MONICA MURPHY

Három
megszegett ígéret

Ulpius-ház Könyvkiadó
Budapest, 2014
A fordítás alapjául szolgáló mű: Monica
Murphy: Three Broken Promises
Fordította
SZABÓ OLIMPIA
 Az olvasóknak.
Nélkületek semmi sem lenne ez a sorozat.

Köszönöm, hogy a végsőkig támogattok.

Nem akarom, hogy elmenjen.

El fog hagyni, pedig még a gondolatát sem bírom elviselni. Éltem vidáman az életemet, és valamiért azt hittem,
hogy örökké együtt leszünk. Együtt dolgozunk, együtt élünk, együtt gondolkodunk, együtt nevetünk, és néha,
azokban a ritka pillanatokban, amelyekről sosem beszélünk, késő éjszaka, amikor kettesben vagyunk, együtt sírunk.

Fekszünk az ágyban, és úgy fonódik rám, mint borostyán a díszrácsra. Ujjai a hajamban, lehelete a nyakamon, és
ettől úgy feltöltődöm energiával, hogy szeretném neki is elmondani, mit érzek. Olyan szívesen elmondanám neki, mit
érzek, amikor vele vagyok.
De sosincs bátorságom vallomást tenni.

Most pedig elmegy. Azt mondja, hogy szabad akar lenni. Mintha bármiben visszafognám, bármiben
akadályoznám. Zokon veszem, noha tudom, hogy nem kellene. Nem hálátlan. Értékel mindent, amit tettem érte.
Márpedig elég sokat tettem érte – talán túl sokat is.

Mardos a bűntudat. Így kezdődött; mindent, amit érte tettem, a bűntudat miatt tettem. Az az igazság, hogy az én
hibám, hogy elhagyta a családját. Az én hibám, hogy magára maradt, szálegyedül, alig bírta eltartani magát, és
olyasmikre kényszerült, amiket egyetlen nőnek sem volna szabad csinálnia. Amíg újra meg nem jelentem az életében,
mint a szőke herceg fehér lovon, és ki nem mentettem a nyomorból.

Ahogy múlt az idő, a bűntudatom lassan, de biztosan átalakult valami

mássá. Valamivé, ami igazi érzés volt.

Őszintének kell lennem, el kell mondanom neki, mit érzek. Szükségem van rá. Kimondhatatlanul. Ha elveszíteném,
magamból veszítenék el egy darabot. Ezt nem kockáztathatom meg. Azt hiszem… a jó életbe, eléggé biztosan tudom,
hogy szerelmes vagyok belé.

Csakhogy az ő szempontjából az lenne a legjobb, ha messzire elkerülne. Én valahogy mindig tönkreteszem azokat,
akik közel állnak hozzám. Őt ettől meg kell kímélnem.

De nem is veszíthetem el.

 Első fejezet

Jen
– És miért pillangó?

Előrehajolok, mellem nekinyomódik a szék támlájának. Úgy érzem, mintha hosszú órák óta ülnék már itt, és
folyamatosan egy tű birizgálja hátul a nyakam érzékeny bőrét. A tű zümmögése tölti ki a fejemet, és nem hallom tőle a
szokásos hangzavart.

Sokkal jobb ez a folyamatos zümmögés. Elviselhetőbb, mint a kérdések és kételyek szakadatlan sora, amitől nem
tudok megszabadulni.
– Hahó, Föld hívja Jent. – Fable megmozgatja a kezét az arcom előtt, azután csettint kettőt az ujjaival. A kis
szemét. Bárcsak orrba vághatnám, de nem tudom, mert csak szorítom a térdemet, de úgy, hogy kifehérednek a
bütykeim.

– Mi van? – szűröm a fogam között, és megrándulok, amikor a tű különösen érzékeny területre ér.

Ó, de mit játszom meg magam? Mindegyik terület érzékeny. Nézzünk szembe a tényekkel. Szánalmas vagyok.
Azt hittem, simán megcsináltatom a tetoválást. Sok lelki fájdalmat túléltem már, de fizikai fájdalmat nemigen éreztem
még. Nem lehet nagy ügy egy órát végigülni egy széken, miközben tűvel szurkálnak.

De az, nagy ügy, mint kiderült, mert baromira fáj, és úgy szorítok, hogy egy zabszem sem fér a fenekembe.

Zabszem sem fér a fenekébe – anyám mondogatta ezt. Amikor még boldog volt, gondtalan, és egyben volt a
családunk.
Aztán széthullottunk és szétszóródtunk. Apámmal nem vagyok beszélő viszonyban. Anya csak akkor telefonál,
amikor részeg és bőg.

Iszonyat. Ezért kellett elmenekülnöm a családomtól. Innen viszont egészen más okból akarok elmenekülni.

– Azt kérdeztem, hogy miért pillangót tetováltatsz magadra. Mi a mögöttes jelentése? – kérdezi Fable ingerült
hangon, de mivel közben mosolyog, tudom, hogy nem haragszik. Elkísért a belvárosi Vudu Tetoválószalonba. Kis
üzlet, Fable ajánlotta, hogy itt tetováltassunk.
 Ő is csináltatott egyet, de az övé már el is készült, mert csak egy szó volt, amit elegáns, egyszerű betűkkel írtak rá.
Meglepetésül szánja a barátjának, vőlegényének vagy akárkijének, de tekintve, hogy állandóan nyalják-falják egymást,
szerintem elég hamar ki fog derülni a meglepetés. Drew Callahan annyira szerelmes belé, hogy az már gusztustalan.

De közben meg tökre tetszik is. Baromira tetszik, főleg mivel amit Fable magára varratott, az egy olyan versből
származik, amit Drew írt neki. Fable teljesen el van ájulva tőle, pedig ő aztán nem az az ájulós típus. Elég kemény csaj.
Muszáj is keménynek lennie, annyi minden kijutott már neki a sorstól.

Tanulhatnék tőle. Mert én meg puhány vagyok. Közel engedek magamhoz másokat.

És aztán jól átgázolnak rajtam. Vagy rosszabb esetben egyszerűen levegőnek néznek.

– Szabadság – válaszolok végül Fable-nek, és megeresztek egy hangos sóhajt, amikor abbamarad a zümmögés, és
érzem, hogy a ronggyal megtörlik frissen tetovált bőrömet. – Eldöntöttem, hogy kiszabadulok abból a fullasztó
bábból, ami az életem volt eddig, és nem másokra fogok támaszkodni, hanem a saját lábamra állok. A pillangó ezt
tökéletesen kifejezi, nem?

Szinte érzem az ízét. Szabadság. Mindig túlzott mértékben számítottam másokra. A barátaimra. A családomra. De
főleg a bátyámra, bár ennek vége, mivel jó ideje meghalt már. Jó, akkor egyszer elmenekültem, és próbáltam egyedül
boldogulni, de kudarcot vallottam.
Látványosan.

De most nem fogok. Mindent alaposan végiggondoltam. Tettem félre pénzt. Most megterveztem.

Úgy nagyjából.

– Szerinted tényleg az lesz a legjobb, hogy elmész? – kérdezi Fable. A hangja hitetlenkedő, az arca… szomorú. Ő a
legjobb barátnőm, az első igazi barátnőm azóta, hogy magam mögött hagytam a régi életemet. Ő sem tud azonban
mindent. Máshogy nézre rám, ha tudna. – Amiatt akarsz elmenni, ami régebben történt veled?

Bólintok, és megrándul az arcom, amikor a tetoválóművész – Dave – újra

végigtörli a bőrömet a ronggyal. – Kész – jelenti be tárgyilagos hangon.

– Hát, nem tagadhatom, hogy a múlt is szerepet játszik benne. – Majdnem mindent elmondtam Fable-nek abból
az időből, amikor az Aranyásóban dolgoztam. Az egy ócska sztriptízbár a város peremén. A családom nem tud róla,
Colint pedig megeskettem, hogy tartja a száját. A hivatalos változat szerint koktélpincérnőként alkalmaztak. A valóság
ezzel szemben az, hogy vetkőztem.

A titokra pedig, amiről soha senki nem tudhat, gondolni sem szeretek, nemhogy beszélni róla.

– Mindenkinek van múltja – mutat rá Fable. Az övé például elég rossz, de senki sem hánytorgatja föl neki. Drew
nem engedi.
– Tudom. De… Nem maradhatok itt örökre. Még akkor sem, ha te azt szeretnéd

– motyogom, és esdeklőn nézek rá. Nem akarom, hogy megint kiselőadást tartson, főleg nem Dave, az új barátunk
előtt. Azt hiszem, nem bírnám ki. Tudom, hogy jót akar, de valahányszor rákezdi, félig-meddig meggyőz, hogy tényleg
maradnom kellene.

– Nem én vagyok az egyetlen, aki ezt szeretné – mondja Fable felvont szemöldökkel, mindentudó arckifejezéssel.

Szükségtelen reagálnom erre a kijelentésre. Pontosan tudom, kire céloz. Az az illető azt szeretné, ha örökre mellette
maradnék, de még azt sem árultam el neki, hogy elmegyek. Ma este fogom bejelenteni.

Legalábbis remélem.

Az övé a ház, ahol lakom, és dolgozni is neki dolgozom. Azt mondja, semmit sem vár cserébe. És én hiszek is neki.
A lelkem legsötétebb, legtitkosabb mélyén azt szeretném, ha várna. Ha nagyon sokat várna, ami mind összekötne
minket, úgy összekötne, hogy egy hosszú szó lennénk. Nem külön Jen. Nem külön Colin.
JenésColin.
De hát ez ki van zárva.

Ha tehát nem lehet az enyém – és tulajdonképpen nem is volna szabad sóvárognom utána, és nem lett volna
szabad hagynom, hogy ilyen sokáig ilyen mértékben függjek tőle –, akkor inkább a teljes szabadságot választom.

Butaság, kockázatos is, és a frász jön rám, ha eszembe jut, mégis… muszáj
meglépnem. Nemrégiben történt valami, és egyszerűen nincs más választásom. Pár napja A Kerületben egy vendég
képében utolért a múltam. Bejött a bárba, és rendelt egy italt. Szerencsére sikerült elkerülnöm, és megúsztam botrány
nélkül.

De ez bármikor megismétlődhet. Amikor felbukkant az a férfi, a sors figyelmeztetett, hogy a múltamat nem
tehetem meg nem történtté. Nem akarom, hogy Colin megtudja, mit csináltam. Nem szeretne többet. Onnantól
kezdve más szemmel nézne rám.
Azt pedig nem bírnám elviselni.
Alig várom, hogy témát váltsunk, ezért megkérdezem: – Hogy néz ki?

Fable félrebillenti a fejét, nézi a tetoválást a tarkómon. – Nagyon szép. De te sosem fogod látni.

– Tudod, már feltalálták a tükröt. – Dave éppen ekkor nyújt oda nekem egyet. Elveszem tőle, belenézek, és látom
magam a nagy tükörben, amely végigfut a fal teljes hosszán. Hosszú hajam hevenyészett kontyba fogva a fejem
búbján, így látszik a tarkóm, a bepirosodott bőr és a pillangó.

Finom vonású rajz a kék és a fekete pasztelles árnyalataival. Úgy néz ki, mintha mindjárt megmozgatná a
szárnyait, és elrepülne a bőrömről. Ha már most ennyire tetszik, képzelhetik, milyen gyönyörűen fog mutatni, ha
megnyugodott a bőröm.

– Nagyon szép – mondom halkan, miközben visszaadom Dave-nek a tükröt, aki maga mellett a pultra teszi.

– Tényleg szép – ért egyet Fable mosolyogva. – Büszke vagyok rád, Jen. Tudom, hogy féltél eljönni.

Az nem kifejezés, hogy féltem, de most már én is büszke vagyok magamra. Kibírtam. Kivarrattam magam, és nem
sírtam, nem rohantam el a szalonból, amikor ez a jól megtermett Dave megszúrt a tűjével, pedig tartottam tőle, hogy
így fog elsülni. Kicsit gáz, hogy ilyen semmiségre vagyok büszke. Ha anyám egyszer meglátja, ki fog akadni. Apámnak
az lesz a véleménye, hogy közönséges repedtsarkú vagyok – ezek az ő szavai, nem az enyémek. Nem mintha azt
tervezném, hogy a közeljövőben megmutatom nekik. Nem akarok hazamenni, nem is fogadnának kitörő örömmel.
Gyanítom, hogy tulajdonképpen örülnek, amiért megszabadultak tőlem. Terhes voltam a számukra.
 Van egy olyan érzésem, hogy Colin sem lesz oda érte. De hát nem is azért csináltattam, hogy másoknak tetsszen.
Hanem a magam kedvére.

Dave most fedőkötést tesz a friss tetoválásra, és monoton hangon eldarálja a kezelésére vonatkozó tudnivalókat,
mintha már milliószor elmondta volna, ami valószínűleg így is van. Átnyújt egy papírlapot az írásos útmutatóval, és
rápillantok ugyan, de igazából nem látom a szavakat. Túlságosan lefoglalják az agyamat életem azon szereplői,
akiknek úgy szeretnék a kedvére tenni, mégis olyan ritkán sikerül.

Kísértenek, állandóan jelen vannak a gondolataimban, mintha szellemek volnának, amiktől nem tudok
megszabadulni. Még Colin is felbukkan, ami hülyeség, hiszen együtt élek vele.

Fable-nek csörög a mobilja, és mivel rögtön elmosolyodik, amikor a kijelzőre pillant, tudom, hogy Drew keresi.
Nézem, ahogy arrább lép tőlem, hogy nyugodtan beszélhessen, nekem pedig féltékenység szorítja össze a szívemet, de
annyira, hogy fáj.

Én is erre vágyom, bár hangosan soha nem ismerném be, pláne Fable-nek nem. Feltétlen szeretetre, olyan férfira,
aki bármit – tényleg bármit – megtesz, hogy boldoggá tegyen. Biztonságra. Szerelemre.

Ha őszinte akarok lenni magamhoz, arra vágyom, hogy mindezt Colintól kapjam meg.

Úgy viselkedik, mint aki többet akar tőlem, de azután mindig visszavonul. Több intim pillanat köt hozzá, mint
bárki máshoz egész életemben. Aludtam az ágyában. Megölelt. Megpuszilt… de csak úgy, ahogy egy fiútestvér puszilja
meg a húga arcát vagy homlokát.

Emiatt biztos vagyok benne, hogy soha nem fogok neki többet jelenteni. Colinnal mi együtt nőttük fel. Na, jó,
hárman voltunk, Danny, Colin meg én. A bátyám volt Colin legjobb barátja. Úgy volt, hogy együtt vonulnak be a
haditengerészethez, de aztán valahogy csak Danny öltözött be egyenruhába. Azután elment Irakba.

És nem jött haza.

Az ő szelleme kísért a legtöbbet, bár ő nem ítélkezik fölöttem, és nem érzem magam tőle kényelmetlenül. Nem
feltétlenül. Inkább úgy fogalmaznám meg,
hogy bátyámként figyelmeztet, hogy néha nem a legjobb döntést hozom. Ha mindent tudna rólam, soha nem
bocsátana meg.

Emellett bűntudatot ébreszt bennem, amiért bizonyos… érzelmeket táplálok Colin iránt. Sokszor gondolkodom
rajta, hogy vajon mit szólna hozzá Danny. Helyeselné, hogy összejöjjek Colinnal? Vagy minden tőle telhetőt elkövetne,
hogy ne legyünk egy pár?

Nem számít. Danny meghalt, és úgysem leszünk egy pár Colinnal. Akármennyire szeretném is, hogy összejöjjünk,
Colin nem akarja. Azt szívesen veszi, ha ott vagyok a közelében. Szereti, hogy számíthat rám mint támaszra, amikor
megrohanják az érzelmei, a démonjai.

De nem vágyik rám. Nem úgy, ahogyan a legfontosabb lenne. Nem úgy, ahogyan én szeretném.

Úgyhogy inkább felejtsük el. Ne álmodozzunk.

Ma este beadom a felmondásomat. Egy hónapig maradok még, ennyi idő alatt bőven találhat helyettem pincérnőt.
Ennyi idő alatt én is bőven találok magamnak másik lakást, új munkát és új életet egy új városban. Pontosan tudom,
hová megyek, szó sincs róla, hogy improvizálnék, és egy hirtelen ötlettől vezérelve forgatnám fel fenekestül az életemet.

Illetve egy kicsit azért mégis. Mindig is impulzív személyiség voltam. Lett is belőle elég sok bajom a múltban. Most
remélhetőleg nem lesz.

Colin haragudni fog, amiért elmegyek, de a tetoválásból talán, de csak talán erőt meríthetek. Eszembe fogja
juttatni, hogy helyes, amit tenni készülök. Muszáj elmennem. Rendesen meg kell tanulnom végre egyedül boldogulni
az életben, mert legutóbb csak gyerekes módon elmenekültem otthonról, és a kocsimban éltem. Most már azonban
idősebb vagyok. Tapasztaltabb. Okosabb.
Meg kell tanulnom repülni és szabadnak lenni.

Colin

Nyüzsög az étterem, akár egy hangyaboly. Augusztus második felében járunk, visszajött az összes egyetemista, ami azt
jelenti, hogy A Kerületben meglódult az üzletmenet. Tömve van a bár, az alkalmazottaim térdig lejárják a lábukat, a
konyhában vég nélkül készülnek az előéletek, egymás után adják ki az óriási tányérokat, mert úgy tűnik, ma este
egyetlen vendég sem vágyik komplett
vacsorára.

Csak le akarják inni magukat. Ünneplik, hogy újra elkezdődött a tanév, vagy alkoholba fojtják a bánatukat, mert…
mert újra elkezdődött a tanév.
Nem érdekel, melyik az oka. Amíg folyamatosan rendelik az italokat, és busás
borravalóval jutalmazzák a keményen dolgozó személyzetet, én elégedett vagyok.
– Szia, te vagy a tulaj, ugye?

Ahogy felpillantok, egy csinos lányt látok magam előtt, arcán reményteljes mosoly. Valószínűleg állást keres. Épp a
múlt héten vettem fel egy hoszteszt, vagyis jelen pillanatban nincs üres állásom, de ilyen helyzetekben mindig
kitöltetek egy jelentkezési lapot. Sosem tudhatja az ember, mikor megy el valaki, és nem könnyű jó munkaerőt találni.
– Én – válaszolom, viszonozva a mosolyát, és tetőtől talpig végigmérem. Alaposan megnézem magamnak.

Jól néz ki. Nem azon az eldobom-az-agyam-ilyen-jó-nőt-még-életemben-nem-láttam módon, de azért nem is a

húzzatok-egy-papírzacskót-a-fejére-amíg-megtömöm módon. Tetszik, ahogy néz rám.

Ezért aztán én is úgy nézek rá.

– Sejtettem. – Közelebb lép, és megtámaszkodik a hoszteszpulton, hogy még jobban domborodjon a melle, ami ki
híján kibuggyan szűkre szabott felsőjéből. Kegyes volt hozzá a sors. Gyengém a nagy mell, de igyekszem az arcára
szegezni a tekintetemet, ameddig csak bírom. A kinyomtatott holnapi beosztás van a kezemben, de már rég
megfeledkeztem róla. Majdnem tizenegy óra van, most zárt be a konyha, ami az jelenti, hogy nyugodtan leléphetnék,
ha akarok.
De nem akarok. Jen éjfélig van beosztva, úgyhogy maradok. Megvárom, és
hazaviszem. Ahogy mindig. Bármire kapható vagyok, csak minél több időt
tölthessek vele.

– Állást keresel? Jelenleg nincs üres helyünk. – Végül megadom magam, és lejjebb eresztem a tekintetemet.
Nyíltan bámulom a dekoltázsát. Jó ideje már. A fenébe is, komolyan nem emlékszem, mikor szexeltem utoljára. És
mivel ilyen helyen dolgozom, ahová mindennap végtelen sorban áramlanak a nők, nem túlzás azt állítanom, hogy
akkor szexelhetnék, amikor csak kedvem szottyan rá.
Ez most nem arrogancia, hanem a puszta tény.
A lány még mindig nem válaszolt. – Hadd adjak neked egy jelentkezési lapot. –
Lehajolok az alsó polchoz, hogy elvegyek egy üres jelentkezési lapot, de a lány ekkor elneveti magát, és megrázza a
fejét.
– Nem érdekel semmilyen állás. Te érdekelsz – mondja ki kertelés nélkül.

Pislogva kiegyenesedem, és ránézek. Dévaj mosoly játszik őszibarackszínű, csillogó ajkán, szemében csábos tekintet.
A jelek szerint tényleg érdekli, amit lát.

Ritkán fordul elő, hogy keresnem kell a szavakat egy nő társaságában, de mostanában nem vagyok önmagam.
Vannak ugyan gátlásaim, és annak a nőnek sem akarok fájdalmat okozni, aki a legfontosabb számomra a világon, de
nekem is tetszik, amit magam előtt látok.

Számtalan nővel volt dolgom, és ez a mostani virágszál is kínálja magát, hogy leszakítsam. Jó az illata, jól néz ki, és
hívogató a pillantása. Kísértésbe visz.

Nem vagyok szent. Sőt egyesek odáig mennének, hogy férfikurvának nevezzenek, bár életemnek az a szakasza már
a múlté. Mit mondhatnék? Szeretem a nőket, és általában ők is szeretnek engem. Nem vagyok hülye. A csinos
fizimiskám szokott bajba sodorni. Néha jól jövök ki belőle, néha rosszul.

Van azonban egy nő, aki kivételt képez. Lehetséges, hogy seggfej vagyok, de legalább nyomokban maradt bennem
tisztesség. Különben is, lennie kell valaminek az életemben, ami szent és érinthetetlen, nem igaz? Ő az. Az édes
kislány, akit gyerekkorunkból ismerek. A csinos tinédzser, akire próbáltam nem ránézni, nehogy észrevegye, hogy
csorgatom utána a nyálamat.

Az a nő, akit megtagadok magamtól. Barátok vagyunk, és nem lehet szó ennél többről. Félek, hogy tönkretenném a
kapcsolatunkat, ha többet kérnék tőle. Nagyobb szükségem van a barátságára, mint amennyire a testére vágyom.

Vagyis majdnem nagyobb.

Most, hogy rá gondoltam, elszorul a szívem és összemegy a libidóm; érdeklődésem ez iránt a nő iránt úgy röppen
el, mint száraz falevél a szélben.
Ennyi kell csak. Elég, ha csak Jenre gondolok, és kész vagyok.

– Öö, ez igazán hízelgő, de… – Beletúrok a hajamba, és azon töprengek, hogyan utasítsam vissza kíméletesen.
Sosem volt még szükség ilyesmire. Ha egy nő érdeklődik irántam, nem szokásom ellenállni. Közel engedem
magamhoz. Nem a szívemig, hanem csak annyira, hogy mind a ketten megkapjuk, amit akarunk.
 A szívemhez senkit sem engedek közel. Jen az egyetlen, aki közel került hozzá. De a legbelsejéig többnyire ő sem
juthat el. Leszámítva azokat a csendes, intim pillanatokat a sötétben, amikor félek, hogy elhatalmasodik rajtam a
kétségbeesés, Jen pedig besurran hozzám a szobába, és vigaszt nyújt.

Ezeket a pillanatokat megtartom magamnak. Soha nem beszélünk róluk. Mintha a piszkos kis titkaink volnának.

– Akkor jól sejtem, hogy van barátnőd? – Elneveti magát, félrebiccenti a fejét. Sötétszőke haja van, tökéletes,
göndör fürtjei a válla alá érnek. Sminkje visszafogott, öltözéke csábító. Néhány hónappal ezelőtt ő lett volna az esetem.
A megismerkedésünktől számított egy óra múlva, ha nem hamarabb, meztelenre vetkőztettem és mélyen
beletemetkeztem volna.

De már nem vonz a névtelen szex. És nem kaphatom meg azt a nőt, akire vágyom. Helyesbítek: nem engedem meg
magamnak, hogy az enyém legyen. Ahelyett tehát, hogy őt vetkőztetem meztelenre és őbelé temetkezem mélyen, amit
annyira szeretnék, csak szenvedek. Mint egy igazi mártír.
Vagyis inkább mint egy igazi seggfej.
Megköszörülöm a torkomat, és eldöntöm, hogy őszinte leszek. – Én…

– Van. – Jen jelenik meg mellettem, mintha én varázsoltam volna elő egy bűvész kalapjából, és olyan szép, hogy
valósággal fáj. Vékony karját az enyémbe ölti, ujjai a bicepszemen nyugszanak; lángol a bőröm, ahol hozzám ér. Közel
húzódik hozzám, az enyémhez tapad az a szexi, karcsú teste, és ettől kiver a veríték, megfeszül a bőröm. Rejtélyes
mosoly játszik az ajkán, sötétbarna szemében dacos tekintetet, amely elrettentené a világ legerőszakosabb nőstényét is.

Takarodj innen a fenébe, ő az enyém, ezt üzeni a tekintete. Istenem,

bárcsak úgy lenne.

– Bocsánat. – Ahogy a lány ellöki magát a pulttól, nem úgy néz ki, mint aki bármit is megbánt. Ingatja a fejét,
ahogy elmegy. – Senkinek a lábujjára nem akartam rálépni.

– Menj el nyugodtan. Nincs itt semmi érdekes – szól utána Jen, ahogy a lány eltűnik a bár hátsó részében. Ekkor
haladéktalanul elereszti a karomat, ellép tőlem, és én máris fájón érzem a hiányát. – Egek. Nem unod még?
 – Mit nem unok? Hogy ragadnak rám a nők? – Volt idő, amikor ezért éltem. Minden este flörtölés, ivászat,
gyönyörű nők társasága – mind segített benne, hogy elfelejtsem, mit csináltam. Hogy csalódást okoztam egy egész
családnak. Hogy cserbenhagytam a legjobb barátomat, aki végül meghalt. Hogy kiváltképp ezt a lányt hagytam
cserben, aki most itt áll előttem.
Az én hibám. Minden.

– Igen. – Ingerült a hangja, de istenien néz ki. Az egyszerű fekete ruha, ami rajta van, kiemeli az alakját, és mert
nagyjából a combja közepéig ér, látni engedi végtelen hosszú lábát. A combját is ruhátlanul szeretném látni.
Elképzelem, ahogy megmarkolom, és kétoldalt a csípőmre emelem. – Már húsz perce köröz körülötted, mint egy cápa.

Észre sem vettem. Pöcs vagyok, amiért örülök neki, hogy Jen viszont igen. Újdonság ez a féltékeny viselkedés.
Bárcsak tudnám, honnan jött. – Egyedül is elbántam volna vele.

– Hogyan? Hazahoztad volna?

Körbepillantok, és örülök, hogy senki sincs már az étteremben. A megmaradt vendégek átültek a bárba. Nem lenne
szerencsés, ha valaki, főleg egy alkalmazottam, tanúja lenne ennek a párbeszédnek. A Kerületben amúgy is
futótűzként terjednek a pletykák. Nem kell, hogy Jen meg én olajat öntsünk a tűzre. Már így is pusmognak rólunk.
Nem tudják, hogy mi az ábra velünk, hogy együtt járunk-e, vagy sem. Kimerítő a folyamatos találgatás.

– Nem szokásom. Senkit sem viszek haza, ha otthon vagy – válaszolom végül, és ismét elkapom a tekintetét. –
Különben meg, mióta érdekel ez téged?

Ezt nem kellett volna. Úgy néz rám, mint aki mindjárt leharapja a fejemet. – Tehát ha nem vagyok ott, hazavitted
volna? Ezt akarod mondani? Istenem, mekkora segg vagy – motyogja maga elé, és faképnél hagy.

Megyek utána, pillantásom a tarkójára tapad. Hosszú barna haját ma este leeresztve viseli, de amikor ránt egyet a
fején, a vastag, selymes szálak között fehér ragtapaszt veszek észre. – Mi történt veled?

Megsemmisítő pillantást vet hátra. – Miről beszélsz?

– A kötésről. – Elkapom a karját, és megállítom. Majdnem elesik a magas sarkújában, ezért még erősebben
szorítom, hogy megtartsam. – Megsérültél?
 Szabad kezével a tarkójához nyúl, és szórakozottan dörzsöli, szemöldökét enyhén összevonja. – Hát, öö…
semmiség.
Összefonom a karomat a mellkasom előtt, és elállom az útját, hogy ne tudjon továbbmenni. Ismerem ezt a nézését.
Most el akar menekülni. Abban nagyon jó.
– Titkolsz előlem valamit.

– Nekem ehhez most nincs kedvem. – Gyorsan, érdesen kifújja a levegőt. Nem értem, mi a fenére céloz. – Nem
beszélhetnénk meg, miután hazamentünk?
– Mit kell megbeszélnünk? – Semmit sem értek. Hová akar kilyukadni?

Jen kirántja a kezét a szorításomból, és a levegőbe löki mindkét karját. Szép arca merő frusztráció. – Jól van.
Essünk túl rajta. Be kell adnom a felmondásomat, Colin. Elmegyek.
 Második fejezet

Colin

– Elmész? Mi az istenről beszélsz? – kiabálom. Látom, hogy összerándul, erre összeszorítom a számat, és totál
idiótának érzem magam. De valósággal megszédültem attól, amit mondott, és minden erőmre szükség van, hogy
összeszedjem magam.

Jen nem mehet el. Csaknem egy éve dolgozik itt. Ő az egyik legjobb pincérnőm. Sokkal simábban megy minden,
főleg a bár, amikor itt van.
De nem emiatt nem akarom, hogy elmenjen.

– Nem maradhatok itt tovább. – Jen körülnéz az üres étteremben, ujjaival a tarkóját markolássza, játszik a
rejtélyes kötés szegélyével. – Tekintsd ezt nagylelkű négyhetes felmondásnak. Ennyi idő alatt simán találsz helyettem
valakit.

Hát nem tudja, hogy pótolhatatlan? – Másik állást találtál? – Ez az egyetlen magyarázat. De szólhatott volna, ha
ennyire utált itt dolgozni. Nyilván kitaláltam volna valamit, hogy jobban érezze magát.

De mit? Mi mást tehetnék még?

Lassan megrázza a fejét. – Elmegyek.

Mi az isten? – Vagyis hazamész? – Meglepne, de talán végre megbékélt azzal, ami történt, ami miatt
elmenekült otthonról, és most már szembe tud nézni az anyjával és az apjával. Sosem látogatta meg őket, és tudom,
hogy hiányzik nekik. Az anyja többször is felhívott, és érdeklődött felőle. Tudom, hogy ők is beszélnek egymással, bár
elég ritkán, és csak Jenen múlik, hogy nem gyakrabban. De lehet, hogy időközben meggondolta magát.

Egyszerűen nem létezik más magyarázat, hogy miért akar elmenni. Én legalábbis nem tudok mást.

– Nem. – Úgy köpi ki a szót, mintha méreg volna, és leereszti a kezét a tarkójáról, kihúzza magát. – Nem fogok
hazamenni. Sacramentóba költözöm.
– Sacramentóba? Komolyan mondod? Miért? – Nem értem. Fel nem foghatom, mi az indíték, miért akar elmenni,
és mi van Sacramentóban, ami annyival jobb
annál, mint amit én tudok nyújtani neki.

– Környezetváltozásra van szükségem, érted? Unom ezt a kisvárosi tempót. Folyton ugyanazokkal az emberekkel
futok össze. És a nagy részüket amúgy se bírom. – Elindul, el akar menni mellettem. – Nem itt kellene ezt
megbeszélnünk.

Újra elkapom, nem engedem elmenni. Ujjaimat szorosan a felkarjára kulcsolom, magamhoz húzom, behatolok a
személyes terébe. Illata elborít, mint valami egzotikus virágé, amely súlyosan, bódítón üli meg a levegőt. Elkábít.
Pillantásom a szájára siklik, és egy pillanatra megbabonáz, ahogy fogaival telt alsó ajkába harap.

Basszus. Ez kínszenvedés. Itt áll szorosan mellettem. Itt veszekszünk, ahol bárki megláthat minket.
Szenvedélyesen kiabálunk egymással, mint a szerelmesek…

Úgy csinálunk, mintha igazából nem számítanánk egymásnak, de elérkezett az ideje, hogy őszinte legyek
önmagamhoz. Jen annyira részévé vált az életemnek, hogy el sem tudom képzelni, milyen lenne nélküle.

Nem is akarom elképzelni, milyen lenne nélküle.

– Akkor mi a javaslatod, hol beszéljük meg? – kérdezem, szándékoltan halk és tőlem telhetően egyenletes hangon.
Pedig közben legbelül üvölteni, tombolni, szitkozódni szeretnék.

Jen nem hagyhat itt. Nem is fogtam még föl, hogy mit akar.

– Nálad? – Forgatja a szemét, és elneveti magát. – Nem mintha ott szoktunk volna beszélgetni, így van? Soha
sehol nem szoktunk beszélgetni.

Eleresztem a karját, ellépek tőle. Igaza van. A helyzetünk… furcsa. Én a magam beteges bűntudata miatt viselem
gondját, ő pedig azért lakik nálam, mert hová máshová mehetne? Tudom, hogy hálás mindazért, amit érte teszek.
Összefonódó múltunkat titokban tartjuk a többi alkalmazott előtt, Fable kivételével. Jen hónapokkal ezelőtt bevallotta
neki, hogy régóta ismerjük egymást.

Eleinte dühös voltam, amiért beszélt Fable-nek a közös múltunkról. Azután túltettem magam rajta. Kedvelem
Fable-t. Zűrös csaj – rendkívül zűrös volt, amikor fölvettem, de azóta kibújt a csigaházából, és most már a legjobb
barátnők Jennel. Lényegében össze is barátkoztam a pasijával. És egyszer-kétszer vacsorázni is elmentünk négyesben,
mintha dupla randit tartanánk.
 Hülye helyzet, hogy olyan könnyen, olyan lazán tudunk együtt lakni, de a komoly kapcsolat, az egyszerűen nem
megy. Baromira félek lépni, nehogy mindent elrontsak.

Tekintve, hogy pár dolgot elrontottam már az életemben, jogos a félelem.

– Most őszintén, beszélgetni akarsz, ha hazaértünk? Akkor beszélgetni fogunk
– javaslom végül.
Jennek elkerekedik a szeme. – Komolyan mondod?

– A legkomolyabban. Ha akarsz valamit, akármit, csak kérned kell. – Széttárom a karomat, majd hagyom, hogy
lehulljon. Jen néz azzal a sötét, kiismerhetetlen szemével, az enyémbe fúrja a tekintetét, azt akarja, hogy zavarba jöjjek.
Magas sarkút visel, majdnem felér hozzám, pedig én száznyolcvanöt centi vagyok.

– Csak kérnem kell, és megkapom. – Ez kijelentés, nem kérdés. Nem tudom mire vélni.

– Megkapod – erősítem meg. – Mikor tagadtam meg tőled bármit?

Elneveti magát, pedig nincs ebben semmi vicces. – Engem tagadsz meg életed csaknem minden napján.

Értetlenül vakarom a fejemet. Most valami fontosat mondott, érzem, csak arra nem tudok rájönni, hogy mit.
Továbbá kurva fáradt vagyok, és nincs kedvem játszmázni, nem mintha Jen az a játszmázós típus volna. De tény, hogy
homályosan fogalmaz. Rejtélyesen. Biztos, hogy valami módon tőrbe akar csalni.

– Mondd meg, mit szeretnél. Tőlem telhetően teljesíteni fogom. – Elfintorodom, amint a végére érek a mondatnak.
Ez nagyon főnökösen hangzott, de hát a főnöke vagyok.

Halvány mosolyra húzza a száját. – Akkor jó. Engedj el. Ne tarts vissza, Colin. Nem támaszkodhatom örökké rád.

Világosság gyúl az agyamban, és hülyének érzem magam. – Ez a probléma? Hogy rosszul érzed magad, amiért
kisegítelek? Sose voltál a terhemre, Jen. Nagyon jól tudod.

– Nem, nem tudom, de most nem is ez a lényeg. – Felsóhajt, mosolya szomorkássá válik. – Hálás vagyok a
segítségedért. Legfőképpen azért vagyok hálás, hogy kihúztál egy olyan helyzetből, ami sokkal… ami elfajulhatott
volna.
Megmentettél.

– Ez volt a legkevesebb, amit tehettem. – És ezzel még semmit sem mondtam. Ha nem menthettem meg a bátyját,
a legjobb barátomat, akkor a legkevesebb, hogy őt megmentem.

– És ezért örökké hálás leszek neked. Tényleg. De be kell vallanom, hogy unalmas már, hogy mindig megmentesz.
Hogy folyton van valami problémám, amit te oldasz meg. El akarok menni. Szabad akarok lenni, hogy új életet kezdjek, és
új lehetőségeket fedezzek fel. Ha itt maradok ebben a tetves porfészekben, és nap mint nap ugyanazt csinálom, azzal nem
fogom megoldani a problémáimat.
– Problémáid vannak? – Miért nem beszélt róluk?

– Igen! Egy csomó problémám van. Mindenfélék, de te nem veszed észre, mert túlságosan el vagy foglalva a magad
problémáival.

Van benne valami. – Azért nem fogok szabadságot adni neked, hogy itt hagyj – motyogom, miközben önző
parasztnak érzem magam. Az arckifejezéséből világosan kiderül, hogy ő is önző parasztnak tart, amiért így beszélek.
– Kérj valami mást, Jen. Bármit. Én… nem akarlak elengedni. Még nem.

Ingerültség ül ki az arcára; ajkát összepréseli, a szemét összehúzza. – Kérjek valami mást?

– Bármit. Megkapod. Semmit sem fogok kérdezni.

– Rendben van. – Vesz egy mély lélegzetet, mintha bátorságot gyűjtene vele. – Téged kérlek.

Jen

Úgy mered rám, mintha elment volna a józan eszem, és ez valószínűleg így is van. Mi ütött belém, hogy ezt mondtam?
Vissza fog utasítani. Érzem a csontjaimban. Persze nem teszek érte szemrehányást. Nem működne a kapcsolatunk.
Tudom. Ő is tudja. Titkolok előle valamit, amit soha nem is szabad megtudnia. Önmagában ez is meggátolja, hogy
bármilyen kapcsolatunk lehessen egymással.
De nem bírtam uralkodni magamon. Ki kellett mondanom. Azt hiszem, titokban
ő is vágyik rám.

– Nem kérsz engem – szólal meg végül lehajtott fejjel. A padlót bámulja, és gúnyosan felkacag. – Hidd el.
 Minden múló nappal összetöri a szívemet. Ahogy ezt mondta, ezt a néhány szót, amelyet átitatott a végtelen
szomorúság, úgy éreztem, hogy millió darabra hullik amúgy is összetört szívem.

– Azt mondtad, hogy kérhetek bármit – emlékeztetem elvékonyodott hangon.

– Hogy semmit sem fogsz kérdezni. – A saját szavait szegezem neki.

Hátrabillenti a fejét, és a mennyezetet bámulja, mintha nem találná a szavakat, ami emlékeim szerint soha nem
fordult még elő vele. Nagy dumás a pasi. Sármőr. Muszáj is, hogy az legyen, különben nem vitte volna ilyen sokra ilyen
fiatalon. Tény, hogy rendkívül gazdag apjától kapta a pénzt, amivel beindította az első éttermét, de minden mást a
maga erejéből hozott létre.

Mindemellett állati jól néz ki. És ezt tudja is. A sötétszőke haj, az átható, halványkék szempár, az arca… nincsenek
szavak, amikkel le lehetne írni. Túlzás nélkül állíthatom, hogy szép férfi.

– Egyszerűen megáll az eszem – mondja végül, még mindig a mennyezetet bámulva.

– Mindkettőnknek nehéz napja volt – csattanok fel, mert elönt az ingerültség.

Leereszti a fejét, engem néz. – Most játsszuk azt, hogy nem is mondtad.

Nagyon dühös vagyok. Hát persze hogy azt akarja játszani. Erről szól az egész élete. Ő így működik. Annyira unom
már, hogy folyton ámítja magát. Nem akar szembenézni a valósággal. Mond valamit, de egészen mást csinál.

Olyan valószerűtlennek érzem az életemet Colinnal. Utálom ezt az életet.

– Csak tessék. Játszd, amit akarsz, ahogy szoktad. – A legszívesebben elrohannék, de maradok, és villámló
szemmel meredek rá.
Elereszti a füle mellett a megjegyzésemet. – Indulnunk kellene.

– Éjfélig vagyok beosztva. – És nem akarok még elmenni. Be kell fejeznünk ezt a beszélgetést. Különben meg mi
lesz akkor, ha hazamegyünk, segít összepakolni a bőröndömet, és utamra bocsát? Ezt aztán végképp nem szeretném.
Még nem készültem fel rá. Sokkal… sokkal finomabban kellett volna beadnom neki a tervemet. Nagyon elszúrtam.

Nagyon, nagyon, nagyon.

– Kibírták nélküled ebben a negyedórában is, amíg beszélgettünk. Nem hiszem,
hogy számítana, ha egy kicsit hamarabb jössz el. Egyébként pedig én csináltam a beosztást. Akkor mehetsz el, amikor
mondom. – Felszegi a fejét, és most minden ízében az arrogáns, parancsolgató főnök. – Menjünk.

És amilyen buta, engedelmes kislány vagyok, megyek utána.

Hazafelé a kocsiban nem beszéltünk, tapintani lehetett köztünk a feszültséget. Egész úton Fable-lel SMS-eztem;
megírtam neki, hogy összeszedtem magam, és megmondtam Colinnak, hogy felmondok. Azt hittem, örülni fog, hogy
ilyen ügyes voltam. De legalább büszke lesz rám, hogy volt hozzá bátorságom.

Ehelyett egymás után küldi a nyafogós üzeneteket, könyörög, hogy ne menjek el. Mi a fene baja van? Még a legjobb
barátnőm is itt akar tartani. Ez a város túl kicsi, mindenki ismer mindenkit. A múltkor hajszál híján lebuktam, nem
akarom még egyszer megkockáztatni. Inkább elmegyek, és azt is kitörlöm az emlékeimből, hogy létezett egyáltalán ez
a város.

A barátaim hiányozni fognak. Colin is hiányozni fog. De akkor is az lesz a legjobb, ha lelépek.

Az sem egészen világos a számomra, hogy hogy kötöttem ki itt. Körülbelül kétórányira innen nőttem fel egy
látszólag idilli, de a valóságban leírhatatlanul unalmas kisvárosban a hegyekben. Ahol mindenki mindenkinek az
ismerőse, és tiszta, ropogós és fenyőillatú a levegő. Ahol mindent átsző a pletyka, és generációkra nyúlnak vissza a
titkok, amelyek nem is akkora titkok már. Colin is ott nőtt fel; az anyukája a szomszédban lakott.

Az apja nem élt velük. Párszor találkoztam Conrad Wilderrel, de mindig csak rövid időre, és nem sokat tudok róla.
Csak azt, hogy rendkívül nagylelkűen bánik a pénzével – amiből tonnaszám van neki, az apjától örökölte a halála
után –, és minden adódó alkalommal számolatlanul osztja Colinnak, csak ne kelljen időt töltenie vele.

Nem mintha Colin egyszer is panaszkodott volna rá. Általában megtartja magának az érzelmeit.

Amint megérkeztünk a házához, bezárkóztam a szobámba. Nem vettem a

fáradságot, hogy annyit is mondjak, jó éjszakát, beszéljük meg, menj a fenébe,
utállak – egy szót sem szóltam. Csak elrohantam Colintól a folyosón, mint egy
gyáva nyúl. Ráfordítottam a zárat az ajtómon, ledobáltam magamról a ruháimat, és
összekucorodtam a takaróm alatt. Szorosan behunytam a szememet, remélve,
hogy gyorsan elalszom.

Tévedtem. Órák múlva még mindig ébren, frusztráltan fekszem, és melegem van, bár a mennyezeti ventilátor
lustán forog fölöttem. Lerúgtam magamról a takarót, csak egy bugyi és egy régi spagettipántos felső van rajtam, és
olyan nyugtalan vagyok, hogy úgy érzem, mindjárt szétrobbanok.

És ekkor meghallom. Őt. Colin szobája szomszédos az enyémmel, és meglehetősen vékony a válaszfal. Hála
istennek, hogy soha nem hozott ide nőt – legalábbis olyankor, amikor én is itthon voltam. Beleőrülnék, ha végig
kellene hallgatnom, ahogy… amit egy másik nővel csinál.

Így is az őrület határán állok, egy hajszál választ el tőle, hogy meg is őrüljek, kizárólag Colin miatt.

Mindig halkan kezdődik. Nyöszörgés, néha morgás, de sosem vad. Átfordulok az oldalamra, a közös falunk felé, és
lélegzet-visszafojtva várom a folytatást.

Hangja mély, torokból jön, de azt nem értem, hogy mit mond. Általában nem értem. Amikor beszélni kezd, föl
szoktam kelni, és átmegyek hozzá, hogy megnézzem.

Most is átmegyek.

Hideg levegő vág az arcomba, amikor kinyitom a hálószobája ajtaját. Nyitva hagyta az ablakot, és jelentősen lehűlt
a levegő. Ebből is látszik, hogy közeleg az ősz. Lábujjhegyen beóvakodom a szobájába, megállok az ágya lábánál, és
tehetetlenül nézem, ahogy álmában forgolódik, hányja-veti magát, mint csaknem minden éjszaka.

Sötét van, de a nyitott ablakon besütő hold fényében látom az alakját. Persze nincs rajta felső. A takaró
összecsomósodott a csípőjénél, széles válla és mellkasa ragyog a holdfényben. Nappali fényben soha nem láttam még
így – meztelenül és szédítően tökéletesnek –, de nagyon szeretném.
Emelkedik a hangja, most értem, mit mond, és szavaitól elszorul a szívem.

– Meg kell mentenem. Meg kell mentenem. – Liheg, mint aki fut, keresi azt, akit elveszített, én pedig gondolkodás
nélkül bebújok hozzá az ágyba, és a hátához simulok, hogy átkarolhassam a derekát.

Tudom, ki az, akit álmában ennyire keres. Régebben én is sokszor álmodtam róla. Közvetlenül azután, hogy örökre
elveszítettük a bátyámat. Ő a mi közös
veszteségünk, ami sziklaszilárdan összeköt minket, és ami miatt felkutatott, amikor elmenekültem otthonról.

Engem megtalált. Engem megmentett. Az a legkevesebb, amit megtehetek, hogy cserében én is

megmentem őt.

Szorítom magamhoz, államat a vállára támasztom, a szám a füle mellett. – Semmi baj – suttogom, miközben
lapos, feszes hasát simogatom, mert ma éjszaka különösen vakmerő vagyok. Belefáradtam, hogy folyamatosan
visszafogjam magam, visszatartsak mindent. Érezni akarom Colint, megismerni minden elképzelhető intim módon. –
Minden rendben van. Megtetted, amit tudtál.
Rémálmok gyötrik. Sötét, kétségbeesett álmok. Soha nem beszél róluk, de nem
kell zseninek lennem, hogy tudjam, milyen rettenetesek. Hogy szinte minden áldott
éjszaka megrohanják. Nem tudom, hogy bír így élni. Nappal úgy viselkedik, mintha
minden a legnagyobb rendben volna. Vidám és gondtalan, mintha semmi sem
nyomasztaná. A sötétben azonban, álmában, átkerül egy másik világba.
Nem egy szép világba.

– Jennifer. – Suttogva mondja a nevemet, és úgy fordítja a fejét, hogy a szája majdnem tökéletesen egy vonalba
kerül az enyémmel. Kalandozó kezemre ráteszi a kezét, ujjait összefűzi az enyémekkel. Felsóhajtok, ahogy hozzám ér.

Olyan, mintha nem is tudná, mit csinál. Úgy érint meg, mintha azt akarná, hogy az ő tulajdona legyek. Mintha
igazából együtt volnánk. De ennél soha nem jutottunk még tovább. Nem csókolóztunk, nem volt semmi szexuális. Bár
a feszültség és a meleg, ami nagy testéből árad, nem pusztán lidércnyomásos álmainak tulajdonítható.

Én is szerepet játszom benne. Vágyik rám. Teste mindig, mindig reagál, ha hozzáérek. Olyan jó lenne, ha most
kivételesen beismerné.

– Ne haragudj. – Annyira zaklatott, annyira kétségbeesett a hangja. Sajnálom érte. Közelebb billenti a fejét, ajka
súrolja az enyémet, amikor megszólal. – Ne hagyj el.

És ekkor megcsókol.
 Harmadik fejezet

Jen

Meleg és puha az ajka, a csókja egyszerű. De az nem egyszerű, amit én érzek, kavarog bennem, szeretne kitörni.
Kaotikus, irányíthatatlan, és ráébredek, hogy ez a legelső alkalom, hogy összeért az ajkunk. Nyomtunk már puszit
egymás arcára és homlokára, de szájon még sosem csókoltuk egymást.

Olyan, de olyan régóta vágytam már erre, de azt hiszem… nem, tudom, hogy nincs egészen ébren. Valószínűleg
nincs is tudatában, hogy mit csinál… vagy igen? Jennifernek szólított, pedig soha, de soha nem szokott így hívni.
Egyszerűen csak Jen vagyok neki.

A jó, öreg, akire-mindig-lehet-számítani Jen.

Colin elereszti az egyik kezemet, felém nyúl, a tenyerébe fogja az arcomat, és simogatja a hüvelykujjával, miközben
még jobban felém fordul. Mellkasa az enyémhez dörzsölődik, a mellbimbóm szinte fájdalmasan megkeményedik.
Felcsúsztatom a kezemet a mellére, kidolgozott mellizmaira, majd följebb a nyakához, hogy beletemethessem ujjaimat
selymes, puha hajába.

Imádok hozzáérni. Azt nem szeretem, hogy ilyen titokban történik, a sötétség leple alatt, a rémálmok árnyékában,
az éjszaka űrjében. Nekem is megvannak a magam takargatni való titkaim. Ocsmány, rettenetes dolgok, amiket
mindenáron mélyen elzárva akarok tartani. Ha Colin egyszer megtudná, biztos, hogy onnantól kezdve más szemmel
nézne rám.

De ez a mostani alkalom más. Szánk egymásra tapad, ajkunk lassan szétnyílik, de nem akarom én kezdeményezni
a mélyebbre hatolást.

Nem akarom? Helyesebb lenne úgy fogalmazni, hogy túlságosan félek mélyebbre hatolni. Mert mi lesz, ha elutasít?
Azt hiszem, azt egyszerűen nem bírnám elviselni.

– Istenem, mit művelsz velem… – A számnak mormolja a szavakat, lehelete forró és reszketeg. Másik keze a
csípőmnél, közelebb húz magához, és érzem a testét. Meztelen, feszes bőrének minden forró négyzetcentiméterét, a
bokszeralsó alatt erekciójának domborulatát.
Az övéhez hasonlóan reszkető sóhaj szakad ki belőlem, amikor fölfedezem a
merevedését. Keze a nyakamra kúszik, bele a hajamba, végül hátul állapodik meg, belekapaszkodik a hosszú
tincsekbe, amíg nem marad más választásom, mint hogy hátrahajtsam a fejemet, amitől megsajdul a friss
tetoválásom, és a kötés öntapadó része húzza az alá került, beleragadt hajszálakat.

Fáj, de élvezem a fájdalmat. Mert azt jelenti, hogy élek, és Colin simogat, csókol. Többre vágyom.

Sokkal, de sokkal többre, mint amennyit kérni merek.

Colin testhelyzetet vált, fölém tornyosul, uralkodik rajtam, és gyönyörteljes remegés fut végig a bőrömön és az
ereimben, majd a lábam között állapodik meg.

– Most a magamévá tehetnélek. – Csípőjét nekem löki, lassan, érzékien forgatja, amitől szinte keresztbe áll a
szemem. Minden erőmmel azon vagyok, hogy visszatartsam a nyöszörgést, amely ki akar szakadni belőlem a
gyönyörűségtől, de nem sikerül. – Szeretnéd? – kérdezi, és fölfelé görbül tökéletes, telt szájának sarka. A szemembe
néz leeresztett szemhéja alól, tekintete izzik, nem sok kell hozzá, hogy lángra gyulladjam tőle.

Nem válaszolok. Egyszerűen nem jön ki hang a torkomon, annyira fel vagyok ajzva, annyira ki vagyok fordulva
önmagamból. Próbálom fölemelni a fejemet, hogy újra rátaláljak a szájára, de ekkor még erősebben húzza hátra a
hajamat, amitől végighullámzik a fájdalom a tarkómon. Fáj a frissen tetovált bőröm, nem enyhít rajta a kötés, de nem
foglalkozom vele. Inkább Colint figyelem, azt, ahogyan az ágyhoz szögez. Ahogy az irányítása alatt tart.

Élvezi, ha ő irányíthat. Tudom évek óta. Csak azt nem tudtam, hogy ez a szexben is megnyilvánul, bár nem kellene
meglepődnöm rajta.
– De nem foglak megdugni. Nem lehetsz az enyém – mondja, mély hangjában csalódottsággal. Végigsimítja a
nyakamat az ajkával, apró, forró csókokkal borítva érzékeny bőrömet, én pedig nyöszörgök, és azt kívánom, bár ne
viselnék semmit.

Bár bennem volna. Bár kitöltene, és megdugna, ahogy mondta. Olyan erővel döngetne meg, hogy nem maradna
más lehetőségem, mint hogy pillanatokon belül elélvezzek.

Istenem, milyen veszettül vágyom erre.

Nyöszörgésem mintha kizökkentené kábulatából. Hátrakapja a fejét, és elereszt, mintha megégettem volna. Úgy
pattan fel az ágyról, hogy elmosódik
előttem a jelenet. Megáll az ágy mellett, beletúr a hajába, belekapaszkodik a tulajdon tarkójába, és kimondhatatlan
hitetlenkedéssel mered rám. – Mi az isten történt?

Felülök, hátrasimítom a hajamat. Megrándul az arcom, amikor ujjaim a kötéshez érnek. – Ne csinálj úgy, mintha
nem tudnád, mi történt.
Lepillant magára, nyilván észreveszi az erekcióját, és frusztrált nyögés hagyja el a torkát. Ezt nagyon jól tudja
csinálni. – Mondd, hogy nem…

– Ne félj. – Kikelek az ágyból, tőlem telhető méltósággal megállok előtte, bár nem sokra megyek az igyekezettel,
tekintve, hogy egy átlátszó felső és alig valamit takaró bugyi van rajtam. Zavarban kéne lennem, de ki nem szarja le. –
Nem történt meg. Mintha nem tudnád. – Még csak a nyelvünkkel sem hatoltunk be a másikba, amikor csókolgattuk
egymást, pedig mindennél jobban szeretném megtudni, hogy milyen íze van. Ha megtudhatnám, hogy illünk-e
egymáshoz úgy, ahogy reményeim szerint csókolózás közben illünk egymáshoz.

Csalódottság telepszik rám, amibe jó adag ingerültség vegyül. Hamar el fog fajulni ez a beszélgetés.

– Mit keresel az ágyamban? – Tekintete lejjebb siklik, issza a látványomat, és hűvös, kék szemében kigyúl a nemi
vágy eltéveszthetetlen lángja.

– Mit szoktam keresni az ágyadban? Mit gondolsz, minek járok át hozzád éjszaka minden héten legalább
négyszer, és miért bújok oda hozzád a takaró alatt? Ha most azt akarod megjátszani, hogy nem tudod, mi történik,
esküszöm az élő istenre, Colin, hogy seggbe rúglak.

Még van pofája nevetni a disznónak. – Tudod, milyen jól nézel ki, amikor mérges vagy?

– Ez nem vicc. – Veszek egy mély lélegzetet, és magamra parancsolok, hogy őrizzem meg a nyugalmamat. Mindig
ezt csinálja. Úgy viselkedik, mintha semmi komoly nem történt volna, megjátssza, hogy halvány fogalma sincs róla, mi
történt.
Hazudik. Kíváncsi volnék, hogy vajon végig csak játszott-e.

– Tudom. – Valósággal kiprovokálja, hogy elmagyarázzam neki, mi szokott történni köztünk.

Úgyhogy belevágok.
 – Tudod, soha nem szoktunk beszélni róla. – Lépek egyet felé, eszembe sem jut, hogy lényegében ruhátlan vagyok,
annyira lefoglal a dühöm. – Hogy mi történik köztünk éjszakánként. Mi fejlődik és növekedik, amióta ideköltöztem
hozzád.
Óvatos arckifejezéssel hátrál előlem. – Miről beszélsz?

– Ne csinálj úgy, mintha nem tudnád. – Megint közelebb lépek hozzá, érzem testének melegét. Kísértésbe visz.
Hiába haragszom rá, hiába vagyok frusztrált, kívánom, és ez végtelenül bosszant. – Arról, hogy rosszat szoktál
álmodni, én meg bebújok melléd az ágyba, és magamhoz ölellek. Próbállak megnyugtatni. Miről szoktál álmodni,
Colin?
– Nem emlékszem – feleli automatikusan, pedig tudja. Ahogy én is tudom.

– A bátyámról szoktál álmodni. – Megint lépek egyet, megfogom a kezét, és nem engedem el. – Már majdnem két
éve. El kell engedned Dannyt.
Kirántja a kezét az enyémből. – Erről nem akarok beszélni.

– Pedig muszáj beszélnünk róla. Úgy áll közénk, mint egy óriási fal. És valahányszor meg akarom mászni,
letaszítasz. – Mozdulok, hogy meglökjem, megüssem, vagy nem is tudom, mit csináljak, de megelőz. Nagy, meleg
kezét a derekamra teszi, és eltol magától, mintha nem bírná elviselni, ha túlságosan közel állok hozzá.

– Ebbe nem akarok belemenni, Jen. Most nem. – Az arckifejezése elárulja, hogy valójában azt gondolja: soha.

És ezzel betelik nálam a pohár. Elegem van.

– Ezért nem maradok itt. Ez a hely, ez az egész helyzet egészségtelen. Ó, és a mi úgynevezett kapcsolatunk? Az
meg végképp egészségtelen. Torkig vagyok vele, hogy úgy csinálsz, mintha nem történne semmi, amikor pedig
történik. Nem fogom egyedül játszani ezt a játékot. – Megfordulok, és elindulok az ajtó felé. Abban reménykedem,
hogy utánam jön, elkap, és addig csókol, amíg el nem ájulok.

De legalább utánam kiabálna, hogy álljak meg, könyörögne, hogy hallgassam meg a magyarázatát. Szeretnék
bepillantani a lelkébe, a szívébe. Acélból épített falat maga köré, az teljességgel áthatolhatatlan, és én akarok lenni az
egyetlen, aki le tudja dönteni.
 De nem csinál semmit. Egyáltalán semmit. Hagyja, hogy elmenjek, mint mindig, nem szól egy árva szót sem.

Én meg kimegyek, vissza se nézek. Rettentő önuralom kell hozzá, hogy ne nézzek hátra.

Amikor visszaérek a szobámba, ahol szintén nyitva van az ablak, hogy beáradjon a mennyien hűvös éjszakai levegő,
kulcsra zárom az ajtót, lerogyok az ágyamra, és bőgök. Görcsös, fájdalmas zokogás rázza a testemet, ahogy a párnába
temetem az arcomat, hogy ne lehessen hallani. El kell hagynom Colint, ez a helyes, ez az egyetlen, amit tehetek. Nincs
értelme tovább forogni a körhintán, amire felültünk. És hogy kisírom miatta a szememet? Annak sincs értelme.

Ahogy abbamarad a zokogás, hálás vagyok a hűvös szellőért, amely felszárítja a könnyeket. Még hálásabban fogadom
az álmot, amely lassan ölelő karjába vesz.
Colin

Hagyom, hogy kimenjen a szobámból, nem próbálom visszatartani. Mi az isten bajom van? Huszonnégy éves vagyok,
mégis úgy viselkedem, mint egy gyerek. Jen mindennél fontosabb számomra, mégis hagyom, hogy elmenjen. Továbbra
is úgy teszek, mintha nem létezne, ami köztünk kialakult. Mert neki jobb így, ezt mondogatom magamnak. Nem
akarom megbántani.
Baromság. Arról lehet inkább szó, hogy magamnak nem akarok fájdalmat okozni. Azzal nincs bajom, hogy
szakmai ügyekben kockázatot vállaljak. De hogy
a magánéletemben?
Hagyjuk a fenébe.

Lerogyok az ágyam szélére, előrehajolok, lehorgasztom a fejemet, könyökömet a térdemre támasztom. Megszűnt a
merevedésem, csak megbánás maradt utána, amely felbugyog, fojtogat. Jennek igaza van. Nagyon jól tudtam, mi
történt köztünk. Hogy milyen csodás a szája, hogy milyen jó az íze. Hogy pillanatokon belül reagált rám, amikor
megérintettem.

De én, a komplett idióta, ellöktem magamtól, úgy csináltam, mintha fogalmam sem volna semmiről, és lényegében
végleg kizártam. Úgy ment ki a szobámból, hogy vissza se nézett. Kurva dögösen nézett ki egy szál bugyiban, amely
felcsúszott a fenekén, és megmutatta feszes húsát; a vékony, tök átlátszó spagettipántos felsőrészben, amiben láttam a
mellbimbója színét és formáját,
mielőtt elfordult tőlem.
Kicsi volt, és mélybíbor színű.

– A kurva életbe. – Újra meg újra beletúrok a hajamba, összeborzolom, de a legkevésbé sem érdekel. Ma este nem
volt annyira szörnyű az álom. Danny úgy integetett, hogy menjek utána az erdőben, mint amikor gyerekek voltunk.
Követtem, de végül szem elől vesztettem, mint mindig.

Azután elhatalmasodott rajtam a pánik, amikor ráeszméltem, hogy eltűnt. Amikor megértettem, hogy nem jön
vissza többet. Lényegében évek óta ugyanazt álmodom. Néha kisgyerekek vagyunk, vagy gimnazisták, vagy olyan
korúak, mint amikor utoljára láttuk egymást, de az álom vége mindig ugyanaz.

Szem elől vesztem. Nem találom. És ahogy mindenfelé keresem, lassan megértem, hogy nem jön vissza soha többet.
Mert meghalt.
Amióta Jen ideköltözött hozzám, mindig számíthattam rá; nem kérdezett semmit, csak odasimult hozzám az
ágyban, csitítgatott, és én mindig elfogadtam a babusgatását. Élveztem. Azután úgy tettem, mintha meg sem történt
volna.

Hát, ennek vége. Az lesz a legjobb, ha összeszedem magam végre, és beszélek vele. Mielőtt örökre elveszítem.

Felállok, határozott léptekkel kimegyek a szobámból, és elfordulok az övé felé. Közben tudom, hogy nem viselek mást,
csak alsónadrágot. Nem a legjobb öltözék egy komoly beszélgetéshez, de kit zavar? Ha szerencsém van, esetleg behív
magához az ágyba, és ott folytathatjuk, ahol az én szobámban abbahagytuk.

Na persze.

Az ajtaja kulcsra van zárva, de felül az ajtófélfán tartok egy pici kulcsot. Felnyúlok, ujjaimmal kitapintom a hideg
fémet, leveszem, beillesztem a zárba, majd elfordítom, amíg ki nem pattan a zár rugója. Nesztelenül besurranok, nem
akarom megijeszteni, vagy ami rosszabb, felébreszteni, ha netán alszik.
Bár nagyon remélem, hogy nem alszik.

Pedig de, és ettől elönt a csalódottság. Közelebb osonok az ágyához, és látom, az oldalán fekszik, arccal az ablak felé; a
takarót felhúzta a vállára, a szeme lehunyva, a szája csukva. Végig sem gondolom, csak leülök az ágya szélére olyan
óvatosan, ahogy csak bírok, hogy érezzem a melegét. Kinyújtom a kezemet, megérintem a haját, ujjaimat fésűként húzom
végig a sötétbarna szálak között.
Tökéletes ellentétei vagyunk egymásnak. Az ő haja sötét, az enyém szőke, az ő szeme csokoládébarna, az enyém
halványkék, ő kedves, én viszont egy tapló vagyok.

Nem érdemlem meg Jent. Azért taszítom el magamtól, mert tudom, hogy nem. De milyen lenne, ha megadnám
magam? Csak most az egyszer? És megmutatnám neki, mennyire kívánom…

Jen a hátára fordul, halk sóhaj szakad ki belőle. Leeresztem a kezemet, és visszafojtott lélegzettel várom, hogy
felébredjen.
De nem ébred fel.

Hallgatok az ösztöneimre, és odafekszem mellé a takaróra, majd átölelem a derekát, és magamhoz húzom.
Behunyom a szemem, arcomat a feje tetejére fektetem, beszívom az illatát, belélegzem édes lényét. Pusztán a
közelségétől lecsillapodik zakatoló szívem, megnyugszanak felajzott idegeim. Felzaklatott az álom. Jen vádló szavai
még inkább felpörgettek, és végül már azt kívántam, bárcsak bebújhatnék valami virtuális szőnyeg alá, és úgy
elhitethetném magammal, hogy mindez nem is történt meg.

De most, ahogy fekszünk így együtt, és magamhoz ölelem, megszáll a béke. Jen közelebb fészkelődik hozzám, fejét a
vállamra hajtja, szája közel kerül a nyakamhoz. Érzem leheletét a bőrömön, és egész testemben bizsergek tőle. Ekkor
kinyílik nedves, meleg szája. – Ezúttal nem tagadhatod le, hogy együtt fekszünk az ágyban – mondja, és szexi
suttogása valahogy közvetlenül a farkamra van hatással.

A jó életbe. Erősen megragadom Jent, és úgy rendezem a testét, hogy alám kerüljön. Lovagló ülésben a
csípőjére ülök, és máris ott vagyunk, ahol voltunk. Pontosan ott, ahol akkor tartottunk, amikor minden elromlott.

Ezúttal azonban nem fogom hagyni, hogy elromoljon.

 Negyedik fejezet

Jen

– …és ennyi volt. Ezt mondtam neki, mire úgy ugrott rám, mint aki azonnal meg akar hágni, vagy ilyesmi, érted. De
legalább meg akar csókolni. De nem csinált semmit. Csak bámult rám, mintha három fejem volna, azután meg
lemászott rólam.
– Ne.

– De. – Bólintok, szánalmas történetem végére érve. De legalább Fable-nek elmesélhetem, ő megérti. Bárki más
valószínűleg csak kinevetne. – Mielőtt kiment, azt mondta… – Elhallgatok, lélegzetet veszek, és elmélyítem a
hangomat, hogy Colinét utánozzam. – „Igazad van. Nem tagadhatom tovább.” Azzal lehajolt, nyomot egy puszit a
fejem búbjára, és kisétált a szobámból.

Fable rám mered, zöld szeme elnyílt, szája tátva marad a hitetlenkedéstől. Más körülmények között nevetnék rajta.
Lehet, hogy egy nap majd jót nevetünk ezen az egészen, mert az igazat megvallva elég röhejes volt a tegnap éjszaka.
Szürreális.

De most nincs kedvem nevetni rajta. Fable-nek sincs. Tudja, milyen sokat jelent a számomra Colin. Hogy mennyire
vonzódom hozzá, pedig nem akarok. Fable megért. Ő is megjárta a maga poklát Drew-val, de ők valamiképpen
megtalálták a kivezető utat. Megtalálták a boldogságukat.
Határozottan az az érzésem, hogy Colinnal és velem ez nem fog megtörténni.

– Szóval lelépett. Ott lovagolt rajtad az ágyban, mégsem csinált semmit – összegzi végül Fable.

Megvonom a vállamat, és lenézek az asztalra. Fable és Drew lakásában vagyunk, bár Drew nincs otthon.
Fociedzésen van, akárcsak Fable öccse, Owen, csak ő a középiskolája ificsapatában játszik. A nővére pasijának
nyomdokaiba lép, ami szerintem elég cuki.

– És te hagytad elmenni. Egy szót sem szóltál. Csak úgy hagytad. – Fable el van képedve. Megértem, mert ez
nekem is magas.
És ki vagyok borulva. Totálisan, teljesen ki vagyok akadva.
 – Mit kellett volna mondanom? „Figyelj, olyan jó lenne, ha itt maradnál, és végre megtörténne?” Hát, nem hiszem. –
Továbbra is az asztalt bámulom, egy kicsi, sötét, kerek asztalt. Azt hiszem, mostanában vették – emlékszem, Fable
mesélte, hogy elmentek bútort venni. Egy folt sincs rajta, de még egy porszem se.

– Én a helyedben valami olyasmit vágtam volna a fejéhez, hogy „Nehogy azt hidd, te faszkalap, hogy még egyszer
beengedlek az ágyamba! Addig nem, amíg ilyen seggfej módon viselkedsz!” Helyre kell tenni a pasast. Ne engedje meg
magának, hogy kihasznál, utána meg csak úgy ott hagy. Ez nagyon gáz! – Fable olyan magabiztos, ez nagyon tetszik
benne. Úgy szeretném, ha lenne bátorságom kiabálni Colinnal, és megmondani neki, hogy valójában mit érzek iránta.

Hogy milyen rosszulesett tegnap este, amikor úgy tűnt, hogy visszautasít. Hogy igazából nem is használt ki. Hogy
néha azt kívánom, bárcsak tényleg kihasználna. Önként mentem az ágyába. Mindig önként megyek az ágyába.
Nem bírom elviselni, amikor szenved és kiabál álmában. Van, amikor a bátyám nevét kiabálja. Van, amikor az
enyémet.

Megszakad érte a szívem, amikor így kínlódik. Ezt a fájdalmát napközben elfojtja. Amikor félig-meddig elismerte,
hogy van közöttünk valami, felgyulladt bennem a remény szikrája.

Amikor otthagyott – megint –, ellobbant ez a szikra.

Egyébként én ugyanezt csinálom. Elfojtom a fájdalmamat, őrzöm a titkaimat. Könnyebb így. De persze ettől még
nem értem, ő miért csinálja.

– Megmondtam neki, hogy felmondok, hogy elmegyek, mindent. Nem akarja, hogy elmenjek, azt viszont igazából
nem árulta el, hogy miért, úgyhogy… semmi értelme, hogy itt maradjak. – Végül fölemelem a fejemet, és ránézek
Fable-re. Úgy veszem észre rajta, hogy csalódott bennem, és ez nem tölt el örömmel. Sokszor megtörtént ez már –
sokaknak kellett bennem csalódnia. Nem akarattal csinálom. Csak így jön ki a lépés.

– Nem akarom, hogy elmenj. Drew sem akarja. – Fable-nek halk a hangja. Tudom, miben mesterkedik. –
Hiányozni fogsz nekünk, és tudod, hogy ilyesmit én nem mondok akárkinek. Te vagy az első igazi barátnőm. Drew
szerint jó hatással vagy rám, és fizetni is hajlandó, csak hogy maradj.

Összeszorul a szívem Fable vallomása hallatán, még humorizál is, hogy elvegye ennek az amúgy komoly
beszélgetésnek az élét. Ő az első igazi barátnőm. Mindig
szoros volt a kapcsolatom a bátyámmal és, igen, Colinnal. De más lányokkal? Nem igazán. Amíg ide nem költöztem és
meg nem ismerkedtem Fable-lel. Valahogy egymásra találtunk.

– Te azért nem bánod, hogy itt kell élned, mert itt nőttél fel, és Drew-nak be kell fejeznie az egyetemet. És persze itt
van Owen is – mondom. Bár nem tudom, mi lesz, ha Drew-t leigazolja a profi liga, mert egyszerűen túl jól játszik
ahhoz, hogy ne csapjanak le rá.

Tudom, hogy Fable Owen miatt nem akar elmenni, de nemsokára döntenie kell. Nem irigylem.

– Számomra nincs itt semmi – hát nem érted? – magyarázom. – Se gyökerek, se más kapcsolatok nem kötnek ide.
Nem mintha te nem számítanál, de… Nem maradhatok itt örökre. – Lenyelem a torkomba gyűlt gombócot; dühös vagyok
magamra. Hogy nem merem bevallani az igazi okot, amiért el akarok menni: hogy félek, hogy egyszer utolér a múltam, és
nem fogom tudni, mit mondjak majd. És hogy egy bizonyos illető nem képes beismerni, hogy esetleg lehet köztünk valami.
Egy igazi, gyönyörű, hihetetlen kapcsolat, ha hajlandó volna kinyitni a szemét – és a becsukott, acélból való szívét –, és
szembenézni a valósággal.

– Hülyék a férfiak – jelenti ki Fable ingerülten, amitől elnevetem magam. Ő is elvigyorodik. Tudom, hogy éppen ez
volt a célja.
– Az biztos – értek vele egyet. – A te pasid kivétel.

– Jaj, ne már. Ő is távol áll a tökéletestől. Van, amikor kolosszális bunkó. De amúgy igen. Megtartom. – Arca
rózsaszínűre pirul, engem pedig hihetetlenül erős féltékenység fog el, bár még magamnak sem szívesen ismerem el.
Szeretem a barátnőmet. Örülök, hogy feltétlen szerelmet kap egy aranyos, dögös pasitól, aki semmi másra nem vágyik,
csak hogy neki a gondját viselje.

Úgy szeretném, ha Colin is ilyen lenne! Azzal nincs baja, hogy én anyáskodjam fölötte, de isten ments, hogy én
bármi igénnyel álljak elő azon túl, hogy kenyeret ad a kezembe és tetőt a fejem fölé.

Úúú. Fable-nek annyira igaza van. Hülyék a férfiak.

– Lehet, hogy neked kellene rávetned magad – javasolja Fable minden átmenet nélkül, kizökkentve a
gondolataimból.
– Komolyan mondod? – Nem tudom, lenne-e bátorságom csak úgy… rávetni
magam. Még akkor sem, ha egyébként ez minden vágyam. Úgy érzem, ezer éve ismerem Colint. Azt meg tudom tenni,
hogy a nagyvonalúsága ellenére faképnél hagyom, ahhoz azonban még nincs bátorságom, hogy szexuális
indíttatásból lerohanjam. Azzal túlságosan kiadnám magam.
Mi lesz, ha visszautasít? Nem biztos, hogy túlélném.

– Persze hogy komolyan. Nem ez a legjobb módja, hogy véget vess ennek az elbaszott kapcsolatnak? Hogy… hogy
megbaszod? – Fable-ből kipukkan a nevetés, és kéjesen gurgulázó hangot hallat. Nem tudok neki ellenállni.

Én is nevetek.

Így talál ránk néhány perc múlva az öccse, Owen, dőlünk jobbra-balra a nevetéstől az asztalnál, miközben burkolt
szexuális célzásokat teszünk, lehetőleg minél szaftosabbakat. Éppen valami tökkel kapcsolatos humort eresztettem el,
amikor Owen odajött az asztalhoz. Megrökönyödve nézett ránk.

Mind a ketten ugyanabban a pillanatban hagytuk abba a nevetést, és néma rémülettel bámultunk rá.

Owen elfintorodott, és megrázta a fejét. – Nem akarom tudni.

Fable-lel megint vihogni kezdünk, Owen pedig továbbáll a konyhába, hogy igyon valamit. A szemem sarkából lesek
utána; megdöbbentő, milyen felnőttesen néz ki. Még csak tizennégy éves, most kezdte a kisközépiskolát, de magas, és
gyorsan szedi magára az izmot, már széles a válla és a mellkasa.
Bomlani fognak utána a lányok.
– Nagy szívtipró lesz az öcsédből – állapítom meg.

Fable felsóhajt, és aggodalommal telik meg a tekintete, ahogy végigméri az öccsét. – Már az. Most, hogy
beválogatták az ificsapatba, felfigyeltek rá a lányok. Nem örülök neki.

Hirtelen átváltott az éber nővér üzemmódba. Nagyon jól csinálja. Olyan, mint egy anyatigris, nem szeretném
összerúgni vele a port. – Ne légy gonosz – figyelmeztetem, de vasvillaszemmel néz rám.

– Senki más nem védi meg azoktól a… nőstény ördögöktől. – Kis híján elnevetem magam, de nem merem.
Félelmetes kifejezés ül Fable arcán. – Komolyan mondom, Jen. Úgy ólálkodnak körülötte, mint a tüzelő szukák.
 – Hallom – szól ki Owen a konyhából.

– Ez volt a cél – kiált neki vissza Fable. Áthajol az asztal fölött, és lehalkítja a hangját. – Én túl korán kezdtem a
szexet, érted? Ha arra gondolok, hogy ő is csinálja… őrület. Azt szeretném, ha minél tovább gyerek maradna.

Hogy mondhatnám meg neki, hogy Owen évek óta nem gyerek már? Gyanítom, hogy ezt Fable is tudja, csak
magának sem akarja beismerni. Éppen pár hónapja panaszkodott, hogy megint talált egy zacskó füvet Owen
nadrágzsebében. Azt hiszem, amióta benne van a focicsapatban, és Drew nyomdokait követi, már nem füvezik annyit,
mint régen.

– Úgy megnőtt – mondom kissé sután, de szeretnék témát váltani. Nem akarok Owennel kapcsolatban szexről
meg drogokról beszélgetni.

– Majdnem olyan magas, mint Drew. – Fable forgatja a szemét, de szomorkás arckifejezése elárulja. – Ha
összefognak ellenem, semmi esélyem. – Imádja, amikor közös programjaik vannak. Mint egy családnak. Meg hogy
szuperül kijön egymással az a két férfi, akiket a világon a legjobban szeret.

Ettől végigvonul rajtam a féltékenység egy újabb hulláma, de nem foglalkozom vele. Vidám mosollyal nézek Fable-
re. – Olyanok vagytok hármasban, mint egy boldog család.

Valósággal felragyog ettől a megjegyzéstől. – Korábban soha nem volt boldog családom – vallja meg halkan.

Nekem volt. És
hiányzik. Nagyon.

Colin

Ma este nem volt beosztva, hiányzott. Borzasztóan. Tudom, szánalmasan hangzik, de igyekszem minden héten
lehetőleg úgy összeállítani a beosztást, hogy egy időben dolgozzunk. Azt mondogatom magamnak, hogy azért, hogy el
tudjam hozni kocsival az étterembe, és amiatt se kelljen aggódnom, hogy hogy jön haza, mivel nincs kocsija. Nem
mintha az én dolgom volna erre odafigyelni.
Igazság szerint minél több időt szeretnék együtt tölteni vele.

Mára azonban nem tudtam összehozni. Holnap este rendezvény lesz az étteremben, nagyobb létszámú személyzet
szükséges, ezért a szokástól eltérően
ma kellett kiadnom a szabadnapját.

Ma összeállítottam a következő két hét beosztását, és ügyeltem rá, hogy minden este együtt dolgozzunk. Meg kell
ragadnom minden alkalmat, ha már itt akar hagyni. Örökre. Haragszik rám, és nem is hibáztathatom érte. Tegnap
este pontosan ott volt és úgy, ahol és ahogyan lennie kellett. Félmeztelenül hevert alattam az ágyában finom, meleg
teste. Nyitva volt a szeme, és annyi reménykedés, annyi vágy látszott benne. Csak néztem ezt a valaha létezett
legtökéletesebb felajánlkozást, és inamba szállt a bátorságom.

Úgyhogy motyogtam valami baromságot, és otthagytam.

Nem csoda, hogy elege lett belőlem. Fordított helyzetben nálam is betelt volna a pohár.

Korán eljöttem az étteremből, mert nem bírtam tovább, és különben is lanyha volt a forgalom. Szerda esténként
általában nagy a csend. Az egyetemisták úgy csinálnak, mintha pont ezen az estén többet tanulnának, mint a hét
többi napján. Tekintve, hogy még az elején járunk a szemeszternek, a többség valószínűleg tényleg tanul. Mindenki
nagy fogadalmakkal vág neki, amik aztán gyorsan semmivé foszlanak. Ráadásul sok más rendszeres heti program
van a belvárosban, ami nagy tömegeket vonz. Például a „szomjas csütörtök”, amivel lassan kezdetét veszi a hétvége.

De nem is baj, ha rápihenek az előttem álló hajtós napokra.

Ahogy belépek a házba, csak egy lámpa ég a konyhában, egy halvány izzó a mosogató fölött. Csendes a ház, nem
szól a tévé. Céltalanul körülnézek, tudom, hogy Jen nincs itthon. Érezném, ha itthon volna. Az illatát. A jelenlétét.

Ilyen hatást gyakorol rám, bár azt hiszem, nem is sejti. Még mindig azon rágódom, amit tegnap este elárult. Hogy
mennyire vágyik rám. Vajon komolyan gondolta? Tudom, hogy van köztünk valami, tagadhatatlanul működik közöttünk
valamilyen szexuális vonzóerő, ami mindig működésbe lép, ha egymás közelében vagyunk. Eddig azt hittem, hogy csak
nálam, mivel Jen sosem beszélt róla.
Tegnap estig.

Gondolatban újra lejátszom a csókot, ami nem volt ugyan nagy csók, mégis olyan sokat jelentett. Tudom, hogy nem
érem be ennyivel. Be akarom csúsztatni a nyelvemet az övéhez. Tudni akarom, milyen hangot ad ki Jen, amikor
izgalomban
van. Látni akarom meztelenül, a sima, aranyszínű bőrét, hosszú, formás lábát a takaróba gabalyodva. Le akarom
nyelni a nyögéseit, ki akarom tölteni a testét, megjelölni, hogy az enyém.

Nagyot nyelek. Odamegyek a hűtőszekrényhez, kiveszek belőle egy üveg vizet, letekerem a kupakját, és gyorsan
belekortyolok, majd olyan erővel vágom be az ajtót, hogy odabent egymásnak ütődnek a sörösüvegek. Tenyeremmel
rácsapok a fali villanykapcsolóra, majd elindulok a folyosón a hálószobám felé.

Frusztráltság árad szét az ereimben és düh – ez a leghaszontalanabb érzelem a világon a féltékenység mellett.
Miért kínzom magam folyton? Igen, Jennel nem szabad játszanom. Igen, túl jó nekem. A bátyja volt a legjobb
barátom, akit szörnyű módon cserbenhagytam – azután elküldtem meghalni, amikor nekem is vele kellett volna
mennem.

Nem esett nehezemre megígérni Dannynek, hogy mindig vigyázni fogok Jenre. Sokkal nehezebb volt tartani az
adott szavamat. Jen megszökött. Csaknem egy éve már, hogy megtaláltam. A kocsijában lakott, és a környék
legócskább klubjában vetkőzött, az isten szerelmére. Majdnem egész éjszaka dolgozott, aztán az Aranyásók
parkolójában aludt a kocsijában.

Ilyen körülmények között találtam rá. El volt keseredve, éhezett, és előlem is el akart menekülni, de nem engedtem.
Utánamentem. Erőszakkal rávettem, hogy végighallgasson, és betuszkoltam az autómba, hogy hazavihessem. Soha
nem fogom elfelejteni, hogy nézett ki. Mint egy csapdába esett vadállat. Vadul kereste a menekülés útját.

Mindig barátok voltunk. Együtt nőttünk fel, közel álltunk egymáshoz. Danny sosem gúnyolódott a húgához
fűződő kapcsolatomon, amiért hálás voltam, mert Jennel különleges kapcsolatot ápoltunk.

De már nem sokat beszélünk egymással. Titkol előlem valamit, és nem tudok rájönni, hogy mit. Elég rossz volt
felfedezni, hogy táncolt és vetkőzött. Mit rejtegethet még?

Ki tudja? Nekem szart se mond el.

De most végre jól csinálok valamit. Nem egy totál önző fasz vagyok, hanem megadom Jennek a lehetőségeket,
amiket megérdemel. Nem tarthatom vissza attól, hogy azt csinálja, amihez kedve van. Nem lenne igazságos. Ha el
akar menni, ha máshol akarja keresni a boldogságát, akkor támogatnom kell. Isten a
tudója, a szülei nem támogatják. Túlságosan lefoglalják őket a maguk problémái, nem jut idejük, hogy a lányukéra is
odafigyeljenek. Azt gondolná az ember, hogy már túltették magukat a fiuk halálán meg az összes következményén, de
majdnem ráment a házasságuk.
Hah. Semmi közöm hozzá.

Miután belépek a szobámba, sorban dobálom le magamról a ruhadarabjaimat, ösvényt hagyva magam mögött a
fürdőszobába menet. Megeresztem a vizet a zuhanyozóban, és belépek a jeges permet alá, dideregve csikorgatva a
fogamat. A hideg víz elmossa a rosszkedvemet, és állok alatta még egy ideig, a hajamat áztatva.

A gondolataimat áztatva.

Végül melegre tekerem a csapot, besamponozom a hajamat, beszappanozom a testemet, mindet lemosok
magamról. Megfogom a farkamat, és rárántok, miközben őrá gondolok, mint egy kamasz fiú a viszonzatlan
szerelmére. Együtt állunk Jennel a zuhany alatt, szappantól síkos a teste, sima bőre fénylik a víztől. Mindenhol
simogat, két keze bejárja a testemet, ahogy letérdel elém. Ajka a farkam végének suttog, majd mélyen a szájába vesz…

És ahogy lihegve nekitámaszkodom a csúszós falnak, és remegnek az izmaim az orgazmus utóhatásaként, lehunyom a
szemem, és arcomat a rideg csempének nyomom. Bárcsak itt volna velem Jen a zuhany alatt, meztelenül és mohón, térdre
ereszkedve előttem, ahogy elképzeltem, készségesen a szájába véve a farkamat.

Azután megragadom a vállánál, az ölembe emelem, nekitámasztom a falnak, és kefélem ájulásig. Igazából erre
vágyom.
Ehelyett egyedül vagyok. Szokás szerint.
– Danny! Az istenit, hol vagy? – Megyek az erdőben, újra meg újra a nevét kiáltozom.

Nevet. Hallom a hangját. Lehet, hogy felmászott egy fára, lóg egy ágról, és nézi, ahogy égre-földre keresem. És csak
nevet rajtam, a szerencsétlenkedésemen. Vagy az is lehet, hogy itt rejtőzik az ösvény mellett, a bozótban. Nem jövök rá,
hol van. Csak az biztos, hogy hallom a nevetését.

– Danny! Esküszöm az istenre, hogy szétrúgom a seggedet, ha nem dugod elő azonnal a ronda pofádat! – kiabálom,
megállva az ösvényen. Könyörtelenül tűz rám a nap, ujjaimmal beletúrok izzadságtól nedves hajamba. Hallom a nevetését a
távolból,
megdühödöm, és belerúgok egy kőbe. Ki vagyok akadva, hogy ezt csinálja velem.

Torkig vagyok a játékaival. Csak beszélni szeretnék vele. Látni. Megsérteni. Vele nevetni.

Mint a régi szép időkben.

– Baszd meg, Wilder! Gyere, keress meg!

Ingerel, mintha valamiféle beteges bújócskát játszanánk, és vonszolom magam tovább. Ügyet sem vetek a hőségre,
ügyet sem vetek rá, hogy összeszűkül az ösvény, és egyre több a szikla. Veszélyesebb a terep. Megbotlom, és hallom
gúnyos nevetését. A seggfej.
– Ne lazsálj, gyere a hangom után – biztat Danny. – Ne vagy te kislány.

Erre feldühödöm, megszaporázom a lépteimet, és eltökélt vagyok: elkapom, és szétrúgom a seggét. – Baszd meg, Cade
– motyogom, mire még vidámabban nevet.

– Úgysem kapsz el. Mindig én voltam az erősebb. A jobb – fokozza. Nem igaz.

– A gyorsabb – folytatja. – A suliban minden sportban jobb voltam. Nekem jutottak a jobb csajok. Te mindig csak
utánam következtél, Wilder. A fenébe is, az öreged már arra sem veszi a fáradságot, hogy meglátogasson. Bár sosem
érdekelted különösebben, nem igaz?

– Menj a PICSÁBA! – Futásnak eredek, nem érdekel a hőség, hogy hullafáradt vagyok, hogy szó szerint csöpög a
szemembe a veríték. Letörlöm a kezem fejével, és látom Dannyt a távolban. Ott áll csípőre tett kézzel, arcán fülig érő
vigyor.
A legszívesebben az öklömmel törölném le a képéről azt a vigyort.

Olyan erővel szorítom ökölbe a kezemet, hogy megfájdulnak az ujjaim. Odarohanok hozzá, hogy megragadjam a
vállánál, de aztán azt veszem észre, hogy a földön fekszik. A hátán hever, mozdulatlan a teste, sötétbarna szeme tágra
nyílt, üveges. Élettelen, üres tekintettel mered rám.

– Nem! – szakad ki belőlem a zokogás, ahogy térdre hullok, és a karomba veszem. Hideg a teste. Olyan istenverte
hideg és merev, még szorosabban ölelem magamhoz, arcát a mellkasomhoz préselem, arcomat a feje tetejére fektetem.
– Ne merj most meghalni nekem, te szemét disznó!
Nincs
válasz.
 Csorog az arcomon a könny, megrázom a fejemet. – Nem hagylak meghalni. – Olyan erősen szorítom, hogy
tudom, nem juthat lélegzethez, azután ellököm magamtól, és növekvő rémülettel bámulok le az arcára, ahogy egy
puffanással a földre zuhan.

Nincs már szeme, helyén csak üres, hidegfekete szemgödör. Már nem Danny az. Egy hulla. Egy csontváz. Merev a
teste, a ruhája, a kurva bőre… eltűnt.
A kurva életbe.

Reszelős hang tör ki belőlem. Talpra ugrom, pánikba esve nézek körül. Eltévedtem. És ha nem találom meg a
visszavezető utat, hamarosan ugyanúgy meghalok, mint Danny.

– Ki kell jutnom innen – motyogom magamnak, miközben megpróbálom visszakövetni a lépteimet. De nem
sikerül. Ahogy megyek előre, egyre jobban eltévedek. Végül körbe jártam, és megint itt van Danny.

Hideg és élettelen csontvázként fekszik a sziklás ösvény közepén. Az átkozott csontváz felül, fekete szeme rajtam,
hangja nyugodt, ahogy fölemeli a kezét. Rám mutat, és azt mondja: – A te hibád, hogy meghaltam. Remélem, büszke
vagy magadra.
Felzokogok, és újra térdre hullok. Nem, az istenit, nem vagyok büszke. Azt kívánom,
bárcsak helyet cserélhetnék vele. Annyira szeretném. Nem érdemelte meg a halált.
Dannyt mindenki szerette, engem pedig Danny kivételével mindenki csak elviselt.
Bárcsak én haltam volna meg.

– Colin. – Halk, édes hang ér el a ködön keresztül. Összeszorítom az ajkamat, hogy visszafojtsam a zokogásomat.
– Colin, ébredj fel. Rosszat álmodsz.

Ez nem álom. Minden áldott nap a ronda valósággal nézek szembe. Mindenkit cserbenhagytam az életemben.

Mindenkit.

– Kérlek, Colin. – Reszket a testem. Rajtam a két karcsú kéz, igyekszik megnyugtatni. Végigsimít a vállamon,
azután újra megráz, ezúttal határozottabban. Fogalmam sem volt, hogy ennyi erő van benne. Mentálisan, igen, a lány
bármit kibír. Csodálom érte.
Szeretem
érte.
 Szeretem?
Lehet, hogy tényleg álmodom…

Pislogva kinyitom a szememet, meglátom Jen arcát magam fölött, összehúzott, szép szemöldökét, aggodalommal teli
nagy, barna szemét. Megkönnyebbült mosolyra görbül a szája, és finom ujjaival megérinti az arcomat. – Ébren vagy.
– Nagyon halk a hangja, szinte nem is hallom. Talán azért beszél így, hogy ne ijesszen meg.

Bámulok rá, iszom szép, ismerős vonásait. Szeme lágy ragyogása, ujjainak érintése ráébreszt, hogy szükségem van
rá. Szükségem van rá, hogy megint kinyíljon számomra, megossza velem a reményeit, álmait, problémáit. Szeretnék
neki segíteni. Szeretném, ha segítene nekem.

Több van köztünk barátságnál, több a közös múltunknál. Ő jelenti számomra a mindenséget.

Ettől a felismeréstől elakad a lélegzetem.

Összeszorítom a szememet, aztán kinyitom megint, próbálok rá fókuszálni. Feszültek az izmaim, feszült az egész
testem. A hajamba túr, olyan finoman érint meg, hogy egész testemben libabőrös leszek tőle.

Egész testemben, mert anyaszült meztelen vagyok.

 Ötödik fejezet

Jen

Reszket a karomban, acélkék szeme tele fájdalommal és gyötrelemmel, ahogy rám néz. Hallgatok az ösztöneimre, és
magamhoz ölelem, de olyan erősen, hogy attól félek, soha többé nem fogom elereszteni.

Egyre gyakrabban törnek rá a lidérces álmok, és ez aggaszt. Felemésztik. Az időnek gyógyítania kellene a sebeket,
nem feltépnie.

Bár, végül is, az én sebeimet sem gyógyította meg az idő, akkor meg miért várom, hogy Colinnal máshogy legyen?

A hátamra gördülök, és viszem magammal Colint. Feje a vállamon nyugszik, haja csiklandozza a bőrömet. Egyik
karjával átölel, könyöke a mellkasomon, kezével a vállamat fogja. Nem érzem tehernek a súlyát. Masszív, életteli a
teste, és olyan hihetetlenül jó érzés így feküdni vele. Még remeg egy kicsit, bár a légzése kezd megnyugodni. Óvatosan
visszadugom az ujjaimat selymes, puha hajába, hátha sikerül teljesen lecsillapítanom.

– Van kedved elmesélni? – Ugyanezt kérdezem tőle minden áldott alkalommal.

És minden alkalommal elereszti a füle mellett. Ettől függetlenül meg kell próbálnom.

Újra meg újra végiggereblyézem a haját; behunyom a szemem, amikor még közelebb húzódik hozzám, és
összeakasztja a lábát az enyémmel. Forró a bőre, lábán a szőr szúrja a lábamat, és hihetetlen a merevedése…

Mert érzem az erekcióját, tekintve, hogy anyaszült meztelen.

Kipattan a szemem, felbámulok a mennyezetre. Számtalanszor feküdtem már az ágyában, de mindig volt rajta
legalább alsónadrág. Ma este azonban nincs. Érzem drága bőre minden négyzetmilliméterét. Feltámad bennem a
vágy, végigcsorog az ereimben, és a lábam között állapodik meg. Összeszorítom a számat. Annyira nagy a kísértés,
hogy felé forduljak, de emlékeztetem magam, hogy nem szabad.

Bár megtehetném. De nem akarok a tűzzel játszani.

– Dannyt kerestem – szólal meg végül, de olyan halkan, hogy hegyezni kell a
fülemet, ha hallani akarom. Megdöbbent, hogy mégis beszél. Soha nem fordult még elő. – Így kezdődik
mindegyik álom.
Csendben várok. Nem merek megszólalni, nehogy abbahagyja. De attól is félek, hogy akkor hagyja abba, ha
nem szólalok meg.

– A körülmények változhatnak, de mindig, mindig az az eleje, hogy keresem. Megyek utána. Általában nem
találom meg, de amikor igen… – Megborzong. – Itt szokott a legrosszabb lenni.

– A mostani álomban… most megtaláltad? – Szeretném is tudni, meg nem is. Régebben én is álmodtam Dannyről.
Rögtön a halála után nagyon sokszor álmodtam róla, és néha szomorú volt az álom, de többnyire vidám, bár mindig
fájó szívvel ébredtem, mert annyira hiányzott. Azok az álmok inkább múltbeli emlékek voltak, nem szörnyű
rémálmok.
– Meg. – Mély hangja komor; összetöri a szívemet.

Colin mindig összetöri a szívemet. Mosolyoghat és nevethet, tréfálkozhat és flörtölhet az étteremben, de az mind
csak álarc. Itthon éjszaka – ilyenkor mutatja meg az igazi önmagát. Azt az énjét, amelyik szenved és gyötrődik és
annyi bénító bűntudat emészti.

Szeretném átvenni tőle egy részét, de nekem is megvannak a magam fájdalmai. Ha nem félnék, hogy örökre
meggyűlöl, elmondanám neki, mit tettem. Hogy milyen könnyen eladtam magam a férfiaknak. Összeomlana, ha
megismerné ezt a szégyenteljes titkot. Rettenetes lelkifurdalása van…
De én csaknem megfulladok az enyémtől.

Nem folytatja, és én sem mondok semmit. Hosszú ideig fekszünk ott csendben, lélegzése lassan egyenletessé válik,
és mivel kiismertem már, tudom, hogy újra elaludt.

Én is szeretnék aludni, de nem tudok. Fogságba ejtett Colin két erős karja, az enyémhez simuló nagy, forró teste.
Gondolataim egyre a körül forognak, amit elmondott, kérdések fogalmazódnak meg az agyamban. Hosszú évek óta
ismerem Colint, sok tekintetben mégis csupa rejtély előttem.

Ahogy bámulok fel a mennyezetre, nem tudom elfelejteni, milyen közel van most hozzám; szinte összefonódott a
testünk. A tegnap éjszakai csók után semmi másra nem tudok gondolni, csak hogy mikor ismétlődik már meg. Hogy
mikor
lépünk tovább. Mikor lesznek még intimebb pillanataink.

Ha csókolóznánk, pláne ha még mást is csinálnánk Colinnal, az teljesen eltérítene attól, hogy valaha elhagyjam. Én
nem vagyok ugyan hülye, de lehet, hogy a szívem az, a testem meg tutira. Egy pillanat alatt elárulna. Tudom, hogy
azonnal rászoknék Colinra. Most semmit sem csinálunk, mégis majd’ meghalok érte. Érezni akarom az ízét, hozzá
akarok érni, fel akarom fedezni az egész testét a kezemmel, a számmal, a nyelvemmel.

Nem mondanám magamról, hogy túlfűt a nemiség. Erkölcsös szűz sem vagyok, de egy pasi sem rengette meg
számomra úgy a világot, hogy többért könyörögtem volna. Mivel egy báty és a legjobb barátja szigorú oltalma alatt
nőttem fel, tinédzserkorom elején nagy ívben elkerültek a fiúk, amiért nem is tehetek nekik szemrehányást. De ahogy
idősebb lettem, és Danny meg Colin leérettségiztek, kerülgetni kezdtek a fiúk, és jártam is némelyikkel. A
szüzességemet az első komoly barátommal veszítettem el a végzős bálunk éjszakáján, a gimi utolsó évében.

Számomra botrányosan rosszul sült el, és nem sokkal utána szakítottunk is Doug Evansszel. Aztán az érettségi
utáni nyáron ő elment egyetemre, és azóta sem találkoztam vele, nem is hallottam róla.

Még egy komolyabb barátom volt, de szakítottunk Danny halála után. Nem bírta a mély gyászomat és a végtelen
bánatomat, de nem is hibáztattam érte. Én is otthagytam volna magamat. Rajtuk kívül lefeküdtem még pár fiúval, de
ezek nem voltak komoly kapcsolatok – az pedig nem számít, ami akkor történt, amikor az Aranyásókban dolgoztam.

De egyetlen férfi sem juttatott eksztázisba. Akivel szerintem sikerülne, az itt fekszik rajtam, a vállamon alszik, és
úgy kapaszkodik belém, mintha az élete függne tőlem.

Belepusztulok, és ő még csak nem is tudja.

Ez a legszörnyűbb, legfájdalmasabb kínzás. Ki kell kelnem ebből az ágyból, mielőtt hülyeséget csinálok. Lassan
megpróbálok kibújni az öleléséből, de erre még szorosabban fog, ujjai rákulcsolódnak a vállamra, és mintha nehezebb
volna, ahogy félig rajtam fekszik. Azt hittem, alszik, de most nem úgy viselkedik.

– Ne menj el. – Suttogva mondja a nyakamnak. Érzem, ahogy mozog az ajka, nedves melegétől megborzongok. –
Maradj velem.
 Szavaitól, hangja tónusától megdermedek, és csak fekszem mozdulatlanul.
Többet akarok, annyi mindent szeretnék csinálni vele, de félek, hogy visszautasít,
ahogy tegnap este is visszautasított. Újra lejátszottam Fable-nek – a fenébe, újra
lejátszottam magamnak is –, de fájt, hogy milyen könnyedén faképnél hagyott. Hogy
soha nem ismeri el, ha történik közöttünk valami. Nem értem.
Belepusztulok.

– Colin… – Hangom elhal, amikor megérinti az államat, és pihekönnyű ujjaival követi az arcom vonalát, majd a
nyakamat simogatja. Most az egész tenyere a torkomon nyugszik, és egészen kis nyomást gyakorol rá, mire bennem
végighullámzik a vágy ettől a tulajdonosi mozdulattól.

Lejjebb csúsztatja a kezét, megállapodik a melleim halma előtt, ujjai gyengéden cirógatják a kulcscsontomat.
Lélegzetem elakad, majd reszketeg, visszatarthatatlan nyöszörgés formájában hagyja el a számat.

– Akarom. Érezni akarom, hogy kalapál a szíved. – Ajka a nyakamon, lehelete forró fuvallat a bőrömön. – Minden
éjszaka átjössz hozzám, hogy segíts. Sosem kérsz cserébe semmit. Miért, Jen?

– A barátom vagy. – Remegve kifújom a levegőt. – Rossz, ha azt látom, hogy szenvedsz.

Colin hallgat, hozzám nyomja az orrát, mély lélegzetet vesz, mintha engem akarna beszívni. Teljesen
megmerevedtem, letaglóz a viselkedése. Tetszik, azt nem mondhatom, hogy nem, ugyanakkor meg is ijeszt.

Nem akarom ábrándokba ringatni magam.

– Csak ez az oka? Hogy a barátod vagyok, és rossz látni, hogy szenvedek? – Hitetlen a hangja, nem teljesen ok
nélkül. Azok után, amiket tegnap éjszaka mondtam neki, hogy elárultam, mennyire kívánom?

Igen. Tudja jól, hogy mellébeszélek.

– Hát… nem is tudom. – Istenem, kizárt, hogy bevalljam, hogy érzem magam megint, hogy aztán később a
képembe vágja.
Megint.

Mozdulata olyan gyors, hogy elakad a lélegzetem, és döbbenten veszem észre,

hogy fölém tornyosul, arca az arcom fölött, keze emelkedik, hogy megfogja oldalt
a nyakamat. Valósággal lángol a tekintete, ahogy néz. – Mi az istent csinálunk?

Merész kérdése fokozza döbbenetemet. Fogalmam sincs, mit válaszoljak rá. Behunyom a szememet, amikor
homlokát az enyémhez támasztja. Nem merek ránézni. Amit ebben a pillanatban érzek, az… az egyszerűen túl sok.

Colin Wilder maga túl sok.

Még közelebb hajlik, gyakorlatilag összeér a szánk. – Fogalmam sincs – suttogom; ajkam az övén mozog, ahogy
válaszolok. Szája az enyémen, és azután megcsókol. Puha, szenvedélyes a csókja, beleszédülök, ajkam szétválik,
valahányszor hozzám ér, és halkan felnyögök, amikor finoman megragadja az alsó ajkamat, és megszívja.

Annyira jó érzés, és még finomabb az íze. Ekkor újra megmozdul kicsit, erekcióját a hasam közepén érzem.
Tökéletesen egy vonalba kerültünk; akár félre is húzhatná a bugyimat, és pillanatokon belül bennem lehetne.

Ezt szeretném. Annyira kívánom, hogy egész testemben fel vagyok húzva, mint az ideg, és úgy érzem, mintha
bármelyik pillanatban millió apró darabra hullhatnék.

Csöngés hallatszik a távolból, és ahogy kinyitom a szememet, azt látom, hogy Colin engem néz, tekintetében
ezernyi kérdés. Ezt én most nem tudom abbahagyni. Csak most kezdtük el. Majd később elintézi azt a telefont.

De ekkor ráébredek, hogy a csöngés az én szobámból jön, az én mobilom az. A szobánkat elválasztó közös falon át
halljuk. Csalódottság hullámzik végig rajtam, és ugyanebben a pillanatban látom, hogy Colin pillantása is elsötétül.

A fene egye meg! Itt fekszik rajtam Colin meztelenül, nekem meg csöng a kurva telefonom. Méghozzá azzal
az egyedi csengőhanggal, amit nem más, mint anyám számához rendeltem, aki soha, de soha nem szokott felhívni. Pláne
nem éjszaka.

Legalábbis régóta nem fordult elő. Hirtelen furcsa déjà vu érzés kerít hatalmába, és elfog a nyugtalanság.

– E-ezt muszáj fölvennem. – Megtolom hegyként fölém magasodó mellkasát, de meg se moccan. – Anyám az.

Úgy ugrik le rólam, mintha megégette volna a szó, én meg felpattanok az ágyból, szaladok a szobámba, de már
elkéstem. Letette. Azonnal visszahívom, közben zakatol a szívem, lüktet a fejem, rágja az ideg a gyomromat.
 – Hát itt vagy – szól bele anya kásás hangon.

– Anya, mi történt? – Szorítom a telefont, elönt a rettegés. Nem akarom tudni, mi történt. Talán apának van
valami baja. Nemigen maradt más a családunkban, aki miatt aggódhatnánk. És csak nemrég vagyunk újra beszélő
viszonyban, anyám meg én, és nem is ment könnyen. Miután egy szó nélkül elrohantam tőlük, aztán Colin megtalált,
nehezemre esett, hogy beszéljek velük. Mardosott a bűntudat, amiért otthagytam őket.

Még emlékszem arra az éjszakára, amikor eljöttem. Heteken keresztül terveztem a szökést. Összespóroltam egy kis
pénzt, eladtam ezt-azt. Senkinek, de senkinek nem árultam el, hogy el fogok menni, bár igazából nem is volt olyan
barátom vagy ismerősöm, akit érdekelt volna.

Aznap este hideg volt, és úgy tűnt, a szüleim soha nem akarnak már lefeküdni. Ittak, veszekedtek, sírtak – már
megint – Danny miatt. A fülemre tapasztottam a kezemet, ahogy feküdtem az ágyamon. Becsuktam a szememet
olyan szorosan, ahogy csak bírtam, mintha ki tudnám rekeszteni magamból a bánatukat.

Nem volt könnyű megszökni, de akkor az volt számomra az egyetlen megoldás. Nem vettem fel a telefont, ha
hívtak, nem válaszoltam az SMS-ekre, végül megváltoztattam a mobilom számát. Nem hagytam nyomot magam után,
ami alapján megtalálhattak volna, bár végül sikerült nekik. Azt hiszem, Danny egyik régi gimis barátja látott a
klubban.
Elég gáz!

Még mindig azzal vannak elfoglalva, hogy Dannyt gyászolják, nem mintha érdekelné őket, hogy nekem erről mi a
véleményem. Annyi minden van, amit nem mondhatok el nekik. Szörnyű, rettenetes dolgok, de tudom, hogy nem is
hallgatnának meg. Ó, persze, úgy csinálnának, mintha figyelnének, de a szavaim nem jutnak el az agyukig. Különben
is, az én szüleim nemigen beszélgetnek. Apám egyfolytában dolgozik. Anyám meg… Nem is tudom, ő mit csinál, de
gyanítom. Sokat iszik. Italba fojtja a bánatát.

Nem tudom, hogyan segíthetnék neki. Nem is akarom tudni. Hihetetlen önzésre vall, hogy így gondolkodom, de
akkor sem tehetek róla.
– Felhívott Belinda Lambert – mondja. – Ugye, emlékszel Parker Lambertre? Közted meg Danny között volt, egy
évvel a bátyád után érettségizett.
 Ráncolom a homlokomat, próbálok visszaemlékezni, de nem megy. Van, hogy az összes gyerek, akivel együtt
jártam iskolába, egy nagy köddé áll össze. És majdnem mindenkivel együtt jártam az óvodától a gimi végéig. Furcsa,
hogy most már csak egy nagy massza az arcuk, egyikük sem válik el a többiektől. – Azért hívtál fel éjszaka, hogy a
helyi fiúkról mesélj?

Ingerült hangot hallat. Lehet, hogy most is részeg. Mindjárt hajnali két óra. Valamelyik bárban járt? Nem nagyon
tudom elképzelni, de hát miért is ne? Járt már oda máskor is. Egyébként pedig vadabb dolgok is történtek az elmúlt
években. – Összefutottam az anyjával a Trófeában. Parker meghalt Afganisztánban, pont… pont ahogy a bátyád
Irakban.

Ó, istenem. Tuti, hogy részeg, tekintve, hogy a Trófeában járt. Shingletownban, ahol felnőttem, mindenki ebbe a
bárba jár. – Mikor… mikor történt?

– Néhány napja. Belinda összeomlott. Magánkívül van. – Anya egyszerre csuklik és sír. Leülök az ágy szélére, és
lehajtott fejjel hallgatom, ahogy folytatja. Siratja Dannyt, siratja Parkert.

Siratja magát.

Miután Danny meghalt, sokszor felhívott így. A szomszéd városban, egy vendéglőben dolgoztam az éjszakai
műszakban, oda rengeteg turista járt, nagyon be voltam fogva, iszonyú sokat dolgoztam, és szuper borravalókat
kaptam. Úgy félóra volt haza az út kocsival, közben hívogatott sírva és egy kicsit spiccesen, mert jól beborozott a
vacsoránál. Mindig azon siránkozott, hogy miért kellett Dannynek meghalnia, és hogy milyen igazságtalan az élet.

Torkig vagyok már vele. Igen, hiányzik a bátyám, de már csaknem két év telt el azóta. Miért nem tudnak…
továbblépni? Danny ki lenne akadva, ha látná, hogy viselkednek; főleg Colinon lenne kibukva. Pontosan ezért
menekültem el otthonról, és erre tessék, itt is utolért. Szomorúság és kétségbeesés vesz körül. Környezetváltozásra van
szükségem. Nem akarom, hogy örökké a bátyám idő előtti halálának sötét leple boruljon rám.

Amikor végül befejezzük a beszélgetést anyával, és nem megyek vissza Colinhoz, hanem bebújok a saját ágyamba,
minden eddiginél erősebben tör rám a felismerés, hogy szükségem van a szabad életre.

A gyógyulófélben lévő pillangótetoválás a nyakamon a napok múltával mindjobban jelképezi az életemet.

 Hatodik fejezet

Colin

Ugyanott vagyunk, Jen meg én, ahol voltunk. Az a két nap, ami azután következett, hogy bejelentette a felmondását,
és bevallotta, hogy engem akar, én pedig lényegében visszautasítottam, az a két éjszaka az ágyamban… ezek mind el
vannak felejtve. Megint ott tartunk, hogy ő dolgozik, én dolgozom, és együtt lakunk ugyan, de igazából nem
beszélgetünk.

Egy hét telt el. Három hét múlva itt hagy. Hogy megtudjam, mi történik az életében, kihallgatom, amikor másokkal
beszélget A Kerületben, mint egy lúzer szerelmes, aki bármilyen információmorzsának örülne. Mindenki kíváncsi rá,
hogy miért akar elmenni, és hogy én miért nem csinálok semmit. Mindenki azt hiszi, hogy titokban együtt járunk, és
egyikünk sem tett semmit soha, hogy eloszlassuk ezt a félreértést.

Vagyis inkább én nem tettem semmit. Tudom, milyen dögös Jen. Nem hagynák békén a pasik, ha azt gondolnák,
hogy érdemes próbálkozniuk. Ezért aztán mindig fenyegetőn lépek fel, amikor észreveszem, hogy valaki legyeskedik
körülötte. Előveszem a régi, „én vagyok a bátyja, ne nyúlj hozzá” viselkedésemet abból az időből, amikor tinédzser volt,
és az összes fiú osztálytársa meg akarta kefélni.

Erre békén is szokták hagyni, és Jen egyszer sem tiltakozott még. Valahogy mégis elbasztam ezt az egészet.

Amikor a terveiről kérdezik, kitérő választ ad, csak általánosságban beszél, és olyan elragadóan mosolyog hozzá,
hogy esküszöm, teljesen elgyengülök, amikor látom. Meglep, hogy huszonöt éves korom előtt nem vitt még el egy
masszív szívroham. Az elmúlt éjszaka felnyílt a szemem. Kell nekem ez a lány. Elég, ha csak ránézek, és a
legszívesebben mindenkit elzavarnék mellőle. Jen hozzám tartozik.

Csak ő még nem jött rá.

Egyedül Fable tudja, mi zajlik valójában Jen életében és a fejében – legalábbis azt gondolnám, hogy mindent tud,
mert olyan közel állnak egymáshoz Jennel. Én viszont semmit sem tudok, mert mi egyáltalán nem állunk közel
egymáshoz
Jennel.

A ma esti műszakba beosztott alkalmazottaim jelen pillanatban mind a bárban tömörülnek és beszélgetnek,
mielőtt megindul a vacsoravendégek rohama. Nem utasítom rendre őket, bár azt kellene tennem. Ritkán hagyom szó
nélkül, ha munkaidőben csak állnak és nem csinálnak semmit.

Az étteremben azonban minden rendben van – minden tiszta, az asztalok kifogástalanul megterítve. Szeretem, ha
minden egy bizonyos módon néz ki, letisztultan, amitől azt tartják rólunk, hogy elegáns csehó vagyunk, ahogy apám
mondaná, nem pedig egy a sok hétköznapi bár/étterem közül, ahová az egyetemisták járnak.

Mivel úgy kiképeztem az alkalmazottaimat, hogy akkor is tudják a dolgukat, ha nem rágom folyton a szájukba,
most nincs szívem üvöltözni velük.

Egyébként meg szeretném megtudni, mi a helyzet Jennel, mivel nekem nyilvánvalóan nem árulja el. Körülötte
csoportosulnak, mert tisztelik. Nemegyszer előfordult már, hogy ő irányította az éttermet. Tud tekintélyparancsoló
lenni, és természetes érzéke van hozzá, hogy ráncba szedje az alkalmazottaimat, és elvégeztessen velük mindent, amit
csak akar.

Egy nap első osztályú üzletvezető lesz belőle. Még nem tart ott, de megfelelő képzés után tökéletes lesz.

– Van már állásod? – Jelenleg Becca, a nemrég felvett koktélpincérnők egyike faggatja kíváncsian Jent.

– Azt tervezem, hogy a következő szabadnapomon elmegyek Sacramentóba állásinterjúkra. – Jen megvonja a
vállát; közömbösnek igyekszik mutatni magát, de hallom a feszültséget a hangjában. – Megbeszéltem már párat.

– Annyira bátor vagy, hogy csak úgy elmész, amikor még semmi se biztos. – Becca úgy beszél, mint egy ostoba
liba, és azért csodálja Jent, hogy mindenféle terv nélkül útnak indul. Azt hittem, már mindent megszervezett. Mindig
ilyen forrófejű volt. – Bárcsak én is ilyen tökös lennék, hogy bele mernék vágni.

– Tökös? Szerintem ez hülyeség. Nincs abban semmi tökös, hogy valaki felrúg mindent, otthagyja a kurva jó állását
meg azt a várost, ahol a barátai vannak, akikre mindig számíthat, akármi történik is. Miért akarná valaki mindezt
otthagyni? Szerintem ideálisak a körülményei, és csak… csak menekül. – Á,
Fable-re kell bízni, hogy jól kiossza Jent azért, amit csinál. Tudom, hogy nagyon berágott Jenre.

– Fable. – Jen megcsóválja a fejét, szemmel láthatólag dühös. Csak hátulról látom, de biztosra veszem, hogy
nagyon csúnyán néz Fable-re. – Nem megbeszéltük már?

– De, lehet. – Fable megrántja a vállát. – Nem lehetek önző, nem akarhatom, hogy itt maradj? Nincs rá semmi ok,
hogy elmenj.
– Millió okom van rá, hogy elmenjek. Az egyik jelen pillanatban is itt van.

Megfagy az ereimben a vér. Rólam beszél. És nemcsak hogy rólam beszél, de az alkalmazottaim előtt beszél rólam.
Értik a célzást, és amúgy is azt hiszik, hogy van köztünk valami. És mind arra fognak következtetni, hogy miattam
akar elmenni.

Hát, ez kurva jó.

Otthagyom a leshelyet a hoszteszpultnál, és bemegyek a bárba; összecsapom a kezemet, és felöltöm a „szigorú

főnök” arckifejezést. – Na jó, vége a traccspartinak, gyerünk dolgozni. Mindjárt érkeznek a vendégek.

Úgy szaladnak szét, mint a csótányok, amikor kigyullad a lámpa – még Jen is, aki aggodalmas tekintetet vet rám,
ahogy elsiet mellettem az étterem irányába. Fable az egyetlen, aki ott marad; nem mozdul a helyéről, és minden
porcikájában harcias amazonnak látszik. Az is.

– Nincs mit csinálnod? – kérdezem tőle, mint egy igazi seggfej, de nem igazán érdekel. Rossz a kedvem. Azóta
vagyok ilyen mogorva, amióta Jen bejelentette, hogy elmegy.

Fable legyint rám, és a mennyezeti lámpa fénye megcsillan a gyémánt eljegyzési gyűrűjén. – De, nyilvánvalóan van, ha
egyszer senki sem csinál semmit.

Mielőtt egy szót is szólhatnék, feszült arccal odasiet hozzám, és akkorát bokszol a vállamba, hogy hátra kell
lépnem. – Ezt meg miért kaptam? – kérdezem, a vállamat dörzsölve. Nem kicsit vagyok ingerült.

De leginkább meg vagyok döbbenve, hogy vette a bátorságot. Hogy így bánjon velem. Úgy néz rám, mintha a
legszívesebben szétrúgná a seggemet.
– Amiért olyan hülye vagy, hogy engeded örökre kisétálni az életedből azt a
lányt, aki fontos neked. – Zöld szeméből árad felém a dühe, és még egyet hátralépek, mert valósággal
megrémiszt az a harciasság a kifejező arcán.

– Nem tudom, miről beszélsz. – Pislogva félreugrom, amikor újra meg akar ütni.

– Szerencséd, hogy nem találtalak el. Akkora egy seggfej vagy! – Ökölbe szorított kezét megtámasztja a csípőjén, és
szinte füstöl belőle a harag. – Nem érdekel, hogy a főnököm vagy, mert közben barátok is vagyunk, nemde?

– De igen, csakhogy jelen pillanatban mint a főnököd állok itt, mert munkaidőben vagyunk. – Amint kimondom a
szavakat, tudom, hogy rosszat szóltam.

Olyannyira összeszorítja a száját, hogy szinte teljesen el is tűnik. – Na, látod, most megint seggfej vagy.

Megragadom a karját, és szó nélkül kivezetem az étterem mögötti sikátorba, ahová az alkalmazottak járnak a
pihenőidejükben. Van, aki eszik, van, aki cigizik, és mind pletykálnak. Most szerencsére nincs ott senki rajtam és
Fable-ön kívül. Nem bírnám elviselni, ha olyan helyen teremtene le, ahol más is lát és hall minket. De nem is hagynám.

Ha igazi seggfej akarnék lenni, ott helyben kirúgnám. Az lenne a legkevesebb, hogy figyelmeztetem, és
felfüggesztem néhány napra. Megérdemelné, amiért így viselkedik velem. Micsoda engedetlenség!

De tudom, hogy joggal mondja, amit mondani készül, úgyhogy végighallgatom. Nem lesz szép jelenet, de talán
sikerül észhez térítenie. Isten tudja, jó lenne.

– Ha kiabálni akarsz velem, itt kiabálj – mondom neki, amint becsuktam magunk mögött az ajtót. Hallom a
bárból kiszűrődő zenét, és hogy egyre nagyobb az alapzaj is, ahogy az étterem lassan megtelik vendégekkel. Mintha
átbillenne egy kapcsoló, egyik pillanatról a másikra megtelik a hely.
– Akarod, hogy brutálisan őszinte legyek?

Jézusom, ha eddig nem volt brutálisan őszinte, mi jöhet még? – Éppen kérni akartalak rá – felelem neki
gúnyosan, és felkészülök a csapásra.
– Szerelmes beléd.
A kurva életbe. Erre nem számítottam. Megrándul az arcom, mintha Fable
szavai fizikai fájdalmat okoztak volna.

– Ne mondj semmit, mert úgyis csak elrontanád. Vagy még jobban felbőszítenél. Drew-t is figyelmeztetni szoktam,
hogy inkább hallgasson, amikor így beszélek hozzá, mert mindig, mindig csak még jobban felbőszít. Férfiak. –
Fable rázza a fejét, de nem tűnik túlzottan dühösnek. A tulajdon életénél is jobban szereti Drew Callahant. Szerencsés
flótás. – Nem veszed észre, hogy néz rád? Nem árulja el a titkaidat, és csak hallgat, amikor mindenki, de komolyan
mindenki a képébe vágja, hogy a főnökkel kefél. Mindig megvéd.

Nem mondok semmit, mert mit lehet itt mondani?

Fable nagyon beindult, amúgy se jutnék szóhoz. – Fogalmam sincs, mi ez az egész közöttetek, úgyhogy nem tudom
megítélni. De azt hiszem, Jen sem igazán érti. Csak annyit tudok, hogy szerinte te nem érzel úgy iránta, ahogy ő
teirántad. És ezért akar elmenni. Nem bírja tovább elviselni.

– Mit nem bír tovább elviselni? – kérdezem végül, és megbicsaklik a hangom. Pont olyan benyomást keltek, mint
aki mindjárt összeomlik, és elbőgi magát.

– Azt, hogy szerelmes beléd, te viszont nem őbelé. – Néz rám azzal a vesébe látó szemével. El sem tudom képzelni, hogy
Drew hogy bírja elviselni időnként. Az egészen biztos, hogy Fable mindennél jobban szereti, de olyan tekintete van, hogy a
legszívesebben elsüllyednék itt, ahol állok, mint valami kisgyerek, akit rosszalkodáson kaptak. – Szóval. Te is szerelmes
vagy belé? Vagy csak hülyíted?
– Én…

– Ha most azt mondod, hogy „nem tudom”, esküszöm az élő istenre, hogy tökön rúglak.

Nagyot nyelek, és ráébredek, hogy elment a hangom. Nincs kétségem afelől, hogy Fable betartja a szavát. Az isten
szerelmére, érzem, ahogy a félelemtől összezsugorodnak a golyóim.

– Tudom, hogy átléptem a főnök-alkalmazott határvonalat, de ezt most muszáj hallanod, Colin. És azt hiszem,
mindezt te is tudod. Azért nem szólsz egy szót sem. Ezért nem háborodsz fel és küldesz el a fenébe, amiért hülye kis
ribanc vagyok, és szembesítelek a viselkedéseddel. – Aztán Fable közelebb lép, engem pedig elönt a rémület, de
megacélozom magam, és felkészülök az ütlegek következő menetére.
 De most szavakban kapom meg.

– Ha nem akarod, hogy Jen elmenjen, akkor szedd össze magad, légy tökös fiú, és mondd meg neki. Ne hagyd,
hogy elmenjen. Mondd meg neki, mit érzel.

Á, ahogy így elmondja, olyan könnyűnek tűnik, amikor pedig… nem az. – Már másik munkát keres – vetem ellene
erőtlenül. – Ezen a héten elmegy lakást keresni. Lakótársat.

– Kifogás. – Legyint, félresöpri a szavaimat. – De figyelj, ha ilyen könnyen el tudod engedni, akkor ne hadakozz
ellene. Akkor bátorítsd. Segíts neki – könnyítsd meg a dolgát, és egyszer s mindenkorra felejtsd el. – Fable forgatja a
szemét, és felnevet, de nem azért, mert viccesnek találja, amit mondott. – Nem gondolkodtál még el rajta, hogy miért
nem tudod elengedni? Nem vetted még észre, hogy mindig utánamész, mindegy, hová megy, és hogy mit csinál? Ha
szeretnéd megadni neki azt a szabadságot, amire olyan kétségbeesetten vágyik, hát akkor kísérd el az innen kivezető
úton.

Mielőtt eszembe juthatna, hogy mit hozzak fel a saját védelmemre, otthagy. Kinyitja az ajtót, majd olyan erővel
csapja be maga után, hogy nemcsak az épület, hanem a csontjaim is beleremegnek.

Ott hagy egyedül a gondolataimmal, az érzéseimmel. Előjönnek, elborítanak, és tudom, hogy nem bírok tovább itt
állni és küzdeni velük.
Úgyhogy bemegyek Fable után, és elbújok az
irodámban. Elbújok Jen elől.
 Hetedik fejezet

Jen
– Nem ismerjük mi egymást?

Ahogy felpillantok, egy negyven-ötven közötti férfit látok a hoszteszpult túloldalán. Engem néz merőn.

Majd’ kiesik a szeme.

Tele van az étterem. A személyzet egész este kidolgozza a belét. Már járna a pihenő, helyette azonban, amikor nem
kell éppen asztalhoz mennem, kisegítek itt a hoszteszpultnál, intézem a fizetéseket, fogadom az új vendégeket, amikor
a hosztesz éppen leültet másokat. Mindig segítek, ha nagy a forgalom, és senki sem tiltakozik. De ma kész
bolondokháza van, ami megint csak azt bizonyítja, hogy Colinnak újabb embereket kellene fölvennie, és ettől
lelkifurdalásom támad, hogy el akarok menni.

Ennek a férfinak a láttán azonban eszembe jut, hogy miért is kell elmennem. Nem akarom megismerni, pedig
tudom, ki az. Rossz emlék, nem akarok foglalkozni vele, főleg nem itt.

Erőtlenül, idegesen rámosolygok, és a legszívesebben elküldeném melegebb éghajlatra. Nem tetszik, ahogy rám néz.
Átnyújtja a hitelkártyáját és a vacsora számláját, én pedig automatikusan elveszem tőle.

– Rendszeres vendég A Kerületben? – Sok törzsvendégünk van, bár általában fiatalabbak, mint ez a fazon.
Tudom, hogy ő nem törzsvendég. Itt legalábbis.

– Nem. A feleségem beszélt rá, hogy ide jöjjünk a házassági évfordulónkon. – Ingerült a hangja. Nem értem, miért
nekem adja a hitelkártyáját, miért nálam fizet. Nem Fable vendége volt?

– Gratulálok – mondom bágyadtan, bűntudatosan. Naná, hogy nős. Mind az, nem? – Jól érezték magukat?

– Egy kicsit drága ez a hely – válaszolja mérgesen.

Nem reagálok, csak írom a képernyőn, amit kell, várom, hogy a bank jóváhagyja a hitelkártyát. Nem jön elég gyorsan,
és amikor végre kinyomtatja a nyugtát a gép, sietve letépem és odanyújtom neki, a tollat pedig a kezébe nyomom.
 – Tudom, hogy láttam már magát valahol – mondja, miközben aláírja a nyugtát. Azután visszatolja nekem a tollal
együtt a pulton. Nem merek ránézni, és mintha tudná, hogy szeretnék elbújni előle.

– Köszönjük, hogy minket választottak. Remélem, kellemesen telt az estéjük – mondom, ahogy odaadom a
számláját. Amikor megkockáztatom, hogy ránézzek, látom, hogy tekintete lejjebb vándorol a mellemre, majd még
lejjebb.
Végigfut a hideg a hátamon. Igen, tuti, hogy ezzel a fickóval is…

– Nem dolgozott valamikor az Aranyásókban? – Lehalkítja a hangját, és felém hajol a pult fölött. Hátralépek,
vadul rázom a fejemet.
– Nem tudom, miről beszél – kezdem, de becsukom a számat, amikor kéjesen elmosolyodik, és rám mutat az
ujjával.

– Dehogynem dolgoztál. Emlékszem rád. – Mosolya kiszélesedik, nekem pedig megfagy a vér az ereimben. – Azt
hiszem, te kényeztettél az egyik este záróra után. – Hallgat egy sort, tekintete elidőzik a számon. – Egy ilyen szájat
nem felejt el az ember.

Szentséges. Ég. Nem akarom elhinni, hogy ezt mondta. Elfog a pánik, és körülpillantok, keresem a
menekülés útját.

– Mehetünk? – Egy nő közeledik, odalép a férfihoz, belekarol. Nyilván ő a felesége. Nem tudom, mit szólna, ha
megtudná, hogy orálszexért cserében pénzt fogadtam el a férjétől.

Mert innen ismer a férje, és annyira félek a megszégyenüléstől, hogy a legszívesebben elfutnék. A férfiak többségét
nem is akartam látni, nemigen figyeltem az arcukra és a testükre. Nem akartam tudni a részleteket, próbáltam
élettelen tárgyakként kezelni őket. Könnyebb volt úgy, ha nem igazi embereknek képzeltem őket.

Ez a pasas azonban igazi – akárcsak a felesége.

– Igen, drágám. – Figyelmeztető pillantást vet rám, mintha el akarnám fecsegni, hogy honnan ismerem, vagy más
hasonló őrültségre készülnék. Fölöslegesen aggódik. Nem akarok balhét. – Köszönöm – veti oda nekem mogorván,
mire bólintok. Meglep, milyen tekintettel mered rám a felesége a válla fölött, miközben távoznak az étteremből.

Hangosan fújom ki a levegőt, nekirogyok a pultnak, és a homlokomat

masszírozom az ujjaim hegyével. Ha abból, ami az imént történt, nem azt a következtetést vonom le, hogy
menekülnöm kell innen, méghozzá késedelem nélkül, hát akkor nem tudom, minek kellene hozzá történnie. Két hét
leforgása alatt másodszor találkozom régi vendégemmel.

Miért most? Mi az oka, hogy hirtelen megtalálnak azok a bunkók, akik az Aranyásókba jártak? Nem értem.
Mintha az univerzum akarna üzenni nekem.

– Jól vagy? – Egy meleg kéz nehezedik a vállamra, és elakadó lélegzettel megpördülök, hogy lássam, ki ér hozzám.

De csak Colin az. Ahogy leveszi rólam a kezét, látom a szemében az aggodalmat és a törődést, de igyekszem rögtön
el is felejteni. – Jól – felelem, és nagyot nyelek.

– Sápadt vagy. – Lép egyet felém, megérinti az arcomat, amitől összerezzenek. És amikor elhúzza a kezét, máris
hiányzik az érintése, amilyen hülye vagyok.

– Elfáradtam. – Erőtlenül rámosolygok, és azt kívánom, hogy menjen már el. Ugyanakkor azt is kívánom, hogy
vigyen el innen, örökre szabadítson meg. Talán együtt is elmehetnénk. Ő az ő problémáival nem akar szembesülni, én
meg az enyémekkel. Mindentől megszabadulhatnánk. Együtt. Egyedül. Meztelenül…
Igen. Azzal valóra válna minden álmom.

– Nagy a hajtás. Menj, tarts egy kis pihenőt – javasolja, és nyújtja a kezét, hogy megérintsen. Megint. Ezúttal
hagyom, összeszorítom a számat, amikor a fülem mögé tűr egy rakoncátlan tincset. Annyira kedves, annyira édes.
Tudja vajon, hogy micsoda gyötrelem ez nekem? Hogy mennyire kívánom?

Mind a ketten megtagadjuk a másiktól, amire vágyik. Kezdem azt hinni, hogy egyikünk sem normális.

– Még segítenem kell – mondom neki, de a torkomon akad a szó, amikor közelebb lép. Behatol a személyes
terembe, ami segít elfelejteni, ami az imént történt azzal a rettenetes vendéggel. – Majd félóra múlva tartok pihenőt.
Akkor elviselhetőbb lesz a tempó.

– Ne hajtsd túl magad. Nem örülök, hogy ilyen nyúzottnak látlak. – Tekintete a számra siklik; elnyílik, amikor
arra gondolok, hogy milyen jó lenne, ha megcsókolná. Őrült gondolat, tekintve, hogy egy zsúfolt étterem közepén
állunk.
– Jól vagyok. Tényleg. – Szélesebben mosolygok, mire ő is, és ettől az ismerős,
szívdöglesztően ferde mosolytól a legszívesebben a karjába vetném magam, és soha többé nem ereszteném el.

– Hiányzik, hogy beszélgessünk – vallja meg lehalkított hangon.

Ez váratlanul ér. – Nekem is hiányzik – mondom rá gépiesen.

– Mielőtt… elmész, próbáljunk meg beszélgetni, jó? – Amikor nem válaszolok, folytatja: – Beszélgethetünk majd?
Úgy… mindenről? Az az érzésem, már nem is ismerlek, Jen.

Mert nem is ismer. Túlságosan sok olyan dolog van, amiről nem akarom, hogy tudjon. Ezért nem beszélgetünk.

– Persze. Beszélgessünk mindenről. Jó ötlet. – Most nyegle vagyok, és látom, hogy rosszulesik neki, de nem
törődöm vele.

Inkább mindig megbántjuk a másikat, semhogy szembenézzünk az igazsággal. Egyszerűen könnyebb így.

– Szóval elmész Sacramentóba a szabadnapodon? – teszi fel a kérdést Fable ártatlanul, de nem minden hátsó
szándék nélkül. Arra kíváncsi, hogy valóban kitartok-e az elhatározásom mellett.

És annyira reménykedik benne, hogy meggondolom magam, és mégis maradok. Nagy kár, hogy csalódást kell
okoznom neki. A történtek után biztosan tudom, hogy az a helyes, ha elmegyek. Inkább legyek névtelen, mint hogy
mindenféle következményekkel kelljen szembesülnöm.

Határozottan bólintok, és közben számolom tovább a kapott borravalót. Ez a szokásos éjszakai rituálénk, amikor
mind leülünk, összeszámoljuk az aznapi borravaló-bevételt, és mindenki bead valamennyit a hosztesznek és annak,
aki leszedi az asztalokat. – Így tervezem.

– Hogy mész oda? – Ez is ártatlan kérdés, és egyelőre nem tudok rá válaszolni, mert nincs autóm.

– Remélem, Colin kölcsönadja a kocsiját.

Fable, a kis disznó, elneveti magát. – Na, persze. Nem akarja, hogy elmenj, mégis azt hiszed, hogy majd szó nélkül
odaadja neked a puccos autóját, hogy legyen mivel Sacramentóba menned? Ezt te se gondolod komolyan.

– Van jogosítványom. El tudok vezetni egy kurva autót – mondom mogorván,

kupacba rakva az egydolláros bankjegyeket. Ma jó napunk volt, rengeteg borravalót kaptunk, és hálás
vagyok minden egyes dollárért.

Minden cent számít, mert egyedül fogok élni, és nekem kell majd kifizetnem az önálló élet számláit.

– A nagyvárosban? Te, a kisvárosi lány? El fogsz veszni abban a forgalomban. És nem úgy szereti Colin azt a
kocsit, mint a gyerekét?
Ahhoz képest, hogy megpróbáltam alaposan megszervezni a távozásomat, most elég hülyén nézhetek ki. –
Jól van, akkor vigyél el te.
– Én dolgozom aznap. Már megnéztem a beosztást. – Fable megvonja a vállát.
– És nem az enyém a dzsip, hanem Drew-é. Csak egy kocsink van, és ha éppen nem Owent viszem vele edzésre, akkor
Drew megy vele edzésre, vagy engem hoz melózni, vagy az egyetemre megy vele, vagy… akármi.

Jaj. Szeretném egyedül végigcsinálni. Nem akarok mástól függeni. Az lenne a legjobb, ha bérelhetnék egy kocsit,
de nincs hitelkártyám, a folyószámlakártyákra meg mindenféle szabály vonatkozik, és csak akkor lehet ilyesmire
használni, ha van rajta egy bizonyos összeg. Túlságosan bonyolult, és amúgy sincs kidobni való pénzem. Azért
kuporgatok, hogy el tudjak menni innen, nem azért, hogy kocsibérlésre fecséreljem. – Nem is tudom, talán elvihetne
valaki más…

– Komolyan? Azt hittem, már mindent megszerveztél. – Fable megfordul, hitetlenkedő arckifejezéssel néz rám, én
pedig rögtön húszcentisnek érzem magam.

– Eszembe sem jutott, hogy kocsi is kell, és hogy ilyen sokba kerül… – Elhalkul a hangom, és elönt a szégyen. A
kocsimban éltem, amikor Colin rám talált, de totálisan szétrohadt, miután odaköltöztem hozzá. Colin segített
alkatrésznek eladni, és kemény kétszáz dollárt kaptam érte.

Hogy a fenébe képzeltem, hogy ilyen hamar megmondom Colinnak, hogy felmondok? Mármint tudom, hogy
történt. Annyira felhúzta az agyamat, hogy a képébe vágtam, hogy el akarok menni, ami persze így is volt, csak egy
kicsit finomabban akartam a tudomására hozni…

Istenem, ezt totálisan elcsesztem. Ha most odamennék hozzá, hogy „Figyelj, hadd maradjak még pár hónapot,
hogy kitaláljam, mit és hogy akarok”, az elég gáz lenne.
 De így hogy fogom összehozni, egyedül?

– Hát, ja, elég sokba kerül. Tetoválásra nem sajnáltad a pénzt, de az nem jutott eszedbe, hogy kocsit kellene
venned? Nem értelek. – Fable megcsóválja a fejét; ordít róla, hogy nem tetszik neki, amit csinálok.

Odanyúlok a nyakamhoz, megdörzsölöm a tetoválást, ami majdnem teljesen begyógyult már. Fable szavaitól úgy
érzem magam, mintha egy nagy rakás szerencsétlenség volnék. És ha jobban meggondolom, nem is tetszik, amit
mond. Milyen jogon kritizál engem? – Ki-ki maga dönti el, hogy mit akar, tudod? És nem mindenki tudja olyan
tökéletesen irányítani az életét. – Mint te, tenném még hozzá a legszívesebben.

Nem teszem, de a mondatból egyértelmű, hogy erre gondolok. És amilyen döbbenten néz most Fable, világos, hogy
ő is megértette.

– Soha nem állítottam, hogy én tökéletesen tudom irányítani az életemet – mondja védekezőn.

– Nem is kellett. – Az asztal közepére dobom az aznap estére beosztott

hosztesznek és lerámolónak járó pénzt, és felállok, hogy elhúzzak innen a fenébe.

– Jen, várj! – kiált utánam Fable, de ügyet sem vetek rá. Ő egyenesbe hozta az életét, van egy dögös
pasija/vőlegénye, rendes állása, és egy öccse, akinek szintén sínen van az élete. Na, jó, az anyja bunkó, az apját meg
még senki sem látta. Na, jó, Drew-nak is vannak problémái, de ez legyen a legnagyobb baj. Menő focista, valószínűleg
meg fogják hívni a nemzeti ligába, ki van tömve pénzzel, és őrülten szerelmes Fable-be.

Én egyedül vagyok, és egy olyan pasival élek, aki nem akarja beismerni, hogy talán van köztünk valami. Vagy ami
még rosszabb, egyáltalán nem is érez irántam semmit, és ami közöttünk szerintem történik, totálisan egyoldalú. Ó,
azt tudom, hogy jó nőnek tart. De ennyi, és nem több.
Ennyi. Nem több.

És most muszáj elmennem, pedig még semmit sem szerveztem meg. Mi lesz, ha nem találok állást? Mi az istent
fogok csinálni?
Na, és ez kinek a hibája, te kretén? Pontosan – menj, nézz a tükörbe, és
panaszkodj annak, akit ott látsz.
A hátsó ajtón megyek ki az étteremből, és a sikátorban találom magam. Nincs
ott senki. Leülök egy régi székre, és halk sóhajjal hátrahajtom a fejemet, hogy felnézzek a szikrázó éjszakai égboltra.

Colin vagy az irodájában fog várni, vagy elöl kint. Mindenki más is a főbejáraton keresztül fog távozni. Itt néhány
percig békében, egymagam lehetek.

És eltöprenghetek rajta, hogy huszonkét éves koromra tökéletesen kudarcot vallottam. Lehetnék még ennél is
hülyébb? Az egy dolog, hogy az ember színpadon táncol és vetkőzik, hogy meg tudjon élni. Hagytam, hogy a férfiak
pénzt dugdossanak a tangámba, hogy fogdossanak egy kicsit – borzalmas volt, de kellett a pénz. Sok nő csinálja
ugyanezt.

De aztán elfogott a kétségbeesés. Az volt az első hiba, hogy összeköltöztem egy másik táncoslánnyal. Kétes
alakokkal járt össze, és az egyik ellopta az összes pénzemet. Utána már csak azon vettem észre magam, hogy
pasasokhoz ülök be a kocsijuk hátsó ülésére, és pénzért kielégítem őket. Kézzel vagy szájjal.

Ennél messzebb nem mentem. De lehet, hogy arra is sor került volna, ha tovább tart ez a helyzet. Nem tudom. El
voltam keseredve. Féltem. Colin a legjobbkor bukkant föl és mentett meg.

Mindent neki köszönhetek. Mégis magyarázat nélkül akarom itt hagyni. Épp elég szörnyű, hogy látott vetkőzni.
Még szörnyűbb, hogy rajtakapott, amint egy pasival ültem a kocsijában, bár még semmi sem történt. Erről a
pillanatról sosem beszélünk.

Még hátrább hajtom a fejemet, lejjebb csúszom a székem, és nekikoppantom a koponyámat a fatámlának. Azután
még egyszer. Talán ha eleget csinálom, a helyére zökken az agyam. Talán össze tudnám szedni a bátorságomat, hogy
úgy beszéljek Colinnal, hogy nem kerüljük meg a fontos témákat.
– Bántani akarod magad?
Szuper. Lehunyom a szemem. Ha nem látom, lehet, hogy nincs is ott, nem igaz?
– Menj innen.

Elereszti a kérést a füle mellett. – Már mindenütt kerestelek. – Hát persze. Folyton engem keres. És sosem csinál
semmit, ha megtalál. Hirtelen én lettem a bátrabb. Megáll az eszem.

Iszonyú érzéki hangja van. Mély és dallamos, ígéretekkel teli, még akkor is, amikor valami teljesen hétköznapi
dolgot mond, például hogy „Viszontlátásra”. A
csajok a fél karjukat odaadnák, csak hogy hallhassák, amikor beszél. Bármit mond is.

– Lehet, hogy nem akartam, hogy megtaláljanak. – Finom célzás, hogy miért vagyok itt hátul, amikor nincs itt
senki más.
– Fable aggódik, hogy haragszol rá.

Annyira nagy a kísértés, hogy erre kinyissam a szemem, de összeszorítom. – Teljes joggal aggódik, mert nagyon ki
vagyok bukva rá.

– Miért? – Döbbenetet hallok a hangjában. Végül is jó barátnők vagyunk lényegében attól kezdve, hogy
megismerkedtünk. Mindenki cukinak talál minket, mert tökéletes ellentétei vagyunk egymásnak. Én magas vagyok.
Fable alacsony. És szőke. Nekem meg sötétbarna a hajam. Kicsit viccesen nézünk ki együtt, és ettől mindenki odavan.
Baromság. Ez nem valami szappanopera. Hanem az életünk.

És jelen pillanatban torkig vagyok az életemmel és benne mindenkivel.

– Nem akarok beszélni róla – motyogom. Tudom, hogy Colin nem ezt akarja hallani, de pont leszarom. Nem
vagyok olyan hangulatban, hogy megosszam vele a titkaimat. Ő is mindig olyan szűkszavú, hát most visszakapja,
értik?

– Zárni készülök. – Nem erőlteti a témát, amiért hálás vagyok. Ugyanakkor kiborít. Mert erőltetnie kellene a
témát, ha igazán érdekelném, megpróbálni kiszedni belőlem, hogy mi bajom. Nem? – Már mindenki elment. –
Elhallgat. Kíváncsi volnék, hogy vajon ő is olyan zaklatott, ő is olyan bizonytalan-e, mint amilyen én vagyok. –
Indulhatunk?

A legszívesebben rávágnám, hogy nem, de az hülyeség lenne. Ő visz haza. Együtt lakunk. Különben hogy jutnék el
hozzá? Gyalogoljak az éjszakában? Elég messze lakik a belvárostól, sosem érnék oda. Különben is, ki tudja, miféle
alakokkal akadnék össze? Éjszaka tele van perverzekkel a környék.

Nem méltatom válaszra, csak felállok, elmegyek mellette, és belépek a még nyitva álló hátsó ajtón. Egyetlen szó
nélkül jön utánam. Némasága felingerel, ezért elhatározom, hogy én is így fogok bánni vele. Általában én érzem
szükségét, hogy megtörjem a csendet. Zavarni szokott a kínos csend, ezért inkább összehordok hetet-havat.

De ma este még ahhoz is fáradt vagyok.

Colin

Beszáll a BMW-be, amit jutalmul vettem magamnak, miután megnyitottam A Kerületet. Fantasztikus kocsi, mégis
ritkán használom azon kívül, hogy elmegyek vele munkába, meg hazajövök. Ilyen kurva unalmas volnék?

Jen illata betölti a teret; édes és fülledt illat, és annyira eggyé vált vele, hogy az egész testem reagál rá, amikor beül.
A válla hozzáér az enyémhez, amikor beköti a biztonsági övét, haja végigseper az ingemen egy rövidke pillanatig,
ahogy elhelyezkedik az ülésében.

Mindennap lezajlik ez a rituálé. Mélyeket lélegzem, amikor munkába megyünk. És mélyeket lélegzem, amikor
hazafelé tartunk. Próbálom lecsillapítani az idegeimet, győzködöm magam, hogy nem is kívánom igazán.

De leginkább próbálom magamba szívni. Mintha magamba zárhatnám az illatát, és soha, de soha nem engedném
el – se az illatot, se Jent.

Hiányozni fog. Ez a szertartás is, meg ő is. Ma este kivételesen összeszedtem a bátorságomat, és biztattam, hogy
nyíljon meg előttem. Nem minden ok nélkül csináltam. Láttam, mi történt nem sokkal korábban. A vendéget, aki azt
mondta neki, hogy az Aranyásókból ismeri, a páni rémületet, amely végigsuhant Jen szép arcán. Bárcsak elmondta
volna. Nem kellett volna annyiban hagynom, amikor megkérdeztem tőle, hogy mi bántja.

– Kérdezhetek valamit? – szólal meg váratlanul, tökéletesen közömbös hangon. Túlságosan közömbös hangon.

– Öö, hát persze – válaszolom. Kíváncsi vagyok, mit fog kérdezni.

– Lehetséges lenne… hogy kölcsönadd a kocsidat? – Próbál úgy beszélni, mintha csak mellékesen jutott volna
eszébe. Nem dőlök be neki.
– Miért kérdezed? – Rápillantok a szemem sarkából.

– Nem tudom. Csak kíváncsi vagyok. – Megvonja a vállát, ami azt jelenti, hogy többről van itt szó, mint szimpla
kíváncsiságról.
– Nekem úgy rémlik, hogy pocsékul vezetsz. – Összetörte a bátyja kocsiját, amikor vezetni tanult. Danny hetekig,
ha nem hónapokig dühöngött miatta.
– Ha Danny tragacs Broncójára célzol, akkor jó, igen. Béna voltam. – Csak egy pillanatra hallgat el. – De akkor
még csak tizenöt éves voltam, mit vártál volna?
 Kuncogok. Meglep, hogy még emlékszem, hogy kell. Mármint nevetni. Mostanában elég feszült közöttünk a légkör.
– Soha nem bocsátotta meg neked.
– Most se bocsátaná meg. – Becsukja a száját, mintha nem volna több mondanivalója, de én is hallgatok, mert én
sem akarok Dannyről beszélni.
Túl nagy fájdalmat okoz.

Minden függőben maradt köztem és a legjobb barátom között. Azon veszekedtünk, hogy nem akarok bevonulni.
Megmondtam neki, hogy hülyeséget csinál, ha nélkülem megy. Annyira mérges voltam rá, amiért elszalasztotta az
alkalmat, hogy közösen fogjunk vállalkozásba, hogy el sem köszöntem tőle, amikor elutazott. Csak azután szedtem össze
magam, hogy már elment, és akkor e-maileztem meg neki, hogy bocs. Dumáltunk, e-maileztünk, de már nem volt
ugyanolyan. Az egyik utolsó beszélgetésünk során megesketett, hogy vigyázok a húgára, ha vele netán történne valami.
Megígértem, hogy vigyázni fogok.

Nem sokkal ezután meghalt.

– Még nem válaszoltál. – Elhallgat, beharapja az ajkát. Én is nagyon szívesen beharapnám azt a szexi, telt ajkát.
Basszus. – Kölcsönadnád a kocsidat?
– Miért, élet-halál kérdése?

– Öö… hát igen. – Nagyon bizonytalan a hangja, most már végképp nem hiszek neki.

– Előre tudható? Mert olyan vészhelyzet nem létezik. – Lassítok, és ráfordulok arra az útra, amely az én
környékemre visz. Tekintetem végigvándorol a szép házak sorain, a tökéletesen nyírt pázsitokon, a felhajtón álló vagy
a járdaszegélynél parkoló drága autókon. Imádom ezt a kurva környéket. A jobbak közé tartozik a városban, és nem is
hasonlít ahhoz, ahol felnőttem.

Ilyeneket látni a reklámokban, a tévében, a filmekben. Gyerekkoromban egy földút mellett laktunk, anyám kis
háza lényegében egy kalyiba volt. A tető csupa lyuk volt, a padló egyenetlen, a padlódeszkák nyikorogtak, a linóleum
szakadt volt, az egyetlen fürdőszoba nem nagyobb egy szekrénynél, és se zuhanyozó, se kád nem volt benne. Igazi
udvarunk se volt, retkes csirkék kapirgáltak a gazban, és ott szartak, ahol eszükbe jutott. Vidéki bukolika. Utáltam.

El is húztam onnan a csíkot. Soha nem mentem vissza, anyám nagy bánatára. Amikor utoljára beszéltem vele, azt
vágta a fejemhez, hogy pont olyan vagyok,
mint az apám.

Magamban egyet is értettem vele. De aztán rögtön furdalni kezdett a lelkiismeret, és másnap küldtem neki egy
csekket. Néhány éve új házat vettem neki, sokat panaszkodik miatta. Hiányzik neki a régi, amiben felnőtt; biztos a
szívéhez nőtt.

Én a magam részéről a legszívesebben a földdel tettem volna egyenlővé, de ő nem engedte. Úgyhogy most ott áll
üresen. Valószínűleg már beleköltöztek az egerek, mókusok és mosómedvék.

– Hát, jó. – Jen dühösen felsóhajt. – El kell jutnom valahogy Sacramentóba. Téged nem kérhetlek meg, hogy vigyél
el, mert az végképp ízléstelen lenne. Ezért arra gondoltam, hogy mi lenne, ha arra a napra kölcsönadnád a kocsit.

Elment az esze. Mintha hagynám, hogy számára ismeretlen helyen vezesse a kocsimat. És tényleg ízléstelen, hogy
az én kocsimat akarja kölcsönkérni. Tudom, mi áll a háttérben, de tőle akarom hallani. – Miért nem kérsz meg, hogy
vigyelek el?

– Öö, mert gyakorlatilag arról van szó, hogy a nagy ismeretlenért akarom itthagyni a házat és a munkát, amit
olyan nagylelkűen felajánlottál? – Nevet, egészen úgy, mint aki… megtébolyodott.

Világos, hogy kurvára ki van akadva. De én sem vagyok sokkal jobb formában.

– Attól még a barátod vagyok, Jen. Olyan sokat tettél értem. Ez a legkevesebb, amivel viszonozhatom – mondom
halkan, ahogy befordulok az utcánkba.

Jen megint nevet, bár nem jókedvében. – Olyan sokat tettem érted? Most hülyének nézel? Mindent feláldozol
értem. Mindig is így volt. Te vagy számomra a szőke herceg a fehér lovon, aki kiment a bajból. Mit tettem én érted?

Hogy csak úgy… vagy. Átölelsz az ágyamban, amikor sírva, reszketve ébredek egy lidérces álomból. Nem ítélkezel,
nem kérdezősködsz. Bárcsak volna annyi bátorságom, hogy elmondjam, mit érzek valójában. De leginkább azt
kívánom, bárcsak elmondhatnám minden titkomat.

Elhessegetem a szavakat a fejemből. Most nem mondhatom ki őket. Soha… soha nem mondhatom ki őket.

– Majd én elviszlek Sacramentóba. – Megnyomom a garázsajtó távirányítóját, ahogy befordulok a felhajtóra, és

begurulok a garázsba, majd leállítom a motort,
ahogy minden éjszaka.

A ma éjszaka azonban más. Ma éjszaka Jen úgy néz rám, mintha elment volna a józan eszem; valósággal felfal
azzal a gyönyörű, sötét szemével. Biztosan azon tűnődik, hogy mi a fene bajom van.

Én is azon tűnődöm, hogy mi a fene bajom van.

– Ne vigyél.

Szembefordulok vele, összekapcsolódik a tekintetünk. – Miért ne? Miért csinálsz belőle ilyen nagy ügyet?

Megnyalja a száját, amitől csillogni kezd, és odavonzza a tekintetemet. Bassza meg, szeretném megcsókolni.
Felejtsük el a múltat, felejtsük el a jelent, felejtsük el a kibaszottul félelmetes jövőt – nem akarok mást, csak odahajolni
hozzá a karfa fölött, és a szájára szorítani a számat. Elrabolni a lélegzetét, elrabolni a gondolatait, elrabolni a szívét.

Ahogy ő elrabolta az enyémet.

De nem csinálok semmit. Ülök ott csendben, a kocsikulcs a tenyeremen, feszült a testem, menekülésre kész. Ha
rosszat szól, már itt sem vagyok. Ha jót szól, itt a kocsiban, a garázsban ráugrom, mint egy tinédzser, aki még le akar
zavarni egy menetet, mielőtt haza kell mennie.

– Azért csinálok belőle nagy ügyet, mert éppen előled akarok Sacramentóba költözni – vallja meg halkan. – Ez a
ház, minden, ami itt történt… nem jók az emlékek, Colin. Nem maradhatok. Túlságosan fáj.

Szavai kettéhasítják a szívemet, nem mintha váratlanul értek volna. Láttam, milyen arcot vágott, amikor az a pasas
az étteremben megkérdezte tőle, hogy nem dolgozott-e az Aranyásókban, és azt hiszem, most már tudom, miért akar
annyira elmenni innen. El ebből a városból, el tőlem.

Tehát azt teszem, amit előre tudtam, hogy tenni fogok. Már szállok is ki, itt hagyom Jent egyedül a kocsiban, a
garázsban.
Én pedig elbarikádozom magam a szobámban.
 Nyolcadik fejezet

Colin

Hallom, hogy szól a zene a nagy, jellegtelen épületben. Hangos, lüktető basszussal. Ahogy közelebb megyek a
bejárathoz, nem lehet félreérteni a bent lévő férfiak lelkes kiáltásait.

Akárki van a színpadon, érti a dolgát.

Belépek az épületbe, kifizetem a belépődíjat, és beljebb megyek, szoktatva a szememet a sötétséghez. Elhallgatott a
zene, a színpad sötét, a férfiak elnémulnak, ahogy izgatottan várakoznak az asztaluknál.

Én is leülök, és rendelek egy sört, amikor odajön a koktélpincérnő. Csábos mosolyt vet rám. Szőke haja leengedve, de nem
takarja el vele közszemlére kitett dús keblét.

Nem érdekel. Csak az a lány jár az eszemben, akinek elvesztettem a nyomát. Akinek csalódást okoztam.

Hirtelen fénykör vetül a színpadra, szétnyílik a függöny. Egy nőt látunk, amint hosszú, meztelen lábát
szétterpesztve egy megfordított széken ül. Tűsarkú szandált visel. Fejét előrehajtja, sötét haja az arcába hull, nem lehet
látni.

Én azonban lassan ráébredek, hogy ki az. Végigfut a hideg a hátamon. Ismerem ezt a lányt.

Elkezdődik a zene, lassú és érzéki, a lány pedig megfogja a szék háttámláját, fölveti a fejét, amitől repül hosszú,
sötét haja. Feláll, egyik szexi lábával elrúgja a széket, és ahogy riszálva, rubinpiros ajkán sokat sejtető mosollyal
elindul a kifutón, a férfiak tapsolni, zajongani kezdenek.

Fellobban bennem a féltékenység, végighullámzik rajtam a birtoklás vágya. Ökölbe szorított kezemet az asztalon
nyugtatom. Az az én Jennym ott a színpadon tangában és olyan bikinifelsőben, amely alig takarja a mellét. Soha nem
láttam még így. Úgy mozog a zene ritmusára, mintha táncosnőnek született volna, ring a csípője, két karja a feje
fölött, ujjaival a haját fésüli. Maga a megtestesült csábítás, és én úgy érzem, mintha gyomorszájon vágtak volna.

Körülöttem a férfiak kiabálnak, füttyögnek, a nevét skandálják. Janeynek nevezik,

mire elönt a megkönnyebbülés, hogy legalább az igazi kilétét nem árulja el annak a
rengeteg ismeretlen férfinak, akik minden éjszaka eljönnek, hogy megbámulják.

Én tudom, ki ő valójában. Én ismerem az igazi Jennifert. Vagy legalábbis… azt hittem, hogy ismerem.

Véget ér a zene. Felállok, elindulok a kulisszák mögé vezető ajtóhoz. Megállít egy kidobóember. Nagydarab és széles,
akkora a karja, mint nekem a fejem, de megpróbálok elmenni mellette. Azt mondom neki, hogy Janey/Jenny bátyja
vagyok.
Nem hiszi el, és nem enged tovább.

Maradok. Figyelek. Kérdezősködöm. De sehol sem látom. Senki sem ismeri. Mindenki hazudik, védik, de hogy
mitől, fogalmam sincs. Dolgom végezetlenül megyek ki a parkolóba. Észreveszek egy kocsit, ami a többitől távolabb
parkol. Ablakai bepárásodtak, és enyhén hintázik a kaszni, ahogy a bent ülő mozog.

Mint a megszállott, rohanok oda, felrántom a vezetőülés mellett lévő ajtót, és Jennyt látom bent egy férfival. Egy
ismeretlen férfival, akinek a keze Jenny mellén van, Jenny keze meg a pasas ágyékán. Fogalmam sincs, mi folyik itt, de
már csak arra emlékszem, hogy benyúlok, és kirángatom Jennyt. A vállamra vetem, és a tiltakozására ügyet sem vetve
a kocsimhoz viszem; összeszorított szájjal tűröm, hogy a hátamat ütlegeli.

– Tegyél le! Menj innen, Colin. Nincs szükségem rád. Soha nem volt szükségem rád!

Dühös, de nem érdekel. Én még dühösebb vagyok. Csalódott. Csalódtam benne is, és magamban is. Mit művel?
Elég rettenetes, hogy minden este egy színpadon mutogatja magát. Mi az istent keresett annak a pasasnak a
kocsijában, miért engedte meg neki, hogy fogdossa?

Nem akarom tudni. Tagadásba menekülök.

Úgy könnyebb.

Felülök az ágyamban. Izzadságban fürdöm, zsong a fejem, dobol a vér a fülemben, nem hallok tőle semmi mást.
Beletúrok a hajamba, majd felkapom a mobilomat, és megnézem rajta, hány óra. Nem sokkal múlt hajnali három.

Megborzongok, és visszahanyatlom az ágyba, a mennyezetet bámulom. Ezúttal

nincs itt Jen, hogy vigaszt nyújtson, hogy a karjába zárjon a rémálom után.
Basszus. Ez a mostani elég bizarr volt.
Ritkán álmodom Jenről, valószínűleg azért, mert annyira része a mindennapi
életemnek. Na, jó, van néha a izzadós szexálom, amikor meztelenül látom, és mélyen behatolok felkínálkozó testébe.
De erről sajnos elég ritkán álmodom.

Ez a mostani rémálom a frászt hozta rám. Ott ült a kocsiban, és fogdosták egymást azzal a férfival…

Ahogy rám nézett, amiket mondott…

Menj innen, Colin. Nincs szükségem rád. Soha nem volt szükségem rád!
Jézusom.

Mély lélegzetet veszek, a karomat a szememre fektetem, próbálom elfelejteni a szavakat. Arra koncentrálok, hogy
lassítsam a szívverésemet, minden erőmmel azon vagyok, hogy újra elaludjak, de nem tudok.

Csak arra az átkozott álomra tudok gondolni. Jen. Jennifer Cade egy kurva színpadon táncol mint valami
szexistennő – más férfiaknak. Mióta szeretném, hogy a saját személyes szexistennőm legyen?

Régebb óta, mint hiszed, te seggfej.

Igen. Szorongó seggfej lett belőlem, akitől nem telik más, csak hogy rinyál, és elűzi magától ezt a lányt. Olyan férfi,
akinek fantasztikus élete lehetne, ha közel engedném magamhoz ezt a lányt. Ha le tudnám bontani magam körül a
falakat.

Voltak nők az életemben. Névtelen arcok, csinos testek; ezeket a lányokat a fizikai megkönnyebbülés céljára
használtam, másra nem kellettek. Kapcsolataim nem voltak. Soha nem is akartam, hogy legyenek. Soha nem
gondoltam, hogy bárki járni akarhatna velem. Pont olyan vagyok, mint az apám. Nem bírok megnyugodni. Apa
megpróbálta, de aztán elment, és pórázon tartotta anyát. Anya meg boldogan viselte magán a nyakörvet.

Nem értem.

Eszembe jut a dühös Fable, aztán arra gondolok, hogy vajon fordulhatnék-e tanácsért a barátjához. Kuncogva az
oldalamra fordulok, és behunyom a szememet. Jó, tulajdonképpen barátok vagyunk, és jól kijövünk egymással, de
azért mégis. Idősebb vagyok nála, bár nem sokkal. Én megtapasztaltam a nagybetűs Életet, ő viszont egyik iskolából a
másikba ment apuci pénzén, soha egy napot nem volt kénytelen dolgozni, leszámítva azt, hogy tökéletesíti a
dobótechnikáját, és teljesen belemerül az amerikai futballba.
 Igen, pénzem van nekem is. Most már. Apának mindig volt pénze, amióta örökölt a nagyapámtól néhány évvel a
születésem után, de engem jobbára megdolgoztatott a pénzért, a tetűláda. Vett nekem egy éttermet, ahogy annak
idején, amikor én még kisgyerek voltam, neki is vett egyet az apja, aztán alapos kiképzés után magamra hagyott.
Időnként fel-felbukkant az életemben, felvetette, hogy dolgozzunk együtt, én pedig vonakodva ugyan, de ráálltam.

Annyira egyformák vagyunk, hogy nehéz együtt dolgozni vele. Állandóan összeütközésbe kerülünk.

Anyám elvette, amit kapott tőle, és mindig azt duruzsolta a fülembe, hogy milyen zsugori disznó, bár tudtam, hogy ez
nem igaz. Nem értem a kapcsolatukat, nem értem, egyáltalán hogy szerethettek egymásba, és miért házasodtak össze.
Jobban már nem is különbözhetnének egymástól – főleg most.

És még mindig házasok, az ég szerelmére. Azt hiszem, anyám titokban azt várja, hogy apa visszamenjen hozzá.
Apa meg szerintem örül, hogy van anya, és vár rá. Beteges, torz a kapcsolatuk. Ez a húzd meg-ereszd meg játék. A
veszekedések. Nem csoda, hogy nem vágyom kapcsolatra. Elég megnézni, milyen példa állt előttem.

Hát, igen. Az én életem egészen más, mint Drew-é. De ettől függetlenül lehet, hogy tud segíteni. Az nem árthat, ha
egy kívülálló is véleményt mond.

Ha másra nem lesz is jó, Drew talán észhez téríthet, mert józan pasasnak tűnik. Más nem is lehet, ha nap mint nap
Fable-lel él. Őrült az a nő. Őrülten szép, őrülten védelmező, őrülten elfogult, őrült minden tekintetben, de a
leghűségesebb barátnő, akit életemben láttam.

Most ki vagy bukva Fable-re, amiért a saját éttermedben úgy leordított, hogy
lobogott a hajad.

Van benne valami. Olyasmikkel szembesített, amikről nem akartam tudomást venni.

Még most sem akarok.

– Miről akartál beszélni?

Iszom egy kortyot a sörből, felpillantok Drew-ra. – Miből gondolod, hogy valami konkrét dologról akartam
beszélni? – A hangom hamisan nyájas, csakúgy, mint a mosolyom. Egy bárban ülünk a belvárosban, de még csak
nem is az
éttermem közelében. Ide nem egyetemisták járnak, hanem inkább az idősebb helybéliek, akik munka után benéznek
egy-két sörre, mielőtt hazamennek és szembenéznek a valósággal. Szándékosan választottam ezt a helyet, nem
akartam, hogy bármi elvonja a figyelmünket.

– Azt hiszem, hogy… barátok vagyunk, de nemigen járunk össze. – Drew összevonja a szemöldökét. – Nem
emlékszem, hogy máskor is elhívtál volna egy bárba, hogy megigyunk pár sört. Általában velünk vannak a lányok is.

Igaza van. Eddig mindig velünk volt Fable és Jen is.

– Fable haragszik rám – mondom, témát váltva. Bár nem túl nagy a váltás.

Drew komor arckifejezéssel bólint. – Tudom. Majd túlteszi magát rajta. Mondtam neki, hogy nem írhatja elő
mindenkinek, hogyan viselkedjen.

Megdöbbenek, hogy tudja, bár tulajdonképpen nem is. Ezek mindent elmondanak egymásnak. Úgy látom, köztük
nincsenek titkok. – Azt hiszem, Jenre is haragszik.

– Igen, haragudott, de már megbeszélték, vagy mi, és most már minden rendben van.

Nocsak. Ezt nem is sejtettem. De persze egész nap nem találkoztam Jennel. Tuti, hogy kerül. Igazából nem is
csodálom.
– Jól sejtem, hogy mindenki miattad meg Jen miatt pipa a másikra? – Drew felvonja a szemöldökét, és várja a
válaszomat, amit egyébként úgyis tud.
Rosszkedvűen bólintok. – Bocsánatot kellene kérnem.
– Az biztos lendítene az ügyön – mondja Drew szárazon.

A fenébe. Máshogy képzeltem el, nem így, hogy siránkozom egy nő miatt. Én olyan típus vagyok, aki a kezébe
veszi az irányítást. Ha látok valamit, ami kell nekem, akkor megszerzem. Többnyire. De nem tudom, miért, amikor
Jenről van szó, teljesen kifordulok magamból.

A nők csak arra jók, hogy időnként segítsenek megkönnyebbülni. Nem érdekelnek sem ők, sem az érzelmeik.
Nekem arra nincs időm, hogy felépítsek egy kapcsolatot. Ha egy nő akar tőlem valamit, csak a testemet kapja meg. Az
érzelmeim, a gondolataim? Azokat mindig megtartom magamnak.
Olyan könnyű ágyba bújni egy nővel. Szexelni, gyönyört adni egymásnak. Ami
utána következik, az rémít meg. Ezért nem kockáztathatom meg Jennel. Ő elsősorban a barátom, és kurvára fontos
nekem. Tudom, hogy mindent csak tönkretennék kettőnk között. Jen többet kívánna, mint amennyit adni tudok.
Csalódást okoznék neki, és szakítana velem. Örökre.
Ezt nem bírnám elviselni.

– Azt tervezem, hogy holnap elviszem Jent Sacramentóba, és segítek neki lakást keresni, meg elkísérem az
állásinterjúkra, amiket megbeszélt – mondom, merőn nézve magam előtt a sörösüveget, amelynek nyakán lecsapódott
pára gyöngyözik.
– És miért is tervezed ezt?

Próbálom nem felhúzni magam azon, hogy milyen nyugodt a hangja, de az istenit neki. Kiakaszt azzal, ahogy
beszél. Amúgy is ideges vagyok, hogy ide kellett jönnöm, és tanácsot kell kérnem. Mi a fenét keresek én itt?

– Ha már nem tudom rávenni, hogy maradjon itt velem, akár el is vihetem oda, ahová menni akar, és segíthetek
neki – mondom halkan. Jeges hullám söpör végig rajtam, amikor felfogom, hogy mit mondtam. Az egy dolog, hogy
ilyesmiket gondolok. De az egészen más, hogy hangosan kimondom.

– Hah. Sose gondoltam volna rólad, hogy ilyen nyuszi vagy. – Drew a pult fölött görnyed, és a csaknem kiürült
sörösüvegét forgatja.
Felé fordulok, és hitetlenkedve bámulok rá. – Mit mondtál?

Drew vet rám egy pillantást, azután elfordul. – Jól hallottad. Azt hittem, több bátorság szorult beléd, haver. Az egy
dolog, hogy hagyod kisétálni az életedből. De az egészen más, hogy te ülsz a kormánynál, és te fuvarozod el a picsába.
Nem csodálom, hogy Fable berágott rád.

– Nem értem, mi közötök van nektek ehhez – motyogom. Ingerültség hullámzik bennem, feltüzeli a véremet. Drew
a férfiasságomban sértett meg, az isten szerelmére. Nyuszinak nevezett, és azt mondta, hogy nem szorult belém elég
bátorság.

Én ezt nem hallgatom tovább, bassza meg. Lelépek.

– Én vagyok a legutolsó, aki tanácsot adhat neked – mondja Drew, miközben lecsúszom a bárszékről. Tudja, hogy
itt akarom hagyni, és nem vagyok kíváncsi a mondanivalójára. – Végül is én voltam az a barom, aki elrohantam
Fable-től,
amikor éppen hogy hozzá kellett volna rohannom. Megtorpanok,

és hallgatom, noha el akarom küldeni a fenébe.

– Ha elölről kezdhetném, kezdettől fogva őszinte lennék hozzá. Megmondanám neki, mit jelent nekem. Nem
futnék el, nem lökném el magamtól. Megölelném, és soha, de soha nem engedném el.

Háttal állok neki, félrebillentett fejjel, és szívom magamba a szavait, érzem mögöttük a fájdalmat. Mindketten
megszenvedték, ezt tudom. Amikor fölvettem Fable-t, még azt hittem, hogy Drew rossz hatással van rá. Azt hittem,
hogy ő is afféle sima beszédű seggfej, aki elcsavarja a fejét, játszik vele, azután meg otthagyja.

De aztán kiderült, hogy Drew-nál jobb nem is történhetett volna vele. Jó hatással vannak egymásra.
Kiegyensúlyozzák egymást. Hangosan soha nem ismerném el, de… irigy vagyok a kapcsolatukra. Szenvedélyesen
szeretik egymást, és annyira vigyáznak a másikra.

Én is ilyen kapcsolatra vágyom. És nagy valószínűséggel meg is kaphatnám. Jen oldalán.

Tényleg? Tényleg megkaphatnád? Nem lehetséges, hogy már tönkretetted?

– Egy seggfej vagyok. – Lassan szembefordulok vele, karomat összefűzöm a mellkasom előtt. – Ezt próbálod a
tudomásomra hozni? Mert akkor egyet kell értenem.

Drew elmosolyodott. – Nem csak ezt a következtetést kellett volna levonnod, de igen. Ne légy seggfej. És ne tagadd
tovább önmagad előtt, hogy mit érzel. Vállald fel. Legyél Jennel. Szeretnél vele lenni, nem?

Válaszul egészen kicsit megbiccentem a fejemet, de hang nem jön ki a torkomon. Félelemmel tölt el a gondolat. Mi
lesz, ha nem tetszik neki, amit lát? Ha csalódik bennem? Nem lehetetlen. Bennem mindenki csalódik. Az anyám, az
apám, Danny.

Könnyebb úgy csinálni, mintha Jen csak a barátom volna, mintsem beismerni, hogy többre vágyom. Halálos
rémület fog el, ha arra gondolok, hogy esetleg visszautasít.

– Akkor mondd meg neki. Vagy legalább mutasd ki. – Drew elhallgat. – Megérdemli azok után, amiken
keresztülment. Elveszítette Dannyt, és… – Nem
fejezi be a mondatot, pedig kíváncsi volnék, hogyan folytatná.
Valószínűleg velem, hogy hányféle módon hagytam cserben Jent.

– Elárultam. – Megbicsaklik a hangom, megköszörülöm a torkomat. – Az egész családját elárultam. Éveken

keresztül újra és újra megszegtem a családjának tett ígéreteimet.

– Milyen ígéreteket? – kérdezi Drew, meg sem várva, hogy

végigmondjam. Elhallgatok, rámeredek. – Tessék?

– Azt kérdeztem, hogy milyen ígéreteket szegtél meg. Kíváncsi vagyok. – Feltartja maga előtt a két tenyerét, amikor
gyilkos pillantást vetek rá. – Tudom, hogy semmi közöm hozzám. Ne mondd el, ha nem akarod.

Megesküdtem, hogy történjék bármi, ott leszek Danny mellett. És amikor ezt nem tartottam be, megígértem a
legjobb barátomnak, hogy vigyázni fogok a húgára. A szüleiknek megígértem, hogy vigyázni fogok mindkét
gyerekükre. Dannyt elvesztettem, de Jent meg akartam menteni – és meg is mentettem. De azután ezt az ígéretemet
sem tartottam be. Megesküdtem, hogy semmi rossz nem történhet vele. Szörnyű, rettenetes dolgok történtek Jennel,
amikor az Aranyásókban dolgozott.

Minden szinten elbuktam.

– Megígértem Dannynek, hogy egy napon, együtt fogunk bevonulni, de meggondoltam magam. – Már attól elfog
a bűntudat, hogy hangosan kimondom.
– Miért gondoltad meg magad?

– Apám olyan ajánlattal keresett meg, amit nem utasíthattam vissza. Nekem adott egy éttermet, amit én
vezethettem, saját vállalkozásom lehetett, ami csak az enyém, és még több is kinézett. – Melyik kölyök nem ragadna
meg egy ilyen lehetőséget?
– És mi volt még? – kérdezi Drew, és én készségesen beadom a derekamat.

– Megígértem Dannynek, hogy gondot fogok viselni a húgára. Ebben is megbuktam. – Nem is akárhogy. – Nem…
nem vagyok méltó rá.
– Komolyan ezt gondolod? – kérdezi Drew halkan.

Gyűlölöm, amiért ilyen nyugodt, amiért ebben a szent pillanatban is olyan magabiztos, miközben rám
meg minden érzelmem rám van írva. Én vagyok
magabiztos. Én vagyok az, akit semmi sem tud megrendíteni, aki ura marad minden helyzetnek, és mindig
mindent rendbe hoz.
Csak a teljes Cade család képez kivételt ez alól. Őket újra meg újra elárulom.
– Igen – válaszolom végül.
– Akkor tegyél ellene, ember. – Drew megcsóválja a fejét. – Tegyél ellene.
 Kilencedik fejezet

Jen
– Ébresztő, édes kis farpofa.

Mélyebbre fúrom az arcomat a párnában, és összeszorítom a szememet, mert beömlik a szobámba a reggeli
napfény. Emlékszem rá, hogy összehúztam a függönyt, mielőtt lefeküdtem. Biztosan álmodom. Kizárt, hogy Colin itt
van a szobában, és édes kis farpofának szólít. Mi ütött belé?

– Jennifer Lynn Cade. – Megfogja a vállamat, de én lerázom a kezét, bár tisztán érzem a forróságot, ami az
érintése nyomán támad a bőrömön. – Ha normális időben Sacramentóba akarunk érni, föl kell kelned, hogy elkészülj.

Na, jó. Valami itt nagyon nem stimmel. Először is, Colin kétséget kizáróan itt van a szobámban. Rendszerint én
megyek az ő szobájába, hogy megpróbáljam felébreszteni a legújabb rémálmából, ami még mélyebbre taszítja az
öngyűlölet örvényében.
Másodszor, kifejezetten kedves a hangja. Mi a fene?

– Lustaság – motyogja, majd rácsap – igen, rácsap – a fenekemre. – Gyerünk, édes kis farpofa. Induljunk.

Érzem, hogy leül az ágyamra, és arrébb húzom az édes kis farpofámat. Ahogy résnyire nyitom a szemem, látom,
hogy ott ül mellettem farmerban és sötétkék pólóban, ami igen dögösen feszül a vállán és a mellkasán. Akkora ez a fiú,
mint egy hegy, és én ezer örömmel megmásznám. – Tényleg úgy szólítottál, ahogy hallottam, hogy szólítottál?

Elmosolyodik, és ettől mintha milliónyi apró tőr szúrna a szívembe. Szinte érzem, ahogy összetörik a mellemben,
olyan átkozottul jól néz ki ez a Colin. – Tekintve, hogy kilóg a segged abból a pici sortból, ami rajtad van, azt hiszem,
megalapozottan jelenthetem ki, hogy elég édes kis farpofád van.

– Jaj, istenem. – Úgy tüzel az arcom, félő, hogy mindjárt lángra kap a bőröm, miközben magamra rántom a
takarót. Nem vettem észre, hogy lecsúszott rólam, és közszemlére került a pizsamaként hordott kis rövidnadrágom.
Bugyi nincs is rajtam.
 Úú, de kínos.

Nem tudom mire vélni a jókedvét. Mostanában olyan komor, olyan búval bélelt volt, egészen meglep, hogy oda van
ragadva a mosoly az arcára. Nem is úgy kellene fogalmaznom, hogy „oda van ragadva”, mert őszintének tűnik, és el
kell ismernem, hogy nagyon tetszik. Örülök, ha boldognak és gondtalannak látom. A régi szép idők jutnak róla
eszembe, amikor még nem történt meg ez a sok szörnyűség.

– Mintha nem láttam volna már a farodat. – Feláll, kinyújtózik, magasan a feje fölé emeli a kezét, és közben érdes
torokhangot hallat, ami tagadhatatlanul szexi. Pólója felhúzódik a mozdulattól, látni engedve lapos, izmos hasát, és
elfog a vágy, hogy megnyalogassam.

Isten óvja Amerikát, mi bajom van? Itt ülök, és úgy bámulom Colint, mint egy légnyomásos háborús veterán. Most
nem szabad arra gondolnom, hogy Colin tökéletes hasát nyalogatom. Most arra kell koncentrálnom, hogy
megszervezzem a távozásomat, mielőtt hihetetlen ostobaságot művelek.
Például, tudják, megnyalogatom Colin hasát.

– Tíz perced van, hogy bevidd azokat az édes farpofákat a zuhany alá, és elkészülj. Aztán indulunk – adja ki az
utasítást, miközben a karját leereszti. Hangja agresszívan tekintélyt parancsoló, ami mindennél jobban fel tud izgatni,
bár ezt soha nem vallanám be.
Néha imádom, amikor parancsolgat.

– Hová indulunk? – kérdezem, és tekintetem követi a jobb kezét. Benyúl a pólója alá, és lustán vakargatja a hasát,
amitől megint fölemelkedik a póló szegélye, és újra megpillanthatom azt a kívánatos bőrfelületet. Sötétszőke szőr
csíkja húzódik le a köldökétől, kis ösvény, amelyen, igen, szívesen végigmennék a nyelvemmel. Hogy megtudjam, hová
vezet.
Hmm, pontosan tudom, hová vezet, és annyira szeretnék oda menni.

Behunyom a szemem, és kurva erősen nekivágom a fejemet az ágy támlájának, mert bosszant, hogy ilyeneken jár
az eszem. Fel vagyok ajzva? Szexről álmodtam, vagy mi? Hogy itt van a szobámban, az ágyamon, csak körülötte
forognak a gondolataim. Hogy mit szeretnék csinálni vele. Ruhátlanul. A számmal, a nyelvemmel, a…
 – Elviszlek Sacramentóba, nem emlékszel?

Ahogy kinyitom a szemem, látom, hogy a szemöldökét felvonva, kezét a csípőjére téve engem néz. Istenien fest.
Ennivalóan. Dühös rám – látom abban a szép kristálykék szemében. Viszont derültséget is látok benne, tehát annyira
csak nincs kibukva.
Csak egy kicsit.

– Nem terveztél mára semmit? Sacramentóban? Tudod, lakáskeresés, álláskeresés, csupa fontos dolog, amit el kell
intéznie egy lánynak, hogy továbbléphessen az életében. – Gonoszkodik.

Mindent visszakapok. Istenem, zokni vagyok agyilag, főleg mivel még nem ittam meg az első kávémat. – Két
állásinterjúm van ma. De mind a kettő csak délután.

– Biztos vagyok benne, hogy elég gyorsan találsz majd munkát. – Rám néz, most teljesen komolyan. – Ha
referenciát kérnek, nyugodtan add meg a nevemet. Nem fogom szabotálni, Jen. Remélem, tudod.

– Persze hogy tudom – mondom gépiesen, de tényleg tudom? Fogalmam sincs. Gyanús nekem ez a jó hangulata.
Ellenezte az ötletet, amióta csak bejelentettem, hogy el akarok menni, most meg maga ajánlkozik, hogy első osztályú,
pokolian szexi sofőrként elkísér az új életembe? Semmit sem értek.
De leginkább őt nem értem.

– Szívesen maradnék, hogy csevegjünk, de telik az idő. Készülődj. – Elkapja a takaró végét, és megrántja, amitől
felvisítok. A fenébe, nincs rajtam más, csak egy vékony fehér felső melltartó nélkül, meg egy rövidnadrág, amiből, mint
tudjuk, kilóg a seggem.
Akár pucér is lehetnék.

Utánanyúlok a takarónak, megpróbálom elérni, de Colin elhúzza. – Nem vagyok felöltözve – közlöm vele, és
jelentőségteljes pillantást vetek rá.
Nem veszi a lapot. – Kevesebben is láttalak már – mondja.

Elvörösödöm zavaromban. – Na, igen, amikor nyolcéves voltam, és megláttál, amikor a patakban fürödtem. Ez
egyáltalán nem számít.
– Hogy pontosak legyünk, kilencéves voltál. És dehogynem számít. –
Önelégülten vigyorog. Utálom ilyenkor. Az jut eszembe, hogy belőle is csak egy pökhendi majom lesz, pedig tudom,
hogy nem így van, mert tulajdonképpen van mire felvágnia. Mert majdhogynem tökéletes. – Pontosan ugyanebben a
szerelésben jársz át hozzám. Most mit vagy úgy oda?

– Visszatérünk oda, ahonnan indultunk? – Meg vagyok döbbenve. Semmi kedvem megint a félelmetes álmairól
beszélgetni, hogy elromoljon a kedvünk. Sokkal jobban szeretem a vidám, gondtalan Colint. Nem is emlékszem, mikor
láttam utoljára ilyennek.

– Sok más hely van, ahová szívesen elmennék veled, Jen. Csak még nem meséltem róluk. – Azzal sarkon fordul,
kimegy a szobámból, és csendesen behúzza maga után az ajtót.

Amint kiteszi a lábát, nekidőlök a fejtámlának, és egyből szabadabban lélegzem. Hogy értette ezt? Gyomoridegem
lett tőle. Az a pillangók-a-gyomorban, nem-bírok-enni, se-beszélni-se-gondolkodni-nem-tudok típusú idegesség, amit
egyetlen más pasi sem hozott elő bennem. Imádom. Várom, hogy legyen.
De halálosan félek is tőle.

– Na és hogy akartál eljutni ide? – kérdezi Colin több mint három óra múlva, amikor már vendéglőt keresünk az első
állásinterjú közelében, hogy együnk valamit. Már láttuk a helyet, Colin gondosan felmérte, hogy biztonságos, tiszta
környéken van-e. Nem akarja, hogy rossz környéken dolgozzam, ezt már leszögezte idefelé jövet. Negyedórás
kiselőadást tartott biztonsági kérdésekről, és hogy mindig nézzem meg, milyen a környezet, satöbbi, satöbbi.

Máskor egy ilyen kiselőadás kihozott volna a sodromból. Most viszont még hálás is voltam érte. Azt szűrtem le
belőle, hogy fontos vagyok neki. Örülök, hogy bepillanthattam a lelkébe, mert amúgy nehezére esik kifejezni az
érzelmeit. Lehet, hogy én meg ettől sután viselkedem?
Lehet, de nem érdekel.

– Hogy mi? – Nem igazán figyelek oda rá, hogy mit mond, mert azzal vagyok elfoglalva, hogy kiszúrjak egy rendes
vendéglőt, mielőtt hangosan korogni kezd a gyomrom.

– Még nem mondtad el, hogy megbeszélted-e valakivel, hogy elhoz. – Gyors
pillantást vet rám. – Ki volt az?

Ja. Igen. Csakugyan megkértem valakit, de SMS-ben lemondtam, miután Colin kiment a szobámból. – Jason.

Megvonom a vállamat. Jason az egyik pincér A Kerületben. Jó fej, egyetemre jár, aranyos és okos. Még érdekelne is, ha
nem csavarta volna el a fejemet valaki más.

– Jason, az én pincérem Jason? – Colinnak feszült a hangja. Mintha… mintha féltékeny volna.

Na persze.

– Nem ismerek más Jasont, úgyhogy igen. – Szándékosan elfordítom a fejemet. Nem akarok ránézni, látni, milyen
kíváncsi, és hogy kombinál. Hagyjam, hadd gondolja, hogy esetleg lehet köztünk valami Jasonnel? Egy kis féltékenység
nem árthat. Azt meg nem kell tudnia, hogy Jasonnek már van barátnője, és őrülten szerelmesek egymásba. Magának való
fickó, aki a munkahelyén nem sokat beszél a magánéletéről, de amikor meghallotta, hogy Sacramentóba készülök
állásinterjúra, és nincs, aki elvigyen, magától felajánlotta. Én meg elfogadtam.

Colinnak továbbá azt sem kell tudnia, hogy Jason barátnője, Kim is eljött volna velünk.

– Nem haragudott, hogy az utolsó pillanatban mondtad le?

Végre rá merek nézni. Mered előre, ami jó, tekintve, hogy ő vezet. Álla megfeszül, és úgy szorítja a kormányt, hogy
elfehérednek az ujjpercei.
Ó, igen, tagadhatatlanul féltékeny. Hát, ezt nem hiszem el!

– Olyan rendes volt. Felajánlotta, hogy elhoz, de nem azért, mintha amúgy is dolga volna itt Sacramentóban,
hanem csak mert olyan jószívű. Felajánlottam neki, hogy kifizetem a benzinköltséget, és ezzel az utazással elment
volna az egész szabadnapja. Biztosan örült, amikor lemondtam. – Így aztán egész nap a barátnőjével lehet, és azt
csinálhatnak, amit akarnak, nem kell engem furikázniuk.

– Egyáltalán nem biztos – morogja Colin a fejét rázva. – Szerintem le akart fektetni.

Micsoda baromság – és teljességgel alaptalan. De azért tetszik, hogy ezt mondja. Úgy látszik, mégis vannak
érzelmei; a féltékenység is az. – Dehogy. –
Amikor megint rám néz, ragyogó mosolyt villantok rá. – Barátnője van.
– Na és.

– Lehet, hogy nem akar minden nőt megdugni. – Mint te, tenném még hozzá szívesen, de tartom a számat. –
Megmondta, hogy Kimet is hozza. Őszinték voltunk egymáshoz, mivel felajánlotta, hogy elhoz. Csak barátok vagyunk
– hangsúlyozom. Hogy miért kell mindent megmagyaráznom neki, fogalmam sincs. Nem tartozom neki
elszámolással. Bár ő teljesen úgy viselkedik. – Csak veled nem tudhatja sosem az ember, hogy hányadán áll.

– Ezt meg hogy érted? – Bekanyarodik egy népszerű étteremlánc zsúfolt parkolójába.

Felsorolom neki. – Közlöm veled, hogy elmegyek, erre kiakadsz. Megpróbálsz rábeszélni, hogy maradjak.
Vitatkozunk. Pár napig nem igazán beszélünk egymással, pedig ez még sosem fordult elő. Most meg tök rendes vagy,
és segíteni akarsz, nem is kérdezel semmit. Féltékenykedsz, amikor szóba kerül egy másik férfi neve. – Összefonom a
karomat a mellem előtt, és lejjebb csúszom az ülésen. Közben beáll egy parkolóhelyre, és leállítja a motort. –
Teljességgel kiszámíthatatlan vagy.

Felém fordulva rám néz, és ahogy előrehajol, veszélyesen, de izgatóan közel kerül hozzám. Érzem az illatát, érzem a
testéből felém sugárzó meleget, és nagy a kísértés, hogy odabújjak hozzá. Hülye vagyok. – Először is, tudom, hogy
Jasonnek van barátnője. Amikor tehát azt mondtad, hogy ő akart elhozni, gyanút fogtam. Nem tehetek róla. Rendes
fiú, de a rendes fiúk is félreléphetnek néha.
– Nem mindenki seggfej. – Felvonom a szemöldökömet.
– Azt akarod mondani, hogy én seggfej vagyok?

Felingerelt korábbi vidám, soha-egy-rossz-szó-sem-esett-köztünk hangulata. Nekem lenne jogom gyanakodni, nem
neki. És fizikailag baromira közel van hozzám. Vele kell töltenem a nap hátralévő részét, az ő kocsijában kell ülnöm.
Őt kell néznem. Őt kell szagolnom. Istenem. – Nincs valami jó híred a nőkkel kapcsolatosan – mutatok rá
szigorúan.

– Szóval ez a bajod. – Tekintete a szélvédőre vándorol, és elgondolkodva nézi az éttermet.

Én is elgondolkodom. Zűrzavarosak az érzéseim, ha Colinról van szó. Harag,

szomorúság, frusztráció, nemi vágy – e pillanatban mindezeket egyszerre érzem. Őrület. Minden haragom elpárolog,
minél tovább nézem. Bámulom szép arcát, határozott állát, aminek ívét olyan szívesen végigkövetném az ajkammal, a
tökéletes száját, amit úgy szeretnék megcsókolni…

– Be fogom bizonyítani, hogy tévedsz. – Mély, eltökélt hangja kizökkent zavaros gondolataimból, és megijeszt. – A
múltat nem tudom meg nem történtté tenni. Nem hozhatom helyre, amit veled és a családoddal csináltam.

Összeráncolt homlokkal rázom a fejemet. – Amit velem és a családommal csináltál? Miről beszélsz?

– Megígértem nekik, hogy vigyázni fogok rád. Megígértem a bátyádnak. – Grimaszolva legyint a kérdésemre és a
homályos válaszára. – Ha új életet akarsz kezdeni, nem fogok az utadba állni. Megérdemled, hogy boldog legyél, Jen.
És ha ott nem vagy boldog, ahol most vagy, akkor el kell menned máshová, hátha ott megtalálod a boldogságot.
Megérdemled.

Összeszorítom a számat. Amilyen hülye vagyok, meghat, amit mond. Ülünk egy hülye étterem parkolójában, és
ilyen komoly dolgokról beszélgetünk. Tisztára valószerűtlen. Felmerül bennem, hogy nem követek-e el óriási hibát, ha
elhagyom. Ha elhagyok mindent, amit ismerek, hogy új életet kezdhessek… de miért is? A változatosság kedvéért?
Hogy kipróbáljam magam? Hogy elmeneküljek a múltam elől?

Utolér a múltam, és egyre jobban beárnyékolja a jelenemet. Ez önmagában is elég, hogy elfussak és elrejtőzzem
előle.

Hátranyúlok, megdörzsölöm a tarkómat. Ujjaimmal érzem a pillangótetoválás hegedő sebeit. Ettől eszembe jut,
hogy azért akarok eljönni, hogy jobb életem legyen. Mostanában sokszor eszembe jutott Danny. Hogy ő biztosan nem
akarná, hogy szenvedjek. És azt sem akarná, hogy Colin szenvedjen.

Óhatatlanul felvetődik a kérdés, hogy nem éppen azért szenvedünk-e, mert annyi időt töltünk egymás
társaságában…

– Menjünk, ebédeljünk meg – mondom halkan, csak hogy gyorsan témát váltsak, mielőtt kiszalad a számon
valami nagy hülyeség. – Mindjárt éhen halok, és már egy óra sem maradt az interjúig.

Nyúl a kilincsért, rám se néz. Már nyitná az ajtót, amikor kinyújtom a kezem, és
megfogom a karját. – Köszönöm – mondom neki
halkan. Megfordul, és rám néz a válla fölött. – Mit?

– Hogy bátorítasz. – Nem akarom elereszteni. Csupa izom és ín a karja, puha szőrpihéi csiklandozzák az ujjaimat.
Lesütöm a szememet, nézem nagy kezét, azokat a hosszú, ügyes ujjait.

– Bármit megtennék érted, Jennifer. – Fölkapom a fejemet, amikor a teljes nevemen szólít, hökkent tekintetem
találkozik az övével. – Remélem, egy nap rájössz majd.
 Tizedik fejezet

Jen

– Jelenleg tehát pincérnőként dolgozik. – A nő végigfut a jelentkezésemen, száját rosszallóan lebiggyeszti.

Szemben ülök vele, egy keskeny asztal túloldalán. Egy reklámügynökség alelnöke mellé keresnek személyi
asszisztenst. Valamiféle tárgyalóban vagyunk, és esküszöm, nem működik a klíma. Konkrétan fojtogató a levegő, és
nagy a kísértés, hogy legyezzem az arcomat, de uralkodom magamon. – Úgy van.

Most az önéletrajzomat veszi elő, amit hosszú órák alatt szenvedtem össze néhány nappal ezelőtt, amikor
megbeszéltem ezeket az interjúkat. Fable segített megírni. Még Owen is hozzájárult; meglepően jó nyelvtanból, és
kiszúrt néhány hibát.

De ez a nő alig vet rá egy pillantást; fölemeli a fejét, és engem tanulmányoz. – Szinte kizárólag a vendéglátóiparban
szerzett munkatapasztalatot.

– Ott vagyok járatos, igen, de nagyon szívesen tanulnék mást is. – Áthajolok az asztalon, hogy belekezdjek a
kiselőadásba, amit idefelé jövet fejben gyakoroltam, elárasszam lenyűgöző szavaimmal, melyek hatására itt helyben
felvesz. Legalábbis ebben reménykedem. – Kezdő vagyok ezen a területen, és olyan állást keresek, amelyben
lehetőségem nyílik fejlődni. Gyorsan tanulok, és nagy szükségem van erre a munká…

– Ismeri a Microsoft Office-t? – vág a szavamba.

Összeszorítom a számat, lenyelem a szónoklatomat. – Valamennyire. – Ez enyhe túlzás. Tudom használni a

Wordöt, de csak alapszinten.

– Konkrétan az Excelt? Folyamatosan szükségem van kimutatásokra. – Mosolyog, de nem őszintén. Tudja, hogy
megfogott. – És a PowerPointot? Rengeteg prezentációt készítünk…

– Öö… elvégezhetek egy tanfolyamot – mondom erőtlenül, megránduló arccal. A helyi főiskolák folyamatosan
szerveznek mindenféle tanfolyamokat, és alig várom, hogy járhassak valahová. Amint meg tudom engedni
magamnak…
– Örülök, hogy felajánlotta. – Mosolya hirtelen leereszkedővé válik. Aú. –
Értesíteni fogjuk.

Ennyi? Nézem, ahogy feláll, és tudom, hogy végeztünk. Eltolom magam az asztaltól, és felállok én is, de mint aki el
van kábulva. Kezet fogok vele, és aztán gyakorlatilag kitessékel az épületből.

És én még az előző interjúról hittem azt, hogy szörnyű volt. Ott a pasas legalább tíz egész percet nekem szentelt az
idejéből, és mivel náluk recepciós állásra jelentkeztem, felsorolta a feladatokat, de közben néhány másodpercenként a
mellemre tévedt a pillantása, amitől felállt a szőr a hátamon.

Mélyeket lélegezve megyek keresztül a parkolón, az aszfaltból sugárzik a hőség. Határozott léptekkel tartok Colin
autója felé. Elhatározom, hogy nem húzom fel magam, de az önbecsülésem a béka segge alatt van. Az összes interjú
rosszul sült el, még az is, amelyikre véletlenül került sor abban az étteremben, amíg vártuk, hogy asztalt kapjunk.

Meghallottam, hogy egy férfi arról beszél, hogy marketingasszisztensre volna szüksége, mire közbepofáztam, és
megállapodtunk egy időpontban, hogy hosszabban elbeszélgethessünk, miután megebédeltem. Alig egy órája zajlott le
az az interjú a marketingcéges úrral, és teljes kudarccal ért véget.
Óriási kudarc volt – és én is az vagyok.

– Ez gyors volt – állapítja meg Colin, ahogy beülök mellé a kocsiba. Megkönnyebbülten sóhajtok, amikor a
szellőzőből megcsap a hideg, és előrehajolok, hogy lehűtsem felhevült bőrömet. – Mondd, hogy felvettek.

– Nem mondhatom, mert nem lenne igaz. – Hátrabillentem a fejemet, lehunyom a szememet, és aprót sóhajtok.
Nem is vettem észre, mennyire felhevültem, megizzadtam és kiakadtam ez alatt a tök fölösleges, időpocsékolós interjú
alatt.

– Most viccelsz? – Hitetlenkedő a hangja, és ez nagyon jólesik. Most arra vágyom, hogy valaki az én pártomat
fogja. Totál idiótának érzem magam.

– Senki sem akar felvenni irodai munkára olyasvalakit, akinek zéró tapasztalata van az irodai munkában. –
Elhelyezkedem az ülésen, a szemem továbbra is csukva. Azon tűnődöm, vajon megsértődne-e, ha hazafelé végig aludnék.

– Hogy szerezhetnél tapasztalatot az irodai munkában, ha senki sem vesz föl irodai munkára?
 – Hát pontosan ezt kérdezem én is. – Megint felsóhajtok, mert olyan jó érzés. Az is jólesik, hogy lerúghatom a
magas sarkú cipőt. Esküszöm, a lábujjaim is boldogan felsóhajtottak velem együtt, amikor kinyújthattam őket. –
Udvariatlan volt a nő. Leereszkedő. Lenézőn megkérdezte, hogy tudom-e használni az Excelt és a PowerPointot.
Természetesen nem, tudta ő azt nagyon jól.
És azt még bele sem írtam az életrajzomba, hogy az Aranyásókban is szereztem
munkatapasztalatot. Soha nem is fogom. Nem tartozik senkire, csak rám.
– Akarod, hogy bemenjek, és szétrúgjam a seggét? Egy szavadba kerül. – Reménykedő a hangja, belőlem meg
kipukkad a nevetés.
– Tudom, hogy csak egy szavamba kerül, és hálás vagyok érte, de nem. Kihívná rád a rendőrséget, és csúnya véget érne.
– Megrázom a fejemet. –
Annyira fölösleges volt ez az út. Menjünk haza. – Észbe sem kapok, csak amikor már kimondtam a szót, hogy haza.
Akkor meg már késő.

Colinnak azonban nem tűnik fel, hála az égnek. – Azt hittem, albérletet is akarsz nézni.

– Minek, ha nem tudom fenntartani? Nem találtam munkát. Valószínűleg nem marad más hátra, kénytelen leszek
beérni egy pincérnői állással valami koszos vendéglőben. – Már a gondolatra is elmegy a kedvem az élettől, úgyhogy
összeszorítom a szememet, és próbálok nem ezen agyalni. Ezt jól elcsesztem, de most már nincs visszaút. Egész
életemre pincérnő maradok. Jaj, istenem, ez olyan lehangoló!

– Hé. – Colin megfogja a kezemet, és megszorítja. – Majd kitalálsz valamit. Sikerülni fog. Rögös egy kicsit az út.
Nem ez az első eset, nem is az utolsó. Okos lány vagy. Minden rendben lesz.

– Na persze. Mondja az a lány, akinek nincs semmi megélhetése, aki már bejelentette neked, hogy felmond, és
néhány hét múlva nincs hová mennie. – Megrázom a fejemet. – Akkora hülye vagyok.

– Nem, dehogy vagy. Csak szeretnéd már azt az életet élni, amit elképzelsz magadnak. Értem én. Tökéletesen
megértem. – Résnyire kinyitom a szemem, és látom, hogy a szájához viszi a kezemet, és puhán megcsókolja az
ujjaimat. Bizsereg a bőröm, ahol hozzáért; rákulcsolom az ujjaimat a kezére, és azt kívánom, bárcsak ne állna az
utunkban a… a múlt. Colin valamiért piedesztálra állított, és meg van róla győződve, hogy nem működne a
kapcsolatunk.
 Hát nem belehalna, ha megtudná az igazságot? Jó nagyot zuhannék arról a piedesztálról! Az is elég szörnyű, hogy
tudja, hogy sztriptíztáncosnő voltam. Mit érezne, ha kiderülne, hogy lényegében prostituált voltam, és gyors
pénzszerzésként kézzel meg szájjal szolgáltam ki a vendégeimet az Aranyásók parkolójában?

Istenem, ez olyan mocskos, olyan undorító!

– Vigyél haza, Colin – suttogom, és kiszárad a szám, ahogy lángoló pillantását rám veti. Látom szép kék szeme
mélységeiben a forró vágyat, amely rám irányul, és ettől elakad a hangom.

Annyira nevetséges, amit csinálunk. Miért nem adjuk meg magunkat a vágyunknak? El fogok menni tőle. Még az
is lehet, hogy soha többé nem látom. Mi rossz van abban, ha barátokként szexelünk egy kicsit, amíg el nem költözöm
abból a tetves kis egyetemi városból? Ott áll az a ház, amit az otthonomnak nevezek, mintha a lelkem mélyén azt
szeretném, hogy tényleg az otthonom legyen.

Olyan félelmetes ez, de csak akkor érzem magam biztonságban, csak akkor érzem magam otthon, amikor Colinnal
vagyok.
Colin

Tetszett, amikor azt kérte, hogy vigyem haza, bár minden erőmmel vissza kellett fognom magam, hogy ne tegyem
szóvá azt a kis nyelvbotlást. Még jobban tetszik, ahogy lopva rám-rám néz, miközben vezetek. Azt hiszi, nem veszem
észre, pedig de. Semmi sem kerüli el a figyelmemet, amit csinál.

Egész nap Drew tanácsa járt az eszemben, úgyhogy folyamatosan azon igyekeztem, hogy fesztelenül viselkedjem, és
bebizonyítsam Jennek, hogy kell nekem, ehelyett azonban csak gyanakvást keltettem benne. Persze nem
hibáztathatom. De annyira jó volt flörtölni vele, amikor reggel felébresztettem. Istenem, de jól nézett ki…

Még most is magam előtt látom a feneke ívét, ahogy kilátszik abból az illetlenül kicsi sortból. Látom, ahogy alszik,
kibontott hosszú haja szétterül a párnáján, ajka szétnyílik, szeme lehunyva. Egyik lábát kitette a takaróra, amely
lecsúszott a derekáig. Így látszik a felső, ami tökéletesen megmutatja, hogy néz ki, amikor nincs rajta.
 A legszívesebben bemásztam volna hozzá az alá a meleg, puha takaró alá, és cirógattam volna. Végigsimítottam
volna a bőrét, ő lassan felébredt volna. Már láttam, ahogy nyöszörögve, követelőzve vonaglik alattam.

Igen. De nem ez történt.

Hallgatunk a hazaúton, de nem zavaró a csend. Még ki sem értünk Sacramentóból, bekapcsoltam a műholdas
rádiót, amire rá vagyok kattanva, és addig kerestem az adók között, amíg egy hallgathatót nem találtam. Nem hosszú
az út, nagyjából másfél óra, és a forgalom szerencsére nem túl nagy. Jen viszonylag hamar elalszik, miután titokban
rám pillogott, én pedig békén hagyom, és örülök, hogy nem kell fölöslegesen udvariaskodnunk egymással.

Gondolataim elkalandoznak, mint vezetés közben általában, és természetesen Jenen jár az eszem, meg a mai
napon. Szemét vagyok, ha örülök, amiért nem úgy zajlottak az interjúk, ahogyan szerette volna? Nem arról van szó,
hogy nem tartom sokra. Ez a lány bármit elérhet, amit a fejébe vesz, és pokolian okos.
Csak nem akarom, hogy elhagyjon. Istenem, de egy önző fasz
vagyok! Akkor bizonyítsd be, hogy nem vagy az, öreg. Bizonyítsd be.

Drew-nak, annak a seggfejnek a szavai visszhangoznak a fejemben. Vajon van fogalma róla, milyen nagy hatást
tett rám a beszélgetésünk? Én is menekülök, ahogy ő, amikor még nem jött rá, mekkora hiba ez. Vagyis inkább
elüldözöm magam mellől Jent. Mindent elkövetek, nehogy összejöjjünk, és most már ő sem akarja.

Ez azt bizonyítja, hogy még bunkó is vagyok ráadásul.

Amint elérjük a város szélét, felhangosítom a rádiót, remélve, hogy Jen felébred. Mocorog, motyog valamit, amit
nem értek. Odapillantok rá.
Nagy hiba.

Lecsúszott az ülésen, a cipőjét lerúgta, a szoknyája felcsúszott, felsőrészének néhány gombját kigombolta, így
látszik krémes, aranyszínű bőre. És mellének halma, melltartójának fehér csipkéje – nem sok tárul fel gyönyörű
testéből, de ennyitől is kiüt rajtam a veríték.

Lenyúlok a klíma kapcsolójához, és magasabb fokozatra állítom a ventilátort, hogy lehiggadjak.

 – Megfagyok – motyogja Jen.

Rápillantok, és látom, hogy reszket. Átöleli magát, de nem sokra megy vele. Igen, most már teljesen felébredt. –
Zárd le magadnál a szellőzőt – tanácsolom, mert nem akarom kikapcsolni a klímát. Valaminek le kell hűtenie heves
gondolataimat.

Megfogadja a tanácsot, majd ismét hátradől. – Nem hiszem el, hogy végigaludtam majdnem az egész utat.

– Fáradt voltál.

– Inkább stresszes. – Lábát maga alá húzva összekucorodik az ülésen, mire kis híján rászólok, hogy így nem túl
biztonságos, de észbe kapok, hogy olyan lennék, mint egy zsémbes öregember, ezért visszafogom magam. – Gondolni
sem akarok rá, hogy kezdhetem elölről ezt az egészet.

Hallgatok néhány percig, megyek az ismerős környéken az otthonom felé. Lila és fekete az alkonyi ég, már feljött
néhány pici, fehér csillag, de bekapcsolnak az utcai lámpák is, és megvilágítják az utat előttünk.

– Figyelj, tudnék segíteni – mondom végül semleges hangon, ahogy befordulok az utcámba. – Nemsokára nyitok
Reddingben. Szükségem lesz valakire, aki helyettesít és megcsinálja a papírmunkát, amikor nem vagyok itt.

– Nem. – Vad, sőt ellenséges a hangja. Megrázza a fejét. – Szó sem lehet róla. Mi az isten? – Mi a
bánatért nem?

– Nem fogadom el többet a segítségedet. – Kiegyenesedik ültében, kihúzza maga alól a lábát, és visszaveszi azt az
átkozottul szexi magas sarkút. – Ezt kismilliószor megbeszéltük már, Colin. Nem.

– És valószínűleg még kismilliószor meg is fogjuk. – Begurulok a garázsba, amint teljesen felnyílt az ajtó, leállítom
a motort, és feléje fordulok. – Nem értem, egyszerre miért nem engeded, hogy segítsek. Rám mindig számíthatsz, Jen.
A barátod vagyok. Hadd segítsek.

– Velem te ne jótékonykodj, oké? – Valósággal kirobbannak belőle a szavak, és ezen kurvára megdöbbenek. Elhajolok
Jentől, és nekitámasztom a hátamat a vezetőülés ajtajának. – Azért nem fogadom el a kis alamizsnáidat, mert valamiféle
beteges bűntudatot érzel amiatt, ami a bátyámmal történt. Két éve, hogy Danny meghalt. Már két éve. Úgy viselkedsz,
mintha te dobtad volna rá azt a
bombát, ami megölte, és én ezt nem értem!

Már nyitom a számat, hogy megint azzal a süket dumával védekezzem, amivel mindig, de Jen belém fojtja a szót.

– Nem vagyok rá kíváncsi. Megint ugyanazt akarod mondani. Hogy téged ez nem zavar. Hogy a családomért
teszed, mert bűntudatod van, ami nevetséges. Tartogasd olyanoknak, akik el is hiszik.

– Megszegtem az ígéreteimet. Megígértem valamit neked, a szüleidnek, a bátyádnak. Többször nem akarok ebbe a
hibába esni – mondom, de Jen nem is figyel rám.

Szó nélkül kiszáll a kocsiból, és olyan erővel vágja be maga után az ajtót, hogy megremeg az autó, és belerázkódik
az egész garázs.

Kiszállok én is, és gondolkodás nélkül megyek utána be a házba. Lüktet a fejem, ereimben ezerrel száguld a forró
vér. Próbálok segíteni neki, ő meg a pofámba vágja a nagylelkűségemet. Torkig vagyok vele. Az istenit neki,
magammal is torkig vagyok.

A konyhában érem utol, nekem háttal, leszegett fejjel kapaszkodik a gránit munkapult szélébe. Már lerúgta
magáról azt a szexi magas sarkú szandált, de így is magas. Hallom a lélegzését, érzem a feszültségét, amely szinte
tapintható hullámokban árad belőle. Szeretném megérinteni. Megnyugtatni. Szeretném megölelni, és soha többet el
nem engedni.

– Nem jótékonykodom veled – mondom halkan. Válla megfeszül, ahogy meghallja. – Nekem… te nagyon fontos
vagy, Jen. Szeretnélek megvédeni. Megszakad a szívem, amikor arra gondolok, hogy mi történt veled, amikor senki
sem tudta, merre jársz.
Nem szól semmit, csak áll ott a pultnál.

– Úgy szeretnék segíteni, mert szenvedni látlak – vallom meg. – De úgy tűnik, hogy valahányszor kinyitom a
számat, csak még rosszabb.

Reszketegen kifújja a levegőt, és megfordul, hogy szembenézzen velem. Arcán kifürkészhetetlen kifejezés. – Nem
vagy őszinte velem, ettől lesz még rosszabb. Visszatartod magad.

– Néha az az érzésem, hogy te sem vagy velem őszinte. – Becsukom a számat, nem tudom folytatni. Nem kérhetem
számon, amikor én is rejtőzködöm előle. Ha
őszinte volnék, megvallanám neki a valódi érzéseimet.

Csináltam olyasmiket, amikre nem vagyok büszke. Félretoltam olyan embereket, akik fontosak a számomra, hogy
ne akadályozzanak a karrierem építésében. Félek tőle, hogy pontosan olyan lettem, mint az apám.

És apámat senki sem szereti.

– Hát jó. Igazad van. Nem vagyok őszinte. Nekem is megvannak a magam titkai. Ezért akarok elmenni. Menekülök
előlük. Nem valami bátor, felnőttes viselkedés, de ennyi telik tőlem. – Lassan elindul felém, szemében ki nem csordult
könnyek csillognak. Láttukra kis híján elhatalmasodnak rajtam az érzelmek, de kihúzom a hátamat, megkeményítem
a számat, és úgy viselkedem, mintha egy kurva szobor volnék. – Nem tudom, mit fogok kezdeni a titkaimmal. De
minden titkom ellenére én téged akarlak, Colin. Mindenestül – a hibáiddal, a jó és a rossz tulajdonságaiddal együtt,
nem számít. Mindenestül akarlak.

Szavai úgy hatnak rám, mint valami nyugtató balzsam, és érzem, hogy elenged bennem a feszültség. A gondosan
visszafojtott indulat, a düh, a frusztráció, minden, ami egy örökkévalóságnak érzett idő alatt felgyűlt bennem,
egyszerre semmivé foszlik pusztán attól, ahogy rám néz csillogó szemével. Azok a könnyek miattam gyűltek a
szemébe. A gyötrelme, az érzelmei mind-mind miattam vannak, én pedig, mint egy érzéketlen tuskó, folyamatosan
belegázolok a lelkébe az utóbbi hónapokban.

Nem is, hanem az utóbbi években. Lényegében amióta ismerem. Mindig meg akartam védeni. Irányítani, vigyázni
rá. Azután elvesztettem…
Vágytam rá. De megtagadtam magamtól, hogy az enyém lehessen. Eltoltam magamtól, fájdalmat okoztam neki.
Minden egyes alkalommal.

Jobbat érdemel nálam. Olyan férfit, aki rögtön az elején megmentette volna, ahelyett hogy hagyja olyan helyen
dolgozni, ahol minden egyes nappal mélyebbre süllyed.

– Néhány hét múlva elmegyek. Nincs visszaút. – Fölemeli az állát, szomorú arcán eltökéltség. – Mindenképpen
elmegyek, akár örülsz neki, akár nem. Meg fogom oldani, még ha nem úgy tűnik is, még ha szemmel láthatólag sok
is… az akadály. Akkor meg miért nem adsz magadból egy kicsit? Csak egy kicsit kérek, Colin. És utána elmegyek,
mielőtt túl bonyolulttá válna. Te is így akarod, nem igaz? Tudom, hogy nem szereted a bonyolult kapcsolatokat.
 Azért nem szeretem a bonyolult kapcsolatokat, mert tanúja voltam annak, ami a szüleim között történt, és az
aztán a legrosszabb fajta bonyolult kapcsolat. Senki sem érti őket, én a legkevésbé.

Jennel azonban már azelőtt bonyolult volt a kapcsolatom, hogy egyáltalán elkezdődött volna. Ennyire odavagyok
érte. Lesz erőm otthagyni, ha egyszer az enyém lehet?

Nem tudom.

– Megint el fogsz utasítani, igaz? – kérdezi, amikor nem szólok. Tisztán hallani a hangjában az ingerültséget,
feszült az egész teste. – Hát, ez hihetetlen. Felajánlkozom neked, előre megmondom, hogy mást nem is akarok tőled,
mégis azon töröd a fejed, hogyan utasíts el szépen. Istenem, mekkora lúzer vagyok!

Nem bírom tovább tartani magam, odarohanok hozzá. Dühít, hogy így ostorozza magát. Félek, hogy tényleg
faképnél hagy, és eljátszom az esélyemet. Nem szabad túl sokat agyalnom rajta. Egyszerűen hagynom kellene, hogy
magától megtörténjen. Meg kell ragadnom a lehetőséget, amit Jen tálcán kínál.
És majd hagyom elmenni, amikor lejárt az időnk.

– Nem vagy lúzer – motyogom, és kinyújtom felé a karomat. A tenyerembe fogom az arcát, és úgy fordítom, hogy
kénytelen legyen a szemembe nézni. Hüvelykujjammal simogatom az arcát, érzem, hogy megremeg az érintésemtől. –
Ha ilyen ajánlatot teszel, előbb fel kell fognom.

A ki nem csordult könnyek ott csillognak még a szemében, és az egyik le is gördül, nedves csíkot hagyva maga után
a bőrén. Odahajolok, útját állom a nyelvemmel. Sós. Hallom, hogy Jennek elakad a lélegzete. – Tudod, ha most
belekezdünk, azt nem fél szívvel fogjuk csinálni – suttogom.
Ahogy lehunyja a szemét, könnyei átütnek hosszú, sűrű pilláin. – Hanem hogy?

– Hanem teljes odaadással. – Orrommal az orrát simogatom, belélegzem az illatát, a lényét. Istenem, fel tudnám
falni ezt a lányt! Minden erőmet össze kell szednem, hogy megőrizzem a hidegvéremet, és ne essek neki itt helyben. –
Fel fogjuk fedezni egymást.

– Ez elég… tudományosan hangzik. – Torkán akad a szó, amikor lágyan megpuszilom az orra hegyét.

Kuncogva rázom a fejemet. – Nem lesz benne semmit tudományos. – Finoman

végighúzom a számat az arcán, forró ösvényt hagyva virágszirom bőrén. – Igazad van, nem szeretem elkötelezni
magam. A leginkább az felel meg neked, ami… ami veled van.

Óvatosan a csípőmre teszi a kezét, megfogja a farmerem övét. Érintésétől apró, tüzes nyilak repkednek szerteszét a
testemben, azonnali merevedést okozva. Jen el sem tudja képzelni, milyen hatást gyakorol rám. Hogy mekkora
önuralmamba kerül most is, hogy ne kapjam a vállamra, mint valami kanos ősember, hogy aztán becipeljem a
hálószobámba.

– De nem lehet több köztünk barátságnál… meg némi extránál. – Fölemelem a fejem, hogy belenézhessek
aggodalmas szemébe. Nem örül neki, hogy ezt mondom, és én sem örülök neki, de őszintének kell lennem. Hiba lenne,
ha belerántanám ebbe, ami most készül, és nem figyelmeztetném, hogy ne tápláljon reményeket.

Nem működne a kapcsolatunk. Én sajnos túlságosan önző vagyok. Csalódást okoznék neki. Visszatartanám,
amikor neki szabadságra lenne szüksége. Nem is vagyok méltó hozzá. Ő a legédesebb és a legjobb dolog az életemben,
amelyben vajmi kevés édes és jó maradt.

Ennyi év alatt őt is és a kapcsolatunkat is megtartottam tisztának. Most azonban felfogtam, hogy el fog hagyni,
hogy útjaink örökre elválnak, meg kell ragadnom minden lehetőséget, ami kínálkozik.

Jen az ajkába harap, és lesüti a szemét. – Részemről rendben van így.

A testnyelve minden szónál ékesebben elárulja, hogy igazából nincs rendben a részéről, de ezzel most nem tudok
foglalkozni.
Átkozottul, elmondhatatlanul vágyom rá.
 Tizenegyedik fejezet

Jen

Colin most pontosan azt kínálja fel nekem, amit minden más nőnek is felkínál, aki néhány pillanatra részévé válik az
életének. Jelentéssel nem bíró és fájdalommentesen befejezhető, futó kalandot, mert ezen kívül másra nem képes.

Én ajánlottam föl. Senkit sem hibáztathatok, csak magamat. Úgyhogy most az egyszer, kivételesen beérem azzal,
amit nyújtani tud, és nem foglalkozom következményekkel. Meg akarom kapni Colint, akárhogyan, akármennyi
időre. Unalmas már az állandó vitatkozásunk, a folyamatos húzd-meg-ereszd-meg játék.

Ezentúl az új mantrámat fogom szem előtt tartani.

Légy szabad. És laza.

Kezemmel megtámaszkodom a csípőjén, lábujjhegyre állok, és végigsimítom a száját a számmal. Puha a csók,
szűziesebb már nem is lehetne, Colin pedig tökéletesen mozdulatlanul áll. Szinte mintha attól félne, hogy elhúzódnék
tőle, ha hirtelen mozdulatot tesz.

Pedig én éppen ezt várom tőle. Hogy csináljon valamit. Adja jelét, hogy ő is kíván engem, és mozgásba lendüljenek
köztünk a dolgok. Olyan régóta vágyom már rá, hogy most hirtelenjében nem is tudom, hogyan kezdjek hozzá.

Néha arra gondolok, hogy talán azért húzódozik tőlem, mert valamikor sztriptíztáncosnő voltam. És akkor ez még
nem is a legrosszabb. Úgyhogy mindent el kell követnem, hogy ne pattanjon ki ez a titkom. A legrosszabbat még Fable
sem tudja. Ha rajtam múlik, soha senki nem is fogja megtudni.

Félretolom az agyamban a múltammal kapcsolatos rossz emlékeket, és újra megcsókolom Colint, ajkam finoman
mozog az övén. Puha, telt és nedves a szája, az íze mennyei. Amikor meginog a testem, elkapja a csípőmet, ekkor
összeér a mellkasunk, és hallom, hogy elakad a lélegzete. Ettől az apró jeltől, meg attól, ahogy az érintésemtől
tökéletesen megdermed a teste, úgy eláraszt hatalmam tudata, hogy valósággal beleszédülök.

Reagál rám a teste. Ő is kíván engem. Talán pont ugyanúgy, ahogy én őt.
 Egyetlen szó nélkül megfogja a csuklómat, és most nekem akad el a lélegzetem, amikor ölbe vesz, és felültet a pultra.
Most én kerültem följebb, bár nem sokkal, tekintve, hogy ő is nagyon magas. Nézek a szemébe, átkarolom a nyakát,
ujjaimat belefúrom selymes, puha hajába. Visszanéz rám azzal a gyönyörű kék szemével, és lehajolok, hogy újra
megcsókoljam. Felnyögök, amikor végighúzza a nyelvét az alsó ajkamon, majd finoman meghúzza a fogai hegyével.
Elektromos áram cikázik át rajtam ettől a mennyeien érzéki mozdulattól, és máris még többre vágyom.

Sokkal, de sokkal többre. Még annál is többre, mint amennyit valaha adni tudna. De ez most nem zavar.

– Nyílj meg, Jenny – suttogja a számnak rekedt, ígérettel teli hangon. Jó ideje senki sem szólít már Jennynek.
Megtiltottam, amikor nyolcadikos voltam, de most, hogy ezt mondja, végigfut a hideg a hátamon. – Engedj be.

Utasításának engedelmeskedve szétnyitom az ajkamat. Nyelve becsúszik az enyémhez, és ettől egyből felforrósodik
a csók. Tűzforróvá válik. Kapaszkodom belé, ahogy közelebb lép a pulthoz, csípője a két térdem között, karja átöleli a
derekamat. Két nagy keze szétterül a hátamon, és szorosan tart, mialatt szája felfalja az enyémet.

Amikor arról ábrándoztam, hogy milyen lesz csókolózni vele, pontosan ilyennek képzeltem el. Vadnak.
Szenvedélyesnek. Mindent felemésztőnek. Elfojtott nyöszörgést hallok, és ráébredek, hogy én adom ki ezeket a
hangokat. Sajogni kezd a lábam között, miközben keze fel-alá jár rajtam, és szája összetapad az enyémmel. Többre
vágyom. Még több érintésre, még több csókra; hogy még több helyen érintkezzen a bőrünk. Próbálunk közelebb, még
közelebb, még annál is közelebb férni a másikhoz. Lecsúsztatom a kezem széles hátán, ujjaimat bedugom az inge alá,
hogy megérinthessem meztelen, sima bőrét.

Elszakítja a száját az enyémtől, és kifulladva liheg, mintha szünetet akarna tartani. Nekem jól jönne. Az érzelmeim
meg minden másom is összekuszálódott a fejemben, bár nem is akarnám, hogy máshogy legyen. – Szólj rám, hogy
most hagyjuk abba – mondja érdes hangon. Alig kap levegőt, teljesen fel van ajzva, és elégedettséggel tölt el a tudat,
hogy én vagyok rá ilyen hatással. – És akkor elmegyek.

Ha most itthagy, én megölöm…

Istenem, segíts meg. Ez az ember úgy játszik az érzelmeimmel, hogy a végén
erőszakra ragadtatom magam. – Nem akarom, hogy abbahagyjuk – mondom a fejemet rázva.

Megmozdul a keze, ujjai az ingem gyöngygombjaival játszanak. – Úgy érzem, mintha egy örökkévalóság óta
vártam volna erre a pillanatra.

Nagyot nyelek. Ettől a vallomástól megrohannak az érzelmek. Istenem, én is, szeretném mondani, de
számomra sokkal nehezebb a beismerés. Most, hogy kiderült, hogy ő is meg én is erre vágytunk, a legszívesebben
megkérdezném tőle, hogy akkor miért pazaroltunk el annyi időt, amikor már régóta együtt lehettünk volna.

De nem kérdezem meg. Mert tudom, hogy nem úgy gondolja. Nem állandóan akar engem, nem járni akar velem.
Az neki túlságosan sok lenne.
– Légy szíves, ne hagyd abba – suttogom, mert még mindig félek, hogy esetleg abbahagyja. És azt nem
engedhetem meg. Most már nem.
– Jó. Mert ha már meztelen vagy, és mindenütt csókolhatlak… – Elhallgat, száját a fülemre szorítja. – Akkor már
nem fogom tudni abbahagyni.

– N-nem baj. – Most már dadogok is. Attól, hogy ilyen közel van hozzám, túlpörgött az agyam, az egész testem.
Ujjai rajtam matatnak, lassan kigombolja az összes gombomat a blúzom elején. Közben hozzá-hozzáér a hasamhoz, a
melltartómhoz, a mellem felső részéhez, végül szétnyílik a blúz, és feltárul a testem.

Egy kicsit hátrahúzódik, letolja a vállamról a blúzt, ami lecsúszik a karomra, és csomóba gyűlik mögöttem a
pulton. Leplezetlenül bámul, szemében sötét, kéjes vágy lángol. – Annyira szép vagy – mondja mély hangon.

Szavaitól elfutja a pír az arcomat, de továbbra is csak ülök egyenes derékkal, mellem előremered. Csipkeszegélyű
szatén melltartó van rajtam. Nem mondhatnám, hogy dús keblem volna, és most dereng föl előttem, hogy a melltartó
eléggé ki van bélelve, és sokkal nagyobbnak mutatja a mellemet, mint amekkora. A pasik utálják az ilyesmit. Volt
szerencsétlenségem megtapasztalni néhány évvel ezelőtt, amikor egy igazi seggfejjel jártam. Teljesen kiakadt, amikor
levette a melltartómat. Úgyhogy amikor randevúra megyek, nem push-up melltartót veszek föl.

A fenébe is, bárcsak másik melltartó volna rajtam.

 – Szép. – Miközben mutatóujját végighúzza a csipkeszegély mentén a mellemen, összeszorítom a combomat, de
hiába. Úgy érzem az érintését, mintha a lábam között simogatna, és ettől lángra lobban az egész testem. – De azért
jobb lenne, ha levennénk. Fogadni mernék, hogy nélküle még szebb vagy.

Lélegzet-visszafojtva várok, ahogy ujjai az elöl kapcsos melltartó közepére vándorolnak, és könnyedén
szétválasztják. A melltartó két kosara kissé távolabb ugrik egymástól, közszemlére téve, ami eddig alattuk volt.
Összeszorítom a számat, és elönt a félelem, hogy mindjárt csalódottságot látok Colin arcán. Vagy még rosszabb lesz,
ha egyenesen kimondja, hogy átvertem.

Azok a nők, akikkel eddig flörtölni láttam, egyáltalán nem hasonlítanak rám. Gömbölyű idomaik vannak, szőkék,
nagy a mellük és keskeny a derekuk, én viszont magas és vékony vagyok, inkább lapos, mint gömbölyded, és kicsi a
mellem is. Tökéletes ellentéte az összes lánynak, aki iránt eddig érdeklődést tanúsított, és most szorongok, hogy
egyáltalán tetszem-e neki.

De amikor újra megérint, megfeledkezem minden aggodalmamról, a bizonytalanságaimról. Most már csak az
érzésekre figyelek.

Colin becsúsztatja nagy, meleg kezét a melltartóm kosara alá, és félretolja. Tenyere eközben végigsimít kemény
mellbimbómon. Felszisszenek a gyönyörűségtől, és lehunyom a szemem, miközben szinte érzem tekintete súlyát,
ahogy a mellemet bámulja. Ujjaival lehúzza a melltartó pántját a karomon, és érzem, hogy lehullik róla a melltartó.
Lecsupaszítva ülök előtte.

– Jézusom, megőrülök tőled. – Minden figyelmeztetés nélkül előrehajol, száját a mellemre tapasztja, és ajkával
végigsimítja a mellbimbóimat. – Olyan jó ízed van – suttogja, majd rögtön ezután körözni kezd a nyelvével előbb az
egyik, majd a másik mellbimbóm körül. Kinyitom a szememet, és azt látom, hogy a keze éppen olyan fürge, mint a
nyelve. Az egyik keze felcsúszik a térdemen, be a szoknyám alá a combomon. Ujjainak hegyével megérinti nedves
bugyimat, amitől levegő után kapkodok, és a lehetőségekhez mérten széttárom a lábamat, hogy legyen helye
kibontakozni, de a szoknya akadályoz a mozgásban.

– Várj. – Feltolja a szoknyámat a combomra, én pedig fölemelem a fenekemet, hogy segítsek neki, és a szoknya végül
csomóba gyűlik a derekam körül, és immár tényleg majdnem teljesen feltárulkozom Colin előtt. Kezét a combom belsejére
helyezi, szélesebbre tárja a lábamat, és pillantását nem tudja elszakítani halvány
rózsaszín bugyimról. Hátrahajolok, megkapaszkodom a hideg gránitpult szélében. Az egy kicsit lehűti felhevült
bőrömet.

Lángoló tekintetétől szépnek és kívánatosnak érzem magam. Pusztán attól, ahogy rám néz, még lucskosabbá válik
a bugyim, amit szinte kínosnak érzek. Megremegek, ahogyan egyik ujját fentről lefelé végighúzza a bugyim közepén,
és visszafojtom a lélegzetemet, amikor határozott nyomást gyakorol a legérzékenyebb pontomra.

Összeszorítom a számat, hogy visszafojtsak egy kikívánkozó nyögést, és ekkor hirtelen ott van az arca az arcomban.
– Nem akarom, hogy visszafogd magad – mondja határozott hangon. – Egészen mostanáig vártam; most majd’
meghalok, hogy lássam, amint széthullasz.

Nem veszi le rólam a szemét, miközben ujjait becsúsztatja a bugyim eleje mögé, és megérinti a meztelen, forró,
nedves bőrt. Fogaimat az alsó ajkamba mélyesztem, ahogy mély, torokhangú morgást hallatok, és behunyom a
szememet, hogy átadhassam magam az érzésnek, amit biztos ujjai váltanak ki a testem megfelelő helyein. Mintha
pontosan tudná, hol jó nekem, mikor legyen erős a nyomás, mikor gyengéd a simítás. Tökéletesen ráhangolódott a
testemre, és máris érzem a hullám elejét, amely majd elborít és magával ragad.

– Nyisd ki a szemed – parancsol rám mély hangján. – Nézz rám.

Kipattan a szemem, és mellkasom zihál, ahogy találkozik a tekintetünk. Anélkül hogy levenné rólam a szemét,
lerángatja a bugyimat a csípőmről, lehúzza a lábamon, és otthagyja lógni a bokám körül. Lerúgom magamról, és
közben ráeszmélek, hogy ő teljesen fel van öltözve, míg én majdhogynem anyaszült meztelen vagyok, leszámítva a
szoknyámat, ami még mindig ott buggyosodik a derekam körül.

Kiszolgáltatottnak, ugyanakkor szexinek érzem magam, főleg amikor elismerő pillantással tetőtől talpig végigmér.

– Azt akarom, hogy tudd, ki fog eljuttatni a csúcsra – mormolja Colin félig lehunyt szemmel, miközben átkarolja a
derekamat, hogy megmarkolhassa a fenekemet, és kijjebb húzhasson a pult peremére. Letérdel előttem, oldalt fordítja
a fejét, és száját rátapasztja combom belső felére. Nyöszörögve fogadom, hogy forró ajka tüzes ösvényt éget rajta.

Nem tudom elhinni, amit az előbb mondott; mintha nem tudnám, hogy ő az.
Colin. De még kevésbé tudom elhinni, hogy ott térdel előttem, és arra készül, hogy száját a két lábam közé helyezze,
majd pillanatokon belül észveszejtő gyönyörben részesítsen.

– Olyan forró vagy. És nedves. – Szája megtalálja testem legközepét, nyelve hirtelen előbukkan egy gyors
nyalintásra. Úgy megrándulok, hogy kis híján lefordulok a pultról.

De Colin erősen tart. Nagy keze a csípőmön, odaszögez a pulthoz, miközben nyalogat tovább, nyelve fürgén jár fel-
alá, ajka szív. Bizsereg a hasam, remeg az egész testem, és hátravetem a fejemet, megemelem a csípőmet, hogy
közelebb toljam magam ahhoz a dekadens, pajkos szájhoz, amely csodát fog művelni velem.

– Nézz rám, Jenny. – Megint kimondja a nevemet, hogy magára vonja a figyelmemet, és amikor kiegyenesedve lenézek
rá, azt látom, hogy áthatóan néz.
– Már közel vagy hozzá, igaz?

Vadul bólintok, megint nyöszörgök. Ott egyensúlyozom a szakadék szélén, várom, hogy levethessem magam a
földindulásszerűnek ígérkező orgazmus mélyére. És ezt Colin is tudja.

– Mondd meg, hogy szeretnéd. Mondd meg, hogy juttassalak el oda. – Hangja mély, pillantása éget. Szeretné, ha
beszélnék hozzá.
Nem szokásom csúnyán beszélni. Igazság szerint szex közben egyáltalán nem szoktam beszélni, és kész, de ez itt
most Colin. És elég kitartóan néz.

– Öö… – Felnyögök, amikor ajka közé fogva erősen megszívja a klitoriszomat, és egyik hosszú ujját becsúsztatja
hívogató testembe, be-ki tologatja-húzgálja, amitől még tovább nő bennem a feszültség. – Ó, istenem, igen, így. Így
csináld. Csináld mindet! – Elcsuklik a hangom, alig bírom megformálni a szavakat.

Érzem a mosolyát érzékeny húsomon, és végigfut a hideg a hátamon. Most belül kezd el simogatni, bedugja még
egy ujját, fokozza a tempót, és közben folyamatosan szív és nyal a lábam között, de a szemét nem veszi le rólam. Egy
másodpercre sem.

Ez életem legintenzívebben intim pillanata. Összeforrt a tekintetünk, a szája rajtam, a nyelve, az ujjai bennem. Úgy
érzem, ilyen szoros kapcsolatban soha senkivel nem voltam még, és lehunyom a szemem, mert elhatalmasodnak
rajtam
az érzések.
Túlságosan sok az érzés.

És ekkor totálisan elborít életem legnagyobb, legintenzívebb orgazmusa. Remegek, a nevét zihálom, félek, hogy
leesem a csúszós gránitlapról, de Colin olyan erősen fogja a fenekemet, hogy talán zúzódások lesznek rajta.

Nem érdekel. Azt akarom, hogy jelöljön meg; úgy fogom érezni, hogy hozzá tartozom. És minden vágyam az, hogy
hozzá tartozzam, még ha megjátszom is, hogy részemről tökéletesen rendben van a futó kaland is.

Még mindig nem múlt el a remegés, reszket a lábam, a karom is, a szívem őrült iramban ver. Beleszédülök az
orgazmusba, nem jutok lélegzethez. Azt hiszem, soha életemben nem tapasztaltam még ilyet.

Colin

Kurvára gyönyörű látvány volt, ahogy Jen széthullott. A környezet nem volt kimondottan romantikus, mert csak
feldobtam a munkapultra, majdnem pucérra vetkőztettem, és ott, a konyhám közepén elégítettem ki.

A kurva életbe, minden pillanata megérte.

Finoman nekinyomom a számat nedves, remegő húsának, még egyszer utoljára, lassan megnyalom, majd felállok.
Elborítja az izzadság, egész testében reszket, kapkodva szedi a levegőt, korábban csinos lófarka most szénaboglyára
hasonlít. Ajka duzzadt a csókjaimtól, melle és arca rózsapiros.

Istenien néz ki. És most beviszem az óriási ágyamba, teljesen levetkőztetem, és az éjszaka hátralévő részében
beledöngölöm a matracba.
Valóra válik minden álmom.
– Jól vagy? – kérdezem, majd hosszan, mélyen megcsókolom.

Jen arca meg sem rezzen, bár tudom, hogy érzi tulajdon testének ízét a számon. Én vetek véget a csóknak,
lenyűgözve nézem duzzadt, mennyei ízű ajkát. – Hát, ez… lehengerlő volt – mormolja.

– Az volt. És gyönyörű. Te is gyönyörű vagy. – Újra megcsókolom, mert nem tudom nem megcsókolni. Annyira
jól néz ki, és annyira szexi, ahogy ott ül a konyhapulton. Isteni a teste, csupa hosszú kar és láb, kecses ív. El tudom
képzelni, milyen lehet, amikor rám kulcsolódnak azok a végtelenül hosszú lábak,
mialatt az eszméletlenségig kefélem.
Már a gondolatára is megkeményedik a farkam.

Átölelem, ölbe veszem, és Jen automatikusan körém fonja azokat a hosszú lábait, hogy megtartsa magát. Markolom
a fenekét, ujjaim a húsába mélyednek, úgy viszem végig a folyosón a hálószobámba.

– Hová viszel? – kérdezi, mintha nem tudná. Szája egészen a fülemnél van. Elkezd csókolgatni és nyalogatni a
fülem mögött egy pontot, mint aki tudja, hogy ettől el fogom veszíteni a fejemet.

– A szobámba – válaszolom mogorván. – Hogy rendesen, az ágyamban dughassalak meg.

Szája megáll a fülem mögött, és úgy fordítja a fejét, hogy rám nézhessen. – Nagyon mocskos a szád.

– Azt hiszem, szereted a mocskos számat, főleg ha a te … – Jen befogja a számat, hogy ne mondhassam ki, hol van
a szám, de a nevetésemet nem tudja visszatartani.

– Pasi így még nem beszélt velem – ismeri el halkan, miközben leveszi a kezét a számról.

Féltékenység szorítja össze a mellkasomat, de igyekszem nem törődni vele. – Soha?

Lassan megrázza a fejét. – Soha.

– Akkor örülök, hogy én lehetek az első. – Megszaporázom a lépteimet, beérek a hálószobámba, és leteszem Jent az
ágyra. Lenyűgözve nézem, ahogy maga mögé nyúl, lehúzza a szoknyája cipzárját, kibújik belőle, és a padlóra hajítja az
összegyűrődött textilcsomót. Most végre teljes mértékben ruhátlan.

Olyan gyönyörű, és csak az enyém, legalább ma éjszaka. Meg a következő néhány hétben, ha tartjuk magunkat a
megállapodásunkhoz. Ami engem illet, én tartani fogom magam. De vajon ő is? Hosszú távon ritkán jön be a szex
barátok között.
– Mindig így szoktál beszélni? – kérdezi.

– Hogy? – Lerázom magamról az inget, majd nekilátok, hogy levegyem a farmeremet.

 – Hát ilyen csúnyán, szex közben. – A szó szoros értelmében kiguvad a szeme, amikor egy mozdulattal letolom a
farmeremet és az alsónadrágomat, és előbukkan a farkam. – Öö…

Mosolyogva az ágyhoz megyek, és odaheverek meleg, illatos teste mellé. Kezemet a hasára teszem, és elkezdem
simogatni fölfelé, föl egészen a két melle közti völgyig. Örülök, hogy olyasmit mondtam, amitől nem találja a szavakat.
– Amit az előbb mondtam, az még egészen finom volt – mutatok rá.

Felém fordítja a fejét, és édes illatú haja szétterül az arcomon. – Nem olyan vagy, amilyennek elképzeltelek.

Félresöpröm a szememből a selymes tincseket. – Miért, milyennek képzeltél? – Fölé hajolok, apró csókokkal
halmozom el a kulcscsontját, a két mellét, az enni való kis kemény mellbimbóit. Nemigen nevezném dús keblűnek, és
én általában a nagy mellű nőket szeretem.
De Jen teste úgy tetszik, ahogy van. Semmit sem változtatnék rajta.

– Nem tudom – suttogja, miközben kezét a tarkómra teszi. Enyhén lenyomja a fejemet, amivel azt jelzi, hogy
jólesik neki, amit csinálok, ezért mélyebben veszem a számba a mellbimbóját, és élvezem bőre ízét. – Ez annyira jó
érzés.

Kisvártatva mind a ketten tapogatjuk, csókoljuk és nyalogatjuk egymás testét. Lábunk összefonódik, Jen ujjai a
farkamra kulcsolódnak. Alig várom már, hogy mélyre merüljek meleg, hívogató testében, hogy benne elveszve eljussak
a csúcsra, de nem akarom elkapkodni. Alaposan rákészülök, mert Jen igazán megérdemli, hogy a tőlem telhető
legjobb formámat nyújtsam neki.
Csak remélni tudom, hogy nem fog bennem csalódni.

– Érezni akarom, hogy bennem vagy – suttogja, amikor már hosszú percek óta kínozzuk így egymást. Rám
mászik, arcát az enyémhez hajtja, ujjai továbbra is az erekciómat fogják.

Végighúzom a kezemet a hátán, simogatom fenekének puha, rugalmas húsát.

– Vegyél ki egy óvszert a fiókból.
Odapillant az éjjeliszekrényre, kinyújtja a karját, kihúzza a fiókot, és elővesz belőle egy óvszert. Elhúzódik tőlem,
kibontja, elém térdel, és a farkam fölé tartja.
– Föltehetem?
– Naná! – motyogom, és megbűvölve nézem az arcát, szemének ragyogását.
Fölébe hajlik az erekciómnak, haja az arcába hull, mert néhány pillanattal korábban kivettem belőle a gumit, és
kibontottam a haját. Ujjai végigsimítják a farkamat, mielőtt ráhelyezi az óvszert. Lassan görgeti le rajta, és simogatja
közben, amitől úgy érzem, szemgolyóm befordul a fejembe, annyira istentelenül jó érzés.

Most is hergeljük, gyötörjük egymást, ahogy eddig is annyi éven keresztül. A különbség csak annyi, hogy most
meztelenek vagyunk, összegabalyodunk, és az őrületbe kergetjük egymást a beteljesülés elodázásával. Mígnem nem
bírom már tovább, átfordítom, hogy alám kerüljön, és széttolom hosszú lábait, csípőmet a combjai közé eresztem,
majd farkamat a meleg barlang felé vezetem.

Kiüt a szemöldökömön a veríték, miközben Jent tanulmányozom, arcát kétfelől a kezembe fogva. Sötét haja
szétterül a párnán, bársonyos barna szemében álomittas pillantás, kívánatos, szexi szája duzzadt a büntetésből kirótt
csókjaimtól. Végighúzza kezét a mellkasom közepén, a hasamon, ujjai a köldökömet ingerlik, aztán még lejjebb
vándorolnak a szőrös ösvényen, amely lüktető erekciómhoz vezet.

– Azt mondod, szép vagyok, pedig te vagy szép – suttogja, tekintetét a mellkasomra szegezve, láthatólag elbűvölve.
– Egész nap bírnálak simogatni.
– Bele is őrülnék – motyogom, mire Jen elmosolyodik.

– Ó, azt nem engedhetjük meg. – Keze megkerüli a csípőmet, magára húz; ekkor belecsúszom a testébe, és
farkamat körülveszi forró, nedves és mély barlangja. Lassan mélyebbre, még mélyebbre kúszom, míg teljesen körül
nem fog. Testünk tökéletesen egy vonalban van, mellünk összeért, csípőnk egymásén nyugszik.

Behunyom a szememet. Összeszorítom a fogamat. Minden erőmre szükségem van, hogy tartsam még magam, és
ne lövelljek ki gejzír módjára ebben a szent pillanatban, mint valami tapasztalatlan tinédzser, aki nem tud uralkodni
magán. Jen átkulcsol azzal a végeláthatatlanul hosszú lábával, amitől még mélyebbre csúszom, és felnyögök, majd
máris kezdődik a bizsergés a gerincoszlopom tövében.

Nem. Most nem mehetek még el. Ez az első alkalom, azt akarom, hogy neki is jó legyen. Mindkettőnknek jó
legyen.
Nézem összekapcsolódott testünket, és csaknem teljesen kihúzom magam
belőle, mielőtt ismét visszacsúszom. Újra meg újra beléhatolok, lassú ritmusban, megbabonázva attól a látványtól,
hogy a farkam újra és újra eltűnik Jen testében. Fölemeli a csípőjét, ahogy hátraveti a fejét, és ívbe feszíti a hátát.
Lehunyja a szemét, ahogy velem együtt mozog, köröz a csípője, apró kis nyöszörgések szakadnak ki a torkából.

Ha keményen belédöfnék egyszer, talán kétszer, minden gond nélkül rögtön felrobbannék. De úgy látom, Jen még
dolgozik a magáén. Szó sem lehet róla, hogy azelőtt menjek el, hogy másodszor is felért a csúcsra. – Simogasd magad
– suttogom.
Megdermed, szeme kinyílik, és összevonja a szemöldökét. – Mi?

– Simogasd magad, Jenny. Csináld úgy, hogy elélvezz, amíg benned vagyok – bátorítom, és úgy szeretném, ha
megcsinálná. Felforrósodik és megfeszül a bőröm a puszta gondolatra, hogy ujjaival izgatja a klitoriszát, és úgy élvez
el, hogy benne van a farkam.

Beharapja vastag alsó ajkát, lenyúl kettőnk közé, mutatóujjával a klitoriszát dörzsöli, ujja hegye hozzáér a
farkamhoz. Felnyögök, keményebben döfködöm magam belé, és közben látom, hogy átveszi a ritmusomat. Míg mind
a ketten el nem jutunk a küszöbre, már át is lépünk rajta…

Gyötrelmes nyögés szakad ki belőlem, a nevét sóhajtom, miközben lökök még egyet, de olyan keményen, olyan
mélyen, hogy félek tőle, talán szétszakítom Jent. De ő csak kapaszkodik belém, remeg egész testében, a nevemet
suttogja újra és újra, ezért aztán megadom magam. Elengedem magam.
Hagyom, hogy elborítson az orgazmus.

Kapaszkodunk egymásba, hangos zihálásunk betölti a szobát. Bőrömet verejték borítja, akárcsak az övét, és el akarok
húzódni tőle, de szorosabbra fonja ölelését, ujjai belevájnak a hátamba, mintha soha többé nem akarna elereszteni.

– Maradj még egy pillanatot – mormolja a mellkasomba. Ajka csiklandozza a bőrömet, és megborzongok tőle.

– Agyonnyomlak – kezdem, de félbeszakít.

– Nem baj. Jó érzés, hogy agyonnyomsz – ismeri el halk, álmos hangon.

Basszus. Nem tudom, hogy mit mondjak. Hogy mit csináljak. Szex után rendszerint kipattanok az
ágyból, kidobom az óvszert, és már el is húztam a
csíkot. Haza sosem hozok nőt. Egyszer követtem el azt a hibát sok-sok évvel ezelőtt Dél-Kaliforniában, amikor már
sikeresen üzemelt az első éttermem. A nő megnézte magának a kényelmes tengerparti lakásomat, és úgy döntött, hogy
akkor ő oda is költözik.

Nagyon gyorsan elejét kellett vennem a dolognak. Abban a vérfagyasztó pillanatban megesküdtem magamnak,
hogy soha többé nem engedek be nőt a lakásomba. Most meg tessék, együtt élek valakivel. Aki el akar menni, és én
vagyok az, aki marasztalná.

Jennel minden egészen más. Nekünk közös a múltunk. És bonyolult is a múltunk, ezért is nem akarom tönkretenni
egy olyan kapcsolattal, ami eleve kudarcra van ítélve. Ha Jen el akar menni, én nem fogok az útjába állni. Nem számít,
hogy fenomenális a szex. Menni akar.
Akkor hadd menjen.

Végre lazít a szorításán, és kimehetek a fürdőszobába, ahol a szemétbe dobom az óvszert, és belenézek a tükörbe.
Nem látok magamon változást, de érezni határozottan érzem, hogy más lettem. Ugyanaz a jóképű arc néz vissza rám,
amit tulajdonképpen ki nem állhatok, ha őszinte akarok lenni. E miatt az arc miatt kerülök annyiszor bajba. Az
ember könnyebben eléri, amit akar, ha szép a fizimiskája, nem igaz? És én segítség nélkül is bajba tudom keverni
magam. Egyedül is megy, köszönöm szépen.

De azért kíváncsi vagyok, mit lát Jen, amikor rám néz. Olyan embert, aki fontos a számára? Akit könnyen el tud
majd felejteni? Mindkét lehetőség félelmetes.

De nem tudom. És nem is biztos, hogy akarom tudni, hogy mit lát. Hogy mit érez.

Lekapcsolom a világítást a fürdőszobában, visszamegyek a hálóba, befekszem az ágyba, és magunkra húzom a

takarót. Jen szó nélkül közelebb csúszik, hozzám simul a hátával. Átkarolom a derekát, és magamhoz szorítom. Olyan
jó érzés. Ismerős és meleg a teste, és tökéletesen illik az én hajlataimba. Azt akarom, hogy örökre velem maradjon.

Kicsit elhúzódom tőle, elsöprögetem a haját a nyakáról, és nézem a tetoválást. A szalagfüggöny résein keresztül
beszivárog a szobába az utcai lámpa tompa fénye, így látom a pillangó színes, finom vonalait.
 Végigkövetem az ujjammal, érzem, hogy Jen megremeg az érintésemtől. Odahajolok, ráérősen
megcsókolom, és most halkan, kéjesen nyöszörög.
– Van valami jelentése, igaz? – Kinyújtom a nyelvem, hogy megnyaljam, és élvezem sós-édes ízét. Nem tudok
betelni ezzel a testtel.
– Szeretem a pillangókat. – Felsóhajt, amikor még közelebb húzom magamhoz.
– És igen. Van jelentése.
– Micsoda?

– Azt jelképezi, hogy el akarok szakadni a múltamtól. – Megcsuklik a hangja. Felvonom a szemöldökömet, államat
a vállának támasztom. – Csináltam olyan dolgokat, amikre nem vagyok büszke, Colin.

– Tudom. Örülnék neki, ha el tudnád engedni őket. Senki sem ítélkezik fölötted.

– Nem örülök annak, amit csinált, de nem tehetek neki szemrehányást. Nehéz helyzetben volt. Össze volt zavarodva,
egyedül volt, és a fenébe is, részben az én hibámból alakult így.

– Le… lehet, hogy egyszer majd el tudom engedni. – Elhallgat. – Még nem, de már közel járok hozzá.

A fenébe is. Tökéletesen megváltoztatta az életemet ez a gyönyörű, fantasztikus nő, akit

gyerekkorunk óta ismerek.
De fogalmam sincs, mihez kezdjek most.
 Tizenkettedik fejezet

Jen
– Ragyogsz.

Megveregetem Fable karját, amikor elmegyek mellette. – Dehogy. – A francba, valószínűleg tényleg ragyogok, nem
mintha beismerném, legfőképpen Fable-nek nem.

De hát ez történik, ha az ember egész éjjel vadul szexszel egy férfival, aki nem bírja levenni róla a kezét. Se az ujjait,
se a száját, se a nyelvét…
Megborzongok a mennyei, tiltott emlékektől.
– De igen. És ez csak egy dolgot jelenthet.

Megdermedek, riadalom fut végig rajtam. Tudom, hogy Fable a legjobb barátnőm, és mostanáig mindent
elmondtam neki, ami Colin és köztem történt. De életünk ezen utolsó fejezetéről nem tud, és igazából nem is akarom
elmondani neki.

Mindig is úgy gondolta, hogy Colin nem százszázalékosan hozzám való, és most nem akarom végighallgatni a
figyelmeztetéseit. Az a véleménye, hogy Colin túlságosan simlis és túlságosan szoknyabolond ahhoz, hogy komolyak
legyenek a szándékai. És ebben mindig is egyetértettem vele. Most csak arra tudok gondolni, hogy átmenetileg
elhagyott a józan ítélőképességem.

Különben is, még túl új, túl törékeny az, ami Colin és köztem történt, egyelőre senkivel sem akarom megosztani.
Még gondolkodnom kell rajta, még nem dolgoztam föl.

Még élvezni akarom. Egyedül.

– Találtál állást, igaz? – kérdezi, amikor nem mondok semmit.

Megkönnyebbülés veszi át a riadalom helyét. Nemet intek a fejemmel, próbálom elrejteni a mosolyomat. Nem lenne
szabad mosolyognom. Most baromira el kellene keserednem, hiszen hogy a fenébe fogok dobbantani ebből a tetves
kisvárosból, ahol mocskos emlékek kísértenek? Teljesen megfeledkeztem a tegnapi kudarcos állásinterjúkról, mert
minden kellemetlen emléket elmosott az egész éjszakás kaland Colin ágyában.
 Most bezzeg eszembe jutnak.

– Nem találtam – válaszolok végül, miközben elindulok az étteremben, hogy sorra járjam az asztalokat, és
meggyújtsam a közepükön álló gyertyát. – Senkinek sem kellettem.

– Ugye csak viccelsz? – Ugyanolyan méltatlankodást hallok a hangjában, mint tegnap Colinéban. Meleg,
bizsergető érzés kezdődik a gyomromban. Mindenki hisz bennem, csak én nem. Lehet, hogy össze kellene szednem
magam végre, és nekem is hinnem kellene magamban. – Miért nem?

Megrántom a vállamat, beledugom az öngyújtó hosszú csövét az üveg gyertyatartóba, és megnyomom a gombot. –
Unom már, hogy egyfolytában pincérnőként dolgozom, úgyhogy irodai munkát céloztam meg. Csak az a gond, hogy
olyasvalakit keresnek, akinek van gyakorlata, nekem meg nincs.

– De hát te… te vagy. Fantasztikus vagy. Biztos kurva jól ment az interjú, és lenyűgözted őket. Okos vagy. Szuperül
nézel ki. Ki ne kapna utánad két kézzel?
– Fable arcára kiül az értetlenség. Imádom érte.

– Úgy látszik, mégsem vagyok olyan kurva jó, tekintve, hogy nem engem választottak. Még csak érdeklődést sem
mutattak irántam. – Megyek asztaltól asztalig, Fable meg jön utánam, és megterít az ezüst evőeszközkészlettel. Mi
vagyunk a záró egység a vacsorára terítők csapatában. Olyan régóta dolgozunk együtt, hogy tökéletes összhangot
alakítottunk ki.

– És akkor most mit fogsz csinálni? – tudakolja Fable, miután az utolsó asztallal is végeztünk.

Jó kérdés. Csak még nem tudom rá a választ. – Hát, nyilván kezdem újra… az A tervvel. – Akármi legyen is az A
terv.
– Vagyis…? – Elhalkul a hangja, felvonja a szemöldökét.

Meg kell hagyni, ez a csaj bárkit megizzaszt, elég, ha felvonja a szemöldökét. Szegény Drew. És szegény Owen.
Egyiküknek sincs esélye, ha vitába bonyolódik Fable-lel. – Öö, kezdem elölről az álláskeresést. És a lakáskeresést.
Megnézem a Craigslisten, kik keresnek lakótársat.

– Össze akarsz költözni valakivel, akit nem is ismersz? Megőrültél? – Fable megrázza a fejét. – Mi van, ha kifogsz
egy sorozatgyilkost, aki a következő áldozatát keresi, pont olyasvalakit, amilyen te vagy?
 – Túlzásba viszed az aggodalmat. – Felsóhajtok. Nem akarok emiatt stresszelni,
és különben is, majdcsak találok valakit, egy velem nagyjából egykorú lányt, esetleg
egy egyetemistát. Pár napja már nézegetem a hirdetéseket, találtam is néhány
ígéretest, és fölvettem velük a kapcsolatot. Bár még senki sem válaszolt.
Lehet, hogy rólam hiszik azt, hogy sorozatgyilkos
vagyok. Ha-ha. Nagyon vicces.
– De Jen…

– Figyelj, Fable. – Szembefordulok vele, elállom az útját. Nem vagyok dühös rá, de unom már, hogy mindenki meg
akarja mondani, hogy mit csináljak. – Tudom, mit csinálok. Lehet, hogy kockázatosnak tűnik, de hidd el, nem vagyok
annyira hülye. Megteszek minden óvintézkedést, amit csak kell.

Fable a szemöldökét ráncolja. – Soha egy szóval sem állítottam, hogy hülye vagy. Csak…

– Csak féltesz. Igen, tökéletesen megértem. Én is félteném magam. De talpra fogok esni. Mindig talpra esem. Olyan
vagyok, mint a macska.

– Olyan macska, amit mindig elkap és talpra állít egy Colin Wilder nevű pasi – motyogja Fable.

Már nyitom a számat, hogy visszavágjak valami gúnyos megjegyzéssel, de ekkor megneszelem, hogy ott van Colin.
Érzem lehengerlő jelenlétét. Mögöttem áll – érzem mámorító, tiszta erdőillatát, érzem, ahogy a testéből áradó hő
átjárja az én testemet, ahogy még közelebb lép. Megesküdnék rá, hogy diszkréten megsimogatta a fenekemet, nem
csak véletlenül hozzáért, és elborít a vágy hulláma.

– Emlegetett valaki? – Jókedvűnek tűnik. Mély hangjától libabőrös leszek; összeszorítom a számat, és szinte félek
felé fordulni és ránézni.

Félek, hogy elolvadok, ha meglátom a szemében azt a bizonyos csillogást. Amelyikkel elárulja, hogy pontosan tudja,
hogy nézek ki meztelenül, és alig várja már, hogy újra ebben az állapotomban lásson.

– Farkast emlegetnek. – Fable szemtelen mosolyt villant rá. – A kis gyámolítottad épp most meséli, hogy nem
talált állást tegnap, amikor elmentetek Sacramentóba.
 Jól hallottam, hogy kis gyámolítottnak nevezett?

– Sajnos csupa idiótával hozta össze a sors az állásinterjúkon. – Colin úgy lép, hogy mellém kerüljön, és karja
hozzáérjen az enyémhez. Továbbra is szorítom a számat, nehogy felkiáltsak a gyönyörtől, mert úúú… A lábujjam is
belebizsergett ebbe az érintésbe. – Nem látták meg benne a lehetőségeket.

Fable rólam Colinra néz, azután meg vissza rám, és megint felvonja a szemöldökét. A fenébe. – És azt akarja
mondani, főnök úr, hogy maga viszont látja benne a lehetőségeket?

Colin elneveti magát, és megrázza a fejét. – Én igen. Én mindig láttam benne.

– Véletlenül egyszerre nézünk egymásra. Óriási hiba. Vajon rajongás az, amit a tekintetében látok? Elkapom a
szememet, mielőtt Fable túl sokat beleképzelne a jelenetbe, de elkéstem. Összehúzza a szemét, és jelentőségteljesen néz
rám. Bármikor felismerem ezt a nézését.
És most úgy hiányzik, mint púp a hátamra.

– Ideje munkához látni, lányok – mondja Colin, de még finoman megszorítja a karomat, mielőtt elmegy. –
Megyek, nyitom az ajtót.

Utánanézek. Még mindig bizsereg a karom ott, ahol hozzáért, és nem tudom elszakítani a tekintetemet tökéletes
fekete pantallóba rejtett tökéletes fenekéről. Tegnap este annyit fogdostam azt a feneket, amennyit csak akartam.
Tömör, kemény, mint a kő, és imádtam, ahogy megfeszült, amikor mélyebbre lökte magát bennem…

– Ti dugtatok, ugye?

Fable halk hangja ránt vissza kéjes merengésemből. Odafordulok hozzá, hogy mindent tagadjak, de ő máris
csóválja a fejét.

– Ne is tagadd. Annyira nyilvánvaló. Édes istenem, nem csoda, hogy így ragyogsz. – Közelebb lép hozzám, még
jobban lehalkítja a hangját. – Szexeltél. Colinnal. Szent. Ég!

– Elég. – Megfogom a karját, és kikormányozom az étteremből, ahol egyre több az alkalmazott és a vendég. A
hátsó folyosóra viszem, amely a sikátorhoz vezet. – Ne híreszteld, oké? Nem akarom, hogy kitudódjon, és azt sem
akarom, hogy Colin megtudja, hogy tudod.
– Nem fogom elmondani senkinek. Bennem megbízhatsz. Nálam jobban senki
sem tud titkot tartani. Kérdezd csak meg Drew-t. – Összecsücsöríti a száját, megrázza a fejét, és egy röpke pillanatra
titokzatos fény lobban a szemében. Néha egyáltalán nem értem. De ezzel most nem tudok foglalkozni. – És miért nem
akarod, hogy Colin megtudja, hogy tudom, hogy szexeltek?

Sziszegve ejti ki az utolsó szót, mire az égnek emelem a tekintetemet. Közelebb állok hozzá, mint bármelyik
barátnőmhöz az életben, de nem az a típus vagyok, aki szereti megbeszélni a szexuális élményeit. Elég zárkózott
vagyok, főleg a szexszel kapcsolatban. Se a jó, se a rossz dolgokat nem akarom megosztani. – Ne beszélj így.

– Te meg ne csinálj úgy, mintha valami bűnös dolog volna. – Megkönnyebbüléssel tölt el, hogy ilyen lazán veszi. –
Nem tudom elhinni, hogy végre egymásnak estetek. Legfőbb ideje volt már. – Megbök a könyökével. – És? Jó az
ágyban?

Elvörösödöm, amikor eszembe jut, hogyan temette az arcát a lábam közé a konyhában, ahol úgy elélveztem, hogy a
nevét kiabáltam, és majdnem lezúgtam
a pultról.

– Ne is válaszolj. Rád van írva a válasz. – Fable elneveti magát. – Szóval baromi jó.

Egyszerűen fantasztikus, de erről nem akarok beszélni. Egyelőre nem. De lehet, hogy soha.

Inkább megtartom magamnak.

Colin

Minden erőmmel azon vagyok, hogy ne figyeljek rá, de kurva nehéz. Áll a farkam, mint a cövek, ahogy egész este Jent
bámulom abban a rövid, testhez simuló fekete pincérnő-egyenruhában. Ő a legszexibb nő itt. A lába egy mérföld hosszú a
fekete tűsarkú szandálban. Haját magasan hátrafogta lófarokban, így látszik a szép kis pillangótetkója a nyakán. Ez a
tetoválás azt jelképezi, hogy maga mögött akarja hagyni a múltját, és szabadságra vágyik, hogy maga alakíthassa a jövőjét.

Egyrészt nem örülök ennek a tetoválásnak, másrészt nagyon szívesen végigvezetném az ujjamat minden finom,
színes vonalán. Azután meg a nyelvemet.

Jézusom. Össze kell szednem magam.

 Jen többször is rajtakapott már, hogy őt bámulom, de nem vettem a fáradságot, hogy elfordítsam a fejem. Ő néha
lesüti a szemét, rózsaszínűre pirul az arca, és ilyenkor nagyon édes. Máskor meg nyíltan visszabámul rám, és
rosszlányosan mosolyog azzal az érzéki szájával, amit úgy megcsókolnék.

Aztán többször is előfordult, hogy csak nevetett és csóválta a fejét, mintha szórakoztatná, hogy ennyire nem bírom
levenni róla a szememet. De én is rajtakaptam, hogy engem néz. Sokszor. Ugyanúgy kíván ő is.

És nemsokára, miután végeztünk, olyan mélyre eltemetem magam benne, hogy csoda lesz, ha egyáltalán kitalálok.
Már a puszta gondolattól, hogy ez vár rám, olyan kemény vagyok, mint egy szikla.

Végül bezárkózom az irodámba, hogy ne lássa már mindenki, ahogy csorgatom a nyálamat. Nem tudom, Jen hogy
van vele, de én nem szeretném, ha bárki az itteniek közül megtudná, hogy mi van köztünk. Elég baj, hogy máris
pletykálnak rólunk. Sosem tagadtam ugyan, de megerősíteni sem szeretném, hogy csakugyan megtörtént, amire
gondolnak.

Így hát belevetem magam a munkába. Végigfutok a reddingi étterem építésvezetőjének jelentésén. Úgy tervezem,
hogy odamegyek valamikor a napokban, hogy személyesen is lássam. Szépen halad az építkezés, úgy tűnik, minden
terv szerint zajlik. Ha minden jól megy, márpedig minden jel erre utal, alig nyolc héten belül megnyitom az éttermet.

Jen akkor már nem lesz velem. Úgy jön a felismerés, mintha gyomorszájon vágtak volna. Félretolom az építési
jelentést, a számítógépemhez fordulok, és átnézem a rendeléseket. Megnézem a Facebookon A Kerület profilját.
Tweetelek a happy hourról, amit csütörtökönként tartunk.

Annyira leköti a figyelmemet, hogy nem is hallom, amikor nyílik az irodám ajtaja, és csak akkor kapom fel a
fejemet, amikor halk kattanással becsukódik. Jen áll ott az ajtónak dőlve, arcán bátortalan mosoly.

– Szia – mondom, és pillantásom leplezetlenül bejárja a testét. Megint. Állati dögös, egy kicsit félénknek tűnik, és
ettől még szexibb.
– Szia.
– Pihenőt tartasz?
Bólint, ellöki magát az ajtótól, és lassan felém indul. – Tudsz most egy kis időt
szánni rám?
Hátradőlök a széken. – Mit tervezel?

– Á, nem is tudom. – A bátortalan mosolyból egyből huncut mosoly lesz. – Te mit szeretnél?

Minden, ami belefér, mennyibe is, tíz percbe? Öt perc biztosan elég lenne rá, hogy becsúsztassam az ujjaimat a
lábai közé, és eljuttassam a csúcsra. Utána talán letérdelhetne elém, és leszophatna.

Igen. Egész sok mindent végezhetnénk tíz perc alatt.

– Bármit, amiben te is benne vagy. – Összefűzöm az ujjaimat a tarkómon. – Mondd meg, mit szeretnél.

– Ezt. – Mielőtt bármi egyebet mondhatnék, sőt gondolhatnék, Jen már rajtam van, meglovagol a székemen, szája az
enyémen, keze a hajamban. Csókja mohó és mély, összeakad a nyelvünk. Csókunk elmélyül. Két kezemet a csípőjére
teszem, majd felhúzom az oldalán, hogy érezzem a formáját. Tenyeremet a mellére fektetem, és határozottan megszorítom,
mire Jen felnyög a számon.

– Zavarjunk le egy gyors menetet? – kérdezem jókedvűen, amikor ajka a nyakamra siklik.

Lehunyom a szemem, lejjebb engedem a kezemet, és a szoknyája szegélyével játszom. – Egész este majd’
megőrültem érted.
– Akácsak én teérted – leheli, fölemelve a fejét, hogy belenézhessen a szemembe. – Láttam, hogy nem bírtad
levenni rólam a szemedet.

– Nem is. – Bedugom a kezem a szoknyája alá, és ujjaimmal feltérképezem a puha bőrt a combján és a még följebb
eső területeken. Pucér a feneke, valami csipketanga van rajta, és nem vágyom semmi másra, csak hogy letépjem róla.
– Teljesen az őrületbe akarsz kergetni, igaz?

Megint csábosan mosolyog, és a látványától elakad a lélegzetem. Ismerem a durcás Jent. A barátságos Jent. Láttam
már csaknem mindenféle hangulatban, láttam a legkülönbözőbb arcait, eddig legalábbis azt képzeltem.

A szexi Jen azonban szinte túl jó ahhoz, hogy igaz legyen.

Megnyalja az ajkát, és úgy igazítja magát rajtam, hogy az alteste hozzásimuljon fölmeredő farkamhoz. Rám hajol, szája
a fülemnél, nedves ajka hozzá-hozzáér,
miközben beszél. – Azt akarom, hogy ebben a székben dugj meg.

A vágy villáma csap a farkamba. Megszorítom a fenekét, magamhoz húzom, amennyire csak lehet. – Tényleg?

– Tényleg. – Bólint, fogai a fülcimpámmal játszanak. – Azóta nedves a bugyim, hogy ránk szóltál, amikor Fable-lel
trécseltünk, hogy menjünk dolgozni. Olyan erélyes, olyan parancsoló voltál. Istenem, úgy beindulok, amikor ilyen
vagy.
Ettől tényleg elszáll az agyam. Fogalmam sem volt, hogy ilyen is tud lenni, de persze régebben nem is adtam rá
lehetőséget, hogy megmutassa ezt az oldalát.

– Hát, lássuk csak, igazat mondtál el. – Hátulról becsúsztatom az ujjaimat a lábai közé, és megállapítom, hogy
kétséget kizáróan nedves. És forró. Mozog az ujjaimon, fogait az alsó ajkamba mélyeszti, szemhéját félig leereszti.
Életemben nem láttam ilyen szexi nőt, csak nézem és nézem, mert úgy megbabonázott, hogy mást nem bírok csinálni.

– Jaj, istenem! Mindjárt elmegyek – mormolja, amikor két ujjammal mélyen belényúlok. Magasabbra emeli a
csípőjét, lovagol a kezemen, és eljut a csúcsra. Remeg, a nevemet suttogja, keze a vállamra simul, miközben úgy
kapaszkodik, mintha leeshetne az ölemből, ha nem tartja meg magát.

Pontosan, ahogyan elképzeltem. Mennyi idő alatt is repítettem a mennyországba? Egy perc volt? Talán kettő?
Egészen elképesztő.

– Ez volt a leggyönyörűbb, amit életemben láttam – suttogom, puhán, áhítatosan csókolgatva az ajkát, miközben
még lassan mozgatom az ujjaimat a testében.

Reszketegen felsóhajt, lecsúszik a kezemről, leszáll az ölemből. Egy pillanatig nem is értem, mígnem aztán térdre
ereszkedik előttem, és kezét a térdemen nyugtatja. Szavak nélkül adja tudtomra az elképzelését.

Ilyen, amikor az embernek valóra válik az álma. Ha rajtam múlik, én inkább megdugtam volna a székemben, de
hogy itt térdel előttem, miután néhány ujjmozdulattal kielégítettem? Észbontó.

És igen, lelkesen támogatom az orális szexet, de vajon kulcsra van zárva az irodám ajtaja? Hétszentség, hogy pont
akkor nyit be valaki, amikor a farkam Jen szájában van, mert basszus, ilyen az én formám. Szar kerülne a
ventilátorba, és mindenki rólunk beszélne.
 – Be van zárva az ajtó? – kérdezem, és arra intek a fejemmel. Nem szeretném megtörni a pillanat varázsát azzal,
hogy felállok, és bezárom az ajtót. Elég lehangoló lenne.

– Kulcsra zártam, amikor bejöttem. – A nadrágom gombjához nyúl, és könnyűszerrel kigombolja. – Ne aggódj,
senki sem fog ránk nyitni. Csak én vagyok. Meg te.

Visszatartom a lélegzetemet, amikor ujjai súrolják a hasamat. Lehúzza a cipzáromat, majd széttárja a nadrágomat,
látni engedve ágaskodó farkamat, amely majd’ átszúrja a bokszeralsó sötétszürke pamutanyagát. Rákulcsolja az ujjait,
finoman megszorítja.

Ellentmondásos érzések kavarognak bennem. Szeretném, ha haladéktalanul hozzálátna, ugyanakkor annak is

örülnék, ha nem kapkodná el, és minél tovább élvezhetném ezt a pokolian izgató pillanatot.

– Hatalmas farkad van – suttogja, és rám emeli a tekintetét.

Mosolyogva kinyújtom a kezem, és a tenyerembe veszem az arcát. Gyönyör hullámzik végig rajtam, amikor
odafordul, és megcsókolja a tenyerem közepét. – Egy ilyen bóknak minden férfi örül.

Jen forgatja a szemét, én pedig leeresztem a karomat. Megfogja a bokszeralsóm szegélyét a csípőmnél. – De ez most
igaz is. A te farkad a legnagyobb, amit életemben láttam.

Nehezen sikerül visszafognom magam, nehogy valami csúnyát mondjak. A fenébe, utálom, amikor más pasasokról
beszél, és elég gyakran csinálja, ráadásul magától értetődő módon. Tudom, én szinte mániásan kerülöm, hogy
megállapodjak valakinél, de most kezdek rájönni, hogy Jen is ilyen. Nem emlékszem rá, hogy lett volna hosszabb
kapcsolata. A gimiben sem volt.

Egyfelől kíváncsi volnék a szexuális kalandjaira, másfelől viszont nem érdekel. Mazochizmus lenne, ha
kérdezősködnék róla.
Inkább hanyagolom a témát.

– Már tíz percem sem maradt a pihenőidőmből – mondja, miközben rosszlányosan mosolyog, és ujjaival a
hasamat cirógatja. – És a főnököm szemét pasas, inkább nem haragítom magamra.

– Szemét, tényleg? És mit fog veled csinálni, ha nem mész vissza idejében a
pihenőről? – Kihúzom magam, megemelem a csípőmet, amikor kezdi lehúzni rólam az alsónadrágomat. Ülök előtte
ingben, a nadrágom és az alsógatyám a bokámig letolva, szálegyenes farkam éppen őrá mutat.

– Nem tudom. Kirúg? – Nevet, miközben pihekönnyű kézzel kényezteti a farkamat, finom ujjai táncolnak az
érzékeny bőrömön, a hasamon, a combom belső felén. Erősödik bennem az izgalom, minden mozdulatával őrjítőbb a
várakozás, mígnem végül előrehajol, és szájával megérinti a farkam végét.

Ha tehetném, mindig magam mellett tartanám mint személyes szexrabszolgámat. Mert az istenit, annyira kurva jó
a keze, a szája, mindene…

Hátradőlök a széken, lehunyom a szemem, úgy élvezem, amint lassan a szájába vesz. Nyalogat a nyelvével, szív a
szájával, majd elkezd fel-alá mozogni a feje, kezével közben a combomat szorítja, és pillanatokon belül eljuttat az
őrület határára.

Élvezettel mormog a farkamon, és ekkor megrándulok, mindjárt elmegyek, és nem zavar, hogy ilyen gyorsan
eljutottam idáig. Egész este gerjedt a vágy bennem is, benne is. Az utóbbi néhány óra lényegében nem volt más, mint
egy gyötrelmes előjáték.

Fölemeli a szemét, összetalálkozik a tekintetünk. Az övé lángoló, sötét és teljességgel kifürkészhetetlen. Szeretnék
mondani valamit, bármit, megkérdezném tőle, hogy mi a fenére gondol, hogy mi a fészkes fenét művel velem, mert
egészen máshogy gondolkodom, mint szoktam. Olyan a kettőnk kapcsolata, mint egy utazás. Nem akarok még
megérkezni, folytatni akarom.
És mi akadályoz meg benne?

Félretolok az agyamból minden negatív gondolatot, és Jenre koncentrálok. Arra, amit gyakorlott szájával és
nyelvével művel velem, hogy szemmel láthatóan mennyire élvezi, hogy gyönyört ad nekem. Lassan kiereszti a farkamat
a szájából, kiölti a nyelvét, hogy kényeztesse még egy kicsit a hegyét, köröz rajta, egy pici részt sem hagy ki.

És közben egyfolytában a szemembe néz.

Bassza meg, ennyi volt. Eddig bírtam. Elélvezek, rá az ajkára, a nyelvére. Jen
issza, újra a szájába vesz, velem van az orgazmusomban, és amikor végül véget ér,
összeroskadok a székben. Döbbenten tapasztalom, micsoda bágyadtság telepszik
rám. Elszállt az erőm, álmos vagyok, teljesen elgyötört.
Jen megtörli a száját a keze fejével, feláll, és rám mosolyog. – Jó volt?

Hogy jó-e? Az nem kifejezés. Alig bírom megformálni a szavakat, a székből fölkelni meg végképp nincs erőm. –
Öö… igen. Kurva jó volt, Jen – krákogom végül.

Mosolya kiszélesedik, félrebillenti a fejét. – Akkor, azt hiszem, megfelelő munkát végeztem.

– Az biztos – motyogom, miközben előrehajolok, és kihúzok néhány papír zsebkendőt az asztalon tartott
dobozból. Megtörölgetem magam, majd felállok, és kezdem visszahúzni magamra a ruhámat.

Jen nevetve elfordul, az ajtóhoz indul. – Vissza kell mennem dolgozni, mielőtt a főnököm megbüntet, amiért ilyen
sokáig elmaradtam.

Furcsa, hogy folyton ezt emlegeti. – Annyit beszélsz róla. Azt akarod, hogy megbüntesselek?

Megáll az ajtónál, keze vadul markolja a kilincsgombot. – Hogy érted ezt?

– Ez a típus vagy? „Rossz kislány voltam, büntess meg, légy szíves”? Én nem igazán. Mindig azt szerettem, ha én
irányítok a hálószobában. Élvezem, ha én mondhatom meg, mi történjen. Néha még durva is vagyok egy kicsit, bár
nem komolyan. Hajhúzás. A puha, édes hús harapdálása.

Már a gondolattól újra merevedésem támadt, hogy ilyesmiket és még egyebeket is csinálok Jennel.

– Nem, sose voltam ilyen – ismeri el, és lassan felém fordul. Elmosolyodik, szemében vad vágy ül, és még
valamilyen érzelem, amit nem ismerek fel. – De lehetnék. Veled.

Hát, basszus. Ettől a beismeréstől mindenféle gondolataim támadnak. Túlfűtött a képzeletem.

 Tizenharmadik fejezet

Jen

Lassan lehullanak rólam a múlt béklyói, és szabad lehetek Colinnal. Elfelejthetem szinte az összes szégyenteljes dolgot,
amit azokban a félelmetes, szűkös időkben műveltem. A legszívesebben kitörölném az emlékezetemből azt az
időszakot, de még mindig nem tudom, akármennyire szeretném is. Az, hogy vetkőzésből tartottam el magam, olyan
szabadságot biztosított, amelyet soha nem tapasztaltam korábban. Erősnek éreztem magam tőle, eleinte legalábbis.

Akkor viszont elvesztettem minden erőmet, amikor autók hátsó ülésén ötven dollárért odaadtam magam
férfiaknak. Nem is értettem ezt az ellentmondást.

De soha semmi nem adott annyi erőt, mint amikor Colinnal voltam. Teljesen fel vagyok dobva, és semmit sem
bánok abból, amit vele csináltam. Felszabadító érzés. Azt hittem, az fogja megadni nekem a szabadságot és a lelki
nyugalmat, ha itt hagyom Colint. Lehetséges, hogy tévedtem.

Szexelni Colinnal, végre elengedni magam, és megmutatni neki mindazt, amit vele szeretnék csinálni? Milyen
érzés?
Kimondhatatlanul felszabadító.

Szavakkal nem mondhatom el neki, hogy mit érzek iránta, nem, az lehetetlen volna. Halálra rémülne, és azt
semmiképp sem akarom. De meg tudom neki mutatni. Ó, de még mennyire meg tudom neki mutatni! Meg is
mutattam már. Többször is. Féltem, hogy zavarban leszünk, amikor először szexelünk, de, öö… hát, nem voltunk.
Egyáltalán nem mondhatom, hogy zavarban lettünk volna.

Nagyon is elemünkben voltunk. Kielégíthetetlen az étvágyunk egymás iránt. Amikor tegnap este vele egy légtérben
voltam az étteremben, és néztük egymást munka közben, az annyira felizgatott, hogy alig bírtam dolgozni. Minden
gondolatom körülötte forgott. Hogy megérintem. Annyira fel voltam ajzva, hogy be kellett lopóznom hozzá az
irodájába, és orális gyönyörben kellett részesítenem.

Micsoda élmény volt, még ha a múlt egy pillanatra árnyat vetett is rá. Eszembe jutott, hogy mit csináltam, hogy
pénzt fogadtam el ezért, aminek szentnek kellene lennie, két egymást szerető ember magánügyének.
 De elég hamar sikerült túltennem magam rajta. Köztünk ez is más. Colin fontos nekem, sokkal fontosabb, mint
lehetségesnek hittem volna.

Imádtam, mennyire elvesztette az önuralmát, hogy milyen gyorsan elélvezett. Láttam rajta, hogy mennyire kíván,
éreztem az ujjai rántásában, amikor beletúrt a hajamba, és meghúzta. Gyönyörteli fájdalom áradt szét az ereimben,
vitt tíz percen belül a második orgazmus felé, ami egyszerűen… őrület.
Egyszerűen megőrülök Colin Wilderért.

Annyira jó érzés tudni, hogy mindketten egyformán odavagyunk a másikért. Hogy alig bírjuk kivárni, hogy
meztelenre vetkőzzünk, valahányszor ugyanabban a helyiségben tartózkodunk. Amikor egy levegőt szívunk. Olyan
egyedül voltam a Colin iránti érzéseimmel, és olyan sokáig. De most már kölcsönös az érzés.

Bár jelen pillanatban magam vagyok. Kint vagyok Colin kertjében a kis medence mellett, fekszem egy nyugágyon,
és élvezem a késő nyári napsütést. Észak-Karolinában a szeptember nem egyenlő az ősszel. A legtöbb nap még mindig
pokoli meleg van, ez a mai sem kivétel. Hőhullám telepedett a környékre, csúcshőmérsékletnek jó harmincöt fokot
jeleztek előre.

Most, reggel még kellemes a levegő, de érzem, hogy hőség lesz, és süt rám a nap. A kedvenc bikinimet viselem, és
úgy örülnék, ha Colin itthon volna, és láthatna benne. Élénk türkizzöld színű, nem sokat takar, kétoldalt a csípőmön
kötődik, és két falatnyi háromszög takarja a mellemet. Nyugodtan hordhatok ilyen fürdőruhát, mivel kicsi a mellem,
és vékony is vagyok.

Mindig is olyan szőke hajra és gigászi mellre vágytam, amiért Colin úgy odavan, de az utóbbi napokban
hihetetlenül megbarátkoztam a testemmel. Nem utolsósorban amiatt, ahogy Colin viszonyul hozzá. Ő gyönyörűnek
látja. Szexinek. Ez önbizalmat ad, jól érzem magam tőle a bőrömben, ami pedig sosem volt így. Imádom, hogy tetszik
neki az alakom, a mellem, hogy mellette nem érzem magam közönségesnek.

Amikor tegnap este hazaértünk, azonnal meztelenre vetkőztetett, időt sem hagyott rá, hogy megszólaljak, nem
mintha tiltakozni akartam volna. Lefektetett az ágyára, és bőröm minden négyzetmilliméterét feltérképezte a szájával.
És amikor azt mondom, hogy mindenütt, akkor komolyan úgy értem, hogy mindenütt. Még zavarba ejtő helyeken
is, ahol még soha nem próbált megcsókolni senki.
 Tegnap este háromszor élveztem el. Már most is érzem, ahogy nedvesedni kezdek a puszta emlékektől, hogy mi
mindent csinált velem, amitől egészen zavarba jöttem.

És hogy mennyire élveztem.

Felsóhajtok, testhelyzetet váltok, és megpróbálom félretenni Colint a gondolataimból, és az előttem lévő

divatmagazinra koncentrálni. Átlapozom az oldalakat, untatnak a ruhák, a magabiztosságot sugárzó, mosolygó,
gyönyörű nőket felvonultató ezernyi hirdetés. Hasonló cikkekkel van tele az egész magazin. Hogyan bízzunk
önmagunkban és találjuk meg a számunkra tökéletes karriert. Hogyan találjuk meg a legjobb szexpartnert – azt én
már megtaláltam, köszönöm szépen –, a legjobb divatstílust, a legjobb akármit. Tudom, ezekből a cikkekből ihletet
kellene merítenem. Ehelyett azonban mindegyik egyre mélyebbre taszít a depresszióban.

És egyre több kétségem támad.

Biztos, hogy az a legjobb döntés, ha elmegyek? Most, hogy végre élvezhetem Colin lankadatlan figyelmét, fogjam
magam, és hagyjam itt, ahogy eredetileg terveztem? Lehet persze, hogy pont azért foglalkozik velem, mert tudja, hogy
úgysem leszek már itt sokáig. Könnyebb olyasvalami mellett kitartania, ami nem lesz hosszú életű, aminek határideje
van. Konkrét lezárása.
Hát nem?

Az is zavar, hogy nincs igazán megtervezve a jövőm. Végül találtam egy lehetséges lakótársat egy online hirdetési
oldalon, és már beszéltem is vele telefonon. Egy évvel fiatalabb nálam, elsőéves az egyetemen, és részmunkaidőben
dolgozik. Nemrég ment el a régi lakótársa, és most kénytelen mindent egyedül fizetni, de nemigen bírja. Elborítják a
számlák, amelyek a felnőttlét elkerülhetetlen velejárói, és egy lakótárs osztozhatna az anyagi terheken. És persze az
enyékemen is.

Ideális lakótársnak tűnt, úgyhogy meg is állapodtam vele, és alig egy órája PayPalon elküldtem neki a kauciót.
Rögtön utána kirohantam a fürdőszobába, és hánytam. Annyira be vagyok szarva, hogy tényleg jól teszem-e, amit
teszek, hogy belebetegszem.
Messze ez a legnehezebb döntés az életemben.
 Félrehajítom a magazint a mellettem lévő apró asztalkára, átállítom a nyugágyat, hogy vízszintesen álljon,
lefekszem rá, és behunyom a szememet. Nem volna szabad napoznom, mikor olyan nagy a bőrrák veszélye, de
rendesen bekentem magam naptejjel, mielőtt kijöttem. Jólesik a meleg nagyrészt fedetlen bőrömnek, és egy merész
ötlettől vezérelve kioldom a nyakamban a bikini pántját, és visszahajtom, hogy ne legyen a helyén fehér csík.

Egy rossz mozdulat, és leesik rólam a felsőrész, de ki látná? Egyedül vagyok kint. Colin szomszédai mindkét
oldalon munkában vannak, nincsenek föállású anyukák, nem rohangálnak kisgyerekek hátul a kertben. Akár
pucéran is ülhetnék itt vagy fürödhetnék a medencében. Senki sem látná.

Megtetszik a gondolat. Felülök, kioldom a pántokat a hátamon is, és a földre hajítom a felsőrészt. Elégedett sóhajjal
hátradőlök, megigazítom a napszemüvegemet, és becsukom a szememet a tűző napfényben.

Csak néhány perc, mondom magamnak. Fekszem itt egy kis ideig, hadd süsse meg a nap azokat a részeket is,
amelyek általában takarva vannak. Állati jó érzés, szinte… szexuális. Hát, az utóbbi napokban mindenről a szex jut az
eszembe, mert csaknem folyamatosan izgalmi állapotban vagyok.

Lefeküdtem más pasikkal is, talán túl sokkal is, de a pontos számot nem árulom el senkinek. Aztán vannak azok,
akikről senki sem tud, azok, akik nem számítanak. Akik pénzt fizettek nekem egy rövid kis szórakozásért, amikor
ínséges időket éltem.
Colin természetesen soha, soha nem szerezhet tudomást ezekről a férfiakról…

De egyikükkel sem, soha senkivel nem volt olyan, mint Colinnal. Csak elmosolyodik, és máris elolvadok. Ha csak
teljesen hétköznapi módon is megérint, remegni kezd a térdem. És esküszöm, hogy amikor megcsókol, belepusztul
néhány agysejtem.

Kábító, mennyei csókjának gondolatától felgerjed bennem a vágy. Megkeményedik, szinte fáj a mellbimbóm,
muszáj hozzányúlnom. Hogy enyhítsek a fájdalmon, amely lassan, de biztosan növekszik bennem…

– Nahát, nahát. Ez aztán a kellemes meglepetés.

Végigbizsereg a bőröm Colin bársonyos mély hangját hallva. Fölemelem a fejem, és ahogy kinyitom a szemem,
meglátom a medence túloldalán, nem
messze a ház hátsó ajtajától. Megdöbbentett, hogy nem hallottam, amikor kinyitotta és becsukta.

Lehet, hogy most azt gondolja, hogy kifejezetten az ő kedvéért fekszem így itt.

– Nem vártalak haza – mondom, a szememet forgatva a napszemüveg mögött. Micsoda béna válasz, de Colint
szemlátomást nem zavarja, már ha ítélhetek a vigyorból, ami szétterül az arcán.

– Értsem úgy, hogy mindig félmeztelenül szoktál napozni? Többet kellene itthon lennem délelőttönként. – Elindul
felém. Iszonyú dögösen néz ki a sima farmerében és a sima fehér pólójában. Ahogy az a póló feszül a vállán és a
mellkasán, erős a kísértés, hogy leszaggassam róla.

Megvonom a vállam, próbálok közönyösnek látszani, bár belül igazából izgatottan várok, és égni kezd a tűz a…
mindenütt. Colin úgy néz, mint aki zsákmányra éhes, egy pillanatra sem veszi le rólam a szemét, és ettől kiszárad a
szám. Hirtelen elfog az idegesség, körülnézek, hogy hol van a bikinifelsőm. Ott hever a betonon a nyugágy mellett,
lehajolok érte, felkapom, és készülök, hogy visszavegyem. Vagy hogy legalább eltakarjam magam. Így olyan pucérnak
érzem magam. Micsoda ostoba ötlet volt, félmeztelenül kifeküdni a napra.

– Ó, ne, eszedbe ne jusson. – Egy szempillantás alatt mellettem terem, kirántja a kezemből a bikinifelsőt, és eldobja jó
messzire. Sokat sejtető, elégedett vigyorral ül le a nyugágy peremére. Csípője hozzám ér, farmerjának anyaga érdesen
dörzsölődik pucér bőrömhöz. Falja a testemet a szemével, mohó tekintete bejárja minden porcikámat, végül a mellemen
állapodik meg. A mellbimbóm valósággal fáj, annyira kívánja, hogy megérintse. – Élvezed a napot?

– Rekedtes hangjára liftezni kezd a gyomrom, alig kapok levegőt.

Megnyalom az ajkamat, és úgy helyezkedem, hogy közelebb kerüljön az arcom az övéhez. – Igen. – Odahajolok
hozzá, nyitott számmal végigsimítom az övét, elidőzöm rajta, ízlelgetem. Kidugja a nyelvét, játékosan, gyengéden
kergeti az enyémet. Halkan nyöszörgök.

– Most el akarod venni az eszemet, igaz? – Nagy kezével súrolja a mellemet, tenyere olyan finoman érinti a
mellbimbómat, hogy szinte csak képzelem, hogy hozzáért.

Pedig nem. Tényleg simogat. Pontosan tudja, mivel érheti el, hogy eszemet veszítsem az iránta érzett vágytól.
 – Esküszöm, fogalmam sem volt róla, hogy haza fogsz jönni. Délelőtt nem szoktál itthon lenni – mondom
védekezőn. Szeret beülni az irodájába, amikor még nyugalom van, és haladni a papírmunkával. Telefonál, e-mailekre
válaszol, meg amit még el kell intéznie. Mostanában különösen sok dolga van az új étterem közelgő nyitása miatt. –
Azt hittem, egyedül leszek délelőtt.

– Mondd csak. – Megcsókol. Gyors, édes csókot nyom a számra, bár aztán tovább időzik, szinte le sem veszi a
száját az enyémről. – Magadhoz akartál nyúlni idekint, Jenny? Élvezkedni akartál egy kicsit, amíg nem vagyok
itthon?

– Nem. – Megrázom a fejemet, és megharapom az ujja végét, amikor végighúzza az alsó ajkamon. Halkan felkiált.
De azért nem veszi ki az ujját a számból. – De rád gondoltam, az igaz.

– És mit gondoltál velem kapcsolatban? – Feszültebb lett a hangja, ami biztos jele annak, hogy feltámadt benne az
izgalom.

– Hogy mennyire hiányzol. – Újra megcsókolom. Egyik kezével megfogja az arcomat, rásimítja a tenyerét, szája
közben az enyémet ostromolja, amíg el nem húzódom tőle. – Hogy milyen jó lenne, ha itt volnál. Ha simogatnál.

Kiszélesedik a mosolya. – Hát, mindjárt teljesül a kívánságod.

Colin

Az én kívánságom is teljesülni fog. Illetve máris teljesült. Melyik férfi nem szeretné, ha egy délelőtt arra menne haza,
hogy a hátsó kertben félmeztelenül ott hever az a nő, akiért odavan? És úgy néz ki, mintha megelevenedett volna a
tinédzserkori nedves álmom: parányi bikiniben, felsőrész nélkül, a melle fedetlen, a bőre csillog a napon. Haja laza
lófarokban magasra fogva, hatalmas fekete napszemüveg takarja a szemét, és… egyszerűen gyönyörű. Szexi.

Már attól fájdalmasan megmerevedik a farkam, hogy így látom. Veszek egy mély lélegzetet, hogy lecsillapítsam
magam, nehogy idő előtt elsüljek. Leveszem róla a napszemüveget, a mellette lévő székre teszem, majd mindkét
kezemet a melleire teszem, alájuk fordítom, és a tenyeremmel tartom őket. Merev bimbói bökik a bőrömet, a mutató-
és hüvelykujjaimmal gyengéden morzsolgatom, majd finoman megszorítom, amitől felkiált.

Szereti, ha egy kicsit fáj, akárcsak én. Tegnap este hátulról keféltem meg, miközben húztam a haját, és többször
látványos orgazmusban részesítettem.
Olyan gyorsan reagál rám, annyira hihetetlenül imádja a szexet, és imád engem is. Én pontosan ugyanígy vagyok
ővele.
Nem tudok betelni vele.

– Lucskos vagy már? – kérdezem tőle. Azt is szereti, ha csúnyán beszélek. Annyi rejtett mélység és titok van ebben
a nőben, olyan, mint egy folyamatos rejtvény. Meg akarom fejteni. És amikor már azt hiszem, hogy megfejtettem,
adódik valami új, és ráébreszt, hogy örök talány marad számomra.
Imádom ezt is.
– Nézd meg, ha érdekel! – hergel nevetős hangon.

Remek ötletnek találom. – Feküdj hanyatt, Jen – parancsolom neki a legszigorúbb főnökhangomon, ami
valamilyen oknál fogva mindig iszonyúan felizgatja. Jézusom, hihetetlen, milyen robbanékony elegyet alkotunk.

Engedelmeskedik. Hanyatt fekszik a párnázott nyugágyon, lábát egy egészen kicsit szétnyitja. Érzem a bőre illatát,
ezt a különlegesen édes illatot, amely most a naptejével keveredik. Elszabadult hajszálak hullanak az arcába,
elegánsan karcsú nyakára. Finom aranyláncot visel, picike szív függ rajta.

Odahajolok, ujjamat a vékony lánc alá csúsztatom, játszom a picike szívvel. – Ezt tőlem kaptad – mondom, mert
meglep, hogy hordja.
Bólint, és nagyot nyel. Látom, ahogy mozog a torka. – Igen, tőled.

A gimis ballagására adtam neki, és annyira büszke voltam rá, hogy valami értékeset tudok ajándékozni, még ha
nem került is többe kétszáz dollárnál. Annyira boldog volt, amikor átnyújtottam neki a becsomagolt kis dobozt, és
szorosan magához ölelt, miután kibontotta, és látta, mi van benne. Amikor a fülembe súgta, hogy köszönöm, furcsa
érzés futott végig rajtam. Az is meghökkentett, hogy milyen jól összeillett a testünk, ahogy hozzám simult.

Sosem fogom elfelejteni azt az estét. Egyike volt azoknak a pillanatoknak, amelyek örökre beleégtek az
emlékezetembe.

Aznap este rájöttem, hogy most nem a legjobb barátom idegesítő kishúgának láttam, aki folyton utánunk
mászkált. Abban a pillanatban ráébredtem, hogy vonzó, kívánatos nő. Vicces, hogy azonnal érinthetetlenné
nyilvánítottam magamban. Elvégre nem dughatom meg a legjobb barátom húgát.
 És most nézzék, mi történt.

Félretolom agyamból a zavaró gondolatot. Ujjamat végighúzom Jen kulcscsontján, de tekintetem továbbra is a
nyakláncon időzik. – Örülök, hogy hordod.

– Örülök, hogy nekem adtad. – Felnyúl, és amikor ő is megérinti a nyakláncot, összeér az ujjunk.

Mielőtt olyasmit mondanék, amit később megbánok, előrehajolok, és forrón, keményen, fájdalmasan megcsókolom.
Megnyílik előttem, ahogy máskor is, nyelve köröz az enyém körül, karja átöleli a nyakamat, és közelebb húz magához.
Nyelem halk, sürgető nyöszörgését, kezem bejárja az egész testét, simogatja a mellét, lapos hasát, végül megállapodik a
csípőjén.

Játszom a keskeny pántokkal, amelyek a testéhez rögzítik a bikini alsó részét, bár nagy a kísértés, hogy
megrántsam. Elhúzódom Jentől, és csak nézem. Zihálva lélegzik, hullámzik a melle, bőre csillog a vékony
verítékrétegtől, amelyben naptej, testápoló és ki tudja, még, mi keveredik.

Istenem, annyira jól néz ki. A legszívesebben felfalnám. Órákra, napokra, hetekre a házamba zárnám. Újra meg
újra elvesznék benne, amíg már semmi másra nem tudnék gondolni. Csak Jenre. Jennyre. Jenniferre.

Számomra ő mindhárom nő.

Kinyújtom a kezemet, végighúzom az ujjamat a csípőcsontján, amíg újra el nem érkezik a csomóra kötött
pántokhoz. Lassan kibogozom, nézem, ahogy széthullik a csomó. Megismétlem a másik oldalon is, azután lassan
lehúzom róla a bikinialsót. Teljesen feltárult előttem.

Izzadság üt ki a szemöldökömön, megnyalom a számat. Komolyan fel tudnám falni, itt és most. Egy kicsit
széjjelebb teszi a lábát, feltárva rózsaszínű, szépséges, csillogó húsát, és amikor az arcára emelem a tekintetemet,
látom, hogy engem néz. Szeme csaknem fekete a vágytól, ajka szétnyílik, mintha nehezen kapna lélegzetet.

Akárcsak én.
– Tetszik, amit látsz? – kérdezi szemérmesen.

Nem válaszolok. Csak ráteszem a kezem, tenyeremmel végigsimítom gyér fanszőrzetét, ujjaim becsúsznak nedves
redői közé. Merő lucsok, tőlem mindig
merő lucsok, és amikor az érintésemtől fojtott kiáltást hallat, mintha elektromos áram cikázott volna végig a
farkamon.

Merev vagyok, és nem tehetek ellene. Körülpillantok. Tudom, hogy ilyenkor mindkét oldali szomszédom dolgozik.
Mögöttünk nincs ház, mert ott már az utca van. Igaz, az egyik oldalon a második ház kétszintes, és a háromgyerekes
anyuka, aki ott lakik, nem jár dolgozni, de mit törődne ő azzal, hogy mi történik az én hátsó kertemben, nem igaz?

Talán. De vállalom ezt a kockázatot.

– Azt akarom, hogy elélvezz – suttogom, miközben ujjaim mélyebbre csúsznak, és behatolnak a testébe. – Nézni
akarom.
Halvány mosoly játszik az ajkám. – Mindig nézni akarod.
Igaz. – Még sosem láttalak a szabad ég alatt elélvezni. A napsütésben.

Mosolya kiszélesedik, és puha gyönyörkiáltás szakad ki belőle, amikor belécsúsztatom még egy ujjamat. – Azt
tűzted ki célul, hogy minél több helyen akarsz látni, ahogy elélvezek?

– Hogy találtad ki? – Újra megcsókolom, nehogy valami irtó nagy hülyeséget mondjak. Például hogy mennyire
nem akarom, hogy elköltözzön tőlem. Hogy mennyire hiányozni fog, ha elmegy. Hogy milyen fölösleges elmennie,
mert kezdem lassan azt hinni, hogy mégis működne a kapcsolatunk. Ha ő is akarja.
Én a magam részéről nagyon is akarnám.
 Tizennegyedik fejezet

Colin

Mindössze percek kellenek hozzá, és már nyöszörög, vonaglik a kezemen, és olyan erősen harapja az alsó ajkát, hogy
attól félek, kiserken a vére. Forgatja a csípőjét az ujjaim körül, a hüvelykujjam a klitoriszával játszik, és ekkor teljesen
széthullik, ahogy megrohanja és elborítja az orgazmus.

Megbabonázva bámulom, ahogy kipirul a bőre, hullámzik a melle ziháló lélegzetvételeitől, és lüktet a hüvelye az
ujjaim körül, miközben átéli az orgazmust. Az ő gyönyöre számomra is gyönyörűség. Régebben a többi nővel
mindig az volt a célom, hogy minél előbb elélvezzek, és túlságosan lefoglalt a saját orgazmusom. Ritkán törődtem vele,
hogy a nő, akivel voltam, eljutott-e a csúcsra vagy sem. Önző hozzáállás, tudom, de hát sosem tagadtam, hogy önző
pasas vagyok.

Jennel viszont fontos, hogy ő is elmenjen. Mindig. És hogy én legyek az egyetlen, aki ilyen gyönyört képes neki adni.
Akivel annyira jó, hogy senki másra nem vágyik.

– Mindig azt hiszem, hogy jobb már lehet, aztán mégis – suttogja, és odanyúl értem. – Azt gondoltam volna, hogy
ez lehetetlen.
Én is azt gondoltam. Ugyanezt érzem én is.

Odahajolok hozzá. Egyik karjával átöleli a nyakamat, és közel húz magához. Megcsókol, másik kezét a
mellkasomra támasztja. Ujjait lecsúsztatja a hasamon, veszélyesen közel merev farkamhoz.

– Vigyél be – mondja, azután összevonja a szemöldökét, amikor megrázom a fejemet. – Miért nem?

– Itt foglak megkefélni. – Megcsókolom. – Most azonnal.

– Nem. – Most ő rázza a fejét, repkedő hajszálai a nyakát seprik. – Szó sem lehet róla. Nem akarom, hogy a
szomszédaid mindent lássanak.

– Ki kell ábrándítsalak, de ezzel elkéstél. Nem mintha bárki látna minket. – Mosolyogva megcsókolom, amikor
megpróbál lelökni a nyugágyról. – Senki sem fog meglátni minket, Jen. Hidd el.
 – De… – Félbehagyja a mondatot, amikor összetalálkozik a tekintetünk. – Nem is tudom.

– Te feküdtél itt félmeztelenül. Te kezdted – mutatok rá, és elnevetem magam, amikor meglegyinti a vállamat.

– Megmondtam már, fogalmam sem volt róla, hogy haza fogsz jönni.

– Szóval az rendben van, hogy te itt heversz monokiniben, de az nincs rendben, hogy én itt kint szexeljek veled. –
Pedig de mennyire hogy meg fogom dugni idekint. Akárhogy fog is tiltakozni, nem érdekel. Alig várom már, hogy én
is ledobjam magamról a ruhámat, és nekilássunk.

Úgy gondolkodom, mint egy szexmániás, ezt még én is elismerem. Azt csinált belőlem ez a nő.

Felsóhajt, és ez a halk kis nesz közvetlenül a farkamra hat. – Én is kívánlak. – Megcsókolja a számat, az arcomat,
az államat, elöl a nyakamat, majd újra följebb megy, és megcsókol a fülem mögött. – Vetkőzz le, Colin.

A szentségit. Végighullámzik rajtam az izgalom, ahogy elhúzódom tőle, és felállok. Amilyen gyorsan csak
tudom, ledobom magamról a pólómat, a farmeremet és az alsógatyámat. Nincs nálam óvszer, ami kurvára bekavar, és
ahogy Jenre nézek, megszólalnia sem kell, látom a szemén, hogy pontosan tudja, mi jár a fejemben.

– Nem vagyok beteg – mormolja, és lesüti a szemét, a kezét tanulmányozza. – Soha életemben nem szexeltem
óvszer nélkül. És szedek fogamzásgátlót.

Meg vagyok döbbenve. És meg vagyok tisztelve. Legalább van valami, amiben első lehetek nála. – Komolyan?

Fölemeli a fejét, és újra a szemembe néz. – Komolyan.

Nahát. Ez közös bennünk. – Még én sem. – Úgy értem, hogy még én sem szexeltem soha óvszer nélkül. Baromira
be vagyok szarva attól, hogy esetleg apa leszek, úgyhogy eszemben sincs kockáztatni. A szüleimmel is mi történt.
Eszükben sem volt összeházasodni. Még csak komoly sem volt a kapcsolatuk, amikor anyám teherbe esett velem.
Megfogta az apámat, és most nem tudnak szabadulni egymástól.

Jen esetében azonban valami őrült oknál fogva szarok minden óvintézkedésre. Meg akarom tudni, milyen érzés
óvszer nélkül benne lenni. Natúr.
 Beleborzongok a gondolatba.

Néz rám, tekintete végigvándorol pucér testemen, majd feláll, és tetőtől talpig megmutatja mennyei, karcsú
meztelenségét. Imádom a testét. Rajongok érte. Három napja tart köztünk a dolog, és már térdre kényszerültem előtte.

Életemben először fordul elő velem, hogy nem zavar.

– Ülj le. – Úgy tűnik, most ő fog parancsolni. Örömmel engedelmeskedem, és most először a kezébe adom az
irányítást. Kíváncsi vagyok, mit talál ki. Hogy akarja.

Valójában tök mindegy, tudom, hogy jó lesz.

Csinálom, amit mond. Leülök a nyugágy közepére, lábamat kétoldalt a földre teszem. Nézem Jent. Meztelen
vagyok, és mered fölfelé a farkam, alig várja már, hogy Jent érezze. Ekkor Jen lovagló ülésben elém ül, térde a csípőm
két oldalán, keze a vállamat markolja. Farkam hegye a nedves bejárathoz ér, és megőrülök, hogy beljebb, mélyre
tolakodjam.
Fölém emeli magát, lassan, ingerkedve, és elmosolyodik, amikor felnyögök. – Ss
– suttogja, miközben lassan ráereszkedik a farkamra, apránként magába fogad, amíg teljesen el nem tűnök a testében. –
Ó, istenem, annyira jó benned lenni.

Úgy érzem, keresztbe áll a szemem, amikor Jen mozogni kezd, kezdetben lassan és tétován. Fogom a csípőjét, irányítom
magamon. Megszabom a tempót, ami először komótos, és teljesen fölemelem a testét a farkamról, majd visszaengedem.
Minden ereszkedésnél egyre mélyebbre hatolok belé. Idővel fokozzuk a tempót, mindketten belefeledkezünk a ritmusba.
Jen szoros, nedves és meleg, és attól az érzéstől, ahogy körülveszi a farkamat, mindjárt eszemet vesztem.

– El… el… el fogok élvezni – dadogja, amikor őrült tempóban újra belé döfök. És ekkor el is élvez, lüktet a farkam
körül, amitől én is rögtön feljutok a csúcsra.

Kapaszkodunk egymásba, miközben várjuk, hogy felkorbácsolt testünk és érzékeink megnyugodjanak.

Reszketünk, rázkódunk; hangosan zihálunk a késő délelőtti csendben. Hallom, ahogy csiripel egy madár, hogy valahol
nem is olyan messze kocsiajtó csapódik, és Jen is erre a zajra riad föl, ettől jut eszébe, hogy igen, az élők világához
tartozunk, és csak néhány rövid pillanatra vontuk ki magunkat belőle, hogy a magunk kedvére tegyünk.

Most azonban beleszól a külvilág. Ki vagyok akadva.

 – Jobb lenne, ha bemennénk – suttogja Jen a fülem mellett, és megint feláll a farkam meleg, reszketeg leheletétől.
Ő is érzi, mert úgy mozdul, hogy mélyebbre hatolhassak benne.

– Zuhanyozz le velem. – Megcsókolom. Ezt még nem csináltuk. Még nem zuhanyoztunk együtt. Hirtelen
ellenállhatatlan vágyat érzek, hogy szappantól csúszós testét simogassam.

– Nem is tudom… – Amikor nem folytatja, hátrahajolok, és látom, hogy huncut mosolyban kunkorodik föl a szája.

Minden előzetes figyelmeztetés nélkül felállok a nyugágyról, és a karomba kapom, ügyet sem vetve a sikítozására,
és hogy a mellemet ütlegelve követeli, hogy tegyem le. Beviszem a fürdőszobába, leteszem a zuhanyozóban, és
megnyitom a vizet, majd én is beállok mellé az üvegfalú kabinban.
Ahol nekilátok, hogy jó alaposan megmosdassam.

Jen

Nem lett volna szabad lezuhanyoznom Colinnal. Most elálmosodtam a meleg víztől, meleg, kutakodó kezétől, és mai
harmadik orgazmusomtól. Alig van még dél. Halálos ez a pasas. Nem emlékszem, hogy valaha ennyi orgazmusom lett
volna ilyen rövid idő alatt.

Fekszünk óriási ágyában, meztelen testünk egymásba fonódva. Colin szendereg, én viszont teljesen ébren vagyok,
fejem a mellkasán, hallgatom egyenletes szívverését. Megnyugtat, lecsillapít, és azt kívánom, bárcsak az idők
végezetéig itt fekhetnék vele.

De nem lehet. Még nem volt bátorságom megmondani neki, hogy találtam lakótársat. Nem akarom elrontani a
kedvét. Biztosan mogorva lesz, ha meghallja, és most nincs kedvem hozzá, hogy ilyennek lássam.

Úgyhogy lapítok, úgy csinálok, mintha minden a legnagyobb rendben volna köztünk, pedig nincs. Tudtam, hogy
ez lesz. Tudtam azt is, hogy ennyire jó lesz Colinnal szexelni. Talán még jobb is, mint amilyennek elképzeltem. Már
van közös múltunk, van köztünk kapcsolat, és most, hogy magasabb szintre emeltük, csak elmélyült.

Én legalábbis így látom. Hogy ő hogy látja? Azt nem tudhatom.

 Az az elképesztő, hogy sosem éreztem még így férfi iránt. A szex mindig csak eszköz volt valamilyen cél eléréséhez.
Szinte még untatott is, ha olyan pasit fogtam ki. És sokszor fogtam ki olyat…

A mellén nyugtatom a kezem. Lejjebb csúsztatom az ujjaimat, tapogatom kockahasán a dudorokat. Néhány óra
múlva mindkettőnknek dolgozni kell mennünk, de nekem semmi kedvem hozzá. Szívesebben maradnék itt az ágyban
Colinnal, meztelenül, beszélgetnénk, nevetnénk, és annyi ideig szexelnénk, ameddig csak akarunk.

– Minden rendben?

Mély hangja felriaszt az ábrándozásból. Fölemelem a fejemet, és látom, hogy engem néz, tiszta kék szeme az
arcomat fürkészi.
– Azt hittem, alszol – mondom.

– Aludtam is. De feszült vagy. – Kinyújtja a kezét, megérinti oldalt az arcomat, ujjai követik az állam vonalát. – Mi
bánt?
Megérezte, hogy valami bánt. Ebből is látszik, mennyire megért. Kíváncsi volnék, hogy neki is feltűnt-e. – Van
fejlemény – mondom. Jobb lesz túlesni rajta.
Most ő válik feszültté. – Micsoda?

Veszek egy mély lélegzetet, és úgy döntök, hogy nem köntörfalazok. – Találtam lakótársat.

Szemernyit sem változik az arckifejezése. Még a szeme sem rebben. – Nahát.

Bólintok, a gyomromat eszi az ideg. – Szépnek tűnik a lakás, és közel van mindenhez. Pont azon a környéken, ahol
eleve lakni szerettem volna. Megnéztem a házat az interneten. A lány egyetemista, egy évvel fiatalabb nálam, és
részmunkaidőben egy ruhaüzletben dolgozik az egyik közeli plázában.
– Személyesen még nem találkoztatok.
– Hát, telefonon már beszéltem vele. Ma délelőtt a kauciót is elutaltam neki.

Colin csak néz azzal a hátborzongató, kifürkészhetetlen pillantásával. Nem lehet kiolvasni belőle, hogy örül-e vagy
szomorú, mérges, ingerült vagy akármi. – Szóval ez most már biztos. Vele fogsz lakni. Odaköltözöl hozzá.

– Igen.
 – De személyesen még nem találkoztál vele.

– Hát, nem. Persze hogy nem. – Az égnek emelem a karomat. Bosszant ez a látszólagos közönye. – Nem kérhetlek
meg rá folyton, hogy elvigyél Sacramentóba, igaz? Nekem nincs kocsim, máshogy meg nem tudok odamenni.

Nem is figyel rá, hogy mit mondok. – Szerinted nem veszélyes ez egy kicsit?

– Micsoda? Hogy az egészet telefonon meg az interneten intéztem? – Nagy lélegzetet veszek. Ebből veszekedés lesz,
pedig azt végképp nem szeretném. De mikor volt bármi is könnyű köztem meg Colin között? A szex eddig káprázatos,
de az ilyesminek előbb vagy utóbb mindig meg kell fizetni az árát. – Nincs más választásom.

– Vagyis még mindig el akarsz menni? – Most hitetlenkedő a hangja. És hitetlenkedve is néz, amitől a legszívesebb
behúznék neki egyet.

– Igen. Még mindig el akarok menni. – Lassan, nyomatékosan ejtem ki a szavakat, mert azt akarom, hogy
megértse. Ez a szándékom – de néhány egyszerű szóval eltéríthetne tőle. Valószínűleg nem tud mindenről, ami az
Aranyásókban történt, de elég sok másról igen.

Azt szeretném hallani tőle, hogy nem számít. Hogy nem fog fölöttem ítélkezni. Szeretném, ha azt mondaná, hogy
csak én vagyok fontos neki.

Visszatartott lélegzettel várom, hogy mondjon valamit. Bármit. Nem azt várom tőle, hogy könyörögjön – tudom,
hogy az nem az ő stílusa. De ha csak egy szót mond. Egyetlen szót kell csak kimondani, és nem megyek el.

Maradj.

– Rendelek neked egy költöztetőkocsit – mondja, miközben anyaszült meztelenül kikel az ágyból, és elindul a
fürdőszoba felé. Pillantásom, mint mindig, a tökéletes fenekére siklik.

E pillanatban a legszívesebben szétrúgnám.

 Tizenötödik fejezet

Colin

Kitaláltam a tökéletes tervet, és délelőtt hazamentem, hogy elújságoljam Jennek. Nagyon reméltem, hogy tetszeni fog
neki. De miért is ne tetszene? Tegnap este életem legfantasztikusabb orális kényeztetésében volt részem az irodámban,
miközben az ajtó túloldalán tömve volt az étterem. Ahogy akcióra éhesen megkeresett, az ujjaimra élvezett, azután
pedig lelkesen oboázott rajtam, életem legkedvesebb emlékei közé fog tartozni.

Amikor pedig ma délelőtt majdnem meztelenül találtam rá a hátsó kertben, az olyan volt, mintha a legtitkosabb
álmom vált volna valóra. Szex a medence partján, szex a zuhany alatt… igen. Köztünk minden csodálatos.

De aztán oda lett a varázs, amikor bejelentette, hogy talált egy lakótársat. Én meg, amilyen hülye vagyok, nem
szóltam rá semmit. Mint egy igazi érzéketlen seggfej, felajánlottam, hogy bérelek neki egy teherszállítót. Ez volt a
reakcióm. Így kezeltem a helyzetet, ami nagy körültekintést igényelt volna. Reménytelen fasz vagyok.

Azóta nem szólt hozzám. Nem is hibáztatom érte.

Miért akar annyira elmenni? Tudom, hogy függetlenségre vágyik. De én stabilitást ajánlok. Talán túl sok
stabilitást, de akkor is. Nem kell aggódnia, hogy hol talál munkát, hogyan fizeti ki a lakbért, miből vegyen autót.
Mindezt, és még többet is, megkapja tőlem.
Lehet, hogy pont ez a baj, seggfejkém. Mindennel ellátod, pont,
mintha kitartanád.

Beletúrok a hajamba, és felmordulok tehetetlenségemben. Odavan értem. Én odavagyok érte. Felajánlok neki egy
jobban fizető állást, ami egy másik városban van, de azért még elég közel ahhoz, hogy találkozhassunk. Miért olyan
nagy ügy ez?

Ne felejtsd el, hogy szabadságra vágyik.

Szabadságra. Inkább úgy tűnik, menekül előlem.
Elhessegetem magamtól a kételyeket. Ma este nincs kedvem velük foglalkozni.
Szeretném, ha Jen még legalább egy kicsit itt maradna az életemben. Ha elvállalja
azt a szuper állást a másik városban, új lehetőségek nyílnak meg előtte, fejlődhet, közelebb juthat a szabadsághoz,
amit folyton emleget, de azért tőlem sem szakad el. Rendszeresen találkozhatunk. Mint egy igazi kapcsolatban.

Most már nem esem pánikba a kapcsolat gondolatától. Alig várom, hogy megmondjam neki. Hogy vele legyek.
Hogy este lefeküdjek az ágyamba, átölelhessem, beszélgethessek vele. Hogy egyszerűen vele lehessek.

Vajon ő is velem akar lenni? Hiányzom neki, ahogy tegnap este? Ma egyelőre nem nézett be hozzám az irodámba,
amit nagyon sajnálok. Azt terveztem, hogy ráfektetem az asztalra, és hátulról gyorsan, vadul addig dugom, amíg be
nem kell fognom a száját, hogy ne hallatsszon a sikoltozása, amikor elélvez.
Jézusom, teljesen elveszi az eszemet. Veszélyes csaj, és még csak nem is tudja.

Óriási volt ma a forgalom. Váratlanul két nagy társaság is beesett vacsorázni, a lányok térdig lejárták a lábukat. Jen
szerencsére a kezébe vette az irányítást és mindent elrendezett, amivel megint csak lenyűgözött. Annyi tehetség van
benne. Mi mindent elérhetnénk együtt az éttermeimmel! Milyen sokra vihetnénk…

A bárban még telt ház van, amikor éjféltájban végül elindulok, hogy megkeressem, és lelépjünk. Az egyik
különteremben találok rá, ahol egy másik pincérnővel együtt a vacsoravendégek után takarítanak.

– Mehetünk nemsokára? – kérdezem közömbösnek szánt hangon, bár nehéz annak maradni, amikor Jen nekem
háttal éppen ráhajol egy asztalra, hogy leszedje. Ha Mandy nincs ott, hátulról rányomultam volna. Megsimogattam
volna a fenekét. Szorosan magamhoz öleltem volna, hogy érezze ő is, milyen hatást váltott ki belőlem. Kiéltem volna az
asztalra fektetős fantáziát, amin egész este az eszem járt. Ehelyett továbbra is közönyt színlelek, kezemet mélyen a
zsebembe dugom, nehogy valami hülyeséget csináljak, például nehogy elkapjam, és lejárassam magam Mandy előtt.

– Mindjárt végzünk. – Jen kis mosollyal jutalmaz a válla fölött. Lassan kibomlik a csomó, amely a szívem körül
alakult ki, és csökken bennem az egész este felgyülemlett feszültség. Úgy tűnik, már nem haragszik rám. – Adj
néhány percet. Találkozzunk a kocsinál? Kint a parkolóban?

– Oké. Rendben van. – Miközben kimegyek a teremből, Mandy rám mosolyog, én pedig odabólintok neki. Az
étteremben már sötét van és csend, a bárban azonban még javában zajlik az élet. Odaintek a csaposnak, Stevennek, jó
éjszakát
kívánok neki, és kilépek az épületből. Lehajtott fejjel megyek a kocsim felé, mert hirtelen feltámadt a szél. Hideg és csípős,
már benne van az ősz. Megborzongok.
Őrület, pedig az elmúlt pár héten mekkora volt még a hőség.

Beülök a kocsiba, és várok, tekintetemet továbbra is az étterem bejáratára szegezem, ahogy előrehajolok, és
bekapcsolom a rádiót. Hosszú percek telnek el, elolvasom az e-mailjeimet a telefonomon, válaszolok néhány SMS-re,
amiket korábban nem vettem észre. Hetek óta nincs időm semmire. Hónapok óta. Ha megnyitottam végre az új
éttermet, szabadságra megyek végre, az hétszentség. Lekapcsolom magam az egész világról, és ha megoldható, otthon
hagyom a telefonomat. Rám fér egy kis pihenés.

De Jennek is velem kell jönnie. Esetleg elmehetnénk együtt Hawaiira. Vagy a Karib-tengerre. Valami meleg, trópusi
helyre, ahol nézhetem, ahogy egy napozóágyon fekszik abban a falatnyi bikiniben, ami nemrég is rajta volt,
aranybarna lenne a bőre a naptól, és csak nekem mutogatná magát. Hogy elvegye a józan eszemet…

Sikoltás hangja szakítja meg az álomnyaralásról való fantáziálásomat. Kiegyenesedem az ülésen, nyúlok az
ajtókilincshez, és kikászálódom a kocsiból, hogy megnézzem, mi történt. Hogy kinek kell segíteni.

Keresztülfutok a parkolón, pásztázom a bal oldalt, azután a jobbat, de nem látok semmit. A rémülettől zakatolni
kezd a szívem, amikor ráeszmélek, hogy legalább negyed óra eltelt azóta, hogy otthagytam Jent az épületben.
Semmilyen körülmények között nem tarthat ilyen sokáig a különterem takarítása.

Egy nőt látok a földre rogyva, sötét fejét lehajtja, ahogy előre-hátra hintáztatja magát. Kettőzött erővel rohanok a nő
felé, és amikor felnéz és meglát, megkönnyebbülés van könnyáztatta, ismerős arcán. Olyan erővel mar belém a félelem,
hogy elhomályosul a látásom.
Jen az.

Jen

Egy kicsit tovább maradtam, beszélgettem a többiekkel, akik még dolgoztak. Próbáltam leplezni a nyilvánvalót, hogy
mielőbb le akarok már lépni, bár egy kicsit még mindig haragudtam Colinra amiatt, amit mondott. Hogy bérel nekem
egy teherautót; milyen kibaszottul nagylelkű!
 Szóval trécseltünk, pletykáltunk és nevetgéltünk mindenféle hülyeségen, de folyton az órára pillantgattam a
bárpult fölött. Fable többször is kérdőn nézett rám, és tudom, hogy a többieknek is feltűnt. Nyilván. Úgy éreztem,
hogy mindenki engem bámul.

Attól tartok, mindenki gyanítja, hogy a főnökkel kavarok. Az egészen más dolog, ha azt mondják, hogy lefekszel
vele, amikor pedig nem is. Baromira félek tőle, hogy rá fognak jönni, ami azt jelenti, hogy biztos nyilvánvaló.

Micsoda hülyeség. Csak ideges vagyok. Nem akarom, hogy lebukjunk. Nem akarom, hogy mindenki ujjal
mutogasson rám, és azt mondják, hogy a főnökkel kefélek.

Tudom, hogy egyébként is ezt gondolják, de egészen mostanáig nem volt rá alapjuk. Fable marha rendes volt,
világosan megmondta nekik, hogy nem így van. De most már igen. Hogy fogok a szemükbe nézni, ha rájönnek, hogy
tényleg lefekszem a főnökkel? Azt szeretném, ha tisztelnének a kollégáim, és nem azt gondolnák, hogy könnyen
kapható vagyok, vagy hogy Colin kivételez velem.

Végül elszakadok tőlük, miután legalább százszor visszautasítottam, hogy maradjak még, és igyunk valamit.
Lepillantok a telefonomra, és meglepetten látom, hogy majdnem tizenöt perc eltelt. Remélem, Colin nem dühös,
amiért megváratom.

De mivel tudja, hogy egész este haragudtam rá, ezt most biztosan el fogja nézni nekem.

Megállok a bejáratnál, és a homlokomat ráncolva bámulok ki a sötét parkolóba. Nem lesz dühös. Colin sosem
dühös. Közönyös, igen, az szokott lenni, de azután, ami tegnap történt, az sem lesz.

Vagy azután, ami pár órája történt.

Nekem se kéne dühösnek lennem. Csak betartja a szavát, hát nem? Nincs köztünk semmi komoly, ez csak játék.
Alig két hét múlva elmegyek. Hiányozni fogok neki, ezt tudom, ahogy ő is hiányozni fog nekem. De nem szabad
elfelejtenem, hogy nem járunk, hogy ez nem igazi kapcsolat. Idővel szép emlék válik majd belőle.

Igen. Ezt egy pillanatra sem szabad elfelejtenem. És nem szabad vágynom utána.
 Nézem a parkolót, keresem a parkolóőrt. Néhány út menti lámpa meg szokta világítani a területet, de ezek most
nem égnek, és a parkoló egyes részein vaksötét uralkodik. Egy ilyen vaksötét részen át kell majd mennem, hogy
odaérjek Colin kocsijához.

Írjak neki egy SMS-et, hogy jöjjön ide a bejárathoz? Idejönne. Tudom, hogy idejönne…

Ááá. Beszarinak tartana, ha írnék neki. Majd futok. Nem nagy ügy. Amúgy sem nagy távolság.

Amint kilépek az ajtón, átjár a szél, és a csontjaimig hatol. Leszegem a fejemet, ahogy nekifeszülök, behúzom a
vállamat, és futásnak eredek. Felpillantok, látom Colint, ahogy lehajtott fejjel ül az autójában, a mobilja fénye megvilágítja
az arcát. Elmosolyodom, a gyomromban pici pillangók kezdenek repkedni a felismeréstől, hogy ez a gyönyörű, szexi pasas
az enyém, legalább átmenetileg.

Testes alak lép hozzám a semmiből, fellök. Sikoltok, ahogy az aszfaltra zuhanok, és úgy megütöm magam, hogy nem
jutok lélegzethez. Összegörnyedek, hogy védjem magam, de a karomat mintha ki akarnák tépni a helyéről.

– Gyerünk! Ereszd el a táskádat, te kis kurva! – A pasas fölém tornyosul. Az arcát nem látom, mert árnyék vetül
rá, de a hangja fiatal. Valószínűleg még nálam is fiatalabb.

Csak most ébredek rá, hogy milyen erővel szorítom apró táskámat. Eleresztem, hagyom, hogy elragadja, azután
döbbenten, hitetlenkedve nézem, ahogy a hóna alá csapja, mint egy futball-labdát, majd elrohan, befordul egy sarkon,
és eltűnik szem elől.

Zihálva ülök az aszfalton. Jeges rémület fog el, ahogy körülnézek a parkolóban. Kiszáradt a torkom, egyetlen hang
sem jön ki rajta. Nagyot nyelek. Megpróbálok felállni, de összecsuklik a lábam. Felszisszenek a fájdalomtól, amikor
újra a földre rogyok. Lenézek, látom, hogy lehorzsolódott és vérzik mind a két térdem. Ekkor találom meg a
hangomat.
És velőtrázó sikolyt hallatok.

Elsőnek Colin ér oda, pillanatokon belül, majd nem sokkal később páran az étteremből. Valaki, nem tudom, ki,
hívja a 911-et. Colin átkarolja a vállamat, arca közel az enyémhez, hangjában aggodalom és hideg, higgadt düh.
 – Mi történt, kicsim? – Odahajol hozzám, és suttogva a fülembe beszél. Keze nyugtatón simogatja a hajamat. – Ki
tette ezt veled?

Nekinyomom a fejemet erős, tömör vállának, és egy pillanatra lehunyom a szememet, mert nem akarok sírni. Nem
fogom hagyni, hogy fölzaklasson, ami történt. A seggfej, aki elvitte a táskámat – és benne az összes ma esti borravalót –,
nem érdemli meg, hogy bőgjek miatta. Rosszabbat is kibírtam már. Sokkal, sokkal rosszabbat. Ez nem olyan nagy kaland.
– Mentem a kocsid felé, és akkor nekem rohant ez a pasi, lelökött a földre. És… és elvette a táskámat. – Remeg a hangom,
szipogok, és visszaparancsolom az előtörni készülő könnyeket.

– A fenébe. – Colinnak dühös a hangja. Fölemeli a fejét, és körülnéz a parkolóban. Feszült az arca és tikkel az álla,
ami csak akkor szokott előfordulni, ha igazán dühös, a szeme pedig kék szikrákat szór. – Látta valaki a pasast?

– Senki nem volt kint, csak te – mondja Steven nem kevés éllel a hangjában, de remélem, Colin nem vesz róla
tudomást, és…
De tudomást vesz róla. Sőt ráharap a csalira.

– Arra célzol, hogy az én hibám, Harper? – Colin hangja halk, tele van fojtott dühvel, és Steven arcán látszik, hogy
ez nem kerüli el a figyelmét. És szerencsére visszakozik.

Hamar megérkezik a rendőrség, és kikérdeznek, de nem sokat tudok mondani nekik. A rendőrnő tájékoztat, hogy
az elmúlt néhány hónapban jó pár hasonló rablás történt, és szerencsés vagyok, amiért nem jártam rosszabbul. Pár
nappal korábban egy nőt pisztollyal vágtak fejbe a lakása melletti parkolóban – és olyan súlyosan megsérült, hogy
még mindig kórházban van.
Ettől a hírtől a hideg futkározik a hátamon.

Colin rá akar beszélni, hogy menjek be a sürgősségire, és nézessem meg, tényleg nem esett-e bajom, de nem tud
meggyőzni. Csak arra vágyom, hogy hazamenjek, lefeküdjek, és aludjak. Hogy örökre elfelejtsem az imént történteket.

– Fel kell hívnod a bankodat, hogy letiltasd a hitelkártyáidat – mondja Colin, miközben hazafelé tartunk. A
rendőrség végül elengedett minket, de a rendőrnő szigorú kiselőadást tartott Colinnak, hogy mielőbb cserélje ki a
kiégett izzókat a parkoló lámpáiban, és figyeljen oda, hogy a biztonsági őr, aki a parkolóban teljesít szolgálatot…
szóval, hogy tényleg tegye a dolgát.
 Colint kiakasztotta, hogy kioktatták, sajnálom is érte. Úgyis önmagát hibáztatja a történtek miatt.

Mindig önmagát hibáztatja, főleg ha rólam van szó. Nem is értem, hogy nem unja még.

– Nincs hitelkártyám – mondom fáradtan. Colin meglepetten néz rám.

– Akkor bankkártyád? – kérdezi. – A fickó szerintem készpénzre hajt, de sosem lehet tudni, mivel próbálkozik. Annyi
a visszaélés mostanában a hitelkártyákkal.

– Jó. Reggel felhívom a bankot, bejelentem, hogy ellopták, és kérek egy másikat. – Amikor lehunyom a szememet,
az agyam újra meg újra lejátssza, hogyan ütközött nekem és terített le a földre az a nagydarab férfi. Mit csináltam
volna, ha a kezét is használja? Ahogy annak a másik nőnek az esetében is, akit pár napja támadtak meg? Ellenálltam
volna? Vagy csak feküdtem volna, és hagyom, hogy megüssön?

– Telefonálj, amint hazaértünk – tanácsolja Colin. – Vagy odaadom a mobilomat, és hívd őket most.

– Én… én most nem tudok ezzel foglalkozni, Colin – suttogom, és azt kívánom, bárcsak elhallgatna. Most igazán
nem hiányzik, hogy kioktasson. De érzem, hogy azt fogja csinálni, és azt is, hogy pokoli fejfájás közeleg. – Légy szíves,
maradj csendben egy kicsit, és hadd ne kelljen semmit csinálnom.

– Jól van – vakkantja ingerülten, de nem érdekel. Nem őt rabolták ki. Tudom, hogy aggódik miattam, de jobb
lenne, ha most… ha most hallgatna egy ideig.
Tudom, hogy örülnöm kellene, amiért megint a szokásos őrző-védő üzemmódjába kapcsolt, de valamiért
rettenetesen idegesít, és torkig vagyok vele, hogy mindig a segítségemre siet, és mindig elő akarja írni, hogy mit
csináljak.

Biztosan irracionálisan viselkedem, de most, hogy megint vigyázni akar rám, vagyis inkább uralkodni rajtam,
belátom, hogy tényleg muszáj elszakadnom tőle. Nem számít, hogy milyen kapcsolat alakult ki közöttünk, hogy
milyen fantasztikus vele a szex… úgysem tartana sokáig. Colin nem bírná sokáig.
És én sem.

A rövid út hátralévő részében már nem beszélünk, aztán pedig bemenekülök a házba a garázsból, amint Colin leállítja
a kocsit. Nincs táskám, ami azt jelenti, hogy az a seggfej ellopta a sminkcuccomat, Colin házának a kulcsát, a mobilomat
és a pénztárcámat. És újra csak azt fájlalom, hogy benne volt az a rengeteg borravaló is, amit ma este kaptam.

Tudom, hogy Colinnak igaza van, és legalább a bankot jó lenne felhívnom, de még ahhoz sincs erőm, hogy a
sminket lemossam az arcomról, nemhogy telefonáljak.

Alig bírok normális emberként viselkedni és gondolkodni. Kifejlett zombiként megyek végig a házon, üres az
agyam, a lábam visz arra, amerre mennem kell, mintha robotpilótára volnék kapcsolva.

Belépek a szobámba, felkattintom a lámpát, és bámulom magamat a komód fölötti tükörben. Arcomon fekete
csíkok a szempillafestéket leáztató könnyektől, pedig nem is emlékszem, hogy sírtam volna. Duzzadt az arcom, a
szemem véreres. Szörnyen nézek ki.

Szuper.

Lenézve magamra látom, hogy elszakadt a ruhám alja, és mindkét térdem véres. Egy sóhajtással kimegyek a
fürdőszobába, hogy ellássam a sebeimet, de Colin már ott van, matat a fiókban, majd elővesz egy antibiotikus krémet és
sebtapaszt.

Nézem az ajtóból, és egyszerre utálom és szeretem, amiért a lelkét kiteszi értem. Meg kellene hatódnom, amiért
bármit hajlandó megtenni, mintha a bátyám lenne, vagy mittudomén. A hősöm, a szőke herceg a fehér lovon, aki a
megmentésemre siet.

– Hadd segítsek – mondja, amint észreveszi, hogy ott állok és nézem. – Gyere ide.

Bemegyek a kis fürdőszobába, leülök a vécé lehajtott fedelére, amitől felcsúszik a szoknyám, és látszik a sebem. Az
egyik fiókból elővesz egy tiszta mosdókesztyűt, megnedvesíti hideg vízzel a csap alatt, és finoman a bal térdemre
szorítja.

Megrándul az arcom, és felszisszenek. Nem is gondoltam volna, hogy ennyire fáj az a horzsolás. Colin tisztogatja a
bőrömet, és összeráncolt homlokkal tanulmányozza a térdemet.

– Kavicsdarabok vannak benne – mondja, miközben odanyúl a másik kezével, és óvatosan lepöcköli őket. – De
nem tűnik súlyosnak.
– Fáj – mormolom, és utálom magam, amiért ilyen nyafka vagyok.
 – Bocs. – Együtt érzőn rám mosolyog. – Úgy egy hétig elég hülyén fog kinézni a térded a sebtapasszal, de
vigasztaljon, hogy esetleg új divatot teremtesz. – Próbálja enyhíteni a helyzet komolyságát, fel akar vidítani. Közben
rákeni a térdemre az antibiotikus krémet, majd rásimítja a sebtapaszt, de az nem akar ragadni.

– Miféle divat lenne? – kérdezem, amikor nekikezd a másik térdemnek. –

Pénzt vagy ragtapaszt?

Rám pillant, de tovább tisztogatja a másik térdemet. Olyan gyengéden csinálja, és olyan gyengéd kifejezés ül az
arcán is, és ahogy nézem, egyszerre rohan meg az öröm és a szomorúság. Teljesen érthetetlen. Miért zavar, hogy Colin
gondoskodni akar rólam? Hálásnak kellene lennem érte. Megölelni, megköszönni, hogy mindig kéznél van, amikor
bajban vagyok.
De nem csinálok, nem mondok semmit. Mert én mintha mindig bajban lennék.

Ő meg mintha mindig kéznél lenne. Mindig megmentene. Kezdem utálni érte.

Ez a térdem nem olyan ronda, mint a másik, Colin gyorsan végez vele, leragasztja, majd halvány
mosollyal bejelenti, hogy kész.
Nincs szívem megmondani neki, hogy rosszabbul érzem magam, mint valaha.
 Tizenhatodik fejezet

Jen

– Kirúgom a biztonsági szolgálatot – jelenti be Colin abban a pillanatban, amint becsoszogok a konyhába.

Megtorpanok, zavaros tekintettel meredek rá, és megállapítom, hogy micsoda szemétség, hogy egy férfi már kora
reggel ilyen dögösen néz ki. Kávét főz, és máris csúcsra jár az agya. Nincs más rajta, csak egy fekete-szürke
pizsamanadrág, ami illetlenül lecsúszott a csípőjén, megmutatva sima bőrét. Bizsereg az ujjam, úgy szeretném
megsimogatni.

– Miért rúgod ki a biztonsági szolgálatot? – kérdezem, ahogy óvatos mozdulatokkal leülök a kis konyhaasztalhoz.
Sajog a testem, és még mindig fáj a térdem. Ahogy mélyen beszívom a levegőt, a friss, aromás kávé illatától lassan
beindul ködös agyam.

Colin háttal áll nekem, és még lejjebb csúszik a nadrágja, amikor felnyúl a szekrénybe, és kivesz belőle két
kávésbögrét. Látom a bőrén, meddig takarta a fürdőnadrágja, és rögtön az jut eszembe, hogy tegnap délelőtt ez alatt a
vonal alatt mindenütt járt a kezem. Elpirulok zavaromban, de fel is izgat a gondolat, és bizseregni kezd a testem a
megfelelő helyeken.

Mondanom sem kell, tegnap este semmi sem történt köztünk. Lefeküdtem aludni az ágyamba, ő meg a magáéba.
Éjszaka arra ébredtem, hogy kiabál valamit, nem értettem, mit, de nem mentem át hozzá. Aztán a kiabálás olyan
váratlanul abba is maradt, ahogy elkezdődött, úgyhogy csak remélni tudom, hogy nem álmodott nagyon szörnyűt.

Rosszul éreztem magam, amiért nem mentem át hozzá, de le kell róla szoktatnom magam. Nem siethetek folyton a
segítségére. Ahogy ő sem siethet folyton az enyémre.

Istenem, szép kis pár vagyunk, mi?

– Hajnali kettőig szolgálatban kellett volna lennie egy őrnek, de korábban elment, anélkül hogy bárkinek szólt
volna. És ez nem az első alkalom. Nem akarom többet ott látni. A cég hibája, ezért felmondom velük a szerződést,
amint beértem az irodába.
 – Lehet, hogy valami sürgős dolga akadt – mondom kevés meggyőződéssel. Lüktetni kezd a fejem. Annyira nincs
most kedvem se veszekedni, se megtárgyalni a tegnap történteket. Korán van még ehhez a témához.

Egyszerűen el akarom felejteni.

– Hát persze. SMS-ben megkérdeztem Stevent meg pár más embert az étteremben. Azt válaszolták, hogy ez a
pasas sokszor lépett le korábban, és ettől eléggé kiakadtam. És még ha úgy van is, ahogy mondod, nem érdekel.
Legalább szólt volna valakinek. Ez szerződésszegés. Igazán megkönnyíti, hogy felmondjam a megállapodást. Bár most
akkor kereshetek egy új biztonsági szolgálatot. Lehetőleg már ma estére. – Végre mindkettőnknek kitölti a kávét,
odahozza az asztalhoz, és lehuppan a velem szemben lévő székre. Egy bólintással elém csúsztatja az enyémet. –
Tessék. Pont, ahogy szereted.

Tudja, hogy iszom a kávét, sok tejszínnel. – Köszönöm – mondom hálásan. A két tenyerem közé fogom a bögrét, a
számhoz emelem, beszívom a mennyei kávéillatot, majd belekortyolok.

– És, jól aludtál? Hogy vannak a sebeid? – kérdezi. Hangja mély, aggodalommal teli.

Tegnap este, miután ellátott, visszakísért a szobámba, és betakart, mint egy gyereket. Megkísértett a gondolat, hogy
megkérem, bújjon oda mellém, és töltse ott az éjszakát, de visszafogtam magam. Nem akartam túl követelőzőnek látszani.

Enélkül is elég követelőzőnek érzem magam. Le kell vetnem a rossz szokásaimat, nem igaz? Nem fogom elfelejteni.

– Jól. – Feküdtem az ágyban, és még legalább egy órán keresztül nem bírtam elaludni, újra meg újra lejátszódott
bennem, hogy mi történt a parkolóban. Törtem a fejemet, hogy hogyan előzhettem volna meg. Lehajtott fejjel mentem,
csak arra figyeltem, hogy mielőbb odaérjek Colinhoz, csak rajta járt az eszem. Hogy mikor érünk már haza, hogy
meztelenre vetkőztethessem. Annyira lefoglaltak a léha gondolatok, hogy egyszer sem néztem körül. Könnyű préda
voltam annak a pasinak, nem is csoda, hogy lecsapott rám.

És mindezért csak magamat hibáztathatom.

– Nem fáj semmid? – Majdnem elsírom magam, olyan szelíd aggodalom érződik a hangjában. Tök hülye vagyok. A
legszívesebben orrba vágnám magam.
 – De, mindenem. Jól megütöttem magam, amikor elestem. De már jobb mind a két térdem. Nem fáj annyira. –
Nagyjából igazat mondtam. Még sajog egy kicsit, de már nem annyira, mint tegnap.

Az a gyilkos pillantás a szemében mindent elmond. Ha az a fickó, aki ezt művelte velem, most itt volna velünk a
konyhában, Colin apró cafatokra szaggatná.

– Fel kéne hívnom a rendőrséget, megkérdezni, hogy elkapták-e a kis tetűt – morogja, és a mobiltelefonjáért nyúl.

– Ne fáraszd magad. Biztos, hogy soha nem fogják megtalálni. – Ahogy iszom még egy kortyot, lassan felébred az
agyam, és vele a szarkazmusom is. – Nem én vagyok nekik a legfontosabb. Különben is szeretném elfelejteni, ami
történt.

– Egy felfegyverzett, többszörös elkövető elég fontos, főleg egy egyetemi városban. Hidd el, keresik a seggfejet. De
ha mégsem, majd felhívom őket, és teszek róla, hogy keressék. – Kiengedi a kezéből a mobilját, az zajosan koppan az
asztalon, amitől összerezzenek. Észreveszi, bűntudat jelenik meg a tekintetében. Utálom. Nem vagyok rászorulva az
együttérzésére. – Jól vagy?

– Persze hogy jól vagyok. – Úgy érzem, muszáj védekeznem, mert mintha olvasna a gondolataimban. Látja az
összes hibámat, meg hogy mennyire bánt és idegesít ez az egész helyzet. Nem én akartam, hogy ez történjen. Nem
érzem jól magam a szegény kirabolt, tehetetlen nő szerepében. Álmodtam is róla. A pasas lelökött a földre, kitépte a
táskámat a kezemből, és lekurvázott.

Nem csak a táskámat rabolta el, a teljes tartalmával együtt. Attól félek, hogy az erőmet és a bátorságomat is elvitte.

– Tudom, hogy a magad módján próbálod megemészteni. Nehéz. De úgy viselkedtél, mint aki szinte… haragszik
rám. – Szája kemény vonal, bár a szemében továbbra is ott az aggodalom. – Jól láttam? Haragszol rám?

Ki van zárva, hogy megmondjam az igazat. Bolondnak fog nézni, ha bevallom, hogy teljesen ki vagyok akadva rá,
bár nem egészen így adnám elő. Persze én is bolondnak tartom magam, mert igazából nincs rá semmi okom, hogy
haragudjak rá. Mi rosszat tett? Hogy segített? Hogy ellátta a sebeimet? Hogy lefektetett, és megnyugtatott, hogy
minden rendben lesz?
Igen. Nevetséges vagyok. Nem tehetek róla.
 – Ami tegnap történt, az újra csak azt erősíti meg bennem, hogy muszáj elmennem innen. Utálom ezt a várost. –
Felhajtom a maradék kávémat, és érzem magamon átható tekintetét. Ajjaj.

– Ugyan, ne mondd már. Azt hiszed, máshol nem történhetne meg ugyanez? Sacramentóban sokkal több a
bűntény, mint itt – mutat rá.

– Igen, és sokkal nagyobb város. Mi Bivalybasznádon lakunk. – Megvonom a vállamat, felállok, és a kávéfőzőhöz
megyek, hogy töltsek magamnak még egy bögrével. Háttal fordulok Colin felé, nem akarom folytatni ezt a
beszélgetést. Félek, hogy ha tovább erőlteti a témát, még valami hülyeséget mondok.

– Van ennek bármi köze hozzám? Haragszol rám valamiért? Mert pont úgy viselkedsz. – Hátratolja a székét, és
hallom, hogy odalép hozzám, érzem a testéből áradó meleget, amikor közelebb ér. – Engem hibáztatsz azért, ami
történt?

Megpördülök, és meghökkenek, amikor sokkal közelebb van, mint számítottam. Kiszárad a szám ekkora fedetlen
férfitest láttán, mohón falom a tekintetemmel, nem győzöm bámulni a gyönyörűséges, izmos félistent. Elszakítom a
pillantásomat a mellkasáról, felnézek az arcába, és látom, hogy engem néz, és azt is látom a szemében, hogy nyitott
könyv vagyok előtte.

Ez kurvára kínos. Nekem most dühösnek és közömbösnek kellene lennem, nem?

Közben meg annyira nem vagyok közömbös iránta. És ő ezt pontosan tudja.

– Dehogy hibáztatlak – mondom. – Én voltam a hülye, mert nem néztem körül, hogy merre megyek.

– Odamehettem volna érted a bejárathoz – vág vissza.

– Írhattam volna egy SMS-t, hogy gyere oda – tromfolok.

Futólag lehunyja a szemét, mély lélegzetet vesz, mint aki keresi a megfelelő szavakat. – Figyelnem kellett volna,
hogy mikor jössz ki. A munkaadód vagyok. A barátod. A… – Nem folytatja.

Odalépek hozzá, ujjamat a szájára teszem, hogy elhallgattassam. Bár nem feltétlenül akarta folytatni. Úgy látom,
ugyanúgy fogalma sincs, hogy mit mondjon, ahogy nekem. – Ne mondj többet. Köztünk csak barátság van,
semmi több, nem igaz?
 Bólint, vasvillaszemeket mereszt rám. De szólni nem szól semmit.

– Arra valók a barátok, hogy segítsenek egymásnak. És tegnap éjszaka te segítettél nekem. – Lassan végighúzom a
mutatóujjamat telt alsó ajkán, majd a szép ívű felsőn. Olyan gyönyörű szája van. Imádom nézni, amikor beszél,
amikor mosolyog, amikor megcsókol. Most is elfog a kísértés, hogy megcsókoljam. Hogy legalább egy kis időre
elfelejtsem, hogy elmegyek, hogy kiraboltak, és hogy Colin valami hülye okból kifolyólag úgy érzi, hogy felelős értem.

Nem akarok terhet jelenteni a számára. Pedig most totálisan úgy néz ki, hogy az vagyok: vigyáznia kell rám a
bátyám helyett, aki már nem tud vigyázni rám. Legalábbis így kezdődött. Colin lett az én hősöm. Megmentett, amikor
azt hittem, hogy nem akarom, hogy megmentsen. Megmentett attól, hogy bűnös életet éljek, bár a nagyjáról még
fogalma sem volt.
A kapcsolatunkat már régóta nem lehet testvérinek nevezni…

– Jen. – Mély, dörmögő a hangja. Egész testemben érzem, ahogy visszhangzik, a csontjaimig hatol. Colin hozzám ér,
kezét a csípőmre teszi, közelebb húz magához, összeér a mellkasunk. Erre egyből lángra kap a bőröm, mellbimbóm a
spagettipántos felsőmnek nyomódik, mert nincs rajtam melltartó. Kívánom Colint. Azt akarom, hogy bennem legyen,
csókoljon, elvigyen oda, ahol nincs semmi, csak felejtés, ahol megfeledkezhetek mindenről, egy kis időre legalább.

Kezemet a mellének támasztom, pont középen, és érzem a szívverését. Gyors, ritmikus tempót ver. Megnyugtató és
erős. Nem bírok neki ellenállni, előrehajolok, és végigsimítok rajta a számmal közvetlenül az ujjaim fölött, mire
elgyötört arckifejezéssel behunyja a szemét.

– Akarlak – suttogja. – De fáj mindened attól az eséstől. Nem akarom rád erőltetni magam. Most nem.

– Nem fogsz fájdalmat okozni. Nem lesz semmi bajom. – Újra megcsókolom, ajkam elidőzik meleg, feszes bőrén. A
csípőjére teszem a kezem, ujjaimat bedugom a pizsamaalsója korca alá, és hozzáérek meztelen, forró bőréhez. Érzem
erekciójának dudorát a pizsamán keresztül, ahogy a hasamnak mered, és tudom, hogy vágyik rám.

Talán még annál is jobban, mint ahogyan én vágyom rá.

– Azt akarom, hogy ma ne menj be dolgozni – mondja, minden átmenet nélkül
témát váltva.

Nem akarok hinni a fülemnek, hogy egy ilyen pillanatban képes a munkáról beszélni. – Megmondtam már, hogy
nincs semmi bajom. Tényleg. – Lábujjhegyre emelkedem, megcsókolom a nyakát, megnyalom, ízlelgetem, élvezettel
hallgatom a nyögéseit. Szeretném elterelni a figyelmét, az övét is, meg az enyémet is. Ha beszélünk, abból csak a baj
van, főleg az utóbbi időben.

Ha szexelünk, az viszont csupa élvezet. És jelen pillanatban nem vágyom semmi másra. Csak az agyatlan,
hihetetlen gyönyörre, amint Colin tud adni.
– Nem. – Elhúzódik, arcán elgyötört kifejezés. – Nekem ez most nem megy. Még nem tértél magadhoz azután,
ami tegnap történt.

Elkap a frusztráció, dühös leszek tőle. – Nem vagyok porcelánbaba, amire nagyon kell vigyázni, Colin. Tegnap este
elestem, és lehorzsoltam a térdemet. Nagy ügy.

– A kurva életbe, téged megtámadtak, Jen. Óriási sokk ért. Lehet, hogy még mindig sokkos állapotban vagy.
Nem tudom mással magyarázni, hogy ilyen furcsán viselkedsz.

Seggfej! Annyira torkig vagyok már vele, hogy folyton analizál. – Tehát amiatt nem akarsz velem szexelni, ami
tegnap este történt.
– Úgy van.
– Röhejes vagy.
– Te is – vág vissza.

Meredünk egymásra, és a legkülönfélébb feszültségek kavarognak közöttünk. Egyszerre szeretnék rámászni és

képen törölni.
Rámászni…
Vagy képen törölni?

Colin

Egyszerre szeretnék rámászni és képen törölni, ami egész egyszerűen őrület, mert korábban még soha eszembe sem
jutott, hogy kezet emeljek egy nőre. Pláne nem olyanra, akit megtámadtak és kiraboltak, az isten szerelmére. Most
leginkább azon kéne gondolkodnom, hogy hogyan térítsem észre.
 Volt pár perc, amikor teljesen elgyengültem – csókolgatta a számat, simogatta a mellkasomat, nyalogatta a
nyakamat –, amikor majdnem megadtam neki magam. Majdnem behódoltam annak az ellenállhatatlan
késztetésnek, ami mindig rám tör, ha vele vagyok. Amikor a legszívesebben letépném róla a ruhát, és a magamévá
tenném. Birtokba venném, megjelölném, követelném, hogy a nevemet kiáltozza, amikor eljuttatom a csúcsra. Hogy
tudja, kihez tartozik.
Hozzám. És senki máshoz.

– Ma este nem dolgozol, erről nem nyitok vitát – morgom végül, mert a hétszentségit, fogalmam sincs, mi mással
törhetném meg ezt a szinte elviselhetetlen feszültséget, ami egyre csak nő közöttünk.

– Ki vagy te, talán az apám? – Nem tudom nem észrevenni a gúnyt a hangjában.

– Nem, hanem a kibaszott főnököd. – Elhúzódom tőle, és kimegyek a konyhából, mert muszáj menekülnöm, de
jön utánam, és a bajsza alatt motyog valamit.

– Mit mondtál? – rontok neki, miközben ereimben végigömlik a harag, és felforr a vérem. Kihoz a sodromból.

– Hogy igen, nagyjából erről van szó. A kibaszott főnököm vagy. Mivel tényleg a főnököm vagy, és baszunk is. –
Gúnyosan rám mosolyog – van képe hozzá! –, és összefonja a karját a melle előtt, mint aki kíváncsian várja, hogy
ellentmondok-e neki.

Nem tudok mit mondani. Teljesen kiborít, és fogalmam sincs, hogy miért viselkedünk így egymással. Mintha mind
a ketten tele volnánk elnyomott sérelmekkel, és bármelyik pillanatban készek volnánk egymás torkának esni.

Mint amikor ki akar futni a fazékból, ami benne fő – igen, azt hiszem, pontosan ez történik.

– Hát csak ennyit jelentek neked? – kérdezem, szinte sugallva, hogy vágja rá: igen ennyit!

Megvonja a vállát, ordít róla az ingerültség és a közöny. – És ha ezer éve ismerjük már egymást? Akkor mi van?
Semmivel sem tartozunk egymásnak.
Forog velem a világ. Hát nem érti, hogy milyen fontos nekem? Igenis érdekel, hogy mi történik vele, jobban, mint
ahogy magamnak is elismerem. Minél inkább
közeledik a nap, amikor elmegy innen, annál kevésbé akarom elereszteni. Meg kell mondanom neki. Be kell vallanom
neki, hogy mit jelent számomra, de…

Kurva nehéz. Nem az a típus vagyok, aki örömmel beszél az érzéseiről. A szüleim sem, őket is ritkán hallottam
kimondani, hogy mit éreznek. Általában álarc mögé rejtőzöm. Amit mások látni akarnak, azt mutatom. Jen azonban
kivétel.
Ő az egyetlen, aki láthatja, hogy milyen vagyok igazából.

– Különben is csak a terhedre vagyok, nem? Nem unod még, hogy állandóan rám kell figyelned? Hogy
biztonságban vagyok-e, hogy mindenem megvan-e, hogy ne történhessen velem semmi rossz?

– Tegnap este éppen hogy hagytam, hogy rossz történjen veled – mondom visszafojtott hangon. Alig bírom
magamban tartani a dühömet. Újult erővel tör rám a bűntudat amiatt, ami vele történt, szinte összeroppanok a súlya
alatt.

– Az nem a te hibád volt. Nem tarthatod magadat felelősnek mindenért, ami velem történik. Nem unod még?

– Nem, nem unom. Vigyázni akarok rád. Danny is azt akarta volna, hogy vigyázzak rád. – Ez a legkevesebb, amit
megtehetek Jenért. Így is többször cserbenhagytam már. Legalább három alkalommal.

– Tényleg azt hiszed, hogy Danny azt szeretné, ha mi együtt laknánk? És közben időnként dugnánk?

Megrezzen az arcom. – Ne nevezd így.

– Ne nevezzem, amit csinálunk annak, ami? Ugyan már, minek szépítsük az igazságot? Csak dugunk
egymással, amíg el nem megyek. Semmit sem jelent. Ezt már megbeszéltük. Most már nem vonhatod vissza, amit
akkor mondtál.
– Miért akarsz mindenáron veszekedni?

– Ugye, hogy rossz érzés, ha szembesítenek a tényekkel, mi? Tudom, veled nem gyakran történik meg – veti oda
nekem, mint valami gigantikus bombát.

Kinyitom a számat, hogy rögtön visszavágjak valami nagyon gúnyos dologgal, de nem nyílik rá alkalmam, mert
ekkor csengetnek. Bámuljuk egymást, Jen összehúzza a szemét, erre aztán én is összehúzom a magamét. Úgy nézünk
ki, mint két cowboy a vadnyugaton, akik várják, hogy melyikük ránt előbb pisztolyt.
 Bassza meg, azt hiszem, túl sok valóságshow-t néztem a History Channelen. Ugyanarra a rugóra jár az agyam,
mint az övék.

– Nem akarsz ajtót nyitni? – kérdezi. – Akárki csenget, biztosan sokkal, de sokkal fontosabb, mint én.

Mi. Az. Isten. Nem értem ezt a nőt. Dacos, dühös és nagyképű. Mintha teljesen kicserélték volna az elmúlt
huszonnégy órában.

– Még nem fejeztük be ezt a beszélgetést – vetem oda neki, miközben elindulok az ajtó felé. Az jut eszembe, hogy
bizonyára a rendőrség az, ezért ki sem nézek. Elfordítom a kulcsot, és kitárom az ajtót.

– Szevasz, fiam.
Úú, a szentségit. Az apám. Erre nem számítottam.

Csaknem három éve nem találkoztam vele.

 Tizenhetedik fejezet

Colin

– Beengedsz? – Lehet, hogy a férfi, aki az ajtóm előtt áll, a jövőbeni önmagam. Annyira hasonlítok apámra, hogy az
már ijesztő. Ugyanolyan magas vagyok, ugyanolyan a testalkatom, ugyanolyanok a vonásaim, ugyanolyan a hajam,
bár az övébe már rendesen vegyülnek ősz szálak.

Ahogy rám mosolyog, úgy néz ki, mint amikor egy cápa megmutatja az összes fogát, és alig bírok visszatartani egy
fintort. Nincs mit csodálkozni rajta, hogy anyám nemigen volt oda értem. Arra a férfira emlékeztettem, aki felcsinálta,
feleségül vette, azután magára hagyta, és mindezt körülbelül másfél év leforgása alatt. Mind a mai napig állandó
kötélhúzásban vannak miattam, pedig már régen felnőttem. Igazából nincs min veszekedniük. Egyáltalán nem értem
a viselkedésüket.

– Persze, gyere be. – Szélesebbre tárom az ajtót, Conrad Wilder pedig elindul befelé, de megtorpan, amikor
meglátja Jent, aki a nappali közepén álldogál bizonytalan arccal, és elragadóan néz ki.

Egyszerre elpárolog korábbi haragom, mintha elfújták volna. Sötét karikák vannak Jen nagy barna szeme körül,
rám néz, azután az apámra, majd megint vissza rám. Találkozott már apámmal, de annak jó ideje már. Ettől
függetlenül teljesen nyilvánvaló a számára, hogy ki érkezett.

– Ő kicsoda? – Apám megfordul, és szemöldökét felvonva néz rám. Nagy játékos, mindig is az volt. Ragadnak rá a
nők, és ezt imádja. Ahogy öregszik, egyre fiatalabbakra hajt. Minél fiatalabb a nő, annál jobb. Bármibe le merném
fogadni, hogy gondolatban most felmutatja a hüvelykujját.

– Apa, bemutatom Jennifer Cade-et. – Elhallgatok, ahogy túlságosan barátságos

mosollyal és kézfogásra nyújtott karral elindul Jen felé. – Danny húga.

– Áááá. – Apa elnyújtja a hangot, gyors pillantást vet rám a válla fölött, majd Jen kedvéért előveszi a sármját. –
Biztos vagyok benne, hogy korábban is találkoztunk már, csak nagyon régen. Conrad Wilder vagyok, de szólítson
csak Connak.
Apa ragaszkodik hozzá, hogy mindenki a keresztnevén szólítsa. Világbajnok
szélhámos, soha nem láttam nála jobbat. Mindenkit mindenre rá tud beszélni, ezért gazdagabb az atyaúristennél is.

– Örülök, hogy találkozunk – mondja Jen, kezet rázva apámmal. Rám néz, és kiolvasom a pillantásából, hogy
szeretne mielőbb eltűnni szem elől, amit a legteljesebb mértékben megértek. – Megyek, lezuhanyozom.

Nézek utána, ahogy kimegy a nappaliból, és nem bírom levenni a szemem ringó csípőjéről, formás fenekéről, amit
alig takar a pamut rövidnadrág. Észbontó, milyen jó lába van.

– Helyes kislány, de sovány. Nem az eseted – állapítja meg apám abban a pillanatban, amikor halljuk, hogy Jen
becsukja a hálószobája ajtaját.
– Nincs esetem.

Apa felnevet. – Dehogy nincs. Szőke, alacsony, darázsderekú, nagy mellű – ilyen az eseted. Mindig ilyenekre
buktál. Na, és mi az ábra ezzel a kislánnyal? Komoly a dolog?

– Régi barátok vagyunk. Ennyi az egész – mondom mogorván.

– Á, akkor még rosszabb. Házinyúlra nem lövünk, fiam. Semmit sem tanultál tőlem? – Nevetve hátba vág, úgy
viselkedik, mintha országos cimborák volnánk, akik a kocsmában együtt mustrálják a nőket.

Ez volt vele a legnagyobb gondom csaknem egész életemben. Úgy bánik velem, mintha a barátja volnék, nem pedig
a fia. Amikor nem érzi szükségét, hogy atyai tanácsokkal lásson el és játssza az apát, szinte kizárólag cicikről és
seggekről beszél, lerészegedik, és azzal henceg, hogy mennyi lóvéja van.

Ez tetszett is, amikor fiatalabb voltam. Berúgott, lökte a dumát a jó nőkről, aztán meg már csak azt vettem észre,
hogy a kezembe nyom egy csekket több ezer dollárról. Most viszont már nem bírom. Kezdek öreg lenni az efféle
bunkósághoz. Arról nem is beszélve, hogy apám milyen öreg hozzá. Olyan átlátszó ezzel a haverkodós viselkedésével –
soha nem voltak igazi barátai –, sőt egyenesen kínos.

– Nem kefélünk – hazudom összeszorított foggal. Utálom, ahogy lealacsonyítja a Jennel való kapcsolatomat. De
még ennél is rosszabb, hogy most maga Jen is lealacsonyítja a kapcsolatunkat. Mikor történt, hogy hirtelen csak én
hiszek benne?
 Mikor hittem én valaha is ilyesmiben?

– Akkor mit csinálsz, fiam? Egy első osztályú kis nő járkál fel-alá a házadban egy olyan rövidnadrágban, amit
törvényileg kellene betiltani, és minden vendég lecsekkolhatja a virgácsait? Nem okos dolog.

– Istenem, muszáj ilyen stílusban beszélned róla? Nem az van közöttünk, amit gondolsz. – Az a helyzet, hogy
nekem sincs halvány dunsztom se, hogy mi van közöttünk, mert nem értek én már semmit.

– Mivel ilyen baromi érzékeny vagy vele kapcsolatban, arra kell következtetnem, hogy túlságosan komolyan veszed
a dolgot. Mintha éreznél valamit iránta. És abból csak a baj van. – Lezuttyan a kanapéra, és ravasz tekintettel
méreget. – Danny Cade húga, hm? Emlékszel, találkoztam vele párszor annak idején, amikor úgy össze voltatok nőve
Dannyvel. Bár a húgot jó ideje nem láttam már.

– Pár hónapja nálam lakik. Egy sztriptízbárban dolgozott a külvárosban. Összeveszett a szüleivel, lelépett tőlük, és
ők hívtak fel. Sejtették, hogy hol lehet, és amikor kiderült, hogy a közelben fogom megnyitni A Kerületet, megkértek,
hogy keressem meg. Elhoztam abból a lebujból, és felajánlottam neki, hogy

dolgozzon nálam – magyarázom, és összerándul a gyomrom, amikor látom, milyen képet vág annál a résznél, hogy
Jen sztriptízbárban dolgozott. Szuper. – Cade-ék tudták, hogy segíteni fogok. Danny miatt csináltam.

– Danny nem meghalt? – Apa arcán teljes az értetlenség.

– De, viszont örülne, ha tudná, hogy vigyázok a húgára. Úgyhogy vigyázok.

– Sztriptíztáncosnő volt? – kérdezi. Úgy néz rám, mint aki egy szavamat se hiszi. Én meg nem válaszolok a
kérdésére. – Ezt jól összehoztad, fiam. De csak elvonja a figyelmedet, és én azt akarom, hogy koncentrálj. Van
számodra egy ajánlatom.

Összeszorul a gyomrom, rágni kezdi az ideg. Eddig farkaséhes voltam, de most elment az étvágyam. – Miről
beszélsz? – kérdezem óvatosan, miközben leülök vele szemben a fotelba.

Apa előrehajol, könyökét megtámasztja a combján, és figyelmesen szemlél. – Most szereztem meg egy fantasztikus
ingatlant San Francisco belvárosában. Nem messze a kikötőtől. Saroktelek, a közelben irodák és olyan helyek vannak,
ahová
tehetősebb fiatalok járnak. Az épületet nemrégiben felújították, tehát nem fog sokba kerülni az átalakítás, és a
környéken mindennap elég jelentős a forgalom. Főleg éjszaka, ami a mi szempontunkból a legelőnyösebb. –
Összedörzsöli a tenyerét, mint egy pénzsóvár kereskedő, de hát az is. – Ideje továbblépni, fiam. Majd valaki más
elvezeti ezt az éttermet ebben a koszfészekben. Azt akarom, hogy gyere velem San Franciscóba. Megnyithatnánk
együtt az új helyet. Csinálunk belőle egy csodát, amit aztán franchise rendszerben eladhatunk az egész országban.
Mit szólsz hozzá?

– Arra gondolsz, hogy együtt vezessünk egy éttermet? – Ez a legfontosabb kérdés. Eposzi méretű szívás
közvetlenül együtt dolgozni az apámmal. Évekkel ezelőtt pont azért lettem önálló, hogy ne kelljen együtt lennem vele.
Bár mindig nagy a csábítás, ha nagy zsozsót szimatolok. Mert akkor hajlandó vagyok kompromisszumot kötni.

– Hát, az elején mindenképpen. Tudod, milyen vagyok. – Mindig be van sózva, soha nem tud sokáig megülni egy
helyen. – Nem leszek folyton a sarkadban. Ez teljesen a te projekted lesz. Ott leszek a közelben, segítek felügyelni a
munkákat, elintézem azokat a dolgokat, amikhez neked nincs kedved, és amikor rendesen beindul az üzlet, én már
ott se vagyok. Először a nyugati parti nagyvárosokban fogom árulni a franchise-unkat. Los Angelesben, Portlandben,
Seattle-ben. Aztán elkezdünk keletre terjeszkedni. Las Vegasba, Phoenixbe…

Ez így túl szép ahhoz, hogy igaz legyen, úgyhogy biztos van valami szépséghibája.

– Most fogadták el a hitelkérelmet a projektre, már tovább is léptünk a következő szakaszba – folytatja az öreg. –
Ingatlanom van bőven. Abból kurva sok van, amim nincs, az a készpénz. Ami azt jelenti, hogy valószínűleg kölcsön
kell kérnem a költségekre meg hasonlókra.

Itt a szépséghiba. Pedig még igent se mondtam az ajánlatára. Basszus. – Kölcsön akarsz kérni? – Meg vagyok
rökönyödve. Apám soha, de soha nem kért még tőlem pénzt. Sosem volt rá szüksége. Régóta megboldogult nagyapám
több tonna pénzt hagyott rá, és bár apa a lelke mélyén egy szélhámos, azért nagyon jól eleresztett szélhámos.
Megengedheti magának, hogy kockáztasson. Folyton pénzkötegeket mutogat, henceg a sikereivel, és bár rendszerint
túloz, a túlzásainak is szokott lenni valóságalapja.
 A legkevésbé sem hiányzik, hogy kölcsönadjak neki. De mit tehetnék?

Mégiscsak az apám. Lehet, hogy nincs vele érzelmi kapcsolatom, és tény, hogy meg kellett dolgoznom a pénzemért,
de mindig számíthattam rá, amikor anyagi segítségre volt szükségem.

Le vagyok kötelezve neki. Neki köszönhetem, hogy ma ott tartok, ahol.

Jen

El is felejtettem már, milyen kínosan érzem magam Colin apjával, de most eszembe jutott, milyen ember. Túl dörzsölt,
túl sármos, túl… mindenben túlzásba esik. Nem bízom benne. Nem érzem őszintének.

Forró vízzel lezuhanyozom, hogy lemossam a tegnap este emlékeit. És azt, ahogy Conrad Wilder beszélt, ahogy rám
nézett. Úgy vonult be Colin házába, mintha az övé volna. Megzavart minket, és tönkretett mindent.

Hála istennek, tudom, hogy Colin nem olyan, mint az apja. Igen, persze őt is nagy játékosnak tartják, és amikor
ideköltöztem hozzá, rengeteg lánnyal flörtölt. Még járt is néhánnyal. A Kerületben mindig mindenkivel elbűvölően
viselkedik, viccelődik a nőkkel, megnevetteti őket, ők meg mosolyognak rá, és vetélkednek a figyelméért. Még sincs az
az érzése az embernek, hogy egy szélhámossal van dolga.

És mostanában már nem is randevúzik senkivel. Az utóbbi néhány hónapban flörtölt egy kicsit némelyik
vendéggel az étteremben, de ennél tovább nem ment. Rajtam kívül senkinek nem szentelt igazán figyelmet.

Lehunyom a szememet, homlokomat nekinyomom a hűvös csempének, és hagyom, hogy végigfolyjon rajtam a víz.
Olyan nehéz kiigazodni Colinon. Egyszerűen nem értem, mit miért csinál, mit miért mond. Az egyik pillanatban az az
érzésem, hogy talán komolyan veszi a kapcsolatunkat, a másikban meg úgy bánik velem, mint egy baráttal, vagy
rosszabb esetben mintha csak egy futó kaland volnék.

Te mondtad, hogy tekintsétek futó kalandnak.

Igen. Mekkora bolond vagyok, hogy azt mondtam. Nem csoda, hogy azonnal ráállt. Az olyanok, mint Colin, sosem
hagynak ki egy ilyen alkalmat.
Végül elzárom a vizet, kilépek a zuhanyfülkéből, gyorsan megtörülközöm, és
készülni kezdek. Még sajog a testem, de néhány szem fájdalomcsillapító nyilván segít majd rajta. Colin azt mondta
ugyan, hogy ma ne menjek be dolgozni, de akkor is bemegyek. Nem fogok tétlenül itthon ülni. Hamar a falra másznék
az unalomtól. És miután ellopták a teljes tegnapi bevételemet, kell a pénz is.

Amúgy meg ha Colin apja itt marad este, amíg Colin dolgozik, akkor nincs az az isten, hogy én itt legyek vele
egyedül.

Kijövök a szobámból nyíló fürdőszobából, a komódhoz megyek, kihúzom az egyik fiókot, felveszek egy melltartót,
egy bugyit, egy jóganadrágot meg egy halványkék, pántos felsőt. Keresem a telefonomat, hogy megnézzem az
üzeneteimet, és ekkor döbbenek rá, hogy nincs is telefonom.

A tolvaj a telefonomat is elvitte a táskámmal együtt. Pedig biztosan nem tud vele mit kezdeni. A táskám olcsó volt,
és valószínűleg belehajította egy kukába, benne egy csomó holmival, ami csak nekem fontos. A pénzt nyilván kivette
belőle, minden más szemétre került. Fontos dolgok. Amikre szükségem volna.

Szipogok, és összeszorított szájjal az ágyra vetem magam. Fáradt vagyok. Ingerült. Frusztrált. Összevissza érzelmek
kavarognak bennem. Rápillantok az éjjeliszekrényre, amelyen ott a vonalas telefon.

Igen, Colin azon kevesek közé tartozik, akiknek még van vonalas telefonjuk. Fölemelem, és hívom a mobiltársaság
ingyenes számát. Húszperces beszélgetés kerekedik ki belőle, amelynek során letiltatom a régi telefonomat, és rendelek
egy újat.

Colin büszke lenne rám. Most felnőttnek érzem magam, aki azt teszi, amit tennie kell.

Amint leteszem a kagylót, csörögni kezd. Felkapom, amit ritkán csinálok, mivel a vonalas telefont alig hívja valaki,
és akkor is Colint szokták keresni.

– Jaj, istenem, gondoltam, megpróbállak ezen a számon – mondja Fable, miután beleszólok, hogy halló.
Megkönnyebbülés hallatszik a hangjából. – Jól vagy? Gondolom, a mobilodat is elvitték, nem?

– De. – Felsóhajtok, beletúrok nedves hajamba, és nekidőlök az ágy támlájának.

– Nincs semmi bajom, csak fáradt vagyok.

Beszélgetünk néhány percig, bizonygatom, hogy tényleg jól vagyok, és beismerem, hogy dühös vagyok
Colinra. És hogy nem akarja, hogy ma este
bemenjek dolgozni.

– Tényleg jobb lenne, ha ma otthon maradnál. A te helyedben én is ezt csinálnám. Colin biztos kifizeti neked ezt a
napot is.
Fable persze rögtön gondol az anyagi vonatkozásokra is. Hasonló a hátterünk, mind a ketten viszonylag szegény
családban nőttünk fel.

– Hah. Amilyen szerencsés vagyok, biztos nem fizeti ki. Ezért megyek be – mondom.

Rövid kopogtatás hallatszik, majd rögtön utána benyitnak a szobámba. – Figyelj, most le kell tennem – motyogom
Fable-nek, majd meg sem várom, hogy mit mond, már le is teszem. Colin lép be a szobámba, és bevágja maga mögött
az ajtót. Megáll az ágyam lábánál, és csípőre tett kézzel mered rám. Mivel azon az átkozott pizsamagatyán kívül
továbbra sincs rajta semmi, tekintetemet az arcára szögezem.

Az az izmos, meztelen mellkas nem fogja elvonni a figyelmemet. Nem hagyom.

– Csak mert a tiéd itt minden, még nem ronthatsz rám a szobámban – mondom. Kiszolgáltatottnak érzem
magam. Ideges vagyok. Magamhoz húzom az ágyneműt, ülök a takaró és a párnák közepén, az arcára meredve.

Mérgesnek látom, ahogy beletúr a hajába, amitől az összeborzolódik. Nagyon szexi. Biztos jele annak, hogy
frusztrált. – Bocs az apám miatt. Nem tudtam, hogy jönni fog. Telefonálni szokott, mielőtt beállít.

– Milyen gyakran szokott jönni?

– Ritkán. Ezért lepődtem meg annyira. – Forgatja a szemét. Azt hiszem, ezt tinédzserkora óta nem csinálta.
Vicces, hogy visszavedlünk gyerekké a szüleink jelenlétében.

– Semmi baj. Én nem bánom, hogy itt van. – Megvonom a vállamat, próbálok úgy viselkedni, mintha nem zavarna
a jelenléte, pedig nagyon is zavar.

Azt a paradicsomi állapotot szeretem, amikor kettesben vagyunk Colinnal. Szinte soha nem jön senki, így
lényegében magunk lehetünk. Fable nemrég azzal vádolt meg, hogy szexuális életet élünk.

Lehet, hogy igaza van.

– Bunkó volt veled, és azt utálom.
 – Nem kell helyette bocsánatot kérned – mondom, de titokban örülök, hogy mégis megtette. Ebből legalább
tudom, hogy tisztán látja, milyen az apja.

– De, szerintem kell. – Leül az ágy peremére, felém fordul, és engem néz azzal a gyönyörű, kék szemével, amivel
egyszerre lát mindent és semmit. – Azért bocsánatot kell kérnem, ami a nappaliban történt, mielőtt beállított? A
veszekedésért meg a… a másik dologért?

Erről eszembe jut, hogy mi folyt közöttünk a nappaliban, és végigfut a hideg a hátamon. Én akartam ilyen
kapcsolatot. Colinnak semmi oka, hogy bocsánatot kérjen. – Nem – válaszolom, de nem akarok hozzátenni semmit.
Miért mondanék bármit is? Tartom a számat.

– Jó. – Bólint, miközben masszírozza hátul a nyakát. Határozottan olyan benyomást kelt, mint aki zavarban van,
és alig várja, hogy témát válthasson. – Felhívtam a rendőrséget, amíg zuhanyoztál.

– Igen? – Igyekszem közönyösnek tűnni, de elcsuklik a hangom. – Öö… mit mondtak? Van fejlemény?

– Nem találták meg a fickót, ami nem lep meg. Beszéltem egy nyomozóval, állítólag hozzá tartozik az ügyed, de
szart se tudott – mondja Colin megvetően. Lángol a szeme. Jó érzéssel tölt el, hogy ilyen dühös, ami butaság, de nem
tehetek róla.
Imádom, amikor ilyen lovagias.
– Megmondtam előre, hogy nem fognak vele foglalkozni – emlékeztetem.

– Igen, igen. – Halványan elmosolyodik, és ettől egy pillanatra elkábulok, ezért koncentrálni próbálok.

De olyan rohadt nehéz, amikor így néz rám.

– Letiltattad már a bankkártyádat? – kérdezi, amikor csak hallgatok. Megrebben a szemem, totál
idiótának érzem magam. – Még nem.

– A fenébe, Jen. – Hosszú ujjaival újra meg újra beletúr amúgy is szénaboglya hajába, még jobban összekócolja.
Feléje hajolok. A szó szoros értelmében bizseregnek az ujjaim, hogy belemarkolhassak a hajába, és közelebb húzzam
magamhoz a fejét.
– Máris telefonálok. – Megint nyúlok a telefonért, de megállít, amikor ujjaival
átkulcsolja a csuklómat, és közelebb von magához.

– Aggódom miattad – mormolja, és olyan közel húz, hogy szinte összeér az arcunk, és tökéletesen egy vonalba
kerül a szánk. – Jobban is vigyázhatnál magadra, főleg ha nem kérsz a segítségemből.

– Tudok vigyázni magamra – vágok vissza. Bosszant, hogy az ellenkezőjére céloz.

– Tényleg tudsz? Akkor is… féltelek. Sosem éltél még igazán egyedül. És amikor legutóbb kísérleteztél vele, hát…
hogy úgy mondjam, nem sikerült valami jól.

Ez enyhe megfogalmazás. Hihetetlen, hogy azzal az időszakkal példálózik, amikor megszöktem otthonról, és a
hülye tragacsomban laktam. Nem akarom felidézni azokat az emlékeket, főleg akkor nem, amikor Colin itt van
karnyújtásnyira. – Voltak rajtam kívül álló körülmények – emlékeztetem. Őt is, meg magamat is. – Még nem tudtam
kezelni őket.

– Látod, pontosan ilyen az élet. Mindig vannak rajtunk kívül álló körülmények, amikkel nem tudunk mit kezdeni.
Nem látom be, hogy most miért tudnád kezelni őket. – Nyomatékosan pillant rám, amikor csak bámulok rá, mint egy
idióta. Nem tehetek róla, annyira jóképű, hogy megáll tőle az eszem. – Már csak néhány nap, és elköltözöl. Egyedül,
Jen. Hogy fogod lebonyolítani?

– Tudom, oké? Úgy mondod, mintha hülye volnék. Csak… elég sok dolgom volt mostanában.

– Nem úgy mondom, mintha hülye volnál – ellenkezik szelíden. Annyi aggodalom látszik az arcán, hogy mindjárt
elsírom magam. – Aggódom érted. Nem is akarok arra gondolni, hogy teljesen egyedül leszel.

– Nincs szükségem rád – motyogom, és gyorsan behunyom a szemem, hogy ne lássam a fájdalmas kifejezést az
arcán.

Hazudok, mint a vízfolyás. Nagyon is szükségem van rá. Csak éppen nem örülök neki.

– Tudom. – Hangja szinte suttogásig halkul. – Néha arra gondolok, hogy nekem nagyobb szükségem
van rád, mint neked rám.
Könnyek tolulnak a szemembe, szipogok egyet, próbálom visszaszorítani őket. De hiába. Remeg a szám is.
Istenem, de szánalmas vagyok. Esküszöm, Danny
halála óta nem sírtam ennyit. Nem akarom beismerni, hogy Colin miatt sírok, ezért megjátszom, hogy a tegnap
este miatt van, ami részben igaz is.
– Folyton eszembe jut az a pasas. Hogy milyen könnyen ledöntött a lábamról.

– Lehajtom a fejemet, hogy ne lássam a szemét, az arcát. Egyáltalán nem akarom látni a reakcióját. – Hallom a
hangját, ahogy kis kurvának nevezett. Olyan félelmetes volt.

– A szentségit, gyere ide. – Ahogy felnézek, látom, hogy Colin széttárja a karját. Odabújok hozzá, és lehunyom a
szememet, amikor átkarol. A torkának szorítom az arcomat, beszívom tiszta, ismerős illatát, és átölelem a nyakát,
hogy még közelebb bújhassak hozzá.

– Úgy sajnálom, hogy át kellett élned – mondja fojtott hangon a hajamba. Erős karjai szorosabban ölelik a derekamat,
és annyira közel húz magához, amennyire csak lehet. – A biztonsági szolgálat, a lámpák a parkolóban – ez mind az én
hibám. Azért támadott meg téged, mert én megteremtettem rá a lehetőséget.

Teljes erővel ellököm magamtól, talpra ugrom, és csípőre teszem a kezemet. – Ne hibáztasd már magad! Ami
történt, ami most is történik, annak semmi köze ahhoz, hogy te mit csináltál.

Összeráncolja a homlokát, úgy néz rám. – Mi az istenről beszélsz?

– Ez az egész… a kurva bűntudatod, amibe úgy kapaszkodsz, főleg ha rólam van szó. Nevetséges. Nem lehetsz
folyton te a felelős mindenért, ami velem történik, érted? Sokkal többről van szó közöttünk – csak nem akarod
elismerni.
Colin elereszti a füle mellett. Jellemző. – Ez nem… nem bűntudat. – Alig bírja kipréselni magából a szót. –
Szeretnék vigyázni rád.

– Mintha valamiféle kötelesség volnék. Mintha tartoznál ezzel a bátyámnak vagy a családomnak. – Feldobom a
karomat a levegőbe, már unom a saját hangomat. – Nem csinálunk mást, csak járkálunk körbe-körbe. Én ugyanazt
hajtogatom, te is ugyanazt hajtogatod, és aztán minden rendben van. Pedig igazából semmi sincs rendben. Megint ott
vagyunk, ahonnan elindultunk. Mindig így van.

Feláll, fölém tornyosul. – Ezt utálom. Utálom, hogy szerinted kötelességemnek tartom, hogy vigyázzak rád.
Utálom, hogy állandóan erről a baromságról vitatkozunk. – Kinyújtja a kezét, elkap, és olyan erővel ránt oda
magához, hogy
elakad a lélegzetem. – Nem tudom, mi mást csinálhatnék még, amivel bebizonyíthatnám, hogy számomra többet
jelentesz, mint kötelességet. Sokkal, de sokkal többet.

Végre. Muszáj volt, hogy kimondja ezeket a szavakat. Akkor meg miért nem kér meg rá, hogy maradjak itt? Miért
nem mondja ki, hogy fontos vagyok neki, hogy kíván, hogy azt szeretné, ha vele maradnék, ha a barátnője lennék,
vagy hívja, ahogy akarja? De nem is kell megneveznie. Nekem elég, ha vele lehetek.
Csak vele.
 Tizennyolcadik fejezet

Colin

– Nem beszélünk többet – közlöm vele. A kezem a csípőjén, ujjaimat becsúsztatom a felsője alá, hogy megérinthessem
meleg bőrét. – Csak elrontok mindent, ha beszélgetünk. – Eszembe jut, amikor Fable azt mondta, hogy valahányszor
Drew kinyitja a száját, amikor veszekednek, csak ront a helyzeten. Úgy tűnik, én is pont ilyen vagyok.

Pici mosoly jelenik meg a szája sarkában, és lassan megrázza a fejét. – Milyen igazad van. – Elhallgat, szemében
egyszerre látszik aggodalom és vágy. – Akkor hozzuk a legjobb formánkat, amikor nem szólunk egy szót sem, nem
gondolod?

– Hát, én úgy vettem észre, hogy szereted, ha egy kicsit beszélek. – A szájára szorítom a számat. – Például amikor
disznó szavakat suttogok a füledbe. – Mohón megcsókolom, és halkan felnyög, amikor mélyen a szájába nyomulok a
nyelvemmel. Fogkrémíze van, friss és mentolos, meg egy kicsit érzem az ő egyedi ízét is. El tudnék élni ezen az ízen
életem végéig.

– Szexszel nem oldhatjuk meg a problémáinkat – mondja, amikor elveszem a számat a szájáról, hogy a nyakát
borítsam el nedves csókokkal. – Sajnos megvárnak minket. Mindig megvárnak.

– Akkor majd később foglalkozunk velük. Tegnap éjszaka majd’ belehaltam, hogy nem merülhettem el benned –
mormogom, miközben a torkát harapdálom. Imádom, ahogy a bőre a számhoz simul, az illatát, a kicsit csípős ízét.

Megborzong. Keze a vállamon, el akar tolni. Mivel azt hiszem, hogy véget akar vetni annak, amit csinálunk,
vonakodva hátrahúzódom, de ekkor hitetlenkedve látom, hogy lerántja magáról a felsőjét, és feltárul előttem helyes
rózsaszínű melltartója.

– Ha el akarsz merülni bennem, akkor csak rajta – mondja sürgetőn, remegő hangon, miközben hátranyúl, és
kikapcsolja a melltartóját. – Nemsokára elmegyek, Colin. Nem akarom tovább fecsérelni az időt.

Kiszárad a szám, amikor félrehajítja a melltartót, azután egyetlen sima mozdulattal letolja a jóganadrágját és a
bugyiját. Meztelen, ami a kedvencem az egész kibaszott világon, és gondolkodás nélkül lefektetem az ágyra, gyorsan
letolom magamról a pizsamanadrágomat, azután minden figyelmeztetés nélkül beléhatolok. Nincs előjáték, nincs
semmi az előbbi éhes csókokon kívül.
Ennyire nem bírok már uralkodni magamon.

De őt is ugyanígy elragadja a szenvedély. Nedves és forró, tökéletesen megnyílik előttem, és könnyedén mozgok
benne, hintázom előre-hátra. Mélyen. Még mélyebben. Mélyen beléje merülök, ahogyan vágytam rá, lehunyt szemmel,
és nem figyelek másra, csak a tiszta, mennyei gyönyörre.

– Úú, annyira jó benned. Szoros vagy és forró – suttogom a fülébe, és közben szorítom magamhoz. Halk kis sóhaj
szakad ki belőle. – Itt akarok maradni örökre, mélyen benned. Soha nem akarok kijönni.

– Az egy kicsit… furán fog kinézni, amikor végül be kell mennünk dolgozni – mormolja, és minden döfésemnél
megugrik a hangja. Jézusom, imádom. Hallani a nyögdécselését, édes nyöszörgését, azokat az isteni kis sikolyokat,
amelyeket lenyelek a szájából. Addig akarom kefélni, amíg el nem veszíti a józan eszét. És én is el akarom veszíteni a
józan eszemet. Ne legyen gondolkodás, ne legyen beszéd, se múlt, se jövő, semmi, csak az itt és a most.

Jennel.

– Többet nem megyünk dolgozni. Többet nem kelünk ki az ágyból – közlöm vele sürgető hangon. Inkább itt
maradok vele örökre.
Örökre.

– Jenny. – A szájába suttogom a nevét, azután mélyen megcsókolom. Elragadnak a gondolataim, ez az ismeretlen
érzelem, amely végigszáguld az ereimben, és fáj tőle a mellkasom. Sokkal fontosabb nekem ez a lány, mint bárki más
az életemben, fontosabb még Dannynél is, még a szüleimnél is, bár az tulajdonképpen nem olyan nagy szó.

Félelmetes ez a felismerés. Letaglózó. Felszabadító.

Jézusom. Ezt most nem engedhetem meg magamnak. Nem érezhetek így iránta most, amikor mindenáron
itt akar hagyni, és úgy tűnik, semmi sem tarthatja vissza. Szórakoztunk egymással. Megjátszottuk, hogy nincs semmi
jelentősége, hogy nem számítunk egymásnak, mert csak barátság van közöttünk. Abban a pillanatban, amikor
ideköltözött hozzám, beindult közöttünk a kémia, és azóta sem állt le. Amíg ki nem csúszott az irányításunk alól, és
tovább már nem
hagyhattuk figyelmen kívül. Még közelebb kerültünk egymáshoz.
Beleestem. Mint ló a gödörbe.

Kitörlök a fejemből minden gondolatot. Kezem bejárja az egész testét, és fokozom az iramot. Még jobban. Teljesen
össze vagyunk tapadva, és egyszerre kiáltunk, amikor elborít minket az orgazmus, és elmerülünk egymásban,
ahogyan akartuk.
De most ráébredek, hogy én még többet akarok.

Mire végre készülni kezdtünk, hogy munkába menjünk, órák teltek el. Apámnak nyoma veszett, csak egy homályosan
megfogalmazott SMS-t küldött, hogy elment felderíteni a környéket, akármit ért is rajta. Jen is, én is elaludtunk,
elcsigázva attól, ami tegnap este történt, aztán a mai veszekedéstől és apám felbukkanásától.

Érzelmi hullámvasúton ültünk az elmúlt huszonnégy órában. Még mindig ezt nyögjük mind a ketten.

Egy szót sem ejtünk a korábbi veszekedésünkről, és hálás vagyok, amiért Jen sem hozza fel. Végre telefonált a
bankjának, és letiltatta a kártyáját. Holnap majd kap egy újat, ha bemegy érte a fiókba. Hála istennek, nem használta
még a seggfej, aki ellopta a táskáját.

Jennek szerencséje volt. Sokkal rosszabbul is járhatott volna. Az a barom le is takaríthatta volna a számláját. Vagy
kitölthette volna Jenen a dühét, amikor a földön feküdt. Ha csak arra gondolok, mi minden történhetett volna, elfog a
csendes düh.
Az lesz a legjobb, ha nem is gondolok rá.

Hagyom, hogy Jen ledolgozza a műszakját, mert váltig állította, hogy tökéletesen érzi magát, és különben sem akar
egyedül maradni a gondolataival. Nem egészen tudom, hogy érti ezt, de beadom a derekamat, mert ha Jenről van szó,
neki mindent szabad. Nem tehetek róla.

Már benne járunk az estében, és éppen az új étterem adminisztrációját intézem, amikor eszembe jut, hogy meg sem
említettem Jennek, milyen jó állásötletem támadt tegnap. Aminek a révén a közelemben maradhatna. Most, hogy rájöttem,
hogy még többet akarok Jentől, egyre jobban tetszik az ötlet. Nem szűnt meg a lelkifurdalásom, ennek ellenére azt
szeretném, ha Jen része maradna
az életemnek. Igazi kapcsolatra vágyom.

És az az érzésem, hogy ő ugyanerre vágyik. Csak meg kell győznöm róla, hogy komolyan gondolom, amit mondok.

Alig várom, hogy beszéljek vele. Elindulok az étteremben, hogy megkeressem, és végül a bárban találok rá. Intek
neki, hogy jöjjön oda hozzám. Kérdő tekintettel indul el felém. Szokás szerint megbámulom a testét, mosolyogva
nézem leragasztott térdét. Eszembe jut róla a kilencéves Jenny, aki állandóan esett-kelt, folyton sebes volt a keze-lába.
Mindig Dannyt és engem akart utánozni.
– Minden rendben van? – kérdezi, felvonva finom ívű szemöldökét.

– Beszélni szeretnék veled – válaszolom, és ahogy karon fogom, körbepillantok a teremben. Senki sem foglalkozik
velünk. – Be tudnál jönni néhány percre az irodámba?

– Öö, nincs nagy forgalom, úgyhogy be. – Megvonja a vállát, és kijön utánam a bárból, majd végig a folyosón az
irodám felé. – Ha így akarsz diszkréten kettesben maradni velem, hát meg kell mondanom, hogy eléggé egyértelmű
volt.
– Senki sem vette észre, körülnéztem. – Kuncogva csóválom a fejemet. – És most tényleg beszélni akarok veled.
Gyere.

Bevezetem az irodámba, és intek az egyik szék felé, hogy foglaljon helyet. Szándékosan nyitva hagyom az ajtót,
egyrészt hogy én magam ne feledkezzem meg a jó nevelésről, másrészt hogy a kíváncsi alkalmazottaim ne
gondolhassák azt, hogy az íróasztalom tetején kufircolunk.
Igazán nagyon szívesen kufircolnék vele az íróasztalomon, de nem most.

– Mi történt? – kérdezi abban a pillanatban, hogy leül. Zaklatottnak látom, idegesnek, gyors ritmusban ugráltatja
a térdét.

– Van számodra egy ajánlatom. – Alkarommal az asztallapra támaszkodva előrehajolok, és fürkész szemmel
nézem Jent, sokmilliomodszorra újfent megállapítva, milyen szép. – És remélem, hogy igent mondasz.

Felvonja a szemöldökét. – Miféle ajánlatról beszélsz?

– Hát, azt tudod, ugye, hogy nemsokára megnyitom a reddingi éttermet? Csak kilencven percre van innen,
északra, a város körülbelül százezer lakosú, és jól mennek ott az étteremláncok. Tudom, hogy A Kerület is jól fog
menni.
 – Biztosan.

– Kell valaki, aki segít a vezetésében. És szeretném, ha te lennél az a valaki. – Elhallgatok, hagyom, hogy felfogja,
amit mondtam.
Jen rám mered, leesik az álla, a szeme elkerekedik. – Ezt komolyan gondolod?

– A lehető legkomolyabban. Így a közelemben maradhatsz. És közelebb leszel a szüleidhez is, bár nem vagyok
benne biztos, hogy ez számít-e egyáltalán.

Hallgat egy darabig lehajtott fejjel, mint aki emészti, hogy mire kértem. Érdesen kifújja a levegőt, felpillant, elkapja
a tekintetemet. – Colin, igazán értékelem az ajánlatodat, de…

– Ne mondj nemet – szakítom félbe zakatoló szívvel, mert világos, hogy ki akar kosarazni. Tudom, hogy ez a
szándéka. Érzem a csontjaimban. – Visszautasítottad a korábbi ajánlatomat, hogy itt segíts nekem az irodai
dolgokban, és tudomásul vettem, hogy nem akarsz velem maradni.

Nem erősíti meg, nem is cáfolja a kijelentésemet, és ez fáj. És szentimentálisnak érzem magam tőle. De most nem
tűnődhetem a lelkivilágomon, ütöm tovább a vasat.

– Tökéletes vagy az állásra – csak egy kis képzésre van szükséged, és azt tőlem megkapod. Évek óta dolgozol a
vendéglátóiparban, és szívesen irányítasz. Hatékony vagy, összeszedett, és itt mindenki afféle békefenntartóként tekint
rád. Magától értetődő módon elintézed a dolgokat anélkül, hogy kérni kellene rá, és nagyon jól csinálod.

Még nagyobbra nyílik a szeme a meglepetéstől. Azt hitte, van olyasmi, amit nem veszek észre benne? Hogy milyen
erős, hogy milyen nagy kincs a vállalkozásom számára? Nemcsak fontos számomra ez a nő, de kurvára csodálom is.

– Szükségem van rád, Jen. Szükségem van rád, hogy segíts elvezetni azt az éttermet, és ennek nincs semmi köze a
személyes kapcsolatunkhoz. Esküszöm.

Lassan rázza a fejét, szép arcára oda van írva a hitetlenkedés. – Nulla tapasztalatom van egy egész étterem
vezetésében. Ezt te is tudod. Maga az ötlet… összetojom magam tőle.

Legyintek rá. – Amit tudnod kell, azt én majd megtanítom neked. Gyorsan tanulsz. Aprólékos vagy, és
lelkiismeretes. Tudom, hogy nem fogsz átverni, és
nem fogod hagyni, hogy tönkremenjen a hely. Tökéletesen lojális vagy, márpedig ritka az ilyen alkalmazott.

– De… de én nem tudom, hogy kell irányítani az embereket, Colin. – Alulértékeli magát. Ebben nagyon jó. – Óriási
felelősség lenne… és az az érzésem, hogy csakis azért ajánlod fel, hogy a közeledben maradjak. – Megkeményedik a
tekintete, mintha most jött volna rá, mi is a célom valójában, és nem tetszene neki. – És Redding még északabbra van… és
messzebb Sacramentónál.
– Közel van hozzá – mutatok rá.

– Hozzád van közel – igazít ki. – Erről van szó, nem igaz? Abban mesterkedsz, hogy a közeledben maradjak?
Miért?

Itt a lehetőség. Most elmondhatom neki, mit érzek iránta. Azután, hogy tegnap megtámadták, rádöbbentem, hogy
milyen fontos a számomra. Hogy mennyire nem akarom, hogy elmenjen. Eljött a pillanat, amikor gyökeresen
megváltoztathatom az életemet.

Rágja az ideg a gyomromat, és kinyitom a számat, hogy belekezdjek a beszédbe, amit tegnap éjszaka óta fogalmazok
magamban. – Jen, el kell mondanom neked…

Gyors kopogtatás hallatszik a nyitott irodaajtón, és ahogy felnézek, az átkozott apámat látom a küszöbön. – Szia –
köszönök neki ingerülten. Dühös vagyok, amiért félbeszakított.

– Szevasz, fiam, van egy perced? Beszélni akarok veled. – Úgy vonul be az irodámba, mintha az övé volna, és gyors
mosolyt villant Jen felé. – Megérti, kis szívem, igaz?

– Hogyne. Természetesen. – Jen feláll, szégyellősen lehúzogatja a ruhája alját, és meglepett, kissé bosszús tekintete
kis időre találkozik az enyémmel, majd elfordul.

– Majd később megbeszéljük – mondom neki, amint elindul az ajtó felé, de nem néz vissza. Merev a válla, a háta
egyenes, mintha karót nyelt volna. Iszonyú pipa.

Nem értem, mivel bőszítettem föl. Felkínálok neki egy ragyogó lehetőséget, ő meg kiakad? Ki érti ezt?

Apám az ajtóhoz siet, amint Jen kihúzta a lábát, és becsukja, még a kulcsot is ráfordítja egy hangos kattanással.
Megfordul, rám néz, kezét a csípőjére teszi. – Mi az istent művelsz?
 Megrökönyödöm ellenséges hangjától. – Mire gondolsz?

– Felajánlod ennek a kis kéjelgő pincérnőcskének az üzletvezetői állást? Megőrültél? Hány éves? Tizenkilenc?

– Huszonkét éves, bár ez nem tartozik rád. Te meg egy kibaszott éttermet adtál nekem, amikor tizenkilenc éves
voltam – emlékeztetem. A lelkifurdalás vezérelte, és lehetséges, hogy nálam is ez a helyzet, de a fenébe is, tudom, hogy
Jen alkalmas lenne rá. Jó lenne, ha Jen maga is belátná, hogy milyen profi.

– Az más volt. Te a fiam vagy. – Leül ugyanabba a székbe, amelyből Jen felállt, és keresztbe teszi a lábát. – Ez csak
egy kislány, akivel elszórakozol. Semmit sem tud arról, hogyan kell egy éttermet vezetni.

– Ne beszélj így róla – szólok rá. – Ez a lány sokat jelent nekem. Tudom, neked fogalmad sincs az efféle
érzelmekről, mert nincs szíved, de nekem fontos.

– Hogy érted azt, hogy nincs szívem? Á, világos. – Felnevet, csóválja a fejét. – Gondolom, anyád beszéli tele a fejed,
hogy milyen szívtelen gazember vagyok, igazam van?

Eleresztem a fülem mellett, amit mond. Most nem a szüleimről van szó. Nem akarok anyáról beszélni. – Különben
meg mit tudhatsz te Jenről? Nem is ismered, és nem dolgoztál együtt vele.

– Sok mindent tudok, mert kutattam egy kicsit. – Gúnyos mosolyától kinyílik a bicska a zsebemben. Egyszerre
öntelt és tudálékos. – Kiderítettem, hogy Jennifer Cade-nek van egy kis titka.

Megrohan a félelem, összeszorul a gyomrom. – Miről beszélsz?

– Tévedtél, fiam. Nem csak sztriptíztáncosnő volt abban a lepukkant csehóban. Méghozzá igen népszerű, de ez
nem lep meg. – Mosolyog, és most megmutatkozik a ragadozó természete. – Hanem egy mocskos kis kurva is.
 Tizenkilencedik fejezet

Jen

Forog velem a világ. Colin azt akarja, hogy én vezessem az új éttermét? Megőrült? Ez valami ajándék állás? Hát persze
hogy az. Nem vagyok alkalmas arra a munkára, amit felajánlott nekem, és ezt ő is tudja. Nincs gyakorlatom egy
étterem irányításában, egy vállalkozás vezetésében, a mindennapi papírmunka intézésében. Már attól kiver a víz, ha
elképzelem, amint próbálok megfelelni a tömérdek elvárásnak.

Ez életem nagy lehetősége, de valószínűleg csak azért ajánlotta fel Colin, mert továbbra is úgy gondolja, hogy neki
kell gondoskodnia rólam. Mint mindig. Tényleg ennyire hisz bennem? Azt állítja, hogy igen. Vagy csak azért ajánlotta
fel az állást, hogy a közelében legyek, és vigyázhasson rám?

Istenem, teljesen összezavarja a fejemet ez az ember! Mintha egyedül semmit sem volnék képes megcsinálni.
Mindent úgy kell nekem tálcán átnyújtani. És amikor mégis megpróbálok a magam erejéből boldogulni, szinte
mindig kudarcot vallok.

Szinte? Inkább simán mindig, te kis hülye.

Vagy a végén eladom a testem, hogy legalább pár dolcsim legyen megélhetésre.
– Jól vagy? – Fable bukkan fel előttem, szemöldökét aggodalmasan összevonja.
– Úgy nézel ki, mint aki sokkot kapott.
– Colin felajánlott egy állást – bukik ki belőlem.

Fable elneveti magát. – Öö, nem szívesen hívom fel rá a figyelmedet, de véletlenül nem neki dolgozol most is? Ne,
várj, hadd találjam ki. Arra kért, hogy legyél a személyes szexrabszolgálja. Fogadni mernék, hogy azt jól megfizeti –
teszi hozzá eltúlzott szemöldökráncolással.

Rácsapok a karjára; egyszerre bosszant és szórakoztat a megjegyzése. – Hagyd abba, komolyan beszélek.

– Jó, jó. Milyen állást ajánlott fel?

– Azt akarja, hogy én legyek az új étterem vezetője.
Fable-nek lehervad a mosolya. – Annak az étteremnek, amit Reddingben fog
megnyitni? Bólintok.
– Annak.
– Öö… úgy tudtam, már kinézett oda valakit.

– Én is, de mi van, ha mégsem? Nem tudom. De most történt ez az egész, két perce sincs még.

– És mit mondtál? – kérdezi Fable.

– Nem volt alkalmam válaszolni. Colin nem hagyta, és aztán meg pont, amikor mondani akart valamit, bejött az
apja, és abba kellett hagynunk. A seggfej – teszem hozzá megvetően.

– Itt van az apja? Tényleg? Hű. – Fable vág egy pofát. – Nem csíped az öreget, mi?

– A legkevésbé sem. – Megborzongok. Rossz a kisugárzása annak az embernek.

– Na, és mit fogsz válaszolni Colinnak?

– Hát, természetesen nemet mondok. Nem vagyok alkalmas egy ilyen állásra. Túl sok stresszel jár. – Megvonom a
vállamat. Úgy érzem, cserbenhagytak, bár nem igazán tudom, miért. Bárcsak tudnék eleget egy ilyen álláshoz! Egy
percig sem haboznék. De szerintem nem felelnék meg Colin elvárásainak, nem tudnám egyedül elirányítani az új
éttermet. – Amúgy meg csak le akar kenyerezni. A bábja lennék, ő irányítana, ahogy akar.

– Istenem, Jen, felajánl neked egy baromi jó melót, és te még ezt is jótékonykodásnak veszed? Eszedbe sem jut,
hogy azért akar odatenni, mert esetleg hisz a képességeidben? Különben óriási kockázatot vállalna. – Fable
félrebillenti a fejét. – Te itt egész jól elirányítasz minket. Mindenki hallgat rád. Te veszed át a vezetést, ha Colin nincs
itt.

Igen, ez mind igaz. De csak mert itt biztonságban érzem magam. Colin sem szólt rám, hogy ne parancsolgassak a
távollétében. Ezt nagyra értékelem benne.

De hogy teljesen egyedül csináljam, hogy én legyek felelős egy egész étteremért meg a személyzetért, mintha
pontosan tudnám, mit kell csinálni? Már a gondolat is rémisztő.

– Nem tudom, mit gondoljak. Nem sokat tudtunk beszélni, mielőtt berontott az apja, és lényegében kidobott az
irodából – mondom végül.
 – Remek ember lehet – állapítja meg Fable, és normális körülmények között kedves hangja most csöpög a gúnytól.

– Neki mindig minden bejön. Hála istennek, hogy Colin nem hasonlít rá. – Hosszú évek óta ismerem Colint, de
még sosem éreztem, hogy rossz kisugárzása volna.

Az apjának ezzel szemben rettenetes híre volt otthon, Shingletownban. Colin anyjával egy vad koncerthétvégén
ismerkedett meg, legalábbis így szól a fáma. Egyszer nagyon, nagyon régen véletlenül hallottam, ahogy Colin mesélte
Dannynek, és igyekeztem minden apró részletet megjegyezni.

Futó kaland volt, de Colin anyja terhes lett, csak úgy felhívta Conrad Wildert, és bejelentette neki, hogy apa lesz. Az
apjának akkoriban volt barátnője, de az kirúgta a hírre a házból, ahol laktak, mire az apja elment Shingletownba,
összeköltözött Colin anyjával, feleségül vette, és aztán élhettek volna boldogan, míg a halál el nem választja őket.

De nem így történt. Egy rozzant, nagyon kicsi házban éltek, egyiküknek sem volt se munkája, se kedve, hogy mást
is csináljon az iváson (az apja) és a veszekedésen (az anyja) kívül, aminek aztán az lett a következménye, hogy Conrad
Wilder faképnél hagyta a családját még Colin első születésnapja előtt. De az a legfurcsább az egészben, hogy még
mindig házasok.

Nem csoda, hogy Colinnak nem volt egy normális kapcsolata. Elég megnézni, milyen példát mutattak neki a szülei.

– Vannak furcsa családok. Mesélhetnék. Amikor először találkoztam Drew apjával, kirázott tőle a hideg. Most már
tudom, hogy csak nyomorultul érezte magát egy szörnyű házasságban. Igazából nem is olyan elviselhetetlen. – Fable
biztatón rám mosolyog. – Lehet, hogy Colin apján nagy a nyomás, vagy túl sokat dolgozik. Ki tudja? De hadd
mondjak valamit. Azért kérdezd csak ki Colint erről az állásról, amit felajánlott. Ne utasítsd vissza kapásból.

– Tök mindegy, Fable. Valamivel több, mint egy hét múlva elköltözöm Sacramentóba. Már megszerveztem a
lakótársat meg mindent – tiltakozom, és megrándul az arcom, amikor látom a csalódottságot Fable arcán.

– Találtál lakótársat? – kérdezi halkan.

– Igen. Pont ma fixáltunk le mindent véglegesre. Nagyon helyes lánynak tűnik.
Elküldtem neki a kauciót, úgyhogy… – Olyan rossz erről beszélni. Fable most nagyon elszomorodott.

– Ez szuper. Nagyon örülök neki. – Fable összeszorítja a száját, igyekszik mutatni, hogy minden rendben.
Ismerem már ezt az arckifejezését. – De ettől még áll, amit mondtam. Beszélj Colinnal. Derítsd ki, hogy mit ajánl.

– Hogy nem jótékonykodni akar-e? – kérdezem, viccnek szánva, de a lelkem mélyén komolyan gondolom.
Mindenféle módon igyekszik magához láncolni. Korábban nem nagyon bántam, mert jólesett, hogy törődik velem.
Sosem engedett messzire a szeme elől.

De most már tényleg kezdem unni, hogy állandóan vigyázni akar rám. Többet akarok tőle.

– Abbahagynád végre? Úgy beszélsz, mintha nem tartanád magad méltónak a dicséretre. Eléggé idegesítő –
mondja Fable, és elnéz a vállam fölött. Kihúzza magát, tágra nyílik a szeme. – Ajjaj, itt jön. És dühösnek látszik.

– Kicsoda? – Meg akarok fordulni, de Fable megállít.

– Ne nézz oda! Colin az. Ó, istenem, ide jön. Biztosan az apja dühítette fel – fejezi be Fable, pont amikor Colin
odaér hozzánk.

– Munkaidőben pletykálnak, hölgyeim? – Nyomatékos pillantást vet Fable-re, aki életében először befogja a száját.
Csoda történt. – Javaslom, hogy folytasd a munkát.

Fable egyetlen szó nélkül sarkon fordul és elmegy, egyedül hagyva egy férfival, aki nagyon, nagyon dühös.

És azt hiszem, rám.

– Beszélgettem egy kicsit apámmal – kezdi feszült hangon, összehúzott szemmel. – Érdekes dolgokat mondott.

– Mivel kapcsolatban? – kérdezem óvatosan.

– Veled kapcsolatban. – Elhallgat, megvárja, hogy túltegyem magam a meglepetésen. – Azokból az időkből,
amikor az Aranyásókban dolgoztál.

Úgy érzem, mindjárt összecsuklik a lábam. – M-miről beszélsz? – Pontosan tudom, hogy miről beszél. Hónapokon
keresztül sikerült megtartanom előtte a titkomat. Csaknem egy éven keresztül. Soha nem lett volna szabad megtudnia az
igazságot.

Colin közelebb lép hozzám, körülnéz, hogy lássa, biztosan egyedül vagyunk. – Pontosan tudod, hogy miről
beszélek.
Elfog a pánik, nem működik az agyam. Nem akartam, hogy megtudja, és főleg nem így. Szeretném letagadni.
Szeretnék úgy csinálni, mintha ez most nem történne velem, de nem lehet. Akkor inkább elmondom neki a teljes
igazságot.
Még akkor is, ha nagyon drágán megfizetek érte.

– Azt már tudtad, hogy sztriptíztáncosnő voltam – kezdem vékony hangon. – Táncoltam, de csak egy rövid ideig.
Néhány hónapig. – Most már bánok mindent, de késő. Nem tudom folytatni.

– Hazudsz, Jen. Miért hazudsz nekem? Azt hittem, a barátod vagyok. – Fölemeli a hangját, de lepisszegem, nem
akarom, hogy mindenki minket nézzen.
– Inkább máshol beszéljük meg. – Megragadom a karját, hogy elhúzzam az irodája felé, de kitépi magát a
kezemből. Arcán undor és borzadály.
És rám irányulnak ezek az érzések.

– Rengetegszer nyílt rá alkalmad, hogy elmond az igazat. Hallani akarom, ahogy most elmondod. – Szinte köpi az
utolsó szót. – Én segítettem volna neked. Tudod. Istenem, Jenny, miért hagytad, hogy hozzád nyúljanak?

Eltölt a rettegés, forog velem a világ. Honnan tudja? Nem mondja ki, hogy mit tud, de sejtem. Meg van döbbenve,
látom rajta. Utálom, hogy az az időszak a múltam része, és valaki mástól kellett megtudnia. Nekem kellett volna
elmondanom. Kezdettől fogva őszintének kellett volna lennem vele. – Nem vagyok hajlandó erről itt beszélgetni, ahol
bárki meghallhatja. – Nyúlok érte, de hátralép, szemmel láthatóan nem akarja, hogy hozzáérjek. Hogy én
hozzáérjek. Ez fáj. – Menjünk be az irodádba. Légy szíves.

– Nem – mondja indulatosan. – Mondd ki, Jen. Mondd el, hogy mit engedtél meg nekik.

Sóhajtva hátravetem a fejemet, és egy hosszú pillanatig a mennyezetet bámulom, majd ránézek. – Csak néhány
hónapig tartott. El voltam keseredve. Koktélpincérnőként kezdtem ott dolgozni, ahogy mondtam is neked, de azok a
lányok, akik táncoltak is, annyi pénzt kerestek, hogy irigykedni kezdtem. Mindenki bátorított, hogy táncoljak én is, és
egy idő után végül úgy döntöttem,
hogy miért is ne? Úgyhogy az egyik este bedobtam pár felest, hogy megjöjjön a bátorságom, felmentem a színpadra, és
hülyét csináltam magamból, amikor életemben először táncoltam.

Úgy emlékszem arra a kínos jelenetre, mintha tegnap lett volna. Azokra a férfiakra, akik kifütyültek, és azokra,
akik nyíltan kinevettek. Finoman szólva is ügyetlenül táncoltam, hozzá még egy kicsit részeg is voltam, és nem álltam
biztosan a lábamon. Idővel aztán persze belejöttem, és szenvedélyesen, önfeledten táncoltam.

Colin meredten néz, várja, hogy folytassam. Én azonban nem akarom

folytatni. De muszáj.

– Amikor táncoltam, és a férfiak dobálták nekem a pénzt, úgy éreztem, hogy hatalmam van. Függővé váltam, a
borravaló lett a függőségem. Szükségem volt arra a pénzre. Teljesen egyedül voltam. Kis idő múltán már hetente hat
este táncoltam, annyit dolgoztam, amennyit csak bírtam. Annyi pénzt kerestem, amennyit csak lehetett. Miután
megjött az önbizalmam, már öltáncot is vállaltam.
– Elnézek Colin mellett, nem akarom látni a reakcióját. Most biztosan meggyűlöl.
– Elképesztő mennyiségű borravalót kaptam. Csak gyűjtöttem a pénzt, és már közel jártam hozzá, hogy letegyem a
foglalót egy saját lakásért, hogy elköltözhessem végre a borzalmas lakótársamtól, amikor az egyik hülye pasija bement
a szobámba, amíg dolgoztam. Átkutatta a holmimat, és megtalálta a pénzköteget, amit egy ócska cipősdobozban
rejtegettem az ágy alatt.
– Ellopta a pénzedet. – Colin hangja szenvtelen. Nem merek ránézni.

– Az összeset. A lakótársam kiakadt, amikor megvádoltam a pasiját, hogy lopott tőlem. Kirúgott. Teljesen magam
alatt voltam.
Összetörtem. Kétségbe voltam esve.
– Miért nem hívtad fel a szüleidet? Visszafogadtak volna.

– Azt se vették észre, hogy eljöttem! – Most ránézek, látom, hogy megrezzen az arca, amikor kiabálva válaszolok a
kérdésére. – Azért jöttem el otthonról, mert már nem voltam nekik fontos. Senki sem törődött velem. Ha hazamegyek,
az visszalépés lett volna.
– Úgyhogy inkább a kocsidban laktál. – Csöpög a gúny a hangjából.
– Mit csináltam volna? Úgy éreztem, sehová sem mehetek. Szégyelltem magam,
Colin. A végére értem a lehetőségeimnek. Olyasmiket csináltam, amikre nem vagyok büszke. Egyáltalán nem vagyok
büszke. – Olyasmiket, amiket még Fable-nek se mondtam el, pedig ő a legjobb barátnőm. És ő az egyetlen, aki talán
megértene.

Colin a lopás után két héttel mentett ki onnan, de erről neki sem beszéltem soha. Nem szeretek az aranyásókbeli
időről beszélni.
Szemlátomást Colin sem.

– Ezt eddig miért nem mondtad el? Azt tudtam, hogy miből… hogy mit dolgoztál, de hétszentség, hogy nem
tudtam mindenről. – Ellép tőlem, a nyakát masszírozza, arcán tanácstalanság. Fájdalom. Csalódottság.

Teljesen összetörte a vallomásom.

Istenem. Most undorítónak tart azért, amit csináltam. Pedig még a felét se ismeri a sztorinak. – De mi közöd
is van hozzá, hogy hogyan élem az életemet?
– Én tudom, hogy mi – azt akarom, hogy tudjon róla. Ő az egyik legjobb barátom. És most már az is egészen biztos,
hogy szerelmes vagyok belé.
– A barátod vagyok, Jen. Ha a barátok nem tudnak őszinték lenni egymáshoz…
– Nem fejezi be a mondatot, de világos, mire gondol.

Hazug vagyok, és kurva. Hogy merészeli? Hogy merészel ítélkezni? Nem vagyok büszke azokra a dolgokra, amiket
csináltam, de nem volt más lehetőségem. Egyedül voltam. Haza nem mehettem; a szüleim el voltak foglalva a maguk
problémáival, nem akarták a nyakukba venni még az enyémeket is. Évek óta keresztülnéztek rajtam, és amikor
elveszítették a bátyámat, onnantól olyan volt, mintha nem is léteztem volna.

A bátyám. Ő volt az egyetlen a családban, akinek igazán fontos voltam. Mintha csak ő törődött volna velem. És
most már ő sincs. Nincs senkim.
Egyedül vagyok.

– A barátok nem ítélkeznek egymás felett. Legalábbis az én barátaim nem – mondom, majd elfordulok, és
kisétálok a teremből. Meg sem állok, amíg a személyzeti szobába nem érek, és odalépek az öltözőszekrények rövid
sorához. Kinyitom a magamét, kiveszem belőle a régi táskámat, amit a rablás után újra használatba állítottam,
bevágom a fémajtót, és visszamegyek az étterembe. Fölemelt fejjel elviharzok Colin mellett, és mindenhová nézek, csak
rá nem.
 – Mit képzelsz, hová mész? – kiált utánam.

Visszafordulok hozzá, fölszegem az államat. – Elmegyek.

– Ha most elmész, ki vagy rúgva – fenyeget.

Ó, istenem. Ezt most komolyan gondolja – látom a komor eltökéltséget az arcán. – Akkor rúgj ki. – Lesütöm
a szememet, nem akarok ránézni. Mert még összeomlanék, és elsírnám magam.

– Jenny. – Suttogva mondja a nevemet, mire megkockáztatom, hogy rápillantsak. – Mondj valamit. – Látom a
szemében a sebezhetőséget, a zavarodottságot és a szomorúságot. Lehet, hogy ott van valahol az undor is; nem tudom.
Nem tudom kiolvasni belőle. Csak az biztos, hogy ítélkezik fölöttem, és ezért most sokkal rosszabbul érzem magam a
hibáim miatt. Az lesz a legjobb, ha nem rontok tovább a helyzetemen, és lelépek. Ahogy eredetileg is terveztem.

– Ne kényszeríts rá – folytatja, és hallom a gyötrelmet mély hangjában. – Ne akard, hogy kirúgjalak.

– Most komolyan gondolod? Hát, csak rajta. – Felé intek az állammal. – Rúgj ki. Legalább meglesz az ürügy, hogy
hamarabb eltűnjek innen a fenébe.
 Huszadik fejezet

Colin

Megfogom Jen kezét, és visszaráncigálom az irodámba. Nem érdekel, hogy látja-e valaki, hogy veszekszünk. Nem
engedem, hogy így menjen el. Előbb mindent hallani akarok.

– Mindent mondj el – fordulok felé, amikor belépünk az üres irodámba. Hála istennek, apa már elment. Teljes
testemben remegek, úgy felhúztam magam a Jennel való veszekedésben.

– Nincs más, amit elmondhatnék – mondja olyan halkan, hogy alig hallom.

Hazudik. Van más is. Amit apámtól hallottam… szeretném, ha az mind hazugság volna.

De félek tőle, hogy minden igaz. Most eszembe jut, ahogy rátaláltam abban a kocsiban. A pokolba is,
rémálmaimban előjön, ahogy megtalálom annak a pasasnak a kocsijában.

Még mindig hallom az agyamban apa szavait. Ezek is előjönnek majd a rémálmaimban. Tudom.

– Elhallgatsz dolgokat – mondom neki, mert annyira fontos, hogy őszinte legyen hozzám. Szükségem van rá, hogy
megbízzon bennem. Úgy érzem, eljátszottam a bizalmát, és ezt nem bírom elviselni.

Fölszegi az állát, bájos arcocskájáról sugárzik az eltökéltség. – Tudsz mindent, amit tudnod kell. Mindig is tudtál.
Nem értem, miért csinálsz most belőle ekkora ügyet.

Alig bírom magamban tartani a szavakat. Nem kérdezhetem meg tőle, hogy igaz-e, amit apámtól hallottam.
Elment az Aranyásókba, és látta Jen képét a falon. A csapostól megtudta, hogy Jen volt az egyik legjobb táncosuk, és
azt is csiripelik a madarak, hogy amikor nem táncolt, pénzért szexelt kint a parkolóban.

Jézusom.

Muszáj, hogy az ő szájából halljam. Azt akarom, hogy megbízzon bennem annyira, hogy mindent beismerjen.

De nem fog. Nem értem, miért. Én nem fogom elítélni érte.

 Vagy mégis? Bassza meg, nem tudom.

– Csak azt kérem tőled, hogy legyél velem őszinte – mondom szinte könyörögve. Kihallatszik
belőle a kétségbeesés.
Aminek az az oka, hogy kétségbe vagyok esve.

– Megmondtam már. Nincs semmi egyéb, amiről tudnod kellene. – Összefonja a karját a mellén. – Végeztünk?

– Nem mész sehová – mordulok rá.

– De bizony hogy megyek.
Az istenit! Nem hiszem el, hogy rákényszerít. – Ha elmész, kirúglak.

– Elmegyek. – Megvillan a szeme. Látom benne a nyugtalanságot. A félelmet. Mégis ellenszegül, és közli, hogy
elmegy.
Megkeményítem az államat, rámeredek. – Jól van, ki vagy rúgva, azonnali hatállyal. Még ma este megkapod az
utolsó béredet.

– Tartsd meg. Nem kell a pénzed – veti oda, miközben sarkon fordul, hogy távozzon. – Mindig feltételeket szabsz.

Én mindig csak a legjobbat akartam neki. Törődtem vele. – Ha azt nevezed feltételnek, hogy vigyáztam rád, és
segítettelek, akkor miért nem tiltakoztál korábban is? – szólok utána.

Nem fordul vissza. Nem szól többet egy szót sem. Nem értem. És egészen biztos vagyok benne, hogy ő sem ért
engem.
Senki sem ért meg.

Kisvártatva apa lép be az irodába, lassan csóválja a fejét, arcán ünnepélyes kifejezés. Kétség sem férhet hozzá, látja
rajtam, hogy porig vagyok sújtva, mert alig bírom tartani magam.

– Bevallotta? – kérdezi.

– Nem akarok beszélni róla. – Kihúzogatom a fiókot, keresem a… mit is? Fogalmam sincs. Ha túl sokáig néznék
apára, a végén még összeomlanék, és sírnék, mint egy csecsemő.

Felsóhajt. – Ez a lány csak egy kis kurva, fiam. Tényleg egy ilyen lányt képzelsz el magadnak?
 Olyan gyorsan pattanok fel a székemből és lököm a falnak apám nagy testét, hogy a feje nagyot koppan. Arcomat
az övébe nyomom, belebámulok a szemébe, látom, ahogy örvénylik benne a félelem és az értetlenség. – Ha még
egyszer kurvának nevezed, darabokra szaggatlak. Megértettél?

Érdesen, reszketve fújja ki a levegőt. – Tényleg ennyire fontos neked? Még azok után is, amiket elmondtam róla?

– Nem tudom úgy föl-le kapcsolgatni az érzelmeimet, mint egy villanykapcsolót

– mondom neki. – Nem vagyok olyan, mint te.
Szemét elfelhőzi a harag. – Nem ismersz te engem.

– De mennyire igazad van. Nem ismerlek. Nem láttalak sokat. A fenébe, több mint két év telt el azóta, hogy
utoljára találkoztunk – kiabálom. Haragszom az apámra, Jenre, magamra.

Mi az isten bajom van? Meg mindenki másnak? Minden olyan nehéz. Semmi sem könnyű. Torkig vagyok vele. Azt
akarom, hogy egyszerű legyen az életem. Boldog akarok lenni.

Jennel akarok lenni. De az sem könnyű.

– Soha nem éreztem, hogy igényt tartanál a társaságomra. Anyád minden adandó alkalommal kizárt az
életetekből – vág vissza.
Megdöbbent, amit hallok. Elengedem, és hátralépek. – Mit mondtál?

– Azt hiszed, nem akartam része lenni az életednek? Azt hiszed, azért nem voltam veled, mert nem akartam? –
Kezével végigsöpör a ruhája elején, megrántja felgyűrődött ingét, majd végiggereblyézi a haját, helyükre igazítja az
elszabadult tincseket. – Anyád mindent elkövetett, hogy távol tartson tőled.

– Miért? – Nem hiszek neki. Tudom, hogy anyám gyűlöli, de erővel nem tartotta volna távol tőlem… vagy mégis?

Gyerekkoromban sokszor elbújtam és sírtam, azt kívántam, bárcsak szeretne az apám, és jönne, hogy velem legyen.
Anya tudta ezt, többször is rám talált ilyen állapotban. Féltékeny voltam Danny és az apja kapcsolatára. Kimentek az
udvarra, dobálták egymásnak a baseball- vagy a futball-labdát. Engem is bevettek mindig, örömmel fogadtak, de a
lelkem mélyén betolakodónak éreztem magam. Féltékeny, megtagadott betolakodónak.
 – Félt, hogy elveszlek tőle, azt hiszem. Nem tudom. A mi kapcsolatunk véletlen volt, egy futó kaland alakult így.
Amikor közölte, hogy terhes veled, igyekeztem azt tenni, ami helyes, és feleségül vettem. Örültem, hogy apa leszek. –
Elhallgat, mély lélegzetet vesz, vállát nekifeszíti a falnak. – Odaköltöztem hozzá, de néhány nap leforgása alatt
világossá vált, hogy nagyon rosszul döntöttünk. Nem jöttünk ki egymással. Állandóan veszekedtünk. Utált engem,
amiért teherbe ejtettem, és elvettem a szabadságát.

Megint ez az átkozott szó. Szabadság. Jen folyamatosan ezért küzd, én meg folyamatosan vissza akarom
tartani. Talán jobban hasonlítok az apámra, mint gondolnám.

– Mindig azt hittem, hogy te nem akartál velem lenni – mondom, meglepően nyugodt hangon. Bár a fejemben ott
kavarog minden, ami ma kiderült. – Anya azt mondta, hogy utáltad Shingletownt, és mindenáron el akartál menni
onnan.

Apa felnevet, de nem azért, mert viccesnek találná a szavaimat. – Anyádnak igaza van. Gyűlöltem azt a hülye kis
hegyi koszfészket. Nem volt ott mit csinálni, nem volt jó állás. Szenvedtem. Apám kitagadott, haldoklott, nekem meg
fogalmam sem volt, mihez kezdjek magammal. Huszonnyolc éves voltam, és már benőhetett volna a fejem lágya,
érted? Már tudnom kellett volna, mit akarok az élettől. De csak egy nagy gyerek voltam, aki bulizni akart. Nem volt
rajtam semmi felelősség. Amíg te meg nem érkeztél.

Halvány sejtelmem sem volt róla, hogy így érez. Hogy ő is megszenvedte, ami történt. Persze igazából sosem beszélt
velem erről, anyám viszont minden adandó alkalommal elmondta mindennek. Még most is. Ha most odatelefonálnék
neki, rákezdené, hogy Conrad Wilder a föld mocska, satöbbi, ami rondaság csak eszébe jutna, annak mind
elmondaná.

– Akkor miért nem váltatok el? – Ezt az egyet soha nem értettem. Ha ennyire utálják egymást, és nem képesek
együtt élni, miért nem válnak el, és tesznek pontot a kapcsolatuk végére?

– Butaságnak fog hangzani, de nem akarom kivetni az életemből. Őrület, nem? De lehet, hogy csak lusta vagyok.
Nem tudom. – Mintha önmagát akarná meggyőzni. – Mindig tartottuk a kapcsolatot, anyád meg én.

Megdöbbenek. – Komolyan?
– Igen. – Hangosabban kuncog. – Általában veszekszünk, amikor beszélünk,
úgyhogy…

Na, jó, most már végképp semmit sem értek. – De… azt hittem, utáljátok egymást.

– Igen. Nem. Nem tudom. Ne kérdezd, fiam. Még én sem értem. – Mély sóhajjal ellöki magát a faltól, odamegy egy
székhez, és leül. – Lehet, hogy a sírba tesszük egymást, de mindig tartottuk a kapcsolatot.

Erről a kapcsolatról nem is akarok hallani. – Találkoztatok azóta, hogy… elmentél tőle?

Bánatosan elmosolyodik. – Igen. De sosem tartott sokáig… egy-két napnál tovább nem bírunk úgy meglenni egy
fedél alatt, hogy ne kezdenénk veszekedni.

Ismerősen hangzik. Bár Jennel mi azért veszekszünk, mert küzdünk az egymás iránti érzelmeink ellen.

Többet akarok Jentől, de előbb tőle kell hallanom a teljes igazságot. Talán az a hazugság, amit az Aranyásók
csaposa mondott apámnak. Remélem, így van.

De ha mégsem… azt is el tudom fogadni. Muszáj elfogadnom. Ő az a nő, aki kell nekem.

Szeretem.

Jen

A Kerülettől néhány sarokra találok egy parkoló taxit. Beülök a hátsó ülésre, eldarálom Colin címét, és kérem a sofőrt,
hogy vigyen oda.
– Nem vagyok szolgálatban, kislány – morogja, de azért beindítja az autót, és parkolóállásba teszi a sebességváltót.
– Éppen pihenőt tartok.

– Kérem – mondom, de nem akarom busás borravalóval kecsegtetni. Valószínűleg azt hinné, hogy szexszel akarok
fizetni, de most gondolni sem akarok ilyesmire.

– Jól van. – Kihajt az útra, és bekapcsolja a rádiót. Örülök az értelmetlen, népszerű dalnak, amely betölti a taxi
belsejét.

De nem űzi el nyomasztó gondolataimat. Megkönnyebbülést kellene éreznem, amiért Colin szembesített a
múltammal, bár nem árultam el neki szinte semmit. Minél gyorsabban el kell tűnnöm innen.
 És ügyelnem kell rá, hogy soha, de soha ne tudjon meg mindent. Nem is akarok erre gondolni. Félelmetes érzés
szembesülni azzal, hogy mire képes az ember, amikor a végletekig el van keseredve. Utálom magam, amiért hagytam,
hogy ennyire elgyengüljek. De mindenáron meg akartam keresni újra azt a pénzt, amit elloptak tőlem. Minden este
táncoltam, órákon keresztül dolgoztam az exkluzív öltáncteremben, a legintimebb részükön érintettem meg a
férfiakat abban a reményben, hogy extra nagy borravalót fognak adni, és adtak is…

Amikor az első ajánlatot tett, visszautasítottam. Sokakat visszautasítottam. De miután mindenemet ellopták, és
gyorsan volt szükségem pénzre, végül egy este vonakodva beleegyeztem. Az a pasi legalább jóképű volt. A harmincas
évei elején járhatott, magányosnak érezte magát egy csúnya válás után. Elsorolta az összes baját, amikor találkoztunk
a műszakom vége után. Aranyos volt, kedves és gyengéd, és nagyon, nagyon ideges. Először szexelni akart, de azt
mondtam, hogy csak orál jöhet szóba, úgyhogy… az lett.

És a legalja aljának éreztem magam, amikor a tenyerembe nyomta a százdollárost, miután végeztünk. Mit
műveltem? Mi lett belőlem?
Prostituált. Közönséges kurva.

Nem mehettem haza. Nem tudtam volna a szüleim szemébe nézi azok után, amiket csináltam. Szégyelltem magam.
Undorodtam magamtól, mert nem álltam le az első alkalom után. Újra megcsináltam. És aztán megint.

– Megérkeztünk, kislány – szólal meg a taxisofőr. Kizökkent nyomasztó gondolataimból, hála istennek. Nem
akartam felidézni azokat az időket, mégis ez lett a vége. – Huszonkét dollár lesz.

Beletúrok a táskámba, odanyújtok neki egy húszast meg egy ötöst, majd kiszállok, és becsapom magam mögött az
ajtót. A taxi felbőgő motorral elhúz, ott hagy egyedül a járdán, és mintha rám borulna az éjszaka. Hűvös van, sötét és
holdtalan az éjszaka, az utca kihalt. Elmúlt tíz óra, és lényegében mindenki lefeküdt már, mivel ebben az utcában
főleg családok élnek.

Colin és én vagyunk a kivételek. Mi nem család vagyunk, az biztos. Távolról sem.

Elindulok az udvari járdán, előveszem a kulcsomat, és kinyitom az ajtót. Amint belépek a házba, kintről autólámpák
világítják meg a még sötét ház belsejét, és hallom, hogy emelkedni kezd a garázs ajtaja. Összeszorul a gyomrom, és
kiszárad
a szám.
Colin hazajött.

Nagyot nyelek, próbálom leküzdeni a rám törő hányingert. Bemegyek a konyhába, és töltök magamnak egy pohár
vizet. Megiszom, a kezem fejével megtörlöm a számat, nekidőlök a konyhapultnak, és várom, hogy Colin bejöjjön a
házba.

Jobb most szembenézni vele, mint elfutni és elrejtőzni a szobámban. Úgysem maradok sokáig. Nyilván kirúg innen
is, és korábban leszek kénytelen Sacramentóba költözni. Jason biztosan segítene, ha megkérem. De lehet, hogy jobban
járnék, ha költöztetőket fogadnék. Holnap reggel felhívom a leendő lakótársamat, és megkérdezem, hogy nem
költözhetnék-e be néhány nappal hamarabb. Az az érzésem, hogy nem lesz ellene kifogása. Berendezkedem, és
azonnal elvállalok valami munkát.

Remélhetően találok.

Colin végül belép a házba, és megtorpan, amikor meglát a konyhapultnak támaszkodva. – Hogy kerülsz ide?

Semmi Szia, aggódtam érted, csak Hogy kerülsz ide, mintha már nem is látna szívesen. Ó,
milyen gyorsan meg tudunk változni. – Taxival jöttem.
– Taxival? – kérdezi hitetlenkedve. – Hogy találtál taxit a belvárosban? – Tényleg nagy ritkaság, úgyhogy nem
csodálkozom, amiért erről faggat.

– Nem tudom. – Vállat vonok. Muszáj ilyen marhaságról beszélgetnünk? – Pár sarokra állt az étteremtől,
szolgálaton kívül. De azért beültem, és megkértem, hogy hozzon el, és elhozott.

– Jézusom. – Beletúr a hajába, egyértelműen látszik rajta az idegesség. – Esküszöm az istenre, egyszer még
súlyosan ráfizetsz a meggondolatlanságodra. Meg is támadhatott volna.

– Már nagylány vagyok. Különben is, nem megkaptam már a héten az adagomat az agresszív, hülye idegenekből?
– Öntelten hangzik, amit mondok, de nem tudom visszafogni magam. Védekezem, ha sarokba szorítanak.

Úgy bámul rám, mintha két fejem volna. – Beszélnünk kell – mondja lassan.
– Miről? – Fölvetem az államat, állni akarom a sarat, de remegni kezd az egész
testem. Közel járok hozzá, hogy teljesen szétessem.

– Arról, hogy mit csináltál, amikor az Aranyásókban dolgoztál. – Fejével a nappali felé int. – Menjünk, üljünk le.

Megkapaszkodom a konyhapult szélében. Jeges borzongás fut végig a hátamon. Honnan tudta meg? Tudom, hogy
tudja, és nem bírom elviselni. – Nem akarok. Beszéljünk itt.

– Jól van. Mindegy. – Csípőre teszi a kezét, és körbepillant a sötét konyhában. Csak a mosogató fölött ég a lámpa.
Látom Colinon, hogy frusztrált. Csaknem olyan jól ismerem, mint önmagamat, de azt nem gondoltam volna, hogy így
fog reagálni a titkomra.

Talán ostobaság volt arra számítanom, hogy megértőbb lesz. De talán amiatt ilyen, ahogy megtudta, nem pedig az
információ tartalma miatt. Ezt tőlem kellett volna megtudnia, de nem mondtam el neki. Valaki megelőzött.

Mégsem tudom, hogyan magyarázzam ki magam.

– Fogalmam sincs, mit akarsz hallani. Gondolom, nem vagy kíváncsi az összes mocskos részletre. – Reszketés fut
végig rajtam, neki összeszűkül a szeme. – Nem mintha olyan sok mocskos részlet volna… – Elhalkul a hangom.
Próbálom elvenni a helyzet élét, de nem nagyon sikerül.

– Pénzért lefeküdtél férfiakkal? – Olyan halkan, olyan váratlanul teszi fel a kérdést, hogy erősebben kell
kapaszkodnom a konyhapultba, nehogy végigvágódjam a padlón. A térdem kocsonyává vált a szavaitól, az
arckifejezésétől. Azt kívánom, bárcsak köddé válhatnék, és elfelejthetnék mindent, ami történt.

– Miről beszélsz? – kérdezem suttogva, hogy húzzam az időt. Időt kell nyernem. Nem hazudhatok neki. El kell
mondanom az igazságot, különben sosem bocsátok meg magamnak. Amúgy se hinne nekem, ha tagadnék. Már
tudja, mit gondoljon rólam, én meg úgy is viselkedem.

– Válaszolj. – Fölemeli a hangját, és ettől libabőrös lesz a karom. Kinyitom a számat, de hang nem jön ki rajta.

Nem tagadhatom le, mert ez az igazság.

– Lefeküdtél velük? – kérdezi újra, és érdes a hangja, szeme csupa gyötrelem, ahogy gyors léptekkel elindul felém.
Megragadja a felkaromat, és erősen tart,
miközben finoman megráz. – Mondd már, az isten verjen meg! Pénzért szexeltél, Jen?

Összerezzenek, amikor rám kiabál, megrémít a szavai mögött rejlő harag. Könny gyűlik a szememben, egy
pillanatig nem látok semmit, aztán elered, csorog le az arcomon, lepotyog a padlóra. – Igen – zokogom, és érzem,
hogy mindjárt szétrobban a mellkasom. – Igen, érted? Ezt akartad hallani? Hogy pénzért szexeltem férfiakkal?

Kitágul a szeme, és esküszöm, könny csillog benne. Igazi könny, pedig soha nem láttam még sírni, leszámítva,
amikor álmában zokog könnyek nélkül.
De most miattam sír? Vagy mert cserbenhagyott, és megszegte a bátyámnak tett ígéretét? A családomnak tett
ígéretét?

– Istenem, Jen, nem tudom elhinni… miért? Mi az istenért csináltad? Mit gondolnának a szüleid? Vagy Danny?

Kiszabadítom magam a szorításából, és a fejemet rázva elhátrálok tőle. – Ne próbálj újabb bűntudatot kelteni
bennem. Bőven elég nekem, ami van, hidd el.
– Tudod, hogy felhívhattad volna őket. Segítettek volna. A lányuk vagy. – A lányuk szót megnyomja, amivel
csak még jobban felbosszant.

– Állítsd már le magad! Megfeledkeztek rólam, miután Danny meghalt. Annyira el voltak foglalva a gyászukkal,
csak Dannyről tudtak beszélni. És te ugyanezt csinálod, jól mutatják a vele kapcsolatos rémálmaid. Senki sem tud
szabadulni az emlékétől, és ezt meg is értem. Én is sokat gondolok rá. De meghalt. Nekünk meg tovább kell élnünk –
kiabálom, de közben nem értem, hogy kötöttünk ki ennél a témánál.

– Továbbélésen azt érted, hogy fogod magad, és azt csinálsz, amit akarsz, ha megfizetik?

Szavai arculcsapásként érnek. Tovább hátrálok, arcom ég a szégyentől. Colin rögtön felismeri a hibáját, és elindul
utánam, de én megrázom a fejemet. Remeg a testem a haragtól.

– Jen, ne haragudj – kezdi mondani, de fölemelem a kezemet, és elhallgattatom.

– Hagyj békén. Te ezt sosem fogod megérteni. Senki sem fogja. Nem tudom, miért védekezem. Tök egyedül voltam,
és senki sem tudott segíteni rajtam. Nem
volt semmim. – Elindulok ki a konyhából, hogy bemeneküljek a szobámba, ahol rendesen kibőghetem magam. És
a bőgés után elkezdek összepakolni.
Kizárt, hogy egy éjszakánál tovább itt maradjak. Ennek vége.

– Rám mindig számíthattál. Mindig. Meg is mentettelek – emlékeztet rá, miközben kilépek a konyhából.
Megtorpanok, de nem fordulok felé, várom, hogy mond-e még valamit. Igen, folytatja: – És már hamarabb elmentem
volna érted, ha telefonálsz. Bármit megtennék érted, Jen. Hát nem érted?

– El tudod felejteni, hogy mit csináltam? – Lassan feléje fordulok, félek, hogy mit fogok látni. De csak egy üres,
kifejezéstelen maszkot látok.

Pislog. Még egyszer pislog. Ez az egyetlen látható fizikai reakciója. – Nem tudom – ismeri be őszintén.

Akárki mondta, hogy fáj az igazság, fején találta a szöget. De ez a fájdalom leírhatatlan. Mintha milliónyi kés döfne
a mellkasomba és szaggatná miszlikbe a szívemet.

Nem tudom, meggyógyul-e valaha.

 Huszonegyedik fejezet

Colin

Olyan, mintha a vesztőhelyre vinnének, és hamarosan találkoznék a Teremtőmmel. Már itt is áll előttem,
lehorgasztom a fejemet, remeg a testem. Egy piedesztálról magasodik fölém, arcára árnyék vetül.

– Csalódást okoztál – mondja hátborzongatóan ismerős hangon.

Csak egy apró bólintásra telik tőlem, mert annyira félek, hogy nem merek megszólalni. Soha életemben nem féltem
még így. Az egy dolog, hogy az ember tudja, hogy nem fog örökké élni. De az egészen más, amikor szembesül a
halandóságával, és tudja, hogy itt a vég.

– Nem úgy élted az életedet, ahogy elvártam tőled. – Elhallgat, mélyeket lélegzik; baljós a hangulat, a ránk boruló
sötétség. – Annyi embert cserbenhagytál.

– Tudom. – Megtörik a hangom, és megköszörülöm a torkomat. Úgy érzem magam, mintha megint hétéves
volnék. Újra átélem, hogy apám nem törődik velem, az anyám pedig megkeseredett és állandóan dühös. Hogy nincs
senki az életemben, aki tiszta és jó volna, csak Danny és Jenny.

Úgy szeretem őket, mintha a testvéreim volnának. És mindkettejüket cserbenhagytam. Tudom, kikre céloz ez a titokzatos
lény. Szükségtelen emlékeztetnie.

– Nézz rám – parancsolja a hang, mire felnézek, és kővé válok a meglepetéstől, amikor leveszi a fejéről a csuklyát,
és kiderül, hogy Danny előtt állok. – Cserbenhagytál engem. Aztán cserbenhagytad a húgomat.

Annyira féltem, miközben végig Danny állt ott. Meg akart félemlíteni, rossz érzést akart kelteni bennem.
Megharagszom rá, ha jól emlékszem, életemben először. Felbőszít, hogy mindenért engem akar felelőssé tenni.

Tényleg minden az én hibám volt? Lehet, hogy tévedtem, és úgy hurcoltam magammal a bűntudatot, mint
koloncot a nyakamban, ami állandóan lehúzott?

– Arról volt szó, hogy nélkülem nem vonulsz be a haditengerészethez – mutatok rá méltatlankodva. Megbeszéltük,
hogy együtt csináljuk. Mindent elterveztünk, megállapodtunk benne, hogy mikor találkozunk, meg minden másban.

Aztán jött az apám, és felajánlott egy lehetőséget, amiről tudtam, hogy meg fogja
változtatni az életemet. Annyira izgatott voltam, hogy elmondhassam Dannynek, hogy ő is örüljön a jó hírnek.
Vezethetnénk együtt az éttermet Dél-Kaliforniában. Végre leléphetünk ebből a porfészekből, megkaphatjuk az összes
nőt, akire csak vágyunk, és megcsinálhatjuk a szerencsénket.

Ehelyett azt kellett hallanom, hogy Danny fogta magát és bevonult nélkülem. Akkor én már nem akartam menni.
Ő meg kiakadt rám emiatt. Csalódott bennem, amiért nem akartam vele menni.

Aztán elvitték bevetésre, és többet nem jött haza.

– Azt tettem, amit kellett – mondja ünnepélyesen, kemény arccal. Lehetetlen bármit leolvasni róla. Bár a vonásai
ugyanolyanok, mint voltak, egyáltalán nem emlékeztet a legjobb barátomra. Aki még mindig borzasztóan hiányzik.

– Úgyhogy többet ne engem hibáztass a halálodért – mondom emelkedő hangon.

– Te ne hibáztasd magad – mondja erre. Nagyot sóhajt, és összehúzott szemmel méreget, de olyan sötét a szeme,
hogy szinte feketének látom. – Nem a te hibád, amit Jenny csinált.

Jennynek nevezte. Úgy érzem, mintha megint tinédzserek volnánk, és azzal a névvel cukkolnánk, amiről Jen minden
előzmény nélkül egyszer csak kitalálta, hogy hülye és gyerekes. Egy teljes évig Jennynek szólítottuk, csak hogy
bosszantsuk, amíg az anyjuk közbe nem lépett, és ránk nem szólt, hogy hagyjuk abba.

Akkortól kezdve tiszteletben tartottuk a kívánságát. De mindig is hiányzott, hogy Jennynek szólíthassam. Aranyos
név egy aranyos lánynak. Akiből végül aranyos és szexi nő lett.

Olyan nő, aki eladta a testét, és pénzért szexuális szolgáltatásokat nyújtott. Bassza meg. Nem
tudom túltenni magam rajta.
– Tedd túl magad rajta – tanácsolja Danny, mintha olvasna a gondolataimban.
– Kerülünk néha olyan helyzetbe, hogy nem látjuk a kiutat. Ő sem tudta, hogyan kérjen segítséget. Azt tette, amit
szükségesnek látott az életben maradáshoz.

– Nem biztos, hogy sikerül – vallom be, szégyenkezve lehorgasztva a fejemet. Ki vagyok én, hogy ítélkezzem
fölötte? Én is sok olyasmit csináltam, amit szégyellek. És Jen soha nem ítélt el egyik miatt sem.

– Szereted? – Danny hangja indulatos, és ahogy felpillantok rá, fenyegető kifejezést

látok az arcán. Úgy néz rám, mint aki a legszívesebben megfojtana.

Megdöbbentenek a szavai, a reakciója, és hátralépek egy lépést. – Öö… igen. Szeretem. – Bassza meg. – Olyannyira
megráz a tulajdon vallomásom, hogy elgyengül a térdem. Kinyújtom a karomat, megtámaszkodom a falon, mélyeket
lélegzek, próbálom lecsillapítani vadul kalapáló szívemet.
– Akkor harcolj érte. Mondd meg neki, mit érzel.

– Nem lehet. – Megtört, szomorú vagyok. Térdre hullok, nem bírom tovább tartani magam. – Szeretném
megmondani, de nem tudom. Olyanokat mondtam neki, amikkel megbántottam. Lehet, hogy nem tudom túltenni
magam azon, amit csinált. – Elhatalmasodik rajtam a kétségbeesés, elvakít. – Tönkretettem mindent, ami közöttünk
volt.

Danny mellbe rúg, ettől kénytelen vagyok felnézni rá. Kicsinek érzem magam. Erőtlennek. Ő viszont olyan magas
és tekintélyt parancsoló, fölibém tornyosul, erő és magabiztosság sugárzik belőle.

De hát meghalt, emlékeztetem magam. Hogyan lehetne erősebb nálam, amikor majdnem két éve meghalt?

– Ha továbbra is így folytatod, tényleg mindent tönkreteszel – mondja sziszegő hangon. – Ha nem tudod elengedni a
múltat, mindent, amit te csináltál, és mindent, amit ő csinált, és inkább az itt és mostra koncentrálni, akkor nem tudlak
megmenteni. És Jenny sem tud. El kell kezdened a jelennek élni. Amelyben együtt vagytok.

– Félek, hogy meggyűlölt.

– Nem gyűlölt meg. Téged sosem tudna gyűlölni. – Danny elmosolyodik, és megcsóválja a fejét. – Szerelmes beléd.
Évek óta szeret. Csak vak vagy.

Mellbe vág a felismerés. Jen szeret engem. Keresztülnéztem rajta, rosszul bántam vele, fojtogattam az
atyáskodásommal, megdugtam, kiabáltam vele, kurvának neveztem, mégis szeret.

Nem érdemlem meg.

– Nem érdemlem meg! – kiáltom hangosan is. – Nem vagyok méltó a szerelmére.

Danny megint megrúg, egyre szélesebb a mosolya. – Csakugyan így gondolod? Rendben van. Igazad van. Nem
érdemled meg. Semmi jót nem érdemelsz meg, amit adni tud az élet. Haszontalan szardarab vagy, akiből senki sem lesz.
 Kinyitom a számat, hogy tiltakozzam, de nem jön ki rajta hang.
– Ez az. Nem is ellenkezel, mert tudod, hogy ez az igazság. – Lehajol, arcát az
enyémhez tolja, és úgy mered rám sötét szemével, mintha látná, hogy egy nagy nulla
vagyok. – Hitvány alak vagy. Pont, mint az apád. Ezt mondta mindig az anyád is.

– Nem!
– Hitvány. – Skandálni kezdi, hangja sérti a fülemet, és rászorítom a kezemet,
hogy ne halljam. De olyan, mintha belül az agyamban énekelné, és mindent ez tölt
be. – Hasznavehetetlen, ostoba lúzer. Nem ezt mondta régebben anyád is apádról?

– Én nem olyan vagyok, mint ő! – tiltakozom.

– Pontosan ugyanolyan vagy, mint ő. Még külsőre is hasonlítasz rá. Elveszett ember vagy, Colin. A tulajdon apád
lesz belőled. – Danny újra megrúg, ezúttal a gyomorszájamat találja el, én pedig odakapok, és előregörnyedek a
fájdalomtól.
– És semmit sem tehetsz ellene.
Egy rándulással felébredek, kipattan a szemem, de semmit sem látok, csak sötétséget. Fáj a tüdőm a zihálásomtól,
egész testemben reszketek.
Bassza meg. Micsoda álom volt ez. Soha nem álmodtam még ilyet.

– Sss. – Halk, édesen ismerős hang töri meg a csendet, és ekkor már érzem is a testét. Keze megnyugatón simogatja a
mellkasomat, egyik tenyere megállapodik a szívem fölött, gyendégen megnyomja. – Nincsen semmi baj. Csak álom volt.

Jen az. Hogy mindazok ellenére, amiket mondtam neki és tettem vele, idebújt hozzám, és megpróbál
megnyugtatni… megindító.

Önző seggfej vagyok, semmi más, miközben ő csak ad, ad és ad. Én pedig csak elveszek.

Te is adsz neki, seggfej. Szavakkal tényleg nem fejezted ki neki az iránta való érzéseidet, de mindig ott vagy neki,
amikor kell. Mindig gondoskodsz róla.
Igen, ezen még dolgoznom kell – ha Jen megengedi.

Becsúsztatom a karomat a dereka alá, mielőtt elmenekülhetne. Soha nem voltam még hálásabb, amiért idebújt
hozzám. Olyan jó érzés magam mellett tudni, az, ahogy hosszú, meztelen lába összegabalyodik az enyémmel, ahogy a
haja az államat csiklandozza. Mélyen beszívom az illatát, bent tartom, és azt kívánom, bárcsak mindig érezném.
 – Rosszat álmodtál? – kérdezi, miközben ő is átölel, és közelebb húz magához.
– Az én nevemet kiabáltad.

– Tényleg? – Erre nem emlékszem az álomból, de nem is csoda. Olyan gyorsan zajlott minden, Danny szavai
megrohantak, letaglóztak, és halálos fegyverekként elpusztítottak.

– Igen. – Felsóhajt, érzem a meleg levegőt csupasz mellkasomom, és amilyen állat vagyok, testem úgy reagál rá,
hogy merevedni kezdek. – Mérges volt a hangod. És szomorú.

Kétségkívül mindkét érzelmet átéltem álmomban. De el akarom felejteni, félre akarom söpörni, hogy csak arra a
nőre figyelhessek, akit ebben a pillanatban a karomban tartok.

Arra a nőre, akit szeretek.

– Jen, mondanom kell neked valamit. – Mély lélegzetet veszek, mielőtt a bocsánatáért és megértéséért esedezem,
mielőtt megpróbálom meggyőzni, hogy maradjon velem, és soha többé ne hagyjon el.

– Ne. Kérlek. – Felnyúl, ujját a számra teszi, hogy elhallgattasson. – Szükségtelen bármit is mondani. Tudom, mit
érzel.
Egy fenét tudja. Nyitom a számat, eltökélten, hogy folytatom, de mielőtt megszólalhatnék, ujja helyét átveszi a
szája, és megcsókol.

Ennyi kellett csak, és elveszek. Puha, mohó szája ízében, meleg, karcsú teste tapintásában. A hátamra fordulok, jön
velem, rajtam fekszik, szánk szétnyílik, nyelvünk kutat.

– Szeretkezz velem – suttogja az ajkamnak. – Még egyszer, utoljára, Colin. Kérlek.

Még egyszer, utoljára? Ha nekem is van beleszólásom, akkor ez csak a kezdet. Meg akarom neki mondani. Muszáj
elmondanom neki, mit érzek, de újra megcsókol, hosszú, forró és bódító a csókja, amitől minden gondolat elszáll az
agyamból, és kész vagyok.

Jen

Tudom, hogy nem volna szabad, de úgy vágyom rá, hogy még egyszer együtt legyünk, mielőtt elmegyek. Csak
ennyit kérek. Tudom, hogy nincs jövőnk, hogy
nem működne a kapcsolatunk. Nem tudja elfogadni a múltamat, hogy mit csináltam. Én is alig tudom elfogadni, hát
hogyan várhatnám el, hogy ő megbékéljen vele?

Csak feküdtem ébren, nem jött a szememre álom, nyugtalan volt a testem, az agyamban egymást kergették a
gondolatok, a félelmek. Hallottam, hogy Colin kiabál, bár azt nem értettem, hogy mit mond. De nagyon dühös
lehetett. Amíg a nevemet nem kiáltotta.
Mert akkor csak simán szomorú volt a hangja. Mintha sajnálna valamit.

Nem tudtam ellenállni, átmentem hozzá, ahogy a többi éjszakán is. Feküdt az ágyán, csak alsónadrágot viselt, a
takaró a lába közé csavarodott, feltárva a testét. Arany haja kusza boglya, rémálma otthagyta szépséges arcán a
feszültség és a fájdalom lenyomatát.

Gondolkodás nélkül odabújtam hozzá, kiszabadítottam lába közül a takarót, és magunkra terítettem. Álmában
felém fordult és megkeresett a kezével, mintha tudná, hogy ott vagyok. Nagyot dobbant a szívem, és szorosan
bevackoltam magam mellé, hogy még egyszer, utoljára megnyugtassam.

– Szeretlek – suttogtam a mellkasába, mert tudtam, hogy alszik, és biztonságban éreztem magam. – Jó lenne, ha
te is észrevennéd, és elfogadnád.

Amikor végül felébred, annyira örül, hogy ott talál maga mellett, és tudom, hogy szexelni fogunk. Én is akarom,
majd’ meghalok, hogy érezzem, amint mozog bennem.

A csókjaitól felizzok. Keze bejárja az egész testemet, de olyan tisztelettel ér hozzám, hogy különlegesnek érzem
magam. Hiszem, hogy a szemében, az agyában tényleg különlegesnek tart, és ettől a gondolattól olyan melegség
ömlik szét bennem, annyi szeretet, hogy sírhatnékom támad.

De inkább vele foglalkozom. A gyönyörű testével, azzal, ahogy rám néz, amikor kemény, forró csókban összeér a
szánk. Mindenütt csókolom, bevések az emlékezetembe minden ráncot és izmot, megjelölöm, hogy ő az enyém.

Mert az enyém. Mi örökké egymáshoz fogunk tartozni, még akkor is, ha nem lehetünk együtt.

Reszkető ujjakkal lehúzom róla az alsónadrágját, simogatom mindenütt, ahol érem. A hasát, a lábát, az erekcióját.
Reszket a keze, amikor odanyúl, és segít
levetkőzni. Pillanatokon belül karok és lába kuszasága vagyunk, a szánk összeforr, a testünk egyesül, ahogy belém
nyomul. Olyan mélyen, hogy felkiáltok a vegytiszta gyönyörtől.

Arra kértem, hogy szeretkezzen velem, és istenem, teljesíti a kérésemet, de milyen tökéllyel! Ez most nem egy gyors,
kemény menet. Ráérősen, lassan vesz birtokba, ahogy én is őt. Érintései, a szája, a keze, az ujjai gyengédek, áhítatosak,
ahogy felfedezőútjuk során bejárják a testemet, és elidőznek a megfelelő pontokon. Olyannyira tudja, mi nyújt nekem
gyönyörűséget, hogy attól félek, túl hamar széthullok. Úgy érzem, hogy szép vagyok, hogy bálványoznak, hogy
szeretnek.

Szeret.

Lehet, hogy túl sokat képzelek. Lehet, hogy a saját érzéseimet vetítem ki rá, de ebben a pillanatban tökéletes
összhangot érzek kettőnk között. Mintha megértene, és én is megérteném őt. Hogy félre tudjuk tenni az összes
múltbéli sérelmet és hibát, és végre mind a ketten csak az itt és mostra figyelnénk.

Csak szeretném, ha így lenne, de tudom, hogy nincs így. De akkor is jó eljátszani a gondolattal.

És amikor mélyen belém hatol, aztán még mélyebben, amíg a részemmé nem válik, lassan terjedni kezd bennem az
orgazmus, végigsöpör a bőrömön, az ereimben, végiglüktet a csontjaimon. Olyan, mint valami megvilágosodás.
Felismerés. A lélegzetem elakad, zsibog a hasam, a szívem majd’ kiugrik a mellkasomból.

Soha életemben nem éreztem még ilyen elveszettnek magam, ugyanakkor ennyire a helyemen. Semmit sem értek.

Így volt ez mindig. Megismerkedésünk napjától kezdve nem ismerem ki magam Colinon.

– Nem örülök, hogy ebben részt kell vennem – suttogja Fable, amikor odamegyek hozzá a járdán Colin háza előtt. Eljött
értem Drew terepjárójával. Néhány órával ezelőtt írtam neki egy SMS-t, és lényegében könyörögtem neki, hogy jöjjön ide.
Beleegyezett, nem kérdezett semmit, de most inába szállt a bátorsága. Csoda? Hajnali öt van, még fel sem kelt a nap, és én
elosonok, mint tolvaj az éjszakában.
Örökre.
 – Figyelj, nagyon hálás vagyok, amiért részt veszel benne, mert máshogy nem tudnék lelépni. – Egyetlen
bőröndömet bedobom a hátsó ülésre, aztán beülök Fable mellé, és várakozón nézek rá. – Mehetünk?

A vezetőülésben ül, és a szokásosnál is pöttömebbnek tűnik egy ekkora járműben, ahogy kicsi kezével a
kormánykereket fogja. Hosszú szőke haját hevenyészett kontyban a feje tetejére tornyozta, álmos arcán nincs smink,
de így is gyönyörű. Old Navy melegítőnadrágot és pólót visel, a lábán hamis Ugg csizmát. Rajtam majdnem
ugyanilyen szerelés van, csak más színben, de nincs kedvem viccelődni, hogy úgy nézünk ki, mintha ikrek volnánk.

Most nincs időnk jópofáskodni. El kell szöknöm. És Fable eleve rosszul érzi magát ebben a helyzetben.

– Szólnod kell neki, hogy elmész – bukik ki belőle, és kérlelve néz rám. – Ez a legkevesebb.

– Hagytam neki egy levelet. – Elszakítom Fable-ről a pillantásomat, nézem a sötét, csendes házat. Ez volt eddig a
legnehezebb az életemben, hogy elhagyjam. Hogy kikeljek az ágyából, miközben ő ott feküdt, és békésen aludt… A
legszívesebben azonnal visszabújtam és hozzásimultam volna. Hogy soha többé ne engedjem el.

De nem inogtam meg. Muszáj eljönnöm. Így lesz a legjobb mindkettőnk számára.

Legalábbis ezzel biztatom magam.

– Elég nagy gyávaság levelet hagyni – mondja halkan Fable. – Hidd el, én utálom a leveleket. Sokkal jobb, ha
szemtől szemben kiöntöd a szívedet az illetőnek.

– Drew verseit viszont szereted – mutatok rá. – És bennük mindig kiönti a szívét. – Nagy, mackós futballista, de a
lelke csupa romantika, és amúgy szívdöglesztő pasas.

Az atyáskodó, kicsit diktátor Colinom is szívdöglesztő. Csak többé már nem így gondolok rá. Mert belehalnék. Fáj
a szívem érte, máris úgy hiányzik.
Pedig még el sem mentem.

– Na, ja, most már szeretem a verseit. De amikor otthagyott, írt egy levelet, amitől meg is szakadt a szívem, de
közben meg is telt reménnyel, mert tudtam,
hogy vissza fog jönni hozzám. – Elmosolyodik, a mosolya azonban szomorú. – Csakhogy nem jött vissza.

– Micsoda? – Nem hiszek a fülemnek. – Miről beszélsz? – Azt hittem, egymásnak vannak teremtve. Hogy
tökéletes a kapcsolatuk. Arról persze tudtam, hogy vannak gondjaik, és eleinte rögös volt az útjuk, azt azonban nem
mesélte el Fable, hogy Drew egyszer elhagyta, és nem tért vissza hozzá.

– Emlékszel arra az estére, amikor valakinek a csapatban szülinapja volt, és Drew is eljött? És összeverekedett
azzal a faszkalappal? – Fable beleborzong az emlékezésbe.

– Igen, naná hogy emlékszem. – Elég nagy dráma lett belőle. És az hozott minket közelebb egymáshoz Fable-lel.
Akkor jöttem rá, hogy barátnők lehetünk.
És azok is lettünk. Ő a legjobb barátnőm, és most őt is itt fogom hagyni.
– Ekkor találkoztam vele először két hónap után – vallja be Fable.

Én meg azt hittem, hogy ideális a kapcsolatuk, és én is ilyenre vágyakoztam. – Fable, fogalmam sem volt…

Legyint, nem is akarja hallani, amit mondani akarok, szemmel láthatóan zavarba hozza az együttérzésem. – Igen,
igen. Rettenetes volt, de idővel rendbe hoztuk a kapcsolatunkat, dolgoztunk rajta, és most nézd meg, hová jutottunk.
Össze fogunk házasodni.

Irigység mar a szívembe, azt kívánom, bárcsak engem is ilyen könnyen elfogadna Colin, de tudom, hogy ez soha
nem fog megtörténni. Mindig ott lesz közöttünk, amit a múltban elkövettem. Nem is tehetek neki érte szemrehányást.

Magamnak sem bocsátom meg.

– Akármit csinált Colin – mondja halkan Fable, kizökkentve az önmaracangolásból –, akármit csináltál te, semmi
sem számít, ha eléggé szeretitek egymást.

Kiráz a hideg, amikor Fable gondolatolvasót játszik. – De jó lenne, ha tudnék benne hinni – motyogom
bánatosan. – A te szádból olyan könnyűnek hangzik.
– Mert könnyű is, ha közösen néztek szembe a problémáitokkal. Vagyis inkább úgy kellene fogalmaznom, hogy
könnyebb. Úgy nem fog menni, ha külön-külön akarjátok megvívni a csatáitokat. Higgy nekem. A csaták így csak
nagyobbak és
hosszabbak lesznek.

– Légy szíves, ne tarts kiselőadást, mert úgysem maradok itt – suttogom alig hallható, reszelő hangos. –
Induljunk, Fable. Most. Még felébred, és rájön, hogy elmentem.

Vékony vonallá szorítja össze a száját, sebességbe teszi a kocsit, és elgurul a járdától. Lassan hajt keresztül a
környéken, ahol valamivel több mint egy éven át éltem. Könny tolul a szemembe, ahogy nézem az elmaradó házakat,
és nem tartom vissza, hagyom, hogy szabadon leguruljon az arcomon.

– Miért, Jen? – Fable szomorú hangjára feléje fordulok. – Miért mész el, amikor annyira egyértelmű, hogy nem
akarsz? Miért olyan rossz itt neked, hm? Itt vagyok neked én, itt van Drew, itt van mindenki, aki A Kerületben
dolgozik, és itt van Colin is. Mindenki szeret, mindenki segít neked. Akkor meg miért mész el?

Megdörzsölöm hátul a nyakamat, ujjaimat végigfuttatom a hülye, szép tetoválásomon. Colinnak fontos vagyok.
Talán még szeret is. De el tudja fogadni, ami történt? Amit csináltam? Nem biztos. Lehet, hogy szexeltünk, és voltak
gyönyörűséges pillanataink, de nem beszéltünk mindenről.

Mielőtt teljesen odaadom magam – és a szívemet – Colinnak, biztosan kell tudnom, hogy elfogad. És úgy látom,
hogy még nem tartunk ott.
Akkor meg nem jobb, ha most vetek véget a kapcsolatunknak? Ha elmegyek, mielőtt teljesen darabokra töri a
szívemet…?

– Van egy csomó dolog, amiről nem tudsz – ismerem el Fable-nek. Reszket a hangom, háborog a gyomrom.
Hányingerem van; tegnap dél óta alig ettem valamit, úgy érzem, menten kidobom a taccsot. Kis időre lehunyom a
szemem, próbálok gátat vetni a könnyeknek, erőt meríteni valamiből. – Csináltam olyasmiket a múltban, amikre nem
vagyok büszke.
– Azt hittem, tudja, hogy sztriptízeltél – mondja kedvesen Fable.

Bólintok, letörlöm a könnyet, ami azért egyre csak folyik le az arcomon. – Volt más is. Olyasmi, amit nem
mondhatok el neked. – Reszketeg, mély lélegzetet veszek. – Nagyon csúnya dolgok, Fable. Megutálnál, ha tudnád,
mik. Colin is utál miattuk.

Fable megáll a járda mellett, parkolóállásba teszi a sebességváltót, és odafordul hozzám. – Nem érdekel, mit csináltál.
Soha nem is fog, mert a barátnőm vagy, és
soha nem fogok ítélkezni fölötted. Ha akarod, elmondasz mindent, de titokban is tarthatod – tökéletesen elfogadom és
tiszteletben tartom a döntésedet. – Elhallgat, csak néz kedvesen, olyan őszinte aggodalommal, hogy még hevesebben
pereg a könnyem. Beledőlök a karjába, és egy ideig csak töltekezem az ő erejéből.
– De ha beszélni akarsz róla, én meghallgatlak. Ezt tudnod kell.

Bólintok, meg sem bírok szólalni, annyira megrendít, hogy ilyen kedves, ilyen könnyen elfogad. – Pénz… pénzért
szexeltem – bukik ki belőlem, mert muszáj elmondanom neki, muszáj könnyítenem a lelkemen.

Fable arca meg se rezzen, nem látni rajta semmiféle reakciót, bár együttérzés jelenik meg a szemében. – Ó, Jen…

– Látod? Egy kurva vagyok. Lefeküdni senkivel nem feküdtem le, de pénzért oráloztam. – Megrázom a fejemet,
már a szavak is undorítanak, hát még ami mögöttük van. Lealacsonyítottam magam. Eladtam a testemet, mint egy
közönséges szajha. Annyira szégyellem magam, a legszívesebben bebújnék egy lyukba, és soha többé nem jönnék elő.

– Az adott körülmények között biztosan nem tudtál mást csinálni. – Fable újra kitárja a karját, és örömmel
hagyom, hogy megöleljen. Magához szorít, veregeti a hátamat, csitító hangokat hallat, mire teljes erővel bőgni kezdek
a vállán. Nem akarom elhinni, hogy így szétesem. Milyen kínos.

De közben meg jó érzés is. Felszabadító. Olyan sokáig rágott belülről ez a titok. Belebetegedtem. Azt hittem, el
tudom felejteni. Hogy félre tudom tolni az emléket, és úgy élni tovább, mintha meg sem történt volna.

De megtörtént. Nem tudom elfelejteni. Mindenki azt hiszi, hogy én vagyok a jó, a kedves, az aranyos Jen, pedig
nem. Becsapom őket.

– Fogalmam sincs, hogy jött rá Colin, de tud mindent. Mindent. – Elcsuklik a hangom, és megrázom a fejemet.
– Istenem, szörnyű volt, ahogy rám nézett. Mintha én volnék a legundorítóbb féreg a világon.

– Ezt kétlem. Láttam, hogy néz rád, és abból inkább azt lehet kiolvasni, hogy téged tart a legszexibb,
leggyönyörűbb nőnek a világon – mondja Fable. – Szeret téged, Jen. Ordít róla. Biztos vagyok benne, hogy túlteszi
magát a múltbeli hibáidon, és megbocsát.
– Hát, én meg tudom, hogy nem – motyogom, de magamban azt kívánom, hogy
Fable-nek legyen igaza.
De csak a bolondok nem fogadják el a valóságot. Úgyhogy azt hiszem, én is
közéjük tartozom.
 Huszonkettedik fejezet

Colin

– Eltűnt, és szerintem te tudod, hová ment! – mondom acsarkodva a mobilomba. Nem érdekel, ki hall. – Úgyhogy
kurvára jó lenne, ha megmondanád.

Az étteremben vagyok, telt ház van, ezért elbújtam az irodámban, bár az ajtót kitártam. Lehet, hogy hall
valamelyik alkalmazott, és előáll valami információval Jenről. Persze van ötletem, hol lehet. Valószínűleg máris elment
Sacramentóba, de szeretnék biztosat tudni.

Aztán utánamegyek Sacramentóba, megkeresem, és hazahozom. Az otthonába, mert itt a helye.

Velem.

– Ne beszélj velem ilyen hangon, Colin. Tudom, hogy a főnököm vagy, de az még nem jogosít fel rá, hogy bunkó
legyél. – Fable felsóhajt, mintha felháborítaná, hogy fel mertem hívni, de magasról leszarom. – Figyelj, ma
szabadnapos vagyok, és most nincs időm veled foglalkozni. Hullafáradt vagyok. Majd talán holnap beszélhetünk róla.

Pont olyan barátságtalan, amilyen én vagyok vele. Észreveszem, ha mellébeszél, és most egyértelműen ezt csinálja.
A kis szemét. Mindent tud – érzem a csontjaimban. – Te vitted el ma reggel?

Amikor felfedeztem, hogy Jen szobája üres, összepakolta a holmiját, és elment,

teljesen kiakadtam. Fogtam egy bekeretezett fotót, amin Danny meg én voltunk, és
a falhoz vágtam. Szanaszét szóródtak a padlón az üvegcserepek. Csak nagyon kis
elégtételt éreztem, hogy elpusztítottam valamit, aztán jött a lelkifurdalás.
Utána a szomorúság. Utána meg a düh.
Jézusom, én aztán tudom, hogy kell elbaszni valamit.

Fable olyan sokáig hallgat, hogy már attól félek, letette, de végül egyetlen szót mond.

– Igen.

Oké. Így már sokkal jobb. – Áruld el, hová vitted, Fable. Tudnom kell. Meg kell találnom.
 – Miért, hogy utánamenj, hazahozd, és rákényszerítsd, hogy továbbra is neked dolgozzon, miután kirúgtad? Hogy
csináljon úgy, mintha mi sem történt volna? Pedig minden megváltozott, és ezt te is tudod. – Elhallgat. – Tudom, mit
mondott neked, Colin. Azt is tudom, hogy mit csinált. Mindent elmondott. Te pedig egy akkora seggfej vagy, amiért
nem tudod ezzel együtt is elfogadni. Nem lenne szabad, hogy ilyesmi számítson. Az már a múlté. Nem lenne szabad
rágódnod rajta, a jelenre kellene koncentrálnod.

Az istenit, pont azt mondja, amit álmomban Danny. Tudom, hogy Fable-nek igaza van, de akkor sem tudok
kibújni a bőrömből. Megszakad a szívem, ha arra gondolok, mit művelt, ugyanakkor azonban ölni tudnék, olyan
mérges is vagyok rá. Hogy így lealacsonyította magát, pedig olyan értékes ember. – Tudom. Igazad van – motyogom.
– De ha elfogadom, ami történt, és harcolok, hogy visszajöjjön, tudnom kell, hogy hol van. Mondd el, hogy hová ment.

– A buszállomásra vittem – válaszolja Fable halkan, mogorván. – Sacramentóba ment. Már mindent elrendezett a
lakótársával, és megbeszélték, hogy korábban is odaköltözhet.

Pontosan erre gondoltam én is, de meg kellett tudnom a részleteket. – És hol van ez a lakás? A város melyik
részén?

– Azt nem tudom. Ha jól emlékszem, Citrus Heightsról beszélt, de nem vagyok benne biztos. Sacramento
valamelyik kertvárosa az. De ennél bővebbet nem tudok.

– És a címe? Nem adta meg? – Nem valószínű, de egy próbát megér.

– Nem. – Fable felsóhajt. – Megkértem, hogy küldjön egy SMS-t, ha megérkezett, és meg is ígérte, de még nem
kaptam semmit. Pedig mostanra már oda kellett érnie.

Nyugtalanság szorítja össze a torkomat. Jen új mobiltelefont vett; tegnap délután, munka előtt ment el érte. Már
próbáltam beszélni vele. SMS-t is küldtem. Egy csomót. Hagytam könyörgő hangú, elkeseredett hangüzeneteket.
Egyikre sem reagált. Az a hülye, használhatatlan levél meg, amit a párnámon hagyott, az isten szerelmére, az semmi.
Ha csak eszembe jut, fölmegy bennem a pumpa.

Köszönök mindent, amit értem tettél. Soha nem fogod tudni, milyen
sokat jelentesz nekem. Hiányzol.
 Vigyázz
magadra, Jen

Úgy írta alá, hogy Vigyázz magadra. Mi az isten? Egy átkozott Szeretettel, Jent sem érdemlek meg.
Még a nevemet sem írta le.
– Te beszéltél már vele? Nem vette fel, amikor hívtam, és az SMS-ekre sem válaszolt – mondom, miközben
beletúrok a hajamba.
– Próbáltam. De nekem sem veszi fel, és az én SMS-eimre sem reagál. – Fable-
nek ingerült a hangja. Szuper. Kölcsönös az érzés. – Én is aggódom érte, tudod?
Nem akartam kivinni a buszállomásra. Próbáltam lebeszélni róla, hogy elutazzon.

Tudom, hogy Fable az igazat mondja. Ő sem akarta, hogy Jen elmenjen. – Szólj, ha sikerül elérned, jó? Én is
jelentkezni fogok.

– Oké. Jó, ezt megbeszéltük. – Felsóhajt. – Bocs, hogy kiabáltam veled, Colin. Csak aggódom érte.

– Én is. – Leteszem, mielőtt valami nagy baromságot vagy érzelgőset mondok. Ahogy felpillantok a nyitott ajtóra,
apámat látom. Úgy áll ott, mint aki nem mer bejönni.

Remek. Ő az utolsó, akivel most beszélni akarok. – Nem úgy volt, hogy meglátogatod anyát? – kérdezem.

Kuncogva belép az irodába, és leül az egyik székre az íróasztalom túloldalán.

– Csak később indulok. Most még dolgozik. Fölvonom a szemöldökömet.
Nahát. Ez új. – Hol?

– A szomszéd városban egy vendéglőben. Tudod, abban, amelyikben a te Jennifer Cade-ed is dolgozott. – Hogy ezt
honnan a pokolból tudja Jenről, el sem tudom képzelni. Mintha még mindig értesülne a helyi pletykákról, pedig már
rég nem lakik ott. – Anyád legalábbis ezt mondta.

Á, így már mindjárt érthető. Anya mindig is kedvelte Jent. – Még mindig haragszom rád. – Úgy döntök, az lesz a
legjobb, ha őszinte vagyok vele, és nem beszélek mellé. Újdonság a számomra, mert általában kerülöm a
konfrontációt.
Apa nagyot fúj. – Tudnod kellett róla, fiam. Érdemes megismerni a tényeket, ha nővel van dolgod. Nem lenne jó,
ha úgy járnál, mint én meg az anyád.
Ez nagy igazság. A vicces az, hogy még azután is akarom Jent, hogy megtudtam
az igazságot. Ráeszméltem, hogy szerelmes vagyok belé, és mindenre hajlandó volnék, hogy visszakapjam.

– Mindent beismert? – kérdezi apa, amikor hallgatok.

Bólintok. Nem akarok erről beszélni vele, úgyhogy nem nagyon megyek bele a részletekbe. – Először nagyon
megdühödtem. Kiakadtam. Volt egy nagy veszekedésünk, és ma reggel, mielőtt felébredtem, elköltözött tőlem.

– Hah. Hát, ez könnyen ment, nem? Semmi perc alatt megszabadultál tőle.

Összeszorítom a fogamat, visszatartom a dühös szavakat, amiket szeretnék a képébe kiabálni. Micsoda sötét alak
az apám! Nem csoda, hogy a sírba viszi az anyámat. – Azt akarom, hogy visszajöjjön.

– Micsoda? – Kiguvad a szeme. – Ezt nem mondod komolyan.

– De – mondom tömören. Nagy dolgot készülök bejelenteni, és nem akarom, hogy elviccelje. – Szerelmes vagyok
belé.
Felnevet. Hát persze, amilyen seggfej. – Te bolond vagy. Pont olyan bolond, mint az anyád. Mindig a bajt
keresed, és könnyen meg is találod.
– Hát, tudod, te is éppen ilyen vagy – mutatok rá.

– Ja. Ja, igaz. Időnként én is szeretek kockáztatni. – Kihúzza magát ültében, arca elkomolyodik. – Ha már itt
tartunk, beszélni akarok veled a San Franciscó-i étteremről és a kölcsönről, amit megígértél…

Szart sem ígértem meg neki, de ezt most nem fogom az orra alá dörgölni. – Felejtsd el San Franciscót, apa. Nem
érdekel. Éppen elég dolgom van, és tökéletesen kielégít ez az étterem is. – Figyelmesen ránézek. – Ugye nem írtál még
alá semmit? – Istenem, add, hogy ne.

– Nem, meg akartam várni, hogy rábólints. – Felsóhajt, és hátradől a széken. – Tudtam, hogy vissza fogod
utasítani. Rengeteg pénzt kereshettünk volna.

– Hát, igen, majd talán máskor, most nem. – Szeretném, ha elmenne végre az irodámból. Egyedül akarok maradni
a gondolataimmal. Ki kell találnom, hogyan kapjam vissza Jent.

– Öö, és mi lesz azzal a kölcsönnel, fiam? Szükségem volna egy kis pénzre. Függőben van néhány dolog, vannak
kintlévőségeim, és jól jönne némi segítség.
– Határozottan kellemetlenül érzi magát, aminek nagyon örülök. Ha most túl
könnyen megkapná a pénzt, nem telne bele sok idő, folyton jönne kéregetni.

– Persze, szívesen segítek. – Kezdetben annyi segítséget kaptam tőle, bár mindig feltételekhez kötötte. És nem
állíthatom, hogy könnyű lett volna. Megpróbáltunk együtt dolgozni, de olyanok vagyunk, mint a tűz és a víz.
Egyszerűen nem férünk meg egymás mellett.

Kihúzom az íróasztalom egyik fiókját, kiveszem belőle a céges csekkfüzetemet, és fogok egy tollat. – Mennyire van
szükséged?
– Százezer dollárra.

Megáll a tollam a levegőben, amikor meghallom a hajmeresztő összeget. Felpillantok rá. – Most hülyéskedsz?

Elgyötört arccal nemet int a fejével. – Most a világ legnagyobb balfaszának fogsz gondolni, de verőemberek vannak
a nyomomban. Még egy régi szerencsejáték-adósság miatt. Hétfőig fizetnem kell, különben benne vagyok a szarban.

– Nekem inkább úgy hangzik, hogy máris nyakig vagy a szarban – mondom, letéve a tollat, és hátradőlök a
székemen. Beletúrok a hajamba, belemarkolok egy pillanatra, majd eleresztem. Hogy a fenébe kerül folyton ilyen
helyzetekbe? Gyerekkorában mindent megkapott, és korán féktelenné vált. Imád a szakadék peremén táncolni.
Mindig is ilyen volt. De arról nem tudtam, hogy a szerencsejáték is a szenvedélyei közé tartozik. – A pokolba is, apa,
ennyi pénzt nem tudok nélkülözni.

– Ugyan már, Colin. Én is megtenném érted – mondja.

Aú, kösz, hogy bűntudatot ébresztesz bennem. Én is szeretlek, apa. Persze soha nem tagadnám meg, de a fenébe is.
Ez rengeteg pénz.

– Igen, egy ideig nyilván összébb kéne húznod a nadrágszíjat, de aztán újra egyenesbe jönnél. Tudom. Wilder
vagy. – Elvigyorodik, szinte ragyognak túlfehérített fogai. – Egyformák vagyunk. Tudom, hogy itt hatalmasat
kaszálsz. És nemsokára megnyitod az új éttermedet. Nyilván óriási siker lesz – ebben egy pillanatig sem kételkedem.

A fenébe. Nem tudok kölcsönadni ennyi pénzt, és valójában nem is kölcsönkéri. Egy buznyákot sem látnék belőle
viszont. – Mit szólnál ötvenhez? – kérdezem.
Nem könnyű nézni az arcán a csalódottság eltéveszthetetlen kifejezését. – Hát,
azt hiszem, az is valami. Több mint a semmi. Lehet, hogy csak az egyik lábamat fogják eltörni, nem mind a kettőt.

Megírom neki a csekket hetvenötről, mert egy lúzer vagyok, ő meg az apám. Ha tényleg olyanokkal húzott ujjat,
akik nem riadnak vissza a tettlegességtől, soha többé nem tudnék tükörbe nézni, ha tényleg eltörnék mind a két lábát.

Kitépem a csekket, odanyújtom neki, és látom, hogy az arcán a csalódottságot felváltja a megkönnyebbülés. – Kösz,
fiam. Visszafizetem, amint tudom – mondja.

Na persze.

– De azért kérnék tőled egy szívességet – mondom, miközben nézem, ahogy összehajtogatja a csekket, és
belecsúsztatja az inge zsebébe.
– Bármit – mondja lelkesen. – Akármit szeretnél, rendelkezz velem.

– Segíts megtalálni Jent. – Ügyet sem vetek megrökönyödött arckifejezésére. – Használd ki az alvilági
kapcsolataidat, és keresd meg. Tudom, hogy neked sikerülni fog. Te mindenről és mindenkiről tudsz információt
szerezni.
– De alig egy óra múlva elmegyek – nyafogja.

Egy pillantással beléfojtom a szót. – A lekötelezettem vagy. Megkapod a hiányzó huszonötöt, ha megtalálod.

Á, Con Wilderhez a pénztárcáján keresztül vezet az út. Van, hogy hozzám is, de ezt nem szívesen ismerem el. – Na,
így már mindjárt más.

Alig bírom megállni, hogy égnek emeljem a szememet. – Találd meg néhány óra alatt, és tiéd az a huszonötezer. –
Magam sem akarom elhinni, hogy fizetek neki, hogy megtalálja Jent, de a kétségbeesett ember minden lehetőséget
megragad.
Én pedig a végletekig el vagyok keseredve.

Jen

A buszút tovább tartott, mint gondoltam. Olyan érzés volt, mintha minden útba eső városban megálltunk volna, és
szerintem így is történt. Annyi ideig ültem azon a büdös, átforrósodott buszon, hogy lemerült a mobilom. Azután
rájöttem, hogy elfelejtettem bepakolni a töltőmet. Fogadni mernék, hogy még mindig ott van bedugva a konnektorba
Colin konyhájában.
 Ez aztán az előrelátás. Megint nem gondoltam át alaposan, hogy mit kell tennem.

Elcsigázva, frusztráltan és éhesen érkezem meg végre a sacramentói buszpályaudvarra, és hálás vagyok a
lakótársamnak, Angelának, amiért eljön értem kocsival. Húzom magam mögött a bőröndömet, óriási kézitáskámat a
vállamra vetem, benne van minden, ami a bőröndbe már nem fért bele. Egyszer csak meglátok valakit, aki Angela
lehet.

Rémület szorítja össze a gyomromat. Tökéletesen az ellentétem. Alacsony és formás, a haja aranyszőkére van festve, a
bőre önbarnítótól sötét. Futva indul felém, és közben fülig ér a szája, amin frissen felkent, rózsaszínű szájfény ragyog.

– Te vagy Jennifer? – kérdezi, és tapsol, mint egy bazári majom.

A francba. Kicsit túlzásnak érzem ezt a lelkesedést. – Igen. Te pedig Angela.

– Olyan jó, hogy végre találkozunk! – Átölel, és úgy szorít magához, hogy attól félek, megfulladok. Óvatosan
kibontakozom az öleléséből, és óriási vigyorát halvány mosollyal viszonzom. – Ez az összes holmid? Hű, hát nem
valami sok.

– Ez mindenem, amim van – mondom. Viccnek szánom, de elég hülyén hangzik.

– Nincs se ágyad, se más bútorod?

– Öö… – Elhal a hangom, és még erősebben szorítom magamhoz a táskámat. Colin tartotta magát ahhoz, amint
ígért, és tegnap este odaadta az utolsó fizetési csekkemet. Korábban ugyan azt vágtam a fejéhez, hogy nem kell a
pénze, de azért elhoztam. Hála istennek. Minden egyes dollárra szükségem van.
Egyedül nem fog menni.
Nem figyelek az undok hangra a fejemben.

– Nem baj, holnap majd elviszlek a Goodwillbe vagy a Targetbe vagy a Walmartba. Ahová akarod – majd
keresünk valamit. Ma este alhatsz a kanapén. Csak ne felejtsek el szólni Rogernek, hogy ott leszel – teszi hozzá
vihogva, miközben kilépünk a buszpályaudvarról a parkolóba. Melegíti a bőrömet a késő délutáni nap.

– Kicsoda Roger? – kérdezem.

– Hát a barátom, te buta. Sokat van nálam. Remélem, nem bánod. – Hátradobja
a haját a válla fölött. – Nagyon jó fej. Biztos, hogy jól ki fogtok jönni.

– Persze hogy nem bánom. Helyes fiú lehet – mondom, bár nem így gondolom. Igenis bánom. Fogalmam sem volt
róla, hogy lesz egy barát is, aki szinte állandóan ott van. Hát, ez nagyszerű.

– Hé, figyelj! Ma délelőtt a melóhelyemen azt mondta a főnök, hogy keres valakit félállásban az üzletbe. – Ennek a
lánynak az arcáról sosem hervad le a mosoly. Kíváncsi volnék, nem fáj-e tőle az arca. – Érdekel?

– De még mennyire – válaszolom, és enyhe izgalom jár át. Nem vagyok olyan vidám, mint Angela, de talán ha
sokat leszek vele, nekem is felderül a kedvem.
Talán.

– Akkor holnap oda is benézünk, és kitöltheted a jelentkezési lapot. – Tulipiros Volkswagen Bogárnál áll meg, és
újra összecsapja a tenyerét. Egy túlpörgött kisgyerekre emlékeztet, aki meglátja, mit kapott a születésnapjára. – Ez a
kocsim! Pakoljuk be a cuccocskádat.

Te. Jó. Isten. Nem tudom, hogy fogom elviselni ezt a libát. Baromira ellenszenves, és most nincs türelmem
az ilyen kis ribancokhoz. Nem mintha kis ribanc volna. Egyáltalán nem ismerem, úgyhogy jobb lesz, ha lehiggadok.

És hálás lehetek neki. Kijött értem a buszpályaudvarra. Tudom, hogy a lakás elég messze van innen. Lehetséges,
hogy még állást is talált nekem. És ahhoz is felajánlotta a segítségét, hogy bútort vegyek magamnak.

Úgy látom, tényleg van esélye, hogy beváljon a terv. Lehet, hogy tényleg továbbléphetek, és egyszer s mindenkorra
magam mögött hagyhatom a múltamat. Új életet kezdhetek, és rátalálhatok a szabadságra, amire annyira vágyom…

Órák múltán arra a következtetésre jutok, hogy ez a csaj soha, de soha nem fogja be a száját. Kínai kaját rendelt
vacsorára, de annyit, amennyi elég lett volna egy nyolcfős, nagyétkű családnak, aztán meg rosszkedvűen, mogorván
beállított a barátja. Tipikus divatfiú, állandóan hátradobálja világosbarna haját a homlokából, a szeme csillogó
aranybarna. Angelától eltérően ő szinte meg sem szólal, de nem tetszik, ahogy rám néz.

Futkos tőle a hideg a hátamon.

Eldöntöm, hogy nem fogok vele foglalkozni, és inkább Angelára figyelek, aki
csak mondja, mondja, már elmesélte az egész élete történetét. Úgy csinálok, mintha érdekelne. Mintha nem
bóbiskolnék el a sztorija közepén, és nem kéne kitámasztanom a szememet. Ha azt vesszük, hogy már hajnali öt előtt
talpon voltam, egész jól tartom magam.

– Fáradt vagy – állapítja meg Angela együtt érző pillantással. – Kerítek neked egy párnát meg egy takarót, hogy
ledőlhess a kanapéra. Jól van?

– Aha. – Hálásan bólintok, és erőtlenül rámosolygok. – Szuper. Alig bírom nyitva tartani a szememet.

– Halálra untatlak a végtelen fecsegésemmel. – Ránéz a hátborzongató barátjára. – Rodge szerint túl sokat
beszélek.

Rodge-nak százszázalékosan igaza van, de én semmiben sem fogok igazat adni neki. Olyan rossz érzésem van vele
kapcsolatban, nem is tudom, mit gondoljak róla. – Engem nem zavar – mondom, amivel se meg nem erősítettem, se
nem cáfoltam a megállapítást. – Nagyon aranyos vagy, hogy ennyit segítesz. Nem is tudod, milyen sokat jelent ez
nekem.

– De hát te is segítesz nekem. Egyszerűen nem találtam lakótársat, Rodge meg nem hajlandó ideköltözni. Azt
mondja, hogy ne akarjam megfosztani a szabadságától. – Angela lesújtó pillantást vet rá. Nem lehet nem észrevenni
közöttük a feszültséget, és ez nem jófajta feszültség. – Szerintem tökéletesen ki fogunk jönni egymással.

Nem tudom, hogy ki merném-e ezt jelenteni, de annyira rohadtul hálás vagyok neki mindenért, amit értem tett,
hogy csak bólintok egyetértően. – Aha – mondom gyenge hangon, és rámeredek Rogerra, amikor azon kapom, hogy
engem bámul. Megint. – Szerintem is.
 Huszonharmadik fejezet

Jen
– Szeretném, ha megbocsátanál – suttogja a fülembe. – Megbántottalak, ne haragudj. Gyere vissze hozzám, Jenny.
Szükségem van rád.

Megdobban a szívem, és úgy szorít a mellkasom, hogy attól félek, mindjárt szétrobban. – Megbocsátok, Colin –
mondom, és átölelem meleg, ismerős testét, szorosan magamhoz húzom. – Köszönöm, hogy eljöttél értem.

– Nem tudok nélküled élni. Muszáj volt eljönnöm érted. – Szorosan ölel, édes csókokkal borítja be az arcomat. –
Szeretlek, Jen. Annyira, hogy alig lehet elviselni.

Kitör belőlem a nevetés. Csak Colin tud úgy beszélni a szerelemről, mintha szenvedés volna. Pedig ez kellemes
fájdalom. Lubickol benne az ember, főleg ha Colin az érzés célpontja. – Én is szeretlek.

Még szorosabban ölel, karja abroncsként tart, arcom a mellkasának nyomódik. Eleinte megnyugtató érzés, és
ellazulok a karjában. De aztán fokozza a szorítást, és hirtelen úgy érzem, hogy nem kapok levegőt.

– Colin. – El akarom tolni a mellkasát, de mindkét karom a testünk közé szorult. – Elég. Légy szíves, engedj el.

– Csak hadd öleljelek – suttogja, és éles a hangja. Idegen. – Nem akarok mást. Csak ölellek egy kicsit.

Most már küzdök ellene, megpróbálok kibújni a karjai közül, de nem sikerül, nem jutok ki. Rám tör a pánik, ki
akar buggyanni a torkomon, és nyitom a számat, hogy sikítsak. Rátapasztja a kezét, hogy elhallgattasson. Nem olyan
az illata, mint Colinnak. Veríték és félelem szaga mar az orromba, és elfintorodom puha, nedves tenyere alatt.

– Csend! – parancsol rám suttogva. A hangjáról az a férfi jut eszembe, aki ellopta a táskámat. Egyre nő bennem a
rémület, dobálom magam a karjaiban, hogy kiszabadulhassak végre.

De nem tudok.
– Hagyd már abba! – mondja. Forró lehelete az arcomba csap. Elfintorodom. Ez… ez nem is Colin. Libabőrös
leszek, amikor érzem, hogy ez az ismeretlen férfi
lecsúsztatja a kezét a hátamon, megmarkolja a fenekemet, és közelebb ránt az erekciójához, amit nem lehet nem
észrevenni.
Jaj, istenem. Ez az idegen, ez az ismeretlen férfi meg akar erőszakolni.
– Tudom, hogy te is akarod. Ne ellenkezz. Ez lesz majd a mi kis titkunk.

Titokból van nekem elég, kitart egy életre. Nem akarok többet.

Kinyitom a szememet, és ráeszmélek, hogy nem álmodom, ez a valóság. És nem Colin szorít magához az erős karjával
úgy, hogy majdnem megfulladok, és nem ő tapasztja be még mindig a számat.

Hanem Roger.

Fojtott kiáltás szakad ki belőlem. Odahajol az arcomba, aranyszínű szemében eltéveszthetetlen düh lángol. –
Hallgass már, baszd meg – motyogja. – Tudom, hogy te is akarod. Egész este engem bámultál.

Ő bámult engem, bár most nem vagyok olyan helyzetben, hogy felvilágosíthassam róla. Egyáltalán nem tudok
beszélni, mert befogja a számat. Vadul kalapál a szívem, és esküszöm az istenre, hogy pánikrohamot fogok kapni, ha
nem ereszt el. Megint szabadulni próbálok, hányom-vetem magam a szorításában.

Közelebb hajol, szigorú tekintettel néz rám. – Megígéred, hogy nem fogsz kiabálni, ha elveszem a kezemet?

Vadul bólogatok, és bármit megígérnék, hogy megint lélegzethez jussak. Megfeszülnek az izmaim, és olyan merev a
testem, hogy attól félek, eltörik.

Lassan elveszi a kezét az arcomról, én pedig hosszú, mély lélegzetet veszek, és nyitott szájjal kifújom. Reszketek, és
igyekszem úgy tenni, mintha nem volna abban semmi kivetnivaló, hogy Roger itt fekszik rajtam a barátnője
kanapéján. Mindenütt tapogat, száját a nyakamra tapasztja, én meg összeszorítom a számat, és az orromon keresztül
lélegzem.

Ó, istenem, tényleg meg fog erőszakolni. Miközben a barátnője itt alszik tőlünk alig pár méterre.

– Ha kiabálsz, megmondom Angie-nek, hogy te akartad. Hogy rám másztál. Nekem fog hinni, nem neked. Mindig
így van – fenyeget, és olyan erősen markolja a bal mellemet, hogy könny szökik a szemembe. Tele leszek kék
foltokkal, olyan durva.

Undorító féreg, nyilván máskor is csinált már ilyet. Szegény Angela! Ekkora szarzsák a barátja. És ez a szarzsák
most erőszakot akar tenni rajtam, és nem tudok mit tenni ellene.

– Kicsi a melled. – Újra megszorítja, aztán bedugja a kezét a pólóm alá, hogy megfogja meztelenül is.
Összecsippenti a mellbimbómat, mire a számba harapok az erős fájdalom miatt. – De azért fogadni mernék, hogy jó
veled dugni. És jól mutatna az a szexi szád a farkamon.

Nem bírom elviselni. Nem megy. Szavai hallatán behunyom a szemem, és lelki szemeimmel látom magamat, amit
térdepelek, és egy ismeretlen pasas pénisze van a számban. Ilyenkor mindig kikapcsolt az agyam, érzéketlenné váltam
a nyögéseikre, a simogatásukra és tapogatásukra, hogy a hajamat markolták, és torokhangon biztattak, hogy szopjak
erősebben, vegyem be mélyebben.

Eszembe jut, amikor besurrantam Colin irodájába, és szájjal elégítettem ki. Az volt az első eset, hogy élveztem. Milyen
erősnek éreztem magam, mekkora örömöt adott, hogy láttam szépséges arcán az elragadtatást, hogy édes, szexi dolgokat
mondott nekem. Ujjaival felfogta a hajamat, hogy lássa, ahogy csinálom.

– Szállj le rólam – mondom Rogernek határozott hangom. – Azonnal eressz el, különben akkorát sikítok, hogy
felébred az egész ház.
– Csak próbáld meg, és neked annyi. – Fölnevet, de üresen kong a nevetése.

Nem érdekel. Lehet, hogy elégszer történt már hasonló, hogy Angela most már nekem higgyen, és ne a barátjának.
Legalább meg kell próbálnom.
Nem hagyhatom, hogy tovább fogdosson ez a disznó.

Kinyitom a számat, és hangosan, élesen belesikoltok az éjszaka csendjébe. Nyílik egy ajtó, és ahogy Roger leugrik
rólam, már fel is gyullad a mennyezeti lámpa.

– Mi a fenét csináltok itt? – Angela megáll a nappali közepén, szeme elkerekedik, ahogy néz egyikünkről a
másikunkra.

Felülök, megigazítom a pólómat. Megrebben a szemem, amikor a puha anyag hozzáér fájó mellbimbómhoz.
Megremegek. Istenem, de durva ez a seggfej. – A barátod rám mászott.
 – Kicsim, ő mászott énrám. Kijöttem egy pohár vízért, és rám vetette magát. – Odamegy Angelához, megfogja a
felkarját, és kicsit megrázza. – Egész este úgy nézett, mintha fel akarna falni a szemével. Emlékszel? Mondtam is
neked, mielőtt lefeküdtünk.

Angela gyanakodva méregeti, aztán odapillant rám. – Csak bugyi van rajtad?

Végignézek magamon. Egy óriási póló van rajtam, ami még Dannyé volt, akkora, hogy leér majdnem a térdemig. –
És akkor már rám kell másznia?

Angela szeme összeszűkül, ahogy tovább tanulmányoz. – És melltartót sem viselsz, hah.

Összefonom a karomat a mellem előtt, és megkockáztatok egy pillantást Rogerre. Öntelt, magabiztos képpel áll ott.
A seggfej! – Aludtam, Angela. Arra ébredtem, hogy rajtam fekszik, és meg akar csókolni.

– Hazudsz – morogja Roger. – Te könyörögtél, összevissza fogdostál. Azt mondtad, hogy le akarod szopni a…

– Hallgass! Elég! – sikítja Angela, kezét a fülére szorítva, amiről megint egy kisgyerek jut róla eszembe. – Menj el,
Jen. Nem lakhatsz itt.
– Várj… micsoda? – Tényleg ezt mondta?

Csupa bűntudat az arca, ahogy leereszti a karját. – Kísértésbe fogod vinni. Roger… gyógyulófélben lévő
szexfüggő.
Gyógyulófélben lévő, persze! Angela ezt komolyan elhiszi? – Angela, azt mondta, hogy máskor is csinált
már ilyet, és te mindig neki hiszel.

– Előfordult már. De most terápiára jár. – Angela lassan rázza a fejét. – Reméltem, hogy meggyógyult, de úgy
látszik, hogy még nem. De te meg kihívóan vagy öltözve.

– Kihívóan vagyok öltözve? – Talpra ugrom, a takaró leesik rólam a földre. – Nézz rám!

– Igen, nézz végig magadon. – Angela pizsamanadrágot és hozzá való felsőt visel, ami tetőtől talpig eltakarja.
Látom, hogy melltartó is van rajta, a lábán pedig zokni.

Furcsa.
– Látni a lábadat – és a pólón keresztül a melledet is. Ez elég kihívó. – Van
képe megborzongani. – El kell menned. Nem lehetsz a lakótársam. Rossz hatással vagy Rogerre, és így rám
is.
Vicces, hogy lapít mindeközben Roger. – Reggel elmegyek – mondom határozottan, ügyet sem vetve
növekvő rémületemre.
Hová fogok menni? Hol fogok lakni? Nem igaz, hogy már megint itt tartok.

– Nem. – Lassan mondja ki a szót, és lehajtja a fejét, hogy ne kelljen rám néznie. – Most menj el. Azonnal.

– De… hová menjek? – Elvékonyodik a hangom. Szánalmasan hangzik. Szánalmasnak is érzem magam.

Megint kirúgtak.
– Ez nem az én problémám, igaz? – Angela ránéz Rogerre, aki ott áll mellette.

– Bemegyünk a hálószobámba, hogy ne legyünk útban, de megkérlek, hogy pakolj össze, és menj el.

– Mi lesz a kaucióval? – Úgy forog körülöttem a világ, hogy beleszédülök. Lerogyok a kanapéra, próbálok
lélegezni, hogy lecsillapítsam kontrollálhatatlan remegésemet. – Szükségem van arra a pénzre.

– Az nem jár vissza. Nem olvastad el az apró betűs részt? – Felsóhajt, mintha őt tennék ki az utcára. – Sajnálom,
hogy nem jött össze, Jen. Pedig úgy reménykedtem benne.

Nem szólok semmit. Attól félek, hogy ha kinyitom a számat, áradni kezdenek belőle a sértések, és nem fogok tudni
megálljt parancsolni nekik. Minden ocsmányságnak elmondanám Angelát, ami csak eszembe jut, és a végén még a
holmimat is visszatartaná, úgy rúgna ki. Na, az lenne a csúcs.

Úgyhogy hallgatok. Ahogy felnézek, látom, hogy Roger megy Angela után a folyosón a hálószobájába. Hátrafordul
hozzám, miután Angela eltűnt a szobájában, csillogó szeme tele van gyűlölettel és kéjvággyal. Kidugja a nyelvét, nyaló
mozdulatot tesz vele, mire felmutatom neki a középső ujjamat. Erre felröhög, és becsapja az ajtót.

Összerezzenek a hangra, és átkarolom magam, mert fázom. Mégis Rogernek lett igaza.

Nekem annyi.
Colin

Apa valami módon megszerezte Jen új lakótársának nevét és címét, méghozzá pár óra leforgása alatt, ahogyan kértem.
Nem kérdeztem meg tőle, hogy csinálta. Őszintén szólva, nem akarom tudni. Apámnak mindig is voltak bűnözői
hajlamai. Ismer sötét alakokat. Gengszter kinézetű pasasokat, akikkel az átlagember szóba se merne állni.

Apám azonban nem átlagember. Ő leszarja az ilyesmit. Ő azt vallja, hogy jó, ha le vannak neki kötelezve „olyan
fajták” is – ő fogalmaz így, nem én.
Félelmetes.

Boldogan adtam oda neki a huszonötezer dolláros csekket, és végighullámzott rajtam a megkönnyebbülés, amikor
egy darab papíron megkaptam a nevet és a címet. Begyűrtem a zsebembe, és elindultam Sacramentóba, de előbb
szóltam Fable-nek, hogy tudom, hová ment Jen. Nem érdekel, hogy öreg éjszaka van, és órák hosszat kell vezetnem.

Jennel akarok lenni. Meg kell találnom. Nélküle egyszerűen nem fogok hazajönni. Mi összetartozunk. És ha órákig
tart, amíg erről meggyőzöm, akkor órákig fogom győzködni. Feltett szándékom, hogy visszaszerzem.

Gyorsan odaértem, mert éjszaka lévén, nem volt nagy forgalom. Gyorsan megtalálom az utcát, amelyben Angela
Blackburn lakik, hála a Sirinek a telefonomon. Lassan vezetek rajta végig, keresem a házszámot, amikor az autóm
lámpájának fénykévéjében meglátok egy magas, karcsú alakot a járdán, amint egy hatalmas fekete bőröndöt húz
maga után.

Megdobban a szívem, azonnal odakanyarodom a járdához, lehúzom az utasoldali ablakot, és gurulok mellette.
Megszaporázza a lépteit, és elfordítja a fejét, mintha nem merne rám nézni. Valószínűleg azt gondolja, hogy valami
barom követi az éjszakában. Persze, mi mást gondolhatna?

Összeszorítja a mellemet a bűntudat. Rossz látni, hogy ennyire fél. Mi az istent keres egyedül a sötét éjszakában a
bőröndjével és a táskájával?

– Jen! – kiáltok ki neki, mire földbe gyökerezik a lába. Rátaposok a fékre, amikor látom, hogy lehajol, és benéz a
nyitott kocsiablakon. Sötét szeme elnyílik, amikor tudatosul benne, hogy én vagyok az. – Szállj be.

– Mit… mit csinálsz te itt? – Remeg a hangja, és páni félelem ül az arcán.

Minden önuralmamra szükségem van, hogy ne pattanjak ki a kocsiból, rohanjak oda hozzá és kapjam fel a vállamra,
mint valami ősember.

– Érted jöttem – adom meg az egyszerű választ, és parkolóállásba teszem a sebességváltót. Kiszállok, odamegyek
hozzá, és megállok közvetlenül előtte. Hátrahajtja a fejét, és olyan megkönnyebbülten, olyan boldogan néz fel rám,
hogy pusztán ettől elönt a büszkeség. – Komolyan azt képzeled, hogy kibírom nélküled, Jenny? Tudod, hogy előbb-
utóbb úgyis mindig megtalállak.

Könny gyűlik a szemébe, és elfacsarodik a szívem. – Honnan tudtad, hogy szükségem van rád?

Elolvadok a szavaitól. Magamhoz ölelem, és rögtön alábbhagy bennem a feszültség, amikor ő is körém fonja a
karját, és arcát az ingembe temeti. – Mert nekem is szükségem van rád. Nem tudok nélküled élni – mormolom
selymes hajába.

– Ó, istenem… – Csókommal beléfojtom a további szavakat, magamba nyelem a sírását, megízlelem a nyelvemmel.
Olyan jó érzés, hogy megint magamhoz ölelhetem. El sem akarom hinni, hogy ilyen könnyen megtaláltam, hogy éjnek
évadján az utcán bolyongott, az isten szerelmére!

– Mit csinálsz itt az utcán? – kérdezem, miután befejezzük a csókot, és kisöpröm a haját a homlokából. Nem bírok
betelni a látványával, azzal, hogy megérinthetem. Nem tudom elhinni, hogy itt áll előttem. Alig huszonnégy órája,
hogy elment tőlem, de úgy éreztem, hogy egy örökkévalóság telt el azóta.
Soha az életben nem engedem el többé a szemem elől.
– Kidobott az új lakótársam – feleli remegő hangon.
Dobolni kezd a vér a fülemben. – Az istenit! Miért?

Megint elered a könnye. Szelíden eltolom magamtól egy kicsit, hogy láthassam szép, könnyáztatta arcát. Odanyúlok,
és a hüvelykujjammal letörlöm a könnyeit.
– M-meg akart erőszakolni a b-barátja – dadogja sírva.

– Ezt most komolyan mondod? – Felforr a vérem, bal kezemet ökölbe szorítom. Az istenit, ez nem lehet
igaz! – Vigyél oda hozzájuk. Most rögtön.
Elindulok a kocsihoz, de Jen elkap, megállít. – Ne, Colin. Kérlek. Nem akarom, még valami bajod lesz belőle. Nem
éri meg.
 – Meg akart erőszakolni, Jen! De még mennyire, hogy megéri, ha beverhetem a képét, és hallhatom, ahogy
reccsennek a csontjai. – Kurvára ki vagyok akadva, szinte füstöl az agyam. Dühömben csak vörös ködöt látok, ahogy
felkapom Jen bőröndjét, és behajítom a hátsó ülésre.

– Hidd el nekem. A pasas egy kretén, a csaj meg idióta. Ha odamész hozzájuk, és egy ujjal is hozzájuk érsz,
feljelentenek, és börtönbe kerülsz. – Megragadja a vállamat, és megráz, hogy ránézzek. – Nem akarom, hogy
letartóztassanak, Colin. Kérlek. Itt van szükségem rád, nem egy börtöncellában.

Szavai beszivárognak elborult agyamba, és veszek egy mély lélegzetet, ahogy felszáll a szememről a köd, és újra
tisztán látok. – Igazad van. Tudom, hogy igazad van – ismerem el, és kezd megnyugodni a hangom, a szívem. – Bár
nagyon szeretném. Darabokra szaggatnám a kedvedért. Érted?

– Értem. – Elmosolyodik, és ettől elakad a lélegzetem. Lábujjhegyre emelkedik, szájával végigsimít a számon. –
Szeretlek, Colin. Köszönöm, hogy megmentettél.

– Istenem, én is szeretlek. – Vadul magamhoz szorítom, újra megcsókolom, ellopom az ajkát, a lélegzetét, a szívét,
ahogy ő is ellopta az enyémet. Istenem, szőröstül-bőröstül az övé lettem; az övé vagyok hónapok óta. Évek óta. Ő pedig
hozzám tartozik. Az enyém.
Egymáshoz tartozunk.

Tarthatott volna isten tudja, milyen sokáig, hogy ezt megértsük, de hála az égnek, ráeszméltünk, mielőtt késő
lenne.

– Belefáradtam, hogy fecséreljem az időt – suttogja a számnak, amikor végre befejezzük a csókot. – Vissza akarok
jönni hozzád. Veled akarok élni, ha elfogadsz.

Mintha kérdeznie kellene. – Elfogadlak, amíg te is elfogadsz engem. Ne… ne haragudj azért, amit korábban
mondtam. Azért, ahogy bántam veled.
– Persze hogy elfogadlak. – Mosolyog, szeme tele boldogsággal, és egy kis szomorúsággal. – Ne haragudj, hogy
elhallgattam előled az igazságot. Féltem.

– Soha ne félj tőlem. Te vagy a mindenem. – El sem tudom hinni, milyen szerencsés vagyok, hogy ez a nő része az
életemnek. – Nélküled nem tudom elképzelni az életemet.

– Nekem is te vagy a mindenem – vallja meg puhán, lehajtott fejjel, miközben

karcsú ujjai az ingem elejét babrálják. Ártatlan érintésétől felforr a vérem, lángra gyullad a bőröm. Soha nem akarok
különválni tőle.

– Eljössz velem? – kérdezem, mert hallani akarom, ahogy igent mond. – Legyél az életem része, Jenny. Szükségem
van rád. Szeretlek. Nem tudom, ki fogom-e tudni fejezni valaha is, mennyire.

Lassan fölemeli a fejét, tekintete újra összefonódik az enyémmel. Nincs már benne szomorúság. Könny gyűlik a
szemébe, lefolyik az arcán, de boldognak látszik. – Én is szeretlek. Nagyon-nagyon.

Ellépek tőle, megfogom a kezét, és odavezetem a kocsimhoz, kinyitom előtte az utasülés ajtaját. – Szállj be, bébi,
hazaviszlek.
 Huszonnegyedik fejezet

Jen

– Nézzenek oda! – Fable halkan füttyent egyet, amikor megállok közvetlenül előtte. – Kiöltözve. Nagyon
pöpec, nagyon igazgató asszonyos.

– Hagyd abba. – Ég az arcom zavaromban, és játékosan meglököm Fable vállát, majd végigsimítok egyenes
vonalú, szűk fekete szoknyámon. – Ez csak átmeneti, érted?

– Természetesen. – Forgatja a szemét, óriási mosolya elárulja, hogy nem annyira pipa, mint amennyire mutatja. –
Colin nem tud nélküled élni, te se tudsz nélküle, bla-bla-bla. Akkor is azt mondom, hogy itt kellene maradnod, és
teljesen átvenni a vezetést. Szerintem sokkal jobban elirányítanád, mint bárki más.

– Na, persze. – Lehet, hogy túloz, de akkor is melegséggel és büszkeséggel töltenek el a szavai. Vicces, hogy
ráhibázott az igazságra Colinnal meg velem kapcsolatban. Pedig még senkinek sem mondtuk el.

Abban a pillanatban, hogy Colin hazahozott – illetve azután, hogy órákon keresztül kényeztettük egymást az
ágyban –, leült velem, és közölte, hogy én leszek A Kerület új, reddingi éttermének a vezetője.

Én egyfolytában tiltakoztam, aminek az lett a vége, hogy órákon át vitatkoztunk, ami butaság volt, de hát úgy
látszik, mi csak így tudjuk intézni az ügyeinket. Végül kompromisszumot kötöttünk: addig én vezetem a reddingi
éttermet, amíg nem találunk valakit, aki állandó jelleggel átveszi a helyemet.

Nem arról van szó, hogy nem örülnék az állásnak, vagy hogy nem bízom magamban. De jobban szerettem együtt
dolgozni Colinnal. Mi egy csapat vagyunk, Colin és én. Úgyhogy amikor megkért, hogy inkább maradjak vele, és
vezessem az eredeti éttermet, amíg ő feltérképezi A Kerület-lánc terjeszkedésének lehetőségeit, készséggel
beleegyeztem.

Nemsokára bejelentjük a hírt, majd amikor megtaláljuk a helyemre az új vezetőt. Addig minden héten naponta
megteszem a kilencvenperces utat. Kibírjuk. Csak egy ideig lesz így. Ráadásul Colin segített, hogy vehessek egy autót.
Egy használt Hondát választottam, amit szeretek, ami megbízható, és nem kötődnek hozzá rossz emlékek.
 – Komolyan mondom. – Fable megfogja a kezemet, és szenvedélyesen magához ölel. – Olyan büszke vagyok rád.
Elképesztő munkát végzel itt. Colin egyfolytában rólad áradozik mindenkinek.

Érzem, hogy gyűlnek a könnyeim, de visszapislogom. Dühös vagyok magamra. Mostanában olyan érzelgős lettem.
Az állandó oda-vissza furikázást okolom ezért, meg hogy felügyelnem kell az új étterem megnyitását. A stressz, az
izgalom, a várakozás – ezek együtt eléggé megviselnek.

De azért megviselten is boldog vagyok. Szép az élet. Vannak barátaim, akik szeretnek. Megpróbáltam fölvenni a
kapcsolatot a szüleimmel, és bár csak röviden beszéltünk, azt tervezem, hogy a közeljövőben meglátogatom őket. Ez
már a jó irányba tett lépés. Nem végérvényesen szakadt meg a kapcsolatunk, csak még messze van a tökéletestől.
Rendbe kell hoznom. Nekik is dolgozniuk kell rajta, és reményeim szerint be fogják látni, milyen hatással volt rám az,
hogy elhanyagoltak.

Colin megígérte, hogy visszajön velem Shingletownba. Azt mondja, ő is szeretne találkozni az anyjával.

És aztán ott van Colin. Annyira támogat, annyira bátorít. Már nem úgy veszem, hogy jótékonykodik, vagy hogy
irányítani akar. Ő egyszerűen ilyen, és ezt megtanultam elfogadni. Szeret gondot viselni azokra, akiket szeret. És
engem szeret. Szenvedélyesen. Teljes szívéből.
Nagyon.

Már nemigen gyötrik rémálmok. Persze minden este ott vagyok mellette az ágyban, és az segít szerintem.
Ugyanakkor azt hiszem, hogy megbékélt Danny halálával, és eleresztette a bűntudatot, amely korábban gyötörte.
Bevallotta, mi zajlott le köztük azon a napon, amikor Danny bevonult a tengerészgyalogsághoz. Mintha valami mély,
sötét titok lett volna.

Gyanítottam bizonyos dolgokat, de biztosat nem tudtam. Danny mintha haragudott volna Colinra, mielőtt bevonult.
Többször is megkérdeztem, hogy mi baja vele, de mindig leintett, vagy egyszerűen közölte, hogy semmi közöm hozzá.

Úgyhogy békén hagytam.

Colin annyira megkönnyebbült a vallomása után, hogy szorosan magához ölelt az ágyban, és ott zokogott a
mellemen. Kisírta magából a bűntudatát. Utána azt
mondta, hogy úgy érzi, mintha megtisztult volna, és hogy nagyon hálás, amiért ilyen könnyen elfogadom őt.

Mintha fogalma sem volna róla, hogy az ő elfogadása milyen sokat segített abban, hogy elfogadjam, amit én
csináltam. Amilyen döntéseket hoztam. Nem szokta a szememre vetni.

Sokszor megölel. És elmondja, hogy szeret.

– Befejezni, befejezni. – Colin közeledik felénk, a szigorú főnökös hangján szól ránk. Mindig ezt mondja,
valahányszor együtt talál minket Fable-lel. – Nem tudjátok mivel elfoglalni magatokat?

– Én most vendégként vagyok itt – feleli Fable nagyképűen. – Úgyhogy ma nem parancsolgathatsz.

– Én meg az igazgatónő vagyok – mondom csúfondárosan. – Nem is tudsz róla?

– Ki volt az az őrült, aki kinevezett? – Átkarolja a vállamat, megcsókol, és sokáig nem veszi el rólam puha, meleg
száját. Megadom magam a csóknak, azután ellépek, és lassan ingatom a fejemet. – Hé, vigyáznom kell a
tekintélyemre, tudod? Munkahelyen nincs csókolózás.

– Hát, nagy kár – mondja Colin mosolyogva. A mosolyától olyan erős vágyódás támad bennem, hogy a
legszívesebben odabújnék hozzá.

– Most már hagyjátok abba. Hányingerem van tőletek – mondja Fable fintorogva.

– Na, ne mondd – mondja Colin a szemét forgatva, mosolyogva. – A te szépfiúd hol van? Tudom, hogy nem
bírtok sokáig meglenni egymás nélkül.

– Szabad asztalt keres Owennel. – Fable egy kicsit kihúzza magát, arca elkomolyodik. – Kösz, hogy szabadnapot
adtál, és meghívtál minket a megnyitóra, Colin, és hogy felvetted Owent részmunkaidőben. Olyan izgatott, hogy ebben
az étteremben fog dolgozni, alig bír magával.

Colin lerámolónak vette föl Owent. A futballidény vége után fog kezdeni, amikor jön a forgalmas nyaralószezon.
Kiváltotta a hivatalos munkavállalói engedélyt meg mindent; nagyon komolyan veszi az első állását. Fable is annyira
boldog. Mindent elkövet ő is meg Drew is, hogy jó úton tartsák.
Tetszik nekem, hogy Colin is segít nekik. De nagyon odafigyel, nem akarja
megbántani Fable-t, aki nagyon háklis rá, hogy neki ne osztogassanak
alamizsnát. Nem csoda, hogy ilyen jól megértjük egymást.

Nagyon kedveli Owent, és biztosra veszi, hogy remek munkaerő lesz. Én is így gondolom. Többször is elmentünk
ötösben szórakozni. Colinnal meghívtuk őket vacsorázni. Úgy látom, Drew és Colin szintén jól kijönnek, aminek
nagyon örülök. Fable, Drew és Owen – mintha mind a családtagjaim volnának.

Colin is, de őt mindig is családtagnak éreztem. Most meg még komolyabban vesszük…

Ő lett a mindenem.

– Munkára fogom az öcsédet – ígéri Colin Fable-nek, miközben kedvesen átöleli a derekamat. Magához húz,
odasimulok az oldalához. Tökéletesen illünk egymáshoz. Imádattal nézek föl rá. – De tudom, hogy meg fogja állni a
helyét.
Fable mosolyogva bólint, tekintete rólam Colinra siklik. – Olyan cukik vagytok együtt. Elég sokáig tartott, amíg
rájöttetek.
– Ezt mintha már mondtad volna – emlékeztetem szárazon.

– És nem lehet elégszer elismételni. – Odalép hozzánk, nyom egy puszit az arcomra, aztán Colint is megpuszilja. –
Megyek, megkeresem az emberemet. Találkozunk később, Jen?

– Igen, majd beszélünk – mondom. Fable integet nekünk, és elmegy.

– Jó barát – mondja Colin a fülem mellett.
Bólintok, felmosolygok rá. – A legjobb. De te is az vagy.
Megcsókol, mintha nem tudna nekem ellenállni. – Akárcsak te, bébi.

Melegség jár át, szerelméből erőt és bátorságot tudok meríteni, hogy átvészeljem ezt az estét, karrierem
legfontosabb eseményét. – Mennem kell az elülső bejárathoz – mondom neki, és megpuszilom az arcát. – Szorítasz
értem?
– Nem. – Megcsókolja az orrom hegyét, miközben értetlenül nézek rá. – Nincs rá szükséged. Menni fog, te is
tudod.
Imádom, hogy ennyire bízik bennem. Kurva nagy szükségem is van rá, főleg most. Kész idegroncs vagyok. –
Síkideg vagyok – suttogom. – Úgyhogy köszi.
– Bármikor, bébi. Tudod, hogy itt vagyok, ha kellek. – Megölel, a fülemhez
hajol, harapdálja. – Szeretlek. Nagyon-nagyon.

– Én is szeretlek. – Felderül a kedvem, és megszűnik a hányinger, ami az elmúlt egy órában kínzott.

Én vagyok a legszerencsésebb lány a világon, hogy itt van nekem ez a férfi.

Colin

Figyelem, ahogy jár-kel az étteremben, mindent csendes hatékonysággal intéz, és végighullámzik rajtam a büszkeség.
Mindenkit meleg mosollyal fogad, aki belép az ajtón, és bemutatkozik a kereskedelmi kamara tagjainak, akiket
meghívtunk A Kerület ünnepélyes megnyitójára.

Már tele van a parkoló, mégis egyre érkeznek az újabb vendégek. Egy helyi rádióállomás tábort vert odakint, élő
adásban közvetít, és arra biztatja a hallgatóit, hogy jöjjenek, nézzék meg az új éttermet. Mindegyik asztal foglalt, a
bárban sem lehet leejteni egy tűt sem, és az előtérben annyian várják, hogy felszabaduljon egy asztal, hogy nem férnek
el, kiszorulnak az épület elé, a padokon ülve várakoznak, miközben a gyerekek a negyvenes slágerlistára táncolnak,
amit a rádióállomás játszik.

Zajos sikert aratunk, és mindez Jennek köszönhető. Azt szerettem volna, ha végleg itt marad Reddingben, hajlandó
lettem volna áldozatot hozni és elviselni egy távolsági kapcsolatot, hogy ne kelljen lemondania erről az igazgatói
posztról. Olyan átkozottul jól csinálja, és tartok tőle, hogy a pasi, akit kiszemeltem, hogy majd átvegye a helyét, a
nyomába sem fog lépni.
De persze senki sem léphet a nyomába az én Jenemnek.

De visszautasította az ajánlatomat. Egyszerűen közölte, hogy nem bírná elviselni, ha ilyen messze lenne tőlem.
Túlságosan szeret, és nem akarja, hogy elszakadjunk egymástól.

Hogyan is mondhattam volna neki ellent?

– Szevasz, fiam.

Megmerevedik a hátam, és ahogy lassan megfordulok, apámat látom magam előtt.

– Szia – köszöntöm erőtlenül, és gyorsan megölelem. – Hogy vagy?

– Jól. Na, nézd csak, de jól festesz így kiöltözve. Remek ez az étterem. Jól néz
ki.

– Kösz. – A sírba tesz, ám ennek ellenére jólesik a halovány dicsérete. Annak idején átvette az apja éttermét, és
felhozta. Én is megcsináltam ugyanezt, nem is egyszer. Szeretném, ha büszke lenne rám. A zűrös múltunk ellenére
továbbra is gyerek vagyok, aki az apja elismerésére vágyik.

Annak is örülök, hogy eljött. Udvariasságból hívtam meg, egy pillanatig sem gondoltam, hogy el fog jönni.

– Kicsit meg vagyok lepve, hogy eljöttél – mondom, de rögtön hülyén is érzem magam, amiért nem tudtam befogni
a számat.

– Hát, meghívtál, nem? – emlékeztet apa. – És soha nem hagynék ki egy ingyenvacsorát.

Elnevetem magam. Hála istennek, feloldotta a feszültséget.

– Láttam a te Jennydet.

– Igen? – Melegség járja át a szívemet, amiért az én Jennymnek nevezi. Mert csakugyan az enyém. Örülök,
hogy apa is tudomásul veszi.

– Idegesnek látszik. Mondtam neki, hogy ne izguljon. Meg fog birkózni vele. – Egyenesen sokkol, hogy ezt hallom
tőle. Bár lehet, hogy csak azért csinálja, hogy a kedvemre tegyen, nem tudom. Mindenesetre örülök, hogy támogatja
Jent. Nem akarok veszekedni.
Annyira unom már a veszekedést.

– És? A te ügyeid hogy állnak? – kérdezem nyomatékosan. Homályos választ ad, de nem érem be vele. Miután
odaadtam neki a pénzt, hosszan beszélgettünk a szerencsejáték-függőségéről, meg hogy muszáj tennie ellene valamit.
A szenvedélybetegségei miatt elég nagy bajba került, és kész szerencse, hogy ki tudtam húzni belőle. De
figyelmeztettem, hogy legközelebb ne számítson rám. Hogy forduljon szakemberhez. Szót is fogadott, és most hetente
egyszer terápiára jár.

Miután kerítettem apámnak egy asztalt, hogy megvacsorázhasson, elindulok az étterem eleje felé, hogy
megkeressem Jent. A hoszteszpultnál találok rá, úgy támaszkodik neki, mintha különben nem bírna megállni a lábán.
Válla előreesik, feje lehajtva, de óriási mosoly ül az arcán.
 Ki van merülve, de boldog – ezt olvasom le róla.

Amint észreveszi, hogy feléje tartok, felcsillan a szeme, és elindul felém. Félúton találkozunk. – Szia – köszönt
elfúlva. – Azt hittem, soha többé nem látlak viszont.

Felnevetek, kinyújtom a kezem, és visszaigazítok egy elszabadult tincset a füle mögé. – Miért mondod ezt?

– Láttad, mekkora a forgalom? Őrület. – Egy picit halványul a mosolya, de a szeme továbbra is ragyog. –
Találkoztam az apáddal.
– Tudom. Elmondta.
– Kedves volt. – Elmosolyodik.

– Örülök neki. – Végighúzom puha arcán a mutatóujjamat, egy pillanatra elmerülök a szemében. Szinte el is
tudnám felejteni, hogy az étteremben vagyunk.

Szinte.

– Azt mondta, örül neki, hogy együtt vagyunk. – Jen nekem dől, homlokát az államnak támasztja, ami kedves,
bizalomról árulkodó gesztus. – Mondtam neki, hogy én is.

Basszus, hát ehhez én is csatlakozom. – Bébi, lépjünk le innen, amint lehet. Haza akarlak vinni.

– Colin. – A mennyezetre emeli a szemét, elhúzódik tőlem. – Ez az én éttermem, és most tartjuk a megnyitót. Nem
léphetek le.

– Ó, dehogynem. Főleg ha az étterem tulajdonosa utasít rá. – Összefűzöm a karomat a mellem előtt, játszom a
gonosz főnököt. – A munkád ma estére véget ért. Menjünk haza.

– De…
– Nincs de – állítom le. – Indulunk. Most rögtön.

Elmosolyodik, szeme csupa ígéret. – Nagyon bírom, amikor ilyen hangon beszélsz velem.

– Tudom. Mit gondolsz, miért szoktam elővenni? – Kuncogok, kezemet a derekára teszem, és a tömegen keresztül
kivezetem az igazgatói irodához vezető
rövid folyosóra. Amint bent vagyunk az irodában, kulcsra zárom az ajtót, a testemmel nekiszorítom Jent a falnak,
lényegében csapdába ejtem.

Kezét a vállamra teszi, de nem azért, hogy eltoljon, hanem éppen hogy közelebb húz magához. Összetalálkozik a
szánk, és úgy marad. Nekinyomom a nyelvemet az övének, elmélyítem a csókot, és ő nyöszörög, majd elveszi rólam a
száját. – Nem lenne szabad itt csinálnunk.
– Miért? Az én irodámat már felavattuk. Most a tiéden a sor.

Forgatja a szemét, de mosolyog, kezét lassan húzza le a mellkasomon, minden ízemet végigsimítja. Már merevedésem
van, kész volnék ott a falnál a magamévá tenni, de nem akarom ráerőszakolni magam, ha ő még nem áll készen.

Ezt a témát is alaposan megbeszéltük. A múltját, és hogy bizonyos dolgok előhívják a rossz emlékeket. Már
megbékéltem azzal, amit csinált, és tőlem telhetően igyekszem, hogy ne zavarjon. Bár hazudnék, ha azt mondanám,
hogy nem zavar…

De annak, amit a múltban elkövetett, semmi köze ahhoz, hogy most milyenek vagyunk. Én is tudom, ő is tudja.

– Mit szólnál, ha azt mondanám, hogy végül mégis elfogadom az étteremvezetői állást? – kérdezi szenvtelen
hangon, de a szemében látom a nyugtalanságot.

Elszorul a szívem, és az első reakcióm az lenne, hogy nem, szó sem lehet róla. De az nem lenne
tisztességes. – Igazán szeretnéd?

Lassan megrázza a fejét. – Nem. Csak bizonyságot akartam szerezni róla, hogy tényleg azt csinálhatok, amit
akarok. De nem szép, hogy tesztellek. – Felsóhajt, közelebb húz magához, olyan közel, hogy egy papírlap sem férne el
a testünk között. – Alig várom, hogy együtt, partnerekként dolgozzunk.

– Én is nagyon várom már – mondom. – Lehet, hogy egy nap a szó minden értelmében a partnerem lehetsz.

Hatalmasra nyílik a szeme. – Komolyan mondod?

– A lehető legkomolyabban. – Bólintok, és nem lep meg a felismerés, hogy tényleg így gondolom. – Most, hogy
igazán az enyém vagy, legyen a kapcsolatunk igazi.
 – Már most is igazi.

– Tudom, de hivatalossá akarom tenni. Az enyém leszel. – Lehajolok hozzá, megcsókolom. Egyszer, kétszer,
összeforr a szánk, felforrósodik a testünk. Elhúzódom tőle. – A tiéd leszek. Együtt dolgozhatunk. Eljegyezhetjük
egymást. Összeházasodhatunk.

– Ó, istenem – mondja alig hallhatóan. Nagy barna szeme még óriási, és tele van reménnyel, izgatott várakozással.

– Részedről rendben? – kérdezem, és ő bólint.

– Tényleg feleségül akarsz venni?

– Bármit megtennék érted – jelentem ki ünnepélyesen. – Még mindig nem jöttél rá?

– De, igen. – Elmosolyodik, megcsókol, a nyakam köré fonja a karját, és magához szorít. – Olyan nagyon szeretlek,
Colin Wilder.
– Én is szeretlek, Jennifer Lynn Cade. – Fölcsúsztatom a kezem, ujjaimat rákulcsolom a nyaka hajlatára, és
könnyedén végigsimítok a pillangótetováláson, amit több százszor megérintettem már. Jen beleborzong, mire
elmosolyodom.

Egyre szélesebb a mosolya. – Emlékszel, amikor felébresztettél, és édes farpofának szólítottál?

– Naná. – A hangom ellágyul, a testem megkeményedik, ahogy arcomat az arcához simítom. – Nagyon édes két
kis farpofád van, tudod?
– Neked is – suttogja. – Talán az lenne a legjobb, ha most letennéd azokat az édes farpofákat az íróasztalra, hogy
helytelenkedhessünk egy kicsit.

Felvonom a szemöldökömet. – Azt mondod, helytelenkedjünk? – Ez ígéretesen hangzik.

Persze minden alkalom ígéretes, amikor kettesben, ruhátlanul lehetek vele. Minél többet vagyunk együtt, annál
nagyobb az élvezet. Nem is gondoltam volna, hogy ez lehetséges.

Lassan bólint. – Igen. Bár, hmmm… – Kibontakozik az ölelésemből, megfordul, és szemügyre veszi az asztalt,
mutatóujjával elgondolkodó arccal ütögeti a száját. Mohó tekintetem közben végigjárja a testét, megállapodik a
ropogós fehér blúzon, aztán a hihetetlenül szexi fekete szoknyán, amely úgy simul a testére,
mintha ráöntötték volna. Jen puszta látványától kiüt rajtam a veríték.

– Arra gondolsz, amire én, édes pofa? – kérdezem érdes hangon, feszülő testtel.

A válla fölött hátrapillant rám, szemében buja vágy. – Ha arra gondolsz, hogy ráfektetsz az asztalra, hogy
megnézzük, mennyit bír, akkor igen. Akkor a leghatározottabban arra gondolok, amire te.

A fenébe, ez a nő olvas a gondolataimban. – Akkor lássunk neki, nézzük meg, mit bír, bébi. – Két kézzel
megmarkolom a fenekét, hozzányomom magam, és az íróasztalhoz irányítom, ahol vetkőztetni kezdem.

A magamévá
teszem. Örök időkre.
 Köszönetnyilvánítás

Micsoda év volt. Leírhatatlan az izgalmam, hogy a Heti csaj-sorozatot kiadja a Bantam/Random House. Tudom, hogy
jó kezekben van. Óriási köszönet szerkesztőmnek, Shauna Summersnek, aki annyit segített ezzel a könyvvel, ami
tízszer jobb lett a javaslataitól. Köszönöm az ügynökömnek, Kimberly Whalennek, hogy segített rátalálni Shaunára és
a Bantamra. Azt hiszem, jól kiegészítjük egymást.

Kritikuspartneremnek, Katy Evansnek, aki egy nagyon nyers változatát olvasta ennek a könyvnek, és hozzásegített,
hogy fény gyúljon az éjszakában. Köszönöm, barátnőm, nem tudom, mihez kezdenék nélküled.

Említést kell tennem Kati Rodriguezről és KP Simmonsról, akik odafigyelnek rá, hogy ne térjek el az iránytól, és
segítenek, amikor az utolsó pillanatban küldözgetem az e-maileket, amik úgy kezdődnek, hogy „Tudnál…” Köszönöm,
hölgyeim. Felbecsülhetetlen segítség, hogy vagytok.

A férjemnek, aki a kősziklám. Neki örök hálám, a gyerekeimtől meg bocsánatot kérek, amiért annyit ültem az
íróasztalomnál, főleg az utolsó hónapokban. Remélem, hogy Seattle és a Disney World kárpótolt benneteket.

Mindig, mindig köszönet illeti az olvasókat. És a recenzenseket, a bloggereket és mindenkit, aki olyan kedvesen írt
a könyveimről. Köszönöm, a szívem legmélyéből köszönöm. Szavakkal nem tudom elmondani, mennyire hálás vagyok
mindannyiótoknak. Nagy kaland volt ez, és még szuperebb lett attól, hogy beszélhettem veletek e-mailben,
Facebookon, Twitteren és személyesen. Annyi fantasztikus emberrel ismerkedtem meg ebben az évben! Jó fejek
vagytok.

Jen és Colin története más, mint Drew + Fable-é, mert ez így van jól. És több benne a szex – mert ez így van jól. Ők
idősebbek, van múltjuk, közös múltjuk, ami számomra egyértelművé tette, hogy előbb-utóbb összejönnek. Ők nem
Drew + Fable, és most őszinte leszek – emiatt féltem is, amikor a könyvet írtam. Remélem tehát, hogy tetszeni fog
nektek a történet, és már nem kételkedtek Colin szándékaiban. Szeretem Colint. És Jent is szeretem. De a legjobban
akkor szeretem őket, amikor együtt vannak.
 A szerzőről

Monica Murphy fiúkról és csókolózásról szóló könyveket szeret írni. Olvasni is

szeret fiúkról és csókolózásról szóló könyveket. Amikor nem a fiúkkal és a
csókolózással foglalkozik, a férjével és a gyerekeivel tölti az idejét. Kaliforniában
él.
monicamurphyauthor.com

missmonicamurphy@gmail.com

www.facebook.com/MonicaMurphyAuthor

www.facebook.com/DrewAndFableOfficial

twitter.com/MsMonicaMurphy
 Copyright © 2013 by Monica Murphy
All rights reserved
Hungarian translation © Szabó Olimpia, 2014

© Ulpius-ház Könyvkiadó, 2014 ISBN 978-

963-383-352-0
Felelős kiadó Kepets András
Felelős szerkesztő Palkó Katalin

Minden jog fenntartva. A könyv, illetve egyes részeinek másolása, terjesztése tilos. A könyv bárminemű felhasználása kizárólag a kiadó előzetes, írásbeli
hozzájárulásával végezhető, kivéve a szabad felhasználás esetköreit. A kiadó előzetes, írásbeli engedélye szükséges különösen a jelen kiadvány lefordításához,
többszörözéséhez, terjesztéséhez, digitalizálásához, feldolgozásához, átdolgozásához, az egyes részleteknek az idézés szabályait meghaladó átvételéhez. A
jelen kiadványt a mindenkori hatályos szerzői jog védi, melynek megsértését adott esetben a Büntető Törvénykönyv is büntetni rendeli.

A szerzőtől az Ulpius-ház Könyvkiadónál megjelent:

Heti csaj

Második esély pasi

Előkészületben:
Négy évvel később