Professional Documents
Culture Documents
Mike Tyson - Kendőzetlen - Igazság
Mike Tyson - Kendőzetlen - Igazság
A számkivetetteknek –
mindenkinek, akit valaha megbélyegeztek,
kiközösítettek, benyugtatóztak,
összevertek vagy hamisan vádoltak.
És mindenkinek,
aki képtelen a szeretet befogadására.
Előszó a magyar kiadáshoz
Az, hogy állami javítóintézetbe küldtek, nem sok jót jelentett. Most már a
nagyfiúk közé kerültem. Ők keményebb figurák voltak, mint a srácok
Spoffordban. De Tryon nem volt rossz hely. Kis faházak álltak egymás
mellett, ahonnan ki lehetett menni kosarazni vagy az edzőterembe. Én
azonban rögtön bajba kerültem. Állandóan dühös voltam. Úgy viselkedtem,
mint egy harapós kutya. Mindenkibe belekötöttem, fennen hirdettem, hogy
Brooklynból jöttem, és velem senki nem szarakodhat.
Egy nap éppen órára igyekeztem, amikor a folyosón elment mellettem
egy fickó. Játszotta a kemény legényt, mint valami gyilkos, és amikor
elhaladt mellettem, látta, hogy a kezemben fogom a sapkámat. Rántott
egyet rajta, miközben ment tovább. Nem ismertem, de tiszteletlenül
viselkedett velem. Negyvenöt percig ültem az órámon, és azon törtem a
fejem, hogyan fogom kinyírni azt a fazont, amiért meghúzta a sapkámat.
Amikor az óra véget ért, kimentem a teremből, és megláttam, hogy a
barátaival áll az ajtónál.
Ő a te embered, Mike – gondoltam. Odamentem hozzá. Zsebre dugott
kézzel nézett rám, mintha semmitől nem kellene tartania – mint aki
elfelejtette, hogy negyvenöt perccel korábban megrángatta a sapkámat.
Dúvadként rontottam neki.
Megbilincseltek, és Elmwoodba küldtek, ami egy zárt faház volt a
javíthatatlan kölykök számára. Elmwoodtól mindenkit kivert a víz.
Nagydarab, keménykötésű őrök dolgoztak ott. Amikor áthoztak valakit
onnan, az mindig bilincsben volt, és két őr kísérte.
Hétvégente azok a kölykök, akik jó magaviseletükért kimenőt kaptak
Elmwoodból néhány órára, rendre törött orral, letört fogakkal, felrepedt
szájjal, repedt bordával tértek vissza – alaposan helybenhagyták őket.
Eleinte azt gondoltam, az őrök verték össze őket, mert akkoriban még senki
nem hívta az Egészségügyi Minisztériumot vagy a Gyermekjóléti
Szolgálatot, ha egy javítóintézet őrei bántottak a rájuk bízott gyerekeket. De
ahogy szóba elegyedtem ezekkel a srácokkal, kiderült, hogy boldogok.
– Igen, haver, majdnem elkaptuk, majdnem sikerült kiütnünk –
mesélték nevetve.
Fogalmam sem volt, miről beszélnek, ezért elmondták. Mr. Stewarttal,
az egyik tanácsadóval bokszoltak. Bobby Stewart kemény ír pasas volt,
nagyjából 80 kg lehetett, és egykor profi bokszoló volt. Amatőrként
országos bajnoki címet szerzett. Amikor átvittek Elmwoodba, az őrök
mesélték, hogy van ott egy volt bokszbajnok, aki bokszolni tanítja a
gyerekeket. Azok az őrök, akik ezt elmondták, kedvesek voltak hozzám, és
szerettem volna találkozni a bokszolóval, mert azt reméltem, ő is az lesz.
Egy este a szobámban voltam, amikor valaki hangosan, fenyegetően
bekopogott az ajtón. Kinyitottam, és Mr. Stewart állt előttem.
– Hé, seggfej, hallom, beszélni akarsz velem – vakkantotta.
– Bunyós akarok lenni – mondtam.
– Akárcsak a többiek. De nem elég tökösek ahhoz, hogy dolgozzanak
is érte – mondta. – Ha összeszeded magad, nem leszel ekkora seggfej, és
mutatsz némi tiszteletet mások iránt, akkor talán dolgozom veled.
Összeszedtem magam. Ha tanulásról van szó, lehet, hogy én vagyok a
leghülyébb a világon, de attól fogva mindenkivel úgy beszéltem, hogy
„Igen, uram” vagy „Nem, asszonyom”, hogy kiérdemeljek egy menetet
Stewart ellen. Egy hónapomba telt, de végül sikerült. Mindenki kíváncsi
volt rá, hogy szét tudom-e rúgni a seggét. Biztosra vettem, hogy szarrá
fogom verni, és én leszek a sztár.
Azonnal nekirontottam, ütöttem jobbal-ballal, ő pedig fedezékbe
húzódott. Egy ideig keményen püföltem, aztán hirtelen oldalra lépett, és
bumm, gyomorszájon vágott.
– Uggghhh, uggghhh.
Kihánytam mindent, amit az elmúlt két évben ettem. Teljesen
ledöbbentem. Mi a faszom volt ez? Lószart se tudtam akkor még a bokszról.
Most már tudom, hogy ha gyomorszájon vágnak, az ember néhány
másodpercig nem kap levegőt, de aztán ez elmúlik. Akkor még ezt nem
tudtam. Tényleg azt hittem, hogy soha többé nem fogok tudni lélegezni, és
meghalok. Kétségbeesetten próbáltam levegőt venni, de csak hányni bírtam.
Borzalmas volt.
– Kelj fel, és sétáld le – mordult rám.
Miután mindenki elment, alázatosan odaléptem hozzá.
– Elnézést, uram, megtanítana rá, hogy kell ezt csinálni? – kérdeztem.
Az járt a fejemben, hogy ha visszamegyek Brownsville-be, és így
gyomorszájon vágok valami faszszopót, az kiterül, én pedig addig ki tudom
zsebelni. Akkoriban képtelen voltam másra gondolni. Stewart megláthatott
bennem valamit, mert a második alkalom után így szólt:
– Lenne kedved komolyan foglalkozni ezzel?
Így hát elkezdtük a rendszeres edzéseket. Utána pedig visszamentem a
szobámba, és egész éjjel árnyékoltam. Egyre jobb lettem. Akkor nem
tudtam, de az egyik edzésünkkor eltaláltam Bobbyt egy gyors egyenessel,
amitől eltört az orra, és majdnem ki is feküdt. Egy hétig betegszabadságon
volt, amíg felgyógyult belőle.
Néhány hónapnyi edzés után felhívtam anyámat, és átadtam Bobbynak
a kagylót, hogy beszéljen vele.
– Mondja el neki, mondja el – kérleltem.
Azt akartam, hogy mondja el neki, milyen jó vagyok. Azt akartam,
hogy anyám megtudja, van valami, amire képes vagyok. Úgy gondoltam, ha
egy fehér embertől hallja, annak hinni fog. De anyám azt felelte, nehezére
esik elhinni, hogy megváltoztam. Javíthatatlannak tartott.
Nem sokkal ezután Bobby előállt egy ötlettel.
– Be akarlak mutatni a legendás bokszedzőnek, Cus D’Amatónak. Az
ő segítségével eljuthatsz a következő szintre.
– Mi a franc folyik itt? – kérdeztem. Senkiben nem bíztam akkor
Bobby Stewarton kívül. Erre át akar passzolni valaki másnak?
– Bízz benne – mondta.
Így hát 1980 márciusában egy hétvégén Bobbyval elkocsikáztunk a
New York-i Catskillbe. Cus edzőtermét egy előadóteremből alakították ki a
helyi rendőrőrs fölött. Ablakai nem voltak, régimódi lámpák adták a
világítást. A falakon poszterek és újságkivágások voltak a helyi srácokról,
akik jó eredményeket értek el.
Cus pontosan úgy festett, ahogy az ember elképzel egy keménykezű
bokszedzőt. Alacsony, kopasz, zömök férfi volt, és látszott rajta, hogy
bivalyerős. Még a beszéde is kemény volt, egyetlen vidám vonást sem
lehetett látni az arcán.
– Szervusz, a nevem Cus – mutatkozott be. Jellegzetes bronxi
kiejtéssel beszélt. Vele volt egy Teddy Atlas nevű fiatalabb edző is.
Bobbyval beszálltunk a ringbe, és elkezdtünk bokszolni. Erősen
kezdtem, alaposan megdolgoztam Bobbyt. Általában három menetet
bokszoltunk, de a második közepén Bobby kétszer is eltalálta az orromat
jobbal, mire az vérezni kezdett. Nem fájt, de tiszta vér lett az arcom.
– Ennyi elég lesz – mondta Atlas.
– Kérem, uram, hadd fejezzük be ezt a menetet, azután még egyet.
Úgy szoktuk – kérleltem. Jó benyomást akartam tenni Cusra.
Azt hiszem, sikerült. Amikor kiszálltunk a ringből, ezek voltak Cus
első Bobbyhoz intézett szavai:
– Íme, a nehézsúly világbajnoka.
Közvetlenül ez után elmentünk Cus házába ebédelni. Nagy, fehér
viktoriánus stílusú házban élt egy tízhektáros birtokon. A verandáról látni
lehetett a Hudson folyót. A ház mellett juharfák és rózsabokrok nőttek.
Soha életemben nem jártam még ilyen helyen.
Asztalhoz ültünk, és Cus alig akarta elhinni, hogy még csak
tizenhárom éves vagyok. Azután felvázolta a jövőmet. Nem egészen hat
percig látott bokszolni, mégis megfellebbezhetetlenül nyilatkozott rólam.
– Nagyszerű voltál – mondta. – Remek bunyós vagy. – Egyik dicséret
követte a másikat. – Ha rám hallgatsz, minden idők legfiatalabb nehézsúlyú
világbajnokává teszlek.
Honnan a faszból tudta? Azt hittem, perverz az öreg. Ahonnan én
jöttem, ott olyankor mondtak ilyesmit az embernek, ha valami perverz
dolgot akartak csinálni vele. Nem tudtam, mit felelhetnék erre. Soha senki
nem dicsért meg korábban. Szerettem volna az öreg közelében maradni,
mert jól éreztem magam mellette. Később jöttem csak rá, hogy ez Cus
módszere. Adj erőt a gyengének, és az függővé válik.
Izgatottan ültem a kocsiban vissza Tryon felé. Az ölemben egy csokor
rózsa, amelyet Custól kaptam. Sosem láttam még élőben rózsát, csak a
tévében, de szerettem volna néhányat, mert olyan gyönyörűek voltak.
Szerettem volna magammal vinni egy párat, ezért kértem Custól néhány
szálat. A rózsák illata és Cus szavai teljesen elvarázsoltak, az egész világom
gyökeresen megváltozott. Abban a pillanatban tudtam, hogy lesz belőlem
valaki.
– Szerintem kedvel téged – mondta Bobby. – Ha nem leszel seggfej, és
nem cseszed el, sokra viheted.
Láttam Bobbyn, hogy örül nekem.
A faházamba visszatérve vízbe tettem a rózsákat. Kaptam Custól egy
nagy bokszenciklopédiát, hogy nézegessem. Egész éjjel nem aludtam,
kiolvastam az egész könyvet. Olvastam Benny Leonardról, Harry Grebről,
Jack Johnsonról. Nagyon beindultam. Olyan akartam lenni, mint ők, úgy
tűnt, nem kötötte őket semmilyen szabály. Keményen dolgoztak, de a
visszavonulásuk után csak lebzseltek, az emberek pedig úgy néztek fel
rájuk, mint az istenekre.
Hétvégenként eljártam Cushoz edzeni. Teddyvel dolgoztunk az
edzőteremben, azután bent aludtam Cus házában. Lakott ott még néhány
bunyós Cusszal és az élettársával, egy kedves ukrán hölggyel, Camille
Ewalddal. Az első alkalommal pénzt loptam Teddy tárcájából. Nem könnyű
elengedni a régi szokásokat, csak mert valami jó történik az emberrel. Fűre
kellett a pénz. Hallottam, ahogy Teddy azt mondja Cusnak:
– Csak ő lehetett.
– Nem ő volt – jelentette ki Cus.
Érdekelt a boksz, de csak akkor bizonyosodtam meg róla, hogy ezt
akarom csinálni, amikor egy hétvégén megnéztem az első Leonard–Duran
bunyót Cus házában. Attól a meccstől teljesen beindultam, annyira izgalmas
volt. Stílusosan bokszoltak mindketten, halálos ütéseket engedtek el
elképesztő gyorsasággal. Olyan volt az egész, mintha koreográfia szerint
táncoltak volna. Le voltam nyűgözve. Azóta sem éreztem ilyet.
Eleinte Cus nem engedett bokszolni. Miután befejeztük az edzést
Teddyvel, Cus leült velem beszélgetni. Az érzéseimről beszélgettünk, meg a
boksz pszichológiájáról. Egészen a gyökereimig akart hatolni. Sokat
beszélgettünk a boksz spirituális aspektusáról.
– Ha a lelked mélyén nem vagy bunyós, sosem lesz belőled igazi
bunyós. Nem számít, milyen nagy és erős vagy – magyarázta. Elég
absztrakt dolgokról beszélgettünk, de egyre közelebb kerültünk egymáshoz.
Cus értett a nyelvemen. Kemény környéken nőtt fel, egykor ő is utcagyerek
volt.
Cus először a félelemről és annak leküzdéséről beszélt.
– A félelem a tanulás legfőbb gátja. Ugyanakkor a félelem a legjobb
barátod. A félelem olyan, mint a tűz. Ha megtanulod uralni, a segítségedre
lesz. Ha nem tanulod meg uralni, elpusztít mindent körülötted. Mint egy
hógolyó a hegyen, felkaphatod, elhajíthatod, azt tehetsz vele, amit csak
akarsz, mielőtt elkezdene gurulni lefelé, de amikor begyorsul és lavina lesz
belőle, halálra zúz. Ezért nem szabad hagynod soha, hogy a félelem
kifejlődjön benned anélkül, hogy uralni tudnád, különben nem fogod elérni
a céljaidat, nem tudod megmenteni saját magadat. Képzelj el egy őzt, amint
a nyílt terepen az erdőhöz közeledik. Ahogy közelebb ér a fákhoz, az
ösztöne azt súgja neki, hogy veszély leselkedik rá, egy puma lapul a fűben.
Amint ez megtörténik, működésbe lép a természet túlélő funkciója, a
mellékvesék adrenalint fecskendeznek a véráramba, ami lehetővé teszi a
testnek, hogy átlagon felüli ügyességet és erőt fejtsen ki. Az őz normál
esetben ötmétereseket tud ugrani, de az adrenalin révén akár tíz-tizenöt
méteres ugrásokra is képes lehet, ami elég ahhoz, hogy elmeneküljön. Az
ember ugyanígy működik. Amikor olyan helyzetbe kerül, hogy veszély
fenyegeti, az adrenalintól felgyorsul a szívverése. Ennek hatása alatt az
emberek elképesztő teljesítményekre képesek. Tudod, mi a különbség a hős
és a gyáva között, Mike? Nos, olyan szempontból nincs köztük különbség,
hogy ugyanazt érzik mindketten. A különbség abban rejlik, amit tesznek. A
hős és a gyáva pontosan ugyanazt érzi, de ha van elég önfegyelmed, képes
vagy azt tenni, amit egy hősnek tennie kell, ahelyett, hogy gyávaként
viselkednél. Az elméd nem a barátod, Mike. Remélem, ezt tudod. Meg kell
küzdened az elméddel, uralnod kell, helyre kell tenned. Uralnod kell az
érzelmeidet. A ringben érzett fáradtság kilencven százalékig pszichikai.
Valójában csak egy kifogás annak, aki ki akar szállni. A bunyók előtti
éjszakákon nem fogsz aludni. Ne aggódj, az ellenfeled sem alszik. A
mérlegelésen sokkal nagyobbnak látod majd magadnál, és higgadt lesz,
mint egy jégtömb, de legbelül félelem emészti őt is. A fantáziád olyan
képességekkel ruházza fel, amelyekkel nem rendelkezik. Ne felejtsd el,
hogy a mozgás enyhíti a feszültséget. Amint megszólal a gong, és beviszed
az első ütést, az ellenfeled hirtelen ugyanolyannak fog tűnni, mint bárki
más, mert a fantáziakép szertefoszlik. A bunyó az egyetlen valóság, ami
számít. Meg kell tanulnod ráerőltetni a másikra az akaratodat, és átvenni az
irányítást a bunyó valósága fölött.
Órákig tudtam hallgatni Cust. És hallgattam is. Cus arról beszélt,
mennyire fontos, hogy ösztönösen, személytelenül és higgadtan
cselekedjek, nehogy az érzelmeim és az érzéseim útjába álljanak az
ösztönös tudásomnak. Mesélt arról, hogy egyszer találkozott a nagy íróval,
Norman Mailerrel.
– Cus, maga nem is tud róla, hogy a zent gyakorolja – mondta Mailer,
és adott neki egy Zen – Az íjászat művészete című könyvet. Cus sokszor
olvasott fel belőle nekem. Elmesélte, hogyan tapasztalta meg a teljes
érzelmi eltávolodást az első bunyójakor. Egy városi edzőterembe járt, mert
profi bunyós akart lenni. Már vagy két hete püfölte a zsákot, amikor a terem
vezetője megkérdezte tőle, nem akar-e bokszolni valakivel. Cus vadul
kalapáló szívvel bemászott a ringbe, megszólalt a gong, a másik fickó pedig
nekirontott, és össze-vissza verte. Cus orra megduzzadt, a szeme feldagadt,
eleredt a vére. Az ellenfele megkérdezte, akar-e még egy menetet, és Cus
azt felelte, hogy megpróbálja. Folytatta, és az elméje hirtelen különvált a
testétől. Távolról szemlélte magát. Az ütések, amelyek eltalálták, távolinak
tűntek. Inkább csak tudomásul vette, semmint érezte őket.
Cus azt mondta, ha nagy bokszoló akarok lenni, meg kell tanulnom
kilépni a saját fejemből. Leültetett, és azt mondta:
– Lépd át a saját korlátaidat. Koncentrálj! Lazulj el, amíg meg nem
látod magad kívülről. Szólj, amikor megtörténik.
Ez nagyon fontos volt nekem. Többnyire túl érzelmes vagyok. Később
rájöttem, hogy ha nem távolodom el az érzéseimtől a ringben, akkor
lerántanak a mélybe. Lehet, hogy eltalálok valakit egy kemény ütéssel, de
aztán megijedek attól, hogy nem került padlóra.
Cus még egy lépéssel továbbvitte ezt a testen kívüli élményt.
Különválasztotta az elméjét a testétől, azután elképzelte a jövőt.
– Minden lenyugszik, én pedig kívülről figyelem magam – mondta. –
Én vagyok az, de közben mégsem, mintha az elmém és a testem között nem
lenne kapcsolat, pedig van. Elképzelem, mi fog történni. Látom magam
előtt, mintha filmet néznék. Pontosan tudom, hogyan fog reagálni az
ellenfelem a támadásomra. Amikor ebben az állapotban figyelek egy másik
bunyóst, mindent tudok róla, amit csak tudni lehet, látom, ahogy kattognak
a fogaskerekek a fejében. Benne vagyok, mintha én lennék ő.
Cus egyenesen azt állította, hogy képes befolyásolni az eseményeket
az elméjével. Ő edzette Rocky Grazianót még amatőr korában. Egy
alkalommal Rocky vesztésre állt, és Cus várta a sarokban. Miután
másodszor is padlózott, Rocky azzal ment a sarokba, hogy elég volt,
feladja. De Cus rábeszélte, hogy menjen ki a következő menetre is, és
mielőtt Rocky feladhatta volna, Cus az akaraterejével irányítva Rocky
karját, bevitt egy ütést, amely ült, az ellenfél kiterült, a mérkőzésvezető
pedig leállította a küzdelmet. Ilyen kemény csóka volt az edzőm.
Cus erősen hitt abban, hogy gondolatban annak kell lenned, akivé
válni akarsz. Ha nehézsúlyú világbajnok akarsz lenni, akkor úgy kell élned,
mint egy nehézsúlyú világbajnok. Mindössze tizennégy éves voltam, de Cus
filozófiájának őszinte hívője lettem. Állandóan edzeni, úgy gondolkodni,
mint egy római gladiátor, állandó készenlétben lenni, kívülről mégis
nyugodtnak és lazának tűnni. A vonzás törvényét gyakorolta és tanította
nekem anélkül, hogy tudott volna róla.
Cus az önszuggesztióban is hitt. Volt egy könyve, Az önszuggesztió
gyakorlata, egy Emile Coué nevű francia orvos és pszichológus írta. Coué
azt mondta a betegeinek, hogy ismételgessék újra meg újra ezt: „Mindennap
minden szempontból egyre jobban vagyok”. Cusnak az egyik szemén
szürke hályog volt, folyamatosan ismételgette ezt a mondatot, és állította,
hogy javult tőle az állapota.
Cus a mi helyzetünkre is kitalált egy önszuggesztiós mantrát. Ezt
ismételtette velem: „A legjobb bunyós a világon. Senki sem tud legyőzni. A
legjobb bunyós a világon. Senki sem tud legyőzni.” Ezt kellett
mondogatnom egész nap. Imádtam a saját hangomat, ahogy önmagamról
beszélek.
Ezeknek a technikáknak a célja az önbizalom növelése. Minden az
önbizalmon múlik. De ahhoz, hogy megszerezzük ezt az önbizalmat,
próbára kell tennünk magunkat, és elmenni egészen a képességeink
határáig. Nem lesz csak úgy a miénk, egyik pillanatról a másikra. Újra meg
újra el kell képzelnünk magunkban, amire vágyunk, hogy így fejlesszük a
megszerezni kívánt önbizalmat.
Cus találkozásunk első heteiben ezt mind elmondta nekem. Felvázolta
előttem az egész tervet. Kijelölte a küldetésemet. Azt mondta, én leszek
minden idők legfiatalabb nehézsúlyú világbajnoka. Akkor nem tudtam róla,
de az egyik első hosszú beszélgetésünk után Cus bevallotta Camille-nak:
– Camille, egész életemben őrá vártam.
Közeledett a feltételes szabadlábra helyezésem időpontja, amikor
Bobby Stewart megkeresett.
– Nem akarom, hogy visszamenj Brooklynba. Félek, hogy csinálsz
valami ostobaságot, és kinyírnak, vagy lesittelnek. Nem akarsz inkább
beköltözni Cushoz?
Én se akartam visszamenni. Változtatni akartam az életemen. Ráadásul
tetszett az, ahogy ezek az emberek beszéltek velem, jól éreztem magam
köztük, mintha én is tagja lennék a társadalomnak. Így hát beszéltem
anyámmal, hogy inkább Cusszal maradnék.
– Mama, oda akarok költözni és vele edzeni. Bokszoló akarok lenni. A
világ legjobbja lehetek. – Cus teljesen belém szuggerálta ezt. Másról sem
beszélt, mint hogy mekkora bokszoló lehet belőlem, és hogyan fejlődök
napról napra, minden tekintetben. Elhittem én is ezt az önsegítő rizsát.
Anyám nem örült, hogy elhagyom, de azért aláírta a papírokat. Talán
úgy gondolta, hogy kudarcot vallott anyaként.
Beköltöztem Cushoz és Camille-hoz meg a többi bunyóshoz a házba.
Egyre többet tudtam meg Cusról, mert edzések után hosszasan
beszélgettünk. Szívesen hallgatta a gyerekkoromról szóló történeteimet.
Egészen felvillanyozódott tőlük.
– Mesélj még – mondta.
Megtalálta a tökéletes alanyt a missziójához – otthontalan,
szeretethiányos, nincstelen. Kemény voltam, erős és ravasz, ugyanakkor
egy tiszta lap. Cus azt akarta, hogy fogadjam el a saját hibáimat. Soha nem
éreztette velem, hogy alacsonyabb rendű lennék amiatt, ahogy felnőttem.
Imádta a lelkesedésemet. „Lelkesedés” – ezt a szót is tőle tanultam.
Cus meg tudott érteni, mert neki is nehéz élete volt. Az anyja nagyon
korán meghalt. Egy utcai verekedésben még kisgyerekként megvakult az
egyik szemére. Az apja a karjaiban halt meg, amikor Cus fiatalember volt.
Egy zsaru lelőtte a kedvenc bátyját.
Cus rendes munkahelyen csupán egy évig dolgozott életében. Azután
otthagyta, mert összeverekedett a munkatársaival. De sok időt töltött a
környékén lakók problémáinak megoldásával, szinte már úgy viselkedett,
mint egy nem hivatalos szociális munkás. Mindig is örömét lelte abban, ha
másoknak segíthet. Segített például megtisztítani a saját környékét a
politikai korrupciótól, amikor La Guardia reformerként indult New York
polgármesteri székéért. Ezt úgy érte el, hogy szembeszállt az egyik korrupt
fickóval, aki fegyvert fogott rá. Cus nem futamodott meg.
De közben meg is keseredett.
– Egész életemben mindig kiálltam a kisebbekért – mondta Cus. – Sok
problémám származott abból, hogy az esélyteleneket segítettem. Sokan
közülük nem érdemelték meg azt, amit értük tettem. Kevés ember érdemli
meg, hogy megmentsék.
Cus teljesen „színvak” volt. Az apja legjobb barátja fekete volt. Cus
katona korában délen szolgált, és összehozott egy bokszolócsapatot.
Amikor utaztak, egyetlen szálloda sem adott ki szobát fekete bunyósoknak,
ezért Cus együtt aludt velük a parkban.
Emellett elkötelezett szocialista volt. Rajongott Cheért, Fidelért meg
Rosenbergékért. Mesélt nekem a Rosenberg-ügyről, mire én cukkolni
kezdtem.
– Ugyan már, Cus. Hiszen bűnösök voltak – mondtam.
– Hja, persze – mennydörögte. – Most nagy a szád, de amikor
visszaállítják a rabszolgaságot, akkor már nem fogod tudni megmondani, ki
a bűnös és ki nem. Ugye, tudod, hogy a visszaállítását tervezik?
A legnagyobb ellensége Ronald Reagan volt. Amint Reagan megjelent
a tévéképernyőn, Cus torkaszakadtából üvölteni kezdett:
– HAZUDIK. HAZUDIK. HAZUDIK!!!
Cus megszállott volt. Mindig arról beszélt, kinek kell meghalnia.
– Mindenki úgy hal meg, ahogy él – mondogatta.
Egy nap Cus így szólt hozzám:
– Amikor majd sok pénzt keresel, tényleg segíthetsz azokon az
embereken, akik fontosak neked. Segíthetsz a fekete egyházaknak.
Úgy gondolta, hogy a fekete egyházak jelentik a legjobb szociális hálót
a feketéknek. Nagy rajongója volt Martin Luther King tiszteletesnek. Cus
mindig segített másokon, így osztogatta el az összes pénzét.
– A pénz arra való, hogy két kézzel szórjuk – mondta. – A pénz
biztonságot jelent, nekem pedig a biztonság maga a halál, ezért nem
érdekelt soha a pénz. Ami értékes nekem, azt nem lehet pénzért megvenni.
Sosem vonzott a pénz. Túl sok rossz embert ismerek, akinek sok pénze van,
nem akarok rájuk hasonlítani. Az igazat megvallva nem bántam
könnyelműen a pénzzel. Olyan embereknek adtam, akik bajban voltak. Ezt
nem tartom kidobott pénznek.
A jobboldali kormánynak fizetendő adóban sem hitt. Csődöt jelentett,
amikor kétszázezer dollárral tartozott az adóhatóságnak.
Hogy miképp került Cus a bokszba, az rejtély. Egyszer csak
előbukkant a semmiből, és azt mondta: „Bokszedző vagyok”. Soha senki
nem hallott róla korábban. Semmit sem tudott a szerződésekről vagy a
bokszolókról, de azt állította magáról, hogy menedzser. Végül egy ígéretes
fiatal nehézsúlyú, Floyd Patterson menedzsere és edzője lett.
Patterson is szegény srác volt, Brooklynban nőtt fel. Akkoriban az
egész sportot az IBC, a Nemzetközi Boksz Klub irányította. Gazdag
vállalkozók kezében volt a szervezet, akik a markukban tartották a bajnoki
címmérkőzések rendezését. De Cus egészen a bajnoki címig vezette
Floydot, azután pedig beperelte az IBC-t. Ami azt jelentette, hogy
szembeszállt a maffiával, ugyanis Frankie Carbo, a Lucchese család egyik
katonája nagyon szoros kapcsolatokat ápolt az IBC-vel. Cus segítségével
sikerült megtörni az IBC egyeduralmát, Carbót pedig lesittelték
összeesküvésért, zsarolásért és engedély nélküli mérkőzésszervezésért.
Cus szívét azonban összetörték, amikor Roy Cohn, egy jobboldali
ügyvéd ellopta tőle Pattersont, azzal édesgetve magához a katolikus hitre
tért bokszolót, hogy megszervezett neki egy találkozót Spellman bíborossal.
Cus soha többé nem tette be a lábát katolikus templomba. Ezt követően
egyre jobban eluralkodott rajta a paranoia. Azt állította, hogy megpróbálták
a metró elé lökni. Nem járt többet kocsmába, mert félt, hogy valaki
megmérgezi az italát. Még a zakója zsebét is bevarrta, nehogy drogot
csempésszenek bele, és letartóztassák érte. Végül kiköltözött Catskillbe.
Paranoiája azonban a házban sem múlt el. Senki nem léphetett be a
szobájába, gyufaszálakat dugott az ajtórésbe, hogy lássa, járt-e ott valaki a
távollétében. Ha meglátott a szobája közelében, rám förmedt:
– Mit keresel idefent?
– Itt lakom, Cus. Itt lakom – feleltem.
Egyszer Tom Pattivel és Frankie-vel, két másik bokszolóval, akik a
házban laktak, elmentünk este szórakozni. Cus senkinek sem adott kulcsot,
mondván, ha elveszítjük, akkor valami vadidegen be tud jutni a házába.
Amikor hazaértünk, kopogtunk, de senki sem nyitott ajtót. Benéztem az
ablakon, és láttam, hogy Cus elaludt a kedvenc karosszékében, miközben
bömbölt a tévé, mert Cus félig süket volt. Tom kitalálta, hogy akkor kell
kopognunk, amikor a műsort reklámmal szakítják meg, és van néhány
másodpercnyi csönd. Kivártuk a megfelelő pillanatot, és egyszerre
kezdtünk dörömbölni az ablakon, közben pedig azt kiabáltuk: „Cus!! Cus!!”
Cus egy ezredmásodperc alatt felugrott a karosszékből, megpördült a
tengelye körül, lehajolt, bal kézzel védve magát, készen arra, hogy jobbal
kiüsse a betolakodót. A földön fetrengve röhögtünk.
Egy másik alkalommal az egyik edzőpartnerünk, aki átmenetileg ott
lakott, egy éjjel beszökött a városba. Tommal korán ébredtünk, és
lementünk reggelizni. Benéztünk a nappaliba, és azt láttuk, hogy Cus
puskával a kezében kúszik a padlón. A srác hajnalban jött haza, és
bekopogott az ablakon. Cus valószínűleg azt hitte, az IBC-től jött valaki,
hogy kinyírja. Tommal átléptünk fölötte, és kimentünk a konyhába
kukoricapelyhet enni.
Órákon át tudnék sztorizni Cusról. Egyedülálló, különleges figura volt.
De a legjobb jellemzést, amit hallottam Cusról, Gay Talese író fogalmazta
meg egy interjúban Paul Zuckermannak, aki a Cusról íródó könyvéhez
gyűjtött anyagot.
– Római harcos volt, aki kétezer évvel később született a koránál. A
harcosok szeretik a háborút, szükségük van rá, abban a légkörben érzik
otthon magukat. Békeidőben nem találják a helyüket, haszontalannak érzik
magukat. Szeretik felkavarni az állóvizet. Cus, akárcsak Patton, akkor élt
igazán, amikor zűrzavar, ármány és csatazaj vette körül. Akkor tudott
önmaga lenni, az idegvégződései és az agya akkor dolgoztak a
legélénkebben, amikor feldúlt lelkiállapotban volt. És ha ez hiányzott,
akkor ő maga teremtette meg. Ha csak pislákolt a láng, ő felélesztette. Az
indította be. Született aktivista volt, aki akció nélkül meghalt.
Cus tábornok volt, én pedig a katonája. És háborúra készültünk.
Hosszú volt a repülőút Tokióból hazafelé. A szemem még mindig szét volt
cseszve, ezért nagy, sötét napszemüveget viseltem, amelyet Anthony
Pittstől kaptam. Repülés közben Anthonyval beszélgettem.
– Gondolom, most faképnél fogsz hagyni – mondtam. A bennem élő
szenvedélybeteg azt suttogta a fülembe: „Elkárhoztam. Mindennek vége.”
– Mike, sosem foglak elhagyni – felelte. – Nem rúghatsz ki, én pedig
nem mondhatok fel, vagyis kénytelenek leszünk együtt maradni. Figyeld
meg, minden rendbe jön, amint lelohad az arcod.
Landolás után egyenesen Camille házához mentünk. Fura figura
vagyok, mindig visszatérek az alapokhoz. Haza a mamához. Másnap reggel
Anthony hétkor kelt, és amikor lejött a földszintre, én már ott nyomtam a
felüléseket és a fekvőtámaszokat.
– Ó, most meg edzel? A kibaszott mérkőzés után – mondta.
– Csak próbálok összeszedett maradni – feleltem.
Később beszélgettem Camille-lal. Ő is ott volt Tokióban, az első sorból
nézte végig a mérkőzést. Azt mondta, teljesen kábának tűntem.
– Nem láttam egyet sem a gyilkos ütéseid közül. Úgy néztél ki, mint
aki veszíteni akar. Lehet, hogy egyszerűen belefáradtál.
Valószínűleg igaza volt. Hittem Cus elméletében, aki szerint a
vereséggel az egyetlen baj, ha semmit sem tanulunk belőle. Cus mindig azt
mondta, hogy a boksz az élet metaforája. Nem az számít, ha veszítesz,
hanem az, amit a vereség után csinálsz. Lent maradsz vagy felállsz, és
megpróbálod újra? Később azt mondtam, hogy a legjobb meccsem a
Douglas elleni volt, mert bebizonyította, hogy képes vagyok férfiasan
viselni a vereséget és felállni belőle.
Catskillben maradtam, a galambjaimmal foglalkoztam, és közben a
példaképeimről olvastam. Hogyan állt fel Tony Zale a Rocky Grazianótól
elszenvedett vereség után. Hogyan intézte el Joe Louis a második meccsen
Max Schmelinget. Hogyan tért vissza Ali az eltiltása után. Milyen
rosszulesett Sugar Ray Robinsonnak a „korábbi” jelző a neve előtt.
Nárcizmusom ismét működésbe lépett, kezdtem azt gondolni, hogy az én
ereimben is ugyanaz a vér csörgedezik, mint az övékben. Tudtam, hogy
vissza fogom szerezni azokat az öveket. Nem történhet másként. Elrejtőzöm
a világ elől, tökélyre fejlesztem a boksztudásomat, és még jobb bunyósként
térek vissza, mint a Shaw fivérek nagyszerű karatefilmjeiben. Röhejes,
nem? Egy csatornapatkány, aki félistennek képzeli magát.
Eközben az egész bokszvilág felbolydult. A mérkőzést követő napon a
sajtó egy emberként kelt ki az ellen, hogy Douglast nem akarják elismerni
új bajnokként. Amint visszatért az Államokba, Jose Sulaiman is
visszakozott. Donnak nem maradt más, mint a könyörgés az azonnali
visszavágóért. Egy nagyobb summáért megpróbálta rávenni Evander
Holyfieldet, a hivatalos kihívót, hogy álljon félre, hadd mérkőzzek meg újra
Douglasszel. Holyfield menedzsmentje azonban tudta, hogy ha Evander
legyőzi Bustert, Don körön kívül kerül, és nem lesz beleszólása a
nehézsúlyú világbajnoki cím sorsába.
És persze ott voltak azok az újságírók, akik kárörvendve fogadták a
vereségemet. Mike Lupica, az a gerinctelen féreg a New York-i Daily
Newstól egyenesen sátáni alaknak látott engem.
„Olyan ember, aki naponta váltogatja a nőket, elárulja a barátait, és
hátat fordít azoknak, akik bajnokot csináltak belőle, egy kutyába több hűség
szorult, mint belé… Tyson egy vadember, akit a kultúra megajándékozott
mindennel, ő azonban visszautasította ezeket az adományokat, és továbbra
is az ösztönök szintjén éli az életét. Rajta már csak a halál segíthet.”
Ejha! Imádtam a szövegét.
Egy az ESPN-nek adott interjúmban vissza is tértem ehhez a
gondolathoz. Arra voltak kíváncsiak, miért foglalkoztat annyira mindenkit
az életem.
– Azt hiszem, sokan szeretnék azt látni, amint elpusztítom saját
magamat. Szeretnék azt látni, hogy egy nap bilincsbe verve visznek a
rendőrautóhoz vagy a börtönbe. Mint Marlon Brando fiát. És akkor
boldogan károghatnák, hogy „Megmondtuk előre, megmondtuk, hogy ez
lesz a vége.” De nem vagyok börtönben, és Brownsville-t is sikerült magam
mögött hagynom, pedig erre nem sokan fogadtak volna.
Don szervezett nekem néhány sajtótájékoztatót, én pedig igyekeztem a
legjobb arcomat mutatni, de rendre felülkerekedett az őszinteségem.
– Senki sem legyőzhetetlen – mondtam. – Előfordul, hogy az ellenfél
megtöri az akaratodat. Buster szétrúgta a seggemet. Nem készültem fel arra
a mérkőzésre. Nem vettem komolyan. Úgy keféltem a japán csajokat, ahogy
más eszi a szőlőt. Caligulának képzeltem magam, amíg Japánban voltam.
Los Angelesben arról viccelődtem a sajtónak, hogy hazafelé a repülőn
megnéztem a mérkőzést felvételről.
– Ott ültem, és azt mondtam magamnak: „Hé, haver, húzd le a fejed!”
De a képernyőn nem húztam le. „Húzd már le, te hülye!”, kiabáltam. De az
a hülye nem hallgatott rám.
Az egyik riporter megkérdezte, nem voltak-e öngyilkos gondolataim
az öv elvesztése után.
– Rengeteg pénzt kell még elköltenem, mielőtt megölném magam.
Ilyen nehézségekkel nap mint nap meg kell birkóznunk. Hogy sírtam-e?
Bárcsak tudtam volna sírni! Legutóbb akkor sírtam, amikor elváltam.
Olyankor sír az ember. Eláruljak valamit? Megkönnyebbülés volt, hogy így
történt. Nagy nyomástól szabadultam meg.
A válás tényleg megviselt. Most se szívesen beszélek róla, ezért az,
hogy akkor említést tettem róla, tényleg azt mutatja, hogy nagyon
kikészített.
Az emberek próbáltak kifogásokat keresni nekem, de én nem
alacsonyodtam le idáig. A mérkőzés után egy héttel az HBO-n egy
interjúban még Larry Merchant is, aki nem mindig bánt tisztelettel velem,
próbálta arra fogni a vereségemet, hogy az egyik szememre nem láttam.
– Ott volt a másik. Azt használhattam. Küzdeni kell a végsőkig –
mondtam. – A szívem még dobogott.
Los Angelesből visszatérve egyenesen Catskillbe menekültem, hogy
elbújjak a világ elől. A világ azonban nem hagyott békén, mindenki velem
akart interjút készíteni. Brazil, angol, skandináv, japán újságírók özönlötték
el Catskillt és Albanyt, felkeresték a törzshelyeimet, mint a September’st.
Becsöngettek Camille házába, ő pedig az ajtóban veszekedett velük.
– Ne jöjjenek ide többet, hagyják békén, ő csak egy kisfiú! – kiabálta.
– Szégyellhetnék magukat!
Buster Douglas nyerte a mérkőzést, de senki nem foglalkozott vele,
mindenki rám volt kíváncsi. Még zenés videó is készült arról, ahogy
kiütnek, én pedig a fogvédőm után matatok a ring padlóján. A helyzet
iróniája, hogy tudat alatt veszíteni akartam, hátha úgy megszabadulok végre
a nyilvánosság nyomásától, de nem igazán jött be.
– Most nem szállhatok ki, a boksz kurvája lettem – mondtam az egyik
újságírónak. – Be kell bizonyítanom valamit. Mintha ez a vereség még
híresebbé tett volna, mint amilyen azelőtt voltam.
Ennek a felfordulásnak a kellős közepén váratlanul meghalt a
nővérem. Ő volt az egyetlen, aki sosem félt a szemembe mondani a
véleményét. Mindig engem védett, egészen a haláláig. Eléggé el volt hízva,
és a férje azt mondta, kokainozott a halála előtti estén. Őszintén remélem,
hogy nem azért, mert depressziós volt miattam. A halála előtti estén
hosszan beszéltünk telefonon.
– Beszélj apával – mondta. – És, kérlek, nézesd meg a szemedet.
Mindig közel állt Jimmyhez, a biológiai apánkhoz. Azt akarta, hogy
vegyük fel újra a kapcsolatot. A nővérem különleges teremtés volt. Hiába
próbáltam pénzt adni neki, sosem fogadta el. Szeretett a gettóban élni. Soha
nem kért tőlem semmit.
Szomorú voltam, amikor meghalt, de addigra már hozzászoktam a
halálhoz, és elfogadtam a létezését. Brooklynban volt a temetése, Al
Sharpton tiszteletes tartotta a szertartást. Gúnyolódtunk Al tiszteletesen,
cikiztük a kövérsége és a hosszú sérója miatt, de valójában óriási hős volt a
szemünkben. Büszkék voltunk rá. Láttuk, honnan jött és hová jutott, erre
pedig nem akadt más szavunk, mint a csoda. Nemrégiben láttam egy
dokumentumfilmet a PBS-en a Broadway történetéről, és megszólaltatták
Milton Berle-t, aki arról beszélt, milyen volt szegényen felnőni
Brooklynban. Azt mondta, szerezni egy szerény, szarul fizető munkát nem
jelentett volna kudarcot. Visszamenni Williamsburgbe és Brownsville-be
igen. Ez nagyon eltalált.
Miután elveszítettem a világbajnoki címet, vissza kellett mennem
Brownsville-be. Nem sok kedvem volt behúzott farokkal visszakullogni, de
a barátaim csodálatosan viselkedtek. Csak úgy áradt belőlük a szeretet.
Sokat lógtam Jackie Rowe barátnőmmel. Gyerekkorunkban ő is benne volt
a balhékban. A barátaimmal kiraboltunk egy lakást, azután elmentünk
Jackie-hez elosztani a zsákmányt. Jackie nagydarab, harsány, szókimondó
személyiség volt, akárcsak a nővérem. Denise halála után el is kezdte a
nővéremnek nevezni magát.
Noha úgy gondoltam, hogy az istenek fosztottak meg az övemtől, a
vereség után szomorú voltam, szégyelltem magam, és kételkedni kezdtem a
saját képességeimben. Jackie mindig pozitívan állt a dolgokhoz.
– Te megőrültél, bazmeg? – ordított rám. – Tudod, ki vagy te? Ez csak
egy meccs volt, Mike. Veszítettél. Nagy dolog. Lépj tovább. Te vagy a
legjobb.
– Úgy gondolod? – kérdeztem.
– Igen, tudom, hogy így van. Egyszerűen csak nem követted a
protokollt, nem azt tetted, amit kellett volna.
– Igen, igazad van – feleltem.
Meglátogattam Jackie-t, és leparkoltam a lakása előtt, amely egy
önkormányzati bérházban volt. Nála lazultam, amíg ő elment, hogy
beszerezze a kedvenc kajámat. Az ablakból kihajolva szólongattam a
lányokat. Felnéztek és megtorpantak.
– Ez nem lehet Mike Tyson. Ez tényleg Mike Tyson? Mike! Mike!
Amint híre ment, akkora tömeg sereglett oda, hogy rendőrségi kordont
kellett vonni a Ferrarim és az egész háztömb köré.
Néha Jackie magával vitt Harlembe, az emberek megőrültek, amikor
megláttak.
– Még mindig te vagy a legnagyobb, bajnok – kiáltozták. – Meg tudod
csinálni újra!
Valamelyest visszahozta az önbizalmamat ez a sok ember és a
szeretetük.
Don 1990. június 16-ára időzítette a visszatérésemet, Vegasban kellett
kötelek közé lépnem Henry Tillman ellen. New Yorkban kezdtem el
készülni, mielőtt átköltöztünk volna Vegasba. A fenékbe markolós ügyem a
végéhez közeledett, a bíróságról mentem edzeni. Emile Griffith, a korábbi
világbajnok ugyanabban az edzőteremben dolgozott néhány bunyóssal, ahol
én is tréningeztem. Egy nap mondott valamit, ami a lelkem mélyéig hatolt,
és végre segített elfelejtenem a Douglastől elszenvedett vereséget.
A Douglas elleni bunyóról beszélgettem vele.
– Nem bunyóztam túl jól, mi? – mondtam.
– Tudom, hogy a nagy Mike Tyson nem fogja engedni, hogy egy ilyen
kisiklás elkedvetlenítse – felelte Mr. Griffith.
A mindenit! Ez a néhány szó teljesen megváltoztatta a véleményemet
önmagamról és a visszatérésemről. Őrültség, nem? Elég volt ennyit
hallanom, hogy máris megfeledkezzem a vereségről, és újra bajnokként
tekintsek magamra. Amint ezt kimondta, visszatértem.
A Team Tyson két új taggal bővült. Don felvette mellém Richie
Giachettit vezetőedzőnek. És megszületett az első gyerekem egy Natalie
Fears nevű nőtől, egy fiú, akinek a D’Amato nevet adtam.
Április közepén átköltöztünk Vegasba, hogy ott folytassuk a
felkészülést. Megszállottként vetettem bele magam az edzésekbe. Hajnali
négykor keltem futni, utána irány az edzőterem, délután kesztyűzés, majd
két óra biciklizés a Las Vegas Athletic Clubban. George Foreman vívta az
egyik előmeccset, és mondott egy érdekes dolgot a bajnoki cím
elveszítéséről.
– Az ember szégyelli magát, senkivel nem akar találkozni, főleg nem a
reptéri hordárokkal. Nem akar találkozni a taxisofőrökkel, mert azt képzeli,
hogy mindenkinek van valami mondanivalója. Újra fel kell építenie magát,
ezért zsákszámra költi a pénzt autókra, öltönyökre, bármire, ami azt a
benyomást kelti, hogy ő a világ legjobbja. Mike Tyson nem fog nyugodtan
aludni addig, amíg esélyt nem kap arra, hogy újra megküzdjön a címért, és
meg nem nyeri. Nem fog nyugodtan aludni addig, amíg meg nem váltja
önmagát. Szörnyű látni, hogy egy fiatalember ezen megy keresztül, de ez
már csak ilyen.
Akkor nem feltétlenül értettem egyet George-dzsal. Biztos voltam
benne, hogy az én sorsom az, hogy visszanyerjem a világbajnoki övet. Csak
edzenem kell hozzá.
A Tillman elleni mérkőzés estéjén tökéletes kondícióban voltam.
Azzal a fickóval kellett megvívnom, aki amatőrként legyőzött. Nagyszerű
esély volt a visszatérésre. Kiütöm, és újra felépítem magam.
Noha Tillman olimpiai bajnok volt, és tiszteletreméltó 20–4-es
győzelmi mutatóval rendelkezett, a bukmékerek így is csupán kétszeres
pénzt fizettek arra, ha az első menetben kiütöm.
Szót fogadtam a bukiknak. Rögtön a mérkőzés elején benyeltem egy
kemény jobbost, de meg sem rezdültem tőle. Huszonnégy másodperccel a
menet vége előtt lelassítottam Tillmant egy hatalmas, testre mért ütéssel,
majd halántékon találtam egy jobb csapottal. Kiterült. Nem akartam Henryt
bántani. Csak minél gyorsabban túl akartam lenni ezen a mérkőzésen.
Nagyon kedveltem, és örültem, hogy anyagilag jól járt. Tillmanból igazán
nagy bunyós lehetett volna, ha megvan hozzá az önbizalma. Ha hitt volna
önmagában, legendás bokszoló válhatott volna belőle, bekerülhetett volna a
Hírességek Csarnokába.
A mérkőzés utáni sajtótájékoztatón Don ismét hozta magát.
– Visszatért! A Nagy Mike Tyson újra itt van – kurjantotta.
Megrántottam a karját, hogy fogja be a száját.
– Te is tudod, hogy visszatértél – mondta Don.
Beszéltem egy kicsit a meccsről, megdicsértem Henryt, de igazából
csak a fiamról akartam mesélni.
– Olyan tündéri. Hat hetes és öt és fél kiló. Már fel tud ülni! A fiamért
élek.
Néhány hónappal a mérkőzés után a seggmarkolós ügyem végre
lezárult. Bűnösnek találtak tettlegesség bűntettében, és a lány ügyvédei
tételes kimutatást kértek a vagyonomról. Don jogásza elkészítette, és ebből
kiderült, hogy Don még mindig tartozik nekem 2 millió dollárral a tokiói
mérkőzés után. A kimutatás szerint volt 2,3 millió dollárom készpénzben, a
6,2 millióra becsült házam Jersey-ben, az ohiói házam, valamint nagyjából
másfél millió dollár értékű autó és ékszer. Összesen 15 millió dollár, de a
pénzdíjaimból ennél sokkal többnek kellett volna összejönnie. Nem tudtam
eldönteni, hogy a per miatt buherálták meg a kimutatást, vagy valaki lopja a
pénzemet. Akárhogy is, a kártérítés, amelyet a bíróság megítélt a sértettnek,
valamivel kevesebb volt a kért egymillió dollárnál: 100 dollár megfizetésére
köteleztek. Amikor meghallottam az ítéletet, felálltam, előhúztam a
zsebemből egy százdolláros bankjegyet, megnyaltam, és a homlokomra
ragasztottam. Valami miatt nem akarta elvenni onnan.
A következő mérkőzésemre eredetileg szeptember 22-én került volna
sor Atlantic Cityben. Alex Stewart volt az ellenfelem, a korábbi jamaicai
olimpikon, aki zsinórban huszonnégy KO-val kezdte a karrierjét. Az
egyetlen vereségét Evander Holyfieldtől szenvedte el egy nyolcadik
menetes technikai KO-val, ahol végig ő dominált, amíg fel nem repedt az
arca, és Holyfield csak a sérülését kihasználva tudott felülkerekedni rajta.
Az edzőtáborban felrepedt a bőr a szemem fölött, és negyvennyolc öltéssel
kellett összevarrni, ezért a mérkőzést december 8-ra halasztottuk.
Eközben az HBO szeretett volna újra szerződést kötni velem. Seth
Abraham azt hitte, sikerült megegyeznie Donnal, 85 millió dollárt fizettek
volna tíz mérkőzésért, de Don végül kihátrált az egyezségből. Állítása
szerint nem akarta, hogy Larry Merchant közvetítse a meccseimet, mert
Merchant mindig becsmérlően nyilatkozik rólam. A Stewart elleni
mérkőzés után Don erre hivatkozva leszerződött a Showtime-mal. Azt
hittem, a Showtime jobb feltételeket kínált, de később kiderült, hogy csak
Don járt vele jobban, én nem.
Miközben készültem a Stewart elleni bunyóra, Buster Douglas
címvédőként megmérkőzött Evander Holyfielddel. Tudtam, hogy Holyfield
le fogja győzni. Douglas túlsúlyosan lépett szorítóba, és Holyfield
egyébként is jobb bokszoló volt nála. Douglas nem is erőltette meg magát.
Kapott egy kisebb ütést, és azonnal kiterült tőle. Nem bunyózni jött, csak
fel akarta markolni a 17 millió dollárját. Nem volt benne sem elég
méltóság, sem elég büszkeség a címvédéshez. A pénzét megkapta, de a
becsületét elveszítette. A becsületet nem lehet megnyerni, azt csak
elveszíteni lehet. A hozzá hasonlókból, akik csak a pénzért bunyóznak,
sosem lesz legenda. Ez a mai napig kísérti Bustert. Évekkel később
összefutottam vele egy autogramosztáson, amelyen mindketten részt
vettünk. Senki sem kért tőle aláírást. Annakidején történelmet írt azzal,
hogy legyőzött, mostanra azonban egy senki lett.
Egy nappal a győzelme után Holyfield bejelentette, hogy George
Foreman ellen fogja megvédeni a címét. Ez felbosszantott. Háttérbe akartak
szorítani, el akartak homályosítani, de nem tudtak. Még mindig én voltam a
legnagyobb sztár a boksz világában, öv nélkül is nagyobb bármelyiküknél.
Stewarttal végül december 8-án csaptunk össze Atlantic Cityben. Az
HBO annyira szeretett volna leszerződni velem, hogy felkérték Spike Lee-t
a mérkőzés előtti bemutatkozó filmecském elkészítésére, hátha ezzel sikerül
jobb belátásra bírniuk. Úgy döntöttem, mondok néhány hülyeséget Spike
filmjében, hogy felbosszantsam vele az embereket.
– Mindenki ellenünk van – jelentettem ki. – Mi vagyunk a fekete
fickók a gettóból, a két bűnöző, és szeretnék befogni a szánkat. Mi nem
utáljuk a fehéreket, egyszerűen csak a feketéket kedveljük.
Nem gondoltam komolyan ezt a baromságot. Csak szórakoztam.
– Mindig megváltoztatják a szabályokat, amikor egy fekete sikert ér el,
a feketék sikere elfogadhatatlan nekik – mondta Don. Amikor az HBO
levetítette a filmet az újságíróknak, azok felháborodtak. Elértük a célt.
De megfizettem az árát annak, hogy összeszűrtem a levet Donnal.
Hugh McIlvanney, a híres skót sportújságíró a Kinghez fűződő
kapcsolatomat okolta a Douglastől elszenvedett vereségemért.
– A Tyson bukásáért felelős tényezők közül a legártalmasabb talán a
szövetsége Don Kinggel, aki minden egyes bokszolót mélyrepülésbe
taszított, akivel csak együtt dolgozott.
Tökéletesen igaza volt. Don mérgező személyiség volt. Állandóan
megbotránkoztatta az embereket. Szándékosan csinálta. Attól fogva, hogy
leszerződtem vele, engem is kiközösítettek. Szabadságot adott nekem, hogy
kiélhessem gyerekes vágyaimat, és amikor látták, hogy nem akarok
megszabadulni tőle, mindenben akadályoztak, amibe belefogtam.
A mérkőzés előtti sajtótájékoztatón úgy beszéltem, mint egy őrült.
– Bajnok vagyok. Bajnoknak lenni egy lelkiállapot. Mindig is bajnok
leszek. A boldogság csak egy érzés, mint az éhség vagy a szomjúság.
Amikor azt mondják rád, hogy boldog vagy, az csak egy szó, amelyet valaki
rád aggatott, hogy megnevezzen egy érzést. Amikor úgy döntöttem, hogy
megvalósítom a céljaimat, a boldogságnak a gondolatáról is lemondtam.
Nem vagyok egy boldog típus. Egyszerűen nem úgy vagyok
összerakva.
Trump kaszinója Atlantic Cityben az egyik kedvenc helyszínem lett.
Ez volt a harmadik mérkőzésem ott és a harmadik első menetes KO-m.
Négy másodperccel a kezdés után eltaláltam Stewartot jobbal, ő pedig
rögtön padlót fogott. Nem sokkal később másodszor is padlóra küldtem egy
jobbossal. Annyira belelendültem, hogy egyszer én is megcsúsztam, és
elestem. Végül azonban sikerült sarokba szorítanom, és harminchárom
másodperccel a menet vége előtt ballal is kifektettem. Érvényben volt az a
szabály, hogy ha az egyik fél háromszor is padlózik ugyanabban a
menetben, akkor véget ér a mérkőzés, ezért a bíró beszüntette a küzdelmet.
Miután megvizsgálták Stewartot, odamentem hozzá és megöleltem.
– Ne keseredj el. Jó bunyós vagy. Ne felejtsd el, hogy engem is egy
csavargó győzött le.
Amikor kiszálltam a ringből, Jim Lampley, az HBO kommentátora
feltett néhány kérdést. A legutóbbi két mérkőzésem után nem voltam
hajlandó szóba állni Larry Merchanttel.
– Szeretnék köszönetet mondani a rajongóimnak az HBO-n az évek
óta tartó támogatásukért – mondtam. – Ez volt az utolsó bunyóm az HBO-n,
mert úgy látom, ők inkább Holyfieldre kíváncsiak, nem rám.
A nehézsúlyú ranglista legújabb szenzációja egy kanadai bokszoló
volt: Razor Ruddock. 1990 áprilisában Michael Dokesszal bunyózott, és a
kiütésről készült felvétel bejárta a bokszvilágot. Én akkor láttam, amikor
Alex Wallau az ABC Sport műsorában megmutatta.
Dokes vezetett a pontozóknál, amikor bumm, Ruddock eszméletlenre
ütötte egy jól eltalált balossal. Ijesztő, gyomrot görcsbe rántó,
lélegzetelállító KO volt.
– Mit gondol róla? – kérdezte Alex.
Mivel nem voltam a manipuláció nagymestere, hátradőltem és higgadt
maradtam.
– Mit gondolnék? Én nem Michael Dokes vagyok. Gyorsan ki fogom
ütni, nem jelent fenyegetést.
De miután eldőlt, hogy Holyfield Foremannel fog bunyózni, nekem is
találnom kellett valami elfoglaltságot. Ezért Don leszerződött Ruddockkal,
hogy mérkőzzünk meg 1991. március 18-án Vegasban.
Ezek ki akarnak nyírni, bazmeg. A nehéztüzérséget küldik ellenem,
gondoltam.
Január elején kezdtem a felkészülést. Tom Patti is velem tartott az
edzőtáborban, egykor lakótársak voltunk Cus házában. Egy este tévét
néztünk, amikor levetítették Ruddock egyik mérkőzését, és kiszúrtam egy
hiányosságát.
– Kinyírom ezt a fazont – közöltem Tommal.
Tudtam, hogy Ruddock gyilkos erővel üt, de azt is láttam, hogy én túl
gyors vagyok neki. Képtelen lesz tisztán eltalálni.
Majdnem elkezdtük a bunyót néhány nappal korábban, a mérkőzés
előtti sajtótájékoztatón a Los Angeles-i Century Plaza Hotelben. A
fotósoknak pózoltunk, én pedig azt mondtam Ruddocknak, hogy a csicskám
lesz a ringben. Razor keménykedve nekem akart jönni, de Anthony Pitts
ellökte.
– Ne, ne, hagyd csak közelebb jönni, hadd mondja el, mi bántja –
szóltam rá.
Tudtam, hogy utcai harcban én győznék. Razor testőrei közbe akartak
lépni, de addigra körülvett bennünket a tömeg.
Kimentünk a reptérre. Kiderült, hogy Razor és a bandája is ugyanazzal
a járattal utazik vissza Vegasba. Amikor odaértünk, Rory a kocsiban
felejtette a telefonját, ezért Anthony elindult vissza, hogy elhozza Isadore-
tól, a sofőrünktől. Anthony lefelé lépkedett a lépcsőn, amikor
szembetalálkozott Ruddock embereivel, akik elállták Ant útját.
Ruddocknak egy ikerpár volt a testőre, az egyikük, Kevin Ali így szólt:
– Azt hiszed, kemény vagy? – Megmutatta Antnek a walkie-talkie-ját.
– Tudod, mire való ez? – Azzal belemászott Anthony képébe, mire Anthony
leütötte. De Isadore látta, hogy balhé van, ezért felszaladt a lépcsőn, és
lefogta Anthonyt.
– Isadore, miért engem fogsz le? – rivallt rá Anthony. – Miért nem
ezeket a faszszopókat?
Addigra felbukkantak a repülőtér biztonsági emberei, és
szétválasztották őket. Amikor Anthony visszatért a váróterembe, elmesélte,
mi történt. Felszálltunk a gépre, és láttuk, hogy a jegyünk Ruddockék elé
szól, ezért hátramentünk a repülőgép végébe. Egész úton szőlőszemekkel
dobáltam Ruddockot. A biztonság kedvéért előretelefonáltam, és
kirendeltem a reptérre az egész csapatunkat, az edzőpartnereket, mindenkit,
hátha balhé lesz a landolás után. De nem történt semmi.
A Mirage-ban a mérkőzés estéjén egymással szemközti öltözőket
kaptunk, és Kevin Ali azonnal elkezdte cukkolni Anthonyt.
– Mondok neked valamit, haver – felelte Anthony. – Nem vagyok egy
agresszív típus, de téged szétbaszlak az egész családoddal együtt, kinyírom
az öcsédet, az anyádat, az összes faszszopót, te mocskos geci.
John Horne meghallotta Anthony kiabálását, és félrehúzta.
– Te ne menj be a ringbe ma este – mondta. – Maradj a ringen kívül.
Mert ha Mike megnyeri a meccset, tudom, hogy ezek a faszszopók csinálni
fognak valamit, úgyhogy légy résen.
Hűvös volt az este Vegasban, a szabad ég alatt bunyóztunk jókora
tömeg, tizenhatezer ember előtt. Zöld-fehér csíkos melegítőben és
sísapkában léptem a szorítóba. Én voltam az első bokszoló, aki utcai
ruhában jelent meg a ringben.
Ruddock idegesnek tűnt, szaporán kapkodta a levegőt. Ez már a
nagyfiúk terepe volt. Tudtam, hogy azonnal nekem fog rontani, annyira
ideges volt. Néhány másodperccel a kezdés után jobbal megrendítettem.
Kemény ütésekkel válaszolt, de egyszer sem tudott tisztán eltalálni. A
második menetben elesett egy lecsúszott balhorogtól, mert összeakadt a
lábunk, utána azonban keményen megsoroztam a testét, amitől lelassult.
Hiába ütött erőseket, rendre elhajoltam előlük, és a harmadik menetre
teljesen elkészült az erejével. Tíz másodperccel a gong előtt megkontráztam
egy gyilkos balhoroggal, és padlóra küldtem vele.
Minden menetet én nyertem. A hatodikban hirtelen mintha feltámadt
volna, keményen megsorozott. Én azonban csak a fejemet ráztam. Azután
állon talált jobbal, mire én megkocogtattam az állam a kesztyűvel, és
mutattam, hogy próbálja meg még egyszer. Ez biztosan demoralizálóan
hatott rá, mert amint kijöttem a hetedik menetre, megleptem egy
balhoroggal. Utána négyszer egymás után eltaláltam tisztán, amitől a
köteleknek tántorodott. Richard Steele közbeugrott, és véget vetett a
mérkőzésnek, még mielőtt Ruddock padlóra került volna. Korainak
tartottam a bunyó beszüntetését, de az is igaz, hogy már csak egyetlen ütést
kellett volna bevinnem ahhoz, hogy kifektessem.
Mielőtt felocsúdhattam volna, egy tömegverekedés kellős közepén
találtam magam. Murad Muhammad, Razor menedzsere földre vitte az
edzőmet, Richie-t, és a fejét rugdosta. Jay Bright félrehúzott az egyik
sarokba, és onnan néztük a balhét. Addigra Anthony Pitts is beugrott a
ringbe, meglátta a közeledő Kevin Alit, és jobbal behúzott neki egyet.
Ezután Razor bátyja, Delroy próbálta megütni Anthonyt, de Anthony
elkapta a karját, és ki akarta hajítani a ringből, amikor a biztonságiak
lefogták. Delroy félig a levegőbe emelkedve kapaszkodott a kötelekbe,
igyekezett összeszedni magát. Miközben ez történt, Greg elcsórta Kevin Ali
Rolexét, majd átkutatta a zsebeit, hátha talál még valamit. Őrült jelenet volt.
Sokan vitatták a gyors befejezés jogosságát, ezért úgy döntöttünk,
megadjuk a visszavágás lehetőségét Ruddocknak. Don manhattani
irodájában voltunk a Keleti Hatvankilencedik utcában, hogy kidolgozzuk a
második mérkőzés részleteit. Don, Rory és John odafent voltak, én azonban
a földszinten maradtam Anthonyval, és közben Don cuki kis recepciósával
dumáltam, akivel néha lefeküdtem. Hirtelen Kevin Ali sétált be az ajtón.
Kevin jó muzulmán testvér volt, de egyes muzulmánok mindenhová
magukkal viszik muzulmán mivoltukat, bunyózni, enni, mindenhova. Kevin
rám nézett, és így szólt:
– Ó, gyönyörű bajnokom. Nagy mérkőzés volt. El kell ismernem. Igazi
harcos vagy. – Azután Anthonyra bökött, és azt mondta: – Téged viszont ki
foglak nyírni.
– Itt vagyok, bazmeg, te faszszopó – vágta rá Anthony. – Nekem ne
üzengessél! Ha mondani akarsz valamit, mondd a szemembe!
– Ezt el kell intéznünk, életre-halálra. Méghozzá most azonnal –
mondta Kevin.
– Az csak meló volt, már vége, hagyjátok ezt a faszságot – próbáltam
oldani a feszültséget.
– Nem, bajnok, ezt nem hagyhatom annyiban, intézzük el – mondta
Ali.
Azzal lerakta az aktatáskáját, kibújt a zakójából, mire bumm, Anthony
máris behúzott neki egyet. A lépcsőn verekedtek, de egy paraván takarta
előlem a kilátást, ezért nem láttam konkrétan, amikor Kevin elvágódott,
csak hallottam, ahogy gurul le lépcsőn, bumm, bumm, bumm, mint egy
rajzfilmben. De aztán felpattant, mint valami szuperhős, és ismét
egymásnak estek. Greg barátom sétált be egy üdítővel a kezében. Meglátta
Anthonyt és Kevint, ahogy verekszenek, mire fogta az üveget, és fejbe
vágta vele Kevint. Kevin elájult, Greg pedig nekiállt átkutatni a zsebeit.
– Nem, Greg, itt nem csinálhatsz ilyet – szóltam rá. – Pénzre van
szükséged, nigger? Nem rabolhatjuk ki ezt a faszszopót.
A verekedés zajára lejött Don, John meg Rory az irodából, és látták,
mi történik. Ali addigra feltápászkodott, és azt állította, hogy Anthony orvul
leütötte.
– Baromság – szóltam közbe. – Anttel itt lazultunk, amikor ez a
faszarcú bejött, és elkezdett fenyegetőzni. Ant csak önvédelemből ütött.
Don kihajította Kevin Alit az irodájából, mire Kevin fel-alá kezdett
sétálni odakint a ház előtt. Amikor elindultunk, Ali még mindig ott volt.
Akkoriban Captain Joe volt a sofőrünk, az Iszlám Nemzet oszlopos tagja.
Ismerte Alit és az ikertestvérét. Ali folytatni akarta a verekedést, de
mondtam neki, hogy ramadán van, ez a béke ideje.
– Mike, ez férfias dolog – mondta Captain Joe. – Nem ünnepelheti
békében a ramadánt, amíg meg nem békél önmagával. Ezt le kell zárnia.
– Akarod folytatni? – kérdezte Ali Anthonytól.
– Hogy a faszba ne. Te mondtad, hogy életre-halálra.
Az utcán estek egymásnak, mint azok a bokszoló játékrobotok,
amelyeket akkoriban mindenhol lehetett kapni. Anthony végül eltalálta egy
jól irányzott ütéssel, amitől Ali elterült a járdán. Anthony kétszer fejbe
rúgta, és már lendítette a lábát egy harmadik rúgásra, amikor Rory
elrángatta onnan.
– Még megölöd, haver – mondta.
– Erről szól az egész, bazmeg – felelte Ant. – Ő mondta, hogy életre-
halálra.
Indulnunk kellett, kezdődött a mozi. Anthony átlépett Kevin fölött, és
beszálltunk a kocsiba. Ekkor Al Braverman, a legendás edző jelent meg az
iroda ajtajában – Donnak dolgozott. Meglátta az eszméletlenül heverő Alit,
berohant az irodába, ahonnan papírtörlőkkel és vízzel tért vissza, lemosta
Ali vérző fejét, és újraélesztette. Hívták a mentőket, és ezzel véget is ért a
történet.
A visszavágó időpontját június 28-ra tűzték ki. Az edzőtábor előtt
lazítottam egy kicsit, ezért a fekete Lamborghini Diablómmal leugrottam
New Yorkból Ohióba. Azután onnan vissza Vegasba edzeni. Richie szigorú
edzésprogramot állított össze nekem, amelynek részeként este hétkor le
kellett feküdnöm, hogy hajnali ötkor kipihenten indulhassak a hatmérföldes
futásra. Halálra untam magam. Amikor nem edzettem, többnyire
rajzfilmeket néztem. Don egyszer váratlanul berontott a szobámba.
– Az istenit, Mike, igazán nézhetnél valami mást is, nem csak ezeket a
kurva rajzfilmeket – mondta, azzal berakott egy dokumentumfilmet a náci
Németországról. Don a nácik megszállottja volt. Hitler így, meg Hitler úgy.
Úgy gondolta, hogy a zsidók Németország niggerei voltak, és a fasizmus
nálunk is bekövetkezhet, ha nem tanulunk a történelemből.
Új séfünk lett erre az edzőtáborra. Don kirúgta Earlyt, aki hosszú ideje
főzött ránk, mert állítólag rajtakapta, amint húst csempész ki a hátsó ajtón.
Ez nem tűnt hihetőnek nekem. Néhány évvel később az egyik testőröm,
Rudy González összefutott Early unokaöccsével, aki elárulta, hogy Don
azért rúgta ki Earlyt, mert az nem volt hajlandó „varázsport” tenni a
kajámba. Azt állította, hogy John Horne adta Earlynek a port, mint
„állóképesség-javító vitamint”, amelyet én nem akartam bevenni. Early
azonban megvizsgálta a port, és talált benne egy narancssárga
kapszuladarabkát, rajta egy „5”-ös számmal vagy egy „S”-sel. Rudy
utánanézett, és úgy tűnt, hogy Thorazine-t akartak beadni nekem. A jelek
szerint Don annyira félt tőlem, hogy megpróbált a tudtomon kívül
begyógyszerezni.
Richie napirendje az őrületbe kergetett. Egy este felébresztettem Rudyt
nyolckor, kisurrantunk a Ferrarimhoz, és leugrottunk Los Angelesbe, hogy
tudjak egyet kefélni. Rudy 300 km/h-val repesztett, így két és fél óra alatt
odaértünk Los Angelesbe. Rákaptunk erre a mókára, és ez hamarosan
kezdett meglátszani az edzőteremben nyújtott teljesítményemen. Mindössze
két órákat aludtam. Giachetti nem tudott rájönni, miért vagyok egyszerre
olyan enervált, de végül rájött, amikor meglátta, hogy a Ferrari kipufogói
olyanok, mint az égetett mályvacukor.
Riasztókat szereltetett Rudyval minden ajtóra, hogy többet ne tudjak
meglógni éjszaka.
Egy este Rudy hangos puffanásra ébredt. Felkelt, felkapcsolta a
villanyt, kilépett a házból, és ott talált engem egy tüskés bokorba
gabalyodva. Lezuhantam a második emeleti ablakból, miközben
megpróbáltam kisurranni a házból. Az volt a tervem, hogy hangtalanul
végiggurulok a Ferrarival a kocsifelhajtón, azután irány Los Angeles.
Egész életemben kényszeresen igyekeztem szórakozni. Azt kellett
volna mondanom: „Dögöljetek meg, elmegyek szórakozni”, ehelyett
azonban kisurrantam. Egyszer a Nicky Blair’s-ben ültem, a kedvenc Las
Vegas-i éttermemben, lányok gyűrűjében, amikor beviharzott Don.
– Mi a faszt művelsz, Mike? – harsogta. – Nemsokára mérkőzésünk
lesz.
– Bocsáss meg, Don – feleltem. – Megköszönném, ha most inkább
távoznál. Ja, lányok, egyébként ő Don King.
Amikor éjszakai száguldásaim Los Angelesbe véget értek, Rudyval
levitettem a kocsit az ohiói házamba, ahol lyukat ütöttek a játékszobám
falába, a kocsit pedig egy emelvényre állították a szoba közepén, hogy a
barátaimmal abban tudjunk lazulni.
A mérkőzés előtt újra cukkolni kezdtem Ruddockot. Felvételt
készítettünk a Showtime-nak, amelyen sötét napszemüveget viseltem, és
nagyon komor arcot vágtam.
– A csajom leszel a ringben – mondtam Ruddocknak.
– Nem süllyedek le a te szintedre – felelte.
– Csak ne fogazz azzal a csókos száddal – vágtam vissza.
Goromba voltam, de tudtam, milyen macsó, tesztoszterontól fűtött
fazon. Tudtam, hogy ezzel belemászhatok az agyába. Ezt is Custól
tanultam. Zavarjuk össze az ellenséget.
A másik ok, amiért rendre elugrottam Los Angelesbe, az volt, hogy
Kevin Sawyer barátom, akinek a személyhívó üzlete volt, időnként küldött
egy üzenetet, hogy sikerült beszerveznie nekünk néhány lányt. Összeszedett
öt-hat csajt, kivettünk egy szobát, és kezdődhetett az orgia.
Imádtam Kevinnel lógni. Akkoriban bunkó és utálatos voltam a
nőkkel. Ezért mielőtt odaértem, azt mondta a lányoknak: „Mike valójában
kedves srác. Csak nem kapott jó neveltetést. Gyerekkorában elhagyták, és
azóta nehezen bízik meg bárkiben is.” Ez a kamu szöveg úgy hatott, mint
valami varázsige. Hívhattam őket ribancnak, kurvának, csak mosolyogtak,
és azt felelték: „Megértem a helyzetedet, engem is elhagytak a szüleim.”
Kevin csak annyit kért, hogy ne hazudtoljam meg a meséjét. Don, John és
Rory őrjöngtek, amikor megszólalt a csipogóm. Végül elvették tőlem,
berakták a fagyasztóba, azután halálosan megfenyegették Kevint.
A Ruddock elleni második mérkőzésem hőskölteménybe illő bunyó
volt. Öt kilóval többel mérlegelt, mint az előző meccsen. Én fél kilóval
kevesebbet nyomtam, de gyenge voltam, mert tizenöt kilót kellett leadnom
kevesebb, mint egy hónap alatt. Teljesen elvesztettem a kontrollt abban az
időszakban, buliztam, ittam, zabáltam, dugtam. Előfordult, hogy felkeltem,
és éjszaka kiszöktem Los Angelesbe, hogy betoljak egy sült csirkét a
Roscoe’s-ban. Ezért zsírégető, vízhajtó tablettákat szedtem, és sötétedés
után már nem ettem semmit. Délelőtt, délután és este is tréningeztem.
A második és a negyedik menetben egyaránt padlóra küldtem
Ruddockot, többször is bajba került, de nem tudtam kivégezni, túl gyenge
voltam hozzá. Keményeket ütött, mint egy ökör, de végig koncentráltam.
Mindkettőnket intettek gong utáni ütésért, tőlem pedig még két pontot
levontak mélyütésért. Háborút vívtunk. De így is könnyedén, egyhangú
pontozással nyertem.
Tényleg igaz, hogy bajban ismerszik meg a barát. Nagyon sokan hátat
fordítottak nekem, miután a bíróság bűnösnek nyilvánított. Szerencsésnek
tartom magam, amiért rengeteg jó ember volt az életemben, akik jóban-
rosszban kitartottak mellettem. A tőlük kapott ajándékok és a látogatások
tartották bennem a lelket.
Anyám, Camille háromszor is eljött hozzám látogatóba. Nem akartam,
hogy rács mögött lásson, de nem tudtam távol tartani. Fárasztó kirándulás
volt ez neki, hiszen a nyolcvanas éveiben járt, de akkor is eljött. Jay is vele
tartott, és képregényhősökről beszélgettünk. Teljesen rá voltam izgulva a
témára, miután elolvastam az egyik képregényt, amit Stan Lee, a Marvel
Comics alkotója küldött nekem. Egy rajzot is készített hozzá, amelyen
együtt pózolok a Marvel Comics néhány szuperhősével, mintha én is
közéjük tartoznék. Egy alkalommal Jayjel összevitatkoztunk azon, melyik
képregényhős a legkeményebb. Ő Galactusra szavazott, én a kedvencemre,
Apokalipszisre. Hosszasan érveltünk mindketten a saját figuránk mellett,
míg végül Jay így szólt:
– Mike, Galactus bolygókat eszik. Mivel tudod ezt überelni?
A kislányom, Mikey, az elsőszülött gyermekem, szintén meglátogatott
néhányszor az anyjával. Mindössze hároméves volt akkor, de a mai napig
emlékszik azokra a repülőutakra New Yorkból Indianába és a téglafalak
előtt készült közös fotóinkra.
Don King is meglátogatott egy párszor. Minden alkalommal, amikor
eljött, hozott magával egy szerződést, hogy írjam alá, ami teljesen illegális
volt, de nem érdekelte. Örültem, ha jött, mert tudtam, hogy az pénzt jelent.
Rory és John Horne is vele tartottak, de ők gyakrabban is meglátogattak.
Több időt töltöttek velem.
Az is felvillanyozott, amikor meglátogatott Betty Shabazz, Malcolm X
özvegye. Teljesen váratlanul ért. Annyira meglepődtem és megilletődtem a
látogatásától, hogy nagyon udvariasan viselkedtem vele. Nem akartam
semmi durvát mondani. Fantasztikus asszony volt.
James Brown, a soul keresztapja is beugrott hozzám. Siddeeq testvér
hozta magával. Lila öltönyt, lila cipőt és piros nyakkendőt viselt a
bedauerolt hajához. Arról mesélt, hogyan rúgta szét Jackie Wilson seggét,
mert Jackie megpróbálta tönkretenni a frizuráját azzal, hogy beletúrt az
ujjaival.
– Nem vagyok bunyós, Georgiából származom – mondta. – Mindenki
félt Jackie-től. Én nem. Fogd meg ezt.
Megmutatta a bicepszét.
– Kemény, mint a szikla.
Kérdeztem Jamest Otis Reddingről is, akivel jó barátságban volt.
James azt mondta, az ő gépe jobb volt, mint Otisé, amely túlterhelten
lezuhant, Otis halálát okozva ezzel. Óriási élmény volt James hencegését
hallgatni. Akkora egóval rendelkezett, mint egy bunyós.
Egyre csak dőlt belőle a szöveg a különböző vállalkozásairól, mint
például a tulajdonában álló rádióadóról. Elejtette, hogy szívesen lenne a
menedzserem, ezért azt mondtam neki, hogy maradjon kapcsolatban
Siddeeqkel. Nem sokkal ezután küldött egy levelet Siddeeqnek. Azt írta,
hogy a bevételeim 70 százalékát kéri menedzseri jutalékként. És én még azt
hittem, hogy Don King le akar húzni.
Sosem felejtem el, amikor Tupac meglátogatott a börtönben. Az összes
celeb barátom közül vele kapcsolatban kaptam a legtöbb kérdést. Bármerre
jártam a világban, amikor az emberek megláttak, a bunyó sem érdekelte
őket, mindig ezt kérdezték először: „Milyen volt Tupac?”
Tupac utolérhetetlen volt. Mint Huey Newton, Mao Ce-tung és Karl
Marx egy személyben. Én is tudok Marxot vagy Hegelt idézni, de Tupacből
csak úgy dőltek a forradalmi teóriák. Amikor beszélt vele az ember és
jobban megismerte, kiderült, hogy sokkal inkább tudós, mint gengszter.
Elképesztő agya volt.
1990-ben ismerkedtem meg vele a Sunset Boulevard egyik klubjában,
Los Angelesben. A buli főszervezője a barátom volt, és odakint dumáltam
vele. Mindenki kiöltözve érkezett az eseményre, amikor megláttam egy
alacsony fekete utcagyereket az ajtó közelében téblábolni.
– Mi a helyzet, öcsi? Mit csinálsz? – szóltam oda neki. Saját magamra
emlékeztetett, amikor még én is fiatal utcagyerek voltam, és klubok előtt
álldogáltam, ahová nem juthattam be.
– Semmit – felelte.
Láttam rajta, hogy be szeretne menni, ezért szóltam a barátomnak,
hogy engedje be. De a kissrác azt mondta:
– Egy pillanat.
Azzal eltűnt, majd néhány másodperc múlva visszatért ötven
barátjával, akik közül az egyik Tupac volt.
– A mindenit – mondta a barátom. Hátravittük őket a hátsó ajtóhoz, és
beengedtük mindnyájukat. Egy ideig még kint maradtam, de amikor
visszamentem a klubba, azt láttam, hogy Tupac fent áll a színpadon,
magához ragadta a mikrofont, és nyomja a showt. Nem akartam hinni a
szememnek. Amikor lejött a színpadról, megöleltük egymást, és együtt
nevettünk. A mosolya beragyogta az egész nyavalyás klubot. Már akkor
láttam rajta, hogy különleges srác.
Ugorjunk előre az időben a börtönbüntetésemre. Levelet kaptam Tupac
anyjától. Ismertem Tupac nevét, egyik pillanatról a másikra robbant be, de
az nem tudatosult bennem, hogy azonos azzal a kölyökkel, akivel 1990-ben
találkoztam abban a klubban. Az anyja azt írta, hogy Tupac Indianapolisban
lesz egy fellépés miatt, és szeretne meglátogatni. Amint belépett, az egész
börtön felbolydult. Lehetett vagy 60 kg, és csupa két számmal nagyobb
holmi volt rajta. Feketék, fehérek, latinók, marslakók, mindenki megőrült.
Még az őrök is éljeneztek. Fogalmam sem volt róla, hogy ennyire híres.
Amikor megláttam, akkor döbbentem rá, hogy ő az a kölyök, akit évekkel
korábban beengedtem abba a buliba Los Angelesben.
Kimentünk az udvarra a piknikasztalokhoz.
– Adok neked egy koncertet itt helyben – mondta, azzal felugrott a
piknikasztalra. – Szeretlek, niggerem – ordította.
Én csak ültem, és könyörögtem neki.
– Szállj le az asztalról, kérlek! Gyere le! Be fognak zárni mellém.
Hagyd abba, lécci!
Mindenáron koncertet akart adni nekem, de én egyre idegesebb lettem.
Minden nyugodt volt, aztán hirtelen Tupac fent állt az asztalon, és az egész
börtön tombolt.
Ó, bazmeg, ez a kis faszfej bajba fog keverni – gondoltam.
– Mike, ne hagyd, hogy lelombozzanak, testvér, ne hagyd, hogy
lelombozzanak.
Végül sikerült leimádkoznom az asztalról. Nekiálltam a lelkére
beszélni. Nem sokkal korábban tértem át a muzulmán hitre, és előadtam
neki az Igaz Embert.
– Idehallgass, cimbora, nem szabad több disznóhúst enned – mondtam.
– Honnan tudod, hogy eszek disznóhúst? – kérdezte.
Csak cukkoltam, de ő komolyan vette.
Lehiggadt, és elkezdtünk beszélgetni. Azt mondta, sosem fogja
elfelejteni az első találkozásunkat.
– Soha senki sem csinált még ilyet, hogy beenged egy csapat nigger
utcakölyköt egy ilyen menő klubba. Te vagy a legnagyobb király – mondta.
– Nem, nem, ez hülyeség, nigger – feleltem. – A világ azért van, hogy
mindenki jól érezze magát benne. Nem csináltam semmi különöset,
ugyanolyanok vagyunk.
Tupac lehengerlő személyiséggel rendelkezett. Rengeteg fájdalmat és
nehézséget látott élete során. Néha a bennünket ért csapások traumatikus
hatást gyakorolnak ránk, és olyan terhet raknak a vállunkra, amelyet
magunkkal viszünk mindenhová. Én magammal viszem a vallásomba, a
kapcsolataimba, még a kibaszott bunyóimba is. Nem számít, mennyire
vagyunk sikeresek, a teher velünk marad. Tupac börtönben született, látta,
hogy az anyja barátait megölték vagy egy életre lecsukták, amitől a teljes
nihilizmus állapotába került, és úgy gondolta, senki sem figyel rá, senkit
sem érdekel, mi történik vele. Ezért bekapcsolta a robotpilótát, és hagyta,
hogy az irányítsa az életét. Tupac valódi szabadságharcos volt.
Beszélgettem vele a Fekete Párducokról. Tudtam, hogy az anyja is
részt vett a mozgalomban. Erős asszony volt. Addigra én magam is erősen
radikalizálódtam a sok militáns könyvtől, amelyet elolvastam.
A látogatása után közel kerültünk egymáshoz, többször is felkeresett
később. Időnként hallottam a balhéiról, hogy rendőrökre lövöldözött,
verekedett.
– Hé, ha nem vigyázol, váltani fogjuk egymást a sitten.
Azután meglőtték, és börtönbe került. Elintéztem egy kinti
haverommal, hogy kapcsoljon össze bennünket egy
konferenciabeszélgetésre Tupackel. Azt mondta, hogy egy barátom lőtte
meg, de sosem tudtam meg pontosan, mi történt.
Miután megszoktam a börtönt, komolyan tervezgetni kezdtem a
visszatérésemet. Lehangoltak az arról szóló hírek, hogy ki lett éppen a
nehézsúlyú világbajnok. Kézről kézre járt az öv, mint valami labda. Feltett
szándékom volt, hogy visszaszerzem, és mindenkinek megmutatom, nem az
a lúzer vagyok, akinek gondolnak, hanem egy trónját visszakövetelő isten.
Beteg elmémben középkori bajnoknak képzeltem magamat, és ha kudarcot
vallok, az egész ismert civilizáció bukásra ítéltetik. A saját narcisztikus
vágyamat kiterjesztettem az egész világra.
De szükségem volt erre az ábrándképre. Ha nem lebegett volna ez a cél
a szemem előtt, szép lassan elrohadok a börtönben, ezért készítettem egy
tervet. Tudtam, mit kell tennem, tudtam, hogyan fegyelmezzem meg az
elmémet. Az engedelmesség nem szerepelt a céljaim között. A vezetőség az
edzőterembe osztott be, mert azt akarták, hogy formában maradjak, de aztán
kitiltottak onnan, mert azt hitték, részt veszek a börtönön belüli
drogkereskedelemben. Pedig nem. Csak a hajzselémet csempésztem be
magamnak. Magasra akartam jutni a börtönön belül, de a küldetésem, az öv
visszaszerzése fontosabb volt nekem.
Így hát elsősorban futottam és saját testsúlyos gyakorlatokat végeztem.
Reggelente az udvaron futottam, azután kardió edzések következtek:
ugrálókötelezés, fekvőtámaszok, felülések. Két egykori bokszoló is írt
nekem, akik annak idején ültek börtönben – Rubin „Hurrikán” Carter és
James Scott, aki mérkőzései nagy részét akkor vívta, amikor a Rahway
Állami Börtön rabja volt. Scott azt írta, hogy addig lófasz se vagyok, amíg
nem tudok megcsinálni száz fekvőtámaszt egyhuzamban. Eleinte nem ment,
de addig edzettem és edzettem, míg végül visszaírhattam neki, hogy
megvan a száz egyhuzamban.
Esténként Wayno lefogta a lábamat, én pedig ötszáz felülést csináltam
egyhuzamban. Véresre horzsoltam a seggem, mire befejeztem. Volt egy
rádiónk a cellában, amelybe fülhallgatót lehetett dugni, és azon keresztül
hallgattam zenét, hogy ne zavarjam a lakótársamat. Hajnali kettőkor keltem,
rövidgatyát húztam, bedugtam a fülemet, és órákon át futottam helyben.
Mire Wayno felébredt, csorgott a pára a falakról. Néha napközben is
helyben futottam, olyankor az őrök és a rabok is órákon át bámultak a kis
ablakon keresztül.
De a legrosszabb az volt, mikor nekiálltam árnyékolni. Körülvettek a
rabok, az őrök, de még a felügyelők is, és mindenki kurvára értett hozzá.
– Mozogj, nigger. Húzd le a fejed, most – kiabálták. Mindenkinek volt
valami megjegyzése.
– Én vagyok a profi, bassza meg – szóltam rájuk. – Ti csak figyeljetek!
Amikor bevonultam a börtönbe, 123 kg-ot nyomtam, de hat hónap
alatt lementem 98-ra. Gorillából szálkás Adónisz lettem.
A börtönben tanulmányozni kezdtem az iszlámot. Jobban mondva már
a börtön előtt is kapcsolatba kerültem vele. Yusuf Shah, Don szakácsa
muzulmán testvér volt, korábban Malcolm X tanára és Elijah Muhammad
jobbkeze. Captain Joe-t, ahogy mi hívtuk, általános tisztelet övezte. Ő lett a
sofőröm, de akár a testőröm is lehetett volna, nem létezett olyan probléma,
amit ne tudott volna megoldani.
Don kirúgta, mert megtaposta Don sertésszeletét. Don rendszeresen
megalázta azzal, hogy disznóhúst süttetett vele. Captain Joe
védőkesztyűben nyúlt csak hozzá. Egy nap láttam, amint Captain Joe sírva
klopfolja a sertéshúst.
Los Angelesben voltam, amikor hírét vettem, hogy Don kirúgta
Captain Joe-t, de amikor leszálltam New Yorkban, Captain Joe várt a
reptéren.
– Azt hallottam, hogy kirúgtak – mondtam.
– Nem, nem, bajnok testvérem, nem történt semmi – felelte Captain
Joe. – Csak egy félreértés volt. Feldühítettem Mr. Kinget. Az én hibám volt,
nem kellett volna ezt tennem az ételével. Buta ember vagyok. De Allahnak
hála abban a megtiszteltetésben részesültem, hogy újra együtt dolgozhatok
Mr. Kinggel.
– Captain Joe, ha nem árulod el, mi történt, én foglak kirúgni –
fenyegettem meg. – Hallottam, hogy Dont felkereste néhány ember. Mi
történt? Hányan voltak?
– Hetvenöten, mind felfegyverkezve – mondta Captain Joe alázatosan,
mégis sokat sejtető hangon, ami jól mutatta, mekkora hatalma van.
Mint kiderült, Captain Joe visszament Harlembe, és elmondta
testvéreinek az Iszlám Nemzetben, hogy Don kirúgta, mire beállított
hetvenöt fegyveres Don irodájába, összevertek néhány embert, és rávették
Dont, hogy vegye vissza Captain Joe-t.
– Nem rúghatod ki Captain Joe-t, Captain Joe fog kirúgni téged –
közölték Donnal.
Szóval Don visszavette, de most már nem szakácsnak, hanem
sofőrnek. Captain Joe ártalmatlan öregembernek tűnt, de óriási befolyással
bírt, egyetlen telefonhívással bármit el tudott intézni. Megtiszteltetés volt
számomra, hogy nekem dolgozott. Captain Joe fantasztikus mentornak
bizonyult – kedves, megfontolt, nagylelkű, rendkívüli ember. Állandóan a
spiritualitásról beszélgettünk. Mindenfajta spiritualizmust jónak tartott.
Nagyon boldog volt, amikor megkeresztelkedtem, örült, hogy ennyire
komolyan veszem. Nem volt szívem elmondani neki, hogy közvetlenül a
ceremónia után magammal vittem az egyik kóristalányt a szállodai
szobámba.
Egyszóval már nyitott voltam az iszlámra, amikor börtönbe vonultam.
Volt ott egy Chuck nevű elítélt Detroitból, aki muzulmánként nőtt fel. A
mecsetben ismerkedtem meg vele. Ne értsenek félre, nem csak imádkozni
jártunk a mecsetbe. Mindenki ott intézte az üzleti ügyeit. Ez volt az a hely,
ahol találkozhattunk a más körletekben raboskodó elítéltekkel.
Megtanultam az imádságokat, de az üzeneteket is átvettem. Imádkoztam
Istenhez, de közben szereztem egy .45-öst is. Így ment ez. Szeretem
Allahot, de Mike vagyok, és ilyennek teremtett – egy manipulatív
szélhámosnak.
Chuck tanítani kezdett az imádságokra. Borzalmas tanár volt.
Hiperaktív, goromba és nem túl barátságos. De arabul beszélt. Végigvettük
az imákat, aztán rám kiabált:
– Megjegyezted őket?
– Miről beszélsz? Hiszen csak egyszer mondtad el – méltatlankodtam.
Úgy hadarta az imákat, mint aki be van speedezve. Ráfért volna egy
kis Ritalin.
Kissé lelassított, és újra belekezdett az imádságba, de akkor beordított
valaki, hogy „Kaja!”, mire Chuck lement ebédelni.
Végül megtanultam a kezdő imát, és eljártunk az órákra Waynóval. Az
ő iszlám neve Farid volt. Eleinte gorombán és utálatosan viselkedtem.
Siddeeq testvér leült velem az iszlámról beszélgetni, de nem volt kedvem
végighallgatni. Később, amikor összebarátkoztunk, Siddeeq megkérdezte,
volna-e kedvem együtt imádkozni a többiekkel, és attól megnyugodtam.
Rászoktam az imádkozásra, majd elkezdtük olvasni a Koránt Fariddal. Nem
volt részem megvilágosodás élményben. Egyszerűen csak úgy éreztem,
hogy ez vagyok én.
Az iszlám spirituális részét nem fogtam fel. Az csak jóval később
következett be. Akkor még nem igazán álltam készen egy vallásra. Az
iszlámot inkább csak arra használtam, hogy legyen mivel eltölteni az
időmet, és abban sokat segített. Volt miben hinnem, de nem a megfelelő
motivációval hajtottam végre a tanításokat. Ugyanakkor egyértelműen
hozzájárult a fejlődésemhez, sokat tanultam a szeretetről és a
megbocsátásról. Akkor találkoztam először az igazi szeretettel és
megbocsátással.
Egy évvel a tervezett szabadulásom előtt szárnyra kapott a hír, hogy
előbb kiengednének. Sok országosan ismert újságíró, mint például Greta
Van Susteren, megkérdőjelezte az ítélet jogosságát. Az ügyvédeim
beszéltek a bírósággal és a Washington családdal. Sikerült is megegyezésre
jutniuk. Ha leperkálok 1,5 millió dollárt nekik, és bocsánatot kérek Desiree-
től, azonnal kisétálhatok a börtönből. Még csak be sem kellett volna
ismernem, hogy megerőszakoltam, elég volt egyszerűen bocsánatot kérnem
tőle. Némelyik barátom, köztük Jeff Wald, próbáltak rábeszélni a
bocsánatkérésre.
– Mike, én még Teréz anya megkúrását is bevallanám, bazmeg, ha
azért kiengednének innen – mondta.
– Ha bocsánatot kérek, a börtön a fejemben rosszabb lenne, mint az,
amiben most vagyok – feleltem.
1994 júniusában elvittek Gifford bírónő tárgyalótermébe a
büntetéscsökkentésről döntő meghallgatásra. Kék farmert, világoskék inget
és munkásbakancsot viseltem. Az új ügyész megkérdezte, van-e valami
mondanivalóm.
– Nem követtem el bűncselekményt. A sírig kitartok emellett. Soha
nem erőszakoltam meg senkit.
Nem ezt akarták hallani tőlem. Egyenesen visszaküldtek a börtönbe.
Odabent mindenki ölelgetett és csókolgatott, amikor megérkeztem.
– Dögöljenek meg azok a rohadékok – mondták.
– Nyugalom – feleltem. – Jól vagyok. Még egy év. Azt már fél lábon is
kibírom.
Tudtam, hogy ezzel még nincs vége Mike-nak. Még csak huszonnyolc
voltam akkor, de tudtam, hogy eljön még az én időm, amikor leültem a
büntetésemet. Egyre több újságíró jött interjút készíteni velem. Sokat
olvastam, gondolkodtam, és politikailag egyre tudatosabb lettem.
Larry King is eljött, és csinált velem egy kétrészes interjút a börtönből.
Be akarta mutatni, milyen lehetett nekem a világ tetejéről a rács mögé
kerülni.
– Hiányzik önnek a romantikus szerelem? – kérdezte.
Nem beszélhettem neki a tanáromról.
– Talán, de mi az a szerelem? A szerelem játék, a szerelem versengés.
Aki szép, akár férfi, akár nő, azt mindig megtalálja a szerelem, mert vonz
másokat. De soha nem kellett megküzdeniük a szerelemért, ugyan mit
tudnának megtenni érte? A szerelem egy olyan szituáció, ahol készen kell
állnod arra, hogy megtegyél bizonyos dolgokat, mert jönni fog valaki, aki el
akarja venni tőled, és ha nincs elég versenyszellem benned, akkor a
legkisebb küzdelemtől is visszariadsz, és lemondasz róla.
– Látszik, hogy sikerült berendezkednie ebben az új környezetben. De
mi a helyzet az ennivalóval? Hiányoznak bizonyos ételek?
Nem beszélhettem neki a homárról, a kínai kajáról meg az egyéb
ínyencségekről, amiket a cellánkba rendeltünk.
– Vagyok, amilyen vagyok – feleltem.
– Csak azt próbálom érzékeltetni a nézőkkel, milyen érzés lehet
megfosztva lenni azoktól a dolgoktól, amelyeket megszoktak – mondta
Larry.
– Elárulok valamit, vannak mások is börtönben rajtam kívül, és talán
sokkal rosszabb helyzetben, mint én. Az ember ilyenkor csak magára
számíthat. Ha jól tudom, van egy drámaíró, Tennessee Williams, aki azt
mondta: „Nem szabad megbíznunk senkiben, mert csak így óvhatjuk meg
egymást az árulástól.” Őszintén hiszek ebben. Hiszek abban, hogy életem
minden szereplője előbb vagy utóbb el fog árulni. Meggyőződésem, hogy
így lesz. Most sokan mondják, hogy nem, nem. De akkor is így gondolom.
– Ha így gondolja, akkor biztosan boldogtalan – mondta Larry.
– Nem, nem vagyok boldogtalan. Csak tisztában vagyok a
körülményekkel.
– Egy emberi dolog egész biztosan hiányzik önnek. A rajongás –
mondta Larry. – Az biztosan hiányzik.
– Mondhatok valamit? Allahnak hála, gondolatban naponta százmillió
alkalommal rajongom körbe saját magamat. Én vagyok önmagam
legnagyobb szurkolója, én vagyok a világ legjobbja. Szóval ez nem
foglalkoztat, azok az emberek valójában nem tudják, kiért rajonganak. Én
ismerem saját magamat, és tudom, miért kellene rajonganiuk, de ők nem
tudják, ezért a kiütéseket éljenzik meg. Ez minden, amiért rajonganak, a
kiütésekért és a teljesítményért. Én viszont azért, mert tudom, ki vagyok.
Minden jól ment a börtönben, amíg valaki be nem köpött engem és a
drogtanácsadó csajt. Már csak egy hetet kellett leülnöm, ha sikerül
átmennem a vizsgán, de hirtelen megjelent egy fazon a belső ellenőrzéstől,
és beszélni akart velem. Valaki elmondta, hogy órákig bent voltam a
tanteremben a tanárnővel, ezért felkértek egy külső szakértőt, hogy
vizsgálja ki a dolgot. Izzadtam, mint a strici, akinek csak egy kurvája van.
– Néhány héten belül szabadulna, de ez megváltozik, ha bűnösnek
találják – mondta higgadtan.
A kurva életbe! Nem kaptam levegőt az ijedtségtől.
– De én nem csináltam semmit, uram. Bárki tanúsíthatja, hogy jó
tanuló vagyok – mondtam. Halálosan be voltam szarva ettől az alacsony
fehér csókától, ismét előtört belőlem a Tamás bátya, hajbókoltam neki:
„Igen, uram. Nem, uram.”
– Néhány elítélt azt állítja, hogy szokatlanul hosszú időt töltött
kettesben a tanácsadóval ebben a teremben – mondta.
– Nem tudom, miről beszél. Én csak teszem a dolgom. És néha
szükségem van segítségre. Mielőtt idekerültem, rendszeresen fogyasztottam
alkoholt, drogoztam, nap mint nap, meg kell küzdenem számtalan
kísértéssel… – Kétségbeesetten rögtönöztem.
– Nézze, a személyes véleményem az, hogy csúnyán elbántak magával
a bíróságon, Mike, de ez egy egészen más és igen komoly ügy – mondta.
Remegő lábakkal hagytam ott a pasast. Egy lány jött hozzám
látogatóba, kimentem, hogy találkozzak vele. Teljesen kába voltam. Aztán
láttam, hogy a fehér pasas, aki az imént kihallgatott, a tanácsadóm felé tart.
– Engem keres, maga faszfej? – kiáltott a fickóra a tanítónőm.
Szent szar. A golyóim addigra már leszálltak a cipőmbe a majrétól.
Alig akartam hinni a fülemnek, hogy kiabálni mer azzal a fehér fazonnal. Ó,
Uramisten, erre rábasztunk – gondoltam.
– Mi a francot akar tudni rólam? Tizenhét éve dolgozom itt.
Lerohanta a pasast, levegőt venni se engedte, kijátszotta a gettókártyát,
és teljesen megfélemlítette. Azután átjött hozzám a látogatóterembe, és leült
mellém. Beszélgettünk, közben megérintette a farkamat a nadrágomon
keresztül, nekem pedig merevedésem lett. Azután felírta a nevét a
gatyámra, közvetlenül a farkam fölé.
– Ezt meg hogy a nyavalyába csináltad? – kérdeztem.
Csak mosolygott.
Többet nem hallottam erről a nyomozásról. A drogkurzus végén
levizsgáztam, még ha nem is érdemeltem meg. Az egyik vizsgakérdés az
volt, hogy nevezzem meg a „három alapvető szükségletet”. Én azt a választ
adtam, hogy szex, ennivaló, víz – ebben a sorrendben. Semmi levegő, csak
szex, ennivaló és víz.
Már csak napok kérdése volt, hogy kiengedjenek. Odakint
dollármilliók vártak rám a Showtime-tól és az MGM Grandtől, hála a Don
révén kötött szerződéseknek. Mindenki nekem udvarolt, de Don tűnt a
legjobb választásnak. Ő ajánlotta a legtöbb pénzt. Ráadásul odakint már
várt rám egy új barátnő is.
Monica Turnerrel évekkel korábban ismerkedtem meg. Az egyik
barátom, Beth barátnője volt. Beth össze akart hozni Monicával, mert úgy
gondolta, hogy összeillenénk. Így hát Monica küldött nekem egy levelet
Camille házába, és csatolt mellé egy fotót. Nem kerestem egészen két héttel
a tárgyalásom előttig. Éppen D.C.-ben voltam, és egyszer csak megálltam a
háza előtt két nyújtott limuzinnal. Fejből tudtam a számát, mert fotografikus
memóriám van, és úgy gondoltam, elugrom hozzá, mert sosem találkoztunk
még személyesen.
– Hol vagy? – kérdezte, amikor felhívtam.
– Itt állok a ház előtt.
Lejött, és ajtót nyitott, én pedig próbáltam bedumálni magam, rá
akartam beszélni, hogy menjünk fel az emeletre, de nem mutatott rá
hajlandóságot. Craig Boogie is velem volt aznap.
– Használhatnám a mosdót? – kérdezte.
Monica szó nélkül beengedte.
– Őt miért engedted be a házba? Még csak nem is ismered –
reklamáltam.
– Mert te valami mást akarsz csinálni idebent, ő viszont csak ki akar
menni a mosdóba.
Végül csak megpusziltam, és eljöttem, nem hívtam fel többet. Aztán
egy nap, amikor börtönben voltam, levelet kaptam Monicától.
„Ó, Istenem, hívj fel, kérlek”, írta. Láthatólag nagyon aggódott értem.
Ezért felhívtam az ő számlájára.
– Akarsz a csajom lenni? – kérdeztem tőle azonnal. Akkoriban így
éltem az életemet, a pillanat hevében.
– Igen! Akarok – vágta rá.
Örültem neki. Szép, okos lány volt. Sok mindenen ment keresztül,
bántalmazták, voltak nehéz időszakai. Akkor éppen a New York Knicks
egyik kosarasával járt, de dobta a kedvemért.
Küldtem neki egy repülőjegyet, ő pedig azonnal eljött Indianába. Nem
sokat keresett akkoriban, orvostanhallgató egyetemista volt.
Amikor meglátott, sírva fakadt.
– Nem bírom elhinni, hogy itt vagy – mondta.
Attól kezdve, amikor csak tehette, eljött, néha hetente kétszer is. Amíg
börtönben voltam, nem szexeltünk. Egy kis előjátéknál több nem fért bele,
mert nem akartam, hogy megtiltsák a látogatásait. Odabent mindennél
jobban vártam, hogy végre vele lehessek.
Amikor először meglátogatott, kicsit túlsúlyos volt. Annyira felszínes
voltam, hogy megjegyeztem, le kellene adnia néhány kilót. Kidolgoztam
neki egy edzéstervet, és telefonon keresztül edzettem. Nagyon motivált
volt, és le is fogyott.
Letelt a három év, és végül kiengedtek. Korán reggel felkeltem aznap,
és összepakoltam a holmimat. Farid már korábban szabadult, ezért nem
voltak közeli barátaim odabent, de azért elbúcsúztam a többiektől.
Végigcsinálták velem az ilyenkor szokásos procedúrát, és vártam, hogy
kiléphessek a börtön kapuján, és üdvözölhessem azt a több száz újságírót
meg operatőrt, akik az éjszaka közepe óta vártak rám. Közvetlenül a
távozás előtt odalépett hozzám egy alacsony, fehér börtönőrnő.
– Büszke vagyok magára, fiatalember – mondta. – Nem gondoltam,
hogy kezelni tudja majd ezt a helyzetet, de megoldotta. Nem hagyta, hogy
megtörjék. Gratulálok.
Egy pillanatra elgondolkodtam a szavain. Megalomániám nem ismert
határokat, ezért azonnal erre gondoltam: Nem gondolta, hogy kezelni tudom
majd ezt a helyzetet? Tudja, honnan a faszból jöttem? Egy javítóintézetbe
születtem. Mégis mit gondol, ki a fasz vagyok?
De ő nem erről beszélt. Arról beszélt, hogy magasról zuhantam le,
mégis sikerült alkalmazkodnom egy olyan társadalomhoz, ahol senkinél
nem voltam különb. Ahol mindnyájan egyenlőek voltunk. A börtönőr
szavai nem ragadtak meg a fejemben – abban a fejben, amely igyekezetem
ellenére egyre nagyobb és nagyobb lett minden egyes külvilág felé tett
lépéssel.
10
1. Dr. Smedi úgy döntött, hogy NEM küldi vissza Mr. Tysont az Indiana
állambeli Indianapolisba, hogy a bíróság előtt kelljen felelnie annak a
fiatal nőnek a vádjaira, aki azt állította, hogy Tyson arcon harapta az
említett éjszakai klubban.
2. Dr. Smedi úgy döntött, hogy NEM küldi vissza Mr. Tysont Chicagóba,
ahol részletes kihallgatásnak vetnék alá a chicagói hatóságok.
3. Dr. Smedi úgy döntött, hogy NEM juttatja vissza Mr. Tysont
haladéktalanul egy büntetés-végrehajtási intézménybe, amíg az április
7-i chicagói incidens rendőrségi vizsgálata le nem zárul.
4. Dr. Smedi úgy döntött, hogy NEM hosszabbítja meg Mr. Tyson
jelenlegi próbaidejének és terápiás programjának időtartamát.
Dr. Smedi úgy döntött, hogy fontolóra veszi egy nagyobb összegű
„monetáris büntetés” kiszámlázását annak érdekében, hogy az
eljusson a vétkes Mike Tyson gondolatainak és érzéseinek
szintjére.
Dale azonban nem tudott arról, hogy egy pár héttel e levél elküldése
előtt Jackie révén ismét kapcsolatba léptem Donnal az ügyvédeim háta
mögött. Az asszisztensem, Darryl, felhívta Jackie-t, és elmondta neki, hogy
az utolsó 5000 dollárunkból élünk. Nem maradt pénzünk kifizetni a ház
rezsijét, a személyzet bérét, semmit. Jackie eljött hozzánk Vegasba, és látta,
milyen kétségbeejtő anyagi helyzetben vagyok.
– Vissza akarom kapni a kurva pénzemet Dontól – mondtam.
Don megörült, amikor Jackie megkereste. Szeretett volna minél előbb
megegyezni velem, mert már a tárgyalás időpontját is kitűzték
szeptemberre. Amint ez kiderült, Jeff Wald figyelmeztetett, hogy Don
hamarosan trükközni kezd, és majd meglátjuk, miért ő Don King. Jeff nem
tudott róla, hogy eközben Jackie közvetlen kapcsolatban áll Donnal, és
próbál pénzt szerezni tőle. Don 20 millió dollárt kínált nekem peren kívül,
ha cserébe újra ő lehet a promóterem. Azt feleltem Jackie-nek, hogy mielőtt
megegyezésről és újbóli közös munkáról beszélnénk, vissza akarok kapni
három dolgot Dontól, ami az enyém – egy zöld Rolls-Royce-t, egy
festményt, amelyet az olasz miniszterelnöktől, Silvio Berlusconitól kaptam,
és állítólag sokat ér, valamint a legfontosabbat: a rajzot, amelyet Stan Lee
készített, és amelyen az X-Men karakterei között szerepelek.
Don felhívta Jackie-t, és azt mondta, küld értünk egy gépet, amely
elvisz Floridába, ott pedig elszállásol bennünket a Delano Hotelben, hogy
megbeszéljük a részleteket. Jackie-vel, a fiával és Luzzal, a barátnőmmel
felszálltunk Don magánrepülőgépére, és elrepültünk Floridába. Vittem
magammal egy fél kiló kokót meg egy negyed kiló füvet egy
vászontáskában. Szippantottam a kokómat, szívtam a dzsointokat,
hallgattam a discmanemet, és közben magasabban szálltam, mint a
repülőgép, amikor hirtelen belém hasított a felismerés.
– Ez az én kibaszott gépem. Az én pénzemből vette. És ez a faszszopó
úgy csinál, mintha ő tenne szívességet azzal, hogy elküldi értem a saját
szájba baszott gépemet. Szórakozik velem ez a nigger.
A drogok összezavarták az agyamat, kitört rajtam a paranoia és az
irigység.
Don kijött értünk a repülőtérre a Rolls-Royce-ával, és vele volt Isadore
Bolton, a sofőre is, aki korábban az én sofőröm volt, mielőtt Don ellopta
tőlem. Isadore vezette a másik kocsit, amelyben Don barátai ültek. Az I–95
autópályán mentünk Miamiba Fort Lauderdale-ből, Jackie az anyósülésen
ült Don mellett, én pedig hátul Luzzal és Jackie fiával. Don tett valami
ártalmatlan megjegyzést, belőlem pedig hirtelen kitört a felgyülemlett harag
meg irigység, és belerúgtam abba a kibaszott fejébe. Bumm! Soha ne fordíts
hátat egy irigy drogosnak.
Don félrerántotta a kormányt, és megállt a leállósávban, mialatt én
hátulról fojtogattam.
– Ne, Mike, engedd el! – sikította Jackie.
– Jackie, te fogd le a niggert, én pedig előremegyek – mondtam.
– Oké – felelte. – Fogom.
Kiszálltam a kocsiból, hogy előremenjek, és még jobban meg tudjam
agyalni Dont, de Jackie sokkos állapotba került, képtelen volt lefogni, Don
pedig a gázra lépett, és elindult a leállósávban.
Ott maradtam azon a kibaszott autópályán egymagamban. Don ment
pár száz métert, azután kiengedte Jackie-t, a fiát és Luzt az autóból.
Visszajöttek hozzám, kezükben a negyed kiló füvet tartalmazó táskával. A
kokó nálam volt, amikor kiszálltam a kocsiból.
– Miért engedted elmenni, Jackie? – ordítottam. – Most itt ragadtunk a
kibaszott autópályán.
Kocsik és kamionok süvítettek el mellettünk. Hirtelen Isadore
kanyarodott oda mellénk. Azért jött, hogy felvegyen bennünket, mert szem
elől tévesztette a kocsinkat, felhívta Dont, Don pedig azt mondta, forduljon
meg, és jöjjön vissza értünk.
Megállt mellettünk, lehúzta az ablakot, és szólt, hogy szálljunk be.
– Dögölj meg, te geci – ordítottam.
Isadore kiszállt a volán mögül, én pedig azonnal rávetettem magam.
Kétszer az arcába ütöttem ököllel, eltörve a baloldali szemüregét. Az ütés
erejétől visszazuhant a kocsiba, mire elkaptam a lábát, és beleharaptam.
Isadore-nak nagy nehezen sikerült lerúgnia magáról, és becsapta az ajtót,
mire püfölni kezdtem kívülről a kasztnit, és meg is hajlítottam az ajtóvasat.
Kis híján betörtem az ablakot, amikor elhajtott.
A cipője ott maradt az aszfalton, mezítláb taposta a gázt.
Azután megjelentek a zsaruk. Elbeszélgettek velünk, miközben nálam
lapult egy fél kiló kokain, Luznál pedig ott volt a táska, benne negyed kiló
fűvel. A zsaruk olyan izgalomba jöttek tőlem, hogy meg se kérdezték, mi a
nyavalyát csinálunk az autópálya szélén. Bárki mást lesitteltek volna a fű
miatt, a kokóért pedig akár életfogytot is kaphattam volna. Mindig
túlzásokba esek. Miért nem volt elég nekem egy pár gramm? Nem, nekem
egy fél kiló kellett. A fickó, akitől vettem, figyelmeztetett is: „Mike, ez
kereskedelmi mennyiség. A zsaruk nem fogják bevenni, hogy ez csak azért
volt nálad, hogy be tudj tépni.” Ennyit vittem magammal egy kirándulásra.
A zsaruk felajánlották, hogy elvisznek oda, ahova akarjuk, ezért
bezsúfolódtunk az egyik kocsiba, és elfurikáztak bennünket South Beachbe.
Don kibérelt nekünk egy egész emeletet, mi pedig gyorsan belaktuk. Jackie
rábeszélte Dont, hogy adjon egy kis pénzt, ő pedig átküldött valakit
kétszázezer dollárral.
Egy hónapig minden éjjel buliztunk, azután megjelent egy barátom a
lakóbuszával, felszedtünk néhány csajt, és bejártuk a keleti partot.
Júniusban ismét a nyakamba akasztottak egy kamu apasági pert. Egy
Wonda Graves nevű hazug ribanc azt állította, hogy 1990-ben
megerőszakoltam, és én vagyok a fia apja. Az a szarfaszú Raoul Felder
képviselte, aki Robin Givens ügyvédje is volt annak idején, és azzal
hencegett, hogy „másodszor is legyőzöm Mike Tysont a ringben”. Aztán
persze visszább vettek, amikor megjött a DNS-vizsgálat eredménye, és
egyértelműen kiderült, hogy nem én vagyok a gyerek apja.
De persze én sem voltam egy angyal. Még ugyanabban a hónapban
meglátogattam gyerekkori barátomat, Dave Malone-t, és galambokat
röptettünk Brownsville-ben. Aznap este Dave visszavitt a Marriott Hotelbe,
ahol megszálltam. A hotel előtt összefutottunk két csávóval, akik éppen
akkor tértek vissza a szállodába. Elég részegek voltak, és odajöttek hozzám
autogramot kérni. Be voltam kokózva. Hadd áruljak el valamit magamról.
Amikor be voltam tépve, éjszaka vagy kora hajnalban nem volt ajánlatos
szóba elegyedni velem. Úgy viselkedtem, mint egy undok, kötekedő
seggfej. Teljesen kivetkőztem magamból, mintha Jekyll és Hyde lennék.
Szóval odajött hozzám ez a két Puerto Ricó-i tag, és autogramot kértek
tőlem. Elküldtem őket az anyjukba.
– Ne legyél ilyen nagyfiú – mondta az egyik. – Nekünk fegyverünk
van, neked meg csak az öklöd.
Ha nem lettem volna betépve, valószínűleg nem történik semmi. De be
voltam, ezért bekergettem őket az előcsarnokba, azután fel a mozgólépcsőn.
A mozgólépcső tetején utolértem őket, és az egyiket egyetlen ütéssel
leterítettem. A másik elbújt a recepciós pult mögé, de előrángattam, és ütni
kezdtem. A szálloda biztonsági szolgálata mentette meg az életét.
Az én hibám volt az egész. Engem súlyos testi sértéssel, őket
fenyegetéssel és zaklatással vádolták. Meg kellett jelennem másnap a
bíróság előtt, és amikor visszaértem, odalöktem Dave-nek és Zipnek a
bírósági jegyzőkönyvhöz csatolt vaskos priuszt.
– Ezek született bajkeverők – mondta Dave. – Nézd, mennyi balhéjuk
volt már.
– Hé, ez az én priuszom – javítottam ki.
– Haver, azért lógunk veled, mert azt gondoltuk, hogy híresség vagy,
és jó színben tüntet fel bennünket a társaságod – mondta Zip. – Erre
durvább priuszod van, mint nekünk, nigger.
Napról napra éltem. Belefáradtam az engem körülvevő szarságokba.
Úgy éreztem, nincs senki, akiben megbízhatnék, elegem volt a hatalmi
harcokból, ezért kirúgtam az egész menedzsmentemet.
Shelly kezelte azt, ami a karrieremből megmaradt. A Lennox Lewis-
zal kötött szerződésemben volt egy záradék a visszavágóról, és Lewis újra
bunyózni akart velem, hogy másodszor is nagyot kaszáljon. Én azonban
nem akartam még egyszer szétveretni magam. Ha motivált lettem volna, és
csúcsformában vagyok, nincs kétségem afelől, hogy szétrúgtam volna a
seggét. De addigra már nem érdekelt a boksz, csak a drogok érdekeltek.
Ezért Shelly és Lewis emberei azzal az ötlettel álltak elő, hogy
bunyózzak a felvezető programban Lennox következő mérkőzése előtt. Én
lettem volna az esemény másik sztárja. De nem voltam hajlandó a felvezető
programban szorítóba lépni, mert megalázónak tartottam. Ezért elutasítottuk
Lewisék ajánlatát, mire hangnemet váltottak, és 385 millió dollárra pereltek
engem és Don Kinget, azt állítva, hogy King rábeszélésére szegtem meg a
szerződést, hogy ő promótálhassa az elkövetkező mérkőzéseimet.
Az egyetlen vagyonom a Don elleni keresetem maradt. Addigra Jeff
Wald tudomást szerzett róla, hogy találkozgatok Donnal, és borzasztó dühös
volt rám. Azt mondta, hogy Don mindent elkövet majd, hogy minél tovább
húzza a pert, és csak az utolsó pillanatban fog megállapodni velem. Jeff és
Dale Kinsella szerint így is megkaphatunk 60 milliót a kért 100-ból, és talán
még a mérkőzéseimről készült felvételek jogait is visszaszerezhetem, ami
életem végéig folyamatos bevételt jelentene. Csak annyit kellett tennem,
hogy kitartok a szeptemberre kitűzött tárgyalásig.
De az anyagi helyzetem olyan kétségbeejtő volt, hogy a körülöttem
lévő emberek nap mint nap elmondták, hogy csődöt kellene jelentenem.
Jackie-vel sokat lógtunk együtt Jimmy Henchmannel akkoriban, a rapper
vállalkozóval, ő menedzselte Game-et, és ő volt a Czar Entertainment
menedzseriroda ügyvezető igazgatója. Jimmy bevonta Barry Hankerson
lemezproducert, aki Toni Braxtont és R. Kellyt menedzselte. Mindnyájan
arra próbáltak rábeszélni, hogy jelentsek csődöt. Hankerson azt mondta
Jackie-nek, hogy 11-es típusú csődöt kellene jelentenem, mire Jackie
utánanézett a neten, mi az a „11-es típusú csőd”. Ez vett körül akkoriban.
Jackie rendes csaj volt, de nem tudott felnőni a feladathoz. Fogalmunk sem
volt a pénzügyekről vagy a csődeljárásról – egyszerűen csak jól éreztük
magunkat, és szórtuk a pénzt.
Felhívtam Jeff Waldot, és elmondtam neki, mindenki arra próbál
rádumálni, hogy jelentsek csődöt.
– Nehogy csődöt jelents, mert amint megteszed, kicsúszik a per a
kezünkből, onnantól a csődbíró fog dönteni. Ha megteszed, akkor már nem
mi fogunk diktálni – mondta.
– És mi van, ha veszítek? – kérdeztem.
– Nem fogsz veszíteni. Ez az ügy fekete-fehér – győzködött.
Én azonban nem voltam olyan biztos ebben. Annak idején az első
tárgyalási napon felkaptam egy kancsó hideg vizet, és Don ölébe öntöttem.
Most pedig Don már a floridai ámokfutásomat is a fejemre olvashatta.
Waldnak szilárd meggyőződése volt, hogy Don az összes barátomat
megkörnyékezte, még Jackie-t is, és megvesztegette őket, hogy beszéljenek
rá a csődre. Naponta többször is felhívott, és könyörgött, nehogy csődöt
jelentsek. De képtelen voltam elhinni, hogy a barátaim elárultak.
Végül már nem bírtam tovább az egyre halmozódó, kifizetetlen
számlák látványát, és úgy döntöttem, csődöt jelentek. Hankerson szerzett
nekem egy csődügyvédet, és augusztus 1-jén megtettem a nagy bejelentést.
Még ugyanazon a napon elmentem vásárolni a Rodeo Drive-ra
Hankersonnal, Henchmannel és a testőrömmel, Rickkel. Az, hogy csődöt
jelentettem, még nem jelentette azt, hogy nincs egy vasam se. Csak nem
volt 100 millió dollárom, hogy kifizessem az adósságaimat. Nem hagytam
fel a szélhámoskodással. A médiában nagy feneket kerítettek annak, hogy a
Rodeo Drive-on shoppingoltam, de az üzletekbe nem jöttek be velem.
Beszélgettem az egyik elegáns ruhaüzlet muzulmán tulajával, és
kijátszottam a muzulmán kártyát, hátha ad valami kedvezményt.
– Mi lenne, ha fizetnék ezerötszáz dollárt ezért a háromezer dolláros
öltönyért, testvér. Ismered az iszlám aranyszabályát. Kívánd azt a
testvérednek, amit magadnak kívánsz.
Másnap az összes napilap az én pénzügyeimmel volt tele. Oldalakon
keresztül taglalták a részleteket. 27 millió dollár adósságom volt, ebből 17
millióval az amerikai és az angol adóhatóságnak tartoztam. A másik 10
milliót személyes kiadások adták ki, többek között a Monicának a váláskor
ígért pénz, a jelzálogok és a pofátlanul magas ügyvédi tiszteletdíjak.
Annyira tele lett a tököm az egésszel, hogy egyszerűen lemondtam a
házamról.
– Basszátok meg, vigyétek azt a kurva házat – mondtam az
ügyvédeknek, ők pedig árverésre bocsátották. Annyira be voltam tépve,
hogy semmire sem tudtam rávenni magam. Csak a gyúrásra. Nem volt
lekötve mérkőzésem, de azért gyúrtam és téptem egyfolytában.
Igazán alkalmazkodó srác voltam. A csatornában ugyanúgy eléltem,
mint egy luxuspalotában. Ismertem az összes simlit, és úgy csináltam,
mintha az élet egy nagy hazárdjáték volna. Még a csatornában is 2000
dolláros nadrágot és cipőt viseltem. Nem volt egy vasam se, de nyomtam a
szöveget, és nyomultam a csajokra.
Egy időre elugrottam Phoenixbe Shelley-hez, a gyerekem anyjához.
Dave Malone is lejött hozzánk, és egy ideig együtt lógtunk. Olyan csóró
voltam, hogy Frosted Flakes zabpelyhet és Twizzlers gumicukrot
vacsoráztam. Nem volt egy vasunk se, ezért csak ültünk a hátsó udvaron, és
néztük, ahogy repülnek a galambjaim. Időnként meghirdettem valahol egy
autogramosztást, és 25 dollárt kértem egy aláírásért, csak hogy legyen mit
ennem. Annyira szegény voltam, hogy egy fickó ellopta a hitelkártyámat,
aztán a neten panaszkodott, hogy még egy vacsorára se futotta abból, ami
rajta volt.
De akadtak ennek előnyei is. Visszamentem keletre, és egy
barátomnál, Mario Costánál múlattam az időt, akinek volt Jersey Cityben
egy étterme, a Ringside Lounge. A galambjaim egy része nála volt az
étterem mögött. Gyönyörű, meleg őszi nap volt, kint ültünk hátul a
galambdúcoknál. Elaludtam, és Mario magamra hagyott. Két órával később
felébredtem, és kiabálni kezdtem:
– Gazdag vagyok! Gazdag vagyok!
Mario futva érkezett.
– Minden oké, bajnok? – kérdezte.
– Gazdag vagyok, Mario – mondtam. – Nincs órám, nincs pénzem,
nincs telefonom, de olyan nyugis minden. Senki nem mondja, hogy „ide
menj!”, „oda menj!”, „ezt csináld!”, „azt csináld!”. Volt egy csomó kocsim,
amelyeket sosem vezettem, azt se tudtam, hol van a kulcsuk. Voltak házaim,
amelyekben soha nem laktam. Mindenki meglopott. Most nincs semmim.
Senki sem hívogat, senki sem zaklat, senki sem üldöz. Olyan nyugis
minden. Ez az igazi gazdagság, haver.
Néhány barátom felajánlotta a segítségét. Eric Brown és a bátyja adtak
50 ezer dollár előleget a CMX Productions nevű cégükből. Bármit
megtettem volna nekik cserébe, de sosem kértek semmit.
Ezalatt augusztusban Craig Boogie tárgyalásokba kezdett a nevemben
a K–1 képviselőivel. Nem volt hol laknom, ezért a K–1-esek kivettek
nekem egy lakosztályt a Los Angeles-i Beverly Wilshire Hotelben, és
minden költségemet állták. Szükségem is volt rá. Addigra már Vegas összes
nagyobb szállodájából kitiltottak. Viszonzásul promóciós fellépéseket
vállaltam nekik.
– Mike, van egy rendezvényünk Hawaii-on, szeretnénk, ha te is ott
lennél.
Bumm, már repültem is Hawaii-ra. A következő hónapban valahova
máshova. Ezért csurrant-cseppent némi pénz, hol ötven lepedőt kaptam, hol
százat. Mindezt gyakorlatilag a semmiért. De ahelyett, hogy félretettem
volna, vagy kifizettem volna belőle az adósságaimat, vettem egy Aston
Martin Vanquisht és egy Rolls kabriót. Volt egy csomó kocsim, de nem volt
hová mennem velük. Minden áldott nap azon a kurva Rodeo Drive-on
vásárolgattam. Bementem az üzletekbe, bámultam magam a tükörben,
próbáltam eldönteni, aznap este milyen szerelésben menjek bulizni: 3 ezer
dolláros nadrág, 4 ezer dolláros póló, 10 ezer dolláros sportzakó. Eközben
nem volt egy bilim, amelybe hugyozhatnék, vagy egy ablakom, amelyen
kivághatnám.
A Beverly Wilshire-en mindenki ismert. Zártkörű fogadásokat tartottak
a különtermekben, én pedig rendszeresen felbukkantam potyázni. Ha vitát
rendeztek a palesztin–izraeli kérdésről, ott volt a helyem. Hivatásos
kéregetővé váltam.
Bulikat rendeztem a szobámban, marhaszeleteket, homárt, kaviárt és
Cristalt rendeltem. Meghívtam a legnagyobb dílereket meg szélhámosokat,
és hajnalig kockáztunk. Elnyertem a pénzüket, aztán dumáltunk.
– Ez volt az összes pénzed, nigger? Azt hittem, valami kibaszott
nagymenő vagy itt, Los Angelesben. Ez történik azzal, aki ujjat húz Iron
Mike-kal. Azt hitted, csak a bunyóhoz értek? Kifosztalak, nigger. Ennyi
erővel lottózhatnál is, tőlem aztán egy vasat sem fogsz elnyerni.
Két évig éltem abban a lakosztályban. Szétbuliztam az agyamat,
egyfolytában füveztem meg kokóztam, egyik lányt dugtam a másik után. A
sok éjszakai zabálástól felfújódtam, mint egy hőlégballon.
Közvetlenül azután, hogy augusztusban leszerződtem a K–1-gyel,
kiadtak egy közleményt, hogy Bob Sapp, a 195 centis, 175 kilós egykori
NFL-játékos lesz az ellenfelem, aki a K–1 egyik sztárjának számított.
Nekem azonban eszemben sem volt leállni kickboxolni.
– Lehet róla szó – nyilatkoztam a New York Timesnak, amikor
felhívtak. – De csak a Queensberry szabályok szerint. Nem igazán
szeretném, ha fejbe rúgnának.
Augusztus 15-én elmentem a vegasi Bellagióba egy nagy K–1
mérkőzésre. Miután Bob Sapp megnyerte a meccset, ott helyben kihívott.
– Felőlem most azonnal lejátszhatjuk – mondtam a tömegnek. – Csak
egy sortot kérek, és még ma este kiállok ellene a boksz szabályai szerint.
Írjuk alá a szerződést, nagyfiú.
Úgy hecceltük egymást, mint a pankrátorok. Imádtam ezeket a
fellépéseket.
Néhány héttel azután, hogy a Beverly Wilshire-re költöztem,
meglátogattam Michael Jacksont Neverlandben. Jó volt együtt lógni
Michaellel. Nagyon visszafogottan viselkedett. Megkérdezte, mit csinálok,
én pedig azt feleltem, hogy lazulok.
– A pihenés jó. A pihenés nagyon jó, Mike – mondta. – Pihenj,
amennyit csak tudsz.
Akkor nem tudtam, hogy évek óta álmatlanságban szenved.
Fura, mindenki azt mondta, hogy gyerekeket molesztált, de azok a
gyerekek, akikkel ott találkoztam, nagyon kemény kis kölkök voltak.
Bárkinek szétrúgták volna a seggét, aki bepróbálkozik náluk.
2004 áprilisában Alival együtt megjelentem egy nagy K–1 eseményen.
Ismét bejelentették, hogy aláírtam egy mérkőzésre, és nyáron fogok
debütálni. Az egyik sztárjuk sajtótájékoztatót tartott, és közölte, hogy alig
várja, mikor mérkőzhet meg velem.
– Beleegyezek, hogy a boksz szabályai szerint mérkőzzünk meg –
mondta Jerome Le Banner. – De amint belépünk a ringbe, azt csinálok, amit
akarok, bazmeg… Nyugati boksz ide vagy oda, fejbe fogom rúgni… Tyson
egyszer leharapott egy fület, most a szájába vehet egy 47-es lábat.
Hülye lettem volna kiállni ezek ellen a szörnyetegek ellen. Inkább
visszamentem a szállodai szobámba ejtőzni.
Eközben folyt a csődeljárás. Júniusban Don végül belement a peren
kívüli megállapodásba. A csődbíró hagyta, hogy megússza 14 millió
dollárral. Donnak ismét sikerült mindenkit átvernie. Nem kaptam meg sem
a filmjogokat, sem mást. Először Monicát fizették ki ebből az összegből. Az
ügyvédek összesen 14 milliót követeltek tőlem. És akkor még ott volt az
adóhatóság is. Nyakig ültem a szarban, ezért szóltam Shellynek, hogy
szervezzen le nekem egy bunyót. Egy angol bokszolót választott, Danny
Williamst, a mérkőzés időpontját pedig július 30-ra tűzték ki Louisville-be.
Williams korábban brit nehézsúlyú bajnok volt, és vissza akart térni a
csúcsra. A legutóbbi két ellenfelét kiütötte, de Julius Francistől kikapott,
ezért nem aggódtam különösebben.
Megint sajtótájékoztatókat kellett tartanom. Néhány héttel a mérkőzés
előtt a szokásos optimizmusommal fogadtam az újságírókat.
– Azt hiszem, leginkább arra vagyok kíváncsi, hol talál nyugalmat az
életében – tette fel valaki a kérdést.
– Nem tudom. Kezdek rájönni, hogy nem én vagyok az egyetlen, aki
nehéz helyzetbe került. Mindent elveszítettem, szó szerint mindent.
Mindenkit, aki fontos volt nekem, akit szerettem, mindent elveszítettem. A
pénzemet, az otthonomat, mindent. Akik szerettek, azokat elüldöztem az
őrült viselkedésemmel. Elveszítettem őket. Mindenkinek eljön az a pont az
életében, amikor szeretné visszakapni őket, de ez csak fokozza a fájdalmat.
Elveszítjük azokat, akiket szeretünk, és akik fontosak nekünk, azért, hogy
tiszta lappal kezdhessük újra.
Közvetlenül a mérkőzés előtt is drogoztam. 105 kilóval mérlegeltem,
de jó formában éreztem magam. A sleppem eltűnt, egyedül vonultam be a
ringbe. Az egyik testőröm, Rick segített a sarokban. Az első menetben
megrendítettem Williamst, majdnem ki is ütöttem, de okos bunyós volt,
lefogott, és túlélte a menetet. Harminc másodperccel a gong előtt egy ütés
után megroppant a bal térdem. Később kiderült, hogy levált a porc, ezért a
második menettől gyakorlatilag fél lábon folytattam. Még így is sikerült
ráijesztenem, de nem tudtam elmozogni, ő pedig alaposan megdolgozta a
testemet. A harmadik menetben a bíró levont tőle két pontot mélyütésért és
gong utáni ütésért.
A negyedikre teljesen elfogyott az erőm, és mozdulatlan célponttá
váltam. Számolatlanul nyeltem az ütéseket, és a rossz térdemmel meg a
nem létező kondimmal esélyem sem volt válaszolni rájuk. Végül egy
jobbhoroggal padlóra küldött. Ültem a kötelekre támaszkodva, és néztem,
ahogy a bíró kiszámol. Lélekromboló vereség volt.
Visszamentem Phoenixbe, Shelleyhez, és megoperáltattam a térdemet.
Egy ideig kerekesszékbe kényszerültem, azután mankóval jártam.
Természetesen ez csak újabb ürügy volt a drogozásra. Mély depresszióba
süllyedtem, hónapokig semmi mást nem csináltam, csak ültem a hátsó
udvaron, és a madaraimat röptettem.
Októberben bújtam elő önkéntes száműzetésemből, amikor elmentem
New Yorkba, hogy megnézzem a Trinidad–Mayorga összecsapást a
Madison Square Gardenben. Zip barátom és a Bronxból érkezett új
testőröm is velem tartottak. Amikor beléptünk a Gardenbe, hogy elfoglaljuk
a helyünket, az emberek megőrültek. Hosszú ideje nem láttak, és teljesen
eszüket vesztették. Felállva éljeneztek. Szeretem Zipet, mint a testvéremet,
de Zip nem értette, hogy az emberek csak az irántam érzett szeretetüket
mutatják ki. Teljesen izgalomba jött.
– Visszatértünk, Mike, visszatértünk! – kiabálta. – Hamarosan
reklámokba fognak hívni. Filmekben fogsz szerepelni. Megkötjük azt a
nagy könyvszerződést. Minden rendbe fog jönni, testvér. Visszatértünk!!
Leszámítva, hogy egy semmirekellő drogos voltam, valóban
visszatértünk.
Elmentünk a mérkőzés utáni bulira egy belvárosi klubba. Zippel
iszogattunk az egyik asztalnál, amikor a táncparkettre mutatott.
– Nézd, mit csinál a testőröd – mondta.
Odanéztem, és azt láttam, hogy az új testőröm egy fehér csajjal
összebújva táncol, kezében egy pezsgősüveggel. Egy ideig még maradtunk,
azután Zippel, a testőrömmel és a csajjal visszamentünk a szállodába.
Zippel a szobában lazultunk, füveztünk, amikor kopogtak az ajtón.
Kinyitottam. Egy pasas állt az ajtóban.
– Mike, a testőröd a liftben fekszik letolt gatyával.
– Micsoda!!
Zippel a lifthez siettünk, és láttuk, hogy a testőröm valóban ott fekszik,
a gatyája lent a bokájánál. Zip felhúzta a nadrágját, és visszavonszoltuk a
szobájába. Azután átmentünk a sajátunkba.
Néhány perccel később megjelentek a zsaruk. Elmondták, hogy az
egész incidenst rögzítették a biztonsági kamerák. A lány, akit a testőröm
felszedett a klubban, nemi erőszakkal vádolta az emberemet, de amikor a
rendőrök visszanézték a felvételeket, kiderült, hogy a csaj altatót
csempészett az italába, és lehúzta a gatyáját. Ki akarta fosztani. Vagyis nem
lesz se vádemelés, se negatív hírverés.
Becsuktam az ajtót, és tovább szívtunk. Tíz perccel később ismét
kopogtak. Kinéztem a kémlelőnyíláson, és négy zsarut pillantottam meg.
– Elég! Hagyjanak békén, nem beszélek magukkal! Nem csináltam
semmit, már mindent elmondtam a kollégáiknak! Kérem, hagyjanak békén.
Hajnalban hazavitettem Zipet a limóval, és én is elkísértem. Még
mindig nem tudott napirendre térni a dolog fölött.
– Mike, majdnem visszatértünk, haver – mondta. – Majdnem.
Filmekben szerepeltünk volna, mérkőzéseket közvetítettünk volna.
Majdnem visszatértünk, de ez a kibaszott faszfej testőröd elkúrta, Mike.
Egy hónapra rá én magam kerültem bajba. Phoenixben voltam, egy
szállodában a szokásos testőrömmel, Rickkel. Eljött értem néhány arizonai
barátom, elvittek bulizni, Rick pedig a szállodában maradt. Elmentünk a
scottsdale-i Cicamica Bárba, én pedig totál kiütöttem magam kokóval meg
piával. Egyikünk se volt józan, amikor kiléptünk a klubból, és ahogy
átvágtunk az úttesten, láttuk, hogy egy kocsi közeledik nagy sebességgel.
– Átugrom azt a kocsit – mondtam az egyik barátomnak. Megálltam az
úttest közepén, és vártam, hogy odaérjen az autó, de a sofőr is megállt.
Felugrottam a motorháztetőre, és ordítva püfölni kezdtem a kocsit. A pasas
kiszállt az autóból, hogy elküldjön a faszba, de amikor meglátta, hogy én
vagyok az, gyorsan visszabújt. A barátaim lerángattak a kocsiról, és
mondták a sofőrnek, hogy minden rendben van. De a tag másnap megnézte
a Toyotáját, és észrevette, hogy a motorháztető tele van horpadásokkal,
ezért felhívta a rendőrséget. Garázdaságért vádat emeltek ellenem, de
Darrow közbelépett, és kifizették a pasast.
Közeledett az új év, de továbbra sem volt egy vasam se. Shelley ismét
terhes lett, és márciusban megszületett a kislányunk, Exodus. Felhívtam a
másik Shellyt, és közöltem vele, hogy gyorsan pénzre van szükségem.
Lekötött nekem egy mérkőzést egy Kevin McBride nevű bunyóssal június
11-re Washington D.C.-be. McBride nem rendelkezett félelmetes mérleggel,
de jó nagyra nőtt, 198 cm és 123 kg volt.
A USA Today egyik riportere eljött hozzám Phoenixbe az egyik
kesztyűzésem után, én pedig kiöntöttem neki a lelkem.
– Sosem leszek boldog. Magányosan fogok meghalni. Így szeretném.
Egész életemben magányos farkas voltam, egyedül a titkaimmal és a
fájdalmammal. Elveszetten bolyongok, de próbálom megtalálni
önmagamat. Szomorú, szánalmas alak vagyok. Az egész életem egy nagy
kudarc. Ki akarok szállni. Szégyellem magamat és az életemet.
Misszionárius akarok lenni. Úgy talán megőrizhetném a méltóságomat
anélkül, hogy egyesek azt hinnék, ők üldöztek el ebből az országból. Le
akarom zárni életemnek ezt a részét minél előbb. A hittérítésnek akarom
szentelni az életem. Nem leszek Jézus megszállottja. De neki fogom
szentelni az életem. Szeretem Jézust, és hiszek benne, miközben muzulmán
vagyok. Nézze, van imámom, van rabbim, van papom, van tiszteletesem –
mindenem van. De nem akarok szent ember lenni. Segíteni akarok
mindenkinek, és közben a punciról se mondanék le. Ebben az országban
semmi jót nem tudok csinálni. A rám sütött stigmáktól képtelen vagyok
megszabadulni. Depresszióba estem a legutóbbi bunyóm után.
Prostituáltakkal és hasonló alakokkal lógtam. Hitványnak éreztem magam,
ezért hitvány emberekkel vettem körül magamat. Egyfolytában be voltam
tépve. De aztán rájöttem, hogy félre kell tennem a drogokat, és szembe kell
néznem a valósággal.
Nem lett volna szabad szorítóba lépnem. Közöm nem volt a meccshez,
csak álltam egy helyben, mozdulni is alig bírtam. Csúnya mérkőzés volt. A
hatodik menet végén McBride nekem dőlt a köteleknél, én pedig seggre
huppantam. Ülve maradtam, szétterpesztett lábbal. Megszólalt a gong, és
alig bírtam feltápászkodni. McBride-nak felrepedt a szemöldöke egy
összefejeléskor, a sarkában azon dolgoztak, hogy elállítsák a vérzést.
Leültem, és szóltam az új edzőmnek, Jeff Fenech-nek, hogy vége. Nem
megyek ki a hetedik menetre.
Jim Gray készítette velem az interjút.
– Mike, kezdjük magával. Nem akarta folytatni?
– Szerettem volna folytatni, de láttam, hogy ki fogok kapni. Beláttam,
hogy nincs már meg bennem… arra még képes vagyok, hogy formában
tartsam magam, de a bunyóhoz már nincs elég keménység bennem, azt
hiszem.
– Mikor jött rá erre, a mérkőzés melyik szakaszában?
– Nem tudom, már az elején. Sajnálom, hogy mindenkit
cserbenhagytam. Lélekben már nem voltam itt.
– A bevonuláskor még érezte?
– Nem, igazából már csak azért bunyózom, hogy ki tudjam fizetni a
számláimat. Nincs már gyomrom ehhez. Jobban érdekelnek a gyerekeim.
Nincs meg bennem az a tűz. Már nem vagyok egy vadállat.
– Ez azt jelenti, hogy nem látjuk többé bokszolni?
– Igen, minden valószínűség szerint nem fogok többet bunyózni. Nem
akarok szégyent hozni a sportra azzal, hogy ilyen kaliberű bunyósoktól
kikapok.
– Miért volt olyan passzív?
– Nem akarom elvenni Kevintől a dicsőséget. Már nem szeretek
bunyózni. 1990 óta nem élvezem, de gratulálok Kevinnek, és sok sikert
kívánok neki a továbbiakban. Minden jót, és keress sok pénzt!
Utoljára adtam sajtótájékoztatót egy mérkőzés után. Besétáltam a
sajtószobába, és az újságírók felállva megtapsoltak.
Mondtam, hogy üljenek le, azután elismételtem nekik, amit Graynek
mondtam. Nem lépek többé szorítóba, mert nem akarok szégyent hozni a
sportra.
Utoljára hagytam el bokszolóként az arénát. Megfeledkeztem a
hittérítésről és arról, hogy a társadalom hasznos tagja legyek. Ehelyett azt
mondtam magamban: „No, ennek vége. Most végre nyugodtan bulizhatok.”
14
1796. április 4.
Beviszek egy gyilkos erejű jobbost Tyrell Briggs állkapcsára a hetedik menetben 1987-ben, és
újra megvédem a világbajnoki címet
(© Bettmann/Corbis)
Az első menetben kiütöm Michael Spinkst 1988-ban, és ezzel megvédem mindhárom
világbajnoki övemet
(© Bettmann/Corbis)
A három világbajnoki övvel a Spinks elleni győzelem után
(© Bettmann/Corbis)
Visszatérés Brownsville-be
(© Lori Grinker / Contact Press Images)
Az ügyvédemmel, Steven Hayesszel beszélek a Bill Caytonnal kötött szerződés semmissé
nyilvánításáért indított per során. Az asztal másik végén Jimmy Jacobs özvegye, Loraine.
Mögöttünk balról jobbra Donald Trump, Robin és Ruth Givens
(© Bettmann/Corbis)
Beviszek egy balhorgot Larry Holmesnak az 1988 januárjában vívott mérkőzésünkön
( © The Ring magazine / Getty Images)