Jane

Austen
A KLASTROM TITKA

Fordította: Borbás Mária

 Első fejezet
Senki sem gondolta volna, aki gyermekkorában valaha is látta, hogy
Catherine Morland hősnőnek született. Az életben elfoglalt helyzete, atyjának
és anyjának jelleme, a maga személye és hajlandósága – ellene szólt egyaránt.
Atyja lelkész volt, de sem elnyomott, sem szegény, s habár a Richard névre
hallgatott, igen tiszteletreméltó férfiú – szép pedig nem volt soha. Tekintélyes
magánvagyonnal és két jövedelmező stallummal rendelkezett – s a
legcsekélyebb mértékben sem hódolt annak a szenvedélynek, hogy lakat alatt
tartsa leányait. Catherine anyja kiváló józan észnek, jó kedélynek, s ami még
sajátosabb: jó egészségnek örvendett. Catherine előtt már három gyermeket
hozott a világra, s ahelyett, hogy leányának születése – ahogy mindenki
elvárhatta – sírba vitte volna: ő csak élt tovább; megélte, hogy még hat
gyermeke született – s megélte, hogy kicsinyei mind felcseperedtek, neki
magának pedig továbbra is kitűnően szolgált az egészsége. Tízgyermekes
családot, ahol a gyermekek számával arányos a fejek, a karok, a lábak száma
is, mindenkor szép családnak neveznek; a Morland család azonban egyébbel
nemigen szolgált rá erre a jelzőre, mert általánosságban igen csúnyák voltak, s
életének sok esztendején át Catherine maga is csakoly csúnya, mint a többi.
Vézna, esetlen alakja volt, fakó, színtelen bőre, merev szálú fekete haja és
éles vonásai – ennyit a külsejéről; s elméjét tekintve sem szolgált rá jobban a
hősnői címre. Kedvelte a fiús játékokat; sokkal lelkesebb híve volt a
krikettnek, mint a bábuknak, sőt, jobban szerette még a gyermekkor amolyan
regényesebb örömeinél is, mint a kerti pele dédelgetése, kanárimadár etetése,
rózsabokor locsolgatása. Mi több, Catherine egyáltalán nem lelte kedvét a
kertészkedésben; ha virágot szedett, csak a csínytevés öröme vitte rá – erre
következtethetünk legalábbis abból, hogy mindig szívesebben tépte le a tiltott
virágot. Ilyenek voltak hajlamai – s képességei sem kevésbé sajátságosak.
Semmit meg nem tanult, meg nem értett, amíg meg nem tanították rá; néha
még akkor sem, mert gyakorta volt figyelmetlen, sőt olykor butácska. Csupán
az belételt három hónapjába az édesanyjának, míg megtanította Catherine-t A
koldus imájá-ra, s a végén a sorban következő húga, Sally, nálánál sokkal
szebben mondotta fel. Tévedés volna azonban azt hinnünk, hogy Catherine
mindig ostoba volt – ó, dehogy; A nyúl és barátai-nak történetét csakoly
szaporán elsajátította, mint bármelyik leányka Angliában. Anyja óhajára
nekikezdett a zenetanulásnak; Catherine bizonyos volt abban, hogy örömét
leli majd benne, hisz szívesen kalapálta az árva spinét vén billentyűit;
nyolcéves korában hát zenére fogták. Egy évig tanult, és nem tudta elviselni;
Mrs. Morland pedig – mert nem ragaszkodott hozzá mindenáron, hogy
leányai zenei képzést nyerjenek, ha nincsen hozzá se kedvük, se tehetségük –
megengedte, hogy Catherine abbahagyja. Catherine életének legboldogabb
napjai közé tartozott az, amelyiken menesztették a zenetanárt. Ízlése a
rajzolás terén sem volt emelkedett; habár amikor csak megkaparinthatott
anyjától egy használt levélborítékot vagy egy darabka papírt, megtett
mindent, ami e téren tőle telt, rajzolt házakat és fákat, tyúkokat és csirkéket, s
egyiket sem lehetett megkülönböztetni a másikától. Betűvetésre, számolásra
édesapja oktatta, franciára anyja; egyik tárgyban sem tanúsított különleges
előmenetelt, s amikor csak tehette, mindegyik leckéjét elmulasztotta. Mily
különös, kifürkészhetetlen jellem! hiszen mind e kárhozatos tünetek ellenére
tízesztendős korára nem volt sem rossz indulatú, sem rossz természetű; ritkán
volt konok, jóformán sosem civódott; kistestvéreivel gyengéden bánt, csak
néha-néha ragadtatta magát zsarnokoskodásra; ezenfelül hangos volt és
szertelen, gyűlölte a szobafogságot meg a mosakodást, és semmit a világon
annyira nem szeretett, mint ha a ház mögött hengergőzhetett a gyepes
domboldalon.
Ilyen volt hát Catherine Morland tízesztendősen. Tizenöt éves korára
szépülni kezdett; bodorította a haját, és bálok után sóvárgott; arcbőre javult,
arca kitelt, megszínesedett, szemébe több élet költözött, alakjába több tartás.
Már nem vonzódott a piszokhoz, inkább a cicomához, s ahogy tiszta lett, úgy
lett takaros; most már, örömére, azt hallotta olykor, hogy apja és anyja a
csinosodásáról ejt el néha egy-egy szót. – Catherine-ből egészen jó külsejű
leány lesz – ma szinte szemrevaló – efféle megjegyzések ütötték meg olykor a
fülét; s mily kellemetesen hangzottak! Ha az a leány, ki élete első tizenöt
esztendejében csúnyácska volt, szinte szemrevaló lesz, nagyobb örömben van
része, mint amilyen a született szépséget valaha is érheti.
Mrs. Morland igen derék asszony volt, és szívéből óhajtotta, hogy
mindegyik gyermeke elérje azt, amit el kell érnie; idejét azonban olyannyira
elfoglalta a gyermekágy meg a kicsikék tanítgatása, hogy nagyobb leányainak
óhatatlanul magukról kellett gondoskodniok; nem csoda hát, hogy Catherine,
akit a természet semminémű hősnői tulajdonsággal nem ruházott fel,
tizennégy esztendős fejjel jobban kedvelte a krikettet, a baseballt, a lovaglást
meg a környéken való kóborlást a könyveknél – vagy legalábbis a hasznos
tudnivalókat tartalmazó könyveknél; feltéve ugyanis, hogy semminémű
hasznos tudományt nem lehetett belőlük meríteni, ha csupa mese volt bennük
és semmi elmélkedés, a legcsekélyebb kifogása sem volt a könyvek ellen.
Tizenöt és tizenhét éves kora között azonban hősnőnek készült; elolvasta
mindama műveket, amelyeket hősnőknek el kell olvasniuk, hogy
emlékezetüket az eseménydús életük hányattatásaiban oly hasznos és
megnyugtató idézetekkel vértezhessék fel.

Pope-tól megtanulta bírálni mindazokat, akik

 [1]
felfuvalkodva gúnyolják a kínt

Graytől azt, hogy

… a rétnek hány pazar virága nő,
[2]
S hervad látatlan puszták vad szelén!

Thomsontól, miszerint

… Boldogító feladat
[3]
A zsenge eszmét virággá nevelni

Shakespeare pedig az ismeretek valóságos tárházát nyitotta meg előtte;

megtudta példának okáért, hogy holmi

… légnemű
Kis csacsiság a féltékenynek oly
[4]
Erős bizonyság, mint a biblia,

hogy

A kis bogár, mit lábunk eltapos,
Testében éppolyan fájdalmat érez,
[5]
Mint egy haldokló óriás,

valamint hogy a szerelmes ifjú nő

A türelem szép emlékszobraként
[6]
Mosolyog búján.

Catherine kielégítő javulást tanúsított e tekintetben, és módfelett jól haladt

sok egyéb vonatkozásban is; szonetteket nem írt ugyan, ám az olvasásukra
már ráfanyalodott; és ha arra vajmi csekélyke volt is a remény, hogy a
társaságot elragadtatásba sodorja a zongorán előadott, maga szerzette
prelúdiummal, az azonban alig került fáradságába, hogy mások előadására
figyeljen. Legsúlyosabb fogyatékossága a ceruza terén mutatkozott: a
rajzolásról fogalma sem volt – mégannyi sem, hogy tetten érhetnék, amint
lopva megkísérli felvázolni szerelmese arcélét. Itt azután siralmasan elmaradt
az igaz hősnői magaslatoktól. Pillanatnyilag még maga sem volt tudatában e
fogyatékosságnak; nem volt ugyanis szerelmese, akinek az arcélét
felvázolhatta volna. Catherine betöltötte tizenhetedik életévét, ám egyetlen
szeretetreméltó ifjút sem ismert meg, aki felébreszthette volna szunnyadó
érzelmeit: egyetlen igaz szenvedélyt sem lobbantott lángra, és nem keltett
semminő, ha mégoly szerény és múló csodálatot sem. Ez már valóban
különös! Ám a különös dolgoknak rendszerint okát adhatjuk, ha tüzetesen
felkutatjuk az eredetüket. A környéken egyetlen árva gróf, de még báró sem
akadt. Ismeretségükben egyetlen család sem volt, amely küszöbön lelt
fiúgyermeket nevelt és támogatott volna – egyetlen ifjú sem, kinek a
származását homály borítaná. Catherine atyjának nem volt gyámfia, a község
földesurát pedig nem áldotta meg gyermekkel az Ég.
Ám ha egy ifjú hölgy hősnőnek rendeltetett, negyven környékbeli család
megátalkodottsága sem állhatja az útját. Valaminek történnie kell – és fog is
történni, hogy hősnőnk útjába vesse a hőst.
A wiltshire-i Fullerton falu, Morlandék lakóhelye körüli földek birtokosát,
Mr. Allent, Bath-ba küldték csúzos bántalmainak kezelésére; felesége
őnagysága pedig, egy nyájas természetű dáma, megkedvelte Morland
kisasszonyt, és minden bizonnyal tudta, hogy ha egy ifjú hölgy a maga
falujában nem bukkanhat kalandra, nyakába kell vennie a világot
kalandkeresőben – meginvitálta hát Catherine-t: tartson velük. Mr. és Mrs.
Morland készséggel, Catherine pedig túláradó boldogsággal egyezett bele.
 Második fejezet
Hozzáfűzve a mindeddig elmondottakhoz Catherine Morland külső és
belső adottságairól, az idő tájt, amikor hatheti bath-i tartózkodás
viszontagságaiba és veszedelmeibe készült bocsátkozni, az olvasó tüzetesebb
tájékoztatása érdekében le kell szögeznünk – ha netán a következő lapok
egyébiránt nem lennének képesek felvilágosítással szolgálni a tekintetben,
milyennek szántuk Catherine jellemét -, hogy jószívű volt, vidám és nyílt
természetű; nem volt benne sem önhittség, se mesterkéltség; modora épp most
vetette le kisleány korának esetlenségét és bátortalanságát; személye szívet, s
ha jó napja volt, szemet gyönyörködtető, elméje pedig nagyjából oly tudatlan
és tájékozatlan volt, amilyen a női elme tizenhét esztendős korában rendesen.
Az elutazás órája közelegvén, Mrs. Morlanden, úgy vélhetnők, mindjobban
eluralkodott az anyai aggodalom. Szívét bízvást keservesen fojtogatja a
szeretett Catherine-jétől való szomorú válás ezernyi gonosz, riasztó előérzete,
s együttlétük utolsó egy-két napján könnyeinek árjában fürdik minden
bizonnyal; mi sem természetesebb, mint hogy az anya szobácskájában tartott
végső tanácskozásukon felette fontos és haszonnal alkalmazható intelmek
áradata patakzik bölcs ajkairól. Ily pillanatban a csordultig telt anyaszív
megkönnyebbül, ha óva inthet heves vérű nemesurak és lovagok ellen, kik
abban lelik gyönyörűségüket, hogy ifjú hölgyeket erővel elcsalnak holmi
távoli tanyaházba. Hogyan is lehetne másképp? Mrs. Morland azonban oly
keveset tudott grófokról és bárókról, hogy az általános gonosz
hajlandóságukkal kapcsolatos gondolatok meg sem járták az eszét, és fel sem
ötlött benne olyas gyanú, hogy a mondott urak üzelmei netán leányát
fenyegetik. Intelmei a következő pontokra korlátozódtak: – Kérve kérlek,
Catherine, mindig bugyoláld be jó melegen a nyakadat, amikor este kilépsz a
Kaszinóból; és szeretném, ha számon tartanád, mennyit költesz – erre a célra
neked adom ezt a könyvecskét.
Sally, avagy más néven Sarah (hisz melyik jólnevelt ifjú hölgy lépheti át
tizenhatodik esztendejét úgy, hogy a nevét szinte a felismerhetetlenségig meg
ne változtatná?), helyzeténél fogva ez idő szerint minden bizonnyal
nővérének meghitt barátnéja és bizalmasa. Ennélfogva felettébb
figyelemreméltó, hogy Sarah sem azon nem erősködött, írna neki Catherine
minden postával, sem pedig nem csikarta ki ígéretét, hogy híven tudatja
minden egyes új ismerősről, meg a Bath-ban elhangzott minden érdekes
beszélgetésről. Szó ami szó, e fontos utazással kapcsolatban Morlandék
minden tekintetben mérsékelten és józanul jártak él, s ez inkább a mindennapi
élet mindennapi érzelmeire vallott, nem pedig olyas kifinomult
érzékenységre, gyengéd szenvedelmekre, amelyeket egy hősnőnek
családjátóli első elszakadása kiváltani hivatott. Catherine atyja, ahelyett, hogy
leányának korlátlan hitelt biztosított volna a bankárjánál, vagy akár csak egy
százfontos bankjegyet nyomott volna a markába, mindössze tíz arannyal
bocsátotta útnak, meg azzal az ígérettel, hogy szükség esetén kaphat többet is.
Ily kevéssé biztató előjelek közepette ment végbe a búcsú és kezdődött az
utazás; és illő nyugalommal, eseménytelen biztonságban folytatódott. Sem
útonállókat, sem viharokat nem terelt elébük a szerencse, a batárnak sem
sikerült felborulnia, hogy így biztosítaná hősnőnknek a hőssel való
megismerkedést. Útjuknak legriasztóbb eseménye az volt, midőn Mrs. Allen
megijedt, hogy fél pár fapapucsát a fogadóban felejtette – ez azonban
szerencsére vaklármának bizonyult.
Megérkeztek Bath-ba. Catherine csupa izgatott öröm volt; a tekintete ide-
oda röppent, ahogy Bath szép és lenyűgöző környékéhez közeledtek, később
pedig végighajtottak a szállóhoz vezető utcákon. Catherine azért jött, hogy
boldog legyen, s boldognak érezte máris magát.
Hamarosan elfoglalták kényelmes szállásukat a Pulteney utcában.
E helyütt illik elmondanunk egyet-mást Mrs. Allenről, hogy az olvasó
megítélhesse, a hölgy cselekedetei hogyan segítik elő a továbbiakban a mű
általános nyomorúságát, s mivel járul hozzá ő maga a szegény Catherine-re az
utolsó kötetben bizonnyal leselkedő végromláshoz – óvatlanságával,
közönségességével, avagy féltékenységével-e; hogy elfogja-e Catherine
leveleit, aláássa jó hírét, avagy kiutasítja a házából.
Mrs. Allen a nőnemű lények ama népes osztályához tartozott, akiknek
társasága egyetlen érzelmet válthat ki: meglepetést azon, hogy akadt a világon
férfiú, ki a hölgyet kellően kedvelte ahhoz, hogy elvette légyen feleségül.
Nem jutott osztályrészéül sem szépség, sem lángész, sem tehetség, sem
előkelőség. Úrinőre valló viselkedés, csöndes, tunya jóindulat bőségesen,
hétköznapi észjárás – mindössze ez tette alkalmassá arra, hogy őt válassza
párjául egy értelmes, művelt férfi, mint Mr. Allen. Egyetlen tekintetben
csodálatra méltóan alkalmas volt rá, hogy egy ifjú hölgyet bevezessen a
társaságba: csakoly szívesen járt ugyanis mindenhova s nézett meg mindent
maga is, mint bármelyik ifjú hölgy. Az öltözködés volt a szenvedélye.
Tökéletesen ártalmatlan örömét lelte az eleganciában; s hősnőnk csak három
vagy négy nap elteltével léphetett ki az életbe, miután megtudták, mit
viselnek általában a hölgyek, s gardedámja a legújabb divat szerinti ruha
birtokába került. Catherine maga is vásárolt egyet-mást, és amikor mind e
dolgok végére jártak, elérkezett a fontos este, amikor bevezetést nyer a Felső
Kaszinóba. Avatott kéz vágta és fésülte a haját, adta rá a ruháját, s mind Mrs.
Allen, mind a komornája kijelentette: Catherine külseje szakasztott olyan,
amilyennek lennie kell. E bátorítás hallatán Catherine merte remélni, hogy
legalábbis nem éri gáncs, amíg a tömegen áthalad. Ha megbámulnák, szívesen
fogadná, de számítani nem számított rá.
Mrs. Allen oly sokáig öltözködött, hogy későre járt, mire a bálterembe
léptek. Zajlott az idény, zsúfolt volt a terem, s a két hölgy nagy fáradsággal
bepréselődött. Ami Mr. Allent illeti, ő egyenesen a kártyaszobába vette
lépteit, s hagyta, hogy a hölgyek maguk élvezzék a tömeget. Mrs. Allennek
nagyobb gondja volt új ruhájának biztonságára, mint pártfogoltjának
kényelmére, ahogy az ajtónál zsúfolódó férfiak tömegén – oly gyorsan, ahogy
a szükséges óvatosság engedte – átfurakodott; Catherine azonban nem tágított
mellőle, barátnéja karjába fűzte karját, és a harcias gyülekezet együttes erővel
sem szakíthatta el kettejüket. Legnagyobb megdöbbenésére azonban azt
kellett tapasztalnia: ha végighaladnak is a termen, akkor sem tudnak a
tömegből kibontakozni; sőt, szinte sűrűsödött, ahogy tovább jutottak, holott
Catherine úgy képzelte: mihelyt sikerül behatolniok az ajtón, könnyen
találnak ülőhelyet, és tökéletes kényelemben kísérheti figyelemmel a táncot.
Ez azonban távolról sem volt így, s bár lankadatlan buzgalommal sikerült
eljutniok a terem túlsó végébe, a helyzetük semmit sem változott; a
táncolókból nem láttak mást, mint némelyik hölgy magas tolldíszét. De ők
csak haladtak tovább – valami jobbra számítottak; s erejük és ügyességük
csüggedetlen megfeszítésével végre a legtávolabbi pamlag mögötti folyosón
találták magukat. Itt némileg kisebb volt a tömeg, mint odalent; s Morland
kisasszony innen átfogó képet nyerhetett az alanti társaságról, meg arról, mily
veszedelmes volt áthatolnia közöttük. Pompás látvány volt, s az est során első
ízben érezte meg, hogy bálban van: táncolni vágyott, de egyetlen ismerőse
sem volt a teremben. Mrs. Allen megtette mindazt, ami tőle telt: jámborul el-
elmondogatta:
– Bárcsak táncolhatna, kedvesem – szívemből kívánom, hogy lenne
táncosa.
Ifjú barátnéja egy darabig hálálkodott eme kívánságokért, azonban oly
gyakran ismétlődtek, és oly tökéletesen hatástalannak bizonyultak, hogy
Catherine elunta végül, és többet nem mondott köszönetet.
Nem élvezhették azonban sokáig a nagy nehezen meghódított magaslat
nyugalmát. Hamarosan mindenki teázni indult, nekik is ki kellett préselődniök
tehát, akár a többieknek. Catherine-t holmi csalódottságféle fogta el –
belefáradt, hogy szüntelenül tülekednie kell olyan emberek között, akiknek az
egyhangú arca semmiféle érdekességgel nem szolgált, akik a számára
tökéletesen ismeretlenek voltak, s bosszantó bebörtönöztetését még azzal sem
enyhíthette, hogy szót válthatott volna fogolytársaival; amikor pedig végre
valahára a teaszalonba értek, csak még félszegebbnek érezte, hogy nincs
társaság, amelyhez csatlakozhatnának, ismerős, akit üdvözölhetnének,
úriember, aki a segítségükre lehetne. Mr. Allent nem látták sehol; s mivel
hiába tekingettek körül elfogadhatóbb hely után, végül kénytelenek voltak
egy asztal végénél leülni, ahol már nagyobb társaság telepedett le, holott nem
volt ott semmi dolguk, és nem volt senki, akihez szólhattak volna, legfeljebb
egymáshoz.
Mihelyt leültek, Mrs. Allen elégedetten állapította meg, hogy sikerült
épségben megőriznie a ruháját.
– Igazán bosszantó lett volna, ha elszakad, nemde? Olyan kényes ez a
muszlin. Ami azt illeti, az egész teremben nem láttam semmit, ami ennyire
tetszene nekem.
– Milyen kellemetlen, hogy nincs itt egyetlen ismerősünk sem – suttogta
Catherine.
– Valóban, kedvesem – felelte tökéletes nyugalommal Mrs. Allen -,
csakugyan felettébb kellemetlen.
– Mit tegyünk? Az urak és a hölgyek itt az asztalnál mintha azon
tűnődnének, miért jöttünk ide – mintha rájuk akarnánk erőltetni a
társaságunkat.
– Csakugyan. Felettébb kellemetlen. Bárcsak volna sok ismerősünk.
– Bárcsak volna akár egy; legalább odamehetnénk valakihez.
– Nagyon igaz, kedvesem; s ha ismernénk valakit, nyomban
csatlakozhatnánk hozzá. Skinnerék itt voltak tavaly – bárcsak itt volnának
most is.
– Ne menjünk el inkább? Hiszen itt még teríték sincs a számunkra!
– Valóban nincs. Milyen bosszantó! De azért inkább maradjunk itt; az
embert annyit taszigálják ilyen tömegben. Milyen a frizurám, kedvesem?
Valaki meglökött, és attól tartok, kárt tett benne.
– Nem, dehogy; igazán nagyon szép. De, drága Mrs. Allen, bizonyos
abban, hogy senkit sem ismer ebben a nagy sokaságban? Valakit csak kell
ismernie.
– Szavamra, senkit sem ismerek – bárcsak ismernék. Tiszta szívemből
kívánom, bárcsak volna itt sok ismerősöm, és akkor szereznék táncost
magának. Igazán örülnék, ha táncolhatna. Nicsak, milyen különös asszony
megy ott! Milyen fura ruhát visel! Mennyire ódivatú! Nézze csak a hátát.
Egy kis idő elteltével egyik szomszédjuk teával kínálta őket; az ajánlatot
köszönettel elfogadták, s ez felületes társalgást eredményezett azzal az úrral,
aki a teát kínálta; ez volt az egyetlen alkalom, hogy bárki is beszélt velük
egész este, amíg csak Mr. Allen a tánc végeztével fel nem fedezte őket s nem
csatlakozott hozzájuk.
– Nos, Morland kisasszony – kérdezte nyomban -, ugye, kellemes volt a
bál?
– Ó, igen, nagyon kellemes – felelte Catherine, s hiú igyekezettel próbált
leplezni egy hatalmas ásítást.
– Bárcsak táncolhatott volna – mondotta Mrs. Allen. – Bárcsak
szerezhettünk volna neki táncost. Mondtam is, hogy mennyire örülnék, ha
idén télen volnának itt Skinnerék, nem tavaly, vagy ha Parryék eljöttek volna,
amint egyszer említették – akkor Morland kisasszony táncolhatott volna
George Parryvel. Annyira sajnálom, hogy nem volt táncosa!
– Majd egy másik este jobban sikerül, remélem – hangzott Mr. Allen
vigasztalása.
Mihelyt a tánc véget ért, a társaság oszladozott, és az ott maradók
kényelmesebben sétálgathattak; elérkezett hát az ideje, hogy hősnőnket, aki
mindeddig az este eseményeiben nem játszott valami jeles szerepet,
észrevegyék és megcsodálják. Öt percenként, ahogy ritkult a tömeg, mind
nagyobb tere nyílt bájainak. Most már láthatta sok fiatalember, aki mindaddig
a közelébe sem került. Ám megpillantván hősnőnket, egyikük sem rezzent
össze elragadtatott csodálatában, az izgatott kíváncsiság suttogása sem futott
végig a termen, és istennőnek sem nevezte Catherine-t senki. Holott igen jól
mutatott aznap este, s ha a társaság ismerte volna három esztendeje, most igen
csinosnak tartották volna.
Bizonyos elismerést mégiscsak aratott: két úr a füle hallatára jelentette ki
róla, hogy csinos leány. E szavak el is érték a kellő hatást: Catherine nyomban
kellemesebbnek érezte az estét, mint azelőtt – szerény hiúságát érte bók – s
hálásabb volt a két fiatalembernek ezért az egyszerű dicséretért, mint egy
vérbeli hősnő lett volna a bájait dicsőítő tizenöt szonettért; Catherine
mindenki iránt nyájas indulattal eltelve tért vissza székéhez, és tökéletesen
beérte annyival, amennyiben a közfigyelemből részesült.
 Harmadik fejezet
Ezentúl rendszeres kötelezettségekkel járt minden délelőtt; boltokat kellett
felkeresni; a város valamely új részét megtekinteni; s az ivócsarnokban
megjelenni, ahol vagy egy óra hosszat parádéztak fel-alá, megnéztek
mindenkit és nem beszéltek senkivel. Mrs. Allen ajkán most is gyakori volt az
óhaj, hogy bárcsak volna Bath-ban népes ismeretsége, s el is ismételte minden
alkalommal, minden áldott délelőtt, amikor újra meg újra bebizonyosodott,
hogy az égvilágon senkit sem ismer.
Megjelentek az Alsó Kaszinóban is; és itt már jobban kedvezett
hősnőnknek a szerencse. A ceremóniamester bemutatott táncosul egy
felettébb úri megjelenésű fiatalembert, Tilney urat. Huszonnégy-huszonöt
éves lehetett, meglehetősen magas volt, az arca megnyerő, tekintete értelmes
és élénk, s ha nem is éppenséggel jóképű, de szinte az. Fellépése jó volt, és
Catherine felettébb szerencsésnek érezte magát. Tánc közben kevés alkalom
volt a beszélgetésre; amikor azonban leültek teázni, Catherine szakasztott
olyan kellemesnek találta táncosát, mint amilyennek feltételezte. Folyékonyan
és szellemesen beszélt – volt a modorában bizonyos hetykeség, tréfálkozását
pedig, ha nem mindig értette is Catherine, érdekesnek találta. Egy darabig
elcsevegtek a körülöttük található tárgyak kínálta témákról, majd a
fiatalember hirtelen így szólt:
– Mindeddig megbocsáthatatlanul elhanyagoltam a táncos kötelmeit,
kisasszonyom; meg sem kérdeztem, mióta időzik Bath-ban; hogy járt-e már itt
máskor is; vajon volt-e már a Felső Kaszinóban, színházban, hangversenyen;
s hogy hogy tetszik kegyednek általánosságban a hely. Igen figyelmetlen
voltam – de vajon hajlandó lenne most az említett kérdésekben kielégíteni
kíváncsiságomat? Ha igen, kezdem is legott.
– Felesleges fáradnia, uram.
– Nem fáradság, higgye el, kérem, kisasszony. – Azután merev mosolyba
rendezte arcvonásait, s mesterkélten ellágyítva hangját, negédes modorban
megkérdezte: – Régóta időzik Bath-ban, kisasszonyom?
– Körülbelül egy hete, uram – felelte Catherine, és igyekezett palástolni
mosolyát.
– Valóban?! – hangzott mesterkélt megdöbbenéssel.
– Miért lepi ez meg, uram?
– Csakugyan, miért? – kérdezte természetes hangján a fiatalember. – De hát
valamiféle indulatot csak kell hogy tanúsítsak a kegyed válasza nyomán?! A
meglepetést a legkönnyebb tettetni, és az sem kevésbé indokolt, mint bármi
más. No, de folytassuk. Járt már itt, kisasszonyom?
– Még sohasem, uram.
– Valóban? Megtisztelte már megjelenésével a Felső Kaszinót?
– Igen, uram. Hétfőn voltam ott.
– Színházban volt-e már?
– Igen, uram, kedden láttam a darabot.
– Hangversenyen?
– Voltam, uram, szerdán.
– És általánosságban tetszik-e kegyednek Bath?
– Igen – nagyon kedvelem.
– Most pedig negélyesen el kell mosolyodnom, aztán visszatérhetünk a
józan beszédhez.
Catherine elfordította fejét; nem tudta, vajon elnevetheti-e magát.
– Látom, mit gondol felőlem – mondotta komolyan a fiatalember. –
Ugyancsak szánalmas figura leszek holnap a naplójában.
– A naplómban?!
– Szinte látom, mit ír majd: „Pénteken elmentem az Alsó Kaszinóba; kék
szegélyű, babos muszlinruhámat viseltem – sima fekete cipőt – igen előnyös
volt a megjelenésem; de különös módon zaklatott egy fura, együgyű ember;
kényszerített rá, hogy táncoljak vele, és ingerelt az ostobaságaival.”
– Ilyesmit ugyan nem fogok írni.
– Megmondjam, mit kellene írnia?
– Ám tessék.
– „Táncoltam egy fölöttébb kellemetes ifjú emberrel, akit Mr. King
mutatott be; sokat társalogtam vele – egészen különleges lángésznek tetszik –
remélem, közelebbről megismerhetem.” Nos, kisasszony, óhajom szerint ezt
kellene írnia.
– Talán nem is vezetek naplót!
– Talán nem is ül ebben a szobában, és én nem ülök a kegyed oldalán –
ebben is épp annyi joggal kételkedhetünk. Nem vezet naplót! Napló nélkül
hogyan is értesülhetnének távollevő kuzinjai a kegyed bath-i életviteléről?
Hogyan számolhatna be érdemük szerint minden egyes nap bájcsevegéséről,
bókjairól, hacsak minden este fel nem jegyzi a naplójába? Hogyan
emlékezhetnék valamennyi ruhájára, hogyan írhatná le arcbőrének
mindenkori árnyalatát, hajának változatos fodorítását, ha nem
hagyatkozhatnék mindenben a naplójára? Kedves kisasszonyom, nem vagyok
én oly járatlan az ifjú hölgyek szokásainak tekintetében, ahogyan hinni
szeretné; azonkívül javarészt a naplóírás dicséretes szokásának köszönhető
ama könnyed stílus, amelyért a hölgyeket általában ünneplik. Mindenki
egyetért benne, hogy a kellemetes levelek írásának tehetsége sajátlag nőnemű
adottság. A természet is közreműködhetett némiképp, de bizonyos vagyok
benne, hogy lényeges segítségére szolgál a naplóvezetés gyakorlata.
– Néha elgondolkodtam azon – mondta kétkedő hangon Catherine -, vajon
a hölgyek csakugyan annyival jobb leveleket írnak-e, mint az urak? Alig
hihetem, hogy a fölény mindig a mi oldalunkon van.
– Amennyire alkalmam volt megítélhetni, úgy látom, nők körében a
levélírás szokásos stílusa makulátlan – három sajátságot kivéve.
– És vajon mik azok?
– A tárgy általános fogyatékossága, az írásjelek tökéletes elhanyagolása, és
a nyelvtan felettébb gyakori semmibevétele.
– Mondhatom, felesleges volt attól tartanom, hogy el kell hárítanom a
bókot. Úgy látszik, e tekintetben nincs rólunk túlságosan nagy véleménnyel.
– Nem tartom azt sem általánosabb szabálynak, hogy a nők jobb leveleket
írnak a férfiaknál, mint azt, hogy jobban énekelnek duetteket vagy jobban
festenek tájképeket. Nagyjából egyenlő arányban jut mindkét nemnek minden
tehetségből, amelynek az ízlés az alapja.
Mrs. Allen szakította félbe társalgásukat:
– Kedves Catherine-em – szólott -, vegye ki ezt a tűt a ruhám ujjából; attól
tartok, máris elszakította. Sajnálnám pedig, mert igencsak kedvelem ezt a
ruhát, holott yardja mindössze kilenc shillingbe került.
– Pontosan ennyire becsültem volna, asszonyom – mondotta a muszlinra
tekintve Mr. Tilney.
– Ön ért a kelmékhez, uram?
– Különlegesen jól; mindig magam vásárolom a nyakravalómat, és
ítéletemet kitűnőnek tartják; húgom pedig gyakran kér meg, hogy válasszak
helyette kelmét. A minap is vettem neki egy ruhára valót, és bámulatosan jó
vételnek mondotta valamennyi hölgy, aki csak látta. Alig öt shillinget adtam
yardjáért, holott tiszta indiai muszlin.
Mrs. Allenre nagy hatást gyakorolt az ifjú különleges képessége.
 – A férfiak általánosságban oly csekély figyelmet szentelnek az efféle
holminak – mondotta. – Sehogy sem tudtam rászoktatni Mr. Allent, hogy
egyik ruhámat a másiktól megkülönböztesse. Ön bizonyára nagy támasza a
húgának, uram.
– Szívből remélem, asszonyom.
– Megmondaná, uram, hogy vélekedik Morland kisasszony ruhájáról?
– Igen csinos, asszonyom – mondta a fiatalember, és komolyan szemügyre
vette -, de alig hinném, hogy jól bírja majd a mosást, és tartok tőle, hogy
könnyen kifoszlik.
– Nahát – nevetett Catherine -, hogy lehet ennyire… – kis híján azt mondta:
„bolondos”.
– Tökéletesen egy véleményen vagyok önnel, uram – felelte Mrs. Allen -, s
meg is mondtam Morland kisasszonynak, amikor a kelmét vásárolta.
– Igen ám, de kegyed is tudja, asszonyom, hogy a muszlint sokféleképpen
fel lehet használni; Morland kisasszonynak marad belőle elég egy
zsebkendőre, főkötőre, avagy körgallérra. A muszlin sosem megy
veszendőbe. Ha negyvenszer nem, egyszer sem hallottam ezt a húgomtól, ha
könnyelműen többet vásárolt belőle, mint amennyire szüksége volt, vagy
óvatlanul szabta fel a kelmét.
– Bath elbájoló hely, uram; annyi jó bolt van itt. Mi igen szegényesen
vagyunk ellátva vidéken; nem mintha nem volnának igen jó boltok
Salisburyben, de az bizony messze esik; nyolc mérföld nagy út – Mr. Allen
szerint kilenc, pontosan kilenc, én azonban bizonyos vagyok benne, hogy
nyolcnál nincs több -, és oly fáradságos az út, hogy halálosan kimerülök, mire
hazaérek. Itt pedig csak kilép az ember az ajtón, és öt perc alatt mindent
megvehet.
Mr. Tilney kellő udvariassággal látszott érdeklődni Mrs. Allen mondókája
iránt; a hölgy pedig nem tágított a muszlin témájától, míg újra nem kezdődött
a tánc. Társalgásuk hallatán Catherine-ben feltámadt a gyanú, hogy táncosa
magában mulat a mások gyengeségein.
– Min töpreng oly komolyan? – kérdezte a fiatalember, amikor
visszamentek a bálterembe. – Remélem, nem a táncosán; mert ahogy a fejét
rázza, azt kell hinnem, gondolatai nem elégedettek.
Catherine arcát elfutotta a pír.
– Nem gondoltam semmire – felelte.
– Ej, de ravasz és titokzatos; hanem én szívesebben venném, ha
megmondaná nyíltan, hogy nem mondja meg.
 – Nos, úgy tehát nem mondom meg.
– Köszönöm; most már ugyanis ismeretségben leszünk, én meg ezennel
felhatalmazást nyertem, hogy ezzel ingereljem kegyedet, valahányszor
találkozunk, márpedig a világon semmi ennél jobban nem egyengeti a
meghittség útját.
Táncoltak megint; s amikor az összejövetel feloszlott, elválásukkor – a
hölgy szívében legalábbis – erős volt a hajlandóság, hogy folytassák az
ismeretséget. Vajon Catherine oly sokat gondolt-e táncosára, míg megitta
hígított forralt borát, s ágyba készült, hogy mire odakerült, álmodott is róla –
nem tudható bizonyosan; ám remélem, hogy ha úgy történt is, csupán könnyű
szender során, legfeljebb reggeli félálomban; mert ha igaz, amit egy ünnepelt
író állít, hogy egyetlen ifjú hölgynek sincs joga szerelembe esni, amíg az úr a
maga szerelmét meg nem vallotta, bizonyára nagy illetlenség, hogy egy ifjú
hölgy egy úrról álmodjon, mielőtt nyilvánvalóvá válnék, hogy az illető úr róla
álmodott. Mr. Allen bizonyára nem törte azon a fejét, hogy vajon mennyire
illedelmesen álmodozik, avagy szerelmes Mr. Tilney, afelől azonban
csakhamar kielégítő eredménnyel tudakozódott, hogy az ismeretsége ifjú
pártfogoltjával nem kifogásolható-e – Mr. Allen ugyanis már az est kezdetén
utána járt, ki a kisasszony táncosa, és megnyugodva értesült arról, hogy Mr.
Tilney lelkész, és felettébb tisztes gloucestershire-i családból származik.
 Negyedik fejezet
Catherine másnap a szokásosnál nagyobb buzgalommal sietett az
ivócsarnokba. Szíve mélyén bizonyos volt abban, hogy még a délelőtt
folyamán viszontláthatja ott Mr. Tilneyt, és kész volt rá, hogy mosollyal
üdvözölje: ám a mosoly nem szükségeltetett – Mr. Tilney nem jelent meg. A
divatos órák valamelyikében Istennek valamennyi Bath-ban időző
teremtménye felbukkant a csarnokban – az ő kivételével; tömegével áramlott
szüntelenül a nép, ki és be, le és fel; csupa olyan ember, aki nem érdekelt
senkit, s akit nem akart látni senki – nem maradt más távol, csak ő.
– Micsoda élvezetes hely Bath – mondotta Mrs. Allen, amikor letelepedtek
a nagy óra mellett, miután addig járkáltak fel-alá a teremben, míg el nem
fáradtak -, és mennyire kellemes lenne, ha volna itt ismerősünk!
Ennek az érzésnek Mrs. Allen oly sűrűn és oly hasztalanul adott hangot,
hogy semmiféle különleges okkal nem remélhetett ezúttal sem kedvezőbb
eredményt; tudjuk azonban, hogy ki míg él, remél, mert lankadatlan
buzgalmunk egyszer célba ér, s a lankadatlan buzgalom, amellyel a hölgy
minden áldott nap ugyanazt remélte, végül csakugyan célba ért: mert alig
üldögélt ott tíz perce, midőn a mellette ülő és vele nagyjából egykorú hölgy,
aki néhány perce figyelmesen szemlélte, felettébb szívélyesen e szavakat
intézte hozzá:
– Gondolom, nem tévedek asszonyom; bár jó ideje nem részesültem abban
az örömben, hogy láthattam volna kegyedet, de ugyebár Allen a neve?
E kérdésre igenlő válaszban részesülvén, az idegen hölgy magát Mrs.
Thorpe-nak nevezte meg; Mrs. Allen pedig legott felismerte benne egy
hajdani iskolatársnéját és kebelbarátnéját, akit, mióta ki-ki férjhez ment,
mindössze egyszer látott, s annak is sok esztendeje. Nagy volt az örömük e
találkozáson, s bízvást lehetett is, hiszen az elmúlt tizenöt esztendő során a
legkevésbé sem kavarta fel lelkük nyugalmát a tény, hogy mit sem tudnak
egymásról. Kölcsönösen bókoltak egymás külsejének; megállapították, hogy
az idő valósággal repült legutóbbi találkozásuk óta, hogy nem is gondolták
volna, hogy Bath-ban találkoznak, s hogy micsoda boldogság régi barátokat
viszontlátni, majd ki-ki a másiknak családja, testvérei és kuzinjai felől
érdeklődött, és számot adott a magáéról, s egyszerre beszéltek mind a ketten,
mert mindegyikük hajlamosabb volt tájékoztatással szolgálni, mintsem abban
részesülni, következésképpen mindegyikük igen keveset hallott abból, amit a
másik mondott. Mrs. Thorpe-nak mindazonáltal volt egy nagy előnye a
beszédben Mrs. Allennel szemben, számos gyermeke lévén, s amikor
bőségesen kitért fiainak különb-különb tehetségére, leányainak pedig a
szépségére – amikor beszámolt az életben való helyzetükről és reményeikről
– hogy John Oxfordban van, Edward középiskolában, William pedig a
tengeren -, s hogy kit-kit jobban szeretnek és tisztelnek a maga helyén, mint
bármely más három emberi lényt bárhol és bármikor: Mrs. Allen mindezt nem
viszonozhatta hasonló tájékoztatással, nem halmozhatta el kelletlenül és
hitetlenül hallgató barátnéját hasonló diadalmak elbeszélésével, s kénytelen
volt ülni, és színleg hallgatni ezen anyai ömlengéseket, melyek során
mindössze azzal vigasztalhatta magát, hogy – mint éles szeme csakhamar
felfedezte – a Mrs. Thorpe köpenyét szegélyező csipke feleannyira sem
csinos, mint az övé.
– Itt jönnek az én drága leányaim – kiáltott fel Mrs. Thorpe, és három
csinos leányzó felé mutatott, akik kart karba fűzve közeledtek feléje. – Drága
Mrs. Allen, engedje meg, hogy bemutassam őket, annyira boldogok lesznek,
hogy megismerhetik kegyedet: a legmagasabbik Isabella, legidősebb
leányom; ugye, milyen szép fiatal teremtés? A másik kettőnek is sok a
bámulója, de szerintem Isabella a legcsinosabb.
A Thorpe kisasszonyokat bemutatták; Morland kisasszony pedig aki egy
kis időre feledésbe merült, hasonlóképpen bemutattatott. A név láthatólag
valamennyiüket meglepte, s miután néhány udvarias mondatot váltottak, a
legidősebb ifjú hölgy fennhangon így szólott a többiekhez:
– Mily rendkívüli módon hasonlít Morland kisasszony a bátyjához!
– Szakasztott mása! – kiáltott az anya; és: – Bárhol ráismernék, hogy az ő
húga! – ismételték valamennyien, kétszer-háromszor is. Catherine egy
pillanatra meglepődött; alig fogtak azonban Mrs. Thorpe és a leányai Mr.
James Morlanddel való ismeretségük történetébe, már eszébe jutott, hogy
legidősebb bátyja nemrégiben bizalmas barátságot kötött egy kollégiumi
társával, aki a Thorpe névre hallgat, s hogy a karácsonyi vakáció utolsó hetét
a Thorpe családnál töltötte, London közelében.
Miután mindezt kibogozták, számos lekötelező mondat hangzott el a
Thorpe kisasszonyok szájából ama vágyukat illetőleg, hogy szívesen
megismerkednének Morland kisasszonnyal közelebbről is; hogy a bátyjaik
barátsága révén máris barátnőknek tekintik magukat és a többi, amit
Catherine örömmel hallgatott, és a rendelkezésére álló kellemetes
kifejezésekkel viszonzott, majd, a barátság első zálogául, felkérték, fogadná el
a legidősebb Thorpe kisasszony karját, s kerülne vele egyet a teremben.
Catherine-t elbűvölte, hogy bath-i ismerőseinek köre ily módon kibővült, s
feledte jóformán még Mr. Tilneyt is, amíg Thorpe kisasszonnyal beszélgetett.
A csalódott szerelemnek minden bizonnyal legjobb balzsama a barátság.
Csevegésük ama tárgyak körül forgott, amelyek kötetlen megvitatása
általában nagymértékben elősegíti két ifjú hölgy között a hirtelen támadt
barátságot; úgymint: a ruhák, a bálok, a széptevők és a fura figurák. Thorpe
kisasszony mindazonáltal, négy esztendővel idősebb és legalább négy
esztendővel tájékozottabb lévén, mint Morland kisasszony, határozott
előnnyel rendelkezett mindezen ismeretek terén. Módja volt összehasonlítani
Bath báljait a tunbridge-iekkel; divatját a londoni divattal; helyesbíthette új
barátnéja nézeteit az ízléses öltözködés számos pontját illetően; felfedezte a
kacérkodást bármely hölgy és úr között, ha csak egymásra vetettek egy
mosolyt; s a sűrű tömegben is felismert minden fura szerzetet. E tulajdonságai
kivívták Catherine illő csodálatát, akinek szemében merő újdonság volt
mindez; s az általuk természetszerűleg felkeltett tisztelet akadálya lehetett
volna tán a barátkozásnak, ha Thorpe kisasszony modorának könnyed
vidámsága, gyakori fogadkozása: mennyire örül az új ismeretségnek, fel nem
olvasztotta volna az áhítatos tiszteletet, s a nyomában más nem maradt, csak
gyengéd vonzalom. Növekvő barátságuk nem érte be féltucatnyi fordulóval az
ivócsarnokban, hanem távozóban megkövetelte, hogy Thorpe kisasszony
egészen Mr. Allen házának kapujáig kísérje el Morland kisasszonyt; s hogy
ott felettébb meleg és hosszas kézszorongatással váljanak el, miután
kölcsönös megkönnyebbülésükre megtudták, hogy este a színházban
viszontlátják egymást, s hogy másnap reggel ugyanabban a kápolnában
mondhatják el imádságukat. Catherine ekkor egyenesen felrohant a lépcsőn,
és a szalon ablakából figyelte Thorpe kisasszony távolodását az utcán;
csodálta kecses és élénk járását, alakjának, öltözékének divatos eleganciáját,
és hálás volt – mint lehetett is -, hogy a jó szerencse ilyen barátnéval
ajándékozta meg.
Mrs. Thorpe özvegyasszony volt, nem is nagyon gazdag; jó kedélyű, jó
szándékú teremtés, és igen elnéző anya. Legidősebb leánya nagyon szép volt,
a fiatalabbak pedig igyekeztek éppoly csinosnak látszani, utánozták modorát,
öltözködését, és fáradozásukat siker koronázta.
E rövid beszámoló a Thorpe családról pótolni hivatott magának Mrs.
Thorpe-nak hosszadalmas és részletes elbeszélését múltbéli hányattatásairól
és szenvedéseiről, amely egyébként szükségszerűen megtöltött volna további
három-négy fejezetet, bőségesen taglalva a nagyurak és jogászok
érdemtelenségét, valamint apróra részletezve húsz évvel ezelőtt elhangzott
beszélgetéseket.
 Ötödik fejezet
Aznap este, a színházban, Catherine idejének jó részét igénybe vette, hogy
viszonozza Thorpe kisasszony bólintásait és mosolyait – de nem foglalta le
annyira, hogy elmulasztotta volna kutató pillantását végigjáratni valamennyi,
szemmel elérhető páholyon, vajon nincs-e benne Mr. Tilney; ám hiába
nézelődött: Mr. Tilney a színházat sem pártolta jobban, mint az ivócsarnokot.
Catherine remélte, hogy másnap nagyobb szerencsével jár; s amikor jó idő
iránti fohászára válaszul gyönyörű reggelre ébredt, alig is kételkedett benne,
mivel egy szép vasárnap Bath-ban minden házból kicsalja a lakókat, s ilyen
alkalommal szinte az egész világ fel-alá sétál, és elmondja ismerőseinek,
hogy milyen csodás nap virradt reájuk.
Az istentisztelet végeztével Thorpe-ék és Allenék nagy buzgalommal
keresték egymás társaságát, s miután elegendő ideig maradtak az
ivócsarnokban, hogy felfedezzék: elviselhetetlen a tömeg, és hogy sehol egy
úri arcot nem látni – amit az egész idényben minden áldott vasárnap minden
áldott lélek megállapít -, elsiettek a Crescentre, hogy jobb társaságban friss
levegőt lélegezzenek. Itt azután Catherine és Isabella, kart karba öltve, ismét
ízlelték a barátság édes zamatát fesztelen csevegésükben; sokat és nagy
élvezettel beszélgettek; ám Catherine-nek ismét csak csalódnia kellett abbéli
reménységben, hogy viszontláthatja táncosát. A fiatalember nem volt sehol;
minden kutatás hiábavalónak bizonyult, délelőtti teremben vagy estéli táncon;
sem a Felső sem az Alsó Kaszinóban, jelmezes vagy egyszerű bálon, nem volt
látható, sem a délelőtti sétálók, a lovasok, a csézahajtók között. Neve nem
szerepelt az ivócsarnok vendégkönyvében, s a kíváncsiság kénytelen volt
ennyivel beérni. Mr. Tilney minden bizonnyal eltávozott Bath-ból. Pedig nem
is említette, hogy a tartózkodása ily rövid lesz! E hőshöz olyannyira illő
titokzatosság új kellemmel ruházta fel az ifjú személyét és modorát Catherine
képzeletében, s csak fokozta aggályos igyekezetét, hogy többet tudjon meg
felőle. Thorpe-éktól semmiről sem értesülhetett, hiszen csak két napja időztek
Bath-ban, amikor Mrs. Allennel találkoztak. A tárgyról azonban bőségesen
cserélt eszmét szép barátnéjával, aki tőle telhetően bátorította: tartsa meg jó
emlékezetében az ifjú urat; következésképp a benyomásnak, amit az utóbbi
gyakorolt Catherine képzeletére, nem kellett gyengülnie. Isabella teljességgel
bizonyos volt benne, hogy Mr. Tilney elbűvölő fiatalember; s hasonlóképpen
bizonyos volt abban is, hogy Mr. Tilneynek nagyon megtetszett az ő drága
Catherine barátnéja, mi sem természetesebb hát, mint hogy hamarosan
visszatér. Mr. Tilney lelkész lévén, Isabella csak még nagyobb rokonszenvvel
gondolt rá, „hisz nem is tagadja, nagy előszeretettel viseltetik e hivatás iránt”,
s e szavak után kis sóhajféle szakadt fel kebeléből. Catherine – talán
helytelenül – nem tudakolta e gyengéd felindulás okát; oly járatlan volt még a
szerelem finom fortélyaiban, a barátság kötelmeiben, hogy nem tudta, mikor
helyénvaló a szelíd csipkelődés, mikor a bizalmas vallomás kicsikarása.
Mrs. Allen most már egészen boldog volt – egészen elégedett Bath-szal.
Ismerősökre lelt, s nagy szerencséjére, bennük ráadásul régi kedves
barátnőjének családjára; s a jó szerencse betetőzéséül módjában volt
megállapítani, hogy a barátok közelről sem öltözködnek oly költségesen, mint
ő. Mindennapi fohásza már nem az volt, hogy: – Bárcsak volna ismerősünk
Bath-ban! -, hanem ily módon változott: – Mennyire örülök, hogy
találkoztunk Mrs. Thorpe-pal! -, és maga is csakoly buzgón, szorgalmazta a
két család találkozását, akár ifjú pártfogoltja és Isabella; csak akkor volt
elégedett a napjával, ha a nagy részét Mrs. Thorpe oldalán tölthette az általuk
társalgásnak nevezett művelet közepette, amelynek folyamán véleményüket
alig cserélték ki, s még a tárgya sem mindig hasonlított, Mrs. Thorpe ugyanis
főként gyermekeiről beszélt, Mrs. Allen pedig a ruháiról.
Catherine és Isabella barátsága éppoly gyorsan fejlődött, mint amilyen
hevesen fellángolt, s oly sebesen lépdeltek végig a növekvő meghittség
fokozatain, hogy hamarosan már nem szolgálhattak újabb bizonyítékával sem
barátaiknak, sem egymásnak. Keresztnevükön szólították egymást, kart karba
fűzve sétáltak, tánchoz feltűzték egymás uszályát, a négyesnél
elválaszthatatlanok voltak; s ha egy-egy esős délelőtt megfosztotta őket
minden egyéb szórakozástól, akkor sem tágítottak: találkozásukat nem
akadályozhatta meg se sár, sem eső; bezárkóztak, és regényt olvastak
közösen. Igen, regényt – én ugyanis nem veszem fel regényíróinknak azt az
oly gyakori, kicsinyes és oktalan szokását, hogy megvető rosszallásukkal épp
ama terméket alacsonyítják le, amelynek a számát ők maguk szaporítják, és
esküdt ellenségeikkel versengve halmozzák el az efféle műveket a
legkíméletlenebb jelzőkkel, a tulajdon hősnőjüknek pedig jóformán meg sem
engedik, hogy ilyesmit olvasson, s ha netán mégis a kezébe vesz egy regényt,
egészen bizonyos, hogy utálattal forgatja ízetlen lapjait. Ó, jaj! ha az egyik
regény hősnője nem remélheti a másik regény hősnőjének pártfogását, kitől
várhat vajon oltalmat és figyelmet? Ezt sehogy sem helyeselhetem. Hagyjuk a
műítészekre, gyalázzák kedvükre a képzeletnek effajta ömlengéseit,
emlegessék minden egyes új regény ürügyén a sajtót fojtogató fércműveket.
Ne hagyjuk cserben egymást; érezzük sértve magunkat testületileg. Noha
termékeink általánosabb és őszintébb élvezetet nyújtanak, mint a világ
bármelyik egyéb írástudó testülete, az irományoknak semmi egyéb fajtáját
ennyire el nem marasztalják. Gőgből vajon, tudatlanságból avagy divatból,
elleneink szinte csakoly számosak, mint olvasóink. S míg ezernyi toll zengi
dicséretét az angol történelem kilencszázadik dióhéjba-foglalójának, vagy
ama férfiúét, ki egy kötetbe tömörítve teszi közzé Milton, Pope és Prior
néhány tucatnyi sorát, a Spectator egy dolgozatát, meg Sterne-ből egy
fejezetet – mintegy közfelkiáltással becsmérlik a regényíró képességeit,
becsülik alá fáradozását, és kicsinyítik műveit, amelyeknek nincs egyéb
erénye, csupán lángész, szellem és ízlés. – „Jómagam nem vagyok
regényolvasó.” – „Ritkán pillantok regényekbe.” – „Ne gondolja, hogy én
gyakran olvasok regényt.” – „Ahhoz képest, hogy regény, igazán nagyon jó.”
– Ilyen az általános vélemény. – „Hát kegyed mit olvas, … kisasszony?” –
„Ó, csak egy regényt!” – válaszol az ifjú dáma, és tettetett közönnyel avagy
pillanatnyi szégyenérzettel teszi le könyvét. – Csak Cecilia, vagy Camilla,
vagy Belinda – vagyis, röviden, olyan mű csupán, amelyben a szellem
legnagyobb erőit vonultatják fel, amelyben a világ legcsiszoltabb nyelvén
közvetítik az emberi természet legalaposabb ismeretét, változatainak
legszerencsésebb foglalatát, a szellem és a humor leggazdagabb áradását. Ha
mármost ugyanaz az ifjú dáma a Spectator egy folyamával foglalkozott volna
efféle mű helyett, mily büszkén mutatná fel s nevezné nevén a kötetet! habár
minden valószínűség az ellen szól, hogy e terjedelmes kiadványban találna
bár egyetlen passzust, amelynek a tárgya vagy az irálya el ne riasztana
bármely jó ízlésű fiatal személyt: dolgozatainak lényege oly gyakran merül ki
valószínűtlen körülmények, senki élő emberfiát ma már nem érdeklő,
természetellenes jellemek és tárgyak ismertetésében; a nyelvezetük pedig
gyakran oly bárdolatlan, hogy aligha szolgál kedvező képpel a korról, amely
elviselte.
 Hatodik fejezet
Az itt következő beszélgetés, amelyet nyolc– vagy kilencnapi ismeretség
után folytatott egy délelőtt az ivócsarnokban a két barátnő, szolgáljon
példájául meleg vonzódásuknak, valamint annak a finomságnak, tapintatnak,
eredeti gondolkodásnak és irodalmi ízlésnek, amely e vonzódás tökéletes
ésszerűségét jellemezte.
Megbeszélték, hogy találkoznak; s mert Isabella közel öt perccel korábban
érkezett, mint barátnője, természetesen így szólalt meg:
– Drága lelkem, mi történt, hogy elkéstél? Időtlen idők óta várok rád!
– Igazán? Nagyon sajnálom; azt hittem, jókor érkezem. Épp most van egy
óra. Remélem, nem vagy itt nagyon régen?
– Ó, az idejét sem tudom, mióta. Legalább egy fél órája már, hogy itt
vagyok. No de most menjünk, üljünk le a terem túlsó végében, és
szórakozzunk. Százféle mesélnivalóm van. Először is, annyira féltem, hogy
esni fog ma délelőtt, épp amikor indulni készültem; úgy látszott, zápor készül,
s akkor aztán halálosan kétségbeestem volna! Hanem el sem képzelnéd,
milyen nagyon csinos kalapot láttam épp az imént, a Milsom utcán egy
kirakatban – nagyon hasonlít a tiedhez, csak épp nem zöld a szalagja, hanem
pipacsvörös; a szívem szakad meg utána. No de legdrágább Catherine-em, mit
csináltál egész délelőtt? Haladtál valamelyest Udolphóval?
– Igen; olvastam, amióta csak felébredtem; eljutottam egészen a fekete
fátyolig.
– Csakugyan? Ó, hisz ez pompás! A világért el nem árulnám neked, mi
rejlik a fekete fátyol mögött! Nem öl meg a kíváncsiság?
– Jaj, dehogyisnem! Vajon mi lehet? De el ne mondd – meg nem
hallgatnám a világ mindén kincséért! Tudom, hogy csak csontváz lehet.
Egészen bizonyos vagyok benne, hogy Laurentina csontváza. Ó, mennyire
élvezem a könyvet! Legszívesebben Udolpho olvasásával tölteném az egész
életemet. Hidd el, ha nem veled lett volna találkozóm, a világon semmi el
nem szakíthatott volna a könyvtől.
– Drága lelkem! mennyire hálás vagyok neked; s ha végeztél Udolphóval,
együtt olvassuk majd az olasz regényt; s már össze is állítottam neked vagy
tíz-tizenkét hasonló könyv jegyzékét.
– Igazán? Jaj, de örülök! Mik azok?
– Mindjárt felolvasom a címüket; itt van mind a jegyzetfüzetemben: A
wolfenbachi várkastély; Clermont; Titokzatos jelek; A Fekete Erdő
varázslója; Éjféli harangszó; A rajnai árva; és Hajmeresztő rejtelmek.
Ezekkel elleszünk egy darabig.
– Igen, egész jól; de vajon rémisztőek-e mind, bizonyos vagy benne, hogy
rémisztőek?
– Igen, egészen bizonyos; egy igen jó barátném, Andrews kisasszony –
nagyon édes lány, a világon kevés ilyen édes teremtés akad – olvasta
valamennyit. Bárcsak ismernéd Andrews kisasszonyt, el volnál bájolva tőle!
El sem tudod képzelni, milyen édes kabátot horgol magának. Énszerintem
olyan gyönyörű, mint egy angyal, és annyira haragszom a férfiakra, amiért
nem rajongják körül! Korholom is őket eleget.
– Korholod őket?! Azért korholod őket, mert nem rajongják körül?
– Azért bizony. Mindent megtennék az igaz barátnőimért. Ha én szeretek
valakit, szeretem egész szívemmel; ilyen a természetem. Az én vonzalmam
mindig mértéktelen. Télen, az egyik táncmulatságunkon azt mondtam Hunt
kapitánynak, ha egész este gyötör is, akkor sem táncolok vele, míg el nem
ismeri, hogy Andrews kisasszony olyan gyönyörű, mint egy angyal. Tudod, a
férfiak azt hiszik, mi nem vagyunk képesek barátságra, és én eltökéltem, hogy
megmutatom nekik, mi a különbség. Ha azt hallanám, hogy rólad beszél
valaki fitymálólag, menten haragra gerjednék: de ez egyáltalán nem
valószínű, hiszen a magadfajta leányért valósággal rajonganak a férfiak.
– Jaj, istenem! – kiáltott fel Catherine, és arcát elfutotta a pír. – Hogy
mondhatsz ilyet?
– Ismerlek nagyon jól; annyi elevenség van benned, Andrews
kisasszonyból meg éppen az hiányzik, mert be kell vallanom, van benne
valami szörnyen ízetlen. Ó, el kell mesélnem, tegnap, épp miután elváltunk,
láttam, amint egy fiatalember oly komolyan néz rád – egészen bizonyos
vagyok benne, hogy szerelmes beléd! – Catherine elpirult, és megint
szabadkozott. Isabella nevetett. – Pedig így van; becsületszavamra; de látom
én, hogy áll a dolog: téged hidegen hagy mindenki bámulata, kivéve egyetlen
úrét, akit ne nevezzünk nevén. Nem, igazán nem hibáztathatlak (komolyabbra
fogva a szót), értem én az érzéseidet. Ha a szív igaz vonzalmat táplál, nagyon
jól tudom, milyen hidegen hagyja bárki másnak a figyelme. Minden oly
ízetlen, oly érdektelen, ami nem vonatkozik a szeretett személyre! Én
tökéletesen átérzem az érzéseidet.
– Kár is bizonygatnod, hogy olyan sokat gondolok Mr. Tilneyre, hisz
lehetséges, hogy nem látom soha többé.
– Nem látod soha többé! Drága lelkem, ne is mondj ilyet. Bizonyos vagyok
benne, hogy szörnyen szerencsétlen volnál, ha ezt komolyan gondolnád.
 – Ó, dehogyis. Nem akarom azt mondani, hogy nem tetszett nekem
nagyon; de amíg Udolphót olvashatom, úgy érzem, senki sem tehet
szerencsétlenné. Ó! az az iszonyú fekete fátyol! Drága Isabellám, bizonyos
vagyok benne, hogy Laurentina csontváza rejlik mögötte.
– Oly különös, hogy még nem olvastad Udolphót; de bizonyára Mrs.
Morland ellensége a regényeknek.
– Nem, dehogyis. Maga is gyakran olvassa Sir Charles Grandisont; csak az
új könyvek nem jutnak el hozzánk.
– Sir Charles Grandison! Az aztán szörnyen rémes könyv, nem?
Emlékszem, Andrews kisasszony az első köteten sem tudott átvergődni.
– Egyáltalán nem olyan, mint Udolpho; de azért igen szórakoztatónak
tartom.
– Csakugyan? Ez meglep; azt hittem, olvashatatlan. De mondd csak,
legdrágább Catherine‑em, eldöntötted már, milyen fejdíszt viselsz ma este?
Én elhatároztam, ha törik, ha szakad, ugyanúgy öltözködöm, mint te. Erre
felfigyelnek néha a férfiak, tudod.
– De hát, ha felfigyelnek is, az sem jelent semmit – mondotta ártatlanul
Catherine.
– Hogy jelent-e! Ó, Egek! Én leszögeztem magamban, hogy ügyet sem
vetek rá, mit mondanak. Nagyon gyakran szörnyen orcátlanok, ha az ember
nem felel meg nekik szavakészen, s nem tartja őket három lépés távolságra.
– Igazán? Ezt még észre sem vettem. Velem mindig nagyon illő módon
viselkednek.
– Ó, szörnyen felfuvalkodottak ám! A világ legönteltebb teremtményei, és
annyira fontosnak képzelik magukat! Mellesleg, százszor is megfordult az
eszemben, de mindig elfelejtelek megkérdezni: milyen férfi tetszik neked
legjobban? A fekete vagy a szőke?
– Nem is tudom. Sosem gondolkoztam még ezen. Talán a kettő között.
Barna – nem világos, és nem nagyon sötét.
– Nagyon helyes, Catherine. Ez szakasztott ő. Nem felejtettem el,
milyennek írtad le Mr. Tilneyt. „Barna bőr, fekete szem, meglehetősen sötét
haj.” Nos, nekem más az ízlésem. Énnekem jobban tetszik a világos szem,
ami pedig az arcszínt illeti – nos, tudod, nekem a sápadt jobban tetszik, mint
bármi más. El ne árulj, ha netán olyan ismerősöddel találkozol, akire ráillik ez
a leírás.
– El ne áruljalak! Hogy érted ezt?
 – Nem, nem, ne gyötörj. Már így is túlságosan sokat mondtam. Beszéljünk
másról.
Catherine kissé ámultan engedelmeskedett; s néhány percnyi hallgatás után
már éppen visszatért volna arra a tárgyra, mely akkoriban bármi másnál
jobban érdekelte: Laurentina csontvázára – barátnéja azonban megelőzte,
mondván:
– Az Égre kérlek, menjünk át a terem túlsó végébe! Két undok fiatalember
már fél órája bámul. Igazán kihoznak a sodromból. Menjünk, nézzük meg, kik
érkeztek Bath-ba. Bizonyára nem fognak követni.
Elsétáltak a vendégkönyvhöz; s amíg Isabella a neveket tanulmányozta,
Catherine-re hárult az a kötelesség, hogy a két riasztó fiatalember
tevékenységét figyelje.
– Nem tartanak erre, ugye? Remélem, nem oly arcátlanok, hogy
kövessenek bennünket. Kérve kérlek, tudasd velem, ha jönnek. Eltökéltem,
hogy nem nézek fel.
Catherine néhány pillanat múltán őszinte örömmel biztosította Isabellát,
hogy nem kell már semmitől tartania, mert az urak épp az imént hagyták el az
ivócsarnokot.
– Merre indultak? – kérdezte Isabella, és gyorsan megfordult. – Az egyik
igen jóképű fiatalember volt.
– A templomkert felé mentek.
– Mondhatom, szörnyen örülök, hogy megszabadultam tőlük! Most pedig
eljönnél velem az Edgar házba, és megnéznéd az új kalapomat? Azt mondtad,
szeretnéd látni.
Catherine készségesen beleegyezett.
– Csakhogy – tette hozzá – akkor talán beérjük a két fiatalembert.
– Ó, nem baj. Ha sietünk, mindjárt elhagyhatjuk őket, és majd meghalok,
annyira szeretném megmutatni neked a kalapomat.
– De ha várunk egypár percet, már nem fenyegethet a veszély, hogy
utolérjük őket.
– Eszem ágában sincs így legyezni a hiúságukat. Nem vagyok hajlandó
férfiakra tekintettel lenni. Ez volna a legjobb módja, hogy elrontsuk őket.
Catherine mit sem hozhatott fel ezen érvelés ellen, következésképpen,
bebizonyítandó Thorpe kisasszony függetlenségét, valamint eltökéltségét,
hogy a másik nemet megalázza, nyomban felkerekedtek, s oly sebesen, ahogy
a lábuk bírta, a két fiatalember nyomába eredtek.
 Hetedik fejezet
Fél perc alatt átjutottak az ivócsarnok udvarán a kapuboltozathoz, szemben
az Union közzel; itt azonban megrekedtek. Aki csak ismerős Bath-ban,
emlékezhetik, milyen nehéz e ponton átkelni a Cheap utcán; ez az orcátlan
természetű utca ugyanis kárhozatos mód elkerülhetetlen, akár Londonba, akár
Oxfordba igyekszik az ember, akár a város legnagyobb vendégfogadójába, s
el nem múlhat nap, hogy hölgyek csoportjait, ha mégoly fontos járatban
vannak is, cukorsüteményt, csipkeárut, vagy éppenséggel (mint a jelen
esetben) ifjú embereket keresőben, az egyik vagy a másik oldalon fel ne
tartóztatnák a kocsik, lovasok vagy szekerek. Amióta csak Isabella Bath-ban
időzött, napjában legalább háromszor tapasztalta és kárhoztatta ezt a bajt; s
most arra ítélte a sors, hogy megint csak tapasztalja és kárhoztassa, ugyanis
épp abban a pillanatban, amikor a szembenső Union közhöz értek volna, s
látták, amint a két úr áthalad a tömegen, és belegázol az említett érdekes
sikátor csatornájába, őket megakadályozta az áthaladásban egy közeledő
bricska, amelyet felettébb magabiztos kocsisa a rossz kövezeten a tőle telhető
legnagyobb szilajsággal hajtott, hogy a legalkalmatosabban sodorhassa
veszedelembe mind a maga, mind a társa meg a lova életét.
– Ó, ezek az utálatos bricskák! – mondta Isabella, amint felpillantott. –
Mennyire gyűlölöm őket! – Ez a mégoly jogos gyűlölet azonban rövid
életűnek bizonyult, mert Isabella megint odapillantott, és felkiáltott: –
Nagyszerű! Mr. Morland és a bátyám!
– Jóságos Ég! Hisz ez James! – szólt ugyanabban a pillanatban Catherine; s
amint elkapta a fiatalemberek pillantását, a lovat nyomban oly erőszakosan
fogták vissza, hogy kis híján letérdelt, az inasnak nagy nehezen sikerült
feltápászkodnia, az urak kiugrottak, és a fogatot az inas gondjára bízták.
Catherine, akinek a számára tökéletesen váratlan volt ez a találkozás, élénk
örömmel fogadta bátyját; amaz pedig, mivel ugyanolyan szívélyes volt, és
őszintén ragaszkodott húgához, hasonló örömnek adta számos tanújelét, már
amennyire tehette, hiszen a ragyogó szemű Thorpe kisasszony szüntelenül
igyekezett a figyelmét magára vonni; neki is hamarosan lerótta hát a
kötelességét, az öröm és a zavarodottság elegyével, amely, ha Catherine
jártasabb a mások érzéseinek fejlődésében, s kevésbé merül el a magáéban,
tájékoztatásul szolgált volna, hogy barátnéját bátyja is csakoly csinosnak
találja, mint ő maga.
John Thorpe, aki ezenközben a lovak felől rendelkezett, hamarosan
csatlakozott hozzájuk, s tőle azután Catherine nyomban megkapta az őt
megillető jóvátételt; amíg ugyanis az ifjú úr könnyedén és hanyagul épp csak
megérintette Isabella kezét, Catherine-t egy teljes bókra meg egy fél kurta
meghajlásra érdemesítette. Thorpe úr középmagas, zömök fiatalember volt, az
arca csúnya, az alakja esetlen, és alkalmasint attól tartott, túlságosan
szemrevaló lesz, ha nem ölt magára lovászlibériát, s túlságosan úrias, ha nem
viselkedik hányaveti módon ott, ahol udvariasnak illenék lennie, s orcátlanul,
ahol bátran lehetne könnyed.
– Mit gondol, Morland kisasszony – vette elő az óráját -, mennyi idő alatt
futottuk meg az utat Tetburyből?
– Nem tudom, mekkora a távolság.
Bátyja tudatta Catherine-nel, hogy huszonhárom mérföld.
– Huszonhárom! – kiáltott fel Thorpe. – Úgy megvan huszonöt, mint egy
hüvelyk!
Morland tiltakozott; hivatkozott útikalauzok, fogadósok és mérföldkövek
tekintélyére; barátja azonban semmibe vette mindezt; ő maga biztosabb
bírája, úgymond, a távolságnak:
– Huszonötnek kell lennie, abból az időből ítélve, ami alatt megtettük.
Most fél kettő; tizenegyet ütött, amikor kihajtottunk a tetburyi fogadó
udvaráról; s állom a fogadást bárki emberfia ellen Angliában, hogy az én
lovam tíz mérföldet tesz meg óránként a hámban; vagyis ez pontosan
huszonöt.
– Tévedsz egy órát – mondta Morland -, csak tíz óra volt, amikor eljöttünk
Tetburyből.
– Tíz óra! tizenegy volt, hitemre! Számláltam minden óraütést. A kegyed
bátyja, Morland kisasszony, kétségbe vonja az érzékeim tanúságát; de nézze
csak a lovamat; látott-e már életében ehhez foghatóan gyorsaságra termett
állatot? (Az inas épp akkor szállt fel a bakra, és hajtott el.) – Tiszta telivér!
Még hogy három és fél óra potom huszonhárom mérföldre! nézze meg ezt a
jószágot, s mondja csak meg, lehetségesnek tartja-e.
– Igazán úgy látszik, mintha nagyon melege volna!
– Melege! Egy szál szőre se rezdült, amíg el nem értünk a walcoti
templomig; de nézze csak a szügyét; nézze az oldalát; csak nézze, hogyan
mozog; ez a ló egyszerűen nem képes óránként tíz mérföldnél kevesebbet
megtenni: kösse meg a lábát, akkor is megy. Hát a bricskámról mi a
véleménye, Morland kisasszony? Takaros darab, igaz-e? Jól felszerelt; városi
építésű; egy hónapja sincs, hogy szert tettem rá. A Christ Church kollégium
egyik hallgatójának készült; barátom – igen derék fickó; néhány hétig
hajtotta, míg úgy nem látta jónak, hogy túladjon rajta. Történetesen épp akkor
kerestem valami hasonló könnyű alkalmatosságot, habár nagyjából eltökéltem
volt, hogy kétfogatút vásárolok, hanem amikor összefutottam vele a
Magdalen-hídon, épp amikor behajtott Oxfordba, az elmúlt szemeszterben: –
Hallgasd csak, Thorpe – azt mondja -, nem akarnál egy ilyen kis készséget
vásárolni, mint ez itt? Príma holmi a maga nemében, csak én már torkig
vagyok vele. – Az áldóját, mondom én, áll az alku; mennyire tartod? Mit
gondol, Morland kisasszony, vajon mennyit kért érte?
– Még csak nem is sejtem.
– Akár a kétfogatú, látja: ülés, utazóláda, kardtok, vízvetőléc, lámpások,
ezüstszegély – minden megvan rajta; a vasalása mint az új, ha ugyan nem
különb. Ötven aranyat kért; nyomban a tenyerébe csaptam, letettem a pénzt, s
enyém volt a kocsi.
– Keveset tudok az ilyesmiről – vallotta be Catherine -, nem tudom
megítélni, olcsó volt-e vagy drága.
– Sem ez, sem az; megkaphattam volna alighanem kevesebbért is; hanem
én nem vagyok barátja az alkudozásnak, szegény Freemannek meg kellett a
pénz.
– Igazán nagyon szép volt öntől – mondta Catherine helyeslőleg.
– Ej, az áldóját, én már csak azt mondom: ha az embernek módja van
segíteni a barátján, ne kicsinyeskedjék.
Az urak ezután az ifjú hölgyek tervei felől érdeklődtek; s amikor kiderült,
merre indultak, elhatároztatott, hogy elkísérik őket az Edgar házig, és
tiszteletüket teszik Mrs. Thorpe-nál. James és Isabella ment elöl; s az utóbbi
annyira elégedett volt sorsával, annyira igyekezett kellemessé tenni a sétát
azzal az ifjúval, akinek kettős ajánlólevele volt, lévén bátyjának barátja és
barátnője bátyja, oly tiszták és kacérságtól mentesek voltak az érzései, hogy
beérték s el is hagyták bár a Milsom utcai két vétkes ifjú embert, Isabellától
olyannyira távol állott, hogy a figyelmüket magára vonja, hogy mindössze
három ízben nézett vissza rájuk.
John Thorpe természetesen Catherine oldalán haladt, és néhány perces
hallgatás után ismét bricskájára terelte a szót:
– Meg fogja látni, Morland kisasszony, mégis akad majd, aki olcsónak véli,
hiszen már másnap tíz arannyal többért adhattam volna el; Jackson, az Oriel
kollégiumból, nyomban hatvanat ajánlott érte; Morland is velem volt,
megmondhatja.
– Igen – mondta Morland, aki meghallotta -, csakhogy ne feledd, abba a
lovad is beleszámított.
 – A lovam! ej, az áldóját! a lovamat száz aranyért sem adnám el! Kedveli a
nyitott hintót, Morland kisasszony?
– Nagyon; eddig ugyan alig volt alkalmam, hogy üljek benne, de nagyon
kedvelem.
– Ennek örülök; mindennap megkocsikáztatom majd.
– Köszönöm – mondta Catherine, némi zavarban, mert nem tudta, vajon
ildomos-e effajta ajánlatot elfogadni.
– Holnap elviszem a Lansdown dombra.
– Köszönöm; de nem kellene a lovának pihennie?
– Pihennie?! hisz ma alig huszonhárom mérföldet futott; micsoda
képtelenség; semmi sem árt annyira a lónak, mint a pihenés; semmi olyan
hamar tönkre nem teszi. Nem, nem; én a magamét átlagban napi négy órát
futtatom, amíg itt leszek.
– Igazán? – kérdezte komolyan Catherine. – Az negyven mérföld lesz
naponta.
– Negyven?! Felőlem akár ötven is lehet. Nos, holnap felviszem kegyedet
Lansdownra; ne feledje, hogy megállapodtunk.
– Micsoda élvezet lesz! – kiáltott Isabella, és hátrafordult. – Legdrágább
Catherine-em, valóban irigyellek; de attól tartok, bátyám, harmadik személy
számára nemigen lesz helyed.
– Méghogy harmadiknak? Ugyan már! nem azért jöttem Bath-ba, hogy a
húgaimat kocsikáztassam, az volna csak a pazar móka, hitemre! Majd
Morland a gondodat viseli.
Erre kölcsönös udvariaskodás tört ki a másik pár között; Catherine azonban
nem hallotta sem a párbeszédet, sem a végeredményt. Társa felhagyott az
eddigi lelkesült értekezéssel; ezentúl pusztán egy-egy kurta és határozott
mondatra szorítkozott; dicsérte avagy elmarasztalta minden egyes szembejövő
nő külsejét. Catherine hallgatta, és amennyire csak az ifjonti női elme
udvarias megadásra képes, egyetértett vele, mert félt olyan véleményt
megkockáztatni, mely ellenkezett volna egy ennyire magabiztos férfiúéval,
kivált ami a női nem szépségét illeti, s csak nagy sokára próbálta a tárgyat
megváltoztatni egy kérdéssel, amely az elméjében már régóta motoszkált, s
szólt pedig ekképpen:
– Olvasta Udolphót, Mr. Thorpe?
– Udolphót? Egek Ura, dehogy; nem olvasok én regényt; okosabb dolgom
is van.
 Catherine, megalázva, szégyenkezve, már épp mentegetőzni akart a
kérdésért, Thorpe azonban megelőzte, mondván:
– A regényekben más sincs, mint ostobaság meg szószaporítás; a Tom
Jones óta még egyetlen tűrhetően tisztességes regény se jelent meg, csak A
szerzetes; azt épp a minap olvastam; hanem ami a többit illeti, a teremtésben
nem akad náluk ostobább.
– Ha elolvasná Udolphót, bizonyára tetszene önnek; olyan nagyon érdekes!
– Nekem ugyan nem! Más regényt én, mint Mrs. Radcliffe-ét a kezembe se
veszek; az ő regényei eléggé szórakoztatók; azokat érdemes elolvasni;
azokban akad egy kis móka meg természetesség.
– Udolphót Mrs. Radcliffe írta – mondta kissé tétovázva Catherine; félt,
hogy meg találja bántani Thorpe-ot.
– No nem; igazán? Aha, emlékszem már, csakugyan; arra a másik ostoba
könyvre gondoltam; az a nőszemély írta, aki körül akkora hűhót csapnak;
valami francia emigránshoz ment feleségül.
– Bizonyára Camillára gondol!
– Igen, az az; micsoda természetellenes vacak! Egy vénember, amint
libikókán hintázik! Egyszer a kezembe vettem az első kötetet, és átfutottam,
de hamarosan rájöttem, hogy semmire se jó; mi több, még meg se láttam,
máris sejtettem, micsoda vacakra számíthatok; mihelyt meghallottam, hogy
emigránshoz ment feleségül, bizonyos voltam benne, hogy sosem lennék
képes átrágni magamat a könyvén.
– Én nem olvastam.
– Nem veszített vele semmit, nekem elhiheti; el sem tud képzelni
förtelmesebb ostobaságot; nincs abban a világon semmi, csak egy vénember,
aki libikókán hintázik, és latint tanul; szavamra, semmi.
E bírálat során, amelynek jogosságát szegény Catherine sajnálatos módon
nem tudta megítélni, elérkeztek Mrs. Thorpe szállásának ajtajáig, ahol is
Camilla kényes ízlésű és elfogulatlan olvasójának érzései helyt adtak a
kötelességtudó és szerető fiú érzéseinek; a folyosón találkoztak ugyanis Mrs.
Thorpe-pal, aki már fentről megpillantotta őket. – Á, anyám! hogy van? –
kérdezte Thorpe, és szívélyesen kezet rázott anyjával. – Honnan szedte ezt a
muris kalapot, olyan benne, mint valami vén boszorkány! Morland meg én
egypár napig maguknál akarunk időzni, úgyhogy keressen nekünk valahol két
jó ágyat a szomszédságban. – S ez a szózat minden bizonnyal kielégítette az
anyai szív leggyengédebb óhajait, mivel Mrs. Thorpe módfelett örvendező és
lelkesült szeretettel üdvözölte fiát. Thorpe hasonlóképp árasztotta el két ifjabb
húgát testvéri gyengédségével, megkérdezte ugyanis mindkettejüktől, hogy
vannak, és megállapította, hogy csúnyábbak, mint valaha.
Ez a modor nem tetszett Catherine-nek; Thorpe azonban James barátja és
Isabella bátyja volt; s ítéletét némiképp lefegyverezte Isabella bizonykodása,
amikor visszavonultak megszemlélni az új kalapot: hogy ugyanis John
véleménye szerint ő a legbájosabb leány a világon; meg az, hogy
búcsúzkodásnál John elkérte estére az első táncát. Hogyha Catherine idősebb
vagy hiúbb, csekély hatással járt volna az efféle támadás; hanem ahol az
ifjúság bátortalansággal párosul, különlegesen szilárd józan ész igényeltetik
ahhoz, hogy valaki szenvtelenül hallgassa, ha a világ legbájosabb leányának
nevezik, s ha ily nagy buzgalommal kérik el a táncait; következésképpen,
miután a két Morland testvér egy órát üldögélt Thorpe-éknál, majd együttesen
felkerekedtek, hogy átsétáljanak Allenékhez, és James, mihelyt becsukódott
mögöttük az ajtó, megkérdezte: – Nos, Catherine, hogy tetszik neked az én
Thorpe barátom? -, Catherine ahelyett, hogy szíve szerint válaszolt volna, ha
nem befolyásolja sem a barátság, sem a megtiszteltetés: – Egyáltalán nem
tetszik -, nyomban ráfelelte: – Nagyon tetszik; igen kellemes embernek
látszik.
– Nincs a világon nálánál derekabb fickó; szeret ugyan fecsegni, de nektek,
lányoknak, ettől alighanem csak rokonszenvesebb; s hogy tetszik neked a
család többi tagja?
– Ó, igazán nagyon: kiváltképp Isabella.
– Nagyon örülök, hogy ezt hallom tőled: olyan fajta ifjú hölgy, akivel
szívesen látlak jó barátságban; igen sok benne a józan ész, tökéletesen
mesterkéletlen és kedves; mindig is szerettem volna, hogy megismerd; és ő,
úgy látszik, nagyon megkedvelt téged. A lehető legnagyobb dicsérettel
emlékezett meg rólad; s az ilyen leány dicséretére, mint amilyen Thorpe
kisasszony – fogta meg szeretettel húga kezét James -, még te is büszke
lehetsz, Catherine.
– Büszke is vagyok – felelte amaz –; nagyon megszerettem, és boldog
vagyok, mert látom, hogy neked is tetszik. Amikor a náluk tett látogatásod
után írtál nekem, alig egy-két szóval említetted.
– Mert azt gondoltam, hamarosan találkozom veled. Remélem, sokat
lesztek együtt, amíg Bath-ban vagyok. Igen szeretetreméltó leány; és milyen
remek esze van! Ő a család kedvence; és nyilvánvalóan szereti mindenki.
Bizonyára csodálják városszerte – ugye?
– Igen, csakugyan, azt hiszem; Mr. Allen szerint egész Bath-ban ő a
legcsinosabb leány.
 – Meghiszem azt; márpedig nem ismerek olyan férfit, aki a szépségnek
avatottabb bírája volna, mint Mr. Allen. Meg sem kell kérdezzelek, vajon
boldog vagy-e itt, drága Catherine-em; ilyen társnővel és barátnővel, mint
Isabella Thorpe, aligha lehetnél más; és bizonyos vagyok benne, hogy
Allenék nagyon kedvesek hozzád.
– Valóban nagyon kedvesek; sosem voltam még ennyire elégedett; és most,
hogy te is itt vagy, élvezetesebb lesz, mint valaha; milyen jó is vagy, hogy
ilyen messzire eljöttél, csak azért, hogy meglátogass!
James elfogadta a hálának ezt a zálogát, s hogy megnyugtassa
lelkiismeretét, amiért elfogadta, tökéletes őszinteséggel hozzáfűzte:
– Hisz tudod, Catherine, hogy tiszta szívemből szeretlek.
Ezután került sor az érdeklődésre meg a tájékoztatásra a többi testvér,
némelyikük helyzete, mások gyarapodása és egyéb családi ügyek felől, majd
így folytatódott a társalgás – csupán egyetlen kis kitérővel James részéről, aki
Thorpe kisasszonyt dicsérte -, amíg el nem értek a Pulteney utcába, ahol
Jamest igen szívélyesen fogadta Mr. és Mrs. Allen; az előző meghívta,
vacsorázzék velük, az utóbbi felszólította, becsülné meg új karmantyújának és
szőrmegallérjának az árát, és mérlegelné a minőségét. James elígérkezett már
az Edgar házba, ezért nem állt módjában elfogadni egyikük meghívását, s
ugyanez az ok késztette arra, hogy elsiessen, amint a másikuk kérését
kielégítette. Minekutána pontosan megállapodtak, hogy a két társaság mikor
találkozik a nyolcszögű teremben, Catherine felzaklatott, nyughatatlan és
rémült képzelete kedvére elidőzhetett Udolpho lapjain, elveszve az öltözködés
és a vacsora világi hívságai számára, képtelenül arra, hogy csillapítsa Mrs.
Allen aggályait a várt varróné késlekedése miatt, s minden hatvan percből ha
egyet szánt a boldogító gondolatra, hogy az estéjét máris elígérte.
 Nyolcadik fejezet
A Pulteney utcai társaság Udolpho és a varróné ellenére is idejében elért a
Felső Kaszinóba. Thorpe-ék és James Morland alig két perccel előzték meg
őket; Isabella mosolygós és nyájas sietséggel bonyolította le a barátnéja
üdvözlésének szokásos szertartását, megcsodálta remekül álló ruháját,
irigyelte fürtjei göndörödését, majd kart karba fűzve követték gardedámjaikat
a bálterembe, valahányszor az eszükbe jutott valami, összesugdolóztak, sok
gondolatot pedig egy kézszorítással vagy nyájas mosollyal pótoltak.
Letelepedtek, majd néhány perc múlva elkezdődött a tánc; James, aki
éppolyan régen elígérkezett már, mint a húga, unszolta Isabellát, állna már fel;
John azonban elment a kártyaterembe, hogy egy barátjával beszéljen, és őt,
jelentette ki Isabella, semmi rá nem veheti, hogy csatlakozzék a táncolókhoz,
amíg az ő drága Catherine-je nem jöhet:
– Biztosíthatom – mondotta -, a világ minden kincséért sem állnék föl a
maga drága húga nélkül; hiszen ha megtenném, egész estére elválasztanának
bennünket egymástól!
Catherine hálásan fogadta ezt a kedvességet; majd három percnyi társalgás
után Isabella, aki Catherine másik oldalán Jamesszel beszélgetett, megint
James húgához fordult, és így suttogott:
– Drága lelkem, attól tartok, el kell hogy hagyjalak, a bátyád oly
szörnyűségesen türelmetlen már; tudom, nem haragszol, ha elmegyek; John
egész bizonyosan itt lesz egy pillanat múlva, és akkor könnyen
megtalálhattok.
Catherine, noha egy kissé csalódott, túlságosan jóindulatú volt ahhoz, hogy
ellenvetést tegyen, s mikor amazok ketten felálltak, Isabellának épp csak
annyi ideje maradt, hogy megszorítsa barátnéja kezét, mondván: – Isten veled,
drága lelkem -, és már el is siettek. A fiatalabb Thorpe kisasszonyok is
táncoltak, úgyhogy Catherine ott maradt Mrs. Thorpe és Mrs. Allen kényére-
kegyére. Akaratlanul is ingerültséget érzett, amiért Mr. Thorpe nem jelenik
meg; Catherine ugyanis nemcsak táncolni vágyott: azt is jól tudta, hogy mivel
való helyzetének méltósága nem ismeretes, osztozik a többi fiatal hölgy
sorsában, aki táncos híján dicstelenül ülve marad. Gyalázatot szenvedni a
világ szemében, eltűrni a szégyenbélyeget, míg tiszta a szív, ártatlan minden
cselekedet, s a megaláztatás a külvilág megbocsáthatatlan magatartásának
folyománya – nos, az efféle megpróbáltatás elidegeníthetetlen része egy
hősnő sorsának, s jellemét különösen jóindulatunkba ajánlja, ha mindezek
során megőrzi lelkének erejét. Volt lelkiereje Catherine-nek is; szenvedett, de
zokszó nem hagyta el ajkát.
 A megalázottságnak ezen állapotából tíz perc elteltével kellemesebb érzés
ragadta ki: nem Mr. Thorpe-ot pillantotta meg ugyanis, hanem Mr. Tilneyt,
alig néhány lépésnyire onnan, ahol ültek; úgy látszott, feléjük tart; ő azonban
nem látta Catherine-t, ezért aztán a mosoly és a pirulás, amelyet hirtelen
felbukkanása keltett, hamar elhervadt, s hősnőnket nem hozta hírbe. Mr.
Tilney szakasztott olyan csinos és élénk volt most is, mint mindig, s
érdeklődéssel beszélgetett a karján vezetett elegáns és kellemes külsejű ifjú
hölggyel, akiben Catherine nyomban Mr. Tilney húgát vélte felfedezni; nem is
gondolt rá, hogy ezzel micsoda lehetőséget szalaszt el: hiszen egy pillanatig
sem hitte, hogy Mr. Tilney házasember, következésképp az ő számára végleg
elveszett. Mivel azonban Catherine mindig arra gondolt, ami kézenfekvő és
valószínű, meg sem fordult a fejében a gondolat, hogy Mr. Tilney házas lehet;
nem úgy viselkedett, nem úgy beszélt, mint a házasemberek, akiket Catherine
ismert; feleséget nem említett, egy lánytestvér létezését azonban bevallotta. E
körülményekből fakadt az egyenes következtetés, hogy most húga van az
oldalán; s ezért, ahelyett hogy arcát halotti sápadtság vonta volna be, s
eszméletlenül rogyott volna Mrs. Allen kebelére, Catherine egyenesen ült,
érzékeinek tökéletes birtokában, s orcája is csak egy árnyalattal volt pirosabb,
mint rendesen.
Mr. Tilneyt és társnőjét, akik ha lassan is, de közeledtek, megelőzte egy
hölgy, Mrs. Thorpe ismerőse; ez a delnő meg is állt, hogy szót váltson vele,
amazok pedig, a hölgy társaságában lévén, megálltak hasonlóképpen, és
Catherine, elkapva Mr. Tilney pillantását, nyomban elnyerte tőle a felismerés
mosolygó zálogát. Örömmel viszonozta; majd Mr. Tilney még közelebb lépett
s megszólította őt és Mrs. Allent, aki igen udvariasan viszonozta a köszöntést.
– Igazán örülök, uram, hogy viszontláthatom; attól tartottam, elutazott
Bath-ból.
Mr. Tilney megköszönte Mrs. Allen aggodalmát, majd közölte, hogy egy
hétre valóban elhagyta Bath-t, méghozzá a következő reggel, hogy Mrs.
Allennel szerencséje volt megismerkedni.
– Nos, uram, alig hinném, hogy kedve ellenére tért vissza, hisz ez a hely
igazán fiataloknak való – igaz, mindenki másnak is. Mondom is Mr.
Allennek, valahányszor szóba hozza, hogy elege van belőle: nem volna
szabad panaszkodnia, hisz ez annyira kellemes hely, és az évnek ebben az
unalmas szakában sokkal jobb itt lenni, mint odahaza. Mindig mondom,
igazán szerencse, hogy ide küldték kúrázni.
– Én pedig szívből remélem, asszonyom, hogy Mr. Allen kénytelen-
kelletlen meg fogja kedvelni ezt a helyet, ha majd nyilvánvalóan a javára
szolgál.
 – Köszönöm, uram. Semmi kétségem afelől, hogy megkedveli. Egy
szomszédunk, dr. Skinner itt kúrázott az elmúlt télen, és makkegészségesen
tért haza.
– Ez a körülmény minden bizonnyal serkentő hatású lesz.
– Valóban, uram – és dr. Skinner meg a családja három hónapig időztek itt;
úgyhogy magam is mondom Mr. Allennek, kár volna hazasietnie.
Beszélgetésüket ekkor Mrs. Thorpe szakította félbe; megkérte Mrs. Allent:
húzódnék egy kissé odébb, hogy Mrs. Hughes és Miss Tilney is helyet
foglalhasson mellettük, a mondott hölgyek ugyanis hajlandónak mutatkoztak
csatlakozni a társasághoz. A kérés teljesedett, Mr. Tilney pedig továbbra is ott
állott előttük; s néhány percnyi megfontolás után táncra kérte Catherine-t. Ha
mégoly örvendetes volt is ez a bók, hősnőnknek mégis heveny szívfájdalmat
okozott: s amikor megtagadta a kérést, oly nyomatékosan adott hangot
szomorúságának, mint aki valóban érzi is; úgyhogy ha Thorpe, aki épp ezután
csatlakozott hozzá, csak egy fél perccel korábban érkezik, túlságosan is
hevesnek vélhette volna Catherine szenvedését. Az ifjú hölgyet a legkevésbé
sem békítette meg sorsával az a felettébb könnyed modor, amellyel Thorpe úr
mentegette magát, amiért megváratta; s ahogy felálltak a tánchoz, nem
érdekelték annyira a partnere által bőségesen részletezett adalékok az imént
elhagyott barátjával a lovairól és kutyáiról, meg a kettejük között tervezett
vadászkutyacseréről folytatott beszélgetésről, hogy felettébb gyakran ne
pillantson a terem ama része felé, ahol Mr. Tilneyt hagyta. Drága Isabelláját,
akinek kiváltképp óhajtotta volna a szóban forgó urat megmutatni, sehol sem
látta. A táncnál más-más csoporthoz tartoztak. Catherine elszakadt a
társaságtól, el valamennyi ismerősétől – megannyi csapás! s mindebből azt a
hasznos tanulságot vonta le, hogy ha egy bálozó ifjú hölgy jó előre elígéri a
táncait, ez még nem öregbíti sem a méltóságát, sem az élvezetét. Ebből az
erkölcsi elmélkedésből hirtelen felrezzentette az, hogy valaki megérintette a
vállát, és sarkon fordulva Mrs. Hughest pillantotta meg, Tilney kisasszonynak
és egy úrnak a társaságában.
– Bocsánatát kérem, Morland kisasszony, amiért megzavartam – mondotta
a hölgy -, de sehogy sem tudok Thorpe kisasszonyhoz közelebb kerülni, Mrs.
Thorpe pedig azt mondotta, bizonyos benne, hogy kegyednek semminémű
ellenvetése sem lesz az ellen, hogy maga mellé engedje ezt az ifjú hölgyet.
Mrs. Hughes keresve sem találhatott volna az egész teremben olyan
személyt, aki boldogabban állt volna rendelkezésére, mint Catherine. Az ifjú
hölgyeket bemutatták egymásnak; Tilney kisasszony illő módon kifejezte
háláját Morland kisasszony kedvességéért, az utóbbi szívélyesen elhárította a
hálálkodást, Mrs. Hughes pedig, elégedetlen, hogy ifjú pártfogoltját ily
megnyugtató körülmények között hagyta, visszatért társaságához.
 Tilney kisasszonynak jó alakja volt, csinos arca és megnyerő arckifejezése;
s ha fellépése híjával volt is Thorpe kisasszony határozott öntudatosságának,
eltökélt eleganciájának, több volt benne az igaz finomság. Magaviselete józan
értelemre és jó nevelésre vallott; nem volt félénk, sem kéretlenül bizalmas;
megvolt rá a képessége, hogy ifjú, vonzó bálozó leány legyen anélkül, hogy
magára akarná vonni körülötte minden egyes férfiú figyelmét, s anélkül, hogy
akármiféle jelentéktelen esemény hatására az önkívületig boldognak avagy
éppenséggel mérhetetlenül ingerültnek mutassa magát. Catherine érdeklődését
felkeltette Tilney kisasszony megjelenése is, szívéből vágyódott hát
ismeretséget kötni vele, következésképpen ha eszébe jutott valami, nyomban
szóba hozta, s megvolt a kellő bátorsága és alkalmat is talált rá, hogy
elmondja a mondókáját. E két kellék egyikének-másikának gyakori hiánya
azonban útjában állott a meghittség gyors kibontakozásának, s aligha adott
módot többre, mint hogy megvessék ismeretségük alapjait, tájékoztatván
egymást arról, hogy melyiküknek mennyire tetszik Bath, mily nagy
mértékben csodálja az épületeit, valamint a környező vidéket; hogy vajon a
másik rajzol, zongorázik, avagy énekel, s vajon híve-e a lovaglásnak.
Alig ért véget a két tánc, amikor Catherine karját gyengéden megszorította
hűséges Isabellája, és nagy jókedvűen felkiáltott:
– Csakhogy megtaláltalak! Drága lelkem, egy órája csak téged kereslek. Mi
bírhatott rá vajon, hogy ehhez a csoporthoz csatlakozz, amikor tudtad, hogy
magam a másikhoz tartozom? Egészen nyomorultul éreztem magamat
nélküled.
– Kedves Isabellám, hogyan kerülhettem volna a közeledbe? Nem is
láttam, hol vagy.
– Hisz ezt mondtam a bátyádnak egész idő alatt – de sehogy sem akart
hinni nekem. Eredjen csak, Mr. Morland, keresse meg, mondtam – de
mindhiába – ő biz’ egy tapodtat se mozdult. Nem így volt, Mr. Morland?
Maguk, férfiak, mind oly mértéktelenül lusták! Annyira korholtam, drága
Catherine-em, magad is ámulnál. Hisz tudod, én nem sokat teketóriázom az
effajta emberekkel.
– Nézd csak azt a fiatal hölgyet a fehér gyöngykoszorúval – suttogta
Catherine, és elvonta barátnéját Jamestől -: Mr. Tilney húga az.
– Ó, egek! Ezt nem mondhatod komolyan. Hadd nézzem meg ebben a
pillanatban! Micsoda gyönyörűséges leány! Életemben még ilyen szépet nem
láttam. De hol marad szívtipró bátyja? Itt van a teremben? Ebben a
pillanatban mutasd meg, ha itt van. Belepusztulok, úgy szeretném látni! Mr.
Morland, ne hallgasson ide. Nem magáról beszélünk.
– De hát mi legyen ez a sustorgás? Mi folyik itt?
 – Ejnye már, tudtam én, hogy így lesz. Maguk, férfiak azzal a
leküzdhetetlen kíváncsiságukkal! És még a nők kíváncsiságáról beszélnek!
Hisz az semmi. De érje csak be ennyivel; többet úgysem fog megtudni a
dologról.
– És kegyed azt akarná, hogy ennyivel érjem be?
– Ejnye, szavamra, sosem láttam még magához foghatót. Mit érdekelheti az
magát, hogy mi miről csevegünk? Az sem lehetetlen, hogy éppenséggel
magáról, ezért azt ajánlom, ne is hallgatózzék, mert a végén valami
ugyancsak kellemetlent hallhat!
Ez a felületes csevegés eltartott egy darabig, s az eredeti beszédtárgy szinte
tökéletesen feledésbe merült; s habár Catherine-nek tetszésére szolgált, ha egy
időre elejtik a témát, óhatatlanul egy kis gyanú ébredt benne, nem
csillapította-e vajon Isabella végérvényesen a türelmetlen vágyat, hogy
megláthassa Mr. Tilneyt. Amikor a zenekar új táncba kezdett, James már
elvezette volna szép táncosnéját, az azonban ellenállott.
– Mondom én magának, Mr. Morland – kiáltott fel Isabella -, hogy a világ
minden kincséért ilyesmit nem tennék! Hogy is bosszanthat ennyire! Gondold
csak meg, drága Catherine-em, mire kényszerítene engem a bátyád! Azt
akarja, hogy megint táncoljak vele, akárhogy hajtogatom, mennyire illetlen
volna, s homlokegyenest ellenkező minden szabállyal! Szájára venne
bennünket az egész társaság, ha táncost nem cserélnék.
– Szavamra mondom – válaszolt erre James -, az effajta nyilvános bálokon
akárhányszor megtörténik az ilyesmi.
– Botorság; hogy is mondhat ilyet? Hanem amikor maguk, férfiak, a
fejükbe vesznek valamit, semmi el nem tántoríthatja magukat. Édes
Catherine-em, fogd már a pártomat, győzd meg a bátyádat, micsoda
lehetetlenséget kíván. Mondd meg neki, hogy téged is felháborítana, ha
ilyesmit látnál tőlem; vajon nem így van-e?
– Ó, nem, dehogy; ám ha helytelennek ítéled, cserélj inkább táncost.
– No tessék! – kiáltott fel Isabella. – Hallja, ugye, mit mond a húga, de
maga őrá sem hallgat! Nos, ne feledje, nem én leszek az oka, ha rajtunk
köszörüli majd a nyelvét valamennyi idős dáma Bath-ban! Gyere, legdrágább
Catherine-em, az Ég szerelmére, el ne maradj mellőlem! – S már tértek is
vissza előző helyükre. John Thorpe időközben odébbsétált; Catherine pedig,
aki bármikor hajlandó volt alkalmat adni Mr. Tilneynek, hogy korábbi
kellemetes és hízelgő ajánlatát megismételje, amilyen sebesen csak tudott,
Mrs. Allenhez és Mrs. Thorpe-hoz igyekezett, abban a reményben, hogy a
fiatalembert még a társaságukban leli – ám amidőn e remény hiábavalónak
bizonyult, Catherine nyomban igen ésszerűtlennek is ítélte.
– Nos, kedvesem – szólalt meg Mrs. Thorpe, ki már türelmetlenül várta fia
dicséretét -, remélem, kellemes táncosa volt.
– Igen kellemes, asszonyom.
– Nagyon örülök. John elbájoló szellem, ugyebár?
– Találkozott Mr. Tilneyvel, kedvesem? – tudakolta Mrs. Allen.
– Nem; hol van?
– Az imént még itt volt velünk, és azt mondta, annyira belefáradt az
ődöngésbe, hogy úgy határozott: táncolni megy; azt gondoltam hát, talán
magát kéri fel, ha találkoznak.
– Hol lehet? – tekintett körül Catherine; nem kellett azonban sokáig
tekingetnie, már meg is pillantotta a keresett úriembert, amint épp táncra kért
egy ifjú hölgyet.
– Ah! akadt hát partnere; szívemből kívánom, bárcsak magát kérte volna
fel – mondotta Mrs. Allen, majd rövidke hallgatás után hozzátette: – Igen
kellemes fiatalember.
– Csakugyan, Mrs. Allen – mosolygott elégedetten Mrs. Thorpe. – Magam
is azt mondom, ha az édesanyja vagyok is, hogy nálánál kellemesebb
fiatalember nincs az egész világon.
Sokak felfogóképességét meghaladta volna ez az oda nem illő felelet: Mrs.
Allent azonban nem hozta zavarba, mert alig egy pillanatnyi fontolgatás után
odasúgta Catherine-nek: – Alighanem azt gondolta, az ő fiáról beszélek.
Catherine csalódott és bosszús volt. Épp csak hajszálnyival vétette el a
szeme előtt lebegő célt; s e tudat bizony nem ösztökélte holmi kedves
válaszra, amikor hamarosan megállott előtte John Thorpe, mondván:
– Nos, Morland kisasszony, gondolom, nekiállhatunk megint?
– Ó, nem; igazán köszönöm a figyelmét, de eltáncoltuk már mindkét
táncunkat; meg azután el is fáradtam, és többet ma nem táncolok.
– Nem-e? akkor hát járjunk körül, és figurázzuk ki a többieket. Jöjjön csak
velem, megmutatom kegyednek a terem négy legfurább figuráját: a két
kisebbik húgomat meg a táncosukat. Fél órája máson se nevetek, csak rajtuk.
Catherine megint csak kimentette magát; s végül Thorpe úrfi kénytelen-
kelletlen egymaga sétált odébb, hogy kifigurázhassa a húgait. Catherine
igencsak unalmasnak találta az este hátralevő részét; a teánál Mr. Tilneyt
elvonták tőlük kötelességei a táncosnéjának társasága körül; s habár Tilney
kisasszony az ő társaságukhoz tartozott, távolabb ült Catherine-től, James és
Isabella pedig olyannyira elmerült a társalgásban, hogy az utóbbinak
mindössze egy mosolyt maradt ideje barátnéjának odavetni, egyetlen
kézszorítást, s egyetlen „legdrágább Catherine”-t.
 Kilencedik fejezet
A táncmulatság eseményeinek folyományaként a következőképpen alakult
Catherine boldogtalansága. Előbb általános elégedetlenségben nyilvánult meg
a környezetükben jelenlevő valamennyi személlyel, amíg csak a teremben
tartózkodott; ezt hamarosan igen nagy fáradtság követte, s a hazatérés hő
óhaja. Alig érkeztek meg a Pulteney utcába, az iménti érzés heves éhségbe
csapott át, s amikor ezt sikerült csillapítani, kínzó sóvárgássá változott az ágy
iránt; ezzel elérkezett elkeseredésének mélypontja; amikor ugyanis végre
ágyba került, nyomban álomba zuhant, amely eltartott kilenc óra hosszat, s
amelyből tökéletesen felüdülten, kiváló kedvben ébredt, eltelve új tervekkel
és újult reménnyel. Szívének első vágya az volt, hogy szorosabbra fűzze
ismeretségét Tilney kisasszonnyal, s jóformán első elhatározása, hogy e
célból az ivócsarnokban még aznap délben meg is keresi. Az ivócsarnokban
minden bizonnyal találkozhatik az ember az újonnan érkezettekkel, s az
említett épületet Catherine már addig is oly kiválóan alkalmasnak találta arra,
hogy falai között a vele egynembéliek remek példányaira, s a vele
egynembéliek meghitt barátságára bukkanjon, oly csodálatosan célszerűnek
titkos társalgásokra és bizalmas vallomásokra, hogy nem volt ésszerűtlen azt
hinnie: joggal remélhet új barátnéra szert tenni a csarnok falai között. Imígy
elhatároztatván a délelőtt tervei, Catherine reggeli után nagy lelki
nyugalommal visszaült könyvéhez, eltökélten, hogy sem helyét, sem
elfoglaltságát meg nem változtatja, amíg az óra az egyet el nem üti; s a
megszokás révén igen kevéssé zavarták Mrs. Allen megjegyzései, aki, üres
elméje és a gondolkodásra való alkalmatlansága folytán, sokat sosem beszélt,
de tökéletesen néma sem maradt; ezért tehát, míg kézimunkázva üldögélt, ha
leesett a tű, ha elszakadt a fonal, ha kocsizörej hallatszott odakintről, ha egy
porszemet pillantott meg a ruháján, menten hangot is adott észrevételének,
ügyet sem vetvén arra, vajon a közelben van-e valakinek módja válaszolni rá.
Úgy fél egy tájt feltűnően erélyes koppantás vonzotta a hölgyet nagy
sebességgel az ablakhoz, s alig volt ideje tájékoztatni Catherine-t afelől, hogy
két nyitott kocsi áll az ajtó előtt, az elsőben mindössze egy inas ül, a
másodikban azonban Catherine bátyja kíséri Thorpe kisasszonyt, John Thorpe
már futott is fel a lépcsőn, és fennhangon így szólott:
– Hát itt volnék, Morland kisasszony. Régóta vár? Nem jöhettünk
hamarabb, mert egy örökkévalóságig eltartott, míg az a vén gazember bognár
olyan alkalmatosságot nem kerített, amibe bele is lehet ülni, de tízezret tennék
egy ellenében, hogy az utca végére sem érünk, már összerogy alattunk. Hogy
van, Mrs. Allen? Remek volt a bál az este, igaz? Nosza, Morland kisasszony,
siessen, a többieket majd megeszi a türelmetlenség, úgy mennének már. Alig
várják, hogy túl legyenek a felboruláson.
 – Hogy érti ezt? – kérdezte Catherine. – Hová indultak?
– Hogy hová? Hát elfeledte, mit beszéltünk meg?! Nem abban állapodtunk
meg vajon, hogy ma délelőtt kikocsizunk? Micsoda feje van magácskának!
Megyünk fel a Claverton dombra.
– Emlékszem, esett róla szó – mondta Catherine, és Mrs. Allenre pillantott:
vajon hogyan vélekedik a dologról -, de igazán nem is vártam magát.
– Nem várt! Nahát ez jó! S micsoda zenebonát csapott volna, ha nem
jövök!
Catherine néma, segélykérő pillantása lepattant barátnéjáról, Mrs. Allen
ugyanis, neki magának nem lévén szokása bármiféle érzését egy tekintettel
kifejezni, nem volt tudatában, hogy bárki másnak ilyesféle szándéka lehet;
Catherine pedig, aki e pillanatban a kikocsizás kedvéért még elviselte, hogy a
Tilney kisasszonnyal való találkozása további rövidke halasztást szenved, s
mivel úgy gondolta, nincsen abban semmiféle illetlenség, ha elmegy Mr.
Thorpe-pal, hisz Isabella is kikocsizik Jamesszel, kénytelen volt világosabban
beszélni. – Mi a véleménye, asszonyom? Nélkülözhet egy-két órácskára?
Elmenjek vajon?
– Ahogyan kedve tartja, drágám – válaszolt békés közönnyel Mrs. Allen.
Catherine elfogadta a jótanácsot; s futott, hogy elkészüljön. Alig néhány perc
elteltével már meg is jelent, amazoknak kettejüknek alig maradt idejük, hogy
néhány kurta mondatot váltsanak a dicséretére, minekutána Thorpe úr
biztosította magának Mrs. Allen csodálatát a kocsija iránt; majd Catherine,
elfogadván barátnéja útravaló jókívánságait, kísérőjével lesietett a lépcsőn.
– Drága lelkem! – kiáltott fel Isabella, akihez Catherine-t nyomban
odaszólította a baráti kötelesség, még mielőtt Thorpe úr kocsijára
felszállhatott volna -, legalább három óra hosszat készülődtél; már-már attól
tartottam, beteg vagy! Micsoda élvezetes bálon vettünk részt este! Ezerféle
mesélnivalóm van; de siess már, szállj be, alig várom, hogy elinduljunk.
Catherine engedett a parancsnak, és elfordult, de még hallotta, amint
barátnője így kiált fel Jamesnek:
– Micsoda aranyos leány! Valósággal csüggök rajta!
– Nem fog félni, Morland kisasszony – kérdezte Thorpe, miközben
felsegítette Catherine-t -, ha a lovam táncol egy kicsit, mikor elindulunk? Igen
valószínű, hogy rángat majd egyet-kettőt, talán egy percre meg is áll; de
hamarosan megtudja majd, kinek a kezében van a gyeplő. Csupa tűz ez a
jószág, játékos is, de rosszindulat nincsen benne egy szemernyi sem.
Catherine ugyan nem érezte túlságosan vonzónak ezt a leírást, de most már
késő volt visszavonulót fújni, meg azután fiatal is volt ahhoz, hogy megvallja
ijedelmét; megadva hát magát sorsának, s bízván abban, hogy a gazdája
nemhiába dicsekszik, mennyire ismeri a lovát, békességesen letelepedett, s
nézte, amint Thorpe melléje ül. Mindent elrendeztek; a ló fejénél álló inas
fenséges hangon parancsot kapott, hogy „engedje indulni”, s el is indultak
valóban, az elképzelhető legbékésebb módon; nem volt ott se zökkenő, se
bukkanó, még csak hasonló sem. Catherine örült, hogy ilyen szerencsésen
megmenekült, s örömteljes meglepetését nem is titkolta; társa pedig nyomban
megadta a dolgok legegyszerűbb magyarázatát: biztosította ugyanis afelől,
hogy mindez ama kiváltképpen szakértő módnak köszönhető, ahogyan ő a
gyeplőt tartja, valamint a sajátos elmeéllel párosult kézügyességnek, amellyel
az ostort kezeli. Catherine önkéntelenül is eltűnődött rajta, vajon ha ily
tökéletes ura a lovának, miért tartotta szükségesnek útitársnőjét azzal riogatni,
hogy elsorolta a ló valamennyi hamisságát; nem győzött azonban örvendezni
magában, amiért ily kiváló kocsiművész gondjaiba került, amikor pedig
észrevette, hogy a derék jószág békésen folytatja útját, a legcsekélyebb
hajlandóságot sem tanúsítván semmiféle kellemetlen élénkségre (holott, mint
ismeretes, óránként tíz mérföldes sebességnél lassabban nem is tudott menni,
és semmiképp sem riasztóan gyors, Catherine a biztonság tökéletes tudatában
adta át magát az enyhe februári napon való levegőzés és mozgás vérpezsdítő
élvezetének. Első kurta párbeszédüket néhány percnyi hallgatás követte,
amelyet Thorpe tört meg felettébb hirtelen, megkérdezvén:
– Ugye, az öreg Allen gazdag, mint valami zsidó?
Catherine meg sem értette a kérdést, úgyhogy társa megismételte, és
hozzáfűzte magyarázatul:
– Az öreg Allen, akiknél maga lakik.
– Ó, Mr. Allenre gondol. Igen, azt hiszem, nagyon gazdag.
– És gyereke nincs egy se?
– Nem – nincsen.
– Szerencsések az örökösei. Ő a maga keresztapja, igaz?
– A keresztapám?! Dehogy.
– De sokat van velük, nem?
– Igen; nagyon sokat.
– No, hát erre gondolok. Derék öregúrnak látszik amúgy különben, s a
maga idejében élhette is világát; nemhiába vette elő a podagra. Megissza
vajon manapság is a napi palackját?
– A napi palackját?! Dehogy. Hogy jut az eszébe ilyesmi? Mr. Allen
nagyon is mértékletes. Csak nem gondolta tegnap este ittasnak?
– Uram, segíts! Maguk nők másra se tudnak gondolni, mint hogy minden
férfi ittas! Azt hiszi tán, hogy férfiembert egyetlen palack bor földhöz vág?
Ebben az egyben aztán biztos vagyok: ha mindenki meginná a napi egy
palackját, feleennyi zűrzavar se volna a világban. Ugyancsak a javunkra
szolgálna valamennyiünknek.
– Alig hinném.
– Ej, uramisten, ezreknek szolgálna az üdvösségére! Ebben a királyságban
századrész annyi bor nem fogy, mint amennyinek kéne. Ködös éghajlatunk
támogatásra szorul.
– Én pedig azt hallottam, Oxfordban sok bort isznak.
– Oxfordban! Oxfordban ma senki sem iszik, nekem elhiheti. Nem iszik ott
egy lélek se. Alig talál olyat, aki négy pintnél többet inna meg naponta.
Amikor például legutóbb rendeztem mulatságot a szállásomon,
különlegességszámba ment, hogy fejenként mintegy öt pinttel fogyasztottunk.
Ezt egészen rendkívülinek tartotta mindenki. Mert az én borom nem
mindennapi ám. Nemigen találna különbet egész Oxfordban – talán ez volt az
oka. No, de ebből némi fogalmat alkothat arról, általában mennyit isznak ott
az emberek.
– Fogalmat alkothatok, valóban – szólt hevesen Catherine –; úgy látszik,
sokkal több bort isznak, mint gondoltam volna. Abban azért bizonyos vagyok,
hogy James nem iszik sokat.
Ez a megállapítás hangos és lehengerlő választ fakasztott, melynek nem
volt minden része tökéletesen világos, hacsak nem a cifrázására szolgáló, és
már-már szitkozódással felérő sűrű felkiáltások, s melynek végeztével
Catherine hite csak megerősödött a tekintetben, hogy Oxfordban igen sok bort
isznak, bátyja józanságába vetett boldog hite azonban nem rendült meg.
Thorpe gondolatai azután visszakanyarodtak fogatának érdemeihez, s
felszólította útitársnőjét: csodálja meg, minő táncosan fürge léptekkel halad a
lova, mily könnyed a járása, s hasonlóképpen mennyire kiváló a kocsi
rugózata, következésképp mily egyenletesen gördül az úton. Catherine,
amennyire tőle telt, igyekezett követni útitársát a csodálatban; meghaladni
avagy felülmúlni ugyanis lehetetlenség lett volna. Thorpe mindentudó volt a
tárgyban, Catherine tökéletesen tudatlan; Thorpe kifejezőkészsége korlátlan,
Catherine pedig – önbizalom híján – jóformán ki sem tudta fejezni magát;
Catherine semmiféle újabb dicsérettel nem hozakodhatott elő, ám készségesen
visszhangozta mindazt, amit útitársa épp bizonygatott; s végül minden
nehézség nélkül sikerült eldönteniök, hogy az úrfi fogata a maga nemében a
legkülönb egész Angliában, kocsija a legtakarosabb, lova a legfürgébb, s nála
magánál különb kocsihajtó sem akad.
– De csak nem gondolja, Mr. Thorpe – kockáztatta meg Catherine, némi
idő elteltével, amikor úgy érezte, a kérdést véglegesen eldöntötték, s
igyekezett a témát legalább csekély változattal bővíteni -, hogy James
bricskája össze fog dőlni?
– Hogy össze fog-e dőlni? Uramisten! Látott már ilyen ingatag holmit
életében? Nincs azon egyetlen ép vasalás. A kerekek legalább tíz éve kopnak
– no és az ülés! Szavamra mondom, elég hozzáérni, és darabokra hullik!
Életemben még ennél komiszabb, rozogább holmit nem láttam! Hála az
Úrnak, hogy a miénk különb. Ötvenezer fontért nem tennék meg két
mérföldet amabban.
– Jóságos Ég! – kiáltott fel rémülten Catherine. – Akkor nagyon kérem,
forduljunk vissza; bizonyára baleset éri őket, ha továbbmegyünk. Igen szépen
kérem, Mr. Thorpe, forduljunk vissza; álljon meg, beszéljen a bátyámmal,
mondja meg neki, mennyire nem biztonságos a kocsija!
– Nem biztonságos! Uramisten! Hát abban meg mi a baj? hisz legfeljebb
felhemperednek, ha a kocsi összedől alattuk; van elég sár az úton, annál
kitűnőbb talajra nem is eshet az ember. Az áldóját! épp eléggé biztonságos az
a kocsi, ha az ember hajtani tudja; jó kézben az efféle holmi még húsz évig
eltart, ha már tönkrement is. Az Isten is megáldja! Öt fontért elhajtanám
Yorkig meg vissza, s egy szöget el nem veszítenék egész úton.
Catherine meglepetten hallgatta; sehogyan sem tudta összeegyeztetni ezt a
két homlokegyenest ellenkező kijelentést egy és ugyanazon tárgyról;
neveltetése során nem ismertették meg a léha fecsegők természetével, sem
azzal, hogy mennyi üres állításra és pimasz hazugságra ösztökélhet a
pöffeszkedő hiúság. Apja, anyja, valamennyi testvére egyszerű, józan ember
volt, ritkán törekedtek elménckedésre; Catherine édesapja beérte olykor-
olykor egy szójátékkal, édesanyja egy-egy velős mondással; nem volt tehát
szokásuk, hogy a maguk fontosságának öregbítésére hazugsághoz
folyamodjanak, sem pedig hogy egyik pillanatban kijelentsenek valamit csak
azért, hogy a következőben megcáfolják. Catherine értetlenül latolgatta
magában egy darabig a dolgot, s nemegyszer már-már azon volt, hogy
megkéri Mr. Thorpe-ot: vallja meg, hogyan is vélekedik valójában; ezt
azonban meggondolta, mert úgy vélte, útitársa nemigen jeleskednék az efféle
őszinte vallomásban, sem az előzőleg összekuszált dolgok kibogozásában;
mindehhez járult az a megfontolás, hogy Mr. Thorpe bizonyára nem engedné
húgát és barátját olyan veszedelembe rohanni, amelytől könnyűszerrel
megkímélhetné őket – Catherine tehát végezetül arra a megállapodásra jutott,
hogy Mr. Thorpe minden bizonnyal tökéletesen biztonságosnak tudja a
szóban forgó kocsit, következésképpen ő maga sem riadozott tovább. Maga
Thorpe szemmel láthatólag tökéletesen elfeledte az egész ügyet; s társalgását
vagy helyesebben magánbeszédét ezek után is önmagával és a maga dolgaival
kezdte és végezte. Mesélt Catherine-nek bagóért vásárolt és irdatlan összegért
továbbadott lovakról; futtatásokról, amelyeken bölcs ítélete tévedhetetlenül
megjövendölte a nyertest; vadászportyákról, amelyek során több madarat
szedett le (holott egyetlen jó lövése sem volt), mint valamennyi társa
együttvéve; s regélt egy pompás falkavadászatról, amikor előrelátása és a
kopók irányítása terén tanúsított ügyessége helyrehozta a legtapasztaltabb
vadászok valamennyi tévedését, s ahol az ő merész lovaglása, ha a maga
életét egyetlen pillanatig sem veszélyeztette is, szüntelen nehézségekbe
sodorta a többieket, kik közül, fejezte be elbeszélését nagy nyugalommal
Thorpe, nem egy a nyakát is szegte.
Catherine ugyan nem szokta még meg, hogy a maga feje szerint ítéljen,
nem is igen alakult még ki a véleménye arról, milyenek is legyenek a férfiak –
mégis, míg némán tűrte útitársa véghetetlen magahittségét, óhatatlanul kétely
támadt benne afelől, hogy Mr. Thorpe valóban oly tökéletesen kellemes
fiatalember-e. Merész gyanú volt ez, lévén Mr. Thorpe Isabella bátyja; meg
aztán Catherine-nek maga James mondotta, hogy Thorpe modora kedves az
egész női nem szemében; mindezek ellenére azonban annyira untatta a
társasága, s ez az unalom alig egyórányi kocsikázás után annyira
elhatalmasodott rajta s oly mértékben és szüntelenül fokozódott, hogy mire
visszaértek a Pulteney utcába, ha módjával is, arra ösztökélte Catherine-t: ne
higgyen e mégoly szavahihető forrásoknak, s ne bízzék abban, hogy Mr.
Thorpe közkedveltségnek örvend.
Amikor Mrs. Allen kapujához értek, Isabella jóformán szavakba sem tudta
foglalni meglepetését, midőn ráébredt: késő van már ahhoz, hogy barátnéját a
házba bekísérjék:
– Elmúlt három óra!
Hihetetlen volt, lehetetlen, felfoghatatlan; Isabella nem hitt a maga
órájának, sem a bátyjáénak, sem az inasénak; nem hitte, hogy a valóságon
avagy a józan észen alapulna bárki tanúsága, amíg csak Morland is elő nem
vette az óráját s maga is meg nem erősítette a tényt: ekkor már csakoly
hihetetlen, lehetetlen és felfoghatatlan lett volna akár egy pillanatig is tovább
kételkednie; s most már csak azt hajtogatta, hogy bizony soha, de soha még
két és fél óra ily gyorsan el nem szaladt, és Catherine is felszólítást kapott
ennek megerősítésére; Catherine ajkát azonban még Isabella kedvéért sem
hagyta el hazugság; az utóbbi mégis megkíméltetett barátnéja
ellenvéleményétől, meg sem várta ugyanis a válaszát. Tökéletesen
eluralkodtak rajta érzései; heveny boldogtalanság fogta el, amiért kénytelen
egyenesen hazamenni. Időtlen idők óta nem volt módja egy pillanatig is
társalogni az ő drága Catherine-jével; s habár ezer meg ezer mondanivalója
volna a számára, úgy látszik, sosem lehetnek már együtt; így tehát az
üdvözült boldogtalanság mosolyával s a végső csüggedés kacagó szemével
mondott barátnéjának istenhozzádot, és távozott.
Catherine épp visszatérőben lelte a délelőtti szorgos semmittevésből Mrs.
Allent, aki nyomban ekképp üdvözölte: – Nos, kedvesem, megjött – mely
igazságot Catherine-nek sem hajlandósága, sem hatalma vitatni nem volt -, s
remélem, kellemesen levegőzött?
– Igen, asszonyom, köszönöm; nem is lehetett volna kellemesebb az idő.
– Ezt mondta Mrs. Thorpe is; nagyon nagy örömére szolgált, hogy
mindannyian kikocsiztak.
– Tehát találkozott Mrs. Thorpe-pal, asszonyom?
– Igen, mihelyt maguk elindultak, elmentem az ivócsarnokba, ott
találkoztunk, és rengeteget beszélgettünk. Szerinte ma reggel jóformán nem
lehetett borjúhúst kapni a piacon, oly kevés van belőle.
– Látott valakit az ismerőseink közül?
– Igen; megbeszéltük, hogy végigsétálunk a Crescenten, és ott találkoztunk
Mrs. Hughesszal, és a társaságában sétált Mr. és Miss Tilney is.
– Csakugyan? Meg is szólították kegyedet?
– Igen, együtt sétáltunk a Crescenten fél óra hosszat. Igen kellemesnek
látszanak. Tilney kisasszony nagyon csinos babos muszlinruhát viselt, és úgy
hiszem, már amennyire hallom, mindig igen tetszetősen öltözködik. Mrs.
Hughes sokat mesélt a családról.
– És vajon mit mesélt róluk?
– Ó, nagyon sokat; másról jóformán nem is beszélt.
– Elmondta azt is, Gloucestershire-nek melyik részéről valók?
– Elmondta; de nem emlékszem már. Annyi bizonyos, hogy igen jó család
és nagyon gazdagok. Mrs. Tilney Drummond lány volt, iskolatársnéja Mrs.
Hughesnak, és Drummond kisasszony igen vagyonos családból származott;
amikor férjhez ment, édesapja húszezer font hozományt adott neki, és ötszáz
fontot külön a kelengyéjére. Mrs. Hughes a tulajdon szemével látta a
kelengyét, mihelyt megérkezett a kereskedőtől.
– Mr. és Mrs. Tilney is Bath-ban van?
– Igen, azt hiszem, de nem vagyok benne egészen bizonyos. Ahogy jobban
utánagondolok, úgy emlékszem, mind a ketten meghaltak már; az anya
mindenképpen; igen, igen, bizonyos vagyok benne, hogy Mrs. Tilney
meghalt, mert Mrs. Hughes elmesélte, milyen felséges gyöngysort adott Mr.
Drummond a leányának nászajándékul, és hogy a gyöngy most Tilney
kisasszonyé, mert az édesanyja halálakor ő örökölte.
– És a táncosom, Mr. Tilney, egyetlen fiú?
– Ezt nem tudom egészen határozottan, kedvesem; az az érzésem, hogy
igen, de mindenképpen igen derék fiatalember, Mrs. Hughes szerint, és
minden bizonnyal jól boldogul majd.
Catherine felhagyott az érdeklődéssel; a hallottakból arra következtetett,
Mrs. Allen nem szolgálhat valódi értesüléssel, ő maga pedig kiváltképpen
balszerencsés, amiért elmulasztotta a találkozást a két testvérrel. Ha ezt az
eseményt előre láthatta volna, semmi rá nem veheti, hogy a többiekkel
tartson; így azonban mi mást tehetett: siratta balszerencséjét, s addig rágódott
veszteségén, míg el nem döntötte, hogy a kocsikázás egyáltalán nem volt
kellemes, maga John Thorpe pedig egyenesen kellemetlen.
 Tizedik fejezet
Allenék, Thorpe-ék és Morlandék este a színházban találkoztak; s mivel
Catherine és Isabella egymás mellett ült, az utóbbinak alkalma nyílt
elmondani egynéhányat a sok ezernyi dologból, amely közlésre készen
gyülemlett fel benne a kettejüket elválasztó mérhetetlenül hosszú idő
folyamán.
– Ó, Egek! én drága Catherine-em, csakhogy megkaparintalak végre! –
szólította meg barátnéját Isabella, amint Catherine a páholyba lépett, és leült
mellé. – Most pedig, Mr. Morland – folytatta, mert másik oldalán a nevezett
úriember foglalt helyét -, egész este nem is szólok magához többet; ne is
várja. Hogy vagy, legédesebb Catherine-em? Időtlen idők óta nem láttalak! de
mit is kérdezem, hiszen annyira szépséges vagy. Mondhatom, mennyeibb a
frizurád, mint valaha; haszontalan teremtés, te, vajon mindenkit meg akarsz
hódítani? Biztosíthatlak, a bátyám máris fülig szerelmes beléd; ami pedig
Tilney urat illeti – de hát ehhez azután nem fér semmi kétség -, most már a te
szerénységed sem tagadhatja, hogy meghódítottad; mi sem bizonyítja jobban,
mint hogy visszatért Bath-ba! Ó, mit meg nem adnék érte, ha láthatnám! Alig
bírom már féken tartani a türelmetlenségemet. Anyám azt mondja, Tilney
úrnál nincs a világon kellemetesebb fiatalember; délelőtt ugyanis találkoztak;
igazán be kell már mutatnod. Itt van most a színházban? Nézz már körül, az
Ég szerelmére! Biztosíthatlak, alig élek, míg meg nem látom.
– Nem – felelte Catherine -, nincs itt; nem látom sehol.
– Ó, szörnyűség! Hát már soha meg nem ismerhetem? Hogy tetszik a
ruhám? Azt hiszem, nem csúnya; az ujja egészen az én találmányom. Tudod-
e, hogy már mérhetetlenül megelégeltem Bath-t? A bátyád meg én ma délelőtt
megegyeztünk abban, hogy borzasztóan jó itt lenni néhány hétig, de
milliókért sem volnánk hajlandók itt élni. Igen hamar felfedeztük, hogy a
kettőnk ízlése tökéletesen egyezik: mind a ketten előnyben részesítjük a
vidéket minden egyébnél; mondhatom, a nézeteink annyira tökéletesen
azonosak, hogy az már szinte nevetséges! Egyetlen pontban sem
különbözünk; a világért el nem tűrtem volna, hogy te is ott légy; ravaszdi
jószág, te, egészen bizonyosan tettél volna valami bohókás megjegyzést a
dologról.
– Ugyan, dehogyis tettem volna.
– Dehogyisnem, egészen bizonyosan; jobban ismerlek én téged, mint te
magadat. Azt mondtad volna, hogy mi ketten egymásnak születtünk, vagy
valami hasonló oktondiságot, ami pedig elképzelhetetlenül zavarba hozott
volna; olyan vörösre pirult volna az orcám, mint a te rózsáid; a világ minden
kincséért el nem tűrtem volna, hogy ott légy.
– Igazságtalan vagy; semmi áron nem tettem volna ennyire illetlen
megjegyzést; meg aztán egészen bizonyosan az eszembe sem jutott volna!
Isabella hitetlenkedve mosolygott; az este hátralevő részében pedig csak
Jamesszel beszélgetett.
Catherine elhatározása, hogy igyekszik Tilney kisasszonnyal találkozni,
másnap reggelre csak erősbödött, s az ivócsarnokba indulás szokásos
pillanatáig riadt félelemmel gondolt arra, hogy valami újból
megakadályozhatja. Ám nem történt ilyesmi, nem jött látogató, aki
késleltethette volna őket, s mind a hárman idejében felkerekedtek az
ivócsarnok felé, ahol a megszokott események és a megszokott beszélgetések
következtek; Mr. Allen megitta a pohár vizét, majd néhány úrhoz csatlakozott,
hogy megvitassák a napi politikát és egybevessék újságaik beszámolóit; a
hölgyek pedig együtt sétáltak, számba vettek a teremben minden egyes új
arcot, és kis híján minden egyes főkötőt. Alig negyed óra elteltével megjelent
a tömegben a Thorpe család nőnemű része James Morland társaságában.
Catherine menten elfoglalta szokásos helyét barátnéja egyik oldalán, James
pedig – aki immár állandó kísérőjük volt – a másikon. Társaságuk többi
tagjától kissé elkülönülve így sétálgattak egy darabig, míg csak Catherine-ben
kétség nem támadt, vajon kielégítő-e ez a helyzet, amely ugyan barátnéja és
bátyja mellé láncolja, igen kevéssé részesül azonban bármelyikük
figyelmében. Amazok szüntelenül érzelmes társalgásba avagy élénk disputába
merültek, ám akár ilyen, akár amolyan hangulat kerítette őket hatalmába,
annak suttogva adtak kifejezést; élénkségüket sok kacagás kísérte, s ámbátor
egyikük is, másikuk is minduntalan Catherine jóváhagyásáért folyamodott,
sosem állt módjában meg is adni, mivelhogy a szóban forgó tárgyból semmit
sem hallott. Nagy sokára végül el tudott szabadulni barátnéjától, azzal az
ürüggyel, hogy Tilney kisasszonnyal kell beszélgetnie, akit nagy örömére épp
meglátott a terembe lépni Mrs. Hughes társaságában. Nyomban csatlakozott is
az utóbbihoz, a megismerkedésnek szilárdabb szándékával, mint amilyen a
bátorságától telt volna, ha nem ösztökéli az előző napi csalódás. Tilney
kisasszony igen udvariasan köszöntötte, hasonló jóindulattal viszonozta
közeledését, és mindaddig beszélgettek, amíg csak mindkét társaság a
teremben időzött; s habár valószínűleg egyikük sem tett olyan kijelentést,
hangoztatott olyan véleményt, amely ugyanezen tető alatt ezernyi alkalommal
el ne hangzott volna minden egyes bath-i évadban – minden bizonnyal
szokatlan, s a fenti kijelentések érdeméül említhető, hogy minden szavuk
őszinte volt és igaz.
– Milyen jól táncol a kegyed bátyja! – hangzott el a mesterkéletlen
felkiáltás Catherine ajkáról beszélgetésük vége felé, s ez a kijelentés meg is
lepte, el is szórakoztatta társnőjét.
– Henry? – válaszolt mosolyogva. – Igen, valóban nagyon jól táncol.
– A múltkor este bizonyára igen furcsállta, amikor azt mondtam, hogy
elígérkeztem – holott látta, hogy ülök. Pedig való igaz; már előző nap
elígérkeztem Mr. Thorpe-nak. – Tilney kisasszony erre csupán főhajtással
válaszolhatott. – El sem képzelheti – tette hozzá egy pillanatnyi hallgatás után
Catherine -, mennyire meglepett, hogy viszontláttam. Egészen bizonyos
voltam benne, hogy végleg eltávozott.
– Amikor Henry szerencsés volt kegyedet megismerhetni, mindössze két
napig időzött Bath-ban. Azért jött csak, hogy nekünk szállást foglaljon.
– Erre nem is gondoltam; nem láttam sehol, hát természetesen arra
gondoltam, hogy elutazott. Az a fiatal hölgy, akivel hétfőn táncolt, vajon nem
bizonyos Smith kisasszony volt?
– De igen, Mrs. Hughes ismerőse.
– Alighanem nagyon örült, hogy táncolhat. Kegyed csinosnak találja?
– Nem nagyon.
– Ugye, a kegyed bátyja nem jár az ivócsarnokba?
– De igen, néha; ma reggel azonban édesapámmal kilovagolt.
Ekkor Mrs. Hughes lépett hozzájuk, és megkérdezte Tilney kisasszonyt,
akar-e elmenni.
– Remélem, hamarosan részem lesz abban az örömben; hogy láthatom –
mondta Catherine. – Ott lesz holnap a füzértánc-bálban?
– Talán… igen, azt hiszem, biztosan ott leszünk.
– Örülök, mert mi is megyünk.
Kölcsönösen bókoltak; s mire a két hölgy elköszönt egymástól, Tilney
kisasszony tisztában volt új ismerőse érzéseivel, Catherine azonban nem is
sejtette, hogy a legcsekélyebb mértékben is elárulta őket.
Boldogan ment haza. A délelőtt beváltotta hozzá fűzött reményeit, várhatta
a másnapi estét, és biztató volt a jövő. Milyen ruhát, milyen fejéket viseljen –
ez volt most Catherine legfőbb gondja. Aligha menthető érte. Az öltözék
felületes megkülönböztető jegy, s a túlzott törődés vele nemegyszer önnön
célját hiúsítja meg. Catherine nagyon is jól tudta ezt; csak az elmúlt
karácsonykor nyert dédnagynénikéjétől kioktatást e tárgyban; szerda éjjel
mégis tíz percig feküdt ébren, latolgatva, vajon a babos avagy a hímzett
muszlinruháját viselje-e, s csupán az idő rövidsége akadályozta meg abban,
hogy estére új ruhát vásároljon. Márpedig ez súlyos tévedés lett volna, ha nem
is ritka, amiről azonban csak az ellenkező nem egy tagja győzhette volna
meg, nem a magáé; fivér inkább, mintsem dédnagynéni, mivel csupán
férfiember lehet tudatában annak, minő érzéketlenül viseltetik a férfi az új
toalett iránt. Számos hölgy érzéseinek szolgált volna sanyargatására, ha valaki
megérteti velük, milyen kevéssé hat a férfiszívre az ő öltözéküknek bármelyik
drága vagy új darabja; mily kevéssé befolyásolja a hölgyek muszlinjának
szövete, s mily kevéssé fogékony gyengéd érzelmekre a babos vagy az ág-
bogas minta, a fátyolszövet avagy az ottomán iránt. A nő a tulajdon tetszésére
cicomázza magát. Nincs férfi, aki ezért jobban csodálná, asszony, aki jobban
szeretné. Takaros, divatos megjelenéssel beéri az első, s a kopottas avagy
kedvezőtlen külső teszi kellemetessé az utóbbinak szemében. Catherine
nyugalmát azonban eme mély megfontolásoknak egyike sem háborgatta.
Csütörtök este merőben más érzések kíséretében lépett be a bálterembe,
mint az előző hétfőn. Akkor örvendezéssel töltötte el, hogy elígérkezett
Thorpe-nak, most legfőbb aggodalma az volt, el tudja-e majd kerülni, nehogy
megint magának követelje a táncait; nem várta, nem merte várni ugyan, hogy
Mr. Tilney harmadszor is táncra kéri, ám mi tagadás: óhajai, reményei, tervei
mind ebben összpontosultak. Nincs olyan ifjú hölgy, aki e válságos
pillanatban együtt ne érezne hősnőmmel, hisz nincs olyan ifjú hölgy, aki élete
során hasonló válságot át ne élt volna. Mindegyikőjüket fenyegette –
valóságos vagy vélt – üldöztetés olyan személytől, akit elkerülni óhajtott;
mindegyikőjük leste aggodalmasan valakinek a figyelmét, akinek a tetszését
elnyerni kívánta. Amint Thorpe-ék csatlakoztak hozzájuk, megkezdődött
Catherine kínszenvedése; fészkelődött, ha John Thorpe közeledett hozzá,
amennyire csak tudta, kerülte a tekintetét, s ha megszólította, úgy tett, mintha
nem hallaná. Vége volt a négyesnek, kezdődött a kontratánc, és még akkor
sem látta sehol Tilneyéket.
– Ne ijedj meg, drága Catherine-em – suttogta Isabella -, de igazán
táncolnom kell megint a bátyáddal. Határozottan kijelentem, hogy botrányos.
Mondom is neki, hogy szégyellje magát, de te meg John feltétlenül húzzatok
ki a csávából. Siessetek, drága lelkem, gyertek utánunk. John épp elment egy
pillanatra, de mindjárt itt lesz megint.
Catherine-nek sem ideje, sem kedve nem volt válaszolni. A többiek
továbbmentek, de John Thorpe még ott volt a közelben, és Catherine feladta a
reményt. Nem akarta azonban azt a látszatot kelteni, mintha figyelné vagy
várná Thorpe urat, tekintetét állhatatosan a legyezőjére szegezte hát; s épp
korholta magát bohóságáért, amiért feltételezte, hogy ekkora tömegben akár
csak találkozhatnak is belátható időn belül Tilneyékkel, amikor egyszer csak
megszólította, és ismét táncra kérte – ki más, mint maga Tilney úr! Nem
nehéz elképzelni, milyen csillogó szemmel, fürge mozdulattal teljesítette
Catherine a fiatalember kívánságát, s mily élvezetesen dobogó szívvel ment
vele a táncolók közé. Megmenekülni, méghozzá, mint Catherine
meggyőződéssel hitte: egy hajszál híján megmenekülni John Thorpe-tól! s
táncra kéretni, találkozásuk pillanatában, Mr. Tilney által, ki mintha
egyenesen az ő keresésére indult volna! – Catherine úgy érezte, ennél
nagyobb boldogságot nem tartogathat számára az élet.
Ám alig vívtak ki maguknak egy talpalatnyi helyet, amikor Catherine
figyelmére a mögötte álló John Thorpe formált igényt.
– Hohó, Morland kisasszony! – mondá az ifjú úr. – Hát ez meg mit
jelentsen? Azt gondoltam, maga meg én egymással táncolunk.
– Vajon miből gondolta? hisz fel sem kért.
– Hát ez jó, istenemre! Kértem én, amint a terembe léptem, s kértem volna
megint, hanem mire megfordulok, magácska eltűnt! – micsoda gyalázatos,
gonosz tréfa! Hisz csakis azért jöttem el, hogy magával táncoljak, és biztosan
tudom, hogy hétfő óta nekem ígérkezett el! Igen; emlékszem, akkor kértem,
amikor az előcsarnokban várt a köpenyére; itt pedig elmondtam valamennyi
ismerősömnek, hogy a terem legcsinosabb lányát viszem táncba, és ha
meglátják, hogy mással táncol, ugyancsak lesz mit hallgatnom tőlük.
– Ó, dehogy! Ilyen leírás hallatán senki sem fog énrám gondolni!
– Az Égre mondom, ha nem, kirúgom valamennyi tuskót a teremből. Ki az
a fickó ott magával? – Catherine kielégítette Thorpe úr kíváncsiságát. –
Tilney… – ismételte Thorpe úr -, hm. Nem ismerem. Szép szál ember; derék
termet. Nincs szüksége lóra? Itt egy barátom, Sam Fletcher; olyan lova van
eladó, ami megfelel bárkinek. Hatalmasan okos egy állat, remekül bírja az
utat – potom negyven guinea az ára. Ötvenszer is megvenném én magam,
mert elvem, hogy ha jó lóval találkozom, megveszem; csakhogy nem felel
meg a céljaimnak, terepre nem való. Minden pénzt megadnék egy jó
hátaslóért. Három hátaslovam van, különbekkel még emberfia nem vadászott.
Nyolcszáz guinea-ért se válnék meg tőlük. Fletcher meg én házat akarunk
bérelni Leicestershire-ben a jövő évadra. Átkozottul kényelmetlen fogadóban
lakni.
Ez volt az utolsó mondat, amelyet Catherine figyelme kénytelen volt
eltűrni; Thorpe urat ugyanis magával sodorta az elsorjázó hölgyek hosszú
füzérének könyörtelen nyomása. Catherine táncosa közelebb húzódott,
mondván:
– Ez az úr kihozott volna a béketűrésből, ha még egy fél percig magával
marad. Nincs joga táncosom figyelmét elvonni tőlem. Kölcsönös
megegyezéssel szerződést kötöttünk egy este tartamára, s kötelezettséggel
csupán egymásnak tartozunk ez idő alatt. Senki sem erőltetheti magát
egyvalakinek a figyelmébe anélkül, hogy a másiknak a jogait meg ne sértse.
Az én szememben a négyes a házasság jelképe. Mindkettőben fő kötelesség a
hűség és a megegyezés; s az olyan férfinak, aki maga nem táncol vagy nem
házasodik, semmi dolga felebarátja feleségével vagy táncosával.
– De hisz ez két merőben különböző dolog!
– Annyira, hogy kegyed szerint össze sem hasonlítható?
– Nem bizony. Akik összeházasodnak, nem válhatnak el soha, egy fedél
alatt kell élniük. Akik táncolnak, mindössze fél óra hosszat állnak egymással
szemközt egy nagy teremben.
– Tehát így határozza meg a házasságot és a táncot. Ilyen nézőpontból
persze nem tűnik fel a hasonlatosságuk; no de én majd mindjárt kellő
megvilágításba helyezem a kettőt. Meg kell engednie, hogy mindkét esetben a
férfi előnye a választás, a nő hatalma csupán a visszautasítás; hogy mindkét
esetben férfi és nő szövetkezik mindkettejük előnyére, s hogy ha megkötötték
az egyezséget, csakis egymáshoz tartoznak az egyezség felbomlásának
pillanatáig; mindkettőnek kötelessége arra törekedni, okot ne adjon a
másiknak arra az óhajra, hogy bárcsak mást tüntetett volna ki, s mindkettőnek
legjobb érdekében áll képzeletét megfékezni, nehogy a szomszédai
kiválóságára tévedjen, s azt ne vélje, hogy bárki mással jobban boldogult
volna. Megengedi mindezt?
– Ezt igen, s a maga előadásában mindez igen jól hangzik; hanem azért
igencsak különböznek. Egyáltalán nem tudom a kettőt azonosnak tekinteni, s
nem hiszem, hogy egyforma kötelességekkel járnának.
– Egyetlen tekintetben mindenesetre van különbség. A házasságban a
férfitól várják, hogy gondoskodjék a nő eltartásáról; a nőtől, hogy tegye
kellemessé a férfi otthonát; a férfi munkálkodik, az asszony mosolyog.
Hanem a táncban kettejük kötelessége épp ellenkező; a kellemetességet, a
hajlékonyságot a férfitól várják el, a nő köteles szolgáltatni a legyezőt meg a
levendulavizet. Alighanem a kötelességeknek ez a különbsége tűnt fel
kegyednek, s azért nem érzi alkalmasnak a feltételeket az összehasonlításra.
– Erre bizony nem gondoltam.
– Akkor pedig nem is sejtem, mire gondolt. Egy dolgot mindenesetre meg
kell állapítanom. Kegyednek ez az elfogultsága ugyancsak ijesztő.
Tökéletesen elzárkózik az elől, hogy a kötelezettségek hasonlóságát elismerje;
arra következtethetek ebből netán, hogy a táncoló állapot kötelmeit illető
felfogása nem oly szigorú, amilyennek táncosa kívánhatná? Nincs-e okom
attól tartani, hogy ha az az úr, aki az imént megszólította kegyedet,
visszatérne, vagy ha bármelyik másik úr megszólítaná, mi sem tarthatná
vissza kegyedet attól, hogy addig társalogjon vele, ameddig csak akar?
– Mr. Thorpe olyan jó barátja a bátyámnak, hogyha megszólít, beszélnem
kell vele; rajta kívül azonban alig akad három fiatalember az egész teremben,
akit egyáltalán ismerek.
– S ez legyen minden biztosítékom? Ó, jaj nekem!
– Nem; ennél különbbel szolgálhatok, hiszen ha nem ismerek senkit,
lehetetlenség beszélnem velük – meg aztán nem is akarok senkivel beszélni.
– Ez valóban méltó biztosíték; így már bátrabban folytathatom. Épp
annyira kellemesnek találja Bath-t, mint amikor az a megtiszteltetés ért, hogy
ugyanezt a kérdést első ízben feltehettem?
– Igen, pontosan – sőt, még inkább.
– Még inkább! Vigyázzon, mert még elfelejt idejében ráunni! Hat hét
elteltével rá kell unnia.
– Nem hiszem, hogy ráunnék, ha hat hónapot kellene is itt töltenem.
– Londonhoz mérve Bath-ban kevés a változatosság, erre mindenki rájön,
minden esztendőben. „Megengedem, hat hétig Bath meglehetősen kellemes;
ezen túl azonban nincs unalmasabb hely a világon!” Minden rendű-rangú
embertől hallhatja ezt, aki rendszeresen idejár minden télen, hatheti
tartózkodását tízre, vagy éppen tizenkettőre nyújtja, s végül csak azért megy
el, mert nem áll módjában tovább maradni.
– Nos, a többiek ítéljenek maguk; aki pedig Londonba jár, talán semmibe
veszi Bath-t. Én azonban, aki egy eldugott faluban élek, nem tapasztalom itt
azt az egyhangúságot, mint az otthonomban; Bath-ban változatos a
szórakozás, sokféle látni– és tennivaló akad egész nap, amilyet otthon nem
ismerek.
– Nem kedveli a vidéket.
– De igen. Mindig ott éltem, és mindig nagyon boldog voltam. De annyi
bizonyos, hogy a vidéki életben sokkal több az egyhangúság, mint Bath-ban.
Vidéken egyik nap szakasztott olyan, mint a másik.
– Csakhogy vidéken ésszerűbben tölti az idejét.
– Igen?
– Hát nem?
– Nem hiszem, hogy nagy a különbség.
 – Itt egész nap csak a szórakozást keresi.
– Otthon is – csak nem találok annyit. Itt sokat sétálok; otthon is; itt
azonban sokféle ember jár az utcán, ott pedig nem látok mást, csak Mrs.
Allent.
Mr. Tilney ezen igen jól mulatott.
– Nem lát mást, csak Mrs. Allent! – ismételte. – Minő képe a szellemi
szegénységnek! Hanem amikor újra abba a mélységbe kénytelen merülni, már
több lesz a mondanivalója. Elcseveghet Bath-ról, meg mindarról, amit itt
csinált.
– Ó, igen. Sosem leszek szűkében a mondanivalónak, akár Mrs. Allennel
beszélgetek, akár mással. Azt hiszem, mihelyt hazamegyek, mindig csak
Bath-ról fogok beszélni – olyan nagyon szeretem. Ha csak itt lehetne papa,
mama meg a többiek, alighanem túlságosan is boldog lennék! Nagyon örülök,
hogy James (a legidősebb bátyám) idejött – főképp mert kiderült, hogy az a
család, akikkel olyan meghitt barátságba kerültünk, neki régi barátja! Ó, ki is
unhatna rá Bath-ra?!
– Az semmi esetre, aki oly sok friss érzéssel jön el ide, mint kegyed.
Csakhogy Bath legtöbb látogatója jócskán túl van már a papákon, mamákon,
fivéreken és meghitt jó barátokon – meg a bálok, a színdarabok és a
mindennapi látnivalók őszinte élvezetén.
Itt megszakadt a társalgás: a tánc kívánalmai nem engedték, hogy
figyelmüket megosszák.
Hamarosan azután, hogy a sor végére értek, Catherine észrevette, hogy
igencsak komolyan tanulmányozza egy úriember, aki a nézelődők között állt,
közvetlenül a táncosa mögött. Igen jóképű, parancsoló külsejű férfi volt, túl
élte virágján, de nem élte erején; szemét le nem vette Catherine-ről, úgy
szólította meg Mr. Tilneyt, bizalmas suttogással. Catherine-t zavarba ejtette ez
a figyelem; attól tartott, hogy megjelenése valamely hibájának köszönheti,
elpirult, és elfordította a fejét. Az úriember közben hátrább húzódott; táncosa
azonban közelebb lépett, mondván:
– Látom, kitalálta, mit kérdeztek tőlem. Az az úr tudja a kegyed nevét, és
kegyednek is joga van az övét megtudni. Tilney tábornok az, az édesapám.
Catherine válasza csupán egy – Ó! – volt, azonban kellőképpen kifejező –
Ó! –; figyelmet árult el táncosa szavai iránt, és tökéletes bizalmat
őszinteségükben. Pillantása igaz érdeklődéssel és nagy csodálattal kísérte a
tömegben a távolodó tábornokot; és titokban ennyit mondott magának: –
Milyen szépek mindannyian!
 Mielőtt az est véget ért volna, Tilney kisasszonnyal társalogva új
boldogságban volt Catherine-nek része. Amióta Bath-ba érkezett, nem sétált
még a környéken. Tilney kisasszony jól ismerte s olyan szavakkal emlegette a
vidék népszerű pontjait, hogy Catherine-ben is felkeltette a vágyat, bárcsak
megismerhetné valamennyit. Amikor hangot adott annak az aggodalmának,
hogy nem lesz, akivel elmenjen, a testvérpár azt ajánlotta, induljanak
valamelyik délelőtt együtt sétára.
– A világon mindennél jobban szeretném! – kiáltotta Catherine. – Ne is
halogassuk – menjünk el holnap!
Ebben szívesen megegyeztek, mindössze annyit kötött ki Tilney
kisasszony, hogy ne legyen esős idő – és Catherine bizonyos volt benne, hogy
nem fog esni. Megállapodtak, hogy tizenkét órakor érte mennek a Pulteney
utcába.
– Ne feledje, tizenkettőkor – hangzott búcsúszava új barátnéjához. A
másikat, a régebbi, kipróbált barátnét, Isabellát, akinek hűségét és értékét már
két hete volt alkalma tapasztalni, alig látta az est folyamán. S ámbátor vágyott
boldogságának részesévé avatni Isabellát, derűs szívvel engedett Allen úr
óhajának, mely meglehetősen korán elszólította őket, s lelke valósággal táncot
járt, ahogy maga is táncosan tartott hazafelé hordozószékében.
 Tizenegyedik fejezet
Másnap igen józan reggel virradt rájuk; a nap épp csak meg-megkísérelte,
hogy előbukkanjon; Catherine pedig óhajának megfelelő körülményeket
jövendölt belőle. Az évnek e korai szakában a verőfényes reggel, vélte,
általában esőbe fordul, ám ha felhős, csak javulhat a nap előrehaladtával.
Reményei igazolásáért Mr. Allenhez fordult, aki azonban, nem lévén kéznél a
maga ege és a maga barométere, nem volt hajlandó egyértelműen napsütést
ígérni. Catherine ekkor Mrs. Allenhez folyamodott, s a delnő véleménye már
kedvezőbb volt: semmi kétsége afelől, úgymond, hogy igen szép napjuk lesz,
ha elvonulnak a felhők, és kisüt a nap.
Tizenegy óra tájt azonban Catherine vizsga tekintetét néhány parányi
esőcsepp vonta magára az ablaküvegen, és: – Ó, jaj, azt hiszem, esni fog! –
tört ki belőle, ugyancsak siralmas hangon.
– Gondoltam, hogy úgy lesz – jelentette ki Mrs. Allen.
– Nem sétálhatok ma – sóhajtott Catherine –; de talán mégsem lesz belőle
semmi, vagy talán eláll tizenkettőig.
– Lehetséges; de akkor, kedvesem, bizonyára nagy sár lesz.
– Ó, az nem számít; én nem bánom a sarat.
– Nem – felelte barátnéja békességesen. – Tudom, hogy nem bánja a sarat.
Catherine az ablaknál állt és kinézett, majd rövid hallgatás után megszólalt:
– Egyre sűrűbben és sűrűbben esik!
– Valóban. Ha el nem áll az eső, vizes lesz az utca.
– Négy nyitott esernyőt látok! Hogy utálom az esernyő látványát!
– Kényelmetlen vinni. Jómagam szívesebben fogadok hordozószéket.
– Reggel olyan szép idő volt! Bizonyos voltam benne, hogy nem fog esni.
– Valóban mindenki azt hitte volna. Ha egész délelőtt esik, kevesen lesznek
az ivócsarnokban. Remélem, Mr. Allen felveszi a nagykabátját, ha elmegy,
bár alig hiszem, hogy felvenné, mert mindenre a világon hajlandó volna
inkább, mint nagykabátban elmenni; nem értem, miért is nem szereti, pedig
bizonyára igen kényelmes.
Esett tovább – sűrűn, de nem erősen. Catherine ötpercenként lépett az
órához, s ahányszor visszatért, azzal fenyegetőzött, hogy ha még öt percig
esik, feladja a reményt. Az óra elütötte a tizenkettőt, és még akkor is esett.
– Nem fog tudni elmenni, kedvesem.
 – Még nem mondtam le róla egészen. Negyed egyig nem adom fel. A
napnak éppen ebben a szakában szokott kitisztulni, és mintha máris
világosabb volna egy kicsit. No tessék, öt perccel múlt negyed egy, most már
valóban feladom. Ó, bárcsak volna olyan időnk, amilyen Udolphóban, vagy
legalábbis Toszkánában és Dél-Franciaországban! azon az estén, amikor
szegény St. Aubin meghalt – micsoda gyönyörű idő volt!
Fél egykor, amikor Catherine felhagyott az időjárás aggodalmas
figyelésével, és már nemigen áltathatta magát azzal, hogy megjavul, az ég a
maga jószántából tisztulni kezdett. A megvillanó napsugár meglepte
Catherine-t; körülnézett, a felhők felszakadoztak, ő tehát menten visszatért az
ablakhoz, hogy figyelemmel kísérje és bátorítsa a szerencsés fordulatot. Tíz
perc elteltével bizonyosra vált, hogy szép idő lesz délután, és igazolódott Mrs.
Allen véleménye, aki „mindig is azt gondolta, hogy kitisztul”. Megoldatlan
maradt azonban a kérdés, vajon Catherine várhatja-e még barátait, vajon nem
sokallta-e Tilney kisasszony az esőt, s kimerészkedik-e.
Nagyon nagy volt a sár, így Mrs. Allen nem kísérhette el férjét az
ivócsarnokba; Allen úr következésképp maga vágott neki, Catherine pedig
nézte, amint végigmegy az utcán, amikor a figyelmét ugyanannak a két nyitott
hintónak az érkezése vonta magára, s bennük ugyanazé a három személyé,
akiknek a látása egyik délelőtt annyira meglepte.
– Isabella, a bátyám és Mr. Thorpe; nahát! Talán értem jönnek – de én nem
megyek – nem is mehetek, hiszen kegyed is tudja, hogy Tilney kisasszony
még eljöhet.
Mrs. Allen egyetértett ebben. John Thorpe csakhamar belépett, de
megelőzte a hangja; már a lépcsőről szólította ugyanis Morland kisasszonyt,
hogy ne késlekedjék.
– Siessen! siessen! – s már be is taszította az ajtót -, ebben a percben tegye
fel a kalapját – nincs veszteni való időnk – megyünk Bristolba. Jó napot, Mrs.
Allen.
– Bristolba! Nincs az nagyon messze? – de különben sem tarthatok
magukkal ma, mert már elígérkeztem; minden pillanatban itt lehetnek a
barátaim.
Ezt persze mint oktalan kifogást hevesen elhárították; Mrs. Allen segítségül
hívatott, és már be is lépett a másik kettő, hogy a kérést támogassa.
– Legdrágább Catherine-em, hát nem remek? Mennyei kocsikázásban lesz
részünk. Bátyádnak és nekem köszönheted az ötletet; reggeli közben jutott
hirtelen az eszünkbe, alighanem szakasztott ugyanabban a pillanatban; s már
két órája el is indultunk volna, ha nincs az az utálatos eső. No de sebaj;
holdfényesek az esték, és igen élvezetes lesz. Ó, földöntúli gyönyörűség már
csak a gondolata is egy kis vidéki levegőnek, csendnek! annyival jobb, mint
elmenni az Alsó Kaszinóba! Egyenesen Cliftonba hajtunk, és ott vacsorázunk,
vacsora után pedig, ha lesz még rá idő, továbbmegyünk Kingswestonba.
– Alig hinném, hogy ennyi mindenre telik az időnkből – vélte Morland.
– Te károgó varjú! – kiáltotta Thorpe. – Tízszer ennyi is telik.
Kingswestonba bizony, de még Blaize kastélyba is, és mindenhová, amiről
csak hallottunk; csak épp a húgod azt mondja, nem jön.
– Blaize kastély! – kiáltott fel Catherine. – Mi az?
– Anglia legszebb helye – megér akár ötvenmérföldnyi utat is.
– Igazi kastély – régi kastély?
– Nincs is régibb az egész királyságban.
– De olyan vajon, amilyenről olvas az ember?
– Olyan bizony – szakasztott olyan.
– És igazán vannak tornyai meg hosszú folyosói?
– Tucatszám.
– Akkor nagyon szeretném megnézni; de nem… nem mehetek.
– Nem jöhetsz! – drága lelkem, hogy érted ezt?
– Nem mehetek, mert – (és Catherine beszéd közben lesütötte a szemét,
mert félt Isabella mosolyától) – Tilney kisasszonyt és a bátyját várom, hogy
értem jöjjenek. A környékre akarunk kisétálni. Megígérték, hogy
tizenkettőkor itt lesznek, csak éppen esett; de most, hogy ilyen szép idő van,
bizonyára megérkeznek hamarosan.
– Ők ugyan nem! – kiáltott fel Thorpe. – Amikor bekanyarodtunk a Broad
Streetre, láttam őket – ugye, nyitott hintaja van, két világos pejkóval?
– Bizony nem tudom.
– De tudom én; láttam. Arról a férfiról beszél, akivel az este táncolt, igaz?
– Igen.
– Nos, egy perce sincs, hogy láttam befordulni a Lansdown utcába. Egy
elegáns leány volt vele.
– Látta, igazán?
– Láttam hát, szavamra mondom; meg is ismertem menten; takaros két
pejkót hajtott.
 – Milyen különös! De bizonyára azt gondolták, sáros az út a gyalogsétához.
– Gondolhatták is, mert életemben még ennyi sarat nem láttam!
Gyalogséta? Épp úgy lehet gyalogosan sétálni, mint repülni! Egész télen nem
volt ennyi sár; bokáig ér mindenütt.
Isabella is igazolta bátyja állítását:
– Legdrágább Catherine-em, el sem tudod képzelni azt a sarat; ej, el kell
jönnöd; most már nem utasíthatod vissza.
– Szeretném látni a kastélyt; de vajon megnézhetjük az egészet?
felmehetünk valamennyi lépcsőn, bemehetünk mindegyik szobájába?
– Be bizony, minden zegébe-zugába.
– Akkor talán… De mi lesz, ha csak egy órára mentek el, amíg fel nem
szárad, utána pedig eljönnek értem?
– Sose nyugtalankodjon, ilyen veszély nem fenyegeti; magam hallottam,
amint Tilney odakurjantott egy férfinak, aki épp ellovagolt mellette, hogy
kihajtanak egészen a Wick sziklákig.
– Akkor elmegyek. Menjek el, Mrs. Allen?
– Ahogy kedve tartja, édesem.
– Mrs. Allen, beszélje rá, hogy jöjjön el! – hangzott a közfelkiáltás, és nem
talált süket fülekre.
– Nos, kedvesem – mondotta Mrs. Allen -, ha akar, menjen.
Két perc múlva már ott sem voltak.
Catherine nyugtalan érzések közepette szállt a hintóba; sajnálta, hogy le
kell mondania egy élvezetről, ám azt remélte, hogy hamarosan másikban lesz
része, amely, ha merőben másfajta is, kis híján egyenértékű. Úgy vélte,
Tilneyék nem jártak el vele egészen helyesen, hogy ilyen könnyen lemondtak
a megbeszélt kirándulásról, s még csak ki sem mentették magukat. Most már
egy óra telt el a sétára kitűzött időpont óta; és annak ellenére, amit a kérdéses
óra folyamán felgyülemlett roppant mennyiségű sárról hallott, a maga
megfigyelése alapján óhatatlanul arra gondolt, hogy csekély kényelmetlenség
árán elmehettek volna. Igen fájdalmas volt a gondolat, hogy mellőzik.
Másrészt azonban az élvezet, mellyel az Udolphóhoz hasonlatos épület
felderítése kecsegtetett – képzelete ugyanis ilyennek ábrázolta Blaize kastélyt
– olyan súllyal nyomott a latban, hogy jóformán megvigasztalta mindenért.
Sebesen haladtak végig a Pulteney utcán, át a Laura téren, s közben kevés
szót váltottak. Thorpe a lovához beszélt, Catherine pedig váltakozva
merengett tört reményeken és tört íveken, nyitott hintókon és rejtekajtókon,
Tilneyken és tetőablakokon. Alig hajtottak át azonban az Argyle ház kapuján,
Catherine-t társának ez a kérdése riasztotta fel:
– Ki az a leány, aki olyan nagyon megnézte magát, mikor elment
mellettünk?
– Kicsoda?… Hol?
– Ott a jobb oldali járdán – nem hiszem, hogy látni még.
Catherine hátrafordult, s Tilney kisasszonyt pillantotta meg, amint bátyja
karján lassan végigmegy az utcán. Látta azt is, hogy mind a ketten
visszanéznek rá.
– Álljon meg, álljon meg, Mr. Thorpe! – kiáltotta türelmetlenül Catherine.
– Tilney kisasszony az; ők azok! Hogy is mondhatta, hogy elmentek? Álljon
meg, álljon meg, ebben a percben kiszállok, és odamegyek hozzájuk!
De miért is fecsérelte a szót? Thorpe csak fürgébb ügetésre ösztökélte
lovát, Tilneyék pedig már nem néztek utána, és egy pillanat múltán eltűntek
szem elől a Laura tér sarkán, a következő pillanatban pedig Catherine-t
beröpítették a piactérre. De még a következő utca hosszán is egyre
rimánkodott társának, állna meg.
– Kérem, nagyon kérem, Mr. Thorpe álljon meg! Nem mehetek tovább.
Nem akarok továbbmenni. Vissza kell mennem Tilney kisasszonyhoz.
Mr. Thorpe azonban csak kacagott, ostorát pattogtatta, lovát biztatta,
csettingetett, és hajtott tovább; Catherine pedig, akármennyire haragudott és
bosszankodott is, sehogysem tudott elszabadulni, kénytelen volt tehát
felhagyni szándékával. Szemrehányásaival azonban nem fukarkodott.
– Hogyan szedhetett így rá, Mr. Thorpe? Hogyan mondhatta, hogy látta
őket végighajtani a Lansdown utcán? A világért nem akartam volna, hogy így
történjék. Annyira különösnek fogják gondolni; nagy gorombaság, hogy csak
így elmegyek mellettük, egyetlen szó nélkül! Nem is tudja, mennyire
haragszom. Semmi örömöm nem lesz sem Cliftonból, sem másból. Sokkal
inkább, tízezerszer inkább kiszállnék most, és visszamennék hozzájuk.
Hogyan is mondhatta, hogy látta, amint kihajtottak!
Thorpe csökönyösen védekezett; kijelentette, hogy életében még két ember
között ilyen hasonlatosságot nem látott, és szinte nem is engedett abból, hogy
igenis magát Tilneyt látta.
Még amikor végeztek ezzel a tárggyal, akkor sem ígérkezett nagyon
kellemesnek az útjuk; Catherine már nem volt annyira alkalmazkodó, mint
előző kiruccanásuk alkalmával. Kényszeredetten figyelt, kurtán
válaszolgatott. Blaize kastély volt egyetlen vigasza; olykor elfogta a
várakozás izgalma, habár, semmint elessen az ígért sétától s kivált semmint
hogy Tilneyék rosszat gondoljanak róla, még a kastély ígérte boldogságról is
lemondott volna – a boldogságról, hogy végighaladhat magas termek hosszú
során, szemlélheti az immár hosszú esztendők óta elhagyott kastély pompás
berendezésének maradványait; a boldogságról, hogy keskeny, kanyargós
kriptákban vezető útjukon alacsony, rácsos kapuba ütköznek; hogy még
lámpásukat, egyetlen lámpásukat is kioltja egy hirtelen támadt szélroham, s
ők koromsötétségben maradnak… Eközben minden baleset nélkül folytatták
útjukat, és már megpillantották Keynsham városát, amikor hátuk mögül
felhangzott Morland kiáltása; barátja erre megfékezte lovát, hogy megtudja,
mi a baj. A többiek kellő közelségbe kerültek, hogy szót váltsanak, és
Morland így szólt:
– Okosabb lesz visszafordulnunk, Thorpe; ma már késő van, hogy
továbbmenjünk; a húgod is úgy gondolja, akárcsak magam. Pontosan egy
órája indultunk a Pulteney utcából, és alig hét mérföldet tettünk meg; azt
hiszem, legalább nyolc mérföld van még előttünk. Nem lesz ez jó. Nagyon
későn indultunk el. Jobb lesz, ha máskorra halasztjuk, és visszafordulunk.
– Nekem édesmindegy – válaszolt Thorpe, meglehetősen dühösen; menten
megfordította lovát, és már indultak is vissza Bath-ba.
– Ha a bátyjának nem kellene olyan átkozott dögöt hajtania – mondotta
hamarosan -, könnyen megtehettük volna az utat. Az én lovam, ha engedem,
egy órán belül beügetett volna Cliftonba; majd a karomat törtem, úgy
fékeztem, hogy olyan átkozottul lassan kocogjon, mint az a rozzant gebe.
Morland ostoba, hogy nem tart lovat meg homokfutót.
– Dehogyis ostoba – mondta Catherine hevesen. – Biztosan tudom, hogy
nem engedhetné meg magának.
– Miért ne?
– Mert nincs rá pénze.
– És arról ki tehet?
– Tudtommal senki.
Thorpe ekkor abban a hangos, összefüggéstelen modorban, amelyhez
gyakran folyamodott, olyasmit mondott, hogy átkozott egy dolog, ha valaki
fukar; s ha az, akit felvet a pénz, meg nem engedhet magának semmit, akkor
vajon ki engedhet meg magának valamit; amit Catherine még csak nem is
igyekezett megérteni. Csalódott abban, ami vigaszára kellett volna hogy
szolgáljon első csalódásáért, s egyre kevesebb hajlandóságot érzett arra, hogy
kellemetesen viselkedjék, vagy társát kellemesnek találja; így aztán
visszatérőben a Pulteney utcába húsz szót sem váltottak.
 Amikor Catherine a házba lépett, az inas tudatta, hogy néhány perccel az
elindulása után egy úr meg egy hölgy kereste és érdeklődött felőle, s hogy
amikor megmondta nekik, hogy Morland kisasszony Thorpe úrral távozott, a
hölgy megkérdezte, vajon hagyott-e a számára üzenetet; midőn pedig ő erre
tagadólag válaszolt, a hölgy névjegyet keresett, de azután azt mondta, nincs
nála, és távozott. Catherine ezeken a szívszaggató híreken elmélkedve lassan
ment fel a lépcsőn. Odafent Mr. Allennel találkozott, aki gyors visszatérésük
okának hallatán megjegyezte:
– Örülök, hogy a bátyjának volt ennyi józan esze; örülök, hogy
visszajöttek. Különös, vad vállalkozás volt.
Együtt töltötték valamennyien az estét Thorpe-éknál. Catherine bosszús
volt és lehangolt; Isabella azonban a Morlanddel való magánbeszélgetésben
bőséges kárpótlást talált a cliftoni fogadó csendjéért, meg a jó vidéki
levegőért. Nemegyszer adott hangot abbéli megelégedésének is, hogy nem
kell az Alsó Kaszinóban időznie.
– Hogy szánom a szerencsétleneket, akik odamennek! Mennyire örülök,
hogy én nem vagyok közöttük! Vajon bál van-e ma este vagy sem? Még nem
kezdődött el a tánc. A világért sem akarnék ott lenni. Olyan élvezetes, ha az
embernek van olykor egy nyugodt estéje. Egészen bizonyos vagyok benne,
hogy nem lesz nagyon jó bál. Tudom, hogy Mitchellék nem mennek el.
Mondhatom, szívemből szánok mindenkit, aki ott van. De abban bizonyos
vagyok, Mr. Morland, hogy maga szívből vágyódik oda, igaz? Ne is tagadja!
Nos, kérve-kérem, miattunk a világért se mondjon le róla! Biztosíthatom, igen
jól megleszünk maga nélkül; de maguk, férfiak, annyira fontosnak képzelik
magukat!
Catherine már-már azzal vádolta Isabellát, hogy nem viseltetik kellő
gyengédséggel iránta meg a gondjai iránt; mindez ugyanis oly kevéssé látszott
foglalkoztatni barátnéját, s oly súlytalan volt az általa nyújtott vigasz:
– Ne légy már annyira lehangolt, drága lelkem – suttogta Isabella. –
Megszakad a szívem miattad! Elképesztően döbbenetes volt, igaz; de hát csak
Tilneyék tehetnek róla. Miért nem voltak pontosabbak? Sár volt, az igaz, de
hát mit számít az? Bizonyos vagyok benne, hogy John meg én ügyet sem
vetettünk volna rá. Én nem törődöm semmivel, ha barátról van szó; én már
csak ilyen vagyok, és szakasztott ilyen John is; döbbenetesen erősek az
érzései. Jóságos Ég! micsoda pompás lapod van! Csupa király, esküszöm!
Ilyen boldog sem voltam életemben! Ötvenszerte jobban örülök, hogy neked
van ilyen jó lapod, mint ha magamnak volna.
Most pedig átengedem hősnőmet az álmatlan fekhelynek, a tövissel
telehintett, könnyekkel áztatott párnának, mely az igaz hősnőnek osztályrésze.
És bizony szerencsésnek tekintheti magát, ha az elkövetkezendő három hónap
során csak egyetlen éjszaka is álom jő szemére.
 Tizenkettedik fejezet
– Mrs. Allen – szólalt meg másnap reggel Catherine -, baj volna, ha ma
délelőtt meglátogatnám Tilney kisasszonyt? Addig nem érzem jól magam,
amíg mindent meg nem magyarázok.
– Menjen csak, kedvesem, mindenképpen; de vegyen fehér ruhát; Tilney
kisasszony mindig fehéret visel.
Catherine derűs szívvel engedelmeskedett; s mihelyt megfelelőképpen
felfegyverkezett, türelmetlenebbül várta, mint valaha, hogy már az
ivócsarnokban legyen, és tájékozódjék Tilney tábornok szállása felől. Úgy
vélte bár, hogy a Milsom utcában laknak, de nem volt bizonyos a ház felől, s
kételyeit Mrs. Allen tétova tudomása csak elmélyítette. A Milsom utcába
irányították valóban; s minekutána biztos tudomást szerzett a számról, dobogó
szívvel, fürge léptekkel elsietett, hogy meglátogassa őket, mentegesse
viselkedését, és bocsánatot nyerjen. Átsietett a templomkerten, s eltökélten
elfordította tekintetét, hogy kénytelen ne legyen megpillantani szeretett
Isabelláját meg a drága családját, akik, s ezt jó okkal hitte, egy közeli boltban
tartózkodtak. Akadály nélkül elérkezett a házhoz, megnézte a számát,
megkoppintotta ajtaját, és Tilney kisasszony felől tudakozódott. Az inas úgy
gondolta, Tilney kisasszony otthon van, de nem volt benne egészen bizonyos.
Lenne szíves a látogató felküldeni a nevét? Catherine odaadta vizitkártyáját.
Az inas néhány perc múlva visszatért, és olyan pillantással, amely nem
igazolta kellőképpen szavait, közölte: tévedett, Tilney kisasszony ugyanis
elment már hazulról. Catherine elpirult megaláztatásában, és távozott. Szinte
bizonyos volt benne, hogy Tilney kisasszony igenis odahaza van, csak annyira
megsértődött, hogy nem fogadja. Visszafelé menet nem állhatta meg, hogy
egy pillantást ne vessen a szalon ablakára; arra számított, hogy meglátja
Tilney kisasszonyt – ám az ablakban nem jelent meg senki. Az utca végéről
még egyszer visszanézett, s akkor nem az ablakban pillantotta meg Miss
Tilneyt, hanem épp amint az ajtón kilépett. Egy úr követte, akit Catherine az
édesapjának vélt, és az Edgar ház irányába fordultak. Catherine mélységesen
megalázva folytatta útját. Maga is szinte haragos volt ily haragos
udvariatlanság láttán; ám megfékezte neheztelését, mert eszébe jutott
tájékozatlansága. Nem tudta, az általa elkövetett sértést miként osztályozza a
nagyvilági jólneveltség törvénykönyve, a meg-nem-bocsátásnak mely fokát
engedélyezi az illendőség, s hogy viszonzásul mekkora sértést köteles zokszó
nélkül elviselni. Csüggedten, megszégyenülten már-már arra gondolt, el se
megy a többiekkel este a színházba; meg kell azonban vallanunk, hogy ez a
gondolat nem volt hosszú életű: Catherine-nek ugyanis hamarosan eszébe
jutott, hogy először is, nincs semmiféle ürügye rá, hogy otthon maradjon;
másodszor pedig, hogy olyan darabot adnak, amit nagyon szeretne megnézni.
El is mentek hát mindannyian; Tilneyék nem jelentek meg, hogy
meggyötörjék vagy megörvendeztessék. Catherine attól tartott, a család
számos jeles tulajdonsága közül hiányzik a színdarabok iránti szeretet; bár
talán azért maradtak távol, mert a londoni színpad magasabb rendű
előadásaihoz voltak szokva, amelyekhez képest – ezt Catherine Isabella
avatott bírálata nyomán jól tudta – minden egyéb e műfajban „tökéletesen
elviselhetetlen”. Catherine nem csalatkozott örömteli várakozásában; a
komédia annyira magával ragadta érdeklődését, hogy ha valaki az első négy
felvonás folyamán megfigyelte hősnőnket, sosem hitte volna, hogy keserűség
nyomasztja. Az ötödik felvonás kezdetén azonban megpillantotta Mr. Henry
Tilneyt és az édesapját, amint a szemközti páholyban ülő társasághoz
csatlakoztak, s ez Catherine eszébe juttatta aggodalmát és bánatát. A színpad
már nem serkenthette igaz vidámságra – már nem foglalta le teljes figyelmét.
Átlagosan minden második pillantása a szemközti páholyra irányult; két teljes
jelenet során imigyen figyelte Henry Tilneyt, ám a tekintetét egyetlenegyszer
sem sikerült elfognia. Tilney urat immár senki sem gyanúsíthatta a színművek
iránti közönnyel; figyelmét két teljes jelenet során egy pillanatra sem
fordította el a színpadról. Végre-valahára mégiscsak Catherine felé nézett, és
meghajolt – de micsoda meghajlás! se mosoly, se további figyelem nem
kísérte; tekintete nyomban visszatért előző célpontjára. Catherine nyugtalan
volt és boldogtalan; szinte képes lett volna odafutni Tilney páholyához, és
kényszeríteni: hallgatná meg magyarázkodását. Lelkét uraló érzései
természetesek voltak inkább, semmint hősnőhöz illők; nem tekintette az
azonnali elítéltetéssel megsértett méltóságát; ártatlansága tudatában nem
tökélte el büszkén: kimutatja neheztelését az iránt, aki kétséget táplálhatott
felőle; ráhagyja a magyarázat keresésének fáradságát, s a múlt tekintetében
csupán azzal világosítja fel, hogy kerüli látását, vagy hogy valaki mással
kacérkodik – mindezek helyett Catherine magára vállalta a helytelen
magatartásnak vagy legalábbis a látszatának szégyenét, s minden
igyekezetével alkalmat keresett, hogy az okát megmagyarázhassa.
A darab véget ért – a függöny lehullott – és Henry Tilney már nem volt
látható addigi ülőhelyén. Édesapja ott maradt, de ő talán épp most közeledik
páholyuk felé! Eltalálta; Tilney néhány perc múlva megjelent, utat tört az
immár ritkuló sorokban, s nyugodt udvariassággal üdvözölte Mrs. Allent és
barátnéját. Kevésbé nyugodtan viszonozta köszönését az utóbbi.
– Ó! Mr. Tilney, majd megbolondultam már, hogy beszélhessek magával,
és mentegetőzhessem! Bizonyosan nagyon gorombának gondolt; pedig igazán
nem az én hibám volt – igaz, Mrs. Allen? Ugye, ők mondták, hogy Mr. Tilney
és a húga kihajtott? és mit tehettem akkor? Pedig tízezerszer inkább lettem
volna magukkal; ugye, így volt, Mrs. Allen?
 – Kedvesem, összegyűri a ruhámat – hangzott Mrs. Allen válasza.
Catherine bizonykodása azonban, ha nem támogatta is senki, nem
utasíttatott el; szívélyesebb, természetesebb mosolyt csalt Tilney arcára, ő
maga pedig olyan hangon válaszolt, amelyben már épp csak egy kevés
erőltetett tartózkodás érződött:
– Mindenesetre igen lekötelezett bennünket, hogy kellemes sétát kívánt,
amikor elhaladt mellettünk az Argyle utcán: igazán kedves volt, hogy még
hátra is nézett.
– De hát én nem is kívántam maguknak kellemes sétát; eszembe se jutott
ilyesmi; rimánkodtam Mr. Thorpe-nak, hogy álljon meg; mindjárt szóltam
neki, amint megpillantottam magukat; igazán, Mrs. Allen, hát nem… Ó,
hiszen kegyed ott sem volt; de igazán így történt, és ha Mr. Thorpe megállt
volna, menten kiugrom és maguk után futok!
Van-e a világon Henry, aki érzéketlen maradhatna ilyen nyilatkozatra?
Henry Tilney legalábbis nem tartozott közéjük. Még nyájasabb mosollyal
elmondott minden elmondhatót húgának szomorúságáról, sajnálkozásáról, s
Catherine őszinteségébe vetett meggyőződéséről.
– Ó, ne is mondja, hogy Tilney kisasszony nem haragudott! – kiáltott fel
Catherine. – Hiszen tudom, hogy haragudott; ma délelőtt nem akart fogadni,
amikor meglátogattam; alig mentem el, a következő percben megláttam,
amint kilép a házból; ez fájt, de nem sértődtem meg. Maga talán nem is tudja,
hogy ott voltam.
– Nem voltam otthon, de hallottam róla Eleanortól, s azóta is szeretne
találkozni kegyeddel, hogy mentegesse udvariatlanságát; de talán én is
megtehetem. Mindössze annyi történt, hogy édesapám… hogy éppen sétálni
indultak, apámat sürgette az idő, nem akarta elodázni az indulást, és ő
ragaszkodott hozzá, hogy a húgom tagadtassa le magát. Ennyi volt az egész,
biztosíthatom. Eleanor nagyon bosszankodott, és amint csak lehetséges,
mentegetőzni akar.
Catherine megkönnyebbült e tájékoztatás hallatán, ám némi szorongás
maradt benne, amelyből a következő – önmagában ártalmatlan, noha az
úriember számára kínos – kérdés fakadt:
– Igen, Mr. Tilney, de miért volt maga kevésbé nagylelkű, mint a húga? Ha
ő annyira bízott jó szándékomban, ha feltételezte, hogy csupán félreértés
lehetett, maga vajon miért sértődött meg?
– Hogy én? Megsértődtem?
– Bizony, másra nem gondolhattam a tekintete láttán, amikor a
páholyunkba lépett: haragudott.
– Én! Haragudtam! Hisz nem volt rá jogom!
– Aki a tekintetét látta, nem gondolta volna, hogy nincs rá joga.
Tilney válaszul megkérte Catherine-t, szorítson helyet neki maga mellett;
aztán a színpadra terelte a szót.
Egy kis ideig velük maradt, és oly kellemes volt a társasága, hogy mire
elbúcsúzott, Catherine-nek minden oka megvolt az elégedettségre. Mielőtt
elváltak volna, megegyeztek, hogy amint lehetséges, megteszik a tervezett
kirándulást, s ha Catherine nem tekintette szomorúságát, amiért Tilney
elhagyja a páholyukat, mindent figyelembe véve a világ egyik legboldogabb
teremtésének érezhette magát.
Beszélgetés közben némi meglepetéssel észlelte, hogy John Thorpe, aki tíz
percig sem tartózkodott egyfolytában a nézőtérnek ugyanazon a részén,
beszélgetésbe merült Tilney tábornokkal; s még nagyobb volt meglepetése,
amikor bizonyos jelekből arra következtetett, hogy figyelmüknek és
beszélgetésüknek a tárgya ő maga. Vajon mi mondanivalójuk lehet róla? Félt,
hogy Tilney tábornoknak nem nyerte meg a tetszését: bizonyára azért nem
engedte a lánya elé; azért nem volt hajlandó az ő látogatása miatt néhány
perccel elhalasztani a sétáját.
– Hogyhogy, Mr. Thorpe ismeri az édesapjukat? – kérdezte aggodalmasan
Catherine, amikor társa figyelmét felhívta a beszélgetőkre. Tilney semmit sem
tudott erről; apjának azonban, mondta, katonaember lévén, igen széles körű az
ismeretsége.
Az előadás végeztével Thorpe megjelent, hogy segítségükre legyen a
távozásban. Lovagiasságának Catherine volt a közvetlen tárgya; s amíg az
előcsarnokban hordozószékre vártak, Thorpe megelőzte, hogy Catherine
kimondja a kérdést, amely szívéből már-már a nyelve hegyére szökkent:
öntelt modorban megkérdezte ugyanis, látta-e vajon Catherine, amint Tilney
tábornokkal beszélgetett:
– Pompás öreg legény, szavamra – erős, egészséges – egy nappal sem
látszik idősebbnek a fiánál. Isten a tanúm, nagy véleménnyel vagyok róla:
hamisítatlan úr; ilyen derék fickóval még nem is találkoztam.
– De hát hogyhogy ismeri?
– Hogy ismerem! Kevés ember akad a városban, akit én ne ismernék.
Minduntalan találkoztam vele a Bedfordban; s ma nyomban felismertem,
amint a biliárdszobába lépett. Mellesleg, nemigen akad nála jobb játékosunk;
karambolásztunk is egyet, habár eleinte majdnem féltem tőle; öt a négyhez
volt az esély az ő javára; s ha olyan tiszta lökésem nincs, amilyen tán még a
világon senkinek nem sikerült – telibe találtam a golyóját – de úgysem tudom
megértetni magával asztal nélkül; egy szó mint száz: megvertem. Igen
pompás fickó; mint valami zsidó, olyan gazdag. Szívesen vacsoráznék nála;
fogadni mernék, fölséges vacsorákat ad. De mit gondol, miről beszélgettünk?
Magáról. Az ám, az Égre! s a tábornoknak az a véleménye, hogy maga a
legremekebb lány egész Bath-ban.
– Ó! Badarság! hogy is mondhat ilyet?
– És mit gondol, mit feleltem rá én? – fogta halkabbra hangját. – Ez a
beszéd, generális, mondtam; szívből egyetértek!
Catherine, akit Thorpe csodálata sokkal kevésbé boldogított, mint a Tilney
tábornoké, egyáltalán nem sajnálta, hogy Mr. Allen elszólítja. Thorpe azonban
nem tágított: elkísérte hordozószékéhez, s amíg csak Catherine be nem szállt,
hasonlóan finom hízelgéssel folytatta, akármennyire kérlelte Catherine, hogy
hagyná már abba.
Tilney tábornok nemhogy nem kedveli, hanem egyenesen csodálja: nos, ez
igazán örvendetes; Catherine hálatelt szívvel gondolt rá, hogy most már a
családból senkivel sem kell a találkozástól félnie. Ez az este többet, sokkal
többet adott neki, mint remélni merte volna.
 Tizenharmadik fejezet
Az olvasó előtt elsorjázott most már a hétfő, kedd, szerda, csütörtök, péntek
és a szombat; beszámoltunk külön-külön minden egyes nap eseményeiről,
reményeiről és aggodalmairól, kínjairól és gyönyöreiről: nem marad más
hátra, mint leírni a vasárnap gyötrelmeit, s lezárni a hetet. A cliftoni tervet
csupán elhalasztották, le nem mondtak róla, s e nap délutánján, a Crescenten
ismét szóba került Isabella és James négyszemközti beszélgetésében, akik
közül az első kiváltképp azon volt, hogy elmenjenek, az utóbbi pedig nem
kevésbé aggályosan igyekezett a hölgy tetszését elnyerni; megegyeztek tehát,
hogy ha az idő kedvez, a dolgot másnap délelőtt nyélbe ütik; s igen korán
indulnak, hogy idejében hazaérkezzenek. Az ügyet ekképpen eldöntvén, s
Thorpe jóváhagyását is megnyervén, immár csak Catherine-t kellett értesíteni
róla, néhány percre elhagyta ugyanis társaságát, hogy Tilney kisasszonnyal
beszéljen. A tervet a távollétében megbeszélték, s mihelyt visszatért, a
beleegyezését kérték; a derűs jóváhagyás helyett azonban, amelyre Isabella
számított, Catherine komoly pillantást vetett rá; nagyon sajnálja, úgymond, de
nem mehet. Az elkötelezettség, amely vissza kellett volna hogy tartsa az előző
vállalkozásban való részvételtől, ezúttal lehetetlenné teszi, hogy velük tartson.
Ebben a pillanatban állapodott meg Tilney kisasszonnyal, hogy holnap
mennek el a megbeszélt sétára; szándékuk szilárd, s ő meg nem másítja
semmi szín alatt. Márpedig – hallatszott azon nyomban mindkét Thorpe
izgatott felkiáltása – meg kell, és meg is fogja másítani; holnap kell Cliftonba
menniük; nélküle nem mennek, egy rövidke sétát igazán semmiség még egy
nappal elhalasztani, s visszautasításról hallani sem akarnak. Catherine
vigasztalan volt, de nem levert.
– Ne is unszolj, Isabella. Elígérkeztem Miss Tilneynek. Nem mehetek.
Ügyet sem vetettek rá. Ugyanazzal az érveléssel támadtak rá újra; mennie
kell, menni fog, és visszautasításról hallani sem akarnak.
– Mi sem könnyebb, mint elmondani Tilney kisasszonynak, hogy most
emlékeztettek egy régebbi megállapodásra, s meg kell csak kérned, halasztaná
el keddig a sétát.
– Szó sem lehet róla. Nem tehetem. Nem volt semmiféle régebbi
megállapodás.
Isabella azonban egyre nyomatékosabban unszolta; a lehető leggyengédebb
modorban kérlelte; a legkedvesebb beceneveken szólította. Bizonyos volt
benne, hogy az ő legdrágább, legédesebb Catherine-je nem tagadhat meg
ilyen csekély kérést barátnéjától, aki oly gyengéden szereti. Tudja ő, hogy
szeretett Catherine-jének mily érző a szíve, szelíd a természete, milyen
könnyen hajlik azoknak a szavára, akiket szeret. Mindhiába: Catherine, ha fájt
is neki ez a gyengéd, ez a hízelgő könyörgés, igazságának tudatában nem
engedhette, hogy befolyásolja. Isabella ekkor más módszerhez folyamodott.
Catherine-nek szemére vetette, hogy jobban szereti Tilney kisasszonyt, holott
oly rövid ideje ismeri, mint legjobb és legrégibb barátait; hogy elhidegült és
közönyössé vált, röviden, őiránta.
– Nem tehetek róla, Catherine, rosszul esik, hogy idegenek miatt semmibe
vesznek, engem, aki téged oly túláradóan szeretlek! Ha én egyszer valakit
megszeretek, érzésemet semmiféle hatalom meg nem változtathatja. De azt
hiszem, az én érzéseim erősebbek, mint akárki másé; magam látom a kárát,
annyira erősek; s bevallom, elevenembe vág, ha azt látom, hogy
barátságodban egy idegen foglalja el a helyemet. Ezek a Tilneyék, úgy látszik,
mindenkit háttérbe szorítanak.
Catherine különösnek és ridegnek tartotta ezt a szemrehányást. Baráthoz
illő-e vajon így lecsupaszítani érzéseit mások előtt? Úgy vélte, Isabella
szűkkeblű és önző, nem tekint mást, csak a maga kedvét. Ilyen fájdalmas
gondolatok jártak Catherine eszében, hangosan azonban nem szólt semmit.
Isabella eközben szeméhez érintette zsebkendőjét; Morland elszomorodott
ennek láttán, s önkéntelenül így szólt:
– Igazán, Catherine, nem hiszem, hogy most már kivonhatnád magad. Hisz
nem nagy áldozat ilyen barátnő kedvére tenni – valóban nagyon barátságtalan
volna, ha megtagadnád.
Első ízben történt, hogy bátyja nyíltan ellene foglalt állást; Catherine
minden igyekezetével el akarta kerülni, hogy megbántsa, ezért közbülső
megoldást ajánlott. Ha keddre halasztanák a tervezett kirándulást – amit
könnyen megtehetnek, hisz csak rajtuk áll -, velük tarthatna, s mindenki
elégedett volna.
– Nem, nem, nem! – hangzott a válasz. Lehetetlen, hiszen Thorpe nem
tudja, nem kell-e kedden felmennie a városba.
Catherine sajnálkozott, de többet nem tehetett; rövid hallgatás állt be,
amelyet Isabella tört meg; hideg, neheztelő hangon így szólt:
– Nagyon helyes; akkor tehát vége a kirándulásnak. Ha Catherine nem jön,
nem mehetek én sem. Nem lehetek én az egyetlen nő. A világ minden
kincséért sem követnék el ilyen illetlenséget.
– Catherine, el kell jönnöd – mondotta James.
– De hát miért ne vihetné el Thorpe úr egyik húgát? Bizonyára
bármelyikük szívesen elmenne.
 – Köszönöm alássan! – kiáltott fel Thorpe. – Nem azért jöttem Bath-ba,
hogy a húgaimat kocsikáztassam, ország-világ nevetségére! Nem; ha maga
nem jön, akármi legyek, ha elmegyek. Azért mennék csak, hogy kegyedet
megkocsikáztassam.
– Köszönöm a bókot, de nem kérek belőle.
Catherine szavai azonban leperegtek Thorpe-ról: szótlanul sarkon fordult.
Ők hárman továbbmentek, szegény Catherine számára meglehetősen
kényelmetlen módon; olykor egyetlen szót sem szóltak, máskor megint
rimánkodással vagy éppenséggel szemrehányásokkal ostromolták; Isabellával
még akkor is kart karba öltve haladtak, habár a szívük hadat üzent. Egyik
pillanatban ellágyult, a másikban bosszankodott; szomorú volt, de
hajlíthatatlan.
– Nem gondoltam volna, hogy ennyire önfejű vagy, Catherine – mondta
James. – Sosem volt ilyen nehéz meggyőzni téged: valaha te voltál a
legkedvesebb, legszelídebb húgom.
– Remélem, most sem vagyok kevésbé az – felelte mély érzéssel -, de
valóban nem mehetek. Nem lehetetlen, hogy tévedek; de én hiszem, hogy
igazam van.
– Az a gyanúm – mondotta halkan Isabella -, hogy nem került nagy
fáradságodba meggyőznöd magad.
Catherine szíve elszorult; elvonta karját, s Isabella nem ellenkezett. Így telt
el tíz hosszú perc, míg újra csatlakozott hozzájuk Thorpe; felderült tekintettel
lépett hozzájuk, mondván:
– Nos, elintéztem az ügyet, most már nyugodt lelkiismerettel elmehetünk
holnap. Elmentem Tilney kisasszonyhoz és kimentettem kegyedet.
– Csak nem?! – kiáltott fel Catherine.
– De bizony hogy igen, szavamra. Épp ebben a pillanatban jövök tőle.
Elmondtam, hogy kegyed üzeni: az imént jutott eszébe, már régebben
megbeszéltük, hogy holnap velünk jön Cliftonba, tehát csak kedden
részesülhet abban az örömben, hogy kisétál velük. Nagyon jó, mondta erre ő,
neki a kedd csakúgy megfelel; úgyhogy vége minden nehézségnek. Mit szól
az ötletemhez – jó; nem?
Isabella megint csupa mosoly volt és csupa derű, és James is boldognak
látszott megint.
– Mennyei ötlet, igazán! Nos, édes Catherine-em, vége minden bajnak;
becsülettel felmentést kaptál, és gyönyörűséges kirándulást tehetünk.
 – Azt már nem – mondta Catherine. – Én ezt el nem fogadom. Futok is
Tilney kisasszony után, és kiigazítom a dolgot.
Isabella azonban megragadta a kezét, Thorpe a másikat, és mind a
hármukból csak úgy ömlött a tiltakozás. Még James is haragos volt. Hiszen
minden elintéződött; hiszen maga Tilney kisasszony is azt mondta, hogy neki
a kedd éppen olyan jól megfelel – nevetséges hát, képtelenség, hogy
Catherine továbbra is ellenkezzék!
– Nem érdekel. Mr. Thorpe-nak nem volt joga hozzá, hogy ilyesféle
üzenetet agyaljon ki. Ha helyesnek véltem volna, hogy elhalasszam a sétát,
magam beszéltem volna Tilney kisasszonnyal. Ez így gorombább módja a
dolognak; s honnan tudhatnám, hogy Mr. Thorpe valóban – … Lehetséges,
hogy megint tévedett. Pénteken már neveletlen viselkedésbe hajszolt.
Engedjen, Mr. Thorpe; Isabella, ne tarts vissza.
Thorpe közölte Catherine-nel: hiába is menne Tilneyék után; amikor
utolérte őket, már a Brook utcába fordultak, s azóta bizonyára hazaértek.
– Akkor utánuk megyek – jelentette ki Catherine. – Akárhová mentek,
megyek utánuk. Hiába is beszélnek. Ha meg nem győzhettek, hogy olyasmit
tegyek, amit helytelennek találok, fortéllyal sem vehetnek rá. – S e szavakkal
kitépte magát a kezükből és elsietett. Thorpe utánarohant volna, de Morland
visszatartotta.
– Hadd menjen, hadd menjen, ha akar. Olyan makacs, mint a…
Nem fejezte be a hasonlatot, mert aligha lehetett volna illendő.
Catherine felhevülten távolodott, olyan gyorsan, amennyire csak a tömeg
engedte. Félt, hogy követik, ám szilárdul eltökélte: nem tágít. Menet közben a
történteken gondolkodott. Fájlalta, hogy társait megharagítja, tervüket
meghiúsítja, s kivált, hogy bátyjának bosszúságot okoz; de nem bánta meg
ellenállását. Még ha nem tekinti azt, hogy neki magának mihez lenne kedve,
akkor is helytelen, ha másodszor sem állja Tilney kisasszony iránt vállalt
kötelezettségét; hogy visszavonja a maga akaratából alig öt perce tett ígéretet,
s méghozzá hamis ürüggyel. Nemcsak önző meggondolásból állt ellen a
többieknek, nem csupán a maga élvezetét kereste; azt a kirándulás, Blaize
kastély meglátogatása is kielégíthette bizonyos mértékig; nem, ő azt
tekintette, amivel másoknak meg a tulajdon jó hírének tartozott. Meg volt
győződve a maga igazáról, de ez kevés volt ahhoz, hogy lecsillapodjon; amíg
Tilney kisasszonnyal nem beszélt, nem lelhet nyugalmat. Amint a Crescentet
maga mögött hagyta, gyorsabbra vette lépteit, s a hátralevő utat valósággal
futva tette meg, amíg el nem ért a Milsom utca végéig. Olyan gyorsan haladt,
hogy, bár Tilneyék előbb indultak el, még éppen csak beléptek szállásuk
kapuján, amikor Catherine megpillantotta őket; az inas még ott állt a nyitott
kapuban, Catherine tehát mindössze annyi formasággal élt, hogy megmondta:
haladéktalanul beszélnie kell Tilney kisasszonnyal – majd elsietett az inas
mellett; és nekivágott a lépcsőnek. Odafent benyitott az első ajtón, amely
megfelelőnek bizonyult, s nyomban a szalonban lelte magát, Tilney tábornok,
a fia és a leánya társaságában. Catherine nyomban magyarázattal szolgált,
aminek csupán egy hibája volt – izgatottságának és kifulladásának
következményeképp -: hogy egyáltalán nem is volt magyarázat.
– Nagyon siettem… Tévedés volt… Nem is ígértem, hogy elmegyek…
Mindjárt mondtam nekik, hogy nem mehetek el. Nagyon siettem, hogy
megmagyarázzam… Nem törődtem vele, kegyedék mit gondolnak rólam…
Nem vártam az inasra.
Ez a szónoklat ugyan nem világította meg tökéletesen a dolgot, de a rejtély
mégis megoldódott. Catherine megtudta, hogy John Thorpe valóban átadta az
üzenetet; és Tilney kisasszony kertelés nélkül bevallotta, hogy ugyancsak
meglepődött. Azt azonban már nem sikerült Catherine-nek megtudnia – habár
mentegetőzését ösztönösen a szobában levők mindegyikéhez intézte -, hogy
vajon Tilney kisasszony bátyja jobban neheztelt-e rá, mint a húga. Ám
akármit éreztek is megérkezése előtt, buzgó magyarázkodása hallatán olyan
barátságos pillantásokban és mondatokban volt része, amilyet a szíve csak
kívánhatott.
Mihelyt az ügy ily szerencsésen elintéződött, Tilney kisasszony bemutatta
Catherine-t édesapjának, aki olyan készséges, olyan körülményes
udvariassággal fogadta, hogy nyomban eszébe juttatta Thorpe tájékoztatását,
és örömmel gondolt arra, hogy úgy látszik, néha mégiscsak lehet Thorpe úr
szavára adni. Az udvariasság féltő figyelemmé fajult; a tábornok, nem lévén
tudatában, milyen különleges sebességgel lépett Catherine a házba, alaposan
lehordta az inast, akinek a hanyagsága miatt Catherine kénytelen volt tulajdon
kezével kinyitni a szoba ajtaját.
Hogyan gondolta ezt William? Ő maga lesz kénytelen kivizsgálni a dolgot.
És ha Catherine nem bizonygatja buzgón az inas ártatlanságát, valószínűnek
tetszett, hogy Catherine sietsége folytán William, ha ugyan az állását nem,
mindörökre elvesztette volna gazdája jóindulatát.
Catherine egy negyed órát ült náluk, majd amikor felállt, hogy távozzék,
kellemes meglepetésére Tilney tábornok megkérdezte: nem tisztelné-e meg
leányát azzal, hogy vele vacsorázik, és nála tölti a nap hátralevő részét. Tilney
kisasszony is csatlakozott ehhez az óhajhoz. Catherine ugyancsak le volt
kötelezve; ám nem állott módjában eleget tenni a meghívásnak. Mr. és Mrs.
Allen minden pillanatban várja haza. A tábornok erre már nem tudott mit
mondani; Mr. és Mrs. Allen igényét tiszteletben kell tartani; ám bízott abban,
hogy valamelyik nap, amikor jó előre megbeszélhetik, nem tagadják meg
tőlük barátnéjuk társaságát. Ó, dehogy; Catherine bizonyos volt benne, hogy
nem lesz semmi ellenvetésük, ő maga pedig a legnagyobb örömmel jön el.
Tilney tábornok maga kísérte a kapuig; a lépcsőn lemenet bókokkal halmozta
el, megcsodálta ruganyos, valósággal táncos lépteit, és olyan elegáns
meghajlással búcsúzott, amilyet Catherine még nem látott soha.
Catherine-t elbűvölték a történtek, vígan ment a Pulteney utca felé; s
megállapította, hogy igen ruganyos a járása, habár ezt eddig még észre sem
vette. Az úton hazafelé nem látott senkit a sértettek közül; s most, hogy
minden tekintetben diadalmaskodott, hogy véghezvitte elhatározását, hogy
biztosította a sétát barátaival, s hogy felzaklatott lelke mindjobban
elnyugodott, immáron kétely fogta el: vajon tökéletesen helyesen cselekedett-
e. Áldozatot hozni mindenkor nemes dolog; s ha engedett volna
kérlelésüknek, megmenekedhetett volna a lesújtó gondolattól, hogy barátnéját
megharagította, bátyját feldühítette, s ő maga volt az oka, hogy a kettejük
örömét szolgáló terv meghiúsult. Lelkén könnyítendő, elfogulatlan személy
véleményéhez folyamodott, hogy viselkedésének milyensége felől
megbizonyosodjék; alkalmat keresett rá, hogy Allen úr előtt megemlítse
bátyjának és Thorpe-éknak másnapi, félig megbeszélt tervét. Allen úr
nyomban kapott a témán:
– Nos – kérdezte -, és maga is el akar velük menni?
– Nem; épp elígérkeztem Tilney kisasszonynak sétára, mielőtt ők szóltak
volna róla; ezért ugye igazán nem mehetek el velük?
– Nem, dehogyis; és én nagyon örülök, hogy nem gondol rá. Ezek a tervek
nem illendőek. Ifjú emberek és ifjú nők vidéken kocsikáznak, nyitott
hintóban! Néha-néha helyénvaló; de fogadóba és nyilvános helyekre járni
együtt! Nem helyes; csodálom, hogy Mrs. Thorpe megengedi. Örülök, hogy
nem akar elmenni; bizonyos vagyok benne, hogy Mrs. Morland nem örülne.
Allenné asszony, egyetért velem? Nem gondolja, hogy az effajta vállalkozás
kifogásolható?
– Dehogyisnem; nagyon is. Komisz jószág a nyitott hintó. Öt percig sem
marad tiszta az ember ruhája. Beszálláskor, kiszálláskor ráfreccsen a sár; a
szél az ember hajába kap, tépi-cibálja a főkötőjét. Szívből utálom a nyitott
hintót.
– Azt tudom; de most nem ez a kérdés. Nem gondolja, hogy különös
színezete van, ha ifjú hölgyeket kocsikáztatnak nyitott hintóban olyan ifjú
urak, akikkel még csak rokonságban sincsenek?
– Igen, kedvesem, valóban nagyon különös a színezete. El sem viselhetem.
– Drága asszonyom – kiáltott fel Catherine -, hát miért nem mondta eddig?
Hiszen ha tudtam volna, hogy nem illik, egyáltalán el sem mentem volna
Thorpe úrral; de mindig azt reméltem, kegyed szól, ha úgy gondolja,
helytelenül cselekszem!
– Szólok is, kedvesem, számíthat rá; mint ahogy búcsúzásnál mondtam is
Mrs. Morlandnek, mindig megteszem a tőlem telhető legjobbat magáért. De
az ember ne legyen túlságosan szigorú. A fiatalok már csak fiatalok, mint
ahogy a maga jó édesanyja is mondja. Hiszen tudja, mikor idejöttünk, nem
akartam, hogy megvegye azt az ágbog-mintás muszlint, maga mégis
megvette. A fiataloknak nincs ínyükre, ha ellenkeznek az akaratukkal.
– De hát ez igazán lényeges dolog volt; s nem hiszem, hogy nehéz lett
volna meggyőznie, asszonyom!
– Ezúttal még nem történt semmi baj – mondta Mr. Allen -, s én csak annyit
tanácsolok, kedvesem, hogy többet ne menjen el Mr. Thorpe-pal.
– Éppen ezt akartam magam is mondani – fűzte hozzá felesége.
Catherine a maga dolgát tekintve megkönnyebbült, nyugtalan volt azonban
Isabella miatt; egy pillanatnyi gondolkodás után megkérdezte Allen urat,
vajon nem volna-e illendő is, kedves is, ha írna Thorpe kisasszonynak, és
megmagyarázná neki, milyen illetlenséget követ el, bizonyára épp oly
akaratlanul, mint ő, Catherine; mert úgy gondolta, Isabella másnap talán a
történtek ellenére is elmegy Cliftonba. Allen úr azonban eltérítette
szándékától.
– Hagyja csak őt, kedvesem; elég idős már, hogy tudja, mit cselekszik; ha
pedig nem, ott van az édesanyja, aki elláthatja tanáccsal. Kétségtelen, hogy
Mrs. Thorpe túlságosan is elnéző; mindamellett jobb, ha maga nem avatkozik
a dologba. Thorpe kisasszony és a kegyed bátyja úgy határozott, hogy
elmennek, és a beavatkozás csak rossz vért szülhet.
Catherine fejet hajtott; s bár fájt arra gondolnia, hogy Isabella talán
helytelenül cselekszik, nagyon megkönnyebbült, amiért Mr. Allen helyeselte
az ő viselkedését, és őszintén örült, hogy vendéglátójának a tanácsa révén ő
maga megmenekült attól, hogy hasonló hibába essen. S valóban menekülés
volt, hogy megmenekült a cliftoni kirándulástól; hiszen mit gondoltak volna
róla Tilneyék, ha azért szegi meg nekik tett ígéretét, hogy olyasmit tegyen,
ami önmagában is helytelen? ha azért követ el illetlenséget, hogy a tetejébe
más illetlenséget követhessen el?
 Tizennegyedik fejezet
Másnap szép napra virradtak, és Catherine szinte várta, hogy a társaság
ismét megrohanja. Mr. Allen támogatásának tudatában már nem rettegett
ettől; szívesen megmenekedett volna azonban a szópárbajtól, amelyben még a
győzelem is fájdalmas; szívből örvendezett tehát, hogy színüket sem látta,
hírüket sem hallotta. Tilneyék a megbeszélt időben érte mentek; s mivel nem
támadt újabb nehézség, nem jutott eszébe hirtelen kötelezettség, nem
szólították el váratlanul, szándékukat nem zavarta meg semmiféle tolakodás,
hősnőm – lett légyen ez bármennyire természetellenes – állhatta ígéretét,
habár magának a hősnek kötelezte is volt el magát. Elhatározták, hogy
megkerülik a Beechen szirtet, e nemes magaslatot, amelynek gyönyörű zöldje
és kiszögellő sziklafala Bath-nak szinte minden szegletéből nézve lenyűgöző
látvány.
– Valahányszor látom – mondta Catherine, amint a folyó partján sétáltak -,
mindig Dél-Franciaországra gondolok.
– Kegyed járt külföldön? – kérdezte kissé meglepve Henry.
– Ó, nem, csak az olvasmányaimra gondolok. Mindig arra a tájra
emlékeztet, amelyen Emily utazott át édesapjával az Udolpho rejtelmei-ben.
De maga ugye sosem olvas regényeket?
– Miért ne olvasnék?
– Mert nem elég okosak magának. Az urak jobb könyveket olvasnak.
– Akár úr, akár hölgy, aki nem leli élvezetét egy jó regényben, bizonyára
elviselhetetlenül ostoba. Mrs. Radcliffe valamennyi művét olvastam,
legtöbbjüket nagy élvezettel. Mihelyt belefogtam az Udolpho rejtelmei-be, le
sem tudtam tenni; emlékszem, két nap alatt befejeztem – s a hajam egész idő
alatt égnek állt.
– Igen – fűzte hozzá Tilney kisasszony -, és emlékszem, vállalkoztál rá,
hogy felolvasod nekem, s amikor engem röpke öt percre elszólítottak, hogy
feleljek egy levélre, nem vártál meg, hanem kivitted a könyvet a Remete
sétányra, én pedig kénytelen voltam várni, amíg be nem fejezted.
– Köszönöm, Eleanor; felettébb megtisztelő tanúvallomás. Látja, Morland
kisasszony, milyen igazságtalanul gyanúsított. Hiszen abbéli buzgalmamban,
hogy folytathassam az olvasást, öt percet sem vártam a húgomra; megszegtem
abbéli ígéretemet, hogy felolvasom neki; s izgalomban tartottam egy igen
érdekes résznél, mert elszöktem a könyvvel, amely, ha netalán nem tudná, az
övé volt, csakis az övé. Büszkén emlékezem az esetre, s úgy érzem, előkelő
helyet biztosít számomra a kegyed jó véleményében.
 – Valóban nagy örömmel hallom, s most már nem fogom szégyellni, hogy
magam is szeretem Udolphót. De eddig igazán azt gondoltam, hogy a fiatal
urak szörnyen lenézik a regényeket.
– Valóban szörnyen; szörnyűség, ha úgy van – hiszen közel annyit olvasnak
ők is, mint a nők. Jómagam százat meg százat elolvastam. Ne higgye, hogy
vetekedhet velem a Juliák és Louisák ismeretében. Ha részletekbe
bocsátkoznánk és kérdezősködésbe kezdenénk afelől, hogy „Olvasta ezt?”, és
„Azt olvasta-e?”, csakhamar úgy elhagynám kegyedet, mint – mit is
mondjak? Megfelelő hasonlatra van szükségem! – mint ahogy a kegyed
Emily barátnéja hagyta el szegény Valancourt-t, midőn nénikéjével Itáliába
utazott. Gondolja csak el, hány esztendő előnyöm van kegyeddel szemben. Én
már megkezdtem oxfordi tanulmányaimat, amikor maga még jó kislány volt,
és a hímzésmintáján dolgozgatott odahaza!
– Nem voltam olyan nagyon jó, sajnos. De igazán, hát nem gondolja, hogy
Udolpho a világon a legremekebb könyv?
– A legremekebb; amin kegyed vélhetőleg azt érti, hogy a legtakarosabb.
Ez természetesen a kötésétől függ.
– Henry – szólalt meg Tilney kisasszony -, igazán orcátlan vagy. Morland
kisasszony, a bátyám szakasztott úgy bánik kegyeddel, mint a húgával.
Állandóan beleköt minden szavamba, minduntalan kijavítja a nyelvbéli
pontatlanságokat, s most hasonló szabadságra vetemedik kegyed iránt. A
„legremekebb” szó a kegyed használatában nem felelt meg neki; s legjobb
lesz, ha minél hamarabb megmásítja, különben egész úton Johnsonban és
Blairben lesz részünk.
– Igazán nem akartam semmi helytelent mondani – kiáltott fel Catherine. –
De valóban remek könyv, miért is ne nevezhetném annak?
– Nagyon igaz – mondta Henry -, ez pedig remek nap, mi igen remek sétát
tettünk, kegyedék pedig fölöttébb remek ifjú hölgyek. Ó, micsoda remek szó
ez! – mindenre megteszi. Eredetileg talán csak takarosságot, illendőséget,
finomságot avagy kifinomultságot volt hivatva kifejezni; az emberek remekül
öltözködtek, remek érzéseik voltak, és remek ízlésük. De most akárki akármit
dicsér, minden ebben az egy szóban foglaltatik.
– Holott valójában – kiáltott fel a húga – csakis terád volna alkalmazható,
minden túlzás nélkül! Mert te talán remek ember vagy, de nem valami okos.
Jöjjön, Morland kisasszony, hagyjuk, hadd elmélkedjék a legválasztékosabb
kifejezésekkel a mi hibáinkon, mi pedig dicsérjük Udolphót, olyan szavakkal,
amelyeket épp a legkedvesebbnek találunk. Nagyon érdekes könyv. Kedveli
az ilyenfajta olvasmányt?
 – Az igazat megvallva, semmi másfajtát nemigen kedvelek.
– Valóban?!
– Azaz verseket és színdarabokat meg effélét szívesen olvasok, és nem
bánom az útleírásokat sem. De a történelem, az igazi, komoly történelem
sehogy sem érdekel. Kegyedet igen?
– Igen, én szeretem a történelmet.
– Bárcsak én is úgy volnék vele! Kötelességből olvasok egy keveset, de
csupa olyasmiről szól, ami bosszant vagy fáraszt. A pápák meg a királyok
civódása, háborúk meg járványok minden áldott oldalon; a férfiak mind
semmirekellők, nő meg jóformán alig akad – igazán unalmas; és mégis azt
gondolom gyakran, furcsa, hogy ennyire egyhangú, hisz a javarésze nyilván
kitalálás. A hősök szájába adott szavak, a gondolataik, a terveik – mindennek
a nagy része bizonyára kitalálás, márpedig egyéb könyvekben épp a kitalált
dolgokban lelem élvezetemet.
– Kegyed szerint tehát nem szerencsés, ha a történetírók szabadjára engedik
képzeletüket – mondta Tilney kisasszony. – Képzeletüket csillogtatják, de
nem keltenek érdeklődést. Én kedvelem a történelmet – és szívesen
elfogadom a kitaláltat is a valóságossal. A fő tények tekintetében korábbi
históriákban és feljegyzésekben találják meg forrásukat, amelyekre, úgy
vélem, éppen annyira lehet hagyatkozni, mint bármire, amit az ember nem
maga figyel meg személyesen; ami pedig a kegyed által említett csekély
cifrázást illeti, nos, az csak cifrázás, és mint ilyet szeretem. Ha egy beszéd jól
van megfogalmazva, örömmel olvasom, akárkinek a szájába adják – és ha Mr.
Hume vagy Mr. Robertson írta, valószínűleg még jobban élvezem, mint
Caractacus, Agricola vagy Nagy Alfréd valóságos szavait.
– Kegyed tehát kedveli a történelmet! hasonlóképpen van vele Mr. Allen is
és az édesapám; meg két fivérem. Barátaim kicsiny körében ennyi példa
igazán figyelemreméltó! Ha így van, nem sajnálom ezentúl a történetírókat.
Ha szívesen olvassák a könyveiket, minden rendjén van, de annyi fáradsággal
megtölteni óriási köteteket, amelyekbe – mint eddig hittem – senki sem néz
bele szívesen, s csak kisfiúk és kisleányok gyötrésén fáradozni – mindig is
úgy véltem, keserves sors; s ámbár tudom, hogy nagyon helyes és szükséges,
de azért csodálom annak az embernek a bátorságát, aki egyenesen ezzel a
céllal ül neki.
– Hogy a kisfiúkat és kisleányokat gyötörni kell – mondta Henry -, azt
senki sem vonhatja kétségbe, aki csak egy kevéssé is tudja, milyen az emberi
természet a civilizált államban; hanem legjelesebb történetíróink érdekében
meg kell állapítanom, hogy joggal érezhetik sértve magukat, ha nem
tulajdonítanak nekik magasabb célt; s hogy módszerük és stílusuk tökéletesen
alkalmassá teszi rá őket, hogy a legjelesebb értelmű és érett életkorú
olvasóknak is gyötrésére szolgáljanak. A „gyötrés” szót a kegyednél
megfigyelt módszernek megfelelően, „oktatás” értelemben használom, mert
feltételezem, hogy mostanában rokonértelműek.
– Ostobának tart, amiért gyötrelemnek mondom az oktatást, de ha maga is
annyit hallotta volna, mint én, amint szegény kicsi gyerekeket olvasásra meg
betűvetésre tanítanak, ha látta volna valaha, milyen ostobák lehetnek egy
egész délelőtt, és hogy szegény anyám mennyire belefárad délig, mint ahogy
én látom-hallom odahaza életemnek jóformán minden egyes napján, maga is
megengedné, hogy a „gyötör” olykor rokonértelmű szóként használható
„oktat” helyett.
– Igen, valószínű. De a történetírókat nem tehetjük felelőssé azért, mert az
olvasást nehéz megtanulni; s még talán kegyed is, aki, úgy látszik, nem
valami nagy barátja a szorgos és alapos iparkodásnak, talán kegyed is
hajlandó elismerni, hogy nagyon is érdemes az embernek életéből két-három
esztendeig gyötörtetni annak érdekében, hogy a hátralevő időben tudjon
olvasni. Gondolja csak el: ha nem tanítják az olvasást, Mrs. Radcliffe hiába írt
volna – avagy nem is írt volna egyáltalán.
Catherine ezt elfogadta – s a tárgyat az említett hölgy érdemeit zengő
meleg hangú dicsérettel zárta. Tilneyék hamarosan újabb témába
bocsátkoztak, amihez ő nem tudott hozzászólni. A rajzoláshoz szokott ember
szemével nézték a tájat; úgy döntöttek, alkalmas lenne rá, hogy képpé
formálják – s ezt a véleményt az igaz jó ízlés ösztönözte. Catherine
reménytelenül elveszettnek érezte magát. Rajzolásról semmit sem tudott –
semmit az ízlésről: s bármilyen figyelemmel hallgatta őket, kevés haszna volt
belőle, olyan kifejezésekkel beszéltek ugyanis, amelyek az ő számára
jóformán semmit sem jelentettek. Az a kevés pedig, amit megértett, szöges
ellentétben volt azzal a kevéssel, amit addig tudott a tárgyról. Úgy tetszett,
megfelelő képet ezentúl már nem holmi magas hegy tetejéről nyerhet az
ember, és hogy a tiszta kék ég már nem feltétele a „szép” időnek. Catherine
szívből restellte tudatlanságát. Kár volt azonban szégyenkeznie. Aki meg
akarja szerettetni magát, legyen mindig tudatlan. Ha pallérozott elméről
teszünk tanúbizonyságot, nem legyezgethetjük a mások hiúságát – s akad-e
értelmes ember, aki az ilyesmit szívből el ne szeretné kerülni? Kivált, ha nő, s
ha az a balszerencse éri, hogy tud valamit – jól teszi, ha ezt minél
gondosabban eltitkolja.
Egy szerzőtársnőnk jeles tollából már olvashattunk a szép lány természet
adta oktondiságának előnyeiről; az ő előadásához csupán annyit fűzök hozzá,
a férfiak iránti méltányosságból, hogy bár a férfinem nagyobb számú és
komolytalanabb részének szemében a nő csacskasága ugyancsak fokozza
személye vonzóerejét, egy rétegük túlságosan értelmes és túlságosan
tájékozott ahhoz, hogysem a nőben bármi egyébre vágyna, mint
tudatlanságra. Catherine azonban nem volt tisztában előnyös helyzetével –
nem tudta, hogy egy csinos leány, akinek érző a szíve és pallérozatlan az
elméje, óhatatlan vonzóerőt gyakorol egy okos fiatalemberre, hacsak a
körülmények nem különlegesen kedvezőtlenek. A jelen esetben Catherine
bevallotta és fájlalta hiányos ismereteit; a világon mindent odaadna érte,
mondta, ha rajzolni tudna; menten leckét is kapott a festőiség természetét
illetően, s oly világos útmutatásban részesült, hogy hamarosan meglátta a
szépséget mindenben, amit Tilney csodált, s a figyelme annyira odaadó volt,
hogy Tilney tökéletesen meggyőződött róla: Catherine-nek jócskán van
természetes ízlése. Tilney az előtérről és a távolságról beszélt, háttér és előtér
közéről – oldalvilágításról és távlatról – fényről és árnyról; és Catherine oly
reményteljes tanítványnak bizonyult, hogy mire felértek a Beechen szirt
tetejére, a maga jószántából elvetette Bath egész városát, mint tájképfestő
ecsetjére méltatlan tárgyat. Henry szívét örömmel töltötte el tanítványának
előmenetele, ám attól tartott, hogy ha túlságosan sok tudást adagol egyszerre,
netán kifárasztja; hagyta hát, hogy elejtsék a tárgyat, s könnyedén átterelte a
szót egy sziklatöredékről meg a legmagasabb pontjának közelében álló
kiszáradt tölgyről a tölgyekre általában, erdőkre, az erdők bekerítésére,
pusztaságokra, koronabirtokokra és kormányzatra, s hamarosan elérkezett a
politikához; a politikától pedig már csak egyetlen könnyű lépés volt a csönd.
Az ország állapotának rövid taglalását követő általános hallgatást Catherine
törte meg; felettébb ünnepélyes hangon ugyanis e szavakat ejtette ki:
– Azt hallottam, valami igazán döbbenetes dolog készül Londonban.
Tilney kisasszony, mert főképp őhozzá intézte Catherine ezt a kijelentést,
megrettent, és gyorsan így válaszolt:
– Csakugyan! és milyen természetű?
– Azt nem tudom, s azt sem, hogy kinek a műve. Csak azt hallottam, hogy
sokkalta szörnyűségesebb lesz, mint eddig bármi egyéb.
– Jóságos Ég! Ugyan hol hallott ilyesmiről?
– Egy igen jó barátném kapott tegnap levelet Londonból, az számolt be
róla. Különlegesen szörnyűségesnek ígérkezik. Gyilkosságra és más effélére
számíthatunk.
– És milyen meglepő nyugalommal beszél róla! De remélem, barátnéjának
hírforrása túloz; ha az ilyesfajta szándék ismeretes, a kormány kétségtelenül
idejében megteszi a kellő óvintézkedéseket!
– A kormány – szólt közbe Henry, és igyekezett elrejteni mosolyát – nem
óhajt és nem is mer ilyen ügyekbe avatkozni. Gyilkosságnak lennie kell; a
kormányt nem érdekli, hogy mennyi.
A hölgyek bámultak. Tilney elnevette magát, és hozzáfűzte:
– Ej, hát oszlassam el kettejük között a félreértést, vagy hagyjam, hogy
fejtsék meg a rejtvényt, ahogy tudják? Nem… nemes lelkű leszek.
Bebizonyítom, hogy férfi vagyok, lelkem nemességével, elmém élességével
egyaránt. Nem állhatom azokat a férfi társaimat, akik méltóságukon alulinak
tartják, hogy olykor leereszkedjenek a szépnem megértéséhez. Meglehet, a
nők képességei nem épek és nem élesek – nem elevenek és nem is
mélyrehatók. Talán kevés bennük a megfigyelő– és megkülönböztető készség,
az ítélőképesség, a tűz, a lángész és a szellem.
– Morland kisasszony, ügyet se vessen arra, amit mond; de legyen olyan jó,
és világosítson fel erről a szörnyűséges felbolydulásról!
– Felbolydulásról! Milyen felbolydulásról?!
– Drága Eleanorom, felbolydulás csupán a te agyadban van. Felháborító,
mekkora ott a zűrzavar. Morland kisasszony nem beszélt szörnyűségesebbről,
mint egy hamarosan megjelenő kiadványról, három tizenkettedrét kötetben,
kötetenként kétszázhetvenhat oldalon, az első kötetben díszes előzékkel, két
sírkővel meg egy lámpással – érted már? Ami pedig kegyedet illeti, Morland
kisasszony – az én ostoba húgom félreértette a legvilágosabb kifejezéseit.
Londonban várható rémségeket említett – s ahelyett, hogy eszes lény módjára
felfogta volna, hogy az efféle szavak csupán kölcsönkönyvtárra utalhatnak, az
ő lelki szeme előtt nyomban a Szent György mezején összeverődő háromezer
főnyi csőcselék jelent meg; a bankot megtámadják, a Towert fenyegetik, vér
folyik a londoni utcán, a tizenkettedik dragonyosezrednek (a nemzet
reménységének) egy különítményét felrendelik Northamptonból a zendülők
leverésére, és a daliás Frederick Tilney kapitányt, abban a pillanatban, amikor
csapata élén rohamra indul, egy emeleti ablakból lehajított féltégla veri le
nyergéből. Kérem, nézze el a botorságát. A nővér aggodalma járult hozzá a
női gyengeségéhez; holott általában igazán nem együgyű.
Catherine komoly pillantást vetett rá.
– Most pedig, Henry – szólt Tilney kisasszony -, hogy eloszlattad kettőnk
között a félreértést, talán magad felől is oszlasd el Morland kisasszony
félreértését, hacsak nem akarod, hogy azt higgye, elviselhetetlenül goromba
vagy a húgoddal, és általában szörnyeteg a nőkről alkotott véleményedben.
Morland kisasszony nem szokott hozzá a különcségeidhez.
– Annál boldogabb leszek, ha megismertethetem velük.
– Efelől semmi kétségem; de ez nem mentsége a mostaninak.
 – Mit tegyek hát?
– Nagyon jól tudod, mit kell tenned. Tisztázd magadat előtte. Mondd el
szépen, milyen nagy véleménnyel vagy a nők felfogóképességéről.
– Morland kisasszony, igen nagy véleménnyel vagyok a világon minden nő
felfogóképességéről, kiváltképpen azokéról – bárkik legyenek is -, akiknek
történetesen a társaságában vagyok.
– Ez nem elég. Komolyabban.
– Morland kisasszony, senki nálamnál nagyobb véleménnyel nem lehet a
nők felfogóképességéről. Véleményem szerint a természet olyan sokat adott
nekik, hogy a felét sem érzik szükségesnek felhasználni.
– Egyetlen értelmes szót sem tudunk belőle kiszedni, Morland kisasszony.
Nem lehet vele komolyan beszélni. De kérem, higgye el, merőben félreérti
bárki, aki azt hiszi, hogy egyetlen igazságtalan szót is képes kiejteni bárki
nőről, vagy egyetlen rosszindulatú szót énrólam.
Catherine-nek nem került nagy erőfeszítésébe elhinni, hogy Henry Tilney
sohasem téved. A modora talán olykor meghökkentő, de a szándéka
kétségtelenül mindig igaz; amit pedig Catherine nem értett, azt szinte éppoly
kész volt csodálni, mint amit igen. Élvezetes volt az egész séta, s bár
túlságosan hamar véget ért, élvezetes volt a befejezése is; barátai
hazakísérték, s mielőtt elváltak volna, Tilney kisasszony tiszteletteljes
formában megkérte Mrs. Allent is, Catherine-t is, engednék meg, hogy
harmadnap ebédre Catherine társaságának örömében részesüljön. Mrs. Allen
nem támasztott semmiféle nehézséget – s Catherine is azzal az egyetlen
nehézséggel küszködött, hogy hogyan leplezhetné túláradó örömét.
A délelőtt oly elbűvölően telt, hogy barátságot, testvéri szeretetet egyaránt
feledtetett; sétájuk során ugyanis egyetlenegyszer sem jutott az eszébe sem
Isabella, sem James. Amikor Tilneyék elmentek, Catherine megint éppoly
kedves volt, mint azelőtt, kedvességét azonban jó darabig hiába vesztegette;
Mrs. Allen nem szolgálhatott semmiféle értesüléssel, amely Catherine
aggályait eloszlathatta volna: nem hallott semmit róluk. Dél felé Catherine-
nek sürgős szüksége támadt egy rőfnyi szalagra, amit egy pillanatnyi
késedelem nélkül meg kellett vennie, bement tehát a városba, és a Bond
Streeten beérte a második Thorpe kisasszonyt, amint a világ két legédesebb
leánykája – egy délelőtt hossziglan a legkedvesebb barátnői – között az Edgar
ház felé andalgott; s tőle hamarosan megtudta Catherine, hogy a társaság
valóban elment Cliftonba.
– Reggel nyolckor indultak – mesélte Anne kisasszony – és annyi
bizonyos, hogy nem irigylem őket. Kegyed is, én is örülhetünk, hogy
kimaradtunk belőle. Szörnyen unalmas lehet, mert ilyenkor nincs Cliftonban
egy teremtett lélek se. Bella a kegyed bátyjával ment, John pedig Mariát vitte
a hintóján.
Catherine nem titkolta a fenti elrendezés hallatán érzett örömét.
– Ó, igen – válaszolt a másik -, Maria ment el. Majd megőrült, hogy
elmehessen. Azt hitte, valami nagyszerű dologban lesz része. Nem
mondhatnám, hogy csodálom az ízlését; én bizony első perctől fogva
eltökéltem, hogy nem megyek, akármennyire unszoljanak is.
Catherine kissé kételkedett ebben, s akaratlanul is így felelt:
– Szívből kívánom, bárcsak kegyed is elmehetett volna. Kár, hogy nem
mehettek el valamennyien.
– Köszönöm; de engem igazán hidegen hagy az egész. Mi több, semmi
pénzért el nem mentem volna. Épp mondtam is Emilynek és Sophiának,
amikor kegyed utolért az előbb.
Catherine-t még ez sem győzte meg; mindenesetre örült, hogy Anne egy
Emily meg egy Sophia barátságával vigasztalódhat, s nem volt különösebben
nehéz a szíve, amikor elköszönt és hazatért; örült, hogy az ő visszautasítása
ellenére is megvalósult a kirándulás, és szívéből óhajtotta, vajha lett légyen
annyira örömteljes, hogy se James; se Isabella ne nehezteljen rá többé az
ellenállásáért.
 Tizenötödik fejezet
Másnap reggel Isabellától levélke érkezett; minden sora békéről és
gyengédségről beszélt, s kérte barátnéja azonnali megjelenését
halaszthatatlanul fontos dologban – Catherine tehát boldogító biztonsággal és
kíváncsisággal eltelve igyekezett az Edgar ház felé. A két fiatalabb Thorpe
kisasszony volt csak a szalonban; s amikor Anne kiment, hogy nővérét hívja,
Catherine megragadta az alkalmat, és másikuktól az előző napi kirándulás
részletei felől érdeklődött.
Maria nem is kívánhatott nagyobb élvezetet, mint hogy beszélhessen róla; s
Catherine azonnal megtudta, hogy mindenestül a világ legélvezetesebb
vállalkozása volt; hogy senki el sem képzelheti, mennyire elbűvölő volt, s
hogy élvezetesebb volt, mintsem bárki elgondolhatná. Ez volt az első öt
percben nyert tájékoztatás; a második a következő részleteket tárta fel: hogy
egyenesen a York szállóhoz hajtottak, ettek egy kis levest, korai vacsorát
rendeltek, aztán elsétáltak az ivócsarnokig, megízlelték a gyógyvizet, és
néhány shillinget megtettek sportmérkőzésen és kakasviadalon, onnan
átvonultak a cukrászhoz fagylaltozni, majd visszasiettek a szállóba, sebtében
bekapták vacsorájukat, nehogy rájuk sötétedjen; utána élvezetes útjuk volt
hazafelé, csak épp a hold nem jött elő, és esett egy kicsit, Mr. Morland lova
pedig annyira elfáradt, hogy csak nagy nehezen bírta járásra ösztökélni.
Catherine szerfölött elégedetten hallgatta. Kiderült, hogy Blaize kastélyra
még csak nem is gondoltak; ami pedig a többit illeti, egy félpercnyi
sajnálkozásra sem adott okot. Maria beszámolója gyengéd szánalomkitöréssel
végződött; Anne húga szerinte elviselhetetlenül haragos, mert kirekesztették a
kirándulásból.
– Egészen bizonyos vagyok benne, hogy soha meg nem bocsát nekem; de
hát igazán mit is tehettem volna? John mindenáron azt akarta, hogy én menjek
el, megesküdött rá, hogy Anne-nel nem kocsizik ki, mert annyira vastag a
bokája. Fogadni mernék, hogy egy hónap múlva is duzzogni fog; de én
eltökéltem, hogy nem tartok vele haragot; engem igazán nehéz kihozni a
sodromból.
Ekkor Isabella lépett a szobába, fürge léptekkel, s tekintetében boldog hírek
fontos ígéretével, úgyhogy menten megragadta barátnéja figyelmét. Mariát
minden teketória nélkül kiküldték, Isabella pedig megölelte Catherine-t, s
kezdte imigyen:
– Igen, drága Catherine-em, így van valóban; éles tekinteted nem szedett
rá. Ó, az a te huncut szemed! Átlát mindenen.
Catherine erre mindössze az ámuló értetlenség pillantásával válaszolt.
 – Nem, nem, szeretett, legdrágább barátném – folytatta a másik -,
csillapodj! Döbbenetesen zaklatott vagyok, mint észlelheted. Üljünk le, és
beszélgessünk kényelmesen. Nos, tehát első pillanatban kitaláltad, amint
megkaptad a levelemet? Ravaszdi teremtés! Oh, én drága Catherine-em, te,
csakis te, aki ismered a szívemet, te mérheted fel boldogságomat. Bátyád a
legelragadóbb férfi. Csak azt óhajtom, bár volnék méltóbb hozzá. De vajon
mit szól majd drága atyád és anyád? Oh, Egek! ha rájuk gondolok, annyira
izgatott vagyok!
Catherine-ben lassan derengett a megértés. Az Igazság egyszer csak
megvilágosodott előtte; s arcát pírba vonta a felismerés, és így kiáltott:
– Jóságos Ég! drága Isabellám, mit beszélsz? Lehetséges – lehetséges
volna, hogy csakugyan szereted Jamest?!
Ez a vakmerő feltevés azonban, amint Catherine csakhamar megtudta, a
valóságnak mindössze a felét ölelte fel. Az odaadó érzelem, amelyet az
elhangzott vád szerint ő Isabella minden egyes pillantásában és
cselekedetében tetten ért, az előző napi kirándulás során hasonló vonzalom
élvezetes vallomásával viszonoztatott. James elnyerte Isabella szívét és
szavát. Catherine még soha semmit nem hallgatott ilyen érdeklődéssel,
csodálkozással, örömmel. Bátyja és barátnéja jegyesek! Kimondhatatlanul
fontosnak érezte ezt az új fordulatot, és úgy vélte, az efféle nagyszabású
esemény egyszeri és megismételhetetlen az élet folyamán. Érzelmeinek
hőfokát ki sem fejezhette; természetükkel azonban beérte a barátnéja.
Túláradó örömüknek első forrása az volt, hogy egymásban ilyen nővért
nyernek, s a két szép hölgy összeölelkezett és örömkönnyeik elegyedtek.
Catherine őszintén örvendett a jövőbeli kapcsolatnak, nem tagadhatjuk
azonban, hogy Isabella felülmúlta gyengéd érzések tekintetében.
– Oly véghetetlenül drágább leszel nekem, én Catherine-em, mint akár
Anne, akár Maria: érzem, hogy sokkal szorosabb kötelék fűz majd az én
drága Morlandem családjához, mint a magaméhoz!
A barátságnak eme hőfokát Catherine szinte érzékelni sem tudta.
– Annyira hasonlítasz drága bátyádhoz – folytatta Isabella -, hogy amint
megláttalak, az első pillanattól fogva valósággal csüggtem rajtad. De így
vagyok én ezzel mindig; az első pillanat dönt el mindent. Amikor Morland
karácsonykor meglátogatott minket, a legelső napon, a legelső pillanatban,
menthetetlenül elveszett a szívem. Emlékszem, sárga ruhámat viseltem,
hajamat koszorúban, s amikor a szalonba léptem, és John bemutatta őt, arra
gondoltam, soha még ilyen szemrevaló embert nem láttam.
Catherine ebben is csak a szerelem hatalmát vélte felismerni; bármennyire
szerette a bátyját, soha életében nem gondolta még, hogy szemrevaló.
– Arra is emlékszem, hogy aznap este Andrews kisasszony velünk teázott,
és a bolhaszínű tafotáját viselte; s olyan mennyei volt, hogy azt gondoltam, a
bátyád egész biztosan beleszeretett. Egy szemhunyásnyit nem aludtam egész
éjszaka; szüntelenül erre kellett gondolnom. Ah, Catherine! mennyi álmatlan
éjszakám volt a bátyád miatt! nem kívánom, hogy akár csak feleannyit is
szenvedj, mint amennyit én szenvedtem! szánalmasan lesoványodtam, tudom;
de nem kínozlak azzal, hogy leírjam gyötrelmemet; eleget láttál belőle.
Érzem, hogy minduntalan elárultam magam; oly megfontolatlanul nyíltan
beszéltem az egyház iránti elfogultságomról! De afelől mindig bizonyos
voltam, hogy nálad biztonságban lesz a titkom.
Catherine úgy gondolta, mi sem lehetett volna nagyobb biztonságban;
restellte azonban meghökkentő tudatlanságát, s nem merte tovább vitatni a
dolgot, sem pedig tagadni, hogy oly sok lett volna benne az éles
megfigyelőkészség és a szeretetteljes együttérzés, mint amennyit Isabella
tapasztalni vélt. Mint megtudta, bátyja haladéktalanul Fullertonba készül,
hogy ismertesse szándékát, és kérje a beleegyezést; s ez persze valóban nagy
izgalom forrása volt Isabellának. Catherine igyekezett meggyőzni, mint ahogy
jómaga meggyőződéssel hitte, hogy apja és anyja nem fogja ellenezni fiuk
kívánságát.
– Nincs náluknál gyengédebb szülő; nincs, aki jobban óhajthatná
gyermekei boldogságát – mondta Catherine. – Semmi kétségem afelől, hogy
nyomban beleegyeznek.
– Morland is ezt mondja – felelte Isabella -, s mégsem merem remélni;
vagyonom oly csekély; nem fognak beleegyezni. Bátyád, aki bárkit elvehetne!
Catherine ebben megint a szerelem hatalmát vélte felfedezni.
– Isabella, te igazán túlságosan szerény vagy. A vagyonbéli különbség nem
számíthat.
– Oh, én édes Catherine-em, tudom, a te nemes szívednek mit sem jelent;
de általában nemigen remélhetünk ilyen önzetlenséget. Én magam csak annyit
kívánok, bár volna fordított a kettőnk helyzete. Ha milliók úrnője volnék is,
ha enyém volna az egész világ, én akkor is csak a bátyádat választanám!
E bájos érzemény, amelynek pártját fogta a józan ész s az újdonság varázsa
egyaránt, Catherine-nek felettébb kellemesen idézte emlékezetébe az általa
ismert valamennyi hősnőt; s úgy vélte, barátnéja sosem volt szebb, mint
amikor e nagyszerű eszmének hangot adott.
– Egészen bizonyos vagyok benne, hogy beleegyeznek – hangoztatta -,
egészen bizonyos, hogy el lesznek ragadtatva tőled.
 – Ami engem illet – mondotta Isabella -, az én vágyaim oly szerények,
hogy a világ legcsekélyebb jövedelmével is beérem. Ahol két ember között
igaz vonzalom él, a szegénység is vagyon; a pompát gyűlölöm; a világ
minden kincséért sem telepednék le Londonban. Magányos falucskában álló
kicsiny ház maga volna a gyönyör. Richmond körül akad néhány elbájoló kis
villa.
– Richmond! – kiáltott fel Catherine. – Fullerton közelében kell
letelepednetek! Közel kell laknotok mihozzánk.
– Egészen bizonyosan szerencsétlen leszek, ha nem úgy történik. Boldog
leszek, ha csak a közeledben is élhetek. De minek is beszélek! Addig meg
sem engedem magamnak, hogy ilyesmire gondoljak, amíg atyád válaszát meg
nem kapjuk. Morland azt mondja, ha ma este elküldi Salisburybe, holnap
megkaphatjuk. Holnap! Tudom, hogy nem lesz bátorságom felnyitni a levelet.
Tudom, hogy a halálom lesz.
E meggyőződést ábrándozás követte – s amidőn Isabella újból megszólalt,
már esküvői ruhájának szabását akarta eldönteni.
Megbeszélésüknek maga az aggodalmas ifjú szerelmes vetett véget, aki
megjelent, hogy búcsúsóhaját ellehelje, mielőtt Wiltshire-be távozik.
Catherine szeretett volna gratulálni, de nem tudta, mit mondjon, s minden
ékesszólása a szemébe költözött. Onnan azonban igen kifejezően sugárzott a
szónoki beszédnek mind a nyolc alkotórésze, amelyeket James könnyűszerrel
összefoglalhatott. Türelmetlenül várta azonban, hogyan teljesülnek otthon a
reményei, úgyhogy a búcsúzást nem nyújtotta hosszúra; s még rövidebb is lett
volna, ha nem tartóztatja minduntalan szíve hölgyének buzgó kérlelése, hogy
menne már. Két ízben szinte az ajtóból hívta vissza Isabella hő óhaja, hogy
távozna már el.
– Igazán, Morland, el kell hogy kergessem. Gondolja csak el, milyen
messzire kell lovagolnia. El nem viselhetem, hogy ilyen soká késlekedik. Az
Ég szerelmére, ne vesztegesse már az időt. Igen, igen, menjen már –
követelem!
A két barátnő szíve szorosabban fonódott össze, mint valaha, s
elválaszthatatlanok voltak egész nap; a testvéri boldogság tervezgetése
közben valósággal repültek az órák. Mrs. Thorpe-ot és fiát – akik mindenről
tudomással bírtak, s láthatólag csupán Mr. Morland beleegyezését várták,
hogy Isabella eljegyzését a családjuk számára elképzelhető legszerencsésebb
körülménynek tekinthessék – hamarosan bevonták a tanácskozásba, s ők
jelentőségteljes pillantásokkal, rejtelmes kifejezéseikkel tovább növelték a
beavatatlan húgok kíváncsiságát. Catherine, a maga egyszerűbb érzelmeivel,
sem jóindulatúnak, sem következetesnek nem tekinthette ezt a sajátos
tartózkodást; és bizonyára nem is késlekedik rámutatni, mennyire
barátságtalan ez a viselkedés, ha a többieket érzékenyen érintette volna –
Anne és Maria azonban hamarosan eloszlatták aggodalmát éles elméjű
„Tudok ám valamit!”-jeikkel; s az este szellemi párbajjal, a családi
találékonyság szemléjével telt: egyfelől állott a tettetett titok misztériuma,
másfelől a titkolt felismerés – egyaránt elmés mind a kettő.
Catherine másnap megint barátnéjánál volt, igyekezett tartani benne a
lelket, s elmúlatni a nyomasztó időt a levelek kézbesítéséig; bizony szükséges
erőfeszítés, mert ahogy a várt óra mind jobban közeledett, Isabellán
mindjobban eluralkodott a csüggedés, és mire a levél megérkezett, már
valóságos kétségbeesésbe hajszolta magát. Hanem amikor megjött a levél,
hová lett a kétségbeesés:
„Nem került nehézségembe szerető szüleim beleegyezését elnyerni, s bírom
ígéretüket, hogy mindent, ami hatalmukban áll megtesznek boldogságom
előmozdítására”, így kezdődött a levél, s egy pillanat sem telt belé, máris
csupa öröm és csupa biztonság volt minden. Isabella vonásait menten az öröm
fénye derítette fel, eltávozott a gond, az aggodalom, kedve szinte
fékezhetetlenné vált, s bátran mondotta magát minden halandók
legboldogabbikának.
Mrs. Thorpe, szemében az öröm könnyeivel, átölelte leányát, fiát,
látogatóját, s nem átallotta volna Bath minden egyes lakosát a keblére ölelni.
Szívében túlcsordult a gyengédség. „Drága John” és „drága Catherine” volt
minden szava; a „drága Anne-nek és a drága Mariának” menten osztozniuk
kell boldogságukban; s Isabellájának neve előtt egyvégtében két „drága” volt
a legkevesebb, mit a drága gyermek immár megérdemelt. John maga sem
leplezte örömét. Nemcsak hogy azzal a magas elismeréssel illette Mr.
Morlandet, hogy ő a világ egyik legderekabb fickója, hanem számos
kacskaringós mondatot talált a dicséretére.
Mindeme boldogságnak forrása, a levél, kurta volt; nem tartalmazott
egyebet, mint a siker tanúságát; s minden részlet akkorra maradt, amikor
Jamesnek módjában lesz újra írni. Isabella azonban szívesen várt a
részletekre. A legszükségesebb benne foglaltatott Mr. Morland ígéretében; a
becsülete szavatolt arról, hogy egyengeti az útjukat; s hogy milyen módon
biztosítja megélhetésüket, vajon földbirtokról mond-e le a javukra, avagy
kötvényeket írat rájuk – e kérdéssel Isabella önzetlen lelke nem bajlódott.
Tudott annyit, amennyitől biztosnak érezhette magát; tudta, hogy tisztesen és
mihamarabb megalapozhatja otthonát, s képzelete szárnyra kapott, úgy szállt
a rá váró boldogság felé. Már látta magát néhány év elteltével, mint
valamennyi új fullertoni ismerőse bámuló pillantásának, minden régi, Putney-
beli barátnéja irigységének tárgyát, rendelkezésére álló hintóval, poggyászán
új nevét viselő címkékkel, ujjain pedig a karikagyűrűk csillogó pompájával.
Mihelyt megbizonyosodtak a levél tartalma felől, John Thorpe, aki csak
annak érkezésére várt, hogy megkezdje utazását London felé, már
szedelőzködött is.
– Nos, Morland kisasszony – szólt, amikor Catherine-t egyedül találta a
szalonban -, azért jöttem, hogy elköszönjek kegyedtől.
Catherine jó utazást kívánt Thorpe-nak. Az, mintha nem is hallotta volna,
az ablakhoz lépett, izgett-mozgott, egy dalt dünnyögött, és úgy tetszett,
tökéletesen elfoglalják gondolatai.
– Nem fog elkésni? – kérdezte Catherine.
Thorpe nem válaszolt; ám egy percnyi hallgatás után így tört ki:
– Csudálatosan jó dolog ám ez a házasulósdi – lelkemre mondom! Belle
meg Morland jól kifundálták! Hogy vélekedik felőle, Morland kisasszony?
Énszerintem nem rossz gondolat.
– Én pedig meg vagyok róla győződve, hogy nagyon is jó.
– Igazán? Ez már beszéd, istenemre! Örvendek, hogy kegyed nem
ellensége a házasságnak. Hallotta már azt a régi nótát, hogy „Lagzi követ
lagzit”? A Belle lagzijára eljön, igaz-e?
– Igen; megígértem a húgának, hogy ott leszek, ha lehetséges.
– Akkor, tudja… – izgett-mozgott, és ostoba nevetést erőltetett – akkor,
tudja, kipróbálhatnánk, hogy hangzik az a régi nóta.
– Igen; csakhogy én nem szoktam énekelni. Nos, jó utat kívánok. Ma
Tilney kisasszonnyal ebédelek, úgyhogy sietnem kell haza.
– Mire való az a nagy sietség? Ki tudja, mikor lehetünk megint együtt?
Igaz, két hét múlva visszajövök, hanem átkozottul hosszú két hét lesz az.
– Akkor miért marad el olyan sokáig? – kérdezte Catherine; úgy érezte
ugyanis, hogy Thorpe válaszra vár.
– No, ez igazán kedves magától – kedves és jószándékú beszéd. Nem is
felejtem el egyhamar. De hiszen magácskában alighanem több a jószándék
meg az efféle, mint bárki emberfiában. Nem is csak jószándék szorult
magácskába irdatlanul sok, hanem, tudja, még mindenféle más is; meg aztán
olyan… hitemre, nem ismerek senkit, aki magácskához fogható.
– Ó, dehogy, bizonyára sokan vannak olyanok, mint én, sőt, sokkal
különbek. Isten áldja.
– De figyeljen csak rám, Morland kisasszony, hamarosan elmegyek
tiszteletemet tenni Fullertonba, ha nincs ellenére.
– Kérem, tegye. Apám és anyám nagyon fog örülni.
– És remélem… remélem, Morland kisasszony, kegyed sem fogja bánni, ha
lát.
– Ó, nem, dehogy. Általában kevés ember akad, akit ne látnék szívesen.
Kedvelem a vidám társaságot.
– Szakasztott így vélekedem magam is. Legyen egy jó kedélyű kis társaság,
azoknak a társasága, akiket szeretek; legyek ott, ahol szívesen vagyok,
akikkel szívesen vagyok, a többit meg vigye el az ördög, nekem már csak ez a
véleményem. És szívemből örülök, hogy kegyed is így gondolkodik. Az a
véleményem, Morland kisasszony, hogy kegyed meg én igencsak
hasonlóképpen gondolkodunk a legtöbb dologról.
– Lehetséges; nekem még nem tűnt fel. Ami pedig a legtöbb dolgot illeti,
az igazat megvallva, nincs olyan nagyon sok, amiről akár a magam
véleményével tisztában volnék.
– Az áldóját, magam is úgy vagyok vele! Nem szoktam én olyasmin törni a
fejemet, amihez semmi közöm. Én igen egyszerűen gondolkodom. Kapjam
meg azt a lányt, aki tetszik nekem, mondom én, rendes födelet a fejem fölé; s
mit érdekel a többi? A vagyon nem számít. Meglesz a magam tisztességes
jövedelme; s ha neki egy garasa sincs, hát annál jobb.
– Nagyon igaz. E kérdésben magam is így gondolkodom. Ha az egyik
félnek vagyona van, a másiknak már nincs szüksége rá. Mindegy, hogy
melyiküké, ha elegendő kettejüknek. Gyűlölöm a gondolatot, amikor a nagy
vagyon hasonlót keres. Pénzért házasodni pedig szerintem a világon a
leggonoszabb dolog. Isten áldja. Szívesen látjuk Fullertonban, ha arra jár. – S
így szólván, Catherine távozott. Thorpe mégoly gáláns szónoklata sem
tarthatta vissza. Amikor ilyen híreket vitt és ilyen látogatásra készült,
távozását Thorpe-nak semmiféle sürgős közlendője sem késleltethette; el is
sietett legott, és Thorpe-ot abban a boldog tudatban hagyta, hogy ünnepélyes
szónoklata sikerrel járt, és elnyerte Catherine bátorítását.
Bátyja eljegyzésének a híre olyannyira felizgatta Catherine-t, hogy elvárta
volna: Mr. és Mrs. Allenben is hasonló érzést keltsen a világraszóló esemény.
Mekkora volt azonban a csalódása! A fontos ügyet, amelyet oly sok
előkészítő szóval vezetett be, mindketten előre látták már a bátyjának
megérkezése óta; s az alkalom hallatán minden érzésük abban az egyszerű
óhajban fejeződött ki, bárcsak lennének boldogok a fiatalok; ezt mindössze
egy‑egy megjegyzés kísérte: az úriember Isabella szépségét említette, a hölgy
pedig a nagy szerencséjét. Catherine mindezt meghökkentő érzéketlenségnek
tartotta. Az az értesülés mindazonáltal, hogy James az előző nap nagy
titokban Fullertonba ment, Mrs. Allenből némi érzelmet váltott ki. Ezt már
nem hallgathatta tökéletes nyugalommal; ismételten sajnálkozott, amiért
James útját titokban kellett tartani, s óhajtotta, bárcsak tudott volna a
szándékáról, bárcsak beszélhetett volna vele, mielőtt útra kelt, akkor ugyanis
minden bizonnyal rábízta volna szívélyes üdvözleteit az édesapja és az
édesanyja, valamint legőszintébb jókívánságait az egész Skinner család
részére.
 Tizenhatodik fejezet
Catherine olyan magas fokú élvezetet remélt a Milsom utcai látogatástól,
hogy óhatatlanul csalódnia kellett; következésképpen, habár Tilney tábornok
igen udvariasan fogadta, a leánya pedig kedvesen üdvözölte, habár Henry
otthon volt, és rajtuk kívül nem volt más jelen, hazatérve Catherine úgy találta
– s nem is kellett hosszú órákat töltenie érzéseinek vizsgálatával -, hogy a
meghívásnak olyan boldogság reményével tett eleget, amelyben végül nem
részesült. A nap eseményei nem öregbítették ismeretségét Tilney
kisasszonnyal, sőt, viszonyuk még annyira sem volt meghitt, mint azelőtt;
Henry Tilneyt pedig nem volt alkalma az eddiginél kedvezőbb körülmények
között látni, a fesztelen családi körben – sőt: soha még ilyen keveset nem
beszélt, soha még ilyen kevéssé barátságos nem volt; s annak ellenére, hogy a
testvérek édesapja megkülönböztetett udvariassággal bánt vele – a tábornok
hálálkodása, invitálása, bókjai ellenére -, Catherine megkönnyebbült, amikor
elválhatott tőle. Maga sem tudott magának mindezek okáról számot adni.
Tilney tábornoknak nem róhatta fel. A tábornok tökéletesen barátságos és
jókedvű volt, és általában igen elbűvölő ember; efelől Catherine nem is
kételkedett, hisz a tábornok magas, jóképű férfi – és Henry édesapja. Ő nem
lehetett az oka gyermekei lehangoltságának, sem annak, hogy Catherine nem
leli élvezetét az ő társaságában. Az előzőt Catherine szerette volna a
véletlennek tulajdonítani; az utóbbiért csupán a maga ostobaságát okolhatta.
A látogatás részleteinek hallatán azonban Isabella más magyarázattal
szolgált: csak gőg volt, gőg, elviselhetetlen gőg és büszkeség! Ő már régóta
gyanítja, hogy az a család igen fensőbbséges, de most már meg is
bizonyosodott felőle. Soha életében nem hallott olyan hányaveti
viselkedésről, mint a Tilney kisasszonyé! Hogy még az elemi jólneveltség
kívánalmainak sem tesz eleget, ennyi tiszteletben sem részesíti a ház
vendégét! Ilyen fölényesen viselkedik vele! Hogy jóformán nem is ereszkedik
vele szóba!
– De hát nem volt annyira rossz, Isabella; szó sem volt fölényességről;
igazán nagyon udvariasan viselkedett.
– Ó, csak ne védd! A bátyja meg, aki látszólag annyira vonzódott hozzád!
Jóságos Ég! Nos, egyes emberek érzelmei kifürkészhetetlenek! És valóban
rád se nézett egész idő alatt?
– Ezt nem mondom, csak úgy látszott, nincs jó hangulatban.
– Szégyen-gyalázat! Semmitől úgy nem iszonyodom, mint az
állhatatlanságtól! Kérlek, könyörgök, ne is gondolj rá többé, drága Catherine-
em; hidd el, méltatlan hozzád.
 – Méltatlan! Nem is hiszem, hogy valaha is gondol rám.
– Épp ezt mondom én is; nem is gondol rád. Minő ingatagság! Oh!
mennyire különbözik a te bátyádtól is, az enyémtől is! Igazán azt hiszem,
senkinek sincs állhatatosabb szíve, mint Johnnak.
– De már ami Tilney tábornokot illeti, hidd el, senki sem viselkedhetett
volna udvariasabban és figyelmesebben; láthatólag az volt egyetlen gondja,
hogyan szórakoztasson, hogyan keresse kedvemet.
– Ó, róla igazán semmi rosszat nem mondhatok; őt nem gyanúsítom azzal,
hogy gőgös. Azt hiszem, ízig-vérig úriember. John igen nagy véleménnyel
van felőle, márpedig John ítélete…
– Nos, majd meglátom, hogyan viselkednek velem ma este; a bálteremben
találkozunk.
– Nekem is el kell mennem?
– Nem szándékozol? Azt hittem, megbeszéltük.
– Nos, ha ennyire ragaszkodol hozzá, tőled igazán semmit meg nem
tagadhatok. De ne is kívánd, hogy nagyon kedves legyek, hisz tudod, a
szívem negyven mérföldnyire van innét. Ami meg a táncot illeti, könyörgök,
ne is említsd; arról aztán szó sem lehet. Esküdni mernék rá, hogy Charles
Hodges halálra fog gyötörni; de én majd elhallgattatom. Tízet mernék tenni
egy ellen, hogy jól tudja az okát, s épp ezt akarom elkerülni; úgy hogy tudtára
fogom adni: megtarthatja magának a feltevéseit.
Isabellának a Tilneyékről alkotott véleménye nem volt hatással barátnéjára;
bizonyos volt benne, hogy egyik testvér modorában sem volt semmi
hányavetiség; s azt sem tételezte fel róluk, hogy gőg lakoznék a szívükben.
Bizalma el is nyerte jutalmát: este egyiküktől ugyanolyan kedvességben,
másikuktól ugyanolyan figyelemben részesült, mint annak előtte. Tilney
kisasszony úgy intézte a dolgot, hogy együtt maradjanak, Henry pedig táncra
kérte.
Catherine előző nap a Milsom utcában hírét vette, hogy bátyjukat, Tilney
kapitányt minden órában várják, úgyhogy nem volt nehéz kitalálnia, ki az a
számára ismeretlen, igen divatos, jóképű fiatalember, aki nyilvánvalóan a
társaságukhoz tartozik. Catherine nagy bámulattal nézte, s még azt sem
tartotta lehetetlennek, hogy némelyek esetleg csinosabbnak vélik a kapitányt,
mint az öccsét, habár őszerinte a fellépése önteltebb, az arckifejezése pedig
kevésbé megnyerő. Ízlése és modora minden kétséget kizáróan és
határozottan alacsonyabb rendű volt; ugyanis Catherine füle hallatára
nemcsak az ellen a gondolat ellen protestált, hogy ő maga táncolna, hanem
nyíltan kinevette Henryt, aki hajlandónak mutatkozott rá. Az utóbbi
körülményből feltételezhető, hogy akármilyen véleményt táplált légyen a
kapitányról hősnőnk, amannak hősnőnk iránti hódolatából nem fakadhatott
veszély; nem valószínű, hogy abból ellenséges érzület sarjadjon a fivérek
között, sem pedig a hölgynek nem kellett zaklatástól tartania. A kapitány
bizonnyal nem lesz felbujtója három, lovassági köpenybe burkolózott
gazfickónak, kik hősnőnket arra kényszerítik, hogy szálljon be a négy ló
vonta batárba, mely azután irgalmatlan sebességgel elhajtana vele. Catherine-t
semmi efféle balvégzet előérzete nem háborgatta, sőt: egyáltalán semminő
balvégzeté, hacsak az nem, hogy rövidnek bizonyult a tánc; most is boldog
volt Henry Tilney társaságában; csillogó szemmel figyelt minden szavára; s
mert ellenállhatatlannak találta táncosát, ellenállhatatlan lett ő maga is.
Az első tánc végeztével ismét felbukkant Tilney kapitány, és, Catherine
nagy elégedetlenségére, magával vitte öccsét. Suttogva vonultak vissza; s
habár Catherine finom érzékenysége nem harsogott mindjárt riadót, ha nem
szögezte is le tényként, hogy Tilney kapitány bizonyára rossz hírét hallotta, s
most ezt siet tudatni az öccsével, abban a reményben, hogy kettejüket
mindörökre elválaszthatja – azért csak kényelmetlen érzés volt, hogy a
táncosát elragadják. Öt teljes percig élt aggodalmas várakozásban, s már-már
igen hosszú negyedórának érezte, mire mindketten visszatértek, s ő
magyarázatot kapott; Henry ugyanis Catherine véleményét tudakolta: vajon
barátnéja, Thorpe kisasszony, hajlandó lenne-e táncolni; bátyja ugyanis
módfelett örvendene, ha bemutatnák a nevezett ifjú hölgynek. Catherine
tétovázás nélkül azt felelte: egészen bizonyos benne, hogy Thorpe kisasszony
egyáltalán nem akar táncolni. A kegyetlen választ továbbították a másik
úrnak, aki azon nyomban odébb is állt.
– A bátyja biztosan nem fogja bánni – szólt Catherine -, hiszen magam
hallottam, amint az imént azt mondta, hogy utálja a táncot; de igazán nagyon
kedves volt tőle, hogy gondolt rá. Bizonyára észrevette, hogy Isabella ül, és
arra gondolt, talán táncosra vágyik; de nagyon téved, mert barátném nem
táncolna a világ minden kincséért sem.
Henry elmosolyodott.
– Kegyednek ugyan nem okoz gondot, hogy megértse a mások tetteinek
rugóit!
– Miért? Hogy érti ezt?
– Mert magánál nem az a kérdés: „Hogyan hathat valami erre és erre a
személyre? Miféle mozgatóerő gyakorolhatja rá a legvalószínűbb hatást,
tekintetbe véve érzéseit, korát, helyzetét és valószínű szokásait?”, hanem:
„Hogyan hathat valami énrám; miféle mozgatóerő indíthat engem ilyen meg
ilyen cselekedetre?”
 – Nem értem magát.
– Akkor egyenlőtlenek az esélyeink, mert én tökéletesen jól értem magát.
– Engem? Igaz: nem tudok elég jól beszélni ahhoz, hogy érthetetlen legyek.
– Bravó! kiváló szatírája a modern nyelvezetnek.
– De nagyon kérem, mondja meg, mire gondol.
– Mondjam-e? Valóban ez az óhaja? Csakhogy nincs tudatában a
következményeknek; igencsak kegyetlen zavarba fog keveredni, s minden
bizonnyal nézeteltérés támad kettőnk között.
– Nem, nem; sem egyik, sem másik; nem félek.
– Nos tehát: mindössze annyit gondoltam, hogy amikor kegyed pusztán a
jóindulatnak tulajdonította, hogy a bátyám táncolni kíván Thorpe
kisasszonnyal, ez meggyőzött arról, hogy kegyed jóindulat tekintetében az
egész világ fölött áll.
Catherine elpirult és tiltakozott; és az úriember jövendölése beteljesült. Volt
mindazonáltal a szavaiban valami, ami kárpótolta Catherine-t a zavar
gyötrelméért; és ez a valami annyira elfoglalta hősnőnk gondolatait, hogy egy
kis időre visszahúzódott, beszélni vagy figyelni is elfelejtett, feledte szinte azt
is, hogy hol van, míg csak Isabella hangja fel nem rezzentette: felpillantott, s
meglátta barátnéját Tilney kapitány oldalán, amint a táncolók sorából épp
kezüket nyújtották őfeléjük.
Isabella vállat vont, és mosolygott; abban a pillanatban csupán ilyen
magyarázatát adhatta e sajátos változásnak; Catherine azonban nem értett
ennyiből, s táncosának ugyancsak nyílt szavakkal fejezte ki csodálkozását.
– El sem tudom képzelni, hogyan történhetett! Isabella annyira eltökélte,
hogy nem táncol.
– És Isabella még sosem gondolta meg magát?
– Ó! de hát most… – és a maga bátyja! Azok után, hogy átadta neki a tőlem
hallottakat, hogy is gondolhatott rá, hogy táncra kérje?
– Ezen én nem tudok meglepődni. Kegyed arra kér, hogy lepődjem meg a
barátnéja miatt, következésképpen meglepődöm; ami azonban a bátyámat
illeti, az ő viselkedése ebben a dologban, bevallom, nem volt más, mint
amilyenre képesnek tartottam. A kegyed barátnőjének tökéletességét
mindenki láthatja; hanem az eltökéltségét már csak kegyed ismeri.
– Kinevet; pedig higgye el, Isabella általában nagyon is eltökélt.
– Legyen is, csak túlzásba ne vigye. Ha valaki mindig eltökélt, akkor igen
gyakran konok. Az ítélőképesség próbája, ki mikor tudja megfelelőképpen
elengedni magát; s elvonatkoztatva most a bátyámtól, igazán úgy vélem,
Thorpe kisasszony egyáltalán nem választott rosszul, ha a jelen pillanatot
szemelte ki.
Amíg a tánc véget nem ért, nem találkozhatott a két barátnő egy kis
bizalmas csevegésre; akkor azonban, hogy kart karba fűzve sétáltak a
teremben, Isabella imígy magyarázkodott:
– Nem csodálkozom a meglepődéseden; s hidd el, holtra fáradtam. Hogy
mennyit kerepel! Eléggé szórakoztató lett volna, ha az elmém nem jár máson;
de most a világon mindent megadtam volna érte, ha békében ülhetek.
– Akkor miért nem tetted?
– Ó, drágám, az annyira különös lett volna; márpedig tudod, hogy mit sem
gyűlölök annyira, mint a különcködést. Megtettem, ami tőlem telt, de ő nem
volt hajlandó belenyugodni a visszautasításba. El sem képzeled, mennyire
unszolt. Igyekeztem kimenteni magam, kérleltem, keressen más táncost – de
őt ugyan hiába kérleltem; engem szemelt ki, a teremben senki másra még csak
gondolni sem tudott; s nemcsak hogy táncolni akart, nem – velem akart lenni.
Oh! minő badarság! Meg is mondtam neki, ugyancsak kevés sikerrel
kecsegtető módot választott rá, hogy meggyőzzön; hisz a világon semmitől
úgy nem iszonyodom, mint a szép szavaktól meg a bókoktól; így aztán – így
aztán úgy véltem, addig nem lesz békességem, amíg táncba nem megyek vele.
No meg arra is gondoltam, hogy talán Mrs. Hughes, aki bemutatta,
megneheztelne rám: a te drága bátyád pedig egész bizonyosan roppant
szomorú lett volna, ha végigülöm az estét. Annyira örülök, hogy véget ért!
Valósággal holtra fáradtam, annyit hallgattam a badarságait: aztán meg –
mivel olyan elegáns fiatalember, minden szem bennünket nézett.
– Csakugyan nagyon jóképű.
– Jóképű! – Igen, valóban, lehetséges. Általában bizonyára csodálják; de
énnekem egyáltalán nem ilyen a szépségideálom. Viszolygok attól, ha egy
férfinak pozsgás az arca, fekete a szeme. De azért eléggé jóképű. Hanem az
bizonyos, hogy döbbenetesen elbizakodott. Meg sem tudom számlálni,
hányszor megmondtam neki a magamét, már ahogyan szokásom, hiszen
ismersz.
Amikor az ifjú hölgyek legközelebb találkoztak, sokkalta érdekesebb
megbeszélnivalójuk akadt. Megérkezett James Morland második levele,
amelyben részletesen beszámolt édesapja szíves szándékáról. Mihelyt fia eléri
a megfelelő életkort, Mr. Morland a rendelkezésére bocsát egy évente
mintegy négyszáz fontot hozó stallumot, amelynek ő a javadalmazója és
élvezője; ez bizony nem csekély megnyirbálása lesz a család jövedelmének,
és igazán bőkezű adomány tíz gyermek egyikének. James majdani örökségéül
pedig egy legalább ugyanilyen értékű birtokot biztosított édesapja.
James illő módon kifejezte háláját, a házassághoz szükséges két-három
esztendei várakozást pedig ha nem fogadta is szívesen, számított rá, és
elégedetlenkedés nélkül viselte. Catherine, aki éppoly kevéssé tudta, ő maga
mire számíthat, mint amennyire ködös fogalmai voltak apja jövedelméről, s
akinek az ítélete most tökéletesen a bátyjáé után igazodott, csakoly
elégedettnek érezte magát, s szívből gratulált Isabellának, hogy minden ily
örvendetesen elrendeződött.
– Igazán végtelenül kedves – mondotta komoly arccal Isabella.
– Mr. Morland roppant nagylelkű – mondta a nyájas Mrs. Thorpe, és
aggodalmas pillantást vetett leányára. – Bárcsak én is hasonlóképp tehetnék.
Többet igazán nem várhatunk tőle. Ha majd úgy találja, hogy többet is tehet,
idővel bizonyára megteszi, mert meggyőződésem, hogy igen nagylelkű
ember. Négyszáz font jövedelem kezdetnek igazán kicsiny, de hát te annyira
igénytelen vagy, drága Isabellám; te magad sem tudod, drágám, milyen
szerények a kívánságaid.
– Nem is magam miatt szeretnék többet; de nem tudom elviselni, hogy az
én drága Morlandem miattam szenvedjen kárt; hogy miattam alapozza meg
életét olyan jövedelemmel, amely jóformán a mindennapi életszükségletekhez
is kevés. Magam miatt nem aggódom; én sosem gondolok magamra.
– Tudom én azt, drágám; s el is nyered érte a jutalmadat, hiszen mindig
mindenki annyira szeret. Soha még fiatal nőt annyira nem szerettek, mint
téged szeret, aki csak ismer; s bizonnyal mondhatom, ha Mr. Morland meglát,
drága gyermekem… no de ne búsítsuk ilyen beszéddel a mi drága Catherine-
ünket. Mr. Morland igazán bőkezű. Mindig is hallottam, hogy kitűnő ember;
és tudod, drágám, minden okunk megvan feltételezni, hogyha te vagyonos
lennél, ő is többel rukkolt volna ki, mert bizonyos vagyok benne, hogy
felettébb nagylelkű ember.
– Nálamnál senki sem vélekedhetik jobban Mr. Morland felől, annyi biztos.
De hát egyikünk sem tökéletes; és mindenkinek joga van hozzá, hogy azt
csináljon a pénzével, amit akar.
Catherine-t sértette ez a gyanúsítgatás.
– Egészen bizonyos vagyok afelől – mondta -, hogy édesapám nem ígért
kevesebbet, mint amennyi telik tőle.
Isabella észbe kapott.
– Efelől, édes Catherine-em, semmi kétség sem lehet, s igazán ismerhetsz;
tudhatod, hogy beérném sokkal kisebb jövedelemmel is. Nem az kedvetlenít
el egy kissé, hogy nem lesz több pénzünk; én utálom a pénzt; s ha most évi
ötven fonttal egybekelhetnénk, minden kívánságom teljesülne. Ah, Catherine,
most tudod a titkomat. Az fáj nagyon, hogy hosszú, hosszú, végtelen két és fél
esztendőnek kell még eltelnie, míg bátyád megkaphatja a stallumot.
– Igen, igen, én drága Isabellám – mondta Mrs. Thorpe -, belelátunk a
szívedbe tökéletesen. Te nem tudsz alakoskodni. Tökéletesen megértjük, hogy
mi fáj neked; s mindenki csak még jobban a szívébe zár ezért a nemes, igaz
vonzalomért!
Catherine kényelmetlen érzése némiképp felengedett. Igyekezett elhinni,
hogy Isabella búbánatának egyetlen oka a házasság halasztása; s amikor
legközelebb találkoztak, és barátnéja megint éppoly derűs és szeretetreméltó
volt, mint bármikor, igyekezett feledni, hogy egy pillanatig is másként
vélekedett róla. James is hamarosan megérkezett a levele nyomában, és
lekötelezően szívélyes fogadtatásban volt része.
 Tizenhetedik fejezet
Allenék immár bath-i tartózkodásuk hatodik hetébe léptek; s egy darabig
latolgatták, hogy ez lesz-e az utolsó, Catherine pedig dobogó szívvel hallgatta
a vitát. Semmi sem enyhíthetné a csapást, ha Tilneyékkel való ismeretségének
ily hamar vége szakadna. Úgy érezte, boldogsága forog kockán, amíg a dolog
el nem dől, s megnyugodott, amikor Allenék úgy határoztak, hogy még két
hétig bérlik szállásukat. Catherine alig törte rajta a fejét, vajon milyen örömöt
tartogathat számára ez a további két hét azon kívül, hogy láthatja néha Henry
Tilneyt. Mi tagadás, amióta James eljegyzése ráébresztette arra, mit hozhat a
sors, egyszer-kétszer egészen odáig merészkedett, hogy egy titkos „talán…”-t
rebegett szíve mélyén; ám szemhatárát általában a Henry Tilneyvel töltött idő
üdvössége zárta le; a jelennek immár három hét volt a kimért ideje, s
Catherine biztos boldogságot várt e három héttől; életének hátralevő része
pedig oly távol, hogy alig is érdeklődött iránta. E fontos döntés délelőttjén
meglátogatta Tilney kisasszonyt, és szabad folyást engedett örömteljes
érzéseinek. Ám a sors rendeléséből e nap megpróbáltatást tartogatott. Alig
fejezte ki Catherine örömét, hogy Mr. Allen meghosszabbította
tartózkodásukat, amikor Tilney kisasszony elmondta, hogy édesapja épp most
határozta el: elutaznak Bath-ból a hét végeztével. Micsoda csapás! Az eltelt
órák feszült várakozása maga volt a csöndes nyugalom a jelenlegi
csalódáshoz mérve. Catherine arca elkomorult, s a szívbéli bánat
őszinteségével visszhangozta Tilney kisasszony mondatának záró szavait:
– A hét végeztével!
– Igen; édesapámat ritkán bírhatjuk rá, hogy kellő ideig kísérletezzék a
gyógyvíz üdvös hatásával. Csalódására néhány barátja, akivel itt akart
találkozni, nem jött el; most már eléggé jól van, és sietve haza akar menni.
– Nagyon sajnálom – mondta leverten Catherine -, ha ezt előbb tudtam
volna…
– Talán – kezdte kissé zavartan Tilney kisasszony – lenne olyan jó…
engem igen boldoggá tenne, ha…
Édesapja lépett be, és így befejezetlen maradt az udvarias mondat, amelytől
Catherine már‑már azt remélte, a jövőbeni levelezés óhaját volna hivatva
tolmácsolni. A tábornok a szokásos gáláns modorban üdvözölte Catherine-t,
majd leányához fordult, és megkérdezte:
– Nos, Eleanor, gratulálhatok vajon, hogy szép barátnédhoz intézett kérésed
sikerrel járt?
– Épp most akartam előadni, amikor édesapám belépett.
 – Nos, folytasd csak bátran. Tudom, hogy szívedből beszélsz. A leányom,
Morland kisasszony – folytatta a tábornok, leányának időt sem hagyva, hogy
szóljon -, igen merész óhajt dédelget. Mint talán elmondta kegyednek,
szombathoz egy hétre elutazunk Bath-ból. Intézőm leveléből értesülök, hogy
otthon szükséges a jelenlétem; s mert meghiúsult az a reményem, hogy itt
találkozhatom Longtown márkival és Courteney tábornokkal, igen régi
barátaimmal, nincs, ami továbbra is Bath-ban tartson. S ha kegyed
méltányolná önző kérésünket, semmi okunk sem lenne rá, hogy sajnálattal
hagyjuk el a várost. Kurtára fogva a szót, rávehetnők-e kegyedet, hogy
hagyná el diadalainak színhelyét, és lekötelezné Eleanor barátnőjét a
társaságával Gloucestershire-ben? Szinte röstellem, hogy ilyesmit kérek; bár
Bathban mindenki nyilván önteltebbnek ítélné a kérést, mint kegyed. A
kegyedéhez fogható szerénység – no de a világért sem akarnám nyílt
dicsérettel megsérteni. Ha rábírhatnók kegyedet, hogy látogatásával
megtisztelne, kimondhatatlanul boldoggá tenne bennünket. Igaz, nem
kecsegtethetjük olyasmivel, ami vetekedhetnék ennek az eleven városnak a
szórakozásaival; sem élvezetet, sem pompát nem kínálhatunk; az életmódunk,
mint láthatja, egyszerű és igénytelen; ám igyekezetünkben nem lesz hiány,
hogy enyhítsük a kegyed számára mindama kényelmetlenséget, amit
Northanger Klastromban talál.
Northanger Klastrom! E borzongató szavak Catherine érzéseit a legforróbb
lelkesültségig hevítették. Szívében kis híján túlcsordult az öröm és a hála; alig
tudta érzéseit az elfogadható nyugalom korlátai közé szorítani. Hogy ily
hízelgő meghívásban részesült! Hogy ily hőn esengenek társaságáért! Ebben
foglaltatott minden, ami megtisztelő és vigasztaló; a jelen minden élvezete, a
jövő minden reménye; s beleegyezését – függővé csupán papa és mama
jóváhagyásától téve – készségesen megadta.
– Mindjárt írok is haza – mondta -, és ha nem ellenzik, mint ahogy
bizonyára nem fogják ellenezni…
Tilney tábornok sem táplált kevésbé vérmes reményeket, hiszen már
tiszteletét tette volt Morland kisasszony kitűnő barátainál a Pulteney utcában,
és kieszközölte tőlük óhajának szentesítését.
– S ha ők beleegyeztek, hogy megváljanak kegyedtől – szólt a tábornok -,
úgy bizonyára bölcs lemondást várhatunk a világ többi részétől is.
Tilney kisasszony komoly és szíves modorban csatlakozott a maga udvarias
bókjaival, s a Fullertonból várt beleegyezés reményében a dolog néhány perc
múlva jóformán a végleges megegyezésig jutott.
A délelőtt során Catherine érzései megjárták az izgatott várakozás, a
megnyugvás és a csalódás útját, most azonban az üdvözültség biztos révébe
értek, s a már-már önkívületig fokozódó lelkesültség állapotában, szívében
Henry, ajkán Northanger Klastrom nevével sietett haza, hogy levelét megírja.
Mr. Morland és a felesége, ráhagyatkozván barátaik ítéletére, akikre leányukat
bízták, nem kételkedtek a szemük láttára alakuló ismeretség tisztes voltában,
ezért forduló postával elküldték készséges beleegyezésüket: Catherine
ellátogathat Gloucestershire-be. Engedelmük, habár Catherine számított rá,
csak betetőzte abbéli meggyőződését, hogy minden emberi teremtmények
közül őt áldotta meg legbőkezűbben a sors jóbarátokkal és jószerencsével,
kedvező körülményekkel és kellemes kilátásokkal. Minden az ő javára
esküdött. Első barátainak, Allenéknek jóvoltából olyan színhellyel
ismerkedett meg, ahol csupa öröm várt reá. Érzései, vonzalmai mind
megismerték a viszonzás kínálta boldogságot. Ahová vonzódott, ott
vonzalmat is keltett. Isabellában szerető testvért nyer mindörökre. Tilneyék
pedig, akiknek a jó véleményét mindenki másénál többre tartotta, túltettek
még a vágyain is, oly hízelgő mértékben bizonyították, hogy meghitt
barátságuknak folytatódnia kell. Vendégükül választották; heteket tölthet egy
fedél alatt azzal, akinek a társasága szívének a legbecsesebb – és
mindezekhez még ez a fedél egy klastrom fedele! Az ódon épületek iránti
szenvedélyének hőfokát mindössze a Henry Tilney iránti szenvedélye haladta
meg, s amennyi helyet az említett úr képmása Catherine ábrándjaiban hagyott,
azt mind kastélyok és klastromok bűvös képe töltötte el. Meglátni s bejárni az
elsőnek védfalait és lakótornyát, avagy a másiknak a kerengőjét – hosszú
hetek óta volt Catherine dédelgetett óhaja, bár szinte lehetetlennek tetszett
még csak vágyódni is arra, hogy akár egy órácskáig lehessen bármelyiknek a
látogatója. És most mégis megtörténik. Számolnia kellett bár azzal, hogy vár
reá egy kastély vagy kúria, udvarház vagy úrilak, netán villa vagy vityilló: s
íme – Northanger klastromnak bizonyult, és ő a lakója lesz! Sok hosszú,
nyirkos folyosója, szűk cellájú, romos kápolnája mindennapi sétájának lesz
megannyi helyszíne, és sehogyan sem tudta lelkében elfojtani a reményt,
hogy akad tán ott holmi legendás hagyomány, egy sértett és sorsüldözött
apáca iszonytató emléke is…
Csodálatos, hogy barátainak szívét oly kevéssé lelkesíti, hogy ilyen
lakóhellyel bírnak: hogy ennyire jámborul viselik a tudatát. Csak a megszokás
műve lehet, hisz ott élnek kora gyermekségüktől fogva. Senki sem büszke
arra, amibe beleszületett. Felsőbbrendű hajlékuk is annyi csak nekik, mint
önnön felsőbbrendű személyük.
Sok kíváncsi kérdéssel ostromolta Tilney kisasszonyt; gondolatai azonban
úgy száguldottak, hogy még amikor kérdéseire választ kapott, akkor sem igen
fogta fel, hogy Northanger Klastrom gazdagon javadalmazott kolostor volt a
reformáció idején, hogy feloszlatásakor a Tilney család egy ősének kezére
jutott, hogy az egykori épület tetemes hányada ma is része a család
lakóhelyének, noha a többi elpusztult; hogy mély völgyben áll, s északról és
keletről tölgyerdős dombok oltalmazzák.
 Tizennyolcadik fejezet
Catherine lelke csordultig lévén boldogsággal, alig fogta fel, hogy két-
három nap is eltelt, s mindösszesen néhány percig ha látta Isabellát. Akkor
ébredt ennek tudatára, s akkor áhította barátnéjának társalgását, amikor egy
délelőtt Mrs. Allen oldalán ment az ivócsarnok felé, és sem mondani-, sem
meghallgatnivalója nem akadt; ám alig öt perce vágyott barátnéja társasága
után, mire vágyának tárgya megjelent, és titkos értekezésre hívta, majd egy
ülőhelyhez vezette.
– Ez a legkedvesebb zugom – mondotta Isabella, ahogy leültek egy
pamlagra, két ajtó között, ahonnan tűrhető kilátás nyílt mindkettőre és a rajtuk
belépőkre -, annyira félreesik.
Catherine észrevette, hogy Isabella szeme szüntelenül vagy az egyik, vagy
a másik ajtót vizslatja, mint aki nagyon vár valakit, s mert eszébe jutott,
hányszor marasztaltatott el – igaztalanul – pajzánságban, úgy vélte, itt a
kedvező alkalom, hogy rászolgáljon a vádra, ezért vidáman így szólt:
– Ne aggódj, Isabella, James hamarosan itt lesz.
– Ej, drága lelkem – válaszolt Isabella -, csak nem gondolsz olyan
együgyűnek, hogy magamhoz akarnám őt láncolni? Szörnyű volna
szüntelenül együtt lenni; rajtunk nevetne az egész város. Hát elmégy
Northangerbe?! Irtózatosan örülök! Azt mondják, Anglia egyik legpompásabb
régi háza. Megkövetelem, hogy a lehető legrészletesebb beszámolóval
szolgálj róla.
– Meg is kapod, amennyire csak tőlem telik. De kire vársz? Talán a
húgaidra?
– Nem várok én senkire. Az ember szemének csak lennie kell valahol, és
ismered ezt az én ostoba szokásomat, hogy valamire mindig rászegezem,
habár az eszem száz meg száz mérföldnyire jár. Döbbenetesen szórakozott
vagyok: esküdni mernék rá, hogy nincs a világon nálam szórakozottabb
teremtés. Tilney azt mondja, egy bizonyos fajta elmére ez a jellemző.
– Pedig én azt hittem, Isabella, hogy valami fontosat akarsz mesélni.
– Ó, igen! Valóban! No látod, itt a bizonyíték arra, amit az imént mondtam.
Ez az én csacsi fejem! Egészen elfeledkeztem róla. Nos, hallgasd meg hát:
épp most kaptam levelet Johntól: bizonyára tudod, mi van benne.
– Nem, dehogy; honnan tudnám?
– Drága szívem, ne légy már olyan utálatosan mesterkélt! Mi másról
írhatna, mint rólad? Tudod, hogy fülig szerelmes beléd.
 – Énbelém, drága Isabella?
– Ejnye, legdrágább Catherine-em, ez már mégiscsak túlzás! A szerénység
szép dolog a maga idején, de nem kevésbé dicséretes olykor egy kis
őszinteség sem. Nem gondoltam volna, hogy ennyire túlfeszíted a húrt! Hisz
te valósággal kikényszeríted a bókot. John érdeklődését egy gyermek is
észrevette volna. S alig fél órával azelőtt, hogy elhagyta Bath-t, te magad
bátorítottad őt a leghatározottabban. Ezt írja a levelében: jóformán nyílt
ajánlattal állt elő, és te a lehető legszívesebben fogadtad a közeledését; most
pedig azt akarja, hogy én legyek a szószólója, s halmozzalak el a nevében
mindenféle bókkal. Úgyhogy hiába is tetteted, hogy nem tudsz semmiről!
Catherine, igaza tudatában, igen komolyan bizonygatta, mennyire
megdöbbenti ez a vád; fogalma sincs arról, mondta, hogy Mr. Thorpe
szerelmes volna belé, következésképpen lehetetlenség, hogy valaha is
szándékában állott volna bátorítani.
– Ami az irántam tanúsított figyelmét illeti, becsületszavamra kijelentem,
soha egy pillanatra sem érzékeltem – kivéve, amikor ideérkezése első napján
táncra kért. Ami meg azt illeti, hogy ajánlatot tett, vagy bármi ehhez hasonlót,
itt valami érthetetlen tévedés lappang. Ilyesmit csak nem érthettem félre! – el
kell hinned, ha ezennel ünnepélyesen kijelentem, hogy ilyesmiről soha
egyetlen szó sem hangzott el kettőnk között! Fél órával a távozása előtt! Ez
teljes és tökéletes tévedés – hiszen én aznap délelőtt nem is láttam.
– Már hogyne láttad volna, hiszen az egész délelőttöt az Edgar házban
töltötted; aznap érkezett meg édesapád beleegyezése, és egészen bizonyos
vagyok benne, hogy te meg John egyedül voltatok a szalonban – nem sokkal
azelőtt, hogy elmentél volna.
– Valóban? Nos, ha mondod, minden bizonnyal így volt – de ha az életem
függ tőle, akkor sem emlékszem rá. Arra igen, hogy nálad voltam, s hogy őt is
láttam, csakúgy, mint a többieket – de hogy akár öt percig is egyedül lettünk
volna… Nos, akárhogyan is, nem érdemes vitatkozni ezen, mert
akármennyire is jó szívvel legyen irántam, el kell hinned, hogy én sosem
gondoltam, nem vártam és nem óhajtottam semmi effélét. Végtelenül
sajnálom, hogy hajlandóságot érez irányomban – de valóban soha semmivel
nem kívántam bátorítani, és a legcsekélyebb fogalmam sem volt a dologról.
Kérlek, oszlasd el a félreértést, amint teheted, és mondd meg, hogy bocsánatát
kérem – vagyis – nem is tudom, mit mondhatnék -, de értesd meg vele,
méghozzá a legillendőbb módon, hogyan értem. A világért sem akarnék
tiszteletlenül beszélni a testvéredről, Isabella, hidd el; de magad is jól tudod,
hogy ha volna is olyan férfi, akire többet gondolok, mint másra – az nem ő.
Isabella hallgatott.
 – Drága barátnőm, nem szabad rám haragudnod. El sem hihetem, hogy a
bátyád olyan nagy véleménnyel van felőlem. És tudod jól, hogy te meg én
mindenképpen testvérek leszünk.
– Igen, igen – (és Isabella elpirult) -, több módja van annak, hogy testvérek
legyünk. No de hová is kalandozom? Nos, drága Catherine-em, úgy látom,
szegény John ellen döntöttél – nem így van?
– Annyi bizonyos, hogy az érzelmeit nem viszonozhatom, és szent igaz,
hogy sohasem volt szándékom bátorítani.
– Ha így áll a dolog, igazán nem foglak többé ezzel kínozni. John úgy
kívánta, hogy hozzam szóba neked ezt a tárgyat, tehát szóba hoztam. De
bevallom, amint elolvastam a levelét, felettébb balga, meggondolatlan
dolognak tartottam, ami nem valószínű, hogy egyikőtöknek is a javát
szolgálná: hiszen ha összekerülnétek is, miből élnétek? Igaz, mind a
kettőtöknek van valamennyije, de mostanában egy család nem él meg holmi
csekélységből; s beszéljenek bármit a regényírók, pénz nélkül nem lehet
boldogulni. Csak azon csodálkozom, hogy is juthatott Johnnak eszébe:
bizonyára nem kapta még meg legutóbbi levelemet.
– Nem vádolsz hát azzal, hogy helytelenül cselekedtem? Meggyőztelek
arról, hogy sosem szándékoztam megtéveszteni a bátyádat, s eddig a
pillanatig nem is sejtettem, hogy kedvel?
– Ó, ami ezt illeti – kacagott Isabella -, hogyan is tudhatnám, miféle
gondolatokat, terveket forgattál valaha a fejedben? Ezt magad tudod a
legjobban. Megesik egy kis ártalmatlan kacérkodás vagy efféle, s az ember
néha akaratlanul több bátorítást nyújt, mint amennyit a szíve diktálna. Hidd
el, én vagyok a világon a legeslegutolsó, aki ezért követ vetne rád. Az ifjúság,
a jó kedély erre módot ad. Az ember gondol valamit egyik nap, s reggelre
kelve már másképp gondolkodik. A körülmények alakulnak, a vélemények
változnak.
– De az én véleményem a bátyádról nem változott; mindvégig ugyanaz
maradt. Olyasmiről beszélsz, ami nem történt meg soha.
– Legdrágább Catherine-em – folytatta a másik, ügyet sem vetve rá -, a
világ minden kincséért sem akarnálak rákényszeríteni, hogy belerohanj egy
kötelezettségbe, amíg nem vagy tisztában önmagaddal. Semmi sem
jogosíthatna fel arra, hogy azt kívánjam, áldozd fel a boldogságodat csupán
azért, hogy a bátyámat lekötelezd, csak azért, mert a bátyám, s aki végtére is
talán, ki tudja, éppoly boldog lehet nélküled; hiszen az emberek általában
nemigen tudják, mire törekednek; kivált a fiatal emberek döbbenetesen
változékonyak és állhatatlanok. Mert kérdezem: miért volna kedvesebb
nekem bátyám boldogsága a barátném boldogságánál? Tudod, mily nagyra
értékelem a barátság fogalmát. De mindenek fölött, drága Catherine-em, arra
kérlek: ne siess! Higgy a szavamnak, ha elhamarkodsz bármit, bizonnyal
megbánod. Tilney szerint nincsen, amiben gyakrabban csalatkoznék az ember,
mint tulajdon érzéseiben, s azt hiszem, nagyon is igaza van. Ah! itt jön ő; nem
baj, biztosan nem vesz észre minket.
Catherine felpillantva észrevette Tilney kapitányt; Isabella pedig, aki
beszéd közben le nem vette a szemét a kapitányról, hamarosan elkapta a
pillantását. Nyomban el is indult a hölgyek felé, és elfoglalta azt a helyet,
ahová Isabella mozdulata invitálta. Első szavai meghökkentették Catherine-t.
Tilney halkan beszélt, mégis tisztán meghallotta:
– Micsoda! Szüntelen őrizet, vagy személyesen, vagy megbízott által?!
– Ej! ostobaság – hangzott Isabella ugyancsak félig suttogott válasza. –
Miért akar ilyesmit elhitetni velem? Hiszen ha elhinném! – csakhogy az én
szellemem, tudja jól, meglehetősen független!
– Bár a szíve volna független. Én annyival is beérném.
– Még hogy a szívem! Mi dolga magának szívekkel? Hisz maguknak,
férfiaknak úgysincsen szívük.
– Ha szívünk nincs, van szemünk; az is eléggé meggyötör.
– Igazán? Nagyon sajnálom; sajnálom, ha rajtam bármi kellemetlent talál.
Majd másfele nézek. Remélem, így megfelel magának – (fordított hátat a
kapitánynak Isabella) –; remélem, most már nem gyötröm a szemét.
– Soha jobban; mert rózsás arcának éle még most is látható – s ez nagyon
sok és nagyon kevés.
Catherine hallotta mindezt, s úgy elképedt, hogy tovább nem hallgathatta.
Bámult Isabellán, hogy eltűri; féltékeny volt bátyja nevében; felállt tehát, azt
mondta, csatlakoznia kell Mrs. Allenhez, és azt ajánlotta, hogy induljanak el.
Isabella azonban erre semmiféle hajlandóságot nem mutatott. Oly
döbbenetesen elfáradt, s oly gyűlöletes az ivócsarnokban fel-alá parádézni:
meg aztán; ha elmozdul a helyéről, elkerülik egymást a húgaival, akik minden
pillanatban megérkezhetnek; úgyhogy az ő legdrágább Catherine-je ne is
haragudjék, de üljön csak vissza nyugodtan a helyére. Hanem tudott konok
lenni Catherine is; és mivel Mrs. Allen épp akkor lépett oda és ajánlotta, hogy
induljanak haza, csatlakozott hozzá, és kiment az ivócsarnokból, Isabella
pedig ott maradt Tilney kapitánnyal. Catherine igen nehéz szívvel hagyta el
őket. Úgy érezte, Tilney kapitány kezd beleszeretni Isabellába, amaz pedig
öntudatlanul bátorítja; minden bizonnyal öntudatlanul, hisz Isabellának James
iránti érzése csakoly szilárd és nyilvánvaló, mint az eljegyzése. Lehetetlen
kételkedni becsületességében és jó szándékában; és mégis: beszélgetésük
folyamán mindvégig oly különös volt a modora! Szívéből kívánta, bárcsak
úgy beszélt volna most is Isabella, ahogyan szokott, és kevesebbet a pénzről;
s hogy ne látszott volna olyannyira örülni Tilney kapitány láttán. Furcsa, hogy
észre sem veszi Tilney hódolatát! Catherine nagyon szeretett volna célzást
tenni rá, hogy figyelmeztesse barátnéját, s megelőzze mindama fájdalmat,
amelyet nagyon is eleven viselkedése különben mind a kapitány, mind James
számára bízvást tartogat.
John Thorpe hízelgő vonzalma egyáltalán nem adhatott elégtételt a húga
meggondolatlanságáért. Catherine nem hitt az őszinteségében, és nem is kért
belőle; nem feledhette, hogy Thorpe hajlamos a tévedésre; azt állítja, az
ajánlat elhangzott, s hogy ő, Catherine, bátorította: ez is csak erősítette abbéli
meggyőződését, hogy az ifjú olykor igencsak elrugaszkodik a valóságtól.
Hiúsága ennélfogva nemigen gyarapodott: mindössze a tűnődésre kapott
bőséges tápot. Igazán megdöbbentő, ha Thorpe elhiszi magáról, hogy
szerelmes őbelé. Isabella a bátyjának Catherine iránti figyelmességét
emlegette: ő maga ilyesmit sosem tapasztalt. Igaz, Isabella sokszor mond
olyat, amit – Catherine szívből remélte – csak siettében említ, s nem ismétli
soha többé: s Catherine, lelki nyugalma és vigasztalása érdekében, örült, hogy
ebben megnyugodhat.
 Tizenkilencedik fejezet
Eltelt néhány nap, és Catherine, habár nem engedte meg magának, hogy
gyanúsítsa barátnéját, akaratlanul is szemmel tartotta. Megfigyelésének nem
volt kellemes az eredménye. Isabellát mintha kicserélték volna. Amikor
csupán legközelebbi barátainak körében látta az Edgar házban vagy a
Pulteney utcában, modora oly csekély mértékben változott meg, hogy ha
ennyiben marad, tán észre sem veszi. Egy árnyalatnyi ernyedt közöny, avagy
az a hírhedett szórakozottság, amelyről Catherine mindeddig nem hallott
soha, olykor fel-felbukkant: ha azonban ennél rosszabb nem történik, mindez
csupán új keccsel ruházza fel, és melegebb érdeklődést ösztönöz. Amikor
azonban Catherine a nyilvánosság előtt látta Isabellát, ki Tilney kapitány
figyelmességét éppoly készségesen fogadta, ahogyan amaz felkínálta, s
jóformán éppannyi figyelemben és mosolyban részeltette, mint Jamest, a
változás túlságosan nagy volt, hogysem könnyedén átsiklott volna fölötte. Mit
jelenthet ez az állhatatlan magatartás, mi a szándéka barátnéjának – Catherine
fel sem foghatta. Isabella nem lehet tudatában, milyen fájdalmat okoz;
nagyfokú tapintatlanságát azonban Catherine óhatatlanul zokon vette. James
szenvedett miatta. Catherine látta, hogy bátyja komor és nyugtalan; és
bármily kevéssé tekintette is a lelke nyugalmát az a nő, aki neki adta szívét –
Catherine számára bizony igencsak fontos volt. Szegény Tilney kapitány
miatt is nyugtalankodott. Habár a megjelenése nem tetszett Catherine-nek, a
neve már szabad utat jelentett jóindulatához, és őszinte részvéttel gondolt
arra, minő csalódás vár a kapitányra; annak ellenére ugyanis, amit meghallani
vélt az ivócsarnokban, Tilney kapitány viselkedése olyannyira
összeegyeztethetetlen volt Isabella eljegyzéséről való tudomásával, hogy ha
jól utánagondolt, el sem képzelhette, hogy a kapitány valóban tud a
jegyességről. Tilney kapitány féltékeny lehet Jamesre mint vetélytársára, de
ha a látszat többre vall, úgy bizonyára ő, Catherine leledzik tévedésben.
Szelíd szemrehányással szerette volna figyelmeztetni Isabellát a helyzetére, és
tudatára ébreszteni, hogy mindkét fiatalember iránt szívtelen; ám a
szemrehányásra vagy idő nem adódott, vagy alkalom. Ha lehetőség nyílt is
célzást tenni, Isabella sosem értette el. Gyötrelmében a Tilney család tervbe
vett indulása volt legfőbb vigasza; néhány napon belül útra kelnek
Gloucestershire-be, és Tilney kapitány távozása helyreállítja majd a magáén
kívül valamennyi szívnek a békességét. Csakhogy Tilney kapitánynak ez idő
szerint nem állt szándékában, hogy elutazzék; nem tart velük Northangerbe,
továbbra is Bath-ban marad. Mihelyt Catherine értesült erről, nyomban
megszületett az elhatározása. Szóba hozta a tárgyat Henry Tilneynek;
sajnálkozott, hogy a bátyja nyilvánvaló elfogultsággal viseltetik Thorpe
kisasszony iránt, és kérlelte: tudassa bátyját Isabella eljegyzéséről.
 – A bátyám tud róla – hangzott Henry válasza.
– Tud róla? Akkor miért marad itt?
Henry nem felelt, s másra terelte a szót; Catherine azonban izgatottan
folytatta:
– Miért nem beszéli rá, hogy menjen el? Minél tovább marad, annál
rosszabb lesz neki a végén. Kérem, bírja rá, az ő érdekében, mindenki
érdekében, hogy azonnal utazzék el Bath-ból. A távollét idővel majd
megnyugtatja; itt azonban nem lehet reménye, s ha marad, csak szerencsétlen
lesz.
Henry mosolyogva válaszolt:
– Bizonyos vagyok benne, hogy a bátyám nem szándékozik szerencsétlen
lenni.
– Rábeszéli hát, hogy elutazzék?
– Rábeszélni nem állna módomban; de bocsássa meg nekem, ha még csak
meg sem próbálkozom vele. Én magam mondtam el neki, hogy Thorpe
kisasszony eljegyezte magát. A bátyám tudja, mit csinál, és ura
cselekedeteinek.
– Nem, nem tudja, mit csinál! – kiáltott fel Catherine. – Nem tudja, milyen
fájdalmat okoz a bátyámnak! Nem mintha James valaha is célzott volna erre,
de bizonyos vagyok benne, hogy igen nyugtalan.
– És bizonyos abban is, hogy ez az én bátyám műve.
– Igenis, bizonyos vagyok benne.
– És mi okozza a fájdalmat: hogy bátyám figyelmes Thorpe kisasszony
iránt, vagy hogy Thorpe kisasszony eltűri?
– Nem ugyanaz a kettő?
– Morland úr alighanem különbséget látna. Egyetlen férfit sem sért, ha egy
másik férfi is csodálja a nőt, akit szeret; csak a nő maga teheti ezt
gyötrelemmé.
Catherine elpirult barátnéja miatt.
– Isabella helytelenül cselekszik – mondta. – De bizonyos vagyok benne,
nem szándéka, hogy fájdalmat okozzon, hiszen szívbéli vonzalmat táplál a
bátyám iránt. Amióta ismeri, szerelmes belé, és amíg bizonytalan volt
édesapám beleegyezése, Isabella valósággal belebetegedett az aggodalomba.
Maga is tudja, mennyire erős vonzalmat érez a bátyám iránt.
– Értem én: Jamesbe szerelmes, Frederickkel kacérkodik.
 – Ó, dehogy! Nem kacérkodik! A szerelmes nő nem tud mással kacérkodni.
– Igen valószínű, hogy sem szeretni, sem kacérkodni nem tud oly
tökéletesen, mint hogyha a kettő közül csupán az egyiket művelné. Mindkét
úr kénytelen némi engedményt tenni.
Catherine hallgatott egy darabig, majd így folytatta:
– Tehát nem hiszi, hogy Isabella igaz szívbéli vonzalmat táplál a bátyám
iránt?
– E tárgyról nem lehet véleményem.
– De hát vajon mi a bátyja szándéka? Ha tud az eljegyzésről, mit akar
elérni a viselkedésével?
– De szigorúan kérdez!
– Igazán? Én csak azt kérdezem, amire választ szeretnék kapni.
– De csak azt kérdezi, amire választ is várhat tőlem?
– Igen, azt gondolom; hisz maga bizonyára ismeri a bátyja szívét.
– A bátyám szívét illetően, hogy a kegyed szavával éljek, higgye el, ezúttal
csak találgathatok.
– Tehát?
– Tehát! Nem; ha csak találgathatunk, találgasson ki-ki maga. Szánalmas,
ha mások feltevéseire hagyatkozunk. A tételek kegyednek is a rendelkezésére
állnak. Bátyám életvidám és olykor talán meggondolatlan fiatalember;
körülbelül egy hete ismeri a kegyed barátnőjét, és szinte kezdettől fogva tud
az eljegyzéséről.
– Nos tehát – szólalt meg néhány másodpercnyi fontolgatás után Catherine
-, maga minden bizonnyal kitalálhatja mindezekből a bátyja szándékát; én
azonban nem. De vajon az édesapjuk nem nyugtalan emiatt? Nem akarja,
hogy Tilney kapitány elutazzék? Ha az édesapjuk beszélne vele, akkor
bizonyára elmenne.
– Kedves Morland kisasszony – mondta Henry -, a bátyja nyugalma iránti
szeretetreméltó aggodalmában nem lehetséges, hogy téved egy kicsit? Nem
túlozza el egy kissé a dolgot? Megköszönné ő vajon kegyednek, akár a maga
nevében, akár a Thorpe kisasszonyéban, hogy feltételezi: a kisasszony
vonzalma, de legalábbis a jó magaviselete csak akkor biztosítható, ha nem
látja Tilney kapitányt? Csak a magányban érezheti biztonságban magát?
avagy, arája szíve csak akkor hű hozzá, ha más nem eseng utána? Ezt aligha
hiheti – kegyed pedig bizonyos lehet afelől, hogy azt sem szeretné, ha kegyed
hinne ilyet. Nem mondom, hogy „ne nyugtalankodjék”, hiszen tudom, e
pillanatban nyugtalan; de ne nyugtalankodjék többet a kelleténél. Nincsenek
kétségei a bátyjának és a barátnőjének kölcsönös vonzalma felől: akkor
higgye el, hogy kettejük között igazi féltékenységnek nincs helye: higgye el,
hogy tartós neheztelés nem támadhat kettejük között. Szívük úgy, mint
egymás előtt, nem lehet nyitva kegyed előtt; pontosan tudják, mi szükséges,
és mi elviselhető: kegyed pedig bizonyos lehet afelől, hogy egyikük sem
ingerelheti a másikat azon felül, ami köztudottan kellemes.
Látván, hogy Catherine még most is kétkedő és komor, Henry hozzátette:
– Frederick ugyan nem hagyja el velünk együtt Bath-t, de valószínűleg már
csak igen rövid ideig marad; talán csak néhány napig. Eltávozási engedélye
hamarosan lejár, és vissza kell térnie ezredéhez. És mivé lesz akkor az
ismeretségük? A tiszti étkezdében két hétig isznak majd Isabella Thorpe
egészségére, a hölgy pedig egy hónapig mulat a kegyed bátyjával szegény
Tilney szenvedelmén.
Catherine kénytelen volt engedni a vigasztalásnak. Egy egész szónoklat
idejéig ellenállott, most azonban megadta magát. Henry Tilney minden
bizonnyal tudja, mit beszél. Korholta magát eltúlzott aggályai miatt, és
eltökélte: ezentúl nem foglalkozik ily komolyan e tárggyal.
Búcsúbeszélgetésük alkalmával Isabella magatartása támogatta
elhatározását. Thorpe-ék Catherine ott-tartózkodásának utolsó estéjét a
Pulteney utcában töltötték, és a két szerelmes között semmi sem történt, ami
nyugtalanságot ébreszthetett volna Catherine-ben, vagy ami miatt rossz
érzéssel hagyta volna őket ott. James jókedvű volt, Isabella lekötelezően
békességes. Barátnéja iránti gyöngéd érzése látszott uralkodni a szívében: e
pillanatban azonban ez megengedhető volt; egyszer kereken ellentmondott
szerelmesének, egyszer pedig visszahúzta kezét; Catherine azonban észben
tartotta Henry utasításait, és mindezt a józan szerelem számlájára írta. A
búcsúzkodó szép hölgyek csókjait, könnyeit, ígéreteit elképzelnünk nem lehet
nehéz.
 Huszadik fejezet
Allen úr és felesége sajnálták, hogy elveszítik ifjú barátnéjukat, mert jó
kedélyű és vidám társaságát nagyra értékelték, s az élvezetét keresve a
magukét is nagyban előmozdították. Annyira boldog volt azonban, hogy
elmehet Tilney kisasszonnyal, hogy nem is kívánhatták másként; és mivel ők
is már csak egy hétig szándékoztak Bath-ban időzni, nem fogják nagyon
megsínyleni a távozását. Mr. Allen kísérte el Catherine-t a Milsom utcába,
ahová reggelire volt hivatalos, és látta, milyen szívélyes fogadtatásban
részesítik új barátai; Catherine-t azonban oly heves izgalom fogta el, amikor a
család tagjának érezhette magát; annyira félt attól, hogy netán nem azt teszi,
amit kellene, s nem őrizheti meg vendéglátóinak jó véleményét, hogy az első
öt perc zavarában jóformán már azt kívánta, bárcsak térhetne vissza Allen
úrral a Pulteney utcába.
Tilney kisasszony modora és Henry mosolya hamarosan tompította
kényelmetlen érzéseit: ám távolról sem érezte még kellemesen magát;
magának a tábornoknak szüntelen figyelme sem nyugtathatta meg
tökéletesen. Mi több, tűnjék bár visszásnak, már-már azt gondolta, talán
kevésbé érezné zavarban magát, ha kevesebb figyelemben részesülne. A
tábornok oly aggályos gonddal viseltetett kényelme iránt – szüntelenül
buzdította, hogy egyék, minduntalan azon aggódott, hogy vendégük netán
nem talál semmit, ami a kedvére volna (habár Catherine még soha ennyire
gazdag reggelizőasztalt nem látott) -, hogy egy pillanatra sem feledhette
vendég mivoltát. Merőben méltatlannak érezte magát ily mértékű tiszteletre, s
nem is tudott ennek kellőképpen megfelelni. Azt sem érezte kellemesnek,
hogy a tábornok türelmetlenül sürgette legidősebb fia megjelenését, sem
pedig a helytelenítést, amellyel a fia késedelmeskedését illette, amikor Tilney
kapitány végre lejött. Catherine-t kínosan érintette az apa szigorú
szemrehányása, amely aránytalannak látszott a vétekkel; még
kényelmetlenebbül érezte magát, amikor kiderült, hogy a leckéztetésnek ő a
fő oka, s hogy a kapitány késését főként azért veszik zokon, mert iránta,
Catherine iránt tiszteletlen. Mindez felettébb kényelmetlen helyzetbe hozta
Catherine-t, és igaz együttérzés támadt benne Tilney kapitány iránt, holott a
jóindulatában nem reménykedhetett.
Tilney szótlanul hallgatta apját; meg sem próbált védekezni, ami
megerősítette Catherine-t abbéli aggodalmában, hogy a kései felkelésnek
valódi oka az volt, hogy Isabella miatti nyugtalansága miatt sokáig kerülte az
álom. Első ízben volt valójában a kapitány társaságában, és azt remélte, most
már véleményt alkothat róla; a hangját is jóformán alig hallotta azonban, amíg
az édesapja a szobában volt; és még azután is oly mértékben hatott a
kedélyére, hogy Catherine semmi mást nem hallott tőle, mint az Eleanor
fülébe suttogott szavakat:
– Hogy örülök majd, ha már elmentetek!
Az úti készülődés sem volt kellemes. Az óra elütötte a tízet, miközben
lehordták a poggyászt, holott a tábornok ezt az időpontot tűzte ki arra, hogy
elinduljanak a Milsom utcából. Nagykabátját nem hozták le, hogy mindjárt
felvehesse, hanem kiteregették a bricskában, amelyben fiát fogja elkísérni. A
hintó középső ülését nem húzták ki, holott hárman fognak beszállni, és
leányának komornája úgy telezsúfolta csomagokkal, hogy Morland
kisasszonynak nem lesz kényelmes ülőhelye; és ez a neheztelés annyira
eluralkodott a tábornokon, hogy amikor besegítette Catherine-t a kocsiba, ő
csak nagy üggyel-bajjal menthette meg a tulajdon új írótábláját attól, hogy ki
ne dobják az utcára. Nagy sokára mégis becsukódott a kocsi ajtaja a három nő
mögött, és elindultak abban a higgadt iramban, amellyel egy úriember szép,
jól táplált négyesfogata harminc mérföldes útra indul: ilyen távolságra feküdt
Northanger Bath-tól, s ezt két egyenlő stációval teszik meg. Catherine lelke
felvidult, amikor elhajtottak a kapu elől; Tilney kisasszony társasága nem
feszélyezte; a számára tökéletesen új út érdekesnek ígérkezett; előtte egy
klastrom, mögötte egy bricska – Catherine tehát sajnálkozás nélkül vetett
búcsúpillantást Bath-ra, s váratlanul gyorsan bukkantak fel a mérföldkövek.
Petty-France-nál kétórai unalmas várakozás következett, amikor nem volt mit
tenni, mint enni étvágytalanul és időzni tétlenül – ez a kényelmetlenség
csökkentette némiképpen csodálatát előkelő utazásuk, a négylovas batár, a
takaros libériába bújtatott és kengyelükben rendszeresen fel-felemelkedő
hajtók, a számos lovas fullajtár iránt. Tökéletesen kellemes társaságban mit
sem számított volna a késedelem – Tilney tábornok azonban, ha mégoly
elbájoló ember volt is, láthatóan tompítólag hatott gyermekeinek hangulatára,
és rajta kívül más jóformán alig ejtett egy szót is. Catherine, mihelyt ezt
észlelte, meg azt, hogy a tábornok mindennel elégedetlen, amit csak a fogadó
kínálhatott, a pincérekkel pedig dühödten türelmetlen, pillanatról pillanatra
jobban tartott tőle, és úgy érezte, a két óra négy órára nyúlik. Végül, nagy
sokára, elhangzott a felmentő szó; és mekkora volt Catherine meglepetése,
amikor a tábornok azt ajánlotta, vegye át az ő helyét a fia kocsijában az út
hátralevő részére: „szép idő van, és ő azt szeretné, ha vendégük minél többet
látna a vidékből”!
Catherine jól emlékezett rá, hogyan vélekedett Mr. Allen a fiatalemberek
nyitott kocsijáról; elpirult hát a terv hallatán, és első gondolata az volt, hogy
visszautasítja; a második azonban már meghódolt Tilney tábornok ítélete
előtt: a tábornok nem ajánlhat olyasmit, amit ne illenék elfogadnia; és néhány
percen belül már Henry oldalán találta magát a kétfogatúban, s nem élt még a
földön nála boldogabb teremtmény. Pár percnyi próba meggyőzte arról, hogy
a nyitott kétkerekű a világ legszebb kocsija; a négylovas batár pompásan
gördül ugyan, de nehéz és körülményes holmi, és Catherine nem feledhette,
hogy két óra hosszat időztek kénytelen Petty-France-nál. A kétfogatú számára
feleennyi idő is elegendő lett volna; és oly fürgén mozogtak a könnyű lovak,
hogy ha a tábornok nem ragaszkodik hozzá, hogy az ő hintója vezessen, fél
percen belül könnyűszerrel megelőzhették volna. A kétfogatú hintó érdeme
azonban nemcsak a lovakban rejlett; Henry olyan jól hajtott – olyan
nyugodtan -, nem keltett semmiféle zavart, nem hivalkodott Catherine előtt,
nem szidta a lovait; annyira különbözött az egyetlen úri kocsihajtótól, akivel
Catherine-nek módjában állott összehasonlítani! Meg aztán a kalapja olyan jól
áll, és nagykabátjának számtalan körgallérja oly tetszetősen tekintélyes!
Henry Tilney hajtotta kocsiban ülni, csakúgy, mint vele táncolni, a
legnagyobb boldogság a világon! És minden egyéb gyönyörűség tetejébe
most még a tulajdon dicséretét is hallgathatta; azt legalábbis, hogy Henry
megköszönte a húga nevében Catherine kedvességét, hogy meglátogatja őket;
az igaz barátság megnyilvánulásának tekintette, és úgy emlegette, mint ami
őszinte hálát érdemel. Húgának, mondta Henry, kedvezőtlenek a körülményei
– nincs női társasága – édesapjának gyakori távollétében pedig sokszor
semmiféle társasága sincs.
– De hát hogyan lehetséges ez? – tudakolta Catherine. – Maga talán nincs
ott?
– Northanger csupán félig az otthonom; saját háztartásom van woodstoni
házamban, közel húsz mérföldnyire édesapámétól, és időm egy részét
szükségszerűen ott töltöm.
– Mennyire sajnálhatja!
– Mindig sajnálom elhagyni Eleanort.
– Igen; de az iránta való szeretet mellett bizonyára annyira szereti a
klastromot! Aki megszokta, hogy egy klastrom az otthona, annak bizonyára
kellemetlen lehet egy közönséges lelkészlak.
– Kegyed igen kedvező elképzelést alkotott a klastromról – mondta
mosolyogva Henry.
– De még mennyire. Hát nem gyönyörű, ódon hely, szakasztott, mint
amilyenről olvas az ember?
– És kegyed kellőképpen felvértezte magát, hogy mindazon rémségekkel
találkozik, amelyeket egy épület, „amilyenről olvas az ember”, csak
tartogathat? Eléggé erős a szíve? Felkészültek az idegei ál-falakra,
rejtekajtókra?
 – Ó, igen! Nem hiszem, hogy könnyen megijednék, hiszen olyan sokan
lesznek a házban – meg aztán nem volt lakatlan és elhagyatott hosszú évekig,
mikor a család váratlanul megérkezik, értesítés nélkül, ahogy általában
történni szokott.
– Valóban nem. Nem leszünk kénytelenek a kandalló tüzének húnyó
parazsánál behatolni a homályos csarnokba – sem ablaktalan, ajtó nélküli,
bútorozatlan szoba padlóján vetni ágyat. Azt azonban tudnia kell, hogy
amikor egy fiatal hölgy kerül (akármilyen módon) egy efféle lakóhelyre,
mindig a családtól távol szállásolják el. Míg amazok kényelmesen
visszavonulnak a ház általuk lakott végébe, őt Dorothy, az agg kulcsárnő
annak rendje és módja szerint felvezeti a másik lépcsőn, komor folyosókon át
egy lakosztályba, amelyet azóta sem használtak, amióta egy távoli
unokatestvér avagy más rokon ott húsz esztendeje elhalálozott. Elviselné az
effajta ceremóniát? Nem hagyja cserben a bátorsága, amikor e komor
szobában találja magát, mely túlságosan magas és tágas, és méreteit csupán
egy lámpás gyenge fénysugaránál becsülheti fel – falait életnagyságú
alakokkal hímzett kárpit borítja, s a sötétzöld avagy bíborszín bársonnyal
borított ágy valóságos ravatal? Nem fog vajon elszorulni a szíve?
– Ó, de hát ilyesmi úgysem történik velem, biztos vagyok benne.
– Mily reszketőn fogja szemügyre venni lakosztályának bútorzatát! És mit
lát majd? Sem asztalt, sem öltözködőasztalkát, szekrényeket vagy fiókokat,
hanem az egyik oldalon tán egy törött lant maradványait, a másikon egy
súlyos ládát, amelyet semminő erőfeszítés felnyitni nem képes, a kandalló
felett pedig holmi marcona hadfi arcképét, kinek vonásai láttán érthetetlenül
összeszorul a szíve, és nem lesz képes levenni róla a szemét. Eközben
Dorothy, kit nem kevésbé döbbentett meg a kegyed megjelenése, heves
izgalommal tekint magára, és néhány érthetetlen célzást ejt el. Hogy felderítse
kegyedet, mindazonáltal sejteni engedi, hogy a klastromnak a kegyed
lakóhelyéül kijelölt részét minden kétséget kizáróan kísértet járja, és közli
kegyeddel, hogy egyetlen szolga sem tartózkodik hallótávolságon belül. E
szívvidító búcsúszó után bókol és távozik – kegyed pedig addig hallgatja
távolodó lépteit, amíg az utolsó visszhang el nem hal – s amikor, elszoruló
szívvel, megkísérli elreteszelni ajtaját, növekvő rettenettel észleli, hogy
nincsen rajt’ retesz!
– Ó, Mr. Tilney! Mily félelmetes! Épp olyan, mint egy könyv! De ilyesmi
csakugyan nem történhet velem. Biztos vagyok benne, hogy a
kulcsárnéjuknak nem is Dorothy a neve. No, és mi történik azután?
– Az első éjszakán talán még semmi sem ad okot további ijedelemre.
Miután leküzdötte az ágytól való legyőzhetetlen borzadályát, nyugovóra tér,
és néhány órányi zaklatott álma lesz. Megérkezése után a második, legkésőbb
azonban a harmadik éjszakán valószínűleg heves vihar tör ki. Az épület
valósággal megremeg alapjaiban, a mennydörgést visszaverik a szomszédos
hegyek – és a zivatart kísérő félelmetes szélrohamok közepette kegyed
megpillantani véli (a lámpása ugyanis nem aludt ki), hogy a falikárpit egy
része hevesebben rázkódik, mint a többi. Nem tudja természetesen elfojtani
kíváncsiságát a kielégítésére ily alkalmas pillanatban, nyomban felkel, vállára
veti köntösét, és elindul, hogy a rejtély mélyére hatoljon. Rövid kutatás után
rést fedez fel a falikárpiton, amelyet oly művészi ügyességgel szerkesztettek,
hogy a legtüzetesebb kutatáson is kifog, s amikor kinyitja, íme: egy ajtót
pillant meg – s mivel az ajtót csupán hatalmas rudak meg egy retesz rögzítik;
némi erőfeszítés után sikerül kinyitnia – és kezében a lámpással belép egy
kicsiny, boltíves szobába.
– Ugyan, dehogy: nagyon is félnék, eszembe se jutna ilyesmit tenni.
– Micsoda! Holott Dorothy értésére adta, hogy titkos földalatti folyosó
vezet lakosztályától Szent Antal kápolnájáig, alig két mérföldnyire?
Visszariadna egy ilyen egyszerű kalandtól? Nem, nem, nyomban belép e
kicsiny, boltíves kamrába, majd a következőkbe, de egyikben sem lát semmi
figyelemreméltót. Az egyikben talán egy tőr, a másikban néhány vércsepp, a
harmadikban holmi kínzóeszköz maradványa: mindebben azonban nincsen
semmi különös, a kegyed lámpása pedig hamarosan pislákolni kezd;
visszafordul tehát, és elindul lakosztálya felé. Ismét áthaladva azonban a
kicsiny szobán, tekintetét magára vonja egy hatalmas, ódivatú,
aranyberakásos ébenfa szekrény, amely, noha előzőleg tüzetesen megvizsgálta
a bútorzatot, elkerülte volt a figyelmét. Leküzdhetetlen előérzet ösztökélésére
izgatottan közeledik a szekrényhez, kinyitja kétszárnyú ajtaját, s végigkutat
minden fiókot; ám egy darabig semmi fontosat nem fedez fel – mindössze tán
egy jó marék gyémántot. Nagy sokára azonban megérint egy titkos rúgót, s
felpattan egy belső fülke – papírtekercs tűnik elő – megragadja – számtalan
kéziratlapból áll – becses kincsével besiet hálókamrájába, ám alig betűzött ki
ennyit: „Oh, bárki légy – kinek kezébe jutottak a boldogtalan Matildának
emlékiratai…” – midőn lámpása hirtelen kihuny, és kegyed tökéletes
sötétségben marad.
– Ó, nem, nem… ne is mondjon ilyet! Folytassa, kérem.
Henryt azonban túlságosan is elszórakoztatta az általa keltett érdeklődés, és
nem folytatta elbeszélését: sem a tárgyra, sem a hangjára nem tudott többé
kellő komolyságot erőltetni, és kénytelen volt felkérni Catherine-t,
hagyatkozzék a képzeletére Matilda megpróbáltatásainak tanulmányozásában.
Catherine feleszmélt, elszégyellte mohó érdeklődését, és komolyan
biztosította Henryt: figyelemmel hallgatta bár, de egy pillanatig sem tartott
attól, hogy valóban része lesz az imént hallottakban. „Bizonyos benne, hogy
Tilney kisasszony sosem helyezné olyan hálókamrába, amilyet Tilney úr leírt!
És nem is fél egyáltalán.”
Ahogy utazásuk végcéljához közeledtek, Catherine türelmetlensége –
figyelmét ugyanis a többi beszédtárgy elvonta volt egy darabig – teljes erővel
visszatért; alig várta, hogy megpillantsa végre a klastromot, s az út minden
egyes kanyarulatánál szent borzalommal várta, mikor bukkan elő a tömör,
szürke kőfal, ősi tölgyek ligetéből kiemelkedőn, amint a nap utolsó sugarai
gyönyörteljes pompával játszanak magas, csúcsíves ablakain. Az épület
azonban oly alacsony volt, hogy Catherine azon vette észre magát: be is
hajtottak már a kapun, Northanger területére, s még csak egy árva ódon
kéményt sem sikerült meglátnia.
Nem tudta, van-e oka a meglepetésre, de a megközelítésnek e módjában
egyvalamire bizonyosan nem számított. Hogy modern külsejű kapusházak
között haladjon el, hogy ily könnyedén teremjen magának a klastromnak a
területén, hogy ily sebesen hajtsanak vele végig a finom kaviccsal felszórt
sima, egyenes úton, mindennemű akadály, ijedelem avagy ünnepélyesség
nélkül – ez bizony sajátságos és érthetetlen. Nem sok ideje maradt azonban
efféle megfontolásokra. Hirtelen zápor csapott az arcába, további
megfigyeléseket tehát nem eszközölhetett; minden gondolatát új
szalmakalapjának épségére összpontosította – és íme, bent is volt már a
Klastrom falai között. Henry segítségével leugrott a kocsiról, az ódon tornác
védelmében lelte magát, sőt, be is lépett a csarnokba, ahol barátnője és a
tábornok várták és üdvözölték – és semmiféle baljós előérzete sem támadt
holmi leselkedő szerencsétlenségről, sem egy pillanatnyi gyanú nem ébredt
benne az ünnepélyes épület falai között végbement múltbéli szörnyűségekről.
A szellő szárnya nem hordozta meggyilkoltaknak sóhaját; nem hordozott
egyebet, mint sűrűn permetező esőt; s minekutána Catherine alaposan kirázta
öltözékét, kész volt rá, hogy bevezessék a család fogadószobájába, és képes
arra, hogy szemügyre vegye környezetét.
Klastrom! fenséges élvezet, hogy igazi klastromba került! – csakhogy,
amint körülpillantott a szobán, kételyei támadtak: vajon bármi, ami
megfigyelésének körébe esik, megerősítheti-e benne ezt a tudatot. A bútorzat
a modern ízlés gazdagságát és eleganciáját tükrözte. A kandalló, amelytől a
hajdani idők terjedelmét és súlyos faragványait várta volna el, mindössze
sima, modern alkalmatosságnak bizonyult, egyszerű, csinos márványlappal,
azon pedig szép angol porcelán díszekkel. Az ablakok, amelyektől
különlegesen sokat remélt – hallotta ugyanis, amint a tábornok emlegette,
hogy tiszteletteljes gonddal megőrizte gótikus formájukat – kisebbnek
bizonyultak, mint amekkorának képzelete rajzolta volt. Igaz, a csúcsív
valóban megmaradt – alakjuk gótikus volt, tán még a keretük is -, de
mindegyik üvegtábla oly nagy, oly tiszta, oly világos! Annak a képzeletnek,
amely parányi ablakszemekre számított, súlyos kőcsipkézetre, festett üvegre,
piszokra és pókhálóra – kétségbeejtő volt a különbség.
A tábornok észrevette, merre jár Catherine tekintete, s a szoba kicsinységét,
a berendezés egyszerűségét hozta szóba, ahol minden tárgy mindennapi
használatra szolgál, célja csupán a kényelem és a többi; ám azzal
dicsekedhetik, úgymond, hogy akad a Klastromban néhány lakosztály, amely
nem volna méltatlan vendége figyelmére – és már az egyiknek drága
aranyozását kezdte volna emlegetni, amikor azonban elővette az óráját,
mondat közben elhallgatott, majd meglepetten kijelentette, hogy húsz perc
híja csupán az öt órának! Ez felhívásnak hangzott az elválásra, és Catherine
azon kapta magát, hogy Tilney kisasszony valósággal magával sodorja, s ez
meggyőzte afelől, hogy Northangerben elvárják a család időrendjének szigorú
tiszteletben tartását.
A tágas és magas csarnokon át visszatérve felmentek a széles és fényes
tölgyfalépcsőn, amelyen számos forduló és pihenő után hosszú és széles
galériára értek. Egyik oldalán ajtók sorakoztak, a másikat ablakok világították
meg, s Catherine-nek épp csak annyi ideje volt, hogy megállapíthatta: ez
utóbbiak négyszögű udvarra néznek, ekkor azonban Tilney kisasszony
bevezette egy szobába, ahol csupán annyi időt töltött, míg kifejezhette abbéli
reményét: Catherine kényelmesnek fogja találni; majd azzal a sürgető kéréssel
hagyta magára, hogy a lehető legkevesebbet változtasson öltözékén.
 Huszonegyedik fejezet
Egyetlen pillantás elegendő volt, hogy Catherine meggyőződjék felőle:
szobája nagyon is különbözik attól, amelynek a leírásával Henry igyekezett
megrémíteni. Nem volt szokatlanul nagy, és nem látott benne se bársonyt, se
falikárpitot. A falat tapéta borította, a padlót szőnyeg; az ablak sem volt
kevésbé tökéletes, sem pedig homályosabb, mint lent, a fogadószobában; a
bútorzat, ha nem is a legutóbbi divat szerinti, tetszetős és kényelmes, a szoba
hangulata pedig egyáltalán nem komor. Catherine nyomban megkönnyebbült,
és elhatározta: egy percet sem veszteget tüzetesebb vizsgálódással, mert
nagyon rettegett attól, hogy késlekedésével bosszantani találja a tábornokot.
Tőle telhető gyorsasággal ledobta ruháját, és már épp készült kiszedni a tűket
a fehérneműs csomagból, amely a batár ülésén utazott vele, hogy nyomban
használhassa – ekkor azonban tekintete egy hatalmas, magas ládára esett,
amely a kandalló egyik oldalán található bemélyedésben állt. A láda láttán
Catherine összerezzent: feledve minden egyebet, csak állt, és béna bámulattal
nézte, míg agyán efféle gondolatok futottak át:
– Ez aztán különös! Ilyen látványra nem számítottam! Egy irdatlan, súlyos
láda! Vajon mi rejlik benne? Miért tették ide? Méghozzá hátra is tolták,
mintha nem akarták volna, hogy szem előtt legyen! Belenézek – kerüljön,
amibe kerül, igenis belenézek – méghozzá nyomban – nappali világosságnál.
Ha estélig halogatom, még kialszik a gyertyám.
Előrelépett, és tüzetesen szemügyre vette: cédrusfából készült, különös
berakással sötétebb fából; és a földtől vagy egy lábnyi magasságban, hasonló
anyagból faragott állványon állt. Ezüst zárát patinával vonta be az idő; két
oldalán csonka fogantyú, ugyancsak ezüstből; talán különös erőszak törte el
idő előtt; fedelének közepén pedig rejtelmes jegy, ugyanabból a fémből.
Catherine elszántan hajolt fölébe; de nem tudott teljes bizonyossággal semmit
kibetűzni. Akármerről nézte, sehogy sem olvashatta T-nek a második betűt;
márpedig ha ebben a házban bármi mást lát, jócskán van oka a csodálkozásra.
Ha eredetileg nem volt az övék, mily sajátos körülmények folytán kerülhetett
a Tilney család birtokába?
Rettegő kíváncsisága nőttön-nőtt; reszkető kézzel megragadta a zár pántját,
s eltökélte, hogy legalább a láda tartalmát illető kíváncsiságát kielégíti. Nagy
nehezen – erőfeszítése ugyanis ellenállásba ütközött – sikerült a fedelet
néhány hüvelyknyire felemelnie; ám e pillanatban kopogtak az ajtón.
Catherine összerezzent, elengedte a fedelet, az pedig nagy csattanással
lecsukódott. Az alkalmatlan percben érkezett betolakodó Tilney kisasszony
komornája volt; úrnője küldte, hogy segítsen Morland kisasszonynak: s ámbár
Catherine nyomban elbocsátotta, erről eszébe jutott, hogy voltaképpen mit
kell csinálnia, és – habár gyötrő vágyat érzett, hogy a rejtély mélyére hatoljon
– arra késztette, hogy további késedelem nélkül folytassa az öltözködést. Nem
haladt gyorsan, mert tekintete és gondolatai még akkor is az érdeklődés és
riadalom keltésére oly kiválóan alkalmas tárgyon időztek; s habár újabb
kísérletre egyetlen pillanatot sem mert fecsérelni, sehogy sem bírhatta rá
magát, hogy néhány lépésnél jobban eltávolodjék a ládától. Nagy sokára
azonban, amikor fél karjával már belebújt a ruhájába, úgy érezte, kis híján
végzett az öltözködéssel, és biztonsággal kielégítheti türelmetlen
kíváncsiságát. Egy pillanatot bízvást rászánhat; s oly kétségbeesett erőt fog
kifejteni, hogy – hacsak nem természetfeletti hatalommal áll szemben – e
pillanat alatt sikerül felhajtania a fedelet. Ebben a szellemben szökött előre, és
önbizalma nem szedte rá. Eltökélt erőfeszítése kinyitotta a fedelet, és
meglepett szeme elé fehér pamut ágytakaró bukkant, szabályosan
összehajtogatva, amint háborítatlan magányban hevert a láda végében!
A meglepetés pírt csalt Catherine arcára, ahogy rábámult; s amidőn Tilney
kisasszony, aggódván, hogy vajon barátnője elkészült-e már, belépett a
szobába, a néhány percig dédelgetett képtelen remény fokozódó szégyenéhez
immár a rajtakapatás szégyene járult!
– Érdekes öreg láda, ugye? – kérdezte Tilney kisasszony, amikor Catherine
sebtében lecsukta a fedelet, és a tükör felé fordult. – Senki sem tudja, hány
nemzedék óta áll itt. Nem is sejtem, hogyan került ebbe a szobába, de nem
vitettem ki, mert azt gondoltam, néha hasznát vehetjük: kalapokat, főkötőket
tarthatunk benne. Az a legrosszabb, hogy annyira súlyos, és nehéz kinyitni.
De itt, ebben a sarokban legalább nincs útban.
Catherine meg sem tudott szólalni; egyszerre pirult, kötötte meg ruháját, és
a lehető legsebesebben formált bölcs elhatározásokat. Tilney kisasszony
gyengéden célzott aggodalmára, hogy elkésnek; és fél perc múlva már
rohantak le a lépcsőn, nem egészen alaptalan riadalommal – Tilney tábornok
ugyanis fel-alá járkált a fogadószobában, kezében az órájával; belépésük
pillanatában hevesen megrántotta a csengőt, és így rendelkezett:
– Asztalra az ebédet, de azonnal!
Catherine megremegett a hangja hallatán; sápadtan, kifulladva, alázatosan
ült; szorongás töltötte el a tábornok gyermekei miatt, és gyűlölet az ódon
ládák iránt. A tábornok, alighogy Catherine-re nézett, visszanyerte
udvariasságát; ezután azzal töltötte az időt, hogy dorgálta leányát, amiért ily
ostobán sürgette bájos barátnőjét, ki tökéletesen kifulladt a sietségtől, holott a
világon semmi ok nem volt a kapkodásra; Catherine azonban nem tudta
leküzdeni kétszeres keserűségét, amiért barátnőjét megleckéztetésnek tette ki,
ő maga meg nagy csacsi volt – míg végül el nem helyezkedtek az
ebédlőasztalnál, ahol a tábornok nyájas mosolya meg a maga jó étvágya
helyreállította békességét. Az ebédlő pompás terem volt; méreteinél fogva
sokkal nagyobb fogadószobához is illett volna, fényűzően és drágán volt
berendezve, ám Catherine tapasztalatlan szeme jóformán nem is vett észre
egyebet, mint a tágasságát, meg a népes szolgahadat. Az előző tekintetében
mindjárt ki is fejezte csodálatát; s a tábornok nyájasan elismerte; hogy
valóban nem rossz méretű szoba; megvallotta továbbá, hogy bár az ilyesmire
nem fordít több figyelmet, mint bárki más, a meglehetősen tágas ebédlőt
életszükségletnek tartja; feltételezi azonban, hogy vendégük „bízvást sokkal
tekintélyesebb méretű szobákhoz szokott Mr. Allen házában”.
– Ó, dehogy – hangzott Catherine őszinte és megnyugtató válasza -, Mr.
Allen ebédlője feleekkora sincs – és hogy életében még nem is látott ekkora
helyiséget. A tábornok jó hangulata fokozódott. Nos, mivel van a házában
ekkora helyiség, úgy gondolja, együgyűség volna nem használni; de
becsületére mondja, úgy gondolja, a feleekkora szoba kényelmesebb lehet.
Mr. Allen háza bizonyára éppen megfelelő méretű ahhoz, hogy józan
elégedettségben éljenek benne.
További zavaró körülmény nélkül és – Tilney tábornok időnkénti
távollétében – őszinte vidámságban telt el az este. Catherine csupán a
tábornok jelenlétében érezte az utazásnak egészen csekély fáradtságát, és még
akkor is, még az ernyedtség vagy a feszélyezettség pillanataiban is általános
elégedettség volt az uralkodó érzése, és ha Bath-ban hagyott barátaira
gondolt, egyáltalán nem kívánta, hogy bárcsak velük lehetne.
Viharos éjszaka volt; a délután folyamán megerősödött a szél; és mire a
társaság feloszlott, heves szélvihar támadt és felhőszakadás. Catherine, míg
áthaladt az előcsarnokon, borzongva hallgatta a vihart; amikor pedig
meghallotta, hogyan tombol az orkán az ódon épület sarka körül, és csap be
hirtelen dühvel egy távoli ajtót, első ízben érezte, hogy valóban klastromban
van. Igen, ezek jellegzetes zajok; emlékezetébe idézték szörnyű helyzetek,
iszonyú jelenetek számtalan változatát, amelyeknek efféle épületek a tanúi és
az efféle viharok az előhírnökei voltak; s szívből örvendett, hogy belépését a
komor falak közé annyival kellemesebb körülmények kísérték! Neki nem kell
tartania éjféli gyilkosoktól, ittas széptevőktől. Henry bizonyára csak tréfált,
amikor reggel olyasmit mesélt. Így berendezett, így őrzött házban nem
tapasztalhat, nem szenvedhet el semmit; éppoly biztonságosan térhet
hálószobájába, mint a tulajdon fullertoni kamrácskájába. Ekképp bölcsen
megacélozván elméjét, ahogy felfele tartott a lépcsőn, képes volt – kivált,
mert észrevette, hogy Tilney kisasszony mindössze két ajtóval odébb tér
nyugovóra – tűrhetően erős szívvel szobájába lépni; és hangulatát nyomban
felpezsdítette a lángoló fahasábok vidám tüze. – Mennyivel jobb is ez –
mondotta Catherine, ahogy a kandallórácshoz lépett -, mennyivel jobb, ha az
ember pattogó tűzre talál, mint ha a hidegben kellene reszketve várakoznia –
amire sok szerencsétlen regényhősnő kénytelen -, míg le nem fekszik az egész
család, s akkor halálra rémülni, midőn a hű öreg szolga belép a gyújtóssal!
Mennyire örülök, hogy Northanger az, ami! Ha olyan lett volna, mint
némelyik más ház, nem is tudom, hogy ilyen éjszakán jótállnék-e a
bátorságomért – de most igazán nincs semmi, ami megriaszthatná az embert.
Körülnézett a szobában. Az ablak függönye mintha mozogna. Nem lehet
más, mint hogy a szél ereje behatol a zsaluk résén; és Catherine merészen
előrelépett, s könnyedén egy dallamot dúdolt, hogy erről meg is győzze
magát; bátran bekukkantott mindegyik függöny mögé; egyik alacsony
ablakülésen sem látott semmit, ami megijeszthette volna, és amikor kezét a
zsaluhoz szorította, határozottan meggyőződhetett a szél erejéről. Nem volt
hiábavaló az a pillantás, amelyet vizsgálata befejeztével az ódon ládára vetett:
megvetően gondolt henye képzelgése oktalan félelmeire, és boldog
közömbösséggel készülődött lefekvéshez. „Kényelmesen fog készülődni: nem
sietteti magát; az sem érdekli, ha ő marad fenn legtovább az egész házban. De
a tüzet nem éleszti fel; az aztán igazán gyávaságnak tetszenék, minthogyha a
fény oltalmára szorulna akkor is, amikor már lefekszik.” A tűz
következésképpen kihunyt, és Catherine, miután kis híján egy órát töltött
rendezkedéssel, már arra gondolt, hogy belép az ágyba, amikor
búcsúpillantását körülhordozva a szobán, nagy meglepetésére, egyszer csak
egy magas, ódivatú, fekete szekrényt pillantott meg, amely ugyan
meglehetősen feltűnő helyen állt, eddig mégsem vette észre. Henry szavai az
ébenfa szekrényről, amely eleinte elkerüli a figyelmét, nyomban megrohanták
emlékezetét: habár nem lehet semmi a dologban; azért mégiscsak különös;
minden bizonnyal igen figyelemreméltó egybeesés! Fogta a gyertyáját és
közelebbről megnézte a szekrényt. Nem volt éppenséggel ébenfa, arany
berakással; de lakkozott volt, igen szép fekete és sárga japán lakk; s ahogy a
gyertyáját magasra emelte, fénye a sárgának arany csillogást kölcsönzött. A
kulcs benne volt a zárban, és Catherine-t különös vágy fogta el, hogy
bepillantson; nem mintha a legcsekélyebb mértékben is arra számított volna,
hogy talál valamit, de annyira különös, azok után, amit Henry mondott!
Röviden: addig el nem alhat, amíg meg nem vizsgálja. Így hát végtelenül
óvatosan egy székre állította a gyertyát, reszkető kézzel megragadta a kulcsot,
és megpróbálta megfordítani: az azonban a végső erőfeszítésnek is ellenállott.
Riadtan ugyan, de nem csüggedve megpróbálta ellenkező irányban: egy retesz
felpattant, és Catherine már-már sikeresnek vélte magát; ám mily különös
rejtelem! – az ajtó még ekkor is mozdíthatatlannak bizonyult. Catherine
pihegve, tűnődve állt egy pillanatig. A szél süvített a kéményben, rohamokban
zúdult az ablaknak az eső – az elemek is a helyzet szörnyűségét hirdették.
Hiába is volna úgy aludni térni, hogy ki ne elégítse a kíváncsiságát, hiszen
lehetetlenség elaludnia annak a tudatában, hogy közvetlen szomszédságában
áll egy rejtelmes mód zárt szekrény. Újból nekiveselkedett, s miután a remény
utolsó erőfeszítésének eltökélt sietségével, minden elképzelhető módon
mozgatta néhány másodpercig a kulcsot, az ajtó hirtelen engedett! Catherine
szívét a győzelem lelkesültsége dobogtatta meg; feltárta mindegyik ajtót – a
másodikat a zárnál kevésbé csodálatos szerkezetű retesz zárta, habár ezen
semmi különöset nem fedezett fel -, kis fiókok kettős sora vált láthatóvá,
alattuk és fölöttük néhány nagyobb fiók; középütt pedig egy ugyancsak
kulcsra zárt kicsiny ajtó minden bizonnyal fontos üreget rejt.
Catherine szíve hevesen vert, de a bátorsága nem hagyta cserben.
Reménység pirosította arccal, kíváncsiságtól égő szemmel ragadta meg egy
fiók fogóját, és kirántotta. Üres volt. Kisebb riadalommal és nagyobb
buzgalommal ragadta meg a másodikat, a harmadikat, a negyediket: üres volt
valamennyi. Felkutatta mindet, s egyben sem lelt semmit. Rejtett kincsek
titkaiban – hála olvasmányainak – jártas lévén, nem hagyta ki a számításból,
hogy a fiókok titkos rekeszt álcázhatnak, s mindegyiket éber figyelemmel
körültapogatta – mindhiába. Most már csak a középső rejtekhely maradt
felderítetlen: s habár „egy pillanatig sem gondolta, hogy bármit is találhat a
szekrény bármelyik részében, és a legkevésbé sem keserítette el eddigi
balsikere, mégis ostobaság volna nem átkutatni tüzetesen, ha már egyszer
elkezdte”. Némi időbe beletelt, míg ki tudta nyitni az ajtót; a belső zárral
hasonló nehézsége támadt, mint a külsővel, ám nagy sokára kinyílt, s kutatása
nem volt oly hiábavaló, mint az eddigi: gyors pillantása az üreg mélyébe
lökött papírtekercsre esett: nyilván el akarták rejteni. Catherine-t leírhatatlan
érzés fogta el. Szíve elszorult, térde reszketett, arca elsápadt. Remegő kézzel
ragadta meg a becses kéziratot, mert fél pillantás is elegendő volt, hogy
felfedezze: kézírással rótták tele; s míg borzongató érzeményekkel vette
tudomásul Henry jóslatának e döbbenetes megtestesülését, menten eltökélte,
hogy elolvassa az utolsó sorig, mielőtt megkísérelne nyugovóra térni.
Gyertyájának halovány fénye arra késztette, hogy riadtan odaforduljon:
nem fenyegetett azonban veszély, hogy hirtelen kialszik, s még néhány óra
hosszat égni fog: s hogy más ne nehezítse az ódon írás kiböngészését, a
gyertyát sietősen elkoppintotta. Fájdalom! egy mozdulattal elkoppintotta, de
ki is oltotta. Lámpás sem hunyhatott volna ki szörnyűbb hatással. Catherine
néhány pillanatra megdermedt rémületében. A gyertya kialudt: a kanócnak
egyetlen kis maradéka sem adott reményt, hogy fúvással felélesztheti.
Áthatolhatatlan, megmozdíthatatlan sötétség töltötte el a szobát. Megújult
dühvel feltámadó heves szélroham növelte a pillanat iszonyát. Catherine
egész testében megremegett. A beálló csöndben távolodó lépteknek s egy
messzi ajtó csapódásának zaja hatolt fülébe. Emberi természet ennél többet el
nem viselhet. Hideg verejték ütött ki homlokán, kezéből kihullt a kézirat,
tapogatózva kereste az utat az ágyhoz, gyorsan beugrott, és a takaró alá bújva
keresett menedéket az iszonyattól. Úgy érezte, ezen az éjszakán nem jöhet a
szemére álom. Jogosan felébredt kíváncsisággal, felzaklatott érzelmeivel
lehetetlenség nyugodnia. S odakint az a szörnyűséges vihar! Általában nem
félt a széltől, de most minden egyes roham rémületes jelentést hordozott. A
csodálatos módon meglelt kézirat, a reggeli jóslat csodálatos beteljesülése –
mire vélje mindezt? Vajh’ mit tartalmazhat? Kire vonatkozhat? Mi módon
maradt ilyen sokáig rejtve? – és mily sajátos: épp neki jutott osztályrészéül,
hogy felfedezze! Míg magáévá nem tette a tartalmát, nem lelhet sem békét,
sem nyugalmat: eltökélte, hogy a nap első sugarainál elolvassa. Addig
azonban még sok hosszú, unalmas órának kell eltelnie. Catherine
megborzongott, hánykolódott ágyában, s irigyelt mindenkit, ki békésen
szunnyad. Kint még tombolt a vihar, számosak voltak zajai, szörnyűbbek,
mint maga a szél, melynek rémítő harsogása időközönként megütötte fülét.
Szinte még az ágy függönye is mozogni látszott, egy másik pillanatban pedig
megremegett az ajtó zárja, mintha belépni próbálna valaki. Tompa suttogások
kúsztak végig a galérián, s nemegyszer távoli nyögés dermesztette meg
Catherine-ben a vért. Telt-múlt az idő, s az elgyötört Catherine hallotta, amint
a ház minden órája elüti a hármat, mire elült a vihar, s ő öntudatlan álomba
hullott.
 Huszonkettedik fejezet
Catherine másnap reggel nyolckor arra ébredt, hogy a komorna kitárja a
zsalut; s amikor kinyitotta a szemét, azon tűnődve, hogy hogyan csukhatta le
egyáltalán, csupa vidám tárgyra esett a pillantása; a tűz már égett, az estéli
vihar gyönyörű reggelnek adta át a helyét. Létének tudatával ugyanegy
pillanatban visszatért a kézirat emléke is; amint a komorna távozott, ő már
ugrott is ki az ágyból, mohón szedte össze a szétszóródott lapokat, amelyek
kihullottak a tekercsből, amikor a földre esett; majd visszarepült ágyába, hogy
kényelmesen olvashassa el. Most már világosan látta, hogy nem számíthat
olyan hosszú kéziratra, mint amilyenek fölött a könyvekben általában
borzong, a tekercs ugyanis, mely láthatólag csupa kicsi, egymástól független
lapból állott, egészében véve jelentéktelen méretű volt, és sokkal kisebb, mint
amekkorának első pillantásra vélte.
Mohó szeme gyorsan átfutott egy lapon. Megdöbbent, amikor rájött, mit
tartalmaz. Lehetséges volna, vagy pedig érzékei űznek vele csalóka játékot?
Nem volt más előtte, mint egy fehérnemű jegyzék, durva és modern betűkkel!
Ha bízhat szeme tanúságában, mosócédulát tart a kezében. Megragadott egy
másik lapot, és ugyanazokat a tételeket látta, némi változtatással; a harmadik,
a negyedik, az ötödik sem kínált semmi újat. Ingek, harisnyák, nyakravalók,
mellények bámultak rá mindegyikről. Két másik lap, ugyanannak a kéznek az
írásával, alig érdekesebb kiadásokat tartalmazott: hajpor, cipőmadzag és
nadrággombok felsorolását. A nagyobb lap pedig, amely a többit beburkolta,
első, görcsös sorából ítélve – „gesztenyepej kanca borogatására” – a lódoktor
számlája lehetett! Ez volt tehát az iratok gyűjteménye (amelyeket, most már
csak ezt hihette, valamely cseléd gondatlansága hagyott ott, ahonnan ő
kivette), amely nagy várakozással és riadalommal töltötte el, és megfosztotta
fél éjszakai nyugodalmától! Catherine porig volt alázva. Nem volt elég a láda-
kaland, hogy bölcsességre tanítsa? Fektében egy sarkát látta csak, de mintha
az is vádlón emelkednék fölébe. Mi sem lehetett most már világosabb, mint
iménti képzelgésének képtelensége. Feltételezni, hogy egy sok nemzedékkel
ezelőtti kézirat felfedezetlen maradhatott egy ilyen modern, ilyen lakályos
szobában! – vagy hogy ő legyen az első, aki kellően ügyes felnyitni a ládát,
amelynek a kulcsa ott volt mindenki keze ügyében!
Hogy áltathatta így magát? Ég óvja attól, hogy Henry Tilney valaha is
értesüljön az oktondiságáról! Márpedig jobbára ő tehetett az egészről, hiszen
ha a szekrény nem egyezik oly pontosan Henry leírásával a Catherine-re váró
kalandokról, soha a legcsekélyebb kíváncsiságot sem táplálta volna a
bútordarab iránt. Ez volt az egyetlen vigasztalása. Türelmetlenül vágyott
szabadulni oktondiságának gyűlöletes tanúitól, az ágyán szétszórt utálatos
papíroktól; fel is kelt nyomban, s összehajtogatta mindet, nagyjából éppolyan
alakúra, mint ahogy találta; visszatette eredeti helyükre, azzal a szívbéli
óhajjal, hogy semmiféle kellemetlen vakeset többet ne hozza őket napvilágra,
hogy akár csak önmaga előtt is szégyenbe kerüljön.
Hanem azt az egyet sehogy sem értette, vajon miért volt oly nehéz felnyitni
a zárat – hiszen most a lehető legnagyobb könnyedséggel elbánt vele. Ebben
aztán csakugyan volt valami rejtelmes, és Catherine egy fél percig el is
időzött e hízelgő feltevésnél; amíg csak eszébe nem jutott, hogy az ajtó
kezdetben minden valószínűség szerint nem volt zárva, és ő maga zárta be – s
e gondolatra megint csak elpirult.
Amint csak tehette, elszabadult abból a szobából, amelyben a viselkedése
ily kellemetlen megfontolásokra adott okot; s gyorsan elért a
reggelizőszobába, amelyet még előző este megmutatott Tilney kisasszony.
Henryt egyedül találta; s meglehetősen kényelmetlen volt, hogy nyomban
abbéli reményének adott kifejezést: Catherine-t nem zavarta a vihar; majd
hamiskásan célzott az általuk lakott épület természetére. Catherine a világ
minden kincséért sem akarta, hogy gyengesége kiderüljön; mivel azonban
valótlant állítani nem tudott, kénytelen volt beismerni, hogy a szél egy kis
ideig ébren tartotta.
– De most gyönyörű reggelre ébredtünk – tette hozzá, mert szeretett volna a
tárgytól szabadulni -, és a vihar meg az álmatlanság mit sem számít, ha
egyszer elmúlt. Milyen gyönyörű jácintok! Épp mostanában szerettem meg a
jácintot.
– És hogyan történt ez? Véletlenül, vagy vita útján?
– A húga tanított meg rá: nem tudom, hogyan. Mrs. Allen minden
esztendőben nagy igyekezettel próbálta megszerettetni velem, de sosem
voltam rá képes, míg a minap meg nem láttam a Milsom utcában: természettől
közönyös vagyok a virágok iránt.
– Most mégis szereti a jácintot. Annál jobb. Az élvezetnek új forrására
bukkant, márpedig minél több helyen kapaszkodik a boldogságba, annál jobb.
Meg aztán a szépnemnél mindig kívánatos a virágok iránti szeretet, hogy a
hölgyeket a szabadba csalogassa, s gyakoribb testgyakorlásra késztesse, mint
amennyire különben rászánnák magukat: s ámbár a jácint szeretete talán
szerény kezdet, ki tudja, ha az érzés egyszer felébredt, idővel talán még a
rózsát is megszereti.
– Csakhogy nekem nincs szükségem efféle élvezetre, hogy kicsalogasson a
szabadba. A gyaloglásnak meg a friss levegő belégzésének öröme épp elég
nekem, és szép időben a nap nagyobbik részét kint töltöm. Mama mondja is,
hogy sosem vagyok odabent.
 – Akárhogyan is, örülök, hogy megszerette a jácintot. A szeretetet elég
megtanulni; és nagy áldás, ha egy ifjú hölgyet meg lehet tanítani valamire.
Milyen oktatónak találja a húgomat?
Catherine megmenekült a válasz zavarától: belépett ugyanis a tábornok.
Mosolygó bókjai kellemes lelkiállapotra vallottak; Catherine-t azonban
zavarba hozta gyengéd célzása arra, hogy úgy látszik, Morland kisasszony is
híve a korai felkelésnek.
Amikor asztalhoz ültek, Catherine figyelmét felkeltette az elegáns
reggelizőkészlet, amely, szerencsére, a tábornok ízlését dicsérte. „El van
ragadtatva, hogy vendégük helyesli választását; nem tagadja, ő a takaros és
egyszerű holmit kedveli; helyesnek véli bátorítani hazája iparát; az ő
kisigényű ínyének éppoly zamatos a tea staffordshire-i cserépedényből, mint
drezdai vagy sevres-i porcelánból. De ez már egészen régi készlet, két
esztendeje vásárolták. Az ipar azóta sokat javult; mikor legutóbb a városban
járt, látott néhány szép példányt, és ha e tekintetben nem volna tökéletesen
híjával a hiúságnak, kísértést érzett volna, hogy új készletet rendeljen. Bízik
benne mindazonáltal, hogy nemsokára alkalom adódhatik új készlet
kiválasztására – habár nem magának.” Valószínűleg Catherine volt az
egyetlen a társaságban, aki nem értette, mire céloz a tábornok.
Röviddel reggeli után Henry Woodstonba indult, ahova hivatali kötelessége
szólította két vagy három napra. Mindannyian a csarnokba gyülekeztek,
onnan nézték, amint lóra száll; majd visszatérve a reggelizőszobába,
Catherine nyomban az ablakhoz lépett: remélte, hogy még egy pillanatig
láthatja az alakját.
– Meglehetősen kemény próbája ez bátyád lelkierejének – jegyezte meg
Eleanorhoz fordulva a tábornok. – Woodstont sötét színben fogja ma látni.
– Szép hely? – kérdezte Catherine.
– Te mit mondanál, Eleanor? közöld a véleményedet, mert a hölgyek ízlését
hölgyek tudják jobban megítélni, házak tekintetében csakúgy, mint férfiak
tekintetében. Alighanem a legpártatlanabb szem is elismerné, hogy sok
minden szól a javára. A ház szép mezők között áll, délkeletre néz, ugyanilyen
fekvésű kitűnő konyhakertje is: a környező falakat én építtettem, és magam
szereltem fel a házat fiam használatára vagy tíz esztendeje. A javadalom a
családé, Morland kisasszony: s mivel a ház körüli földek javarésze az enyém;
természetesen gondoskodom a karbantartásáról. Ha Henry jövedelme egyedül
ettől a stallumtól függne, akkor sem látna szükséget semmiben. Talán
különösnek tetszik, hogy mindössze két fiatalabb gyermekem lévén,
szükségesnek tartottam, hogy hivatást válasszon; természetesen vannak
pillanatok, amikor mindnyájan azt kívánnánk, bárcsak mentesülhetne minden
hivatali elfoglaltság alól. Ám noha nem biztos, hogy sikerül véleményemnek
megnyernem kegyedéket, ifjú hölgyeim, bizonyos vagyok benne, Morland
kisasszony, hogy az édesatyja egyetértene velem: szükségesnek vélem, hogy
minden fiatalembernek legyen valami elfoglaltsága. A pénz nem számít; nem
az a cél; de az elfoglaltság igen. Még Fredericknek is, a legidősebb fiamnak,
aki talán oly tekintélyes földbirtokot örököl, mint bármilyen magánember az
országban, még neki is van hivatása.
Nem kívánhatott lenyűgözőbb hatást érvei számára. A hölgy hallgatása arra
vallott, hogy nem lehet rájuk felelni.
Az előző este szó esett arról, hogy Catherine-nek megmutatják a házat, és a
tábornok most maga ajánlkozott vezetőül; Catherine ugyan azt remélte, hogy
egyedül a leányának társaságában derítheti fel a házat, ám a javaslat
önmagában is oly boldogító volt, hogy minden körülmények között örömmel
kellett elfogadni, hiszen Catherine már tizennyolc órát töltött a Klastromban,
és még csak néhány szobáját látta. Az épp csak ráérősen elővett
kézimunkadobozt örömteli sietséggel becsukták, és Catherine egy pillanat
múlva kész volt csatlakozni a tábornokhoz. „Amikor pedig majd végigmentek
a házon, még azt az örömet is megígéri önmagának, hogy elkíséri vendégüket
a cserjésbe és a kertbe.” Catherine bókolva beleegyezett. „De talán
kellemesebb lenne a vendégnek, ha oda indulna először. Az idő jelenleg
kedvező, és az évnek ebben a szakában igen bizonytalan, hogy vajon ilyen is
marad‑e. Mit részesítene a vendég előnyben? Ő minden esetben a szolgálatára
áll. Mit gondol leánya, bájos barátnőjének mi lenne leginkább a kedvére?
Ámbár úgy gondolja, maga is meg tudja állapítani. Igen, egész bizonyosan
kiolvassa Morland kisasszony szeméből, hogy szeretné – és joggal! –
kihasználni a jelenlegi mosolygós időt. De mikor is tévedhet Morland
kisasszony ítélete? A Klastrom végtére mindig biztonságos és száraz. Ő maga
feltétel nélkül megadja magát, hozza is mindjárt a kalapját, és egy pillanat
múlva csatlakozik hozzájuk.” A tábornok kiment a szobából, és Catherine,
csalódott, aggodalmas arccal arról kezdett beszélni: mennyire nem szeretné,
ha a tábornok tulajdon hajlandósága ellenére vinné ki őket a szabadba, attól a
téves elgondolástól vezetve, hogy az ő tetszésére szolgál; hamarosan
elhallgattatta azonban Tilney kisasszony, aki egy kissé zavartan így szólt:
– Úgy gondolom, az lesz a legokosabb, ha kihasználjuk a délelőttöt, amíg
ilyen szép idő van: ne nyugtalankodjék édesapám miatt, ő mindig jár egyet a
napnak ebben a szakában.
Catherine nem tudta pontosan, hogyan értse ezt. Miért van zavarban Tilney
kisasszony? Lehetséges, hogy a tábornok nem szeretné őt végigvezetni a
Klastromon? Az ajánlat tőle magától származott. És vajon nem különös, hogy
mindig ilyen korán megy el? Sem az ő édesapjának, sem Mr. Allennek nem
szokása ez. Felettébb talányos, csakugyan. Mohó kíváncsisággal szerette
volna látni a házat, ám alig érzett némi érdeklődést a birtok iránt. Még ha
Henry velük lett volna! de így még csak azt sem tudja, mi a festői, ha látja.
Ilyen gondolatok foglalkoztatták, de megtartotta őket magának, és türelmes
elégedetlenséggel vette fel főkötőjét.
Amikor azonban a gyepről első ízben pillantotta meg a Klastromot,
várakozását meghaladta a nagyszerűsége. A ház jókora udvar köré épült: a
gótikus díszekben gazdag négyszög két oldala csodálatraméltóan
kiemelkedett. A többit ódon fákkal benőtt dombok takarták el, vagy dús
ültetvények, és a mögötte emelkedő meredek, még március csupasz
hónapjában is szép erdős dombok oltalmazták. Catherine sohasem látott még
ehhez foghatót; s a látvány olyan gyönyörűséggel töltötte el, hogy hozzá értő
irányításra sem várva kitört belőle csodálata és dicsérete. A tábornok
egyetértő hálával fogadta; úgy tűnt fel, mintha ez idáig szinte nem is alkotott
volna Northangerről határozott ítéletet.
A csodálat következő tárgya a konyhakert volt; a tábornok a parkon át
vezette oda vendégét.
Catherine óhatatlanul is rossz érzéssel hallgatta, hány holdra rúg a
veteményeskert területe; kétszeresénél is több volt ugyanis, mint akár Mr.
Allené, akár az édesapjáé, beleértve a templomkertet meg a gyümölcsöst is. A
falaknak száma is, hossza is végtelen; közöttük melegházak valóságos falva
emelkedett, területén pedig egy egész falura való ember munkálkodott. A
tábornoknak hízelgett Catherine ámuló pillantása, amely szinte csakoly
érthetően elárulta, mint hamarosan szavakkal elmondania is kényszerítette,
hogy még soha ehhez fogható kertet nem látott; és a tábornok szerényen be is
ismerte, hogy „maga ugyan semmi efféle becsvágyat nem táplál, nincs is rá
különösebb gondja, de úgy hiszi, veteményesének nem akad párja az egész
királyságban. Ha van vesszőparipája, hát ez az. Szereti a kertet. Bár étkezés
tekintetében többnyire igénytelen, a jó gyümölcsöt szereti – vagy ha ő maga
nem is, barátai és gyermekei igen. Hanem azért sok bosszúság is jár egy ilyen
kerttel. A legnagyobb gond sem biztosíthatja mindig a legértékesebb
gyümölcsöt. Az ananász-hajtatóház például az elmúlt évben mindössze száz
darabot hozott. Mr. Allen is bizonyára hasonló kellemetlenségeket tapasztal,
csakúgy, mint ő.”
– Ó nem, egyáltalán. Mr. Allent nem érdekli a kert; ki sem megy soha.
A tábornok az önelégültség diadalmas mosolyával fejezte ki abbéli óhaját,
vajha ő is megtehetné ugyanezt, mert ahányszor ő a magáéba kimegy, mindig
akad ilyen vagy amolyan bosszúság, mindig van valami, ami keresztülhúzza a
terveit.
 – Hogyan művelik Mr. Allen palánta-házait? – s leírta a magáénak a
természetét, miközben beléptek.
– Mr. Allennek mindössze egyetlen kicsi melegháza van, amelyben Mrs.
Allen tartja télen a növényeit, és olykor tüzet raknak benne.
– Boldog ember! – szólt a tábornok, elégedett megvetéssel.
A kert valamennyi parcelláján, valamennyi fal mentén végig vezette
vendégét, míg az ugyancsak bele nem fáradt a nézelődésbe, a csodálkozásba;
majd végül eltűrte, hogy a leányok nagy sokára éljenek egy külső ajtó adta
lehetőséggel, ezután pedig kifejezte abbéli óhaját, hogy megvizsgálja néhány
újabb változtatás eredményét a teaházban, és sétájuk kellemes
meghosszabbítását javasolta, ha Morland kisasszony még nem fáradt. – De
hová mégy, Eleanor? Miért azon a hideg, nedves ösvényen indulsz oda?
Morland kisasszony lába vizes lesz. A legjobb út a parkon át vezet.
– Nekem ez a kedvenc utam – mondta Tilney kisasszony -, úgyhogy
mindig azt gondolom, ez a legjobb és a legrövidebb. De talán csakugyan
nedves.
Keskeny ösvény kanyargott öreg skót fenyők sűrű ligetében; a komorsága
meglepte Catherine‑t, s oly mohón kívánt behatolni ide, hogy még a tábornok
helytelenítése sem akadályozhatta meg, hogy előre ne lépjen. A tábornok
észrevette Catherine igyekezetét, és mert ismételten az egészségére
hivatkozva is hiába próbálta visszatartani, túlságosan udvarias volt, hogysem
továbbra is ellenkezzék. Mindamellett kimentette magát az alól, hogy velük
tartson: „A nap sugarai, úgy érzi, nem eléggé vidámak; és majd más
útvonalon találkozik a hölgyekkel.” Így szólván, megfordult; és Catherine
nagy megdöbbenésére azon kapta magát, hogy a hangulata megkönnyebbült
az elválástól. A döbbenet azonban kevésbé volt nyilvánvaló, mint a
megkönnyebbülés, nem okozott tehát sértést; és Catherine könnyed
vidámsággal emlegette a liget sugallta élvezetes mélabút.
– Különlegesen szeretem ezt a helyet – mondta társnője, és felsóhajtott. –
Édesanyám kedvenc sétaútja volt.
Catherine még sosem hallotta, hogy a család emlegette volna Mrs. Tilneyt,
és e gyengéd emlékezés keltette érdeklődés nyomban ki is ütközött
megváltozott arckifejezésén, valamint hallgatásában, amellyel a továbbiakra
várt.
– Milyen gyakran sétáltam itt vele! – fűzte hozzá Eleanor -, habár akkor
még nem szerettem ezt a helyet úgy, ahogy azóta szeretem. Akkor egyenesen
csodálkoztam, hogy ő ezt választotta. De az emléke kedvessé teszi a
szememben.
 – S vajon nem kellene-e, hogy a férje szemében is kedvessé tegye? –
tűnődött Catherine. – Márpedig a tábornok nem akart belépni ide. – Tilney
kisasszony hallgatott, úgyhogy ő megkockáztatott egy mondatot: – A halála
bizonyára nagy megpróbáltatás volt.
– Nagy, és egyre nagyobb – felelte halkan a másik. – Mindössze
tizenhárom éves voltam akkor; s habár oly erősen éreztem a veszteséget,
amennyire egy ilyen fiatal teremtés csak érezheti, akkor még nem tudhattam
úgy, amint most tudom, hogy valójában mekkora veszteség ért. – Egy
pillanatra elhallgatott, azután igen határozottan tette hozzá: – Nincs
lánytestvérem, mint tudja – és ámbár Henry – ámbár a bátyáim igen
szeretetteljesek, és Henry sokat van itt, amiért igen hálás vagyok, óhatatlanul
gyakran vagyok magányos.
– Bizonyára nagyon nélkülözi a bátyját.
– Egy anya mindig jelen van. Egy anya állandó jó barát; a hatása erősebb,
mint bárki másé.
– Nagyon bájos asszony volt? Szép volt? Van róla kép a Klastromban? És
miért kedvelte annyira ezt a ligetet? Vajon mert mélabús volt? – ömlöttek
most már a kíváncsi kérdések. Az első háromra azonnali igenlő választ
kapott: a következő kettő fölött átsiklottak; és Catherine-nek a néhai Mrs.
Tilney iránti kíváncsisága nőttön nőtt minden kérdéssel, akár kapott rá
választ, akár nem. Arról meg volt győződve, hogy a házassága boldogtalan
volt. A tábornok minden bizonnyal rideg férj volt. Nem szereti elhalt hitvese
kedvenc sétaútját: szerethette hát őt magát? Meg aztán akármennyire jóképű,
van valami az arcvonásaiban, ami arról árulkodik, hogy nem bánt jól a
feleségével.
– Az arcképe, gondolom – és Catherine elpirult tulajdon agyafúrt kérdésén
– bizonyára az édesapja szobájában lóg?
– Nem; a fogadószobába szánták; édesapám azonban elégedetlen volt a
festménnyel, és egy darabig nem volt helye. Kevéssel édesanyám halála után
én kaptam meg a képet a szobám számára, és a hálókamarámban akasztottam
fel – ahol boldogan megmutatom kegyednek; nagyon élethű. – Íme: újabb
bizonyíték. Egy elhunyt hitves – igen élethű – arcképe, amelyet a férj nem
becsül! Szörnyen kegyetlen lehetett hozzá!
Catherine nem igyekezett tovább palástolni önmaga elől érzéseit,
amelyeket a tábornok, minden figyelmessége ellenére, felkeltett volt, s eddigi
rettegése és idegenkedése most tökéletes irtózattá fajult. Irtózattá, igen! E
bájos asszony iránti kegyetlenség meggyűlöltette Catherine-nel a tábornokot.
Gyakran olvasott ilyen jellemekről; az efféle jellemet Mr. Allen
természetellenesnek és elrajzoltnak mondta – de íme, itt az élő bizonyság az
ellenkezőjére.
Épp eldöntötte magában ezt a kérdést, amikor az ösvény végén magába a
tábornokba ütköztek; és Catherine minden erényes felháborodása ellenére
ismét csak kénytelen volt mellette lépdelni, hallgatni rá, mi több: még
mosolyogni is, amikor amaz mosolygott. Minthogy azonban már nem sikerült
élvezetet lelnie a környező tárgyak látásában, hamarosan lassabbra fogta
lépteit; a tábornok észrevette, és a vendég egészsége iránti aggodalmában –
aminek láttán Catherine elrestellte magát a tábornokról alkotott véleménye
miatt – buzgón sürgette, hogy leányával térne vissza a házba. Ő is követi majd
a hölgyeket egy negyedóra múlva. Megint elváltak – Eleanort azonban fél
perc múlva visszahívták, hogy szigorú intelemben részesüljön: nehogy
körülvezesse barátnőjét a Klastromban a tábornok visszatéréséig. Catherine
ugyancsak figyelemreméltónak találta, hogy a tábornok megint csak
aggályosan igyekszik késleltetni azt, amit ő oly hőn kíván.
 Huszonharmadik fejezet
Mire a tábornok bejött, ifjú vendége egy órát töltött el házigazdája
jellemének nem éppen kedvező bírálatával. „Ez a hosszas távollét, e
magányos barangolások nem vallanak nyugodt lélekre, tiszta lelkiismeretre.”
Nagy sokára megjelent a tábornok; és lett légyen tűnődése mégoly komor, az
ő társaságukban tudott mosolyogni. Tilney kisasszony érzékelte barátnője
kíváncsi érdeklődését a ház iránt, és hamarosan ismét szóba hozta a tárgyat;
édesapja pedig, aki Catherine várakozásával ellentétben nem állt elő
semmiféle ürüggyel a további halogatásra, azon kívül, hogy öt percre megállt,
és a visszatérésükre harapnivalót rendelt a szobába, végül kész volt rá, hogy
elkísérje őket.
Elindultak; s a tábornok nagyvonalúan, méltóságteljes léptekkel, amelyek –
habár nem rendíthették meg az olvasmányaiból tájékozott Catherine kételyeit
– tetszettek a szemnek, átvezette őket a csarnokon, keresztül a család
fogadószobáján meg egy használaton kívüli előszobán, egy mind méretére,
mind berendezésére nézve pompás terembe – az igazi fogadószobába,
amelyet csak előkelő társaság fogadására használtak. Nagyon pompás –
nagyon nagyvonalú – nagyon elragadó! – Catherine-től mindössze ennyi telt,
mert felületes tekintete épp csak a selyem színét különböztette meg; s a
részletes dicséret, a sokatmondó dicséret már magától a tábornoktól
származott; bármiféle szoba berendezése, ha mégoly költséges vagy elegáns
volt is, mit sem jelentett Catherine-nek; nem érdekelte a tizenötödik
századinál modernebb bútor. Amikor a tábornok kielégítette tulajdon
kíváncsiságát, és alaposan szemügyre vett minden egyes jól ismert
díszítményt, továbbmentek a könyvtárszobába, amely a maga módján
hasonlóképpen pompás terem volt; könyvgyűjteményére bármelyik szerény
ember is büszkén tekintett volna. Catherine az eddiginél őszintébben
hallgatott, csodált és bámult mindent – magába szívott minden lehetőt a
tudásnak eme tárházából, átfutván fél polcra való könyv címét – és kész volt
továbbhaladni. Ám újabb lakosztályok nem nőttek ki a földből, ha mégúgy
óhajtotta is. Akármennyire hatalmas volt az épület, a legnagyobb részét már
bejárta; habár amikor megtudta, hogy az addig látott hat vagy hét helyiség, a
konyhával együtt, az udvarnak három oldalát veszi körül: alig hihette, s
nehezen győzhette le a gyanút, hogy van ott még sok titkos kamra is. Némi
megkönnyebbülést jelentett mindazonáltal, hogy miközben visszatérnek a
mindennap használatos szobákba, áthaladnak néhány kevésbé fontos, az
udvarra néző szobán, amelyek imitt-amott nem egészen áttekinthető
folyosókkal kötik össze a különböző oldalakat; és Catherine-t útjuk során az
is vigasztalta, amikor megtudta, hogy most a hajdani kerengőben jár; amikor
meglátta az egykori cellák maradványait, s amikor több ajtót vett észre,
amelyeket sem ki nem nyitottak, sem meg nem magyaráztak; amikor továbbá
a biliárdszobában, majd a tábornok lakosztályában találta magát, anélkül hogy
a kettő kapcsolatát megértette volna, vagy a megfelelő irányba tudott volna
fordulni, mikor onnan kilépett; végezetül pedig, amikor áthaladt egy sötét kis
szobán, amely Henry fennhatóságára vallott, és tele volt szórva az ő
könyveivel, puskáival, köpenyeivel.
Az ebédlőbe érve a tábornok nem tudott lemondani arról az élvezetről,
hogy a szobának – noha már látták; és látják is minden áldott nap öt órakor –
le ne lépje a hosszát Morland kisasszony pontosabb tájékoztatására a
tekintetben, ami felől nem kételkedett és nem is érdeklődött; innen
közvetlenül a konyhába jutottak – a kolostor egykori konyhájába, amely a
hajdani idők tömör falaiban és füstjében, a maiaknak pedig tűzhelyeiben és
melegítő szekrényeiben bővelkedett. A tábornok újító hajlama itt sem
tétlenkedett: a szakácsnők tevékenységének e tágas színterén a munkájukat
megkönnyítő minden modern találmányt alkalmaztak; s amikor mások
géniusza kudarcot vallott, a tábornoké gyakran előállt a szükséges jobbítással.
Csupán e hely részére juttatott adományai révén már előkelő rangra tehetett
volna szert a kolostor jótevőinek sorában.
A konyha falaival véget is ért a Klastrom ódonsága; a négyszög romos
negyedik oldalát még a tábornok atyja lebontatta, és helyébe felépíttette a
mait. Itt megszűnt minden, ami tiszteletre méltó. Az új épület nemcsak új
volt, hanem fennen hirdette is, hogy az: csupán melléképületnek szánták, és
hátul az istállóudvarral volt határos, következésképpen semmiféle építészeti
egységet nem tartottak szükségesnek. Catherine tomboló dühvel gondolt arra
a kézre, mely puszta gazdasági célok érdekében elsöpörte azt, ami értékesebb
volt mind a többinél; és – ha a tábornok engedi – örömest lemondott volna a
gyötrelemről, hogy ily alantas sorsra jutott színhelyet kelljen bejárnia;
csakhogy ha a tábornok büszke volt valamire, úgy a melléképületei
elrendezésére volt büszke; mivel pedig szentül hitte, hogy a Morland
kisasszonyéhoz hasonló elme számára mindig élvezetes látvány az elrendezés
és a kényelem, amellyel a szolgálatára rendeltek fáradozását enyhítik, nem
érezte szükségét mentegetőzni; amiért továbbvezeti. Futtában végignézték
valamennyit; és Catherine-re várakozásán felül hatást gyakorolt a kényelmük
és sokaságuk. Az a rendeltetés, amelyre Fullertonban néhány idomtalan
kamra meg egy kényelmetlen mosogatókonyha elegendőnek ítéltetett, itt
kényelmes és tágas színteret kapott. A lépten-nyomon felbukkanó cselédek
nagy száma nem kevésbé hatott rá, mint a helyiségeké. Akárhová mentek, egy
facipős lány bókolt előttük, vagy egy ingujjra vetkezett lakáj surrant odébb.
Holott ez itt klastrom! Mily kifejezhetetlenül különböző a háztartásnak ez a
szervezete az általa olvasottaktól – az apátságoktól és más kastélyoktól,
amelyekben, noha minden bizonnyal nagyobbak voltak Northangernél, a ház
minden piszkos munkáját legfeljebb ha két pár női kéz végezte el. Mrs. Allen
gyakran csodálkozott, hogy hogyan tudnak a végére jutni; s Catherine is
meglepődött, amikor látta, hogy itt mi mindenre van szükség.
Visszatértek a csarnokba, hogy felmehessenek a főlépcsőn, és
megszemlélhessék fájának szépségét, dúsan faragott díszítéseit: amikor
felértek, a Catherine szobájának galériájával ellenkező irányba fordultak, és
hamarosan ugyanazon a szinten egy másik, hosszabb és szélesebb galériára
értek. Itt Catherine-t bevezették sorra három nagy hálószobába: mindegyiknek
volt tökéletesen és csinosan felszerelt öltözködőszobája; e lakosztályok
kényelme és eleganciája érdekében nem takarékoskodtak semmivel, amit a
pénz és az ízlés megadhatott; s mivel ezeket az elmúlt öt év folyamán
rendezték be, tökéletesek voltak mindabban, ami általános tetszésre szolgál,
és híjával mindannak, ami Catherine-t megörvendeztethette volna. Amikor
szemügyre vették az utolsót is, a tábornok futólag nevén említett néhány
előkelő személyt, aki különböző alkalmakkor e szobákat megtisztelte, majd
mosolygó arccal fordult Catherine-hez, és ama reményének adott kifejezést,
hogy a szobák legközelebbi lakói talán „fullertoni barátaink lesznek”.
Catherine felfogta a váratlan bókot, és mélységesen bánta, hogy lehetetlen
jószívvel gondolnia arra az emberre, aki ily nyájas hajlandósággal van
őiránta, és ennyire udvariasan viseltetik egész családja iránt.
A galéria szárnyas ajtóban végződött, amelyet Tilney kisasszony,
előrelépve, kitárt, s áthaladt rajta; és már nyitotta a baloldali első ajtót, amely
újabb hosszú galériára vezetett, amikor a tábornok előrelépett; sietősen, és,
mint Catherine vélte, meglehetős haragosan szólította leányát, megkérdezvén,
hogy hova megy? És vajon mi látnivaló lenne még ott? Nem látott-e Morland
kisasszony már mindent, ami méltó lehet a figyelmére? És nem gondolja-e
Eleanor, hogy barátnője netán frissítőre vágyik ennyi megerőltetés után?
Tilney kisasszony azonnal visszavonult, a súlyos ajtó pedig Catherine
legnagyobb bánatára bezárult, holott az ajtó mögé vetett kurta pillantással
keskenyebb folyosót látott, több ajtót, és csigalépcsőre valló jeleket, s úgy
gondolta: íme, itt van karnyújtásnyira valamitől, ami végre méltó a
figyelmére; s miközben kelletlenül lépdelt visszafelé a galérián, úgy érezte,
jobban örülne, ha megvizsgálhatná a háznak ezt a végét, mint ha a többinek
egész pompáját láthatná. Az is serkentette, hogy a tábornok nyilvánvalóan
meg akar előzni egy effajta vizsgálatot. Valamit bizonyára rejteget! Catherine-
t elragadta néhányszor a képzelete, most azonban nem vezetheti tévútra; s
hogy az a valami mi lehet, arra látszott utalni Tilney kisasszonynak egy rövid
mondata, miközben némi távolságból követték a tábornokot lefelé a lépcsőn:
– Anyám egykori szobájába akartam bevinni kegyedet – abba a szobába,
amelyikben meghalt… – ennyit mondott csupán; de ez a néhány szó több
oldalnyi értesülést közölt Catherine-nel. Nem csoda, hogy a tábornok
húzódozik a szobában bízvást található tárgyak látásától; minden bizonnyal
kerüli azt a szobát, amióta csak lejátszódott a szörnyű jelenet, mely
megszabadította feleségét a szenvedéseitől, őbenne pedig mindörökre
bennehagyta a lelkiismeret fullánkját.
Amikor legközelebb kettesben maradt Eleanorral, vakmerően kifejezte
vágyát, hogy legyen szabad megnéznie a lakosztályt, csakúgy, mint a ház ama
szárnyának többi részét; és Eleanor megígérte, hogy elkíséri oda, amikor
alkalmas lesz rá az idő. Catherine megértette: meg kell várniuk, amíg a
tábornok elmegy hazulról, csak akkor léphetnek be abba a szobába.
– Nemde úgy maradt, ahogy volt? – kérdezte Catherine, mély érzéssel.
– De igen; tökéletesen.
– És vajon mennyi idő telt el az édesanyja halála óta?
– Kilenc éve halt meg. – Márpedig kilenc év, Catherine jól tudta, csekély
idő ahhoz képest, amennyi rendszerint lepereg a meggyötört feleség halála
után, mire a szobáját megint kitakarítják.
– Kegyed bizonyára mellette volt a végső percig?
– Nem – mondta Tilney kisasszony, és felsóhajtott –; fájdalom, nem voltam
itthon. Betegsége hirtelen volt és rövid; mire hazaértem, minden
bevégeztetett.
Catherine ereiben megdermedt a vér a hallott szavakból természetszerűleg
fakadó iszonyú sejtelemre. Lehetséges volna? Lehetséges, hogy Henry
atyja…? És mégis: mennyi példa igazolja még a legsötétebb gyanút is! És
amikor este, míg ő a barátnőjével kézimunkázott, látta a tábornokot, amint
lassan fel-alá járt a fogadószobában egy teljes óra hosszat, gondolataiba
merülten, földre szegezett szemmel és összevont szemöldökkel, Catherine
úgy érezte: lehetetlen, hogy igazságtalanul gyanúsítaná. Egy Montoni
viselkedése, magatartása volt! Mi tolmácsolhatna érthetőbben egy komor
elmét, amelyből nem halt még ki teljesen az emberiesség, amint borzadva
tekint végig a múlt bűnein? Boldogtalan férfiú! És Catherine tépelődése oly
gyakran irányította tekintetét a tábornok felé, hogy végül magára vonta Tilney
kisasszony figyelmét.
– Édesapám gyakran járkál így a szobában – suttogta -, nincs benne semmi
szokatlan.
– Annál rosszabb! – gondolta Catherine; e különös alkalommal űzött
testmozgást ugyanaz az erő irányítja, mint sajátos reggeli sétáit, és semmi jót
nem ígér.
 Véget ért az este; éppoly kevéssé volt változatos, mint amilyen hosszúnak
tűnt, s csak még jobban tudatára ébresztette Catherine-t, mennyire hiányzik a
körükből Henry. Szívből örült, amikor elbocsátották; habár nem az ő
szemének szánták azt a pillantást, amellyel a tábornok a leányát a csengőhöz
utasította. A komornyik meg akarta gyújtani ura gyertyáját, de amaz
megtiltotta; még nem vonul vissza. – Számos röpirattal kell még végeznem,
mielőtt nyugovóra térhetek – mondotta Catherine-nek –; s talán még órákig is
eltűnődöm a nemzet ügyein, amikor kegyed már alszik. De vajon találhat-e
bármelyikünk alkalmasabb foglalatosságot? Az én szemem a mások javának
érdekében romlik, a kegyedé pihen, hogy jövendő pusztításra készülhessen.
Ám sem az állítólagos elfoglaltság, sem a pompás bók nem téríthette el
Catherine-t attól a gondolattól, hogy bizonyára egészen más oka lehet annak,
ha valaki a megérdemelt pihenést így elodázza.
Órákig fennmaradni miután a család már aludni tért, holmi ostoba röpiratok
fölött – nem nagyon valószínű. Bizonyára mélyebb oka van: el kell végezni
valamit, s ez csak olyankor lehetséges, amikor a ház népe már alszik; erre
pedig már szükségképpen jött az a következtetés, hogy Mrs. Tilney
valószínűleg most is él, ismeretlen okból be van zárva, és esténként férjének
kegyetlen kezéből kapja a silány ételt. Döbbenetes volt bár e gondolat, ám
mégiscsak jobb, mint a természetellenesen siettetett halál, hiszen a dolgok
rendje és módja szerint a hölgynek hamarosan ki kell szabadulnia. Állítólagos
hirtelen betegsége, leányának és valószínűleg a fiainak is távollétében –
mindez kedvezett a bebörtönöztetés gondolatának. Eredetét – féltékenység
talán? avagy öncélú kegyetlenség? – ki kell bogozni még.
Catherine vetkezés közben hánytorgatta elméjében e dolgokat, s hirtelen
rádöbbent: nem lehetetlen, hogy aznap reggel épp e boldogtalan asszony
raboskodásának színhelye mellett haladt el – talán csak néhány lépésnyire a
cellától, ahol napjait tengeti; hisz a Klastromnak mely része lehetne
alkalmasabb e célra, mint amelyikben még ma is látható az egykori
szerzetescellák nyoma? A magas, boltíves, kőpadlós folyosón, amelyre már
így is sajátos borzongással lépett, jól emlékezett az ajtókra, amelyekről a
tábornok nem adott számot. Hová vezethetnek vajon azok az ajtók? Feltevése
támogatására az is eszébe jutott, hogy a tiltott galéria, ahonnan a boldogtalan
Mrs. Tilney lakosztálya nyílik, amennyire hihet emlékezetének, pontosan a
gyanús cellasor fölött helyezkedik el, a lépcső pedig ama szobák mellett,
amelyekre futó pillantást sikerült vetnie, titkos összeköttetésben van a
cellákkal, és alkalmas eszközül szolgálhatott a férj gonosz mesterkedéséhez.
Talán épp azon a lépcsőn vitték le a hölgyet a művi úton előidézett
eszméletlenség állapotában!
Catherine olykor visszahőkölt önnön vakmerő feltevéseitől, olykor pedig
félte vagy remélte, hogy elvetette a sulykot; lehetetlenség volt azonban e
feltevéseket elhessegetnie, hisz minden jel támogatta őket. A négyszögnek az
az oldala, amelynek mentén vélhetőleg lejátszódott a bűnös jelenet, az ő
szobájával épp átellenben volt, és eszébe jutott, hogy ha tüzetesen megfigyeli,
a tábornok lámpásának néhány kósza fénysugara tán áthatol az alsó
ablakokon, amikor leereszkedik feleségének börtönébe; ezért mielőtt ágyába
tért volna, Catherine kétszer is kisurrant szobájából a galéria megfelelő
ablakához, hogy vajon nem lát‑e fényt; odakint azonban minden sötét volt, és
egyébként is korán van még. A felhallatszó neszekből arra a meggyőződésre
jutott, hogy a cselédség még ébren van. Éjfélig, gondolta, hiábavaló az
őrködés; de majd ha az óra elüti a tizenkettőt és minden elcsöndesül,
kilopózik – ha ugyan el nem borzasztja a sötétség -, és megnézi újra. Az óra
elütötte a tizenkettőt – és Catherine már egy fél órája aludt.
 Huszonnegyedik fejezet
A következő nap nem szolgált alkalommal a rejtelmes szobák felderítésére.
Vasárnap volt, és a délelőtti meg a délutáni istentisztelet közötti időt teljes
egészében igénybe vette a tábornok, hogy testgyakorlást végezzenek odakinn,
és hideg sültet fogyasszanak odabenn; s akármekkora volt is Catherine
kíváncsisága, a bátorsága nem volt elegendő ahhoz, hogy vacsora után
kívánná folytatni a kutatást, akár a hat és hét óra közötti alkonyi ég
halványuló fényénél, akár egy szeszélyes lámpás noha erősebb, de részleges
világánál.
Az egyetlen érdekesebb tárgy tehát, amellyel ez a nap képzeletét
megajándékozta, a Mrs. Tilney emlékét megörökítő igen elegáns emlékmű
volt, szemközt a család templomi padjával. Nyomban magára vonta és le is
bilincselte Catherine figyelmét; s a fennkölt sírfelirat olvastán – amelyben
minden erénnyel felruházta hitvesét vigasztalan férje, aki ilyen vagy amolyan
módon a pusztulását okozta – még könnyekre is fakadt.
Meglehet, nem volt abban semmi különös, hogy a tábornok, miután efféle
emlékművet állíttatott, szembe is tud vele nézni; ám hogy az emlékmű láttán
ily merész nyugalommal ülhet, ilyen fensőbbséges tartással, ily
rettenthetetlenül pillanthasson körül, sőt, hogy egyáltalán be merjen lépni a
templomba – nos, ezen Catherine ugyancsak elcsodálkozott. Nem mintha nem
ismerte volna számos példáját a bűnben hasonlóképp megkérgesedett
lényeknek. Tucatszám emlékezett olyanokra, akik minden lehetséges
vétekben megátalkodtak, bűnt bűnre halmoztak, kedvük szerint meggyilkoltak
bárkit, sem emberséget, sem lelkiismeret-furdalást nem éreztek; míg csak az
erőszakos halál vagy a klastromi visszavonultság nem tett pontot sötét
pályafutásukra. Önmagában az, hogy emlékművet emeltek Mrs. Tilneynek, a
legcsekélyebb mértékben sem oszlatta el Catherine kételyeit a hölgy halála
felől. Mit bizonyítana, ha akár leszállana is a családi sírboltba, ahol a hölgy
porai állítólag nyugszanak; ha megtekinthetné a koporsót, amely, úgymond, a
maradványait rejti? Catherine épp eleget olvasott, nálánál jobban senki sem
tudhatta, mennyire könnyű egy viaszbábot látszat-szertartással eltemetni.
Másnap kissé ígéretesebben virradt a reggel. Ha minden egyéb tekintetben
alkalmatlan volt is a tábornok korai sétája, ennek a célnak kedvezett; és
mihelyt Catherine tudta, hogy házigazdája kint van a házból, nyomban
megkérte Tilney kisasszonyt: teljesítené ígéretét. Eleanor kész volt a
rendelkezésére állni; amikor pedig menet közben Catherine egy másik
ígéretére emlékeztette, első útjuk a Tilney kisasszony hálószobájában függő
arcképhez vezetett. A kép igen szép asszonyt ábrázolt; arckifejezése szelíd és
tűnődő, s mindeddig igazolta új szemlélőjének várakozását; egyéb tekintetben
azonban rácáfolt: Catherine ugyanis arra számított, hogy a vonások, a tartás,
az arckifejezés szakasztott párja, szakasztott mása lesznek, ha nem
Henryének, de Eleanorénak – ő ugyanis csak olyan képekről tudott,
amelyeken hasonlított egymáshoz anya és gyermeke. Ha egy arcot egyszer
ábrázoltak, nemzedékek során át ábrázolták ugyanúgy. Itt azonban firtatnia,
fontolgatnia, kutatnia kellett a hasonlóságot. E hátrány ellenére is felhevült
érzelemmel szemlélte; s ha nem vonja el erősebb érdeklődés, nem szívesen
hagyta volna ott.
Ahogy a nagy galériára beléptek, túlságosan eluralkodott rajta az izgalom,
hogysem társalgásba bocsátkozott volna; némán nézte csak társnőjét. Eleanor
arckifejezése szomorú volt, de higgadt; nyugalma arra vallott, hogy
hozzáedződött már a komor tárgyakhoz, amelyekhez közeledtek. Megint
belépett a szárnyas ajtón, keze megint a fontos zárat érintette, és Catherine, ki
lélegezni is alig tudott, rettegő óvatossággal fordult meg, hogy az előzőt
becsukja, amikor a galéria túlsó végén egy alak, magának a tábornoknak
rettegett alakja állott előtte! Ugyanabban a pillanatban, s a tábornok
legemeltebb hangján, az „Eleanor!” név zengett végig a házon, adott tudomást
Tilney kisasszonynak atyja jelenlétéről, s keltett Catherine-ben rettegést. A
tábornok láttán első ösztönös mozdulata az elrejtőzés kísérlete volt, ám alig
remélhette, hogy észrevétlen maradt; amikor pedig barátnője, aki
mentegetőző pillantással sietősen elsuhant mellőle, csatlakozott édesapjához,
és eltűnt vele, Catherine a maga szobájában keresett futva menedéket,
bezárkózott, és úgy érezte, sosem lesz bátorsága, hogy megint lemenjen.
Legalább egy óra hosszát maradt ott, heves izgalomban; mélységesen
együttérzett szegény barátnőjének állapotával, s maga is minden percben
várta a feldühödött tábornok felszólítását, hogy jelenjék meg a színe előtt.
Felszólítás azonban nem érkezett; s végezetül, amikor Catherine meglátta,
hogy egy hintó hajt a Klastrom felé, kellőképp felbátorodott, hogy lemenjen,
és a látogatók védelmében szembenézzen házigazdájával. Vidám társaságot
talált a reggelizőszobában; a tábornok bemutatta nekik, mint leányának
barátnőjét, kitüntető modorban, amely olyan jól leplezte neheztelő dühét,
hogy Catherine pillanatnyilag legalább az életét nem féltette. Eleanor pedig –
kinek becsületére vált, mennyire fegyelmezte arckifejezését, hogy őrizze
édesapja jó hírét – megragadta az első alkalmat, hogy így szóljon Catherine-
hez:
– Édesapám csak azt kívánta, hogy válaszoljak egy levélre – amire
Catherine már-már remélte, hogy a tábornok vagy nem látta meg, vagy pedig
holmi taktikai megfontolásból engedte remélnie, hogy látatlan maradt. Csak
ebben bízva merészelt a társaság eltávozása után is a tábornok jelenlétében
maradni, s ebbéli hitében mi sem zavarta meg.
 A délelőtt tűnődésének folyamán Catherine arra az elhatározásra jutott,
hogy másodjára egyedül kísérti meg a tiltott ajtót. Minden tekintetben
kedvezőbb lesz, ha Eleanor tudatlanságban marad a dolog felől. Kitenni őt az
újabb felderítés veszedelmének, becsábítani egy szobába, melynek látványa a
szívét facsarná, nem volna barátnőre valló cselekedet. Ha mégoly szörnyű
haragra gerjed is a tábornok, őt nem fenyegeti annyira, mint a leányát; no és,
gondolta Catherine, maga a vizsgálat is hatásosabb, ha társ és tanú nélkül
végzi el. Lehetetlenség volna Eleanor előtt felfedni gyanúját, amitől ő,
minden valószínűség szerint, mindeddig szerencsére mentes; épp ezért
Eleanor jelenlétében nem is kutathat a tábornok kegyetlenségének ama
bizonyítékai után, amelyek, ha eddigelé megmenekedtek is a felfedeztetéstől,
egyszer minden bizonnyal napfényre kerülnek, hitte szilárdan Catherine,
holmi utolsó leheletig rótt naplótöredék alakjában. A lakosztály felé vezető
utat immár tökéletesen elsajátította; nem volt hát vesztegetni való idő, ha
feladatával végezni akar, mire Henry, akit másnapra vártak, visszatér. Az idő
pompás volt, a bátorsága töretlen; négykor kétórányit időzik még a nap a
látóhatár felett, s Catherine-nek más dolga nem volt, mint a szokásosnál fél
órával hamarabb visszavonulni, hogy felöltözködjék vacsorához.
Megtörtént; az óra még el sem ütötte a négyet, amikor Catherine már
egyedül lelte magát a galérián. Nem fecsérelhette az időt fontolgatásra;
tovasietett, a lehető legcsekélyebb nesszel surrant be a kétszárnyú ajtón, körül
se nézett, lélegzetet se vett, úgy rohant a kérdéses ajtó felé. A zár
engedelmeskedett kezének, szerencsére minden baljós zörej nélkül, mely
bárki emberi lényt felriaszthatott volna. Lábujjhegyen lépett a szobába; az
kitárult előtte; ám néhány percbe telt, míg Catherine képes volt beljebb lépni.
Amit látott, valósággal odaszegezte, s minden ízében izgalom járta át. Tágas,
arányos szobát pillantott meg, láthatólag nem mindennapos használatra
terítővel leborított szép ágyat; csillogó kályhát, mahagóni szekrényeket és
makulátlanul festett székeket, amelyeket a két húzó-ablakon vígan beömlő
nyugati nap vont meleg fénybe. Catherine arra számított, hogy érzései
hevesen felgerjednek, s fel is gerjedtek valóban. Előbb megdöbbenés és
kétely fogta el; majd ezt a józan ész a szégyen keserű érzetével tetézte. A
szobát illetően nem tévedhetett; de mily vaskos volt a tévedése minden
egyébben! – hogy mit jelenthettek Tilney kisasszony szavai! hogy mit
fontolgatott ő maga! Ez a szoba, amelyet oly igen ódonnak vélt, a helyzetét
oly szörnyűnek, a tábornok édesatyja építette szárny utolsó helyiségének
bizonyult. Még két ajtó nyílt belőle, minden bizonnyal öltözködőfülkékbe; ám
Catherine a legcsekélyebb hajlandóságot sem érezte, hogy bármelyiken
benyisson. Vajon a fátyol, amelyet Mrs. Tilney utolsó sétáján viselt, vajon a
kötet, mely utolsó olvasmánya volt, fennmaradt-e, elregélni azt, amiről más
suttogni sem merészel? Nem: lett légyen bármi a tábornok bűne, minden
bizonnyal okosabb annál, hogysem efféle gyanús tárgyakat meg ne
semmisítsen. Catherine torkig volt a kutatással, vágyott szobájának
biztonsága után, hol rajta kívül senki sem tud a botorságáról; s már-már
készült csakoly halkan visszavonulni, ahogyan az imént behatolt, midőn,
maga sem tudta honnan, lépteket hallott, s a hallatukra megállt és
megremegett. Hogy itt találja akár csak egy cseléd is, már az is kellemetlen:
ám hogy a tábornok (márpedig ő mintha mindig ott járna, ahol a legkevésbé
kívánatos) – sokkalta rosszabb! Catherine fülelt – a hang elült; s eltökélvén,
hogy egy pillanatot sem veszít, Catherine kilépett az ajtón és becsukta. Épp
ebben a szempillantásban nyitottak ki sietősen alant egy ajtót; valaki
hallhatólag gyors léptekkel közeledett felfelé a lépcsőn, amelynek felső
fordulója mellett Catherine-nek még a galéria felé el kellett haladnia.
Moccanni sem tudott. Meghatározhatatlan rettegés kerítette hatalmába, míg
szemét a lépcsőre szegezte, s néhány másodperc elteltével Henryt pillantotta
meg.
– Mr. Tilney! – kiáltott fel olyan hangon, mely többet árult el közönséges
meglepetésnél. Henry is meglepettnek látszott. – Jóságos Isten! – folytatta
Catherine, meg sem várva, hogy Henry üdvözölje. – Hogyan került ide?
Hogyan jött fel ezen a lépcsőn?
– Hogyan jöttem fel ezen a lépcsőn? – visszhangozta amaz, meglepődve. –
Mert ez a legrövidebb út az istállóudvarról a szobámba; s miért ne jönnék fel
rajta?
Catherine magára eszmélt, mélyen elpirult, s több szó nem telt tőle. Henry
mintha az arcáról akarta volna leolvasni azt a magyarázatot, amellyel az ajka
nem szolgált. Catherine tovább indult a galéria felé.
– S most vajon nem rajtam-e a sor – szólt Henry, amikor kitárta Catherine
előtt a szárnyas ajtót -, hogy megkérdezzem: kegyed hogyan jött ide? Ez a
folyosó legalább annyira különös út a reggelizőszobából a kegyed
lakosztályába, mint az a lépcső az istállótól az enyémhez.
– Én – szólott lesütött szemmel Catherine – az édesanyja szobáját néztem
meg.
– Az édesanyám szobáját! Van ott valami különleges látnivaló?
– Nem, nincsen. Azt hittem, hogy csak holnap jön vissza.
– Amikor elmentem, nem számítottam rá, hogy hamarabb visszatérhetek;
három órával ezelőtt azonban nagy örömömre úgy találtam, hogy semmi
sincs, ami visszatarthatna. De maga sápadt. Félek, megriasztottam, hogy
olyan sebesen futottam fel a lépcsőn. Talán nem tudta – talán nem volt
tudatában, hogy ez a lépcső vezet fel a közös helyiségekből?
 – Nem, nem tudtam. Szép ideje volt a lovagláshoz.
– Nagyon. És Eleanor engedi, hogy maga csak így egymagában tévelyegjen
a ház szobáiban?
– Ó, dehogy, szombaton a legnagyobb részt megmutatta – és ide is
eljöttünk – csakhogy – (és halkabbra fogta hangját) – az édesapjuk is velünk
volt.
– És ez akadályozta magát – mondta Henry, és komoly tekintettel vette
szemügyre Catherine‑t. – Benézett valamennyi szobába ezen a folyosón?
– Nem, én csak azt akartam megnézni… Nincs még nagyon késő?
Öltözködnöm kell.
– Még csak negyed öt – (és megmutatta óráját) -, és most nem vagyunk
Bath-ban. Se színházba, se bálba nem kell készülődni. Northangerben egy fél
óra bőségesen elegendő.
Catherine nem mondhatott ellent, ezért tűrte, hogy visszatartsák, habár
annyira rettegett a további faggatástól, hogy – ismeretségük folyamán először
– legszívesebben otthagyta volna Henryt. Lassan mentek végig a galérián.
– Kapott levelet Bath-ból, amióta nem láttam?
– Nem; és ez nagyon meglep. Isabella oly hűségesen ígérte, hogy rögtön ír.
– Oly hűségesen ígérte! Hűséges ígéret! Ez meghaladja felfogásomat.
Hűséges tolmácsolásról már hallottam. De hűséges ígéret – híven ígérni! Ezt a
tudományt nem érdemes ismerni, hiszen csak rászedi és meggyötri az embert.
Édesanyám szobája igen kellemes, ugye? Tágas és derűs, és az öltözőfülkék
elhelyezése annyira kényelmes. Szerintem ez a ház legkellemesebb
lakosztálya; nem is értem, Eleanor miért nem költözik oda. Ugye ő küldte
magát, hogy nézze meg?
– Nem.
– Akkor a tulajdon vállalkozása volt?
Catherine nem válaszolt. Kurta hallgatás után, melynek során alaposan
szemügyre vette Catherine-t, Henry végül így szólalt meg:
– Mivel a szobában magában semmi sincs, ami felkelthetné kíváncsiságát,
ez a látogatás valószínűleg anyám személyének megbecsüléséből, emlékének
tiszteletéből eredt, annak alapján, ahogyan Eleanor leírta. Nála jobb asszonyt
aligha ismert a világ. De az erény egymaga nemigen kelt ekkora érdeklődést.
Egy sosem ismert személy házias, szerény érdeme ritkán ébreszt effajta
lelkes, hódoló tiszteletet, mint amilyen a maga látogatását ösztönözhette.
Eleanor bizonyára igen sokat mesélt róla?
 – Valóban, igen sokat. Illetve… nem is sokat, de amit mondott, nagyon
érdekes volt. Hogy oly hirtelen halt meg – (lassan, habozva ejtette ki a szót)
és maguk… hogy egyikük sem volt otthon… és az édesapjuk, úgy
gondoltam… talán nem nagyon szerette.
– És ezekből a körülményekből – felelte rá Henry (és éles tekintetét
Catherine-re szegezte) – holmi hanyagság lehetőségére következtet – vagy
talán… (Catherine akaratlanul megrázta fejét) vagy talán még
megbocsáthatatlanabbra? – Catherine felemelte tekintetét, és most először
nézett szembe a fiatalemberrel. – Édesanyám betegsége – folytatta Henry -, a
roham, amely a halálával végződött, valóban hirtelen volt. Maga a betegség,
amelytől gyakran szenvedett, epeláz volt – az oka tehát alkati. Harmadik
napon, mihelyt édesanyámat erre rávehették, orvos vizsgálta meg, igen
tekintélyes ember, aki iránt anyám mindig bizalommal viseltetett. Amikor ő
úgy nyilatkozott, hogy édesanyám veszedelemben van, még két orvost
hívattak el másnap, és szinte szüntelen orvosi felügyelet alatt volt huszonnégy
óra hosszat. Ötödnapra meghalt. Betegsége súlyosbodásának idején Frederick
és én (mi ugyanis itthon voltunk) rendszeresen látogattuk; és a magunk
megfigyelése alapján tanúsíthatjuk, hogy édesanyánk megkapott minden
lehetséges gondoskodást, amely a körülötte levők szeretetéből csak
fakadhatott, vagy amit az életben elfoglalt helyzete megengedett. Szegény
Eleanor valóban távol volt, méghozzá olyan messze, hogy mire hazatért, már
csak a koporsóban láthatta édesanyját.
– De az édesapjuk… – kérdezte Catherine – …őt vajon lesújtotta…?
– Egy darabig nagyon is. Téved, ha azt hiszi, hogy nem szerette
édesanyámat. Meggyőződésem, hogy szerette annyira, amennyire szeretni
képes… Mint tudja, nincs meg valamennyiünkben a gyengédség azonos
hajlama – és nem állítom, hogy amíg édesanyám élt, nem kellett gyakran
sokat elviselnie, de ha édesapám természete bántotta is, az ítélete soha.
Édesapám őszintén becsülte őt; s ha nem is maradandóan; de őszintén
lesújtotta a halála.
– Ennek nagyon örülök – mondta Catherine. – Valóban nagyon borzasztó
lett volna!…
– Ha jól értem, kegyed olyan iszonyatos feltevést alkotott, amelyet
jóformán kimondani sem tudok… Drága Morland kisasszony, gondolja csak
meg, milyen szörnyű gyanút melengetett! Miből ítélt vajon? Ne feledje,
milyen országban és milyen korban élünk. Ne feledje, hogy angolok és
keresztények vagyunk. Hívja tanúul önnön értelmét, önnön valóságérzékét,
önnön tapasztalásait. Neveltetésünk vajon efféle szörnyűségekre készít elő?
Törvényeink szemet hunynak felettük? Elkövethetők-e felfedezetlenül, egy
országban, ahol ilyen alapon áll a társadalmi és az irodalmi érintkezés; ahol
minden egyes embert önkéntes kémek szomszédsága vesz körül, és ahol az
országutak és az újságok mindent nyilvánosságra hoznak? Legdrágább
Morland kisasszony, miféle gondolatoknak engedett utat?
A galéria végére értek; s Catherine szégyenkönnyekkel futott be szobájába.
 Huszonötödik fejezet
A regényes látomás tovatűnt; Catherine kijózanodott. Henry szózata, ha
mégoly kurta volt is, alaposabban rányitotta a szemét képzelgésének
szertelenségére, mint az, hogy e képzelgés kudarcot vallott. Mily fájó volt a
megaláztatása. Mily keservesek könnyei. Nem csupán a maga becsülését
veszítette el – a Henryét is. Oktondisága, amely immár vétkesnek tetszett,
nyilvánvalóvá lett Henry előtt, s bizonnyal mindörökre megveti érte.
Megbocsáthatja-e valaha, hogy az édesapja jellemét illetően őt minő
merészségre ragadta a képzelete? Feledheti-e az ő képtelen kíváncsiságát,
félelmeit? Catherine kimondhatatlanul gyűlölte önmagát.
E sorsterhes nap előtt úgy érezte egyszer-kétszer, mintha Henry vonzalmat
tanúsítana iránta. De most… Röviden: Catherine vagy fél órára annyira
elkeserítette magát, amennyire csak tőle telt; amikor elütötte az óra az ötöt,
megtört szívvel ment le, s alig tudott érthetően válaszolni Eleanor
érdeklődésére, hogy jól van-e. A félelmetes Henry is hamarosan követte
Catherine-t a szobába, s iránta való magatartása csak annyiban különbözött,
hogy több figyelmet szentelt neki, mint rendesen. Catherine-nek még sosem
volt nagyobb szüksége vigasztalásra, és úgy látszott, Henry tudatában van
ennek.
Eltelt az este, s ez az enyhet adó udvariasság nem hagyott alább; és
Catherine hangulata fokozatosan a szerény nyugalom állapotába került.
Botlását nem feledhette, s nem menthette a múltat, ám remélni merte, hogy a
híre nem terjed tovább, s hogy általa nem veszíti el Henry teljes
megbecsülését. Gondolatai most is főként akörül csoportosultak, amit oly
oktalan rettegéssel érzett és csinált, s hamarosan fel kellett ismernie, hogy
mindez eltökélt, maga teremtette öncsalás volt; minden jelentéktelen
apróságnak a riadalomra elszánt képzelet kölcsönzött fontosságot, s mindent
egyetlen cél felé terelt az elme, amely, még mielőtt a Klastromba érkezett is,
mohón vágyott a rettenetre. Catherine felidézte, milyen érzésekkel
készülődött Northanger megismerésére. Belátta, hogy jóval még mielőtt
elhagyta volna Bath-t, már életre kelt benne az elvakult rajongás, már
megtörtént a baj, s most úgy látta: minden visszavezethető az ott oly
mélységesen élvezett olvasmányok hatására.
Elbűvölőek bár Mrs. Radcliffe művei, s elbűvölőek még utánozóié is, de
tán mégsem bennük keresendő az emberi természet, legalábbis Közép-Anglia
grófságait illetően. Hűséges rajzolatát adhatják az Alpoknak s a
Pireneusoknak, fenyveserdeikkel s bűneikkel; s meglehet, Itália, Svájc és Dél-
Franciaország szakasztott úgy bővelkedik borzalmakban, ahogy e regények
tanúsítják. Catherine kételyeit nem merte országa határain túl is kiterjeszteni,
s ha sarokba szorítják, tán még szülőhazája északi és nyugati végeit illetően is
enged. Ám Anglia középponti részén bizonnyal még a megunt feleség is
remélhet némi biztonságot országa törvényeitől, korának szokásaitól. A
gyilkosság nem megtűrt vendég, a cselédek nem rabszolgák, a patikus pedig
rebarbarát mér, nem mérget és bájitalt. Az Alpok s a Pireneusok virányain tán
nem élnek sokféle anyagból gyúrt jellemek. Ott aki nem makulátlan angyal,
bizonnyal egy ördög természete szorult belé. De Angliában nem így van; az
angolok között, gondolta Catherine, szívükben, szavukban egyaránt,
általánosan – ha nem egyenlő arányban is – elegyedik a jó és a rossz. E
hitének jegyében azon sem lepődnék meg, ha történetesen akár Henry, akár
Eleanor Tilney jellemében fedezne fel ezek után holmi csekély
tökéletlenséget; s e hit alapján nem kell félnie attól sem, ha nagyon is látható
csorbát vél felfedezni édesapjuk jellemén, ki – habár tisztáztatott a durván
sérelmes gyanú alól, amelyet ő, Catherine, immár pirul bevallani -, alapos
megfontolás után erre a következtetésre jutott, nem tökéletesen
szeretetreméltó.
Minekutána fontolóra vette mindeme pontokat, szentül eltökélte, hogy a
jövőben mindig a legnagyobb józanság irányítja majd tetteit és ítéletét; s most
nem volt mit tennie, mint megbocsátani önmagának, s boldogabbnak lenni,
mint valaha; s az engedékeny idő szinte érzékelhetetlen fokozatok útján sokat
segített az elkövetkező nap folyamán. Igen nagy segítségére volt Henry
meglepő nagylelkűsége és nemes viselkedése is, hogy még csak a
leghalványabb célzást sem tette a történtekre, és sokkal hamarabb, mintsem
elkeseredésében remélhette volna, hangulata tökéletesen felszabadult, s
immár – akárcsak eddig – megint szüntelen jobbítást nyert Henry minden
egyes szavából. Akadt még egynéhány tárgy, amelynek hallatán úgy érezte,
mindig megremeg – láda avagy fiókos szekrény említésére például -, és nem
állhatta a lakk látványát semmi módon: de még ő maga is kénytelen volt
elismerni, hogy elmúlt balgaságának fölelevenítése olykor-olykor, ha
fájdalmas is, nem haszon nélkül való.
A regényes riadalom helyét csakhamar elfoglalták a mindennapi élet
aggodalmai. Naponta hevesebben vágyott hírt hallani Isabelláról.
Türelmetlenül várta a bath-i élet újságait, s hogy minő látogatottságnak
örvend a két Kaszinó; s kivált izgatottan várt híradást afelől, vajon sikerült-e
Isabellának olyan finom hálókötő-fonalat kapnia, amilyennek a beszerzésére ő
megkérte volt; no meg hogy továbbra is a legmeghittebb a kapcsolata
Jamesszel. Tájékoztatást csupán Isabellától remélhetett. James kijelentette,
amíg Oxfordba vissza nem tér, nem hajlandó írni húgának; Mrs. Allen sem
engedte remélnie, hogy levelet kaphat tőle, amíg Fullertonba haza nem
érkezett. Isabella azonban újra és újra megígérte; s ha ő megígért valamit,
mindig oly aggályos gonddal tartotta meg! s épp ezért volt ez annyira
különös! Catherine kilenc egymást követő délelőtt törte a fejét a hiú
várakozás okán, s minden egyes délelőtt csak fokozta kínjait: ám a tizediken,
amikor a reggelizőszobába lépett, elsőnek egy levelet pillantott meg, amelyet
Henry udvariasan elébe tartott. Oly őszinte hálával köszönte meg, mintha
csak Henry maga írta volna: – De hiszen csak Jamestől való – állapította meg,
ahogy a címzésre pillantott. Felbontotta a levelet; Oxfordban kelt; s szólott
ekképpen:

Drága Catherine,
Habár, Isten a tudója, kevés hajlandóságot érzek az íráshoz,
kötelességemnek érzem, hogy tudassalak: mindennek vége Thorpe
kisasszony és énközöttem. Tegnap elhagytam őt és Bath-t, hogy egyiket se
lássam viszont soha. Nem bocsátkozom részletekbe; csak fájdalmat
okoznának neked. Más oldalról hamarosan eleget hallasz majd ahhoz,
hogy megtudd: kit terhel a felelősség; s remélem, nem találod egyéb
bűnben vétkesnek bátyádat, mint hogy oktondiságában nagyon is
könnyen hitte, hogy viszonozzák az érzelmeit. Istennek hála, hogy
idejekorán ért a kiábrándulás! Mind amellett súlyos a csapás! Hisz
apám oly szívesen adta beleegyezését – de hagyjuk ezt. Thorpe
kisasszony mindörökre boldogtalanná tett! Szeretnék mielőbb hallani
felőled, drága Catherine; te vagy egyetlen barátom; a te szeretetedre
bízvást építhetek. Szívből óhajtom, érne véget northangeri látogatásod,
mire Tilney kapitány közhírré teszi eljegyzését, mert különben
kényelmetlen lenne a helyzeted. – Szegény Thorpe itt van a városban:
rettegek a vele való találkozástól, becsületes szíve bizonyára megsínyli a
dolgot. Írtam neki is, apámnak is. Thorpe kisasszony kétszínűsége
mindennél jobban fáj; ha érvekkel próbáltam hatni rá, mind a végsőkig
azt állította, éppúgy szeret, mint valaha, és kacagott aggályaimon.
Szégyenkezem, ha arra gondolok, milyen sokáig tűrtem; ám ha élt valaha
férfi, ki azt hihette: szeretik – én voltam az. Még most sem értem, mi
vezérelte, hiszen nem lehetett szüksége arra, hogy játsszék velem ahhoz,
hogy megszerezze Tilneyt. Végül kölcsönös megegyezéssel váltunk el –
milyen boldog volnék, ha sosem is találkoztunk volna! Nem remélem,
hogy valaha is hozzá fogható nőt ismerhetek! Legdrágább Catherine,
vigyázz, hogyan ajándékozod el a szívedet.
Maradtam stb.

Catherine még három sort sem olvasott el, amikor arckifejezésének hirtelen
megváltozása, döbbenetének kurta felkiáltásai elárulták, hogy kellemetlen
híreket kapott; s Henry, aki komoly arccal figyelte olvasás közben, világosan
látta, hogy a levél nem végződik jobban, mint ahogy elkezdődött.
Meglepetésének azonban még egy pillantással sem adhatott kifejezést, mert
édesapja lépett a szobába. Azonnal hozzáláttak a reggelihez, Catherine
azonban alig tudott enni. Könny tolult szemébe s le is csordult az orcájára. A
levél egyik pillanatban a kezében volt, a következőben már az ölében, a
harmadikban pedig a zsebében; s a viselkedése arra vallott: maga sem tudja,
mit csinál. A tábornok megosztotta figyelmét kakaója és újságja között, s arra
már szerencsére nem futotta, hogy Catherine-t észrevegye; a másik kettő előtt
azonban nyilvánvaló volt a bánata. Amint Catherine fel mert kelni az
asztaltól, szobájába sietett; ott azonban a szobalányok buzgólkodtak, s ő
kénytelen volt ismét lemenni. Magányt keresve a fogadószobába tért,
csakhogy oda vonult vissza Henry és Eleanor is, és e percben épp komoly
tanácskozásba merültek Catherine-t illetően. Visszahúzódott, mentegetőzni
próbált, ám gyengéd erőszakkal visszatérésre kényszerítették; majd magára
hagyták, minekutána Eleanor ama szeretetteljes óhaját fejezte ki, hogy
bárcsak a segítségére vagy vigasztalására lehetne.
Catherine fél óra hosszat átengedte magát fájdalmának, tűnődésének, s
ezután kellő erőt érzett, hogy találkozzék barátaival; azt azonban még nem
döntötte el, megossza-e velük bánatát. Ha tüzetesen kérdőre vonják, talán
utalhat rá – talán elejthet egy homályos célzást – nem többet annál. Hogy
leleplezze barátnőjét, olyan barátnőt, amilyen Isabella volt – s kivált, hogy az
ügyben az ő édesbátyjuk oly közelről érdekelt! Úgy vélte, tökéletesen el kell
ejtenie a tárgyat. Henry és Eleanor magukban voltak a reggelizőszobában; s
amikor Catherine belépett, mindketten aggodalmas pillantást vetettek rá.
Catherine helyet foglalt az asztalnál, majd rövid hallgatás után így szólt
Eleanor:
– Remélem, nem Fullertonból kapott rossz híreket? Mr. és Mrs. Morland…
a testvérei… remélem, egyikük sem beteg?
– Nem, köszönöm – (és felsóhajtott) -, mindenki nagyon jól van. A levelet
bátyám küldte, Oxfordból.
Néhány percig ennél több nem hangzott el; ezután, könnyek között,
Catherine hozzáfűzte:
– Azt hiszem, soha többé nem akarok levelet kapni!
– Sajnálom – mondta Henry, és becsukta az imént kinyitott könyvét –; ha
csak gyanítottam volna, hogy a levél kedvezőtlen híreket hoz, egészen más
érzéssel nyújtottam volna át.
– Rosszabbat hozott, mint bárki gondolhatná! Szegény James oly
boldogtalan! Hamarosan meg fogják tudni, miért.
 – Akinek ilyen gyengéd szívű, ilyen szerető húga van – válaszolt melegen
Henry -, vigasztalást lelhet minden bajában.
– Egyetlen szívességet kérek – szólalt meg röviddel ezután izgatott hangon
Catherine -, hogy ha a bátyjuk megjönne, idejében értesítsenek róla, hogy
elmehessek.
– A bátyánk! Frederick!
– Igen; higgyék el, nagyon fájna, hogy ilyen hamar el kell hagynom
magukat, de a történtek miatt iszonyú lenne egy fedél alatt maradnom Tilney
kapitánnyal.
Eleanor kezében megállt a tű; növekvő megdöbbenéssel bámult Catherine-
re, Henryben azonban már felderengett a való, s ajkát egy mondat hagyta el,
amelyben szerepelt Thorpe kisasszony neve is.
– Hogy vág az esze! – kiáltott fel Catherine. – Szavamra, kitalálta! Pedig
amikor Bath-ban beszélgettünk erről, maga sem gondolta volna, hogy ez lesz
a vége. Isabella – most már nem csodálom, hogy eddig nem hallottam felőle -,
Isabella elhagyta a bátyámat, és hozzámegy a magukéhoz! Hitték volna, hogy
létezhet ilyen állhatatlanság, ilyen ingatagság, ilyen szörnyű rosszaság?
– Remélem, a bátyámat illetően tévesen tájékoztatták. Remélem, nem volt
perdöntő szerepe a kegyed bátyjának csalódásában. Nem valószínű, hogy
elvenné Thorpe kisasszonyt. E tekintetben kegyed alighanem csalódik.
Nagyon sajnálom Morland urat – sajnálom, hogy bárki, akit kegyed szeret,
boldogtalan; de az egész dologban az lepne meg a legjobban, ha Frederick
elvenné Thorpe kisasszonyt.
– Pedig nagyon is igaz; olvassa csak el James levelét. Illetve… van benne
egy rész… – emlékezett pirulva Catherine a levél utolsó sorára.
– Volna olyan szíves, és felolvasná nekünk a bátyámra vonatkozó sorokat?
– Nem, olvassa csak el! – kiáltott Catherine, aki azóta már észhez tért. –
Nem is tudom, mire gondoltam (és ismét elpirult, amiért az imént elpirult) –
James csupán tanáccsal lát el.
Henry örömmel átvette a levelet; igen figyelmesen elolvasta, majd
visszaadta, s így szólt: – Nos, ha így lesz valóban, csupán annyit mondhatok,
hogy sajnálom. Nem Frederick lesz az első férfi, aki kevesebb józansággal
választ feleséget, mint amennyit a családja elvárt volna tőle. Nem irigylem a
helyzetét, akár mint szerelmesét, akár mint apám fiáét.
Catherine kérésére Tilney kisasszony ugyancsak elolvasta a levelet; ő is
hangot adott aggodalmának és meglepetésének, majd Thorpe kisasszony
családja és vagyona felől érdeklődött:
 – Az édesanyja igen derék asszony – hangzott Catherine válasza.
– Mi volt az édesapja?
– Azt hiszem, ügyvéd. Putneyban laknak.
– Vagyonos család?
– Nem; nemigen. Nem hiszem, hogy Isabellának volna bármi vagyona: de
ez a maguk családjában nem számít. Az édesapjuk annyira nagyvonalú! A
minap mondta, hogy a pénzt csak azért becsüli, mert a segítségével
előmozdíthatja gyermekeinek a boldogságát.
A két testvér összenézett.
– Csakhogy – mondta rövid hallgatás után Eleanor – vajon előmozdítaná-e
a boldogságát, ha a segítségével ilyen lányt vehet feleségül? Lelkiismeretlen
teremtés lehet, különben nem bánt volna így a kegyed bátyjával. És milyen
különös, hogy Frederick így belehabarodott! Egy olyan leányba, aki a szeme
láttára szegi meg eljegyzését, amelyet a maga akaratából kötött egy másik
férfival! Hát nem felfoghatatlan ez, Henry? Éppen Frederick, aki mindig is
oly rátarti volt! aki egy nőt sem talált szerelmére méltónak!
– Ez a legkevésbé biztató, a legsúlyosabb körülmény, ami ellene szól. Ha
régebbi nyilatkozataira gondolok, reménytelennek látom helyzetét. Thorpe
kisasszonyt előrelátóbbnak tartom annál, semhogy feltételezzem: hajlandó
lemondani az egyik úrról, amíg a másikat meg nem szerezte. Fredericknek hát
bealkonyult! Halott ember – kihunyt benne az értelem. Készülj fel
sógornődre, Eleanor, olyan sógornőre, kiben neked kedved telik! Nyíltszívű
és igaz; mesterkéletlen és ment minden fortélytól; érzései egyszerűek, ám
erősek; nem tudja, mi a nagyravágyás, és nem ismer tettetést.
– Ilyen sógornőben, Henry, csakugyan kedvem telnék – mondta
mosolyogva Eleanor.
– De talán – vélte Catherine -, habár a mi családunkkal szemben ilyen
rosszul viselkedett is, a magukéval majd jobban viselkedik. Most, hogy
megkapta azt a férfit, akit szeret, talán állhatatos lesz.
– Tartok tőle, hogy az lesz – felelte Henry -, tartok tőle, hogy nagyon is
állhatatos lesz, hacsak egy báró nem akad az útjába; ez Frederick egyetlen
esélye. Megszerzem a bath-i újságot, elolvasom az újonnan érkezettek
jegyzékét.
– Úgy gondolja hát, hogy becsvágy az egész? Igaz, sok minden erre vall.
Emlékszem, amikor megtudta, mit kapnak az édesapámtól, egészen
csalódottnak látszott. Soha életemben még emberi jellem így rá nem szedett.
– A kegyed által ismert és tanulmányozott jellemek nagy sokasága között.
 – Az én csalódásom és veszteségem is nagy; hanem szegény James aligha
fogja a magáét kiheverni.
– A bátyja pillanatnyilag bizonyára minden sajnálatot megérdemel; a
szenvedése feletti gondunkban azonban nem becsülhetjük le a kegyedét sem.
Bizonyára úgy érzi, hogy Isabella elvesztésével önnön felét veszíti el:
szívében olyan űr támadt, amit nem tölthet be semmi. A társaságot nyűgnek
érzi; ami meg a Bath-ban megosztott élvezeteket illeti, iszonyodik már a
puszta gondolatukra is. Bálba például el nem menne a világért sem. Úgy érzi,
nincsen már barátnője, akivel fenntartás nélkül beszélhet; akinek az ítéletére
bátran hagyatkozhat; akinek a tanácsa, bármiféle nehézségben, biztos támaszt
jelent. Ugye, érzi mindezt?
– Nem – felelt néhány pillanatnyi megfontolás után Catherine. – Nem
érzem. Kellene talán? Az igazat megvallva, megbántva érzem magam, fáj a
szívem, hogy többé nem szerethetem Isabellát, hogy többé nem hallhatok
felőle, talán nem is láthatom viszont, de nem érzem magam olyan nagyon,
nagyon lesújtva, mint bárki gondolhatná.
– Érzései tehát, most is, mint mindig, becsületére válnak az emberi
természetnek. Az effajta érzéseket alaposan meg kell vizsgálni, hogy
megismerhessük önmagunkat.
Catherine olyannyira megkönnyebbült e beszélgetéstől, hogy egyáltalán
nem bánta, amiért okkal-móddal rávették, hogy szóba hozza a tárgyat, mely
úgy felkavarta.
 Huszonhatodik fejezet
Ez időtől fogva a fiatalok hármasban gyakran meghányták-vetették a
dolgot; s Catherine némi meglepetéssel úgy találta, ifjú barátai tökéletesen
egyetértenek abban, hogy Isabella jelentéktelen származása és vagyoni
helyzete valószínűleg megakadályozza majd, hogy nőül mehessen a
bátyjukhoz. Abbéli meggyőződésük, hogy a tábornok már csak ebből az
okból is – függetlenül bárminő kifogástól, amelyet Isabella jelleme ellen lehet
támasztani – ellenezheti a kapcsolatot, Catherine lelkében némi riadalmat
keltett önmaga miatt. Ő maga csakoly jelentéktelen, s talán éppoly kevéssé
kap hozományt, mint Isabella; és ha a Tilney uradalom örökösének
egymagában nem elegendő a hatalma és vagyona, vajon miféle célt tűzhetett
maga elé az öccse? E gondolat igen fájdalmas tűnődéshez vezetett, s csupán
az a kitüntető érdeklődés oszlathatta el, amelyet – s erről Catherine-t szavak
és tettek egyaránt meggyőzték – a tábornokban szerencsére kezdettől fogva
keltett; ezenkívül gyakran eszébe jutott, hogy a pénz tárgyában milyen
gyakran hallott a tábornok szájából felettébb nagyvonalú és önzetlen
érzésekről tanúskodó kijelentéseket, melyek következtében óhatatlanul arra
kellett gondolnia, hogy a gyermekei félremagyarázzák apjuk véleményét
efféle dolgokban.
Amazoknak megrendíthetetlen volt azonban a meggyőződése, hogy
bátyjuknak nem lesz bátorsága személyesen folyamodni édesapja
beleegyezéséért, következésképp újra meg újra biztosították Catherine-t:
sohasem volt még ennyire valószínűtlen, hogy Tilney kapitány Northangerbe
jöjjön, mint a jelen alkalommal, úgyhogy Catherine végül remélni merte,
talán mégsem kell a Klastromból távoznia. Mivel azonban nem tételezhették
fel, hogy ha és amennyiben Tilney kapitány előáll kérésével, édesapjának
pontosan beszámol Isabella viselkedéséről, Catherine úgy vélte, Henrynek
kellene sürgősen feltárnia édesapja előtt az egész ügyet teljes valójában, hogy
a tábornok ezáltal higgadt és pártatlan véleményt alkothasson, és
ellenvetésének tisztesebb alapja legyen, mint az érdekeltek különböző
vagyoni helyzete. Ezt szóba is hozta Henrynek; ő azonban nem kapott a
dolgon oly mohón, ahogyan Catherine remélte volna.
– Nem – mondta Henry -, édesapám nem szorul segítségre, s nem kell
megelőznünk, hogy Frederick bevallja balgaságát. A maga történetét magának
kell elmesélnie.
– De csak a felét fogja elmesélni.
– A negyede is elég.
Eltelt egy-két nap, de Tilney kapitányról nem érkezett hír. Testvérei nem
tudták mire vélni a dolgot. Olykor úgy gondolták, hallgatása a feltételezett
eljegyzés természetes folyománya, máskor meg épp hogy teljességgel
összeegyeztethetetlennek tartották vele. Ezenközben a tábornok, habár
minden reggel sértve érezte magát, amiért Frederick elhanyagolja a levélírást,
mégsem aggódott miatta; s nem volt sürgetőbb gondja, mint hogy Morland
kisasszony northangeri tartózkodását minél kellemesebbé tegye. Efelől
gyakran hangoztatta kételyeit, „tartott tőle, hogy az egyhangú társaság és
elfoglaltság ellenérzést támaszt benne a ház iránt; szívből kívánta, bárcsak
Lady Fraserék odahaza volnának; időnként szóba hozta, hogy nagy vacsorát
rendez; egyszer-kétszer már éppenséggel azt számolgatta, hány táncos kedvű
fiatal található a környéken. Csakhogy ez az esztendőnek halott időszaka,
nincs se vadászat, se madarászat, és Lady Fraserék nincsenek idehaza.”
Mígnem az egész azzal végződött, hogy egy reggel azt mondta Henrynek:
amikor legközelebb Woodstonba megy, valamelyik nap rajtaütnek, és vele
együtt költik el az ürüpecsenyét. Henry nagyon örült, méltányolta a
megtiszteltetést; Catherine lelkét pedig boldog örömmel töltötte el a terv.
– És hogyan tervezi édesapám, mikor részesülhetek ebben az örömben?
Hétfőn részt kell vennem Woodstonban a falugyűlésen, és valószínűleg még
két-három napig kénytelen leszek ott maradni.
– Nos, a mondott napok egyikén élünk majd az alkalommal. Nem
szükséges meghatároznunk, mikor. Ne okozz magadnak semmiféle
kényelmetlenséget. Akármi akad a házban, megteszi. Úgy vélem, bátran
mondhatom az ifjú hölgyek nevében is, hogy engedményeket teszünk, hisz
agglegény háztartásáról van szó. Nézzük csak; hétfőn sok dolgod lesz, hétfőn
nem megyünk; kedden pedig nekem lesz sok dolgom. Reggelre várom
Brockhamből az intézőmet a jelentésével; utána pedig aligha lenne illendő, ha
meg nem jelennék a klubban. Nem tudnék az ismerőseim szemébe nézni, ha
most elmaradnék; tudják, hogy idehaza vagyok, s módfelett zokon vennék;
márpedig énnálam szabály, Morland kisasszony, hogy soha egyik
szomszédomat meg ne sértsem, ha ez egy kevés idő és figyelem árán
megelőzhető. Igen jeles férfiak valamennyien. Évente kétszer kapnak
Northangerből egy fél szarvasbikát; s amikor csak tehetem, velük
vacsorázom. A kedd ezek szerint tehát nem jöhet szóba. Szerdán azonban
alighanem számíthatsz ránk, Henry; méghozzá korán, hogy legyen időnk
körülnézni. Két és háromnegyed óra az út Woodstonba; ha tíz órakor kocsiba
szállunk, háromnegyed egykor, szerdán, várhatsz bennünket.
Bál közeledtét nem várhatta volna izgatottabb örömmel Catherine, mint ezt
a kis kirándulást; annyira vágyott megismerni Woodstont! Szíve még akkor is
repesett az örömtől, amikor vagy egy óra múltán Henry csizmában,
nagykabátban lépett be a szobába, ahol Catherine és Eleanor ült, és így szólt:
 – Bölcselkedő hangulatban vagyok, hölgyeim, s megállapítom, hogy
evilági örömeinkért mindig meg kell fizetnünk: gyakran igen drágán
szerezzük meg őket; kézzelfogható boldogság árán váltjuk meg az ígérvényt a
jövőre, s talán sosem kapjuk meg az ellenértékét. Tanú vagyok erre jómagam,
a mostani órán. Mivel remélnem szabad, hogy szerdán Woodstonban
üdvözölhetem kegyedéket, holott a viszontlátást rossz idő vagy húszféle
egyéb ok is megakadályozhatja, most kénytelen vagyok két nappal hamarabb
távozni, mint szándékoztam volt.
– Távozik? – szólt Catherine, ugyancsak megnyúlt arccal. – És vajon
miért?
– Miért! Hogy kérdezhet ilyet? Mert nincs veszteni való időm, hogy halálra
rémisszem öreg gazdasszonyomat. – Hogy miért? mert mennem kell, hogy
előkészíthessem a kegyedék ebédjét.
– Ó! Ezt nem mondhatja komolyan!
– Dehogynem, és szomorúan is – mert sokkal szívesebben maradnék.
– De hát hogy is gondolhat ilyesmire, azok után, amit a tábornok mondott?
Mikor külön kikötötte: az az óhaja, hogy ne vesződjék semmivel, hiszen
bármi megteszi!
Henry csak mosolygott.
– Bátran mondhatom, hogy merőben szükségtelen, akár a húga miatt, akár
énmiattam. Maga is tudja, hogy így van; a tábornok ragaszkodott hozzá, hogy
maga semmi különlegessel ne készüljön; meg aztán, ha feleannyit sem
mondott volna, mint amennyit mondott, itthon mindig olyan kitűnő ebédet
kap, hogy az sem számít, ha egyetlenegyszer közepes ebédhez kell leülnie!
– Édesapám és jómagam miatt egyaránt azt kívánom, bárcsak én is így
okoskodhatnék. Isten velük. Mivel holnap vasárnap, Eleanor, nem jövök
vissza.
És elment; s mivel Catherine mindig is könnyebben kételkedett a tulajdon
ítéletében, mint a Henryében, hamarosan kénytelen volt igazat adni neki,
bármennyire fájlalta is, hogy Henry elment. A tábornok megmagyarázhatatlan
viselkedése azonban ugyancsak elfoglalta gondolatait. Hogy igencsak kényes
arra, amit feltálalnak, azt Catherine már megfigyelte; de vajon miért állít egy
dolgot ilyen határozottan, s gondol egész idő alatt mást – ez már
felfoghatatlan! Hát hogy lehet az embereket megérteni? Henryn kívül ki más
sejtette volna, hogy az édesapjának mi jár az eszében?
Akárhogyan is, szombattól szerdáig Henry nélkül maradnak. Ez volt a
szomorú vége minden megfontolásnak: és Tilney kapitány levele bizonyára
Henry távollétében érkezik meg; szerdán pedig, ebben egészen bizonyos volt
Catherine, esni fog. Felhőbe borult a múlt, a jelen s a jövő. Bátyja oly
boldogtalan, s Isabellában oly sokat veszített; Eleanor kedélyére pedig mindig
rányomja bélyegét Henry távolléte! Mi érdekelhetné, mi szórakoztathatná?
Elunta az erdőt és a cserjést – mindig oly sima és olyan száraz; és maga a
Klastrom sem volt több immár a szemében bármilyen más háznál. Az épület
nem emlékeztette semmi másra, csak önnön fájdalmas botorságára, amit épp a
Klastrom táplált és tökéletesített. Hogy megváltozott a gondolkodása! Neki,
aki valaha úgy vágyott rá, hogy klastromban lehessen! Bezzeg most már más
bűvölte el a képzeletét: egy jól megközelíthető lelkészlak igénytelen
kényelme; olyasmi, mint Fullerton, csak különb: Fullertonnak vannak hibái,
Woodstonnak bizonyára egy sincs. Ha eljön egyszer a szerda!
Eljött; méghozzá pontosan akkor, amikorra józan ésszel várható volt. Eljött
– szép idővel -, és Catherine a fellegekben járt. Tíz órakor a négylovas hintó
kigördült hármójukkal a Klastromból; s közel húszmérföldnyi kellemes
kocsikázás után elérték Woodstont, egy nagy és népes, kellemes fekvésű falut:
Catherine restellte kimondani, mennyire szépnek találja, mivel a tábornok
szükségesnek vélte, hogy mentegetőzzék, amiért a táj oly lapos, és a falu
kicsiny; Catherine azonban a szíve mélyén különbnek érezte minden egyéb
helynél, ahol valaha is megfordult; csodálattal adózott minden takaros háznak,
amely a kunyhó rangját meghaladta, és minden egyes kicsiny
gyertyamártóműhelynek, amely mellett csak elhajtottak. A falu végén, a többi
háztól elkülönülve állott a lelkészlak, újonnan épült tekintélyes kőház,
félköríves felhajtóval és zöld kapuval; s ahogy a ház elé hajtottak, Henry,
magányának társaival, egy jókora újfundlandi kutyakölyökkel meg két-három
terrierrel, illő fogadtatásban részesítette vendégeit.
A házba lépvén, Catherine-nek csordultig telt a lelke; sem megfigyelni, sem
szólni nem tudott sokat; s amíg a tábornok a véleményét nem kérdezte róla,
nem is igen tudta, milyen az a szoba, amelyikben ül. Ekkor azonban
körülnézett, és első pillantásra észrevette, hogy ez a világ legkellemesebb
szobája; óvakodott azonban ezt a véleményét ki is fejezni, és hűvös hangú
dicsérete csalódást keltett a tábornokban.
– Nem mondhatjuk különösen jó háznak – szólt. – Nem mérhetjük sem
Fullertonhoz, sem Northangerhez. Egyszerű lelkészlak, amely, megengedjük,
kicsiny és szűk, de tisztes és lakályos; és mindent egybevéve talán nem marad
alatta az átlagnak; avagy, más szóval élve, alighanem kevés lelkészlak akad
Angliában, amely fele ennyire jó volna. Mindamellett helye lehet néhány
javításnak. Távol álljon tőlem, hogy az ellenkezőjét állítsam; és bármit, ami
ésszerű… talán egy ívet kitöretni… ámbátor, közöttünk szólva, minden
egyébnél jobban viszolygok a toldott-foldott ívtől.
 Catherine keveset hallott ebből a szónoklatból ahhoz, hogy megértse vagy
zokon vegye; s mivel Henry gondosan másra terelte a szót, s mivel
ugyanakkor frissítőkkel megrakott tálcát hoztak be, csakhamar visszatért a
tábornok elégedett hangulata, és Catherine szokásos jókedve.
A szóban forgó helyiség kényelmes, arányos szoba volt, ebédlőnek szépen
berendezve; amikor elhagyták, hogy bejárják a házat, Catherine-t először egy
kisebb szobába vezették, amely a ház urának kizárólagos birodalma volt, és az
alkalom tiszteletére szokatlanul rendbe hozták; utána pedig a leendő
fogadószobába, amely bútorozatlanul is olyannyira megnyerte Catherine
tetszését, hogy az még a tábornoknak is megelégedésére szolgált. Arányos,
szép szoba volt, földig érő ablakaiból a kilátás kellemes, ha csak zöld
mezőkre nyílt is; és Catherine nyomban szívének egész becsületes
egyszerűségével fejezte ki csodálatát:
– Ó, miért nem bútorozza be ezt a szobát, Mr. Tilney? Milyen kár, hogy
nincs berendezve! Ennél szebbet még sosem láttam; ez a világ legszebb
szobája!
– Bízom benne – mondotta felettébb elégedett mosollyal a tábornok -, hogy
hamarosan be lesz bútorozva: csupán egy hölgy ízlésére vár!
– Ha az én házam volna, én bizony soha máshol nem ülnék. Ó! milyen édes
kis kunyhó áll ott a fák között – méghozzá almafák! Micsoda szépséges kis
kunyhó!
– Tetszik kegyednek – kedvére szolgál a látvány: ez elegendő. Henry, ne
felejtsd el, hogy Robinsonnal beszélni kell róla. A kunyhó marad.
Az effajta bók hallatán Catherine zavara menten visszatért, és azon
nyomban szavát szegte; s habár a tábornok nyomatékosan felszólította,
mondaná meg, milyen színű tapétát és függönyt választana, többé erővel sem
lehetett a véleményét kihúzni belőle. A friss látnivalók és a friss levegő
jótékony hatása azonban elűzte e zavaró képzettársításokat, s mire elérték a
kert ékességét, nevezetesen a mező két oldalát szegélyező sétányt, Henry
lángeszű ötletei megvalósításának színterét, Catherine kellően magához tért
már, hogy szebbnek vélje, mint bármilyen eddig látott parkot, habár egyetlen
bokor sem volt benne magasabb, mint a sarkában álló zöld pad.
A mezőkön és a falu egy részén át vezető séta, majd az istállókban
végrehajtott jobbítások vizsgálata, végül pedig bájos játszadozás egy alomra
való, épp csak hengergőzni képes kutyakölyökkel – s már négy óra is lett,
holott Catherine azt hitte volna, még a hármat sem ütötte el. Négy órakor
ebédelnek, és hatkor indulnak visszafelé. Soha még nap így el nem repült.
Kénytelen volt megállapítani, hogy a dús ebéd a legcsekélyebb meglepetést
sem keltette a tábornokban; sőt, még hideg húst is keresett a tálalón –
hasztalanul. Fia és leánya már egészen mást figyelt meg: ritkán látták, hogy
édesapjuk más asztalánál ilyen jóízűen evett volna; és sohasem tapasztalták,
hogy ily kevéssé hozta volna ki a sodrából, hogy olajosra olvadt a vaj.
Hat órára elfogyasztotta kávéját, s a hintó ismét előállt; s a tábornok
viselkedése oly lekötelező volt az egész látogatás során, Catherine lelke pedig
annyira megnyugodott a tábornok elképzelései felől, hogy ha a fiának
óhajában is ennyire bizonyos, Woodstont elhagyva nemigen aggódott volna,
vajon hogyan és mikor térhet oda vissza.
 Huszonhetedik fejezet
Másnap reggel a következő, ugyancsak váratlan, levél érkezett Isabellától:
Bath, április…-án
Legdrágább Catherine-em,
Nagy örömmel fogadtam két kedves leveledet, s ezernyi mentegetőzéssel
tartozom, amiért nem válaszoltam hamarabb. Igazán nagyon restellem
lustaságomat, de ezen a szörnyű helyen az ember semmire sem talál időt.
Amióta csak elhagytad Bath-t, minden nap kezemben volt a toll, hogy
írjak neked, de mindig közbejött holmi ostoba apróság. Kérlek, írj
mielőbb, és küldd leveledet otthoni címemre. Istennek hála! holnap
elhagyjuk ezt az utálatos helyet. Amióta elmentél, nem telt benne
örömöm – tűrhetetlen a por; s mindenki, aki valamit is ér, elutazott. Ha
téged láthatnálak, nem is bánnám a többit, hisz mindenkinél kedvesebb
vagy nekem. Nagyon nyugtalan vagyok drága bátyád miatt, mert nem
hallottam felőle, amióta Oxfordba ment; attól tartok, holmi félreértés
történt. Szíves közbenjárásod majd mindent elsimít: ő az egyetlen férfi,
akit valaha is szerettem és szerethetek, és bízom benne, hogy te
meggyőzöd efelől. A tavaszi divatnak félig már bealkonyult; a kalapok
oly iszonyatosak, hogy el sem tudod képzelni. Remélem, kellemesen
töltöd idődet, csak attól félek, sosem jutok eszedbe. Nem mondok el
mindent, amit elmondhatnék arról a családról, akiknél vendégeskedel,
mert nem akarok kicsinyes lenni, sem téged azok ellen hangolni, akiket
becsülsz; csakhogy igen nehéz felismerni, kiben bízhatunk, és a
fiatalemberek két napig egyfolytában nem tartanak ki a véleményük
mellett. Örömmel tudatom, hogy az a fiatalember, akit mindenkinél
kiállhatatlanabbnak tartok, elhagyta Bath-t. Ebből a leírásból mindjárt
tudni fogod, hogy csakis Tilney kapitányra gondolhatok, aki, mint talán
emlékszel, döbbenetes kitartással üldözött és zaklatott, még mielőtt
elutaztál. Utána csak még rosszabb lett, valósággal az árnyékommá vált.
Sok leányt megszédített volna, mert soha még férfi ennyire figyelmes nem
volt; csakhogy én nagyon is jól ismerem az ingatag férfinemet. Két
nappal ezelőtt visszatért ezredéhez, és bízom benne, hogy soha többé
nem kell elszenvednem a társaságát. Nálánál önteltebb fickót sosem
láttam; döbbenetesen kellemetlen ember. Az utolsó két napon nem
tágított Charlotte Davis mellől: szántam az ízlését, de keresztülnéztem
rajta. Utoljára a Bath utcán találkoztunk, és én nyomban befordultam
egy boltba, hogy meg ne szólíthasson; még csak rá se pillantottam.
Utána az ivócsarnokba ment, de nem követtem volna a világ minden
kincséért sem. Micsoda különbség van közte és a bátyád között! Kérlek,
 írd meg, mi újság az utóbbi körül – egészen boldogtalan vagyok miatta;
úgy láttam, kellemetlenül érezte magát, amikor elment, meghűlt talán,
vagy valami efféle rontotta el a hangulatát. Magam is írnék neki, de
elvesztettem a címét; és, mint fentebb utaltam rá, attól tartok, valamit
zokon vett a viselkedésemben. Kérlek, magyarázz meg neki mindent
kielégítően; vagy ha netán még most is kételyeket táplál, ha ír nekem egy
sort, vagy ellátogat Putneyba, ha legközelebb a városban jár, ez mindent
helyrehozna. Időtlen idők óta nem voltam a Kaszinóban, sem a
színházban, kivéve tegnap este Hodgesékkal egy bohózatnál, féláron; ők
ugrattak bele; nem akartam, hogy azt mondják rólam: bezárkózom, mert
Tilney elutazott. Történetesen Mitchellék mellett ültünk, és ők úgy tettek,
mintha nagyon meglepődnének, amiért engem nyilvános helyen látnak.
Te is tudod, mennyire irigyek: volt idő, amikor képtelenek voltak
udvariasan viselkedni velem, de most ugyancsak barátságosak; csakhogy
én nem vagyok annyira ostoba, hogy rászedhetnének. Tudod, hogy
megvan a magamhoz való eszem. Anne Mitchell olyan turbánt csavart a
fejére; mint amilyet én viseltem előző héten a koncerten, de neki
ugyancsak ügyetlenre sikerült – az én fura arcomhoz történetesen illett,
legalábbis Tilney akkor azt mondta, meg hogy mindenki engem néz;
csakhogy ő az utolsó férfi, akinek a szavát elhiszem. Most semmi mást
nem hordok, csak lilát: tudod, hogy iszonyatosan festek benne, de sebaj –
drága bátyádnak ez a kedvenc színe. Ne vesztegesd az időt, legdrágább,
legédesebb Catherine-em, írj minél előbb neki és nekem,
aki maradok satöbbi

Ez az átlátszó mesterkedés még Catherine-t sem téveszthette meg. Első

pillantásra felfogta következetlenségét, ellentmondásait, hamisságát.
Szégyellte magát Isabella helyett, és szégyellte, hogy szerette valaha is.
Isabella ragaszkodásának bizonygatása éppoly undorító, mint amilyen üresek
a kifogásai és orcátlanok az igényei. „Írjon Jamesnek Isabella érdekében! –
Nem! James az ő ajkáról soha többé nem hallja Isabella nevét.”
Amikor Henry megérkezett Woodstonból, tudatta vele és Eleanorral, hogy
a bátyjuk megmenekült, őszinte szívvel gratulált ehhez, és nagy
felháborodással olvasta fel a levél ide vonatkozó részleteit. Amikor befejezte,
felkiáltott:
– Ennyit Isabelláról! és kettőnk meghitt barátságáról! Szörnyen ostobának
hisz, máskülönben nem írt volna így; de talán ezáltal jobban megismertem a
jellemét, mint amennyire ő az enyémet ismeri. Látom, miben sántikál. Hiú,
kacér teremtés, és a fortélyai csődöt mondtak. Nem hiszem, hogy valaha is
szerette volna Jamest vagy engem, és azt kívánom, bárcsak ne is ismertem
volna soha.
– Hamarosan olyan is lesz, mintha sosem ismerte volna – mondta Henry.
– Csak egyet nem értek. Látom, hogy Tilney kapitánnyal tervei voltak,
amelyek azonban füstbe mentek. Csak azt nem értem, mit forgatott a fejében
eközben Tilney kapitány. Miért vette körül annyi figyelemmel, hogy
összeveszejtette a bátyámmal, s azután ő maga meg elmenekült?
– Keveset mondhatok Frederick indítékainak védelmében, ha ugyan
helyesen ítélem meg őket. Neki is megvan a hiúsága, akárcsak Thorpe
kisasszonynak. Csak az a különbség, hogy mivel több az esze, saját magának
még sohasem ártott. Ha viselkedésének eredménye nem menti őt kegyed előtt,
ajánlatosabb az okát nem kutatnunk.
– Azt gondolja tehát, hogy valójában sosem szerette Isabellát?
– Meg vagyok győződve róla.
– És csak tréfából hitegette?
Henry némán bólintott.
– Nos, akkor meg kell mondanom, hogy egyáltalán nem tartom
rokonszenvesnek. Bár a dolog a javunkra ütött ki, egyáltalán nem szeretem őt.
Nem esett nagyobb baj, mert Isabellának aligha törte össze a szívét. De mi lett
volna, ha éppenséggel beleszeret?
– Ehhez azonban azt kell feltételeznünk, hogy Isabellának volt összetörhető
szíve – következésképpen, hogy egészen másfajta teremtés; akkor pedig
egészen másfajta bánásmódban lett volna része.
– Az persze természetes, hogy maga a bátyja oldalán áll.
– Ha kegyed is a bátyja oldalán állna, nem keserítené el annyira Thorpe
kisasszony csalódása. Kegyedet azonban az általános feddhetetlenség velünk
született elve befolyásolja, következésképpen elzárkózik a családi részrehajlás
hideg érvelése, avagy a bosszúvágy elől.
Ez a bók megszabadította Catherine-t a további kesergéstől. Frederick sem
lehet menthetetlenül bűnös, ha Henry ennyire kellemes. Eltökélte, hogy nem
felel Isabella levelére; és megpróbált többet nem gondolni rá.
 Huszonnyolcadik fejezet
A tábornok hamarosan kénytelen volt egy hétre Londonba utazni; amikor
elhagyta Northangert, mélységesen fájlalta, hogy bármiféle szükség akár csak
egy órára is megfoszthatja Morland kisasszony társaságától, és aggályos
gonddal kötötte gyermekei lelkére, távollétében a legfőbb dolguk legyen a
vendég kényelméről és szórakoztatásáról gondoskodni. Távozása alkalmat
adott rá Catherine-nek, hogy első ízben tapasztalja: a veszteség olykor
nyereség lehet. Idejüket boldogan töltötték – azt tették, amihez kedvük volt,
akkor nevettek, amikor jólesett, minden étkezést kellemesen és jó hangulatban
költöttek el, akkor és oda mentek, ahová és amikor a tetszésük kívánta, maguk
szabták meg szórakozásuk, pihenésük óráit -, és Catherine csak most érezte
át, milyen korlátok közé szorította őket a tábornok jelenléte, s örömmel
tapasztalta, hogy pillanatnyilag nem köti őket semmi. Ily kellemes és
élvezetes körülmények között minden nap jobban szerette a házat és lakóit, s
ha attól nem kell rettegnie, hogy előbb-utóbb el kell hagynia az elsőt, s attól
tartania, hogy az utóbbiak nem viszonozzák hasonló mértékben a szeretetét,
felhőtlen boldogságban telt volna minden egyes napjának minden egyes
perce; csakhogy látogatásának immár negyedik hetében járt; mire a tábornok
hazatér, már az ötödikbe lép, s talán tolakodásnak tetszenék, ha tovább marad.
Fájdalmas volt ez a gondolat, valahányszor eszébe jutott; s, mert mielőbb
szabadulni szeretett volna a lelkére nehezedő súlytól, hamarosan elhatározta,
hogy nyomban szóba is hozza Eleanor előtt, felajánlja, hogy távozik, és
további magatartását ahhoz szabja, hogyan fogadja Eleanor az ajánlatát.
Tudta: ha túlságosan sok időt ad magának, nehezére esik majd ily
kellemetlen tárgyat szóba hozni, ezért megragadta az alkalmat, amikor
hirtelen kettesben találta magát Eleanorral, meg azt, hogy Eleanor épp valami
egészen másról beszélt: kötelességének érzi, mondta Catherine, hogy
hamarosan eltávozzék. Eleanor szavai, arca egyaránt arra vallottak, hogy
nagyon bántja ez a gondolat. „Remélte pedig, hogy még sokáig élvezheti
Catherine társaságát; talán a maga óhaja tévesztette meg, mikor azt hitte, hogy
Catherine sokkal hosszabb látogatásra ígérkezett el, s azt kell gondolnia, ha
Mr. és Mrs. Morland tudnák, milyen örömet jelent számára Catherine
társasága, nagylelkűségükben nem siettetnék a hazatérését.” „Ó, ami ezt illeti
– sietett magyarázkodni Catherine -, papának és mamának egyáltalában nem
sürgős. Örülnek, ha jól érzi magát.”
„Akkor vajon, ha megkérdezheti, miért olyan sietős neki magának, hogy
elhagyja házukat?”
„Ó, mert már olyan sokáig időzött ott.”
 – Nem; ha te magad ilyen szót használsz, nem tartóztathatlak tovább. Ha
soknak érzed…
– Ó, nem! Dehogyis! Ha a magam örömét nézem, még egyszer ennyi ideig
is nálatok tudnék maradni.
Amire nyomban úgy döntöttek, hogy amíg magának Catherine-nek eszébe
nem jut, nem is gondolnak arra, hogy elhagyja őket. Kényelmetlen érzésének
ez az oka tehát legnagyobb örömére eltávolíttatván, a másik megfontolás is
hasonlóképpen veszített súlyából: Eleanor kedvessége, őszinte kérlelése,
amellyel maradásra igyekezett bírni, Henry örömteli pillantása, amikor
megtudta, hogy eldőlt: Catherine marad – megannyi szívet melengető
bizonyítéka volt annak, hogy fontos számukra, s csupán annyi fenntartást
őrzött meg magában, amennyi nélkül emberi elme kényelmesen már meg sem
lehet. Hitte – szinte mindig -, hogy Henry szereti, s valóban mindig, hogy az
édesapja meg a húga szereti, sőt óhajtja, hogy Catherine hozzájuk tartozzék; s
e hit feledtette minden kételyét és aggodalmát.
Henry nem engedelmeskedhetett édesapja parancsának, hogy maradjon
mindvégig Northangerben, a hölgyek szolgálatára, amíg ő Londonban
tartózkodik: woodstoni segédlelkészének elfoglaltsága ugyanis arra
kényszerítette, hogy szombaton két éjszakára elhagyja őket. Henry távozása
most nem úgy hatott, mintha a tábornok jelenlétében történt volna;
csökkentette vidámságukat, de nem tette tönkre hangulatukat; és a két leány
közös kedvtelésben és növekvő meghittségben olyan jól töltötte el idejét,
hogy Henry távozásának estéjén azon kapták magukat, hogy tizenegykor – a
Klastromban meglehetősen kései órán – hagyják el a vacsorázószobát. Éppen
felértek a lépcsőn, amikor úgy hallották, már amennyire a vastag fal mögül
megítélhették, hogy kocsi hajt a kapu elé, és ezt a feltevést a következő
pillanatban a kapucsengő hangos kondulása erősítette meg. A meglepetés első
zavarának elültén – s a belőle fakadó „Jóságos Ég! mi baj lehet?!” után –
Eleanor gyorsan eldöntötte, hogy csak idősebbik bátyja lehet az, aki gyakran
érkezik váratlanul, ha nem is ennyire szokatlan időben, s mindjárt le is sietett
az üdvözlésére.
Catherine továbbment hálókamarája felé; igyekezett rábírni magát, hogy
folytassa az ismeretséget Tilney kapitánnyal, s – habár a kapitány viselkedése
kedvezőtlen hatást tett rá, meg volt továbbá győződve arról, hogy a nevezett
túlságosan is előkelőnek tekinti magát ahhoz, hogy jó szemmel nézzen rá –
azzal vigasztalódott, hogy legalább nem különlegesen kínos körülmények
között látják egymást viszont. Hitte, hogy Tilney kapitány nem fogja szóba
hozni Thorpe kisasszonyt; bizonyára restelli, hogy milyen szerepet játszott,
ennek a veszedelme tehát nem fenyeget; s Catherine úgy gondolta, ha a Bath-
ban történteket nem emlegetik, képes lesz udvariasan viselkedni a
kapitánnyal. Ilyen megfontolások közepette telt az idő; s minden bizonnyal a
kapitány javára szólt az is; hogy Eleanor nagyon örülhet a látásának, és sok
lehet a mondanivalója: hiszen majd fél óra eltelt a kapitány megérkezése óta,
és Eleanor még nem jött fel.
E pillanatban Catherine mintha barátnője lépését hallotta volna a galériáról,
és fülelt továbbiakra; de minden néma volt. Épp tévedésben marasztalta el
képzeletét, ekkor azonban felrezzent, mert neszt hallott odakintről; mintha
valaki megérintené az ajtót – s a következő pillanatban a zár kis moccanása
arra vallott, hogy megfogták a kilincset. Catherine megreszketett egy kissé a
gondolatra, hogy valaki ily óvatosan közeleg; ám eltökélte, hogy még egyszer
nem riaszthatja meg holmi csip-csup jelenség, nem vezetheti tévútra a
felfokozott képzelet – halkan előre lépett hát és kinyitotta az ajtót. Eleanor, és
csakis Eleanor állt ott. Catherine kedélye azonban csak egy szempillantásra
csillapult, mert Eleanor arca sápadt volt, magatartása pedig heves izgalomról
árulkodott. Láthatólag be akart jönni, mégis úgy látszott, nehezére esik a
szobába lépni; s amikor végre ott volt, még nehezebben tudott megszólalni.
Catherine azt hitte, holmi kellemetlenségre számíthat Tilney kapitánnyal
kapcsolatban; együttérzését tehát csak néma figyelemmel fejezhette ki.
Leültette barátnőjét, a halántékát levendulavízzel borogatta, és aggályos
gondoskodással vette körül.
– Kedves Catherine-em, nem szabad, igazán nem szabad… – hangzottak
Eleanor szájából az első összefüggő szavak. – Egészen jól vagyok. Ez a
gyengédség felkavar… Nem tudom elviselni… Olyan küldetésben jövök
hozzád…
– Küldetésben! Hozzám!
– Hogy is mondjam meg! Ó, hogy is mondjam meg!
Új gondolat szökött Catherine elméjébe; maga is éppúgy elsápadt, mint
barátnője, és felkiáltott:
– Küldönc jött Woodstonból!
– Nem; tévedsz – válaszolt Eleanor, és mély részvéttel pillantott rá -, nem
Woodstonból jött. Édesapám maga az. – Hangja megremegett, s apja
említésére pillantása a földet kereste. Catherine szíve már a tábornok váratlan
hazatérésének hírére is elszorult, s néhány pillanatig azt hitte, ennél
rosszabbat nem is fog hallani. Nem szólt semmit; Eleanor igyekezett úrrá
lenni érzelmein és határozott hangon szólni, de szemét még akkor is a földre
szegezte, amikor tovább fűzte a szót. – Tudom, te jobb vagy annál, hogysem
elítélj azért a szerepért, amelyet kénytelen vagyok eljátszani. Nagyon is
kedvem ellen való hírt hozok. Az után, ami csak az imént történt, amiben csak
az imént állapodtunk meg – mennyi örömmel, s a magam részéről mennyire
hálásan! -, hogy itt maradsz még, mint reméltem, sok, sok héten át: hogyan is
mondhatom el neked, hogy a szívességedet elutasítják, és az örömért, amit
jelenléted szerez, az a fizetség, hogy… de nem; jobb, ha nem keresem a
szavakat. Kedves Catherine-em, el kell búcsúznunk. Édesapámnak eszébe
jutott, hogy egy régebbi meghívás hétfőn egész családunkat elszólítja
hazulról. Két hétig Lord Longtown vendégei leszünk, Hereford közelében.
Magyarázkodás, mentegetőzés egyaránt lehetetlen. Meg sem próbálkozom
vele.
– Kedves Eleanorom – kiáltott fel Catherine, tőle telhetőleg elfojtva
érzéseit -, ne szomorkodj! Az újabb meghívás érvénytelen, ha van már
régebbi is. Nagyon, nagyon sajnálom, hogy válnunk kell – ily hamar, és hozzá
ily hirtelen; de nem vagyok megsértve, igazán nem. Hiszen bármikor
eljöhetek hozzátok megint; vagy, remélem, te is meglátogathatsz engem.
Hazatérőben attól a lordtól nem jöhetnél el Fullertonba?
– Nem áll hatalmamban, Catherine.
– Gyere hát, amikor tudsz.
Eleanor nem felelt; s mert Catherine gondolatai olyasmihez tértek vissza,
ami közelebbről érdekelte, hangosan gondolkodva hozzátette:
– Hétfőn… már hétfőn; és elmentek mindannyian! Nos, azért biztosan el
tudok búcsúzni. Hiszen elég, ha közvetlenül előttetek indulok el. Ne
szomorkodj, Eleanor, nagyon jól elmehetek én is hétfőn. Igazán nem számít,
hogy apám és anyám nem tud az érkezésemről. A tábornok bizonyosan elküld
majd velem egy cselédet félútig – aztán hamarosan Salisburybe érek, onnan
pedig már csak kilenc mérföld az út hazáig.
– Ah, Catherine! ha így történhetne, kevésbé lenne elviselhetetlen; habár
még így is csak feleannyi gondoskodásban részesülnél, mint amennyi
megillet. Hanem… hogyan is mondjam meg? Holnap reggel kell távoznod, és
még indulásod óráját sem választhatod meg; a kocsi hét órára itt lesz, és
egyetlen cseléd sem áll a rendelkezésedre.
Catherine leült; se szóhoz, se lélegzethez nem jutott.
– Nem akartam hinni érzékeimnek, amikor meghallottam; s ha mégoly
jogosan nagy szomorúságot, neheztelést érzel e pillanatban, az enyémet nem
haladhatja meg – de miért is emlegetem a magam érzéseit? Ó! csak
kínálhatnék bármit is engesztelésül! Jóságos Isten! Mit szól majd édesapád és
édesanyád! Azután, hogy igaz barátaid oltalmából ide édesgettünk – közel
kétszeres távolságra otthonodtól, most kikergetnek a házból, fittyet hányva
még az elemi udvariasságnak is! Drága, drága Catherine, én hoztam az
üzenetet, s így magam is bűnösnek látszom a sértésben; és mégis bízom
abban, hogy felmentesz, hiszen elegendő időt töltöttél ebben a házban ahhoz,
hogy megítélhesd: névleges úrnője vagyok csupán, valóságos hatalmam
semmi.
– Megsértettem a tábornokot? – kérdezte elcsukló hangon Catherine.
– Ó, jaj! Ami engem illet, csak annyit tudok, csak annyiért felelhetek, hogy
okot nem adhattál édesapámnak a sértődésre. Annyi bizonyos, hogy nagyon,
nagyon fel van dúlva; talán nem is láttam még feldúltabbnak. Vérmérséklete
nem szerencsés, és valami most különösen felkavarta; holmi csalódás, holmi
bosszúság, amely pillanatnyilag fontosnak tetszik – de neked hogyan is
lehetne részed benne?
Catherine megszólalni is alig bírt fájdalmában; csak Eleanor kedvéért
próbálkozott meg vele:
– Igazán nagyon sajnálom, ha megsértettem volna – mondta. – Mi sem
állhatna távolabb tőlem. De ne szomorkodj, Eleanor. A meghívásnak eleget
kell tenni. Csak azt sajnálom, hogy nem jutott eszébe hamarabb, mert
írhattam volna haza. De így sem számít, igazán.
– Remélem, szívből remélem, hogy biztonságod szempontjából valóban
nem, de annál többet minden egyéb tekintetben: kényelmedet, a külszínt, az
illendőséget, a családodat, a világot tekintve. Ha barátaid, Allenék, még Bath-
ban volnának, viszonylag könnyen elmehetnél hozzájuk; néhány óra alatt
odaérnél; de hogy hetvenmérföldes utat tégy meg postakocsin, a te korodban,
egyedül, kíséret nélkül!
– Ó, az utazás semmiség. Ne is gondolj rá. És ha válnunk kell, néhány
órával előbb vagy később, igazán nem számít. Hét órára elkészülök.
Ébresztess fel idejében.
Eleanor látta, hogy Catherine szeretne egyedül maradni; és mert úgy érezte,
mindkettejüknek jobb, ha nem beszélnek tovább, el is hagyta; ennyit mondott
csupán:
– Reggel találkozunk.
Catherine csordultig telt szíve megkönnyebbülésre vágyott. Eleanor
jelenlétében a barátság és a büszkeség megfékezte könnyeit, de alig távozott
el barátnője, kitört a könnyek árja. Kiutasítják a házból, méghozzá ilyen
módon! Minden ok nélkül, amely igazolhatná, minden mentegetőzés nélkül,
amely enyhíthetné a hirtelenséget, a nyerseséget, mi több: a sértést! Henry
távol – még csak el sem búcsúzhat tőle. Akármit remél, akármit vár tőle,
mindent legalábbis fel kell függesztenie – és ki tudja, meddig? Ki a
megmondhatója, mikor találkozhatnak megint? És mindezt olyan embertől,
mint Tilney tábornok, aki oly udvarias, oly jól nevelt, és aki mind ez ideig oly
különlegesen kedvelte őt! Éppoly felfoghatatlan volt, mint amennyire bántó
és fájdalmas. Egyaránt zavaró és riasztó volt azon töprengeni, hogy miből
eredhet, mint azon, hogy hová vezet. Elkövetésének a módja oly durván
udvariatlan; sebtében eltávolítani őt, a legcsekélyebb tekintet nélkül a
kényelmére; még csak színleg sem adni rá lehetőséget, hogy megválassza
utazásának idejét és módját; két nap közül az elsőt kijelölni, abból is szinte a
legkorábbi órát – mintha a tábornok eltökélte volna: mire felébred, Catherine
már ne is legyen a házban, hogy még csak pillantást se kelljen vetnie rá. Mi
mást jelenthet ez, mint szándékos sértést? Balszerencsés módon bizonyára
megbántotta valamivel a tábornokot. Eleanor meg akarta kímélni ettől a
fájdalmas tudattól; ám Catherine lehetetlennek tartotta, hogy bármi sértés
vagy bármi balszerencse ilyen rosszindulatot gerjeszthet olyan személy ellen,
ki arról biztosan, vagy valószínűleg, nem tehet.
Súlyosan telt az éj. Álomról, avagy az álom névre rászolgáló pihenésről szó
sem lehetett. A szoba, amelyben megérkezésekor felkavart fantáziája
meggyötörte, ismét zaklatott kedély és nyugtalan álom színhelye volt. De
mennyire más volt most nyugtalanságának forrása, mint az akkori! mily
gyászosan túltett azon mind valóságára, mind tartalmára nézve! Aggodalma
tényen alapult, félelmei valószínűségen; és mert gondolatait a rosszaság
természetéről való tűnődés foglalta el, magányos helyzete, sötét
hálókamarája, az ódon épület a legcsekélyebb érzelmet sem gerjesztette
benne, s habár erősen fújt a szél, és gyakran keltett különös és hirtelen zajt
szerte a házban, Catherine csak feküdt ébren óraszám, hallotta mind, de nem
támadt benne sem kíváncsiság, sem rettegés.
Kevéssel hat óra után Eleanor lépett a szobába; buzgón igyekezett
figyelmet tanúsítani vagy segítséget nyújtani; ám nemigen akadt tennivaló.
Catherine nem vesztegette az időt; jóformán felöltözött már, és kis híján
becsomagolt. Eszébe ötlött, hogy netán békülékeny üzenetet küld a tábornok,
amikor belépő leányát megpillantotta. Mi volna természetesebb, mint hogy a
harag elüljön, és megbánás lépjen a nyomába? s csak azon tűnődött, a
történtek után vajon milyen mentegetőzést illendő elfogadnia. Ám ha tudja is,
ez esetben haszontalan lett volna a tudomány; sem nagylelkűsége, sem
méltósága nem méretett meg – Eleanor nem hozott üzenetet. Alig esett szó
kettejük között; mindketten úgy érezték, hallgatniuk a legbiztonságosabb, s
amíg odafent voltak, kevés és köznapi mondatot váltottak csupán. Catherine
izgatottan, sietve fejezte be öltözködését, Eleanor pedig több jóindulattal,
mint gyakorlattal igyekezett becsomagolni az útiládát. Amikor elkészült
minden, kiléptek a szobából; Catherine kissé hátramaradt barátnője mögött,
hogy búcsúpillantást vessen minden jól ismert és dédelgetett tárgyra, majd
lement a reggelizőszobába, ahol már várta a reggeli. Megpróbált enni, hogy
megkímélje magát az unszolás kínjától, barátnőjét pedig a
kényelmetlenségtől; de nem volt étvágya, és kevés falat ment le a torkán.
Keserűen gondolt arra is, mennyire más a mostani reggeli, mint az, amit
legutóbb költöttek el ugyanitt, s ez is csak fokozta iszonyát mindentől, ami
előtte állt. Huszonnégy órája sincs, hogy ugyanerre az étkezésre gyűltek itt
össze, de mennyire más körülmények között! Milyen könnyű szívvel, mily
boldog – habár hamis – biztonsággal tekintett akkor maga köré, élvezve
mindent, amit lát, s ha félt a jövőtől, csak attól, hogy Henry egy napra
Woodstonba megy! Boldog, boldog reggeli! mert Henry ott volt, Henry
mellette ült és kínálta. Zavartalanul átadhatta magát a tűnődésnek, mert
társnője nem szólította meg; éppúgy elmerült gondolataiba, mint ő maga, s
csak a kocsi érkezése riasztotta fel és szólította vissza őket a jelen pillanatba.
Catherine arcát a kocsi láttán elfutotta a pír; s a méltatlan bánásmód,
amelyben részesült, úrrá lett lelkén, és néhány pillanatig csupán neheztelést
érzett. Eleanor ezúttal kénytelen volt elszánni rá magát, hogy megszólaljon.
– Feltétlenül írnod kell, Catherine! – kiáltott fel. – Amint csak lehet,
hallanom kell rólad. Amíg nem tudom, hogy biztonságban hazaértél, egy
órányi nyugodalmam sem lesz. Bármilyen kockázat, bármilyen eshetőség
árán is, egy levélért rimánkodom. Hadd elégítsen ki a tudat, hogy
biztonságban Fullertonba értél, egészségben találtad családodat – azután,
amíg nem kérhetlek meg rá, hogy annak rendje és módja szerint levelezzünk,
nem számítok többre. Írj nekem Lord Longtownhoz, és – kénytelenségből
kérlek erre – címezd Alice-nek.
– Nem, Eleanor, ha nem szabad levelet kapnod tőlem, jobb, ha nem írok.
Semmi kétség sem lehet afelől, hogy biztonságban hazaérek.
Eleanor csak ennyit válaszolt:
– Nem csodálkozom az érzéseiden. Nem akarlak zaklatni. Bízom
nagylelkűségedben, amikor távol leszek tőled.
Ez a mondat, s a hozzá társuló szomorú tekintet elegendő volt, hogy
ellágyítsa Catherine büszkeségét; és nyomban így szólt:
– Ó, Eleanor, hát hogyne írnék neked!
Tilney kisasszony még valamit szeretett volna tisztázni, ha kissé nehezére
esett is szóba hoznia. Eszébe jutott, hogy Catherine-nek – hiszen oly régóta
távol van otthonától – talán nincs elegendő pénze az utazás költségeire; és
amikor ezt szíves ajánlat kíséretében megpendítette, kiderült, hogy valóban
így áll a dolog. E pillanatig Catherine-nek ez eszébe sem jutott; amikor
azonban szemügyre vette erszényét, menten látta: ha barátnője kevésbé
figyelmes, őt bizony úgy utasították volna ki a házból, hogy még csak módja
sincsen hazamenni. Micsoda helyzetbe került volna! Ez a keserű gondolat
annyira eltöltötte mindkettejük lelkét, hogy a hátralevő időben jóformán egy
szót sem szóltak többet. Hanem ez az idő igen rövid volt. Hamarosan
jelentették, hogy a kocsi készen áll; Catherine nyomban felállt, szavak helyett
hosszú és gyengéd öleléssel búcsúztak egymástól; ám ahogy a csarnokba
léptek, Catherine képtelen volt úgy elhagyni a házat, hogy ne emlékezzék
meg arról, akinek a nevét eladdig egyikük sem mondotta ki: egy pillanatra
megállt, s alig érthetően elrebegte, hogy „szíves üdvözletét küldi a távollevő
jóbarátnak”. Ám ahogy a jóbarát nevét kimondotta volna, érzelmei áttörtek
minden gátat; Catherine keszkenőjébe rejtette arcát, átsuhant a csarnokon,
beugrott a csézába, s az a következő pillanatban már el is hajtott a ház elől.
 Huszonkilencedik fejezet
Catherine-t keserűségében elkerülte a félelem. Maga az utazás nem
tartogatott semmiféle rettegést; nem félt a hosszú úttól, és nem érezte a
magányt. Hátradőlt a kocsi sarkában, forró könnyáradat öntötte el, s
mérföldekre járt már vele a kocsi a Klastrom falától, mire felocsúdott; a park
legmagasabb pontja már-már eltűnt a szeme elől, mire képes volt arra
fordulni. Balszerencséjére ugyanazon az úton vitte a kocsi, amelyiken alig tíz
napja oly boldogan utaztak Woodstonba menet és onnan jövet; keserű érzését
csak még jobban megkeserítette, hogy tizennégy mérföldön át szakasztott
azokat a tárgyakat kell látnia, amelyeket merőben különböző érzések
közepette pillantott meg első ízben. Minden egyes mérföld, amely
Woodstonhoz közelebb vitte, csak tetézte szenvedését; alig ötmérföldnyire a
falutól elhaladtak az oda vezető út mellett, s a gondolatra, hogy Henry oly
közel van, s mégsem tud semmiről, Catherine-t elöntötte a feldúlt fájdalom.
Életének egyik legboldogabb napját töltötte ott. Akkor és ott beszélt a
tábornok úgy Henryről és róla, akkor vallott arra beszéde, arca, hogy
Catherine nem is gondolhatott mást: maga a tábornok kívánja, hogy ők
egybekeljenek. Igen, alig tíz napja ébresztett benne ujjongást a tábornok
kitüntető figyelme – még zavarba is hozták nagyon is jelentőségteljes
célzásai! És most – vajon mit követett, vagy mit mulasztott el, hogy ezt
érdemelte?
Egyetlen sértés terhelte lelkét, s ez aligha juthatott a tábornok tudomására.
Csak Henry és ő, Catherine, tudott a szörnyű gyanúról, amelyet Catherine oly
méltatlanul dédelgetett; s titkát mindkettejük szívében biztonságban tudta.
Henry semmiképp sem lehetett tudatosan az árulója. Természetesen ha holmi
különös balszerencse folytán az édesapja megtudhatta, hogy ő mit merészelt
gondolni, kutatni; ha értesülhetett az ő alaptalan képzelgéséről, sérelmes
vizsgálódásáról – bizony, nem csoda, ha felháborodott. Ha tudatában van
annak, hogy Catherine gyilkosnak tekintette, nem csoda, hogy kiutasítja a
házból. Csakhogy bizonyos volt benne: ennyi gyötrelemmel teljes bosszúra
semminémű ok nem volt a tábornok birtokában.
Szorongó feltevések voltak bár mind, mégsem ezeken időzött el legtovább.
Jobban nyomasztotta, mindennél jobban érdekelte egy közelebbi gondolat.
Mit érez majd Henry, mit gondol, milyen lesz az arca, amikor másnap
visszatér Northangerbe, és megtudja, hogy ő elment? ez a kérdés érdekelte
minden egyébnél erőteljesebben, szüntelenül; hol gyötörte, hol vigasztalta;
olykor rettegő aggodalommal vélte látni, amint Henry szótlanul megnyugszik
a dologban, máskor szívet melengető bizalommal volt afelől, hogy sajnálja és
sérelmezi. A tábornoknak természetesen nem meri szóba hozni, de
Eleanornak – vajon mit mond majd Eleanornak felőle?
Szüntelenül visszatérő kétségeinek, kérdéseinek egyetlen cikkelyében sem
nyugodhatott elméje egyetlen pillanatnál tovább, s így teltek az órák, s így telt
a vártnál gyorsabban az utazás. Kínzó aggodalmai közepette nem vett észre
semmit, ami előtte volt, mihelyt maguk mögött hagyták Woodston vidékét;
ugyanezért nem firtatta azt sem, hogy mennyit haladtak; s habár az út mentén
látottak egy pillanatra sem kötötték le a figyelmét, egyetlen stációját sem
találta unalmasnak. Ettől megint csak más ok óvta meg; nem ösztökélte
ugyanis a vágy, hogy érne véget már az út; hisz hazatérésének a módja még
ilyen hosszú – tizenegy heti – távollét után is szinte szétzúzza abbéli örömét,
hogy Fullertonban viszontláthatja a szívének legkedvesebbeket. Mit
mondhatna, amivel önmagát nem alázza, családját nem gyötri meg; amit ha
megvall, nem öregbíti önnön fájdalmát, nem kelt értelmetlen neheztelést, s
támaszt netán haragot ártatlan és vétkes iránt egyaránt? Sosem lehet
kellőképpen hálás Henrynek és Eleanornak; feltörő érzéseit nem tudta
szavakba foglalni, s ha ellenérzés támadna kettejük iránt, ha kedvezőtlenül
gondolnának rájuk az édesapjuk miatt, neki a szíve is beleszakadna.
Ilyen érzések közepette inkább félt, semmint örült, hogy hamarosan
megpillantja a jól ismert templomtornyot, amely arról tudatja majd, hogy
húszmérföldnyire már csak az otthon. Northangert elhagyva, tudta, Salisbury
a cél; ám az első stáció után már a postamesterekre kellett hagyatkoznia a
következő helységnevek tekintetében; ennyire tudatlan volt az útvonal felől.
Nem találkozott azonban semmivel, ami elkeseríthette vagy megrémíthette
volna. Fiatalsága, udvariassága, bőkezűsége megszerezte számára mindazt a
figyelmet, amelyet a magafajta utas igényelhetett; s mert csupán azért álltak
meg, hogy lovakat váltsanak, vagy tizenegy óra hosszat mindennemű baleset
és ijedelem nélkül utazott tovább, és este hat és hét óra között már Fullertonba
ért.
Midőn a hősnő pályafutása végeztével hazatér szülőfalujába, hírneve régi
fényében tündöklik, diadala, méltósága vérbeli grófnőre vall, kíséretében
nemes rokonainak hosszú sora halad számos hintaikon, három komornája
pedig négylovas batáron – ilyen eseményeknél bízvást élvezettel időzik
bármelyik regényfabrikáló tolla; becsületére válik minden befejezésnek, s a
szerző joggal osztozik az általa oly bőkezűen mért dicsőségben: Hanem az én
esetem egészen más; hősnőmet magányos megaláztatásban viszem haza,
otthonába, s a szellem semminő édes emelkedettsége sem vezérelhet bő
részletezésre. Hősnő közönséges postakocsin – oly csapás az érzeményre,
aminő előtt meghátrálásra kényszerül a pompa és a pátosz minden kísérlete.
Hajtson hát sebesen a postakocsis át a falun, a vasárnapi bámészkodók
csoportjai mentén, és szálljon le róla sietve ő maga.
 Lett légyen azonban bármily keserű is Catherine lelke, ahogy a lelkészlak
felé közeledett, s bárminő megaláztatás a krónikásnak, hogy mindezt
elregélje: hősnőnk mégiscsak különleges örömöt tartogatott mindazok
számára, akikhez igyekezett; elsőbb, hogy felbukkant a kocsi – utóbb, hogy ő
maga. Fullertonban ritka látvány az utazóbatár; ott is termett menten az
ablaknál az egész família; s hogy az útialkalmatosság épp az ő
kocsifelhajtójuknál állt meg: nos, ez az öröm megcsillogtatott minden szemet
és megmozgatott minden fantáziát – váratlan boldogság mindannyiuknak,
csak a két legkisebb gyereknek nem, a hat– és négyesztendős kisfiúnak és
kisleánynak, akik testvért vártak minden kocsival. Boldog a pillantás, mely
elsőnek ismerte fel Catherine-t! Boldog a hang, mely hírül adta a fölfedezést!
Azt azonban senki sem tudhatja pontosan, vajon e boldogság kinek a jogos
tulajdona: George-é-e, avagy a Harrieté.
Apja, anyja, Sarah, George és Harriet, mind összegyűltek a kapuban, hogy
lelkes szeretettel üdvözöljék, s e látvány Catherine szívének legkülönb
érzelmeit gerjesztette fel; és ahogy a kocsiból kiszállt, mindegyikük
ölelésében nagyobb vigaszt talált, mint amekkorára valaha is számíthatott.
Ebben a körben, ebben a becéző gyengédségben egyenesen boldognak érezte
magát! A családi szeretet vigassága egy röpke időre mindent elhomályosított,
Catherine viszontlátásának öröme pedig kezdetben alig engedett teret a
higgadt kíváncsiságnak; mindannyian az uzsonnaasztalhoz ültek, Mrs.
Morland ugyanis sietősen felszolgáltatta a teát a szegény utas vigasztalására,
akinek sápadt, elgyötört arcát hamarosan észrevette, még mielőtt határozott
választ igénylő egyenes kérdést intéztek volna hozzá.
Vonakodva, és igen-igen tétovázva kezdte el hát Catherine azt, amit
hallgatói egy fél óra végeztével udvariasan talán magyarázatnak nevezhettek;
ám ennyi idő kevés volt hozzá, hogy hirtelen hazatérésének megtudják az
okát, vagy valamennyi részletét. Morlandék nem voltak izgékonyak,
érzékenyek, s nem hajlamosak féltve ápolgatni a sérelmeket; ezúttal azonban,
amikor kibontakozott előttük az egész, lehetetlen volt elsiklaniuk a sértés
fölött, vagy az első félórában könnyedén megbocsátaniuk. Mr. és Mrs.
Morland nem szenvedett ugyan el semmiféle regényes riadalmat leányuk
hosszú, magányos utazása miatt, de azt természetesen tudták, hogy számos
kellemetlensége lehetett volna; hogy ezt ők soha el nem tűrték volna; és hogy
ilyesmire kényszerítvén Catherine-t, Tilney tábornok tisztességtelenül és
érzéketlenül viselkedett – mint úriember és mint szülő egyaránt. Hogy miért
cselekedett így, hogy mi indíthatta a vendégjog e súlyos megsértésére, hogy
leányuk iránti kitüntető tiszteletét mi fordíthatta egy csapásra tényleges
rosszindulattá – ezt csakoly kevéssé sejtették, mint maga Catherine;
mindennek ellenére nem sokáig nyomasztotta őket; s miután jó darabig
hasztalan fontolgatták, miszerint „különös ügy, és a tábornok bizonyára igen
különös ember”, megelégelték a méltatlankodást meg a találgatást, habár
Sarah még egy darabig élvezte az érthetetlenség zamatát, ifjonti hévvel fel-
felkiáltva és el-eltűnődve.
– Szükségtelen ezzel törnöd magadat, kedvesem – mondta végül az anyja -,
hidd el, nem is érdemes az egészet megérteni.
– Nem csodálom, ha azt kívánta, hogy Catherine távozzon, amikor eszébe
jutott a régebbi meghívás – mondta Sarah -, de miért nem tehette udvariasan?
– Sajnálom a fiatalokat – válaszolta erre Mrs. Morland –; bizonyára
szomorúak voltak; de ami a többit illeti, már nem számít; Catherine épségben
hazaért, a lelki nyugalmunk pedig nem függ Tilney tábornoktól.
Catherine felsóhajtott.
– Nos – folytatta bölcselkedő hajlamú anyja -, örülök, hogy nem tudtam
előbb az utazásodról; de most, hogy véget ért, talán nem történt nagy baj.
Mindig jót tesz a fiataloknak, ha meg kell erőltetniük magukat, és tudod,
drága Catherine-em, te mindig olyan haszontalan kis szeleburdi jószág voltál;
most azonban kénytelen voltál elővenni a jobbik eszedet, ezzel a sok
átszállással meg a többivel; és remélem, nem derül ki, hogy bármit is
ottfelejtettél a kocsiban.
E reményben Catherine is osztozott, és igyekezett érdeklődést tanúsítani
tulajdon javulása iránt, de a hangulata ugyancsak nyomott volt; és mert az
volt az egyetlen óhaja, hogy békességben és magában maradhasson,
készségesen elfogadta anyja tanácsát: hogy feküdjön le korán. Rossz színét és
izgatottságát szülei csupán sértett érzései természetes következményének meg
egy ilyen utazás szokatlan megerőltetésének és fáradalmainak tulajdonították,
és bíztak benne, hogy másnapra mindezt kialussza; s habár Catherine reggelre
nem tért magához annyira, amennyire remélték, még akkor sem gyanakodtak
holmi mélyebben gyökerező bajra. Egyetlenegy pillanatig sem gondoltak
leányuk szívére, márpedig ez ugyancsak különös magatartás olyan szülőktől,
akiknek a tizenhét esztendős ifjú hölgy leánya épp visszatért élete első
utazásáról!
Amint megreggeliztek, Catherine leült, hogy teljesítse ígéretét. Tilney
kisasszony nemhiába bízott abban, hogy az idő meg a távolság hatással lesz
barátnőjének a hangulatára: Catherine máris szemrehányással illette magát,
hogy hűvösen vált el Eleanortól; hogy nem becsülte eléggé érdemét és
kedvességét; hogy nem érzett együtt vele kellőképpen azért, amit tegnap
egymagában kellett eltűrnie. Heves érzelmei azonban nem vezették
kellőképpen a tollát; soha még ilyen nehezére nem esett a levélírás, mint
amikor Eleanor Tilneynek kellett írnia. Megfogalmazni egy levelet, amelynek
érzelmeit és helyzetét kell képviselnie, hálát tolmácsolni alázatos sajnálkozás
nélkül, s óvatosnak lennie, de nem hidegnek, őszintének, de nem
neheztelőnek; egy levelet, amelynek olvasása nem okoz fájdalmat
Eleanornak, és, mindenek felett, amely miatt neki magának nem kell pirulnia,
ha netán Henry szeme elé kerül – ez a vállalkozás megbénította
kifejezőképességét, és hosszas gondolkodás és nagy tanácstalanság után,
teljes bizodalommal csak arra az elhatározásra juthatott, hogy igen rövid lesz.
Ezért aztán az Eleanor előlegezte pénzt zárta levelébe, s hozzá alig csatolt
mást, mint hálás köszönetét és szerető szívének ezernyi jókívánságát.
– Ez aztán a furcsa ismeretség! – állapította meg Mrs. Morland, amikor a
levél elkészült: – Hirtelen kezdődött, hirtelen végződött. Sajnálom, hogy így
történt, mert Mrs. Allen igen derék fiataloknak tartja őket; a te Isabelláddal
pedig ugyancsak megjártad. Ah, szegény James! No de a jó pap is holtig
tanul, és azután remélhetőleg olyanokkal barátkoztok össze, akiknek a
barátságát érdemes megtartani.
Catherine arcát elfutotta a pír.
– Nem lehet olyan barátom, akit érdemesebb lenne megtartani, mint
Eleanort! – válaszolt hevesen.
– Ha így van, drágám, bizonyára találkoztok is majd valamikor; ne
nyugtalankodj. Tízet tennék egy ellenében, hogy néhány éven belül megint
összeakadtok; és micsoda öröm lesz az!
Mrs. Morland nem valami szerencsés vigasztaláshoz folyamodott. A
reménység, hogy néhány év múlva megint összeakadnak, csak olyan
gondolatokat ültethetett Catherine fejébe, hogy ama néhány év alatt mi
minden történhetik, amitől szörnyűséges lesz a találkozás. Sosem feledheti
Henry Tilneyt, sosem gondolhat rá kevesebb gyengédséggel, mint ebben a
pillanatban; de Henry elfelejtheti őt; és ha úgy találkoznak? Szemét elfutotta a
könny, ahogy elképzelte az ily módon felújított ismeretséget; anyja pedig,
látva, hogy vigasztalásnak szánt ígérete nem érte el a kellő hatást, újabb
ajánlattal igyekezett Catherine hangulatát megjavítani: hogy látogassák meg
Mrs. Allent.
A két házat alig negyed mérföld választotta el; séta közben tehát Mrs.
Morland gyorsan elmondta, mit érez James csalódásával kapcsolatosan.
– Sajnáljuk mindannyian – mondta -, de különben nem nagy baj, hogy
füstbe ment a házasság; nemigen volt ínyünkre, hogy olyan lányt jegyezzen
el, akit egyáltalán nem ismerünk, és aki teljesen vagyontalan; most pedig,
ilyen viselkedés után, igazán nem lehetünk felőle jó véleménnyel.
Pillanatnyilag megviseli a dolog szegény Jamest; de ez nem tart örökké; és
bizonyára megfontoltabb lesz egész életében, ha elsőre ilyen ostobán
választott.
 Az ügynek ezt a summázatát Catherine épp csak hogy végig tudta hallgatni;
még egy mondat már veszélyeztette volna önfegyelmét, és kevésbé józan
válaszra késztette volna; minden gondolata ugyanis akörül forgott, mennyire
megváltoztak az érzései meg a hangulata, amióta legutóbb taposta ezt a jól
ismert utat. Alig három hónap múlt el azóta, amikor telve izgatott és örömteli
várakozással, napjában tízszer is ide-oda futott, könnyű, vidám és független
szívvel; várva várta a még megízleletlen és zavartalan élvezetet; nem ismert
és nem is sejtett semmiféle rosszat.
Három hónappal ezelőtt ilyen volt még – de most, visszatérve, mennyire
megváltozott!
Allenék a régi szeretet őszinte kedvességével fogadták a váratlan vendéget;
ám ugyancsak meglepődtek és elkedvetlenedtek, amikor meghallották, milyen
bánásmódban részesült Catherine – habár Mrs. Morland nem szolgált
felnagyított beszámolóval, nem apellált kiszámított módon az érzelmeikre.
– Catherine tegnap este meglepett bennünket – mesélte. – Végig egyedül
utazott postakocsin, és csak szombat este tudta meg, hogy jön; Tilney
tábornok ugyanis holmi érthetetlen szeszély hatására egyszeriben megelégelte
Catherine látogatását, és kurtán-furcsán hazaküldte. Felettébb barátságtalan
dolog; és a tábornok bizonyára igen különös ember; de mi bezzeg örülünk,
hogy Catherine megint itt van közöttünk! És olyan megnyugtató tudat, hogy
nem holmi szegény tehetetlen jószág, hanem nagyon is jól megáll a lábán.
Mr. Allen a józan jó barát ésszerű ellenérzéséről tett tanúbizonyságot; Mrs.
Allen pedig éppen elég jónak ítélte férje szavait, feltevéseit, találgatását,
magyarázatait, hogy sorra mindet elismételje, s csupán ezzel az egyetlen
megjegyzéssel tetézte: – Igazán nem állhatom a tábornokot -, s ezzel töltött ki
minden szünetet. – Igazán nem állhatom a tábornokot – mondotta kétszer is,
miután Mr. Allen kiment a szobából, de sem őszinte harag, sem tartalmas
gondolat nem rejlett a kijelentés mögött. A harmadszori ismétlés már
tekintélyesebb elkalandozással járt, s negyedszerre is hangoztatván, Mrs.
Allen nyomban hozzáfűzte: – Képzelje, kedvesem, a legjobb belga
csipkeruhámon azt a szörnyű nagy szakadást olyan gyönyörűen
megjavíttattam, mielőtt eljöttünk Bath-ból, hogy a nyomát is alig látni.
Valamelyik nap meg kell hogy mutassam. Bath végtére is kedves hely,
Catherine. Igazán nem örültem, hogy eljövünk. Mrs. Thorpe ottléte igen
kellemes volt mindannyiunknak, igaz? Emlékszik, ugye, hogy kezdetben
maga is, én is egészen elveszettnek éreztük magunkat.
– Igen, de nem sokáig – mondta Catherine, és szeme fölragyogott, amikor
visszaemlékezett rá, mi lehelt lelket ottani tartózkodásába.
– Nagyon igaz; hamarosan találkoztunk Mrs. Thorpe-pal, és akkor már nem
volt hiányunk semmiben. Nem gondolja, kedvesem, hogy ez a selyemkesztyű
igazán tartós holmi? Akkor vettem fel először, amikor az Alsó Kaszinóba
mentünk, emlékszik, és azóta is sokat viseltem. Emlékszik arra az estére?
– Hogy emlékszem-e! Ó! Tökéletesen.
– Igazán kellemes volt, ugye? Mr. Tilney velünk teázott, és én mindig nagy
nyereségnek tekintettem a társaságát; igazán oly kellemes fiatalember. Úgy
rémlik, mintha táncolt volna vele, de nem vagyok benne egészen bizonyos.
Emlékszem, a kedvenc ruhámat viseltem.
Catherine nem tudott válaszolni; Mrs. Allen pedig röviden
végigpróbálgatva néhány más tárgyat, ismét visszatért ahhoz, hogy: – Igazán
nem állhatom a tábornokot! Olyan kellemes, tisztes férfinak látszott! Alig
hiszem, Mrs. Morland, hogy látott már életében udvariasabb embert. A
szállását még azon a napon kivették, hogy elutaztak, Catherine. De hát nem
csoda: hisz ismeri a Milsom utcát.
Hazafelé menet Mrs. Morland azt magyarázta leányának, micsoda
boldogság, hogy ilyen kitartó jóakarói vannak, mint Mr. és Mrs. Allen, és
hogy nem szabad fontosságot tulajdonítania annak, ha olyan futó ismerősök,
mint Tilneyék, elhanyagolják vagy barátságtalanok vele, hisz bátran számíthat
régebbi barátainak jó véleményére és szeretetére. Mindebben sok józanság
volt; csakhogy az emberi elme bizonyos helyzetekben igen kevésre értékeli a
józanságot; és Catherine érzései ellentmondottak édesanyja jóformán
valamennyi állításának. Az említett futó ismerősök viselkedésétől függött
jelen boldogsága; s bár sok minden szólt Mrs. Morland véleménye mellett,
Catherine magában azon rágódott, hogy Henry most már megérkezett
Northangerbe; hogy most már bizonyára hallott az ő távozásáról; és hogy
talán épp most indulnak valamennyien Herefordba.
 Harmincadik fejezet
Catherine nem volt természettől nyugodt hajlamú, s nem is volt soha
túlságosan szorgalmas; de akármilyen efféle hibája volt eddig, anyja
kénytelen volt megállapítani, hogy mind a kettő csak fokozódott. Nem tudott
nyugodtan ülni, de el sem tudta magát foglalni tíz percig egyfolytában; körbe-
körbejárta a kertet meg a gyümölcsöst, mintha semmi mást nem kívánna, csak
a mozgást; szívesebben bolyongott a házban, mint hogy nyugton maradjon a
szalonban. Még nagyobb változás volt a lehangoltsága. Bolyongásában,
henyeségében talán csak torzképe volt önmagának; hallgatagságában és
szomorúságában azonban épp az ellentéte korábbi énjének.
Mrs. Morland két napig tűrte ezt az állapotot egyetlen szó megjegyzés
nélkül, amikor azonban a harmadik éjszaka nyugodalma sem hozta vissza
Catherine vidámságát, nem serkentette hasznos ténykedésre, nem keltett
benne nagyobb hajlandóságot a kézimunka iránt – már nem állhatta meg,
hogy szelíd szemrehányással ne éljen, mondván:
– Drága Catherine-em, alighanem egészen előkelő dáma válik belőled.
Nem tudom, mikor készülnek el szegény Richard nyakravalói, ha másra, mint
rád nem számíthat. Túlságosan is Bath körül jár az eszed; de mindennek
megvan a maga ideje – a bálnak meg a színjátéknak is, a munkának is. Eleget
szórakoztál, és most meg kell próbálnod hasznos munkát végezni.
Catherine nyomban felvette kézimunkáját, és levert hangon csak annyit
mondott, hogy „az esze nem jár Bath körül… sokat”.
– Akkor Tilney tábornok miatt emészted magadat, és ez nagy együgyűség;
hiszen tíz az egyhez, hogy soha többé nem látod. Nem szabad csekélységek
miatt emésztened magadat. – Majd, rövid hallgatás után: – Remélem,
Catherine-em, nem azért vagy kedvetlen, mert az otthonod nem olyan
pompás, mint Northanger. Baj volna, ha ez lenne az eredménye a
látogatásodnak. Akárhol vagy, légy mindig elégedett, kivált odahaza, hiszen
ott kell töltened időd javarészét. Nem nagyon tetszett nekem, amikor
reggelinél annyit emlegetted a northangeri francia kenyeret.
– Igazán nem érdekel a kenyér. Egészen mindegy nekem, mit eszem.
– Van odafent az egyik könyvben egy okos értekezés igencsak hasonló
tárgyról, fiatal leányokról, akiknek nagyvilági ismeretsége elvette a kedvét az
otthonuktól – A Tükör, azt hiszem, az a címe. Valamelyik nap majd kikeresem
neked, mert bizonyos vagyok benne, hogy javadra szolgál.
Catherine nem szólt többet, és nagy igyekezettel hajolt kézimunkája fölé;
néhány perc múlva azonban öntudatlanul megint csak lankadt fásultságba
zuhant, és ideges fáradtságában sokkal többet izgett-mozgott a székén, mint
amennyit a tűjét mozgatta. Mrs. Morland figyelmét nem kerülte el ez a
visszaesés, s amikor leányának szórakozott és elégedetlen tekintetében
tökéletes bizonyítékát látta annak a sóvárgásnak, ami szerinte Catherine-t a
vidámságtól megfosztotta, sietősen kiment az említett könyvért, mert
haladéktalanul támadást akart intézni e szörnyű kór ellen. Beletelt egy kis
időbe, mire megtalálta, amit keresett; s mert időközben egyéb családi dolgok
tartóztatták, negyed óra is lepergett, mire megint lejött, kezében a kötettel,
amelyhez oly sok reményt fűzött. Fenti serénykedése során a maga ütötte
lármán kívül semmi egyéb zajt nem hallott, s csak akkor tudta meg, hogy az
utóbbi néhány perc folyamán látogató érkezett, amikor a szobába lépve,
pillantása egy ismeretlen fiatalemberre esett. Az igen tiszteletteljesen
nyomban felállt, és amikor Catherine elfogódottan mint „Mr. Henry Tilney”-t
mutatta be, a látogató igaz jóérzésre valló zavarral mentegette jelenlétét;
elismerte, hogy a történtek után aligha számíthat szíves fogadtatásra
Fullertonban, s azzal okolta tolakodását, hogy türelmetlenül igyekezett
meggyőződni afelől, vajon Morland kisasszony épségben hazaért-e. Nem
kellett elfogult bíróhoz, sem neheztelő szívhez szólnia. Mrs. Morland nem
hibáztatta sem őt, sem a húgát édesapjuk illetlen magatartásáért, sőt, kezdettől
fogva jó szívvel volt mindkettejük iránt, és mert rokonszenvesnek találta, a
mesterkéletlen jóindulat egyszerű megnyilvánulásával fogadta; megköszönte
a leánya iránt tanúsított figyelmét, és biztosította, hogy gyermekeinek barátait
mindig szívesen látják, azután szívből kérte, hogy több szó a múltakról ne
essék.
A látogatónak nem volt ellenére, hogy engedelmeskedjék e kérésnek, mert
bár a szíve megkönnyebbült e váratlan szelídség láttán, e pillanatban mégsem
állott hatalmában, hogy egy szót is szóljon róla. Némán visszatért hát helyére,
majd néhány percig felettébb udvariasan válaszolgatott Mrs. Morland
mindennapi megjegyzéseire az időjárásról meg az utakról. Eközben Catherine
– a szorongó, izgatott, boldog, lázas Catherine – egyetlen szót sem szólt; égő
orcája és megfényesedett szeme láttán azonban anyja bízott benne, hogy ez a
jószándékú látogatás egy időre legalább megkönnyebbülést hoz leánya
szívének, így aztán örömmel tette félre a Tükör első kötetét későbbi órára.
Mrs. Morland szívéből szánta vendégüket az édesapja miatti zavaráért, igen
óhajtotta volna hát Mr. Morland segítségét, hogy bátorítsa vendégüket és
társalogjon vele; el is küldötte legott apjáért az egyik gyermekét; Mr. Morland
azonban nem volt otthon – s ekképp támasz nélkül maradván, Mrs. Morland
negyed óra elteltével kifogyott a mondanivalóból. Pár percnyi töretlen csönd
után Henry első ízben fordult Catherine-hez az anyja belépése óta; hirtelen
felélénkülve megkérdezte, vajon Mr. és Mrs. Allen Fullertonban
tartózkodnak-e; majd a válaszul kapott szózavarból kihámozva a feleletet,
amelyet egy rövidke szó megadhatott volna, nyomban kifejezte abbéli
szándékát, hogy tiszteletét tenné náluk, és megszínesedő arccal megkérdezte
Catherine-t, lenne-e olyan jó, és megmutatná az utat.
– Ebből az ablakból láthatja a házat, uram – hangzott Sarah tájékoztatása,
amelyet a látogató csupán egy meghajlással, Sarah anyja pedig csitító
fejcsóválással vett tudomásul; Mrs. Morland ugyanis valószínűnek tartotta,
hogy a fiatalember nem csupán tiszteletét óhajtja tenni érdemes
szomszédaiknál, hanem talán holmi magyarázattal is szolgálna édesapja
viselkedéséről, s ezt kellemesebb volna csupán Catherine-nel közölnie – nem
óhajtotta hát semmiképpen sem megakadályozni, hogy Catherine elkísérje. El
is indultak; és Mrs. Morland valóban helyesen ítélte meg a látogató szándékát.
Magyarázattal kellett szolgálnia édesapja indítékairól; először azonban ő
maga kívánt magyarázkodni; s még el sem érték Mr. Allen birtokát, már olyan
jól meg is tette, hogy Catherine legszívesebben örökké ezt hallgatta volna.
Henry megvallotta vonzalmát, s viszonzásul azt a szívet kérte, amelyről
nagyjában egyformán tudták már mind a ketten, hogy úgyis az övé; mert
Henry ugyan most már igaz szívéből szerette Catherine-t, érezte és élvezte
jellemének minden kitűnőségét és őszintén szerette társaságát, meg kell
azonban vallanom, ez a vonzalom a hálából sarjadt, más szóval: Henry csak
azóta gondolt komolyan Catherine-re, amikor észrevette, hogy a leány jó
szívvel van iránta. Beismerem, ez a körülmény felettébb szokatlan egy
regényben, és csúful csorbítja a hősnő méltóságát; ám ha a mindennapi
életben is éppannyira szokatlan, legalább eldicsekedhetem zabolátlan
képzeletemmel.
Mrs. Allennél igen kurta látogatást tettek, amelynek során Henry találomra
beszélt, értelem és összefüggés nélkül, Catherine pedig, kimondhatatlan
boldogságának gondolataiba merülve, jóformán a száját sem nyitotta ki; majd
utána ismét az édes-kettes gyönyörébe bocsátkozhattak, s mire kénytelenek
voltak befejezni, Catherine megtudta, mily mértékben hagyja jóvá a szülői
tekintély Henry kérelmét. Két nappal ezelőtt, Woodstonból hazatérőben, a
Klastrom közelében találkozott türelmetlen édesapjával, aki haragos
szavakkal tájékoztatta Morland kisasszony távozásáról, és megparancsolta,
hogy ne gondoljon rá többet.
Ilyen engedelem birtokában ajánlotta fel hát Henry a kezét. A rémült
Catherine rettegő várakozással hallgatta e beszámolót, s önkéntelenül is örült,
hogy hála Henry gyengéd óvatosságának, lelkiismerete nem érezte szükségét,
hogy a kérést elutasítsa: Henry ugyanis előbb biztosította az ő beleegyezését,
és csak az után hozta szóba a tárgyat; amikor pedig rátért a részletekre, és
elmagyarázta édesapja magatartásának az indítóokait, Catherine érzései
hamarosan diadalmas boldogsággá szilárdultak. A tábornoknak nem volt
mivel vádolnia őt, nem volt miért hibáztatnia; Catherine önkéntelen,
öntudatlan eszköze volt csupán egy félreértésnek, amelyet a tábornok
büszkesége meg nem bocsáthatott, amelyet azonban egy nemesebb büszkeség
restellt volna bevallani. Catherine csupán abban volt vétkes, hogy nem olyan
gazdag, mint amilyennek a tábornok vélte. Téves hitben élvén Catherine
vagyona és várományai felől, hódolt előtte Bath-ban, óhajtotta társaságát
Northangerben, és szemelte ki leendő menyéül. Tévedését felfedezve az
látszott a legjobbnak, ha kiutasítja a házából, habár úgy érezte, mindez csupán
elégtelen bizonyítéka annak, mennyire neheztel Catherine-re és megveti a
családját.
A tábornokot John Thorpe vezette félre. Tilney tábornok egy este a
színházban észrevette, hogy fia megkülönböztetett figyelemben részesíti
Morland kisasszonyt, és történetesen megkérdezte Thorpe-tól, vajon
közelebbről ismeri-e a hölgyet. Thorpe módfelett boldog volt, hogy olyan
fontos férfiú ereszkedett vele szóba, mint Tilney tábornok; örömében,
büszkeségében ugyancsak közlékeny volt; s mivel akkoriban nemcsak hogy
minden nap várták, mikor jegyzi el Morland Isabellát, ám hasonlóképpen ő
maga is jószerint elhatározta, hogy elveszi Catherine-t: hiúsága arra
ösztökélte, hogy még vagyonosabbnak tüntesse fel a családot, mint
amilyennek hiúsága és kapzsisága késztetésére maga hitte őket.
Fontosságának tudata megkövetelte, hogy akivel csak kapcsolata volt vagy
lehetett; az is hasonló fontosságnak örvendjen, s ahogy meghittebb
ismeretségbe keveredett valakivel, ugyanolyan arányban gyarapodott az illető
vagyona. Amióta tehát Morland barátját bemutatták Isabellának, már a
kezdetben is túlbecsült reményei fokozatosan növekedtek; s a pillanatnyi
hatás kedvéért kétszer annyit hozzátéve, megduplázva azt, amit Mr. Morland
jövedelméről feltételezett, megháromszorozva magánvagyonát,
megajándékozva egy gazdag nénikével és elsüllyesztve gyermekeinek felét,
ugyancsak tiszteletreméltó fényben ábrázolhatta a tábornok előtt az egész
családot. Catherine lévén a tábornok kíváncsiságának meg a maga terveinek
kiszemelt tárgya, az ő számára még mást is tartogatott; az a tíz-tizenötezer
font, amelyet majd apja ad neki, takaros ráadás lesz csupán Mr. Allen
birtokához. Thorpe szentül eltökélte, hogy Catherine-re az Allenékhez fűződő
meghitt barátsága folytán csinos hagyaték vár; s ebből természetesen
következett, hogy úgy emlegette, mint Fullerton szinte köztudomású
örökösnőjét. Ennek az értesülésnek az alapján járt el a tábornok; a
hitelességében kételkednie eszébe sem jutott. Thorpe szavának elegendő
bizonyítéka volt a család iránt tanúsított érdeklődése, a húgának várható
kapcsolata a család egyik tagjával, s a maga szándékai a másikkal (mely
körülménnyel szinte éppoly nyíltan dicsekedett); s mindezekhez járult a
tagadhatatlan tény, hogy Allenék gazdagok és gyermektelenek, hogy Morland
kisasszonynak gondját viselik, és – mihelyt az ismeretség folytán a
tábornoknak módjában állott megítélnie – szülői gyengédséggel bánnak vele.
Elhatározása hamarosan megszületett. Fia arcáról máris tetszést vélt leolvasni
Morland kisasszony iránt; s hálából Thorpe közléseiért szinte azon nyomban
eltökélte: nem kímél semmi fáradságot, hogy a fiatalúr fennen hangoztatott
érdeklődését elapassza és legdrágább reményeit letörje. Maga Catherine
éppoly kevéssé sejtette mindezt, mint a tábornok gyermekei. Henry és
Eleanor nem láttak olyasmit Catherine helyzetében, ami kivívhatná édesapjuk
megkülönböztetett tiszteletét; meglepetten észlelték, mint fokozódik és mint
terebélyesül az érdeklődése; s habár utóbb néhány utalásból – amelyeket a
fiához intézett, valósággal határozott parancshoz fűzött, hogy minden
igyekezetével próbálja megnyerni Morland kisasszonyt – Henry ráébredt,
hogy édesapja előnyös kapcsolatnak véli Catherine-t, csak a közelmúltban
Northangerben elhangzott magyarázat hallatán derengett fel bennük, miféle
hamis számítás sarkallta volt a tábornokot. S hogy a számítása hamis, ezt a
tábornok épp attól a személytől tudta meg, aki a téves eszmét belé plántálta:
magától Thorpe-tól, akivel a városban véletlenül megint találkozott, és aki,
szögesen ellentétes érzések hatása alatt, felingerelve Catherine
visszautasításától, de még inkább a közelmúltban tapasztalt kudarctól (hiába
igyekezett ugyanis békülésre bírni Morlandet Isabellával) – annak tudatában,
hogy immár visszavonhatatlanul elváltak, és durván elhajítva egy barátságot,
amelynek többé nem vehette hasznát, sietett megcáfolni mindazt, amit
valamikor ő maga mesélt Morlandék előnyös helyzetéről; óriási tévedés
áldozata lett, mondta, a körülményeik és jellemük felőli véleményében;
barátjának a kérkedése vezette félre, azért vélte vagyonos és jó hitelnek
örvendő férfiúnak az apját – az utóbbi két-három hét ügyletei azonban
bebizonyították, hogy sem ez, sem az; amikor ugyanis hírét vette a tervezett
házasságnak, a maga jószántából állt elő bőkezű ígéretekkel, ám amikor az
események elbeszélőjének éles esze tettekre kényszerítette volna, kénytelen
volt bevallani, hogy a fiatalokat még csak szerény támogatásban sem
részesítheti. Egyszóval: Morlandék szűkölködő család; példátlanul népes is;
legszűkebb pátriájukban sem örvendenek tiszteletnek, mint Thorpe-nak a
közelmúltban kiváló alkalma volt tapasztalni; tovább nyújtózkodnak, mint
ameddig a takarójuk ér, vagyonos kapcsolatok révén igyekeznek javítani a
helyzetükön; orcátlan, hetvenkedő, számító fajzat.
A rémült tábornok habozva kiejtette az Allen nevet; ám Thorpe nyomban
közölte, hogy e tekintetben is tévedett. Allenék, úgy gondolja, túlságosan is
régóta élnek Morlandék szomszédságában, és ő jól ismeri a fiatalembert, akire
száll majd annak idején a fullertoni birtok. A tábornok beérte ennyivel.
Lángoló haragra gyúlt az egész világon mindenki ellen, önmagát kivéve,
másnap útra kelt a Klastrom felé, s hogy ott hogy s mint járt el, arról már
értesültünk. Olvasóim bölcsességére bízom, döntsék el, mennyit közölhetett
mindezekből Henry Catherine-nel, mennyit tudhatott meg belőle az
édesapjától, mely pontokban lehettek a segítségére önnön feltevései, s mely
részét fogja még majd James egy levelében megírni. Könnyebbségükre
egyesítettem mindazt, amit ők az én könnyebbségemre szükségképp
megosztanak. Catherine mindenesetre eleget hallott ahhoz, hogy úgy érezze:
amikor Tilney tábornokot a feleségének meggyilkolásával vagy
bebörtönöztetésével gyanúsította, aligha vétkezett a jelleme ellen, vagy
becsülte túl a kegyetlenségét.
És mert Henrynek ilyesmiket kellett édesapjáról elmesélnie, majdnem
annyira szánalomra méltó volt most, mint amikor minderről önmagának adott
számot. Pirult, mert kénytelen volt elárulni, milyen elfogult tanácsban
részesült. Ugyancsak kínos beszélgetés zajlott le Northangerben kettejük
között. Henry nem titkolta és nem restellte felháborodását, amikor
meghallotta, hogyan bántak Catherine-nel, amikor értesült édesapja
véleményéről, és amikor a tábornok megparancsolta, hogy azt ő is tegye a
magáévá. A tábornok hozzászokott, hogy családjában az ő szava a törvény,
nem számított sem vonakodásra, sem ellenkezésre, s nem tűrte el fiának
ellenállását, ha mégannyira megacélozta is a józan ész és a lelkiismeret.
Haragja azonban ha megrázta is, meg nem félemlíthette Henryt, akinek
elszántságát megerősítette az igazságban való hite. Úgy érezte, becsülete,
vonzalma egyaránt Morland kisasszonyhoz köti, s mert hitte, hogy az a szív,
amelynek a megnyerésére parancsot kapott, máris az övé, hűségét meg nem
rendíthette, elhatározását meg nem változtathatta sem az, hogy méltatlanul
visszavonnia késztetik a hallgatólagos megegyezést, sem az önkényes és
igaztalan harag.
Kereken megtagadta, hogy elkísérje édesapját Herefordshire-be, a frissiben
elhatározott látogatásra, amelynek célja Catherine eltávolítása volt, és éppoly
kereken kinyilvánította abbéli szándékát, hogy megkéri Catherine kezét. A
tábornoknak majd eszét vette a harag, és vészes viszályban váltak el. Henry
nyomban visszatért Woodstonba, s felzaklatott kedélyét sok magányos óra
bírta csak csillapítani; a következő nap délutánján pedig elindult a Fullertonba
vezető úton.
 Harmincegyedik fejezet
Mr. és Mrs. Morland ugyancsak meglepődött, amikor Mr. Tilney a
beleegyezésüket kérte, hogy nőül vehesse a leányukat; soha az eszükbe sem
jutott, hogy bármelyik részről vonzalomra gyanakodjanak; ám mivel végtére
mi sem lehet természetesebb, mint hogy Catherine-t szeressék, néhány perc
múlva már csak a kielégült büszkeség boldog izgalmával tekintették a dolgot,
s a maguk szempontjából nem is volt ellenvetésük. A fiatalembert
jóindulatukba ajánlotta kellemes modora és józan esze; s mivel mindig csak
jót hallottak felőle, nem voltak olyanfajta emberek, akik bármi rosszat
gondoltak volna róla. Nem ismerték, de ismeretlenül is készséges jóindulattal
fogadták.
– Catherine-ből szánalmas, figyelmetlen kis háziasszony lesz, annyi biztos
– hangzott anyjának jövendölése; ám nyomban követte a vigasztalás, hogy
gyakorlat teszi a mestert.
Most már tehát csak egy akadály maradt; amíg azonban az el nem hárul,
nem hagyhatják jóvá az eljegyzést. Vérmérsékletük szelíd, de elveik
szilárdak, s amíg Henry szülője ily határozottan tiltja a kapcsolatot, ők sem
bátoríthatják. Hogy a tábornok a maga jószántából kérje meg a fia számára
Catherine-t, vagy akár hogy teljes szívvel helyeselje a házasságot –
Morlandék nem voltak annyira előkelők, hogy holmi külsőséges kikötéssel
éljenek, de igényt tartottak a beleegyezés tisztes látszatára, s mihelyt ezt elérik
– és a szívük azt súgta, hogy ezt a tábornok sokáig meg nem tagadhatja -, úgy
nyomban övék szívbéli jóváhagyásuk. Nem kívántak mást, csak a
beleegyezését. Sem hajlandóságuk, sem joguk nem volt ahhoz, hogy a pénzét
kívánják. Fia igen tekintélyes vagyonra számíthatott szüleinek házassági
szerződése révén; jelenlegi jövedelme független és kényelmes megélhetést
biztosít, s a házasság minden pénzbeli tekintetben meghaladta leányuk
igényeit.
A fiatalokat nem lepte meg ez az elhatározás. Megérezték, megsínylették –
de nem kárhoztathatták; s amikor elbúcsúztak, igyekeztek remélni, hogy a
tábornokban hamarosan bekövetkezik a szinte lehetetlen változás, amely a
jóváhagyott vonzalom teljességében egyesíti kettejüket újra. Henry visszatért
immár egyetlen otthonába, hogy figyelje zsenge növényeit, s végrehajtsa
javításait Catherine érdekében, aki – mint hőn remélte – hamarosan osztozik
bennük; Catherine pedig Fullertonban maradt könnyeivel. Hogy a távollét
gyötrelmeit enyhítendi-e titkos levélváltás – ne firtassuk. Mr. és Mrs. Morland
sem firtatta; szerető szívük nem tudott volna ígéretet kicsikarni, és
valahányszor Catherine levelet kapott – ami akkoriban elég gyakran megesett
-, ők mindig másfele pillantottak.
 Az aggodalom, amely vonzalmuknak e fokán bizonyára osztályrésze
Henrynek és Catherine-nek, s mindazoknak, akik bármelyiküket szeretik – az
aggodalom e vonzalom kimenetelét illetően -, aligha férkőzhet olvasóim
kebelébe, kik a hátralevő oldalak sokatmondó szűkreszabottságán bizonyára
látják, hogy mindannyian a tökéletes boldogság felé sietünk. Egy dolog lehet
csupán kétely tárgya: mily módon következett be hamarosan a házasságuk:
milyen körülmény lehetett hatással a tábornok vérmérsékletére? A körülmény,
amely legfőként közrejátszott, leányának házassága volt egy vagyonos és
tekintélyes férfiúval, mely házasság a nyár folyamán megköttetett – s
melyben leánya olyan méltóságra hágott, hogy ez jó hangulatba lendítette a
tábornokot; mire pedig abból magához tért, Eleanor már megszerezte tőle a
megbocsátást Henrynek, és az engedélyt, hogy „ám kövessen el ostobaságot,
ha úgy tetszik neki!”.
Eleanor Tilney házassága, s eltávozása a Henry száműzetése óta búskomor
Northangerből választott otthonába a választott férfi oldalán, bizonyára
általános megelégedést kelt Eleanor minden ismerőse között. Én magam
szívből örülök az eseménynek. Tudom, hogy Eleanort tartózkodó érdeme
mindenkinél inkább feljogosította, hosszas szenvedése mindenkinél jobban
előkészítette arra, hogy boldogságot kapjon és élvezzen. Eleanornak az
említett úriember iránti érzelme nem volt új keletű; amazt pedig csupán
szerény helyzete tartotta vissza attól, hogy megkérje Eleanor kezét. Váratlanul
ranghoz és vagyonhoz jutott, és így elhárult minden akadály; és akármilyen
hasznos és türelmes társa volt a leánya, a tábornok még sosem szerette
annyira, mint amikor első ízben köszöntötte „őladységét”! Férje minden
bizonnyal megérdemelte Eleanort; főúri rangjától, vagyonától, vonzalmától
függetlenül az utolsó hajaszáláig ő volt a világ legelbűvölőbb fiatalembere.
Szükségtelen volna tovább taglalnunk érdemeit; a világ legelbűvölőbb
fiatalemberét nyomban elénk idézi képzeletünk. A szóban forgó urat illetőleg
mindössze annyit teszek hozzá tehát (tudatában lévén, hogy a szerkesztés
szabályai tiltják a történetemtől független személy bemutatását), hogy épp ő
volt az az úriember, akinek hanyag inasa otthagyta azt a bizonyos
mosócédula-gyűjteményt, egy hosszú northangeri látogatás emlékeit, amelyek
révén hősnőm egyik legfélelmetesebb kalandjába keveredett.
Az őrgrófnak és az őrgrófnénak fivérük érdekében történt beavatkozását
támogatta Mr. Morland körülményeinek pontos ismertetése, amellyel
nyomban szolgálhattak, mihelyt a tábornok megengedte, hogy tájékoztassák.
Megtudta, hogy Thorpe első, eltúlzott tájékoztatása a család vagyonáról alig
járt távolabb az igazságtól, mint későbbi rosszindulatú cáfolata; hogy
Morlandék a szónak semmiféle értelmében nem szűkölködnek és nem
szegények, és hogy Catherine háromezer fontot kap. Ez a tény nagymértékben
megnövelte a tábornok korábbi reményeit, és nagy segítségére volt abban,
hogy alább adja büszkeségét; hasonlóan hatásosnak bizonyult az a
magántermészetű értesülés, miszerint a fullertoni birtok teljes egészében
jelenlegi tulajdonosának rendelkezésére áll, következésképp teret enged
mindennemű kapzsi számítgatásnak.
Mindezek alapján a tábornok röviddel Eleanor esküvője után megengedte
fiának, hogy visszatérjen Northangerbe, és rábízta igen udvariasan
megszövegezett beleegyezését, a Mr. Morlandnek címzett egyoldalnyi üres
szóvirág közepette. Az esemény, amelyre feljogosított, hamarosan
bekövetkezett: Henry és Catherine egybekelt, szóltak a harangok, és mindenki
örvendezett; s mivel ekkor még egy esztendő sem telt el megismerkedésük
napja óta, senki sem gondolhatja, hogy a tábornok kegyetlensége által okozott
vészes várakozás végzetes kárt tett volna bennük. Elindulni a tökéletes
boldogság útján huszonhat illetve tizennyolc évesen igen jó dolog; s nem
hallgathatom el abbéli meggyőződésemet sem, hogy a tábornok igaztalan
beavatkozása boldogságuknak nem vált kárára, sőt talán még elő is
mozdította; öregbítette egymásról való ismeretüket, megacélozta vonzalmukat
– rábízom tehát mindenkire, akit illet, döntse el: vajon e művecske való
szándéka a szülői zsarnokságnak felmagasztalása-e, avagy a gyermeki
engedetlenségnek megjutalmazása.

.oOo.
 JEGYZETEK

[1]
Kiss Zsuzsa fordítása.
[2]
Jékely Zoltán fordítása.
[3]
Kiss Zsuzsa fordítása.
[4]
Othello. III. 3. (Kardos László fordítása)
[5]
Szeget szeggel. III. 1. (Mészöly Dezső fordítása)
[6]
Vízkereszt. II. 4. (Radnóti Miklós fordítása)
 TARTALOM
Első fejezet
Második fejezet
Harmadik fejezet
Negyedik fejezet
Ötödik fejezet
Hatodik fejezet
Hetedik fejezet
Nyolcadik fejezet
Kilencedik fejezet
Tizedik fejezet
Tizenegyedik fejezet
Tizenkettedik fejezet
Tizenharmadik fejezet
Tizennegyedik fejezet
Tizenötödik fejezet
Tizenhatodik fejezet
Tizenhetedik fejezet
Tizennyolcadik fejezet
Tizenkilencedik fejezet
Huszadik fejezet
Huszonegyedik fejezet
Huszonkettedik fejezet
Huszonharmadik fejezet
Huszonnegyedik fejezet
Huszonötödik fejezet
Huszonhatodik fejezet
Huszonhetedik fejezet
Huszonnyolcadik fejezet
Huszonkilencedik fejezet
Harmincadik fejezet
Harmincegyedik fejezet
JEGYZETEK