GERALD DURRELL

Aranydenevérek,
rózsaszín galambok
2. kiadás

GONDOLAT • BUDAPEST, 1988

 A fordítás alapjául szolgáló kiadás
Golden Bats and Pink Pigeons
William Collins Sons and Ltd., Glasgow

Fordította
TÖRÖK GÁBOR

A fordítást az eredetivel egybevetette

GARAT ATTILA

A kéziratot szakmai szempontból ellenőrizte

DEMETER ANDRÁS

Az illusztráció és fedél
KÓNYA KATALIN
munkája

ISBN 963 282 167 x

©Gerald Durrell, 1977

© Török Gábor, 1986. Hungarian translation

 Faridának és Wahabnak,
akiknek kedvessége és vendégszeretete
Mauritius minden bájával vetekszik
 Tartalom

Előszó 9
1. Makkabeus-erdő és a dodófa 10
2. A rózsaszíngalamb-hajcihő 33
3. A Round-sziget 46
4. A gyümölcsöző repülés 75
5. Az elvarázsolt világ 106
6. Boavadászat 130
7. Rózsaszín galamb - utóirat 154
Zárszó . 159
 Előszó

Úgy gondolom, e könyv némi magyarázatot igényel. Két utamat írja le Mauritius elbűvölő
szigetére, segédem, John Hartley, és titkárnőm, Ann Peters társaságában. Két okból jártam ott.
Néhány éve megalapítottam a Jersey Vadvédelmi Társaságot, ' hogy hozzájáruljak a veszélyeztetett
fajok fogságban való tenyésztéséhez. Nagy sikerrel végeztük ezt a munkát, de egyre világosabbá
vált számomra, hogy ezeket az állatokat saját szülőföldjükön kellene tenyészteni.
Problémát okozott azonban, hogy a legtöbb érintett országban nem voltak gyakorlott szakemberek,
akik a vadállatok tenyésztésének kényes munkáját el tudták volna látni. Ezért a Társaság
ösztöndíjrendszert dolgozott ki diákok számára, amelynek keretében anyagi támogatást nyújt nekik
ahhoz, hogy eljöjjenek hozzánk tanulni, majd pedig visszatérve hazájukba, kidolgozzák a fogságban
való tenyésztés programját. Mivel szimbólumunk a dodó volt, az ösztöndíjat először természetesen
mauritiusi diáknak kellett kapnia. Elutaztam hát, hogy megtárgyaljam az ügyet a mauritiusi
kormánnyal. Ugyanakkor látni akartam néhány veszélyeztetett madarat, emlőst és hüllőt, mert
tudni akartam, segíthetnénk-e valahogy a mauritiusi kormánynak megmentésükben. Ennek törté-
netét beszéli el a könyv.
 1. Makkabeus-erdő és a dodófa

Ha valaki első ízben merészkedik a világ valamelyik ismeretlen szegletébe -- különösen, ha

állatgyűjtő az illető -, két fontos teendője van. Először is szerezzen a helybeliekhez annyi ajánlást,
amennyit csak tud; másodszor pedig a helyről, ahová utazik, gyűjtse össze a lehető legtöbb adatot,
még olyanokat is, amelyek látszólag ezoterikusak vagy éppen haszontalanok. Az adatgyűjtés egyik
módja, hogy felkeressük a szóban forgó ország követségét. Ez a módszer számos esetben roppant
gyümölcsöző, az embert elárasztják térképekkel és élénk színekben pompázó prospektusokkal,
amelyek sok érdekes tényt és rengeteg téves adatot tartalmaznak. De nem mindig fogadnak ilyen
szívderítően. Jómagam például máig is várom azt a tájékoztatást, amit a londoni (államközösségi)
követségen egy bűbájos maláj úriember ígért, amikor Malaysiába készültem. Ez nyolc évvel
ezelőtt történt. A követségtől kapott információk azonban többnyire kulcsot adnak a szóban forgó
országban uralkodó életszemlélet megértéséhez.
Ennek tudatában reményteljes szívvel hívtam föl a londoni mauritiusi követséget, amikor végül is
eldőlt, hogy odamegyünk. Hívásomra elbűvölő hangú ifjú hölgy felelt, a legvonzóbb ázsiai
kiejtéssel.
- Tessék - mondta érdeklődéssel a hangjában, de azért óvatosan eltitkolva nevét és telefonszámát.
- Mauritiusi követség? - kérdeztem.
Szünet. Ez nyilván váratlan kérdés volt, és bizonyos időre volt szüksége, amíg rájött, mit válaszoljon.

- Igen - vallotta be végül, eléggé ímmel-ámmal -, úgy van.

A mauritiusi követség? - ismételtem meg a biztonság kedvéért.
- Igen - mondta ezúttal határozottabb hangon -, a mauritiusi.
- Akkor jó - mondtam. - Szeretnék öntől tájékoztatást kérni, mert úgy néz ki, hogy nemsokára
odautazom.
Újabb rövid szünet.
- Hova oda? - kérdezte nagy sokára.
Tudtam, hogy Mauritius elég távol esik, de hogy ennyire, azt azért nem gondoltam. Akkor
találkoztam először a mauritiusi gondolkodás elragadó logikátlanságával. A követségtől végül kaptam
egy kis könyvet, többek között a különböző tengerpartokon heverő 1967-es Miss Mauritius némileg
elmosódott képeivel, de a minden kétséget kizáró bizonyosság ellenére ezek a partok lehettek volna
Bognorban vagy akár Bournemouthban is. Adatokért pedig kedvetlenül visszatértem a régi
természetleírások könyveihez, meg az újabb zoológiai és földrajzi kötetekhez.
Mauritius a Mascarenhas-szigetek második legnagyobb szigete, az Indiai-óceán kellős közepén,
Madagaszkártól keletre. A hatvanszor harminc kilométer alapterületű Mauritius ezernyi trópusi
zöldben pompázik, a gyíkzöldtől és a smaragdzöldtől egészen a hajnali égbolt finom zöldjéig és a
bambuszhajtás pasztellzöldjéig. Mindezt valóságos virágszivárvány szövi át,. a mágikus
örömtüzekként lángoló nagy fáktól az ezer meg ezer elhullatott pillangószárnyhoz hasonló,
törékeny ibolyaszerű, bíborszínű virágig a fűben, amely maga is lehet zöld, sárga vagy olyan
rózsaszín, mint az alkony.
Mauritius a világ hajnalán született, amikor a nagy vulkánok még ontották magukból a tüzet és a
lávát. Elemi erejű vajúdó földmozgások egész sora tépte ki a szigetet a tengerfenékről, és emelte az
ég felé; az izzó,. megolvadt sziklatömeget aztán koptatta és formálta a ciklon meg a szökőár, forró
szél és nagy esők; hatalmas földlökések rázták meg, különös hegyvonulatokat hoztak létre rajta,
keverve a képlékeny sziklatömböt, mint szakács veri fel a tojásfehérjét, míg össze nem áll és bizarr
csúcsokat formál, ha villaheggyel felemeli. így alakultak ki Mauritius furcsa hegyei; nem valami
magasak, nincs köztük ezer méternél magasabb, de olyan jellegzetesek, annyira különlegesek,
mintha csak Dali alkotta volna őket színpadi háttérnek. Aztán a korallpolipok megszámlálhatatlan
sokasága védőgyűrűt vont köréjük, és körülzárta a lagúnát, amely úgy vette körül a szigetet, mint
sáncárok az erődöt.
A földfelszín alakulásával lassanként a tengerből vagy a levegőből növényi magvak kerültek ide,
gyökeret eresztve az akkor már puha és termékeny vulkanikus talajba, amelyet sok tiszta vízű
folyó öntözött. Kóbor szelek szárnyán jöttek más tájakról a madarak és a denevérek, a teknőcök
és a gyíkok pedig mint hajótörött tengerészek, ág- és kúszónövény tutajokon. Letelepedtek, és
zavartalanul éltek itt, ivadékaik fokozatosan, évmilliók során kizárólag a szigetre jellemző
fajokká fejlődtek.
Így fejlődött ki a dodó meg a röpképtelen nagy fekete papagáj. A teknőcök lassacskán akkorák
lettek, mint a kocsikerék, súlyuk elérte az egy tonnát, a gyíkok pedig versengtek egymással a
különleges formák és káprázatos színek kialakításában. Ezek a lények a védekezés kényszere nélkül
fejlődtek ki, mivel nem voltak a szigeten nagy ragadozók, csak egy bagolyfaj meg egy kisebb
sólyom. A dodó már nem tudott repülni, elhízott, esetlenül totyogott, és a földön fészkelt teljes
biztonságban, csakúgy, mint a papagáj. A teknőc lassú, özönvíz előtti életmódját semmi sem zavarta;
csak a villámsebesen cikázó gyíkok és az aranyszemű gekkók tarthattak a sólyomtól. meg a bagolytól.
Lassan, de biztosan zárt, sajátos és békés világ kelétkezett itt, ezen a parányi vulkanikus földdarabon, a
mérhetetlen tenger kellős közepén. Száz- meg százezer évig várta falánk állatok pusztító invázióját,
amely aztán teljesen készületlenül találta, melyet a legpusztítóbb ragadozó, a Homo sapiens vezetett.
Az emberrel persze megjelent egész környezete is: a kutya, a patkány, a sertés és - ebben az
esetben - az ember után valószínűleg az egyik legpusztítóbb ragadozó, a majom.
Hihetetlenül rövid időn belül számos egyedülálló faj tűnt el: a dodó, a röpképtelen nagy fekete
papagáj, a mauritiusi óriásteknőc, majd hamarosan a Rodriguez-szigeti teknős meg egy különös
madár, a remetegalamb. Eltűnt a dugong (tehéni tehén), amely egykor valósággal elborította a
zátonyokat, és a különleges, ártalmatlan faunából mindössze néhány madár és gyík maradt.
Iszonyatos nyomás nehezedik rájuk és mindenre, ami az eredetileg honos erdőkből megmaradt.
Nemcsak azért, mivel Mauritius a világ egyik legsűrűbben lakott területe, hanem azért is, mert az
ember, a rá annyira jellemző veszedelmes és meggondolatlan módon, meghonosított itt kutyát,
macskát, patkányt, majmot, meg egy egész sereg más mindenfélét. Például húszféle madárfajt,
köztük a mindenütt megtalálható házi verebet, meg a pöffeszkedő, hatalmaskodó mejnót. A csillogó
szőrű és vérengző mungót, meg a kevésbé kártékony, de mégsem odaillő, sündisznószerű
madagaszkári tanreket. Idegen növényeket. és fákat, úgyhogy a kínai guajava, a vadmálna, a fagyal
meg a tömérdek egyéb növény kiszorítja, valósággal fojtogatja a helyi növényzetet. Mauritius ős-
honos flórája és faunája mindezekkel szemben - nyugodtan mondhatjuk - tíz körömmel küzd a puszta
létért.

A követséggel folytatott eszmecserém utáni balsejtelmeim ellenére Mauritius, bár tényleg jó messze
volt, nem volt ismeretlen, sem elérhetetlen. Az Air France, mely csodálatosan megszervezte az egész
utazást, alig néhány nap alatt átrepített minket a fél világon, miközben tejben-vajban fürösztöttek;
John Hartley meg én nem is igen akartuk elhagyni a gépet, semmi kedvünk nem volt megint
szembeszállni a külvilággal. De amikor a sziget látótávolságba került, elfogott minket az izgalom,
amely mindig úrrá lesz az emberen, ha egyszer csak ismeretlen táj tűnik fel a láthatáron. A sziget
zölden izzott a hegyek kék és bíbor füstjében, mint valami hatalmas drágakő a pillangókék
zománctálcán, a fehéren tajtékozó zátonyok gyűrűjében; hivalkodva tündökölt az Indiai-óceán sötét-
kékjén, mint ékszer a bársonyon. Amint vastag bőrű repülőnk döcögve földet ért, megláttuk
az apró zöld szigeteket a zátonyok között, a csillagporfehér tengerpartot meg a négyzet alakú
cukornádföldeket, amelyek - mint valami zöld kockás sakkvászon - minden talpalatnyi sík területet
elborítottak egészen a különleges alakú hegyek lábáig. Némiképp ironikusan hatott, hogy mi, a
repülni nem tudó emlősök, a világ egyik legnagyobb repülő építményén földet érünk azon a
vidéken, ahol a földkerekség egyik legfurcsább madarának földi maradványai találhatók, amely
már nem tudott repülni. A dodó temetője ugyanis a Plaisance repülőtér kifutópályája alatt van, onnan
valók a csontok, amelyek alapján a dodóra vonatkozó szegényes ismereteinket felépítettük.
A gép ajtói kitárultak, s máris körülfogott bennünket a meleg, illatos levegő, káprázatos színek
vakítottak el, amilyeneket csak a trópusokon látni. A vastag ruhában - Angliában még havazott - az
ember úgy érezte, patakokban csurog a hátán és a mellkasán a veríték, amely egész testét valósággal
marja. A vámon különösebb zaklatás nélkül engedtek át, és ezt annak a lekötelezően kedves
úriembernek köszönhettük, aki a jól hangzó Lee Espitalier Noél* (* Noél franciául karácsonyt
jelent. (G. A.)) névre lehetett büszke. (Később felfedeztük, hogy a Noélek családja több mint kétszáz
tagú, de hát így legalább kölcsönösen lemondhattak a karácsonyi ajándékozásról.) Noél úr finom
franciás kiejtéssel beszélte az angolt, amelyhez képest Maurice Chevalier beszéde londoni kültelki
dialektusnak hangzott volna.
Itt fedeztük fel az egyik mauritiusi furcsaságot. A szigeten, amely több mint másfél évszázadon át
angol gyarmat volt és még mindig a nemzetközösség tagja, ahol az angolt-hivatalos nyelvként
tanítják az iskolában; mindenki sokat és vidáman beszél franciául, Más jeleit is láttuk az angol és a
gall kultúra különös keveredésének; jóllehet a közlekedés az 4t bal oldalán folyt, a karjelzések pedig
pontosak és kecsesek voltak, mint egy balett-táncosnő mozdulatai, általában abban az öngyilkos
szellemben közlekedtek, amelyet a franciák különös elősze retettel gyakorolnak.
Kreol sofőrünk eszeveszett sebességgel hajtott az úton, melyet finom kékes rózsaszín szárú s
halványzöld levelű, félig érett cukornád szegélyezett, bádog- és fakunyhókból álló falvakon át,
amelyek telis-tele voltak szivárványszín száriba öltözött asszonyokkal, akiket kutyák, csirkék,
kecskék, zebuk meg gyerekek tarka sokasága fogott körül. Minden falu gyümölcs- és virágillatot
árasztott, valósággal úszott a bougainvillea fényében. A bougainvilleákat egy-egy hatalmas indiai
fügefa árnyékolta be, mintha száz nagy fekete gyertya a levelek zöld lángjaival óriási, oltalmazó,
villózó kupolát alkotott volna.
A cégtáblák is elbűvöltek útközben, például Mr. Tin Wanké, akinek dohány- és égetettszesz-
adásvételi joga volt (bár azt hihetnők, a „dohány" sokkal inkább érdekelte, mint az égetett szesz).
Amikor egy röfögő, legyek felhőzte disznócsorda előtt lelassítottunk, nagy élvezettel figyeltem meg,
hogy a faluban lakik „Mr. Nekem is" (Me Too) órásmester, sőt „Mr. Gungadin" is, aki - mivel
üzlete az útkereszteződésnél volt - hamisítatlan ázsiai szellemességgel „Gungadin sarokháznak"
nevezte el üzletét. De mindez jóformán semmi sem volt a cukornádföldek mentén a fügefák alatt
mindenütt látható ötletes, kisebb feliratokhoz képest, mint például: „buszmegálló", meg a többszöri
felszólítás komoly hangnemben: Iskola - átkelőhely -, lassan hajts! Ebben az Alice Csodaországbant
idéző légkörben az ember előtt szinte felködlött a látomás: kerekekre épített nagy faházakat
vonszolnak át az úton, tele csodaszép gyerekekkel. Egyéb mauritiusi helységnevek is elkápráztattak,
amikor még odahaza a térképet tanulmányoztam, és most át is haladtunk néhány ilyen helységen.
Végül a hőségtől, az időeltolódástól, a kipufogógáztól s a sokféle trópusi illattól kábultan, a naptól
és a színektől elvakítva, sofőrünk tehetségétől halálra rémítve - aki gyakran csak néhány centivel
kerülte el a balesetet - érkeztünk meg a kissé labirintusszerű tágas hotelba, amelyet
hibiszkuszcserjék, bougainvilleák és vasfák közé építettek a kék és szelíd lagúna partján, a
háttérben pedig homályosan a Le Morne-hegység fura mini-Matterhornja derengett. Itt finom, lankadt
bájjal üdvözöltek minket, majd szobáinkba vezettek, melyektől alig harmincméternyire a kék tenger
csábosan susogva simogatta a fehér partot.
Másnap lementünk a Fekete-folyóhoz, McKelveyékhez, ahol a befogott állatok tenyésztését végezték a
Nemzetközi Madárvédelmi Tanács, a' Vadvédelmi Világszövetség és a New York-i Zoológiai
Társaság felügyeletével. David és vonzó felesége, Linda, szívélyesen üdvözölt minket, s máris
arról kezdtek beszélni, milyen nehéz és fáradságos munka harminchárom rózsaszín galamb és
nyolc vércse közül mintapéldányokat fogni (mindössze ennyi maradt a világ e legritkább
madaraiból) egy Hampshire* (Hampshire grófság Angliában. Területe 3880 km 2. (A szerk.))
méretű, erdővel sűrűn borított területen. Egyáltalán csoda, hogy Dave-nek sikerült. Rokonszenves,
sötét hajú férfi volt, harmincas évei közepén járhatott, kék szeme lelkesen csillogott. Fura orrhangja
egy árnyalatnyival hangosabbnak tűnt a kelleténél, mintha a terem távoli végében levő
hallgatósághoz intézné szavait. Gyors észjárású és gyors szavú ember volt, ami a jó humorú
amerikaiak beszédét a világ legviccesebb és legzamatosabb beszédévé teszi. A pergő,
aranyköpésekkel teli beszédet, amelyet a szuperlatívuszok úgy pettyeztek, mint dalmátkutyát a foltjai,
Dave rendkívül hatásos arcjátéka kísérte; nemcsak elmondta, hogyan repülnek, szállnak le meg
turbékolnak a galambok, hanem olyan élethűen utánozta is őket, hogy az ember szinte maga előtt
látott mindent.
„Mászkáltam abban a rohadék erdőben, kerestem, hova gallyaztak fel a madarak, míg csak nem
patakzott rólam a víz, akár a vízköpőből. A végén már azt hittem, gombák nőnek a lábujjaim közt, s
melléküzemágban termeszthetem őket. Ugy éreztem körülbelül annyira lehetek bizakodó, mintha csak
dodót keresnék. Néha sötétedés után is kint maradtam, és meg kell mondanom, olyan sötét van
arrafelé, mint a kánya fenekében. Egy nap aztán látom ám őket, mind a japánciprusos völgynek
repülnek, csak úgy csattog a szárnyuk, kuuf, kuuf, kuuf, amikor meg elültek, mindjárt üdvözölték
egymást, aztán rákezdték: karuu, kuu, kuu, karuu, kuu, kuu."
Ilyenformán dörmögött Dave, amíg házától a fallal körülvett közeli kertbe vezetett minket; itt voltak a
madárházak, amelyeket egy lelkes helybeli madártenyésztő adományozott a tudományos munkához.
- Na most - szól Dave, amikor az első madárház elé értünk -, na most mindjárt látni fogjátok a világ
egyik legritkább madarát. Szívdöglesztően szép és szelíd, mint a ma született tengerimalac. És mindig
is ilyen volt, tessék!
A madárházban három tagadhatatlanul csinos galamb üldögélt. Sokkal nagyobbak voltak, mint ahogy
elképzeltem őket, meg áramvonalasabbak is, de ez csak rendkívül hosszú farkuk és nyakuk miatt
látszott így. Szemrevaló és elegáns példányai családjuknak, tollazatuk vörösesbarna, a nyakon és
mellen finom, ciklámenszínű árnyalattal. A hosszú, finoman ívelt nyakon kis fej ült, s amolyan tollas
antilop benyomását keltették. Amikor közelebb léptünk a sodronyhálóhoz, a galambokra jellemző
mérsékelt érdeklődéssel, bambán bámultak ránk, majd újra elbóbiskoltak. Nem hiszem, hogy
egyéniségük bárkire is lelkesítőleg hatott volna, még ha ritkaságuk miatt biológiailag és madártanilag
nagyon fontosak voltak is.
- Mintha fából készült, festett galambok lennének - mondtam meggondolatlanul, de Dave sebzett
pillantást vetett rám.
- Csak harminchárom maradt belőlük - közölte, mintha tetszetősebbek, szemrevalóbbak lennének, ha
csak harminchárman röpdösnének és nem - mondjuk - huszonötmillióan.
Továbbmentünk a következő madárházhoz, amelyben két mauritiusi vércse raboskodott. Apró, zömök
madarak voltak, tekintetük vad, erőszakos, de ezek annyira hasonlítottak európai és észak-amerikai
rokonaikra, hogy csak szakértő tudta volna megkülönböztetni őket, míg az avatatlannak
megbocsátható, ha azon tűnődik, mire jó ez a nagy hajcihő körülöttük. Azon töprengtem, vajon csak
azért vagyok-e igazságtalan a mauritiusi vércsével, mivel nagyon hasonlít arra a madárra, amelyet
már gyerekkoromban is ismertem, sőt tartottam, és verébfogásra idomítottam. Vajon lelkesebb lettem
volna, ha ez a vércse valami különlegesség, olyasféle, mint a dodó? Legalább félpercnyi elmélyült
önvizsgálat után eldöntöttem, hogy nem erről van szó. Semmi sem hasonlít jobban a tengerimalacra,
mint a nyugat-indiai kúszópatkány, ez az a rágcsáló, amelyhez szenvedélyesen ragaszkodtam, s
amelynek jövője ugyanolyan sötét, mint a vércséé. Nem, egyszerűen az lehet a magyarázat, hogy
inkább emlőspárti vagyok, mint madárpárti, ezért volt az apró, közönséges emlős rokonszenvesebb,
mint az apró, közönséges sólyom. Eldöntöttem hát, hogy bennem van a hiba, és megfogadtam, hogy a
jövőben igyekszem jóvátenni ezt. Közben Dave egy vércsepár sanyarú végzetével szórakoztatott,
amely elég ostoba volt ahhoz, hogy a sziklafal egyik nem teljesen megközelíthetetlen pontján rakjon
fészket.
- A majmok! - szólt Dave drámai hangnemben. - Tele van az erdő ezekkel az ocsmány dögökkel. A
hímek között akkora is van, mint egy hatéves gyerek. Bandákba verődve jönnek-mennek. Folyton
hallja az ember: aasz, aasz, aasz, iik, iik, iik, je, je - ez az öreg hím. A kicsik meg: viik, viik, viik, iik,
iik, iik, je, je, je.

Dave-ből csak úgy ömlött a szó, és előadása nyomán egész csapat rosszindulatú majom kelt életre, az
aggastyánoktól az újszülöttekig. Ezek a haszontalan, ügyes és falánk majmok valóságos
sorscsapásként árasztották el a szigetet, és nemcsak a vércsék fészkét támadták meg, hanem a
rózsaszín galambokét is.
Miután megcsodáltuk a galambokat és vércséket, Curepipe-ba hajtottunk, az erdészeti igazgatóságra.
Itt találkoztunk Wahab Owadallyval, a főerdésszel. Fiús külsejű, jó megjelenésű fiatal ázsiai volt,
már-már ragályos vigyorral és még ragályosabb lelkesedéssel. Először a magunk módján
mindketten túlestünk az udvarias formaságokon, aztán ő és európai helyettese, Tony Gardner
megmutatta nekünk a szemrevaló botanikus kertet a hivatal épülete körül. Itt történt, hogy Wahab
lelkesedése teljesen megváltoztatta a pálmákhoz való viszonyomat. Dendrológiai szempontból soha
nem ragadtak meg túlzottan, többnyire vedlettnek, unalmasnak láttam őket, amint a trópusi utakat
szegélyezik vagy dideregnek az úgynevezett angol nyárban, amit Bournemouthban, Torquayban,
vagy valami hasonló helyen tölt az ember, de itt a curepipe-i botanikus kert tágas és gyönyörűen
rendezett terében végre önmagukat tudták nyújtani. Voltak itt magas, elegáns hurrikánpálmák,
királypálmák, törzsük olyan, mint az Akropolisz oszlopa, meg a híres kókuszpálma a Seychelle-
szigetekről, de mindenekelőtt - s őket zártam igazán szívembe - palackpálmák. Wahab bevezetett
minket egy kis ültetvényre, ahol ezek áz elragadó fák nőttek. A pálmacsemeték törzse olyan volt,
mint a Chianti-palack, a csúcsból meg, mint valami zöld szökőkút, dús és bozontos lombozat
szökkent elő. Fura, pocakos emberkére hasonlítottak, és amikor a szellő borzolta levélkéiket, mintha
integettek volna.
Visszamentünk Wahab irodájába, és megvitattuk, mit kell megnéznünk és tennünk Mauritiuson.
Nagyon szerettem volna már látni először is a japánciprusligetet, amelyben a rózsaszín galamb
fészkel és a Makkabeus-erdőt, no meg a Fekete-folyó torkolatánál levő természetvédelmi területet, a
vércse és a mauritiusi papagáj utolsó menedékét. Wahab ahhoz is nagyon ragaszkodott, hogy
nézzük meg a Round (Kerek)-szigetet, a Mauritiustól északra fekvő szigetcsoport egyik kis
szigetét.
- Vetekszik Galápagosszal - mondta vigyorogva. - A sziget területe mindössze másfél
négyzetkilométer, mégis van ott három fa-, három gyík- és két kígyófaj, amely sehol másutt nem
honos a világon. Jelenleg nagy veszély fenyegeti a szigetet, mert kecskét és nyulat honosítottak meg
ott, ezek aztán felfalják az egész növényzetet. Elkeserítő a helyzet; ha majd ott leszünk, mondok még
többet is róla. Amíg nem találunk megoldást, a sziget egyre kopárabb lesz, és a hüllőfauna komoly
veszélyben van.
- Tud valaki arról valamit, hogy mekkorák ma ezek a hüllőpopulációk? - kérdeztem.
- Hát - szólt ajkbiggyesztve Wahab -, pontos számadatokat nehéz lenne mondani, de számításaink
szerint Günther-gekkóból, Telfair-szkinkből és éjszakai gekkóból talán nincs több ötszáznál. Az
egyik kígyót, a vakondboát az utóbbi húsz évben csak néhányszor látták, lehet, hogy kipusztult. A
másik kígyófajból legfeljebb, ha hetven van még.
- El kellene fogni néhányat, és biztonságba helyezni - javasoltam. Wahab szeme felcsillant.
- Szóba került már a fogságban való tenyésztés terve. A Proctor jelentésben még ajánlották is, de
eddig nemigen vállalta senki - mondta.
- Ha engedélyezi, én vállalom - mondtam. - Mostanában építettünk egy nagyszerű új hüllőtenyésztő
központot, éppen megfelel a célnak.
- Kitűnő lenne, ha meg tudná csinálni - szólt Wahab, mintha csak akkor jutott volna eszébe ez a
gondolat. - Hogy látna hozzá?
- Fokozatosan. Elfognánk néhányat az erőteljesebb fajokból, és ha velük sikerülne a dolog, akkor
jövőre, ha eljövök, hogy segítsek kiválasztani az ösztöndíjra érdemes jelöltet, folytathatjuk a
többivel. Azt hiszem a szkinkekkel meg a Günther-gekkóval kellene kezdeni, azok jó. nagyok és elég
szívósak - legalábbis úgy képzelem.
- Oké - szólt örömmel Wahab -, majd elintézem hogy átmehessenek a Round-szigetre, mihelyt
megfelelő lesz az időjárás. Addig Dave megmutathatná a Makkabeus-erdőt.
- Így van - vette át Dave a szót -, megpróbálok hálóval elkapni még egy vércsét, eltölthetünk ott
egy napot. Viszünk néhány hálót, csalimadárnak az amerikai vércsémet, azután szerencsét
próbálunk. Szép vidék az, még ha nem is fogunk semmit. Holnap mehetünk is, ha megfelel.
- És mutasd meg a dodófát is - mondta Wahab.
- Mi az a dodófa? - kérdeztem.
- Majd meglátod - felelt Wahab titokzatosan.
Így hát másnap reggel elindultunk, hogy a Makkabeus-erdőben töltsük a napot. A Makkabeus-
erdőbe a Champagne-fennsíkon vezet az út; már megint egy fülbemászó név. Itt megálltunk rövid
időre, szemügyre vettünk egy Mauritiuson őshonos és már csak foltokban megmaradt hangafélét;
alacsony, szívós növényt, amely sajátos ökológiai niche-t (helyet) foglal el. Kár lenne érte, ha
kipusztulna. Világszerte irtjuk az erdőket meg általában a növényzetet, szinte hihetetlenül
tékozló módon; jelenlegi tudásunk mellett jó néhány olyan növényfajt is kipusztíthatunk, amelyek
az orvostudomány számára felbecsülhetetlen értékűek lehetnének.
A Champagne-fennsíkról - ahol őrszemekként skarlátvörös és fekete madarak gubbasztottak a
hangák között, vagy tűzcsóvaként röpdöstek át előttünk az úton - végül vadcsapásra tértünk, amely
hasonlított az angol erdők lovaglóösvényeihez. A Makkabeus-erdő peremvidékén jártunk.
Hajtottunk még egy ideig a vadcsapáson, aztán egy tisztáson, ahol négyfelé ágazott az út, Dave
megállította a kocsit, és kiszálltunk. A mozdulatlan, meleg levegőben aranyló zöld testű, nagy
pávakék szemű apró legyek mint helikopterek függtek a nap sugarain. Néha csokoládészínű
pillangó repült el előttünk sebbel-lobbal
sietősen, mint idős hölgy,, aki attól tart, hogy lekési a randevút. Az ébenfákon krémszínű orchideák
apró fürtjei csüngtek, és mindenütt a kínai guajava magas, karcsú, karamella- és ezüstös zöld színű
vesszeit, a fagyal apró foltjait láttuk, és a fiatal növények finom lombozata úgy, fodrozódott
körülöttünk, mint a balettszoknya. Meleg, barátságos, békés csend fogott körül. Ebben a kis erdő-
ben semmitől sem kellett tartanunk. Az erdő egyetlen igazán veszedelmes lakója a skorpió volt, de a
több mint tizennégy Mauritiuson töltött hét folyamán - bár köveket forgattam fel, korhadt fákat
vizsgáltam meg és avarban turkáltam, mint a szarvasgombát kereső eb, ahogy már a
természetbúvárok szokták - egyetleneggyel sem találkoztam. Makkabeus barátságos erdő volt, ahol
az ember habozás nélkül bárhol leülhetett vagy lefekhetett, abban a biztos tudatban, hogy a helyi
fauna egyetlen kellemetlenkedő tagja a szúnyog.
- Nézd csak - szólalt meg Dave -, ez itt épp neked való: nappali gekkó a dodófán.
Magas, ezüstös törzsű fára mutatott a csapás szélén. Szemlátomást öreg fa volt, helyenként már
korhadt: is, támasztógyökerein nagy hasadékok tátongtak. Tizenöt méter magas lehetett, tetején
összekuszálódtak az ágak meg a sötétzöld lombok. A törzsére, vagy kétméternyire a földtől,
lélegzetelállítóan szép gyík simult. Volt vagy 13 centiméter hosszú, alapszíne világos, élénk
gyíkzöld. Fején és nyakán a színek jégmadárkékbe olvadtak össze, amelyet skarlátvörös és
meggyvörös tarkított. Nagy, értelmes, fekete szeme volt, és minden ujja finom párnás, ezért tudott
a fa sima felszínén megtapadni. Fogni akartunk néhányat ezekből a gyönyörű nappali gekkókból,
és John el is készítette a speciális gyíkfogó botot, amely egy hosszú, vékony bambuszbotból és
a végére erősített damilhurokból állt. Ezzel felfegyverkezve közeledett a nappali gekkóhoz, amely
tágra nyitott szemmel, ártatlan tekintettel bámulta. Úgy kétméternyire engedte Johnt a fához, s csak
akkor mozdult meg, simán, mint kő a jégen. Amikor John elérte a fát, a gyík már jó hat méterrel
feljebb, lőtávon kívül volt, ráadásul a törzs másik oldalán.
- Kicsit óvatosak erre - mondta Dave.
- Talán mert kissé forgalmas az út. Beljebb az erdőben szelídebbek lesznek, ott majd fogunk egypárat.
- Miért hívják ezt dodófának7 - kérdeztem.
- Ó - mondta Dave -, ez a korallcserje. Az egyik legrégebbi mauritiusi fa, s csak húsz-harminc maradt
belőle. Nézze csak, ilyen a magja.
Némi kotorászás után fura, gesztenye nagyságú magot vett elő a zsebéből. Halványsárga, amolyan
kekszszínű volt, egyik .oldala még viszonylag sima, mint a barackmag, a másik viszont olyan, mintha
valaki keleti arcot próbált volna belevésni, de aztán mégsem fejezte be művét. A mag súlyos volt
és kemény.
- Nos - szólt Dave -, van itt egy elmélet, és a jóisten tudja, kicsoda agyalta ki, de mindenesetre jó kis
sztori. Próbálták már csíráztatni ezt a magot jó néhány botani kus kertben, az erdészeti
igazgatóság kertjében is, de valami okból az istennek se ment a dolog. Márpedig a dodó idejében a
korallcserje nagyon elterjedt volt, és az elmélet szerint a dodó nagyon szerette ennek a fának -a
gyümölcsét. A gyomornedvek, miután megemésztették a gyümölcs húsát, nekiláttak a kemény
magnak is, és amikorra a mag kijutott a dodó testéből, már megpuhult annyira, hogy ki tudjon
csírázni.
- Kedves kis sztori - mondtam, mert nagyon tetszett a gondolat, hogy ilyen szoros kapcsolat van egy
madár és egy fa között, meg hogy az egyik kipusztulása mind, járt a másik eltűnését is magyarázza -
, de hát attól tartok, nemigen fogadható el.
- Nem is - felelte kedvetlenül Dave -, de a sztori jó a turistáknak, az meg igaz, hogy a korallcserje
majdnem teljesen kipusztult.
Egyre beljebb mentünk az erdőbe, és majdnem minden fatörzsön a nappali gekkók csillámló
felvillanását láttuk. Mindenütt zsongtak az aranyló zöld legyek, itt, ott nagy, halványzöld,
fodros, átlátszó szárnyú szitakötők kergették őket, egyszer meg jó nagy pecsétviaszvörös és fekete
botsáska botladozott át az ösvényen, hossza vagy 12 centiméter. Háromszor vagy négyszer mungók
nyílvesszőként suhantak át előttünk a csapáson, egyszer meg, az egyik kanyarnál, hirtelen egy csapat
majommal találtuk szemben magunkat, amelyek olyan gyorsan olvadtak bele a sűrű
guajavacserjébe, mint az elködlő káprázat.
Aztán egy sereg örvös papagáj repült át a csapáson az erdőbe. Csaknem a teljes állomány, mert a
becslések szerint már csak ötvenen maradtak. Megálltunk, és megcsodáltunk néhány mauritiusi
rigót; ez is olyan faj, amelynek egyedszáma riasztó sebességgel csökken. Szemrevaló madarak,
vicces bugyborékoló hangjuk van, és rendkívüli kíváncsiságról tettek tanúságot. Amikor Dave
utánozta őket, egész közel jöttek, ránk bámultak az ágak között, s meghökkenten „kotkodácsoltak"
egymásra.
Elhagytuk a csapást, és szűk erdei ösvényen folytattuk utunkat, a szeszélyesen kanyargó dombgerinc
mentén. Az ösvény mindkét oldala meredeken lejtett, s a fák között megláttuk a Fekete-folyó
csodálatos szurdokait, amelyeket sűrűn borítottak a zöld, vörös és aranyszínű erdők; a vízesések
hosszan lecsüngő tollazat gyanánt zúdultak a meredek, gyönyörű sziklafalakra. A szurdokok alján,
ahol csillámlón vagy fehéren kanyarogtak a folyók, s dörgő hangon törtek utat maguknak a mohalepte
sziklák között, a levegő megtelt gyorsan húzó, körben mozgó fehér keresztekkel: fehér farkú
trópusi madarak voltak. Hamarosan elértük azt a helyet, ahol nagy, korhadt fa állt az ösvény
oldalában, erősen kihajolva a tátongó szakadék fölé; itt látta Dave a mauritiusi vércséket, ezen a
fán gubbasztottak, mielőtt vadászrepülésre indultak volna a szurdokokba.
Kicsomagoltuk a hálókat, és némi üggyel-bajjal elhelyeztük őket; Dave fogta az amerikai vércsét, és
lábbéklyóval kipányvázta a korhadt fa egyik ágához. Néhányszor szabadulni próbált, majd
csendesen megült. Szétszóródtunk az ösvény mentén, elrejtőztünk az aljnövényzetben, és vártunk.
Megkérdeztem Dave-től, aki egészen a közelemben gyömöszölte be magát egy bokorba, ki
használja ezeket az erdőn keresztül-kasul kígyózó ösvényeket, például azt, amelyen éppen
rejtőzködünk. Az ösvényen kellett maradnunk, mert ha egy méternél messzebb, jobbra vagy
balra letérünk, akkor több száz méter zuhanás vár ránk egészen a völgyig, hacsak útközben egy
guajavafán szépen fenn nem akadunk.
- Erdészeti ösvények - mondta -, de marihuána-termelők is járnak erre.
- Miféle marihuána-termelők? - kérdezte Ann Peters megfigyelőhelyéről, kicsit lejjebb.
- Virágzó üzlet a fűtermelés - magyarázta David. Bejönnek az erdőbe, kihasítanak maguknak egy kis
darab földet, aztán learatják a termést, és eladják.
- És ez nem törvénybe ütköző? - kérdezte John.
- Dehogynem - felelte Dave. - Mauritiusnak nincs hadserege, de van egy fegyveres szervezet,
amelyet itt speciális gyorshadtestnek hívnak, olyanféle, mint a tengerészgyalogság vagy a
különítmények. Egyik feladatuk éppen az, hogy lefüleljék a fűtermelőket. Még helikopterrel is
vadásznak rájuk. Néhány hete találtam egy jókora kertecskét, be is jelentettem nekik. Jó ideje
nem csináltak akkora fogást, így aztán - azt hiszem - persona non grata lettem a drogos fiúk
köreiben egy darabig.
A délelőtt lassan telt, aztán egyszerre csak dél lett, és iszonyatos meleg. A nap lángolt, mint valami
kemence; s az erdő elcsendesedett a nagy hőségben. Ilyenkor egyik sem mozdul ki a vackából, a
vércsék is bizonyára sziesztáztak valahol. Elhatároztuk, hogy megebédelünk. Kinyújtóztattuk hát
elgémberedett tagjainkat, és összegyűltünk egy helyen, ahol az ösvény viszonylag szélesebb volt,
a korhadt fa közelében. Itt rakosgattuk ki a magunkkal hozott ennivalót. Alig jutottunk a
szendvicsektől az ízletes mangóig, amikor észrevettük, hogy két karcsú ifjú lassan tart felénk; tarka
inget és bő nadrágot viseltek. Vállig érő hajuk, amely olyan formán volt levágva, mint ez idő tájt a
legtöbb mauritiusi fiatalemberé, feketén csillogott, hihetetlenül csinos és finom arcukat keretezve.
Egészen odáig jöttek az ösvényen, ahol mi meg a piknikünk eltorlaszolta útjukat, ott megálltak,
félénken és csábosan mosolyogva.
- Jó napot - mondtuk udvariasan.
- Jó napot, Sir - visszhangozták kórusban halkan, és megemelték szalmakalapjukat.
- Itt akarnak elmenni? Csak menjenek szólt Dave de nehogy énrám lépjenek.
- Dehogy, Sir - mondták, ennek még a gondolatára is megbotránkozva, és olyan óvatosan lépdeltek
földön heverő testünk meg a különféle táplálékok között, mint egy gazellapár. Amikor minden
incídens nélkül átjutottak rajtunk, azt mondták: - Köszönjük, Sir, viszontlátásra! - Udvariasan újra
megemelték szalmakalapjukat, s folytatták útjukat lefelé az ösvényen. Észrevettem, hogy
mindkettejüknél bozótvágó kés van.
- Hát ezek meg kicsodák? - kérdezte Ann.
- Nem erdészek - felelte Dave -, vagyis csak fűtermelők lehetnek, olyan biztos, mint a halál, mert
ilyenkor csak fűtermelők meg magunkfajta holdkórosok járkálnak az erdőben. Nem hiszem, hogy
egyedül varnak. Valószínűleg nemsokára megjelenik Mr. Big is.
Jóslata valóra vált, mert vagy öt perc múlva újabb jóvágású, karcsú, őzszemű ázsiai jelent
meg. Volt benne valami meghatározhatatlan, ami azt súgta, hogy nagyvárosi a fickó. Ruhája jobb
szabású és jobb anyagból való volt, inge elegánsabb, kalapja világfisabb. Hirtelen megállt, és
elbizonytalanodott, amikor meglátta, hogy ott táborozunk az ösvényen, majd kedvesen
mosolyogva közelebb jött.
- Jó napot, Sir - szólt, széles mozdulattal- levéve kalapját -, bocsánat, nem látta véletlenül a
barátaimat?
- De igen, ketten voltak. Arra mentek magyarázta Dave, mintha másfelé is lehetett volna
menni. - Szintén arrafelé?
- Hát... Neem - felelte a fiatalember. - Megyek és szólok a másik barátomnak.
- Ó, hát másik barátja is van? - kérdezte Dave.
- Igen - mondta a fiatalember. - Itt vár, kicsit lejjebb. Megyek, meg kell mondanom neki, merre
mentek a barátaink. Viszontlátásra, Sir.
- Viszontlátásra - mondtuk, és figyeltük, amint visszafelé lépeget az ösvényen, mint valami finom
rajzú, sötét színű antilop.
- Miről van szó? - kérdezte John zavartan.
- Visszamegy, és figyelmezteti a többieket - mondta Dave -, aztán majd másik ösvényen mennek a
kertjükbe. Kicsit hosszabb, de sokkal veszélytelenebb, mint ez, mivel itt vagyunk.
Eltelt a délután. Rájöttünk, hogy nemigen fogunk már vércsét, leszereltük hát a hálókat, és Dave egy
közeli tuskóra tette az amerikai vércsét, mi meg ittunk egy kis teát. Egyszer csak látjuk ám, hogy Mr.
Big közelédik, de most az ellenkező irányból. Amikor a közelünkbe ért, mindjárt észrevettük,
hogy a délután folyamán valósággal átlényegült. Kalapját tarkójára tolta, hollófekete fürtjei
szétzilálva, s szemében az a tompa, üveges fény, mint amikor valakit hirtelen mély álmából
ébresztenek fel, s nem tud mindjárt különbséget tenni álom és valóság között. Kecsesen járt
ugyan most is, de mozdulatai bizonytalanabbak voltak. Megállt előttünk; s hanyagul egy fának
támaszkodott.
- Üdv - szólalt meg Dave. - Sétált egy jót?
- Hát igen, sétáltam - magyarázta Mr. Big joviális mosollyal -, sétálgattam az erdőben.
- Jólesett? - kérdezte Ann.
- Nagyon jól, Madame - mondta, s folytatta a magyarázatot. - Egészségügyi séta.
Ezen meghökkentünk valamelyest, hát nem szóltunk semmit. Álmatagon bámulta a fák között a
szakadék mélyét, ahol hópelyhekként kavarogtak a trópusi madarak. Arról meg mintha
megfeledkezett volna, hogy mi is a világon vagyunk. Arcán az üres nyugalom kifejezése. Hirtelen
magához tért.
- Ön angol? - kérdezte tőlem.
- Igen - feleltem.
- Londoni? - kérdezte.
- A környékéről - válaszoltam, mert nem akartam magyarázatokba bonyolódni a Csatorna-szigetek
hollétét illetően,
- Sok rokonom van Londonban - mondta sok hozzátartozóm.
- Tényleg? - kérdeztem csodálkozva.
Nagyon, nagyon sok - fűzte tovább a szót -, és Birminghamben is sok rokonom és hozzátartozóm
van.
- Birmingham nagyon szép hely - mondta John.
- Nagyon szép, és London szintén. A rokonaim azt mondják, nagyon szép és... - behunyta a szemét
egy pillanatra, s én azt gondoltam, hogy elaludt a mondatközepén, mint a híres-neves álomszuszék
az Alice Csodaországban című könyvben. Hirtelen kinyitotta szemét, nagyot sóhajtott; és folytatta: -
...és egyszer majd én is elmegyek oda, mert szeretnék együtt lenni valamennyi rokonommal.
- Gyakran sétál az -erdőben? - kérdezte Dave.
- Igen, gyakran sétálok az erdőben egészségügyi okokból- felelte Mr. Big.
- Szokott madarakat látni?
- Madarakat? - szólt Mr. Big a kérdést vizsgálva. - Mármint madarakat?
- Igen mondta Dave -, galambfélét vagy „condét".
- Madarakat? - így Mr. Big. - Igen, látok néha madarakat, meg a dalukat is hallom.
- Látott már amolyan kisebb fajta sólymot is, vércsét? Errefelé tyúkrablónak, „mangeur de poule"-
nak hívják
Mr. Big Dave-re nézett, majd az amerikai vércsére, amely háromlábnyira illegette-billegette magát.
Mr. Big laposat pislantott, megnyalta az ajkát, majd tágra meredt szemmel nézte Dave-et, aztán
megint a vércsét.
- Sólymot? - kérdezte bizonytalan hangon.
- Azt hát, sólymot keresünk - magyarázta Dave megfeledkezve magáról.
- Kis sólymot keresnek? - kérdezte Mr. Big, aki eldöntötte, hogy most már a végére jár ennek az
ügynek.
- Igen - szólt Dave -, a tyúkrablót, „mangeur de poule"-t.
Mr. Big ismét gondosan szemügyre vette Dave-et és tőle karnyújtásnyira a vércsét. Becsukta a
szemét, majd kinyitotta ismét, nyilvánvalóan abban a reményben, hogy a sólyom közben eltűnik.
De nem tűnt el.
Kínos zavarban volt. Csak marihuánától lángra lobbant képzeletének műve lenne ez a sólyom? S ha így
van, akkor meg mit törődik vele? Ha viszont valóságos, akkor ezek az emberek, akiknek állítólag
szintén vannak rokonaik Londonban meg Birminghamben, miért nem látják a madarat? Nehéz ügy
volt, nagyon nehéz, nem tudott mit kezdeni vele. Kétségbeesetten nézett körül. Megpróbáltuk kerülni
egymás tekintetét, nehogy kitörjön belőlünk a nevetés. Végül Mr. Big elegánsan oldotta meg a
kérdést.
- Minden jót - mondta. Kalapját levéve meghajolt, átlépdelt rajtunk, és bizonytalanul megindult lefelé
az ösvényen.
Egy órával később, amikor lefelé tartottunk a széles csapáshoz, egyszer csak látjuk ám Mr. Biget, amint
hátát egy fának támasztva üldögél, s jókora szendvicset eszegetve, olvas egy könyvet.
- Vége a sétának? - kérdezte kedélyesen, majd felállt, s lesöpörte kezével a morzsákat nadrágjáról.
- Igen, most már megyünk haza - mondta Dave.
- Londonba? - kérdezte csodálkozva Mr. Big.
- Nem, a Fekete-folyóhoz - mondta Dave.
- Hát akkor, viszlát szólt Mr. Big -, meg kell várnom a barátaimat.
Beszálltunk a kocsiba, Mr. Big pedig kedvesen integetett.
- Látta, mit olvas? - kérdezte Ann.

- Nem, de csak úgy ég bennem a kíváncsiság - feleltem. - Mi volt az?

- Az Othello, angolul.
Úgy éreztem, Mauritiust nagyon-nagyon fogom szeretni.
 2. A rózsaszíngalamb-hajcihő

Felvirradt az a nap is, amikor elindultunk rózsaszín galambokat fogni (ha ugyan a virradat szó nem
túlságosan erős kifejezés az ilyen gyászos napkeltére). Mintha az egész Indiai-óceánt végestelen-végig
zord, sötéten kavargó vastag felhőréteg borította volna. A felhők a megfelelő pillanatban ontani
kezdték az esőt, amelynek legnevezetesebb tulajdonsága az volt; hogy mindjárt fürdővíznek is
lehetett használni. Az eget. bámultuk, és átkozódtunk. Ez az időjárás különösen két szempontból
bosszantott minket. Először is, a héten ez volt az egyetlen éjszaka, amikor hathatós segítséget
kaphattunk a mauritiusi speciális gyorshadtesttől - a brit rohamosztagok és az amerikai
tengerészgyalogság itteni megfelelőjétől -, jól megtermett legényeket, akik az angol Glazebrook őrnagy
parancsnoksága alatt segítenek nekünk galambokat haj kurászni, fára mászni, fényszórót
cipelni, sőt, ne adj'isten, meg is fogni néhány rózsaszín galambot. Másodszor pedig, ha ez a vízözön
nem hagy alább, akkor teljességgel felesleges bemerészkednünk a csuromvizes és nehezen járható
erdőbe.
Szerencsénkre a délután derekán felszakadozott a vastag felhőréteg, és itt is, ott is apró kék foltok
tűntek fel a felhők között, mint fémszálak a piszkos gyapjúsálon. Négyre már egyetlen felhő sem volt
az égen, és finoman gőzölgött a föld a meleg levegőben. A lángoló nap áttű zött a lombokon,
és megtört a virágokon gyöngyöző esőcseppeken, amelyek a cserjék és fák sűrűjében úgy
tündököltek, mint valami földre hullt csillagok. A lángfákat, amelyek a rózsaszín galambok erdeje
felé vezető utat szegélyezték, elverte a felhőszakadás, s a fák most a skarlátszín és sárga szirmok
tüzében lángolva úgy álltak a péppé zúzott virágok között, mintha saját vérükben vertek volna
gyökeret.
Emelkedett hangulatban hajtottunk fel a kanyargós úton a hegyek felé. Minél feljebb jutottunk,
annál inkább kanyargott az út, s gyönyörű kilátás nyílt az erdőre, amelynek szélén cukornádföldek
nyújtóztak, sima, csillogó zöld tábláik ebből a magasságból biliárdasztal- , nak látszottak. Helyenként
felvillantak a tenger jégmadárkék sávjai is a zátonnyal, amely mint valami tajtékzó fehér virágfüzér,
finoman lapult el a tenger felszínén. Az út mentén, a csillámló bozótban fekete és fehér, hegyes
bóbitájú és skarlátszín pofácskájú bülbülök repdestek , csapatostul, csipegettek a lombok között,
dallamos hangon, sóvárogva hívogatták egymást; néha valamelyikük szembefordult egy másikkal,
szárnyát jó magasan a háta fölé emelte, mint valami sírkőangyal, és a gyengéd szeretet gesztusával
finoman megpaskolta a másikat. Időnként mungó suhant át az úton, a karcsú, tarka foltos, csupa -
ideg állat parányi szemében a kíméletlen ragadozó kifejezése, s a földet szimatolta, mintha vérnyomot
keresne. Az egyik kanyar után váratlanul nyolc makákó majomból álló csoportra, bukkantunk,
amelyek az út szélén ültek, apró disznószemük volt, tekintetük bizalmatlan és kihívó, valamelyik
kevésbé megbízható londoni konzorcium igazgatósági tanácsülésére emlékeztettek. Az öreg hím
átható, szaggatott figyelmeztető jelzést hallatott, mire a nőstények sietve összeszedték és a mellükhöz
szorították irdatlan nagy fejű, csont és bőr kölykeiket, majd az egész csoport beleolvadt az utat
szegélyező kínai guajavafalba, és káprázatos gyorsasággal eltűnt.
Végül megérkeztünk az erdészeti igazgatóság faiskolájához, s letértünk a főútról egy hepehupás, de
járható csapásra. Ezen hajtottunk még nyolcszáz métert lefelé, és akkor megláttuk Dave kocsiját meg
a katonai terepjárót; a csapás mellett parkoltak. Amikor odaértünk, Dave már vidáman jött felénk,
hogy üdvözöljön.
- Szevasztok - szólt -, láttatok már ilyen időjárást? Egyszer sötét, mint a vakond ülepe, másszor meg
kék, mint a majom hátulja. Már azt hittem, az egész hadműveletet le kell fújnunk az eső miatt. A
völgyben is csuromvíz lehet minden, mint itt, de semmi baj, nekivágunk. Gyertek, bemutatom a
fiúkat.
Kiráncigáltuk magunkat meg a felszerelésünket a kocsiból, és követtük Dave-et a terepjáróhoz.
A kecsi mellett csapatnyi katona álldogált. Herkulesi termetűek és csokoládészínűek voltak, remekül
mutattak zöld egyenruhájukban és barettjukban. Karjuk és lábuk kétszer olyan vastag volt, mint az
átlagemberé, mellkasuk hordónyi, kezük, mint a sütőlapát, akár fákat is kitéphettek volna vele, a
mosolyuk meg olyan széles, mint a hangversenyzongora klaviatúrája; valóságos óriások voltak, mégis
lassan és szelíden mozogtak, mint az igáslovak, s ránk, apró termetű halandókra tekintélyes
magasságból, jóindulatúan mosolyogtak le. Kis kezünk szinte elveszett hatalmas, finom
tenyerükben, és úgy éreztem, sokkal szívesebben lennék velük, mint ellenük. A parancsnokuk
valahogy satnyának tűnt mellettük, pedig egyáltalán nem volt alacsony semmilyen mérték szerint
sem.
Segédcsapatunk a zseblámpákon, hálókon és hordozható fényszórón kívül hatalmas tejeskannában
teát is hozott magával, mivel tea nélkül - hiszen a történelem is erre tanít - egyetlen brit, vagy brit
kiképzésű katona sem tudta legyőzni az ellenséget. Megvizsgáltuk fura felszerelésünket, vajon
minden megvan-e, majd a keskeny ösvényen libasorban megindultunk a derékig érő cserjésben,
amely csuromvíz volt, így hát alig tettünk meg száz métert, máris facsarni lehetett volna ruhánkból a
vizet. Az ösvény a völgy irányában lejtett, és a kínai guajava törzseinek valóságos rengetegében
haladtunk, melyet helyenként egy-egy csavart törzsű, fekete ébenfa vagy „utazók fája" csoportja
tarkított; a pálmák olyanok voltak, mint valami formás tizennyolcadik századi legyező, amelynek
nyelét a földbe verték. Az ösvény meredek volt, és a gyökerek tágult visszerek gyanánt fonták be.
Teljesen átitatta az eső, és minden léptünkre víz csillant meg a sárban, mint a szilánkokra tört tükör.
A sár karamellaszínű, ragacsos csúszdává változott, így aztán, mivel a gyökerek is megtették a
magukét, az ember lába vagy bokája úgy roppanhatott volna ketté, mint a faszénrudacska. A nap már
lemenőben volt, az árnyak megdőltek az ösvényen, mindez még fokozta a veszélyt. Amint
csúszkálva és bukdácsolva egyre inkább megközelítettük a völgyet, a levegő egyre sűrűbb és
melegebb lett, s nem volt elég, hogy amúgy is eláztunk, most az izzadságtól még
nedvesebbek lettünk. Meredek lejtőn csúsztunk lefelé, és a vegyes erdőt itt már japánciprusfák
váltották fel; első pillantásra inkább fenyőfélére hasonlítottak, sötétzöldek voltak, és súlyos
tűnyalábok csüngtek róluk.
- A rózsaszín galambok völgye - szólt büszkén Dave. - Egy örökkévalóság volt, amíg felfedeztem. Itt
tanyázik a legtöbb.
Miközben ezt mondta, balra tőlünk, a fák közül átható, fátyolos, csábos hang hallatszott: karun,
karun, karun, kuu, kuu, kuu.
- Tessék - mondta Dave -, egy már van. Korán megérkeztek.
Lelkesen hátravetette fejét, és utánozni kezdte a galambok hangját, ami úgy hangzott, mintha
egész raj rózsaszín galamb szólalt volna meg a teljes hangulati skálán, a haragtól az elutasított
szerelemig. Az igazi galambok elnémultak, meglepte őket ez a váratlan hangzavar. Úgy érezhették
magukat, mint az az ember, aki a kádban dudorászik, és egyszer csak a háta mögött felcsendül az
orosz hadsereg népes kórusának hangja.
Fura - mondta Dave csodálkozva. - Pedig szoktak felelni. Szóródjunk csak szét, és figyeljünk, majd
jönnek, és elülnek mindjárt.
Megfogadtuk tanácsát, szétszóródtunk, és elindultunk a sűrűn növő japánciprusfák között, olyan
fákat keresgélve, amelyekre felmászhatunk, és ahonnan jól beláthatjuk a völgy némely részét vagy a
törzsek közötti kis tisztásokat, és jól láthatjuk a madarakat, ha berepülnek a völgybe. Találtam
magamnak egy jó nagy japánciprust a lejtőn, az ágai szinte a földet érintették, ezért olyan könnyen
fel lehetett rá mászni, mintha csak létrán ment volna az ember. Tíz-tizenöt méternyire a földtől
bepréseltem magam egy kényelmes elágazásba, lecsatoltam a távcsövemet, és vártam a rózsaszín
galambokat. Megfigyelőhelyemről nagy területet beláttam, azt a japáncipruserdővel borított lejtőt
is, ahol, Dave szerint, a galambok elülnek éjszakánként.
Közben Dave rendkívüli galambfogó módszerén tűnődtem. Napnyugta előtt érkezik az ember,
és várja, hogy a galambok berepüljenek a völgybe. Amikor, sötétedni kezd, a madarak onnan, ahol
addig gubbasztottak, nagy szárnycsattogás közepette átszállnak egy másik fára. Általában ezen
ülnek el, tehát ezt a fát kell megjegyeznünk. Amikor teljesen besötétedik (mert még a holdfény is
veszélyezteti a vállalkozás sikerét), odamegyünk a fához, körülfogjuk, és ráirányítjuk az alvó
galambra a zseblámpák fénysugarát. Aztán egészen egyszerűen felmászunk a fára, és kézzel vagy
a cukorfogó alakúra formált hálóval elfogjuk a madarat, amely mélyen alszik még, vagy ébren van
tán, de olyan kábult, amilyen csak egy galamb lehet. Az egész roppant valószínűtlenül hangzott,
de hát nagyon sok országot beutaztam és rengeteg valószínűtlen vadfogó módszert láttam, ezt sem
akartam látatlanban elvetni.
A nap már nagyon alacsonyan járt, és az égbolt a fémes jégmadárkékről halványabb, fakóbb színre
váltott.
A völgy zöld és arany fényben úszott, békés és csendes volt minden.. Egyszer csak egy csapat
pápaszemes madár jelent meg a felettem levő ágon; apró, törékeny, zöld madárkák, amelyeknek
krémszínű monokli van a szemük körül. Izgatott, átható hangon csiripeltek, csicseregtek, miközben
valóságos akrobatamutatványokat produkáltak a tűlevelek között, apró rovarok után kutatva.
Összecsücsörítettem az ajkam, élesen rájuk csiviteltem. A hatás komikus volt. Abbahagyták a
csiripelést meg a vacsorakeresgélést, összegyűltek egy közelemben, levő ágon, és a monoklik
mögül rám bámultak. Másféle hangot hallattam. Pillanatnyi döbbent csönd után izgatottan
csicseregni kezdtek, és lassan-lassan egyre közelebb röpdöstek hozzám, mígnem akár meg is
érinthettem volna őket. Újabb hangokat adtam, amire még nyugtalanabbul viselkedtek, féloldalra
hajtott fejjel mind közelebb és közelebb húzódtak hozzám, a végén már ott csüngtek az arcomtól
egy arasznyira, fejjel lefelé. Szorongva nézegettek, és éles, vékony hangjukon élénken tárgyalták
egymás közt a különös jelenséget. Éppen azon tűnődtem, elérhetném-e, hogy rám szálljanak, amikor
két rózsaszín galamb repült át a dombgerincen, és alig húszméternyire egy japánciprusra
telepedtek. Amikor felemeltem távcsövemet, hogy szemügyre vegyem őket, liliputi közönségem
szétrebbent.
- Kettő már itt van - kiabált Dave a völgy mélyéről, a folyóágyból.
- Megjegyezte a fát valaki?
Említette ugyan, hogy a galambok nagyon szelídek, most mégis csodálkozva néztem, amint az a kettő
- Dave kiabálásával mit sem törődve - tovább csókolódzik és turbékol a fán.
- Én megjegyeztem - üvöltöttem vissza, és megint csak elcsodálkoztam azon, hogy a galambok,
amilyen közel vannak hozzám, nem repülnek el pánikszerűen. Egymás mellett ültek az ágon, a
lenyugvó nap sugaraiban csillogott halvány ciklámenszínű begyük, csőrüket néha
összedörgölték, ami a galamboknál annyi, mint egy szenvedélyes csók. Amelyiket én hímnek néztem,
az időnként a nőstény felé hajolt, és érdes, átható hangot hallatott. A nőstény meg - akár a világ
valamennyi nőstény galambja - egyszeriben értetlen, sértett és hisztérikus képet vágott, mint a
királylány, akin ideges levertség vesz erőt. Most négy másik galamb is berepült a völgybe, és
ahányszor csak berepült egy, csapatunkból valaki mindig felkiáltással jelezte a madár érkezését.
Egyszer a távcsövemmel megfigyeltem Glazebrook őrnagyot, a völgy másik oldalán, amint kínlódva
kapaszkodik felfelé egy japánciprus szerteágazó koronáján, amikor egy galambpár berepült a
völgybe, és vagy kétméternyire telepedett le tőle az egyik faágra. Egy galamb meg mellettem szállt
le, ugyanilyen közel, és néhány percig komoly tekintettel méregetett, aztán úgy döntött, hogy
nem fogad bizalmába, és elrepült. Csodálkoztam, hogy egyáltalán maradt még néhány példány
ebből a fajból, hisz olyan szelídek voltak, vagy inkább talán ostobák, hogy lelkiismeretlen
lövésznek biztos célpontul szolgáltak volna.
Mindegyikünk a maga galambját figyelte, és mivel erősen alkonyodott már, s a völgyre súlyos
árnyék borult, a madarak egyik fáról a másikra röpdöstek. Az a pár, amelyet én figyeltem, erőtlenül
szárnyalva eltűnt az ágak között. Éppen le akartam mászni a fámról, hogy keresésükre induljak,
amikor ismét megjelentek, és nagy kényelmesen egy ágra telepedtek le a magasban. Önteltnek és
elégedettnek látszottak, én pedig reméltem, hogy végre kiválasztották helyüket éjszakára, de még
mielőtt teljesen besötétedett volna, nagy bosszúságomra megint elrepültek. Ám ezúttal, szerencsére,
csak mintegy hétméternyire repültek egy magasabb ágra, és ott telepedtek le. Fokozatosan sötétbe
borult a völgy. Lassan lemásztam a fáról a földre, ami egyáltalán nem volt veszélytelen vállalkozás.
Dave, a völgy mélyén, valamely csak számára világos okból elhatározta, hogy a vaddisznó teljes
hangskáláját bemutatja: lubickolt a folyóban, röfögött, visított, ordított és nyöszörgött a lehető
legélethűbb hangon. Az ember azt hihette volna, azért csinálja, mert a világ valamennyi
rózsaszín galambját tartós álmatlanságra akarja kárhoztatni. De úgy látszott, megszokták ezeket a
hangokat, mert zavartalanul szenderegtek.
Elindultam a fa felé, amelyen a galambjaim aludtak, és útközben szedtem néhány érett, skarlátszínű
guajavát szomjam csillapítására. Fanyarok voltak, de kellemesen frissítettek. Hátamat a fának
támasztottam, amelyen a galambjaim ültek, megettem a guajavából egy maréknyit, és a szám már
nem volt olyan száraz. Besötétedett, és a kabócák rázendítettek már, éles, panaszos ciripelésük a
dobhártyát hasogatta. Ez a hang szinte behatolt az ember fejébe, mint a koponya lékelő műszer, és
ráadásul olyan hatása volt, mint a hasbeszélésnek: úgy rémlett, a kabóca a vállamon ciripel, pedig
legalább tízméternyi távolságból hallottam a hangját. Ezek a rovarok alig három centiméteresek,
színük halvány smaragdzöld, szemük arany színű, a szárnyuk meg csillog-villog, mint a jégvirágos
zöld templomablak.
Fülsiketítő hangjuktól zúgó fejjel az előttünk álló feladatra összpontosítottam figyelmemet.
Tekintettel arra, hogy a galambfogáshoz mindenképpen szükség volt gargantuai méretű különleges
harci osztagunkra, ezt az estét kellett választanunk, még ha félhold volt is, és nem várhattunk
olyan alkalomra, amikor egyáltalán nincs holdfény. Most sötét van, mozognunk kell tehát, mégpe-
dig sebesen, ha el akarjuk kapni a madarainkat, mielőtt a holdfény elég erős lenne ahhoz, hogy
elmenekülhessenek.
Mind összegyűltünk a fa alatt, amelyen a galambjaim ültek, és a stratégiát tárgyaltuk.
Elhatároztuk, hogy - mivel a madarak, amelyeket kiszúrtunk (összesen öten) nagyon szétszóródtak a
japáncipruserdőben - a legkönnyebben megmászható, legkisebb fával kezdjük, legközelebb az
ösvényhez, majd egyenként vesszük sorra a többit. Miután ezt eldöntöttük, mindannyian az első fa
felé tartottunk, körülkerítettük zseblámpánk fényével meg a hordozható fényszóró vakító
sugárnyalábjával, és megvilágítottuk az ágakat, ahol felettünk, jó tízméternyi magasságban kövér,
álmos galamb üldögélt rémülten.
Első pillantásra úgy tűnt, nagyon egyszerű megvilágítani, majd elkapni vagy hálóba fogni a madarat,
de alaposabb vizsgálat után kiderült, hogy a fára mászás feltétlenül nagy zajjal járna. Ettől aztán a
madár biztosan elröppen, a fenyegető, sötét éjszakába. Suttogva, gyors haditanácsot tartottunk, ezalatt
a galamb teljesen felébredt, és jóindulatú érdeklődéssel figyelt minket. Úgy döntöttünk, hogy az
őrmester - ő volt talán a leghatalmasabb termetű, de a 'legjobb mászó - másszon fel az egyik
szomszédos fára, John Hartley pedig, akinek hosszú karja van, felmászik egy másikra. Aztán
igyekeznek olyan helyzetbe kerülni, ahonnan el tudják fogni a madarat. Semmi mást nem
terveztünk egyelőre, hiszen egészen másként festenek a dolgok, ha valaki tíz méter magasságban
lebeg ég és föld között.
A tagbaszakadt, de rendkívül mozgékony őrmester mászni kezdett a fájára, a hosszú lábú John
Hartley meg, aki hosszú végtagjaival úgy festett, mint valami lószúnyog, a magáéra. A galamb járkált
a magasban, féloldalra hajtotta fejét, szikrányi félelem nélkül, mélységes érdeklődéssel figyelte őket.
Amikor az őrmester és John egyszerre értek a galamb magasságába, szusszanásnyi pihenőt
tartottak, majd rekedten suttogva közölték, hogy az őrmester, ha végigkúszna az ágon, hálóval elérné
a madarat. Lelkesen biztattuk, hogy csak előre. Figyeltük, hogy kúszik végig mázsás testével az
ágon, amely még ahhoz is gyengének látszott, hogy egy mókust elbírjon, nem egy ilyen
ébenfekete Góliátot, de legnagyobb csodálkozásunkra az őrmester elérte az ág végét, és az ág sértetlen
maradt.
Ott készenlétbe helyezte a hálót. Ez a háló, amint már mondtam, olyan volt, mint egy cukorfogó, csak
mindkét végére hálót szereltek. Ha összecsapják, a madár a két háló között marad. A galamb a háló
láttára árulta el a nyugtalanság első jelét; ez abban állt, hogy féloldalra hajtotta fejét, s verdesett
néhányat szárnyával. Az őrmester úgy látta, hogy egy méter még hiányzik, azaz egy ággal
magasabbra kell másznia. Mivel a galamb már határozottan nyugtalankodott, beszüntettük a
fényszórózást, így az őrmesternek is vaksötétben kellett új helyére kapaszkodnia a fán.
Kis idő elteltével és tekintélyes mennyiségű káromkodás után leszólt, hogy szerencsésen elérte új
leshelyét.
Ismét rávilágítottunk a fára, és csodálkozva fedeztükfel, hogy a madár, kihasználva a sötétséget és
szárnya alá dugva fejét, szunyókált egyet. Amikor ismét telibe kapta a fényt, méltatlankodva rántotta
ki szárnya alól a fejét, és dühösen pislogott. Az őrmester meg kétségbeesett arccal most egy másik
vékony ágon kúszott végig, és igyekezett a hálót készenlétbe helyezni. Lélegzet-visszafojtva
figyeltük, hogyan lendíti a hálót a galamb felé. A galamb meglepő élénkséggel ugrált odább az ágon,
de nem repült bele az éjszakába. Az őrmester kétségbeesetten kapaszkodott a lehajló, recsegő-ropogó
ágba, közelebb próbált kúszni a madárhoz, és ismét meglendítette a hálókat. Ezúttal a két háló
összecsapódott, és foglyul ejtette a madarat, de a lendület túlságosan heves volt; az ág veszedelmesen
lehajlott őrmesterestül, és ő, hogy le ne essen a fáról, lemondott zsákmányáról, és elengedte a háló
nyelét.
Néma borzadállyal figyeltük, hogyan esik le. A „cukorfogó" kétfelé szétnyílt, és értékes rózsaszín
galambunkat csak az egyik fele tartotta, könnyen elmenekülhetett volna. A háló esés közben
fennakadt egy vastag faágon, és ott himbálódzott. A galamb ímmel-ámmal verdesett néhányat a
szárnyával, s mi már azt hittük, kiszabadítja magát a hálóból, és elrepül a japáncipruserdő
áthatolhatatlan homályába. Azonban csak a látszat kedvéért erőlködött egy kicsit, majd sztoikus
nyugalommal teljesen elcsendesedett, mintha a háló üresen himbálódzott volna a faágon.
Észrevettünk még valamit. A faág, melyen a háló fennakadt, élesen kiszögellt, és majdnem elérte a
másik fát, amelyen John Hartley rejtőzött. John gyorsan lefelé indult a fán, amikor meglátta a
hálót, aztán kifelé mászott az ágakon, és egy-másfél méternyi távolságra megközelítette a hálót. Az
ág, amelybe kapaszkodott, törékeny is volt meg rugalmas is, nagyon óvatosan nyújtotta hát kezét
a háló felé. Az első pillanatban azt hittem, nem elég hosszú a karja, de aztán megkönnyebbülve
láttam, hogy kezével befedi a háló nyílását. A rózsaszín galamb a miénk volt.
John vigyázva indult vissza a japánciprus zöld mélye felé, ott foglyunkat áttelepítette a hálóból
egy puha posztózacskóba, amellyel őt is és az őrmestert is felszereltük: Aztán egy zsinóron lassan
leengedte a földre a zsákmányt. Amikor a japáncipruslevelek között himbálódzó csomag földet ért,
áhítattal vettem tölcsér alakúra formált kezembe. Nagy gonddal nyitottam ki a zacskót, kivettem a
galambot, és megmutattam Dave-nek. Nyugodtan ült a kezemben, nem próbált szabadulni, csak
pislogott, és a tekintetében új környezete iránt mintha mérsékelt kíváncsiság tükröződött volna.
Színei közelről, még mesterséges fényben is élénkek, csodaszépek voltak: a szárnya és a háta halvány
kakaóbarna, a farka és törzsének alsó része rozsdabarna, majdnem rókavörös, széles melle, nyaka
és feje halványszürke, ciklámenszín árnyalattal. Igazán gyönyörű madár volt.
Néztem a galambot, éreztem ujjaimon selymes tollazatát, szapora szívverését, lélegzését, és mélységes
szomorúság töltött el. Egy túlélőt tartottam kezemben, egyet a harminchárom közül, amelyek
fajuknak hányódó hajótöröttjeiként teljes létbizonytalanságban tengődnek a japánciprustengeren. A
dodók kis csoportja - fajuk utolsó ártalmatlan, totyogó példányai - így nézhetett szembe egykor a
sertés, kutya, macska, majom és az ember pusztító áradatával, és örökre eltűntek, mert senki sem
akadt, aki törődött volna velük, aki ellenségeiktől elkülönítve, biztonságos helyen tenyésztette volna
őket. A rózsaszín galambok túlélésének esélyei - segítségünkkel - jobbak, még ha, számuk
veszedelmesen megcsappant is.
Olyan sokáig vesződtünk ennek a galambnak az elfo gásával, hogy közben feljött a hold, és
bosszúságunkra, az ég felhőtlen volt. Elég világos volt már ahhoz, hogy a madarak el merjenek
repülni, így tehát minden további galambfogási kísérlet eleve kudarcra ítéltetett. Éppen hogy csak
felkapaszkodtunk a fára, a galambok máris felröppentek a japánciprusról, és elrepültek lefelé a
völgynek. Nyomukba eredni reménytelen időpazarlás lett volna. Botorkálva, csúszkálva, izzadságtól
lucskosan kifelé igyekeztünk a völgyből a holdfényben szinte dermedt tájban, s vittük értékes
terhünket, a rózsaszín galambot. Úgy éreztük; nincs okunk panaszra. Ilyen terepen és az első
kísérletre elfogni egy madarat a harminchárom közül, nekem úgy tűnt, már-már a csodával határos.
Visszatérve szállásunkra lezuhanyoztunk, átöltöztünk, bekentük szúnyogcsípéseinket, majd
összegyűltünk az ebédlőben.
- Ezt a fogást meg kéne ünnepelnünk - vetettem fel. - Mit szólnátok egy tucat osztrigához és
roston sült rákhoz, fejes salátával? Utána rumos banánt ehetnénk, és az egészet nyakon öntenénk
fehér borral.
Ann és John közölte, hogy semmi kifogásuk a könnyű kis vacsora ellen, és mindent meg is
rendeltem.
Pincérünk azonban, a Horace név boldog tulajdonosa, már jött is vissza.
- Kérem, uram - szólt -, sajnálom a rákot.
Bár Mauritiuson a hivatalos nyelv az angol, időnként rettentően zavarba jöttem. Bizonyos időbe
telt, amíg megbarátkoztam azzal a mauritiusi szokással, hogy amikor megköszön nekik valamit az
ember, azt mondják „érdemes", a „szóra sem érdemes" rövidítéseképpen. Most pedig új
problémával találtam szemben magam. Horace sajnálta a rákot. Talán azt jelentette mindez, hogy mint
az RSPCA (Royal Society for Prevention of Cruelty to Animals (kb. Brit Királyi Állatvédő
Egyesület)) főfoglalkozású tagját lelkifurdalás töltötte el annak puszta gondolatára is, hogy csak úgy
kiszolgáltassa nekünk azt a nagyszerű rákot, olyannyira, hogy nem is akarta felszolgálni? Horace
viselkedésében semmi sem utalt ilyesfélére, mindazonáltal nem akartam megsérteni érzéseit.
- Miért sajnálja a rákot, kedves Horace? - kérdeztem felkészülve arra, hogy finom és együttérző
leszek.
- Mert nincs, uram - felelte Horace.
Helyette halat ettünk.

3. A Round-sziget

Round (Kerek-)-szigeti expedíciónk a legtöbb trópusi tengeri expedícióval ellentétben, teljes sikerrel
járt; na persze, ha eltekintünk attól, hogy Wahab tengeribeteg lett, Dave napszúrást kapott, én
meg a leghosszabb távú és legfájdalmasabb könyéken csúszásban olimpiai aranyérmet szerezhettem
volna, ami a sziget történetében mindenesetre egyedülálló lehetett.
Hajnali négykor kelni egy idegen szállodában mindig kiábrándító, hát még ha az ember sejti -
a világ egyéb tájain szerzett keserves tapasztalatai alapján -, hogy ő az expedíció egyetlen tagja; aki
elég bolond ahhoz, hogy pontos legyen, netán hogy egyáltalán megjelenjen a megbeszélt helyen.
Mindig a bűntudat kerülget, ha szállodában korán kelek, és kötelességemnek érzem, hogy halkan
jöjjek-menjek, nehogy megzavarjam kevésbé különc lakótársaimat. Pedig egy ismeretlen helyiségben
botorkálni roppant nehéz dolog. A futam ezúttal a villanykapcsoló keresésével kezdődött, és
nyomban fel is döntöttem az éjjeliszekrényt vizeskancsóstul, poharastul, ébresztőórástul, ráadásul
még három könyvet is levertem, amelyek a Round-sziget faunáját ismertették. Ezt követte a WC
lehúzásának harsogó robaja (mintha csak ágyútűz zúdult volna az alvók vonalaira), majd a
muskétások sortüze következett, amikor a vízvezetékcsövek köszörülték torkukat, a zuhany
bömbölő zajával keveredve, amely ezen a hajnali órán úgy hangzott, mint a Krakatau 1883-as elemi
erejű kitörése.
Örömtelen tevékenységembe csupán egyetlen vigasz vegyült, arra gondoltam, így legalább
felébresztem társaimat, akiknek egyébként is talpon kellett volna már lenniük.
Végül is a kocsiban álmosan összezsúfolódtunk a fura kelléktár társaságában, amelyre az
állatgyűjtőnek szüksége van (kígyószsákok, hálók, palackok, zsineg, no meg fényképezőgépek és
távcsövek), és ráhajtottunk az éjszakai esőtől nedvesen csillogó útra; a lágyan susogó cukornád falai
között a Yacht. Club felé vettük az irányt, amelynek mólójánál kellett a társaság többi tagjával talál-
koznunk.
Félúton járhattunk, amikor egy kocsival találkoztunk - szerencsére. A kocsiban ugyanis Dave ült, aki
magabiztosan, nagy buzgalommal hajtott a téves irányba. Hál' istennek észrevett bennünket,
megfordult, és csatlakozott a díszmenethez. Kicsit később Wahabra bukkantunk, aki kocsijában ülve,
egy fa alatt várakozott, és onnan ő vezetett minket; széles, ragyogó, kisfiús vigyora huncut volt és
bizakodó, ettől aztán feltámadt bennünk a bizalom vállalkozásunk sikerében, sőt, a hajnali négy-
órai kelést is elfelejtettük.
A Yacht Club területén, a fák alatt leparkoltuk a kocsikat. John és én jó hosszú bougainvillea-
vesszőket vágtunk gyíkfogó botnak, és nagyon reméltük, hogy a Yacht Club gondnoksága ezt nem
veszi észre. Aztán fogtuk elemózsiával és felszereléssel teli zsákjainkat, kivonultunk a mólóra, és
szemügyre vettük a hajónkat.
Olyan volt, mint valami liliputi vontatóhajó, apró előfedélzetével, zárt fedélzeti hídjával és
mélyített fedélzetével (körben fényezett fapadok álltak), amely fedett volt ugyan, de az utasokat
fenyegető természeti erők számára aligha jelentett akadályt. Fitos orra volt, és elég esetlenűl festett,
idomtalansága valahogy mégis felkeltette bizalmamat tengerjáró tulajdonságai iránt. Már majdnem
húszéves volt az oldalára erősített rézlemez tanúsága szerint, és - sohasem találtuk volna ki - éppen
Colchesterben építették. Pályafutását az elfuserált Corsair (Kalóz) néven kezdte, később a Dorade
névre keresztelték.
Már jó csomó ember nyüzsgött a fedélzeten, köztük a nyalka kapitány ellenzős sapkában, meg az
első tiszt, aki olyan volt, mint Hailé Szelasszié fiatal kiadásban; egy babszemnyi emberke, aki búvár
volt (talán arra az esetre, ha netán elsüllyednénk); egy nyájas muzulmán ügyvéd, Wahab barátja;
Tony Gardner és három erdőőr (akik szintén Wahabhoz „tartoztak" úgymond); egy fura, pot-
rohos úriember, álmos tekintetű, dundi felesége és két női útitársuk makulátlan eleganciával, ami
inkább a HenTey-regattához illett volna, mint a Round-sziget zordon szikláihoz.
Jó adag kiabálás, magyarázkodás meg rendezkedés után -*ahogy ez ilyenkor már lenni szokott -
elhelyezkedtünk a mélyített fedélzeten, és csomagjaink is a helyükre kerültek. Felhúztuk a
horgonyt, és a jó öreg Dorade nekivágott a fekete, bársonyos tengernek, amelyen halványult már
a csillagok visszfénye, mert a keleti láthatáron felderengett egy sereg apró, sötét kumuluszfelhő,
mint valami ezüstszín mezőn legelésző gyapjas, fekete birkanyáj. A tenger hihetetlenül nyugodt
volt és langyos, kellemes szél fújt. Akiket nyugtalanítottak saját szerveik tengerjáró tulajdonságai,
észrevehetően megkönnyebbültek.
Az első sziget, amely sötéten feltűnt a bal oldalunkon, a Gunner's Quoin (Tüzérzug) volt. Azért hívták
így, mert háromszög alakú, sajtszeletre emlékeztető falemezre hasonlított, amelyet az ágyú alá szoktak
tenni, szilárd alapnak az irányzáshoz.
Most, amikor elhúztunk mellette, arra gondoltam, hogy inkább a Titanic felfordult roncsára
hasonlít, amint tatjával süllyed. A hajnali égbolt ezüstszínről sárgára változott. A láthatár szélén
legelésző kumulusznyáj koromfekete lett, a gomolyfelhőket aranyszegély keretezte, míg az égbolt
legelőjén magasabban bóklászó nyáj palaszürkére színeződött, és finom lilaszín foltok és sávok
tarkították. A távolban felismertük a Flat-sziget (Lapossziget) körvonalait, amely megfelelt
nevének, eltekintve az egyik végén emelkedő domborulattól. Aztán az Ile aux Serpents vagy Kígyó-
sziget következett, mint valami felfordított pudingostál, és végül úticélunk, a Round-sziget,
amely ebből a szögből egyáltalán nem látszott kereknek, hanem, ha az ember kicsit megerőltette a
képzeletét, úgy látta, inkább a tenger felszínén fekvő teknősbékára hasonlít, amely kidugja fejét a
teknőjéből.
Mondja csak - szólítottam meg Tonyt, mivel a földrajzi elnevezések (csakúgy, mint a zoológiaiak)
néha magyarázatra szorulnak -, meg tudná magyarázni e két sziget téves elnevezését?
- Melyik kettőét? - kérdezte Tony illatos füstfelhőket pöfékelve pipájából.
- A Round-szigetét meg a Kígyó-szigetét.
- Nemigen értem, mire céloz - mondta Tony zavartan.
- A Kígyó-sziget kerek és nincsenek rajta kígyók, a Round-sziget viszont nem kerek, és kétféle kígyó
is é1 rajta.
- Hát igen, ez furcsa - vallotta meg Tony. - Szerintem összetévesztették a szigeteket, amikor a
térképeket csinálták. Előfordul ilyesmi. '
- De még mennyire - feleltem. - Láttam egyszer egy hivatalos térképet Kamerunról, amely nemcsak
faluvá fokozott le egy nagyvárost, hanem még háromszáz kilométerrel északabbra is helyezte.
Az égbolt lassanként kobaltkékre és halvány rózsaszínre világosodott, a felhők kisimultak és
kifehéredtek, úgy tornyosultak a látóhatáron, mint egy hófedte facsoport. Aztán egyszer csak a
kumuluszok erdejéből tigrisként előtört a nap, csillámló fényösvényt vágott magának a tengeren, és
már ilyen korán reggel is szinte belénk mart hőkarmaival.
Minél közelebb értünk a Round-szigethez, annál vészjóslóbbnak látszott a terep. A nap majdnem
pontosan a sziget mögött kelt fel, így hát inkább csak a körvonalait láttuk, amelyek majdhogynem
függőlegesen emelkedtek ki a tengerből. Gerincvonalát egy darabon viharvert pálmák rojtozták.
A jó öreg Dorade igyekezett utat törni magának a tengeráron, amely ha nem is hevesen, de elég
erőtelesen hullámzott, és hatalmas erő képzetét sugallta,
- Örülök, hogy ilyen nyugodt - mondta. Tony. Valójában ilyen nyugodtnak még nem is láttam. Néha
egy óránál is tovább tart a kikötés, gyakran meg el kell vágni a kötelet, ha a horgony beleakad egy
víz alatti sziklapadba.
- Tudom - feleltem. - Áhítattal vegyes nagyrabecsüléssel olvastam Nicolas Pike round-szigeti
partraszállását.'" Az első kikötésről írott beszámolója roppant elgondolkoztató.
- Igen. Figyelemre méltó ember - szólt Tony.
Pike egyike volt azoknak a fáradhatatlan Viktória-korabeli felfedezőknek, akiknek a mai
természetbúvárok és zoológusok nagyon sokat köszönhetnek, mert rendkívül kényelmetlen
öltözékben, de világos, éber és minden iránt érdeklődő szellemmel körülhajózták a földet, mindent
lajstromba vettek, amit csak láttak, mindent feljegyeztek, amit hallottak, kielégíthetetlen tudásszomj
ösztönözte őket, és legtöbbjük különös, archaikus stílussal volt megáldva, valamint olyan
humorérzékkel,. amilyennel csak a Punch régebbi évfolyamainak hasábjain találkozhatunk.
Útibeszámolóik elevenek, lelkesek, vonzók, és általában éppen ezek a vonások hiányoznak a
töméntelen mai világjáró természetbúvár pelyvaként reánk záporozó, lagymatag útikönyveiből.
Nézzük például, hogyan tette a lábát először a Round-sziget földjére Nicolas Pike:
„Mindjárt láttam, hogy nem túlzás, amit a partraszállás nehézségeiről hallottam. Legénységünk
szerencsére ügyesen hajtotta végre az előkészületeket. Hajónk néhány lábnyira közelítette meg a
lapos sziklát, a kikötés helyét, amelyen megtörtek a hullámok.
No mármost, várnunk kellett az alkalmat, amikor legénységünk egyik tagja kötéllel a partra ugorhat
és kiköti hajónkat. Ez meg is történt, és a kötelet biztonságosan a vasgyűrűkhöz erősítette,
melyeket évekkel ezelőtt szereltek oda erre a célra, majd az élelmiszert, vizet stb. tettük partra.
Amikor már mindent biztonságba helyeztünk a parton, mindenki a hajó emelkedésének pillanatát
várta, és egyesével ugrottunk a sziklára egy idegeket végsőkig feszítő ugrással; és bizony jó szemre,
biztos lábra volt szükség, ha az ember nem akarta eltéveszteni a csúszós követ.
Ha tíz-tizenkét lábnyit emelkedő és süllyedő törékeny lélekvesztőnk a meredek sziklának vágódik
oldalával, néhány másodpercen belül örök hullámsírba merül velünk együtt. A vízmélység jó
négyölnyi (Kb. 7,5 méter. (A szerk.)) lehetett ezen a helyen."
Ahogy a Dorade emelkedett és süllyedt a csillogó, kék hullámokon, megértettem, mire gondolt
Pike. Ahogy közeledtünk, a sziklákat fürkésztük, de egyetlenegy pontot sem voltam képes felfedezni,
ahol egy kőszáli kecskénél ügyetlenebb lény partra szállhat.
- Hol kötünk ki? - kérdeztem Tonytól.
- Ott - mondta, s kezével bizonytalanul a függőleges sziklafelület irányába mutatott. - Annál a lapos
sziklánál; ott szállt partra Pike.
Alapos szemlét tartottam, de csak egy lapos sziklapárkányt tudtam kivenni, amely nem lehetett
nagyobb egy ebédlőasztalnál, a tenger pedig rendkívül hatásos módon csapdosta.
- Ott? - kérdeztem hitetlenkedve.
- Ott - mondta Tony.
- Nem szeretnék fontoskodónak látszani - mondtam -, de úgy látom, csak egy rendkívül ügyes gekkó
és egy nepáli serpa kereszteződéséből származó lény juthatna ki oda.
- Ne félj, Gerry - mondta vigyorogva Wahab -, csak egyszer halsz meg.
- Tudom - feleltem -, ezért is tartogatnám későbbre az élményt. Nem akarom időnap előtt
eltékozolni.
- Ilyen nyugodt időjárást még nem is láttam. Nehézség nélkül érünk partot - szólt komolyan Tony.
Nagy sürgés-forgás támadt a hajóorrban, és a horgony letekeredett a tíz-tizenöt méter mély vízbe,
amely olyan tiszta volt, mint a gin.
- Ott a barlang, ahol Nicolas Pike elrejtőzött, amikor elkapta a ciklon - szólt Wahab a félhold alakú
sziklateknőre mutatva a kikötőhely mentén.
- A zátony már megsüllyedt, de az alakja még kivehető - tette hozzá Tony. A sziklába vájt félkörívet
bámultam, amelyet most elborított a csillogó, fekete makracsukák serege (a halhoz lehető
legkevésbé méltó módon csúsztak-másztak a sziklákon), meg a skarlát- és bíborszín rákok sokasága,
és eszembe jutott Pike hajmeresztő leírása. A tisztelet érzésével jöttem rá, hogy ez az a hely, ahol kis
híján ádámkosztümöt öltött.
„Akármilyen keményen dolgoztunk, az elemek még jobban összeszedték erejüket; fél hétkor hirtelen a
tenger nagyon heves hullámzásba kezdett, és hamarosan tíz, tizenkét láb magasságban hatalmas
víztömegek árasztották el a lapos sziklát, amelyre csak két órája szállt ki csoportunk.
A hullámverés elsodorta vizeshordóinkat, amelyek ötvenyardnyira lehettek onnan, körülbelül
huszonöt láb magasságban hamarosan besodródtak a barlangba, majdnem elérték azt a helyet, ahol
álltunk, és döbbent csendben figyeltük a jelenetet, megfosztva immár a visszavonulás lehetőségétől.
A hajó kapitánya, amikor látta a hirtelen jött időváltozást, menten felhúzta a horgonyt, és menekült a
vihartól, hamarosan el is tűnt a szemünk elől a magasra csapó hullámok között.
Minden erőnkkel azon voltunk, hogy biztonságba helyezzük, ami csak használható, de leszállt az éj,
mielőtt végeztünk volna, és az égboltot sűrű felhők borították. A hullámverés mennydörgő robajának
visszhangja megrengette a hegyet, és az időről időre fellobbanó villámfényben láttuk a félelmetesen
örvénylő és tajtékzó iszonyatos víztömeget, amint őrülten kavarog a sziklák közt, és záporként
szórja ránk a tajtékpermetet.
Nyomorúságunkat aztán még betetőzte az özönvízként szakadó eső; a hegyről lerohanó áradat vagy
húszlábnyi széles zuhatagban, mindenféle nagyságú köveket sodorva magával, rövidesen a
barlangunknak tetőül szolgáló meredek sziklalapra zúdult. A kövek nagy erővel csapódtak a barlang
fenekének, onnan pedig a tengerbe, egyik-másik azonban eltalált bennünket, heves fájdalmat okozva.
Itt maradtunk egy darabig, de a tenger egyre inkább benyomult a rejtekünkbe, kénytelenek voltunk
hát a legtávolabbi szegletben összezsúfolódni és jól megkapaszkodni, nehogy minket is magával
sodorjon. Egyre izgalmasabbá vált a helyzet, s kezdtük kellemetlenül érezni magunkat. Most már
igazán tennünk kellett valamit, hogy kiszabaduljunk végre ebből a veszedelemből.
Előző nap a fenti sziklára hosszú kötelet kötöttünk jó erősen, aminek vége a meredek sziklatető előtt
himbálódzott; de szerencsétlen módon a legalacsonyabb részre tettük, ahol a legjobban ömlött a víz.
A kötél szerencsére hosszú volt, bajtársam pedig kibújt rejtekhelyéről, és az alkalomra várva,
egyszer csak elkapta. Kétségbeesetten belekapaszkodva sikerült behúznia, és a zuhatagot kikerülve,
a szikla kiálló részére hurkolnia, amelynek függőleges fala úgy harminc láb magas lehetett. Igazán
pompásan csinálta, pedig kockán forgott az élete, mert egyetlen elhibázott lépés, és senki sem tudta
volna megmenteni. Közben egy lehulló kőtől fején és oldalán súlyos zúzódásokat is szenvedett.
A rettenthetetlenül bátor kis ember elsőként mászott fel a kötélen, mert ő volt közöttünk a legkisebb és
legkönnyebb; és meg kell vallanom, iszonyú lassúsággal vánszorgott az idő, amíg sikeres feljutásának
jelét vártuk, mert a szerencse dolga volt csupán, hogy kitart-e a kötél, s hogy meg tud-e küzdeni
emberünk a széllel és a szakadó esővel.
Végül, nagy örömünkre, a tomboló elemek üvöltésén átszűrődve, felhangzott a kiáltás: „Rendben"!
Én következtem, mindent levetettem, csak egy ócska kék inget és nadrágot hagytam magamon;
megragadtam a kötelet, és a kiálló sziklára lendültem, majd araszolva kapaszkodni kezdtem felfelé.
Idegekre menő volt így lebegni a levegőben élet és halál között, jól tudva, hogy elég egyetlen hibás
mozdulat, és örökre elmerülök az örvénylő habokban. Hamarosan elég magasan jártam már ahhoz,
hogy pihentessem kicsit a lábam a sziklafal oldalán. Közben hallottam a barátom sürgető hangját,
de mintha a felhőkből jött volna. Hálát adtam a sorsnak, amikor feljutottam végre, bár kezem, lábam
felsebződött, vérzett, testem csupa zúzódás volt, arról már nem is szólva, hogy kis híján
ádámkosztümben álltam ott."
A mi round-szigeti partraszállásunk távolról sem volt olyan hajmeresztő, mint Pike-é. A
horgony alig kapaszkodott meg az óceán fenekén, Tony és a búvár egy-egy kötéllel máris
vidraként mászott át a hajókorláton, és a parthoz erősítették a Dorade-ot a hajóról. E két vontató-
kötélnek kellett minket a partra vezetnie, e kötelek mentén kellett magunkat a dingivel a partra
vontatni, ahogy a pók szálat vet, majd egyszer csak elkapja, aztán e szál mentén folytatja útját.
Beraktuk hát az élelmiszert és felszerelést a dingibe, üggyel-bajjal mi is belepréselődtünk, s a
partnak vontattuk magunkat.
Most, hogy közelebb kerültünk a szigethez és a nap eltűnt hatalmas tömege mögött, láttuk már,
milyen különleges geológiai képződmény. Tufából volt az egész sziget, ezt a lágy anyagot szél és eső
koptatta és formálta, redőket és hornyokat hozva létre, így aztán az egész sziget olyan lett, mint a
tenger felszínére hullajtott, hatalmas kőkrinolin, amelybe az elemek itt-ott felmagasodó támpilléreket,
tornyocskákat, boltíveket formáltak ki összefüggő brokátfüggöny gyanánt. Sajnálattal láttam, hogy
a sziget egyetlen része, amely többé-kevésbé síknak látszott, az a sziklafelület volt, amely
kikötőül szolgált. A többi rész meredeken emelkedett a magasba, és megmászhatatlan sziklafal
benyomását keltette.
Nem volt időnk eltűnődni, mi is vár ránk a szigeten, mert elérkezett a partraszállás kényes pillanata.
Előttünk nem tornyosultak olyan akadályok, mint amilyenekkel Pike találta szemben magát ezen a
helyen, de még ebben a nyugodt időben is, amilyen nem volt emberemlékezet óta, jó egyméternyit
emelkedett és süllyedt a csónak a hullámok hátán, és a dingi orra csak úgy recsegett, ropogott,
amikor hozzáért a sziklához. A kiszállás körülbelül olyan nehéz lehetett, mint hintaló hátáról a
kisasztalra lépni, de még ez a finom hullámverés is alaposan odacsapkodta a dingit a sziklához, így
aztán tudatában lehetett az ember annak, hogy csontja törik, ha elvéti a lépést, és a lába a
csónak meg a part közé kerül. De baj nélkül jutottunk partra mi is és a felszerelés is. Felszede-
gettük különféle kosarainkat, csomagjainkat, s követtük Wahabot meg Tonyt a lejtőn felfelé, a
különös alakú sziklatornyok között.
- Meg lehet egyáltalán mászni ezeket a sziklákat? - . lihegte Dave. - Láttál már valaha ilyen rohadt
vidéket? Valóságos Grand Canyon a Round-szigeten.
Fehér farkú trópusi madár függött felettünk az égbolton, mint valami elefántcsont máltai kereszt;
zsémbelődve sikoltozott, Dave pedig megállt, hogy kitörölje a verítéket szeméből, és mindjárt felelt is
a madárnak. A felelet a szidalmak valóságos áradatának hangzott. A madár' riadtan szélbe fordult, és
eltűnt.
- Láttál már ilyen átkozottul gyönyörű madarakat? - érdeklődött Dave.

Nem feleltem, mert rakományom igen nehéz volt: egy jégszekrényre való hűtött ital, egy sereg
fényképezőgép meg távcső, így lélegzethez sem jutottam, nemhogy madarakat néztem volna, és
csodálkoztam, hogy Dave-nek még erre is van energiája. A szikla felszíne sima volt, de helyenként
vékony kéreg vonta be, amely könnyen hámlott, mint a túlzottan lelkes napozó hátán a bőr,
másutt meg finom szemcsék borították. Mindkétféle talaj eléggé csúszós volt, és ha kicsit is
vigyázatlanul lépett az ember, akkor vagy veszített egy métert, vagy mindenestül belezuhant a
tengerbe. Jóllehet, még csak hét óra felé járt, a levegő meleg és párás volt, szinte ragacsos a sótól, s a
veríték patakokban csurgott rólunk.
A felszerelés minden lépés után nehezebb lett, a lejtő meg, minél feljebb másztunk, annál
meredekebbnek látszott. Wahab megállt felettünk, visszanézett, s vigyorogva törölgette a verítéket
bronzszínű arcáról.
- Nincs már messze - kiabálta. - Ott a piknikfa.
Kinyújtott karja irányába néztem, s magasan felettünk (elérhetetlen magasságban, akár a Mount
Everest) megpillantottam a fura legyezőszerű pandanuszt, amely mintha hívogatóan integetett
volna zöld kezeivel. Egy örökkévalóságnak tűnt, amíg elértük a fát, amely számos vastag, lábszárhoz
hasonló gyökéren állt. Hálásan pihentünk meg lombjainak kis árnyékzónájában, az élelmiszert is az
árnyékba raktuk, és kiválogattuk a vadászathoz szükséges felszerelést.
Amikor ezzel végeztünk, mintegy varázsütésre egy sereg nagy, kövér, fénylő, értelmesen villogó
szemű szkink bújt elő hirtelen a különféle zugokból és sziklarepedések közül.
- Nézze csak - krákogta John, s szemüvege fátyolos lett az izgalomtól. - Nézze csak, Telfair
szkinkjei.
- Persze, persze - mondta Wahab, s arca szinte sugárzott John elragadtatása láttán. - Nagyon
szelídek. Mindig itt gyűlnek össze egy kis piknikre, a fa alatt. Később majd adunk enni nekik.
- Láttál már ilyen istenverte hercig kis pofákat? -
kérdezte Dave. - Nézd csak az ördögfattyait! Szelídek, mint egy rakás nyúl.
Nagyon szép gyíkok voltak, szögletes törzsük tömzsi, lábuk rövid és farkuk hosszú. Magasra tartott
fejjel, kecsesen kúszva közelítettek hozzánk, és nem átallottak összevissza mászkálni csomagjainkon,
amelyekben a felszerelést tartottuk. Színük kellemes árnyalatú tompa szürkésbarna volt, de amikor
bizonyos szögben érte őket a napfény, mozaikhoz hasonló pikkelyeik bíborban, zöldben,
pávakékben, aranyszínben ragyogtak fel, szivárványszínben tündököltek, mint út menti tócsán
az olajhártya. Nem utolsósorban éppen azért jöttünk ide, hogy Telfair szkinkjeit (vagy,
egyszerűen: telfaireket) gyűjtsünk, ők meg, ahelyett hogy elillantak volna, úgy. viselkedtek, mint
valami fogadóbizottság, és elegáns vámtisztek alaposságával kutatták át poggyászunkat.
Mivel e példányok oly buzgón igyekeztek fogságba kerülni, úgy gondoltuk, először inkább a két
másik fajra összpontosítunk. Egyik Günther gekkója volt, ebből állítólag már csak ötszáz példány
maradt a szigeten, a másik meg egy apró gyíkfaj, amely csak a Round-sziget csúcsát lakta, Tony és
Wahab legalábbis ezzel bátorított minket. Tony azt javasolta, hogy először a Günther-gekkókat
keressük, mert ezek elszórt pálmákon, a sziget nyugati lejtőin élnek, amelyek most még nem kapják
telibe a napot.
Mielőtt elindultunk, Wahab nagy hókuszpókusz közepette szalmakalapos dobozt vett elő,
amelyben mindenki számára volt egy-egy kalap. Legtöbbjük széles karimájú volt, és ezeket nekünk,
vendégeknek tartogatta. Így aztán neki csak egy harang szabású kalap maradt, a feleségéé, elegáns
bíborvörös és fehér szalmából, amelyet rózsaszín szalaggal kellett az áll alatt megkötni. Ezt tette fel
nagyon komoly arccal, nevetésünkön pedig kissé meglepődött.
- De nagyon melegen süt a nap - magyarázta -, muszáj kalapot tenni.
- Amellett csodaszépen fest, Wahab - mondta Ann.

- Ne törődjön velük! Csak irigykednek, mert ők nem ilyen csinosak.

Ekként kiengesztelődve, Wahab ránk villantotta zseblámpavigyorát, és nevetséges fejékét egész nap
kitartóan viselte.
Partraszállásunk helyétől, a sziget keleti oldalán, körülbelül a partszakasz háromnegyed részét tettük
meg, s most megindultúnk a lejtőn az északi csúcs felé az elszórt pálmák és pandanuszcserjék
között, amelyek foltokban nőttek a kopár domboldalon. A lágy tufa helyenként sima, hosszanti
redőkké és élekké formálódott, helyenként azonban kivésték a téli esők és a legutóbbi ciklon
(ezt roppant finoman, ám kevésbé találóan Gervaise-nek nevezték el), hosszú és mély hasadékokat
alakítva ki a domboldalon a csúcstól a meredek lejtő hosszában a tengerig, amelyekben lavinaként
zúdult alá a talajhordalék és a tekintélyes méretű szikladarabok. E vízmosások itt-ott négy-öt méter
mélyek voltak és tíz-húsz méter szélesek. Amint verítékben úszva és lihegve kaptattam felfelé a
perzselő sziklák között, keserűen arra gondoltam, hogy ez a sivár holdbéli táj az ember műve.
Még száz métert sem tehettünk meg, szétszóródva és kínkeservesen minden egyes pálmakoronát
alaposan szemügyre véve, amikor Wahab felkiáltott, hogy talált egy Günther-gekkót. Arrafelé
botorkáltunk a forró sziklák között, a folyondárhoz hasonló aljnövényzetben botladozva, amely
helyenként halvány levendula- és rózsaszín virágokkal borított füzéreket formált, és bár a nyulak
nagy kárt tettek benne, mégis hősiesen küzdött - eleve kudarcra ítélve - a szél és az eső talajt
pusztító hatása ellen. Amikor odaértünk, Wahab egy pandanusz koronájának fő ágára mutatott.
Kitöröltem a verítéket szememből, felnéztem, és meg is láttam a Günther-gekkót; szétterpesztett
végtagokkal lapult ott, csokoládészínű bőre szürke pettyes és zuzmószürke foltos volt, mintha a kéreg
elszíneződése lett volna. Húsz centiméter hosszú lehetett, gekkónak jókora; nagy, aranyló szeme
volt, az ujjai végén tányérszerű dudorok, ezek szívóereje segítségével aztán olyan jól meg tudott
kapaszkodni a fa sima felületén, mint valami légy. Odatapadt tehát, abban a biztos tudatban, hogy jól
álcázza magát, s nagy, aranyfoltos szeme nyugodtan tekintett ránk. Pupillája függőlegesen állt, és ez
furcsa, macskaszerű kifejezést kölcsönzött tekintetének.
- Nézd csak - lihegte Dave -, láttál már nagyobbat ennél az istenverte gekkónál? Micsoda pompás
példány!
Némi vita után úgy döntöttünk, hogy az első fogás joga Dave-et illeti. Jól megvetette a lábát, és lassan
tolta előre a bambuszbotot, végén a himbálódzó damil siklóhurokkal, amely halpikkelyként csillogott
a napfényben. Csendben fohászkodtam, nehogy ez a sziporkázás elriaszsza a gyíkot, de továbbra is
mozdulatlanul csüngött a helyén, s jóindulatúan bámult ránk. Visszafojtott lélegzettel figyeltünk
mindannyian, Dave pedig centiről centire közelítette hozzá a hurkot. Már egészen a gekkó orránál
himbálta. Ez volt a döntő pillanat, mert Dave-nek át kellett húznia a hurkot az állat fején, hogy
aztán megszorítsa kövér nyaka, körül, ügyelve arra, nehogy közben elriassza. Szemmel alig követhető
lassúsággal engedte egyre lejjebb a damilt a pálmatörzsön. Amikor már majdnem hozzáért a gekkó
orrához, az állat felemelte fejét, és kíváncsian szemlélte a hurkot. Meghűlt bennünk a vér. Eltelt néhány
másodperc, és akkor Dave finoman, mintha pókhálót szőne, mikrométerről mikrométerre engedte ki a
hurkot az állat feje körül. Majd mély lélegzetet vett, és szorosra húzta a gekkó nyaka körül. A gekkó
még erősebben tapadt az ághoz, mintha csak ráragadt volna, és anélkül, hogy tapadóerején lazított
volna, csapkodni kezdett fejével jobbra-balra, hogy szabaduljon a damilhuzal szorításából. Sürgősen
le, kellett hát szedni a gekkót az ágról, mert mindenáron, szabadulni próbált, és a damilhuzal
elvághatta volna nyakán a finom bőrt. Most jól jött, hogy John 190 centi magas. Gyorsan elkapta a
legalsó leveleket, meghajlította, és amikor már elég közel volt a gekkó, a másik, öblösre formált
tenyerével megfogta.
- Megvan! -, visította győzelemittas fejhangon. Óvatosan leszedtük a hurkot a gyík bársonyosan puha
nyakáról, és egy posztózacskóba tettük. Folytattuk utunkat, és úgy találtuk, hogy sokkal több Günther-
gekkó van, semmint reméltük volna, bár a szigetnek ez az oldala, viszonylag sűrűn fásított lejtőivel,
nyilván kedvelt helyük volt az árnyék és az élelem miatt, már amennyi árnyékot és élelmet a Round-
sziget spártai világa egyáltalán nyújthatott. Óvatosan vándoroltunk egy óra hosszat vízmosásokon át, s
az elkínzott lejtőkön, ahol egy elővigyázatlan lépés sziklákat indíthatott útnak a meredeken lefelé,
amelyek aztán a kiszáradt tufa lavináját sodorták volna magukkal. Gyakran - szinte a lábunk alól -
sokszínű nyulak ugrottak elő, s társbérleti visszaéléseik számos jelét ismertük fel: lelegelt
folyondárszerű kúszónövényeket; tövig lerágcsált, alacsony pálmacsemetéket; keresztül-kasul
összetúrt, végletekig lepusztult lejtőket. '
Körülbelül a sziget kerületének negyedrészét jártuk végig. A nap, amely a sziget mögött rejtőzött,
amikor még elindultunk, most fölé emelkedett. Olyan volt, mintha hirtelen nyitott kazánajtó elé állt
volna az ember. Alig lehetett belélegezni a levegőt, amely sóval erősen fűszerezett páraleveshez
hasonlított. A marsbéli táj remegett a forró ködpárában, mintha víz alatt lett volna.
Kíváncsian figyeltem társaimat. Ann egyedül mendegélt valahol, így csoportunkban csak férfiak
voltak. Wahab buzgón viselte nevetséges üdvhadsereg-kalapját, nagy komolyan vizsgálgatta a
pálmafákat, időnként ragacsos édességgel teli papírzacskót vett elő zsebéből, és körbekínálta a
társaságnak. A szikár, hórihorgas John, akinek szemüvege folyton-folyvást bepárásodott, valósággal
reszketett a kíváncsiságtól, egyetlen pillanatot sem akart elfecsérelni a herpetológia paradicsomában,
amelyről olyan sokat álmodott. Aztán ott volt a nyugtalan és lelkes, trombitahangú Dave, aki pattogott-
ropogott és fortyogott, mint a reggeli tejes zabpehelykása, s úgy öntötte magából a
szuperlatívuszokat, mint valami hollywoodi filmreklám, több állathangot keverve mondókájába, mint
amennyire az „Öreg McDonaldnak volt egy farmja" c. dal sikeres utánzásához szükség volt. Aztán
Tony, aki fakózöld ingében és khakiszínű nadrágjában úgy beleolvadt a tájba, mint egy kaméleon, és
minden aggályoskodó kérdésre szaggatott információözönnel válaszolt; magasan ő volt a
legkiegyensúlyozottabb és legösszeszedettebb valamennyiünk közül. Apró kosarából egyik
pillanatról a másikra szinte mindent képes volt elővarázsolni: meleg teát és lekváros szendvicset,
hideg currys húst rizzsel s narancslevet. Bűvészmutatványai olyan nagy hatást gyakoroltak rám,
hogy éreztem, Tony - ha éppen kérik tőle - akár ebédlőasztalt, gyertyatartót, terítéket és szmokingot
is előszed valahonnan, mi meg helyet foglalhatunk a Round-sziget kopár lejtőjén, és a
hagyományoknak megfelelően étkezhetünk, amihez a mendemonda szerint az angolok a trópusokon
is ragaszkodnak.
Néhány óra leforgása alatt az összes Günther-gekkót elfogtuk, ahányra csak engedélyünk volt,
leültünk hát egy kicsit egy törpepálmacsoport parányi árnyékszőnyegén. John tizenhat új ízületet
fedezett fel testében, és úgy összegömbölyödött, hogy attól még egy öleb is görcsöt kapott volna.
Wahab a pálmafa köré tekeredett, és a ragacsos édességet osztogatta, amelytől csak még szomjasabb
lett az ember. Tony, hátát egy folyondárral borított sziklának támasztva guggolt, és teljesen
beleolvadt a háttérbe, de időnként türelmünket próbára téve meg-megjelent, vigyorgott mint a
fakutya, és narancsszörppel, lekváros szendviccsel kínálgatott bennünket. Dave három tányérnyi
nagyságú árnyékfolt között terpeszkedett el, és hosszú, ingerült eszmecserét folytatott-a trópusi
madarakkal, amelyeknek hosszú, tűszerű farkuk, hegyes szárnyuk és csőrük volt; köröztek
felettünk, majd leereszkedtek a fejünk fölé mint megannyi eszeveszett száguldó csillag, s panaszos
hangjuk metsző volt. Wahab megmutatta, hogyan lehet őket egészen közel csalogatni zsebkendő,
kígyószacskó, ing vagy bármilyen fehér anyag lengetésével. Ez a heccelés Dave feleselgetéseinek
végeérhetetlen kakofóniájával kombinálva hamarosan húsz, harminc madarat csődített körénk,
amelyek ott köröztek, 1e-lecsaptak, kiáltoztak, s az égbolt kék hátterén fehérek voltak, akár a tajték.
- És most - szólt John, és már remegett is a kíváncsiságtól rövid pihenőnk után -, most mit csinálunk?
- Hát - mondta Tony, aki a háttérből kibontakozva újra testet öltött -, ha úgy gondolják..., ha kisebb
szkinkeket is akarnak még fogni, ezek a sziget csúcsán élnek, úgyhogy jobban tennénk, ha mindjárt
felmásznánk oda.
Rántott egyet a kosarán a hátunk mögött. Azt hittem, tréfál. A lejtő, amelyen jöttünk, olyan
meredek volt, hogy az ember arra gondolt, milyen kár, hogy egyik lába úgy méternyivel nem
hosszabb a másiknál; a mögöttünk tornyosuló lejtő viszont szinte merőleges volt, barátság -
talannak és veszedelmesnek látszott, mint a Jungfrau egy hőhullám közepette, s amennyire innen
kivehettük, nem volt fogódzó rajta sem a lábnak, sem a kéznek.
- Már kezdtem megkedvelni magát, Tony - mondtam -, de igazán felhagyhatna ezzel az
akasztófahumorral. Ha valaki, mondjuk az én koromban és az én súlyommal, komolyan venné magát,
hát könnyen szívbénulást kaphatna a szellemes ötletétől.
- Nem viccelek - mondta Tony. - Ez itt a legjobb út felfelé, és egész könnyű, ha cikcakkban
haladunk.
- Cikcakkban? - kérdezte Dave. - Ez meg miféle istenverte hülyeség? A tapadó lábú hegyi kecske
cikcakkol fel itt, más ugyan nem.
- Nem is olyan nehéz, mint amilyennek látszik, higgye el - mondta Tony határozottan.
- Az oxigénmaszkot meg otthon felejtettük - szólt közbe Wahab -, úgyhogy a csúcsig ne is vegyünk
levegőt, az talán segít.
- Nem tudom elképzelni, hogyan állhattam össze magukkal - mondtam. - Meg azt sem, hogyan
lehettem olyan bolond, hogy hagytam magam idehurcolni, erre a helyre.
- Képes lettél volna ezt kihagyni? - kérdezte John hitetlenkedve, mintha valami istenkáromlást
mondtam_ volna.
- Nem - ismertem el, majd feltápászkodtam, és felvettem a fényképezőgépemet -, valószínűleg nem.
Azt mondják, öreg bolond a legbolondabb.
Nekiindultunk a meredek kapaszkodónak. Vonakodva ugyan, de beláttuk, hogy Tonynak igaza
van, és ami lentről megmászhatatlannak látszott, az többé-kevésbé megmászható, ha cikcakkolunk,
mint a részeg százlábú.
Időnként hangos, harcias boszorkánysikolyok riasztottak meg, amelyek mintha a föld gyomrából
jöttek volna. Kiderült, hogy piros farkú trópusi madaraktól származnak, amelyek a lávaréteg alatti
fészkükön költenek, s megpróbálnak minket elriasztani. Akkorák voltak, mint egy kisebbfajta
sirály, fejük mint a cséré, szemük nagy, megindító, csőrük vörös, mint a pecsétviasz. Tollazatuk a
fejükön, mellükön és a szárnyak vastagabb szélén finom, csillogó, halvány rózsaszín, mintha egy
dézsa földöntúli festékben fürösztötték volna őket. Amikor rájöttek, hogy kísértetvijjogásukkal
nem tudnak minket elriasztani, csak ültek ott, s bámultak ránk. Ez lehetett az oka, hogy nagyon
sokat lemészároltak közülük (mármint az a buta szokásuk, hogy dermedten ülve várják
végzetüket) - mert így könnyű prédái a halászoknak, akik kikötnek a Round-szigeten, és megölik
őket, hogy aztán Mauritiuson eladják a kínai éttermeknek.
A csúcs elérhetetlennek látszott. Ahányszor csak nekiindultunk egy lejtőnek; azt hittük, az lesz az
utolsó, de mindig új meg új sziklafal tornyosult előttünk. Végül tényleg teljesen sík terepre értünk,
mely elszórt kőlapokkal volt tele, mintha az égből hajigálták volna le őket, csak úgy találomra. Itt még
sokkal melegebb volt, mint a sziklás részen, mivel a kövek között csak itt-ott nőtt gyér folyondár,
semmi más, és még a legnyurgább pandanusz sem adott árnyékot. Itt nem volt Günther-gekkó, de
voltak helyette úgy 11 centiméternyi, hosszú farkú, hegyes fejű kis szkinkek, lábuk olyan rövid,
hogy szinte kígyónak látszottak. Ide-oda cikáztak, mint a higany csepp, villámgyorsan, akár a
kolibrik, hogy az ember, szeme káprázott bele.
- Nézd csak, ezeket nézd meg! -- lihegte Dave; - Láttál már ezeknél kisebb istenverte hogyishívjákokat?
Micsoda vagány kis fickók!
A csillogó szemű szkinkek szakadatlanul mozogtak, gyorsan és könnyedén, mint esőcsepp az
ablakon, a rájuk záporozó dicséretekkel mit sem törődve. Sima, csillogó, halványzöld és kávészín
pikkelyiek ragyogott a napfényben, és nem hagytak fel a könyörtelen zsákmányszerző hadjárattal,
legfeljebb, ha összefutottak; ilyenkor rávetették magukat egymásra, és látszatküzdelembe bocsát-
koztak. Dave a nadrágjába törölte kezét, jól megmarkolta a gyíkfogó botot, és egy elég nagy, jó
felépítésű gyík felé közeledett, amely a sziklarepedéseket járta végig egy Scotland Yard-beli
detektív alaposságával, amint éppen kábítószercsempészek lakását kutatja át. Ügybuzgalma és
rátermettsége minden rendőrfőnök bizalmát megnyerte volna. Észre sem vette, hogy Dave miben
mesterkedik felette.
- Gyere csak, öcskös - duruzsolta Dave reményteljesen himbálva a hurkot -, gyere csak.
Meglengette a hurkot a gyík előtt, és a megcsillanó damilszál magára vonta a gyík figyelmét. Az állat
megállt, felemelte fejét, Dave, pedig ügyesen nyaka köré húzta a hurkot, megrántotta, és
felemelte a gyíkot. Akár szivárványt akart volna elfogni az ember. A sima pikkelyek síkos felületet
alkottak, amelyen csúszott a damilhuzal, és a test súlyának hatására a gyík feje akadálytalanul csúszott
ki a hurokból. Körülbelül 15 centi magasról pottyant a földre, de egyáltalán nem zavartatta magát
ettől a rövid repülőúttól. Nagy gondosan megnyalta szája szélét, aztán folytatta a rovarvadászatot,
mintha mi sem történt volna. Dave még kétszer meghurkolta, de mind a kétszer kicsúszott, mintha
vajjal kenték volna be.
- Az istenit neki, síkosak ezek a kis dögök, akár egy hordó szalonna - mondta Dave fintorogva. -
Láttál már ilyen rohadtul ügyes izéket? És a kis dög még csak meg sem ijedt. Így van, te kis
maszat? Most szépen hagyod, hogy Dave megfogjon, hagyod vagy nem hagyod, öcskös?
A gyík, miután ekképp felszólították, megállt, a száját nyalogatta, ásított egy jót Dave orra előtt, majd
gyorsan, izgatottan vadászott tovább hatlábú zsákmányára. Dave még négyszer próbálta
megfogni, s mind a négyszer kudarcot vallott. A legviccesebb az volt, hogy a gyík, mintha
egyáltalán nem is törődött volna vele, hogy minduntalan rövid űrutazásokat kell tennie;
valahányszor kicsúszott a hurokból és egy puffanással földet ért, zavartalanul és változatlan
lelkesedéssel folytatta a vadászatot.
Végül, amikor teljességgel bebizonyosodott, hogy a hurok nem használható ilyen, már-már
cseppfolyós fajokhoz, John kézzel megfogta. Egyhangúlag kijelentettük, hogy ez a legjobb (bár
legfárasztóbb) módszer. Egy ideig ezt a módszert alkalmaztuk, amikor eszembe jutott, hogy a csúcson
szinte semmi árnyék nincs. Nem voltak fák, csak a szétszórt sziklák vetettek némi árnyékot, de már
délre járt az idő, és a nap majdnem függőlegesen állt felettünk. A sziklák árnyéka így alig volt több a
semminél. Aggodalmat éreztem az értékes Günther-gekkókkal tele csomagjaink miatt; eldöntöttük
hát, hogy a többiek; itt maradnak vadászni, én meg visszamegyek a piknikfához, az elég
árnyékos hely az értékes példányok számára. Posztózsákokkal a kezemben elindultam, igyekeztem
közben a testemmel árnyékolni őket, a többieket meg otthagytam a száraz, meleg terepen; szimatoltak
mindenfelé kutya módra, s kiabáltak egymásnak: „Vigyázz! Alá megy! Siess! Siess! A másik oldalra
menj, ott jön ki!" és: „A fenébe is! Nem tudom felfordítani ezt a rohadt sziklát."
Lassan kerülgetve a szétszórt sziklatömböket, a sziget gerincén mendegéltem egy ideig. Amikor aztán
úgy éreztem, többé-kevésbé egy vonalban lehetek a piknikfával, megindultam a veszedelmes lejtő
felé, és a Dorade-ot kerestem a szememmel, mert tájékozódási pontra volt szükségem. Mi voltunk
olyan bolondok, hogy a biztonságos hajót elhagyva, egy rakás gyík után csatangoljunk, a többiek
egészen mással töltötték az időt; meglátogattak egy fél mérföldnyire levő zátonyt, búvárkodtak a
jó hideg vízben, és horgásztak. A domboldalról lepillantva a tengerre, megláttam a takaros fehér
Dorade-ot, gyufásdoboz nagyságúnak látszott, és a kikötőhely felé tartott. Tettem néhány lépést
lefelé a lejtőn, és találtam egy fiatal pálmát, amely adott némi árnyékot. Ott biztonságba helyezve
értékes terhemet, leguggoltam, és a Dorade-ot figyelve vártam, mikor vet horgonyt, hogy
betájolhassam magam. A sziget csúcsáról az egész terep teljesen máként festett, a piknikfát sem
láttam. Mivel semmi kedvem nem volt a szükségesnél messzebbre gyalogolni a tomboló hőségben,
arra gondoltam, megvárom, míg a Dorade horgonyt vet, akkor jó lesz tájékozódási pontnak. Éppen
most pöfögött a kék és bíbor nyílt tengerről a szajkószárnykék és olívzöld sekélyebb vízre, s távolról
hallottam, hogy letekeredik a horgony. Megtöröltem az arcom, vállamra kanyarítottam a
fényképezőgépemet; összeszedegettem a gekkós zacskóimat, és elindultam a tenger felé.
Nagyon hamar rájöttem, hogy semmivel sem haladok gyorsabban célom felé, mint Alice a
Tükörkertben. Rendes körülmények között, ha az ember magaslatról tájékozódhat, könnyebben
megtalálja célját, mint amikor azonos szinten van vele, a Round-sziget esetében azonban másként
állnak a dolgok. Amint már mondtam, a sziget a tenger felszínére hullajtott kőkrinolinra hasonlít,
és akármelyik redőben van is éppen az ember, majdnem lehetetlen belátni a ruhadarab többi
részét. Miután kétszer is elvesztettem szem elől a hajót, és háromszor is vissza kellett mennem
kiindulópontomra, vagy el kellett térnem az iránytól, mert olyan helyekre kerültem, ahol lábtörés
veszélye nélkül nemigen lehetett továbbmenni, egyszer csak, messze alattam, skarlátszín foltot
pillantottam meg. A törülköző volt, melyet a tartalék filmekre és különféle élelmiszerekre terítettem a
piknikfa alatt, hogy ne melegedjenek fel túlságosan. Ezután ez lett a tájékozódási pontom.
Üggyel-bajjal, nagy csörömpölés közepette folytattam utam, egy pillanatra sem tévesztve, szem elől a
kis vörös foltot. Másodszor is megpihentem egy kis pandanuszcsoport alatt, amelynek csipkés szélű
levelei idegesen doboltak egymáson, s sziszegve suttogtak a tengerről jövő, hirtelen támadt meleg
szélben. óvatosan megtapogattam gekkóimat a zacskókban, nem tett-e kárt bennük az utazás.
Alapos csípés volt a válasz, ez megértette velem, hogy nálam sokkal jobban bírják az utat. Szakadt
rólam a veríték, az volt az érzésem, ha még egy bögrére valót izzadok, akkorára zsugorodom, mint
egy mézeskalácsmorzsa, és elvitorlázom a szelek szárnyán. Csak a jégbe hűtött ital tartotta bennem a
lelket, amely a piknikfa alatt várt rám.
Elszántan vettem vállamra terhemet, és cammogtam tovább. Hamarosan nagy, majdnem függőleges
falú sziklaszakadékhoz értem, amelynek felső részét folyondárszerű dudva verte fel, halvány
rózsaszín virágokkal tarkítva. Át kellett jutnom ezen a veszedelmes sziklán, hogy elérjem az
alacsonyabb szintre vezető vízmosást, és elhatároztam, hogy inkább a dudvaszőnyegen megyek,
mert a csupasz talaj csúszós lehet. Nekiindultam lassan, vigyázva, s járás közben jól
megvetettem a lábam, mielőtt a másikkal léptem volna.
Már-már gratuláltam magamnak hegymászóügyességemhez, amikor egyik lábamat egy kúszónövény
hurkába téve megcsúsztam, és teljes súlyommal a hátamra estem. Fényképezőgépem vidáman
ugrándozott lefelé a lejtőn, a gyíktartó zacskókat meg jó messzire tartottam testemtől, hogy legalább
én ne essem rájuk.
A gerincemre estem, de olyan erővel, hogy az egész gerincoszlopom belezendült, és olyasféle hangot
adott, amelyet általában csak pikulán lehet megszólaltatni. A csupasz sziklára estem, és mivel nem
volt ott semmi, amiben megkapaszkodhattam volna, háton fekve csúsztam lefelé, egyre növekvő
sebességgel, lavina gyanánt magammal sodorva a porlékony tufát meg a rendkívül éles, apró
lávadarabokat. Amint sebességem egyre nőtt, testem kezdett elfordulni, és tudtam, hogy a nagy
lendülettől nemsokara a hasamra vágódom. Megrémültem, hogy ha átfordulok, esetleg rázuhanok a
gyíkos zacskókra, amelyeket görcsösen szorongattam: - Nem mertem elengedni őket, mert ha
megakadtak volna ezen a barátságtalan sziklalapon, valószínűleg nem tudok visszamenni értük.
Csupán annyit tehettem, hogy fék gyanánt használom könyökömet. Így is tettem, és elégedetten
tapasztaltam, hogy az elszenvedett fájdalom nem hiábavaló. Nemcsak azért, mert így a hátamon
és felsebzett könyökömön maradtam, hanem azért sem, mert egyre lassabban csúsztam lefelé,
végül pedig megálltam. Kis ideig még ott feküdtem sebeim mélységét latolgatva, aztán óvatosan
mozgatni kezdtem tagjaimat, hogy kísérleti úton megállapítsam, nem tört-e el valamelyik testrészem.
Meglepetésemre egyiknek sem esett baja, és a jobb karomon levő alvadt vér mennyisége sem állt
arányban a sebek mélységével. Keservesen elvonszoltam magam a szikláról, és sértetlen állapotban
meg is találtam fényképezőgépemet, majd elértem a vízmosást, ahol már könnyebben lehetett
haladni. Az első utamba eső pálmacsoportnál leültem a földre, megnéztem, épek-e a gekkóim és a
fényképezőgépem, s letörölgettem a vért a könyökömről. Majd rövid pihenő után felálltam, és
lenéztem vörös tájékozódási pontom irányába - a tengerre.
A tájékozódási pont teljesen eltűnt.
De nemcsak az tűnt el, hanem eltűnt a Dorade is, és a szemem előtt feltáruló táj egyáltalán nem
hasonlított semelyik terepre, amelyet a nap folyamán láttam vagy bejártam. E körülmények, enyhén
szólva, bosszantottak. Felhevült és kimerült voltam, szomjaztam; minden tagom sajgott, és erős
fejfájás gyötört. A látszat ellenére lehettem volna Ausztrália kellős közepén, vagy 80 kilométerre
északra Lhászától, vagy akár a lehető legbarátságtalanabb holdkráter mélyén is. Kiadós
káromkodással kommentáltam ügyetlenségemet, amiért leestem a szikláról, majd elindultam a
vízmosásban lefelé, remélve, hogy jó irányba megyek. Itt egyáltalán nem voltak pálmák, és
kénytelen voltam összehúzni magam és a keskeny árnyéksávon maradni, amelyet a földhányás vetett a
vízmosás oldalában. Mogorván cammogtam, és nemsokára, nagy örömömre, különféle tengeri hangok
ütötték meg fülemet, a kikötőhely közelségét adván hírül. Csak akkor vettem észre, milyen közel
vagyok hozzá, amikor megkerültem egy sziklatömböt, és úgyszólván a parton találtam magam. A
piknikfa és vörös törülközőm magasan felet tem voltak. Valahogy tévesen ítéltem meg,
mennyit is zuhantam, és az árnyék, a hideg italok és a gyógyír különféle zúzódásaimra közel száz
méterrel lehettek felettem.
Ez az utolsó hegymászás volt a legrosszabb. A vér lüktetett a fülemben, fájt a fejem, gyakran meg
kellett pihennem. Felvonszoltam magam az utolsó lejtőn, és összeestem a piknikfa csipkézett szélű
árnyékában. Néhány perc múlva megérkezett Dave, és némi kárörömmel tapasztaltam, hogy
ugyanolyan rossz bőrben van, mint én. Amikor már tudtam beszélni, megkérdeztem, mi történt vele, és
megvallotta, hogy többször elájult a hőségtől. Sápadt volt, és megviseltnek látszott. Majd hamarosan
kalandjai elbeszélésével szórakoztatott. A legkeservesebb pillanat az volt, amikor John Hartley,
rábukkanva a magatehetetlenül fekvő Dave-re, élesztgetni kezdte, de mindjárt sorsára is hagyta,
amikor a közelben észrevett egy nagy Telfair-szkinket és több más gekkót. Elfogta őket, és mivel
semmiféle csomagolószer nem volt a keze ügyében, ellentmondást nem tűrő határozottságával Dave
trikóját és zsebkendőjét követelte, majd győzelemittasan továbbállt, Dave-vel immár mit sem
törődve. Dave szerint John az az ember, aki a legkisebb eséllyel indulhatott volna az irgalmas
szamaritánus címért folyó versenyben.
- Otthagyott - fakadt ki méltatlankodva Dave -, lóhalálában elnyargalt, és otthagyott, mert látta, hogy
használhatatlan vagyok, mint kan disznón az emlő, csak feleolyan díszes. Én mondom magának, nem
humánus ember ez a John. Az isten szerelmére, hát meg lehet azt érteni, hogy valaki csak úgy
otthagyja embertársát egy gekkó kedvéért?
Még javában ecsetelte élményeit, halálhörgéssel, madárhívogatással és szívtelen gyíkok
gúnykacajával tarkítva a beszámolót, amikor a többiek visszaszállingóztak a piknikfához. Különböző
mértékben, de mindannyian kimerültek voltak. Tony kivételével, aki ha lehet, még frissebbnek és
elegánsabbnak látszott, mint amikor elindultunk. A többiek epekedtek az árnyék és a hűtött ital
után, Tony pedig csak leguggolt a tűző napon, és néhány szemfényvesztő - kézmozdulattal
elővarázsolt a puszta - légből egy csésze gőzölgő teát, meg néhány ragadós, de kétségkívül tápláló
gyümölcshúsos szendvicset.
Miután úgy-ahogy kipihentük magunkat, nekifogtunk utolsó feladatunk végrehajtásának: néhány
Telfair-szkinket kellett még fognunk, amelyek szinte hemzsegtek körülöttünk, úgyhogy óvatosnak
kellett lennünk, hová ülünk és hová tesszük az inni- meg ennivalót. Dave elővigyázatlanul egy
mogyoróvajas szendvicset tett le maga mellé a sziklára, míg ivott, de abban a pillanatban két nagy
Telfair-szkink el is ragadta, alaposan összevesztek rajta, és Dave nem is tudta megmenteni, mert
a szendvics nagy rögbicsata közepette legurult a domboldalon. Egy másik nagy Telfair-szkink
banánhéjat kapott a szájába, és magasra tartott fejjel - mint valami zászlóvivő - levágtatott a szikláról,
egy sereg izgatott gyíkkal a nyomában. Kicsit távolabb, egy törpepálmacsoport közelében állt meg,
anélkül, hogy le kellett volna mondania trófeájáról, de a tulajdonjogot élénken vitatták még félórával
később is, amikor elhagytuk a szigetet.
A vadászattal nem is volt semmi baj, mert a gyíkok háziállatként viselkedtek; az ember csak ült ott,
kiválasztotta a megfelelő példányt, aztán átrakta a hurkot a fején - míg az állat egy termoszt,
szendvicset vagy Coca-Colás palackot vizsgálgatott. Olyan sokan voltak, hogy nem egyszer még
hibáztunk is (például hímet fogtunk a kiszemelt nőstény helyett). Ilyenkor elengedtük az állatot, az
meg gyorsan, méltatlankodva jól belénk harapott, aztán továbbra is holminkat vizsgálgatta,
mintha mi sem történt volna.
Végül összejött a szükséges mennyiség ezekből az elbűvölő, szelíd gyíkokból, összepakoltunk hát,
hogy elhagyjuk a Round-szigetet. Mindenünk fájt, fáradtak voltunk, bőrünk felhólyagzott, de nem
mondtunk volna le erről az élményről semmiképpen. A két kígyófajt még csak nem is láttuk (amin
nem is lepődtünk meg, hiszen nagyon kevés volt belőlük), és éjszakai gekkót sem fogtunk, de
gyűjtőzsákjaink zsúfolásig teltek Günther-gekkókkal, a kis olajsima szkinkekkel és Telfair-szkin-
kekkel. Elégedettek voltunk.
Kifutottunk a finoman hullámzó kék tengerre, magunk mögött hagyva a nyugvó nap fényében
lángoló Round-szigetet. Sivárabbnak és kopárabbnak látszott, mint valaha, de most már ismertük az
áldott árnyékot adó pálmaligeteket és a mély vízmosásokat, a szélkoptatta tufapadokat, amelyek
otthont adtak a piros farkú trópusi madaraknak, a gekkókkal díszes pálmakoronákat; tudtuk,
hogy a sziget kopár fennsíkja telis-tele van villámsebesen cikázó kis szkinkekkel. Tudtuk, hogy a
piknikfa alatt nyugtalan, elegáns Telfair-szkinkek fogadóbizottsága türelmetlenül várja emberi lények
következő látogatását. Számunkra a sziget már nem csupán egy halom napégette, tengermosta,
szélkoptatta, meddő vulkáni törmelék volt, hanem valami, ami él, ami fontos, mozgalmas és érdekes,
mint egy emberi település, s amelyet bájos és védtelen teremtmények népesítenek be, és égnek a
vágytól, hogy vendégül láthassanak valakit forró, lakhatatlan otthonukban.
A tenger nyugodt volt, az égbolton sehol egy felhőfoszlány, a napnyugta úgy függött a láthatár szélén,
mini izzó aranyöntvény, majd fokozatosan zöldre váltott, amint a nap eltűnt. Csoportunk
legtöbb tagja aludt Wahab megevett egy ananászt, egy kókuszdiót és egy kevés hideg currys húst,
amibe rögtön bele is betegedett. Arca sajátos szürke színt öltött (ebből az alkalomból elhangzott
egy csomó apartheid-vicc), összegömbölyödött, mint a macska, aztán elment aludni.
Visszahajtottunk a hosszú, göröngyös úton a Feketefolyóhoz, s letettük az értékes rakománnyal teli
zsákjainkat Dave vendégszobájának hűvös padlójára, majd fáradtan. ágyba bújtunk. Másnap
reggel kicsomagoltuk zsákmányunkat, és megkönnyebbülten láttuk, hogy egyetlenegy foglyunk
sem szenvedett károsodást a bebörtönzés következtében. A bársonyos és Churchill-félé modorban
barátságtalan Günther-gekkók közönyösen sétáltak be ketrecükbe. A kis szkinkek kíváncsian
fürkészték új környezetüket, élénkek és éberek voltak. A Telfair-szkinkek is kíváncsiak voltak új
otthonukra, a pazarul díszített kalitkára. Kiszabadítottuk őket a zacskókból, ők meg minden zegzugot
gondosan átvizsgáltak. Öt perc múlva már elégedettek voltak új lakhelyükkel. Körénk gyűltek, és
mintha csak fogságban születtek volna, az ölünkbe másztak, és bizalmasan, már-már hízelegve
fogadták el a kövér, fekete svábbogarakat meg a zamatos banánszeleteket az ujjunk hegyéről.

4. A gyü mölcsöző r epülés

Wahab egy apró üzlet előtt állította meg a kocsit, ahol a tulajdonos és egész családja, a nagymamától a
legkisebb gyerekig, a sárga olajlámpák pislákoló fényénél chapattyt gyártott, és belőle
fűszerezett lencsével töltött tekercset készített. Jó adagra valót vásároltunk ezekből a
nyalánkságokból, aztán kihajtottunk a városból a hűvös, holdfényben úszó domboldalra, a csillagos
égbolt alá, ott leültünk, megettük a chapattyt, s megbeszéltük az előttünk álló denevérfogó
expedíciót, a szomszédos Rodriguez-szigetre.
- Gyümölcsöt persze vigyél magaddal mondta Wahab, finnyásan törölgetve ujjait zsebkendőjében.
- Gyümölcsöt? Mi a nyavalyának? - kérdeztem ízletes chapattyval teli szájjal. Gondoltam, trópusi
szigetre gyümölcsöt vinni annyi, mint mondjuk Newcastle-be szenet cipelni.
- Majd meglátod - felelte Wahab. - Rodriguezen kevés gyümölcs van. És egyébként is, lassan vége a
szezonnak.
- Hát igen - feleltem bánatosan.
- Nem jelénthet problémát? - kérdezte John. - Mármint a gyümölcsszállítás egy kis repülőgépen?
- Nem, nem - mondta Wahab -, többletpoggyászként felpakolhatjátok, semmi akadálya.
- Viszünk magunkkal érettet, közepesen érettet és zöldet - mondtam -, mintha állatokat kellene
etetnünk a hajófedélzeten.
- Helyes - mondta Wahab -, én pedig megpróbálok kenyérfagyümölcsöt keresni nektek.
- Milyen az? - kérdezte Ann.
- Jó nagy gyümölcs, és a denevérek nagyon, nagyon szeretik. Tudjátok, erős illata van, és a
denevérek már messziről megérzik.
- Ízletes? - kérdeztem.
- Ó, igen - felelte Wahab, majd óvatosan hozzátette -, ha szeretitek az ilyesmit.
Rodriguezi utazásunk után a kenyérfa gyümölcsét olyan trópusi ínyencségnek tekintettem, amellyel
aligha lehetne szakácsversenyt nyerni, de ekkor még denevérek légióját képzeltem el csupán, amint
egyenesen karjainkba repülnek, mihelyt megérzik a gyümölcs ínycsiklandozó illatát.
A következő napokban ellenőriztük hálóinkat meg a többi felszerelést, Rodriguezről olvastunk, és
ha volt rá mód, könnyűbúvár-felszereléssel kimentünk a zátonyra, a sokszínű és örökké változó,
látványos tengeri életet csodálni. A hírek szerint Wahabnak nehézségei támadtak a
kenyérfagyümölcs beszerzésével, Rodriguezen pedig, nyolc éve clőször, esett az eső. Egyik hír sem
látszott életbe vágó fontosságúnak, de bárcsak tudtuk volna, mekkora hatással lesznek tervünkre!
Két nappal rodriguezi repülőutunk előtt Wahab telefonált. Azt mondta, felhajtotta Mauritiuson a
legutolsó kenyérfagyümölcsöt, és megrendelte nekünk. Külön hordárral, soron kívül elküldi.
- Elég érett, Gerry - magyarázta -, ne csomagold ki, mert akkor elszáll az illata, és óvd a magas
hőmérséklettől.
- Szerinted ezt hogy csináljam - érdeklődtem szarkasztikusan, az izzadságot törölgetve
homlokomról -, amikor még magamat sem tudom óvni a magas hőmérséklettől?
- A hotelszobád légkondicionált, nem? - kérdezte Wahab. - Tartsd ott!
- A hotelszobámban van már huszonnégy fürt banán, két tucat avokado, két tucat ananász, két
görögdinnye és négy tucat mangó; mindet erre az átkozott denevérvadászatra vásároltuk. A szoba
úgy fest, mintha a Port Louis-i piac ideköltözött volna, úgyhogy a kenyérfa gyümölcse már se nem
oszt, se nem szoroz, azt hiszem.
- Így van - mondta Wahab. - Na és itt van még ez a váratlan rodriguezi eső. Netán késlelteti a
repülést.
- Hogyan? - kérdeztem, s hirtelen nyugtalanság kerített hatalmába, mert minden késedelem a
denevérvadászatra szabott idő terhére ment volna.
- Hát tudod, a rodriguezi repülőtér csak földes - magyarázta Wahab. - Nagyon csúszós lett ettől az
esőtől. Tegnap a gépnek vissza kellett fordulnia. De ne aggódj, lehet, hogy szerencsétek lesz.
- Nagyon remélem - mondtam keserűen. - Törölni keil az egész utazást, ha sokat késünk.
- Ó, arra biztosan nem kerül sor - mondta Wahab vidáman. - Szóljál csak, ha van valami
kívánságod. A kenyérfagyümölcs úgy késő délelőtt ér oda. Viszlát.
Wahab telefonbeszélgetései gyorsan kezdődtek és gyorsan végződtek.
A kenyérfagyümölcs műanyagba és zsákvászonba pólyálva, déltájt érkezett meg egy kedves,
egyenruhás erdőkerülő karjában. Sokkal nagyobb volt, mint amilyennek képzeltem, a csomag
méreteit véve alapul. Azt hittem, a gyümölcs akkora, mint egy kókuszdió, ezzel szemben legalább
akkora volt, mint egy jól megtermett tök. Az úton a csomag nagyon felmelegedett, ezért a fürdő-
szobába vittem. és tisztelettudóan kicsomagoltam, hogy a hideg levegő hozzáférjen a tartalmához.
Amikor a göngyöleget eltávolítottam, dudorokkal teli ocsmány, zöld gyümölcs tűnt elő; marsbéli
csecsemő hullájára hasonlított. Ezt az illúziót csak növelte a súlyos, émelyítő, orrfacsaró bűz, amely
többé-kevésbé az oszlásnak indult tetem szagára emlékeztetett.
Idővel rá kellett jönnöm, hogy ez az émelyítő, undorító szag áthatol mindenen, mindenüvé beeszi
magát, mint a petróleum, ha avatatlan kezekbe kerül. Hihetetlenül rövid időn belül az egész szoba
úgy „illatozott", mint valami gigantikus kenyérfagyümölcs, vagy hullaház, amelyben elromlott a
hűtőberendezés. Ruhánk, cipőnk bűzlött tőle; a könyvek, fényképezőgépek, távcsövek szintén, a
táskák és denevérfogó hálók ugyancsak. Ám hasztalan rohant ki az ember a szobából egy kis friss
levegőt szippantani, mert vitte a szagot magával. Az egész táj kenyérfagyümölcstől illatozott.
Mindenképpen szabadulni akartunk az átható szagtól, búvárruhában kimentünk hát a zátonyhoz,
de ott is kenyérfagyümölcs szaga terjengett; mintha csak magunkkal vittük volna. Ebédünk
kenyérfagyümölcs-szagú volt, vacsoránk nemkülönben. A kenyérfagyümölcs szagától súlyosan
átitatott reggelinél boldog voltam, hogy még aznap elrepülünk Rodriguezre, ott majd kitesszük ezt az
ördögi gyümölcsöt az őserdőben, úgy talán megmenekülünk bűzös kigőzölgésétől.
Megérkeztünk a repülőtérre,' és az indulási előcsarnok perceken belül annyira megtelt a nehéz szagtól,
hogy a többi utas köhécselve, nyugtalanul nézegetett jobbra-balra. Elég szedett-vedett népségnek
látszottunk, már-már légikalózok benyomását keltettük rengeteg érthetetlen hálónkkal, fura
gyümölcsökkel zsúfolásig teli kosarainkkal, amelyek között csomagolóvászonba és műanyagokba
pólyálva ott feküdt és fortyogott a kenyérfagyümölcs.
Elérkezett a poggyászellenőrzés ideje, és ekkor döbbentünk rá, hogy a rodriguezi felhőszakadás -
amely nyolc évet váratott magára, és a sziget számára minden bizonnyal roppant kívanatos volt -
miránk nézve végzetes következményekkel jár. Rodriguez - úgy látszott nemcsak aszállyal, hanem
hatalmas pénzhiánnyal is küzd, gépünknek tehát nagy mennyiséget kellett szállítania ebből a
nélkülözhetetlen cikkből. Sajnos azonban a pénz, amilyen hasznos, olyan nehéz is. Minthogy a
felhőszakadás sártengerré változtatta a repülőteret, nem lehettünk túlsúlyban, nehogy a gép
leszálláskor irányíthatatlanná váljék. Lévén a pénz a legfontosabb dolog a világon, még az olyan
isten háta mögötti helyen is, mint Rodriguéz, az utasoknak csökkenteniük kellett csomagjaik
számát. Kétségbeesetten szórtunk ki minden nehéz és nélkülözhető ruházati és felszerelési tételt.
Szemrevaló halomba gyűltek. Ha eddig csak némi kétség fért elmeállapotunkhoz, ezután teljességgel
eloszlott, mert ki az az épelméjű ember, aki ingről, harisnyáról, cipőről és más fontos
ruhaneműkről mond le a banán, mangó meg a kenyérfa gyümölcse kedvéért, amely utóbbit már
ötvenlépésről is érezhette bárki?
Szünet következett, míg egy szigorúan őrzött dzsip hajtott a kifutópályára, pénzes ládákat raktak ki
belőle, és lemérték őket. Aztán következett a számok orgiája, heves hadonászás és szóváltás
kíséretében. Végül tapintatosan közölték velünk a tényt, hogy áldozatkészségünk ellenére még
mindig túlsúlyban vagyunk. A mázsáló tisztviselő nyilvánvaló megelégedésére leültünk, és meg-
ettük gyümölcskészletünk felét. Úgyis ebédidő volt. Amikor már úgy éreztük, hogy soha
életünkben egyetlenegy banánt nem tudunk megenni, közölték, hogy törlik a járatot a rodriguezi
kifutópálya állapota miatt. Legyünk szívesek holnap, ugyanebben az időben megjelenni.
Fogtuk a most már életveszélyessé vált kenyérfagyümölcsöt, és visszahajtottunk a szállodába. Nem
ugrottak nyakunkba az örömtől, amikor megláttak, mert éppen hogy csak sikerült kiűzniük a
kenyérfagyümölcs szagát a hálószobákból. Másnap, miután rothadó gyümölcsein ket frissel
cseréltük fel, megint megjelentünk a repülőtéren. Valami különös oknál fogva, ismét méretkeznünk
kellett, és a pénzt is újramérték. Véleményük. szerint túlsúlyban voltunk. Ezen a ponton rohantak
meg a súlyos kételyek a mauritiusiak matematikai képességeit illetően, de - bárki bizonyíthatja,
aki csak próbálta - repülőtéri alkalmazottakkal felesleges vitatkozni. Mindenről lemondtunk, kivéve
a ruhánkról, ami rajtunk volt és a hálóinkról, majd leültünk, s jó adagot megettünk értékes
gyümölcskészletünkből. A repülőtér tisztviselőit szemlátomást egyáltalán nem zavarta az a tény,
hogy a súlytöbblet most a hasunkban és nem a banánfürtökben van. Nagy volt a kísértés, hogy
eldobjuk a kenyérfagyümölcsöt Is, de arra gondoltam, orrfacsaró bűz e még hasznos lehet, mert
hálóinkba csalogatja a denevéreket, ha ugyan előbb meg nem fulladunk tőle, vagy mi, vagy a
denevérek. Elfogyasztottunk még egy adag banánt, amikor közölték, hogy törlik ezt a járatot is.
- Ha mindez ízelítő a rodriguezi utazásból, akkor aztán a gyomrunknak lőttek - mondtam,
visszaérve a szállodába, ahol újbóli megjelenésünket a. soha véget nem érő szenvedés arckifejezésével
fogadták. Komolyan aggódtam, mert még egy nap késés és törölnünk kellett volna az egész
rodriguezi vállalkozást. Közeledett már európai visszatérésünk ideje. Másnap túlságosan érett
banánunkat és mangónkat frissekkel pótoltuk, majd már vagy századszor fohászt rebegtünk, miért is
nincs légmentesen záródó dobozunk a kenyérfagyümölcsnek, aztán újra kimentünk a repülőtérre.
Nagy műgonddal ismét lemérték a pénzt, meg lemértek minket is, de csodák csodája, ezúttal nem
kellett megennünk poggyászunk felét. Nemsokára egy apró gép fedélzetén találtuk magunkat az
utasok tarka társaságában, akik bizonyos riadalommal és lehangoltsággal nyugtázták a
kenyérfagyümölcs érkezését ebben a szűkös térben. A gépet őrző katonák szétszéledtek, mi meg
gurulni kezdtünk a kifutópályán, aztán felemelkedtünk, és alacsonyan repültünk az élénkzöld
cukornádültetvények foltjai fölött, majd egyre magasabbra emelkedve belerepültünk a jácintkék
égbe, át a zátonyon, a csillogó mélykék Indiai-óceán fölé.
Rodriguez nem egészen 600 kilométerre keletre van Mauritiustól, az Indiai-óceán közepén; a sziget
tizennyolc kilométer hosszú és kilenc kilométer széles a legtávolabbi pontjain. Történelme is érdekes,
faunája pedig még érdekesebb. A remetegalamb is ezen a szigeten fejlődött ki. Ez a különös madár
nem sokkal a dodó után pusztult ki, valószínűleg természetes környezetének elpusztítása és a
kíméletlen vadászat miatt. A remetegalambon kívül szárazföldi óriásteknőcök is éltek a szigeten,
mégpedig szép számmal. Alfred North-Coombes Rodriguezről szóló csodálatos könyvében leírja e
teknőcök kiirtását: „Az óriásteknőc harminc-negyven év alatt fejlődik ki, és háromszáz évig is elélhet.
A fejlődésnek ezt a majdhogynem mesés eredményét csak e szigetek félreeső helye, a természetes
ellenségek hiánya és az ember távolléte miatt tudta elérni." Leguat szerint Rodriguezen olyan sok
teknőc élt, „hogy egy csapatban néha két-háromezret is megszámolhatott az ember; jó száz lépést
lehetett menni a hátukon úgy, hogy nem kellett közben lelépni a földre".
Amikor Mahé de Labourdonnais megérkezett az Isle de France-ra, a teknőcöket már ezrével hurcolták
el Rodriguezről Bourbonra, Isle de France-ra meg a Társaság hajóira. Ez utóbbiak nyakló nélkül
fosztogattak, gyakran sokkal több teknőcöt vittek magukkal, mint amennyire a legénységnek és
az utasoknak szüksége lett volna. Néhány kapitány a Bourbonon adta el a fölösleget, ahol komoly
kereslet mutatkozott, és jó árat fizettek a rakományért. Labourdonnais valósággal kikelt magából:
„Higgye el uram, van még olyan kapitány is, aki Rodriguezről jövet hét-nyolcszáz teknőcöt hoz
magával, de ebből más hajókon még a betegeknek sem jut, mert nem rakodik ki nálunk, inkább
Bourbonon adja el mind, vagy elcseréli csirkéért!"
Labourdonnais nem vezetett pontos könyvelést a Rodriguezről elhurcolt teknőcök számáról
kormányzósága idején. Ez a szám évenként tízezernél aligha lehetett kisebb. Egyik utóda,
Desforges-Boucher, ugyanaz, aki előzőleg a Bourbon-sziget kormányzója volt, és 1725-ben
megpróbált kolóniát alapítani Rodriguezen, pontosabb ember volt. Kormányzósága idején négy kis
hajó szállította a teknőcöket az Isle de France-ra: a Mignonne, az Oiseau, a Volant és a Pénélope.
A teknőcök ezreit hozták minden alkalommal, amint a társaságnak írott egyik jelentés következő
részletéből kiderül:

1759. december 14.

- Az Oiseau megérkezik Rodriguezről 1035 szárazföldi és 47 tengeri teknősbékával. 5000-et rakott
be, de az Isle de France-ig az út nyolc napig tartott, és a rakomány legnagyobb része kárba veszett.
1760. május 15.
- Az Oiseau 6000 szárazföldi teknőcöt hoz és
1760. szeptember 29.
- az Oiseau befut 1600 szárazföldi és 171 tengeri teknősbékával.
1761. május 12.
- A Volant 4000 szárazföldi teknőcből álló rakománynyal köt ki.
1761. december 6.
-- Az Oiseau 5000-es rakományt, ebből 3800 élő teknőcöt hoz.

A pusztításból a királyi haditengerészet is kivette a részét, ha Rodriguez vizein tartózkodott. Például

1761. július 26-án két hajó 3000 teknőcöt rakodott be.

Két és fél órás repülés után megláttuk az elefántcsontfehér tajték kanyargó, örökké mozgó szalagját,
amely a Rodriguez körüli zátony helyét jelölte. Ez a hatalmas korallbástya körülfogta a szigetet,
hatalmas polcot alkotva a mély óceánban; ezen állt a sziget. A zátony helyenként húsz mérföldnyire
volt a sziget partjától, és a hatalmas szelíd, smaragdzöld víztükör, amelyet védett, tele volt kisebb
szigetekkel; ezek itt-ott csak homokdűne nagyságúak voltak, míg máshol elég nagyok, és menedéket
adtak az óriásteknőcöknek meg egy óriás gyíkfajnak is, amely szintén kipusztult már. A
gép bedőlt, és simán leszálltunk a kis repülőtér vörös földjére. A levegőből a sziget kekszszínűnek
és eléggé terméketlennek látszott, bár a völgyekben voltak zöld foltok, és szórványosan másutt is
fakózöld növények. Abban a pillanatban, amikor kiléptünk a gépből, rabul ejtett minket az a
varázserejű bűvölet, amit csak kis, félreeső, napfényes szigeten érez az ember. Átvágtunk a keskeny,
vörösagyag borította felszállóhelyen, és bementünk a parányi repülőtéri váróterembe, amelynek
homlokzatán szívmelengető felirat díszelgett: „Rodriguez köszönti vendégeit". Odabenn,
meglepetésemre, nyitott ablak mögött íróasztalt pillantottam meg, a következő felirattal:
„Bevándorlás".
- Bevándorlás? - kérdeztem Johntól. - Ez meg mit jelenthet? Hetenként egy gép jön Réunionról és három
Mauritiusról.
- Tőlem ne kérdezd - felelte -, talán nem is nekünk szól.
- Kérjük előkészíteni az útleveleket a bevándorláshoz - szólt egy kedélyes rendőr, elegáns zöld
egyenruhában, minden kétséget eloszlatva.
Még szerencse, hogy véletlenül magunkkal hoztuk útlevelünket, mert eszünkbe sem jutott volna,
hogy szükség lehet rá, Rodriguez ugyanis Mauritiushoz tartozik. Ebben a pillanatban
megérkezett maga a bevándorlási tisztviselő; magas, csokoládészínű rodriguezi volt, khakiszínű
egyenruhában. Erősen verítékezett, és jókora nyaláb rakoncátlan aktát cipelt. Komoly, ideges, ráncos
arca mint a vérebé, amely nemrégiben hevert ki egy idegösszeroppanást. Leült íróasztalához,
aktáival leverte a „Bevándorlási tisztviselő" feliratú táblát, majd idegesen ránk mosolygott, s közben
helyére tette a táblát. Felsorakoztunk előtte, buzgón lobogtatva útlevelünket. Biccentett felénk, torkát
köszörülte, majd hadonászva kinyitott egy aktát, amelyben bevándorlási űrlapok voltak a lehető
legostobább kérdésekkel, a születési dátumtól kezdve az öreganyánk térde kalácsáig. A törvény
képviselőjének zord magatartása némiképp megrendült, amikor a nyitott ablakon meleg légáramlat
csapott be, és szétszórta a nyomtatványokat a helyiségben, amelyet jobb kifejezés híján repülőtéri
előcsarnoknak hívtak. Négykézláb mászkálva felszedegettük a nyomtatványokat, ő pedig
szenvedélyesen hálálkodott.
Most még erősebben izzadt, mint az imént. Gömbölyded könyökével a nyomtatványokra
nehezedett, hogy elejét vegye egy újabb szerencsétlen epizódnak, és elvette Ann útlevelét. Nagy
ügybuzgalommal kimásolta születési helyét, idejét, korát és foglalkozását. Mindez simán ment, s.
széles, ragyogó, diadalittas mosollyal adta vissza az útlevelet; olyan ember mosolya volt ez, aki
ura a helyzetnek. Bizakodása azonban korai volt, mert amikor túláradó lelkesedéssel előrehajolt,
hogy elvegye útlevelemet, egy újabb ravaszdi légvonat konfettiként szórta szét űrlapjait a repülőtér
előcsarnokában. Percekig tartott, amíg mind megtaláltuk, és Ann űrlapján addigra már pompás
lábnyom ékeskedett, amellyel a repülőtéri rendőrség egy szolgálatkész tagja bélyegezte le, amikor a
papír elcsúszott előtte a padlón.
Visszahelyeztük hivatalába a bevándorlási tisztviselőt íróasztalánál, aki hálásan fogadta
Ann javaslatát, hogy majd mögé áll, és ráteszi kezét ezekre az elvándorló nyomtatványokra; ő,
a tisztviselő szentelje csak idejét kitöltésüknek. A bevándorlási tisztviselő, papírmunkája terhétől
megszabadulva, most már hivatalának teljes fényében tündökölhetett. Elvette útlevelemet, és úgy
pergette a lapokat csokoládészínű ujjai között, mint valami hétpróbás hamiskártyás. Olyan pillantást
vetett rám, amely szerinte vesékbe látó volt és éles, valójában persze nagyon is szórakoztató, és nem
lehetett komolyan venni.
- Honnan jön? - kérdezte.
Zavarba ejtett a kérdés, mivel Rodriguezt két hétig áztatta az eső, s a mi gépünk volt az első
azóta, ráadásul a miénken kívül nem is volt más gép a repülőtéren. Ha ugyanezt mondjuk a londoni
repülőtéren kérdezték volna tőlem, ahol óránként száz meg száz gép száll le, ott lett volna valami
értelme, de Rodriguezen, ahová maximum négy gép érkezik hetenként, csak amolyan „tükröm,
tükröm, mondd meg nékem" kérdés volt ez. Ellenálltam a kísértésnek, hogy azt mondjam, éppen most
úsztam partra, inkább közöltem, Mauritiusról jövök. Hosszasan tűnődött, törte a fejét a „zoológus író"
bejegyzésen a „foglalkozás" rovatban, minden bizonnyal azt gondolván, hogy ez olyan veszélyes,
mint a CIA vagy az MI (Military Intelligence = Katonai Hírszerzés. (G. A.)), azután nagy nehezen
napirendre tért a „zoológus" fölött, majd lassan és nagy műgonddal rávezette nyomtatványára.
Lebélyegezte útlevelemet, és behízelgő mosollyal adta vissza, én meg utat engedtem Johnnak. Közben
Ann-nak meggyúlt a baja a nyomtatványokkal, mert heves szél kerekedett. De segített neki a
rendőr, aki az imént a cipőtalpával bélyegezte le űrlapját. Eltökélte, hogy a rendfenntartó erők
nem maradhatnak el kötelességteljesítésben a bevándorlási hatóság mögött.
A bevándorlási biztos elvette John útlevelét, és megkérdezte, honnan jön.
- Yorkshire, Anglia - mondta gyanútlanul John, mielőtt megakadályozhattam volna.
- Nem, nem - mondta a bevándorlási biztos, akit megzavart e7 az információözön -, úgy értem, most
honnan jön?
- Ö - mondta John -, hát Mauritiusról.
A bevándorlási biztos ezt gondosan leírta. Kinyitotta John útlevelét, és buzgón kimásolta a születésére
vonatkozó adatokat. Aztán megnézte John foglalkozását, és akkor meglátta a félelmetes, érthetetlen
szót: „herpetológus”. Szeme lecsukódott, arca pedig pánikszerűen rángatózni kezdett. Olyan ember
benyomását keltette, aki évek hosszú során át nap mint nap üvöltve ébred rémálmából, amelyben
felettesei nemcsak a „herpetológus" szó értelmének pontos magyarázatát követelték tőle, hanem e szó
helyes kiejtését is. S most valóra vált ez az álom. Megnyalta szája szélét, kinyitotta szemét, s
idegesen rámeredt a félelmetes szóra, remélve, hogy netán eltűnt. Az érthetetlen, kimondhatatlan
szó ott volt, és kérlelhetetlenül bámult vissza rá. A bevándorlási biztos azonban hősiesen felvette a
harcot.
- Herpa... er... herper... - mondta, és kétségbeesett, segélykérő pillantást vetett a rendőrre. A rendőr
áthajolt a vállán, szemügyre vette a szót, amely zavarba hozta kollégáját, kedélyes arccal, mint
akinek a Times keresztrejtvénye gyerekjáték csupán, majd rátalált a „herpetológus" szóra, s
elbizonytalanodott.
- Herp... herp - nyögte gyámoltalanul, fájdalmas hangon.
- Herpa... herper - szólt a bevándorlási biztos.
- Herp... herp... herp... - így a rendőr.
Úgy hangzott az egész, mint valami ismeretlen és érthetetlen német opera.
Herpetológus - vágtam ki gyorsan.
- Na persze, hogyne - mondta a bevándorlási tisztviselő bölcsen.
- Mi az? - kérdezte őszintébben a rendőr.
- Olyan ember, aki a kígyókat tanulmányozza - magyaráztam.
Megigézve bámulta a szót.
- Azért jött ide, hogy a kígyókat tanulmányozza? - kérdezte végre a rendőr olyan arccal, mint aki
veszedelmes őrülttel társalog.
- Itt nincsenek kígyók - szólt kollégája a hatósági közeg ellentmondást nem tűrő hangján, aki ugyan
soha egyetlenegy kígyónak sem engedte volna meg, hogy áttekergőzzön a bevándorlási hivatalon.
- Hát persze, hogy nincsenek; azért jöttünk, mert denevéreket szeretnénk fogni - mondtam
meggondolatlanul.
Hitetlenkedve bámultak rám.
- Denevéreket? - kérdezte a rendőr.
- A denevérek nem kígyók - jelentette ki a bevándorlási tisztviselő Charles Darwin
arckifejezésével, amint éppen átadja a világnak egész élete kutatómunkájának gyümölcseit.
- Nem hát, tudom - mondtam -, de Mr. Hazeltine, a kormánybiztos meghívására jöttünk, és
denevéreket akarunk fogni. - Biztosra vettem, hogy Mr. Hazeltine, akit sosem láttam, megbocsátja a
tények ártalmatlan meghamisítását. A rendőr és a bevándorlási biztos egyaránt fülét hegyezte a
kormánybiztos neve hallatára.
- Maga ismeri Mr. Hazeltine-t? - kérdezte a bevándorlási biztos.
- Ő kérte, hogy jöjjünk - mondtam egyszerűen.
A bevándorlási biztos rájött, hogy vereséget szenvedett. Nagy ügybuzgalommal és műgonddal
lemásolta a „herpetológus" szót, lebélyegezte John útlevelét, és nyilvánvaló megkönnyebbüléssel
ránk mosolygott. Kezet ráztunk vele és a készséges rendőrrel, ők pedig sok szerencsét kívántak
rodriguezi látogatásunkhoz. Azon töprengtem, miért kell ezeket az egyszerű, egyenes és boldog
szigetlakókat a helyhez nem illő és teljességgel felesleges bürokráciával sújtani.
Beszálltunk a szálloda dzsipjébe, s végighajtottunk a: kanyargós úton, amely lekopott és kiszáradt
tájon vezetett keresztül. Az út széle itt-ott zöld volt, és az omladozó, rozsdás bádoglemezekből
összetákolt kalyibákat porlepte facsoportok, bokrok vették körül. A sofőr bizonygatta, hogy .a
legutóbbi felhőszakadás után kizöldült a' sziget. A kegyetlen napfényben fürdő, száraz, poros tájat
bámulva azon tűnődtem, hogy nézhetett ki az eső előtt.,'
A dzsip bekanyarodott a sziget fővárosa, Port Mathurin egyik főutcájára. Fából és rozsdás
bádoglemezekből épített házikók és boltok szegélyezték az utat, mégis szinte egész hosszában
ragyogott, mint a virágágy, mert tele volt a kikötő világos ruhás népével, akik vidáman
üzleteltek. A dzsip megállt valamivel a kikötő előtt, ahonnan már látszott a dombgerincre épített
szálloda. Alacsony volt, és széles, meredeken lejtős teteje mély, árnyékos verandára bukott, amely
körülfogta az épületet. A verandát széles lépcsőn lehetett megközelíteni, és _. fehérre festett,
bonyolult, kovácsoltvasból készített rácsozat fogta körül teljes hosszában. A verandán elszórtan
asztalok és nagy, nádfonatos székek álltak. A dombtetőre épített szállodából egész Port Mathurint és
az öt kilométerre eső zátonyokat is jól be lehetett látni. Leginkább egy Somerset Maugham-
novellából készített, meglehetősen hatásvadász filmre hasonlított, és a légkör eredetiségének illúzióját
még csak fokozta a szállodához meredeken felfutó ösvény, amelyet nagy bíbor- és narancsszín
virágokkal borított hibiszkuszcserjék szegélyeztek, úgy néztek ki, mintha csak papírból vágták volna
ki őket, és egy kondányi elég szurtos, de nagyon élénk és roppant vendégszerető disznó
kongresszusi gyülekezete lenne odalent, sőt a szálloda körül.
Miután berendezkedtünk és felvettük a kapcsolatot Mr. Hazeltine-nal, a kormánybiztossal - aki
nagyon impozáns, régi házban lakott, fallal körülvett kertjében
hatalmas fák álltak epifitonokkal, kapuját meg roppant harcias ágyú őrizte -, felkerestük Mr. Marie-
t, az erdészeti igazgatóság vezetőjét, ő pedig felajánlotta, hogy autóval elvisz bennünket megnézni
a denevéreket. Azt mondta, a denevérkolónia a Cascade Pigeon (Bukógalamb-völgyben lakik, öt
kilométernyire Port Mathurintól. Úgy vélte, két-három különc a sziget többi részén éli magános
életét, de abban biztos volt, hogy a kolónia zöme a völgyet lakja. Bezsúfoltuk magunkat Land-
Roverébe, és - a fiatal Jean-Claude Rabaude-dal együtt, aki az erdészet dolgozója volt, de egyben
ügyes amatőr természetbúvár is, és Anthony Cheke expedíciójának is segített - elhajtottunk a völgy
felé.
Amikor odaértünk, leparkoltuk a dzsipet, és egy folyómederhez megszólalásig hasonló csapás
mentén lementünk a sziklás, csúszós lejtőn. Az út felét tehettük meg a völgy irányába, amikor
sziklás fennsíkra értünk, ahonnan beláttuk a völgy lejtőjét. Itt a fák elég alacsonyak voltak, úgy hat-
hét méter magasak lehettek, de sok hatalmas mangófa nőtt közöttük. E nagy fák terjedelmes, árnyas,
fényes lombozatában szoktak elülni a denevérek.
Amikor távcsővel megnéztük a fákat, első pillantásra úgy látszott, mintha fura, szőrös,
csokoládébarna és aranyvörös gyümölcsök lógnának róluk, de amikor a denevérek ásítottak és
nyújtózkodtak, mindjárt felismertük a csokoládébarna, esernyőszerű bőrszárnyakat, s a test és a fej
szőrzetét, amely a halvány, csillogó olvasztott arany és a mély rókavörös közötti skála minden
színében játszott. Kétségtelenül a legszínesebb és legszebb gyümölcsevő denevérek voltak,
amelyeket valaha is láttam. Fejük kerek volt, fülük apró, formás, és butuska pofácskájuk a spiccre
emlékeztetett. A kolónia zöme ezen a három mangófán csüngött, míg néhány magános példány a
környező fákon ült el.
Miután meghatároztuk a kolónia helyét, hozzávetőleges pontossággal meg kellett határoznunk a
denevérek számát is. Mivel sok denevér az árnyas mangófák mélyén üldögélt, nem mindig lehetett
látni őket, és a számlálás sem volt könnyű, mert a denevérek az egyik mangófáról a másikra
röpdöstek, vagy a maguk kényelmes módján lerepültek a domboldalon, majd vissza. Először
mind az öten megszámoltuk a kolóniát, majd becsléseink középértékét vettük. Éreztük, hogy
mindez azért erősen hozzávetőleges, mivel jó csomó denevér nem volt a helyén, de még így is
bátorított minket a tény, hogy ketten is többet számoltunk meg, mint Anthony Cheke, amikor két
évvel ezelőtt itt járt.
Jean-Claude szerint - aki meg volt győződve arról, hogy a kolónia lényegesen gyarapodott a
Cheke-expedíció óta - a legmegfelelőbb számlálási idő a reggel, amikor a denevérek
visszatérnek az éjszakai vadászatról és a délidő, amikor a legerősebben tűz a nap. Ilyenkor
ugyanis nagyon csendesek. Mivel még csak tizenegy óra volt, úgy gondoltuk, várunk délig, és
újra megszámoljuk őket. Közben alkalmas helyet kerestünk a háló kifeszítésére, ha esetleg úgy
döntenénk, hogy fogunk néhány denevért.
John találta meg az ideális nyiladékot, egy kis tisztást - szemben a völggyel -, amelyet nagy
fák öveztek; a fákra pompásan fel lehetett akasztani a hálót, és 'a lehető legnagyobb védelmet
biztosították a tűző nappal szemben. Délben, a perzselő hőség csendjében ismét megszámoltuk a
denevéreket. Most nagyon nyugodtak voltak, csak sötét szárnyukat terjesztették ki néha, s
kicsit csapkodtak vele, hogy lehűljenek. Száznál többet számoltunk meg. Nagyon boldog voltam,
de elhatároztam, hogy óvatos leszek, így hát elküldtem Johnt Jean-Claude-dal a völgy másik
oldalára, hogy számolják meg őket még egyszer. Majd - a minden kétséget kizáró bizonyosság
kedvéért - éjszaka is megszámoltuk őket, amikor elrepültek, és másnap reggel ismét. Végső
becslésünk szerint a denevérkolónia százhúsz-százharminc példányból állhatott, ami persze
nem túlzottan nagy szám, de mégis örültünk, mert ez az érték azt jelentette, hogy a kolónia
mintegy harmincöt példánnyal gyarapodott, mióta Cheke megszámolta őket.
Nekibátorodva elhatároztuk, hogy tizennyolc példányt fogunk, ez ugyanis nem veszélyezteti a
kolónia fennmaradását, viszont legalább ennyire volt szükségünk a sikeres tenyésztéshez. Egy vagy
két pár elfogására nem is gondolhattunk, mert sejtettem, hogy - mint a legtöbb kolóniában élő
állatnak - a denevéreknek is érezniük kell saját fajtájuk ösztönző közelségét, hogy sikeresen
letelepíthessük és tenyészthessük őket. Annyian legyenek, hogy kolónia benyomását keltsék, ha még-
oly apró kolóniáét is. Persze más dolog eldönteni, hány és milyen nemű állatot fogjunk, és megint
más sikeresen végrehajtani a feladatot, még ha tudjuk is, hol vannak.
A hadműveleteinkhez választott tisztás körülbelül négyszáz méternyire volt a kolóniától, lefelé a
völgynek, amerre esténként szoktak repülni a denevérek táplálékszerző útjukra. Valójában a tisztás
szintjénél valamivel alacsonyabban vezetett az útjuk, de nagyon bíztam benne, hogy a
kenyérfagyümölcs (jelenleg a szálloda egyetlen vendége) itt aztán megteszi majd a magáét, és felcsalja
szintünkre a denevéreket.
Denevérfogó módszerünk pofonegyszerű volt. Jean Claude és honfitársa segítségével (aki némiképp
lehűtötte rettenthetetlen felfedező ösztönöm hevét, mivel trikóját a „Bírom Kennedy elnököt"
felirattal ékesítette) vagy nyolc sűrű hálót feszítettünk ki a fák közé, s így a hálók egy tizenötször
huszonöt méternyi területen, és jó tíz méter magasságban amolyan öblös teret vagy mélyedést
alkottak. Majd drótsodronyból miniatűr koporsóhoz hasonlító tárgyat csináltunk, gallyakkal sűrűn
álcáztuk, és a hálók középpontjában készenlétbe helyeztük. Ez volt a gyümölcs helye. Miután mindent
megfelelően elrendeztünk, visszahajtottunk a szállodába, gyorsan ettünk valamit, és zseblámpákkal
meg gyümölccsel felfegyverkezve visszamentünk a völgybe, éppen amikor az alkony zöldre váltott,
hogy azután szürkébe forduljon.
A denevérek ébredeztek, készülődtek az éjszakai vadászatra. Most hangosabban viselkedtek,
felröppentek a mangófákról, nyugtalanul röpdöstek körülöttük, majd megint az ágakra telepedtek.
Nyilván nem volt még elég sötét a vadászathoz. Drótbőröndünket jól teletömtük túl érett mangóval,
banánnal és ananásszal, majd bozótvágó késsel a kezemben a kenyérfa gyümölcséhez közeledtem.
Mielőtt tiltakozhatott volna, hosszában kettévágtam, de bárcsak ne tettem volna ilyet. Azt hittem,
ettől a hőn szeretett gyümölcstől nem telik erősebb illat, mint amit már jól ismertem. De tévedtem!
Másodperceken belül alighanem egész Rodriguez bűzlött a kenyérfa gyümölcsétől. Reméltük, hogy -
ha mi nem is - a denevérek méltányolják ezt, és begyömöszöltük a gyümölcsöt a koporsóba, majd az
ágak halotti leplébe jól beburkolva, felvontattuk vagy hat méter magasra, a háló közepébe. Aztán
rejtekhelyet kerestünk a bozótban, ahonnan jól lehetett látni a csapdát, majd letelepedtünk, és
vártunk.
Sajnos, mivel kénytelenek voltunk legtöbb ruhánkat Mauritiuson hagyni, hogy ne legyünk
túlsúlyban, mindannyian rövidnadrágban és rövid ujjú ingben voltunk, ez az öltözék, pedig vajmi
kevés védelmet biztosított Rodriguez szúnyogállományának körülbelül háromnegyed része ellen,
amely csatlakozott hozzánk őrhelyünkön.
Így vártunk, fülünk megtelt a szúnyogok éles, izgatott, barátságos zümmögésével, míg a zöld
alkonyi fény egyre sötétebb szürkébe fordult. Mielőtt teljesen besötétedett volna, a denevérek
felröppentek. Egyesével vagy hármas-négyes kis csoportokban repültek, lefelé a völgynek, Port
Mathurin irányába. Amikor tisztásunk szélén nagy szárnycsattogtatás közepette megjelentek az
égbolton, elképesztően nagynak látszottak, és lassú, nehézkes röptük a Drakula-filmeket juttatta az
ember eszébe. Dicséretre méltó együgyűséggel, se jobbra, se balra nem nézve repültek le a völgynek,
ránk ügyet sem vetettek, de még hálóinkra, sőt az illatos, túl érett csalétekre sem. Csak ültünk ott a
szúnyogok ködébe burkolózva, vakarództunk, s bámultuk a denevérek elhúzó raját. A rajvonal
hamarosan keskeny szalaggá vékonyodott, majd néhány elkésett példány igyekezett szárnyverdesve
a kolónia zöme után. Aztán volt denevér, nincs denevér.
Egyetlenegy sem akadt köztük, amely akár a legcsekélyebb érdeklődést mutatta volna a
kenyérfagyümölcs szagától átitatott tisztásunk iránt.
- Hát ez klassz - szólt John, langaléta alakja teljes hosszában kiemelkedve a bozótból, mint valami
sebzett zsiráf. - Örülök, hogy mégiscsak kijöttünk. Kínozna a tudat, hogy ez a sok szúnyog mind éhen
maradt volna.
- Hát igen. Ez is egyfajta állatvédelmi program. Gondolj csak arra, hány szúnyogot mentettünk meg
az éhhaláltól ma éjjel. A Vadvédelmi Világszövetség egykor majd posztumusz aranyszobrot emel ezen
a helyen természetvédelmi munkásságunk tiszteletére.
- Igazán kedves magától ez a viccelődés - mondta keserűen Ann. - Úgy látszik, nem nagyon izgatja,
hogy megcsípik, de nekem iszonyúan viszket a csípés, aztán megdagad és vörös lesz.
- Sose vesződjön vele - nyugtatgattam -, csak hunyja be a szemét, és gondolkodjék rajta, mit
csinálunk azzal a sok denevérrel, amit majd elfogunk.
Ann gúnyosan dohogott. Pár óra elteltével, amikor már nem jelent meg több denevér és a
szúnyogok is lecsillapodtak valamelyest, haditanácsot tartottunk. Úgy gondoltam, fontos lenne, hogy
valamelyikünk egész éjszakára itt maradjon, hátha visszajön és csapdába esik egy-két denevér. A
hálókat olyan bonyolult módon szereltük fel, hogy nem lehetett leengedni őket, és nem
akartam, hogy a denevérek - ha esetleg nekirepülnek - egész éjjel csak lógjanak a hálón. Rövid
megbeszélés után mindannyian úgy határoztunk, hogy maradunk, s igyekeztünk berendezkedni a
bozótban, amennyire csak tudtunk, miután azt is eldöntöttük, hogy egyikünk őrködik, míg a többi
alszik.
Aztán a kora reggeli órákban rázendített az eső. Minden átmenet nélkül; nem volt dörgés,
villámlás, sem egyéb előjel. Egyszer csak valami iszonyú morajlás hangzott fel, mintha
golyóscsapágy-lavina indult volna útjára, majd megnyíltak a felhők, aztán fékezhetetlen dühvel =
mintha dézsából öntötték volna - ömleni kezdett az eső. Másodperceken belül csuromvizesek lettünk,
és mintha valami vízesés felfakadó forrásában üldögéltünk . volna, amelynek minden esélye
megvolt arra, hogy legalább akkora legyen, mint a Niagara. Az eső, a párás, meleg éjszakával
ellentétben jéghideg volt, csak úgy dideregtünk tőle. A bozótból a fa alá költöztünk, mert az
valamivel több védelmet nyújtott; a lombokon géppuskatűz gyanánt peregtek az esőcseppek, és a
víz patakokban ömlött a fatörzsekről.
Még egy óráig álltuk a sarat, majd egy alaposabb vizsgálat igazolta, hogy az égboltot végestelen-végig
egybefüggő és fekete felhőtakaró borítja, vagyis hát, amennyire meg tudtuk állapítani, a
Bukógalambvölgytől az Indiai-óceánon át egészen Delhiig. Nyilvánvaló volt, hogy egyetlen
öntudatos denevér sem röppen fel ilyen özönvízszerű felhőszakadásban, tehát összepakoltuk
csuromvíz holminkat, és visszamentünk a szállodába, ahol legalább védve voltunk az esőtől és a
szúnyogoktól, no meg szundíthattunk is két-három órát. Elhatároztuk, hogy hajnalban megint
kimegyünk, mert a denevérek akkor jönnek vissza éjszakai vadászatukról, és elképzelhető, hogy
belebotlanak hálóinkba.
S hajnalban, zsibbadtan és félálomban, ott kuporogtunk már a hálók alatt, a különös zöld fényben. Az
egész erdő melegszagot árasztott, amely olyan édeskés is volt, mint a gyümölcsös sütemény,
amikor frissen kiveszik a kemencéből. A napégette és esőáztatta föld, moha és lombozat szaga
éppen elég erős volt, de ezt a finom illatösszhangzatot is túlharsogta a hat méter magasságban lógó
kenyérfagyümölcs bombardonja. Az ég kivilágosodott, és ismét megjelentek a denevérek, lankadt
szárnyverdeséssel igyekeztek vissza helyükre az ágakon. Jó néhány elrepült már előttünk,
amikor, nagy izgalmunkra, páran letértek a „légi folyosóról", és gyanakodva, de érdeklődőn
körözni kezdtek a tisztás felett, mielőtt elszálltak volna a mangófa felé. Az érdeklődés nyilvánvaló
jeleitől felbátorodtunk; és a nap folyamán még több hálót húztunk ki a fák között, hirtelen jelentkező
felhőszakadások ösztönző erejétől sarkallva.
Két segédünk az erdészeti igazgatóságtól, akiket mélységesen megrendített az a tény, hogy az utóbbi
nyolc év leghatalmasabb rodriguezi felhőszakadásait a szabadban vészeljük át, botokat és
banánleveleket vágott, és a bozótban, jól eldugott helyen, kis banánlevél kunyhót épített nekünk,
amelyet egy kongói pigmeus főúri lakosztálynak tekinthetett volna. Ajándék lónak azonban az
ember nem nézi a fogát, és ha John lába félig ki is lógott belőle, a kunyhó aránylag megfelelő
védelmet biztosított az időjárás ellen.
óvatosságból meglátogattuk az elmaradhatatlan kínai üzleteket Port Mathurinban - más bolt nem is
nagyon volt -, és vettünk néhány műanyag lepedőt meg olcsó takarót. Amikor leszállt a sötétség, és a
denevérek megint elrepültek mellettünk, hosszas vita után úgy döntöttünk, hogy Ann visszamegy a
szállodába, jól kialussza magát az éjjel, s hajnalban megint kijön. El is ment. John meg én pedig
banánlevél kunyhónkban megvetettük hevenyészett ágyunkat a műanyag lepedőkkel és olcsó
takarókkal, s elrendeztük felszerelésünket: jó adag szendvicset meg csokoládét, egy termosz teát,
zseblámpákat, és egy csomó apró, de nagyon szép, fonott kosarat, amelyet itt tante-nak hívnak, és ez
a termék Rodriguez fő exportcikke. Reméltük, hogy ezekbe zárhatjuk majd a denevéreinket. Sorsot
húztunk, kié az első őrség; én nyertem, boldogan összegömbölyödtem hát, és nagyon hamar el-
aludtam.
Amikor rám került az őrködés sora, kicsit körülsétáltam a tisztást, hogy kinyújtóztassam a lábam. A
föld és a növényzet még teljesen át volt itatva nedvességgel, bár az eső már néhány órával azelőtt
elállt, a levegő pedig meleg volt és olyan párás, hogy az ember minden lélegzetvételnél úgy érezte,
a tüdeje - mint a szivacs - szinte beissza a nedvességet. Az elhullott, szanaszét heverő, korhadó ágakon
megszámlálhatatlan apró, foszforeszkáló gombát láttam, amelyek világos zöldeskék fénnyel
ragyogtak, úgyhogy az erdő talajának ez a része olyan volt, mint egy kivilágított város látképe éjjel
Felszedtem néhány ilyen gallyat meg kisebb ágat, és kiderült,. hogy tíz-tizenkét ilyen világító
gomba fényénél egész jól lehet olvasni, ha az ember a fényforrást elég közel tartja a laphoz.
Itt történt, hogy míg olvasni próbáltam a gombák fényénél,. különös hangot hallottam, amely
mintha a kunyhónk mögül, az erdő mélyéről jött volna. Elég hangos, reccsenésszerű zaj volt. Valami
különös okból engem egy nagyon erős ember kezében összeroppanó gyufásdoboz reccsenésére
emlékeztetett. Vonakodva- ugyan, de mégiscsak el kellett ismernem, nem valószínű, hogy a
rodrigueziek, akármilyen hóbortosak is, hajnali háromkor a csuromvíz erdőben mászkálnának
gyufásdobozokat ropogtatva. Fogtam hát a zseblámpát, és kibotorkáltam a roskatag kunyhóból,
hogy egy kis szemlét tartsak. Nem volt ehhez szükség oly rettenthetetlen bátorságra, mint gondolni
lehetne, mivel Rodriguezen nem élnek veszedelmes állatok, leszámítva persze az embert. Gondosan
megvizsgáltam az erdőt a kunyhó mögött, de semmiféle olyan élőlényt nem találtam,
amelynek természetes hangja az összeroppantott gyufásdoboz neszére emlékeztethetett volna, és a
legvérszomjasabb állat, amivel találkoztam, egy lepke volt amely zseblámpám dobozába próbált
bejutni nagy igyekezettel. Visszamentem a kunyhóba, és elgondolkodva leültem. Azon tűnődtem,
fogunk-e reggel denevért. Az idő egyre fogyott, s vívódtam, ne vigyük-e a hálókat közelebb a
kolónia székhelyéhez. Amint ezen a kérdésen rágódtam, a reszelős gyufásdobozhang ismét megütötte
a fülemet, de ezúttal sokkal közelebbről és több különféle irányból. John felébredt, felült az
ágyán, és rám bámult.
- Mi ez? - érdeklődött álmos hangon.
- Halvány fogalmam sincs, de már vagy tíz perce hallani. Az előbb körülnéztem, de nem láttam
semmit.
Ebben a pillanatban a ráspolyos nesz sortűz, erejével hangzott fel, és a kunyhó falai meg teteje szinte
megrendültek belé.
- Mi a jó isten lehet ez? - kérdezte John.
Zseblámpámmal rávilágítottam a banánlevél tetőre, és láttam, hogy remeg és inog, mintha
földrengés lenne. Mielőtt bármi értelmeset művelhettünk volna, beomlott az egész, és az óriáscsigák
valóságos áradata zúdult a nyakunkba. Akkorák lehettek, mint egy kisebb alma. Kövérek és
nedvesek voltak, csak úgy csillogtak a zseblámpa fényében, s lustán araszolva, érdekes nyálkamin-
tát hagytak maguk után ágyainkon. Tíz percig tartott, míg megtisztítottuk a kunyhót a hívatlan
puhatestűektől, és rendbe hoztuk a tetőt. John összegömbölyödött, és megint aludni próbált, én meg
azon tűnődtem, hátha a denevérek ugyanúgy éreznek a kenyérfagyümölcs iránt, mint én, és éppen
ezért nem aratunk sikert. John egy óra múlva felébredt, és kijelentette, hogy éhes.
- Azt hiszem, eszem egy-két szendvicset. Megdobnál vele?
Felkattintottam a zseblámpát, és a kunyhó sarkába világítottam, ahol raktárkészletünket
halmoztuk fel. Megdöbbenéssel láttam, hogy az összes óriáscsiga, melyet üggyel-bajjal kiűztünk a
kunyhóból, most ámbraszínű, csillogó halomba gyúlt szendvicseinken, és nagy csendesen,
alattomban, jó étvággyal eszegeti a kenyeret. Egy félig fejlett, csillogó bundájú, fehér mancsú,
szürke patkány - amelynek pofácskáját őserdőnyi bajusz díszítette - szekundált nekik. A
csigák nem zavartatták magukat a zseblámpafénytől, és vidáman majszolták elemózsiánkat, de a
patkány rosszabb idegállapotban volt. Amikor a sugárkéve elkapta, egy pillanatra jéggé dermedt,
csak, a szeme forgott és a bajusza reszketett, majd átható szoprán sikolyt hallatott, megfordult, és
mint a nyíl, beiramodott a takaróm alá. Valószínűleg meg volt győződve arról, hogy ott az isten
tudja micsoda biztonságban van, és csak nagyon nehezen tudtam kilakoltatni, még az ágyamat is
darabokra kellett szedni. Miután kirugdostam a kunyhóból az erdőbe, igyekeztem megmenteni a
szendvicsek maradékát a csigáktól. John kiválogatta a még ehetőket, én pedig még egyszer a tisztás
széléig űztem a csigákat. John egy óra múlva ismét felébredt, és kijelentette, hogy még mindig éhes.
- Nem lehetsz éhes - mondtam -, egy órája etted meg a szendvicseket.
- Csak amit a csigák meghagytak - felelte John morgolódva. - Kétszersült nincs? Kétszersült jó
lenne, egy csésze teával.

Sóhajtva kattintottam fel a zseblámpát, és legnagyobb megrökönyödésemre kis konyhánkban az

előbbihez hasonló jelenetnek lehettem tanúja. A csigák - no meg barátom, a patkány is -
visszaszivárogtak, és lakmározták a kétszersültet. Amikor a sugárnyaláb megvilágította, megint
hisztérikusan felüvöltött, majd beásta magát az ágyba, a takaróm alá; ezúttal megpróbált a nadrágom
alá is bemászni, talán úgy vélte, hogy ott még nagyobb biztonságban van. Határozott modorban
űztem vissza az erdőbe, utána hajigáltam a csigákat, és élelmiszerünk maradékát John oldalára tettem
át a kunyhóban. Most már rajta volt a sor, hogy meghitt kapcsolatba kerüljön a patkánnyal. Akkorra
azonban már alaposan kiment az álom a szemünkből, nem tudtunk elaludni, csak ültünk ott, és
egyik témáról a másikra csapongva beszélgettünk, várva a hajnalt. Valamivel virradat előtt
hallottuk, hogy Ann botorkál felénk az erdőben.
- Fogtatok valamit? - kérdezte, amikor megérkezett.
- Nem - feleltem -, csak csigákat meg egy patkányt. De ha kivilágosodik, lehet, hogy találunk majd
valamit.
Az égbolt fokozatosan kankalinsárga színt öltött, és már egész erős volt a fény, amikor elhagytuk
csigarágta kunyhónkat, és lementünk a fák között kifeszített hálóinkhoz.
- Képtelen vagyok megérteni, miért nem jönnek - mondtam. - Ezt a rohadt kenyérfagyümölcsöt még
Chicagóban is érzik, ez biztos!
- Tudom - mondta John -, és azt hiszem, hogy...
De soha nem derült ki, mit hisz, mert egyszer csak előrehajolt, és feszülten figyelt valamit.
- Mi az? - kérdezte a homályba mutatva. - Alighanem van valami a hálóban. Csak nem denevér?
Mindannyian meresztgettük a szemünket a fák irányába, ahol muszlinkendő-finomságú hálóink
eltűntek a fák és az árnyak között.
- Igen - szólt izgatottan Ann -, látom. Biztosan denevér.
- Azt hiszem igazatok van - mondtam. - De hogy az ördögbe kerülhetett oda anélkül, hogy
észrevettük volna?
Abban a pillanatban egy denevér repült be a tisztásra, gyorsan és gyanakvóan körülkémlelt,
aztán elrepült, mintegy közeledésének tökéletes hallhatatlanságát demonstrálva, ezenkívül azt
is, hogy a kunyhónkból, amely kicsit feljebb volt a domboldalon, nem vehettük észre, mert amikor
berepült a tisztásra, már el is tűnt a bizonytalan árnyak között.
Már majdnem teljesen kivilágosodott, minket meg nagy izgalom kerített hatalmába, mert nem is egy,
hanem tíz denevért láttunk a hálóban. Enyhén szólva örömmámorban úsztunk, mert azt hiszem,
titokban mindannyian úgy éreztük, hogy nincs valami nagy esélyünk.
A denevérek mozdulatlanul lógtak a hálón, és mivel nem igyekeztek fejvesztetten szabadulni,
elhatároztuk, hogy várunk egy darabig, hátha fogunk még néhányat, s csak aztán szabadítjuk ki
őket. A következő félórában több denevér berepült a tisztásra, de nagyon óvatosak voltak, és
túlzottan magasan repültek, ezért nem akadtak fenn hálóinkon. Idővel aztán rájöttünk, hogy nem fo-
gunk többet, így hát készenlétbe helyeztük tante-jainkat, és nekiláttunk a rabul ejtett denevérek
kiszabadításának.
Először is a nemüket állapítottuk meg. Bosszankodva vettük tudomásul, hogy valamennyi hím.
Közelről még csodálatosabbak voltak, mint messziről, mert a hátuk-. halvány mogyorószínű és
rókavörös volt, a válluk és a hasuk pedig csillogó aranyszínű. Koromfekete szárnyuk olyan finom
és puha tapintású volt, mint a zergebőr. Apró, vicces, dundi, aranyszínű pofácskájukkal, halvány
szalmasárga szemükkel fura, morcos, miniatűr repülő játékmackókra hasonlitottak. Az apró szemű
háló kitett magáért, és a denevérek finom szárnya alaposan belegabalyodott; miután vagy negyedórát
piszmogtunk egyetlen szárny kiszabadításával, de még akkor sem sikerült, feladtuk a küzdelmet, és
egyszerűen kivágtuk az állatokat a hálóból. De még ezt is nagyon óvatosan kellett csinálnunk,
nehogy, megvágjuk vagy eltépjük a finom szárnylemezt, másrészt pedig a hálóban sem akartunk
túlzottan nagy kárt tenni.
Nehéz munka volt, amit a denevérek dühe nem könynyített meg; ugyanis minden alkalmat
megragadtak, hogy tűhegyes fogaikat az elővigyázatlan ujjakba mélyesszék. De végül
valamennyit kivágtuk, és nem is tettünk túl nagy kárt a hálóban, majd mindegyik denevért
külön egy-egy tante-ba helyeztük. Aztán nekiláttunk a hálójavítás vesződséges munkájának, hogy
megint kifüggeszthessük őket. Akkor megérkezett két segítőtársunk, hogy átvegyék a nappali
ügyeletet, és remekül szórakoztak a házikó és a szendvicsevő csigák történetén. Újjáépítették
banánlevél kunyhónkat. Megígértük, hogy este visszajövünk, aztán diadalmenetben szállítottuk
denevéreinket Port Mathurinba.
A helyi iskola rendkívüli nagylelkűséggel vadonatúj osztálytermet ajánlott fel nekünk - amelyet a
tudásra szomjas rodriguezi ifjúság még nem vett birtokába -, ebben tarthattuk denevéreinket. A
tanterem mérete hatszor négy méter volt, újonnan festették és díszítették, a mi szempontunkból
pedig kifejezetten ideális volt, azaz nagyszerűen lehetett denevéreket tartani benne. :Körberaktuk
egész csomó ággal, meg különféle dróttálcákat aggattunk a falakra, amelyeken mauritiusi
készletünkből valóságos gyümölcshegyeket helyeztünk el. Elhatároztuk, hogy a hímeket szabadon
hagyjuk a szobában, a nQstényeket pedig - ha lesznek - a tante-okban tartjuk. De még mielőtt
nőgyűlölőnek ítélnének engem, gyorsan megjegyzem, hogy ez a látszólagos méltánytalanság csupán
annak a ténynek tulajdonítható, hogy a nőstények sokkal értékesebbek volnának számunkra, mint a
hímek, így hát velük óvatosabban kellene bánnunk.
Késő délután visszamentünk az irtásra, a denevéreket hűségesen figyelő, embereinkhez. Az
elhaló kora esti fényben felkapaszkodtunk őrhelyünkre, és figyeltük a kolóniát. Nem volt nagy
mozgás, bár a denevérek nyugtalanul és éberen aludtak, nagy szárnycsapkodás közepette
gyakran változtatták helyüket, rendkívül ügyesen, a szárnyaikon levő horgokkal kapaszkodva az
ágakba. Csak nagy néha röppent fel egy-egy, lustán körülszárnyalt, majd visszatért régi helyére,
vagy újat keresett magának. Egészében véve a kolónia nagyon csendes volt; néha ugyan civakodás
tört ki, ha valamelyikük túlságosan közel került alvó társához, de ez csak ritkán fordult elő.
Volt azonban a kolóniában egy denevér, amelyet aztán egyáltalán nem lehetett csendesnek nevezni.
Kövér kölyök volt, elneveztük Ambrose-nak. Az anyja éppen elválasztotta, ő viszont nem
nagyon örült ennek. Bár majdnem akkora volt, mint az anyja, nem látta be, miért ne
csimpaszkodhatna rá, ahogy mindig is tette, vagy miért ne szophatna, amikor éppen kedve
szottyan. Anyja azonban határozott volt, és a kölyök állandó nyűgösködését szörnyű volt hallgatni.
Rikácsolva, izgatottan üldözte szerencsétlen anyját ágról ágra, megpróbált a szárnyain levő
horgokkal beleakaszkodni, és szörnyű dühkitöréseket produkált, ha ez nem sikerült. Iszonyatos
lármája csak akkor csillapult, amikor anyja már nem bírta idegekkel, elrepült, és kicsit messzebb,
másik fán telepedett le. Ambrose akkor kissé lecsendesedett, de csak azért, mert minden erejével
arra összpontosított, hogy utána repülhessen. Végül sikerült is neki, és alig pihente ki az utazás
fáradalmait, máris elölről kezdte a nyafogást és erőszakoskodást.
- Micsoda rémes denevér – mondta Ann -, jól eldöngetném, ha az enyém lenne.
- Iskolába kéne járatni - szólt szakértelemmel John.
- Inkább javítóintézetbe küldeni - rukkolt ki az ötlettel Ann.
- Én csak abban reménykedem, hogy valami szerencsés véletlen folytán nem kapja el a háló. De ha
mégis, elengedjük, még ha nőstény, akkor is - mondtam.
- Nagyon helyes - mondta John -, képzeljétek csak el, ahogy egész nap körülöttünk sivalkodik.
Amikor besötétedett, levonultunk banánlevél otthonunkba, és az éjszakát néhány ragaszkodó
óriáscsiga, pár millió szúnyog, valamint egy-két harcias százlábú társaságában töltöttük. A patkány
nem tette tiszteletét, és csak arra gondolhattam, hogy, idegösszeroppanássál bajlódva az üregében
maradt. Reggel kiderült, hogy két újabb denevért fogtunk, és ezek, legnagyobb örömünkre,
nőstények voltak. Kivágtuk őket a hálóból, és óvatosan a tanterembe szállítottuk, ahol tegnap
ejtett foglyaink már nagyon jól berendezkedtek. A padlón vastagon állt a guanó, és mindenütt
gyümölcs volt, bárhová nézett az ember.
Másnap két órakor kellett volna elrepülnünk Mauritiusra, ami annyit jelentett, hogy
denevérállományunkat még másnap reggel ki kellett egészíteni. Még egy dobá sunk volt
tehát, azután menni kellett. A hajnal zöld fényénél nagy örömmel láttuk, hogy tizenhárom dene-
vért fogtunk, köztük annyi nőstényt is, amennyire szükségünk volt. Összesen huszonöt denevért
fogtunk; hét hímet elengedtünk. Kiszabadítottuk a tizenhárom denevért a hálókból, és mindegyiket
külön tante-ba tettük, összehajtogattuk a hálókat, majd még egyszer, utoljára felkapaszkodtunk a
sziklás ösvényen, kifelé a Bukógalamb-völgyből.
Elmenőben még hallottuk, hogy Ambrose keservesen rikácsol az anyja után. Ez volt az a denevér,
amelyik eldöntötte, hogy nem hal ki, bármi történjék is!
A tanteremben meg kellett vizsgálnunk az összes hím denevért, hogy megfelelő arányban
válogathassuk ki a teljesen felnőtt és a fiatal hímeket, mert kolóniánkban egyensúly kialakítására
kellett törekednünk az életkor szempontjából is. Miután ezzel elkészültünk, összegyűjtöttük a
felesleges hímeket a tante-okban, és kocsin kivittük a Bukógalamb-völgy bejáratához, ahol
elengedtük őket. Jó magas megfigyelőhelyet választottunk, és a denevéreket egyenként a
levegőbe hajítottuk. Mind a völgy felső vége felé repültek, a kolónia irányába. Alig fújt egy kis
szellő a völgyben, és - érdekes módon - a széllel szemben repülő denevérek mégis nagyon nehezen
küzdöttek meg vele, útközben gyakran pihenniük kellett a fákon. Arra gondoltunk, három-,
négynapos, esetleg egyhetes ciklonban vajon mi lenne velük.
Végül valamennyi denevérünk benne volt a maga tante-jában, és kihajtottunk a repülőtérre. A
bevándorlási tisztviselő és a rendőr kedélyesen búcsút intett, amikor fura rakományunkat
beraktuk a gépbe. Gurulni kezdtünk a poros kifutópályán, aztán felszálltunk, és alacsonyan
elrepültünk a zátony felett. Sajnáltam, hogy el kell hagynom Rodriguezt; mert abból ítélve, amit
láttam belőle, csodálatos és romlatlan sziget benyomása alakult ki bennem. Reméltem, hogy sokáig
megmarad ilyennek, mert ha egyszer a turisták kiszimatolják hollétét, hát ugyanolyan gyászos
véget ér, mint annyi más csodaszép hely a földkerekségen.
Mauritiusra való érkezésünk után elvittük kocsival a denevéreket a Fekete-folyóhoz, a
madárházakba, amelyeket Dave már előkészített nekik. Nagyon jól utaztak, és mindjárt le is
telepedtek a madárházban fejjel lefelé, halkan „cserregtek" egymás közt, és komoly érdeklődést
árultak el a változatos étrend iránt, amelyet Dave állított össze nekik. A siker fényében sütkérezve
mentünk vissza a szállodába, megfürödtünk, és elmentünk vacsorázni. Amikor a desszertre került a
sor, Horace megkérdezte, mit szeretnék.
- Hát, mit tudna adni? - érdeklődtem óvatosan, nehogy most is bemenjek a csőbe, mint a rák
esetében.
- Szép gyümölcsöt, uram - mondta.
Ránéztem. Nem adta jelét, hogy ugratni akarna.
- Milyen gyümölcsöt? - kérdeztem.
- Nagyon szép, érett kenyérfagyümölcsöt kaptunk, uram - szólt lelkesen. Sajtot ettem.
 5..Az elvarázsolt világ

A szállodai lakosztály nappalijának franciaablakain túl tágas, hűs veranda helyezkedett el. Ha erről a
verandáról kilépett az ember, s megtett vagy húsz métert a durva fűvel benőtt terepen, amelyet
vasfák tarkítottak a szélben sugdolózva, mint a szerelmesek, széles, zúzmarafehér partszakaszra ért,
amely egész hosszában nyakláncként hullámzott a színes kagylóhéjtól meg a törött koralldarabkáktól.
Távolabb látszott a fehér és viharosan tajtékzó zátony, azon túl pedig az Indiai-óceán fenséges
kékje. A fehér, törékeny korallok temetőjétől tarkított part és a habtajték-virágágyban nyugvó,
széles zátony között volt a lagúna. Jó néhány száz méteres tükörsima, gyémánttiszta, pillangókék
víz, amely a földkerekségen egyedülálló elvarázsolt világot zárt magába.
Minden természetbúvár, akinek megadatott a szerencse, hogy utazhat, átélte már az elragadtatottság
túláradó érzését az élet szépsége és bonyolult mivolta láttán, meg a lehangoltságét is, hogy mennyi
mindent lehet látni, megfigyelni és tanulni, de a világhoz, a rejtélyek valóságos paradicsomához az
emberi élet mennyire méltatlanul szűkre szabott. Akkor érezzük mindezt, amikor trópusi esőerdők
szépségével, gazdagságával és változatosságával találkozunk; a katedrális-útvesztőben száz meg
száz különböző fa vár ránk, s mindegyiket az orchideák, fán lakó növények valóságos kertje
borítja, kúszónövények indái szövik át; rengeteg faj kusza szövedéke, s az ember már-már nem is
hiszi, hogy ilyen sokféle faj létezhet. Akkor érzi mindezt, amikor első ízben látja az egymás mellett
élő emlősök nagy tömegét vagy a madarak hatalmas, nyugtalan sokadalmát. Akkor érzi, amikor
látja, hogy kel ki a pillangó a bábjából vagy a szitakötő a lárvájából; amikor megfigyeli a sokféle
változatos udvarlási módot, a szertartásokat és tabukat, amelyek hozzájárulnak a fajok
fennmaradásához. Akkor érzi, amikor a szeme előtt egy fadarab vagy levél egyszer csak rovarrá
változik, vagy csíkos árnyékfolt zebracsordává. Akkor érzi, amikor hatalmas delfincsapatot lát amint
a végtelennek tűnő láthatárig szertelenül szökellve rója mérhetetlen kék világát; vagy amikor a
mikroszkopikusan apró pók áttetsző, látszólag soha véget nem érő szálat bocsát ki törékeny testéből,
hogy aztán ezen közlekedjék, amikor légi felfedező útra indul környezete tágas világában.
De van egy olyan, talán az összes többit felülmúló élmény, amiben minden természetbúvárnak
életében legalább egyszer részesülnie kellene, és ez a trópusi zátony felfedezésének bámulatba ejtő
és alázatot parancsoló élménye. Ez valóban majdnem minden érzékszervét igénybe veszi az
embernek, sőt úgy érezzük, hogy még rejtett érzékszerveket is működésbe hoz. Hallá változunk,
és annyira halszerűen hallunk, látunk és táplálkozunk, amennyire emberi lény csak képes;
ugyanakkor madárrá is változunk, a tenger legelői és erdői felett keringő, suhanó, időnként le-
lecsapó madárrá.
Ezt a nevezetes élményt akkor ízleltem meg először, amikor a Nagy-korallzátonynál voltam
Ausztráliában, de akkor sajnos csak búvárszemüvegünk volt, pipánk nem, és a szemüvegem alá
szivárgott a víz. Enyhén szólva felcsigázta az érdeklődésemet, mert alattam ott volt ugyan a
varázslatos, sokszínű világ, de csak villanásnyi időre tudtam szemügyre venni, ugyanis minden
attól függött, milyen sokáig tudom visszatartani a lélegzetemet, és mennyi idő alatt telik meg vízzel a
szemüvegem. A víz alatti világnak ezeket a gyötrelmesen szép felvillanásait azonban emlékezetembe
véstem, és elhatároztam, hogy az első adandó alkalommal tüzetesebben szemügyre veszem. Az
alkalom Mauritiuson érkezett el, mert a Le Morne Brabant Szállodában a lagúna és a zátony a szó
szoros értelmében az ajtóm előtt volt. Közelebb már csak akkor lehettem volna hozzá, ha vízre teszem
az ágyamat.
Az első nap reggelén csináltam magamnak egy csésze '' teát, és kivittem a verandára néhány apró,
édes mauritiusi ananásszal együtt. Csak ültem ott eddegélve, és a csónakokat néztem távolabb a
parton; mindegyiket jókötésű, csillogó szemű, hosszú hajú halász kormányozta. Mindenféle színű
volt közöttük, a bronzbarnától a koromfeketéig, és oly káprázatosan színes ruhákat hordtak, hogy
mellettük még a kertben ékeskedő hibiszkusz- és bougainvillea-virágok is elszégyellhették volna
magukat. Minden csónakot hófehér koralldarabokkal, sokszínű, leopárdpettyes kagylópénzzel
(A kaurikagylók (porceláncsigák) számos faját régen fizetési eszközként - kagylópénz -
használták. Thaiföldön és Bengáliában még a 19. században is a pénz szerepét töltötte be. (A
szerk.)) és kúpos csigával raktak meg. A csónakok peremén botokra akasztva a szivárvány minden
színében csillogó kagylóhéj nyakláncok csüngtek. A nap éppen kiemelkedett a szálloda mögött a he-
gyek közül. Kobaltkékre színezte az égboltot és a láthatárt, bearanyozott néhány terebélyes fehér
felhőt, amelyek lassan, hajórajként vitorláztak az égen, éles, fehér, sziporkázó fénybe vonta a
zátony tajtékját, és a sima, csendes lagúnát átlátszó zafírkékre festette.
Majdnem ugyanabban a pillanatban, amikor leültem a verandán, az asztalomat szinte elborították a
madarak; égtek a vágytól, hogy megoszthassák velem reggelimet. Voltak ott takaros fekete és
csokoládészín tollú, banánsárga csőrű és ugyanolyan szemű mejnók, daloló pintyek; a nőstények
finom levélzöldek és halvány vajsárgák voltak, a hímek ezzel szemben harsány kénsárgák és feketék;
a barkós bülbülök színe fekete és fehér volt, szemrevaló pofaszakálluk skarlátszínű és a farkuk rikító.
Mindannyian ittak egyet a tejesköcsögből, eldöntvén, hogy a tea túl meleg, aztán csak üldögéltek,
epekedve bámulták a gyümölcsömet. Kifacsartam az utolsó cseppeket is az ananász héjából, és az
asztalra tettem a héj maradékát, amely hamarosan el is tűnt a civakodó, zsivajgó madársereglet
alatt.
Megittam a teámat, fogtam a búvárszemüveget meg a búvárpipát, és lassan lementem a partra.
Elértem a homokot, és a kísértetrákok (olyan átlátszó testű állatok, hogy amikor megállnak és
mozdulatlanná dermednek, szinte láthatatlanok) már iszkoltak is visszafelé a hullámzó homokon a
biztonságot jelentő üregeikbe. A lagúna peremén a tenger olyan finoman paskolta a fehér homokot,
ahogy a kiscica nyaldos egy tányér tejet. Besétáltam a vízbe bokáig, amely olyan meleg volt, mint
egy langyos fürdő.
Lábam körül, a homok felszínén különös ábrák voltak, amelyek úgy néztek ki, mintha valaki
végigsétálva a sekély vízben, száz meg száz tengeri csillag kusza körvonalait karcolta volna a homokos
fenékbe. Karjaik egymáshoz értek, olyanok voltak, mint valami különös csillagkép. A legnagyobb
fesztávolsága harminc centi lehetett, a legkisebbé meg amolyan csészealj méretű.
Mivel nagyon izgattak ezek a kísérteties, homokból való tengeri csillagok, próbaképpen az egyik alá
dugtam az ujjam, és felfordítottam. Jól megtermett, halvány téglarózsaszín - fakófehér és vörös
szemcsékkel sűrűn borított - tengeri csillag evickélt lassan a felszínre, lerázva magáról a vékony
homokréteget. Jóllehet lágynak és bársonyosnak látszottak, mint csillagdísz a karácsonyfa tetején,
tapintásuk érdes és kemény volt, akár a smirglié. Amelyiket lábujjammal olyan gorombán kiűztem ho-
mokágyából, egy bágyadt cigánykereket írt le a tiszta vízben, és leszállt a fenekére, a hátán landolva.
Alsó része halványsárgás, elefántcsontszínű volt, mindegyik karján mély horony, ami úgy festett,
mint valami nyitott cipzár. Ebben a horonyban millió meg millió apró, úgy négy milliméternyi
lábacska volt, amolyan finom csápok, amelyek lapos szívókorongban végződtek. A csillag minden
lábát külön tudta használni, és a hornyokban mindig nagy volt a mozgás, a csápok folyton
kinyúltak és összehúzódtak, olyan felület után kutatva, amelyen a szívókorongok
megkapaszkodhatnának.
A tengeri csillag egyik karjának hegyét teste alá támasztotta, s mivel nem talált semmit, ebből
valószínűleg arra következtetett, hogy fejjel lefelé áll. Finoman, lazán, egyre jobban meghajlította a
letámasztott kart. Az állat ugyanakkor a letámasztott kar melletti két másik kart is maga alá
hajlította, és a háromszöget alkotó karokat megfeszítve lassan, finoman emelkedni kezdett. A teste
ellentétes oldalán levő ágak felfelé kunkorodtak, majd kiterültek, mint a kéz ujjai, és a test
hamarosan függőleges helyzetbe került,. mint valami kerék, melyet a mind merevebb karok
támasztottak alá. A túlsó oldalon levő karok most széttárultak, a test pedig lassan, finoman
süllyedt feléjük, mint a jógi egy bonyolult és csodaszép ászana után. A test szabályos helyzetbe
került; a tengeri csillagnak már csak a lenn maradó karjait kellett kihúznia maga alól. Az állat az
egész műveletet a lassú mozgás olyan finomságával vitte véghez, hogy a látvány minden balett-
táncosnak könnyet csalt volna a szemébe.
Ekkor azonban a tengeri csillag olyasvalamit tett, amit a világ legtehetségesebb balett-táncosnője sem
tudott volna utánacsinálni. Ott feküdt a homokban, aztán egyszeriben eltűnt. Eltűnt a szemem elől,
és csak testének bizonytalan körvonalait hagyta maga után - enyhén kidomborodva a homokból.
Természetesen az történt, hogy míg a tengeri csillag látszólag mozdulatlan maradt, száz meg száz
láthatatlan apró lábát belefúrta a homokba, aztán egyszer csak elsüllyedt, a fehér szemcsék pedig
rászóródtak, és betakarták. Attól a pillanattól kezdve, amikor kivettem a homokból, addig, amikor
eltűnt, nem telhetett el két percnél hosszabb idő.
Azért jöttem a lagúnához, hogy lemerüljek és kiússzak a mély vízbe, de már öt percet eltöltöttem a
kísértetrákok megfigyelésével, öt percig csodáltam a partra vetett, nyaklánchoz hasonló kagylókat,
és két percig álltam a bokáig érő vízben, csodálattal bámulva a nyilvánvalóan guru tengeri
csillag homoknirvánáját. A csónakjukban vidám papagájként gubbasztó halászok ezalatt ugyanazzal
a mohó érdeklődéssel figyeltek engem, amellyel én tüntettem ki e partszakaszt. Kíváncsiságukat
azonban ügyesen leplezték, és meg sem kísérelték, hogy felkeltsék érdeklődésemet árujuk iránt,
ellentétben más országok kufáraival, akik igencsak terhére vannak az embernek. A mauritiusiak
ehhez túlontúl udvariasak. Integettem nekik, és ők széles mosollyal mindannyian visszaintegettek.
Elhatároztam, hogy nem vesztegetek itt több időt, begázoltam derékig a vízbe, feltettem a
szemüvegem, és a víz alá merültem, hogy megnedvesítsem a fejemet és hátamat, ekképp védekezve
valamelyest a nap ellen, amely forrón tűzött már ebben a kora reggeli órában is. Amikor
szemüvegem a felszín alá merült, a tenger mintha eltűnt volna; a lábamnál elterülő csodálatos víz
alatti birodalmat bámultam.
Egy pillanat alatt megfeledkeztem sziklaszilárd elhatározásomról, hogy kiússzak a mélyebb vízre,
mert olyan, különleges világ fogott körül, amilyet egyetlenegy tudományos-fantasztikus regényíró
sem talált ki, mondjuk, a Marson játszódó regénye számára. A lábam körül, sőt olyan közel, hogy az
már nem tréfadolog, hat vagy hét jó nagy, lapos tengeri sünt láttam, olyanok voltak, mint egy alom
telelő sündisznó, tüskéik között tengeri algák és koralltörmelék akadt meg, és hacsak az ember
közelről meg nem nézte őket, algával borított sötét lávadarabnak látszottak. Számos különös
alakzat feküdt köztük a homokban, a napon sütkérező kígyók ernyedt pózában. Több mint egy
méter hosszú és körülbelül tíz centiméter kerületű csövek voltak. Úgy néztek ki, mintha valami fura
porszívó tengerbe merült részei lettek volna; körülbelül hét centiméterenként volt egy illesztés, és a
cső anyaga félig átlátszó, nedves, barna papírra hasonlított, amelyen helyenként bolyhos
gombafélék tapadtak meg.
Először képtelen voltam elhinni, hogy ezek a bizarr tárgyak élőlények. Azt hittem, hogy valami
mélytengeri alga furcsa, elhalt fonalai, amelyeket idesodort az árapály, s most magatehetetlenül
követik a tenger finom mozgását a homokban. De alaposabb vizsgálat után kiderült, hogy valóban
élnek, akármilyen valószínűtlennek látszott is. E különös teremtmény neve Sinucta muculata, és.
tényleg nem más, mint egyfajta hosszú cső, amely egyik végén beszívja a vizet és benne a
mikroszkopikus élőlényeket, a másik végén meg kilöki a vizet.
A Sinuctán kívül láttam ott még néhány régi ismerőst' szelíden heverni a tengerfenéken: tengeri
uborkát például, ezt még gyerekkoromban, Görögországban ismertem meg; vaskos, kövér, varacskos
teremtmények voltak, harminc centi hosszúak, s úgy néztek ki, mint valami gusztustalan májas
hurka. Felemeltem egyet. Kissé nyálkás volt, de szilárd tapintású, mint a rothadó bőr. Kivettem a
vízből a tengeri uborkát, amely pontosan úgy viselkedett, mint földközi-tengeri unokatestvére.
Tekintélyes erővel vízsugarat lövellt ki, s közben összelöttyedt a kezemben. Majd, miután a
védekezésnek ezt a lehetőségét kimerítette, mással próbálkozott. Hirtelen fehér anyagot bocsátott
ki magából, amely a folyékony nyersgumira hasonlított, és hihetetlenül ragadós volt; a legkisebb
mennyiség is sokkal erősebben tapadt az ember bőréhez, mint például a celluxragasztó.
Úgy tűnt nekem, a védekezésnek ez a módja teljességgel reménytelen, mert ha ellenség támadná meg a
tengeri uborkát, ez a ragacsfüggöny, ez a nyersgumioldat csak még szorosabban összekötné az állatot
ellenségével. Mégis valószínűtlennek látszott, hogy egy ilyen primitív lénynél ennyire bonyolult
fegyver alakulhatott volna ki, hacsak e fegyvernek nincs valamiféle nélkülözhetetlenül fontos
szerepe. Elengedtem a tengeri uborkát, amely lesüllyedt a fenékre, és finoman tovagördült a
homokban, ismét bekapcsolódva fajtája vidám, vibráló, eseménydús életébe, amely a tengeri
uborkáknál abból áll, hogy egyik végükön beszívják a vizet, a másik végükön pedig kilökik, s
közben szakadatlanul ringatja őket az árapály.
Nagy nehezen elfordítottam figyelmemet a lábam közvetlen szomszédságában levő
teremtményekről, és most már végre felfedező utamra indultam. Az első pillanat - amikor
alámerül az ember és arccal lefelé elindul, a búvárszemüveg üvege alatt a víz szinte eltűnik -
mindig elképesztő és hátborzongató. Egyszer csak sólyommá változik az ember, amely a tenger
alatti univerzum rengetege, hegyei, homoksivatagjai felett vitorlázva lebeg. Ikarosznak érezzük
magunkat, amint a nap melegen tűz hátunkra, alattunk pedig feltárul az ezerszínű világ. Bár csak
egyméternyi magasságban úszunk a tengerfenék felett, a hangok olyan tompán érkeznek hozzánk,
mintha több száz méter magasságban lebegnénk a mozdulatlan levegőben, és kis tanyák meg apró
hegyi falvak hangjait hallgatnánk. A tarkabarka papagájhal fogainak reszélős neszét a korallon; a
száz meg százféle hal mozgolódását, csikorgását, nyikkanását, amint méltatlankodva védik
területüket a betolakodók ellen; az árapály vagy az áramlatok sodorta homok finom susogását;
valami suhogást, mintha száz meg száz krinolin súrolná egymást. Ilyen és persze még sok másféle
zaj érkezik hozzánk a tengerfenékről.
Ezen a részen a homokos fenék sima volt, csak az utóbbi viharok és hurrikánok törmeléke borította;
algával benőtt korallok tömege, ezer meg ezer lény lakhelyei, meg mindenféle habkődarabok.
Hatalmas, fekete tengeri sünök valóságos légiója ütötte fel tanyáját a homokban, hosszú, karcsú
tüskéik állandóan mozogtak, mint az iránytű mutatója. Ha valamelyik tüskéjüket megérintette az
ember, a tüskék szelíd, egyenletes mozgása felgyorsult, s máris őrült kötőtűk módjára csápoltak
összevissza. A tüskék roppant hegyesek és nagyon törékenyek voltak, mihelyt behatoltak az emberi
bőrbe, mindjárt le is törtek. A szúrás nyomot is hagyott a bőrön, környéke indigókékre színeződött,
mintha tust fecskendeztek volna be miniatűr injekciós tűvel. A napsütésben feketének látszottak
ezek az állatok, valójában azonban csodálatosan szép kékek voltak, tüskéik töve pedig zöldben ját-
szott. Ez a faj szerencsére elég rikító volt, és könnyen észre lehetett venni. Bár néhányuk a
hasadékokban és a korall-lerakódások alatt tanyázott, többségük a homokban feküdt, egyedül vagy
szúrós, tüskés csoportokban, így könnyű volt észrevenni őket.
Ezek között is hosszú „locsolócsövek" feküdtek, és elszórtan tengeri uborkák. Ezek azonban mintha
nem ugyanahhoz a fajhoz tartoztak volna, mint az előbbiek. Nagyon nagyok voltak, volt köztük
majd fél méter hoszszú is, és sárgászöld mintázat tarkította őket. Sokkal simábbnak és kövérebbnek
látszottak, mint fekete rokonaik, legtöbbjük átmérője 10-12 centiméter lehetett. Le is merültem,
hogy felvegyek egy ilyen csúf állatot. Amint a felszínre értem vele, az állat a szokásos módon
mindjárt vizet fecskendezett, majd pedig látván, nem éri el a kívánt hatást, mert nem engedtem el
kövér testét, kibocsátotta ragacsos nedvét.
Csodálkozva arra gondoltam, hogy a víz alatt milyen szép látványt nyújt. Most, amikor a tengeri
uborka a levegőben használta végső, elrettentő fegyverét egyszerűen csak valami fehér, ragacsos,
pépes kilövellést lehetett látni, ám a víz alatt ugyanez a jelenség egészen más, vonzó hatást keltett.
A kilövellt anyag ötven vagy annál is több finommetélt vastagságú és körülbelül 20 centiméternyi
hosszú szálból állt. Egyik vége az állat testéhez tapadt, míg a másik begörbült, és lebegett a vízben,
mint valami szökőkút vízsugara. Nem tudom, hogy ezekkel, a szálakkal az állat tudott-e csípni,
esetleg kis halakat megbénítani. Tapintásuk nem árult el semmit, nem is volt kellemetlen, de annyi
bizonyos, hogy ezek aSzálak tetszetős permetfelhőben szétszóródva sokkal komglyabb veszélyt
jelentettek az ellenségre, mint korábban gondoltam.
Úsztam tovább, és egyszer csak, mintegy varázsütésre, egy csapat különleges hal között találtam
magam. Körülbelül ötvenen lehettek; hosszuk 8-10 centiméter, színük meg amolyan átlátszó szürke
volt, alig lehetett észrévenni őket. Előreugró szájuk hosszú tüskében végződött, mint a farkuk,
úgyhogy első pillanatban nehéz volt eldönteni, melyik az elejük és melyik a végük, addigi amíg az
ember meg nem látta kerek, elég bamba, óvatos tekintetüket. Nyilvánvalóan valami rendkívül
megerőltető munkát végeztek, és nagyon kimerültek. Mozdulatlanul, az áramlattal szemben
elmélkedve függtek a vízben. Rendkívül fegyelmezettek voltak, mert soralakzatban függtek, mint
jól képzett, ám kissé elcsigázott katonák. Pontosan olyan alakzatot vettek fel, mint katonák a
díszszemlén; minden hal a másiktól alul, felül, elöl; hátul azonos távolságra helyezkedett el.
Hirtelen smegjelenésem bizonyos pánikot keltett soraikban, mint amikor valaki elvéti a lépést a
győzelem napján rendezett katonai díszszemlén, zavartan arrébb is úsztak. Mihelyt meg felelő
távolságba kerültek tőlem, ismét rendezték soraikat, szembefordultak az áramlattal, és megint
révületbe estek. Úsztam tovább, magam mögött hagyva ezeket a halakat, elbűvölten bámultam a
homokos feneket, amelyet a nap széles aranysávjai csíkoztak, s ezek a sávok valami optikai
alkímia folytán, remegő aranygyűrűkké terjedtek szét. Majd sötét tömeg merült fel előttem, amely
három méterszer egyméternyi súlyos sziklatömbben öltött testet, és a Szent Pál-katedrálisra
hasonlított. Amikor közelebb kerültem hozzá, úgy láttam, az egész sziklát rózsaszínű, fehér és
zöldes korallréteg vonja be, a tetején pedig négy hatalmas, halvány bronzszínű tengeri
viaszrózsa díszelgett; úgy festett az egész, mintha hatalmas, ezer színben játszó főkötőt virágokkal
díszítettek volna.
Átúsztam ezen a csodálatos sziklán, és lehorgonyoztam magam az árapály gyenge sodra ellenében, jól
megmarkolva egy kiálló koralldarabot, miután meggyőződtem arról, hogy semmiféle veszedelmes
lény nincs rajta, alatta vagy benne. Ez bizony bölcs előrelátás volt, erre hamarosan rájöttem, mihelyt a
szemem megakadt egy majdnem láthatatlan, nagy és csodaszép színes skorpióhalon, amely a
kezemtől körülbelül 30 centire húzta meg magát a korallal és náddal körülvett barlangban. Hátán
levő tüskéinek szúrása súlyos rosszullétet válthat ki, sőt néha halált is, ha elővigyázatlanul nyúl
hozzá az ember és megsérti magát. Körülbelül 18 centi hosszú lehetett, képe pufók, tokás volt, és
jókora szeme skarlátvörös. Színe túlnyomórészt rózsaszínű és narancssárga, tarkítva fekete sávokkal,
pettyekkel és foltokkal. Mellúszója nagyon hosszúra nőtt, úgy nézett ki, mintha két rózsaszínű,
elcsökevényesedett ujjú keze lett volna a kopoltyúja alatt. Hátán húzódott végig az életveszélyes
skarlátszínű tüskesor. Mindent összevetve, roppant színpompás hal volt, csillogott-villogott, mint
valami ékszer, csak észre kellett venni. Én is csak akkor vettem észre, amikor pettyes, sávos
libériájában finoman megmozdult; mindaddig egészen beleolvadt a háttérbe. Mihelyt rájött, hogy
felfedezték, finoman mozgatni kezdte lapátnyi úszóit, lefelé, úszva megkerülte a sziklát, és egyre
távolodott tőlem. Bármilyen szép volt is, megkönnyebbülten vettem tudomásul, hogy már nincs a
közvetlen közelemben.
A viaszrózsákban és körülöttünk néhány, kb. 8 centiméter hosszú, világosnarancsszínű, széles
hófehér sávokkal csíkozott, szemrevaló bohóchal úszkált. Ezek a szép kis halak
szimbiózisban élnek a viaszrózsával. Gondtalanul úszkálnak a halált hozó csápok között, amelyek
más halakat megölnének, nekik viszont a viaszrózsa az otthonuk; a bohóchal ebben a hatalmas
erdőben húzza meg magát a veszély pillanatában. A halacska az oltalomért viszonzásképpen
tápláléka egy részét a viaszrózsának ajándékozza. Miért és hogyan jött létre közöttük ez a különös
kapcsolat, arról halvány sejtelmünk sincs. A viaszrózsáról aligha lehetne elmondani, hogy
sziporkázóan értelmes lény lenne, és egyszerűen rejtély, honnan tudja, hogy a bohóchalat nem szabad
megszúrnia, mert hasznára lehet.
Itt-ott jó néhány hatalmas kagyló ékelődött mélyen a korallba. Mindössze héjuk csipkézett
szegélyét lehetett látni belőlük, afölött tolult elő köpenyük; ez olyan hatást keltett, mintha vastag kék
és színjátszó zöld ajkukkal vigyorogtak volna az emberre. Ezek a kókuszdió nagyságú kagylók
természetesen a híres óriáskagyló, rokonai voltak, amely a zátonyon túl élt, és hatalmas héja közel
száz kilót nyomott, hossza meg elérte az egy métert is. Számos vérfagyasztó történet kering
szerencsétlen búvárokról, akik véletlenül beleléptek egy ilyen kagylóba, amely - mint valami
emberfogó csapda - azonnal összezárult (ahogy minden kagyló összezárul veszélyhelyzet -
ben), a búvár pedig nem tudott szabadulni, és megfulladt. Nem tudjuk, valóban megtörtént-e valaha
ilyesmi, bár teljességgel lehetséges, mert a héj összecsukódhat, és ha a búvárnak nincs kése elvágni a
záróizmot, amely csuklópánt és lakat erejével szorítja egymáshoz a kagyló két felét, akkor a héj
iszonyatos erővel zárul össze, s felnyithatatlan, akár a várkastély kapuja. Ezek a sokszínű kagylók is
szimbiózisban étnek, mert a sziporkázó köpeny tele van apró, egysejtű algákkal, amelyeket a
roppant vonzó „zooxantellák", névre kereszteltek. E végtelenül apró lények abból a táplálékból
tartják fenn magukat, amit a kagyló beszív, s cserébe oxigénnel látják el a kagylót. Mintha az ember
mindennapi kenyeréért levegővel fizetne, pontosan úgy, ahogy a legtöbb ember tenne, ha
tehetné.
Megfigyelőhelyemet áttettem a szikla másik oldalára, miután megbizonyosodtam arról, hogy
skorpióhal arrafelé nem lődörög. Itt újabb szimbiózist fedeztem fel. Sokszínű, különféle halakból
álló kisebb rajt láttam; volt köztük egy bőröndhal és három kanárisárga felcserhal. Ez a bőröndhal
szinte leírhatatlanul érdekes. Hossza csak nyolc centiméter, élénk narancsszínű, s feketén pettyezett.
De nem is annyira a színe, mint inkább a különleges alakja ragadott meg: olyan volt, mint egy
szögletes csontdoboz, s ebből nyúltak ki az úszók, a végbélnyílás, a szem és a száj. A farkúszójával
valahogy úgy hajtja magát, mint mondjuk a motorcsónakot a propeller. Fura mozgásával,
nagy, kerek, örökké csodálkozó, dülledt szemével, szögletes alakjával és pettyes kosztümjével a
bőröndhal a zátony egyik legkülönösebb lakója.
A felcserhal egészen más. Sárga teste közelítőleg félhold alakú, homloka boltozatos, szája előreugró,
majdnem mint a disznó ormánya. Nevüket közvetlenül a farok mögött elhelyezkedő két, éles,
szikéhez hasonló kinövésről kapták. E veszedelmes fegyvereket egy rejtett horonyba vissza tudja
húzni, ahogy a zsebkés pengéjét hajlítjuk a nyelébe.
Az igazán csodálatos azonban e két halfaj viselkedése volt. A két felcserhal a szikla mellett szinte
transzba esve, mozdulatlanul függött, a bőröndhal viszont ide-oda őgyelgett mint valami furcsa
narancsszínű hajó, s csak nagy néha állt le egy kicsit. Három apró, karcsú halacska cikázott közöttük;
berlini kék és égszínkék mintás kis gébek. Tisztogatóhalak voltak, és buzgón dolgoztak három
ügyfelükön, „döngicsélve" kapkodták le az élősködőket bőrükről, majd visszapenderültek, mintegy
megcsodálni művüket, mielőtt újra munkához láttak volna.
Valósággal rabul ejtett, amit láttam, mert a „Szent Pál katedrális" telis-tele volt apró viaszrózsával,
tengeri legyezővel, tengeri férgekkel, mindenféle rákkal meg temérdek egyéb látnivalóval, és
egyszer csak rájöttem, hogy már több mint egy órája időzöm ugyanott, s még így sem tudtam
megfigyelni mindent. Itt, csupán ezen az egyetlen sziklán élőlények milliárdja élt, és a
természetbúvárnak egy tucat emberöltőre lett volna szüksége, hogy csak elkülönítse az egyes
fajokat. Visszafelé úsztam, hogy megreggelizzek, s közben azon tűnődtem, vajon a zátonynál is
hasonló-e a helyzet. Hamarosan megtudtam. Minden képzelőerőt felülmúlt.
Mihelyt kicsit jobban ráértünk, intézkedtem, szerezzenek egy csónakot meg vezetőt, aki mindennap
korán reggel eljön értünk, és kivisz pár órára a zátonyhoz. Két nappal később a csónak már
döcögött is felénk a bársonyosan sima lagúnán keresztül, és finom sóhajjal feneklett meg a
homokon, hálószobánk tőszomszédságában. És ezzel Abel belépett életünkbe. Karcsú, fiatal kreol volt,
tekintélyes pofaszakállt és nagy bajuszt viselt, folyton szélesen és lekötelezően, amolyan afrikai
stílusban vigyorgott, és fura, fátyolos, magas fejhangon beszélt. Ti zenkét éves korában
gyermekparalízist kapott, amikor Mauritiuson ez az iszonyatos járvány nagyban dühöngött, és
bár jobb karja és lába részben megbénult, mégis ügyesen vezette a motorcsónakot, jól úszott, sőt
a víz alatt úgy mozgott, akár a hal. Mint a legtöbb helybeli halász, ő is rendkívül sokat tudott a
tenger életéről, jól tudta, mit hol lehet megtalálni, de tudásába sok pontatlan népi hiedelem
elegyedett. A zátonyt mégis nagyon jól ismerte, és mindent megmutatott - a nyolckarú poliptól az
osztrigáig -, amit csak kért tőle az ember; az unikornis szarvához hasonló, hosszú, hegyes, vérvörös
pettyes kagylótól a leírhatatlan korallerdőkig.

Első nap, amikor vele mentünk, elmagyarázta, hogy a zátony nagyjából öt részre oszlik. Van a
mélyvízi zátony, amelyhez ki kell úszni a lagúnából; aztán a homokos rész, ahol a part mentén csak
elszórtan van egy-egy szikla (mint a „Szent Pál-katedrális"); meg a korallágyazatnak három
különböző része. Mindegyikben más és más dolgokat fedezhetett fel az ember. Az első nap Abel
arra a részre vezetett minket, amelyet mi „szarvastemetőnek" vagy „tájképsaroknak" neveztünk el.
Először átvágtunk a homokos szakaszon. A tiszta vízbe bámultam a vékony deszkán fekve a csónak
orrán, míg a kora reggeli nap szelíden melengette a hátamat. Először tengeri csigák és fura
porszívócsőszerű Sinucták valóságos légióját láttam, majd a szó szoros értelmében ezernyi nagy,
vörös tengeri csillagot, amint - éppen csak a homok felszíne alatt - kísérteties módon feküdtek, meg
közöttük, a, homok felszínén jó sok vánkoscsillagot. Formájuk kerek, és kövérek, olyanok, mint a
puding, karjaik rövidek, tompák, és szegélyük mintha csipkés lenne. Színük sárgás, narancsszínű, s
tele vannak nyálkás, koromfekete, kúpos tüskékkel.
Egyre több korallt hagytunk magunk mögött, a homok lassanként eltűnt, s most színpompás alga és
korall perzsaszőnyeg felett siklottunk, és több raj fényes hal úszott elő csónakunk alól. Amikor
elértük utunk célját, Abel kikapcsolta , a motort, és horgonyt vetett; a horgony jókora vasdarab
volt, egyik oldalán gyűrűvel. Úgy nem egészen két méter mély vízben álltunk meg, amely olyan
tiszta volt, hogy mellette még a vodka is zavarosnak látszott volna. Sietve feltettük
búvárszemüvegünket, és átcsusszantunk a csónak peremén az elvarázsolt világba, ami olyan
csodálatos volt, hogy magasan felülmúlta tündérország minden költői leírását. Első benyomásunk az
arany, bíbor, zöld, narancs, vörös fények és az összes közbeeső árnyalat kavalkádja volt. Majd
túljutva e sokszínű világ bűvöletén, a formák ragadták meg figyelmünket. Ezen a részen a
szarvasagancs formájú korall volt az uralkodó; pontosan úgy festett a helyszín, mint a legpompásabb
Viktória-korabeli trófeák temetője fehér és acélkék fénybe vonva. Volt köztük egy-két méteres, de
nagyon nagyok is voltak, mint valami hatalmas fehér és kék karácsonyfa, amelynek ágai között
apró, színes halrajok cikáztak. Az agancsok erdejében helyenként agykorallt is lehetett látni:
némelyek akkorák voltak, mint egy adag szilvapuding, mások, mint egy karosszék; közöttük pedig
finom tengeri legyezők, lágy korallok és algák festői együttesét csodálhattuk meg.
Színben és formában egyaránt csodálatos és lélegzetelállító volt a lakhely, de lakói sem maradtak el
mögötte. Érdeklődéssel figyeltem a szárazföldhöz való bizonyos hasonlóságot. Az apró, színes
halacskák úgy cikáztak a szarvasagancs erdőben, mint madárcsapat a rengetegben, lenn pedig a
zebrahalraj a tengeri legyezők között zebracsorda gyanánt mozgott. A korallhasadékok közül most
másfajta, csokoládészínű és rózsaszín mintás hal bújt elő, úszói nagyok voltak, és szája duzzadt:
fenyegetően szétterjesztett úszóval közeledett felém, ahogy az elefánt csapja szét a fülét, amikor
támad. Aztán voltak ott parázsló narancsszínű és fekete halak, tigrishez hasonlók, nyugtalanul
ődöngtek a koralltelepek homályos mélységeiben, s gyors mozgású, karcsú, narancsszín-barna
halak csapata, amelyekről gazellák vagy antilopok jutottak az ember eszébe. A hasadékokban
világoskék, olívzöld és halvány levendulaszín tengeri sünök húzták meg magukat, mint alvó tarajos
sülök.
A színektől és a különleges formáktól szédülten úsztam ebben az elvarázsolt világban, majd
megbámultam egy valóságos agancserdőt, amelyben az ágak végén a tüskék világoskékek voltak, és
kicsi, homokos tisztásra jutottam, ahol tengeri csigák és bíborszínű meg fekete tengeri sünök
népesítették be a tengerfeneket. Felettük a vízben talán mintegy ötven kis hal függött, a kedvenceim.
Körülbelül 10 centiméter hosszúak voltak, és első pillantásra, helyzetük miatt, a hársfa kipattanó
rügyeinek lágy és nagyon finom halványzöldjét idézték színjátszó módon. Amikor közelebb úsztam,
felfedeztem, mi rajtuk olyan különös. Elúsztak mellettem, mert közelségem elővigyázatossá tette
őket. Utánuk mentem, és akkor egyszer csak, szempillantás alatt, a finom levélzöldről a
leggyönyörűbb kékre váltották színüket, amilyet a középkori festményeken használtak Szűz Mária
palástjának festésére; most madonnakékben játszva sziporkáztak a halak.

Mivel nagyon tetszett, amit műveltek, sietve elúsztam mellettük, majd vissza, és látom ám, hogy egy
pillanat alatt most meg zölddé változtak. Mindez olyan csodálatos volt, hogy fél óra hosszat
üldöztem szegény halacskákat fel s alá, azok meg egyszer zölddé, máskor kékké változtak, aszerint,
hogy milyen szögben érte őket a . napfény. Különösen azon hökkentem meg, hogy mindegyik hal
színe pontosan ugyanabban a pillanatban változott át. Végül ráuntak mohó érdeklődésemre, és beúsz-
tak a szarvasagancs rengetegbe, ahova nem tudtam követni őket, és hamarosan el is tűntek szemem
elől; szerintem a zátony környékének legszebb halai közé tartoztak. Az összes többi bíbor, sárga,
bronzszínű, borvörös, pettyes, sávos, foltos hal - nagyon szép volt ugyan, de a lombhalak - én
hívtam így őket, mivel nem volt külön nevük, hanem csupán a Cromiis selurialis tudományos
elnevezésnek örvendtek - számomra a zátony világának jelkepei voltak.
Abel nem volt hallgatag, sőt, nagyon bőbeszédű is tudott lenni, ha úgy vélte, hogy eljött a
megfelelő alkalom, de ha megítélése szerint tanácsaink vagy megjegyzéseink ostobák voltak,
egyszerűen nem felelt.
- Abel - mondtuk szigorúan -, ma csak rövid időre akarunk kimenni.
Abel tekintete a kéklő messzeségben egy láthatatlan pontra meredt, mintha önkívületbe esett
volna.
- Csak rövid időre. Nyolc harmincra itthon kell lennünk - tettük hozzá.
Abel csak nézett bennünket üres tekintettel, mint aki nem lát.
- Hallotta? - próbáltuk túlkiabálni a motor pöfögő lármáját.
Kifejezéstelen szeme rövid időre megállt rajtunk, majd ismét elmerült a láthatár szemlélésében. Fél
tízre biztos visszaértünk a szállodába, Abel jóvoltából alaposan elkéstünk, de meg kell adni, nem
vesztegettük hiába az időt. Ő sokkal jobban tudta nálunk, mit is akarunk voltaképpen.
Amikor már jó néhányszor megízleltük a szarvasagancs-körzet örömeit, Abel, anélkül, hogy egy árva
szót szólt volna, máshova vitt minket, arra a környékre, melyet „edényboltnak" hívtak. Vízbe
csusszantunk a csónak oldalánál, azt várva, hogy az ágas-bogas szarvasagancs erdőben találjuk
magunkat, és az elénk táruló látványtól földbe gyökerezett a lábunk. Ezen a részen a korall nagy
tányér vagy kehely formájú volt, színe pedig barna, jókora lyukakkal, mint a gyömbéres sütemény.
Helyenként nagy halmokban állt, mint a mosatlan edény egy óriás konyhájában, másutt hatalmas.
gyertyatartó formáját öltötte magára vagy rokokó szökőkutakra hasonlított, amilyeneket félreeső
francia kastélyok vagy olasz villák kertjében lát az ember. Teljességgel más volt y ez a hely, mint a
szarvasagancs erdő, ahol az ember szinte versenyt úszhatott a halakkal. Itt, ha túl közel kerültünk
hozzájuk, egyszerűen eltűntek a koralledények között, ahová nem tudtuk követni őket. Új
technikát kellett kidolgoznunk. Az ember csak finoman sodródott, és hagyta,, hadd jöjjön
közelébe a hal.
Itt láttam először szarvashalat, a legkülönösebb halak egyikét. Képzeljünk el egy deltaszárnyú
repülőgépet, rövid, tompa farokkal, hatalmas hajtóművel, fehér, sárga, valamint fekete sávokkal,
amely az oldalán repül; valahogy így néz ki ez a furcsa hal.
Ugyancsak az „edényboltban" történt, hogy egyszer csak nagy csapat korallrózsaszín és narancsszín
hal borított el; hosszuk 20-25 centiméter, szemük valószínűtlenül nagy és sötét volt. Lebegtem a
vízben, azt figyeltem, hogy egy tengeri uborka talpra áll a fenéken, s tűnődtem rajta, vajon mit fog
most csinálni, amikor a búvárszemüvegem oldalsó ablakán vöröses fény villant fel, és a következő
pillanatban körülfogott a színes halak csapata; nagyon lassan úsztak, s egészen a közelembe
jöttek, szinte meg is érinthettem volna őket. Kifejező, fekete szemükkel makacsul bámultak rám.
Elismerően nézegettem őket, mint aki mindig is ilyen halakkal szeretett volna találkozni,
amelyek a sóvárgó mókushal névnek örvendenek. Tényleg sóvárnak látszottak. Tekintetük oly
panaszos volt, mint akik éppen most jöttek vissza a bankigazgatójukkal folytatott, rendkívül
kimerítő megbeszélésről. Szemük mintha tele lett volna könnyel, és olyan lehangoltnak látszottak,
hogy legszívesebben megvigasztaltam volna őket valahogy. Annak reményében, hogy majd elűzöm
rosszkedvüket, felemeltem a fenékről egy jókora darab elhalt korallt, amely alól az ínyencfalatok
sokasága került elő, mint például garnélarákok, egyéb rákok, apró férgek, meg egy ördögi külsejű,
fekete tengeri csillag, amelynek kígyó módra tekergő karjait mintha szőrme borította volna. A
halak általában örülnek az ilyesfajta bőségnek, de a sóvárgó mókushalak csak bámultak rám bánatos
tekintettel, majd kecsesen elúsztak. Nyilván nem voltam elég együttérző.
Az úszást a zátonynál különösen kimerítővé tette az élet formáinak hihetetlen sokfélesége, amely
körülfogott bennünket, bármerre néztünk is. A Mauritiuson töltött négy és fél hónap alatt
majdnem mindennap kimentünk a zátonyhoz, és minden alkalommal legalább négy olyan halfajt
láttunk, amelyet addig nem figyeltünk meg. Egyszer, mauritiusi vendégeskedésünk vége felé
azonban már-már kétségbeestem, amikor Abel elvitt bennünket abba a körzetbe, amelyet
„virágoskertnek" neveztünk el; mert itt egyetlen óra leforgása alatt felállítottam minden idők
hajmeresztő rekordját: tizenhat olyan halfajt láttam, amelyet a négy hónapi búvármunka alatt még
soha!
A „virágoskert” nagyon sekély zátony volt, átlagos mélysége egy méter lehetett, de olyan helyek
is voltak, ahol alig volt valamivel mélyebb harminc centinél, és ösvényt kellett keresni a korall között,
nehogy megsértse a mellkasát vagy térdét az ember. Ebben a sekély vízben a színek még jobban
sziporkáztak, és olyan korallfajok is éltek itt, amilyenek sehol másutt, például a gombakorall,
amely vándorol; nem alkot zátonyt, mint a többi, hanem elfekszik a fenéken, és változtatja helyét.
Úgy néz ki, mint egy nagy, rózsaszín-vörös és barna gomba alsó része, és csak akkor vesszük észre,
hogy él, amikor az apró, halványsárga tapogatók előbújnak a sövények közül, és integetni
kezdenek. Aztán voltak ott olyan korallok is, amelyek egymásra halmozott, borsónyi zöld kri-
zantémoknak látszottak. Ezek állandóan mozogtak, mint valami nagy virágágy, amelyet víz alatti
fuvallat ingat jobbra-balra. Meg a sokféle rikító kék korallok, alapszínük élénk kobaltkék; aztán a
vörös korallok, vérpirostól a leghalványabb alkonyrózsaszínig. Láttunk olyan korallfejeket is,
amelyeket mintha virágkertészetben szakavatott kezek nyírtak volna kerekre. Amikor jobban meg-
néztük őket, kiderült, hogy. ezek a fejek (akkorák lehettek, mint egy virágcsokor) apró, hófedte
karácsonyfához hasonló koralldarabkákból állnak.
A lombhalak éppen ezeket a korallfejeket kedvelték különösen, csapatostul úszkáltak körülöttük, és
veszély esetén a karácsonyfák között kerestek menedéket. Egy ilyen korall közelében
találkoztam egy csapat növendék lombhallal. Rájöttem, hogy ebben a korban még nem
sziporkáznak zöldesen, hanem égszínkékek, sokkal világosabbak, mint a kifejlett példányok, de
éppolyan gyönyörűék. Sokáig szórakoztam azzal, hogy kinyújtottam kezem az apró halak csillámló
csapata felé, mire gyorsan lemerültek a korallok közé, és eltűntek. Amikor visszahúztam a kezem,
ismét előbújtak a korallfejből mint kék konfettik a hófedte fenyőerdőből.
A „virágoskert" volt az a hely, ahol a legkisebb területen a legtöbb fajjal találkozott az ember, és
azért volt különösen vonzó, mert a sekély vízben a közelükbe is tudtunk férkőzni. Mindig örömmel
figyeltük például a ráspolyhalat. Falevél alakú halak voltak, homlokukon egyetlen görbe szarv,
színük ragyogó zöld, hosszanti csíkokkal és élénk narancsszínű pettyekkel, orruk narancsszínű
csíkos és szemük is narancsszínű, fekete sávokkal tarkított. Nevüket durva, reszelős tapintású bő-
rükről kapták. A ráspolyhal rokona az íjhal, amely Mauritiuson a nyelvficamító Humuhumu-nuku-
nuku-a-puaa névre hallgat. Erős felépítésű hal, alakja falevélhez hasonlít, de nincs előreugró szája,
mint a ráspolyhalnak; az íjhal arckifejezése zsémbes, harcias, mint a tábornagynak, aki a hanyag
újoncokat figyeli. E benyomást még csak alátámasztja fekete-fehér-szürke csíkos „egyenruhája”, meg
a világoskék sáv az orra hegyén, amitől úgy néz ki, mintha bozontos kék szemöldöke lenne. Az íjhal
meglehetősen furcsa védőfegyveréről kapta nevét. Neki is van afféle görbe szarva, mint a
ráspolyhalnak, de a szeme között, és be tudja húzni. Ha a halat ellenség veszi üldözőbe, a tüske
kimered, és egy másik, kisebb tüske mintegy kicövekeli. Így aztán ez a hal nemcsak nehezen
elejthető, veszélyes zsákmány, hanem, amikor a korall közé bújik és kimereszti tüskéjét, lehetetlen
kiűzni rejtekéből, hacsak szét nem szedjük az egész korallfejet.
Itt történt velem az az eset, amely gyermekkoromat idézte, amikor Görögországban a halászokkal kijártam
a tengerre. Éppen egy kanyonban úsztam a sokszínű korallok között, majd nyílt, homokos fenékre
érkeztem, amikor megláttam, hogy épp akkor egy nyolckarú polip is odaért. Csápjai úgy jó
méteresek voltak, és a polip épp készült a zátony egyik részéről a másikra vándorolni. Amikor
meglátott, fokozta sebességét a homokos talajon; úgy festett, mint valami púpos, hosszú
csápköpenyében. Mivel nem tudta kisajátítani a zátonyt, egy homokos terep közepén
menedéket keresett egy jó nagy korallfejben. Odaúsztam, hogy megnézzem, mire készül, és lát-
tam, hogy beékelte, jobban mondva, beszippantotta ma gát egy kis hasadékba, a szemét meg
keskenyre húzta össze, ahogy már a polipok veszélyhelyzetben szokták, mert egyébként nagyon
feltűnő a szemük. Bőre elszíneződött és kipirult, ahogy a polipoké általában a feszültség pillanataiban,
sokféle árnyalatban játszott, például pávakékben és zöldben. Ám ez a tűzijáték ahelyett, hogy
felhívta volna rá a figyelmet, a színes háttérben inkább eltüntette szem elől. Körülbelül jó
méterre voltam tőle, és azon töprengtem, ki tudnám-e piszkálni, amikor a vállam felett
szigony csapott le, bele a polipba, amely abban a szempillantásban vonagló csápok valóságos Me-
dúza-főjévé változott. Fekete tinta jókora cseppjei szennyezték be a vizet, amikor Abel - mert ő
volt az, aki mögöttem a csónakból elintézte a polipot - diadalmasam1 a fedélzetre emelte a
vergődő nyolckarút.
A zátony leírhatatlanul szép és sokarcú, de azért kellemesebb emlékeim is fűződnek hozzá, mint a
polip kiemelése a vízből, mivel haláltusájában majdnem az arcom , közepébe okádta tintaszínű
vérét.
A zátonyt jelenleg kizsákmányolják, és a túlzott mértékben űzött halászat is veszélyezteti; a
kagylókat összeszedik és eladják, a korallt dinamittal robbantják fel, hogy azután a
diadalittas turisták hazavihessék darabjait, s az egykor gyönyörű, eleven organizmus részei
esetleg porfogóul szolgálnak a világ másik végén, egy kandallópárkányon. Reméljük, a
mauritiusi kormány követi más felvilágosult országok példáját - mint például a seychelle-i és a
tanzániai kormányét -, és a zátonyt tengeri nemzeti parkká nyilvánítja, akkor majd szépsége
felejthetetlen és örök élmény lesz külföldieknek és mauritiusiaknak egyaránt; mert a zátony maga
az éltető őserő mindenki számára.
Amikor ezt írom, odakinn szürke az ég és finom hó szitál, de csak be kell csuknom a szemem,
s máris feltűnnek előttem a zátony ragyogó fényei, és melengetnek, dédelgetnek.
Egy nap a „virágoskertben" nagy csapat lombhalra bukkantam hirtelen. Öt-hat
négyzetméternyi területen több ezer szóródott szét. Fél óra hosszat követtem őket úszva;
felejthetetlen élmény volt. Egyszer úgy éreztem magam, mintha tavaszi zöld lombok
erdejében járnék, máskor meg, mintha a mediterrán kék égbolt darabkái között lebegnék,
amelyek csodával határos módon halak formájában a tengerbe hullottak. Végül káprázó szemmel
és kábultan sima korallfejre akadtam, amelyben nem voltak sünök, sem skorpióhal, és a
hetven centi mély vízben leültem rá. Levettem a búvárszemüvegemet, és akkor a távolban, a
láthatáron feltűnek előttem Mauritius görnyedt, egymást támasztó hegyei - mint zsibbadt
végtagok; megannyi kiemelkedő térd és könyök - a zöld erdő ágytakarója és a toldozott-foldozott
cukornádpaplan alatt. Nem kevesebb mint öt szivárvány hasította mögöttük az eget. Úgy
éreztem, Mauritiust tényleg nagyon-nagyon szeretem.

6. Boavadászat

A hajó utat tört magának a kék hullámdombok között, és a sárga meg zöld hajnali égbolt hátterén
sötéten és fenyegetőn tornyosult előttünk Round-sziget teknője.
Eltelt egy év, ezúttal négy napra jöttünk, és jól felszereltük magunkat, hogy ne szenvedjünk
hiányt ezen a távolról sem vendégszerető helyen. A hagyományos kempingfelszerelésen kívül
hordószámra hoztuk magunkkal az értékes vizet meg a sok élelmet. Olyan szigeten, ahol az embert
a rossz idő hirtelen elvághatja a világtól, lényeges, hogy elegendő víz és élelem _ álljon
rendelkezésre. Ellátmányunk súlya és mennyisége azonban azt parancsolta, hogy valahol a kikötőhely
közelében verjünk tábort, elég messze a hullámveréstől, de ne túlságosan messze, mert ezt a poggyászt
lehetetlen hosszasan cipelni.
Enyhe idő volt, így ellátmányunk meg felszerelésünk kirakása nem okozott annyi gondot, amennyit
okozhatott volna. Viszont a poggyász elhordása a 60-90 méternyire fekvő sziklahasadékba -
amelyet táborhelyül szemeltünk ki - nagyon fáradságosnak bizonyult, jóllehet a nap még alig látszott
a sziget mögötti láthatáron. Káromkodva és verítékben úszva vonszoltuk a sátrat, az
élelmiszerkészletet meg a súlyos marmonkannákat a sziklákon keresztül, s azon tűnődtünk, milyen
bolondok is vagyunk, hogy egyáltalán belevágunk ilyesmibe. A szigeten való tartózkodásunk
ideje alatt nem ez volt az egyetlen alkalom, amikor felötlött bennünk ez a gondolat.
A sátrat csak keservesen tudtuk felverni, mert a talaj vagy túl kemény volt, s még az acéltüske sem
hatolt bele, vagy - mint a tufa - szétforgácsolódott és elporlott. Végül üggyel-bajjal mégiscsak
felvertük valahogy. Nem túl megbízható helyre, a csipkés szélű tufakiszögellésekhez kötöttük, s
reméltük, hogy erős szélben is kitart a sátor azonban mindenképpen biztosította számunkra a
Round-szigeten igazán nélkülözhetetlen értéket: az árnyékot. Ha valaki nem töltötte egyszer egész
napját egy napsütötte táj perzselő melegében, nem is tudja, hogy még egy játékernyő árnyéka is
lehet olyan értékes, mint egy mély, hűvös pince. De azt sem tudja, hogy még a meleg ivóvíz is
többet ér a semminél.
Miután biztonságosan berendezkedtünk, és meggyőződtünk arról, hogy tudjuk használni a rádió
adó-vevőt - ez volt az egyetlen kapocs, amely összekötött minket a külvilággal -, Wahab
visszahajózott a jó öreg Sphyrnán, ami pörölyfejű cápát jelent. A hajó nemsokára már csak
egy pöttynek látszott a tengeren, a Gunner's Quoin táján járhatott, s egyre távolodott Mauritius
fátyolosan kéklő, messzi hegyei felé. Elrendezgettük hatalmas marmonkannáinkat, és meghökkenve
vettük tudomásul, hogy nagyon elfáradtunk, s mivel a hőség teljesen elvette étvágyunkat, csak
könnyű vacsorát ettünk, és napnyugta után mindjárt le is feküdtünk.
Másnap már hajnal előtt talpon voltunk, és elindultunk a pandanuszfa irányába; ezt piknikfának
is hívtuk, mert a kikötés helyétől a hegyre vezető úton ez az első fa, amely árnyékot ad, így aztán
itt általában mindenki megpihen, és eszeget egy kicsit. Úgy határoztunk, hogy innen egyenes
vonalban megyünk tovább, már amennyire a Round-szigeten az ilyesmi egyáltalában lehetséges,
északnak, a pálmaövezeten keresztül. Egymástól vagy 15 méter távolságban, cikcakkban akartunk
menni, legyezőpálmától legyezőpálmáig - állítólag ezeken élnek a . boák -, mindegyiket gondosan
átkutatva. Ha túl meleg lesz, abbahagyjuk, és visszamegyünk a táborhelyre. Reméltük, hogy így 30
méter szélességű sávban és körülbelül 800 méteres szakaszon minden egyes pálmát átkutathatunk.
Aki nem hiszi el, hogy ez milyen keserves munka annak javaslom, menjen el a Round-szigetre, és
próbálja ki.
Egy óráig lázasan kutattunk. Állandóan tévesen riasztottuk egymást, amikor szelíd és barátságos
Telfair-szkinkeket és majomszerű Günther-gekkókat találtunk a pálmalevélcsonkok hónaljában,
mert első pillantásra a gyík vagy a gekkó farka, ha csak azt látja az ember, kígyóra emlékeztet.
Jólesett látnunk, hogy a Telfair-szkink populációja tavaly óta ugrásszerűen megszaporodott, és -
ami még fontosabb - a Günther-gekkók száma is nőtt. Ennek bizonyítékaként mindenütt kövér
kölyköket találtunk.
Mindenkitől úgy tudtuk, aki csak látott vagy fogott már itt boát, hogy a két faj közül az
elterjedtebbnek a példányai - ha ugyan egy hetvenöt példányból álló fajt elterjedtnek
mondhatunk - általában a legyezőpálmák levélcsonkjainak zugaiban húzzák meg magukat. Aki soha
nem látott legyezőpálmát, azt hihetné, hogy ez az útbaigazítás tömör és lényegretörő, elképzelni sem
lehetne egyszerűbbet. A legyezőpálmák azonban nagyon is megnehezítik az ember életét. Koronájuk
hosszú, egyenes törzsön nő, amely hatalmas, zöld legyezőben végződik. A törzs rugalmas, akár az
acél, a legyezőt pedig mintha vastag, elpusztíthatatlan zöld műanyagból gyártották volna. A
legyező végén apró tüskék vannak, amelyek olyan hegyesek, hogy még az ember szemét is ki
szúrhatják. Ha round-szigeti boát keresünk, odamegyünk a legyezőpálmához, széthúzzuk az ágait,
bedugjuk a fejünket az ágak közé, jó mélyre, mert a levélcsonkokat is szemügyre kell vennünk;
tekintélyes erőt kell, kifejtenünk a lombok félrehúzásánál, és közben fohászkodunk, hogy össze
ne karmoljon, szemünket ki ne szúrja a legyező, ha a szár kicsúszna izzadó tenyerünkből.
A másik faj a vakondboa, földtúró állat, s ha ilyet akarunk találni, hát turkálhatunk, mint disznó a
tölgyesben, a keskeny kis földgyűrűben, amely a pálmafákat körülfogja: Lehet, hogy ez is könnyű
munkának tűnik, de nem volt az, mert a legyezőpálma elhalt lombjai - bár megbarnultak és a földre
hulltak - nyelükkel holtukban is kapaszkodtak a fához; a legyezőszerű lombok rugalmas barna sátrat
vontak minden fa köré, s ezt előbb el kellett távolítani, ha az ember alatta akart turkálni a földben.
Enyhén szólva izzasztó munka volt, Csak úgy fürödtünk a verítékben, s alaposan meg is szomjaztunk
a hőségben. A tufa annyira felmelegedett, hogy tojást lehetett volna rajta főzni. A hőség szinte
szabályos csapásokat mért ránk, a tufáról pedig visszaverődött, s az arcunkba vágott, mint
amikor hirtelen kinyitják az öntödei vasolvasztó ajtaját. Úgy tűnt, száz méteren többet izzadunk,
mint amennyi folyadékot az emberi test tartalmazhat.
Nagyon megerőltető volt az is, hogy szinte soha nem haladtunk vízszintesen. Vagy felfelé mászva
erőltettük meg izmainkat, vagy a lejtőn való leereszkedésbe fárad tunk bele. De még amikor
sík volt a terep, akkor is úgy éreztük, egyik lábunk rövidebb a másiknál. Két óra hosszat
kutattunk, aztán leültünk, hogy igyunk egyet végre és megegyünk néhány gerezd narancsot.
Round-szigeti vadászataink során kialakult bennünk az a meggyőződés, hogy sokkal jobb
narancsot enni, mint súlyos vizeskannákat cipelni, mert a narancs folyadékot és tápanyagot is
tartalmaz, és tisztán tartja a szánkat.
A nap már felkúszott az égboltra, és átdöfte a sziget páncélját; fenyegetően meredt ránk, mint valami
óriási sárkány iszonytatóan hatalmas, vörös fényben izzó szeme. Tudtuk, hogy nemsokára szörnyű
meleg lesz, és nem tudjuk folytatni a keresést. Mintegy tizenöt métert haladtunk lefelé, majd
visszafelé indultunk a táborba, de a visszaúton is kerestük a kígyókat. Széthúztam egy
legyezőpálma lombját - nekem úgy tűnt, már vagy ez redszer -, s megláttam valamit, azt hittem,
hogy Telfair-szkink farkát. Majdnem továbbmentem, de aztán mégis úgy döntöttem, megnézem
közelebbről. Kicsit küszködtem még a lombokkal, hogy jobban lássak.
Amit láttam, az nem Telfair-szkink farka volt, hanem egy kifejlett, csodaszép round-szigeti
boáé, amely az ágakra tekeredett, ahol az aljzat csészéhez hasonló kinövést formált a pálma törzse
körül. Megfigyelőhelyemről úgy láttam, lustán fekszik ott, és egyáltalán nem fél. Az egyetlen
testrésze, amit talán elérhettem volna, a farka vége volt. Ez a helyzet semmiféle szempontból sem
volt kedvező. Mert egyrészt túl vékony volt a farka, és nehezen lehetett volna elkapni, de ha mégis
sikerül, könnyebben megsérülhet a farok, mintha mondjuk a fejéhez közelebb ragadná meg az
ember. Másrészt viszont, ha a farkát kapnám el, belém is haraphatna. Nem mintha magamat
féltettem volna, mert a szája kicsi volt, de nem akartam, hogy beletörje valamelyik szálkavékony
fogát a kezembe, mert a szája könnyen elüszkösödhetett volna. Túlságosan értékes volt ahhoz, hogy
az ember ilyesmit kockáztathatott volna. Nem akartam elmozdulni helyzetemből, mivel attól
tartottam, hogy megzavarom a kígyót, és netán még veszendőbe megy a zsákmány, így hát inkább
szóltam Johnnak, aki kissé lejjebb a lejtőn, egy legyezőpálma mélyén lógott fejjel lefelé, mint a
bukókacsa.
- John - kiabáltam -, kígyót fogtam, gyere, segíts!
Izzadtan, ziláltan, összekarmolva emelkedett ki pálmája mélységeiből, szemüvege párásan ködlött.
Megtörölte homlokát.
- Nagyon sajnálom - szólt -, túlságosan lefoglal ez a százötven példány, amit itt találtam.
- Ne hülyéskedj - mondtam -, nem viccelek.
- Tényleg? - kérdezte John, s csúszkálva, botladozva a tufán rohant felém, s lihegve érkezett meg.
- Kerülj a pálma másik oldalára, és kapd el - adtam ki az utasítást. - Ott, a fejénéli Nehogy
megharapjon, nem akarom, hogy elüszkösödjön a szája.
Én voltam az utóvéd, John pedig jól széthúzta a lombokat, kipuhatolta, merre van a kígyó feje, aztán
egyszerűen benyúlt hosszú karjával, megfogta az állat nyakszirtjét, finoman lefejtette a
legyezőpálma lombjairól, majd kihúzta az ágak közül. Körülbelül egy méter hosszú lehetett;
alapszíne halvány olajzöld, a farka körül fakósárga pettyekkel A feje hosszú, keskeny, már-már levél
alakú. Mindent összevetve, nem nagyon látszott boának.
Ha azt mondom, hogy majd szétvetett bennünket a jókedv, akkor ez enyhe kifejezés. Hihetetlen
volt, hogy kétórai keresés után, ilyen nehéz terepen elfogtuk a világ egyik legritkább kígyófajának
egy példányát. És az is rendkívüli tény, hogy ez a példány már-már együttműködött velünk.
Kétszeres lelkesedéssel folytattuk a vadászatot. A nap azonban egyre feljebb és feljebb hágott az
égbolton, a meleg nőttön-nőtt, és a legyezőpálmákkal egyre nehezebben küzdöttünk meg. Végül
visszamentünk a táborhelyre, ahol fényűző módon friss kókuszdiótej meg görögdinnye várt ránk,
és a kempingágyak, amelyek az egyenetlen talajon betöretlen lovak módjára hányták-vetették
magukat. Aztán később - abban az időben, amit némi gúnnyal hűvös esetének neveztünk, mert a
hőmérséklet már nem volt magasabb 30 foknál, és nyugodtan leülhettünk a tufára, még csak nem is
égetett meg - újra átfésültük a legyezőpálmákat, de eredmény nélkül. Aznap éjjel esett, és a víz
lezúdult a tufalemezeken, a sátrunkon keresztül, mi meg kempingágyainkban, fekve úgy éreztük
magunkat, mintha Velence legkevésbé higiénikus csatornáinak valamelyikén ringatóznánk.
Napkelte előtt talpon voltunk, és akkor kezdtük átfésülni a pálmasávot, amikor az égbolt
zöldesarany színre váltott. Azon a reggelen sokkal hűvösebb volt, mert elég heves szél fújt, amely
a kék tengert fehér habtajték foltjaival pettyezte, és a felhők jókora flottilláit hajtotta maga előtt
az égbolton. A felhők gyakorta eltakarták a napot, s ilyenkor lélegzetvételnyi pihenőhöz juttattak
minket. Három óra hosszat kerestünk és kutattunk, szkinket láttunk is jó néhányat, de kígyót
egyet sem.
Amikor megálltunk, hogy megpihenjünk és elfogyasszunk egy narancsot, John kifejtette elméletét.
- Nagyon sok ennivaló van itt nekik - mondta.
Tömérdek zöld gekkót, meg kis szkinket láttám, azok aztán a jó falat.
- Ennivalóban tényleg nincs hiány - mondtam.
- Akkor meg miért van olyan kevés kígyó? - makacskodott John.
- Talán nemigen találják meg egymást ezeken a rohadt legyezőpálmákon - feleltem keserűen.
Én meg azt hiszem, hogy még kiskorukban felzabálják őket.
- Felzabálják? Kicsodák?
- A Telfair-szkinkek. Megfigyeltem néhány nagyobb példányt, megesznek azok a rágógumitól a
narancshéjig mindent. Épp az imént láttam, hogy egy Telfair-szkink jókora Bojeri-szkinket eszik. A
kígyók még akkorák sincsenek, amikor megszületnek. A kifejlett Telfair-szkink iszonyatos
szörnyeteg, és minden tele van velük.
- Igazad lehet. Nekem ez eszembe se jutott.
- Ha segíteni akarunk a kígyókon természetes környezetükben - szólt John -, akkor el kellene
fognunk négy-ötszáz Telfair-szkinket és elvinni őket a Gunner's Quoinba vagy a Flat-szigetre.
- Várjunk csak, lassabban a testtel - feleltem, és reménykedve temettem narancsgerezdjeimet a laza
tufába.
. Tudod, két dolog van, amitől akármelyik természetvédő olyan lesz, mint egy hisztériás
vénkisasszony. Egyik a fogságban való tenyésztés, másik a fajok áttelepítése.
- Jó, jó, de segítene a boákon - kötötte az ebet a karóhoz John.
- Valószínűleg. Ha majd tényleg a Round-sziget kérdésébe ütjük az orrunkat, javasoljuk is. Addig
pedig rohanjuk meg újra ezeket a legyezőpálmákat.
Fél óra elteltével John elmélete némi megerősítést nyert. Átkiabált nekem, hogy segítsek, mert egy
csoport, sűrűn egymás mellett nőtt legyezőpálmával nem bírt egyedül. Széthúztam, és tartottam
az üde lombokat, ő pedig kotorászott a pálma aljzatán, az avarban. Egy ágat mindenestől kitépett,
amelyre az eső tufaréteget mosott, és hirtelen kifordult valami a földből, ami első pillantásra jól
megtermett százlábúnak látszott, és tekergőzött a földön. A következő pillanatban rájöttem, hogy
világos téglavörös és sárga kígyókölyök, lehetett vagy harminc centiméter, hosszú és ceruza
vastagságú. Bámulatos színe miatt hittem százlábúnak, mert nem készültem fel rá, hogy a fiatal
kígyó színe ilyen élénk a kifejlett példányok tompa árnyalataival szemben. Diadalittasan szedtük fel a
kölyköt, óvatosan posztózacskóba tettük, s visszabotorkáltunk táborunkba.
-. Nahát, itt vagy - lihegte John, miközben csúszvamászva botladoztunk a Round-sziget földjén. - Ez
a kis apróság képtelen lett volna ellenállni a nagy telfaireknek, ínycsiklandozó egytálétel lett volna
belőle.
Éjjel nemcsak nagyon esett, hanem még a szél is olyan erővel fújt, hogy azt hittük, elviszi az egész
sátrat. Roppant kellemetlen éjszaka volt, és örültünk, amikor végre megvirradt. Elvégeztük szokásos
rutinvadászatunkat a legyezőpálmák között, s tizenegyre visszatértünk. A tenger most sokkal
erősebben hullámzott, és az eget felhők borították. Olykor hirtelen erős szél támadt, és úgy lát-
szott, aznap még bőven lesz részünk esőben.
Ebéd közben, csak úgy, véletlenül kidugtam a fejem a sátorból, és csodálkozva láttam, hogy a jó öreg
Sphyrna tart felénk, bátran szeli a hullámokat a már-már háborgó tengeren. Töprengtünk, vajon
milyen különleges küldetést teljesíthet ilyen barátságtalan időben, aztán hamarosan kétségtelenné
vált, hogy a Round-szigetnek tart. Törtük a fejünket, vajon miféle fontos utánpótlást küld nekünk
Wahab. Eszünkbe sem jutott, hogy az időjárás az oka a hajó gyors látogatásának. Amikor a
hajó a kikötőszikla közelébe ért és horgonyt vetett, a kapitány odakiáltott nekünk.
- Ciklon - kiabálta -, másodfokú készültség Mauritiuson. Magukért jöttem, siessenek!
Nem kellett a kapitánynak különösebben sürgetnie minket, mert az a gondolat, hogy egy bármilyen
erősségű ciklon meghatározatlan idejére a Round-szigeten rekedünk, nagyon-nagyon nem tetszett.
Tábort még soha nem szedtek fel gyorsabban, s holmit nem pakoltak össze nagyobb sebességgel.
Rendkívül veszélyes dolog volt mindent csónakba rakni, majd onnan a Sphyrnára, de baj nélkül
túlestünk rajta, és felszerelésünket, két értékes kígyónkat meg bennünket Mauritius felé űztek,
hajtottak a hullámok.
A ciklonveszély egy hétig tartott, egy álló hétig nyomasztó idő volt, szakadt az eső és viharzott
a tenger. Mindennek tetejébe már a Round-szigeten kezdtem rosszul érezni magam, s most kiderült,
hogy amőbafertőzést kaptam, amely igencsak megkínozza és elgyöngíti az embert. Esélyünk, hogy
visszatérjünk a szigetre és a tenyésztési programunk beindításához még hiányzó kígyókat
összegyűjtsük, majdnem nullára csökkent. Pedig még a gyíkok összegyűjtésével sem végeztünk. Ez
azt jelentette, hogy itt kell hagynunk a kígyókat Wahabnak, vigye vissza a Round-szigetre őket,
és engedje el. Oly ritkák voltak ugyanis, hogy valóságos bűn lett volna Jerseyre cipelni őket,
csak azért, hogy ott derüljön ki: a fiatal és felnőtt azonos neműek. Hosszasan beszélgettem ezekről
a dolgokról Wahabbal, aki azt mondta, hogy a hosszú távú előrejelzés szerint a ciklon végül is
elkerül minket, és enyhe időjárás következik. „Nem maradhatnátok egy kicsit tovább?"
Legnagyobb bosszúságomra - ugyanis több mint két évig tartott, amíg el tudtam intézni végre -
éppen akkor kellett lemondanom egy asszami utazásról, amelyre rögtön Jerseyre való visszatérésem
után kellett volna indulnom, de a mauritiusi orvosok ellenezték. Így aztán volt még egy kis időm,
de még ha maradunk is, ilyen nyavalyásan nem volt kedvem hajóra szállni, meg cipelni a nehéz
felszerelést a szigeten.
- Vajon megkaphatnánk-e - kérdéztem reménykedve - a helikoptert a kormánytól? Először is az oda-
és visszaút sokkal, de sokkal könnyebb lenne, másodszor pedig mindig nagyon vágytam rá, hogy
helikopterrel repüljek egyet. Wahab lebiggyesztette ajkát, és azt mondta, nehéz ügy, de azért
megpróbálja.
Néhány nap múlva felhívott, és magabiztos elégedettséggel közölte, hogy a miniszterelnök
engedélyezte számunkra a helikopter használatát. Mehetünk is, mihelyt jó lesz az idő. Napokig
kellett még tétlenül lődörögnünk, míg két ciklon - egyiket a szívmelengető Fifi' névvel tüntették ki -
örvénylett az Indiai-óceán felett, csak nem tudták eldönteni, tegyék-e tiszteletüket Mauritiuson
vagy sem. Nagy örömünkre, végül is úgy határoztak, hogy távollétükkel tüntetnek, és mivel az
időjárás-előrejelzés kegyes volt hozzánk, a következő hétfőre megkaptuk a „veszély elmúlt" jelzést és
a felszállási engedélyt. Ez a nap éppen munkaszüneti napra esett, ezért Wahab is csatlakozott
hozzánk, és az erdészeti igazgatóságtól magával hozott egy nyalka önkéntest, is, aki majd segít
nekünk feladatunk megoldásában.
Port Louisban kellett felszállnunk a helikopterre, majd a sziget északi részén egy focipályára repülni,
ahol már várt minket a teherautó a felszereléseinkkel. A Round-sziget helikopterrel innen már csak
negyedórányira van. A megbeszélt időben gyülekeztünk Port Louisban a rendőrlaktanyánál, a
helikopter meg ünnepélyesen elénk gördült, és feltárult, mint valami mesebeli buborékhintó.
Felkapaszkodtunk rá, és bemásztunk. Wahab és John hátraült, én meg előre, a kedélyes indiai
pilóta és a másodpilóta mellé. Mintha apró aranyhalas akváriumba kerültünk volna, és mivel
tériszonyom van, azon tűnődtem, milyen érzés lesz, ha majd felszállunk.
- Istenem, micsoda meleg van ma - szólt a pilóta, miközben bekapcsolta biztonsági övét, és olyan
arcot vágott, mintha Peter Sellerst akarta volna utánozni. - Micsoda hülye meleg.
- A Round-szigeten melegebb lesz - mondtam.
- Istenem, hit igen - felelte a pilóta -, ott meg fognak sülni. Micsoda hőség!
A légcsavar egyre gyorsabban forgott, s hirtelen függőlegesen felemelkedtünk, mint a lift, egy
pillanatra megálltunk a levegőben, majd jó húsz méter magasságban elhúztunk a Port Louis-i háztetők
felett. Leírhatatlan érzés volt; most még élénkebben elképzelhettük, milyen érzés lehet sólyomnak
vagy szitakötőnek lenni, függőlegesen emelkedni és süllyedni, lebegni és lecsapni. Amikor
harmincméternyi magasságban száguldottunk a cukornádnégyzetek felett, amelyek közepén
halmokban álltak a hatalmas barna, kiszántott kövek, az volt a benyomásunk, mintha irdatlan, zöld
sakktábla felett repülnénk, amelyen helyenként óriási elefánttrágya-halmok vannak. A lángfák az út
mentén valósággal izzottak, mint parázsló szénrakások, és magukat az utakat is – mintha csak
impresszionista festményt láttunk volna - apró színfoltok pettyezték: asszonyok voltak, akik a
piacra igyekeztek, tarkabarka szárikba öltözve.
Akkor meredeken bedöntöttük a gépet - ami nem valami kellemes ebben az aranyhalas akváriumban,
mert azt hitte az ember, mindjárt áttöri az üveget, és kizuhan -, majd leszálltunk a focipályán, olyan
lágyan, mint- egy parányi pitypang ejtőernyő. Itt várt bennünket a teherautó, roskadásig rakva
sátrunkkal, élelmiszerkészletünkkel meg tizenhat jókora vizeskannával, valamint Wahab barátja, egy
Zozo nevű fiatalember az erdészeti igazgatóságtól. Karcsú, fiatal ázsiai volt, széles, elbűvölő vigyor-
ral, s olyan pisze orral, hogy amikor szembefordult, az, ember úgy érezte magát, mintha két
lövegtorkolat nézne vele farkasszemet. Durva, khakiszínű zsákvászon ruhát, hatalmas
napszemüveget és széles karimájú, khakiszínű kalapot viselt, azt a típust, amelyet Stanley és Living-
stone hordott annak idején. Elragadó fiatalembernek látszott, és roppant izgatottan készült a nagy
kalandra. Megvallotta nekem, hogy eddig nemcsak hogy sosem hagyta el Mauritiust, hanem még
csak nem is repült, helikopteren meg aztán végképp nem. E három, egy napon bekövetkező
nevezetes esemény hatására valósággal megnémult.
Beraktuk holminkat a helikopterbe - amelynek kétszer kellett fordulnia a vizeskannák súlya miatt
-, és felszálltunk. Alacsonyan elrepültünk a kapufák meg egy csapat gyerek fölött, akik körénk
gyűltek bámészkodni, majd szétszóródtak, és nevetgélve, kiabálva rohanni kezdtek. Aztán
mennydörögve elzúgtunk a bozontos üstökű pálmák fölött, s kiröppentünk a lagúna smaragdzöld
vize és a zátony habtajtékvirágágya fölé, majd a mélykék tenger felett a Round-szigetnek vettük
az irányt, amely tizennégy mérföld távolságban úgy kuporgott a láthatáron, mint valami aszott zöld és
barna teknősbéka.
A Round-sziget térképén délen van két terület, amelyeket „nagy helikoptertérnek" és „kis
helikoptertérnek" hívnak. A hangzatos nevek alapján azt hihetnénk, sima aszfalt, szélzsákok, sőt
tán vámhivatal, bevándorlási és idegenforgalmi hivatal fogadja az embert. Szerencsére azonban ilyen
komfortról szó sincs. A helikoptertereit egyszerűen csak sík területek (amiből nincs is több a
szigeten), és az egyik valamivel nagyobb a másiknál. A szél és az eső itt szétverte, összetörte,
lekoptatta a tufát, amely ha nem is olyan sima, mint a táncparkett, olyasféle talán, mint egy
szelídebb holdbéli táj. A kisebbiken szálltunk le, és az örvénylő propeller felriasztotta a fehér és
piros farkú trópusi madarakat meg a sötét és elég baljós külsejű trinidadi viharmadarakat.
Nyugtalanul csapongtak, kiáltoztak körülöttünk. A viharmadárnak roppant különös, földöntúli
hangja van, amely hosszan elnyújtott károgással kezdődik és nagyon szép, vad bugyogással
végződik; az ember nem is várna ilyesfajta hangot ettől a jelentéktelen külsejű tengeri madártól.
Ezzel szemben a tündérszép trópusi madarak hangja csalódást okozott: mintha valaki üggyel-
bajjal, keservesen rángatná kifelé a pezsgőspalackból a dugót.
Kínlódva és verítékben úszva vonszoltuk a helikoptertéren sátrunkat meg az élelmiszert a völgynek,
amely a helikoptertér mellett húzódott. Közben a trópusi madarak mint fehér jégcsapok buktak alá az
égből, s zuhanórepülésben támadtak ránk, szakadatlanul hallatva különös kiáltásukat, a
viharmadarak viszont jó félméternyire a föld felett finoman siklottak, követtek minket, ahogy a jól
idomított juhászkutya tereli a fegyelmezetlen és felelőtlen birkanyájat.
Táborhelyül egy szél- és esővájta hegyípatak-meder lekoptatott partját választottuk; a vízmosás
miniatűr Grand Canyon módjára kanyargott a tenger felé. A tufa itt nagy, szürke lapokban hevert, és e
lapok között olyan helyek is voltak, ahol a nyulak és a tengeri madarak kivájták és porrá
aprították, valamiféle talajjá formálták a tufát. Ezen apró, hosszú szárú növények zöld rétege
nőtt, amelyek első pillantásra zsázsára hasonlítottak. Szerencsére a nyulak nem ették meg, így hát
védőréteget alkottak a talaj értékes szigetei fölött. A foltok olyanok voltak, mint számos képtelen
zöld mező, amelyet elszórtan pálmák tarkítanak a sivár, lepusztított tájban. Meglehetősen kihaltnak
látszottak, ha a rovarokat meg a néhány portyázó szkinket nem számítjuk, de mihelyt leszállt az
éj, ez a kép megváltozott.
Sötétedésig tartott, amíg tábort vertünk és minden rendesen működött. Amikor a zöld félhomály
apránként elhalt, és az égbolt csillagfényben úszó bársonyos feketévé változott, mintegy adott jelre a
lehető legkülönösebb nesz tört elő a föld gyomrából. Finoman, majdnem dallamosan mosan
kezdődött, mint a távoli, gyászos farkasüvöltés valami messzi, hóborította tájon. Majd egyre több
hang csatlakozott a kórushoz, és szörnyen felerősödött, mint valami föld alatti katedrálisban
celebrált, gigantikus, őrült mise. Az ember szinte hallani vélte a papok eszelős kiáltozását s a
gyülekezet vad válaszát. így ment ez körülbelül fél óra hosszat, a hangok felcsaptak a magasba,
majd alázuhantak a mélybe, a föld szinte remegett ,a lármától, aztán - egyszerre csak, mintha
meghasadt volna a föld, hogy valamennyi elkárhozott lelket kibocsássa a Gustave Doré-féle föld
alatti pokolból - a zöld mezők lyukaiból nyávogva, gágogva és óbégatva özönleni kezdtek a
vészmadárfiókák.
Százával jöttek, mintha halottaikból támadtak volna fel, ott verdestek szárnyaikkal s kucorogtak
sátrunk körül, olyan zenebonát csapva, hogy a saját hangját is alig hallotta tőlük az ember. S a fiókák,
mivel éles látásuk nem terjedt túl messzire, nem is érték be ennyivel, ha nem úgy vélték, sátrunk
valami pompás fészek, melyet éppen az ő szükségleteikre terveztek. Vijjogva s rikácsolva törtettek
befelé a sátor nyílásain, nagy szárnycsattogtatással bukdácsoltak kempingágyainkon meg alattuk,
fesztelenül odapiszkítottak, és ha tapintatlanul nyúltunk hozzájuk, zavaros, büdös olajjal hánytak le
bennünket.
- Ez már tényleg több a soknál - mondtam, amikor már a huszadik fiókát piszkáltam ki az ágyamból. -
Tudom, állatbarát hírében állok, de mindennek van határa. -.
- Befűzhetjük a sátrat, Gerry - mondta Wahab -, de akkor meg túl meleg lesz.
- Inkább megfulladok, semmint megosszam az ágyam ezzel a légi hadsereggel. Az ágyam már
olyan, mint egy termékeny perui guanósziget - feleltem keserűen, majd gyorsan kimentettem egy
vészmadárfiókát a levesemből.
Tehát befűztük a sátrat. Azonkívül, hogy a hőmérséklet negyven fok fölé emelkedett, e
műveletnek nem volt valami nagy hatása, mert a fiókák most meg rettenthetetlen bátorsággal a sátor
oldalsó zárólapja alatt próbálták bepréselni, magukat. Ahányszor ez sikerült nekik, ki kellett
fűznünk a sátrat, hogy kidobjuk őket. A végén. vizeskannáinkat kellett a zárólap mentén
elfektetni, hogy visszaverjük az elszánt betolakodókat. A fiókák, végül is vereséget szenvedtek,
leültek hát odakinn, és egész éjjel énekművészetükkel szórakoztattak minket.
Egyik felük rázendített: vááá, vááá, vuuu, egy másik csoport meg így felelt: vááá, vááá, vuééé, míg a
harma, dik: uuu, uu, uu, UUUHH, uuh; s a kórus a háttérből: vaa, vaa, vaa, vueee, vaa, vaa.
Így ment ez hajnalig. A monotóniát csak a szülők érkezése szakította meg, amikor élelmet hoztak
kicsinyeiknek. Ilyenkor a fiókák fura kiáltozásába különös, nem túl kellemes hang vegyült, mint
amikor a híg trágya a teli kádból kicsordul. Az öregek öklendezték vissza a félig megemésztett
halakat. A sátor már kézdett bűzleni; . mint bálnavadász hajó belseje a gazdag zsákmány
után.
Hajnaltájban, amikor a ricsaj ellenére a kimerültségtől zaklatott álomba merültünk, a fiókák
felfedezték a sátor új erényét: oldalait varázslatosan szép vászonlejtők alkották. A fiókák felváltva
felrepültek a sátor gerincére, s lecsúsztak az oldalán, karmaik meg olyan hangot adtak a ponyván,
mint amikor vásznat hasogatnak, míg felebarátaik ott ültek a sátor körül, és elragadtatott kiáltásokat
hallattak: kóó, kurr, KURR - és uuuh, kuurr, kuurr. Hosszas megfontolás után végül is meg kellett
vallanom, hogy soha életemben nem volt még ilyen kellemetlen éjszakám.
A következő nap virradat előtt ébredtünk nyugtalan félálmunkból, és támolyogva, bukdácsolva
mosakodni indultunk a vészmadarak hordái között, amelyek még mindig gágogva üldögéltek
üregeik mellett. Az égbolt rózsaszínű, zöld és narancsszínű volt, és egypár sötét felhő úszkált imitt-
amott a látóhatár szélén. A sötét kobaltkék tenger nyugodt volt. Fejem felett suhogtatták
lombjaikat a pálmák, mintha finom, kísérteteső szitált volna, koronájuk feketén magasodott az égbolt
hátterén. A koronák körvonalai között a fogyó hold magára hagyatva feküdt a hátán, fehér volt,
mint egy trópusi madár. Az égboltot vészmadarak kontúrjai pettyezték, röpdöstek és kiáltoztak,
hajnali kórusuk messze hangzott, s körös-körül mindenütt fiókák totyogtak a dohánynövények
között, siettek vissza üregeikbe.
Reggeli után elindultunk a pálmaövezet felé, és a kígyófogás művészetére oktattuk Zozót. Hanyag
eleganciával kérdezte meg tőlünk, el is fogja-e a kígyót, vagy elég,, ha megtalálja. Azt feleltük, azzal
is nagyon meg lennénk elégedve, ha csak megtalálná. Ezzel parafa sisakját tarkójára tolta,
napszemüvegét megigazította selyempincsi orrán, s nekilátott a keresésnek. Fél óra múlva, nem
kisebb csodálkozásunkra, kiabált nekünk, hogy talált egy kígyót. Lenyargaltunk a lejtőn a
legyezőpálmájához. Titkon biztosra vettem, hogy Telfair-szkink farkát fedezte fel, de a lombok
között, békésen és a félelem legcsekélyebb jele nélkül, félig kifejlett boa bújt meg. Finom, keskeny
feje volt, a színe pedig - a kifejlett példányolya zöldes árnyalatával és a fiatalok élénk rókavörös és
sárga színével ellentétben - sötét ólajszín volt, fakósárga pettyek csipkefinom mintázatával a nyakán, a
háta egy részén és a farka tövénél. Gratuláltunk Zozónak példátlan szakismeretéhez, amire olyan
széles mosollyal felelt, hogy fülig ért a szája. A gyors sikertől felvillanyozva folytattuk utunkat.
Kígyókereső útjaink során hajszoltuk persze a Günther-gekkókat is, mert szükségünk volt még
néhány fiatal nőstényre, ezenkívül Bojeri- és Telfair-szkinkeket is akartunk fogni. Zozo,
akit a kígyóvadászaton mutatott hősiessége lelkesedéssel töltött el, olyannyira felbátorodott, hogy
meg is fogott egynéhány mozgékony, sikamlós Bojeri-szkinket, majd miután meggyőződött róla,
hogy senki más nem hallja, megvallotta nekem, hogy expedíciónk előtt tulajdonképpen félt a
szkinkektől. Lázasan kutattunk, amíg elviselhetetlenné nem vált a hőség, s akkor elindultunk
hazafelé a táborba. Elégedettek voltunk, mert volt nyolc Bojeri-szkinkünk, hat fiatal Telfair-
szkinkünk, három félig fejlett Günther-gekkónk, no meg a kígyó. Késő délután, amikor a hőség
kissé alábbhagyott, megint kimentünk a legyezőpálmák közé, de nem fogtunk semmit. Éjjel a
vészmadarak ismét pokolbeli koncertet rendeztek, és nyugtalanul aludtunk.
Elhatároztuk, hogy másnap reggel nagyon korán indulunk, és felmegyünk a sziget legmagasabb
pontjára, onnan pedig átfésüljük a terepet lefelé, a tengerig. A felfelé való mászás még ebben a
kora reggeli órában is nagyon fárasztó volt, és úsztunk a verítékben, amikor elértük a
legmagasabb megfigyelési pontot. Innen látszott csak igazán, mennyire lepusztult a sziget.
Hatalmas, meredek sípályaszerű tufalapok egészen a tengerig, amelyekben hornyokat és
csatornákat vágott az eső. Itt-ott jókora sziklatömböket vetett ki magából a tufa, ezek aztán á
hegyi patakok medrében egyre lejjebb gurultak, és helyenként ingatag halmokba gyűltek, várva a
következő felhőszakadást, amely majd végső nyughelyükre, a tengerbe sodorja őket. A csúcson a
nagy tufalapok keménysége kielégítő volt, de éjjel esett egy kis eső, és ezért helyenként ragacsos,
csúszós masszává változott, tele mindenfélével, mint amikor az iskolás fiú zsebében elolvad egy
tábla csokoládé. Ezeken a lejtőkön rendkívül óvatosan kellett haladni, mert ha egyszer kicsúszik az
ember lába alól a talaj, akadálytalanul száz-százhúsz méternyit is gurulhatott volna lefelé a
pálmafákig, vagy ha hegyi patak medrében vágódik el, hát meg sem áll a jó százméternyi
mélységben levő tengerig.
Ha lepillantottunk ezeken az esőtől erőteljesen redőzött, meredek tufalejtőkön, ahol a pálmák
kétségbeesett igyekezettel próbáltak megkapaszkodni, egészen a tengerfenékig húzódó hordalékos
tufaszőnyegig, szíven ütött minket az érzés, hogy ez az egyedülálló miniatűr világ, amely az
evolúció csodájaként jött létre, halálra van ítélve. A kifacsart tufalapok és tufapadok a végsőkig ki
voltak száradva, s kúszónövények, folyondárok terpeszkedtek rajtuk gyászos, bíborszínű
virágaikkal. Amíg mindenki azon vitatkozott, mi a teendő a nyulakkal, de senki nem tett semmit,
ez az egyedülálló földdarab szinte szemlátomást napról napra pusztult. Itt láthattuk kicsiben, amit az
egész bolygóval csinálunk: milliószámra pusztulnak ki a fajok csak azért, mert az a kevés, igazán
kevés gondoskodás is hiányzik, ami megmenthetné őket.
Vagy egy óra hosszat mehettünk lassan, cikcakkban a meredek lejtőn lefelé, a tenger irányába,
szemügyre vettük az apró legyezőpálma sarjerdőket, amelyek rendíthetetlenül burjánzottak
mindenütt, ahol csak a pálmák gyökeret tudtak ereszteni. Ezek az aprócska pálmaligetek, még
ebben a magasságban is, ezer meg ezer élőlényt oltalmaztak. Voltak ott svábbogarak és tücskök,
bogarak és legyek; fura lárvák fagylalttölcsérhez hasonló tokban; botsáskák meg pókok; és minden
lehetséges felületet parányi atkák milliói szálltak meg, amelyek skarlátvörösek voltak, akár a
vadászok, és látszólag céltalanul futkároztak a tufán. A lehullott legyezőpálmalombok alatt, az
üregekben furcsa, bíborszínű szárazföldi rákok éltek, halvány krémszínű ollóik szakadatlanul
integettek, mint a banktisztviselő, aki egész életét azzal tölti, hogy más pénzét számolja, és nem tudja
leállítani kezének reflexmozgását. A legyezőpálmákon Telfair-szkinkek éltek, és ha az ember csak
egy percre is leült pihenni, máris gyermeki kíváncsisággal csapatostul körülfogták, s
megpróbálták megenni a cipőfűzőjét, a nadrágja szegélyét, s mindent felfaltak, amit eldobáltunk, a
narancshéjtól a papírig. A legyezőpálmák körüli füves térségeken éltek a Bojeri-szkinkek, amelyek
higanyként mozogtak a napon, s folyton-folyvást élelemre vadásztak, magukon a legyezőpálmákon
pedig a kék- és skarlátvörös féjű, fűzöld Vinson-gekkók.
Rövid pihenőt tartottam egy nem túlzottan nagy legyezőpálma árnyékában, hogy megegyek egy
narancsot, és roppant különös látványban volt részem, amely megmutatta, milyen sok Vinson-
gekkónak adhat otthont egyetlen pálma, egyszersmind meggyőzött a Telfair-szkink ragadozó
természetéről is.
Amint jóízűen szopogatva narancsomat üldögéltem ott, egyszerre felettem, a lombok közül finom,
doboló neszt hallottam. Azt hittem, kapunk egy jó kis zuhanyt, és esőcseppek zaját hallom a
merev, kartonpapírszerű leveleken. A dobolás azonban folytatódott, és hirtelen eszembe ötlött, hogy
se nem látom, se nem érzem az esőt. Kíváncsian pillantottam fel a fejem felett lévő lombok közé. A
nap minden egyes nagy, zöld levélnyalábot jói átvilágított, és így a Vinson-gekkók rohangáló,
ugrándozó árnyjátékát láthattam. Néha egyik-másik megállt az ágak végén, és körülkémlelt, majd
rohant tovább, felfelé a pálmán. Legalább negyvenen lehettek, a teljesen kifejlett példánytól a
törékeny, néhány centis fiatalig. Békaügyességgel ugráltak egyik levélről a másikra; mindegyik
felfelé törekedett, nyilván valami megijesztette őket. Feledhetetlenül nagyszerű látvány volt, amint
a kis testek fekete kontúrjai rohangáltak és ugrándoztak a zöld levelek ernyője mögött.
Bekukkantottam a legyezőpálma sűrűjébe, mert látni akartam, mi okozza a riadalmat az ékszerhez
hasonló gekkók légiójának sorai között, és nagyon reméltem, hogy kígyó. Ám jókora Telfair-
szkinket láttam üggyel-bajjal, de kitartóan felfelé araszolni a törzsön. Lépten-nyomon megállt,
nézelődött jobbra-balra, nyelve meg villámgyorsan pergett szájában. Odafönn a halálra rémült
gekkók ugráltak, rohangáltak, és riadtan nézelődtek a levelek között, apró, színes pofácskájukban
csillogó fekete szemük kikerekedett a borzadálytól. A Telfairszkink lassú, nehézkes mozgásában
volt valami őskori.
Figyeltem még egy kicsit, és amikor úgy gondoltam, 'hogy éppen eleget rémítgette már a tündérszép
Vinson-gekkókat,, nyakon csíptem, és úgy tizenöt méterrel odébbvittem a legyezőpálmától.
Amikor visszajöttem, hogy megegyem végre narancsomat, már az összes gekkó megnyugodott,
sütkéreztek a napon, és nagy vidáman élték világukat.
Fél óra múlva Wahab diadalkiáltása tudatta velünk, hogy megvan a negyedik kígyónk. Ez sem volt
teljesen kifejlett példány, de azért valamivel nagyobb volt, mint Zozóé. Nagyon elégedetten
mentünk vissza a táborba, és még a vészmadarak okvetetlenkedése sem hűtötte le aznap éjjel
lelkesedésünket.
Másnap reggel már csak egyetlen kutatóútra maradt időnk, mert a helikoptert délre vártuk..
Kimentünk a pálmaligetbe, de nem arattunk sikert, és üres kézzel tértünk vissza keserves
feladatunkhoz: össze kellett pakolnunk felszerelésünket, hogy aztán lehurcoljuk a völgybe, majd
fel a hőségtől szikrázó helikoptertérre. A sátrat nem szedtük szét az árnyék miatt, megtartottunk
három kanna vizet, a többit pedig mosdásra használtuk, mert az is nagyon ránk fért.'
Negyed egykor Wahab türelmetlenkedni kezdett. Fél egykor már fel-alá járkált a sátor előtt. Ha
egyszer ő szervezett valamit, azt szerette volna, ha minden úgy megy, mint a karikacsapás. Fél
kettőkor teát főztünk, és gratuláltunk magunknak, amiért nem használtuk el az összes vizet. Fél
háromkor Wahab kiment a sátorból, és magával vitte Zozót is. Kimentek a csillámló helikoptertérre,
ott megálltak, és sóvárogva bámulták Mauritius forró párába burkolódzó, homályosan derengő
hegyeit.
- Wahab nagyon berzenkedik - mondta John. - Szereti, ha rendben mennek a dolgok.
- Tudom - mondtam -, de hát mit csináljunk? Talán rádiózhatnánk.
Amint Wahab visszajött, mondtam is neki. Kicsit töprengett, aztán felvittük az apró rádióadót a
helikoptertérre, körülálltuk, próbálgattuk, működik-e, miközben csak úgy dőlt rólunk a veríték.
- Nem jó - szólt végül John-, nincs többé, akárcsak a dodó.
Wahab szemrehányó pillantást vetett rá. Visszaballagtunk a sátorhoz, a megboldogult rádiót a
helikoptertéren sorsára hagyva.
- Zozo komolyan aggódik - suttogta John.
- Hiszen csak nemrég nősült - mutattam rá. – Korai még azt képzelnie, hogy Zozo-Robinson lett
belőle.
- Biztosan azt hiszi, benne vagyunk nyakig - mondta
John.
Zozo kedveszegetten üldögélt egy közeli pálmafa alatt. Elhatároztam, hogy elűzöm homlokáról a
mélabú redőit.
- Zozo - szólítottam meg.
- Tessék, Mr. Gerry - mondta, és rám bámult trópusi sisakjának karimája alól; olyan volt ebben a
sisakban, mint valami zöld gomba.
- Úgy látszik, a helikopter nem nagyon siet a segítségünkre.
- Hát igen, Mr. Gerry - helyeselt megrendítő hangnemben.
- Csak azt szeretném mondani - közöltem kedvesen -, hogy abszolút szótöbbséggel eldöntöttük,
magát esszük meg elsőnek, ha elfogy az élelem.
Tágra nyitott szemmel meredt rám egy pillanatig, majd rájött, hogy tréfa az egész, és elvigyorodott.
Még ezzel sem sikerült elűzni rosszkedvét. Wahab már éppen huszadszor készült felmenni a
helikoptertérre.
- Érthetetlen, hol járnak - mondta ingerülten Wahab. - Ugyan már - próbáltam megnyugtatni -,
igyunk inkább egy csésze teát! Tegye fel a kannát, Zozo!
Zozo, aki boldog volt, hogy valami teendője akad, vizet töltött a kannába.
- Majd meglátod - mondtam Wahabnak -, amikor a víz forrni kezd, megérkezik a helikopter. -
Honnan tudod? - kérdezte Wahab.
- A fehér ember varázslata -,mondtam ünnepélyes hangon, s Wahab nyomban rám vigyorgott.
Különös módon, épp amikor a kannában forrni kezdett a víz, meghallottuk a közeledő helikopter
zúgását. Fél óra alatt összepakoltunk mindent, és a trópusi madarak méltatlankodó hófergetegében
felszálltunk, ölünkben tartva posztózacskókba csomagolt értékes gyíkjainkat és kígyóinkat.
Kérésemre a pilóta alacsonyan körberepülte a szigetet. Jól láttuk nagy, csupasz, kiszáradt púpját,
kráterének szélét, amelybe mintha iszonytatóan nagy tengeri szörny harapott volna bele, a pálmák
szánalmas, keskeny sávját, egyik oldalán a legyezőpálmák halványzöld félkaréját, felette pedig a
lepusztult tufa jókora lapjait. Szinte hihetetlennek tűnt, hogy még most is, amikor a sziget már
jószerével halott, ilyen sok állatnak és növénynek ad otthont; sőt hat olyan állatfaj é1 itt, amely nem
fordul elő sehol másutt a világon.
Amint egyre magasabbra szálltunk, a sziget meg mind kisebbre zsugorodott a türkizkék tengeren,
megfogadtam, hogy mindent elkövetünk megmentése érdekében.

7. Rózsaszín galamb - utóirat

1975-re a Fekete-folyó-tervhez rendelkezésre állt egy rózsaszíngalamb-pár - bár a nőstény David

McKelvey szerint túl öreg volt a tenyésztéshez - és két pár nélküli hím. Mivel 1976-ra
tenyésztésben nem mutatkozott siker, mindenáron újabb madarakat kellett fogni a tenyésztési
állomány növelésére. Nehézséget okozott azonban, hogy látszólag az összes galamb eltűnt a
japánciprusligetből. Harmincöt madarat megkeresni ekkora erdőben herkulesi feladat. John és Dave jó
néhány helyet átkutatott reménykedve; mindannyiszor bőrig áztak, de soha semmit nem találtak.
Amikor a japáncipruserdőben kellett volna rakniuk mulatságos fészkeiket, sehol sem lehetett látni
őket. E tény messzemenően aggasztott minket. De - eső után köpönyeg - utóbb rájöttünk, hogy a
párzási idény késedelméért a két ciklon lehetett a felelős, amelyek a Round-sziget elhagyására
kényszerítettek és ó néhány napos veszteglésre kárhoztattak minket. Utolsó utazásunk legvégén
azonban a rózsaszín galambok egyszer csak visszatértek a japánciprusligetbe, és hozzáláttak a
fészekrakáshoz.
Mivel 1975 és 1976 között semmi sem történt, és már nagyon sürgősen tenni kellett valamit a megfelelő
tenyészállomány létrehozása érdekében Mauritiuson is meg Jerseyn is, elhatároztam, hogy
miután hazatértünk Jerseyre, Johnt visszaküldöm, hogy próbáljon további rózsaszín galambokat
fogni a Fekete-folyó-alapítványnak, meg egy alaptenyészetet létesíteni jerseyi telepünk részére is.
Így aztán amikor hazatértünk Jerseyre értékes round-szigeti gekkó- és kígyórakományunkkal,
Johnnak már készülnie is kellett az újabb mauritiusi utazásra.
Mauritiuson egyenesen kiment a japánciprusligetbe, s keresett magának egy megfelelő fát. Az egész
völgyet belátta megfigyelőhelyéről. Letelepedett, és várta a rózsaszín galambokat. Eltelt három óra,
és már az járt a fejében, hogy a galambok ismét elköltöztek a japáncipruserdőből valahová. Aztán
alaposan körülkémlelt, és egyszer csak látja ám, hogy a szomszéd fán egy rózsaszín galamb ül a
fészkén. „Abban a pillanatban amikor megláttam a nyavalyást, biztos voltam benne, hogy három
órája nézem, csak hát valahogy láthatatlan volt" - mesélte. Nagy izgalomban mászott le, odament a
fához, amelyiken a fészket látta, s üldögélt alatta estig, hogy ne fedezhessék fel a fészket a majmok,
ugyanis a környéken telis-tele volt velük az erdő.
Sötétedés után rohant haza, és riasztotta Wahabot, Tony Gardnert és Dave-et. Azt tervezték, hogy
hajnalban mind a négyen visszamennek a fészekhez. Úgy gondolták, ha van fióka a fészekben, akkor
helyette fiatal, hasonló méretű örvösgalambot tesznek bele. Majd hálókkal körülveszik a fát, és
elfogják a szülőket. Nagyon jól is ment minden. Legnagyobb örömükre a fészekben majdnem
teljesen tollas fiókát találtak, és be is tették helyére az örvösgalambfiókát. Aztán üggyel-bajjal ki-
húzták a hálókat.
Az anyamadár viszont, amikor hazaröppent, agyafúrtságból vagy ostobaságból - inkább az utóbbit
gyanítjuk - elkerülte a hálókat, de vígan táplálta a fiókát, amely szemernyit sem hasonlított a
sajátjára. Egész nap vártak, de eredménytelenül, így hát kinthagyták a hálókat, és hazamentek
azzal, hogy másnap hajnalban újra kijönnek a fához. Mire visszajöttek, a majmok már felfedezték a
fészket, szétrombolták, és felfalták az örvöscsibét. Jóllehet a szülőket nem tudták elkapni, annyi
elégtételük azonban megvolt, hogy a rózsaszín galamb fiókáját megmentették a pusztulástól. A
Fekete-folyó madárházában őrizték, és három nap múlva már repült is, sőt önállóan táplálkozott.
Közben John szorgalmasan további fészkek után kutatott, s nemsokára talált is egy másikat: abban
meg tojás volt. Ő és Dave hosszasan tárgyalták, mi a teendő ilyen esetben, és végül a cselekvés
mellett döntöttek. Dave megfigyeléseiből tudták, hogy mindkét nemű szülő költi a tojásokat, és hogy
a szülők körülbelül délelőtt tízkor és délután négykor szokták felváltani egymást. Azt tervezték,
hogy kiveszik a tojást, keltetőgépbe teszik a Fekete-folyónál, és közönséges házigalamb tojásával
helyettesítik. Aztán speciális bál-chatrival takarják le a fészket, így talán elkaphatják a szülőket. Így
biztosak lehettek benne, hogy galambpárt fognak, míg hogyha egyesével fogja a galambokat az
ember, nagyon nehéz megállapítani a nemüket, mert a nemek meglehetősen egyformák. A bál-
chatri nagyon régi eszköz, eredetileg a solymászok használták, sólymok fogására. Amolyan kerek
ketrec, hasonlít az ódivatú húsos- vagy sajtosdobozra, ebbe tesszük a csalétket, ha sólymot
akarunk fogni, akkor madarat, de most, tojást. Az alkalmatosság tetején pedig rengeteg finom
damílhurkot helyezünk el. A madár leszáll a bál-chatrira, és a száz meg száz apró hurok közül
valamelyik biztos elkapja a lábát.
Dave, annak rendje és módja szerint fel is mászott a fára, és a tojás helyére közönséges
házigalambtojást tett. Majd - éppen a fészek fölé - gondosan elhelyezte a bál-chatrit. Míg ez a
művelet tartott, a hím galamb kb. 10 méternyire üldögélt, és - John szerint - nem látszott rajta, hogy
meg lenne rémülve; csupán lagymatag érdeklődéssel figyelte az eseményeket. Mihelyt John lemá-
szott, a madár átrepült a fánkra, és letelepedett egyik ágán. Aztán ide-oda röpdösött az ágak között,
és kétszer is eltipegett a bál-chatri felett. Harmadszorra azonban elkapta a hurok. Hallották, amint
hevesen verdes szárnyával. Dave zseblámpájának sugárkévéje még éppen idejében világította meg
a csapdosó madarat, mert a hurok csak az egyik ujját fogta meg. Még két óra hosszat vártak akkor a
nőstény is visszatért fészkére, és nagyon gyorsan elfogták. Diadalmenetben vitték az első igazi
rózsaszíngalamb-párt a Fekete-folyóhoz.
A lelkesedés lázában égve elhatározták, hogy fokozott iramban kutatnak más fészkek után is. Zozo
és még két újabb társ kíséretében átvizsgálták az erdőt, és egy héten belül még négy fészket fedeztek
fel. Eközben két újabb párra sikerült szert tenniük, meg egy nőstényre, amelyet a Fekete-folyónál
hozzáraktak a két hímhez.
A fészkekben talált tojások közül egy megzápult, de aznap reggel, amikor John elutazott
Mauritiusról, a másik kettőből sikeresen kikeltek a fiókák a házigalambok alatt, és várták már a
harmadik fióka kikelését is. A két kifejlett példánnyal tehát a Fekete-folyó-telep már dolgozhat, mert
elegendő rózsaszín galamb áll rendelkezésre a fogságban való tenyésztéshez.
John két párral és egy pár nélküli fiatal galambbal tért vissza Jerseyre. Nagyon jól megtelepedtek
nálunk. Ami annyit jelent, hogy a Fekete-folyónál és Jerseyn elég nagy népességet
tenyészthetünk ki, amely védve lesz majmoktól és ciklonoktól egyaránt, addig is, amíg a majmok
kordában tartásának és a japánciprusliget védelmének kérdése meg nem oldódik. A népességet végül
visszatelepíthetjük Mauritiusra, és megnövelhetjük a kétes értékű élőhelyen maradt maroknyi
vadmadár számát.

Zárszó

Nagyon sokat dolgoztunk a veszélyeztetett fajok megmentésén, és jólesik tudatnunk, hogy máris
sikereket értünk el a tenyésztésben. A rodriguez-szigeti denevérek két szép, egészséges fiókának
adtak életet, amelyek - e sorok írása idején - már tollasak is, ha használhatom ezt a szót denevérek
esetében. A nappali gekkókhoz hasonlóan a Telfair-szkink és a Günther-gekkó is sokat költött, az
előbbi hetet, az utóbbi tizenegyet. Reméljük, hogy hamarosan szaporulatról adhatunk hírt a round-
szigeti boánál és a rózsaszín galambnál is. Mivel társaságunk szimbóluma a dodó, külön örömmel
tölt el minket a tudat, hogy Mauritius szigetén, ahol a dodó kipusztult, számos veszélyeztetett
fajon segíthetünk.
Ha az olvasó tetszéssel olvasta végig e könyvet, és hisz abban, hogy a súlyosan veszélyeztetett fajok
érdekében végzett munkánk valóban fontos, akkor bizonyára szívesen csatlakozik társaságunkhoz.
A hozzájárulás összege igazán csekély, de nagyon sokat segítene vele az olvasó a
kipusztulófélben levő fajok megmentésének rendkívül fontos munkájában. Kérem, ha teheti, írjon
nekem a következő címre:
Jersey Wildlife Preservation Trust,
Jersey Zoological Park,
Les Augres Manor,
Trinity,
Jersey,
Channel Islands.
Támogatásával meggyorsíthatjuk azoknak a példátlanul különleges és szeretetre méltó állatoknak a
mentését, amelyekről ez a könyv szól, és nemcsak a mauritiusi állatok mentését, hanem a világ számos
más részén élőkét is.
 A kiadásért felel a Gondolat Könyvkiadó igazgatója
Zrínyi Nyomda, 88.1293/66-14 Felelős vezető: Vágó Sándorné vezérigazgató
Felelős szerkesztő: Baktainé Neu Piroska
Műszaki vezető: Tóbi Attila
Műszaki szerkesztő: Hodu Pálné
Megjelent 9,3 (A/5) ív terjedelemben, az MSZ 5601-59 és 5602-55
szabvány szerint