tanúskodnom a vádesküdtszék előtt. Jobban
mondva nem kellett volna. Jim Voyles konkrétan könyörgött Vince
Fullernek, hogy NE tanúskodjak. Semmit nem nyerhetünk rajta. Az
egyetlen, ami kisülhet belőle, hogy ellátom munícióval a vádat, amit aztán
felhasználhatnak ellenem a per során. De valami miatt Fuller és Don
meggyőzték magukat, hogy tanúskodnom kell a vádesküdtszék előtt.
– Ez az ember ártatlan. Mike Tyson azt mondja, hogy ártatlan.
Tanúskodik, mert azt gondolom, hogy ezt kell tennie – harsogta Don a
tárgyalóterem lépcsőin a média képviselői előtt. – Hagyom, hadd menjen a
bírósági eljárás a maga útján. Nem vagyok jogász, csak egy promóter
vagyok, a világ legjobb bokszolójának a promótere, aki ősszel újra
világbajnok lesz.
Hosszú börtönbüntetés lógott a fejem fölött, ő pedig a következő
meccsemet reklámozta, amelyet a tervek szerint novemberben vívtam volna
Holyfield ellen. Ilyen is csak Amerikában fordulhat elő.
Nagyon konzervatív, sötétkék, kétsoros öltönyt adtak rám. Bekísértek
egy kis szobába, ahol hangosan zúgott a légkondicionálás. Hat esküdt ült
odabent. Öten közülük fehérek voltak. Kérdéseket tettek fel, én halkan
válaszoltam rájuk, a jegyző pedig legalább száz hibát vétett a gépelés
közben.
Egyebek mellett megkérdezték tőlem, hogy Dale Edwards a
lakosztályom nappalijában tartózkodott-e. Azt feleltem, hogy igen. Dale azt
vallotta, hogy ott volt. Ott kellett volna lennie. Nem tudhattam biztosan,
mert a hálószoba ajtaja csukva volt.
Ahhoz, hogy vádat emelhessenek ellenem, öt szavazatra volt szükség a
hatból. Az esküdtek asztalán volt egy nagy tál cukorka, időnként kivettek
belőle egyet, és megették.
– Vehetek egy cukrot? – kérdeztem.
– Persze – felelték. És az egyetlen fekete hölgy átnyújtott nekem egy
cukorkát.
Szeptember 9-én a vádesküdtszék megkezdte a tanácskozást. 5–1
arányban úgy döntöttek, hogy vádat emelnek ellenem nemi erőszakért. Ki
lehet számolni, ki hogy szavazott. Vádat emeltek ellenem egy rendbeli nemi
erőszakért, két rendbeli deviáns viselkedésért (használtam az ujjaimat és a
nyelvemet) és egy rendbeli személyi szabadság megsértéséért. Akár hatvan
év börtönbüntetést is kaphattam. Kihirdették, hogy a per január 9-én
kezdődik.
Miután az esküdtek meghozták a döntést, tartottunk egy
sajtótájékoztatót. Don arról hadovált, hogy más hírességeknek is akadt már
gondjuk a törvénnyel. Elvis, James Dean, Marilyn, Judy Garland. Azután én
következtem.
– Tudom, mi történt. Tudom, hogy ártatlan vagyok. Senkit sem
bántottam. Nem követtem el semmit. Szeretem a nőket, elvégre anyám is
nő. És tisztelem is őket.
Szeptembertől a per kezdetéig sokat ettem. Ideges voltam. Készültem a
Holyfield elleni mérkőzésre, de képtelen voltam a bunyóra koncentrálni.
Néhány hét edzés után megsérült egy porc a bordáimban. Az orvosok azt
javasolták, hogy halasszuk el a mérkőzést. Igazából tudtam volna bunyózni,
de örültem a halasztásnak. Túl sok minden zakatolt a fejemben.
Mialatt én idegeskedtem és zabáltam, a vád összeállította a csapatát.
Modisett taktikázása nem jött be. A vádesküdtszék nem söpörte le az ügyet,
ezért a legkisebb rossz megoldást választotta: rábízta a vád képviseletét egy
független republikánus ügyészre. Greg Garrison korábban ügyészhelyettes
volt, később pedig azzal keresett pénzt, hogy drogdílereket vádolt meg
szervezett bűnözés vádjával, és részesedést kapott abból, amit lefoglaltak a
dílerektől. Garrison olyan sok pénzt keresett ezeken az ügyeken, hogy
amint megválasztották, Modisett inkább házon belül oldotta meg az ilyen
eseteket. Micsoda gennyláda.
Modisett mindössze 20 ezer dollárt fizetett Garrisonnak, de ez nem a
pénzről szólt – a dicsőségért csinálta, hogy megismerje a nevét az egész
világ. Ha elolvassák a könyvét, látni fogják, hogy úgy vetette bele magát az
ügybe, mintha a tatárjárástól kellene megvédenie Indianát.
„A vidéki Indiana szülöttje vagyok, a konzervatív republikánusokat és
a keményen dolgozó, tisztességes embereket képviselem, akik maguk
művelik a földjüket, tisztelik a törvényt, és segítenek a barátaiknak, ha
szükség van rá… Félreértés ne essék, Tyson rossz helyet választott ennek a
bűncselekménynek az elkövetésére. Indiana nem olyan, mint Palm Beach,
D.C. vagy Los Angeles.”
Garrison nekilátott megvizsgálni az ügyet. Az első hely, ahol
kutakodni kezdett, Desiree bugyija volt. Aggódott a fizikai sérülések hiánya
miatt, ezért bement a vádesküdtszék termébe, és megvizsgálta a
ruhadarabokat, amelyeket Desiree viselt azon az éjjelen. „Kissé merész
viseletnek tűnt, ami ott hevert előttem az asztalon”, írta. Finoman szólva.
Desiree rövid pizsamaalsót, egy olyan fűzőt, „amely a megfelelő hölgyön
forgalmi fennakadást okozna” és egy bugyit viselt. Garrison úgy érezte,
hogy a bugyi puszta ténye „nem fér össze azzal a képpel, hogy egy fiatal
aranyásó be akar furakodni a korábbi nehézsúlyú világbajnok gatyájába és
csekkfüzetébe”. Azt hiszem, Garrison nem értette, miről szólnak ezek az
egyéjszakás kalandok.
„Kézbe vettem a bugyit, és úgy nézegettem, mintha fel akarnám
húzni.” Micsoda perverz. Összeszámolta a vérfoltokat a bugyin, és
megállapította, hogy Desiree nyilván magára rántotta a bugyit a szex után,
és azzal itatta fel az általam okozott sérülések kiváltotta vérzést. Ezzel
minden a helyére is került a fejében. Desiree igazat mondott, valóban
megerőszakoltam. A bugyi volt a perdöntő bizonyíték.
Azt gondolhatta: Negyvennégy éves vagyok, én is szexeltem már
néhányszor életemben. Nem szabad fájdalmat okozni így egy nőnek. Ha
mégis, akkor szól, és abba kell hagyni.
Garrisonnak azt is nehezére esett elhinnie, hogy orálisan húsz percig
kényeztettem Desiree-t.
„Az eseményről szóló leírása szöges ellentétben áll mindennel, amit a
szexről tudok.” Talán érdemes lett volna elolvasnia dr. Kinsey valamelyik
felvilágosító könyvét is a sok paragrafus helyett. Garrison meg volt
győződve róla, hogy Desiree vagináján nem keletkezett volna az a két
horzsolás, ha a beleegyezésével történik az aktus és megfelelően nedves. De
ez nem a nedvességen múlt. Hanem a méreten és az intenzitáson. Ilyesmi
bárkivel előfordulhat szex közben.
Természetesen ez a kérdés a per során is előkerült. Voyles orvosi
szakvéleményt akart a méreteimről, valamint egy szakértőt, aki tanúsítja,
hogy az okozhatta a vaginasérüléseket, Fuller azonban hallani sem akart
róla. Szemérmesen viselkedett az ügy minden szexuális aspektusával
kapcsolatban.
De hiába vizsgálták meg a bugyit törvényszéki szakértők, Garrison azt
még mindig nem tudta, milyen indítékom lehetett arra, hogy
megerőszakoljak valakit. „El kellett ismernem, hogy fogalmam sincs, Tyson
miért döntött volna úgy, hogy megerőszakolja Desiree-t, amikor csak
füttyentenie kellett, és bármelyik nőt megkaphatta.” Még akkor is ezt
kérdezgette magától, miután vádat emeltek ellenem.
 Azután Garrison és az asszisztense, Barbara Trathen útra keltek.
Novemberben elmentek Rhode Islandre, hogy találkozzanak Desiree-vel és
a családjával. Meglepte őket, hogy milyen „udvarias és finom” családja
van. A látszat azonban néha csal. Mire Garrison eljutott Rhode Islandre,
Desiree és az anyja családon belüli erőszakkal vádolták meg az apját, aki
elköltözött.
Desiree-t és a családját Edward Gerstein várta a reptéren. Nos, Mr.
Gerstein nagyon érdekes és fontos szereplője ennek a történetnek. Nem
sokkal a nyomozás megkezdése után egy Rhode Island-i ügyvéd, név
szerint Walter Stone kereste fel a Washington családot. Az IBF jogtanácsosa
volt, ezért azt mondta, hogy összeférhetetlenség miatt nem képviselheti
Desiree-t, de a partnere, Edward Gerstein elvállalhatja az ügyét. Így hát
Gerstein lett Desiree jogi képviselője. Őt bízták meg azzal, hogy pereljen be
engem kártérítésért, illetve hogy busás előlegeket alkudjon ki a film- és
könyvjogokért. Gerstein szerepvállalása megijesztette Garrisont.
„Ez a hír egy időzített bomba volt. Ha a sajtó megtudja, hogy a
Washington család kártérítést akar, az árthat az ügynek. Lehetetlen lenne
cáfolni az aranyásóvádakat.”
Mit csinált tehát a vád képviselője? Eltitkolta ezt az információt a
védelem elől. Miután a per véget ért, Star Jones, az NBC jogi szakértője
bírálta a vád képviselőit, amiért titokban tartották, hogy Desiree felfogadott
egy polgári peres ügyvédet.
– Ez trehányság. Az ügyésznek kötelessége minden bizonyítékot
nyilvánosságra hozni – mondta.
Garrison és az asszisztense kikérdezték Desiree-t. A jelek szerint az,
hogy Desiree kiment a fürdőszobába, és kivette a betétjét, kissé zavarba
hozta. Desiree szerint ugyanis hirtelen erőszakos és kéjsóvár lettem, ő pedig
megijedt tőlem. Ezért kiment a fürdőszobába, kivette a betétjét, és
visszabújt mellém az ágyba. Amikor Garrison megkérdezte Desiree-től,
hogy miért ment ki a fürdőszobába, Desiree azt felelte:
– Ez volt az első, ami eszembe jutott, miután erőszakoskodni kezdett.
Ha ez igaz, akkor másodiknak akár az is eszébe juthatott volna, hogy
továbbmegy, és kisétál az ajtón. Ha valóban veszélyt érzett, ahogy állítja,
könnyedén távozhatott volna. Voyles még a hotelszoba modelljét is
elkészíttette 6 ezer dollárért, hogy ezt bizonyítsa. De Fuller természetesen
lesöpörte az ötletét, és a modellt nem használták fel a per során.
 Garrison nem vette komolyan ezt az egész betétdilemmát, amivel a
vádnak szembe kellett néznie. Készségesen hitt Desiree-nek, amikor az azt
mondta, hogy „megszokásból” dobta ki a betétjét, és amikor rájött, hogy a
táskáját a hálószobában hagyta, azt gondolta, hogy majd berak egy másik
betétet „az egyik bulin”, ahová menni akart. Mi a fasz? Szó sem volt arról,
hogy bármelyikünk is bulizni menne még aznap éjjel. Honnan akart másik
intimbetétet szerezni?
Garrisonnak az is tudomására jutott, hogy amikor a Cayton elleni
perben tanúskodtam, ajánlatot tettem Thomas Puccio asszisztensnőjének,
Joanna Crispinek. Garrison megdöbbent azon, hogy közösülést imitáltam az
ujjaimmal, majd azt mondtam Crispinek, „meg akarlak baszni”, valami
miatt azonban képtelen volt elhinni, hogy Desiree Washingtonnak pont
ugyanilyen egyértelműen jeleztem a szándékomat. Ott volt a bizonyíték,
hogy milyen durván egyértelmű tudtam lenni a nőkkel.
Garrison elrepült D.C.-be is, hogy találkozzon az államügyésszel, és
kiszedjen belőle valamit Fullerről. Az államügyész elmondta Garrisonnak,
hogy Washington jogi köreiben mindenkit meglepett, hogy Fuller elvállalta
az ügyet. Sehogy sem illett kékvérű cége profiljába.
– Nem foglalkoznak közönséges bűnügyekkel. Soha. Még D.C.
körzetében sem.
Ha már ott volt, Garrison beugrott a BET stúdiójába, hogy beszéljen
Charlie Neallel, a Miss Fekete Amerika szépségverseny műsorvezetőjével.
Charlie elmondta Garrisonnak, hogy semmilyen változást nem látott
Desiree-n az állítólagos nemi erőszak után. Ráadásul bármelyik lányt
választhattam volna a résztvevők közül. Miért kellett volna
megerőszakolnom egyiküket? Azt hiszem, Garrison nem örült annak, amit
Charlie-tól hallott.
„Lényegében azt mondta [Charlie], hogy nem láttam semmit, nem
hallottam semmit, nem tudok semmit. Egyértelmű volt, hogy az jár a
fejében, belőlem aztán semmit nem fognak kihúzni ezek a fehérseggűek egy
testvéremről”, írta Garrison. Micsoda egy aljas, rasszista seggfej.
De a legjobban az zaklatott fel, amikor Garrison a könyvében
beszámolt a találkozásáról régi barátommal, José Torresszel. Torres nyomni
kezdte a szokásos hülye dumáját arról, hogy a boksz lényege a hazudozás,
és a legjobb bokszolók egyben a legjobb hazudozók is. Majd hozzátette,
hogy egyetlen bokszoló sem hazudik úgy, mint én. Azután Torres
elismételte a kamu sztorijait rólam, a nőkről meg a szexről, amelyeket a
könyvébe is beleírt. Azt állította Garrisonnak, hogy azzal dicsekedtem neki,
úgy megütöttem Robint, hogy „az összes kibaszott faltól kapott még egyet a
szobában”. Szerinte azt mondtam, hogy az volt életem legkeményebb ütése.
Torres elmagyarázta Garrisonnak, hogy mivel nem vagyunk jóban,
fenntartással kell kezelnie, amit tőle hall. A legnagyobb árulás azonban
akkor következett, amikor Garrison megkérdezte Torrest, képes lennék-e
megerőszakolni egy nőt.
– Hát persze. Minden kétséget kizáróan – felelte, azután nyomni
kezdte a pszeudo-freudi faszságát arról, hogy képtelen vagyok kordában
tartani a libidómat, mert az ösztöneim irányítanak. – Egyszerűen elveszi,
amit akar. Mindig ezt csinálja.
Nem akartam hinni a szememnek olvasás közben. Micsoda aljas féreg.
Garrison azzal fejezte be az interjút, hogy megkérdezte Torrestől, mire
számíthat tőlem, ha kiállok a tanúk padjára.
– Meg fog próbálni túljárni az eszén, és azt mondani, amit az esküdtek
hallani akarnak. Ne feledje, hogy minden bokszoló hazudozó. És Tyson a
legjobb.
Mielőtt elkezdődött a per, Desiree Indianapolisba utazott vallomást
tenni. Fuller úgy döntött, hogy nem ő fogja kikérdezni, ezért rábízta a
feladatot a segítőjére, Kathleen Beggsre. Garrisont sokkolta Beggs
stratégiája. Ízekre szedte Desiree-t. Beggs „vádaskodó, arrogáns, kegyetlen
és rosszindulatú” volt Garrison szerint. Ahelyett, hogy kedvesen próbált
volna a védelem számára valamilyen használható információt kiszedni
belőle, megríkatta Desiree-t. Ez nagy baklövés volt. És nem az utolsó, amit
az egymillió dolláros csapatom elkövetett a per során.
A per 1992. január 27-én kezdődött. A bíró egy Patricia Gifford nevű
hölgy volt. Ő felügyelte a vádesküdtszék munkáját, ezért automatikusan
rábízták az ügyet. Korábban maga is ügyészként dolgozott, többnyire nemi
erőszak ügyekben vállalta a vád képviseletét. Ő indítványozta azt a
törvényt, amely megóvta a nemi erőszakok áldozatait attól, hogy korábbi
szexuális előéletüket felhasználhassák bizonyítékként. Ennek később
komoly szerepe lesz az ügyemben. Gifford a Republikánus Párt tagja volt,
családfáját olyan messzire vissza tudta vezetni, hogy tagja volt az Amerikai
Forradalom leányai szervezetnek. Apja ezredesként szolgált a hadseregben.
Pont az én zsánerem. Gifford bírónő nyugodtan visszautasíthatta volna a
bíráskodást az ügyemben. A perem után az Indianai Legfelsőbb Bíróság
hozott egy új Tyson-törvényt. Elrendelték, hogy az a bíró, aki a
vádesküdtszék munkáját felügyeli, nem bíráskodhat ugyanabban az ügyben.
Eljött az ideje az esküdtek kiválasztásának. Az egyetlen problémát az
jelentette, hogy akkoriban Indianában csak a regisztrált szavazókat vették
figyelembe esküdtként, és mivel sok fekete nem ment el szavazni, ők nem
is kerülhettek be a potenciális esküdtek közé. A perem után ezt egy újabb
Tyson-törvénnyel változtatták meg. Egy szó, mint száz, a beidézett 179
potenciális esküdtből 160 fehér volt. Fullernek és csapatának még az
esküdtek kiválasztása is problémát okozott. Semmilyen tapasztalatuk nem
volt benne. A szövetségi bíróságokon a bíró választja ki az esküdteket,
Garrison viszont a mestere volt ennek. Kikérdezte a potenciális esküdteket,
eldumálgatott velük, megkérdezte, hogy a nagy Walmart közelében laknak-
e. Fuller egyáltalán nem találta meg a hangot velük.
Fuller ahhoz is túl csökönyös volt, hogy felfogadjon valakit, aki jártas
az esküdtválasztásban. Ennek eredményeképpen kerülhetett be az
esküdtszékbe egy Tim nevű korábbi tengerészgyalogos. Később az egyik
esküdt úgy nyilatkozott, hogy Tim „sokkal konzervatívabb volt nálunk,
sokkal vaskalaposabb”. Ő lett az esküdtszék elnöke, és mindenki másnál
nagyobb szerepe volt abban, hogy elítéltek.
Ha igaz, amit sokan gondolnak, hogy az ügyek 90 százaléka a
nyitóbeszédeknél eldől, akkor mi nem teljesítettünk túl jól. Garrison
nyitóbeszéde negyvenöt percig tartott. Mintha A szürke ötven árnyalatából
tartott volna felolvasást.
„Rávigyorog. A hangja mély, más, mint korábban. Széthúzza a lány
lábát, és beledugja az ujjait. A lány felkiált fájdalmában. Az emberi
szexualitás orvosi, anatómiai és fiziológiai csodája, amelynek
következtében fajunk női egyedei nedvessé válnak a szexuális izgalom
következtében, nem működik, és a lány megrémül. Ezért amikor a férfi
vaskos ujjai beléhatolnak, az fájdalmat okoz neki, és felkiált:
– Ne!
Leugrik az ágyról, gyorsan magára kapja a ruháit, letörli a könnyeit,
próbálja megtalálni a méltóságát, és közben azt kérdezi:
– A limó még mindig odalent áll?
Mire a férfi:
– Nyugodtan maradhatsz, ha szeretnél.
– Miért? Hogy újra megtehesd velem?”
 Fuller egy száraz farönk volt Garrisonhoz képest. Megpróbált olyan
képet festeni Desiree-ről, mint aki egy életkorát meghazudtolóan rafinált
nő, nem pedig az a kedves, ártatlan leányka, amilyennek a vád beállította,
de Garrison folyamatosan tiltakozott Fuller beszéde közben. Fuller
rámutatott néhány súlyos következetlenségre Desiree más lányoknak tett
beszámolóiban. Valakinek azt mesélte, hogy kiabált, másoknak azt, hogy
nem. Az egyik barátnőjének azt mondta, hogy az ágyban támadtam le, egy
másiknak azt, hogy a padlón tettem magamévá. Mintha menet közben
találta volna ki a sztoriját. Fuller azonban elkövetett egy komoly hibát a
nyitóbeszéd során. Megígérte az esküdteknek, hogy a saját szavaimmal
fogom elmondani nekik, mi történt. Ilyen horderejű ügyeknél ez nem
szokás. Akadtak, akik úgy gondolták, a vád annyira gyenge lábakon áll,
hogy nem is kell tanúkat beidéznünk, elég, ha végig hallgatunk, úgy is fel
fognak menteni. Fuller azonban megígérte, hogy tanúskodni fogok. És ami
még rosszabb, az egész nyitóbeszéd alatt egyszer sem jött a közelembe.
Nem veregette meg a vállamat, még csak rám se nézett, semmilyen jelét
nem adta, hogy bármilyen kapcsolat lenne a védőügyvéd és védence között.
A jogi karon ez elsőéves tananyag.
„Az esküdtek nem egy ügyvédi csapatot láttak dolgozni, csak egy
dörgő hangú jogászt egy másik államból, aki elsőre nem tett túl jó
benyomást.” Ezt nem én mondom, hanem Mark Shaw írta a könyvében.
Miután beidézték a szobatársnőjét, Garrison Desiree-t szólította a
tanúk padjára. A nemi erőszak áldozatait védő törvényt kihasználva úgy
adta elő magát, mint félénk, naiv egyetemi hallgató, aki vasárnaponként a
helyi templomban tanítja a gyerekeket. Azt állította, hogy amikor
megkértem, jöjjön le a limuzinhoz, vonakodott, de végül sikerült
rábeszélnem egy kis „városnézésre”. Hát persze, rengeteg látnivaló akad
hajnali kettőkor Indianapolisban. Én már addigra körbejártam a várost, és a
Canterbury Hotel környékén nem találkoztam mással, csak néhány
bolyongó elmebeteggel, hajléktalanokkal meg egy holtfáradt kurvával.
Desiree elismételte a sztoriját, miszerint nem csókolóztunk, nem
fogtuk meg egymás kezét, én pedig egyáltalán nem közeledtem hozzá, amíg
be nem csaltam az ágyamba, és hirtelen el nem kezdtem erőszakoskodni
vele. Újra elmondta, hogy kiment a fürdőszobába, kivette az intimbetétjét,
és kidobta.
– Volt egy másik a táskámban, gondoltam, később berakom.
 Amikor visszatért a hálószobába, állítása szerint leszorítottam,
levettem a felsőjét, lehúztam róla a pizsamaalsót és a bugyit, majd két
ujjamat a vaginájába dugtam. Azután beléhatoltam. Desiree másnap este
elmondta az anyjának, mi történt, és felhívták a 911-et.
Garrison úgy ítélte meg, hogy Desiree remekül tanúskodott. Másokra
azonban nem tett ilyen jó benyomást. Egyes újságírók szerint túl
„sztoikusan” viselkedett, egyvalaki egyenesen „kissé kimértnek” és „már-
már túl tökéletesnek” találta az előadását. A tárgyalás előtt Garrison
megkért egy másik ügyvédet, Robert Hammerle-t, hogy próbaképpen
tegyen fel keresztkérdéseket Desiree-nek, amiből kiderül, hogyan reagál a
nyomásra.
Hammerle a vallomásában előforduló valószerűtlenségekről kezdte
faggatni.
– Nézze, találkozott Mike Tysonnal, és látta, hogy több lánynak is
ajánlatot tesz… azután adott neki egy fürdőruhás fényképet, és még akkor
sem gondolta, hogy esetleg szexet forgat a fejében? – kérdezte Desiree-től.
– Nem.
– Felhívta magát az éjszaka közepén, maga lement a limuzinjához,
beszállt mellé, Tyson megcsókolta, és még akkor sem jutott eszébe, hogy
szexelni akar magával?
– Nem.
– Azután elmentek a szállodájához, maga felment a szobájába, leült az
ágyára, és még mindig nem fordult meg a fejében, hogy esetleg szexre
készül?
– Nem.
Ebben a stílusban folytatta, majd rátért az intimbetét kérdésére.
– Nincs semmi értelme, de ez volt a sztorija, és kitartott mellette –
mondta Hammerle Garrisonnak. – Összességében az volt a benyomásom,
hogy megküzd velem. Hallottam, hogy van ez a tizennyolc éves, naiv
lányka, de végül azzal az érzéssel álltam fel, hogy akár így is történhetett,
ez a nő azonban sokkal erősebb annál, hogy csak úgy le lehessen rohanni.
Nem tudom, hogyan fér ez össze azokkal a naiv hibákkal, amelyeket
állítólag elkövetett.
Hammerle beszámolt a feleségének az intimbetétes incidensről. A
felesége azt mondta, hogy ha egy nő kimegy a fürdőszobába azért, hogy
kivegye az intimbetétjét, az szexre számít. Hammerle egyetértett a
feleségével. Amikor másnap összefutott Garrisonnal a bíróság épületében,
azt mondta neki:
– Nagy szarban vagy, barátom!
Bárcsak Hammerle képviselte volna az ügyemet. Amikor Fulleren volt
a sor, hogy keresztkérdéseket tegyen fel Desiree-nek, mintha nem lett volna
kedve hozzá. Mark Shaw ugyanígy látta.
„Fuller udvarias és egyáltalán nem rámenős keresztkérdéseit nehéz
volt értelmezni, különösen azok után, hogy Garrison direkt kérdései számos
lehetőséget kínáltak arra, hogy megkérdőjelezze, pontosan mi is történt
Tyson és közte abban a hotelszobában”, írta a könyvében Shaw.
Nem értette, Fuller miért nem használta ki a kínálkozó alkalmat.
Sokkal több információt kihúzhatott volna Desiree-ből. Nem firtatta a
család és a polgári peres ügyvéd közötti megegyezés részleteit sem. Desiree
azt is letagadta, hogy egyáltalán létezik ilyen megegyezés. Miközben
pontosan tudta, hogy amint a büntetőeljárás lezárul, a szart is kiperli
belőlem. És aztán így is tett.
Fuller egyszer sem próbálta gyors kérdésekkel zavarba hozni, ahogyan
azt Hammerle tette a főpróba során. Egyszer sem kényszerítette védekező
pozícióba. Ha megtette volna, valószínűleg az esküdtek is látják, hogy
Desiree korántsem olyan naiv, mint amilyennek mutatja magát. Amikor
Fuller megjegyezte, hogy Desiree-t rendre utasították, mert aznap este
Johnny Gill koncertjén úgy viselkedett, mint egy groupie, Desiree-nek volt
képe azt mondani, hogy nem tudja, mit jelent ez a szó!
Ráadásul Fuller egyetlen kérdést sem tett fel neki az intimbetéttel
kapcsolatban! Nem volt kíváncsi arra, hogyan tudtam egyszerre az ágyra
szorítani és orálisan kényeztetni. Hol voltak a zúzódások, ha tényleg fizikai
erőszakot alkalmaztam vele szemben? Ha sikított, miért nem hallotta azt
senki a szállodában? Ugyan már, hiszen egy szállodában voltunk az éjszaka
kellős közepén, ahol visszhangoztak a falak, olyan csönd volt, ő pedig
sikított? Ha engem megtámadtak volna, azonnal kirohanok a folyosóra, és
dörömbölni kezdek vadidegen emberek szobájának ajtaján. „Segítség,
segítsenek!” Nem kellett F. Lee Baileynek lenni ahhoz, hogy átlásson az
ember Desiree kamuzásán.
A vád másik tanúja, aki sokat ártott nekem, a sürgősségi osztály
orvosa, Stephen Richardson volt. Elmondta, hogy megvizsgálta Desiree-t az
állítólagos nemi erőszakot követő estén. Nem talált zúzódásokat sem a
karján, sem a lábán, semmi nem utalt arra, hogy megütötték vagy
megszorongatták volna. A szeméremajkakon sem észlelt sérülést.
Ugyanakkor talált két nagyon apró horzsolást a hüvelybemeneten, az egyik
3 milliméter, a másik 9 milliméter hosszú volt. Azt mondta, hogy a nemi
erőszakot elszenvedők 10–20 százalékánál tapasztalhatók efféle sérülések.
Majd hozzátette, hogy húszéves gyakorlata során mindössze kétszer
találkozott olyannal, hogy valaki közös megegyezésen alapuló szex során
szenvedett ilyen sérüléseket.
A szavaiból ítélve ezek nagyon apró horzsolások voltak, Garrison
azonban hatalmasra nagyított egy fényképet Desiree nemi szervéről, és
bemutatta a tárgyalóteremben. A fényképet elnézve azt gondolhatta az
ember, hogy valaki kalapáccsal esett a vaginájának.
Fuller sehogyan nem reagált dr. Richardson vallomására. Pedig
megtehette volna. Voyles felkért egy urológust, aki megvizsgálta a
hímtagomat, és megállapította, hogy azokat az apró horzsolásokat okozhatta
közös megegyezésen alapuló behatolás, Fuller azonban nem akart ebbe
belemenni. Pedig bele kellett volna mennie. Az urológus helyett Fuller
valami szerencsétlen orvost idézett a tanúk padjára, aki annyira össze volt
zavarodva, hogy végül a vádnak segített, nem nekem! Az egymillió dolláros
védelmem.
Mielőtt a vád befejezte volna a bizonyítást, az ügyvédeim
megkíséreltek felvenni három szemtanút a tanúk listájára. A csapatom sok
eszement telefonhívást kapott a per során, ezért először kissé szkeptikusak
voltak, amikor felhívta őket egy lány azzal, hogy ő és a két barátnője láttak
minket Desiree-vel ölelkezni és csókolózni a limó hátsó ülésén, majd kéz a
kézben bemenni a szállodába! Ez nagyon komoly bizonyíték lett volna,
bemutatta volna, micsoda rafinált hazudozó Desiree. Voyles engedélyt
kapott rá, hogy kihozza a limót a lefoglalt bizonyítékok raktárából.
Leparkolt vele éjjel a szálloda előtt, és kiderült, hogy a sötétített ablakokon
úgy át lehet látni, mintha fényes nappal lenne.
Leellenőrizték a lányokat, mindnyájan megbízhatók voltak, ezért
megpróbálták felvetetni őket a tanúk listájára, de Gifford bírónő kis híján
rohamot kapott. Arra volt kíváncsi, hogy a vádnak miért nem szóltak
azonnal ezekről a szemtanúkról. Azért, mert előbb le kellett ellenőrizni
őket, hogy nem csak szórakoznak-e. A bírónőt ez nem érdekelte. Mintha
személyes sértésnek vette volna a felbukkanásukat.
– Azon a véleményen vagyok, hogy ha nem zárom ki ezeket a
szemtanúkat, azzal komoly hátrányt okozok Indiana államnak a per során,
és meggyőződésem, hogy Indiana államnak ugyanúgy joga van a
tisztességes eljáráshoz, mint az alperesnek – mondta, azzal kizárta a
valószínűleg három legfontosabb szemtanúmat.
A vád ezek után lezárta az ügy ismertetését. Utolsóként Mrs.
Washingtont idézték a tanúk padjára, aki mindent beleadott.
– Desiree eltűnt, és nem is jön vissza. Én csak vissza akarom kapni a
lányomat.
Az esküdtek közül néhányan még el is sírták magukat.
Azután bejátszották a szerkesztett változatát annak a telefonhívásnak,
amikor Desiree felhívta a 911-et. Ez olyan volt, mintha Desiree-t ismét a
tanúk padjára szólították volna, csak ezúttal nem lehetett kérdéseket feltenni
neki.
– Beszálltam ennek az illetőnek a limuzinjába aznap éjjel, és ő azt
mondta, hogy szólnia kell a testőreinek, és megkérdezte, nincs-e kedvem
felugrani hozzá arra a pár másodpercre, mire én azt feleltem, hogy „Oké,
rendben.” Mert olyan kedvesnek tűnt. Azután beléptünk, és az illető rám
támadt. Éppen kijöttem a fürdőszobából, ő pedig ott állt alsónadrágban, és
gyakorlatilag azt csinált velem, amit csak akart, miközben azt ismételgette:
„Ne ellenkezz, ne ellenkezz.” Én hiába mondtam, hogy „Ne, ne, szállj le
rólam, szállj le rólam, kérlek.” Ő egyre csak azt mondogatta: „Ne ellenkezz,
ne ellenkezz.” Ez az illető sokkal erősebb nálam, és megtette, amit akart,
hiába kértem, hogy hagyja abba, nem hagyta abba. Később a diszpécser
arról győzködte Desiree-t, hogy ő az áldozat, aztán Desiree száján
kicsúszott valami nagyon érdekes.
– Nem akarom megmondani, hogy mit csináljon, de nem kell félnie –
magyarázta a diszpécser. Arra próbálta rábeszélni Desiree-t, hogy tegyen
feljelentést.
– De ez az illető egy közismert személyiség, én pedig csak egy átlagos
lány vagyok, az emberek biztos azt hinnék, hogy a pénzére utazom –
mondta váratlanul Desiree.
Az, hogy megengedték ennek a hangfelvételnek a felvételét a
bizonyítékok közé, nagyon hátrányosan érintette az ügyemet.
Sok jogi szakértő találta ezt elfogadhatatlannak, ez azonban nem
hatotta meg a bírónőt.
Most a védelmen volt a sor. Addigra Voyles és én teljesen
elcsüggedtünk. Sosem bíztam igazán a rendszerben. A Kennedy srácot
felmentették a nemi erőszak vádja alól Palm Beachben alig egy hónappal a
perem kezdete előtt, de tudtam, hogy engem el fognak ítélni, mert a
rendszer így működött. Rabszolgák leszármazottja vagyok. A mai napig
kétlem, hogy azok az emberek valóban emberi lényként tekintettek rám. Én
voltam a nigger, a cowboy ügyész pedig az arcomba nyomta a sarkantyús
cowboycsizmáját. Egyikük sem volt hajlandó segíteni nekem. Rábasztam.
Azon a napon eldőlt a sorsom, amikor vádat emeltek ellenem. Tudtam,
hogy rács mögé fognak juttatni – vagy így, vagy úgy.
Fuller és Beggs sem segített. Kathleen Beggs rideg volt, mint egy
hűtőszekrény. Néhány alkalommal tiltakozott Gifford bírónőnél, és látni
lehetett, hogy Gifford rühelli a képét. Amikor Voyles próbálta Fuller
értésére adni, hogy Beggsnek kicsit fel kellene engednie, Fuller letorkolta:
– Efféle tanácsokra nincs szükségünk magától.
Fuller zseniális védekezése arra épült, hogy Desiree-nek tudnia kellett
volna, mi vár rá, mert én egy durva, vulgáris, javíthatatlan szexuális
ragadozó vagyok. Így jellemzett a saját védőügyvédem. Még Garrison is
hitetlenkedve nézte Fuller stratégiáját. Tudta, hogy ha a csapatom
szexmániásként fest le, azzal csak annyit érnek el, hogy tönkreteszik a jó
híremet, és elidegenítenek az esküdtektől. Olyan „érzéketlen és durva”
alaknak állítottak be, aki iránt „egyetlen épeszű ember sem érez
szimpátiát”. Ráadásul Garrison szerint Fuller védelmi stratégiája
egyértelműen rasszista volt. „A védelem megfosztotta Tysont az
egyéniségétől, és egy rasszista képregény kétdimenziós figurájává
alacsonyította”, írta Garrison a könyvében.
Nevetnem kellett, amikor az egyik védelem által beidézett szemtanú
elmesélte a bíróságon, hogy hallotta, amint azt mondom a szépségverseny
egy másik résztvevőjének, hogy „meg akarlak dugni, és hozd magaddal a
szobatársadat is, mert én egy híresség vagyok, és mi így szoktuk csinálni.”
Én sem segítettem saját magamon. Amikor a tanúk padjára szólítottak,
olyan arrogánsan viselkedtem, mintha önmagam ellensége lennék. Addigra
azonban már eldőlt a sorsom. Nem sokkal korábban tűz ütött ki a
szállodában, ahol az esküdtek laktak, és az egyik fekete esküdt azt mondta a
bírónak, hogy túlságosan felzaklatta az eset ahhoz, hogy folytatni tudja. Ő
volt az, aki állandóan panaszkodott az étel és a szállás minőségére. Amikor
a bíró engedélyt adott neki a távozásra, Garrison ugrált örömében. Meg volt
róla győződve, hogy miatta nem fog döntésre jutni az esküdtszék. Így már
csak két fekete esküdt maradt.
 Számos olyan szemtanút beidéztünk, aki cáfolta a Desiree-ről
közvetített képet. A szépségverseny egyik résztvevője szerint Washington
azt mondta neki, hogy pénzt akar tőlem, olyan akar lenni, mint Robin
Givens. Valamint rendszeresen használt csúnya szavakat és tett szexuális
utalásokat. Állítólag őt is felhívtam magamhoz a szobámba. Ezt nem
cáfolom.
Egy másik lány azt vallotta, hogy amikor meglátott engem, odaszólt
Desiree-nek:
– Itt jön a férjed. Nem a szavak embere.
Mire Desiree azt felelte:
– Mike-nak nem kell beszélnie. Ő keresi a pénzt, én meg majd
beszélek helyette.
Mindkét lány azt mondta, hogy semmilyen változást nem tapasztaltak
Desiree viselkedésében az állítólagos nemi erőszak után.
Egy másik lány szerint úgy bújtunk össze Desiree-vel a
szépségversenyen, mint egy szerelmes pár. Megint egy másik lány
emlékezett rá, hogy Desiree „gyilkos pillantást” lövellt rám, amikor
megpaskoltam egy másik lány hátsóját. Caroline Jones elmondta, hogy
amikor Desiree meglátott a próbán, odasúgta neki:
– Ott jön húszmillió dollár.
Február 7-én én álltam a tanúk padjára. Gyakorlatilag elmondtam
ugyanazt a sztorit, amit már olvashattak. Azt leszámítva, hogy amikor
megismételtem a Desiree-nek tett ajánlatomat, miszerint meg akarom
baszni, az esküdtekbe mintha villám csapott volna, valószínűleg soha nem
hallottak még ilyen csúnya szót. Fuller trehányul készített fel a vallomásra,
és amikor befejezte a kikérdezésemet, Gifford bírónő felfüggesztette a
tárgyalást másnapig, amivel adott egy teljes éjszakát a vádnak arra, hogy
áttekintsék a vallomásomat, és felállítsák a csapdáikat.
Amikor másnap folytattuk, Garrison nagy feneket kerített annak, hogy
szerinte nincs olyan tizennyolc éves lány a világon, aki arra az ajánlatra,
hogy „Meg akarlak baszni”, azt felelné, hogy „Rendben, hívj fel.” Ez a
pasas mintha egy másik világban élt volna, persze nem volt ebben semmi
meglepő, hiszen ő volt az, aki az állításomat, miszerint húsz percig
kényeztettem orálisan Desiree-t, így kommentálta: „Az eseményről szóló
leírása szöges ellentétben áll mindennel, amit a szexről tudok.”
Nagy energiákat fektetett abba, hogy kimondassa velem, a ringben
elért sikereimet a ravaszságomnak, a színlelésre való képességemnek
köszönhetem, vagyis hazug vagyok.
Miután vallomást tettem, Johnny Gillt idézték a tanúk padjára, aki
elmondta, hogy amikor közöltem Desiree-vel, hogy meg akarom baszni, a
lánynak a szeme se rebbent. Fuller további szépségverseny-szereplőket
szólított, akik szerint Desiree azt mondta rólam, hogy jó alakom van, és
hogy szívesen megmarkolná a seggem. Olyan ötletszerűen követték
egymást a tanúk, hogy még nekem is feltűnt: a védekezés stratégiája
nincsen kitalálva. A legnagyobb hibát azzal követte el Fuller és Beggs,
hogy túl prűdek voltak ahhoz, hogy belemenjenek a szexuális együttlét
részleteibe. Nem közölték az esküdtekkel a konkrét tényeket, amelyek
alapján meghozhatták volna az ítéletüket.
Fuller olyan unalmasan érvelt a záróbeszédében, hogy az egyik esküdt
kikéredzkedett közben a mosdóba. Ez nem volt túl jó jel. Vártam, mikor tér
már rá arra a kulcsfontosságú pillanatra, amikor közöltem Desiree-vel, hogy
beindultam tőle, mire ő válaszul nem menekült ki a szálloda folyosójára,
hanem bement a fürdőszobába, kivette az intimbetétjét, azután visszabújt
mellém az ágyba. Vártam, de hiába.
Utána Garrison záróbeszéde következett. A régi, jól bevált szöveget
nyomta, de sikerült úgy megszólítania az esküdteket, amire Fullernek esélye
sem volt.
– Rajtunk a világ szeme. Mindenki arra kíváncsi, hogy Marion megye
polgárainak van-e mersze meghozni ezt a kemény döntést. Nem azért
akarom elítélni ezt a férfit, mert a világ ránk figyel. Azt akarom, hogy csak
akkor ítéljék el, ha úgy gondolják, hogy a rendelkezésre álló bizonyítékok
minden kétséget kizáróan arról tanúskodnak, hogy ez a gyönyörű,
becsületes lány ellátogatott a városunkba, ahol egy hivatásos csaló becsapta,
átverte, megfélemlítette, megerőszakolta, és kiélte rajta perverz hajlamait.
Ha így gondolják, és a bizonyítékok ezt alátámasztják, akkor nem lehet
kérdéses az ítélet. Ennyit akartam mondani.
Az utolsó szöget a koporsómba közvetlenül az előtt verték be, hogy az
esküdtek visszavonultak volna meghozni az ítéletet. Fuller indítványozta,
hogy a bírónő foglalja bele az esküdteknek adott utasításaiba a
hallgatólagos beleegyezésre vonatkozó instrukciókat. Ez azt jelentette, hogy
nem lehetek bűnös nemi erőszak bűntettében, ha „a felperes magaviselete a
körülményeket figyelembe véve beleegyezést sugallt a szóban forgó
tevékenységre irányulóan.” De a nemi erőszak ügyekre specializálódott
egykori ügyész elutasította Fuller kérését, az esküdtek pedig nem szereztek
tudomást erről a létező jogi precedensről.
Február 10-én délután negyed kettőkor a nyolc férfiból és négy nőből
álló esküdtszék visszavonult, hogy meghozza döntését. Nem meglepő
módon a korábban tengerészgyalogosként, jelenleg az IBM kereskedőjeként
dolgozó Timet választották meg elnöknek. Tizenöt perc mérlegelés után,
anélkül, hogy a bizonyítékokat megvitatták volna, szavaztak. Hat-hat lett az
eredmény. Alig kilenc órával később egyhangú döntésre jutottak.
Mindnyájan visszatértünk a tárgyalóterembe. Amikor az esküdtek
beléptek, egyikük sem nézett a védelem asztala felé. Ez mindent elárult.
Amikor meghallottam, hogy „bűnös” az első vádpontban, úgy éreztem,
mintha gyomorszájon vágtak volna. „Ó, bazmeg”, suttogtam. De egyáltalán
nem voltam meglepve.
Odakint a sajtó várt ránk. Óvadék ellenében szabadlábon maradhattam
az ítélet kihirdetéséig.
– Kizárt dolog volt, hogy tisztességes eljárást kapok – mondtam. –
Tudom, hogy ártatlan vagyok, de a bíróság és az ügyész mentalitása nem
hagyott kétséget afelől, hogy gyorsan el fognak ítélni. Az ügyész egy
rasszista, gyenge, hírnévre vágyó, kis emberke. Ideges voltam, mert tudtam,
hogy el fog ragadni azoktól, akiket szeretek, de fel voltam készülve rá.
Tim, volt tengerészgyalogos nemezisem, azt nyilatkozta a sajtónak,
hogy amikor megvizsgálták az ügyet, megbizonyosodtak róla, hogy „a
közös beleegyezés egyértelműen kizárható”.
Mark Shaw találóan foglalta össze a könyvében.
„Tysont, balszerencséjére, az igazságügyi rendszer egy ügyészpárti
bíróval, kulcsfontosságú bizonyítékokat elhallgató ügyészekkel és egy
inkompetens védőügyvéddel sújtotta, akinek ügyefogyott védekezési
stratégiája legalább annyira felelős az elmarasztaló ítéletért, mint az összes
többi tényező együttvéve, beleértve az esküdteket is, akik sokkal nagyobb
figyelmet fordítottak Tyson rosszfiús imidzsére, mint az ügy meglehetősen
hézagos bizonyítékaira. Garrison legnagyobb teljesítménye a per során az
volt, hogy sikerült Desiree Washingtont félénk, tapasztalatlan, naiv,
szemérmes egyetemistaként beállítania, miközben pontosan tudta, hogy
nem az. Maximálisan kihasználták a nemi erőszak áldozatait védő törvényt,
miközben tisztában voltak vele, hogy Washington hivatalosan megbízott
egy jogászt, hogy kártérítési pert indítson Tyson ellen, és értékesítse a film-
illetve könyvjogokat, valamint tudtak Washington kétes erkölcsű szexuális
előéletéről. Az ügyészek gondoskodtak róla, hogy az esküdtszék egyetlen
pillanatig se lássa másnak Washingtont, mint templomba járó
jókislánynak.”
A per során Garrisont legalább részben utolérte a karmája. Elveszítette
a feleségét. Az asszony nem sokkal korábban adott életet a gyermeküknek,
majd lelépett a per ideje alatta az őrzésére kirendelt rendőrrel.
 9

Az ítélet kihirdetéséig néhány napot a New York-i lakásomban töltöttem.

Egy nap éppen egy lánytól mentem haza, és amikor be akartam lépni a
kapun, egy férfit pillantottam meg a ház előtt. Elsétáltam mellette, de
utánam szólt.
– Szia, hogy vagy, fiam?
Ránéztem, és azonnal felismertem az apámat. Tíz éve, anyám temetése
óta nem láttam.
– Szia, hogy vagy? – üdvözöltem. Először megijesztett, de nem
mutattam. Jó életem volt, nem haragudtam rá. Bátortalannak tűnt, mintha
félne tőlem. Biztosan hallott csúnya dolgokat a viselkedésemről. De amikor
elmosolyodtam és megöleltem, oldódott a feszültség.
– Gyere föl – mondtam, és bekísértem az előcsarnokba.
– Jó napot, Mr. Tyson – üdvözölt az ajtónálló és a parkolóinas.
– Tyű, ilyen nagy ember vagy? – kérdezte apám.
– Egyáltalán nem vagyok nagy, ez csak illúzió – feleltem.
Apám már évekkel korábban kapcsolatba akart lépni velem. 1988
októberében a New York Post kiküldött egy újságírót apám házához
Brooklynba, aki készített vele egy interjút.
– Nem fogom kinyújtott kézzel megkeresni Mike-ot – mondta az
újságírónak. – Nem akarom a pénzét. Nem arról van szó, hogy nem
fogadnám el, vagy nem tudnám, mire használni, de csak akkor venném el,
ha Mike tényleg oda akarná adni.
Akkoriban túlságosan lefoglalt a boksz ahhoz, hogy kapcsolatba lépjek
vele. Az évek során azonban számtalan sztorit hallottam apámról a
brooklyni ismerőseimtől. Igazi, dörzsölt utcai fazon volt – szélhámos,
szerencsejátékos, strici/pap. Apám azok közé a vallási megszállottak közé
tartozott, akik ölni is hajlandók Jézusért. Az észak-karolinai Charlotte-ból
származott, a Bibliaövezetből. Fiatalabb korában egy gospelkórusban
énekelt. Egész életében kitartott Jézus mellett, de közben csinált simlis
dolgokat is. Igazi életművész volt. Kifogástalanul öltözködött, és minden
nőt az irányítása alá vont a templomban, amikor azok tanácsért fordultak
hozzá. Brooklynban felnőve gyakran megállítottak nők az utcán, és azt
mondták, hogy apám meg a bátyja stricik, ők pedig nekik dolgoznak. Az a
hír járta róla, hogy ő a legelvetemültebb szélhámos és strici egész
Brooklynban.
Én közel sem voltam olyan kemény, mint az apám. Mindig szerettem
volna olyan kemény lenni, de egyszerűen másmilyen voltam. Hallottam,
hogy apámnak el kellett jönnie Észak-Karolinából, miután vitába keveredett
valami fehér pasassal. A nagybátyja, aki amolyan Tamás bátya-típus volt,
közvetített a felek között, és megmentette apám életét azzal, hogy
megígérte, apám elhagyja a várost. Így kötött ki New Yorkban. Amikor
megérkezett, bement egy bárba, és szóba elegyedett egy csinos nővel.
Megjelent egy fazon szép, nagy kalappal a fején, egy menő fekete pasas,
lelökte apámat a bárszékről, és magyarázni kezdett a csajnak.
– Ez egy faszszopó mucsai nigger. Ne pazarold rá az idődet.
Apám buszra szállt, hazament Charlotte-ba, magához vette a fegyverét,
visszajött New Yorkba, megkereste a fazont, és agyonlőtte. Ha valami
gondjuk támadt a rendőrséggel Brooklynban, a bátyja meg ő nem egyszer
keveredtek tűzpárbajba a zsarukkal. Apámat nagy tisztelet övezte
Brooklynban.
Anyám még Charlotte-ban ismerte meg az apámat. Winston-Salemben
járt suliba, ott találkozott apám húgával, aki lényegében apámnak toborzott
lányokat. Drogot szállított és csinos csajokat hajtott fel neki. Ő mutatta be
anyámat apámnak. Gyerekkoromban apám nem igazán volt jelen az
életünkben, de időnként felbukkant. Nem tiszteltük túlságosan, mert anyánk
nagyon ellenséges volt vele, de azt gondolom, minden tőle telhetőt megtett.
Nem volt könnyű feketeként családos embernek lenni akkoriban.
Szóval felmentünk a lakásomba, és apámnak tetszett a kéró.
Rendeltünk valami kaját, és elkezdtünk beszélgetni. Meglepettnek tűnt,
amiért ilyen barátságosan fogadtam. Láttam rajta, hogy jól jönne neki egy
kis pénz, ezért adtam neki valamennyit. Szerettem volna jobban
megismerni, ezért meghívtam az ohiói házamba. Felajánlottam, hogy
veszek neki egy kocsit, amivel leugorhat oda, kérdeztem, mit szólna egy
Mercedes-Benzhez.
– Ó, Isten ments, ne, fiam, kérlek, ne – tiltakozott. – Az egyetlen autó,
amit vezetni tudok, az a Cadillac, egy Mercedest be se tudnék indítani.
 Tényleg megvolt benne ez a strici/prédikátor mentalitás a
Cadillacekkel kapcsolatban.
Apám néhány héttel később meglátogatott Ohióban a nővérem két
gyerekével. Nagyon érdekes ember volt életének abban a szakaszában. Az
egész napját a templomban töltötte. Reggel kilenctől este ötig ott volt,
azután hazament, evett valamit, majd visszament a templomba egészen este
tizenegyig.
Láthatóan tetszett neki az életstílusom. Néhány nap múlva már eléggé
otthon érezte magát, és meghívta az egyik prédikátor barátját – egy újabb
makulátlanul öltözködő pasast. Ültek és nyomták a szöveget. Én meg csak
figyeltem apámat, tanulmányoztam a jellegzetes tulajdonságait. Feltűnt,
hogy imádja az édességet. Hatvannyolc éves volt, és imádott édességet
enni. A mindenit, gondoltam, én is édesszájú vagyok. Ezt biztosan tőle
örököltem.
Bizonyos szempontból irigyeltem, ahogy a nőkkel bánik. Nekem
tragikusak voltak a kapcsolataim, miközben neki úgy kellett elhajtania a
nőket. Apám nagyon sikeres strici volt, én azonban két kutyát sem tudtam
rávenni, hogy párosodjanak. Apámnak összesen tizenhét gyereke született,
és mindnyájukból remek ember lett. Később találkoztam néhányukkal, de
egyik sem volt olyan őrült, mint én.
Az egyik napon leültettem apámat, és azt mondtam neki:
– Taníts nekem valamit. Mit tudsz az életről? Mit tudsz átadni nekem?
Légy az apám!
– Semmit sem tudok tanítani neked, fiam – mondta. – Csak a Bibliát
ismerem, meg a stricik világát. Egyik sem neked való. Tudom, láttam, hogy
bánsz a nőiddel.
Próbáltam jó benyomást tenni rá a gyönyörű barátnőimmel.
– Te egy balek vagy, fiam. Nincs abban semmi rossz, vannak pasasok,
akik örökké balekok a nőkkel – magyarázta. – Egyesek sosem jutnak el arra
a szintre, hogy irányítani tudják őket. Te is közéjük tartozol. Nem tudod,
hogy kell beszélni velük. Egyszerűen nem jól csinálod. Szájon csókolod
őket. Bazmeg, tudod te, mit csinálnak, amikor nem itt vannak veled?
Basznak, faszt szopnak, hagyják, hogy valaki a szájukba hugyozzon. Te
meg csókolgatod őket, bedugod a nyelved a szájukba, fiam.
Apám először nagyon szerényen és alázatosan viselkedett. De amikor
látta, hogy barátságosan fogadom és pénzt adok neki, kezdett
elszemtelenedni.
 – Őszintén megvallva, nem tudom, tényleg az én fiam vagy-e. Egyik
nőd jön a másik után, kis híján összefutnak egymással – mondta nem sokkal
azelőtt, hogy hazaindult volna. – Ide kellene hívnod az összeset egyszerre.
Annak idején nálam öt-hat lány is lakott anyáddal együtt…
Ajaj. Kezdte túl stricisre venni a figurát, és túl sok információt osztott
meg velem. Nem voltam elég erős ahhoz, hogy ezt kezelni tudjam.
– Hé, elég ebből – mondtam. – Szeretem az anyámat. Te az apám vagy,
téged is szeretlek. Ne beszélj többet kettőtökről. Dolgozzunk inkább a mi
apa-fiú kapcsolatunkon.

Néhány dolgot el kellett intéznem, mielőtt visszamegyek az ítélethirdetésre.

Biztos voltam benne, hogy le fognak csukni, ezért felhívtam Natalie-t,
D’Amato fiam anyját.
– Idehallgass, küldök most százezer dollárt. És amikor bent leszek,
akkor is küldetek neked valamennyit minden hónapban.
Amint megkapta a pénzt, ügyvédet fogadott, és beperelt több millió
dollárra. Ami jó volt, mert évekkel később, az ügy előrehaladtával, az
ügyvédem elérte a bíróságnál, hogy rendeljenek el apasági vizsgálatot, és
kiderült, hogy nem is az enyém a gyerek. Megérdemeltem. Így jár, aki
kurvákkal kefél. Egy újabb árulás. Összetörtem, amikor kiderült a vizsgálat
eredménye. Tényleg azt hittem, hogy az én fiam. Sok időt töltöttem vele.
Még a Jet magazin borítóján is büszkén pózoltam vele. Az apasági vizsgálat
után még évekig gyötört és zaklatott az a nő. Nem hiszem, hogy valaha
bármi jó kisülne az életéből. Azon se lepődnék meg, ha holtan találnák azt,
aki összeszűri vele a levet.
Miután kihirdették az ítéletet, az Indianai Fiatalkorúak Börtönébe
kerültem. Ez egy közepes biztonsági fokozatú börtön, amelyet 1960-ban
hoztak létre gazdag, fehér, nem erőszakos, fiatalkorú bűnelkövetőknek.
1992-re azonban az indianai börtönök annyira túlzsúfolttá váltak, hogy
egyre több felnőttet küldtek oda, többnyire szexuális visszaéléssel vagy
droggal kapcsolatos bűncselekmények elkövetőit, akik túl gyengék voltak
ahhoz, hogy megbirkózzanak egy igazán kemény börtön viszonyaival. De
idővel már ezt sem tartották be olyan szigorúan, és gyilkosok meg más
erőszakos bűnözők is kerültek oda. Amikor megérkeztem, nagyjából 1500-
an raboskodtak ott, és több mint 95 százalékuk fehér volt.
 Az M részlegre osztottak be, az egyik újabb körletbe. Kétszemélyes
zárkákban voltunk, amelyeket vasalt ajtók védtek, rácsok helyett pedig kis
ablakok voltak. Amikor beléptem a saját cellámba, balra két priccs volt,
jobbra pedig egy klotyó meg egy szekrény, ahol a holminkat tarthattuk.
Valamint egy íróasztal a tanuláshoz. Az egész helyiség mindössze 2,5x3
méter volt.
Akkor még nem tudatosult bennem, hogy a börtön – még egy olyan
bűncselekményért is, amelyet nem követtem el – valójában álruhás áldás.
Ha kint maradok, Isten tudja csak, mi történt volna velem. A rács mögött
életemben először kifújhattam magam és megnyugodhattam, de azért ne
gondolják, hogy azonnal megvilágosodtam, vagy egész nap zsoltárokat
énekeltem. Kibaszott dühös voltam, amikor bekerültem. Tudtam, hogy
legalább három évig bent leszek. Ha pedig fehér lány lett volna az
„áldozat”, akkor minimum háromszáz évig.
Az első hetekben egyre csak azt vártam, hogy valaki belém kössön,
mert tévesen gyengének gondol. Alig vártam, hogy megmutathassam
ezeknek a pszichopatáknak, hogy ugyanolyan veszélyes vagyok, mint ők,
ha nem veszélyesebb. Az összes vadállattal tudatni akartam, hogy ne
merjen a cellám közelébe jönni vagy hozzáérni a holmimhoz. Agresszív
voltam, csak az ürügyre vártam, hogy háborúzni kezdhessek.
Egy nap, nem sokkal azután, hogy bekerültem, valaki odakiáltott
nekem:
– Hé, Tyson, te kibaszott nyúlvadász.
Fogalmam sem volt, miről beszél. Azt hittem, ez valami bók, és a
ringben mutatott teljesítményemre céloz. De aztán megkérdeztem valakit.
– A nyúlvadász az erőszaktevő, Mike – magyarázta a srác. – Tudod,
aki lánykákra, szőrös kis nyuszikra vadászik.
– Ó, Istenem – sóhajtottam.
De néhány nappal később a társalgóban ültem, amikor leült mellém
egy kedves, nagyon szívélyes rab. Hiperudvarias keresztény testvér volt, aki
mindig gyönyörűen mosolygott, mindenki kedvelte és tisztelte a börtönben.
– Mike, te nem vagy erőszaktevő – mondta, és egyenesen a szemembe
nézett. – Figyellek egy ideje. Te egy nagy, buta kölyök vagy, aki szeret
szórakozni, de te nem erőszakoltál meg senkit. Tudom, mert én viszont
igen. Ezért vagyok itt. Megerőszakoltam és brutálisan bántalmaztam egy
nőt. Láttad azt a fehér csajt, aki látogatóba jár hozzám? Ő nem a barátnőm,
hanem az áldozatom.
 – Micsoda?
– Megtértem az Úrhoz, Mike. Írtam a csajnak, azóta levelezünk, és
néha eljön meglátogatni. Tudom, milyen egy erőszaktevő, Mike, mert én az
vagyok.
Mialatt a börtönnel ismerkedtem, vita alakult ki odakint. A felmérések
szerint az emberek nagy része kétségbe vonta az ítélet jogosságát, még a
nők körében is. A feketék túlnyomó többsége úgy találta, hogy a bíróság
nem járt el velem tisztességesen. Még az egyik esküdt is azt nyilatkozta,
hogy a feketék közül sokan azért nem vállalták az esküdtszéki tagságot,
mert féltek. Naponta beszéltem Donnal telefonon, és mindig arról
biztosított, hogy hamarosan ki fog hozni. Képzelhetik, hogy éreztem
magam, amikor március 31-én, hat nappal azután, hogy börtönbe vonultam,
egy bíró elutasította a fellebbezési kérelmemet. Attól kezdve nem ettem
semmi szilárdat, csak folyadékot vettem magamhoz. Majd elkezdtem
gyűjteni a figyelmeztetéseket. Megbüntettek, mert autogramot adtam
néhány rabnak. Dühbe gurultam, és további rossz pontokat gyűjtöttem őrök
és más rabok megfenyegetésével.
Összeakaszkodtam egy nagydarab, fiatal, világos bőrű, fekete sráccal,
valami Bobbal. Eleinte csak hecceltük egymást, de aztán eldurvult a dolog,
és végül kapott tőlem egy dudort a feje búbjára. Akkor odajött egy másik
elítélt, Wayno, és azt mondta, hogy higgadjak le.
– Semmit sem kell bizonyítanod ezeknek – magyarázta Wayno. – Ők
nagyon hosszú ideig itt lesznek, te viszont haza akarsz kerülni, testvér.
Igaza volt. Szerencsére, amikor felbukkant egy őr, Bob nem köpött be.
Azt mondta, hogy elesett. Ha kiderül a dolog, az hónapokkal
hosszabbíthatta volna meg a büntetésemet.
Nehéz volt megőriznem az emberségemet egy ilyen helyen. Olyan
dolgokat láttam, amelyekről sosem gondoltam volna, hogy egy emberi lény
képes megtenni egy másikkal. Láttam, amikor valakit megkéseltek egy szál
cigarettáért. Valaki benzint locsolt egy másik cellába, azután megpróbálta
felgyújtani. Az egyik rab berántott egy női börtönőrt a mosdóba, és
megerőszakolta. Láttam vérben úszó arcú őröket, akiket borotvapengével
vagy tűzőgéppel kaszaboltak össze. Az elkövetőknek a szeme se rebbent.
Anélkül is negyven, ötven, száz éves börtönbüntetés várt rájuk. Nem
kaphattak még többet, mint amennyit már kiróttak rájuk. Csínján kellett
bánni ezekkel a borderline szociopatákkal. Inkább kórházban lett volna a
helyük, mint börtönben.
 Az első hónapokban nagyon paranoiás voltam. Attól féltem, hogy
valaki, akár egy rab, akár egy őr, csőbe akar húzni azzal, hogy drogot rejt el
a cellámban, vagy kiprovokálja, hogy megüssem, és ezzel meghosszabbítsa
a börtönbüntetésemet. Túlélésre játszottam. Ezért ki sem mozdultam a
cellámból, senkire sem voltam kíváncsi. Néha elsétáltam Trigg
börtönfelügyelő irodájához.
– Szerintem most már hazamehetnék. Maga szerint nincs még itt az
ideje, hogy elengedjenek? – kérdeztem.
– Nem, szerintem annak van itt az ideje, hogy visszaballagjon a
cellájába – felelte, majd hívta az őröket, akik visszakísértek.
Egy nap bementem a cellámba, és magamra csuktam az ajtót. Egy
fehér rab bekiabált nekem:
– Gyere ki onnan. Nincs miért szégyenkezned. Én már tízszer annyit
leültem, mint a te büntetésed. Formába kell lendülnöd. Újra bunyózni fogsz.
Ez a pár év, amit kaptál, bakfitty.
Egy alkalommal összeszólalkoztam egy rasszista fehér őrrel, mire a
többi rab azonnal ugrott, nehogy kimaradjanak a balhéból. Az Árja
Testvériség tagjai futva jöttek egy másik körletből, mert azt hitték, hogy az
egyik társuk került bajba. Mire az őr segítséget hívott, és kitört a káosz.
– Öld meg, Mike! Nyírd ki azt a mocskos disznót!
Igazi zendülés. Le kellett zárniuk az egész részleget, én pedig
magánzárkába kerültem.
Jól éreztem magam a magánzárkában, amely egy 2×2,5 méteres cella,
ahol csak egy padlóra dobott matrac meg egy klotyó volt. Napközben a
matracot elvitték, hogy csak a csupasz betonpadlóra tudjak feküdni.
Elég embertelen volt napi huszonhárom órát tölteni egy cellában, ahol
ég a villany, de meg lehetett szokni. Én lettem önmagam legjobb barátja.
Bizarr módon itt végre szabad lehettem. Nem felügyelték minden
mozdulatomat, mint a börtön többi részén. A magánzárka volt a legrosszabb
hely, ahová kerülhetett az ember, én pedig lubickoltam benne.
Az első egy évben igazi bajkeverőként viselkedtem. Rendre
megbüntettek, mert nem megyek elég gyorsan, udvariatlan vagyok,
fenyegetem az őröket, lökdösöm az embereket. Annyira bomlasztó voltam,
hogy kis híján áthelyeztek a P körletbe. Oda küldték a legveszélyesebb
rabokat, akik nem akartak dolgozni, vagy nem engedelmeskedtek a
parancsoknak. Elkülönítették őket a többi rabtól. Azt gondoltam, én is olyan
elmebeteg vagyok, mint ők, ezért elkezdtem ennek megfelelően viselkedni.
Egész nap rács mögött csücsültek, és az őrök állandóan szemmel tartották
őket.
– Dögöljetek meg, kibaszott puhapöcsök – kiabálták a P körlet rabjai
az őröknek.
Rács volt az ablakukon, azon keresztül ordibáltak nekünk is, amikor
elmentünk a közelben.
– Hé, bajnok, nyugi, bajnok. Hallom, kezdesz megvadulni odakint. Ne
akarj idekerülni, bajnok. Jobb, ha nem szívózol velünk – kiáltozták.
– Tanulj egy kis illemet, hátha akkor visszaengednek az emberek közé
– kiáltottam vissza.
– Dögölj meg, te arrogáns galambbuzi – válaszolta a pasas.
Ezután kicsit visszavettem. Nem akartam állatként élni. Annyira
eldurvult a helyzet, hogy leszerelték a rácsokat a P körletben, és golyóálló
üveget raktak a helyükre, hogy az ottaniak ne tudjanak kiköpni rajta.
Maradtam a magánzárkánál. Miért is ne? Szarszagtól bűzlő helyeken
nőttem fel.
Egy pöcegödörből származom.

Decemberben tudomásunkra jutott, hogy Desiree könyv- és filmjogokról

tárgyalt egy polgári peres ügyvéddel még mielőtt megkezdődött volna a per
a nemi erőszak ügyében. Néhány esküdt ezek után komolyan
elgondolkodott azon, hogy esetleg rossz döntést hozott.
– Az alapján, amit most tudok, már nem tartom hitelesnek a vallomását
– mondta Dave Vahle, az egyik esküdt a sajtónak. – Azt hittük, arról van
szó, hogy egy férfi megerőszakolt egy nőt. Utólag azonban úgy tűnik, hogy
a nő erőszakolta meg a férfit.
Vahle egy másik esküdttel, Rose Pride-dal együtt levelet írt az Indianai
Fellebbviteli Bíróságnak, amelyben perújrafelvételt kérvényeztek. Desiree
próbálta menteni a menthetőt azzal, hogy interjút adott a 20/20-nak és a
People magazinnak. Azután júliusban végül kártérítési pert indított ellenem
egy polgári bíróságon. Az apja azt állította, hogy csak azért pereltek, mert
megelégelték, hogy Don King és a fellebbezésemet intéző ügyvéd, Alan
Dershowitz mindenfélének elhordta Desiree-t a sajtóban. Desiree szerzett
magának egy új ügyvédet, Deval Patricket. Talán ismerős lehet a név.
Jelenleg ő Massachusetts kormányzója. Ő volt az, aki pert indított ellenem a
Desiree Washingtonnak okozott érzelmi és fizikai sérülésekért – azt
állította, hogy Desiree nem is egy, hanem két nemi betegséget kapott el
tőlem.
Nem sokkal ezután Ed Gerstein, Desiree eredeti ügyvédje megkapta a
hivatalos állásfoglalást a Rhode Island-i Legfelsőbb Bíróságtól a
Washington családdal kötött eredeti megállapodásával kapcsolatban. A
bíróság többek között kimondta, hogy szerintük Indiana államnak meg
kellene vizsgálnia az ügyet, mert Desiree minden valószínűség szerint
hamisan tanúskodott, amikor a megállapodásról kérdezték a tárgyaláson.
Dershowitz azonnal rávetette magát az információra, „füstölgő
puskacsőnek” nevezte, amely semmissé teheti az ítéletemet. Valamint
„pénzsóvár aranyásónak” nevezte Desiree-t, akinek minden szava
„szemenszedett hazugság”.
Július 9-én ötszáz fős tömeg gyűlt össze Indianapolis belvárosában,
hogy mellettem tüntessenek. Compton városi tanácsának egyik tagja fel is
szólalt:
– Nem fogjuk hagyni, hogy Desiree megússza, amiért eszközként
használt fel bennünket arra, hogy tönkretegye az egyik legnagyszerűbb
embert, akit ismerünk.
De nagyjából egy hónappal később Gifford bírónő ismét összetörte a
reményeimet. Elutasította a perújrafelvételi kérelmet, és megerősített egy
korábbi határozatot, miszerint Dershowitz nem perelheti be Desiree-t a
polgári peres ügyvéddel kötött megállapodása miatt. Gifford személyes
sértésként kezelte az ügyet, azt mondta, sokkolta Dershowitz próbálkozása,
amellyel megpróbálta „rászedni a bíróságot”.
1992 októberében meghalt az apám. El akartam menni a temetésre, de
nem engedték. Meg akartak törni odabent. Folyamatosan kaptam a
büntetéseket az apró szabályszegésekért. Apámnak két temetését is
kifizettem, az egyiket fent északon, azután még egyet, amikor átszállították
a holttestét Észak-Karolinába, és ott is eltemették. Az unokaöcsém mesélte,
hogy apám élettársa milyen dühös volt, amiért az a sok egykori prosti
megtöltötte az első sorokat a gyászszertartáson.
Januárban új fejlemények történtek az ügyemben. 12-én a Globe
magazin lehozott egy sztorit arról, hogy Desiree korántsem olyan ártatlan,
mint amilyennek a vád lefestette a per során. Kikérdezték a barátait, és
kiderült, hogy nagyon is járatos volt a szexben. Az egyik barátnője szerint
Desiree csak akkor kiáltott erőszakot, amikor az apja megtudta, hogy
lefeküdt velem, és emiatt dühös lett.
 Január végén a Hard Copy egyórás különszámot szentelt az ügyemnek
„Jogos kétely” címmel. Desiree korábban azt mondta Barbara Waltersnek a
20/20-ban, hogy ha elnézést kérek tőle, ő ejtette volna a vádakat ellenem.
Dershowitz erre azonnal ráharapott.
– El tudják képzelni, hogy valaki elfogadja a bocsánatkérést attól, aki
megerőszakolta? – tette fel a kérdést.
Február 15-én az Indianai Fellebbviteli Bíróság meghallgatta a
fellebbezésem indoklását. A meghallgatás előtt végül nyilvánosságra hozták
a megállapodást Desiree polgári peres ügyvédjével. Dershowitz négy
lényeges problémát is felsorolt, amelyek szerinte indokolnák az ítélet
érvénytelenítését – a szemtanúk kizárása, akik láttak Desiree-vel smárolni;
a hallgatólagos beleegyezésre vonatkozó instrukciók megtagadása az
esküdtektől; a 911-es hangfelvétel bejátszása és a Gersteinnel kötött
megállapodás az ellenem irányuló kártérítési perről. Sok jogi szakértő,
köztük Mark Shaw, úgy gondolta, hogy Gifford elég sok hibát követett el
ahhoz, hogy indokolt legyen egy új tárgyalás elrendelése.
Miután a fellebbezés indoklása nyilvánosságra került, újabb bomba
robbant. Kiderült, hogy Desiree nem először vádolt valakit azzal, hogy
megerőszakolta. Wayne Walker, Desiree középiskolai barátja azt állította,
hogy annak idején Desiree azt mondta az apjának, hogy Wayne
megerőszakolta, majd azzal védekezett Wayne előtt, hogy csak azért tette,
hogy „védje magát… különben nagy bajba kerülne”. Walker azt nyilatkozta
az ESPN rádiónak, hogy amikor meghallotta, hogy Desiree nemi erőszakkal
vádol, az első gondolata az volt, hogy „már megint ugyanazt csinálja”.
Még ugyanabban a hónapban a New York Post beszámolt róla, hogy
1989 októberében Mary Washington feljelentette a férjét, Donaldot, amiért
tettleg bántalmazta Desiree-t, és a férfit le is tartóztatták. Desiree azt
mondta a rendőrségnek, hogy az apja megütötte, lenyomta a mosogató alá,
és többször is a falba illetve a padlóba verte a fejét. Végül sikerült
kiszabadulnia, és felkapott egy kést, hogy megvédje magát.
Mi válthatott ki olyan indulatot az apjából, hogy bántalmazni kezdje
Desiree-t? Az anya vallomásából kiderült, hogy férjének akkor „gurult el a
gyógyszere”, amikor Desiree bevallotta neki, hogy elveszítette a
szüzességét. Anyja annyira aggódott érte, hogy pszichoterápiára vitte
Desiree-t „súlyos depressziója és öngyilkosságra való hajlama miatt”.
Vagyis Desiree anyja elismerte, hogy Desiree 1989 októberében
elveszítette a szüzességét, pontosan abban az időpontban, amikor Wayne
állítása szerint a lány lefeküdt vele, majd nemi erőszakkal vádolta. Desiree
természetesen esküvel megerősített írásbeli vallomásban reagált az
ügyvédem vádjaira, és azt állította, hogy soha nem feküdt le azzal a fiúval.
„Kategorikusan cáfolom, hogy Wayne és köztem valaha behatolással
végződő szexuális kapcsolat létesült volna. Azt is kategorikusan cáfolom,
hogy valaha nemi erőszakkal vádoltam volna Wayne-t.”
Ezzel azonban volt egy probléma. Dershowitz felkutatott egy másik
fiút, Marc Colvint, Desiree egy barátját, aki azt állította, hogy Desiree eskü
alatt tett vallomása hazugság.
– Sokat vacilláltam, hogy előálljak-e ezzel az információval, mert
Desiree Washingtont még mindig a barátomnak tartom. 1989 vége felé
felhívott telefonon, és elmondta, hogy szexuális kapcsolata volt Wayne
Walkerrel… Azt is elmondta, hogy miután megtörtént, bement a
fürdőszobába, és sírt.
Ó, micsoda szövevényes ügy! Ugorjunk előre két évet az időben.
Elképzelni sem tudom, mit szólt – és mit tett – volna az apja, ha Desiree
elmondja neki, hogy az ő belegyezésével történt a szex Desiree és köztem.
A Washington család nem éppen a stabilitás mintaképe volt.
Bizakodó voltam a fellebbezésemmel kapcsolatban, Dershowitznál jó
kezekbe került az ügy. Éppen ezért sokkolt, amikor augusztus 7-én az
Indianai Fellebbviteli Bíróság elutasította a kérelmet. 2–1 arányban
döntöttek az elutasítás mellett, két bíró úgy ítélte meg, hogy Gifford nem
hibázott, amikor kizárta a perből a legfontosabb tanúim vallomását. A
harmadik bíró azonban velem értett egyet. Patrick Sullivan bíró ezt írta: „A
teljes peranyag áttekintése után arra a következtetésre jutottam, hogy
[Tyson] tisztességes eljáráshoz való joga sérült a per során.” Más szóval,
kibasztak ezzel a niggerrel. Végérvényesen elveszítettem minden
bizalmamat az igazságszolgáltatásunkban. Velejéig romlott rendszer. Ezért
egyáltalán nem lepődtem meg, amikor hat héttel később az Indianai
Legfelsőbb Bíróság már meg sem hallgatta a fellebbezésem indoklását.
De érdemes megörökíteni, hogy miért nem. Ahhoz, hogy fontolóra
vegyék az ügyet, minimum 3–2 arányú szavazattöbbségre lett volna
szükség. Amit meg is kaptam volna, ha Randall Shepard bíró, a bíróság
liberális tagja nem tartózkodik a szavazástól összeférhetetlenség miatt. Mint
kiderült, a bíró és a felesége elmentek a húszéves diplomatalálkozójukra a
Yale jogi karára. A bíró felesége kiment a női mosdóba, és visszafelé jövet
összefutott Dershowitzcal.
 „Elmondása szerint beszélgetésbe elegyedett Dershowitzcal, és
megjegyezte, hogy látta az Indianai Fellebbviteli Bíróságnak beadott
kérelmét, és azt javasolta neki, hogy próbáljon jobban ráhangolódni az
indianai szokásokra. Elismerem, hogy ez a beszélgetés helytelen volt. A
feleségem nem jogász, és nem volt teljesen világos neki, miért nem
folytathat ilyen párbeszédeket… Őszintén megbánta, hogy beleavatkozott
az ügybe, és mélységesen szégyelli magát miatta. Azért döntöttem úgy,
hogy nem fedem fel a tartózkodásom mögött meghúzódó okokat, mert meg
akartam kímélni a feleségemet a nyilvános megszégyenüléstől”, írta később
Shepard bíró.
A jelek szerint Shepard felesége tippeket adott Dershowitznak arra
nézve, hogyan nyerhet a fellebbezésemmel. A bíró azonban nem akarta,
hogy úgy tűnjön, mintha a felesége véleménye diktálná a szavazatát. Ezért,
hogy megvédje a felesége becsületét, feláldozta az én fekete seggemet. A
szavazás végeredménye Shepard tartózkodásával 2–2 lett, ami elegendő
volt ahhoz, hogy elutasítsanak.
Ezzel minden reményem elszállt arra, hogy gyorsan kikerülök a
börtönből. Tizenhárom hónapba telt, mire kitaláltam, mi a legmegfelelőbb
módja annak, hogy leüljem a büntetésemet. Az első évem maga volt a
pokol, újabb és újabb hónapokat csaptak hozzá az ítéletemhez. Nem bíztam
senkiben. Earl lett a cellatársam, aki mintarab volt. Earl harminc évet kapott
drogterjesztésért, ami azt jelentette, hogy legalább tizenötöt le is kellett
ülnie belőle. A börtönvezetés úgy gondolta, ő lesz a legalkalmasabb arra,
hogy a mentorom legyen, és megóvjon a további balhéktól.
Az első este, miután egy cellába kerültünk, fogtam egy ceruzát, és
megfenyegettem vele.
– Kinyírlak, bazmeg, ha csak egy ujjal is hozzáérsz a holmimhoz, te
faszszopó. Ajánlom, hogy semmi ne tűnjön el – mondtam. – Takarítani
pedig nem fogok. Szóval ne szólj hozzám.
Earl egy ideig szótlanul meredt rám.
– Mi a faszom? Hé, Mike, összetévesztesz valakivel – mondta végül. –
Én a te oldaladon állok, testvér. Azért vagyok itt, hogy segítsek neked.
Hagyj fel ezzel a baromsággal. Így csak összeszedsz magadnak egy rakás
plusz évet. Ismerek olyanokat, akiket két-három évre varrtak be, végül
életfogytosok lettek ugyanezért a baromságért. Látom, nem tudod, hogyan
kell itt mozogni, ifjú testvérem. Majd én megtanítalak rá, és onnantól
kezdve sétagalopp lesz az egész.
 Earl fokozatosan tanítgatott. Beletelt némi időbe, mire rájöttem,
milyen fantasztikus figura. Rengeteget beszélgettünk, és Earl felhívta a
figyelmemet néhány dologra.
– Tartsd távol magad azoktól a faszfejektől, Mike. Azokkal a zsarukkal
pedig soha ne állj szóba. Annyit se mondj nekik, hogy „Jó reggelt”. A
lényeg, hogy mindig tartsd a szádat, Mike. Idehallgass, ha azt látod, hogy
leszopom valakinek a faszát vagy seggbe kúrom, akkor se lepődj meg. Soha
nem tennék ilyet, de ha mégis ezt látod, ne lepődj meg. Soha semmin ne
lepődj meg idebent, rendben? És ne tegyél megjegyzéseket se, csak tartsd a
szádat. Ha azt látod, hogy egy csapat nigger éppen halálra késel valakit,
menj tovább. Ne nézz rájuk, ne lássák, hogy észrevetted őket. Bármit is
látsz, tegyél úgy, mintha nem látnád. Ha valakit megbasznak, ne foglalkozz
vele, te csak törődj a saját dolgoddal. Ne viccelődj rajta, ne tegyél
megjegyzéseket rá, mert az a felesége, nigger. Ahogy odakint, ha
tiszteletlenül bánsz valakinek a feleségével, szétrúgják a segged, idebent
ugyanez történik, ha tiszteletlen vagy a feleségükkel.
Igaza volt. Nem lehetett a kinti normákat alkalmazni arra, ami odabent
történik. A homoszexualitás mást jelentett odakint, mint a börtönben,
miként a gyengeség is. Ezek az emberek harcosok voltak. Egy
szempillantás alatt ki tudtak volna nyírni. Előfordult, hogy láttam két
nagydarab, erős pasast kéz a kézben sétálgatni az udvaron. Tiszteletben
kellett tartani őket, mert aki nem így tett, az nagyon komoly bajba sodorta
magát. A börtönben bárki képes gyilkolni. Függetlenül attól, hogy magas
vagy alacsony.
Egy idő után kezdtem meglátni az emberséget mindenkiben, még a
rasszista őrökben is. Nem számít, hogy egy fekete banda tagja, náci vagy
mexikói erőszaktevő az illető, óhatatlanul is együtt érzel vele, amikor
elmondja, hogy meghalt valaki a családjában, vagy problémái vannak a
feleségével.
Miután kiismertem a rendszer működését, elkezdtem manipulálni. Egy
Buck nevű rab segített benne. Buck életfogytos volt Detroitból, aki addigra
már vagy tizenöt éve ült. Százszámra kaptam a leveleket a világ minden
pontjáról. Egy nap bejött a cellámba, és átfutott néhány levelet.
– Hmm, Mike. Amondó vagyok, hogy nem jól olvasod ezeket a
leveleket – mondta.
– Miről beszélsz, nigger? Tudok olvasni.
 – Tudsz olvasni, de nem tudod, hogy kell a sorok között olvasni.
Üzenetek vannak elrejtve ezekben a levelekben. Az emberek nem akarnak
megsérteni, mert híres bokszoló vagy, és azt hiszik, rengeteg pénzed van, de
olyan szavakat használnak, amelyeket nem tudsz értelmezni, mert nem
nagyon jártál iskolába, Mike – magyarázta.
Ezt mondta, de nem volt sértő.
– Nézd, ez a csaj például ezt írja: „Ha bármire szükséged van, ha
bármit tehetek érted, csak szólj.” Ez nem azt jelenti, hogy „Ha bármit
tehetek érted”, hanem azt, hogy „Tenni akarok érted valamit, csak mondd
meg, mi legyen az.” Vagy itt van ez a másik levél. „Szeretnélek
megismerni, és emberi kapcsolatot kialakítani veled.” Ez azt jelenti, hogy
szeretne javítani az életszínvonaladon, az egészségeden. Vagyis ha bármire
szükséged van, csak szólj neki, és ő segít. Különleges helyzetben vagyunk,
Mike. Egy hajszál választ el attól, hogy nagyon sok pénzt keressünk. Neked
sem megy olyan jól. Rengeteget költöttél ügyvédekre. Valószínűleg annak a
ribancnak is ki fogsz fizetni egy rakás zsetont, aki perel téged. Kajapénzre
van szükséged. Hogy fogsz így rendesen étkezni? Nem eheted azt a szart,
amit itt adnak.
– Igazad van, tényleg szükségem van kajapénzre – helyeseltem.
Így hát belevágtunk Buckkal. Attól fogva ő olvasta a leveleimet,
válaszolt rájuk, és dőlni kezdett a pénz. Kaptunk készpénzt, ékszereket,
külföldi valutákat, úsztunk a pénzben. Nem sokkal később Voylest felhívták
a börtönből.
– Van egy kis probléma Mike kajapénzével – mondta Slaven felügyelő
Jimnek.
– Micsoda?
– Százezer dollár van a számláján – felelte Slaven.
De hamarosan megijedtem, mert a levelezőpartnereim közül sokan
meg akartak látogatni. Mit tegyek? Fogalmam sem volt, Buck mit írt nekik
azokban a levelekben. Attól féltem, hogy házassági ajánlatokat tett a
nevemben. Az is megfordult a fejemben, hogy átverés az egész.
Tudtam, hogy le kell állítanom Buckot, ezért szóltam neki, hogy
mostantól kérje a pénzt a „nővérem” vagy a „nénikém” számlájára, és aztán
majd begyűjtheti azoktól. Buck kiszabadult, utána egy Red nevű fiatal srác
írta helyettem a leveleket, aki csoportos nemi erőszakért ült. Mire
feleszméltem, Red új karórával, gyémántgyűrűkkel és gyémánt
nyakláncokkal pózolt, mint egy strici.
 Egyik nap meglátogatott egy lány Angliából. Ő is azok közé tartozott,
akikkel Red levelezett. Red éppen magánzárkában volt akkor, onnan üzent,
hogy beszéljek én a lánnyal. Azt azonban nem árulta el, milyen viharos a
kapcsolata vele, és hogy éppen fasírtban vannak. Így hát jókedvűen mentem
a beszélőre.
Leültünk, mire a csaj azonnal nekem esett. Egy kisbabát tartott a
karjában.
– Hol van a gyémánt nyakláncom? Hol van az óra, amit kaptál tőlem?
Add vissza őket, te szemét geci! – ordította.
A mindenit! Nem voltam köteles eltűrni ezt egy őrülttől, akit nem is
ismerek. Szóltam az őrnek, hogy végeztem, azzal otthagytam.
Valószínűleg panaszt tett a börtönparancsnokságon, akik vizsgálatot
kezdeményeztek. A vizsgálat vezetője megkérdezte tőlem:
– Nem ismeri a hölgyet, igaz? Nem adott önnek soha semmilyen
ékszert?
Tudta, hogy van valami közöm a dologhoz, de nem akart balhét miatta.
– Nem, uram, fogalmam sincs, miről beszélt. Soha nem írtam annak a
lánynak – feleltem. A börtön aggódott, hogy esetleg beperelnek, mert akkor
ők is megüthetik a bokájukat. De tovább vizsgálódtak, eljutottak Redhez, és
átszállították egy másik börtönbe.
Mostanra valószínűleg feltették magukban a kérdést, hogy egy fiatal,
életerős férfi, mint én, hogy bírta a börtönben szex nélkül? Nos, szerencsére
nem kellett teljesen lemondanom róla, hála egy fehér rabnak. Feltűnt, hogy
ezt a fickót rendszeresen látogatja egy terhes lány. Azt hittem, valaki
másnak a gyerekét hordja a szíve alatt, és azért jött, hogy elmondja neki a
hírt, de valahogy mégsem állt össze a kép. Csókolóztak, és láttam, hogy a
fickó bedugja a nyelvét a szájába. A felügyelők sem hagyták szó nélkül.
– Nem zavar, hogy a feleséged mástól fog gyereket szülni? – kérdezték
tőle.
– Hé, ez az én dolgom. Miért ütik bele az orrukat? – felelte.
Rákérdeztem, mi is az ábra valójában.
– Azok az én gyerekeim, Mike. Kettő is született már, mióta idebent
vagyok. Elmondom, hogy csinálom. Ráveszem a barátnőmet, hogy alul
kivágott bugyit húzzon, hozzá pedig olyan bő nyári ruhát, aminek elöl
vannak a gombjai. De fordítva kell viselnie, hogy a gombok hátul legyenek.
Azután kikéredzkedünk az udvarra, ahol a piknikasztalok vannak. Az
ölembe ül háttal nekem, én pedig bevágom neki. Odakint nincsenek
kamerák, csak egyetlen őrt kell szemmel tartani, aki a rabokat figyeli.
Nem lett volna szabad elárulnia ezt a trükköt. Mivel ártatlanul
börtönöztek be, egyre csak az járt a fejemben: Miért kell lemondanom a
szexről? Nem követtem el semmit. Miért kell lemondanom a szexről? Most
végre felcsillant a remény. Átnéztem a rajongói leveleket, és kiválasztottam
azokat a lányokat, akik a legjobban tetszettek. Visszaírtam nekik: „Lenne
kedved meglátogatni? Felveszlek a vendéglistámra.” Leírtam nekik minden
szükséges instrukciót a bő ruháról és a kivágott bugyiról. Valószínűleg azt
gondolták, hogy az asztal alatt akarom majd taperolni őket.
Amikor megérkezett az első lány, már kint ültem az udvaron, úgy
vártam. Nem álltam fel üdvözölni, mert folyamatosan disznóságokra
gondoltam, hogy készen álljak rá. Odajött, megcsókolt, én megfordítottam,
az ölembe ültettem, és bumm!
Akár AIDS-es is lehetett volna. Óvatlan voltam. Még óvszert se
húztam, egyszerűen csak bevágtam neki.
Uramisten, nem is ismertem a csajt, mégis megdugtam fényes nappal
egy börtön udvarán.
Idővel egészen tudományos szintre fejlesztettem a dolgot. Amint a
lány az ölembe ült, megfogtam a kezét, és simogatni kezdtem, hogy ne
lássák, amint mozog. Mert ha keményen csinálja az ember, akkor
felemelkedik a levegőbe, mintha egy kurva trambulinon ülne, és lebukunk.
Nagyszerűen ment a dolog, amíg el nem csesztem. Egy alkalommal
nem tudtam uralkodni magamon, és azonnal nekiláttam, amint megérkezett
az aktuális csaj. Nem vettem észre, hogy az őr elhagyta a posztját,
megkerülte az udvart, és mögém osont, így látta, mit csinálunk. Valaki
valószínűleg köpött, mert az őrök sosem hagyták el az őrhelyüket. Így
jártam.
Nagyjából ezzel egy időben az egyik lánnyal, aki meglátogatott
Atlantából, megjelent egy cikk a Star magazinban. Azt állította, hogy
teherbe ejtettem a börtönben, és mutatott is egy képet a nagy pocakjáról.
Szerencsére csak kamu pocak volt, amit azért csatoltak fel rá, hogy el
tudják adni a sztorit. Megkönnyebbültem, amikor kiderült, de ezzel véget is
értek a szexuális kalandjaim a börtönben. Az összes rabnak megtiltották a
kinti látogatásokat. Mindenki dühös volt rám. El is nevezték Tyson-
szabálynak.
 Addigra közeledett Earl számára a szabadulás. Mielőtt elment, leült
beszélni velem.
– Miután elmegyek, azt akarom, hogy maradj Wayno mellett. Ő az
egyetlen jó srác idebent. Vigyázz a többiekkel, Mike. Te rab vagy, ők
viszont bűnözők. És azok is maradnak a haláluk napjáig. Maradj Waynóval,
ő semmilyen hülyeségbe nem fog belevinni.
Ismertem Waynót, de nem álltam közel hozzá. Amint beköltözött
hozzám a cellámba, összebarátkoztunk. Sőt, olyan jó barátok lettünk, hogy
a mai napig nekem dolgozik. Gyakorlatilag ő irányította a börtönt.
Kokainterjesztésért varrták be, de értett a programozáshoz, ezért ő
fejlesztette a Rabok Nyomkövető Rendszerét. Ő volt a körletünk elnöke, a
kosárlabdacsapat segédedzője, és a benti iszlám közösség egyik
vezéralakja. Ráadásul Indianapolisból származott, ezért egy csomó őrrel
együtt járt iskolába. Lehet, hogy annakidején nekik is árulta a kokót.
A szabadidőteremben osztottak be munkára. Valószínűleg azért adták
nekem azt a melót, hogy súlyzózhassak az edzőteremben. Én azonban időm
nagy részében a telefonon lógtam. Teljesen telefonfüggő lettem. Amint
reggeli után véget ért a létszámellenőrzés, azonnal rácuppantam a telefonra.
Mindegyik körletnek volt saját telefonja, érkezési sorrendben lehetett
használni, és fel kellett iratkozni előtte. Megkértem valakit, hogy iratkozzon
fel, azután kapott két doboz cigit azért, hogy átadja nekem a helyét.
Mindig azt mondtam, hogy jogi ügyeket kell elintéznem, és az
ügyvédeimmel beszélek, de legtöbbször a barátaimmal és a barátnőimmel
dumáltam.
– Tyson, már egy órája lógsz a telefonon – reklamált az egyik rab.
– Jogi ügyekről van szó, bazmeg. Ha nem tetszik, szólj a
felügyelőknek – feleltem.
Mintha a telefon lett volna a köldökzsinór, amely összeköt a
külvilággal. De a börtönben megtanultam egy nagy leckét. Wayno
elmagyarázta, hogy néha az ember minél jobban igyekszik tartani a
kapcsolatot a külvilággal, annál inkább megnehezíti saját magának a
börtönéveket. A kapuban le kell rakni mindent, kocsikat, pénzt,
bokszkesztyűt, öveket, nőket, gyűrűket, mobiltelefont, mindent. Addig nem
léteznek, amíg vissza nem tér az ember. Én azonban egy elkényeztetett
seggfej voltam, nem akartam betartani a szabályokat, mert azt gondoltam,
megváltoztathatom őket, hiába vannak kőbe vésve. De ez nem így
működött.
 Az ország minden táján voltak bulihaverjaim, akik bármikor szívesen
beszéltek velem. Az egyikük még külön telefonvonalat is fenntartott nekem.
Amikor elment bulizni, magával vitte a mobilját, én felhívtam, ő pedig
átadta a telefont a lányoknak.
Amikor nem telefonáltam, a zárkámban olvastam. A bíró azt akarta,
hogy érettségizzek le, ezért tanulni kezdtem Muhammad Siddeeq
segítségével, aki a spirituális tanácsadóm lett. A matekhoz meg a többi
faszsághoz nem volt kedvem, ezért kínaiul tanultam a tanárral, akit Siddeeq
hozott be. Sikerült annyi kínait magamra szednem, hogy amikor évekkel
később Kínában jártam, tudtam beszélgetni az ottaniakkal.
De az igazi szenvedélyem az olvasás volt. Semmivel nem telik úgy az
idő, mint egy egész könyv elolvasásával. Waynóval minden este olvastunk
egymásnak. Egyikünknél volt a könyv, a másiknál pedig egy értelmező
szótár, ezért amikor ismeretlen szóba ütköztünk, utána tudtunk nézni, hogy
mit jelent. Még mondatokba is beillesztettük őket, hogy tényleg
megmaradjon a fejünkben.
Nagyon szerettem Will Duranttól A civilizáció történetét. Olvastam
Mao könyvét, olvastam Che-t. Olvastam Machiavellit, Tolsztojt,
Dosztojevszkijt, Marxot, Shakespeare-t, mindenkit, aki a kezembe került.
Hemingwayt is olvastam, de ő mindig lehangolt. Inkább a lázadó,
forradalmi olvasmányokat szerettem. A kedvencem Alexandre Dumas
regénye volt, a Monte Cristo grófja. Teljesen azonosulni tudtam a
főszereplő Edmond Dantesszel. Az ellenségei tőrbe csalták, és börtönbe
juttatták, akárcsak engem. Ő azonban nem üldögélt ott önsajnálatba
merülve, hanem megtervezte a szökését és a bosszúját. Amikor elveszettnek
éreztem magam a börtönben, olvastam egy kis Dumas-t. Dühös voltam a
társadalomra, és kezdtem mártírként tekinteni saját magamra. Mindig azt
mondtam, hogy egy zsarnok akkor hal meg, amikor uralma véget ér, egy
mártír uralma azonban akkor kezdődik, amikor meghal. Ezért amikor Maót
és Che-t olvastam, még inkább a fennálló rendszer ellenségévé váltam.
Maót annyira megkedveltem, hogy még az arcát is magamra tetováltattam.
Akárcsak Arthur Ashe arcát. Imádtam az önéletrajzát, nem sejtettem, hogy
ennyire józan és okos figura.
Ott masíroztam én is Maóval azon a kibaszott hosszú úton. Minden
létező módon igyekeztem rombolni a rendszert. Kerestem a leggyengébb
láncszemet, a legzöldfülűbb őrt vagy egyszerűen csak valakit, akit lenyűgöz
a nevem.
 Amint Waynóval közös cellába kerültünk, megállíthatatlanok voltunk.
Waynónak volt egy kis raktára. Ennivalóval csencselt kettő az egyért
árfolyamon. Ha valakinek kellett egy zacskó csipsz, de nem volt elég
kajapénze, megkereste Waynót. Ő adott neki egy zacskóval, felírta a nevét,
és az illető legközelebb két zacskó csipszet adott vissza. Mielőtt
összeköltöztem volna vele, azt mondtam:
– Testvér, ha bármire szükséged van innen, vidd csak el. Tessék, itt egy
kis leves.
– Mike, nincs szükségem semmire, mert bármit adsz nekem, azt én
továbbadom, és pénzt csinálok belőle, így megy ez – felelte. Így hát adtam
neki egy csomó mindent, és mire egy cellába költöztünk, a raktárunk már
olyan nagy volt, hogy egyes termékeket más rabok cellájában kellett
tartanunk.
A szokásos dolgokat árultuk – keksz, cigaretta, csipsz –, de időnként a
hírnevemből is pénzt csináltam. Maya Angelou meglátogatott, és
készítettünk egy közös fotót. Egy este nagyon éhes voltam, és az egyik
fickónak volt néhány fánkja, amit nagyon megkívántam.
– Hé, testvér, itt járt nálam az Értelem királynője, Maya Angelou.
Nézd meg ezt a képet. Szerintem megér legalább ötven dolcsit – mondtam.
A fickó annyira meghatódott a fotó láttán, hogy elsírta magát. Tíz
dolláronként törlesztett, amíg ki nem fizette mind az ötvenet. Ezt többször
is eljátszottam, amikor meglátogatott valami híresség.
Némelyik rajongóm mocskos képeket is küldött magáról, ezért a
képeket és a leveleket külön árultam. Volt, aki azért vette meg, hogy legyen
mire recskáznia, mások azért, mert kapcsolatra vágytak. Néha előfordult,
hogy a képet és a levelet együtt értékesítettem. A fotó alapján eldöntöttem,
ki találhatja vonzónak az adott lányt. Ha például a középnyugatról kaptam
fotót egy favágó típusú csajtól, megmutattam egy onnan származó fickónak.
„Ezt nézd meg.” Előfordult, hogy írtak is azoknak a csajoknak, és
bármilyen vicces, némelyik kapcsolatból még házasság is lett.
Azután továbbléptünk a malac képekről a telefonszexre. Amikor
Indianapolisban reggel hét volt, Los Angelesben még csak hajnali négy. A
klubok éppen akkor zártak, én pedig felhívtam a barátomat. Összegyűjtött
néhány lányt a lakására, akik benne voltak a buliban.
– Kezdődjék a móka! – mondta, miután fogadta a hívásomat. A rabok
fizettek azért, hogy hallhassák a lányokat szex közben. Néha megkérdeztem
a fickó nevét, és a lányok olyankor személyre szabták a beszélgetésüket.
 – Ó, John, beindulok tőled. Teljesen benedvesedtem – mondták, John
pedig fizetett, mint a katonatiszt.
Még a kinti barátaimnak is szereztem egy-egy numerát. Volt egy
barátom Chicagóban, az egyik legmenőbb klub tulajdonosa, hozzá küldtem
azokat a lányokat, akik Chicagóból írtak nekem, hogy csekkolja le őket,
milyen portékák. Erre úgy tekintettem, mint befektetésre. Ha kedvesek,
majd én is felkeresem őket, miután kiszabadulok.
A közös bizniszünk Waynóval virágzott. Már hét vagy nyolc zárka
kellett a teljes raktárkészletünk tárolásához. Wayno vezette a leltárt, ha
pedig valaki vonakodott törleszteni, én voltam a behajtó.
– Add meg a tartozásodat, faszfej.
Felkerestem azokat, akik lógtak nekünk. Mondanom sem kell, mindig
fizettek, még ha kölcsön is kellett kérniük hozzá valakitől.
Úgy éltünk, mint a királyok. Wayno jóban volt az Árjákkal, akik a
konyhán dolgoztak, és némelyik korrupt őrt is rá tudta venni, hogy
csempésszen be ezt-azt, úgyhogy megvolt mindenünk, az étkezőbe csak
akkor mentem le, ha jégkrémet osztogattak.
Esténként többnyire a zárkánkban lazultunk, az őrök pedig behozták
nekünk, amit rendeltünk – pizza, kínai kaja, Kentucky Fried Chicken,
White Castle, satöbbi. Néha homárt és barbecue-t ettünk. Szerintem Wayno
a sitten kóstolta először a sült rákot. Hangosan olvasott fel valami
Kleopátráról szóló könyvből, és arról beszélgettünk evés közben, mint
valami kollégiumban. Amikor igazi házilag készített ételre vágytunk, csak
szóltam Siddeeqnek, hogy a felesége csináljon nekünk egy kis vörös lazacot
salátával.
Nagyobb zárkát akartam. Waynóval meglátogattuk a barátunkat,
Derricket, akinek a sarokszobája jóval nagyobb volt az átlagos zárkáknál.
Több helyre volt szükségem. Csak a postám majdnem elfoglalta az összes
helyet a cellánkban.
– Wayno, nem bírom tovább, szereznünk kell egy nagyobb szobát –
mondtam. – Beszélj meg egy időpontot.
Leszervezett nekünk egy találkozót Mr. Turnerrel, a körletünk
tanácsadójával, aki Mr. Daltonnak, a körletek vezetőjének beosztottja volt.
Leültünk, és Wayno nekiállt előadni az ügyünket, hogy nagyobb zárkát
szeretnénk. Volt gyakorlata benne, mert rendszeresen képviselt más rabokat
is, amikor azok meghallgatásra mentek a vezetőséghez. Diplomatikusan
beszélt, választékosan beszámolt Turnernek „jogos szükségleteinkről”, és
azt kérte, hogy a vezetőség „fontolja meg tiszteletteljes kívánságunkat”.
Nekem azonban elegem lett a sok rizsából.
– Mr. Turner, uram, amikor Mr. Daltonnal szarvasra vadásznak vagy
kereszteket égetnek odakint hétvégén, elgondolkodnának azon, hogy
átköltöztetnek bennünket egy nagyobb zárkába?
Turner fehér arca még fehérebb lett.
– Igen, Mr. Tyson, haladéktalanul megvizsgáljuk az ügyüket.
Mondanom sem kell, nem kaptuk meg a nagyobb zárkát.
A kosárlabdaedző is szerepelt a fizetési listánkon. Ő is őr volt, de
rendszeresen csempészett be nekünk kaját meg a kedvenc hajzselémet.
Tudtam, hogy a kapzsiság alapvető emberi tulajdonság. Tudtam, hogy
pénzért az emberek szinte mindenre kaphatók. És még csak nem is kerülnek
sokba. Bár ez utóbbi az én esetemben nem mindig volt igaz, mert engem
általában rendesen levettek.
Egy nap megkérdeztem tőle:
– Tudsz nekem valami kurvát szerezni? – A szeme se rebbent. Csak
állt ott, mint aki bármikor el tudja intézni, csak mondjam meg, hányat
akarok. – Nem kell olyan messzire menni – folytattam. – Megdughatom azt
a börtönőr csajt? Szerinted benne lenne? Fizetek neki ezer dolcsit.
A pasas most már azon gondolkodott, ő mennyit akaszthatna belőle.
– Mike, komolyan mondod? Mert akkor most azonnal beszélek vele.
Ismerem azt a ribancot a klubokból. Benne lesz a dugásban.
Mondta ezt egy börtönőr. Valami olyasmi válaszra számítottam, hogy
majd megkérdezi tőle, de túl készségesnek tűnt, és megijedtem, hogy csőbe
akar húzni.
– Testvér, testvér, úgy viselkedsz, mint egy vadember – magyarázta
Wayno. – Menj, és mosd meg az arcod, testvér. Viselkedj úgy, mint egy
üzletember.
Így hát ejtettem az ötletet.
A börtönben folyamatosan arra törekedtek, hogy megtörjék az embert.
Ha azt látták, hogy valaki talált magának egy barátot, aki segít elviselhetővé
tenni a börtönbüntetését, szétválasztották őket, és egyiküket átszállították
egy másik börtönbe. Waynóval is ezt csinálták, méghozzá az éjszaka kellős
közepén. Wabashba küldték, egy vadonatúj, legmagasabb biztonsági
fokozatú börtönbe. Wayno kétségbeesetten körmölte le nekem a nővére és a
barátai telefonszámát, hogy értesíteni tudjam őket arról, hová vitték.
 Emiatt aztán végképp meggyűlöltem Trigg felügyelőt. Ki kellett
fundálnom, hogyan vághatnék vissza neki. Mindenki rühellte odabent. Ha
kiment az udvarra, a rabok azt kiabálták neki:
– Te kibaszott George Jefferson hasonmás! Mocskos Tamás bátya-
nigger!
Feltűnt, hogy nagyon tetszik neki az egyik barátnőm, aki rendszeresen
látogatott. Gyönyörű mulatt lány volt, és Trigg annak ellenére beengedte,
hogy nem szerepelt a vendéglistámon. Triggnek volt egy háza a börtön
területén, ezért azt mondtam a lánynak:
– Menj be hozzá, és szórakozz vele egy kicsit. Hadd higgye el, hogy
lesz valami, aztán majd mondhatjuk, hogy molesztálni próbált.
Sötét és keserű voltam akkor, de aztán megváltozott a hangulatom, és
végül nem hajtottuk végre a tervet.
Jól kijöttem a rabtársaimmal. Királyként éltem a börtönben, talán még
nagyobb király voltam odabent, mint kint. Ennyire el volt szállva az egóm.
De mindenki tudta, hogy a lelkem mélyén jó ember vagyok, már amennyire
ez egy börtönben lehetséges. Akár fehér, akár fekete valaki, ha szüksége
volt valamire, és Mike meg tudta szerezni, akkor azt megkapta. És nem
vezettem nyilvántartást róla.
Mire Waynót áthelyezték, igazi mintarab lett belőlem. Nem ittam
egyetlen kortyot se, és füvet sem szívtam odabent. Senki nem adott volna
nekem ilyen szarokat, még ha akarom se. Mindenki azt akarta, hogy
hozzam formába magam, legyek erős, és térjek vissza a ringbe.
A szexről azonban képtelen voltam lemondani, ezért bent kellett
megoldást találnom. Akkor kezdődött, amikor rávettek, hogy járjak egy
drogtanácsadó programra, mert ha az ember leteszi a vizsgát, azzal
csökkentheti a büntetési tételét, ezért a börtönparancsnoktól kezdve Donon
keresztül a rabokig mindenki arra biztatott, hogy vegyek részt rajta. Még a
drogtanácsadó is azt mondta, hogy segíthet hat hónappal korábban
szabadulni. Nem akartam belemenni, mert odabent egyáltalán nem
drogoztam, de a korai szabadulás csábító volt, ezért eljártam az órákra,
amelyeket egy kedves hölgy tartott. Kicsit nagydarab volt, de a koldusok ne
válogassanak. A harmadik vagy negyedik órán odajött hozzám, hogy
megnézze a munkámat. Nem tudom, mi ütött belém, de sugdosni kezdtem a
fülébe.
– Hogy vagy?
Rettenetesen kívántam. Ő azonban felém fordult, és megfenyegetett.
 – Mit képzel magáról? Bárki más ilyet mondana nekem, azonnal
átszállíttatnám Pendletonba. Hogy van mersze szexuálisan zaklatni? Még a
gyilkosok sem próbálkoznak ilyesmivel.
– Én nem olyan vagyok – feleltem. – Egyszerűen csak láttam valakit,
akinek ugyanúgy segítségre van szüksége, mint nekem. Mindketten nehéz
helyzetben vagyunk. Sajnálom, nem akartam szóba hozni, de láttam, hogy a
minap a kisfiaddal jöttél. Tudom, hogy nem vagytok túlságosan eleresztve,
ezért ha tudok valamiben segíteni, csak szólj.
– Rohadék, azonnal jelentenem kellene, hogy zaklat.
– Komolyan beszélek.
Azután elkezdett magyarázni valamit arról, hogy a legutóbbi viharban
beszakadt a házuk teteje, mire én egyből azt gondoltam: Igen!
– Beszakadt a tető, és ott élsz a kisfiaddal? Kutyák mászhatnak be és
megharaphatják. Bármi megtörténhet. Egyedülálló anyaként nem tudod
megvédeni magad.
– És mégis mit akar csinálni? Odaküld valakit, aki megjavítja? –
kérdezte. – Hogy akarja ezt megoldani?
– Csak add meg a címedet, és holnap kapsz egy csomagot – ígértem.
Amint véget ért az óra, rohantam a telefonhoz, felhívtam egy chicagói
haveromat, és megkértem, hogy másnap reggelre vigyen oda neki tíz
lepedőt.
Másnap a hölgy szépen felöltözve, kisminkelve, széles mosollyal
érkezett. Ez az, bazmeg!
– Hogy érzi magát, Mr. Tyson?
Azt hiszem, megkapta a küldeményt. Nagyon ideges voltam. Nem
tudtam, mi következik most. Csak mi ketten voltunk a teremben.
– Menj oda a szokásos asztalodhoz a sarokban – mondta. – Oda senki
sem lát be az ablakból. Odahajolok, mintha a dolgozatodat javítanám, te
pedig mögém állsz, rendben?
– Remek, remek – feleltem.
De annyira ideges voltam, hogy nem állt fel. Féltem, hogy valami
átverés az egész. Miközben próbálkoztam, egyre a termet pásztáztam, nem
látok-e rejtett kamerákat. Féltem, hogy bármelyik pillanatban ránk
rúghatják az ajtót, és megvádolnak nemi erőszakkal.
Igyekeztem elhessegetni ezeket a gondolatokat, de így sem állt fel.
Mindenféle disznó dolgokra gondoltam, taperoltam, nyalogattam, de
egyszerűen nem ment. Még azzal is megpróbálkoztam, hogy
begyömöszölöm neki félkemény állapotban, de hiába.
– Ez most nem fog menni. Próbáljuk meg valamikor máskor.
Visszamentem a körletembe, de nem sokkal később visszahívatott a
tanterembe, és akkor már sikerült. Miután rákaptunk, nem tudtunk betelni
vele. Egyre többször hívott magához.
– Tyson a tanterembe – recsegte a hangosbeszélő.
Napjában háromszor is bemondatta a nevemet. Akkor is hívatott,
amikor éppen futóedzést végeztem.
– Nem hívhatsz olyankor, amikor futok, kicsim – magyaráztam neki. –
Az az egyetlen alkalom, amikor edzeni tudok.
Ha bárki megkérdezte, miért tölt velem olyan sok időt a tanteremben,
csak azt felelte:
– Fel kell készülnie a vizsgára.
Nagydarab, súlyos csaj volt. Fel kellett emelnem és a falhoz
nyomnom. Hála Istennek, súlyzóztam eleget. Idővel csináltuk az asztalon és
a padlón is. Annyit szexeltünk, hogy nem maradt erőm lemenni az
edzőterembe tréningezni. Naphosszat a cellámban pihentem.
Addigra Waynót is visszahelyezték hozzánk, és újra együtt voltunk.
– Hogyhogy nem edzel, tesó? – kérdezte. – Ilyenkor szoktad lefutni a
napi tíz mérföldedet.
– A drogtanácsadó csajt kefélem. Szereztem magamnak egy barátnőt
idebent – mondtam.
– Ezt azonnal be kell fejezned, Mike – figyelmeztetett. – Bajba fogsz
kerülni. Edzened kell.
Kiderült, hogy Wayno ismeri ezt a nőt kintről. A drogtanácsadó
először kicsit dühös lett, amikor megtudta, hogy beszéltem rólunk
Waynónak, de hamarosan már Wayno állt őrt a tanterem előtt, amíg mi
odabent voltunk.
Aztán egy nap kiderült, hogy a csaj terhes. Felhívtam a chicagói
barátomat, aki lejött érte és elvitte egy abortuszklinikára. Nagyon pipa volt
rám.
– A pina az pina, amikor sitten van az ember, de akkor is nekem kell
besétálnom a klinikára ezzel a tehénnel – panaszkodott.
Két év elteltével megszoktam a börtönlétet. Ha rossz napom volt, mert
láttam valamit a tévében, ami nem tetszett, vagy kaptam egy kellemetlen
telefonhívást, és senkivel nem akartam beszélni, szóltam Waynónak, aki
elintézte a vezetőségnél, hogy rakjanak magánzárkába néhány napra.
Wayno összecsomagolta a holmimat – a szemüvegemet, egy pár könyvet –,
én pedig kipihentem magam az elkülönített zárkában. Az egyik őrt még arra
is sikerült rávennem, hogy becsempésszen nekem egy walkmant. A rabok
nem tarthattak maguknál walkmant, mert némelyikük átalakította a sajátját
adó-vevővé, és azzal kémkedett a vezetőség után. De a magánzárkában már
nem ellenőrizték az embert, ezért megkaptam a walkmant, és Tevin
Campbellt hallgattam rajta, mert az volt az egyetlen kazettám. Helyben
futottam, és csupasz seggel nyomtam a felüléseket. Annyit futottam
helyben, hogy amikor elhagytam a börtönt, a talpam lenyomata ott maradt a
betonban. Elkoptattam a padlót.
Még egy mobilt is sikerült szereznem. Hajnali kettőkor hívtam a
barátaimat, akik meglepődtek, hogy az operátor nem kérdezi meg tőlük,
vállalják-e a hívás költségét. Hibátlan volt a térerő odalent.

Tényleg igaz, hogy bajban ismerszik meg a barát. Nagyon sokan hátat
fordítottak nekem, miután a bíróság bűnösnek nyilvánított. Szerencsésnek
tartom magam, amiért rengeteg jó ember volt az életemben, akik jóban-
rosszban kitartottak mellettem. A tőlük kapott ajándékok és a látogatások
tartották bennem a lelket.
Anyám, Camille háromszor is eljött hozzám látogatóba. Nem akartam,
hogy rács mögött lásson, de nem tudtam távol tartani. Fárasztó kirándulás
volt ez neki, hiszen a nyolcvanas éveiben járt, de akkor is eljött. Jay is vele
tartott, és képregényhősökről beszélgettünk. Teljesen rá voltam izgulva a
témára, miután elolvastam az egyik képregényt, amit Stan Lee, a Marvel
Comics alkotója küldött nekem. Egy rajzot is készített hozzá, amelyen
együtt pózolok a Marvel Comics néhány szuperhősével, mintha én is
közéjük tartoznék. Egy alkalommal Jayjel összevitatkoztunk azon, melyik
képregényhős a legkeményebb. Ő Galactusra szavazott, én a kedvencemre,
Apokalipszisre. Hosszasan érveltünk mindketten a saját figuránk mellett,
míg végül Jay így szólt:
– Mike, Galactus bolygókat eszik. Mivel tudod ezt überelni?
A kislányom, Mikey, az elsőszülött gyermekem, szintén meglátogatott
néhányszor az anyjával. Mindössze hároméves volt akkor, de a mai napig
emlékszik azokra a repülőutakra New Yorkból Indianába és a téglafalak
előtt készült közös fotóinkra.
 Don King is meglátogatott egy párszor. Minden alkalommal, amikor
eljött, hozott magával egy szerződést, hogy írjam alá, ami teljesen illegális
volt, de nem érdekelte. Örültem, ha jött, mert tudtam, hogy az pénzt jelent.
Rory és John Horne is vele tartottak, de ők gyakrabban is meglátogattak.
Több időt töltöttek velem.
Az is felvillanyozott, amikor meglátogatott Betty Shabazz, Malcolm X
özvegye. Teljesen váratlanul ért. Annyira meglepődtem és megilletődtem a
látogatásától, hogy nagyon udvariasan viselkedtem vele. Nem akartam
semmi durvát mondani. Fantasztikus asszony volt.
James Brown, a soul keresztapja is beugrott hozzám. Siddeeq testvér
hozta magával. Lila öltönyt, lila cipőt és piros nyakkendőt viselt a
bedauerolt hajához. Arról mesélt, hogyan rúgta szét Jackie Wilson seggét,
mert Jackie megpróbálta tönkretenni a frizuráját azzal, hogy beletúrt az
ujjaival.
– Nem vagyok bunyós, Georgiából származom – mondta. – Mindenki
félt Jackie-től. Én nem. Fogd meg ezt.
Megmutatta a bicepszét.
– Kemény, mint a szikla.
Kérdeztem Jamest Otis Reddingről is, akivel jó barátságban volt.
James azt mondta, az ő gépe jobb volt, mint Otisé, amely túlterhelten
lezuhant, Otis halálát okozva ezzel. Óriási élmény volt James hencegését
hallgatni. Akkora egóval rendelkezett, mint egy bunyós.
Egyre csak dőlt belőle a szöveg a különböző vállalkozásairól, mint
például a tulajdonában álló rádióadóról. Elejtette, hogy szívesen lenne a
menedzserem, ezért azt mondtam neki, hogy maradjon kapcsolatban
Siddeeqkel. Nem sokkal ezután küldött egy levelet Siddeeqnek. Azt írta,
hogy a bevételeim 70 százalékát kéri menedzseri jutalékként. És én még azt
hittem, hogy Don King le akar húzni.
Sosem felejtem el, amikor Tupac meglátogatott a börtönben. Az összes
celeb barátom közül vele kapcsolatban kaptam a legtöbb kérdést. Bármerre
jártam a világban, amikor az emberek megláttak, a bunyó sem érdekelte
őket, mindig ezt kérdezték először: „Milyen volt Tupac?”
Tupac utolérhetetlen volt. Mint Huey Newton, Mao Ce-tung és Karl
Marx egy személyben. Én is tudok Marxot vagy Hegelt idézni, de Tupacből
csak úgy dőltek a forradalmi teóriák. Amikor beszélt vele az ember és
jobban megismerte, kiderült, hogy sokkal inkább tudós, mint gengszter.
Elképesztő agya volt.
 1990-ben ismerkedtem meg vele a Sunset Boulevard egyik klubjában,
Los Angelesben. A buli főszervezője a barátom volt, és odakint dumáltam
vele. Mindenki kiöltözve érkezett az eseményre, amikor megláttam egy
alacsony fekete utcagyereket az ajtó közelében téblábolni.
– Mi a helyzet, öcsi? Mit csinálsz? – szóltam oda neki. Saját magamra
emlékeztetett, amikor még én is fiatal utcagyerek voltam, és klubok előtt
álldogáltam, ahová nem juthattam be.
– Semmit – felelte.
Láttam rajta, hogy be szeretne menni, ezért szóltam a barátomnak,
hogy engedje be. De a kissrác azt mondta:
– Egy pillanat.
Azzal eltűnt, majd néhány másodperc múlva visszatért ötven
barátjával, akik közül az egyik Tupac volt.
– A mindenit – mondta a barátom. Hátravittük őket a hátsó ajtóhoz, és
beengedtük mindnyájukat. Egy ideig még kint maradtam, de amikor
visszamentem a klubba, azt láttam, hogy Tupac fent áll a színpadon,
magához ragadta a mikrofont, és nyomja a showt. Nem akartam hinni a
szememnek. Amikor lejött a színpadról, megöleltük egymást, és együtt
nevettünk. A mosolya beragyogta az egész nyavalyás klubot. Már akkor
láttam rajta, hogy különleges srác.
Ugorjunk előre az időben a börtönbüntetésemre. Levelet kaptam Tupac
anyjától. Ismertem Tupac nevét, egyik pillanatról a másikra robbant be, de
az nem tudatosult bennem, hogy azonos azzal a kölyökkel, akivel 1990-ben
találkoztam abban a klubban. Az anyja azt írta, hogy Tupac Indianapolisban
lesz egy fellépés miatt, és szeretne meglátogatni. Amint belépett, az egész
börtön felbolydult. Lehetett vagy 60 kg, és csupa két számmal nagyobb
holmi volt rajta. Feketék, fehérek, latinók, marslakók, mindenki megőrült.
Még az őrök is éljeneztek. Fogalmam sem volt róla, hogy ennyire híres.
Amikor megláttam, akkor döbbentem rá, hogy ő az a kölyök, akit évekkel
korábban beengedtem abba a buliba Los Angelesben.
Kimentünk az udvarra a piknikasztalokhoz.
– Adok neked egy koncertet itt helyben – mondta, azzal felugrott a
piknikasztalra. – Szeretlek, niggerem – ordította.
Én csak ültem, és könyörögtem neki.
– Szállj le az asztalról, kérlek! Gyere le! Be fognak zárni mellém.
Hagyd abba, lécci!
 Mindenáron koncertet akart adni nekem, de én egyre idegesebb lettem.
Minden nyugodt volt, aztán hirtelen Tupac fent állt az asztalon, és az egész
börtön tombolt.
Ó, bazmeg, ez a kis faszfej bajba fog keverni – gondoltam.
– Mike, ne hagyd, hogy lelombozzanak, testvér, ne hagyd, hogy
lelombozzanak.
Végül sikerült leimádkoznom az asztalról. Nekiálltam a lelkére
beszélni. Nem sokkal korábban tértem át a muzulmán hitre, és előadtam
neki az Igaz Embert.
– Idehallgass, cimbora, nem szabad több disznóhúst enned – mondtam.
– Honnan tudod, hogy eszek disznóhúst? – kérdezte.
Csak cukkoltam, de ő komolyan vette.
Lehiggadt, és elkezdtünk beszélgetni. Azt mondta, sosem fogja
elfelejteni az első találkozásunkat.
– Soha senki sem csinált még ilyet, hogy beenged egy csapat nigger
utcakölyköt egy ilyen menő klubba. Te vagy a legnagyobb király – mondta.
– Nem, nem, ez hülyeség, nigger – feleltem. – A világ azért van, hogy
mindenki jól érezze magát benne. Nem csináltam semmi különöset,
ugyanolyanok vagyunk.
Tupac lehengerlő személyiséggel rendelkezett. Rengeteg fájdalmat és
nehézséget látott élete során. Néha a bennünket ért csapások traumatikus
hatást gyakorolnak ránk, és olyan terhet raknak a vállunkra, amelyet
magunkkal viszünk mindenhová. Én magammal viszem a vallásomba, a
kapcsolataimba, még a kibaszott bunyóimba is. Nem számít, mennyire
vagyunk sikeresek, a teher velünk marad. Tupac börtönben született, látta,
hogy az anyja barátait megölték vagy egy életre lecsukták, amitől a teljes
nihilizmus állapotába került, és úgy gondolta, senki sem figyel rá, senkit
sem érdekel, mi történik vele. Ezért bekapcsolta a robotpilótát, és hagyta,
hogy az irányítsa az életét. Tupac valódi szabadságharcos volt.
Beszélgettem vele a Fekete Párducokról. Tudtam, hogy az anyja is
részt vett a mozgalomban. Erős asszony volt. Addigra én magam is erősen
radikalizálódtam a sok militáns könyvtől, amelyet elolvastam.
A látogatása után közel kerültünk egymáshoz, többször is felkeresett
később. Időnként hallottam a balhéiról, hogy rendőrökre lövöldözött,
verekedett.
– Hé, ha nem vigyázol, váltani fogjuk egymást a sitten.
 Azután meglőtték, és börtönbe került. Elintéztem egy kinti
haverommal, hogy kapcsoljon össze bennünket egy
konferenciabeszélgetésre Tupackel. Azt mondta, hogy egy barátom lőtte
meg, de sosem tudtam meg pontosan, mi történt.
Miután megszoktam a börtönt, komolyan tervezgetni kezdtem a
visszatérésemet. Lehangoltak az arról szóló hírek, hogy ki lett éppen a
nehézsúlyú világbajnok. Kézről kézre járt az öv, mint valami labda. Feltett
szándékom volt, hogy visszaszerzem, és mindenkinek megmutatom, nem az
a lúzer vagyok, akinek gondolnak, hanem egy trónját visszakövetelő isten.
Beteg elmémben középkori bajnoknak képzeltem magamat, és ha kudarcot
vallok, az egész ismert civilizáció bukásra ítéltetik. A saját narcisztikus
vágyamat kiterjesztettem az egész világra.
De szükségem volt erre az ábrándképre. Ha nem lebegett volna ez a cél
a szemem előtt, szép lassan elrohadok a börtönben, ezért készítettem egy
tervet. Tudtam, mit kell tennem, tudtam, hogyan fegyelmezzem meg az
elmémet. Az engedelmesség nem szerepelt a céljaim között. A vezetőség az
edzőterembe osztott be, mert azt akarták, hogy formában maradjak, de aztán
kitiltottak onnan, mert azt hitték, részt veszek a börtönön belüli
drogkereskedelemben. Pedig nem. Csak a hajzselémet csempésztem be
magamnak. Magasra akartam jutni a börtönön belül, de a küldetésem, az öv
visszaszerzése fontosabb volt nekem.
Így hát elsősorban futottam és saját testsúlyos gyakorlatokat végeztem.
Reggelente az udvaron futottam, azután kardió edzések következtek:
ugrálókötelezés, fekvőtámaszok, felülések. Két egykori bokszoló is írt
nekem, akik annak idején ültek börtönben – Rubin „Hurrikán” Carter és
James Scott, aki mérkőzései nagy részét akkor vívta, amikor a Rahway
Állami Börtön rabja volt. Scott azt írta, hogy addig lófasz se vagyok, amíg
nem tudok megcsinálni száz fekvőtámaszt egyhuzamban. Eleinte nem ment,
de addig edzettem és edzettem, míg végül visszaírhattam neki, hogy
megvan a száz egyhuzamban.
Esténként Wayno lefogta a lábamat, én pedig ötszáz felülést csináltam
egyhuzamban. Véresre horzsoltam a seggem, mire befejeztem. Volt egy
rádiónk a cellában, amelybe fülhallgatót lehetett dugni, és azon keresztül
hallgattam zenét, hogy ne zavarjam a lakótársamat. Hajnali kettőkor keltem,
rövidgatyát húztam, bedugtam a fülemet, és órákon át futottam helyben.
Mire Wayno felébredt, csorgott a pára a falakról. Néha napközben is
helyben futottam, olyankor az őrök és a rabok is órákon át bámultak a kis
ablakon keresztül.
De a legrosszabb az volt, mikor nekiálltam árnyékolni. Körülvettek a
rabok, az őrök, de még a felügyelők is, és mindenki kurvára értett hozzá.
– Mozogj, nigger. Húzd le a fejed, most – kiabálták. Mindenkinek volt
valami megjegyzése.
– Én vagyok a profi, bassza meg – szóltam rájuk. – Ti csak figyeljetek!
Amikor bevonultam a börtönbe, 123 kg-ot nyomtam, de hat hónap
alatt lementem 98-ra. Gorillából szálkás Adónisz lettem.
A börtönben tanulmányozni kezdtem az iszlámot. Jobban mondva már
a börtön előtt is kapcsolatba kerültem vele. Yusuf Shah, Don szakácsa
muzulmán testvér volt, korábban Malcolm X tanára és Elijah Muhammad
jobbkeze. Captain Joe-t, ahogy mi hívtuk, általános tisztelet övezte. Ő lett a
sofőröm, de akár a testőröm is lehetett volna, nem létezett olyan probléma,
amit ne tudott volna megoldani.
Don kirúgta, mert megtaposta Don sertésszeletét. Don rendszeresen
megalázta azzal, hogy disznóhúst süttetett vele. Captain Joe
védőkesztyűben nyúlt csak hozzá. Egy nap láttam, amint Captain Joe sírva
klopfolja a sertéshúst.
Los Angelesben voltam, amikor hírét vettem, hogy Don kirúgta
Captain Joe-t, de amikor leszálltam New Yorkban, Captain Joe várt a
reptéren.
– Azt hallottam, hogy kirúgtak – mondtam.
– Nem, nem, bajnok testvérem, nem történt semmi – felelte Captain
Joe. – Csak egy félreértés volt. Feldühítettem Mr. Kinget. Az én hibám volt,
nem kellett volna ezt tennem az ételével. Buta ember vagyok. De Allahnak
hála abban a megtiszteltetésben részesültem, hogy újra együtt dolgozhatok
Mr. Kinggel.
– Captain Joe, ha nem árulod el, mi történt, én foglak kirúgni –
fenyegettem meg. – Hallottam, hogy Dont felkereste néhány ember. Mi
történt? Hányan voltak?
– Hetvenöten, mind felfegyverkezve – mondta Captain Joe alázatosan,
mégis sokat sejtető hangon, ami jól mutatta, mekkora hatalma van.
Mint kiderült, Captain Joe visszament Harlembe, és elmondta
testvéreinek az Iszlám Nemzetben, hogy Don kirúgta, mire beállított
hetvenöt fegyveres Don irodájába, összevertek néhány embert, és rávették
Dont, hogy vegye vissza Captain Joe-t.
 – Nem rúghatod ki Captain Joe-t, Captain Joe fog kirúgni téged –
közölték Donnal.
Szóval Don visszavette, de most már nem szakácsnak, hanem
sofőrnek. Captain Joe ártalmatlan öregembernek tűnt, de óriási befolyással
bírt, egyetlen telefonhívással bármit el tudott intézni. Megtiszteltetés volt
számomra, hogy nekem dolgozott. Captain Joe fantasztikus mentornak
bizonyult – kedves, megfontolt, nagylelkű, rendkívüli ember. Állandóan a
spiritualitásról beszélgettünk. Mindenfajta spiritualizmust jónak tartott.
Nagyon boldog volt, amikor megkeresztelkedtem, örült, hogy ennyire
komolyan veszem. Nem volt szívem elmondani neki, hogy közvetlenül a
ceremónia után magammal vittem az egyik kóristalányt a szállodai
szobámba.
Egyszóval már nyitott voltam az iszlámra, amikor börtönbe vonultam.
Volt ott egy Chuck nevű elítélt Detroitból, aki muzulmánként nőtt fel. A
mecsetben ismerkedtem meg vele. Ne értsenek félre, nem csak imádkozni
jártunk a mecsetbe. Mindenki ott intézte az üzleti ügyeit. Ez volt az a hely,
ahol találkozhattunk a más körletekben raboskodó elítéltekkel.
Megtanultam az imádságokat, de az üzeneteket is átvettem. Imádkoztam
Istenhez, de közben szereztem egy .45-öst is. Így ment ez. Szeretem
Allahot, de Mike vagyok, és ilyennek teremtett – egy manipulatív
szélhámosnak.
Chuck tanítani kezdett az imádságokra. Borzalmas tanár volt.
Hiperaktív, goromba és nem túl barátságos. De arabul beszélt. Végigvettük
az imákat, aztán rám kiabált:
– Megjegyezted őket?
– Miről beszélsz? Hiszen csak egyszer mondtad el – méltatlankodtam.
Úgy hadarta az imákat, mint aki be van speedezve. Ráfért volna egy
kis Ritalin.
Kissé lelassított, és újra belekezdett az imádságba, de akkor beordított
valaki, hogy „Kaja!”, mire Chuck lement ebédelni.
Végül megtanultam a kezdő imát, és eljártunk az órákra Waynóval. Az
ő iszlám neve Farid volt. Eleinte gorombán és utálatosan viselkedtem.
Siddeeq testvér leült velem az iszlámról beszélgetni, de nem volt kedvem
végighallgatni. Később, amikor összebarátkoztunk, Siddeeq megkérdezte,
volna-e kedvem együtt imádkozni a többiekkel, és attól megnyugodtam.
Rászoktam az imádkozásra, majd elkezdtük olvasni a Koránt Fariddal. Nem
volt részem megvilágosodás élményben. Egyszerűen csak úgy éreztem,
hogy ez vagyok én.
Az iszlám spirituális részét nem fogtam fel. Az csak jóval később
következett be. Akkor még nem igazán álltam készen egy vallásra. Az
iszlámot inkább csak arra használtam, hogy legyen mivel eltölteni az
időmet, és abban sokat segített. Volt miben hinnem, de nem a megfelelő
motivációval hajtottam végre a tanításokat. Ugyanakkor egyértelműen
hozzájárult a fejlődésemhez, sokat tanultam a szeretetről és a
megbocsátásról. Akkor találkoztam először az igazi szeretettel és
megbocsátással.
Egy évvel a tervezett szabadulásom előtt szárnyra kapott a hír, hogy
előbb kiengednének. Sok országosan ismert újságíró, mint például Greta
Van Susteren, megkérdőjelezte az ítélet jogosságát. Az ügyvédeim
beszéltek a bírósággal és a Washington családdal. Sikerült is megegyezésre
jutniuk. Ha leperkálok 1,5 millió dollárt nekik, és bocsánatot kérek Desiree-
től, azonnal kisétálhatok a börtönből. Még csak be sem kellett volna
ismernem, hogy megerőszakoltam, elég volt egyszerűen bocsánatot kérnem
tőle. Némelyik barátom, köztük Jeff Wald, próbáltak rábeszélni a
bocsánatkérésre.
– Mike, én még Teréz anya megkúrását is bevallanám, bazmeg, ha
azért kiengednének innen – mondta.
– Ha bocsánatot kérek, a börtön a fejemben rosszabb lenne, mint az,
amiben most vagyok – feleltem.
1994 júniusában elvittek Gifford bírónő tárgyalótermébe a
büntetéscsökkentésről döntő meghallgatásra. Kék farmert, világoskék inget
és munkásbakancsot viseltem. Az új ügyész megkérdezte, van-e valami
mondanivalóm.
– Nem követtem el bűncselekményt. A sírig kitartok emellett. Soha
nem erőszakoltam meg senkit.
Nem ezt akarták hallani tőlem. Egyenesen visszaküldtek a börtönbe.
Odabent mindenki ölelgetett és csókolgatott, amikor megérkeztem.
– Dögöljenek meg azok a rohadékok – mondták.
– Nyugalom – feleltem. – Jól vagyok. Még egy év. Azt már fél lábon is
kibírom.
Tudtam, hogy ezzel még nincs vége Mike-nak. Még csak huszonnyolc
voltam akkor, de tudtam, hogy eljön még az én időm, amikor leültem a
büntetésemet. Egyre több újságíró jött interjút készíteni velem. Sokat
olvastam, gondolkodtam, és politikailag egyre tudatosabb lettem.
Larry King is eljött, és csinált velem egy kétrészes interjút a börtönből.
Be akarta mutatni, milyen lehetett nekem a világ tetejéről a rács mögé
kerülni.
– Hiányzik önnek a romantikus szerelem? – kérdezte.
Nem beszélhettem neki a tanáromról.
– Talán, de mi az a szerelem? A szerelem játék, a szerelem versengés.
Aki szép, akár férfi, akár nő, azt mindig megtalálja a szerelem, mert vonz
másokat. De soha nem kellett megküzdeniük a szerelemért, ugyan mit
tudnának megtenni érte? A szerelem egy olyan szituáció, ahol készen kell
állnod arra, hogy megtegyél bizonyos dolgokat, mert jönni fog valaki, aki el
akarja venni tőled, és ha nincs elég versenyszellem benned, akkor a
legkisebb küzdelemtől is visszariadsz, és lemondasz róla.
– Látszik, hogy sikerült berendezkednie ebben az új környezetben. De
mi a helyzet az ennivalóval? Hiányoznak bizonyos ételek?
Nem beszélhettem neki a homárról, a kínai kajáról meg az egyéb
ínyencségekről, amiket a cellánkba rendeltünk.
– Vagyok, amilyen vagyok – feleltem.
– Csak azt próbálom érzékeltetni a nézőkkel, milyen érzés lehet
megfosztva lenni azoktól a dolgoktól, amelyeket megszoktak – mondta
Larry.
– Elárulok valamit, vannak mások is börtönben rajtam kívül, és talán
sokkal rosszabb helyzetben, mint én. Az ember ilyenkor csak magára
számíthat. Ha jól tudom, van egy drámaíró, Tennessee Williams, aki azt
mondta: „Nem szabad megbíznunk senkiben, mert csak így óvhatjuk meg
egymást az árulástól.” Őszintén hiszek ebben. Hiszek abban, hogy életem
minden szereplője előbb vagy utóbb el fog árulni. Meggyőződésem, hogy
így lesz. Most sokan mondják, hogy nem, nem. De akkor is így gondolom.
– Ha így gondolja, akkor biztosan boldogtalan – mondta Larry.
– Nem, nem vagyok boldogtalan. Csak tisztában vagyok a
körülményekkel.
– Egy emberi dolog egész biztosan hiányzik önnek. A rajongás –
mondta Larry. – Az biztosan hiányzik.
– Mondhatok valamit? Allahnak hála, gondolatban naponta százmillió
alkalommal rajongom körbe saját magamat. Én vagyok önmagam
legnagyobb szurkolója, én vagyok a világ legjobbja. Szóval ez nem
foglalkoztat, azok az emberek valójában nem tudják, kiért rajonganak. Én
ismerem saját magamat, és tudom, miért kellene rajonganiuk, de ők nem
tudják, ezért a kiütéseket éljenzik meg. Ez minden, amiért rajonganak, a
kiütésekért és a teljesítményért. Én viszont azért, mert tudom, ki vagyok.
Minden jól ment a börtönben, amíg valaki be nem köpött engem és a
drogtanácsadó csajt. Már csak egy hetet kellett leülnöm, ha sikerül
átmennem a vizsgán, de hirtelen megjelent egy fazon a belső ellenőrzéstől,
és beszélni akart velem. Valaki elmondta, hogy órákig bent voltam a
tanteremben a tanárnővel, ezért felkértek egy külső szakértőt, hogy
vizsgálja ki a dolgot. Izzadtam, mint a strici, akinek csak egy kurvája van.
– Néhány héten belül szabadulna, de ez megváltozik, ha bűnösnek
találják – mondta higgadtan.
A kurva életbe! Nem kaptam levegőt az ijedtségtől.
– De én nem csináltam semmit, uram. Bárki tanúsíthatja, hogy jó
tanuló vagyok – mondtam. Halálosan be voltam szarva ettől az alacsony
fehér csókától, ismét előtört belőlem a Tamás bátya, hajbókoltam neki:
„Igen, uram. Nem, uram.”
– Néhány elítélt azt állítja, hogy szokatlanul hosszú időt töltött
kettesben a tanácsadóval ebben a teremben – mondta.
– Nem tudom, miről beszél. Én csak teszem a dolgom. És néha
szükségem van segítségre. Mielőtt idekerültem, rendszeresen fogyasztottam
alkoholt, drogoztam, nap mint nap, meg kell küzdenem számtalan
kísértéssel… – Kétségbeesetten rögtönöztem.
– Nézze, a személyes véleményem az, hogy csúnyán elbántak magával
a bíróságon, Mike, de ez egy egészen más és igen komoly ügy – mondta.
Remegő lábakkal hagytam ott a pasast. Egy lány jött hozzám
látogatóba, kimentem, hogy találkozzak vele. Teljesen kába voltam. Aztán
láttam, hogy a fehér pasas, aki az imént kihallgatott, a tanácsadóm felé tart.
– Engem keres, maga faszfej? – kiáltott a fickóra a tanítónőm.
Szent szar. A golyóim addigra már leszálltak a cipőmbe a majrétól.
Alig akartam hinni a fülemnek, hogy kiabálni mer azzal a fehér fazonnal. Ó,
Uramisten, erre rábasztunk – gondoltam.
– Mi a francot akar tudni rólam? Tizenhét éve dolgozom itt.
Lerohanta a pasast, levegőt venni se engedte, kijátszotta a gettókártyát,
és teljesen megfélemlítette. Azután átjött hozzám a látogatóterembe, és leült
mellém. Beszélgettünk, közben megérintette a farkamat a nadrágomon
keresztül, nekem pedig merevedésem lett. Azután felírta a nevét a
gatyámra, közvetlenül a farkam fölé.
– Ezt meg hogy a nyavalyába csináltad? – kérdeztem.
Csak mosolygott.
Többet nem hallottam erről a nyomozásról. A drogkurzus végén
levizsgáztam, még ha nem is érdemeltem meg. Az egyik vizsgakérdés az
volt, hogy nevezzem meg a „három alapvető szükségletet”. Én azt a választ
adtam, hogy szex, ennivaló, víz – ebben a sorrendben. Semmi levegő, csak
szex, ennivaló és víz.
Már csak napok kérdése volt, hogy kiengedjenek. Odakint
dollármilliók vártak rám a Showtime-tól és az MGM Grandtől, hála a Don
révén kötött szerződéseknek. Mindenki nekem udvarolt, de Don tűnt a
legjobb választásnak. Ő ajánlotta a legtöbb pénzt. Ráadásul odakint már
várt rám egy új barátnő is.
Monica Turnerrel évekkel korábban ismerkedtem meg. Az egyik
barátom, Beth barátnője volt. Beth össze akart hozni Monicával, mert úgy
gondolta, hogy összeillenénk. Így hát Monica küldött nekem egy levelet
Camille házába, és csatolt mellé egy fotót. Nem kerestem egészen két héttel
a tárgyalásom előttig. Éppen D.C.-ben voltam, és egyszer csak megálltam a
háza előtt két nyújtott limuzinnal. Fejből tudtam a számát, mert fotografikus
memóriám van, és úgy gondoltam, elugrom hozzá, mert sosem találkoztunk
még személyesen.
– Hol vagy? – kérdezte, amikor felhívtam.
– Itt állok a ház előtt.
Lejött, és ajtót nyitott, én pedig próbáltam bedumálni magam, rá
akartam beszélni, hogy menjünk fel az emeletre, de nem mutatott rá
hajlandóságot. Craig Boogie is velem volt aznap.
– Használhatnám a mosdót? – kérdezte.
Monica szó nélkül beengedte.
– Őt miért engedted be a házba? Még csak nem is ismered –
reklamáltam.
– Mert te valami mást akarsz csinálni idebent, ő viszont csak ki akar
menni a mosdóba.
Végül csak megpusziltam, és eljöttem, nem hívtam fel többet. Aztán
egy nap, amikor börtönben voltam, levelet kaptam Monicától.
„Ó, Istenem, hívj fel, kérlek”, írta. Láthatólag nagyon aggódott értem.
Ezért felhívtam az ő számlájára.
 – Akarsz a csajom lenni? – kérdeztem tőle azonnal. Akkoriban így
éltem az életemet, a pillanat hevében.
– Igen! Akarok – vágta rá.
Örültem neki. Szép, okos lány volt. Sok mindenen ment keresztül,
bántalmazták, voltak nehéz időszakai. Akkor éppen a New York Knicks
egyik kosarasával járt, de dobta a kedvemért.
Küldtem neki egy repülőjegyet, ő pedig azonnal eljött Indianába. Nem
sokat keresett akkoriban, orvostanhallgató egyetemista volt.
Amikor meglátott, sírva fakadt.
– Nem bírom elhinni, hogy itt vagy – mondta.
Attól kezdve, amikor csak tehette, eljött, néha hetente kétszer is. Amíg
börtönben voltam, nem szexeltünk. Egy kis előjátéknál több nem fért bele,
mert nem akartam, hogy megtiltsák a látogatásait. Odabent mindennél
jobban vártam, hogy végre vele lehessek.
Amikor először meglátogatott, kicsit túlsúlyos volt. Annyira felszínes
voltam, hogy megjegyeztem, le kellene adnia néhány kilót. Kidolgoztam
neki egy edzéstervet, és telefonon keresztül edzettem. Nagyon motivált
volt, és le is fogyott.
Letelt a három év, és végül kiengedtek. Korán reggel felkeltem aznap,
és összepakoltam a holmimat. Farid már korábban szabadult, ezért nem
voltak közeli barátaim odabent, de azért elbúcsúztam a többiektől.
Végigcsinálták velem az ilyenkor szokásos procedúrát, és vártam, hogy
kiléphessek a börtön kapuján, és üdvözölhessem azt a több száz újságírót
meg operatőrt, akik az éjszaka közepe óta vártak rám. Közvetlenül a
távozás előtt odalépett hozzám egy alacsony, fehér börtönőrnő.
– Büszke vagyok magára, fiatalember – mondta. – Nem gondoltam,
hogy kezelni tudja majd ezt a helyzetet, de megoldotta. Nem hagyta, hogy
megtörjék. Gratulálok.
Egy pillanatra elgondolkodtam a szavain. Megalomániám nem ismert
határokat, ezért azonnal erre gondoltam: Nem gondolta, hogy kezelni tudom
majd ezt a helyzetet? Tudja, honnan a faszból jöttem? Egy javítóintézetbe
születtem. Mégis mit gondol, ki a fasz vagyok?
De ő nem erről beszélt. Arról beszélt, hogy magasról zuhantam le,
mégis sikerült alkalmazkodnom egy olyan társadalomhoz, ahol senkinél
nem voltam különb. Ahol mindnyájan egyenlőek voltunk. A börtönőr
szavai nem ragadtak meg a fejemben – abban a fejben, amely igyekezetem
ellenére egyre nagyobb és nagyobb lett minden egyes külvilág felé tett
lépéssel.
 10

A szabadulásomat megelőző éjszaka nem jött álom a szememre. Hajnali

négykor helikopterek rotorjának berregését hallottam odakintről. A
hírcsatornák küldték őket, akik élőben akarták közvetíteni a
szabadulásomat. A börtön előtti parkoló zsúfolásig tele volt tányérantennás
furgonokkal és újságírók autóival. A parkoló túloldalán egy kukoricaföldön
hatalmas tömeg gyűlt össze a sötétben, hogy egy pillantást vethessen rám,
amikor kilépek a kapun. Reggel hatkor Don, Rory és John Horne is
megérkezett egy fekete nyújtott limóval, és beléptek a börtönbe.
Már vártam őket, de igazából nem akartam elhagyni a börtönt.
Megszoktam odabent. Élveztem a nyugalmat, a hírességek és az újságírók
látogatásait. Jól megérdemelt pihenésemet töltöttem, de eljött az ideje, hogy
visszatérjek a világba.
Nagy levegőt vettem, és kiléptünk a kapun. Mindössze néhány métert
kellett megtennünk a limóig, de mintha egy örökkévalóságig tartott volna.
Vakuk villantak, négy helikopter berregett a fejünk fölött, a kukoricaföldön
összezsúfolódott tömeg pedig ujjongott. Sokkot kaptak az érzékszerveim.
Sima, fekete kabátot és fehér vászoninget viseltem, a fejemen pedig fehér
kufit. Igyekeztem alázatos testvérként viselkedni, de nem volt könnyű.
Mielőtt Ohióba repültünk volna, meg akartam állni egy helyi
mecsetnél, hogy hálám jeléül imádkozzak, de még ezt a szívből jövő
gesztust is cirkuszi látványossággá torzították. Siddeeq odarendelte
Muhammad Alit, hogy imádkozzon velem, Ali a mecset bejáratánál várt,
amikor megérkeztem. Hatalmas tömeg verődött össze ott is, mindenki jobb
pozícióért tülekedett, hogy közös képet tudjon készíteni velem. Az én
hátamon felkapaszkodva akartak bekerülni a tévébe vagy az újságokba. Az
ördög igazán kitett magáért.
Imádság után az ohiói házamba repültünk. Ironikusnak tűnt, hogy
ugyanaz a banda fogadott most, amelyik annak idején bekísért a börtönbe.
Don máris kezdett bosszantani, pedig mindössze néhány órája szabadultam.
A limót telepakolta Dom Pérignonnal. Hazafelé menet az utat szegélyező
fákon sárga szalagok virítottak, és hatalmas transzparensek üdvözöltek
ezzel a szöveggel: ISTEN HOZOTT ÚJRA ITTHON, MIKE és
HIÁNYOZTÁL, BAJNOK.
Amikor megérkeztünk a házhoz, láttam, hogy Don nagy bulit
szervezett hazatérésem örömére. Meghívott egy rakás embert, akiket nem is
ismertem, és rendelt egy csomó homárt, rákot, disznóhúst meg pezsgőt –
remek lakoma egy muzulmánnak. Kihajítottam mindenkit a házból, Donnal
együtt, majd Monicával elháltuk végre a kapcsolatunkat.
Amikor Don másnap átjött, kirúgtam. Úgy volt, hogy tartunk egy nagy
sajtótájékoztatót, ahol bejelentjük az MGM Granddel és a Showtime-mal
kötött szerződéseket, de leszartam. Lehúztam a nevét a sajtóközleményről.
– Mike, kérlek, ne tedd ezt velem, kérlek. – Don könyörgőre fogta. –
Ne csináld te is azt velem, amit ezek a fehér ördögök.
Magasról leszartam a rimánkodását. De aztán kinyitott egy aktatáskát,
amelyben ott hevert egymillió dollár készpénzben, és ez felkeltette az
érdeklődésemet. Ő volt az egyetlen promóter, aki képes ennyi kápét
előteremteni, ezért ismét meggondoltam magam. Visszarakattam a nevét a
sajtóközleményre, néhány napra rá pedig megtartottuk a tájékoztatót, ahol
bejelentettük az új szerződéseket.
Nem volt időm visszailleszkedni a világba. Egy perc nyugtom se volt,
200 millió dollár értékben vártak rám mérkőzések. Rosszabb volt a helyzet,
mint amikor börtönbe vonultam. Mindenki körülöttem zsongott: „Mike a
legjobb. Ő a király.” De én már másmilyen lelkiállapotban voltam.
Mindenkitől tartottam. A börtön nem rehabilitációs központ, leépíti az
embert. Nem számít, mennyit keresel, amikor kijössz, akkor is kevesebb
vagy annál, mint amikor bementél. Paranoiás lettem. Mindenkiről azt
feltételeztem, hogy ártani akar nekem. Pánikba estem minden alkalommal,
amikor meghallottam egy mentőautó szirénáját. Egyszer az ágyban
feküdtünk Monicával, amikor felriadtam, ránéztem, és megragadtam.
Valami miatt azt hittem, hogy egy idegen mászott be mellém az ágyba, aki
le akar szúrni. Teljesen szét voltam esve.
Megváltoztam, megkeményedtem. A börtön gyakorlatilag megfosztott
az egész életemtől. Soha többé nem tudtam megbízni senkiben – még
önmagamban sem bizonyos emberek közelében. Soha többé nem akartam
kétes szituációkba keveredni nőkkel. Olyan sok éven át zakatolt ez a
fejemben, hogy képtelen voltam elengedni, a mai napig nem hagy nyugodni
a dolog. Hiába mondta az összes barátom, hogy felejtsem el, felejtsem el,
nem nekik kellett megbirkózniuk vele. Nem könnyű ezzel a teherrel álomra
hajtani a fejem.
Aláírtam két szerződést, ami hatalmas előlegeket jelentett nekünk,
ezért senki nem volt kíváncsi olyasmire tőlem, hogy időre van szükségem,
amíg összeszedem magam lelkileg és rendbe hozom az életem. Mindenki
túl sokat várt tőlem. Össze voltam zavarodva. Ijedtségem ellenére kezdtem
ismét arrogánssá válni. Mindent akartam. Úgy gondoltam, sok minden jár
nekem a börtönben töltött évekért. A legjobb csajokat akartam megdugni, a
legjobb autókat akartam vezetni, a legjobb házakat akartam megvenni. Én
voltam Monte Cristo grófja. Egy igazi gladiátor. Maga Isten sem tudna jobb
bunyóst létrehozni nálam. Ehhez képest féltem a mentőautók szirénájától.
Tökéletes teljesítményt akartam nyújtani, de nem tudtam, képes
vagyok-e rá. Huszonkilenc éves voltam, de sokkal lassabbnak éreztem
magam. Már nem volt meg bennem ugyanaz az éhség, mint ami a börtön
előtt. És ami a legfontosabb: szégyelltem magam, amiért börtönben ültem.
Minden alkalommal, amikor új városba utaztam, regisztrálnom kellett mint
szexuális bűnelkövető. Ha elfelejtettem, a rendőrség félrevont a repülőtéren.
– Elnézést, beszélhetnék önnel? – mondta a rendőr. – Látom, hogy
nem regisztrált, amikor megérkezett, ezért legyen olyan kedves, és adja meg
az úti célját. Akár most rögtön letartóztathatnám, ezért azt ajánlom,
regisztráljon, amint megérkezik.
Uramisten. Ez a szarság a mai napig tart, amikor utazom valahova.
Noha mindenki azt várta tőlem, hogy lemészárolom az egész
nehézsúlyt, tudtam, hogy ez nem lesz egyszerű. A boksz történetében soha
nem fordult elő, hogy valakit megfosztottak három évtől, majd úgy tért
vissza, mintha mi sem történt volna. Alit ugyan megfosztották a címétől, de
nem ült börtönben három évig, edzéslehetőség nélkül, ami csak fokozta a
rám nehezedő nyomást.
Tényleg igyekeztem jó testvér lenni, miután kiszabadultam, de
beszippantott az anyagi világ. Túl sokan nyüzsögtek körülöttem, és az
öntudatom még nem fejlődött ki teljesen. Továbbra is imádkoztam, de a sok
figyelemelterelő tényező megzavarta a fejemet, és visszaváltoztatott a
börtön előtti Mike-ká.
Könnyű lenne Dont hibáztatni, amiért rögtön visszarántott a
mértéktelen költekezés, a pia és a nők beteg világába. Talán őszintén
aggódott, hogy valami muzulmán tanító befolyása alá kerülök, őt pedig
elküldöm a retkes faszba. De akkor sem hibáztathatok mást, csak saját
magamat. Be akartam bizonyítani mindenkinek, hogy még mindig én
vagyok a jani, annak ellenére, hogy három évig csücsültem a hűvösön.
Kidolgozott izmaim valójában egy falánk állatot rejtettek. Legszívesebben
egész nap csak süteményt és jégkrémet zabáltam volna. Ezért énemnek ezt
a részét el kellett fojtanom.
A szexuális étvágyamat azonban már nem volt ilyen könnyű elfojtani.
Monica családot és stabil otthont akart adni nekem, de akkoriban még nem
vágytam ilyesmire. Még mindig túl éretlen voltam ahhoz, hogy családos
ember legyek. A családi szerepekről nagyjából úgy gondolkodtam, hogy az
asszony kussoljon, és tegye el a pénzt. Önző disznó voltam.
Nem sokkal a szabadulásom után New Yorkban voltam Craig Boogie-
val. Sétáltunk az utcán, amikor megláttam egy gyönyörű, fekete lányt, és
követni kezdtem. Próbáltam megállítani, hogy szóba elegyedjek vele, de
bemenekült egy Banana Republic üzletbe. Utánamentem, és még éppen
láttam, ahogy eltűnik a próbafülkében. Odakint várakoztunk, amíg ki nem
jött az üzletből.
De nem állt szóba velem, gyakorlatilag elszaladt előlem.
Egy héttel később fotózás volt az ohiói házamban valami magazinnak,
és felbukkant ez a lány. Ő volt a stylist.
– Hé, én ismerlek téged – mondtam. – Ez biztosan a sors keze. Nem
lehet véletlen, hogy most itt vagy.
Olyan dögös csaj volt, hogy a fotós is egész idő alatt őt fűzte. De én
kitartóan nyomtam a sitten érlelt, álintellektuális, modern strici szöveget, és
bejött neki. Elárulta, hogy Tuesday a neve, és attól fogva sok-sok Tuesdayt,
azaz keddet töltöttünk együtt.
Mivel dőlt a pénz, itt volt az ideje, hogy vásároljak néhány valódi
luxusingatlant. Szükségem volt egy helyre Vegasban, mert ott fogok
bunyózni, ezért vettem egy gyönyörű, hathektáros birtokot Wayne Newton
palotája mellett. Nagyon élveztem a ház dekorálását. Minden Versace volt
benne, a vécépapírtartóktól kezdve a takarókon át a párnákig. Óriási,
kristálykilincsekkel ellátott faajtókon keresztül lehetett belépni a házba, és
az embert azonnal egy hatalmas vízesés fogadta, amelynek két oldalán egy-
egy oroszlánszobor állt. A boltíves mennyezetnek köszönhetően az egész
házban hallatszott a vízcsobogás, ami nyugtató hatású volt.
Szerettem karatefilmeket nézni, ezért több házimozit is berendeztem.
A hálószobámat a legmodernebb hangrendszerrel szereltem fel. Annyira a
jó hangzás megszállottja voltam, hogy az autóimban többe kerültek a
hangszórók, mint maga az autó. Az emeleten lévő hall falára rendeltem egy
185 négyzetméteres freskót minden idők legnagyobb bokszolóiról. 100 ezer
dolláromba fájt.
A hátsó udvarra kilépve úgy érezhette magát az ember, mint
Olaszországban. Vagy legalábbis a Bellagio Hotelben. Vizesárokkal vettem
körül, és volt benne egy hatalmas medence is. A medence partján két méter
magas szobrok álltak, olyan rettenthetetlen harcosokat ábrázolva, mint
Nagy Sándor, Hannibál, Dzsingisz Kán és Jean-Jacques Dessalines, a haiti
forradalmár. Hannibál-szobrot persze nem lehet csak úgy venni, ezért
felkértem azt a pasast, aki az MGM Grand előtt álló oroszlánokat faragta, és
az általam hozott fényképek alapján elkészítette a szobrokat, majd egy
daruval a helyükre emelte őket. Az egész udvart egzotikus fákkal ültettem
körbe, amelyeknek darabja 30 ezer dollárba került. Az éves gondozási
költségük majdnem 200 ezer dollárra rúgott.
Természetesen szükségem volt egy kéróra a keleti parton is, ezért
megvettem a legnagyobb házat Connecticutban. Több mint 4500 m² volt,
tizenhárom konyha és tizenkilenc hálószoba volt benne. Azt találtam ki
magamnak, hogy mindegyik hálószobába más-más lányt helyezek el
egyszerre. Hatalmas kiterjedésű ingatlan volt. Harminc hektár erdő, benti és
kinti medence, világítótorony, raketball pálya és egy éjszakai klub, a Club
TKO.
Úgy éreztem magam abban a házban, mint a Sebhelyesarcú. A
hálószobám 465 m² volt. A gardróbom több szobából állt, és annyi kiváló
minőségű ruha, cipő és parfüm volt benne, hogy az ember egy valódi
Versace üzletben érezhette magát. Amikor Monica ott lakott, neki is volt
egy saját, 90 m²-es gardróbja. A hálószobából hatalmas erkély nyílt,
ahonnan rá lehetett látni az alsó szintre. A hálószobámba eljuthattam a két
márványlépcsőn felsétálva vagy az üvegfalú lifttel is. Nagyszerű ház volt,
de a hat év alatt, amíg az enyém volt, két kezemen meg tudom számolni,
hányszor fordultam meg benne.
Ezenkívül megvolt még az ohiói házam, valamint vettem egy
negyediket Monicának, egy szép kis vityillót a marylandi Congressional
Country Club golfpályáján, ahol Tiger Woods is gyakran játszott. De nem
csak házakra költöttem a pénzem. Ismét hódolni kezdtem
autószenvedélyemnek is. Amikor börtönben ültem, mindössze hat autóm
maradt, de nekiálltam újra felépíteni a gyűjteményemet Viperekkel,
Spyderekkel, Ferrarikkal és Lamborghinikkel. Gyorsulási versenyeket
rendeztünk az utcán a vegasi házam előtt.
Az embereimet is elláttam jó verdákkal. Roryval és John Horne-nal
egyszer elsétáltunk egy vegasi Rolls-Royce-kereskedés előtt, és benéztünk a
kirakaton. Az eladók nem sokat reméltek három tornacipős, farmergatyás
feketétől, akik az utcáról mustrálják a drága kocsikat, és amikor beléptünk,
nem ismertek fel, ezért az egyik gyakornokot küldték oda hozzánk.
– Abból a Rollsból hány darab van? – kérdeztem.
– Szeretne egy tesztvezetést? – kérdezte az eladó.
– Nem, megveszem mindet, ami raktáron van – feleltem.
A srácot üzletvezetővé léptették elő, miután távoztunk.

Boogie-val mindegyik bunyóm után leugrottunk Los Angelesbe, és egész

nap a Rodeo Drive-on vásárolgattunk. Azután megvacsoráztunk valami
elegáns helyen, felszedtünk néhány csajt, és sorra jártuk a klubokat. Időről-
időre továbbra is beugrottam a Versace üzletbe a Caesarsban, alkalmanként
100 ezer dollárt hagyva ott. Amikor végeztünk, úgy éreztem magam, mint
az Amerikába jöttem egyik jelentében, ahogy tucatnyi ember cipelte
mögöttünk a dugig megpakolt szatyrokat. A legviccesebb az egészben,
hogy a ruhák többsége érintetlenül hevert a gardróbomban. Általában csak
tornacipőt, farmert meg valami pólót viseltem. Johnny Versace
rendszeresen küldött meghívókat a fogadásaira, amíg a börtönben voltam.
Tisztában volt vele, hogy nem tudok elmenni, de így hozta tudomásomra,
hogy gondol rám. Fantasztikus pasas volt.
Annyi pénzem volt, hogy nem tudtam számon tartani. Egyszer
Latondia, Rory asszisztense New Jersey-ben lazult Rory házában. Indulás
előtt nem volt ideje összecsomagolni, ezért amikor odaért, bement a
vendégszobába, ahol talált egy Louis Vutton bőröndöt. Azt gondolta, vagy
az enyém, vagy Roryé, és kinyitotta, hátha talál benne egy tiszta pólót.
Sokkot kapott. Egymillió dollár lapult a bőröndben készpénzben. Azonnal
odahívta Roryt, és megmutatta neki a felfedezését.
– Mike elfelejtette, hol hagyta ezt a bőröndöt – mondta Rory. – Most
rögtön felhívom, és megkérem, hogy adjon kölcsön kétszázezret.
Az a bőrönd akkor már több mint egy hete ott volt. Zűrös éjszakám
volt a városban, és elfelejtettem, hol hagytam. Minden egyes alkalommal,
amikor Latondia patyolatba vitte a ruhámat Vegasban, lezárt borítékokkal
tért vissza, bennük felbecsülhetetlen értékű karkötőkkel vagy 20 ezer dollár
készpénzzel, amelyet a tisztítóba küldött ruhák zsebében hagytam. Amikor
pénzről volt szó, nem igazán figyeltem a részletekre.
A legőrültebb költekezésem azonban az volt, amikor elhatároztam,
hogy veszek néhány tigris- és oroszlánkölyköt. Még a sitten voltam, amikor
egyszer telefonon beszéltem az autókereskedőmmel, Tonyval. Azt akartam
kideríteni, milyen új modellek várhatók, amikor Tony megemlítette, hogy
szívesen furikázna a városban egy tigrissel vagy egy oroszlánnal a Ferrarija
anyósülésén.
– Hé, nekem is kell egy tigris – mondtam.
Tony komolyan vette a kérésemet, szólt Anthony Pittsnek, és amikor a
börtönből hazaértem az ohiói házamba, négy kölyök játszadozott a gyepen.
Teljesen rabul ejtettek. Sokat játszottam velük, és gyorsan rájöttem, hogy
egészen más személyiséggel rendelkeznek, mint a közönséges házimacskák.
Kényesek voltak, és bepöccentek, ha az ember túl sokat piszkálta őket. Ki
kellett ismernem őket, mert néhány éven belül két méter magasak és
kétszáz kilósak lesznek, hátsó lábukra állva pedig a mancsuk egyetlen
suhintásával be tudják törni egy felnőtt ember koponyáját.
A legjobban a fehértigris-kölyökkel barátkoztam össze, akit Kenyának
neveztem el. Mindenhová követett, még az ágyba is. A vadállatokkal
foglalkozó szakemberek nem akartak hinni a szemüknek. Azt mondták,
harminc év alatt egyszer sem láttak olyat, hogy egy fehér tigris így
ragaszkodjon valakihez, mint Kenya hozzám. Úgy sírt, mint egy kisgyerek,
amikor engem keresett. Ha lány volt nálam, bezártam a ketrecébe, és akkor
is sírt. Forró, nyári éjszakákon, amikor melege volt, addig sírt, amíg ki nem
mentem hozzá megvakarni a hasát.
Gyakorlatilag Kenya lett a ház úrnője. Amikor odakint volt, leült a
medence szélére, és onnan bámulta Wayne Newton lovait a kerítés
túloldalán. Könnyedén át tudott volna ugrani a kerítésen, de sosem ugrott.
Volt egy trénere, Keith, akinek heti 2500 dollárt fizettem, hogy idomítsa. Az
asszisztensem, Darryl és a ház takarítói nevelték fel, de nem szívesen
mentek a közelébe. Kenya időnként megkapta őket, ezért nem bíztak benne.
A nagymacskakölykökkel az a helyzet, hogy nem szabad magukra
hagyni őket, mert ha elutazik az ember, elfelejtik, és amikor visszajön, nem
ismerik meg, amiből komoly gondja lehet. Így hát szereztem nekik
engedélyt, és két tizennyolc kerekű furgonnal szállítottam őket mindenhova
az országban. Addigra már csak a két tigris maradt nálam. Az oroszlánok
állandóan felágaskodtak két lábra, és túl fenyegetően viselkedtek. Egyikük
meg is harapott a karomon, hat öltéssel varrták össze a sebet a kórházban. A
sürgősségin megkérdezték tőlem, mi történt velem, én pedig azt hazudtam,
hogy megharapott egy kutya. Ki akartam nyírni azt a rohadt dögöt, de aztán
rájöttem, hogy az én hibám volt, ezért a biztonság kedvéért kértem egy
tetanuszinjekciót, majd túladtam az oroszlánon.
Néhány hónap akklimatizálódás után elkezdtem tréningezni a
visszatérésemre. Új taggal bővült a csapatom. Steve „Krokodil” Fitchcsel
évekkel korábban találkoztam először a Madison Square Garden
mosdójában azon az estén, amikor nem jött el az ellenfelem. Megkérdezte,
bunyózom-e aznap este, én pedig azt feleltem, hogy igen, ha megérkezik az
ellenfelem. Amikor börtönben voltam, beszéltem Roryval, és kiderült, hogy
Krokodil együtt dolgozott Oba Carr-ral, a bunyóssal, akinek Rory a
menedzsere, Don pedig a promótere volt, ezért Rory átadta neki a kagylót.
Szóba került néhány barátom, akiket ő is ismert még abból az időből,
amikor sitten volt. Gyorsan megtaláltuk a közös hangot. Ezért amikor
kikerültem, meghívtam őt is a csapatba. Nekem való srác volt – őt is az utca
nevelte.
A szabadulásom után Don ritkán jött el hozzám személyesen.
Szerintem még mindig attól félt, hogy fizikailag bántalmazni fogom. Ezért
az üzleti ügyeket John Horne-on keresztül intézte velem, személyes
kérdésekben pedig Roryhoz fordulhattam. Elosztották egymás közt a 20
százalékos menedzseri jutalékot, de még így is sokkal több pénzt kerestek,
mint amennyiről valaha álmodhattak. Rory és John mellett ott volt még
Anthony Pitts, a biztonsági főnököm. Valamint Farid, a régi cellatársam,
amíg a hatóságok közölték, hogy nem dolgozhatunk együtt, mert
mindketten börtönviseltek vagyunk.
A Team Tyson igazi high tech csapattá vált. Telefonok helyett walkie-
talkie-n kommunikáltunk egymással. Mindenkinek megvolt a saját
kódneve. Rory volt L1, John L2, Ant pedig T1. Gordie barátomat Groove-
nak hívtuk. Don a Frederick Douglass nevet kapta a haja miatt. Én többféle
nevet is használtam. Néha Mad Maxnek hívtak, néha Arnoldnak, a
gengszter Arnold Rothstein után. De legtöbbször csak Deboo voltam a
Végre péntek egyik szereplője miatt, mert én is állandóan parancsolgattam,
„add ide ezt, add ide azt”, elpakoltam mások holmiját, megettem a
kajájukat, átkapcsoltam a tévét, miközben nézték.
 Nem igazán örültem ennek a nagy walkie-talkie-zásnak, mert ez azt
jelentette, hogy sokkal könnyebben be tudják mérni, hol vagyok.
Igyekeztem fegyelmezett maradni az edzőtáborban, de néha megcsapott a
friss sült krumpli illata, és muszáj volt kilógnom zabálni. Ezenkívül
folyamatosan próbáltam kijátszani a testőreimet, hogy megdöntsek valami
nőt. Ahogy közeledett az augusztus 19-i mérkőzésem Peter McNeeley
elleni, úgy lettem egyre zsémbesebb. Eleinte magabiztos voltam, mert
remek kondícióban jöttem ki a börtönből, de amikor kesztyűzni kezdtem
Ohióban, benyeltem néhány ütést egy amatőr sráctól, és pokolian fájt. Nem
voltam hozzászokva, hogy megüssenek. Eredetileg úgy volt, hogy öt
menetet kesztyűzünk, de a második után szóltam, hogy mára elég lesz,
folytassuk holnap. A kurva életbe, alig akartam elhinni, hogy az a kis
amatőr srác ilyen csúnyán elbánt velem. Jó kondiban lenni és állni az
ütéseket rohadtul nem ugyanaz. Hogy fogom én legyőzni McNeeley-t, ha ez
az amatőr majdnem kicsinált?
Végül sikerült felvennem a ritmust, és ahogy eljött az augusztus, már
alig vártam a mérkőzést. A találkozó előtti sajtótájékoztatón hoztam a
szokásos stílusomat. Fekete öltönyben és fehér panamakalapban
parádéztam. A bokszvilágban senki sem tartotta komoly ellenfélnek
McNeeley-t. Leginkább egy kocsmai verekedőre emlékeztetett.
A McNeeley elleni bunyót elneveztem „Oroszlánszívű Richárd – A
király visszatér” mérkőzésnek. Rendszerint nagy harcosok nevét adtam a
bunyóimnak. Bár Cus már régen halott volt, még mindig beszéltem hozzá.
– Ne aggódj, Cus, a király visszatér. Oroszlánszívű Richárd
diadalmasan fog visszatérni.
Ha voltak is kétségeim, azok mind szertefoszlottak, amikor beszálltam
a ringbe, és farkasszemet néztem McNeeleyvel. Középre mentünk, hogy
meghallgassuk az instrukciókat, de nem nézett a szemembe. Egy évvel a
mérkőzés után elmondta egy újságírónak, mi járt közben a fejében.
– Tyson bevonulási zenéje valami gengszternóta volt, de én nem
féltem tőle. A sajtótájékoztatón alaposan megnéztem magamnak, utcai
ruhában nem tűnt félelmetesnek. A saját sarkomban álltam, háttal neki, nem
akartam belemenni egy szempárbajba az elején. Az instrukciók alatt végig a
köldökét néztem. Aztán mégis megkockáztattam egy pillantást, mintha
bekukkantanék Pandora szelencéjébe. Teljesen ki van gyúrva. Óriási a
válla! A hátizmai csak úgy dagadnak. A nyaka, a feje. Ijesztő
emberpéldány. Rákacsintottam és csókot dobtam neki, de be voltam szarva.
 Azt gondoltam, hogy ennek a fickónak elment az esze! Oda akartam
szólni neki, hogy „Te tényleg egy kibaszott seggfej vagy”, de nem akartam
megtörni a keménycsávó imidzsemet. Amikor a gong megszólalt, azonnal
nekem rontott, beszorított a sarkomba. Egy jobbossal megkontráztam,
amitől padlózott, de azonnal fel is pattant, mint egy keljfeljancsi. Mielőtt
Mills Lane elkezdhette volna az ilyenkor kötelező rászámolást, McNeeley
már újra szökdécselt a ringben, azután ismét támadásba lendült. Alig
akartam hinni a szememnek. Miután a bíró nyolcat számolt rá, megint
nekem jött, én pedig eltaláltam előbb egy balhoroggal, aztán egy jobbal, és
ismét elterült. McNeeley felállt, és folytatta volna, de az edzője beugrott a
ringbe, és leállította a küzdelmet, mialatt Mills Lane az egyik semleges
sarokba terelt engem. Kész katasztrófa volt. A közönség pfújolni kezdett. A
mérkőzés közvetítője egyre csak azt ismételgette:
– Micsoda csalódás!
Kilencven országban közvetítették a mérkőzést, minden idők
legnagyobb közönsége előtt bunyóztunk, erre az edzője nem engedi, hogy
bunyózzon. A meccs utáni sajtótájékoztatón próbáltam alázatos maradni, és
Allahot dicsértem.
– Sok tanulnivalóm van még. Tovább kell fejlesztenem a készségeimet
– mondtam az újságíróknak. Amikor a mérkőzés idő előtti beszüntetéséről
kérdeztek, azt feleltem: – Ismernek. Vérszomjas alak vagyok. Örülök, hogy
nem engedték tovább a meccset. Nézzék, nekem a bunyó olyan, mint a
fizika Einsteinnek vagy a szavak Hemingwaynek. A boksz agresszió. Az
agresszivitás a véremben van. Nem akarok beszélni a bokszról.
McNeeley így nyilatkozott utána:
– Nézzék meg a felvételeket! Bunyózni jöttem. Úgy csináltam
mindent, ahogy kell.
„Ki is terült, ahogy kell” – írta a New York Post.
A Nevadai Sportbizottság úgy döntött, visszatartja a menedzsert
megillető összeget a pénzdíjból. De a menedzserről kiderült, hogy egy
zseni. Két országos reklámot is sikerült lezsíroznia McNeeleynek – 40 ezer
dollárt akasztott az AOL-tól, hogy újra eljátssza a meccset, és 110 ezret a
Pizza Huttól, amelyben a ropogós pizzaszél padlóztatja.
Azt hiszem, Don szégyellte magát a meccs miatt, mert ő választotta ki
McNeeleyt, ezért úgy döntött, hogy spórol a rajongóimnak 50 dollárt, és a
következő bunyómat ingyen nézhetik meg a tévében. Legközelebb Buster
Mathis Jr. ellen kellett volna szorítóba lépnem november 4-én, amit a Fox
közvetített. Biztos vagyok benne, hogy Don azért választotta azt a dátumot,
mert ugyanazon a napon csapott össze harmadszor Riddick Bowe és
Evander Holyfield is egy fizetős csatornán, de ez végül elveszítette a
jelentőségét, amikor a mérkőzést elhalasztották, mert eltörtem a jobb
hüvelykujjamat. A sajtó azonnal ellenem fordult. A New York Post a
következő főcímmel jelent meg: „Bizonyítsd be, Mike!”
Igazuk volt. Korábban nem egy mérkőzést elhalasztottam taktikai
okokból, hogy összezavarjam az ellenfelemet. Az ellenfél már alig várja a
bunyót, minden izma feszül, a topon van, mire én halasztok, ő pedig sosem
tud újra ugyanolyan formába lendülni. Azt hihetik, hogy kőkeményen
készülök, mert egész nap az edzőteremben vagyok, de igazából nem
csinálok semmit. Aztán az új időpont előtt mindent beleadok, és
csúcsformában szállok ringbe, miközben ő már leeresztett. Ezt a trükköt
még Custól tanultam.
A problémát részben az egyre erősödő nyomás okozta, hogy minél
előbb szerezzem vissza a bajnoki címet.
– A közvélemény nem fogadná el tőlem, hogy tíz-tizenöt felvezető
mérkőzést vívjak senkikkel, mielőtt megküzdenék a világbajnoki címért –
nyilatkoztam egy riporternek. – Hatalmas nyomás nehezedik rám, hogy
érjek el valamit most azonnal. Az emberek komoly, tétre menő meccseken
akarják látni Mike Tysont. Ráadásul exkluzív szerződéseim vannak,
amelyeket tiszteletben kell tartanom. Azok a szerződések túl sok pénzt
garantálnak nekem ahhoz, hogy lassan és ráérősen kapaszkodjak vissza a
csúcsra. Ez üzlet, hatalmas üzlet. Azokat az embereket csak az érdekli,
hogy szorítóba lépjek, és pénzt keressek nekik.
A mérkőzés új időpontja december 16. lett, a helyszín pedig
Philadelphia. A fogadóirodák láthattak valamit bennem a McNeeley elleni
mérkőzésen, az ő győzelmére ugyanis csak 15-szörös oddsszal lehetett
fogadni, Mathis sikerére azonban már 25-szörös pénzt kínáltak. Mathis
sokkal jobb bunyós volt McNeeleynél, de kissé túlsúlyosan érkezett. A
mérlegelésnél lehúztam ALLAH TULAJDONA VAGYOK feliratú
pólómat, és megmutattam kockás hasizmaimat.
– Mint a kőszikla! Adónisz! – harsogta Don King.
Amikor azonban Buster következett, ő fent hagyta a pólóját petyhüdt
pocakján, és 101 kilót nyomott.
A mérkőzés kezdetén Buster próbálta követni McNeeley példáját, és
azonnal nekem rontott. Az első két menet kiegyenlített küzdelmet hozott,
azután a harmadikban megpróbált a kötelekhez szorítani, de kiléptem balra,
és bevittem neki két jobbfelütést, amitől ki is terült. Amikor a
sajtótájékoztatón megkérdezték, miért ütöttem annyi homályt, azt feleltem,
hogy csak „altattam” Mathist, és a sok célt tévesztett ütés „mind csak
átverés volt, csapda. Akárcsak ez a társadalom.” Az igazság azonban az,
hogy Mathist nagyon nehéz volt eltalálni. Ha végignézik a pályafutását,
korábban soha senki sem tudta kiütni.
Mathis kissé könnyedebbre vette a figurát.
– Mike Tyson padlóra küldött, és amikor felnéztem, a bíró már ötnél
járt. Azt gondoltam magamban: „A fenébe, mi történhetett egytől négyig?”
Frank Bruno, a regnáló nehézsúlyú bajnok is ott ült a ring mellett,
ezért Krokodillal máris elkezdtük a lélektani hadviselést. A ringből
távozóban Krok odakiáltott Brunónak.
– Itt van, Mike. A következő áldozatod. Eljövünk érted, kisfiam.
A mellkasomra böktem.
– Én vagyok a legjobb – mondtam Brunónak.
A Buster elleni bunyó 29 százalékos nézettséget hozott a Fox TV-nek,
ami rekordot jelentett a csatorna történetében, de én nem voltam elégedett a
börtön utáni teljesítményemmel.
Kenyát is magammal hoztam a mérkőzésre. Addigra Monicától
született egy kislányom, akit Raynának neveztünk el, volt egy Gena nevű
mostohalányom, valamint Mikey lányom, akit egy New York-i nő szült
nekem. Monica és a gyerekek nem tudtak a közelembe férkőzni, amikor
Kenya ott volt. Ha bárki ölelgetni kezdett, Kenya azonnal támadásba
lendült. A mérkőzés ideje alatt egy szállodai szobában hagytam, és mire
visszatértem, gyakorlatilag lebontotta a lakosztályt. Leszaggatta a
függönyöket, a padlóra szart, a nappaliban lévő kanapét pedig cafatokra
tépte.
Ugyanezt művelte Don King manhattani házával is, amikor nála
szálltam meg a bunyó után. Otthagytam, elmentem bulizni egy klubba,
Kenya pedig dühbe gurult. Utána Donnak ki kellett füstöltetnie a házat,
annyira leamortizálta a tigrisem. Azt gondolhatnák, hogy ennyiből
megtanultuk a leckét. Ohióban voltunk, és Rory bezárta Kenyát a
garázsomba. Mire érte ment, Kenya szó szerint letépte az egyik Maseratim
tetejét.
Alig egy éve szabadultam a börtönből, de Don máris összehozta nekem a
címmérkőzést Frank Bruno ellen, én azonban sem fizikailag, sem
érzelmileg nem álltam készen ekkora nyomás elviselésére. Interjút készített
velem a The Ring magazin, és a válaszaimból érezhető, hogy nem vagyok
teljesen rendben.
– Azon kapom magam, hogy idegesebb vagyok, mint a pályafutásom
kezdetén, vagy amikor bajnok voltam. Talán csak egy kis múló
bizonytalanság. Néha még edzés közben is rám tör az érzés. Nem tudom,
hogy ez jó-e vagy sem. Tudom, mit kell tennem, mégis vannak kétségeim.
Azt hiszem, ez bosszant fel igazából, hogy kételkedem saját magamban,
miközben hosszú évek óta sikeres vagyok.
Amikor az újságíró a Douglas elleni vereségemről kérdezett,
elkezdtem összevissza beszélni.
– Mindenki azzal jön nekem, hogy mennyi pénzem van. De sosem volt
könnyű dolgom. Nem hiszem, hogy bárki is irigy lenne az életemre. Ha
ugyanazt végig kellene csinálniuk, amin én keresztülmentem, valószínűleg
öngyilkosok lennének. Majdnem meghaltam. Őszülni meg hullani kezdett a
hajam, mert túl sokat gondolkodtam azokon a dolgokon. Mások talán
megtörtek volna odabent, de én nem, egész nap helyben futottam a
cellámban. Aztán elmegyek tusolni, és hirtelen, bumm, ismét lecsapnak rám
a gondok. Mindig a legrosszabbra számítok. Ha jó dolgok történnek velem,
azokat élvezem. De mindig arra számítok, hogy a legrosszabb fog történni.
Arra számítok, hogy mindenki hátat fordít nekem. Vissza kell szereznem az
önbizalmamat. A Bruno elleni mérkőzés után, a világbajnoki övvel a
derekamon már senki sem győzhet le. Az önbizalmam az egeket fogja
verdesni, felér a csillagokig.
De minden egyes együtt érző riporterre, akivel megoszthattam a
fájdalmamat, jutott egy seggfej, aki a lelkembe akart gázolni. Országosan
közvetített konferenciahíváson vettem részt, amikor valaki megkérdezte:
– Mike, igazak a pletykák, miszerint problémái vannak a szemével, és
ha igen, akkor ez a szex közben használt paprikaspraynek köszönhető?
Néha egyszerűen nem tudtam uralkodni a nagy pofámon. Az egyik,
mérkőzés előtti sajtótájékoztatón elárultam, hogy ötvenezer dollárt
adományoztam a vegasi Martin Luther King Ifjúsági Központnak.
– Ettől még nem leszek jó fiú. Egyre nagyobb terhek nehezednek rám.
Nem tudom, szabad-e a „teher” szót használnom, de nem vagyok egy vidám
típus. Igyekszem minden tőlem telhetőt megtenni, de valahogy mindig
kudarcot vallok – mondtam. Akkor az egyik újságíró az újszülött lányomról
kérdezett, én pedig elég faramuci módon bókoltam Monicának. – Az anyja
gyönyörű, de Rayna olyan csodálatosan szép, hogy hozzá képest az anyja
csak egy kivert kutya.
Mire gondolhattam, amikor ilyeneket mondtam?
A felkészülésünk a Bruno elleni meccsre kész őrület volt. Krokodil
rendre összeveszett az edzőpartnereimmel. Azután közölte velük, hogy
szétveri a fejüket, ha tiszteletlenül bánnak velem. Beküldte az első fickót a
ringbe, azután odajött hozzám.
– Tudod, Mike, mind azt mondják, hogy szét fogják rúgni a seggedet.
Hogy nekik kellene a bajnoki címért küzdeniük, nem neked.
Ezt jól kitalálta. Az edzőpartnereim most már ki akartak nyírni. Élet-
halál meccsek kesztyűzés helyett? Mi a kurva élet?
Nem sokkal a mérkőzés előtt éppen ugróköteleztem, amikor Krokodil
odajött hozzám.
– Visszatértél, bajnok. Amikor Ali az eltiltása után visszatért, ő is
megküzdött a világbajnoki címért – mondta.
– Igen, Alinak nem sikerült, de én nem Joe Frazierrel fogok bunyózni,
hanem Frank Brunóval. Alinak állatok ellen kellett szorítóba lépnie, amikor
visszatért. Én azonban megszerzem, ami az enyém – mondtam. –
Kicsinálom a fickót.
Ezt a magabiztosságot a ringbe is magammal vittem. Krokodil ment
előttem a bevonuláskor, fekete mellény volt rajta, amelyen fehér betűkkel
ez a szöveg állt: KEVESEN SZERETNEK, SOKAN GYŰLÖLNEK,
MINDENKI TISZTEL. Pályafutásom során először fütyültek ki, mert
Bruno több ezer elvakult angol szurkolója Vegasba repült a mérkőzés
kedvéért, én azonban nem hallottam őket.
– Sittes Tyson, la, la, la, la, la – énekelték, de ezt sem hallottam.
Amikor Bruno belépett a ringbe, éreztem rajta a félelmet. Később a
saját promótere árulta el, hogy abban a pillanatban, amikor Bruno
öltözőjének ajtaja kinyílt a bevonulás előtt, „valaki mintha tűt szúrt volna
Brunóba, és az összes levegő kiszökött belőle”. Legalább tucatszor
keresztet vetett, miközben az angol himnusz szólt. A félelme végképp
meghozta az önbizalmamat. A legutóbbi találkozásunkkor jó meccset
vívtunk. A világbajnoki övet az edzőpartneremtől, Oliver McCalltól vette
el, aki korábban Lennox Lewist is kiütötte.
 Tudtam, hogy Brunónak nem sok kedve van bunyózni, ezért csak
annyi a dolgom, hogy keményen rámegyek, beviszek neki néhány életerős
ütést, és vége. Az első menet végén megleptem egy jobbossal, amitől
felrepedt a bal szemöldöke. A másodikban olyan sokat fogott, hogy Mills
Lane kénytelen volt levonni tőle egy pontot. Nem számított. Nagyjából fél
perc telhetett el a harmadik menetből, amikor Bruno egy másodpercre
fordított alapállásra váltott, én pedig azonnal megrendítettem két
balhoroggal. Megpróbált lefogni, de bevittem neki két gyilkos jobbfelütést,
a másodiktól kis híján elveszítette az eszméletét. A kötelekre zuhant, és ott
már gyorsan kivégeztem. Összesen tizenkét ütést kapott zsinórban. Mills
Lane beszüntette a küzdelmet, és én lettem a WBC új nehézsúlyú bajnoka.
Megfordultam, diadalmasan az ég felé emeltem a kezem, lubickoltam
a szurkolók éljenzésében, de aztán nem akartam tiszteletlen lenni, ezért
méltóságomat megőrizve letérdeltem, homlokomat a padlóra helyeztem,
hálát adtam Allahnak, és elmormoltam egy rövid imát.
A lelkem mélyén tudtam, hogy ha Bruno ugyanakkora elánnal
bunyózott volna most is, mint az első mérkőzésünkön, esélyem se lett volna
legyőzni. Ezért felálltam, odamentem hozzá a sarkába, ahol egy széken ült,
miközben a felesége vigasztalta. Megsimogattam a fejét, és megpusziltam.
Aznap este bulit rendeztem a szállodai lakosztályomban. Zip barátom
és egy csomó Los Angeles-i haverja is ott volt. Zip imádta a pezsgőt, ezért
rendeltem száz palack Dom Pérignont, és hajnalig vedeltünk.
Hat nappal a mérkőzés után már nyoma sem volt rajtam
alázatosságnak. Bruce Seldonnal kellett megküzdenem legközelebb.
– Azt hiszem, sokkal több pénzt érdemelnék harmincmilliónál,
szerintem nem kapok annyit, amennyi járna nekem – mondtam a sajtónak. –
Gyerekeim vannak, akikről gondoskodnom kell. Senkit sem fog érdekelni,
ha a gyerekeim éheznek vagy segélyből élnek. Senki sem fog pénzt
tömködni a zsebembe, mondván „Nagy bajnok vagy, ennyivel tartozunk
neked.”
Újra én voltam a bajnok, ami azt jelentette, hogy még több csaló,
szélhámos, aranyásó nő és egyéb gazember dongott körülöttem. Össze se
tudom számolni, mennyi pénzt fizettek ki az embereim, hogy távol tartsák
ezeket az ingyenélőket. Rory és John Horne rendszeresen előttem távoztak
az edzőteremből, hogy elhessegessék a rám várakozó lányokat. Tudták,
hogy ha meglátom valamelyiket, akkor azonnal kihasználom az alkalmat, és
lőttek az edzéstervemnek.
 – Mit akartok Mike-tól? – kérdezte Rory a lányoktól. – Ha jót
akarnátok neki, nem lennétek itt.
Azután kiosztottak néhány bankjegyet nekik, hogy tűnjenek el, én
pedig folytatni tudjam a tréningezést.
Az asszisztensem, Latondia szerelte le a pénzemre vadászó
pszichopaták és szélhámosok nagy részét. Két kézzel osztogatta a pénzt
azoknak, akik tolószékben, gipszben vagy orvosi számlákat lobogtatva
bukkantak fel az irodámban, azt állítva, hogy valamiképpen én tehetek a
bajukról. A házamon dolgozó munkások „leestek” a létráról, és bepereltek.
Hermelinbundás nők érkeztek limuzinnal, és órákig várakoztak abban a
reményben, hogy megjelenek az irodában.
Időnként valóban akadtak nézeteltéréseim vadidegenekkel, amikor
kilógtam az edzőtáborból, és berúgtam. A pénz egy része valószínűleg a
Sakálrészegen Elkövetett Hülyeségek Nem Várt Következményei Alapba
folyt be.
Ennek kiváló példája az, ami a Bruno elleni bunyó után néhány héttel
történt. Chicagóban voltam, és Leonard barátom éjszakai klubjában
buliztam. Éppen Leonard irodájában ültem Anthonyval és néhány haverral,
közvetlenül a VIP-részleg mellett, amikor megjelent egy őrült csaj falatnyi
szoknyában, óriási mellekkel, és találkozni akart velem. Felhozták az
irodába. Smároltunk egy keveset.
– Tudod, hogy akarlak – mondtam neki. Ez volt az egyetlen szövegem.
A fekete Rudolph Valentino.
Kezdett komolyra fordulni a dolog, ezért Anthony és a többiek
kimentek a VIP-részlegbe, és magunkra hagytak bennünket. Kicsit
megharapdáltam a nyakát, de amikor megtudtam, hogy Indianából jött,
kirúgtam. Szó szerint. Fenéken billentettem a lábammal. Azután kikísértem
az irodából, és elment. Anthony nem látott rajta semmi különöset, nem volt
zaklatott vagy dühös. Az is Anthony feladatai közé tartozott, hogy
odafigyeljen az ilyesmire.
Másnap Leonardot felhívta telefonon a csaj pasija.
– A barátnőm azt mondja, hogy Mike Tyson zaklatta tegnap éjjel a
maga klubjában – mondta. – És éppen most tett feljelentést a rendőrségen.
Ez nem sok jót jelentett. Csak feltételesen kerültem szabadlábra. Elég
belecsípnem egy lány fenekébe, és Gifford bírónő akár kilenc évre is
visszaküldhet a rács mögé.
 Ezért Leonard és a barátja, aki tiltott tudatmódosító szerekkel
kereskedő nagyvállalkozó volt, levezetett Indianába, hogy beszéljenek a
lánnyal.
A csaj azt mondta nekik, hogy megharaptam a nyakát, és meg akartam
fogni a nemi szervét.
Leonard tisztában volt vele, hogy nem akarunk egy újabb „ő azt
mondja, én ezt mondom” szituációt. És azt is tudta, hogy a lány egyetlen
célja, hogy megszabadítson engem egy nagyobb summától.
– Halljuk, mit akarsz, nincs szükségünk kellemetlenségre – mondta.
– Nesze, itt van tízezer dollár – mondta a vállalkozó.
– Tízezer dollár! Én tízmilliót akarok – méltatlankodott a lány.
– Tízmilliót! – hördült fel Leonard. – Miért, mit csinált, kitépte a
pinádat a helyéről, és magával vitte? Szó sem lehet róla.
Mire Leonard felhajtott az autópályára Chicago felé, a média már tele
volt a sztorival. A csaj azonnal felhívta a sajtót, amint elmentek.
Így hát Leonardék megfordultak, és visszamentek hozzá. Mire
odaértek, a csaj már kerített egy ügyvédet, aki olcsó öltönyben, könyékig
felcsúszott ingujjban várta őket. Ragaszkodott hozzá, hogy tízmilliót
akarnak.
Leonard és a barátja visszatértek Chicagóba. Leonard próbált kitalálni
valami stratégiát, amikor felhívta a csaj egyik barátnője, akit Leonard is
ismert.
– Nem történt vele semmi – mondta a barátnő. – Utána egész éjjel vele
voltam, és egyáltalán nem volt dühös amiatt, amit Mike tett.
Leonard azonnal bevette a csapatba a barátnőt. Nagydarab, kövér tyúk
volt, Leonard küldött érte egy limuzint, és elhozatta Chicagóba, hogy az
erre a célra összehívott sajtókonferencián elmondja a sztoriját. Leonard
megvárta a limuzint félúton, beült egy kicsit beszélgetni a csajjal, aztán
megdugta a limó hátsó ülésén.
Másnap megjelent két rendőr, hogy kivizsgálják az ügyet. Leonard azt
mondta nekik, hogy ő és két nő – az egyik az unokahúga, a másik egy csaj,
akit dugott – egész idő alatt bent voltak velünk az irodában. Hogy
egyeztessük a sztorinkat, Leonardnak át kellett jönnie hozzám az ohiói
házamba, amelyet nem hagyhattam el, amíg ki nem derül, hogy
megalapozottak-e az ellenem felhozott vádak. Addigra a házamat már
körülvették a sajtósok autói, ezért Leonard levette a rendszámtáblát a
kocsijáról, és behajtott a kapun. Elmagyarázta Rorynak és Johnnak, hogy
mit kell mondanom másnap, amikor kihallgatnak a rendőrök.
Mielőtt házi őrizetbe helyeztek, még visszamentem Leonard klubjába
egy vasárnap esti gengszterbulira. Kétezer gengszter bulizott a klubban a
sleppjével minden vasárnap. A VIP-részlegben ültem Leonard asztalánál,
amikor odajött hozzám néhány fiatal gengszter. Komoly stresszben voltam
az ügy miatt, féltem, hogy az a hazug kurva visszajuttat a sittre.
– Yo, Mike, mi a helyzet azzal a ribanccal? – mondta egyikük. – Hol
lakik?
Nem szóltam semmit. Attól féltem, hogy talán egy beépített zsaru az,
aki így próbál csőbe húzni.
A hölgy nem tartozott a legszavahihetőbb személyek közé a
rendőrségen. Huszonöt éves volt, kozmetikusként és italbolt-tulajdonosként
dolgozott az indianai Garyben, a férjét néhány héttel korábban gyilkolták
meg, nem sokkal azután, hogy kokainterjesztésért vádat emeltek ellene.
Ráadásul napokkal a velem történt incidens előtt zárult le egy személyi
sérülés miatti kártérítési pere, amelyet egy 1994-es autóbaleset után indított,
ahol a rendőrségi jegyzőkönyv szerint senki sem sérült meg.
Amikor a zsaruk nem voltak hajlandók vádat emelni ellenem, a nő
beperelte Leonard klubját a szövetségi bíróságon, mert hagyta, hogy ott
zaklassák őt. Végül megkapta a pénzét, mert a biztosító társaság peren kívül
megegyezett vele.
Még a feltételes szabadláb idejére kirendelt tanácsadóm is megpróbált
lehúzni. Az indianai bíróság kijelölt egy Clevelandben praktizáló
pszichológust, dr. Keith J. Smedit, hogy felügyelje a próbaidőmet. Bármit
csináltam, ahhoz szükségem volt a pasas jóváhagyására. Még Monicával
sem létesíthettem intim kapcsolatot az engedélye nélkül. A fickó egyszerre
volt ostoba és korrupt. Annyi esze volt, mint egy marék lepkének. A doktori
címet valószínűleg a bácsikájától kapta.
Mialatt ellátta a felügyeletemet, az összes barátomnak azt magyarázta,
hogy beszéljenek rá egy közös üzletre az apjával. Tudtam, hogy nem kell
aggódnom miatta, mert ha bajba kerülök, nem fog börtönbe juttatni, inkább
sakkban tart majd vele. Csak ki kell várnom, hogy felfedje a lapjait.
Eleinte nagyon szigorú volt, azt mondta, nem mutatkozhatok egyetlen
közismert barátommal sem. Azután viszont megpróbált megzsarolni. Úgy
gondolta, hogy ez a chicagói ügy az ő lottószelvénye. Miután elcsitult a
felhajtás, a zsaruk pedig nem emeltek vádat ellenem, Smedi küldött az
irodámnak egy számlát a szolgálataiért.

Április 7-én, mialatt Chicagóban tartózkodott a muzulmán húsvét

ünnepe miatt, Mr. Tyson belépett egy éjszakai klubba, ahol Mr.
Tyson rossz döntése valamint a próbaidő szabályait
valószínűsíthetően megszegő viselkedése „bizalom” és „pozitív
irány” tekintetében komoly visszaesést okozott a programban,
amelynek dr. Smedi a felügyelője. Mr. Tyson bebörtönzés utáni
felépülésében szintén súlyos visszaesés történt! Öt darab, Mr.
Tysont érintő döntést kellett meghozni, amelyekért dr. Smedi
vállalta a felelősséget, és megírta az alábbi javaslatot!

1. Dr. Smedi úgy döntött, hogy NEM küldi vissza Mr. Tysont az Indiana
állambeli Indianapolisba, hogy a bíróság előtt kelljen felelnie annak a
fiatal nőnek a vádjaira, aki azt állította, hogy Tyson arcon harapta az
említett éjszakai klubban.
2. Dr. Smedi úgy döntött, hogy NEM küldi vissza Mr. Tysont Chicagóba,
ahol részletes kihallgatásnak vetnék alá a chicagói hatóságok.
3. Dr. Smedi úgy döntött, hogy NEM juttatja vissza Mr. Tysont
haladéktalanul egy büntetés-végrehajtási intézménybe, amíg az április
7-i chicagói incidens rendőrségi vizsgálata le nem zárul.
4. Dr. Smedi úgy döntött, hogy NEM hosszabbítja meg Mr. Tyson
jelenlegi próbaidejének és terápiás programjának időtartamát.

Dr. Smedi úgy döntött, hogy fontolóra veszi egy nagyobb összegű
„monetáris büntetés” kiszámlázását annak érdekében, hogy az
eljusson a vétkes Mike Tyson gondolatainak és érzéseinek
szintjére.

Dr. Smedi ennek fényében hétmillió dolláros (Tyson

keresőpotenciálját figyelembe véve viselkedésmódosító és
gondolatébresztő) büntetést szab ki ezen rossz döntésből fakadó, a
visszaesést és a próbaidő szabályainak megszegését potenciálisan
kockáztató tettéért, ahelyett, hogy a fent vázolt alternatívák
egyikét választaná. Ez a „monetáris büntetés” azt a célt szolgálja,
hogy hatást gyakoroljon (értsd: sokkolja) Mr. Tysont, illetve arra
késztesse, hogy az „emlék” révén újragondolja tetteit, és ezt a
„gondolati úton szerzett éleslátást” alkalmazza a való életben,
amikor éjszakai klubokban és más olyan helyeken jár, ahol fiatal
hölgyek nagy választékban fordulnak elő a jövőben, különös
tekintettel a próbaidő lejárta utáni időszakra. Természetesen ez
csak egyetlenegyszer alkalmazható egy szexuális
bűncselekmény elkövetőjének próbaideje alatt. Minden
további rossz döntésből fakadó megsértése a próbaidő
szabályainak, a próbaidő meghosszabbítását és az újbóli
elzárás javasolását vonja maga után. (Ez nem várható Mike
eddigi erőfeszítéseinek fényében, csak így tovább!) Ezt a
hétmillió dolláros összeget kétmillió dollárra mérsékelem
figyelembe véve Mr. Tyson általános pozitív viselkedését, az
április 7-én történt balesettől eltekintve. Hangsúlyozom, hogy ez
a büntetés annak kiváltására szolgál, hogy a próbaidő
meghosszabbodjék, illetve elkerülendő a súlyos, negatív
médiatartalmakat abban az esetben, ha Tysonnak az indianai
és a chicagói hatóságok előtt kellene felelnie a tettéért,
valamint megakadályozandó, hogy Tyson próbaidejét tovább
szigorítsák. Ezen Chicago utáni szigorítások nagy része a mai
nappal megszüntetésre került.

Teljes költség 1996 áprilisától augusztusáig: 182.862 dollár.

Április 7.: Vétkes rossz döntése/potenciális próbaidőt
veszélyeztető viselkedése miatti büntetés: 2.000.000 dollár.

Dr. Smedinek kifizetendő összes járandóság: 2.182.862

dollár.

Fizetési határidő: 1996. szeptember 15.

 Tisztelettel: Dr. K. J. Smedi

Ejha, kaptam ötmillió dollár kedvezményt jó magaviseletért! Egy vasat

sem fizettünk ennek a szerencsétlen baromnak, és amint lejárt a próbaidőm,
kirúgtuk a faszba.
Most, hogy visszaszereztem az övemet, nagyszerűségem tudata
elnyomta alázatosságomat. A harmincadik születésnapom tiszteletére bulit
rendeztem a connecticuti birtokomon, és egy vagyont költöttem arra, hogy
odarepítsem a barátaimat az ország különböző pontjairól, és elszállásoljam
őket egy közeli szállodában, amelyet kibéreltünk. Tizenhárom főszakács
készítette a menüt, mindegyiknek jutott külön konyha. Mindenki ott volt
Oprah-tól kezdve Donald Trumpon és Jay Z-n át a stricikig és a kurvákig.
Egy fickó kézzel sodort szivarokat. Frankie Beverly és Maze léptek fel. A
házba valódi vörös szőnyegen lehetett bejutni. Persze csak ha túljutott az
ember az Iszlám Gyümölcse negyven testőrén, akik a ház előtt strázsáltak.
Nagyzási hóbortomban a tizenkilenc hálószobát fenntartottam annak a
tizenkilenc lánynak, akikkel le akartam feküdni. Még mondtam is
Krokodilnak:
– Látod ezeket a csajokat? Mind az enyém.
Hope dühös volt rám. A házban lakott, de kipateroltam, és béreltem
neki egy szállodai lakosztályt, hogy a szobájába berakhassam az egyik
hölgyudvarlómat. Hope rendkívül csinos nő volt, a lányok, akikkel
lefeküdtem, a közelébe sem értek.
– Mike, ez a nő, akit idehozol, olyan förtelmesen mocskos, hogy össze
fogja piszkolni az ágyamat. El kell égetned a matracot, ha ezen az ágyon
alszik – jelentette ki Hope.
Arra se vettem a fáradságot, hogy Monicát meghívjam. Addigra már
alig találkoztunk. Ő mindent megtett annak érdekében, hogy működjön a
kapcsolatunk, de gazember voltam. A házasságot nem nekem találták ki.

A címegyesítéshez vezető következő lépés a WBA övének megszerzése

volt. Bruce Seldon viselte a derekán, de már nem sokáig. Nem tekintettem
igazi ellenfélnek Seldont, nem tartottam komoly bunyósnak. Alig edzettem
a mérkőzésre. Krokodil eljött velem a meccs előtti sajtótájékoztatóra, és
sikerült annyira felbosszantanunk Seldont, hogy mérlegelés közben a
folyosón nekiállt fekvőtámaszokat csinálni egy széken. Rémültnek tűnt.
Seldon menedzsere azzal dicsekedett, micsoda nagyszerű atléta Seldon – 50
másodperc alatt futja a 400 métert, és 100 cm a súlypontemelkedése.
– Mit fog csinálni, amikor beszáll a ringbe? – kérdeztem. – Hozza
magával a rudat, amellyel kiugrik onnan?
Két perc sem kellett ahhoz, hogy visszaszerezzem a WBA-övemet.
Jobbal eltaláltam Seldon feje búbját. Nem volt erős ütés, de a mozdulat
során a könyököm is találkozott a koponyájával, és Seldon elterült. Amint
felállt, bevittem neki egy balhorgot, amitől hasra esett. Ebből is felállt, de
imbolyogni kezdett, ezért Richard Steele véget vetett a mérkőzésnek.
Szerintem egyik ütésem sem volt olyan erős, hogy kiüssek vele valakit, de
az edzője később elárulta, hogy Seldon idegösszeomlást kapott a ringben,
annyira majrézott.
– Cus, kettő megvan, már csak egy hiányzik – mondtam Ferdie
Pachecónak a mérkőzés utáni interjú során.
Mióta kiszabadultam a börtönből, nyolc menetet bunyóztam, és
kerestem 80 millió dollárt. Mindenki csak ezzel foglalkozott. Soha senki
sem beszélt arról, mekkora teljesítmény három évet lehúzni a sitten, azután
kijönni, és nyerni két világbajnoki övet. Rosszulesett, hogy nem kapom
meg érte az elismerést.
A Seldon elleni meccs után Tupac bejött hozzám az öltözőbe. Boldog
voltam, hogy látom. Tupac képviselt minket, feketéket, azt, ahonnan
jöttünk, és amit próbáltunk eltitkolni. Voltak zsidó barátaim, akikkel
előfordult, hogy megláttak egy zsidót, és azt mondták rá, hogy „túl zsidó”.
Egyes feketék ugyanezt gondolták Tupacről. Ő maga volt az a keserűség és
frusztráció, ami mindnyájunkban ott volt, és amit mindnyájan próbáltunk
eltitkolni, nehogy az emberek tudomást szerezzenek róla. Azt akarjuk
mutatni, hogy minden rendben van velünk, de ez nem így van. Feketének
lenni egy állandó küzdelem. Nem számít, milyen gazdag vagy, vagy
mekkora hatalmad van, akkor is vadásznak rád. Tupac azokról a feketékről
beszélt, akik belefáradtak abba, hogy elnyomják őket és nincs semmijük.
Tupac a pofánkba vágta rabszolga-örökségünket, és a legtöbb fekete
tisztelte az erejét emiatt. A tudtunkra adta, miért is kellene dühösnek
lennünk.
Úgy volt, hogy Tupackel később találkozunk Suge Knight klubjában a
Club 662-ben. De előbb haza akartam menni, és játszani egy kicsit a
kislányommal, Raynával. Otthon megittam egy pár italt, aztán elaludtam.
Telefonhívás ébresztett.
 – Mike, Tupacet lelőtték.
Nem akartam elhinni. Egy autóban ült, amelyet Suge vezetett, és
amikor megálltak egy kereszteződésnél, valaki a mellettük álló kocsiból
tüzet nyitott rájuk. Tuti, hogy csapda volt. Főként mert Tupac közvetlenül a
mérkőzés után összetűzésbe keveredett egy bandataggal a kaszinóban, és
pofán rúgta az illetőt. Nem ölte meg, de biztosan élessé váltak az érzékei az
eset után. Amikor bunyó után kiszállok a ringből, az érzékszerveim akkor a
legélesebbek. Mindent látok, mindent érzek, mindent hallok a tömegben.
Tupac valószínűleg ugyanilyen felfokozott állapotban volt a verekedés után.
Vagyis biztosan merénylet áldozata lett.
Mivel ismertem az utca íratlan szabályait, nagyon bűzlött nekem
Tupac halála. Normál esetben az ilyen fickókat harminc-negyven ember
védi. Miért nem voltak körülötte autók, amelyek megvédték a forgalomban?
Ha Tupac volt a tábornokuk, védelmezniük kellett volna. Hol volt az a
védelem? Borzalmas egy este volt. Tupac alig töltötte be a huszonötöt, de
óriási eltökéltség és akarat munkált benne. Honnan szedte? Hatalmas
szívvel gondoskodott az elesettekről, ugyanakkor igazi harcos is volt.
Gyönyörű ember volt, élveztem minden egyes vele töltött percet.
Most már tehát két övem volt meg egy rakás pénzem, elvileg
boldognak kellett volna lennem. Mégsem voltam az. Világéletemben
depressziós nyomorultként éltem. Gyerekkorom óta gyógyszereket tömtek
belém, ami valószínűleg a börtönből szabadulásom után is folytatódott. De
aztán elkezdtem az öngyógyítást. A sitten ölni tudtam volna egy dzsointért,
de nem mertem megkockáztatni a véletlenszerű vizeletvizsgálatok miatt. A
kuruzsló dr. Smedivel a hátam mögött azonban tudtam, hogy nem kell
aggódnom, el tudja intézni, hogy a vizeletem mindig tiszta legyen.
Még a kokóra is visszaszoktam. Közvetlenül a Seldon elleni meccs
után egy haverommal lógtam, akinél volt egy kevés, mire szóltam neki,
hogy adja ide a zacskót. Csak így, teljesen váratlanul. A függők már csak
ilyenek. Tizenöt éve nem kokóztam, aztán bumm, egyik pillanatról a
másikra visszaszoktam.
Tudom, hogy a jó muzulmánok nem füveznek, nem kokainoznak és
nem isznak pezsgőt, de nagyon nehéz időszakon mentem keresztül. Biztos
vagyok benne, hogy Allah tudja, összecsapott a szar a fejem fölött, és
egyszerűen nem voltam elég erős ahhoz, hogy megbirkózzak vele.
Lennox Lewis pert indított valami faszság miatt, ezért le kellett
mondanom a WBC övéről közvetlenül a Seldon elleni bunyó után. Lewis
volt a kötelező kihívó, én azonban egyesíteni akartam a címeket. Így már
csak a WBA öve maradt az enyém, a következő ellenfelem pedig Evander
Holyfield volt.
Ha 1991-ben találkozom a ringben Holyfielddel, amikor eredetileg
kellett volna bunyóznunk, kiütöttem volna. Ő is tudja, mindenki tudja a
csapatában. Az ő szempontjából nem is történhetett volna jobb dolog, mint
hogy lesitteltek. Akkor veszítettem el a ritmust. Soha többé nem tudtam
ugyanazzá a kőkemény, nyolcmenetes bunyóssá válni, aki voltam.
Mindenkinek elmondtam, nem állok készen arra, hogy igazán komoly
mérkőzéseket vívjak, de Don erőszakoskodott, engem pedig megszédített a
pénz. Kapzsi voltam, ezért végül elvállaltam a meccset.
Holyfield nem sokat mutatott a miénket megelőző mérkőzés előtt.
Néhányat el is veszített közülük, de legalább aktív volt. Láttam bunyózni
Bobby Czyz, egy felpumpált félnehézsúlyú ellen, és Czyz a szart is kiverte
belőle, mielőtt a tizedikben elveszítette a mérkőzést, ezért nem igazán
készültem az első Holyfield elleni összecsapásomra. Megnéztem néhány
meccsét, de akkoriban nem volt különösebb stratégiám a mérkőzésekre,
általában csak odamentem, és próbáltam kiütni az ellenfeleket. A bukiknál
25-szörös pénzt fizettek a vereségemre.
Később megtudtam, hogy Krokodil téves infókat kapott néhány
kóklertől, akik azt állították, hogy bennfentesek a boksz világában.
Holyfield tizenhét héten át edzett a hegyekben, mint egy vadállat, Krokot
azonban félreinformálták, és azt mondták neki, hogy egyáltalán nincs
formában.
– Mike, ki fogod nyírni – mondogatta nekem.
Holyfielddel régóta ismertük egymást. Mindketten szerepeltünk a
nemzeti ifjúsági játékokon, és mindig jó viszonyban voltunk. Mindig
mellettem állt, szurkolt nekem, amikor bunyóztam, és én is neki.
Amatőrként sok bosszantó vereséget szenvedett. Olyanoktól is kikapott,
akiket meg kellett volna vernie, az olimpián pedig csúnyán kibabráltak vele.
Fiatalabb korunkban sosem gondoltuk volna, hogy egyszer egymás ellen
fogunk bunyózni, méghozzá ilyen irdatlan összegekért.
Igazából már csak ezért bokszoltam. A lelkesedésemet elveszítettem,
de kellett a pénz. Nem találtam már élvezetet abban, hogy szorítóba lépek.
Miután kijöttem a börtönből, odalett az élvezet. Ezért vettem magam mellé
egy olyan pasast, mint Krokodil. Rendes fickó, mindig képes volt
motiválni, felpörgetett a meccsek előtt. Ráadásul az edzések megszállottja
volt, szükségem volt egy ilyen alakra, aki állandóan noszogat.
Az első mérkőzés viszonylag jól indult. Az első menetben sikerült
bevinnem egy kemény ütést testre, amitől Holyfield felordított. Azt
gondoltam, győzni fogok. A második menettől azonban minden kiesett.
Akkor nem értettem, mi történik velem, de a második összecsapásunkon
végre rájöttem, hogy többször is szándékosan lefejelt. Az első mérkőzés
második menetétől ösztönből bunyóztam, semmire sem emlékszem. A
hatodik menetben az egyik fejeléstől felrepedt a szemöldököm. A
következő menetben kis híján kiterültem egy fejestől. A tizedikben
összesen huszonhárom ütést nyeltem be, de semmit sem éreztem, csak a
hangjukat hallottam. Egyedül az adrenalinnak köszönhetem, hogy talpon
maradtam. Amikor a menetek között visszamentem a sarkomba, egy kurva
szót se hallottam abból, amit az edzőim magyaráztak. Nem emlékszem arra,
hogy felálltam és folytattam a bunyót, csak annyi maradt meg, hogy ott
voltam. Miután a mérkőzés véget ért, annyira kába voltam, hogy
megkérdeztem a csapatomtól, hányadik menetben ütöttem ki Holyfieldet.
Korkodil őrjöngött utána az öltözőben.
– Nézd meg a fejed, Mike – mondta. Hat öklömnyi dudor
éktelenkedett a koponyámon Holyfield fejesei nyomán. Ráadásul Krok meg
volt győződve róla, hogy Holyfield szteroidot használt. Az egyik pasas,
akivel együtt edzőtáborozott, Lee Haney korábban többször is megnyerte a
Mr. Olimpia testépítő versenyt, és azt gyanították róla, hogy szteroidokkal
pumpálta fel magát. Krokodil szerint Holyfield a mérlegelésnél még
teljesen normálisan nézett ki, amikor azonban a ringbe lépett, már úgy
festett, mint Góliát.
Annyira dühös voltam, hogy azonnal vissza akartam vágni
Holyfieldnek. Minden tagom fájt, de már másnap este elkezdtem az edzést.
Bosszantott, hogy elveszítettem a világbajnoki címet, de sosem
rágódtam hosszasan a mérkőzéseimen, nem vertem a fejem a falba egy
elbukott meccs után. Ami volt, megtörtént, másnap új nap kezdődött. A
vereség egyeseknek feldolgozhatatlan traumát jelent. Floyd Patterson
álszakállat és napszemüveget vett fel, amikor nyilvános helyre ment a
világbajnoki cím elveszítése után. Amikor Foreman kikapott Alitól, majd
Jimmy Youngtól is, az újságírók megkérdezték tőle, milyen érzés veszíteni,
ő pedig így felelt:
 – Mint a sötét semmi közepén lenni, kint a tengeren, ahol nincs semmi
az ember feje fölött és a lába alatt, nincs ott semmi, csak a semmi.
Borzalmas szag kíséri, amelyet sosem felejtek el, a bánat szaga. Szorozza
meg minden szomorú gondolatát százzal, és akkor sem fog a közelébe érni
ennek az érzésnek. Olyan volt, mintha meghaltam volna. Azt éreztem, hogy
ennyi volt. Eszembe jutott minden, amiért dolgoztam, hogy nem búcsúztam
el anyámtól és a gyerekeimtől, a páncélszekrényekbe rejtett pénzemre
gondoltam, és láttam, ahogy a bankjegyek elégnek, elporladnak az
érintésemtől. Így porladt szét az életem. Visszatekintettem az életemre, és
láttam szétporladni, mintha valami gonosz tréfa áldozata lennék.
Nekem sose voltak ilyen gondolataim. Tudom, ki vagyok, tudom, mit
érek. Holyfield az egész egzisztenciáját a bokszra építette, ezért bunyózott
olyan sokáig. Én Cus D’Amato tanítványa voltam. Ő mindig azt mondta,
hogy a boksz nem az életem, abból csak élek – abból finanszírozom az
életemet, de nem az az életem. „Akár győzöl, akár veszítesz, ne szívd
mellre”, mondta. Amikor kikaptam, megbirkóztam vele, mert a boksz soha
nem lett az életem. Erre tanítottak.
Addigra Monica már a második gyerekünket várta. Sokat nyeltem a
vegasi mecsetem imámjától, amiért még nem házasodtunk össze. Igazság
szerint alig láttam Monicát és a gyerekeket. Amikor nem edzettem, a
különböző barátnőimmel találkozgattam. Azon a napon, amikor megkértem
a kezét, Hope éppen nálunk aludt, mert D.C.-ben járt iskolába, és miután
kiraktam a sulinál, felkerestem egy új lányt, akivel nemrég jöttem össze.
Hope rágta a fülemet, hogy írjunk házassági szerződést. Valószínűleg
azt kellett volna tennem, de egy impulzív balek voltam. Monicával
állandóan veszekedtünk. Természetesen főként a nőügyeim miatt.
Marylandbe röpítettem Siddeeq testvért, ahol összeadott bennünket,
majd elhozta a papírokat D.C.-be a helyi imámnak, aki hitelesítette őket. A
házasság azonban mit sem változtatott a kapcsolatunkon Monicával.
Továbbra is találkozgattam mellette lányokkal, és közben elkezdtem a
felkészülést a Holyfield elleni visszavágóra.
A felkészülés kezdetén azt mondtam a sajtónak, hogy rossz napom
volt, de úgy fogok kiállni Holyfield ellen, mintha elsőre kiütöttem volna.
Ezt a hozzáállást a mexikói bunyósoktól tanultam. Ha egy amerikaival
bunyózol, és kiütöd, a következő alkalommal tétován lép szorítóba ellened.
Egy mexikói bunyós azonban, még ha ki is ütötted először, úgy fog
bunyózni a visszavágón, mintha ő ütött volna ki téged. Azok a fickók
semmitől se félnek. Nincsenek gátlásaik, minden további nélkül neked
esnek.
Néhány változtatást azonban eszközöltem a második meccs előtt. Régi
szobatársamat, Jay Brightot, aki az edzőm volt, leváltottam Richie
Giachettire. Jayt nem volt nehéz kirúgni. Családtagnak számított, és ilyen
helyzetekben mindig a rokonoknak kell először menniük. Kétszer olyan
keményen tréningeztem a második bunyóra.
Három nappal a mérkőzés előtt vita támadt a bíró személye körül. Úgy
volt, hogy ezúttal is Mitch Halpern lesz a mérkőzésvezető, de az első
meccsen Halpern olyan részeg volt, mint a csap. Amikor magához hívott
bennünket a mérkőzés elején, és megfogta a kesztyűmet, azonnal
megéreztem rajta. Véreres volt a szeme. Függő vagyok, engem nem tud
átverni. Egyetlen bíró sem hagyta volna, hogy Holyfield ezt művelje velem,
ő azonban engedte egészen a tizenegyedik menetig, mert annyira be volt
baszva.
A csapatom egy része próbálta elérni, hogy ne Halpern vezesse a
második meccset. Nem sokat tudok a dologról, én nem tiltakoztam senkinél.
Az én feladatom az volt, hogy bokszoljak, és nem az, hogy aggódjak a bíró
vagy az időmérő miatt. John Horne azonban elment a bizottsághoz, és
közölte, hogy Halpern túl engedékeny volt, amikor hagyta Holyfieldnek,
hogy lefogjon és lefejeljen.
– Ha nem Mike Tysonról lenne szó, most itt se lennének – vágta oda a
bizottság tagjainak.
Ez okos húzás volt. A bizottság szavazott, és 4–1 arányban úgy
döntöttek, hogy nem váltják le Halpernt. De azok után, hogy a kérdés
felmerült, Halpern maga lépett vissza. Holyfield csapata megvétózta Joe
Cortezt és Richard Steele-t, mert úgy gondolták, hogy ők nekem
kedveznének, így a bizottság végül Mills Lane-t választotta. Mills Lane
korábban kerületi ügyészként és bíróként is dolgozott, és többször is
kijelentette, hogy szerinte „veszélyes bűnöző” vagyok, akit nem lenne
szabad bokszolni engedni. Ugyan mennyi esélyem volt a tisztességes
bíráskodásra egy olyan pasastól, aki ilyeneket mondott rólam? A mérkőzés
idején nem tudtam, hogy Lane és Holyfield milyen közeli kapcsolatban
állnak egymással. Maga Holyfield edzője, Tommy Brooks mondta, hogy
Mills Lane „megkönnyezte” Holyfield Riddick Bowe-tól elszenvedett
vereségét. Nem sejtettem, hogy Mills szerelmes Evanderbe.
 Holyfielddel eredetileg 1997. május 3-án csaptam volna össze
másodszor, de edzés közben lefejeltek, ezért elhalasztottuk a mérkőzést
június 28-ra. Én voltam a kihívó, ezért nekem kellett elsőként ringbe
lépnem. A bevonulásom közben Tupac egyik száma szólt. Sokan azt
gondolják, hogy a gengszterrap segítségével akartam megszilárdítani az
imidzsemet, de nem erről volt szó. Egyszerűen csak jó zenét akartam
hallgatni bevonulás közben.
Elkezdődött a mérkőzés, és jó formában éreztem magam. Magabiztos
voltam, jól mozogtam. Kiszámíthatatlanul hajlongtam, folyamatos
mozgásban voltam, nem ütöttem nagyokat, csak bokszoltam. Aztán
Holyfield ismét lefejelt. Nyilvánvaló volt mindenkinek, aki odafigyelt, hogy
Holyfield taktikája erre épül: kivárni, amíg ütést indítok, majd lehajtani a
fejét, és bumm. Tehát a fejelések nem véletlenek voltak, hanem a stratégiája
részét képezték.
A második menetben tovább romlott a helyzet. Eleresztettem néhány
ütést, mire Holyfield megint előrehajolt, és bumm! Felrepedt a
szemöldököm. Azonnal Mills Lane-hez fordultam.
– Lefejelt!
Lane nem szólt semmit, véletlennek ítélte az esetet.
Holyfield most már a sebemre utazott. Ököl helyett fejjel próbált
eltalálni. Magasabb, mint én, mégis mit keresett a feje az enyémnél
alacsonyabban? Egyre frusztráltabb lettem.
A harmadik menetre már forrt bennem a harag. Annyira dühös voltam,
hogy a fogvédőm nélkül indultam el a sarokból, de Richie visszahívott és
berakta. Elkezdődött a menet, és bevittem Holyfieldnek két kemény ütést. A
közönség belelkesedett. Érezték, hogy fordult a kocka. És akkor újra
lefejelt. Megtántorodtam, egy pillanatra elveszítettem az eszméletemet, de a
harag és az adrenalin magamhoz térített. Meg akartam ölni. Mindenki
láthatta a nyilvánvaló fejeléseket. Elöntött a düh, fegyelmezetlen katonává
váltam, aki elveszítette a hidegvérét. Beleharaptam a fülébe.
Sokan azt gondolják, kiköptem a fogvédőmet, hogy meg tudjam
harapni, de nem így volt. Az a helyzet, hogy nem sok mindenre emlékszem,
annyira elvakított a harag. Amikor visszanéztem a felvételt, azt láttam, hogy
valószínűleg kiköptem a füléből leharapott darabot a padlóra, mert oda
mutattam. Mintha azt mondtam volna: „Tessék, most megkaptad.” A
mérkőzés után meg is találták azt a darabot, és megpróbálták visszavarrni,
de sikertelenül.
 Holyfield a levegőbe ugrott fájdalmában, aztán megfordult, hogy
visszamenjen a sarkába, de én utánamentem, és hátulról meglöktem.
Legszívesebben herén rúgtam volna, de csak taszítottam egyet rajta. Ez már
nem ökölvívás volt, hanem utcai verekedés. Az orvos vetett egy pillantást a
sebre, azután engedélyezte a folytatást, majd Mills Lane levont tőlem két
pontot, de engem akkor már nem érdekelt. Úgyis mindnyájan ellenem
voltak. A mérkőzés folytatódott, és Holyfield újra lefejelt. A bíró pedig,
természetesen, nem csinált semmit. Ezért összeakaszkodtunk, én pedig újra
megharaptam, ezúttal a másik fülén, de a menetet végigbokszoltuk.
Azután elszabadult a pokol. Holyfield sarka reklamált Mills Lane-nél,
hogy újra megharaptam, Lane pedig beszüntette a mérkőzést. Annyira
dühös voltam, hogy nem is hallottam a hangosbemondót:
– Mills Lane mérkőzésvezető leléptette Mike Tysont, amiért
megharapta Evander Holyfield mindkét fülét.
Holyfield a sarkában ült. Elege volt ebből a mérkőzésből, én azonban
még nem végeztem. El akartam pusztítani mindenkit abban a sarokban.
Elállták az utamat és hátulról lefogtak, miközben őt körülvették. Mindenki
Holyfieldet védte. Ijedtnek tűnt. Nem adtam fel, még mindig próbáltam
eljutni hozzá. Ötvenen fogtak le, én meg birkóztam a zsarukkal. Uramisten!
Csoda, hogy nem vették elő az elektromos sokkolójukat. Én biztosan
lesokkoltam volna magamat aznap este.
Valahogy sikerült kivonszolniuk a ringből. Az öltöző felé menet valaki
hozzám vágott egy teli vizes palackot a tömegből, egy másik néző pedig
felmutatta a középső ujját. Átmásztam a korláton, hogy szétverjem őket, de
a stábom tagjai lefogtak. Még több néző hajigált meg bennünket üdítővel és
sörrel. Tönkretették Anthony Pitts 2500 dolláros, méretre szabott öltönyét.
Mills Lane-t meginterjúvolták a ringben, és azt állította, hogy
Holyfield összes fejelése véletlen volt. Holyfield a nyilatkozatában Mills
Lane-t dicsérte.
– Hálás vagyok, amiért ilyen bírónk van, mint Mills Lane, aki látta,
hogy szándékosan művelte velem ezt Tyson.
Az öltözőben tovább őrjöngtem. Kesztyűben püföltem a falakat. John
Horne kiment beszélni Jim Grayjel, a Showtime riporterével.
– Én csak annyit tudok, hogy Mike-nak nyolc centi hosszan felszakadt
a szemöldöke, Evandernek meg van egy pici harapás a fülén, ami nem
jelent semmit. Úgy ugrált, mint egy kényeskedő kurva. Végig szándékosan
fejelgetett. Egy fejelés még lehet véletlen, de tizenöt nem – mondta John.
 Alig emlékszem a mérkőzés után adott interjúmra. Az arcom egy
groteszk maszk volt, tele sebekkel és zúzódásokkal. Úgy néztem ki, mint
valami szörnyeteg. Távozóban Jim Gray elkapott az öltöző előtt.
– A fejelés a második menetben, amitől felrepedt a szemöldöke, arról
mondjon valamit először – kérte.
– Lefejelt az első menetben, azután a másodikban is, attól kezdve
figyeltem rá, mire megfogott, rám nézett, majd újabb fejeléssel
próbálkozott. Egyfolytában lehajolt, majd fejjel előre nekem rontott. És
senki nem figyelmeztette, nem vontak le pontokat tőle. Mit kellett volna
tennem? Ez a szakmám. Nem hagyhatom, hogy állandóan lefejeljenek.
Gyerekeim vannak, akiket el kell tartanom, erre ez a fickó újra meg újra
lefejel, próbál sérülést okozni nekem, hogy így nyerjen. Muszáj volt
törlesztenem.
– Amikor abbahagyta a küzdelmet, és Mills Lane-hez fordult, amiért
nem csinált semmit, mit mondott Millsnek?
– Már nem emlékszem pontosan, de szóltam, hogy lefejeltek. Már az
első mérkőzés után is reklamáltunk miatta. Holyfield nem az a nagy
kemény harcos, akinek mondja magát. Van egy szúnyogcsípés a fülén, erre
feladja a bunyót. Én az egyik szememre nem látok, neki megvan mindkét
füle, ha elveszi az egyik szememet, akkor is tudom folytatni. Bármikor
kiállok vele. Ő nem akart bokszolni ellenem. Én akár most rögtön
bunyóznék vele.
– Mills Lane szakította félbe a küzdelmet, nem Holyfield – mondta
Jim.
– Ó, nem akart ő bokszolni…
– Mills szüntette be a mérkőzést. Maga megharapta Holyfieldet, ez a
fülbe harapás volt a bosszú a szeméért?
– Akármit is csináltam, ő két mérkőzésen keresztül folyamatosan
fejelgetett – mondtam.
– Erre akkor is választ kell adnia, Mike.
– Már adtam! A ringben megadtam a választ!
– Mit gondol, Mike, helyes reakció volt az, amit csinált?
Kezdtem elveszíteni a türelmemet.
– Nézzen rám, nézzen rám, nézzen rám! – ordítottam. – Haza kell
mennem a gyerekeimhez, és meg fognak rémülni, ha meglátnak, nézzen
rám!
 Azzal faképnél hagytam. Egyenesen a házamhoz hajtottunk, ahol az
összes nő várakozott. Valami miatt egyik feleség sem jött el a bunyóra, csak
a tévében nézték.
A házam előtt dühös szurkolók tüntettek. Dudáltak és ordibáltak.
– Bundameccs!
– Takarodj a környékről!
Valaki bedobott egy levágott halfejet a kertembe. Addig csinálták a
balhét, míg a biztonsági embereim meg nem elégelték, és oda nem
durrantottak nekik légpuskával.
Jött egy orvos és összevarrta a sebemet. Azután járkálni kezdtem fel-
alá az étkezőben.
– Nem lett volna szabad ezt tennem – mondtam.
Megbántam, ami történt, de kelletlenül. Fegyelmezetlen katonaként
viselkedtem.
– A rajongóim utálni fognak – aggodalmaskodtam.
Monica nagyon megértő volt, próbált vigasztalni. Azt mondta,
mindenki követ el hibákat. Elszívtam egy füves cigit, ittam egy kis piát,
azután lefeküdtem aludni.
Eközben az MGM Grandben tömegverekedés tört ki a kaszinóban,
többen kórházba kerültek. Pókerasztalokat borítottak fel, zsetonokat vágtak
zsebre. Be kellett zárniuk. Azután visszanézték a biztonsági kamerák
felvételeit, és beazonosították, majd letartóztatták a zsetontolvajokat. Kész
őrület.
Másnap nagyon magam alatt voltam. Nem sejtettem, hogy a
történtekből nemzetközi botrány lesz. Az egész életem ilyen. Mondok vagy
csinálok valami apróságot, amit a világ aztán felnagyít. Nem gondoltam
volna, hogy az emberek ez alapján fogják megítélni az egész
pályafutásomat. Talán el kellett volna gondolkodnom azon, hogyan fog ez
hatni a jövőbeni megítélésemre, de én nem ilyen vagyok.
Mindenki azt gondolta, hogy éreztem, ki fogok kapni, ezért
menekültem a harapásba. Baromság. Ha valóban ez lett volna a helyzet,
már az első találkozónkon megteszem. Aki látott már veszíteni, tudja, hogy
méltósággal viselem a vereséget. Nem szokásom rinyálni. Dühös voltam,
köd szállt az agyamra, elveszítettem a hidegvéremet. Azért haraptam meg
Evander Holyfield fülét, mert dühbe gurultam, és már nem érdekelt, hogy a
Queensberry szabályok szerint bunyózom-e.
 De már nem volt visszaút. A Sports Illustrated a címlapjára tett, alatta
hatalmas betűkkel ez állt: „ELMEBETEG!” Clinton elnök azt mondta, hogy
„elborzadt”. Letterman és Leno műsorában viccelődtek rajtam. Jelöltek az
„Év sportolója” díjra. Azt mondták, ezt a mérkőzést még a vájtfülűek is
élvezték. A sajtó életre szóló eltiltást követelt. Elhordtak mindennek,
voltam „mocskos”, „undorító”, „visszataszító”, „bestiális”, „alávaló”,
„kannibál”. De már nem érdekelt. Úgy éreztem, minden összeesküdött
ellenem.
A problémát részben az jelentette, hogy az emberek az imidzsek és
nem a valóság alapján ítélkeztek. Aki megnézi a mérkőzésről készült
felvételt, láthatja, hogy Holyfield tisztátalanul bunyózott, de ő jófiú
imiddzsel rendelkezett. Ő volt az, aki gospel dalokra vonult be a ringbe. Az
nem került címlapokra, amikor később egy alabamai szteroidlaborral
kapcsolatban merült fel a neve.
A legbetegebb az volt az egészben, hogy akadtak egy csomóan, akik
megvédtek azért, amit tettem. A külföldi sajtóban sokan kiálltak mellettem.
Az angol Tony Sewell írt egy cikket a következő címmel: „Miért volt jogos
Iron Mike harapása”. Így fogalmazott benne: „Miközben a világ
felháborodott és azt követeli, hogy Tysont tiltsák el a további ámokfutástól,
képmutatás szagot érzek. Tyson egy gladiátor, aki megszegte a szabályokat.
De a valódi barbárok azok a nézők, akik ezért az oroszlánok elé vetnék.”
Eljutottam a legmélyebb pontra, ahová egy emberi lény eljuthat – ahol
azt mondja magának: „Ó, ezt elbasztam, nem kellett volna ezt tennem, de
ilyen vagyok.” Néhány nap elteltével kimerészkedtem, és az utcán éljenző
tömeg fogadott, amiért megharaptam az ellenfelemet. Menőnek tartották a
cselekedetemet.
– Ez az, bajnok, én is megharaptam volna azt a faszszopót – kiabálták.
Ennél még az is jobb volt, amikor elítéltek azért a harapásért.
Nem sokkal a mérkőzés után többen is bepereltek. Egy pasas azért
indított pert ellenem, hogy visszakövetelje a jegy árát. Egy nő italokat
szolgált fel az aréna egyik bárjában, és állítása szerint megsérült, amikor a
balhé kitörésekor egy biztonsági őr átlökte egy asztalon. A bíróság egyik
követelésnek sem adott helyt.
Holyfield felesége azzal fenyegetőzött, hogy beperli Krokodilt. A
mérkőzés során Krokodil utasításokat és lelkesítő szavakat kiabált be
nekem.
– Harapj, Mike, harapj! – kiáltotta.
 De Holyfield felesége nem tudta, hogy a „harapj” csak azt jelenti, hogy
bunyózzak keményebben.
Don aggódott, hogy örökre eltiltanak, ezért rábeszélt némi
kármentésre. Felbérelte Sig Rogich PR-szakembert, hogy írjon nekem egy
nyilatkozatot, amelyet a rákövetkező hétfőn felolvastam az MGM Grandben
tartott sajtótájékoztatón.
– Elvesztettem a fejem. A szombat este profi karrierem legrosszabb
estéje volt. Azért vagyok most itt, hogy bocsánatot kérjek mindenkitől, aki
többre számított Mike Tysontól, hogy bocsánatot kérjek, amiért
elvesztettem a fejem a ringben, és olyasmit tettem, amit korábban soha, és
amit soha többé nem fogok. – Bocsánatot kértem Holyfieldtől, azután
olvastam tovább az előre megírt szöveget. – Azt hittem, veszíteni fogok a
szemem fölötti sérülés miatt, és egyszerűen elveszítettem a fejem. Csak
annyit szeretnék mondani, hogy harmincegy éves vagyok, karrierem
csúcsán, és azért sikerült ilyen messzire jutnom, mert nem volt más
választásom. Az utcán nőttem fel, kőkemény melóval küzdöttem fel magam
onnan, és nem megyek vissza. Mindent a saját káromon kellett
megtanulnom, mert nem álltak rendelkezésemre iskolák vagy megfelelő
emberek, hogy segítsenek, amikor a legnagyobb szükségem lett volna rájuk.
Bármilyen büntetést mérnek rám, férfiként fogom viselni. Már felvettem a
kapcsolatot szakemberekkel, hogy segítsenek megértenem, miért tettem,
amit tettem. Az ő segítségükkel mostantól nemcsak a testemet, hanem az
elmémet is edzeni fogom.
Felolvastam a szavakat, de nem hittem bennük. Szarul éreztem és
szégyelltem magam, amiért elmondtam ezt a szöveget, miközben mást
gondoltam. Csak minél előbb túl akartam lenni rajta. Tudtam, hogy úgyis
ellenem fogják fordítani, de őszintén megvallva, nem érdekelt, hogy
eltiltanak-e vagy sem. Éppen New Yorkban vásároltam egy Ferrarit, amikor
a Nevada Állam Sportbizottsága összeült, hogy döntsön a sorsomról. Oscar
Goodman képviselt, akiből később Las Vegas történetének leghíresebb
polgármestere lett. Az újságírók örökös eltiltást követeltek. Oscar jó
védekezést épített fel, de a bizottság így is vért akart. Július 9-én a „boksz
szégyenének” neveztek, a pénzdíjam tíz százalékának megfelelő, 3 millió
dolláros büntetést róttak ki rám, majd legkevesebb egy évre felfüggesztették
a versenyzői engedélyemet. Úgy éreztem, elárultak azok után, hogy annyi
pénzt kerestem annak a városnak. Soha senki meg se tudta közelíteni azokat
a bevételeket, amelyeket az én meccseim jelentettek Vegasnak.
 Egy újabb Tyson-törvény. A profi sportban sosem látott mértékű
büntetés és eltiltás. 1977-ben a Lakers kosarasa, Kermit Washington egy
mérkőzés során kialakult tömegverekedésben eltörte a Houston Rocketsban
játszó Rudy Tomjanovich állkapcsát és koponyáját. Washington nem csak
Rudy karrierjének vetett véget azzal az ütéssel, de kis híján meg is ölte,
ennek ellenére mindössze 10 ezer dolláros büntetést szabtak ki rá, és hatvan
napra tiltották el. Egy Dale Hunter nevű hokijátékos hátulról nekicsúszva a
palánkra kente Pierre Turgeont, miután Turgeon ellopta tőle a korongot, és
belőtte a mérkőzés győztes gólját. Turgeon súlyosan megsérült az ütés
következtében, a rájátszás többi mérkőzésén már nem is tudott pályára
lépni. Hunter megúszta huszonegy mérkőzéses eltiltással és 150 ezer
dolláros büntetéssel. De ennél is érdekesebb, hogy az 1972-es Summit
Series hatodik mérkőzésén, amikor Kanada és a Szovjetunió mérte össze
erejét a jégen, Bobby Clarke szándékosan odacsapott a bottal Valerij
Harlamov, a legjobb orosz játékos bokájára. Harlamov bokája eltört, a
kanadaiak pedig megnyerték a nyolc mérkőzésből álló sorozatot. Clarke
nem kapott sem büntetést, sem eltiltást – Kanadában nemzeti hős lett belőle.
– Fogalmam sincs, mit gondoltam akkor. Szörnyű dolgot tettem –
mondta később. – De kétségkívül jó érzés volt.
Tudom, hogy Evander is ismerte ezt az érzést. Tizennyolc évesen a
Georgiai Aranykesztyű elődöntőjében bokszolt egy Jakey Winters nevű srác
ellen. Winters padlóra küldte Holyfieldet egy testre és egy fejre mért
balhoroggal. Holyfield felkelt, de még kába volt, és fennállt a veszélye,
hogy kiütik. Ezért lefogta Winterst, kiköpte a fogvédőjét, és beleharapott
ellenfele vállába, ahonnan vér serkent. Winters elrántotta magát, és
felordított fájdalmában. A következő pillanatban megszólalt a gong. A bíró
levont egy pontot Holyfieldtől, majd folytatódott a mérkőzés. Winters
egyhangú pontozással nyert. Holyfieldnek a harapás következtében egyedül
az egója és a győzelmi mutatója sérült.
 11

Igyekeztem kerülni a reflektorfényt az eltiltásom ideje alatt. Eleinte alig

mutatkoztam nyilvános helyen. Ennek az egyik oka az volt, hogy sok időt
töltöttem sztriptízklubokban. Mindig, amikor megismerkedtem egy új
lánnyal, valamelyik sztriptízklubba vittem az első randin. Ez végül már
olyan méreteket öltött, hogy Latondiának a klubba kellett hoznia az
aláírásra váró csekkeket, én pedig úgy firkantottam rájuk az autogramomat,
hogy közben három méterre tőlem egy lány vonaglott a rúdon. Tényleg
álomvilágban éltem.
1997 októberében végre ítélet született a perben, amelyet Mitch Green
indított ellenem. Mitch 3 millió dollárt követelt tőlem kárpótlásként, illetve
további 20 milliót az elkövetett bűncselekményeim súlyossága miatt.
Féltem, hogy a rólam kialakult kép olyannyira megromlott, hogy nincs
esélyem az esküdteknél, ezért majdnem felajánlottam Mitchnek
negyedmillió dollárt peren kívül. Hála Istennek nem tettem meg. Az
esküdtszék úgy határozott, hogy Mitch provokálta ki a verekedést. 100 000
dolláros kártérítést ítéltek neki, de 55 százalékban őt tették felelőssé a
sérülésekért, ezért csak 45 ezret kellett fizetnem neki.
A pénzem azonban így is vészesen fogyott. Hiába kerestem 114 millió
dollárt 1995 és 1997 között, gyakorlatilag mindet elköltöttem, ráadásul 10
millió dollár adót is be kellett volna fizetnem. Maradt mintegy 6 millió
dollárom, Don pedig felajánlotta, hogy megelőlegez nekem 4 milliót, hogy
rendezni tudjam a tartozásomat az adóhatóságnak. Én azonban arra akartam
felhasználni ezt az összeget, hogy letétbe helyezzem a gyerekeimnek. Így
hát nem fizettem be az adómat, hanem a gyerekeimnek adtam.
Visszatekintve ez ostoba húzás volt, de akkoriban nagyon arrogáns voltam.
Annyira arrogáns, hogy azt gondoltam, megengedhetem magamnak, hogy
betépek, vedelek egész éjszaka, azután motorra ülök, és 210-zel repesztve
hazamotorozok New Yorkból Connecticutba.
 A sors iróniája, hogy mindössze 15-tel gurultam, amikor végül
borultam a járgánnyal. Percekkel korábban félreállított a rendőrség néhány
barátommal együtt, aki velem motorozott, mert túl gyorsan mentünk. Még
jogosítvány sem volt nálam, de elengedtek bennünket egy
figyelmeztetéssel. Folytattuk tovább az utat a házam felé, de állandóan
elbóbiskoltam, ezért teljesen lassítottam. Egy pillanatra lehunytam a
szemem, és amikor felriadtam, a barátom közvetlenül előttem volt. Nem
akartam belemenni és összetörni a motorját, ezért berántottam a féket, és
átrepültem a kormány fölött.
Latondia az eltiltásom ideje alatt a connecticuti házban dolgozott, és
éppen otthon volt, amikor telefonált az autópálya-rendőrség, hogy
motorbalesetet szenvedtem, és visszautasítottam az orvosi ellátást. Megállt
egy hölgy segíteni, és be akart vinni egy kórházba, de inkább hazavitettem
magam vele. Amikor hazaértem, semmi mást nem akartam, csak aludni,
annyira kész voltam. Latondia azonban felhívta Monicát Marylandben,
Monica pedig felült az első repülőre, de közben meghagyta Latondiának,
hogy semmiképpen ne hagyjon elaludni. A bordáim pokolian fájtak,
beszélni is alig tudtam, mert az egyik bordám átszúrta a tüdőmet, de akkor
ezt nem tudtam.
Többször is majdnem elszunnyadtam, de olyankor mindig ezt
hallottam:
– El ne aludj, Mike!
Farid és Latondia beültettek egy forró vízzel teli kádba, mert olyan
nagy fájdalmaim voltak, de ez sem segített. Végül bevittek a kórház
sürgősségi osztályára. Eltört egy bordám, elrepedt az egyik vállam, és
kilyukadt a tüdőm. Az ápolónők azon csodálkoztak, hogy a lábam nem tört
el, mert az esés következtében cafatokra szakadt rajtam a nadrág. Túlsúlyos
voltam akkor. Biztos vagyok benne, hogy a súlyfeleslegem tompította az
esést. Morfiumot pumpáltak belém, én pedig egyfolytában a nővérhívót
rángattam utánpótlásért. Azután kidobtam a taccsot, és nyúlós, fehér ragacs
tört fel a tüdőmből. De a morfium jólesett.
Néhány nappal később kezdtem jobban érezni magam, és mindenkit
kihajítottam a házból. Monicát, az anyját, Rayna lányomat, Roryt, a
biztonsági embereimet, mindenkit. Farid és Latondia is indulni készültek,
de őket visszahívtam, és azt mondtam, maradjanak. Pár napra rá bementem
Latondiához az irodájába.
 – Latondia, beszélj Shawnee-val. Szeretném, ha jól kijönnétek
egymással és együtt tudnátok dolgozni. Hamarosan megváltoznak a dolgok.
Velem tartasz?
– Persze. Tudod, hogy veled vagyok – felelte.
Szerintem nem vett komolyan, de akkoriban egyre többet beszélgettem
ezzel a Shawnee Simms nevű nővel. Craig Boogie bukkant rá, ő mutatta be
nekem. Boogie folyamatosan kereste azokat az embereket, akik üzleteket
hozhatnak nekem. Shawnee Atlantában élt, gyorsan beszélt, és nagy tervei
voltak. Azt állította, képes bevételeket generálni nekem, és indítani akart
egy alapítványt is, amely megtisztítja az imidzsemet, ehhez pedig a
Shrivereket és a Kennedyket akarta meggyőzni támogatónak. Mindenben
benne voltam, ami pénzt hozhat, mert le voltam égve, és nem láttam, hogy
Don különösebben törné magát az érdekemben.
Megkeresett a WWF egy ajánlattal, hogy 1998 márciusában lépjek fel
a WrestleMania pankrációs eseményen. Meghívtam Shawnee-t
Connecticutba a megbeszélésre. Hetek óta mindennap beszéltünk telefonon,
de akkor találkoztunk először személyesen.
A megbeszélés során Shawnee a vállamra tette a kezét. Amikor
kiléptünk a házból, félrevontam.
– Soha többé ne érj hozzám mások előtt, bazmeg. Ne érj hozzám,
amikor üzletemberekkel tárgyalok.
Megint előbújt belőlem az Arnold Rothstein.
De Shawnee nem tágított mellőlem. Néhány barátom kezdettől fogva
figyelmeztetett rá. Szerintük Shawnee információkat próbált kisajtolni
belőlük rólam. Azt mondták, hogy Shawnee egész nap a számítógépet bújta,
hogy minél többet megtudjon rólam és a boksz világáról, onnan ismerte a
fontosabb neveket. Meg voltak győződve róla, hogy Shawnee nem az a
menő üzletasszony, akinek beállítja magát, hanem egy szélhámos. Én
azonban adni akartam neki egy lehetőséget. Állandóan a fülemet rágta:
– Mike, be kellene toldanod néhány kiegészítő záradékot a
szerződésedbe. Hatvanmilliót kellene kapnod egy mérkőzésért. Bla-bla-bla.
Az egyik alkalommal, amikor elrepült hozzám Atlantából, lefeküdtem
Shawnee-val. Nem mintha vonzódtam volna hozzá, egyszerűen csak be
voltam tépve. Nem hiszem, hogy ő próbált volna elcsábítani. Soha többet
nem feküdtünk le egymással. Csak akkor egyszer.
A WWF-fel december végén írtuk alá a szerződést, amelyben az állt,
hogy 3,5 millió dollárt fizetnek a Don King Productionsnek, amiért
vendégbíróként szerepelek a XVI. WrestleMania főmérkőzésén. Valamint
kapok 25 százalékot minden hatszázezer feletti előfizető befizetett díjából.
Ez jónak tűnt, amíg meg nem tudtam, hogy Don aláírt egy másik szerződést
is, amelynek értelmében 300 ezer dollárt kap a WWF-től azért, hogy
felhasználhassák a képmásomat a promóciós kampányukban. Valamint 10
százalékot a hatszázezren felüli előfizetők díjából. Hogy a faszba kereshet
Don pénzt az én képmásomon?
Megkerestem az egyik barátomat, aki a szórakoztatóiparban dolgozott.
Jeff Waldot még Don révén ismertem meg, amikor szakítottam Caytonnal.
Ő segített akkor is, amikor elváltam Robintól, és alapvetően jó arc volt.
Tiszteltem Jeffet, mert akárcsak Don és én, ő is a semmiből küzdötte fel
magát. Elmesélte, hogy az apja meghalt, amikor ő még gyerek volt, az
anyja pedig állandóan verte.
Los Angelesben voltam január végén, és ezernyi kérdés kavargott a
fejemben azzal kapcsolatban, hogyan intézik az üzleti ügyeimet. Ezért
szóltam Shawnee-nak, hogy hívja fel Jeffet. Reggel fél 7 volt, és Shawnee
közölte Jeff-fel, hogy a háza/irodája előtt állunk. Jeff bosszús volt, mert
éppen aznap ünnepelte a születésnapját, de azért beengedett.
– Ki rendelkezik a képmásommal? – kérdeztem, amint leültünk.
Beszéltem neki a 300 lepedőről, amelyet Don kap a képmásom
felhasználásáért. Jeff ezt felháborítónak találta, és azonnal felhívta Dont
telefonon.
– Te nem kereshetsz pénzt Mike képmásán – mondta.
– Mike ott van veled? – kérdezte Don.
– Igen – felelte Jeff.
– Oké, megkapja a képeket, de neked nem lenne szabad nélkülem
találkozgatnod Mike-kal, te faszszopó – ordította Don.
Leraktuk a telefont, azután átadtam Jeffnek nyolc gépelt oldalt a
legutóbbi pénzügyi kimutatásaimmal. Jeff nekiállt átnézni az oldalakat, és
égnek állt a haja a döbbenettől.
– Miért vesznek le heti nyolcezer dollárra azért a házért, ahol az
edzőtábor idején laksz? És több ezer dollárt számláznak neked
törölközőkért. Ki a here a könyvelőd?
Mondtam, hogy Muhammad Khan.
– Ő Don könyvelője – felelte. – Kik az ügyvédeid?
Mondtam, hogy a Sidley Austin ügyvédi iroda intézi a jogi ügyeimet.
– Azok Don ügyvédei. Sokszor volt már dolgom velük – felelte.
 Egyre dühösebb lettem. Jeff azt mondta, menjek vissza másnap,
addigra tüzetesen átnézi a dokumentumokat. Visszamentem a szállodai
szobámba a Hotel Bel-Airben.
Miután eljöttem Jefftől, King felhívta, és megfenyegette, hogy elrepül
Los Angelesbe, és feldug egy puskát a valagába. Nos, valóban elrepült Los
Angelesbe, de a reptérről egyenesen hozzám jött a Hotel Bel-Airbe, és
könyörögni kezdett, hogy térjek észhez. Éppen a szálloda előtt várakozó
limómba akartam beszállni, amikor Don próbált benyomulni mellém.
– Mike, beszélnünk kell – mondta. – Miért csinálod velem ezt éppen
most, amikor azok a fehér faszszopók már megint bíróság elé citálnak? –
Másodszor perelték be biztosítási csalásért.
Fejbe rúgtam, mire kirepült a kocsiból. Azután kiszálltam, és még meg
is tapostam. A közelben állók döbbenten bámultak.
– Ha beszélni akarsz velem, találkozzunk Jeff Wald irodájában –
vetettem oda neki, azzal beszálltam a kocsiba.
A tárgyalóban ültem Jeff-fel és a partnerével, Irvinggel, amikor Don
felbukkant. Jeff azonnal nekitámadt.
– Mi ez a sok aljasság, amit elkövettél ellene? – vonta kérdőre a
dokumentumokat lobogtatva. – Ez így nem helyes.
– Törődj a magad dolgával, Júdás – vágott vissza Don. – Az én
kenyeremet etted, azokba a székekbe ültél, amelyeket tőlem kaptál…
Így ordibáltak még egy ideig egymással, azután Don békülékenyebb
hangnemre váltott.
– Nézd, kirúgom Roryt meg Johnt, és te meg Irving megkaphatjátok az
ő húsz százalékukat – ajánlotta fel Don.
– Álljunk meg egy pillanatra – mondta Jeff. – Mike is itt van. Ez az ő
húsz százaléka. Neki kell eldöntenie, ki fogja menedzselni és ki nem.
Amúgy is, minek a húsz százalékáról beszélsz? Nincsen versenyengedélye,
te pedig lófaszt se teszel azért, hogy visszakapja. Rohadj meg!
Ismét ordibálni kezdtek. Elegem volt a szavakból, tetteket akartam.
Ezért felkaptam egy villát, és elindultam Don felé. Jeff közénk ugrott mind
a 168 centijével.
– Rohadékok! Ne merészeljétek ezt művelni a házamban! – kiabálta.
Az előszobában ülő titkárnője úgy megijedt, hogy kirohant a házból.
Eközben Don kisétált a tárgyalóból, és felhívta Monicát, hogy próbáljon
meg lenyugtatni.
Végül lehiggadtunk, és Don visszajött hozzánk.
 – Don, nézd, milyen kibaszott sok pénzt nyúltál le Mike-tól – mondta
Jeff.
– De nézd meg, mennyit kerestem neki – felelte Don.
– Az még nem jogosít fel arra, hogy lopjál, bazmeg – mondta Jeff. –
Nem érdekel, mennyit kerestél neki. Nem védted meg. Neked kellett volna
megvédened a fehér ördögöktől. Először is, nem dolgozik neked egy fekete
sem. Az egyetlen fehér ördög ebben a szobában te vagy.
Felnevettem. Don kiviharzott az irodából.
– Vegyétek át az ügyeimet – mondtam Jeffnek és Irvingnek. Jeff
azonnal munkához látott. Bevont egy könyvelőt, aki kikérte az összes
dokumentumot a régi könyvelőmtől. Azután Jeff bevonta John Brancát és
az ügyvédi irodáját, hogy nézzék át az összes szerződésemet. Branca az
ország legjobb ügyvédei közé tartozott.
Ezalatt Don lejárató kampányba kezdett Jeff ellen, amikor csak tehette,
odaszúrt neki. Az egyik mérkőzés alatt a Showtime meginterjúvolta, ő
pedig azt mondta Jim Graynek:
– Jeff Wald egy rasszista Júdás.
Jeff a feleségével nézte a tévében az adást, és az asszony nem volt
boldog. Amikor Jeff legközelebb New Yorkba látogatott, felfogadott egy
nagydarab, szolgálaton kívüli rendőrhadnagyot testőrének.
Február 2-án kirúgtam John Horne-t és Roryt. Branca küldött nekik
egy felmondólevelet, amelyben megköszöntük addigi szolgálataikat.
Szerettem Roryt, de nem volt más választásom, ki kellett rúgnom Johnnal
együtt. Minél mélyebbre ástunk, annál nyilvánvalóbbá vált, hogy Don őket
használta fel arra, hogy olyan szerződéseket írassanak alá velem, amelyek
vagyonokkal rövidítenek meg. És eközben persze ők is több millió dollárt
kerestek rajtam. Addigra már tompa voltam a rengeteg árulástól és a
rengeteg drogtól. Talán jobb is így. Ha nem lettem volna tompa, talán fogok
egy fegyvert, és kiloccsantom a mocskos áruló agyukat. Fiatalabb
koromban valószínűleg ezt tettem volna. De örülök, hogy akkor már nem
voltam ennyire vehemens.
Február 4-én Jeff Wald irodája kiadott egy hivatalos közleményt a
nevemben.

A mai nappal átvettem az irányítást a személyes és az üzleti

ügyeim fölött is. Új jogászokat és könyvelőket bíztam meg, akik
 közvetlenül nekem tartoznak beszámolóval. Megalapítottam a
Mike Tyson Enterprises vállalkozást, és minden erőmmel azon
vagyok, hogy jó irányba tereljem az életemet. Nagyon hálás
vagyok az amerikai emberektől kapott támogatásért, és nagy
várakozással tekintek a szép, új jövőbe.
Jelen pillanatban nem válaszolok további kérdésekre – de
hamarosan jelentkezem.

Másnap New Yorkban jelentem meg egy sajtótájékoztatón az All Star

Caféban, ahol a WrestleManiát reklámoztuk. Az összes újságíró Donról,
Johnról és Roryról kérdezett. Megerősítettem, hogy kirúgtam Johnt és
Roryt, és próbálok megszabadulni Dontól. Azután olajágat nyújtottam Rory
felé.
– Remélem, Rory nem szívja mellre a kirúgást. Továbbra is az életem
része. Rajta múlik, milyen szerepet akar játszani benne.
Hamarosan megkaptam a választ, amikor Don, John és Rory kiadták a
maguk közleményét.
– Szeretem Mike-ot, és ezt ő is tudja, de gyakran megjelennek külső
erők és egyének, akik megpróbálnak hasznot húzni Mike eltiltása miatti
frusztrációjából – mondta Don.
John és Rory úgy tett, mint aki nem érti a dolgot.
– Úgy gondoljuk, néha a legjobb barátságokban és üzleti
kapcsolatokban is előfordulhat frusztráció illetve félreértés, ezt a mostani
helyzetet ebbe a kategóriába soroljuk – jelentették ki közös
nyilatkozatukban.
Megkaptam a választ. Rory azt a két gennyládát választotta.
Olyasvalaki árult el, akiért hajlandó lettem volna meghalni. De nem ez volt
az első árulás az életemben, tovább kellett lépnem. Johnnal és Roryval soha
többé nem beszéltem.
Nekiálltunk kibogozni a Don szőtte hálókat. Az egyik ezek közül a
Showtime volt. Kiderült, hogy jókora összeget utaltak Donnak „Mike Tyson
nevében”, amiből én egy centet se láttam. A Showtime azon az állásponton
volt, hogy én tartozom nekik azzal a pénzzel. Jeff felhívta a Showtime
fejeseit, és addig kiabált, ordított velük, amíg beleegyeztek egy találkozóba
Kaliforniában a jogászokból álló csapatunkkal.
 – Maguk nagyobb bűnözők, mint Don King – mondta nekik Jeff. –
Kibaszott fejesek.
Semmi más nem érdekelte őket, csak az év végi bónuszuk. De
tehetetlenek voltunk, érvényes szerződés kötött a Showtime-hoz.
A Showtime fejeseivel nem voltam túl udvarias. Nem hajbókoltam
előttük. Leszartam, mekkora nagymenők. Felhívtam, és megfenyegettem
Jay Larkint, hogy szétrúgom a seggét.
– Számíthat egy levélre az ügyvédünktől – jött a válasz.
– Baszd szájba a kibaszott ügyvédedet, te faszszopó – ordítottam.
Olyan sok szemétség derült ki Donról meg a többiekről, hogy Jeff
felvette a kapcsolatot Dale Kinsellával, Howard Weitzman partnerével.
Dale kiváló jogász volt. Találkoztam vele néhány alkalommal. Dale
emlékezett arra a találkozásunkra, amikor egy rólam készülő
dokumentumfilm kapcsán készítettek vele interjút.
– Mike jövőjét gondosan eltervezte Don King, mielőtt Mike
kiszabadult a börtönből. Mike minden szempontból megbízott benne, Don
pedig gondoskodott arról, hogy Mike-nak ne legyen ügyvédje, pénzügyi
tanácsadója és könyvelője. Átnéztem néhány jogi dokumentumot, és az
egyik arról tanúskodik, Don hogyan húzott ki 43,5 millió dollárt Mike
zsebéből, és tette át a sajátjába.
És ez csak a jéghegy csúcsa volt.
Még szerencse, hogy december óta pszichiáterhez jártam. Monica
intézte el nekem, hogy dr. Richard Goldberg, a Georgetowni Orvosi
Egyetem pszichiátriai tanszékének vezetője fogadjon. Eleinte kissé
vonakodtam megnyílni egy középkorú, zsidó férfi előtt, de hamar rájöttem,
hogy remek fickó, és sokat profitáltam a találkozóinkból. Goldberg
diagnózisa szerint dysthymiában szenvedtem, ami gyakorlatilag krónikus
depressziót jelent. Igaza volt. Zoloftot írt fel nekem, és a körülményekhez
képest egészen jól éreztem magam. A gyógyszereket természetesen más
szerekkel is kiegészítettem.
Biztos vagyok benne, hogy a Zoloftnak is szerepe volt abban, hogy
nem kezdtem el őrjöngeni, amikor meglehetősen bizarr szituációba
keveredtem egy egész éjszaka nyitva tartó marylandi étteremben. A
washingtoni DC Live nevű klubban buliztam, és nagyon jól éreztem
magam. Amikor a klub bezárt, elmentünk harapni valamit az ottani VIP-
igazgatóval, egy Adoria nevű nővel, a munkatársával és Jeffrey
Robinsonnal, aki közös barátunk volt Adoriával. Hajnali öt körül értünk oda
az étterembe, és leültünk egy asztalhoz. Nem sokkal később megjelent
Michael Colyar, egy komikus, akivel korábban találkoztunk a klubban, és
vele volt a „testőre”, valamint két harmincas fekete nő. Le akartak ülni
hozzánk, ezért az étteremvezető átültetett bennünket egy nagyobb
asztalhoz. A két nő stílusa kezdettől fogva idegesített, ezért igyekeztem
nem tudomást venni róluk. De amikor odajött az asztalunkhoz egy csinos,
fiatal, európai csaj, és megkérdezte, készíthet-e velem egy közös fotót, a
vörös ruhás fekete tyúk csesztetni kezdett.
– Remélem, élvezed ezt a Mike Tyson „celeb” baromságot – mondta.
Eközben a dögös, európai csajszi a nyakamat átölelve pózolt.
– A saját nővéreim nem mutatnak irántam ennyi szeretetet – jegyeztem
meg Adoria munkatársának.
A vörös ruhás nőnek ettől eldurrant az agya.
– Nem viselkedhetsz így, nem dicsérhetsz fehér nőket, amikor két
fekete királynő ül az asztalodnál – mondta.
– Nem beszélhetsz ilyen tiszteletlenül minden fekete nőről, miközben
az a fehér szajha ölelget – kapcsolódott be a vitába a fekete ruhás barátnője
is.
Próbáltam úgy tenni, mintha meg se hallanám őket, de a vörös ruhás
nem bírta abbahagyni.
– Nem vagy te senki. Csak egy gettónigger, aki szerzett egy kis pénzt –
mondta. – Börtönőrként dolgozom, és ha nálam töltötted volna a
büntetésed, biztosan magánzárkába küldelek, seggfej.
– Dögölj meg, te ribanc. – Megelégeltem a szövegelését. Elrontotta a
jókedvemet.
Adoria felállt, és szólt a komikusnak, hogy vigye ki azokat a
ribancokat az étteremből. Colyar el is indult a vörös ruhással, de az még
mindig fröcsögött.
– Nem vagy te senki, nigger – mondta.
– Tényleg? Hiába feküdne előttem széttárt lábbal tíz ilyen fekete pina,
mint te, akkor is előbb választanék egy halott fehér kurvát – vágtam vissza.
Ez végleg betette neki a kaput. Felkapott egy csésze kávét az egyik
asztalról, és hozzám vágta, tönkretéve vele a zebracsíkos ingemet.
Felugrottam, és véletlenül felborítottam az asztal egyik részét, leverve
néhány poharat és tányért a padlóra. Annyira dühös voltam, hogy Jeffrey
barátomnak kellett lefognia.
 Az asztalra dobtam pár bankjegyet, és távoztunk. Később hallottam,
hogy a komikus meg a két nő még vagy egy órát ott üldögéltek és kajáltak,
miközben rajtam gúnyolódtak. Amikor valaki a szomszéd asztaltól
megkérdezte tőlük, mi történt, a vörös ruhás csaj azt felelte:
– Ostoba baromnak neveztem Tysont. Nem tűröm, hogy tiszteletlenül
beszéljen a fekete nőkről. Nem tetszik, hogy Tyson fehér kurvákkal
beszélget meg nevetgél, miközben a nővérei itt ülnek az asztalánál.
Mindezt onnan tudom, hogy amikor aznap este hazaértem, felhívtam
Jeff Waldot, aki azonnal telefonált az étterem tulajának, megkeresték a
vendégeket meg a személyzetet, és írásos vallomást kértek mindnyájuktól.
Az a két ringyó addig akart provokálni, amíg okot nem adok nekik arra,
hogy bepereljenek. Nem jött be a tervük, de ez nem akadályozta meg őket
abban, hogy így is pert indítsanak ellenem. Először az ügyvédjük
kapcsolatba lépett az én ügyvédemmel, és 20 millió dollárt követelt. Kilenc
nappal később a két szajha 7,5 millió dolláros kártérítési pert indított
ellenem, azt állítva, hogy verbálisan és fizikailag bántalmaztam őket,
miután egyikük visszautasította szexuális közeledésemet. Tettlegességgel,
testi sértéssel, becsületsértéssel és érzelmi megrázkódtatás okozásával
vádoltak. Olyan súlyos trauma érte őket, hogy a sajtótájékoztatón még az
újságírók kérdéseire sem tudtak válaszolni. Az ügyvédjük persze tudott
beszélni.
– Ez a két hölgy szörnyű megpróbáltatáson ment keresztül, sértegették
és verbálisan bántalmazták őket egy vendégekkel teli étterem közönsége
előtt.
Kicsit megváltozott a hangneme, amikor bemutattuk a szemtanúk
vallomásait. Év végén már beérték volna 2 millió dollárral, majd lementek
egészen 850 ezerig. A vörös ruhás nőnek végül 75 ezer dollárt, a másiknak
pedig 50 ezret fizettünk. Muszáj volt megegyeznünk velük. Olyan volt a
nevem, mint a pestis. Én voltam az arrogáns nigger, akit senki se szeret,
főleg nem a középosztály tagjai. Rossz időszakomat éltem. Ha valaki akkor
megölt volna, szerintem büntetlenül megússza.
De február végére összeállt az új menedzsmentem. Jeff Wald, Irving
Azoff és Shelly Finkel lettek a tanácsadóim, utóbbi korábban Evander
Holyfield menedzsere volt. Háromfelé osztották maguk között a 20
százalékos menedzseri jutalékot. Sokkal több pénzt vittem haza ezek után,
mert Don szerződéseit áttekintve kiderült, hogy a promóteri jutalékon felül
minden pénzdíjamnak a 30 százalékát is zsebre tette, ami teljesen illegális.
Tehát amikor a Holyfield elleni meccsért 30 millió dollár járt volna nekem,
csak 15 milliót kaptam meg belőle, mert Don elrakott belőle 9 milliót, John
és Rory pedig a maradék 6 millión osztoztak. Don ezenkívül a Showtime-
tól és az MGM Grandtől kapott bónuszom 30 százalékát is lenyelte.
De ennél rosszabb dolgokra is fény derült. King egy az egyben
megtartotta magának a helyszíni díjakból és a külföldi közvetítési jogokból
származó bevételeket. Amikor leszerződött az MGM Granddel, 15 millió
dolláros kölcsönt kapott az MGM Grandtől, hogy MGM részvényeket
vásároljon, az MGM pedig garantálta, hogy a szerződés lejártáig a
részvények értéke minimum megduplázódik. Egyetlen centet se láttam
abból a 15 millióból. Don ezenkívül mindenféle mellékalkukat kötött a
Showtime-mal, amelyeket annak köszönhetett, hogy engem odavitt
hozzájuk. Például fizettek neki azért, hogy nem-Mike Tyson eseményeket
reklámozzon a nevem miatt. A Showtime-mal kötött szerződése azt is
lehetővé tette neki, hogy ő is és a Showtime is ellenőrizze a bevételi
adatokat, nekem azonban megtiltotta ugyanezt!
De Donnak, úgy látszik, nem volt elég, hogy ennyi pénzt ellopott
tőlem, máshogy is megkárosított. Elképesztő összegeket fizetett a
főmérkőzéseim előtt szorítóba lépő bokszolóknak, amivel végeredményben
engem rövidített meg. Alkalmanként 100 ezer dolláros tanácsadói díjat
fizetett ki a feleségének, 50 ezret pedig a két fiának. Don lánya évi 52 ezer
dolláros gázsiért volt a Mike Tyson Rajongói Klub elnöke, miközben a klub
nem is létezett. A lánya még arra sem vette a fáradságot, hogy felbontsa a
nekem írt rajongói leveleket.
Hatalmas összegeket fizettetett ki velem az ohiói házamon elvégzett
állítólagos munkákért. Kiszámlázták nekem King Las Vegas-i házának
takarítási, jogi és medencekarbantartási költségeit. 100 ezer dollárt fizettem
a WBC-nek „címmérkőzési díj” gyanánt az 1991-es Razor Ruddock elleni
bunyóm alkalmával, miközben az nem is volt címmérkőzés. Don 2 millió
dollárt számlázott nekem Ruddock jövőbeni promóciós jogaiért is. Az
összes utazásomat egy Don felesége tulajdonában lévő utazási irodán
keresztül intézték. Nevetségesen magas összegeket fizettem. Igen, még a
törölközőkért is.
Március 5-én a New York-i Járásbíróságon bepereltük Dont
legkevesebb 100 millió dollárra. Ugyanazon a napon az ügyvédem, John
Branca küldött nekem egy buzdító beszédet.
 „Itt a nagy lehetőség, hogy megszilárdítsd a HELYED a
TÖRTÉNELEMBEN – te lehetsz a képviselője azoknak a bokszolóknak,
akiket Don King az elmúlt két évtized során megkárosított, és igazságot
szolgáltathatsz nekik. Így nem csak a boksz világában fognak emlékezni a
nevedre, hanem a társadalmi és kulturális történelem részévé is válsz,
akárcsak Arthur Ashe vagy Curt Flood. A siker kizárólag az ERŐDÖN és
az eltökéltségeden múlik. Don King kíméletlenül megpróbálja majd
kihasználni minden gyengeségedet. ELHIVATOTTSÁGRA és
TÜRELEMRE lesz szükség a részedről, mert a per Don Kinggel akár
három évig is elhúzódhat, de ha eltökélt maradsz, győzni fogsz.”
Branca és Jeff Wald emellett kidolgozott egy stratégiát arra, hogyan
turbózzuk fel a bevételeimet egy ruhamárkával, egy lemezkiadóval,
poszterekre kötött értékesítési szerződésekkel, valamint egy önéletrajzzal.
Négy nappal később bepereltük John Horne-t és Rory Hollowayt újabb
100 millió dollárra. Azzal, hogy rábeszéltek, szerződjek le Donnal, mialatt
börtönben vagyok – ami eleve törvénybe ütközött –, 22 millió dollárt
kerestek minden egyes bunyómon, miután kiszabadultam. Ha igazi
menedzserek lettek volna, nem hagyják, hogy aláírjam azokat a
szerződéseket, amelyeket Don dugott az orrom alá, különösen azt nem,
amelyik 30 százalékot garantált neki minden pénzdíjamból és bónuszomból.
Ahelyett, hogy Donhoz láncolom magam négy évre, lehettem volna
szabadügynök, aki minden mérkőzésre azzal a promóterrel egyezik meg,
aki a legtöbb pénzt kínálja. De az én hibám volt, hogy egy elvetélt stand-up
komikusra és egy barátomra bíztam a karrieremet. Cus egyszer azt mondta:
„Emberi lénynek álcázott állatok portyáznak odakint, te pedig nem vagy
elég tapasztalt ahhoz, hogy meg tudd különböztetni őket egymástól.”
Nem számítottam rá, hogy hallok még Rory felől, de jól szórakoztam,
amikor olvastam, mit nyilatkozott John Horne, miután bepereltem.
„Mike Tyson sosem fogja értékelni, amit érte tettünk. Mike Tyson egy
nemi erőszakért elítélt bűnöző, mi pedig a világ legfelkapottabb
bokszolójává tettük. Ha sokáig él, talán megérti, mekkora teljesítmény volt
ez. Mike, nem vagyok a szajhád. Kizárólag szeretetből és lojalitásból álltam
melletted.”
Ezt is mondta: „Don King nagyszerű ember. Akik bántják, még soha
nem ebédeltek együtt vele. Don King tiszteletben tartja a képességeimet, és
én is tisztelem őt.”
 A karrieremet egyengető tanácsadóim mellett három nő – Shawnee,
Jackie Rowe és Monica – is sokat dolgozott értem. Nem akartam, hogy
Monica alámerüljön a boksz világába. Nem akartam, hogy megfertőzzék őt
is. Vonzottam a gennyládákat. Lehet, hogy okosak voltak, és jók abban,
amit csinálnak, de a nagy pénz akkor is gennyládává tette őket. Monica
csak meg akart védeni. Most már tisztán látom, de akkor nem értettem.
Shawnee és Jackie másmilyen volt. Két nagydarab, harsány nő. Jackie
is az utcán nevelkedett, egyívásúak voltunk. A fejesekkel nem úgy
beszélgetett, hogy „Mike a legnagyobb attrakció a piacon, és az MGM
igazán boldog lehetne, hogy…”, hanem azt mondta, hogy „Ki kellene
nyalnotok a seggét, nyavalyás faszszopók.” Shawnee nem viselkedett olyan
durván, mint Jackie, de ő is tudott kegyetlen lenni. Shawnee és Jackie
jelenléte túl sok volt Latondiának. Megelégelte, hogy állandóan
parancsolgatnak neki, és felmondott. Alig vettem részt a saját dolgaimban.
Semmi más nem érdekelt, csak hogy jól érezzem magam. Kifolyt az életem
a kezeim közül.
Pénzszűkében voltam, ezért eladtam hatvankettőt az autóim közül,
köztük néhány sportkocsit, hat Ducatit és négy Honda terepjárót – összesen
3,3 millió dollár folyt be. Az új csapatom felvette a kapcsolatot a WWF-fel,
és újratárgyalták az egyezséget, most már Don nélkül. Így 3,5 millió helyett
6 millió dollárt kaptam, valamint 35 százalékot az egymillió fölötti
előfizetők befizetett díjából. Alig vártam már a közös munkát a WWF-fel.
Gyerekként állandóan pankrációt néztem a WNJU-n, a Channel 47-en és a
spanyol UHF csatornán.
Sok kritikát kaptam, amiért szerepeltem a WrestleManiában, de akkor
is életem egyik csúcspontja volt. Azt mondják, nem is igazi küzdelem, amit
ők csinálnak, de az a 6 millió dolláros csekk igazi volt. Még 1990-ben
felkértek egyszer, hogy bíráskodjak Hulk Hogan egyik mérkőzésén, de
végül Buster Douglas vette át a helyemet, miután kiütött.
Remekül szórakoztam az esemény promózása során.
A WWF azt akarta, hogy szerepeljek a MAD TV-ben, a
forgatókönyvírók még írtak is nekem néhány jelenetet. Az egyikben egy
Martha Stewart típusú showt vezettem volna a sportra specializálódott új
Lifetime csatornán.
Ez lett volna a szövegem:
– Az egyszerű virágcsokrok tavaszi hangulatot kölcsönöznek a hideg
téli napoknak. Ezért választottam ezeket a csodás íriszeket, melléjük pedig
néhány árvácskát.
A forgatókönyv szerint az egyik pankrátor kijavított volna, hogy az
írisz és az árvácska nem illik egymáshoz, szó szót követ, és végül
egymásnak esünk.
Egy másik ötlet szerint leforgattunk volna egy kamu reklámot,
amelyben egy pasas kétségbeesetten próbál érdekes sztorikat mesélni egy
bulin, de nem megy neki. Mindenki faképnél hagyja, és egyedül üldögél,
amikor megszólal a narrátor hangja.
– Önnel is történt már ilyen? Többet nem fog. Mert Mike Tyson
házhoz megy, és behúz egyet!
Azután behúzok egyet a pasasnak. A következő képen a tag
összeverve, feldagadt képpel, monoklival látható. Alig tud beszélni, de ő
van a figyelem középpontjában.
– Ha unalmas az élete, csak hívjon bennünket, és Mike Tyson házhoz
megy, hogy behúzzon egyet!
Jeff, Irving és Shelly megvétózták a részvételemet a műsorban. Sosem
kaptam volna vissza az engedélyemet, ha elvállalom.
Különböző városokban léptünk fel, hogy élő eseményeken
reklámozzuk a március 27-i showt. Bostonban a City Hall Plaza
parkolójában tartottunk egy hatalmas rendezvényt. Elképesztő volt. A
tömeg őrjöngve ordibált és pocskondiázott engem, Shawn Michaelst és
Steve Austint. Táblákat tartottak a magasba VIGYÁZAT! TYSON HARAP
és FÜLEKET BEHÚZNI! felirattal. Austin korábban kihívott, és rábeszélt
egy fellépésre, ezért most beugrottam a ringbe, amikor Michaels és két
cimborája a D-Generation X-ből a kötelekhez szorították Austint.
Sípcsonton rúgtam néhányszor, majd nagy cuppanós csókot nyomtam a
homlokára.
A show estéjén D-Generation X pólóban léptem be a Fleet Centerbe.
Mérkőzés közben nyíltan Michaelsnek szurkoltam a ring mellől. Amikor
Austint kiütötték a szorítóból, visszadobtam. Azután a bírónak is bemostak
egyet, aki kifeküdt. Beszálltam a ringbe, és kivonszoltam a bírót. Hol
Michaels, hol Austin kerekedett felül, de végül Austin padlóra küldte
Michaelst. A bíró még mindig eszméletlen volt. Így hát beugrottam a
szorítóba, és ahelyett, hogy Austinra támadtam volna, kiszámoltam
Michaelst, bajnokot csinálva ezzel Austinból. Együtt ünnepeltünk, és
kaptam tőle egy Austin 3:16 pólót. Michaels magához tért, és felelősségre
vont az árulásom miatt. Egyetlen ütéssel kifektettem, azután betakartam az
Austintól kapott pólóval, és Steve-vel karöltve kisétáltunk az arénából.
A mérkőzés utáni sajtótájékoztatón Donról, Johnról, Roryról és az
ellopott milliókról kérdeztek.
– Én is okoztam nekik egy kis kellemetlenséget – mondtam. – Ki mint
vet, úgy arat.
Valaki arról kérdezett, amikor kihúztam az eszméletlen bírót a ringből.
– Feltételes szabadlábon vagyok. A jegyzőkönyvbe: nem ütöttem meg
a bírót. Udvariasan kivittem a ringből, és lefektettem a szőnyegre.
Austin és én elmondtuk a sajtónak, hogy titokban egész idő alatt
összedolgoztunk, de szavaim hitelességét némiképp aláástam azzal, hogy
végig Cold Stone-ként utaltam rá Stone Cold helyett. Annyira be voltam
tépve, hogy egyfolytában zabálhatnékom volt.
Májusban bejelentettük, hogy megalapítom a saját lemezkiadómat Iron
Mike Records néven. Irving Azoff és John Branca segítségével keresünk
majd egy nagy kiadót a művészeink munkáinak terjesztésére. Addig is
Jackie Rowe kezelte az üzleti ügyeimet. A Sidley Austinnál dolgozó
ügyvédeimet és pénzügyi igazgatóimat is bepereltük. Bíztam benne, hogy
hamarosan pénzt látok ezekből a perekből, mert rengeteg pénzem elment
arra, hogy megvédjem magam az ellenem indított perektől. Az éttermi
incidens mellett beperelt a korábbi tigristrénerem, a Los Angeles-i házat
birtokló cég, amelynek visszaléptem a megvásárlásától, a vegasi
ékszerészem, a vegasi kivitelezőm, az a sarlatán dr. Smedi, sőt még Kevin
Rooney, a régi edzőm is.
A legőrültebb pert Ladywautausa A. Je, egy bolond fekete nőszemély
akasztotta a nyakamba, aki azt az utasítást adta az asszisztensének, hogy
fényképezze le gyanútlan hírességek társaságában a Hollywood
Boulevardon. Éppen egy producerrel folytatott megbeszélésről jöttem ki,
amikor odapenderült mellém, felrántotta a lábát, az embere pedig lefotózott
bennünket. Mire észbe kaptam, már beperelt szexuális zaklatásért, azt
állította, hogy hozzápréseltem a testemet, felhúztam a ruháját, és azt
mondtam: „Ezt fotózd le.” Amint sikerült produkálnunk néhány szemtanút,
visszavonta a feljelentést. De a hír így is bekerült az újságokba.
Smedi ügye nagyszerűen alakult. 7 millió dollárra perelt, amennyivel
állítása szerint eredetileg tartoztam neki, ezért válaszul mi is pert
indítottunk ellene, és az lett a vége, hogy ő fizetett nekem 50 ezer dollárt.
Rooneyval már nem jártam ilyen jól. Hiába állította, hogy csak szóbeli
megállapodást kötöttünk arról, hogy „életem végéig” ő lesz az edzőm, és
hiába tanúsították többen is, hogy Cus kiábrándult Rooneyból, és le akarta
cserélni, az Amerikai Fellebbviteli Bíróság helybenhagyta az évekkel
korábban meghozott döntést, miszerint 4,4 millió dollárt kell fizetnem neki.
Itt volt az ideje, hogy visszatérjek a ringbe. Akkor már egy éve
pihentem. Jeff beszélt dr. Elias Ghanemmel, a Nevadai Sportbizottság
elnökével. Imádtam dr. Ghanemet. Izraeli születésű libanoni férfi volt, aki
nincstelenül érkezett az Egyesült Államokba, és hihetetlen praxist épített fel
magának azzal, hogy valami egészen szokatlan dolgot csinált – őszintén
odafigyelt a pácienseire. Elvis, Michael Jackson, Wayne Newton, Ann-
Margret – az összes vegasi sztár hozzá járt kezelésre. Ráadásul imádta a
bokszot. Megnyugtatta Jeffet, hogy segít visszakapnom az engedélyemet,
mert a rám kirótt büntetés „kissé eltúlzott”. A Holyfield-incidens után
félrevont és azt mondta:
– Ezt elbasztad, de minden rendben lesz.
Shelly eközben azon dolgozott, hogy New Jersey államban
versenyengedélyt kapjak. Nem tudtunk Jeff manővereiről, ezért Shellyvel jó
kapcsolatba kerültünk Larry Hazzarddal, az egykori bíróval, aki akkor New
Jersey bokszbizottságának az elnöke volt. Jeff ellenezte, hogy New Jersey-
be menjünk, de nem volt abban a helyzetben, hogy megakadályozza. Július
29-én megjelentem a New Jersey-i Sport Ellenőrző Bizottság
meghallgatásán. Mintha Szaddám Huszein érkezett volna tanúskodni.
Monicával kézen fogva sétáltam be az épületbe, ahol általános éljenzés
fogadott, csak a Nemzetközi Nőszervezet hat tagja fütyült ki, akik
gyakorlatilag mindenhol tiltakoztak ellenem, bárhová mentem.
A meghallgatásra kijelölt teremben annyi zsaru volt, amennyivel egy
forradalmat vérbe lehetne fojtani. Láthatóan féltek tőlem. A meghallgatás
jól indult. Monica kijelentette rólam, hogy „a boksz a szenvedélye, és
nagyon, nagyon hiányzik neki. Szüksége van a bokszra, és szerintem a
boksznak is szüksége van rá.” Azután egy korábbi nehézsúlyú kihívó,
Chuck Wepner következett. Az egész termet megnevettette, amikor
felidézte Tony Perez bíró instrukcióit Wepner Muhammad Ali elleni, 1975-
ös mérkőzése előtt.
– Azt mondta, nem akar fojtást vagy tarkóütést látni tőlem. Az volt a
két legnagyobb fegyverem.
Amikor Bobby Czyzet szólították a tanúk padjára, azt mondta, hogy a
ringben ugyan elveszítettem a fejem, mégis engedélyezniük kellene, hogy
bokszoljak.
– Előtört belőle az utcagyerek – mondta. – Ha megütök egy fazont, és
kiesik a szeme, előbb megrágom, és csak azután adom vissza neki.
Bokszolóként így kell gondolkodnia az embernek. Mike közel sem olyan
rossz, mint amilyennek tartják. Elkövetett egy hibát. Tudom, hogy sokat
változott azóta. Mike Tyson mindent megtesz, hogy eltávolítsa a gonosz
erőket az életéből.
Még egy videóüzenetet is bejátszottak az akkor kilencvenhárom éves
Camille-tól, amelyet odafent Catskillben készítettek. Elmondta, hogy
folyamatosan támogatom, és „fehér anyámnak” szólítom.
A saját tanúvallomásom is jól kezdődött. Elmagyaráztam, hogy kába
voltam Holyfield folyamatos fejelgetésétől.
– Elveszítettem a fejemet. Akkor már semmi nem érdekelt. –
Elcsuklott a hangom, össze kellett szednem magam. – Sajnálom, amit
tettem. Bárcsak sosem történt volna meg. Életem végéig kísérteni fog.
Az ügyész-helyettes, Michael Haas azonban nem érte be ennyivel, és
tudni akarta, miért haraptam meg Holyfieldet. Újra meg újra megkérdezte,
képes lennék-e ismét hasonló dolgot elkövetni.
– Ez a botrány romba döntötte az életemet – mondtam, igyekezve
uralkodni a haragomon. – Azt hiszi, szeretném újra megtenni?
Úgy volt, hogy felolvasok egy záró nyilatkozatot, de ez a barom
teljesen kihozott a béketűrésből.
– Nem akarom most elmondani, mert dühös vagyok – magyaráztam az
ügyvédemnek, Anthony Fusco Jr.-nak. – Érti, miről beszélek? Picsába az
egésszel. Miért kell állandóan keresztülmennem ezen a szarságon?
– Nyugi, nyugi – Fusco próbált megnyugtatni.
Rohadjanak meg. Tele volt a tököm azzal, hogy próbálom elnyomni a
lázadó énemet. Bobby Seale-re és a Chicagói Hetekre gondoltam, akik
semmit nem hagytak szó nélkül a bíróságon.
Dühkitörésem ellenére biztosra vettük, hogy Jersey kiadja a versenyzői
engedélyemet, bár a New York-i államügyész, Dennis Vacco mindent
elkövetett, hogy ezt megakadályozza. Vacco John McCain szenátorral
együtt tagja volt egy bizottságnak, amely a boksz megtisztítását tűzte célul
maga elé. Meghallgatásokat tartottak Washingtonban, ahol én is vallomást
tettem Don mesterkedéseivel kapcsolatban.
– A pénzügyeimet egy promóterre és egy menedzserre bíztam, akik
ámokfutásba kezdtek. A rendszer tálcán kínálja nekik a lehetőséget a
visszaélésre. A bokszolók olyan helyzetbe kerülhetnek, mint a rabszolgák.
McCain országosan egységes szabályozást szorgalmazott. Ezért Vacco
amellett érvelt, hogy Jersey ne adjon nekem versenyengedélyt addig, amíg
Vegas ezt nem teszi meg.
– Nagyon megsértődnék, ha engedélyeznék neki, hogy bokszoljon
New Jersey-ben – mondta Vacco a sajtónak. Azután hozzátette, hogy az
üzenetet személyesen fogja átadni Jersey államügyészének.
Az egész vita nyugtalanította Jeffet és a többieket, ezért augusztus 13-
án, egy nappal azelőtt, hogy a New Jersey-i Sport Ellenőrző Bizottság
összeült volna dönteni a sorsomról, tanácsadóim visszavonták a
kérelmemet.
Dühös voltam az egész világra, és minden alkalmat megragadtam,
hogy betépjek. Augusztus végén Monica Mercedesével mentünk valahova,
amikor valaki hátulról belénk jött, mert őt is utolérték. A pasas kiszállt a
kocsijából, odajött a vezetőülés felőli ablakhoz, és ugatni kezdett
Monicának, majd annak is, aki őt meglökte hátulról. Szó nélkül kipattantam
a kocsiból, és elkezdtem ütni-vágni mindenkit, akit csak értem. Az első
fazont tökön rúgtam, a másiknak pedig, aki beleütközött, behúztam egyet.
Monica kiabált, hogy hagyjam abba, végül az előttünk lévő kocsiban utazó
testőreimnek kellett lefogniuk, nehogy kinyírjak valakit. Most már nagyon
szégyellem magam érte, de az egy nagyon depressziós időszaka volt az
életemnek. El tudják ezt képzelni? Feleségem és gyerekeim voltak, mégis
reménytelennek éreztem mindent.
Visszaültünk a kocsiba, és Monica elhajtott onnan. Valaki felhívta a
zsarukat, mert néhány mérföldre onnan félreállítottak bennünket. Be voltam
tépve, mint az állat, és mellkasi fájdalmakra kezdtem panaszkodni, azután
közöltem velük, hogy rasszista támadás áldozata vagyok. Felajánlották,
hogy kórházba visznek, de mondtam, hogy Monica orvos, ezért elengedtek.
Be is mentünk a helyi kórházba, de nem találtak semmit. Mivel a zsaruk
nem voltak ott a baleset helyszínén, a két pasas legfeljebb annyit tehetett,
hogy beperelnek súlyos testi sértésért.
Be is pereltek. Szeptember 2-án Richard Hardick, a fickó, aki belénk
jött, tettlegességgel vádolt, mert ágyékon rúgtam. Másnap a másik fazon,
Abmielec Saucedo is beperelt, mert az arcába ütöttem.
Az összes munkatársam aggódott az ügy miatt. Azon dolgoztunk, hogy
visszaszerezzük a versenyengedélyemet Vegasban, de vajon hogy fognak
reagálni a döntnökök az országúti őrjöngésemre? Ráadásul Indianában még
mindig csak feltételesen voltam szabadlábon. Gifford bírónőnek csak egy
szavába került volna, hogy bevarrjon újabb négy évre.
Szeptember 19-én megjelentem a vegasi bizottság előtt. Az egyik
motorommal mentem a meghallgatásra, kék farmert és fekete pólót
viseltem. Az öltönyös ügyvédeim odakint vártak, és amikor leszálltam a
motorról, földhöz vágtam a bukósisakomat. Az ügyvédek szétrebbentek,
mint a verebek, úgy be voltak szarva tőlem. Jeff Walddal jót röhögtünk
rajtuk.
Parázs hangulatú meghallgatás volt. Az ügyvédem, Dale Kinsella a
hatalmas pénzbüntetésre helyezte a hangsúlyt, és részletesen bemutatta,
milyen nehéz anyagi helyzetben vagyok. Hagytam, hogy az ügyvédeim és a
beidézett karaktertanúk beszéljenek. Amikor mégis válaszoltam egy-egy
kérdésre, dr. Ghanemre pillantottam, és ha valami ostobaságot készültem
mondani, alig láthatóan megrázta a fejét, mintha azt mondaná: „Ne, ezt ne
mondd, ezt ne mondd!” A meghallgatás hat órán keresztül tartott, és utána
dr. Ghanemet körülvették az újságírók.
– Hat óra alatt Tyson egyszer sem veszítette el a fejét – mondta, mintha
ez valami nagy teljesítmény lenne tőlem.
A bizottság nem döntött aznap a kérelmemről. Sőt, kikötötték, hogy
részletes pszichiátriai kivizsgálásnak kell alávetnem magam, mielőtt
egyáltalán szavaznának az ügyemben. Választhattam a Mayo Klinika, a
Menninger Klinika és a Massachusettsi Közkórház között. Nem sokat
gondolkodtam. Irving Azoff egyik közeli barátja vezette a pszichiátriát
Massachusettsben.
Felhívtam két Los Angeles-i barátnőmet, és Bostonba repítettem őket,
hogy ott találkozzunk. Egy hotelben szálltam meg, és az volt a terv, hogy
mindennap bemegyek a kórházba, hogy megvizsgáljanak. A kezelést
megelőző napon kimentem a limómmal a lányokért a repülőtérre, aztán
szóltam a sofőrömnek, hogy szerezzen egy kis kokót. Minden áldott éjjel
úgy buliztunk, mint az állatok.
Az első reggel morcos hangulatban mentem be a kórházba. Egy
helyiségbe irányítottak, amely úgy nézett ki, mint valami elegáns váróterem
vagy valakinek a nappalija. Azt gondoltam, hogy VIP-ellátásban
részesülök.
– Micsoda baromság ez az egész – méltatlankodtam. – Semmi
keresnivalóm itt a sok faszszopó között. – A helyiségben várakozók kissé
gyanakvóan méregettek.
 Ekkor egy huszonkilenc év körüli, fehér nő lépett oda hozzám.
Velmára emlékeztetett a Scooby-Doo-ból. Garbónyakú pulóvert viselt,
bilifrizurát és nagy, szarukeretes szemüveget. Leült mellém, és
aggodalmasan végigmért. Azt gondoltam, hogy a pszichiátriai osztály egyik
professzora.
– Mi a baj? Levertnek tűnik – mondta.
– Azt hiszik, őrült vagyok, mert megharaptam annak a niggernek a
fülét, de nem tudják. Csak azért haraptam meg, mert állandóan lefejelt, a
bíró nem csinált semmit, nekem pedig kétségbeesésemben nem maradt más
választásom.
Elgondolkodott egy pillanatra.
– Harcolnia kellett – jelentette ki nyugodtan.
Be voltam tépve, de ezek a szavak a lelkem mélyére hatoltak, mint
valami ősi zen bölcsesség.
A kurva életbe, tényleg harcolnom kellett. Úgy éreztem, egy csapásra
meggyógyítottak. Olyan ellentmondást nem tűrő hangon mondta ki.
Lenyűgözött, mennyire megért mindössze néhány velem töltött másodperc
után. Ezért fizetik a nagy gempát ezeknek az agyzsugorítóknak – gondoltam.
Eufóriámat azonban megzavarta egy ápolónő.
– Ideje bevenni a gyógyszereit, Nancy – mondta az ápolónő a nőnek,
akivel beszélgettem.
– Dugja fel őket a seggébe – vicsorgott a szemüveges nő, és kiütötte a
gyógyszereket az ápolónő kezéből. Az intett két nagydarab ápolónak, akik
kényszerzubbonyt húztak a hölgyre. Körömszakadtáig küzdött ellenük, de
végül győzött a túlerő.
Körülnéztem a szobában. A sarokban egy srác ült, aki magában
beszélt, miközben nyál csorgott a szájából. Rájöttem, hogy nem egy elegáns
váróteremben vagyok, hanem a pszichiátriai osztályon, ahol mindenki
gyogyós, beleértve a Velma hasonmást is.
A vegasi bizottság október 19-én ült össze, hogy döntsön a
versenyengedélyem visszaadásáról, ezért az ügyvédeim éjt nappallá téve
dolgoztak azon, hogy megegyezésre jussanak a két pasassal az országúti
incidensben. Végül megállapodtunk, hogy fizetek mindkettőjüknek 250
ezer dollárt, valamint kapnak plusz 150 ezret a Showtime-tól, miután
megvívtam az első mérkőzésemet az eltiltás után. Ezenkívül mindketten
aláírtak egy hivatalos nyilatkozatot, miszerint úgy vélik, hogy én ütöttem
meg őket, de az „események kiváltotta zavarodottság következtében” nem
lehetnek „teljesen biztosak abban, hogy Mr. Tyson” volt az, aki bántalmazta
őket.
Az október 19-i meghallgatás előtt a döntőbizottság egyik tagja
ragaszkodott hozzá, hogy a pszichiátriai vizsgálatom eredményét hozzák
nyilvánosságra. Baromság, az ügyvédeim a végsőkig harcoltak ellene, de
volt valami homályos törvény, ami kimondta, hogy addig nem szavazhatnak
az engedélyemről, amíg közzé nem tesszük az eredményeket. Most végre
mindenki megtudhatta, milyen alacsony az önbecsülésem. Krónikus
depresszióm ellenére az orvosok azt mondták: „Mr. Tyson mentálisan
alkalmas arra, hogy visszatérjen a bokszhoz, képes betartani a szabályokat
anélkül, hogy megismételné az 1997. június 28-i eseményeket. Nem kerülte
el a figyelmünket impulzivitása, érzelmi problémái valamint a fentebb
kifejtett kognitív problémák, de véleményünk szerint ezek sem
önmagukban, sem együttesen nem teszik alkalmatlanná Mr. Tysont a
bokszra.”
Más szóval, nem vagyok teljesen százas, de attól még ringbe
szállhatok, hogy megpróbáljam kiverni a szart valakiből.
A következő meghallgatásra elhívtam Magic Johnsont. Kacérkodott az
ötlettel, hogy bokszpromóter legyen, és nála békésebb fekete személyt
nehezen tudtam volna elképzelni. De amikor kifejtette, hogyan kezelne
engem, kezdett felmenni bennem a pumpa.
– Mike ismeri a pénzt, de nem érti a működését, és reményeim szerint
ezt meg tudom tanítani neki. Üzletemberré kell válnia. Nem ismerek Mike-
on kívül senkit, aki száz vagy kétszáz millió dollárt tudna keresni, de bár ne
tenné, mert csak kifolyik a keze közül. Szereznie kell egy pénzügyi
menedzsert, ezt tudnám én hozzátenni a Mike Tyson csapathoz.
De megőriztem a hidegvéremet. Még ugyanazon a napon a bizottság
szavazott, és 4–1 arányban úgy döntött, hogy visszaadják az engedélyemet.
Végre ringbe szállhattam, hogy keressek egy kis pénzt. Addigra már
13 millió dollárral lógtam az adóhatóságnak. Sokan összecsinálnák magukat
ettől, de én már megszoktam, hogy több tízmillió dolláros szerződéseket
kötök, ezért tudtam, hogy ki fogom tudni fizetni. Érdekesség, hogy
nagyjából ezzel egy időben az új könyvelőim felfedeztek egy nevemre
nyitott nyugdíjbiztosítási számlát, amelyen az évek során több mint
negyedmillió dollár gyűlt össze.
A könyvelők addig nyomoztak, míg kiderítették, hogy a számlát még
Cus nyitotta nekem Catskillben. Amikor megtudtam, hogy Cus volt az,
sírtam, mint egy csecsemő. Életemben először megértettem, mit jelent az,
hogy a „szándék a fontos”. Cus biztosan sejtette, hogy el fogom kúrni a
pénzt. Azt hittem, engem senki sem szeret. Cus gesztusa akkor visszaadta
az emberiségbe vetett hitemet.
December 1-jén elismertük a marylandi országúti incidensben
történteket. Mivel megegyeztünk a két pasassal, az ügyvédeim biztosra
vették, hogy megúszom egy ejnye-bejnyével az ítélethirdetéskor, ami
valamikor 1999 februárjában lesz.
A visszatérésem utáni első mérkőzést január 16-ra kötöttük le a dél-
afrikai Frans Botha ellen. Fehér Bölény volt a beceneve, és nem lehetett
paradicsomkonzervnek nevezni. 1995-ben elnyerte az IBF világbajnoki
övét, de pozitív lett a doppingtesztje, szteroidokat találtak a szervezetében,
ezért megfosztották a címtől. Azután szerepelt a felvezető programban a
Holyfield elleni első mérkőzésem előtt, és nagyszerű bunyót mutatott be
Michael Moorer ellen az IBF övéért, aki csak az utolsó menetben tudta
legyőzni technikai KO-val, szóval egyáltalán nem vehettem félvállról az
összecsapást.
Négy nappal a mérkőzés előtt Vegasban voltam, hogy interjúkat adjak
a TV- és rádióadóknak. Az első interjút Russ Salzberg készítette velem a
New York-i Channel 9 számára.
– Mike, Botha győzelmére hatszoros pénzt fizetnek a fogadóirodák.
Van benned aggodalom? – kérdezte.
– Nem érdekelnek a számok. Csak azt tudom, mire vagyok képes. Ki
fogom nyírni azt a faszszopót.
– Oké – mondta kissé meghökkenve. – Sok haragot viszel magaddal a
ringbe. Ez előnyödre válik, vagy néha éppen ellenkezőleg?
– Kit érdekel? Így is, úgy is bunyózni fogunk. Mit számít?
– Evander Holyfield ellen például ellened dolgozott a haragod.
– Bazmeg! Ez harc! Bármi történik, az úgy lesz.
– Mike, muszáj így beszélned?
– Úgy beszélek, ahogy akarok. Ha nem tetszik, kapcsold ki a
csatornádat.
– Tudod, mit? Azt hiszem, ennek a beszélgetésnek most véget vetünk
– mondta Russ.
– Remek! Bazmeg!
– Meglesz. Jó bunyót, Mike.
– Dögölj meg! Seggfej!
 – Ha nem lennél, ki kellene találni téged, cimbora.
– Akárcsak anyádat.
Részben azért viselkedtem ilyen ellenségesen, mert egy héttel a
mérkőzés előtt leálltam a Zolofttal.
Rozsdásnak éreztem magam, amikor a ringbe léptem. Borzalmas este
volt. Botha folyamatosan fogott. Az első menet végén beszorított a sarokba,
mire én jobbal kitámasztottam a bal karját, és megpróbáltam eltörni.
Piszkosan bunyózom. Nem kellene ezt mondanom, de ez az igazság. Azt
hiszem, tényleg azt akartam, hogy mindenki arról beszéljen, milyen
elvetemült vagyok. Amikor a mérkőzés után megkérdezték, hogy tényleg el
akartam-e törni a karját, azt feleltem:
– Hát persze.
Az első négy menetből csak egyet nyertem meg, és Richard Steele
abban a menetben is levont tőlem egy pontot. A Showtime szakértői –
Kenny Albert, Ferdie Pacheco és Bobby Czyz – mind azon a véleményen
voltak, hogy Botha felbosszantott a sok fogással, és utcai verekedéssé
alacsonyította a mérkőzést. De a negyedik menet után szóltam Krokodilnak
és az új edzőmnek, Tommy Brooksnak, hogy Botha kezd fáradni, és el
tudom kapni. A jelek szerint Ferdie Pacheco nem hitt ebben.
– Tyson úgy mozog, mintha lassított felvételt látnánk. Nem tud két
ütést bevinni egymás után. Erről ismerni meg a kiégett bunyóst, nem tud
már ütéseket indítani. Oh!
Nem is kellett nekem két ütés. Alighogy Ferdie ezt kimondta, jobbal
állon találtam Bothát. Összecsuklott. Próbált felállni, de a bíró kiszámolta.
Azután a kötelekre zuhant, és visszaroskadt a padlóra. Csúnya mérkőzés
volt, de sikerült megmentenem egy emlékezetes KO-val. Botha úgy dőlt el,
mintha elefántpuskával lőtték volna ki. A Fehér Bölényt levadászták.
Bonyodalom támadt a csapatomon belül is. Shelly és Shawnee
összejöttek, és Jeff meg Irving ellen fordultak. Jeff még mindig a műtéte
után lábadozott, és vissza kellett utaznia Los Angelesbe, hogy felügyelje
Roseanne Barr új showját, vagyis gyakorlatilag eltűnt a képből. A karrierem
Shelly, Shawnee és Jackie Rowe kezébe került.
És a marylandi igazságszolgáltatás kezébe. 1999. február 5-én
megjelentem a bíróság előtt Rockville-ben. Szénszürke zakót és fekete
mellényt viseltem. Monica is velem tartott, valamint legalább egy tucatnyi
ügyvéd és tanácsadó. Elismertem a történteket, az ügyvédeim pedig
kidolgoztak egy egyezséget, hogy elkerüljem a börtönbüntetést. Az volt a
terv, hogy kifizetem a bírságot, próbaidőre szabadon bocsátanak, és
közhasznú munkát végzek. De aztán megint kibasztak velem.
Az új kerületi ügyész, Doug Gansler, és az ügyészhelyettes, Carol
Crawford egy tizenegy oldalas dokumentációval érkezett a bíróságra, amely
olyan színben tüntetett fel, mintha náci háborús bűnös lennék. Crawford
mintha különösen ellenszenvesnek talált volna. Férfias kinézetű nő volt,
rövid frizurával. Úgy viselkedett, mint aki rajtam akarja kitölteni minden
férfiak elleni dühét. Én voltam a bemutatódarabja.
Ahelyett, hogy betartották volna az egyezség rájuk eső részét, ez a két
hazug előrángatott minden létező dolgot, ami rossz fényt vet rám, köztük
Teddy Atlas egyik mondatát, aki szerint Cus elkényeztetett
kölyökkoromban. A Playboynak adott 1998-as interjúmból is idéztek,
amikor azt mondtam Mark Kramnek, a cikk szerzőjének, hogy „tele voltam
gyűlölettel”, és hogy „egy nap robbanni fogok”. Azután idézték magát
Kramet, aki a „sport legsötétebb alakjának” titulált, akivel valaha
találkozott.
„Ez a megjegyzés igen figyelemre méltó egy olyan ember tollából, aki
találkozott a hírhedt bokszlegendával, Sonny Listonnal is, a börtönviselt
bűnözővel, aki drogtúladagolás következtében halt meg gyanús
körülmények között, és akit, micsoda véletlen egybeesés, a vádlott
bevallottan a példaképei közé sorol”, írta Gansler és Crawford a
dokumentumokhoz csatolt véleményben.
Még a massachusettsi kórházban kapott pszichiátriai szakvéleményt is
kiforgatták, amelyben, a depressziót leszámítva, teljesen egészségesnek
találtak.
„Lehet, hogy semmi egyéb »rossz« nincs a vádlottban, amit ne
találhatnánk meg egy környezetét terrorizáló kamasz fiúban. Neki azonban
az egész világ a játszótere. Az egyik szakértő, dr. Robert Butterworth
klinikai pszichológus adta talán a legfontosabb iránymutatást a bíróságnak.
Miután átnézte a vádlott megszólalásait a Kram-interjúban, Mr. Butterworth
azt mondta: »Ha ő maga mondja, hogy ezt fogja tenni, idióták lennénk, ha
nem készülnénk fel rá.« Bár nincs hatáskörünk előzetes büntetés
kiszabására, a bíróságnak mindig figyelembe kell vennie a vádlott, illetve
az emberek biztonságát, és annak megfelelő ítéletet hoznia. A vádlott egy
időzített bomba a hátsókertünkben elásva.”
Hihetetlen, nem? Mintha a sztálini Szovjetunióban lennénk. Ez a két
hazug rács mögé akart dugni egy interjú alapján, amelyben kieresztettem a
gőzt, és dr. Butterworth szakvéleménye alapján, akivel soha nem
találkoztam személyesen, még mielőtt az „időzített bomba” felrobbanna.
Mindenki láthatta, hogy ezek ketten tönkre akarnak tenni, de senki sem
törődött vele, mert valószínűleg úgy gondolták, hogy megérdemlem.
„Bár ebben az államban nem szabunk ki előzetes büntetést” – mégis
pontosan emellett érveltek – „a letöltendő szabadságvesztés egyszerre
szolgálná a büntetés és az elrettentés kettős célját. A rehabilitációt, a
rendelkezésünkre álló kiváló programok segítségével, megkezdhetné
szabadságvesztése során, és azt folytathatná a feltételes szabadláb ideje
alatt. Kiindulva a vádlott dacos viselkedéséből, saját személyiségére tett
megjegyzéseiből, jövőbeni cselekedeteire tett utalásaiból és abból a tényből,
hogy teljes mértékben tagadja felelősségét, az elrettentés és a rehabilitáció
talán sosem fog megvalósulni. Ugyanakkor, legalább szabadságvesztése
idejére, országunk lakói biztonságban lesznek potenciálisan erőszakos
tetteitől.”
Johnson bíró egyetértett velük. Két év börtönre ítélt, amelyből egy év
felfüggesztett, valamint 5 ezer dollár büntetés megfizetésére kötelezett, a
büntetésem letöltése után pedig két év próbaidőt és kétezer óra közhasznú
munkát írt elő nekem. Kizárta annak lehetőségét, hogy fellebbezés esetén
óvadék ellenében szabadlábra helyezzenek.
A csak állóhelyekkel rendelkező tárgyalóterem közönsége felhördült.
Sokkos állapotba kerültem. Monica hisztérikus zokogásban tört ki. Kattant
a bilincs a csuklómon, és egyenesen a börtönbe vittek.
Gansler megkapta a tizenöt perc hírnevet. Az emberek felháborodtak,
hogy egy évre börtönbe küldenek azok után, hogy megegyeztünk a régi
államügyésszel.
– Minden ügyész ezt tette volna a helyemben – nyilatkozta Gansler az
AP újságírójának. – Az emberek úgyis azt mondanak, amit akarnak.
Egy 1,5×2,5 méteres cellába zártak, így nézett ki náluk a védőőrizet.
Ez azt jelentette, hogy elkülönítettek a rabok többségétől, akik nagyrészt
Montgomery megye fehér, kivételezett helyzetű fiataljai voltak. Az én
körletem annyira el volt szigetelve, hogy csak néhány ember raboskodott
ott, olyanok, akik vagy túl gyengék, vagy túl agresszívak voltak ahhoz,
hogy összeeresszék őket a többi rabbal. Könyörögtem, hogy engedjenek ki
közéjük. Kint kellett lennem ahhoz, hogy a magam képére tudjam formálni
a rendszert, és kiharcolhassam magamnak az előjogokat. Így nevelkedtem.
Ehelyett maradtam a védőőrizetben, az őrök pedig fényképeket készítettek
rólam, amelyeket eladtak az újságoknak.
Két hete voltam bent, amikor átkerültem magánzárkába. Azzal
kezdődött, hogy elküldtek a börtön agyzsugorítójához. Engem dr. Goldberg
kezelt, az ország egyik legjobb pszichiátere, ezért nem voltam hajlandó
szóba állni ezzel a seggfejjel. Felére csökkentette a Zoloft adagomat.
Amikor egy másmilyen kinézetű tablettát próbált beadni nekem, nem
vettem be. Két nappal később kint voltam a társalgóban, és éppen
telefonáltam, amikor egy különösen szadista őr bejött, kivette a kezemből a
telefonkagylót, és a beszélgetés közepén lerakta. Más ember voltam a
börtönben, sokkal ingerlékenyebb, mint otthon. Elég volt egy apró lökés, és
az agyam azonnal ledobta az ékszíjat.
Dühbe gurultam, kitéptem a TV-készüléket a fémkonzolból, földhöz
vágtam, azután felkaptam, és a cella rácsához csaptam, amely mögül a
felügyelő és két őr figyelte, mit művelek. A tévéből letört egy darab
műanyag, átrepült a rácsok között, és eltalálta az egyik őrt. Azonnal
„hivatali szegregációra” ítéltek. Napi huszonhárom órára bezártak, nem
vehettem nassolnivalót a büfében, nem fogadhattam látogatókat, és nem
telefonálhattam, kivéve, ha az ügyvédeim vagy az orvosaim hívtak.
Goldberg doktor másnap bejött hozzám, és visszaállította a normál Zoloft
adagomat.
A TV-s incidens után a börtön vezetősége rendbontással,
garázdasággal és tettlegességgel vádolt, amiért az a kis műanyagdarab
eltalálta az őrt. Magánzárkába dugtak, ami egyáltalán nem volt ínyemre. A
német Baader-Meinhof csoport egyik politikai elítéltjének képzeltem
magam, akik megőrültek, amikor börtönbe zárták őket. Gyilkolták az őröket
és saját magukat. Még egy kendőt is kötöttem a fejemre, és anyaszült
meztelenül hajigáltam minden kezem ügyébe kerülő dologgal az őröket.
Huszonöt nap magánzárkára ítéltek, de az ügyvédeim fellebbeztek, és
öt nap után kiengedtek. Egyáltalán nem tetszett ez a börtön. Azt akartam,
hogy küldjenek vissza Indianába. Senkit sem tudtam rávenni ezen a helyen,
hogy becsempésszen nekem holmikat vagy lányokat szerezzen nekem. Még
mindig feltételes szabadlábon voltam, ezért könnyedén visszapaterolhattak
volna. A problémát az jelentette, hogy ha visszaküldenek, lehet, hogy le
kellett volna ülnöm az előző büntetésemből hátralévő négy évet. Jim
Voyles, az indianai ügyvédem, legalább hússzor repült oda-vissza Indiana
és Maryland között, mire végül sikerült megegyeznie abban, hogy leülök
plusz hatvan napot Marylandben, Indiana pedig végérvényesen mossa
kezeit velem kapcsolatban. Gifford bírónő boldogan aláírta az erről szóló
papírokat. Senki sem akarta, hogy visszatérjek Indianába.
Dühös voltam. Legszívesebben bepereltem volna a bírónőt, hogy
visszajuthassak oda. De amikor megszoktam a marylandi börtönt, kiderült,
hogy nem is olyan rossz hely. Monica főzött nekem, és megengedték, hogy
beküldje. Néhány hónap elteltével annyira meghíztam, hogy kérvényeztem,
hadd hozzak be egy futópadot és egy szobabiciklit. Megengedték. A sitten
mindig kivételezett voltam.
Még az Esquire címlapjára is sikerült felkerülnöm, amíg odabent
voltam. Monica behozta újszülött fiamat, Amirt a börtönbe, és együtt
pózoltunk a rólam szóló cikk mellé készülő fotóhoz.
Kezdtem összemelegedni a többi védőőrizetbe került elítélttel. Volt ott
néhány fiatal srác, akik gyilkosságért ültek. Ketten közülük fel is
akasztották magukat, amíg odabent voltam – az egyik egy gazdag, izraeli
kölyök volt, a másik egy fekete srác. A fekete srác temetését kifizettem,
mert a szüleinek nem nagyon volt pénze. A szívem szakadt meg annak
láttán, hogy ezek a jó családból származó, gyönyörű, fiatal gyerekek a drog
rabjaivá váltak, aztán megöltek valakit száz dollárért. Amikor kijöttem a
börtönből, lehetett vagy 12 ezer dollár a kajapénzes számlámon, ezért
meghagytam az őröknek, hogy osszák szét a másik öt srác között, akik
velem együtt el voltak különítve. Nem voltak kemény csávók, csak
kisgyerekek, akiknek nem volt pénzük, és soha többé nem mehetnek haza.
Bizonyos szempontból én lettem a védőőrizetesek keresztapja odabent.
Üzeneteket küldtek nekem az őrökön keresztül, és arra kértek, beszéljek
velük a problémáikról. Némelyik őr odajött hozzám, és elmondta, hogy
valamelyik kölyökkel probléma van, mire én üzentem neki, hogy nyugi.
Marylandben nem sok látogatóm akadt. Járt hozzám Monica, járt
hozzám Craig Boogie, beugrott néhány barátom. Eljött a jamaicai
barátnőm, Lisa is. Beírta a nevét a vendégkönyvbe, és amikor Monica
néhány órával később jött, meglátta a nevét. Óriási balhét csapott. Még
szerencse, hogy a látogatóteremben egy kis üvegfal választott el bennünket.
De a legnagyobb érdeklődést kiváltó látogatóm John F. Kennedy Jr.
volt. Egy este meglátogatott. Amikor híre ment a dolognak, megjelent tíz
közvetítőkocsi, és órákig várakoztak a börtön előtt. Odabent teljesen
elszabadult a pokol. Megkértem Johnt, hogy köszönjön be a többi srácnak
is, aki velem együtt el volt különítve.
 – Igen, öleld meg az anyjukat. Adj egy puszit a kölyöknek.
Én voltam a keresztapa.
Johnnal még New Yorkban barátkoztam össze. Az utcán találkoztunk
egy nap, és meghívott, hogy látogassam meg az irodájában a George
magazinnál. Gyönyörű, józan ember volt, két lábbal állt a földön,
Manhattanben hol biciklivel, hol tömegközlekedéssel járt. Amikor bejött
hozzám, ez volt az első mondata:
– Az egész családom azt mondta, ne látogassalak meg. Szóval, amikor
találkozol velük, és köszönnek, tudd, hogy mi az ábra.
Közvetlenül a látogatása előtt az egyik unokatestvére bajba került,
mert megdugta a babysitterüket, vagy valami ilyesmi.
– Igen, az unokatestvérem a rossz magaviselet mintapéldája – mondta
John.
– Bármit teszel, soha ne beszélj tiszteletlenül a családodról a
nyilvánosság előtt. Ne csináld ezt, mert a társadalom pont ezt várja tőled.
Össze akarnak törni, mintha egy senki lennél. Négyszemközt nyugodtan
hívhatod seggfejnek. De mások előtt soha.
Sokat beszélgettünk a Kennedy családról, főként a nagyapjáról, de
nem sokat tudott róla, azt leszámítva, hogy egyik fiának sem tanított semmit
az üzletről.
– A családomban senki sem ért az üzlethez, ezért álltak mindnyájan
politikusnak. Azt akarta, hogy kényeztessenek bennünket.
Gyanítom, hogy ezért indította a magazinját, hogy kitanulja az üzlet
működését. Úgy érezte, semmit sem tud felmutatni az életben, de erre
legalább büszke lehet.
Az ügyemről is beszélgettünk egy keveset.
– Nézd, tudom, hogy kizárólag azért vagy most itt, mert fekete a bőröd
– mondta. Tudtomra adta, hogy tisztában van vele, milyen időket élünk.
Egyszer csak egyenesen a szemébe mondtam:
– Ugye, tudod, hogy politikai pályára kellene lépned?
– Micsoda? – Láthatóan meghökkent. – Úgy gondolod?
– Cserbenhagyod az anyámat, az anyám népét. Láttak téged az apád
íróasztala alatt. Nem hagyhatod cserben azt az elveszett nemzedéket, akik
annyira hittek a családodban. Nem engem, bazmeg, én megleszek, de
azokat az embereket nem hagyhatod cserben. Apád és a nagybátyád volt a
reménységük, te pedig ugyanabból a vérből származol – mondtam.
Nem felelt semmit. Talán azt hitte, elment az eszem.
 – Komolyan beszélek, nigger, meg kell csinálnod. Megőrültél? Mi
egyéb lenne az életcélod? Ebbe születtél. Te valósíthatod meg az emberek
álmait. Súlyos teher, de anyád és apád neve kötelez.
Nagyszerű politikus lett volna belőle. Tényleg törődött az emberekkel,
látszott rajta, hogy nem csak megjátssza magát. Ahogy beszélgetett velük,
ahogy a szemébe nézett olyanoknak, akiket nem is ismert. Nem félt
nyilvános helyen mutatkozni, kereste a kapcsolatot az emberekkel. A
mindenit, gondoltam, ez egy érdekes fickó.
Fáradtnak tűnt aznap este. Azt mondta, innia kell egy kávét, mert még
aznap éjjel vissza akar repülni New Yorkba. A repülőoktatójával jöttek le
hozzám.
– Nem, haver. Menj el inkább a házamba. Maradj ott Monicával és a
gyerekekkel – javasoltam. – Egyébként is őrültség azzal a géppel repülnöd.
– Nem tudod, milyen jól érzem magam odafent. Annyira szabad
vagyok – mondta.
– Biztosan elmegy az eszed, amikor odafent vagy, és nem tudod, mit
csinálsz. Ha mindenáron repülni akarsz, repülj egyedül. De ne vigyél
magaddal senkit, akit szeretsz.
Nem válaszolt semmit, de aznap este végül elment Monicához, és
Monica mesélte, hogy azt mondta: „Mike bolondnak tart, amiért repülök,
miközben ő összetörte magát egy motorral.”
Arról is beszéltünk, hogy miután kikerülök a börtönből, összejövünk
majd valahol. Más nőket emlegetett, és az volt az érzésem, hogy a
házassága nem tökéletes.
– Amikor kiengednek, adj egy kis időt, hogy elrendezzem a dolgokat a
feleségemmel. Azután menjünk el valahova üdülni. Gyere el velem
Aspenbe.
– Aspenbe? – ismételtem. – Aspenben nincsenek niggerek. Ott senki
sem fog szeretni.
– Hát, Lynn Swann is szokott oda járni – mondta John.
– Lynn Swann nem nigger.
– Igen, igazad van – ismerte el.
Természetesen megragadtam az alkalmat, hogy ott helyben
kidumáljam magam a sittről. Akkor már majdnem négy hónapja
raboskodtam. Úgy ítéltem meg, hogy ennyi bőven elegendő volt. John
egyik unokatestvére, Kathleen Kennedy Townsend, RFK legidősebb lánya,
akkor Maryland alkormányzója volt.
 – Vigyél ki innen – könyörögtem. – Kérd meg az unokatestvéredet,
bazmeg.
– Mike, nem is ismerem – felelte.
Talán elég dörzsölt volt ahhoz, hogy ne mondjon semmit egy
börtönlátogatáson.
– Nem is ismered? Mi a faszról beszélsz? Mindannyian együtt fociztok
Hyannis Portban.
Elmosolyodott, és távozott. Amint kilépett a börtönből, a média
azonnal lerohanta.
– Azért vagyok itt, hogy egy barátomat támogassam – mondta John. –
Mike egészen más ember, mint amilyen kép él róla a közvélemény
szemében. Tényleg azon van, hogy egyenesbe hozza az életét, és meg is van
rá minden esélye a jövőben. Talán attól, hogy eljöttem ide, és ezt
elmondtam, az emberek hinni kezdenek neki, mert nagyon nehéz élete volt.
Azután beült a limójába, és elhajtott a házamba meginni egy kávét.
Nem sokkal John-John látogatása után, bumm, kiengedtek a börtönből.
 12

Amint kiszabadultam, rögtön az első nap hazamentem, összepakoltam egy

táskát, és elutaztam New Yorkba. Nem maradtam otthon a családommal,
ahogy illett volna. Bumm, beugrottam a kocsiba, és már száguldottam is
New York felé, hogy találkozzak az egyik barátnőmmel. Egyszerűen nem
rendelkeztem a megfelelő készségekkel és eszközökkel ahhoz, hogy
felelősségteljes ember legyek. Vagy csak a vágy hiányzott belőlem, hogy
azzá váljak. Nem lehet fél lábbal egy házasságban, fél lábbal a csatornában
állni. Az a rengeteg barátnő, mialatt házasságban éltem, olyan volt nekem,
mint valami drog. És ha többre volt szükségem belőle, csak kimentem az
utcára, és a nők a lábaim elé vetették magukat. Függő voltam, a celebritás
káoszának rabszolgája lettem. Szerettem volna leállni vele, de képtelen
voltam rá.
Semmi sem alakult rózsásan az életemben akkoriban. Az új
menedzsmentem új szerződéseket alkudott ki a Showtime-mal és az MGM
Granddel, miután Don eltűnt a képből, de még mindig tartoztam a
Showtime-nak azokkal a megelőlegezett milliókkal, amelyek Don zsebébe
vándoroltak. És az adóhatóság sem szállt le rólam.
Phoenixbe költöztem, hogy elkezdjem a felkészülést a következő
bunyómra, június elején pedig elkezdtem a közhasznú munkát Joe Arpaio
seriff hírhedt phoenixi börtönében. Majd kiugrott a bőréből örömében, hogy
ott vagyok. Körbejártam a sátorvárosában, beszélgettem a rabokkal, és
mondtam nekik, hogy ne keveredjenek bajba. Eközben a tartótisztjeim úgy
bántak velem, mintha John Gotti lennék. Minden alkalmat megragadtak,
hogy bepanaszoljanak. Ha meghallottak egy pletykát, hogy bulizni mentem
egy klubba, felhívták az ügyvédemet, és szemtanúkat kellett szereznünk,
hogy cáfolni tudjuk a vádat. Azután az ügyvédem írt nekik: „Mint azt
korábban jeleztem, Mike nem kereste fel az Amazon éjszakai klubot június
29-én kedden. Ezt Monica megerősítette. Mike a szobájában aludt.”
Az ügyvédem szólt a testőreimnek is, hogy legyenek résen.
 – Mint tudják, Maricopa megyében a felnőtt tartótiszti program
munkatársai fokozott erőkkel folytatják Mike megfigyelését. Ennek
megfelelően, ahogyan azt Anthony már elkezdte, szeretném felállítani a
következő protokollt. Ha Mike este tíz után elhagyja a szállodát, azt
jelezzék Paulnak is és a tartótisztjének, Chadnek is. Anthony tudja a
számukat. Valamint hívják fel a hangpostafiókomat, és hagyjanak nekem is
egy üzenetet arról, hová megy Mike. Ha Mike egy másik klubba vagy akár
egy étterembe megy, fontos, hogy a tartótiszteket is és engem is
informáljanak az útvonalról. Mint azt Anthonyval már megbeszéltük,
fontos, hogy Mike nyugodt maradjon, függetlenül attól, mit csinálnak a
tartótisztek. Ha konfrontációra kerülne sor valamelyik tartótiszttel, vagy
úgy tűnne, hogy elmérgesedik a helyzet, haladéktalanul hívjanak fel.
Al Capone vagyok! Én vagyok a gonosz nigger, a legveszélyesebb
ember a világon. Megalomániás egóm imádta ezt a baromságot. Úgy
kezeltek, mintha én lennék a Keresztapa.
Emellett továbbra is állandó célpontja voltam a lehúzási kísérleteknek.
Augusztusban Arpaio seriff sátortáborában teljesítettem szolgálatot, amikor
behívatott az irodájába.
– Mike, az egyik női seriffem vádat emelt ellened. Azt mondja,
megütötted. Nem tudom, miért kellett neki egy hét ahhoz, hogy
előhozakodjon vele – mondta.
– Maga egész idő alatt velem volt. Tudja, hogy ez kamu – feleltem.
– Nem tudom elképzelni, mikor csinálhattad – értett egyet.
Természetesen kamu volt az egész. De erről szólt az életem. Vádat
emelnek ellenem, miközben közhasznú munkát végzek? Előkeresték a
videófelvételeket arról a jelenetről, amikor az állítólagos incidens történt, és
a szóban forgó seriffcsaj mosolyogva állt mellettem, ezért ejtették az ügyet,
de akár vissza is küldhettek volna Marylandbe a sittre. Azt hiszem, a csaj
igazából Arpaiót akarta kínos helyzetbe hozni. A seriffek nem igazán
kedvelték az öreget.
1999. október 23-án, Vegasban tértem vissza a ringbe. Az ellenfelem
Orlin Norris volt. Amikor még bajnok voltam, nem tudtam, ki ez a pasas, de
rendszeresen felbukkant a sajtótájékoztatóimon, és csak bámult, mint egy
elmebeteg. Néha bunyózott a felvezető programban is a meccseim előtt, de
nem ismertem meg. Azt gondoltam: Ennek a niggernek biztosan fegyvere
van. Ki lehet ez a fickó? Beszóltam neki, vagy elnyertem az összes pénzét
kockán? Megijedtem. Soha senkinek nem volt még mersze ezt csinálni
velem. Csak bámult, és nem szólt egy kurva szót sem. Azt hittem, biztosan
az utcáról valaki, akinek ráléptem a tyúkszemére.
Egykor a WBA cirkálósúlyú bajnoka volt, szóval tudott bunyózni. Az
első menetben feltérképeztük egymást, majd pont amikor a gong
megszólalt, eltaláltam egy balfelütéssel, amitől elterült. Richard Steele
levont tőlem két pontot, amiért gongszó után ütöttem, de nem számított.
Norris visszament a sarkába, leült a székre, és nem kelt fel többet. Azt
állította, hogy megsérült a jobb térde, amikor elesett, és nem tudja folytatni.
A tömeg pfújolni meg dobálózni kezdett, és mire észbe kaptam, máris ötven
egyenruhás zsaru állt a ringben. Helyben vagyunk. Jó formában voltam,
tutira kiütöttem volna a következő menetben, de nem volt hajlandó felállni
a székről. Érdemes megnézni a mérkőzésről készült videót: felállt, és
visszament a sarkába, semmilyen sérülés nem látszott a mozgásán, azután
meghallgatta az edzőjét, aki elmondta neki, mit csinált rosszul. Ő azonban
nem akart tovább bunyózni, így újabb fekete pont került a nevem mellé
Vegasban. A hivatalos végeredmény no contest lett, vagyis nem hirdettek
győztest. Akkor még nem tudtam, de utoljára léptem kötelek közé Las
Vegasban.
Shelly Finkel úgy gondolta, hogy egy ideig jobb lenne, ha az Egyesült
Államokon kívül bunyóznék, hagyjuk, hogy Vegas lenyugodjon a Norris-
fiaskó után. Ezért lekötött nekem egy mérkőzést az angliai Manchesterben
2000. január 29-re. Az ellenfelem Julius Francis volt, a brit nehézsúlyú
bajnok. Anglia jó buli volt. Bármerre mentem, mindenhol körülrajongtak.
Amikor ellátogattam a brixtoni gettóba, annyi szurkolóm sereglett oda,
hogy egy rendőrőrsön kellett menedéket keresnem. Azt hiszem, ez volt az
első alkalom életemben, hogy önként sétáltam be a rendőrségre.
Egy héttel a mérkőzés előtt interjút készített velem a Sky TV.
– Elégedett azzal, ahogy itt bánnak önnel? – kérdezte a riporter.
– Maguk itt kesztyűs kézzel bánnak velem ahhoz képest, amit az
Egyesült Államokban kapok. Ott néha az utcára sincs kedvem kimenni, de
erős vagyok, és semmi sem állíthat meg. Soha többé nem hagyom, hogy
legyőzzenek vagy megtapossanak érzelmileg. Bármi történjék is, felemelem
a fejem, és szembenézek vele.
– Huszonegyezer jegy fogyott el másodpercek alatt a holnaputáni
mérkőzésre. Mit gondol, mi a titka a vonzerejének? – érdeklődött.
– Nem tudom, de azt tudom, hogy vannak még hatvanezren, akik nem
jutottak jegyhez, szerintem be kellene törniük a kaput, és bejönniük.
 – Ne adjon nekik ötleteket, Mike – mondta a fickó kissé ijedten.
– Márpedig erre van szükségük, ötletekre. Látniuk kellene engem
bunyózni. Durán rajongója voltam, és összeszedtem egy csapat srácot az
utcáról. „Gyertek, gyertek! Nem állíthatnak meg bennünket!” És betörtük a
kaput.
– Még egy pár kérdés Julius Francisről. Elárulná, mi a jóslata a
mérkőzésre? Mi fog történni?
– Nem tudom. Szerintem kinyírom Julius Francist – feleltem
fapofával.
– De ezt ugye nem szó szerint gondolja? Ezt csak azért kérdezem, mert
az emberek felkapják a szavait, és idézni fogják: „Ó, Mike Tyson meg
akarja ölni Julius Francist.”
– Felőlem nyugodtan idézhetik. Nézze, hadd mondjak valamit. Nem
érdekel, mit gondolnak rólam. Michael és Tyson két különböző személy. A
gyerekeimnek és a feleségemnek Mike vagyok és Apa. De itt Tyson
vagyok. Tyson egy szörnyeteg, aki rengeteg pénzt keres. Senki sem ismer,
senki sem tudja, milyen érzések kavarognak bennem, mennyi fájdalom van
bennem, mi mindenen mentem keresztül életemben. Lövésük sincs, ki
vagyok, mi vagyok. Azt sem tudják, miért ünnepelnek. Mert jó bunyós
vagyok? Mert kiállok magamért? Tyson nem én vagyok. Azzá váltam, de
valójában Mike és Apa vagyok, és ez sokkal fontosabb nekem.
– És kizárólag akkor bújik annak a másik személynek a bőrébe, amikor
ringbe lép, igaz?
– Most! Most ebben a pillanatban Tyson vagyok.
– A bokszoló?
– Igen, az, aki miatt létrejön 29-én ez az egész cirkusz. Mindenki eljön
majd, és végig akarja nézni, ahogy kinyírok valakit, összeverek valakit vagy
kiütök valakit. Tyson a nézőmágnes, Tyson a pénzcsináló. Michaellel nem
sokan törődnek, mert Michael csak egy nigger a brooklyni Brownsville-ből,
akinek történetesen sikerült megcsinálni magát, vagy csak mázlija volt.
Ahonnan én jövök, ott csak egy cipő talpára ragadt rágógumi vagyok. Talán
Isten megáldott, és azért kerültem ebbe a helyzetbe. Maguk itt elvileg
rendes emberek, igaz?
Nem sétálgathattam London utcáin, mert felkelés tört volna ki, ezért
autóval mentünk vásárolni. Egyszer megálltunk egy lámpánál, és amikor az
emberek megláttak a kocsiban, odarohantak, és rángatni kezdték. Mások
fejjel előre beugrottak az ablakon. Mint egy jelenet valami harmadik
világbeli országból, ahol a diktátor próbál menekülni, a tömeg pedig
mindent megtesz, hogy a kocsi útját állja, még a tetőt is letépik róla. De
ezek az emberek szeretetből csinálták.
– Szeretünk, Mike! Szeretünk! – kiabálták.
Mint a Beatlemania. Velem volt egy barátnőm, és úgy festett, mint aki
menten szívrohamot kap.
– A fenébe – mondta, lassan felém fordulva. – Ki a fasz vagy te?
Visszamentünk a szállodába, de hatalmas tömeg gyűlt az ablakom alá,
és a nevemet skandálták. Csak akkor voltak hajlandóak távozni, amikor
kiléptem az erkélyre, felemeltem a hüvelykujjamat, és szalutáltam nekik.
Úgy éreztem magam, mintha Nagy Károly lennék.
Akadt néhány hangos ellenzőm is. A nőszervezetek továbbra sem
kedveltek. Bojkottálták a megjelenéseimet. Meghívtak, hogy látogassak el a
brit parlamentbe, de az összes képviselőnő tiltakozott. Talán mert amikor
felkerestem Madame Tussaud panoptikumát, azt mondtam Winston
Churchill viaszszobrára, hogy „csak egy átkozott ánglius”.
De élveztem a küzdelmet az ellendrukkereimmel. Lubickoltam a
nemzetközi szemétláda szerepében. Dillingernek képzeltem magam. A
hírem miatt a gengszterek minden országban tárt karokkal fogadtak, és
kinyitották előttem a klubjaikat.
– Basszál azokra a faszszopókra, Mike – mondták. – Mi veled
vagyunk.
Találkoztam egy lélegzetelállítóan szép orosz lánnyal a szállodámban,
aki látta az ékszereimet, és azt mondta, látogassam meg a Graff
Diamondsban, a világ legelőkelőbb ékszerüzletében. Ott dolgozott
tolmácsként, ő fordított az orosz oligarcháknak és a feleségüknek, akik
felkeresték az üzletet. A mérkőzés promóterével, Frank Warrennel mentem
el oda, ő volt Európa Don Kingje. A lány már várt, és amint meglátott,
flörtölni kezdett velem. Megkérdezte, milyen voltam kisfiúként, én pedig
azt feleltem neki:
– Rablásból és lopásból éltem.
– Ne viccelj velem! – mondta.
– Nem, komolyan beszélek. Házakba törtem be, és embereket raboltam
ki fegyverrel a kezemben.
Mutatott két káprázatos, gyémántokkal kirakott karórát, amelyeknek
darabja 800 ezer dollárba került. Warren elő akarta adni a nagymenőt.
 – Ezeket megveszem neki – mondta a lánynak. Ismerte a bolt
tulajdonosát. Így hát megkaptam a két órát, hozzá pedig két zenélő gyémánt
zsebórát meg egy gyémánt karkötőt. Összesen 865 ezer dollárba kerültek.
Valamint a lányt is felszedtem, és néhányszor lefeküdtünk, mielőtt el
kellett utaznom Manchesterbe bunyózni. A mérkőzés miatt nem igazán
aggódtam. Nyilvánvaló volt, hogy Francis nem tréningezett komolyan, 110
kg-mal mérlegelt. Elment valami katonai táborba, hogy formába hozza
magát, de kövérebben tért vissza, mint ahogy odaért. Szerintem az angol
sajtó sem adott túl sok esélyt neki. A londoni Daily Mirror 50 ezer dollárt
fizetett a cipője talpára rakott reklámért. Jól választottak. Ötször küldtem
padlóra Francist az első négy percben, mielőtt a bíró véget vetett a
mérkőzésnek.
Amikor visszatértem Londonba, felhívtam az orosz barátnőmet.
Miközben beszéltünk, egy férfihangot hallottam a háttérben:
– Ki az, Tyson?
A lány lerakta, és egyenesen eljött hozzám a szállodába. Kezdtem
ideges lenni. Amikor először találkoztunk, mesélt róla, hogy egy Michael
nevű, kínai fegyverkereskedővel jár.
Ó, bazmeg – gondoltam. Nekem reszeltek.
Biztosra vettem, hogy a fickó követni fogja a szállodába. Amikor a
lány megérkezett, azonnal kérdéseket zúdítottam rá.
– Michael dühös lesz? Michael féltékeny típus?
– Pokolba vele – felelte a lány. – Nem érdekel, mit gondol. Csak púp a
hátamon. De sok pénze van, és gondoskodik rólam.
Jackie Rowe is a szobában volt, és tartott egy kiselőadást ennek a naiv
lánynak az utca törvényeiről. Az orosz lány olyan lélegzetelállítóan
gyönyörű volt, hogy sosem tanulta meg a játékszabályokat. Ezúttal azonban
muszáj volt neki, különben elveszíti a pénzes pártfogóját, ha valami
meggondolatlanságot tesz. Másnap utaztam vissza Amerikába. Szerettem
volna magammal vinni, de ez lehetetlen volt.
– Nem, nem, nem – magyarázta neki Jackie. – Vissza kell menned
hozzá, és megmondani, hogy minden rendben van. Az oroszlán szájából
nem ránthatod ki a fejedet. Lassan kell kihúznod. Nézd, szükséged van arra
a pénzre. Mike hazautazik. Ne veszítsd el azt a fickót!
Visszamentem az Államokba, de nem kellett hozzá sok idő, hogy ismét
bajba kerüljek. Május 18-án Mack barátommal, a fodrásszal lazultam a
vegasi Cheetahs sztriptízklubban. Akkoriban, ha ki akartam üríteni a
fejemet, elmentem egy sztriptízklubba. A 2000-es évek elején ezt csinálták
az emberek.
Szóval egy kanapén ültem a klub hátsó részében, a DJ-pult mellett, és
Lonnie barátommal, az egyik üzletvezetővel beszélgettem. Odajött hozzám
az egyik táncos, a valódi neve Victoria, de Flower művésznéven dolgozott,
és megkérdezte, akarok-e egy öltáncot. Nem akartam tőle semmit, de
nagyon kitartó volt. Egyre csak erősködött azzal az öltánccal. Többször is
odajött hozzám, és megpróbált az ölembe ülni. Felemeltem a kezem, hogy
megakadályozzam benne, ő pedig megtántorodott a magas sarkújában, és
fenékre esett. Azt hiszem, közben „ribancnak” és „büdös kurvának”
neveztem. Megszégyenülve ment vissza az öltözőjébe.
Az öltözőből felhívta a férjét, és elmondta, mi történt. A pasas erre
értesítette a rendőrséget, hogy én meg a sleppem a Cheetahs-ban
tombolunk, és a táncosokat bántalmazzuk. A vegasi zsaruk nyolc kocsival
szálltak ki a helyszínre. Beszéltem az egyik rendőrrel, aki korábban az
erkölcsrendészeten dolgozott, és elmondta, hogy a sztriptíztáncosok nem
fogadnak el nemleges választ. Az a dolguk, hogy minél több pénzt
legomboljanak a férfiakról. A zsaruk kifaggatták Flowert, aki végül
bevallotta, hogy nem ütöttem meg, nem esett baja, csak megszégyenítettem.
Azt mondta a zsaruknak, hogy csak a büszkesége sérült, és hozzátette, hogy
ha odadobtam volna neki egy ötszázast, akkor ez nem történik meg.
– Ennyi megaláztatás után igazán megérdemeltem volna valamit –
mondta.
A zsaruk ezután elmentek, mert nem történt bűncselekmény, nem
emeltek vádat ellenem. Flower befejezte a műszakot, nyomta tovább az
öltáncokat és a rúdtáncokat.
Gondolom, utána hazament a szélhámos férjéhez, aki telebeszélte a
fejét, mert másnap megváltoztatta a sztoriját, és feljelentést tett ellenem a
rendőrségen, amelyben azt állította, hogy „Tyson nyitott tenyérrel
megütötte/meglökte a mellkasát, amitől szó szerint átrepült a helyiségen, és
a földre zuhant.” Állítása szerint sokkos állapotba került, Tyson pedig
„büdös kurvának” és „ringyónak” nevezte. Azt mondta, zúzódásokat
szenvedett az incidens során. A rendőrség újranyitotta a nyomozást, és
ezúttal is „teljesen alaptalannak” találták az állításait.
De ez sem tántorította el. Hónapokkal később beperelt. A vádirat
szerint „Tyson durva és fájdalmas ütése következtében Victoria métereket
repült, és a farokcsontjára esett, cipője sarka pedig megszúrta a lábát,
amikor földet ért.” Állítása szerint a fizikai sérülések mellett érzelmi
megrázkódtatás is érte, valamint az eset feszültséget okozott a
párkapcsolatában, ami a házaséletükre is kihatott.
Az ügy tovább húzódott. A rákövetkező áprilisban nekem is
tanúvallomást kellett tennem. Nem örültem, hogy ott kell ülnöm, és
hallgatnom a csaj ügyvédjének álszent kérdéseit. Arra kért, idézzem fel a
szituációt, amikor a védence közeledni próbált hozzám.
– Maga ott ült, ha jól értem, próbálom rövidre fogni, szóval ott ült,
ugye, a DJ-pult közelében lévő kanapén?
– Igen.
– És hogyan közeledett magához?
– Erőszakosan. Mindenáron öltáncot akart adni nekem. Mondtam,
hogy nem, nem akarok öltáncot. Elment, aztán visszajött, és tovább
erősködött. Próbálta rám erőszakolni magát. Én pedig kiraktam a kezem.
– A keze kontaktusba került Miss Biancával?
– Igen, lehetséges, de az ő agresszivitása miatt. Azért nyújtottam ki a
kezem, hogy távol tartsam magamtól, nem azért, mert agresszívan
viselkedtem.
Az ügyvéd addig szekált, amíg elveszítettem a türelmemet, és
szarrágónak meg faszfejnek neveztem. Szünetet kért, és összedugta a fejét
az ügyvédemmel. Tíz lepedőt ajánlottunk peren kívül, de ők negyvenet
akartak. A szünet után azt mondta, hogy nem akar tovább itt tartani engem.
– Nem is kellene itt lennem, mert az ügyfele egy hazudós kurva –
feleltem. – Nem követtem el semmi rosszat.
Az ügy döntőbíróság elé került, amikor az ügyvédjük azt állította,
hogy elfogadtuk a negyvenezer dolláros ajánlatukat. A döntőbíró ellenük
ítélt. Fellebbeztek. Ismét döntőbíró elé vittük az ügyet, aki végül 8800
dollárt ítélt meg nekik, valamint ki kellett fizetnem 1615 dollárt a
döntőbírónak is. Az ügyvédem 25 ezer dollár tiszteletdíjat számlázott. Ez
volt életem legdrágább öltánca, amelyet ráadásul meg se kaptam.
Júniusban már ismét Phoenixben voltam, készültem a következő
meccsemre. Nagyon rossz passzban voltam, és ennek egy jó része a
tartótisztemen csattant, aki amúgy egy kedves nő volt. De nem kerültem
vissza a börtönbe, hála az egyik legnagyszerűbb ügyvédnek, akivel valaha
találkoztam. A neve Darrow Soll, zsidó muki, egykori zöldsapkás. Nem
nézett ki veszélyes figurának, nagydarab volt, de nem izmosan nagydarab.
Csak simán erős testalkatú. Összebarátkoztunk. Darrow nagyon okos,
baloldali nézeteket valló fazon volt. Elmesélte, hogy az apját egy árja
felsőbbrendűséget hirdető fehér seggfej ölte meg, ennek ellenére képviselte
az Árja Nemzetség tagjait is. Darrow igazságtalanul halálsorra küldött
feketék védelmét is elvállalta, és még csak pénzt se kért tőlük, noha
rendszerint le volt égve. Csodálatos ember volt.
Jó kapcsolatokkal rendelkezett Phoenixben, és sok problémás ügyet
segített elsimítani az évek során. A tartótisztem, Erika próbált még több
közhasznú munkát a nyakamba sózni, de két hely sem volt hajlandó
fogadni, ezért néhányszor ordibáltam vele telefonon. Darrow azonban
megnyugtatta, azt mondta neki, hogy „gyógyszerezési” gondok okozzák a
rossz magaviseletemet.
„Jó hír. Hosszas rábeszélés után Erika beleegyezett, hogy eltekint Mike
verbális dühkitöréseitől a feletteseinek írt jelentésekben. Ezt nagyrészt azért
tette meg, mert Mike megbánást tanúsított a legutóbbi találkozásuk
alkalmával”, tájékoztatta Darrow a csapatomat írásban.
Az angol promótereim kezdtek aggódni a Cheetah sztriptíztáncosának
pere miatt. Ha a tartótisztem elmarasztaló jelentést ír rólam, lehet, hogy
nem engednek vissza az Egyesült Királyságba Lou Savarese ellen
bunyózni. Eredetileg június 16-án indultam volna, de még New Yorkban
maradtam, mert az egyik legjobb barátomat, Darryl Baumot június 10-én
megölték. Sokan „Gyilkos” néven ismerték, de én az eredeti nevén hívtam,
amelyet az utcán kapott: „Kedves Törpe”. Utálta ezt a nevet, mert utált
mindent, ami puhának és sebezhetőnek mutatta. Kedves Törpe ugyanazon a
környéken nőtt fel, ahol én, és hírhedten agresszív srác volt. Mindig együtt
lógott a környékbeli kemény csávókkal. A legkisebb volt köztük, mégis
mintha a vezetőjük lett volna.
Azért nevezték el Gyilkosnak, mert tizenkét éves korában a KO
nagymestere lett. Odament valakihez az utcán, egyetlen ütéssel leterítette,
aztán ellopta tőle az ékszereit vagy a báránybőr zakóját. 1986-ban kettőtől
hat évig terjedő szabadságvesztésre ítélték rablásért. A börtönben olyan
agresszívan viselkedett, hogy végül a dupláját kellett leülnie. 1999.
december 31-én szabadult. Amikor kiengedték, adtam neki egy kis pénzt,
kapott tőlem egy szép Rolexet, egy láncot meg egy Mercedes-Benzt.
Munkát is ajánlottam neki, mondtam, hogy legyen az egyik testőröm. Ki
akartam menteni az utcáról, azt akartam, hogy egyenesbe hozza az életét.
– Maradj mellettem – kértem. – Ne csináld tovább ezt a baromságot,
kereshetnénk pénzt együtt.
 – Nem fogom elfogadni a kibaszott pénzed, Mike – felelte. – Túl sok
ember pumpol így is.
Kedves Törpe született gengszter volt. Imádta azt az életet. Drogvitába
keveredett egy rivális banda tagjaival, és agyonlőtték hat hónappal a
szabadulása után. Téboly, nem? Az összes régi barátomat vagy megölték,
vagy ők öltek meg valakit. Jó emberek voltak, csak beszippantotta őket a
kábítószer, a szex és a halál. Az én életem is erről szólt.
Kifizettem Törpe temetését. Kibéreltem egy nagy olasz
luxusravatalozót Brooklynban, amelyet három további helyiséggel kellett
kibővítenünk, olyan sokan jöttek végső búcsút venni tőle.
Így hát némileg vonakodva ültem fel az Angliába tartó repülőgépemre,
hogy kötelek közé léphessek. Amint megérkeztem Londonba, felhívtam az
orosz barátnőmet, de nem értem el, mert kirúgták a Graff Diamondstól.
Frank Warren, a promóterem, nem fizette ki az ékszereket, amelyeket
nekem vásárolt a Francis elleni bunyó alkalmával. És ami még rosszabb,
Graff azt mondta, be fog perelni. Őrjöngtem. Elkényeztetett, narcisztikus
seggfej vagyok, ezért elhatároztam, hogy kiverem Mr. Warrenből, ami jár.
Szóltam Tommy Brooksnak, az edzőmnek, hogy üzenje meg
Warrennek, a hotelszobámban várom.
Warrent ugyanúgy gengszternek tartották, mint Don Kinget. Az összes
európai bunyós félt tőle, ezért minden mozdulatából sütött az arrogancia,
amikor belépett a szobába.
– Nem fizetted ki azt az ékszert, amit vettél nekem – mondtam. – Don
King nem a barátod?
– De – felelte nagyképűen.
– Nem mesélte Don, mi történt, amikor tiszteletlenül viselkedett
velem?
– De, mondta, hogy összeverted.
– És nem rémített meg, amikor ezt elmesélte? Nem ijedtél meg?
– Nem – felelte megvetően.
Manapság már elég visszafogott vagyok, de akkoriban, ha valaki így
viselkedett velem, arra erőszakkal reagáltam. Ezt nem lehetett
diplomatikusan kezelni. Ahogy válaszolt azokra a kérdésekre, az
elfogadhatatlan volt. A szemembe nézett, és azt mondta, hogy „Nem”, de ez
valójában azt jelentette: „Ez itt nem Amerika. Te csak egy kibaszott csicska
vagy, nigger.”
 Bumm! Nem fogtam vissza magamat. Egyetlen ütéssel eltörtem az
állkapcsát. Hanyatt esett, mire rátapostam, és eltörtem a bordáit. Felkaptam
egy papírnehezéket a szekrényről, és pofán vágtam vele, amitől eltört a
szemürege. Azután az ablakhoz rángattam, és majdnem kihajítottam az
utcára. Az életéért könyörgött.
– Most már nem vagy olyan kemény csávó, mi, te faszszopó?
Visszalöktem a padlóra.
– Van pofád így beszélni velem azok után, amit velem tettél? –
ordítottam. – Vedd le a kibaszott ruháidat! Vetkőzz le!
– Ne – esdekelt.
Fejbe rúgtam.
– Összevertél, nem elég ennyi? – rimánkodott.
– Miért nem akkor gondolkodtál, amikor nem fizetted ki azt a kurva
számlát? Vedd le a ruhádat.
Összeszedte magát annyira, hogy fel tudott állni és kirohant az ajtón.
Üldözőbe vettem a folyosón, de zokniban voltam, és állandóan elcsúsztam,
ezért meglógott. Állati pipa voltam.
Miután megérkeztem Skóciába, jobb kedvre derültem. A mérkőzés
Glasgow-ban volt, és fantasztikus fogadtatásban részesültem.
Szippantottam egy kis kokaint a bunyó előtt, meg füvet is szívtam. A
kokóval nem volt probléma, mert az azonnal kiürül a szervezetből, a fű
azonban napokig kimutatható, ezért a bráneremet kellett használnom, amely
egy műpénisz megtöltve valakinek a tiszta vizeletével, hogy ne akadjak
fenn a doppingvizsgálaton. Jeff Wald asszisztense, Steve Thomas mindig
együtt utazott velem, ő gondoskodott róla.
Teljesen be voltam tépve a bunyó előtt. Skót szoknyába öltöztettek, és
egy Mercedes Benz tetejéről integettem a tömegnek. Fel-alá ugráltam a
kocsitetőn, és közben azt ordítottam:
– Bajnok! Bajnok!
Az emberek megőrültek értem. Odajött hozzám egy német pasas, és
azt mondta, hogy ez egy német autó, hátha hanyatt dobom magam attól,
hogy milyen drága.
– Nagy dolog, bazmeg – feleltem. – Szóval ezt csináltátok azzal a sok
pénzzel, amit elloptatok a zsidóktól? Kocsikat vettetek belőle?
Nem kellett volna ezt mondanom, gusztustalan megjegyzés volt.
Savarese érdekes ellenfél volt számomra. Nem lehetett
paradicsomkonzervnek nevezni. 1997-ben végigbunyózta a tizenkét
menetet George Foreman ellen, és csak megosztott pontozással kapott ki
tőle. 1998-ban az első menetben kiütötte Buster Douglast. Negyvenkét
mérkőzésen harminckét kiütéses győzelmet aratott, ennek ellenére nem
gondoltam, hogy problémát jelenthetne nekem.
Megszólalt a gong, és Savarese rögtön az első ütésemtől, egy széles
balhorogtól kiterült, ami a halántékán találta el. Felállt, én pedig azonnal
rárontottam. Egyik ütést nyelte a másik után, amikor a bíró közénk ugrott.
Nem tudatosult bennem, hogy a bíró véget akar vetni a mérkőzésnek, ezért
ütöttem tovább, és véletlenül eltaláltam egy balhoroggal. A brit
kommentátorok később azon viccelődtek, hogy a bíró jobban állta az ütést,
mint Savarese.
Elkényeztetett seggfej voltam. Azt hittem, simán megúszhatom azt is,
ha kiütök egy bírót. De ezúttal tényleg nem direkt találtam el. Egyszerűen
csak annyira be voltam indulva, hogy mindenáron padlóra akartam küldeni
Savareset. Még akkor se voltam egészen magamnál, amikor Jim Gray, a
Showtime riportere a mérkőzés után meginterjúvolt.
– Mike, ez volt az eddigi legrövidebb bunyója?
– Csak egyetlen Isten van, és Mohamed az ő prófétája, áldás és béke
legyen vele. A testvéremnek, Darryl Baumnak ajánlom ezt a mérkőzést, aki
meghalt. Találkozunk még, teljes szívemből szeretlek. Dicsőség legyen a
gyermekeimnek, szeretlek titeket, ó Istenem…, igen?
– Ez volt az eddigi legrövidebb bunyója? Amatőr és profi
mérkőzéseket is beleértve?
– Asszalam alejkum. Nem tudom, haver, Lennox Lewis, Lennox,
eljövök érted.
– Nem frusztráló ilyen hosszú ideig edzeni, hogy aztán a mérkőzés
hét-nyolc másodperc alatt véget érjen?
– Csak két vagy három hetet készültem erre a mérkőzésre. El kellett
temetnem a legjobb barátomat, és nem akartam bunyózni, de ezt a
győzelmet az ő emlékének ajánlom. Ki akartam tépni az ellenfelem szívét,
én vagyok minden idők legjobbja, én vagyok a legbrutálisabb,
leggonoszabb, legkönyörtelenebb bajnok, aki valaha élt, senki sem állhat az
utamba. Lennox egy hódító? Nem! Én Nagy Sándor vagyok, ő nem Nagy
Sándor! Én vagyok a valaha élt legjobb, soha senki sem volt ilyen
könyörtelen, mint én. Sonny Liston vagyok, Jack Dempsey vagyok, nincs
hozzám fogható, rájuk hasonlítok. Senki nem érhet a nyomomba, a stílusom
féktelen, a védekezésem áttörhetetlen, úgy bokszolok, mint egy vadállat, a
szívedet akarom, felfalom a gyerekeit, dicsőség legyen Allahnak!
Azzal elviharzottam. Azért beszéltem ilyen összefüggéstelenül, mert
kezdtem megzakkanni. Annyira be voltam tépve, hogy az agyam nem
működött rendesen. A Shaw fivérek karatefilmjeiből – mint például a
Mérges shaolinok – kölcsönöztem mondatokat. Apokalipszistől, a kedvenc
képregényfigurámtól is idéztem. Fekete gonosztevő létére mindig olyan
választékosan fogalmazott: „Nézz rám, és remegj, ahogy feledésbe taszítom
a világodat.” Nagy szavakat használtam. A WWE pankrátoraitól vettem
kölcsön ezt a fordulatot, hogy felfalom a gyerekeit.
Kemény fickónak gondoltam magamat, de valójában csak egy
showman voltam.
Amikor visszatértem Londonba, vita támadt a személyem körül. Még
mindig legszívesebben kinyírtam volna Frank Warrent. A mérkőzés
felvételén látszik, milyen indulatok munkálnak bennem. Őt kerestem a
bunyó után, mert nem volt benne szégyenérzet. Törött szemgödörrel,
arccsonttal és állkapoccsal is eljött a meccsre. De Londonban nem mert
mutatkozni. A Daily Record címlapon hozta a sztorit, hogy rátámadtam a
szállodai lakosztályomban egy 630 ezer dolláros kifizetetlen ékszerszámla
miatt. Warren „szemenszedett hazugságnak” nevezte a cikkben leírtakat.
Kénytelen voltam sajtótájékoztatót tartani az ügyben, mert az Államokban a
tartótisztem is kíváncsi volt a történtekre.
– Megütötte? – kérdezte az egyik újságíró.
– Nem uram.
– Megpróbálta kidobni az ablakon?
– Nem, uram. Szeretem Frank Warrent.
Hazatérve a tartótisztem aggodalmaskodott a Savarese mérkőzés utáni
megjegyzéseim, valamint az állítólagos Warren incidens miatt. Darrow
azonban mindent elsimított. Még azt is megengedték, hogy együtt
dolgozzam Ouie-val.
A próbaidőm egyik feltétele az volt, hogy pszichiáterhez járok, ezért
felkerestem dr. Barksdale-t és a segítőjét az arizonai Tempében. A találkozó
nem alakult túl jól. De Darrow ismét a segítségemre sietett.
„Tisztában vagyok vele, hogy az első találkozás önnel és a partnerével
nem volt zökkenőmentes – írta Barksdale-nek. – Ugyanakkor meg kell
jegyeznem, hogy Mike tegnap este felhívott telefonon egy más ügyben, és
megkérdezte, mikor találkozhatna önökkel újra. Eddigi tapasztalataim
alapján azt kell mondanom, hogy ez igen biztató jel Mike részéről.”
Visszatértem Vegasba. Az egyik oka annak, hogy ilyen remek
formában voltam a két legutóbbi mérkőzésemen, az volt, hogy napi harminc
mérföldeket gyalogoltam, sokszor akár 40 fokos hőségben. Általában
egyedül gyalogoltam, de néha akadt valami idióta barátom, aki azt
gondolta, hogy jó buli lesz együtt sétálgatni velem, és közben csajokat
felszedni. De nem erről volt szó. Nem dumáltam, nem álltam meg közben,
mentem, mint a megszállott. Az egyik barátom konkrétan szívrohamot
kapott, amikor tartani próbálta velem a lépést.
Akkor kezdtem el ezeket a hosszú sétákat, amikor olvastam egy
könyvet Nagy Sándorról és a hadseregéről. Napi hatvan mérföldeket
gyalogoltak, mire azt gondoltam: „Bazmeg, ezt én is meg tudom csinálni.”
Eleinte napi tíz mérföldet tettem meg, de úgy éreztem, mintha valaki
lángszóróval pörkölte volna meg a lábaimat. Vettem egy remek New
Balance tornacipőt is, de az sem segített. Utánaolvastam még egy kicsit, és
kiderítettem, hogy ezek a nagy harcosok mind betépve masíroztak. A
háborúk története egyben a drogok története is. Minden nagy hadvezér és
harcos szedett valamit, mióta világ a világ.
Ezért beillesztettem a füvet és az alkoholt is az edzésprogramomba.
Egyébként is zabos voltam, de az, hogy betépve gyalogoltam a hőségben, új
szintre emelte a bipoláris zavaraimat. Pia, fű és hőség nem illenek
egymáshoz. Félmeztelenül gyalogoltam, a pólómat a fejemre kötözve. A
gatyám lecsúszott, mert annyira lefogytam. A nap koromfeketére perzselt.
Úgy néztem ki, mint valami drogos. Akik láttak, nem tudták eldönteni,
tényleg én vagyok-e az, vagy sem. Odajött hozzám egy tag autogramot
kérni, én meg, puff, felpofoztam. Megláttam egy lányt, akivel valamikor
lefeküdtem egyszer, és aki Versacénak dolgozott. Aggódott miattam.
– Mike, jól vagy? – kérdezte.
– Dögölj meg, hülye kurva – ripakodtam rá. – Látni se bírom a
képedet. Sose kedveltelek.
Felforrt az agyam a napon, tényleg kezdtem megőrülni.
Nem hordtam magamnál pénzt, és sokszor annyira kiszáradtam, hogy
betámolyogtam az utamba kerülő üzletekbe, ahol megitattak. Néha
hallottam a fejem fölött kelepelni a hírcsatornák helikoptereit, úgy követtek,
mintha O. J. lennék a Broncóban.
 A sok gyaloglás az őrületbe kergette a biztonsági embereimet.
Elneveztek Gumpnak Forrest Gump után. Anthony Pitts próbált tisztes
távolságból követni, de néha elveszített szem elől. Volt, hogy azt se tudtam,
hol van. Átsétáltam a Cheetahsba az edzőteremből, Anthony pedig
meghagyta az üzletvezetőnek, hogy hívja fel, amikor odaérek. Azután
Anthony és a többi testőröm egymást váltva strázsáltak a parkolóban várva,
hogy mikor jövök ki.
Egyszer otthonról elgyalogoltam egészen Mack barátom
fodrászüzletéig. Különösen nagy forróság volt aznap, és volt nálam egy
nagy tasak fű is. Egy ideig Mack házában lazultunk, de aztán el kellett
mennie valami ruháért a tisztítóba, ezért elindultam gyalog haza. Annyira
kész voltam, hogy magamban beszéltem. Egyszer csak észrevettem, hogy
Anthony követ a Suburbanjével. Be voltam tépve, és elveszítettem a
fejemet. Nem érdekelt, hogy élek-e vagy halok. Máskor is történt már ilyen
velem. Kitört rajtam a paranoia, azt gondoltam, Anthony kémkedik utánam.
Mi a faszért akar állandóan a nyomomban lenni? Arról teljesen
megfeledkeztem, hogy ezért fizetem.
Így hát befordultam egy sikátorba, amely a rendőrőrshöz vezetett. Mire
Anthony utolért, már a zsaruknak panaszkodtam őrá mutogatva. Anthony
kiszállt a kocsijából.
– Azért kapom a fizetésemet, hogy rád vigyázzak, úgyhogy most szállj
be a kocsiba – mondta Anthony. – Gyerünk, megyünk haza.
– Nem szállok be – feleltem. – Ez a pasas zaklat. Tartóztassák le.
Egész nap a nyomomban van.
Ordibáltam, miközben egy nagy tasak fű volt nálam.
A zsaruk kérdéseket tettek fel Anthonynak, én pedig faképnél hagytam
őket. Sikerült némi egérútra szert tennem, de két sarokkal odébb Anthony
ismét utolért. Annyira be voltam pöccenve, hogy felkaptam egy téglát a
csatornából, és betörtem vele a Suburban szélvédőjét. Shawnee másnap
átutalta Anthonynak a javítás költségeit.
Augusztus 22-én 187 500 dollár büntetés megfizetésére köteleztek,
amiért véletlenül megütöttem azt a bírót Glasgow-ban. Ez volt a
legnagyobb büntetés az Egyesült Királyság történetében. Úgy tekintettem
rá, mintha be kellett volna fizetnem az áfát. Ráadásul már készültem a
következő 20 millió dolláros mérkőzésemre Andrew Golota ellen. Golota
lengyel felmenőkkel rendelkezett, és a bokszvilág legsportszerűtlenebb
bunyósának tartották. Riddick Bowe ellen kétszer is szorítóba lépett,
mindkétszer vezetett, de mind a két alkalommal leléptették mélyütésekért.
Bowe-val ugyanabba a kisegítő iskolába jártam, ami plusz motivációt adott
a győzelemre.
Szeptember 14-én Los Angelesben tartottunk sajtótájékoztatót, hogy
reklámozzuk a mérkőzést, és a szokásos formámat hoztam.
– Nemi erőszakért elítélt bűnöző vagyok! Vadállat vagyok! A boksz
legostobább alakja vagyok! Ki kell jutnom innen, különben megölök valakit
– mondtam ordítást színlelve. – Szedem ezt a Zoloftot, oké? Azért kapom,
nehogy kinyírjak itt mindenkit. Ezért szedem. Bunyózni jöttem, oké? Belém
diktáltak valami szart, amitől lekókadt a faszom, aztán kipróbáltak rajtam
mindent, oké? Komolyan beszélek, oké? Nem akarom szedni a Zoloftot, de
aggódnak, mert erőszakos típus vagyok, egy vadállat. És azt akarják, hogy
csak a ringben legyek vadállat. – Csak úgy dőlt belőlem a szó. Nyilván
valami jóféle fű hatása alatt álltam. – A bokszról írnak, de soha egy percet
sem bokszoltak, nem voltak bajnokok, semmit se tudnak, mennyi verejték
és fájdalom kell hozzá. Nem tudják, milyen kibaszott magányos dolog ez. A
boksz a világ legmagányosabb sportja. Értik, miről beszélek? Egy éve nem
dugtam a feleségemmel. Azt hiszik, érdekel Andrew Golota? Hónapok óta
nem láttam a gyerekeimet.
– Miért? – szakította félbe az egyik riporter a monológomat.
– Semmi közöd hozzá, kisfiam, de hónapok óta nem láttam őket. Azt
hiszed, érdekel itt engem bárki? Az se érdekel, hogy élek-e vagy halok. Egy
gyári hibás rohadék vagyok. Hozzák ide Andrew Golotát, hozzák ide a
többieket, megtarthatják a címüket, nem érdekel a címük, én a kibaszott
egészségüktől akarom megfosztani őket. Látni akarom a fájdalmukat, azt
akarom, hogy a gyerekeik is lássák a fájdalmukat. Azt akarom, hogy
Lennox Lewisnak azt mondják a gyerekei: „Ó, apu, jól vagy, apu?”
Leszarom őket, mert ők is leszarnak engem és a gyerekeimet.
Hazaérve a vegasi házamba, két új tigriskölyökkel játszadoztam,
amelyeket úgy csempésztem be. Addigra meg kellett szabadulnom
Kenyától. Texasban tartottuk, és a trénerem megmutatta néhány lelkes
állatbarátnak, akik állítólag dolgoztak már tigrisekkel. Nem tudom, mi
történt pontosan, de úgy hallottam, hogy az egyik állatbarát hölgy átmászott
a kerítésen Kenyához, ami nagyon rossz ötletnek bizonyult. Ha a tigris
egyszer megízleli a vért, utána már nem lehet megbízni benne, ezért túl
kellett adnom Kenyán. Az egyik kaliforniai állatkertnek ajándékoztam.
Természetesen bepereltek, de megnyertem a pert. Egy vasat sem kellett
volna fizetnem, de megsajnáltam a hölgyet, ezért adtam neki 250 ezer
dollárt. Úgy gondoltam, ennyit megérdemel.
A Golota elleni mérkőzést Detroitban rendezték október 20-án. A
bunyó előtti este nagyon ideges voltam. Amikor megláttam Golotát szemtől
szembe a mérlegelésen, megijedtem tőle. Nagydarab vadállat volt, a háta
pedig tele piros kiütésekkel a szteroidoktól. Úgy nézett ki, mint egy
kibaszott leprás. Mi a faszt akarok egy ilyen lóbaszó elmebeteg ellen,
töprengtem álmatlanul forgolódva az ágyamban. Végül rágyújtottam egy
dzsointra, és az első slukk után teljesen megváltozott a hangulatom. Baszok
én arra a niggerre, gondoltam. Nagy szükségem volt arra a dzsointra.
A mérkőzés estéjén nem voltam hajlandó vizeletmintát adni a
bevonulás előtt. Úgy gondoltam, majd utána elkérem a bránert Steve
Thomastól. Puffy és Lil Wayne is jelen voltak, és a Cash Money rapbanda
élő zenéjére vonultam be a ringbe. A szorító közepén állva felvettem a
legelvetemültebb arcomat. Sajnáltam azt a kis bírót. Simán kinézett neki
egy lecsúszott balhorog Golotától vagy tőlem.
Az első menetben főként testre ütöttem, és éreztem, hogy megtörik a
lendülete. Jól mozogtam, és sokat szurkáltam ballal. Bumm, bumm az
arcára, aztán néhány kemény testütés. Golota alacsonyan tartotta a bal
kezét. Eleresztett egy erőtlen balost, én bebújtam alá, és bumm, telibe
találtam a bal szemét. Nagyjából tíz másodperc lehetett hátra a menetből,
amikor egy kőkemény jobbegyenessel padlóra küldtem.
A második menet elején azonnal rámentem. A nagy ütéseim célt
tévesztettek, de a testét ismét keményen megdolgoztam. A menet végére
már csak hátrált előlem, és ütés helyett inkább csak pofozgatott.
Felálltam, hogy kezdődjék a harmadik menet, de alig akartam hinni a
szememnek. Golota a saját sarkával veszekedett. Később megnéztem a
Showtime felvételét, és kiderült, hogy Golota nem akart kijönni még egy
menetre, de az edzője, egy alacsony, olasz muki, Al Certo ordított vele.
– Ereszd el a kibaszott jobbosaidat – mondta Certo.
– Nem bunyózok tovább – felelte Golota.
– Ne merészeld, te faszszopó! Meg fogod nyerni ezt a mérkőzést.
– Vége – mondta Golota.
– Ne beszélj így! Gyerünk már, bazmeg! Győzni fogsz.
– Kiszállok – közölte Golota. Azzal felállt, félretolta Certót, és
elkezdett fel-alá járkálni a ringben. Fogalmam sem volt, mi a faszt művel ez
a holdkóros idióta.
 – Nem, nem – ordított vele Certo.
Golota odasétált a bíróhoz.
– Vége – mondta.
A bíró pedig mutatta, hogy a mérkőzésnek vége.
Certo azonban nem fejezte be. Amikor Golota visszament a sarkába,
Certo megpróbálta a szájába gyömöszölni a fogvédőjét, és visszalökdösni a
szorító közepére. De Golotának ennyi elég volt. Felvette a köntösét, és
kimenekült a ringből. Az öltözőbe menet mindenféle szidalmakat vágtak a
fejéhez, valaki pedig leöntötte egy narancsos üdítővel, amitől az egész teste
narancsszínű lett.
A meccs után Golota próbálta arra fogni a megfutamodását, hogy kába
volt a fejelésektől, de ülve adta fel a mérkőzést. Az a fajta bunyós volt, aki
nem bírta elviselni a mérkőzésekkel járó nyomást. De másnap a felesége
elvitte egy chicagói kórházba, ahol agyrázkódást és bal arccsonttörést
diagnosztizáltak nála, utóbbit az a jobbegyenesem okozhatta, amelyiktől
padlót fogott.
Amint visszaértem az öltözőbe, a michigani hivatalnokok azonnal
utánam jöttek, hogy vizeletmintát vegyenek tőlem. Golota miatt
valószínűleg szteroidokat kerestek nálam is, ezért nem volt időm elkérni a
bránert Steve Thomastól. A saját vizeletemet kellett leadnom.
Természetesen kimutatták a füvet a szervezetemben. Ahelyett, hogy
megjutalmaztak volna, amiért marihuána hatása alatt bunyóztam, mert az
csökkenti az agresszivitást, kilencven napra felfüggesztettek, ami nem
számított, mert egyébként sem akartam addig bunyózni, de megbüntettek 5
ezer dollárra, és köteleztek, hogy adományozzak 200 ezer dollárt egy
michigani jótékonysági szervezetnek. Valamint megfosztottak a technikai
KO-mtól, és no contestre változtatták a mérkőzés eredményét.
Hiába kerestem 20 millió dollárt ezen a bunyón, anyagilag padlóra
kerültem. Olyan rossz volt a helyzet, hogy még azt is hagytam, hogy valami
malajziai promóter megkörnyékezzen, aki azt akarta, hogy náluk lépjek
szorítóba. Elküldtek hozzám egy Rose Csu nevű hölgyet, hogy győzzön
meg, és végül hetekig a házamban lakott. 16 millió dolláros fellépti díjat
ajánlottak, amiből azonnal leperkáltak egymillió előleget, és még arra is
sikerült rávennem őket, hogy fizessenek ki 200 ezret a házam felújítására
meg egy új Rolls-Royce utolsó részletére.
2001 elején kaptam a könyvelőimtől egy kimutatást a 2000-es évről.
3,3 millió dollár mínusszal kezdtem az évet. 2000-ben 65,7 millió dollárt
kerestem, amiben benne volt a Sidleytől, üzleti ügyeim korábbi intézőjétől
kapott 20 millió dolláros kártérítés is. Tudták, hogy amit Donnal elkövettek
ellenem, az színtiszta rablás volt, ezért boldogan belementek a peren kívüli
megegyezésbe. A problémát az jelentette, hogy 62 milliót költöttem abban
az évben – 8 milliót adókra, 5,1 milliót ügyvédi díjakra, 5 milliót
Monicának, 4,1 milliót egy kölcsön visszafizetésére az egyik
promóteremnek, 3,9 milliót Rooneynak, amit a bíróság megítélt neki, 3,4
milliót fizetésekre, 2,1 milliót autókra, 1,8 milliót az Iron Mike Records
beindítására, és sok kicsi sokra ment.
Természetesen az új menedzsmentem nem tudott magyarázattal
szolgálni. Egymás torkának ugrottak. Jackie azt mondta, Shawnee
talicskával hordja el tőlem a pénzt.
– Mike, lopja a pénzedet. Minden mérkőzésed után, amikor veszel egy
új kocsit, ő is vesz magának egy ugyanolyat. Nagyban játszik. Nem
dámázik, hanem sakkozik – mondta Jackie. Konferenciabeszélgetést
folytattunk hármasban, de Shawnee itt sírva fakadt, és azt szipogta:
– Mondtam neked, hogy ki nem állhat.
Shawnee ellátogatott Jackie 7000 m²-es brooklyni irodájába, ahol az
Iron Mike Records székelt, mire Shawnee úgy döntött, neki is kell egy
ugyanolyan fényűző iroda Atlantában, ahol él. Én meg beleegyeztem,
amilyen hülye voltam. Soha nem jártam egyik irodában sem.
Az igazat megvallva magasról szartam az üzleti ügyeimre. Kizárólag a
bűnös élvezeteimmel akartam foglalkozni, semmi mással. Ki a faszt
érdekel? Miért gondolkodik valaki így karrierje csúcsán? A szomorú
igazság az volt, hogy Cust leszámítva soha senki nem viselte szívén a
sorsomat. A mai napig nem bírom elhinni, hogy pénzt tett félre nekem azon
a nyugdíjbiztosítási számlán. Amikor eszembe jut, még most is sírva
fakadok.
2001 júniusában sem fordultak jobbra a dolgok, amikor Camille
meghalt. Még mélyebb depresszióba süllyedtem, és még többet drogoztam.
De közben el kellett kezdenem az edzéseket a következő mérkőzésemre,
amely Dániában várt rám, ezért a San Bernardino megyei Big Bear Citybe
vonultam edzőtáborba Kaliforniában.
Monica és a gyerekek is meglátogattak egy pár napra. Amint elmentek,
Rick Bowersszel, az egyik testőrömmel elugrottunk a helyi Kmartba, mert
bizonyos élelmiszereket csak ott lehetett beszerezni a városban. Az egyik
kasszánál egy idősebb, ötven körüli nő állt. Nem volt egy bombázó, de az
alakja hibátlan volt. Kért tőlem egy autogramot, és amikor fizettünk,
odacsúsztatta a telefonszámát. Amilyen puncivadász vagyok, fel is hívtam,
ő pedig átjött a házba, ahol Rickkel laktunk.
A nappali kanapéján szexeltünk. Másnap reggel Rick bevitte Krokodilt
a sürgősségire, mert Krok nem érezte jól magát. A kmartos nő még ott volt,
és azt mondta Ricknek, hogy csinált „valamit, amit nem lett volna szabad”.
Előző este szóltam neki, hogy nem lenne szabad szexelnünk, mert edzésben
vagyok. A nő azt is mondta Ricknek, hogy fájdalmat okoztam neki szex
közben, és kezelésre lesz szüksége. Azután megkérdezte tőle, milyen
érzéseket táplálok iránta, elvégre lefeküdtem vele. Később felhívta Ricket,
és megbeszélt vele egy találkozót a helyi Denny’sben. Azt mondta Ricknek,
hogy kedvel engem, és nagyon csalódott, amiért én nem jöttem el. Egyre
nyúzta Ricket, hogy telefonáljon nekem, és hívjon oda, mert újra találkozni
akar velem.
Azután hívogatni kezdte Ricket a mobilján, és figyelmeztetett
bennünket, hogy lépjünk le a városból, mert a kerületi ügyész azt akarja,
hogy emeljen vádat ellenem. Azzal is fenyegetőzött, hogy a sajtóhoz fordul.
– Hogyan oldhatnánk meg ezt az ügyet? – kérdezte tőle Rick.
– Szeretnék egy új autót – felelte a nő, mert valami lepukkant ronccsal
járt.
Rick visszajött a házba.
– Mi történt azzal a kmartos hölggyel? Azt mondja, bántottad.
– Micsoda? – Lövésem se volt, miről beszél.
Úgy döntöttünk, hogy a munkahelyén vonjuk kérdőre. A parkolóban
találkoztunk vele, és úgy viselkedett, mint akinek nincs ki a négy kereke.
Egyfolytában arról hadovált, hogy a sajtóhoz fog fordulni, meg hogy új
kocsira van szüksége. Hallgattam egy pár másodpercig, azután Rickhez
fordultam.
– Tűnjünk el innen, mondtam, hogy elmebeteg.
Ettől persze még jobban bepöccent a nő. Többen is voltak körülöttünk
abban a parkolóban, és úgy érezte, tiszteletlenül viselkedtem vele.
Másnap, július 18-án kinyitottuk az újságokat, és azt láttuk, hogy
valóban a sajtóhoz fordult, azt állította, hogy megerőszakoltam. Az
edzőterem előtt riporterek garmadája várt rám, hogy nyilatkozzak.
Darrow azonnal ráfeküdt az ügyre. Eljött az edzőterembe, szólt
Ricknek, hogy menjen haza, és pakolja össze a holminkat, fél órával később
pedig már egy kisgépen repültünk Los Angeles felé. Azután Darrow
visszament Big Bear Citybe, és munkához látott.
Elképesztő, mennyire hasonló volt ez az ügy a Desiree Washington-
esethez. Mindketten próbáltak kapcsolatba lépni velem szex után, de nem
hívtam vissza őket. Mindketten dühbe gurultak, amikor bunkó voltam velük
utána. A különbséget az jelentette, hogy ezúttal volt egy zseniális
ügyvédem, aki ténylegesen tett valamit az érdekemben. Azzal kezdte, hogy
kikérdezte a hölgy néhány munkatársát a Kmartban. Talált egy közeli
barátnőt, aki szerint az állítólagos áldozat másnap azt mondta neki, hogy
„szeretkezett” velem. Úgy jellemzett neki, hogy „kedves” és „aranyos”
voltam, és nagyon „élvezte” a csókjaimat meg a kedves szavaimat. Még a
péniszemet is lerajzolta neki egy papírlapra, és megerősítette a
barátnőjének, hogy tényleg ekkora vagyok, ezért fájdalmat okozott neki a
szex velem. Megkérte a barátnőjét, hogy vigye el a házamhoz, hogy
bocsánatot kérhessek tőle, amiért tiszteletlenül bántam vele. Csalódott volt,
mert „vörös szőnyeges” fogadtatásra számított, ehhez képest még frissítővel
sem kínáltam meg. Azt is elmondta a barátnőjének, hogy szeretné „kicsit
továbbvinni a dolgokat”, hogy bosszút álljon rajtam, amiért nem kértem
bocsánatot.
Darrow nem érte be ennyivel. Kapott egy telefonhívást a kmartos
hölgy unokaöccsétől, Kermittől, és megbeszélt vele egy találkozót a fickó
lakásán. Kermit azt mondta Darrow-nak, hogy bérli a lakást, de „ha zsebben
lenne az a két millió, megvenné az egész épületet”. Darrow ekkor
megkérdezte tőle, hogy felveheti-e a beszélgetésüket, mire Kermit az
felelte:
– Én nem így üzletelek. Azt hiszem, maga nem akar üzletelni.
Darrow megkereste a Kmart üzletvezetőjét is, aki azt mondta:
– Egy szavát se higgye annak a nőnek.
Az üzletvezető azt is elmesélte, hogy a nő nyíltan beszélt mindenkinek
a nemi erőszak vádjáról, még a vásárlóknak is. Élvezte a bulvárlapok
érdeklődését. Darrow beszélt a nő főbérlőjével is, aki „nem túl szavahihető
személyiségként” jellemezte. Még a nő egyik vásárlóját is felkutatta, akinek
számítógépes vállalkozása volt, és aki átadott Darrow-nak egy
hangfelvételt, amelyen a nővel beszélgetett, miután az találkozni akart vele
munka után. A nő elpanaszolta a számítógépes fazonnak, mennyire
frusztrálja az otthoni helyzet a férjével, és hogy máshol szeretne testi társra
lelni. Amikor a pasas közölte vele, hogy nem akar viszonyt kezdeni, a nő
zaklatni kezdte telefonon.
Végül, de nem utolsó sorban, Darrow írásos tanúvallomást kért két
elismert szakorvostól, akik kijelentették, hogy a fájdalom és/vagy a vérzés
gyakorta lehet közös megegyezésen alapuló szex következménye is.
Darrow a beszélgetéseket és vallomásokat tartalmazó 150 oldalas
dokumentumot bemutatta San Bernardino megye kerületi ügyészének.
Elmondta a kerületi ügyésznek, hogy a kaliforniai törvények értelmében a
kerületi ügyész „köteles informálni a vádesküdtszék tagjait az olyan
bizonyítékokról, amelyek a vádlott ártatlanságát támasztják alá”, és hogy az
ő nyomozása jó néhány olyan bizonyítékra fényt derített, amelyek
alátámasztják „Mr. Tyson megingathatatlan meggyőződését abban, hogy az
égvilágon semmi törvénybe ütközőt nem követett el.”
Eközben a kmartos hölgy szerzett magának egy nagy port kavaró
ügyekre szakosodott ügyvédet Gloria Allred személyében, hogy képviselje
az ellenem indítandó polgári per alatt. A Showtime aggódott, hogy a
világsajtóhoz is eljutott az ügy, mert a velem kapcsolatos híresztelések
„komoly nehézségeket okoznak a Showtime-nak, hogy megfelelően
felkészüljön Tyson következő mérkőzésére Koppenhágában”. Azt akarták,
hogy a kerületi ügyész mielőbb döntse el, vádat emelnek-e ellenem, vagy
sem. Eldöntötte. Miután megkapta a Darrow által összeállított, nagyszerű
dokumentumot, a San Bernardinó-i kerületi ügyész úgy határozott, nem
emelnek vádat ellenem. Néha győz az igazság.
Nem sokkal később újra megpróbáltak kicseszni velem. Néhány hétre
rá a vegasi házam tévés szobájában heverésztem, és az ESPN SportsCenter
című műsorát néztem. A konyhából sült csirke illata szűrődött be, amelyet
Drew séf készített ebédre. Tipikus vegasi délelőtt. Hirtelen az
asszisztensem, Darryl rontott be a szobába.
– Hé, Mike. Azt hiszem, itt vannak a tálibok. – Hisztérikus volt a
hangja.
– Menj már a picsába, Darryl.
Tíz nappal jártunk a szeptember 11-i borzalmas támadások után.
– Nem, komolyan beszélek, szerintem tálibok vannak a birtokon. –
Darryl nem mosolyodott el.
– Miről beszélsz? – kérdeztem.
– Gyere velem, Mike, megmutatom.
Követtem.
 Odakint nagyjából száz, terepszínű egyenruhába bújt fegyverest
pillantottam meg. Az övükön kézigránátok himbálództak, egyik kezükben
gépkarabélyt, a másikban átlátszó védőpajzsot tartottak. Lassan közeledtek
a házhoz, időnként elbújva vastag pálmafáim mögé. Ezenkívül két hatalmas
harckocsi gördült be a birtokom jókora kovácsoltvas kapuin, oldalukon
SWAT felirattal. Berregő hangot hallottunk, és felnéztünk. Helikopterek
köröztek az égen. Megtámadták a házamat.
Hamarosan az egész zászlóalj az ajtóm előtt állt, készen arra, hogy
berontsanak. A pajzsot maguk elé tartva ránk szegezték a fegyverüket.
– Állj! Ne mozduljanak! – vakkantotta oda egyikük.
Mozdulatlanul álltam.
Klikk, klikk, klikk, a kibiztosított fegyverek kattanása betöltötte a
levegőt.
– Bin Laden nincs itt. Semmi közünk a szeptember 11-i eseményekhez
– mondta Darryl. Valószínűleg túl sokat nézte a CNN-t. Ezek a fickók úgy
festettek, mint egy sivatagban gyakorlatozó katonai különítmény. Az
egyetlen problémát az jelentette, hogy ez a sivatag az én birtokom volt.
Végül igazolták magukat. Nem tálibok voltak, hanem a vegasi
rendőrség. Soha életemben nem láttam ennyi vegasi zsarut egy helyen.
Azért jöttek, hogy kivizsgáljanak egy bejelentést, miszerint három napra
túszul ejtettem egy fiatal nőt a házamban, és ez idő alatt többször
megerőszakoltam. Volt a birtokon néhány fegyveres őr is, akiket Darryl egy
őrbódéban szállásolt el. Gyaníthatóan a fiatal hölgy azt mondta a
hatóságoknak, hogy fegyvereket tartunk a birtokon, ezért vonultak ki teljes
készültséggel. Éppen akkoriban változtattuk meg a biztonsági előírásokat,
és az őrök alkonyattól pirkadatig dolgoztak. Délelőtt 11 körül lehetett,
amikor a rendőrök ránk rontottak, ezért az őrök már elmentek, a kapuk
pedig tárva-nyitva álltak.
Amint Rick meglátta a felénk közeledő csapatokat, azonnal felhívta az
ügyvédemet, Darrow Sollt. Darrow azt mondta Ricknek, vigyen ki a házból,
és ne mondjunk semmit, egyetlen szót se a rendőrségnek. Logikusnak
hangzott. Megmotoztak bennünket, majd kiparancsoltak az ingatlanból.
Csak Darryl maradt, mint a birtok ügyintézője, aki mindenről tudja, hol van.
Valami miatt Drew séfnek is megengedték, hogy maradjon. De amíg
faggatták, a konyhában odaégett a csirke. Megengedték neki, hogy
visszamenjen, és megakadályozza, hogy leégjen a ház.
 Amikor már csak Darryl és Drew maradt, a rendőrök nekiálltak
módszeresen ízekre szedni a házat – szobáról szobára, dobozról dobozra,
papírról papírra. Leszedték a matracokat az ágyakról. Átnézték az összes
videókazettát. Délelőtt tizenegytől éjjel egyig kutattak. Még pizzát is
rendeltek, és vacsoraszünetet tartottak. Voltak olyan kedvesek, hogy Darrylt
is megkínálták egy szelettel, de visszautasította.
Végül lefoglaltak egy csomó mindent, köztük a személyes
szexvideóimat is. Folyamatosan hívogattam Darrylt napközben.
– Még mindig ott vannak?
– Igen, Mike, darabokra szedik a házat.
Elmentem az edzőterembe, azután megkértem Ricket, hogy tegyen ki
az egyik barátnőmnél. Nem értettem, miért rohanták le a házamat. Végül
kiderült, hogy a csajjal, aki rám hívta a zsarukat, Mack fodrászüzletében
találkoztam. Hazavittem, és gyakorlatilag beköltözött hozzám egy hétre.
Amikor elmentem edzeni, ő otthon maradt, kiment a konyhába az egyik
pólómban, és megkérte Drew séfet, hogy üssön neki össze valamit. Tudta az
összes biztonsági kódot a házhoz és a kapuhoz, bármikor elmehetett volna.
Honnan vette ezt a baromságot, hogy elraboltam? Amikor végül lelépett,
Rick furikázta haza. Boldogan távozott. Mégis mi vehette rá, hogy ezt
hazudja rólam, és rám küldje a rohamosztagosokat?
A teljes sztorit akkor tudtam meg, amikor egy lemezproducer barátom
felhívott Houstonból. Azt mondta, hogy a lány egy másik nagyon ismert
bokszolónak a csaja. Amikor visszament hozzá, a bokszoló őrjöngött.
Agyba-főbe verte a csajt. Azután ráparancsolt, hogy menjen el a
rendőrségre, és jelentse be, hogy elraboltam, és akarata ellenére fogva
tartottam.
Nagyon begurultam. Nem lehettem teljesen biztos benne, hogy ez a
másik bokszoló állt az ügy mögött, de ha igen, akkor neki reszeltek. De
hiszek a karmában – hogy a rossz emberekkel rossz dolgok történnek.
Komolyan elgondolkodtam azon, hogy hidegre teszem, ő pedig mintha
megérezte volna, mert megerősítette a védelmét. A testőrei persze nem
jelentettek volna akadályt. Ismertem egy bandatag srácot a környékről, aki a
közhasznú munkára szokott elvinni. Ő mondta, hogy csak egy szavamba
kerül, és kétszáz állig felfegyverzett katonája áll mögöttem. Megköszöntem
az ajánlatát, de nem éltem vele. Nem akartam bosszút állni. Évekkel később
egyszer még be is téptem azzal a bokszolóval. Akkor tényleg ki akartam
nyírni, de aztán elengedtem a dolgot.
 A rendőrségi akció után kiderült a lány személyazonossága, az
újságírók pedig eljöttek a fodrászüzletbe, hogy interjút készítsenek velem.
Mack a hátsó szobában rejtett el, és azt hazudta, hogy egész nap nem látott.
Mack még Stewart Bellt, a kerületi ügyészt is felhívta, hogy közölje vele, ő
mutatta be nekem a csajt. Azt is elmondta neki, hogy a lány nem volt
fogoly, az én kocsimmal járt a városban. Mack aggódott, hogy az ügy miatt
veszélybe kerül a következő bunyóm, hamarosan ugyanis el kellene
utaznom Koppenhágába.
– Ne aggódjon emiatt – nyugtatta meg Bell Macket. – Mike elmehet
bunyózni. Ki kell még derítenünk néhány dolgot, és ha történik is valami,
az a mérkőzése után lesz.
Amikor elindultunk Koppenhágába a Brian Nielsen elleni meccsre, a
repülőúton történt egy kisebb tragédia. Krokodil hányni kezdett, azután
elájult. Túladagolta magát. Amint leszálltunk, kórházba siettek vele. Három
nap telt el, azt hittük, Krokodil meghalt, de amikor elmentünk a
mérlegelésre, megjelent, mintha mi sem történt volna. Krokodil képes volt
éjjel-nappal kokózni, azután egyik pillanatról a másikra leállni, és elvonulni
egy bunyóssal hat hétre edzőtáborozni. Azután visszajött, és újra betépett,
mintha mi sem történt volna.
– Hogy vagy, haver, mit csináltál? – kérdeztem tőle.
– Azóta nem szívtam, hogy legutóbb találkoztunk – felelte.
– Én meg azóta abba se hagytam, hogy legutóbb találkoztunk –
mondtam. – Hogy a faszba csinálod?
Amikor betépek, nem tudok leállni, csak ha letartóztatnak. Darrow-t is
magunkkal vittük arra az útra. Nem sokkal a megérkezésünk után egy
nagydarab dán motoros beszólt valamit Anthony Pitts feleségére, mire
Darrow megfordult, és bumm, egyetlen ütéssel kiütötte a pasast. Még
Anthonyt is megelőzte vele.
– Ez a legjobb – mondtam. – Egyszerre van velem az ügyvédem és a
testőröm.
Dánia megőrült értünk. Percek alatt eladták az összes jegyet abban a
hatalmas arénában. Több mint egy éve nem bunyóztam, és úgy gondoltam,
elbokszolgatok néhány menetet Nielsennel. Akkor ő volt az IBC bajnoka,
de ez gyakorlatilag semmit sem jelentett. Super Brian volt a beceneve, a
győzelmi mutatója pedig 62–1, de igazából egyetlen csúcson lévő,
komolyabb bunyóssal sem találkozott. Legyőzte Csonttörő Smitht, Tim
Witherspoont és Larry Holmest is, de akkor már mindhárman leszálló ágban
voltak. Nielsen jó nagyra nőtt, 191 cm-es magasságához 118 kg-mal
mérlegelt, ezért elég nagy testfelületre célozhattam. Az első menetben
alaposan megsoroztam a testét, a harmadik végén pedig egy gyilkos
kombinációval padlóra is küldtem. Úgy dőlt el, mint egy kivágott fa. Ha a
kötelek nem fogják meg, kettéhasadt volna alatta a ring. Egész karrierje
során mindössze másodszor padlózott. Jól éreztem magam a szorítóban.
Felszedtem néhány kilót, látszólag azért, mert az ellenfelem is olyan nehéz
volt, valójában mert nem nagyon edzettem erre a mérkőzésre. 108 kilóval
mérlegeltem, soha nem szálltam még ringbe ekkora súllyal, ezért végig
akartam bunyózni néhány menetet.
Hat felvonáson át csépeltem Nielsent. A hetedik elején egyszerűen
ülve maradt. A mérkőzés kezdetén felrepedt a bal szemöldöke, én pedig
utána végig arra utaztam. Azt mondta a bírónak, hogy nem lát, de valójában
csak elfáradt. Ennek ellenére kedves fickó volt. Senki nem kedvelte az
arrogáns viselkedése miatt, de én szimpatikusnak találtam.
A mérkőzés után teljes gőzzel belevetettük magunkat a bulizásba.
Nagy lakosztályt béreltem, Krokkal szereztünk egy csomó füvet meg piát,
és lányokat csábítottunk fel magunkhoz. Rendes, tisztességes lányok voltak,
nem kurvák meg táncosok, hanem kilenctől ötig dolgozó csajok. Dániában
rengeteg szexklub volt, máshogy álltak a témához, mint nálunk, de ez még
nekem is egy kicsit túl sok volt. Dániában, Németországban vagy a
Balkánon sokkal rámenősebbek a lányok, ha szexről van szó.
Krokodil se fogta vissza magát. Eleinte a promóter lányát dugta.
Azután éppen egy palesztin lányt kefélt a lakosztályom fürdőszobájában,
amikor rájuk nyitottam.
– Hé… Hé, testvér. – Megkocogtattam a vállát, azután felváltva dugtuk
tovább a csajt. Visszamentünk a nappaliba, ahol ott volt egy csomó másik
lány, és szexelni kezdtünk velük. Én az egyik szobában voltam, Krok a
másikban, amikor hallottam, hogy az egyik lány azt mondja:
– Szeretlek, Krokodil.
– Hogy mondhatsz ilyet? – kiáltottam át a másik szobából. – Alig egy
hete ismered.
Még azt a kemény testőrnőt is megdöntöttem, aki a dán promóter által
felfogadott biztonsági csapat vezetője volt. Kőkeménynek tűnt, a haját
feltűzve hordta, Krokodil aztán meg is lepődött, amikor besétált a
szobámba, a csaj pedig az ágyban feküdt, kibontott hajjal, az egyik
pólómban, és nagyon is nőiesen festett. Ő tényleg belém szeretett. Még az
Államokba is utánam jött, de nem akartam folytatni a kapcsolatunkat.
Néhány napig Koppenhágában buliztunk, azután mindenki hazament,
de mi Krokodillal még maradtunk, és a következő két hónapban
körbebuliztuk egész Európát. Elmentünk Amszterdamba, és persze egész
idő alatt füvet szívtunk. Ott tanultam meg végre, hogyan kell tekerni egy
dzsointot. Állandóan be voltam tépve, és még a bunyó fáradtságát pihentem
ki, ezért csak felvittünk néhány lányt a szállodai lakosztályunkba, és az idő
nagy részét ott töltöttük.
Amszterdamból Barcelonába utaztunk. Remekül éreztük magunkat. De
aztán az egyik edzőm hívogatni kezdte Krokodilt, hogy vigyen haza, így
végül hazautaztunk.
Egy ideig New Yorkban lógtam, és elvittem Krokodilt Brownsville-be,
hogy megmutassam neki a régi környékemet. Az egyik Rollsommal
mentünk, Krokodil vezetett, és éjfél volt már, amikor megálltunk egy
sarkon. Legalább százan gyűltek körénk, és szinte eszüket vesztették a
boldogságtól, hogy látnak. Szétosztogattam köztük egy kis pénzt. Hajnalban
elmentem Jackie házába aludni, Krokodilnak pedig azt mondtam, vegyen ki
egy hotelszobát magának. Amikor reggel felébredtem, kipillantottam az
ablakon, és azt láttam, hogy vagy harmincan állnak a kocsim körül, és nézik
a benne alvó Krokodilt.
– Miért nem mentél szállodába? – kérdeztem.
– Á, csak ki akartam próbálni, milyen a kocsiban aludni – felelte. De
később kiderült, hogy a környékbeli hoteleket túl lepukkantnak találta.
Miközben arra vártam, hogy Shelly Finkel leszervezze nekem a
mérkőzést a nehézsúlyú trónért, volt egy felvezető meccsem. December 16-
án Brooklynban buliztam a Sugar Hill Discóban. Gyerekkori barátommal,
Dave Malone-nal meg egy csapat lánnyal szórakoztunk, amikor a hajnali
órákban odalépett hozzánk egy magas, széles vállú fazon. Nagy
menyétprém bundát viselt, hozzá pedig egy szép kalapot. Lerítt róla, hogy
gengszter.
– Mike, igyál meg velem valamit. Vagy a kisemberekkel már nem állsz
szóba?
Nem akartam tiszteletlen lenni vele, ezért megittunk néhány pohár
pezsgőt, és szívtunk egy kis füvet. Elmondta, hogy Mitchell Rose-nak
hívják, és ő volt az első, aki legyőzte Butterbeant.
 – Mike, ha mi ketten bunyóztunk volna egymással, hiába támadsz,
megkontrázlak – kérkedett.
– Testvér, lennél olyan kedves, és megismételnéd, amit mondtál? –
kértem. – Mintha hallottam volna valamit, de nem vagyok biztos benne.
– Ha mi ketten bunyóztunk volna egymással, hiába támadsz, elhajolok
és megkontrázlak – mondta, miközben rágyújtott egy újabb dzsointra.
– Add ide a dzsointot – mondtam.
Odaadta, én pedig letéptem a végéről azt a részt, ahol az ajka hozzáért,
mielőtt a számba vettem.
– Add ide a pezsgőmet – mondtam.
Felmutatta a középső ujját. Földhöz vágtam a poharamat.
– Húzz innen a gecibe, nigger – mordultam rá.
Felugrottam, és ott helyben szétvertem volna a pofáját, de David
lefogott. Mitchell végül elhúzta a belét.
Nem sokkal később Daviddel és négy lánnyal mi is kiléptünk a
klubból. A járdán ott várt ránk Mitchell Rose.
– Hé, Mike, látom, milyen szép szopós szájú pipiket választottál –
vetette oda a lányokra utalva. Ennyi elég volt. Nekiugrottam, és közben
lecsúszott róla a menyétprém bundája. Gyilkos ütéseket engedtem el jobbal-
ballal, de részeg voltam, ezért el tudott hajolni előlük, aztán elmenekült.
Felkaptam a bundáját a földről, letoltam a gatyámat, és kitöröltem a seggem
a menyétprémmel. Addigra már felkelt a nap, sokan akkor indultak
dolgozni, buszok haladtak el mellettünk, és az egész klub kicsődült az
utcára – mindenki látta, ahogy kitörlöm a seggem a bundájával. Ó, istenem!
Még szerencse, hogy akkoriban nem voltak kamerás telefonok.
Senki nem tud nagyobb hülyét csinálni belőlem, mint én magam.
Ebből a szempontból anyámra ütöttem. Amikor belelendült, mindenkit
elküldött a picsába, olyanokat ordibált másoknak, hogy „nyald ki a
pinámat” vagy „menj a kurva anyádba”. Később pedig együtt szégyelltük
magunkat miatta.
Négy hónapra rá Rose 66 millió dolláros kártérítési pert indított
ellenem. Ellene irányuló tettlegességi kísérlettel és a bundája ellen irányuló
tényleges tettlegességgel vádolt. Valamint további 50 millió dollárt követelt
az eset súlyossága miatt. Ez a pasas a mai napig kísért, az én hátamon
felkapaszkodva próbál ismertséget szerezni magának. Még egy saját
kiadásban megjelentetett pamfletet is írt Mike Tyson megpróbálta megölni
az apámat címmel.
 A Lennox Lewis elleni mérkőzés tárgyalásai végső stádiumba értek,
eldőlt, hogy áprilisban csapunk össze, ezért akartam még egy kicsit bulizni,
mielőtt megkezdem a felkészülést. Alig egy héttel a Mitchell Rose-incidens
után két fiatal utcalánnyal elugrottam Jamaicába. Velük töltöttem az időmet.
Elmentünk Versacéhoz, és felruháztam őket. Együtt téptünk és szexeltünk,
ha pedig más lányokra vágytam, dögös pipiket szereztek nekem. Mindig
voltak olyan lányok a közelemben, akik tudtak nekem lányokat szerezni. Ha
megláttak valahol egy gyönyörű lány társaságában, azt gondolhatták, hogy
szexelünk, de általában az illető meleg vagy biszex volt, és nem rám
vágyott. Én is szereztem neki lányokat, így segítettük ki egymást.
Amikor Shelly meghallotta, hogy Jamaicába készülök, teljesen
kiakadt. Tudta, hogy a legdrágább ékszereimet fogom magammal vinni, és
akkoriban sokakat raboltak ki és öltek meg Jamaicában. Ezért elküldte
hozzám a kiváló jamaicai bunyóst, Michael McCallumot, aki három
súlycsoportban is világbajnok lett, hogy vegye magához az ékszereimet.
– McCallum, örülök, hogy látlak – üdvözöltem. – Mi szél hozott erre?
– Azért küldtek, hogy elvegyem a cuccaidat – mondta.
– Gyere velünk, tesó. Nagy muri lesz.
– Rendben. De először is itt kell hagynod ezeket az ékszereket.
Nagyon szegények ott az emberek, Mike, ha meglátják, elveszik tőled –
mondta.
– Hagyd már ezt a faszságot – feleltem. – Nem akarják elvenni tőlem,
látni akarják őket rajtam. Ha ékszer nélkül megyek oda, nem fognak
tisztelni.
McCallum vonakodott, de nem engedtem. És igazam lett: felkerestük
Jamaica legrosszabb környékeit, és senki nem próbálkozott semmivel.
Mindenhol csak szeretetet kaptunk. Soha életemben nem téptem be annyira,
mint Damian Marley házában, ami egykor az apjáé volt. Annyira
beszívtunk, hogy szakadt rólunk a víz. És ez nem lehúzós fű volt, hanem
zsibbasztó. Egyszerre jelentett egzotikus, intenzív, és mégis kikapcsoló
élményt.
Egy este McCallum elvitt egy sztriptízbárba, hova máshova. Guvadt
szemekkel bámultam a csodaszép jamaicai lányokat.
– Hé, Mike, szeretnék egy párat magammal vinni a szállodába.
Szerinted mennyibe kerülne? – kérdeztem tőle.
– Negyvenezerért valószínűleg bármelyiket megkaphatod – felelte.
– Negyvenezer dollárért? – nem akartam hinni a fülemnek.
 – Nem, dehogy, jamaicai pénzben értettem. Az kb. húsz dollárnak felel
meg – magyarázta.
– Akkor jöjjön az összes, bazmeg. Mondd meg nekik, hogy zárjanak
be.
– Azt nem lehet, Mike – mondja. – Válassz ki hármat.
Így hát kiválasztottam három bombázót, visszamentünk a szállodai
szobámba, és buliztunk.
Amikor közeledett az új év, úgy döntöttem, Jamaicában hagyom a
lányokat, és átugrom Kubába néhány napra. Rick, a testőröm ragaszkodott
hozzá, hogy velem tart. Nála volt az útlevelem. Nem tudtam róla, de Shelly
attól félt, ha a kubaiak lepecsételik az útlevelemet, az amerikaiak nem
fognak visszaengedni az országba.
Amint leszálltam a gépről, úgy éreztem, mintha a mennyországba
csöppentem volna. Egész Kuba olyan volt, mint egy időkapszula az 1950-es
évekből. Helyrehozták azokat a régi amerikai kocsikat az 50-es évekből, és
a házak is mind úgy festettek, mintha abból a korszakból származnának.
Amint bejelentkeztünk a szállodánkba, leráztam Ricket. Egyedül akartam
körülnézni, hogy milyenek az emberek. Ez volt a második dolgom. De
előbb szívtam egy kis kokót. Jamaicából magammal hoztam a drogomat.
A kubai emberek csodálatosak voltak. Sétálgattam az utcán, és senki
nem zaklatott. Senki nem szólt hozzám, legfeljebb annyit, hogy kértek egy
ölelést, vagy megkérdezték, szükségem van-e valamire. Mindenki szívélyes
és vendégszerető volt. Nem rontott rám az az őrült tömeg, mint Skóciában,
Angliában vagy Japánban. A kubaiak egyáltalán nem viselkedtek
tolakodóan. Talán őrültnek gondoltak. De jóféle őrültnek, mert mind
mosolyogtak és nevettek.
Órákig sétálgattam Havanna gettóiban és sikátoraiban, amikor egyszer
csak odajött hozzám egy fickó. Tökéletes angolsággal szólított meg.
– Mr. Tyson! Mr. Tyson! Láttam, hogy itt sétál, nem akartam elhinni,
hogy maga az. Nem bóklászhat egyedül ezeken az utcákon. Családra van
szüksége. Jöjjön velem, szálljon meg a házamban.
– Oké, rendben – mondtam. Ilyen fickó vagyok.
Elvitt a házába, nekem pedig nőre volt szükségem.
– Szóval mi a terv? – kérdeztem. – Mutassa meg a lányokat. Hol van
itt egy éjszakai klub?
– Ó, nem kell ahhoz éjszakai klubba menni. Feleséget akar? Maradjon
itt.
 A pasas kiszaladt a házból, átugrott egy kerítésen, berohant egy
sikátorba, majd néhány perc múlva, a semmiből, visszajött egy gyönyörű
fiatal lánnyal, aki nyári ruhát viselt.
– Itt van a felesége – mondta. – Megfelel?
Nem gondoltam, hogy tudnék nála szebbet találni. Nem akartam
megsérteni a lányt, nehogy azt higgye, hogy nem találom szépnek. Hogyan
találhattam volna nála jobbat?
– Megfelel – feleltem.
Azt hittem, ez valami strici/kurva mutatvány, ezért a zsebembe
nyúltam.
– Mennyivel tartozom? Hány pesóval?
– Nem, nem. Maguk most már egy család. Ez a felesége.
Az a nő csodálatos volt. Bármire szükségem volt, azonnal ugrott.
Minden kívánságomat leste. Sétáltunk egy kicsit, azután visszamentünk a
pasas házához, mert meghívott bennünket vacsorára.
A felesége homárt főzött, a fickó pedig lerakott két üveg bort az
asztalra. Az egyik egy palack Lafite Rotschild volt. Ismertem ezt a bort,
tudtam, hogy 2000 dollárba kerül egy üveggel, de ezeknek az embereknek
nem volt ennyi pénzük. Gyakorlatilag egy lepukkant panelházban laktak.
Arra tippeltem, hogy a fickó családjából valaki az egyik hotelben
dolgozhatott, amely Meyer Lansky tulajdonában volt régen, és amikor kitört
a forradalom, lelépett a borokkal. Házigazdám szívélyességből hozta elő a
legjobb borát, de nem volt szívem meginni, ezért azt javasoltam, bontsuk ki
inkább az olcsóbbik fajtát.
Éjszakai programot is kitaláltak számomra. Az volt a terv, hogy
mindnyájan elmegyünk egy különleges előadásra a Copa Roomba, amely
Lansky egyik régi szállodájában, a Hotel Habana Rivierában volt. Az
egyetlen problémát az jelentette, hogy úton a Riviera felé ki kellett
hajolnom a taxi ablakán, és sugárban hánytam. Akkor nem jöttem rá az
okára, de a homárt valószínűleg tisztítatlan vízben főzték meg, ami rossz
hatással volt az emésztésemre.
Próbáltam végigülni az előadást, de nem ment. Kibaszott beteg voltam,
a punciról azonban még így sem akartam lemondani. Fel akartam vinni a
lányt a hotelszobámba. Azt gondoltam, hogy a rosszullétem majd csak
elmúlik, és a faszom is újra kemény lesz.
Szóval fogtam a feleségemet, a házigazdámnak azzal mondtam
köszönetet, hogy nekiadtam egy gyönyörű, drága rubin karkötőt, ami rajtam
volt, azután taxiba ültünk, és visszamentünk a szállodámba. A lány sosem
járt még ilyen szép hotelben, mert a kubai kormány nem engedélyezi a
helyieknek, hogy turistahotelekbe menjenek. Állításuk szerint ezzel a
turistákat akarják óvni a prostituáltaktól, nehogy altatót csempésszenek az
italukba, és kirabolják őket, de szerintem inkább csak attól féltek, nehogy a
kubai emberek megízlelhessék a luxust.
Mielőtt eljuthattam volna a szobámba, egy kubai tévéstáb állta utamat
az előcsarnokban. Valószínűleg híre ment az érkezésemnek. Félmeztelen
voltam, nem volt rajtam alsógatya, a nadrágom lötyögött rajtam a sok
hányástól, hátul pedig kilátszott a kőművesdekoltázs, ezért már csak az
hiányzott, hogy lefilmezzenek. Dührohamot kaptam. Felkaptam az első
kezem ügyébe kerülő felszerelésüket, és hozzájuk vágtam, azután letéptem
három karácsonyi üvegdíszt a fáról, és azokkal is meghajigáltam őket. Az
egyik fotóst fejbe vágtam. Őrjöngtem, de a lesifotósok végül eltakarodtak.
Amikor a recepcióhoz értünk, attól tartottam, hogy ki kell majd
találnom valami szöveget, amivel becsempészhetem a lányt, de a recepciós
megnyugtatott, hogy a hatóságok odatelefonáltak a szállodába, és
engedélyezték, hogy vendégeket fogadjak a szobámban. Ágyba bújtunk, és
a lány azonnal gondozásba vett, de olyan szarul éreztem magam, hogy
semmire nem voltam képes. Reggelre jobban éreztem magam, és Rickkel
még aznap visszarepültünk Jamaicába. Indulás előtt szexeltem a lánnyal,
aki szomorú volt, amiért elmegyek. Az összes pénzemet odaadtam neki
meg minden ékszeremet, ami rajtam volt, kivéve egy gyémántnyakláncot,
ami legalább 50–60 ezer dollárt ért. Nekem ez semmiség volt, mintha
cukorkát vettem volna neki. Vonakodott elfogadni, de ragaszkodtam hozzá.
Bíztam benne, hogy sikerül eladnia, és kap érte annyi pénzt, amennyiből
eltarthatja az egész családját néhány évig.
A lányt a szállodai szobámban hagytam, és az előcsarnokban
találkoztam Rickkel. Kimentünk a reptérre, és amíg a gépünkre vártunk,
mindketten farkaséhesek lettünk, de egyikünknél sem maradt pénz. Turisták
vettek körül, autogramot akartak tőlem, ezért próbáltam ennivalóra cserélni
az aláírásomat.
– Lennének olyan szívesek vásárolni nekünk valami ennivalót az
aláírásomért cserébe? – kérdeztem. Ha nem beszéltek angolul, akkor a
közeli büfére mutattam, és úgy csináltam, mintha ennék.
Amikor megérkeztem Kubába, legalább 120 kg lehettem, de mire
visszaértem Jamaicába, leadtam vagy 15 kilót. Nem jutott eszembe, hogy
ételmérgezést kaptam, vagy összeszedtem valami parazitát. Egészen addig
meg se fordult a fejemben, hogy valami baj van, amíg az egyik New
Yorkból magammal hozott lány meg nem látott.
– Mike, hogy lefogytál, pedig nem is edzel. Jól nézel ki – mondta.
Ó, bazmeg – gondoltam.
Biztos voltam benne, hogy AIDS-es vagyok. Amikor a kubai
kiruccanásom előtti este hazavittem azokat a sztriptíztáncosokat, és
megbasztam az egyiküket, elszakadt a gumim. Amint a nő rájött, mi történt,
fura kifejezés ült ki az arcára. Utólag biztosra vettem, hogy AIDS-es volt.
De lehet, hogy ő is éppen ezt gondolta rólam.
 13

Végigaggódtam a repülőutat New Yorkig. Még mindig be voltam tépve egy

kicsit az utolsó adag kokótól, amit Jamaicában felszippantottam. A
vámvizsgálaton rendszerint úgy bántak velem, mint egy uralkodóval, most
azonban a Nemzetbiztonsági Szolgálat emberei vártak. Azonnal látszott
rajtuk, hogy őket keményebb fából faragták.
– Mi dolga volt Kubában? – kérdezte az egyikük.
Honnan tudták, hogy Kubában jártam? Nem szerepelt az
útlevelemben. Azután eszembe jutott a verekedés a paparazzókkal a
szálloda előcsarnokában. Tele voltak vele az újságok.
– Csak átugrottam megünnepelni az új évet – feleltem.
– Szóval úgy gondolta, átruccan Kubába szilveszterezni, figyelmen
kívül hagyva a törvényt, amely amerikai állampolgároknak tiltja a kubai
utazást – mondta.
– Jamaicából utaztam oda – mondtam, mintha ez bármit javítana a
helyzeten.
– Költött amerikai valutát? – kérdezte.
– Váltottam kubai pénzt, de senki sem fogadta el tőlem. Mindenki
amerikai dollárt használ odaát – magyaráztam. Azért vettem a kubai pénzt,
mert azt hittem, el tudom költeni, de átvertek.
Nem a legjobb időpontot választottam arra, hogy sunyiban
ellátogassak Kubába. Busht éppen akkor választották meg, és kijelentette,
hogy minden kapcsolatot meg fog szakítani Castro kormányával, ezért
kijátszottam a vallás kártyát.
– Azért állítottak félre, mert muzulmán vagyok? – kérdeztem az engem
faggató pasastól. – Ez nem valami muzulmán összeesküvés. Csak próbálom
jól érezni magam, testvér.
Elnevették magukat. Ha sikerül megnevettetnem az embereket,
onnantól nyert ügyem van. Ezért bohóckodtam nekik egy kicsit, és azt
mondták:
 – Rendben, elmehet.
Még mindig émelyegtem, és egyre fogytam, amikor visszatértem az
Államokba, ezért az első dolgom volt időpontot kérni egy orvoshoz.
Tudtam, hogy AIDS-es vagyok. Sorra felhívtam a barátaimat, és
elbúcsúztam tőlük. Még Monicának is elmondtam, hogy AIDS-es vagyok,
és meg fogok halni. Nem ez volt életem legokosabb húzása.
Felkerestem egy spanyol orvost, aki elvégezte rajtam az AIDS-tesztet.
Negatív lett.
– Ugyan már, doki. Tudom, hogy az vagyok. Ne szórakozzon velem.
Hívjon egy másik orvost – mondtam.
Elnevette magát.
– Mike, maga HIV negatív – mondta.
– Lefizette valaki, hogy ezt mondja nekem? – faggattam. Végül
sikerült meggyőznie, hogy nem vagyok AIDS-es.
Ettől túlságosan is megnyugodtam. Hatalmas mérkőzés várt rám
néhány hónap múlva Lennox Lewis ellen a nehézsúlyú világbajnoki címért,
én pedig Jamaicában meg Kubában keféltem edzés helyett, és közben
folyamatosan drogoztam. Teljesen elment az eszem.
Azután kezdtek kellemetlenségeim támadni a kubai kiruccanásból.
Darrow komolyan aggódott amiatt, hogy a Bush-kormány példát akar
statuálni velem.
Küldött egy tájékoztatót az ügyről az egész csapatomnak, beleértve az
edzőket és a jogi tanácsadókat is.

„Mint azzal nyilván mindnyájan tisztában vannak, Mike Kubába

utazott, és az ott tartózkodása alatt tettleg bántalmazott egy kubai
újságírót. A bántalmazás miatt kevésbé aggódom (valószínűtlen,
hogy a kubai kormány képes lenne elérni Mike kiadatását a
kubai-amerikai diplomáciai kapcsolatok jelen állapotában), mint
amiatt, hogy a Kubai Amerikai Nemzeti Alapítvány (CANF)
kérvényezte az Igazságügy-minisztériumnál és a
Pénzügyminisztériumnál, hogy vizsgálják ki, Mike megsértette-e a
vonatkozó törvényeket, amelyek tiltják az ellenséges országokkal
történő kapcsolatfelvételt. Nehéz megítélni, hogy a Bush-kormány
mennyire veszi komolyan az ügyet. Sajnálatos módon a Bush-
kormány, hogy helyrehozza a Clinton-kormány okozta károkat az
 Elian Gonzalez-ügyben, a CANF-hoz hasonló szervezeteket bízta
meg azzal, hogy érvényesítse az utazásra és kereskedelemre
vonatkozó szigorú szabályokat.
Értelemszerűen nem tudtam Mike kubai látogatásáról.
Kihangsúlyozva, hogy Mike nem törvényellenes céllal járt ott,
kihangsúlyozva, hogy ezzel kapcsolatos költségeit egy olyan
személy állta, aki nem az Egyesült Államok adófizetője, és
kihangsúlyozva, hogy Mike semmilyen szolgálatot nem tett
Kubának vagy egy kubai állampolgárnak, meg kell erősítenünk
látogatása tényét, amilyen hamar csak lehet.
Végül nyomatékosan azt tanácsolom, hogy Mike a
továbbiakban semmilyen módon ne kommentálja kubai
látogatását. Különösen annak fényében, hogy kapcsolatba lépett
velem Tom Farrey az ESPN-től, aki szerint számos fotó és idézet
tanúsítja Mike ott tartózkodását. Mike állítólag azt nyilatkozta,
hogy turistaként járt ott, és a kubai „népet” akarta támogatni.
Eddig nem erősítettük meg Mike kubai látogatásának tényét. A
jövőre vonatkozóan azt javaslom, hogy Mike ne utazzon külföldre
anélkül, hogy előtte ne konzultálna jogi tanácsadóival. Ez
különösen azért fontos, mert büntetett előéletű, és szexuális
bűnelkövetőként van nyilvántartva.”

Darrow-ra mindig számíthattam. Végül nem lett semmilyen

problémám abból a kubai útból.
De közvetlenül a visszatérésem után Monica beadta a válókeresetet.
Azt hiszem, megelégelte a kicsapongásaimat, amiket valóban túlzásba
vittem. Valószínűleg az sem segített a dolgon, amikor felhívtam, hogy
AIDS-es vagyok. Az pedig már csak a hab volt a tortán, hogy éppen akkor
született fiam egy phoenixi sztriptíztáncostól. Nem hibáztattam Monicát.
Miféle házasság az, ahol öt különböző lánnyal kefélek egy éjszaka, azután
küldök neki egy kis pénzt? Azt se tudom, valaha szerelmesek voltunk-e
egyáltalán egymásba.
A kisfiam anyjával, Shelleyvel egy phoenixi sztriptízklubban
ismerkedtem meg. Nagyon megkedveltem Shelleyt. Makulátlan rendet
tartott otthon, és sok dolgot csináltunk együtt. A fitness megszállottja volt,
ezért amikor edzés közben futni mentem, ő is futott velem. Ha én öt
mérföldet futottam, ő tízet. Mindenben rám vert. Egyszer Darryllel, az
asszisztensemmel egy 7 kilós medicinlabdát dobáltunk egymásnak, és
Shelley is beszállt. Kétszázötvenszer dobtuk oda-vissza egymásnak, mire
megfájdult a karom, de ő még utána is folytatta Darryllel. Ez a 40 kilós
mexikói csaj legalább ötszázszor elhajította egymás után a medicinlabdát.
Mindkettőnket lefárasztott.
Shelley mindent elkövetett, hogy működőképessé tegye a
kapcsolatunkat. Beszélt Hope-pal, és tanácsokat kért tőle, hogyan tegyen
boldoggá. Amikor terhes lett Miguellel, fogalmam sem volt, hogyan tudnék
gondoskodni még egy gyerekről. Addigra már teljesen leégtem, és tele
voltam adósságokkal. Azt mondta, elveteti, de végül nem tette.
A Lewis elleni mérkőzés áprilisra volt kitűzve, ezért nem sok időm
maradt, hogy leálljak a kokóval meg a fűvel, és elkezdjek rendesen
készülni. Akkor is be voltam tépve, amikor New Yorkba repültem egy
Lennoxszal közös nagy sajtótájékoztatóra január 22-én. A Hudson
Színházban volt az esemény, és egy-egy emelvényre állítottak bennünket
egymással szemben. A Showtime műsorközlője, Jimmy Lennon Jr. úgy
konferált fel minket, mintha ez már a valódi összecsapás lenne. Amint
kimondta Lewis nevét, elveszítettem a fejem. Rápillantottam, és meg
akartam ütni azt a faszszopót. Ezért leszálltam az emelvényemről, és
belemásztam a képébe. Lewis valószínűleg számított rá, hogy balhé lesz,
mert magával hozott tíz lóbaszó nagy állatot, akik addig a háttérben
lapultak, de amint közelebb léptem hozzá, azonnal elősiettek. Engem csak
egy pár testőröm, Anthony, Rick, az edzőim és Shelly Finkel kísért el.
Lewis tábora biztosan azt gondolta, hogy meglátjuk ezeket a dromedárokat,
és befosunk tőlük.
Közelebb léptem Lewishoz, mire az egyik testőre ellökött, ezért
eleresztettem felé egy balhorgot. Lewis akkor jobbal felém ütött, Anthony
pedig Lennoxot próbálta eltalálni. Elszabadult a pokol. A földre kerültem
Lennoxszal, de olyan magas volt, hogy amikor elestünk, a fejem nem az ő
feje mellé került, hanem a lábához. Így hát beleharaptam a combjába. Azt
mondta, utána napokig látni lehetett a fogsorom lenyomatát a bőrén.
Szétválasztottak minket, és nem tudtam a közelébe kerülni, de
megláttam azt a testőrt, aki meglökött, és az arcába köptem. Anthony
mesélte később, hogy annyira elborult az agyam, hogy felkaptam egy
poroltót, és megfenyegettem Antet, hogy leütöm vele.
 – Mike, nem fogsz megütni azzal – mondta. – Egyáltalán nem félek,
hogy bántasz, mert szeretlek, és te is szeretsz engem. Tedd le azt a poroltót,
és húzzunk innen a faszba.
De előbb még el kellett vonulnom a színpad előtt, ahol összegyűltek az
újságírók. Felemeltem mindkét karomat, megmutattam a bicepszeimet,
azután rámarkoltam a tökeimre.
– Kényszerzubbonyt neki – kiáltotta valaki.
– Anyádnak a kényszerzubbonyt, te fehér köcsög! Gyere ide, és
mondd a szemembe! Seggbe baszlak, te kis fehér buzi! – ordítottam. –
Nyavalyás buzeráns! Nem érhetsz hozzám, kisfiú vagy ahhoz. Rojtosra
kúrom a segglyukadat, te szarrágó! Senki nem gecizhet velem. Ez az
igazság, seggfej. Dögölj meg, te ribanc!
Shelly Finkel próbált megnyugtatni, de leráztam magamról a kezét.
– Gyere ide, és mondd a szemembe. Seggbe baszlak itt mindenki előtt.
Gyere, te kis kurva, te gyáva szar. Nem vagy elég férfi ahhoz, hogy kiállj
ellenem. Két percet se bírnál ki, buzikám. Nézd csak meg, hogy be vagy
szarva. Mint egy kis fehér punci. Beszartál egy igazi férfitól. Addig foglak
baszni, amíg belém nem szeretsz, buzeráns!
Cus ezt a pimaszságot nevelte belém. De anyám is ugyanígy beszélt.
Pont így káromkodott. Szégyellem magam, amiért így beszéltem azzal az
újságíróval. Teljesen meg voltam zakkanva a sok kokótól.
A sajtótájékoztató után kiugrottam Brooklynba galambokat röptetni
Zip nevű barátommal. Nagyon aggódott értem.
– Mi a faszt művelsz, Mike? Elkúrod az összes pénzedet – mondta. –
Úgy viselkedsz, mint egy nigger. Le is tartóztathatnak.
– Miért? Ő támadott először – feleltem.
– Nem Lewis miatt. Hallottam, hogy valakit életveszélyesen
megfenyegettél. Ha az az újságíró megijed, vádat is emelhet ellened, haver.
Teljesen megőrültél? Már-már terrorista fenyegetés, amit mondtál neki.
Ijesztő egy vadállat vagy, Mike. Nekünk talán nem annyira, de ők beszarnak
tőled.
Kiengedtünk néhány madarat, szívtunk egy kis füvet, azután egy kis
kokót.
– Elcseszel mindent, Mike – kezdte újra. – Miért szívod ezt a szart? Mi
a faszt keresel itt ezekkel a kurva galambokkal? Menj vissza tréningezni,
haver. A tengeren kellene ringatóznunk egy jachton. Menj vissza edzeni és
bunyózni, Mike.
 Január 22-én, egy napon a New York-i sajtótájékoztatóval, a Las
Vegas-i Rendőrség közölte, hogy a rajtaütés során arra utaló bizonyítékokat
találtak a házamban, amelyek alátámasztják a nő vádját, miszerint
megerőszakoltam és foglyul ejtettem. Most már csak a kerületi ügyészen
múlt, hogy vádat emel-e ellenem.
De közben Darrow Soll sem tétlenkedett. Írásos tanúvallomást szerzett
be mindenkitől, aki látta azt a nőt a házamban. Felhívta az összes
szobalányt, tájkertészt, öntözőfiút, mindenkit, aki csak találkozott vele.
Mindnyájan tanúsították, hogy a fiatal hölgy nagyon is jól érezte magát ott,
szabadon járkált az ingatlan területén egy szál pólóban.
Addigra a lány visszakozott, és elment Mack barátomhoz, ahol
elmondta, hogy a rendőrség és a fiúja nyomására tett feljelentést ellenem. A
lány mostohaapja is azt mondta Macknek, hogy a csaj hazudott.
Egy nap éppen a fodrászüzletben voltam, amikor bejött egy FBI-nál
dolgozó fekete hölgy, hogy megigazíttassa a szemöldökét.
Amikor meglátott, így szólt:
– Láttam a felvételeit, tetszik, amit csinál.
Kellett hozzá néhány másodperc, hogy felfogjam, a privát
szexvideóimról beszél, amelyeket lefoglaltak a házamban.
– Ühüm – mondta. – Maga nem semmi.
Darrow-nak hála, lezárták az ügyet. A kerületi ügyész irodája
szembeszállt a zsarukkal, és miután megnézték az úgynevezett
bizonyítékokat, úgy döntöttek, nem emelnek vádat ellenem. Eközben a
nevemet minden ok nélkül ismét bemocskolták.
A sajtótájékoztatón történt balhé miatt a Nevadai Sportbizottság 4–1
arányban leszavazta, hogy versenyengedélyt kapjak náluk. Miért minden az
én hibám? Lewis a legutóbbi sajtótájékoztatóján, amelyet az ESPN élőben
közvetített, összeverekedett Hasim Rahmannal, ami sokkal durvább volt,
mint a mi kis csetepaténk New Yorkban. Így azonban új helyszínt kellett
találnunk, és a mérkőzést elhalasztották júniusra. Vagyis több időm maradt
drogozni.
Februárban egy texasi szenátor azt mondta, hogy le kellene
tartóztatniuk, ha visszamegyek Texasba, mert nem regisztráltam mint
szexuális bűnelkövető, amikor 2001-ben San Antonióban tréningeztem.
Baromság. Regisztráltam, de miért törődne bárki is a tényekkel?
Amikor bejelentettük, hogy a bunyó Memphisben lesz, Tennessee és
Mississippi is közölte, hogy a mérkőzés előtt regisztrálnom kell szexuális
bűnelkövetőként. Miért lettem ilyen pária a saját országomban? A
tengerentúlon mindenki tudta, ki vagyok. Minden alkalommal, amikor
külföldre utaztam, főleg az egykori kommunista országokba, hősként
fogadtak.
Hawaiira mentem edzőtáborozni. Ebből sejteni lehet, mennyire voltam
motivált. Ott termett ugyanis a legjobb fű a világon. Szétszívtam az
agyamat. Addigra már az sem érdekelt, hogy visszaszerezhetem a
világbajnoki övemet.
Elvesztettem a fonalat.
Nyilvánvaló, hogy teljesen szét voltam zuhanva. Ezért füveztem
annyit. Ráadásul a kokó nem távozik azonnal a szervezetből, különösen
pszichológiailag. Annak a sok maui wowie marihuánának is köszönhetek
néhány érdekes sajtótájékoztatót. A világ egyik legbékésebb helyén
kezdtem hegyi beszédbe a sajtónak a társadalom képmutatásáról.
– Olyan vagyok, mint mindenki más. Én is élvezem az élet tiltott
gyümölcseit. Szerintem nagyon nem amerikai nem elmenni egy nővel, nem
együtt lenni egy gyönyörű nővel, nem leszopatni a farkamat… Ahogy már
korábban is mondtam, ebben az országban mindenki egy hazug geci. A
média azt mondja az embereknek… hogy ez ezt csinálta, az azt csinálta,
aztán rájövünk, hogy csak emberek vagyunk, és kiderül, hogy Michael
Jordan is csalja a feleségét, mint mindenki más. Mindnyájan csaljuk a
kibaszott feleségünket így vagy úgy, vagy érzelmileg, vagy fizikailag, vagy
szexuálisan. Senki se tökéletes. Mindig is ilyenek leszünk. Jimmy Swaggart
egy kéjvágyó alak, Tyson is egy kéjvágyó alak, de nem vagyunk bűnözők,
legalábbis én nem. Lehet, hogy szeretek többet paráználkodni, mint mások,
ilyen vagyok. Rengeteg áldozatot hoztam, legalább hadd szexeljek.
Majdnem az összes pénzemet ellopták, legalább hadd szopjanak le anélkül,
hogy börtönbe akarjanak csukni zaklatás miatt. Nagydarab, erős nigger
vagyok, aki bekopog másokhoz, megerőszakol másokat, kifoszt másokat.
Nem tudom, mit jelent nehézsúlyú világbajnoknak lenni, az egyetlen dolog,
amihez értek, az a bunyó. Nigger vagyok, nem igaz? Nem, nem arról
beszélek, hogy fekete a bőröm, hanem hogy az utca nevelt. Nem akarok az
utca söpredékéhez tartozni, még csak nem is szeretem azokat az embereket.
De ilyen lettem, az életem történései és tragédiái azzá tettek. A stricik, a
kurvák, a szélhámosok, akiket kitaszítottak, akiknek hazudtak, akiket
hamisan vádoltak, akiket siralomházba küldtek olyan bűnökért, amelyeket
nem követtek el. Ők az én népem. Tudom, hogy ez undorítóan hangzik. Ők
az egyetlenek, akik valaha szerettek. De én Mike vagyok, nincs bennem
semmi rosszindulat vagy ilyesmi, egyszerűen csak vagyok. Élni akarom az
életemet, és tudom, hogy rám sütötték már a stigmájukat, de garantálom,
hogy beszélni fognak rólam, még az unokáik meg a gyerekeik is tudni
fogják a nevemet ezek után. Gondoskodom róla. Soha nem fognak
elfelejteni. A dédunokáik majd azt kérdezik: „A mindenit, bizarr egy fazon
volt, nem igaz?” Néha úgy érzem, nem illek ebbe a társadalomba, mert itt
mindenki olyan kibaszott képmutató. Mindenki azt mondja, hogy hisz
Istenben, de nem követik Isten útját. Mindenki épp az ellenkezőjét csinálja
annak, ami Isten lényege. Ha Jézus itt volna, maguk szerint hozzám is
szeretettel viszonyulna? Muzulmán vagyok, de maguk szerint Jézus
szeretne engem? Szerintem Jézus meginna velem egy italt, és megkérdezné:
„Miért viselkedsz így?” Jó arc lenne. Beszélgetne velem. Soha egyetlen
keresztény sem beszélgetett velem. Sittre vágtak, gusztustalan cikkeket
írtak rólam, azután vasárnap elmentek a templomba, és azt mondták, Jézus
csodálatos ember volt, és visszajön, hogy megváltson bennünket. Nem
fogják fel, hogy amikor visszajön, ezek az őrült, mohó kapitalisták újra ki
fogják nyírni.
Mi lett belőlem, Lenny Bruce? Az újságírók ott ültek, lejegyezték az
egészet, elemezték a szavaimat, hogy kihámozzák belőlük a lényeget, de
nyilvánvaló volt, hogy a maui fű beszél belőlem. Totál be voltam szívva.
Ennyi.
Egyik őrült interjút adtam a másik után, és a csúcspont valószínűleg az
volt, amikor szerepeltem a Foxon a The O’Reilly Factorban. Rita Cosby
beszélgetett velem. Nagyon harcias volt, szándékosan provokatív
kérdéseket tett fel, hátha mondok valami őrültséget, amire O’Reilly
rávetheti magát, és a szövegkörnyezetből kiragadva a padlóba döngölhet
vele.
– Maga egy vadállat? – kérdezte Cosby az interjú során.
– Ha szükséges. Attól függ, milyen a szituáció, amiben vagyok…
Azért harcolok, mert állandóan támad a maguk fajtája vagy az emberek az
utcán, mert úgy érzik, joguk van engem támadni amiatt, amit az újságok
írnak rólam, vagy a bíróságok mondanak rólam, és ez feljogosítja őket,
hogy ítélkezzenek felettem. – Hozzátettem, hogy a gyerekeimnek
megmondtam, ők niggerek. – És ez a társadalom másodrendű polgárként
fog kezelni titeket életetek hátralévő részében, ezért vannak bizonyos
dolgok, amelyeken nem szabad felizgatnotok magatokat. De harcolni
muszáj.
– Maga gonosz? – kérdezte.
– Azt hiszem, ugyanúgy képes vagyok a gonoszságra, mint bárki más.
Láthatóan élvezettel firtatta az anyagi helyzetemet.
– Szükségem van pénzre. Ezért hívják így, hogy „pénz”, mert
mindnyájunknak szüksége van rá. Ezt istenítjük, aki mást mond, az
hazudik. Hagyja ott a munkáját, éljen az utcán, és majd meglátjuk, Isten
mennyire viseli gondját.
– Honnan ered ez a harag? – kérdezte végül.
– Maga annyira fehér. Ez a harag honnan ered? – feleltem.
Lennoxszal Memphisben csaptunk össze június 8-án. Bárhonnan is
eredt a haragom, addigra elmúlt, annak ellenére is, hogy Monica pont a
mérkőzés napján kézbesítette nekem a válási papírokat. Ezenkívül megint
bepereltek egy csomóan. Nálam volt a kisfiam, mert az anyja
megharagudott rám, és ott hagyta nekem. Teljesen szét voltam esve. Ettől
függetlenül az öltözőmben bulihangulat uralkodott. Tele volt emberekkel.
Soha nem puszilgattam kisbabákat, nevetgéltem vagy fényképezkedtem egy
mérkőzés előtt, amíg Cus élt, de aznap este pont ezt csináltam.
Shelly megszabadult Krokodiltól meg Tommy Brookstól, és új edzőt
szerződtetett a helyükre Ronnie Shields személyében. Krokodil is eljött a
meccsre, és előtte beugrott egy szóra. Megragadtam, és szorosan átöleltem.
– Krok, nagyon fáradt vagyok – mondtam. – Nagyon fáradt.
A bemutatás alatt húsz sárgapólós biztonsági őr állt sorfalat Lennox és
köztem. Elkezdődött a mérkőzés, az első menetben agresszívan támadtam,
kergettem a ringben, kénytelen volt olyan sokszor megfogni, hogy a bírónak
figyelmeztetnie kellett. De az első menet után különös dolog történt.
Egyszerűen feladtam a küzdelmet. Mintha lehúzták volna a rolót. Ronnie
Shields és a másik edzőm, Stacy McKinley utasításokat kiabáltak, de
egyetlen szavukat sem hallottam.
Nagyon meleg volt az arénában, és kiszáradtam. Képtelen voltam
felpörgetni magam. Jöttek a menetek egymás után, én meg csak álltam, és
nyeltem az ütéseket. Tudtam, hogy nem vagyok olyan kondícióban, hogy
bárkit is legyőzzek, főleg nem egy olyan kiváló képességekkel rendelkező
bunyóst, mint Lennox. Az elmúlt öt évben mindössze tizenkilenc menetet
bokszoltam. Az a sok kokain, pia, fű és dugás végül megtette a hatását.
 Sok barátom és ismerősöm azt hitte, be vagyok drogozva, olyan
passzívan mozogtam a szorítóban. Elbaszott hangulatban voltam, az is
nehezemre esett, hogy ütéseket indítsak. Mintha a példaképeim, azok a régi
bokszistenek és nagy bunyósok elhagytak volna. Vagy én hagytam el őket.
A példaképeim mind elvetemült gazemberek voltak, én pedig egész
karrierem során őket akartam utánozni, hozzájuk akartam felnőni, de sosem
sikerült olyanná válnom, mint ők. Szerettem volna olyan lenni, de nem
voltam.
Addigra már hosszú éveket töltöttem el terápiával különböző
pszichiátereknél, és az egésznek az volt a célja, hogy megzabolázzák a
vágyaimat, különösen a pusztítás iránti vágyamat, ami Iron Mike-ot csinált
belőlem. Iron Mike túl sok fájdalmat okozott nekem, túl sok pert akasztott a
nyakamba, túl sok gyűlöletet idézett a fejemre, stigmát rajzolt a
homlokomra, erőszaktevőnek állított be, első számú közellenséggé tett.
Minden egyes ütés, amelyet Lewistól kaptam, lebontott egy darabot abból a
pózból, abból a személyiségből. Én pedig készségesen részt vettem ebben a
pusztításban.
A nyolcadik menetben aztán eltalált egy kemény jobbos, és padlóra
kerültem. Mindkét szemöldököm felrepedt, az orrom is vérzett. A bíró
kiszámolt. A mérkőzés után Jim Gray egyszerre készített interjút velünk.
Az interjú során Emanuel Steward, Lennox edzője, félbeszakította Grayt.
– Továbbra is Mike egyik legnagyobb rajongója vagyok – mondta. –
Hatalmas élményeket köszönhetek neki, még többet, mint Roderick Moore-
nak. Rengeteg izgalmas meccset vívott. Ő az elmúlt ötven év
legizgalmasabb bunyósa.
– Nagyon sajnálják, hogy ez a mérkőzés nem évekkel ezelőtt jött létre,
amikor Mike a csúcson volt, és Lennox sem volt még ennyi idős? –
kérdezte Gray.
Lennox válaszra nyitotta a száját, de mielőtt megszólalhatott volna,
letöröltem egy kis vért az arcáról.
– A nehézsúlyúak különböző életkorban érnek be – felelte Lennox. –
Mike Tyson tizenkilenc évesen egy őserő volt. Senki sem állhatott az
útjába, ő volt a bolygó uralkodója. Én olyan vagyok, mint a jó bor. Idő
kellett hozzá, hogy beérjek, nem kapkodtam el, és most én uralkodom.
– Mike, sajnálja, hogy ez a mérkőzés nem jött létre évekkel ezelőtt?
– Máshogy volt megírva. Tizenhat éves kora óta ismerem Lewist.
Mindig is tiszteltem. Amit mondtam, az csak a promóció része volt. Tudja,
hogy szeretem őt és az anyját is. Ha pedig azt hiszi, nem szeretem vagy
nem tisztelem, akkor egy őrült.
– Szóval azt mondja, hogy az eddigi viselkedése jórészt színjáték volt,
ami azt a célt szolgálta, hogy növelje a jegyeladásokat, és nem tükrözik a
valódi érzéseit? – Gray láthatóan megdöbbent.
– Lennox ismer, tudja, hogy nem vagyok tiszteletlen. Testvéremként
tisztelem. Fantasztikus és eredményes bokszoló.
Azt az apró mozdulatot, amikor letöröltem a vért Lennox arcáról, az
összes újságíró kiszúrta. Úgy gondolták, hősiesen viseltem a vereséget.
Sokak mintha most először látták volna meg az embert az álarc mögött.
Persze nem mindenki.
„Tyson megvetésre méltó alak. Erőszaktevő, akit nem szeretnénk egy
környéken tudni a lányunkkal. De mostantól egy kicsit nehezebb lesz
utálni” – írta az egyik ellenségem a Sports Illustrated hasábjain.
Amint véget ért a mérkőzés, visszatértem a bűnös élvezetekhez.
Megismerkedtem egy vonzó dominikai lánnyal, Luzzal. Eljött a Lewis
elleni mérkőzésre néhány barátjával, és utána sokat lógtunk együtt. A
spanyol Harlemben lakott New Yorkban, és azon az őszön odaköltöztem
hozzá. Visszatértem az eredeti közegembe. Elhagyatott épületek, dílerek az
utcán, túladagolások, drogfüggő újszülötteket tologató dagadt kismamák,
egymásra lövöldöző niggerek. Itt érzem otthon magam, sajnálom.
Nem tett jót nekem, hogy visszatértem ebbe a közegbe, de az érzékeim
azonnal élesebbé váltak. Újra kitört rajtam a paranoia, túlélőmódba
kapcsoltam. Amint beköltöztem a spanyol Harlembe, ismét Brownsville
Mike lett belőlem. Fizetnem sem kellett a drogért, ingyen nyomták a
kezembe. Egyre többet lógtam drogbarlangokban.
Hogy jutottam el odáig, hogy lepacsiztam egy seggfejjel, és hagytam,
hogy velem fotózkodjon abban a drogbarlangban, miközben a hátunk
mögött meztelen nők csomagolták a kokót? Hogy jutottam el odáig, hogy a
fickó azt mondja: „Ne ezt a szar kokót szívd, ez a narkós niggereknek való.
Próbáld ki a pelyheket.” Kipróbáltam egy adaggal, és megfagytak tőle a
szemgolyóim.
A sarki étterembe jártam, ahol ingyen kaptam a kaját. Rizst meg babot
zabáltam, és piát is kaptam hozzá, kora reggel. Néhány gengszter barátom
eljött meglátogatni. Rollsokkal és más csili-vili autókkal érkeztek.
– Mi a faszt csinálsz itt ezekkel a kurvákkal? – kérdezte egyikük. –
Gyere, költözz hozzám.
 – Nem, jó helyen vagyok itt, nigger – feleltem. – Ez a nőm, jól vagyok.
– Mike, vigyázz ezekkel a niggerekkel – figyelmeztetett.
– Nyugi, haver. Rendes tagok.
Velük lógtam, és a lelkem mélyén tudtam, hogy odatartozom, mert
akkor pont ilyen véleménnyel voltam magamról. Mert itt másként
működtek a dolgok – ingyen etettek, ingyen elláttak droggal, gondoskodtak
rólam, de ha valami történt, ott voltam velük. Megvoltak a magam bűnei, de
az itteniek megértettek.
Legalább húsz lánnyal kavartam egyszerre akkoriban. Néha
keresztezték egymást az útjaik, és olyankor rajtam csattant az ostor. Az
egyik lány tudomást szerzett róla, hogy mással is találkozgatok. Azt hinné
az ember, hogy épeszű személy fejében nem fordul meg az, hogy kezet
emeljen Mike Tysonra. De amikor ezek a lányok dühbe gurultak, nem
érdekelte őket semmi. Ütöttek, rúgtak, karmoltak. Aztán amikor azt hittem,
már vége, lehiggadt a csaj, arra eszméltem, hogy fejbe vág egy kővel, és
ugyanolyan kibaszott dühös ismét.

2003. január 13-án kimondták a válásunkat. Monica megkapta a

connecticuti házat, az ő házát, és 6,5 millió dollárt a jövőbeni
kereseteimből. Ez utóbbi jelzálogát a vegasi házamra terhelte. Akkor már
kimondottan ellenségesen viszonyult hozzám, de nem érdekelt, hogy az
utolsó vasamat is legombolja rólam. Az utcán nevelkedtem, majd
visszamegyek az utcára, és csinálom tovább, amihez értek.
Annak ellenére, hogy semmi kedvem sem volt már bunyózni, muszáj
volt valahogy pénzt keresnem. Shelly lekötött nekem egy bunyót február
22-ére Clifford Etienne ellen.
Egy héttel a mérkőzés előtt elmentem csináltatni egy tetoválást, amely
a leghíresebb tetkóm lett végül. Mondtam a Paradox művésznéven dolgozó
S. Victor Whitmillnek, hogy az arcomra akarok egy tetoválást. Utáltam a
saját arcomat, és szó szerint el akartam csúfítani magamat. Először azt
javasoltam, hogy rajzolja tele apró kis szívecskékkel. Nem az volt a célom
vele, hogy még vonzóbbnak találjanak a nők, egyszerűen csak el akartam
rejteni az arcomat. De Victor nem volt hajlandó belemenni, azt mondta,
nincsen semmi baj az arcommal. Végül előállt ezzel a maori törzsi
motívummal, én pedig azt feleltem, hogy gondolkodom rajta. Minél többet
gondolkodtam, annál jobban tetszett az ötlet, hogy olyan tetoválást
varrassak az arcomra, amelyet harcosok alkalmaztak, hogy a frászt hozzák
az ellenségre a csatatéren. Így hát, belementem a dologba.
Erre a mérkőzésre sokkal keményebben edzettem, mint a Lewis elleni
bunyóra. 102 kg-mal mérlegeltem, négy kilóval könnyebb voltam, mint
amikor Lewis ellen szálltam ringbe. Etienne jó mutatóval rendelkezett,
mind a négy világszervezetnél az első tízben volt, de nem véletlenül
nevezték üvegállúnak. Huszonhat mérkőzésen tízszer padlózott.
Egy dokumentumfilmes forgatócsoport követett a mérkőzés előtt, azt
is lefilmezték, ahogy befaltam a bunyó előtti kajámat.
– Gyűlölöm Mike Tysont. Általában rosszat kívánok Mike Tysonnak.
Ezért nem szeretem sem a barátaimat, sem saját magamat. Szélsőségesen
viselkedek. Talán a következő életem jobb lesz. Ezért várom már annyira,
hogy átléphessek a másvilágra, gyűlölöm, ahogy most élek. Gyűlölöm a
mostani életemet.
Nem tudtam, miért koncentráltam jobban erre a meccsre, mint a Lewis
ellenire. Nem tudtam, hogy jövök-e vagy megyek. Megszólalt a gong, én
pedig rárontottam Etienne-re. A kötelek mellett összegabalyodott a lábunk,
és lerántottam magam mellé a földre. Azt hiszem, sikerült eltalálnom rögtön
az egyik első ütésemmel. Felálltunk, elhajoltam egy ütése elől, majd
kontrából állon vágtam, amitől azonnal kidőlt. Azt hittem, fel fog állni.
Nem volt olyan nagy ütés, hogy elveszítse tőle az eszméletét, bár nagyon
pontosan eltaláltam. Miután kiszámolták, felsegítettem, és megöleltük
egymást. Clifford súgott valamit a fülembe.
Jim Gray bemászott a ringbe, hogy meginterjúvoljon.
– Etienne súgott valamit a fülébe, amit senki se hallott, mit mondott
pontosan?
– Hogy őszinte legyek, azt mondta: „Hagyd abba a hülyéskedést, és
viselkedj komolyan, nem veszed komolyan magad, ezért bohóckodsz most
itt.” Igazat beszélt.
– Igaza is van, nem? – kérdezte Jim.
– Igen, igaza van. Örülök, hogy újra itt lehetek Memphisben, és
örülök, hogy Clifford testvérem kiállt ellenem bunyózni. Az emberek nem
értik a dolgot, amikor tiszteletet és szeretetet mutatunk egymás iránt,
miközben bunyózunk, mert ilyen az életstílusunk.
– Mike, tényleg beteg volt a héten? Mi volt a probléma?
– Eltört a hátam.
– Hogy érti azt, hogy eltört a háta?
 – El van törve a hátam.
– Az egyik csigolya vagy…?
– A gerincem.
– Kesztyűzés közben történt?
– Nem, egy motorbaleset következtében. Az orvos fedezte fel.
Mindennap megcsináltam 2500 felülést a tízkilós súlyzómmal, és egy nap
nem bírtam megmozdulni. Megkérdeztem a dokit, mi lehet a baj. Ő pedig
azt felelte, hogy akár hiszem, akár nem, a gerincem egy kicsit el van törve.
– Most is fájdalmai vannak? Kapott valamilyen injekciót? Hogy tudott
így kiállni a mérkőzésre?
– Nem kaphatok injekciót, mert tudom, hogy doppingvizsgálatra
fognak vinni utána. De minden dicsőség Allahé, nem tudom. Örülök, hogy
bunyózhatok, és hogy még tudok pontosan ütni.
– Készen állt erre a mérkőzésre, Mike? Elvégre az edzője, Freddie
Roach azt tanácsolta négy nappal ezelőtt, hogy ne bokszoljon. Készen állt?
– Nem, de muszáj volt, férfiként kellett viselkednem. Túl sok
mérkőzést halasztottam el a karrierem során, és nem akarom, hogy bárki azt
gondolja, félek. Valamint a pénzre is szükségem volt, mindig szükségem
van a pénzre, és örülök, hogy mindketten szorítóba léptünk. Emberként
nagyon tisztelem, barátok vagyunk.
Gray arról kezdett faggatni, megmérkőzöm-e újra Lewis-zal. Nagyban
mentek a találgatások: egy újabb Lewis elleni bunyó sok pénzt hozott
volna.
– Jelen pillanatban nem állok készen arra, hogy bokszoljak vele. Nincs
kedvem még egyszer kikapni. Nem tudom, akarok-e még egyáltalán
bunyózni, ha legközelebb Lewis ellen kell szorítóba lépnem. Össze akarom
szedni magam. Teljesen szét vagyok csúszva, rendbe akarom hozni az
életemet.
Magammal vittem ezt a morózus hangulatot a szállodai
lakosztályomba is, ahová követett a dokumentumfilmes stáb. Felhívtam a
gyerekeimet, és videós konferenciabeszélgetést folytattam velük,
megkérdeztem, látták-e apa győzelmét. Azután kihajítottam a
forgatócsoportot, és bulizni kezdtem a strici/gengszter barátommal.
Magával hozta néhány kurváját, meg egy másik lányt is, aki egy ismerős
ismerőse volt. Szippantottam egy kis kokót, meg szívtam egy kis füvet, és
máris jobb kedvre derültem. Kinyitottunk néhány üveg Dom Pérignont. A
barátom a háborús sztorijait mesélte, mindnyájan nevettünk, amikor a lány,
aki egy ismerősöm ismerőse volt, viccesen azt mondta:
– Hazudsz, mint a vízfolyás, nigger.
BUMM! A barátom felkapta az egyik pezsgősüveget, és fejbe vágta
vele a csajt. Próbáltam megakadályozni, de túl gyors volt. A lány fejéből
gejzírként spriccelt a vér.
Lepergett előttem az életem. Délen voltunk. A lány ordított, mint a
fába szorult féreg, és tudtam, hogy egy híresség felesége. A barátom ki
fogja nyírni ezeket, én pedig bűnrészes leszek benne. Aztán hirtelen, mintha
mi sem történt volna, a barátom és a lány kedélyesen csevegni kezdtek. Így
megy ez a stricik és a kurvák között.
Kaptam 5 millió dollárt az Etienne elleni mérkőzésért, de még így is
komoly mínuszban voltam. A Don King ellen indított perem még mindig
folyamatban volt, és Don kezdett ideges lenni. Ezért próbált kapcsolatba
lépni velem. Shellyvel nem kötöttem hosszú távú szerződést, ezért szabad
ügynök voltam abban az időben. Don úgy okoskodott, hogy udvarol nekem
egy kicsit, villant némi zsetont, én pedig visszamegyek hozzá, és ejtem a
vádakat.
Egyre jobban kellett a pénz, nem volt időm éveket várni, mire a per
befejeződik: azonnal szükségem volt a zsetonra. Ha abban a pillanatban
megkapom, az is késő lett volna. Így hát szóltam Jackie Rowe-nak, hogy
segítsen megalkudni Donnal. Jackie olyan volt, mint egy pitbull. Azt
mondtam neki, hogy szerezze meg ezt vagy azt, ő pedig megszerezte. És
aztán betéptem.
Az év áprilisában Jackie rábeszélte Dont, hogy vásároljon nekem
három Mercedes-Benzt. Az egyiket Jackie nevére írattam, a másikat Luz
nevére, a harmadikat pedig Zip barátom nevére. Szórakoztunk Donnal, azt
mondtuk neki, ha felköhög némi készpénzt és kifizeti a kocsikat, talán
ejtem a vádakat. Ezért többször is találkoztunk vele, mert azt hitte, sikerül
rávennie, hogy aláírjak egy új megegyezést, amelynek értelmében beérem
egy kis aprópénzzel, de mindegyik találkozónak az lett a vége, hogy
kifosztottam és összevertem.
Egy alkalommal magammal vittem két gyerekkori barátomat a
hotelszobába, ahol Don megszállt. Amikor odaértünk, Don fenyegetni
kezdte az embereimet.
– Három fazont eltettem már láb alól, kettőről a zsaruk is tudnak –
hencegett Don.
 A barátomra pillantottam, de az nem szólt semmit. Eredetileg azért
hoztam magammal, hogy ráijesszen Donra, de Don ijesztett rá. Döbbenten
meredtem rájuk. Mi a fasz? Azt hittem, kemény csávók vagytok. Ezért
fogtam magam, és elkezdtem agyba-főbe verni Dont.
– Kussoljál már, te faszszopó!
Az embereim pedig, a két emberem, akiket azért hoztam, hogy
segítsenek megfélemlíteni Dont, rám ugrottak és lefogtak.
Ennek ellenére minden alkalommal találkoztam Donnal, amikor
kapcsolatba lépett velem. Nagyon örülök, hogy életemnek abban az
időszakában már nem voltam olyan vakmerő, mint fiatalabb koromban,
különben kinyírtam volna Dont. Egyszer felhívott azzal, hogy beugrik a
vegasi irodámba, és bead nekem 100 ezer dollárt. Zip barátom is a városban
volt, ezért együtt vártuk, hogy Don felbukkanjon.
Don egy táska pénzzel érkezett.
– Ki kell fizetnem néhány embert – mondta, azzal nekiállt leszámolni
100 ezret. Zip odasétált hozzá, szó nélkül magához vette az egész táskát, és
odahozta nekem.
– Köszönöm – mondtam. – Kérlek, kísérd ki Dont.
Zip megragadta Don karját, és kitessékelte.
– Gyúrni megyünk a bajnokkal – közölte Zip.
– Hé, haver, szükségem van arra a pénzre. Ki kell fizetnem néhány
embert. Mondtam – tiltakozott Don.
– Viszlát, Don, egy élmény volt találkozni veled. Mindig is nagy
rajongód voltam – felelte Zip, azzal az orrára csapta az ajtót. Megszámoltuk
a pénzt. Sokkal több volt a táskában 100 ezernél.
Az ügyvédem, Dale Kinsella tudomást szerzett ezekről a találkozókról
Donnal, és május végén megfogalmazott egy levelet Don ügyvédjének.

Meghökkenve értesültem arról, mi folyik az ön irodájának

közreműködésével az elmúlt harminc napban.

1. Jerry Bernstein és én vagyunk Mike jogi képviselői. Veszélyes vizekre

téved azzal, hogy kizár bennünket ezekből a folyamatokból, és ez
mindenkiben, főként Daniels bíróban, komoly fenntartásokat fog
ébreszteni minden megállapodási javaslattal kapcsolatban.
 2. A jelek szerint Don az égvilágon semmit nem tanult ebből a perből.
Továbbra is igyekszik Mike-ot elszigetelni egy irodában vagy egy
szállodai szobában, és dokumentumokat próbál aláíratni vele anélkül,
hogy azt egy független jogi vagy pénzügyi tanácsadó látná, miközben
éppen ez volt a jelen per kiváltó oka. Őszintén nem értem, mit
gondolnak az ön oldalán állók.
3. Mike hajlama arra, hogy szerződéseket vagy megállapodásokat írjon
alá olyan emberek befolyására, akikben megbízik, és/vagy olyanokéra,
akikben azt hiszi, hogy megbízhat (még ha csak pillanatnyilag is)
közismert. Legutóbbi döntése, miszerint jogi vagy pénzügyi tanácsadás
igénybevétele nélkül egyezett meg Monicával a válás feltételeiről (amit
meg kell támadnunk illetéktelen befolyásolás miatt), ékes példája
annak, amiről beszélek.
4. Amennyiben Mike idézést kap, és amennyiben Jerry és én felszólalunk
a bíróságon, ezeket a problémákat – másokkal egyetemben –
kétségkívül meg fogjuk említeni. Egyetértek a bírósággal abban, hogy
ez Mike ügye, és nem az ügyvédeié, de mindenki érdekében amondó
vagyok, hogy Mike és Don között semmilyen megegyezésnek nem
szabad születnie úgy, hogy azt nem nézi át egy Mike-ot képviselő
független személy.

Ezzel kapcsolatban igazán nagyra értékelném, ha Don

és/vagy az ön irodája tájékoztatná Jerryt és engem arról, mi a jó
élet folyik itt.

Dale azonban nem tudott arról, hogy egy pár héttel e levél elküldése
előtt Jackie révén ismét kapcsolatba léptem Donnal az ügyvédeim háta
mögött. Az asszisztensem, Darryl, felhívta Jackie-t, és elmondta neki, hogy
az utolsó 5000 dollárunkból élünk. Nem maradt pénzünk kifizetni a ház
rezsijét, a személyzet bérét, semmit. Jackie eljött hozzánk Vegasba, és látta,
milyen kétségbeejtő anyagi helyzetben vagyok.
– Vissza akarom kapni a kurva pénzemet Dontól – mondtam.
Don megörült, amikor Jackie megkereste. Szeretett volna minél előbb
megegyezni velem, mert már a tárgyalás időpontját is kitűzték
szeptemberre. Amint ez kiderült, Jeff Wald figyelmeztetett, hogy Don
hamarosan trükközni kezd, és majd meglátjuk, miért ő Don King. Jeff nem
tudott róla, hogy eközben Jackie közvetlen kapcsolatban áll Donnal, és
próbál pénzt szerezni tőle. Don 20 millió dollárt kínált nekem peren kívül,
ha cserébe újra ő lehet a promóterem. Azt feleltem Jackie-nek, hogy mielőtt
megegyezésről és újbóli közös munkáról beszélnénk, vissza akarok kapni
három dolgot Dontól, ami az enyém – egy zöld Rolls-Royce-t, egy
festményt, amelyet az olasz miniszterelnöktől, Silvio Berlusconitól kaptam,
és állítólag sokat ér, valamint a legfontosabbat: a rajzot, amelyet Stan Lee
készített, és amelyen az X-Men karakterei között szerepelek.
Don felhívta Jackie-t, és azt mondta, küld értünk egy gépet, amely
elvisz Floridába, ott pedig elszállásol bennünket a Delano Hotelben, hogy
megbeszéljük a részleteket. Jackie-vel, a fiával és Luzzal, a barátnőmmel
felszálltunk Don magánrepülőgépére, és elrepültünk Floridába. Vittem
magammal egy fél kiló kokót meg egy negyed kiló füvet egy
vászontáskában. Szippantottam a kokómat, szívtam a dzsointokat,
hallgattam a discmanemet, és közben magasabban szálltam, mint a
repülőgép, amikor hirtelen belém hasított a felismerés.
– Ez az én kibaszott gépem. Az én pénzemből vette. És ez a faszszopó
úgy csinál, mintha ő tenne szívességet azzal, hogy elküldi értem a saját
szájba baszott gépemet. Szórakozik velem ez a nigger.
A drogok összezavarták az agyamat, kitört rajtam a paranoia és az
irigység.
Don kijött értünk a repülőtérre a Rolls-Royce-ával, és vele volt Isadore
Bolton, a sofőre is, aki korábban az én sofőröm volt, mielőtt Don ellopta
tőlem. Isadore vezette a másik kocsit, amelyben Don barátai ültek. Az I–95
autópályán mentünk Miamiba Fort Lauderdale-ből, Jackie az anyósülésen
ült Don mellett, én pedig hátul Luzzal és Jackie fiával. Don tett valami
ártalmatlan megjegyzést, belőlem pedig hirtelen kitört a felgyülemlett harag
meg irigység, és belerúgtam abba a kibaszott fejébe. Bumm! Soha ne fordíts
hátat egy irigy drogosnak.
Don félrerántotta a kormányt, és megállt a leállósávban, mialatt én
hátulról fojtogattam.
– Ne, Mike, engedd el! – sikította Jackie.
– Jackie, te fogd le a niggert, én pedig előremegyek – mondtam.
– Oké – felelte. – Fogom.
Kiszálltam a kocsiból, hogy előremenjek, és még jobban meg tudjam
agyalni Dont, de Jackie sokkos állapotba került, képtelen volt lefogni, Don
pedig a gázra lépett, és elindult a leállósávban.
Ott maradtam azon a kibaszott autópályán egymagamban. Don ment
pár száz métert, azután kiengedte Jackie-t, a fiát és Luzt az autóból.
Visszajöttek hozzám, kezükben a negyed kiló füvet tartalmazó táskával. A
kokó nálam volt, amikor kiszálltam a kocsiból.
– Miért engedted elmenni, Jackie? – ordítottam. – Most itt ragadtunk a
kibaszott autópályán.
Kocsik és kamionok süvítettek el mellettünk. Hirtelen Isadore
kanyarodott oda mellénk. Azért jött, hogy felvegyen bennünket, mert szem
elől tévesztette a kocsinkat, felhívta Dont, Don pedig azt mondta, forduljon
meg, és jöjjön vissza értünk.
Megállt mellettünk, lehúzta az ablakot, és szólt, hogy szálljunk be.
– Dögölj meg, te geci – ordítottam.
Isadore kiszállt a volán mögül, én pedig azonnal rávetettem magam.
Kétszer az arcába ütöttem ököllel, eltörve a baloldali szemüregét. Az ütés
erejétől visszazuhant a kocsiba, mire elkaptam a lábát, és beleharaptam.
Isadore-nak nagy nehezen sikerült lerúgnia magáról, és becsapta az ajtót,
mire püfölni kezdtem kívülről a kasztnit, és meg is hajlítottam az ajtóvasat.
Kis híján betörtem az ablakot, amikor elhajtott.
A cipője ott maradt az aszfalton, mezítláb taposta a gázt.
Azután megjelentek a zsaruk. Elbeszélgettek velünk, miközben nálam
lapult egy fél kiló kokain, Luznál pedig ott volt a táska, benne negyed kiló
fűvel. A zsaruk olyan izgalomba jöttek tőlem, hogy meg se kérdezték, mi a
nyavalyát csinálunk az autópálya szélén. Bárki mást lesitteltek volna a fű
miatt, a kokóért pedig akár életfogytot is kaphattam volna. Mindig
túlzásokba esek. Miért nem volt elég nekem egy pár gramm? Nem, nekem
egy fél kiló kellett. A fickó, akitől vettem, figyelmeztetett is: „Mike, ez
kereskedelmi mennyiség. A zsaruk nem fogják bevenni, hogy ez csak azért
volt nálad, hogy be tudj tépni.” Ennyit vittem magammal egy kirándulásra.
A zsaruk felajánlották, hogy elvisznek oda, ahova akarjuk, ezért
bezsúfolódtunk az egyik kocsiba, és elfurikáztak bennünket South Beachbe.
Don kibérelt nekünk egy egész emeletet, mi pedig gyorsan belaktuk. Jackie
rábeszélte Dont, hogy adjon egy kis pénzt, ő pedig átküldött valakit
kétszázezer dollárral.
Egy hónapig minden éjjel buliztunk, azután megjelent egy barátom a
lakóbuszával, felszedtünk néhány csajt, és bejártuk a keleti partot.
 Júniusban ismét a nyakamba akasztottak egy kamu apasági pert. Egy
Wonda Graves nevű hazug ribanc azt állította, hogy 1990-ben
megerőszakoltam, és én vagyok a fia apja. Az a szarfaszú Raoul Felder
képviselte, aki Robin Givens ügyvédje is volt annak idején, és azzal
hencegett, hogy „másodszor is legyőzöm Mike Tysont a ringben”. Aztán
persze visszább vettek, amikor megjött a DNS-vizsgálat eredménye, és
egyértelműen kiderült, hogy nem én vagyok a gyerek apja.
De persze én sem voltam egy angyal. Még ugyanabban a hónapban
meglátogattam gyerekkori barátomat, Dave Malone-t, és galambokat
röptettünk Brownsville-ben. Aznap este Dave visszavitt a Marriott Hotelbe,
ahol megszálltam. A hotel előtt összefutottunk két csávóval, akik éppen
akkor tértek vissza a szállodába. Elég részegek voltak, és odajöttek hozzám
autogramot kérni. Be voltam kokózva. Hadd áruljak el valamit magamról.
Amikor be voltam tépve, éjszaka vagy kora hajnalban nem volt ajánlatos
szóba elegyedni velem. Úgy viselkedtem, mint egy undok, kötekedő
seggfej. Teljesen kivetkőztem magamból, mintha Jekyll és Hyde lennék.
Szóval odajött hozzám ez a két Puerto Ricó-i tag, és autogramot kértek
tőlem. Elküldtem őket az anyjukba.
– Ne legyél ilyen nagyfiú – mondta az egyik. – Nekünk fegyverünk
van, neked meg csak az öklöd.
Ha nem lettem volna betépve, valószínűleg nem történik semmi. De be
voltam, ezért bekergettem őket az előcsarnokba, azután fel a mozgólépcsőn.
A mozgólépcső tetején utolértem őket, és az egyiket egyetlen ütéssel
leterítettem. A másik elbújt a recepciós pult mögé, de előrángattam, és ütni
kezdtem. A szálloda biztonsági szolgálata mentette meg az életét.
Az én hibám volt az egész. Engem súlyos testi sértéssel, őket
fenyegetéssel és zaklatással vádolták. Meg kellett jelennem másnap a
bíróság előtt, és amikor visszaértem, odalöktem Dave-nek és Zipnek a
bírósági jegyzőkönyvhöz csatolt vaskos priuszt.
– Ezek született bajkeverők – mondta Dave. – Nézd, mennyi balhéjuk
volt már.
– Hé, ez az én priuszom – javítottam ki.
– Haver, azért lógunk veled, mert azt gondoltuk, hogy híresség vagy,
és jó színben tüntet fel bennünket a társaságod – mondta Zip. – Erre
durvább priuszod van, mint nekünk, nigger.
Napról napra éltem. Belefáradtam az engem körülvevő szarságokba.
Úgy éreztem, nincs senki, akiben megbízhatnék, elegem volt a hatalmi
harcokból, ezért kirúgtam az egész menedzsmentemet.
Shelly kezelte azt, ami a karrieremből megmaradt. A Lennox Lewis-
zal kötött szerződésemben volt egy záradék a visszavágóról, és Lewis újra
bunyózni akart velem, hogy másodszor is nagyot kaszáljon. Én azonban
nem akartam még egyszer szétveretni magam. Ha motivált lettem volna, és
csúcsformában vagyok, nincs kétségem afelől, hogy szétrúgtam volna a
seggét. De addigra már nem érdekelt a boksz, csak a drogok érdekeltek.
Ezért Shelly és Lewis emberei azzal az ötlettel álltak elő, hogy
bunyózzak a felvezető programban Lennox következő mérkőzése előtt. Én
lettem volna az esemény másik sztárja. De nem voltam hajlandó a felvezető
programban szorítóba lépni, mert megalázónak tartottam. Ezért elutasítottuk
Lewisék ajánlatát, mire hangnemet váltottak, és 385 millió dollárra pereltek
engem és Don Kinget, azt állítva, hogy King rábeszélésére szegtem meg a
szerződést, hogy ő promótálhassa az elkövetkező mérkőzéseimet.
Az egyetlen vagyonom a Don elleni keresetem maradt. Addigra Jeff
Wald tudomást szerzett róla, hogy találkozgatok Donnal, és borzasztó dühös
volt rám. Azt mondta, hogy Don mindent elkövet majd, hogy minél tovább
húzza a pert, és csak az utolsó pillanatban fog megállapodni velem. Jeff és
Dale Kinsella szerint így is megkaphatunk 60 milliót a kért 100-ból, és talán
még a mérkőzéseimről készült felvételek jogait is visszaszerezhetem, ami
életem végéig folyamatos bevételt jelentene. Csak annyit kellett tennem,
hogy kitartok a szeptemberre kitűzött tárgyalásig.
De az anyagi helyzetem olyan kétségbeejtő volt, hogy a körülöttem
lévő emberek nap mint nap elmondták, hogy csődöt kellene jelentenem.
Jackie-vel sokat lógtunk együtt Jimmy Henchmannel akkoriban, a rapper
vállalkozóval, ő menedzselte Game-et, és ő volt a Czar Entertainment
menedzseriroda ügyvezető igazgatója. Jimmy bevonta Barry Hankerson
lemezproducert, aki Toni Braxtont és R. Kellyt menedzselte. Mindnyájan
arra próbáltak rábeszélni, hogy jelentsek csődöt. Hankerson azt mondta
Jackie-nek, hogy 11-es típusú csődöt kellene jelentenem, mire Jackie
utánanézett a neten, mi az a „11-es típusú csőd”. Ez vett körül akkoriban.
Jackie rendes csaj volt, de nem tudott felnőni a feladathoz. Fogalmunk sem
volt a pénzügyekről vagy a csődeljárásról – egyszerűen csak jól éreztük
magunkat, és szórtuk a pénzt.
Felhívtam Jeff Waldot, és elmondtam neki, mindenki arra próbál
rádumálni, hogy jelentsek csődöt.
 – Nehogy csődöt jelents, mert amint megteszed, kicsúszik a per a
kezünkből, onnantól a csődbíró fog dönteni. Ha megteszed, akkor már nem
mi fogunk diktálni – mondta.
– És mi van, ha veszítek? – kérdeztem.
– Nem fogsz veszíteni. Ez az ügy fekete-fehér – győzködött.
Én azonban nem voltam olyan biztos ebben. Annak idején az első
tárgyalási napon felkaptam egy kancsó hideg vizet, és Don ölébe öntöttem.
Most pedig Don már a floridai ámokfutásomat is a fejemre olvashatta.
Waldnak szilárd meggyőződése volt, hogy Don az összes barátomat
megkörnyékezte, még Jackie-t is, és megvesztegette őket, hogy beszéljenek
rá a csődre. Naponta többször is felhívott, és könyörgött, nehogy csődöt
jelentsek. De képtelen voltam elhinni, hogy a barátaim elárultak.
Végül már nem bírtam tovább az egyre halmozódó, kifizetetlen
számlák látványát, és úgy döntöttem, csődöt jelentek. Hankerson szerzett
nekem egy csődügyvédet, és augusztus 1-jén megtettem a nagy bejelentést.
Még ugyanazon a napon elmentem vásárolni a Rodeo Drive-ra
Hankersonnal, Henchmannel és a testőrömmel, Rickkel. Az, hogy csődöt
jelentettem, még nem jelentette azt, hogy nincs egy vasam se. Csak nem
volt 100 millió dollárom, hogy kifizessem az adósságaimat. Nem hagytam
fel a szélhámoskodással. A médiában nagy feneket kerítettek annak, hogy a
Rodeo Drive-on shoppingoltam, de az üzletekbe nem jöttek be velem.
Beszélgettem az egyik elegáns ruhaüzlet muzulmán tulajával, és
kijátszottam a muzulmán kártyát, hátha ad valami kedvezményt.
– Mi lenne, ha fizetnék ezerötszáz dollárt ezért a háromezer dolláros
öltönyért, testvér. Ismered az iszlám aranyszabályát. Kívánd azt a
testvérednek, amit magadnak kívánsz.
Másnap az összes napilap az én pénzügyeimmel volt tele. Oldalakon
keresztül taglalták a részleteket. 27 millió dollár adósságom volt, ebből 17
millióval az amerikai és az angol adóhatóságnak tartoztam. A másik 10
milliót személyes kiadások adták ki, többek között a Monicának a váláskor
ígért pénz, a jelzálogok és a pofátlanul magas ügyvédi tiszteletdíjak.
Annyira tele lett a tököm az egésszel, hogy egyszerűen lemondtam a
házamról.
– Basszátok meg, vigyétek azt a kurva házat – mondtam az
ügyvédeknek, ők pedig árverésre bocsátották. Annyira be voltam tépve,
hogy semmire sem tudtam rávenni magam. Csak a gyúrásra. Nem volt
lekötve mérkőzésem, de azért gyúrtam és téptem egyfolytában.
 Igazán alkalmazkodó srác voltam. A csatornában ugyanúgy eléltem,
mint egy luxuspalotában. Ismertem az összes simlit, és úgy csináltam,
mintha az élet egy nagy hazárdjáték volna. Még a csatornában is 2000
dolláros nadrágot és cipőt viseltem. Nem volt egy vasam se, de nyomtam a
szöveget, és nyomultam a csajokra.
Egy időre elugrottam Phoenixbe Shelley-hez, a gyerekem anyjához.
Dave Malone is lejött hozzánk, és egy ideig együtt lógtunk. Olyan csóró
voltam, hogy Frosted Flakes zabpelyhet és Twizzlers gumicukrot
vacsoráztam. Nem volt egy vasunk se, ezért csak ültünk a hátsó udvaron, és
néztük, ahogy repülnek a galambjaim. Időnként meghirdettem valahol egy
autogramosztást, és 25 dollárt kértem egy aláírásért, csak hogy legyen mit
ennem. Annyira szegény voltam, hogy egy fickó ellopta a hitelkártyámat,
aztán a neten panaszkodott, hogy még egy vacsorára se futotta abból, ami
rajta volt.
De akadtak ennek előnyei is. Visszamentem keletre, és egy
barátomnál, Mario Costánál múlattam az időt, akinek volt Jersey Cityben
egy étterme, a Ringside Lounge. A galambjaim egy része nála volt az
étterem mögött. Gyönyörű, meleg őszi nap volt, kint ültünk hátul a
galambdúcoknál. Elaludtam, és Mario magamra hagyott. Két órával később
felébredtem, és kiabálni kezdtem:
– Gazdag vagyok! Gazdag vagyok!
Mario futva érkezett.
– Minden oké, bajnok? – kérdezte.
– Gazdag vagyok, Mario – mondtam. – Nincs órám, nincs pénzem,
nincs telefonom, de olyan nyugis minden. Senki nem mondja, hogy „ide
menj!”, „oda menj!”, „ezt csináld!”, „azt csináld!”. Volt egy csomó kocsim,
amelyeket sosem vezettem, azt se tudtam, hol van a kulcsuk. Voltak házaim,
amelyekben soha nem laktam. Mindenki meglopott. Most nincs semmim.
Senki sem hívogat, senki sem zaklat, senki sem üldöz. Olyan nyugis
minden. Ez az igazi gazdagság, haver.
Néhány barátom felajánlotta a segítségét. Eric Brown és a bátyja adtak
50 ezer dollár előleget a CMX Productions nevű cégükből. Bármit
megtettem volna nekik cserébe, de sosem kértek semmit.
Ezalatt augusztusban Craig Boogie tárgyalásokba kezdett a nevemben
a K–1 képviselőivel. Nem volt hol laknom, ezért a K–1-esek kivettek
nekem egy lakosztályt a Los Angeles-i Beverly Wilshire Hotelben, és
minden költségemet állták. Szükségem is volt rá. Addigra már Vegas összes
nagyobb szállodájából kitiltottak. Viszonzásul promóciós fellépéseket
vállaltam nekik.
– Mike, van egy rendezvényünk Hawaii-on, szeretnénk, ha te is ott
lennél.
Bumm, már repültem is Hawaii-ra. A következő hónapban valahova
máshova. Ezért csurrant-cseppent némi pénz, hol ötven lepedőt kaptam, hol
százat. Mindezt gyakorlatilag a semmiért. De ahelyett, hogy félretettem
volna, vagy kifizettem volna belőle az adósságaimat, vettem egy Aston
Martin Vanquisht és egy Rolls kabriót. Volt egy csomó kocsim, de nem volt
hová mennem velük. Minden áldott nap azon a kurva Rodeo Drive-on
vásárolgattam. Bementem az üzletekbe, bámultam magam a tükörben,
próbáltam eldönteni, aznap este milyen szerelésben menjek bulizni: 3 ezer
dolláros nadrág, 4 ezer dolláros póló, 10 ezer dolláros sportzakó. Eközben
nem volt egy bilim, amelybe hugyozhatnék, vagy egy ablakom, amelyen
kivághatnám.
A Beverly Wilshire-en mindenki ismert. Zártkörű fogadásokat tartottak
a különtermekben, én pedig rendszeresen felbukkantam potyázni. Ha vitát
rendeztek a palesztin–izraeli kérdésről, ott volt a helyem. Hivatásos
kéregetővé váltam.
Bulikat rendeztem a szobámban, marhaszeleteket, homárt, kaviárt és
Cristalt rendeltem. Meghívtam a legnagyobb dílereket meg szélhámosokat,
és hajnalig kockáztunk. Elnyertem a pénzüket, aztán dumáltunk.
– Ez volt az összes pénzed, nigger? Azt hittem, valami kibaszott
nagymenő vagy itt, Los Angelesben. Ez történik azzal, aki ujjat húz Iron
Mike-kal. Azt hitted, csak a bunyóhoz értek? Kifosztalak, nigger. Ennyi
erővel lottózhatnál is, tőlem aztán egy vasat sem fogsz elnyerni.
Két évig éltem abban a lakosztályban. Szétbuliztam az agyamat,
egyfolytában füveztem meg kokóztam, egyik lányt dugtam a másik után. A
sok éjszakai zabálástól felfújódtam, mint egy hőlégballon.
Közvetlenül azután, hogy augusztusban leszerződtem a K–1-gyel,
kiadtak egy közleményt, hogy Bob Sapp, a 195 centis, 175 kilós egykori
NFL-játékos lesz az ellenfelem, aki a K–1 egyik sztárjának számított.
Nekem azonban eszemben sem volt leállni kickboxolni.
– Lehet róla szó – nyilatkoztam a New York Timesnak, amikor
felhívtak. – De csak a Queensberry szabályok szerint. Nem igazán
szeretném, ha fejbe rúgnának.
 Augusztus 15-én elmentem a vegasi Bellagióba egy nagy K–1
mérkőzésre. Miután Bob Sapp megnyerte a meccset, ott helyben kihívott.
– Felőlem most azonnal lejátszhatjuk – mondtam a tömegnek. – Csak
egy sortot kérek, és még ma este kiállok ellene a boksz szabályai szerint.
Írjuk alá a szerződést, nagyfiú.
Úgy hecceltük egymást, mint a pankrátorok. Imádtam ezeket a
fellépéseket.
Néhány héttel azután, hogy a Beverly Wilshire-re költöztem,
meglátogattam Michael Jacksont Neverlandben. Jó volt együtt lógni
Michaellel. Nagyon visszafogottan viselkedett. Megkérdezte, mit csinálok,
én pedig azt feleltem, hogy lazulok.
– A pihenés jó. A pihenés nagyon jó, Mike – mondta. – Pihenj,
amennyit csak tudsz.
Akkor nem tudtam, hogy évek óta álmatlanságban szenved.
Fura, mindenki azt mondta, hogy gyerekeket molesztált, de azok a
gyerekek, akikkel ott találkoztam, nagyon kemény kis kölkök voltak.
Bárkinek szétrúgták volna a seggét, aki bepróbálkozik náluk.
2004 áprilisában Alival együtt megjelentem egy nagy K–1 eseményen.
Ismét bejelentették, hogy aláírtam egy mérkőzésre, és nyáron fogok
debütálni. Az egyik sztárjuk sajtótájékoztatót tartott, és közölte, hogy alig
várja, mikor mérkőzhet meg velem.
– Beleegyezek, hogy a boksz szabályai szerint mérkőzzünk meg –
mondta Jerome Le Banner. – De amint belépünk a ringbe, azt csinálok, amit
akarok, bazmeg… Nyugati boksz ide vagy oda, fejbe fogom rúgni… Tyson
egyszer leharapott egy fület, most a szájába vehet egy 47-es lábat.
Hülye lettem volna kiállni ezek ellen a szörnyetegek ellen. Inkább
visszamentem a szállodai szobámba ejtőzni.
Eközben folyt a csődeljárás. Júniusban Don végül belement a peren
kívüli megállapodásba. A csődbíró hagyta, hogy megússza 14 millió
dollárral. Donnak ismét sikerült mindenkit átvernie. Nem kaptam meg sem
a filmjogokat, sem mást. Először Monicát fizették ki ebből az összegből. Az
ügyvédek összesen 14 milliót követeltek tőlem. És akkor még ott volt az
adóhatóság is. Nyakig ültem a szarban, ezért szóltam Shellynek, hogy
szervezzen le nekem egy bunyót. Egy angol bokszolót választott, Danny
Williamst, a mérkőzés időpontját pedig július 30-ra tűzték ki Louisville-be.
Williams korábban brit nehézsúlyú bajnok volt, és vissza akart térni a
csúcsra. A legutóbbi két ellenfelét kiütötte, de Julius Francistől kikapott,
ezért nem aggódtam különösebben.
Megint sajtótájékoztatókat kellett tartanom. Néhány héttel a mérkőzés
előtt a szokásos optimizmusommal fogadtam az újságírókat.
– Azt hiszem, leginkább arra vagyok kíváncsi, hol talál nyugalmat az
életében – tette fel valaki a kérdést.
– Nem tudom. Kezdek rájönni, hogy nem én vagyok az egyetlen, aki
nehéz helyzetbe került. Mindent elveszítettem, szó szerint mindent.
Mindenkit, aki fontos volt nekem, akit szerettem, mindent elveszítettem. A
pénzemet, az otthonomat, mindent. Akik szerettek, azokat elüldöztem az
őrült viselkedésemmel. Elveszítettem őket. Mindenkinek eljön az a pont az
életében, amikor szeretné visszakapni őket, de ez csak fokozza a fájdalmat.
Elveszítjük azokat, akiket szeretünk, és akik fontosak nekünk, azért, hogy
tiszta lappal kezdhessük újra.
Közvetlenül a mérkőzés előtt is drogoztam. 105 kilóval mérlegeltem,
de jó formában éreztem magam. A sleppem eltűnt, egyedül vonultam be a
ringbe. Az egyik testőröm, Rick segített a sarokban. Az első menetben
megrendítettem Williamst, majdnem ki is ütöttem, de okos bunyós volt,
lefogott, és túlélte a menetet. Harminc másodperccel a gong előtt egy ütés
után megroppant a bal térdem. Később kiderült, hogy levált a porc, ezért a
második menettől gyakorlatilag fél lábon folytattam. Még így is sikerült
ráijesztenem, de nem tudtam elmozogni, ő pedig alaposan megdolgozta a
testemet. A harmadik menetben a bíró levont tőle két pontot mélyütésért és
gong utáni ütésért.
A negyedikre teljesen elfogyott az erőm, és mozdulatlan célponttá
váltam. Számolatlanul nyeltem az ütéseket, és a rossz térdemmel meg a
nem létező kondimmal esélyem sem volt válaszolni rájuk. Végül egy
jobbhoroggal padlóra küldött. Ültem a kötelekre támaszkodva, és néztem,
ahogy a bíró kiszámol. Lélekromboló vereség volt.
Visszamentem Phoenixbe, Shelleyhez, és megoperáltattam a térdemet.
Egy ideig kerekesszékbe kényszerültem, azután mankóval jártam.
Természetesen ez csak újabb ürügy volt a drogozásra. Mély depresszióba
süllyedtem, hónapokig semmi mást nem csináltam, csak ültem a hátsó
udvaron, és a madaraimat röptettem.
Októberben bújtam elő önkéntes száműzetésemből, amikor elmentem
New Yorkba, hogy megnézzem a Trinidad–Mayorga összecsapást a
Madison Square Gardenben. Zip barátom és a Bronxból érkezett új
testőröm is velem tartottak. Amikor beléptünk a Gardenbe, hogy elfoglaljuk
a helyünket, az emberek megőrültek. Hosszú ideje nem láttak, és teljesen
eszüket vesztették. Felállva éljeneztek. Szeretem Zipet, mint a testvéremet,
de Zip nem értette, hogy az emberek csak az irántam érzett szeretetüket
mutatják ki. Teljesen izgalomba jött.
– Visszatértünk, Mike, visszatértünk! – kiabálta. – Hamarosan
reklámokba fognak hívni. Filmekben fogsz szerepelni. Megkötjük azt a
nagy könyvszerződést. Minden rendbe fog jönni, testvér. Visszatértünk!!
Leszámítva, hogy egy semmirekellő drogos voltam, valóban
visszatértünk.
Elmentünk a mérkőzés utáni bulira egy belvárosi klubba. Zippel
iszogattunk az egyik asztalnál, amikor a táncparkettre mutatott.
– Nézd, mit csinál a testőröd – mondta.
Odanéztem, és azt láttam, hogy az új testőröm egy fehér csajjal
összebújva táncol, kezében egy pezsgősüveggel. Egy ideig még maradtunk,
azután Zippel, a testőrömmel és a csajjal visszamentünk a szállodába.
Zippel a szobában lazultunk, füveztünk, amikor kopogtak az ajtón.
Kinyitottam. Egy pasas állt az ajtóban.
– Mike, a testőröd a liftben fekszik letolt gatyával.
– Micsoda!!
Zippel a lifthez siettünk, és láttuk, hogy a testőröm valóban ott fekszik,
a gatyája lent a bokájánál. Zip felhúzta a nadrágját, és visszavonszoltuk a
szobájába. Azután átmentünk a sajátunkba.
Néhány perccel később megjelentek a zsaruk. Elmondták, hogy az
egész incidenst rögzítették a biztonsági kamerák. A lány, akit a testőröm
felszedett a klubban, nemi erőszakkal vádolta az emberemet, de amikor a
rendőrök visszanézték a felvételeket, kiderült, hogy a csaj altatót
csempészett az italába, és lehúzta a gatyáját. Ki akarta fosztani. Vagyis nem
lesz se vádemelés, se negatív hírverés.
Becsuktam az ajtót, és tovább szívtunk. Tíz perccel később ismét
kopogtak. Kinéztem a kémlelőnyíláson, és négy zsarut pillantottam meg.
– Elég! Hagyjanak békén, nem beszélek magukkal! Nem csináltam
semmit, már mindent elmondtam a kollégáiknak! Kérem, hagyjanak békén.
Hajnalban hazavitettem Zipet a limóval, és én is elkísértem. Még
mindig nem tudott napirendre térni a dolog fölött.
– Mike, majdnem visszatértünk, haver – mondta. – Majdnem.
Filmekben szerepeltünk volna, mérkőzéseket közvetítettünk volna.
Majdnem visszatértünk, de ez a kibaszott faszfej testőröd elkúrta, Mike.
Egy hónapra rá én magam kerültem bajba. Phoenixben voltam, egy
szállodában a szokásos testőrömmel, Rickkel. Eljött értem néhány arizonai
barátom, elvittek bulizni, Rick pedig a szállodában maradt. Elmentünk a
scottsdale-i Cicamica Bárba, én pedig totál kiütöttem magam kokóval meg
piával. Egyikünk se volt józan, amikor kiléptünk a klubból, és ahogy
átvágtunk az úttesten, láttuk, hogy egy kocsi közeledik nagy sebességgel.
– Átugrom azt a kocsit – mondtam az egyik barátomnak. Megálltam az
úttest közepén, és vártam, hogy odaérjen az autó, de a sofőr is megállt.
Felugrottam a motorháztetőre, és ordítva püfölni kezdtem a kocsit. A pasas
kiszállt az autóból, hogy elküldjön a faszba, de amikor meglátta, hogy én
vagyok az, gyorsan visszabújt. A barátaim lerángattak a kocsiról, és
mondták a sofőrnek, hogy minden rendben van. De a tag másnap megnézte
a Toyotáját, és észrevette, hogy a motorháztető tele van horpadásokkal,
ezért felhívta a rendőrséget. Garázdaságért vádat emeltek ellenem, de
Darrow közbelépett, és kifizették a pasast.
Közeledett az új év, de továbbra sem volt egy vasam se. Shelley ismét
terhes lett, és márciusban megszületett a kislányunk, Exodus. Felhívtam a
másik Shellyt, és közöltem vele, hogy gyorsan pénzre van szükségem.
Lekötött nekem egy mérkőzést egy Kevin McBride nevű bunyóssal június
11-re Washington D.C.-be. McBride nem rendelkezett félelmetes mérleggel,
de jó nagyra nőtt, 198 cm és 123 kg volt.
A USA Today egyik riportere eljött hozzám Phoenixbe az egyik
kesztyűzésem után, én pedig kiöntöttem neki a lelkem.
– Sosem leszek boldog. Magányosan fogok meghalni. Így szeretném.
Egész életemben magányos farkas voltam, egyedül a titkaimmal és a
fájdalmammal. Elveszetten bolyongok, de próbálom megtalálni
önmagamat. Szomorú, szánalmas alak vagyok. Az egész életem egy nagy
kudarc. Ki akarok szállni. Szégyellem magamat és az életemet.
Misszionárius akarok lenni. Úgy talán megőrizhetném a méltóságomat
anélkül, hogy egyesek azt hinnék, ők üldöztek el ebből az országból. Le
akarom zárni életemnek ezt a részét minél előbb. A hittérítésnek akarom
szentelni az életem. Nem leszek Jézus megszállottja. De neki fogom
szentelni az életem. Szeretem Jézust, és hiszek benne, miközben muzulmán
vagyok. Nézze, van imámom, van rabbim, van papom, van tiszteletesem –
mindenem van. De nem akarok szent ember lenni. Segíteni akarok
mindenkinek, és közben a punciról se mondanék le. Ebben az országban
semmi jót nem tudok csinálni. A rám sütött stigmáktól képtelen vagyok
megszabadulni. Depresszióba estem a legutóbbi bunyóm után.
Prostituáltakkal és hasonló alakokkal lógtam. Hitványnak éreztem magam,
ezért hitvány emberekkel vettem körül magamat. Egyfolytában be voltam
tépve. De aztán rájöttem, hogy félre kell tennem a drogokat, és szembe kell
néznem a valósággal.
Nem lett volna szabad szorítóba lépnem. Közöm nem volt a meccshez,
csak álltam egy helyben, mozdulni is alig bírtam. Csúnya mérkőzés volt. A
hatodik menet végén McBride nekem dőlt a köteleknél, én pedig seggre
huppantam. Ülve maradtam, szétterpesztett lábbal. Megszólalt a gong, és
alig bírtam feltápászkodni. McBride-nak felrepedt a szemöldöke egy
összefejeléskor, a sarkában azon dolgoztak, hogy elállítsák a vérzést.
Leültem, és szóltam az új edzőmnek, Jeff Fenech-nek, hogy vége. Nem
megyek ki a hetedik menetre.
Jim Gray készítette velem az interjút.
– Mike, kezdjük magával. Nem akarta folytatni?
– Szerettem volna folytatni, de láttam, hogy ki fogok kapni. Beláttam,
hogy nincs már meg bennem… arra még képes vagyok, hogy formában
tartsam magam, de a bunyóhoz már nincs elég keménység bennem, azt
hiszem.
– Mikor jött rá erre, a mérkőzés melyik szakaszában?
– Nem tudom, már az elején. Sajnálom, hogy mindenkit
cserbenhagytam. Lélekben már nem voltam itt.
– A bevonuláskor még érezte?
– Nem, igazából már csak azért bunyózom, hogy ki tudjam fizetni a
számláimat. Nincs már gyomrom ehhez. Jobban érdekelnek a gyerekeim.
Nincs meg bennem az a tűz. Már nem vagyok egy vadállat.
– Ez azt jelenti, hogy nem látjuk többé bokszolni?
– Igen, minden valószínűség szerint nem fogok többet bunyózni. Nem
akarok szégyent hozni a sportra azzal, hogy ilyen kaliberű bunyósoktól
kikapok.
– Miért volt olyan passzív?
– Nem akarom elvenni Kevintől a dicsőséget. Már nem szeretek
bunyózni. 1990 óta nem élvezem, de gratulálok Kevinnek, és sok sikert
kívánok neki a továbbiakban. Minden jót, és keress sok pénzt!
Utoljára adtam sajtótájékoztatót egy mérkőzés után. Besétáltam a
sajtószobába, és az újságírók felállva megtapsoltak.
 Mondtam, hogy üljenek le, azután elismételtem nekik, amit Graynek
mondtam. Nem lépek többé szorítóba, mert nem akarok szégyent hozni a
sportra.
Utoljára hagytam el bokszolóként az arénát. Megfeledkeztem a
hittérítésről és arról, hogy a társadalom hasznos tagja legyek. Ehelyett azt
mondtam magamban: „No, ennek vége. Most végre nyugodtan bulizhatok.”
 14

Tízéves koromban rablásokat hajtottunk végre egy nagyobb sráccal, Boo-

val. Beküldött az ablakon át egy házba, ahol megütöttük a főnyereményt –
nagyképernyős TV, sztereó, fegyverek, készpénz. Boo tudta, hogy született
szélhámos vagyok. Rendszeresen rávett, hogy csábítsak be egy szobába
idősebb fazonokat, akik kisfiúkat akartak dugni, ott pedig a barátaival
leütötték, és elvették a pénzét.
A rablás után Boo magával vitt egy idősebb, fekete nő lakására.
Gátlástalan, gonosz nőszemélynek tűnt, de amikor jobban megismertem,
kiderült, hogy valójában kedves és figyelmes. Nem volt egyedül, többen is
hevertek, bóbiskoltak a lakásában. Boo pénzt adott neki, a nő pedig cserébe
átnyújtott egy borítékot benne valami fehér porral. Képtelen voltam levenni
a szemem róla, ahogy Boo egy kanálba tette a port, majd öngyújtóval
felmelegítette. Amikor a cucc bugyborékolni kezdett, elővett egy
fecskendőt, és egy injekciós tűvel felszívta a folyadékot. Azután elkötötte a
karját, és már éppen be akarta fecskendezni az anyagot a vénájába, amikor
rám nézett.
– Fordulj el, kicsi, fordulj el – mondta.
Nem akarta, hogy lássam, amint belövi magát heroinnal.
Miután távoztunk abból a drogbarlangból, Boo adott egy tockost.
– Meg ne halljam vagy lássam, hogy rászoksz erre a szarra, különben
kinyírlak, te kis szaros. Megértetted?
Ettől persze csak még jobban kívántam a heroint. Amikor egy idősebb
heroinista azt mondja, ne merjek droghoz nyúlni, önkéntelenül is az az első
gondolatom: Miért? Hogy az egészet megtarthassa magának?
Fiatalabb koromban egyszer kipróbáltam a heroint. Elszívtam, és
nagyon rosszul lettem tőle. Hánynom kellett. Elég volt egy pillantást
vetnem a heroinistákra, hogy ne akarjak soha többé heroinhoz nyúlni.
Látszott rajtuk, hogy a lelkük odavan. Ez vár azokra, akik rászoknak.
 Tizenegy éves korom óta kokainozok, de alkoholt csecsemőkorom óta
iszok. A családomban mindenki alkoholista volt. Anyám Thunderbird
borral vagy Gordon’s ginnel altatott el. Tízévesen a barátaimmal
hármasával vásároltuk az olcsó lőréket, mint a Mad Dog 20/20, a Bacardi
151 vagy a Brass Monkey – ezek aztán kicsinálják az ember gyomrát
rendesen. Füveztünk is, és persze kipróbáltuk a hasist, az ópiumot meg az
angyalport. Sőt, egyszer még az LSD-t is. Amíg tartott a hatása,
megpróbáltunk zsebelni a tömegben, de nem nagyon jött be. Szírszarokat
lopkodtunk, azután nyerítve elszaladtunk.
– A zsaruk, jönnek a zsaruk. – Röhögve bújtunk egy kocsi alá.
Azt a kétéves időszakot leszámítva, amíg sitten voltam, mindig ittam.
Nincs ebben semmi meglepő, elvégre az összes példaképem, akikről
olvastam, mind iszákosok voltak. Mickey Walker, Harry Greb – fehér, ír
alkoholisták. Ők voltak azok, akik bárokban iszogattak, mialatt az
ellenfelük ugrókötelezett.
A pia a legrosszabbat hozta ki belőlem. Részegen teljesen
érzelemmentessé váltam, nem érdekeltek más emberek érzései. Bárkinek
nekimentem, még a zsaruknak is. Aki ismert, mind azt mondta: „Ne
engedjétek Mike-ot inni. Inkább adjatok neki egy kis füvet, csak ne
hagyjátok inni.” Ha betéptem, boldog voltam, elérzékenyültem, és
elosztogattam az összes pénzemet. Egészen addig, amíg valaki azt nem
mondta, hogy hagyjam abba a füvezést, mert olyankor dühbe gurultam.
Akit nem zavart, hogy be vagyok tépve, annak akár a Porschémat is
odaajándékoztam.
Őszintén azt gondolom, hogy azért szoktam rá a kokainra, mert
bokszolóként sokszor komoly fizikai fájdalommal kellett megbirkóznom.
Ismerek hokijátékosokat, akik ugyanerről számoltak be. Amikor fáj
valamid, senkivel sem tudsz barátságos lenni. Olyan vagy, mint egy
oroszlán, akinek megsérült a mancsa. Amikor egy állat megsérül, tudja,
hogy a többi állat meg fogja támadni. Így éreztem magam, amikor fájt
valamim, ijedtnek és sebezhetőnek. Ezért szereztem egy kis kokót, aztán
kerítettem egy nőt is, mert szégyelltem magam, amiért drogozok, és a nők
segítenek elnyomni a bűntudatot.
A kokain beszerzése akkor sem okozott problémát, amikor le voltam
égve. Sok nagymenő dílert ismertem még abból az időből, amikor
kispályások voltak, és mindig szeretettel bántam velük. Mostanra
multimilliomosok lettek, nagy klubok tulajdonosai, ezért amikor
találkoztunk, mindig bőkezűek voltak. De én még mindig úgy viselkedtem
velük, mintha kis kezdők lennének.
– Megyek valahova, dobj meg egy-két tasakkal – mondtam.
De olyan is előfordult, hogy találkoztam egy vadidegennel, aki tudta,
hogy ismerem a nagy embert, ezért azt mondta:
– Tessék, Mike, ez a főnök ajándéka.
Amikor az ember rászokik a kokóra, felbukkannak régi ismerősök,
akikről sosem gondolta volna, hogy ők is szeretik a kokaint. Egyszer egy
hírességgel iszogattam, amikor váratlanul így szólt:
– Van egy kis porod?
– Tessék??
Próbáltam diszkrét maradni. Honnan a faszból tudta, hogy kokózom?
– Igen, akad egy kevés. De honnan tudtad? – kérdeztem.
– Felismerjük egymást, Mike – felelte. – Van egy speciális radarunk.
Amikor az ember kokózik, lehet akár a Mojave-sivatag kellős közepén
is éjnek idején, tutira felbukkan valami kurva egy szál bikiniben.
Kokainradar. A közelemben lévő nők annyira szerették a kokaint, hogy egy
idő után róluk neveztük el az anyagot. Ha valaki kért egy kis kokót, azt
mondta: „Hol a fehér ribanc? Megkívántam a kurvát.” De neveztük
„szöszinek” és „fehér csajnak” is.
Amikor keményebben rákaptam a kokóra, mindenhova vittem
magammal egy félkilós tömböt. Tudtam, hogy ez kereskedelmi mennyiség,
de leszartam, csak azt akartam, hogy az összes barátomat meg tudjam
kínálni vele. Körbejártam, és mindenkitől megkérdeztem, nem kér-e.
Olyanok is kokóztak, akikről álmomban se gondoltam volna. Az volt a
legszebb, amikor valamelyik faszszopó felszippantotta az anyagomat,
azután lecseszett, amiért kokózom.
Vagy amikor valakiből egy szippantás után előbújt a szakértő.
Felszívott néhány csíkot, megtörölte az orrát, azután elgondolkodott, és így
szólt:
– Ennél jobbat is tudok szerezni neked.
Egy szempillantás alatt műértő lett belőle.
És persze voltak olyanok is, akik alig várták, hogy rászoktassanak a
saját kokójukra.
– Mike, készen állsz rá? Biztos vagy benne? – kérdezte egyikük. –
Isten hozott Álomországban, bazmeg.
Kiterített két csíkot, én pedig felszippantottam őket.
 – Egyenesen Peruból – mondta büszkén, mintha egy üveg Lafite
Rotschildot nyitott volna ki.
De igaza volt. Kurvajó anyag volt, megfagytak tőle a szemgolyóim.

A McBride elleni meccs után Los Angelesben lógtam a barátaimnál, és elég

levert voltam, amikor megcsörrent a telefonom. Jeff Greene keresett, egy
újdonsült barátom. Első ránézésre elég valószerűtlennek tűnt, hogy Jeff-fel
barátok lehetünk. Jeff zsidó üzletember volt, aki ingatlanügyletekből lett
milliárdos. Én pedig muzulmán bokszoló, aki majdnem egy milliárdot
elvert kurvákra, kocsikra és ügyvédekre. Egy közös barátunkon keresztül
ismerkedtünk meg, és azonnal egy hullámhosszra kerültünk. Eljött az
európai mérkőzéseimre, én pedig egyre több időt töltöttem a jachtján. Rós
hásáná idején meghívott vacsorára, sőt széderkor még a könyvből is fel
kellett olvasnom.
– Mike, nincs kedved elugrani Saint-Tropez-ba egy kis hajókázásra?
Küldök érted egy gépet, Franciaországban pedig a reptéren vár az emberem,
aki elhoz a hajóra.
Jeff félt, hogy maga alá temet a depresszió, amiért vége a
bokszkarrieremnek, és azt találta ki, hogy egy kis bulizás a világ legszebb
nőinek társaságában megfelelő gyógyír lehetne a problémámra.
Indulás előtt felhívtam Zipet, nem akar-e velem tartani.
– Nem, haver, most nem tudok menni – mondta. – Valami nigger rám
lőtt, és ki akarom deríteni, miért.
– Ugyan már, Zip. Magángéppel fogunk repülni, azután hajókázunk a
Földközi-tengeren…
– Rám lőttek, bazmeg. Valakire nekem is rá kell lőnöm. Lövést
lövésért.
– A világ legjobb pinái várnak ránk, te pedig arról beszélsz, hogy le
akarsz lőni valakit? Azokat a nunákat nem érdekli, hogy drogos vagy csóró
vagy, ha ott vagy, dugnak veled – győzködtem. De nem érdekelte, bosszút
akart állni.
Így hát elmentem egyedül, és nagyon király volt. Egyáltalán nem
éreztem oda nem illőnek magamat. Találkoztam néhány ismerőssel, akik
körbevezettek. Megreggeliztem Jeff hajóján, azután felültem a jet skijére,
majd felbukkant egy pasas a Wall Streetről, és meghívott a saját hajójára.
– Az én hajóm nagyobb, mint Jeffé – mondta. – Gyere át bulizni.
 Nem tudom, mit képzeltek ezek a fickók. Biztosan valami bérelhető
niggernek néztek. Jeff a barátom volt. Ráadásul az ő hajója volt a
legizgalmasabb. Majdnem 50 méter hosszú volt, de mindig történt rajta
valami.
Eleinte kicsit aggódtam, hogyan fogok beilleszkedni Jeff barátai közé.
– Jeff, ez itt a fehérek paradicsoma. Nem tudom, Mr. Asszalam
Alajkum hogy illik ide – mondtam. Így mutatkoztam be a zsidó ünnep
közepén. Hirtelen meglátott Denise Rich, odajött hozzám, bemutatott a
barátjának, és próbált segíteni, hogy jól érezzem magam. Denise egy
gyönyörű, elegáns, kifinomult hölgy. Senki sem éreztette velem, hogy nincs
ott semmi keresnivalóm. Rájöttem, hogy egyedül én éreztem úgy, hogy nem
vagyok odaillő. Szóval üldögéltem újdonsült zsidó barátaimmal, amikor
egyszer csak odalépett hozzánk egy durva, ellenszenves, kőgazdag szaúdi
muzulmán fickó.
– A fiam hajlandó lett volna tizenötmillió dollárt fizetni, hogy
kihozzon a börtönből, amikor az a lány azt mondta, hogy megerőszakoltad
– közölte. Annyit se mondott, hogy „Mr. Tyson, örülök, hogy
megismerhetem…”
– Köszönöm, uram – feleltem.
Denise Rich szomorú pillantást vetett rám.
– Igazán sajnálom – mondta.
Miféle ember az, aki ilyet csinál? Micsoda arrogancia! Tételezzük fel,
hogy az új barátaim nem tudták, hogy nemi erőszakért ültem börtönben.
Esetleg megkérdezik: „Miért voltál börtönben, Mike? Sikkasztásért?
Bennfentes kereskedelemért?” Köszönöm, Mr. Sivatagi Seggfej, amiért
egyetlen mondatával eloszlatott minden kételyt. Többet nem álltam szóba
azzal a pasassal.
Volt egy érdekes véletlen találkozásom is Saint-Tropez-ban. Az egyik
gazdag zsidó fazon jachtján pihentem, és tanúja voltam, ahogy a szomszéd
hajó gazdáját méregeti. Egy ideig szótlanul stírölték egymást, ahogy a
feketék szokták, hogy honnan ismerhetik egymást. Aztán az egyik
megszólalt:
– Harvard, hetvenkilenc?
– Igen, nem makroökonómiára jártál?
– De. Nem te randiztál Cindyvel Hyannis Portból? Egy pillanatig én is
jártam vele.
 Szóval ültem ezen a hajón, és megláttam egy nagydarab, fekete fazont.
Egy közismert, nemzetközi fegyverkereskedő testőre volt. Bámultuk
egymást egy ideig, de nem tudtam hová tenni. Végül odajött hozzám.
– Spofford, hetvenkilenc? – kérdezte.
– Hát persze, nigger, a sitten találkoztunk – emlékeztem.
– Én voltam, aki összeverekedett azzal a taggal a kajáldában.
– Igen, tudom, ki vagy!
Saint-Tropez után a part mentén hajókáztunk tovább, és minden
alkalommal, amikor kikötöttünk egy új országban, kitört a káosz, amikor
kiderült, hogy én is Jeff hajóján vagyok. Semmihez sem fogható érzés.
Leszállok a gépről bárhol a világon, és mintha még mindig otthon lennék.
Királyok, királynők, hercegek fogadnak. Mindent szabad, minden ajtó
megnyílik előttem. Soha nem kell sorba állnom, ha be akarok jutni egy
klubba, a világ összes éttermében azonnal kapok asztalt. Mintha
álomvilágban éltem volna. Összemosódott az egész. De arra rá kellett
jönnöm, hogy ez sem tudja kitölteni a lelkemen tátongó lyukat. Sosem
becsültem igazán a világbajnoki címet, túl könnyen jött. Sokat és keményen
dolgoztam, mire elértem a céljaimat, mégis természetesnek vettem, hogy
így történt.
Amikor kikötöttünk Szicíliában, elmentünk egy buliba, ahonnan vagy
százan követtek bennünket vissza a hajóra. Mindenki látni akart, és velem
akart fényképet készíteni. Egyszer csak megbillent a hajó, és süllyedni
kezdett. Mindenki velünk akart bulizni. A démonaim persze örültek ennek,
ehhez kétség sem férhet.
Megálltunk Szardínián is, azt nagyon élveztem. Imádom a történelmet,
ezért Szardíniáról azonnal a pun háborúk és Hannibál jutottak eszembe.
Felvillanyozott, hogy egykor nagy háborúkat vívtak ezen a helyen. Jeff-fel
beugrottunk egy Milliárdosok Klubja nevű helyre. A klub hű volt a
nevéhez, 100 ezer dollárba került egy üveg pezsgő.
– Ma este nem kell amiatt aggódnod, hogy leiszom magam –
viccelődtem Jeff-fel. Ennek ellenére egyik palackot a másik után küldték az
asztalunkhoz. Szardínián együtt buliztunk Cavallival és Victoria
Beckhammel. Cavalli meghívott a hajójára, amely olyan fényűző volt, hogy
még a színét is változtatta. Felpattantam Jeff egyik jet skijére, és hajóról
hajóra jártam, mindenhol ettem meg piáltam egy kicsit.
Szardínián történt egy kellemetlen incidens is. A hajón velünk volt Jeff
egy angol barátja. Magával hozott két francia lányt, és mindnyájan
betéptünk. Az egyik lányt elvittem a szobámba, és szexeltem vele. Utána
visszamentem a fedélzetre, és amikor újra lementem, láttam, hogy a lány
sorra járja a kabinokat. Be voltam tépve, de így is dühbe gurultam. A kurva
életbe, gondoltam. Ha eltűnik valami, engem fognak gyanúsítani. Én vagyok
itt az egyetlen nigger. Ezért elkaptam a csaj haját, és megkérdeztem tőle,
mégis mi a faszt csinál. Felrángattam a fedélzetre. Annyira dühös és
paranoiás voltam a kokótól, hogy át akartam hajítani a korláton, amikor a
szomszédos hajón egy pasas meglátott.
– Ne, Mike, hagyd abba! – kiáltotta.
Az emberek most már minket néztek. Elkaptam a két csajt, és szóltam
a személyzetnek, hogy rúgják ki őket a hajóról. Nem az én hajóm volt,
mégis felelősnek éreztem magam azért, amit azok a lányok csináltak.
Elhagytuk Szardíniát, és már Capri közelében jártunk, amikor felbukkant
egy rendőrhajó. Kissé ijesztőek voltak, mert a hajó orrába gépfegyvert
szereltek.
A parti őrség feljött a hajónkra, hogy kivizsgálja, mi történt, a lány
ugyanis azt állította, hogy bántalmaztam. Mindenkit kihallgattak. Amikor
rám került a sor, elmondtam az igazat.
– Az a lány lopott a szobákból, ezért megragadtam a…
– Várjon – mondta a zsaru akadozó angolsággal. – Nem ez történt.
Mondja el újra, mi történt pontosan.
Megértettem.
– Bement a szobákba lopni, én pedig nem tudtam, mit csináljak, aztán
leszaladt a hajóról, én pedig nem tudtam utolérni – mondtam.
– Igen, ez történt valójában – bólintott a rendőr, és beleírta a
jelentésébe.
Be voltam szarva, amikor a zsaruk feljöttek a fedélzetre. Volt nálam
egy nagy adag fű, és nem szerettem volna, ha megtalálják nálam, ezért
megkértem Jennyt, aki pucér fenékkel napozott, hogy üljön rá a fűre. A
zsaruk végig őt bámulták, de nem kérték meg, hogy álljon fel.
Megálltunk még egy pár helyen, többek között Törökországban is,
ahol találkoztam a miniszterelnökkel, de közben alig vártam, hogy eljussak
Moszkvába, mert ott volt a terapeutám. Marilyn Murray a neve, egy kiváló,
hetvenes éveiben járó pszichológus, akihez 1999 óta jártam. Azon a nyáron
ismerkedtem meg vele, amikor a bíróság dühkezelési tréningre kötelezett a
koccanásos incidens miatt. Monica is velem tartott, úgy döntöttünk, egy füst
alatt egy kis párterápiával is megpróbálkozunk. Egy phoenixi intézetbe
mentünk, ahol egy pasas fogadott bennünket. Úgy vonultam be, mint az
Egyesült Államok elnöke. Két nyújtott limuzin, titkos ügynök külsejű
testőrök fekete öltönyben. Drága ékszereket, gyémántokat és Versace-
göncöket vettem fel a hatezer dolláros krokodilbőr cipőmhöz. Szóval
leültünk a terapeutával, de kezdettől fogva olyan érzésem volt, mintha
összebeszéltek volna Monicával. Közös erővel nekiálltak ízekre szedni.
Monicáról egy szó sem esett, a pasas pedig folyamatosan engem ostorozott.
– Rohadjatok meg mindketten! Ezt előre kifundáltátok! – vágtam a
képükbe, és dühödten kicsörtettem.
Hat hónappal később egyedül mentem vissza, taxival, leégve,
megtörten.
– Megpróbálhatnánk újra, uram? – kérdeztem alázatosan.
Ezúttal Marylinhez irányított. Marylin története nagyon érdekes volt.
Phoenixben művészeti galériát vezetett, de sokat betegeskedett, ezért
terapeutához fordult, hogy fel tudja dolgozni a gyerekkorában átélt
bántalmazást. Negyvenöt évesen ismét beiratkozott az egyetemre,
lediplomázott pszichológiából, és pszichoterapeuta lett. Évekig végzett
önkéntes munkát arizonai börtönökben, ahol szexuális bűnelkövetőkkel,
erőszaktevőkkel és gyerekmolesztálókkal foglalkozott. Komoly hírnévre
tett szert a szakmában, a legkeményebb eseteket vállalta, olyan embereket
kezelt, akiket nagyon sok trauma ért életükben.
Úgy gondolták, illünk majd egymáshoz. Az évek során sokféle
terápiára jártam, de azok a fazonok mind túl unalmasak voltak nekem.
Először azt gondoltam, ő is csak egy bolond, fehér vénasszony, aki azt
hiszi, meg tud változtatni. Eljátszom neki a kedves fekete férfi szerepét, és
sosem fogja meglátni a valódi Mike-ot. De nem tudtam, hogy Marylin egy
igazi fenevad. Nem lehetett átverni. Az összes trükköt ismerte. Meg se
fordult a fejemben, hogy neki nem fogom tudni eladni azt, amit az összes
korábbi pszichiáterem csont nélkül bevett.
Csak az tud bánni velem, akiben ott bujkál a vadállat, és fel tudja
kelteni a figyelmemet. Lehet bármilyen diplomatikus valaki, viselkedhet
bármilyen visszafogottan, tudnom kell, hogy ott van benne az állat. Néha
elég az illető szemébe néznem. Nos, Marylinben megvolt a vadállat.
Egy idő után nyilvánvalóvá vált, hogy Marylin dolga az életben az,
hogy segítsen másokon. Vannak, akik ezt képtelenek felfogni. Hogyan
ölheti valaki minden energiáját abba, hogy másoknak segítsen? Azt
tanultuk, hogy az ilyen embereknek mindig van valami hátsó szándékuk.
Neki azonban ez volt a küldetése. Mint ahogy Cus mondta rólam: „Az én
fiam dolga az, hogy a nagy, erős és félelmetes bokszolókat a helyükre
tegye.” Marylin dolga az volt, hogy felkarolja a nagy, erős és félelmetes
embereket, akiket a társadalom kitaszított, és elérje, hogy a társadalom újra
elfogadja őket, mégpedig kimagasló teljesítményük miatt.
Marylintől hallottam először a „normál alapvonal” koncepciójáról.
Egy egészséges embernek a normál alapvonala magasan van, az enyém
azonban lent volt a béka segge alatt. Az én normál alapvonalam a szex,
alkohol, drogok, erőszak, még több szex, még több alkohol, még több
erőszak mintázatot követte. Bevallottam Marylinnek, hogy életem
legfélelmetesebb napja az volt, amikor megszereztem a világbajnoki övet,
Cus pedig nem volt mellettem. Rám szakadt az a rengeteg pénz, és
fogalmam sem volt, mihez kezdjek magammal. Aztán megérkeztek a
keselyűk és a piócák.
Balek voltam zéró önbecsüléssel, de mindenkitől azt hallottam, milyen
nagyszerű vagyok, ezért narcisztikus balek lett belőlem zéró önbecsüléssel
és nagy egóval. Marylin szerint még mindig a gyermekkoromat jellemző
káosz rabja voltam, ezért ha valami jó történik velem, azt azonnal
tönkreteszem. Hiába vettem feleségül egy doktornőt, hiába volt két
csodálatos gyerekem, sztriptíztáncosokat kúrtam, drogoztam, és vedeltem,
mint a gödény. Marylin meg akarta szüntetni ezt a káoszfüggőséget, és fel
akarta emelni a normál alapvonalamat egy egészséges szintre.
Száz százalékig megtalálta velem a hangot. Tudtam, hogy a gyerekkori
démonaim követnek, bárhová megyek. Ezért ő azzal a kisfiúval akart
foglalkozni, aki próbált felnőni a bokszolói karrieremhez, azzal a kisfiúval,
akit bántottak, terrorizáltak, molesztáltak. Fogalmam sem volt, hogyan
bánjak vele, amikor világbajnok voltam, most pedig meg kellett tanulnom
nevelni és megadni neki azt a szeretetet, amit sosem kapott meg.
Marylin több lett nekem egyszerű terapeutánál, a mentorom lett. Elvitt
vacsorázni, elvitt moziba. Elmentünk várost nézni, megtanított nekem
mindent Phoenixről. Igazán szoros kapcsolat alakult ki közöttünk. Rengeteg
szeretet, gondoskodás és szenvedély szorult belé. Nem próbált pénzt
lehúzni rólam, egyszerűen csak segíteni akart. Nem tudom, mit láthatott
bennem.
Közvetlenül szeptember 11. után Marylint Oroszországba hívták
dolgozni, és 2002-től kezdve minden évben négy hónapot Moszkvában
töltött. Rengeteg trauma és bántalmazás történt Oroszországban, ezért
Marylin isteni adomány volt nekik. Ennek következtében 2002-ben közölte
velem, hogy nem tud tovább vállalni, és keresnem kell valakit, aki egész
évben tud foglalkozni velem. Imádtam Marylint. Nem akartam megválni
tőle.
– Miért kell elmenned? Maradj itt, és legyél az anyukám –
könyörögtem neki. – Maradj itt, és vigyázz rám, egyébként is csak velem
dolgozol.
Mintha az anyám lett volna. Anyatigrisként harcolt értem. Minden
politikai befolyását latba vetette, hogy megmentsen. Az a fura az egészben,
hogy akkoriban egyáltalán nem akartam ezt. Nem tudtam, hogy ennyire
sérült vagyok. Marylinnek meg kellett mutatnia, mennyire elbaszottul
működöm.
Szóval mondtam Jeff Greene-nek, hogy elugrom Oroszországba, mire
azt felelte, hogy hajóval megkerülhetjük a Balkánt, és megállhatunk
Ukrajnában. Ezért néhány naponta felhívtam Marylint, és tájékoztattam,
hogy hamarosan meglátogatom. „Szia, Marylin, Saint-Tropez-ban vagyok.”
„Szia, Marylin, Szardínián vagyok.” „Isztambulban vagyok, nemsokára
odaérek.”
A balkáni államokban egészen más törvények uralkodtak. Az ottani
gengszterek büntetlenül megtehettek bármit. Akiket mi „gengsztereknek”
hívunk, kisfiúk azokhoz a fickókhoz képest. Azt csinálnak, amit akarnak, és
a törvény az ő oldalukon áll. Mire észbe kaptam, már együtt lógtam velük.
Gyakorlatilag elraboltak, etettek, itattak, és lesték minden kívánságomat.
Amikor Romániában voltam ezekkel az alvilági alakokkal, próbáltak a
kedvemre tenni.
– Mit szeretnél? – kérdezték.
– Van kokainotok?
Ezek a tagok nem kokóztak. De felhívtak valakit, aki hamarosan
megjelent egy tömb kokainnal, és lerakta az asztalra.
– Erre gondoltál? – kérdezték.
Megkóstoltam, aztán közöltem velük, hogy nekik is muszáj
megkóstolniuk. Néhányan csatlakoztak hozzám, és úgy betéptek tőle, hogy
alig akarták elhinni. Szörnyeteg vagyok. Rászoktattam a román maffiát a
kokóra.
Egészen Ukrajnáig hajóztunk. Jeff-fel és Muhammad barátunkkal egy
étteremben ettünk, amikor hirtelen, a semmiből, több ezer ember sereglett
oda, hogy lásson. Annyira eldurvult a helyzet, hogy a rendőrségnek kellett
visszakísérnie bennünket a szállodánkba. Este Muhammaddal elmentünk
találkozni néhány helyi „üzletemberrel”. A vodkájukat akarták az én
nevemmel reklámozni. A főnök egy lenyűgöző palotában lakott. Minden
márványból volt benne. Mint egy igazi cári kastély, egy hamisítatlan
rablólovag vára. Úgy volt megbeszélve, hogy üzleti vacsorán veszünk részt
néhány pasassal. A tulaj vacsora előtt odalépett hozzám.
– Jöjjön velem, mutatni akarok valamit.
Átsétáltunk a ház déli szárnyába, el egy nagy erkély előtt, végig a
folyosón egy másik szobáig. Kinyitotta az ajtót, és két gyönyörű nő feküdt
az ágyon.
– Ez a desszert vacsora után – mondta.
Visszamentem, hogy megmutassam Muhammadnak.
– Kihagyjuk a vacsorát, és egyből a desszerttel kezdjük – jelentettem
ki. Ott is maradtunk a szobában. Az ukránok ezt furcsállták. Kihagyni egy
fontos vacsorát valami ribanc miatt? Nem értették a dolgot.
Ezekben az országokban, Ukrajnában, Oroszországban, Bulgáriában
minden a szexről és a hatalomról szólt. Amint leszálltunk Moszkvában az
ukrajnai gépről, azonnal megkörnyékeztek:
– Jól vagy? Kell egy nő? Elfáradtál, biztosan jól jönne egy nő.
Egy ilyen spermahajdernek, mint én, Oroszország maga volt a
mennyország. Ha a megfelelő emberrel voltam, szó szerint bármelyik
lányra rámutathattam az utcán, ők berántották a kocsiba, és közölték vele,
hogy velem kell mennie.
Teljes őrület, ami ott folyt.
A vodkás csókák kivettek nekem egy legalább ezer négyzetméteres
lakosztályt a Hyattben, 5 ezer dollárba került éjszakánként. Olyan kurva
nagy volt, hogy ha megszólalt a csengő, mire az ajtóhoz értem, már késő
volt, az illető addigra biztosan elment.
Az ottani krőzusok első, esetleg második generációs gazdagok. A
szüleik vagy a nagyszüleik még jobbágyok voltak, ők meg úgy szórták a
pénzt, mint az őrültek. Volt, aki 300 ezer dollárt tapsolt el egyetlen este,
csak hogy a kedvemre tegyen. És akkor még el sem mentünk bulizni, csak
megvacsoráztunk. Rendeltek egy hatalmas bödön kaviárt hatvan lepedőért.
Tízesével hozatták a többezer dollár értékű Rémy Martin Louis XIII
konyakokat. Amit csak kiejtettem a számon, azonnal ott volt. Nem
számított nekik a pénz.
 Késő éjszaka érkeztem Moszkvába, és felhívtam Marylint, hogy
szeretnék egy kicsit körülnézni a városban, mielőtt az egész ország
megtudja, hogy itt vagyok. Mindössze három paparazzó bukkant fel a
repülőtéren, amikor megérkeztem. A szállodám csak néhány sarokra volt a
Vörös tértől. 2005-ben Oroszország még a vadnyugatra hasonlított,
mindennaposak voltak az emberrablások és a robbantások. Marylinnel a
Vörös tér felé mentünk, és éppen elhaladtunk Marx szobra mellett, amikor
hirtelen két nagy fekete SUV és két hosszú Mercedes fékezett mellettünk.
Négy pasas pattant ki belőlük Uzikkal felfegyverkezve. A Mercedesekben
bőrdzsekis fazonok ültek kézifegyverrel. Marylin először pánikba esett, de a
fickók elmagyarázták, hogy az ukrán üzletemberek küldték őket, hogy
vigyázzanak ránk.
– Sosem voltak még olyan testőreim, akik Uzival őriztek – mondtam
Marylinnek.
Egész kis felvonulást alkottunk – én, Marylin, a terepszínű ruhába
öltözött testőrök és a három paparazzó, akik a szállodától követtek. Amikor
az emberek meglátták a menetünket, kicsődültek az üzletekből, vagy a
kocsijukat hátrahagyva szaladtak hozzánk. Mire a Vörös térre értünk,
hatalmas tömeg jött a nyomunkban.
Ennek ellenére sikerült nyélbe ütnünk egy kis városnézést.
Mindenképpen el akartam látogatni Tolsztoj házába, és a tolmács, aki
körbevezetett bennünket, megdöbbent, amikor kiderült, hogy Tolsztoj
összes gyerekének tudom a nevét, sőt még a feleségéhez fűződő
kapcsolatával is tisztában vagyok. A Puskin múzeumot is felkerestük. A
Kreml közelébe azonban nem tudtunk eljutni ekkora csődülettel a
nyomunkban.
Marylinnel jól szórakoztunk napközben, azután hazament, és akkor
kezdődött az igazi buli. Moszkvában bármit meg lehetett szerezni, amit
csak akart az ember. Olyan az a város, mint New York szteroiddal
felpumpálva. Egy este meglátogattunk valami orosz nagymenőt, aki egy
óriási palotában lakott. A ház egyik felében volt egy jókora szauna
fapadokkal és törölközőkkel. A szauna mellett egy szoba tele nőkkel,
lehettek vagy tizenöten. Az ember csak kiválasztott egy csajt, és bevitte
magával a szaunába. Volt ott egy telefon, és ha az illető másik lányt akart,
egyszerűen odaszólt, hogy küldjék be azt, akit kinézett magának.
Galambok iránti érdeklődésem révén megismerkedtem az igazi orosz
maffiával is. Néhány nap elteltével kíváncsi lettem, milyenek az orosz
galambok, ezért megkérdeztem az idegenvezetőmtől, kik a legnagyobb
galambtartók Moszkvában. Elvitt az orosz maffia egyik tagjához, aki
Moszkva külvárosában lakott olyan luxusban, amilyet még soha nem
láttam. Csak a galambdúca nagyobb volt, mint a házam Vegasban. Ameddig
a szem ellátott, minden az ő tulajdonában állt.
De a legjobban egy kazahsztáni muzulmán testvéremmel éreztem
magam. Egy szerb barátommal voltam éppen, amikor megismerkedtünk
egy este. Azt hittem, valamilyen üzleti ügyben érkezett Kazahsztánból. Úgy
viselkedett, mint egy normális ember, akinek van egy kis pénze –
nagyvonalú volt, kifizette a számlánkat. Elmentünk egy mecsetbe
imádkozni, azután elszívtunk egy dzsointot, majd így szólt:
– Van egy klubom. Szeretnéd megnézni?
Elvitt bennünket a klubba, bementünk egy privát részre, leengedett egy
falat, és bumm, egyszer csak ott volt mögötte húsz gyönyörű, fiatal orosz
lány. A legidősebb sem lehetett több húsznál. Elkezdtek táncolni nekünk,
mire a pasas megkérdezte:
– Melyiket akarod?
Nem akartam én választani, mert mi van, ha olyanra bökök rá, akinek
nincs kedve velem jönni, mégis muszáj. Némiképp elvették az
önbizalmamat azok a nők, akik tüntettek ellenem a külföldi bunyóim során.
– Figyelj, testvér, inkább kérdezd meg, ki akar eljönni velem, és az jó
lesz. Bármelyikük megteszi.
Akkoriban nem voltam válogatós, az egyetlen kritérium az volt, hogy a
csaj lélegezzen.
A barátom nevetett.
– Rendben, ki akar hazamenni Mike-kal?
Egymás szavába vágva sikítoztak.
– Én, én, én!
Mindannyian velem akartak jönni a szállodámba.
– Most muszáj lesz választanod, mert mindnyájan veled akarnak
menni – mondta.
– Oké, akkor legyen az a lány, ő nagyon dögös. A rövid barna hajú csaj
is aranyos. És az a szőke is tetszik, rögtön megakadt rajta a szemem. Meg
legyen mondjuk még az a lány a második sor végén.
– Mike, nem vihetsz haza négy lányt. Mihez fogsz kezdeni négy
lánnyal?
 – Muszáj magammal vinnem mind a négyet, testvér, különben
egyfolytában azokra fogok gondolni, akiket itt hagytam.
Így hát négy lánnyal mentem vissza a szállodába. Nem spóroltunk a
kokóval meg a piával. Jól szórakoztunk, aztán az egyik lány felhívta az
anyját.
– Mama, képzeld, itt vagyok Mike Tysonnal!
Nagyon izgatott volt. Azt mondta, az anyja is remekül néz ki. De négy
lány elég volt.
Az Államokban egészen másmilyen egy call girl, mint ezek az orosz
lányok. Amerikában a lányokat csak az érdekli, hogy szexuálisan
kielégítsenek. Ez az egyetlen céljuk. De ezek az orosz lányok négy nyelven
beszéltek. Felhívtam egy barátomat Belgiumban, az egyikük átvette tőlem a
kagylót, és elmagyarázta az operátornak, mit akarok. Azután telefonáltam
Portugáliába, és azon a nyelven is folyékonyan tudott. Felhívtuk Szlovákiát,
és kiderült, hogy a szlovák sem okoz gondot neki.
Hogyan tudnám magammal vinni ezeket a lányokat? – törtem a fejem.
Világbajnok céget alapíthatnék rájuk. Egyetemi diplomával rendelkeztek
mindnyájan. Én is tudtam választékosan beszélni a sok értelmező szótárból
megtanult szóval, de intellektuális értelemben eltörpültem újdonsült orosz
barátnőim mellett. Ó, bárcsak velem jöhettek volna! Kit érdekel a
csődeljárás, ezekkel a kurvákkal percek alatt egyenesbe jöttem volna
anyagilag.
Csak egy éjszakát töltöttem velük. Nagy durranásnak számítottam,
ezért a következő este már más kalandok vártak rám. Nagyszerű lányok
voltak, de tovább kellett lépnem moszkvai történetem következő fejezetére.
Egész éjjel buliztunk, másnap pedig kora délelőtt találkoztam
Marylinnel, hogy múzeumba menjünk. Nem kellett mondanom semmit,
elég volt egyetlen pillantást vetnie rám, és mindent tudott.
– Mikor kezdünk el dolgozni a gyógyuláson? – kérdezte.
Egy nap a Vörös téren reggeliztünk egy plázában, amikor odajött
hozzánk az egész bevásárlóközpont tulajdonosa. Zsidó fazon volt, és
elmondta, hogy ő készítette az orosz olimpiai csapat formaruháját.
– Ma este különleges, zártkörű rendezvényen mutatjuk be a 2006-os
téli olimpiára készült orosz formaruhákat. Aki számít az orosz sportéletben,
az ott lesz. Megtisztelne azzal, hogy a díszvendégünk lesz?
Általában nem kevés pénzt kértem az efféle fellépésekért, de ezúttal
örültem, hogy találkozhatok ezzel a sok kiváló sportolóval. Azt feleltem,
hogy ezer örömmel, mire hálából körbevezetett az egész plázában, és egy
elsőrangú olasz ruhaüzletben szabadon válogathattam a legkiválóbb
minőségű ruhadarabok között.
Aznap este együtt vacsoráztunk vele, és meghívta Vjacseszlav
„Szlava” Fetyiszovot is, az egykori hokijátékost, aki akkor Oroszország
sportminisztere volt. Nem jelentették be előre, hogy én is ott leszek, ezért
amikor elkezdődött az esemény, és bemutattak, a sportolók majdnem
lebontották az épületet. Létrehoztak egy nagy, olimpiai fáklya alakú
pódiumot, és felültettek rá Marylinnel, akit teljesen elvakítottak a vakuk.
Amikor az esemény véget ért, a sportolók megrohantak autogramért, ezért
szóltam néhány nagydarab biztonságinak, hogy vigyázzanak Marylinre.
Agyontaposta volna a csődület.
Egy nap Jeff-fel és Marylinnel Moszkva egyik belvárosi éttermében, a
New York Caféban ebédeltünk, ahová a helyi nagymenők is jártak. Egyszer
csak megpillantottuk azt a csecsen politikust, akivel együtt buliztunk Saint-
Tropez-ban. Ő képviselte Csecsenföldet az orosz parlamentben. Saint-
Tropez-ban és Szardínián szerény, kedves, tisztelettudó pasas volt. Úgy
nézett ki és úgy is viselkedett, mint egy igazi diplomata. Ezért
odaköszöntem neki, hogy „Helló, testvér”, de itt Moszkvában már
korántsem volt olyan kedves, mint amilyennek Saint-Tropez-ban tűnt.
– Mike, most nem olyan barátságos, mint a hajón volt. Mi a lófasz? –
jegyezte meg Jeff.
Ez nem sok jót jelentett nekem. Amíg a hajón buliztunk, ezek a
csecsen fickók tejben-vajban fürösztöttek. Meg akartam kérni a szenátort,
hogy segítsen ki, mert le vagyok égve. Láttam, hogy rengeteg zsetonjuk
van, elképesztő összegeket jattoltak. Szükségem lett volna egy kis pénzre.
Az ukrán vodkakereskedőkkel véget ért az együttműködés, és nem fizették
tovább a szállodai lakosztályomat.
De aztán jobbra fordultak a dolgok, amikor a szenátor odajött az
asztalunkhoz, és leült.
– Van itt valaki, aki nagyon-nagyon szeretne találkozni veled, Mike –
mondta. – Különleges emberről van szó.
– Oké – feleltem, azzal felálltunk, ott hagytuk a kaját az asztalon, és
követtük a szenátort egy különterembe. Megterített asztal állt odabent, mi
pedig leültünk. Pár másodperc múlva nyílt az ajtó, és Ramzan Kadirov
csecsen vezető lépett be. Tudtam egy s mást a néhány évvel korábbi csecsen
háborúkról. Ramzan apja, Ahmad, Csecsenföld egyik nagyhatalmú hadura
volt, ő vezette az elszakadási mozgalmat Oroszországtól. Véres, sok
áldozatot követelő harc volt, amelynek végén az oroszok megtették
Ahmadot Csecsenföld elnökének, hátha ezzel sikerül elejét venni a további
zavargásoknak. Ahmadot egy évvel később megölték, és a fia, Ramzan lett
az új elnök. Ramzan nagy bokszrajongó volt, és mindennél jobban szeretett
volna találkozni velem.
Ramzan leült velem szemben. Huszonnyolc éves lehetett akkor, de
sokkal fiatalabbnak tűnt. Beszélgettünk egy kicsit, azután kérlelni kezdett,
hogy tartsak vele Csecsenföldre. Na már most, az első dolog, amit az
Oroszországba érkező amerikaiaknak a lelkére kötnek, hogy „NE
MENJENEK CSECSENFÖLDRE”. 2005-ben az még egy nagyon
erőszakos és veszélyes hely volt.
Mialatt beszéltünk, egy fiatal, magas, tagbaszakadt fickó lépett be a
szobába. Úgy festett, mint aki komolyan emelgeti a súlyokat. Fekete
bőrdzsekit viselt, szétnyitotta, és megmutatta töltényövbe dugott két nagy
automata fegyverét. Ő volt Ramzan egyik testőre.
– Szerinted Arizonában elhiszik majd ezt nekünk? – súgtam
Marylinnek.
Ramzan egyre csak győzködött, hogy menjek el az országába, és végül
megbeszéltük, hogy másnap együtt ebédelünk a Hyattben, ahol az lesz az
utolsó napom. Amikor megemlítettem a szállásproblémámat, felajánlották,
hogy költözzek át a Rosszijába, egy nagy, turisták által nem nagyon ismert
orosz hotelbe, amely közvetlenül a Vörös tér mellett van. A tulajdonos
Ramzan barátja volt. Legalább tízezer szoba volt abban a szállodában.
Amikor Marylin másnap délelőtt értem jött, fél órájába telt, mire eljutott az
előcsarnokból a lakosztályomig.
A harmadik napon, amikor Marylin értem jött, nem talált ott. Egy órát
várt rám az előcsarnokban, azután hazament, és kétségbeesetten felhívta
Darrylt, az asszisztensemet Vegasban, hogy elveszített. Fogalma sem volt,
hol lehetek. Aznap este az egyik barátja telefonált neki.
– Most láttam Mike-ot a tévében. Csecsenföldön van.
Reggel elmentem Ramzannal és a kíséretével. Képtelen voltam nemet
mondani annyi pénzre. Csecsenföld fantasztikus hely volt. Amint
megérkeztünk, kaptam egy gépfegyvert. Borzasztóan ideges voltam. Eszem
ágában sem volt elsütni azt az átkozott fegyvert, de Rómában élj úgy, mint a
rómaiak, ugyebár. Csecsenföldet jórészt muzulmánok lakják, ezért kaptam
egy kufit, és a muzulmán nevemen szólítottak, Malik Abdul Azizként, ami
arabul annyit tesz, hogy a „Mindenható királya és szolgája”. Azt szeretem,
ha csak Abdulnak szólítanak. Ha nem Abdulnak hív valaki, akkor szólítson
Mike-nak. Úgy kezeltek ott, mint valami muzulmán hőst. Muzulmán hős,
lófaszt – csak egy dühöngő drogos voltam.
Csecsenföld sok szempontból elég kezdetleges szinten állt. Az oroszok
ellen vívott háborúk során a fél országot felperzselték. Alig maradtak
üzletek. Mindenfelé csak földek, sehol egy épület. Marylin később
bevallotta, hogy aggódott a testi épségemért, mert néhány lázadó nyíltan
szemben állt Ramzan rezsimével, de ha bárki csúnyán nézett volna rám,
azok a testőrök biztosan kinyomják a szemét.
A nagy focistadionjukban léptem fel. Az volt nekik a szórakozás, hogy
valaki egykerekezik a motorjával, mint Evel Knievel. Ilyen volt a
kultúrájuk. Ha elvisznek valahova, hogy megmutassanak valamit,
megdicsérem: „Ez igen, fantasztikus!” Egy dolgot megtanultam ebből az
útból – át kell engedni az irányítást másoknak. Nem akartam konfliktusba
keveredni.
Elsősorban azért hívtak, hogy én nyissak meg egy négynapos, országos
bokszversenyt, amelyet Ramzan apjának emlékére rendeztek.
– Örülök, hogy itt lehetek a Csecsen Köztársaságban, amelyről olyan
sokat olvastam és hallottam – mondtam a tömegnek. – Örülök, hogy
muzulmánok között vagyok. A tévében követtük a Csecsen Köztársaság
elleni, hosszan tartó, igazságtalan háborút. Azért imádkoztunk Amerikában,
hogy véget érjen.
Késő este mentem vissza Moszkvába. Nem volt lehetőségem csecsen
lányokkal találkozni. Ez a látogatás a spiritualitásról szólt, Allahról és az
iszlámról.
Moszkvába visszatérve eltöltöttem még néhány hasznos órát
Marylinnel. Eredetileg azért utaztam Oroszországba, hogy vele találkozzak,
és folytassuk a terápiát. És ha valaha segítségre lett volna szükségem a
bíróságon, felmutathattam oroszországi látogatásomat Marylinnél, szóval ez
politikailag sem volt rossz húzás.
Egy este Marylin vacsorát szervezett egy grúz étterembe, ahol nagyon
befolyásos üzleti vezetőkkel ültünk egy asztalnál. Másnap közöltem
Marylinnel, hogy nem akarok több nagy emberrel találkozni. Inkább a
barátaimmal szeretném tölteni az időt. Ezért Marylin meghívott, hogy
ebédeljek a lakásán. Sokkot kaptam, amikor megláttam, milyen épületben
él. Azokra a lepukkant házakra emlékeztetett, amelyekben gyerekkoromban
laktam. Még a lépcsőházban terjengő húgyszag is ismerős volt.
– Marylin, mit keresel te itt? – kérdeztem.
De pontosan ott volt, ahol lenni akart – az emberek közelében. Ebéd
után Marylin áthívta hat-hét közeli orosz barátját. Mindnyájan
pszichológusok, lelkészek és egyéb szakmabeliek voltak.
Körben ültünk Marylin nappalijában, és mindenki elmondta a saját
történetét. Többségük alkoholista családból származott. Cus és Camille
elmondásából tudtam, hogy a kommunizmusnak megvoltak az árnyoldalai.
Ezért amikor mesélni kezdtek, nem akartam, hogy rosszul érezzék magukat
a jelenlétemben. Talán azt gondolták, hogy könnyű életem volt, elvégre
világszerte ismert híresség vagyok. Biztosan azt feltételezték, hogy nincs
bennünk semmi közös, amíg bele nem kezdtem a saját történetembe. Ez a
közös mindannyiunkban, a történetünk. Hozzászoktam már, hogy magamról
beszéljek másoknak, az intézetekben és a csoportfoglalkozásokon mindig
ezt csináltuk. Szóval elmondtam nekik mindent. Meséltem a gyerekkoromat
átható erőszakról, az anyámmal kapcsolatos problémákról, az engem
terrorizáló nagyobbakról, a félelemről. És ez közelebb hozott bennünket
egymáshoz.
A mellettem ülő nő apja az orosz hadsereg tisztje volt. Az otthonukat
terrortámadás érte, amikor kisgyerek volt, és az apja őt mentve halt meg. A
nő súlyos égési sérüléseket szenvedett, két keze helyén csak csonkok
voltak, és az egész testét hegek borították. Ő volt a Moszkvai Egyetem
pszichológia tanszékének vezetője.
– Pszichológus vagyok, de soha senki nem tudott segíteni abban,
hogyan birkózhatnék meg a fájdalmammal, az apám elvesztése okozta lelki
fájdalommal. Úgy érzem, egész életemben Marylinre vártam, hogy
megtanítsa, hogyan kezelhetem ezt a fájdalmat – mondta.
Sírva fakadt beszéd közben, én pedig lecsúsztam a székemről, a
lábához ültem, és megfogtam a kezéből megmaradt csonkot. Amikor
befejezte, ott maradtam a padlón ülve.
Nagyon szoros kapcsolat alakult ki közöttünk. Ami eredetileg kétórás
ülésnek indult, végül hat órán át tartott. Amikor véget ért, az egyik vendég
odalépett hozzám.
– Politikusnak vagy lelkésznek kellene állnia – mondta el a
véleményüket. – Indulhatna az elnöki székért Oroszországban, és nyerne.
 De tudtam, hogy Oroszország nem nekem való hely. Az oroszoknak
még csak szavuk sincs arra, hogy „egyensúly”. Ott nincsen egyensúly, csak
szélsőségek. Ezért éreztem olyan jól magam. Az a hely egyszerűen túl
tökéletes volt a démonjaimnak. Imádtam Oroszországban lenni. Bármit
megtehettem büntetlenül.
Jeff visszament az Egyesült Államokba, én pedig elugrottam
Portugáliába. Felhívtam Mario barátomat, hogy találkozzunk ott másnap,
mert ő portugál, de nem tudott csapot-papot otthagyni és azonnal jönni.
Becsekkoltam egy üdülőhelyre, szereztem egy kis kokaint, és nekiálltam
kokózni. Akkor már napok óta nem aludtam, ami a kokóval kiegészítve
végül odáig vezetett, hogy elájultam. A csaj, aki velem volt, úgy látta, nem
lélegzem, ezért felhívta a szálloda orvosát. Mire a doki megérkezett, már jól
voltam. Kórházba akart küldeni, hogy kivizsgáljanak, de elhárítottam az
ajánlatát.
Nem igazán tetszett az a hely Portugáliában. Túl zsúfolt volt nekem.
Mindenki túl komolyan viselkedett. A férfiak mind öltönyt hordtak. Az
egész ország munkamániás volt. Senkivel sem tudtam bulizni. A második
napon eluntam magam, és átruccantam Amszterdamba. A hollandok
legalább tudták, hogyan kell bulizni. Odarepítettem egy lányt, akivel
Romániában ismerkedtem meg. Csodaszép lány volt, de ideges lett, amikor
látta, mennyit kokózom, és prostikat hívok a szobánkba. Azt mondta, ő nem
él drogokkal, és hazament. Én azonban folytattam az orgiákat meg a
bulikat. Két héttel később már nem bírtam tovább, és szóltam Darrylnek,
hogy jöjjön el értem. De miután megérkezett, további két hétig buliztam,
mire sikerült meggyőznie, hogy menjek haza.
Amint leszállt a gépem Vegasban, azonnal továbbrepültem Los
Angelesbe. Eltöltöttem ott egy napot, majd egyedül átugrottam New
Yorkba. A St. Regis Hotelben szálltam meg. Az volt a kedvenc szállodám,
mert minden szobához külön inas tartozott. Leraktam a bőröndjeimet, és
azonnal toltam egy kis kokót. Utána rögtön bulizhatnékom támadt, ezért
kinyitottam az egyik bőröndöt, és megláttam, hogy az összes ruhám gyűrött.
Pánikba estem. Megfájdult a fejem, a szívem vadul zakatolt, alig kaptam
levegőt. Teljesen betépve hívtam az inasomat.
– AZONNAL VASALJA KI VALAKI A GATYÁIMAT!!! MOST
AZONNAL!!!
A vonal másik végén röhögtek, amiért ilyen pánik tört rám a gatyáim
miatt. Kimentem a szállodából, és az utcán sétálgattam, amíg a nadrágokat
vasalták. Enni akartam valamit, de a kokain elvette az étvágyamat, ezért azt
gondoltam, sétálok egy kicsit, hátha attól lehiggadok. Körbejártam az
Ötödik sugárutat, elmentem a Times Square-re, azután visszagyalogoltam a
szállodába.
Amikor felértem a szobámba, az inas éppen végzett. Kivasalta mindkét
bőröndöm tartalmát. Még akkor is a telefonhívásomon nevetett. Nagy
borravalót adtam neki, azután elmentem bulizni.
Másnap elrepültem Floridába, hogy megnézzem Roy Jones Jr. és
Antonio Tarver bunyóját. Betépve, fáradtan bóklásztam egész idő alatt, de
Tarver egy percre sem szállt le rólam.
– Meg kell mérkőznünk, haver – rágta a fülemet egyfolytában.
– Nem, cimbora – közöltem vele végül. – Nehéz időket élek. Azt sem
tudom, szeretnék-e egyáltalán Amerikában lenni. Nagyon magam alatt
vagyok. Senkivel sem akarok bunyózni.
Akkor már négy hónapja kokóztam megállás nélkül, mióta
átruccantam Európába. Mindenekelőtt egy jó szarásra vágytam. Amikor az
ember szervezete tele van kokainnal, nem tud rendesen szarni, mert
összecsavarodnak a belei. De ez nem gátolt meg abban, hogy kikocsikázzak
Overtownba és Liberty Citybe, Miami rossz hírű környékeire némi kokóért
meg egy pár kubai kurváért. Természetesen a gettókban mindig megtalált a
rendőrség.
– Mike Tyson! Mit keres itt, ember? Ez egy veszélyes hely, Mike –
mondta a zsaru. – Szálljon be a kocsiba, elvisszük valami biztonságos
helyre.
– Nem kell, jól vagyok, biztos úr. Nyugodtan elmehet. Ezzel csak
megnehezíti a dolgomat, uram.
– Mr. Tyson, kérem – erősködött a zsaru. – Ezeket nem érdekli, hogy
maga bajnok, nem biztonságos itt tartózkodnia.
– Uram, akkor fogok bajba kerülni, ha meglátnak magával. Jól vagyok.
Kokót meg kubai lányokat akartam szerezni, de zsarukkal a nyakamon
ez nem könnyű. Amint megjelentem ezeken a környékeken, azonnal körém
sereglettek a helybéliek:
– Mi az ábra, bajnok, mit keresel?
Egyszerűen látták rajtam. Tudták, hogy be akarok tépni.
A McBride elleni mérkőzés óta megállás nélkül drogoztam és
vedeltem. Miután körbeutaztam a világot, visszatértem Vegasba, és
kialakítottam a napi rutinomat. Próbáltam este tízre kikászálódni az ágyból,
letusolni és tizenegyre elkészülni. Addigra valaki általában már átjött
hozzám, és szippantottunk egy kis kokót, mielőtt elindultunk.
Kikocsikáztunk Vegas északi részére, és sorra jártuk a bárokat egészen
hajnali egyig, hacsak nem akadt valami érdekes a városban, például ha
idelátogatott valami nagymenő díler. Azután következtek a Strip klubjai.
Ott már ismertem az összes főpincért, és a lakosztályokban hajkurásztam a
lányokat. Hajnali négyig-ötig elvoltam ott, majd jöttek az olyan after-party
helyek, mint a Drai’s. Ott is eltöltöttünk egy órát, azután átugrottunk a
Seamlessbe vagy a többi sztriptízbárba, ahol mindig telt ház volt. Ezeken a
helyeken hírességektől kezdve a gyönyörű modelleken át a legkeményebb
bűnözőkig mindenki megfordult.
Ezek a gyönyörű emberek mind drogvámpírok voltak. Sosem
merészkedtek ki nappal, nem lehetett velük a fogorvosi rendelőben vagy
egy bevásárlóközpontban összefutni. Ugyanúgy éltek, mint én: egész nap
aludtak, azután egész éjjel buliztak. Néha elugrottunk valamelyikükhöz az
afterklubok után, és mindegyikük gyönyörű házban lakott. Vagy
drogdílerek voltak, vagy gazdag, elkényeztetett kölykök. Mindig egy csomó
ember vette körül őket a klubokban, és mindig ők állták a számlát.
Egyszer az egyik klubban buliztunk, aztán mire észbe kaptam, már egy
hatalmas palotában voltam ezekkel a fazonokkal. Fogalmam sem volt, hogy
kerültem oda a klubból. Addigra elhagytam valahol a nőmet. Megkínáltam
mindenkit a kokómból. Amikor az emberek beszívnak, valami miatt
cukinak találnak. És ezeknek az ijesztő fazonoknak a női mind hozzám
akartak érni. Hiába próbáltam őket leszerelni:
– Hé, hé, ez most nem erről szól. Az a lényeg, hogy együtt vagyunk,
összetartozunk.
De aztán ideges lettem. Az egyik fazon gúvadt szemekkel bámulta,
ahogy a nője engem taperol. Gyorsan kijózanodtam, mert a félelem és a
kokó nem jó partnerek. Hirtelen egy undorító, dagadt seggfejnek éreztem
magam. Láttam a pasason, hogy rossz ember. Valószínűleg ült már, és nem
retten vissza attól, hogy hidegre tegyen valakit. Az őrült nője meg egyre
csak engem taperol.
Megtanultam már, hogyan bánjak a nőkkel ez efféle szituációkban.
Ilyenkor mindig lealacsonyítom magam, mintha teljesen jelentéktelen
lennék. Ebben nagyon jó vagyok.
– Ó, kicsim, én csak egy drogos vagyok. Kérlek, kislány, ne akarj
velem kavarni. Egy csomó nyavalyám van. Csoda, hogy te még nem kaptad
el egyiket se, amiért ilyen közel merészkedtél hozzám.
Tudom, hogyan kell leszerelni a nőket. Ennek köszönhetem, hogy még
életben vagyok. Van, hogy egy férfinak mindene a nője. Egyes nők teljesen
meg tudják bolondítani a pasijukat. Rabigába taszítják őket a pinájukkal, és
pszichopatát csinálnak belőlük. Soha nem szabad alábecsülni az ilyen
fazonokat.
Akkoriban ismerkedtem meg egy érdekes fickóval, egy Chance nevű
stricivel. Az egyik hajnalig nyitva tartó sztriptízbárban lépett oda hozzám.
– Helló, Mr. Tyson. Mindig is találkozni akartam veled, mert azt
mondtad, te vagy a leggonoszabb ember a földön, én pedig a bolygó
leggonoszabb stricijének tartom magam. Úgy bánok a lányaimmal, ahogy te
bunyózol.
– Valóban, nigger? – kérdeztem.
– Igen, haver, nem szívatlak. Hallottam, hogy csődbe mentél, tudom,
hogy ellopták a pénzedet. Én dugig vagyok pénzzel, nigger. Látod ezt a sok
embert? Mind az én kontómra bulizik. Én fizetek mindent.
Sokat lógtam együtt Chance-szel, volt egy csomó menő verdája,
Porschék, Ferrarik, Maseratik, Lamborghinik. Azt gondoltam, biztosan
szereti a kokaint, de csak egy vidéki strici volt. Állandóan nyomta a
szöveget, hogy mekkora menő arc, közben meg az olyan lányos drogokra
bukott, mint az ecstasy.
Le voltam égve, ezért egy este így szóltam:
– Szerezz nekem egy kis kokaint, nigger.
– Kinek van kokainja? Várj, mindjárt felhívom az emberemet.
Mire legközelebb felbukkant, nála volt a kokó. Felhívta egy fűárus
haverját, akinél volt egy kevés. Szippantottam belőle egy pár csíkot, majd
megkínáltam belőle.
– Gyerünk, nigger, próbáld ki – biztattam. – Olyan, mint az ecstasy,
csak sokkal jobb.
Felszippantott két csíkot, de a szervezete rosszul reagált a kokóra.
– Ó, a fejem! – ordította, és összeesett. – Bazmeg, Mike! Strici a
földön! Strici a földön!
Bazmeg, ez a fazon mindjárt meghal – gondoltam. Velünk volt az
unokaöccse, ezért megkértem, hogy vigye haza Chance-t. Az anyósülésen
ültem, Chance pedig a négyajtós Maserati hátsó ülésén feküdt nyöszörögve.
Persze akkor sem hazudtoltam meg magam, szippantgattam a kokóból, nem
érdekelt, hogy Chance esetleg belehal. Kiraktuk a házánál, én pedig
magamhoz vettem az összes kokaint. Elvégre a rossz kokó is jobb, mint a
semmi. Chance néhány nap alatt rendbe jött.
Akkoriban kezdtem együtt lógni egy Michael Politz nevű pasassal.
Mint kiderült, együtt ültünk Marylandben. Hol bevarrták, hol kiengedték,
mert az elmebeteg barátnője távoltartási végzést kért ellene, amit ő
állandóan megszegett, hogy láthassa a gyerekeit. Michaelt teljesen
beszippantotta Vegas éjszakai élete. Ugyanakkor tiszta volt, nem ivott, nem
drogozott, egyszóval tökéletes józan társaság volt. Én szívtam eleget
helyette is. Egy este megtudta, hogy a Scores sztriptízklub hatalmas bulit
rendez a Palms Hotel bowlingpálya lakosztályában. A felnőtt filmesek
konferenciát tartottak a városban, és a buli zsúfolásig volt gyönyörű
pornósztárokkal. Kettőt is kinéztem magamnak közülük, de mindkettőnek
ott volt a pasija. Eközben Michael az egyik csinos pincérlányt fűzte.
Gyorsan váltottam egy pár szót az egyik lánnyal, amíg a pasija nem hallja,
azután visszamentem Michaelhez.
– Gyere ide – intettem neki, és félrehúztam a pincérnőtől. Úgy
sugdolóztunk, mint két kislány.
– Nézz a hátam mögé – mondtam. – Az ott a mosdó. Beviszem ezt a
két lányt a mosdóba, és megbaszom őket. Elmondom, mi lesz a feladatod.
Látod azt a két fickót? A lányok pasijai. Neked kell lefoglalnod őket.
– Micsoda!? – hördült fel Michael.
– Minden rendben lesz, tesó, ne aggódj – mondtam.
– És mi van, ha ezek ketten szívózni kezdenek velem?
– Ne aggódj, mindent hallok majd odabentről. Ha baj van, és bántanak,
azonnal kijövök a mosdóból, és megmentelek. Minden rendben lesz –
nyugtattam meg.
A számat a füléhez szorítva suttogtam el ezt az egészet. Hogy kicsit
kibabráljon velem, Michael hangosan így szólt:
– Mike, nem igazán esik jól, hogy ilyen közel van a szád a fülemhez.
Az egész terem hallotta. Hisztérikus nevetésben törtem ki. Őrült volt
ez a fehér fiú.
– Most már tényleg az adósom vagy, faszszopó – mondtam.
– Oké, menjél – felelte.
Bementem a mosdóba az egyik lánnyal, mialatt Michael lefoglalta a
két pasast. A másik lány akkor surrant be, amikor Michael rátért az őrült
Mike Tyson sztorikra. Amikor a két fickónak feltűnt, hogy eltűntek a
lányok, és megkérdezték, hová lettek, Michael azt felelte, hogy
valószínűleg mindhárman kimentünk egy dzsointra.
Ilyen voltam akkoriban. Teljesen szétcsúsztam, és vonzottam a negatív
energiákat. Felszedtem néhány kilót, kezdtem úgy kinézni, mint egy elhízott
rocksztár. De a kokain miatt az önbizalmam az eget verdeste.
A klubokban bulizva egyre kevésbé titkoltam, hogy kokainozom. Egy
este Mackkel, a fodrász barátommal voltam a Wynn Hotel bárjában.
Autogramosztás és fényképekhez pózolás közben időnként kimentem a
mosdóba. Végül a biztonsági szolgálat emberei odaléptek Mackhez.
– Jöjjön velünk, el kell vinnie a barátját – mondták neki. Rajtakaptak,
amint éppen felszippantok egy csíkot a mosdóban, és kihajítottak a
szállodából. Akkoriban így működtek a dolgok. Az éjszakai klubokban
vagy fejedelmi bánásmódban részesültem, vagy kihajítottak, mert valaki
panaszt tett, hogy kokózom vagy csajokat kefélek a mosdóban. Jóban
voltam sok ajtónállóval, ezért többnyire visszaengedtek, de egyes klubokból
teljesen kitiltottak.
Ezért szerettem inkább sztriptízklubokba járni.
– Mit keresünk ezeken a helyeken, amikor sztriptízklubokba is
mehetünk? – magyaráztam a barátaimnak. – Ezeken a lányokon ruha van,
és egyáltalán nem kedvesek. A sztriptíztáncosok meztelenek, és mindig
kedvesek. Nézzük a lényeget.
A sztriptízklubok tulajai már jól ismertek. Némelyik klubban még saját
mosdót is kaptam. Néha órákig bent voltam, azután kijöttem, és eldumáltam
a tulajjal. Primadonnaként viselkedtem. Ha a biztonságiak akár csak a
közelembe jöttek, azonnal rájuk ordítottam.
– Hagyjatok békén! Tűnjetek el innen, nem zavarok senkit.
Annyira nem adtam a látszatra, hogy nyíltan hordtam magammal a
kokós tasakomat, amelyből egy szívószál állt ki, mintha csak egy pohár
turmix lenne. Megkínáltam belőle a barátaimat, akik azt hitték, kapnak egy
szippantást, de olyan sok kokó volt a tasakban, hogy köhögni meg
prüszkölni kezdtek tőle.
Összejöttem néhány sztriptíztáncossal, ami elég kényes szituációkat
szült. Amikor betéptem, és azt láttam, hogy az egyik barátnőm éppen egy
kuncsafttal foglalkozik, odacsörtettem hozzá.
– Miért nem hívtál vissza? – ordítottam rá.
Éppen öltáncot nyomott valami pasasnak, én meg belemásztam a
képébe, és kérdőre vontam.
 – Ha valami probléma van… – hebegte a rémült kuncsaft.
– Törődj a saját dolgoddal, hozzá beszélek – mordultam rá.
Aztán a lányok, akikkel randiztam, féltékenyek lettek egymásra, és
összeverekedtek a klub közepén. Ennek az lett az eredménye, hogy
bizonyos napszakokra kitiltottak.
Az is előfordult, hogy elaludtam valamelyik sztriptízklubban. Vettem
magamnak egy doboz sült csirkét, azt ettem, és közben elájultam a napok
óta tartó ébrenléttől. Mialatt aludtam, a táncosok megették a csirkémet és
kizsebeltek. Amikor felébredtem, összebalhéztam a tangás dívákkal, nem
azért, mert ellopták a pénzemet, hanem mert farkaséhes voltam, és megették
a csirkémet. Amikor a kokó hatása elmúlik, iszonyatos éhség tör az
emberre.
2005 novemberében már teljesen rá voltam gyógyulva a kokainra.
Elutaztam Los Angelesbe 50 Cent Pénzed vagy életed című filmjének
bemutatójára. Akkor is be voltam kokózva, és összefutottam Robinnal.
Biztosan látta, ahogy nyomom a szöveget a lányoknak a film kezdete előtt.
Amint véget ért az előadás, felkeltem a székből, és ott állt előttem.
Megölelt, én pedig megcsókoltam. Azt reméltem, talán újra megdughatom.
De csak annyit mondott, hogy „Ejha”, aztán elsétált. Alighogy
megfordultam, Naomi Campbell-lel találtam szemben magam. Ő is
megölelt. Biztosan látta, ahogy Robinnal ölelkezem, és azt gondolta: Mit
ölelgeti azt a ribancot? Azok után, amit művelt vele, még ölelgeti?
Naomi kibontakozott az ölelésből, és a szemembe nézett.
– Mike, azt beszélik, hogy sokat szippantasz. Abba kell hagynod.
Elkúrod az életed.
Dühös volt rám, és alaposan beolvasott nekem. Nay Nay mindig a
szívén viselte a sorsomat, és ez fordítva is így van. Igaz barát.
De nem fogadtam meg a tanácsát. Folytattam tovább a drogozást. Ha
az ember be van kokózva, és nincsenek lányok a közelében, az nem jó. Ha
pedig kokó nélkül találkozik lányokkal, az sem jó. Mindkét feltételnek
teljesülnie kell az optimális élményhez. Mindig azt mondtam, hogy „kurva
meg kokó” kell a boldogsághoz. A kokain persze nem igazán pezsdíti fel az
ember szexuális életét, de erre találták ki a Cialist és a Viagrát.
Akkoriban kezdtem újra összemelegedni Krokodillal. Éppen visszatért
egy edzőtáborból, ahol felkészített valakit egy mérkőzésre, és ezerrel
bulizott. Egy alkalommal Vegasban voltunk a szállodai szobámban egy
híres pornósztárral meg a pasijával. Megbeszéltük a csajjal, hogy feljön
hozzánk, és szexelni fogunk. Amint beléptek a szobába, Krokodillal
nekiálltunk vetkőzni. A pornósztár pasija eredetileg beleegyezett, hogy
szexeljünk a barátnőjével, de aztán meglátott bennünket meztelenül, és
meggondolta magát.
– Ne, kérlek, ne csináld – könyörgött a barátnőjének.
– Mi a baja a kisgyereknek? – kérdeztem a csajtól. – Azt hittem, nincs
ellenére.
– Ne, ne! Csak orálisan, kérlek – rimánkodott a pasas.
– Nem, haver, mi ki akarjuk tágítani a punciját – feleltem.
Erre még jobban elkezdett rinyálni, mire a csaj felállt az ágyról.
– Így nem tudok. Muszáj vele mennem – mondta, azzal mindketten
távoztak.
Krokodil sokszor túlzásba vitte a dolgot. Mindig, amikor meglátott egy
lánnyal, automatikusan vetkőzni kezdett.
– Krokodil, ez az én csajom – szóltam rá. – Most ne.
– Ó, elnézést – szabadkozott.
Krokkal Phoenixben ünnepeltük 2005 szilveszterét. Dennis Rodman és
Charles Barkley is ott voltak. A buli vége felé megakadt a szemem egy
gyönyörű lányon, az egyik legszebb nőn, akit valaha láttam. Színésznő volt,
és olyan nevekkel dobálódzott, mint Charlie Sheen. Láthatóan szoros
viszonyt ápolt Krokkal, de nem tudtam eldönteni, hogy tényleg vele van-e.
Odaléptem hozzá, és rákérdeztem. Azt felelte, hogy Krokodillal van. Ez
érdekes lesz – gondoltam.
Hazavittük a házba, amelyet Phoenixben vásároltam, és le akartunk
feküdni vele, de annyira be voltunk állva a kokótól, hogy képtelenek
voltunk erekciót produkálni, hiába csókolgattuk és nyalogattuk. Ezért
elmentünk egy éjjel-nappali szex shopba, és hoztunk néhány pornófilmet.
De ez is kevésnek bizonyult. Hihetetlenül frusztráló volt. Tálcán kínálta
magát a legszebb nő, akivel életemben találkoztam, és semmire nem voltam
képes. Úgy jártunk Krokkal, mint két kiskölök karácsonykor, akik nem elég
erősek ahhoz, hogy kibontsák az ajándékot rejtő dobozt. Dühös voltam
magamra, amiért aznap este nem pakoltam be Cialist. Csak bulizni
indultam, nem számítottam rá, hogy pinával is találkozni fogok.
A phoenixi házat azért tudtam megvenni, mert időről időre kerestem
némi pénzt, amire a hitelezőim nem tették rá azonnal a kezüket. Egy japán
cég 800 ezer dollárt fizetett azért, hogy egy pacsinko játékban
felhasználhassák a képmásomat, és még 100 ezret azért, hogy a fekete
gatyámat más színűre cserélhessék.
Ezért akkoriban leginkább Phoenixben buliztam. Sok időt töltöttem
Shelly Finkellel, ezért jó kapcsolatokat alakítottam ki néhány ottani gazdag
üzletemberrel. Ha nem tudtam hol megszállni, még mielőtt megvettem
volna a házat, mindig találtak nekem valami helyet. Phoenix nem akkora
buliváros, mint Vegas, de bizonyos szempontból sokkal intenzívebb.
Csöndes helynek látszik, de éjszaka kitör belőle az állat. A bulik nagyon
előkelőek voltak, vagy kacsalábon forgó palotákban, vagy fényűző szállodai
lakosztályokban zajlottak.
Bekerültem egy társaságba, amely főként orvosokból állt. Egyikük
plasztikai sebész volt, többször is jártam nála, és olyankor az egyik
rendelőben fogadott. Kiraktam az asztalra a kokaint, a füvet és a Viagrát.
– Doki, kezdek leereszteni. Nem érzem jól magam – mondtam neki
egy nap.
– Ne aggódj, mindjárt hozok valamit – felelte, azzal átment a másik
szobába.
Néhány perc múlva egy állványra szerelt infúziós tasakkal tért vissza.
Beledugta a karomba.
– Ettől jobb lesz – mondta.
– Mi ez? – kérdeztem.
– Morfiumcseppek – felelte.
Az a plasztikai sebész kegyetlenül tudott bulizni. Egy este egyedül
ment haza, teljesen beállva a kokótól, és felborult az autóval. Kirepült a
szélvédőn, az arcát pedig teljesen összekaristolták a fák meg a bokrok.
Nem sokkal az eset után meglátogattam a házában. Hátrahőköltem,
amikor ajtót nyitott.
– Vigyázz az arcodra, haver – mondtam. – Nagyon ramatyul festesz.
A bokrok ágai teljesen lenyúzták a bőrt az arcáról, csak egy véres
maszk maradt a helyén. Még szerencse, hogy plasztikai sebész volt.
Annyira szétcsaptam magam Phoenixben, hogy egy idő után már
hallucinációim támadtak. Egyszer a kocsiban ültem Darryl mellett, és
amikor elhajtottunk egy barátom háza előtt, megszólaltam:
– Odanézz! Az a sok ember mind nekünk integet.
Nem volt ott senki, csak a faágakat mozgatta a szél.
2006 júliusában ismét meglátogatott az FBI. Előtte egész éjjel
buliztam, és amikor megláttam az FBI SWAT különítményt a bejárati
ajtómhoz közelíteni, a hátsó kijárathoz szaladtam, de már azt is elállták.
– Mr. Tyson? Beszélnünk kell magával, bajnok.
Ó, bazmeg – gondoltam. Kinek a seggét markoltam meg éjjel?
– Arra vagyunk kíváncsiak, milyen kapcsolatban áll a képen látható
úriemberrel. A neve Dale Hausner – mondta az egyik ügynök.
A fényképre pillantottam. Éppen kezet ráztam rajta ezzel a Dale nevű
fazonnal, mintha cimborák lennénk.
– Ismeri ezt a férfit? Bokszszakíró és fényképész – folytatta az
ügynök.
– Emlékszem rá. Az edzőteremben tréningeztem, amikor
meglátogatott. Volt ott néhány mexikói bunyós is, akik kötekedni kezdtek
vele. „Húzz innen a faszba, te buzi” fenyegette meg az egyikük. „A bajnok
nem akar beszélni veled.” De ramadán volt, ezért közbeléptem, és
elmagyaráztam a többieknek, hogy ez a békesség ideje, és mindenkinek
megvan benne a helye. Azután hagytam, hogy meginterjúvoljon. Sajnálom,
ha megbántottam. Nem akartam neki kellemetlenséget okozni.
– Nem, nem, magát kedvelte, Mr. Tyson – felelte az FBI ügynök. –
Csak azt a nyolcat nem, akiket agyonlőtt, meg a másik tizenkilencet, akiket
megsebesített.
Kiderült, hogy a rendőrség azért nyomoz Hausner és a barátja után,
mert ők a felelősek a 2005 májusa és 2006 júliusa között elkövetett arizonai
gyilkosságokért, amikor a tettesek kocsiból lövöldöztek gyanútlan
járókelőkre. Még szerencse, hogy leállítottam azokat a mexikói bunyósokat,
és mutattam némi tiszteletet a pasas iránt, különben lehet, hogy megvár
odakint, és agyonlő.
Augusztus végén felkértek, hogy tartsak bemutatót a vegasi Aladdin
Hotelben. Remek feltételeket kínáltak. Kaptam egy szép öltönyt, és fizettek
azért, hogy egy teremben eddzek, ahol felállítottak egy szorítót is. Több
ezer ember jött el a szállodába megnézni, ahogy kesztyűzöm és a
bokszzsákot püfölöm. Ingyen volt a kaja, azt rendeltem, amit csak akartam.
Így hát felhívtam az összes barátomat.
– Ugorj át valamikor. Itt leszek egy hónapig. Bármit rendelhetsz, a
ribanc kontójára, nigger.
„Ribancnak” hívtam a szállodát. Úgy viselkedtem, mint egy strici.
Bobby Brown éppen a városban volt, és meghívtam, hogy jöjjön el az
aktuális barátnőjével, Karrine Steffansszal, művésznevén Superheaddel, és
látogassanak meg. Korábban Karrine-nal is kavartam, ezért azt gondoltam,
két legyet egy csapásra. Az a fajta lány volt, akit nem lehetett túl gyakran
megdönteni, de amikor sikerült, az nagyszerű volt.
Bobby azonban nem akarta. Nem esett le azonnal, hogy komoly tervei
vannak a csajjal. Ezért inkább az apjával és néhány barátjával jött. Először
az apja meg a barátai érkeztek meg, és királyi fogadtatásban részesítettem
őket. Azután jött Bobby. Lent voltam az előcsarnokban, amikor
megérkezett, és együtt mentünk fel a lifttel. Az emberek megőrültek,
amikor megláttak bennünket együtt.
Egy házaspár női tagja nem tudott uralkodni magán:
– Ó, baszki! Mike Tyson és Bobby Brown. Ez a két nigger együtt,
elájulok, mindjárt elájulok.
Tudták, hogy balhés srácok vagyunk.
Azt akartam, hogy Bobby lazítson egy kicsit. Jólesett együtt lógni
Bobbyval, mert amíg házas volt, Whitney soha nem engedte el velem –
amit persze meg tudok érteni.
Akkoriban kezdtek nehézségeim támadni a kokó beszerzésével. Nem
mintha nem lett volna elég kokain Vegasban, de a dílerek nem akartak
segédkezni abban, hogy szétkokózzam az agyamat. Rendszeresen késtek,
amikor azt ígérték, hogy hozzák a cuccot, ezért néha már a
hamburgerezőkben próbáltam beszerezni az anyagot. Eleinte csak a
gettókban kosaraztak ki. Nem engedtek be a Westside bárjaiban a mosdóba.
Azután a dílerek egyre többször mondtak nemet a kérésemre.
– Menj edzeni, Mike, edzened kell – mondogatták. Ezek a vegasi
srácok mellettem nőttek fel, rendszeresen találkoztunk a fodrászüzletben, és
nem akartak hozzájárulni ahhoz, hogy teljesen lecsússzak. Amikor
gyerekek voltak, ingyen osztogattam nekik a dzsointokat, ezért szívükön
viselték a sorsomat. Végül kénytelen voltam a fehér emberekkel üzletelni a
Stripen. A kaszinók vendégköszöntői vagy a klubok ajtónállói mind
rendelkeztek kapcsolatokkal.
Az Aladdinban voltam még a bemutató idején, amikor szóltam egy
fazonnak, hogy küldjön fel 3,5 gramm kokót a lakosztályomba. Valami
vidékről szalajtott nigger hozta az anyagot. A srác szinte remegett
izgalmában, azt hitte, együtt fog bulizni velem meg egy rakás csajjal. Élete
bulijára készült, ahol mindenki az ő faszát szopja majd a kokóért.
Kinyitottam az ajtót, és beengedtem.
– Nálad van a cucc? – kérdeztem.
– Igen, de hol vannak a többiek?
 – Nincs itt senki, csak én, nigger – feleltem. – Drogot árulsz, nem?
Akkor add ide, amit hoztál, bazmeg.
Kikaptam a tasakot a kezéből.
– Hagyd a picsába ezt a szart, Mike, nem kell ez neked – mondta. –
Bajnok vagy. Imádunk, Mike.
– Most edzésképpen kikísérlek innen.
Kinyitottam az ajtót, mire a seggfej kikapta a kezemből a tasakot, és
elszaladt.
– Menj edzeni, bazmeg! – kiabálta vissza. Utánarohantam, de dagadt
voltam, dühös és nem volt rajtam ruha. Egy törölközőt szorítottam a
derekamra.
– Gyere vissza, a kurva anyádat! Megöllek!
Jó kondiban volt, sikerült meglógnia előlem. Pedig szívesen szarrá
vertem volna. Mégis ki a fasznak képzelte magát, Florence Nightingale-
nek?
Amikor nem volt pénzem, elkezdtem keménykedni azzal a néhány
dílerrel, aki még eladott nekem. Egy nap az egyik díler segítségért fordult
hozzám.
– Szevasz, Mike, ki tudnál segíteni? Kérlek, szólj Krokodilnak, hogy
adja meg a pénzemet. Rengeteg kokót vittem neki.
Amint ezt kimondta, neki reszeltek. Tudtam, hogy egy puhapöcs, és
soha többé nem kell fizetnem neki a drogért, ha arra sem képes, hogy
Krokodilból kiverje, ami jár neki.
– Persze, beszélek Krokodillal, de előbb add ide, ami most nálad van.
– Kikaptam a kokót a kezéből.
– Ó, haver, a főnököm ki fog nyírni ezért. Valamennyi pénzt muszáj
felmutatnom neki – mondta.
– A főnököd nem tőlem várja azt a pénzt, hanem a másik niggertől –
feleltem.
– Nem, tőled kell begyűjtenem.
– Tudod, mit? Mondd meg a főnöködnek, hogy jöjjön ide, és majd én
megbeszélem vele. Idehallgass, rászoktattál a cuccra, most meg pénzt kérsz
érte, te faszszopó? Szükségem van a kokóra, nigger.
Egyszer, amikor nem volt pénzem kokainra, kikocsikáztam
Summerlinbe, ahol a nagy drogbárók éltek. Meglátogattam őket a
palotájukban, eldumáltam velük néhány órát, fényképezkedtünk,
szippantottunk egy pár csíkot. Amikor aztán rátértünk az üzletre,
manipulálni kezdtem őket. Mondtak egy árat, mire felháborodtam.
– Hé, mi ez az egész? Tényleg pénzt akarsz kérni tőlem ezért a szarért,
testvér? Egész nap veled lógtam, most meg le akarsz húzni?
– Tessék, vigyed – egyeztek bele végül.
A kokain maga az ördög, ehhez nem fér kétség.
Mindig soviniszta voltam a nőkkel. Sosem hagytam fizetni őket,
bármennyire le voltam égve. De amikor kokóra kellett a pénz, és azt láttam,
hogy kiesik egy bankó a tárcájukból, lehajoltam érte, és zsebre vágtam.
Nem sok alkalommal éreztem olyan szarul magam életemben. Nem
akartam már az ördöggel cimborálni, de az ördög nem engedett el, egyedül
pedig nem tudtam szabadulni tőle.
Annyira csóró voltam, hogy még egy haknit is bevállaltam az ohiói
Youngstownban – október 20-án kiálltam egy négymenetes bemutató
mérkőzésre a régi edzőpartneremmel, Corey Sandersszel. Egy korábbi
bunyós, Sterling McPherson szervezte meg az eseményt. Nem emlékszem,
hogy kaptam-e pénzt a bemutatóért, pedig Sterling négyezer jegyet eladott a
hatezer férőhelyes csarnokban 25 és 200 dollár közötti áron, valamint 29,95
dollárért lehetett előfizetni a TV-közvetítésre. De úgy gondoltam, ha
elfoglalom magam, talán le tudok állni a droggal. McPherson azt tervezte,
hogy körbeturnézzuk ezzel a műsorral az egész világot, akkor talán én is
láttam volna belőle némi zsetont.
Bohózat volt az egész. Corey 135 kg-mal lépett a ringbe, legalább 20
kilóval nehezebb volt nálam. Fejvédőt viselt, amiért a közönség kifütyülte.
Elkezdtünk kesztyűzni, és az első menetben bevittem egy kemény ütést,
amitől Corey padlót fogott. A harmadikban és a negyedikben is
megrendítettem, de nem mentem rá a kiütésre. Addigra már kiveszett
belőlem a gyilkos ösztön.
Amint véget ért a bemutató, visszarepültem Vegasba, és folytattam a
kokózást. Egy este összefutottam a városban azzal a fazonnal, aki évekkel
korábban fegyvert fogott rám egy New York-i klubban, a Bentley’s-ben.
Ezúttal is a feleségével volt, és amikor megláttak a klubban, olyan szarul
néztem ki, hogy megsajnáltak.
– Jól vagy, haver? – kérdezte a pasas.
Simán szétrúghatta volna a seggem. Védekezni se tudtam volna.
Addigra az orrom teljesen szétcsesződött a sok kokótól, ezért
rászoktam arra, hogy elszívjam. Nem crack alakban, hanem rendes por
formájában – kivettem egy kis dohányt a cigimből, és annak a helyére
tömködtem be. Kölyökkoromban is ezt csináltuk Brooklynban. A
szippantók, akik csíkokban szívják a kokaint, utálták, ha cigiben szívom el
a kokót. Az égő kokain büdös, mint a kolera. Mintha műanyag és
patkányméreg keverékéből lenne. Egy barátom egyszer azt mondta, ha meg
akarod tudni, milyen valami igazából, gyújts alá, mert a tűz mindent
egyértelművé tesz. Ha meg akarsz tudni valamit egy seggfejről, gyújts alá.
Amikor alágyújtasz a kokónak, rögtön megtudod, miből készült – színtiszta
méreg, és bűzlik, mint a rettenet.
Még a kedvenc vegasi sztriptízklubomban is azt szívtam. A tulaj
megengedte, hogy kimenjek a mosdóba, és ott kokózzak. Segédkezett az
önpusztításomban. Phoenixben hagyták, hogy a klubban szívjam el. Hála
Istennek, a zsaruk egyszer sem kaptak rajta. A kokózás rituális tevékenység
volt nekem, ezért ennek megfelelően a klubokban is kipakoltam az ehhez
szükséges dolgokat magam köré: Hennessy, Cialis, Marlboro. És persze a
kokó, amelyet készségesen megosztottam az összes barátommal.
Ebben az őrült időszakban, amikor állandóan drogoztam és kurváztam,
mindennap hallottam Cus hangját a fejemben. De leszartam, mert hús-vér
valójában nem volt ott. Az élet nem sokat jelentett nekem akkoriban. Most
már élni akarok, de akkor, életem virágában, ez semmit nem jelentett
nekem. Mire húszévesen világbajnok lettem, rengeteg barátom meghalt
vagy eltűnt. Néhányan olyan hosszú ideig ültek börtönben, hogy zombiként
tértek vissza, azt se tudták, melyik bolygón vannak. Akadtak köztük
olyanok, akik szándékosan elkövettek valamit, hogy visszakerüljenek.
Azokban az években 3,5 gramm kokó volt a minimális napi adagom.
Minél többet drogoztam, annál kevésbé vágytam társaságra. Talán mert nem
akartam másokkal megosztani, talán csak nem akartam, hogy szétcsúszva
lássanak. Addigra a kokain már semmiféle eufóriát nem okozott,
egyszerűen csak zsibbasztott. Már nem szexeltem bekokózva. Ha
néhanapján volt is velem egy lány, inkább csak dumáltunk szex helyett.
Őrült életmódot folytattam. Egyik nap sarki kurvákat győzködtem,
hogy csinálják velem gumi nélkül, másnap este már a Bel-Airben
ünnepeltem a rós hásánát a gazdag barátaimmal. Akkoriban történt, hogy
eljutottam a mélypontra. Phoenixben történt egy szállodai lakosztályban.
Nálam voltak a morfiumcseppek, a Cialis és egy üveg Hennessy. Meg hét
kurva. A kokaintól hirtelen kitört rajtam a paranoia, és azt hittem, hogy
azok a nők ki akarnak rabolni. Ütni kezdtem őket. Akkor döbbentem rá,
hogy már nem csak démonokkal küzdök, hanem magával az ördöggel. És
vesztésre állok. Kihajítottam a kurvákat a szobámból, és elszívtam a
megmaradt kokót.
A hölgybarátaim – nem a szeretőim, csak barátok – egyre gyakrabban
jöttek azzal, hogy találnom kellene egy nőt, akivel együtt élek. Sőt, még azt
a baromságot is hozzátették, hogy „akivel együtt halok meg”.
– A végsőkig fogom ezt játszani. Addig csinálom, amíg már nem lesz
tovább – feleltem nekik. Összevissza beszéltem. Előbb magamat kellett
megtalálnom, mielőtt bárki mást keresnék. Jackie Rowe többször is
megpróbált a lelkemre beszélni a drogokkal kapcsolatban, de én csak annyit
mondtam neki:
– Ha szeretsz, nem szólsz bele, mit csinálok.
– Idehallgass, Mike, nem vagyok hajlandó végignézni, ahogy
tönkreteszed magad, mint egy vesztes. Mi győztesek vagyunk –
mondogatta.
Még arra is vette a fáradságot, hogy átnézze az összes gatyámat és
zakómat, mielőtt leküldte őket a szálloda tisztítójába, nehogy kábítószer
maradjon bennük.
Tudtam, hogy az összes barátom aggódik a drogfogyasztásom miatt,
de több eszük volt annál, semhogy a szemembe mondják. Egyre jobban
elszigeteltem magam, mert nem voltam kíváncsi a véleményükre. Egyetlen
barátom maradt, aki megengedhette magának, hogy ilyeneket mondjon
nekem: Zip. Nagyon okosan csinálta. Lazultunk, füveztünk, aztán egyszer
csak halálkomolyan megszólalt:
– Ne aggódj, Mike, gyönyörű temetést rendezünk neked. Már
félretettem rá a pénzt. Elszívunk egy dzsointot, megiszunk egy jó Cristalt,
és rád gondolunk. Rendelek egy olyan halottaskocsit, amelyet lovak
húznak, és körbehordozzuk a koporsódat az egész városban. Gyönyörű lesz.
Október végén együtt ebédeltem Phoenixben a terapeutámmal,
Marylinnel, aki akkor tért vissza Moszkvából. Ültünk az étteremben, és
megláttam egy csinos, fiatal lányt, aki egyedül ebédelt egy másik asztalnál.
Odaintettem a pincért, és szóltam neki, hogy kifizetem a hölgy számláját.
Utána a csaj odajött az asztalunkhoz, és megadta a telefonszámát.
Amikor elment, Marylin egy másodpercig nem szólt semmit.
– Fogadjunk, hogy nem bírnál ki hat hetet egy rehabon – mondta
végül.
Ezzel felpiszkálta az önérzetemet.
 – Miről beszélsz? Hat hetet fél lábon is végigcsinálok, fegyelmezett
vagyok.
Az igazat megvallva, már alig vártam, hogy belekezdjek valami
ilyesmibe. Belefáradtam, hogy állandóan elbukok. Rossz viszonyban
voltam a gyerekeimmel, rossz viszonyban voltam a gyerekeim anyjával,
rossz viszonyban voltam egy csomó barátommal. Sokan már féltek a
közelemben lenni.
Éppen Angliába készültem hat hétre, hogy találkozzam a
rajongóimmal, és elhatároztam, hogy leállok a drogokkal, még a fűvel is,
hogy mire visszatérek Phoenixbe, készen álljak a rehabra. Le is álltam.
Nem kokóztam, nem füveztem, sőt még a piálást is abbahagytam.
Akkor derült ki, milyen súlyos a problémám. Az első néhány órában
teljesen megőrültem. Szétvertem a szállodai szobámat, őrjöngtem, mint egy
állat, de nem nyúltam semmilyen szerhez. Borzalmasan éreztem magam
Angliában, de kibírtam kábítószer nélkül. Ezért már tisztán tértem vissza
Phoenixbe, készen arra, hogy bevonuljak a rehabra. Addigra túl voltam a
legdurvább elvonási tüneteken.
Marylin egy Meadows nevű helyre vitt. Ahogy beléptünk, az első
benyomásom az volt, hogy jobban emlékeztet egy börtönre, mint egy
elvonóra. Azonnal begyógyszereztek. Odabent mindenki kövér és lelassult
volt. Ha összeverekedtem volna valakivel, két órába telt volna, mire
odaérnek. Ezért telenyomtak gyógyszerekkel, aztán beszélgetésre vittek a
tanácsadókkal. Azt hittem, hogy a rehabon az ember csak pihen és tévézik,
amíg le nem jár az ideje. Nem sejtettem, hogy a múltamról és a lelki
traumáimról kell majd beszélnem. De ezek a tolakodó szemétládák egy perc
nyugtot sem hagytak a kérdéseikkel.
– Mióta drogozik?
– Milyen drogokat fogyaszt?
– Milyen külső körülmények késztetik drogfogyasztásra?
– Milyen volt a családi élete gyerekkorában?
– Nem homoszexuális?
A kurva életbe, ezek egy pillanatra sem hagyták abba a faggatózást.
Azt sem tudtam, kicsodák, és elvárták tőlem, hogy válaszoljak ezekre az
intim kérdésekre. Nem akartam szembenézni sem a démonaimhoz fűződő
kapcsolatommal, sem azzal, ki vagyok valójában.
– Hagyjatok már békén, bazmeg. Dögöljetek meg, faszszopók! Hogy
merészeltek így beszélni velem, beképzelt fehér szarrágók!
Másnap otthagytam az egészet.
 15

Egy héttel később bevonultam egy másik rehabra Tucsonban. Marylin

kinyírt volna, ha nem megyek vissza. Az ember azt gondolná róla, hogy
kedves, ártatlan, fehér nagymama, de nem az. Nem hagyta volna, hogy
félbehagyjam. Jó néhányszor nagyon keményen leteremtett. „Nem, nem
léphetsz vissza ettől a fogadástól.” Akkor ismertem meg a másik oldalát – a
tüzet a tekintetében. Senki sem szórakozhatott vele, mert ő nem viccelt.
Ezért kipróbáltam egy másik helyet Phoenixben. Kedveltem az ottani
embereket. Összebarátkoztam egy gazdag, fiatal lánnyal, aki
divattervezőnek tanult, és közben heroinfüggő lett. De bajba kerültem, mert
valaki megbántott, és mondott rólam valamit a személyzetnek, én pedig
felelősségre vontam őket. Mindenki megijedt, amikor megszólaltam, mert
nem voltak hozzászokva a niggerdumához. Az intézet vezetői végül azt
mondták:
– Távoznia kell, mindenki fél magától.
Így hát felhívtam egy fiatal csajt, akivel éppen jártam, hogy jöjjön el
értem, és távoztam.
Phoenix a fehérek városa, méghozzá tankönyvbe illő módon. A
drogelvonó programban dolgozó orvosok és egyéb segítők viselkedéséből
csak úgy sütött a fennhéjázó rasszizmus.
Úgy kezeltek, mint a tipikus négert. A személyzetnek megvoltak a
sztereotip prekoncepciói a feketékről, azon belül is a fekete sportolókról.
Az intézet igazgatójának volt képe azt mondani nekem:
– Jártak már más sportolók is nálunk, és mindnyájan ékszereket
viseltek. Feltűnt, hogy maga nem olyan hivalkodó.
– Mert nincs egy vasam sem – feleltem kurtán.
Ki nem mondott megjegyzése nem kerülte el a figyelmemet. Kihagyta
a „fekete” jelzőt a mondatból, de láttam rajta, hogy hozzágondolta.
Marylin is észrevette, ezért igyekezett megfelelő helyet keresni nekem.
De előtte akadt más elintéznivalóm is. 2006 karácsonyán mindenáron fehér
karácsonyt akartam varázsolni magamnak Arizonába. Az asszisztensem,
Darryl a másik szobában aludt, én pedig kisurrantam a házból, és beültem a
BMW-mbe. Elhajtottam a Cicamica Bárba, és amikor odaértem, az
üzletvezetőt kerestem, egy dögös, kelet-európai csajt, aki régóta tetszett.
– Hol van a fehér ribanc? – kérdeztem tőle.
– Mindjárt szerzek neked, várj egy percet – felelte.
Három kis műanyag tasakkal tért vissza, mindegyikben egy gramm
kokain volt.
Amit ezután mondott, azzal őszintén megdöbbentett.
– Kaphatok egy kicsit én is? – kérdezte.
Sosem gondoltam volna, hogy ez a csaj akar tőlem valamit.
Bementünk az irodába, és felszippantottunk néhány csíkot.
– Ittál, Mike – állapította meg. – Elvigyelek valahova?
– Nem, jól vagyok – válaszoltam.
Nem akartam elhinni, hogy ezt mondtam. Itt volt a nagy lehetőség,
hogy becserkésszem a puncit, akire évek óta vágytam. Az ördög azonban
máshogy akarta. Azt gondoltam: Nem hagyom, hogy elvigyen, mert csak a
kokainomat akarja. Dögöljön meg. Egyedül akartam lenni álmaim nőjével,
az igazi fehér ribanccal. Nem akartam osztozni a kokainon. Hazavitethettem
volna magamat a csajjal, akit olyan régóta meg akartam dönteni, de inkább
nemet mondtam az ajánlatára, nehogy adnom kelljen neki a kokómból.
Egyedül ültem be a kocsiba. Az egyik tasak tartalmát rögtön ki is
szórtam véletlenül a műszerfalra. Azután elővettem egy szál Marlborót,
kiszedtem belőle a dohány felét, és kokaint töltöttem helyette a cigarettába.
Szívtam belőle egy pár slukkot, majd elindultam haza.
Az a helyzet, hogy még józanon sem tartozom a világ legjobb sofőrei
közé. A sávok között kacskaringózva tartottam hazafelé, amikor elhaladtam
egy rendőrségi ellenőrzőpont mellett. A zsaruknak feltűnt fura vezetési
stílusom, ezért a nyomomba eredtek. Miután figyelmen kívül hagytam egy
stoptáblát, és majdnem beleütköztem egy másik rendőrautóba, a zsaruk
félreállítottak. Amikor a rendőr kiszállt a kocsijából, és elindult felém,
kétségbeesetten próbáltam letörölni a kokaint a műszerfalról, de a
bőrborítás pórusai beszívták a fehér port, ezért hiába nyálaztam és
dörgöltem, nem tudtam eltüntetni róla a nyomokat.
Leeresztettem az ablakot, a zsaru pedig kérte a jogosítványomat és a
forgalmimat. Azonnal felismert. Azután meglátta a behavazott műszerfalat.
– A mindenit, Mike, nem hiszem el – mondta.
 Kiszállított az autóból, és elvégezte rajtam a józansági vizsgálatot, de
megbuktam rajta. Azután megmotozott, és megtalálta a két másik tasakot a
farzsebemben. Majd hozta a drogkereső kutyát, aki kiszagolta a kocsiban
lévő kokaint. Bevittek.
A kihallgatás előtt bedugtak egy cellába. Alig láttam a méregtől. Túl
sok kokain volt nálam, ez már bűncselekménynek számított. De korábban
amikor rács mögé kerültem, mindig találtam egy fehér csókát, aki ismeri a
rendszert. Ez a mostani alkalom sem volt kivétel.
– Yo, bajnok, miért varrtak be? – kérdezte a fehér srác.
– Kokaint találtak nálam – feleltem.
– Tartóztattak már le drog miatt?
– Tartóztattak már le jó néhányszor, de egyszer sem drog miatt.
Felderült az arca.
– Akkor ne aggódj, tesó. Nem kerülsz börtönbe – mondta. – Az első
kábítószer-birtoklásért nem csukhatnak le, előbb meg kell próbálniuk
segíteni.
Miután így kiokosítottak, készen álltam a kihallgatásra. A rendőr, aki
letartóztatott, bekísért egy szobába.
– Milyen kábítószert vagy gyógyszert fogyaszt rendszeresen? –
kérdezte.
– Zoloftot – feleltem.
– Még valamit?
– Marihuánát és kokaint. Napi egy Zoloftot szedek.
– Mennyi marihuánát fogyasztott?
– Két dzsointot, még délelőtt.
– Mikor fogyasztott legutóbb kokaint a mostani alkalom előtt? –
kérdezte.
– Tegnap.
– Milyen gyakran fogyaszt kokaint?
– Amikor csak tehetem. Ma délelőtt kilenc körül is szívtam egy
keveset.
– Miért fogyaszt marihuánát és kokaint is?
– Függő vagyok.
– Egyszerre is fogyasztja őket?
– Igen. Jól érzem magam, amikor egyszerre fogyasztom őket.
– Mire szedi a Zoloftot? – kérdezte.
– Az tart egyben. Teljesen szét vagyok csúszva.
 – Nem tűnik szétcsúszottnak – mondta.
– Tudom, ember, de szét vagyok csúszva – feleltem, és kitört belőlem
a röhögés, mint a pasasból a Spangli című filmben, miután rágyújtott egy
dzsointra.
Elmondtam, hogy a kokót a Marlboróval szívtam el, ami felkeltette az
érdeklődését, ezért részletesen elmagyaráztam neki, hogy kell csinálni.
Egy másik zsaru, aki szintén ott volt, megkérdezte, hogy azért
éreztem-e jól magam vezetés közben, mert a drog a szervezetemben volt.
Azt feleltem, hogy már előtte is jól éreztem magam.
– Köszönöm, hogy ilyen együttműködő, Mike – mondta az első zsaru.
– Ilyen jó fej vagyok – feleltem.
– Lázadás törne ki a városomban, ha az emberek megtudnák, hogy
behoztam – mondta.
Nem tudtam, hogyan reagáljak erre, ezért úgy viselkedtem, mint egy
pszichopata. Lesütöttem a szemem, és mély hangon így szóltam:
– Dögölj meg, gyűlöllek. Dögölj meg, te csóró. Dögölj meg.
– Előfordul, hogy cseszegeti valaki, Mike? – kérdezte az első zsaru.
– Állandóan. De nem foglalkozom vele, nem hagyom, hogy
felbosszantson – feleltem.
A zsaru kikapcsolta a magnót, és átkísért a Maricopa Megyei
Seriffhivatal mobil egységébe. Rabosítottak, és beraktak egy egyszemélyes
cellába. Még telefon is volt odabent. Egész éjjel telefonálgattam a hívott fél
kontójára.
Amikor másnap délelőtt óvadék ellenében kiengedtek, Darryl eljött
értem. Megöleltem, amikor megláttam. Darryl évek óta próbált a helyes
úton tartani, Las Vegastól Amszterdamig. Nem volt könnyű dolga.
– Mike, miért léptél le tegnap este egy szó nélkül? – kérdezte.
– Kemény az élet, testvér. Kemény az élet – feleltem.
Darryl elvitt Shelley házához, ahol letusoltam, játszottam egy kicsit
Miguellel és Exodusszal, majd megebédeltem. Azután szereztem egy
ügyvédet. Felhívtam a vegasi ismerőseimet, akik David Chesnoffot
ajánlották, egy jó kapcsolatokkal rendelkező ügyvédet, aki annak az Oscar
Goodmannek volt a partnere, aki akkor képviselt, amikor a versenyzői
engedélyemet akartam visszaszerezni. Bár nem lett volna kötelező,
Chesnoff azt a stratégiát választotta, hogy a lehető leghamarabb bejuttat egy
rehabra, és szerez nekem valami közhasznú munkát, amivel bizonyíthatjuk
a bíróságnak, hogy komolyan szeretnék jó útra térni.
 Így hát bevonultam a harmadik rehabomra Phoenixben. Egy kis
házban volt az elvonó, az intézmény vezetője maga is ott élt. A pasas egy
igazi seggfej volt, egyfolytában baszogatott. Ennek ellenére
összebarátkoztam egy olasz csókával Brooklynból, egy igazi
energiabombával. Állandóan mosolygott. Ha ő nem lett volna, még annyi
ideig se húzom azon a helyen. De a többiek féltek tőlem. A vezető végül
kapva kapott az alkalmon, amikor elfelejtettem elzárni a gyógyszereimet, és
erre hivatkozva kirúgott.
Ezen a ponton mondhattam volna azt, hogy baszok én az egészre, nem
megyek több rehabra, de túl szoros kötelék fűzött Marylinhez. Ezért ő és az
ügyvédem keresgéltek egy kicsit, így jutottak el dr. Sheila Balkanhoz, egy
elismert kriminológushoz, aki a börtönbüntetés alternatívájaként szolgáló
kezelések kifejlesztésére szakosodott. Ő találta nekem a következő helyet
Hollywood Hillsben, egy Wonderland, vagyis Csodaország nevű rehabot.
Sheila eljött értem az egyik munkatársával, Harolddal, és magukkal vittek.
A lelkem mélyén borzasztó dühös voltam, amiért állandóan vissza kell
mennem ezekre a helyekre, ezért még egyszer utoljára rendesen betéptem
indulás előtt. Sok drogos lövi be magát az utolsó útra. De Sheila és a
kollégája nagyon jó fej emberek voltak, egyáltalán nem ítélkeztek fölöttem.
Mire megérkeztünk Wonderlandbe, teljesen szétcsúsztam.
Wonderlandet egy világ választotta el a többi rehabtól, ahol jártam.
Már nem Arizonában jártunk, hanem egy sokkal liberálisabb vidéken. Itt
nem kellett előítéletekkel megbirkóznunk, hanem egy csomó érdekes
emberrel találkoztunk, akik nem ijedtek meg a hozzám hasonló, nehezen
kezelhető fickóktól. Wonderlandben a felső tízezer eltévelyedett
gyermekeivel foglalkoztak – filmsztárokkal, bankárokkal, satöbbi.
Ugyanazokat a fényűző körülményeket teremtették meg, amelyeket
megszoktam. Alaposan megkérték az árát, de biztosan kaptam tőlük némi
haladékot a fizetésre, mert akkor nem volt egy vasam sem.
Azonnal beleszerettem a helybe. Úgy éreztem, hogy ez talán
megmentheti az életem. Kaptam saját szobát, körülöttem pedig ott volt egy
csomó fiatal kölyök, akik magasról szartak mindenre. Kőhajításnyi
távolságra voltunk Marlon Brando régi házától meg attól a helytől, ahol
Jack Nicholson lakott évekig. Berendezkedtem, és szépen eljártam az
Anonim Alkoholista gyűlésekre. Bármikor kimehettem a városba egyedül,
csak lámpaoltásra vissza kellett érnem.
 Néhány hét elteltével azonban homok került a gépezetbe. Mivel
büntetett előéletű voltam, ráadásul nemi erőszakért ültem, a vezetőség
féltette tőlem a többi pácienst. Ha bármi történik, mindenkit beperelhetnek,
Kalifornia államot is beleértve. Sheila valószínűleg lehívott néhány
szívességet, hogy be tudjon juttatni oda, de most pengeélen táncolt, hogy
maradhatok-e vagy sem. Addigra azonban összebarátkoztam a benti
srácokkal, és ők kiálltak mellettem. Minden este hoztam nekik fagyasztott
joghurtot. A gyűléseken süteménnyel és tejjel kínáltam őket. Olyanok
lettünk, mint egy nagy család. Végül tartottak egy nagy megbeszélést, és
mindenki amellett volt, hogy maradjak. Szavazásra bocsátották a dolgot, és
maradhattam.
Mindig büszke voltam a fegyelmezettségemre, de a kokain elvonási
tünetei kegyetlenül megkínoztak. A bokszkarrieremből származó összes
sérülésem visszajött ebben az időszakban. A kokó és a pia olyan volt
nekem, mint a Novocaine. Amint leálltam velük, minden ízületem sajogni
kezdett. Egy kripli voltam, járni sem tudtam, annyira fájt a lábam. Még
mostanában is időnként kortizoninjekcióra van szükségem ahhoz, hogy le
tudjam küzdeni a fájdalmat.
Betartottam a szabályokat Wonderlandben, pedig akadtak kísértések.
Egy híres, fiatal színésznő is tartózkodott ott akkoriban. Minden este elment
szórakozni a barátaival. Négy-öt limóból és Mercedesből álló konvoj jött
érte. Egy fekete pasas intézte neki a dolgokat, és egy este engem is
meghívott, hogy tartsak velük.
– Nem, nem mehetek. Ha csak egyetlen kép megjelenik rólam, amint
együtt bulizok velük, azonnal sittre vágnak – mondtam.
Nagyon szerettem volna velük menni, megvolt még bennem a
késztetés, de ellenálltam. Azok a fiatal srácok azonban egyfolytában
kijátszották a szabályokat. Egyikük például becsempészett egy 127 cm
képátlójú lapos tévét a szobájába, hogy videójátékozhasson. Persze
lebukott, és azonnal elvették tőle.
Egy idő után belerázódtam a ritmusba. Élveztem a gyűléseket,
mindenkinél jobban csináltam a 12 lépést. Én lettem a tankönyvi példa,
akire hivatkoztak. Mindenkinek el kellett járnia legalább napi egy gyűlésre,
én három-négyre is elmentem. Nagyjából három hónapja lehettem ott,
amikor Marylin meglátogatott, én pedig magammal vittem az egyik
gyűlésre a Sunset Stripre. Körbeadtam a kosarat, amelybe az adományokat
gyűjtöttük kávéra és teára. Amikor a gyűlés véget ért, elpakoltam a
székeket, felsöpörtem, és felmostam a padlót. Jól akartam érezni magam
attól, hogy ezt csinálom.
De továbbra is ellentétes érzéseim voltak ezzel az egésszel
kapcsolatban. Sok példaképem kudarcot vallott, amikor a saját életét kellett
volna menedzselnie, miközben a szorítóban legyőzhetetlen volt. Le akarták
szoktatni őket az alkoholról meg a drogról, hogy megmentsék az életüket,
de néha alkohol és drog nélkül azokat a képességeiket is elveszítették,
amelyek naggyá tették őket. A körülöttem lévő emberek örültek, amikor
józan vagyok, én azonban nyomorultul éreztem magam. Legszívesebben
meghaltam volna.
De amikor ilyen gondolataim támadtak, Marylin mindig a képembe
mászott.
– Miről beszélsz? Végigcsinálod a programot, és kész – ordította.
Kedves, ősz hajú hölgyből egy kibaszott démonná változott. Szükségem
volt egy ilyen nőre az életemben. Az ember annyira elmerül a saját bűnös
élvezeteiben, hogy észre sem veszi, mennyire beteg. Az én szememben a
betegség hólyagokkal vagy kiütésekkel egyenlő, nem pszichológiai
problémákkal.
Ismertségem miatt azt kérték, hogy a zárt gyűlésekre menjek.
Elmentem néhányra, és megdöbbenve ismertem fel többeket is a világ
leghíresebb emberei közül. Ők pedig kedveltek engem, azt hitték, hogy egy
elvetemült figura vagyok. „Mike, kell egy kis pénz?”, kérdezték, aztán
szóltak valakinek, hogy utaljon egy kis zsetont a számlámra. Az egyik,
amire rájöttem ezeken a gyűléseken, hogy mindenki tudta, hogy drogozom.
Egy alkalommal találkoztam egy világhírű színésszel, az egyik legnagyobb
névvel a szakmában, egy zárt gyűlésen. Szívélyesen üdvözölt, azután így
szólt:
– Már vártunk. Foglaltam neked egy helyet.
Honnan a pokolból tudta, hogy én is függő vagyok? De a függők
felismerik a hasonszőrűeket. Azt gondoljuk, senki sem lát bennünket, de
feltűnőbbek vagyunk, mint gondolnánk.
A zárt ajtós gyűlések azonban nem nekem valók. Részt vettem négy
vagy öt olyanon, de aztán vissza kellett térnem a hétköznapi gyűlésekhez. A
zárt programokon mindenki elitista volt, ezért a saját programjukat
követték. Nekem Bill W. programját kellett követnem. Az egyszerű
emberek között volt a helyem.
 Örökké adósa leszek Marylinnek, amiért bevezetett ebbe a világba.
Fantasztikus közösség. Azt hiszik, a zsaruké a legnagyobb klub a világon?
Azt gondolják, hogy a bandák sok tagot számlálnak? Nem lehet egy napon
említeni őket a gyógyulók világával. Vannak köztük szövetségi bírók,
rendőrbírók, ügyészek. Vigyázz, nehogy ujjat húzz egy alkoholizmusából
vagy drogfüggőségéből kigyógyulóval, mert ez egy nagyon befolyásos
család. Soha ne becsüld alá a gyógyulás erejét, különben véged. Mindenhol
van fülük, még az elnök közelében is.
Tarkabarka társaság ez. Találkoztam egykori Pokol Angyalával,
bandatagokkal és más fura figurákkal, akiknek az volt az egyetlen célja az
életben, hogy leszoktassanak másokat a piáról és a kábítószerről. Értik, amit
mondok? Néhányan közülük életük nagyobbik részét börtönben töltötték,
most pedig az volt az életcéljuk, hogy minél több embert megmentsenek, és
rávegyék őket, hogy józanul nézzenek szembe a problémáikkal. Különleges
emberek, akárcsak Marylin. Mintha más fajból származnának. A
fenyegetőzés meg a többi baromság nem hat rájuk. Nem ijednek meg sem a
sebhelyes arcú gengszterektől, sem a maffia bérgyilkosaitól. Egy függőt
szinte lehetetlen megijeszteni. Még ha azt is mondják, hogy félnek tőled,
valójában nem.
Ha valaki arra vetemedik, hogy tiszteletlenül viselkedjen Marylinnel,
velem gyűlik meg a baja. Nem érdekel az se, ha milliárdos az illető, nincs
annyi pénze, amennyivel meg tudná fizetni ezeket az embereket, élete
végéig az adósuk lesz. Ráadásul ők békében élnek önmagukkal. Nem a
pénzért csinálják ezt, hanem erkölcsi okokból. Sokan azok közül, akik
végigcsinálják ezt, csak mosolyognak és elvannak egészen addig, amíg nem
kell cselekedni. Dolgozott egy vézna, zsidó srác Wonderlandben, ő
furikázott bennünket. Egyszer el akartunk menni fagyizni, ezért
bezsúfolódtunk egy csomóan a kocsiba. Az egyik páciens lemaradt, futva
érkezett, és amikor beszállt, érezni lehetett rajta az alkoholt. A vézna
kölyök erre kiszállt a kocsiból, feltépte a hátsó ajtót, és kirángatta a piás
fazont az autóból.
– Ó, bazmeg – mondtam. Én voltam a nehézsúlyú világbajnok, miért
nem én csináltam ezt? Nagyon tiszteltem érte azt a vézna srácot. Semmi
erőszakosság nem volt benne, amíg át nem fordult benne valami.
Mosolyogva csevegett velünk – „Szép napunk van, nemdebár?” –, amíg
meg nem érezte a piaszagot.
 Rengeteg támogatást kaptam Wonderlandben. Egy a programban
szereplő nagy rocksztár azonnal felhívott, amikor meghallotta, hogy
gondjaim vannak.
– Mike, ha bármire szükséged van, csak szólj.
Tudta, mit művel velem az elmém. Hihetetlen fazon. Máskor egy híres
brit színész látogatott meg Wonderlandben, és megosztotta velem a
gondolatait az alkoholizmusról. Micsoda gyönyörű ember. Sokan azt
gondolják, hogy a függők mind csavargók és borzalmas emberek, pedig ők
korunk géniuszai.
A gyógyulásról szóló történetek nem mindig végződnek happy enddel,
de amikor igen, az szinte mindig isteni adomány. Sokan meghalnak,
elszöknek vagy túladagolják magukat. Így sem ússzuk meg a betegségeket,
így is többnyire a rövidebbet húzzuk, de most már legalább vannak
eszközeink, amelyek segítenek megbirkózni ezekkel a problémákkal.
Életem egyik legnagyszerűbb döntése volt, hogy belekezdtem ebbe a
programba. Csodálatos emberekkel ismerkedtem meg, akik nem kapnak
elég elismerést a társadalomtól.
Wonderland igazi fordulópontot jelentett az életemben. Újra elkezdtem
fejleszteni magamat, amit Cus annak idején belém vert. De nem volt
könnyű, mert a drogok elnyomták bennem a jót. De már az is sokat
jelentett, hogy visszatértem a napi rutinhoz – edzés, gyűlések, vacsora a
hozzám hasonlókkal. És amikor láttam, hogy sok gyógyíthatatlannak ítélt
függő milyen jól teljesít ezeken a gyűléseken, felébredt bennem a
versenyszellem. Ha ők képesek rá, én is meg tudom csinálni. Nem
engedhettem, hogy bárki lepipáljon. Találkoztam egy fickóval, aki tíz éve
józan volt. Úgy viselkedett, mint egy szent. De a szülei még mindig nem
álltak szóba vele. Korábban egy szörnyeteg volt. De most volt munkája,
támogatta a családját, és azt tűzte ki életcéljául, hogy hozzásegítsen
másokat is a gyógyuláshoz.
Sokan visszaesnek, amikor rehabra kerülnek, de ezt nem értettem.
Betépni egy ilyen helyen a létező legnagyobb lúzerség. Az egész
ottlétemnek az volt a célja, hogy ne tépjek be. Amikor pozitív energia vesz
körül, szivacsként szívom magamba. Én vagyok a leglelkesebb szurkoló.
– Hé, azért vagyunk itt, hogy józanok legyünk. Együtt sikerülni fog.
Ez az, gyerünk!
De amikor egyedül voltam, inkább ezt a kérdést tettem fel:
– Hé, nincs egy fecskendőd?
 Az egyik legrémisztőbb, ugyanakkor legnagyobb elégtételt nyújtó
dolog a 12 lépéses segélyhívások fogadása volt. Olyanok telefonáltak, akik
húsz évig józanok voltak, aztán visszacsúsztak, újra inni kezdtek, és
kórházba kerültek. Néhány kölyök kilógott Wonderlandből, és nekünk
kellett megkeresnünk őket. Csak egy páciens voltam, mégis engem küldtek,
hogy keressem meg ezeket a srácokat. Elhajtottunk Hollywoodba és Vine-
ba. Megkerestük a helyi drogtanyát, és már meg is találtuk őket. Ültek az
utcán teljesen lepukkanva, alig ismertünk rájuk. Fehér bőrük sötétbarnára
égett a napon. Sok csúnya dolgot láttam abban az évben.
Wonderlandben mindenféle tanácsadóval találkoztam. A koccanásos
balhé miatt dühkezelésre kellett járnom. A foglalkozást egy alacsony, Ian
nevű pasas vezette. El nem tudtam képzelni, mit tudhat a dühkezelésről. De
egy idő után láttam rajta, hogy olyan indulatok feszülnek benne, hogy
bármelyik pillanatban robbanhat. Azt hiszem, ő volt a megfelelő ember a
feladatra. Az első ülésünkön tanultam tőle egy zsidó közmondást.
– Éles fény, sötét árnyék. Minél élesebb a fény, annál sötétebb az
árnyék.
Azt mondta, hogy a legnagyobb csillagok egyben a legsötétebbek is,
ezért vagyok itt velük.
Marylin azt javasolta, hogy keressek fel egy szexterapeutát is.
Elküldött egy arizonai szakemberhez, de addig nem vettem komolyan, amíg
be nem kerültem Wonderlandbe. Amikor Marylinnel nyilvános helyen
voltunk, látta, hogyan reagálok a nők közeledésére. Mindig úgy éreztem,
hogy azért fordulnak hozzám, mert problémájuk van.
– Túl sok energiát feccölsz a társalgásba – oktatott ki Marylin. –
Ahelyett, hogy csak annyit mondanál, „Köszönöm”, aztán adnál nekik egy
autogramot. Megkérdezed tőlük, hová valósiak, mennyi ideje élnek itt,
egyedülállók-e. Harminc perce vagyunk itt, és már begyűjtöttél tíz
telefonszámot. Soha senkinek nem mondasz nemet?
Sean McFarland addiktológushoz kezdtem járni, akinek a
szexfüggőség volt a szakterülete. Venice-ben volt a rendelője. Sheila Balkan
elkísért az első alkalommal. Kissé szkeptikusan álltam ehhez az egész
szexfüggőség dologhoz.
– Ha maga a szexfüggőség szakértője, akkor árulja el nekem, hogy
működik ez az egész, és mit jelent valójában? – szegeztem neki a kérdést.
Seano a rendelője falán lógó fényképre mutatott, amely a fiát és a
feleségét ábrázolta.
 – Kiváló kérdés, Mike. Szeretek sarki prostikat dugni, miközben ez a
gyönyörű srác a fiam, ez a csodaszép nő pedig a feleségem. De amikor
leiszom magam, és szippantok egy kis kokót, azt gondolom, hogy
dögöljenek meg, mert elcseszik az életemet, és miattuk nem csinálhatok azt,
amit akarok. Nekem ez a szexfüggőség.
Azonnal meggyőzött. Sok időt töltöttünk együtt. Seano vezetett egy
Anonim Szexfüggők gyűlést, amelyre eljártam minden hétfőn, szerdán és
szombaton. Nagyon jól éreztem magam abban a csoportban. Jó fej pasasok
jártak oda, és érdekes volt hallani a problémáikról. Egy nap felbukkant egy
fickó, aki különbnek hitte magát nálunk.
– Ne gondoljátok, hogy közétek tartozom – mondta. – Soha nem
hajkurászok nőket az utcán azzal, hogy meg akarom baszni őket. Én csak
azért vagyok itt, mert a feleségem frigid.
– Ez, amit elmondtál, azt mutatja, hogy közénk tartozol – szólaltam
meg. – Ne akard egy nap alatt megoldani. Csak járj el közénk, oké?
Sok mindent tanultam ezekből a gyűlésekből. Egészen más színben
láttam a nőkhöz fűződő viszonyomat. Sosem tartottam magamat
szexfüggőnek. Azt gondoltam, bajnokként ez természetes, egyszerűen jár
nekem az a sok készséges test. Az összes példaképem nagy nőfaló volt.
Olvastam Errol Flynnről, Jack Johnsonról, Jack Dempseyről, és ezekben a
nagy emberekben közös volt, hogy rengeteg nőt meghódítottak. Mindig úgy
gondoltam, ha igazi nagymenő akarok lenni, ahhoz hozzátartoznak a nők, és
minél több nőt meghódítok, annál nagymenőbb leszek. Fel sem merült
bennem, milyen nagy árat kell fizetnem azért, hogy ennyi nővel szexelek.
Sokkal nagyobbat, mint gondoltam. Nem alakítottam ki a saját önképemet,
helyette nagyszerűnek gondolt emberekről olvastam, és magamévá tettem a
tulajdonságaikat. Túl fiatal voltam ahhoz, hogy felismerjem, ezek a
nagyszerű emberek rossz tulajdonságokkal rendelkeztek. Még Cusnak is
volt egyfajta „igazi férfi” mentalitása. A sok szex azonban semmi mást nem
hozott az életembe, csak trippert, chlamydiát és egyéb egzotikus nevű nemi
betegségeket.
Mindig akadtak felkínálkozó nők, de mértéktelenné váltam a szexben.
Ha betéptem, egyszerre tíz nőt is felvittem a szobámba, ha pedig
sajtótájékoztatót kellett tartanom, magammal vittem egy párat, és
elhelyeztem őket egy szobában, hogy az interjúk után azonnal
rendelkezésemre álljanak. Amikor egy lány hajlandó volt szexelni velem,
sosem mondtam nemet. Akár tetszett, akár nem. A problémát az jelentette,
hogy kivétel nélkül mindegyiket ki akartam elégíteni és boldoggá akartam
tenni. Ez lehetetlen. Nem lehet mindnyájukat kielégíteni, akadtak köztük
őrültek, akik legalább olyan betegek voltak, mint én, ha nem jobban. Ebbe
csak belebolondulni lehet.
A világ összes városában voltak nőim. Látniuk kellett volna a
névjegyzékemet. Még szerencse, hogy feltalálták a számítógépet.
Randiztam egy lánnyal Phoenixben, aki látott egyszer a galambjaimmal.
– A madaraid olyanok neked, mint a nőid. Azért kell neked ez a sok
madár, mert ha egyet elveszítesz közülük, akkor is ott a többi. Ezért nem
elég tíz vagy húsz madár, ezért kell neked ötszáz, mert érzelmileg annyira
kötődsz hozzájuk, hogy ha egyet elveszítesz, akkor is maradjon még
négyszázkilencvenkilenc. Ugyanígy vagy a nőkkel is.
Fiatal csaj volt, de rátapintott a lényegre. Nagyon bizonytalan voltam,
rettegtem attól, hogy egyedül maradok. A karrierem vége felé
összeköltöztem nőkkel, azután egyiktől költöztem a másikhoz. Amikor
erről beszéltem a gyűléseken, fájdalmas érzéseket hozott felszínre bennem.
Anyám is pontosan ezt csinálta. Egyik pasitól költözött a másikhoz. Nem
számított, mennyi pénzem van, anyám nyomdokaiban jártam. Egyik nőtől
mentem a másikhoz. Egyiktől a másikhoz, egyiktől a másikhoz, egyiktől a
másikhoz.
Hiába mondtam néha viccesen, hogy „őrült vagyok”, valami nagyon
nem stimmelt. Többnyire erőszakos, indulatos alakokat vonzottam magam
köré. Még a nők sem voltak normálisak. A legtöbb híresség tartott az
erőszakos rajongóktól. Én megbasztam őket. A portás nem engedte be őket
a házba.
– Szerinted isten vagyok? Gyere föl!
Lehet, hogy őrültek voltak, de bitang jól néztek ki. Még egy olyan
LED-es fényreklámot is beszereztem, amelybe az ember beprogramozhatja
a saját szövegét. Az enyém így szólt: JÓ PUNCI, ŐRÜLT RIBANC. JÓ
PUNCI, ŐRÜLT RIBANC. Felfüggesztettem a hálószobámban, remekül
mutatott a koromsötétben.
A punci olyan volt nekem, mint a drog. Amikor puncira vágytam,
semmi sem állhatott az utamba. Csak a pedofilok vagy a pánszexuálisok
voltak nálam is elszántabbak. A pánszexuálisok azok, akik ha elütnek egy
őzet, hazaviszik, és megbasszák. Ilyenekről csak azok hallanak, akik részt
vesznek a programban.
 Annyira a szex megszállottja voltam, hogy még akkor sem tudtam
uralkodni magamon, amikor 1989-ben az Ohiói Állami Egyetem
díszdoktori címmel tüntetett ki.
– Nem tudom, miféle doktor vagyok, de ahogy elnézem itt ezt a sok
gyönyörű lányt, leginkább nőgyógyász szeretnék lenni – mondtam. Bókolni
akartam nekik, de nem annak vették. Ennek ellenére utána sorban álltak a
nők az ajtóm előtt. Éveknek kellett eltelnie, mire rájöttem, milyen ízléstelen
viccet sütöttem el. Csak nemrégiben tudtam meg, hogy anyám alig egy
utcára az egyetemtől járt iskolába. Anyám egész családja hitt abban, hogy a
tanulás révén vihetik valamire. Mondhattam volna valami felemelőt.
Ehelyett csak a farkamra gondoltam. Minden felmenőmre szégyent hoztam
azon a napon.
Mire mentem azzal a sok szexuális hódítással? Szarul éreztem magam
attól, hogy megdugtam azt a rengeteg nőt, mégsem tudtam leállni vele.
Utáltam magamat, közben pedig sajnáltam a lányokat. Sosem szerettem
őket. Minden, amit mondtam, hazugság volt, még ha nem is tudatosult
bennem akkor. Ez a sok szexuális együttlét nem volt több maszturbálásnál.
Élvezetet leltem benne, de mindez terméketlen volt. Érzelmi kielégülést
reméltem attól, hogy lefekszem velük, de csak egy balek voltam. A
szerelembe voltam szerelmes, nem a konkrét személybe.
Úgy éreztem magam, mint aki verembe zuhant, és minél több nőt
dugtam meg, annál reménytelenebbnek tűnt a helyzetem. Szar érzés, amikor
elmennek, én pedig egyedül maradok a hálószobában, de még érzem a
testük melegét az ágyon. Az maga a pokol. Mintha nem lett volna lelkem.
Ezért még több lányra volt szükségem, hogy ne kelljen arra az érzésre
gondolnom. Aztán kellett valaki, aki átölel, hogy ne érezzem egy darab
szarnak magam. Az a rengeteg energia, amit ezektől az emberektől kaptam,
kész kínszenvedés volt. Ettől éreztem olyan üresnek magam. Egy idő után
már minden szexuális együttlétem orgiába torkollott. Egyszerre három,
négy, öt lánnyal. Azt sem tudtam, mi a faszt művelek.
Korábban sose gondoltam rá, de hatalmas nyomás nehezedett rám,
hogy nagyszerű szerető legyek azoknak, akik „Mike Tysonnal” dugtak,
elvégre életük végéig erről fognak beszélni. Ugyanakkor rá kellett jönnöm,
hogy nem mindenki passzol mindenkihez. A szex nagyon összetett
szituáció. Mindenki hoz magával valamilyen csomagot.
Még mindig nem tudom, mi a szex lényege. Az élvezet vagy az
intimitás? Találkoztam olyanokkal, akik eltértek a normáktól. Akadt, aki azt
akarta, hogy öleljem át, és olyan is, aki azt akarta, hogy bántsam vagy
köpjem le. Volt egy nő, aki azt mondta: „Szeretném, ha behúznál nekem
egyet.” Nem voltam képes rá.
Sok energiát fektettem a programba, mire rájöttem, hogy azért akartam
mindig kielégíteni a nőket, mert azt reméltem, viszonzásul ők is
kielégítenek engem, nem szexszel, hanem a szeretetükkel. A szex révén
akartam intimitást kicsikarni belőlük. Az intimitás és a kötődés eléréséhez
pedig muszáj volt szexelnem velük. Szex nélkül ezt nem lehet megkapni, de
ez igazából nem magáról a szexről szól. Vagyis én is csak egy kurva
voltam, mint az anyám. De akadt egy nagy különbség. Ennek a kurvának
volt pénze. Ha nem tudtalak boldoggá tenni és szexuálisan kielégíteni, mit
szólnál ehhez a Mercedeshez? Ez a kocsi felér egy orgazmussal, nem igaz?
Közhelyesen hangzik, de valószínűleg anyapótlékot kerestem. Egész
életemben anyám szeretete után sóvárogtam. Anyámtól egyetlen férfi sem
kapott szeretetet, csak fejfájást. Leforrázta, megszurkálta őket, de olyat
sosem láttam, hogy megcsókolt volna valakit. Lefeküdni láttam velük, de
szerelmi vallomásra vagy gyengéd csókra nem emlékszem.
Hiába jutottam fel fiatalon a csúcsra, mindig az utcalányokhoz
vonzódtam. Ez anyám miatt volt. Anyám legalább gondoskodott rólam, de
ezek a lányok nem gondoskodtak senkiről, csak a gyerekükről, én pedig
nem voltam a gyerekük. Párkapcsolati szempontból borzalmas,
nyomorúságos nők voltak. Akárcsak az anyám. A gyerekeiket szerették és
együttéreztek velük, de a férfiakat csak kihasználták. Mindig is kedveltem
az ilyen típusú nőket, ezért alakult olyan rosszul az életem. Ha egy
üzletasszony járni akart velem, nem érdekelt. Inkább megdugtam egy
repedtsarkú kurvát.
A rehabon láttam az Edith Piaf életéről szóló filmet, amely sok
szempontból a saját életemre emlékeztetett. Az utcán élők megkedvelnek,
és egy rossz ember a szárnyai alá vesz. Valaki megöli, és senkit nem
érdekel, mert rossz ember volt, de neked ő az Isten. Te jól jársz mellette.
Végre van pénzed, vannak ruháid, tudsz venni valamit a testvérednek.
Ahogy abban a filmben az a pasas, aki ütötte-verte, amíg el nem vették tőle.
Velem ugyanez történt. Mindenki más úgy érezte, szívességet tettek neki, a
lánynak azonban az volt az élete, ő a prostikkal és a stricikkel akart élni, az
volt a családja. Torokszorító volt látni, ahogy elviszik, ő pedig a prostikért
zokog. Akkor belőlem is kitört a sírás. Nagy tanulság ez a boldogságról. Az
ember a pokolban is lehet boldog. Vannak, akik a nyomorúságban érzik jól
magukat. Ha megfosztják őket a nyomoruktól, és kiviszik őket a fényre,
érzelmileg és lelkileg meghalnak, mert a fájdalom és a szenvedés volt az
egyetlen vigaszuk. Képtelenek elhinni, hogy létezhet olyan, aki
ellenszolgáltatás nélkül szereti és segíti őket.
A szexfüggőség sokban különbözik a drog- vagy alkoholfüggőségtől,
de ha az ember ki akar gyógyulni belőle, ugyanúgy nemet kell mondania,
mint a drogokra. Sok munka kell hozzá, és hiába vagy már felnőtt, bizonyos
szempontból úgy kell kezelned saját magadat, mint egy gyereket. Állandóan
analizálnod kell, hogy mit csinálsz, hogyan beszélgetsz nőkkel, mennyi
ideig nézel rájuk. Nekem három másodpercnél tovább nem szabad.
Az egyik módszer, legalábbis nekem, a szexfüggőségről való
leszokáshoz a csóróság volt. Ha nincs pénzem, ez az egész elveszíti a
varázsát. Ha csóró vagyok, gondolni sem tudok arra, hogy megdugjak
valakit, mert szükségem van a nagyzolásra. Csak egy fényűző lakosztály
vagy egy gyönyörű sziget jöhet szóba. Egy lepukkant motelszobában
semmi értelme az egésznek.
Nagyon nehéz kontrollálni a szexfüggőséget. A legapróbb dolog is
előidézheti. Megyek például az utcán, meghallom egy nő magas sarkújának
a kopogását, klikk, klikk, klikk, és már kész is vagyok. Vagy befordulok
egy sötét sikátorba hajnali háromkor, meglátok egy gyönyörű nőt, és az első
gondolatom, hogy biztosan kurva, különben mi mást keresne itt éjnek
idején?
Többször is el kellett utaznom Phoenixbe, hogy megjelenjek a bíróság
előtt, és Seano mindig velem tartott. Eredetileg Phoenixből származott.
Nála jobb társaságot kívánni sem lehetett volna. Tudta, mire gondolok,
tudta, hogy elég meghallanom azoknak a magas sarkú cipőknek a
kopogását, és felizgulok. Mintha az ajtómon kopogtak volna. Seanóval
elmentünk ebédelni. Ő ismerte a démonaimat. Amikor visszaértünk a
szállodába, kérdőre vont.
– Mi a baj, Michael?
– Beléptem abba az étterembe, és úgy éreztem, mindenki engem
bámul, mintha azt mondanák: „Nézd azt a dagadt, leharcolt niggert.”
Ezért kidolgoztunk néhány jelet. Amikor megrémültem, udvariasan
megfogtam a karját. Ez volt a jel Seano számára, mire ő azt mondta:
– Nyugi, testvér, minden rendben.
Néha ez az egész kezdett az agyamra menni. Az első alkalommal,
amikor visszatértünk Arizonába, Seano úgy ítélte meg, hogy túl kockázatos
lenne egyedül hagynia, ezért közölte, hogy az én szobámban fog aludni.
– Nem, szó se lehet róla – mondtam. – Senki sem alszik velem egy
szobában.
– Akkor szálljunk vissza a gépre. Tudom, mire készülsz. Áthívsz
valakit, aztán eltűnsz, márpedig az nem lenne jó. Szóval, mi legyen?
Legszívesebben leütöttem volna. De végül egymás mellett aludtunk a
szobámban.
Mindig kiszúrta, ha dühös vagyok.
– Mi jár most a fejedben? Szeretnél behúzni egyet, mi? – kérdezte
Seano.
– Igen, utálom, amikor bámulsz azzal a kibaszott ír szemeddel.
– Tudom, testvér, tudom, de akkor is csináljuk ezt végig.
Nevetnem kellett.
– Seano, te őrült vagy, bazmeg.
– Igen, te is őrült vagy, Michael, de beszéljük meg a dolgokat.
Tudtam, hogy az életem a tét, amikor Wonderlandben voltam. Tényleg
mindent elkövettem, hogy nyerjek. Ha az AA-ban az ember tiszta marad
egy bizonyos ideig, kap egy zsetont. Vallásos áhítattal hordtam magamnál
azokat a zsetonokat. Hiú vagyok, mint egy páva, ezért mindig bizonyítanom
kellett, hogy elértem valamit. Így vagyok összerakva. Azok a zsetonok
olyanok voltak nekem, mint a világbajnoki övek. Ebben a közösségben a
zsetonok a tisztelet jelei. Lehet valaki bármilyen gazdag, ha nincsenek
zsetonjai, nincs ideje, akkor nem tiszteljük. Imádtam ezt a rendszert, alig
vártam, hogy megkapjam a zsetonjaimat.
De bármilyen eltökélten haladtam a gyógyulás útján, néhány kiskaput
azért így is találtam. Mindössze néhány hete voltam a programban, amikor
az egyik gyűlésen megismerkedtem egy igazi bombázóval. Paulának hívták,
és Marokkóból származott. Az egyik gyűlés előtt az ajtóban állva üdvözölte
az érkezőket. Szűk Adidas póló volt rajta, amely csak úgy feszült a
hatalmas cickóin!
Senki sem ismert abban a teremben, én voltam ott az egyetlen fekete,
egy meglehetősen ijesztő alak. Miután találkoztunk Paulával néhány
gyűlésen, egyszer odaléptem hozzá.
– Szia, elolvastam az egész könyvet. Éppen a nyolcadik lépésnél
tartok…
– Mike, nem emlékszel rám, ugye? – szakított félbe.
 Felidézett egy pár évvel korábban történt esetet. Los Angelesben
voltam, a Sunset Boulevardon gurultam a kocsimmal, amikor megláttam
Paulát az utcán sétálni. Leeresztettem az ablakot, lelassítottam, és
próbáltam becsábítani az autómba, mint valami perverz.
Most kaptam még egy esélyt, hogy megpróbáljam újra.
– Nézd, tudom, hogy az AA-ban elvileg nem szabad randiznunk, csak
az első év után, de vannak kérdéseim. Nem lennél a mentorom? Szeretnék a
barátod lenni – mondtam.
Paula négy évvel volt idősebb nálam, és tizennyolc éve szerepelt a
programban. Mindenben betartotta az előírásokat. Ha krízishelyzet alakult
ki, elővette az AA kézikönyvét. Az egész élete az AA körül forgott. Ezért
pontosan tudta, hogy ha elkezdenénk járni, az már az úgynevezett „13.
lépés” lenne, mivel alig egy pár hete vettem részt a programban.
Ezért eleinte csak barátokkal közösen jártunk el szórakozni, majd egy
kis idő múltán már kettesben is. A Wonderland engedélyezte, hogy Paulával
töltsem az éjszakát. Rengeteget kaptam a kapcsolatunktól. Lett egy
barátnőm, aki tizennyolc éve józan, és segített nekem is tisztának maradni.
Korábban sosem jártam tiszta csajokkal. Kedveltem őket, de hosszú távon
nem bírtam megmaradni mellettük. Felülkerekedett bennem a rosszabbik
énem, és elegem lett a józanságból. Paulával azonban más volt, és minden
jól alakult.
Akkor is megszegtem kicsit a szabályokat, amikor leforgatták azt a
dokumentumfilmet az életemről, mialatt Wonderlandben voltam. Jim
Toback barátom, a kiváló rendező keresett meg az ötlettel, évekkel
korábban együtt dolgoztunk a Fekete-fehér című független filmen. Akkor
még nem voltam színész. Szívességből szerepeltem a filmben, pénzt sem
kaptam érte. Végig be voltam tépve a forgatás ideje alatt. A dialógusaimat
mind improvizáltam, mert a szövegkönyvet se voltam képes elolvasni az
agyamra telepedett ködtől. Volt egy közös jelenetem Robert Downey Jr.-ral,
és Jim azt akarta, hogy üssem meg, de alig láttam a sok fűtől, ezért rossz
helyen kezdtem el ütni. Downey a padlóra került, és rúgkapálva ordított:
– Ne üss már, bazmeg! Ne üss!
Meg akartam csinálni ezt a dokumentumfilmet, mert jó pénzt ígértek
érte, és nagy szükségem volt a lére. Nem árultam el a teljes igazságot
Seanónak, amikor engedélyt kértem rá tőle, hogy részt vegyek a projektben.
Úgy állítottam be, mintha csak egy rövid interjút akarnának készíteni
velem, aztán kiderült, hogy több órányi forgatásról van szó egy bérelt
házban Beverly Hillsben és az óceán mellett Malibuban. Fura visszanézni
ezt a filmet, mert bár a forgatás alatt nem ittam vagy drogoztam, még
mindig az egykori függő önmagam szerepelt benne. Az a dokumentumfilm
gyakorlatilag egy drogosról készült.
Jól haladt a gyógyulásom, szeptember 24-én Seanóval elrepültünk
Arizonába, hogy bűnösnek valljam magam kábítószer birtoklásában. Egy
hónappal később újra elrepültünk az ítélethirdetésre. Mialatt a rehabon
voltam, folyamatosan jártam a várost, és a függőségemről beszéltem.
Voltam drogbíróságon, elmentem a környékbeli ifjúsági csoportokba,
börtönökben tartottam beszédet. Sok-sok órányi munkát fektettem bele. Ez
volt a legkevesebb, amit megtehettem. Ráadásul jól mutatott ez a sok
közhasznú munka a bíróság előtt is. Az orvosaim és a tanácsadóim a
rehabon csodálatos leveleket írtak, és olyanok is a támogatásukról
biztosítottak, mint Sugar Ray Leonard barátom vagy a híres ügyvéd, Robert
Shapiro. Shapiro egyik fia kábítószer-túladagolásban halt meg, ezért
létrehozott egy alapítványt, és szervezett egy adománygyűjtő
bokszrendezvényt, ahol megmérkőzött Danny Bonaduce-szal, és én
kísértem a ringbe, mint az edzője.
Az a tény, hogy önként vonultam be a rehabra, és ilyen szépen
haladtam, jó benyomást tett a bíróra, egy kedves, liberális hölgyre. Évekre
rács mögé dughatott volna. Ehelyett 24 óra börtönbüntetésre és 360 óra
közhasznú munkára ítélt, mindezt három évre felfüggesztve. Minden
ragyogóan alakult. Monica rendkívül sokat segített ebben az időszakban.
Nélküle már az utcára kerültem volna. Házaspárként nem működtünk, de jó
barátok lettünk. Monica meghívta ebédre az összes ügyvédemet, engem és
Seanót, azután úgy volt, hogy visszarepülök Kaliforniába, veszek egy házat,
és folytatom a rehabon megkezdett munkát. Ki tudja, talán feleségül vettem
volna Paulát vagy valaki mást a csoportból, és belőlem is olyan vaskalapos
alak lett volna, aki nem bírja elviselni azoknak a társaságát, akik isznak
vagy füveznek.
Minden jól alakult egészen addig, amíg a kerületi ügyész úgy nem
döntött, hogy példát statuál velem. Kiderítették, hogy Wonderlandtől
bizonyos távolságra található egy iskola, nekem pedig, hogy ilyen közel
tartózkodhassak az intézményhez, szexuális bűnelkövetőként regisztrálnom
kellett volna, amint betettem a lábam az államba. Ezért közölték velünk,
hogy ha visszamegyek Kaliforniába, Arizona állam fel fogja szólítani a Los
Angeles-i Rendőrséget, hogy tartóztassanak le a repülőtéren. Valójában
Wonderland hibája volt, hogy elmulasztották a regisztrációt. Amikor ez
kiderült, az ügyvédeim azt tanácsolták, hogy pereljem be Wonderlandet.
Nem akartam hinni a fülemnek. Azok az emberek megmentették az
életemet, és most pereljem be őket? Kizárt dolog, képtelen lennék
megtenni.
Így azonban újra rákaptam a drogra. A tervemet, hogy visszamegyek
abba a kaliforniai közösségbe, keresztülhúzták. Ehelyett Phoenixbe küldtek,
ott azonban nem várt semmilyen támogató közösség, és hat héttel később
már ismét drogoztam. Paulával is véget ért a kapcsolatunk. Néhányszor
még találkoztunk, de nem működött a dolog. Letértem az útról, szép lassan
visszatértem a drogok világába, ő pedig maradt tiszta.
De azért nem ott folytattam, ahol abbahagytam. Olyan sok gyógyszert
szedtem, hogy túl kába voltam az állandó drogozáshoz. Miután kiderült,
hogy nem Kaliforniában fogok új életet kezdeni, úgy döntöttem, eladom a
phoenixi házamat, és veszek egyet Las Vegasban. Ott akartam lenni a fontos
történések közelében, ezért Hendersonban vettem magamnak házat.
Januárban áthívtam az egyik barátnőmet, és mint kiderült, ez egy sorsdöntő
telefonhívás volt.
Kiki Spicert tizenhárom éves kora óta ismerem. A mostohaapja,
Shamsud-din Ali köztiszteletben álló és befolyásos muzulmán imám volt, a
legnagyobb philadelphiai mecset vezetője, és szoros kapcsolatokat ápolt az
ottani demokratákkal, köztük Philadelphia polgármesterével és
Pennsylvania kormányzójával. Kiki anyja, Rita újságíróként dolgozott, és
több mérkőzésemről is írt tudósítást. Amikor 1995-ben összecsaptam Buster
Mathisszel, bonyodalom támadt az eredeti helyszín körül Atlantic Cityben,
és Kiki apja segített átvinni a mérkőzést Philadelphiába. A meccs előtti
sajtótájékoztatóra magával hozta az akkor tizennyolc éves Kikit, utána
pedig a szállodai szobámban beszélgettünk. Annyira megszoktam már,
hogy sokan felkínálják nekem a lányukat, hogy azt hittem, ezúttal is ez fog
történni. Szívélyesen elbeszélgettünk az apjával a vallásról, és a beteg
agyammal közben arra gondoltam, hogy mindjárt felajánlja nekem Kikit
vagy valamelyik unokatestvérét. Nagyon is vonzónak találtam Kikit, de
elég mereven viselkedett, láthatóan kényelmetlenül érezte magát. Úgy
nézett ki, mint aki nem akar ott lenni.
Csak egy évvel később ismertem meg közelebbről. Az apjának üzleti
útra kellett mennie Pittsburgh közelébe, és magával vitte a feleségét meg
Kikit is. Felhívtak, hogy a szállodájuk mindössze húsz percre van az ohiói
házamtól. Amikor meghallottam, hogy Kikit is magukkal hozták, azonnal
lecsaptam a kínálkozó alkalomra.
– Nem, nem mehettek szállodába. Nálam fogtok lakni – közöltem.
Végre lehetőségem nyílt megszerezni ezt a lányt. Amikor
megérkeztek, ragaszkodtam hozzá, hogy az imám és Rita az én ágyamban
aludjanak. Én egy másik hálószobát választottam a ház túlsó végén, egy
olyat, amelyik közel volt Kiki hálószobájához. Lefeküdt aludni, én pedig
tévéztem. Nem sokkal később Kiki átjött, és megmutatta, hogy hajszálak
vannak a párnáján. Kerestünk neki egy másik párnahuzatot, azután
megkérdezte, tévézhet-e velem. Egy ideig néztük a TV-t, azután sokáig
beszélgettünk. Végül feltettem a nagy kérdést.
– Gyönyörű vagy. Igazán különleges lány. Megcsókolhatlak?
Természetesen igent mondott. Mindössze tizenkilenc éves volt akkor,
könnyen meg tudtam szédíteni.
Végül egy ágyban aludtunk aznap éjjel, de nem adta be a derekát.
Kedveltem, meg tudott nevettetni. Úgy viselkedtünk, mint két gyerek, akik
elbújnak a szüleik elől, hogy titokban csókolózzanak. Majdnem szexre is
sor került a négy nap alatt, amíg nálam vendégeskedtek, de valahogy
mégsem történt meg. Amikor a szüleinek indulnia kellett haza, Kiki
megkért, hogy kérjem meg az apját, hadd maradjon nálam. Kizárt dolog
volt, hogy az imám ebbe beleegyezzen.
– Azt hiszem, jobb lenne, ha Kiki most velünk jönne – mondta
diplomatikusan.
Mielőtt elment, adtam Kikinek egy láncot, rajta egy szép, elefántot
ábrázoló Chopard gyémánt függővel. Nem volt drága, nagyjából 65 ezer
dollárba kerülhetett, hajléktalanoknak is osztogattam már ilyeneket. Volt
belőle egy csomó, de Kiki nagyon örült neki, én pedig örültem, hogy
boldoggá tudom tenni. Reméltem, hogy így majd beadja a derekát, de
máshogy volt megírva.
A látogatásuk után néhányszor beszéltünk telefonon – képtelen voltam
kiverni a fejemből. Nem tudtam, találkozunk-e még, mert mindenhová a
szüleivel ment. Azt hiszem, Kiki iránti rajongásom másoknak is szemet
szúrt, mert Don King többször is figyelmeztetett.
– Tartsd távol magad az imám lányától. Egy ilyen balhét nem
engedhetünk meg magunknak. Hallod, amit mondok?
Don tudta, hogy Kiki apjával nem szórakozhatna. Nem akart egy ilyen
befolyásos embert a közelemben. De attól, hogy ezt mondta, csak még
jobban akartam Kikit. Meghívtam a bátyjával, Azheemmal és az
unokatestvérével, Asiával együtt a harmincadik szülinapi bulimra, de túl
sok nő volt ott rajta kívül, ezért nem volt időm foglalkozni vele.
Előre meghatároztam a kötelező viseletet a bulira. Mindenkinek ki
kellett öltöznie, farmerről szó sem lehetett. Én persze farmerban jelentem
meg két elegáns Cartier gyémánt karkötővel a csuklómon. Cus tanított erre.
Mindig teremts olyan körülményeket, ahol te úgy viselkedhetsz, ahogy
mások nem. Te diktáld a szabályokat. Ez is a lélektani hadviselésének része
volt. Bármire hajlandó volt, hogy összezavarja az ellenséget.
Kikit harmadéves korában Olaszországba küldték a szülei tanulni.
Megszereztem a telefonszámát, és többször is beszéltem vele. Elkértem a
címét, mert meg akartam látogatni. De akkor történt a motorbalesetem.
Legközelebb 2000. december 2-án találkoztunk, a Vargas–Trinidad
mérkőzésen. Kapott belépőt a meccsre. Az öltözők környékén futottam
össze vele. Amint megláttam, azonnal felkaptam és átöleltem. Másnap átjött
hozzám, és az ötéves várakozás véget ért.
– Most már az enyém vagy – mondtam. Még aznap el kellett indulnom
Phoenixbe edzőtáborozni, ezért magammal vittem. Velem töltött néhány
napot, azután visszautazott New Yorkba, ahol élt. Nem akartam, hogy
elmenjen, ezért pár napra rá felhívtam, és visszarepítettem Phoenixbe. Ezt
csináltuk egy ideig. Kiki stylistként dolgozott videóklipeken, ezért nem volt
annyira kötött az élete, el tudott ugrani hozzám, amikor csak akart.
Remekül éreztük magunkat együtt, én azonban seggfej voltam, és
elcsesztem a dolgot. Egy este Vegasban vacsoráztunk a Brown Derbyben,
azután megnéztük a Komédia királyai show-t. Hajnali fél egy volt, amikor
hazafelé menet felhívott az egyik sztriptíztáncos, akivel találkozgattam.
Ezért amikor hazaértünk, mondtam Kikinek, hogy el kell ugranom egy
barátomhoz. Nagyon megbántottam vele, de akkor nem mutatta. Úgy
gondoltam, mindenkinek el kell fogadnia tőlem ezt a viselkedést. Egész
életemben ezt csináltam. Mire másnap reggel hazaértem, Kiki már
összecsomagolt, és éppen indultak Darryllel a repülőtérre.
– Hová mész? – kérdeztem. – Itt hagysz?
– Igen – felelte.
– Oké, egy seggfej vagyok. De ezt eddig is tudtad.
2001-ben többször is felhívtam, hogy találkozzunk, de nem állt szóba
velem. 2002 nyarán azonban ismét összejöttünk. Meghívtam Kikit a
Lennox Lewis elleni bunyómra. Eljött hozzám egy héttel a mérkőzés előtt,
és nálam maradt a házban, amelyet béreltem. A meccs után ott maradt még
egy hétig, és ápolta a sérüléseimet. Azután egy magángéppel elrepültünk
New Yorkba, és beköltöztem hozzá a manhattani lakásába. Együtt éltünk,
de nem úgy, mint egy pár. Inkább úgy, mintha lakótársak lennénk.
Esténként eljártam bulizni. Néha összefutottunk valamelyik klubban, és
együtt mentünk haza. Még ha egy másik lánnyal kavartam, akkor is az ő
lakásába mentem vissza. Kiki pedig soha nem reklamált emiatt. Végtelenül
szelíd volt.
Akkoriban kezdtem titokban találkozgatni Luzzal. Egy este elmondtam
Kikinek, hogy van egy új barátnőm. Késleltetett választ kaptam tőle.
– Természetesen nem örülök neki, de nem megyek sehova – mondta.
Hamarosan azonban meggondolta magát. Nyilván nem akart a
lábtörlőm lenni. Egy telefonos vitánk után megtiltotta, hogy raktárnak
használjam a lakását, összepakolta az összes holmimat, és elpostázta őket a
vegasi házamba. Néhány hónap leforgása alatt Lisától Kikihez költöztem,
onnan pedig Luzhoz. Akkoriban így működtem. Kikivel éreztem életemben
először azt, hogy képes lennék erre, képes lennék valakivel komolyan
együtt élni.
Több mint egy év kellett hozzá, hogy csillapodjon a haragja, és ismét
találkozzunk néha. Nem számított, kivel van együtt éppen, elugrott hozzám
egy pár napra. Remekül elvoltunk, aztán megint nem találkoztunk
hónapokig vagy akár egy évig. 2004-ben, Trinidad bunyóján futottunk
össze ismét a Gardenben, ahol az új testőrömnek altatót csempészett az
italába az a szélhámos csaj. Meghívtam Kikit, hogy a mérkőzés után jöjjön
velünk bulizni egy klubba a Meatpacking Districtben. Beszélgettem néhány
fazonnal, és amikor Kiki egy pillanatra elfordult, egy fehér csaj, akit soha
életemben nem láttam, odajött hozzám, és szó nélkül az ölembe ült. A
következő pillanatban, bumm, Kiki az arcomba bokszolt.
Mindenki megdermedt. Zip azt hitte, őrjöngeni kezdek, és szétverem
Kikit, de imádtam, ezért csak elnevettem magam. Tudtam, hogy azóta gyűlt
benne a harag, hogy megcsaltam Luzzal, miközben ő ápolt a Lewis elleni
vereség után.
Azután sokáig nem beszéltünk. Legközelebb 2005 végén találkoztam
vele Las Vegasban a Magic Show bemutatón. Éppen két újdonsült
barátnőmmel voltam, amikor összefutottam vele. Ismét remekül éreztük
magunkat együtt.
 A phoenixi ítélethirdetés után beköltöztem az új vegasi házamba, de
teljesen magam alatt voltam. A wonderlandi orvosok annyi gyógyszert írtak
fel nekem, hogy letargikus állapotba kerültem tőlük. Darryl komolyan
aggódott értem.
– Nem nézel ki túl jól, Mike. Rendben vagy? – kérdezte. – Idehallgass,
megvan Kiki telefonszáma. Tudom, hogy ő mindig felvidít, amikor
beszéltek. Felhívjam neked?
Felhívtuk, és megkértem, hogy látogasson meg. Kiki éppen akkor
szakított egy fickóval, és ő sem volt túl jó passzban. Később elárulta, hogy
éppen sikerült túljutnia rajtam, amikor felhívtam, ezért az anyjától kért
tanácsot, hogy eljöjjön-e hozzám.
– Mi vesztenivalód van? Mindig remekül érzed magad vele – mondta
Rita. – Menj, hátha fel tud vidítani.
Kiki 2008 januárjában jött el hozzám. Amint megpillantottam, ez volt
az első gondolatom: A mindenit, milyen dögös! Talán mert akkor láttam
először józanul. Gyönyörű nővé érett. Tényleg kíváncsi voltam rá, hogy
képes lennék-e elkötelezni magam egyvalaki mellett. De akkoriban
mindketten elég depressziósak voltunk. Én a rehab után igyekeztem tiszta
maradni, Kiki pedig évek óta komoly családi krízissel küzdött.
Úgy tűnt, a Bush-kormány mindent elkövet, hogy ellehetetlenítse a
philadelphiai demokratákat. Lehallgatták a polgármester és az imám
irodáját. Azzal vádolták az imámot és Ritát, hogy az általuk vezetett
muzulmán iskola elsikkasztotta a szövetségi támogatásokat. Még Kikit és a
bátyját is megvádolták összeesküvéssel, csalással, sikkasztással és hamis
tanúzással. Akár száz évet is kaphattak fejenként. Az egész per koholt
vádakra épült, ennek ellenére mindnyájukat elítélték. Az egyik legfontosabb
kérdés az volt, hogy Kiki tartott-e órákat a kormány támogatta iskolában.
Kiki azt vallotta, hogy a legjobb tudása szerint igen. Az ügyésznek ez nem
volt elegendő.
– Igen vagy nem? Ez egy eldöntendő kérdés. Tanított az iskolában?
– A legjobb tudásom szerint igen – felelte Kiki. Ez így folytatódott.
Nem hagyta, hogy az ügyész megfélemlítse. Végül bűnösnek találták hamis
tanúzás vádjában, és hat hónapos házi őrizetre ítélték. A szövetségiek
azonban nem érték be ennyivel, és fellebbeztek az ítélet ellen. A
fellebbezést megnyerték, és Kikit újra elítélték ugyanazért, amiért egyszer
már letöltötte a házi őrizetet. Amikor ezt lehozták az újságok, kirúgták a
munkahelyéről. Tehát ő is eléggé el volt kenődve.
 Egész nap az Esküdt ellenségek epizódjait néztük a tévében. A
kanapén hevertem, kekszet és Dairy Queen jégkrémet ettem. A
gyógyszereim letompítottak. Eltűnt a megszokott lendületem. Esténként
elmentünk bulizni, de annyira kijöttem a gyakorlatból, hogy a klubokban
alig ismertem meg a barátaimat.
Nem én voltam az egyetlen, akinek megváltozott a másikról alkotott
képe. Kiki azt hitte, kiismert az évek során. Egy nap belépett a szobába,
amikor éppen Cap’n Crunch zabpelyhet ettem és videójátékoztam.
– Érdekes, amikor azt gondolod, hogy ismersz valakit, aztán kiderül,
hogy egyáltalán nem ismered. Azt hiszed róla, hogy valamilyen, és közben
egyáltalán nem olyan. Teljesen máshogy viselkedsz, Mike, mint amilyen
valójában vagy – mondta.
Miután eltöltött nálam néhány napot, Kiki utánanézett azoknak az
orvosságoknak, amiket a rehabon írtak fel nekem. Íme, a lista:
Depakote
Neurontin
Zyprexa
Abilify
Cymbalta
Welbutrin XL
Tricor
Zocor
Az utolsó kettőt a magas koleszterin- illetve trigliceridszintemre
kaptam. De az összes többi valamilyen tudatmódosító gyógyszer volt. Egy
hangulatstabilizáló. Két antidepresszáns. Két hangulatjavító bipoláris
zavarral küszködőknek. Egy pedig epilepsziára, noha abban soha nem
szenvedtem. Kiki összeállított egy listát ezeknek a gyógyszereknek a káros
mellékhatásairól, és megmutatta. Egyetértettem, hogy le kell állnom velük.
Elment, és hozott valami kínai gyógynövény készítményt, hogy megtisztítsa
a szervezetemet.
A gyógynövényeket kokainnal egészítettem ki. A felírt orvosságok
zombit csináltak belőlem, de kokain hatása alatt képes voltam a magam
elcseszett módján működni. Szívesebben szívtam volna füvet, de azt nem
tehettem, mert havonta egyszer vizeletmintát vett tőlem a tartótisztem. A fű
az ember szervezetében marad, és több mint hat hónapig kimutatható a
vizeletből, de lehet, hogy ez enyémből még hosszabb ideig, mert kezdtem
egyre jobban elhízni, a THC pedig a zsírsejtekben raktározódik. Ezzel
szemben a kokó mindössze három nap után távozik a szervezetből.
Feltételes szabadlábon lévőknek egyértelmű a választás.
Kiki visszautazott Philadelphiába az újbóli ítélethirdetésre, ezért
voltam képes eltitkolni előle, hogy kokózom. Április 1-jén, bolondok
napján, vele is a bolondját járatták, amikor a bíró elrendelte, hogy újra le
kell töltenie a hat hónapos büntetését, ám ezúttal házi őrizet helyett
börtönbe kell vonulnia. Mindenki sokkot kapott. Nem akartam hat hónapra
elszakadni tőle. Kiki kész lett volna már aznap börtönbe vonulni, de kapott
harminc napot, hogy elrendezze az ügyeit, és csak május 1-jén kellett
jelentkeznie a börtönben.
Amíg Kiki távol volt, megpróbálkoztam egy AA-csoporttal
Hendersonban. Vadonatúj, elegáns kinézetű város, ám a gyűléseket a
leglepukkantabb részén tartották. Elmentem egy gyűlésre, de nem bírtam
tiszta maradni, a gyűlés után azonnal betéptem. A visszaesések nagymestere
lettem. Aki olvasott már valaha az AA-ról, tudja, hogy a visszaesés a
gyógyulási folyamat része. Visszaesés nélkül nincsen gyógyulás. Nem
tűntek el azok a démonok, amelyekkel meg kell küzdenem. Az ördög egy
pillanatra sem hagy békén. Tudja, hogy hajlamos vagyok a visszaesésre,
ezért keres fel újra meg újra. Ha erősnek gondolna, nem jönne a közelembe.
Az ördög tisztában van vele, hogy tudom, Isten nem kedvel túlságosan,
ezért akarja, hogy lázadjak.
Kiki visszajött hozzám, hogy együtt töltsük a május 1-jéig hátralévő
időt, amikor börtönbe kell vonulnia. Nagyjából egy héttel a kitűzött időpont
előtt éppen tévét néztem a földszinten, amikor Kiki bejött.
– Beszélnünk kell – mondta drámai hangon.
Eszembe jutott Johnny Depp filmje, a Betépve, amikor a lány közli
vele, hogy haldoklik. Be voltam tépve, és amikor Kiki rám nézett,
megrémültem. Tudtam, hogy rákos.
– Jaj, kicsim, ne. Beteg vagy?
– Nem, te hülye. Terhes vagyok.
Hatalmas kő esett le a szívemről. Egyetlen pillanat alatt megjártam a
poklot és a mennyet. De muszáj volt figyelmeztetnem.
– Lehet, hogy ez nem fog menni, ugye tudod? A házasságot nem
nekem találták ki. Imádlak, de nem vagyok monogám. Soha többé nem
leszek gazdag. Le vagyok égve. Nem tudom ugyanazt nyújtani neked, mint
a korábbi pasijaid, nem járhatsz limóval mindenhova. Lehet, hogy az
éttermekbe bejutsz majd soron kívül, de designergöncöket csak akkor
vehetsz magadnak, ha elmész egy használtruha-boltba. Én leszek a
legcsóróbb faszi, akivel valaha randiztál.
– Figyelj, nem muszáj részt venned a gyerek életében – mondta.
Ja, mindig ugyanaz a szöveg – egészen addig, amíg a gyerek ki nem
bújik, és az első nehézség után már érkezik is az a kibaszott bírósági idézés.
Így megy ez.
– Mit szeretnél tőlem? – kérdeztem. – Segítek. Együtt fogjuk
végigcsinálni. Megteszek, mindent, ami tőlem telik.
Bármilyen kevés is az.
– De ez nem lesz egy diadalmenet. Nem lesznek kamerák. Legfeljebb
a temetésemen. Úgy éljük az életünket, ahogy alakul. Ha ez megfelel neked,
én benne vagyok.
Amíg Kiki börtönben volt, nem sokat beszéltünk. Ismét keményen
rácsúsztam a kokainra és a bulizásra, Kiki pedig nem akart felhívni, nehogy
éppen egy sztriptízklubban érjen utol, ahol a háttérből beszűrődik a kurvák
röhögése. Nem vállalhattam a felelősséget azért, amit hallani akar. A
magam részéről elköteleztem magam.
– Te leszel a csajom, amikor kiszabadulsz. Csak mi ketten leszünk, te
meg én – mondtam neki közvetlenül azelőtt, hogy börtönbe vonult. –
Amikor kijössz, itt leszek neked és a babának. Senkit sem ejtek teherbe, és
az összes nőnek megmondom, hogy amint hazaérsz, velük mindennek vége.
Ezzel gyakorlatilag kezdetét vette egy hat hónapig tartó legénybúcsú.
Hála Istennek, nem lettem AIDS-es. Kikit bosszantotta, amikor a börtönbe
eljutottak hozzá olyan fotók, amelyeken más nőkkel vagyok látható, de ezt
a békát le kellett nyelnie. Én is lenyeltem bizonyos dolgokat, de egy
párkapcsolat már csak ilyen. Nem szégyelltem magam azért, amit
csináltam, mert két külön világban éltünk. Nem érdekelt, ki hívogatja vagy
látogatja a börtönben, nem rám tartozott.
Május 18-án bemutatták a rólam készült dokumentumfilmet Cannes-
ban. Bekokózva repültem el Franciaországba. Magammal vittem egy csajt
D.C.-ből, és végigbuliztam az ott töltött időt. Lányokat szedett fel, akikkel
mindketten lefeküdtünk. Minden okunk megvolt a bulizásra, mert a film
lelkes kritikákat kapott Cannes-ban. Én is adtam egy rövid interjút a
sajtónak.
– Olyan, mint egy görög tragédia. Az egyetlen probléma, hogy rólam
szól.
 Vegasba visszatérve folytattam a féktelen bulizást. Martin barátommal
volt egy közös ismerősünk, Paris, egy dörzsölt vén rohadék. Nagymenő
drogdíler volt, és legalább nyolcvanéves. Régebben a Strip egyik
kaszinójában dolgozott teremfőnökként, és mindig makulátlanul
öltözködött. Martin negyven éve ismerte Parist, mégsem örült, amikor
elkezdtem együtt lógni vele, mert úgy gondolta, Paris rossz hatással van
rám. Martin egy vidéki csóka Mississippiből. Amikor meglátott bekokózva,
így szólt:
– Te nagymenő vagy, világbajnok, nem? Nigger, nem csinálhatod ezt.
Ne kokózzál, tönkretesz az a szar. Nem lesz se pénzed, se kurváid, semmid,
nigger.
Még Paris is próbált kerülni. Felhívtam, hogy találkozzunk, és eleinte
jó arc volt, de aztán látta, milyen hatással van rám a kokain, mert az ő
kokója teljesen tiszta volt.
– Mike, nem ez kell neked – mondta. Kibaszott arrogáns seggfej volt.
– Menj mulatni a nagymenő fehér haverjaiddal, szívd az ő koszos
drogjukat. Túl jó neked ez a szar, Mike, neked inkább a fehér ember cucca
kell.
Azután Paris meghalt, és a temetésén felolvasták a végakaratát.
„Martin és Mike Tyson az egyetlen barátaim. Rájuk hagyom minden
világi javamat.” Vajon mi lehet egy drogdíler világi java? A drogkészlete.
Így hát a temetés után Martin magához vette Paris hagyatékát. Martin
többször is elmondta, hogy Paris nekem szánta a kokóját, de amikor kértem,
Martin azt felelte:
– Mike, nem vagy túl jó formában. Nem tudnám most jó szívvel
odaadni neked a cuccot.
– De ez az én cuccom, bazmeg. Mi az, hogy nem adsz oda nekem
valamit, ami az enyém? Nem vagy az apám.
– Ne haragudj, de képtelen vagyok rá.
Martin igazi, tőről metszett déli keresztény. Minden létező bűnt
elkövetett, de képes lett volna meghalni vagy akár ölni is Jézusért. Biztosra
vettem, hogy valahol a házában rejtegeti Paris hagyatékát, ezért
meghívattam magam hozzá.
– Kiki börtönben van. Nálad leszek egy pár napig – közöltem
Martinnal.
Amint Martin elment dolgozni, nekiálltam átkutatni az egész házat.
Legalább száz Stacy Adams öltöny lógott a gardróbjában, én pedig
mindegyiknek kiforgattam a zsebeit, hátha megtalálom az anyagot.
Nyugi, Mike, higgadj le, mondtam magamnak. Izzadtam, mint egy
disznó, annyira fel voltam pörögve. Gondolkodj. Vedd elő a gettóban
tanultakat. Ha a gettóban lennél, hová rejtenéd a drogodat?
Így hát bekukkantottam Martin fegyvereinek csövébe. Belenyúltam a
cipőibe. Benéztem az ágy alá, felemeltem a matracot. Minden egyes dobozt
átkutattam, és az egyikben találtam is egy kis darab kokót, amit vagy húsz
éve kapott valakitől. Addigra szó szerint megkövült. Az elmúlt húsz év
összes baktériuma és pora beleégett abba a kokódarabba. Már nem is fehér
volt, hanem betegesen szürkés-zöld színt öltött.
Néhány óra elteltével megjelent a takarítónő.
– TAKARODJON INNEN! TAKARODJON! – ordítottam rá.
Egy spanyol hölgy járt takarítani Martinhoz, és nem értette, ki ez az
elmebeteg, aki kiabál vele, ezért felhívta Martint, ő pedig azt mondta neki,
jöjjön vissza másnap.
Délután hazaért Martin. Józanul ment el, de munka közben egész nap
vedelt, ezért teljesen el volt ázva. Amint belépett, meglátott egy kendőt a
nappali asztalán, felemelte, majd dühösen lecsapta.
– Te rohadék, nőt hoztál ide – mondta.
– Nem, Martin, nem hoztam ide senkit – feleltem.
Martinhoz járt egy környékbeli kölyök, akinek fizetett azért, hogy
elvégezzen bizonyos házimunkákat.
– De igen, kurvákat hordasz ide – mondta.
Felemeltem a kendőt, és megmutattam a kölyöknek.
– Fiatalember, szerinted ez egy női harisnya vagy egy kendő?
– Tudom, mi az – felelte a kölyök.
– Akkor magyarázd el neki.
Martin olyan részeg volt, hogy nem ismerte fel a kendőt, pedig
esténként azt szokta a hajára tenni lefekvés előtt.
Amikor Martin belépett a hálószobába, sokkot kapott.
– Mi a bánatos fasz történt a szobámmal? – kérdezte szomorúan.
Leszedtem a matracot az ágyról. Azután, hátha a kokó az ágylábakban
van, letörtem őket. Az összes fiókot kihúztam és átkutattam. A gardróbja
romokban hevert. Szétvertem az egész házat.
– Mi a faszért csináltad ezt, Mike? – kérdezte.
– A kokót kerestem – vallottam be.
– Az irodámban van, a széfben. Nem itt.
 – Miért nem mondtad, Martin? Miért nem adod ide azt a szart,
bazmeg? Az enyém.
– Még mit nem! Nem kapsz lófaszt se azok után, amit csináltál.
Soha nem láttam egy grammot se abból a kokóból.
Addigra annyira meghíztam, hogy majdnem 160 kilót nyomtam.
Normál esetben rá se mertem volna nézni egy lányra ilyen undorító
kövéren, de amint szippantottam egy kis kokót azonnal megjött az
önbizalmam. Mire észbe kaptam, máris vadidegen csajok gyűrűjében ültem,
és azt képzeltem magamról, hogy gyönyörű vagyok.
Ismét orgiákat rendeztem a házamban. Előfordult, hogy húsz meztelen
ember bulizott bekokózva a nappalimban, és senki sem szólt egy kurva szót
se. A lányok odajöttek hozzám, megérintettek, simogattak, csókolgattak.
Az egyik orgia alkalmával tele volt az egész ház emberekkel, mindenki
szexelt. Én a hálószobámban voltam két csajjal. Akkor már két napja nem
aludtam. Hirtelen egy harmadik csaj rohant be lélekszakadva a szobámba.
– Mike, a tartótiszted kopogtat az ajtón.
Azonnal összezsugorodott a farkam. Amint híre ment, hogy egy
tartótiszt áll a bejárati ajtó előtt, az egyik fickó, aki szintén feltételesen volt
szabadlábon, kirohant a hátsó ajtón, átugrott a kerítésen, és elmenekült. A
függöny mögül leskelődtem, hogy ott van-e még. Halálra voltam rémülve,
de szerencsére néhány perc után feladta, és elment.
Még durvább dolgok történtek, amikor két vegasi call girl is a
barátnőm lett. Amikor késő estig buliztunk a Stripen, kivettünk egy
hotelszobát, hogy ott drogozzunk, ahelyett, hogy visszamennénk
Hendersonba. Egyszer éppen a szobában voltam, miközben a csajom elment
egy kuncsafttal. Ezúttal nem cigibe raktam, hanem felszippantottam a
kokót, de úgy éreztem, mintha az egész orrom megfagyott volna tőle.
Felhívtam a barátnőmet. Felvette a telefont, de hallottam, hogy a kuncsaft
közben kitartóan döngeti.
– Jól vagy, kicsim? – kérdezte.
– Kurvára fáj az orrom. A szállodában vagyok. Meghalok.
– Szippants fel még egy adagot – javasolta.
Megfogadtam a tanácsát.
– Tényleg jobban vagyok. Ennyi az egész?
Felszippantottam még egy csíkot.
– Most már teljesen jól vagyok – lelkendeztem.
 – Oké, ha kell valami, csak hívj – mondta, és folytatta a kefélést a
kuncsaftjával.
Sokszor megesett, hogy hajnalig buliztunk egy klubban, azután
elmentünk valakinek a házába, és ott folytattuk. Egy alkalommal az egyik
prostituált barátnőmmel voltam, és Brian barátom házában kötöttünk ki.
Azonnal bementünk a hátsó szobába, hogy magunkhoz vegyünk egy kis
kokót meg gombát. Amikor előjöttem, már egy egészen más társaságot
találtam a nappaliban, mint amelyikkel elkezdtünk bulizni. Csupa fehér
fickót láttam mindenütt, akik beugrottak felszippantani néhány csíkot.
Visszamentem a szobába, lazultam egy kicsit a csajommal, és mire
legközelebb kimentem, a fehér fiúk helyét egy mexikói társaság vette át.
Mindenki szerény és jó fej volt, buliztam velük egy ideig, azután
visszamentem. Amikor a csajommal ismét előbújtunk, már egy fekete
banda foglalta el a nappalit. Jó hangulatban voltam, ezért nem gondoltam
semmi rosszat a szemem előtt zajló színforgóról. Biztosra vettem, hogy
némelyikük szívesen elmenne a csajommal, de nem paráztam tőle, mert ha
így van, akkor majd fizetnek érte, ez a dolgok rendje.
Odaléptem hozzájuk.
– Szevasztok, srácok, minden oké, kértek valamit?
A legjobb Tamás bátya-alakításomat nyújtottam, nem akartam rájuk
ijeszteni. Vetettek rám egy futó pillantást, azután szó nélkül megrázták a
fejüket. Az egómnak ez nem tetszett.
Mi a lófasz, ezek a niggerek nem tudják, ki vagyok? Majd megtudják,
gondoltam. Mike Tyson vagyok. Hogyhogy nem borulnak a lábam elé? A
gomba hatása alatt voltam, és a kokó csak fokozta.
Ezek a faszszopók úgy viselkednek, mintha én lennék itt a komornyik,
füstölögtem magamban. Annyit se mondtak, hogy „kösz, nem”.
Kimentem a mosdóba, és amikor visszajöttem, azt láttam, hogy
beletettek valamit a csajom italába, és elkábították. Begurultam. Hogy a
faszba merészelnek ilyet csinálni, amikor itt vagyok?
Ezek a niggerek biztosan azt hiszik, hogy nem létezem. Csak egy
dagadt seggfejnek gondolnak, aki már nem az, aki volt, gondoltam.
Az egyik pasas a csajomat bámulta, szinte levetkőztette a tekintetével.
Aztán elnevette magát, és megpaskolta a karomat.
– Te megőrültél, Mike – mondta.
Valami elpattant az agyamban.
Kinyírom ezeket a niggereket, gondoltam.
 Háborús üzemmódba kapcsoltam. A kokain, a gomba és a Hennessy
azt mondta, hogy ezeknek a faszszopóknak hajbókolniuk kellene előttem.
Felkaptam egy golfütőt, amely a ház tulajdonosáé volt, és nekiestem vele
ezeknek a barmoknak. Úgy ordítottam, hogy a csajom felriadt a kábulatból.
Az egyik fazon az ablakhoz rohant, és kiugrott rajta. Egy másik bezárkózott
a fürdőszobába. Elkaptam egyet, aki a kanapé mögé bújt.
– Idehallgass, nigger, aki velem gecizik, az megy a vágóhídra, mert én
gyilkos vagyok. Ha kell valami, beszélj velem rendesen. „Igen, uram, nem,
uram, Mr. Tyson.”
Eközben a barátnőm könyörgött.
– Ne, kicsim, ne, ne, ne. Menjünk innen, kérlek, gyere!
A picsába, ez a kurva nem tudta, hogy ilyen vagyok?
Ezalatt a kanapé mögött bujkáló tag kirohant az ajtón, és elmenekült a
haverjaival együtt. Így hát buliztunk még vagy három órát. Hirtelen egy
hangot hallottunk a fürdőszobából.
– Hívom a zsarukat. Esküszöm, kihívom a zsarukat, ha nem engednek
ki innen.
– Mi a lófasz? Az a nigger még mindig a fürdőszobában van? –
Teljesen megfeledkeztünk róla.
Próbáltam meggyőzni magam, hogy nem érdekel, ha a csajom árulja a
testét, de túl érzelmes típus vagyok ahhoz, hogy ezt teljes egészében el
tudjam fogadni. Egy este egy pasas házában voltunk, akiből drogot és pénzt
próbáltunk kihúzni. Bejött a csajom, láttam rajta, hogy éppen most zavart le
egy menetet az egyik kuncsaftjával.
– Mehetünk haza? – kérdeztem tőle.
– Te menj haza, kicsim. Én még maradok egy kicsit. Otthon
találkozunk.
– Oké, drágám – mondtam, és megcsókoltam. A kocsim felé menet
fura érzés kerített hatalmába.
Mi a fasz is történt most? Az a fehér fazon hülyét csinált belőlem?
Hazamentem. Amikor a csajom hazaért, azonnal kényeztetni kezdett.
– Tudom, hogy te nem csinálsz problémát ebből a baromságból –
mondta. – Ha az a faszfej tiszteletlenül beszélt volna rólad, miközben
lovagolok rajta, elvágtam volna a kibaszott torkát.
Belevaló olasz csajszi volt.
– Kicsim, így teremtem elő a napi betevőt – mondta. – Te már nem
bunyózol. Ezek a szarrágók nem jelentenek nekem semmit. Hozzád jövök
haza.
Ezek a lányok etettek, mert le voltam égve, de akkor sem akartam,
hogy a pinájukat árulják. Én vagyok az egyetlen pasas a világon, aki azért
szakított a prosti barátnőivel, mert nem akarta, hogy dolgozzanak. Azt
hiszem, apámnak és Icebergnek igaza volt. Sosem tudtam bánni a nőkkel.
Nem vagyok strici típus. Az erőszakos imidzsem miatt mindenki azt hitte
rólam, hogy valami főstrici vagyok, de inkább voltam balek, mint strici.

A hat hónapos legénybúcsúm alatt visszakerültem a kokós pokolba.

Marylin próbált a felszínen tartani. Rendszeresen felhívott, amikor be
voltam állva.
– Hol van az AA-könyved, Mike? Olvassunk belőle együtt. Nyisd ki
az ötvenkettedik oldalon.
Kihangosítottam a telefont, megkerestem a megadott oldalt, és
elkezdtem hangosan olvasni.
– „Ébredéskor gondoljuk végig az előttünk álló huszonnégy órát.
Tervezzük meg a napunkat. Mielőtt hozzákezdenénk, kérjük Isten
útmutatását, valamint azt, hogy tisztítsa meg gondolatainkat az
önsajnálattól, az őszintétlenségtől és önző indítékoktól.”
Olvastam, Marylin meg közben azt ordította:
– HANGOSABBAN! OLVASD HANGOSABBAN!
Soha nem raktam le, nem ráztam le azzal, hogy nem érek rá, mert én is
azt akartam, hogy segítsenek rajtam.
– „A gyakorlati tapasztalatok azt mutatják, hogy semmi sem nyújt
hatékonyabb védelmet az ivás ellen, mint a más alkoholistákkal végzett
intenzív munka.”
A szöveg eszembe juttatta, hogy hiába gondolom magamról, hogy
kokainfüggő vagyok, nem, valójában alkoholista voltam. Kizárólag akkor
kokóztam, ha előbb ittam. És amikor ittam, mindenki veszélybe került
körülöttem, még én magam is.
New Yorkban akartam bulizni, de ez a tervem zátonyra futott, amikor
megvádoltak azzal, hogy 50 ezer dolláros vérdíjat tűztem ki azoknak a
fazonoknak a fejére, akik állítólag meggyilkolták Darryl „Gyilkos” Baumot
még 2000-ben. A brooklyni drogpiacot uraló Készpénz Testvériség
tárgyalásán merült fel a téma. A sztori szerint a Gyilkossal végzők egyike
hallott a vérdíjról, mire vérdíjat tűztek ki az én fejemre is, és majdnem
végre is hajtották, amikor 2000 nyarán Brooklynban voltam. Kiszúrtak az
Atlantic Avenue-n a Range Roveremben, de néhányan a Testvériség tagjai
közül ellenezték a megölésemet, mert muzulmán vagyok.
Természetesen baromság volt az egész, de a nevem puszta említése
ezekkel a drogdílerekkel kapcsolatban tovább táplálta a rólam kialakult
képet, miszerint egy elmebeteg, alvilági figura vagyok. Nem elég, hogy
feltételes szabadlábon voltam, most már a szülővárosomból is kitiltottak.
Ebben a világban nőttem fel. Az összes barátom embereket gyilkolt,
drogot lopott. Én az egyik irányba indultam, ők a másikba, de tartottuk
egymással a kapcsolatot. Most pedig visszarángattak abba a világba, mint
valami rémálomban. Úgy éreztem, összecsapnak a fejem fölött a hullámok.
Így hát inkább nyugaton maradtam, és folytattam a bulizást.
Decemberben Will Smith új filmje, a Hét élet premierjére magammal vittem
az egyik call girl barátnőmet. Kiki meglátott egy képet rólam meg a lányról
a vörös szőnyegen, és teljesen kiakadt. Én is ki voltam akadva, mert baromi
szarul éreztem magam. Felhívtam régi barátomat, Hope-ot közvetlenül az
after party előtt, és megkértem, hogy jöjjön el értem. Amikor megérkezett,
kirohantam, és beszálltam a kocsijába, ott hagyva a csajomat meg a
testőreimet.
Muszáj volt eltűnnöm onnan. A testőreim rémülten hívogattak, mire én
átadtam a telefont Hope-nak.
– Minden rendben lesz. Adjatok egy kis időt. Hamarosan visszaviszem
– nyugtatta meg őket.
De én nem akartam visszamenni, el akartam tűnni. Hope visszavitt, és
bejött bulizni velünk. Én teljesen szétcsúszva járkáltam odabent.
Később, még ugyanabban a hónapban, elmentem az egyik vegasi
klubomba. A szokásos helyemre igyekeztem a VIP-részlegbe, amikor
észrevettem, hogy nagy tömeg verődött össze a kötél körül. Néhány
nagymenő drogdílert, akik általában a VIP-részlegben szoktak ülni, most
nem engedett be a kidobó. De amikor meglátott, engem azonnal beengedett.
Elfoglaltam a szokott helyemet, és nekiálltam Hennessyt kortyolgatni. A
szomszéd asztalnál nagy társaság ült, és láthatóan jól szórakoztak. Ki a
fasznak képzelik magukat, hogy beülnek ide? Ez a mi helyünk. Aztán
megláttam az egyik Olsen-ikret. Kezdtem sejteni, hogy ez valami filmes
banda. A sok fehér ember mind engem bámult, a fekete betolakodót a
sarokban. De ez az én klubom volt. Gondolatban valami Las Vegas-i
nagymenőnek tartottam magam. Aztán hirtelen odajött hozzám a komikus
Zach Galifianakis.
– Helló, két hét múlva együtt fogunk filmet forgatni – mondta.
– Meg a nagy faszt. Komolyan?
Zach nevetett. Biztosan azt hitte, csak ugratom, de tényleg újdonság
volt, amit mondott. Nem tudtam semmiféle filmről. Csak az érdekelt, hogy
legyen elég pénzem drogra. Ha filmet forgatok, ám legyen, forgassunk
filmet. Fogalmam sem volt, mi a nyavalyába ugrottam bele.
– Gyere, ülj át hozzánk, igyunk meg valamit – mondta Zach. Remek
fickó volt.
Két hét múlva a Másnaposok forgatásán találtam magam. Dagadt
voltam, tunya és nyűgös. De Todd Phillips, a rendező meg a színészek
fantasztikusan kedvesek voltak velem. Nem tudom, attól féltek-e, hogy
hirtelen őrjöngeni kezdek, de Todd és a producerek minden kívánságomat
lesték.
– Minden rendben? Szeretnél szünetet tartani? – kérdezgette Todd. –
Felvehetjük még egyszer? Nem muszáj most, ha nem akarod.
Boldog voltam, hogy dolgozhatok. Azt kértem Istentől, adjon még egy
esélyt, és soha többé nem nyúlok droghoz, noha képtelen voltam leállni a
kokóval. A Másnaposok egész forgatása alatt be voltam állva. Magammal
vittem az egyik prosti barátnőmet is. Egyszer beugrott Seano megnézni,
hogy mennek a dolgok. Vetett egy pillantást a barátnőm seggére, és
megrázta a fejét.
– Úgy látom, mostanában nem sokat gondolsz rám és a testvérekre,
igaz, Mike? – kérdezte.
De a forgatást imádtam. Minden helyszínen finomságokkal megpakolt
terülj, terülj, asztalkám várt bennünket. Néha félbeszakítottam jeleneteket,
hogy még több süteményt tudjak magamba tömni.
Nem számítottam sokra ettől a filmtől. Todd azonban kitartóan hitt
benne, hogy nagyot fog szólni, és amint bemutatják, visszarepít a csúcsra.
Ez jól hangzott, de engem jobban izgatott, hogy újra embereket
szórakoztathatok. Rájöttem, hogy már bunyósként is fontosabb volt nekem
az emberek szórakoztatása, mint a mérkőzések megnyerése. Cus mindig
delejesen vonzó személyiséggel rendelkező alakoknak mutatott be, akik
vagy a szórakoztatóiparban, vagy a médiában dolgoztak. Rájöttem, hogy
Cusnak a művészet volt a mindene. Amikor arról beszélt, hogy belemászik
mások agyába, az is művészet volt neki, még ha sötét művészet is. A
háború művészete, a túlélés művészete, mindig mindenre művészetként
tekintettünk. Nem vagyok jó művész, de értek a művészethez. Ahogy nem
voltam jó bunyós sem, de tudtam, hogyan kell jól bunyózni.
Kiki 2008. december 24-én adott életet a lányunknak, Milannak. Nem
sokkal korábban szabadult a börtönből, és bevonult egy philadelphiai
kórházba, ahol megindították a szülést, mert Milant túlhordta néhány héttel.
Kiki felhívott, hogy elmondja a hírt, én pedig teljesen ledöbbentem. Az volt
anyám születésnapja. Szereztem egy kis lakást Kikinek a házamtól nem
messze Vegasban, és kipofoztam neki meg a kicsinek. Éppen kijött volna a
kórházból, amikor a sors közbeszólt. Drogot találtak a vizeletemben, és a
phoenixi bíróság azon gondolkodott, hogy visszaküldenek a börtönbe. De
az ügyvédem végül meggyőzte őket, hogy egy elvonó jobb lenne nekem,
ezért januárban bejelentkeztem egy előkelő malibui rehabra, amelynek
Promises, vagyis ígéretek volt a neve.
A Promises fantasztikus hely volt. Mintha csak otthon lettem volna.
Ugyanazon a helyen járhattam gyűlésekre és találkozhattam a
terapeutámmal. Alaposan kivizsgáltak, hogy teljes képet kapjanak az
állapotomról, és segíthessenek leszokni a drogról. Remekül alakult minden
egészen addig, amíg le nem telt a négy hét. Lejárt az időm. Nem akartam
távozni, de addigra már kiadták a szobámat valaki másnak. Tényleg nem
voltam jól. Ezért felhívtam a barátomat, Jeff Greene-t, hogy jöjjön el értem.
Jeff elvitt egy barátunk házába, aki egy energiaital-vállalat tulajdonosa
volt. Jeff nem tudta, de amikor megérkeztünk, éppen hatalmas buli folyt a
házban, tele gyönyörű, fiatal lányokkal.
– Ülje le ide, Mike, és ne mozdulj – parancsolt rám Jeff. De a buli
természetesen eljutott hozzánk is, és hamarosan csodaszép, fürdőruhás nők
vettek körül.
Jeff reggel el akart vinni egy másik rehabra, ezért azt az éjszakát a
házban kellett töltenem. Jeff egy pillanatra sem tágított mellőlem, nem
mozdulhattam, nem csajozhattam, a foglya voltam. Végül hazamentünk,
aztán másnap Jeff elvitt a Promises Nyugat-Los Angeles-i intézetébe.
– Jeff, teljesen le vagyok égve. Ezt most neked kell kifizetned. Rendbe
akarok jönni. Oké? – mondtam.
Leültünk, hogy beszéljünk a hölggyel, aki a felvételt intézte, és
észrevettem, hogy Dávid-csillagot hord a blúzára tűzve. Amikor kiment
valami nyomtatványért, Jeffhez hajoltam.
 – Odanézz, Jeff, ti egy csapatban játszotok. Így biztosan sikerül
kialkudnod valami kedvező árat. Tudják, hogy megy ez. Beszélj vele, Jeff.
A hölgy visszajött, és leült velünk szemben, de nem hagyta magát
megdumálni – kőkemény üzletasszony volt. Minden újabb kezelési
módszer, amelyet szóba hozott, még több pénzbe került. Három lepedő
ezért, négy lepedő azért, huszonöt lepedő amazért. Még egy pirula, az plusz
öt lepedő.
Jeff padlót fogott, amikor meghallotta, mennyi pénzt fognak
legombolni róla.
– A kurva életbe, Mike! Józanodj ki, ember – mondta.
Január 21-én kiengedtek egy napra a rehabról, hogy részt vehessek a
dokumentumfilmem amerikai premierjén a Sundance filmfesztiválon.
Seano jött velem józan kísérőként. És ez volt az első alkalom, hogy láttam
Milant. A repülőtéren találkoztunk Kikivel. Leszállt a gépről a
kislányunkkal, és olyan ápolatlanul nézett ki, mint egy hajléktalan.
Köszöntem Milannak, próbáltam elérni, hogy rám nézzen. Kiki sírva fakadt,
én azonban még mindig annyira kész voltam a szervezetemben lévő
drogoktól, hogy nem sok empátiát éreztem iránta. Milannal találkozni is
fura élmény volt. Egy újabb házasságon kívül született gyerek, gondoltam.
Már megint csináltam egyet. Egyikünk sem ilyen reakcióra számított. Ha
jól emlékszem, meg sem csókoltam Kikit, amikor találkoztunk. Kínos volt
az egész.
Elmentünk a premierre, azután vissza a szállodába. Nem szexelhettem
Kikivel, mert még tele volt varratokkal a szülés után, ráadásul Seano is ott
volt, hogy megakadályozzon a szexben. Imádtam Milant, de az állandó
bömbölése az idegeimre ment. Úgy éreztem, nem bírom elviselni.
Egyszóval nem a legjobban indult a közös életünk.
Másnap reggel visszamentem a rehabra Los Angelesbe, Kiki és Milan
pedig beköltözött abba a lakásba, amelyet Vegasban szereztem nekik. Kiki
teljesen egyedül volt, mert az anyja még mindig házi őrizetben csücsült
Phillyben. Felhívtam Kikit a Promisesből, teljesen maga alatt volt, de én is.
Nem sok együttérzést mutatott irántam, nagyra nőtt, elkényeztetett
seggfejnek tartott, aki panaszkodik, miközben egy drogosoknak fenntartott
luxusszállodában pihenget. De a Promises Los Angeles-i intézete egészen
más volt, mint a malibui. Ez egy utcasarkon állt a városban, ahová bárki
betörhetett és elrabolhatott volna.
 Kikit nyomasztotta a pénztelenség, mert semmit sem tudtam adni neki.
Pelenkát is alig tudott venni. A végén már azzal fenyegetőzött, hogy állami
gondozásba adja a gyerekünket. De tényleg le voltam égve. Alig 7 ezer
dollár volt a bankszámlámon, miközben több mint 8 ezer dollár
gyerektartással tartoztam. A rehabomat Jeff fizette. Amikor csak tehettem,
elvállaltam egy-egy fellépést 10 ezer dollárért, hogy legyen egy kis pénzem.
Szóval hiába fenyegetőzött az állami gondozással, nem tudtam mit csinálni.
Mondtam neki, hogy nem fogunk luxusban élni. Ha nem tetszik, felőlem
adja nyugodtan állami gondozásba. Talán már el is indult, amikor Darryl
átment, és adott neki 250 dollárt a bankszámlámról pelenkára meg kajára.
Februárban kiengedtek a rehabról, és visszamentem Vegasba. Az volt a
tervem, hogy a házamban fogok élni, és időnként meglátogatom Kikit meg
a kicsit abban a közeli lakásban. De annyira sebezhetőnek éreztem magam a
rehab után, hogy azonnal Kikihez mentem, és két hétig ki sem mozdultam
onnan. Szó szerint féltem kilépni a lakásból, nem bíztam magamban, hogy
képes leszek tiszta maradni. Kikivel ismét egymásra találtunk, ott
folytattuk, ahol a börtönbe vonulása előtt abbahagytuk. Sokat nevettünk,
beszélgettünk, tévéztünk és játszottunk Milannal. Két hét elteltével
felbukkant Krokodil, és délutánonként elmentem vele néhány órára Mack
fodrászüzletébe. De továbbra is tiszta maradtam.
Amikor megbuktam a vizeletvizsgálaton, az ügyem visszakerült
Vegasból Phoenixbe. De a phoenixi tartótisztem remek fickó volt. Kikivel
és Milannal leautóztunk Phoenixbe. A tartótisztem látta, hogy küszködöm,
illetve tudott a baba érkezéséről is, ezért megengedte, hogy Vegasban éljek,
és csak havi egyszer jelentkezzek nála Phoenixben. Két nap múlva
visszamentünk Vegasba, és megálltam a házamnál egy pillanatra, mielőtt
kirakom Kikit és Milant a lakásukban. A sors azonban ismét közbeszólt. A
mosogatógépemnek eltört a csöve, és az egész házamat elárasztotta a víz.
Nem tudom, isteni közbeavatkozás volt-e, hogy közelebb kerüljünk
egymáshoz Kikivel, de kibaszott nagy kellemetlenséget okozott.
Beköltöztem hozzájuk abba a lakásba. Annyira csórók voltunk, hogy
amikor vásárolni mentünk, számolnunk kellett az árucikkeket menet
közben, nehogy a pénztárnál derüljön ki, hogy nincs elég pénz nálunk.
Néhány dolgot így is végig a kezemben tartottam, hiába győzködött Kiki,
hogy jól számolt. Egyszerűen nem akartam szégyenben maradni a
kasszánál. Utoljára akkor csináltam ilyet, amikor anyám segélyből élt. A
pénztárosnak félre kellett tennie a termékeket, mert nem volt elég pénzünk.
Ismét rám tört az a régi szorongás, amikor Kikivel vásároltunk. Egész
felnőtt életemben soha nem kellett az árcédulákat lesnem, ami megtetszett,
azt megvettem. Most meg egy hétköznapi élelmiszer árától is kivert a víz.
El tudják ezt képzelni? Én voltam minden idők legelvetemültebb,
legrettegettebb bokszolója, és egy kibaszott zabpehely árától összeszartam
magam.
Kikivel egyre szorosabb lett a kapcsolatunk. Imádtuk a kvízjátékokat,
egész nap azt játszottunk. Még mindig nem mertem szembenézni a világgal.
Kiki titokban valószínűleg örült, hogy így csak az övé vagyok. Azt hiszem,
a régi imidzsem még mindig nyomasztotta.
Néhány héttel azután, hogy Kikivel összeköltöztünk, egy délután
elmentem Krokodillal. Beugrottunk az edzőterembe, hogy megnézzünk
néhány bunyóst tréningezés közben. De ezúttal szóltam utána Krokodilnak,
hogy be akarok tépni. Este tíz körül értem haza, ami elég késő volt. Kiki
már aludt, de engem nem érdekelt, beléptem a hálószobába, és hadarni
kezdtem.
Úgy ugrott ki az ágyból, mint Linda Blair Az ördögűzőben.
– Már megint kokóztál, valld be! – ordította.
– Nem, kicsim, dehogy.
– Akkor mi a faszért hadarsz ennyire? Krokodil is dögöljön meg.
Ahelyett, hogy segítene neked, drogokkal töm.
– Nem, ne beszélj így Krokodilról. Ő nem tud róla – hazudtam.
– Tényleg ennyire hülyének nézel, hogy ezt elhiszem?
Kihajított a lakásból, amiért kokóztam. Úgy éreztem, szívességet tesz
vele. Boldogan távoztam. Inkább kokainoztam odakint, mint hogy bent
nyomorogjak abban a szűk lakásban.
Két napig egyfolytában toltam az anyagot, azután visszamentem. Kiki
halálra aggódta magát. De megfogadtam, hogy nem esek vissza többet, és a
dolgok visszatértek a normális kerékvágásba.
Legalábbis márciusig, amikor Kiki anyját, Ritát végre kiengedték a
házi őrizetből, és beköltözött hozzánk. Négyen lakni abban a kicsi lakásban
egyáltalán nem volt vicces, főleg úgy, hogy az egyikük a csajom anyja. Még
szeretkezni se tudunk anélkül, hogy meg ne hallja, olyan vékonyak voltak a
falak.
Abban az időszakban többször is visszaestem. Hetekig jól viselkedtem,
azután kiszabadultam, és tomboltam. Néhány nap elteltével pedig
bűnbánóan visszatértem.
 – Szar alak vagyok. Bárcsak meghalnék. Annyira sajnálom, hogy ezt
teszem veled – mondtam.
Ezeken a tivornyákon úgy néztem ki, mint egy szörny. Amikor
rácsúszom a kokóra, kiütések lepik el az egész testemet, mint egy
leprásnak. Kiszáradok, és fekélyek jelennek meg az arcomon. Senkivel sem
tudok csókolózni, mert a másik ajkán lévő nedvesség égeti az arcomat. Az
orrom vérzik. Beszélni sem tudok, annyira kész vagyok.
Kiki ilyenkor őrjöngve ordított velem, seggfejnek és egy kalap szarnak
nevezett.
– Mi a baj? Miért vagy így kibukva? – kérdeztem.
Aztán elment, én pedig annyira be voltam állva, hogy észre sem
vettem, hogy nincs ott. Így mentek a dolgok akkoriban. Amikor be voltam
tépve, nagyszerűen éreztem magam, de akiket szerettem, azoknak rossz
volt. Amikor pedig ők érezték jól magukat, nekem volt rossz, mert józan
voltam.
Egy-egy ilyen visszaesés után hetekig tiszta maradtam, aztán kezdtem
újra nyugtalan lenni.
– Megint megteszed, ugye? – mondta olyankor Kiki. – Itt az ideje.
Az szomorította el a legjobban, hogy látta, képtelen vagyok uralkodni
magamon. Könyörgött, hogy maradjak otthon, és kokózzak a lakásban, ha
már mindenképp muszáj, úgy legalább nem kerülök bajba. De nincsen
gyógyulás visszaesés nélkül, én pedig minden tőlem telhetőt elkövettem,
hogy józan tudjak maradni.
Krokodil akkoriban lépett le Vegasból. Azt mondta, túlságosan szeret
ahhoz, hogy maradjon és segédkezzen abban, hogy megmérgezem magam.
Arizonába költözött, és teljes pálfordulást hajtott végre, keményvonalas
muzulmánból újjászületett keresztény lett. Mondtam neki, hogy Jézus
valóban menő, de azért ne veszítse el a személyiségét. Jézus mellett is
voltak vadak. Azt javasoltam, ha tényleg meg akar térni, legyen olyan, mint
az a fickó a Buck és a prédikátorban, egyik kezében fegyverrel, a másikban
a Bibliával. Krok összeszedte magát, és 2010 óta nem drogozik.
A drogproblémáim kezelése új kihívást jelentett Kikinek. Egyszer
rákeresett a neten, és talált egy Anonim Drogfüggők-gyűlést a közelben.
Leírta a címet, és elmentünk. Néhány percet késtünk, ezért leültünk, és
csöndben hallgattuk a többieket. Érdekes történetek hangzottak el arról, ki
hogyan játszotta el az összes pénzét. Pár perc után odasúgtam Kikinek:
– Szerintem rossz helyen járunk.
 Az Anonim Szerencsejátékfüggők gyűlésére ültünk be.
Senkit nem akartam megbántani azzal, hogy szó nélkül kisétálok, de
igazából semmi keresnivalóm nem volt ott. Ezért egy fél óra elteltével
felálltam, és így szóltam a jelenlévőkhöz:
– Elnézést, srácok, nagyon sajnálom, de a barátnőm azt hitte, hogy ez
az Anonim Drogfüggők gyűlése. A szerencsejátékokkal nincs problémám,
Isten áldjon benneteket.
Ebben a nehéz időszakban Kiki nem veszítette el a pozitív
hozzáállását. Mindig nagyon optimista volt. Hiába drogoztam, ő arról
beszélt, hogy elindítjuk a saját produkciós cégünket, és értékesítjük az
imidzsemmel kapcsolatos jogokat. Mindig pozitív álmai voltak. Nekem is
volt egy álmom. Az, hogy napi szinten találkoztam Kikivel meg Milannal,
és láttam, hogy Kiki mennyire bízik bennünk, szép lassan áthatolt a drogos
ködön, amiben éltem. Egy nap felébredtem, és azt mondtam magamnak:
Nem akarom tovább csinálni ezt a szart. Éber akartam maradni, részt
akartam venni az életben, megtenni minden tőlem telhetőt, hogy a lehető
legjobb választ tudjam adni az élet kihívásaira. Így akartam élni.
De aztán megcsörrent a telefon, és olyan hírt kaptam, amelyet soha
egyetlen szülőnek sem lenne szabad kapnia. Shelley volt az, két gyermekem
anyja, Phoenixből telefonált.
– Meghalt a kicsikém! Meghalt a kicsikém!
 16

Kába voltam, amikor leraktam a telefont. Kiki és az anyja azonnal zokogni

kezdtek, amint meghallották a hírt, úgy siratták, mintha a saját gyerekük lett
volna. Darryl rögtön átjött, és kivitt a repülőtérre. Kiki, Rita és Milan
kocsiba ültek, Zip pedig levitte őket Phoenixbe. Amikor odaértem, azonnal
a kórházba siettem.
A mai napig nem értem, mi és hogyan történt. Csak annyit tudok, hogy
a futópad biztonsági öve valahogy a négyéves lányom nyakára tekeredett. A
fiam talált rá a húgára, Shelleyhez rohant, ő pedig hívta a 911-et. Mire
beértem a kórházba, Exodust már csak gépek tartották életben, és nem volt
remény a felépülésére.
Őrjöngtem. Meg akartam találni a felelőst. De aztán találkoztam
azokkal a szülőkkel, akiknek a gyereke szintén kórházban haldoklott.
Odajöttek hozzám, hogy megvigasztaljanak. Egy olyan klub tagja lettem,
ahová soha senki sem akar belépni – a gyászoló szülők klubjának tagja.
De rengeteg kérdés maradt bennem. Amennyire tudom, a mai napig
nem vizsgálták ki a kislányom halálának körülményeit. Exodus elvesztése
életem legborzalmasabb élménye volt, soha nem éreztem még annyira
tehetetlennek magam. A fiam, Miguel soha nem lesz már ugyanolyan.
Örökké kísérteni fogja az a kép, ahogy rátalált a húgára. Hogyan
gyógyuljunk meg egy ilyen tragédiából? Hogy képes valaki megbirkózni
egy ekkora veszteséggel? Ez nincs benne az AA-könyvben. Mondják meg,
melyik könyvben van benne, mert azt el akarom olvasni. Exodus elvesztése
az egyetlen dolog az életemben, aminek képtelen vagyok megtalálni a jó
oldalát. Valakinek felelnie kell érte, valakinek át kell vennie a fájdalmat,
akkor is, ha az a valaki én vagyok. Négy év telt el azóta, de még mindig
nem tudom, hogyan fogom túlélni a halálát. Gyakran tűnődöm rajta, hogy
ha ott vagyok, talán minden másképp alakul.
Kiki és a többiek kivettek egy szobát a W Hotelben. Este
visszamentem oda, de teljesen össze voltam törve. Próbáltak vigasztalni, de
ugyan mivel lehetne megvigasztalni valakit, aki éppen akkor veszítette el a
gyerekét? Igyekeztem összeszedni magam, de állandóan könnyekben
törtem ki, azután mélyeket lélegeztem. Már csak az hiányzott volna, hogy
ismét drogozni kezdjek, ezért Kiki adott egy kis kínai
gyógynövénykészítményt, hogy lenyugodjak.
Exodust másnap lekapcsolták a gépekről. A temetésén nem tudtam,
mit csináljak. Ilyenkor ki kell állni és köszönetet mondani mindenkinek,
amiért eljött, illetve megköszönni a támogatásukat, ezért felálltam.
– Köszönöm, hogy eljöttetek. – Mindössze ennyit tudtam kipréselni
magamból, azután leültem. De akkor felállt Amir fiam, és beszélni kezdett.
A gyász ellenére érzékeltem, mi történik körülöttem, hallottam, hogy
történeteket mesél a kishúgáról, nagyon higgadtan, nagyon választékosan.
Mi a fene folyik itt? – gondoltam. A nagy testvér beszél a húga nevében.
Fantasztikus beszédet tartott. Amikor befejezte, sokkal jobban éreztem
magam.
Mindenki nagyon segítőkész volt. Marylin végig mellettem állt. Sok
mindent látott már, jól ismerte a halált. Monica csodálatosan viselkedett.
Amir és Rayna mindig közel álltak Miguelhez és Exodushoz, és néha,
amikor le voltam égve, Monica fizette a lakbérüket meg a számláikat. A
legidősebb lányom, Mikey is ott volt, akárcsak a mostohalányom, Gena.
Nagyon büszke voltam a gyerekeimre, hogy eljöttek, erősek maradtak, és
lerótták kegyeletüket a húguk emléke előtt. Kikivel megbeszéltük, hogy az
lesz a legjobb, ha Milannal a szállodában marad, nehogy akaratlanul is
felzaklassa Shelleyt, aki éppen akkor veszítette el a kislányát. A tragédia
egy nagy családdá kovácsolt mindnyájunkat.
Exodus fejedelmi temetést kapott. Leginkább spanyol zenét hallgattak
otthon, és a kedvenc előadója Nigga volt, egy panamai reggaetón sztár.
Felhívtam Luis de Cubát, aki megadta Roberto Durán elérhetőségét.
Roberto fia kapcsolatba lépett Niggával, aki eljött, és énekelt a lányom
temetésén. Csodálatos volt. Egészen addig nem tudtam, de hirtelen
rájöttem, miért szerettem mindig is annyira Duránt. Sosem fogom tudni
meghálálni neki, amiért segített rávenni Niggát, hogy eljöjjön a lányom
búcsúztatására. Örökké az adósa leszek mindkettőjüknek. Bármit kérhetnek
tőlem. Borzasztóan hálás voltam mindenkinek a támogatásáért. A kórházi
számlák és a temetés költségei összesen 200 ezer dollárra rúgtak, és ezt
mind adományokból fizettük.
 Néhány napot még Phoenixben töltöttünk, azután visszamentünk
Vegasba. Magammal vittem Miguelt is, mert Shelley teljesen összetört
Exodus halála után. Valamint velünk jött Mikey, a legidősebb lányom is.
Így most már mindnyájan együtt laktunk abban a kis vegasi lakásban.

A rengeteg vadidegenektől érkező támogatás nagyon megérintett.

Rádöbbentett, hogy hasznos tagja akarok lenni a társadalomnak, nem csak
egy önző haspók, aki kizárólag magával törődik. Meg akartam tanulni,
hogyan legyek hűséges egyvalakihez. Meg akartam tanulni, hogyan legyek
felelősségteljes felnőtt, felelősségteljes apa. Semmit sem tudtam erről, de
meg akartam tanulni. A pénz, a hírnév és a világbajnoki címek dacára
mindössze két válást és egy rakás apátlan gyereket tudtam felmutatni.
Exodus tragikus halála után azonban megváltozott a nézőpontom. Rájöttem,
hogy amit mindig is igaznak gondoltam, az hazugság, ezért át kell
értékelnem az egész életemet.
Létre akartam hozni valamiféle hagyatékot az égből figyelő
Exodusnak. Tudatni akartam vele, hogy az apja jól viseli magát, és
méltóságát megőrizve próbál megbirkózni haragjával, hogy új szintre tudja
emelni az egész életét. Exodust elveszítettem, de ott volt nekem Milan.
Szerettem volna, ha Milannak van egy életkorban hozzá közel álló testvére,
akivel együtt nőhetnek fel. Tiszta szívből hiszem, hogy Milan egy isteni
ajándék volt, aki segített átvészelnem ezt a tragédiát, még ha Exodus
hiányát soha nem is tudta feledtetni. Kaptam egy esélyt, hogy
felelősségteljes apja legyek. És hogy helyrehozzam a kapcsolatomat a többi
gyerekemmel. Évek óta jártam az AA-gyűlésekre, olvastam a könyvet, és
dolgoztam a saját programomon. Aztán hirtelen meghalt a lányom, és ez
hatalmas lökést adott, anélkül, hogy tudatosult volna bennem. A robotpilóta
átvette az irányítást. Nem egyik napról a másikra történt, akadtak még
visszaeséseim, de a késztetés megvolt bennem. Mike, szokj le az állandó
sóvárgásról. Mike, viselkedj máshogy a nőkkel. Mike, rakd le a drogot.
Mike, fogyj le, és élj egészségesen. Mike, ne nézz egyetlen nőre se három
másodpercnél tovább. Nem akarom, hogy úgy tűnjön, mintha megszállt
volna valami, de a rehabon tanultak egyszer csak aktiválódtak a fejemben.
Tudtam még a Cusszal töltött időszakból, hogy képes vagyok
fegyelmezett lenni, de minden, amit akkor csináltam, csak egy póz volt,
hogy felsőbbrendűnek mutassam magam másokhoz képest. Most
ugyanazokat az eszközöket használtam, de más indítékkal, alázatból és nem
felsőbbrendűségből. A megalomániám azonban nem csökkent. Bármilyen
nehéznek ígérkezett, a megalomán énem azt mondta: „Meg fogod csinálni
és szenvedni fogsz”. Erről szólt az életem. Semmi más nem számított, csak
a cél elérése.
De mindez csak elmélet volt. Egy héttel Exodus halála után
elviselhetetlenné vált a fájdalom. Kiki és Rita elmentek valahová, én pedig
szóltam Mikey lányomnak, hogy zárja be mögöttem az ajtót, aztán
elindultam kokót szerezni. Igazi pokolfajzat vagyok, amikor a függőség
vezérel. Néhány napra megint visszacsúsztam. Kiki borzasztó frusztrált
volt, amiért nem tud már segíteni rajtam. Senki sem tudott megakadályozni
abban, hogy betépjek. Kiki ezért ismét könyörögni kezdett, hogy inkább
otthon kokózzak, nehogy történjen velem valami. Így hát egy alkalommal
egész éjjel fent voltam, és bekokózva beszélgettem Kikivel. Reggel
találkozója volt a tartótisztjével. Éjszaka komoly témák is szóba kerültek
köztünk, és elhatároztuk, hogy hamarosan összeházasodunk. Ezért mielőtt
elindult, még mindig nagyon érzelmes hangulatban voltam, és többször is
megcsókoltam illetve megöleltem. Azután kimentem az erkélyre, és
integettem neki.
– Szeretlek – mondtam, és csókot dobtam neki, miközben beült a
kocsiba.
Kiki találkozott a tartótisztjével, aki még egy utolsó vizeletmintát kért
tőle. Néhány perc múlva a tartótiszt visszatért a szobába.
– A vizsgálat kokaint mutatott ki a szervezetében – közölte Kikivel.
– Az lehetetlen. Nem drogozom – tiltakozott Kiki.
– Ez nagyon komoly dolog, Kiki. Maga még szoptat. Egy pozitív
kokainteszt következménye akár az is lehet, hogy elveszik magától a
kislányát, és nevelőszülőkhöz kerül.
– Micsoda?? Én nem kokainozom! – mondta Kiki. – Várjon. Attól
lehet pozitív a kokaintesztem, hogy valaki megcsókolt?
– Sosem hallottam még ilyenről. De ha úgy gondolja, hogy így került a
kokain a szervezetébe, akkor maradjon itt egy órát, és megvizsgáljuk újra a
vizeletét. Ha csak ennyiről van szó, akkor addigra ki kell ürülnie a
szervezetéből – javasolta a tartótiszt.
Ekkor hívott fel telefonon.
– Te mocskos szemétláda! – ordította Kiki. – El fogják venni tőlem az
én kicsikémet, mert te egy rohadt narkós faszfej vagy. Most produkáltam
pozitív kokaintesztet. A függőséged szétbassza az egész családomat.
Elveszíthetem miattad a lányomat! Hogy tehettél ilyet? Kokainoztál, mielőtt
ma reggel elköszöntél tőlem!
Megfogott. Imádtam nyalogatni a kokót. És nem arról beszélek, hogy
lenyalom az ezüstpapírra tapadt porszemeket, hanem arról, hogy van egy
befőttesüvegem tele kokóval. Beledugom a nyelvem a színtiszta kokainba
egészen addig, amíg már nem is érzem a nyelvemet.
Leraktam a telefont, és szóltam Mikeynek, hogy zárja be újra az ajtót,
én pedig elmentem sétálni. Húsz mérföldet gyalogoltam a hendersoni
lakásunktól a Nyugat-Las Vegas-i gettóig. Be voltam tépve, és izzadtam,
mint a disznó, közben minden második autó megállt mellettem, a benne
ülők pedig ajánlgatták, hogy elvisznek.
– Mike, szállj be a kocsiba, cimbora – mondták.
– Nem, ne szórakozzatok velem. Rossz passzban vagyok.
– Hívjam a zsarukat?
– Nem, jól vagyok.
Napóleon egyszer azt mondta: „A fenségest csak egy lépés választja el
a nevetségestől”. Százezer lépést tettem meg. Kiki várt egy órát, újra
megcsinálta a tesztet, és az ezúttal negatív lett, de én erről nem tudtam.
Csak gyalogoltam tovább, és amikor hazaértem, magamhoz vettem egy kis
kokót, és két napig be voltam állva.
Azután rajtam volt a sor, hogy vizeletmintát adjak. Persze, hogy
kimutatták benne a drogot. Nem aggódtam, mert az ügyvédem partnere
baráti viszonyt ápolt a tartótisztemmel, de a fickó mégsem hunyt szemet az
ügy fölött. A pozitív tesztem és Kiki csókos incidense miatt, amit a
tartótisztje jelentett, nagyon úgy festett, hogy ismét börtönbe küldenek,
vagy a legjobb esetben is vissza kell mennem Arizonába, hogy még
szigorúbb felügyelet alatt tudjanak tartani. Ez azt jelentette volna, hogy
Kikivel el kell válnunk egymástól, mert ő Vegasban volt feltételes
szabadlábon.
– Mike, ha börtönbe kerülsz, a barátnődként semmilyen jogom nem
lesz, én is próbaidőn vagyok – mondta Kiki egy nap. – Lehet, hogy meg
sem látogathatlak majd, hiába van közös gyerekünk. Ezért is szeretném, ha
feleségül vennél. Amúgy is azt terveztük, hogy összeházasodunk.
– Rendben, mikor szeretnéd? – kérdeztem.
– Őszinte legyek? Holnap – felelte.
– Mit szólnál inkább a ma estéhez?
 Este hat volt június 6-án, mindössze tíz nappal Exodus halála után.
Kiki rákeresett a neten a „házasságkötő termekre”, lebonyolított néhány
telefonhívást, míg végül a Las Vegas Hiltonban azt mondták, azonnal
fogadni tudnak bennünket. Kiki úgy csinált, mintha ez valami praktikus
dolog lenne, de én imádtam ezt az őrült nőszemélyt. Nem azért akartam
feleségül venni, hogy meg tudjon látogatni a börtönben, hanem mert nem
akartam nélküle élni. Beszélgettünk már róla egy ideje, és azt mondta, nem
akar ultimátumot adni nekem, de ha nem kötöm be a fejét, akkor nem fog
éveket várni arra, hogy valaki elvegye. Ha jön egy lehetőség, ki fogja
használni, mert szeretné, ha feleségül vennék.
Közvetlenül azután, hogy felvetettem, esküdjünk meg még aznap este,
becsípődött egy ideg a nyakamban, és borzalmas fájdalmaim voltak.
Elhajtottunk a Hiltonba, de én közben rettenetes kínokat éltem át.
– Nem muszáj feleségül venned. Nem akarlak belekényszeríteni egy
házasságba – mondta Kiki, és kitört belőle a zokogás.
– Feleségül akarlak venni, csak kurvára fáj a nyakam, kicsim. Miért
kell mindig mindent magadra venned? Miért kell mindig boldogan
kacarásznom, mint neked? Kibaszottul fáj a nyakam.
Tragikus állapotban voltam. A szám kisebesedett a kokótól.
Undorítóan elhíztam, és most még ez a becsípődött ideg is gyötört. Eközben
Kiki végigcsinálta az összes esküvői baromságot. Babonás volt, ezért hogy
legyen rajta valami kék, felvett egy kék nadrágot. Hogy legyen valami
kölcsön holmi is rajta, felhúzta az anyja karkötőjét. Volt egy csomó régi
holmija, ezért azt könnyen teljesítette. Megérkeztünk a kis kápolnába, és
nem akartam hinni a szememnek, mert a pasas, aki összeadott bennünket, a
megszólalásig úgy nézett ki, mint Slick, a pankrátor Big Boss Man fekete
menedzsere. Kikivel mindketten nagyon leharcoltak voltunk, ezért nem
akartunk fotót, de végül beadtuk a derekunkat, és csináltattunk néhányat.
Miközben a képeket tanulmányoztuk, a pasas, aki összeadott bennünket, így
szólt:
– Ide tehetik a hetvenöt dolláros vagy nagyobb összegű adományokat.
Hogy lehet szabott ára egy adománynak? Úgy viselkedett, mint aki
kész ránk hívni a zsarukat, ha megpróbálunk meglógni a képekkel.
Amikor hazaértünk, Milan bömbölt, ezért Kiki berohant megszoptatni.
Rita a TV előtt ült.
– Anyuka, összeházasodtunk – közöltem vele.
– Ugyan, menj már! És ki adott össze titeket? – kérdezte.
 – Slick a WWF-ből – feleltem. Azután elmondtam neki az igazat, és
teljesen belelkesedett.
De nem húztunk gyűrűt egymás ujjára, és nem utaztunk el nászútra.
Csak egy év múlva lett gyűrűnk, a nászutunk pedig mindössze néhány
napig tartott. Kikivel korábban soha nem veszekedtünk. De amint
kimondtuk a „boldogító igent”, attól fogva csak úgy zengett a ház, ha
nézeteltérésünk támadt. Aztán belém hasított a felismerés: Mi a fasz folyik
itt? Még mindig függő voltam, és sokszor átléptem a határokat.
Veszekedtem velük azon, hogy elmenjek-e otthonról. Úgy éreztem, jól
haladok: ahelyett, hogy mindennap drogoztam volna, már csak hetente
egyszer nyúltam kokainhoz. Aztán a heti egyből kétheti egy lett, majd
háromheti egy, aztán havi egy.
Mindig, amikor visszacsúsztam, szégyenkezve tértem haza Kikihez, az
anyjához és a kislányunkhoz. Izzadtam, mint a vaddisznó. Rita csak ridegen
átnézett rajtam, Kiki viszont hangosan ócsárolt.
– Nézd meg az anyádat, ő nem szól egy kurva szót se – mondtam
Kikinek. – Vegyél példát róla.
– Az anyám nem ment hozzád feleségül – vágott vissza.
Egy héttel a születésnapom után elmentem egy barátommal
szórakozni, szívtam egy kis kokót, és egész éjjel kimaradtam. Kiki nem
tudott elaludni az aggodalomtól, amiért nem mentem haza, és rákeresett a
nevemre a neten, hátha letartóztattak. Hirtelen felsikoltott, és átrohant Rita
szobájába.
– Mike meghalt! Most láttam az interneten.
Azt írták, hogy a születésnapomat ünnepeltem a barátaimmal, amikor
váratlanul szívrohamot kaptam.
Rita azonnal fogta a telefont, és felhívta a halottkém irodáját.
– Mike Tyson ott van? – kérdezte.
– Miért kérdezi?
– Mert meghalt – felelte Rita.
– Honnan tudja, hogy meghalt?
– Éppen erről van szó. Nem tudjuk, hogy tényleg meghalt-e, ezért
telefonálok – mondta Rita. – Az anyósa vagyok, és itt van mellettem a
felesége is. Azt próbáljuk kideríteni, maguknál van-e a holtteste.
Átkapcsolták Ritát egy másik fickóhoz.
– Nem, nincs nálunk ilyen nevű holttest.
Másnap vidáman besétáltam az ajtón.
 – Sziasztok! – üdvözöltem őket. Még mindig be voltam tépve.
– Micsoda egy seggfej vagy! – fogadott Kiki. – Nem tudtam, hol vagy,
rád kerestem a neten, és azt írták, hogy szívrohamban meghaltál.
Elnevettem magam.
– A halálomról szóló hírek erősen túlzók – idéztem Mark Twain híres
mondását.
Kiki ezt nem tartotta viccesnek. Felkapta Milant.
– Elmegyek innen – mondta, azzal leviharzott a lépcsőn, ki a kocsihoz.
– Hová mész? – kérdezte Rita.
– El innen – felelte Kiki. – Te maradsz?
– Valakinek muszáj – mondta Rita.
– Ne aggódj, anyuka, majd én vigyázok rád – ajánlottam fel. Mintha
abban az állapotomban bárkire is képes lettem volna vigyázni. Egyenesen
állni is alig tudtam.
Kiki nemsokára hazajött, miután kieresztette a gőzt. Attól félt, hogy
belekényszerített a házasságba, ezért veszekszünk annyit, és ezért csúszok
vissza a drogozásba.
– Úgy érzed, meg tudsz állapodni mellettem? – kérdezgette.
– Te is tudod, hogy senki nem tud olyasmire rávenni, amit nem akarok
megtenni – nyugtattam meg.
Már nekem is kezdett elegem lenni az állandó visszaeséseimből.
Néhány héttel korábban mozikba került a Másnaposok, és hatalmas sikert
aratott. Azonnal fel is hívtam Todd Phillipset, a rendezőt.
– Mikor lesz a következő film, Todd? Szerepelni akarok benne, hallod?
Ne szórakozz velem, bazmeg. Júliusban mindannyian elutaztunk Los
Angelesbe, a Teen Choice Awards díjkiosztójára, mert a Másnaposokat is
jelölték. Magammal vittem Raynát, Monicával közös lányomat, aki nagyon
izgatott volt, hogy találkozhat a Jonas Brothers tagjaival. Ők voltak az est
házigazdái, és forgatni akartak velem egy rövid jelenetet, amelyben egy
szadista borbély vagyok, aki levágja az egyik fivér haját.
Néhány héttel később újra Los Angelesben voltunk, ezúttal az ESPY
díjkiosztóján. Az a látogatás nem sikerült olyan jól, mint az előző. Annyira
le voltunk égve, hogy az ESPN bérelte hotelszobánkat sem tudtuk
meghosszabbítani néhány nappal. Amikor a gála véget ért, visszafelé menet
a szállodába összevesztünk Kikivel, ezért amikor kiszállt Milannal, Ritával
és Darryllel, hogy felmenjenek a szobákba, én visszaültem a kocsiba.
Titokban magammal hoztam egy kis kokót Vegasból, amelyből időnként
szippantottam, és persze ittam is hozzá, szóval addigra már eléggé be
voltam állva. Elindultam az autóval, de aztán eszembe jutott, hogy kint
hagytam a telefonomat a parkolóinas padján, ezért kiszálltam érte, de
közben kizártam magam a kocsiból.
Kezdett befutni a gálán részt vevő többi vendég is, és megláttam
köztük egy fiatal, fehér hölgyet, akivel néhány évvel korábban egyéjszakás
kalandba keveredtem. Ő is abban a hotelben szállt meg.
– Hát te mit keresel itt? – üdvözöltem.
Rám nézett, és megrémült. Látta rajtam, hogy valami nem stimmel.
– Semmit, csak visszajöttem a szobámba – felelte, azzal eliszkolt.
Valószínűleg neki sem jelentett többet egy egyéjszakás kalandnál.
Felhívtam az autómentőket, akik kiszálltak, kinyitották a kocsimat, és még
pénzt se kértek érte. Beültem a kormány mögé, és elhajtottam. Az egyik
barátom kokainbulit tartott a Beverly Hills-i házában, amit a világért se
akartam volna kihagyni, de fogalmam se volt, hogyan juthatnék fel a
Beverly Hills-be vezető autópályára Los Angeles belvárosából. Azt hiszem,
kissé bizonytalan volt az iránytartásom, aztán csináltam egy merész
kanyart. Hirtelen sziréna harsant a hátam mögött, majd megszólalt egy
hangszóró:
– Álljon félre az út szélére.
Nem egyszerűen félreálltam, hanem felhajtottam a kibaszott járdára,
annyira be voltam tépve. A kurva életbe – gondoltam. Ezek máris visznek
be a sittre. A zsaru kiszállt a kocsiból, és az autómhoz sétált. Leeresztettem
az ablakot.
– Mike Tyson! A mindenit! – mondta. – Láttam a Másnaposokban,
zseniális volt. Követjük egy ideje, Mike. Összevissza kacskaringózik az
úton.
Ezt biztosan Custól tanultam, de amint megéreztem, hogy a zsernyák
barátságosan viszonyul hozzám, azonnal felvettem a legkedvesebb
mosolyomat. Muszáj volt kitalálnom valamit, mert már korábban bevonták
a jogosítványomat, és semmilyen irat nem volt nálam a kocsiban.
– Sajnálom, ha szabálytalanul vezettem, de az a helyzet, hogy kissé
eltévedtem. Egy barátomhoz igyekszem Beverly Hills-be, de nem tudom,
hol hajthatok fel az autópályára. Nem tudnának segíteni?
Azzal odaadtam neki a barátom lakcímét. Elvette a papírt, és visszaült
a kocsijába. Átkozottul sokáig ült ott, és már kezdtem megijedni, hogy
biztosan ellenőrzi az adataimat, és meglátja, hogy bevonták a jogsimat.
Izzadtam, mint a ló, mire visszajött a kocsimhoz.
– Oké, Mike, megvan. Kövessen bennünket, majd mi elvezetjük oda.
Igen! Aznap este kijátszottam a „celeb vagyok, ne sitteljenek le”
kártyát. Nem gondoltam, hogy a rendőr szívélyesen fog viselkedni velem,
de így lett. Elkalauzoltak a buliba, sőt egészen a bejárati ajtóig kísértek!
A barátom majdnem infarktust kapott, amikor meglátott két rendőr
társaságában.
– Az ön gondjaira bízzuk Mike Tysont, és azt ajánlom, gondoskodjon
róla, hogy épségben hazaérjen. Ha ittas vezetésen kapjuk, ön lesz a felelős
érte, felírtuk a címét – mondta az egyik rendőr.
Nincs nagyobb buligyilkos húzás annál, mint két zsaruval beállítani
egy kokainpartira. Ezért amint a rendőrök elhajtottak, mindenki lelépett.
Visszaültem a kocsimba, betépve és elázva, és valahogy sikerült
visszajutnom a Beverly Hilton Hotelbe. Leraktam az autót, bementem a
hotel bárjába inni egy kortyot, és közben felhívtam valakit, hogy szerezzen
még kokót. Amikor visszamentem, a parkolóinas nem volt hajlandó odaadni
a kocsikulcsokat.
– Nem vezethet ilyen állapotban, uram. Az autója nálam marad –
jelentette ki.
Felhívtam Kikit, hogy jöjjön értem. De mielőtt odaért volna,
meggondoltam magam, és inkább leintettem egy taxit. Elmentem a
Sunsetre, Mark barátom szivarbárjába. Ő nem volt bent, de a társa igen.
Amint meglátott, annyira berezelt, hogy azonnal elzavart mindenkit, bezárta
a bárt, és felhívta Markot. Mark odajött, felszedett, és elvitt Jeff Greene
házához.
Eközben Kiki átsietett a Beverly Hiltonba, de csak a kocsit találta ott,
engem nem. Közben több barátunk is hívta, hogy láttak engem a városban.
Mire Kiki eljutott a szivarbárba, már ott is csak a hűlt helyemet találta.
Végül az Andaz Hotelben futottunk össze a Sunseten, és ott töltöttük az
éjszakát, mielőtt visszautaztunk Vegasba.
Vegasban előfordult még néhány visszaesésem, ezért Kiki végül úgy
döntött, ideje visszamennem a rehabra. Ezúttal nem volt egy vasunk sem,
ezért szóba se jöhettek az olyan celebeknek fenntartott luxusintézmények,
mint a Wonderland vagy a Promises. Kiki úgy gondolta, egy valódi
programra van szükségem. Ezért rákeresett a neten, és talált egy Impact
nevű helyet alig egy órányira Los Angelestől, Palm Springsben. Elolvasott
egy online tájékoztatót a programjukról, és úgy ítélte meg, hogy az ott
hangoztatott szigorú alapelvek megfelelnek majd nekem. Következetes,
mindenféle mellébeszélést nélkülöző módszerre volt szükségem
celebbabusgatás helyett. Kiki semmit sem tudott a rehabokról, ezért
fogalma sem volt róla, hogy ez a hely lecsúszott, menthetetlen függők
gyűjtőhelye. Addig győzködött, míg végül beleegyeztem.
Beszereztem 7 gramm kokót, összecsomagoltam, és Darryllel
lementünk Kaliforniába. Még éppen tartott a kokain hatása, amikor
odaértünk. A bejelentkezésnél az egyik tanácsadó megkérdezte, van-e
nálam drog. Átadtam neki azt, ami megmaradt a 7 grammból, vagyis
majdnem a felét.
– Jól van – mondta, azzal eltűnt egy ajtó mögött. Amikor visszajött,
furán viselkedett. Az a rohadék felszippantotta a kokómat. Ráadásul nagyon
jó anyag volt. Egy drogos vezette a rehabot! Megmutatták a szobámat, ami
egy lakókocsiban volt. Gyakorlatilag az egész intézmény egy
lakókocsiparkból állt.
Nem volt valami vidám hely. Hemzsegett az erőszakos drogosoktól és
elítélt bandatagoktól – komolyan azt hittem, hogy néhányukkal meg is kell
majd verekednem. Egy éjszakát bírtam, aztán másnap reggel nyolckor
közöltem, hogy elmegyek. Felhívták Kikit, és elmondták neki, hogy nem
érzem jól magam, el akarok menni. Tizenegykor ismét felhívták.
– Nézze, tényleg nem érzi itt jól magát.
Azután én is felhívtam.
– Nem hiszem el, hogy bedugtál erre a helyre. Nem bírok itt maradni,
hazamegyek.
– Próbálj legalább még egy kicsit maradni – könyörgött.
Fél órával később összetörtem egy műanyagszéket, mire kivittek a
legközelebbi buszpályaudvarra. Túl kemény volt nekem az a hely.
Ugyanakkor el kell ismernem, hogy amikor a Wonderlandben vagy a
Promisesben voltam, nyolc-tizennégy hónapra volt szükségem ahhoz, hogy
egyenesbe hozzam az életemet. Ezen a helyen mindössze fél napot
töltöttem, de mióta onnan hazatértem, egyetlen apró visszacsúszást
leszámítva, nem ittam és nem kokóztam.
A Másnaposok sikerének komoly szerepe volt abban, hogy tiszta
tudtam maradni. Emlékszem, nem sokkal a film bemutatója után egy
kisgyerek és az apja sétált el mellettem az utcán.
 – Odanézz, apa! – A kölyök megállt, és rám mutatott. – Az ott Mike
Tyson, a színész.
– Valamikor ő volt a világ legjobb bokszolója is, fiam – felelte az apja.
Egyre gyakrabban hallottam ilyen és ehhez hasonló párbeszédeket.
Felnőtt egy új nemzedék, amelynek tagjai már színészként ismertek, és nem
bokszolóként. Egy szempillantás alatt történt. Egyik nap még bekokózva,
önpusztító lúzerként éltem az életem, aztán BUMM. Olyan gyorsan történt,
hogy szinte fel se bírtam fogni. De tudtam, hogy ezt az esélyt nem
cseszhetem el, megkaptam a lehetőséget, hogy újra kitaláljam magam.
Mielőtt azonban ezt megtehettem volna, át kellett programoznom az
agyamat.
– Megváltozok, győzni fogok, nem fogom így végezni – mondogattam
magamnak. Visszatértem Cus módszeréhez. Senki sem állíthat meg.
Legyőzhetetlen leszek. De egyelőre nem tudtam, hol fogok uralkodni. Azt
tudtam, hogy nem a boksz világában, de ugyanazt a mohó éhséget és
szomjúságot éreztem magamban.
Ám ez az éhség és szomjúság mégis más volt. Feltörekvő kölyökként
nem éreztem kilátástalannak az életem. Akkoriban még hittem abban, hogy
vagyok valaki. Mostanra azonban nagyon gonosz démonok szegődtek
mellém, nem voltak már álmaim és reményeim.
Neves filmrendezők és színészek hívogattak, hogy elmondják, még
több filmes munkát kell vállalnom.
– Maradj a vígjátéki szerepeknél – mondták. – Felejtsd el ezt a
keménykedős baromságot. Te egy kedves fickó vagy, Mike. Csak ezt senki
nem látja, mert elnyomja az a sok sötét szarság, ami történt veled az
életben. De a fényben kell maradnod, mert ha ilyen megvilágításban vagy,
fényesen ragyogsz.
Igazuk volt. Az a sötét imidzs csak egy póz volt, egy álca, amit Cus
hozott létre. Cus azt akarta, hogy féljenek tőlem. Engem használt fel arra,
hogy beteljesítse a saját vágyát. Ne értsenek félre. Örülök, hogy
beteljesíthettem, és ha arra kérne, megtenném újra, de még gonoszabb, még
elvetemültebb módon.
Egyszóval kilátástalan életem új célt kapott. Mi lesz most? Felébredt
bennem a hiúság. Mindenki azt mondta, jól áll nekem a színészkedés,
nehogy abbahagyjam. Aztán tükörbe néztem.
Ez a test nem alkalmas a filmezésre – gondoltam. Ki akarna kefélni
ezzel a pasassal? Ki fog engem szexinek találni? Dagadt disznó vagyok.
170 kilót nyomok, de a képernyőn legalább 300-nak fogok látszani.
Sátorponyvából kell majd ruhát csináltatnom magamnak.
Muszáj volt formába hoznom magam, ezért öt héten át semmi mást
nem ettem, csak bazsalikomos paradicsomlevest. A feleségem egy hétig
kipróbálta a vegán étrendet, én pedig vele tartottam. Csak én nem hagytam
abba egy hét után. Mi ez? Vegán? Oké, mostantól vegán vagyok.
Elegem volt már abból, hogy kövér disznó vagyok. Szégyelltem
szexelni a saját feleségemmel, annyira dagadt voltam. Már megint a
narcisztikus alak, aki nagyszerűnek képzeli magát! Betegesen elhízott
emberek leszármazottja vagyok. Ez az igazság. De vagyok annyira hiú,
hogy szó szerint leizzasszam magamról a seggemet, és minden gyűlöletes
dolgot hajlandó vagyok megtenni, csak ne legyek az a dagadék, aki
valójában vagyok. Elővettem újra a fegyelmezettségemet. Meg kell tervezni
a dolgot. Össze kell hívnom egy bizottsági megbeszélést a fejemben, és ki
kell osztanom a feladatokat. „Ezt és ezt fogjuk tenni. Ezek a konkrét
lépesek, és ezt a célt kell elérnünk.”
Nem hiányzott a húsevés. Egyszer csaltam, és bekaptam egy falat
marhahúst, de rosszul lettem tőle, és kihánytam. Mintha mérget nyeltem
volna. Az a sok hús csak agresszívvá tett. A tejtermékektől felpuffadtam.
Ehelyett sok babot ettem, Kiki pedig ízletes gyümölcs- és
zöldségturmixokat készített nekem. Amint teljes egészében áttértem a
vegán étrendre, az összes betegségem eltűnt. Magas vérnyomás, ízületi
gyulladás, magas vércukor, puff, mintha ott sem lettek volna. Azelőtt
élőhalottként tengettem az életemet, szart zabáltam, és pöfékeltem, mint Al
Capone. Most viszont egészségesen étkeztem, és napi háromórás
kardióedzéseket végeztem. A szélsőségek embere vagyok. Vagy jóga, vagy
tű a vénába. Nincs középút.
Októberben Oprah meghívott a műsorába. A dokumentumfilmem
augusztusban jött ki DVD-n, és mindenki azt mondta, itt a remek lehetőség,
hogy reklámozzam. De nem sokkal korábban kezdtem el a diétát, és még
mindig akkora voltam, mint egy ház. Oprah műsorában azonban még sosem
szerepeltem, ezért igent mondtam. Minden fontos témát érintettünk az
interjú során – Exodus halálát, zűrös kapcsolatomat Robinnal –, Oprah még
Kikit és a kis Milant is felhozta. De amikor szóba került Evander és a
harapásom, Oprah nagyon felélénkült.
– Őszinte volt a bocsánatkérésed annak idején? – kérdezte.
– Nem, egyáltalán nem. Nem voltam őszinte.
 – Köszönöm, hogy elmondtad, mert amikor hallottam, én sem éreztem
annak – mondta. – Miért kértél bocsánatot? Mert úgy érezted, hogy ezt kell
tenned?
– Valószínűleg. A csapatom állandóan ezzel nyaggatott, ezért végül
beadtam a derekam. „Oké, bocsánatot kérek.” De nem volt őszinte
bocsánatkérés, bántott, hogy belekényszerítettek. Igazából szerettem volna
leülni kettesben megbeszélni a dolgokat, kezet rázni vele, és elmondani, mit
gondolok.
– Beszéltetek azóta? – kérdezte Oprah.
– Nem, amikor összefutottunk mindig úgy éreztem, hogy tart tőlem.
Miután a műsor lement a tévében, Oprah rengeteg levelet és
telefonhívást kapott. Egyesek felháborodtak, amiért meghívott egy nemi
erőszakért elítélt bűnözőt a műsorába, de az e-mailek és hívások többsége
pozitív volt. Együttéreztek velem, és megértették, honnan jöttem. Aztán
Evander felhívta Oprah-t, és arra kérte, hozzon össze egy műsort, ahol
ismét találkozhatunk. Oprah ráharapott az ötletre, és egy hét múlva újra
Chicagóba repültem.
Jó volt újra látni Evandert. Mindketten a gettóból indultunk és lettünk
elismert bunyósok. Végre lehetőségem nyílt őszintén bocsánatot kérni tőle a
nyilvánosság előtt, és remélhetőleg példát mutatni a fiataloknak azzal, hogy
kibékültünk, hátha így abbahagyják egymás értelmetlen gyilkolászását.
Oprah még valakitől kapott visszajelzést. Robin egy ideje kikerült a
reflektorfényből, ezért felhívta, hogy tiltakozzon az első szereplésem miatt,
amikor ő is szóba került. Oprah bemutatott egy bejátszást, amikor Robin
engem ócsárol a 20/20 műsorában, miközben némán ülök mögötte.
– Miért ültél ott szótlanul egész idő alatt? – kérdezte Oprah.
– Nem tudom, egyszerűen szóhoz se jutottam – feleltem.
– Meglepődtél, hogy ilyesmiket mond rólad?
– Igen, szívesen pofán vágtam volna abban a pillanatban, de nem
tettem.
Amikor ezt mondtam, a közönség felnevetett.
Robin dühbe gurult. Rávette Oprah-t, hogy meghívja a műsorba, ahol
aztán megcáfolta a szavaimat, és újra beindította a karrierjét. Mindenkinek
segítettem.
Az összes barátunk felhívott, hogy elmondja, milyen nagyszerűen
sikerültek a szerepléseim Oprah-nál. Én azonban nem tudtam rávenni
magam, hogy megnézzem őket. Annyira zavart a kövérségem, hogy csak
depressziós lettem volna tőlük.
A vegán diétát azonban tartottam, folytattam az edzéseket, a kilók
pedig lassan, de biztosan olvadtak le rólam. Aztán 2010 januárjában
elmentem egy bárba a Las Vegas-i gettóban, ott volt egy barátom, szó szót
követett, és végül szippantottam egy kis kokót. Akkor már hat hónapja
tiszta voltam. Nem tudom, miért hagytam el magam, és miért engedtem,
hogy az ördög átvegye az irányítást, de így történt. Nem szippantottam
sokat, de a kis kokó is kokó.
Viszonylag korán értem haza, Kiki még ébren volt, és azonnal kiszúrta,
hogy drogoztam. Nem kiabált, nem átkozódott, és nem fenyegetőzött azzal,
hogy elmegy a kicsivel, mint legutóbb. Egyszerűen csak átment Milan
szobájába aludni. Bűntudattól hajtva követtem, hogy beszéljünk. Nem
akartam cserbenhagyni, azt pedig végképp nem akartam, hogy Milan valaha
szétcsúszva lásson.
– Szóval kokainoztál ma este, igaz? – kérdezte Kiki.
– Igen – mondtam.
– Bazmeg, Mike, a fenébe is. Vissza kell menned a rehabra. Egyszer és
mindenkorra véget kell vetnünk ennek.
– Ne, kérlek, adj még egy esélyt – könyörögtem. Kizárt dolog volt,
hogy visszamenjek abba rehabnak csúfolt, pokoli lakókocsiparkba.
– Holnap reggel be kell jelentkezned – kötötte az ebet a karóhoz Kiki.
– Nem lesz semmi baj. Mostantól jó leszek. Csak adj még egy esélyt.
Adott. Azóta nem ittam egyetlen kortyot, és nem szippantottam
egyetlen csíkot sem.
Anyagi gondjaink azonban továbbra is voltak. Februárban elutaztunk
Európába, ahol tartottam egy beszédet Angliában, Franciaországban pedig
rajongókkal találkoztam. Svájcban azért fizettek, hogy menjek el egy nagy
klubba, és csak legyek ott egy kicsit. De először Olaszországba mentünk,
ahol részt vettem a Sztárok a parketten műsor helyi változatában. Nem
nagyon akartam belemenni, de egyre nagyobb gázsit ajánlottak, és
szükségünk volt a pénzre. Amikor Kiki meglátta a partneremet, nem volt
elragadtatva. Egy csinos olasz lányt választottak mellém, aki folyamatosan
flörtölt velem. Ki akartam venni a cigimet a zsebemből, mire így szólt:
„Hagyd, majd én”. Kivert a víz, amikor hozzám ért. Kiki egy detektívüveg
mögül figyelte a próbákat, és éreztem magamon a tekintetét. A lány
megpróbálta letörölni az izzadságot a homlokomról, de szinte elugrottam
előle. Nem érdekelt ez a fiatal hölgy, és tudtam, hogy Kikiben egyre megy
fel a pumpa a múltbéli viselkedésem miatt. De végül nem lett semmi baj –
eltáncoltuk a produkciónkat, és sikerült túlélni az egészet anélkül, hogy
hülyét csináltunk volna magunkból.
Miután visszatértünk az Államokba, szerepeltem a Törtetők egyik
epizódjában. Nem sokkal korábban láttam egyszer Jeremy Pivent egy
vegasi klubban, amikor éppen Jamie Foxx-szal beszélgettem, de túlságosan
be voltam tépve ahhoz, hogy odamenjek, és kezet rázzak vele. Néhány
napra rá felhívtak, hogy szerepeljek a műsorban mint Ari Gold egyik
ügyfele, aki amiatt panaszkodik, hogy Ari nem szerez neki elég munkát.
Mókás cameo volt, ráadásul két gyerekem is szerepelt a jelenetben, aminek
nagyon örültem.
A stáb összes tagja fantasztikusan viselkedett, és összebarátkoztam
Doug Ellinnel, a sorozat alkotójával. Kiki a testvérével kitalált egy
sorozatötletet, amelynek főszereplője egy bokszoló, akit rólam mintáztak.
Kiki felvázolta az elképzelését Dougnak, akinek tetszett az ötlet. A Törtetők
addigra már leszálló ágba került, és Doug új projektet keresett. Így hát
bevont egy másik forgatókönyvírót, és Spike Lee rendezésével készítettek
egy pilotot az HBO-nak. A sorozat a Da Brick munkacímet kapta, nagy
felhajtás volt körülötte, de az HBO végül nem rendelte be az első évadot.
Júliusban jó pénzért meghívtak egy kazahsztáni filmfesztiválra. Azt
terveztük, hogy utána elzarándokolunk Mekkába. Nem sokkal az indulás
előtt kiderült, hogy Kiki ismét terhes. Egy ideje beszéltünk már róla, hogy
szeretnénk még egy gyereket, és úgy gondoltam, jó lenne végig Kiki mellett
lenni a terhessége során, mivel legutóbb a börtönbüntetése miatt ezt nem
tudtam megtenni.
A fesztiválon azonban nem alakultak túl jól a dolgok. A Weinstein-
fivérek egyik filmjének bemutatójára érkeztünk, és több hírességet is
odarepítettek az eseményre. Közvetlenül azelőtt, hogy a vörös szőnyegre
léptünk volna, Kikivel borzasztóan összevesztünk, majd újra összekaptunk
a bemutató előtti fogadáson. Ezért amikor a vetítés véget ért, Kiki
egyenesen visszament a szállodába, és átköltözött az anyja szobájába.
Néhány perc múlva bementem utána.
– Nem akarok többet a férjed lenni, megértetted? – mondtam.
– Rendben, én se a te feleséged – vágta rá.
Kiki utánanézett, mikor megy az első gép vissza az Államokba, és
talált is egyet, amely pár órán belül indult. Alig töltöttünk ott egy napot, ő
máris hazarepült Milannal és az anyjával. Abban a pillanatban egy lyukas
garast sem adtam volna a házasságunkért.
De a vallási zarándoklatot így is teljesíteni akartam. A régi
cellatársam, Farid ismét velem dolgozott, ő is muzulmán volt, ezért másnap
elindultunk Mekkába. Nagyon vártam már a haddzsot, bár nem vagyok egy
tipikus muzulmán. Katolikusnak születtem anyám révén. Bár nem sokat
találkoztunk, apám déli baptista volt, és ragaszkodott hozzá, hogy a
testvéreimmel együtt meg legyünk keresztelve. Tízéves voltam, amikor sor
került a keresztelőmre. Előre szóltak, hogy amikor a pap a fejemre teszi a
kezét, el kell ájulnom. Nem akartam elájulni.
– Ha nem ájulsz el, az azt jelenti, hogy benned van az ördög –
rémisztgetett a nagynéném.
– Márpedig én kurvára nem fogok elájulni – erősködtem.
– Ha nem ájulsz el, az azt jelenti, hogy benned van az ördög, ezért egy
égő póznához fognak kötözni – szólt közbe a nővérem.
– Micsoda?
Amint a pap hozzám ért, úgy estem össze, mint akit agyonlőttek.
A bátyám és a nővérem egy lepukkant katolikus iskolába jártak. Azt
hiszem, én is jártam oda, bár nem sok emlékem van róla azon kívül, hogy
az apácák elverik a seggem. Nem voltunk vaskalapos katolikusok, de
alapjában véve szót fogadtam anyámnak. Aki rosszalkodik, az a pokol
tüzén fog égni az idők végezetéig. Vedd magadhoz Krisztus testét, idd meg
a Kool-Aidet1. Csóró, fekete kölyök voltam, aki hiába várta a Kool-Aidet.
Csak annyit tudtam, hogy a templom az a hely, ahová elmehetünk Istenhez
imádkozni, hogy a környékbeli kölykök ne rúgják szét a seggemet.
Hamar rájöttem, hogy egy nagy átverés az egész. A papok voltak a
legjobban öltözött alakok egy koldusszegény környéken, a legmenőbb
autókkal jártak, és mások feleségét, nővérét, lányát dugták. Mégis
istenítették őket. A pap volt a legmenőbb figura a környéken, általános
tisztelet övezte. Beszélgettünk, nevetgéltünk vele, de amikor azt mondta,
menjünk és csináljunk valamit, mindenki szót fogadott. Ekkora hatalommal
rendelkezett. Tudtuk, hogy egy simlis gazember, de amikor azt mondta,
„Indulás!”, mentünk mindannyian. Mert a lelkünk mélyén tudtuk, ha mi
rendelkeznénk ekkora hatalommal, pontosan ugyanezt tennénk.
Sokszor kérdezik tőlem, azért rendült-e meg a hitem Istenben, mert
olyan sok barátomat láttam meghalni, de nem erről van szó. A legtöbb
esetben a barátaim azért haltak meg, mert ők akartak megölni vagy
megfenyíteni valakit. Ez része volt a játék íratlan szabályainak. Egyetlen
hiba is végzetes lehet.
Különös, hogy miért kezdett vonzani az iszlám. Fiatalabb koromban a
barátaimmal összevertük és kiraboltuk a muzulmánokat az utcán. Gyűlöltük
őket.
– Dögölj meg, úgy nyomod ezt a baromságot, mintha külföldi lennél,
nigger – szidalmaztuk őket.
Ezért tette ezt velem Isten. Mindig azokká válunk, akiket kigúnyolunk.
Egy nap majd én is sorra kerülök. Valaki üldözőbe vesz egy muzulmánt, és
szétrúgja a seggem.
Az iszlám akkor érintett meg, amikor láttam a muzulmánokat a sitten.
Próbáltam jobb emberré válni a börtönben, mindig élveztem másokat
hallgatni és tanulni tőlük. Szívesen hallgattam az iszlám tanításait, hívővé
váltam, szerettem a világot és Isten minden teremtményét. Ezért nem ölöm
már meg a héjákat és a sólymokat. Régebben lelőttem vagy csapdába
ejtettem őket, amikor a galambjaimra vadásztak. De aztán rájöttem, hogy ők
is Isten teremtményei. Isten ilyennek teremtette őket. Ha szereted Allahot,
szeretned kell minden teremtményét. Gondolom, a legtöbb muzulmán a
Sátán teremtményének tartja a disznót, de szerintem a disznó is Allah
teremtménye, azt is szeretnünk kell. (De ez nem jelenti azt, hogy meg is
kell ennünk.)
Lassan befogadtam az iszlámot. Nem volt megvilágosodásom, nem
vagyok az a típus. Egyszerűen csak lassan rájöttem, hogy egy muzulmán
pont olyan, amilyen én vagyok. Mindenkivel úgy bánok, ahogy szeretném,
ha velem bánnának. Amit magamnak kívánok, azt kívánom mindenkinek,
akit szeretek.
Amikor először kerültem kapcsolatba az iszlámmal a börtönben,
nagyon ellenséges voltam, és szélsőségesen álltam hozzá. Túl erőszakos
voltam, és ezt kivetítettem a vallásomra is. De az iszlám nem a háború,
hanem az emberség vallása. Eleinte nem így gondoltam. Ellenségesen
viselkedtem. Aki nem ugyanabban hisz, mint én, az az ellenségem.
Haragudtam az egész világra. De aztán utánaolvastam a dolgoknak, és
rájöttem, hogy félreértem a lényeget. Ezért lettem szerényebb és
alázatosabb, mert az iszlám valójában erről szól. Az iszlám a szeretet, a
béke és az engedelmesség vallása. Azért, mert valaki békésen
engedelmeskedik, még nem feltétlenül gyenge, csak alázatos Istennel
szemben.
 Az egyik, amit megtanultam az iszlámtól, hogy mindnyájunknak ki
kell alakítanunk a saját személyes kapcsolatunkat Istennel. Isten nem valaki
mást fog a pokolra küldeni a hibáimért. Nekem kell megalkudnom vele a
saját megváltásomról. Végeredményben minden vallás ugyanazt mondja:
szeresd felebarátodat. A gyerekeim imádják a karácsonyt. Mondjam erre azt
nekik, hogy ez rossz, a karácsony egy pogány ünnep, nem ünnepeljük?
Dehogy mondom. Inkább azt mondom: „Vegyünk karácsonyi játékokat, és
legyen mindennap karácsony”. Tudják, hogy én vagyok a Mikulás. Ha
szeretik a karácsonyi énekeket, felőlem nyugodtan hallgathatják őket.
Gyakorlatilag mindenki, akit ismerek, keresztény vagy zsidó. Ha találomra
kiválasztanék tíz házat a városban, nem hiszem, hogy akár csak egy
muzulmán akadna köztük. De amikor imádkozom, mindenkire
muzulmánként tekintek.
Azt mondják, csak a muzulmánok jutnak a mennyországba. De ha a
mennyországban csak muzulmánok lesznek, és nem találkozhatok ott a
barátaimmal meg szeretteimmel, akkor nem akarok odakerülni. Olyan
helyen akarok lenni, ahol nevethetek és vitatkozhatok a barátaimmal,
függetlenül a vallásuktól. Semmi kedvem olyan alakok mellé kerülni, akik
ugyanabban az Istenben hisznek, de nem ismerem őket. Olyanokkal akarok
együtt lenni, akikben megbízom, még ha más Istenben hiszünk is – a világ
nagyobb a vallásunknál. Hogyan tegyek jót, ha a mennyországban vagyok
és állandóan imádkozom? Kikészül a térdem, kikészül a fejem, nem
találkozom a barátaimmal, és bárányt meg fügét kell ennem állandóan.
Hány muzulmán lesz a mennyországban, húszmilliárd vagy egybillió? A
lényeg: nem akarok a mennybe jutni, ha ez azt jelenti, hogy egyedül leszek.
Komolyan beszélek, inkább megyek a pokolba, ahol az összes barátom van,
ahol azok vannak, akiket szerettem és tiszteltem, amíg éltem.
Vannak, akik azt állítják, hogy jól ismerik Istent, de én nem tartozom
közéjük. Isten számomra felfoghatatlan. Isten valóban a saját képére
teremtett bennünket? Nem gondolhatjuk azt, hogy egy szinten vagyunk
vele. Isten egy hazug, perverz disznó? Mert mi azok vagyunk. Szexfüggők,
drogfüggők, irányításmániások, manipulátorok, narcisztikus önimádók
vagyunk. Ha Isten is ilyen, akkor rábasztunk.
Néha azt gondolom, hogy az élet csak egy illúzió. Ha arra gondolok,
hogy elveszítettem egy gyerekemet, mintha sosem létezett volna. Hová lett
az én kicsikém? Hová lett Cus? Állandóan őrá gondolok. Mindketten fontos
részei az életemnek, állandóan rájuk gondolok. Minél többet agyalok
ezeken a spirituális kérdéseken, annál inkább úgy érzem, hogy nem tudok
semmit.
Isten fogalma egyszerűen túl bonyolult nekem. Amikor a spiritualitásra
gondolok, muzulmán perspektívából közelítem meg a dolgot. Nem értem
sem a vallást, sem Istent. Szeretném megérteni, de nem megy. Nem dőlök
be az olyan dumáknak, hogy „Ó, igen, hagyd, hogy az elméd meghallja és
elhiggye a szíved szavát”, mert akit vakon követnek, az maga is vakon
követ. Nem veszi be a gyomrom ezt a baromságot, egyszerűen nem megy.
Csűrhetjük-csavarhatjuk a dolgot, de a lényeg az, hogy olyasvalakit
követsz, akinek nem lehetsz biztos a létezésében. Hiába mondod azt, hogy
nem hiszel a szervezett vallásokban, inkább a spiritualitásban. Kinek a
koncepcióját fogadod el a spiritualitásról? A sajátodat? Ha ez a helyzet,
akkor vakként vezeted világtalan önmagadat. Arról van szó, hogy
megmondják nekünk, kicsoda Isten, mi pedig elhisszük, amit mondanak.
Nem tudom felfogni azt, amit mások mondanak nekem Istenről. Nem
hatol el a lelkemig. De az univerzum biztosan nem véletlenül jött létre.
Mindent elborít a káosz, ezért kell lennie valamiféle egyensúlynak, ami
lehetővé teszi nekünk, hogy összpontosítsunk ebben a tébolyodott
atmoszférában. De a legtöbb templomba járót kizsákmányolják anyagilag.
Ez a véleményem. Tehát a megváltásomat nekem kell megbeszélnem
Istennel. Allah fogalma nagyon tetszik. Nem tudom, valóban így van-e, de
tetszik, és jónak tartom.
Elmenni Mekkába és Medinába fantasztikus élmény volt. Közelebb
kerültem a hitemhez, ugyanakkor visszataszítónak találtam néhány
muzulmán testvérem viselkedését. Amikor odaértem, a látogatásomat
azonnal annak bizonyítékaként kezelték, hogy az iszlám különb a
kereszténységnél és az összes többi vallásnál. Nem arról beszéltek, hogy
jobb emberré váltam, sokkal inkább úgy állították be a helyzetet, hogy
megszerezték a nagy Mike Tysont. Nem érdekelte őket a személyem, csak
azzal foglalkoztak, hogy minél nagyobb publicitást kapjon az ott
tartózkodásom. Megint csak egy ostoba nigger voltam, akit felhasználtak –
erről szól az életem.
– Tudatjuk Amerikával, hogy jó muzulmán vagy – mondták.
A picsába, sosem voltam jó keresztény, hogyan lennék jó muzulmán? –
gondoltam.
A vallásnak kell az emberben lennie, nem pedig az embernek a
vallásban. Volt valami gyerekes abban, ahogy az iszlám tekintélyes vezetői
azt hajtogatják: „Az én prófétám jobb, mint a tiéd”.
De a politikai felhangokat leszámítva jól éreztem magam ott. Bárki jól
érezte volna magát. Emberek százezrei ugyanolyan öltözékben, amint
alázatosan imádkoznak. Harmónia költözött a lelkembe.

Látogatásom abban is segített, hogy összeszedjem magam, és iszlám módon

tudjak gondolkodni. Segített arra fókuszálnom, mit kell tennem, amikor
hazatérek. Hogyan alakítsam az életemet. Nem feltétlenül kellett iszlám
életet folytatnom, csak tisztábbat, drogok és drámák nélkül. Úgy éreztem,
Mekkában feltöltődtek a spirituális akkumulátoraim. Jól tettem, hogy
ellátogattam oda.
A haddzs során rájöttem, hogy sosem lesz belőlem jó muzulmán a szó
vallásos értelmében. Súlyos terheket cipeltem magammal. De
meghallgattam a Próféta tanításait, és igyekeztem azok szerint élni az
életemet. Próbáltam az embereket a szívük jósága alapján megítélni. Nem
könnyű ez nekem. Aki maradéktalanul betartja az iszlám előírásait, az
mások lábtörlője lesz. Nem szeretném így élni az életemet. Ez már nem
ájtatosság, hanem alázatosság. De senki sem tud teljesen alázatos lenni. Már
az „alázat” szó puszta említése kizárja azt, hogy valaki alázatos legyen. Az
ember nem született alázatosnak, arra született, hogy alázatossá tegyék.
Nem tudtam alázatos maradni, amikor az első sorba löktek, hogy
csókoljam meg a fekete követ. Maga a kő a Kába délkeleti sarkába van
beépítve. A Kába szentély Mekka ősi épülete, ide zarándokolnak el a
muzulmánok a világ minden pontjáról. A haddzs során hétszer meg kell
kerülni a követ, azután lehetőség szerint megcsókolni. De annyi a zarándok,
hogy sokan hiába jutnak el Mekkába, nem tudnak a kő közelébe férkőzni,
hogy megcsókolják. Én négyszer csókoltam meg harminc perc leforgása
alatt. Szétnyitották előttem a tömeget, mint a Vörös-tengert, és odavittek,
hogy csókoljam meg. Félretolták a hívőket, hogy rátehessem mocskos,
kokaintól kiszáradt számat a kőre. Borzalmasan éreztem magam ettől.
Próbálták elérni, hogy mindenki másnál jobban érezzük magunkat, és
szeressük a vallást. De amikor ilyeneket csinálnak, megdöbbenek:
„Félrelökték ezeket a gyönyörű embereket, csak hogy eléjük
furakodhassunk? Ebben nem akarok részt venni.” Ahogy Groucho Marx
mondta: „Sosem lépnék be olyan klubba, amelyik felvenne a tagjai közé.”
 Sajnáltam, hogy Kiki nem tudott velem jönni a haddzsra. Két hétig
nem beszéltünk azután, hogy hazarepült Európából. Mindketten úgy
éreztük, lehet, hogy itt ér véget a házasságunk. Felhívtam Mekkából,
bocsánatot kértem tőle, és megfogadtuk, hogy kitartunk egymás mellett.
Kiki a lelke mélyén keresztény, így nőtt fel. A jellemvonásai
keresztény jellemvonások. Az anyja hozzáment egy imámhoz, és hirtelen
hidzsábot kellett húzniuk. Drámai változás volt. Kiki imádja a szabadságot.
Élni akarja az életét, a lelkiismerete azonban az iszlámhoz köti. De fekete
amerikai nőként sosem fogja elfogadni, hogy a férje négy feleséget tartson,
hiába írja ezt a Korán.

Decemberben Ázsiába utaztam Fariddal. Kineveztek Kína

boksznagykövetének. Mintaszerűen viselkedtem Kínában. Egyszer odajött
hozzám egy fickó, és közölte, hogy az összes Kínába látogató sztárt ő
szokta ellátni fűvel.
– Maga nem a barátom – mondtam. – Biztosan csőbe akar húzni.
Tudja, hogy itt kivégeznének egy dzsointért.
Kína után Bangkokba utaztam a Másnaposok 2. forgatására. Nem
indult zökkenőmentesen a dolog. Eredetileg Mel Gibson is szerepelt volna a
filmben mint bangkoki tetoválóművész, de Zach és néhány más szereplő
ultimátumot adott Toddnak, és kirúgatták a filmből. Én nem mentem volna
ilyen messzire. Találkoztam egyszer Mel Gibsonnal, és úriemberként
viselkedett velem. Természetesen részeg, antiszemita hőzöngése
vállalhatatlan volt, de én senki fölött nem szoktam olyan gyorsan ítélkezni.
Amikor megkérdeztek a kirúgásáról, csak ennyit tudtam mondani:
– Mindnyájunkban van egy Mel Gibson.
Kiki addigra már előrehaladott terhes volt, így nem tudott velem
tartani, ami nagy kár, mert imádta volna Thaiföldet. Gyönyörű ország. Az
én jelenetemet egy szigeten vettük fel, nagyszerű szobát kaptam a Four
Seasonsben, ahonnan pazar kilátás nyílt a tengerre. A repülőtérről jövet egy
elefánt lépett elénk az útra a semmiből. Addigra fogytam 50 kilót, és
izgatottan készültem a nagyjelenetemre, ahol eléneklem a One Night in
Bangkok című számot. Ég és föld volt a különbség az első rész fogatásához
képest. Ezúttal teljesen józan voltam, és minden percét élveztem. Korábban,
amikor be voltam tépve, állandóan ugráltattam mindenkit, hogy hozzanak
nekem ezt meg azt. Most viszont a szobámból se jöttem ki, ha nem volt rám
szükség. Todd és a többiek valószínűleg azt hitték, nyalizni próbálok nekik,
pedig csak borzasztóan hálás voltam azért, amit értem tettek. Istenem,
nagyon sokkal tartozom azoknak a srácoknak.
Visszatértem Vegasba, és a január nagy részét Kikivel töltöttem, vártuk
a fiunk születését. Túljutottunk a nehéz időszakon, és még közelebb
kerültünk egymáshoz. A terhesség huszonhetedik hetében Kikinél
megindultak a fájások, ezért ágynyugalmat írtak elő neki, gyógyszereket
kapott, és hetente egyszer megvizsgálták a magzat szívverését. Minden
vizsgálatra elmentem vele, és állandóan simogattam a hasát. Nagyon
szeretek Kikivel lenni. És jó szülő akartam lenni. Korábban nem is tudtam,
hogy van bennem ilyen vágy. Meg kellett indítani a szülést, ezért január 24-
én éjjel bementünk a kórházba, és a fiam, Morocco másnap dél körül
megszületett. Amikor hajnali négykor beértünk a kórházba, hazamentem,
edzettem egy kicsit, aztán kiöltöztem, és visszamentem a kórházba.
– Jól nézel ki – mondta Rita.
– Nagy nap ez a mai. Hamarosan megszületik a fiam – feleltem.
Bent voltam a szülőszobán, amikor világra jött. Kiki mellé ültem, mert
egyikünk sem akarta, hogy közvetlenül a szülőcsatornánál legyek. Ültem
mellette, és amikor Kiki felnézett, mindig valamilyen mókás arcot vágtam.
Hihetetlenül ideges voltam. De végül megszületett a fiam 3990 grammal.
És az első pillanattól fogva nagyon jóképű kölyök volt.
Abban az évben történt egy másik nagy dolog is velem. Júniusban
beválasztottak a Boksz Hírességek Csarnokába. Sosem gondoltam volna,
hogy egyszer bekerülök oda. Senki sem kedvelt a boksz világában, nagyon
rossz hírem volt. Voltak bokszolók, akik utánam kezdtek bunyózni, és már
bekerültek a csarnokba, ezért elkönyveltem magamban, hogy én sosem
fogok ebben a megtiszteltetésben részesülni. Tudtam, mit érezhettek azok a
régi bunyósok. Lerobbanva, elszegényedve várták, hogy megcsörrenjen a
telefon, de mindhiába.
Az én telefonom azonban megcsörrent februárban, és a pasas a vonal
másik végén azt mondta:
– Az imént szavaztuk be a Hírességek Csarnokába.
Amikor leraktam a telefont, elsírtam magam. Egész életemben a boksz
volt a szenvedélyem. Annak idején a bokszkesztyűmet szorongatva
feküdtem le aludni. Ez volt minden vágyam. Ma már ostobaságnak tűnik,
hogy nagy harcos akartam lenni, amilyet még nem látott a világ, egy új
Akhilleusz. Az arroganciám és az egóm annyira túltengett, hogy muszáj
volt háttérbe szorítanom. Az egóm nélkül sok mindent nem tudtam volna
elérni, de félre kellett tennem, mert meg akartam tartani a családomat.
De őszintén megvallva, az egómat félretéve, pusztán sporttörténeti
szempontból nehéz lesz még egy ilyen fickót találni, aki annyi bevételt tud
generálni, mint én, amikor a csúcson voltam. A mostani bunyósok nem
értik a boksz lényegét, nem értik meg, hogy szórakoztatniuk kell az
embereket, nem szánnak időt a múlt tanulmányozására, nem ismerik a régi
bokszolókat, nem tudják, kivel lógtak együtt. Gene Tunney és Benny
Leonard például George Bernard Shaw haverja volt. Mickey Walker és
Harry Greb Hemingwayjel járt össze.
Bárki bármit mond rólam – „Mike Tyson egy förmedvény, egy
csavargó” –, én a régi idők nagy bunyósait képviseltem. Nem hagytam,
hogy elfelejtsék őket. Ha valakit egy olyan ütéssel intéztem el, amelyet
Benny Leonardtól vagy Harry Grebtől tanultam, mindig megemlítettem a
nevüket. Joe Gans, Leonard és John L. Sullivan voltak a sport első nagyjai,
és az elsőknek mindig kijár az elismerés. Ők emelték művészi szintre a
bokszot.
Nagyon boldog voltam, hogy beválasztottak, de abban nem voltam
biztos, hogy elmenjek-e a ceremóniára. Volt bennem némi sértődöttség,
amiért korábban figyelmen kívül hagytak. De a barátom, Dave Malone
meglátogatott, és a lelkemre beszélt.
– Idehallgass, ember, ez a te kitüntetésed, bazmeg. De nem csak magad
miatt kell átvenned, hanem egész Brownsville-ért, a környék minden egyes
lakójáért. Ez egy óriási eredmény. A gettóból jöttél, és bekerültél a kibaszott
Hírességek Csarnokába. Menj, és vedd át, bazmeg!
Igaza volt. A beiktatási ceremónián Cusra gondoltam. Tizennégy
évesen mindig azt kérdezgettem tőle: „Szerinted én is bekerülök a
Hírességek Csarnokába?” Cust lenyűgözte az elhivatottságom minden
boksszal kapcsolatos dolog iránt. Mindenkinek elmesélte: „Senkivel sem
találkoztam még, aki ennyire lelkesedett volna a bokszért.” Kívülről fújtam
a sportág történetét. Tudtam, hogy a legtöbb bunyós karrierje végeztével
lecsúszott, elszegényedett, nyomorgott vagy kétkezi munkát végzett.
Tisztában voltam vele, hogy rám is ez vár, de akkor is egy csapatba akartam
tartozni velük. Hiába haltak meg, vagy lettek szenilisek, az emberek a mai
napig beszélnek róluk.
Nincs még egy annyira szenvedélyes sport, mint a boksz, ha jól
csinálják. Az ember a példaképének képzeli magát, és meg akar verekedni
az apjával meg a bátyjával. Ő képvisel neki mindent, amit saját magáról
gondol és érez. Az MMA manapság népszerűbb a boksznál, mert sokkal
több benne a szenvedély. A bokszolókból mára kiveszett a szenvedély. Nem
akad köztük senki, aki ki merne állni, és azt mondani: „Nem csak az istenek
kiváltsága, hogy felemeljenek vagy eltiporjanak, mert egy nap együtt fogok
uralkodni velük.” Manapság senkinek sincs már elég vér a pucájában
ahhoz, hogy ilyeneket mondjon, túlságosan ingerszegény a környezet,
ahonnan jönnek. Nem akarnak így viselkedni, mert félnek, hogy kudarcot
vallanak, és kinevetik őket. A mostani bunyósok azért nem kapnak több
tiszteletet, mert félnek célba venni az igazi nagyságot. Úgy tekintenek a
bokszra, mint egy beváltandó csekkre, nem pedig mint valami nemes célra.
Pénzt és elismerést akarnak. Én elismerésre és halhatatlanságra vágytam.
Egy bunyós attól lesz izgalmas, hogy megvan benne a képesség és a
hajlandóság arra, hogy ártson az ellenfelének. Így születnek a nagy
mérkőzések és a szupersztárok. Amikor ringbe léptem, úgy viselkedtem,
mint egy vadállat. Mint egy harci kutya, szórakoztatni akartam a
közönséget. Minél nagyobb fájdalmat okozok az ellenfélnek, minél
gyorsabban végzek vele, annál nagyobb elismerést kapok a közönségtől, és
engem ez éltetett. Manapság a bokszolók már nem arról ábrándoznak, hogy
bántsák az ellenfelüket. Kiherélték a bokszot. Sugar Ray Robinson, Rocky
Marciano és a többiek meghaltak volna a világbajnoki övért, szabályosan
meg kellett ölni őket, ha el akartad venni tőlük.
Sokan elmondták már, hogy a boksz halott, de szerintem ezt még kissé
korai kijelenteni. A boksz vissza fog térni, higgyenek nekem. Majdnem
kétszáz éve létezik, legálisan. Nem fog olyan könnyen kimúlni. Csak várják
ki, amíg felbukkan a következő igazán nagy formátumú nehézsúlyú
bokszoló. Akit aztán majd mindannyian újra és újra látni akarunk.
Június végén Kikivel elhatároztuk, hogy megújítjuk a fogadalmunkat.
Az én ötletem volt, mivel annak idején nem volt rendes esküvőnk. Az én
születésnapom június közepén van, Kikié a hónap közepén, ezért kitaláltam,
hogy hívjuk meg a barátainkat egy közös szülinapi bulira. Azután
meglepjük őket az esküvővel. Először csak huszonöt embert akartunk
meghívni, de végül kétszázötven lett belőle. Kibéreltük a Las Vegas-i M
Resort báltermét, ami alig néhány percre van a házunktól. Kiki felfogadott
egy esküvőszervezőt. A buli egy koktélos fogadással indult, amelyen
mindketten megjelentünk nagyjából tíz percre, azután kisurrantunk
átöltözni esküvői ruhába, mialatt Rita megtette a bejelentést az
egybegyűlteknek.
– Tudom, hogy mindnyájan azt hiszitek, szülinapi bulira jöttetek, de
valójában azért gyűltünk ma egybe, mert Mike és Kiki megújítják a
fogadalmukat – mondta.
Azután szétnyílt a függöny, és feltárult az esküvőre kialakított
gyönyörű folyosó a széksorok között. A tömeg felhördült. De közvetlenül
azelőtt, hogy elindultunk volna azon a folyosón, összevesztünk.
Hátul álltunk, készen arra, hogy elinduljunk, Kiki pedig beszólt:
– Fogd be a pofád.
Mire én:
– Fogd be te, bazmeg.
– Nem akarok hozzád menni – közölte.
– Én se akarlak elvenni – vágtam vissza.
Egyszerűen csak idegesek voltunk. Nem sejtettük, hogy ekkora
feszültséget okoz bennünk az, hogy megismételjük a fogadalmunkat ilyen
sok ember előtt. Kétszer is megházasodtam már korábban, mégis ez volt
mindkettőnknek az első hivatalos esküvője.
De aztán túljutottunk a ceremónián, és mindenki jól érezte magát a
bulin. Amikor véget ért, Kikivel ismét összevesztünk. Ezért a második
nászéjszakánkat a kanapén töltöttem a lakosztályban, Kiki pedig az ágyban
aludt. Olyan forrófejűek voltunk, hogy állandóan összekaptunk minden
apróságon. De reggel kibékültünk, és hazamentünk.
Még szerencse, mert Kikivel akkor már egy ideje közösen dolgoztunk
azon, hogy kitaláljunk nekem valami új terepet, ahol érvényesülhetek.
Miután az HBO elkaszálta a pilotot, úgy döntöttünk, megpróbálkozunk
valami mással. 2009 októberében Kikivel elmentünk a Venetianbe Chazz
Palminteri egyszemélyes előadóestjére, A bronxi mesére. Mindkettőnket
lenyűgözött, ahogy Chazz képes egymaga rabul ejteni a közönséget másfél
órára.
Hazafelé az előadás hatására támadt egy ötletem.
– A mindenit, ez majdnem olyan, mint amit Európában meg Ázsiában
szoktam csinálni – mondtam Kikinek. – Az emberek kérdéseket tesznek fel
nekem, én pedig olyan hosszan válaszolok rájuk, hogy a többiek dühbe
gurulnak, amiért ők nem tudják feltenni a saját kérdésüket. Fura, hogy nem
szeretek magamra nézni, de imádok magamról beszélni. Azt hiszem, ezt én
is meg tudnám csinálni. De az én előadásomat egy kicsit drámaibbá kell
tennünk.
Kiki nagyon belelkesedett. Amint hazaértünk, azonnal nekiállt megírni
az előadásom bevezetőjét. Másnap elolvastam, fantasztikus volt. Magam se
tudtam volna jobban megfogalmazni.
De hosszú és fáradságos folyamat volt, mert Kiki egyfolytában
dolgozni akart rajta, én pedig állandóan kifogásokat kerestem, mert
nehezemre esett a hányattatásaimról beszélnem.
Időnként eljártunk pármasszázsra az M Resortba, és egy nap a masszőr
odaadta egy New York-i pasas, Adam Steck névjegyét, aki akkor éppen
Vegasban dolgozott. Azt üzente a masszőrrel, hogy szeretne egyszemélyes
műsort készíteni velem. Felhívtuk, eljött hozzánk, és felvázolta a tervét.
Éppen kapóra jött, mert már egyébként is elkezdtünk dolgozni az ötleten.
Adam olyan nagy szállodai műsorok ötletgazdája volt, mint a Thunder from
Down Under és a transzvesztitákat bemutató Divas Las Vegas. Adam
bevont a projektbe egy Randy Johnson nevű rendezőt is. Kiki írta az egész
forgatókönyvet, de Randy is szerepelt rajta társszerzőként, mert neki már
volt neve a szakmában. 2012 elejére elkészültünk a műsorral.
Április 13–18. között egy hétig szerepeltem vele az MGM Grandben.
Remekül éreztem magam a színpadon. Egyáltalán nem volt rajtam teher. A
műsorban szerepelt egy jazzénekes és egy rockzenekar is. Eljátszották a
nyitószámot, azután felkonferáltak engem, a tömeg pedig megőrült.
Belekezdtem a monológomba, de volt egy zongoristánk is, aki néha kísért.
A zenekar eljátszotta a Midnight at the Oasist, de megváltoztattuk a
szövegét „Midnight at the Ho-asis”-re, így utalva a rengeteg kurvára, akivel
dolgom volt. Mindenki táncra perdült. Igazi bulibáró voltam a színpadon,
egy fekete Wayne Newton. Életem szomorú eseményeiről beszéltem, de
mindezt nemtörődöm hozzáállással. Vegasban voltam, egy zenekarral a
hátam mögött, és élveztem.
A műsor remek kritikákat kapott. Az volt az álmunk, hogy
körbeturnézhatjuk vele az országot, és talán a Broadwayra is eljuthatunk.
Az utolsó fellépésem után Kikivel az Egyesült Királyságba repültünk egy
közönségtalálkozóra. Azután átugrottunk Lengyelországba, ahol szerződést
kötöttem egy energiaitalokat gyártó céggel. Mialatt Lengyelországban
voltunk, felhívott Spike Lee. Az egyik embere látta a műsoromat, és nagyon
tetszett neki. Ezért Spike megkereste a producert, Jimmy Nederlandert, aki
el akarta vinni a Broadwayra Spike rendezésében. Júniusban már próbáltuk,
augusztus végén pedig tíz napig szerepeltünk a műsorral a Broadwayon.
Spike verziója sokkal komorabb volt, mint a vegasi műsor. Spike
karcosabb előadást akart, igazi egyszemélyes show-t. Egyedül voltam a
színpadon, mögöttem egy kivetítőn képek váltották egymást, illetve néhol
zenei bejátszások szakították meg a monológomat. A vegasi változat nekem
jobban tetszett, de a közönség láthatóan Spike rendezését is élvezte. 2013-
ban körbeturnéztuk vele az egész országot.
Kiállni a színpadra és lemezteleníteni a lelkemet sokban hasonlít arra,
mint amikor szorítóba léptem. Egyfelől alig várom, hogy kiálljak a
színpadra, másfelől halálosan meg vagyok rémülve. Mint egy versenyló, aki
alig várja, hogy kirobbanjon az indítókapuból. Kilépek a színpadra, és
uralom a helyzetet, de saját magamon alig tudok uralkodni. Vissza kell
fognom magam, hogy ne beszéljek túl gyorsan. Nem erre születtem, de
megtanultam szeretni. Mint szinte az élet minden más területén, Cus itt is
nagy hatással volt rám. Megörököltem Cus mesélőkedvét. Közel sem
vagyok olyan jó benne, mint ő, de rendelkezem ezzel a képességgel, mert
Cus klasszikus boksztörténetekkel szórakoztatott, kalandról és árulásról
szóló legendás mesékkel.
Mindig is tiszteltem a kimagasló teljesítményt. A pénz sosem jelentett
nekem semmit, de a nagy teljesítményekről szóló történetek arra
ösztönöztek, hogy én is feljussak a csúcsra. Az emberek szórakoztatása
nincs annyira a véremben, mint a boksz volt. Nem szeretem, amit
színészként csinálnom kell, de azt szeretem, ahogy érzem magam tőle.
Gyakorlatilag bármit megtennék, hogy elszórakoztassam a közönséget.
Ugyanazzal a módszerrel közelítettem meg az egyszemélyes
műsoromat, ahogy Cus tanította a boksszal kapcsolatban. Nem szabad
érzelmileg azonosulnom a színpadon álló emberrel. Érzelemmentesnek kell
maradnom, ugyanakkor minden szenvedélyemet bele kell adnom. Minden
problémám abból származott az életben, amikor Mike Tyson voltam, és azt
gondoltam, nekem járnak bizonyos dolgok – egy gyönyörű nő, egy menő
autó, egy ház. Akkor kerültem bajba. Túlságosan hagytam, hogy az
érzelmeim irányítsanak. Aztán az érzelmeim hamarosan tévképzetekké
váltak. Ezért, mióta Cusszal megismerkedtem, az egész életem arról szólt,
hogy felülmúljam önmagam.
De lehetetlen volt fenntartani ezt a látszatot, amikor arra került a sor,
hogy Exodusról beszéljek. Egyik gyerekemmel sem töltöttem annyi időt
kettesben, mint vele. Nagyon jól ismertem. Igazi szabad szellem volt. Nem
telik el úgy nap, hogy ne siratnám meg az én kis angyalomat. A műsor alatt
fülhallgató van a fülemben, Kiki pedig a színpad mögött ülve súg, amikor
szükségem van rá. Amikor elérkezik az ideje, hogy Exodusról beszéljek, a
hatalmas kivetítőn megjelenik egy gyönyörű fénykép róla. Kiki olyankor
mindig azt mondja: „Nézz hátra a képre.” De ha megtenném, képtelen
lennék folytatni a műsort.
2013 elején két népszerű tévésorozatba is meghívtak. Február 6-án
került adásba az Esküdt ellenségek: Különleges ügyosztálynak az az
epizódja, amelyikben szerepeltem. Egy Reggie Rhodes nevű, halálraítélt
gyilkost alakítottam, aki kegyelmet kap, miután beismeri, hogy a férfi, akit
megölt, gyerekkorában molesztálta. Nagyon izgatott voltam. Most először
nem saját magamat kellett alakítanom. A sminkesek egy órát töltöttek azzal,
hogy eltüntessék a tetoválást az arcomról. Óriási megtiszteltetés volt ilyen
nagyszerű színészekkel együtt dolgozni. De aztán, mielőtt az epizód adásba
került volna, támadt egy kis bonyodalom.
Egy nő online petíciót indított azért, hogy az NBC vagy törölje az
epizódot, vagy engem vágjanak ki belőle, mivel nemi erőszakért elítélt
bűnöző vagyok. A sajtó felkapta a dolgot, és a petíciót több mint hatezren
aláírták, köztük az NCIS sztárja, Pauley Perrette is. A sajtósom azt
javasolta, hogy reagáljak rá.
„Sajnálom, hogy más véleményen van, mint én, de joga van hozzá.
Sajnálom, hogy nem örül a szereplésemnek, de nem erőszakoltam meg
senkit, és ez a hölgy nem volt ott, hogy jobban tudja nálam, megtettem-e
vagy sem. Nem így akarok gazdag vagy híres lenni, egyszerűen csak
próbálom eltartani a családomat. Miért kellene hitelt adniuk a szavaimnak?
Mert öt éve tiszta és józan vagyok, nem szegtem meg egyetlen törvényt
sem, nem követtem el semmilyen bűncselekményt. Csak próbálom élni az
életemet.”
Ez volt a Tamás bátya-reakcióm a petícióra. Valójában azt gondoltam,
hogy tíz éve le vagyok égve. El kell tartanom a családomat. Nem fogok
meggazdagodni abból, hogy időnként meghívnak egy sorozatba szerepelni.
Mit akarnak ezek az emberek, hogy haljak meg? Mégis miből éljek meg?
Ha nem dolgozhatom a fősodorban, akkor mit csináljak, pornózzak?
Szerencsére a sorozat alkotói nem engedtek a nyomásnak. Dick Wolf
kiadott egy közleményt.
 „Javaslom, nézze meg az Ed Asner, Andre Braugher és Mike Tyson
vendégszereplésével készült, The Monster’s Legacy (A szörnyeteg
hagyatéka) című Esküdt ellenségek: Különleges ügyosztály epizódot,
február 6-án, szerdán, este 9-kor az NBC-n. Véleményem szerint ez az
egyik legerősebb epizódunk az elmúlt öt évben, mert arra fókuszál, mi
történhet, ha felfokozott érzelmi állapotban elhamarkodottan ítélkezünk.”
Az külön elégtételt jelentett nekem, hogy a barátaim, a The View
hölgyszereplői is kiálltak mellettem.
A másik vendégszereplésem körül semmilyen felhajtás nem volt. Saját
magamat játszottam az Így jártam anyátokkal egyik epizódjában.
Fantasztikus élmény volt. A sorozatot készítő csodálatos hölgyek egészen
családias légkört teremtettek. A forgatókönyvírók, a producerek, de még a
biztonsági őrök és a takarítók is évek óta együtt dolgoztak. Erre csak a nők
képesek. Velük dolgozni olyan volt, mint egy hatalmas kirakós részének
lenni, ahol mindenki tudta a dolgát, és zökkenőmentesen ment az egész.
Remekül éreztem magam. Nem tudom, jó színész vagyok-e, de imádok
játszani, és tudom, hogy ebből csak valami jó sülhet ki.
A Mike Tyson – Kendőzetlen igazság című egyszemélyes műsorom
országos turnéja 2013. február 13-án kezdődött. A sors szeszélye folytán az
első előadásra Indianapolisban került sor. Féltem visszamenni abba a
városba, ahol annak idején három év börtönre ítéltek. Úgy éreztem, hogy ott
mindenki gyűlöl. A repülőtérről a szállodáig a kocsiban mintha egy sötét
felleg lebegett volna a fejem fölött, valami megfoghatatlan
diszkomfortérzés kerített hatalmába. Az előadás előtti napon elmentem a
börtönbe. Muszáj volt megtennem. Az AA-szerződésem része, hogy
megpróbálom jóvátenni a múltban elkövetett hibáimat, és amikor abban a
börtönben voltam, igazi seggfej vadállatként viselkedtem.
Megdöbbentem, amikor megtudtam, hogy Slaven felügyelő még
mindig ott dolgozik. Amikor ott raboskodtam, még egyszerű börtönőr volt,
mostanra azonban felküzdötte magát a szamárlétra csúcsára. Negyvennégy
évet húzott le abban az intézményben. Slaven mindig rendes pasas volt.
Annak idején meglátogatott a magánzárkában, és órákig dumált velem.
Amikor viszontláttam, azonnal éreztem a köztünk lévő köteléket.
Elmagyarázta, hogy nem kereshetett meg, mert még itt dolgozik, de
hamarosan nyugdíjba megy, és akkor felveszi velem a kapcsolatot.
Megváltozott a külseje. Teljesen megőszült. Kicsit lefogyott. De még
mindig hihetetlen energia sugárzott belőle. Igazi keresztény – amikor belép
valahova, csak úgy sugárzik belőle a spiritualitás.
Amikor kiléptem a börtönből, elsírtam magam. Nem számítottam rá,
hogy ezt fogom tenni, de mintha hatalmas kő gördült volna le a szívemről.
Rájöttem, hogy nem a várossal van problémám, csak a börtönnel. De a
találkozás Slavennel felszabadított. Hihetetlen volt, nem gondoltam volna,
hogy életemnek ebben a szakaszában képes vagyok még ilyesmit érezni.
A turné során megtanultam, hogy imádok másokat szórakoztatni. Nem
érdekel, hogy tízezer vagy csak öt ember előtt lépek fel, szeretek szerepelni.
Ez nem könnyű, mert alapvetően félénk vagyok. Már gyerekkoromban is
megvolt bennem a késztetés a szereplésre. De amikor megpróbálkoztam
valamivel, egy nagyobb srác belém rúgott, és azt mondta: „Kussoljál,
nigger.” De Cus ismét felélesztette bennem az előadóművészt: „Ha azt
teszed, amit mondok, bárhová belépsz, az emberek képtelenek lesznek
levenni rólad a tekintetüket. Kiszippantod az összes levegőt a helyiségből.”
Kidüllesztettem a mellem, mint egy páva.
Tudom, soha többé nem fog előfordulni, hogy bekapcsolom a híreket,
és azt hallom: „Mike Tyson most írt alá egy több millió dolláros
szerződést…” Azok az idők már elmúltak. De továbbra is szeretek
embereket szórakoztatni. Nem fogok sok pénzt keresni vele, de azt
csinálhatom, amit szeretek. És ha az ember szeretetből csinál valamit, abból
mindig jó dolgok sülnek ki.

Ha visszatekintek az életemre, nehéz elhinni, mekkora szenzáció voltam

karrierem csúcsán. Abban különböztem a többi sztártól, hogy hivalkodó
módon is éltem. Miközben persze egy éretlen gyerek voltam, akinek túl
mély volt a víz, amelybe került. Bokszolói karrierem nagy részében úgy
éreztem magam, mint egy szörnyszülöttshow fő attrakciója. Később már
csak úgy, mint egy szörnyszülött. Nagyon hálás vagyok azért, hogy már
nem kell így élnem. Újra kitalálom magam, ahogy mondani szokták.
Ahelyett, hogy hetvenezres stadionokat töltenék meg, most már intimebb
műsorokat csinálok. Talán Isten akkora feladatot ad, amekkorával meg
tudok birkózni.
Annak idején semmi másra nem vágytam, csak csillogásra és
dicsőségre. Ezért kúrtam el az összes pénzemet. Dicsőség, dicsőség,
dicsőség – csak ez lebegett a szemem előtt. Az egésznek az volt a célja,
hogy kivívjam az emberek megbecsülését, de ahogy idősebb lettem,
rájöttem, hogy a megbecsülést nem lehet elnyerni, azt csak elveszíteni lehet.
Majd belém hasított a felismerés, hogy minden, amit addig tudtam,
hazugság volt, és újra kell kezdenem. Tisztelnem kell a feleségemet. Nem
hívhatom a nőket kurváknak, a férfiakat meg niggernek. Nem lehet
negyvenöt barátnőm, miközben házas vagyok. Hogy a fenébe voltam képes
ilyeneket csinálni? Egy névtelen senkiként talán megengedheti magának az
ember, de én világbajnok voltam. Van fogalmuk róla, mit jelentett ez?
Állandóan terhességekkel, abortuszokkal és betegségekkel bajlódtam. Az
egyik csajomtól trippert kaptam. Egy másiktól mononucleosist. Egy nagy
vírusmocsárban éltem.
Akinek soha nem volt semmije, hajlamos sokat felhalmozni, amikor
teheti. De ahogy idősebb lesz az ember, rájön, hogy az élet nem a
felhalmozásról szól, hanem a veszteségről. És minél idősebbek vagyunk,
annál több veszteséget kell megtapasztalnunk. Elveszítjük a hajunkat, a
fogainkat, a szeretteinket. Ha minden jól megy, erősebbek leszünk ezektől a
veszteségektől, és továbbadhatjuk bölcsességünket azoknak, akik fontosak
nekünk.
Sokat ártottam másoknak. Fiatalkoromban borzalmasan önző voltam.
Szemrebbenés nélkül képes voltam ilyeneket mondani: „Lődd agyon azt a
faszszopó niggert, megérdemli a halált!” Láttam embereket a saját vérükben
fetrengeni, és röhögtem rajtuk. Amikor a régi brooklyni barátaimmal
lógtam, gyakran hoztam fel régi balhékat.
– Emlékszel, amikor elintéztük azt a fazont, aki megpróbált kinyírni
bennünket?
Mire a barátaim:
– Hagyd már ezt, bazmeg, Mike, most itt vagyunk.
Talán attól féltek, hogy be vagyok poloskázva. Nem szeretnek azokról
a dolgokról beszélni, amiket csináltunk. Dave Malone barátom mindig azt
szokta mondani:
– Mike, az Isten szerelmére, itt vagyunk.
Nagyon örülök, hogy már nem az a pasas vagyok. Mindenkivel
együttérzek. És ez nem valami vallásos rizsa. Nem hiszek abban, hogy meg
kell gyónnunk bűneinket ahhoz, hogy a mennyországba jussunk. Nem
hiszek a túlvilágban. Ez a világ van. És logikusan hangzik, hogy morális
okokból kell jót tennünk. A jó cselekedetek nagyobb örömöt okoznak, mint
a rosszak. Higgyenek nekem, én már csak tudom. Sok csúnya dolgot
megúsztam. De azok nem okoztak örömöt, csak a jók.
Eljutottam az őszinte megbocsátás állapotába. Senkire sem haragszom
már, mint régen. Annak idején nem fogtam fel, mekkora időpazarlás az
egész. Nem utálom Bill Caytont vagy Jimmy Jacobsot azért, amit velem
tettek. Voltak jó pillanataink, ők indították el a karrieremet, hálás vagyok
nekik. Sokkal inkább haragszom magamra, mint bárki másra.
Kivételes életem volt – akadtak benne jó, rossz, csúf, nem annyira csúf
és nagyon csúf epizódok. Don Kingre sem haragszom már. Úgy hallom,
nincs túl jó egészségben. Én viszont könyvet írok. Azt hitték, mostanra
meghalok vagy félnótás leszek. Álmukban sem gondolták volna, hogy
egyszer elmondom róluk az igazságot. Azt hitték, a hazugságaik meghalnak
velük együtt.
Még mindig rengeteg tennivalóm van. Meg kell próbálnom őszintén
megszeretni önmagamat. Nemcsak felszínesen, hogy „Mekkora király
vagyok!”, hanem komolyan megvizsgálni, ki is vagyok. Ez nem lesz
egyszerű menet, sok gondolkodás és sok terápia vár rám. Nem szabad
alábecsülnöm a terápia szerepét abban, hogy sikerült megváltoztatnom az
életemet. Végtelenül hálás vagyok Marylinnek, az orvosaimnak és a
tanácsadóimnak a különböző rehabokon. Marylin elvezetett egy olyan
helyre, ahová egyedül sosem jutottam volna el. Lehet, hogy még nem értem
oda teljesen, de ahol most tartok, ott már lehet élni, életben maradni.
Vannak még mentális és érzelmi problémáim, de lassan megtanulok ebben a
világban élni, megtanulok boldog lenni ebben a világban, ahol korábban
százmillió dollár sem tudott boldoggá tenni. Hiába költöttem, nem okozott
örömöt. Most kevesebb, mint az egy százalékából élek, és képes vagyok
örülni. Marylin meglátott bennem egy tiszteletreméltó, családos embert, aki
sokat van otthon. Korábban képtelen voltam megmaradni otthon.
Egy fiatal kölyöknek, akinek annyi pénze és nője van, amennyit csak
akar, Isten nem játszik fontos szerepet az életében. De ahogy idősebb lesz,
rájön, hogy spirituális szempontból elvesztegette az életét. Semmi olyat
nem tett, amivel másokon segített volna. Szolgálni akarok másokat ahelyett,
hogy közönségtalálkozókra járnék és begyűjteném a pénzt. Tisztátalannak
érzem magam a fellépéseim után. Az emberek odajönnek utána gratulálni:
„Fantasztikus voltál. A példaképem voltál!” Nem, nem vagyok fantasztikus.
Szánalmas, erkölcstelen alak vagyok. De jóvá akarom tenni, vissza akarom
fizetni valahogy. Nem akarom megsérteni azokat, akik rajonganak értem, de
igazság szerint nagyon sekélyes és egyszerű ember vagyok, aki szeretne
valami jó tenni és segíteni az embereken.
Kikivel létrehoztunk egy alapítványt Mike Tyson Cares néven.
Hátrányos helyzetű gyerekeknek segítünk, de elsősorban a mentális
állapotukra akarok fókuszálni. Hiába adsz esélyt valakinek a küzdelemre,
ha nem tanítod meg küzdeni. Tudom, milyen az, amikor
félrediagnosztizálnak és begyógyszereznek. Akár meg is ölhet. És nem csak
a gyerekeket. Tudják, hány olyan ember ül börtönben, akinek
elmegyógyintézetben lenne a helye, és nem a rács mögött? Ezen
változtatnunk kell.
Gyakran megkérdezik tőlem, mit bántam meg az életemben.
Megbántam, hogy lefeküdtem azzal a rengeteg nővel. Annak idején
dicsekedtem velük, de ma már csak szégyellem magam a hódításaim miatt.
Nagyon boldog vagyok egyetlen nő mellett. Még mindig szívesen
legeltetem a szemem a lányokon, de már eszembe sem jut átlépni a határt,
nem kezdek flörtölni velük. Soha többé nem fogok a Page Six
pletykarovatában szerepelni, amint egy éjszakai klubban ülök egy rakás
aranyásóval egy asztalnál.
Végül rádöbbentem, hogy más típusú nőket kell keresnem, mint
amilyen az anyám volt. Egyetlen kapcsolata sem működött. Minél többet
veszekedett anyám azokkal a férfiakkal, annál jobban szerették. Ha
leforrázta vagy megszúrta őket, azok ajándékot vettek neki. Ez volt a
hatalmi berendezkedés nálunk. Férfiakkal harcoló nők között nőttem fel. De
Kiki nem ilyen. Nagyon boldog vagyok, hogy sikerült kitörnöm ebből a
mintázatból.
Kiki kihalászott a csatornából, és megtisztított. Azt, hogy képes
vagyok emberi lényként működni, jórészt neki köszönhetem. Sosem
gondoltam, hogy a bokszkarrierem lezárása után híres leszek, élem az
életem, új karrierbe kezdek. Azt gondoltam, vagy meghalok, vagy
legfeljebb lesz egy kocsmám. A kokaint mindig is le akartam tenni, de azt
nem hittem, hogy az alkoholról is képes leszek lemondani. Úgy képzeltem,
hogy életem hátralévő részében túlsúlyos leszek. Ehhez képest most
felelősségteljes családapa vagyok, dolgozom, iskolába viszem a
gyerekeimet. Ezt mind Kikinek köszönhetem.
Rák a csillagjegyem, világéletemben meg akartam menteni a nőket. De
Kikire nem bajba jutott leánykaként tekintek, akinek gondját kell viselnem.
Egyenlő felek vagyunk. Amire én képes vagyok, arra ő is képes. Ha valaki
megbíz egy feladattal, azt elvégzem. Csak akkor vagyok hajlamos elbaszni,
ha nincs mit csinálnom. Mióta Kikivel vagyok, nem tartóztattak le, mert
van mit csinálnom. Remek párost alkotunk. Még ha kívülről máshogy is
tűnik, nekünk működik.
Sosem gondoltam volna, hogy ilyesmit fogok mondani, de boldog
vagyok, hogy összeházasodtam a feleségemmel. Ő a legjobb dolog, ami
valaha történt velem. Mellette biztonságban vagyok. Egyszer egy riporter
megkérdezte tőlem, hol éreztem magam a legjobban – Cannes-ban vagy
Brooklyn utcáin. Azt feleltem, hogy a legjobban családi körben érzem
magam. Felébredek reggel, és mindenki ott van. Látom őket.
Néha azt gondolom, hogy a drog- és alkoholfüggőségemet a
családommal váltottam ki. Tudom, mennyi problémát és megaláztatást
jelentene nekik, ha felszippantanék akár egyetlen csíkot, vagy meginnék
egy pohár Hennessyt. Sehogysem akarom őket cserbenhagyni. Akárcsak a
bokszban, a családi életemben is mindent bele akarok adni. Tudom, hogy
van bennem egy nagy hiány, amit hosszú éveken át droggal, piával és
szexszel akartam kitölteni. Azt hiszem, ennek mind halandó mivoltunk az
oka. Tudjuk, hogy ez az egész mulandó. Megöregszem és meghalok holnap
vagy tíz év múlva, esetleg negyven, ha szerencsém van. De amikor a
családommal vagyok, úgy érzem, örökké fogok élni.
Ebben az életkorban az ember már minden egyes napért hálát ad az
Istennek. Nem járt nekünk ez a nap. Ezért mindennap úgy kell élnünk,
mintha az lenne az utolsó. És vállalnunk kell a személyes felelősséget. Nem
okolhatjuk mindenért a társadalmat. Ha jobb emberré akarsz válni, magadba
kell nézned, és le kell küzdened a gyengeségeidet. Te vagy önmagad
legnagyobb ellensége. Tudom, hogy én vagyok önmagam legnagyobb
ellensége. Az egyetlen, aki meg akar ölni, az én magam vagyok. Ha bárki
más úgy bánna velem, ahogy én bánok magammal, kiloccsantanám azt a
kurva agyát.

Nem akarok prédikálni. Én vagyok az utolsó, aki meg akarja mondani

másoknak, hogyan éljék az életüket. Nem vagyok ura a saját életemnek.
Csak megyek a térkép után. Értenek? Követem a kibaszott furulya hangját.
Úgy élem az életet, ahogy alakul. Utálom ezt a mondást, mégis sokat
mondogatom magamnak. Néha azt képzelem, én irányítom az életemet,
azok után, hogy megjártam azt a sok rehabot, és elszórtam több száz millió
dollárt. Ez az én nagy illúzióm. Kibaszott nagymenőnek gondolom magam,
miközben csak egy csavargó vagyok.
A galambok mindig megnyugtattak. Bárhol éltem, mindenütt voltak
galambjaim. A kedvencem egy különleges galambfajta. Úgy hívják őket,
hogy bukó galambok. Sir Anthony Hopkins a Hannibal című nagyszerű
film főszereplője így beszélt róluk:
Tudja, milyen egy bukógalamb, Barney? A bukógalambok repülés
közben nagy ívben hátrafelé bukfenceznek. Vannak kis bukók és vannak
mély bukók. Két mély bukót nem szabad pároztatni, mert az ivadékaik már
túl mélyre buknak, és a földbe csapódnak.

Nincs abban semmi meglepő, hogy kedvelem a bukógalambokat. Imádom

nézni, ahogy magasabbra szállnak az összes többi madárnál, egészen a
felhőkig, azután lebuknak, és csak zuhannak, zuhannak. Ha szerencséjük
van, sikerül idejében felhúzniuk az orrukat, mielőtt a földbe csapódnának.
A mély bukó párok ivadékai nem tudják felhúzni magukat. Olyan gyorsan
zuhannak, hogy nem tudják kinyitni a szárnyukat, és szinte szétrobbannak a
becsapódáskor. Borzalmas látvány, de ha a madár helyébe képzeljük
magunkat, nincsen ahhoz fogható érzés, mint alábukni és zuhanni. Egy
endorfinokkal, dopaminnal és adrenalinnal megterített svédasztal. Mintha
az ember egyszerre szippantana kokaint és vedelné a Hennessyt, miközben
intravénásan kapja a morfiumot.
Mindkét szülőm mély bukó volt. Arra születtem, hogy alábukjak a
magasból és zuhanjak. És őszintén hálás vagyok, hogy sikerült
megtalálnom a szárnyaimat, mielőtt a földbe csapódtam volna.
 Epilógus

Néha felébredek, és egyszerűen tudom, hogy rossz napom lesz. Arra

gondolok, hogy senki sem szeret, nem úgy alakul az életem, ahogy annak
idején elterveztem, és attól félek, talán bántani fogok valakit. Úgy érzem,
bárcsak egy kő alatt lapulhatnék valahol. Nem tudom, hogyan éljek napi
szinten. Próbálkozom. Mindent elkövetek, hogy kizárjam az erőszakot az
életemből. Akár azt is hagynám, hogy szétrúgják a seggem, de nem ütnék
vissza. Azt hittem, ahogy öregszik az ember, egyre puhább és
engedékenyebb lesz, én azonban csak egyre ingerültebb és keserűbb
vagyok.
Hiába van szerető feleségem és gyerekeim, úgy érzem, mintha
eldobtam volna az életem. Ne értsenek félre, imádom a családomat.
Bármikor meghalnék vagy gyilkolnék értük. Részben épp ez a probléma.
Azt akarom, hogy a gyerekeimnek jobb élet jusson osztályrészül, amikor
meghalok, és nem tudom, hogy így lesz-e. Nem tudom, jobb életük lesz-e,
mint nekem volt Browsnville-ben. Lehet, hogy középosztálybeli kölykök
lesznek. Mostanában egy Escalade-del járok. Egyesek szerint ez nagyszerű,
de nekem az Escalade egy tragacs, egy prostinak se adnám oda. Még
mindig tartozom az adóhatóságnak. Valószínűleg előbb halok meg, mint
hogy ki tudjam fizetni az összes adóhátralékomat. Nem keresek túl sok
pénzt mostanában. Jól nézek ki, de nincs egy vasam se. Csavargó vagyok.
Nem hiszem el, hogy a feleségem még mindig kitart mellettem.
Szánalmasnak érzem magam.
Nincs túl jó véleményem saját magamról. Néha utálom magamat. Úgy
érzem, nem érdemlek meg semmit. Időnként arról fantáziálok, hogy
kiloccsantom valakinek az agyát, és életem hátralévő részét rács mögött
töltöm. Ez a könyv arról győzött meg, hogy az egész életem egy vicc volt.
Komor, elgyötört seggfej vagyok. Utálok úgy élni, mint egy jobbágy. Nem
tudom, megérem-e a holnapot. Talán azt mondom, „faszom az egészbe”,
azzal lelépek.
 Néha nem jön álom a szememre. Azt hiszem, az éveken át tartó
drogozás miatt vagyok ennyire érzelmes. Képtelen vagyok kordában tartani
az érzelmeimet. Nagy fájdalmaim vannak, és nem tudom, hogyan
szabadulhatnék meg tőlük. Egykor én voltam a legkeményebb csávó az
egész földkerekségen, most meg a legkisebb provokációtól elbőgöm
magam. Nem tudom, mi nem stimmel velem. Néha úgy érzem, darabokra
hullok.
Semmirekellő vagyok. Semmi mást nem csináltam, csak bunyóztam,
dugtam és kölyköket nemzettem. Boksz, kurvák és csecsemők. A normál
alapvonalam az önpusztítás. És amikor nem ezt teszem, akkor jutalmat
várok. Klasszikus függő vagyok. Egy darab szar, aki azt hiszi, körülötte
forog a világ. Az önbecsülésem a béka segge alatt, miközben nálam
nagyobb egója senkinek sincs. Akkora dicsőségfüggő vagyok, hogy
legszívesebben közönség előtt halnék meg. Nem tudnék egyedül meghalni.
Régen ilyeneket mondtam: „Hány ember él a földön? Ötmilliárd? Egyenlő
feltételek mellett mindegyiküket meg tudnám verni.” Ki beszél efféle
őrültségeket? Rengeteg gazdag és híres fickó van a világon, de egyikükben
sem volt annyi pimaszság, mint bennem. A legtöbb híresség hagyja, hogy a
hírneve túlnőjön rajta, és az irányítsa. Én nagyobb akartam lenni a
hírnevemnél.
Olyan sokszor elárultak életemben, hogy már senkiben sem bízom.
Amikor valakivel elhitetik, hogy képtelenség őt szeretni, az inkább
megtartja magának az érzéseit, és senkinek nem tárulkozik ki. És aki úgy
érzi, hogy őt nem lehet szeretni, az bántani akar másokat, és csúnya
dolgokat akar elkövetni. Mi értelme jó dolgokat tenni egy ilyen helyzetben?
Arra gondolok, anyám és apám honnan jöttek. Bennünket az utca
nevelt. Olyan dolgokat csináltam, amiket álmukban sem néztek volna ki
belőlem. Tudom, hogy másnak ez semmit sem jelent, de aki a csatornából
jön, annak sokat jelent. Még a saját gyerekeim se tudják, ki vagyok
valójában. Tudom, hogy nekik is megvannak a maguk problémái, de ők
soha nem éltek patkányok és kutyák között. Nem tudják, hogyan kell szaros
szennyvízben elrejtőzni, nehogy megöljék őket. Én azonban büszke vagyok
rá, hogy onnan jöttem. Nincs ebben semmi dicsőség, mégis büszke vagyok
rá. A gyerekeim jobban tudnak nálam írni és olvasni, de sosem tudnak
felülmúlni abban, hogy mennyi nehézségen mentem keresztül. És nem is
akarom, hogy felül kelljen múlniuk.
 Még mindig a gettóban érzem otthon magam. Igazi gettónigger
vagyok. Néha Faridra pillantok, és azt kérdezem tőle: „Mit keresünk itt,
Farid, amikor egy jachton is csücsülhetnénk Saint-Tropez-ban? Mit
keresünk itt a sok csóró nigger között?” Mert azok a csóró niggerek a mi
népünk. Állandó küszködés az életük. Imádom azokat a romlott, mocskos
faszszopókat, még akkor is, ha tudom, hogy nem bízhatok meg bennük.
Bármit képes vagyok elviselni. Sokszor eszembe jut Nietzsche.
Tudom, mi a felsőbbrendű ember. Tudom, hogy képes vagyok megállni,
nehogy kinyírjak valakit, de mindig közel járok hozzá. Egyesekben nincs
egy szemernyi tisztesség vagy tisztelet sem. Néha, amikor találkozom egy
ilyen fazonnal, azt kívánom, bárcsak beszólna valamit a feleségemre, hogy
szétverhessem a fejét. Vannak ilyen fazonok, de nekem nem lenne szabad
így gondolkodnom. Próbálom visszafogni magam, próbálok új ember lenni.
De mekkora darabokat kell levágnom a tökeimből ahhoz, hogy új ember
lehessek?
Most miért nem foglalkoztat az, hogy más nőket dugjak, elvégre
egyszer élünk, nem? Korábban erről szólt az egész életem. De most már
senkit sem akarok megdugni. Felnőttem volna? Mit keresek a feleségem
meg a két gyerekem mellett? Kóbor kutya vagyok, nem házi kedvenc. Ha
még mindig azt gondolnám, hogy egy nagyfarkú kúrógép vagyok, nem
tudnék így élni. Tehát vagy az egómat nyomom el, vagy oda a
lelkesedésem. Szeretném azt gondolni, hogy azért vagyok a feleségemmel,
és azért nem kúrok más nőket, mert benőtt a fejem lágya, és szeretem őt.
Vagy egyszerűen csak megtörtem, és elveszítettem a tökeimet?
Hová lett az a sok harag és energia, ami arra késztetett, hogy
megdugjam azt a rengeteg nőt? Miért vesztettem el a szexuális étvágyamat?
Pusztán arról lenne szó, hogy öregszem és fogynak a hormonjaim?
Meglátok egy csajt, és azt gondolom: „A mindenit!”, de már nem érzek
vágyat arra, hogy megszólítsam. Ne jöjjenek nekem a Viagrával meg a
Cialisszal. Azok a szarok nem ugyanazok, mint a természetes nemi vágy.
Az agy attól nem indul be. Mint egy fegyver töltények nélkül. Azt a
fantáziát nem adják meg, amire az elmének szüksége van.
Egész életemben csak arra voltam jó, hogy másoknak pénzt keressek.
Szeretetet csak annak függvényében kaptam, ha Mike Tyson virítja a lóvét.
Ki lennék, ha nem lennék Mike Tyson? Hogyan alakítanék ki
kapcsolatokat? Fogalmam sincs, hogyan kell beszélgetést kezdeményezni
valakivel. Sosem kellett ilyet csinálnom. Néha végignézek magamon, és azt
mondom: „Mike, te egy puhapöcs vagy. Mi a faszt művelsz? Nemsokára
elpatkolsz. Lemondasz az összes punciról, és életed hátralévő részében
ezzel a nővel leszel, akivel huszonnégy éves kora óta hálsz?” Biztos vagyok
benne, hogy a feleségem néha már elviselhetetlennek tart, mert túl sokat
vagyok vele. Azért vagyok vele ennyit, hogy tudja, miatta nem járok el
máshova. Régebben nem teljesen bíztunk meg egymásban. De mióta túl
sokat vagyok otthon, kezdek a terhére lenni.
Nem találom a helyes egyensúlyt a kettő között. Nem vagyok egy
kiegyensúlyozott valaki. Képtelen lennék azt mondani, hogy keresek
magamnak egy másik nőt, aki mellett elkötelezhetem magam. Ha nem ezt a
monogám életet élném Kikivel, akkor nagy bajban lennénk. Visszaszoknék
a drogokra, sztriptíztáncosokat és prostikat kúrogatnék, elkapnék valami
betegséget, aztán valami féltékeny seggfej agyonlőne.
A párkapcsolatokat nem nekem találták ki. Nem állok ki magamért egy
kapcsolatban, és erre nem vagyok büszke. Vagy papucs vagyok egy
kapcsolatban, vagy diktátor. Vagy engem nyomnak el, vagy én nyomom el a
nőt. Vagy ez, vagy az, nincsen középút. És mivel erőszakoskodni nem
akarok egy nővel, végül mindig a papucs szerep marad nekem.
Elbizonytalanodom, amikor arról van szó, hogy párkapcsolatban éljek.
Nincs ebben semmi meglepő. Gyerekként azt láttam, hogy a férfiak verik a
nőjüket, a nők leforrázzák a pasijukat, egy férfi meggyilkol egy másikat egy
nő miatt. Ebben nőttem fel. Most egy olyan párkapcsolatban élek, ahol
elfojtom a normál alapvonalamat, hogy normális kapcsolatban élhessek.
Mire a bennem élő függő azt mondja: „És hol a jutalmam? Azt hiszem,
többet érdemelnék, amiért így viselkedek.” Jutalmat akarok azért, mert
képes vagyok jobb emberré válni. Ha a feleségem ezer évig élne, akkor sem
értené meg az én normál alapvonalamat. Halálra rémíteném vele. A normál
alapvonalam az, hogy begyűjtök egy csomó nőt, nem számít, hány évesek,
és megbaszom őket. Egyetlen nőnemű lény sem távozhat a területemről
megdugatlanul. Így, ilyen durván. Ennek fordítottam hátat. Megkíméltem a
feleségemet és a gyerekeimet a betegségektől és a mocsoktól. De szeretnék
valamit kapni cserébe.
Azt is alig akarom elhinni, hogy párkapcsolatban élek. Nem tartom
magam jó partinak. Buta vagyok, selypítek, rosszul ejtek szavakat, ennek
ellenére mindig akadnak, akik le akarnak feküdni velem, vagy együtt
akarnak lenni velem, mert én vagyok Mike Tyson. De én vagyok a
legrosszabb parti a világon, egy önző seggfej vagyok. Én sem bírom
elviselni magamat, miért akarna bárki más együtt élni velem? Minden
kapcsolatomban ezt gondoltam: baromság, ez a nő tutira nem szeret.
Hogyan lehetnék bárkinél is különlegesebb?
Néha azt gondolom, csak azért házasodtam meg, hogy ne verjenek át
többet a nők. Jobb egyetlen nővel élni, mint állandó célpontnak, örök
baleknak lenni.
Az életem szakadatlan küzdelem a túlélésért. De amikor ezt mondom a
feleségemnek, ő azt feleli: „Nem. A világ gyönyörű és pozitív.” A
feleségem mindenkivel törődik. Azt akarja, hogy az emberek ne
dühöngjenek, hanem boldogok és elégedettek legyenek. Ez nem reális. Kiki
mindenkinek a barátja akar lenni, de aki mindenki barátja, az önmaga
ellensége.
– Tessék, próbáld átölelni a világot – mondogatom neki.
Nyomorult vegánnak szokott nevezni. De egyszerűen nem lehet
mindenkit boldoggá tenni. Ha nem vagy észnél, átbasznak, bántanak,
kihasználnak. Ő nem látja a gonoszt az emberekben, én igen. Az én
szememben a világ pokoli hely.
Ijesztő, hogy a nevem újra felbukkan az újságokban, és napi szinten
szerepelek a tévében. Félek, hogy nem bírom majd kezelni a hírnevet, és
ismét erőszakos leszek. A feleségem arról győzköd, hogy most már tudom
kezelni. De nem szeretek célpont lenni. Most, hogy a feleségem ír, talán
egyre több műsora lesz a tévében, és bekerül ebbe a világba. A széltől is
óvom, mert ő a mindenem. Nincs már negyvenöt kurvám talonban. Minden
energiámmal erre a családra koncentrálok, és ez a sok energia néha talán
elviselhetetlenné válik. Félek. És amikor félek, előbújik az a faszfej Iron
Mike.
Most már előadóművész vagyok, és egy teljesen más világban mozgok
– a showbiznisz világában. Arról ábrándozom, hogy egy nap megütjük a
főnyereményt, ránk szakad a bank, gondoskodni tudok a gyerekeimről, és
méltósággal halhatok meg, de ez nem fog megtörténni. Mindenki tudja,
milyen a showbiznisz. Márpedig ha engem átbasznak, az felidézi bennem
az összes alkalmat, amikor Don átkúrt, eldurran az agyam, és valakit
bántani fogok. Ilyen a showbiznisz világa? Akkor Isten hozott az én
világomban, az erőszak világában. Aztán visszakerülök a sittre, a feleségem
hozzámegy valaki máshoz, aki majd molesztálja a lányaimat. Így megy ez.
Kétségkívül erős bennem az önutálat. Csúnya dolgokat követtem el.
Bármelyik nagy könyvet veszem a kezembe – a Tórát, a Koránt, az
Újszövetséget, a Bhagavad-gítát, tudom, hogy pokolra fogok jutni. A
pokolban születtem. És minden eredményem az életben egy lépés volt
kifelé onnan. Azt hiszem, részben ezért szórtam el annyi pénzt (és most
nem a kurváknak ajándékozott kocsikról beszélek), mert egy ostoba kölyök
voltam, és azt hittem, így megtisztulhatok a bűneimtől, és
visszavásárolhatom magam a mennyországba. Kedves és önzetlen voltam
másokkal, mert a lelkem annyira megfeketedett korábbi bűneimtől.
Mihez kezdek az életemmel? Imádok szórakoztatni, de csak arra a kis
időre tesz boldoggá, amíg fent vagyok a színpadon. Néhány pillanatra a
boksz is boldoggá tett, de ennek a nagy része odalett Cus halálával. Soha
nem akartam Iron Mike lenni. Utáltam azt a fickót. Az ő bőrébe kellett
bújnom, hogy életben maradjak. De hülyeség volt.
Néha elbizonytalanodom, tényleg erre a világra szántak-e. Aberráltnak
érzem magam, a természet beteg viccének. Állandóan bántanak, nyilakat
lőnek ki rám. És senki sem hallja a fájdalomkiáltásaimat. Gyűlölöm az
életemet, gyűlölöm magamat. Ha lenne hozzá bátorságom, kinyírnám
magam. Ez az igazság, így érzem…
Ekkor besétál a szobába az én kis tündérem, Milan, és felderül a
kedvem.
Ez a jutalmam, amiért felelősségteljesen viselkedek. Amikor iskolában
van, mindig morcos vagyok, de amint hazatér, az egész életem megváltozik.
Ez az a pont, ahol az egóm véget ér. Eszembe jut némelyik őrültség, amit
csináltam, mint például az őrjöngésem Marylandben a koccanásos baleset
után. Pokoli dühös vagyok magamra. Reménytelen eset voltam akkor. Még
ha vissza is térnének azok az érzések, nem tudom elképzelni, hogy ismét
úgy viselkedjek. Soha többé nem akarok csalódást okozni egy ilyen
helyzetben, mint ahogy azt annyiszor megtettem régebben. Nem
veszíthetem el annyira a kontrollt, hogy veszélybe sodorjam vele Milant
vagy Roccót. Előbb lövetném agyon magam. A gyerekeim miatt
megtanultam a nyelvembe harapni. Sokszor, amikor valami csúnya dolgot
akarok mondani, egyszerűen csak beleharapok. Itt az ideje, hogy
felvállaljam ezt a fajta felelősséget. Ez közel sem olyan stresszes, mint a
veszekedés. Lehet, hogy nem mindig sikerül, de akkor is kevesebb a stressz
az életemben.
Hihetetlen, hogy Monicával közös gyerekeink milyenek lettek.
Fiatalabb koromban utáltam volna az olyanokat, mint ők. Mindenük
megvan, szép ház, jó kocsi, európai utazások, egészen kicsi koruk óta.
Világéletükben cselédjük volt. Engem a falak még mindig az anyámtól
kapott verésekre emlékeztetnek. A fiamban nincs meg ez a félelem. Mindig
azt hittem, hogy a gyerekeknek áldozatokat kell hozniuk azért, hogy
megkapjanak dolgokat. Cus így nevelt. Ha ezt a bunyót megnyered,
megkapod azt. A fiam mindenképp megkapja, akár jól csinálja, akár
rosszul.
Gyerekkoromban nem jutott nekem se szeretet, se biztonság. Azzal
cukkolom a gyerekeimet, hogy puhányok, de velem is ez történt volna, ha
szeretetben nevelkedek. Belőlem is puhány lett volna. Hiszen ennyi idősen
is az lett, mióta szeretetben élek. Csináltam olyan dolgokat, mint például
Evander fülön harapása, amivel kellemetlenséget okoztam a gyerekeimnek.
Ezzel meg kell birkózniuk. Biztos, hogy sosem cukkolták és terrorizálták
őket annyit, mint engem. Egyiküket sem kapták el hazafelé menet a suliból,
hogy szarrá verjék. Mindnyájan magániskolába járnak, és – papíron –
rendes barátaik vannak. Az én barátaim stricik, gyilkosok, rablók és
tolvajok voltak.
Egyáltalán nincsenek szülői készségeim, mind a mai napig. Tudom,
hogy a feleségem neandervölgyinek tart, pedig megteszek mindent, ami
tőlem telik. A nagyobb gyerekeim örülhetnek, hogy nem az apám volt az
apjuk. Ő nem várta volna ölbe tett kézzel a csekket minden hónapban. Azt
mondta volna a lányoknak: „Nincs szükségetek rám. Ott ültök a
pénzcsinálótokon.” Soha senkinek nem mondtam, hogy árulja a pináját.
Megtudnák, mi az a rossz, ha az apám ejtette volna teherbe az anyjukat.
Ha már a gyerekeknél tartunk, gondját viselem annak a tizenöt éves
srácnak, aki még mindig itt van bennem. Megvannak hozzá az eszközeim,
most már képes vagyok rá. Nem ment sehová. Még mindig sérült, de most
már produktív életet él. Elképesztő. 300 millió dolláros vagyonnal ezt nem
tudtam elérni. Most viszont gyerekeket nevelek, tiszteletreméltó férj
vagyok, és nem kell amiatt aggódnom, hogy a feleségem nemi betegséget
kap tőlem. Sosem jártam még itt, és fantasztikusan élvezem. Álmomban
sem gondoltam volna, hogy az a megállapodós típus vagyok. Azt hittem, az
enyém a világ, most mégis biztonságban érzem magam itt. Nem akarok
máshol lenni. Nevelem a gyerekeimet, egyre jobban elmélyítem a
kapcsolatomat a feleségemmel, és ez jó érzéssel tölt el. Ezért vagyok itt.
Nem mehetek el többé az éjszakába. Ilyen már nem lesz. Soha többé
nem lehetek újra önmagam, mert azzal túl sok embert tennék
boldogtalanná. Úgy őrzöm a békét, hogy sokat vagyok otthon, mert akkor
nem gondolják azt rólam, hogy olyasmit csinálok valahol, amit nem lenne
szabad. Néha úgy érzem, a feleségem már örülne, ha eljárnék otthonról. Van
az a pont, amikor már elviselhetetlen a túl sok együttlét. Az igazi énem
valószínűleg inkább a haverokkal lenne, kockázna, szórakozna. De ilyet
már nem csinálok. Most már az a szórakozás, hogy a kislányommal vagyok,
és egyre jobban megismerem őt meg Roccót. És remélhetőleg jobb
kapcsolatot alakítok ki velük, mint a többi gyerekemmel. A legidősebb
lányom, Mikey most nálam lakik Vegasban. Ez nagyszerű. De már nincs
egy férfibarlangom, ahová a barátaimmal elbújhatnánk szivarozni és
meccset nézni.
A másik oka annak, hogy nem szeretek kilépni a házból, hogy ne
kelljen emberekkel találkoznom. Mielőtt országos turnéra indultam a
Kendőzetlen igazsággal, otthon maradtam, hogy ne kerüljek kapcsolatba
fura emberekkel, akiktől rossz energiákat kapok. Legfeljebb egy-két percre
hagytam el az otthonunkat. Annak idején sokat jártam el otthonról, de
annak az lett a vége, hogy peren kívüli megállapodásokat kötöttem, elnézést
kértem egy rakás embertől a tévében, vagy sittre kerültem. Ezt nem akarom
újrakezdeni. Inkább ki se lépek abból a kurva házból, nehogy összetűzésbe
keveredjek valakivel. Hihetetlen, nem? De muszáj. Cus beprogramozott az
agyamba egy kapcsolót. Érzelmi roncs vagyok, aztán bumm, egy
szempillantás alatt megváltozok. Néha félek kimenni, mert nem tudom,
mikor kattanok be. Tényleg nem tudom. Kint az utcán szabályosan rettegek
– mi van, ha félreértek egy helyzetet? Fiatalabb koromban sokkal
könnyebben tudtam ezt kezelni. Arra voltam beprogramozva, hogy
támadjak. Ezért keveredtem olyan sok utcai csetepatéba, amikor
világbajnok voltam. Az egómat támadás érte. Cust is az egója vezérelte.
– Az a fickó ezt mondta neked? És te mit csináltál erre?
Csak egy szerencsétlen kölyök voltam, ő meg ilyenekkel nyaggatott:
„És te mit csináltál erre?” Énemnek ettől a részétől mindig meg akartam
szabadulni. Sosem tudtam előre, mi fogja átbillenteni a kapcsolót, akár egy
ártalmatlan „Szevasz!” is lehet az, belőlem pedig bumm, kitör a vadállat.
Elég fordított napirend szerint élek mostanában. Általában este hat-hét
körül lefekszem, hacsak a feleségem rá nem beszél, hogy nézzek meg vele
valamit a tévében, olyankor akár kilencig is fent vagyok. Éjfél és hajnali
kettő közt ébredek. Felülök a szobabiciklire, tekerek egy órát, azután
futópadozok, majd guggolásokat csinálok. Ma például két órát dolgoztam
lábra.
 Mire végzek, Kiki is felébred. Amikor reggelente elviszi a két gyereket
otthonról, félek, hogy nem jönnek vissza. Ez a legnagyobb félelmem.
Szabályosan rám tör a rettegés, amikor elmegy. Mindig szomorú vagyok,
amikor a családom nincs itt, és egyedül maradok. Régebben szerettem
egyedül lenni, de akkor még nem volt családom. Mostanában már eszembe
se jut, hogy valami rosszat csináljak. Nem akarok még egyszer börtönbe
kerülni. Arról szól az életem, hogy gondoskodom a családomról, és segítek
másoknak, akik kevésbé szerencsések nálunk. Nem hiszem el, hogy ide
jutottam.
Mivel annyi borzalmat láttam életemben, nagyon óvatos lettem.
Mindig szólok a feleségemnek, hogy zárja az ajtókat, tartsa szemmel a
házat, figyelje a munkásokat. Elmesélem neki azt az élményemet, amikor
beugrottam néhány barátomhoz beszélgetni, azután elmentem, és később
hallottam, hogy pár órával később mindenkit kinyírtak a házban. Állandóan
ezek az elmebeteg sztorik zakatolnak a fejemben. A feleségem szerint nem
vagyok normális. Sosem találkozott még hozzám hasonló pasassal. Ha
megfordul egy idegen a házunkban, arra gondolok: Ki ez a tag? Ki hozta
ide? Majd miután elment, megkérem a feleségemet, hogy hozzon egy kis
zsályát, és füstöljük ki a házat. A normál alapvonalam szerint ha bementem
egy házba, felmértem a terepet, azután jöttek a keményfiúk fegyverrel, és a
földre parancsoltak mindenkit. Nekem ez volt a normális.
Amikor Kiki és a gyerekek nincsenek otthon, rengeteg időm van
gondolkodni. Sokat agyalok azon, milyen bizarr gyerekkorom volt,
leginkább anyámnak köszönhetően. Hogy sikerült kiszabadulnom abból a
lepukkant, szánalmas környezetből? Hogy tud egy ilyen srác, mint én,
kitörni Brownsville-ből és nehézsúlyú világbajnokká válni? A
boksztörténelemből kiderül, hogy az egyetlen közös tulajdonságom a
legtöbb bajnokkal a szegénység volt. Jack Dempsey egy kibaszott hobó
volt. Próbáltam valahogy igazolni ezzel a saját sztorimat, de sehogy sem
sikerült. Hogyan találkoztam azzal a Bobby Stewart nevű fazonnal, aki
bemutatott Cusnak? Hogyan fordította át Cus azt a kapcsolót az agyamban?
Honnan jött az eltökéltségem? Mindössze annyi lenne az oka, hogy fiatal
koromban ösztönösen követnem kellett valakit? Aztán átvettem tőle ezt a
bokszolómentalitást.
Cus mindenkinek azt mondta, másodszor is belecsapott a villám, és
lesz még egy nehézsúlyú világbajnoka. De akkor még csak tizenhárom éves
voltam. Egyetlen amatőr meccs sem volt a hátam mögött, amikor először
látott.
Honnan tudta, amikor meghalt, hogy én leszek az? Egyetlenegyszer
sem látott igazán kegyetlennek. Sem az önbizalmam, sem az arroganciám
nem lett nagyobb a ringben. Kíváncsi lennék, mit gondolna arról, akivé
lettem. Kemény fazon volt. Könyörtelen tudott lenni a többi bunyóssal.
„Pipogya alak. Hagyd ott meghalni.” Cus hitt abban, hogy a ringben a
végsőkig küzdeni kell, nem szabad feladni. De mostanra rájöttem, hogy az
életnél semmi sem fontosabb. Nincs az a trófea, öv vagy dicsőség, ami
fontosabb lenne az életnél és a szeretteimnél. Annak idején kész lettem
volna meghalni a ringben. Ma már nem. A boksz a balekok játéka. És
valószínűleg én voltam a legnagyobb balek, aki valaha szorítóba lépett.
Már azelőtt tudtam, hogy én vagyok a világbajnok, hogy
megszereztem volna azt az övet. De még mindig bennem volt az a másik
Mike Tyson, akivel nem igazán tudtam mit kezdeni. Fogalmam sem volt, ki
a faszom az a fickó. Egyfelől én voltam a szuperbajnok, másfelől nem
tudtam rájönni, ki vagyok valójában. Egyesek szerint Amerika
legrettegettebb alakja lett belőlem. Tartótisztek figyelték minden lépésemet.
Az emberek féltek tőlem. Kis puhapöcs voltam, az imidzsem azonban
mindenkit megrémített. Volt ebben valami mámorító. Állandóan bizonyítani
akartam, hogy nem félek, ezért túlkompenzáltam. Azt hittem, keménynek
kell lennem, mert Cus ezt a mentalitást ültette el bennem. „Felsőbbrendű”,
ez volt a kedvenc szava. Felsőbbrendű bokszolót nevelt belőlem.
Ha Cus most itt lenne, azt mondaná: „Mike, miért nem harcolsz?
Megőrültél?” De nem bánok semmit. Az összes nagy bunyós, Ray
Robinson, Peter Jackson, Joe Gans, Tony Canzoneri, mind a csatornában
végezték, vagy legjobb esetben valami szálloda előcsarnokában
söprögettek. Olyan szenvedélyesen imádták a bokszot, hogy eszükbe sem
jutott menekülő útvonalat kitalálni. De bármin mentek is keresztül utána,
megérte, mert világbajnokok lettek. Lennék életem végéig patkányhúgyban
fetrengő csavargó, ha csak egyetlen évig élhetném Mike Tyson, a
világbajnok életét. Igen, bazmeg.
Nem akarom azt a benyomást kelteni, mintha remete lennék. Néha
eljárok otthonról ezt-azt intézni. Amikor ezt a könyvet írtuk Ratsóval, a
szerzőtársammal, elmentem a negyedik Pacquaio–Márquez bunyóra. Az
első Mike Tyson Cares adománygyűjtés fődíja az volt, hogy a győztes
velem együtt tekintheti meg a mérkőzést. Két kedves, fiatal mexikói
úriember nyerte a licitet, és együtt ültek Ratsóval meg velem. Pont akkor
mutatkozott Mitt Romney is először a választások után. Ratsóval alig
hittünk a szemünknek, amikor besétált a feleségével, és leültek a ring
mellett.
– Hé, Mitt, mi vagyunk a negyvenhét százalék! – kiáltottam oda neki.
Minden bizonnyal volt rám némi hatással, hogy egy liberális nővel
lakom egy fedél alatt, aki napi huszonnégy órában az MSNBC-t nézi.
– Mitt, kicsit későn kezdesz teperni a mexikói szavazatokért –
cukkoltam.
A közönség nagyrészt Márqueznek szurkoló mexikóiakból állt. Maga a
mérkőzés fantasztikus volt. Egyike azoknak az estéknek, amikor az
emberek ismét megtapasztalhatták, milyen nagyszerű sport is a boksz.
Egy hónappal korábban Kikivel és Ratsóval elmentünk megnézni
Barbra Streisandot az MGM Grandben. Mindig is imádtam Barbrát.
Fiatalkoromban azt olvastam róla, hogy az egója mellett még Al Jolsoné is
eltörpült. Mindig vonzódtam a nagy egókhoz, mert Cus szerint az igazi
nagyság előfeltétele, hogy az ember nagynak lássa magát. A nap mindig
nekik nyugszik le. A Larry Holmes elleni mérkőzésem után személyesen is
találkoztam Barbrával, amikor bejött hozzám az öltözőbe. Nekem ő az igazi
szupersztár. Felderül az ember lelke, amikor énekelni hallja. Sokan
féltékenyek rá ezért, mert ők nem képesek ennyi energiát és szeretetet adni
másoknak, nem tudják elrabolni az emberek szívét az énekükkel, mint
ahogy Barbra. Elbűvölt az előadása. Utána bementünk hozzá az öltözőbe, és
készítettünk egy képet vele meg Marie Osmonddal. Másnap még mindig az
előző este hatása alatt voltam. Fantasztikus élmény volt a közelében lenni
és látni énekelni. Barbra nagyon sokat jelentett anyámnak és más,
számomra fontos embereknek. Örülök, hogy egy időben élünk, és láthatom
a színpadon.
De nekem még egy koncertre sem egyszerű eljutnom. Ahogy az
előadásra igyekezve keresztülvágtunk a kaszinón, megláttam néhány régi
strici és drogdíler barátomat. Amikor velem van a feleségem, tudják, hogy
jobb, ha nem szólítanak meg. Tisztában vannak vele, hogy állandóan
hadakozom a démonjaimmal. Amikor ilyen helyeken járok, nyílegyenesen
megyek tovább. Mialatt a könyvön dolgoztam, hármasban elmentünk egy
másik előadásra is. Mike Epps lépett fel a Palmsban. A feleségem egy kicsit
lemaradt, ezért nem látta, hogy amikor az egyik asztalhoz értem, felállt egy
hölgy, és át akart ölelni.
 – Nem, én nem ölelhetlek meg – mondtam. Szerencsére odalépett egy
fickó, és elhúzta onnan.
– Megmentettelek – kacsintott rám a pasas.
Kiki szívrohamot kapott volna, ha ezt meglátja. Ezért nem szeretek
eljárni otthonról. Jobban érzem magam családi körben. Szeretek szórakozni,
de csak biztonságos közegben, ahol nem zaklatnak állandóan részegek.
Nagyon vigyázok a feleségemre, sokkal jobban, mint amikor még csak
együtt jártunk. Mindig azt hiszem, hogy meg kell védenem, de ő nagyon is
tud magára vigyázni. Elfelejtem, hogy annak idején engem is sikerült
leszerelnie, és évekig váratott, mielőtt végül összejöttünk volna. Kiki
nagyon okos és művelt nő, nem kell félteni. Hajlamos vagyok úgy gondolni
rá, mintha a gyerekem lenne, pedig a mi kapcsolatunkban inkább én vagyok
a gyerek, mint ő.
Mindig, amikor elmegyek megnézni egy nagyszerű előadóművészt,
beleborzongok, hogy a kollégájuk lehetek. Ha így élhetném a hátralévő
életemet, és tudnám fizetni belőle a számláimat, akkor kiegyeznék a
sorsommal. Fizetni a számlákat, nem lebukni, nem börtönbe kerülni, nem
drámázni. Az se érdekel, ha semmit sem tudok a gyerekeimre hagyni,
beérem annyival, ha úgy élhetek, hogy senkinek nem esik bántódása. Sosem
gondoltam volna, hogy egyszer ilyen átkozottul fontos lesz nekem az
életben maradás. Anyagias nigger vagyok. Bizonyos szokásokat nehéz
levetkőzni. Nem akarok ilyen lenni, nem akarom, hogy a ruháim
fontosabbak legyenek nekem, mint az egészségem. Amikor meghalok, a
létező legolcsóbb temetést szeretném. Dobjanak egy gödörbe, még koporsó
sem kell. És ne jöjjenek a síromhoz látogatni, semmi efféle baromságra
nincs szükségem. De biztos vagyok benne, hogy lesznek bokszolók a
jövőben, akik felkutatják majd a síromat, ahogyan én tettem a régi idők
nagyjaival. Örülök, hogy rám is úgy fognak emlékezni, ahogy én
emlékeztem a példaképeimre. Ha lesz sírkövem, arra ezt írják:
„Megbékéltem”.
Amikor eszembe jut a kapcsolatunk Kikivel, még mindig elámulok. A
szerelmünk sok hányattatás közepette teljesedett ki. Nagyon nehéz együtt
élni velem. A Rák csillagjegyben születettek vonzzák a bajt. Jól hangzik
olyasvalakivel együtt élni, aki ennyire érzékeny, de igazából semmi jó nincs
benne. A nagy érzékenység általában tévképzetekhez vezet. Le a kalappal a
feleségem előtt, amiért volt türelme kivárni, hogy másmilyen legyek.
Végigcsinálni velem azt a folyamatot, amíg a nőkről alkotott beteg
elképzeléseim megváltoznak, olyan lehetett neki, mint a spanyol inkvizíció.
Rajongok a feleségemért. Képes rávenni arra, hogy szeressem magam,
amikor legszívesebben öngyilkos lennék. Nagyon tisztelem, amiért ennyire
akarja, hogy kettőnk között működjön ez a dolog. Ha annak idején azt
mondta volna, „Dögölj meg!”, aztán fogja a gyereket, és lelép, boldogan
belementem volna. Fogalmam sincs, miért lettem ilyen hűséges ehhez a
lányhoz. Azt se tudom, miből merítettem erőt ahhoz, hogy átállítsam a
negyven éve meglévő iránytűmet. Hírből sem ismertem az elköteleződést.
Korábban is voltam már őrülten szerelmes, de azokat a lányokat is
megcsaltam, sem érzelmileg, sem testileg nem voltam hűséges hozzájuk.
Kiki annyira erőssé tett, hogy még ezt az utazást is bevállaltam, és
megkíséreltem hűséges férfivá válni. Ez már önmagában komoly
teljesítmény, akkor is, ha nem jár sikerrel az ember, akkor is, ha kudarcot
vall. Ennyire összetett ez a helyzet. Képzeljék el, mit tennének a
helyemben. Így lesz az emberből a morális teljesítmények bajnoka.
Nagyon hálás vagyok Kikinek. Az sem érdekelne, ha a feleségem egy
AIDS-es prostituált lenne, akkor sem érdemelném meg. Komolyan
beszélek. Nem érdemlem meg a feleségemet. Valószínűleg annak
köszönhetem, aki vagyok, amiket elértem, és talán mert alapjában véve
rendes fickó vagyok, de semmivel nem szolgáltam rá, hogy a feleségemmel
lehessek. Hozzá képest csak egy csavargó vagyok.
Mit tudunk valójában a szerelemről? A szerelem irányít bennünket,
nem mi irányítjuk a szerelmet. És amikor parancsot kapsz,
engedelmeskedned kell. Senki sem tagadja meg a szerelem parancsát,
bármilyen könyörtelen is az. Nem tudom, mi a szerelem, de szenvedek a
tüneteitől: elmezavar és elképzelhetetlen szintű kötődés. De azt is
parancsolhatja, hogy hozzuk ki magunkból a lehető legtöbbet. A szerelem
egyeseknek csak egy orgazmus. Másoknak a szerelem gondolata egy
képzet, amelyet próbálunk magunkévá tenni és megélni. Hiába mondom a
feleségemnek, hogy minden nap minden másodpercében szeretem, ugyan
mit ér az én szerelmem? A szerelmem elgyötört, néha mérgező, romantikus,
kéjvágyó, szűzies, a szerelmem rengeteg dolog egyszerre. A szerelem
feláldozza oltárán az irányítást. Veszélyes dolog feladni az irányítást úgy,
hogy nem tudjuk, mit kapunk érte cserébe, mégis megtesszük, mert
szerelmesnek lenni jó. De azt továbbra sem tudjuk, jobb érzés lesz-e, mint
lemondani az irányításról. Tehát fél lábbal a pokolban, fél lábbal a
mennyországban állunk. Néha összetévesztjük a vágyat a szerelemmel,
mert olyan jó érzés, hogy az biztosan szerelem. A szerelem önfeláldozás,
amiért érdemes ölni és meghalni, rengeteg történelmi bizonyíték van rá. De
mindnyájunknak szüksége van valamilyen erkölcsi iránytűre ahhoz, hogy át
tudjuk verekedni magunkat az életen. Nem minden élvezet jó élvezet.
Van egy kedves könyvem, szinte mindennap olvasok belőle. A címe:
The World’s Greatest Letters: From Ancient Greece to the Twentieth
Century (A világ legnagyszerűbb levelei: az ókori görögöktől a 20.
századig). Szeretek a múlttal foglalkozni. Nagyon sokat lehet tanulni
ezeknek az embereknek a leveleiből. Némelyikük annyira énközpontú,
hogy el sem tudja képzelni, hogy más is képes lehet úgy szeretni, ahogy ő.
Sokan közülük irányításmániások, és frusztrálttá válnak, mert a szerelmüket
nem viszonozzák elég gyorsan. Elakad az ember lélegzete ezeknek a
gyönyörű leveleknek a nyelvezetétől. Néha pedig előfordul, hogy akiknek
írnak, az le se szarja őket.
Olvasom ezeket a leveleket és sírok. Ott van például Napóleon, ez a
nagy hadvezér, aki levélben könyörög a szerelmének, Josephine-nek, hogy
jöjjön el hozzá, de az nem megy. Íme:

1796. április 4.

Mily tudomány révén vagy képes minden tehetségemet rabul

ejteni, hogy egész lényemmel reád összpontosítsak? Ez egy
varázslat, drága szerelmem, ami csak velem együtt ér véget.
Josephine-ért élek, ez életem története. Hozzád próbálok eljutni,
az életemet adnám, hogy a közeledben lehessek. Volt idő, amikor
büszke voltam bátorságomra, és amikor arra gondoltam,
rosszakaróim mi szörnyűséget tennének velem, elfogadtam
sorsomat. Vakmerőn néztem farkasszemet a legsúlyosabb
csapásokkal is, rémület és meglepődés nélkül. Most azonban a
puszta gondolat, hogy az én Josephine-em esetleg nincs jól, hogy
talán beteg, vagy mindenek felett, a kegyetlen, gyilkos félelem,
hogy esetleg kevésbé szeret, elgyengíti lelkemet, jéggé fagyasztja
a vért az ereimben, elszomorít, és még a düh vagy a kétségbeesés
bátorságától is megfoszt. Gyakorta mondtam magamnak, hogy
aki megbánás nélkül hal meg, afelett senkinek sincs hatalma.
 Most viszont már szerelmed nélkül, e bizonyság nélkül meghalni
maga a pokol kínja, a teljes megsemmisülés élethű képzete. Úgy
érzem, mintha fojtogatnának, egyetlen társam, kit a sors rendelt
mellém az élet fájdalmas útján, a napon, amikor már nem bírom
szívedet, e kopár világból eltűnik minden melegség és vegetáció.
Szeresd magad, mint a szemed világát, de az nem elég, mint
önmagadat, jobban, mint önmagadat, mint a gondolataidat, az
elmédet, mindenedet. Drága szerelmem, bocsáss meg nekem,
kimerült vagyok. Elgyengül, ki ilyen mélyen érez, kit te szeretsz.
Betegséged foglalja le minden gondolatomat éjjel s nappal.
Nincs étvágyam, nem jön álom a szememre, elhanyagolom a
barátaimat, nem érdekel dicsőség, nem érdekel a haza, csak te, a
világ rajtad kívül, mintha nem is létezne. Azért fontos nekem a
becsület, mert neked fontos, azért fontos nekem a győzelem, mert
örömöt szerez neked, anélkül csak saját magamat teríthetném a
lábaid elé. A leveledben, kedvesem, kérlek, biztosíts róla, hogy
meggyőztelek, minden képzeletet felülmúló módon szeretlek. Hogy
meggyőztelek, életem minden pillanatát neked szentelem, nem
telik el úgy óra, hogy ne gondolnék rád, és más nő soha eszembe
sem jut.

Imádom ezt a fickót! Napóleon megzakkant. Teljesen kifordult

magából. Josephine meg le se tojta. Mint én és Robin Givens. Néha
beviszem este a könyvet a hálószobánkba, és felolvasok ezekből a
levelekből Kikinek. A most következő a kedvencem. A nagy német költő és
drámaíró, Heinrich von Kleist írta. 1811 őszén beleszeretett egy Henriette
Vogel nevű férjes asszonyba. Kleist harmincnégy éves volt akkor, az
asszony harmincegy. Mindketten szenvedélyesen rajongtak a zenéért. De
Henriette méhrákban szenvedett, haldoklott. Heinrich depresszióra
hajlamos típus volt, nélkülözött, és halhatatlanságra vágyott. Nem Vogel
volt az első nő, akit megpróbált rábeszélni egy kettős öngyilkosságra, de ő
volt az első, aki igent mondott. Az éjszakát egy kis fogadóban töltötték, bort
és rumos kávét ittak. Másnap reggel vidám hangulatban lesétáltak a tóhoz.
Kleist előbb agyonlőtte Henriette-et, azután önmagával is végzett. Ez az
egyik utolsó neki írt levele:
 Én Jettchenem, kicsi szívem, kedvesem, gerlicém, életem, én édes,
drága életem, életem fénye, mindenem, javam és birtokom,
kastélyaim, szántóföldjeim, mezőim, szőlődombjaim, életem
napja, nap, hold és csillagok, ég és föld, múltam és jövendőm,
jegyesem, kisasszonyom, drága barátnőm, legbensőbb valóm,
szívem vére, zsigereim, szemem csillaga, ó, te legkedvesebb,
miként szólítsalak? Aranygyermekem, gyöngyöm, ékkövem,
koronám, királynőm és császárnőm, Te szívem dédelgetett
kedvence, leghőbb és legdrágább mindenem, egyetlenem,
asszonyom, menyegzőm, gyermekeim keresztelője,
szomorújátékom, hírnevem. Ah, te az én második, jobbik énem
vagy, erényeim, érdemeim, reményeim, bűneim bocsánata, jövőm
és üdvözülésem, ó égi leányka, isteni gyermek, szószólóim és
értem könyörgő védangyalom, kerubom és szeráfom, hogy
mennyire szeretlek Téged!2

Hangosan felolvasom, azután együtt sírunk Kikivel. Hát nem

csodálatos?
 Utóirat az epilógushoz

Így akartam befejezni a könyvet. Kikivel fátyolos szemmel szerelmes

leveleket olvasunk az ágyban – sötétségem szertefoszlott, lelkem szárnyal a
történelem óriásainak lelkesítő szavaitól. De az életet úgy kell élnünk,
ahogy alakul, és nem tudnék a tükörbe nézni, ha hazudnék, és
megpróbálnám elhallgatni az utóbbi hónapok történéseit.
Talán részben az volt az oka, hogy leástam lelkem legmélyebb
bugyraiba, hogy őszintén tudjak válaszolni Ratso kérdéseire az életemmel
kapcsolatban. Az is lehet, hogy nem tudtam elviselni a nyomást, ami együtt
járt azzal, hogy visszatértem a boksz világába, ezúttal promóterként, egy
ifjú tehetség istápolójaként. Természetesen krónikusan negatív önképemnek
nincs szüksége túl sok munícióra ahhoz, hogy akcióba lépjen, és
elszabotáljon minden örömöt és boldogságot az életemben.
De megtörtént, és muszáj beszélnem róla. Nagyjából egy hónappal
azután, hogy befejeztem a könyvet, 2013 áprilisában visszaestem, 2010
januárja óta először. Egy este elmentem, és megittam egy pohár italt. Aztán
még egyet. Majd még egyet. Már mondtam, hogy nagyon agresszív részeg
vagyok, ezért elszívtam egy dzsointot, hogy ismét barátságos legyek.
Borzalmasan éreztem magam, amikor aznap este hazatámolyogtam Kikihez
és a gyerekekhez. De nem elég borzalmasan ahhoz, hogy ne essek vissza
még néhány alkalommal júniusban és júliusban. Aztán augusztusban, egy
héttel az első Iron Mike promótálta mérkőzés előtt, amit az ESPN
közvetített, megint elhagytam magam.
Az a helyzet, hogy javíthatatlan függő vagyok, és ha nem követem a
lépéseket, meg fogok halni. Így hát újra elkezdtem AA-gyűlésekre járni. Az
egyik legfontosabb lépés a bocsánatkérés. Ezért közvetlenül az első
promóterként jegyzett mérkőzésem előtt odasétáltam Teddy Atlashoz, a régi
tréneremhez, aki az ESPN szakkommentátoraként volt jelen. Kezet
nyújtottam neki, és bocsánatot kértem tőle a 80-as években Catskillben
történt incidensünk rám eső részéért. Majdnem húsz éve nem beszéltem
Teddyvel. Jólesett bocsánatot kérni tőle. Azt hiszem, ez a gesztus sokat
jelentett az embereknek, mert mindenki erről kérdezett a mérkőzések alatt
és között velem készült interjúkban.
Addigra már túl sok érzés, bűntudat és szégyen kavargott bennem a
visszaeséseim miatt, ezért a bocsánatkérés Teddytől átlendített a holtponton.
Rájöttem, hogy nem hazudhatok tovább, és nem tehetek úgy, mintha még
mindig tiszta lennék, mintha évek óta nem ittam és nem füveztem volna.
Ezért amikor a mérkőzés utáni sajtótájékoztatón valaki megkérdezte,
milyen volt újra találkozni Teddyvel, könnyítenem kellett a lelkemen.
– Tudtam, hogy fennáll a lehetősége annak, hogy összefutok itt
Teddyvel, és eleinte nem örültem neki, mert negatív és sötét gondolataim
vannak. Rossz dolgokat akarok csinálni. Egyedül akarok lenni itt – a
fejemre mutattam –, márpedig veszélyes dolog egyedül bóklászni ezen a
környéken, nem igaz? Mindent meg akar ölni. Engem is. Ezért elmentem az
AA-gyűlésemre, és elmagyaráztam alkoholista és drogos társaimnak, hogy
milyen helyzettel kell megbirkóznom itt, és hogy ez milyen érzéseket kelt
bennem. Nagyjából, mint a Hatfield–McCoy viszály. Helyes döntést
hoztam. Cus büszke lenne rám. Én is büszke vagyok magamra. Utálom
magamat. Próbálok öngyilkos lenni. Nagyon utálom magamat, most mégis
büszke vagyok, ami ritkán fordul elő. Örülök, hogy megtettem. Talán
túlságosan megleptem vele Teddyt, és még fel se fogta. De azt neki is
tudnia kell, hogy őszinte voltam. Nem akarok harcolni többet. Hibáztam.
Sajnálom. Hibáztam. Csak bocsánatot akartam kérni. Akár elfogadta, akár
nem, legalább abban a tudatban halok meg és tesznek a sírba, hogy
mindenkitől bocsánatot kértem, akit bántottam. Ez az egész a szeretetről és
a megbocsátásról szól, és ha azt akarom, hogy mások megbocsássanak
nekem, akkor meg kell bocsátaniuk azt, amit elkövettem ellenük. Rohadt
szemétláda vagyok. Sok csúnya dolgot csináltam, és megbocsátásra
vágyom. Bízom benne, hogy képesek megbocsátani nekem. Változtatni
akarok az életemen, másképp akarok élni. Józanul. Nem akarok meghalni.
A halállal játszom, mert alkoholista vagyok. Uramisten, ez tényleg érdekes.
Elcsuklott a hangom. Azután meggyóntam.
– Hat napja nem ittam és nem drogoztam, ami az én esetemben kész
csoda. Hazudok mindenkinek, aki azt hiszi, hogy józan vagyok. Pedig nem.
Ez a hatodik napom. Soha többé nem nyúlok droghoz vagy alkoholhoz.
Az újságírók felállva tapsoltak, de ez nem jelentett nekem semmit.
Senki sem tapsol állva, amikor egy gyűlésen elmondod a magadét.
 Ez augusztus 23-án történt. Mostanra, amikor ezeket a sorokat írom,
már megtoldottam néhány nappal azt a hatot. Bízom benne, hogy tiszta
tudok maradni, mind több és több napot írhatok hozzá, amiért mind több és
több zsetont kapok. Azt hiszem, arrogáns dolog volt azt gondolni, hogy
legyőzhetem a függőségemet az AA családom és más támogatók segítsége
nélkül. Az AA az egyetlen klub, amely hozzám hasonló alakokat is felvesz
tagnak. Nem akarok meghalni. Bokszpromóterként akarom folytatni a
karrieremet. Újra színpadra akarok állni az egyszemélyes műsorommal.
Még több filmben akarok szerepelni.
A legutóbbi visszaesésem után nem voltam túl jó társaság. Kikivel
nehéz időszakon mentünk keresztül. Még az is megfordult a fejemben, hogy
a házasélet okozta nyomást okoljam a visszaesésemért. Aztán megérkeztek
a könyv levonatai. Ahogy végigmentünk rajta Kikivel, az felért egy
spirituális újjászületéssel. Az Exodusról szóló részen nagyon nehéz volt
túljutnunk. Rengeteget sírtunk mindketten. Akkor jöttem rá, miért vagyok
Kiki férje. Egyszerre tudtam a választ a kérdésre: „Miért házasodik meg
egy ilyen fickó, mint én?” Rádöbbentem, hogy a házasságunk nem csupán a
kettőnk szövetsége Kikivel. Azért kellett feleségül vennem Kikit, hogy
beteljesítsük Exodus hagyatékát. A házasság lehetővé teszi nekem, hogy jó
apa legyek. Jobb ember lettem, mert Exodus az életem része volt, és miután
elment, megfogadtam, hogy még jobb leszek. Őszintén el akarom mélyíteni
a kapcsolatomat Kikivel, és látni akarom, ahogy a gyerekeim boldogan és
egészségesen nőnek fel. De ezeket csak akkor tudom megtenni, ha képes
leszek uralkodni magamon. Senkinek sem tudok segíteni, ha én magam
nem vagyok jól, ezért kétségbeesetten igyekszem jól lenni. Sok fájdalom
gyötör, meg akarok gyógyulni. Minden tőlem telhetőt megteszek, hogy
sikerüljön. Minden áldott nap.
Megjegyzés
Van egy szó, amelyet gyakran használok a könyvben, és igényel némi
magyarázatot. Ez a szó a „nigger”. A kontextustól függően lehet pejoratív
vagy kedveskedő jelentése is. Ugyanúgy elhangozhat a számból a „Nyírd ki
azt a niggert, gyűlölöm” mondat, mint az „Imádom ezt a niggert, odaadnám
érte az életem” vallomás. Ráadásul ezt a kifejezést nem csak az adott
bőrszínű embereknek tartom fenn. Brownsville-ben annak idején gyakran
mondtunk ilyeneket: „Azok a vén, fehér, olasz niggerek át akarnak verni.”
Életem egy későbbi szakaszában, amikor az HBO vagy a Showtime
vezetőivel találkoztam, dühömben azt mondtam rájuk: „Dögöljenek meg,
mocskos niggerek.” „Mi a faszról beszélsz? Azok zsidók!”, értetlenkedett
az egyik barátom. Mire én: „Nem, niggerek. A nigger egy lelkiállapot.”

Míg a „nigger” egyaránt használható pozitív és negatív értelemben, a

„nigger” a „szar” szóval kombinálva kizárólag elítélő lehet. Például egy
barátod meghív néhány csinos hölgyet, akikkel szórakozni kíván, és több
barátodat is beveszi a buliba, téged azonban arra kér, hogy őrizd az ajtót,
kizárva ezzel a velük való érintkezésből. Erre mondják, hogy „nigger
szarság” – önző szemétládákra jellemző viselkedés.
 Köszönetnyilvánítás

Mike a következőknek szeretné megköszönni:

Cus D’Amato, mentorom, barátom és tábornokom. Miattad jutottam olyan

magasságokba, amelyekről nem is álmodtam. Nélküled nem tudom, hol
lennék ma. Mérhetetlenül hálás vagyok neked. Amíg lélegzem, emléked
élni fog. A mi nevünk örökre egybeforrt. Egyikünk nevét sem lehet
megemlíteni a másik nélkül.
Külön köszönettel tartozom írótársamnak, Larry „Ratso” Slomannek,
amiért olyan „jó arc”. (Ez Larry kedvenc kifejezése. Jó pár alkalommal ki
kellett húznom a kéziratból.) Ez a folyamat nem mindig volt könnyű
nekem. Időnként nagyon nehezemre esett felidézni életem sötétebb
pillanatait. Larry, te voltál a légy a falon, akit időnként szerettem volna
lecsapni, de tudtad, mikor kell elrepülni, majd visszatérni egy alkalmasabb
pillanatban. Hálás vagyok a türelmedért és a szorgalmadért. Te aztán tudod,
hogy kell megbirkózni a nehézségekkel. Nem hiszem, hogy van író, aki
jobb munkát végzett volna. Ha írásról van szó, te vagy a „Legelvetemültebb
ember a világon”. Mostanra több lettél nekem puszta írónál, családtag vagy.
Alig várom, hogy más projekteken is együtt dolgozzunk a közeljövőben.
Köszönet David Viglianónak, amiért koordinált mindent. David,
nagyszerű ember vagy. Több egy könyvügynöknél. A barátomnak
tekintelek.
Köszönet David Rosenthalnak, a Blue Rider Press kiadóvezetőjének
türelméért és lelkesedéséért. Őszintén hálás vagyok, amiért hittél a
projektben, és 100 százalékig támogattad.
Szeretnék köszönetet mondani a jogászokból álló csapatomnak is a
Grubman Indursky Shire & Meiselas, P.C.-nél, különösen Kenny
Meiselasnak, amiért ilyen remek csapatot hozott össze. Köszönöm,
Jonathan Ehrlich, amiért tüzetesen átnézted a szerződéseket.
 Köszönet Damon Binghamnek és Harlan Wernernek, amiért
bemutattak a Vigliano Associatesnek.
Őszinte szeretettel és hálával tartozom barátaimnak, családomnak és
támogatóimnak, amiért időt szakítottak rá, hogy megosszák történeteiket
Ratsóval.
Külön köszönöm a gyerekeimnek: Mikeynak, Genának, Raynának,
Amirnak, Miguelnek, Milannak és Moroccónak. Mindent értetek teszek.
Szeretlek, Exodus Sierra Tyson. Te vagy az én örök angyalom. Nem telik el
úgy nap, hogy ne gondolnék rád. A veled töltött négy év ezen a bolygón,
életem legjobb időszaka volt. Sosem felejtelek el.
És végül köszönöm az én drága feleségemnek, Kikinek, a feltétel
nélküli szeretetedet és támogatásodat. Tudom, hogy nem mindig könnyű
velem, de nagyon hálás vagyok mindenért, amit csinálsz. Szeretlek.

Larry a következőknek szeretné megköszönni:

Michael Gerard Tyson. Ez egy igazi szerelemprojekt volt. 1994 óta

szeretnék együtt dolgozni Mike-kal, azóta, hogy megjelent az Intim részek,
közös munkám Howard Sternnel. Mike nekem jelenlegi kultúránk egyik
legizgalmasabb alakja, és úgy éreztem, a története egyszerre lenne
tanulságos és megindító. Mialatt Mike börtönbüntetését töltötte Indianában,
küldtem neki egy könyvet Nietzsche önéletrajzából, az Ecce Homóból, és
felvetettem, hogy dolgozzunk együtt.
2008-ban, hála akkori ügynöke, Harlan Werner és volt felesége, dr.
Monica Turner ajánlásának, Mike engem választott társszerzőnek könyve
megírásához. Ahogy az a könyvből is kiderül, az az időszak nem volt
alkalmas Mike-nak, hogy egy könyvön dolgozzon, ezért a projektet
elhalasztottuk. Négy évvel később Mike élete sokkal kiegyensúlyozottabb
volt, ezért belevágtunk.
Mike-kal együtt dolgozni karrierem legrendhagyóbb és legfelemelőbb
élménye volt egyben. Mint azt az egész világ tudja, Mike fájdalmasan
őszinte és hihetetlenül érzékeny. Amikor bizonyos témák felmerültek –
például a gyermekkora vagy Cus D’Amato –, Mike-nál eltört a mécses, és
zokogni kezdett. Ugyanakkor kedvenc történetei mesélése közben felugrott,
lejtett egy kis táncot a szobában, majd visszajött, és lepacsizott velem.
Valószínűleg több ötöst kaptam Mike Tysontól, mint bárki más a világon, és
még élek. Ez az alak nincs tisztában a saját erejével.
Mike nem az a típus, aki leül, és nyugodtan elmeséli élete történéseit.
Diktafonnal a kezemben beszélgettünk a garázsában, miközben galambok
turbékoltak a háttérben, a fodrászüzlet hátsó szobájában, ahol olyan
szívesen tölti az idejét, az Escalade-ban, miközben a lányáért ment az
iskolába, a Salvatore Ferragamo üzletben a vegasi Caesarsban, miközben
pólókat próbált. Egyfolytában nálam volt a Casio diktafonom, mert sosem
tudhattam, hirtelen mikor jut eszébe egy hihetetlenül bölcs meglátás Cusról,
vagy egy elképesztő sztori a gyerekkorából.
Hónapokat töltöttem Mike vegasi házában, rögzítettem a
beszélgetéseinket, átnéztem kismillió jogi dokumentumot, és interjút
készítettem legközelebbi ismerőseivel. Nem könnyű és nem mindig
szórakoztató olyan hosszú ideig távol lenni az otthonomtól, de Vegasban két
családnál is otthonra leltem, és mindketten sokat segítettek abban, hogy
megkönnyítsék az életemet.
Először is nagy köszönettel tartozom Mike csodálatos családjának. A
felesége, Kiki, fantasztikus segítőtársa Mike-nak, nélküle sosem született
volna meg ez a könyv. Mike anyósa, Rita; Kiki testvére, Azheem és a
felesége Jahira; valamint Mike legidősebb lánya, Mikey mindig szívesen
megetettek és vigasztaltak, amikor Mike-nak inkább vásárolni támadt kedve
beszélgetés helyett. Mike asszisztense, David Barnes, más néven Wayno,
más néven Farid mindig segítőkész volt. Mike két kisgyereke, Milan és
Rocco, mindig fel tudták dobni a hangulatot.
Vegasban volt egy másik családom is. Amíg együtt dolgoztam Mike-
kal, a Slammerben laktam, kedves barátom, Penn Jillette lenyűgöző
otthonában. Penn; a felesége, Emily Zolten; és a két gyerekük, Moxie
lányuk és Zolten fiuk rendkívül szívélyes házigazdák voltak. Esténként, ha
unatkoztam, elmentem megnézni Penn és Teller páros fellépését. Amikor
meg akartam nézni egy C-kategóriás filmet, Penn és Emily házimozija
mindig nyitva állt előttem.
Köszönettel tartozom Mike csodálatos barátainak és kollégáinak, akik
időt szakítottak rám, hogy válaszoljanak a kérdéseimre: Brian Hamillnek,
Craig Boogie-nak, Calvin Hollinsnak, Eric „EB” Brownnak, David
Chesnoffnak, Steve „Krokodil” Fitchnek, David Malone-nak, Frankie
Mincielinek, Jeff Greene-nek, Hope Hundleynak, Jackie Rowe-nak, Jay
Brightnak, Lance Shermannek, Latondia Lawsonnak, Steve Lottnak, Mack
Smithnek, Marilyn Murraynek, Mario Costának, Mark D’Attiliónak, Darryl
Francisnek, Anthony Pittsnek, Michael Politznak, Rick Bowersnek, Rodney
Tysonnak, Sean MacFarlandnek, Muhammad Siddeeqnek, Tom Pattinek,
Tony Andersonnak, Damon Binghamnek, Jim Voylesnak és Jeff Waldnak.
Szintén hálás vagyok valakinek, akiről sokat hallottam, de sosem
találkoztunk. A projekt elején Mike lejátszott nekem több órányi
hangfelvételt, amelyeken Cus, Cus barátai és Cus kollégái beszélgetnek
Catskillben egy fiatal újságíróval, Paul Zuckermannal. Ezek az interjúk
segítettek megismerni Cus gondolkodását abban az időszakban, amikor
Mike felbukkant az életében. Próbáltuk felkutatni Zuckermant, de nem
jártunk sikerrel. De remélhetőleg Cusszal kapcsolatos meglátásai és remek
interjúi egy nap eljutnak a szélesebb közönséghez is.
Nagyon hálás vagyok David Rosenthalnak, a fantasztikus
könyvkiadónak végtelen türelméért és józan bölcsességéért. Köszönet
mindenkinek a Blue Rider Pressnél, különösen Vanessa Kehren
szerkesztőnek, valamint a többieknek: Aileen Boyle-nak, Sarah
Hochmannek, Gregg Kulicknak, Phoebe Pickeringnek, Brian Ulickynek,
Joe Benincase-nek, Meredith Drosnak, Linda Rosenbergnek, Rob
Sternitzkynek és Eliza Rosenberrynek.
Mindig hálás vagyok csodálatos ügynökömnek, David Viglianónak
kitartásáért és tanácsaiért, valamint társának, Matthew Carlininek, amiért
segített tető alá hozni a könyv külföldi kiadásait.
Nem is lenne Mike Tyson könyve, ha nem mondanánk köszönetet
néhány ügyvédnek is. Régi ügyvédem, a néhai Laurie Rocket fogalmazta
meg az első szerződésünket még 2008-ban. Eric Rayman 2012-ben lépett be
a képbe, és csodákat tett az újra életre kelt projekttel. Linda Cowen remek
munkát végzett a kézirat szakmai lektorálásával. És ezer köszönet, mint
mindig, a jogi tanácsadómnak, Charles DeStefanónak, akire mindig
számíthatok.
Köszönet a világ legjobb átírójának, Jill Mathesonnak, amiért saját
egészségét sem kímélve dolgozott azon, hogy tartani tudjuk a határidőt.
Szintén hálás vagyok Zachary Zimmermannak lelkiismeretes
kutatómunkájáért. Nem volt az a probléma, amelyet a neten szörfölve meg
ne oldott volna.
És végül örök hálával tartozom szuper családomnak, Christy Smith-
Slomannek és Lucynak. Túlélték a Sandy hurrikánt és mogyoróvajat (illetve
Lucy esetében kutyakekszet) ettek gyertyafénynél, mialatt én több ezer
mérföldre onnan dolgoztam. Christy mindig támogat a munkában és a
hóbortjaimban, végtelenül hálás vagyok a szerelméért. Amíg van elég
kutyakeksz, Lucyvel is jóban vagyunk.
A szerzőkről
Mike Tyson a nehézsúly egykori vitathatatlan bajnoka, az első bokszoló a
világon, aki egyszerre birtokolta a három legnagyobb szervezet – a WBC, a
WBA és az IBF – nehézsúlyú világbajnoki övét. Bokszpályafutása
befejezése után a szórakoztatóiparban folytatta: emlékezetes alakítást
nyújtott a hatalmas kasszasikert hozó Másnaposok és Másnaposok 2. című
filmekben, a közelmúltban pedig zajos sikert aratott egyszemélyes
műsorával, a Tyson – Kendőzetlen igazsággal. Útjára indította saját
ruhamárkáját (Mike Tyson Collection) és a Tyrannic Productions nevű
filmes vállalkozását. 2011-ben beiktatták a Boksz Hírességek Csarnokába.
Las Vegasban él feleségével, Kikivel és közös gyerekeikkel.

Larry „Ratso” Sloman elsősorban Howard Stern írótársaként vált ismertté

az Intim részek és a Miss America című könyvekkel. Sloman legutóbbi
munkái között megtalálható a The Secret Life of Houdini, amelyet a bűvész
teoretikus William Kalushsal közösen írt; a Mysterious Stranger, amelyet
David Blaine bűvésszel; a Makeup to Breakup: My Life In and Out of Kiss,
amelyet Peter Criss dobossal készített, valamint a Scar Tissue, a Red Hot
Chili Peppers énekesének, Anthony Kiedisnek a memoárja. Mind a hat
könyv felkerült a New York Times bestsellerlistájára.
Képmelléklet
 Anyám, Lorna Mae
(Mike és Kiki Tyson engedélyével)
Apám, Jimmy „Curlee” Kirkpatrick Jr.
(Mike és Kiki Tyson engedélyével)
 Én kilencévesen
(© Steve Lott / Boxing Hall of Fame, Las Vegas)
 Cus D’Amato
(© Ken Regan / Camera 5)
 Én tizenhárom évesen
(© Steve Lott / Boxing Hall of Fame, Las Vegas)
 Cus és én
(© Ken Regan / Camera 5)
 Cusszal Catskillben
(© Ken Regan / Camera 5)
Vacsora Cusszal és Camille-lal
(© Ken Regan / Camera 5)
Futóedzés egy Pepsi-reklámban
(© Ken Regan / Camera 5)
 Cus temetése 1985. november 7-én.
Balról jobbra: Jimmy Jacobs, Kevin Rooney, Tom Patti, én, Jay Bright,
José Torres, Cus egy rokona, Floyd Patterson
(© Lori Grinker / Contact Press Images)
Steve Lott lakásában ünnepeljük a tizenkilencedik születésnapomat. Balról jobbra: Steve Lott,
Susan O’Brien, Jimmy Jacobs, Bill Cayton,
Angie, az első barátnőm, én, Loraine Jacobs, Doris Cayton
(© Steve Lott / Boxing Hall of Fame, Las Vegas))
 A galambjaimmal Catskillben
(© Lori Grinker / Contact Press Images)
A Mitch Green elleni mérkőzésem a Madison Square Gardenben, 1986-ban. Egyhangú
pontozással nyertem, 21–0-ra alakítva ezzel a győzelmi mutatómat
(© Richard Harbus / Bettmann / Corbis)
Padlóra küldöm Trevor Berbicket, és én leszek minden idők legfiatalabb nehézsúlyú
világbajnoka
(© AFP / Getty Images)
 Marvis Frazier ellen
(© Ken Regan / Camera 5)
Don Kinggel ünnepeljük James „Csonttörő” Smith legyőzését a WBA nehézsúlyú övéért a
második címmérkőzésemen
 (© Charlie Blagdon / Bettmann / Corbis)

Beviszek egy gyilkos erejű jobbost Tyrell Briggs állkapcsára a hetedik menetben 1987-ben, és
újra megvédem a világbajnoki címet
(© Bettmann/Corbis)
Az első menetben kiütöm Michael Spinkst 1988-ban, és ezzel megvédem mindhárom
világbajnoki övemet
(© Bettmann/Corbis)
A három világbajnoki övvel a Spinks elleni győzelem után
(© Bettmann/Corbis)
 Visszatérés Brownsville-be
(© Lori Grinker / Contact Press Images)
Az ügyvédemmel, Steven Hayesszel beszélek a Bill Caytonnal kötött szerződés semmissé
nyilvánításáért indított per során. Az asztal másik végén Jimmy Jacobs özvegye, Loraine.
Mögöttünk balról jobbra Donald Trump, Robin és Ruth Givens
(© Bettmann/Corbis)
Beviszek egy balhorgot Larry Holmesnak az 1988 januárjában vívott mérkőzésünkön
( © The Ring magazine / Getty Images)

Padlóra küldöm Holmest a negyedik menetben

( © The Ring magazine / Getty Images)
 Szumóbirkózókkal találkozom Tokióban, 1988-ban
(© (© Steve Lott / Boxing Hall of Fame, Las Vegas))
 Evander Holyfield és én
(© (© Steve Lott / Boxing Hall of Fame, Las Vegas))
Bill Cayton, én és Jimmy Jacobs.
 Al Sharpton és én
(Mike és Kiki Tyson engedélyével)
 Kenyát, a tigrisemet sétáltatom
( © The Ring magazine / Getty Images)
 Robin Givensszel összeházasodunk 1988-ban
(© Misha Erwitt / New York Daily News Archive via Getty Images)
A volt feleségem, Robin és az anyja, Ruth próbálnak szétszakítani
(© Anthony Barboza / Getty Images)
Maya Angelou meglátogat a börtönben
(Mike és Kiki Tyson engedélyével)
 Az ügyvédemmel, Jim Voylesszal távozom a Marion Megyei Bíróságról Indianapolisban,
miután nem voltam hajlandó bocsánatot kérni a büntetéscsökkentésről döntő meghallgatáson
(© Eugene Garcia / AFP / Getty Images)
King és a csapatom kísér a limuzinhoz a szabadulásom után
(© John Ruthroff / AFP / Getty Images)
Második feleségemmel, Monica Turnerrel
(© Lennox McLendon / Associated Press)
Mills Lane mérkőzésvezető leléptet a harmadik menetben az Evander Holyfield elleni
elhíresült mérkőzésemen
(© Jeff Haynes / AFP / Getty Images)
Muhammad Ali gratulál, miután Nevada Állam Sportbizottsága visszaadta a
versenyengedélyemet
(© Mike Nelson / AFP / Getty Images)
Az első menetben eleresztek egy balost Lennox Lewis felé a 2002-es címmérkőzésünkön
(© Jeff Haynes / AFP / Getty Images)
Eddie Cotton kiszámol a Lewis elleni mérkőzés nyolcadik menetében
(© Jeff Haynes / AFP / Getty Images)
Az öltözőben két hónapos Miguel fiammal a Lewis elleni mérkőzés előtt
(© Neil Leifer / Sports Illustrated / Getty Images)
A WrestleMania két sztárja, Triple H és Hornswoggle társaságában 2010-ben, Amir fiammal
(Mike és Kiki Tyson engedélyével)
A bátyámmal, Rodney-val, és az unokaöcsémmel, Lorenzóval
(Mike és Kiki Tyson engedélyével)
 Fentről lefelé:
Milan, én, Kiki, Morocco
 (Mike és Kiki Tyson engedélyével)

A „Másnaposok” szereplőivel, miután megnyertük a Golden Globe-díjat.

Balról jobbra: Ed Helms, Justin Bartha, Heather Graham, én és Bradley Cooper
(© Trae Patton / NBCU Photo Bank)
A mekkai zarándoklat alatt szaúdi méltóságokkal találkozom Medinában
(© AFP / Getty Images)
A terapeutámmal, Marylin Murray-vel, aki megismertetett a tizenkét lépcsős programmal
(Mike és Kiki Tyson engedélyével)
A fiam, Miguel és a lányom, Mikey
(Mike és Kiki Tyson engedélyével)
 Exodus és Miguel
(Mike és Kiki Tyson engedélyével)
 A lányommal, Milannal
(Mike és Kiki Tyson engedélyével)
 Genával és Raynával sétálok
(Mike és Kiki Tyson engedélyével)
 A gyerekeimmel.
Hátsó sor balról jobbra: Milan, Amir, Mikey.
Első sor: Rayna, én, Miguel, Gena
(Mike és Kiki Tyson engedélyével)
Gyönyörű feleségemmel, Kikivel
(Mike és Kiki Tyson engedélyével)
Az életemről, a családomról és a karrieremről mesélek 2012-ben
(Mike és Kiki Tyson engedélyével)
 Jegyzetek
1 A Kool-Aid népszerű üdítőital az Egyesült Államokban, ám a „drink the
Kool-Aid” (idd meg a Kool-Aidet) kifejezés a köznyelvben azt jelenti,
hogy rábeszélés vagy külső nyomás hatására ellenkezés nélkül részt
venni valami veszélyesnek tűnő tevékenységben. Ez a jelentés onnan
ered, hogy 1978-ban Jim Jones szektavezető a guayanai Jonestownban
913 követőjét vette rá arra, hogy ciánnal mérgezett Kool-Aidet igyanak,
tömeges öngyilkosságot követve el ezzel. (A ford.)
2 Földényi F. László fordítása. (A ford.)
 Tartalomjegyzék
Címoldal
Ajánlás
Előszó a magyar kiadáshoz
Kendőzetlen igazság
Prológus
1
2
3
4
5
6
7
8
9
10
11
12
13
14
15
16
Epilógus
Utóirat az epilógushoz
Megjegyzés
Köszönetnyilvánítás
A szerzőkről
Képmelléklet
Jegyzetek
Copyright
 A fordítás az alábbi kiadás alapján készült:
Mike Tyson with Larry Sloman: Undisputed Truth
Blue Rider Press, a member of Penguin Group, New York, 2013
Fordította Illés Róbert
Szaklektor Pradarics Tamás
Copyright © 2013 by Mike Tyson
© Illés Róbert, 2018
© Helikon Kiadó, 2018
Felelős kiadó Szász Zsolt
Felelős szerkesztő Kárpáti Gábor Csaba
Olvasószerkesztő Rusznák György
Borítóterv Tillai Tamás
Műszaki szerkesztő Kárpáti Gábor Csaba

ISBN 978 963 7014 79 6

Minden jog fenntartva.