1.

FEJEZET

– Mondd el még egyszer, mi történt, amikor először sakkoztatok a park-

ban! – Jameson arcán egyetlen gyertya fénye táncolt csak, de még ebben
a halvány megvilágításban is láttam a csillogást mélyzöld szemében.
Jameson Hawthorne-t semmi – és senki – nem hozta úgy lázba, mint
egy jó kis rejtély.
– Nem sokkal anyám temetése után történt – meséltem. – Néhány
nappal, talán egy héttel később.
Kettesben beszélgettünk a Hawthorne-ház alatti alagutak egyikében,
itt senki sem hallgathatott ki minket. Kevesebb mint egy hónap telt el az-
óta, hogy megérkeztem ebbe a valóságos texasi kastélyba, és egy hét azóta,
hogy megfejtettük annak rejtélyét, miért is kerültem ide.
Már ha megfejtettük egyáltalán.
– Anyámmal rendszeresen jártunk sétálni abba a parkba. – Becsuk-
tam a szemem, hogy a tényekre összpontosítsak, és ne arra, milyen hévvel

7
csügg Jameson minden egyes szavamon. – Ez is az egyik játékunk volt,
a Céltalan Őgyelgés. – Összeszedtem magam, nehogy maga alá temessen
az emlék súlya, és kinyitottam a szemem. – A temetése után néhány nap-
pal elindultam a parkba. Életemben először nélküle. A tó mellett kisebb
csődület fogadott, az emberek egy csukott szemmel, rongyos takarók alatt
a járdán fekvő pasas köré gyűltek.
– Egy csöves köré. – Jameson ismerte a történetet, mégis a szokásos
lézerpontos figyelmével összpontosított rám.
– Mindenki azt hitte, hogy részeg. Vagy halott. De ekkor felült. Láttam,
hogy egy rendőr törtet felénk a tömegen át.
– Ezért megszólítottad – fejezte be a gondolatot Jameson. Mélyen
a szemembe nézett, ajka szélén mosoly bujkált. – És megkérdezted, akar-e
sakkozni veled.
Nem számítottam rá, hogy Harry elfogadja a kihívást. Arra meg vég-
képp nem, hogy még nyer is.
– Ezután minden héten játszottunk – folytattam. – Néha hetente két-
szer-háromszor is. A nevénél többet mégse árult el magáról soha.
És még az sem volt igaz. Nem is Harrynek hívták. Hazudott nekem. Így
kerültem hát egy alagútba Jameson Hawthorne társaságában. És ezért né-
zett ő rám már megint úgy, mintha valami kihívás lennék: rejtély, amit ő,
és csakis ő fejthet meg.
Nem lehet ugyanis véletlen, hogy Tobias Hawthorne, a milliárdos
olyan idegenre hagyta a teljes vagyonát, aki ismerte az ő halottnak vélt fiát.
– Biztos vagy benne, hogy Toby volt az? – kérdezte Jameson.
Szinte vágni lehetett közöttünk a feszültséget.
Egy ideje már nem sok dologban voltam biztos, de ebben speciel
igen. Három hete még hétköznapi lány voltam, egyik napról a másikra
éltem, kétségbeesetten próbáltam átvészelni a gimit és összekaparni egy
ösztöndíjat, hogy kiszabaduljak addigi életemből. Aztán tök váratlanul
megtudtam, hogy az ország egyik leggazdagabb embere meghalt, és en-
gem is megemlített a végrendeletében. Tobias Hawthorne több milliárd
8 9
dollárt hagyott rám, és nekem lövésem sem volt, hogy miért. Jameson-
nal két hétig fejtettük a rejtvényeket, és követtük a nyomokat, amiket
az öreg hagyott, hogy kiderítsük. Miért én? Hát a nevem miatt. Meg
a születésnapom miatt. Meg mert Tobias Hawthorne mindenét feltette
arra a gyenge lapra, hogy én valahogy össze tudom rántani a teljesen
szétcsúszott családját.
Legalábbis ennyi derült ki az öreg utolsó játékából.
– Biztos vagyok benne – jelentettem ki. – Toby életben van. És ha
a nagyapád tudott erről, ami még mindig nagy kérdés, akkor feltételezhet-
jük, hogy vagy azért választott engem, mert ismertem Tobyt, vagy eleve
ő intézte úgy, hogy mi ketten összefussunk.
Ha valamit megtudtam eddig a halott milliárdosról, akkor az az, hogy
szinte bármit képes volt megszervezni, és szinte bárkit képes volt manipu-
lálni. Ráadásul élt-halt a rejtélyekért, rejtvényekért és fejtörőkért.
Pont úgy, mint Jameson.
– Elképzelhető, hogy nem aznap találkoztál először a nagybátyámmal?
– Jameson közelebb lépett, szinte égetett a belőle áradó vad, zabolátlan
energia. – Gondolj csak bele, Örökösnő! Azt mondtad, hatéves korodban
futottál össze először és utoljára a nagyapámmal a vendéglőben, ahol
anyád pincérkedett, igaz? Ott hallotta meg a teljes neved.
Avery Koizi Ginks, aminek a betűit átrendezve megkapjuk, hogy „van
egy kis rizikó”. Ez Tobias Hawthorne szavajárása volt, egy hozzá hasonló
ember az ilyen nevet egy életre megjegyzi.
– Igaz – bólintottam.
Jameson ekkor már közel volt hozzám. Túl közel. A Hawthorne fiúk
mindegyikéből delejező erő áradt, mintha nem e világból valók lennének.
Mind tudtak hatni az emberre, Jameson pedig kifejezetten ügyesen hasz-
nálta ezt a képességét, hogy elérje, amit akar. És most akar tőlem valamit.
– Mit keresett a nagyapám, egy texasi milliárdos, akire egész csapat pri-
vát séf főz, egy világvégi, lepukkant kajáldában Connecticutban?
Az agyam ezerrel pörgött.
 – Szerinted keresett ott valamit?
Jameson jelentőségteljesen rám nézett.
– Vagy valakit. Nem lehet, hogy Tobyt kereste az öreg, és véletlenül
téged talált meg?
Különös hangon mondta azt, hogy „téged”. Mintha én lennék valaki.
Mintha számítanék. De ezt a kört már lefutottuk.
– És a többi, az mind csak vicc? – kérdeztem rá, és lesütöttem a szemem.
– A nevem meg hogy a születésnapom egyben Emily halálának a napja?
Az egész rejtvény, amit a nagyapád nekünk hagyott, mind csak kamu?
Jameson nem is reagált arra, hogy Emilyt említettem. Teljesen beleélte
magát a rejtélybe, ilyenkor semmi sem zökkenthette ki. Még Emily sem.
– Kamu – mondta. – Vagy figyelemelterelés.
Felemelte a kezét, és kisimított az arcomból egy elszabadult hajtincset.
Minden idegvégződésem felizzott. Elhúztam a fejem.
– Ne nézz így rám! – szóltam rá komolyan.
– Hogyan? – kérdezett vissza.
Keresztbe fontam a karom, és szigorúan a szemébe néztem.
– Mindig bűbájüzemmódba kapcsolsz, amikor akarsz valamit.
– Ah, Örökösnő, minden szavad megannyi tőrdöfés tiszta szívembe!
– Be kéne tiltani, hogy valaki olyan jól nézzen ki, mint Jameson, amikor
vigyorog. – Én csak annyit kérek, hogy túrd fel egy kicsit mélyebben az
emlékeidet. A nagyapám mindig négy dimenzióban gondolkodott. Kön�-
nyen lehet, hogy több oka is volt annak, hogy téged választott örökösének.
Gyakran mondogatta: miért ütnék le két legyet egy csapásra, amikor ti-
zenkettőt is leüthetek?
Volt valami a hangjában és abban, ahogyan rám nézett, ami miatt an�-
nyira könnyű lett volna fejest ugrani ebbe az egészbe. A lehetőségekbe.
A rejtélyekbe. Őbelé.
De én nem szoktam elkövetni kétszer ugyanazt a hibát.
– Mi van, ha rossz oldalról közelíted meg az egészet? – vetettem fel, és
elfordultam tőle. – Mi van, ha a nagyapád nem is tudta, hogy Toby életben
10
van? Mi van, ha Toby volt az, aki észrevette, hogy az öreg figyel engem, és
rájött, hogy rám akarja hagyni a vagyonát?
Az a Harry, akit én ismertem, veszett jó sakkozó volt. Lehet, hogy nem
véletlenül botlottam bele aznap a parkban, hanem ő talált rám.
– Biztos van valami, ami felett elsiklunk – jelentette ki Jameson, és
megállt mögöttem. – Vagy… – duruzsolta közvetlen közelről a tarkómnak
– talán te titkolsz el valamit.
Olyan hatalmasat nem tévedett. Nem volt szokásom minden lapomat
kiteríteni mások előtt, engem nem úgy raktak össze. Jameson Hawthorne
pedig még csak meg sem próbált megbízhatónak tűnni.
– Már értem, Örökösnő. – Szinte hallottam a gunyoros mosolyt a hang-
jában. – Ha te ilyen szabályok szerint akarsz játszani, rendben. Emeljünk
egyet a téten!
Megfordultam, és megálltam előtte. Igen ám, csak szemtől szembe sok-
kal nehezebb volt elfelejteni, milyen, amikor Jameson Hawthorne meg-
csókol valakit. Nem félszeg. Nem gyengéd. De nem is igaz – emlékeztettem
magam. Számára én csak a rejtély része voltam, a kirakó egy darabja, amit
használnia kellett. És még most is csak eszköz vagyok.
– Nem csinálhatsz mindenből játékot – közöltem vele.
– Lehet, hogy éppen ez a baj – vágott vissza villanó szemmel. – Talán
éppen ezért járatjuk üresen az agyunkat egy alagút mélyén, ezért haladunk
körbe-körbe ahelyett, hogy előbbre jutnánk. Mert ez nem egy játék. Még.
A játéknak szabályai vannak. És győztese. De már tudom, mi kell ahhoz,
hogy megoldjuk Toby Hawthorne rejtélyét: egy kis motiváció.
– Milyen motiváció? – néztem rá gyanakodva.
– Mit szólnál egy fogadáshoz? – Jameson felvonta a szemöldökét. – Ha
én jövök rá előbb a titok nyitjára, te megbocsátod és elfelejted, hogy egy
csöppet eltévelyedtem, miután megfejtettük a Fekete-erdőt.
A fekete-erdei nyom alapján jöttünk rá, hogy a volt barátnője éppen
az én szülinapomon halt meg. Ekkor vált nyilvánvalóvá, hogy Tobias
Hawthorne nem azért választott, mert különleges vagyok, hanem mert
11
tudta, hogy ez hatással lesz az unokáira. Jameson attól fogva átnézett
rajtam.
– Ha viszont én győzök – néztem mélyen a zöld szemébe –, elfelejted,
hogy csókolóztunk, és nem is próbálsz elcsábítani soha többé.
Az egy dolog, hogy nem bíztam Jamesonban, de magamban még kevés-
bé bízhattam, amikor a közelében voltam.
– Megegyeztünk. – Tett egy lépést előre, megállt mellettem, és köze-
lebb hajolt. – Kezdődjön a játék, Örökösnő! – súgta a fülembe.

2. FEJEZET

Miután megkötöttük a fogadást, Jameson az egyik irányba indult az

alagúton, én meg a másikba. A Hawthorne-ház annyira hatalmas volt,
hogy három hét alatt sem sikerült bejárnom az egészet. Egy évet is
simán eltölthet itt valaki anélkül, hogy megismerné az összes titkos
átjárót és rejtekhelyet. És akkor az alagútrendszerről még nem is be-
széltem.
Én szerencsére gyorsan tanultam. Az edzőtermi szárny alól egy leágazó
alagúton átvágtam a zeneszoba alá, végig a napszoba alatt, majd egy rejtett
lépcsőn fel a nagyterembe. Ahol szembetalálkoztam Nash Hawthorne-nal,
aki hátát hanyagul a kandallónak vetve várt valakire.
– Helló, kölyök! – Nashnek a szeme se rebbent, amikor csak úgy fel-
bukkantam a semmiből.
Ránézésre a legidősebb Hawthorne testvér körül az egész kastély ös�-
szedőlhetett volna, ő akkor is ugyanúgy ejtőzött volna tovább a kandalló-

13
nak dőlve. Nash szerintem még a halált is csak a cowboykalapjának egy
pöccintésével üdvözölné.
– Szia – köszöntem vissza.
– Nem futottál össze véletlenül Graysonnal? – kérdezte a maga elnyúj-
tott texasi tájszólásában, amitől úgy tűnt, mintha még beszélni is lusta
lenne.
Ez nem tompította a kérdés élét.
– Nem – válaszoltam szándékosan kurtán, kifejezéstelen arccal.
Grayson és én mostanában tisztes távolságot tartottunk egymástól.
– Gondolom, arról sem tudsz, mit mondhatott Gray anyánknak, mi-
előtt elköltözött a házból.
Skye Hawthorne, Tobias Hawthorne fiatalabb lánya és a négy Haw­
thorne unoka anyja megpróbált megöletni. Az, aki a ravaszt meghúzta,
börtönbe került, Skye pedig kénytelen volt kiköltözni. Mert Grayson kény-
szerítette rá. „Mindig meg foglak védeni – mondta nekem. – De ez… hogy
mi… Ezt nem lehet, Avery.”
– Fogalmam sincs – közöltem egykedvűen.
– Sejtettem – kacsintott rám Nash. – A nővéred és az ügyvéded a keleti
szárnyban keres.
Ennél sokatmondóbban nem is fogalmazhatott volna. Az ügyvédem
ugyanis a srác egykori menyasszonya, a nővérem pedig… Azt nem tudtam
pontosan, Libbyvel hányadán állnak.
– Kösz – biccentettem, de a kanyargó lépcsőn a Hawthorne-ház keleti
szárnyába érve nem indultam sem Libby, sem Alisa keresésére.
Fogadást kötöttem Jamesonnal, és meg is akartam nyerni. Így hát az
első megálló: Tobias Hawthorne irodája.
A szobában egy mahagóni íróasztal állt, mögötte pedig a falon kisebb
kiállítás tele trófeákkal, szabadalmakkal és könyvekkel. Mindegyiken ott
virított a Hawthorne név, hogy el ne felejtsem: a Hawthorne unokákról
sok minden elmondható, de az nem, hogy hétköznapi emberek lennének.
Minden lehetőség adott volt számukra, cserébe a nagyapjuk elvárta, hogy
14
kiválóan teljesítsenek. De nem azért jöttem, hogy megcsodáljam az ered-
ményeiket.
Leültem az asztalhoz, és kinyitottam a titkos rekeszt, amit nemrég fe-
deztem fel. Egy dosszié feküdt benne, a dossziéban pedig rólam készült
fotók. Rengeteg fénykép sok évre visszamenően. Az éttermi, sorsszerű
találkozásunk óta Tobias Hawthorne alaposan rajtam tartotta a szemét.
Vajon tényleg csak a nevem miatt? Vagy más oka is volt rá?
Végiglapoztam a képeket, és előhúztam kettőt. Jameson az alagútban
rátapintott: tényleg nem árultam el neki mindent. Volt ugyanis két fény-
képem, amin látszik mellettem Toby, bár a fotósnak mindkétszer csak
a feje hátulját sikerült lekapnia.
Vajon Tobias Hawthorne ennyiből felismerte a fiát? Talán „Harry” ész-
revette, hogy megfigyelnek minket, és szándékosan fordult el a kamerától?
Nyomnak ez elég gyenge. A dosszié csak annyit bizonyít, hogy Tobias
Hawthorne már évekkel „Harry” felbukkanása előtt is megfigyeltetett.
Félretettem a képeket, és elővettem a születési anyakönyvi kivonatomat.
Anyám aláírása szép és rendezett volt rajta, apámé meg a dőlt folyóírás és
a nyomtatott nagybetűk különös keveréke. Tobias Hawthorne szövegki-
emelővel kihúzta az apám aláírását és a születési dátumomat.
10. 18. Azt már tudtam, hogy ez miért fontos. Grayson és Jameson
ugyanabba a lányba, Emily Laughlinba volt szerelmes. Az ő október 18-i
halála éket vert a két fiú közé, az öreg meg azt akarta, hogy valahogy bé-
kítsem ki őket. De vajon miért jelölte meg apám aláírását? Ricky Ginks
egy zűrös lúzer volt, aki még arra sem vette a fáradságot, hogy felhívjon,
amikor anya meghalt. Ha rajta múlt volna, árvaházban kötök ki. Mered-
ten bámultam Ricky aláírását, és bűvöltem a betűket, árulják már el, miért
emelte ki őket az öreg.
Nem árulták el.
Hallottam magamban anya hangját: „Van egy titkom… – mondta jóval
azelőtt, hogy Tobias Hawthorne beleírt a végrendeletébe – a születésed
napjáról.”
15
 Nem tudom, mire utalt ezzel, és most, hogy meghalt, nem is fogok
már rájönni soha. Egyet tudtam csak biztosan: nem vagyok Hawthorne.
Ha apám neve a születési anyakönyvi kivonaton nem lett volna elég, a
DNS-tesztből kiderült, hogy az ereimben nem csörgedezik Hawthorne-vér.
De akkor miért keresett meg Toby? Megkeresett egyáltalán? Eszembe ju-
tott, hogy Jameson szerint a nagyapja tizenkét legyet ütött egy csapásra.
Újra átnyálaztam a dossziét, megpróbáltam kihámozni belőle valamit. Mi
az, amit nem vettem észre? Mert valami biztosan van itt…
Egyetlen kopogás figyelmeztetett csak, mielőtt elfordult a kilincs az
ajtón. Kapkodva összeszedtem a dokumentumokat, és elsüllyesztettem
a dossziét a titkos rekeszben.
– Hát itt van! – Alisa Ortega, az ügyvédem maga volt a megtestesült
professzionalizmus. Felvonta a szemöldökét, és rám villantotta jellegzetes
pillantását. Ezt magamban csak Alisa-stírnek hívtam. – Joggal feltételez-
tem hát, hogy megfeledkezett a meccsről?
– A meccsről… – Lassan ismételtem meg, mert nem tudtam biztosan,
miről beszél.
Mióta átléptem a Hawthorne-ház küszöbét, folyamatosan meccseket
játszottam szinte mindenkivel. Nekem legalábbis ez volt az érzésem.
– A focimeccsről – világosított fel az ügyvédem egy újabb Alisa-stír
kíséretében. – Ha be kívánjuk vezetni önt a texasi társasági életbe, ez
a második felvonás. Most, hogy Skye távozott a Hawthorne-házból, külö-
nösen ügyelnünk kell a látszatra. Mi akarjuk irányítani a közbeszédet. Ez
egy Hamupipőke-történet, nem pedig botrány. Csakhogy önnek ehhez el
is kell játszania Hamupipőkét. Méghozzá nagy nyilvánosság előtt, amilyen
gyakran és meggyőzően csak lehet. Kezdetnek használatba kell vennie
a tulajdonosi páholyt.
Tulajdonosi páholy. Kezdett derengeni valami.
– A meccs – szajkóztam most már kicsit értelmesebben. – Mármint az
NFL-meccs. Merthogy van egy csapatom.
Ez még mindig annyira felfoghatatlannak tűnt, hogy majdnem sike-
16
rült elvonnia a figyelmemet Alisa mondandójának első feléről. Skye ügyé-
ről. A Graysonnal kötött alkum szerint senkinek sem szólhattam egy szót
sem arról, milyen szerepet játszott Skye a gyilkossági kísérletben. Cserébe
Grayson elintézett vele mindent.
Éppen úgy, ahogy megígérte.
– A tulajdonosi páholyban negyvennyolc szék található – váltott
fejtágító üzemmódba Alisa. – A tervezett ülésrendet már hónapokkal
előbb rögzítjük. Kizárólag VIP-vendégek számára. Ez nem csak a fociról
szól, többtucatnyi fontos embert fogadunk: politikusokat, cégvezetőket,
celebeket. Később pedig kihasználjuk ezeket a kapcsolatokat. Orennel el-
lenőriztettem minden mai meghívottat, és rendeltem hivatásos fényké-
pészt a stratégiailag fontos képek elkészítéséhez. Landon megírta a sajtó-
nyilatkozatot, egy órával a meccs kezdete előtt adja majd ki. Már csak egy
bizonytalan pont van… – Tapintatosan elhallgatott.
Megadóan felsóhajtottam:
– Én?
– Ez egy Hamupipőke-történet – emlékeztetett Alisa. – Mit gondol,
Hamupipőke mit venne fel az első NFL-meccsére?
Ez biztosan beugratós kérdés.
– Mondjuk, valami ilyesmit? – robbant be az ajtón Libby tetőtől talpig
Lone Stars-mezben, hozzáillő sállal, kesztyűvel és cipővel. Még a kék haját
is vastag, kék és aranyszínű szalaggal kötötte copfba.
Alisa kényszeredetten elmosolyodott.
– Igen – bólintott. – Valami ilyesmit. Leszámítva a fekete rúzst, a fekete
körömlakkot és a nyakörvet.
A nővérem volt a legkedélyesebb gót a világon, Alisa pedig nem érté-
kelte a stílusát.
– Mint már említettem – folytatta nyomatékosan –, a mai esemény
különösen fontos. Avery eljátssza Hamupipőkét a kamerák kedvéért. Én
elvegyülök a vendégek között, és felmérem, ki melyik oldalon áll az örö-
kösödési ügyben.
17
 – Miért, hány oldal van? – kérdeztem rá. A legegyszerűbb ugyanis az lett volna, ha megtalálom Tobyt, méghozzá
Úgy tudtam, Tobias Hawthorne végrendelete kikezdhetetlen, a család azelőtt, hogy Jamesonnak sikerül felkutatnia őt.
pedig már letett róla, hogy megtámadja. Alisa erőszakkal elfordította a szemét Libbyről és Nashről.
– Soha nem árt biztosítani magunknak a nagy hatalmú szereplők tá- – Az embereim sajnos nyomát sem találták az ön Harry barátjának –
mogatását – kente el a választ az ügyvédem. – És azt akarjuk, hogy a szö- közölte szárazon.
vetségeseink nyugodtan aludjanak. Elgondolkodtam, mit jelenthet, hogy Toby Hawthorne néhány nappal
– Remélem, zavarok. – Nash úgy tett, mintha csak véletlenül botlott anyám halála után felbukkan a parkban, majd alig egy hónappal a távozá-
volna belénk, és nem ő figyelmeztetett volna, hogy Alisa és Libby engem som után már csak hűlt helye marad.
keres. – Folytasd csak, Lee-Lee! – vetette oda az ügyvédemnek. – A nyu- – Most pedig – csapta össze a tenyerét Alisa – nézzük a ruhát!
godt alvásról beszéltél éppen.
– Tudatnunk kell az emberekkel, hogy Avery nem akar felfordulást csi-
nálni. – Alisa kerülte Nash pillantását, ahogyan az ember a napra sem néz
rá egyenesen. – Nagyapádnak számos befektetése és érdekeltsége, kiépí-
tett üzleti és politikai kapcsolatrendszere volt. Ezeket gondosan egyen-
súlyban kell tartani.
– Lee-Lee ezzel azt akarja mondani – fordított nekem Nash –, hogy
biztosítani akar mindenkit, hogy a McNamara, Ortega és Jones ügyvédi
iroda tökéletesen ura a helyzetnek.
A helyzetnek – merült fel bennem a kérdés –, vagy nekem? Nem rajong-
tam az ötletért, hogy bárki uralkodjon felettem. Elvileg az iroda dolgozott
nekem, nem fordítva.
Erről eszembe jutott valami.
– Alisa! Emlékszik, megkértem, hogy juttasson némi pénzt egy bará-
tomnak.
– Harrynek, igaz? – válaszolta, de az volt az érzésem, hogy igazából
egyszerre három dologra figyel: a kérdésemre, a ma esti nagy haditer-
vének megvalósítására és arra, ahogy Nash elmosolyodik Libby ruhája
láttán.
Nekem viszont nagyon nem hiányzott, hogy az ügyvédem figyelmét el-
vonja az, hogyan néz az exe a nővéremre.
– Igen. Sikerült odaadnia neki a pénzt? – erőltettem a kérdést.

18

3. FEJEZET
Soha életemben nem láttam még focimeccset, de a Texas Lone Stars
csapat új tulajdonosa ilyet nyilván nem nyilatkozhat a riporterseregnek,
ami a stadion előtt megálló terepjárómat megrohanta. Ahogyan azt sem
árulhattam el, hogy a vállamat szabadon hagyó focimezben és acélkék
cowboycsizmában kábé úgy éreztem magam, mint valami farsangi jel-
mezben.
– Húzza le az ablakot! – utasított Alisa. – Mosolyogjon, és kiáltsa, hogy
hajrá, Lone Stars!
Nem akartam lehúzni az ablakot. Nem akartam mosolyogni. Kiabálni
meg végképp nem, mégis megtettem mindezt. Mert ez egy Hamupipőke-
történet, én pedig a főszereplője.
– Avery!
– Nézzen ide, Avery!
– Új tulajdonosként mit vár a csapattól az első meccsen?
20
– Mit szól a hírekhez, melyek szerint ön bántalmazta Skye Hawthorne-t?
Nem sok médiaoktatásban volt még részem, de az ordítozó riporterek
kérdéssortüzének kezelésére vonatkozó fő szabályt már tudtam: „Ne vála-
szolj!” Nagyjából nem is nyilatkozhattam mást, mint hogy izgatott vagyok,
hálás, szóhoz sem jutok, és hihetetlenül lenyűgöző ez az egész.
Így hát mindent elkövettem, hogy izgatottnak, hálásnak és lenyűgö-
zöttnek is érezzem magam. Majdnem százezer ember jött el a ma esti
meccsre, és világszerte milliók szurkolnak majd a csapatnak. Az én csapa-
tomnak.
– Hajrá, Lone Stars! – kiáltottam, és fel akartam húzni az ablakot, de
épp, amikor az ujjam a gombhoz ért, kivált a tömegből egy alak.
Nem riporter. Hanem az apám.
Ricky Ginks számára én egész életemben csak egy futó kellemetlenség
voltam, vagy még az sem. Több mint egy éve a színét sem láttam. Most
meg, hogy milliárdos lett belőlem, rögtön előkerült.
Elfordultam tőle és a lesifotósoktól, majd felhúztam az ablakot.
– Ave? – szólalt meg Libby tétován, miközben a golyóálló terepjárónkat
elnyelte a stadion alatti privát parkoló.
A nővérem örök optimista volt, mindenkiben csak a jót látta, még ab-
ban a férfiban is, aki soha életében két fűszálat sem tett keresztbe értünk.
– Tudtad, hogy itt lesz? – kérdeztem fojtott hangon.
– Dehogy! – vágta rá Libby. – Esküszöm, fogalmam sem volt. – Ráha-
rapott az alsó ajkára, elkente rajta a fekete rúzst. – De csak beszélni akar
veled.
Naná!
A vezetőülésen ülő biztonsági főnököm, Oren leállította a kocsit a par-
kolóban, és nyugodtan az adóvevőjébe szólt:
– Helyzet van az északi bejárat mellett. Csak megfigyelés közbeavatko-
zás nélkül, de részletes jelentést kérek.
Vannak előnyei is, ha az ember milliárdos, és egy volt kommandósok-
ból álló csapat vigyáz rá. Annak az esélye például, hogy bárki hívatlanul
21
a közelembe férkőzzön, szinte nulla. Így el tudtam fojtani az érzelmeket, Már megtanultam a trükköt: akit elhagynak, nem engedheti meg ma-
amik Ricky felbukkanása után rám törtek, és kiléptem az autóból a világ gának, hogy vágyakozzon azután, aki elment.
egyik legnagyobb stadionja alatt. Egy perccel később kiléptem a liftajtón a tulajdonosi páholyba Alisa és
– Vágjunk bele – mondtam. Oren között, és még csak vissza sem néztem Graysonra. Ő nyilván már járt
– Csak hogy tudd – közölte Alisa, miközben kiszállt a kocsiból –, az itt előttem, mert innen érkezett a lifttel. Biztosan a vendégekkel smúzolt.
irodánknak nem jelentene gondot kezelni az apádat. A hátam mögött.
Vannak előnyei annak is, ha az ember egy komoly ügyvédi iroda egyet- – Avery, hát ideért! – Zara Hawthorne-Calligaris vékony gyöngysort
len ügyfele. viselt a nyakában, és pengeéles mosolyából ítélve valószínűleg képes lett
– Jól vagy? – folytatta Alisa. volna megfojtani vele bárkit, ha úgy tartja kedve. – Nem voltam biztos
Nem volt az az érzelgős típus, ezért valószínűleg inkább azt akarta fel- benne, hogy megtisztel minket a jelenlétével ma este.
mérni, gondot okozok-e majd neki ma este. És nagyon szívesen eljátszottad volna helyettem a vendéglátó anyakirály-
– Jól – bólintottam. nő szerepét – állapítottam meg magamban. Eszembe jutott, mit mondott
– Miért ne lenne jól? Alisa a nagy hatalmú szereplőkről és szövetségesekről meg a befolyásról,
A mély, selymes hang a hátam mögött nyíló liftajtóból csendült fel. amit egy páholyjegyért cserébe szerezhetünk.
Megfordultam, és hét nap után először megpillantottam Grayson Haw­ Akkor hát, ahogy Jameson mondaná: kezdődjön a játék!
thorne-t. Világos haját, fagyosszürke szemét és az arccsontját, ami olyan
éles volt, hogy az már fegyvernek minősül. Két hete azt mondtam volna,
ő a legfelfuvalkodottabb, legönelégültebb és legarrogánsabb seggfej, akivel
valaha találkoztam.
Ma már nem tudtam biztosan, mit gondoljak Grayson Hawthorne-ról.
– Miért ne lenne Avery jól? – ismételte meg a kérdést nyomatékosab-
ban, miközben kilépett a felvonóból.
– A lúzer apám előmászott a pöcegödörből – motyogtam. – De semmi
gond.
Grayson végigmért, mélyen a szemembe nézett, majd Orenhez fordult.
– Veszélyt jelent rá?
„Mindig meg foglak védeni – esküdött meg. – De ez… hogy mi… Ezt
nem lehet, Avery.”
– Nincs szükségem a pátyolgatásodra – közöltem élesen Graysonnal.
– Rickyvel szemben réges-rég megtanultam megvédeni magam. – Elme-
neteltem mellette, és bevonultam a liftbe, amivel ő érkezett az előbb.

22