A végső megoldás: a remény

Alan Gratz
Álomgyár (febr 2020)

Címke: 2. világháború, Történelmi Regény, zsidóság, holokauszt

2. világháborúttt Történelmi Regényttt zsidóságttt holokausztttt
Az Auschwitzot is megjárt ifjú Janek megindító, igaz története
„Szívszorító, magával ragadó, nyers és érzelmes…” – VOYA
„Alan Gratz mestere a valóságon alapuló történelmi fikciónak, így a
tizenévesek is könnyen feldolgozhatják az eseményeket.” – Helen’s
Book Blog
Mindent elvehettek tőle. Csak a reményt nem!
Tíz koncentrációs tábor.
Tíz hely, ahol éheztették, kínozták, rabszolgamunkára hajtották.
Ahol halomra gyilkolták a zsidókat.
Nem volt esélye, tudta jól…
Janek Grüner mégis életben akart maradni.
Tizenegy éves volt, amikor a nácik bevonultak szülővárosába,
Krakkóba.
Mindent és mindenkit elvettek tőle, akit szeretett, táborból táborba
hurcolták.
Már nem volt neve, csak száma: ő volt a B-3087-es fogoly, ahogy azt a
karjára tetoválták.
A pokol hétköznapi valósággá vált. A zsúfolt marhavagonok, a
barakkok, a kegyetlen őrök, a mindennap bőséggel arató halál.
Felvonultak előtte a holokauszt azóta elhíresült rémei: Amon Göth a
kutyáival, Mengele, Ilse Koch, a buchenwaldi boszorka, Birkenau
krematóriumai, a kőfejtők, a wieliczkai sóbánya…
Janek mindezt látta, ott volt.
Valahogy mindig megmenekült a halál torkából, hogy aztán megint az
életéért kelljen küzdenie.
Vajon túlélheti a borzalmakat? És ha sikerül is túlélni, visszakaphatja-e
önmagát, vagy marad a B-3087-es fogoly, aki elkeseredetten
kapaszkodik az élet utolsó szalmaszálába is?
Az itthon is hatalmas sikert aratott Menekültek című regény
szerzőjének új nemzetközi bestsellere, igaz történet alapján.
 

 
 KRAKKÓ,
LENGYELORSZÁG
1939–1942
 
ELSŐ FEJEZET
 
Ha már akkor tudtam volna, milyen hat év vár rám, többet ettem
volna.
Nem panaszkodtam volna, hogy fogat kell mosnom, hogy fürödnöm
kell, és este nyolckor el kell mennem aludni.
Többet játszottam volna.
Többet nevettem volna.
Gyakrabban megöleltem volna a szüleimet, és gyakrabban mondtam
volna nekik, hogy szeretem őket.
De tizenegy éves voltam, és fogalmam sem volt, miféle rémálom
következik. Egyikünk sem sejtette. Szeptember eleje volt, ott ültünk
mind az ebédlőben a nagy asztalnál a családom Krakusa utcai
otthonában, ettünk-ittunk, beszélgettünk: a szüleim, a nagynénikéim, a
nagybácsikáim, az unokatestvéreim és én magam, Jakob. Vagy, ahogy
mindenki szólított, a lengyel nevemen: Janek.
– A zsidóknak el kell tűnniük Európából, ezt mondta Hitler –
jegyezte meg Mose bácsikám, és egy újabb süteményért nyúlt. – Nem
tudom, hogy fogalmazhatna ennél világosabban.
Megremegtem.
Hallottam már Hitler, a németek führerének beszédeit a rádióban. A
Führer „vezető”-t jelentett németül, így hívták most az elnöküket.
Hitler folyton a „zsidó veszély”-ről szónokolt, és hogy Németországnak
meg Európának „zsidómentes”-nek kell lennie. Én zsidó voltam,
Európában éltem, és nem akartam eltűnni. Szerettem az otthonomat és
a városomat.
– Az angolok meg a franciák már hadat üzentek neki – felelte apám.
– Az amerikaiak is csatlakozni fognak hozzájuk. Nem engedik majd,
hogy a németek lerohanják egész Európát.
– Már Németországhoz csatolta Ausztriát és Csehszlovákiát – vetette
fel Abraham bácsikám. – És most megszállja Lengyelországot!
 Apám belekortyolt a kávéba.
– Hallgass ide, ez a háború fél évig sem fog tartani.
A bácsikáim vitába szálltak vele, de én neki hittem, az ember hisz a
saját apjának.
– Elég a politikából – vélte anyám. Felállt, hogy leszedje az asztalt, a
nénikéim segítettek neki. – Janek, vetíts nekünk valamit! Tudjátok, hogy
saját vetítőgépet rakott össze?
Berohantam a szobámba a gépért. Nem igazi vetítő volt persze, mint
a moziké. Inkább diavetítő. Egy falapra felszereltem egy villanykörtét,
és nagyítókból lencséket szerkesztettem köré. Képeket lehetett vetíteni
vele a falra, vagy árnyjátékot játszani. Az unokatestvéreim segítségével
felakasztottam egy fehér lepedőt a nappali ajtaja elé, és amikor
mindenki leült, bekapcsoltam a vetítőt és a rádiót.
Szerettem, ha zene is volt az előadás mellé, mintegy kíséretképp. A
rádió felmelegedett, csatornát kerestem, Count Basie énekelt épp, ez
tökéletes volt nekem.
Kartonból vágtam ki a figurákat: cowboyokat, indiánokat,
postakocsikat és lovakat, pálcákra ragasztottam őket, és árnyjátékot
adtam elő egy vadnyugati seriffről, akinek meg kell védenie a városát a
banditáktól. Imádtam a John Wayne-filmeket, kivettem mindegyikből a
kedvenc részemet, és azokból raktam össze a saját történetem. A
családom nevetett, tapsolt, úgy kiabált a szereplőknek, mintha azok
igaziak lennének. Imádták a vetítéseimet, és én imádtam vetíteni nekik.
Sosem voltam büszkébb, mint amikor sikerült megnevettetnem apámat!
Egy napon talán majd elmegyek Amerikába, és filmes leszek. Gizela
nénikém gyakran a hajamba borzolva megjegyezte: „Úgy nézel ki, mint
valami filmsztár, Janek, a sötétszőke hajaddal és a kék szemeddel.”
Épp eljutottam addig a jelenetig, amikor a banditák betörtek a
városka bankjába, és tűzpárbajba keveredtek a főhőssel, amikor a dal
közepén elhallgatott a rádió. Először azt gondoltam, biztos felrobbant
az elektroncső, de ekkor megszólalt egy férfihang.
– Hölgyeim és uraim, megszakítjuk adásunkat. Közöljük a hírt, hogy
a német hadsereg elérte Krakkót.
– Nem! – kiáltott apám.
– llyen gyorsan? – rökönyödött meg Mose bácsikám. – Csak hat
napig tartott! Hát hol a lengyel hadsereg?
 Előbújtam a lepedő mögül, hogy jobban halljak. Mikor a bemondó
arról beszélt, hogy a lengyel erők Lodz és Varsó felé vonulnak vissza,
hatalmas robbanást hallottunk, és anyám teáscsészéi megrezzentek a
kistányéron. Az unokatestvéreimmel az ablakhoz szaladtunk,
kinéztünk.
Sötét füst gomolygott az ég felé a negyed, Podgórze háztetői fölött.
Valaki felkiáltott a szomszéd utcában, a Wawel templomának harangja
riadót vert.
Elkéstek ezzel. A németek már itt voltak. Ha akkor tudtam volna
mindazt, amit most tudok, elrohantam volna. Még annyit sem
maradtam volna, hogy bepakoljak egy táskába, vagy elköszönjek a
barátaimtól, vagy akár kihúzzam a vetítőt. Egyikünk sem várt volna.
Kirohantunk volna a városból az erdőbe, és sosem néztünk volna
vissza.
De nem ezt tettük. Csak ültünk ott a családunk lakásában, hallgattuk
a rádiót, néztük, ahogy az ég elfeketedik Krakkó felett, és megérkeznek
a németek, hogy megöljenek minket.

 
MÁSODIK FEJEZET
 
Német katonák özönlötték el a város utcáit. Elegáns, szürke
egyenruhájukban masíroztak, egyenes lábbal trappoltak, előrelendítve a
combjukat. Elég ostobán festettek, kicsit, mint a kacsák, de ugyanakkor
ijesztő is volt. Olyan sokan voltak, mind lépést tartottak, csillogó, zöld
sisakjuk és fényes, fekete bakancsuk megcsillant a nap fényében. Kabát
volt rajtuk és hátizsák, a vállukon fegyver, oldalukon bajonett. Kicsinek
éreztem magam a kis kék kabátomban meg nadrágomban, az egyszerű,
barna sapkával.
Tankok is jöttek – Panzereknek hívták őket –, hatalmas, zörgő
monstrumok zakatoló lánctalpakon, fent billegő csővel.
Kimentünk, hogy megnézzük. Mindenki: férfiak, nők, gyerekek;
lengyelek és zsidók. Az utcasarkon álltunk, néztük, ahogy a németek
végigvonulnak a városunkon.
Nem esett el egész Lengyelország, a rádió bemondta – Varsó még
kitartott, ahogy Breszt, Siedlce és Lodz is. De a németek lettek immár az
uraink, amíg a szövetségeseink, a britek és a franciák el nem jönnek,
hogy kiűzzék őket.
– Nem lesznek olyan rosszak a nácik – szólalt meg egy idős, lengyel
asszony a járdán, ahogy figyeltem őket. – Emlékszem a németekre a
Nagy Háborúból. Kedves népek.
De ő persze mondhatott ilyet. Nem volt zsidó.
Heteken át próbáltuk úgy élni az életünket, mintha nem változott
volna semmi, mintha nem szállt volna meg minket a német hadsereg.
Én mindennap elmentem az iskolába, apám és a nagybátyáim a
munkába, a mama meg a boltba, bevásárolni. De a változás
elkezdődött. Az iskolában a lengyel fiúk már nem fociztak velem, és
sem a lengyelek, sem a németek nem vásároltak cipőt a papától. Az
élelmiszert is nehezebben tudtuk beszerezni, és drágább is lett.
Aztán egy reggel megint elmentem az iskolába, de nem volt tanítás.
Azt mondták, nem is lesz többé. Zsidóknak nincs iskola. A többiek
ünnepeltek, én szomorkodtam.
Imádtam olvasni – bármennyit és bármit. Amerikáról, orvoslásról,
akármiről.
Az utcákon kószáltam, néztem a német katonákat meg a tankjaikat, a
kenyérért sorban álló embereket. Közeledett a tél, a várakozók
összehúzták magukon a kabátjukat, topogtak a hidegben. Mikor
hazamentem ebédidőben, apám is otthon volt, és ez meglepett.
Általában a munkahelyén ebédelt. Mose bácsikám is ott ült vele az
asztalnál. Anyám aggódva lépett elő a konyhából.
– Beteg vagy, Janek? – tette a kezét a homlokomra. – Hogyhogy ilyen
korán hazajöttél az iskolából?
– Bezárt – feleltem elkeseredve. – Zsidók nem járhatnak.
– Látod? Látod?! – kiáltott fel Mose bácsikám. Apámhoz fordult,
idegesnek tűnt. – Először bezárják a cipőboltod meg az én
szűcsüzletem!
Miért is ne tették volna? Senki sem vesz így semmit, hogy a nácik azt
mondogatják az embereknek, hogy ne vásároljanak zsidóktól.
– De ha bezárták a cipőboltot, hogy fogsz pénzt keresni? – kérdeztem
apámtól.
– A zsidók nem kereshetnek pénzt! – vágta rá Mose bácsi.
– Élelmiszerjegyeket kaptunk. Mindegyiken J betűvel, J, mint Jude,
zsidó.
 – El fog múlni – vélte apám. – Egy ideig nehéz lesz, aztán megint
könnyebb. Mindig ez van. Hajtsunk fejet, tűrjünk.
– Pontosan – felelte Mose bácsi a nyitott újságra koppintva, ami ott
hevert közöttük. – A zsidók lehajtott fejjel járhatnak csak, nem
nézhetnek a németek arcába. Nem beszélhetünk, csak ha
megszólítanak. Nem mehetünk a saját városunk főutcáira. Nem
mehetünk be a parkokba, az uszodákba, a könyvtárakba, a mozikba!
Zsidók nem mehetnek moziba? Ne! Imádtam a mozit! És könyvtárba
sem? Akkor honnan lesz olvasnivalóm, ha iskolába sem járhatok?
Mose bácsikám mellé siettem, hogy megnézzem, miről beszél. Igen,
ott állt az újságban: „Új szabályok a zsidóknak”.
A szívem összeszorult. Igaz volt: nincs többé park, könyvtár, mozi.
És esti kijárási tilalmat is elrendeltek, minden zsidónak, fiatalnak és
öregnek egyaránt. Este nyolcra otthon kellett lennünk, nem lehettünk
az utcán.
– És a karszalag is. Dávid-csillaggal! – folytatta Mose bácsi.
– Megjelölnek minket. Megbillogoznak, mint a marhákat Janek
imádott amerikai mozifilmjeiben! A következő az lesz, hogy elveszik a
pénzünket. Mina, mondd meg te is a férjednek!
– És akkor mit gondolsz, mit csináljunk, Mose? – kérdezte anyám,
kezét apám vállára téve. – Nincs annyi pénzünk, hogy elmenjünk. És
még ha lenne is, hová mehetnénk?
Apám felnyúlt, megfogta anyám kezét.
– Ne veszítsük el a hitünket, Mose!
– Meglátod, hogy megy majd, ha a nácik a hitedet is elveszik,
minden mással egyetemben.
A papa elmosolyodott.
– Hadd vegyenek el mindent. Azt nem vehetik el tőlünk, akik
vagyunk.
Leültem ebédelni az asztalhoz, a mama hozott nekem egy kis
paradicsomlevest, egy szelet kenyeret meg egy darab sajtot.
– Csak ennyi? – kérdeztem.
– Ennyi a fejadag. Az üzleteket bezárták – felelte a mama.
– Megoldjuk – mondta apám. – Eddig amúgy is el voltunk
kényeztetve.
Én nem úgy éreztem, hogy el lettem volna kényeztetve, de nem
mondtam semmit. Csak azt kívántam, bár ne vették volna el a németek
az ebédemet.
Aznap késő éjjel, bőven a kijárási tilalom alatt, „tűz, tűz!” kiáltásokra
ébredtünk.
Rémülten rohantam ki a szobámból.
– Mi történt? – kérdeztem, amikor megláttam a szüleimet a
nappaliban. – Ez a ház ég? Mit csináljunk?
– Nem – felelte a papa. – A zsinagóga.
A zsinagógában imádkoztunk minden sábátkor, ott tanultam a
Bármicvómra. Kihajoltam az ablakon, és megláttam lejjebb: már lángolt.
Apám sietve felvette a kabátját a pizsamájára, hogy szaladjon segíteni
az oltásban, de egy hangos csattanást hallottunk az utcáról, mire
mindhárman az ablakhoz léptünk. Egy pizsamát és kabátot viselő férfi,
pont mint apám, hevert az út közepén, sötét pocsolya terjedt alatta,
meg-megcsillant a lámpák fényében.
Egy német katona állt felette, fegyverét a halottra fogta.
– Figyelem, az új szabályok szerint, ha egy zsidó megsérti a kijárási
tilalmat, és elkapják, helyben agyonlövik! – kiáltotta.
Apám csak állt a nappaliban, az ajtót nézte. Anyám a mellkasára
tette a kezét, a fejét apám fejéhez támasztotta.
Szavak nélkül kommunikáltak, pár pillanat múlva apám levette a
kabátját, aztán rám szóltak, hogy menjek vissza aludni.
 

HARMADIK FEJEZET
 
Tizenkét éves voltam, amikor elkezdték építeni a falat.
Podgórzét, a környékünket elfalazták. A Tgody tértől a Podgórze
piacig, végig egészen a Lasoty térig. A nácik befalaztak minket.
Kimentem, hogy megnézzem. Téglából épült, majd három méter
magas lehetett. A tetejét lekerekítették, mint a sírköveket. Egyik
épülettől a másikig húzódott, át az utcákon, elvágva minket Krakkó
többi részétől. A falban álló épületek ablakait és ajtajait is téglával
zárták le, hogy senki se menekülhessen el. Csak három kapun lehetett
bejönni: a Zgody téren, a piacon vagy a Lwowska utca felől.
Kaputól kapuig rohantam, próbáltam felmérni, mi történt.
Podgórze lett a zsidó gettó. Minden lengyelnek, aki nem volt zsidó,
ki kellett költöznie, és minden zsidónak, aki Krakkóban a gettón kívül
lakott, meg be.
Néztem, ahogy jöttek. Újabb és újabb hullámokban. Zsidók hatalmas
csoportja mászott le a teherautókról, és indult el a Lwowska utcán.
Férfiak, nők, gyerekek, családok, tinédzserek, nagyszülők. Mindenki
ugyanúgy Dávid-csillagos karszalagot viselt, mint mi. Volt, aki
egyenruhában volt, valamikori munkája emlékeként: rendőrök,
postások, ápolónők, villamoskalauzok. A zsidóknak már nem volt
munkahelyük, legfeljebb a német katonák vécéit pucolhatták. Apám és
a nagybátyám elvesztette az üzletét, a készletüket elkobozták a nácik,
ahogy azt Mose bácsi megjósolta.
Az újonnan érkező zsidók csomagokat cipeltek – mindent, amijük
csak volt –, és tágra nyílt, aggódó szemmel néztek körül, új otthonuk
épületeit és utcáit pásztázva.
Valószínűleg abban reménykedtek, hogy itt jobb a helyzet, mint ott,
ahonnan jöttek, de mindaz, ami az elmúlt évben történt, megtanított rá
minket, hogy mindig lehet rosszabb.
Volt pár üres lakás a kiköltözött lengyelek után, de közel sem elég
ennyi új jövevénynek. A szüleim kimentek az utcára, és meghívtak egy
családot, hogy éljenek velünk: Laskisék hárman voltak, egy Aron nevű,
hétéves kisfiúval.
Átadtuk nekik a vendégszobánkat, én pedig kiköltöztem a
nappaliba. Más családok is így tettek.
Aztán, ahogy teltek a napok és egyre több zsidó özönlött a gettóba –
már nemcsak Krakkóból, hanem a környékbeli városokból és falvakból
is –, befogadtunk még egy családot, Rosenblumékat, majd egy
harmadikat, Brotmanékat. A németek még szabályba is foglalták:
minden lakásban legalább négy családnak kell laknia. Már nem volt
saját szobám, a szüleimnek sem. A gyerekeknek jutott egy szoba, a
felnőttek meg a hálóban és a nappaliban laktak. Csak a konyhát
használtuk közösen. Tizennégyen laktunk egy olyan lakásban, ami
három embernek lett volna kényelmes.
Nekem csak azon járt az eszem, hogy kiszabaduljak a házból, és
mehessek játszani a barátaimmal. Otthon nagyon nagy volt a
zsúfoltság. De a szüleim nem engedtek ki, féltek, hogy elvisznek egy
munkaosztagba. Ha a németeknek valamiért munkáskézre volt
szükségük – mondjuk, vécét kellett pucolni, vagy a falat építeni –, akkor
összeszedték a zsidókat az utcáról, és velük végeztették el a feladatot. A
papát folyton elvitték. Néha a mamát is. Volt, hogy kivitték a gettóból
az embereket, hogy valahol Krakkóban dolgoztassák őket. És volt, hogy
sosem tértek vissza.
– Vége lesz nyárra – jósolta a papa. – Csak addig kell kibírnunk.
Az apám volt, és hinni akartam neki, de már nem voltam biztos
benne. 1941 januárja volt. A németek irányították Krakkót. Tizenkét
éves voltam. És életemben először kételkedtem apám szavában.

 
NEGYEDIK FEJEZET
 
Mindig azt gondoltam, milyen jó lenne, ha lenne testvérem.
Egészen addig, amíg nem töltöttem el pár hónapot öt másik
gyerekkel együtt a kis lakásban. A veszekedés, a vitatkozás, a nyávogás
folyamatos volt. Az ember azt hitte volna, így, hogy katonák
mászkálnak az utcán, leégett a zsinagóga és napokig csak rohadt
krumpli kerül az asztalra, vannak fontosabb dolgok is, mint hogy ki
játszik a babával, vagy ki alszik az ablaknál. Igen, az ember ezt hitte
volna, de nem lett volna igaza.
Éjszakánként volt a legrosszabb. Kihoztam a párnám meg a takaróm
az előszobába, ha a Rosenblum lányok rákezdtek a veszekedésre, ami
látszólag folyamatos volt. A padlón kellett aludnom, de nem zavart.
Mindenképp a padlón alszom, de így legalább az enyém volt a teljes
előszoba.
Amíg nem fogadunk be még egy családot, állapítottam meg
magamban keserűen, mert akkor valószínűleg az előszobán is
osztoznom kell majd.
Épp mélyen aludtam egyik éjjel, amikor recsegésre ébredtem. A
sötétben egy ember körvonalait láttam.
– Ki az? – kérdeztem, a szívem a torkomban dobogott.
– Csitt, Janek, én vagyok – suttogta apám. – Ne haragudj, hogy
felkeltettelek. Aludj tovább!
Kabát volt rajta. Készült elmenni.
– Hova mész? – kérdeztem. – Én is veled akarok menni!
– Nem. Veszélyes kint a kijárási tilalom alatt.
– Akkor te miért mész? – Féltem. Kimásztam a takaró alól.
 – Kimész a gettóból? – Ha valakit elkaptak, hogy megpróbál kiszökni
a gettóból, ott helyben agyonlőtték.
– Nem-nem. Aludj csak, Janek!
– Nem! – Segíteni akartam. Apám fáradtnak tűnt az utóbbi időben. A
munkaosztagok és a szűkös élelmiszeradagok miatt úgy festett, mint
aki hirtelen tíz évet öregedett. – Figyelek majd, hogy jönnek-e az őrök.
Segítek. Veled akarok menni!
– Csitt, Janek, még felébresztesz mindenkit. – Felsóhajtott.
– Na jó, rendben. De egy szót se többet! Csendben kell maradnunk,
világos, ugye?
Bólintottam, és sietve felvettem a kabátom. Kiléptünk az ajtón, és
lementünk a lépcsőn. Még sosem mentem el otthonról ilyen későn. A
lépcsőház sötét volt, csupa árnyék.
A szívem megdobbant minden kis neszre még így is, hogy ott volt
velem a papa.
A papa nyomában lesiettem a lépcsőn, mintha a pincébe tartanánk a
kazánokhoz, de kiosontunk a hátsó ajtón, a ház mögötti kis utcára.
Hatalmas pelyhekben hullt a hó, eltompítva minden zajt. Olyan nagy
volt a csend, hogy hallani lehetett, ahogy a friss hó a már a földet
takaró, fehér lepelre hullik.
Végigmentünk a néma kis utcácskán. Cipőnk nyomot hagyott a szűz
hóban. Magam mögé néztem, aggódni kezdtem, hogy könnyen
követhető nyomokat hagyunk magunk után. De a hulló pelyhek
elfedték az ösvényt, amelyet kijártunk. Imát rebegtem némán, hogy
csak tartson ki, bár még több hó újabb munkásosztagokat jelentett –
apámat és más zsidó férfiakat is elvihetnek reggel hótakarításra.
Át kellett kelnünk a Jozefinska utca túloldalára, ami azt jelentette,
hogy nyílt téren kellett átvágnunk. A ház végében egy nagykabátos,
sálat, sapkát viselő német katona próbált rágyújtani begörbített tenyere
mögött. Apám a mellemre tette a kezét, a falhoz simultunk, a ház
árnyékába. Néztem, ahogy a német füstfelhőt fúj ki. Cigarettája vörös
parazsa felvillant a sötétségben. Vajon honnan jött ez az ember?
Hogy hívják? Van családja? Van gyereke, olyan, mint én?
Gyűlöli a zsidókat, mint Hitler? Ölt már embert?
A náci összedörzsölte a kezét, topogott, hogy leverje a lábáról a
havat és felmelegítse kicsit, majd befordult a sarkon, és már nem is
láttuk.
 – Most! – suttogta a papa, és átfutottunk a túloldalra, a talpunk alatt
olyan hangosan csikorgott a hó, hogy azt gondoltam, ezt biztosan
mindenki hallja a házból. Vagy százszor keltem már át ezen az utcán –
vagy talán ezerszer
–, de sosem éreztem ilyen szélesnek, sosem volt még ilyen messzi a
túloldal. Mikor átértünk, megálltunk, a falnak támaszkodva kifújtuk
magunkat, és hallgatóztunk, nem fedezett-e fel minket valaki. De csak a
hópelyhek surrogását hallottuk, ahogy földet értek.
Tovább lépkedtem a papa mögött, és hamarosan rájöttem, hova
tartunk: Abraham bácsi sütödéjébe! A nácik megengedték, hogy
megtartsa, de csak hogy a katonáknak süthessen kenyeret. Ahogy
benyomtuk az ajtót, hogy
belépjünk, megláttam valamit: egy törülközőt tömtek az ajtó alatti
résbe. Amint bent voltunk, megértettem, miért.
Kenyér. Csodálatos, fantasztikus kenyérillat! Már ettől megkordult a
gyomrom. Megtanultam együtt élni az éhséggel, de most, hogy a testem
tudta, frissen sütött kenyérre számíthat, alig bírtam visszafogni magam.
Remegtem a várakozástól. Apám visszatette a törülközőt az ajtó alá,
és elindultunk a sötét folyosón a kemencék felé.
Abraham bácsi és Fela néni minden ablakot és ajtót letakart
törülközővel, takaróval, lepedővel, bármivel, ami bent tartja a fényt – és
az illatot.
– Oskar! – üdvözölte Abraham bácsikám apámat.
Megölelték egymást, én odafutottam Fela nénihez, aki épp előhúzta
a rácsokat a kemencéből.
– És látom, segítséget is hoztál – jegyezte meg Fela néni. – Szia,
Janek! – Rám mosolygott, de én csak a kenyeret láttam.
Az aranybarna cipókat, ahogy gőzölögtek a hűvösben.
Éreztem, hogy csorog a nyálam.
Fela felnevetett.
– Vegyél egyet!
– Majd munka után – mondta apám, mire összeszorult a szívem.
Hogy várhatnék? A papa a nagybácsimhoz fordult. –
Mit segítsünk? Mindkét kemencét begyújtottátok? – kérdezte.
– Csak egyet, a kenyérnek – felelte Abraham bácsi.
Kinyitotta a másik kemencét, mutatva, hogy az üres. – Ebben nedves
fát égetünk, hogy a füsttel leplezzük valamennyire a kenyér illatát.
Amúgy sem tudtunk összeszedni annyi lisztet, hogy mindkét
kemencére jusson.
Ki kell tartson még egy ideig. Egy hónapig? Kettőig? Vagy egy évig?
– Tavaszig – vélte a papa. – Addigra itt lesznek az angolok meg a
franciák.
Abraham bácsi megvonta a vállát.
– Vagy talán az oroszok érnek ide először. Ez a béke nem lehet
tartós. – Tizenhét nappal az után, hogy a németek nyugat felől
lerohanták Lengyelországot, a Szovjetunió elfoglalta a keleti területeket.
Lengyelországot középen kettéválasztották, és a németek meg az
oroszok megállapodtak, hogy nem támadnak egymásra. Egyelőre. –
Addig is sütünk, ha tudunk. De ha a nácik megtudják…
– Gyerünk, haladjunk! – mondta a papa. – Majd mi tápláljuk a tüzet
Janekkal.
Kora reggelig dolgoztunk: mi ketten fűtöttük a kemencéket fával és
szénnel, Abraham bácsi tésztát gyúrt, Fela néni meg a gyönyörűséges
cipókat szedte le a rácsról, és zsákokba pakolta őket.
– Vissza kell érnetek, mielőtt kivilágosodik – mondta Abraham bácsi.
– Vigyetek magatokkal fejenként három zsákot! Ezt el tudjátok adni a
Krakusa utcán, egyet meg vigyetek magatoknak!
Egy egész zsák kenyér, csak nekünk! Majdnem felnyögtem a
dúskálás gondolatára.
– Mose jön holnap, elviszi a zsákokat a Wegierska utcán lakó
családoknak – folytatta a bácsikám. – David és Szála meg holnap este
jön, ők adják el a Rekawka utcán.
– Mennyit kérjek egy cipóért? – kérdezte a papa.
Abraham vállat vont.
– Mondjuk, öt zlotyit.
Öt zlotyit? Egy kenyér általában nem került többe fél zlotyinál!
– Nem akarok haszonleső lenni, de a liszt ára is felment.
– Tudsz még lisztet venni? – kérdezte a papa.
– Pár fiú már talált lyukakat a falon, és rájöttek, hogy hogy lehet
kijutni. Meg tudnak venni kint ezt-azt. Megfelelő áron – felelte Fela
néni.
– És ezeknek az új zsidóknak van pénzük. Megengedhetik
maguknak – tette hozzá Abraham bácsi. – Most menjetek, mielőtt
megvirrad!
 – Jó étvágyat a kenyérhez, Janek! – mondta Fela néni.
Homlokon csókolt, Abraham meg a papa megölelték egymást
búcsúzóul.
Mikor elindultunk, még mindig sötét volt kint, és még mindig
havazott. Hamarosan több lesz a járőr, a gettó nemsokára ébred. Nem
volt vesztegetni való időnk.
– Akkor, Janek, indulás haza. És friss kenyeret reggelizhetünk. Mit
szólsz hozzá?
– Csodálatos – feleltem.
A papa megszorította a vállamat.
– Csak ezt a telet kell túlélnünk, Janek. Utána minden jobb lesz. Majd
meglátod.
Még mindig aggódtam, hogy talán téved, de a friss kenyértől
elfelejtettem minden bajomat.
Egy időre legalábbis.

 
ÖTÖDIK FEJEZET
 
Eljött 1942, de az angolok nem jöttek. A franciák sem.
Túlságosan elfoglalta őket, hogy nyugaton háborúztak a németekkel.
A rádió a dán, a norvég, a belga és a holland frontról beszélt, de mivel
német adó volt, mindig győzelmekről számolt be. Mose bácsikám azt
mondta, nem hihetjük egy szavát sem, de azért folyton a rádiót
hallgatta, mint mindenki.
Engem csak az érdekelt, hogy kijussak a zsúfolt házból, szabadságra
és friss levegőre vágytam, de a szüleim folyton aggódtak, hogy a nácik
begyűjtenek. A hó még mindig vastagon ellepte az utcákat, egyre csak
hullott, és a zsidókkal lapátoltatták el az utakról. A nácik a krakkói
gyárakba is gyűjtöttek zsidó munkásokat.
Néhány teherautónyi zsidó sosem tért vissza, de senki sem tudta, mi
történt velük. Akárhogy is, a szüleim nem kockáztattak, úgyhogy ott
kellett maradnom az épületben.
Kivittem az udvarra a labdám, és a falat rugdosva gyakoroltam, de
aztán Immerglick néni jött ki a szomszédból, és rám kiabált, hogy
hagyjam abba. Már épp le akartam menni játszani a pincébe, amikor

É
kiáltást hallottam lentről. Aztán lépteket. Sokat. Ajtócsapódást. És újabb
kiabálást.
Visszarohantam a lakásunkba.
– Mama! – kiáltottam anyának. – Valami folyik itt a házunkban!
Mindenki, aki a lakásban lakott, kijött a nappaliba.
Hallgattuk, ahogy egyre közeledtek a sikolyok és a csattanások. Arra
gondoltam, bár itt lenne a papa, de elment, hogy sorba álljon a
zöldségadagunkért.
Puff. Puff. Puff. Valaki dörömbölt az ajtón, mire mind felpattantunk.
– Judenrat, hatóság, kinyitni!
Az összes lakó anyámra nézett. Végül is a mi lakásunk volt. De ő
csak tágra meredt szemmel nézte az ajtót. A szívem vadul dübörgött.
Mit tegyünk? Mit tehetünk?
– Mama? – szóltam újra.
Puff. Puff. Puff.
– Nyissátok ki, vagy betörjük! – szólalt meg egy másik hang, ezúttal
egy németé. Egy náci.
– Mama! Ha nem nyitjuk ki, lelőnek minket!
Anyám az ajtót nézte. Egyetlen másik felnőtt sem mozdult.
Tennem kellett valamit. Odarohantam az ajtóhoz, és kinyitottam,
egy német katona és a Judenrat rendőre nyomakodott el mellettem, át
az előszobán. A Judenratban szolgáltak azok a zsidók, akiket a nácik a
gettó irányítására kineveztek, a rendőrök a nácik parancsait hajtották
végre.
– Ha azt mondom, kinyitod az ajtót, akkor kinyitod! – mondta a
német a felnőtteknek. A családok összebújtak, szorosan
összekapaszkodtak. – Van ékszeretek? Arany? Rádió? – folytatta a
német.
A mama nem válaszolt. Csak nézte a nácit és remegett. Az egyre
dühösebb lett, láttam rajta. Anyám felé lépett, mire megszólaltam.
– Igen, a konyhában!
A német rám nézett hideg kék szemével, és odabiccentett a két zsidó
rendőrnek, akik egy zsákot cipeltek.
– Az értékeiteket – közölte. – Most. Különben elvisznek.
Valaki sikított a folyosó túloldalán. Immerglick nénit és a családját
elvitték a német katonák. A néni fiának, egy apám korabeli férfinak vér
csorgott a homlokán.
 – Adjátok oda nekik! – kiabáltam. – Adjatok oda nekik mindent!
A lakásunkban lakók összeszedték, amit eddig sikerült elrejtve
megtartaniuk: apró kis ékszereket, egy-egy zsebórát, némi pénzt. A
judenratos kijött a konyhából, a zsákjában nemcsak a rádiónkat hozta,
hanem sok mást is, és ment tovább a szobákba, azt kutatva, milyen
értéket találhat még.
A német letépte anyám nyakáról a láncot, és lehúzta az ujjáról a
jegygyűrűt. A mama megrezzent, amikor ez történt, de nem szólt egy
szót sem.
– Ez a lakás maradhat – közölte a német, zsebre vágva anyám
ékszereit. – De legközelebb gyorsabban nyissatok ajtót, különben
keletre küldünk titeket is a többiekkel.
– Igen, uram, így lesz, uram – feleltem.
A két férfi elment, mi pedig dermedten álltunk, és hallgattuk felülről
és alulról a kiáltásokat és a zokogást.
Kint, az utcán két nagy, szürke katonai teherautó állt, és a házunkból
meg a többi házból összeszedett zsidókat terelték fel rájuk a németek.
Nem vittek magukkal semmit.
Sem bőröndöt, sem ruhát, sem ételt, sem semmi személyes tárgyat.
Bárhová is mentek, ott ezek nélkül kell majd boldogulniuk.
Valami megcsörrent a folyosón. A mi lakásunk és Immerglickék
ajtaja még nyitva állt. Láttam szemben a felfordított asztalt meg egy
lámpát, de mást nem. Miért vitték el Immerglickéket és a velük lakókat,
és minket miért nem? A katona azt mondta, azért, mert átadtuk az
értékeinket, de nekik is volt rádiójuk, ékszerük, némi pénzük, ahogy
nekünk. A németek azért vitték el őket, mert így tartotta kedvük, és
kész.
Lövés dörrent az utcán, mire mind felugrottunk.
– Janek – suttogta Rosenblum bácsi –, az ajtó!
Megint a mamára pillantottam, aki messze-messze járt épp. A
tekintetét a lába elé, a szőnyegre szegezte, az arcát elborították az
érzelmek. Nem tudtam, egyáltalán hallotta-e a lövést. Lábujjhegyen
elóvakodtam az előszobán át az ajtóig, becsuktam, kattanva
elfordítottam a zárat. Egyáltalán nem éreztem nagyobb biztonságban
magam.
Mikor megteltek az utcán álló teherautók, elindultak. Sosem tudtuk
meg, hova mentek. Apám is rajta lehetett volna valamelyiken,
legalábbis amennyit akkor tudtunk.
A mama ott ült az asztalnál, még mindig máshol járt gondolatban.
Ilyentájt mindig a konyhában szokott lenni, ebédet készített abból,
amink épp volt, de most nem tudott.
A szekrényeket teljesen kipakolták. Nem volt mit ennünk.
A többiek visszavonultak a szobáikba, hogy megnézzék, mit vittek el
és mi maradt. A Rosenblum lányok úgy sírtak, mintha egymáson
akarnának túltenni, úgyhogy kimentem inkább az előszobába.
Immerglickék ajtaja még mindig nyitva állt, és volt bent valaki. Tatarka
úr, a folyosó másik végéből. Mikor meghallotta maga mögött az ajtózár
kattanását, odafordult.
Immerglickék egyik elegáns étkezőszékét markolta. Kinyitotta a
száját, hogy mondjon valamit, zavarba jött, és elsietett mellettem.
Magával vitte a széket.
Végigmentem a folyosónkon, és benéztem az üres szobákba. Négy
lakás, tizenhat család, mindenkit elvittek.
Csak ketten zárták be az ajtót – mi és Tatarkáék. Öt lakás üres volt a
felettünk lévő emeleten, de legfelül meg csak hármat ürítettek ki. Talán
a németek belefáradtak a lépcsőzésbe.
Visszamentem a lépcsőházba, és életemben először megláttam, hogy
még feljebb is lehet menni a legfelső emeletről. Sosem lakott itt
barátom, úgyhogy csak egyszer-kétszer jártam erre, amikor felküldtek
valamiért. Lenéztem a lépcsőkön, hallgatóztam, ránk törnek-e megint a
németek, de minden csendes és nyugodt volt. Felmentem a maradék
pár fokon.
Hatalmas vasajtó volt fent. Résnyire nyitottam, és belestem. A tető!
Ez az ajtó a tetőre vezetett! Hogyhogy nem tudtam róla eddig? De
akkoriban, még ha tudtam volna róla, akkor sem engedtek volna fel a
szüleim. Régen nem lehetett ilyesmit csinálni, amikor még az olyasmi,
mint a korai lefekvés, a lecke meg a biztonságos játszóhely fontos volt.
Most már nem számított egyik sem, úgyhogy benyomtam az ajtót, és
már ott is álltam a ház tetején.
Lapos volt, kaviccsal szórták fel. Csövek és vezetékek bukkantak fel
itt-ott a tetőből. A széleken, nagyjából fél méter szélesen, fekete
kátránypapír szegélyezte. De a legfurcsább a kis fabódé volt, a tető
mellé húzták fel.
 Vékony faajtó lógott rajta, és amikor beléptem, nagy halom szemetet,
madártollat és madárürüléket találtam. A galambdúc! Alighanem
Immerglick bácsi galambjaié lehetett. Kiskoromban annyit tudtam
összvissz a szemben lakó öregről, hogy imádja a galambokat, de azt
sosem hittem volna, hogy dúcot épített a tetőn. Mára a galambokból
nem maradt egy sem, és Immerglick bácsi sem volt már, meghalt egy
évvel a nácik bejövetele előtt. De ez a bódé… Ha kicsit rendbe hoznánk,
kipucolnánk, talán ha lenne áram a tetőn futó vezetékekből… Vadul
száguldoztak a gondolataim.
Amilyen gyorsan csak tudtam, lerohantam a lakásunkhoz, és
berontottam.
– Mama! – kiáltottam.
Anyámat a konyhában találtam, apámat ölelte át. Hazajött a papa!
Ellépett a mama mellől, amikor berohantam, aggodalom ült ki az
arcára.
– Mi történt, Janek? – kérdezte. – Visszajöttek?
– Nem! Nem. Csak mutatni akarok valamit, amit találtam. Gyertek
gyorsan!
Felvezettem a szüleimet a lépcsőkön, lassan jöttek, bár én azt
akartam volna, hogy fussanak. Végül kihúztam őket a tetőre, és
megmutattam a bódét.
– Látjátok? Egy kis munkával lakhatnánk itt!
– Hogy hagyjuk ott a lakásunkat? – kérdezett vissza a papa.
– Csak mi hárman lennénk – feleltem. – Olyan sokan
vagyunk lent. Itt magunk lehetnénk. Felsikálhatjuk a padlót,
lepucolhatjuk a falakat, kitakaríthatunk. És a villanyt is be tudnánk
szerelni: a vetítőmből elhozhatnám az égőt! És egy tűzhelyet. Nincs
fürdőszoba, az igaz, de visszajárhatnánk a lakásba. És télen melegen
tartana minket a kémény.
– Nem is tudom, Janek… – nézett rám a papa.
A mama nem jött be a galambdúcba. Inkább megállt kint, nézte a
nagy, fekete vasajtót, amely a tetőre nyílt.
– Hozhatnánk székeket – folytattam –, meg matracokat. Meg…
– Rács – szólalt meg a mama. Ez volt az első szó, amit kimondott,
mióta a nácik berontottak a lakásunkba. – Tehetünk rácsot az ajtóra? –
Az ajtót bámulta, de láttam, hogy a gondolatai még mindig lent járnak,
újra meg újra átéli a betörést hozzánk.
 Apám kilépett a bódéból, és átkarolta a mama vállát.
– Igen, Mina. Rendbe hozzuk a dúcot, és itt fogunk élni, és rácsot
teszünk az ajtóra. Megcsináljuk Janekkal.
Odaadtuk a lakást Rosenbluméknak. Brotmanék már átköltöztek
Immerglickékhez a folyosó szemközti oldalára.
Az épület összes üres lakása hamarosan megint zsúfolásig meg fog
telni családokkal, ahogy egyre érkeztek a kapukon át a zsidók. De egy
rövid ideig legalább úgy élhettünk, mint a normális emberek.
A papával a galambdúcon dolgoztunk, kipucoltuk, a mama meg a
tetőn ülve titkos zsebeket varrt a kabátunk bélésébe. Eldugta bennük az
összes megmaradt pénzünket és értékeinket. De aznap egyetlenegy szót
sem szólt.
A papával találtunk pár vastag rácsot a pincében.
Alkonyatra felvittük az utolsót is, és felszereltük a tetőre vezető
ajtóra. Úgy be lehetett zárni, hogy mi ki tudtuk emelni őket, hogy
kimenjünk, de a lépcsőház felől nem lehetett benyomakodni.
– Ez az – mondtam a mamának. – Ide többé nem tör be senki.

 
HATODIK FEJEZET
 
Beköltöztünk a galambdúcba, a mi eszünkön nem járnak túl a nácik.
Elég nagy voltam ahhoz, hogy ne lehessen egész nap bent tartani,
így átvettem a mama helyét a sorban az élelemadagunkért, és néha
elvittek az utcáról engem meg a papát, hogy valahol a gettón kívül
dolgozzunk. De mindennap visszatértünk a mi kis menedékünkbe a
tetőre, és visszacsúsztattuk a helyükre a fémrudakat, hogy védjenek
minket. A mama újra beszélt, mosolygott, de néha rajtakaptam, hogy a
tetőre vezető ajtót figyeli, és tudtam, mire gondol.
A lakásokba be-berontások minden figyelmeztetés nélkül tovább
folytatódtak, lassan kivéreztetve a gettót minden maradék
felprédálható értékből. És hetente egyszer – sábeszkor – a nácik
„áttelepítések”-et indítottak; akkor mindig sokakat elvittek. Ezreket
egyszerre, felpréseltek mindenkit a teherautókra, és elvitték őket „a
keleti területek falvaiba”. Volt olyan, akit elvittek, de megszökött és
visszajött a gettóba, és olyan táborokról mesélt, ahol halálra
dolgoztatják a zsidókat. A papa azt mondta, ne hallgassak a pletykákra,
de azért elzártuk a vasrudakkal a nehéz fémajtót a lépcső tetején
minden éjjel, és amikor meghallottuk egy újabb áttelepítés kiáltásait és
sikolyait, félelmünkben összebújtunk.
Már majdnem tizenhárom éves voltam, és alig-alig emlékeztem a
másik életemre – leszámítva az álmodozást róla. Bigos hússal,
gombával és káposztával. Sült csirke.
Uborkasaláta. Krumplival, sajttal, hagymával töltött, vajban átsütött
pirog.
Túrótorta és almás pite.
Egyheti élelmiszeradagomat elcseréltem volna a mama csodálatos
paradicsomleveséből egyetlen tálkányira. Ahogy teltek a napok, egyre
soványabb és soványabb lettem, míg az éhség állandó társamul
szegődött. Alig vártam az éjszakát, az alvás hozta áldott
megkönnyebbülést. Csak akkor nem gondoltam az ételre, ha aludtam.
Egy hideg februári napon a Judenrat vezetője találkozóra hívta a
gettó lakosait a Zgody térre. Elmentünk a papával, hogy
meghallgassuk. Ez a vezető nem volt népszerű. A Judenrat általános
utálatnak örvendett a gettóban, amiért együttműködtek a nácikkal. De
ha a nácik valakit kineveztek a Judenratba, és az visszautasította a
posztot, akkor lelőtték vagy felakasztották, úgyhogy nem tudtam volna
megmondani, mi más választásuk lehetett volna. Igaz, hogy volt olyan
rendőr a Judenratban, aki túlságosan élvezte a munkáját, de volt olyan
is, aki próbálta megtenni, amire a németek utasították, de közben a
lehető legkevesebbet hozzátenni zsidó társai szenvedéséhez.
A tér tömve volt, de nem jött el mindenki a gettóból. Közel sem. Ezt
a Judenrat elnöke is látta. Még egy utolsó pillantást vetett az órájára, és
előrehajolva beszélni kezdett a mikrofonba.
– Ha gyűlést hívok össze, akkor mindenkinek el kell jönnie! –
mondta. – Szóljatok a szomszédjaitoknak! A bujkálás nem segít.
Idegesen néztem fel apámra.
– Attól félünk, hogy elvisznek minket! – kiabálta be valaki.
– Vagy agyonlőnek az utcán! – tette hozzá egy másik.
Az elnök nyugalomra intette a tömeget.
– Barátaim, rémséges kéréssel fordulok hozzátok, de nincs más
választásom, muszáj megtennem. A nácik utasítottak, hogy adjak át
nekik hétezer zsidót, holnap reggel indítják a deportálást a gettóból.
A tömeg feléledt, mormogás, zokogás, kiabálás támadt.
 Hétezer zsidót! Elgondolkodtam, próbáltam felfogni a hatalmas
számot. Már tartottak egy ideje az áttelepítések, de nem ilyen
léptékben. Sosem vittek el egyszerre ennyi embert.
– Nem tehetünk ellene semmit! Mindenképp deportálnak hétezer
embert! De kiválaszthatjuk, ki menjen és ki maradjon.
– Mármint te kiválaszthatod – kiabálta be valaki.
– A németeknek megbízható, egészséges munkaerőre van szükségük
a gettóban – folytatta az elnök.
– Ez neked egészséges? – rikkantotta egy férfi. – Egy éve nem ettem
húst!
A tömegből mások is haragosan azt kiabálták, hogy éheznek.
Bólintottam, mert éreztem, ahogy belém hasít az éhség.
– Ha bebizonyítjuk, hogy hasznosak lehetünk és segíteni tudjuk a
német háborús erőfeszítéseket, akkor kevesebbet visznek majd el
közülünk. Itt maradhatunk, életben maradhatunk! Ezért nagyon
gondosan kell kiválasztanunk, kit küldjünk el és ki maradhat. Adjuk
oda azokat, akik nem tudnak dolgozni.
Mormogás támadt a tömegben.
– Kikre gondolhat? – kérdeztem a papától. Mindenki dolgozott a
gettóban. Még a mamát is elvitték a gyárakba, ha elkapták az utcán.
– Barátaim! – folytatta az elnök. – A kezemet nyújtom felétek, és
könyörgök nektek. Anyák és apák, adjátok nekem a gyermekeiteket!
A teret benépesítő tömeg felzúdult a haragtól. Mérges kiáltások
harsantak minden torokból. Öklök emelkedtek az égnek. Egy üres, zöld
palack repült a levegőbe, és összetört az emelvény lábánál, amelyen az
elnök szónokolt. Féltem, de dühös is voltam. Fogtam apám karját.
– Jobb helyre mennek! – folytatta az elnök, lebukva egy kő elől. – A
gyerekeket áttelepítő táborba viszik.
– Munkatáborba! – kiáltotta valaki.
– Haláltáborba! – tette hozzá egy másik.
– Próbálok életeket menteni! – mennydörögte az elnök. – Értitek?
Melyik a jobb: ha megmaradunk negyvenezren, vagy ha mindenkit
elpusztítanak? Választanunk kell!
– Ezt nem tehetik – mondtam a papának. – Miért neki kell
eldöntenie, ki maradhat és kinek kell mennie?
De kezdtem felfogni, mi a helyzet: el fognak küldeni egy táborba.
Elküldenek a mamától, a papától, az otthonomból!
 A tömeg kiabált, veszekedett az elnökkel, az emelvény felé nyomult.
Az apám a vállamra tette a kezét, és elkormányzott.
– Gyere, Janek, menjünk!
Nem akartam elhinni, amit hallottam.
– Papi, hogy kérhetett ilyet?
– A nácik megígérték neki cserébe, hogy nem viszik el őt meg a
családját, és az ember megtesz mindent, hogy megvédje az övéit.
Jobban tudhatná ezt bárkinél.
– Nem akarok elmenni! Ne hagyd, hogy elvigyenek! – Éreztem, hogy
remegek, de nem akartam, hogy látszódjon, a lelkem mélyéig rettegek.
– Nem fognak – mondta a papa. – Megvédelek. – Elmosolyodott. –
Másrészt meg holnaptól nem leszel többé gyerek, ugye, Janek? Azt
hitted, elfelejtettem a születésnapodat?
Őszintén szólva: igen, azt hittem. Hogy elfelejtette ő is és a mama is.
Manapság a napok nem különböztek egymástól, talán a sábesz
kivételével, és azt is titokban kellett megünnepelnünk. De tudtam.
Holnap lesz a tizenharmadik szülinapom – aznap leszek hivatalosan
felnőtt férfi.
– A mamával azért nem mondtunk semmit, mert hiszen hogy
tarthatnánk Bármicvót neked? Ha ünnepelünk, azért megölnek.
Bólintottam. Amióta az eszemet tudtam, a Bármicvómat vártam, és
most nem lesz. Nem lehet.
– De… – folytatta a papa – akkor is megünnepeljük.
– Hogyan?
– Ma este – felelte. – Ne vetkőzz le éjszakára!
Aznap éjjel ébren feküdtem, ruhástul, és forgolódtam az ágyban. A
Bármicvóm, gondoltam.
Ezzel a szertartással válik a zsidó fiú férfivá, ekkor olvas fel először
hangosan a Tórából. Normális esetben az összes barátom eljött volna az
iskolából, ahogy a nagynénik, nagybácsik, unokatestvérek, hogy
mindannyian megnézzenek a zsinagógában. Kiddus lett volna a
szertartás után, barhesszal, krumplival, csirkével… A gyomrom már a
gondolatra is megkordult. De persze nem volt már zsinagóga, sem
barhesz, sem krumpli vagy csirke.
Talán pár óra is eltelt, mire meghallottam, hogy a papa mozgolódik.
A mama is. Felültem a matracon, és vártam, amíg a papa felvette a
kabátját.
 – Csendben kell maradnunk – suttogta a papa. – Mint amikor
Abraham bácsi pékműhelyébe mentünk.
Bólintottam és felálltam. A mama odalépett hozzám, és szorosan
megölelt.
– Férfiként gyere vissza, drága Janek! Csak gyere vissza!
– Visszajövök – ígértem.
A mama arcon csókolt, és kiléptünk a fémajtón, amely a tetőn
megbújó otthonunkat védte. Visszacsúsztatta a rudakat a helyükre,
mikor kimentünk, és mi csendesen lesétáltunk a házunk sötét lépcsőin.
Ezen az éjszakán nem esett a hó, de hideg volt. Láttuk az orrunkból
előgomolygó párát. A zsebem mélyére dugtam a kezem, amennyire
csak tudtam, és arra gondoltam, bár ne nőttem volna ki a kesztyűmet.
A papa megint hátsó kis utcákon át mutatta az utat. Ahogy
befordultunk egy sarkon, megláttunk egy másik éjszakai ólálkodót: egy
zsidó fiú volt, vitt valamit a vállán, gondolom, ételt, amit a fal
valamelyik lyukán át csempésztek be. Mindhárman elfulladva
megálltunk.
Nyilvánvaló volt, hogy egyikünk sem náci, egyetlen szó nélkül
siettünk tovább, még óvatosabban, mint előtte. A fal mellett vitt az
utunk. Eleinte arra gondoltam, hogy a papa talán ki akar vinni minket a
gettóból. Bementünk egy régi, elhagyott raktárba a Dabrowki utcán.
Majd minden ablaka be volt törve, besüvített a szél, a lyukacsos padló
rohadásnak indult. Hátul lépcső vezetett lefelé: keskeny volt és
roskatag, itt-ott hiányzott egy fok. Lementünk rajta a pincébe. Nem
pont így képzeltem, hogy ilyen helyen ünneplem majd életem egyik
legfontosabb mérföldkövét, de szó nélkül követtem apámat.
Lent, a pincében férfiak vártak minket. Ott volt Abraham és Mose
bácsikám, David unokatestvérem, apám két barátját ismertem még fel,
és volt még három ismeretlen férfi. Az egyikük egy zsákvászonba tekert
Tóra-tekercset tartott a kezében, talán a gettó valamelyik zsinagógájából
mentették ki, mielőtt porrá égették őket.
Köszöntéseket suttogtak. Normális esetben a bácsikáim és az
unokatestvéreim megöleltek volna, beszélgettünk volna, de most
mindenki túlságosan félt, hogy a kijárási tilalom alatt idejöttünk,
úgyhogy senki sem szólt többet. A hasam megkordult, a pince falai
visszaverték a hangot, emlékeztetve rá: ébren vagyok, valami étel
kellene.
 A lépcsőfokok felcsikordultak mögöttünk, mire mind
odafordultunk. A szívem a torkomban dobogott. Ha elkapnak itt
minket együtt, kezünkben a Tórával, akkor sosem avatnak férfivá. Itt
helyben agyonlőnek. De az érkező cipők nem fényes SS-csizmák voltak.
A szemközt lakó Tatarka bácsi barna bőrcipője volt.
– Akkor már megvagyunk tízen – suttogta apám. Rám mosolygott. –
És hamarosan tizenegyen leszünk. Sajnálom, hogy nem jutott több idő
rá, hogy tanuljál, Janek, úgyhogy csak próbáld meg, ahogy tudod.
Kivették a Tóra-tekercset, és kitekerték, hogy felolvashassak belőle.
Keveset tudtam héberül. Ha ez a nácik előtti időkben lett volna,
eljártam volna a zsinagógába hetente egyszer-kétszer már jóval az
avatás előtt, és gyakoroltam volna. De ez most persze lehetetlen volt.
Mégis átküzdöttem magam rajta, és ha isten vagy ember hallott is hibát,
egyikük sem kérte rajtam számon.
Mikor végeztem, a papa áldást mondott rám a rabbi helyett, akit
megöltek a németek. Héberül imádkozott, majd lengyelül beszélt.
– Janek, kisfiam – nézett rám komolyan –, most már férfi vagy, egy
felnőtt minden kötelességével a zsidó törvények szerint. Most már
felelős vagy a bűneidért, de a jótetteidért is. Emlékezz rá, mit tanít a
Talmud: az élet egy folyó. Nincs kezdete, nincs közepe, nincs vége.
Mindaz, ami vagyunk, amit érünk, csak annyi, amit teszünk, amíg a
folyón lebegünk: hogy hogy bánunk embertársunkkal. Emlékezz erre,
és jó ember leszel mindig.
– Emlékezni fogok, apám – mondtam. Vártam ezt a napot, évekig
vártam rá. Hirtelen már nem is számított, hogy nem a zsinagógában
voltunk, hogy nem volt ünnepi vacsora a szertartás után. Apám
mosolyától eltöltött a büszkeség.
A férfiak mind kezet ráztak velem, Mazel Tovot kívántak, és
kisiettek.
– A legtöbben elmennek ma este – mondta Mose. – Próbálnak
elszökni a holnapi deportálás elől. Hétezer! Ennyi még sosem volt.
– Túléljük – mondta neki a papa. – Gyere át a galambdúcba, bújj el
ott velünk!
– Oskar meg az ő folyója… – mondta Mose bácsi. – Most, hogy
felnőtt lettél, beszélhetnél a fejével, Janek. Aki elalszik a folyóparton,
könnyedén megfulladhat.
  
HETEDIK FEJEZET
 
– Krakkói zsidók! – harsogta a hangszóró. – Keljetek fel! Mozgás!
Hétezer önkéntest várnak az áttelepítő táborokba.
A kért önkéntesek nem jelentek meg a Zgody téren másnap reggel,
és a németek nem voltak boldogok.
Valamivel hajnalhasadás után végighajtottak a gettó utcáin a
hangszórós autóikkal, és kiabáltak, hogy jöjjünk ki.
– Rosszabb lesz, ha elbújtok! – üvöltötték. – Gyertek ki, és minden
meg lesz bocsátva.
Nem hittem nekik. Senki sem hitt. Mose bácsi, Gizela néni, Zitka
unokanővérem mind ott volt velünk, úgy döntöttek, itt bújnak el, a
galambdúcban. És ott volt az összes többi nagynénim, nagybácsim és
unokatestvérem.
Tizenketten voltunk, bepréseltük magunkat az apró kalyibába a
tetőn. Rettenetesen zsúfoltan voltunk, de nem küldhettük el őket.
Mindenki félt ettől az új bejelentéstől, és túl sok kisebb áttelepítést
láttunk már, hogy félvállról vegyük. Így, hogy mind összetömörültünk
a galambdúcban, legalább melegítettük egymást – nem gyújthattunk
tüzet, mert a füst leleplezhetett volna minket.
Puskalövés csattant. Egy nő sikított. Ratatatatata, kelepelte egy
gépfegyver. Odanyomakodtam a galambdúc kicsi ablakához, amelyet
egy takaróval fedtünk el.
– Janek, ne! – suttogta a mama, de látnom kellett. Az utca
túloldalán egy kórházzá alakított épület állt, végignéztem a takaró
lyukán át, ahogy a nácik kiterelik a betegeket az ajtón, majd le a
lépcsőn. Volt, akinek jártányi ereje sem maradt, összeroskadt a járdán.
Szánni valóan sírtak.
– Mi folyik ott? – kérdezte Mose bácsi.
A szívem a torkomban zakatolt, de sikerült válaszolnom.
– Betegek, öregek… elviszik őket a kórházból.
– Nem vihetik őket munkatáborba, nem is telepíthetik át őket –
jegyezte meg Mose. A hangja halk volt, de riasztó. – Nem munkára
viszik a betegeket és az öregeket, hanem a halálba… és velük együtt
mindenki mást is!

É
 És néztem aztán, ahogy a nácik a kórházból kihozott betegek mögé
léptek, és lőni kezdtek. Testek hulltak testekre, egyre nőtt a halom az
utcán. Rémséges sikollyal estek össze.
Elhúzódtam az ablaktól, nem bírtam tovább nézni.
– Nem – mondtam. – Nem viszik el őket. Lelövik mindet.
Erre még Mose sem tudott mit mondani. Anyám a kezemért nyúlt,
és visszahúzott maga mellé. Így ültünk talán órákig, hallgattuk az
utcáról beszűrődő puskalövéseket és sikolyokat, a kisebb
unokatestvéreim az anyjukhoz bújtak, csendesen sírdogáltak.
Én is ugyanúgy rettegtem, mint ők, de nem akartam sírni.
Már férfi lettem, figyelmeztettem magam. Férfi lettem, és tenni
akartam volna valamit. Valamit, ami megállítja a nácikat. Meg akartam
menteni a családom. Újra meg újra feltettem magamnak a kérdést,
mivel segíthetnék, de nem tudtam választ adni rá.
Csörrenést hallottunk. A nagy fémajtó rezzent meg – valaki próbált
bejönni. Visszafojtottam a lélegzetemet, hallgatóztam. Újabb csörgés.
Vajon kitartanak a fémrudak?
Bárki legyen is a túloldalon, nem lövi szét? Néztem, ahogy anyám
szeme megint tágra nyílik, néztem, ahogy zihál, és egyre gyorsabban
veszi a levegőt. Úgy festett, mint aki mindjárt sikoltozni kezd, azzal
egész biztosan elárulna minket. Apám szorosabban magához ölelte, a
vállához szorította a mama arcát. Megint csörgés. Vártam a
fegyverlövés hangját, vártam, vártam, de ki tudja, miért, a csörgés
abbamaradt, és bárki volt is ott, elment. Mi csendben maradtunk
továbbra is, egyikünk sem mert levegőt sem venni, vártuk, mikor
próbál meg bejutni még valaki, de eltelt egy óra, aztán még egy és még
egy, és nem jött vissza senki.
Még azon az estén az utcákon végiggördülő teherautók új bejelentést
süvöltöttek.
– Krakkói zsidók! Ha nem jön mindenki a Zgody térre szelekcióra,
felszámoljuk a gettót! Ha délután hatig nem hagyjátok el a házaitokat,
mindenkit, akit megtalálunk, ott helyben agyonlövünk!
– Felszámolják, hallottátok? – szólalt meg Abraham bácsi.
– Mint valami üzletet. Túladnak rajtunk, mint egy halom ócska
cipőn.
– Mennünk kellene – vélte Mose, és felállt. – Hallottátok, mit
mondtak. Megölnek, ha nem megyünk.
 – Akkor ölnek meg, ha odamegyünk! – fakadtam ki.
– Azt mondták, csak akkor számolják fel a gettót, ha nem jövünk elő.
Ha bujkálunk, csak megpecsételjük a halálos ítéletünket – vélte Mose.
– Nem! – mondtam. Éreztem, ahogy lüktet a pulzusom. – Nem
bízhatunk bennük! Ez csak egy trükk. Tudom, hogy az. Így akarnak
előcsalogatni minket a rejtekhelyeinkről!
– Még csak egy gyerek vagy, Janek, akkor is, ha volt Bármicvód.
Hallgass rám te is és a többiek is. Ha itt maradunk, és megtalálnak
minket, lelőnek – vitázott tovább Mose, és kinyitotta a házikó ajtaját. –
Mennünk kell, most. Ha azt csináljuk, amit mondanak, talán életben
hagynak minket.
A bácsikáim és az unokatestvéreim vitázni kezdtek. David Mosével
értett egyet. Abraham maradni akart. A nénikéim is vitatkoztak, a
kisebb gyerekek elsírták magukat. A szüleimre néztem, hogy ők vajon
mit akarnak, de anyám még mindig apám vállába temette az arcát, a
papa vigasztalta. Könnyek szöktek a szemembe. Nem, nem voltam
gyerek. Már nem. A Bármicvóm óta nem. Így nem, hogy eltöltöttem egy
évet a krakkói gettóban. Tudtam, hogy felnőttnek kell lennem a szüleim
érdekében.
Mindenki érdekében.
Elnyomakodtam Mose bácsi mellett, és odamasíroztam a nagy
fémajtóhoz. Kihúztam a rudakat, és kattanva szélesre tártam.
– Tessék csak! – mondtam. – Menj! Ha ennyire el akarsz menni, ha
fel akarod adni magad azoknak a gyilkosoknak, akkor tedd meg most
azonnal! De én nem megyek. Láttam, mit gondolnak rólunk a nácik.
Hogy hogy bánnak velünk.
Mind láttuk. És hogy megölnek, ha itt találnak minket… Ha
magunktól lemegyünk, akkor egészen biztosan megölnek!
Itt legalább, ha elbújunk, van rá némi esélyünk, hogy nem találnak
meg. És én ki akarom használni ezt az esélyt.
A kirohanásom mindenkit elhallgattatott. Összenéztek, nem szóltak
semmit, végül felállt a papa.
– Janek szájából Ézsaiás próféta bölcsessége szól. – Egy idézettel
folytatta. – „Eredj, népem, menj be szobádba, és zárd magadra az ajtót!
Rejtőzz el egy rövid pillanatra, míg elmúlik az Úr haragja.”  {1}  –
Megköszörülte a torkát, és körülnézett. – Mi maradunk Minával.
 A többiek csatlakoztak hozzá, egyenként, még Mose bácsi is leült és
elhallgatott. Becsuktam az ajtót, a helyükre csúsztattam a vasrudakat,
ügyelve rá, hogy jól tartsanak.
Eljött az éjszaka, újabb pisztolylövésekkel és az utcáról felhallatszó
sikolyokkal. Két napig tartott a deportálás. De a harmadik napon,
mikor eljött a hajnal, már nem volt több teherautó az utcákon, nem
dördültek lövések, nem voltak sehol nácik. Nem számolták fel az egész
gettót, ahogy ígérték. Amint betöltötték a kvótát, elmentek megint.
Összeszedtek hétezer zsidót, és elvitték őket a halálba, de mi nem
voltunk köztük.

 
NYOLCADIK FEJEZET
 
A deportálások után szinte minden ablakból és ajtóból
öregasszonyok sírását lehetett hallani a gettóban. Hétezer férjet, apát,
feleséget, anyát, fivért, nővért és gyereket vittek el a halálba – vagy
legalábbis így hallottuk a túlélőktől.
Pletykák terjedtek suttogva az utcákon: azt beszélték, túl nagy
fáradság a náciknak, hogy halomra lőjék az embereket az erdőben.
Újabban már gázzal ölik meg a zsidókat a teherautókban, és szappant
főznek a holttestükből, így mondták. Erre a gondolatra felfordult a
gyomrom. Újabb deportálások jöttek, de egy ideig csak kisebb
szelekciók voltak, mint korábban is, és a lét a gettóban – nem élet volt
ez – visszatért a régi kerékvágásba. A munkaképeseket elvitték, és mi
apámmal minden reggel vonakodva felsorakoztunk a munkára. Engem
egy szabóműhelybe küldtek, a munka kibírható volt, de úgy tűnt, a
korábbi élet – iskola, barátok, játékkal és olvasással töltött idő – már egy
teljesen másik világhoz tartozik.
Egy délután munka után sorsfordító döntést hoztam. Nem
egyenesen hazamentem a család tetőre épült rejtekhelyére, hanem egy
barátomhoz. Ha egyenesen hazaindultam volna, ha én is sorban álltam
volna a mamával meg a papával az élelemadagunkért, teljesen
máshogy alakulhattak volna a dolgok.
A gettó utcái üresek voltak, ahogy hazafelé tartottam aznap. Ez az
üresség csak egyet jelenthetett: újabb deportálást. Mikor a nácik
bejöttek és zsidókat gyűjtöttek be, mindenki, aki a környéken lakott,
búvóhelyet keresett magának. Muszáj volt, különben elvitték őket.
Férfiak és nők siettek leszegett fejjel bármelyik hátsó udvar vagy
mellékutca felé. Én a Limanowskiego utca szélén siettem végig, készen
arra, hogy lebukjak egy halomnyi bútor vagy egy rakás régi szőnyeg
mögé, ha meghallom a nácik közeledését.
Már majdnem otthon voltam, amikor német katonák vakkantásait
hallottam a sarkon túlról, és cipők csosszanását a járdán.
Körbenéztem, hová tudnék elrejtőzni, de nem volt sehol semmi…
Bepréseltem magam egy sarokba egy rövid lépcsősor mellé egy épület
oldalában, és próbáltam beleolvadni az árnyékba.
A nácik elmasíroztak előttem az utcán. Csak el kellett volna
fordítaniuk a fejüket, hogy meglássanak, de ők előremeredtek,
mögöttük egy csapatnyi rongyos zsidó lépkedett, akiket deportálni
vittek.
Néztem, ahogy elmennek, néhány százan lehettek, fejüket mélyen
lehajtották, mind néma volt, mint a sír…
De… egy pillanat. A tömeg közepén. Kővé dermedtem.
A mama és a papa?
Lábujjhegyre állva pásztáztam az embertömeget, de már más
szögből. Eddigre már nagyon is látszódtam, a fejem és a vállam kilógott
a lépcső mögül, de nem érdekelt.
Deportálják a szüleimet? Talán csak hasonlítottak rájuk, akiket
láttam.
Sikoltani akartam. Majdnem odarohantam a vonuló zsidók
oszlopához, hogy a szüleim nevét kiáltsam, hogy megtudjam, tényleg
ők-e azok. De a sereghajtó német SS-ek látványa megállított. Ha a
szüleimet most nem vitték el, és engem elkapnak, sosem látom őket
többé. De ha mégis ők voltak…
Amint elmentek a foglyok és őreik, előbújtam a lépcső mögül, és
hazáig rohantam. Berontottam a házunk kapuján, felloholtam a lépcsőn,
a fémrudakra csaptam. Ott voltak az ajtón, ez jó jel volt. Azt mutatta,
van még itt valaki.
Imádkoztam, hogy a mama legyen, és odakiáltottam neki az ajtón át,
ahogy dörömböltem. Hallottam, hogy bentről felemelik a fémrudakat,
és abbahagytam a kopogtatást, a szívem dübörögve vert.
Az ajtó feltárult, az unokatestvérem, Szála állt mögötte, könnyek
csorogtak az arcán.
 – Nem – nyögtem. – Nem!
A térdem majd összecsuklott, és lehunytam a szemem a közeledő
igazság elől.
– Janek – mondta Szála –, Janek, hála istennek, jól vagy.
– Hol vannak? – kérdeztem, bár már tudtam a választ. – Hol vannak
a szüleim, Szála?
– Annyira sajnálom, Janek. A nácik elfogták őket, amikor visszafelé
jöttek, kenyérért mentek. Láttam, ahogy elvitték őket, itt volt az utcán,
pont a ház előtt.
Bebotorkáltam az ajtón, be a galambdúcba, amely valamikor az
otthonunk volt, a menedékünk, több mint egy éven át. Most teljesen
üres volt.
Térdre hullva zokogtam. Szála a vállamra tette a kezét, de alig
éreztem. Mama. Papi. Elmentek. A családom elment. Úgy éreztem,
kitépték a szívemet.
Rám nehezedett a galambdúc üressége. Csak egyedül én maradtam.
Hogy menekülhetnék meg? Miért meneküljek meg? Talán jobb lenne,
ha mennék, és feladnám magam a náciknak, gondoltam legyőzve,
keserűen.
Nem, gondoltam magamban. A ruhám ujjával kitöröltem a
könnyeket a szememből. A szüleim nem ezt akarnák. A fájdalom helyét
átvette az elszántság.
Nem adom fel. Nem adom meg magam. Nem számít, mit tesznek
velem a nácik, nem számít, mit vesznek el tőlem, túlélem.
Tizenhárom éves voltam, és a szüleim elmentek.
Egyedül álltam a világban, de egyedül is túl fogom élni,
elhatároztam.

 
PŁASZÓW
KONCENTRÁCIÓS
TÁBOR
1942–1943
 

KILENCEDIK FEJEZET
  
A nácik elkaptak egy napon, amikor épp dolgoztam.
Még mindig a krakkói szabóságba jártam, remélve, hogy ez majd
megment a deportálásoktól. De végül pont a munkám miatt vittek el. A
płaszówi munkatábor szabóműhelyébe kellett, azt mondták. Úgyhogy
kivittek minket.
Tudtam, hogy ez a nap egyszer eljön majd. A szüleim elhurcolása
utáni napok és hetek során elvitték a családom többi tagját is. Eltűnt
Mose bácsi, miközben munkára vitték.
Abraham bácsit és Fela nénit az otthonukból deportálták.
Szála unokanővéremet, David unokatestvéremet és két kisfiukat
meg akkor, amikor kenyérért álltak sorban. Gizela nénikém és a kis
Zitka önként mentek el egy szelekcióra a Zgody térre, remélve, hogy a
nácik komolyan gondolták, amit az áttelepítésről mondtak. 1942
nyarára már csak én maradtam, én voltam családunk egyetlen tagja itt,
a krakkói gettóban. Azt gondoltam, készen állok majd rá, amikor
elvisznek, de nem így volt.
Feltereltek minket egy teherautóra, mire az összes rémséges történet,
amelyet addig hallottam, megelevenedett.
Hazudtak nekünk a nácik? Meghalunk? Tényleg az erdőbe visznek
minket, és lelőnek? Pánikba estem, kiutat kerestem… ki akartam jutni a
teherautóból, el Płaszówtól, el ebből a rémálomból, amely már elnyelte
a szüleimet és mindenkit, akit szerettem. De a teherautó mellett ott
álltak a nácik a gépfegyvereikkel. Nem is kellett ránk szegezniük, az
üzenet világos volt: vagy megyek, ahova ez a teherautó visz, vagy
meghalok itt, ezen a krakkói utcán. Megesküdtem magamnak, hogy
túlélem, úgyhogy azt a döntést hoztam, amivel életben tudtam
maradni, ha csak pillanatokra is, és leültem a platón.
A velem dolgozó nők könyörögtek, hogy hadd köszönjenek el a
gettóban élő családjuktól, hadd mondják el nekik, hova viszik őket, de a
nácik meg sem hallották őket.
Csak megbökték őket a fegyverükkel, és fenyegetőztek, hogy lőnek,
ha nem szállnak fel. Az asszonyok egész úton sírtak Płaszówig, de én
nem. Engem torkon ragadott a félelem, de nem voltam szomorú, hogy
elvittek a gettóból. A családom elment, és nem volt már semmim, ami
értékes lett volna.
Nem várt ott rám semmi.
 A teherautó végül tényleg Płaszówba vitt minket. Ez a munkatábor
alig néhány kilométerre volt Krakkótól.
Megállt a kapu előtt, ahol több teherautó is parkolt, zsidók szálltak le
mindről. Nem tudtam, honnan jöttek a többiek: Krakkóból? Vagy a
város környéki falvakból? Valahonnan máshonnan? Volt, akinél bőrönd
vagy táska volt, másoknak, mint nekünk, nem volt semmijük.
– Schnell! Schnell! – vakkantott rám egy német őr.
Gyorsan, gyorsan! A puskatust a hátamba lökte, mire előreestem a
porba. Lenyúztam a bőrt a tenyeremről, ahogy próbáltam megtartani
magam, de ez semmiség volt a vállamba hasító fájdalomhoz képest.
Talpra álltam, és leporoltam a vérző tenyerem, ahogy betereltek minket.
Płaszów hosszan sorakozó, alacsony épületekből állt, földutak
futottak közöttük, és az egészet szögesdrót vette körül. Elválasztottak
engem meg a másik pár férfit az asszonyoktól. Egy őr elrendelte, hogy
adjuk át az értékeinket, ezért odaadtam neki a pár zlotyt a zsebemből.
Ezután le kellett vennünk a ruhánkat. Vonakodva húztam le a
piszkos, túlságosan rövid inget és nadrágot, és a magasodó halomra
tettem. Egy másik őr egy pár facipőt adott és egy kék-szürke csíkos,
vastag vászon rabruhát.
Felvettem, és előretartottam a karom, hogy megnézzem magam az új
ruhában.
Most már hivatalosan is rab vagyok, gondoltam. Erre majdnem
felnevettem – igazából rab voltam, mióta a nácik elfalazták a krakkói
gettót –, de most már úgy is néztem ki.
Miután mindenki megkapta a ruhát, egy sárga karszalagot viselő
fogoly meneteltetett el minket a płaszówi szabóműhelybe. Ő a kápó,
mondta, olyan fogoly, akit a nácik neveztek ki a többiek felügyeletére,
hogy ne kelljen folyton bajlódniuk velünk. Azt kell tennünk, amit
mond, különben megismerkedhetünk a botjával. Mindannyian eleget
tudtunk ahhoz, hogy tegyük, amit a többiek, és amit mondanak
nekünk, szó nélkül.
Foglyok ezrei voltak Płaszówban, a legtöbben sárga Dávid-csillagot
viseltek a ruhájukon, ez jelezte, hogy zsidók.
De voltak mások is, mint hamarosan megtudtam, és mind különböző
háromszögeket hordtak. Piros karszalagjuk volt a politikai foglyoknak.
Zöld a köztörvényeseknek. A cigányok feketét kaptak. A lila jelölte a
Jehova tanúi felekezetbe tartozókat, a rózsaszín a homoszexuálisokat.
 Mindnek egy kis betű állt a háromszög közepén, ez mutatta a
nemzetiségüket: P, mint Pole, azaz lengyel, T, mint Tschechen, azaz
cseh, J, mint jugoszláv. De a zsidó csillagokba nem raktak betűket. Nem
számított, honnan jöttünk, nem volt országunk. Mi csak zsidók voltunk.
Ahogy a foglyok tömegét pásztáztam a szabóság felé menet, mintha
ismerős arcot láttam volna. Nem hittem a szememnek. Mose bácsi volt!
– Mose bácsi! – kiáltottam. – Mose bácsi, itt vagyok! Én vagyok az,
Janek!
Mose nem izgatottan nézett fel, hanem rémülten. A szeme
elkerekedett, gyorsan megrázta felém a fejét, aztán újra lesütötte a
szemét.
– Ki kiabált? Ki volt az? – vakkantotta a kápó, megállítva a menetet.
A foglyok hátranéztek a válluk felett, hogy mutassák, nem ők voltak, és
én is ezt tettem, mintha keresném, ki kiáltott. Az egyik ember hátulról
dühösen rám meredt, de aztán ő is hátrafordult, mint aki keresi, ki
lehetett. – A foglyok hallgatnak, hacsak nem szólnak hozzájuk – közölte
a kápó, és hátba vert egy embert a botjával. Ahogy a szabóságig terelt
minket, éreztem, hogy az arcomat égeti a szégyen. Milyen ostoba
voltam! Most bántottak valakit, mert én odakiáltottam Mosénak.
Megfogadtam ott helyben, hogy nem szólok többet, amíg nem tudok
kettesben beszélni a nagybátyámmal.
Egész nap a szabóságban dolgoztunk, tettük, amit eddig is, csak itt
több SS volt, és gyakran ok nélkül vertek minket, csak mert zsidók
vagyunk. Láttam, hogy egy embert úgy fejbe vertek a bottal, hogy
leesett a székéről, és nem kelt fel többé. Elvitték, sosem jött vissza, és
egyszerre megértettem, miért kellett folyton új munkaerő a płaszówi
szabóműhelybe, és miért fog kelleni mindig is.
Aznap este, amikor a barakkunkba vezettek minket, mindenki
kapott egy kis darab kenyeret és egy tálka híg levest. Épp végeztem a
siralmas vacsorával, amikor Mose bácsi rám talált.
– Janek! – Körbenézett, ellenőrizte, hogy a barakk kápója nincs ott, és
magához ölelt. Olyan régóta nem öleltem meg senkit, hogy szinte kővé
dermedtem, hogy viszonozzam az ölelést. Mose eltartott magától,
megnézett, és megint a karjába húzott.
– Annyira sajnálom, hogy nem köszönhettem neked reggel, de
nyilván láttad, mit művelnek azzal, aki engedély nélkül beszél. –
Bólintottam.
 – Janek, nincs túl sok időnk – suttogta. – Figyelj rám nagyon! Itt,
Płaszówban nem tehetsz semmi olyat, amivel felhívhatod magadra a
figyelmet. Mostantól kezdve nincs neved, nincs személyiséged, nincs
családod, nincsenek barátaid. Érted? Nincs semmi, ami
megkülönböztetne, semmi, amivel törődnöd kellene. Ha túl akarod élni,
nem lehet. Névtelennek kell maradnod ezeknek a szörnyeknek. Ne
mondd meg senkinek sem a neved! Tartsd titokban itt bent! – Mose
bácsi az öklével a szívére ütött.
– Itt vannak a szüleim? – kérdeztem reménykedve. Ha Mose életben
van, akkor miért ne lehetne anyám és apám is?
Mose megrázta a fejét.
– Sajnálom, fiú. Nincsenek. Hacsak nem vitték el őket egy másik
munkatáborba, az a legvalószínűbb, hogy meghaltak… Márpedig
leginkább Płaszówba hozzák az embereket Krakkóból, ez közel van.
Megremegett a lábam. Le kellett ülnöm a priccsre, különben
összeestem volna. Tudtam, hogy a szüleim meghalhattak – végül is
lehetett arról hallani, hova kerülnek azok, akiket elvisznek. De azt
hiszem, egészen eddig nem akartam igazán, tényleg elhinni. Nem
próbáltam megállítani a könnyeket, elfutották a szemem, és legurultak
az arcomon.
Mose leült mellém, a térdemre tette a kezét.
– De te élsz, fiú! Ez áldás. Te vagy a másik, aki megmenekült.
Hirtelen felfogtam, mit is mondott Mose.
– És Gizela néni? Zitka? – kérdeztem. Mose felesége és lánya.
Mose szeme is könnyes lett, gyorsan letörölte a tenyere hátával.
– Halottak – mondta. – Nem tudtak dolgozni, a nácik lelőtték őket.
Rákérdeztem a nagybátyáimra, az unokatestvéreimre, de Mose egyre
csak a fejét rázta.
– Csak te meg én maradtunk. Meg kell mutatnod nekik, hogy tudsz
dolgozni, fiú, hogy élhess.
– A szabóműhelyben vagyok – szipogtam.
– Az jó. Bármilyen munka jó, ami a táboron kívül van, és
elkerülheted Amon Göthöt.
– Kit?
– A tábor parancsnokát.
Valaki felkiáltott kint.
 – Appel – mondta Mose, és felállt. – Mindenkinek ki kell menni, fel
kell sorakozni, és megszámolnak minket. Ne feledd: senki vagy. Nincs
neved. Nem beszélsz, nem nézel rájuk, nem jelentkezel önként
semmire. Dolgozol, de nem annyira, hogy feltűnj bárkinek. Gizela,
Zitka, a szüleid, Oskar és Mina mind halottak, nincsenek, Janek, és
elsiratjuk majd őket, ha tudjuk. De most csak egy célunk van: a túlélés.
Túlélés mindenáron, Janek. Nem hagyhatjuk, hogy ezek a szörnyek
leradírozzanak minket a világ lapjairól.
Bólintottam, letöröltem a könnyeimet, és Mose után mentem egy
nyílt térre a táborban, ahol az Appelt tartották.
Ez volt az Appelplatz. Felsorakoztattak minket, a nácik ellenőrizték
a számot a ruhánkon, összevetették a kezükben tartott listákkal. Ekkor
jöttem rá: vernek, éheztetnek, lelőnek, mintha mindez nem számítana
egyáltalán, de végig számontartanak minket.
Őrök járkáltak fel-alá a sorok mellett, ellenőriztek, és egy ropogós
SS-egyenruhát és hosszú lovaglócsizmát viselő férfi lépkedett a foglyok
között, egy lovaglóostorral csapkodva a lábát. Két jól megtermett
kutyája ott ment mögötte. Az SS megállt a mellettem álló fogoly előtt, és
utasítást adott a kutyáinak:
– Támadj! Öld meg a zsidót!
Egyik pillanatban a két állat még nyugodt volt, mintha ölebek
lennének. De egyetlen másodperc alatt vad gyilkosokká váltak. A
férfira vetették magukat, és lerántották. A fogoly kegyelemért
sikoltozott, aztán segítségért, ahogy a kutyák marták és tépték ott,
közvetlenül mellettem. Segíteni akartam, harcolni. De Mose
hátrafordult, rám nézett, figyelmeztetés villant a szemében, és erre
eszembe jutott: nem vagyok senki. Nincs nevem. Nem vehetnek észre.
Úgyhogy a földet bámultam magam előtt, ahogy mindenki más, némán
és mozdulatlanul, miközben a kutyák széttéptek mellettem egy embert.
Mikor már nem mozgott és nem kiabált, az SS fejbe lőtte a pisztolyával.
Göth az arcunkba nézett, hogy mer-e bárki reagálni, majd nevetve
elsétált.
Így ismertem meg Amon Göth parancsnokot.
Mikor az Appel véget ért, Mose a barakkjába ment, én meg az én
barakkomba. Nemcsak a mellettem álló fogoly halt meg az Appel alatt,
lelőttek egy másikat is, valószínűleg mert nem kapta le elég fürgén a

Ú
sapkáját és csapta a combjához az egyik őr előtt. Úgy éreztem magam,
mint aki túlélt egy csatát.
– Mi az állás? – hallottam egy kérdést. Egy olyan férfi tette fel, aki
már itt volt a táborban, mikor megjöttem.
– Göth hét, zsidók nulla – felelte egy másik fogoly.
– Mi ez? – kérdeztem. – Hogy hány zsidót ölt meg Göth, mióta itt
vagy?
– Nem – felelte a férfi. – Hanem hogy hány zsidót ölt meg Göth ma.

 
TIZEDIK FEJEZET
 
Amon Göth egy nap sem ült le úgy reggelizni, hogy előtte ne ölt
volna meg legalább egy zsidót.
Legszívesebben az emeleti erkélyére ült ki, ez a táborra nézett, innen
lőtt le zsidókat, miközben zenét hallgatott a gramofonján. Nem
számított, ki az, vagy mit tett. Ha valaki sietve vágott át az
Appelplatzon, hogy elkerülje a golyót, direkt lelőtte. Normálisan kellett
menni, úgy tenni, mintha nem ülne az ember feje felett egy őrült egy
erkélyen lövésre kész fegyverrel, és remélni, hogy nem vesz észre.
A legjobb az volt, ha ott sem volt az ember.
A szabóságbeli munkámmal megmenekültem a napi lövöldözéstől.
Kora reggel mentem el, és az Appelra értem vissza, meg a barakkbeli
vacsorára: minden este kemény kenyérdarab és némi híg leves. Mose
bácsinak is ilyen beosztása volt, ő a táboron kívül, a szűcsműhelyben
dolgozott. Még mindig megvolt az esély, hogy az Appel alatt Göth
elkapja az embert – senki sem érezhette magát biztonságban, még a
kápók sem –, de Mose segítségével megtanultam, hogy elég névtelenné
váljak ahhoz, hogy túléljek egy hónapot.
Aztán bezárták a szabóságot. Sosem tudtam meg pontosan, miért, de
egyik reggel, mikor a többiekkel odamentünk, azt mondták, már nincs
szükség a munkánkra. Idegesen néztünk egymásra. A táboron kívüli
munka nélkül egész nap Amon Göth közelében leszünk, és ha nincs
használható szaktudásunk, még értéktelenebbek leszünk, mint előtte.
Az építkezésre vezényeltek, új barakkokat húztunk a sosem szűnő
emberszállítmánynak: egyre hozták a zsidókat vonattal és teherautóval
Płaszówba. Csonttörő, embert próbáló munka volt: ki kellett ásni az

É
alapot, követ hordani talicskával, összeállítani a paneleket. És mindig
ott volt a fenyegetés, hogy megjelenik Amon Göth a kutyáival.
Mikor megöltek a brigádomból egy férfit, mert túl lassan mozgott,
Mose bácsi egynapi fejadagért cserébe áthelyeztetett egy kápóval egy
külső munkára.
Másnap reggel jelentkeztem az új brigádomban, ahol feltereltek
minket egy teherautóra. Nem tudtuk, hova megyünk és mit fogunk
csinálni. Senki sem tudta. Valami új munka volt ez, senki sem csinálta
eddig, és mindannyian kicsit idegesek voltunk. Mindig volt rá esély,
hogy az lesz a munkánk, hogy ássunk sírokat az erdőben – aztán
belelőnek, hogy megtöltsék őket.
A teherautó csikorogva megállt, a nácik pedig kitereltek minket. De
nem az erdőbe vittek, nem is egy másik gyárba.
A krakkói gettóba mentünk! Csodálkozva néztünk egymásra – miért
hoztak vissza minket a nácik a gettóba?
A Lwowska utcai kapun engedett be minket egy őr, és rögtön láttuk,
mi változott: nem voltak itt többé emberek.
Nem járt senki az utcán, nem volt senki a házakban. Az egész gettót
kiürítették, miután elmentem. Semmi jele nem volt életnek.
– Ki kell pucolni a teljes gettót – mondta az egyik náci. – Nem
maradhat zsidó szenny. – Elmondták, hogyan kutassuk át a lakásokat
értékek után, és ami ott maradt, azt válogassuk szét, rakjuk halomba a
földön, hogy elvigyék és kidobják: egyik halomba a ruhákat, másikba a
háztartási holmikat.
Nem vihetünk el magunkkal semmit, különben agyonlőnek.
Ahogy Podgórze üres utcáit jártam, nehéz súly nyomta a mellemet.
Letaglóztak az emlékek. Nemrégen mentem el innen, és az elmúlt pár
évem maga volt a rémálom, de nem a hólapátolásokra emlékeztem,
vagy a lövöldözésekre, vagy az éhezésre. Hanem arra, ahogy
elsétáltunk anyámmal a piacra. Ahogy meglátogattuk apámat a
műhelyben, ahogy fociztam az utcán a barátaimmal. Ez a környék volt
valamikor az otthonom, és mindig is az lesz, még akkor is, ha
kipucolják innen a zsidó „mocskot”.
Mintha csak a szívemet akarnák széttépni, beosztottak annak a
háznak a kipakolására, ahol a szüleimmel éltem.
Míg a többi fiú lent dolgozott a földszinten, én felmentem a lépcsőn.
Megálltam ott, ahol nem láthatott senki, és emlékeztem.
 Barchwic bácsi a másodikon, ahogy együtt énekel a rádióval.
Szymansky néni, ahogy a harmadik emeleti folyosón sepreget.
Bármelyik percben, gondoltam, meghallhatom anyám hangját,
ahogy lekiabál nekem: – Janek! Vacsora! – Vártam, de nem volt rádió,
sem seprű, sem anyám hangja. Nem volt semmi, csak az első emeleti
lakásokban dolgozó fiúk csendes motoszkálása.
Felmentem a régi emeletünkre, végig a folyosón.
Valamikor olyan ismerős volt, úgy sétáltam végig rajta, hogy közben
nem is igazán láttam. De most más volt. Most láttam a foltokat a
szőnyegen, a vedlő vakolatot a mennyezeten, a kiégett izzót a
lámpában. A szag is más volt, rohadás bűzét éreztem, amilyet eddig
még sosem. Tatarka úr lakásának ajtajában felerősödött a szag. Az ajtó
nyitva volt, benyomtam, és benéztem.
Tatarka úr ott feküdt a lakása előszobájában az Immerglickéktől
lopott szék mellett, halott volt, körülötte vértócsa.
Vagy legalábbis azt gondoltam, hogy az ott Tatarka úr. A holttest
fekete volt és összeszáradt, csupa cafat és csont és…
Visszabotorkáltam a folyosóra, hánytam. A szag, a látvány… – túl
sok volt. Megint hánytam, könny csorgott égő szememből. Elrohantam.
Nem oda rohantam, ahol régen laktunk több másik családdal együtt,
inkább ki a tetőre, ahol csak apával és anyával voltunk, biztonságban a
galambdúcban. Kirontottam a nagy fémajtón át a tetőre, nagy
kortyokban szívtam a tüdőmbe a friss levegőt. A szag végre elmúlt, de
az emléke nem… és Tatarka úr foszló hullájának a képe is velem
maradt.
Egy ideig csak álltam ott, kezemmel a térdemen, amíg újra
normálisan lélegeztem, de tudtam, hogy hamarosan vissza kell
mennem. Semmiféleképp nem szabad, hogy a nácik észrevegyenek.
Bementem a galambdúcba, elnyomva a mama és a papa feltörő
emlékképeit. Átkotortam, ami ott maradt. Valaki itt lakott, miután
engem elvittek: volt egy rongyos sál, amire nem emlékeztem, meg egy
piros takaró, ami nem az enyém volt. De apám régi kabátja is ott volt a
sarokban. Tudtam, hogy nem vihetem magammal, de felemeltem, és
belebújtam, leginkább azért, hogy az illatát felidézzem. Jobban illett
rám, mint eddig bármikor.
Megállapítottam, hogy bár sovány vagyok és éhezek, mégis
megnőttem, már tizennégy vagyok, majdnem olyan magas, mint apám
volt.
Mikor levettem a kabátot, megéreztem egy dudort az ujjában.
Végigtapogattam. Valamit belevarrtak. Tényleg, hát persze! Anyám
belevarrta a pénzünket a kabátunkba, hogy ne vigyék el valamelyik
razzián! Kilestem a galambdúcból, hogy ellenőrizzem, senki sem jött
még fel a tetőre, és sietve feltéptem apám kabátjának a bélését. Ezer
zloty volt benne!
Beletúrtam a holmikba, megtaláltam az én régi kabátomat is, azt is
feltéptem. Még ezer zloty, az már kétezer! A nácik persze nem árultak
ételt a táborokban, de megvolt a módja, hogy kívülről csempészve
szerezzen az ember. Mose bácsi tudni fogja, hogyan!
Anyám hagyott fent tűt meg cérnát, feltéptem a rabruhám varrását,
és belevarrtam a pénzt. Gyönyörűen varrtam, ez volt a munkám a
szabóságban is. Gyorsan befejeztem, elégedetten a munkámmal. Csak a
legalaposabb ellenőrzés találná meg a pénzt, állapítottam meg.
Sietve halomba raktam a galambdúcban maradt holmikat, hátha
feljön valaki ide takarítani, és lementem, vissza a velem dolgozó
fiúkhoz. Ők már a legfelső emeletig jutottak.
Csatlakoztam hozzájuk: a régi lakásunkat pucoltuk ki.
Közben pedig gondosan elkerültem Tatarka úr ajtaját.
Végigdolgoztuk a napot, összehordtuk egy halomba a ruhákat, egy
másikba a többi háztartási mindenfélét. Én mindig a ruhákkal kezdtem,
végigfuttattam az ujjaim a varratokon, hogy vajon másnak is eszébe
jutott-e az, ami anyámnak, és találtam is egy pár gyémánt fülbevalót.
Beakasztottam a karom alá a kabátomba, remélve, hogy nem esik ki.
Ma este rendesen eszünk Mose bácsival!
A táborba visszavezető utat végigaggódtam, hogy lebukom. De az
őrök vagy nem gondolták, hogy megpróbálnánk bármit is
visszacsempészni, vagy arra jutottak, hogy már nem maradt semmiféle
érték a gettóban.
Ebben többnyire igazuk is volt – nem csak az embereket vitték el
onnan. Két év rabság, éhezés és prédálás kivéreztette a gettót, szinte
semmi érték sem maradt.
Ahogy gyülekeztünk Appelre, odasúgtam Mose bácsinak, hogy
jöjjön át a barakkomba vacsoraosztáskor. Aztán megkérdeztem, mi a
mai állás.
 – Göth tizenkilenc, zsidók nulla – súgta. – Jó, hogy ma nem voltál itt
a táborban.
Bólintottam. Igen, nagyon jó.

 
TIZENEGYEDIK FEJEZET
 
Mose bácsi nem hitt a szemének, amikor megmutattam neki a pénzt
meg a fülbevalót. Megölelt, megcsókolt, de aztán eszébe jutott a saját
figyelmeztetése, hogy senki sem láthatja, hogy bármi is számítana
nekünk.
– Ismerek valakit a lőszergyárban – suttogta. – Néha becsempészik
kenyeret, és eladja… megvan az ára. Veszek valami ételt magunknak.
Megmentettél minket, Janek!
Aznap este valamivel később Mose hozott nekem egy fél vekni
kenyeret – micsoda dőzsölés! Az inge alól vette elő, és intett, hogy
rejtsem el gyorsan.
– Vigyázz, nem láthatja meg egyetlen rabtársunk sem!
Megpróbálnák elvenni. És ne adjál senkinek! Ha túl akarod élni,
akkor ne, rendben?
Bólintottam.
– Telik majd még a pénzből – folytatta suttogva. – Elrejtettem a
többit.
– Hova? – kérdeztem.
– Biztos helyre, nem találja meg senki.
– A kápó! – mondta valaki az ablak mellől. Valaki mindig
figyelmeztette a többieket, ha jött egy őr vagy egy kápó.
– Akkor holnap – köszönt el Mose. – Ne feledd, amit mondtam! Nem
láthatja senki.
– Nem fogja.
Mose bácsi kiosont a barakkból, én pedig felmásztam a priccsemre.
Hideg bőrömhöz szorítottam a kenyeret. A kenyér nem volt már meleg,
de a szívem gyorsabban vert, és csorgott a nyálam, ha arra gondoltam,
hogy megeszem majd.
Egy fél vekni csak úgy! Płaszówban ezzel gazdag ember voltam,
amit egyszerre mulatságosnak láttam. A háború előtt jó pár vekni
kenyerünk volt, mindig állt kettő a konyhában, a mama mindennap
friss kenyeret vett a pékségben, és én alig törődtem ezzel. Most meg egy
fél vekni az életet jelenti, és anyám nincs többé.
A kápó ellenőrizte, hogy mindenki ott van-e a priccseken.
Nem kellett aggódnia az alattam fekvő férfi miatt.
Az az ember bemászott Appel után a barakkba, és azóta nem
mozdult. Muzulmánnak hívta a táborok népe az ilyen foglyokat, akik
olyan soványak voltak, hogy az összes bordájuk és a karjuk csontjai is
kilátszottak. De nem csak erről volt szó. Mindenki csont és bőr volt. A
muzulmánok abban különböztek, hogy a szájukon át vették a levegőt,
húzták a lábukat, nem rendesen jártak… ha egyáltalán tudtak járni. A
legtöbben csak a földön kuporogtak négykézláb, még akkor is, ha
ütötték őket a kápók vagy a németek.
De még ha állt is, akkor is fel lehetett ismerni a muzulmánt a
szeméről. Nem volt már ott semmi. A muzulmánok feladták, nem volt
élet az arcukon, nem volt szikra a lelkükben. Zombik voltak, a fogva
tartóik élőhalottá dolgoztatták és éheztették őket. Ha az alattam fekvő
férfi nem lesz halott a reggeli ébresztőre, akkor az Appel majd megöli.
Egy fél vekni kenyér megmenthette volna, ha meg tudta volna enni.
Egy idő után ezt tette az éhezés. A test annyira hozzászokott a táplálék
hiányához, hogy már attól is rosszul lett az ember, ha megevett egy fél
csajka levest. Hallottam, ahogy belehal az éhezésbe, és nekem volt
ennivalóm. Fél vekni kenyér! Ha csak egy részét odaadnám neki…
De Mose figyelmeztetett: ne osszam meg senkivel. Ha túl akarom
élni, akkor ne.
Ha el akartam kerülni, hogy belőlem is muzulmán legyen.
Úgyhogy összegömbölyödtem a priccsen, lopva harapdáltam a
kenyeret a sötétben, és hallgattam, ahogy meghal alattam a névtelen
férfi.
Végeztünk a házzal, ahol régen laktunk, de voltak még kipucolásra
váró épületek a gettóban. Napokig dolgoztunk ott, elrejtett pénzt és
értékeket kerestem mindenhol, ahova mentünk, de nem volt sehol
semmi. Már mindent kipucoltak a felszámolás előtt, a nácik tettek erről.
Egyik este Mose bácsi egy répát hozott nekem, a régi kabátokban
talált pénzből vette. Egy egész répát! A gettóbeli időszak eleje óta nem
kaptam ilyet. Puha volt és szottyadt, de a legfinomabb, amit valaha
ettem. Még mindig maradt pénzünk, azt mondta Mose bácsi, sok. Még
ha soha többet nem találok semmit, akkor is vehetünk egy kis extra
ennivalót időnként, egész sokáig. Talán eleget ahhoz, hogy túléljünk.
Lehetett pletykákat hallani arról, hogy az oroszok és németek
egyezménye felbomlott, és most hadban állnak egymással, úgyhogy
Hitlernek nyugaton az angolokkal, a franciákkal és az amerikaiakkal
kell megküzdeni, keleten meg az oroszokkal. Akárhogy is, susogták az
emberek, év végére szabadok leszünk. Én nem bírtam elhinni. Nem
hittem. Addig nem, amíg nem láttam a saját szememmel, ahogy egy
amerikai vagy orosz tank végiggördül az úton.
Közben, hála a pénznek, amit elrejtettünk Moséval, túléltünk.
Ameddig kellett.
Egy este, amikor visszatértem a gettóbeli pakolásból a táborba,
megkérdeztem egy barakkbeli fiút, aki Płaszówban dolgozott, mi a mai
állás. Elfordult, nem válaszolt nekem.
– Mi a baj? – kérdeztem tőle, de nem mondott semmit.
Magam felé rántottam. – Hé! Tomas, miért nem mondod el?  Mi az
állás?
 
– Csak egy – felelte Tomas a lábára meredve.
– És ki az? Ismerem?
– A nagybátyád – felelte végül. – Aki esténként átjár hozzád.
Hátratántorodtam, bevertem a fejem a priccsbe.
– Nem! – kiáltottam. – Nem, az nem lehet. Tévedsz. Mose nem a
táborban dolgozik, hanem a szűcsműhelyben, Płaszówon kívül. Valaki
mást láttál.
Tomas a fejét rázta.
– Bezárták a szűcsműhelyt, és minden dolgozót belső munkára
vezényeltek. A nagybátyád lett a kőtörő brigád vezetője. Mikor Göth
követelte, hogy mondják meg, mit végeztek aznap…
– Mi lett? Mondd! – követeltem a választ. A gyomrom görcsbe ugrott
a félelemtől.
Tomas megint a fejét rázta.
– Göthnek nem tetszett a válasz.
– Nem! – mondtam. – Tévedsz. Mose elment a szűcsműhelybe, mint
mindig. Majd meglátod. Valaki más volt.
– Sajnálom, Janek.
– Valaki más volt! Majd meglátod Appelen.
 De Mose bácsi nem volt ott az Appelen. Kerestem ott, ahol találkozni
szoktunk. Végignéztem a sorokat. Kiáltani akartam a nevét, de tudtam,
hogy az öngyilkosság lenne.
Mose megtanított: nem szabad semmi olyat tenni, amivel felhívnám
magamra a figyelmet. Névtelennek kell maradnom.
Senkinek kell lennem, akinek nincs személyisége, nincs családja,
nincsenek barátai, akikkel törődne.
De akkor is volt, akivel törődtem. Mose bácsi volt az utolsó
rokonom. Az utolsó ember, akiben bízhattam Płaszówban. Az egyetlen
barátom.
És a talált pénz! Mose elrejtette, és nem mondta meg nekem, hova.
Sosem gondoltam rá, hogy ki kellene szednem belőle, mert azt hittem,
Mose örökké ott lesz nekem. Hogy túlélünk, mindketten. Hogy mi
ketten túléljük: a Grüner család két utolsó tagja, ez így van megírva.
Most már csak én maradtam, én, Janek. Tizennégy éves voltam, és
egyedül voltam a világban. Ezúttal végleg.
Ahogy a nácik haladtak az Appellal, legyűrtem a könnyeimet. Ha
Amon Göth meglátta volna, hogy sírok, megölt volna engem is.

 
TIZENKETTEDIK FEJEZET
 
Pár nappal később befejeztem a gettóbeli takarítást, és
visszavezényeltek dolgozni Płaszówba. Mose bácsi már nem volt, senki
sem segített, senki sem intézte el, hogy a táboron kívülre kerüljek.
Brutális munka volt, és az élelmiszeradag túl kevés, hogy
továbbcsinálja az ember. Volt olyan reggel, hogy alig bírtam felkelni a
priccsről, és nehezemre esett végigállni az Appelt.
Így történik hát? – tűnődtem. Így szűnik meg ember lenni egy
fogoly, és így lesz belőle muzulmán?
Egyik este, miután egy egész árkot kiástam az új latrináknak,
összeestem, és a barakk padlójára roskadtam.
Nem volt erőm, hogy felmásszak a priccsre. Kétségbeesetten
próbáltam felállni, de a lábam nem engedelmeskedett, és pálcikavékony
karommal sem tudtam felhúzni magam.
Márpedig ha nem állok talpra gyorsan, akkor megtalál a kápó, és
megver, hogy nem a priccsen vagyok.
 Senki sem hajolt le, hogy segítsen, amíg kínlódva próbáltam talpra
állni. Mindenki olyan volt, mint én – magukra is kevés energiájuk
maradt, nemhogy másokra.
Legyél senki, ne törődj senkivel! Így lehet túlélni. Erre tanított Mose
bácsi.
Mose… gondoltam sajgó mellel. Miért nem vagy itt? Miért kellett
meghalnod? Segítségre van szükségem. Barátra.
Mose kellett volna nekem. Ő segített volna visszamászni, a
figyelmeztetése ellenére is, hogy nem szabad törődni senkivel. De így ki
fog most segíteni nekem?
A mellemre gördültem, hogy feltoljam magam, de a padlódeszka,
amelyen feküdtem, megmozdult. Pillanat… ez a deszka mozog?
Tudtam, hogy a kápó bármelyik percben bejöhet. De ahogy a padlón
feküdtem és a deszkát bámultam, eszembe jutott, amikor az
érkezésemkor új barakkok építésén dolgoztam. Mindig volt egy kis hely
a fapadló és a föld között. Ha ez a deszka eléggé kilazult…
Remegő kezemmel felemeltem a deszkát. Körbenéztem, lát-e valaki,
de persze senki. A többiek mindent megtettek, hogy ne vegyenek észre,
ahogy én sem láttam meg őket sosem.
Elég széles volt a nyílás a padlózatban, hogy becsusszanjak a
deszkák és a föld közé. Nagy volt a kísértés, hogy teljesen elhúzzam a
deszkát, bemásszak és eltűnjek.
De észrevennék, hogy nem vagyok ott a priccsen. És mit csinálnék
ott lent, örökre rejtőzködnék? Szélsebesen meghalnék a szegényes
kenyér- és levesadag nélkül, amit itt adtak.
De holnap. Holnap, az Appel után. Akkor beosonhatok a barakkba,
és nem megyek dolgozni. Az embereket folyton ide-oda helyezték.
Senki észre sem venné, hogy nem vagyok ott. Visszajövök ide, és
elbújok a padló alatt!
Mintha Mose segített volna így is, hogy nem volt ott.
Megmutatta nekem a deszkát. Ahogy felnyomtam magam a földről
utolsó csepp erőmet összeszedve, éreztem, ahogy Mose keze felsegít.
Kinyúltam, megfogtam a priccs oszlopát, és felmásztam a helyemre.
Nem voltam muzulmán. Még nem.
Másnap Appel után megragadtam a két ismerős fiút a barakkomból:
Tomast és Izaacot, megmutattam nekik a deszkát.
 Nem tudtam, miért tettem ezt. Az ember úgy élt túl, hogy magáról
gondoskodott, csakis saját magáról. De talán azt akartam, hogy valaki
segítsen majd nekem, ha kell. Talán csak nem akartam egész nap
egyedül lenni ott lent. Vagy talán nem tudtam megtartani a titkot
olyanok előtt, akik szintén segítségre szorultak. Megtettem ezt a
feketepiacon vett étellel, amit Mose hozott, és bűntudatom volt miatta.
Nem akartam egyedül elbújni a deszka alatt, miközben mindenkit
halálra dolgoztatnak.
– Nem tehetjük! – közölte rögtön Tomas. – Ha elkapnak, megölnek.
– Akkor halunk meg, ha nem bújunk el – feleltem. – Visszamész,
hogy halálra dolgoztassanak, ezt akarod? Vagy ami még rosszabb: hogy
Göth megöljön?
– Nem! De ez büntetést hoz a fejünkre.
– Ez a túlélés útja – mondtam. Felemeltem teljesen a deszkát. –
Beférünk ide mind a hárman.
Izaac lemászott, és végül Tomas is beadta a derekát.
Eleinte csak aludtunk, nem csináltunk semmit. Annyira keményen
dolgoztattak minket, és olyan kevés ételt kaptunk, hogy a testünk
hibernálódni vágyott, mint a medvéké. A föld kemény volt, de nem
számított, ilyen volt a farács is, amit ágynak hívtunk ott. Úgyhogy
aludtunk, csak annyi időre ébredtünk fel, hogy oldalba bökjük, aki
horkolt.
Felébredtünk a léptekre felettünk, és tudtuk, hogy elő kell jönnünk
az Appelra. Arról nem hiányozhattunk, mert akkor a keresésünkre
indulnának. Ahogy a foglyok visszajöttek a barakkba, kimásztunk,
sietve visszatettük a deszkát, és leültünk a priccsre, mintha csak akkor
jöttünk volna meg a munkából. Senki sem gyanított semmit – vagy ha
mégis, nem szóltak egy szót sem. Aki beszélt, azt megölték.
Minél többet bujkáltunk a padló alatt, annál erősebbek lettünk. Nem
voltunk egészségesek, messze nem, de az egész napos kemény munka
nélkül javult az állapotunk.
Nem okozott már nehézséget, hogy esténként felmásszak a priccsre.
Tomasszal meg Izaackal egyre kevesebbet aludtunk napközben, fent
maradtunk, és sugdolózva beszélgettünk. Leginkább ételről, de az
otthonunkról meg a családunkról is, amíg nem kezdett túlságosan fájni
az emlékezés. Akkor megint aludtunk, folyton figyelve a foglyok halk
lépteit felettünk, hogy tudjuk, mikor kell kimásznunk.
 De egyik nap nem léptek zaját hallottuk, hanem beszédet.
A nap kellős közepén.
Izaac odakúszott, kinézett a rejtekhely egy repedésén a falnál. Amit
látott, attól elállt a lélegzete.
– Göth az! – suttogta. – Göth a kutyáival meg két őr! És a barakkunk
felé jönnek!
– Halottak vagyunk – állapította meg Tomas. – Azok a kutyák
azonnal kiszagolnak minket. Megtalálnak, és lelőnek.
A szűk kis rést a padlódeszka alatt egyszerre koporsónak éreztem,
mintha már meghaltam volna, és eltemettek volna ide. A menedék a
płaszówi rémálomból csapdának bizonyult. Csak annyira voltam képes,
hogy visszafogjam magam, és ne álljak neki sikoltozni.
– Janek, mit csináljunk? – kérdezte Izaac, a hangjában ugyanolyan
kétségbeesés csendült, mint amilyet én is éreztem.
Átlestem a repedéseken. Göth egyre közelebb ért, fekete csizmában,
ropogós, fekete egyenruhában. Az egyik kutyája a fülét hegyezte, és
egyenesen rám nézett.
Elhúzódtam a faltól.
– Csapdába estünk. Ki kell jutnunk innen. Ki kell jutnunk innen. –
Szinte fulladoztam a félelemtől.
– És hova menjünk? – sziszegte Tomas. – Ha kijövünk, megtalálnak a
barakkban!
– Nem számít. Nem kaphatnak el minket itt. – Addig tekeregtem,
mocorogtam, amíg sikerült átfordulnom a hátamra. Felemelhetném
egyszerűen ezt a deszkát, kijuthatnék a fényes szobába, beszívhatnám a
levegőt.
Annyira szűk volt a hely itt lent. Alig fértünk el, egyre kisebbnek és
kisebbnek éreztem…
Izaac megragadta a kezem.
– Nem lehet, Janek.
– Muszáj! – Ki kellett jutnom a koporsóból. – Majd… majd úgy
teszünk, mintha ide lennénk beosztva munkára.
– Meg fog ölni minket! Göth megöl! – kiáltotta Tomas.
– Vagy megöl, vagy nem – állapítottam meg. – De annyit biztosan
tudok, hogy ha itt talál minket, nem kérdés, hogy megöl-e.
Kinyomakodtam a szűk helyről. Úgy éreztem magam, mint aki a víz
alól jön fel. Kiszabadultam a koporsóból!
 Levegő után kaptam, megtelt a tüdőm. De ha tényleg nem akartam
meghalni, gyorsan kellett mozognunk.
Mindannyiunknak. Kisegítettem Izaacot, aztán Tomast, és amilyen
sebesen és halkan csak tudtuk, visszatettük a deszkát. A szívem vadul
vert, de ettől éreztem, hogy élek, és azt akartam, hogy életben is
maradjak.
Csak úgy mászhattunk ki ebből a bajból, ha Göth elhiszi, hogy
munkán vagyunk itt, és az az ember pont úgy kiszagolta a félelmet,
mint a kutyái. Talán még jobban.
Az ajtóhoz rángattam Tomast és Izaacot.
– Gyertek! – szóltam. – Én beszélek.
Akkor jöttünk ki a barakkból, amikor Göth befordult a sarkon a
kutyáival.
– Hé, ti! Álljatok meg! – kiáltotta. – Hova mentek?
Remegő kézzel kaptam le a sapkámat, ahogy az előírás szerint
kellett.
– A tábor déli részébe küldtek munkára, uram! – válaszoltam. A
hangom elcsuklott, úgy remegtem.
Göth kutyái lihegve néztek minket. A fülüket hegyezték, mintha
csak arra várnának, hogy Göth ránk küldje őket.
Vajon kiszagolták a félelmemet? A kutyák tudták, hogy hazudok?
Próbáltam kitartani, nem remegni. Halálosan rettegtem, de mindenki
így érzett, ha Göthtel találkozott, akár bujkált épp, akár nem.
Göth egy hosszú pillanatig ránk bámult, aztán egyetlen szó nélkül
elment. Izaac, Tomas és én ott álltunk földbe gyökerezett lábbal, nem
mertünk megszólalni vagy bármit is tenni, amitől Göth
meggondolhatná magát. Mikor már pár lépésnyire járt, észbe kaptam,
hogy ha nem mozdulunk, az hiba lenne, ezért a barátaimat megragadva
magam után rántottam őket.
– Menjünk! – suttogtam, és sietve befordultunk egy sarkon.
Nem álltunk meg addig, mikor már nem láttuk Göthöt, de legalább
már levegőt tudtam venni. Próbáltam túlélni, és ezzel olyan közel
kerültem a halálhoz, mint még soha.
Többet nem bújtam el a deszka alatt.

 
WIELICZKA SÓBÁNYA
 1943–1944
 
TIZENHARMADIK FEJEZET
 
Egy reggeli Appelen kiválasztottak ötven embert, köztük engem is,
és feltereltek minket egy teherautóra. A nácik nem mondták meg, hova
megyünk.
– Megölnek minket – szólalt meg valaki.
De ennek nem volt túl sok értelme. Amon Göthnek nem okozott
problémát, hogy bármelyikünket megöljePłaszówban. Miért pakoltatna
fel minket egy teherautóra és vitetne el valahova, hogy legyilkoljanak
minket?
Körbenéztem, kiket válogattak össze a nácik: a legerősebb płaszówi
foglyok voltak – vagy legalábbis azok, akik a legmesszebb álltak attól,
hogy muzulmánná váljanak. Biztos voltam benne, hogy valami
munkára visznek minket, és abban is, hogy ennek jobbnak kell lennie
Płaszównál.
A padló alatt töltött két hét, ami alatt erőt gyűjtöttem, megmentett.
A teherautó egy magas épület előtt állt meg, úgy nézett ki, mint egy
harangtorony, de nem templomhoz tartozott. Ipari területnek tűnt:
olajjal lepett motorok és generátorok álltak mindenfelé, mint valami
őrség, és sínek futottak ide.
A náci, akihez a mi teherautónk tartozott, leterelt minket, és
csatlakoztunk egy csapatnyi, máshonnan érkezett fogolyhoz. Egy
ismerős férfi mellé kerültem, de nem tudtam, honnan ismerhetem.
– Krakkóból jöttél? Ki vagy? – kérdeztem.
– Nem! – fakadt ki meglepő erővel. – Nem vagyok senki.
Igaza volt persze. Meg sem kellett volna kérdeznem. De láttam, hogy
két másik, Płaszówból érkező fogoly is merőn vizslatja.
– Leviszünk titeket a bányába, megmutatjuk, hol fogtok dolgozni –
mondta egy kápó. – Utána beosztunk mindenkit a barakkjába.
Elmeneteltettek minket a gyárba, amely nem is gyár volt, hanem egy
hatalmas bánya bejárata. Tíz-tizenkét fős csoportokban szálltunk be a
liftbe. Az ismerősnek tűnő férfival és az őt bámuló két płaszówi
fogollyal kerültem egy csapatba. Most már ott álltunk mellette, szinte
kínosan közel, de ő továbbra sem mondott semmit. Csak bámulta a
padlót.
A lift kattant, és elindult, egyre csak mentünk lefelé és lefelé. A
nyitott akna szürkésfehér falát lámpa világította meg, ahogy
süllyedtünk. Egyszer csak eszembe jutott a rés a padlódeszka alatt
Płaszówban. Be voltam szorítva oda, a föld alá. Csapdába voltam esve a
sötétben, és eljött értem a halál…
– Só – suttogta valaki. – Ez a Wieliczka sóbánya, nem lehet más.
Felrázott a transzból.
Kinyújtottam a kezem, megérintettem a falat, és megnyaltam az
ujjam. Igen, a falak tényleg sóból voltak!
A lift leért a mélybe, alagutak és kisebb termek labirintusán vezettek
át minket.
– A negyvenhetes tárnában fogtok dolgozni – mondta a kápó –, a
hetes szinten.
Sólépcsőkön mentünk le, sópadlón jártunk, és a mennyezetről
csöpögő, sós vízből épült cseppkövek mellett haladtunk el. Sosem
láttam még ilyesmit. A bánya idegen álomvilágnak tűnt. Hamarosan
magunk mögött hagytuk a villanyfényeket, és csak azt láttunk, amit
megvilágított a kápó karbidlámpája.
– Talán arra gondoltok, hogy könnyen el lehet osonni valamelyik
alagútba – mondta a kápó. – Talán azt gondoljátok, könnyű megszökni
a sötétben. Kilenc szint van, háromszáz kilométernyi alagúttal. Talán
azt hiszitek, sosem találnánk meg titeket.
A kápó megállt, fejlámpája megvilágított minket.
– És igazatok van. Tényleg nem találnánk meg. Örökre elvesznétek
egy éjszakánál is sötétebb útvesztőben, ahol nincs semmi ehető, csak só,
és semmi iható, csak sós víz. A helyetekben nem vesznék el… sem
direkt, sem máshogy.
Innentől szorosabban a kápó nyomában maradtunk.
Megmutatta nekünk a tárnát, ahol dolgozni fogunk. A lapátokat és a
csákányokat, amelyeket majd használunk. A kocsikat, amelyeket meg
kell pakolnunk. A többiek, akik itt dolgoztak, már visszamentek a
barakkba, aludni. Velük együtt még hajnalhasadta előtt felkelünk, és
egyenesen idejövünk dolgozni úgy, hogy nem is alhattuk végig az
éjszakát. Már a gondolattól megfájdult a karom és a lábam.
 A kápó másik úton vitt ki minket, egy hatalmas termen át, ahol
minden lépésünk visszhangot vert. Az egyik férfi elöl megbotlott, egy
darab só levált a fapallóról alólunk, leesett, majd csobbant. Víz! Egy
egész tó volt itt lent. Fodrozódott és feketén csillogott a kápó
lámpájának fényében.
Felmentünk még pár lépcsőn, újabb lift, és megérkeztünk egy másik
hatalmas terembe, ahol már villannyal világítottak. Itt nem volt tó, de
volt valami még döbbenetesebb: szobrok! Tucatnyi alak, mind sóból
faragva.
És a plafonon csillárok lógtak, azok is sóból készültek! Sok-sok
hónapot töltöttem piszkos utcákon, vedlő vakolat és szürke egyenruhák
között, spártai barakkokban, és megdöbbentett, hogy még mindig akad
szépség ezen a világon. Főleg, hogy itt, egy jó mérfölddel a felszín alatt.
– A munkások, a bányászok… ők csinálták – suttogta a férfi, aki
korábban megmondta a bánya nevét is. – Van ezeréves szobor is!
Voltak koboldok, kígyók, gnómok. Lengyel lovagok, királyok és
királynők. Azt kívántam, bár valahogy csoda történne, életre kelnének
és kiszabadítanának, megmentenének minket.
De csak álltak ott sóba dermedve.
Ugyanolyan tehetetlenül, ugyanúgy csapdába esve, mint mi.
Az utolsó teremben Wieliczka boldogabb múltjának emlékét láttuk.
Egy templom volt, kápolna, azaz inkább egy föld alatti katedrális.
Újabb szobrok, oltár korláttal. Minden, ami egy katolikus templomban
kellett a szertartásokhoz. De az ima nem segített a bányászokon. A
náciké volt már szinte egész Lengyelország, még több száz méterrel a
felszín alatt is.
Leszállt az éjszaka, már fent voltak a csillagok, amikor kiértünk, ami
csak azt jelentette, hogy még hidegebb lett.
Elvittek minket a barakkba, amely semmivel sem volt jobb, mint a
płaszówi. Mivel nem értünk fel vacsorára, étel nélkül küldtek minket
aludni. Volt annyi eszünk, hogy ne panaszkodjunk, és a legtöbben
aludni tértünk, amilyen gyorsan csak tudtunk. A reggel, mind tudtuk,
hamarabb eljön, mintsem készen állhatnánk rá.
És akkor az ismerősnek tűnő férfit furán méregető két fogoly sarokba
szorította az emberét, amikor a kápó végre elment.
– Holtzmannak hívnak, ugye? – kérdezte az egyik.
– Nem – felelte az ismerős arcú. – Finkelsteinnek!
 – Krakkóban voltál, igaz? – szólalt meg a másik. – Te voltál a
Judenrat egyik rendőre.
Hát persze! Innen volt ismerős! Hogy is felejthettem el az arcot? Ő
hozta fel a lakásunkba a nácikat, és ő lopott el tőlünk mindent, amíg a
nácik elvették a mama gyűrűjét.
Emlékeztem, milyen volt anyám tekintete aznap, emlékeztem az
ürességre, amely soha többé nem tűnt el onnan teljesen. Annyira féltem,
annyira féltettem, hogy nem is éreztem haragot.
De most már igen, már éreztem.
– Nem! – tiltakozott a rendőr. Pánik villant a szemében.
– Finkelsteinnek hívnak! Zielonkiból jöttem!
– Csend legyen ott! – kiáltott be egy kápó kintről. A két férfi nem
szólt többet, de figyelték a rendőrt, ahogy a priccsükhöz mentek. Aznap
éjjel hallottam, ahogy a férfi halkan sír az ágyában, de valaki
rásziszegett, hogy fogja be.
Hideg volt a reggel, csak langyos, nyomokban kávéra emlékeztető,
vizes löttyöt kaptunk, hogy megküzdjünk a hideggel. Lent, a föld alatt
még hidegebb volt, itt örök volt a nedvesség, és sosem sütött a nap. Az
alacsony mennyezet miatt úgy mentünk, mint a vénasszonyok, és
láttam, hogy néhány régebb óta itt lévő fogoly akkor sem egyenesedett
fel, ha lett volna rá hely. A hátuk örökre meggörbült.
Kaptam saját karbidlámpát, csákányt és területet. Nehéz munka volt
és unalmas: csak annyit kellett tenni, hogy újra és újra lecsapni a
csákánnyal, lehasítani a nagy sódarabokat, amelyeket aztán egy másik
rab belapátolt a kordéba.
Felőrölt lassan, a karom már fájni kezdett a gyengeségtől és az
alultápláltságtól, amikor hallottam, hogy valaki felkiált a sarkon túl, a
szomszéd tárnában.
– Ez mi? Hogy történt? Ki tette?
Az egyik kápó hangja volt. Nem úgy hangzott, mint amikor a kápók
gúnyolódtak velünk vagy keményebb munkára hajtottak. Nem, ez más
volt. Zavart. Félelemmel teli. A többi kápó is meghallotta ezt benne
rögtön, és odarohantak a sarkon túlra, hogy segítsenek. Így, hogy
őrizetlenül maradtunk, letettük a csákányokat meg a lapátokat, és
odasiettünk, hogy meglessük.
A Judenrat rendőre volt, a Holtzman vagy Finkelstein nevű, vagy ki.
A fejét betörték egy lapáttal, a testét végigszaggatták, vérzett. Az őt
néző tucatnyi karbidlámpa fényében megcsillant valami a sebeiben.
Só. Valaki sót dörzsölt a sebeibe. Mint Abimelek a Bírák Könyvében,
aki sóval hintette be a város helyét, amikor leverte a lázadást.
Emlékeztem rá, hogy olvastam erről, amikor apámmal a Tórát
tanulmányoztuk, jóval a háború előtt.
Büntetés volt és megtisztítás egyben.
– Azt mondtam, tudni akarom, ki tette! – kiabált a kápó.
Az arcokat pásztáztam, hogy vajon ki tehette. A két férfi, akik
meggyanúsították a barakkban, nem volt itt. Lehetett bárki, lehetett
mindenki.
Senki sem mondott semmit, és aggódtam, hogy valamennyiünket
megkorbácsolnak büntetésül. De a kápó csak a fejét csóválta.
– Mit érdekel engem, ha gyilkoljátok egymást! Hamarosan úgyis
mind halottak lesztek. Te. És te is – mutatott két fogolyra, aki ott állt
mellette. – Vigyétek el innen a holttestet, tegyetek rá súlyt, és dobjátok a
tóba!
Senki sem szólt egyetlen további szót sem erről az emberről. A
kápók visszaküldtek minket dolgozni a helyünkre, én tovább vájtam a
sót a sófalnál, amíg nem szóltak, hogy álljak meg.
Aznap éjjel azt álmodtam, hogy a sószobrok megelevenedtek, és
kardjukkal a fogva tartóinkra támadtak, de minden szobor arca a halott
férfié volt.

 
TRZEBINIA
KONCENTRÁCIÓS
TÁBOR
1944
 

TIZENNEGYEDIK FEJEZET
 
Az volt a feladatunk, hogy egy halom követ elcipeljünk.
Nagy halom volt, nagy kövekből. A kövek nehezek voltak és élesek,
és nem kaptunk sem talicskát, sem kesztyűt. A terület egyik oldaláról a
másikra kellett átvinni őket, és a nácik üvöltöttek és vertek minket, ha
túl lassan mozogtunk, vagy ha úgy vélték, túl kicsi a szikla, amit
cipelünk.
Átkaroltam egy követ és felemeltem, a hátamba hasított a fájdalom.
A szikladarab felhorzsolta és sebezte a bőröm, a mellemhez szorítottam,
átbotorkáltam az udvaron, és letettem az új halomra. Aztán újra. És
újra. Egy fogoly megbotlott és elesett, az őrök pedig rávetették magukat
a botjaikkal. Felemeltem egy újabb követ, és tovább dolgoztam,
próbáltam titkolni a nácik előtt, hogy félek.
Olyanok voltak, mint Amon Göth kutyái: kiszagolták a félelmet, és
semmit sem élveztek jobban, mint akkor rátámadni valakire, amikor
épp a leggyengébb.
A nap közepére a kezem és a mellkasom csupa seb és horzsolás lett,
nem bírtam tovább, de addigra végeztünk is.
Közel álltam ahhoz, hogy összeessek, de tudtam, hogy megvernének
érte, úgyhogy csak álltam a többiek mellett, remegő lábbal, és vártam,
hogy az őrök megmondják, mi a következő feladatunk.
– Rendben – mondta az SS-felügyelőnk. – Akkor most vigyétek
vissza!
Ostobán pislogtam, először nem is értettem. Egész délelőtt ezen
dolgoztunk, hogy ezt a halom követ átcipeljük a táboron, és most a
nácik meggondolták magukat?
Összenéztünk a többi fogollyal, jól halljuk-e, amit mondtak.
– Azt mondtam, vigyétek vissza oda, ahol volt! – kiáltotta az SS. A
foglyok között lépkedett, és addig ütött minket a botjával, amíg
elindultunk. – Vigyétek vissza mindet oda, ahol volt, és aztán megint
áthordjátok! Munkára!
Ilyen volt az élet a Trzebinia koncentrációs táborban.
Rövid ideig voltam csak a wieliczkai sóbányában, nehéz volt ott, de
Trzebinia még rosszabb volt, mert itt a nácik játszottak velünk. Csak
azért dolgoztattak minket, hogy dolgozzunk. Ez csak játék volt nekik,
mint a kártya vagy egy focimeccs. Mi voltunk a labda, minket
rugdostak sportból.
A karom remegett, ahogy felemeltem azt a követ, amit az előbb
cipeltem át a táboron, de ezúttal nem a fáradtságtól.
Hanem a haragtól. Dühöngtem, ahogy fogtam a követ, és
visszavánszorogtam a sáros területen át. De azt akarták, hogy dühös
legyek. Azt akarták, hogy mondjak valamit, hogy ráncoljam a
homlokom, hogy káromkodásokat mormoljak. Figyelték, megteszem-e.
Figyeltek mindenkit.
Mint az iskolai heccelők, provokáltak, és büntetésül megvertek
minket.
Trzebiniában egész nap köveket cipeltem oda-vissza, hat láb mély
gödröket ástam, majd újra betemettem őket. Híg levest ettem egyhetes
kenyérrel naponta egyszer, és matrac, takaró, párna nélkül aludtunk a
puszta deszkán. Állat voltam nekik, egy öszvér legfeljebb. De az
állatokkal sosem bántak ilyen mostohán. A haszonállatok drága
jószágok voltak. Értékük volt. Én meg csak egy zsidó voltam.
Alacsonyabb szinten álltunk, mint az állatok. Megölhettek közülünk,
amennyit csak akartak, mindig jött újabb vonatnyi ember, hogy
átvegyék a helyet.
De akármilyen dühös voltam a nácikra, még dühösebb voltam a
fogolytársaimra. Hogy lehet, hogy csendben viseljük a kínzást,
alázatosan, lehajtott fejjel, szinte hálásan a kínzóinknak?
Igen, a náciknak volt botjuk, fegyverük, de mi sokkal többen
voltunk, mint ők. Ha mind ellenük fordulnánk, legyőzhetnénk őket.
Nem lehetünk vágóhídra terelt állatok!
Gondolkodó, érző emberi lények vagyunk! Egy nap, miközben követ
cipeltem, megesküdtem, hogy nem hagyom harc nélkül megölni
magam. Az apámnak, Mose bácsinak, a zsidó öregeknek nem volt
igazuk. Nem túlélni kell megpróbálni, hanem győzni. Nem a briteket
vagy az amerikaiakat vagy az oroszokat kell várni, hogy
megmentsenek, hanem meg kell mentenünk magunkat!
Nem fogom hagyni, hogy felsorakoztassanak egy gödör mellett, és
lelőjenek, mondtam magamban. Harcolni fogok.
Bokán rúgom a nácikat. Elfutok. Nem leszek birka a mészárszéken!
Aznap az esti Appelen valaki ugyanígy gondolkodott. Az egyik náci
megütötte a botjával, mire ahelyett, hogy alázatosan fogadta volna, a
fogoly felemelte a karját, és megragadta a botot. Kitekerte a döbbent őr
kezéből, és fejbe verte vele, a náci sapkája a földre repült, a fogoly újra
és újra felemelte a botot.
Igen, ez az! – gondoltam. Így kezdődik. Együtt legyőzhetjük mindet!
Idegesen körbenéztem, hogy más is így érez-e, ahogy én, hogy bárki
más felveszi-e még a harcot, de mindenki leszegte a fejét. Nem! Ez volt
az esély! Ha együtt harcolnánk…
 Dörrenést hallottam, összerezzentem. Egy pisztoly tüzes villanásával
minden véget ért. A fogoly, aki ellenállt, a földre roskadt, meghalt az
agyába röpített golyótól, és a megtámadott őr elsietett az Appelplatzról.
A tábor őrei teljes fegyverzetben jelentek meg körülöttünk, ránk
szegezett puskákkal, és a parancsnok is elősietett a kényelmes
irodájából. Meghallgatta az SS jelentését, és a foglyok felé fordult.
– Te! – kiáltott egy fiúra mutatva, aki a visszatámadó férfi mellett állt
a sorban. – Te is benne voltál a szökés kitervelésében!
– Hogy… hogy én? – dadogta a fiú. Alig lehetett idősebb nálam. –
Nem! Nem, nem is ismertem ezt az embert.
Őrök ragadták meg a fiút, és odarángatták a sor elé, ahova az
akasztófát állították.
– És ez az ember – mutatott a tömegbe a parancsnok. – És ez. Meg ez.
Ez, ez.
Dühöngve, véletlenszerűen bökött emberekre, ártatlanokat büntetett
meg a halott férfi arcátlanságáért.
Mellbe vert, ami történt. A fiúval egy barakkban voltam, és két
másik kiválasztott fogollyal is. Hozzám hasonlóan nem tudták, ki volt a
nemrég meggyilkolt ember.
– Ártatlan vagyok! – zokogta a velem egyidős fiú, ahogy az
akasztófához rángatták és a nyakába akasztották a hurkot. – Sosem
próbáltam megszökni! Esküszöm! Megtettem mindent, amit mondtak!
Remegtem a tehetetlen dühtől, de a félelemtől is. Ezzel járt, ha valaki
harcolt és elbukott. További bajt hozott. Még több halált. Fél tucat
zsidót öltek meg aznap, mert egy férfi úgy döntött, nem hajlandó
küzdelem nélkül meghalni. Ha az ember harcolt, gyorsan meghalt, és
másokat is magával vitt a halálba.
Ezért mentek a foglyok alázatosan a halálba, és én tudtam, hiába
határoztam el, hogy ellenállok, mégsem tenném meg.
Ha az ember csendben szenvedett, csak őt érte bántódás. Ha
hangosan, erőszakosan, ha harcolt… akkor másokra is fájdalmat és
halált hozott.
– Kérem! – kiabált a fiú. – Sosem próbáltam megszökni!
Ártatlan vagyok! – Kinézett ránk, mindenkire, azokra, akikben volt
annyi bátorság, hogy felnézzen a földről. – Ne felejtsétek el! –
könyörgött. – Nem tettem semmit.
 A hóhér kirúgta alóla a széket, és a fiú teste megrándult, eltört a
nyaka.
Felemelve tartottam a fejem, néztem, és megesküdtem, hogy nem
felejtem el sosem.

 
TIZENÖTÖDIK FEJEZET
 
A brigádom a kőfejtőbe ment, hogy sziklákat vágjon egyik reggel,
amikor egy kápó lépett oda a mi kápónkhoz. A két kápó beszélt
egymással egy percet, aztán a miénk odaszólt, hogy álljunk meg.
Lehajtottam a fejem, de próbáltam közben lopva körülnézni, mi folyik.
Valami máshogy történt, és az sosem jelentett jót. A kápónk tovább
váratott minket, hosszasan nem mondott semmit. Mi történik? Miért
álltunk meg? Bajban vagyunk? Megölnek minket? A többi fogoly
nyilván ugyanezeket a kérdéseket tette fel magának, de persze senki
sem beszélt. Aki beszélt, azt megverték. Akkor közölték velünk a
sorsunkat, ha a fogva tartóink úgy döntöttek, tudnunk kell.
– Hátra arc – rendelte el végül a kápónk. – Indulás!
Magunk mögött hagytuk a kőfejtőt, amely megkönnyebbülés lett
volna, ha azt hihettem volna, hogy jobb helyre megyünk. Elmentünk
egy hely mellett, ahol a foglyokat a velük kiásatott gödrökbe lőtték, és
én némán hálaimát mondtam. De aztán elhaladtunk a barakkok mellett
is, ki a kapun. A vágányokhoz vezettek minket. Egy vonat állt az egyik
mellékvágányon, de nem utaskocsikat kapcsoltak rá. Marhavagonok
sorakoztak a mozdony mögött. Úgy szállítanak minket, mint a
barmokat.
A kápók és az SS-őrök feltereltek minket egy rámpán az egyik
vagonba ostor- és botcsapásokkal kísérve. A vagon üres volt, és úgy
tűnt, frissen mosták, mégis vizelet, hányás és ürülék szaga érződött.
Hátrahőköltem, de nem volt hova menni.
– Befelé! – kiáltottak ránk az őrök, és a tömeg a túlsó falhoz nyomott.
Egyre több foglyot préseltek be a vagonba.
Olyan sokat, hogy beszorultam három férfi és a fal közé, de
mindenkivel ez történt. A karomat sem bírtam felemelni.
Megint úgy éreztem, hogy csapdába estem, mint amikor a
padlódeszkák alatt voltam, vagy lent, a sóbányában. Nem maradhatok
itt. Nincs tér. Levegő.
– Nem kapok levegőt! Nem kapok levegőt! – kiabált egy férfi a
vagon túlsó végében, megfogalmazva a pánikot, amit én is éreztem. –
Engedjenek ki! – A vagon oldalát rugdosta. – Kérem! Nem bírom
elviselni.
Dörrenés. Egy SS lelőtte a férfit a vagon falán át, nem kellett többet
azon aggódnia, kap-e levegőt. Ha én pánikba esve megtörnék, rám is
ugyanez a sors várna. Inkább elküzdöttem magam a falba vágott
szellőzőnyílásig, és odanyomtam az arcom, beszívva a kinti friss
levegőt. A szívem még vadul zakatolt, de legalább levegőt kaptam.
Összepréselődve álltunk így vagy fél napig, miközben a nácik újabb
foglyokat tereltek a többi vagonba. Nem kaptunk sem enni, sem vizet,
és nem mehettünk vécére sem. Hamarosan megértettem, miért volt
ilyen szaga a vagonnak, és hogy ez a szag csak rosszabb lesz, amíg a
kínlódás véget nem ér.
Késő délután a vagon megrándult, és elindultunk.
Egyikünk sem tudta, hova megyünk. Reméltem, hogy jobb lesz, mint
Trzebinia, de már eleget tudtam, hogy ne álmodozzak. A hamis
reménytől csak rosszabb lett a helyzet.
A fal mentén hideg volt a vagonban. Szél zúgott be a fadeszkák
repedésein, amitől remegtem. De legalább kaptam levegőt. A középen
állók panaszkodtak, hogy túl meleg van, és nincs hely, nem kapnak
levegőt. Úgyhogy reszketve szívtam be a tüdőmbe a friss, fagyos
levegőt, és nem panaszkodtam.
Ahogy a vonat arrafelé tartott, ahova mentünk, bárhol legyen is az,
néztem a tájat mellettünk. Płaszów, Wieliczka, Trzebinia… Ezek mind
Krakkó, a szülővárosom közelében voltak. Most már tényleg eljöttem
otthonról, először léptem ki a nagyvilágba, de sosem képzeltem, hogy
ilyen körülmények között történik majd ez.
Hóval lepett mezőket láttam. Tanyaházakat, villanyfényes
ablakokkal. Erdőket. Egy folyót. Forgalmas utat autókkal és
teherautókkal. A munkatáborokban töltött hosszú idő után furcsa volt a
való világot látni valódi emberekkel, ahogy vacsoráznak, iskolába,
moziba mennek. De ilyen volt a nem zsidók világa. Az enyém meg a
koncentrációs táborok, a sóbánya, az éhezés és a marhavagon.
A vonat lassított, és láttam, hogy a többiek mozgolódnak.
Vajon ez a végállomás? Felismerte valaki, hol vagyunk?
 Bámultam a szellőzőn át, ahogy egy kis pályaudvarra érünk, de nem
tudtam elolvasni a nevet a feliratokon. De embereket láttam, civileket.
Táskákat markoló lengyeleket. Babakocsit toló lengyel asszonyokat.
Egy kék kabátos gyerek a vonatunkra mutatott, az anyja elfordította.
Két fiú várt a szüleik mellett egy rakás csomagnál. Utaztak. Talán
nyaralni mentek. – Szappant csinálnak belőletek, zsidók! – kiáltotta az
egyik fiú. Aligha lehetett több öt-hat évesnél. – Nem – közölte a
testvére. – Gázkamrába visznek titeket! – A fiúk havat markoltak fel a
vágány mellől, és megdobták a golyóval a vonatot. Az egyik a
szellőzőm mellett érte a vagont, elborított a jég és a latyak.
Dühös lettem, de aztán rájöttem, hogy a hó, az ugye víz, és majdnem
szomjan halok. Lenyaltam, amit tudtam az arcomról és a
zubbonyomról.
A vonat megint megrándult, elindultunk, a fiúk tovább gúnyoltak
minket, és hógolyót dobáltak, ahogy távolodtunk.
– És te szökni akartál! – suttogta mellettem egy férfi egy másiknak. –
El akartál menekülni az erdőbe, hogy harcolj.
Hát nem látod? Nem látod, mit gondolnak rólunk? Ezek az emberek
egy zacskó krumpliért eladnának a náciknak, hogy aztán megsüssenek
vacsorára.
Aznap éjjel nem érkeztünk meg. Másnap egész nap sem. És még
mindig nem kaptunk sem ételt, sem vizet. El-elaludtam, áldott
menedék volt ez az éhség elől. Összeestem volna a kimerültségtől, ha
nem tartottak volna meg a hozzám préselődött többiek.
Egyik hajnalban vagy éjjel – nem tudtam, melyik lehet – felébredtem.
A mellettem álló férfi súlyosan a vállamra támaszkodott. Megráztam,
hogy felébresszem, de nem nyitotta ki a szemét. Volt abban valami,
ahogy állt, ahogy mozgott a vonat zötykölődésétől, merev volt és
különös – libabőrös lettem tőle. A bőre szürke volt, mint egy
muzulmánnak, az ajka repedezett, és fagyos a sarkoknál.
Aztán felfogtam: nem lélegzik.
A nekem dőlő férfi halott volt.
Mocorogtam, fészkelődtem, próbáltam eltolni magamtól, de nem
volt rá hely, hogy odébb nyomjam, és én sem tudtam eltávolodni. A
körülöttem állók felébredtek, morogtak, hogy maradjak nyugton,
úgyhogy feladtam. A halott lesz a társaságom, amíg nem érünk el az úti
célunkig, bárhol legyen is az. Aggódtam, hogy nem tudok majd
elaludni így, hogy tudom, egy hulla támaszkodik nekem, de a hideg
hamarosan erőt vett rajtam, és újra a félhalottak félálmába süllyedtem.
Mikor felébredtem, narancsvörös volt az ég alja.
Napkelte? Napnyugta? A torkom hideg volt és száraz, a nyelvem,
mint a pergamen. Havazott, amíg aludtam, és a szellőzőt ellepték a
mozdony füstjétől megszürkült pelyhek.
Próbáltam elérni a nyelvemmel, hogy lenyalogassak némi kincset érő
fagyott vizet, de pont nem értem el. A karomat az oldalamhoz szegezte
a tömeg nyomása, de akartam azt a havat. Kellett, szükségem volt rá,
hogy túléljek. Lassan, fájdalmasan felemeltem a karom, amely beszorult
a halott és egy mellette alvó fogoly közé. Az alvó motyogott valamit
álmában, ahogy lökdöstem, és eltolta a kezem, de nem is ébredt fel.
Akkor is kellett az a hó. Megint megnyomtam, ő visszalökött.
Besüppedt hasába toltam a könyökömet.
Nyüszített álmában, de feladta. Szabad volt a karom! Havat
kotortam le a szellőzőről. Vékony ujjaim szinte kékre fagytak, de nem
érdekelt. A számba lapátoltam a havat, mint ahogy egy gyerek eszi a
tortát. Annyira kiszáradt a torkom, hogy öklendeztem, de leerőltettem
az olvadt levet, nem törődve a fogamba hasító éles fájdalommal a
hidegtől. Víz volt, csodás víz! Még a Lwowska utcai süteményeket sem
éreztem ilyen finomnak. Fájdalmas emlék jelent meg előttem: ahogy
apámmal csütörtökönként elmegyünk oda a cukrászdába, édességet
eszünk, és én a galambokat nézem, amíg ő az újságot olvassa.
Elhessegettem az emlékképet, és újabb adag szürke hóért nyúltam.
A narancssárga derengés napfelkeltének bizonyult. Tiszta, kék égre
virradtunk azon a téli reggelen. A vonatunk megint lassított, ezúttal egy
állomáson. Egy oldalvágányra tereltek minket, amíg egy
marhavagonokból álló másik vonat ment el mellettünk, az ellenkező
irányba tartva. A másik szerelvény lassított, aztán megállt.
– Hé, te! – kiáltott át nekem valaki. – Te ott a másik vonatban!
Átlestem a vagon repedésein. A másik vonatban is emberek álltak,
ugyanúgy bezsúfolva, mint mi. Minket, zsidókat úgy szállítgattak ide-
oda a megszállt Lengyelországban, mint a szenet vagy a húst.
– Igen? – válaszolt egy tőlem egy-két méterre álló férfi.
– Mit írtak a vonatunkra? Hova megyünk? – kérdezte a fogoly a
másik vonatról.
 Nem gondoltam rá, hogy a vonatokra ráírják az úti célt, de a
legtöbbnél így volt, emlékeztem rá. Cserélhető táblák voltak fent a
különböző helységnevekkel. Kilestem a repedéseken, próbáltam
elolvasni.
– Treblinka! – kiáltottam, amikor végre sikerült. – Treblinkába
mentek a felirat szerint. – Nem ismertem ezt a helyet. – És mi?
– Birkenau – kiáltotta a férfi a másik vonatról. Még sosem hallottam
Birkenauról sem, de ijedt suttogásként terjedt a szó a vagonban:
Birkenau, Birkenau, Birkenau.
A másik vonat megremegett és újra elindult, és hamarosan mi is útra
keltünk.
A mellettem álló férfi, amelyik még élt, motyogott valamit, és a fejét
rázta.
– Mi az? – kérdeztem. – Milyen hely az a Birkenau? Egy másik
munkatábor?
– Nem dolgozni visznek minket Birkenauba – felelte a férfi, a hangja
rekedt volt és száraz. – Hanem meghalni. Birkenau nem koncentrációs
tábor, hanem haláltábor.
Hideg futott végig a gerincemen. A fiúknak igazuk volt, akik
gúnyolódtak velünk. Tudták. A nácik megölnek minket. Szappant
csinálnak belőlünk. A vonat előre-hátra rázkódott, előre-hátra. Kint
megint eleredt a hó.
– Tanácsolhatok valamit? – recsegte a mellettem álló. – Ha bevisznek
minket a gázkamrába, állj közvetlenül a szellőzők alá.
– Úgy megmenekülhetek?
A férfi nevetett, azaz próbált nevetni.
– Nem. Nem menekülsz meg. Senki sem menekül meg. De ha ott
maradsz a szellőzőknél, nem szenvedsz sokáig, mielőtt meghalsz.
 
BIRKENAU
KONCENTRÁCIÓS
TÁBOR
1944–1945
 
TIZENHATODIK FEJEZET
  
A vonat éjjel ért Birkenauba. A vagonok csörömpöltek, ahogy a
szerelvény megállt a kapuktól úgy ötszáz méterre.
Felhős éjszaka volt, sötétnek kellett volna lennie, de az ég vörösen
világított, mintha máglya égne. Fekete kémények körvonala rajzolódott
ki a derengő égen, lángok törtek fel belőlük, égő hús szaga terjengett.
Öklendeztem.
Vártam, hogy a vonat újra elinduljon, hogy bevigyen minket ebbe a
rémséges gyárba, de nem mozdult. Úgy tűnt, órákon át vártunk ott,
nem láttunk semmit, csak néztük a lángokat, tudtuk, és hogy oda
megyünk. Miért tartanak itt minket? Ez valami utolsó kínzás, utolsó
tréfa? Azt akarják, hogy pánikba essünk? Megőrüljünk? Ha ez volt a
szándékuk, hát elérték. Minél tovább vártunk, annál idegesebb lettem.
Mi folyik itt? Miért nem megyünk tovább?
– Mire várnak? – mondtam végül, a hangom rekedt volt a
szomjazástól és a félelemtől.
– Látod a tüzet a kéményekben? – kérdezett vissza a mellettem álló.
– Be kell fejezniük az előző vonatot, mielőtt leterelnek minket. Kell a
hely.
Emésztettem, amit mondott, de túl gyenge voltam, hogy bármit is
reagáljak. Szóval csak feldolgozandó anyag voltunk. Belapátolnak
minket, aztán ki.
Megint elaludtam félig-meddig. Ahogy fel-felébredtem, láttam, hogy
még mindig a fagyos vagonban állok, és egy halott dől nekem. Végül
rángatózva elindult a vonat, és én végleg felébredtem. A nap
halványsárgán világított a távoli fák felett. A kemencékhez visznek
minket. Bevisznek, hogy meghaljunk.
Kinyílt a vagon ajtaja. Pár lépést velünk mozdult a hulla is, beakadt
az élők közé, magunkkal sodortuk, ahogy az ajtó felé nyomultunk. De
hamarosan több hely lett, összeomlott, a padlóra roskadt másokkal
együtt, akik meghaltak az út alatt. Több tucatnyian voltak: csont és bőr
vázak, akikkel végzett az éhezés, a szomjazás, a hideg, a fulladás, az
embertelen munka. Átmásztunk rajtuk, nyeltük kint a friss levegőt,
majd a kápók és az őrök csapásokkal és üvöltésekkel kísérve
felsorakoztattak minket.
Egy nyílt területen gyűltünk össze a vagonok mögött, mi, akik
túléltük az utat, de inkább néztünk ki halottnak, mint tényleg élőnek.
Még egy Appel, hogy ellenőrizzék, ki maradt meg, majd a nácik
eltereltek minket az egyik nagy, kéményes téglaépület felé.
Akkor ennyi volt. Kezdtem felfogni a valóságot, beleroppantam a
súlyába. Tényleg megölnek. Ilyen messzire eljutottam, legyőzve kínt és
szenvedést, de hiába.
Túléltem a gettó munkaosztagait. Kenyeret sütöttem az éjszaka leple
alatt, elrejtőztem egy galambdúcban. Éjféli Bármicvóm volt egy
elhagyott épület pincéjében.
Végignéztem, ahogy elviszik a szüleimet a halálba, megúsztam
Amon Göthöt meg a kutyáit, túléltem a wieliczkai sóbányát és
Trzebinia beteg játékait. Olyan sokat tettem azért, hogy éljek, és most,
itt a nácik mindezt elveszik a kemencéjükkel!
Elsírtam magam. Először hullattam könnyeket Mose halála óta.
Miért küzdöttem ilyen keményen, hogy életben maradjak, ha aztán így
végzem? Ha tudtam volna, nem fáradok ennyit. Hagytam volna, hogy
megöljenek még a gettóban. Könnyebb lett volna úgy. Mindaz, amit
tettem, nem ért semmit.
Egy hatalmas, üres teremben ránk parancsoltak, hogy vetkőzzünk le,
és tegyük egy halomba a csíkos rabruhákat.
Egy másik sarokban már volt egy halom ruhanemű: élénkpiros, kék,
lila és zöld selymek. Cigányruhák. Most már tudtuk, kik táplálták
Birkenau tüzét, míg mi odakint várakoztunk. Még akkor is sírtam,
amikor levettem az ingem és a halomra tettem. Kéretlenül csorgott a
könnyem, de nem próbáltam leállítani. Mások is sírtak. A legtöbben
azért nem.
Engem nem érdekelt.
Fáradt voltam.
Belefáradtam a harcba. Belefáradtam, hogy bátor legyek.
Hogy túléljek.
Korbáccsal vágtak végig rajtunk, vertek, úgy tereltek be a következő
terembe.
Itt zuhanyfejek sorakoztak a mennyezeten. Emlékeztem, mit
mondott a férfi a vonaton: hogy az hal meg leggyorsabban, aki
valamelyik szellőző alá áll, onnan jön a gáz. Én inkább eltávolodtam
tőlük, a terem egyik oszlopa mellé.
Bezsúfoltak minket, ahogy a vagonba, de itt azért maradt egy kicsi
hely, meg tudtunk mozdulni. Mikor az ajtó kattanva bezárult,
néhányan felkiáltottak. Mostanra már mindenki tudta, miért jöttünk ide
és mit tesznek majd velünk. Volt, aki pánikba esve verte az ajtót,
üvöltött a náciknak, hogy engedjenek ki minket, kegyelmezzenek,
hagyjanak minket életben. Volt, aki átkozta őket. Volt, aki lehunyta a
szemét és imát mormogott. És volt, aki csak bámult a semmibe, és várta,
hogy meghaljon.
Könnycseppek csorogtak az arcomon, nem is tudtam, hogy maradt
még könnyem. Lecsúsztam az oszlopnak támaszkodva a földre,
leültem, a fejem a tenyerembe temettem. Papa, mama, a nagynénikéim,
a bácsikáim, az unokatestvéreim, a krakkói barátaim… annyira
hiányoztak.
Vártunk, de nem jött gáz. Egyre hangosabb és kétségbeesettebb lett a
kiáltozás. Én dermedten ültem ott tovább, nem tudtam, mit gondoljak.
Miért várnak most?
Talán valaki ráállt a tömlőre, jutott az eszembe az őrült ötlet, és
nevetni kezdtem. Igen, ennek kellett történnie.
Vagy talán nem tudják begyújtani a kemencéket. Folyton kialszik a
gyufa. Vagy a gyújtós nem gyullad meg. Ezen még hangosabban
nevettem már, és egy fogoly, aki ott állt mellettem, úgy nézett le rám,
mintha megőrültem volna.
Talán valóban így volt. A nácik végül megtörtek. Ez az egész egy
hatalmas vicc volt. Most már értettem. Nem volt benne rendszer vagy
értelem, hogy éltem vagy meghaltam. Egyik nap sor kerülhetett a
mellettem állóra az Appelen, és széttépték a kutyák. Másnap
agyonlőhettek. Az ember játszhatott tökéletesen, és veszíthetett úgy is,
úgyhogy akkor minek egyáltalán játszani?
Nem jött gáz még mindig. Talpra kecmeregtem, és átnyomakodtam
a férfiak között, míg végül ott álltam egy zuhanycső alatt.
– Csináljátok! – kiáltottam a fejbe. – Gyerünk, ha meritek!
– Megint nevettem. – Mire vártok? – üvöltöttem. – Öljetek meg!
Feladom! Nyertetek.
A csövek megnyikordultak, felnyögtek. Valami jött belőlük. A terem
elcsendesedett, mindenki visszafojtotta a lélegzetét, én a mennyezet felé
nyújtottam a karom.
Öljetek meg, imádkoztam. Kérem, öljetek meg, és fejezzétek be!
Végeztem.
Víz ömlött rám. Olyan jeges hideg víz, hogy felsikoltottam.
É
 Víz! Nem gáz! Élni fogok! Nevettem és sírtam, ahogy a többiek is.
Ünnepeltünk és remegtünk, átöleltük egymást, egymás kezét ráztuk,
mindannyian kegyelmet kaptunk a náciktól az utolsó pillanatban.
Éltem.
 

TIZENHETEDIK FEJEZET
 
A zuhany után már semmi sem számított annyira. Tudtam, hogy
ilyen a nácik játéka: megölnek vagy nem, nem számít nekik igazából –
de akkor is örültem, hogy túléltem.
Készen álltam a halálra. De amikor víz folyt ki a zuhanyfejekből,
nem gáz, mintha újjászülettem volna.
Megmenekültem, és ezután is meg fogok menekülni.
Éltem.
A nácik felsorakoztattak minket, még mindig remegve és
meztelenül. Először leborotválták a fejünket. Haj nélkül szinte teljesen
egyformán néztünk ki mindannyian, öregek és fiatalok egyaránt. Utána
különböző szobákon hajtottak végig minket, ahol foglyok ültek egy-egy
asztal mögött valami eszközzel, amely leginkább túlméretezett
ceruzának tűnt, ráerősített dróttal. Ahogy feléjük tartottunk egyesével
felsorakozva, hallottam magam előtt a fájdalmas kiáltásokat.
Fogalmam sem volt, mit tesznek ott velünk, de nem ölnek meg. Csak
ez számított, ezt mondtam magamnak. A fájdalmat kibírom.
Mikor a sor elejére kerültünk, megértettem, mi történik.
Tetoválnak minket. Néztem, ahogy az előttem álló férfinak fekete
tintával betűket és számokat karcolnak a bőrébe.
Mikor sorra kerültem, a ceruzás férfi megragadta a karom, és írni
kezdett. Rettenetesen fájt, ahogy a vibráló tű a bőrömbe szúrt, de
tudtam, hogy nem kiabálhatok vagy könyöröghetek neki, hogy hagyja
abba. Másrészt semmi sem lehet rosszabb annál, mint ami már
megtörtént velem.
Voltam a gázkamrában. Felnéztem a zuhanyfejekre, és vártam, hogy
eljöjjön a halál, de elengedett. Éltem. Egy tetoválás már semmiség.
Abban a pillanatban nem jelentett semmit.
B-3087.
 Ezt karcolta a bőrömbe a férfi. B, mint Birkenau, és a 3087 lett a
fogolyazonosítóm. Ezzel jelöltek meg úgy, hogy az rajtam marad,
ameddig csak élek. Ez voltam nekik. Nem Janek Grüner, Oskar és Mina
Grüner fia. Nem Janek Grüner a Krakusa utca 20.-ból, Krakkó város
Podgórze kerületéből.
Nem Janek Grüner, aki szerette a könyveket, a
természettudományokat és az amerikai filmeket.
Hanem a B-3087-es fogoly.
De éltem.
A tetoválószoba után átvittek egy másik terembe, ahol egy halomban
régi fogolyruhák hevertek, és mondták, hogy keressünk valamit
magunknak. Az őrök hajtottak minket, vertek a botjukkal, ha úgy
gondolták, túl hosszasan kutatunk nadrág és ing után, úgyhogy
elvettük, amit a leggyorsabban tudtunk. Végül túl rövid nadrágom és
túl nagy ingem lett, de szerencsére találtam egy passzoló cipőt.
Ez fontos volt. A cipő számított a legtöbbet a táborban.
Gyorsan végeztem, nem vertek meg. Játszottam én olyan jól ezt a
játékot, mint bárki más. Végül is eljutottam eddig, nem? Éltem.
Miután zuhanyoztunk, tetováltak minket és megint felöltöztünk,
elhajtottak az új barakkjainkba. Ezek rosszabbak voltak mindnél, amit
eddig láttam. Birkenau mocsaras talajra épült, csupa sár volt minden, és
a barakknak nem volt padlója. Fűtés volt ugyan, de villanyvilágítás
nem, és nem voltak priccsek sem, hanem inkább valamiféle polcok,
három egymás felett, és úgy bezsúfoltak minket, mint a vagonba. Nem
volt sem matrac, sem párna, sem takaró. Csak régi, nedves szalma, már
ha egyáltalán volt valami. Olyan sokan voltunk, hogy csak egy irányba
tudtunk fordulni, különben egyáltalán nem tudtunk volna lefeküdni.
De nem számított. Éltem. Újra meg újra önkéntelenül ez zakatolt a
fejemben.
Éreztem valamit a lábamnál a polcszerű priccs mélyén, és benyúltam
érte. Egy darab színes anyag volt, kendő vagy zsebkendő, valószínűleg
a korábban itt alvó egyik cigány hagyhatta itt. A fejem alá gyűrtem az
anyagot, remélve, hogy párnának használva védhetem a fülem vele, de
valami kemény dolog rejtőzött benne. Kitekertem: egy kis falovacskát
találtam. Egyszerű gyerekjáték volt, durván faragott, csak nagyjából
adta ki a négy lábat meg a fejet, de sima volt és sötét, mint amivel sokat
játszottak. Valamelyik cigány kisfiú vagy kislány szerette ezt a lovat.
Magánál tartotta egészen a legvégéig. Tudták, hogy a halálba mennek?
Azért hagyták itt a lovacskát, hogy az ne haljon meg velük? Hogy
valami megmaradjon belőlük, és őrizze az emléküket?
– Egy fiú ma tölti be a tizenhármat – szólalt meg egy férfi az
emeletemen. Felkaptam a fejem, ahogy még egy-két másik fogoly is. –
Ki tart vele?
Senki meg sem mozdult.
– Hát nincs tíz férfi, hogy meglegyen a minjen?
– Csend! – szólt rá valaki. – Aludjál!
– Hogy törődhettek ilyesmivel egy ilyen helyen? – kérdezte egy
másik.
– Itt és most csak még fontosabb – felelte a férfi.
Valaki horkantott.
– Holnapra halott lesz a fiú. Mind azok leszünk. Semmi sem számít.
Fáradt voltam, éheztem, a karom sajgott a tetoválástól. De hirtelen
arra gondoltam, hogy az a fontos, hogy meglegyen a minjen egy
Bármicvón. Megéri az alvásidőt. Megéri a büntetés és a kivégzés
veszélyét.
– Én megcsinálom – mondtam. Körülöttem erre egy percre
elcsendesedtek, aztán még valaki jelentkezett. És még valaki. És még
egy. Mikor megvoltunk tízen, lemásztunk a sáros talajra, és a férfi, aki
először megszólalt, imádkozni kezdett. Egyre többen jöttek le, tíznél
többen, végül már nem is maradt hely. A fiú olyan fiatalnak tűnt, de
tudtam, hogy csak pár évvel vagyok idősebb nála. Hökkenten
megállapítottam, hogy elfeledkeztem a saját születésnapomról. Már
tizenöt voltam, vagy talán tizenhat is. Tél volt, de fogalmam sem volt,
milyen hónap, nemhogy a pontos dátumot. Már csaknem két éve
voltam koncentrációs táborokban. A fiúra néztem, és a saját, sietős
Bármicvómra gondoltam Krakkóban. Olyan fiatal voltam akkor, egy
egész élet telt el azóta.
A szertartás gyors volt, hogy elkerüljük a leleplezést.
Mikor véget ért, mindenki azt suttogta, hogy „mázel tov”, és
visszamászott a polcára. Odaléptem a fiúhoz, és a kezébe nyomtam a
falovacskát, az egyetlen ajándékot, amit adhattam neki. A fiú nagy,
kerek szemmel nézett rám.
Tényleg én is ilyen fiatal voltam?

É É
 – Élünk – mondtam neki. – Élünk, és csak ez számít. Nem
engedhetjük, hogy leradírozzanak minket a világ lapjairól.
Legalább annyira magamnak mondtam ezt, mint neki.
Mose bácsi, anyám, apám, nagynénéim, nagybátyáim és
unokatestvéreim emlékére mondtam. A nácik gázkamrába küldtek. Azt
gondoltam, meghalok, de éltem. Aznap új ember lettem, ahogy a fiú is.
Új ember, és túl fogom élni ezt.
 

TIZENNYOLCADIK FEJEZET
 
A csapnál álltam, dörzsöltem magam. Keserves hideg volt, de nem
törődtem vele. Ledörzsölöm magam minden áldott reggel, döntöttem
el, nem számít a hideg, nem számít, milyen fáradt vagyok. Élek, és azt
akartam, hogy ez így is maradjon.
Nem volt szappanunk, de legalább lemoshattam magamról Birkenau
fekete mocskát. Különösen alaposan pucoltam a tetovált karom.
Sokan hagyták, hogy elfertőződjön a sebük, és a tábori orvoshoz
kellett menniük.
Senki sem akart a tábori orvoshoz kerülni. Soha. Még a fogam is
megdörzsöltem a nedves ujjammal – persze fogkefénk meg
fogkrémünk nem volt, de fontosnak éreztem, hogy ne felejtsem el, mit
is jelent embernek lenni.
Ahogy Birkenau mocskát csutakoltam le magamról, a feliratokat
olvasgattam, amelyeket a nácik a vízvezetékek felé tettek. A barakk az
otthonod, ügyelj a tisztaságra! és Egy tetű – maga a halál! Ilyen vicces
alakok voltak ezek a nácik. Hiába tartotta be az ember a szabályokat,
hiába tartotta tisztán magát, hiába csinált mindent helyesen, a nácik
megölhették, csak mert szerintük rosszul nézett rájuk.
De én tovább játszottam a játékukat.
A munka ugyanolyan rossz volt Birkenauban, mint máshol. Itt is,
mint Płaszówban, új barakkokat építettünk.
Olyan hatalmas területet jelöltek ki az új tábornak, hogy Birkenau a
duplájára nő majd, ha elkészül. A nácik B III-nak hívták, de mi, foglyok
„Mexikó” néven emlegettük. Nem tudom, ez honnan jött, de a
„Mexikó” név mindig egzotikusnak tűnt nekem. Meleg, napfény,
tengerpart, nevető arcok. Talán ezért nevezték el Mexikónak, hogy
valami egész más jusson az eszükbe róla, mint ami a B III valójában
volt. A tábor raktárépületei, ahol a nácik a falvakból és városokból
érkező zsidók értékeit tartották, a „Kanada” nevet kapták.
Reggel pótkávét kaptunk, ebédre híg levest, este kenyeret.
A kenyér kemény volt és ízetlen, és reggelire is el kellett tenni belőle.
A leves gyér volt, és szerencsésnek mondhatta magát az ember, ha
úszkált benne egy darabka krumpli.
Megtanultam egy trükköt a levessel: ki kellett várni, hogy lemenjen a
sor az ember előtt, és csak akkor beállni. A sűrűje a fenekére süllyedt.
Ha az ember az egyik utolsó volt a sorban, a leves tartalmasabb volt.
Szinte mindig jutott nekem egy-egy cafat így, hogy a végére maradtam.
Ez a kis extra is pont megakadályozhatja, hogy muzulmán legyek,
tudtam jól.
Nem volt szabad kimennünk éjjel, úgyhogy a tábori latrinák helyett
a barakkban kellett használnunk a vödröt.
Két vödör volt ötszáz emberre, úgyhogy megtanultuk, hogy
napközben, ahányszor csak tudunk, elmenjünk a latrinára.
Néhány barakkonként volt latrina – igazából egy-egy deszka az
emésztőgödörre szerelve, amelybe lyukakat vágtak.
Foglyok őrködtek az ajtóban, órával. Az volt a feladatuk, hogy senkit
se hagyjanak két percnél többet a latrinán tölteni. Ha ennél tovább
tartott, akkor bejött egy SS, és addig ütötte a foglyot, amíg az ki nem
ment. Nem volt lazsálás Birkenauban.
De ez a húzás végül is a németeken csattant. Mivel mindig ugyanaz
a fogoly őrködött a latrinán, azaz olyan helyen, ahol mindenki
megfordult a nap során, lett egy titkos postásunk. A nácik nem akarták,
hogy kommunikáljunk egymással, de ha az ember egy üzenetet akart
eljuttatni valakinek, akkor megsúghatta az őrködő fogolynak a latrina
ajtajában, amikor bement. Ő megjegyezte, és csendesen továbbsúgta a
címzettnek, amikor később ő jött a dolgára aznap.
Egy nap egy másik fogollyal egyszerre mentem be a latrinákhoz.
Hallottam, hogy az őr ezt suttogja neki: – Ma. –
Nem tudtam, mit jelent az üzenet, de nem nekem szólt amúgy sem.
Aznap éjjel épp a polcomon aludtam a többi fogollyal együtt a
barakkba zsúfolva, amikor kiáltásokra riadtam fel.
Kápók és SS-őrök álltak bent, üvöltöttek, hogy keljünk fel, botokkal
ütöttek minket. Pislogtam, nem tudtam, mi folyik, féltem, de sikerült
lekecmeregni a polcról. Ez új volt itt, Birkenauban, általában hagyták,
hogy aludjunk éjjel.
Gyorsan összetereltek minket, sorokba álltunk, és azonnal láttam,
hogy valami gond van. Az őrtornyok reflektorai nem pásztázták lustán
a talajt, mint általában.
Kifelé fordították mindet, sebesen mozgott az összes fénycsóva az
erdőben, oda-vissza. Őrkutyák ugattak a tábort körülvevő szögesdrót
mögül, autók és tankok gurultak kint.
– Szökés – suttogta mellettem valaki.
Szökés! Ki? Hogyan? A szívem megugrott. Azt kívántam, bár velük
lehetnék, bárkik is ezek, bár az erdőben futhatnék, a hegyekben…
bárhol, csak nem itt.
Jussatok minél messzebb innen, imádkoztam értük. El innen,
repüljetek!
Egy náci jött oda, összenézte a számainkat a listájával.
Mindig voltak olyan foglyok, akik nem bírtak felkelni, akikből
muzulmán lett. Végül is ezt akarták a nácik, meg akartak ölni minket
munkával és éheztetéssel. De a hiányzók közül ki hever holtan a
barakkban, és ki fut szabadon az erdőben?
Egy SS megragadta a karom, leolvasta a számot, majd továbbment a
következő fogolyhoz. A csuklóm még mindig fájt, olyan szorosan
markolta. A nácik tomboltak dühükben.
A foglyoknak nem volt szabad kiállniuk magukért. Nem volt szabad
megszökniük, ilyen nem történhetett.
Sikerül kijutniuk? És ha igen, hova mennek? Én is elmenekülhetnék
Birkenauból? – tűnődtem. Élhetnénk az erdőben bogyókon és magokon,
alhatnék kint, a hidegben?
Nem lehet rosszabb, mint a tábor, és talán nem minden lengyel
olyan, mint azok a rémséges fiúk, akik hógolyót dobáltak a vonatra.
Talán lenne olyan lengyel, aki megszánna, és elbújtatna az istállójában.
Órákig álltunk ott, késő éjszakáig. Még egyszer végigmentek a listán,
mintha lehetett volna olyan, aki elosonhatott volna a sorból, pedig ez ki
volt zárva. Aztán, már szinte hajnalodott, amikor a nácik izgatott
kiáltásait hallottuk a kerítésen túlról. Kinyíltak a kapuk, és egy csapat
megviselt, véresre vert foglyot tereltek be. Azonnal összeszorult a
gyomrom, és meginogtam álltomban.
 Nem sikerült a szökevényeknek. Elkapták őket. Nem tudtam,
hogyan, nem tudtam, mennyi szökött meg, és azt sem, hányat kaptak
el. De ezeknek a férfiaknak nem sikerült, és ennek komoly ára lesz.
Az őrködő SS gúnyosan mosolygott ránk.
– Birkenauból nem lehet megszökni! – kiabálta. – Nincs szökés!
Lehet, hogy van, aki azt gondolja, megpróbálja. De senki sem vár rátok
kint, senki sem segít nektek. Nincs hova elrejtőzni. Elkapunk titeket! És
ezt tesszük azokkal, akik szökni próbálnak!
Felsorakoztatta a visszahozott embereket az udvaron.
Ratatata! Az őrség vezetője maga lőtte halomra őket, golyókkal
szaggatva szét a testüket.
– Hozzátok ide a brigádjaikat! – kiáltotta az őr. Újabb foglyokat
húztak elő a sorokból – olyanokat, akik nem tettek semmit, csak
azokkal együtt dolgoztak, akik szökni próbáltak, olyanokat, akik nem
próbálkoztak semmivel.
Ratatata! Az SS őket is lelőtte. Aztán a sorok felé fordította a
fegyverét. Ratatata! Lehunytam a szemem, imádkoztam, hogy ne
találjon el golyó, remegtem, ahogy egy-egy foglyot találat ért, és holtan
esett össze körülöttem.
De  nem mozdulhattam.
 
Nem futhattam el.
Ha megmozdulok, kiszúrnak és lelőnek.
– Ez a szökés büntetése! Mind bűntársak vagytok! – kiáltotta az
őrparancsnok. Lőtt, amíg a géppisztolyból ki nem fogyott a töltény.
Klakk-klakk-klakk. Az SS ledobta a kiürült fegyvert a földre.
– Takarítsatok fel! – rendelte el, és elvonult, otthagyva minket, hogy
cipeljük el a halottainkat.
Azon az éjszakán, amennyi idő még maradt, Amon Göthről
álmodtam, a kutyáival engem üldözött. És én csak rohantam, rohantam,
rohantam, de nem tudtam lehagyni őket. Az egyik kutya rám vetette
magát, és megharapta a bal karom. Sikoltozva ébredtem, égő bal
karomat markolva…
Azt a karomat, ahova a nácik belekarcolták, hogy „B-3087”.
 

AUSCHWITZ
 KONCENTRÁCIÓS
TÁBOR
1945
 

TIZENKILENCEDIK FEJEZET
  
Néhány hónapja lehettünk már Birkenauban, amikor közölték, hogy
Auschwitzban munkásokra van szükség.
Auschwitz, a testvértábor, közel volt Birkenauhoz.
Végigtereltek minket egy úton, majd át a mezőkön. A kápónk
megállított bennünket az állomáson, míg megvártuk, hogy új foglyok
csatlakozzanak hozzánk.
Látszott, hogy újak, rendes ruhában szálltak le a vonatról, nem
fogolymaskarában; bőröndökkel és gyerekekkel jöttek.
– Hagyjátok itt a csomagokat! – mondták a nácik.
– Miért? Azt mondták, hozzuk – vitáztak.
A nácik megígérték, hogy a megfelelő időben majd minden
visszakerül hozzájuk, és az új foglyok hittek nekik.
A nácik imádták az olyan újakat, akik nem tudták, mi vár rájuk. Ez
szórakoztatta őket.
Én csak sajnálni tudtam őket. Fogalmuk sem volt róla, micsoda
rémálom következik.
– Hallottatok már Auschwitzról? – kérdezte tőlük a kápónk. – Nem?
Vár rátok bent valaki. Tudjátok, kicsoda? A kaszás, természetesen. A
halál vár rátok odabent. Majd meglátjátok.
Az újak távol tartották magukat tőlünk, veteránoktól, ahogy a
főkapu felé indítottak minket. Elkerekedett szemmel bámultak, és
elhúzták mellőlünk a gyerekeiket.
Vajon szörnyeknek tűntünk nekik? Körbenéztem, a többieket
méregettem, akikkel átjöttem Birkenauból. Csont és bőr voltunk,
borotvált fejjel csoszogtunk, a karunkon kivörösödött a bőr, ahol
tetováltak minket. A szemünk besüppedt, a fülünk kiállt, mint a
szamaraké, és nyilván rémséges szagunk volt, bár persze mi már réges-
rég hozzászoktunk ehhez a bűzhöz. Tizenöt éves voltam, talán tizenhat,
de úgy néztem ki, mintha hatvan lennék. A vonatról leszállók olyannak
láttak minket, mint akik most szöktek meg a diliházból, a borotvált
fejünkkel, facipőben, túlságosan bő kék-szürke csíkos rabruhánkban.
De ha tudták volna, hogy pontosan ez vár rájuk. Hacsak nem viszik
őket egyenesen a gázba és a kemencékhez.
Bementünk Auschwitz kapuján, amin az „arbeit macht frei” felirat
állt. Értettem annyit németül, hogy lefordítsam magamnak: a munka
szabaddá tesz.
 Befelé menet egy mosolygó SS mást mondott, mint amit a felirat
állított:
– A kapun jöttetek be – közölte –, de ki csak a kéményeken át juttok
innen.
Az új foglyokkal együtt a téglakémények tetejét kémleltem, sűrű,
fekete füst gomolygott a kékesfehér égre.
A krematórium. Apró szemű, szürke pernye hullott ránk, és megállt
az udvar pocsolyáiban. Néztem, ahogy egy kék ruhás kislány a
nyelvével kap el egyet, mintha hó lenne.
Nem volt szívem megmondani neki, hogy ez az előttünk érkező
emberek hamva.
Már az előtt felismertem az Appelplatzot, hogy megmondták volna,
mi ez. Mind egyformán festett: nagy, sáros tér szögesdróttal
körülkerítve, akasztófák sorával a kivégzéseknek. A tömegeket terelő
auschwitzi foglyok egymás mögé sorakoztattak minket.
Az egyik odavánszorgott a sorhoz, és sürgető tanácsot suttogott.
– Tizennyolc vagy, egészséges, és van szakmád. Tizennyolc vagy,
egészséges, és van szakmád.
– Hogy mi? – szólalt meg előttem egy férfi. Fekete nadrág volt rajta,
fekete mellény és tiszta, fehér ing, a felesége és a kisfia mellett állt. A
gyerek nem lehetett több tízévesnél. – Mit mondott ez az ember? Miért
mondjam, hogy tizennyolc vagyok?
– A fia – mondtam. – Mondja, hogy ő tizennyolc, és van szakmája.
Hátrahőkölve, viszolyogva méregetett, nézte ezt a szörnyet, amivé
váltam. Majd meglátjuk, nem fogsz-e ugyanígy kinézni egy év múlva,
gondoltam.
– De ez lehetetlen. Kilencéves. Még gyerek – mondta az asszony.
Ennyiben hagytam. Egy náci tartott felénk, és nem akartam, hogy
beszéden kapjanak.
Úgy sorakoztunk, hogy aki az asztal mögött ült elöl, ellenőrizhessen
minket egyenként, ahogy lassan haladtunk előre. Három náci volt az
asztalnál. Kétoldalt egy-egy barna ingben és nadrágban, a középső
feketében, mint a rangosabb tisztek. Makulátlanul nézett ki, fekete
sapkája ragyogott, kitüntetései fénylettek, fehér kesztyűje, mint egy
közlekedési rendőré. Senki sem volt ilyen tiszta a táborban, még a
parancsnok sem. Fontos ember volt, azonnal láttam.
 Egy gumibotot tartott a jobbjában, és balra vagy jobbra intett vele,
ahogy a sort kettéválasztotta.
Az egyik irány, ezt tudtam, a tábori munkások sora. A másik meg a
krematóriumoké.
– Elég jó anyag ez most – hallottam a megjegyzését, amikor közelebb
értem.
– Igen, Herr Doktor Mengele – helyeselt az egyik barna inges.
– A következőt – mondta a doktor az előttem álló családnak. – Hány
éves vagy?
– Harminckilenc, a feleségem harminchat, a fiunk kilenc – felelte a
férfi.
– Egészséges vagy? – kérdezett tovább.
– I… igen. A feleségemnek nemrég tüdőgyulladása volt, még
gyenge.
Lehunytam a szemem. A férfi túl sokat beszélt, és nem a megfelelő
dolgokat mondta.
– Mi a foglalkozásod?
– Irodista.
– Mostantól már nem – közölte vele a doktor. Jobbra intett a
gumibottal, odaküldve a férfit, és balra a nőt meg a gyereket. Előléptek
a kápók, és elválasztották őket.
– Várjatok! Hova viszitek őket? – kérdezte a férfi rémülten.
– Papa! – sikoltotta a kisfiú, és az apja után nyúlt, de egy SS
elrángatta az anyjával együtt, miközben egy másik őr jobbra taszigálta a
férfit.
– A következőt – szólított az SS-orvos most engem. – Hány éves
vagy?
Kihúztam magam, ahogy csak tudtam.
– Tizennyolc – hazudtam, és csak remélhettem, hogy a kartonom,
amelyen ezt ellenőrizni tudták volna, nem ért oda előttem.
– Egészséges vagy?
– Erős vagyok, mint egy bika – hazudtam megint. Csak annyit
tehettem, hogy nem inogtam meg, ahogy álltam ott.
– Mi a foglalkozásod?
Aligha mondhattam neki, hogy „diák”. Az előttem álló férfi irodistát
mondott, és szerencséje volt, hogy megtartották.
– Kőműves – hazudtam újra.
 A doktor jobbra mutatott a gumibottal, és én beálltam a többiek
közé, akiket megtartottak dolgozni. Legalábbis reméltem, hogy ez az a
csoport. Az új foglyok mellett a régiek, mint én, szánalmasan
gyengének tűntek, és teljesen alkalmatlannak a valódi munkára.
– Hova viszik a feleségemet meg a fiamat? – kérdezte a kápótól a
férfi, aki előttem állt.
A kápó botja lesújtott, a férfi ajka felhasadt és vérezni kezdett.
– A gázkamrába mennek. És most hallgass, ha nem akarsz velük
tartani.
Egy pillanatig úgy tűnt, mintha a férfi arra készülne, megmondja,
hogy inkább velük tart.
– Mentsd a saját életed! – suttogta valaki mögötte. – Engedd el őket!
Nekik is jobb így.
– Hogy engedhetném el? – sírta a férfi. – A családom. Szeretem őket.
De maradt, ahol volt, és kézfejét vérző ajkára szorítva sírt.
Mikor a szelekció véget ért, az egyik barna inges a foglyok csoportja
felé fordult. Az orvos végzett aznapra.
– Foglyok! – mondta a barna inges. – Szerencsések vagytok. Elég
erősek ahhoz, hogy kiválasszanak munkára.
Ha majd egész Európából összegyűjtöttük a zsidókat a táborokba, új
zsidó államot alapítunk nektek, ahol szabadok lehettek.
Az újak reménykedve néztek össze. Páran, mint az a férfi is, aki
előttem állt a sorban, kétségtelenül azt hitték, ez azt jelenti, hogy a
feleségük és a gyerekeik még életben vannak, csak a tábor másik
részébe vitték őket. Nem ismerték a nácik játékait. A hazugságokat,
amelyeket csak úgy, minden ok nélkül mondtak nekünk.
– Biztos boldogan halljátok, hogy a táborban tartózkodásért nem kell
fizetnetek. Minden magatokkal hozott értéket épp szétosztunk a
táborok között, és kizárólag a zsidók ellátására fordítjuk.
Egy újabb hazugság. Láttuk Birkenauban a Kanada kincshegyeit, ez
volt a tábor raktára. Láttuk, hogy a nácik bevásárolni jártak ide, mielőtt
vonatszámra küldték az ezüstöt és aranyat Berlinbe.
– A munka – folytatta az őr –, a munka szabaddá tesz. Ha keményen
dolgoztok, ha kötelességtudattal végzitek a feladataitokat, talán még
Wehrmacht-segéd is lehet belőletek. És onnan az új zsidó állam
tisztségeire is pályázhattok.
 Az új foglyok bólintottak, egy az egyben bevették a maszlagot. Nem
volt szívem elmondani egyik újnak sem, hogy ez csak egy rakás
hazugság volt, mikor az Appel véget
ért, és elküldtek minket az új barakkjainkba. Senki sem mondta el
nekik. Az újak úgyis hamarosan megértik, és vagy elfogadják az
igazságot, vagy meghalnak.
Azon az éjszakán, amikor a háromemeletes priccs középső polcán
feküdtem, távoli éneklést hallottam. Nem hittem a fülemnek,
felemeltem a fejem, hogy jobban halljak.
Egy altatódal volt, a mama énekelte nekem, amikor kicsi voltam, és
most mintha egy kórust hallottam volna. Végül tényleg elment az
eszem? Megőrültem?
– A nők – suttogta a mellettem fekvő fogoly. – Mindig énekelnek, ha
az anyákat és a gyerekeiket viszik a gázkamrába.
A dalt hallgattam, távoli volt és panaszos.
– Milyen gyakran énekelnek? – kérdeztem.
– Mindennap – felelte a férfi. – Mindennap és minden éjjel.

 
HUSZADIK FEJEZET
 
Reggelenként volt olyan fogoly, aki nem ébredt fel.
Halottak voltak, vagy haldokoltak. Az őrök bejöttek, és ütötték őket,
hogy biztosra menjenek: nem csak tettetik magukat, és amíg mi
Appelra mentünk vagy munkára, a holttestek eltűntek, elszállították
őket a krematóriumokhoz, hogy elégjenek, mint a többiek.
Egyik reggel a mellettem alvó férfi nem ébredt fel. Eddigre már
tudtam, hogy néz ki a halál. Régi, közeli ismerősök lettünk a kaszással.
Felismertük volna egymást az utcán. Ez az ember halott volt, ebben
biztos voltam.
– Mi történt? – kérdezte egy fogoly. Fiatal fiú volt, mint én, talán
egy-két évvel idősebb.
– Ez a férfi meghalt – állapítottam meg.
A fiú megbökte, hogy ellenőrizze a kijelentésemet, és körülnézett,
jönnek-e a kápók.
– Nézd át a zsebeit! – mondta.
– Mi? – lepődtem meg egy pillanatra a szavain.
 – Nézd meg, van-e nála kenyér.
Rémesen hangzott, de ha a férfinál volt étel, akkor már tényleg nem
volt rá szüksége többé. Belenyúltam a csíkos kabát zsebébe, és találtam
is némi tetves kenyeret az előző esti vacsorából. Lesöpörtem a tetveket,
kettétörtem a kenyeret, és odaadtam a felét a fiúnak. Gyorsan felfaltuk,
mielőtt a kápók odaértek volna.
A fiú bemutatkozott, Frednek hívták. Én is megmondtam a nevem:
Janek. Nem B-3087. Nem is emlékeztem már, mióta nem mondtam ki a
nevem. Kezet fogtunk Freddel. Ez volt Mose bácsi halála óta az első
alkalom, hogy szándékosan hozzáértem valakihez. Folyton
megérintettük egymást – ahogy felsorakoztunk Appelra, ételosztásra,
este a priccsen.
De nem ráztam kezet senkivel, nem öleltem meg senkit hónapok óta.
Jó érzés volt ez a kapcsolat valakivel, bár Mose bácsi szavai jutottak az
eszembe: nincs neved, nincs személyiséged, nincs családod, nincsenek
barátaid. Nincs semmi, ami megkülönböztetne, nincs egyéniséged,
nincs semmi, amivel törődnöd kellene. Ha túl akarsz élni, nincs.
Freddel egymás mellett álltunk az Appelen, de persze nem szóltunk
egymáshoz végig egy szót sem. Mikor munkára osztottak be minket,
együtt kerültünk a kavicsbányába, ahol egymás mellett dolgozva törtük
a követ.
– Honnan jöttél? – kérdezte Fred munka közben.
Haboztam, Mose bácsi figyelmeztetései jutottak az eszembe. De Fred
volt az egyetlen körülöttem, aki velem egykorú volt, mióta elbújtunk a
padlódeszkák alatt Płaszówban Izaackal és Tomasszal. Boldog voltam,
hogy újra beszélgettem. Hogy ember lettem.
– Krakkóból – feleltem.
– Én is! – mondta. Utcákról beszéltünk, ahol jártunk,
megállapítottuk, hogy egymástól nem messze nőttünk fel.
Ugyanazokba a parkokba és üzletekbe jártunk. – Mindennap
elkísértem a húgom az iskolába a Krakusa utcán – emlékezett Fred.
Aztán nagyon csendes lett.
– Hol van most? – kérdeztem.
– Együtt jöttünk: én, a húgom meg a szüleim. Engem a jobb oldalra
küldtek. Őket balra. – Tudtam, mit jelent ez. Mindenki tudta. A családja
halott.
A fejünk felett repülőket hallottunk, mindenki felnézett.
 – Brit repülők – suttogta valaki. Nem tudom, miből tudták, de
reméltem, hogy igazuk van. A brit repülők azt jelentették, hogy a
szövetségesek közelednek, harcolnak a németekkel. A szövetségesek,
akik a németek ellen háborúztak: Anglia, Franciaország, Amerika és a
többiek. A kápók a korbácsukkal csapkodva mindenkit visszahajtottak
munkára, de hamarosan robbanásokat hallottunk a távolból. A
szövetségesek bombái a közelben hullottak!
– Néha azt kívánom, bár dobnának ránk bombákat a szövetségesek –
mondta halkan Fred. – Bár cafatokra tépnék ezt a helyet, benne minden
nácival és kápóval. És velem.
– Nem adhatjuk fel – mondtam neki. – Túl kell élnünk.
Fred próbált mosolyogni, de láttam, hogy a családjára gondol még
mindig. Nem beszélt többet azon a délelőttön, csak ebédidő körül
szólalt meg újra. Kimert egy kanálnyit a gyér, íztelen levesből, majd
visszacsorgatta a csajkába.
– Tudod, mi lesz az első dolgom, ha kijutok a táborból?
Veszek egy nagy, meleg, aranyló kenyeret. Vastag szeletekre vágom,
megkenem vajjal, és megeszem az egészet három harapással.
Nevettem.
– Én veszek öt süteményt. És bagelt is. Abból hármat.
– Krémsajttal!
– Répatortát. Diósat.
– Csokikrémet!
Már abba belekordult a gyomrom, hogy ezekről a csodálatos
ételekről beszéltünk, de akkor is jó volt álmodozni. Egész végig a
kavicsbányában munka alatt az étlapunkat soroltuk, és este is, a
barakkban, ahogy egymás mellett feküdtünk a polcon.
– Friss barhesz! – mondtam.
– Savanyú káposzta.
– Gombaleves.
– Töltött káposzta.
– Befognátok ti ketten végre? – kiáltott ránk végül egy fogoly. – Nem
bírom tovább.
Nevettünk Freddel, de abbahagytuk. Amúgy is jobb volt, ha annyit
aludtunk, amennyit csak lehetett. Nehéz munkanap várt ránk, rendes
étel nélkül.
 Freddel elválaszthatatlanok lettünk. Együtt álltuk végig az Appelt,
együtt ettünk, igyekeztünk ugyanabba a munkabrigádba kerülni,
egymás mellett aludtunk éjjel. Jó volt, hogy lett egy barátom. De
egyszer láttam, hogy Fred lassabban vágja a fát, mint előző nap, és este
nem ette meg a kenyerét.
– Mi a baj, Fred?
– Nem vagyok jól – felelte.
Odaadta nekem a kenyeret, és felmászott a priccsre.
Elraktam a zsebembe. Holnap majd kérni fogja, ebben biztos voltam.
De nem kérte. A levest sem ette meg ebédkor. Nekem kellett
elvégeznem a munkája egy részét a fatelepen. Éjjel, ahogy a polcunkon
feküdtünk, azt suttogtam, hogy muszáj jobban lennie.
– Nem bírok, Janek. Fáj.
– Mi fáj?
– A hasam. A fejem. A torkom.
Fred beteg volt, semmi kétség. De nem lehetett lebetegedni a
táborban. Annyira nem, hogy az ember ne tudjon dolgozni. Volt tábori
kórház, de senki sem akart odakerülni. Onnan nem jöttek vissza az
emberek.
– Holnapra jobban leszel – mondtam neki. – Elraktam neked
kenyeret, majd megeszed, ha jobban leszel.
Fred nem lett jobban másnapra. Rosszabbul lett. Le sem tudott
mászni az ágyáról.
– Fred, muszáj felkelned! – könyörögtem neki. – Muszáj! A kápó
mindjárt eljön érted!
– Nem – nyögte Fred. – Nem, Janek. Menj. Muszáj. Menj!
– Mi ez? Mi folyik itt? – hallottam egy mérges hangot. A barakk
kápója volt. Félretolt, megbökte Fredet a botjával. – Kelj fel! Appel van.
– Nem tud – mondtam a kápónak. – Beteg.
A kápó megütött a botjával, a padlóra zuhantam. A fülemre tettem a
kezem, és éreztem a vért.
– Kelj fel! – szólt a kápó megint Frednek. Lesújtott rá a bottal, mire
Fred nyögött.
Felálltam, meg akartam ragadni a kápót, hogy megállítsam, de egy
másik fogoly elkapta a karom.
– Menj el! – suttogta. – Menj el, fiú!
A kápó újra és újra lecsapott Fredre.
 – Fred! – kiáltottam.
– Menj Appelra, különben verést kapsz! – fenyegetett a kápó.
– Janek… – nyögte Fred. – Menj! Kérlek.
A kápó megint lecsapott, egy fogoly elhúzott onnan.
– Hiszen megöli! – zokogtam neki.
– Igen, és megöl téged is, ha közbelépsz. Ezt akarod?
Appel alatt ott álltam a sorban, vártam, jön-e Fred. Fel kell kelnie.
Meg tudja csinálni. Még nem muzulmán. Csak beteg! Jobban lesz!
Fred az Appel végére ért oda, de csak mert két kápó kihurcolta. Az
arca véres volt, ahol megütötték, tehetetlenül lógott, állni sem bírt.
Küzdöttem a szememet elfutó könnyekkel.
A kápók az Appelplatz elejére rángatták, ahol az akasztófa állt.
Egyszerű tákolmány volt: két oszlop, köztük egy keresztrúd. A két
kápó felemelte Fred nyakát, be a hurokba, meghúzták, és egy széket
hagytak a lába alatt, hogy ne lógjon. Túl gyenge volt, hogy megálljon, a
kötél a nyakába vágott, az arca elkékült. Lenyeltem a zokogást.
– Ez az ember azt mondta, nem tud dolgozni – mondta egy náci.
Nem igaz, gondoltam. Igenis tud. Jó munkás. Csak beteg.
– A munka szabaddá tesz – folytatta. – De ha valaki nem tud
dolgozni…
A náci odabiccentett az egyik kápónak, aki kirúgta a széket Fred alól.
Fred egy pillanatra felemelte a fejét, ahhoz elég volt, hogy lássam
rémült arcát, és hogy ne bírjak odanézni többé.
Aznap este kádist mondtam Fredért, amikor megettem a kenyerét, és
újra megesküdtem, hogy nem felejtek soha.
 

A HALÁLMENET
1945
 

HUSZONEGYEDIK FEJEZET
 
Egy reggel az Appel után Auschwitzban azt mondták, elmegyünk.
Mindannyian. Sosem számoltam meg, de olyan ötezren lehettünk az
Appelen mindennap, néhány százzal többen vagy kevesebben. A
Sachsenhausen koncentrációs táborban munkásokra van szükség,
mondta az őrség vezetője, és minket küldenek, hogy megtöltsék az
ottani barakkokat.
Éreztem magam körül a többiek feszültségét. Ha tehettük volna,
suttogtunk és beszéltünk volna. Minden egyes nap szövetséges repülők
szálltak felettünk, és egyre közelebb értek földet a bombák. Éjszaka
néha fegyverek hangját hallottuk. Nehézfegyverekét. Tankokat,
légvédelmi ágyúkat.
A háború kezdetekor a németek Franciaországban, Belgiumban,
Hollandiában, Oroszországban nyitottak csatateret. Most már
Németországban harcoltak. Úgyhogy amikor azt mondták a nácik,
hogy azért megyünk Sachsenhausenba, mert a tábornak munkásokra
van szüksége, senki sem hitt nekik. A szövetségesek közeledtek.
A németek visszavonulnak! Most már bármelyik nap
felszabadíthatnak. Erről beszéltek a barakkokban. A nácik valószínűleg
eltávolítanak minket a frontvonalról.
Nincs vonat, ami elvigyen minket Sachsenhausenba, közölte az őrség
parancsnoka, úgyhogy gyalog megyünk. Ez is újabb reményteljes jele
volt, hogy közeleg a háború vége, és a németek minden vonatot a
háborús erőfeszítésekre használnak. De nekünk rossz hír volt mégis.
Fogalmam sem volt, merre lehet Sachsenhausen, milyen messze kell
mennünk, de már a gyaloglás gondolatára is kimerültnek éreztem
magam. És voltak olyanok, ezt tudtam, akik egy kilométert sem tudnak
megtenni. De gyalogolni fogunk, lesz, aki mezítláb, lesz, aki túl nagy
vagy túl kicsi facipőben, a vékony rabruhában a tél közepén.
A nácik adtak mindenkinek egy fél cipót, és közölték, hogy ennek ki
kell tartania egész úton. De hány nap lesz az?
Senki sem merte megkérdezni. Én azonnal eldöntöttem, hogy csak
lassan fogyasztom el a kenyeret, hogy kitartson.
Ha maradna, azt majd megeszem Sachsenhausenban.
A kápók és a nácik korbács- és botütéseitől kísérve kivonultunk
Auschwitz kapuján.
„A kapun jöttök be, de a kéményen át távoztok”, mondták nekünk
az őrök, amikor megjöttünk. Nézzétek csak, kiabáltam volna
legszívesebben, kimegyek elöl a kapun, ahogy bejöttem! Túléltem a
gettót, túléltem Płaszówot, Wieliczkát, Trzebiniát, Birkenaut és most
Auschwitzot is!

É
 Túl fogom élni ezt az egészet. Életben leszek, amikor a szövetségesek
felszabadítanak. Erre megesküdtem.
De semmi sem készíthetett fel a halálmenetre. Így emlegettük, ahogy
egyre kevesebben maradtunk.
Mindennap hosszú órákat meneteltünk, botladozva, botorkálva,
ahogy tudtunk. Mentünk, mentünk és mentünk, és kezdtem azt hinni,
hogy Sachsenhausen nem is létezik.
Hogy a nácik csak a halálba meneteltetnek minket. Ha valaki nem
tudott lépést tartani, lelőtték, és otthagyták az út mellett. Állandó
társaságunk volt a fegyverropogás hátul, és az ember onnan tudta,
hogy túl lassan megy, hogy túl hangosnak hallotta a lövéseket.
Legtöbbször esett a hó. Ha szerencsénk volt, akkor fagyott földúton
mentünk, ha nem, akkor jeges sárban. Legelőször azok maradtak hátra
és haltak meg, akiknek nem volt cipőjük. Volt, aki a kabátjából tépett le
egy csíkot, és azt tekerte a meztelen lábfeje köré, de ahogy a vászon
átnedvesedett, inkább csak ártott, mint segített. Nekem legalább volt
facipőm, az védett a fagyos földtől, de zokni nélkül így is jéggé fagyott
a lábam.
Nem volt vizünk. Havat ettünk, ha megálltunk éjszakára,
hópelyheket kaptunk el a nyelvünkkel menet közben. A nyílt mezőn
aludtunk, ha nem találtunk semmilyen istállót vagy pajtát, azaz
többnyire, egymás hegyén-hátán, egymást melegítve, mint a kutyák. A
kápók és a nácik tüzet raktak, úgy melegedtek. A táborban legalább
volt valami éjszakai menedékünk a hideg elől. De itt kint az elemek
több fogollyal végeztek, mint az őrség.
Az ötödik napon történt… vagy a hatodikon? Már nem számoltam.
Felébredtem, és biztosan éreztem, hogy nem tudok továbbmenni. A
karom és a lábam annyira kihűlt, hogy nem tudtam reggel mozgatni
őket, és biztos voltam benne, hogy a nácik lelőnek. De voltak még
olyanok, mint én, sokan. Az egyik ember füle éjjel a talajhoz fagyott. A
nácik időt adtak, hogy a menet előtt összeszedjük magunkat, némi
könyörületet gyakorolva. Vagy talán csak nem lett volna elég golyójuk
mindenkinek.
Ahogy aznap később tovább-botorkáltunk, a körülöttem lévőket
néztem. Csontvázak voltunk. Rongyos, fogatlan kísértetek a túl nagy,
mocskos rabruhákban. A haj vékony csomóban serkent a fejünkön a
nemrég megejtett borotválás után. Az ujjaink hosszúak voltak és
csontosak, mint a vámpíroké a horrorfilmekben, az arcunkon a bőr
repedezett és fekete foltos, mint a múmiáké. Az öregebbeknek szakáll
nőtt szürkés állukon, és mind úgy mozogtunk, mint a zombik. Inkább
csak botladoztunk, mint mentünk, mindig csak még egyetlenegy lépést
tettünk, hogy elkerüljük a nácik puskáit hátul.
Nem olyan rég ezek a félhalottak emberek voltak, gondoltam.
Melyikük lehetett orvos? Tanár? Zenész? Üzletember, mint az apám?
Melyik fiú volt diák, mint én? Ki focizott az utcán iskola után a
barátaival nevetgélve és kiáltozva?
Mintha egy másik életben lett volna. Évekkel ezelőtt.
Hány éve is? Ahogy a napokat sem, az éveket sem számoltam már.
Öt év? Hat? Tényleg ilyen régóta? Tízéves voltam, amikor kitört a
háború. Azaz most… talán már tizenhat. Igen, tizenhat éves vagyok.
Tényleg ilyen öreg lettem? Már majdnem végeznem kellene az
iskolában, és arról kellene gondolkoznom, milyen szakmát válasszak,
sőt talán egyetemről is. A mama és a papa mindig azt akarták, hogy
menjek egyetemre. De még sok időm volt, hogy ezen gondolkozzak
akkoriban.
Évek, amelyek alatt felkészülhetek. Ezek az évek mostanra elmúltak.
Ellopták tőlem a nácik.
Lehunytam a szemem, félig mentem, félig aludtam, folyamatosan
fülelve a fegyverropogásra a sarkamban, hogy tudjam, mikor kell
gyorsítanom. Megvolt a veszélye, hogy az ember elájul, és lelövik, amíg
nincs magánál, de nem tudtam ez ellen semmit sem tenni. Már csak a
kenyerem fele volt meg, a nadrágom derekába gyűrtem. Beosztottam,
hogy kitartson, de mégsem maradt erőm gyalogolni.
Valami felzúgott a messzeségben, és a cammogó menet lelassult,
hogy felnézzen. Három hatalmas gép szállt el magasan a felhőkben,
hasukból apró, fekete pöttyök hullottak.
Bombák. A szövetségesek repülői, valahol a távolban bombáznak!
Hallottuk a robbanások morajlását, és láttuk, hogy a távoli hegy felől
füst száll fel. Legszívesebben hangosan biztattam volna őket,
felemeltem volna az öklöm, hogy azt kiáltsam: „igen, ez az, adjátok
meg a náciknak!”, de tudtam, hogy csendben kell maradnom. Amúgy
sem tudtam, van-e egyáltalán erőm kiabálni. A kápók a korbácsukat
csattogtatták, és mi megint elindultunk, de csendben sürgettük a
szövetségesek győzelmét.
 Az egyik fogoly énekelni kezdett. Cseh volt, azt hiszem.
Cseh dalnak tűnt a táborban hallottak alapján. „Bejvavalo dobre,
bejvavalo dobre”, énekelte. A hangja gyenge volt, de kitartó. „Za nasich
mladejch let, bejval svet jako kvet”.
Megfeszültem, biztos voltam benne, hogy egy őr lelövi, de hagyták,
hadd folytassa. Egy újabb fogoly, egy másik cseh csatlakozott hozzá a
menetből, aztán még egy mögöttem.
Majd egy lengyel kezdett énekelni, felismertem a refrént.
„Hej, hej, hej, hej, sokoly, z výšky hľadia na to všetko, čo nás bolí.
Zvoň, zvoň, zvoň nad krajinou, rozliehaj sa letom, zimou. Hé, hé, hé,
hé, sólymok, a magasságból néznek arra a mindenre, ami nekünk fáj.
Harangozz, harangozz, harangozz az ország felett, áradj a nyárral,
téllel.”
Újabb lengyel csatlakozott. „Hé, sólymok!”, egész kórus.
Aztán a német zsidók is énekelni kezdtek valamit, és az olasz zsidók
is valami mást. Hollandot is hallottam, angolt, és hátulról egy olyan
gyönyörű, francia énekhangot, amilyet még sosem; a szöveget nem
értettem. Énekeltünk és mentünk mindannyian, százféle dalt énekelve,
és a nácik hagyták. Újabb apró könyörület. Vagy talán csak nekik is
hiányzott a háború előtti világ.

 
HUSZONKETTEDIK FEJEZET
 
Kilencedik napja tartott a hosszú menet – vagy tíz? –, mikor egyszer
csak egy nagyjából velem egyidős fiú mellett találtam magam. Az arca
vörös volt, a szemét félig lehunyta, és minden lépésnél botladozott.
Olyan közel állt ahhoz, hogy muzulmán legyen, amennyire csak lehet,
úgy, hogy még ne legyen az. Még nem roskadt a földre, hogy ne tudjon
többé felállni. Egyszer majdnem elsodort, úgyhogy kicsit gyorsítottam,
és megelőztem.
De nem tudtam nem gondolni rá. Fredre emlékeztetett, ahogy az
ágyában feküdt, és nem tudott felkelni, hogy munkára menjen. Fredre,
aki igaz barátom volt, amikor barátot akartam, amikor szükségem volt
rá, Auschwitzban.
Folyton a fiút néztem, figyeltem, ahogy a csoszogó tömegben
botorkál. Egyszer megbotlott és elesett, és csak nagy nehezen
kecmergett újra talpra. Hamarosan a sor végénél lesz, ahol az SS várja a
pisztolyokkal.
Nem bírtam ki, vissza kellett mennem hozzá. Lassítottam, amíg
egymás mellé értünk.
– Szia – mondtam. – Gyorsabban kell menned.
A fiú nem mondott semmit. Nem volt élet a szemében, semmi jelét
nem adta, hogy hallotta, amit mondtam.
Megragadtam a karját.
– Hé, figyelj ide! Csak még egy napot, rendben? Még egy nap menni
fog, és utána éjjel alhatsz, holnap kipihenten újrakezdheted. Most csak
tovább kell menned.
A fiú megbotlott, nekem esett, elkaptam. Megtartottam a hóna alatt,
hagytam, hogy rám dőljön, de nem esett el. Talán a teste tudta, hogy ha
elenged engem, megint a földre zuhan. Nekem támaszkodott, már én
cipeltem félig. Nem volt nehéz – egyikünk sem volt az –, de gyenge és
kimerült voltam a menettől, meg attól, hogy beosztással ettem csak a
kenyerem, alig volt annyi erőm, hogy magamat elbírjam.
Alig pár méter múlva megbotlottam a súlya alatt, de nem engedtem
el.
Mit műveltem? Megőrültem? Mose bácsi hogy leszidna ezért! Szinte
hallottam a hangját. – Csak egyetlen célunk lehet: a túlélés. Túlélni
mindenáron, Janek. – Minden egyes lépés nehezebb volt, mint az előző.
Miért vesztegettem el arra az energiámat, hogy egy beteg fiút cipeljek,
aki valószínűleg meghal, mielőtt Sachsenhausenba érne? Nem
gondoltam végig, és most már ez volt, tartottam a fiút.
El kell engednem, gondoltam egyre. Engednem kell, hadd menjen a
maga útján. Magamat kell megmentenem. Így lehetett túlélni a
táborokat: az ember magát mentette. Senki más nem teszi meg helyette
ezt.
De ennek a fiúnak volt arca. Neve is, bár azt nem tudtam.
Volt anyja és apja, mostanra valószínűleg halottak, de volt valamikor
családja is. Otthona valahol. Lehettem volna én is. Lehetett volna ez a
fiú Janek Grüner, Oskar és Mina Grüner fia, a Krakusa utca 20.-ból,
Krakkó Podgórze kerületéből. Ha én lettem volna, nem akarnám, hogy
valaki segítsen? Még ha magamonkívül lennék is az éhségtől és a
fáradtságtól, nem akarnám, hogy a fiú, aki segít nekem, tovább
támasszon a karom alatt, és segítsen kicsit még tovább az úton?
 Biztos van még olyan, aki így érez, gondoltam. Ha találnék valakit,
aki segít, ha megosztanánk a terhet, akkor sikerülhet, még ennek a
névtelen fiúnak is.
– Kérem – szóltam a legközelebbi fogolynak. – Kérem, segítsen!
A férfi hallotta, amit mondtam, de nem nézett rám.
Inkább gyorsított, és otthagyott minket.
– Csak segítsen vinni – könyörögtem egy másiknak.
– Ne legyél hülye – felelte az, és szintén odébb ment.
– Hagyd! – javasolta egy újabb fogoly.
– Amúgy is meghal – vélte a társa. – Engedd el, vagy magával visz.
Összerezzentem a dörrenésre. Valahol mögöttünk egy rab
túlságosan lemaradt, és a nácik lelőtték. Engem is lelőnének, ha
lemaradnék, bár nem én voltam rosszul.
Miért nem segít nekünk senki? Nem kellene így lennie, hogy
mindenki csak magával törődik! Ha mindenki segítene a másiknak, ha
egymás családja lennénk mostantól, hogy elvették tőlünk a családunkat,
erősebbek lennénk! Többen túlélhetnénk! De túl sokan gondolkoztak
úgy, mint Mose bácsi.
Túl sokan törődtek csak saját magukkal.
Legszívesebben rájuk kiabáltam volna, vitatkoztam volna, de túl
fáradt voltam hozzá. És nem is segítene semmit.
Igazam volt, de közben nekik is igazuk volt, a maguk módján. Az
egyetlen, akiben megbízhatott az ember a táborokban, saját maga volt.
Nem lett volna szabad segítenem a fiúnak, tudtam jól. De most, hogy
már elkezdtem, nem voltam hajlandó elengedni.
Makacs lettem tizenhat éves koromra. Továbbmentem, odaadtam
minden maradék energiám a névtelen fiúnak.
Vágytam egy falat kenyérre, de betűrtem hátul a nadrágom
derekába, és nem értem el így, hogy a fiút tartottam.
Várnom kellett estig, amíg megállunk, hogy ehessek, állapítottam
meg. De legalább tovább kitart a kenyerem.
Mármint ha megérem, hogy megehessem.
De ahogy továbbmentünk, lépésről lépésre, kilométerről kilométerre,
a gyomrom mardosott. Annyira éhes voltam!
Csak egy harapást, csak egy csipetet, az lecsendesítené a sajgást a
hasamban pár órára. De csak úgy ehettem, ha elengedem a fiút, és már
a menet vége felé voltunk. Nem állhattam meg. De olyan éhes voltam,
hogy sírtam.
Az égen gyülekező szürke felhők újabb havazást jeleztek, de azt is,
hogy hamarabb eljön az éjszaka, és talán hamarabb véget ér az aznapi
menet. Csak még egy kicsit, mondtam magamnak. Még egy lépést.
Aztán még egyet. Ha elesnék, nehéz lenne újra felállni… és lehetetlen
lenne talpra állítani a fiút. Ha most eleresztem, akkor ez az egész
kínlódás értelmetlen volt, és ez rosszabbnak tűnt, mintha nem is
segítettem volna.
De nem tartok ki így estig, ezt éreztem, még a gyülekező, szürke
felhőkkel együtt sem. Amikor épp arra gondoltam, hogy csak még egy
lépés, a teher egyszer csak könnyebb lett – egy másik fogoly lépett oda,
és megfogta a fiú másik karját!
Öreg volt, besüppedt, véreres szemmel, mély ráncokkal az arcán,
őszes szakállal. Úgy festett, mintha ő lenne a következő, akit majd
cipelnem kell.
– Én magam sem nagyon tudok menni – krákogta –, de ma segítek
neked abban, ami még hátravan.
Könnycseppek csorogtak az arcomon. Meg kellett volna köszönnöm,
de túl fáradt voltam a beszédhez. Úgy tűnt, az öreg megérti.
– Csak menj! – mondta. Csendben meneteltünk tovább estig, csak a
fagyott sár csikorgott alattunk, és a kápók korbácsai suhogtak.
Próbáltam kizárni a tudatomból mindent, csak arra figyeltem, hogy
egyik lábam a másik elé tegyem. Még így is kínlódás volt a fiú cipelése,
de a segítség új erőt adott.
Már rég besötétedett, mire felértünk a hegytetőre, ahol nem volt
semmiféle istálló vagy ház sehol. Az őrök állj!-t vezényeltek, megint a
fagyos föld lett az ágyunk. Egyikünk sem panaszkodott. A társammal
ledobtuk a fiút a földre, amilyen gyorsan csak tudtuk, meg sem tudtam
köszönni neki, eltűnt a foglyok tömegében, akik összebújva
melegítették egymást, úgy aludtak. Egy pillanatig még álltam a fiú
felett, arra gondoltam, vajon hogy hívhatják és hogy túléli-e az éjszakát.
Szaggatottan lélegzett, alig mozgott.
Vajon hiába vesztegettem az energiám?
Mielőtt elalszom, ennem kell, gondoltam. Lenyúltam a nadrágomba,
ahova a kenyeret tettem, de nem volt ott!
 Pánikba esve tapogattam a nadrág derekát, még azt is megnéztem,
nem csúszott-e le a lábamhoz. Annyira hideg volt, és olyan nagy volt
rám a nadrág, hogy talán észre sem vettem. De nem volt ott semmi. A
kenyér eltűnt! Nyilván kicsúszott, miközben a fiút cipeltem, és nem
vettem észre.
Az ételem fele elveszett! És ki tudja, meddig kell még gyalogolnunk?
Zokogva hulltam térdre. Étel nélkül nem élhetek túl.
Lenéztem megint a névtelen fiúra, a kezem ökölbe szorult. Meg
akartam ütni. Ez az egész az ő hibája volt!
Sosem vesztegettem volna el ezt a sok energiát, nem hagytam volna
el a kenyeret, ha ő nincs! De inkább csak a saját csontos lábamra
csaptam. Nem a fiú hibája volt, hanem az enyém, tudtam jól.
És aztán megláttam. A púpot a fiú zsebében. Ott volt a megmaradt
kenyere.
Nagyjából annyi, amennyit elveszítettem, talán több is. Kinyújtottam
a kezem, hogy kivegyem a zsebéből, de aztán megálltam. Tényleg ide
jutottam? Ennyire kétségbeesetten túl akarok élni, hogy kenyeret
lopnék egy beteg fiútól? Gyorsan a fiú háta mögé kerültem, közel
bújtam hozzá, hogy melegítsük egymást éjjel. De ahogy a csillagmentes,
fekete ég alatt hevertem, a gyomrom mardosva korgott – vagy csak
nyögtem? –, és semmi másra nem tudtam gondolni, mint arra a darab
kenyérre. Olyan kevés volt, hogy talán a tányéromon hagytam volna
még réges-régen, a háború előtt. De most ez a kis kenyér volt minden.
Ez volt a különbség élet és halál között.
Beteg, mondtam magamnak. Már majdnem halott.
Muzulmán. Reggel nem fog tudni felkelni, és lelövik itt, ahol fekszik.
Nem kell neki az a kenyér. Amúgy is rosszul lenne, ha megenné. Ha
elveszem tőle, legalább az egyikünk életben marad.
Nézz szembe vele, folytattam. Reggelre halott lesz.
Mégsem vehettem el. Így nem, hogy éreztem, ahogy lélegzik, ahogy
ver a szíve csontos mellkasa alatt. Lehet, hogy meghal reggelre.
Valószínű. De várhatok addig. Nem lopom el egy másik fogoly
kenyerét, ha az él. Inkább lehunytam a szemem, és reméltem, hogy az
alvás majd feledteti velem pár órára az éhséget.
Másnap reggel a gyomrom ébresztett, nem a világosság.
Az első gondolatom a fiú kenyere volt, de a fiú mellének ütemes
emelkedése mutatta, hogy nem halt meg éjjel. Élt!
É
 Hogy lehetett ez? És nemcsak hogy élt, de mintha egyenletesebben,
mélyebben lélegzett volna. És az arca is megszínesedett. Az alvás azt
tette, amit ígértem neki: megadta a szükséges pihenőt, hogy nekivágjon
egy újabb napnyi menetnek.
Remegtem a dühtől és a csalódottságtól. Meg kellett volna halnia!
Szükségem lett volna rá, hogy meghaljon, és megkapjam a kenyerét.
Lehunytam a szemem. Min jár a fejem? Nem lopnék el kenyeret egy élő
fogolytól, de a halálát kívánom, hogy elvehessem bűntudat nélkül? Hát
mit tett velem a lágerélet? Mivé tettek a nácik?
Két gonosszal kellett szembenéznem: vagy az élő fiútól lopok, vagy
azt kívánom, haljon meg, hadd vegyem el bűntudat nélkül az ételt…
Arra jutottam, hogy inkább a lopás bűnét viselném el. Kellett a kenyér,
hogy életben maradjak, és el fogom venni. A fiú tartozott nekem végül
is.
Csakis azért volt még életben, mert segítettem neki.
Lassan, remegő kézzel átnyúltam a névtelen fogoly felett a  kenyér
felé, amely kidudorodott a zsebében. Megérintettem. Már átfogtam az
ujjaimmal, amikor a fiú szeme kerekre nyílt, és megmozdult.
 
– Hé? Mit csinálsz? – szólalt meg.
Visszarántottam a kezem.
– Semmit… Csak… csak megnéztem, élsz-e még.
A fiú lejjebb nyomta a kenyeret a zsebében.
– Nos, igen – felelte, és talpra állt.
– Várj! – mondtam. – Én segítettem neked tegnap… – kezdtem bele,
de a fiú egyetlen köszönöm nélkül elvánszorgott, és beállt a menetbe.
Sírni tudtam volna megint, de fáradt voltam hozzá. Egy kápó jött
oda, belerúgott azokba, akik még feküdtek, úgyhogy összeszedtem
magam. Nem voltam muzulmán.
Lehet, hogy éhezek, lehet, hogy én vagyok a névtelen fiú, akit majd
látnak a többiek a nap derekán, ahogy a sorok közt botorkál, de még
nem haltam meg. Még mindig Janek a nevem, és túl fogom élni.
 

SACHSENHAUSEN
KONCENTRÁCIÓS
 TÁBOR
1945
 

HUSZONHARMADIK FEJEZET
 
Három nappal később bebotorkáltam a Sachsenhausen tábor
kapuján. Alig-alig tudtam, hol vagyok és ki vagyok.
Csak arra emlékeztem az eltelt három napból, hogy egy hatalmas
rádiótorony volt a távolban, egyre nagyobb és nagyobb lett, ahogy
meneteltünk felé. – Az ott Berlin – mondta valaki. A torony Berlinben
volt, de mi nem oda tartottunk, hanem Sachsenhausenba, és annyira
fáradt meg éhes voltam, hogy nem érdekelt, élek-e vagy meghalok. A
halál üdvös megkönnyebbülésnek tűnt.
Ha a nácik akkor rögtön nekiálltak volna dolgoztatni minket, talán
még aznap meghaltam volna. Talán összegömbölyödök a földön, mint
egy muzulmán, és sosem állok fel többé. De a barakkokba küldtek
minket, ahol levest és kenyeret adtak. Éheztem – már négy napja nem
ettem semmit, csak havat reggelenként, mielőtt elindították újra a
menetet –, de csak aludni akartam. Mikor engednek már lefeküdni
minket?
De nem engedtek fel a priccsekre, úgyhogy a levest iszogattam. Nem
volt több ízesített víznél, de legalább meleg volt! Áldottan meleg.
Kiszáradt számban minden cseppet megforgattam, ahogy nyeltem. A
kenyeret nem tudtam megenni. Még nem. Nem a nadrágom derekába
tettem ezúttal. Markoltam, fogtam, mint valami drága ékszert, őriztem,
mint sárkány a kincset.
Mikor végre szóltak, hogy mehetünk aludni, felmásztam a szimpla
ágyra öt másik fogollyal. Annyian voltunk, hogy nem fordulhattunk a
hátunkra, de azonnal elaludtam. Már azt paradicsomi állapotnak
éreztem, hogy nem kint vagyok a hidegben.
Mintha csak akkor hunytam volna le a szemem, máris ott volt a
reggel, és a kápók kivertek minket az ágyakból.
Napvilágnál már láttuk, hogy a tábor tele van holttestekkel.
Némelyik magányosan hevert egy-egy barakk fala mellett, mintha
csak ott aludt volna el. Voltak halmok is, rendes négyes sorokba
rendezett hullákkal, elforgatott szintekkel, gondosan feltornyozva.
Némelyik holttestet mintha csak félredobták volna ott, ahol meghalt, az
út közepén vagy kint a latrina mögött. Eddigre már sok halált láttam.
Láttam, ahogy megölnek embereket, láttam, ahogy belehalnak az
éhezésbe és a hidegbe a szemem előtt. De itt, Sachsenhausenban a halál
olyan gyakori és átlagos volt, hogy a hullák mintha lehullott ágak lettek
volna egy erdőben: annyira észre sem vették, hogy csak akkor vitték
odébb őket, ha útban voltak.
Appel előtt mosakodunk, mondták a nácik, és a csapokhoz tereltek
minket. Nem volt kefe, szappan vagy törülköző, de azért leöblítettem
magam. Jéghideg volt a víz, de én mocskos voltam a menettől. Ahogy
nedves ujjammal a fogamat dörzsöltem, egyszer csak megjelent előttem
egy kéretlen emlék. Az, amikor anyám először hozott nekem otthonra
fogkefét. Nem lehettem több három-négy évesnél.
A fogkefe fényes volt, zöld műanyag. Mintha egymillió évvel ezelőtt
lett volna. Tényleg volt ilyen fantasztikus holmim, mint az a fogkefe?
Tényleg ilyen csodákkal teli világban éltem? Még a legegyszerűbb
bármi, ami egykor az enyém volt, az is kincsnek tűnt most.
Appelra menet megettem, amit tudtam az előző esti kenyérből.
Egész éjjel szorongattam, úgy ébredtem, hogy még mindig védelmezőn
markolom. A leves, az alvás és a kenyér jót tett. Nem mondom, hogy jól
voltam, csupa csont és bőr, a kezem remegett, de nem voltam annyira
kimerülve, hogy ne tudjak dolgozni.
A nácik felsorakoztattak minket az Appelra a főkapunál, ahova
ugyanazt a feliratot – A munka szabaddá tesz – tették, mint
Auschwitzban. Az új gazdáinkat, úgy tűnt, nem érdekli, hogy
dolgoztassanak minket. Legalábbis nem azonnal. Inkább vigyázzban
álltunk, lábunk a jeges sárba süppedt, amíg a számokat kiabálták. Újra
és újra végigmentek a listán.
Eleredt az ónos eső, dara hullott, a nácik otthagytak minket az
udvaron állva, és bementek, hogy megmelegedjenek a tűznél. Az
ablakból néztek minket, ellenőrizték, hogy nem mozog senki. Órákig
álltunk ott, minden ok nélkül, pusztán a fogvatartóink örömére.
Egy férfi letörölte az arcáról a jeget, a nácik meglátták.
Kirohantak és megverték, aztán elrendelték, hogy a „sachsenhauseni
tisztelgést” kell csinálnia. Azaz guggolásban maga elé kellett nyújtania
a karját. Ha megmozdul, ha leengedi a karját, ha a lába mozog, vagy
oldalra esik, a nácik megölik. És felkelni sem hagyták.
 Kínszenvedés volt, ezt mindenki látta. A lábunk alig bírt megtartani
minket, nemhogy órákig képesek legyünk guggolni. Idővel még egy
egészséges ember is felborulna. A férfi lába remegni kezdett, a karja is,
de tartotta a pózt. Csak később, mikor a nácik végeztek az Appellal, és
mindenki megfeledkezett róla, akkor dőlt el. A nácik odarohantak,
hogy megverjék, de nem érezte. Nem volt magánál. Talán meg is halt.
Nem tudtam. Az őrök elvonszolták, sosem láttam többé.
Egyszer csak egy rab a sor vége felé kitört és rohanni kezdett. A
nácik rögtön meglátták, és kiabáltak az őrségnek, hogy kapják el, de
nem a kapu felé tartott. Botladozva, megtörve futott, és a
magasfeszültségű szögesdrótra vetette magát a kerítésnél. A teste
szikrázott és csapkodott a dróton, vérzett, ahogy az belé mart.
Másodpercek alatt halottan, petyhüdten lógott. A nácik kénytelenek
voltak kikapcsolni az áramot, hogy leszedjék. Az inge és a nadrágja
megégett az elektromosságtól, a bőre elfeketedett, ahol a drót hozzáért.
Nem bírtam ránézni, ugyanakkor nem is tudtam elfordítani a
tekintetem.
A németek nevettek, ahogy odadobták előre a holttestet, hogy
mindenki lássa.
– Van még zsidó, aki a kerítésre vetné magát? – kérdezték.
– Hajrá! Nem akadályozzuk meg. Örülünk, hogy megszabadulunk
tőletek!
Senki sem fogadta el az ajánlatot.
Appel után aztán munkára vittek minket. Én egy kőbányában törtem
a sziklákat. Hogy mire kellett ennyi kavics a németeknek, azt sosem
értettem, de a nagy köveket közepesekké törtem, a közepeseket
kicsikké, aztán a kicsiket kaviccsá: puff, puff, puff – a kalapácsom
minden egyes csapással egyre nehezebb lett.
Ebédkor fél tucat fiatalemberrel együtt kiemeltek a gyér étel, a híg
leves és a kemény kenyér mellől. Idegesen néztünk össze. Ez meg mi?
Felsorakoztatnak minket egy gödörnél és lelőnek? Hullámokban tört
rám a rettegés, ahogy mentünk. Azért éltem túl a halálmenetet és
erősödtem meg, amennyire lehetett, hogy egy sáros árokban haljak
meg? Nem akartam meghalni. Ezek után nem, hogy ennyi mindent
túléltem. Hogy ilyen messzire eljutottam. A tábort néztem, ahogy
haladtunk, próbáltam rájönni, hova visznek minket. Ha halálgödör,
akkor mit teszek majd? Elrohanok? Küzdök? Kiabálok, sikoltozok?
Vagy hagyom ellenállás nélkül, hogy lelőjenek, ne kelljen miattam
másnak is szenvednie?
De a nácik nem a gödörhöz vittek minket. Hanem az őrség
kantinjába. Ezt még kevésbé értettem. Meg akarnak etetni? Ott, az őrök
ebédlőjében?
Nem. Vicc volt persze. A nácik játékának része.
Sachsenhausenban aztán rendesen kiélvezték ezt a játékot.
A többi fiúval együtt felsorakoztattak az asztaloknál, és ránk szóltak,
hogy énekeljünk. Egy órán át kórusban énekeltünk rekedt hangon, ők
nevettek, beszélgettek és ettek – ráadásul mit ettek! Hatalmas tányérnyi
húst, krumplit szósszal, és gőzölgő feketekávét ittak hozzá!
Próbáltam nem odanézni, hogy a gyomrom ne korogjon, de már az
illattól csorgott a nyálam. De persze nem adtak nekünk. Mikor végeztek
az ebéddel, visszaküldtek minket a barakkunkba, ahol már nem maradt
nekünk ennivaló.
Aznap délután tűzifát vágtam az őrség szállására. Csapás csapás
után a fejszével. Minden lendítés a túlélés felé tett lépés, mondogattam
magamnak. Dolgozz, hogy élj! Élj, amíg ideérnek a szövetségesek! Itt is
repülők szálltak a fejünk felett, és hallottuk a távolból a robbanások
dörejét. Berlint támadták. A háború Németországba ért. De vajon véget
ér, mielőtt a nácik megölnek?
Aznap este Appel alatt a sachsenhauseni őrök szórakozásra vágytak,
úgyhogy bokszversenyt rendeztek.
Foglyokat választottak ki bokszolónak, és a többieknek végig kellett
nézni.

 
BERGEN-BELSEN
KONCENTRÁCIÓS
TÁBOR
1945
 

HUSZONNEGYEDIK FEJEZET
 
 Mikor a sachsenhauseni őrök belefáradtak, hogy velünk bajlódjanak,
elküldtek minket Bergen-Belsenbe. Megint marhavagonba tereltek
minket, és megint volt, aki éhen halt vagy megfulladt útközben. A nácik
egyszer behajítottak három cipót a vagonba a felső lyukon át, csak hogy
lássák, ahogy harcolunk érte. Ahogy a vonat észak felé haladt, egyre
több hely lett, könnyebben kaptunk levegőt, mert a halottak a földre
roskadtak.
A vonat reggel ért Bergen-Belsenbe, a hetedik táborba, ahol
megfordultam kevesebb mint három év alatt. A táborparancsnok
végigmért minket, és kiabálni kezdett az őreinkkel.
– Mit hoztatok nekem? Nézzetek már ezekre a csontvázakra! – A
parancsnok köztünk járkált, rá-rámutatott egy fogolyra. – Ezt. Ezt. Ezt.
Ezt – mondta, és az őrök kiemelték a sorokból a kijelölt embereket.
Felfújtam a mellem, próbáltam a lehető legerősebbnek és
legegészségesebbnek tűnni, de a parancsnok csak egyetlen pillantást
vetett rám, és továbbment, másik foglyokat választva.
A szívem elszorult, hangtalanul felkiáltottam. Nem! Elég erősnek
kell találnia a munkára! A munka a túlélés egyetlen útja!
Mikor a parancsnok kiválogatott hetvenöt foglyot közülünk,
átküldte őket a vágányok túloldalára, és elrendelte, hogy az őrség lője le
őket. Agyonlőtték őket az elkerekedett szemű túlélők előtt, mielőtt
bármit is szólhattunk volna. Én gyorsan elfordultam. Nem bírtam
nézni. A parancsnok nem a legerősebbeket választotta ki, nem is a
leggyengébbeket. Nem tudtam, mi alapján döntött.
Hogy tehette, nem is értettem. Rémesen éreztem magam, de titkon
örültem, hogy másokat öltek meg, nem engem.
– Vigyétek a többieket a barakkokba! – adta ki az utasítást undorral a
parancsnok. – Egy hétig nem dolgoznak, amíg összeszedik magukat.
Nem hittem a fülemnek. Egy hétig nincs munka? Ez meg miféle
trükk? Láttam, hogy a többiek összenéznek, ugyanarra gondolva. De
nem trükk volt. Mikor visszaértünk a barakkba, az elmúlt hat év
legsűrűbb, leggazdagabb levesét kaptam, és nagy darab, friss kenyeret,
ami még meleg volt! Annyira sovány és nyomorult voltam, hogy azt
gondoltam, már az illatától hízhatok. Itt nem voltak gázkamrák, nem
voltak éjszakánként vörösen izzó kémények. Talán Bergen-Belsen jobb
volt, mint a többi tábor. Talán ez az a hely, ahol túlélhetek a háború
végéig.
 Felhabzsoltam a kenyeret, és leöblítettem a csodás, húsos levessel, de
egy óra múlva megtanultam, hogy a náciknak még a jótettei is
kegyetlenek. Mindannyian életünk legszörnyűbb gyomorgörcsére
ébredtünk. Nyomorult emésztésünk elszokott az ilyen bőséges ételtől.
Egész éjjel egymást váltottuk a barakkban hagyott két vödörnél. Végül
hajnaltájt tudtam elaludni, még mindig összegömbölyödve a beleimet
marcangoló fájdalomtól.
Másnap újabb adag sűrű levest és meleg kenyeret hoztak, de ezúttal
már óvatosabb voltam. Emlékeztem, hogy volt ez még Krakkóban, ott
megtanultam, hogy a pirítós segít a beteg gyomornak. Úgyhogy
elcseréltem kenyérre a levesadagomat, és megpirítottam a kenyeret a
fatüzelésű kályhánál a barakkban. Gyűlöltem, hogy le kellett
mondanom a csodás levesről, de a kenyér jót tett nekem, és lassan
kezdtem erősödni.
Egy héttel később, ahogy ígérték, munkára küldtek minket. A
munka olyan volt, mint mindig: favágás, kőtörés, új épületek felhúzása
a táborban. Egy nap épp keményen dolgoztam, fapaneleket szegeztem
össze egy új barakk falát építve, mikor egy új kápó kiáltott nekem, hogy
menjek oda hozzá. Odamentem, közben a kápót tanulmányoztam.
Nagy, kerek képe volt, csupa aknényom és sebhely.
Egyetlen szó nélkül az arcomba vágott. A világ felrobbant
körülöttem. Az orromból erős fájdalom áradt az agyamba,
hátravágódtam, mintha egy lapáttal vertek volna fejbe. A földre
rogytam, az arcom markolva.
– Ezt miért? – nyüszítettem. – Mit tettem? – Tudtam, hogy nem
kellene mondanom semmit, de nem érdekelt.
Túlságosan megdöbbentem. Az orrom már rémesen kezdett
feldagadni, nem is kaptam rajta levegőt.
– Nem tetszett, ahogy nézel rám – közölte a kápó. A szeme
megcsillant, mutatva, milyen jól szórakozik, majd utasított, hogy keljek
fel és menjek dolgozni.
Lüktetett a fejem, alig bírtam állni. Sötétvörös foltok pettyezték a
kék-szürke csíkos rabruhám. Az ingujjamat az orromhoz húztam –
óvatosan, gyengéden, mert nagyon fájt –, próbáltam megállítani a
vérzést. Reméltem, hogy nem tört el az orrom. Ha igen, akkor sem
tehettem semmit.
 Visszamentem a fapanelekhez, miközben próbáltam visszaszorítani
a könnyeket.
– Holdképű – mondta egy fogoly, amikor mellém ért.
– Tessék?
– Holdképű, így hívjuk. – A nagy, kerek képű kápó felé biccentett,
aki megütött. – Azt mondják, három embert ölt meg a háború előtt. A
németek börtönbe zárták, de amikor elkezdődött a háború, megtették
kápónak. Gyilkosok az őreink.
Tudtam, hogy mostanra már gyilkossá váltak az őreink, de az nem
jutott eszembe, hogy elítélt bűnözők lennének.
Igyekeztem elkerülni Holdképűt ezek után, de valahogy folyton a
közelébe osztottak be munkára. Mintha mindig észrevette volna, hol
járok, és hamarosan én lettem a vesszőparipája. Rugdosott és ütött-vert,
amikor csak tudott.
Bergen-Belsen talán tényleg az a hely volt, ahol túl lehetett élni a
háború végéig, Holdképűt leszámítva, de nem maradhattam a
közelében. Mikor meghallottam, hogy a nácik munkásokat gyűjtenek
egy másik táborba, tettem róla, hogy a sor elejére kerüljek. De a nácik
nem önkénteseket vártak. Már kitalálták, hogy válogassanak ki minket.
– Csak a legerősebb, legegészségesebb foglyok mehetnek – jelentette
be egyikük. – Hogy bizonyíthassátok az alkalmasságotokat, versenyt
rendezünk.
Újabb játékok. Mindenkinek le kellett vetkőznie, fel kellett tekerni a
ruháját csomaggá, és a barakk egyik végéből
a másikig rohanni. A nácik nézték és nevettek, ahogy az ágyak
labirintusában botladoztunk. Mikor rám került a sor, levettem a
rabruhát, és megint meglepődtem, milyen sovány lettem. Még az
egyhetes pihenés és a jobb étel után is olyan volt a karom-lábam, mint a
fogpiszkáló.
– Te! – kiáltott oda nekem az egyik náci. – Fuss!
Rohantam, amilyen gyorsan csak bírtam. Meg kellett nyernem ezt a
versenyt. Ki kellett jutnom Bergen-Belsenből.
El Holdképűtől! Az életemért futottam. Megbotlottam egy priccsben,
beleütköztem egy másikba, csúnyán felsértve a combomat, de így is
kirepültem a barakk túloldalán az ajtón, gyorsabban, mint pár másik
fogoly. Mikor kirontottam, legszívesebben a földre rogytam volna, amíg
nem ég már úgy a tüdőm és nem remeg a lábam, de tudtam, ha ezt
teszem, akkor sosem tesznek bele a nácik a transzferbe.
Inkább egyenesen álltam, próbáltam nyugodtnak tűnni, mint aki
csak sétált egyet a parkban.
– Ez tud dolgozni – mondta egy őr.
Szép lassan vettem vissza a rabruhát a csontos testemre, lehajoltam,
hogy ne lássák, ahogy lihegek. Megláttam Holdképűt kint az
Appelplatzon, épp egy másik foglyot küldött a földre, és ott rugdosta.
Egy újabb marhavagon várt rám, és egy újabb láger, de legalább
örökre megszabadultam Holdképűtől.
 

BUCHENWALD
KONCENTRÁCIÓS
TÁBOR
1945
 

HUSZONÖTÖDIK FEJEZET
 
Buchenwald. Már a foglyok arckifejezése elmondott mindent, amit
tudnom kellett. Féltek. Tágra nyílt a szemük.
És nemcsak Appel alatt, vagy ha elment mellettük egy-egy kápó.
Hanem mindig, mintha a halál bármikor eljöhetne. És Buchenwaldban,
mint megtudtam, a halál sokféle ruhában jött el.
Az első Appel után a kőfejtőbe küldtek. Itt nem követ kellett törnöm,
hanem azt mondták, hogy fel kell vinnem a darabokat egy nagy lejtőn.
A hátamon kellett cipelnem, a karommal megtámasztva hátul. Ha túl
nagy követ választott valaki, és elejtette, a nácik lelőtték. Ha túl kicsit, a
nácik azért lőttek le, mert lusta. A megfelelő méretű kő kiválasztása
valamiféle verseny lett köztünk. Egy újabb kedves, náci vicc.
Voltak olyan foglyok, akik vagonokban húzták a köveket, nem a
hátukon cipelték, de ez sem volt kívánatos munka. A zsidókat a
vagonokhoz láncolták, mint egy csapat lovat, és úgy korbácsolták őket,
mint az állatokat. Csak ezeknek az állatoknak még énekelniük is kellett.
A németek csak „éneklő lovak”-ként emlegették őket. A dalnak szólnia
kellett, ahogy a hatalmas súlyt húzták fel a domboldalon.
Már voltam egyszer rabkórusban Sachsenhausenban. Hálás voltam,
hogy nem kellett úgy énekelnem, hogy közben egy vagonhoz kötöztek.
A második Appelon megláttam a buchenwaldi állatkertet.
Már az elsőn is láttam az elkerített részt, de az állatokat nem. Voltak
szarvasok, majmok, még két medve – medve! – is itt, a koncentrációs
táborban.
Az állatkert, mint megtudtam, a táborparancsnok, Karl Koch és a
felesége, Ilse ötlete volt. Azért építették, hogy az őröknek és a
családjuknak szórakozást biztosítsanak. Mi, éhező foglyok ott álltunk
vigyázzban, görnyedt vállal, beesett arccal a túl bő, mocskos
ruháinkban, miközben az egészséges, jól táplált gyerekek elmennek
megnézni az állatokat az anyukájukkal. A kislányok csinos ruhát
vettek, fényes, fekete cipőt húztak és szalagot fontak a hajukba. A
kisfiúk rövidnadrágban és zakóban, sapkával, mint én régen. Néha
nyalókát szopogattak, és úgy néztek minket is, mint az állatokat. Mit
gondoltak ezek a német kisgyerekek?
Akkor is állatokat láttak, amikor minket, embereket néztek?
Ezt nem tudtam volna megmondani.
Az állatkerti medvék jobb ellátást kaptak, mint a foglyok.
Appel alatt néztük, ahogy nagy darab, véres húsokkal etetik őket.
Annyira éhes voltam, hogy nekimentem volna valamelyik medvének a
húsért, hogy megegyem nyersen: a húst és a medvét egyaránt. Egy nap
a nácik megadták a lehetőséget két fogolynak. Egy darab nyers húst
dobtak kettőjük közé a sárba, és mondták, hogy küzdjenek meg érte. És
ők megtették. Az SS-őrök nevettek rajtuk, bottal verték őket, miközben
a zsidók a sárban fetrengtek a vacsorájukért. Az állatkerti állatokkal
sosem bántak ilyen rosszul.
A tábor parancsnoka brutális alak volt, de a felesége még rajta is
túltett. A foglyok „buchenwaldi boszorka” vagy „buchenwaldi szuka”
néven emlegették, és az a szóbeszéd járta, hogy meggyilkolt és
megnyúzott foglyok bőréből készíttet magának lámpabúrát vagy éppen
könyvborítót.
Ahogy évekkel – évekkel, istenem! – korábban Amon Göthöt is,
igyekeztem elkerülni Herr és Frau Kochot.
 Egy nap Appelen a buchenwaldi boszorka fel-alá gyalogolt a foglyok
sora előtt egyetlen SS-őr kíséretében. Odajött hozzám, megnézte a
karomra tetovált számot, aztán a következő rabhoz lépett. Neki is
leolvasta a számot a karjáról, és összenézte a listával, amelyet az őr
tartott elé.
– Te – szólt oda a mellettem állónak. – Azt mondták, van még egy
tetoválásod.
A fogoly idegesen bólintott.
– Mutasd! – rendelkezett Ilse Koch.
A férfi felhúzta az ingujjat vékony, csontos karján, hogy megmutassa
ez elmosódott tetoválást: egy holdsarlót.
– Igen – mondta a boszorka. – Nagyon szép. Írd fel! – szólt oda az
őrnek. Az őr valami megjegyzést biggyesztett a listájára.
Mikor elmentek, hallottam, hogy a mellettem álló kicsit felnyüszít,
mint aki próbál nem sírni. Mit számított, hogy volt egy tetoválása? Ettől
miért nézte ki magának a szuka?
Nyilván ő is ugyanezeket a kérdéseket tette fel magának.
Csak az számított, hogy a boszorka listájára került.
Észrevették, és a túlélés feltétele az volt, hogy az embert ne vegyék
észre a nácik. Az Appel után soha többé nem láttam a tetovált férfit.
Egy nap épp a tábori csapnál mosakodtam – ez mindennapi
rituálémmá vált már –, amikor megláttam, hogy két SS az állatkert
kerítéséhez csalogat egy szarvast.
Jókora állat volt, magas, széles aganccsal. Az egyik őrtől kapott ételt
rágcsálta, miközben a másik egy bőrszíjjal a kerítéshez kötötte a szarvát.
Csak akkor vette észre, hogy csapdába esett, mikor megpróbált
elmenni. Horkantott, dobogott, a fejét rángatta fel-alá, de nem
szabadulhatott. A két SS nevetett, gúnyolták a szarvast, és otthagyták a
kerítéshez kötve.
Láttam már a nácik rémes tetteit. Láttam, hogy embertelen,
elképzelhetetlenül kegyetlen dolgokat művelnek, és már kezdtem
érzéketlenné válni erre. De valahogy a vergődő szarvas képe, ahogy
próbált szabadulni, felforralta a vérem. Legszívesebben odarohantam
volna, hogy eloldozzam, de nem tehettem. Túl sok német állt ott.
Ha meglátnak az állatkert körül, lelőnek.
Úgyhogy hátat fordítottam a szarvasnak. Otthagytam a kerítéshez
kötve. Akárhogy is akartam volna segíteni neki, magammal kellett
törődnöm.
Aznap este az Appelen a két SS-t, aki megkötözte a szarvast, elővette
a parancsnok. Eljutott Kochhoz, mit tettek, és ő németül megfeddte
őket. Nem mehettek többet az állatkertbe, és három hónapig nem
vehettek részt a tábori mozivetítéseken sem.
Ha a foglyokkal kegyetlenkedett valaki, azt elnézték a nácik. Ha
állatokkal, azt nem.
Pár nap múlva az Appelen azt mondták, megint továbbmegyünk.
Gross-Rosenben munkások kellenek, és már nem jöttek vidékről újabb
foglyok. A táborok rabjait kell mostantól átvinni, ha új munkásokra
lenne szükség.
A nácik annyit megöltek közülünk, hogy kezdtek kifogyni a
zsidókból.

 
GROSS-ROSEN
KONCENTRÁCIÓS
TÁBOR
1945
 

HUSZONHATODIK FEJEZET
 
Vonattal vittek minket. Megint feltereltek, úgy bezsúfolva, hogy csak
állni tudtunk. Nem adtak sem ételt, sem vizet az út alatt. Az emberek
meghaltak körülöttem, ahogy eddig is, de én alig vettem észre. Már
olyan régóta halál vett körül, olyan sokan haltak meg a szemem előtt,
olyan sok stószokba pakolt, fahasábként összerendezett holttest között
éltem, hogy már szinte nem is érdekelt. Szinte. Lehunytam a szemem a
vonaton, próbáltam nem látni magam körül a halált, de tudtam, hogy
ott van. Az alvás volt az egyetlen menedékem a rémségek, a szomjazás,
az éhezés elől, úgyhogy ide menekültem, el-elaludtam, ahogy a vonat
kattogva, zakatolva tartott az újabb tábor felé.
Már rég feladtam a reményt, hogy bármelyik tábor jobb lenne, mint
az előző. Egyik sem volt jobb vagy rosszabb, mint a másik. A
purgatórium különböző termei voltak csak, mind más és mind
ugyanolyan, és a nácik még értelmetlenebbé tették az egészet azzal,
hogy egyikből a másikba szállítottak minket, mintha nem számítana.
Repülők szálltak a vonat felett, olyan alacsonyan, hogy a légáramlat
a vagonokat rázta, és hallottuk a becsapódó golyókat. Egy bomba a
sínekhez olyan közel robbant fel, hogy éreztük a melegét. A vonat
megállt, és egy pillanatra megjelent előttem, ahogy a bomba egyenesen
ránk hullik és megöl mindenkit. Egy másodpercig azt kívántam, bár
tényleg ez történne. Bármi, akármi, ami véget vet ennek a rémálomnak.
De ahogy a repülők elhúztak, és már nem hulltak bombák, a vonat
megint elindult. Nem tudtam volna megmondani, mit érzek: csalódást
vagy megkönnyebbülést inkább.
Mikor végül kinyílt a vonat ajtaja Gross-Rosenben, az új
táborunkban, holttestek gurultak le a vagonból. Még több holttest
maradt fent a padlón. Akik túlélték az utat, akik túlélték egyik tábort a
másik után, félelem és elvárások nélkül csoszogtak Gross-Rosen felé.
Már nem tehettek olyat a nácik, amivel meg tudtak volna lepni minket.
Barakkokba osztottak bennünket, és azonnal aludni mentünk. Mély
öntudatlanságba süppedve elaludtam. Az első reggelen azonnal
munkára vittek, nem hagytak időt, hogy összeszedjük magunkat a
rémséges vonatút után, mint Bergen-Belsenben.
A vonaton azt akartam, hulljon ránk egy bomba, szabadítson meg a
nyomorúságomtól. De most, hogy megint egy táborban voltam, a
szokásos rémséges napok vártak rám, a régi életösztön megint
feltámadt. Ha ez játék, akkor nekem is megvan benne a szerepem: a
nácik próbáltak megölni, lassan, összevissza szórakozva velem, de én
ellenállok. Dolgozni fogok. Túlélek. Ha a nácik játsszák ezt a játékot,
akkor én is játszom.
A náciknak további munkásokra volt szükségük Gross-Rosenben a
háborús erőfeszítések érdekében. Még mindig hitték, hogy legyőzhetik
a szövetségeseket, még így is, hogy hallottuk, az oroszok elfoglalták
Varsót, és Drezda is lángokban áll.
Most már bármelyik nap, suttogták egymásnak a foglyok, a
szövetségesek Berlinig jutnak, és megszabadulunk.
De nem ma.
Ma újabb barakkokat építünk. Ahogy dolgoztam, azt mondtam
magamnak, hogy lesz másik világ még ezután.
 Ragyogó, fényes, csodálatos jövő, ahol nem kék-szürke csíkos
rabruhát hordok, ahol napi háromszor eszem rendesen, ahol nem kell
ájulásig dolgoznom. Ahol megint lehetnek barátaim, megint lehet
családom. Ahol megint nevethetek. Ez a világ létezik, ezt tudtam. Nem
érhettem el, még nem, de hamarosan. Ha túlélem.
Úgyhogy dolgoztam. Nem olyan keményen, hogy belehaljak, és nem
olyan lassan, hogy megbüntessenek érte – pont, ahogy Mose mondta
réges-régen. Leszegtem a fejem, és dolgoztam, napról napra.
Dolgoztam, hogy éljek.
– Te ott! – szólt oda nekem egyik nap egy kápó.
Megállított, a botja hegyével a mellembe bökve. Felemeltem rá a
tekintetem, napok, talán hetek óta először néztem fel.
– Hol van a gomb? – kérdezte.
Csak pislogtam. Fogalmam sem volt, miről beszél.
Tompán néztem a rongyos, mocskos ingemre. Hiányzott a felső
gomb. Észre sem vettem.
– Nem tudom – feleltem. Meglepett a saját hangom. Puszta krákogás
volt csak. Napok óta nem szóltam egy szót sem senkihez. Megnyaltam
az ajkam, és nekifutottam még egyszer. – Biztos elveszett.
– Tudod, mi a büntetés a gomb elveszítéséért, ugye? – mondta erre a
kápó. – Húsz korbácsütés.
Húsz ütés. Megkorbácsolnak a „bűnömért”, hogy elvesztettem egy
gombot. Lehunytam a szemem. Túl fáradt voltam, hogy sírjak, túl
fáradt, hogy akár dühös legyek.
Appel alatt kiállítottak a sorból, és a padhoz léptettek: egy csiszolt
fahasáb volt négy falábbal, és ráfektettek, csupasz hátammal felfelé.
– Számold! – szólt rám a korbácsos náci.
Csatt! A hátamba mart a fájdalom, ahogy a korbács becsapódott.
Megrándultam a fahasábon, majdnem leestem, de szorosabban
megmarkoltam. Ha leesek, csak rosszabb lesz.
– Egy – mondtam lengyelül.
– Németül! – vetette oda a náci. – Elölről kezdjük.
Csatt! Lehunytam a szemem a fájdalomtól. Hogy élek túl ebből
húszat, ha két csapás annyira fáj, mint eddig soha semmi?
– Eins – mondtam.
Csatt!
– Zwei.
 Csatt!
– Drei.
Csatt!
– Vier.
Csatt!
– Fünf.
Csatt!
– …Sechs.
Csatt!
– …Sieben.
Csatt!
– …Acht.
Csatt!
– …Neun.
Csatt!
– …Zehn.
Csatt!
– …Einzehn?
A náci a fejét csóválta.
– Nem, nem einzehn, hanem elf. Hát nem tanítottak nektek semmit a
zsidó iskolában a háború előtt? Elölről kezdjük.
Alig emlékszem rá, mikor hagyták abba a korbácsolást.
Nem tudtam volna megmondani, hány ütést mértek rám végül –
jóval többet, mint húszat, az biztos. Mikor végeztek velem,
visszavonszoltak a barakkba, és felhajítottak egy priccsre, ahol
elájultam.
Aznap éjjel álmot láttam. Egy gyönyörű, zöld réten voltam.
Sárga vadvirágok nőttek itt-ott, hosszú szárukat ingatta a nyári
szellő. A távolban patak csörgedezett vidáman, egy nagy fa széles ágai
alatt. A fűben ültem, és hallgattam a tücskök ciripelését, teljes béke volt.
De aztán egy sötét felhő jelent meg az égen. Villám lángolt, és dörgés
visszhangzott a hegyek felett. – Ne! – nyögtem, nem akartam, hogy
tönkremenjen a tökéletes délután. De a vihar egyre közeledett.
Villám hasított mellettem a levegőbe, dörgés ütött le a lábamról.
Megremegett alattam a föld, kettévált és szétnyílt.
Próbáltam megmarkolni valamit, hogy ne essek bele, de a kezem
csak a levegőt érte. Beestem a mély, fekete lyukba a kövek és a
gyökerek közé, végighorzsoltak, ahogy zuhantam lefelé.
Csatt! Csatt! Csatt! Csatt! Csatt! Számoltam németül zuhanás közben.
Eins, zwei, drei, vier, fünf!
Bumm!
Valami robbant a barakkhoz közel, és felrázott az álomból.
Felkönyököltem a priccsen – a hasamon kellett aludnom, a hátam túl
sebes volt, hogy ráfeküdjek.
Mindenhol foglyok voltak, az Appel rég véget ért, az éjszaka közepe
volt.
Bumm!
A barakk megint megremegett, ahogy újabb bomba ért földet a tábor
közelében. Már mindenki ébren volt, minden rab, néztük a tetőt, és
vártuk, ránk esik-e egy bomba, vajon megöl-e minket. De nem. A
bombák egész éjjel hullottak, és mi hamarosan megint elaludtunk. Az,
hogy halál záporozik ránk, még nem ok arra, hogy ébren maradjunk.
Akkor semmiképp sem, ha másnap dolgozni kell.
A hasamon feküdtem, véres hátam kínok közt égett, és felidéztem az
álmom. Azt mondtam magamnak, hogy nem zuhantam le a lyukon.
Kimászok újra. A szövetségesek egyre közelednek, és én itt leszek, hogy
üdvözöljem őket, amikor megérkeznek.

 
HALÁLMENET
1945
 

HUSZONHETEDIK FEJEZET
 
Gross-Rosenből is elvittek minket, ezúttal egy Dachau nevű táborba.
És megint gyalogoltunk.
Tél vége volt, már szinte tavasz, de a talaj még fagyos volt, és a hó
sem olvadt el. A facipőm rettenetesen alkalmatlan volt a fagyos
pocsolyákon és hóban gyaloglásra, de még mindig jobban jártam, mint
azok, akiknek elveszett a cipőjük, vagy nem is volt nekik sosem. Ha az
ember ügyelt a lábára a táborban, de főleg a menetek alatt, túlélhetett.
Az út szélén elszórt holttestek hevertek: zsidók, akik előttünk erre
jöttek. Kékre fagytak, az út melletti árokba dobták őket, hogy legyen
hely az elhaladó autóknak. A holttestek folyamatosan eszünkben
tartották, hogy tilos lemaradni.
Ahogy a fagyott holttestek mellett haladtam el, azon tűnődtem,
vajon ki jár ezen az úton még. Mert más is használta, ebben biztos
voltam, nemcsak mi és a német hadsereg. Kik voltak ezek az emberek,
akik elmentek az árokba hajított zsidók holtteste mellett mindennap,
amikor a városba mentek dolgozni? Nem látták, mi folyik?
Hogy fogadhatták ezt el?
Utunk során külvárosokon és falvakon vágtunk át. Apró házak
szegélyezték az utat, festett zsalugáterekkel, koszorúval az ajtajukon.
Villanyfény világított az ablakokban, és láttuk időnként, hogy bent
egy-egy család ül együtt, hallgatják a rádiót vagy mosogatnak a
konyhában.
Egy-egy ajtón náci zászló lógott, élénkvörös, középen a fekete
horogkereszttel a fehér körben. Elég figyelmeztetés volt ez, hogy
leszegjük a fejünket, és csendben haladjunk át ezeken a helyeken.
Gross-Rosenből Dachauba, München fölé tartva, át kellett vágnunk
Csehszlovákián, hogy aztán megintNémetországba kanyarodjunk
vissza.
Csehszlovákiát megszállva tartották a németek – az egyik első
ország volt, amely elesett a háború elején –, de akkor is csehek, nem
németek házai előtt mentünk el. Németország megszállta őket, de ettől
nem szerették jobban a németeket. Annyi biztos volt, hogy a csehek
gyűlölték a náci uraikat. Az SS-őrök is máshogy viselkedtek, mikor
átértünk Csehszlovákiába. Még mindig úgy járkáltak, mintha övék
lenne itt minden, de óvatosabbak lettek, a kapukat és a keresztutakat
kémlelték, látnak-e valami aggasztót. Itt nem üdvözölte őket semmiféle
náci zászló.
Nem ugrottak elő a bokrok mögül cseh forradalmárok, hogy
kiszabadítsanak minket, de a csehek így is ellenálltak, ha nem is
erőszakkal. Egy kis faluban az egyik ablakpárkányra kenyeret tettek ki.
Kenyeret! Az egyik fogoly meglátta és odarohant. Mások is
utánamentek, és a kenyér elfogyott, még mielőtt a nácik megálljt
üvölthettek volna. Egyszer egy küszöbön láttam egy cipót egy másik
ház előtt, de elfogyott, mielőtt odaértem – az éhező foglyok felmarták,
és ott helyben felhabzsolták. Minden cseh faluban, amelyen átvágtunk,
ételt raktak ki nekünk. Közel sem eleget mindannyiunknak, és közel
sem eleget azoknak sem, akiknek sikerült szerezniük pár falatot, de
mégis valamit.
Ahogy beljebb értünk Csehszlovákiába, pár falusi az ablakból
kihajolva dobálta ki, amit csak tudott – kenyérdarabokat, fél almákat,
nyers krumplit. A cseheknek sem maradt sok, amit megoszthattak
velünk – végül is háború volt, nehéz volt ennivalóhoz jutni. De a
kedvességük, ahogy szembenéztek a nácikkal és a fegyvereikkel,
megmelengette a szívem. Könnyen kialakult a legrosszabb vélemény az
emberiségről, ha valaki csak brutalitást és önzést látott, és a csehek
megmutatták, hogy létezik még jóság a világon, még akkor is, ha csak
ritkán találkozunk vele.
A kápók annyi ételt vettek el maguknak, amennyit csak tudtak, de
mégis valamennyi eljutott a foglyok kezébe és szájába. Az SS őrjöngött,
de a csehekkel kiabáltak, nem velünk, zsidókkal.
– Hát nem látjátok, hogy a Vaterland árulóinak segítetek?
– üvöltötték. A cseheket nem érdekelte. Nekik nem volt a
Vaterlandjuk Németország, és amúgy is, hogy lehetnének árulók a
zsidók? Mit tettünk mi azonkívül, hogy létezünk?
Három napig meneteltünk, és nem volt annyi szerencsém, hogy
ennivalóhoz jussak a jószívű csehektől. Éheztem, és tudtam, meghalok
étel nélkül, még mielőtt a hideg végezne velem. Már csak alig, nagy
nehézségek árán tartottam lépést a menetoszlop végén gyalogoló
foglyokkal. Még egy kicsit hátrébb maradok, és ott végzem az út menti
fagyott holttestek között, golyóval a fejemben.
Egy kápó ment előttem, négy vekni cseh kenyér lógott a hátán egy
zsákban. A kenyeret bámultam menet közben, és elképzeltem a
dőzsölést. Négy vekni! Ez tönkremegy, mielőtt a kápó megehetné. A
kápók egészségesebbek és jobban tápláltak voltak, mint mi, többiek, de
nem annyira, mint a nácik. De ennyit nem ehet meg ő sem úgy, hogy ne
legyen rosszul. És ha beszélnék vele, hogy adjon nekem is belőle?
Nem minden kápó volt szörnyeteg.
Összeszedtem, ami kis erőm még maradt, és közelebb sodródtam a
kápóhoz. Nem beszélhettem vele itt, az úton.
Túl sok más kápó volt körülöttünk. De talán, ha közel maradok
hozzá, ha meglátja, hogy ember vagyok, igazi, ahogy a csehek is láttak
minket, akkor ha este kenyeret kérek tőle, esetleg megszán, és ad
valamennyit a zsákmányából.
 A kápó mellé léptem, de mikor megláttam az arcát, elállt a
lélegzetem.
A Holdképű volt.
A Holdképű, pont az a kápó, aki ütött-vert, ahányszor csak
meglátott Bergen-Belsenben. Valahogy őt is áthelyezték Gross-Rosenbe,
és most velünk menetelt dél felé, Dachauba.
A Holdképű megfordult, meglátott volna, ha nem hátrálok gyorsan a
sorok közé.
Micsoda balszerencse!
Legszívesebben megint elsírtam volna magam. Olyan sok kenyere
volt, sokkal több, mint amire egy embernek szüksége lehetett, és pont a
Holdképűnek! Ő sosem adna sem nekem, sem másnak. Ahhoz túl
kegyetlen.
De ahogy vánszorogtam tovább, nem bírtam ki, megint egyre a
kenyereszsákot bámultam. Ha nem jutok valami ételhez nap végéig,
meghalok. Ezt tudtam. A karom remegett, és az út menti tüskés, zöld
levelek és mérgező, piros magyalbogyók egyre étvágygerjesztőbbnek
tűntek.
Mérgező bogyót eszek, és a fűbe harapok, mire leszáll az éj, hacsak
nem kapok abból a kenyérből.
Megint odaléptem a Holdképű mellé, az éhség bátorsággal töltött el.
Mit tehet velem ez a kápó, amit az éhség meg a hideg ne végzett volna
már el? Ott mentem mellette, amíg lenézett és meglátott.
Rámosolyogtam, próbáltam nem arra a fiúra emlékeztetni, akit mindig
képen vágott, ha megpillantott, hanem az egyik legjobb munkásra
Bergen-Belsenből. A Holdképű a homlokát ráncolta, mint aki próbálja
felidézni, ki is lehetek, aztán nem törődött többet velem.
Megtettem, amit csak tudtam, hogy felhívjam magamra a figyelmét,
mindent, csak nem beszéltem hozzá. Újra meg újra kereszteztem az
útját. Balról és jobbról is mellette mentem, a lépteimet az övéhez
igazítottam. Ha gyorsított, én is gyorsítottam, bár a lábfejem sajgott és
el is fagyott, a lábam meg olyan gyenge volt, hogy majdnem
összecsuklott alattam. De nem hagytam magam. Még nem.
Éjszakára egy mezőn álltunk meg. Figyeltem, hova telepszik a
Holdképű, messzebb ment a többi kápótól. Talán nem akart velük sem
osztozkodni. A Holdképű kinyitotta a zsákját, és elővette az egyik
kenyeret, ahogy közelebb araszoltam. Körbenéztem, ellenőriztem, hogy
nem figyel-e minket másik kápó. Ha meglátnak, ha meghallják, amit
kérdezni akarok, a Holdképű agyonver. Muszáj neki, ha meg akarja
őrizni a tekintélyét. De elég messze ült a többiektől ahhoz, hogy ne
vegyenek észre. Csak néma, mozgó csontvázak voltak körülöttünk… a
rabtársaim.
Elég közel mentem a Holdképűhöz, hogy felnézzen.
Láttam kerek, lyukacsos arcát. Haboztam. Ezt az arcot igyekeztem
elkerülni Bergen-Belsenben. Ez volt az arc, amiért Gross-Rosenbe
menekültem, hogy elkerüljek a közeléből. A Holdképű eszméletlenre
ver majd azért, amit kérni akarok tőle. De milyen más választásom
maradt?
Megköszörültem a torkom, és napok óta először megszólaltam.
– Emlékszik rám? – krákogtam.
A Holdképű felmordult, és letépett a fogaival némi kenyeret.
– Ha emlékszik rám – folytattam elcsukló hangon –, akkor tudja,
hogy jó munkás vagyok.
A többi fogoly, aki arrafelé őgyelgett, körénk gyűlt, és elkerekedett
szemmel nézett engem. Nyilván azt gondolták, amit én is, hogy a
Holdképű megöl már csak azért is, hogy egyáltalán hozzá szóltam.
Folytattam, mielőtt elpárolgott volna a bátorságom.
– Én… én dolgozni akarok, de nem tudok még egy napig menetelni,
ha nem kapok kenyeret. Nem ettem három napja, és… és azt reméltem,
maga adhatna nekem.
A Holdképű rám bámult, lassan rágta a kenyeret, mint egy kérődző
tehén.
– Én… én tudnék dolgozni – mondtam neki. – De étel nélkül nem
megy.
A Holdképű félretette a kenyeret, és előhúzott egy kést.
Felállt, és a torkomnak szorította. Próbáltam meg sem rezzenni, de
éreztem, ahogy a kés a bőrömet karcolja. A vágásból vér csorgott a
nyakamra. A foglyok körülöttem visszafojtott lélegzettel figyeltek,
várták, hogy meghaljak.
Vagy talán csak én vártam visszafojtott lélegzettel, nem ők.
Nem tudtam biztosan. Csak annyit tehettem, hogy álltam ott,
magasan és erősen, amennyire bírtam, és vártam, hogy a Holdképű
döntésre jusson a sorsomról.

É
 A Holdképű a nyakamra szorította a kést, és a szemembe nézett. Én
visszanéztem, mutatva, milyen erős vagyok, mutatva, hogy nem félek a
haláltól. Egyikünk sem pislogott.
Egy újabb hosszú perc telt el. Ha megöl, akkor essünk túl rajta,
gondoltam. Készen álltam a végső sikolyra.
Végül a Holdképű elvette a kést a nyakamtól, és megint lélegzethez
jutottam. Legnagyobb meglepetésemre és fogolytársaim legmélyebb
döbbenetére a Holdképű levágott egy darabot a késével a kenyérből, és
odadobta nekem.
Meglepett mormogás futott végig a foglyok során, de a Holdképű 
egyetlen pillantással elnémította  őket.
 
Köszönetképp biccentettem a nagy, ocsmány kápónak, és elsiettem
onnan, mielőtt meggondolná magát és megölne.
A szívem vadul kalapált, ahogy lehevertem, hogy megegyem a
kenyeret. Remegő ujjakkal téptem le az apró falatokat, és cserepes
ajkamhoz emeltem egyiket a másik után. Sosem éreztem még ilyen
finomnak kenyeret.
Legszívesebben megettem volna ott helyben az egészet, de nem
tudhattam, milyen messze járunk, mennyi gyaloglás van még hátra. El
kellett tennem, amennyit csak bírtam.
A Holdképűnek mégiscsak volt szíve, mégiscsak tudott adni, ki
tudja, vajon miért. De csak akkor, egyetlenegyszer.
 

HUSZONNYOLCADIK FEJEZET
 
Még három napig meneteltünk, mire visszaértünk Németországba.
A csehek továbbra is segítettek útközben, amennyire csak tudtak, de
amint visszaértünk Németországba, az ajtók újra bezárultak a
falvakban, és a zsalugátereket szorosan behúzták. Ha a németek nem
láttak minket, nem kellett gondolniuk ránk. De elég holttestet hagytunk
ahhoz az árkokban, hogy tudják, itt jártunk.
Beosztottam a kenyerem, amennyire csak tudtam, de kizárt volt,
hogy még három napot meneteljek. A többi fogoly sem volt erre képes,
ahogy elnéztem elnyűtt, szakadozott sorainkat. Vajon milyen messze

É
lehet még Dachau? Mennyi ideig tart, amíg odajutunk? Életben lesz
még bárki, hogy meglássa azt a helyet?
A nácik is ugyanerre juthattak. A hatodik nap délutánján egy kis
állomásra értünk, egy vonat várt ránk. A kápók szétválasztottak
minket: zsidók az egyik vagonba, lengyelek a másikba, és feltereltek
mindenkit. A harmadik vagonba faládákat pakoltak.
– A papírjaink – magyarázta egy fogolytársam. – Akárhova
megyünk, elküldik velünk a szörnyetegek. Szeretik számontartani, kit
ölnek meg és hogyan.
Úgy tűnt, rengeteget bajlódnak a Vaterland árulóival.
A marhavagon zsúfolt volt, és persze nem volt mosdó, és nem
kaptunk semmit, sem ételt, sem vizet, csak amit magunkkal hoztunk.
De legalább nem gyalogoltunk, ez kis könnyebbség volt.
Eltelt egy nap és egy éjszaka a vonaton. El-elaludtam, fájó lábamon
inogva, amikor egy robbanás zajára ébredtem.
Olyan közeli volt, hogy a vagon megrázkódott. Repülők zúgtak
fölöttünk.
Oroszok? Amerikaiak? Angolok?
Fogalmam sem volt. De mindenfelé bombák hullottak körülöttünk.
Bumm. Bumm. Káááá-bumm! Az utolsó olyan közel csapódott be, hogy
mind előreestünk. A vonat csikorgó fékekkel megállt, mi pedig
küszködtünk, hogy kinézzünk a réseken, és lássuk, mi történt.
Hamarosan a lengyel vagonból átjutott a hír, hogy az utolsó vagont
bombatalálat érte. Nem sérült meg senki, de az iratainkat szállító vagon
megsemmisült.
– Na szép – nevetett fel valaki minden vidámság nélkül. – Így hogy
tudja majd a Hitleráj, kit öljenek meg?
– Egyszerű – felelte valaki. – Tudni fogják, mert az egyik vagonba a
zsidókat tették, a másikba meg a lengyeleket.
Mikor Dachauba érünk, minket elgázosítanak, a többieket meg
munkára viszik.
Alighanem igaza volt. Nem tudták már a nevünket, de ott volt a
zsidó csillag a ruhánkon, szakadtan és tépetten, és mind a zsidó
vagonban voltunk. Ha együtt tartanak minket, elterelhetnek egyenesen
a gázkamrába.
Erre támadt egy ötletem.
 Megkerestem a zsidó csillagot a kabátomon. Mocskos volt és
foszlott. Eszembe jutott az, amikor egyenruhákat varrtam, és
ráharaptam a varratra, ami a kabáton tartotta, aztán csak téptem, amíg
le tudtam húzni.
– Ezért megölnek – szólalt meg egy férfi, aki nézte, mit csinálok.
– Azért is megölik, ha rajta van – vélte egy másik.
Nem hallgattam rájuk. Tudtam, mit csinálok. Az a folt, ahova a
csillag volt varrva, tisztább volt és újabbnak tűnt a ruhán, és világosan
látszódott a körvonala is. Ez azonnal elárul! Kibújtam belőle, és
ledobtam a vagon padlójára, aztán körbehúzkodtam a lábammal. Mikor
felemeltem, piszkos volt már mindenhol, a csillag helyén is. Jó. Most
legalább már nem látszik.
Mikor a vonat végre megállt Dachauban, kitereltek minket a
marhavagonokból. Ahogy a zsidók és a lengyelek egymás mellé értek,
átcsusszantam a másik csoportba. A nácik elvesztették a papírokat, nem
tudhatják, hogy zsidó vagyok, csak onnan, ha a zsidók közt állok!
Az egyik lengyel meglátta, hogy átlépek, és a homlokát ráncolta.
Beljebb nyomakodtam a sorok közé, és dobogó szívvel vártam. Ha
elkapnak, megölnek. Felidéztem magamban, hogy még otthon,
Krakkóban gyakran néztek kereszténynek, és reméltem, hogy át lehet
verni a nácikat.
Az SS-őrök felsorakoztattak minket, és utasítottak, hogy adjuk meg a
nevünket meg a számunkat.
– B-3087-es fogoly – mondtam. – Jan Zielony. – A „Zielony” zöldet
jelentett lengyelül, a valódi nevem, a Grüner jelentése is hasonló volt
németül. A Zielony mindenesetre lengyelesebben hangzott, és könnyen
meg tudtam jegyezni.
A náci felírta a nevem meg a számom, és biccentett.
Megcsináltam, sikerült! Már nem tartanak számon zsidóként a nácik!
Élni fogok!
– Az a fiú zsidó – szólalt meg valaki. Az a férfi volt, aki látta, hogy
átléptem. Rám mutatott. – A másik vagonból jött át érkezéskor.
Kifutott a vér az arcomból. Egy kápó megragadott, ütésre emelte a
botját.
– Állj! – kiáltottam. – Zsidónak születtem, de sosem gyakoroltam a
vallást! – hazudtam. – Sosem jártam zsinagógába! Minden barátom
lengyel! Lengyel keresztény. Velük jártam templomba! Nem vagyok
zsidó!
– Ha zsidónak születtél, zsidó vagy – közölte az SS, és áthúzta a
nevem a listáján. – Tedd a többihez, ahova való.
A kápó a minket figyelő zsidók csoportja felé lökött.
Egyikük sem szólt egy szót sem, még az a férfi sem, aki látta, ahogy
levettem a Dávid-csillagot. Mikor a kápó visszatett az enyéim közé,
megfordultam, és a lengyelt néztem, aki beárult. Leszegte a tekintetét,
nem nézett rám. Miért tette?
Mit számított ez neki? Nem arról volt szó, hogy megettem volna a
neki járó ételt, vagy elvettem volna az ágyát. Nem jelentettem neki
semmit, ahogy ő sem nekem. És mégis beárult, bár nem nyerhetett ezen
semmit. Nem volt erre semmi más oka, csak az, hogy zsidó vagyok.
A nácik felírták a nevünket és a számunkat, új papírokat állítottak ki
azok helyett, amik elégtek a Dachauba vezető úton. Úgy tűnt, ez kell
nekik, számontartják, hogyan ölik meg mindannyiunkat.
 

DACHAU
KONCENTRÁCIÓS
TÁBOR
1945
 

HUSZONKILENCEDIK FEJEZET
 
Dachauba érkezésünk másnapján a priccsen mellettem fekvő férfit
elkapta a „tábori láz”.
„Tábori láz”-nak hívta mindenki a tífuszt, amely futótűzként terjedt
a foglyok között. Fejfájással és lázzal kezdődött, aztán jött a köhögés. A
mellettem alvónak kiütések jelentek meg a mellén, és hamarosan
delíriumba esett, nem tudott megszólalni, és egy szót sem értett abból,
amit mondtam neki. A nácik sehogy sem kezelték sem őt, sem egyetlen
másik foglyot sem, akit letámadott a láz. A mellettem fekvő férfi három
nappal később halt meg, véreset köhögve. Százával haltak meg a
foglyok mindennap.
 Folyamatosan próbáltam másik alvóhelyet találni, távolabb a
betegektől, de szinte lehetetlen volt. Több mint 1500 embert préseltek be
a 250 főre épült barakkba. Csoda, hogy nem kaptuk el mindannyian a
tífuszt egy héten belül, ahogy összezsúfolódva aludtunk egymás
hegyén-hátán.
Mindennap úgy ébredtem, hogy számítottam a betegségre, és
csodaszámba ment, ha este lefeküdtem élve.
A nácik legalább nem várták el a betegektől, hogy dolgozzanak.
Egyikünket sem vitték el munkára Dachauban. A foglyok valaha itt
is dolgoztak, mint az összes többi táborban, de mostanra már teljes volt
a káosz. Volt olyan nap, hogy Appel sem volt. A háború a végéhez
közeledett, ezt mindannyian tudtuk, még a nácik is. Ahogy azt
gondoltuk, azért szállítgattak minket ide-oda a németek, hogy
elkerüljék a közeledő szövetségesek támadását. De a kémények így is
éjjel-nappal izzottak – minden éjjel és mindennap.
Egy éjjel, kora tavasszal robbanások hangjára riadtunk fel a
barakkban. Közeli volt, szinte már fülsiketítő. A táborban felrobbant
egy épület, a mi barakkunk is belerázkódott, a kezemmel a fejemet
védtem, mint ahogy a többiek is körülöttem. Nem volt hova menni,
nem volt hova bújni. A háború Dachauba ért, és bármikor bomba vagy
ágyútalálat érhetett minket, és megölhetett mindannyiunkat. Olyan
sokszor kívántam már, hogy zuhanjon rám bomba, vessen véget a
szenvedéseimnek, de most imádkoztam, hogy kerüljön el. Most ne,
amikor olyan közel már a vége! Ha még egy kicsit túlélek, gondoltam,
csak egy kicsit…
Órákon át zúgtak felettünk a gépek. Lövedékek záporoztak – puff-
puff-puff-puff-puff –, nem tudtam, hogy a táboron belül vagy kívül. A
tüzérség dübörgése a fapriccseket rázta, hétévnyi por és kosz hullott a
tetőről.
Hallottam, hogy a nácik egymásnak kiabálnak németül, újabb
lövések dörrentek, újabb bombák robbantak, de leszegtem a fejem, mint
a többiek, a halálnak suttogtam, imádkoztam, hogy kerüljön el ismét.
Aztán a hajnal közeledtével a lövések és a robbanások
abbamaradtak.
Éreztem, hogy a csendre eltölt a megkönnyebbülés. A bombázás egy
másik nap folytatódhat, de most életben maradtunk. Hozzászoktunk a
háború közeledő-távolodó hangjaihoz, ezért visszaaludtunk. Lehet,
hogy Appel lesz reggel, és szükségünk lesz minden perc pihenésre,
amihez csak hozzájutunk.
De eljött a reggel, és valami megváltozott. Először is nem jött be egy
kápó sem, hogy felébresszen minket. Csak azért ébredtem fel, mert a
testem jelezte, hogy eljött a reggel.
Ahogy mindenki a priccseken forgolódott, egymásra néztünk, arra
gondolva, vajon hova tűnhettek a fogvatartóink. Egy fogoly az ajtóhoz
osont, és kilesett.
– Nincs… nincs egyetlen őr sem! – mondta. – Nem látok őröket!
Ez meg miféle trükk lehetett? Nem ugrottam be neki.
Lassan lemásztunk a priccsekről, és kinéztünk az ablakokon és az
ajtókon. Igaza volt: nem láttunk sem kápókat, sem SS-őröket. Rabok
botorkáltak elő a barakkokból, jobbra-balra néztek, várták, hogy a nácik
előugranak és lőnek ránk. De a tábor üres volt. A nácik elmenekültek
éjjel!
Kibotladoztam az Appelplatzra, és megálltam. Nem tudtam, mit
csináljak. Egyikünk sem tudta. Olyan sok éven át nem csináltunk mást,
csak amit mondtak. Csak így lehetett túlélni. És most egyedül voltam.
Odamehettem volna a kapuhoz, kisétálhattam volna a táborból. De
hova mehetnék? Mit csinálhatnék? Az otthonom Krakkóban volt, több
száz kilométerre innen. És volt még egyáltalán otthonom? Nem volt
családom, akikhez visszamehettem volna. Nem volt lakásom. Nem volt
semmi tulajdonom, semmim. És ha megpróbálnék visszamenni, ki
segítene? Ki adna nekem rendes ruhát? Ki adna enni? Ki lesz a barátom,
nekem, a zsidónak, ha már eleve nem állt ki értem senki?
Szembenéztem a valósággal. Szabadok voltunk, de még mindig
zsidók egy olyan országban, ahol gyűlölnek minket, ahol elrabolták
mindenünket, ahol elvették a családunkat, táborokba zártak minket,
elgázosítottak és elégették a testünket.
– Katonák! – kiáltott fel valaki a kapunál. – Katonák jönnek!
Megacéloztam magam. Hát itt volt. A náci hadsereg megöl minket,
lelőnek és otthagynak holtan, még mielőtt véget érne a háború. A
zsidók megsemmisítése befejezetlen ügyük még.
Néhányan a barakkok felé rohantak, mintha el akarnának rejtőzni,
de a legtöbben, mint én is, kint álltak, és várták, mi következik.
Kinyílt a kapu, katonák masíroztak be. De ezek a katonák nem
szürke-barna egyenruhát viseltek, hanem zöldet. A sapkájuk is más
É
volt, mint az SS-é. És a tank, amely utánuk jött… Azon egy amerikai
zászló lobogott.
– Amerikaiak! – kiáltottam, és olyasmit éreztem, ami a legközelebb
állt az örömhöz olyan régóta, ameddig csak vissza bírtam emlékezni. –
Az amerikaiak jönnek! Amerikaiak! A szövetségesek ideértek!
Voltak foglyok, akik odarohantak hozzájuk, a kezüket rázták.
Voltak, akik összeölelkeztek. Mások hálaimát rebegtek. Én térdre esve
sírtam. Hát tényleg sikerült? Tényleg túléltem a krakkói gettót és tíz
koncentrációs tábort? Tízéves voltam, amikor kitört a háború. Most
tizenhat lettem. Több mint hat éven át voltam a nácik foglya. A B-3087-
es fogoly. És most vége.
Egy amerikai katona sietett oda hozzám, felsegített, és kérdezett
valamit angolul, amit nem értettem. Megpróbálta németül.
– Hogy hívnak?
– Janek – mondtam. – Janeknak hívnak.
– Most már minden rendben lesz, Janek – mondta, és én hat év után
először hittem, hogy igaza van.
 

MÜNCHEN
1945
 

HARMINCADIK FEJEZET
 
Az amerikaiak elvittek minket Dachauból, amint tudtak.
Annyiszor meneteltettek már minket, annyit szállítottak
teherautóval és vonattal mindig újabb rémséges helyekre, hogy volt
fogoly, aki nem szívesen ment tovább. De az amerikaiak biztosítottak
róla minket, hogy vége, és takarókat meg ételt adtak a rövid útra a
teherautóval Münchenig. A szövetségesek elfoglalták a várost, ott el
tudnak szállásolni minket, amíg kitalálják, mihez kezdjenek velünk.
Olyan épületben helyeztek el, ami valaha, mint mondták, az SS
barakkja volt. Egy amerikai katona felkísért az emeletre egy emeletes
ágyakkal teli szobába, és megmutatta, melyik az enyém.
– Hány emberrel kell megosztanom? – kérdeztem.
Meglepettnek tűnt.
 – Senkivel – felelte. – A tiéd.
Egy egész ágy, csak nekem! Aztán – újabb csoda a csoda után – a
katona takarót, párnát és ágyneműt adott. Lepedőt!
A fogolytársaim összenéztek, mintha valami idegen bolygóra
kerültünk volna. Nem aludtam lepedőn, és nem volt párnám vagy
takaróm öt évig. Vagy talán hat.
Remegő kézzel megvetettem az ágyat. Nem is tudtam, hogyan kell,
nem emlékeztem már a lepedő és más puha dolgok érintésére. A katona
segített, én óvatosan felmásztam az új ágyamba. Igazi matrac volt rajta,
rugókkal!
A testem belesüppedt, a fejem a párnára hanyatlott. Micsoda luxus!
Az ágy mellett egy kis asztal állt, az amerikaiak újabb ajándékokat
készítettek oda nekem: egy szivacsot, egy bögrét és egy fogkefét.
Áhítattal emeltem fel a fogkefét, sírva tartottam a kezemben. Eszembe
jutott az a nap, amikor a tábori csapnál álltam… Melyik tábor is volt?
Amikor arra gondoltam, mikor voltam utoljára olyan szerencsés, mikor
volt utoljára bármim is, akár csak egy egyszerű fogkefém.
Apránként, lépésről lépésre az amerikaiak visszaadták az életem.
Aznap este székeken ültünk az ebédlőben. Egy asztalnál.
Hat éve nem láttam széket és asztalt. Hosszú asztalok voltak, tíz-tíz
ember fért mindegyikhez. A velünk állomásozó amerikaiak is lejöttek,
és velünk együtt ültek le vacsorázni. Azt kaptuk, amit a katonák.
Tányérok voltak az asztalon és evőeszköz is. Megfogtam egy villát, és
úgy bámultam, mint a fogkefémet, mint valami másik világ termékét.
Szalvéta is volt. Néztem, ahogy az amerikaiak a gallérjukba tűrik, és
egy pillanattal később követtem a példájukat.
És akkor megérkezett az étel. Hatalmas tányér marhasült.
Krumplipüré. Szósz. És kosárnyi kenyér – több, mint amennyit
bármelyikünk évek óta látott. A velem szemben ülő elsírta magát, és a
katonák nem tudták, mit tegyenek.
– Legyen szíves, a sót! – kértem.
A férfi könnyes szemmel nézett rám, és elnevette magát.
Egyszerre sírt és nevetett.
– A sót – ismételte nevetve. – Igen. Igen, adom.
És aztán körbeadtuk az ételt, a lakomát, amelyet az amerikaiak elénk
tettek. Nem értették a könnyeinket, nem tudták, hogy lehet ilyen
csodálatos nekünk ez az egyszerű
 vacsora. Vajon megértik valaha? Vajon megérti valaha bárki, aki nem
élte át azt, amit mi átéltünk? Elmesélhetjük nekik. Elmondhatunk
minden részletet, a táborok minden rémségét, azt, ahogy bántak
velünk. De senki sem értheti igazából, aki nem volt ott.
Ahogy a tányérom megtelt étellel, és a katonák meg a volt foglyok
enni kezdtek, eszembe jutott az a réges-régi nap még Krakkóban, a
háború előtt. Emlékeztem az asztalra tett ételre a régi lakásunkban,
Podgórzéban, és az asztal körül ülő családomra. A mama, a papa, Mose
bácsi, Gizela néni, a kis unokatestvérem, Zitka. Abraham bácsi és Fela
néni.
Szála és David unokatestvérem és a két kisfiuk. Mind eltűntek,
meghaltak. Eszembe jutott a barátom, Fred, meg a fiú, akit
felakasztottak szökési kísérletért, a férfi, aki ellenállt, és mindenki más,
akit láttam meghalni. Ott ültek az asztalomnál, és ott ültek az összes
asztalnál körülöttem, ők foglalták el a szobát valójában megtöltő
emberek helyét.
A halottak mindig itt lesznek velem, ezt tudtam, még akkor is, ha
élet vesz majd körül megint, még akkor is, ha az amerikaiak minden
tárgyat visszaadnak nekem, amit elvesztettem.
És így lesz ez a többi fogollyal is, ezt is tudtam. Evés közben
mosolyogtak, de szomorú maradt a szemük.
Szomorúak voltak azok miatt, akiket elvesztettünk, és nem kapunk
vissza soha többé.
De abban tévedtem, hogy mindenkit elvesztettem. Pár nappal
később a szállásom környékén sétáltam Münchenben. Az utcákat
róttam, amikor csak tehettem. Még nem szoktam hozzá, hogy csak úgy
sétálhatok, ahogy akarok, és nem ragad torkon az éhség vagy a
szomjúság minden másodpercben. Épp azon tűnődtem, mi vár még
rám ebben az életben, amikor megláttam egy ismerős arcot.
Az utca túloldalán ment, és egy pillanatra azt hittem, tévedek.
– Immerglick néni? – kiáltottam. Átkeltem az úton, hogy közelebbről
megnézzem.
Az asszony odafordult. Ő volt az! Ő volt Immerglick néni, a zsémbes
öregasszony, aki velünk szemben lakott Krakkóban! Könnyekben tört
ki, amikor megmondtam, ki vagyok, és úgy magához szorított, hogy
levegőt sem kaptam.

Ú
 – Jaj, Janek, Janek! Úgy örülök, hogy látlak! – mondta végül. – Mikor
utoljára láttalak, még kisfiú voltál! Most meg odanézzenek, felnőtt
ember lettél!
Tényleg megnőttem, még a táborokban is. Mikor a tükörbe néztem
mostanában, fel sem ismertem azt az embert, aki visszanézett rám.
– Amikor utoljára találkoztunk – feleltem –, kiabált velem, hogy
miért labdázok a folyosón.
– Igen, igen! Te meg a labdád! – Megszorította a vállam, mintha
eltűnhetnék, ha elengedne. – Édes fiacskám, bár visszamehetnénk oda,
bár újra kezdhetnénk. Nem kiabálnék veled, az biztos.
Nevettem, és olyan idegen volt nekem ez a hang, mint az arcom.
Nem nevettem annyit az elmúlt hat évben, hogy megismerjem ezt a
hangot.
– Semmi gond, Immerglick néni. És a fiúk? A családja?
– Fred – mondta. A fiát Frednek hívták, mint a barátomat, aki
meghalt. Könny futotta el Immerglick néni szemét. – Fred túlélte. Mint
ahogy te is. Az én Fredemnek sikerült. De senki másnak.
Bólintottam, odanyúltam, megszorítottam a karját.
– Itt van Fred Münchenben? – kérdeztem. – Nagyon szeretnék
találkozni vele.
– Igen, igen. És nyilván tudsz az unokatestvéredről, Jacekről.
A szívem megugrott kicsit.
– Nem.
Szinte féltem remélni…
– Ó! Drága fiam! Az unokatestvéred, Jacek és a felesége életben van!
Itt vannak Münchenben!
Jacek! Nem láttam évek óta. Immerglick néni elvitt a lakásába, és
felírta a címet nekem egy papírra. Két kézzel szorongattam a papírt,
úgy bámultam.
Még mindig volt családom. Egy unokatestvérem.
Családom. Nem voltam egyedül.
Amint tudtam, meglátogattam őket. Jacek az ajtóban várt, még
szorosabban ölelt magához, mint Immerglick néni.
Behúzott a lakásba, és bemutatott a feleségének, Helának.
Sírtunk, nevettünk, aztán megint sírtunk.
– Hogy élted túl? Hogy sikerült? – kérdezgettük egymást egyre, és
késő éjszakáig meséltük a történetünket. Jacek és a felesége a
barátaiknál bujkáltak, és magukkal vittek egy másik családot is,
Gamzeréket, ők velük együtt menekültek meg. Hárman voltak: Isak,
Barbara és a kis Luncia, a tizenkét éves lányuk, aki végig egy sarokban
ülve olvasott.
– És most mik a terveid, Janek? Mihez kezdesz? – kérdezte Isak
Gamzer, amikor leültünk az asztal köré.
Vállat vontam. Igaza volt, az élet ment tovább.
– Szeretem a filmeket. Van tőlem nem messze egy mozi.
Megpróbálok ott elhelyezkedni gépészként.
– Nem, Janek, nem! Amerikába kell menned! – tiltakozott Jacek. –
Ott valódi lehetőségek várnak. Ott új életet építhetsz.
– Amerikába? – Olyan elérhetetlennek tűnt nekem. – Nincsenek
papírjaim, nincs pénzem – feleltem. – Hogy juthatnék el így
Amerikába?
– Van erre egy külön szervezet – mondta. – A zsidó hadi árváknak
segítenek. Majd ők szereznek vízumot, és állják az útiköltségedet.
Egyszerre csak izgatott lettem az ötlettől. Eszembe jutottak a még
Krakkóban, gyerekként látott mozifilmek. Ott mindenki lovon jár és
cowboykalapot hord? Gengszterek lövöldöznek az utcákon? Tényleg
otthonra találhatnék? Ezt meg kellett tudnom.
Jelentkeztem a programra. Beszéltem ügyvédekkel.
Kitöltöttem a papírokat.
Nevet változtattam Janek Gruenerre, és Jacknek kezdtem szólíttatni
magam, mint az amerikai katonák. Hónapokig tartott ez a folyamat.
Évekig.
Közben szinte mindennap látogattam Jaceket és Helát, és hamarosan
jó barátságba keveredtem Gamzerékkel is. A kis Lunciával még mindig
nem tudtunk mit kezdeni egymással, de Isak és Barbara szinte fogadott
szüleim lettek, még inkább, mint Jacek és Hela. Mintha a családom
lettek volna.
Nehéz volt otthagyni ezt az új családot, amikor 1948 márciusában
végre megjöttek a papírok. Éveket töltöttem azzal, hogy megpróbáljak
eljutni Amerikába, elszántam rá magam. Jacek, Hela, Gamzerék és én
érzelmes búcsút vettünk egymástól, és felszálltam a tenger felé tartó
vonatra, ahonnan a hajóm indult az Egyesült Államokba. Gamzerék
úgy tervezték, ők is Amerikába jönnek majd, ahogy tudnak.
Megígértük egymásnak, hogy kapcsolatban maradunk.
 Csaknem egy évtized telt el azóta, hogy náci tankok gördültek be
Krakkóba. És szinte ugyanannyi, hogy utoljára láttam anyám, apám, a
nagybátyáim, a nagynénéim és a többi unokatestvérem. Ők már nem
voltak, és én örökké gyászolni fogom őket, örökké emlékezni fogok
rájuk, de Európában nem várt rám semmi, csak kísértetek. És én már
rég elköszöntem tőlük.
Felszálltam a vonatra, nem is néztem vissza. Kilenc éven át
megtettem mindent, hogy túléljek. Most itt volt az idő, hogy éljek.
 
UTÓSZÓ
 
Jack Gruener története igaz és figyelemre méltó – de ez a könyv
kitalált történet így is. Íróként szabadon kezeltem az időpontokat és
eseményeket, hogy teljesebb és a holokauszt egészét jobban személtető
képet fessek. Mindez Jack áldásával történt, azért, hogy az általa
megtapasztaltakon túli borzalmak és történések se süllyedjenek a
feledésbe.
Jack valóban nehéz körülményeket élt túl a krakkói gettóban, egy
galambdúcban lakva a szüleivel. Az éjszaka leple alatt kenyeret sütött a
nagynénjével és a nagybátyjával, egy pincében tartották a Bármicvóját,
és látta, ahogy a szüleit deportálják a nácik, hogy aztán ne lássa őket
soha többé. Płaszówban Jack a padlódeszkák alá bújt Amon Göth elől,
és megmagyarázhatatlan módon az az őrült gyilkos életben hagyta,
amikor előbújt. Ami még ennél is elképesztőbb: Jack egy ideig pont
abban a zománcárugyárban dolgozott, ahol később a német üzletember,
Oskar Schindler, több száz zsidót mentett meg a kivégzéstől. Schindler
úgy védhette meg a nála dolgozó zsidókat, hogy Göth elég pénzt kapott
ahhoz a gyárból, hogy szemet hunyjon efelett. De Jacket három
hónappal azelőtt elszállították Płaszówból, hogy Schindler a védelmébe
vette volna a munkásait. Jack csak évekkel később tudta meg, milyen
közel járt a megmeneküléshez, amikor elmondták neki Schindler
listájának történetét.
Jack kilenc újabb koncentrációs tábort élt  túl.
 
Wieliczkában a híres sószobrok mellett gürcölt, amelyekből
turistalátványosság lett a háború után. Birkenauban a gázfejek alatt
várta a halált, de végül hideg vízzel locsolták le. Auschwitzban szemtől
szemben állt a hírhedt náci szörnyeteggel, Josef Mengelével.
Jack túlélte a rabszolgaságot, az éhezést, a halálmeneteket és a
marhavagonokat. Túlélte a szövetségesek bombázásait és a németek
veréseit. Az Európában a háború előtt élő több mint másfél millió
gyerekből Jack a megmenekült félmillió közé tartozott.
A háború után Jack Amerikába emigrált, és amerikai állampolgár
lett. Alig egy évvel az állampolgárság megszerzése után besorozták az
Egyesült Államok hadseregébe, és harcolni küldték a koreai háborúba.
Ezt is túlélte – ezúttal fegyverrel a kezében és hátizsákkal a hátán –, és
ahogy ígérte, tovább levelezett Gamzerékkel, akik végül szintén
Amerikába vándoroltak ki.
Mikor letelt Jack kétéves katonai szolgálata, elment, hogy
meglátogassa Gamzeréket New Yorkban. Úgy találta, hogy a kis
Luncia, a kislány, akivel Münchenben is találkozott, és aki mindig egy
sarokban ülve olvasta a könyvét, gyönyörű, fiatal nővé serdült. Jack és
Luncia – aki közben Ruthra változtatta a nevét – egymásba szerettek, és
néhány hónap múlva összeházasodtak.
Jack és Ruth Brooklynban éltek, New Yorkban, és beutazták az
országot, hogy elmeséljék, mit éltek át a holokauszt alatt. Volt
szerencsém találkozni Jackkel és
Ruthtal, amíg ezen a könyvön dolgoztam. Megtiszteltetés, hogy
írhattam Jack életéről, hogy az utánunk következő generációk se
felejthessék el soha. Jack 2017-ben hunyt el.
Ruth, két felnőtt fia és négy unokája temette el. Halála napjáig viselte
a karján a tetovált számot, amelyet a náciktól kapott: B-3087, de a neve
az, ami fennmarad örökké.

{1} Ézs 26:20
 Tartalom
KRAKKÓ,
LENGYELORSZÁG
1939–1942
ELSŐ FEJEZET
MÁSODIK FEJEZET
HARMADIK FEJEZET
NEGYEDIK FEJEZET
ÖTÖDIK FEJEZET
HATODIK FEJEZET
HETEDIK FEJEZET
NYOLCADIK FEJEZET
PŁASZÓW
KONCENTRÁCIÓS
TÁBOR
1942–1943
KILENCEDIK FEJEZET
TIZEDIK FEJEZET
TIZENEGYEDIK FEJEZET
TIZENKETTEDIK FEJEZET
WIELICZKA SÓBÁNYA
1943–1944
TIZENHARMADIK FEJEZET
TRZEBINIA
KONCENTRÁCIÓS
TÁBOR
1944
TIZENNEGYEDIK FEJEZET
TIZENÖTÖDIK FEJEZET
BIRKENAU
KONCENTRÁCIÓS
TÁBOR
1944–1945
TIZENHATODIK FEJEZET
TIZENHETEDIK FEJEZET
 TIZENNYOLCADIK FEJEZET
AUSCHWITZ
KONCENTRÁCIÓS
TÁBOR
1945
TIZENKILENCEDIK FEJEZET
HUSZADIK FEJEZET
A HALÁLMENET
1945
HUSZONEGYEDIK FEJEZET
HUSZONKETTEDIK FEJEZET
SACHSENHAUSEN
KONCENTRÁCIÓS
TÁBOR
1945
HUSZONHARMADIK FEJEZET
BERGEN-BELSEN
KONCENTRÁCIÓS
TÁBOR
1945
HUSZONNEGYEDIK FEJEZET
BUCHENWALD
KONCENTRÁCIÓS
TÁBOR
1945
HUSZONÖTÖDIK FEJEZET
GROSS-ROSEN
KONCENTRÁCIÓS
TÁBOR
1945
HUSZONHATODIK FEJEZET
HALÁLMENET
1945
HUSZONHETEDIK FEJEZET
HUSZONNYOLCADIK FEJEZET
DACHAU
KONCENTRÁCIÓS
Á
TÁBOR
1945
HUSZONKILENCEDIK FEJEZET
MÜNCHEN
1945
HARMINCADIK FEJEZET
UTÓSZÓ